STEPHEN

KING

AZ ÍRÁSRÓL

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2005 A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:

STEPHEN KING: ON WRITING SCRIBNER

COPYRIGHT© 2000 BY STEPHEN KING PUBLISHED BY AGREEMENT WITH THE AUTHOR AND THE AUTHOR' S AGENTS, RALPH M.VICINANZA,

LTD. ARIAN TRANSLATION © BIHARI GYÖRGY, 2005

FORDÍTOTTA BIHARI GYÖRGY A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent:

Atlantisz gyermekei Az I-II.

Állattemető Álomcsapda Bilincsben

Borzalmak városa Carrie

Christine Cujo

Csontkollekció Dolores

Éjszakai műszak A Fekete Ház

(Peter Straubbal) Halálos árnyék A halálsoron

Hasznos Holmik A holtsáv

A két Rose Minden haláli A Napkutya

Nem jön szememre álom A ragyogás

A remény rabjai Rémautó

Rémálmok és lidércek A rémkoppantók

Rémület a sivatagban A Setét Torony I.

A harcos A Setét Torony II.

A hármak elhívatása A Setét Torony III.

Puszta földek A Setét Torony IV. Varázsló és üveg

A Setét Torony V. Callai farkasok

A Talizmán

(Peter Straubbal) Titkos ablak, titkos kert

Tom Gordon, segíts! Tóparti kísértetek

A tűzgyújtó Végítélet I-II.

RICHARD BACHMAN néven: A menekülő ember

A rendcsinálók Sorvadj el!

Az őszinteség a legjobb politika.

MIGUEL DE CERVANTES Hazugoknak áll a világ.

NÉVTELEN SZERZŐ

ELSŐ ELŐSZÓ

A kilencvenes évek elején (1992 lehetett, de nehéz pontosan visszaemlékezni, amikor az ember éli világát) csatlakoztam egy zömmel írókból álló rock and roll bandához. Kathi Kamen Goldmark, a friscói publicista és muzsikus agyából pattant ki a Rock Bottom Remainders ötlete. Dave Barry volt a szólógitáros, Ridley Pearson a basszus, Barbara Kingsolver a billentyűs, Robert Fulgum mandolinozott, én pedig ritmusgitáros voltam. A bandához tartozott az „énekes csibék” triója, amelyet (rendszerint) Kathi, Tad Bartimus és Amy Tan alkotott.

Eredetileg egy alkalomra álltunk volna össze azzal, hogy játszunk két számot az Amerikai Könyvkereskedők Konvencióján, gondoltuk, majd jókat nevetünk, három-négy órára felidézzük eltékozolt ifjúságunkat, azután ki-ki megy a maga útján.

De nem így történt, mert a banda nem oszlott föl. Mint rájöttünk, túlságosan szeretünk együtt játszani ahhoz, hogy végét vessük a dolognak; miután beszerveztünk néhány „vérprofit” a szaxofonra és a dobhoz (valamint a kezdeti időkben zenei gurunknak, Al Koopernek köszönhetően), egész jól elhangicsáltunk. Az emberek fizettek, hogy hallgathassanak minket. Nem annyit, mint az U2-ért vagy az Ε Street Bandért, inkább csak olyan összegecskéket, amit az öreg harcsák „haknipénznek” hívnak. Turnéztunk a bandával, könyvet is írtam róla (a feleségem készítette a fényképeket, és táncolt is, ha a kedve úgy tartotta, ami elég gyakran megesett); hébe-hóba még ma is játszunk, hol mint Remainders, hol mint Raymond Burr Lábai. A személyek változtak – Barbara helyét Mitch Albom újságíró foglalta el a billentyűk mellett, Al pedig nem játszik többé a bandában, miután nem jött ki Kathival –, de megmaradt magnak Kathi, Amy, Ridley, Dave, Mitch Albom és én… na meg Josh Kelly, a dobos, és Erasmo Paolo szaxis.

A zene miatt csináljuk, de legalább annyira a társaság kedvéért. Kedveljük egymást, s örülünk, hogy néhanapján lehetőségünk nyílik a valódi munkáról csevegni, a mindennapi munkáról, amiről az emberek azt mondják, ne hagyjuk abba. írók vagyunk, sosem kérdeztük egymást, honnan vesszük az ötleteinket; tudjuk, hogy nem tudjuk.

Egy éjjel, miközben egy hakni előtt kínai kaját ettünk Miami Beachen, Amyhez fordultam, hogy van-e olyan kérdés, amit sosem tettek föl neki az íróolvasó találkozót úgyszólván törvényszerűen követő faggatózáson – azt a kérdést, amelyre az író sosem ad választ, miközben áll a rajongói előtt, és játssza, mintha ő nem egyszerre csak egy szárába bújna bele a nadrágnak, mint más rendes ember. Amy elhallgatott, alaposan végiggondolta a kérdést, azután azt mondta: – Soha senki nem kérdezett a nyelvről.

Mélységes hálával tartozom neki ezért a mondatért. Akkor már több mint egy éve azzal az ötlettel játszadoztam, hogy írok egy kis könyvet az írásról, de nem kezdtem bele, mert nem voltam tisztában az okaimmal – miért is akarok írni az írásról? Miért gondolom, hogy érdemes ilyesmivel foglalkozni?

A kézenfekvő válasz az volt, hogy valaki, aki olyan sok kitalált történetet adott el, mint én, bizonyára tud valami értelmeset mondani az írásról, de a kézenfekvő válasz nem mindig valódi válasz. Sanders ezredes rengeteg sült csirkét adott el, de nem vagyok biztos benne, hogy bárki is kíváncsi lenne rá, hogyan süti meg őket. Úgy éreztem, ha elég nagyképű vagyok ahhoz, hogy megmondjam az embereknek, hogyan írjanak, akkor ehhez a népszerűségemnél komolyabb indok kell. Más szóval, nem akartam egy olyan könyvet írni, legyen az bármilyen rövid, amelytől úgy érzem magam, mint egy irodalmi fingzsák vagy transzcendentális seggfej. Köszönöm szépen, már így is éppen elég ilyen könyv – és író – akad a piacon.

De Amynek igaza volt: a nyelvről soha senki sem kérdezett. Kérdezik a Delillokat, az Updike-okat, a Styronokat, de a népszerű írókat soha. Pedig köztünk, prolik között is sokan vannak olyanok, akik a maguk szerény módján szeretik a nyelvet, és szenvedélyesen érdekli őket a történetek kitalálásának művészete és szakmai fogásai. Ami most következik, abban röviden, egyszerűen leírom, hogyan sajátítottam el a mesterség alapjait, mit tudok róla most, és hogyan írok. Ennyit a mindennapi munkáról; ennyit a nyelvről.

Ezt a könyvet Amy Tannek ajánlom, aki nagyon egyszerűen és egyenesen közölte velem, hogy jól

teszem, ha megírom.

MÁSODIK ELŐSZÓ

Ez RÖVID KÖNYV , mert az írásról szóló művek többnyire tele vannak hülyeséggel. A regényírók, beleértve e mű szerzőjét, nem nagyon tudják, mit csinálnak – miért működik a dolog, ha sikerük van, és miért nem, ha nincs. Úgy véltem, minél kurtább a könyv, annál kevesebb benne a hülyeség.

A hülyeségre vonatkozó szabály alól egy figyelemre méltó kivétel létezik, a The Elements of Style (A stílus elemei), amelyet ifj. William Strunk és Ε. B.White írt. Ebben a könyvben nincs, illetve nincs mérhető mennyiségű hülyeség. (Természetesen igen kurta; a maga nyolcvanöt oldalával jóval rövidebb ennél a könyvnél.) Én mondom Önöknek, hogy minden becsvágyó írónak el kéne olvasnia a The Elements of Style-t. A kompozíció alapelveiről szóló fejezet 17. számú szabálya: „Hagyjuk el a fölösleges szavakat.” Igyekszem betartani.

HARMADIK ELŐSZÓ

EGY ALAPSZABÁLY , amellyel ez a könyv nem foglalkozik másutt: „A szerkesztőnek mindig

igaza van.” Ebből következik, hogy egyetlen író sem fogadja meg a szerkesztője tanácsát, mert egyik sem éri el a szerkesztői tökéletességet. Van egy másik szabály is, miszerint az írás emberi dolog, a szerkesztés isteni. Chuck Verrill szerkesztette ezt a könyvet, akárcsak számos regényemet. Chuck, mint mindig, tiéd az isteni rész.

STEVE

ÖNÉLETRAJZ

Megrendített Mary Karr emlékirata, a The Liars'Club; nem csupán vadsága, szépsége, élvezetes

köznyelve, de totalitása is – olyan asszony, aki mindenre emlékszik a gyerekkorából. Én nem így vagyok ezzel. Furcsa, hányatott gyerekségem volt, csak az egyik szülőm nevelt, aki

apró koromban rengeteget költözködött, és – ebben nem vagyok teljesen biztos – egy időre mintha ki is csapott volna engem és a bátyámat az egyik nővéréhez, mivel egy ideig sem gazdaságilag, sem érzelmileg nem volt képes megbirkózni velünk. Lehet, csupán az apánkat kereste, aki egy csomó számlát halmozott föl, azután lelépett, amikor én kétéves voltam, David bátyám pedig négy. Ha így volt, sosem sikerült megtalálni. Anyám, Nellie Ruth Pillsbury King egyike volt Amerika első felszabadult nőinek, noha nem a saját jószántából.

Mary Karr csaknem töretlenül festői látképben mutatja be a gyerekkorát. Az enyém ködös táj, benne elszórt emlékek fái… abból a fafajtából, amelyik úgy néz ki, mintha el akarna kapni, hogy felfalhasson.

Most ezekkel az emlékekkel, továbbá valamivel összefüggőbb kamaszkorom és fiatal felnőttkorom válogatott pillanatfelvételeivel találkozhatnak. Ez nem önéletrajz. Inkább afféle curriculum vitœ – megkísérlem bemutatni, hogyan születik meg egy író. Nem azt, hogyan válik azzá valaki; nem hiszem, hogy bármilyen körülmény vagy saját akaratunk íróvá tehet (ámbár valaha hittem ebben). A felszerelés az eredeti csomaggal jön. Bár nem gondolom, hogy ez olyan különlegesség lenne; hiszem, hogy sok emberben van legalább egy kis írói és mesemondói hajlam, amit erősíteni és finomítani lehet. Ha nem hinnék ebben, az ilyesfajta könyvek írása nem lenne egyéb időpocsékolásnál.

Itt mindössze arról lesz szó, hogy én hogyan lettem író. Az egyenlőtlen fejlődésben szerepet játszott vágy, ambíció, szerencse, és némi tehetség. Ne fáradjanak azzal, hogy a sorok között olvasnak, és ne keressenek vezérfonalat. Nincsenek fonalak, csak pillanatfelvételek, a zöme ráadásul életlen.

1

Legkorábbi emlékem az, hogy másnak képzelem magamat – mégpedig a Ringling Brothers cirkusz

erőművészének. Ez Ethelyn néném és Oren bátyám házában történt a maine-i Durhamben. A nénikém elég jól emlékszik rá, és azt mondja, hogy két és fél-három éves lehettem.

A garázs sarkában találtam egy salakbeton tömböt, és sikerült fölemelnem. Lassan keresztüldöcögtem vele a garázs sima cementpadlóján, épp csak képzeletben állatbőr (valószínűleg leopárd) trikó feszült rajtam, miközben bevittem a tömböt a manézs közepére. A hatalmas tömeg elnémult. Ragyogó, kék-fehér reflektorfény követte utamat. Az emberek döbbent arca mindent elmondott: még sosem láttak ilyen hihetetlenül erős gyermeket. „És még csak kétéves!”, suttogta valaki hitetlenkedve.

Nem tudtam róla, hogy a darazsak apró fészket raktak a tömb aljára. Egyikük, talán felpipásodva azon, hogy elmozdították otthonukat, kiröppent a fészekből, és megcsípte a fülemet. Az izzó fájdalom vakított, mint a mérgező ihlet. Ez volt a legnagyobb kín, amellyel kurta életemben találkoztam, de ezt a csúcsot csupán néhány másodpercig tartotta. Amikor meztelen lábamra ejtettem a betontömböt, és mind az öt lábujjam szétlapult tőle, azonnal megfeledkeztem a darázscsípésről. Nem emlékszem, elvittek-e az orvoshoz, Ethelyn néném sem tudott felvilágosítással szolgálni (Oren bácsi, aki a Gonosz Salakbeton Tömb tulajdonosa lehetett, már csaknem húsz éve halott), de megmaradt benne a darázscsípés, a zúzott lábujjak, és a reagálásom. – Hogy üvöltöttél, Stephen! – mondta. – Aznap biztosan hangodnál voltál!

2

Egy-két évvel később anyámmal és bátyámmal a wisconsini West De Pere-be költöztünk. Nem tudom, miért. Anyám egy másik nővére, Cal (a második világháború idején WAAC-szépségkirálynő1) Wisconsinban lakott kedélyes sörissza férjével, és a mama talán a közelükben akart élni. Ha így volt is, nem emlékszem rá, hogy sokszor láttuk volna Weimeréket. Vagy akármelyik rokont. Az anyám dolgozott, de arra sem emlékszem, hogy mit. Mondanám, hogy egy pékségben, de azt hiszem, az később volt, amikor Connecticutba költöztünk, hogy Lois néninek és az ő férjének a közelében legyünk (Fred nem sörözött, és sok kedélyesség sem szorult belé; konzervatív szivar volt, aki Isten tudja, miért, de büszke volt rá, hogy lehajtott tetővel vezeti kabrioletjét).

Wisconsini életünk folyamán sorozatban váltották nálunk egymást a bébiszitterek. Nem tudom, azért hagytak-e ott, mert David és én nehezen kezelhető gyerekek voltunk, jobban fizető állást találtak, vagy anyánk ragaszkodott magasabb színvonalhoz, mint amire ők hajlandók voltak; csak annyit tudok, hogy sokan voltak. Csupán egyikükre emlékszem világosabban, Eulának vagy talán Beulah-nak hívták. Tizenéves lány volt, akkora, mint egy ház, és sokat nevetett. Eula-Beulah-nak csodálatos érzéke volt a humorhoz, ezt még négyéves koromban is felismertem, ámde veszedelmes humorérzékkel volt megáldva, mert úgy rémlett, mennykőcsapás rejtőzik minden pacskoló, riszáló, fejet hátravető örömkitörésben… Ha látom azokat a rejtett kamerával készült felvételeket, amelyeken valódi bébiszitterekre és dadákra hirtelen rájön az ötperc, és megruházzák a rájuk bízott gyerekeket, mindig Eula-Beulah-val töltött napjaim jutnak eszembe.

Bátyámmal, Daviddel is úgy bánt, mint velem? Nem tudom. Ő nem emlékszik semmire. Mellesleg, kevésbé volt kitéve az Eula-Beulah hurrikán szélviharainak; hatéves lévén elsőbe járt, és a nap nagy részében elkerülhette a lőteret.

Eula-Beulah a telefonon lógott, valakivel vihorászott, és odahívott magához. Átkarolt, csiklandozott, megnevettetett, azután, még mindig nevetve, meglökte a fejem, de olyan erősen, hogy elestem. Azután meztelen lábával addig csiklandozott, amíg ismét vele vihogtam.

Eula-Beulah hajlamos volt a fingásra. Olyanokat eregetett, amik egyszerre voltak hangosak és büdösek. Néha, amikor bántották a szelek, a díványra hajított, gyapjúszoknyás fenekét az arcomra nyomta, és elengedett egy pingvint. – Pú! – kiáltotta harsogó vidámsággal. Mintha mocsárgázba nyomták volna a fejemet. Emlékszem a sötétségre, a fulladozásra és a nevetésre. Mert mindez valahogy egyszerre volt borzalmas, ugyanakkor nevetséges. Mindenesetre Eula-Beulah fölkészített az irodalmi kritikákra. Akinek egy százkilós bébiszitter fingik az arcába, miközben azt kiáltja, Pú!, az nemigen ijed meg a The Village Voice kritikájától.

Nem tudom, a többiekkel mi történt, de Eula-Beulah repült. A tojások miatt. Egy reggel Eula-Beulah tojást sütött nekem reggelire. Megettem, kértem még egyet. Eula-Beulah csinált még egyet, azután megkérdezte, kérek-e még. Volt valami a pillantásában, miközben azt mondta: – Ne merészelj 1 Women's Army Auxiliary Corps, női kisegítő alakulat a II. világháború idején. (A ford.)

még egyet enni, Stevie! – így hát kértem. Azután megint. És így tovább. Azt hiszem, a hetediknél álltam le – ez a szám ragadt meg a fejemben. Lehet, hogy elegem lett. Vagy talán Eula-Beulah ijedt meg. Nem tudom, de valószínűleg szerencse, hogy a játék abbamaradt hét tojásnál. Ennyi is bőven elég egy négyéves gyereknek.

Egy darabig jól éreztem magam, azután telehánytam a padlót. Eula-Beulah nevetett, azután fellökött, majd bevágott a faliszekrénybe, és rám zárta az ajtót. Pú. Ha a fürdőszobába zár, megmenthette volna az állását, de nem így tett. Ami engem illet, nem igazán zavart, hogy a szekrénybe zártak. Sötét volt, de éreztem az anyám Coty parfümjének illatát, és vigasztaló fénycsík volt az ajtó alatt.

A szekrény végébe másztam, a mama ruhái és kabátjai alatt, amik végigsimították a hátamat. Böfögni kezdtem, hosszasakat, hangosakat, amelyek égettek, mint a tűz. Nem emlékszem, hogy émelyegtem-e, de így lehetett, mert amikor egy újabb, égető böffentésre nyitottam a számat, helyette elhánytam magam. Rá az anyám cipőire. Ez volt Eula-Beulah végjátéka. Amikor anyám aznap hazajött a munkából, a bébiszitter a díványon horpasztott, a kis Stevie a szekrénybe zártan horpasztott, és félig emésztett tojásdarabok száradtak a hajában.

3

West De Pere-i tartózkodásunk nem volt sem hosszú, sem sikeres. Akkor dobtak ki második emeleti lakásunkból, amikor egy szomszéd észrevette hatéves bátyámat, amint a tetőn mászkál, és kihívta a rendőrséget. Nem tudom, anyám hol volt, amikor ez történt. Azt sem, hogy merre lehetett a heti bébiszitter. Csak azt tudom, hogy én mezítláb álltam a fürdőszobai fűtőtesten, és azt lestem, hogy a bátyám leesik-e a tetőről, vagy rendesen visszamászik az ablakon a fürdőszobába. Visszamászott. Most ötvenöt éves, és New Hampshire-ben lakik.

4

Amikor öt- vagy hatéves voltam, megkérdeztem anyámat, látott-e valaha meghalni valakit. Igen, válaszolta, egyet látott meghalni, egy másikat pedig hallott. Megkérdeztem, hogyan lehet hallani, ha meghal valaki, és ő elmesélte, hogy egy lány volt az, aki Prout's Necknél fulladt meg a 20-as években. Elmesélte, hogy a lány kiúszott a hullamtörőn túlra, nem tudott visszatérni, és segítségért kiabált. Többen megpróbálták elérni, de azon a napon a hullámtörő tele volt alattomos áramlatokkal, úgyhogy mindnyájan kénytelenek voltak visszafordulni. Végül nem tehettek mást, csak álltak ott, turisták és helybéliek vegyesen, köztük az a fruska, akiből az anyám lett, és hallgatták a lányt, aki addig sikoltozott, míg erővel bírta, aztán elmerült. Anyám elmesélte, hogy New Hampshire-ben vetette ki a tenger. Megkérdeztem, mennyi idős volt az a lány. Azt mondta, tizennégy, azután olvasott nekem egy mesekönyvből, és lefektetett. Egy másik napon azt mesélte el, amit látott. Egy tengerész ugrott le a maine-i Portlandben a Graymore Hotel tetejéről, egyenesen az utcára.

– Szétfröccsent – mondta anyám tárgyilagos hangon. Elhallgatott, azután hozzátette: – Zöld volt a dolog, ami kijött belőle. Sosem felejtem el.

Akkor már ketten vagyunk, mama.

5

Az első osztály kilenc hónapjának java részét ágyban töltöttem. A bajok a kanyaróval kezdődtek – ez még teljesen normális ügy volt –, azután egyenletesen rosszabbodtak. Többmenetes csörtét vívtam azzal, amiről tévesen azt gondoltam, hogy „csíkos toroknak” hívják; ágyban feküdtem, hideg vizet ittam, és azt képzeltem, hogy a torkom fehér-piros csíkos (amiben nem is tévedtem olyan nagyot).

Egy bizonyos ponton a fülem is beszállt. Egy napon anyám taxit hívott (ő nem vezetett autót), és elvitt egy doktorhoz, aki túlságosan fontos volt ahhoz, hogy házhoz menjen: egy fülspecialistához. (Valamilyen okból azt hittem, hogy az ilyesfajta doktorokat otiológusoknak hívják.) Engem nem érdekelt, hogy fülre vagy segglyukra szakosodott. Magas lázam volt, és ha nyeltem, a fájdalom kigyulladt az arcomban, mint a wurlitzer fénye.

Az orvos belenézett a fülembe, különösen sok időt töltött (azt hiszem) a balnál. Azután lefektetett a vizsgálóasztalra. – Stevie, emeld föl a fejedet egy pillanatra! – mondta az asszisztensnő, és nedvszívó vásznat terített alám – talán pelenka lehetett –, erre fektettem az arcom, amikor visszafeküdtem. Sejthettem volna, hogy valami bűzlik Dániában. Ki tudja, talán sejtettem is.

Szúrós alkoholszag csapott meg. Az orvos egy kattanással kinyitotta a sterilizátort. Egy tűt láttam a kezében – legalább olyan hosszúnak látszott, mint a vonalzó az iskolai tolltartómban –, és megfeszültem. A füldoki biztatóan elmosolyodott, és elmondta azt a hazugságot, amely miatt minden orvost azonnal le kéne csukni (és a büntetését megduplázni, ha gyereknek mondja): – Nyugi, Stevie, nem fog fájni. – Hittem neki.

A fülembe dugta a tűt, és átlyukasztotta a dobhártyámat. A fájdalom mindent felülmúlt, amit addig éreztem. Egyetlen dolog közelítette meg, a lábadozás első hónapja, miután 1999 nyarán elgázolt egy kisteher. Az tovább tartott, de nem volt ilyen erős. A dobhártyám átlyukasztása minden földi fájdalmon túl volt. Sikítottam. A fejemben egy hang hallatszott, egy hangos, cuppanó csók. Forró folyadék csurgott a fülemből, mintha nem a megfelelő helyen kezdtem volna el sírni. Isten a tudója, addigra a megfelelő nyíláson át is éppen eleget bőgtem. Fölemeltem könnyes arcomat, és hitetlenül bámultam a fülészdokit meg az asszisztensnőt. Azután a vászonra néztem, amellyel az ápolónő terítette le a vizsgálóasztal felső harmadát. Nagy, nedves folt volt rajta, és vékony csíkokban sárgállott benne a genny.

– Nos! – szólt a fülész, és megveregette a vállam. – Igazán nagyon derekasan viselkedtél, Stevie! Akkor ezzel végeztünk is!

A következő héten a mamám ismét taxit hívott, és visszamentünk a fülészhez, s megint ott találtam magam, amint az oldalamon fekszem, fejem alatt a vászondarabbal. Az orvos felől ismét alkoholszag áradt – ezt a szagot azóta is a fájdalommal, a betegséggel, a félelemmel társítom, gondolom, így van ezzel sok más ember is –, és a hosszú tű is megjelent. A doki megint biztosított róla, hogy nem fog fájni, és én újra hittem neki. Nem egészen, de éppen eléggé ahhoz, hogy nyugton maradjak, amikor a tű a fülembe siklott.

Fájt. Csaknem annyira, mint első alkalommal. A cuppanás is hangosabb lett a fejemben; ez alkalommal óriások csókolóztak („csőröztek”, ahogy mi mondtuk). – Na! – mondta a fülész asszisztensnője, amikor véget ért, és én zokogva feküdtem a gennyes tócsában. – Csak egy kicsit fájt, és nem akarsz megsüketülni, igaz? Különben is végeztünk.

Öt napig hittem is ebben, azután újabb taxi érkezett. Visszamentünk. Emlékszem, a taxisofőr azt mondta az anyámnak, hogy megáll, és kitesz minket, ha nem hallgattatja el a kölyköt.

Ismét a vizsgálóasztalon találtam magam, a pelenkával a fejem alatt, a mamám a várószobában ült egy magazinnal, amelyet valószínűleg képtelen volt olvasni (legalábbis így szeretem képzelni). Megint megcsapott a szesz szúrós szaga, az orvos felém fordult a tűvel, amely olyan hosszúnak tűnt, mint az iskolai vonalzóm. Megint mosolygott, odajött, biztosított felőle, hogy ez alkalommal nem fog fájni.

Hatéves korom ismételt fülfelszúrásai alakították életem egyik legszilárdabb alapelvét: Ha egyszer becsapsz, szégyelld magad. Ha kétszer csapsz be, szégyellhetem magam. Ha harmadszor is sikerül, akkor mindketten szégyellhetjük magunkat. Amikor harmadszor kerültem az orvos vizsgálóasztalára, rúgkapáltam, sikoltoztam, hánytam-vetettem magamat. Valahányszor a tű az arcomhoz közeledett, félreütöttem. Végül a nővér behívta az anyámat, és kettejüknek sikerült lefogniuk arra az időre, amíg az orvos bevezette a tűt. Olyan sokáig és hangosan sikítottam, hogy még mindig hallom. Érzésem szerint fejemnek valami mély szurdokában még mindig visszhangzik az a sikoly.

6

Nem sokkal ezután egy sötét, hideg hónapban – 1954 januárja vagy februárja lehetett, ha jól emlékszem – ismét megjött a taxi. Ez alkalommal nem fülészhez, hanem gégészhez mentünk. Anyám megint a várószobában üldögélt, én újra a vizsgálóasztalon csücsültem, ismét ott lappangott egy nővér a közelben, megéreztem az alkohol szúrós bűzét, ami ma is öt másodperc alatt képes felgyorsítani a szívverésemet.

Ez alkalommal azonban csak valamiféle torokecsetelésre került sor. Csípett, pocsék íze volt, de a fülész hosszú tűje után ez csupán dal, móka, kacagás lehetett. A torkász egy pántra erősített, érdekes kütyüt tett a fejére. A közepén tükör volt, abban pedig harmadik szemként ragyogó fény világított. Hosszú ideig bámult a torkomba, egyfolytában unszolva, hogy tátsam nagyobbra a számat, pedig már az állkapcsom is recsegett, ám tűt nem dugott bele, és ezért szerettem. Egy idő után megengedte, hogy becsukjam a szám, és behívta az anyámat.

– A mandulájával van a baj – mondta a doktor. – Olyan, mintha macska karmolta volna össze. Ki kell szednünk.

Emlékszem, nem sokkal ezután vakító fények alá gurítottak. Egy fehér maszkos ember hajolt fölém. Az ágy fejénél állt, amelyen feküdtem (1953 és 54 volt az a két év, amikor folyton az ágyat nyomtam), és lenézett rám.

– Stephen – mondta. – Hallasz? Azt feleltem, hogy igen. – Vegyél mély lélegzetet – mondta. – Amikor felébredsz, annyi fagyit ehetsz, amennyit csak

akarsz. Valami szerkentyűt tett az arcomra. Emlékezetem úgy őrizte meg, hogy olyan alakja volt, mint egy

csónak farmotorjának. Mélyet lélegeztem, és minden elfeketedett. Mikor magamhoz tértem, csakugyan megengedték, hogy annyi fagyit egyek, amennyit akarok, ami jó vicc volt, ugyanis nem kívántam a fagyit, mert a torkom vastagon bedagadt. Bár azért jobb volt, mint a régi fülbetűzés trükk. De mennyire! Minden jobb lett volna, mint a régi fülbe-tűzés trükk. Vigyék a mandulámat, ha akarják, szereljenek acélkalickát a lábamra, ha muszáj, de az isten mentsen meg az otiológustól.

7

David bátyám abban az évben átugrotta a negyedik osztályt, engem viszont kivettek az iskolából. Anyám és az iskola egyetértettek abban, hogy túl sokat hiányoztam az első osztályban; ősszel újra kezdem, ha az egészségem engedi.

Annak az évnek a nagy részét ágyban vagy szobafogságban töltöttem. Megközelítőleg hat tonna képregényt olvastam végig, Tom Swifttel és Dave Dawsonnal kezdve (utóbbi a II. világháború hős pilótája volt, akinek a gépe mindig „a propellerével kapaszkodott föl a magasba”), majd eljutottam Jack London vérfagyasztó állattörténeteiig. Közben valamikor elkezdtem írni a saját meséimet. Az alkotást az utánzás előzte meg; a Combat Casey képregényeket szóról szóra lemásoltam kis táblácskámra, néha kiegészítettem saját megjegyzéseimmel, ha szükségét láttam. „Letelepedtek a tanyaház nagy, huzagos szobájában”, ilyesmiket írhattam, amíg egy-két évvel később föl nem fedeztem, hogy más a huzatos, mint a huzagos. Emlékszem, ekkortájt meg voltam győződve róla, hogy a részeges azonos a részletessel, a kurva valami nagyon magas nő lehet, a kurafi pedig nyilván kosárlabdázó. Amikor az ember még csak hatéves, sokkal kevesebb az életében a korlát.

Idővel megmutattam anyámnak ezeket a hibrideket, ő pedig el volt bűvölve. Emlékszem kicsit meglepett mosolyára, mintha el se tudná hinni, hogy az egyik gyereke ilyen okos – sőt valóságos csoda! Még sosem láttam az arcán ezt az imádni való kifejezést, legalábbis velem kapcsolatban.

Megkérdezte, hogy a történetet én találtam-e ki, mire kénytelen voltam bevallani, hogy javarészt a képregényfüzetből másoltam ki. Csalódottnak látszott, és ez jelentősen apasztotta az örömömet. Végül visszaadta a táblácskát. – A magad fejéből írjál, Stevie -mondta. – Ezek a Combat Casey füzetek olyan szemetek – mindig kiverik valakinek a fogát. Lefogadom, ennél többre vagy képes. írd meg a saját történetedet.

8

Emlékszem a végtelen lehetőség érzésére, amely erre a gondolatra eltöltött, mintha bevezettek volna egy hatalmas épületbe, amely csukott ajtókkal van tele, és megengednék, hogy azt nyissam ki, amelyiket akarom. Úgy gondoltam (és máig úgy gondolom), hogy több ajtó van, mint amennyit egy ember holtáig képes lenne kinyitni.

Végül írtam egy mesét négy mágikus állatról, akik egy öreg autóval furikáznak, és segítenek a kisgyerekeknek. A vezetőjük egy nagy, fehér nyúl, akit Trükkös Nyuszi úrnak hívnak. Ο vezeti az autót. A novella négyoldalas volt, nyomtatott betűkkel írva, amelyeket fáradságosan formáltam ceruzával. Amennyire emlékszem, senki sem ugrott le benne a Graymore Hotel tetejéről. Amikor befejeztem, odaadtam anyámnak, aki leült a nappaliban, a táskáját maga mellé tette a padlóra, és azonnal elolvasta. Mondhatnám, hogy tetszett neki – mindig a megfelelő helyen nevetett –, de azt már nem tudnám biztosan állítani, hogy azért-e, mert szeretett engem, és azt akarta, hogy örüljek, vagy azért, mert tényleg mulatságos volt.

– Nincs egy másolatod? – kérdezte, amikor végzett az olvasással. Azt mondtam, nem, nincsen. Azt felelte, olyan jó, hogy könyvben lenne a helye. Azóta se mondtak semmit, ami boldogabbá tett volna. Még négy novellát írtam Trükkös Nyuszi úrról és barátairól. Anyám mindegyikért negyed dollárt fizetett, és elküldte őket négy nővérének, akik, azt hiszem, kicsit szánakoztak fölötte. Végtére is ők még mindig férjnél voltak; az embereik nem léptek le. Igaz, Fred bácsi nem dicsekedhetett valami

fejlett humorérzékkel, és makacsul felhúzta kabrioletjének tetejét, az is igaz, hogy Oren bácsi jócskán ivott, és sötét elméletei voltak arról, hogy a zsidók uralják a világot, de legalább ott voltak. Viszont Ruth ott maradt a kicsikkel, amikor Don lelépett. Azt akarta, hogy legalább lássák, milyen tehetséges a gyerek.

Négy novella. Darabonként negyed dollárért. Ez volt az első dolcsi, amit ebben a műfajban megkerestem.

9

A connecticuti Stratfordba költöztünk. Akkorra másodikos lettem, és hótt szerelmes voltam a szomszédban lakó szép kamasz lányba. Legföljebb egy pillantást vetett rám napközben, de éjszaka, ahogy az ágyban fekve sodródtam az álom felé, újra és újra kimenekültünk a kegyetlen világ valóságából. Az új tanító nénim Mrs. Taylor volt, egy őszes Elsa Lanchester-Frankenstein menyasszonya frizurájú, kedves hölgy, akinek kidülledt a szeme. – Ha beszélünk, legszívesebben Mrs. Taylor szeme alá tartanám a tenyerem, hátha kiesik – mondta a mama.

Új, második emeleti lakásunk a West Broad Streeten volt. A domboldalon egy sarokkal lejjebb, nem messze Teddy Áruházától a Burrets Építőanyag bolttal szemben hatalmas, hepehupás, bozótos terület húzódott, túlsó végében szemétteleppel, a közepén vasúti vágánnyal. Ez az egyik olyan hely, amelyhez folyton visszatérek képzeletemben; különböző nevek alatt újra és újra felbukkan a történeteimben. Az Az című könyvemben Pusztának hívják a gyerekek; mi őserdőnek neveztük. Dave és én rögtön földerítettük, nem sokkal azután, hogy ideköltöztünk. Nyár volt. Forróság volt. Klassz volt. Messzire behatoltunk ennek a remek új játszótérnek a zöld rejtelmeibe, amikor sürgősen rám jött a szükség.

– Dave! – mondtam. – Vigyél haza! Nyomiznom kell! (Ezt a szót használtuk erre a sajátos műveletre.)

David hallani sem akart erről. – Eredj a bozótosba! – mondta. Legalább fél órába telt volna, ha hazavisz, és esze ágában sem volt egy ilyen alkalmat elszalasztani, csak azért, mert a kisöccse kakilni akar.

– Nem lehet! – válaszoltam, teljesen elképedve az ötlettől. – Nem tudom kitörölni a fenekem!

– Dehogynem – mondta Dave. – Töröld ki levelekkel. A cowboyok és az indiánok is így tesznek.

Addigra valószínűleg mindenképpen túl késő lett volna hazamenni; gyanúm szerint nem volt választásom. Mellesleg elbűvölt az ötlet, hogy úgy szarok, mint egy cowboy. Úgy tettem, mintha Battyogó Cassidy lennék, aki pisztolyt rántva guggol le a bozótosban, nehogy még ebben a személyes pillanatban is megtámadják. Elvégeztem a dolgom, azután megtisztálkodtam, úgy, ahogy a bátyám javasolta, gondosan kitöröltem a fenekem egy marék ragyogó zöld levéllel, amelyek, mint kiderült, egy mérges szömörcéhez tartoztak.

Két nappal később a térdhajlatomtól a lapockámig lángvörös voltam. A hímvesszőm megúszta, de a heréimből stoplámpák lettek. A fenekem egészen a bordákig viszketett. De a kezem járt a legrosszabbul; akkorára dagadt, mint Miki egéré, miután Donald kacsa rávágott a kalapáccsal, és gigászi hólyagok püffedeztek ott, ahol az ujjak összeértek. Mikor kidurrantak, nyers, rózsaszín hús maradt utánuk. Hat hétig langyos keményítős fürdőben ültem, nyomorultnak, megalázottnak, ostobának éreztem magam, a nyitott ajtón át hallgattam, ahogy az anyám és a bátyám jókat nevetnek, miközben a rádiót hallgatják, és Fekete Pétert játszanak.

10

Dave nagyszerű báty volt, de tízéves korához képest túl okos. Az agya mindig bajba keverte, és egy bizonyos időpontban (valószínűleg azután, hogy a fenekemet szömörcével töröltem ki) rájött, hogy hasznos lehet, ha Stevie öcsit is bevonja azokba a kritikus helyzetekbe, amikor baljós szelek kezdenek fújni. Sohasem akarta, hogy vigyem el az egész balhét gyakran eszméletlen lebőgéseiért – sohasem volt álnok vagy gyáva –, viszont többször megkért, hogy osztozzak benne. Azt hiszem, ezért kerültünk bajba mindketten, amikor Dave elgátalta az őserdőben csörgedező patakot, amivel elárasztotta a West Broad Street alsó részét. A megosztott blamázs okozta, hogy mindketten a fejünkkel játszottunk, amikor végrehajtottuk életveszélyes iskolai kísérletét.

Ez valószínűleg 1958-ban történt. Én a Center általánosba jártam, Dave felsős volt. A mama a stratfordi mosodában dolgozott, ahol ő volt az egyetlen fehér a mángorlóbrigádban. Éppen ezt csinálta

– lepedőkkel etette a mángorlót –, mikor Dave nekilátott a kísérletnek, amellyel a Tudományos Kiállításra készült. A bátyám nem az a fiú volt, aki beéri milliméterpapírra rajzolt kackiás diagramokkal, vagy azzal, hogy műanyag kockákból és kifestett vécépapír-gurigákból megépítse a Jövő Házát; Dave számára a csillagos ég volt a határ. Erre az évre megtervezte a Dave-féle Hiperszuper Elektromágnest. A bátyám fölöttébb szeretett mindent, ami hiperszuper volt, és az ő nevével kezdődött; ez utóbbi szokása a Dave Rongyában érte el a csúcsot, amelyről hamarosan szót ejtek.

Az első kísérlete a Hiperszuper Elektromágnes létrehozására egyáltalán nem volt hiperszuper, sőt valószínűleg egyáltalán nem működött, bár erre nem emlékszem pontosan. Mindent összevetve inkább egy könyvből származott az ötlet, mint Dave fejéből. Az idea a következő volt: egy sínszeget mágnesezni lehet, ha az ember hozzádörgöli egy mágneshez. A mágneses töltés, amelyet a szög átvett, gyenge volt a könyv szerint, de ahhoz elég, hogy fölemeljen néhány vasdarabkát. Ha ez sikerült, a szögre csavart rézdrót két végét egy szárazelemre kellett erősíteni. A könyv szerint az elektromosság fölerősíti a mágnesességet, és így jóval több vasreszeléket emelhet föl az ember.

Dave azonban nem holmi ostoba vasdarabkákat akart emelgetni, hanem Buickokat, tehervagonokat, vagy akár a hadsereg szállító repülőgépeit. Rá akarta adni a kakaót, hogy kiemelje pályájából a világot.

Fú! Szuper! Mindkettőnknek megvolt a maga szerepe a Hiperszuper Elektromágnesben. Dave dolga volt, hogy

megépítse. Az enyém, hogy kipróbáljam. A kis Stevie King, Stratford válasza Chuck Yeagernek! Dave új változata a kísérletre kihagyta a gagyi vén szárazelemet (érvelése szerint amúgy sem adna

elég energiát, ha valami komoly vasdarabot akarnánk megemelni) a hálózati áram kedvéért. Kivágta a kábelt egy ócska lámpából, amit valaki a szeméttel együtt rakott ki a járdára, a szigetelést a csatlakozóig lehántotta, majd a csupasz drótot csigavonalban rátekerte egy sínszegre. Azután West Broad Street-i lakásunk konyhájának padlóján ülve átadta nekem a Hiperszuper Elektromágnest, és utasított, hogy dolgozzak én is, dugjam be a csatlakozót.

Haboztam – ennyit legalább el kell ismerni –, de végül nem tudtam ellenállni Dave őrült lelkesedésének. Említésre méltó mágneses hatást nem tapasztaltunk, viszont a ketyere tönkretett minden lámpát és elektromos szerkezetet a lakásunkban, az épületben és a szomszéd házban (amelynek földszintjén álmaim királynője lakott). Egy pukkanás a házunk előtti transzformátorban, és aztán rendőrök érkeztek. Dave és én egy borzalmas órát töltöttünk azzal, hogy a mama hálószobájából lestük őket, mivel ez volt az egyetlen helyiség, amelyből ki lehetett látni az utcára (a többiből remek kilátás nyílt a kopár, kutyapiszokkal lepett hátsó udvarra, ahol egy Roop-Roop nevű koszos szuka volt az egyetlen élőlény). Amikor a rendőrök távoztak, megjött az elektromos művek autója. Egy tüskés cipőjű férfi fölkapaszkodott a két bérház közötti villanyoszlopra, megvizsgálta a transzformátort. Más körülmények között ez rettentően érdekelt volna minket, de ezen a napon nem. Aznap csak azt szerettük volna tudni, hogy mit szól anyánk, amikor megjön. Végül a fény visszatért, és az elektromos művek kocsija elment. Nem kaptak rajta, és életben maradtunk, hogy másnap újra küzdhessünk. Dave úgy döntött, hogy tudományos tevékenységét inkább egy Hiperszuper Repülőgéppel folytatja Hiperszuper Elektromágnes helyett. Azt ígérte, én lehetek az első utas. Hát nem nagyszerű?

11 1947-ben születtem, és egészen 1958-ig nem volt televíziónk. Az első tévéfilm, amire emlékszem,

a Robotszörny volt; ebben egy majomdresszbe öltözött és a fején aranyhalas üveggömböt viselő pasi – Ro-Man volt a neve – rohangászott összevissza, és igyekezett megölni egy atomháború összes túlélőjét. Úgy éreztem, igazi magas művészetet látok.

Ugyancsak akkortájt néztem az Országúti örjárat-ot, amelynek főszereplője, Broderick Crawford a félelem nélküli Dan Matthewst játszotta, továbbá az Egy lépéssel tovább-ot, amelynek házigazdája, John Newland a világ legvérfagyasztóbb tekintetével dicsekedhetett. Ment még a Cheyenne, a Tengeri vadászat, a Sztárparádé és az Annie Oakley; láttam Tommy Rettiget, az elsőt Lassie számos barátja közül, Jock Mahoneyt a The Range Rider-ben és Andy Devine-t, amint különös, magas hangján azt üvölti: „Hé, Vad Bill, várj meg!” Egész világra való kaland érkezett, fekete-fehérben, harmincöt centis képernyőn át, és olyan nevek fémjelezték őket, amelyek még ma is úgy csengenek a fülemben, mint a költemény. Imádtam őket.

Noha a tévé viszonylag későn érkezett meg a King-háztartásba, ennek én örülök. Végül is én egy

eléggé válogatott társasághoz tartozom, az amerikai regényírók maroknyi utolsó mohikánjához, akik előbb tanultak meg írni és olvasni, mintsem naponta bekajálták volna a maguk adag videoszemetét. Lehet, hogy ez nem fontos. Másrészt viszont egy kezdő író rosszabbat is tehet annál, hogy kihúzza a konnektorból a tévé kábeljét, sínszögre csavarja, és visszadugja. Majd meglátja, mi robban föl, és mekkora területen.

De ez csak egy ötlet.

12

Az 50-es évek végén egy Forest J. Ackerman nevű irodalmi ügynök és megszállott sci-fi-gyűjtő sok ezer gyerek életét változtatta meg – köztük az enyémet is –, amikor kiadott egy Filmország híres szörnyei című magazint. Kérdezzenek bárkit erről a magazinról, akinek az utóbbi harminc évben bármi köze volt a fantasy-horror-sci-fi műfajhoz, és meglátják, hogy elneveti magát, hogy felragyog a szeme, és hogy patak-zanak belőle a színes emlékek! Ezt gyakorlatilag garantálhatom.

1960 körül Forry (aki néha „Ackermonster”-nek hívta magát) egy rövid életű, de érdekes Űrember című magazint is kiadott, amely a sci-fi filmekkel foglalkozott. 1960-ban küldtem egy történetet az Űrember-nek. Amennyire emlékszem, ez volt az első írásom, amelyet közlésre szántam. A címét már elfelejtettem, de még fejlődésem Ro-Man korszakában tartottam, és ez a mese kétségtelenül sokat köszönhetett a gyilkos majomnak, amelyik aranyhalas üveggömböt viselt a fején.

A történet nem jelent meg, de Forry megtartotta. (Gyakorlatilag mindent megtartott, ezt bárki megerősítheti önöknek, aki meglátogatta a házát, az Acker-mansiont.) Húsz évvel később, amikor egy Los Angeles-i könyvesboltban dedikáltam, Forry is beállt a sorba… kezében a mesémmel, amelyet egyes sortávval gépeltem le a régen elveszett Royal írógépen, amit tizenegy évesen kaptam karácsonyra a mamától. Azt akarta, hogy dedikáljam neki, és azt hiszem, meg is tettem, noha az egész találkozás olyan szürreális volt, hogy nem lehetek biztos benne. Tényleg vannak hazajáró lelkek? Apám, még ilyet!

13

Az első történet, amelyet igazából közöltek, egy horrormagazinban jelent meg, amelyet Mike Garrett adott ki az alabamai Birminghamben (Mike még él, és még mindig ebben a műfajban tevékenykedik). A novellát „A rettegés félvilága” címen jelentette meg, de nekem változatlanul jobban tetszik a saját címem: „Tizenéves sírrabló voltam.” Hiperszuper! Fú!

14

Az első eredeti ötletem – azt hiszem, az ember mindig emlékszik az elsőre – Ike nyolcéves, emberséges kormányzásának vége felé támadt. A maine-i Durhamben álló házunk konyhaasztalánál ültem, és figyeltem, ahogy anyám a S&H Zöld Bélyeg lapjait ragasztja be egy füzetbe. (A Zöld Bélyegről sokkal érdekesebb történetek is születtek, lásd a The Liars'Club-ot.) Családi trojkánk visszaköltözött Maine-be, így a mama gondozhatta hanyatló egészségű szüleit. A nagyi nyolcvan felé járt, kövér, magas vérnyomású és majdnem vak volt; a cingár, rosszkedvű Guy ótata a nyolc-vankettediket taposta, és alkalmanként hápogó kitörésekre ragadtatta magát, amit egyedül anyám értett. A mama „Faternek” hívta Guy ótatát.

Mamának a nővérei szerezték ezt a munkát, talán arra gondoltak, hogy két legyet ütnek egy csapásra: az idős szülőkre otthoni környezetben visel gondot szerető lányuk, és ugyanakkor Ruth Égető Gondja is megoldást nyer. Többé nem hányódik, oly módon próbálva nevelni két fiúgyermeket, hogy úgyszólván céltalanul vándorol Indianából Wisconsinon át Connecticutba, nem süt hajnali ötkor kenyeret, nem vasal lepedőket egy mosodában, ahol a hőmérséklet nyáron gyakran emelkedik negyven fok fölé, és az előmunkás júliustól szeptemberig minden délután egykor és háromkor sótablettát oszt.

Azt hiszem, anya gyűlölte az új munkáját. Nővérei a nagy törődésben úgyszólván pénztelen napszámost csináltak a mi önálló, vidám, kicsit bolondos anyánkból. Abból a pénzből, amelyet minden hónapban küldtek neki, futotta a bolti számlákra, de azon túl alig valamire. Ládaszám küldték nekünk a ruhát. Clayt bácsi és Ella néni (akik, azt hiszem, tulajdonképpen nem is voltak rokonaink) minden nyár vége felé több kartondoboz konzervzöldséget és befőttet hozott. A ház, amelyben laktunk, Ethelyn nénié és Oren bácsié volt. A mama, ahogy betette oda a lábát, csapdába esett. Miután az

öregek meghaltak, szerzett magának igazi állást, de abban a házban élt, amíg a rák nem végzett vele. Amikor utoljára elhagyta Durhamet – David és Linda sógorasszony gondozták utolsó betegségének utolsó heteiben –, véleményem szerint örömmel távozott.

15

Akkor most tisztázzunk valamit, jó? Nem létezik Ötletek Szemétládája, Meseközpont, Titkos Bestsellerek Szigete; a jó sztorik ötletei látszólag szó szerint a semmiből jönnek, egyenesen az üres égből vitorláznak alá: két különálló ötlet találkozik, és valami új jön létre a nap alatt. Az embernek nem az a dolga, hogy ráleljen ezekre az ötletekre, hanem hogy fölismerje őket, amikor előbukkannak.

Azon a napon, amikor ez az ötlet – az első igazán jó gondolat – felém vitorlázott, az anyám megjegyezte, hogy még hat bélyegre lesz szüksége, hogy megvegye azt a lámpát, amelyet Molly nővérének szán karácsonyra, de úgy véli, addigra nem sikerül összegyűjtenie. – Azt hiszem, inkább a születésnapjára veszem meg – mondta. – Ezek az átkozott vacakok mindig sokkal többnek látszanak, amikor az ember beragasztja őket egy füzetbe. – Azután rám nézett, és kiöltötte a nyelvét. Ekkor megláttam, hogy zöld lett a bélyegektől. Arra gondoltam, milyen jó lenne ha az ember a pincében gyárthatná ezeket a nyomorult bélyegeket, és ebben a pillanatban született meg a „Vidám bélyegek” ötlete. A Zöld Bélyegek hamisításának ötlete és anyám zöld nyelve teremtette meg egy szempillantás alatt.

Történetem hőse a klasszikus slemil, egy Roger nevű alak, akit kétszer is lecsuknak pénzhamisításért – ha megint lecsukják, akkor már háromszoros vesztes lesz. Pénz helyett a bélyegeket kezdi hamisítani… illetve, amikor rájön, hogy a Vidám Bélyegeknek milyen bárgyún egyszerű a rajza, nem is igazán hamisítja őket; újjáteremti az árucikkeket. Egy derűs jelenetben – talán ez volt az első valóban jó jelenet, amelyet leírtam – Roger öreg mamája nappalijában ül, mindketten a Vidám Bélyeg katalógust nézegetik, miközben a nyomda jár lent a pincében, és egyik bála bélyeget a másik után köpi ki magából.

„Jó ég! – így a mama. – A katalógus szerint bármit megkaphatsz a bélyegekért, Roger! Megmondod, hogy mit akarsz, ők pedig kiszámolják, hogy hány füzetet kell beküldened. Alig hat-hétmillió füzet, és valószínűleg máris vehetünk egy házat a kertvárosban!”

Roger azonban fölfedezi, hogy ámbár a bélyeg tökéletes, a ragasztóval bajok vannak. Ha az ember megnyalja és beragasztja, akkor nincs semmi baj, de ha szivaccsal nedvesíti, a rózsaszínű Vidám Bélyegek megkékülnek. A történet végén Roger a pincében áll a tükör előtt. Mögötte az asztalon nagyjából kilencvenfüzetnyi Vidám Bélyeg, amelyeknek mindegyikét egyenként nyalta meg és ragasztotta be. Hősünk ajka rózsaszín. Kinyújtja a nyelvét; az még rózsaszínebb. Még a fogai is rózsaszínűk. A mama vidáman kiált le a lépcső tetejéről, közli, hogy éppen most beszélt telefonon a Terre Haute-ben levő Vidám Bélyegek Nemzeti Beváltó Központjával, és az ottani hölgy azt mondta, valószínűleg vehetnek egy csinos neoreneszánsz házat Westonban, mindössze tizenegymillióhatszázezer füzetnyi Vidám Bélyeget kell leadniuk!

„Nagyszerű, mama!”, mondja Roger. Még egyszer a tükörbe pillant, az ajka rózsaszín, a tekintete üres, azután komótosan visszatér az asztalhoz. Mögötte milliárdnyi Vidám Bélyeg a pince ládáiban. Hősünk lassan kinyit egy új füzetet, azután elkezdi nyalni a bélyegeket. A történet végén azon gondolkodik, hogy már csak tizenegymillió-ötszázkilencvenezer füzetet kell megtöltenie, és a mama megkapja a szép házát.

Akadtak a történetben hibák (a legnagyobb baki mindjárt az, hogy Roger miért nem keresett egy másik fajta ragasztót), de azért egész ügyes volt, meglehetősen eredeti, és tudtam, hogy jó írás került ki a kezem alól. Miután hosszabb ideig tanulmányoztam ütött-kopott Writer's Digest-emen a „Vidám Bélye-gek”-et az Alfred Hitchcok's Mystery Magazin-nak küldtem el. Válasz három hét múlva érkezett egy értesítés formájában, amelyen az állt: „közlésre alkalmatlan”. A levélpapíron ott díszelgett vörösben Alfred Hitchcock félreismerhetetlen profilja, és néhány sor, amelyben sok szerencsét kívánnak a történetemhez. Alulra pedig aláírás nélkül pár sort írtak, ez volt az egyetlen személyes válasz, amelyet nyolcéves kapcsolatunk során az AHMM-től kaptam. „Ne tűzze össze a kézirat lapjait”, szólt az üzenet. „A gemkapoccsal összefogott lapok tökéletesen megfelelnek.” Meglehetősen rideg tanács, gondoltam, de hasznos a maga módján. Azóta egyetlen kéziratomat sem tűztem össze.

16

Durhami szobám fönt volt az eresz alatt. Éjszakánként a tető alatt feküdtem – ha hirtelen felültem, rendszerint jól bevágtam a fejem –, olvasáshoz pedig egy hattyúnyakú falilámpát használtam, amely egy boa constrictor mulatságos árnyát vetítette a mennyezetre. A ház néha elcsöndesedett, nem hallatszott más hang, mint a kazán duhogása, és a patkányok neszezése a padláson; néha éjféltájban a nagyanyám legalább egy óra hosszat rikoltozott, hogy nézzen már rá valaki Dickre, mert fél, hogy nem etették meg. Dick a lova volt akkortájt, amikor iskolában tanított, és legalább negyven éve meghalt. A szoba másik csapott végében állt az íróasztalom, rajta öreg Royal írógépem, és legalább száz papírkötéses könyv, nagyobbrészt sci-fi, amelyeket a lambéria mentén állítottam sorba. A szekrényen egy Biblia hevert, amelyet a Metodista Ifjúsági Szövetség memoriter verspályázatán nyertem, mellette egy automata váltós Webcor lemezjátszó, amelynek tányérját puha, zöld bársonnyal vonták be. Ezen játszottam le a lemezeimet, amelyeknek zöme 45-ös sebességű Elvis, Chuck Berry, Freddy Cannon és Fats Domino volt. Szerettem Fatsot; tudta, mi a rock, és hallani lehetett, hogy jól szórakozik.

Amikor megkaptam a visszautasítást az AHMM-től, egy szöget vertem a falba a Webcor fölött, ráírtam a papírra, hogy „Vidám Bélyegek”, és rászúrtam a szögre. Azután leültem az ágyamra, és hallgattam, amint Fats azt énekli: „Kész vagyok.” Tulajdonképpen egész jól éreztem magam. Amikor az ember még túlságosan fiatal a borotválkozáshoz, a derűlátás tökéletesen megfelelő válasz a kudarcokra.

Mire tizennégy lettem (és hetente kétszer megborotválkoztam, akár kellett, akár nem) a szög nem bírta tovább az elutasítást jelző papírok súlyát. Nagyobbra cseréltem, és tovább írtam. Tizenhat éves koromra kezdtem olyan elutasításokat kapni, amelyeket kézzel írtak, és némiképpen bátorítóbban hangzottak annál, hogy ne tűzzem össze a lapokat, használjak inkább gemkapcsot. Az elsőt Algis Budrys küldte, aki akkor a Fantasy and Science Fiction kiadója volt. Olvasta „A tigris éjszakája” című történetemet (azt hiszem, a Szökevény sorozat egyik epizódja ihlette, amelyben dr. Richard Kimble gondozóként dolgozik egy cirkuszban vagy állatkertben, és a ketreceket takarítja), és azt írta: „Ez jó történet. Nekünk nem felel meg, de jó. Tehetséges vagy. Próbálkozz tovább.”

Ezt a négy rövid mondatot olyan töltőtollal írták, amely rojtos szélű, nagy pacákat fröcskölt, mégis felderítette tizenhatodik évem pocsék telét. Valamivel több mint tíz évvel később, miután már elsóztam néhány regényemet, az egyik kéziratos dobozban fölfedeztem „A tigris éjszakájá”-t, és úgy véltem, még mindig egész tisztességes történet, noha nyilvánvalóan egy olyan hapsi műve, aki épphogy elkezdte tanulni a szakmáját. Átdolgoztam, és hirtelen ötlettel elküldtem a F & SF-nek. Ez alkalommal elfogadták. Felfedeztem, hogy amint az ember elér némi sikert, a magazinok sokkal kevésbé hajlamosak ilyesféle válaszokat küldeni: „Nekünk nem felel meg.”

17

Noha egy évvel fiatalabb volt osztálytársainál, a bátyám mégis unatkozott az iskolában. Részben értelmi szintje miatt – Dave az intelligenciavizsgálatokon 150-160 pontot ért el –, de azt hiszem, sokkal nagyobb szerepe volt ebben nyugtalan természetének. Neki a gimnázium nem volt elég hiperszuper, se puff, se fú, sem elég vicces. Ezt a problémát, legalábbis részben, úgy oldotta meg, hogy lapot indított Dave Rongya címmel.

A Rongy kiadóhivatala egy asztal volt, amely pincénk földpadlós, kőfalú, pókoktól hemzsegő csücskében állt, valahol északra a kazántól, keletre a zöldséges sufnitól. Ez utóbbiban tartottuk Clayt és Ella befőttekkel és konzervzöldségekkel teli, kifogyhatatlan kartondobozait. A Rongy különös keveréke volt a családi lapoknak és a kisvárosok kétheti magazinjainak. Néha havonta jelent meg, ha Dave félretette más irányú érdeklődése miatt (juharszirupot, almabort készített, rakétát épített, autót tuningolt, hogy csak néhányat említsek), és számomra érthetetlen viccek voltak benne arról, hogy miért késik egy kicsit az újság ebben a hónapban, vagy miért ne zavarjuk Dave-et, aki lent van a pincében, és a Rongy-on dolgozik.

Viccek ide vagy oda, a példányszám a kezdeti ötről (amelyeket a család tagjainak adott el), lassacskán ötven-hatvanra nőtt, mivel a kisvárosban élő rokonaink (Durham lakosainak száma 1962-ben kilencszáz volt) meg a szomszédok rokonai buzgón várták a friss lapot. Egy tipikus számból megtudhatták, hogyan gyógyul Charley Harrington törött lába, mit mondott a meghívott szónok a nyugat-durhami metodista templomban, mennyi vizet pumpáltak ki a King fiúk a városi vezetékből, hogy ne száradjon ki a ház mögötti kút (természetesen minden rohadt nyáron kiszáradt, akármennyit töltöttünk bele), ki látogatta meg Brownékat vagy Hallékat a Methodist Corner másik oldalán, illetve

kinek a rokonai várhatók a nyáron. Dave-nek volt sportrovata is, írt a világbajnokságokról, nem hiányzott az időjárás-jelentés („Meglehetősen nagy a szárazság, de egy helyi gazda, Harold Davis azt mondja, ha augusztusban nem lesz egy jó kis esőnk, akkor megcsókolja a malaca seggét”), ételreceptek, folytatásos regény (ezt én írtam), és Dave viccei, amelyekben efféle aranyrögöket lehetett találni:

STAN: – Mit mond a hód a tölgyfának? JAN: – Jó volt rágni téged! 1. BEATNIK: – Hogyan jutok el a Carnegie Hallba? 2. BEATNIK: – Gyakorlással ember, gyakorlással! A Rongy az első évben bíbor betűkkel jelent meg. Ezeket a példányokat egy lapos zselérétegen

nyomtuk, amelynek hektográf volt a neve. A bátyám hamarosan úgy döntött, hogy a hektográf nem ér semmit. Túlságosan lassú volt. Dave már rövidnadrágos korában is utálta a lassúságot. Valahányszor Miit, a mama barátja („kedvesebb volt, mint amilyen okos”, mondta nekem egy napon a mama, néhány hónappal azután, hogy szakítottak), elakadt a forgalomban, vagy megállt egy közlekedési lámpánál, Dave előrehajolt Miit Buickjának hátsó üléséről, és rákiáltott: „Gázold el őket, Milt bácsi! Gázold el őket!”

Tizenévesként csaknem megőrült a türelmetlenségtől, miközben azt várta, hogy a hektográfot „felfrissítsük” nyomtatás közben („frissítésnél” a nyomás bizonytalan bíbor folttá mosódott, amely úgy lebegett a zselén, mint egy tengeri tehén árnyéka). Ezenfelül nagyon szeretett volna fényképeket is megjelentetni lapjában. Jól fotózott, és tizenhat évesen már ő hívta elő őket. A gardróbban berendezett egy sötétkamrát, és apró, vegyszerektől bűzlő odújából meglepően tiszta és szépen komponált képek kerültek elő (ő készítette öreg Kodakjával azt a fényképet, amely A rendcsinálók hátlapjára került; engem ábrázol azzal a magazinnal, amelyikben első írásom megjelent; bátyám a képet a saját sötétkamrájában hívta elő).

Mintha ennyi bosszúság nem lett volna elég, a hektográf zseléje hajlamos volt megerjedni. Akármilyen gondosan takartuk le a lassú vacakját nyomtatás után, furcsa, spóraszerű dudorokat növesztett, és telebüdösítette a pincét. Ami hétfőn még normálisan festett, a hét végére úgy nézett ki, mintha H. P. Lovecraft valamelyik rémmeséjéből mászott volna elő.

Brunswickban, ahova Dave gimnáziumba járt, talált egy boltot, ahol egy kis hengernyomógépet árultak leértékelve. Működött – időnként. Az ember legépelte a szöveget stencilre, amit a helyi irodaszerboltban árultak, darabját tizenkilenc centért. Bátyám ezt a műveletet „stencilbe vésésnek” nevezte, és rendszerint az én dolgom volt, mivel kevesebb hibát ejtettem gépelés közben. A stencilt a dobra kellett erősíteni, az ember bekente a világ legbüdösebb, legförtelmesebb tintájával, azután indulhatott a verseny – addig tekerhettél, öregem, míg leszakadt a karod. Két este alatt elvégeztük azt, ami a hektográffal egy hétig tartott, és noha a dob maszatolt, mégsem úgy nézett ki, mintha gyilkos mételyt terjesztene. Elkezdődött a Dave Rongya aranykora.

18

Engem nem nagyon érdekelt a nyomtatás, még kevésbé a fényképek készítésének és előhívásának titka. Nem foglalkoztatott, hogyan lehet Hearst sebváltót szerelni, almabort készíteni, vagy ellenőrizni, hogy egy bizonyos képlet segítségével föl lehet-e küldeni egy műanyag rakétát a sztratoszférába (rendszerint még a háztetőt sem érte el). 1958 és 1966 között leginkább a mozi érdekelt.

Amikor az ötvenes évek átváltottak a hatvanasokba, mindössze két mozi volt a környéken, mindkettő Lewistonban. Az Empire premiermozi volt, Disney-filmeket, bibliai történeteket és musicalokat vetítettek, amelyekben rendesen kinyalt népek énekeltek és táncoltak széles vásznon. Eljártam ide is, ha kaptam stopot – végtére is a mozi, az mozi –, de nem nagyon kedveltem ezt a helyet. Ezek a filmek unalmasan erkölcsösek voltak. Előre tudni lehetett, mi lesz a végük. A Szülők csapdájá-nál végig reménykedtem benne, hogy Hayley Mills összefut a Tábladzsungel-ből ismert Vic Morrow-val. Istenemre, kicsit elevenebbé vált volna tőle a darab. Úgy éreztem, egy pillantás Vic rugós késére és szúrós tekintetére ésszerűbb távlatba helyezte volna Hayley kisszerű családi problémáit. Miközben éjszaka a tető alatti ágyamban feküdtem, hallgattam a fák között motozó szelet és a padláson futkosó patkányokat, korántsem a Tammyt játszó Debbie Reynoldsról vagy a Gidgetet játszó Sandra Dee-ről álmodoztam, hanem az Óriás piócák támadásá-ban szereplő Yvette Vicketsről, vagy a Dementia 13 főszereplőjéről, Luana Andersről. Nekem nem számított a kedvesség; nem érdekelt, hogy

lélekemelő legyen a film; francba Hófehérkével és a Hét Hülye Törpével. Tizenhárom éves koromban szörnyeket akartam, amelyek egész városokat falnak föl, radioaktív hullákat, amelyek előjönnek az óceánból, és megeszik a szörfösöket, fekete melltartós lányokat, akik úgy festenek, mint a kocsisori kurvák.

Horrorfilmek, sci-fi filmek, portyázó tizenéves bandákról szóló filmek, motoros vesztesekről szóló filmek – ez volt az, ami érdekelt. Az ilyesmit azonban nem az Empire-ben lehetett látni a Lisbon Street előkelő végében, hanem a Ritzben, a szegény fertályon a zálogházak között, nem messze Louie Ruháboltjától, ahol 1964-ben megvettem az első Beatles-csizmámat. A házunktól a Ritzig a távolság tizennégy mérföld volt, és csaknem minden hétvégén átstoppoltam oda az 1958 és 1966 közötti nyolc évben, amíg végre meg nem kaptam a jogosítványomat. Néha Chris Chesley barátommal mentem, máskor magamban, de mindig elindultam, hacsak meg nem betegedtem, vagy valami más meg nem akadályozott. A Ritzben láttam a Világűrből jött szörnyet vettem feleségül-t Tom Tryon-nal; a Szellemjárás-t Claire Bloommal és Julie Harrisszel a Vad angyalok-at Peter Fondával és Nancy Sinatrával. Láttam Olivia de Havillandot, amint rögtönzött késsel kivájja James Caan szemét az Asszony kalitkában-ban, láttam, ahogy Joseph Cotten halottként visszatér a Csitt… csitt, drága Charlotte-ban, visszafojtott lélegzettel (és nem kevéssé perverz érdeklődéssel) figyeltem, vajon Allison Hyes teljesen kinövi-e a ruháit Az ötven láb magas asszony támadásában. A Ritzben az élet jobb dolgai voltak láthatók… legalábbis akkor, ha az ember a harmadik sorban ült, jól figyelt, és nem pislogott a kritikus pillanatban.

Chris és én mindenféle rémfilmet szerettünk, de a kedvenceink az American International darabjai voltak, amelyeknek zömét Roger Corman rendezte, Edgar Allan Poe-tól kölcsönzött címekkel. Azt nem merném mondani, hogy a filmek Poe művein alapultak, mivel vajmi kevés közük volt a valódi novellákhoz és versekhez (A holló-ból vígjátékot csinált – nem viccelek!). Mégis, a legjobbak, a Kísértetkastély, a Diadalmas féreg, A vörös halál álarca olyan látomásosan kísérteties légkörrel dicsekedhettek, ami különlegessé tette őket. Chris és én saját nevet adtunk ezeknek a filmeknek, külön műfajjá avatva őket. Voltak a westernek, a szerelmes történetek, a háborús filmek… és voltak a Poe-mozik.

– Jössz szombat délután a moziba? – kérdezte Chris. – A Ritzbe? – Mi megy? – kérdeztem. – Egy motoros film meg egy Poe-mozi – felelte. Én természetesen ráharaptam erre az

összeállításra. Bruce Dern produkálta magát egy Harleyn, Vincent Price pedig egy kísértetkastélyban, amelynek ablakai a háborgó óceánra néztek, ki kívánhatott ennél többet? Ha az embernek szerencséje volt, akár Hazel Courtot is láthatta, amint mélyen kivágott, csipkés hálóingben kóborol.

Rám és Chrisre az összes Poe-mozi közül A kút és az inga tette a legmélyebb hatást. A forgatókönyvet Richard Matheson írta, a filmet Technicolor technikával, széles vászonra forgatták (a színes rémfilm ritkaságnak számított 1961-ben, amikor ez a műremek kijött). A rendező fogott egy csomó gótikus kelléket, és valami különlegességet hozott ki belőlük. Ez lehetett az utolsó igazi nagy, stúdióban forgatott rémfilm, az előtt, hogy elkészült George Romero vad, független filmje, az Élőhalottak éjszakája, amely örökre megváltoztatott mindent (volt, ami jobb, a legtöbb dolog rosszabb lett tőle). A legjobb jelenetben – amelytől valósággal a székünkhöz dermedtünk Chrisszel – John Kerr kibontotta a kastély falát, és fölfedezte nyilvánvalóan élve eltemetett húgának tetemét. Sosem felejtem el a hulláról készült közelit, amelyet vörös szűrővel, torzító lencsével készítettek, hogy hatalmas, néma sikolyba nyújtsa az arcot.

Hazafelé, a hosszú stoppolások alatt (ha ritkásan jöttek a kocsik, az ember négy-öt mérföldet gyalogolt, és jócskán sötétedés után ért haza), csodálatos ötletem támadt: könyvet írok A kút és az inga-ból! Regényt írok belőle, ahogy a Monarch Books sorozatban regényeket írtak olyan halhatatlan filmekből, mint a Hasfelmetsző Jack, a Gorgo és a Konga. De nem csupán megírom ezt a mesterművet; ki is nyomtatom a pincében levő stencilgépen, és a példányait eladom az iskolában! Puff! Durr bele!

Úgy is tettem, ahogy elterveztem. Azzal a gondossággal és megfontoltsággal, amelyért később igencsak megdicsértek a kritikusok, két nap alatt elkészítettem A kút és az inga „regényváltozatát”, egyenesen stencilpapírra. Noha ennek a mesterműnek egyetlen példánya sem maradt fenn (legalábbis legjobb tudomásom szerint), azt hiszem, nyolcoldalas volt; egyes sorközzel írtam, bekezdéssel csak a lehető legritkábban törtem meg a szöveg ritmusát (emlékezzenek, minden stencillap tizenkilenc centbe

került). A lapoknak mind a két oldalára nyomtattam, éppen úgy, ahogy az igazi könyveknél szokás, és még hozzáadtam egy címlapot. A saját kezűleg rajzolt, kezdetleges ingáról kis, fekete pacák potyogtak, amelyek reményeim szerint vércsöppekre hasonlítottak. A legutolsó pillanatban rájöttem, hogy lemaradt a kiadó. Félórányi kellemes töprengés után a címlap jobb felső sarkába odagépeltem: N. F. KÖNYVEK. Az N. F. K. azt jelentette, hogy Nagyon Fontos Könyvek.

Úgy negyven példányt készítettem A kút és az ingából, áldott tudatlanságban arról, hogy megszegtem a plágiumra és a szerzői jogokra vonatkozó összes törvényt; gondolatim csaknem teljes mértékben arra összpontosultak, hogy mennyit kereshetek a könyvemmel, ha eladom az iskolában. A stencilek 1 dollár 70 centembe kerültek (egy teljes lapot fölhasználni címlapnak förtelmes pénzpocsékolásnak tűnt, bár kelletlenül be kellett látnom, hogy a külcsín ezt megköveteli), a papír újabb két dolcsiba fájt, a tűzőkapocs ingyen volt, a bátyámtól szereztem (a magazinoknak küldözgetett kéziratokat lehet gemkapcsozni, de hát ez könyv volt, az ember nem aprólékoskodhat). Némi további töprengés után úgy döntöttem, hogy az N. F. K. kiadó által megjelentetett, Steve King által írott A kút és az inga című könyv darabját negyed dollárért fogom árulni. Úgy saccoltam, el tudok adni vagy tízet (anyám kezdetnek mindjárt megvesz egyet; rá mindig lehet számítani), és így összejön 2 dollár 50 cent. Ha még negyven centet keresek, akkor ismét elmehetek tanulmányi kirándulásra a Ritzbe. Ha még két példányt sikerül eladnom, akkor jut még egy nagy zacsi pattogatott kukoricára és egy kólára is.

A kút és az inga lett az első bestsellerem. Az összes példányt betettem az iskolatáskába (1961-ben nyolcadikos voltam Durham újonnan épített, négytermes elemi iskolájában), és délre két tucat könyvet adtam el. Ebédidő végeztével, amikor elterjedt a falba rejtett hölgy híre („Iszonyodva bámultak az ujjai végéből előmeredő csontokra, mert ebből megértették, hogy akkor érte a halál, mikor eszelősen kaparva igyekezett szabadulni”), további három tucatot adtam el. Kilenc dollárra rúgó aprópénz húzta iskolatáskámat (amelyre Durham Daddy Coolja gondosan felírta a „Az oroszlán alszik ma éjjel” szövegét). Felhőkben jártam, képtelen voltam elhinni hirtelen fölemelkedésemet a gazdagok közé! Túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen.

Túl szép is volt. Mire két órakor véget ért a tanítás, behívattak az igazgatói irodába, ahol közölték velem, miszerint az iskolából nem csinálhatok piacot, főleg nem ilyen szeméttel, tette hozzá Miss Hisler, mint A kút és az inga. Viselkedése nem nagyon lepett meg. Miss Hisler volt a tanítónőm a korábbi iskolámban, a Methodist Corneren álló, egy tantermes épületben, ahol az ötödiket és hatodikat végeztem. Akkor rajtakapott, amint egy szenzációs könyvet olvastam a kamaszbandák háborújáról (Irving Shulman Amboy Dukes-át), és elvette tőlem. Most ugyanez történt pepitában, és haragudtam magamra, amiért nem láttam előre ezt a fejleményt. Akkoriban azt, aki ilyen egyszerű dolgot sem tudott fölmérni, pancsernek neveztük (Maine-ben pancsának ejtették). Hát, jó kis pancser voltam.

– Csak azt nem értem, Stevie – mondta Miss Hisler –, miért ilyen szeméttel foglalkozol. Tehetséges vagy. Miért pocsékolod el a képességeidet? – Elővett egy példányt az N. F. K.-ból, és úgy lengette előttem, ahogy az ember a tekercs vécépapírt lobogtatja a kutya előtt, amelyik éppen most szart a szőnyegre. Választ várt – meg kell hagyni, a kérdés nem volt teljesen elméleti –, de nekem nem volt válaszom. Szégyelltem magam. Azóta sok évet – azt hiszem, túlságosan is sokat – töltöttem azzal, hogy szégyelltem azt, amit írtam. Úgy rémlik, betöltöttem már a negyvenet, mire tudatosodott bennem, hogy csaknem minden szerzőt, legyen prózai vagy költői művek alkotója, megvádolt valaki azzal, hogy istenadta tehetségét elpocsékolja. Mindössze arról van szó, hogy ha az ember ír (vagy fest, vagy táncol, vagy szobrot farag, vagy énekel), mindig akad valaki, aki szeretné, ha szarul érezné magát emiatt. Nem akarok ebből nagy ügyet csinálni, csak igyekszem megvilágítani a dolgokat úgy, ahogy én látom.

Miss Hisler azt mondta, hogy adjam vissza mindenkinek a pénzét. Vitatkozás nélkül engedelmeskedtem, még akkor is, ha olyan gyerekkel találkoztam (és boldogan mondhatom, nem egy ilyen akadt), aki ragaszkodott hozzá, hogy megtartja az 1. számú N. F. K-t. Végül nem kerestem semmit ezen az üzleten, de amikor a nyári szünidőben négy tucat példányt nyomtam egy új történetből, egy eredeti művet, amelynek az volt a címe, hogy a Csillaglények inváziója, öt-hat példány kivételével valamennyit eladtam. Azt hiszem, végül is én győztem, legalábbis pénzügyi értelemben. De a szívem mélyén szégyelltem magam. Folyton azt hallottam, amint Miss Hisler azt kérdezi, miért pocsékolom el a tehetségemet, miért pazarlom az időmet, miért írok ilyen szemetet.

19 Dave Rongyá-ba folytatásos regényt írni jó szórakozás volt, de az újságírással kapcsolatos többi

feladat untatott. Mégis híre ment, hogy valamiféle újság munkatársa vagyok, és másodikos koromtól én szerkesztettem a lisboni gimnázium újságját, a Dob-ot. Nem emlékszem, hogy lett volna választásom; azt hiszem, egyszerűen kijelöltek. Helyettesem Danny Emond volt, akit még nálam is kevésbé érdekelt az újság. Csupán az tetszett benne neki, hogy a 4-es terem, ahol dolgoztunk, közel volt a lányvécéhez. – Egy napon megbolondulok, és utat török oda, Stevie -mondta nem is egy alkalommal. – Puff, puff, puff! – Egyszer, talán hogy igazolja magát, hozzátette: – Az iskola legszebb lányai húzzák ott fel a szoknyájukat. – Ez olyan bődületes ostobaságnak hangzott, hogy akár még bölcsesség is lehetett, úgy, mint a zen koan John Updike egyik korai történetében.

Főszerkesztőségem alatt a Dob nem virágzott föl. Akkortájt, éppúgy, mint manapság, a tétlenség szakaszai váltakoztak nálam az őrjöngő munkakedv szakaszaival. Az 1963/64-es tanévben a Dob-nak csak egyetlen száma jelent meg, de ez a szörnyeteg vastagabb lett, mint a Lisbon Falls-i telefonkönyv. Egy este, amikor a Dob-hoz kellett volna képszövegeket írnom, de már halálra untattak az osztálybeszámolók, a főpomponok összejövetelei, meg valami agyahunyt szánalmas kísérlete egy iskolai poéma témájában – megalkottam egy négyoldalas iskolai gúnylapot, amelynek Városi Okádék lett a neve. A bal felső sarokba, ahova azt a jeligét szokták biggyeszteni: „Minden hír bekerül, amely elviseli a nyomdafestéket”, azt írtam: „Minden szar bekerül, ami ideragad.” A hülye humor e díszpéldánya komoly gondokat okozott későbbi iskolai pályafutásom során. Ugyanakkor a leghasznosabb írói leckém lett, amelyet valaha is kaptam…

Tipikus Mad magazin stílusban („Köpök a sírotokra!”) töltöttem meg az Okádékot kitalált kis színesekkel a tanári karról, olyan gúnyneveket használva, hogy a diákok azonnal fölismerjék őket. így lett a nevelőtanárból Miss Raypachból, Miss Rat Pack (Patkányfalka); Mr. Rickerből, az angoltanárból (aki egyúttal az iskola legurbánusabb tanára volt, kicsit úgy festett, mint Craig Stevens a Peter Gunn-ból), Tehenész, mert a családjáé volt a Ricker tejgazdaság; Mr. Diehl, aki geológiát tanított, Vén Földtúró Diehl néven szerepelt.

A többi másodikos humoristához hasonlatosan teljesen odavoltam saját nagy eszemtől. Hogy én micsoda vicces fiú vagyok! Valóságos kisvárosi H. L. Mencken!2 Egyszerűen muszáj bevinnem az Okádék-ot az iskolába, hogy megmutassam a barátaimnak! Szét fogják röhögni a belüket!

Tény, ami tény, csakugyan szétröhögték a belüket; volt fogalmam róla, mi csiklandozza meg az iskolások nevetőizmát, s a legtöbb fogásom bejött a Városi Okádék-ban. Az egyik cikkben a Tehenész egyik barma díjat nyer a topshami vásár fingóversenyén; egy másikban a Vén Földtúró Diehlt kirúgják, mert malacembrió szemgolyóit ragasztja az orrlyukába. Igazi swifti humor! Kifinomult attikai show, nemde?

Délután négykor három barátom olyan harsányan hahotázott a tanterem végében, hogy Miss Raypatch (nektek, haverok, Patkányfalka) odament hozzájuk, hogy lássa, mitől olyan vidorak. Elkobozta a Városi Okádék-ot, amelyre túltengő büszkeségemben és csaknem hihetetlen naivitásomban ráírtam a nevem mint főszerkesztő & legnagyobb guru, így a tanítás végén iskolai pályafutásom során immár másodszor jelentem meg az igazgatói irodában, hogy számot adjak arról, amit írtam.

Ez alkalommal azonban sokkal komolyabb problémával találtam szemben magam. A tanárok zöme sportszerűen fogadta szemtelenségemet – még a Vén Földtúró Diehl is hajlandó volt fátylat borítani a malac szemgolyóira –, de az egyiknek más volt a véleménye. Mégpedig Miss Margitarmak, aki a gyakorlati foglalkozáson gyors- és gépírást tanított a lányoknak. Tisztelet és félelem övezte; egy korábbi korszak pedagógusi szellemében nem akart a tanulóifjúság barátja, lelki gondozója vagy képességeinek kibontakoztató ja lenni. Azért volt ott, hogy üzleti készségeket tanítson, és mindent meg is tanított, amit a szabályok előírtak. Az ő szabályai. Időnként utasította az osztályába járó lányokat, térdeljenek le a padlóra, és ha a szoknyájuk nem ért hozzá a linóleumhoz, akkor hazaküldte a delikvenst, hogy vegyen föl másikat. Semmiféle könnyes könyörgés nem lágyította meg, semmiféle érvelés nem változtatott világnézetén. A tanítás után bezárandó diákok listája mindig nála volt a leghosszabb, viszont rendszerint a lányai közül kerültek ki a szavalók, az ünnepségek szónokai, és tanítványai érettségi után általában jó álláshoz jutottak. Sokan meg is kedvelték. Mások viszont

2 Amerikai újságíró, esszéista, megh. 1956. (A ford.) 3 N. Kiss Zsuzsa fordítása.

utálták, és annyi év után még most is utálják. Ezek a lányok „Múmia” Margitarnak csúfolták, ahogy minden bizonnyal így nevezték őt anyáik is. A Városi Okádék egyik cikke így kezdődött, „Miss Margitan, aki lisboni körökben csak a szeretetteljes Múmia néven ismeretes…”

Mr. Higgins, kopasz igazgatónk (az Okádék-ban fesztelenül Vén Golyóbisnak tituláltam) azt mondta, Miss Margitan nagyon megsértődött, fölizgatta magát azon, amit róla írtam. Mindazonáltal annyira nem sértődött meg, hogy ne emlékezzen, mi szerepel a Szentírásban. „Enyém a bosszúállás, monda a gyors írástanár”; Mr. Higgins közölte, miszerint a tanárnő azt akarja, hogy csapjanak ki.

Jellememben a féktelenség és a mélységes konzervativizmus olyan szorosan összefonódik, mint a haj a varkocsban. Énem féktelen része írta meg a Városi Okádék-ot, és vitte be az iskolába; mostanra azonban a bajkeverő Mr. Hyde lelécelt a balfenéken, és ott maradt dr. Jekyll, aki azon töprengett, mit fog szólni a mamám, ha megtudja, hogy kicsaptak! Milyen szomorú lesz a szeme! Ki kellett vernem a fejemből a mamát, méghozzá sürgősen. Másodéves voltam, csaknem egy évvel idősebb az osztálytársaimnál, és a száznyolcvan centimmel az egyik legmagasabb fiúnak számítottam az iskolában. Kétségbeesetten próbáltam megállni, hogy sírjak Mr. Higgins irodájában, amely előtt srácok mászkáltak, és kíváncsian leselkedtek be az ablakon: Mr. Higgins az íróasztalánál ült, én a Rossz Fiúk Székében.

Végül Miss Margitan beérte azzal, ha a rossz fiú formálisan bocsánatot kér, és két héten keresztül bezárják tanítás után, amiért nyomtatásban Múmiának merészelte nevezni őt. Rossz dolog volt, de hát mi nem rossz a középiskolában? Amíg be vagyunk zárva, mint a túszok a török fürdőbe, addig a világ legzordonabb dolgának tűnik. Ez így is marad a második-harmadik osztálytalálkozóig. Akkor kezdjük felfogni, milyen nevetséges volt az egész.

Egy-két nappal később behívattak Mr. Higgins irodájába, és oda kellett állnom a tanárnő elé. Miss Margitan mereven ült, csúzos kezét összekulcsolta az ölében, szürke szeme rezzenetlenül tapadt arcomra, és én rájöttem, hogy van valami benne, amivel még sosem találkoztam felnőttnél. Nem fogtam fel azonnal, mi ez az eltérés, de tudtam, hogy ezt a hölgyet nem fogom elbűvölni, nem fogom megnyerni. Később, amikor a többi rossz fiúval és lánnyal papír repülőgépeket dobáltunk a tanteremben (kiderült, hogy a bezárás nem is olyan rossz), megértettem, hogy nagyon egyszerű dologról van szó: Miss Margitan nem szereti a fiúkat. Előtte sosem találkoztam olyan nővel, aki nem szerette a fiúkat legalább egy kicsit.

Ha ez jelent valamit, a bocsánatkérésem szívből jött. Miss Margitan igazán megbántódott azon, amit írtam, és ezt én nagyon meg tudtam érteni. Kétlem, hogy gyűlölt volna – ehhez valószínűleg túlságosan elfoglalt volt –, de a gimnáziumban ő volt az ösztöndíjtanács elnöke, és amikor két évvel később fölkerült a nevem a listára, megvétózta. A bizottságnak nincs szüksége „ilyesfajta” fiúkra, mondta. Hajlok rá, hogy igazat adjak neki. Olyan srác, aki szömörcével törli ki a seggét, nem illik az okos emberek közé.

Azóta sem sokat bajlódtam szatírával.

20

Alig egy héttel azután, hogy kiszabadultam az iskolafogságból, ismét hívattak az igazgatói irodába. Összeszorult szívvel mentem oda, és nagyon szerettem volna tudni, hogy miféle szarba léptem bele már megint.

Végül is nem Mr. Higgins akart látni; ez alkalommal az iskolai oktatási tanácsadó citáltatott be. Azt mondta, beszéltek rólam, és úgy vélték, hogy „fáradhatatlan tollamnak” értelmesebb célokat kell találni. Felkeresték John Gouldot, aki Lisbon hetilapjának főszerkesztője, és megtudták, hogy sportriportert keres. Az iskolában mindenki szeretné, ha elvállalnám ezt az állást, mindenki úgy érzi az irodában, hogy ez jó ötlet. Fogadd el, vagy meghalsz… üzente a tanácsadó szeme. Lehet, hogy ez csupán paranoia, de még most, negyven évvel később sem gondolom másként.

Magamban felnyögtem. Megszabadultam Dave Rongya-tól, csaknem megszabadultam a Dob-tól, és most itt van a lisboni Weekly Enterprise. Nem a vizek üldöztek, mint Norman Macleant a River Runs Through It-ben; én olyan tizenéves voltam, akit az újságok üldöztek. De mit tehettem volna? Még egyszer ellenőriztem, mit üzen a tanácsadó pillantása, és azt mondtam, boldogan elmegyek egy bemutatkozó beszélgetésre.

Gould – nem a jól ismert New England-i humorista, vagy a regényíró, aki a Greenleaf Fires-t írta, noha azt hiszem, mindkettejüknek rokona volt – gyanakodva, bár érdeklődéssel üdvözölt. Próbáljuk ki

egymást, mondta, ha nekem is megfelel. Most, hogy távol voltam a lisboni gimnázium igazgatói irodájától, úgy éreztem, megengedhetek

magamnak egy kis őszinteséget. Bevallottam Gouldnak, hogy nemigen értek a sportokhoz. Azt válaszolta: „Olyan játékok ezek, amelyeket az emberek akkor is megértenek, ha egy kocsmából figyelik részegen. Meg tudod tanulni, ha igyekszel.”

Hatalmas tekercs sárga papírt adott, hogy legyen mire gépelnem a cikkeimet – azt hiszem, valahol még mindig megvan ez a guriga –, és szavanként fél cent honoráriumot ígért. Ez volt az első eset, hogy valaki fizetést ajánlott azért, amit leírtam.

Az első két cikket egy kosárlabdameccsről kellett írnom, amelynek során a gimnázium csapata iskolai csúcsot döntött. Az egyik helyszíni riport volt, a másik egy kommentár Robert Ransom rekordot döntő játékáról. A meccset követő napon mindkettőt leadtam, így Gould elkészülhetett péntekig, amikor az újság megjelent. Elolvasta a riportot, két helyen javított rajta, és félretette. Azután egy nagy, fekete tollal nekilátott a kommentárnak

Ugyancsak szorgalmasan látogattam az irodalomórákat a hátralevő két évben, az egyetemen is sokat tanulmányoztam a szerkesztést, irodalmi, költészeti tanulmányokat folytattam, de John Gouldtól alig tíz perc alatt többet tanultam minderről. Bár meglenne az a papírdarab – megérdemelné, hogy bekeretezzem a szerkesztői javításokkal együtt –, de nagyon jól emlékszem, mi állt rajta, és hogy festett, miután Gould végigment rajta azzal a vastag, fekete tollal. Íme, egy kis ízelítő:

Gould megállt a „koreai háború” kifejezésnél, és rám nézett. – Melyik évben értek el utoljára ilyen

rekordot? – kérdezte. Szerencsére nálam voltak a jegyzeteim. – 1953-ban – feleltem. Gould morgott, és folytatta a

munkát. Amikor végzett írásom fentebb ismertetett preparálásával, fölnézett, és valamit láthatott az arcomon. Azt hiszem, a borzalommal tévesztette össze. Pedig nem erről volt szó; megvilágosodásban volt részem. Azon tűnődtem, hogy az angoltanárok miért nem csinálják ugyanezt. Olyasmi volt ez, mint az Átlátszó Ember, amelyet a Vén Földtúró Diehl tartott a biológia-szertár asztalán.

– Tudod, csak a rossz részeket törlöm – mondta Gould. – A többi igazán jó. – Tudom – mondtam, és mindkettőre értettem: igen, a zöme igazán jó – na jó, legalábbis

használható –, és igen, csak a rossz részeket törölte. – Nem csinálok ilyet többé. Elnevette magát. – Ha ez igaz, akkor sohasem fogsz megélni az írásból. Ehelyett inkább ezt csináld.

Meg kell magyaráznom valamelyik húzást? – Nem – feleltem. – Amikor leírod a történetet, magadnak mondod el – folytatta. – Amikor újraírod, akkor a legfőbb

dolgod, hogy kihúzz belőle mindent, ami nem tartozik hozzá.. Még valami érdekeset mondott Gould azon a napon, amikor az első két írásomat leadtam: az ember

bezárt ajtó mellett ír, de nyitott ajtó mellett írja újra. Más szóval, az anyag megírása magánügy, de azután már nem ez a helyzet. Ha egyszer tudod, hogy mi a történet, és meg is írod rendesen – legalábbis olyan jól, amennyire képes vagy rá –, akkor bárkire tartozik, aki el akarja olvasni. Vagy bírálni. Ha nagyon szerencsés vagy (ez már az én gondolatom, nem John Gouldé, de azt hiszem, ő is aláírná), akkor többen akarják az előbbit, mint az utóbbit.

21 Utolsó éves koromban, közvetlenül a washingtoni osztálykirándulás után munkát kaptam a Lisbon

Falls-i Worumbo Szövőgyár és Fonodában. Nem rajongtam érte – a munka kemény és unalmas volt egy koszos kócerájban, amely úgy lógott ki a szennyezett Androscoggin folyó fölé, mint egy dologház Charles Dickens valamelyik regényében –, de hát szükségem volt a fizetésre. Anyám éhbérért volt gondnok a visszamaradottak New Gloucester-i intézetében, de a fejébe vette, hogy ugyanúgy egyetemre megyek, mint David bátyám (1966-ban summa cum laude végzett a Maine-i Egyetemen). Holott úgyszólván csak másodlagosan érdekelte a tanulás. Durham, Lisbon Falls és az oronói Maine-i Egyetem ahhoz a kis világhoz tartozott, ahol a népek szomszédolnak, és még mindig törődnek a mások dolgával. A külvilágban azokat a fiúkat, akik nem mentek egyetemre, elküldték a tengeren túlra, hogy harcoljanak Mr. Johnson hadüzenet nélküli háborújában, azután pedig sokan ládában térjenek haza. Anyámnak tetszett Lyndon Háborúja a Szegénység Ellen („Ebbe én is beszállok”, mondta néha), de az már egyáltalán nem, amelyiket Délkelet-Ázsiában vívott. Egyszer közöltem vele, hogy bevonulok, és átmegyek, lehet, hogy jót tenne nekem – biztosan könyvet írnék belőle, mondtam.

– Ne légy hülye, Stephen! – intett le. – A te szemeddel te lennél az első, akit lelőnek. Nem írhatsz, ha egyszer meghaltál.

Komolyan gondolta; ha egyszer elhatározott valamit, abból nem engedett. Következésképpen ösztöndíjért, kölcsönért folyamodtam, és elmentem dolgozni a szövődébe. Biztosan nem sokra jutottam volna azokkal a heti öt-hat dollárokkal, amelyeket azzal kerestem, hogy tekebajnokságokról és roncsderbikről írtam az Enterprise-nak.

A lisboni gimnáziumban töltött utolsó hetekben így festett a napirendem: hétkor keltem, fél nyolcra az iskolában voltam, kettőkor vége lett a tanításnak, 2.58-kor blokkoltam a Worumbo második emeletén, nyolc órán át zsákoltam a rongyot, 11.02-kor megint blokkoltam, negyed tizenkettőre otthon voltam, bekaptam egy tálkányi gabonapelyhet, az ágyba zuhantam, hogy másnap reggel mindent kezdjek elölről.

Néhány alkalommal két műszakot dolgoztam le, ilyenkor a '60-as Ford Galaxie-ben aludtam (Dave régi kocsija volt) egy órát iskola előtt, majd ebéd után az ötödik-hatodik órában a gyengélkedőn aludtam egy keveset.

Ahogy beköszöntött a nyári szünidő, könnyebb lett a dolgom. Egyrészt leköltöztem a pincébe, a festődébe, ahol vagy harminc fokkal hűvösebb volt. Az volt a dolgom, hogy a meltonszövet végeket bordóra vagy tengerészkékre fessem. Úgy hiszem, még mindig élnek New Englandben emberek, akiknek a gardróbjában akad olyan öltöny, amelyet az önök híve festett. Nem volt életem legjobb nyara, de sikerült megúsznom, hogy elkapjon a gépszíj, vagy összeöltse az ujjaimat az ipari varrógép, amellyel a festetlen végeket erősítették össze.

Július negyedike hetében a szövőgyár bezárt. Azoknak az alkalmazottaknak, akik legalább öt éve vagy még régebben dolgoztak az üzemben, fölajánlották, hogy brigádban takarítsák ki az üzemet a padlástól a pincéig, beleértve az alagsort is, amelyhez legalább negyven-ötven éve nem nyúlt senki. Szívesen dolgoztam volna ebben a brigádban – túlórát is fizettek –, de minden helyet betöltöttek, mielőtt a gimnazista kölykök kerültek volna sorra, akik szeptemberben úgyis odébbállnak. Amikor a következő héten visszatértem a munkába, az egyik munkás mesélte, hogy ott kellett volna lennem, mert csuda dolgok történtek. – A patkányok odalent a pincében akkorák voltak, mint egy macska! – mondta. – Itt görbüljek meg, ha némelyik rohadék nem nőtt akkorára, mint egy kutya!

Kutya nagyságú patkányok! Tyű! Később, egy napon, utolsó egyetemi szemeszterem idején, a vizsgák után, amikor ráértem, eszembe

jutott a festődéi munkás elbeszélése a szövőgyár alatti patkányokról – akkorák, mint a macskák, itt görbüljek meg, ha némelyik nem akkora, mint egy kutya! –, és elkezdtem egy novellát, amelyiknek a címe „Éjszakai műszak” lett. Azon a tavasz végi délutánon csak az időt csaptam agyon vele, de két hónappal később a Cavalier magazin kétszáz dollárért megvette. Korábban két másik történetet is eladtam nekik, de azokért összesen hatvanöt dollárt fizettek. Most pedig egyetlenegyért megadták a háromszorosát. Ettől elakadt a lélegzetem. Gazdag lettem.

22

1969 nyarán a Maine-i Egyetem könyvtárában végeztem szünidei munkát. Az évszak szép volt és mocskos. Vietnamban Nixon éppen megvalósította tervét, amellyel véget akart vetni a háborúnak: ez

láthatólag abból állt, hogy szilánkokra bombázza Délkelet-Ázsiát. „Nézd meg az új górét!”, énekelte a Who. „Ugyanolyan, mint a régi.” Eugene McCarthy a költészetére összpontosított, boldog hippik mászkáltak trapéznadrágban és trikóban, amire ilyesmiket írtak: A BÉKÉÉRT ÖLNI OLYAN, MINT A SZÜZESSÉGÉRT BASZNI. Jókora pofaszakállat hordtam. A Creedence Clearwater Revival a „Zöld folyó”-t énekelte – mezítlábas lányok táncoltak a holdfényben – Kenny Rogers még a The First Editionban volt. Martin Luther King, Robert Kennedy már meghalt, de Janis Joplin, Jim Morrison, Bob „Medve” Hite, Jimi Hendrix, Cass Elliot, John Lennon és Elvis Presley még élt és zenélt. A campus mellett, Ed Price-nál laktam albérletben (hét dolcsi egy hétre, beleértve egyszeri ágyneműcserét). Emberek szálltak le a Holdon, én pedig fölkerültem a dékán listájára. Csodák és varázslatok ideje volt.

Ennek a nyárnak egy késő júniusi napján egy ilyen könyvtáros brancs ebédelt a füvön az egyetem könyvesboltja mögött. Paolo Silva és Eddie Marsh között egy vörösre festett hajú, vékony lány ült, aki érdes hangon hahotázott, és a legszebb lába volt, amelyet valaha láttam, mert jól megnézhettem a kurta, sárga szoknyában. Eldridge Cleaver Soul on Ice című könyve volt nála. Még nem futottam össze vele a könyvtárban, és úgy véltem, nem is lehet egyetemista az, aki ilyen csodálatos rettenthetetlenséggel tud kacagni. Meg aztán akármilyen komoly könyv volt nála, úgy öltözött, mint egy szövődei lány, nem pedig úgy, mint egy egyetemista. (Mivel magam is dolgoztam szövődében, illetékes voltam a kérdés eldöntésében.) Tabitha Spruce-nak hívták. Másfél év múlva összeházasodtunk. Még mindig házasok vagyunk, és sohasem engedi elfelednem, hogy első találkozásunkkor azt hittem, Eddie Marsh barátnője, akit a városban szedett föl, holmi szabadnapos pincérlány a helyi pizzázóból, aki szeret olvasni.

23

A dolog bevált. A házasságunk, Castrót kivéve, a világ minden vezetőjét túlélte, és ha továbbra is beszélgetünk, vitatkozunk, szeretkezünk és táncolunk a Ramonesre – gabba-gabba-hé! –, akkor valószínűleg továbbra sem lesz baj. Különböző vallásúak vagyunk, de Tabby, mint feminista, sosem volt odáig a katolikusokért, ahol a férfiak alkotják a szabályokat, a nők pedig a gatyát mossák. Noha én hiszek Istenben, semmi hasznát nem látom az intézményes vallásnak. Mindketten munkáscsaládból származunk, nem vagyunk vegetáriánusok, a demokratákra szavazunk, és jellegzetes jenki gyanakvással nézünk mindent, ami kívül esik a New England-i életen. Szexuálisan összeillünk, monogám természetűek vagyunk. Mégis, mindennél jobban összekötnek a szavak, a nyelv és az életművünk.

Akkor találkoztunk, mikor egy könyvtárban dolgoztunk, és 1969 őszén szerettem bele, a költészeti szemináriumon, ahol én végzősként voltam jelen, Tabby pedig harmadévesen. Részben azért szerettem bele, mert értettem, hogy mit csinál. Részben azért, mert ő is értett engem. Meg persze azért is, mert szexi fekete ruhát és selyemharisnyát viselt, azt a fajtát, amelyhez harisnyatartót kell venni.

Nem szeretnék túlságos lenézéssel beszélni a saját nemzedékemről (mégis ezt teszem, mert volt rá esélyünk, hogy megváltoztassuk a világot, de inkább a Home Shopping Networköt választottuk), de akkoriban az általam ismert egyetemista írók között az a nézet terjedt el, hogy a jó írás spontánul keletkezik, egy érzés feltörésével, amelyet azonnal rögzíteni kell; amikor a mennyekbe vezető lépcsőt építi az ember, nem ácsoroghat ott a kalapáccsal a kezében. 1969 ars poeticáját legjobban Donovan Leiten dala fejezte ki, „Először van hegy / azután nincs hegy / azután megint van”. Önjelölt költők éltek egy Tolkien-színű, gyöngyharmatos világban, s verseiket az éterből gyűjtötték. Elég egyhangú volt a vélemény, hogy a komoly művészet… odakintről jön! Az írók üdvözült szteno-gráfusok voltak, akik isteni diktálás után gyorsírtak. Senkit nem szeretnék zavarba hozni akkori társaim közül, így hát itt egy fiktív változat mondanivalóm szemléltetésére, valódi versek részleteiből összedolgozva:

lehunyom a szemem a sötétben latom Rodant Rimbaud-t a sötétben lenyelem a magányosság ruháját varjú vagyok holló vagyok Ha az ember megkérdezte, hogy ez a vers mit jelent, nagy valószínűséggel megvető pillantás volt a

válasz. A többiek felől kicsit feszengő csönd áradt. Említésre érdemtelen volt a tény, hogy a költő feltehetően képtelennek mutatkozott bármit is mondani a teremtés mechanizmusáról. Ha az ember

tovább erőltette, akkor a művész(nő) azt mondhatta, hogy nincs mechanizmus, csak az érzés megtermékenyítő gejzírje: először van hegy, aztán nincs hegy, aztán megint van. És ha az a vers esetleg érzelgős, abból a megfontolásból, hogy a „magányosság”-hoz hasonló elvont fogalmak mindannyiunknak ugyanazt jelentik, ugyan már, öreg, és akkor mi van, hagyjuk már ezt az ósdi szarakodást, fő a fajsúly. Nem sokat kezdhettem az ilyen hozzáállással (noha nem mertem hangosan kimondani, legalábbis nem ilyen bő lére eresztve), és nagyon örültem, amikor rájöttem, hogy a fekete ruhás, selyemharisnyás, csinos lány sem tud mit kezdeni vele. Nem mondta ki kereken, de nem is kellett. A művei beszéltek helyette.

A szemináriumi csoport hetente egyszer-kétszer jött össze Jim Bishop professzor házának nappalijában, ahol tucatnyi hallgató és három-négy oktató munkálkodott az egyenlőség csodálatos légkörében. A verseket az összejövetelek napján legépelték, és sokszorosították az angol tanszék irodájában. A költők felolvasták műveiket, mi pedig a saját példányunkon követtük a szöveget. Íme, Tabby egyik verse, amely azon az őszön készült:

DICSŐÍTŐ GRADUÁLÉ ÁGOSTONNAK

A legsoványabb medve télen felriad sáskák álom-kacagására, méhek álom-zümmögésére, pusztai homok mézes illatára, melyet méhében hord a szél messzi hegyekbe, cédrus házaiba. A medve most már biztosat tud. Némely szavak ehetők, tartalmasabbak a hónál ezüsttálról, a jégnél aranykehelyből. Jégszilánk szerelmes szájból se igen jobb. Se nem mind hagymáz a puszta álma. A kelő medve dicsőítést dalol, homok szövetét, mely lassú körben bevesz városokat. Megejti a szelet suhantában a tenger felé, ott egy hal, gondos hálón fennakadva medveéneket hall a hűsillatú hóból.3

Csönd lett, amikor Tabby befejezte az olvasást. Senki sem tudta pontosan, hogyan reagáljon. Mintha kábelek futottak volna a versben, kifeszítették a sorokat, hogy azok szinte zümmögtek. Izgalmasnak, tanulságosnak találtam a kifinomult dikció és a lázas képek kombinációját. Verse azt az érzést keltette bennem, hogy nem állok egyedül azzal a hitemmel, miszerint a jó írás lehet egyszerre részegítő és átszellemült. Ha színjózan emberek képesek eszementen kefélni – ha elkapja őket a gerjedelem, tényleg magukon kívül kerülnek –, akkor miért ne kompolyodhatnának meg az írók, úgy, hogy közben épelméjűek maradnak?

Tetszett a vers munkaerkölcse, mert volt benne valami, ami azt sugallta, hogy a vers- (regény-, esszé-) írásnak ugyanannyi köze van a sepregetéshez, mint a megvilágosodás mitikus pillanataihoz. A Szőlő a Napban egyik szereplője így kiált: „Repülni akarok! Meg akarom érinteni a Napot!”, mire a felesége azt válaszolja: „Előbb edd meg a tojást!”

A Tab felolvasását követő vitából kiviláglott, hogy ő érti a saját versét. Pontosan tudta, hogy mit akart mondani, és nagyjából el is mondta. Neki Szent Ágoston (i.sz. 354-430) egyszerre volt történelem és a katolicizmus nagy alakja. Ágoston anyja (maga is szent) keresztény volt, az apja pedig pogány. Megtérése előtt Ágoston hajtotta a pénzt és a nőket. Utána viszont folyamatosan küzdött testi vágyai ellen. így ír ismert művében, a Libertinus imájá-ban: „Ó, Uram, tégy tisztává… de ne most rögtön.” írásaiban arra a harcra összpontosít, amelynek során az ember feladja az önmagában való hitet az istenhitért. Néha medvéhez hasonlította magát. Tabbynek van egy szokása: lehajtja az állát, miközben mosolyog, ettől egyszerre látszik bölcsnek és gunyorosan eszesnek. Emlékszem, akkor is

így tett, és azt is mondta: – Mellesleg szeretem a medvéket. A himnusz azért fokozatos, mert a medve is fokozatosan ébred föl. A medve erős, érzéki, noha

sovány, mert nincs itt az ideje. Amikor felszólították, hogy magyarázza meg, Tabby azt felelte, a medve az emberiségnek azt a zavarba ejtő és csodálatos szokását jelképezi, hogy jó álmokat lát, rossz időben. Az ilyen álmok fárasztóak, mert nem helyénvalók, ugyanakkor csodálatos ígéretet tartalmaznak. A vers azt is sugallja, hogy az álmok hatalmasak. A medve olyan erős, hogy ráveszi a szelet, vigye el dalát a hálóban fennakadt halhoz.

Nem akarok amellett kardoskodni, hogy a „Dicsőítő graduálé” nagy költemény (bár szerintem kimondottan szép). Az az igazság, hogy ésszerű vers volt egy hisztérikus korban. Olyan írói erkölcsön alapult, amely visszhangot keltett szívemben és lelkemben.

Tabby aznap este Jim Bishop egyik hintaszékében ült. Én mellé telepedtem a padlóra. Miközben beszélt, rátettem a kezemet a lábára, és megszorítottam harisnyás vádliját. Rám mosolygott. Én visszamosolyogtam. Néha az ilyen dolgok nem történnek véletlenül. Ebben úgyszólván biztos vagyok.

24

Mire harmadik éves házasok lettünk, két gyerekünk született. Nem terveztük őket, nem jöttek váratlanul; jöttek, amikor jöttek, és mi örültünk az érkezésüknek. Naomi érzékeny volt a fülére, könnyen megbetegedett. Joe elég egészséges volt, de úgy rémlett, sosem alszik. Amikor Tabby vajúdni kezdett, én egy breweri autósmoziban voltam egy barátommal – Hősök Napja lévén három horrort vetítettek egyfolytában. Már a harmadik filmnél (Tetemdaralók) és a második hatos sörnél tartottunk, amikor a mozis egy bejelentéssel szakította félbe az előadást. Akkortájt még oszlopokon tárolták a hangszórókat; amikor az ember leparkolt, leemelt egyet, és belógatta az autó ablakán. Így tehát a mozis üzenete végigbömbölt a parkolón: – KÉRJÜK STEVE KINGET, MENJEN HAZA! A FELESÉGE VAJÚDIK! KÉRJÜK STEVE KINGET, MENJEN HAZA! A FELESÉGE MINDJÁRT MEGSZÜL!

A kijárat felé tartottam öreg Plymouthommal, miközben több száz autóduda bőgött gunyoros üdvözletként. Sokan villogtak a fényszóróikkal, vibráló fényben fürödtem. Barátom, Jimmy Smith annyira nevetett, hogy lecsúszott az anyósülés szőnyegére. Ott is maradt Bangor felé menet a visszaút nagyobbik részében, ott vihogott a sörösdobozok között. Mire hazaértem, Tabby nyugodt volt, és már be is csomagolt. Alig három órával később világra hozta Joe-t. A fiam könnyen érkezett. A következő öt évben semmi sem ment vele könnyen. Ezzel együtt is tünemény volt. Mindketten azok voltak. Még akkor is, amikor Naomi leszaggatta a tapétát a kiságya fölött (talán azt gondolta, rendet rak), Joe pedig telekakálta a Sanford Street-i lakásunk verandáján álló fonott hintaszéket.

25

Anyám tudta, hogy író akarok lenni (minden elutasító cédula ott lógott egy szögön, a hálószobám falán, hogyne tudta volna?), mégis arra biztatott, szerezzek tanári diplomát, „akkor lesz valami háttered”.

– Lehet, hogy megnősülsz, Stephen, és egy manzárd a Szajna partján csak addig romantikus, amíg legényember vagy – mondta egyszer. – Nincs benne elég hely egy család fölneveléséhez.

Úgy tettem, ahogy mondta, tanári szakra mentem a Maine-i Egyetemre, és négy évvel később megszereztem a diplomát… körülbelül úgy, ahogy a vizsla hozza ki a foga között a tóból a döglött kacsát. Az bizony döglött volt. Nem kaptam munkát vele, így hát beálltam a New Franklin-i mosodába, ahol nem sokkal több bért kaptam, mint négy éve a Worumbo Szövőgyár és Fonodában. Családommal együtt egy sor manzárdot laktam végig, ámbár egyik sem nézett a Szajnára, inkább Bangor kevésbé vonzó utcáira, amelyeken szombat éjjel két óra felé rendszeresen felbukkantak a járőrkocsik.

New Franklinban sose találkoztam tisztességes felvenni való ruhával, hacsak nem valamelyik biztosítótársaságnak kellett extra sürgős munkát végezni (a legtöbb extra sürgős munkánál a ruha teljesen rendben levőnek látszott, de olyan szaga volt, mint a roston sült majomszarnak). Többnyire ágyneműt pakoltam a gépekbe, amelyek Maine tengerparti szállodáiból származtak, továbbá asztalneműt, amelyek Maine tengerparti éttermeiből kerültek hozzánk. A terítők förtelmesek voltak. Ha a turisták bemennek egy ilyen maine-i étterembe, rendszerint kagylót és homárt rendelnek. Főleg homárt. Mire azok a terítők, amelyeken ezeket a finomságokat felszolgálták, hozzám kerültek, az

egekig bűzlöttek, és gyakran hemzsegtek rajtuk a férgek, amelyek igyekeztek fölmászni a mosógépet töltő ember karján, mintha a kis szarosok tudták volna, hogy meg akarjuk főzni őket. Azt gondoltam, idővel megszokom, de nem így történt. A férgek ocsmányak voltak; a rothadó kagyló- és homárhús még rosszabb. Miért ilyen trehányak az emberek?, rágódtam a nagy kérdésen, miközben a Testa Kikötői Kocsma mételyes abroszait tömtem a gépeimbe. Miért ilyen kibaszott trehányak?

A kórházi ágynemű még ennél is undorítóbb volt. Nyaranta ebben is nyüzsögtek a férgek, de a homárhús és kagylókocsonya helyett vérrel táplálkoztak. A fertőzőnek minősített lepedőket, paplan- és párnahuzatokat az úgynevezett „pestiszsákokba” tömték, amelyek szétestek a forró víztől, bár abban az időben a vért nem tartották különösebben veszélyesnek. Gyakran kis ráadások is előkerültek a kórházi szennyesből, mint undorító kekszesdobozokból a hátborzongató nyeremények. Az egyik zsákban egy rozsdamentes ágytálat találtam, egy másikban sebészollót (az ágytálat semmire nem lehetett használni, de az olló rohadt jól jött a konyhában). Ernest „Rocky” Rockwell, akivel együtt dolgoztam, húsz dollárt talált az Eastern Maine Medical Center egyik csomagjában, és már délben blokkolt, hogy elihassa.

Egy alkalommal sajátos csörgést hallottam az egyik gépemből. Megnyomtam a vészmegállító gombot, azt hittem, most akar szétesni az átkozott masina. Kinyitottam az ajtókat, kiemeltem egy óriási halom csöpögő sebészköpenyt meg zöld sapkát, miközben bőrig átáztam. Alattuk a lyukacsos belső henger alján ott volt egy komplett alsó-felső fogsorra való fog. Végigfutott az agyamon, hogy érdekes nyakláncot lehetne fűzni belőlük, azután kimertem őket, és a szemétbe dobtam. A feleségem sokat fejlődött mellettem az évek során, de idáig azért mégsem ért el a humorérzéke.

26

Gazdasági szempontból két gyerek valószínűleg túl sok volt két fiatal tanárnak, akik mosodában dolgoztak, illetve a Dunkin' Donutsban húzták le a második műszakot. Könnyebbséget csupán néhány olyasfajta magazin jelentett, mint a Dude, a Cavalier, az Adam és a Swank, amelyeket Oren bácsi „cicis lapoknak” nevezett. 1972-re már jóval többet mutogattak csupasz ciciknél, az irodalom kiszorulóban volt belőlük, de én szerencsére még meg tudtam lovagolni az utolsó hullámot. Munka után írtam; amikor New Franklin közelében, a Grove Streeten laktunk, néha ebédidőben is dolgoztam egy keveset. Gondolom, ez úgyszólván lehetetlennek tűnik, pedig nem volt nagy ügy. Jól elszórakoztatott. Ezek a történetek, akármilyen hátborzongatóra sikerültek, rövid menekülést jelentettek a főnök, Mr. Brooks és a takarító Harry elől.

Harry keze helyén horgok voltak, mert a II. világháború idején beleesett egy lepedőmángorlóba (a masina fölötti gerendákat takarította, és leesett). A szíve mélyén komédiás volt, néha beosont a fürdőszobába, az egyik horogra hideg vizet eresztett, a másikra forrót. Azután az ember mögé lopózott, miközben az a mosógépet pakolta, és a nyakunkra tette a vashorgokat. Rocky és én elég sokat találgattuk, hogyan képes Harry bizonyos tevékenységekre a vécében. – Hát – mondta Rocky egy napon, amikor éppen az ebédünket ittuk a kocsijában –, legalább nem kell kezet mosnia.

Voltak időszakok – különösen nyáron, miközben a délutáni sópirulákat nyeldekeltem –, amikor eszeimbe jutott, hogy egyszerűen megismétlem az anyám életét. Ezt a gondolatot rendszerint viccesnek találtam. De ha történetesen fáradt voltam, vagy váratlan számlát kellett fizetni, és nem volt rá pénz, akkor félelmetesnek tűnt. Arra gondoltam: Nem ilyen életet akartunk. Azután arra gondoltam: A fél világ így gondolkodik.

A kétszáz dollárra taksált „Éjszakai műszak”-kal kezdődő történetek, amelyeket 1970 augusztusától 1973-74 teléig adtam el a férfimagazinoknak, arra voltak jók, hogy megtartsák a keskeny sávot köztünk és az önkormányzat szociális osztálya között (anyám, aki világéletében köztársaságpárti volt, belém oltotta iszonyatát a „szociális osztály” iránt. Ebből az iszonyatból Tabbybe is szorult valamennyi.)

A legtisztább emlékem ezekből a napokból, amikor egy vasárnap délután visszatérünk Grove Street-i lakásunkba, miután a hétvégét anyám durhami házában töltöttük. Akkortájt lehetett, amikor jelentkeztek rajta a rák tünetei, amely később megölte. Van egy képem abból az időből: a mama egyszerre látszik fáradtnak és derűsnek, egy székben ül az udvaron, az ölében Joe-val, Naomi pedig hetykén áll mellette. Vasárnap délutánra már nem volt olyan hetyke; begyulladt a füle, és valósággal izzott a láztól.

Az volt a legnyomasztóbb, amíg felvánszorogtunk a kocsitól a lakás ajtajáig. Én vittem Naomit és

egy bevásárlószatyrot, tele a baba túlélő felszerelésével (üvegekkel, olajokkal, pelenkával, rugdalózókkal, alsóneművel, zoknikkal). Tabby a nyáladzó Joe-t cipelte, és egy zsákra való piszkos pelenkát vonszolt maga után. Mindketten tudtuk, hogy Naominak RÓZSASZÍN LÉRE van szüksége, így hívtuk a folyékony amoxicillint. A RÓZSASZÍN LÉ drága volt, mi pedig le voltunk égve, de piszkosul.

Valahogy sikerült kinyitnom a lenti ajtót anélkül, hogy leejtettem volna a lányomat, valahogy leraktam odabent (olyan lázas volt, hogy izzott, mint egy parázskupac), amikor észrevettem, hogy egy boríték áll ki a postaládából. Szombaton ritkán hoztak levelet. Fiatal házasoknak kevés postájuk érkezik, mintha senkinek sem lenne tudomása a létezésükről, kivéve a gáz- és elektromos műveket. Kivettem a borítékot, imádkoztam, nehogy újabb számla legyen. Nem az volt. Barátaim a Dungentnél, amely a Cavalier-t és más zamatos férfílapokat adja ki, egy csekket küldtek a „Néha visszajönnek” című írásomért. Hosszú történet volt, nem is hittem, hogy sikerül eladni. A csekket ötszáz dollárra állították ki, nagyjából ez volt a legnagyobb összeg, amit addig egy tömegben láttam. Hirtelen nem csupán azt engedhettük meg magunknak, hogy kihívjuk az orvost, és vegyünk egy üveg RÓZSASZÍN LÉT, de egy finom vasárnapi vacsorára is telt. Úgy rémlik, miután a srácok elaludtak, még össze is jöttünk Tabbyvel.

Azt hiszem, nagyon boldogok voltunk azokban a napokban, de sokszor féltünk is. Magunk sem nagyon voltunk többek gyerekeknél (ahogy a mondás tartja), és ha jól összejöttünk, akkor nem veszekedtünk. Vigyáztunk magunkra, a gyerekekre és egymásra, amennyire tudtunk. Tabby a Dunkin' Donuts rózsaszín egyenruháját hordta, és kihívta a zsarukat, ha túl lármásak voltak a részegek, akik beugrottak egy kávéra. Én szállodai ágyneműt mostam, s rövid rém-meséket írtam.

27

Amikor belekezdtem a Carrie-be, a közeli Hampden városban tanítottam irodalmat. Évi hatezer-négyszáz dollárt fizettek, ami elképzelhetetlen összeg volt, azután, hogy a mosodában óránként egy dollár hatvanért dolgoztam. Amikor elvégeztem a számítást, belevéve minden időt, amit a tanítás utáni értekezleteken töltöttem, illetve amikor otthon a dolgozatokat javítottam, láthattam, hogy ugyancsak szerény összeg jött ki. A helyzetünk rosszabb volt, mint bármikor. 1973 telének végén egy lakókocsiban laktunk Hermonban, amely egy kisváros Bangortól nyugatra. (Sokkal később, amikor a Playboy interjújában rákérdeztek, azt mondtam, hogy Hermon „a világ segglyuka”. A hermoniak megharagudtak, és ezért most elnézésüket kérem. Valójában Hermon nem több, mint a világ hónalja.) Sebváltós problémákkal küzdő Buickom volt, de nem engedhettük meg magunknak a javítást, Tabby még mindig a Dunkin' Donutsnál dolgozott, és nem volt telefonunk. Egyszerűen nem engedhettük meg magunknak a havi előfizetési díjat. Tabby ebben az időben vallomásos írásokkal próbálkozott („Túl szép ahhoz, hogy szűz legyen”, meg hasonlók), és olyasféle válaszokat kapott, hogy ez nekünk nem egészen megfelelő, de próbálkozzon ismét. Sikerült volna áttörnie, ha van még naponta egy-két órája, de kénytelen volt beérni a szokásos huszonnéggyel. Mellesleg, ha szórakoztatta volna is ez a vallomásos műfaj, az örömet hamar elkoptatta volna a sietség.

Nekem se sok sikerem volt a saját írásaimmal. A férfimagazinokban a horror, sci-fi és bűnügyi novellák helyét egyre inkább átvették a rajzos szexmesék. Ez is hozzátartozott a bajokhoz, de ez nem minden. A legnagyobb bajt az jelentette, hogy életemben először nehezen ment az írás. A tanítás okozta. Szerettem a munkatársaimat, és a diákokat is – még a Beavis és Butt-Head típusokkal is érdekes volt az irodalomóra –, de minden péntek délután úgy éreztem, mintha most szakadnának le az agyamról az egész héten rátekert sodronyok. Ha volt idő, amikor kétségeim támadtak írói jövőmmel kapcsolatban, az ekkor volt. Láttam magam harminc év múlva, ahogy még mindig ugyanazt a bőrrel talpalt könyökű, trottyos tweedzakót hordom, és a túl sok sörtől megdagadt pocakom a nadrágomra lóg. Köhögni fogok a túl sok Pall Malitól, a szemüvegem egyre vastagabb, a hajam egyre korpásabb, az íróasztalfiókomban ott pihen hat-hét befejezetlen kézirat, amelyeket időről időre előveszek, és babrálok rajtuk, leginkább akkor, amikor ittam. Ha megkérdeznek, mit csinálok a szabadidőmben, akkor azt felelem, hogy könyvet írok – mi mást csinálhatna egy magára adó irodalomtanár a szabad idejében? És természetesen hazudok majd magamnak, azt mondom, hogy van még idő, nincs késő, vannak regényírók, akik nem is kezdték el a pályájukat ötven–, a fenébe is, hatvanéves koruk előtt. Valószínűleg egész rahedli ilyen író van.

A feleségem volt az egyetlen fénypont ebben a két évben, amikor Hampdenben tanítottam (a nyári

szünidőben pedig a lepedőket mostam a Franklin mosodában). Ha arra célzott volna, hogy csak pocsékolom az időt, amelyben történeteket írogatok Pond Street-i bérelt házunk elülső verandáján, vagy a hermoni Klatt Roadon, a bérelt lakókocsi mosdófülkéjében, azt hiszem, nagyon elgyávulok. Tabby azonban sosem adott hangot kételyeinek. Lankadatlan támogatása ama kevés jó dolgok közé tartozik, amiket ingyen kaptam. Valahányszor olyan első regényt látok, amelyet valaki a feleségének (vagy a férjének) dedikált, elmosolyodom, és azt gondolom: Ez is tudja.

Az írás magányos foglalkozás. Nagyon fontos, ha van valaki, aki hisz az emberben. Nem kell szónokolnia róla: rendszerint az is elég, ha hisz.

28

Dave bátyám, amikor egyetemre járt, nyaranta gondnokként dolgozott a brunswicki gimiben, régi iskolájában. Az egyik nyár egy részében én is ott dolgoztam. Nem emlékszem, melyik évben volt, csak arra, hogy akkor még nem ismertem Tabbyt, viszont addigra rászoktam a dohányzásra. Feltételezem, tizenkilenc-húszéves lehettem. Egy Harry nevű hapsival osztottak be, aki zöld gyakorlóruhát, nagy kulcskarikát viselt, és sántikált. (De legalább a keze megvolt, nem horgokat hordott.) Egyszer, ebédidőben Harry elmesélte, milyen volt szembenézni a japán banzájtámadással Tarawa szigetén, ahol minden japán tiszt a Maxwell House kávésdobozokból barkácsolt kardjával hadonászott, mögöttük pedig a sorállomány üvöltött, totál mátósan és máklétől büdösen. Jó elbeszélő volt ez az én Harry haverom.

Egy napon a rozsdafoltokat kellett lesikálnom a lányzuhanyozó faláról. Olyan érdeklődéssel néztem körül a mosdóban, mint a muzulmán ifjú, aki valamilyen okból a hárem kellős közepén találja magát. Ugyanolyan volt, mint a fiúké, mégis teljesen más. Természetesen nem voltak vizeldék, viszont a csempézett falra két fémládát erősítettek. Nem volt rajtuk felirat, és a papírtörülköző nem fért volna beléjük. Megkérdeztem, mire valók. – Puncidugónak – felelte Harry. – Szükségük van rá a hónap bizonyos napjain.

Arra is felfigyeltem, hogy eltérően a fiúk zuhanyozójától, az egyes fülkék körül krómacél gyűrűk voltak egy rúdon, és a gyűrűkről lógó, rózsaszín műanyag függönyökkel el lehetett őket különíteni. Az ember egyedül fürödhetett. Ezt is megemlítettem Harrynek, aki vállat vont. – Azt hiszem, a lányok sokkal jobban restellik a vetkőzést.

Ez az emlék tért vissza, amikor egy napon a mosodában dolgoztam, és megjelent előttem egy történet nyitójelenete: lányok zuhanyoznak egy olyan mosdóban, ahol nincsenek gyűrűk, sem függönyök, sem elkülönülés. És az egyik lánynak megjön a havibaja. Csak nem tudja, mi az, és a többiek – undorodva, elborzadva, vihogva – papír zsebkendőkkel kezdik bombázni. Vagy tamponokkal, amelyeket Harry puncidugónak hívott. A lány sikoltozni kezd. Minden csupa vér! Azt hiszi, meg fog halni, hogy a többi lány még akkor is csak nevet majd rajta, amikor elvérzik… reagál… visszavág… de hogyan?

Néhány évvel korábban olvastam egy cikket a Life magazinban, amely felvetette, hogy a kísértetjárások néhány eseténél valójában telekinetikus jelenségről van szó. A telekinézis az a képesség, amikor valaki tárgyakat mozgat puszta akarattal. A cikk szerint vannak bizonyítékok, amelyek szerint fiatalok rendelkeznek ilyen képességgel, főleg a serdülő lányok, abban az időben, amikor elkezdődik a havi…

Puff! Összetalálkozott két különálló elem, a kamaszok kegyetlensége és a telekinézis, és nekem támadt egy ötletem. De azért nem hagytam ott az őrhelyemet a 2. számú mosógépnél, nem futottam körbe a mosodát, karomat lengetve és „Heuréka!”-t kiabálva. Számos más ötletem is akadt, még jobbak is. Mégis úgy gondoltam, hogy ez éppen megfelelő lesz, fölhasználható egy jó Cavalier-sztorihoz tudatom mélyén ott lappangott még a Playboy is. Az ugyanis kétezer dollárt fizetett egy rövid novelláért. Két rongy egy új sebváltót jelent a Buickomba, és még marad egy csomó a bevásárlásra is. A történet egy darabig takaréklángon rotyogott azon a helyen, amely nem egészen a tudat része, de a tudatalattihoz sem tartozik. Már elkezdtem tanítani, amikor egy éjjel leültem, hogy megpróbálkozzak vele. Az első piszkozat három oldalt töltött meg szimpla sortávolsággal, azután összegyűrtem, és undorodva kihajítottam.

Írás közben három problémám támadt. Az első és legkevésbé fontos az a tény volt, hogy a történet nem hatott az érzelmeimre. Valamivel fontosabb volt a második: nem nagyon szerettem a főszereplőt. Carrie White nehézkesnek, lomhának, született áldozatnak tűnt. Nem érdekelt, hogy a többi lány papír

zsebkendővel meg tamponnal dobálja, azt kántálva: „Dugaszold be! Dugaszold be!” A harmadik, legsúlyosabb gondom az volt, hogy egyáltalán nem voltam otthon sem a környezetben, sem a kizárólag nőneműekből álló statisztériában. Megérkeztem a Nők Bolygójára, és az az egyetlen kirándulás, amelyet évekkel korábban tettem a brunswicki gimnázium lánymosdójában, nem sokat segített az itteni navigációban. Nekem az írás mindig akkor ment a legjobban, amikor közvetlen volt, olyan érzéki, mint amikor a bőr bőrhöz ér. Carrie-től úgy éreztem magam, mintha gumi búvárruhában lennék, amelyet nem tudok levetni. A negyedik és mindennél fontosabb probléma az volt, hogy rájöttem, miszerint a történet megírása nem kifizetődő, hacsak kiadósabb nem lesz, mint a „Néha visszajönnek”, márpedig az volt a leghosszabb munka, amelyet a magazinok piaca hajlandó volt fölvenni a szavankénti fizetés mércéje szerint. Kellett a hely az olyan képeknek, amelyeken a pompomlányok elfelejtették fölvenni a bugyijukat. Igazából ezért vásárolták a férfiak az újságot. Nem pocsékolhatok két hetet, sőt talán egy egész hónapot egy olyan novellára, amelyet nem szeretek, és aztán még nem is tudom eladni. Így hát félredobtam.

Másnap este, amikor hazaértem az iskolából, a lapok Tabbynél voltak. Akkor szúrta ki, amikor kiürítette a papírkosaramat. Lerázta a papírgombócokról a cigarettahamut, kisimította a lapokat, leült, és elolvasta. Azt akarja, hogy folytassam, mondta. Tudni akarta, mi lesz a vége. Azt feleltem, szart se tudok a gimnazista lányokról: Azt válaszolta, hogy e területen majd segít ő. Leszegte az állát, és a maga ravasz módján rám mosolygott. – Találtál valamit – mondta. 1 N. Kiss Zsuzsa fordítása.Komolyan gondolom.

29 Sosem kedveltem meg Carrie White-ot, és sosem bíztam meg Sue Snell indítékaiban, amikor

elküldi a fiújával a szalagavató bálra, de azért találtam valamit. Egészen jó dolgot. Tabby valahogy tudta ezt, és mire az ötvenedik, szimpla sorközzel írott lapot tettem rá a többire, már én is tudtam. Nem hiszem, hogy azok, akik Carrie White-tal részt vettek azon a szalagavatón, valaha is el fogják felejteni a történteket. Mármint az a néhány, aki életben maradt.

Carrie előtt három regényt írtam: a Düh-öt, A hosszú menetelés-t és A menekülő ember-t, később kiadták őket. A legsokkolóbb a Düh, és talán A hosszú menetelés a legjobb, de egyik sem tanított meg arra, amire Carrie White. Ezek közül az a legfontosabb, hogy az író ugyanolyan tévesen érzékelhet egy vagy több alakot, mint az olvasó. Közvetlenül ezt követi a felismerés, hogy rossz ötlet csupán azért félretenni egy munkát, mert akár érzelmileg, akár a képzeletnek nem elég vonzó. Néha akkor is folytatni kell, ha az ember nem szereti, és alkalmasint akkor is jó munka születik, amikor úgy érezzük, hogy ülve kell szart lapátolnunk.

Tabby segített, rögtön azzal kezdve, hogy a gimnáziumokban a tamponautomaták rendszerint nem pénzzel működnek. A tanároknak és az adminisztrációnak nincs ínyére, hogy a lányok véres szoknyában járkáljanak csak azért, mert történetesen úgy jöttek iskolába, hogy nincs náluk egy negyeddolláros, mondta a feleségem. Én is segítettem magamnak, gimnáziumi emlékeim mélyére ástam (tanári állásomnak nem sok hasznát vettem; addigra huszonhat éves voltam, és az íróasztal rossz oldalán ültem), felkutattam az osztályom legmagányosabb, legtöbbet becsmérelt lányait – hogy néztek ki, mit csináltak, hogyan bántak velük. Pályafutásom során ritkán végeztem felderítést ennél undorítóbb területen.

Az egyik ilyen lányt Sondrának fogom nevezni. Ő és az anyja egy lakókocsiban éltek, nem túl messze tőlünk, Cheddar nevű kutyájukkal. Sondra motyogó, tétova hangon beszélt, mintha mindig tele lenne a torka váladékkal. Nem volt kövér, de a bőre olyan fakó és petyhüdt volt, mint némelyik gombáé. A haja kócos csomókban hullott a szemébe. Nem volt barátja (talán Cheddar kivételével). Egy napon az anyja felfogadott, hogy szállítsak nekik bútort. A lakókocsi nappaliját csaknem életnagyságú megfeszített Krisztus uralta: a szeme fennakadt, a szája legörbült, vér folyt a töviskoronája alól. Csupán egy rátekert rongy takarta az ágyékát. Az ágyékkötő horpadt hasban folytatódott, a bordák úgy kiálltak, mint egy koncentrációs tábor rabjáé. Az jutott az eszembe, hogy Sondra ennek a haldokló istennek a meggyötört szeme láttára nőtt föl, s ennek kétségtelenül szerepe lehet abban, hogy olyanná vált, amilyennek megismertem: félénk, jelentéktelen lánnyá, aki úgy osont a lisboni gimnázium folyosóin, mint egy rémült egérke.

– Ez Jézus Krisztus, Uram és Megváltóm – mondta Sondra anyja, amikor meglátta, mit nézek. – Téged is megváltott, Steve?

Sietve azt feleltem, hogy már meg vagyok váltva, amennyire ez lehetséges, noha úgy véltem, az embe aligha lehet elég jó ahhoz, hogy ez a Jézus közbenjárjon az érdekében. A fájdalom megőrjítette.

Látszott az arcán. Ha ez a pacák jön vissza, aligha lesz megváltó hangulatban. A másik lányt Dodie Franklinnak nevezem, noha a lányok Dodónak vagy Doodoónak hívták. A

szüleit csupán egyetlen dolog érdekelte: beneveztek mindenféle versenyre. Még értettek is hozzá: egy rakás furcsaságot nyertek, például egy teljes évre való Három Gyémánt márkájú tonhalat, meg Jack Benny Maxwell autóját. A Maxwell a házuktól balra állt, Durhamnek abban a részében, amelyet Délnyugati Kanyarnak hívtak, és fokozatosan belesüllyedt a tájba. A helyi újságok – a portiandi Press-Herald, a lewistoni Sun, a lisboni Weekly Enterprise – cikkeket írtak azokról a különös dolgokról, amelyeket Dodié szülei nyertek tombolán, lóversenyen meg mindenféle sorshúzáson. A cikkekben rendszerint volt egy fénykép a Maxwellről, vagy a hegedülő Jack Bennyről, esetleg mindkettőről.

Akármit nyertek is Franklinék, a növésben levő kamaszoknak való ruhatár nem tartozott a díjak közé. Dodié és testvére, Bill ugyanazt a ruhát hordták az iskola első másfél évének minden napján: a fiú fekete nadrágot, rövid ujjú, kockás sportinget, a lány hosszú, fekete szoknyát, szürke térdzoknit és ujjatlan fehér blúzt. Némely olvasóm talán nem hiszi el, hogy szó szerint mondom a mindennapot, de azok, akik az ötvenes-hatvanas évek fordulóján vidéki kisvárosokban nőttek föl, tudhatják, hogy bizony ez a helyzet. Gyermekkorom Durhamjében az élet nem kendőzte magát. Olyan gyerekekkel jártam iskolába, akiknek hónapokig retkes volt a nyaka, a bőrük keléses és pör-senéses, és olyan rémítő, aszott almaképük volt, ami a kezeletlen égési sebek következménye, akiknek kövek voltak az uzsonnatáskájukban és levegő a termoszukban. Nem volt ez Árkádia, hanem inkább a humortalan Mucsa.

Dodie és Bill Franklin jól elvoltak az általános iskolában, de a gimnázium már a sokkal nagyobb Lisbon Fallst jelentette, ami Dodie-nak meg Bilinek egyértelmű volt a köznevetséggel és a romlással. Vigyorogva és elborzadva figyeltük, ahogy Bill sportinge kifakul, és kezdenek kirojtosodni a rövid ujjak. A hiányzó gombokat gemkapoccsal pótolta. A nadrág egyik térdén keletkezett hasadást gondosan feketére festett ragasztószalaggal tüntette el. Dodié ujjatlan fehér blúza a viseléstől sárgulni kezdett, megkopott, beleette magát az izzadság. Ahogy az anyag elvékonyodott, a melltartója egyre jobban átlátszott. A többi lány kicsúfolta, eleinte a háta mögött, azután már szemtől szemben is. A csúfolásból gyötrés lett. A fiúk ebben nem vettek részt; nekünk Bill jutott (igen, én is benne voltam – nem nagyon, de mégis). Azt hiszem, Dodiénak jutott a rosszabb sors. A lányok nem csupán kinevették, de gyűlölték is. Dodié volt minden, amitől féltek.

Másodikban, karácsonyi szünidő után Dodie ragyogva tért vissza az iskolába. A slampos régi fekete szoknya helyett áfonyavöröset kapott, amely térdnél ért véget, és nem a lábszára közepén. Az elnyűtt térdzoknit felváltotta a nejlonharisnya, amiben egész jól festett, mert végre leborotválta a lábán burjánzó fekete gyapjút. Az ócska ujjatlan blúz helyébe puha gyapjúpulóver lépett. Még a haját is bedaueroltatta. Dodie más lány lett, és látszott az arcán, hogy ezt tudja is. Fogalmam sincs róla, hogy az új ruhák árát maga spórolta-e össze, vagy a szüleitől kapta karácsonyra, esetleg kisírta tőlük. Nem számít, mert a ruha önmagában semmin nem változtatott. Azon a napon még veszettebbül csúfolták, mint máskor. Társai nem hagyták, hogy kikapaszkodjon a dobozból, amelybe rakták; már azért is büntették, mert meg akart szabadulni. Jó néhány évig együtt jártam vele, közvetlen közelből figyelhettem, hogyan megy tönkre. Láttam, ahogy lehervad a mosolya, láttam, ahogy a fény először elhalványodik, azután kialszik a szeméből. A nap végére ugyanaz a lány volt, mint karácsony előtt: tésztás arcú, szeplős kísértet, aki könyveit a melléhez szorítva, lesütött szemmel surrant a folyosókon.

Másnap ugyanebben a ruhában jött. Az azutáni napon is. Meg az azutánin. Még a tanév végén is ugyanezt a ruhát viselte, holott addigra túl meleg lett a pulóverhez, így mindig verejték gyöngyözött a halántékán és a felső ajkán. A tartóshullám kiment a hajából, az új ruha csüggeteggé, fénytelenné szürkült, de a csúfolódás visszaesett a karácsony előtti szintre, a kínzás pedig teljesen abbamaradt. Valaki nekiment a kerítésnek, és felbukott, ennyi az egész. A szökési kísérlet kudarcba fulladt, és a rabok létszáma helyreállt, az élet visszatérhetett a normális kerékvágásba.

Sondra és Dodie már halottak voltak, mikor elkezdtem a Carrie-t. Sondra átköltözött a Durham melletti lakókocsiból, a haldokló Megváltó elgyötört szeme elől egy Lisbon Falls-i bérkaszárnyába. Valahol a közelben dolgozott, valószínűleg egy szövőgyárban vagy cipőüzemben. Epilepsziás volt, egy roham közben halt meg. Egyedül élt, így senki sem segített rajta, amikor összeesett, és beverte a fejét. Dodie hozzáment egy tévés meteorológushoz, aki némi hírnevet szerzett New Englandben nyújtott, délkeleti beszédstílusával. Egy szülés után – azt hiszem, a második gyerekük volt – Dodie lement a pincébe, és egy 22-es golyót eresztett a gyomrába. Szerencsés lövés volt (vagy balszerencsés – nézőpont kérdése), eltalálta a vena portalist, így a lövés megölte. A városban azt mondták, milyen

szomorú, szülés utáni depresszióba esett. Én úgy sejtem, mindehhez volt némi közük a középiskolai élményeknek is.

Sohasem szerettem Carrie-t, Eric Harris és Dylan Klebold női változatát, de Sondrán és Dodie-n keresztül végül megértettem kissé. Sajnáltam őt, de sajnáltam az osztálytársait is, hiszen valaha én is közéjük tartoztam.

30

A Carrie kézirata a Doubledayhez került, ahol egy William Thompson nevű barátom dolgozott. Aztán meg is feledkeztem róla, és éltem az életem, amely abban az időben abból állt, hogy tanítottam az iskolában, neveltem a gyerekeimet, szerettem a feleségem, péntek délutánonként berúgtam, és történeteket írtam.

Abban az időben öt órám volt, közvetlenül ebéd után szabadultam. A kora délutáni órákat rendszerint a tanáriban töltöttem, dolgozatokat osztályoztam, és azt kívántam, bárcsak elnyújtózhatnék egy díványon, hogy szunyókáljak egyet. Kora délután körülbelül annyi energiám volt, mint egy boa constrictornak, amelyik éppen most nyelt le egy kecskét. Megszólalt az interkom hangszórója, és az irodában dolgozó Colleen Sites megkérdezte, ott vagyok-e. Azt feleltem, igen, ő pedig megkért, menjek az irodába. Telefonon keresnek. A feleségem.

Az út a tanári szobától az irodáig hosszúnak tűnt, noha a tanítás miatt a folyosók nagyrészt üresek voltak. Siettem, csaknem futottam, a szívem erősen vert. Tabbynek csizmát és kabátot kell a gyerekekre adni, hogy használhassa a szomszéd telefonját, és úgy gondoltam, csupán két oka lehet annak, hogy ezt megtette. Joe vagy Naomi leesett a tetőről, és eltörte a lábát, vagy megvették a Carrie-t.

A feleségem a boldogságtól elfulladó hangon felolvasott egy táviratot. Bill Thompson (aki később felfedezett egy John Grisham nevű írót Mississippi államból) küldte, miután megpróbált felhívni, és fölfedezte, hogy a King családnak nincs telefonja. GRATULÁLOK írta. A CARRIE HIVATALOSAN A DOUBLEDAY KÖNYVEK KÖZÉ KERÜLT. 2500 $ ELÉG LESZ? ELŐTTED A JÖVŐ, ÖLEL BILL.

Kétezer-ötszáz dollár meglehetősen csekély jövedelem volt még a hetvenes évek elején is, de én ezt nem tudtam, és nem volt ügynököm, aki tudta volna helyettem. Mielőtt eszembe jutott volna, hogy ügynökre lenne szükségem, legalább hárommillió dollárnyi bevételre tettem szert, amelynek jó része a kiadóké lett. (A Doubledaynél abban az időben a szerződések valamivel jobbak voltak az adósrabszolgaságnál, de nem sokkal.) Kis gimnáziumi rémtörténetem kínzó lassúsággal haladt a megjelenés felé. Noha 1973 márciusának végén/áprilisának elején fogadták el, csupán 1974 tavaszán adták ki. Nem volt ez szokatlan jelenség. Abban az időben a Doubleday nagyüzem volt, amely havi ötvenével gyártotta a krimiket, a sci-fit, a szerelmes regényeket és a Double-westerneket; ezenfelül komoly könyveket is megjelentettek olyan nagy íróktól, mint Leon Uris és Allen Drury. Én csupán kis hal voltam egy ugyancsak hemzsegő folyóban.

Tabby megkérdezte, nem akarom-e abbahagyni a tanítást. Nemet mondtam, erre nem volt elég alap a kétezer-ötszáz dolláros jövedelem, ezen túl pedig csak ködös lehetőségeim voltak. Ha egymagam vagyok, akkor talán belevágok (a fenébe is, biztosan). De feleséggel és két gyerekkel? Képtelenség! Emlékszem, az ágyban feküdtünk aznap éjjel, és hajnalig beszélgettünk. Tabby megkérdezte, hogy mennyit keresnénk, ha a Doubleday eladja a Carrie papírkötéses kiadásának jogait, azt feleltem, hogy nem tudom. Olvastam, hogy Mario Puzo tetemes összeget keresett A keresztapa papírkötéses kiadásával – az újságok szerint négyszázezer dollárt –, de nem hittem, hogy a Carrie akár csak megközelítheti ezt az összeget, még ha, tegyük föl, eladják is a jogait.

Tabby megkérdezte – az én egyébként nagyszájú feleségemhez képest elég félénken –, hogy mit gondolok, vajon a könyv talál-e olyan kiadót, amely hajlandó papírkötésben megjelentetni. Azt mondtam, úgy vélem, erre meglehetősen jó esélyeim vannak, talán hét vagy nyolc a tízhez. Megkérdezte, mennyit hozhat ez a konyhára. Azt feleltem, szerintem tíz- és hatvanezer dollár között.

– Hatvanezer dollár? – A hangja szinte döbbent volt. – Lehetséges, hogy ilyen sok pénzt ér? Azt mondtam, igen. Lehet, hogy nem valószínű, de lehetséges. Emlékeztettem rá, hogy a

szerződésem szerint az így keletkezett jövedelem fele az enyém, ami azt jelenti, hogy ha a Ballantine vagy a Dell kifizeti a hatvan ropit, akkor mindössze harminc üti a markom. Tabby válaszra sem méltatott – nem is kellett mondania semmit. Harmincezer dollárért négy évig kellett volna tanítanom

még akkor is, ha közben nő az évi fizetésem. Szép summa. Úgy tűnt, ez csupán légvár, de az az éjszaka az álmoké volt.

31

A Carrie tovább araszolt a kiadás felé. A pénzből vettünk egy új kocsit (hagyományos sebváltósat, amelyet Tabby gyűlölt, és színes szövőgyári kifejezésekkel gyalázott), én pedig aláírtam a szerződést az 1973-74-es tanévre. írtam egy új regényt, amely különös keveréke volt a Peyton Place-nek és a Draculá-nak, és a Második eljövetel címet adtam neki. Visszaköltöztünk Bangorba, egy földszinti lakásba, ami valóságos verem volt, de ismét városlakók lettünk, valódi kocsink volt igazi garanciával, és lett telefonunk is!

Az igazat megvallva, a Carrie szinte teljesen lekerült a radarképernyőmről. Éppen elég gond volt a gyerekekkel az iskolában és otthon, és kezdtem aggódni az anyámért. Hatvanegy éves volt, még mindig dolgozott a Pineland Training Centerben, ugyanolyan jókedvűen, mint mindig, de Dave azt mondta, az idő nagy részében nem érzi jól magát. Az éjjeliszekrénye tele van receptre felírt fájdalomcsillapítókkal, és ő attól fél, valami komoly baj van anyánkkal. –Tudod, hogy mindig füstölt, mint egy gyárkémény – mondta Dave. Igazán jól adta, hiszen maga is ugyanígy füstölt (magam szintúgy; hogy gyűlölte a feleségem ezt a szokást, a kidobott pénz és az örökös hamu miatt!), de tudtam, mire gondol. És noha nem éltem olyan közel az anyámhoz, mint Dave, és nem is találkoztam vele olyan gyakran, amikor legutoljára láttam, észrevettem, hogy fogyott.

– Mit tehetünk? – kérdeztem. A kérdés mögött az lapult, amit tudtunk anyánkról, aki „megtartotta magának, ami csak rá tartozik”, mint gyakran mondogatta. Ez a filozófia hatalmas, tátongó szürke foltokat eredményezett ott, ahol más családoknak történeteik vannak; Dave és én szinte semmit nem tudtunk az apánkról, a családjáról, alig valamit anyánk múltjáról, beleértve a hihetetlen (számomra legalábbis) számú, nyolc halott bátyról és nővérről, és saját hamvába holt törekvéséről, hogy zongorista legyen (azt állította, hogy orgonált az NBC rádió néhány szappanoperájában, és a háború alatt a vasárnapi templomi előadásokon).

– Semmit sem tehetünk – felelte Dave –, amíg ő maga nem kér meg rá. Egy vasárnap, nem sokkal ez után a telefonbeszélgetés után, ismét fölhívott Bill Thompson a

Double-daytől. Egyedül voltam a lakásban; Tabby összecsomagolta a gyerekeket, és elment meglátogatni a mamáját, én pedig az új könyvemen dolgoztam, amelynek magamban a Vámpírok a városunkban címet adtam.

– Ülsz? – kérdezte Bill. – Nem – feleltem. A telefon a konyhafalra volt akasztva, én pedig a konyha és a nappali közötti

ajtóban álltam. – Kellene? – Jobb lenne – mondta. – A Carrie papírkötéses jogai négyszázezerért kerültek a Signet kiadóhoz. Amikor kisgyerek voltam, Guy ótata azt mondta az anyámnak: – Miért nem fogod be a száját,

Ruth? Ha Stephen kinyitja a száját, az egész belsősége kilátszik. – Igazat mondott, és ez érvényes volt egész életemre, de 1973 májusában, anyák napján tökéletesen elállt a szavam. Ott ácsorogtam az ajtóban, olyan árnyékot vetettem, mint mindig, de nem tudtam megszólalni. Bill megkérdezte, ott vagyok-e még, de közben nevetett. Tudta, hogy ott vagyok.

Nem jól hallottam. Ez nem lehet. Ettől a gondolattól végre ismét megtaláltam a hangomat. – Úgy érted, negyvenezer dollárért?

– Négyszázezer dollárért – felelte. – A szokásos eljárás szerint – arra a szerződésre utalt, amelyet aláírtam – kétszáz ropi a tied. Gratulálok, Steve.

Még mindig az ajtónyílásban álltam, a nappalin át a hálószobánkat néztem és a kiságyat, amelyben Joe aludt. A lakást havi kilencven dollárért béreltük, és ez az ember, akivel csak egyszer találkoztam szemtől szemben, azt mondja nekem, hogy most nyertem meg az ötöst a lottón. Kiment az erő a lábamból. Nem estem éppen el, de valahogy lecsúsztam, és ott ültem az ajtóban.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem Billt. Azt felelte, hogy biztos. Megkértem, mondja meg ismét az összeget, nagyon lassan, nagyon

érthetően, hogy tudjam, nem értettem-e félre. Bemondta a számot, egy négyest, amely után öt nulla következett. – Ezután vessző jön, majd ismét két nulla – tette hozzá.

Még fél órát beszélgettünk, de ebből egyetlen szóra sem emlékszem. Amikor vége lett a beszélgetésnek, megpróbáltam felhívni Tabbyt az anyjánál. Húga, Marcella azt mondta, hogy Tab már

elment. Ide-oda járkáltam zokniban a lakásban, majd' szétrobbantam a jó hírektől, és nem volt kinek elmondanom őket. Reszkettem. Végül cipőt húztam, és bementem a belvárosba. Egyetlen üzlet tartott nyitva a bangori Fő utcában, a La Verdiere-féle vegyesbolt. Hirtelen úgy éreztem, hogy anyák napi ajándékot kell vennem Tabbynek, valami szertelen, különleges dolgot. Mindent elkövettem, de orrba vágott az élet egyik igazsága: semmi igazán szertelent és különlegeset nem árulnak a La Verdiere-ben. Megtettem a legjobbat, ami tőlem telt. Vettem neki egy hajszárítót.

Amikor hazaértem, már a konyhában volt, a gyerekek holmiját pakolta ki, és együtt énekelt a rádióval. Odaadtam neki a hajszárítót. Úgy nézett rá, mintha még sose látott volna ilyet. – Ezt meg miért kapom? – kérdezte.

Átkaroltam. Elmondtam neki, mi a helyzet a papír-kötéses kiadással. Úgy tűnt, nem fogja föl. Ismét elmondtam. Tabby a vállam fölött végignézett vacak kis négyszobás lakásunkon, éppen úgy, ahogy én tettem, azután elsírta magát.

32

1966-ban rúgtam be először. Utolsó évesek voltunk, és Washingtonba mentünk osztálykirándulásra. Negyven gyerek és három kísérő volt a buszon (egyikük éppen Vén Golyóbis), és az első éjszakát New Yorkban töltöttük. Ott tizennyolc év volt a korhatár, amely fölött kiszolgáltak az italboltban. Hála rossz fülemnek, vacak mandulámnak, én már csaknem tizenkilenc voltam. Ez éppen elég volt.

A kalandosabb kedvű fiúk egy csapata talált egy italboltot a szálloda melletti sarkon. Fél szemmel végignéztem a polcokon annak tudatában, hogy a költőpénzem korántsem vagyon. Túl sok minden volt – túl sok palack, túl sok márka, túl sok ár, amely meghaladta a tíz dollárt. Végül föladtam, és megkértem a pult mögött álló fickót (ugyanazt a kopasz, unatkozó képű, szürke kabátos alakot, aki a kereskedelem hajnala óta árulja az alkoholt azoknak, akik még sosem ittak szeszt), melyik az olcsó. Szó nélkül odatett egy pint Old Log Cabin whiskyt a pénztárgép melletti, Winston feliratú reklámlapra. A cédula szerint az ára 1,95 $ volt. Vagyis megfelelt.

Emlékezetem ezután a késő éjszakába vezet – de lehet, hogy másnap kora hajnal volt –, a lifthez, ahol összejött Peter Higgins (a Vén Golyóbis fia), Butch Michaud, Lenny Partridge és John Chizmar. Ez az emlék sokkal inkább olyan, mint egy jelenet egy tévéműsorból, semmint valódi emlék. Mintha magamon kívülre kerültem volna, hogy onnan figyeljem az eseményeket. Csak annyi tudat maradt bennem, amennyi tisztában volt azzal, hogy globálisan, talán galaktikusán betintáztam.

A kamera figyeli, ahogy fölmegyünk a lányok emeletére. Azt is, ahogy föl-alá tologatnak a folyosón, mint egy kerekes kiállítási tárgyat. Méghozzá igen mulatságos tárgyat. A lányok pongyolában, hálóingben vannak, haj csavaróval, bekrémezve. Valamennyien rajtam nevetnek, de a nevetésük elég jóindulatú. A hang tompa, mintha vattán át hallanám. Igyekszem elmondani Carole Lehmkének, hogy tetszik a frizurája, és neki van a legszebb kék szeme a világon. Valami ilyesmi jön ki belőlem: „Hröm-hröm-kék szem, bröff-möff-az egész világon.” Carole nevet, mintha minden szavamat értené. Boldog vagyok. Semmi kétség, a világ egy segglyuk, de boldog segglyuk, és mindenki szeret. Számos percet azzal töltök, hogy megpróbálom elmondani Gloria Moore-nak, miszerint fölfedeztem Dean Martin titkos életét.

Valamivel ezután az ágyamban vagyok. Az ágy nyugodt, de a szoba egyre gyorsabban forog. Az jut eszembe, hogy úgy forog, mint Webcor lemezjátszóm tányérja, amelyen egykor Fats Dominót, mostanában viszont Dylant és Dave Clark Five-ot hallgatok. A szoba a lemezjátszó tányérja, én vagyok a tengely, és ez a tengely hamarosan elkezdi okádni a lemezeket.

Kicsit kikapcsolok. Amikor magamhoz térek, a mosdóban térdelek, a kétágyas szoba szomszédságában, amelyben Louis Purington barátommal alszom. Fogalmam sincs, hogyan kerültem oda, de igazán jó, hogy odajutottam, mert a vécécsésze tele van élénksárga hányással. Mintha sütik lennének, gondolom, és máris indul a következő adag. Semmi sem jön ki, csupán whiskyízű nyálfonalak, de úgy érzem, a fejem rögtön szétrobban. Nem tudok járni. Visszamászom az ágyba, izzadt hajam a szemembe lóg. Holnap jobban érzem magam, gondolom, azután ismét kialszanak bennem a fények.

Reggelre a gyomrom kicsit lecsillapodott, de a rekeszizmom fáj a hányástól, a fejem pedig lüktet, mint egy szájüreg, amely tele van beteg fogakkal. A szemem nagyítóüveggé változott, összegyűjti a szállodai ablakon beáradó, undokul vakító reggeli fényt, és hamarosan felgyújtja az agyamat.

Az arra a napra tervezett kirándulás – séta a Times Square-en, hajóút a Szabadság-szoborhoz, fölkapaszkodás az Empire State Buildingbe – természetesen szóba sem jöhet. Sétálni? Broáf. Hajóút? Kétszeres blöee. Liftek? Taccs a köbön. Krisztusom, hiszen mozdulni is alig tudok. Valami ostoba kifogást találok, és a nap nagy részét az ágyban töltöm. Késő délutánra kissé jobban érzem magam. Felöltözöm, végigosonok a folyosón a liftig, és leereszkedem a földszintre. Enni még mindig teljességgel lehetetlen, de azt hiszem, készen állok egy gyömbérsörre, egy cigarettára és az újságra. Erre kit látok az előcsarnokban, egy széken ülve, újságot olvasva, ha nem Mr. Earl Higginst, más néven a Vén Golyóbist. Igyekszem némán elosonni mellette, de nem sikerül. Amikor visszafelé jövök a trafik irányából, ott ül az újsággal az ölében, és engem néz. Éreztem, hogy a gyomrom összeszorul. Már megint gond lesz az igazgatóval, valószínűleg még rosszabb, mint amibe akkor keveredtem, amikor megírtam a Városi Okádék-ot. Odahív, és valami érdekeset fedezek föl: Mr. Higgins valójában derék fickó. Meglehetősen keményen megtáncoltatott a tréfás újságom miatt, de lehet, hogy ehhez Miss Margitan ragaszkodott. És végtére is, akkor mindössze tizenhat éves voltam. Az első másnaposságom idején pedig tizenkilenc, fölvettek az állami egyetemre, és amint vége az osztálykirándulásnak, szövőgyári munka vár rám.

– Úgy tudom, túl rosszul érzed magad ahhoz, hogy a többiekkel kiránduljál New Yorkban – mondja a Vén Golyóbis. Végigmér.

Mondom, hogy igen, beteg vagyok. – Nagy kár, hogy kihagyod ezt a mulatságot – mondja a Vén Golyóbis. – Most jobban érzed

magad? Igen, jobban voltam. Valószínűleg influenza húzódott a gyomromra, afféle huszonnégy órás

betegség. – Remélem, nem támad meg még egyszer – mondja. – Legalábbis ezen a kiránduláson. – Még egy

pillanatig néz, a szeme azt firtatja, megértettük-e egymást. – Biztos vagyok benne – mondom, és komolyan is gondolom. Most már tudom, milyen a berúgás –

harsogó, elmosódó jóakarat, az öntudat tisztán érzékelhető különválása a testtől, amely, mint lebegő kamera a sci-fi filmben, mindent fölvesz, azután jön az émelygés, a hányás, a fejfájás. Nem lesz több betegség, mondom magamnak, sem ezen a kiránduláson, sem máskor. Elég volt egyszer az élményből. Csak egy idióta akarna még egy kísérletet, és csak egy bolond – mazochista bolond – engedné be az életébe a piát.

Másnap továbbmentünk Washingtonba, útközben egyszer álltunk meg, az amishok földjén. Volt egy italbolt a buszparkoló mellett. Bementem, körülnéztem. Noha Pennsylvaniában huszonegy év alattiaknak nem adnak el szeszes italt, engem könnyen annyinak nézhettek egyetlen jó ruhámban és Fater ódon fekete felöltőjében – valószínűleg úgy festettem, mint egy frissen kiengedett ifjú bűnöző, aki magas, éhes, és nincs ki a négy kereke. Az alkalmazott adott egy liter Four Rosest anélkül, hogy igazolványt kért volna, és mire megálltunk éjszakára, ismét berúgtam.

Kábé tíz évvel később egy ír kocsmában vagyok Bill Thompsonnal. Sok ünnepelnivalónk van, egyebek között ekkor készült el a harmadik könyvem, A ragyogás. Történetesen egy alkoholista íróról, volt tanárról írtam. Július van, baseballidény. Az a tervünk, hogy eszünk valami jó régimódi kaját a fogásokból, amelyek ott sorakoznak a melegített pulton, azután pedig jól betintázunk. Egy duplával kezdünk a pultnál, én pedig nekiláttam olvasgatni a feliratokat. IGYON EGY MANHATTANT MANHATTANBEN, így az egyik… A KEDDEK MINDIG MÁSNAPOSAK, mondja egy másik. A MUNKA A PIÁSOSZTÁLY ÁTKA, egy harmadik szerint. Közvetlenül előttem pedig: KÜLÖNLEGESSÉG KORÁN KELŐKNEK! VIDÍTÓ KOKTÉL HÉTFŐTŐL PÉNTEKIG, REGGEL 8-1 O-IG.

Intek a pincérnek. Odajön. Kopasz, szürke zakó van rajta, akár az a fickó is lehetne, aki az első pintet adta el nekem 1966-ban. Valószínűleg azonos vele. Rámutatok a feliratra, és megkérdem: – Ki jön ide reggel fél kilenckor, hogy rendeljen egy koktélt?

Rámosolygok, de nem mosolyog vissza. – Egyetemisták – feleli. – Olyanok, mint te.

33

1971-ben vagy 72-ben a mama nővére, Carolyn Wimer mellrákban halt meg. Anyám és Ethelyn néném (Carolyn ikertestvére) Minnesotába repült Cal néni temetésére. Húsz év óta ez volt az első alkalom, hogy az anyám repülőgépen utazott. Visszafelé erősen vérezni kezdett ott, amit az „intim

helyének” nevezett. Noha már régen maga mögött hagyta életének ezt a szakaszát, azt mondta magának, hogy ez egyszerűen az utolsó menstruációja. Az ugrándozó TWA gépen bezárkózott az apró mosdóba, tamponokkal elállította a vérzést (dugaszold be, dugaszold be, ahogy Sue Snell és a barátnői kiabálták), aztán visszatért az üléséhez. Semmit sem mondott Ethelynnek, David-nek vagy nekem. Nem látogatta meg Joe Mendest, aki időtlen idők óta az orvosa volt Lisbon Fallsban. Mindezek helyett azt tette, amit szokott: megtartotta magának a maga baját. Egy darabig úgy tűnt, minden rendben van. Szerette a munkáját, örült a barátainak, az unokáinak, Dave családjában is volt kettő, az enyémben is. Azután a dolgok rosszabbra fordultak. 1973 augusztusában, amikor kontrollra ment a förtelmesen elburjánzott visszereit „lehántó” műtét után, méhrákot állapítottak meg nála. Azt hiszem, Nellie Ruth Pilsbury King, aki valaha kiborított egy üveg lekvárt, azután táncot járt benne, miközben két fia visítva röhögött sarokban, valójában a restelkedés-be halt bele.

A vég 1974 februárjában jött el. Addigra kezdett némi pénz csordogálni a Carrie után, és képes voltam beszállni az orvosi költségekbe, aminek nagyon örültem. Ott voltam a végső percekben, Dave és Linda házának hátsó hálószobájában. Előző este ittam, de szerencsére csak mérsékelten voltam másnapos. Senki sem akar túlságosan másnapos lenni az anyja halálos ágyánál.

Dave 6.15-kor ébresztett, halkan beszólt az ajtón, hogy a mama távozni készül. Amikor beléptem a hálószobába, mellette ült az ágyon, és egy Koolt tartott, hogy a mama elszívhassa. Cigarettázás közben anya hörögve kapkodott levegőért. Csak félig volt magánál, a szeme ide-oda járt, Dave-re nézett, aztán rám, aztán megint Dave-re. Leültem Dave mellé, átvettem a cigarettát, és a szájához tartottam. Az ajka szétnyílt, majd rátapadt a füstszűrőre. Az ágya mellett a Carrie bekötött levonata hevert, többszörösen tükröződve az orvosságos üvegek ütegében. Ethelyn néni olvasta föl neki egy hónappal a halála előtt.

A mama Dave-re nézett, aztán rám, Dave-re, rám. Nyolcvan kilóról negyvenötre fogyott le. A bőre sárga volt, és úgy megfeszült, hogy leginkább azokra a múmiákra emlékeztetett, amelyekkel Mexikóváros utcáin vonulnak föl a halottak napján. Fölváltva tartottuk a cigarettát, és amikor leégett a füstszűrőig, kidobtam.

– Fiaim! – mondta, azután elaludt, vagy elveszítette az öntudatát. Fájt a fejem. Bedobtam egy aszpirint, amit az asztalán levő számos orvosságos üveg egyikéből vettem ki. Dave fogta az egyik kezét, én a másikat. A takaró alatt nem az anyánk teste volt, hanem egy éhezéstől eltorzult gyermeké. Dave és én kis ideig cigarettáztunk és beszélgettünk. Nem emlékszem, hogy miről. Előző éjszaka esett, azután lezuhant a hőmérséklet, és a reggeli utcák jegesek voltak. Hallottuk a szüneteket, amelyek minden egyes reszelős lélegzetvétel után hosszabbak lettek. Végül nem következett több lélegzetvétel. A szünet a végtelenbe nyúlt.

34

Anyámat a Southwestern Bend-i kongregációs templomban búcsúztattuk; a Methodist Corners-i templom, ahova járt, miközben fölnevelt engem és a bátyámat, zárva volt a hideg miatt. Én tartottam a gyászbeszédet. Azt hiszem, meglehetősen jó munkát végeztem, ahhoz képest, amennyire be voltam rúgva.

35

Az alkoholisták úgy építik ki a védelmüket, ahogy a hollandok a csatornáikat. Az első tizenkét évet azzal töltöttem, hogy megnyugtattam magam: „én csak szeretek inni”. Alkalmaztam a világhírű Hemingway-védelmet is. Noha sohasem mondta ki világosan (nem lett volna férfias dolog), Hemingway védelme valahogy így szólt: íróként nagyon érzékeny fickó vagyok, de ugyanakkor férfi is, és igazi férfi nem enged teret az érzékenységének. Ilyesmit csak a nyafik tesznek. Ezért hát iszom. Hogyan nézhetnék szembe másképpen a létezés iszonyatával, és folytathatnám a munkámat? Mellesleg, a fenébe is, kézben tartom a dolgokat. Egy igazi férfi erre mindig képes.

Azután a nyolcvanas évek elején a maine-i törvényhozás megalkotta a visszaváltható üvegekre és dobozokra vonatkozó törvényt. Ahelyett hogy a szemétbe kerültek volna, az én félliteres Miller Lite dobozaim egy műanyag tartályban halmozódtak a garázsban. Egy csütörtök este kimentem, hogy kihajítsak néhány elesett hőst, és láttam, hogy ez a tartály, amely hétfő este még üres volt, mostanra csaknem megtelt. Mivel pedig én voltam az egyetlen ember a házban, aki Miller Lite-ot ivott…

Mi a szent szar, alkesz vagyok, gondoltam, és a tudatom mélyéről sem érkezett tiltakozás – végtére is én voltam az a hapsi, aki A ragyogás-t megírta, anélkül hogy a tudatára ébredt volna (legalábbis

eddig az estéig), miszerint a történet saját magáról szól. A gondolat nem gerjesztett bennem tiltakozást vagy tagadást; a keltett érzelmet rémült határozottságnak nevezném. Világosan emlékszem, azt gondoltam: Akkor hát óvatosnak kell lenned. Mert ha elbaszod…

Mert ha elbaszom, akkor felfordulok az autómmal egy éjjel valami mellékúton, vagy eltolok egy tévéinterjút élő adásban, valaki azt mondhatja nekem, hogy mérsékelnem kéne az ivást, márpedig egy alkoholistának ilyet mondani pontosan olyan, mint amikor valaki a világ legkatasztrofálisabb hasmenésében szenved, és rászólnak, hogy mérsékelje a szárast. Egy barátom, aki átment mindezen, mulatságos történetet mesélt az első tétova kísérletéről, amikor meg akarta markolni a kezéből kicsúszni készülő életét. Elment egy pszichológushoz, és azt mondta, hogy a felesége aggódik miatta, mert szerinte túl sokat iszik.

– Na és mennyit iszik? – kérdezte a pszichológus. A barátom hitetlenül nézett rá. – Mindent – felelte, mintha ez magától értetődő lenne. Tudom, hogy érezte magét. Csaknem tizenkét éve annak, hogy utoljára ittam szeszt, de még mindig

hitetlenül nézem, amikor egy étteremben valakinek a keze ügyében ott egy fél pohár bor. Szeretnék föláll-ni, odamenni, és az arcába ordítani: „Fejezd már be! Miért nem iszod ki? Kész röhej ez a társasági ivás! Ha nem akarsz berúgni, miért nem kólát iszol?”

Piás életem utolsó öt évében minden este ugyanazzal a szertartással zárult: minden sört, ami megmaradt a jégszekrényben, kiöntöttem a mosogatóba. Ha nem így teszek, akkor addig beszéltek volna hozzám, mikor már az ágyban fekszem, amíg föl nem kelek, és meg nem iszom még egyet. Aztán még egyet. Azután ismét egyet.

36

1985-re jött az alkoholhoz a drog is, ám ahogy az sok drogossal megesik, sikerült nagyjából megfelelő szinten tovább működnöm. Rettegtem attól, hogy ez nem így lesz; addigra már el sem tudtam volna képzelni másféle életet. Amennyire módomban állt, elrejtettem az anyagokat, részint rémületemben – mit lesz velem a szerek nélkül? Elfelejtettem a trükköt, hogy kell tisztán létezni! –, részint szégyenemben. Már megint szömörcével töröltem ki a seggem, ez alkalommal mindennap, de nem kértem segítséget. A családomban nem volt szokás. A családomban az ember cigarettázott, táncolt a lekvárban, és megtartotta magának, ami csak rá tartozott.

Énem egy szelete, amely a történeteket írta, az a mélyen rejlő rész, amely már 1975-től, A ragyogás óta tisztában volt vele, hogy alkoholista vagyok, mégsem tudta elfogadni ezt. A hallgatást nem fogadta el. Segítségért kezdett kiabálni az egyetlen módon, ahogy tudott, a műveimen, a szörnyeimen keresztül. 1985 végén, 1986 elején írtam a Tortúrá-t (a cím meglehetősen illett a helyzetemhez), ebben egy írót tart fogva és kínoz egy elmebeteg ápolónő. 1986 tavaszán és nyarán írtam A rémkoppantók-at, gyakran éjfélig dolgoztam, a szívem percenként százharminccal vert, és vattacsomók álltak ki az orromból, hogy elállítsák a kokó miatti orrvérzést.

A rémkoppantók a negyvenes évek sci-fi stílusában íródott, a főhős-írónő fölfedez egy földbe temetett, idegen űrhajót. A legénység a hajón tartózkodik, nem holtan, csupán hibernálva. Ezek az idegen teremtmények képesek behatolni az ember tudatába, és ez csupán a kezdet… ott aztán rémkoppantanak. Energiát és egyfajta felületes értelmet adnak (az írónő, Bobbi Anderson egyebek között egy telepatikus írógépet meg egy atomenergiával működő vízmelegítőt talál fel). Cserében viszont megkapják az ember lelkét. Ez volt a legjobb metafora, amelyet alkohollal és droggal átitatott, fáradt, feszült agyam képes volt létrehozni.

Nem sokkal ezután feleségem, aki ekkorra megbizonyosodott róla, hogy képtelen vagyok kikapaszkodni ebből a lefelé tartó, csúf örvényből, közbelépett. Nem lehetett könnyű – addigra meglehetősen messzire kerültem józan eszemtől –, mégis megtette. A család tagjaiból és barátainkból csapatot alakított, és nekiláttak, hogy pokollá tegyék az életemet. Tabby azzal kezdett, hogy a szőnyegre borított egy zsákot, amely tele volt a dolgozószobámból származó szeméttel: sörösdobozokkal, cigarettacsikkekkel, apró üvegekbe adagolt kokainnal, műanyag tasakokba csomagolt kokainnal, kokós kanalakkal, amelyekre rászáradt a takony és a vér, váliummal, xanaxszal, akadt benne egy üveg köhögés elleni szirup, NyQuil nevű megfázás elleni gyógyszer, még egy üveg szájvíz is. Úgy egy évvel korábban Tabby észrevette, hogy a fürdőszobában igen gyorsan fogy a hatalmas palack Listerine, és megkérdezte, nem én iszom-e. Fensőbbséges magabiztossággal feleltem, hogy bizonyosan nem én voltam. Nem is hazudtam. Inkább a Scope-ot ittam. Az zamatosabb, és van

benne egy árnyalatnyi mentől is. A beavatkozásnak ezen a pontján, amely bizonyosan éppen olyan kellemetlen volt a feleségemnek,

a gyerekeknek, a barátainknak, mint nekem, majd' elpusztultam. Tabby azt mondta, választhatok: vagy rehabilitáció, vagy szedhetem a sátorfámat. Azt mondta, hogy ő és a gyerekek szeretnek, ezért egyikük sem kíván tanúja lenni az öngyilkosságomnak.

Alkudoztam, mert a drogosoknak ez a szokásuk. Elbűvölő voltam, ahogy ez a drogosok szokása. Végül két hetem maradt, hogy gondolkodjam. így visszanézve ebben látom ennek az eszelős időmnek a betetőzését. Egy pasi áll az égő ház tetején. Helikopter érkezik, ott lebeg, ledobnak egy kötéllétrát. Kapaszkodj föl!, kiáltja egy ember, aki kihajol a gép ajtaján. A ház tetején álló hapsi azt feleli: Adj két hetet, hadd gondolkodjam rajtái

Ezzel együtt gondolkodtam – már amennyire képes voltam abban a kesze-kusza állapotban –, és ami végül segített a döntésben, az Annie Wilkes, a Tortúra pszichotikus nővére volt. Annie volt a kokó, Annie volt a pia, és úgy döntöttem, meguntam, hogy Annie házi írója legyek. Attól tartottam, nem leszek képes dolgozni többé, ha abbahagyom az ivást és a drogozást, mégis úgy döntöttem (megismétlem, amennyire képes voltam bármiről is dönteni zavarodott, depressziós elmeállapotomban), inkább odaadom az írást a házasságért, és hogy lássam a gyerekeimet felnőni. Ha ez az ára.

Természetesen nem így történt. Az a gondolat, hogy a teremtő kihívás és a tudatmódosító anyagok elválaszthatatlanok, egyike korunk nagy, népszerű, intellektuális mítoszainak. A négy huszadik századi író, aki valószínűleg mindezért felelős: Hemingway, Fitzgerald, Sherwood Anderson és Dylan Thomas, a költő. Ok azok az alkotók, akik nagymértékben kialakították világnézetünket egy egzisztenciális, angol nyelvű sivatagban, ahol az emberek el vannak vágva egymástól, és fojtogató reménytelenségben senyvednek. Ezek a fogalmak nagyon ismerősek a legtöbb alkoholistának, és a közös válasz minderre a szórakozás. A drogfüggő írók csupán drogfüggők, ugyanolyan közönséges piások és drogosok, mint a többi. Ha valaki azt állítja, hogy a drog és a szesz szükséges az agyonfinomult érzékenység eltompításához, csupán a szokásos önigazoló halandzsát adja elő. Hallottam már alkoholista hóekesofőrt, aki ugyanezt mondta: azért iszik, hogy elcsitítsa démonait. Nem számít, hogy James Jonesnak, John Cheevernek hívnak valakit, vagy a Penn állomáson lakó hajléktalan; a függőnek mindenképpen fönn kell tartania a pia vagy a szer fogyasztásának lehetőségét, kerül, amibe kerül. Hemingway és Fitzgerald nem azért ittak, mert kreatívok, elidegenedettek vagy erkölcsileg gyengék lettek volna. Azért ittak, mert úgy voltak bedrótozva, hogy alkeszek legyenek. Az alkotókészséggel megáldott embereknek valószínűleg nagyobb kockázatot jelent az alkoholizmus, a drogfüggőség, mint azoknak, akik másféle munkát végeznek, na és akkor mi van? Eléggé hasonlítunk, amikor a porcelánisten előtt térdelünk.

Kalandjaim végén már egész kartonra való literes doboz sört ittam meg egy éjjel, és van egy regényem, a Cujo, amelynek a megírására alig emlékszem. Nem büszkeséggel vagy szégyenkezve mondom ezt, inkább a veszteség és szomorúság tétovaságával. Szeretem azt a könyvet. Szeretném, ha emlékezhetnék rá, hogy élveztem a jó részeket, miközben papírra vetettem őket. A legrosszabb az volt, hogy már nem akartam inni, de józan sem akartam lenni. Úgy éreztem, ki vagyok zárva az életből. A visszafelé vezető út elején megpróbáltam hinni az embereknek, akik azt mondták, minden jobb lesz, csak időre van szükségem. És sosem hagytam abba az írást. Némelyik munkám tétova és lapos lett, de legalább megvolt. Ezeket a boldogtalan, színtelen lapokat beástam íróasztalom fiókjának mélyére, és nekiláttam a következő munkának. Apránként ismét rátaláltam az ütemre, és azután megint örömet leltem a munkában. Hálásan tértem vissza a családomhoz és megkönnyebbüléssel a munkámhoz – úgy tértem vissza, ahogy az emberek a hétvégi házba érkeznek meg egy hosszú tél után: először ellenőrzik, nem loptak-e el valamit, nem tört-e el valami a hideg évszakban. Semmi ilyesmi nem történt. Minden megvolt, minden egészben maradt. Amint a csövek kiolvadtak, visszakapcsoltam az elektromosságot, és minden rendesen működött.

38

Az utolsó, amit még el akarok mondani önöknek ebben a részben, az íróasztalomra vonatkozik. Éveken át álmodtam arról, hogy szerzek egy súlyos tölgyfa asztalt, amely a dolgozószobámat uralhatná – nincs többé gyerekíróasztal egy lakókocsi mosdófülke) ében, kényelmetlen szorongás egy bérelt lakásban! 1981-ben szereztem egy kedvemre való példányt, és elhelyeztem tágas, tetőablakos

dolgozószobámban (átalakított istállópadlás a ház mögött). Hat éven át ültem mögötte, ittasan vagy magamon kívül, mint egy, a semmibe tartó hajó kapitánya.

Egy-két évvel azután, hogy kijózanodtam, megszabadultam a szörnyetegtől, és normális nappaliba ill ő bútorzatot vettem, amelynek darabjait egy szép török szőnyeggel együtt a feleségem segítségével vásároltam. A kilencvenes évek elején, mielőtt a saját lábukra álltak volna, a gyerekeim néha feljöttek esténként kosárlabdameccset vagy filmet nézni, és pizzát enni. Rendszerint egy skatulyára való morzsát hagytak maguk után, de én nem törődtem vele. Feljöttek, mert úgy látszik, szerettek velem lenni, azt pedig tudom, hogy én élveztem a társaságukat. Van egy másik íróasztalom – gyönyörű kézimunka, és feleakkora, mint az a T. Rex asztal. A dolgozószoba nyugati végébe raktam, egy sarokba a tető alatt. Ez a tető nagyon hasonlít ahhoz, amely alatt Durhamben aludtam, de nincsenek patkányok a falban, és nincs lent egy szenilis nagymama, aki valakinek kiabál, hogy etesse meg Dicket, a lovat. Most is itt ülök, rossz szemű, böte lábú, ötvenhárom éves férfi, aki nem másnapos. Csinálom, amit tudok, olyan jól, ahogy csak tudom. Mindazon átmentem, amiről beszéltem (meg jó csomó olyasmin is, amiről nem), és most igyekszem elmondani, amit a munkámról tudok. Ahogy ígértem, nem tart sokáig.

Ezzel kezdődik: told az íróasztalodat a sarokba, és valahányszor leülsz írni, emlékezz rá, hogy miért nem a szoba közepén áll. Az élet nem a művészet támogatására szolgál. Másképp működik.

MI AZ ÍRÁS?

TERMÉSZETESEN TELEPÁTIA. Vicces, ha megfeledkezünk erről. Évekig vitatkoztak, hogy ez a jelenség létezik-e vagy sem, J. B. Rhine-hoz hasonló emberek az agyukat tépték, hogy hatásos vizsgálati módszert találjanak ki, amellyel el lehet különíteni a folyamatot, holott egész idő alatt ott volt az orruk előtt, mint Mr. Poe Elveszett levele. Minden művészet bizonyos mértékben a telepátián alapul, de azt hiszem, ennek az írás a legtisztább példája. Talán előítéleteim vannak, de még ha így volna is, témánk az írás; azért vagyunk itt, hogy gondolkodjunk és beszéljünk róla.

Stephen King a nevem. Ennek a résznek az első vázlatát 1997 decemberének egyik havas reggelén készítem az íróasztalomnál (amelyik a padlástér teteje alatt áll). Sok minden jár az eszemben. Vannak köztük aggasztók (romló szem, még el sem kezdtem a karácsonyi bevásárlást, a feleségem épp egy vírussal küzd), vannak kellemesek (kisebb fiunk váratlanul hazalátogat az egyetemről, egy koncerten Vince Taylor „Vadi-új Cadillac”-jét játszom a Wallflowers együttessel), de most minden fejre áll. Egy másik helyen vagyok egy alagsorban, ahol lámpák ragyognak, és élesek a képek. Évekkel ezelőtt építettem magamnak. Ez egy messzelátó hely. Tudom, kicsit különös, némiképp ellentmondásos, hogy egy pincéből lásson messzire az ember, de nálam így működik a dolog. Ha ön épít magának messzelátó helyet, kialakíthatja egy fa csúcsán, a World Trade Center tetején vagy akár a Grand Canyon partján. Ez az ön kis piros kocsija, ahogy Robert McCammon írja egyik regényében.

Úgy terveztem, hogy ezt a könyvet 2000 nyarán vagy kora őszén jelentetem meg. Ha a dolgok rendjén mennek, akkor ön valahol mögöttem halad az idő sodrában… de igen valószínű, hogy a messzelátó helyiségében van, és veszi telepatikus üzenetemet. Nem mintha ott kellene tartózkodnia; a könyvek egyedülálló, hordozható varázseszközök. Én rendszerint éppen hallgatok egyet, amikor a kocsiban ülök (mindig a teljes változatot; a rövidített hangkönyvek pokoliak), és akárhova megyek, mindig magammal viszek egyet. Az ember sose tudhatja, mikor van szüksége egy vészkijáratra: kilométeres sorban az autópálya-kapunál, azokban a tizenöt percekben, amelyeket valami unalmas egyetemi épület előcsarnokában tölt az ember, miközben az indexet aláíró tanárra vár (akivel éreztetni kell, hogy öngyilkosok leszünk, ha megbuktat), a repülőtér várócsarnokában, mosodában egy esős délutánon, és ami a legborzasztóbb, egy orvosi rendelőben, amikor késik a fickó, és fél órát kell várni, hogy jól megnyomorgassanak. Ilyenkor egy könyv életfontosságú. Ha a purgatóriumban kell időznöm, amíg eldől, ide vagy oda kerülök-e, azt hiszem, ott se lesz semmi bajom, amennyiben van kölcsönkönyvtár (amelyben valószínűleg nem lesz más, mint Danielle Steel és hasonlók, haha, de vicces formában vagy ma, Steve).

Így hát olvasok, ahol csak tudok, de a kedvenc helyem, és valószínűleg az öné is, egy olyan hely, ahol jó a világítás és a légkör. Az én kedvenc helyem a dolgozószobám kék széke. Az öné talán egy dikó a verandán, egy hintaszék a konyhában, vagy éppen az ágyban könyököl. Agyban olvasni maga a mennyország, feltéve persze, hogy kellően meg vannak világítva a lapok, és nem fenyegeti az a veszély, hogy a könyvre borítja a kávéját vagy a konyakját.

Tegyük föl, a kedvenc vevő helyén van, én pedig a kedvenc sugárzó helyemen. Adjuk hát elő mindennapos szellemi gyakorlatunkat, amellyel nem csupán a távolságot, de az időt is le kell győznünk, bár ez nem jelent valódi gondot: ha még mindig olvasunk Dickenst, Shakespeare-t és (néhány jegyzettel megtámogatva) Hérodotoszt, akkor könnyű lesz áthidalni az 1997-et 2000-től elválasztó hasadékot. íme, máris működik a telepátia! Észre fogja venni, hogy semmit sem húzok elő az ingem ujjából, és a szám meg sem mozdul. Nagy valószínűséggel az öné sem.

Nézze hát: itt egy asztal, vörös terítővel takarva. Rajta egy kisebb akvárium méretű ketrec. A ketrecben egy rózsaszín orrú, vörös szemű fehér nyúl. Mellső mancsai között sárgarépát tart, és elégedetten rágcsálja. A hátán világosan látható egy kék tintával írott 8-as szám.

Ugyanazt látjuk? Ebben csak akkor lehetünk minden kétséget kizáróan biztosak, ha összejövünk, és összevetjük megfigyeléseinket, de én azt hiszem, ez a helyzet. Természetesen lehetnek eltérések: némely médium paprikavörös terítőt lát majd, mások skarlát-színűt, míg mások ezektől is eltérő árnyalatokat. (A színvak médiumoknak a terítő olyan szürke lesz, mint a cigarettahamu.) Egyesek madeirázott szegélyű terítőt látnak, mások simát. Díszítő kedvű lelkek adhatnak hozzá némi csipkét, és lám: láss csodát, az én térítőm az ön térítője is!

Hasonlóképpen a ketrec is tágas teret hagy az egyéni értelmezésnek. Egyrészt, mert a leírás csak megközelítés, ami kizárólag akkor használható, ha ön és én hasonló szemmel látjuk a világot, és mérlegeljük a dolgokat. Megközelítésnél könnyű felületesnek lenni, de a másik lehetőség az a fajta finnyás szőrszálhasogatás, amely minden örömet elvesz az írásból. Mert mi van, ha azt mondom: „az asztalon egy három láb, hat hüvelyk hosszú ketrec áll, a szélessége két láb, a magassága tizennégy hüvelyk”? Ez nem próza, ez használati utasítás. Valamint a bekezdés nem közli, hogy miféle anyagból is készült ez a ketrec – drótháló?, vasrács?, üveg? –, de fontos ez? Mindnyájunk számára világos, hogy a ketrec olyan eszköz, amelybe be lehet látni; ami ezen túl van, nem számít. A legérdekesebb itt még csak nem is a répát rágcsáló nyuszi a ketrecben, hanem a hátára írt szám. Nem hatos, nem négyes, nem tizenkilenc egész öt tized. Egy nyolcas. Ezt látjuk, méghozzá mindnyájan. Nem mondtam önnek. Nem kérdezte. Ki sem nyitottam a számat, ahogy ön sem. Még csak nem is ugyanabban az évben vagyunk, nemhogy egy szobában… azt leszámítva, hogy mégis együtt vagyunk. Egymás közelében.

Az elménkben találkozunk. Küldök önnek egy asztalt, amelyik vörös terítővel van letakarva, egy ketrecet, egy nyulat és egy

kék tintával írt nyolcas számot. Ön vesz mindent, különösen azt a kék nyolcast. Telepátia volt. Nem az üveghegyeken túli mese; igazi telepátia. Nem fogom sokáig részletezni, de mielőtt továbbmennénk, meg kell értenie, hogy nem akarom becsapni, mert ez fontos.

Közeledhet az írás műveletéhez idegesen, izgalommal, reménykedve, akár kétségbeesetten is – azzal az érzéssel, hogy sohasem lesz képes tökéletesen rögzíteni a papíron azt, ami az eszében és szívében van. Közeledhet ehhez a művelethez ökölbe szorított kézzel, összehúzott szemmel, készen rá, hogy mindenkit seggbe rúgjon és torkon ragadjon. Közeledhet azért, mert el akar venni egy lányt, vagy meg akarja változtatni a világot. Bárhogy közeledhet, csak könnyedén nem. Hadd mondjam ki még egyszer: nem szabad félvállról közelíteni az üres laphoz.

Nem azt mondom, hogy mély tisztelettel, kérdezősködés nélkül; nem is azt, hogy politikailag korrekten, vagy humorérzékét félretéve (reméljük, Isten adott önnek humorérzéket). Ez nem népszerűségi verseny, nem erkölcsi olimpia és nem templom. De a fenébe is, írni nem ugyanaz, mint kocsit mosni vagy sminkelni. Ha komolyan veszi, akkor tárgyalhatunk. Ha nem tudja, vagy nem akarja, akkor ideje, hogy becsukja ezt a könyvet, és olvasás helyett csináljon valami mást. Talán mossa le a kocsiját.

SZERSZÁMOSLÁDA Nagyapa ács volt, felrakott Ház-, bank-, üzlet-tetőt, Camelt szívott, sok csomagot, Lécbe szöget ütött. Nem lógott ki a sorból, Egyenajtót beretvált, Eisenhowerre voksolt,

Mert Lincoln anno helytállt4 Ez A KEDVENC John Prine-dalom, valószínűleg azért, mert az én nagypapám is ács volt. Nem sokat

tudok a boltokról és bankokról, de Guy Pillsbury derekasan kivette a részét a házépítésből, és jó sok éven át gondoskodott arról, hogy az Atlanti-óceán és a vad parti telek ne moshassák el a Prout's Neckben Winslow Homer birtokát. Fater azonban szivarozott, nem Camelt szívott. Oren bácsi szívott Camelt, aki szintén ács volt. Amikor Fater visszavonult, Oren bácsi örökölte az öreg szivar szerszámosládáját. Nem emlékszem, hogy ott volt-e a garázsban, amikor a lábamra ejtettem a betontömböt, de valószínűleg ott ülhetett megszokott helyén a fülke mellett, amelyben Donald kuzén tartotta a hokiütőit, korcsolyáit és a baseball-kesztyűjét.

Jó nagy böhöm szerszámosláda volt. Három fiókkal rendelkezett, mindháromban apró rekeszeket alakítottak ki olyan fortélyosan, mint a kínai dobozokban. Természetesen kézműiparos gyártotta. A sötét léceket apró szögek és rézpántok tartották össze. A fedelet nagy reteszek zárták, amitől gyerekszemem olyannak látta, mint egy óriási ételdobozt. A fedél belsejét selyemmel bélelték, ami meglehetősen farán hatott, de még ennél is döbbenetesebben hatott a mintája, a piszoktól és zsírtól megszürkült, eredetileg halványvörös, százlevelű rózsák. A két oldalára nagy fogantyúkat erősítettek. Ilyesfajta szerszámosládát aligha kaphat az ember a Wal-Mart vagy a Western Auto kiárusításain, ezt elhihetik. Amikor a bácsikám megörökölte, egy híres Homer-festmény rézkarc változata – azt hiszem, Hullámzás a címe – hevert az alján. Néhány évvel később Oren bácsi hitelesíttette egy New York-i Homer-szakértővel, és újabb pár év elteltével emlékezetem szerint meglehetősen szép summáért adta el. Hogy aztán Fater hogyan és miért tette be oda azt a metszetet, az rejtély, viszont a szerszámosláda eredete nem az, mert ő maga készítette.

Egy nyári napon a ház hátuljában segítettem Oren bácsinak kicserélni egy szakadt szúnyoghálót. Akkortájt nyolc-kilenc éves lehettem. Emlékszem, fejemen az új szúnyoghálót egyensúlyozva haladtam a bácsi nyomában, akár a bennszülött teherhordó egy Tarzan-filmben. Oren bácsi, aki a fogantyút markolva, combmagasságba emelve cipelte a szerszámosládát, szokása szerint khakinadrágot és tiszta, fehér trikót viselt. Deresedő, katonásan rövidre nyírt hajában verejték csillogott, alsó ajkáról Camel lógott. (Amikor évekkel később arra jártam, egy csomag Chesterfielddel az ingem zsebében, Oren bácsi megvetően nézett rá, és „koporsószegnek” nevezte,)

Végül elértünk az ablakhoz, amelyen a megrongálódott szúnyogháló volt, és a bácsi hangos, megkönnyebbült sóhajjal tette le a szerszámosládát. Amikor Dave és én megpróbáltuk fölemelni a garázs padlójáról, mindketten markoltunk egy-egy fogantyút, de alig bírtuk megmozdítani. Akkortájt persze kisgyerekek voltunk, mindazonáltal gyanítom, hogy a Fater megrakott szerszámosládájának súlya valahol negyvenöt és hatvan kiló között mozoghatott.

Oren bácsi hagyta, hogy én nyissam ki a jókora reteszeket. A doboz legfelső részében helyezkedtek el a szabványos szerszámok. Volt ott egy kalapács, egy fűrész, harapófogók, néhány különböző méretű csavarkulcs, egy franciakulcs; egy szintező, közepén rejtelmes sárga ablakkal, a fúró (a hozzávalók szép rendesen rögzítve rejtőztek egy mélyebb szinten), és két csavarhúzó. Oren bácsi egy csavarhúzót kért.

– Melyiket? – kérdeztem. – A nyolcast – felelte. A sérült szúnyoghálót szögletes nyílású csavarok tartották. Igazán mindegy volt, hogy a

szabványos csavarhúzóval vagy a Phillipsszel dolgozik az ember, mert az ilyen csavar nyílásába csak beleilleszti a csavarhúzó élét, és máris lehet forgatni a vasalásban, amíg engedni kezd a menete.

Oren bácsi eltávolította a csavarokat – nyolc darabot, ezeket odaadta nekem, hogy vigyázzak rájuk –, azután leemelte a régi szúnyoghálót. A ház falának támasztotta, és fölemelte az újat. A lyukak illeszkedtek a keretben levő csavarlyukakhoz. Egyenként elvette tőlem a csavarokat, először az ujjaival csavarta vissza őket, azután éppúgy szorította meg, ahogy korábban kilazította: belenyomta a csavarhúzót a lyukba, és visszafelé forgatta.

Amikor a szúnyogháló a helyén volt, Oren bácsi visszaadta a csavarhúzót, s azt mondta, rakjam vissza a szerszámosládába, aztán pedig „riglizd be”. Engedelmeskedtem, bár meglepődtem. Megkérdeztem, miért cipelte a háztól idáig a Fater szerszámosládáját, ha mindössze egy csavarhúzó kellett belőle. Ezt a csavarhúzót akár a khakinadrágja zsebében is elhozhatta volna.

– Ez igaz, Stevie – mondta, és lehajolt, hogy megmarkolja a fogantyúkat –, de nem tudhattam,

4 N. Kiss Zsuzsa fordítása.

hogy mit találok, ha egyszer ideérek, ugyebár. Legjobb, ha az ember magával hozza az összes szerszámát. Ha nem teszed, könnyen előfordulhat, hogy találsz valamit, amire nem számítottál, aztán csak elrontja a kedvedet.

Azt szeretném javasolni, hogy aki a legjobb képességei szerint akar írni, annak illendő megépítenie a saját szerszámosládáját, aztán pedig elégséges izmot kifejleszteni, hogy magával cipelhesse. így, amikor nehéz feladattal találja magát szemben, és elbátortalanodik, akkor elég lesz kézbe venni a megfelelő szerszámot, és máris munkához láthat.

A Fater szerszámosládájának három szintje volt. Azt hiszem, célszerű, ha az önöké legalább négyszintű. Felőlem lehet akár öt-hat szintű is, de egy pont után túlságosan nagy lesz ahhoz, hogy vinni lehessen, így elveszíti legfőbb erényét. Ugyancsak szükségük lehet az összes kis fiókra, hogy elrakhassák a csavarokat, anyákat, szögeket, de hogy hova tegyék a fiókokat, és mit tegyenek bele… nos, végtére is ez a maguk dolga, nemde? Addigra úgyis meglesznek a leglényegesebb szerszámaik, de azt tanácsolom, miközben berakják a szerszámosládába, egyenként nézzék meg őket még egyszer. Próbáljanak úgy tekinteni rájuk, mintha újak lennének, gondolják végig a feladatukat, és ha némelyik berozsdásodott (megtörténhet, ha egy ideig nem használják), akkor tisztítsák meg.

Legfölülre a mindennapi szerszámok kerülnek. Valamennyi között a legközönségesebb, az írás mindennapi kísérője a szókincs. Ebbe a rekeszbe nyugodtan belerámolhatják mindenüket, a legcsekélyebb bűntudat vagy kisebbségi érzés nélkül. Ahogy a kurva mondta a szégyenkező tengerésznek: „Drágám, nem érdekel, mekkora, az érdekel, hogy használod.”

Némelyik író hatalmas szókinccsel dolgozik; ők azok, akik tudjak, tényleg létezik-e olyan, hogy ártalmas ditirambus, vagy furfangos rakontőr; ők azok, akik – mikor is?, úgy harminc éve – ki nem hagytak volna egy többféleképpen megválaszolható kérdést Wilfred Funk It Pays to Increase Your Word Power című, a szókincs bővítéséről szóló könyvében.

A bőrszerű, romolhatatlan, szinte sebezhetetlen szövet szervezeti sajátosság volt, a gerinctelenek fejlődésének olyan ősi szakaszában alakult ki, amelyről sejtelmünk se lehet.5

H. P. Lovecraft: Az őrület hegyei Tetszik? Egy másik példa: Némelyikben [cserepekről van szó] nyoma sem volt annak, hogy bármit beléjük ültettek volna,

míg másokban fonnyadt barna szárak tanúskodtak valami érthetetlen pusztításról. T. Coraghessan Boyle: Budding Prospects És egy harmadik – ez jó, ez tetszeni fog: Valaki lerántotta az öregasszony szeméről a kötést, azután fejbe kólintották őt és a kóklert;

amikor a társaság nyugovóra tért, és a tűz élőlényként harsogott a szélben, ezek négyen még mindig ott kuporogtak a fény határán furcsa motyóikkal, és figyelték, ahogy a szakadozott lángokat elkapja a szél; olyan volt, mintha egy űrbeli örvény szippantaná föl őket abba a kavargó nihilbe, ahol az ember útjai, számításai érvényüket veszítik.

Cormack McCarthy: Blood Meridian Más írók kisebb, egyszerűbb szókincset használnak. Erre nemigen kell példákat hozni, de nem baj,

azért néhány kedvencemet bemutatom: Odaért a folyóhoz. Az még a helyén volt. Ernest Hemingway: „Nagy Kétszívű folyó” Rajtakapták a kölyköt, aki valami ocsmányságot művelt a lelátó alatt. Theodore Sturgeon: Some of Your Blood Ez történt. Douglas Fairbairn: Shoot Némely tulajdonos szelíd volt, mert gyűlölték, amit tenniük kellett, némelyek dühösek voltak,

mert gyűlöltek kegyetlenül viselkedni, némelyek pedig hidegek, mert már régen rájöttek, az ember nem lehet tulajdonos, ha nem hideg.

John Steinbeck: Érik a gyümölcs Steinbeck mondata különösen érdekes. Ötven szóból áll.6 Az ötven szóból harminckilenc egy

szótagos. Tizenegy marad, de még ez is csalóka. Steinbeck számos szót többször használ. Az egész 5 N. Kiss Zsuzsa fordítása. 6 Itt és a következőkben a szó- és szótagszámok mindig az angol eredetire vonatkoznak, a magyar szöveg ettől értelemszerűen eltér. (A ford.)

mondatban nincs olyan szó, amely két szótagosnál hosszabb lenne. A szerkezet bonyolult; a szókincs nem nagyon távolodik el az ábécéskönyvekétől. Az Érik a gyümölcs természetesen kiváló regény. Azt hiszem, a Blood Meridian is az, noha tetemes részek vannak benne, amelyeket nem értek teljes egészében. Na és? Számos kedvenc slágerem szövegét sem tudom megfejteni.

Vannak olyan szövegek is, amelyeket nem találnánk a szótárban, noha ezek is a szókincshez tartoznak. Nézzük a következőket:

– ÖöÖö, minyavalya? Mijafenét akarsz tőlem? – Gyere csak, Hymie! – Hmmm! Hmmm! Hmmm! – Kabbe a pöcsöm, nagyságos úr! – Híjjj, baszki ember! Tom Wolfe: Hiúságok máglyája Ez az utóbbi példa fonetikusan leirt utcai szókincs. Kevés íróban van meg Wolfe képessége, hogy

az ilyesmit átültesse egy könyv lapjaira. (Elmore Leonard tartozik még közéjük.) Némelyik utcai argó bekerül a szótárba, de csak akkor, ha már meghalt. Azt pedig nem hinném, hogy valaha is megtalálnák a Webster teljes kiadásában a Híjjj szót.

Helyezze el a szókincset a szerszámosláda legfelső rekeszébe, és tartózkodjék a tudatos bővítésre irányuló erőfeszítésektől. (Ezt amúgy is megteszi, ha olvas… de erről később.) A lehető legrosszabb, amit tehet, ha írásával fel akarja sallangozni a szókincset, hosszú szavakat keresve, mert egy kicsit restelli a rövideket. Olyan ez, mint estélyi ruhát adni a ház kutyuskájára. Az ölebet feszélyezni fogja, az pedig, aki ezt előre megfontolt szándékkal elkövette, még jobban restellheti magát. Most rögtön és ünnepélyesen ígérje meg, hogy sohasem fogja használni a „tiszteletdíj” szót, amennyiben „borravalóra” gondol, és sohasem írja le azt, hogy John csak annyi időre állt meg, amíg a székelés műveletét elvégezte, amikor azt akarja mondani, hogy John csak annyi időre állt meg, amíg szart egyet. Ha úgy véli, hogy a „szarik” kifejezés ellenszenves, vagy szokatlan az olvasónak, akkor talán mondja azt, hogy John annyi időre állt meg, amíg könnyített magán (esetleg annyi időre állt meg, amíg „nyomizott”). Nem a trágárság mellett kardoskodom, csak az egyszerű, egyenes beszéd mellett. Ne felejtse, a szókincs alapszabálya, hogy az első szót használja, ami az eszébe jut, amennyiben az megfelelő és eléggé színes. Ha habozik és töpreng, akkor egy másik szót fog használni – hát persze hogy így lesz, mindig van másik szó, de az valószínűleg nem lesz olyan jó, mint az első volt, és nem is áll annyira közel ahhoz, amit igazából ki akart fejezni.

A jelentés nagyon komoly ügy. Ha kételkednek, jusson eszükbe minden alkalom, amikor azt hallották, hogy valaki ezt mondja: „Egyszerűen nem tudom leírni”, vagy „Nem ez az, amire gondoltam”. Gondolják végig, hányszor mondtak önök is ilyesmit, rendszerint enyhén, vagy erősen bosszankodva. A szó csak a jelentés kifejezője; az írás még legjobb esetben sem közelíti meg a teljes jelentést. Ha pedig ez így van, akkor az isten szerelmére, miért rontanák még tovább a helyzetet azzal, hogy olyan szót választanak, amelyik csupán unokaöccse annak, amelyet valójában használni akartak?

És nyugodtan vegyék figyelembe, mi a helyénvaló, és mi nem. Ahogy George Carlin megjegyezte, bizonyos társaságokban tökéletesen illendő körmöt piszkálni, viszont illetlenség pöcsöt húzgálni.

2

A nyelvtant ugyancsak szerszámosládája legfelső rekeszébe tegye, és ne bosszantson engem a nyöszörgésével, hogy nem érti a nyelvtant, sohasem értette, ebből hasalt el másodikban, mert írni jó dolog, de a nyelvtan elkúrja az egész örömet.

Nyugi. Csillapodjék. Nem töltünk itt sok időt, de nincs is rá szükség. Van, aki beszélgetés és olvasás útján magába fogadja anyanyelvének nyelvtani alapszabályait, és van, aki nem. Másodikban nem tettek mást (vagy legalábbis megkísérelték), mint hogy valamivel továbbmentek a mondatrészek megnevezésénél.

És ez itt nem gimnázium. Most, amikor nem kell azon izgulnia, hogy a) túl rövid vagy túl hosszú a szoknyája, és a többi gyerek kineveti, b) nem kerül be az úszóválogatottba, c) pattanásos szűz lesz még akkor is, amikor leérettségizik (sőt talán haláláig), d) a fizikatanár megbuktatja egy függvény miatt, vagy e) magát senki nem szereti, ÉS NEM IS FOGJA SOHA… most, hogy nem hátráltatja ez a sok ide nem tartozó hülyeség, olyan összpontosítással tanulmányozhat bizonyos tudományos kérdéseket, amelyre sosem volt képes, mikor a helyi nyelvtankönyv tébolydájában tévelygett. Ha egyszer

nekifekszik, rá fog jönni, hogy majdnem az egészet ismeri, szóval, ahogy mondani szokták, csak le kell tisztítani a rozsdát a fúrószárról, és meg kell élesíteni a fűrész pengéjét.

Na meg a fenébe is! Ha képes emlékezni minden kellékre, amire szüksége van a legjobb ruhájához, erszényének tartalmára, a New York Yankees vagy a Houston Oilers kezdő csatársorára, akkor képes megjegyezni a különbséget a gerundium (főnévi igenév) és a participium (melléknévi igenév) között.

Erősen és sokáig töprengtem azon, hogy a nyelvtannal is részletesen foglalkozzam-e ebben a kis könyvben. Énem egy részének tetszett az ötlet; sikeresen tanítottam az iskolában (ahol a nyelvtan az „üzleti angol” álnév alatt rejtőzött), de diákként is élveztem. Az amerikai nyelvtanból hiányzik az angol erőteljessége (egy brit hirdetési szakember, aki rendelkezik a megfelelő iskolákkal, képes úgy beszélni egy magazinban az érdesített kotonról, mint a Magna Chartáról), de azért megvan a maga slampos bája.

Aztán másképpen döntöttem, valószínűleg ugyanolyan okból, amiért William Strunk végül is nem ismételte meg az alapokat, amikor megírta The Elements of Style-t ha ezt nem tudja, úgyis késő. Azok pedig, akik csakugyan képtelenek felfogni a nyelvtant – ahogy én képtelen vagyok bizonyos gitárfigurációkat és sorozatokat lejátszani –, amúgy is kevés vagy semmi hasznát sem veszik egy efféle könyvnek. Ebben az értelemben a megtérteknek prédikálok. Mégis engedjék meg, hogy csak egy kicsivel tovább menjek. Ugye elnézik ezt nekem?

A beszédben és írásban használt nyelvtan hét részre tagolódik (nyolcra, ha hozzászámítjuk az olyasfajta felkiáltásokat, mint Ó! A mindenit! A francba!). A kommunikációt a közmegállapodással létrehozott szabályok alapján kell felépíteni. Ha ezeket a szabályokat megszegik, zűrzavar és félreértés lesz az eredmény. A hibás nyelvtan hibás mondatokat hoz létre. Kedvenc példámat Strunknál és White-nál találtam: Öt gyermek anyjaként, ahol a hatodik is útban van, a vasalódeszkám mindig fel van állítva.

Az írás két elmaradhatatlan eleme a főnév és az ige. Ha bármelyik hiányzik, a szavak csoportjából nem lesz mondat, mivel a mondat a meghatározás szerint olyan szavak csoportja, amely tartalmazza az alanyt (főnév) és az állítmányt (ige); a szavak sorát nagybetűvel kezdjük, ponttal fejezzük be, és kombinációjukkal egy teljes gondolatot lehet kifejezni, amely leírójuk fejében született, hogy azután beszökkenjen az olvasóéba is.

Mindig teljes mondatokat kell leírnunk? Ezt felejtse el. Ha a munkája töredékeket és lebegő tagmondatokat tartalmaz, nem jön ki a Nyelvtani Rendőrség, hogy elvigye. Még William Strunk, a szónoklattan Mussolinije is felismerte a nyelv finom képlékenységét. „Régi megfigyelés, írja, hogy a legjobb írók néha megszegik a retorika szabályait.” De Strunk nem áll meg ennél, hanem hozzátesz még egy gondolatot, amelyet megfontolásra javaslok önöknek: „Ám ha nem teljesen biztos magában (az író), akkor helyesebb követni a szabályokat.”

Ám ha nem teljesen biztos magában. Ez a lényeg. Aki nem képes a beszéd részeit összefüggő mondatokká alakítani, hogyan lehetne biztos magában? És hogyan állapíthatná meg, ha rosszul csinál valamit? A válasz természetesen az, hogy sehogyan. Aki nem képes fölismerni a nyelvtan alapelemeit, viszont kellemesnek tartja az egyszerűséget, annak csak annyira van szüksége, hogy a főnevek azok a szavak, amelyekkel megnevezünk valamit, az igék pedig azok, amelyekkel a cselekvését leírjuk.

Vegyünk egy főnevet, tegyünk mellé egy igét, és máris kész a mondat. Ez mindig beválik. A sziklák robbannak. Jane közvetít. A hegyek lebegnek. Ezek tökéletes mondatok. Sok ilyen mondatnak vajmi kevés értelme van, de még a legfurcsábbak is (A szilvák istenítenek!) bírnak valamiféle költői töltéssel, és ez szép. Hasznos a főnév-ige szerkezet egyszerűsége -legalábbis biztonsági hálót jelent, amikor ön írni kezd. Strunk és White ellenzi, hogy túl sok tőmondat kövesse egymást, de ezek ösvénynek tekinthetők, amelyen elmehet, mikor attól fél, hogy elvész az ékesszólás bozótosában, a szűkítő és nem szűkítő tagmondatok, a módosító kifejezések, az értelmező szavak és mellérendelt összetett mondatok között. Amikor már kezd hegolyózni egy ilyen feltérképezetlen terület (legalábbis ön még nem térképezte föl) látványától, csak emlékeztesse magát, hogy a sziklák robbannak, Jane közvetít, a hegyek lebegnek, és a szilvák istenítenek. A nyelvtan nem csak bajnak van; karót jelent, amelybe belekapaszkodhat, amikor azt akarja, hogy a gondolatai keljenek föl és járjanak. Mellesleg a tőmondatok egészen jól szuperáltak Hemingwaynél, nemde? Még mikor seggrészeg volt, akkor is lángész maradt.

Ha szeretné felfrissíteni nyelvtani tudását, akkor menjen el a helyi antikváriumba, és keresse meg Warriner: English Grammar and Composition című kötetét. Ezt szoktuk hazavinni és szépen bekötni csomagolópapírba, másodikos gimnazista korunkban. Azt hiszem, örülni fog és megkönnyebbül,

amikor rájön, hogy ennek a könyvnek a címlapja és hátsó borítója között csaknem mindent megtalál, amire szüksége lehet.

3

Stilisztikai kézikönyvének rövidsége ellenére William Strunk helyet talált arra, hogy kifejtse, mi az, amit utál a nyelvtanban és felhasználásának bizonyos formáiban. Például gyűlölte az olyan kifejezéseket, mint „diáktestület”, váltig állította, hogy a „diákság” sokkal tisztább, és nem hallotta meg az elsőben a kísérteties mellékzöngét. Úgy vélte, hogy az „egyéni formát ad” hatásvadász kifejezés. (Azt javasolja, hogy az „egyéni formát ad a levélpapírjának” helyett inkább használjuk a „kidolgoz egy fejlécet” kifejezést.) Gyűlölte az olyan szintagmákat, mint „az a helyzet” és a „sorok között”.

Vannak dolgok, amelyeket meg én nem szeretek. Ha valaki használja azt a kifejezést, hogy „Ez annyira szuper”, a sarokba kell állítani, és aki a még ennél is sokkal gyűlöletesebb „az időnek ezen a pontján”, illetve „a nap végén” szófordulatokat alkalmazza, az feküdjön le vacsora nélkül (vagy kéziratpapír nélkül, bánom is én). Még két dolog van, ami az írás e legelemibb szintjén idegesít. Ezeket el akarom távolítani a rekeszből, mielőtt továbbmennénk.

Vannak cselekvő igék, és vannak határozói igenevek. A cselekvő igével azt fejezzük ki, hogy a mondat alanya valamit csinál. Ha határozói igenevet használunk, akkor valami megesik a mondat alanyával. Az alany hagyja, hogy megtörténjen. Kerülni kéne az igenévi formát. Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt mondja; ugyanezt a tanácsot találja a The Elements of Style-ban is.

Strunk és White urak nem töprengenek el azon, vajon miért vonz olyan sok írót az igenévi forma, de én megteszem; azt hiszem, a félénk írók kedvelik, ahogy a félénk szerelmesek is szeretik a passzív társat. A személytelen hang biztonságos. Nincsen zavarba ejtő cselekmény, amellyel vitatkozni lehet; az alany csak lehunyja a szemét, és Angliára gondol, hogy Viktória királynőt idézzem. Azt hiszem, a bizonytalan írók azt is érzik, hogy az igenévi alak valahogy tekintélyt kölcsönöz a munkájuknak, talán még fenséges ízt is ad neki. Ha a használati utasításokat és az ügyvédek pöfdagályait tartjuk fenségesnek, azt hiszem, ez így is van.

A félénk fickó azt írja: A találkozó hét órakor lesz megtartva, mert így gondolkozik: „Csináld így, és az emberek el fogják hinni, hogy tényleg tudod.” Szabaduljunk meg eme kishitű gondolatoktól! Ne legyünk nyuszik! Be a hasat, ki a mellet, és neki annak a találkozónak! írjuk csak azt: A találkozót hétkor tartják. Na ugye! Hát nem érzi máris jobban magát?

Nem akarom azt mondani, hogy nincs helye a személytelen igenévi szerkezetnek vagy a határozatlan alanynak. Tegyük föl például, hogy egy fickó meghal a konyhában, de valahol másutt találnak rá. Nyugodtan lehet így fogalmazni: A tetemet elvitték a konyhából, és a társalgó díványára helyezték, noha én plafonra mászok az ilyen fogalmazástól. Elfogadom, noha nem örülök neki. Sokkal inkább tetszik így: Freddy és Myra kivitte a tetemet a konyhából, és lefektették a társalgó díványára. Egyáltalán miért legyen egy halott a mondat alanya? Az ég szerelmére, hiszen halott! A francba is!

Kétoldalnyi határozói igenév után – minden hivatalos szöveget így írnak meg a rossz regények rizsmáit nem is említve – visítanom kell. Ez gyenge, körülményes és gyakran kínos is. Alit szólnak ehhez: Az első csók által felidéződött bennem, hogyan kezdődött románcom Shaynával. Jaj, apám! Hogy ki fingott elsőnek, mi? Egyszerűbben is ki lehet fejezni ezt a gondolatot. Tetszetősebb és erőteljesebb így: Románcom Shaynával az első csókkal kezdődött. Sosem felejtem el. Nem olvadok el ettől a megoldástól, de legalább nem személytelen igenévi alak.

Azt is megfigyelhetik, mennyivel egyszerűbb megérteni a gondolatot, ha két részre bontjuk. Ez megkönnyíti az olvasó dolgát, márpedig ő legyen a legfőbb mérték; Hűséges Olvasó nélkül a hangunk csupán dadogás az űrben. Márpedig nem sétagalopp vevőnek lenni. „[Will Strunk] úgy érezte, hogy az idő nagy részében az olvasó komoly bajban van”, írja E. B. White a stílus elemeiről szóló munkája bevezetőjében. „Ha egy ember a mocsárban vergődik, mindenkinek, aki angolul ír, első dolga, hogy gyorsan lecsapolja ezt a mocsarat, szilárd földre segítse azt az embert, vagy legalábbis kötelet dobjon neki.” Ne felejtsék: Az író kötelet dob, nem pedig Kötél repül oda az író segítségével. No, ezt azért mégse!

Mielőtt továbbmennénk a szerszámosláda következő szintjére, íme, a második tanács: A határozó nem a barátjuk.

Ha emlékeznek saját nyelvtanóráikra, a határozó olyan mondatrész, amely a cselekvés különféle

körülményeit jelöli meg. A határozókat, az igenévi szerkezethez meg a határozatlan alanyhoz hasonlóan úgy teremtették, hogy közben a félénk írókra gondoltak. Ily módon ugyanis az író rendszerint azt a félelmét fejezi ki, hogy nem veszik komolyan; a kisfiúk hangja ez, akik cipőkrémmel rajzolnak bajuszt maguknak, meg a kislányoké, akik a mama tűsarkújában botladoznak. A határozókkal az író általában azt üzeni, hogy attól fél, nem fejezi ki magát világosan, nem tudja kifejteni, amit akar.

Nézzük a következő mondatot: Lendületesen csukta be az ajtót. Ez nem túl pocsék mondat (legalább cselekvő ige szerepel benne), de kérdezzék meg; magukat, tényleg szükséges-e oda a lendületesen. Érvelhetnek azzal, hogy ez a szó olyan mozdulatra utal, amelynek lendülete a Becsukta az ajtót és a Bevágta az ajtót közé esik, és én nem vitatkozom önökkel… de mi van a szövegösszefüggéssel? Mi van az egészet világossá tevő (ráadásul érzelmileg hatásos) prózával, amely megelőzi a lendületes ajtócsukást? És ha mindezt elmondja a megelőző próza, akkor nem fölösleges a lendületesen? Nem szószaporítás?

Valaki most azzal vádolhat, hogy fárasztó és apró-lékoskodó vagyok. Ezt tagadom. Hiszem, hogy a pokolba vezető utat határozókkal kövezték ki, és ezt a hitemet a háztetőről fogom hirdetni. Hogy másképpen világítsam meg a dolgot, a határozók olyanok, mint a pitypang. Ha egyet megtűr az ember a fűben, az igazán bájos és egyedi látvány. De ha nem húzza ki gyökerestül, másnap már öt lesz… a következő napon ötven… azután pedig, fivéreim és nővéreim, a gyepet teljesen, tökéletesen és buján elborítja a pitypang. Akkor majd meglátják, milyenek igazából a gyomok, de akkor már – Ó!! – késő!

Mindazonáltal el tudom viselni a határozókat. Bizony. Egy kivétellel: amikor párbeszédekben használják őket. Váltig állítom, hogy a párbeszédekben csak a legritkább és legkülönlegesebb esetekben szabad alkalmazni… de még ott sem, amennyiben mód van a kikerülésükre. Csak hogy biztosan tudjuk, miről beszélek, vizsgáljuk meg ezt a három mondatot:

– Tegye le! – kiáltotta a lány. – Adja vissza – könyörgött a férfi –, ez az enyém. – Ne legyen ilyen bolond, Jekyll! – mondta Utterson. Ezekben a párbeszédekben a kiáltotta, könyörgött és mondta igék szerepelnek. Most nézzük a

következő, kétséges változatokat: – Tegye le! – kiáltotta a lány fenyegetően. – Adja vissza – könyörgött szánalmasan a férfi –, ez az enyém. – Ne legyen ilyen bolond, Jekyll! – mondta megvetően Utterson. Az utóbbi három mondat, gyengébb mint az előző három, és a legtöbb olvasó azonnal meglátja,

miért. A „Ne legyen ilyen bolond, Jekyll – mondta megvetően Utterson” a legjobb példa; ez csupán közhelyes, míg a másik kettő kifejezetten nevetséges. Az ilyesfajta, párbeszédben történő felhasználást néha „swiftie-k” néven ismerik, Victor Appleton II. ifjúsági regényeinek bátor feltaláló hőse, Tom Swift után. Appleton imádta az ilyen mondatokat „Olyan rossz lehetsz, amilyen csak akarsz! – kiáltotta bátran Tom” és „Az apám segített az egyenletek megoldásában -mondta szerényen Tom”. Kamaszkoromban a bulikon vetélkedtünk, ki képes a legtöbb vicces (vagy félig vicces) swiftiádát összehozni. Erre emlékszem: „Kegyednek csinos a segge, asszonyom! – mondta arcátlanul”, illetve: „Én vagyok a vízvezeték-szerelő -mondta pirulva”. Ha azon töpreng, meghagyja-e vagy kiirtsa párbeszédeiből a határozók veszedelmes pitypangját, javaslom, kérdezze meg magától, tényleg olyan prózát akar-e írni, amelyen házibulikban fognak röhincsélni.

Némely írók úgy igyekeznek kicselezni a határozók tilalmát, hogy a párbeszéd igéit telenyomatják szteroidokkal. Az eredmény minden olvasó előtt ismert, aki valaha is olvasott ponyvaregényt vagy puha fedelű remekműveket:

– Tegye le a fegyvert, Utterson! – recsegte Jekyll. – Abba ne hagyd a csókot! – zihálta Shayna. – Te rohadt szűzkurva! – köpte oda Bill. Ne tegyenek ilyet. Könyörögve kérem. A párbeszéd legjobb igéje a mondta, ő mondta, Bill mondta, Monica mondta. Ha látni akarják,

hogy működik ez a gyakorlatban, javaslom, olvassák vagy olvassák el újra Larry McMurtry valamelyik regényét. Ez rosszindulatú megjegyzésnek tűnhet ezen az oldalon, pedig teljesen őszintén mondom. McMurtry megengedte néhány határozó-pitypangnak, hogy felüsse a fejét a gyepén, egyébként hisz a mondja kifejezésben, még akkor is, ha érzelmi válságról van szó (márpedig Larry McMurtry regényeiben ebből jó sok akad). Kövessék a példáját.

Csak nem a „Bort iszom, vizet prédikálok” esetéhez van szerencsém? Az olvasónak minden joga megvan rá, hogy föltegye a kérdést, és nekem kötelességem, hogy őszintén válaszoljak. Igen. így van. Elég visszapillantani néhány művemre, rögtön kiviláglik, hogy én sem vagyok mentes a bűntől. Elég jól értek az igenévi szerkezet elkerüléséhez, de annak idején magam is kivettem a részem a határozókból, beleértve (pirulva ismerem be) néhány párbeszédet is. (Mindazonáltal sohasem süllyedtem a „recsegte” vagy „köpte oda Bill” színvonalára.) Amikor így cselekszem, ugyanazon okból teszem, mint bármely más író: attól félek, az olvasó nem ért meg, ha nem így járok el.

Meggyőződésem, hogy a legtöbb rossz írás legfőbb oka a félelem. Ha valaki saját örömére ír, a félelem enyhe félénkségnek nevezhető. De ha valakit határidő szorít – iskolai dolgozat, újságcikk, írásbeli vizsga esetén –, akkor a félelem igen erős lehet. Dumbo egy varázstoll segítségével tudott repülni; ön is kísértésbe eshet, hogy valamilyen okból megragadjon egy igenévi szerkezetet vagy egy ocsmány határozószót. De mielőtt ezt tenné, ne felejtse el, hogy Dumbónak nem volt szüksége a tollra; a varázslat benne magában volt.

Ön valószínűleg tudja, miről beszél, és képes cselekvő igékkel erőteljessé tenni a prózáját. Továbbá valószínűleg éppen elég jól mondta el a történetet ahhoz, hogy elhiggye, az olvasó a mondta kifejezésből is tudni fogja, hogyan mondta: gyorsan, lassan, boldogan vagy szomorúan. Lehet, hogy az ön embere a mocsárban vergődik, és ha így van, mindent oda kell dobnia neki… de semmi szükség, hogy leüsse egy kilencven láb hosszú acélkábellel.

A jó írás gyakran egyet jelent a szabadulással a félelemtől és az affektálástól. Az affektálás rettenetes szokás, kezdve azon, hogy az ember kénytelen meghatározni, melyik írás a „jó”, és milyen a „rossz”. A jó írás azt jelenti, hogy jól választjuk meg a használni kívánt eszközöket.

Az efféle bűnök egyetlen írót sem kerülnek el. Noha William Strunk akkor kaparintotta meg E. B. White-ot, amikor az még naiv alsós volt a Cornélien (adjátok nekem őket, amikor fiatalok, és az enyémek lesznek örökre, hehehe), és noha White megértette és osztotta Strunk ellenszenvét a pongyola írás és az azt létrehozó pongyola gondolkodás iránt, elismeri, miszerint: „a fogalmazás hevében legalább ezerszer leírtam: tény, hogy, majd amikor lelohadt a láz, legalább ötszázszor kijavítottam. Elszomorít, hogy legalább ötszáz alkalommal elmulasztottam…” Ennek ellenére E. B. White ezután is jó néhány évig írt még úgy, hogy követte Strunk „kis könyvének” 1957-es javításait. En is tovább írok az olyan ostoba bűnök ellenére, mint:

„Nem mondhatod komolyan, szólt hitetlenkedve Bill.” Ugyanezt várom önöktől is. Az angol nyelvnek és amerikai változatának az egyszerűség a lényege, ám ez csalóka egyszerűség. Csupán annyit kérek, hogy olyan jól írjanak, ahogy tudnak, és ne felejtsék: határozókat használni emberi dolog, azt leírni pedig, hogy azt mondta: isteni.

4

Emeljék le a szerszámosláda legfelső rekeszét, a szókincset és a nyelvtant. Az alatta levő rekeszben azok a stíluselemek találhatók, amelyeket már érintettem. Strunk és White kínálják a legjobb eszközöket (és a legjobb szabályokat), ráadásul egyszerű, világos megfogalmazásban. (Üdítő szigorúsággal dolgoztak, kezdve a birtokos rag használatán, és végezve annak kifejtésével, hol van a helye a mondat legfontosabb részeinek. Ok mondják a végén – persze mindenkinek meglehet a maga véleménye, de én nem hinném, hogy az Egy kalapáccsal ölte meg Frankét, azonos lehetne azzal, hogy Frankét egy kalapáccsal ölte meg.) Mielőtt magunk mögött hagynánk a forma és a stílus alapvető elemeit, egy pillanatot szenteljünk a bekezdésnek, annak az alakzatnak, amely a mondatot követi. Ezért kapjon le egy regényt – lehetőleg olyat, amelyet még nem olvasott – a polcról (amiről most beszélek, nagyobbrészt a prózára vonatkozik, de mivel regényíró vagyok, rendszerint regényre gondolok, amikor írásról van szó). Nyissa ki a könyvet a közepén, és nézze meg bármelyik két oldalt. Figyelje a mintát: a kinyomtatott sorokat, a szegélyeket és mindenekelőtt a fehér foltokat, amelyekkel a bekezdések kezdődnek és végződnek.

Anélkül hogy beleolvasna, meg tudná mondani, hogy a kiválasztott könyv könnyen vagy nehezen emészthető? A könnyed művekben sok rövid bekezdés van – beleértve a párbeszédeket is, amelyek néha csupán egy-két szó hosszúságúak –, és sok a fehér. Olyan levegősek, mint a Dairy Queen fagylaltgombócai. A nehéz könyv tele van gondolattal, leírással vagy elbeszéléssel, és ez a külsején is látszik. Olyan szorosnak tűnik. Csaknem olyan fontos a bekezdések kinézete, mint az, amit tartalmaznak, mert a szándékot tükrözik.

A leíró prózában a bekezdések világosak és hasznosak lehetnek (vagy annak kellene lenniük). Az ideális leíró próza bekezdése egy témakezdő mondatot tartalmaz; ezt továbbiak követik, amelyek magyarázzák vagy kiterjesztik az elsőt. íme, két bekezdés a mindig népszerű „kötetlen dolgozatokból”, amely szemlélteti az írásnak ezt az egyszerű, de erőteljes formáját:

Amikor tízéves voltam, féltem Megan nővéremtől. Sosem tudott úgy belépni a szobámba, hogy ne törje el valamelyik kedvenc játékomat, rendszerint azt, amelyiket a legjobban szerettem. Pillantásának volt valami varázslatos, ragasztószalag-szakasztó ereje, mert úgy tűnt, amelyik plakátra ránéz, az néhány másodperc múlva leválik a falról. A kedvenc ruhadarabjaim eltűntek a szekrényből. Nem vitte el őket (legalábbis nem hinném), csak eltüntette. Rendszerint hónapokkal később leltem rá kedvenc trikómra vagy legjobb Nike tornacipőmre az ágy alatt: szomorúan és elhagyatottan hevertek a pormacskák között. Amikor Megan a szobámba lépett, a sztereó hangfalak felbúgtak, az ablaktáblák csattanva kivágódtak, az éjjeliszekrényen álló lámpa pedig általában kiégett.

Tudott szándékosan kegyetlen is lenni. Egyszer narancslét öntött a gabonapelyhemre. Máskor fogkrémet nyomott a zoknim orrába, miközben zuhanyoztam. És noha sohasem ismerte el, bizonyos vagyok benne, hogy valahányszor a vasárnap délutáni meccs alatt elaludtam a díványon, taknyot kent a hajamba.

A kötetlen fogalmazások általában ostoba, értelmetlen dolgok; ha az ember nem a helyi újság kolumnistájának készül, ahol szüksége lehet az efféle sületlenségre, a dolgozat olyan képességeket fejleszt ki, amelyeket sosem használhatunk a való világban. A tanárok akkor adnak ilyen feladatot, ha nem jut eszükbe más, amivel az időnket pocsékolhatják. A leghírhedtebb téma természetesen a „Hogyan töltöttem a nyári vakációt”. Egy évig tanítottam írást az oronói Maine-i Egyetemen, olyan osztályban, amely tele volt sportolókkal és pompomlányokkal. Imádták az ilyen dolgozatokat, régi gimnazista haverként üdvözölték őket. Egy egész félévig küzdöttem a kísértéssel, nehogy feladjam nekik kétoldalas, fordulatos fogalmazás gyanánt a „Ha Jézus az én csapatomban játszana” témát. Csupán annak a borzongató tudata tartott vissza, hogy zömük hatalmas lelkesedéssel fogadná. Egyesek valósággal elsírták volna magukat az alkotás szülési fájdalmaitól.

De még a kötetlen dolgozatban is föl lehet fedezni, milyen erőteljes alapforma a bekezdés. A témakezdő-mondat-amelyet-támogató-és-magyarázó-követ forma megköveteli, hogy a szerző összefogja a gondolatait, ugyanakkor lehetetlenné teszi, hogy eltérjünk a témától. Egy kötetlen dolgozatban nem nagy ügy eltérni a témától, sőt valósággal kötelező, de ez a rossz szokás olyankor is visszatérhet, ha sokkal komolyabb témát fejtünk ki, sokkal szigorúbb formában. Az íráshoz kifinomult gondolkodás kell. Ha az ön fő tétele nincs jobban megszervezve, mint a „Miért zúgtam bele Shania Twainbe” című iskolai dolgozaté, akkor benne van a kulimászban.

Az irodalomban a bekezdés kevésbé rendszerezett: az ütemet jelenti, nem a valódi dallamot. Minél több irodalmi művet olvas és ír, annál könnyebben formálhatja a bekezdést a saját képére. És éppen erre van szüksége. Ha jó a fogalmazás, akkor nem sokat kell töprengenie, hol kezdődik és hol ér véget a bekezdés; a szöveg természete világosan megmutatja. Ha később nem tetszik önnek, még mindig javíthat rajta. Erre való az átírás. Most pedig figyeljék meg a következőket:

Big Tony szobája másként festett, mint amire Dale számított. A fény különös, sárgás árnyalata azokra az olcsó hotelekre emlékeztette, amelyekben meg szokott szállni, és ahonnan mindig roppant lenyűgöző kilátás nyílt a parkolóra. Az egyetlen kép Miss Májust ábrázolta, és ferdén lógott a műszaki rajz-szögről, amellyel feltűzték. Az ágy alól fényes cipőorr kukkantott ki.

– Nemtom mér kérdez engem O'Leary felől – mondta Big Tony. – Gondolja, hogy másképp fogom elmondani?

– Úgy fogja? – Ha az ember története igaz akkor nem változik. Az igazság mindig ugyanaz az unalmas szar,

egyik nap pont úgy, mint a másikon. Big Tony leült, cigarettára gyújtott, végigsimított a haján. – Nem láttam azt az elbaszott hülyét tavaly nyár óta. Hagytam hogy errefelé lógjon, mert

megnevettetet, egyszer megmutatta, amit írt, milyen lenne, ha Jézus egy gimnáziumi focicsapat tagja lenne, volt egy képe is, Krisztus sisakban, bélelt ruhában meg minden, oszt a végén milyen kibaszott kis szarkeverő lett belőle! Bár sose láttam volna!

Ötvenperces fogalmazásórát tarthatnánk ebből a rövid részletből. Van ebben párbeszéd (nem okvetlenül szükséges tudnunk, ki beszél; működésbe lép a 17. szabály, kerüljük a fölösleges szavakat),

nyelvhasználati különlegességek (nemtőm, mér), a vesszőhasználat jellegzetességei (abban a sorban, hogy Ha az ember története igaz akkor nem változik, azért nincs mert azt akartam, hogy hallják, amint a beszélő szünet nélkül, egy lélegzetre hadarja), meg más egyebek, amelyek a legfelső rekeszben találhatóak.

De maradjunk a bekezdésnél. Figyeljék meg, milyen könnyedén sorjáznak, ahogy a történet fordulatai és üteme diktálják egyiket a másik után, az elejétől a végéig. Az első bekezdés klasszikus típus, nyitó mondattal indul, amelyet a következő mondatok alátámasztanak. A többi azonban csak arra szolgál, hogy meg lehessen különböztetni Dale szavait Big Tonyétól.

A legérdekesebb az ötödik bekezdés: Big Tony leült, cigarettára gyújtott, végigsimított a haján. Ez mindössze egy mondatot tartalmaz, márpedig a leíró bekezdések igen ritkán egymondatosak. Technikai értelemben még csak nem is valami jó mondat; ahhoz, hogy aWarriner értelmében tökéletes legyen, szükség lenne egy kötőszóra (és). Egyáltalán, mi a célja ennek a bekezdésnek?

Először is, a mondat lehet technikai értelemben hiányos, de az egész elbeszélés szempontjából nagyon megfelelő. Rövidsége, távirati stílusa megváltoztatja az ütemet, és frissen tartja az írást. Jonathan Kellerman regényíró nagyon sikeresen alkalmazta ezt a technikát. A Survival of the Fittest című könyvében ezt írta: A hajó kívül szürke, belül fehér üvegszálas műanyag teste kilenc méter hosszú volt. A vitorlákat magas árbocokra erősítették. A csónaktestre arany szegélyű fekete betűkkel írták föl a nevét: Satori.

Lehetséges, hogy kicsit túlzásba viszi a töredékességet (Kellermannal megesik néha), de a töredékek nagyon jól szolgálják a takarékos stílust, világos képeket teremtenek, gerjesztik a feszültséget, ugyanakkor megváltoztatják az elbeszélés ritmusát. Egy sor nyelvtanilag helyes mondat megmerevíti, kevésbé hajlékonnyá teszi a történetet. A puristák gyűlölnek ilyet hallani, és utolsó lélegzetükig tiltakozni fognak, mégis ez az igazság. A nyelv nem mindig köt nyakkendőt, tán a cipőjét se fűzi be. Az irodalmi műnek nem a nyelvtani helyesség a célja, hanem az, hogy üdvözölje az olvasót, azután elmondjon neki egy történetet… és amikor csak mód nyílik rá, hagyja megfeledkezni arról, hogy egy történetet olvas. Az egymondatos bekezdések sokkal közelebb állnak a beszédhez, mint az íráshoz, és ez jó dolog. Az írás csábítás. A megfelelő beszéd része a csábításnak. Ha nem így lenne, miért kezdené olyan sok pár az estét a vacsorával, és végezné az ágyban?

A bekezdés további feladata a rendezői utasítás, a jellem és a helyszín csekély mértékű, de hatásos kiemelése, és az életfontosságú átmenet. Attól az állítástól, hogy az elbeszélés igaz, Big Tony továbbmegy, és emlékezik O'Learyre. Amíg a párbeszéd forrása nem változik, Tony ugyanabban a bekezdésben nyugodtan leülhet és rágyújthat, hogy a párbeszéd folytatódhasson, de az író nem ezt a megoldást választja. Tony új irányba indul el, így az író két bekezdésbe tördeli a párbeszédet. Ez a döntés azonnal érződik az írásban, amely az író által kitalált ütemen alapul. Ez az ütem genetikailag meghatározott (Kellerman sok töredékes mondatot írt, mert sok töredéket hallott), de következik abból a sok ezer órából is, amelyet az író fogalmazással, és abból a sok tízezer órából, amelyet mások fogalmazásának olvasásával töltött.

Véleményem szerint az írás alapja nem a mondat, hanem a bekezdés, az a hely, ahol az összefüggő szöveg kezdődik, és a Szavak esélyt kapnak, hogy többek legyenek puszta szavaknál. Ha gyorsítani kell, ez a bekezdések szintjén történik. Csodálatos és hajlékony eszköz, amelynek hosszúsága lehet egy szó és több oldal is (Don Robertson történelmi regényének a Paradise Falls-nak az egyik bekezdése tizenhat oldalas; Ross Lockridge regényében a Raintree County-ban ugyancsak van egy ilyen hosszú rész). Meg kell tanulniuk a bekezdés helyes használatát, ahogy a jó írás titkait is el kell sajátítaniuk. Ez sok gyakorlást igényel, mert meg kell tanulniuk az ütemet.

5

Fölvennék ismét azt a könyvet, amelyet lekaptak a polcról? A súlya a tenyerükben sok mindent elmond róla, anélkül hogy akár egyetlen szót is elolvastak volna. Elárulja természetesen az írás hosszát: az elkötelezettséget, amelyet az író a vállára vett, mikor megalkotta a munkát, a Hűséges Olvasó elkötelezettségét, amelyet befogadóként vállalnia kell. Nem mintha önmagában a hossz és a súly jelezné a mű kiválóságát; sok epikusán hömpölygő regényfolyam nem más, mint epikusán hömpölygő szemét, kérdezzék csak meg kritikusaimat, mit összesírnak, hogy egész kanadai erdőket irtanak ki az én fecsegésem kinyomtatása céljából! És fordítva, a rövidség sem jelent minőséget. Némely esetben (például a Madison megye hídjai-ban) a rövidség kicsit túl jól sikerült. Sokkal inkább

az elkötelezettség határozza meg, hogy a könyv jó vagy rossz, kudarc vagy siker. A szavaknak súlyuk van. Kérdezzenek meg bárkit, aki egy könyvkiadó expedíciós részlegében vagy egy nagy könyváruház raktárában dolgozik.

A szavakból mondatok lesznek; a mondatokból bekezdések; a bekezdések néha felgyorsulnak, és lélegezni kezdenek. Ha úgy tetszik, képzelje el Frankenstein szörnyetegét kőágyán. Lecsap egy villám, nem az égből, csupán a szerény bekezdésből. Talán ez az első igazán jó bekezdés, amelyet ön valaha is írt, olyan törékeny, mégis annyira telve lehetőséggel, hogy megrémül tőle. Úgy érzi magát, mint Victor Frankenstein, amikor a különböző testrészek összefércelt egyvelege hirtelen kinyitotta homályos, sárga szemét. Istenem, lélegzik, döbben rá. Talán még gondolkodik is. Mi az ördöghöz kezdjek most?

Természetesen ereszkedjen le a harmadik rekeszhez, , és kezdjen el írni egy valódi irodalmi múvet. Miért ne? Miért kellene félnie? Végtére is az ácsok nem szörnyetegeket gyártanak, hanem házakat, boltokat, bankokat építenek. Némelyiket deszkáról deszkára, némelyiket tégláról téglára. Ön szókincsével, nyelvtani tudásával, alapvető stilisztikai ismereteivel felvértezve bekezdéseket rakosgat sorba. Ameddig használja a szintezőt, és minden nyílászárót formára gyalul, bármit fölépíthet, amit akar. Ha elég ereje van, akár egy házat is.

Van értelme annak, hogy az ember egész házakat építsen szavakból? Azt hiszem, van, és Margaret Mitchell Elfújta a szél-jének, meg Charles Dickens Örökösök-jének olvasói megértik, hogy a szörnyeteg néha nem szörnyeteg. Néha szép, és mi sokkal mélyebben beleszeretünk az ilyen történetekbe, mint azt bármilyen film vagy tévéműsor valaha is remélhetné. Még ezer oldal után sem akarjuk otthagyni azt a világot, amelyet az író teremtett nekünk, vagy a kitalált embereket, akik ebben a világban élnek. Kétezer lap után sem hagynánk abba, ha ilyen hosszú lenne a történet. Tökéletes példa rá J. R. R. Tolkien Gyűrű trilógiája. A második világháború utáni rajongók három nemzedéke ezer oldalt sem sokallt a hobbitokról, akkor sem, ha hozzáadjuk a nehézkes, alig követhető előjátékot, A szilmarilok-at. Ugyanez a helyzet Terry Brooksszal, Piers Anthonyval, Robert Jordánnal, a Gesztenye, a honalapító küldetésben járó nyulaival és még vagy félszáz más művel. Ezek a szerzők megteremtik a hobbitokat, akiket még mindig szeretnek, és akik után búsulnak; megpróbálják visszahozni Frodót és Samut Szürkerévből, mert nincs többé Tolkien, aki megtehetné.

Alapvetően tanult készségről beszélünk, de talán megegyezhetünk benne, hogy néha a legelemibb adottságokkal is alkothatunk dolgokat, amelyek messze meghaladják várakozásainkat. Eszközökről, szerszámokról, szavakról, stílusokról beszélünk… de miközben továbblépünk, ne feledjük el, hogy itt varázslatról is szó van.

AZ ÍRÁSRÓL

EGY NÉPSZERŰ kiképzőkönyv szerint nincs rossz kutya, de azért ne mondják ezt olyan szülőnek,

akinek a gyerekét most marta össze egy pitbull vagy rottweiler, mert esetleg letépik az önök orrát. Akármennyire szeretném bátorítani azt a férfit vagy nőt, aki először próbál írni valami komolyat, nem hazudhatok, nem mondhatom, hogy nincsenek rossz írók. Sajnálom, de temérdek pocsék skribler akad. Némelyeket éppen az önök helyi újságja alkalmazza, rendszerint színházi előadásról tudósítanak, vagy a helyi sportcsapatokat tömjénezik. Egyesek leírják a karibi világban megtett útjukat, lüktető határozószókat, fűrészpor jellemeket és ocsmány személytelen igéket vonszolva maguk után. Mások költőtalálkozókon adják elő műveiket, fekete garbóban és löttyös khakinadrágban; csak úgy pökik magukból a kínrímeket „dühös, leszbikus kebleimről” és „a ferde sikátorokról, ahol az anyám nevét ordítottam”.

Ahogy minden emberi tehetség, alkotóképesség esetében, az írók is piramist alkotnak. Az alját a rosszak képezik. Fölöttük egy másik csoport van, amely valamivel kisebb, de még mindig elég nagy; ezek a tehetséges írók. Velük is találkozhatnak a helyi újságoknál, a helyi könyvesbolt polcain és a nyilvános felolvasásokon. Ők valamiért megértik, hogy egy leszbikus lehet dühös, attól a keblei még keblek maradnak.

A következő szint sokkal kisebb. Ezek az igazán jó írók. Fölöttük – mondhatni, valamennyiünk fölött – ott vannak a Shakespeare-ek, Faulknerek, Yeatsek, Shaw-k és Eudora Weltyk. Ők a lángelmék, az isteni kivételek, akik olyan mértékben tehetségesek, ami már meghaladja a felfogóképességünket, az írásképességünkről nem is beszélve. A fenébe is, a legtöbb lángelme saját magát sem képes megérteni, és sokan nyomorúságos életet élnek, mivel felfogják (legalábbis egy bizonyos szinten), hogy nem egyebek szerencsés szörnyszülöttnél; az éppen futó divatmodellekre emlékeztetnek, akik történetesen a megfelelő arccal és kebellel születtek, és ezért illeszkednek a kor vágyképéhez.

Két tétellel közelítem meg ennek a könyvnek a szívét, mindkettő egyszerű. Az első, hogy a jó íráshoz mesterfokon kell alkalmazni az alapelemeket (szókincs, nyelvtan, stíluselemek), azután pedig meg kell tölteni a harmadik rekeszt a megfelelő eszközökkel. A második, hogy noha rossz íróból lehetetlen jó írót csinálni, és ugyanígy jó íróból sem lehet nagy írót nevelni, ugyanakkor kemény munkával, elszántsággal, kellő időben alkalmazott segítséggel, a pusztán tehetséges íróból igenis lehetséges jó írót faragni.

Attól tartok, ezt a gondolatot sok kritikus és nem egy prózaírást oktató tanár elutasítja. Számosan közülük politikailag liberálisnak számítanak, viszont saját szakmájukban vaskalaposak. Férfiak és nők, akik utcára vonulnak a helyi countryklub elé, hogy tiltakozzanak az afroamerikaiak és az őslakos amerikaiak jogainak korlátozása ellen (Mr. Strunk bizonyára otrombának találná ezeket a politikailag korrekt kifejezéseket); ők ugyanazok, akik azt mondják az órán, hogy az íráskészség adott és változtathatatlan; aki tud írni, az mindig is tudott. Még ha egy írónak megnő is a becsülete egy-két befolyásos kritikus szemében, mindig magával hurcolja korábbi hírét, mint a tiszteletreméltó házasember a kamaszkori duhajságokét. Mindössze arról van szó, hogy némelyek nem felejtenek, és az irodalmi kritikák jelentős része pusztán arra szolgál, hogy megszilárdítsa a kasztrendszert, amely éppen olyan idős, mint az azt tápláló sznobizmus. Ma elismerhetik Raymond Chandlert a huszadik századi amerikai irodalom jelentős alakjának, aki a városi élet ellentmondásait ábrázolta a második világháborút követő években, mégis rengeteg kritikus akad, aki visszakézből kontrázza az ilyesmit. Ez egy senki!, rikoltják felháborodva. Egy felfuvalkodott senki! A legrosszabb fajta! Olyan, aki azt képzeli, hogy közénk tartozhat!

Az olyan kritikusok, akik igyekeznek felülemelkedni az efféle intellektuális agyér-elmeszesedésen, rendszerint korlátozott sikert érnek el. Lehet, hogy kollégáik befogadják Chandlert a nagyok közé, de hajlamosak rá, hogy a macskaasztalhoz ültessék. És egy pillanatra sem szűnő pusmogás kíséri: Tudjátok, a ponyvából érkezett… hát hozott is magával egy csomó mindent, nem? Tudjátok, ő írta a Fekete Álarc-ot a harmincas években… igen, sajnálatos…

Még Charles Dickens, a regényírás Shakespeare-je is a kritika állandó támadásaival nézett szembe, gyakran szenzációkeltő témái, derűs termékenysége miatt (amikor éppen nem regényeket alkotott, akkor gyermekeket nemzett a feleségével), és természetesen mivel igen nagy sikereket aratott korának és korunknak olvasó tömegei között. A kritikusok és akadémikusok szemében mindig gyanús a népszerűség. Ez a gyanú sokszor jogos. Más esetben viszont csupán mentséget jelent a gondolati restségre. Senki sem képes olyan gondolati restségre, mint egy igazán okos ember; adj egy okos embernek egy apró esélyt, máris bevonja az evezőket, és sodródni kezd… mondhatnánk, átalussza az utat.

Hát igen – számítok rá, hogy némelyek azzal fognak vádolni, az agyatlan és boldog Horatio Alger-féle filozófiát reklámozom, legkevésbé sem folttalan hírnevem védelmében, és a „nem a mi köreinkhez tartozó” emberek bátorítására, hogy jelentkezzenek csak a countryklubba. Úgy vélem, túl fogom élni. De mielőtt továbbmennénk, hadd ismételjem meg alaptételemet: ha valaki rossz író, senki sem tud belőle nemhogy jó, de még tehetséges írót sem faragni. Ha viszont jó író és nagy akar lenni… hát, franc tudja.

A továbbiakban azt olvashatják, amit arról tudok, hogyan kell jó irodalmi művet írni. Olyan rövid leszek, amennyire lehetséges, mert az önök ideje értékes, az enyém is az, és mindnyájan tudjuk, hogy azok az órák, amelyekben az írásról beszélünk, olyan időt jelentenek, amikor igazából nem írunk. Annyira fogom önöket bátorítani, amennyire csak tudom, mert ilyen a természetem, és mert szeretem a munkámat. Azt szeretném, ha önök is megkedvelnék. De ha nem akarják a lelküket is kidolgozni, akkor ne is igyekezzenek jól írni: csinálják azt, amire képesítésük van, és örüljenek, hogy van mihez

visszatérni. Létezik múzsa,7 de az nem libben be csak úgy a dolgozószobába, hogy tündérporral szórja be az írógépet vagy a számítógép billentyűzetét. A földben él. Alagsori hapsi. Le kell ereszkedniük az ő szintjére, és ha már egyszer ott vannak, be kell rendezniük egy lakosztályt a számára. Más szóval, minden aprómunkát el kell végezniük, miközben a múzsa csak ül és szivarozik, a tekén nyert kupáit bámulja, és úgy tesz, mintha észre sem venné önöket. Gondolják, hogy ez tisztességes viselkedés? Szerintem igen. Lehet, hogy nem sokat lehet kinézni belőle, ebből a múzsa főszerből, talán nem is valami nagy társalgó (én leginkább csak savanyú morgást tudok kihúzni belőle, amikor éppen nincs szolgálatban), de akkor is nála van az ihlet. Nagyon is rendjén való, hogy önök minden munkát elvégeznek, és minden éjféli lámpaolajat elégetnek, mert ennél a szivarozó, apró szárnyakat viselő pasinál van egy tasak varázslat. Olyan anyag, amely megváltoztathatja az önök életét. Higgyék el, én csak tudom.

1

Ha valaki író akar lenni, mindenekelőtt két dolgot kell tennie; olvasson sokat, és írjon sokat. Tudomásom szerint ezt a két tennivalót nem lehet kikerülni, nincs királyi út.

Én lassú olvasó vagyok, de rendszerint hetvennyolcvan könyvet olvasok el évente, nagyobbrészt irodalmi műveket. Nem azért olvasok, hogy a mesterséget tanuljam; azért olvasok, mert szeretek olvasni. Éjszakánként hátradőlök kék székemben, és ezzel foglalkozom. Hasonlóképpen nem azért olvasok irodalmi műveket, hogy az írás művészetét tanulmányozzam, hanem egyszerűen azért, mert szeretem a történeteket. Mégis, ilyenkor egy tanulási folyamat zajlik. Minden könyvben, amelyet a kezébe vesz az ember, van tanulnivaló, és meglehetősen gyakori, hogy a rossz könyvekből többet lehet okulni, mint a jókból.

Nyolcadikos koromban kezembe került egy puha fedelű Murray Leinstertől, egy sci-fi ponyvaírótól, aki legtöbb művét a negyvenes-ötvenes években írta, amikor az Amazing Stories-hoz hasonló magazinok szavanként egy pennyt fizettek. Más könyveit is olvastam Mr. Leinsternek, éppen eleget ahhoz, hogy megállapítsam, miszerint műveinek egyenetlen a színvonala. Ez a történet, amely az aszteroida övezet egyik bányájában játszódik, az egyik legkevésbé sikeres munkája. És akkor még finoman fogalmaztam. Valójában borzalmas volt, a történetet papírfigurák népesítették be, a cselekményt az idegenek összeesküvése mozgatta. De a legrosszabb az volt (legalábbis akkor nekem így tűnt), hogy Leinster beleszeretett a lelkesült szóba. A szereplők lelkesült mosollyal figyelték a réztartalmú aszteroidák közeledését. A bányászhajó fedélzetén lelkesült várakozással ültek asztalhoz, vacsorálni. A könyv vége felé a hős lelkesült öleléssel karolta át a nagydudájú, szőke heroinát. Nekem ez a regény irodalmi értelemben fölért egy bárányhimlő elleni oltással: amennyire tudom, sohasem használtam a lelkesült szót egyetlen regényemben vagy novellámban sem, és Isten segedelmével nem is fogom.

Az Aszteroidabányászok (nem ez volt a cím, de valami hasonló lehetett) fontos könyv volt olvasói pályafutásomban. Csaknem mindenki emlékszik, hogyan veszítette el a szüzességét, és a legtöbb író arra is emlékszik, amikor letett egy könyvet, és azt gondolta: Ennél én többre lennék képes. A fenébe is, ennél én jobbat tudok írni! Mi lehet bátorítóbb egy küszködő írónak, mint ha rájön, hogy az ő munkája kétségtelenül jobb, mint valaki másé, akinek pénzt adtak az irományáért!

A rossz prózából – az olyan regényekből, mint az Aszteroidabányászok (vagy a Babák völgye, a Virágok a padláson és a Madison megye hídjai, hogy csak néhányat mondjak) – sokkal jobban meg lehet tanulni, hogy mit nem szabad csinálni, mint amennyit egy félév alatt elsajátíthatunk egy jó írásfejlesztő osztályban, még akkor is, ha szupersztár szerzők dobják be magukat.

Viszont a jó írások megtanítják az érdeklődő írót a stílusra, az elegáns előadásmódra, a cselekmény kidolgozására, a hihető jellemek megteremtésére, az igazmondásra. Egy olyan regény, mint az Erik a gyümölcs, kétségbeeséssel és izmos irigységgel tölthet el egy írópalántát – „Sohasem leszek képes ehhez foghatót írni, még ha ezer évig élek is” –, de az ilyesfajta érzések serkentőleg hathatnak, arra késztethetik a szerzőt, hogy keményebben dolgozzon, magasabb célokat tűzzön maga elé. Az író szükséges formálódásához hozzátartozik, hogy elsodorja – sőt inkább lehengerelje – a nagyszerű történet és a nagyszerű írás összessége. Az ember nem remélheti, hogy mást is félresöpör írásának erejével, amíg vele is meg nem történik ugyanez.

7 Hagyományosan a múzsák nők, de az enyém hapsi; attól tartok, ebbe bele kell nyugodnunk.

Így hát olvassunk, hogy megtapasztalhassuk a középszerűt és a kifejezetten pocsékot; az ilyesfajta tapasztalat segít fölismerni az effélét, amikor belopakodik a saját munkánkba, és így megszabadulhatunk tőle. Azért is olvasnunk kell, hogy hozzámérhessük magunkat a jóhoz és a nagyszerűhöz, megszülessen bennünk az érzés, hogy mindent meg lehet tenni. És annak érdekében is olvasnunk kell, hogy tanulmányozhassuk a különböző stílusokat.

Az ember esetleg azon kapja magát, hogy átvett egy különösen izgalmasnak talált stílust, de nincs ezzel semmi baj. Amikor gyerekként Ray Bradburyt olvastam, úgy írtam, mint Ray Bradbury: minden zöldnek és csodálatosnak tetszett a nosztalgia zsírjával bekent lencsén át. Amikor James M. Caint olvastam, minden, amit írtam, szigorú, szoros és kemény volt. Amikor Lovecraft volt soron, a prózám buja lett és bizantinus. Kamaszkoromban olyan sztorikat írtam, amelyekben ezek a stílusok összekeveredtek vidám katyvasszá. Az ilyesfajta stíluskeveredés szükséges része az önálló stílus kialakításának, de nem történhet légüres térben. Sokat kell olvasnunk, ilyen módon kell folyamatosan finomítanunk (és újra meghatároznunk) a saját munkánkat. Nehéz elhinnem, hogy egyesek, akik nagyon keveset (némely esetben semmit sem) olvasnak, megengedik maguknak az írást, és arra számítanak, lesznek, akik el is olvassák műveiket, és tudom, hogy vannak ilyenek. Ha minden alkalommal kaptam volna egy centet, amikor valaki azt mondta, szeretne író lenni, de „nincs ideje olvasni”, akkor egész jó kis vacsorát ehetnék meg abból a pénzből. Túl nyers vagyok? Ha valakinek nincs ideje olvasni, akkor annak nem lesz ideje (vagy eszközei) az íráshoz. Ez ilyen egyszerű.

Az olvasás az író életének alkotó központja. Én akárhova megyek, könyvet viszek magammal, és mindig találok alkalmat, hogy bele is olvashassak. A trükk abban áll, hogy az embernek meg kell tanulnia kis és nagy adagokban olvasni. A várószobákat egyenesen a könyvekre tervezték. De ugyanezt szolgálják a mozik előcsarnokai vetítés előtt, a hosszú és unalmas sorban állások, és a mindenki kedvence, a vécé. Még vezetés közben is olvashat az ember, hála a hallható könyv forradalmának. Ama könyvek közül, amelyeket évente elolvasok, úgy hat-tizenkettő szalagon van. Ugyan már, még hogy hiányozni fog a nagyszerű rádió! Hát hányszor képesek meghallgatni a Deep Purple-től a „Highway Star”-t?

Finom társaságban neveletlenségnek számít evés közben olvasni, de ha az ember sikeres író szeretne lenni, a neveletlenség az utolsó előtti a szempontok között. Az utolsó a finom társaság, az elvárásaival. Ha olyan becsületesen akar írni, ahogy csak tud, akkor amúgy is meg vannak számlálva napjai a finom társaságokban.

Hol másutt olvashatunk még? Mindig ott a taposó tornagép, vagy bármit használjon is a helyi testedző klubban aerobic közben. Én igyekszem mindennap egy órát ezzel tölteni, és meg is bolondulnék, ha nem lenne a társaságomban egy jó regény. A legtöbb tornaszer (otthon éppúgy, mint másutt) mostanában föl van szerelve tévével, de a tévé – munka közben vagy bárhol másutt – a legutolsó dolog, amire egy becsvágyó írónak szüksége van. Ha az ember igényli, hogy holmi politikai elemző nagyokost hallgasson a CNN-en, vagy egy gazdasági nagyokost a MSNBC-n, vagy egy sportbani nagyokost az ESPN-en, akkor ideje föltenni magának a kérdést, igazán író akar-e lenni. Föl kell készülnie rá, hogy befelé, az élő képzelet felé fordul, és ez, attól tartok, azt jelenti, hogy Geraldónak, Keith Obermannak és Jay Lenónak mennie kell. Az olvasás időt igényel, és az üvegcsöcs túl sokat vesz el belőle.

A legtöbb ember, ha egyszer leszokott a tévé pillanatnyi éhéről, élvezni kezdi az olvasásra fordított időt. A szüntelenül vernyákoló doboz kikapcsolása éppúgy javít az élet, mint az írás minőségén. És egyáltalán, miféle áldozat ez? Hány Frasier vagy Vészhelyzet ér föl egy American Life összessel? Hány Richard Simmons kereskedelmi hír? Hány CNN-infó? Apám, ne is idegelj.

Amikor Owen fiam úgy hétéves volt, beleszeretett Bruce Springsteen E Street Bandjébe, különösen Clarence Clemonsba, a banda pohos szaxisába. Owen elhatározta, hogy úgy fog játszani, mint Clarence. A feleségem és én meglepődtünk és derültünk becsvágyán. Reménykedtünk is, mint bármely más szülő, hogy a fiacskánkból tehetség, esetleg valamiféle csodagyerek lesz. Karácsonyra vettünk neki egy tenorszaxofont, és az egyik helyi zenész, Gordon Bowie órákat adott neki. Azután szorítani kezdtünk, és reméltük a legjobbakat.

Hét hónappal később céloztam rá a feleségemnek, hogy ideje abbahagyni a szaxofonórákat, ha Owen beleegyezik. Owen látható megkönnyebbüléssel ment bele: ő nem akarta mondani, főleg, mivel ő kérte a szaxofont, de hét hónap elég volt rá, hogy rájöjjön, szeretheti Clarence Clemons nagyszerű zenéjét, ám a szaxofon nem neki való. Isten nem adott hozzá tehetséget.

Nem abból tudtam, hogy Owen abbahagyta a gyakorlást, hanem abból, hogy csak annyit gyakorolt,

amennyit Mr. Bowie előírt neki: hetente négyszer fél órát iskola után, és a hétvégeken még egy órát. Megtanult skálázni, ismerte a hangokat – az emlékezetével, a tüdejével, a kéz-szem koordinációjával nem volt semmi baj –, de sohasem hallottuk kalandozni, csak azért, hogy örömet szerezzen magának. Amint végiggyakorolta a szabott időt, visszatette a hangszert a tokjába, ami ott is maradt a legközelebbi óráig vagy gyakorlásig. Ebből arra kellett következtetnem, hogy a szaxi és a fiam találkozásából sosem lesz zene, csak gyakorlás. Ez nem jó dolog. Jobb, ha átmegy más területre, amihez több a tehetsége, és nagyobb örömét leli benne.

A tehetség értelmetlenné teszi a gyakorlás egész fogalmát. Ha találunk valamit, amihez tehetségünk van, azt addig csináljuk (akármi legyen is), amíg az ujjunk vérezni kezd, vagy kiesik a szemünk. Még ha senki sem figyel oda (vagy olvas, vagy néz), akkor is bravúr lesz minden fellépés, mert önt, mint teremtőt, megajándékozza a boldogsággal, sőt talán az elragadtatással is. Ez ugyanúgy érvényes az olvasásra meg az írásra, mint a hangszeres játékra, a baseballra, vagy arra, ha az ember tíz másodperc alatt futja a száz métert, A kitartó olvasási-írási program, ami mellett kardoskodom – négy-hat óra minden áldott nap –, nem is tűnik majd megerőltetőnek, ha csakugyan élvezi, és hajlama van hozzá; lehet, hogy már el is kezdte ezt a programot. Am ha úgy érzi, engedélyre van szüksége, hogy annyit olvasson és írjon, amennyit kicsiny szíve megkíván, tekintse úgy, hogy megadtam önnek.

Az olvasás igazi jelentősége az, hogy megkönnyíti, bensőségessé teszi az írást; ön úgy érkezik meg íróországba, hogy minden papírja és igazolványa rendben van. Az állandó olvasás eljuttatja önt egy helyre (egy olyan lelkiállapotba, ha óhajtja), ahol boldogan és elfogódottság nélkül írhat. Az olvasással folyamatosan gyarapíthatja ismereteit, hogy mi az, amit már elvégeztek, és mi az, amit nem, hogy mi az elcsépelt, és mi a friss, mi működik, és mi döglődik (vagy már ki is múlt) a papíron. Minél többet olvas, annál kevésbé hajlamos bolondot csinálni magából a tollával és a szövegszerkesztőjével.

2

Ha az „olvass sokat, írj sokat” a fő parancsolat – és biztosítom önöket róla, hogy ez a helyzet –, akkor mi az az írásmennyiség, ami soknak számít? Ez természetesen írónként változik. Ebben a témában a kedvenc történetem – valószínűleg több benne a mítosz, mint a valóság – James Joyce-é.8 A sztori szerint egy napon látogatóba érkezett hozzá egy barátja, és látta, hogy a nagy ember a legnagyobb kétségbeesést kifejező mozdulattal rogy az íróasztalra.

– Mi a baj, James? – kérdezte. – A munkával van gondod? Joyce beleegyezően intett, de még csak föl se pillantott barátjára. Hát persze hogy a munkával;

mindig azzal van baj. – Hány szót írtál le ma? – aggodalmaskodott a barát. Joyce (még mindig kétségbeesetten az asztalra dőlve): – Hetet. – Hetet? Na de, James… ez jó, legalábbis a te tempóddal! – Igen – nézett föl végre Joyce. – Azt hiszem, igen… de nem tudom, milyen sorrendben követik

egymást! A színkép másig végén olyan írók vannak, mint Anthony Trollope. Gigászi regényeket írt (jó példa

rá a ’Meg tudsz neki bocsátani?', modern közönségnek inkább ’Be tudnád végre fejezni?’-t kellene változtatni a címet), és meghökkentő rendszerességgel jelentette meg őket. Nappal tisztviselőként dolgozott a brit Postaügyi Minisztériumban (a Britannia-szerte megtalálható vörös postaládák ötlete Anthony Trollope fejéből pattant ki), de minden reggel, munka előtt két és fél órát írt. Ezt a munkarendet vaskeményen betartotta. Ha mondat közepén volt, amikor letelt a két és fél óra, akkor másnap reggelig befejezetlenül hagyta a mondatot. Amikor pedig történetesen befejezte valamelyik hatszáz oldalas, nehézsúlyú regényét, és még maradt vagy tizenöt perce a napi írásidőből, akkor odaírta, Vége, félretette a kéziratot, és nekilátott a következő könyvnek.

John Creasey, egy brit rémregényíró ötszáz (igen, jól olvasták) regényt tett közzé tíz különböző néven. Én magam úgy harmincötöt írtam – némelyik trollope-i hosszúságú –, és termékeny írónak számítok, de abban biztos vagyok, hogy nem érem utol Creaseyt. Jó néhány kortárs szerző (köztük Ruth Rendell/Barbara Vine, Evan Hunter/Ed McBain, Dean Koontz és Joyce Carol Oates) simán írtak

8 Joyce-szal kapcsolatban akad még néhány remek történet. A legfőbb kedvencem az, amely szerint, amikor megromlott

a látása, a tejkihordók egyenruháját vette föl íráshoz. Feltételezhetőleg úgy gondolta, a fehér öltözet összegyűjti és a papírra vetíti a napfényt.

annyit, mint én, némelyek nálam is jóval többet.) A másik végen – Joyce-én – található Harper Lee, aki csak egy könyvet írt (a ragyogó Ne bántsátok

a feketerigót). Jó néhányan, köztük James Agee, Malcolm Lowry és Thomas Harris még ötöt se írt (eddig). Nincs is ezzel semmi baj, de két dolog mindig szöget üt a fejembe ezekkel az emberekkel kapcsolatban: mennyi ideig tart náluk egy könyv megírása, és mit csinálnak a maradék időben? Sálat kötnek? Templomi jótékonysági bazárt szerveznek? A szilvát istenítik? Bizonyára nagyképűen hangzik, amit mondok, pedig, higgyék el, őszintén érdekel a kérdés. Ha már Isten valamilyen képességgel áldott meg valakit, akkor az isten szerelmére, miért nem használja ki ezt a képességet?

Az én munkarendem meglehetősen egyszerű. A délelőtt az új dolgoké – az éppen aktuális munkával foglalkozom. Délután szundikálok, leveleket írok. Az este az olvasásé, a családé, megnézem a tévében a Red Sox mérkőzéseit, és elvégzem a sürgős javításokat. Alapjában a fő munkaidőm a délelőtt.

Ha egyszer nekilátok egy munkának, akkor nem hagyom abba, és nem is lassítok, csak ha nagyon muszáj. Ha nem írok mindennap, akkor a regényalakok megavasodnak az elmémben, egyre inkább regényalakoknak látszanak, és nem embereknek. A történet elbeszélő éle rozsdásodni kezd, és meglazul a szorításom a történet szerkezetén és ütemén. Ami a legrosszabb, halványulni kezd az újdonság alkotásának izgalma. A munkát egyre inkább munkának érzem, és ez a legtöbb író számára felér a halál csókjával. A legjobbat írni – mindig, mindig, mindig –, ez egyfajta ihletett játék. Ha muszáj, tudok hidegvérrel írni, de legjobban azt szeretem, ami friss, szinte túl forró ahhoz, hogy kézbe lehessen venni.

Amikor interjút készítenek velem, azt szoktam mondani, hogy mindennap írok, kivéve a karácsonyt, július negyedikét és a születésnapomat. Ami persze hazugság. Azért mondtam, mert ha az ember beleegyezik egy interjúba, akkor muszáj valamit mondani, és jobban járunk, ha legalább félig-meddig van értelme annak, amit beszélünk. Továbbá nem akartam afféle munkamániás buzgómócsingnak tűnni. De igazság szerint mindennap írok, munkamánia ide, mócsing oda. Ebbe beleértendő a karácsony, július negyedike és a születésnapom is (az én koromban különben is az ember igyekszik elfeledkezni a rohadt születésnapjáról). És amikor nem dolgozom, akkor egyáltalán nem dolgozom, noha a teljes leállás időszakában rendszerint kínosan érzem magam, és rosszul alszom. Számomra az a kemény munka, ha nem dolgozhatok, és az írás a szórakozás. Élveztem még azt a három órát is, amikor a legnehezebben ment az írás.

Régebben gyorsabban haladtam, mint mostanában; egy könyvemet (A menekülő ember) egyetlen hét alatt írtam meg, ezt a teljesítményt talán még John Creasey is méltányolta volna (noha azt olvastam, hogy számos regényét két nap alatt gyártotta). Azt hiszem, az lassított le, hogy leszoktam a dohányzásról; a nikotin felturbózza az idegvégződéseket. Persze ezzel az a gond, hogy segít az alkotásban, de ugyanakkor megöl. Azért úgy gondolom, hogy egy könyv első vázlata – legyen akármilyen hosszú – három hónapnál, egy évszaknál több időt nem vesz igénybe. Ha tovább tart, a történet kezd olyan idegenszerűvé válni – én legalábbis úgy érzem –, mintha a román külügyminisztériumból küldték volna, vagy egy rövidhullámú rádióadó sugározná a leghevesebb napfolttevékenység közepette.

Általában szeretek legalább napi tíz oldalt megírni, ez úgy kétezer szót jelent. Ez három hónap alatt száz-nyolcvanezer szó, ami elég szép mennyiség egy regényhez, de ennyit egy olvasó boldogan megemészt, ha a történetet jól megcsinálták, és az megőrzi a frissességét. Némely napokon könnyen elkészül a tíz oldal; akkor fölkelek, kimegyek, fél tizenkettőig különböző feladataimmal foglalkozom, és eleven vagyok, mint egér a sajtban. Ahogy öregszem, sokkal gyakoribb, hogy még az ebédet is az íróasztalomnál költöm el, és csak délután fél kettő tájt végzek a napi penzummal. Néha, amikor nehezen születnek meg a szavak, még teaidőtájban is ott szöszmötölök. Nekem így is megfelel, de nagyon különleges körülményeknek kell összejönniük, hogy alább adjam a napi kétezer szónál.

A rendszeres (trollope-i?) teljesítményhez a legnagyobb segítség a derűs légkör. A természetétől fogva termékeny szerzőnek is nehéz a munka olyan környezetben, ahol a riadalom, az elkalandozás inkább szabály, mint kivétel. Amikor engem a „siker titkáról” faggatnak (képtelen ötlet, de nem lehet szabadulni tőle), néha azt mondom, hogy kettő van: az egyik, hogy testileg egészséges vagyok (ez így volt egészen 1999 nyaráig, amikor egy kisteher az út szélére lökött), és házas vagyok. Ez jó válasz, mert elhallgattatja a kérdezősködést, és az igazság elemei is benne vannak. Az egészséges test és a stabil kapcsolat egy önálló asszonnyal, aki senkitől sem tűri a packázást, lehetővé teszi munkás életem folytatását. Azt hiszem, az ellenkezője is igaz: az írás és az öröm, amellyel dolgozom, hozzájárul az

egészségemhez, és szilárdabbá teszi családi életemet.

3 Olvasni csaknem mindenütt lehet, de amikor rájön az emberre az írhatnék, a könyvtári

kutatószobák, a parki padok vagy bérelt lakások jelenthetik az utolsó mentsvárat. Truman Capote azt mondta, legjobb munkáit motelszobákban írta, de ő kivételnek számít; legtöbben közülünk a saját otthonukban a legtermékenyebbek. Amíg nincs saját otthon, addig sokkal nehezebb komolyan venni az írói szándékot.

A dolgozószoba nem arra való, hogy a Playboy lakberendezési oldalán mutogassák, semmi szükség amerikai kolóniái redőnyös íróasztalra, ahol az ember elhelyezheti írószerszámait. Az első két megjelent regényemet, a Carrie-t és a Borzalmak városá-t, egy dupla széles lakókocsi mosdófülkéjében írtam, a feleségem hordozható Olivetti írógépén, egy gyerekíróasztalt egyensúlyozva a combomon. John Cheever állítólag Park Avenue-i lakásának alagsorában, a kazán közelében írt. A hely lehet szerény (azt hiszem, már céloztam rá, hogy valószínűleg annak is kell lennie); igazából csak egy dologra van szükség: egy ajtóra, amit az ember becsukhat. A csukott ajtó kell ahhoz, hogy az ember közölje a világgal és saját magával, miszerint dolga van; komolyan veszi az írást, feltett szándéka végigmenni az úton, és elmondani azt, amit el akar mondani.

Mire az ember belép az írásra szolgáló helyiségbe, és becsukja maga mögött az ajtót, addigra el kell döntenie, mekkora az aznapi feladat. Akárcsak a testedzésnél, kezdetben okosabb alacsonyra helyezni a lécet, nehogy elbátortalanodjék az ember. Napi ezer szót javaslok, és mivel nagylelkű vagyok, kezdetben legalábbis, heti egy pihenőnap is szóba jöhet. Több nem; ha másképpen cselekszik, elvész a történet vonzása és meghittsége. Ha nekilát a feladatnak, fogadja el, hogy az ajtó zárva marad, amíg el nem készül. Szorgalmasan írja le azt az ezer szót papírra vagy floppyra. Egy korai interjúban (azt hiszem, a Carrie reklámozására készült), egy rádiós műsorvezető megkérdezte tőlem, hogyan írok. A válaszomtól: „Egyszerre egy szót” – elállt a szava, és azt hiszem, azt próbálta eldönteni, hogy viccelek-e vagy sem. Nem vicceltem. Végső soron a dolgok mindig ilyen egyszerűek. Legyen az egyoldalas kroki, vagy olyan elbeszélő trilógia, mint A Gyűrűk Ura, a munka mindig abból áll, hogy egyszerre egy szót írunk le. Az ajtó kizárja a világ többi részét; abban is segítséget nyújt, hogy bezárja önt, aki így a folyamatban levő munkára összpontosíthat,

Ha lehetséges, ne legyen telefon a dolgozószobában, és semmiképpen se tűrjön meg tévét vagy videojátékot, amivel csak elhülyéskedné az időt. Ha van a szobában ablak, akkor húzza be a függönyt, és eressze le a redőnyt, hacsak az ablak nem üres tűzfalra néz. Minden írónak, de különösen a kezdőnek igen hasznos, ha kiiktat minden lehetséges zavarforrást. Ha nem hagyja abba az írást, akkor ezeket a zavaró hatásokat természetes úton kiszűri, de az elején a legjobb megszüntetni őket, még az írás megkezdése előtt. Én munka közben hangos zenét hallgatok – az AC/DC, Guns 'n Roses és a Metallica-féle kemény rock a kedvencem – de számomra a zene csupán a roló lehúzásának egy változata. Körülvesz, kizárja a világot. Ha az ember ír, el kell különülnie a világtól, nem? Dehogynem. Aki dolgozik, megteremti a saját világát.

Azt hiszem, tulajdonképpen a teremtő álmodásról beszélünk. Ahogy a hálószoba, úgy a dolgozószoba is magányos legyen, olyan hely, ahova visszavonulhatunk álmodni. Azért létezik a napirend – amely minden napra ugyanazt az időszakot jelöli ki, hogy papírra vesse, lemezre írja az ezer szót –, hogy hozzászoktassa magát, készen álljon az álmodásra, mint ahogy hasonló szertartással szokik rá, hogy nagyjából ugyanabban az időben feküdjön le. Az írásban és az alvásban megtanuljuk a testi nyugalmat, ugyanakkor elménket arra serkentjük, hogy kiszabaduljon a nappali élet ésszerű gondolkodásának taposómalmából. És ahogy a test és a lélek megszokja, hogy minden éjjel meghatározott ideig aludjon – hat, hét, esetleg a nagyon ajánlott nyolc órát –, ugyanígy hozzászoktathatja éber elméjét a teremtő alváshoz és a sikeres irodalmi alkotásnak nevezett éber álmokhoz.

De a szobára, az ajtóra szüksége van, mint ahogy arra az elhatározásra is, hogy bezárja azt az ajtót. Konkrét feladat is kell. Minél tovább ragaszkodik ezekhez az alapokhoz, annál könnyebbé válik az írás. Ne várjon a múzsára. Ahogy mondtam, keményfejű fickó, nem túl fogékony az alkotó repesésre. Nem varázstábláról, nem is a szellemvilágról beszélünk; ez ugyanolyan szakma, mint a vízvezeték-szerelés vagy a kamionvezetés. Az önök dolga, hogy tudassák a múzsával, hol lesznek kilenctől délig, vagy héttől háromig. Ha tudja, akkor biztosítom önöket, előbb-utóbb felbukkan, elnyomja a szivarját,

és varázsolni kezd.

4

Nos, rendben. Bement a szobába, leeresztette a rolót, becsukta az ajtót, kihúzta a telefon csatlakozódugóját az aljzatból. Kidobta a tévét, és megírja a napi ezer szót akkor is, ha cigánygyerekek potyognak az égből. Most következik a nagy kérdés: Miről fog írni? És az ugyanilyen nagy válasz: Bármiről, amiről akar. Tényleg, bármiről… amíg igazat ír.

Az írásművészeti órákon az a mondás járja, hogy „arról írj, amit ismersz”. Ami jól hangzik, de mi van, ha ön arról szeretne írni, hogy űrhajók fedeznek föl új bolygókat, vagy egy ember megöli a feleségét, azután pedig favágófejszével próbálja földarabolni a tetemet? Hogyan írhatna bárki ilyen és ezer más érdekes témáról, ha betartja az „arról írj, amit ismersz” utasítást?

Azt hiszem, kezdetnek először is a lehető legszélesebben kell értelmezni az „írj arról, amit ismersz” felszólítást. Ha ön vízvezeték-szerelő, akkor ismeri a vízvezetékeket, de a tudása messze túlterjed ezen; a szív is ismer dolgokat és a képzelet is. Istennek hála érte. Ha nem lenne a szív és a képzelet, akkor az irodalom meglehetősen siralmas lenne. Talán nem is létezne.

Műfaji értelemben valószínűleg helyes a feltételezés, hogy olyasféle írásokkal kezdi pályáját, amelyek hasonlóak a kedvenc olvasmányaihoz. Magam is meséltem első szerelmemről a horror képregény iránt, amíg a mese meg nem áporodott. De én szerettem ezeket a könyveket, és az olyasfajta rémfilmeket is, mint a Világűrbéli szörnyet vettem feleségül, és ennek eredménye lett a „Tizenéves sírrabló voltam”. Kicsit mostanáig megmaradtam ennek a mesének a valamivel bonyolultabb változatánál; benne van a génjeimben a szerelem az éjszaka és a nyugalmat nem találó holtak iránt. Ha ön ezt nem helyesli, én csak a vállamat vonogatom. Ilyen vagyok.

Ha valaki sci-fi-rajongó, természetesen sci-fi-t akar írni (és minél többet olvas, annál kevésbé valószínű, hogy egyszerűen újra feldolgozza a téma jól kiaknázott közhelyeit, az űroperát és a disztopikus szatírát). Ha a krimit szereti, akkor azt akar írni, ha pedig a romantikus írások vonzzák, természetesen meg akarja írni a sajátját. Semmi rossz sincs abban, ha ilyeneket ír. Szerintem az a nagyon rossz, ha elfordul attól, amit ismer és kedvel (vagy szeret, úgy, ahogy én szerettem a fekete-fehér rémfilmeket) annak érdekében, hogy tekintélyre tegyen szert barátai, rokonai, írótársai között. Ugyanekkora baj, ha azért fordul valamilyen műfaj vagy irodalmi forma felé, hogy pénzt keressen. Ez egyrészt erkölcsileg helytelen – az irodalmi műnek az a dolga, hogy a hazugság szálai között meglelje az igazságot, nem pedig az, hogy intellektuális becstelenséget kövessen el pénzhajhászás közben. Ráadásul ez nem is működik, fivéreim és nővéreim.

Ha megkérdezik, miért írok éppen olyasfajta dolgokat, amiket írok, mindig arra gondolok, hogy ez a kérdés több mindent tár föl, mint bármely válasz. Mint aTootsie Pop közepében a rágógumi, benne rejlik az a feltételezés, hogy az író irányítja az anyagot, és nem fordítva.9 Igazi, elkötelezett író képtelen úgy mérlegelni témáját, ahogy egy befektető a különböző tőzsdei ajánlatokat, hogy kiválassza azt, amelyik a legnyereségesebbnek ígérkezik. Ha ez a valóságban így működne, akkor minden regényből bestseller lenne, és nem kellene irtózatos előlegeket fizetni néhány kivételezett „nagynevű írónak” (ez tetszene a kiadóknak!).

Grisham, Clancy, Crichton és én – egyebek között – azért kapjuk ezeket a tetemes összegeket, mert szokatlanul sok könyvünk fogy szokatlanul nagy példányszámban. Néha azzal bírálnak, hogy hozzáférünk valamilyen misztikus köznyelvhez, amire mások (gyakran nálunk jobb írók) nem találnak rá, vagy nem tartanak méltónak a felhasználásra. Kétlem, hogy így lenne. De nem hiszem el néhány népszerű regényíró dicsekvését sem (elsősorban a néhai Jacqueline Susannra gondolok, noha persze nem ő az egyetlen), miszerint az ő sikerük titka az irodalmi kiválóság – a közönség megérti az ő nagyságukat, amire a faszari, féltékeny irodalmi körök nem képesek. Ez az ötlet nevetséges, a hiúság és a belső bizonytalanság gerjeszti.

Mindent összevéve a könyvek vásárlóit nem érdeklik a regény irodalmi érdemei; egy jó sztorit akarnak venni, amelyet magukkal vihetnek a repülőgépre, valamit, ami először elbűvöl, azután magával sodor, és ráveszi őket, hogy tovább forgassák a lapokat. Azt hiszem, ez olyankor esik meg, amikor az olvasó fölismeri a történetben szereplő embereket, a viselkedésüket, a környezetüket és a

9 Kirby McCaulay, az első valódi ügynököm szokta volt idézni e kérdésben Alfred Bester sci-fi írót (Célom a csillagos

ég, Az összezúzott ember). „A könyv a főnök”, mondta Alfie olyan hangsúly-lyal, ami jelezte, ezzel le is zárta a témát.

beszédüket. Ha a leírtak erősen visszhangozzák a saját életét, hiedelmeit, akkor hajlandó belefeledkezni a történetbe. Állítom, hogy ilyen kapcsolatot lehetetlen előre meghatározott módon, a piacot felmérve létrehozni, úgy, ahogy egy jó tippet fölhasználunk a bukinál.

A stílus utánzása teljesen tiszteletreméltó módszer kezdő író számára (nem is lehet elkerülni; az utánzás jelzi az író fejlődésének újabb szakaszát), de senki sem képes utánozni egy író közeledését egy adott témához, nem számít, milyen egyszerűnek látszik, amit a szerző csinál. Más szóval, az ember egy könyvvel nem célozhat úgy, mint egy cirkálórakétával… Azok, akik elhatározzák, hogy vagyont keresnek John Grisham vagy Tom Clancy utánzásával, rendszerint csupán halvány másolatokat hoznak létre, mert a szókincs nem azonos az érzéssel, és a cselekmény bonyolítása fényévekre van a szív és a lélek igazságától. Ha egy regény borítóján az olvassa, hogy „(John Grisham/Patricia Cornwell/Mary Higgins Clark/ Dean Koontz) nyomán”, akkor tudni kell, hogy ilyen túlbonyolított (és valószínűleg unalmas) utánzattal van dolga.

Írjon, amiről akar, azután itassa át élettel, tegye azzal egyedivé, hogy átszűri rajta azt, amit ön tud az életről, a barátságról, a kapcsolatokról, a szexről és a munkáról. Különösen a munkáról. Az emberek szeretnek a munkáról olvasni. Isten tudja, miért, de szeretnek. Ha ön olyan vízvezeték-szerelő, aki szereti a sci-fit, akkor igen jól fogadja azt a regényt, amely egy vízvezeték-szerelőt szerepeltet egy űrhajó fedélzetén vagy egy idegen bolygón. Nevetségesen hangzik? Néhai Clifford D. Simák írt egy ehhez hasonló, Cosmic Engineers című regényt. Fantasztikus olvasmány. Csupán nem szabad elfelejtenie, hogy egészen más előadni azt, amit ismer, vagy fölhasználni egy történet gazdagítására. Az utóbbi jó megoldás. Az előbbi nem.

Nézzük John Grisham regényét, A cég-et. Ebben a történetben egy fiatal ügyvéd felfedezi, hogy első állásában, amely túl jó ahhoz, hogy igaz legyen, a maffiának dolgozik. Izgalmas, magával ragadó, nyaktörő sebességgel száguldó történet A Cég, amelyből kismillió példányt adtak el. Ami láthatóan elbűvölte az olvasókat, az az ifjú ügyvéd erkölcsi dilemmája volt: rossz dolog a bűnözőknek dolgozni, de a hatalmas jövedelem viszont jó! Az ember Beemert vezethet, és ez még csak a kezdet!

Az olvasók élvezték az ügyvéd találékony kísérleteit, amelyekkel ki akart kerülni ebből a kutyaszorítóból. Lehet, hogy a legtöbb ember nem így viselkedne, és a deus ex machina elég hamisan cseng az utolsó ötven oldalon, viszont legtöbbünk így szeretne viselkedni. És talán nem szeretnénk a saját életünkben egy deus ex machinát !

Noha nem tudhatom biztosra, lefogadnám a kutyámba, hogy John Grisham sosem dolgozott a bűnözőknek. Mindez teljes mértékben kitaláció (márpedig a kitaláció az író legtisztább öröme). Valaha azonban fiatal ügyvéd volt, és láthatóan nem felejtette el akkori küzdelmeit. Nem feledte a különböző gazdasági csapdákat, mézesmadzagokat sem, amelyek annyira megnehezítik a vállalati jogtanácsos életét. Ellenpontként Grisham egyszerű humort használ, és sose forgatja kenetesen a szemét. A világot a darwini küzdelem dzsungeléként írja le, ahol a ragadozók elegáns öltönyt viselnek. És – ez a legjobb az egészben – ezt a világot lehetetlen nem elhinni. Grisham ott volt, kikémlelte a vidéket, az ellenség hadállásait, és visszajött, hogy jelentést tegyen. Elmondta az igazságot arról, amit tudott, és semmit nem tett hozzá, megérdemli minden dollárját, amelyet A cég-gel keresett.

A kritikusok, akik lebecsülik A cég-et és Grisham későbbi könyveit, mondván, szegényesen ír, és saját állításuk szerint meghökkenti őket a siker, vagy hazudnak, vagy szándékosan értetlenkednek, hiszen az ok szembeötlő és nyilvánvaló. Grisham kitalált története szilárdan az általa ismert, személyesen átélt valóságon alapul, írásában feltétlenül (már-már naivan) őszinte. Az eredmény egy olyan könyv, amely – papírfigurákkal vagy sem, erről lehet vitatkozni – bátor és egyedülállóan meggyőző. Ha ön kezdő író, jobban teszi, ha nem utánozza Grisham „ügyvéd a pácban” témáját, viszont versenyre kel vele nyíltságban, és abban, hogy képtelen mást leírni az igazságon kívül.

John Grisham természetesen ismeri az ügyvédeket. Amit viszont ön tud, az más módon önt teszi egyedivé. Ne habozzon. Térképezze föl az ellenség hadállásait, térjen vissza, és mondjon el nekünk mindent, amit csak megtudott. És ne felejtse el, hogy vízvezeték-szerelők az űrben nem is jelentenek rossz kezdést.

5

Az én nézetem szerint a novellák és regények három részből állnak: elbeszélésből, amely a történetet A pontból Β ponton át Ζ pontba viszi; leírásból, amely az olvasó számára megteremti az érzékelhető valóságot; és párbeszédből, amely a beszéd eszközével élővé varázsolja az alakokat.

Csodálkozhatnak, hogy hol marad a cselekmény? A válasz – legalábbis az enyém – úgy hangzik, hogy sehol. Meg sem próbálom meggyőzni önöket, hogy sohasem foglalkozom a cselekménnyel, mint ahogy arról sem igyekszem meggyőzni önöket, hogy sohasem hazudok, de mindkettőt olyan ritkán teszem, amennyire lehetséges. Két okból nem bízom a cselekményben: először is, mert a saját életünk nagyobbrészt különösebb cselekmény nélkül zajlik, még akkor is, ha hozzátesszük ésszerű elővigyázatossági intézkedéseinket és gondosan kidolgozott terveinket; másodszor, mert hiszek abban, hogy a cselekmény szövése és a valódi alkotás spontaneitása nem férnek össze. Legjobb, ha olyan világosan fogalmazok, amennyire tudok: én tulajdonképpen abban hiszek, hogy a történetek magukat írják. Az író dolga az, hogy lehetőséget adjon nekik a növekedésre (és természetesen, hogy lejegyezze őket). Ha így nézik a dolgot (vagy legalábbis megpróbálkoznak vele), akkor gördülékenyen együttműködhetünk. Bár az se baj, ha úgy döntenek, hogy bolond vagyok. Nem önök lesznek az elsők.

Amikor a The New Yorker interjút készített velem, azt mondtam a riporternek (Mark Singernek), hogy a történetek ugyanolyan leletek, mint a kövületek a földben, ő pedig azt válaszolta, hogy nem hisz nekem. Azt feleltem, hogy ez rendben van, amíg elhiszi, hogy én viszont hiszek benne. Márpedig én hiszek. A történetek nem szuvenír trikók vagy játékok. A történetek leletek, egy fölfedezetlen, létezés előtti világból. Az író dolga, hogy a szerszámosládát használva kiássa a földből, olyan érintetlenül, amennyire lehetséges. Néha a megtalált kövület aprócska: tengeri kagyló héja. Máskor hatalmas, egy Tyrannosaurus Rex irdatlan bordái, tépőfogai. De legyen rövid novella vagy ezeroldalas regényóriás, az ásatás technikája alapvetően ugyanaz.

Nem számít, milyen jó az ember, nem számít, mennyi a gyakorlata, valószínűleg lehetetlen kiásnia az egész kövületet néhány csorbulás és törés nélkül. Ahhoz, hogy a zömét ki lehessen ásni, az ásót hamarosan finomabb eszközökre lehet cserélni: légvezetékre, lapátkára, talán még fogkefére is. A cselekmény sokkal erőteljesebb eszköz, az az író légkalapácsa. Nem vitás, a kövületet ki lehet szabadítani a kemény aljkőzetből légkalapáccsal, de önök éppúgy tudják, mint én, hogy a légkalapács legalább annyi dolgot összetör, mint amennyit kiszabadít. Ügyetlen, mechanikus, érzéketlen eszköz. Azt gondolom, hogy a cselekmény az utolsó eszköz a jó írónál, és az első a tökfejnél. Az a történet, amelyet a cselekmény segítségével gyártanak, mesterkélt és erőltetett.

Én sokkal inkább az intuícióra támaszkodom, ezt pedig azért tehetem, mert a könyveim rendszerint sokkal inkább a helyzeteken alapulnak, mint a történeten. Némelyik ötlet, amelyekre ezek a könyvek épülnek, bonyolultabb a többi ötletnél, de a legtöbbször olyan egyszerűek, mint egy üzlet kirakata, vagy egy viaszból készült dioráma. Szükségem van alakok csoportjára (talán csak kettőre; talán egy is elég), valamilyen kellemetlen helyzetre, azután pedig figyelem őket, ahogy igyekeznek szabadulni belőle. Nem az a dolgom, hogy segítsek nekik, vagy hogy a biztonság felé tereljem őket – az ilyesféle munkához a cselekmény légkalapácsára lenne szükség –, hanem az, hogy figyeljem, azután pedig leírjam az eseményeket.

Az első a helyzet. Ezután jönnek az alakok: eleinte laposak, kialakulatlanok. Amikor ezek már rögzültek az elmémben, akkor nekilátok az elbeszélésnek. Gyakran van elképzelésem arról, hogy mi következik, de sohasem követelem meg, hogy az alakok úgy cselekedjenek, ahogy az nekem megfelel. Éppen ellenkezőleg, azt várom tőlük, hogy úgy tegyenek, ahogy az nekik megfelel. Bizonyos esetekben az történik, amit elképzeltem. Mindazonáltal legtöbbször olyasmi lesz a végeredmény, amire sosem gondoltam volna. Rejtélyes történeteknél ez nagyszerű. Végtére is nem csupán a regény alkotója, de első olvasója is vagyok. És ha én sem sejtem pontosan, hogy a nyavalyás hogyan végződik, holott a fejemben vannak az eljövendő események, akkor elég biztos lehetek benne, hogy meg tudom tartani az olvasó lappergető izgalmát. Egyáltalán, miért izgassam magam a vég miatt? Miért lennék ilyen mániákus dirigáló? Előbb-utóbb minden történet eljut valahova.

A 80-as évek elején a feleségemmel Londonba mentünk egy kombinált üzleti/turista útra. Elaludtam a gépen, és egy népszerű íróról álmodtam (aki vagy én voltam, vagy nem, de holtbiztos, hogy nem lehetett James Caan), aki egyik rajongójának fogságába esik egy isten háta mögötti tanyán. A rajongó egy nő, akin a magányban elhatalmasodik a paranoia. A pajtában állatokat tart, közöttük Tortúrát, kedvenc disznaját, amely az író legnépszerűbb szoftpornó regénysorozatának főhőséről kapta a nevét. Ébredés után az maradt meg legtisztábban bennem, amit a nő mondott a hátsó hálószobában raboskodó, törött lábú írónak. Leírtam az American Airlines egyik szalvétájára, hogy ne felejtsem el, azután zsebre vágtam. Valahol elhagytam, de a lényegét képes vagyok felidézni:

Komolyan beszél, de sohasem néz az ember szemébe. Nagydarab, tömör debella; egy folytonossági hiány. (Bármit jelentsen is ez; ne felejtsék el, akkor ébredtem.) „Nem vicceltem, amikor a malacomat

Tortúrának neveztem el, de nem ám, uram. Kérem, ne is gondoljon ilyesmit. Nem, egy rajongó szeretetével tettem, és ez a legtisztább szeretet. Vegye bóknak.”

Tabby és én a londoni Brown's Hotelben szálltunk meg. Az első éjszaka képtelen voltam elaludni. Részben attól, ami úgy hangzott, mintha három kislány tornázna a pontosan fölöttünk levő szobában, szerepet játszott benne a repülés utóhatása, de leginkább az nem hagyott nyugodni, amit arra a szalvétára írtam. Úgy véltem, ki lehetne bontani belőle egy egészen kitűnő történetet, ami legalább annyira mulatságos és szatirikus, mint amennyire rémítő. Úgy véltem, túl jó ahhoz, hogy ne írjam meg.

Fölkeltem, lementem, és megkérdeztem a portást, nincs-e valahol egy nyugodt hely, ahol írhatnék kis ideig. Egy nagyszerű íróasztalhoz vezetett, amely az első emeleti lépcsőfordulóban állt. Jogos büszkeséggel mesélte, hogy ez itt Rudyard Kipling íróasztala. Ettől a felvilágosítástól kicsit megilletődtem, de a hely nyugodt volt, és az íróasztal is egészen hívogatónak tűnt, már csak azért is, mert sima cseresznyefa lapjának területe legalább egy hektárra rúgott. Egyik csésze teát a másik után hajtottam fel (amikor írok, literszám vedelem… ha éppen nem sörözök), és egy gyorsíró füzet tizenhat oldalát töltöttem meg. Szeretek kézzel írni, csak az vele a gond, hogy mikor begyorsulok, képtelen vagyok lépést tartani a fejemben megformálódó szöveggel.

Amikor végeztem, lementem az előcsarnokba, meg akartam köszönni a portásnak, hogy odaengedett Mr. Kipling szépséges íróasztalához. – Örülök, hogy jól érezte magát – felelte. Ködös, múltidéző mosoly jelent meg az arcán, mintha személyesen ismerte volna az írót. – Kipling annál halt meg. Agyvérzés. Írás közben.

Fölmentem, hogy aludjak néhány órát, közben arra gondoltam, milyen gyakran jutunk olyan értesülésekhez, amelyekre tulajdonképpen nincs is szükségünk.

A történetnek, amely körülbelül harmincezer szavas novellának indult, az volt a munkacíme, hogy „Az Annie Wilkes-kötet”. Amikor leültem Mr. Kipling gyönyörű íróasztalához, az alaphelyzet – sebesült író, őrült rajongó – már készen állt az agyamban. Maga a történet még nem létezett (na jó, létezett, de csak mint egy – tizenhat kézzel írt oldal híján – föld alá temetett lelet), de a munka kezdetekor nem föltétlenül kell ismerni a történetet. Megtaláltam a kövületet; tudtam, hogy a többi már csak az óvatos ásáson múlik.

Úgy sejtem, hogy ami nálam működött, az ugyanúgy működik önöknél is. Ha önöket rabságában tartja (vagy megfélemlíti) a cselekményvázlat zsarnoksága, vagy a notesz, amely tele van „alakvázlatokkal”, akkor fölszabadítom önöket. Legalábbis olyasmi felé terelem a gondolkodásukat, ami sokkal érdekesebb, mint a Cselekmény Fölvázolása.

(Mulatságos mellékszál: a Cselekmény Fölvázolását a múlt század húszas éveiben leginkább a népszerű írócska, Edgar Wallace pártolta. Föltalált – és szabadalmaztatott – egy készüléket, amelyet Edgar Wallace Cselekmény keréknek nevezett el. Ha valaki megakadt a cselekményben, vagy sürgősen szüksége volt egy meglepő fordulatra, egyszerűen megpörgette a Cselekménykereket, és leolvasta, ami az ablakban megjelent: váratlan érkezés, netán a Hősnő bevallja szerelmét. A kütyüt úgy vitték, mint a cukrot.)

Mikor végeztem a munkámmal a Brown's Hotelben, amelynek végén Paul Sheldon Annie Wilkes foglyaként tér magához, úgy gondoltam, tudom, hogy mi fog történni. Annie követeli majd, hogy Paul kizárólag neki írjon egy új regényt kedvenc alakjáról, Tortúra Chastainról. Paul először húzódozik, aztán természetesen beleegyezik (úgy vélem, egy őrült ápolónő elég jó rábeszélő készséggel bírhat). Annie közli, hogy a terv érdekében föláldozza szeretett malacát, Tortúrát is. A Tortúra visszatérése, mondja az írónak, egyetlenegy példányban fog létezni: kézzel írottan, malacbőrbe kötve!

Itt félbeszakad a történet, és hat-nyolc hónap múlva térünk vissza Annie távoli, coloradói menedékébe, hogy tanúi legyünk a meghökkentő végnek.

Paul sehol, betegszobáját Tortúra Chastain szentélyévé alakították, de Tortúra, a malac sem tűnt el: derűsen röfög óljában a pajta mellett. A „Tortúra szoba” falait ellepik a könyvborítók, a Tortúra film standfotói, Paul Sheldon képei, köztük esetleg egy újság szalagcíme: A HÍRES REGÉNYÍRÓ MÉG MINDIG NEM KERÜLT ELŐ. A szoba közepén, fényszórókkal megvilágítva, egyetlen könyv hever egy (Mr. Kipling tiszteletére természetesen cseresznyefa) asztalkán. Ez Tortúra visszatérése, Annie Wilkes kiadásában. A kötés gyönyörű, s annak is kell lennie, hiszen Paul Sheldon bőréből készült. És maga Paul hova lett? A csontjai talán a pajta alatt vannak eltemetve, de a zamatosabb részeket feltételezhetően a disznó ette meg.

Nem rossz, és egész jó sztori lett volna (noha regénynek nem megfelelőt senki nem szereti, ha

háromszáz oldalon keresztül szurkol egy pofának csak azért, hogy kiderüljön, miszerint a tizenhatodik és a tizenhetedik fejezet között megette egy disznó), de a dolgok nem így alakultak. Paul Sheldonról kiderült, hogy sokkal találékonyabb, mint kezdetben gondoltam; iparkodásával, ahogy Seherezádét játszva próbálja megmenteni az életét, lehetőséget adott nekem, hogy elmondjak egyet-mást az írás megváltó erejéről, amelyet régen éreztem, de sohasem fogalmaztam meg. Annie ugyancsak sokkal összetettebb egyéniségnek bizonyult, mint ahogy először elképzeltem, igazán jó szórakozás volt írni róla. Itt egy nő, aki nem bírja a durva beszédet, ugyanakkor semmiféle lelkifurdalása nincs, amikor kedvenc írójának levágja a lábát egy szökési kísérlet után. Végül úgy éreztem, Annie legalább annyira szánandó, mint amennyire ijesztő alak. Egyetlen részlet vagy esemény sem keletkezett a cselekményből, maguktól nőttek ki az alaphelyzetből, ahogy a földbe zárt lelet fokozatosan kibukkan a felszínre. Az egészet mosolyogva írtam. Egy olyan korszakban, amikor általában beteg voltam a szesztől és a drogoktól, ezzel a munkával igazán jól szórakoztam. A Bilincsben és a Tom Gordon, segíts! ugyancsak tisztán a helyzetre épülnek. Ha a Tortúra alapja a „két szereplő egy házban”, akkor a Bilincsben „egy asszony a hálószobában”, a Tom Gordon… pedig „egy gyerek eltévedt az erdőben”. Ahogy említettem, írtam én cselekményes regényeket is, mint a Nem jön szememre álom és A két Rose, de az eredmény nem különösebben lelkesítő. Ezek (bármennyire utálom is elismerni) merev regények, látszik rajtuk a túlságos igyekezet. Az egyetlen cselekményre felfűzött regényem, amelyet igazán kedvelek, A holtsáv (őszintén bevallom, hogy ezt viszont nagyon szeretem). Az egyetlen könyvem, amely látszólag cselekményre épül – a Tóparti kísértetek – valójában egy helyzeten alapul: „megözvegyült író egy kísértetjárta házban”. A Tóparti kísértetek háttértörténete kellemesen gótikus (legalábbis én így gondolom) és nagyon összetett, de a részleteket nem agyaltam ki előre. Magától alakult ki a TR-90 története, és az, hogy mivel is foglalkozott az elözvegyült Mike Noonan felesége életének utolsó nyarán, mert mindezek a kövület részei voltak.

Ha a helyzet elég erőteljes, fölöslegessé teszi a cselekmény kérdését, ami nekem nagyon megfelel. A legérdekesebb helyzeteket rendszerint ki lehet fejezni a mi van, ha kérdéssel:

Mi van, ha vámpírok szállnak meg egy New England-i városkát? (Borzalmak városa) Mi van, ha egy rendőr egy eldugott nevadai kisvárosban megőrül, és megöl mindenkit, aki a szeme

elé kerül? (Rémület a sivatagban) Mi van, ha egy takarítónőt, aki megúszta, hogy vádat emeljenek ellene egy elkövetett gyilkosság (a

saját férjének megölése) miatt, meggyanúsítanak egy másik gyilkossággal (a munkaadójáéval), amit nem ő követett el? (Dolores)

Mi van, ha egy fiatal anyát a fiával együtt csapdába ejt egy elromlott autóban egy veszett kutya? (Cujo)

Ezek a helyzetek eszembe jutottak zuhanyozás, vezetés, séta közben, és mindegyikből könyv lett. Egyik esetben sem volt cselekményszál, egyetlen följegyzést sem firkantottam egyetlen papírlapra sem, noha némelyik történet (a Dolores például) csaknem olyan bonyolult, mint a rejtélyes gyilkossági esetek. Mindazonáltal kérem, ne felejtsék el, hogy óriási különbség van a történet és a meseszövés között. A történet tiszteletre méltó, megbízható; a meseszövés megbízhatatlan, legjobb házi őrizetben tartani.

Természetesen a fentiekben zanzásított regények mindegyike csiszolódott, éleik legömbölyödtek a szerkesztésben, de a legtöbb elem kezdettől fogva létezett. „A vágásban ott kell lennie a filmnek”, mondta egyszer Paul Hirsch. Ugyanez igaz a könyvekre is. Azt hiszem, átírással ritkán javíthatunk a zavarosságon vagy az unalmas történeten.

Ez itt nem szöveggyűjtemény, így nincs benne sok példa, de most szeretnék előhozakodni eggyel, arra az esetre, ha netán úgy éreznék, ez az egész fejtegetés arról, hogy a helyzet pótolja a cselekményt, nem egyéb gőzös halandzsánál. Bemutatom önöknek a leletet a lelőhelyen. Az önök dolga, hogy írjanak öthat oldal, bonyodalom nélküli elbeszélést erről a leletről. Más szóval, azt szeretném, ha kiásnák a csontokat, és megnéznék, hogyan festenek. Úgy vélem, talán meglepetést is, örömet is szerez önöknek az eredmény. Készen állnak? Akkor rajta.

Mindenkinek ismerősek a most következő történet részletei: kisebb-nagyobb változtatásokkal szinte hetente felbukkannak hasonlók a nagyvárosi újságok bűnügyi rovataiban. Egy nő – nevezzük Jane-nek – férjhez megy egy ragyogó, szellemes férfihoz, akiben valósággal lüktet a szexualitás. Nevezzük a hapsit Dicknek. Sajnos Dicknek megvan a maga sötét oldala. Lobbanékony, pukkancs, még az is meglehet (kiderül abból, ahogy beszél és cselekszik), hogy paranoiás. Jane nagyon igyekszik szemet hunyni Dick hibái fölött, és megőrizni a házasság működőképességét (hogy miért, majd arra is

rá fognak jönni; színpadra lép, és elmondja ő maga). Születik egy gyerekük, és egy darabig mintha jobban mennének a dolgok. Azután, amikor a kislány hároméves lesz, újra kezdődik a bántalmazás, a féltékeny kirohanások. A bántalmazás kezdetben inkább szóbeli, azután fizikai. Dick meg van győződve róla, hogy Jane lefekszik valakivel, talán valamelyik munkatársával. Van ebben valami különleges? Nem tudom, de nem is érdekel. Dick végül akár el is mondhatja önöknek, kit gyanúsít. Ha pedig megteszi, akkor mind tudni fogjuk, ugyebár.

Végül a szegény Jane nem bírja tovább. Elválik ettől a seggfejtől, és csak a leánykájával, Kis Nell-lel törődik. Dick követni kezdi. Jane megszerzi a távoltartó határozatot, ami legalább olyan hasznos dolog, mint a paraplé a hurrikánban, ahogy azt bármely bántalmazott asszony tanúsíthatja. Végül egy összetűzés után, amelyet önök vibráló, rémítő részletekkel fognak leírni, Seggfej Richárdot lecsukják, börtönbe kerül. Mindez csupán háttér. Hogy hogyan dolgozzák ki – és mennyit dolgoznak rajta –, az önökön múlik. Mindenesetre ez még nem az alaphelyzet. Az csak ezután következik.

Egy napon, nem sokkal azután, hogy Dick a városi börtönbe kerül, Jane elmegy a Kis Nellért az óvodába, és elviszi egy barátja házába, születésnapi zsúrra. Ezután hazamegy, ahol az oly ritka nyugalom és béke két-három órányi szigete várja. Talán arra gondol, hogy szundít egyet. Házba megy haza, noha fiatal dolgozó nő, mert a helyzet házat követel. Hogy hogyan szerezte a házat, és miképpen sikerült ehhez a szabad délutánhoz jutnia, ez csupa olyan részlet, amelyet önöknek kell kidolgozniuk. Csinosan bonyolítja a cselekményt, ha sikerül jó okokkal előhozakodniuk (a ház talán Jane szüleié volt; talán otthonülő; talán egészen más az ok).

Ahogy belép, valami megszólal a tudatalattijában, ami kínos érzéseket kelt benne. Képtelen rájönni, mi a baj, azt mondja magának, csak az idegei rendetlenkednek, némi utóhatásaként annak a pokolnak, amelyet Mr. Lángész társaságában töltött. Mi másról lehetne szó? Végtére is, Dick lakat alatt van.

Úgy dönt, hogy mielőtt lefeküdne szundikálni, megiszik egy csésze herbateát, és megnézi a híreket. (Fel tudják később használni a tűzhelyen rotyogó vizet? Talán, talán.) A háromórás hírek fő szenzációja megdöbbentő: aznap reggel három ember szökött meg a városi börtönből, menekülés közben egy őrt is megöltek. A három rosszfiúból kettőt szinte azonnal elkaptak, de a harmadik még szabadlábon van. A rabokat nem nevezik meg (legalábbis ebben a híradóban), de Jane, üres házában ülve (amit önök most hihetően el fognak magyarázni), a kétség legcsekélyebb árnya nélkül tudja, hogy a szökésben levő fegyenc nem más, mint Dick. Onnan tudja, mert végre azonosította, mi okozta kínos érzését az előszobában. A Vitális hajszesz enyhe, és egyre gyengülő szaga. Ez Dick hajszesze. Jane ül a székében, az izmai elernyednek rémületében, képtelen fölállni. És miközben hallja, amint Dick lefelé jön a lépcsőn, azt gondolja: csak Dick módolhatta ki, hogy még a börtönben is hozzájusson a hajszeszhez. Föl kéne állnia, menekülnie kellene, de meg sem tud mozdulni…

Jó kis sztori, ugye? Én annak gondolom, noha nem igazán egyedi. Ahogy már említettem, bármilyen szomorú, minden héten talál az ember az újságban efféle híreket: ELTÁVOLÍTOTT FÉRJ MEGVERTE (VAGY MEGGYILKOLTA) VOLT FELESÉGÉT. Amit én ebben az írásgyakorlatban kérek önöktől, az az, hogy mielőtt nekilátnának a történet kidolgozásának, cseréljék föl a pozitív és negatív szereplők nemét – más szóval, a volt feleség üldözze férjét (esetleg a börtön helyett egy elmegyógyintézetből szökjön meg), és a férj legyen az áldozat. Cselekményvázlat nélkül meséljék el, hagyják, hogy a helyzet váratlan megfordítása vezesse önöket. Előre megmondhatom, minden gond nélkül sikerülni fog… ha az alakok beszédében és viselkedésében őszinték lesznek. Az igazmondás számos stilisztikai hibáért kárpótolhat, ahogy olyan íróknál láthatjuk, mint Theodore Dreiser és Ayn Rand, de a hazugság a legnagyobb, a jóvátehetetlen hiba. Semmi kétség, a hazugoknak áll a világ, de csak a dolgok felszínén; a valódi alkotás őserdejében, ahol az embernek egyenként kell kilőnie minden átkozott szót, ott már soha. Ha ön hazudni kezd arról, hogy mit tud és érez, amikor odalent van, akkor minden szétesik.

Ha végzett a munkával, küldjön nekem egy mailt a www.stephenking.com címre, és mesélje el, milyen eredménnyel járt. Nem ígérhetem, hogy minden egyes levélre válaszolok, de azt igen, hogy nagy érdeklődéssel fogom elolvasni a kalandjait. Kíváncsi vagyok, miféle kövületet sikerül kiásnia, és mennyire lesz ép, mire előkerül a földből.

6

A leírás az, ami az olvasót a történet szenzorikus résztvevőjévé teszi. A jó leírás tanult képesség, ez

az egyik alapvető oka, hogy miért nem jár sikerrel az, aki nem ír és nem olvas sokat. Nemcsak arról van szó, hogy hogyan, de arról is, hogy mennyit. Az olvasás segít megválaszolni a mennyi kérdését, és néhány ívnyi írás utat mutat a hogyanra. Tanulni csak gyakorlással lehet.

A leírás azzal kezdődik, hogy érzékelhetővé teszi azt, amit meg akar ismertetni az olvasóval, és azzal ér véget, hogy a papírlapokra átülteti azt a képet, amelyet az elméjében lát. Ez korántsem könnyű. Mint említettem, mindnyájan hallottuk már, mikor valaki azt mondja: „Apám, ez olyan nagyszerű (vagy borzalmas/különös/vicces) volt… egyszerűen le sem tudom írni!” Ha sikeres író akar lenni, akkor képesnek kell lennie erre, méghozzá olyan módon, hogy az olvasó megborzongjon a ráismeréstől. Ha erre képes, akkor kifizetődik a robotolás, és méltán. Hanem, akkor be fog gyűjteni egy csomó elutasítást, és talán fel fogja fedezni a tévéreklámok elbűvölő világát.

A rövid leírás zavarba hozza és rövidlátóvá teszi az olvasót. A túl hosszú a részletek és képek alá temeti. A trükk abban áll, hogy meg kell találni az arany középutat. Az is fontos, hogy tudjuk, mi az, amit leírunk, és mit hagyunk el, miközben a fő feladattal, vagyis a történet elmondásával foglalkozunk.

Nem különösebben lelkesedem azért, hogy kimerítő részletességgel írjam le azoknak az embereknek a külső tulajdonságait, akik a történetben szerepelnek, sem azt, mit viselnek (a ruhák leltárát különösen bosszantónak találom; ha ruhák leírására vagyok kíváncsi, akkor megnézek egy katalógust). Nem sok olyan esetre emlékszem, amikor úgy éreztem, le kell írnom a történetemben szereplő emberek viseletét; inkább hagyom, hogy az olvasó teremtse meg az arcokat, az alakokat és a ruházatot is. Ha elmondom önöknek, hogy Carrie White-nak a gimnázium csipi-csirkéjének csúnya volt a bőrszíne és vacak a ruhatára, azt hiszem, a többit már maguk is el tudják képzelni. Semmi szükség, hogy leírjam valamennyi pattanását, elnyűtt szoknyáit. Végtére is mindannyian emlékszünk a vesztes iskolatársakra; ha leírom az enyémet, akkor befagyasztom az önökét, és veszítek valamit abból a kapcsolatból, amelyet létre akartam hozni önökkel. A leírás az író képzeletében indul, de az olvasóéban kell véget érnie. Ha ez sikerül, az író sokkal szerencsésebb, mint a filmrendező, aki csaknem mindig arra van ítélve, hogy túl sokat mutasson meg… tíz esetből kilencszer még a szörny hátán felhúzott cipzárt is.

Úgy vélem, a résztvevők fizikai leírásánál sokkal fontosabb a helyszín és a szerkezet, hogy az olvasó azt érezze, tényleg ott van. Azt viszont nem hiszem, hogy a fizikai leírás gyorsabban bemutatja a szereplőt. így hát, ha lehet, kíméljenek meg attól, hogy a hősnek éles, értelmes kék szeme és határozott, előremeredő álla van; hasonlóképpen nem kell a hősnő kiugró arccsontja sem. Az ilyesmi rossz technikára, lusta írásra utal, egyenértékű a fárasztó határozószavakkal.

Számomra a jó leírás rendszerint néhány jól megválasztott részletből áll, amelyek mindent pótolnak.

Legtöbb esetben ezek azok a részletek, amelyek az embernek először az eszébe jutnak. Bizonyosan érdemes ezekkel kezdeni. Ha később úgy döntene, hogy változtatni, hozzátenni vagy elvenni kíván belőlük, megteheti: erre való az átírás. De azt hiszem, az esetek többségében rá fog jönni, hogy az elsőnek megjelenő részletek a legigazabbak és a legjobbak. Ne felejtse el (és amikor kételkedni kezd, jobb, ha újra és újra átolvassa az írását), ugyanolyan könnyű túlírni, mint túl keveset írni. Valószínűleg még könnyebb.

New Yorkban az egyik kedvenc éttermem a Palm Too pecsenyéző a Második sugárúton. Ha úgy határozok, hogy egy jelenet ott fog játszódni, akkor bizonyosan azt írom le, amit tudok, amit láttam számos ott-tartózkodásom alkalmával. Mielőtt nekilátnék a leírásnak, szükségem van egy pillanatra, hogy felidézzem a helyet: felvázolom az emlékezetemben, végignézem lelki szememmel, amely annál élesebben lát, minél gyakrabban használom. Szellemi szemnek hívom, mert ez a kifejezés ismerős mindnyájunknak, de igazából valamennyi érzékemet meg akarom nyitni. Ez a szellemi kutatás rövid, de intenzív folyamat, hasonlatos a hipnotikus emlékezésre. És a valódi hipnózishoz hasonlóan, minél többször próbálkozunk vele, annál könnyebbé válik.

Amikor a Palm Too-t magam elé képzelem, az első négy dolog, ami eszembe jut: a) a sötétség a bárban és ezzel ellentétben a pult mögött az utcai lámpák fényét visszaverő tükör ragyogása; b) a padlóra szórt fűrészpor; c) a falakon lógó gúnyrajzok; d) a sülő hal és hús szaga.

Ha tovább gondolkodom, még több minden jut az eszembe (amire nem emlékszem, azt kitalálom, a felidézés során a tény és a képzelet összefonódik), de nincs szükség ennél többre. Végtére is nem a Tadzs Mahalt idézzük föl, és nem akarom eladni önöknek ezt a helyet. Egyébként arra sem árt emlékezni, hogy nem a díszlet az érdekes, hanem a történet, mindig csak a történet. Nem az a

dolgom (és az önöké sem), hogy a leírás sűrűjét bejárjam, csak azért, mert könnyű megtenni. Más a dolgunk.

Ha ezt nem felejtjük el, íme, egy részlet a leírásból, amelynek során az egyik szereplő a Palm Too-ba megy:

A taxi egy ragyogó nyári délutánon, háromnegyed négykor kanyarodott a Palm Too elé. Billy fizetett, kilépett a járdára, és gyorsan körbepillantott, Martint keresve. Sehol nem látta. Elégedetten bement.

A Második sugárút forró világossága után a Palm Too olyan sötét volt, mint egy barlang. A bárpult mögötti tükör átvett valamit a kinti vakító ragyogásból, és lidércesen villódzott a homályban. Billy egy pillanatig semmi mást nem látott, azután a szeme alkalmazkodott a sötétséghez. Néhány magányos vendég ült a pultnál. Mögöttük a főpincér beszélgetett a csapossal, a nyakkendője nem volt megkötve, az ingujját feltűrte, látszott szőrös csuklója. Billy észrevette, hogy a padlóra furészport szórtak, mintha a húszas évek valamelyik zugkocsmájában lennének, nem pedig egy ezredfordulós étteremben, ahol tilos a dohányzás, arról már nem is beszélve, hogy nem lehet a bagólevet a padlóra sercinteni. A falakon táncoló rajzok – politikus gengszterek, rég visszavonult vagy májzsugorban elhunyt újságírók, azonosíthatatlan hírességek pletykalapokban közölt karikatúrái – még mindig a mennyezetig elborították a falakat. A levegő sűrű volt a sült hús és a hagyma szagától. Minden olyan volt, mint régen.

A főpincér előrelépett. – Segíthetek, uram? Hatig nem szolgálunk föl vacsorát, de a bár… – Richie Martint keresem – mondta Billy. Billy megérkezése a taxival elbeszélés – akció, ha ez a szó jobban tetszik. Ami azután következik,

hogy belépett az étterem ajtaján, az szabályos leírás. Csaknem minden részletet leírtam, ami elsőnek az eszembe jutott, miután emlékeimben a Palm Too-ba kerültem, de néhány részletet hozzátettem. Azt hiszem, a két műszak között levő főpincér egész jó ödet; szeretem a megkötetlen nyakkendőt és a feltűrt kézelőt, amely látni engedi a szőrös csuklót. Akár egy fénykép. A hal szaga az egyetlen, ami hiányzik, mert a hagymáé erősebb.

A történethez egy rövid elbeszélő résszel (a főpincér színre lép), majd a párbeszéddel térünk vissza. Mostanra tisztán látjuk a helyszínt. Számos részletet tehettem volnamég hozzá: azt, hogy a helyiség keskeny, hogy a hangszórókból Tony Bennett zenéje szól, hogy a pénztárra a Yankees öntapadóját ragasztották – de minek? Díszletezésnél és mindenféle leírásnál egy fogás is ér annyit, mint egy lakoma. Azt akartuk tudni, vajon Billy megtalálja-e Richie Martint, erről szól a történet, amelynek az elolvasásáért huszonnégy zöldhasút fizettünk. Az étterem további részletezése lelassítaná a történet haladását, talán annyira felbosszantana minket, hogy megtörne a varázslat, amelyet a jó elbeszélés gerjeszt. Számos esetben, amikor az olvasó félretesz egy történetet, mert az „unalmas”, az unalmat az okozza, hogy az írót elbűvöli saját leíróképessége, és elveszíti szem elől a legfontosabbat, vagyis hogy a labdát mozgásban tartsa. Ha az olvasó többet akar tudni a Palm Too-ról, mint amennyit a fentiekben megtudott, akkor oda megy a legközelebbi alkalommal, amikor New Yorkban jár, vagy beszerez róla egy ismertetőt. Én máris elég tintát pazaroltam arra, hogy jelezzem, ez lesz történetem fő színtere. Ha ez nem derült ki, akkor néhány sorral megtoldom a leírást a következő vázlatban. Biztosan nem folytatom csak azért, mert jó a leírás; azért fizetnek, hogy jó legyen. Azért viszont nem fizetnek, hogy magamban gyönyörködjek.

Van közvetlen leírás („néhány magányos vendég ült a pultnál”), és egy kevéssé, vagy nem is olyan kevéssé költői leírás („A bárpult mögötti tükör… lidércesen villódzott a homályban”)· Mindkettő megfelelő, de leginkább a metaforikus részeket kedvelem. A hasonlat és a metafora az irodalom egyik fő gyönyörűsége: olvasni és írni egyaránt élvezet. Amikor nem céltalan, a hasonlatnak legalább annyira örülünk, mint mikor az idegenek tömegében egy régi barátra bukkanunk. Ha összehasonlítunk két dolgot, amelyek látszólag nincsenek kapcsolatban – egy étterem bárját és egy barlangot, egy tükröt és egy délibábot –, ez olykor hozzásegít, hogy Valami régi tárgyat új és eleven módon láthassunk.10 Még ha az eredmény csupán tisztánlátás és nem szépség, akkor is egyfajta csoda részese lesz író és olvasó. Lehet, ez a kijelentés kissé erős, én mégis hiszek benne.

Ha egy hasonlat vagy metafora nem működik, akkor az eredmény néha mulatságos, néha zavarba

10 Mindazonáltal a „sötét, mint egy barlang” nem valami nagy újdonság; bizonyosan hallottuk már korábban is. Az igazat

megvallva ez némi lustaságra utal, nem éppen közhely, de nincs is messze tőle.

ejtő. Nemrégiben olvastam ezt a mondatot egy megjelenés előtt álló regényben, amelyet inkább nem neveznék meg: „Közönyösen ült a tetem mellett, olyan türelmesen várta a halottkémet, mintha csak egy pulykás szendvicsre várakozott volna.” Ha van is itt kapcsolat, én nem vagyok képes fölfedezni. Ennélfogva becsuktam a könyvet anélkül, hogy tovább olvastam volna. Ha egy író tudja, mit csinál, akkor végig vele tartok. De ha nem… nos, az ötvenes éveimben járok, nincs rosszul megírt könyvekre pocsékolható időm.

A metaforikus nyelv egyik lehetséges csapdája a zen hasonlat. A legközönségesebb – ismétlem, ebbe a csapdába megint csak akkor esünk bele, ha nem olvasunk eleget – a közhelyes hasonlatok, metaforák és képek használata. Őrültként rohant, szép volt, mint a nyári nap, a hapsit elöntötte a pulykaméreg, Bob tigrisként harcolt… ne pocsékolják az időmet (vagy bárkiét) ilyen ostobaságokra. A szerző ilyenkor lustának vagy tudatlannak tűnik. Egyetlen leírás sem növeli túlzott mértékben az önök írói hírnevét.

Mellesleg, kedvenc hasonlataim a negyvenes-ötvenes évek kemény krimijeiből származnak, amelyek egyenes leszármazottai a filléres ponyvairodalomnak. Néhány kedvenc: „Sötétebb volt, mint egy kocsirakomány seggfej” (George V. Higgins) és „Rágyújtottam egy cigire, amelynek olyan íze volt, mint egy vízvezeték-szerelő kesztyűjének” (Raymond Chandler).

A jó leírás a tiszta látvánnyal kezdődik, és a világos írással végződik. Az ilyen friss képeket és egyszerű szavakat használ. Ε tekintetben a leckéimet Chandlerrel, Hammett-tel és Ross MacDonalddal kezdtem; még jobban tiszteltem a tömör, leíró nyelv erejét, amióta T. S. Eliotot (azok az óceán fenekét hasogató, töredezett karmok; azok a kávéskanalak), és William Carlos Williamst (fehér csirkék, vörös talicskák, szilvák a fagyasztóládában, olyan édesek, olyan hidegek) olvastam.

Az elbeszélő művészet egyéb formáihoz hasonlóan ezt a technikát is lehet tökéletesíteni gyakorlással, de a gyakorlás sosem teszi az embert tökéletessé. Miért is tenné? Mi öröm lenne abban? Minél jobban igyekszik valaki világosan és egyszerűen írni, annál jobban meg kell tanulnia az amerikai nyelvjárás bonyolultságát. Nagyon síkos, de mennyire; bizony, csakugyan megbízhatatlan. Miközben az elbeszélés művészetét gyakorolják, mindig tartsák észben: a dolguk az, hogy leírják, amit látnak, azután pedig folytatniuk kell a történetet.

7

Most beszéljünk egy keveset a dialógusról, amely programunk audiális része. A dialógussal határozhatják meg szereplőik hangját, alapvetően ez jellemzi alakjukat. Ennél többet csak az mond el az emberek milyenségéről, amit tesznek. A beszéd sikamlós: gyakran egészen másnak mutatja a beszélőt, olyannak, aminek az illető egyáltalán nincsen tudatában.

Tisztán elbeszéléssel is tudathatja velem, hogy főhőse, Mistuh Butts sohasem volt jó tanuló, nem is járt sokat iskolába, de ugyanezt sokkal elevenebben is képes közvetíteni, ha beszélteti… a jó irodalom alapszabályai közé tartozik, hogy sohase mondjunk el olyasmit, amit be is tudunk mutatni:

– Mit gondol? – kérdezte a fiú. Föl se nézve firkálgatott a porba. Egy labdát vagy bolygót rajzolt, de az is lehet, hogy csupán egy kör volt. – Gondolja, hogy a Föld a Nap körül kering, ahogy mondják?

– Nemtőm, mit mondanak – felelte Mistuh Butts. – Sose nem filóztam azon, hogy eztet vagy áztat mér mongyák, mer mind mást mond, amíg végül belefájdul az ember feje, és elveszti a vágyát.

– Milyen vágyát? – kérdezte a fiú. – Sose nem fejezed be a kérdezősködést! – kiáltotta Mistuh Butts. Kikapta a fiú kezéből az ágat, és

kettétörte. – Amikor a hasad megmongya, hogy ideje enni! Hacsak nem vagy beteg! És a népek még aztat mongyák, hogy én vagyok tudatlan!

– Ja, az étvágyat – mondta derűsen a fiú, és tovább rajzolgatott, ezúttal az ujjával. A jól megalkotott párbeszéd jelezni fogja, hogy egy szereplő okos vagy ostoba (Mistuh Butts nem

szükségszerűen gyengeelméjű, csak azért, mert nem ismeri az étvágy szót; egy kicsivel tovább kell figyelnünk, mielőtt kialakítjuk a véleményünket), becsületes vagy becstelen, mulatságos vagy komoly. A jó párbeszédet, amilyet George V. Higgins, Peter Straub vagy Graham Greene ír, élvezet olvasni, a rossz párbeszéd dögunalom.

Az írók nem egyforma tehetséggel írnak párbeszédet. A készséget lehet fokozni, de ahogy egyszer egy nagy férfiú (Clint Eastwood) mondta: „Az embernek ismernie kell a saját korlátait.” H. P. Lovecraft a rémmesék lángelméje volt, viszont borzalmas párbeszédeket írt. Úgy tűnik, ezzel tisztában is volt, mert a sok millió szó között, amelyet műveiben leírt, alig ötezer található párbeszédben. A

következő részben, amely a Colour Out of Space-ből című novellájából való, egy haldokló gazda írja le az idegeneket, akik behatoltak a kútjába. Ez kiválóan megmutatja, milyen problémákkal küzdött Lovecraft. Emberek nem beszélnek így, még a halálos ágyukon sem:

– Semmi… semmi… a szín… iget… hideg és nyirkos, mégis iget… a kútba tanyázott… láttam… olyasféle füst… mint a virágok a múlt tavasszal… a kút világított éccakánkint… mindnyáj okát elevenen… mindenbül kiszíja az életerőt… abba a kőbe… abba a kőbe gyühetett… megmérgezte az egész tanyát… nem tom, mit akarhat… az a gömbölyű micsoda, amit a tudósok kikapartak a köbül… és szétzúzták… ippeg olyan színű vót… pont ugyanolyan, mint a virágok és a növények… több lehetett belüllük… magok… magok… kicsíráztak… a héten vettem észre először… kiszíja az agyad, osztán beléd mászik… elíget… ollan helyrűl gyütt, ahun másképpen működnek a dogok… az egyik profszor mondta eztet…

És így tovább és így tovább, az információk gondosan megszerkesztett elliptikus kitörése. Nehéz pontosan megállapítani, mi a baj Lovecraft párbeszédeivel, azon túl, ami nyilvánvaló: mesterkélt és élettelen, színültig kukoricaprószával („ollan helyrűl gyütt, ahun másképpen működnek a dogok”). Amikor egy párbeszéd jó, azt tudjuk. Amikor rossz, azt is. Éppen úgy bántja a fület, mint egy rosszul hangolt hangszer.

A visszaemlékezések szerint sznob, ugyanakkor rendkívül félénk Lovecraft (tele volt faji előítéletekkel is, történeteiben hemzsegnek az ijesztő afrikaiak és az olyasfajta áskálódó zsidók, akiktől Oren bácsi rettegett négy-öt kori sör után), az a fajta író, aki sok kötetre rúgó levelezést hagyott hátra, de alig néhány emberrel tartott személyes kapcsolatot. Ha ma élne, valószínűleg a legtevékenyebb szereplője lenne az internetes csetszobáknak. A párbeszéd írása olyan képesség, amelyet az emberek úgy tanulnak meg a leginkább, ha szeretnek beszélni, és másokat is meghallgatnak. Különösen ez utóbbi fontos, hogy átvegyék a különböző csoportok kiejtését, a beszéd ütemét, a nyelvjárást. Az olyan magányos emberek, mint Lovecraft, gyakran rosszul írnak, vagy olyasvalakinek az óvatosságával, aki idegen nyelven fogalmaz.

Nem tudom, hogy az egyik mai regényíró, John Katzenbach magányos-e vagy sem, de a Hart háborúja című regénye tartalmaz néhány emlékezetesen pocsék párbeszédet. Katzenbach olyasfajta regényíró, aki megőrjíti az irodalom tanítóit, csodálatos mesemondó, akinek művészetét tönkreteszi az ismétlés (ez gyógyítható hiányosság) és a botiul (ez viszont aligha az). A Hart háborúja egy gyilkosság felderítésével foglalkozik, amelyet egy második világháborús hadifogolytáborban követtek el. Remek ötlet, csak éppen problematikussá válik Katzenbach kezében, amikor komolyan belemelegszik. íme, hogyan beszél Phillips Pryce repülőszázados a barátaival, közvetlenül az előtt, hogy a Stalag Luft 13-as tábor különítménye elvinné, nem azért, mintha haza akarnák engedni, ahogy állítják, hanem valószínűleg azért, hogy lelőjék az erdőben.

Pryce ismét megragadta Tommyt. – Tommy – suttogta –, ez nem véletlen egybeesés! Semmi sem az, aminek látszik! Áss mélyebbre! Mentsd meg őt, cimbora, mentsd meg őt! Most még inkább hiszek Scott ártatlanságában, mint valaha!… Most már magatokra maradtok, fiúk. És ne felejtsétek el, számítok rá, hogy túlélitek ezt! Életben maradtok! Történjék bármi!

A németek felé fordult. – Rendben, Hauptmann -mondta hirtelen elképesztően nyugodt határozottsággal. – Most már készen állok. Tegyen velem, amit akar.

Katzenbach vagy nem jött rá, hogy a parancsnok beszédének minden sora egy negyvenes évekbeli háborús film dialógusának sablonjait használja, vagy szándékosan alkalmazta őket, hogy fölélessze olvasóiban a sajnálatot, a szomorúságot és talán a nosztalgiát. Mindenesetre nem működik a dolog. Az egyetlen érzés, amit ez a szakasz felidéz, a türelmetlen hi-tetlenkedés. Az ember csodálkozik, hogy a szerkesztő miért nem látta ezt, vagy ha mégis, akkor mi tartotta vissza kék ceruzáját? Tekintve Katzenbach figyelemre méltó képességeit más területeken, ez a hiányossága csak megerősíti azt a hitemet, hogy a jó párbeszéd legalább annyira tehetség, mint mesterség kérdése.

Számos olyan író, aki jó párbeszédeket ír, egyszerűen jó hallással született, ahogy néhány zenész és énekes abszolút, vagy csaknem abszolút hallással jön a világra. íme, egy részlet Elmore Leonard Be Cool című regényéből. Ha összehasonlítják Lovecraft és Katzenbach fentebbi szakaszaival, mindenekelőtt azt vehetik észre, hogy itt egy őszinte párbeszédről van szó és nem dagályos monológról:

Chili… ismét fölnézett, amikor Tommy megszólalt: – Jól vagy? – Azt akarod tudni, hogyan boldogulok? – Mármint a munkával. Hogy megy? Tudom, sikered volt a Leofogása-val, nagyszerű, remek

film. Jó munka. De a folytatás – mi is a címe? – Kopj le. – Igen, ezzel az történt, hogy eltűnt, még mielőtt megnézhettem volna. – Igen, nem voltam túl lelkes, így a stúdió visszavonult. Kezdettől fogva elleneztem a

folytatást. De a pofa, aki a Towernél gondozza a produkciót, azt mondta, megcsinálják, velem vagy nélkülem. Azt gondoltam, jó, ha ki tudok hozni belőle egy rendes sztorit…

Két ember beszélget a Beverly Hillsen ebéd közben, és azonnal tudjuk, hogy mindketten színészek. Lehetnek kitalált alakok (de talán nem azok), mégis azonnal belefolynak Leonard történetébe; mi pedig tárt karokkal fogadjuk őket. Párbeszédük olyan valódi, hogy énünk egy része ugyanazt a bűntudatos örömet érzi, mint mindenki, ha véletlenül belehallgat mások érdekes beszélgetésébe. A jellemekről is kapunk vázlatot, noha csak halványát. Ez a rész a regény elején van (egészen pontosan a második oldalon), és Leonard öreg róka. Tudja, hogy nem kell mindent azonnal kitálalni. Mégis, nem tudunk meg valamit Tommy jelleméről, amikor biztosítja Chilit, hogy a Leo fogása nemcsak zajos siker, de jó film is?

Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy ilyen párbeszéd elképzelhető-e a valóságban, vagy csak egy eszményített életben, a hollywoodi színészekről, ebédekről, ügyekről kialakított közhelyes kép része. Elég világos kérdés, bár a válasz talán nem olyan egyszerű. Mégis, ezt a párbeszédet valódinak érzi a fülünk; legjobb formájában (és noha a Be Cool egészen szórakoztató írás, távolról sem tartozik Leonard legjobb művei közé) Elmore Leonard képes egyfajta utcai poézisra. Az ilyen párbeszédekhez szükséges tudás sokéves gyakorlatból ered; a művészet pedig a szorgalmasan dolgozó és jól szórakozó, teremtő képzelet gyümölcse.

A jó párbeszéd megírásánál, akárcsak az irodalmi művek más aspektusaiban, a kulcs az őszinteség. Ha az ember őszinte szavakat ad a hősei szájába, rá fog jönni, hogy alaposan kiszolgáltatta magát a kritikusoknak. Nincs hét, hogy ne kapnék legalább egy dühödt levelet (általában ennél többet szoktam), amelyben mosdatlan szájjal, bigottsággal, a homoszexuálisok iránti gyűlölettel, léhasággal vagy egyenesen pszichopátiával vádolnak. Az esetek zömében a feladók valamelyik párbeszédemen kapják föl a vizet. „Tűzzünk a francba Dodge-ból”, vagy „Nincs annyi gyapot errefelé, mint amennyi nigger”, vagy „Mit képzelsz, mit csinálsz, te kibaszott buzi?”

Anyám, Isten nyugtassa, nem helyeselte a trágárságot, az efféle beszédet úgy hívta: „a tudatlanok nyelve”. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy föl ne kiáltson: „Ó, a francba!”, ha odaégett a sült, vagy a szög helyett az ujjára ütött, amikor egy képet akart fölakasztani a falra. Ugyancsak nem tartóztatja meg magát senki, se keresztény, se pogány, hogy valami hasonlót (vagy még ennél is gorombábbat) ne mondjon, ha a kutya a szőnyegre hány, vagy a kocsi oldalát meghúzzák. Az igazságot ki kell mondani, mert nagyon sok múlik rajta; William Carlos Williams is majdnem ezt mondta, amikor arról a bizonyos vörös talicskáról írt. Lehet, hogy az Illedelmes Légiónak nem tetszik a szar szó, és lehet, hogy önöknek sem, de van, mikor nem lehet megkerülni. Nincs az a gyerek, aki azzal szaladna oda az anyjához, hogy a kishúga éppen most székelt bele a kádba. Feltételezem, mondhatja azt, hogy belenyomizott vagy -csokizott, de attól tartok, sokkal gyakrabban fordul elő a beleszart kifejezés (végtére is, kis bögrének nagy a füle).

Muszáj igazat mondani a párbeszédben, ha az ember el akarja érni azt a csengést és realizmust, amely a Hart háborúja-ból, legyen egyébként akármilyen jó történet, olyan sajnálatosan hiányzik – és ez érvényes egészen odáig, amit az emberek akkor mondanak, ha az ujjúkra csapnak a kalapáccsal. Ha az „Ó, a mindenit!”-tel helyettesítjük az „Ó, a francba!” kifejezést, csak azért, mert eszünkbe jut az Illedelmes Légió, akkor megszegjük író és olvasó kimondatlan szerződését, amelyben az író megígérte, hogy egy kitalált történet keretében az igazsághoz híven el fogja mondani, hogyan cselekednek és beszélnek az emberek.

Másrészt viszont, valamelyik regényalak (a főhős vénkisasszony nagynénje például) az „Ó, a francba!” helyett csakugyan mondhatja akár azt is, hogy „Ó, a mindenit!” Ha az író ismeri az alakot, tudni fogja, melyik kiáltás a helyes, mi pedig megtudunk a beszélőről valamit, ami élőbbé és érdekesebbé teszi. Hagyni kell, hogy minden alak kimondhassa, ami a szívét nyomja, akkor is, ha az Illedelmes Légió vagy a Keresztény Úriasszonyok Olvasóköre nem helyesli ezt. Másképp eljárni gyávaság és becstelenség. Higgyék el, a huszonegyedik század elejének Amerikájában nem az intellektuális gyáváknak való a regényírás. Sokféle cenzor létezik mifelénk, s bár nézeteik eltérnek, alapjában véve ugyanazt akarják, mégpedig, hogy az író ugyanúgy lássa a világot, ahogy ők… vagy legalább tartsa a pofáját arról, amit másképpen lát. Ok a status quo ügynökei. Nem szükségszerűen

rossz emberek, mégis veszedelmesek, ha ön történetesen az intellektuális szabadság híve. Nos, egyetértek az anyámmal: a trágárság és közönségesség a tudatlanok, az éktelenül szólók

nyelve. Illetve javarészt; mert akadnak kivételek, beleértve a harsány és életerős trágár aforizmákat. Több a

dolgom, mint féllábú embernek a seggberúgó versenyen; átbasznak, mint szart a palánkon; nem mindegy, hogy szarba csapsz, vagy csapba szarsz – ezek a mondatok és a hasonlók nem valók a szalonba, viszont ütősek és pe-netránsak. Vagy nézzük ezt a szakaszt Richard Dooling Brain Storm-jából, ahol a közönségesség költészetbe csap át:

A) kiállítási tárgy: Esetlen, önfejű hímvessző, barbár puncifaló, légyszarnyi tisztesség nélkül. Strigók strigója. Görhes, kukacforma éleny, fél szemmel kacsingató kígyó. Dölyfös török, aki fallikus mennydörgésként robban be a hús boltívei alá. Mohó korcs, aki árnyékot keres, sikamlós hasadékokat, tonhalszagú eksztázist, ahol megalhat…

Bár itt nincs párbeszéd, szeretnék egy másik szakaszt idézni Doolingtól, mert éppen az ellenkezőjéről szól: hogyan lehet csodálatos képet alkotni, egyetlen cseppnyi közönségesség és trágárság nélkül:

Meglovagolta a férfit, készen rá, hogy létrehozza a megfelelő portok kapcsolatát; hím és nő adapter készen állt, bemenet/kimenet, szerver/kliens, mester/szolga engedélyezve. Két minőségi biológiai gépezet felkészült, hogy összekapcsolja a modemkábeleket, és behatoljon egymás mellső processzoraiba.

Ha Henry James- vagy Jane Austen-féle pasas lennék, aki csak fícsúrokról vagy fúrt agyú egyetemi népségről ír, aligha használnék mocskos szavakat vagy közönséges kifejezéseket; akkor talán sose tiltanák ki a könyveimet Amerika iskolai könyvtáraiból, nem kapnék leveleket buzgó fundiktól, akik arról tájékoztatnak, hogy a pokol tüzén fogok égni, ahol még egy pohár vizet sem kapok a sok millió dolláromért. De nem efféle fickók között nőttem föl. Amerika alsó középosztályához tartozom, ők azok, akikről a legnagyobb őszinteséggel és tudással írhatok. Ott pedig a teringettét-nél sokkal gyakrabban mondják, hogy a francba, ha az ujjúkra csapnak a kalapáccsal, de én megbékéltem ezzel a ténnyel. Illetve soha nem is álltam vele háborúságban.

Ha kapok egy Olyan Levelet, vagy egy újabb újságot látok, amely azzal vádol, hogy közönséges nyárspolgár vagyok – bizonyos értelemben ez még igaz is –, a századforduló kritikai realistájának, Frank Norris-nak a szavaiban keresek vigaszt, akinek regényei, a The Octopus, a The Pit és a McTeague valóban nagyszerű könyvek. Norris a gazdaságok napszámosairól, a városban robotoló, nagyüzemi munkásokról írt. Legjobb könyvének főhőse, McTeague egy iskolázatlan fogász. Norris könyvei közfelháborodást keltettek, amire ő hidegen és megvetően válaszolt: – Miért törődnék a véleményükkel? Sohasem alázkodtam meg. Az igazat mondtam nekik.

Némelyek természetesen nem akarják hallani az igazat, de ez nem a mi gondunk. Az ember nem lehet író anélkül, hogy ne törekedjen a pontos találatra. A beszéd, akár ocsmány, akár szép, csupán a szereplő jellemzésére szolgál; lehet hűvös, frissítő szellő egy szobában, amelyet az emberek inkább zárva tartanának. Végső soron a legfontosabb kérdésnek semmi köze ahhoz, hogy a történet nyelve szent vagy profán; az egyetlen kérdés, hogyan szól a lapon és a fűiben. Ha az ember azt akarja, hogy igaz legyen a hang, akkor magában kell beszélnie. Még ennél is fontosabb, hogy befogjuk a szánkat, és mások beszédét figyeljük.

8

Minden, amit a párbeszéd alkalmazásáról mondtam, érvényes a jellemek felépítésére. A lényeg két pontban összefoglalható: érdemes megfigyelni, hogyan beszélnek körülöttünk a valódi emberek, azután pedig el kell mondani az igazat arról, amit látunk. Megfigyelhetik, ahogy a szomszéd az orrát piszkálja, amikor azt hiszi, hogy senki nem látja. Príma részlet, de ilyesmit megfigyelni nem sokat ér, hacsak az író bele nem tudja helyezni valahol a történetébe.

A kitalált alakokat egyenesen az életből kell meríteni? Nyilvánvaló, hogy nem, legalábbis nem egy az egyben. Okosabban teszik, ha ehhez tartják magukat, ha nem akarnak pereskedni, vagy nem szeretnék, ha lelőnék önöket egy szép reggelen, amikor kimennek a postaládájukhoz. Sok esetben, az olyasfajta kulcsregényekben, mint a Valley of the Dolls, az alakokat zömmel az életből merítik, de miután az olvasók végigcsinálják a szokásos találgatást, hogy ki kicsoda, ezek a regények hajlamosak kilúgozódni. A hírességek árnyalakjai egy darabig püfölik egymást, aztán gyorsan kifakulnak az

olvasó elméjéből. Kevéssel megjelenése után olvastam a Valley of the Dolls-t (azon a nyáron kukta voltam egy nyugat-maine-i üdülőhelyen). Nyilván ugyanúgy habzsoltam, mint minden könyvet, amit megvásároltam, de nem sokra emlékszem belőle. Akkor már jobban kedvelem a heti baromságokat, amelyeket a The National Enquirer tálal elém, mert abban egyformán vannak receptek, jó dögök és botrány.

Hogy mi történik alakjaimmal a kibontakozó történetben, az egyedül attól függ, menet közben miket tudok meg róluk – más szóval, hogyan fejlődnek. Néha keveset. Ha sokat, akkor az kezd hatni az elbeszélés menetére, és nem fordítva történik. Csaknem mindig valamilyen helyzettel indítok. Nem azt mondom, hogy így helyes, csupán azt, hogy én így látok neki. De ha egy történet ugyanígy ér véget, akkor azt hibának tekintem, mindegy, mennyire érdekes az elbeszélés nekem, vagy másoknak. Azt hiszem, a legjobb történetek mindig sokkal inkább az emberek, mint az események hatására érnek véget, vagyis az alakok mozgatják az eseményeket. Ha egyszer túljutunk a (mondjuk, két-négyezer szavas) novellákon, onnantól kezdve nem hiszek az úgynevezett jellemrajztanulmányokban; azt hiszem, végül mindig az elbeszélés fog dirigálni. Ha jellemrajzokat akarnak tanulmányozni, vásároljanak egy életrajzot, vagy vegyenek bérletet a helyi egyetemi színpad kísérleti előadásaira. Annyi jellemet kapnak, amennyit csak elbírnak.

Fontos arra is emlékeztetnem, hogy a való életben nincs „rossz ember”, „legjobb barát” vagy „aranyszívű kurva”; a való életben valamennyien magunkat tartjuk főszereplőnek, a nagykutyának; a kamera minket néz, haver. Ha ezt a viselkedést adjuk vissza a történetben, lehet, nem könnyíti meg a folttalan jellemek alkotását, viszont annál inkább megnehezíti az egydimenziós tökfejek gyártását, pedig tőlük hemzseg a népszerű irodalom.

Annie Wilkes, az ápolónő, aki Paul Sheldont a fogságában tartja a Tortúrá-ban, pszichopatának tűnhet, de nem szabad megfeledkezni róla, hogy a saját szemében tökéletesen ép és ésszerű a viselkedése – mi több, hősies! Egy sarokba szorított nő igyekszik életben maradni az öntelt pöcsöktől hemzsegő, ellenséges világban. Láthatjuk hangulatának veszedelmes ingadozásait, de igyekeztem, hogy sose mondjam ki: „Annie depressziós, öngyilkos hangulatban volt aznap”, vagy „azon a napon Annie különösen boldognak látszott”. Ha ezt ki kell mondanom, akkor vesztettem. Másrészt, ha sikerül ábrázolnom egy hallgatag, csapzott hajú nőt, aki megszállottan majszolja a süteményt és a cukorkát, és ön levonja a következtetést, hogy Annie a mániás depressziós ciklus depresszív szakaszában volt, akkor győztem. És ha csak rövid ideig is képes vagyok a Wilkesek szemén át megmutatni önöknek a világot, ha képes vagyok megértetni őrültségét, akkor talán elérhetem, hogy együtt érezzenek vele, sőt talán meg is értsék. Eredmény? Annie ijesztőbb, mint valaha, mert annyira közel áll a valósághoz. Ha viszont vihogó vén banyát csinálok belőle, akkor csak egy újabb mumust gyártottam. Ebben az esetben csak az időmet pocsékoltam, s ugyanezt tette olvasóm is. Ki akarna meglátogatni egy ilyen ócska hárpiát? Ez a fajta Annie már akkor is elavult volt, amikor először mutatták be az Óz, a csodák csodájá-t.

Gondolom logikus kérdés, hogy a Tortúra-ban szereplő Paul Sheldon azonos-e velem. Részben bizonyosan… de azt hiszem, ha továbbra is irodalmat akar írni, akkor rá fog jönni, hogy valamennyi alak, akiket ön teremt, részben azonos önnel. Amikor megkérdezi magától, hogy egy bizonyos alak mit tesz bizonyos körülmények között, akkor azon az alapon határoz, ahogyan ön döntene (illetve rosszfiú esetében ahogy nem döntene). Egyéniségének ezt a változatát fölruházza különböző vonásokkal, vonzókkal és ellenszenvesekkel, amelyeket másokon figyel meg (például egy olyan fickón, aki piszkálja az orrát, amikor azt hiszi, hogy nem látják). Van még egy csodálatos harmadik elem is: a tiszta, égszínkék képzelet. Ez a rész tette lehetővé, hogy pszichopata ápolónő legyek a Tortúrában. És ez Annie esetében egyáltalán nem volt nehéz. Sőt inkább szórakoztatott. Azt hiszem, nehezebb volt Paulnak lenni. Ο normális, én is az vagyok, ebben nincsen semmi különös.

A holtsáv című regényem két kérdésből született: Lehet-e láza valakinek, aki politikai gyilkosságot követ el? És ha igen, akkor megtehető-e egy regény főhősévé? Lehet pozitív alak? Nekem úgy tűnt, ezek a kérdések egy veszedelmesen labilis politikust igényeltek, aki, miközben fölfelé kapaszkodik a politikai lajtorján, előadja a derék embert, és azzal bűvöli a választókat, hogy nem hajlandó beszállni a szokásos játékokba. (Greg Stillson taktikája, ahogy azt húsz évvel ezelőtt elképzeltem, igen hasonlított Jesse Ventura minnesotai szenátor sikeres választási hadjáratára az állam kormányzói székének elnyeréséért. Hál' istennek máskülönben Ventura semmiben nem hasonlít Greg Stillsonra.)

A holtsáv főszereplője, Johnny Smith is afféle mindennapi derék ember, csak ő nem színlel. Az egyetlen különleges vonása, hogy egy gyerekkori baleset hatására korlátozott mértékben a jövőbe lát.

Amikor egy politikai gyűlésen megrázza Greg Stillson kezét, az a látomása támad, hogy Stillsont megválasztják az Egyesült Államok elnökévé, és ettől kitör a III. világháború. Johnny arra a következtetésre jut, hogy egyetlen módon akadályozhatja meg ezt az eseményt – más szóval, egyetlen módon mentheti meg a világot –, ha golyót ereszt Stillson fejébe. Johnny egyben különbözik a többi erőszakos, paranoiás misztikustól: csakugyan képes a jövőbe látni. De nem mind ezt mondják?

A helyzetben volt valami borzongatóan törvényszegő, ami vonzott. Úgy gondoltam, a történet akkor működik, ha Johnnyból igazi rendes srácot csinálok, anélkül hogy gipszangyalkává szépíteném. Ugyanez a helyzet Stillsonnal, csak fordítva: igazi rossz emberré akartam tenni, olyanná, aki megrémíti az olvasót, és nem csupán azért, mert örökké ott fortyog benne az erőszak lehetősége, de azért is, mert olyan rohadtul megnyerő. Azt akartam, hogy az olvasó folyton arra gondoljon: „Ez az alak ámokfutó! Hogyhogy senki nem látja?” Úgy gondoltam, Johnny még jobban megnyeri az olvasót, ha ő lesz az, aki ezt mégis látja.

Amikor először találkozunk a potenciális gyilkossal, éppen a megyei vásárra viszi szerelmét: mindent kipróbálnak, mindenhova felülnek. Mi lehetne hétköznapibb és kedvesebb? Még jobban megkedveljük attól, hogy éppen meg akarja kérni Sarah kezét. Később, amikor a” lány azt javasolja, a tökéletes randit koronázzák meg azzal, hogy első alkalommal együtt hálnak, Johnny azt válaszolja, várják meg ezzel az esküvőt. Úgy éreztem, itt keskeny ösvényre tévedtem. Azt akartam, hogy az olvasó lássa, milyen őszinte, becsületes és tiszta szerelmes Johnny, ugyanakkor mégsem nyavalygós prűd. Hajlandó voltam némileg változtatni viselkedésének alapvető vonásain, adtam neki egy kevés hajlamot a gyermeteg humorra; sötétben világító mindenszenteki álarcban üdvözli Sarah-t (az álarc remélhetőleg betölti jelképes szerepét; Johnny bizonyosan érzékeli a szörnyet, amellyé válik, amikor rászögezi fegyverét Stillson elnökjelöltre). „Az öreg Johnny nem változik”, mondja nevetve Sarah, és úgy érzem, mire hazafelé indulnak Johnny ócska Volkswagen bogarával a vásárból, Johnny Smith a barátunk lett, hiszen csak egy átlagos amerikai fickó, aki azt reméli, hogy boldogan élhet, amíg meg nem hal. Az ilyenek adják vissza a teli pénztárcánkat, ha megtalálják az utcán vagy a buszmegállóban, segítenek kicserélni a defektes kereket, amikor ott ácsorgunk az országút mellett. Amióta John F. Kennedyt lelőtték Dallasban, a nagy amerikai mumus a puskás fickó, valami magas helyen. Én ezt a fickót akartam az olvasó barátjává tenni.

Johnnyval nehezen boldogultam. Mindig ez a helyzet, ha egy átlagos hapsit akarunk elevenné, érdekessé tenni. Greg Stillsonnal (mint minden gazemberrel) könnyebb volt a dolgom, és el is szórakoztatott. Már a könyv első jelenetében le akartam írni veszedelmes, meghasadt jellemét. Itt, sok évvel azelőtt, hogy New Hampshire küldötteként bekerülne az Egyesült Államok Képviselőházába, a fiatal utazó ügynök, aki a Szentírást árulja a középnyugati népeknek. Amikor megérkezik egy tanyához, útját állja egy fenyegetően acsargó kutya. Stillson barátságosan mosolyog – ő a Derék Fickó –, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy senki sincs otthon. Akkor könnygázt fúj a kutya szemébe, majd halálra rugdossa.

Ha az olvasók válasza a siker ismérve, akkor A holtsáv indító jelenete (ez volt az első kemény fedelű sikerkönyvem) egyike volt a legsikeresebb műveimnek. Bizonyosan megérintette az embereket; elárasztottak a levelek, amelyeknek legtöbbjében az állatokkal szembeni kegyetlenségem miatt tiltakoztak. Válaszoltam ezekre a levelekre, rámutatva a szokásos tényekre: a) Greg Stillson nem létezik; b) a kutya sem valódi; c) soha életemben nem rúgtam bele se a saját kedvencembe, se máséba. Azt is elmondtam, ami kevésbé nyilvánvaló: fontos volt mindjárt a könyv elején érzékeltetni, hogy Gregory Ammas Stillson rendkívül veszélyes ember, ezt azonban nagyon jól tudja álcázni.

Váltakozó jelenetekben építettem tovább Greg és Johnny jellemét a könyv végén bekövetkező összecsapásukig, amikor a dolgok, reményeim szerint, maguktól oldódnak meg. Főhősömnek és ellenfelének jelleme meghatározta az elmondandó történetet, más szóval a kövületet, a leletet. Nekem (és önnek is, ha ezt használható megközelítésnek találja) az a dolgom, hogy ezek a kitalált emberek úgy viselkedjenek, ahogy azt a cselekmény megköveteli. Néha a gazemberek is kételkednek magukban (ahogy ez Greg Stillsonnal is megesik); néha tudnak sajnálatot érezni (mint Annie Wilkes). És néha a jófiúk igyekeznek kitérni az elől, amit meg kell tenniük, ahogy azt Johnny Smithnél látjuk… és ahogy azt maga Jézus Krisztus is megtette a Getsemáne-kertben, ha arra a bizonyos imára gondolnak („múljék el tőlem ez a pohár”). Ha jól végezték a dolgukat, akkor a jellemek életre kelnek, és a saját törvényeik szerint viselkednek. Tudom, kicsit ijesztően hangzik, amíg az ember maga is át nem éli, de mikor megtörténik, igen szórakoztató, és higgyék el, sok problémájukat megoldja.

9 Foglalkoztunk a jó mesemondás néhány legfontosabb jellemzőjével, amelyek mind ugyanazokra az

alapelvekre vezethetők vissza: a gyakorlás kimondhatatlan fontosságára és az őszinteség nélkülözhetetlenségére. A leírásban, párbeszédben, jellemfejlődésben való jártasság lényege, hogy világosan lássunk és halljunk, aztán ugyanilyen világosan le is írjuk, amit láttunk és hallottunk (méghozzá a számtalan, szükségtelen és fárasztó határozószó nélkül).

Van még egy csomó füttyszó és csingilingi: hangutánzás, ismétlések, tudatfolyam, belső párbeszéd, az igeidők váltakozása (meglehetősen divatba jött, különösen novelláknál, a jelen idő), a háttértörténet kényes kérdése (hogy fogjunk bele, és mennyi kell belőle), a téma, az ütem (az utóbbi kettőre még visszatérünk) és tucatnyi más probléma, amelyek mindegyikével foglalkoznak – néha fárasztó mennyiségben – a szépírástanfolyamokon és tankönyvekben.

Én nagyon egyszerűen elintézem őket. Minden ott van az asztalon az utolsó darabig, bármit fölhasználhatunk, ami javítja írásunk minőségét, és nem áll a történet útjába. Ha szereti az alliteráló mondatot – a sehova lovagjai harcra kelnek a nemlét nábobjaival –, akkor nosza rajta, majd meglátja, hogyan fest a papíron. Ha jónak tűnik, akkor maradhat. Ha nem (az én fülemben elég pocsékul cseng, mintha Spiro Agnew-t kereszteznék Robert Jordannal), nos akkor, a TÖRLÉS gomb nem véletlenül került a billentyűzetre.

Az égvilágon semmi szükség szűk látókörű konzervativizmusra, de nem is kötelező kísérleti, nem lineáris prózát írni csak azért, mert a The Village Voice vagy a The New York Review of Books kijelentette, hogy a regény halott. A modern és a hagyományos stílus egyaránt nyitva áll ön előtt. A francba, ha úgy tetszik, fölülről lefelé is írhatja a sorokat. Akár piktogramokat is írhat zsírkrétával. De csináljon, amit akar, előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor meg kell ítélnie, mit írt, és hogyan írta. Am nem hiszem, hogy akár egy novellát, akár egy regényt kiengedhetne a dolgozószobája ajtaján, amíg meg nem győződött róla, hogy az írás megfelel az olvasónak. Egyszerre és minden időben nem tehetünk minden olvasó kedvére, sőt még néhánynak a kedvére sem, de azért meg kell próbálnunk, hogy legalább néhánynak és legalább korlátozott időben a kedvére tegyünk. Azt hiszem, ezt William Shakespeare mondta. Most pedig, hogy az OSHA, MENSA, NASA és az írók Céhe előírásainak megfelelőén felhúztam a figyelmeztető zászlót, hadd ismételjem meg, hogy minden ott az asztalon, kéznyújtásnyira. Hát nem részegítő gondolat? Szerintem igen. Bármivel megpróbálkozhat, lehet akármilyen, unalmasan normális vagy dühítő. Ha működik, akkor jó. Ha nem, dobja félre. Még akkor is, ha szereti. Sir Arthur Quiller-Couch mondta: „Gyilkolják meg a kedveseiket”, és igaza van.

Gyakran lehetőséget látok arra, hogy miután elmondtam a történetet, felékesítsem a munkámat. Van, mikor korábban megtörténik; alighogy nekiláttam A halalsoron-nak, rájöttem, hogy a főhős egy ártatlan ember, akit valószínűleg ki fognak végezni másnak a bűne miatt, ezért úgy döntöttem, hogy monogramja a J. C. lesz, minden idők leghíresebb ártatlan emberének nyomán. Ezzel a Megszületik augusztusban című regényben találkoztam (ez a kedvenc Faulknerem), ahol az áldozati bárány neve Joe Christmas. A halálsor lakójának neve John Bowesról John Coffeyra változott. Egészen a könyv végéig nem voltam biztos benne, hogy az én J. C.-m meghal-e, vagy életben marad. Szerettem volna, ha életben maradna, mert megszerettem, sajnáltam, de úgy véltem, akárhogy történjen, ez a monogram nem árthat.11

Rendszerint nem veszem észre ezeket a dolgokat, amíg kész nincs a történet. Ha egyszer vége, akkor vissza tudok menni rá, átolvasom, amit leírtam, és megkeresem a felszín alatti mintákat. Ha találok ilyeneket (csaknem mindig találok), akkor dolgozom rajta, és a második, sokkal tudatosabb vázlatban jobban kiemelem. A második vázlatban szoktam kidolgozni többek között a jelképeket és a témát.

Ha az iskolában tanulták valaha is a fehér jelképes értelmét a Moby Dick-ben, vagy hogy Hawthorne-nél mit jelképez az erdő Az ifjú Brown gazdá-hoz hasonló elbeszélésekben, azután úgy jöttek ki az osztályból, hogy komplett idiótának érezték magukat, akkor most védekezőn maguk elé kapják a kezüket, megrázzák a fejüket, és azt mondják: a mindenit, kösz, nem, majd máskor.

Na, várjanak csak. A szimbolizmusnak nem muszáj nehéznek és kíméletlenül agyasnak lennie. Nem is kell tudatosan kidolgozni, mint egy díszes török szőnyeget, amelyen a történet áll. Ha

11 Néhány kritikus azzal vádol engem, hogy szimbolikusan leegyszerűsítettem a dolgot John Coffey kezdőbetűivel.

Nekem pedig ez tetszik, „Mi ez, rakétatudomány?”, úgy értem, rajta fiúk.

elfogadja, hogy egy történet olyan, mint egy kövület a földben, egy korábban már létezett dolog, akkor a jelképeknek is létezniük kellett valaha, vagy nem? Olyan, mint egy másik csont (vagy több csont) a lelőhelyen. Ha egyáltalán ott van. És ha nem? Ettől maga a történet még megvan.

Ha ott van, és felfedezi, akkor szerintem ki kell ásnia, amennyire tudja, ragyogóra kell fényesítenie, majd pedig csiszolnia kell, ahogy az ékszerész csinálja a drágakővel vagy a féldrágakővel.

Mint említettem, a Carrie kisregény egy csipicsirké-ről, aki telekinetikus képességeket fedez föl magában, vagyis hogy a gondolataival tudja mozgatni a tárgyakat. Osztálytársa, Susan Snell, hogy jóvátegye részvételét a zuhanyozóban lezajlott szadizásban, rábeszéli barátját, hívja meg Carrie-t a szalagavatóra. Ókét választják meg bálkirállyá és -királynővé. Az ünnepség közben Carrie másik osztálytársa, az undok Christine Hargensen ismét csúffá teszi a lányt, de a tréfa ezúttal halálos véget ér. Carrie telekinetikus erejét fölhasználva bosszút áll, csaknem valamennyi osztálytársát (és saját gonosz anyját) megöli, mielőtt maga is meghalna. Igazából ennyi az egész; egyszerű, mint egy tündérmese. Semmi szükség belekeverni a csingilingit, sípolást, ámbátor az elbeszélés szakaszai közé beiktattam számos írásos közjátékot (részleteket kitalált könyvekből, egy napló bekezdését, leveleket, újsághíreket). Részben azért, hogy fokozzam a történet realitását (Orson Welles rádiójátékára gondoltam, amelyet a Világok haborújá-ból csinált), de elsősorban azért, mert a könyv első vázlata rohadt rövidre sikeredett, alig tűnt regénynek.

Amikor a Carrie-t végigolvastam a második vázlat elkezdése előtt, észrevettem, hogy minden fontos csomóponton megjelenik a vér: az elején (Carrie-ben vélhetőleg az első havi vérzés ébreszti fel a paranormális képességeket), a csúcsponton (egy vödör disznóvérrel öntik le Carrie-t a szalagavató bálon – „disznóvért a disznónak”, mondja a bikájának Chris Hargensen), és a végén (Sue Snell, a lány, aki segíteni próbált Carrie-nek, fölfedezi, hogy reményei és félelmei ellenére nem terhes, mert megjön a menstruációja).

A legtöbb rémregény természetesen tocsog a vérben, mondhatni, ez a védjegyünk. Mégis, a Carrie-ben a vér nem csupán arra szolgál, hogy pancsikoljak benne. Úgy tűnik, jelent valamit. Ez a jelentés azonban nem tudatosan született meg. A Carrie írása közben egyszer sem álltam meg, hogy elgondolkodjam: „Ó, ennyi véres jelképtől biztosan jó leszek a kritikusoknál”, vagy „Öregem, öregem, ez bizonyosan bejuttat egy-két egyetemi könyvesboltba!”. Ennek egyik oka, hogy nálam sokkal hülyébbnek kell lennie annak az írónak, aki azt gondolja, hogy a Carrie intellektuális ínyencség.

Az vagy sem, ennyi vérnek a jelentését nehéz volt nem észrevenni, miután elkezdtem olvasni az első vázlat tea– és sörfoltos kéziratát. Elkezdtem hát játszani a vér ötletével, képével, érzelmi konnotációjával, igyekeztem annyi képzettársítást összegyűjteni, amennyit tudtam. Rengeteg volt, többnyire nagyon fajsúlyosak. A vér erősen kötődik az áldozat eszméjéhez; a lányoknak a testi érettséget és a foganás képességét jelenti; a keresztény vallásban (sok egyéb mellett) egyaránt kapcsolódik a bűnhöz és a megváltáshoz. Végül pedig a vért tartják a családi vonások és képességek örökítőjének. Azt mondják ránk, azért nézünk ki úgy, mint Iksz, és azért viselkedünk úgy, mint Ipszilon, mert „az ő vérük” vagyunk. Tudjuk, hogy ez nem túlzottan tudományos megfogalmazás, a dolgok a génjeinken és a DNS mintázatán múlnak, mégis ezzel a kifejezéssel foglaljuk össze a többit.

Nagyon érdekes, hasznos és – amikor jól alkalmazzuk – lebilincselő az a képesség, hogy mindezeket egy jelképben tudjuk összegezni. Akár azt is mondhatnánk, hogy ez egy másik, metaforikus nyelv.

Kell ez, hogy az ön sztorija, regénye sikert arasson? Valójában nem, és olykor ártalmas is, amennyiben eltéríti önt a történettől. A szimbolizmus feladata, hogy díszítse, gazdagítsa az elbeszélést, nem pedig az, hogy

198 mesterségesen megteremtse a bőség érzését. A történeten fölül semmi csingilingi és füttyszó,

világos? A történeten kívül csak történet legyen. (Belefáradt már, hogy ezt hallgassa? Remélem, nem, mert én cseppet sem fáradtam bele az ismételgetésbe.)

A szimbolizmus (s a többi díszítő elem) mindazonáltal hasznos célt szolgál, nem csupán krómozás a grillsütőn. Arra szolgál, hogy behangolja az ön és olvasója készülékét, segítsen megteremteni a korábbinál egységesebb és kellemesebb munkát. Azt hiszem, amikor ismét átolvassa (és megbeszéli) a kéziratát, meg fogja látni, hogy van-e benne szimbolika, vagy annak lehetősége. Ha nincs, akkor hagyja annyiban. Viszont ha van – ha jól látható része a leletnek, amelyet éppen kiszabadít a földből –, akkor dolgozzon rajta. Fokozza. Szamár lenne, ha nem tenné meg.

10

Ugyanez érvényes a témára. Az írás- és irodalomórák hajlamosak idegesítően (és affektáltan) nagy feneket keríteni neki, úgy közelednek hozzá, mintha ez lenne a szent tehenek legszentebbje, holott (ne botránkozzon meg) igazából nem nagy ügy. Ha regényt ír, heteket, azután hónapokat tölt azzal, hogy egyik szót megkeresse a másik után, akkor tartozik annyival a könyvnek és saját magának, hogy amikor végzett, hátradől (vagy sétál egy kiadósat), és felteszi magának a kérdést: minek bajlódott? Aliért fordított rá annyi időt, miért látszott ez olyan fontosnak?

Amikor az ember könyvet ír, a napokat azzal tölti, hogy megvizsgálja és azonosítja a fákat. Amikor végzett, akkor hátra kell lépnie, hogy meglássa az erdőt. Nem minden könyvben van szimbólum, irónia vagy a nyelv zenéje (ezért hívják prózának), de úgy tűnik, minden könyvben – legalábbis azokban, amelyeket érdemes elolvasni – van belőlük valami. Az önök dolga, hogy az első vázlat után eldöntsék, mi legyen az, aminek vagy amiknek bele kell kerülniük az írásukba. A második vázlatban – mindenesetre valamelyikben – ezt még világosabbá kell tenni. Lehet, hogy ez jelentős módosításokat, szemléletváltást követel. Előnye, hogy tisztább lesz a nézőpont és egységesebb a történet. Ez úgyszólván sose marad el.

A könyvem, amit a leghosszabb ideig írtam, a Végítélet. Úgy tűnik, régi olvasóim is ezt szeretik a legjobban (van valami elkedvetlenítő az ilyen egységes véleményben, hiszen azt jelenti, hogy húsz éven át nem sikerült ehhez foghatót írnom, de ezt most hagyjuk). Az első vázlatot a kezdés után tizenhat hónappal fejeztem be. A Végítélet különösen sok időt követelt, mert csaknem belehalt a harmadik körbe.

Szerettem volna egy hosszú, sokszereplős regényt írni – fantasztikus eposzt, ha lehet –, ebből a célból változtattam az elbeszélés nézőpontját, minden nagyobb fejezetben felléptettem egy-egy új főszereplőt, így az első fejezet Stuart Redmanról, egy texasi gyári munkásról szólj a második hőse Fran Goldsmith, egy állapotos maine-i egyetemista, azután a történet visszatér Stu-hoz; a harmadik fejezet Larry Underwood-dal, egy New York-i rockénekessel kezdődik, hogy azután visszatérjen Franhez, majd Stuhoz.

Az volt a tervem, hogy valamennyi alakot összehozom, a jókat, a rosszakat, a csúfakat, méghozzá két helyre: Boulderbe és Las Vegasba. Azt gondoltam, valószínűleg azzal ér véget a könyv, hogy háború tör ki közöttük. Az első rész azt is elmondja, hogy egy emberi gyártmányú vírus végigsöpör Amerikán és a világon, és az emberi faj kilencvenkilenc százalékát eltörli, technikai kultúránkat pedig romba dönti.

Ezt a történetet az úgynevezett energiaválság vége felé, a 70-es években írtam, és nagyszerűen szórakoztam, miközben magam előtt láttam egy világot, amely egyetlen borzalmas, beteg nyáron (igazából alig több mint egy hónap alatt) szétesik. Szélesvásznú, részletes, országos méretű és lélegzetelállító volt (legalábbis nekem). Ritkán látok ilyen tisztán képzeletem szemével, a New York-i Lincoln alagutat eltorlaszoló autóktól a Randall Flagg vörös szemének ellenőrzése mellett (és gyakran mulatságára) fasizálódó, hátborzongató Las Vegasig. Borzalmasan hangzik, az is, de különös módon a látomás akkor is optimista. Egyrészt nincs többé energiaválság, éhezés, mészárlások Ugandában, savas esők, lyuk az ózonrétegben. Vége a kardcsörtető nukleáris szuperhatalmaknak, és bizonyosan nincs szó többé túlnépesedésről. Ehelyett a megmaradt emberiség esélyt kap, hogy egy istenközpontú világban éljen, amelybe visszatérnek a csodák, a mágia és a jövendölések. Tetszett a történetem. Az alakjaim is. Mégis eljött egy pont, amikor nem tudtam tovább írni, mert nem tudtam, mit írjak. Akár John Bunyan Zarándoka, olyan helyre értem, ahol elveszett az egyenes út. Nem én voltam az első író, aki fölfedezte ezt a félelmetes helyet, és messze nem én vagyok az utolsó; ez az írói rövidzárlat földje.

Ha két-háromszáz oldalnyi szimpla sortávolságú kéziratom lett volna, nem pedig ötszáznál több, akkor, azt hiszem, abbahagytam volna a Végítélet-et, és valami másba kezdek. Isten a tanúm, megtettem korábban is. De ötszáz oldal túl nagy befektetés időben és teremtő erőben; lehetetlennek éreztem, hogy abbahagyjam. Ráadásul egy halk hang azt suttogta a fülembe, hogy a könyv igazán jó, és ha nem fejezem be, egész életemben sajnálni fogom. így hát ahelyett, hogy nekiláttam volna egy másik munkának, hosszú sétákra indultam (ez a szokásom két évtizeddel később sok bajt okozott nekem). Könyvet vagy újságot is vittem magammal ezekre a sétákra, de ritkán nyitottam ki őket, és nem érdekelt, mennyire unom már ugyanazoknak a vén fáknak, ugyanazoknak a vén, fecsegő, rossz természetű szajkóknak és mókusoknak a látványát. Az unalom hasznos az olyan embernek, aki alkotói válságot él át. Séta közben unatkoztam, és az én gigászi, hasznavehetetlen kéziratomon töprengtem.

Heteken át szó szerint sehova sem jutottam. Minden ugyanolyan kurvára bonyolultnak és nehéznek

rémlett. Túl sok cselekményszálat futtattam, tartanom kellett tőle, hogy összekuszálódnak. Újra és újra körbejártam a problémát, az öklömmel vertem, a fejemmel kopogtattam… és egy napon, amikor éppen semmire nem gondoltam, beugrott a válasz, teljesen és hiánytalanul, becsomagolva, mint egy ajándék, egyeden villámló pillanatban. Hazafutottam, és leírtam egy papírra, életemben először tettem ilyet, mert féltem, hogy elfelejtem.

A Végítélet Amerikáját elnépteleníthette a járvány, de történetem világa veszedelmesen zsúfolttá vált, valóságos Kalkutta lett belőle. Láttam, hogy a megoldás ugyanaz lehet, mint a kiinduló helyzet: a járvány helyett egy robbanás, egyetlen gyors, határozott vágás a gordiuszi csomóra. A túlélőket a megváltás feladatával elküldöm Bouldertől nyugatra Las Vegasba. Hirtelen kerekednek fel, tartalékok és terv nélkül, ahogy a Biblia alakjai követnek egy látomást, vagy bízzák magukat Isten akaratára. Vegasban találkoznak Randall Flagg-gel, ahol jófiúk és rosszfiúk egyaránt arra kényszerülnek, hogy megállják a helyüket.

Az egyik pillanatban még semmi nem volt; a következőben pedig minden rendbe jött. Ha van valami, amit az írásban mindennél jobban szeretek, az a hirtelen megvilágosodás, amikor látjuk, hogyan kapcsolódik minden össze. Hallottam már úgy emlegetni ezt a jelenséget, hogy „túl van a logikán”, és ez tényleg igaz. Bármi legyen is a neve, a magam részéről izgalomtól reszketve írtam tele egy-két noteszlapot, és a következő két-három napban a megoldást forgattam a fejemben, hibákat és lyukakat kerestem benne (közben kidolgoztam az elbeszélés folyamatát, belevonva két kiegészítő alakot, akik az egyik főszereplő szekrényében elhelyezik a bombát), de leginkább csak örültem ennek a „túl szép, hogy igaz legyen” megoldásnak. Túl szép vagy sem, a megvilágosodás pillanatában tudtam, hogy igaz: az a bomba Nick Andros szekrényében az elbeszélés minden gondját megoldja, így is történt. A könyv többi részével végeztem kilenc hét alatt.

Később, amikor a Végítélet első vázlata kész volt, már jobb rálátásom volt arra, ami írás közben megállított; sokkal könnyebb gondolkodni, ha a koponyánk közepén nem vernyákol egy hang: „Elveszítem a könyvemet! A francba, ötszáz oldal, és tessék! Riadó! RIADÓ!” Elemezni is képes voltam, mitől tudtam továbbjutni, és méltányoltam a dolgok iróniáját: úgy menthettem meg a könyvemet, hogy a legfontosabb szereplők felét miszlikbe szaggattam (valójában két robbanással, a boulderit kiegyensúlyozva egy másik szabotázzsal, amelyre Las Vegasban kerül sor).

Úgy találtam, rossz közérzetemet az okozta, hogy a járvány kitörése után boulderi alakjaim – a jófiúk -ugyanúgy kezdenek belelépni ugyanabba a régi, végzetes, technológiai csapdába. Az első tétova rádióadásokat, amelyek a városba csalogatják az embereket, hamarosan követni fogja a tévé; semmi idő alatt lesznek megint kereskedelmi csatornák és rendőrségi hívószám. Ugyanez a helyzet az erőművekkel. Boulderi jóembereim hamarosan úgy döntöttek volna, hogy az őket megkímélő Isten kedvének keresésénél sokkal fontosabb ismét működésbe hozni a jégszekrényeket és a légkondicionálókat. Vegasban Randall Flagg és barátai ugyanúgy megtanulták, hogyan kell sugárhajtásos gépeket és bombázókat vezetni, mint ahogy visszakapcsolták a közvilágítást, de ez rendben is volt – számítani lehetett rá –, mivel ők voltak a rosszfiúk. Az állított meg, hogy a jófiúk és rosszfiúk veszedelmesen hasonlítani kezdtek egymásra, és az indított ismét el, amikor rájöttem, hogy a jófiúk egy elektromos aranyborjút kezdtek imádni, tehát ébresztőre van szükségük. Egy bomba a szekrényben erre éppen megfelel.

Ez azt sugallta nekem, hogy az erőszak, mint megoldás, úgy bele van szőve az emberi természetbe, mint egy vörös fonal. Ez lett a Végítélet témája, és a második változatot úgy írtam meg, hogy ezt mindig észben tartottam. Az alakok (a rosszak, mint Lloyd Henreid csakúgy, mint a jók, Stu Redman vagy Larry Underwood) ismételten szóba hozzák, hogy „ez az egész (ti. a tömegpusztító fegyverek) itt hever körülötted, csak föl kell szedni”. Amikor Boulder lakói azt javasolják – ártatlanul, csak jót akarva –, hogy építsék újjá Bábel régi neontornyát, még hevesebb erőszak söpri el őket. Azok, akik elhelyezik a bombát, azt teszik, amit Randall Flagg mond nekik, de Abagail anya, Flagg ellenfele egyre azt hajtogatja, hogy „minden dolog Istent szolgálja”. Ha ez igaz – márpedig a Végítélet szövegösszefüggésében biztosan az –, akkor a bomba szigorú üzenet a fenti hapsitól, aki azt tudatja vele: „Nem azért hoztalak el titeket idáig, hogy ugyanazzal az ócska szarral álljatok elő.”

Csaknem a regény végén {ez a történet első, rövidebb változatának volt a vége), Fran megkérdi Stuart Redmant, lehet-e egyáltalán remélni, hogy az emberek valaha is tanulnak a hibáikból. Stu azt feleli: „nem tudom”, azután elhallgat. A történet idejében ez a szünet csak addig tartott, amíg az olvasó átért a következő sorra. Az író dolgozószobájában viszont jóval hosszabb volt. Szívvel-lélekkel kerestem valamit, amit Stu mondhatna, valami megvilágosítót. Találni akartam valamit, mert ha

máskor nem is, abban a pillanatban Stu egyenesen hozzám beszélt. Végül aztán Stu egyszerűen megismétli, amit már mondott: Nem tudom. Nem találtam jobbat. Néha a könyv választ ad az embernek, de nem mindig, azt pedig nem akartam, hogy az olvasókat, akik sok száz oldalon át követtek, ott hagyjam valami kongó közhellyel, amelyben magam sem hiszek. Nincs erkölcsi tanulsága a Végítélet-nek, semmi olyasmi, hogy „Jobb lesz, ha tanultok ebből, különben legközelebb az egész bolygó elpusztul” – de ha a témát elég élesen körvonalazzák, a párbeszédekből talán ki lehet fejteni az erkölcsi mondanivalót és következményeit. Nincs ezzel semmi baj; az efféle párbeszédek az olvasó életének legnagyobb örömei közé tartoznak.

Noha fölhasználtam a szimbolizmust, a hasonlatokat és az irodalmi példaképeket, amikor nekiláttam a nagy járványról szóló regényemnek (azt hiszem, a Dracula nélkül például sosem lett volna Borzalmak városa), a témával biztosan nem foglalkoztam, amíg el nem akadtam. Nyilván úgy véltem, hogy az ilyesmi a Nagyobb Elméknek és Jobb Gondolkodóknak való. Kétlem, hogy egyáltalán eljutottam volna idáig, ha nem akarom olyan kétségbeesetten megmenteni a történetet.

Megdöbbentem, hogy a „tematikus gondolkodás” milyen hasznosnak bizonyult. Nem afféle ködös téma, amit évfolyamdolgozatban iratnak angolprofesszorok („Foglalja össze három bekezdésben a Bölcs vér tematikus gondjait – 30 pont”), hanem újabb hasznos eszköz, amelynek helye van a szerszámosládában; olyasmi, mint egy nagyító.

Amióta menet közben megvilágosodtam a szekrényben lapuló bombát illetőleg, sosem habozok megkérdezni magamtól, mielőtt egy könyv második változatát elkezdem, vagy ha elakadok az első változatban, hogy mit is írok, miért töltöm ezzel az időt, amikor gitározhatnék, motorozhatnék is, minek dugom a nyakam az igába, és miért tartom ott. A válasz nem mindig érkezik azonnal, de rendszerint megjön, és rendszerint nem is nehéz meglelni.

Nem hinném, hogy bármelyik regényírónak túl sok tematikus gondja lenne, még annak sem, aki túl van negyven-egynéhány könyvön. Érdeklődésem sokoldalú, de csak néhány irányban elég mély ahhoz, hogy regények születhessenek belőle. Ilyen téma (nem szívesen nevezném megszállottságnak), hogy milyen nehéz – talán lehetetlen! – bezárni Pandora technoszelencéjét, ha egyszer kinyílt (Végítélet, A rémkoppantók, A tűzgyújtó), hogy miért történik ennyi borzalom, ha létezik Isten (Végítélet, Rémület a sivatagban, A halálsoron); hogy milyen vékony vonal választja el a valóságot a fantáziától (Halálos árnyék, Tóparti kísértetek, A hármak elhívatása); és mindenekelőtt, hogy alapvetően jó embereket mennyire megigézhet az erőszak (A ragyogás, Halálos árnyék). Újra és újra megírom, mennyire különböznek a gyerekek a felnőttektől, és milyen gyógyító ereje van a képzeletnek.

Megismétlem: nem nagy ügy. Ezek csupán az érdeklődés irányai, amelyek az életemből, és fiúként, férfiként, férjként, apaként, íróként és szeretőként szerzett élményeimből nőttek ki. Ezek a kérdések akkor foglalkoztatnak, amikor éjszaka lekapcsolom a lámpát, egyedül maradok magammal, fölbámulok a sötétségbe, miközben egyik kezemet a párna alá dugom.

Önöknek kétségtelenül megvannak a saját gondolataik, érdeklődésük és aggodalmaik; hozzám hasonlatosan az önökéi is a tapasztalataikból és emberi kalandjaikból sarjadnak. Némelyik valószínűleg hasonlít azokhoz, amiket említettem, mások eléggé különböznek, de mind az önöké, és fel kell használni őket a munkában. Talán nem az összes gondolat méltó rá, de ezek bizonyosan közéjük tartoznak.

Ezt a kis szentbeszédet egy intéssel kellene befejeznem: ha kérdésekkel és tematikus gondokkal indítanak, ez úgyszólván szavatolja a sikertelenséget. A jó regény mindig a történettel kezdődik, amely témává fejlődik; szinte sosem kezdődik a témával, amely aztán történetté fejlődik. Amennyire meg tudom ítélni, a szabály alól az egyetlen lehetséges kivételt az allegóriák jelentik, mint George Orwell Allatfarm-ja (élek a sanda gyanúval, hogy ebben az esetben csakugyan a történet ötlete lehetett az első; ha a túlvilágon találkozom Orwell-lel, meg is akarom kérdezni tőle).

De ha egyszer a történet alapja papíron van, akkor el kell gondolkodni arról, hogy mit jelent, és a következtetésekkel ki kell egészítenie a vázlatát. Ha nem teszi meg, elrabolja munkájából (és végső soron olvasóitól) a látomást, amely minden történetet egyedivé tesz.

11

Eddig megvolnánk. Most beszéljünk a munka ellenőrzéséről. Hány vázlatot készítsünk? Az én válaszom mindig két vázlat és egy csiszolás (a szövegszerkesztés beköszönte óta a csiszolás közel jár a

harmadik vázlathoz). Tisztában kell lenniük azzal, hogy én csupán a saját, személyes módszeremről beszélek; a

gyakorlatban írója válogatja, hányszor írja át. Kurt Vonnegut például regényeinek minden oldalát újraírja, amíg pontosan olyanok nem lesznek, amilyeneknek elképzelte őket. Ennek eredményeképpen vannak napok, amikor mindössze egy-két lapot képes elkészíteni (a szemétkosár viszont tele van összegyűrt, kidobott hetvenegyedik, hetvenkettedik oldalakkal), de amikor a kézirat kész, akkor mái a könyv is kész van, a mindenit! Lehet nyomtatni. Mégis azt gondolom, vannak dolgok, amik a legtöbb íróra érvényesek. Most ezekről akarok beszélni. Ha már egy ideje ír, akkor ez a rész nem sok segítséget nyújt önnek; támaszkodjék saját, kialakult gyakorlatára. Ha azonban kezdő, akkor hadd javasoljam, hogy legalább két változatot készítsen; az egyiket a zárt ajtajú dolgozószoba, a másikat pedig a nyitott ajtó számára.

Amikor az ajtó zárva van, leírom, ami a fejemben van, olyan gyorsan, amennyire telik tőlem, úgy, hogy az még ne legyen kényelmetlen. Irodalmi művet írni, különösen hosszút, nehéz, magányos munka; mintha az Atlanti-óceánt akarná átszelni valaki egy fürdőkádban. Rengeteg alkalmat kínál, hogy az ember kételkedhessen magában. Ha gyorsan írok, és a történetem pontosan úgy kerül a papírra, ahogy a fejemben él, és közben csak alakjaim nevét, háttértörténetük fontosabb részleteit ellenőrzöm, akkor meg tudom őrizni kezdeti lelkesedésemet, ugyanakkor le tudom győzni saját kétkedésemet, amely ugrásra készen lesi, mikor léphet akcióba.

Ezt az első vázlatot – Minden Történet első vázlatát – segítség (közbeavatkozás) nélkül kell megírni. Jöhet idő, amikor jó barátjuknak (ez a jó barát nagyon gyakran azonos azzal, akivel az ágyat megosztják) szeretnék megmutatni, amit csináltak, akár azért, mert büszkék rá, akár azért, mert kételkednek az értékében. Azt tanácsolnám, álljanak ellen a kísértésnek. Ne enyhítsék a nyomást, ne csökkentsék azzal, hogy írásukat kiszolgáltatják a Külső Világot képviselő kívülálló bírálatának, dicséretének vagy akár jól végiggondolt kérdéseinek. Viselje el továbbra is egyedül a siker reményét (és a kudarctól való félelmet), akármilyen nehéz. Amikor befejezte, akkor jött el az idő, hogy megmutassa a munkáját… de úgy vélem, még ekkor is legyen óvatos, adjon időt magának a gondolkodásra, mert a történet ilyenkor még olyan, mint a mező, amelyre lehullott az első hó, és az öné rajta az egyetlen nyom.

Az a legjobb a zárt ajtó mögötti írásban, hogy az ember, gyakorlatilag mindent kizárva, kénytelen a munkára összpontosítani. Senki sem kérdezheti meg: „Mit akarsz kifejezni Garfield utolsó szavaival?”, vagy „Mit jelent a zöld ruha?” Lehet, hogy semmit sem akart kifejezni Garfield utolsó szavaival, és az is lehet, hogy Maura azért visel zöld ruhát, mert ön éppen ezt a színt látta, amikor a lány az ön lelki szemei elé került. Másrészt az is lehet, hogy valamit ki akart fejezni (vagy fog, amint lehetősége lesz rá, hogy a fák helyett az erdőt nézze). Akár így, akár úgy, az első vázlat nem a megfelelő hely ennek az eldöntésére.

És még valami. Ha senki sem mondja önnek: „Ó, Sam (vagy Amy)! Ez nagyszerű!”, akkor sokkal kevésbé lesz hajlamos lazítani, vagy nem a megfelelő dologra összpontosítani… például azzal foglalkozik majd, hogy nagyszerű legyen, nem pedig, hogy elmondja végre azt az átkozott történetet.

Szóval tegyük föl, végzett a történet első vázlatával. Gratulálok! Jó munka volt! Bontson pezsgőt, rendeljen pizzát, csináljon bármit, amit akkor szokott, ha ünnepel. Ha van valaki, aki türelmetlenül várja, hogy elolvashassa a regényt – egy feleség, mondjuk, valaki, aki kilenctől ötig dolgozik, hogy segítsen kifizetni a számlákat, miközben ön az álmait kergeti –, akkor ez az idő a megfelelő arra, hogy elnyerje jutalmát… ha és amennyiben első olvasója vagy olvasói megígérik, hogy nem mondanak semmit a könyvről, amíg ön készen nem áll, hogy megbeszélje velük ezt a témát.

Lehet, hogy ez egy kicsit zsarnokian hangzik, pedig nem erről van szó. Ön sokat dolgozott, és szüksége van bizonyos időre (sokra vagy kevésre, az írónként változó), hogy kipihenje magát. Elméjének, képzeletének – ezek kapcsolatban állnak, de nem azonosak -újra föl kell töltődnie, legalábbis ami ezt a munkát illeti. Azt tanácsolom, vegyen ki néhány nap szabadságot – menjen el horgászni, kajakozni, játsszon kirakóst –, azután pedig kezdjen el mással foglalkozni. Lehetőleg valami rövidebb munkával, aminek egészen más az iránya és üteme, mint a frissen befejezett munkáé. (Én egész jó novellákat, például A test-et és A jó tanuló-t írtam A holtsáv-hoz és a Halálos árnyékhoz hasonló hosszabb munkák első változata után.)

Hogy mennyi ideig pihenteti a könyvét – ahogy dagasztás közben szokták a kenyértésztát –, ez kizárólag önön múlik, de azt hiszem, nem lehet rövidebb hat hétnél. Ez alatt az idő alatt a kéziratot jól zárja el az íróasztal fiókjába, hagyja, hadd múljék fölötte az idő, hadd érjen be (remélhetőleg). A

gondolatai folyton körülötte fognak csapongani, valószínűleg tucatszor érez kísértést, hogy elővegye, elolvasson néhány, emlékezete szerint különösen jól sikerült bekezdést, olyanokat, amelyekhez szívesen visszatér, mert újra megerősítik a meggyőződésében, milyen nagyszerű író is ön.

Álljon ellen a kísértésnek. Ha nem teszi, valószínűleg rájön, hogy nem is olyan jók ezek a részek, mint emlékezett, jobb, ha tüstént kijavítja őket. Ez helytelen. Ennél csak egy rosszabb dolog létezhet, mégpedig ha úgy véli, ez a rész még jobb, mint ahogy emlékszik rá – miért is nem hagy félbe mindent, hogy újra elolvassa az egész könyvet? Munkára föl! Hiszen maga kész! Valóságos Shakespeare!

De nem ez a helyzet. Nem térhet vissza a régi könyvhöz, amíg annyira bele nem merül egy új munkába (vagy vissza nem zökken a hétköznapokba), hogy már szinte meg is feledkezik arról a képzeletbeli birtokról, amelyen három, öt vagy hat hónapon át minden délelőtt vagy délután három órán át kertészkedett.

Amikor elérkezik a megfelelő este (amelyet már jó előre megjelölt az előjegyzési naptárában), akkor vegye elő a kéziratot a fiókból. Ha úgy fest, mint valami idegen tárgy, amelyet végkiárusításon vagy alkalmi turkálóban vett, már arra is alig emlékszik, hol állt meg érte – akkor áll készen. Üljön le a bezárt ajtó mögött (hamarosan ismét kinyithatja), fogjon ceruzát, tegyen maga mellé egy noteszt. Azután olvassa át, amit írt.

Ha lehetséges, egy ültő helyében olvassa el (ami természetesen lehetetlen, ha négyszáz-ötszáz oldalas). Annyi följegyzést készíthet, amennyit akar, de inkább a közönséges karbantartásra összpontosítson, javítsa az elírásokat, keresse meg a zavaros részeket. Sok lesz benne; csupán Istennek sikerült elsőre, és csak egy trehány alak mondhatja: „A fenébe is, ezért tartják az olvasószerkesztőt!”

Ha korábban nem csinált ilyet, akkor a hathetes szünet után különös, gyakran lelkesítő élmény lesz saját könyvének újraolvasása. Az öné, föl fogja ismerni, még arra is emlékszik, milyen zene ment, miközben bizonyos sorokat leírt, mégis azt fogja érezni, valaki másnak a könyvét olvassa, aki talán az ön lelki ikertestvére. Ennek így kell lennie, ezért várakozott. Mindig könnyebb megölni mások kedveseit, mint a sajátjainkat.

A hathetes feltöltődési idő után arra is képes lesz, hogy meglássa a cselekményen vagy az alakok fejlődésén tátongó lyukakat. Akkora lyukakról beszélek, amelyek akár egy kamiont is elnyelhetnek. Meglepő, hogy néhány ilyen lyuk mennyire el tudja kerülni az író figyelmét, amikor el van foglalva az alkotás mindennapi munkájával. Most pedig figyeljen! Ha talál néhány ilyen hatalmas lyukat, tilos elkedvetlenednie és magát hibáztatnia. Legföljebb bosszankodhat. Egy anekdota szerint a Vasalóház tervezője öngyilkosságot követett el, amikor közvetlenül a szalagátvágás előtt rájött, hogy az első felhőkarcolóba elfelejtett férfivécét tervezni. Lehet, hogy ez nem igaz, de ne felejtse: valaki csakugyan megtervezte a Titanic-ot, azután kijelentette, hogy nem lehet elsüllyeszteni.

A legnagyobb hibám, amelyet egy ilyen újraolvasáskor találtam, egy alak motivációjával volt kapcsolatban (ez összefügg az alak fejlődésével, de nem egészen azonos vele). A homlokomra csaptam, azután fölkaptam a noteszt, és valami ilyesmit írtam bele: 91. o.: Sandy Hunter megfújt egy dolcsit Shirley brifkójából az irodában. Miért? Az ég szerelmére, Sandy SOHASEM tenne ilyet! Ugyanakkor a kéziratra is tettem egy nagy V jelzést, amely arra figyelmeztet, hogy ezen az oldalon változtatásra lesz szükség, tehát nézzem meg a noteszemet, ha valami nem jutna az eszembe.

Szeretem a munkának ezt a részét (illetve minden részét szeretem, de ez különösen kedves), mert újra fölfedezhetem a saját könyvem, és rendszerint tetszik, amit írtam. Ez majd megváltozik. Mire a könyvet ténylegesen nyomni kezdik, már tucatszor vagy még többször olvastam, egész részeket tudok idézni belőle, és alig várom, hogy eltűnjön a hülye, ócska, francos vacak. De mindez később történik; az első átolvasás rendszerint élvezetes.

Olvasás közben elmém legfelső rétege a történetre és a hozzá használt szerszámokra összpontosít: homályos előéletű névmásokat üt ki (gyűlölöm a névmásokat, nem bízom bennük, mindegyik olyan síkos, mint egy rágalmazási ügyekkel foglalkozó pitiáner ügyvéd), ahol szükségesnek tűnik, magyarázó mondatokat iktatok be, és természetesen elpusztítok minden határozószót, amelyet csak nélkülözhetek (nem mindet de sosem eleget).

Mindeközben azonban a mélyben fölteszem magamnak a Nagy Kérdéseket. A legnagyobbat: egységes ez a történet? Es ha igen, akkor mi teszi ezt az egységességet egyetlen dallammá? Mik az összetartó elemek? Létrehozza-e egybefonódásuk a témát? Más szóval, megkérdem magam: Miről szól ez, Stevie, és mit tehetsz azért, hogy a mélységben rejlő kapcsolatok világosabbak legyenek? Legfőbb célom a rezonancia, valami, ami egy kicsit tovább zeng a Hűséges Olvasó elméjében (és szívében) azután is, hogy becsukja és a polcra teszi a könyvet. Anélkül akarom megtalálni a módját,

hogy nagykanállal tömném az olvasóba, vagy eladnám elsőszülöttségi jogomat egy tál üzenetért. Fogják ezeket az üzeneteket és az erkölcsi tanulságokat, és dugják föl oda, ahol nem süt a nap, jó? Én zengést akarok. Mindenekelőtt azt keresem, hogy mit is akartam mondani, mert az átdolgozás során olyan jeleneteket és eseményeket akarok hozzáadni a történethez, amelyek megerősítik ezt a jelentést. Ami pedig gyengíti, azt ki akarom törölni. Sok ilyen gyűlik össze a könyvben, különösen a kezdetnél, amikor még elcsángok ide-oda. Mindez hiábavaló fáradság, ha nem érjük el vele az egységes hatást. Amikor befejezem az olvasást, és eltávolítom az összes emészthetetlen részt, kinyithatom az ajtót, és megmutathatom munkámat négy-öt közeli barátomnak, akik hajlandók elolvasni.

Valaki – ha agyonütnek, sem emlékszem, hogy ki -egyszer azt írta, minden regény egy levél, amelyet egy személynek címeztek. Ebben történetesen én is hiszek. Úgy vélem, minden regényírónak van egy ideális olvasója; egy történet közben az író időnként eltöpreng: „Vajon mit gondol majd ő, amikor ezt a részt olvassa?” Számomra ez az olvasó a feleségem, Ta-bitha.

Mindig rendkívül megértő és segítőkész első olvasó volt. Mindent jelentett nekem, hogy pozitívan fogadta az olyan nehéz könyvet, mint a Tóparti kísértetek (ez volt az első regényem egy új kiadónál, miután jó húszévnyi együttműködés után ostoba anyagi viták miatt otthagytam a Vikinget), és az olyan viszonylag ellentmondásos történetet, mint a Bilincsben. De akkor sem habozik, amikor úgy látja, valami helytelen.

Ha ilyennel találkozik, hangosan és félreérthetetlenül a tudomásomra hozza. Tabby, mint első olvasó és kritikus, gyakran eszembe juttat egy történetet, amit Alfred Hitchcock

feleségéről, Alma Reville-ről olvastam. Ms. Reville ugyancsak Hitch első olvasója volt, éles szemű kritikus, akit egyáltalán nem hatott meg a thrillerek atyjának növekvő hírneve. Jó Hitchcocknak. Hitch azt mondja, repülni kíván, mire Alma azt válaszolja: „Először edd meg a rántottadat.”

Nem sokkal azután, hogy a Psychó-t befejezte, Hitchcock levetítette néhány barátjának. Azok tomboltak, esküdöztek, hogy ez a thriller műfajának remeke. Alma végighallgatta a többieket, azután határozottan kijelentette: – Nem vetítheted le így.

Villámsújtotta némaság következett, egyedül Hitchcock kérdezte meg, hogy miért nem. – Azért – felelte a felesége –, mert az állítólag halott Janet Leigh nyelt egyet. – És tényleg. Hitchcock nem vitatkozott tovább, mint ahogy én szoktam, ha Tabby rámutat valamelyik hibámra. Egy könyvet sok szempontból megvitatunk, és többször nem értek egyet szubjektív ítéletével, de tudom, mikor pécéz ki igazi ostobaságot, és hálát adok Istennek, amiért van mellettem valaki, aki szól, ha elfelejtem felhúzni a cipzárt, mielőtt kimennék az utcára.

Miután Tabby elolvasta, a kéziratot elküldöm még négy-nyolc embernek, akik évek óta bírálják el a munkáimat. Sok, az írásról szóló könyv óva int attól, hogy odaadjuk barátainknak az alkotásainkat, mert, mondják, nem lehet elfogulatlan kritikát elvárni olyanoktól, akik gyakran vacsoráznak az asztalodnál, áthozzák a gyerekeiket, hogy a hátsó udvarban együtt játsszanak a te csemetéiddel. Nem tisztességes, hogy az ember ilyen helyzetbe hozza a haverját. Mi van, ha azt kell mondania: „Bocs, öreg cimbi, a múltban írtál néhány nagyszerű darabot, de ez itt olyan szívás, amivel csak egy porszívó veszi föl a versenyt!”

Van némi jogosultsága az ilyen véleménynek, de nem hinném, hogy nekem pont elfogulatlan kritikára lenne szükségem. És azt hiszem, a legtöbb ember elég értelmes ahhoz, hogy elolvasson egy regényt, elég tapintatos, hogy finoman fogalmazza meg az efféle véleményt: „Ez szar.” (Habár a többség tudja, hogy az ilyen mondat: „Azt hiszem, ezzel lesz némi gond”, valójában azt jelenti: „Ez szar.”) Mellesleg, ha az ember tényleg valami szart írt – megesik az ilyesmi; a Maximális túlhajtás szerzőjeként jogom van ezt mondani –, hát nem jobb, ha ezt inkább egy barátjától tudja meg, amikor a sokszorosítás még csak féltucatnyi fénymásolatot jelent?

Amikor az ember hat-nyolc példányt készít egy könyvből, ugyancsak rendkívül szubjektív véleményt hall arról, mi a jó és mi a rossz benne. Ha valamennyi olvasó úgy véli, jó munkát végeztünk, akkor valószínűleg úgy is van. Olykor előfordul ilyen egyöntetű vélemény, noha ez még barátok között is elég ritka. Sokkal valószínűbb, hogy azt gondolják, némely részek jók, mások pedig… nos, nem annyira jók. Egyesek úgy érzik, hogy A alak jó, viszont Β el van túlozva. Ha mások véleménye szerint Β hihető, ám A kicsit el van rajzolva, az még elmegy. Az ember lazíthat, és úgy hagyhatja a dolgokat, ahogy vannak (a baseballban ez döntetlen a hazafutóknál; a szerző szempontjából az íróvá válás kezdete). Ha némelyeknek tetszik a könyv vége, mások utálják, akkor ugyanez a helyzet. Ez elmegy, ettől még működik.

Némelyik első olvasó arra szakosodik, hogy rámutasson a ténybeli tévedésekre, amelyeket a

legkönnyebb megtalálni. Az egyik ilyen első olvasó okostojásom a néhai Mac McCutcheon volt, egy nagyszerű gimnáziumi angoltanár, aki sokat tudott a fegyverekről. Amikor az egyik alakom egy Winchester .330-ast hordott, Mac fölírta a szöveg mellé, hogy a Winchester nem gyártott ilyen kalibert, csak a Remington. Ilyenkor egy pénzért kettőt kaptunk: a hibát és a javítását. Jó üzlet, mert az ember szakértőként viríthatott, miközben első olvasója azzal hízeleghetett magának, hogy segített a regény megírásában. Viszont a legszebb zsákmánynak, amelyet Mac ejtett, semmi köze sem volt a fegyverekhez. Egy napon, miközben egy kéziratot olvasott a tanáriban, kitört belőle a nevetés, jobban mondva annyira hahotázott, hogy könnycseppek görögtek szakállas arcán. Mivel a kérdéses könyv, a Borzalmak varosa, nem bővelkedik nevetséges részletekben, megkérdeztem, mit lelt. Olyan sort találtam leírni, amely valahogy így szólt: Noha Maine-ben a szarvasok szezonja sosem kezdődik el november előtt, az októberi mezők visszhangzanak a puskalövésektől; a helyiek lőnek annyi bárányt (értsd: fácánt),12 amennyit szerintük a család meg tud enni. Egy olvasószerkesztő kétségtelenül észrevette volna a hibát, de Mac megtakarította nekem ezt a kínos pillanatot.

Ahogy mondtam, a szubjektív értékelés kicsit nehezebb dió, de ide figyeljenek: ha mindenki, aki a könyvüket elolvassa, azt mondja, valami gáz van (Connie túl könnyen visszatér a férjéhez, Hal csalása a záróvizsgán nem valószerű ahhoz képest, amit tudunk róla, a regény befejezése hirtelennek és önkényesnek tűnik), akkor gáz van, és jobb, ha tesznek ellene valamit.

Sok író tiltakozik ez ellen. Úgy érzik, ha egy történetet a közönség tetszése, illetve nemtetszése szerint vizsgálnak felül, az valamiképpen hasonlít a prostitúcióra. Ha tényleg így éreznek, akkor meg sem próbálok változtatni a véleményükön. Akkor megtakaríthatják a fénymásolás költségeit, mert eleve nem célszerű bárkinek is megmutatni a történetüket. Mellesleg (mondja nagyképűen szerzőnk), ha csakugyan így éreznek, akkor egyáltalán miért adják közre művüket? Egyszerűen fejezzék be, aztán dugják el a széfbe, ahogy állítólag J. D. Salinger tette utolsó éveiben.

Igen, bevallhatom, hogy azért van bennem ellenérzés. A filmszakmában, ahol csaknem profinak számítok, az előzetes előadásokat úgy hívják: „tesztvetítés”. Ez mindennapos gyakorlat ebben az iparban, de a legtöbb filmkészítőt valósággal megőrjíti. Talán igazuk van. A stúdió kiad egy filmre tizenöt– és százmillió dollár közötti összeget, azután felkéri a rendezőt, hogy vágja újra, mert a Santa Barbara-i multiplex közönségének – fodrászoknak, méteráru– és cipőbolti eladólányoknak, munka után pizzát szállító srácoknak – ez a véleménye. És tudják, mi a ebben a legrosszabb, a legőrjítőbb? Ha megnézzük a közvélemény-kutatás eredményeit, akkor ezek a „tesztvetítések” működni látszanak.

Gyűlölném a regényeimet átírni egy teszt közönségének véleménye szerint – sok kiváló könyv sosem látna napvilágot egy ilyen eljárás miatt –, de mi most csak fél tucat olyan emberről beszélünk, akiket ismerünk, és adunk a véleményükre. Ha a megfelelő embereket kéri fel (amennyiben hajlandók elolvasni a könyvét), tőlük sokat tanulhat.

Minden vélemény azonos súllyal esik latba? Szerintem nem. Végső soron a legfigyelmesebben Tabbyt hallgatom, mert neki írok, őt szeretném elkápráztatni. Ha az önhöz legközelebb álló embernek ír, azt tanácsolom, adjon az illető véleményére (ismerek olyan fickót, aki azt mondja, ő leginkább egy olyan embernek ír, aki tizenöt éve meghalt, de a többség nem így van ezzel). És ha értelmes dolgokat hall tőle, akkor változtasson ennek megfelelően. Az egész világot nem engedheti be a történetébe, de azokat igen, akik a legfontosabbak. Sőt ezt meg is kell tennie.

Nevezze Ideális Olvasónak azt a személyt, akinek ír. Ő egész idő alatt ott lesz a dolgozószobában: testben, amikor ön újra kinyitja az ajtót, és beengedi a fényt, hogy rávilágítson álmának buborékjára, és lélekben az első változat néha gyötrelmes, de gyakran lelkesítő napjaiban, amikor az ajtó zárva van. És tudja mit? Azon veszi majd észre magát, hogy jobb lett a történet, még mielőtt az Ideális Olvasó akár az első mondatot elolvashatná. I. O. segít önnek, hogy kissé saját szintje fölé emelkedjék, úgy olvassa a saját készülő munkáját, mintha közönség venné körül munka közben. Ez talán a legjobb módszer arra, hogy ne szakadjunk el a történettől: úgy tenni, mintha közönségnek írnánk, holott nincs közönség, mi viszont teljes erőbedobással dolgozhatunk.

Amikor olyan jeleneten dolgozom, amelyet mulatságosnak találok (mint a süteményevés A test-ben, vagy a próbakivégzés A halasoron-ban), azt képzelem, hogy I. O. is mulatságosnak tartja. Szeretem, ha Tabby féktelenül kacag – fölemeli a kezét, mintha azt mondaná, megadom magam!, és nagy könnyek peregnek az arcán. Szeretem ezt, egyszerűen imádom, és ha valamiben meglátom a

12 Az eredetiben: peasant (paraszt), ill. pheasant (fácán).

lehetőséget arra, hogy megkacagtassam Tabbyt, akkor két kézre fogom, és kifacsarok belőle mindent, amit tudok. Az ilyen jelenetek megírásakor (zárt ajtó mögött), ott motoszkál a tudatom mélyén, hogy megnevettetem – vagy megríkatom – vele a feleségemet. Ha a munkát átírom (nyitott ajtónál), akkor előtérbe kerül ez a kérdés: elég mulatságos már?, elég ijesztő? Megpróbálom szemmel tartani, amikor egy ilyen jelenethez ér, abban reménykedve, hogy legalább elmosolyodik, vagy – bin-gó, babám! – hahotázni kezd, és csápol felemelt kezével.

Nem mindig könnyű ezt elérni. Amikor Észak-Carolinában voltunk, hogy megnézzük a Cleveland Rockers-Charlotte Sting kosárlabdameccset, odaadtam neki az Atlantisz gyermekei regényem kéziratát. Másnap északnak, Virginia felé autóztunk, és Tabby útközben az Atlantisz-t olvasta. Volt benne néhány mulatságos rész – legalábbis én úgy gondoltam –, és folyvást rásandítottam, hogy kuncog-e (vagy legalább mosolyog). Azt hittem, nem veszi észre, de persze tévedtem. Amikor nyolcadszor-kilencedszer sandítottam rá (de úgy vélem, inkább a tizenötödik alkalom volt), fölnézett és rám reccsent: – Nem figyelnél inkább a vezetésre, mielőtt összetörjük magunkat? Ne ácsingózz már annyira!

Ettől kezdve a vezetésre figyeltem, és nem leselkedtem többé (illetve… alig). Nagyjából öt perc múlva nevetős horkantást hallottam jobbról. Halk volt, de nekem ennyi is megfelelt. Igazság szerint minden író ácsingózik. Különösen az első és a második változat között, amikor az ajtó kitárul, és a világ fénye beözönlik.

12

Az Ideális Olvasó arra is a legalkalmasabb, hogy a szerző felmérje, megfelelő-e az ütem, és kellően kezeli-e a háttértörténetet.

Az ütem az a sebesség, amellyel az elbeszélés kibontakozik. Kiadói körökben létezik egy szavakba sohasem foglalt (ennélfogva védhetetlen és közelebbről soha meg nem vizsgált) hiedelem, amely szerint a kereskedelmileg legsikeresebb történetek, regények pergő ütemben haladnak. Azt hiszem, e mögött az a gondolat lappang, hogy az embereknek annyi dolguk van manapság, olyan könnyen elcsábulnak a nyomtatott szó olvasásától, hogy át kell alakulni kifőzdéi szakáccsá, aki villámgyorsan szolgálja föl a sistergő krumplit, sültet és tojást.

A könyvkiadás több más, sohasem tesztelt babonájához hasonlóan ez a gondolat is túlnyomórészt hülyeség. Kiadók és szerkesztők ezért hápogtak, amikor Umberto Ecótól A Rózsa neve, vagy Charles Frazier Hideghegy-e váratlanul kitört a bolyból, és meg sem állt a bestsellerlisták éléig. Gyanúm szerint az említettek az olvasói ízlés megjósolhatatlan és sajnálatos kisiklásának tulajdonították e könyvek váratlan sikerét.

Nem mintha bármi baj lenne a pergő mesékkel. Több egész jó szerző – Nelson DeMille, Wilbur Smith, Sue Grafton, hogy csak hármat mondjak – kismillió ilyen regényt írt. De túllihegik ezt a sebességet. Ha az ember túl gyorsan halad, azt kockáztatja, hogy lehagyja az olvasót, vagy azért, mert az utóbbi megzavarodik, vagy azért, mert: elfárad. Részemről én szeretem a lassabb ütemet, a nagyobb, magasabb építményeket. A The Far Pavilons- vagy az A Suitable Boy-féle hosszú, lenyűgöző regényeknek épp az a ráérős, luxus óceánjáró tempó a legfőbb vonzereje, a műfaj őse, a Clarissa óta. Azt hiszem, hagyni kellene, hogy minden történet a saját üteme szerint bontakozzék ki, és ez az ütem nem mindig gyors. Mindazonáltal figyelmeztetem önöket, ha túlságosan lelassítják a tempót, még a legtürelmesebb olvasó is ideges lesz.

Hogyan lehet legkönnyebben rátalálni az arany középútra? Természetesen az Ideális Olvasó segítségével. Próbálja elképzelni, hogy az illető unatkozna-e bizonyos jeleneteknél – ha csak feleannyira ismeri I. Q. ízlését, mint én az enyémet, akkor nem lesz túl nehéz. Vajon I. O. nem fogja egyre inkább úgy érezni, hogy ezen a helyen túl sok az üres beszéd? Hogy egy bizonyos helyzetet nem magyaráz meg eléggé… vagy túlmagyarázza, ami az én egyik állandó hibám, esetleg elfelejtette elmagyarázni a cselekmény valamely fontos mozzanatát? Vagy kifelejtett egy egész alakot, ahogy Raymond Chandlerrel egyszer megtörtént?

(Amikor megkérdezték tőle, mi van a Hosszú álom című könyvben meggyilkolt sofőrrel, Chandler azt felelte: „Ja, ő? Hát én teljesen megfeledkeztem róla!”) Ezeket a dolgokat tartsa észben, már akkor, amikor az ajtó zárva van. Ha pedig kinyilik – amikor Ideális Olvasója el is olvasta a kéziratot –, akkor ezeket a kérdéseket hangosan is föl kell tennie. Azután ácsingózás ide vagy oda, azt is szeretné látni, amint I. O. leteszi a kéziratot, hogy valami mást csináljon. Vajon melyik jelenetet olvasta? Miért tette

le ilyen könnyedén? Ha az ütemen gondolkodom, legtöbbször visszatérek Elmore Leonardhoz, aki tökéletesen

elmagyarázta. Azt mondta, egyszerűen kihagyja az unalmas részeket. Ez azt sejteti, hogy törléssel lehet gyorsítani, és végső soron a legtöbben ezt tesszük (öld meg kedveseidet, öld meg őket, még ha megszakad is közben önző kis skribler szíved, öld meg őket!).

Tizenévesként, miközben novellákat küldtem olyan magazinoknak, mint a Fantasy and Science Fiction meg az Ellery Queen's Mister y Magazine, hozzászoktam a kurta visszautasításokhoz, amelyek úgy kezdődnek, hogy Kedves külső munkatársunk (akár azzal is kezdhették volna: Drága haver), és ezért külön élvezetet okozott minden eltérés, amellyel ezeken a rózsaszín cetliken találkoztam. Ritkán fordult elő ilyen, de ha mégis, mindig felderítette a napomat, és mosolyt csalt az arcomra.

Amikor végzős voltam a lisboni gimnáziumban – 1966-ban kellett lennie –, kaptam egy kézzel írt feljegyzést. Ez egyszer és mindenkorra megváltoztatta munkáim átírásának módját. A nyomtatott szerkesztői aláírás alá a következő megjegyzést firkantották: „Nem rossz, csak DAGÁLYOS. Változtass a hosszán. Képlet: második változat = első változat – 10%. Sok szerencsét.”

Bár emlékeznék rá, ki írta ezt – talán Algis Budrys. Akárki volt is, nagy szívességet tett nekem. Kimásoltam ezt a megjegyzést egy ingmerevítő kartonlapra, és a falra ragasztottam az írógépem mellé. Ezután jó dolgok kezdtek történni. Nem árasztottak el ajánlatokkal a magazinok, de a visszautasító cédulákon gyorsan gyarapodtak a személyes megjegyzések. Még Durant Imbodentől, a Playboy irodalmi szerkesztőjétől is kaptam egyet. Öttől csaknem megállt a szívem. A Playboy minimum kétezer dollárt fizetett egy novelláért, és ez a két rongya negyede volt annak a pénznek, amit az anyám egész évben keresett a Pineland Training Center gondnokaként.

Valószínűleg nem az Újraírási Képlet volt az egyetlen oka, hogy eredményeket értem el; gyanítom, egyszerűen eljött az én időm (valahogy úgy, ahogy Yeats fenevadja) – ez lehetett a másik. Mégis biztosan része volt benne az Újraírási Képletnek is. A Képlet előtt, ha megírtam egy történetet, az első változat legalább négyezer szó volt, de a második gyakran meghaladta az ötezret is (némely írók maguktól is kihúznak ezt-azt; én, attól tartok, természetem szerint inkább hozzáadok). A Képlet után ez megváltozott. Még ma is az a célom, hogy a második változat hossza ne haladja meg a háromezer-hatszáz szót, ha az első változat hossza négyezer volt… és ha egy regény első változata háromszázötvenezer szó, akkor keményen igyekszem, hogy a második változat ne legyen több háromszáztizenötezernél… ha lehet, ne lépje túl a háromszázezret. Rendszerint lehet. A Képlet tanított meg rá, hogy minden novella és regény hossza csökkenthető bizonyos mértékben. Ha az ember nem képes tíz százalékkal rövidíteni úgy, hogy közben az alaptörténet és annak minden aromája megmaradjon, akkor nem igyekezett eléggé. A jogos húzás hatása azonnali és gyakran meglepő – valóságos irodalmi Viagra! Ezt meg fogja érezni ön és I. O.-ja is.

Háttértörténet minden, ami azelőtt esett meg, hogy az elbeszélése elkezdődött, de hatással van a cselekmény fő szálára. A háttértörténet segít meghatározni az alakot, és bemutatja, mi mozgatja. Úgy vélem, tanácsos mielőbb rátérni a háttértörténetre, de ezt egyfajta finomsággal kell tenni. Hogy mi nem finom, azt a következő kis dialógustöredékből tudhatjuk meg:

– Hello, exnej! – mondta Tom Dorisnak, amikor az belépett a szobába. Mármost, talán fontos a történet szempontjából, hogy Tom és Doris elváltak, de ezt elegánsabban

kell elővezetni, mert a fenti példa körülbelül olyan finom, mint egy szekercés gyilkosság. íme, egy javaslat:

– Szia, Doris – mondta Tom. A hangja elég természetesen csengett – legalábbis a saját fülében –, de jobb kezének ujjai odasiklottak, ahol hat hónappal ezelőtt a jegygyűrűt hordta.

Ez még mindig nem Pulitzer-díjas megoldás, és jóval hosszabb annál, hogy Hello, exnej, de, mint már rámutattam, a sebesség egyáltalán nem olyan lényeges. És ha ön azt vallja, hogy az információ mindennél fontosabb, akkor helyesebben tenné, ha felhagyna a regényekkel, és inkább használati utasításokat írna.

Bizonyára hallotta azt a kifejezést, hogy in médias res, vagyis: „egyenesen a dolgok közepébe!”. Ez a technika régi és tiszteletreméltó, de én nem kedvelem. Az in médias res visszapillantásokat igényel, amit unalmasnak és némiképpen divatjamúltnak találok. Mindig a negyvenes-ötvenes évek bizonyos filmjeire emlékeztet, amelyekben a képek elúszkáltak, a hangok rezonáltak, hirtelen tizenhat hónappal korábban voltunk, és a sáros fegyenc, akit éppen lestünk, amint megpróbál elmenekülni a vérebek elől, frissen végzett ifjú ügyvéddé változott, akit még nem csuktak le a becstelen rendőrfőnök meggyilkolásának vádjával.

Olvasóként sokkal jobban érdekel, hogy mi fog történni, mint az, ami már megtörtént. Igen, vannak ragyogó regények, amelyek áthágják ezt a szabályt (vagy talán előítéletet) – az egyik ilyen Daphne du Maurier A Manderley-ház asszonyai Barbara Vine-tól az A Dark-Adapted Eye a másik –, de én szeretek egyenesen haladni. A/Z-ember vagyok; először szolgálják föl az aperitifet, a desszertet majd akkor hozzák, amikor már megettem a zöldséget.

Még ha ilyen nyílegyenesen vezeti is a történetet, rá fog jönni, hogy nem tud kihagyni legalább némi háttérsztorit. A szó szoros értelmében minden élet in médias res zajlik. Ha az első oldalon főszereplőként bemutat egy negyvenéves férfit, és ha a cselekmény úgy kezdődik, hogy egy vadonatúj személy vagy helyzet robban be ennek a fickónak az életébe – utcai baleset, mondjuk, vagy szívességet tesz egy szép nőnek, aki szexisen néz rá vissza (felfigyeltek ebben a mondatban a borzalmas határozószóra, amelyet nem tudtam kiirtani?) –, egy bizonyos ponton kénytelen lesz mondani valamit a férfi előző negyven évéről. Hogy mennyit és milyen jól mond el ezekről az évekről, az nagymértékben függ attól, mennyire képes elmesélni egy történetet, mit gondolnak róla az olvasók: „jó olvasmány” vagy „borzasztó unalmas”. Háttértörténetekben valószínűleg J. K. Rowling, a Harry Potter-történetek szerzője a jelenlegi bajnok. Létezik rosszabb időtöltés is, mint elolvasni ezeket a könyveket, közben láthatja, milyen játszva ismétli el minden új könyv, ami már benne volt a korábbiakban. (Ráadásul Harry Potter mulatságos: színtiszta mese, elejétől végéig.)

Ideális Olvasója hatalmas segítséget nyújthat önnek, amikor azt kell eldönteni, mennyire jól írta meg a háttértörténetet, mennyit kellene hozzátenni vagy elvenni belőle a következő változatban. Nagyon figyeljen azokra a dolgokra, amelyeket I. O. nem értett meg. Ha megteszi, és nem törli ki ezeket a részeket, akkor a második változatban kell világossá tenni őket. Ha nem teszi meg – mert a háttértörténet azon részei, amelyekre Ideális Olvasó rákérdezett, az ön számára is homályosak –, akkor sokkal alaposabban el kell töprengenie azokon a múltbeli eseményeken, amelyek megvilágítják alakjának jelenlegi viselkedését.

Azokra a részekre is fokozottan kell figyelnie, amelyek untatják az ön Ideális Olvasóját. A Tóparti kísértetek-ben például a főhős, Mike Noonan, a negyven körüli író, már a könyv elején elveszíti a feleségét agyi aneurizma miatt. Az asszony halálával indul a könyv, de itt sok a háttértörténet, sokkal több, mint az írásaimban általában. Ide tartozik Mike első állása (riporter egy újságnál), első regényének eladása, kapcsolata néhai feleségének nagy családjával, kiadott könyvei, és elsősorban nyugat-maine-i hétvégi házának története, megvásárlása, meg egy kevés Mike és Johanna közös életéből. Tabitha, I. O.-m mindezt látható élvezettel olvasta, de volt egy rész, két-három oldal talán, ami arról szól, milyen társadalmi munkát végzett Mike a felesége halálát követő évben, amikor súlyos írói válságba került. Tabbynek nem tetszett ez a rész.

– Kit érdekel ez? – kérdezte. – A rossz álmairól akarok többet tudni, nem arról, hogyan akart bekerülni az önkormányzatba, hogy segíthessen eltüntetni az utcáról a hajléktalan alkoholistákat.

– Igen, de hát írói válságban van! – feleltem. (Ha egy írót olyasmivel kapcsolatban bírálnak, amit szeret – például valamelyik kedvence miatt –, az első két szó, amelyet használ, csaknem mindig az igen, de.) – A válság egy éven át tart, talán még annál is tovább. Valamit csak kell csinálnia közben, nem?

– De, azt hiszem – válaszolta Tabby –, de talán mégsem kéne untatnod, vagy igen? Puff. Játék vége, matt. Tabby, kedvenc I. O.-m, kegyetlen, amikor igaza van. Mike jótékonykodásából és társadalmi munkájából addig húztam, míg két oldalból két bekezdés

maradt. Kiderült, hogy Tabbynek igaza van. Amint megláttam a kinyomtatott szöveget, rögtön tudtam. Kb. hárommillió ember olvasta a Tóparti kísértetek-et, legalább négyezer levelet kaptam, de még egyetlenegyben sem kérdezték meg: „Hé, balfék! Milyen társadalmi munkát végzett Mike abban az évben, amikor képtelen volt írni?”

A legfontosabb dolgok, amikre figyelmeztetni akarom a háttértörténettel kapcsolatban: a) mindenkinek van története, és b) ennek a zöme érdektelen. Keressék ki belőle az érdekes részeket, a többivel ne törődjenek. A hosszú élettörténetek helye a kocsma, különösen záróra előtt egy órával, ha az ember fizet egy italt.

13

Egy keveset a kutatásról is beszélnünk kell, ami a háttértörténet különleges alkotóeleme. Kérem, amennyiben szükségük van kutatásra, mert a meséjük olyan dolgokat tartalmaz, amelyekről keveset

vagy semmit sem tudnak, ne felejtsék el a háttér szót. A kutatás ide tartozik: a háttér, a háttértörténet követeli meg. Önt elbűvölheti, amit megtud New York csatornarendszerének húsevő baktériumairól, vagy a skótjuhász-kölykök lehetséges IQ-járól, de olvasóit vélhetőleg jobban érdeklik a szereplők és a történet. Van kivétel? Hát persze, mindig van! Akadnak nagyon sikeres írók – Arthur Hailey és James Michener jutnak elsőként az eszembe –, akiknek regényei nagyrészt a tényeken, kutatásokon alapulnak. Hailey alig álcázott használati utasításokat ír a dolgok (bankok, repülőterek, szállodák) működéséről, Michener kombinálja az útinaplót, a földrajzleckéket és a történelmi szövegeket. Más népszerű írók, Tom Clancy és Patrícia Cornwell, már sokkal inkább a történettel foglalkoznak, mégis hatalmas (és néha nehezen emészthető) mennyiségű tényt építenek bele melodrámáikba. Néha arra gondolok, ezek az írók az olvasók ama tetemes táborának szánják munkáikat, akik úgy érzik, a kitalált történetek valamiképpen erkölcstelenek, alacsonyrendű ízlésre vallanak, ezért ezeket csak így illik feltálalni. „Nos, öhöm, igen, olvastam (itt az író neve következik), de csak a repülőgépen, meg a szállodai szobában, ahol nem lehetett fogni a CNN-t; ugyanakkor sokat megtudtam a (ide a megfelelő témát kell beírni).”

Minden sikeres, tényirodalommal foglalkozó szerzőre száz (de lehet, hogy ezer) sikertelen önjelölt jut: néhányan publikálják is írásaikat, a legtöbben nem. Mindent összevéve, azt hiszem, a történet a legfontosabb, de némi kutatás elkerülhetetlen; ez alól csak a saját kockázatára bújhat ki.

1999 tavaszán Floridából, ahol feleségemmel a telet töltöttük, visszafelé autóztam Maine-be. Az út második napján megálltam egy kis benzinkútnál, közvetlenül a pennsylvaniai autósztráda mellett. Egyike volt azoknak a mulatságosan ódon helyeknek, ahol a kezelő még előjön, betölti az üzemanyagot, megkérdi, hogy vagy, és hogy ki a kedvenced az atlétikai kupában.

Azt feleltem, jól vagyok, és a Duke-nak szurkolok. Azután megkerültem az épületet, hogy meglátogassam a mellékhelyiséget. A benzinkút mögött egy patak rohant, amelynek medrét megtöltötte az olvadt hólé, és mikor kijöttem a vécéből, kicsit lejjebb ereszkedtem az elhajított keréktárcsáktól és motoralkatrészektől elrondított lejtőn, hogy közelebbről is megnézzem a patakot. Itt-ott még mindig voltak hófoltok. Megcsúsztam az egyiken, és siklani kezdtem a víz felé. Valami ócska motorba kapaszkodva megálltam, még mielőtt igazán beindultam volna, de miközben feltápászkodtam, rájöttem, hogy ha tényleg elesek, akkor belecsúszok a patakba, amely rögtön magával sodort volna. Azon kezdtem tűnődni, mennyi időbe telne, amíg a benzinkút kezelője kihívja az országúti rendőrséget, ha a kocsim, egy vadiúj Lincoln Navigator ott marad a kútnál. Mire ismét elértem az autósztrádát, két dologgal lettem gazdagabb: egy nedves nadrággal a fenekemen az esés miatt, és egy történet remek ötletével.

Ebben egy fekete kabátot viselő, rejtelmes férfi -nagy valószínűséggel nem emberi lény, hanem olyasféle teremtmény, amely nagy szakértelemmel álcázza magát embernek – otthagyja a járművét Pennsylvaniában egy kis, vidéki benzinkút előtt. A kocsi úgy fest, mint egy az ötvenes évekből származó, ódon Buick Special: valójában annyira Buick, amennyire a fekete felöltős fickó ember. A jármű az állami rendőrség néhány tagjának kezébe kerül, akik Nyugat-Pennsylvania egyik kitalált őrsén dolgoznak. Jó húsz évvel később ezek a rendőrök mesélik el a Buick történetét egyikük gyászoló fiának, akinek apja szolgálat közben halt meg.

Nagyszerű ötlet volt, és ütős regény lett belőle arról, hogyan bánunk a tudásunkkal és a titkainkkal; emellett sötét, ijesztő mesét mondott egy idegen gépezetről, amely néha kinyúlik, és egészben kapja be az embereket. Persze akadt néhány kisebb probléma, az egyik az, hogy a leghalványabb fogalmam sem volt a pennsylvaniai állami rendőrség működéséről, de nem hagytam, hogy ilyesmi megzavarjon. Egyszerűen összeszedtem mindent, amit nem tudtam.

Azért voltam rá képes, mert zárt ajtó mögött írtam, csak magamnak és a bennem élő Ideális Olvasónak (Tabbynek ez a lelki változata ritkán olyan tüskés, mint amilyen valóságos feleségem tud lenni; amikor álmodozom, akkor rendszerint tapsol, és ragyogó szemmel sürget, hogy folytassam az írást). A bostoni Eliot Hotel harmadik emeleti szobájában volt az egyik ilyen emlékezetes alkalom – az ablak melletti asztalnál ültem, egy idegen, denevérszerű teremtmény boncolásáról írtam, miközben lent a bostoni maraton résztvevői áramlottak, a háztetőkön bömbi-dobozokból ordított a „Piszkos víz” a Strandellstől. Sok ezer ember volt alattam az utcán, de egy se locsogott a szobámban, nem mondta, hogy ez a részlet nem jó, vagy hogy a rendőrök nem csinálnak ilyet Nyugat-Pennsylvaniában és így tovább, bla-bla-bla.

A regényt – Rémautó lett a címe – 1999 májusában félretettem egy fiókba, mihelyt elkészültem az első változattal. A további munkát rajtam kívül álló körülmények akadályozták, de végül, ahogy

reméltem, és amint számítottam is rá, néhány hetet eltölthettem Nyugat-Pennsylvaniában, ahol ideiglenes engedéllyel részt vehettem az állami rendőrség néhány őrjáratán (azzal a teljesen ésszerűnek tűnő feltétellel, hogy nem ábrázolom őket önzőnek, mániákusnak és idiótának). Amint ezzel végeztem, már helyesbíthettem a legbődületesebb baklövéseimet, és a munkát kiegészíthettem pár különösen szép részlettel.

De nem sokkal; a kutatás a háttértörténethez tartozik, és itt a háttér a kulcsszó. A történetnek, amelyet a Rémautó-ban elmondok, megvannak a maga szörnyei és titkai. Nem a nyugat-pennsylvaniai rendőrség rendőri eljárásairól szól. Csupán egy árnyalatnyi valószínűségre volt szükségem, ahogy az ember belecsapja a maroknyi zöldfűszert a finom spagettimártásba, hogy igazán fogyasztható legyen. Minden kitalált történetben fontos a valóságmag, de azt hiszem, különösen fontos olyan elbeszélésben, amely az abnormálisról vagy paranormálisról szól. Elegendő részlet – feltéve, ha szabatos – leállíthatja azoknak a kötözködő olvasóknak a levéláradatát, akik azért élnek, hogy közölhessék az íróval, mit tolt el (e levelek hangneme kivétel nélkül minden esetben ujjongóan boldog). Amint az ember eltér az „írj arról, amit ismersz” szabálytól, a kutatás elkerülhetetlenné válik, és sok mindennel gazdagíthatja a történetet. Csak azt nem szabad engedni, hogy a farok csóválja a kutyát; ne felejtsék, regényt írnak, nem tudományos értekezést. Mindig a történet az első. Azt hiszem, ebben még James Michener és Arthur Hailey is egyetértene velem.

14

Gyakran megkérdeznek, mit gondolok, kezdő íróknak van-e hasznuk a szépírói szemeszterekből vagy szemináriumokból. Azok, akik ilyesmiről faggatnak, túlságosan gyakran keresik a varázsgolyót, a bűvös szert, vagy Dumbo varázstollát, amelyeknek, bármily csábítók legyenek a szóróanyagok, egyike sem található meg az osztálytermekben vagy a világtól elzárt írói kuckókban. Részemről kételkedem az efféle kurzusokban, de nem is ellenzem őket.

T. Coraghessan Boyle csodálatos, tragikomikus regényében, az East Is East-ben van egy leírás egy erdei írótelepről, ami a szememben tökéletes tündérmesének tűnik. Mindenki a saját kis vityillójában lakik, ahol feltételezhetően írással tölti a napot. Délben pincér érkezik a központi épületből, és egy dobozban ebédet hoz a jövendőbeli Hemingwayknek és Cather-seknek, amit lerak a kunyhó verandájára. Nagyon csöndben teszi le, nehogy zavarja a házikó lakójának írói tébolyát. Minden kis lakban van egy írószoba.

A másik szobácskában van egy dívány az életfontosságú délutáni szunyóka… vagy esetleg egy másik táborlakóval lebonyolítandó, vérpezsdítő hetyegés céljára.

Esténként a telep tagjai összegyűlnek a főépületben, hogy megvacsoráljanak, és elbűvölő csevegést folytassanak. Később, a szalonban a ropogó tűz mellett pillecukrot sütögetnek, kukoricát pattogtatnak, bort iszogatnak, felolvassák és megbírálják a műveket.

Abszolút elbűvölő környezet az írásra! Különösen tetszik az a rész, hogy az ebédet a verandán hagyják, a bejárat előtt, és olyan nesztelenül teszik le, ahogy a fogtündér hagy ott egy negyeddollárost a kisgyerek párnája alatt. Gondolom, azért vonz annyira, mert olyan messze áll a saját tapasztalataimtól, amelyek szerint az alkotókészség hajlamos bármely pillanatban elszállni, amikor a feleségem szól, hogy eldugult a vécé, meg kéne javítanom, vagy hívnak a rendelőből, hogy le ne késsem a találkozót a fogorvosommal. Az ilyen pillanatokban biztosra veszem, hogy minden író ezt érzi, legyen bármilyen rutinos és sikeres: Istenem, bar az íráshoz megfelelő környezetbe jutnék, ahol kellően megértő emberek vesznek körül, TUDOM, hogy akkor megírnám a mesterművemet!

Igazság szerint ezek a mindennapi szokványos zavarások és félbeszakítások nem sokat ártanak a készülő műnek: még az is lehet, hogy valamilyen módon segítik. Végtére is nem a gyöngykészítő szemináriumból lesz a gyöngy, hanem a homokszemből, amely bekerül a kagyló héja alá. Minél fenyegetőbb az egy napra jutó munkamennyiség – minél inkább kényszerből, mint a saját akaratomból kell leküzdeni –, annál zűrösebb lesz a nap. Komoly problémát jelenthet egy írónál, ha a muszájból szabály lesz. Végtére is nem azért jöttünk, hogy magányosan vándoroljunk, mint egy felhő, az erdők szépségét, a hegyek nagyszerűségét élvezve. A fenébe is, az a dolgunk, hogy írjunk,még ha azért is, hogy a kollégák valamit bírálhassanak, miközben a főépületben pirítják azt az istenverte mályvacukrot. Másrészt viszont az, hogy a kölyök időben eljusson a kosárlabdatáborba, legalább olyan fontos, mint a készülő munka.

Mellesleg mi van azokkal a kritikákkal? Mennyit érnek? Sajnálattal közlöm, hogy tapasztalatom

szerint nem sokat. Sokan észbontóan bizonytalanok. Szeretem a Peter történetében található érzést, mondhatja valaki. Van benne valami… valami nem is tudom, minek az érzése… egyfajta kedvesség, tudod… nem tudom pontosan leírni…

Hasonló szemináriumi gyöngyszem: Tudod, érzek egyfajta hangnemet benne; Polly alakja meglehetősen sztereotipnek hat; szerettem a képeit, mert többé-kevésbé megláthattam, amiről beszélt.

És ahelyett, hogy megszórnák ezeket a hablatyoló idiótákat a saját pirított cukorkájukkal, mindenki körülüli a tüzet, gyakran bólogat és mosolyog és komoly ünnepélyességgel néz. Túlságosan sok esetben bólogatnak, mosolyognak és néznek komoly ünnepélyességgel, tanárok és elvonult írók egyaránt. Nagyon kevés jelenlevőnek jut eszébe, hogy ha olyan érzése van, amit nem tud leírni, ami nagyon meglehet, nem is tudom, valamiképpen van egy effajta érzésem, akkor talán nem is a jó tanfolyamon van.

Az elvont kritikák nem segítenek, amikor az ember leül a második változat megírásához, viszont árthatnak. A fenti vélemények egyike sem érinti a nyelvezetet vagy az elbeszélés értelmét; ezek a megjegyzések semmit sem érnek, nincs konkrét értékük.

A napi kritikák arra is rákényszerítik az embert, hogy folyvást nyitott ajtó mellett írjon, és ez az én felfogásom szerint a cél egyfajta feladását jelenti. Mi haszna annak, hogy a pincér lábujjhegyen, hangtalanul oson fel a kunyhónk verandájára, azután ugyanolyan aggályos csöndben, tipegve távozik, ha minden este hangosan felolvassuk aznapi munkánkat (vagy szétosztjuk a fénymásolt példányokat) egy csapatnyi leendő írónak, akik azt mondják, tetszik nekik a hangnem és a hangulat kezelése, de tudni szeretnék, hogy Dolly sapkája, amelyen csengettyű van, szimbolikusan értendő-e. Mindig rajtad a nyomás, hogy magyarázkodj, és, nekem legalábbis úgy tűnik, ettől vész kárba egy csomó alkotóerő. Egyszer csak azt látjuk, hogy folyamatosan kételkedünk a prózánkban és a céljainkban, holott olyan sebesen kellene haladnunk, ahogy a mézeskalács huszár vágtázik, és papírra kellene vetni az első változatot, amíg a lelet alakja fényes és tiszta. Nagyon sok írói szemináriumon magasztosul törvénnyé ez a Várj csak egy percet, magyarázd el, mit jelent az!. Őszintén bevallom, az előítélet beszél belőlem: néhány virulens alkotói válságom egyike a Maine-i

Egyetemen töltött utolsó évre esik, amikor is nem egy, de mindjárt két szépírói tanfolyamon vettem részt (az egyik az a szeminárium volt, amelyen találkoztam jövendőbeli feleségemmel, így ezt nem nevezhetjük teljes egészében elpocsékolt időnek). Legtöbb diáktársam a szemeszter alatt verseket írt a nemi vágyról, vagy novellákat, amelyekben Vietnamba készülnek mélabús ifjak, akiket nem értenek meg a szüleik. Egy lány rengeteget írt a holdról és a saját hó-számáról; ezekben a versekben a hold mindig úgy szerepelt, hogy hold. Nem tudta elmagyarázni, miért, de mindnyájan éreztük: a hold, ja, ez így helyes, ezt kapd ki, nővér.

Én is verseket vittem be az osztályba, de a hálóban ott rejtegettem saját szennyes kis titkomat: egy regény félkész kéziratát egy tizenéves bandáról, amely azt tervezi, hogy faji zavargásokat gerjeszt. Ezt álcázásul akarják fölhasználni, amíg uzsorával és kábítószercsempészéssel foglalkoznak Hardingban, amely Detroit mása regényemben (soha nem jártam hatszáz mérföldnél közelebb Detroithoz, de nem hagytam, hogy ez lelassítson). Ez a regény, a Sword in the Darkness, nagyon bazárinak tűnt, ha összehasonlítottam diáktársaim ambícióival, azt hiszem, ezért nem vittem be soha az osztályba megbíráltatni. Hogy ez a munka jobb és valahogy igazabb is volt, mint az összes versem a nemi vágyról és a késő kamaszkori bánatról, csak rontott a dolgon. Az eredmény négy hónapos időszak lett, amely alatt szinte semmit nem írtam. Ehelyett söröztem, Pali Mallt szívtam, John D. MacDonald papírfedelű könyveit olvastam, és a délutáni szappanoperákat néztem.

A szépírói tanfolyamoknak és szemináriumoknak azonban legalább egy tagadhatatlan előnye van: ezeken komolyan veszik a próza és a poézis vágyát. Egy költőpalántának, akire szánakozó lenézéssel bámulnak barátai és rokonai („Jobb lenne, ha inkább a napi feladataiddal foglalkoznál!” Ez a szöveg igen népszerű, és gyakran jár hozzá ocsmány Bob-a-te-derék-bácsikád vigyor), ez valami csodálatos. A szépírói tanfolyamokon teljes mértékben megengedik, hogy az ember az idejének egy tekintélyes részét saját kis álomvilágában töltse. Mégis, csakugyan szükségünk van engedélyre és egyetemi papírra, hogy odamenjünk? Csakugyan kell valakinek egy ÍRÓ feliratú matrica, mert anélkül nem hiszi el, hogy tényleg az? Istenem, remélem, hogy nem!

Egy másik érv a szépírói tanfolyamok mellett, hogy jól jön azoknak, akik ott tanítanak. Sok ezer tehetséges író dolgozik Amerikában, és csupán néhány (azt hiszem, az arányuk nem éri el az öt százalékot) képes eltartani a családját és magát a munkái ellenértékéből. Mindig leesik némi anyagi juttatás, de ez sosem elég a megélhetéshez. Ami az állami támogatást illeti, azt nyugodtan el lehet

felejteni. A dohányipart, azt igen. A le nem fagyasztott bikasperma mozgékonyságáról szóló tudományos tanulmányt, természetesen. A szépirodalom képviselőit nem-nem-soha. Azt hiszem a legtöbb választópolgár egyet is ért ezzel. Norman Rockwellt és Robert Frostot leszámítva Amerika sohasem tisztelte túlságosan kreatív polgárait; mindent összevéve sokkal fontosabbak a Franklin Mint-emlékérmek és az internetes képeslapok. És ha ez nem tetszik önöknek, az az önök baja, mert errefelé így mennek a dolgok. Az amerikaiakat sokkal jobban érdeklik a vetélkedők, mint Raymond Carver novellái.

Jó néhány alulfizetett irodalmárnak megoldást jelent, hogy amit tud, megtanítsa másoknak. Ez jó. Az is jó, hogy kezdő írók találkozhassanak veteránokkal, akiket talán régóta tisztelnek. Az sem baj, ha a szépírói tanfolyamok alkalmat adnak az üzleti kapcsolatok kiépítésére. Első irodalmi ügynökömmel, Maurice Crainnel az ismert helyi novellista, Edwin M. Holmes hozott össze, aki másodéves koromban az irodalmat tanította. Miután elolvasta pár novellámat az Eh-77 órákon (ez az irodalomórák minősített változata volt), Holmes professzor megkérte Craint, nem nézné-e át néhány válogatott írásomat. Crain beleegyezett, de valójában nem sikerült együttműködnünk: a nyolcvanas éveiben járt, betegeskedett, és nem sokkal első levélváltásunk után meghalt. Remélem, hogy nem novelláim első adagja ölte meg.

Önöknek éppúgy nincs szükségük szépírói tanfolyamokra vagy szemináriumokra, ahogy erre vagy bármely más könyvre. Faulkner a mississippi Oxfordban volt postás, és eközben tanulta meg a mesterséget. Más írók az alapelvek elsajátítása közben a tengerészeméi szolgáltak, acélművekben dolgoztak, vagy Amerika legjobb sittjein üdültek. Én magam akkor tanultam meg a legértékesebb (és legjobban eladható) dolgokat, amikor szállodák lepedőit és éttermek térítőit mostam a bangori New Franklin mosodában. A legtöbbet úgy tanulja az ember, ha sokat olvas, sokat ír, és a legértékesebb leckéket mindig maga tanítja magának. Ezek a tanítások csaknem mindig eszünkbe jutnak, amikor az ajtó becsukódik mögöttünk. À szépírói tanfolyamok beszélgetései gyakran adnak szellemi ösztönzést, és jó szórakozást jelentenek, de ugyanolyan gyakran messzire visznek az írás valódi technikájától.

Azt hiszem, végül mégis ennek az East Is East-ben leírt erdei írótábornak valamilyen változatába jut el: a saját fenyők között álló kunyhójába, amelyben van szövegszerkesztő, friss lemezek (mi izgathatja olyan kifinomultan a képzeletet, mint egy doboz floppy vagy egy köteg üres papír?), a kunyhó másik szobája szunyókálásra szolgál, a pincérnő lábujjhegyen érkezik a verandára, leteszi az ebédet, azután lábujjhegyen eltipeg. Azt hiszem, ez rendben is van. Ha élhet ilyen életet, nosza, rajta. Lehet, hogy nem tanulja meg az írás Varázslatos Titkát (nincs is – ciki, mi?), de bizonyosan jól szórakozik majd, márpedig a szórakozás olyasmi, amire mindig harapok.

15

A Honnan veszi az ötleteit? jellegű kérdések mellett a publikáló író leggyakrabban azt hallja a publikálni akaró íróktól: Hogyan szerez ügynököt? És: Hogyan kerül kapcsolatba a könyvkiadás világával}

Ezeket a kérdéseket gyakran zavartan, olykor ingerülten, netán dühösen teszik föl. Általánosan elterjedt a gyanú, hogy akinek sikerül a könyveit kiadatni, többnyire azért tört át, mert van valakije, egy kapcsolata, csókosa az üzletben. Emögött az a hiedelem lappang, hogy a könyvkiadás világát egy nagy, boldog, vérfertőzően zárt család birtokolja.

De ez nem igaz. Mint ahogy az sem, hogy az ügynökök egy beképzelt, fensőséges banda, akik inkább meghalnának, mint hogy kesztyű nélkül érintsék meg a kéretlenül eléjük rakott kéziratot. (Jól van na, igen, akad néhány ilyen is.) Igazság szerint az ügynökök, kiadók és szerkesztők alig várják a következő tehetséges írót, akinek könyvét nagy példányszámban lehet eladni, és sok pénzt lehet rajta keresni… és nem is csak a következő tehetséges fiatal írót; Helen Santmyer már nyugdíjasotthonban élt, amikor kiadták. .. And Ladies of the Club című művét. Noha Frank McCourt jóval fiatalabb volt, amikor közzétette Angela's Ashes című művét, de azért ő sem számított mai csikónak.

Amikor fiatalemberként néhány novellámat publikáltam különböző férfiaknak szóló újságokban, meglehetősen derűlátó voltam a közreadás esélyeivel kapcsolatban; tudtam, hogy van bennem néhány meccs, ahogy akkortájt a kosárlabdázók mondták, és azt is éreztem, hogy az idő nekem dolgozik; a hatvanas-hetvenes évek legnépszerűbb írói vagy meghalnak, vagy szenilisek lesznek, és átadják a helyet a hozzám hasonló újoncoknak.

Azzal azért tisztában voltam, hogy a Cavalier-en, a Gent-en és Juggs-on túl is vannak világok,

amelyeket meg kell hódítanom. Megfelelő piacokra akartam eljuttatni a történeteimet, márpedig akkor meg kellett birkóznom azzal a problémával, hogy a legjobban fizető lapok (például a Cosmopolitan, amely abban az időben sok novellát közölt) nem foglalkoznak kéretlen kéziratokkal. Úgy tűnt, a legjobb módszer erre az, ha keresek egy ügynököt. Ha az írásaim jók, gondoltam a magam egyszerű, de a logikát nem teljesen nélkülöző módján, akkor egy ügynök megoldhatja minden gondomat.

Csak sokkal később jöttem rá, hogy egyáltalán nem minden ügynök jó ügynök, és egy jó ügynök számos más hasznot is hajt azonfelül, hogy ráveszi a Cosmo irodalmi szerkesztőjét, vessen már egy pillantást az ember novellájára. De fiatalemberként még nem ébredtem tudatára, hogy vannak olyanok a könyvkiadás világában – nem is kevesen –, akik lelopnák az obulust a halott szeméről. Nekem ugyan ez nem sokat számított, mert amíg sikerült olvasóközönséget szereznem, ugyancsak kevés ellopnivaló akadt nálam.

Az embernek szüksége van egy ügynökre, és ha a munka már kifizetődő, akkor egy szerényebb összeget érdemes kockáztatni, hogy találjunk egyet. Valószínűleg akkor is lelhet az ember, ha a munkája nem kifizetődő, ameddig ígéretesek az írásai. A sportból élő ügynökök alacsonyabb osztályokban szereplő játékosokat is képviselnek, akik zsebpénzért játszanak, abban a reményben, hogy ügyfeleikből nagymenők lesznek; az irodalmi ügynökök ugyanilyen okból gyakran szívesen foglalkoznak olyan írókkal is, akiknek még csupán kevés művük jelent meg. Nagy valószínűséggel találhat valakit, aki gondozza a munkáit, még akkor is, ha csupán a „kis magazinokban” jelentek meg írásai, amelyeket eladott példányonként fizetnek – az ügynökök és a könyvkiadók gyakran tekintik az ilyen lapokat az új tehetségek próbalőterének.

Kezdetben az ember legyen a saját ügyvédje, vagyis olvassa el azokat az újságokat, amelyek az övéhez hasonló írásokat jelentetnek meg. Meg kell vásárolni az irodalmi lapokat, meg egy példányt a Writer's Market-ből, amely a legértékesebb segédeszköz, ha valaki íróként akar betörni a piacra. Ha az ember tényleg szegény, akkor kérje meg karácsonyra. A magazinok és a WM (jókora kötet, de az ára nem túl borsos) felsorolják a könyv– és újságkiadókat, és tömören leírják, melyik piac milyen történetekre vevő. Ugyaninnen megtudhatja, milyen hosszúság a legkifizetődőbb, és megtalálhatja a szerkesztőségi tagok nevét.

Kezdő íróként a „kis magazinok” a legérdekesebbek, ha az ember novellákat ír. Ha viszont regényt ír, vagy írt, akkor az irodalmi ügynökök nevét kell megkeresnie az irodalmi lapokban és a Writer's Market-ben. Egy LMP-et (Literary Market Place) is tegyen föl a könyvespolcára. Ravasznak, óvatosnak és lankadatlannak kell lennie, ha ügynököt vagy könyvkiadót keres, de – ezt nem lehet elégszer ismételni – a legfontosabb, amit megtehet, hogy olvassa, ami a piacon van. Kukkantson bele a Writer's Digest tömörített leírásaiba, az is segíthet („…nagyobbrészt divatos irodalmi műveket ad ki 2 000-4 000 szavas terjedelemben, érezhetően irányítja sztereotip alakjait és közhelyes, romantikus helyzeteit”), de a tömörítés, az tömörítés. Ha az ember megpróbál eladni egy írást anélkül, hogy tájékozódna a piacon, az olyan, mintha sötét szobában dobálna nyilakat. Eltalálhatja időnként a céltáblát, de ez nem az ő érdeme.

Íme, egy becsvágyó író története, akit Franknek fogok nevezni. Frankét három ismerős, fiatal íróból gyúrtam össze, akik közül kettő férfi, egy pedig nő. Valamennyien értek el némi írói sikert a húszas éveikben; az írás azonban egyiküknek sem hozott annyit, hogy Rolls-Royce-szal furikázzanak. Valószínűleg mindháromnak sikerül az áttörés, amivel azt akarom mondani, hogy szerintem negyvenéves korukra mindhárman rendszeresen fognak publikálni (és egyiküknek valószínűleg gondjai lesznek az ivással).

Frank mindhárom arcának mások az érdekei, és más stílusban, más hangon írnak, de a köztük és a leendő kiadók között magasodó akadályokat eléggé hasonló módon közelítik meg ahhoz, hogy egy személlyé gyúrjam össze őket. Ugyanakkor úgy érzem, más kezdő írók – például ön, Kedves Olvasóm – rosszabb dolgot is tehetnek annál, mint hogy Frank nyomdokaiba lépnek.

Frank fő tantárgya az angol volt (nem kell irodalmat tanulni ahhoz, hogy az ember íróvá váljék, de biztos, hogy nem árt), és egyetemistaként kezdte küldözgetni az újságoknak írásait. Számos szépírói tanfolyamon vett részt, és jó néhány olyan újságnak küldte el az írásait, amelyeket tanárai ajánlottak a figyelmébe. Ajánlásoktól függetlenül Frank figyelmesen elolvasta a különböző magazinokban megjelent novellákat, és a sajátjait oda küldte, ahová érzése szerint a legjobban illettek. „Három éven át minden történetet elolvastam, ami megjelent a Story magazinban”, mondja, azután elneveti magát. „Talán én vagyok az egyetlen ember Amerikában, aki ezt elmondhatja magáról.”

Akármilyen lelkiismeretesen olvasott, egyetemistaként egyetlen írását sem tudta elhelyezni, holott

legalább féltucatnyi jelent meg belőlük az egyetemi irodalmi lapban (amit nevezzünk Negyedévi Törtető-nek). Több szerkesztő küldött neki személyes megjegyzésekkel fűszerezett elutasító levelet, egyebek között a Story (Frank női változata megjegyezte: „Ennyivel tartoztak nekem!”) és a Georgia Review. Időközben Frank előfizetett a Writer's Digest-re és a The Writer-re, mindkettőt gondosan elolvasta, és nagy figyelmet szentelt azoknak a cikkeknek, amelyek az ügynökökről szóltak, és a csatolt ügynöklistákat is átnézte. Számos nevet bekarikázott, amelyeknek tulajdonosait hasonló érdeklődésűnek érezte. Különösen azokra az ügynökökre figyelt, akik azt írták, hogy az „erős konfliktusokkal teli” írásokat kedvelik, ami a thrillerek irodalmias megnevezése. Frankét is ezek vonzották a bűnügyi és a misztikus történetek mellett.

Egy évvel az egyetem elvégzése után kapja meg az első levelet, amely közölte, hogy egy írását elfogadták. Alicsoda boldog nap! Egy kis laptól érkezett, amelyet alig néhány újságosbódéban lehet kapni, javarészt előfizetők tartják el; hívjuk Kígyókirály-nak. A szerkesztő fölajánl „A hölgy a kofferben” című ezerkétszáz szavas krokiért huszonöt dollárt és tucatnyi tiszteletpéldányt. Frank természetesen ujjong, a hetedik mennyországban jár. Minden rokonát felhívja, még azokat is, akiket nem szeret (sejtésem szerint elsősorban őket). Huszonöt dolcsiból nem futja lakbérre, Frank és a felesége még a heti kaját sem tudja kifizetni belőle, de megacélozza Frank becsvágyát, és ez – azt hiszem, ebben minden először publikáló író egyetért velem – minden pénzt megér: Valakinek kell valami, amit én csináltam/ Juhééé! És nem ez az egyetlen haszon. Ez referencia, apró hógolyó, amelyet Frank lefelé görgethet a domboldalon, remélve, hogy lavina lesz belőle, mire a völgybe ér.

Hat hónappal később Frank egy másik történetet ad el a Lodgepine Review-nek (a Kígyókirály-hoz hasonlóan ez is afféle vegyes lap). Az „elad” kicsit erős kifejezés; „Kétféle ember” című elbeszéléséért fölajánlanak neki huszonöt tiszteletpéldányt. Nem baj, újabb referencia. Frank aláírja a szerződést (imádja a blankettán az aláírása alatti sort – AZ ALKOTÁS TULAJDONOSA, a mindenit!), és másnap visszaküldi.

A tragédia egy hónappal később következik be. A korábbi levélhez hasonló érkezik, az üdvözlés úgy szól: Kedves külső munkatársunk. Frank szíve összeszorul, miközben olvassa. Mivel az újság nem kap több szubvenciót, eltávozik az égi Nagy író dolgozószobájába. A nyári szám lesz az utolsó. Frank novellája, sajnos, az őszi számba volt betervezve. A levél azzal zárul, hogy minden jót kíván, és reméli, Frank-nek sikerül valahol másutt elhelyeznie írását. Valaki két szót firkantott a bal alsó sarokba: borzasztóan sajnáljuk.

Frank is BORZASZTÓAN SAJNÁLJA (sőt miután egy üveg olcsó bortól jól berúg, és reggel olcsó bortól másnaposan ébred, ő és felesége MÉG JOBBAN SAJNÁLJÁK), de ez a csalódás nem akadályozza meg, hogy a kis híján leközölt novellát máshova ne küldje.

Ekkorra már féltucatnyi írását körözi. Gondosan följegyezi, melyik hol járt, és melyik helyről milyen választ kapott. Ugyancsak nyomon követi a magazinokat, amelyeknél valamilyen személyes kapcsolata akad, még akkor is, ha ez a kapcsolat nem több két hevenyészve odavetett sornál és egy kávéfoltnál.

Egy hónappal a Lodgepine Review kimúlása után Frank nagyon jó hírt kap; levél érkezik egy embertől, akiről sose hallott. Ez a fickó egy indulófélben levő kis újság, a Csóka szerkesztője. Az első számba keres írásokat, és egy régi iskolatársa – történetesen a nemrég megszűnt Lodgepine Review szerkesztője – említette neki Frank meg nem jelent írását. Ha Frank még nem helyezte volna el, a Csóka szerkesztője szívesen belepillantana. Nem akar ígérgetni, mindazonáltal…

Franknek nincs szüksége ígéretre; a legtöbb kezdő íróhoz hasonlóan csak egy kis bátorítás kell neki, továbbá korlátlan mennyiségű házhoz szállított pizza. Köszönőlevél kíséretében postázza a történetet (természetesen küld egy másik köszönőlevelet a Lodgepine szerkesztőjének is). Hat hónappal később a „Kétféle ember” megjelenik a Csóka első számában. Az Öregfiúk Hálózata, amely nagy szerepet játszik a könyvkiadásban éppúgy, mint számos más értelmiségi szakmában, ismét győzedelmeskedett. Frank tizenöt dollárt kap a történetért és tíz tiszteletpéldányt, továbbá egy újabb, mindennél fontosabb referenciaanyagot.

A következő évben Frank egy gimnáziumban kap állást, irodalmat tanít. Noha rendkívül nehéz napközben irodalmat és iskolai tananyagot oktatni, esténként pedig a saját munkájával foglalkozni, egyiket sem hagyja abba: újabb novellákat ír, azután körözi őket, gyűjti a visszautasításokat és a „pihenő” történeteket, amelyeket már minden elképzelhető helyre elküldött. „Jól festenek a gyűjteményemben, amikor majd kiadják őket”, mondja a feleségének. Hősünk másodállást is vállal, egy közeli város újságjának ír könyv- és filmismertetőket. Igazán szorgalmas srác. Mindazonáltal a

tudata mélyén egy regényre készülődik. Amikor megkérdezték, mi a legfontosabb, amire egy fiatal írónak szüksége van, amikor éppen

nekilát a munkái terjesztésének, Frank csak néhány másodpercet vár, mielőtt válaszolna: – A jó bemutatkozás.

Hogy micsoda? Biccent. – A jó bemutatkozás. Amikor az ember elküldi a történetét, a kézirat elé célszerű betenni

egy rövid levelet, amelyben elmondja a szerkesztőnek, hol publikálta a műveit, és néhány sorban leírja, miről szól az írás. A végén célszerű megköszönni, hogy elolvasták. Ez különösen fontos.

– Ajánlatos jó minőségű, fehér bankposta papírra írni a bemutatkozó levelet, nem pedig valami vacak sajtpapírra. Dupla sortávval, és az első lap bal felső sarkába írjuk oda a címünket. Az sem árt, ha ott a telefonszám is. A jobb sarokba pedig be kell írni, hogy a történet hozzávetőleg hány szót tartalmaz. – Frank elhallgat, elneveti magát, azután hozzáteszi: – De nem szabad csalni. A legtöbb újság szerkesztője ránézésre, ahogy átlapozza a szöveget és látja a sortá-vot, nagyjából meg tudja ítélni a szavak számát.

Egy kicsit meglepett Frank válasza; én azt hittem, ez csak mellékes szempont. – Dehogyis – mondja. – Gyorsan gyakorlatiassá kell válnod, ha kikerülsz az iskolából, és igyekszel

helyet találni magadnak. A legelső, amit megtanultam, hogy szóba sem állnak veled, ha nem látszol profinak. -Van valami a hangjában, amitől úgy vélem, hite szerint én már elfelejtettem, milyen kemény dolog az indulás, és talán igaza is van. Végtére is csaknem negyven éve annak, hogy a hálószobám falán gyűjtögettem a visszautasításokat. – Arra nem veheted rá őket, hogy megkedveljék a történetedet – zárja szavait Frank –, de legalább megkönnyítheted nekik.

Miközben ezt írom, Frank saját története még függőben van, de a jövője napfényesnek tűnik. Mostanra összesen hat novellája jelent meg, és az egyikért egész tisztességes díjat kapott – nevezzük a Minnesotai Fiatal írók Díjának, noha a Frankot alkotó írók közül egy sem lakik Minnesotában. A díjjal ötszáz dollár járt, messze a legtöbb pénz, amit egy novelláért kapott. Nekilátott a regényének, és amikorra befejezi – 2001 kora nyarára várható –, egy ismert fiatal ügynök, Richard Chams (szintén álnév) hajlandó lesz foglalkozni vele.

Frank komolyan vette az ügynökkeresést, de a regényét is. – Nem akartam ennyi munkát belefektetni, csak azért, hogy amikor kész, azzal kelljen bajlódnom, hogy most miként adjam el – mondta.

Az LMP-ben és a Writer's Market-ben végzett kutatásai nyomán tucatnyi levelet írt, a címzést nem számítva ugyanazzal a szöveggel. íme, a minta:

1999. június 19. Kedves…..! Fiatal, huszonnyolc éves író vagyok, ügynököt keresek. Az ön nevét a Writer's Digest „Az Új

Hullám ügynökei” című cikkében találtam, és arra gondoltam, talán összeillünk. Hat novellám jelent meg, amióta komolyan foglalkozom írással. Ezek a következők:

„A hölgy a kofferben”, Kígyókirály, 1996 telén (25 $ és tiszteletpéldányok) „Kétféle ember”, Csóka, 1997 nyara (15 $ és tiszteletpéldányok) „Karácsonyi füst”, Mystery Quarterly, 1997 ősz (35 ¢) „Nagy hirig, Charlie elveszi, ami az övé”, Temetői tánc, 1998 január-február (50 $ és tiszteletpéldányok) „Hatvan surranó”, Puckerbrush Rewiev, 1998 április-május (tiszteletpéldányok) „Hosszú séta ebben az erdőben”, Minnesota Rewiev, 1998-1999 tele (70 $ és tiszteletpéldányok) Boldog lennék, ha elküldhetném önnek bármelyiket (vagy egyet a további fél tucatból, amelyeket

most igyekszem elhelyezni), ha lenne olyan kedves, és átnézné. Különösen büszke vagyok a legutolsóra, amellyel megnyertem a Minnesotai Ifjú írók Díját. Az érem jól fest a nappalim falán, és a díjjal járó pénz – 500 $ – igazán kitűnően festett úgy egy hétig a bankszámlámon (négy éve nősültem; tanításból élek, a feleségemet Marjorie-nek hívják). Az ok, ami miatt ügynököt kérések az, hogy egy regényen dolgozom. Thriller egy emberről, akit húsz éve bebörtönöztek a szülővárosában elkövetett sorozatgyilkosságok miatt. Az első nyolcvan oldal már meglehetősen előrehaladott állapotban van, boldogan megmutatnám önnek.

Kérem, keressen meg, és közölje, érdekesnek találta-e valamelyik munkámat. Addig is köszönöm, hogy vette a fáradságot és elolvasta levelemet. Őszinte híve

Frank mellékelte a telefonszámát is, és az egyik célba vett ügynök (Richard Chams) tényleg fölhívta egy kis beszélgetésre. Hárman válaszoltak, elkérték a díjnyertes írást, amely egy erdőben eltévedt vadászról szólt. Féltucatnyian elkérték regényének első nyolcvan oldalát. Más szóval sikerrel járt – csupán egy ügynök akadt, aki azt válaszolta, nem érdekli Frank munkássága, és valóságos listát küldött ügyfeleiről. Frank senkit sem ismert a könyvszakmából a „kis magazinok” világában szerzett felületes kapcsolatain kívül – egyetlen személyes ismerőse sem akadt közöttük.

– Meglepő volt – mondja –, a legnagyobb mértékben meglepő. Úgy számítottam, hogy ha egyvalaki kíváncsi rám – ha egyáltalán akad ilyen –, akkor már szerencsésnek mondhatom magam. Ehelyett még válogathattam is. – Számos tanulságot vont le abból, hogy ilyen sok lehetséges ügynök válaszolt neki. Először is a levél, amelyet körbeküldött, irodalmi stílusú és választékos volt („Négy változatot készítettem, kettőt a feleségemmel is megvitattam, hogy elérjem a megfelelő laza stílust”, mondja.) Másodszor, listát készíthetett megjelent novelláiból, méghozzá egész tiszteletreméltót. Nem kapott nagy pénzt értük, de hát a magazinokra ez a jellemző. Harmadszor, ott volt a díj, amelyet megnyert. Frank úgy gondolja, ez lehet a kulcs. Nem tudom, így van-e vagy sem, de biztosan nem ártott.

Ahhoz is elég értelmes volt, hogy megkérje Richard Chamsot és az összes többi ügynököt, küldjenek neki listát az ő referenciáikról – nem az ügyfelek listáját (nem is tudom, erkölcsös-e, ha egy ügynök kiadja ügyfeleinek listáját), hanem azoknak a kiadóknak a jegyzékét, amelyeknél az ügynöknek sikerült könyvet eladnia, és a magazinokét, amelyekben novellákat helyezett el. Könnyű bolonddá tenni az olyan írót, aki kétségbeesetten szeretne megjelenni. Kezdő íróknak nem szabad elfelejteniük, hogy mindössze néhány száz dollárt kell befektetnie annak, aki el akar helyezni egy hirdetést a Writer's Digest-ben, amelyben irodalmi ügynöknek nevezi magát. Ez nem olyan, mint az ügyvédi vizsga.

Különösen az olyan ügynököktől kell óvakodni, akik azt ígérik, hogy némi pénzért elolvassák az ember munkáját. Akad néhány, aki erről ismert (a Scott Meredith Ügynökségnél kizárólag pénzért olvastak; nem tudom, még mindig így van-e), de túl sok közöttük a gátlástalan pöcs. Azt javaslom, ha nagyon szeretné, hogy közölnék az írásait, akkor hagyja ki az ügynökvadászatot vagy a kiadóknak küldött kérincsélő leveleket, és adja ki a műveit a saját költségén. Akkor legalább valószínű, hogy megkapja a pénze ellenértékét.

16

Úgyszólván végeztünk. Kétlem, hogy mindent elmondtam volna, amire szükségük van ahhoz, hogy jobb írók legyenek, és biztosan nem válaszoltam valamennyi kérdésükre, de szóltam az írói lét olyan vonatkozásairól, amelyekről biztonsággal beszélhettem. Mindazonáltal be kell vallanom, ennek a könyvnek az írása közben az önbizalom meglehetősen ritka áru volt nálam. Viszont bővelkedtem a testi fájdalomban és a kétségben.

Amikor a Scribnernek megpendítettem az ötletet, hogy írok egy könyvet az írásról, úgy éreztem, sokat tudok a témáról; a fejem majd' szétrobbant a sok gondolattól, amelyeket el akartam mondani. Talán tényleg sokat tudok, de némelyik dologról kiderült, hogy csak homályosan ismerem, és a maradék zömével kapcsolatban rájöttem, hogy több benne az ösztön minden úgynevezett „magasabb gondolatnál”. Fájdalmasan nehéznek találtam ennek az ösztönös tudásnak a szavakba foglalását. Ráadásul, amikor már félig elkészültem Az írásról-lal, történt valami – ahogy mondani szokták, életmódváltás. De erről majd később beszélek. Most elégedjenek meg azzal, hogy mindent megtettem, amire képes voltam.

Még egy dologról kell beszélnünk, olyasmiről, ami közvetlen kapcsolatban van életemnek előbb említett megváltozásával, amit futólag már említettem. Most szeretnék szembenézni vele. Olyan kérdés, amit az emberek gyakran, noha különféleképpen tesznek föl – néha udvariasan bökik ki, néha nyersen, de mindig ugyanarra lyukadnak ki: Ugyebár, pénzért dolgozik kegyed?

A válasz: nem. Sem most, sem soha nem dolgoztam pénzért. Igaz, jókora zsetont szakítottam le a munkámmal, de sohasem írtam le egyetlen szót sem úgy, hogy közben a pénzre gondoltam volna. Néhány munkámat szívességből írtam a barátaimnak – az ilyesminek kölcsönös segítség a neve –, de ezt még a legrosszabb esetben is csak cserekereskedelemnek lehet nevezni. Azért írtam, mert szerettem írni. Talán kifizettem a házon levő jelzálogkölcsönt, és taníttattam a gyerekeket, de ezek mellékesek. Az írás kedvéért írtam. Pusztán azért, mert örömöt okozott. És ha az ember valamit

szívesen csinál, akármeddig hajlandó bajlódni vele. Volt idő, amikor az írás kicsit hit kérdése volt: ezzel köptem szembe a kétségbeesést. Ennek a

könyvnek a második felét ebben a szellemben írtam. Kipakoltam, ahogy gyerekkoromban mondtuk. Az írás nem az élet, de azt hiszem, néha visszavezethet az életbe. Ezt 1999 nyarán fedeztem föl, amikor egy kék furgon kis híján megölt.

AZ ÉLETRŐL

Utóirat 1

Amikor nyugat-maine-i nyaralónkban vagyunk – igen hasonló ahhoz, amelybe Mike Noonan tér vissza a Tóparti kísértetek-ben – mindennap négy mérföldet sétálok, hacsak nem zuhog az eső. Ebből a sétából három mérföld földútra esik az erdőn át; egy mérföld pedig az 5-ös országútra, a Bethelt Fryeburggal összekötő kétsávos aszfaltútra esett.

1999 júniusának harmadik hete rendkívüli öröm volt a feleségemnek és nekem, mert gyerekeink, akik már felnőttek, és szétszóródtak az országban, valamennyien hazajöttek. Csaknem hat hónap óta ez volt az első eset, amikor egyazon tető alatt tartózkodtunk. Külön boldogságunkra velünk volt három hónapos első unokánk, és vidáman játszott a lábára kötött héliumos léggömbbel.

Június tizenkilencedikén kivittem kisebbik fiunkat a portlandi repülőtérre, hogy elérje a New Yorkba induló gépet. Aztán hazamentem, beiktattam egy rövid szunyát, majd elindultam szokott sétámra. Azt terveztük, hogy este en famille átmegyünk A tábornok lányára New Hampshire-be, a közeli North Conwaybe. Úgy gondoltam, elég időm van, sétálok egyet, mielőtt mindenki felcihelődik és elindulunk.

Arra is emlékszem, hogy délután négykor indultam el. Mielőtt elértem volna a főutat (Nyugat-Maine-ben minden út, amelynek a közepén fehér vonal fut, főútnak számít), beléptem a fák közé vizelni. Két hónap telik majd el, mire ismét képes leszek ezt állva megtenni.

Kint az országúton északnak fordultam, és a forgalommal szemben elindultam a kavicsos útpadkán. Egy autó húzott el mellettem, ugyancsak északi irányban. Háromnegyed mérfölddel arrébb a kocsit vezető nő felfigyelt egy dél felé tartó világoskék Dodge furgonra. A kocsi az úttest egyik szélétől a másikig kacsázott, vezetője alig bírta a sávban tartani. A kocsiban ülő nő az utasához fordult, amikor biztonságosan maguk mögött hagyták a csalinkázó furgont, és azt mondta neki: – Arra lejjebb Stephen Kinget láttam sétálni. Nagyon remélem, hogy ez a pofa nem gázolja el.

Az 5-ös útnak azon a részén, ahol sétáltam, a látási viszonyok jók, de van egy szakasz, egy rövid, meredek emelkedő, ahol az északnak tartó gyalogos nemigen látja az arról jövő járműveket. Ennek az emelkedőnek a háromnegyedénél tartottam, amikor Bryan Smith, a Dodge tulajdonosa és vezetője elérte a dombtetőt. Nem az úton jött, hanem a padkán. Az én oldalamon. Talán háromnegyed másodpercem volt ennek észlelésére. Ez az idő arra a gondolatra volt elég: Istenem, egy iskolabusz fog elütni! Bal felé fordultam… Itt szakad meg az emlékezetem. A szakadás túlsó végén a földön fekszem, onnan nézem az útról leszaladt és oldalára fordult furgon hátulját. Ez az emlék nagyon éles és tiszta, inkább pillanatfelvételnek tűnik, mint emléknek. A furgon hátsó lámpái porosak. A rendszám és a hátsó ablakok piszkosak. Úgy rögzítem ezeket a tényeket, hogy se az nem jut az eszembe, talán balesetet szenvedtem, se más. Csupán egy pillanatfelvétel. Nem gondolkodom; a fejem kiürült.

Itt megint van egy kisebb pauza, azután a bal kezemmel nagyon óvatosan kitörlök a szememből valamennyi vért. Amikor a szemem némileg kitisztul, körülnézek, és meglátok egy embert, aki egy közeli sziklán ül, az ölében sétabot. Ez Bryan Smith, negyvenkét éves, ő ütött el a furgonjával. Smith vezetői rekordot mondhat magáénak; sikerült egyszerre legalább tucatnyi közlekedési szabályt áthágnia.

Azért nem nézte az utat azon a délutánon, amikor az életünk összefutott, mert a rottweilere átugrott a furgon hátuljából a hátsó ülésre, ahol valami kaja volt egy Igloo hűtőládában. A kutyát Golyónak hívják (van Smithnek egy másik rottweilere is, az a Pisztoly). Golyó a hűtődoboz tetejét bökdöste az orrával. Smith hátrafordult, és megpróbálta arrébb taszajtani Golyót. Akkor is Golyót nézte és a kutya fejét igyekezett ellökni a hűtődoboztól, amikor elérte a dombocska tetejét; még akkor is hátrafelé

nézett és lökdösött, amikor engem elütött. Később azt mondta a barátainak, hogy mindaddig azt hitte, „egy kisebb szarvast” ütött el, amíg észre nem vette véres szemüvegemet a furgon első ülésén. Akkor esett oda, amikor megpróbáltam félreugrani Smith útjából. A keret meghajlott és elgörbült, de a lencséknek nem lett semmi bajuk. Ugyanezeket a lencséket használom most is, amikor ezeket a sorokat írom.

2

Smith észreveszi, hogy magamhoz tértem, és közli, miszerint úton van a segítség. Nyugodtan, sőt derűs hangon beszél. Ül a szikláján, a sétabot az ölében, és szívélyes szánakozassal néz rám: Hat nem baromi nagy szerencsénk van? Ο és Golyó azért hagyták ott a tábort, ahol laktak, mert, ahogy később a nyomozás során elmondta: „Olyan Marsos csokit akart venni a boltban.” Amikor pár héttel később meghallottam ezt a részletet, az jutott az eszembe, hogy kis híján megölt egy regényalakom. Már-már vicces!

A segítség úton van, gondolom, és ez valószínűleg jó, mert csúnya balesetet szenvedtem. Az árokban fekszem, az arcom csupa vér, a jobb lábam fáj. Lenézek, és olyat látok, ami nem tetszik: mintha a derekam elcsúszott volna, mintha az egész alsótestemet egy félfordulattal jobbra tekerték volna. Felpillantok a sétapálcásra, és azt mondom: – Kérem, mondja azt, hogy csak ficamaim vannak.

– A – feleli. Az arcához hasonlóan a hangja is vidám, csupán lanyha érdeklődés érződik benne. Akár a tévében is nézhetné az eseményeket, miközben az egyik Marsos csokit nyámmogja. – Öt, de talán hat helyen is eltört a lába.

– Sajnálom – mondom, a Jóisten tudja, miért, azután kis időre ismét kialszom. Nem olyan ez, mint az ájulás; inkább mintha innen-onnan vett filmkockákat ragasztanának össze.

Amikor legközelebb magamhoz térek, narancs-fehér furgon áll az út mellett, a tetején lámpa villog. Egy mentős – a neve Paul Fillebrown – térdel mellettem. Valamit csinál. Azt hiszem, a farmerem szárát vágja föl, de lehet, hogy az később volt.

Megkérdezem, rágyújthatok-e. Elneveti magát, és azt mondja, aligha. Kérdem, meghalok-e. Azt feleli, nem, nem fogok meghalni, de kórházba kell kerülnöm, méghozzá minél előbb. Hova mennék inkább, Norway-South Parisbe vagy a bridgtoniba? Azt felelem, inkább a bridgtoni Northern Cumberland Kórházba mennék, mert a kisebbik fiam – akit most vittem ki a reptérre – huszonkét éve ott született. Ismét megkérdem Fillebrownt, meghalok-e, és ő megint azt feleli, nem fogok meghalni. Azután megkér, mozgassam a jobb lábam ujjait. Szót fogadok, közben egy régi mondókára gondolok, amelyet anyámtól hallottam néha: Ez a kismalac elment a piacra, ez a másik otthon maradt az ólba. Nekem is otthon kellett volna maradnom, gondolom; nagyon rossz ötlet volt ez a séta. Azután eszembe jut, hogy néha, amikor valaki megbénul, azt hiszi, mozgatja a végtagját, de téved.

– Mozognak a lábujjaim? – kérdezem Paul Fille-browntól. Azt feleli, hogy igen, rendesen mozognak. – Megesküszik Istenre? – kérdezem, és azt hiszem, igennel válaszol. Ismét elájulni készülök. Fillebrown nagyon lassan és hangosan, az arcom fölé hajolva megkérdezi, hogy a tóparti nagy házban lakik-e a feleségem. De nem emlékszem. Képtelen vagyok emlékezni családtagjaim hollétére, viszont képes vagyok megadni a mi nagy házunknak és annak a túlparti nyári laknak a telefonszámát, ahol a lányom nyaral néha. A fenébe is, még a társadalombiztosításom számát is megadom, ha kérdezi. Minden szám a fejemben van. Minden más eltűnt.

Más emberek érkeznek. Valahol rendőrségi hívások recsegnek egy rádióból. Hordágyra raknak. Fáj, felkiáltok. Beemelnek a mentőautóba, a rendőri recsegés közelebbről hallatszik. Becsapódik az ajtó, valaki azt mondja fölöttem: – Most aztán repesszél. – Elindulunk.

Paul Fillebrown mellém ül. Elővesz egy csipeszt, és azt mondja, le kell vágnia a gyűrűt a jobb kezem ujjáról – a jegygyűrűt Tabbytől kaptam 1983-ban, valójában tizenkét évvel házasságkötésünk után. Megpróbálom elmondani Fillebrownnak, hogy azért hordom a jobb kezemen, mert az igazi jegygyűrű a bal kezem gyűrűsujján van – az eredeti, kétdarabos készlet 15,95 dollárt kóstált a bangori Day's ékszerboltban. Más szóval, ez az első mindössze nyolc dolcsiba fájt, de azért láthatólag bejött.

Mindennek valami zavaros keveréke bugyog belőlem, Paul Fillebrown valószínűleg egy szót sem ért, mégis bólogat, és mosolyog, miközben levágja a második, sokkal drágább gyűrűt felpüffedt jobb kezemről. Két hónappal később felhívom Fillebrownt, hogy megköszönjem neki; addigra megértem, hogy valószínűleg az életemet mentette meg, amikor a megfelelő elsősegélyben részesített, azután pedig egy kátyús, hepehupás mellékúton csaknem kétszáz kilométeres sebességgel vitt be a kórházba.

Fillebrown biztosít róla, hogy nincs mit köszönnöm, azután azt mondja, talán vigyáz rám valaki. –Húsz éve csinálom – mondja a telefonba –, és amikor láttam, hogy fekszik ott az árokban, és láttam a sebeit, nem hittem, hogy kihúzza a kórházig. Igazán szerencsés, hogy még mindig a világon van.

Olyan súlyosak a sérüléseim, hogy a Northern Cumberland orvosai úgy döntenek, nem tudnak megfelelően ellátni; valaki hívja a mentőhelikoptert, hogy vigyenek át a lewistoni Maine Kórházba. Ekkor érkezik meg a feleségem, a nagyobbik fiam és a lányom. A gyerekeknek csak kis időt engedélyeznek; a feleségem tovább maradhat. Az orvosok biztosítják róla, hogy noha jól kikészültem, megmaradok. Testem alsó részét letakarják. Nem engedik neki, hogy lássa, milyen érdekesen jobbra csavarodott a derekam, de azt igen, hogy lemossa a vért az arcomról és az üvegszilánkokat kiszedje a hajamból.

A Bryan Smith szélvédőjével való találkozás következtében egy hosszú vágás keletkezett a fejbőrömön. A becsapódás helye alig öt centire van az utasülést megerősítő oszloptól. Ha azt találom el, valószínűleg meghalok, vagy kómába kerülök, lábakkal rendelkező zöldség lesz belőlem. Ha az 5-ös út melletti sziklákra zuhanok, valószínűleg akkor is meghalok, vagy örökre megbénulok. De nem zuhantam; a furgon a levegőbe hajított, vagy négy métert repültem, de éppen a sziklák mellett értem földet.

– Bizonyára kicsit balra fordult az utolsó másodpercben – mondja nekem később dr. David Brown. – Ha nem így történt volna, most nem beszélhetnénk egymással.

A helikopter a Northern Cumberland Kórház parkolójában ér földet, és engem kitolnak hozzá. Az ég nagyon kék, nagyon fényes. A rotorok hangja nagyon erős. Valaki a fülembe kiált: – Repült már helikopterrel, Stephen? – A beszélő hangja lázasan vidám. Igyekszem válaszolni, hogy igen, már repültem helikopterrel – kétszer is –, de nem tudok. Hirtelen nem kapok levegőt.

Beraknak a helikopterbe. Amikor fölemelnek, megpillantom a kék ég ragyogó háromszögét; egyetlen felhő sincs rajta. Szép. Megint recseg egy rádió. Úgy tűnik, ezen a délutánon örökké hangokat hallok. Közben egyre nehezebben veszem a levegőt. Intek, legalábbis megpróbálok, mire egy arc hajlik be a látóterembe.

– Úgy érzem, megfulladok – suttogom. Valaki megnéz valamit, valaki más pedig azt mondja: – A tüdeje összeesett. Papír zörög, valamit kicsomagolnak, azután valaki megszólal a fülem mellett, hangosan, hogy

meghalljam a rotorok zaján át. – Tüdőkatétert vezetünk be önbe, Stephen. Kicsit fájni fog, olyan lesz, mint egy csípés. Bírja ki.

Tapasztalataim szerint (még kis pisis koromban szereztem fülgyulladásaim során), ha egy egészségügyben dolgozó személy azt mondja az embernek, hogy csak egy csípés, akkor az nagyon fog fájni. Ez alkalommal nem olyan rossz, mint ahogy számítottam rá, talán mert tele vagyok fájdalomcsillapítóval, talán mert ismét az ájulás kerülget. Mintha a mellem jobb felső részén kopogtatnának valami rövid, hegyes eszközzel. Azután ijesztő fütty hallatszik a tüdőmből, mintha kilyukadt volna. Úgy vélem, pontosan ez történik. Egy pillanattal később kellemetlen slup-slup-slup váltja fel a megszokott halk susogást, amelyet egész életemben hallottam (legtöbbször öntudatlanul, hála Istennek!). A levegő, amit beszívok, nagyon hideg, de legalább levegő, és képes vagyok belélegezni. Nem akarok meghalni. Szeretem a feleségemet, a gyerekeimet, a délutáni sétákat a tónál. írni is szeretek; egy könyvem félbehagyva vár otthon az íróasztalon. Nem akarok meghalni, és ahogy fekszem a helikopterben, és kinézek a ragyogóan kék nyári égre, rádöbbenek, hogy tulajdonképpen a halál kapujában fekszem. Hamarosan elhúznak vagy az egyik, vagy a másik irányba; nagyobbrészt nem tőlem függ. Én csak annyit tehetek, hogy fekszem, nézem az eget, és hallgatom saját halk, sziszegő lélegzetvételemet: slup-slup-slup.

Tíz perccel később leereszkedünk a kórházi helikopterparkoló betonjára. Olyannak látom, mintha egy beton kútaknába ereszkednénk alá. Eltűnik a kék ég, a rotorok vap-vap-vap-ja. fölerősödök, visszhangosan dübörög, mintha óriás kezek tapsolnának.

Miközben még mindig hatalmas kortyokban nyelem a levegőt, kiemelnek a helikopterből. Valaki meglöki a hordágyat, fölkiáltok. – Bocsánat, bocsánat, semmi baj, Stephen – mentegetőzik valaki. Ha súlyosan megsebesülünk, mindenki a keresztnevünkön szólít, mindenkiből haver lesz.

– Mondják meg Tabbynek, hogy nagyon szeretem – mondom, miközben először fölemelnek, azután nagyon gyorsan gurítanak lefelé valami betonrámpán. Hirtelen sírhatnékom támad.

– Maga is megmondhatja neki – feleli az előbbi illető. Keresztülmegyünk egy ajtón; itt légkondicionálás van, és lámpák haladnak tova a fejem fölött. Hangszórók közölnek hivatali

közleményeket. Zavarosan felmerül bennem, hogy egy órája sétára indultam, és azt terveztem, szedek egy kis bogyót a Kezar-tóra néző mezőn. Nem akartam sokat szedni; fél hatra otthon kellett volna lennem, mivel moziba készültünk. John Travoltával akartuk megnézni A tábornok lányá-t. Travolta szerepelt a Gzrne-ben, amelyet első regényemből forgattak. Ő játszotta a rosszfiút. De az régen volt.

258 – Mikor? – kérdezem. – Mikor mondhatom meg neki? – Hamarosan – feleli a hang, azután ismét elájulok. Ez alkalommal nem csak egy pillanatra. Jókora

darab hiányzik az emlékezetfilmből; néhány villanás marad, zavaros keveréke arcoknak, műtőknek, baljós röntgenkészülékeknek; mindezeket az érzékcsalódásokat és látomásokat felemészti a cseppenként belém szivárgó morfium és a Dilaudid; hangok konganak, kezek nyúlnak le, hogy valamilyen mentolos folyadékkal benedvesítsék az ajkamat. De az idő nagyobb részét kitölti a sötétség.

3

Bryan Smith elég szerényen becsülte föl sérüléseimet. Az alsó lábszáram legalább kilenc helyen tört el – az ortopéd sebész, aki ismét összerakta, a nagyszerű David Brown azt mondta, a jobb térdem alatt nem maradt más, csak egy „csomó kocka egy zokniban”. A lábszár sérülései miatt két mély vágásra volt szükség – ezeket mediális és laterális fasciotomiának hívják –, hogy helyreállítsák a szétrobbant sípcsont miatt megváltozott vérnyomást, és lehetővé tegyék a vér visszafelé haladását. A fasciotomia nélkül (vagy ha késlekednek vele), valószínűleg le kellett volna vágni a lábamat. A jobb térdkalácsom csaknem pontosan középen tört ketté; ennek a pontos megnevezése „szilánkos intraarticularis tibialis törés”. A jobb csípővápám is eltört – vagyis csúnyán eltolódott, és ugyanezen az oldalon eltört a combnyak is. A gerincem kilenc helyen repedt meg. Négy bordám tört el. A jobb kulcscsontom kitartott, de fölötte kilátszott a nyers hús. A fejbőrön levő vágást húsz vagy harminc öltéssel varrták össze.

Hát igen, mindent összevéve elmondhatom, hogy Bryan Smith meglehetősen szerény volt.

4

Később Mr. Smith vezetés közbeni viselkedését vádesküdtszék vizsgálta meg, amely két pontban találta bűnösnek: veszélyt okozó vezetésben (ez meglehetősen súlyos vád) és súlyos testi sértésben (igen komoly, olyasmi, ami börtönbüntetést von maga után). A vizsgálatot követően az ilyen esetekben a kerületi ügyész kötelessége a vádemelés, ami a világ e kicsiny zugában lehetővé teszi, hogy Smith a kisebb büntetéssel járó vétséget, a veszélyt okozó vezetést válassza. Hat hónapnyi fogházat kapott (felfüggesztve), és egy évre elvették a jogosítványát. Ugyancsak egy évre felfüggesztették más motoros járművekre, így motoros szánra, illetve terepjáróra szóló engedélyét is. Bryan Smith feltételezhetően 2001 őszén vagy telén térhet vissza legálisan az országútra.

5

David Brown öt maratoni műtéttel adta vissza a lábamat. Közben legyengültem, lefogytam, és türelmem határára jutottam. Viszont legalább kaptam egy esélyt, hogy ismét járhassak. Egy külső rögzítő névre hallgató, acélból és szénszálas műanyagból készült, nagy szerkezet tartotta össze a lábamat. Nyolc darab Schanz-tű, azaz hatalmas acélszög futott át a rögzítőn és tűnt el a csontban a térdem alatt és fölött. Öt kisebb acélpálca meredt ki sugárirányban a térdemből, olyasféleképpen, ahogy a gyerekek rajzolják a napsugarakat. A térdkalácsot rögzítették. Naponta háromszor az ápolónők kicsavarták a kisebb tűket meg a sokkal nagyobb Schanz-tűket, és a lyukakat átpacsmagolták hidrogén-peroxiddal. Még sohasem mártották a lábamat benzinbe, hogy aztán felgyújtsák, de ha valaha megtörténik, biztosan úgy fogom érezni magam, mint a mindennapi kezelés alatt.

Június tizenkilencedikén kerültem a kórházba. Huszonötödike táján keltem föl először, három lépést támolyogtam kórházi hálóingben egy szekrényig, ott leültem, lehajtottam a fejem, és igyekeztem, hogy ne sírjak, és ne ájuljak el. Próbáltam magyarázni magamnak, hogy szerencsés, sőt hihetetlenül szerencsés vagyok, mert ez rendszerint működni szokott, hiszen ez az igazság. De néha nem jön be. Akkor az ember elsírja magát.

Egy-két nappal az első lépések után megkezdtem a fizikoterápiát. Az első alkalommal mankó segítségével sikerült tíz lépést megtennem egy földszinti folyosón. A másik beteg, aki ugyanakkor

próbálta újra tanulni a járást, egy Alice nevű, nyolcvanéves, cérnavékony hölgy volt, aki agyvérzésből épült föl. Amikor elég levegőnk volt hozzá, üdvözöltük egymást. Amikor a harmadik napot töltöttük lent, szóltam Alice-nek, hogy kilátszik a kombinéja.

– Neked meg a segged látszik ki, fiacskám – zihálta, és továbbment. Július negyedikére képes voltam annyi ideig ülni egy tolószékben, hogy kigurítsanak a kórház

mögötti rámpára. Onnan néztem a tűzijátékot. Iszonyúan meleg éjszaka volt, az utcák tele emberrel, akik falatoztak, üdítőt ittak, és az eget bámulták. Tabby mellettem állt, a kezemet fogta, miközben az éjszaka vörösre, zöldre, kékre, sárgára változott. Feleségem a kórházzal szemközti társasházban lakott, és minden reggel rántottát meg teát hozott nekem. Úgy tűnik, jót tett a táplálása. 1997-ben, amikor hazatértem az ausztrál sivatagban megtett motoros túráról, ötvennyolc kilót nyomtam. Azon a napon, amikor kiengedtek a Maine Kórházból, nyolcvankét kiló voltam. Három hetet töltöttem a kórházban, július kilencedikén mentem haza Bangorba. Elkezdtem a mindennapi rehabilitációs programot, amely nyújtózásból, hajolgatásból és mankós sétából állt. Igyekeztem megőrizni a bátorságomat és a kedélyemet. Augusztus negyedikén visszatértem a kórházba egy újabb műtétre. Az altatóorvos azt mondta, miközben infúziót kötött be a karomba: – Na, Stephen, most egy kicsit úgy fogja magát érezni, mintha néhány koktélt ivott volna. – Nyitottam a számat, hogy megmondjam, az érdekes lesz, mert tizenegy éve nem ittam koktélt, de mielőtt hangot adhattam volna, elsötétedett a világ. Mire magamhoz tértem, a Schanz-tűk eltűntek a combomból. Ismét be tudtam hajlítani a térdemet. Dr. Brown kijelentette, hogy felépülésem „folyamatban van”, és hazaküldött, hogy folytassam a rehabilitációt meg a fizikoterápiát. Ezenközben valami más is történt. Július huszonnegyedikén, öt héttel azután, hogy Bryan Smith elütött Dodge furgonjával, újra írni kezdtem.

6

Az írásról-t 1997 novemberében vagy decemberében kezdtem el, és noha rendszerint három hónapomba telik, amíg befejezem egy könyv első változatát, ez még tizennyolc hónap múlva is csak félig volt kész. Azért történt így, mert 1998 februárjában vagy márciusában félretettem, mivel nem tudtam, hogyan folytassam, vagy hogy egyáltalán folytassam-e. Irodalmi mű alkotásánál minden szó öröm, viszont ha az ember nem irodalmi jellegű könyvet ír, minden szó egyfajta szenvedés. A Végítélet óta ez volt az első könyv, amelyet befejezetlenül tettem félre, de Az írásról jóval hosszabb időt töltött az íróasztal fiókjában.

1999 júniusában elhatároztam, hogy a nyarat ennek az elátkozott könyvnek a befejezésével töltöm. Úgy gondoltam, majd eldönti a Scribnernél Susan Moldow és Nan Graham, hogy jó-e vagy rossz. Átolvastam a kéziratot, felkészültem a legrosszabbra, és rájöttem, hogy igazából tetszik, amit leírtam. Már azt is láttam, hogyan kell finomítanom. Elkészültem a visszaemlékezéssel („Önéletrajz”), amelyben megkíséreltem bemutatni néhány eseményt és élethelyzetet, amelyeknek következményeként író lettem, és feltártam ennek mechanizmusát – legalábbis, amit ebből fontosnak tartottam. Hátravolt még a legfontosabb rész, „Az írásról”; ebben válaszolni próbáltam néhány kérdésre, amelyeket nekem tettek föl szépírói szemináriumokon és író-olvasó találkozókon, továbbá azokra, amelyeket én szerettem volna föltenni… a nyelvre vonatkozóan.

Június tizenhetedikén hál' istennek még nem voltam tudatában, hogy alig negyvennyolc óra választ el kis találkámtól Bryan Smithszel (Golyót, a rottweilert nem is említve), leültem hát az ebédlőnk asztalához, és összeírtam azokat a kérdéseket, amelyekre választ akartam adni, az összes szempontot, amelyet ki akartam fejteni. Tizennyolcadikán megírtam „Az írásról” rész első négy oldalát. így állt a munka még július végén is, amikor elhatároztam, hogy ideje visszatérni a munkához… legalábbis meg kell próbálni.

Nem akartam visszatérni a munkához. Tele voltam fájdalommal, nem hajlott a jobb térdem, járókeretre szorultam. El sem tudtam képzelni, hogy akár tolókocsival hosszabb időre beüljek az íróasztal mögé. Katasztrofálisan összetört csípőm miatt az ülés negyven perc után kínszenvedéssé fajult, egy és egynegyed órán túl pedig egyszerűen lehetetlen volt. Vegyük hozzá ehhez a könyvet, amely sokkal csüggesztőbbnek tűnt, mint bármikor. Hogyan írhatnék párbeszédekről, jellemekről, ügynökszerzésről, amikor világom legfontosabb problémája, hogy mikor vehetem már be a következő Percocetet?

Mégis, ugyanakkor úgy éreztem, elértem egy keresztúthoz, egy pillanathoz, amikor minden az én választásomon múlik. Szörnyű helyzetben voltam, amelyen az írás átsegíthetett, hozzájárulva, hogy

legalább kis időre megfeledkezzem magamról. Talán segíthet, hogy ismét saját magam legyek. Nevetséges volt elgondolni is, hogy ez történhet, tekintve kínjaim és tehetetlenségem mértékét, de a tudatom mélyén egy türelmes és kérlelhetetlen hang a Chambers testvérek szavait hajtogatta: Ma Elérkezett A Megfelelő Idő. Megtehettem, hogy nem engedelmeskedem ennek a hangnak, de nehéz volt nem hinni neki.

Végül, mint életem oly sok döntő pillanatában, Tabby volt az, aki kimondta az utolsó szót. Szeretem azt hinni, hogy időnként nekem is ez a szerepem az ő életében, mert úgy látom, a házasság egyik feladata kimondani az utolsó szót, amikor a másik nem tudja, mi legyen a következő lépés.

Eletemben a feleségem az a személy, aki a legnagyobb valószínűséggel kimondja, hogy tíú sokat dolgozom, ideje lazítani, hagyd ott egy kis idpre azt az átkozott könyvet, pihenj egy kicsit, Steve. Amikor azon a júliusi reggelen azt mondtam, hogy szeretnék visszatérni a munkámhoz, valami hasonlóra számítottam. Ehelyett megkérdezte, hol akarok dolgozni. Azt feleltem, nem tudom, ezen még nem gondolkodtam. Ő viszont gondolkodott, azután azt mondta: – Ki tudok rakni neked egy asztalt a hátsó verandára, a

kamrán túl. Tele van konnektorral – használhatod a Macot, a kis nyomtatót és egy ventilátort. – Ventilátorra okvetlenül szükség volt azon a dögmeleg nyáron. Azon a napon, amikor ismét dolgozni kezdtem, a külső hőmérséklet elérte a harmincöt fokot. A hátsó verandán sem volt sokkal hűvösebb.

Tabby néhány órát azzal töltött, hogy mindent összekészített. Délután négykor keresztültolt a konyhán, ki az újonnan fölszerelt rámpán a hátsó verandára. Nagyszerű kis fészket rakott nekem: a laptop, a nyomtató egymás mellett volt bedugva a konnektorba, az asztalon lámpa, a kézirat (a jegyzeteimmel együtt, amelyeket néhány hónapja helyeztem el precízen a köteg tetején), tollak, forrásanyagok. Az asztal sarkán a kisebbik fiam bekeretezett fényképe, amelyet a feleségem készített a nyár elején.

– Rendben van? – kérdezte Tabby. – Csodálatos! – feleltem, és megöleltem. Csodálatos volt. Akárcsak ő maga. A maine-i Oldtownból való Tabitha Spruce tudja, mikor dolgozom túl sokat, de azt is, hogy néha a

munka az, ami segít rajtam. Elhelyezett az asztal mellett, megcsókolta a halántékom, azután otthagyott, hogy derítsem ki, maradt-e bennem mondanivaló. Mint kiderült, maradt egy kevés, de ha ő nem érzi meg, hogy igen, itt az idő, kétlem, hogy bármelyikünk rájött volna.

Ez az első alkalom egy óra negyven percig tartott, a leghosszabb idő volt, amelyet ülve töltöttem, amióta Smith furgonja elütött. Mire végeztem, csöpögött rólam a verejték, és annyira elfáradtam, hogy ülni is alig tudtam a tolószékben. A csípőmben a fájdalom apokaliptikus szintet ért el. Az első ötszáz szó iszonyú volt – mintha soha egy sort sem írtam volna. Úgy tűnt, az összes régi trükköm elhagyott. Úgy léptem egyik szótól a másikig, ahogy egy nagyon öreg ember lépeget egy patakban, a cikcakkosan kiálló, vizes köveken. Ezen az első délutánon nem volt ihletem, csak valami végtelen konokság töltött el, és az a remény, hogy ha folytatom, csak könnyebb lesz.

Tabby hozott nekem Pepsit – hideg, édes és finom volt –, és miközben ittam, körülnéztem, és a fájdalom ellenére elnevettem magam. A Carrie-t és a Borzalmak városá-t egy bérelt lakókocsi mosóhelyiségében írtam. Bangori házunk hátsó verandája eléggé hasonlított hozzá, hogy már-már úgy érezzem, a kör bezárult.

Nem történt csodálatos áttörés azon a délutánon, leszámítva annak a hétköznapi csodáját, hogy megkíséreltem valamit alkotni. Csak annyit tudok, hogy egy idő múlva a szavak kicsit gyorsabban érkeztek, majd később tovább gyorsult a folyamat. A csípőm még fájt, a hátam még fájt, a lábam is, de ezek a fájdalmak kicsit eltávolodtak. Kezdtem föléjük kerekedni. Nem voltam lelkes, nem dobódtam föl – aznap legalábbis –, de a teljesítmény érzése majdnem ugyanolyan jó volt. Annyi biztos, hogy haladtam. A kezdet mindig a legijesztőbb pillanat.

Ezután csak javulhatnak a dolgok.

7

Nálam egyre javultak a dolgok. Két további műtétet hajtottak végre a lábamon a hátsó verandán töltött, tikkasztó délután óta, túl voltam egy csúnya fertőzésen, nagyjából száz tablettát vettem be naponta, de a külső rögzítő eltűnt, és folyamatosan írtam. Bizonyos napokon az írás meglehetősen kemény robot. Másokon – egyre gyakrabban, amióta a lábam gyógyulni kezdett, és az elmém is mindjobban visszatalál a régi kerékvágásba – érzem a boldogság zsongását, mert rátalálok a megfelelő

szavakra, és sorba rakom őket. Mintha repülőgép emelne fölfelé: a földön vagy, a földön vagy, a földön vagy… egyszer aztán fölemelkedsz a levegő varázspárnáján, és te vagy az ura mindennek, amit látsz. Engem boldoggá tesz, mert ezért jöttem világra. Még mindig nincs túl sok erőm – naponta körülbelül feleannyit vagyok képes végezni, mint korábban –, de ahhoz elegendő, hogy befejezzem ezt a könyvet, és már ezért is hálás vagyok. Az írás nem menti meg az életemet – dr. David Brown hozzáértése és a feleségem szerető gondoskodása kellett hozzá –, de továbbra is azt csinálom, amit mindig. Ez fényesebbé és kellemesebbé teszi az életemet.

Az írás nem pénzkereset, nem arra szolgál, hogy híresek legyünk, randizzunk, lefektessünk valakit vagy barátokat szerezzünk. Végső soron gazdagabbá teszi annak az életét, aki olvassa a munkánkat, és gazdagítja a saját életünket is. Boldogít? Igen, boldogít. Ennek a könyvnek egy része – talán túl nagy része – arról szól, hogyan tanultam meg írni. Arról is sok szó esik benne, hogy önök hogyan írjanak még jobban. A hátralevő – és feltehetőleg a legjobb – rész egy szabadságos cédula: megtehetik, meg kell tenniük, és ha elég bátrak belevágni, meg is fogjak tenni. Az írás varázslat, éppen annyira az élet vize, mint minden alkotó művészet. A víz ingyen van. Igyanak.

Igyanak, töltekezzenek vele.

TOVÁBBÁ,

I. RÉSZ: Zárt ajtó, nyitott ajtó

A könyv elején, amikor leírtam a lisboni Weekly Enterprise-nál befutott rövid sportriporteri karrieremet (magam voltam a sportrovat; egy kisvárosi Howard Cosell), beiktattam egy példát arra, hogyan működik a szerkesztő. A példa szükségszerűen rövid volt, és nem irodalmi műből származott. A most következő részlet viszont igen. Tökéletesen nyers munka, az a fajta, amelynél becsukom az ajtót, ruhátlan történet, nincs rajta semmi, csak a zokni és az alsónemű. Javaslom, jól olvassák át, mielőtt eljutunk a közzétett változatig.

SZÁLLODAI TÖRTÉNET Mike Enslin már a forgóajtóban állva meglátta Ostermeyert, a Delfin Szálló igazgatóját, aki a hall

egyik túlságosan tömött foteljében ült. A szíve nagyot dobbant. Lehet, hogy mégis el kellett volna hoznom megint az ügyvédemet, gondolta. Hát, most már késő. Egyébként pedig, ha Ostermeyer úgy döntött is, hogy gördít még egy-két akadályt Mike útjába az 1408-as szoba felé, az sem olyan szörnyű; egyszerűen hozzáteszi majd a történethez, amikor végül elmeséli.

Mike kilépett a forgóajtóból, Ostermeyer meglátta, fölállt, és kövérkés kezét nyújtva keresztüljött a hallon.

A kicsi, de mutatós Delfin Szálló a Hatvanegyedik utcában van, amely az Ötödik sugárútról nyílik. Ahogy

Mike a táskáját a baljába átvéve Ostermeyer keze felé nyúlt, egy kiöltözött pár ment el mellette. A nő szőke volt, természetesen feketében, és a parfümje könnyű virágillata mintha magát New Yorkot összegezte volna. A félemeleti bárból kihallatszó „Éjjel és nappal” pedig mintha megerősítette volna ezt az összegzést.

– Jó estét, Mr. Enslin. – Mr. Ostermeyer! Talán valami gond van? Ostermeyer zaklatottnak tűnt. Körülnézett a kicsi, elegáns hallban: mintha segítséget keresett volna. A recepciónál egy férfi színházjegyekről beszélgetett a

feleségével, míg a recepciós halvány, türelmes mosollyal nézte őket. Az első asztalnál egy gyűrött arcú férfi ült, aki minden bizonnyal hosszú órákat töltött a repülőgép első osztályán. A szobafoglalásáról beszélt egy csinos, fekete kosztümöt viselő nővel; a kosztümöt akár egy estélyre is fel lehetett volna venni. A Delfin Szálló élete az üzlet körül forgott, mint általában. Mindenki kapott segítséget, kivéve szegény Mr. Ostermeyert, aki az író karmai között vergődött.

– Mr. Ostermeyer? – ismételte meg Mike, és kicsit megsajnálta a férfit. – Nem – felelte végül Ostermeyer. – Nincs gond, de, Mr. Enslin… beszélhetnénk egy percet négyszemközt

az irodámban? Lám, gondolta Mike. Újra próbálkozik. Más körülmények között talán türelmetlen lett volna. De nem most.

Jól jöhet az 1408-as szobáról szóló részhez, fokozhatja a baljós hangvételt, amelyet az olvasók annyira szeretnek, ez lehetett az Utolsó Figyelmeztetés. Mike Enslin mostanáig minden hímezés-hámozás ellenére nem volt biztos a dolgában; most azonban már igen. Ostermeyer nem játszik. Ostermeyer tényleg fél az 1408-as szobától, és attól, ami ma este ott történhet Mike-kal.

– Persze, Mr. Ostermeyer. A pulton hagyhatom a csomagom, vagy hozzam magammal? – Ó, magunkkal vihetjük, nem igaz? – Ostermeyer,

a jó házigazda érte nyúlt. Igen, még mindig táplált némi reményt, hogy sikerül rábeszélnie Mike-ot, tartsa magát távol a szobától. Máskülönben a pulthoz irányította volna Mike-ot… vagy egyenesen odaviszi a csomagot. – Kérem, engedje meg.

– Nem, köszönöm, elbírom – felelte Mike. – Csak egy váltás ruha és egy fogkefe van benne. – Biztos? – Igen – válaszolta Mike. – Azt hiszem. Egy pillanatig úgy gondolta, Ostermeyer föladja. Felsóhajtott. Alacsony, kövér férfi volt sötét öltönyben,

gondosan megkötött nyakkendővel, most azonban ismét kihúzta magát. – Rendben, Mr. Enslin. Kövessen. A szállodaigazgató a hallban tétovának, rosszkedvűnek, szinte elveszettnek tűnt, tölgyfa borítású irodájában

azonban, ahol a falak a hotelről készült képekkel voltak tele (a Delfin 1910-ben nyitott – lehet, hogy Mike műveiről nem tesznek említést az újságok vagy a nagyvárosi lapok, de azért ő is végez kutatást), mintha visszanyerte volna az önbizalmát. A padlón perzsaszőnyeg volt. A két állólámpa gyenge, sárga fényt árasztott. Az íróasztalon egy zöld, rombusz alakú ernyővel ellátott lámpa állt, mellette pedig egy szivardoboz. A szivardoboz mellett pedig Mike Enslin három utolsó könyve. Persze csak puha fedeles kiadásban. A vendéglátóm szintén elvégezte a saját kis kutatását, gondolta Mike.

Arra számított, hogy Ostermeyer az asztal túloldalára ül, és ebből nyer tekintélyt, de meg kellett lepődnie. A másik székre ült azon az oldalon, ahol az alkalmazottak szoktak helyet foglalni, keresztbe tette a lábát, aztán szép kis pocakját összenyomva előrehajolt, hogy elérje a szivardobozt.

– Szivart, Mr. Enslin? Nem éppen kubai, de azért elég jó márka. – Nem, köszönöm. Nem dohányzom. Ostermeyer tekintete a Mike jobb füle mögött lévő cigarettára siklott; lazán lógott ott, mint egy régi vágású, menő riporter következő cigije SAJTÓ feliratú

kalapja alatt. A cigaretta már annyira a részévé vált, hogy Mike egy pillanatig el sem tudta képzelni, mit néz Ostermeyer annyira. Azután eszébe jutott, elnevette magát, levette és megnézte a cigit, majd Ostermeyerre pillantott.

– Kilenc éve nem gyújtottam rá egy cigarettára se – mondta. – A bátyám tüdőrákban halt meg. A halála után nem sokkal leszoktam. A fül mögé dugott

cigaretta… – vállat vont. – Részben színjáték, részben pedig talán babona, azt hiszem. Mint azok a cigaretták, amelyeket az asztalra vagy a falra szoktak kitenni egy kis dobozban, azzal a felirattal, hogy „VESZÉLY ESETÉN BETÖRNI”. Néha azt mondom az embereknek, atomháború esetén gyújtok majd rá. Az 1408-as szoba dohányzó, Mr. Ostermeyer? Már ha kitörne egy atomháború. -Tulajdonképpen igen.

– Hát akkor eggyel kevesebb gondom lesz éjszaka, mondta Mike megkönnyebbülve. Mr. Ostermeyer újra felsóhajtott, de ebben a sóhajban nyoma sem volt a szomorúságnak. Igen, ez a szoba.

Ostermeyer szobája, az ő birodalma. Már délután is, amikor Robertson, az ügyvéd kíséretében járt itt, Ostermeyer sokkal kevésbé volt zavart. Mike akkor azt gondolta, hogy részben azért, mert nem vonták magukra az arra járók tekintetét, részben mert Ostermeyer föladta az ellenállást. Most már megértette. A szoba volt az oka. Ez érthető is. A szobában jó képek voltak a falon, jó szőnyeg a padlón és jó – noha nem kubai – szivarok a szivardobozban. Kétségtelen, hogy 1910 októbere óta sok igazgató dolgozott itt; a maga módján ez az iroda éppen annyira New York, mint az a szőke nő a fekete, váll nélküli ruhájában, a parfümillatával, és a kora hajnali könnyed – New York-i – szex kimondatlan ígéretével.

– Még mindig nem hagyja, hogy lebeszéljem, ugye? – kérdezte Ostermeyer. – Nem –felelte Mike, és visszatette a cigarettát a füle mögé. Ezt a történet átírt változata követi – itt a szöveg már felöltözött, megfésülte a haját, talán még egy

kis kölnit is pöttyintett magára. Ha egyszer a változtatások beleolvadtak a kéziratomba, készen állok rá, hogy kinyissam az ajtót, és szembenézzek a világgal.

A javítások zöme magától értetődik; biztos vagyok benne, hogy ha összehasonlítják a két

változatot, csaknem mindet megértik, és remélem, hogy ha alaposan megvizsgálják, azt is meglátják, hogy még egy úgynevezett „hivatásos író” eredeti változata is milyen kezdetleges.

A változások zöme húzás, amelynek az a feladata, hogy felgyorsítsa a történetet. Húzás közben Strunk járt az eszemben – „Gyűlölöm a szükségtelen szavakat” –, de figyelembe vettem a korábban már említett képletet is: 2. változat = 1. változat – 10%.

Néhány változtatást röviden elmagyarázok: 1. Nyilvánvaló, a „Szállodai történet” sohasem kelhet versenyre a Tömeggyilkos! vagy a Norma

Jean, a Termesz királynő jellegű címekkel. Egyszerűen átvettem az első változatból, lévén a legjobb, ami eszembe juthatott. (Ha nem jut jobb cím az ember eszébe, akkor a lektor rendszerint úgy véli, neki jobb ötlete van, az eredmény pedig általában pocsék.) Tetszik nekem az „1408”, mert ez afféle tizenharmadik emeleti történet, és ha összeadjuk a számokat, a végeredmény tizenhárom.

2. Ostermeyer hosszú és feltűnő név. Ennek tökéletes ellentéte az Olin, ezzel az egyetlen húzással tizenöt sorral kurtítottam meg a történetet. Mire befejeztem az „1408”-at, tudtam, hogy valószínűleg belevész valamelyik hangos gyűjteménybe. Magam is felolvastam az írást, és nem szívesen ültem volna a felvevófülkében, egész nap azt ismételgetve, hogy Ostermeyer, Ostermeyer, Ostermeyer. így hát megváltoztattam a nevet.

3. Itt sokat gondolkodok az olvasó helyett. Mivel a legtöbb olvasó képes magától gondolkodni, úgy éreztem, ezt a részt öt sorról kettőre rövidíthetem.

4. Túl sok a színpadi utasítás, túl sok a magyarázat nyilvánvaló dolgokhoz, túl sok a fölösleges háttértörténet. Ki velük.

5. Itt a szerencsehozó hawaii ing. Az első változatban is felbukkan, de csak a harmincadik oldalon. Az túl messze van ahhoz, hogy fontos szerepet kapjon, így hát előbbre hoztam. Van egy régi szabály a színházban, amely szerint: „Ha a falon puska lóg az első felvonásban, annak el kell sülnie a

harmadikban.” A fordítottja is igaz; ha a főszereplő szerencsehozó hawaii inge szerepet kap a történet végén, akkor korábban kell bemutatni. Máskülönben olyan lesz, mint valami deus ex machina (mint ahogy az is).

6. Az első változatban az olvasható: „Mike leült az egyik székre az asztal elé.” Hát, izé – hova máshova ülhetett volna? A padlóra? Nem hinném. Repült hát ez is. Meg a kubai szivarok is. Ez nem csupán banális, de a rosszfiúk mindig ilyet mondanak a rossz filmekben. „Gyújtson rá! Kubai!” A jó nyavalyába!

7. Az első és a második változat alapinformációja és ötletei azonosak, de a másodikban csontig visszavágtam őket. És lám! Figyelik az olyan nyavalyás határozókat, mint a „sokkal”? Széttiporni, ugye? Nincs kegyelem!

8. És íme egy, amit nem húztam ki… nem csupán határozószó, de swiftie is: „Hát”, mondta Mike megkönnyebbülve… De továbbra is kitartok a döntésem mellett, vagyis hogy ez alkalommal nem húztam. Akár azzal is érvelhetek, hogy a kivétel erősíti a szabályt.

9. Ez a szakasz nemcsak a nyilvánvalón rágódik, de el is ismétli. Ki vele. Viszont mivel a gondolat, hogy valaki jobban érzi magát a saját fészkében, megvilágítja Olin jellemét, így megmaradhatott.

Eljátszottam a gondolattal, hogy az „1408” teljes szövegét beírom ebbe a könyvbe, de ez ellentétben lett volna azzal a döntésemmel, hogy életemben most az egyszer rövid legyek. Ha önök szeretnék az egészet megismerni, hozzáférhető egy három történetből álló, Blood and Smoke című hangos gyűjteményben. Ehhez a Simon and Schuster webszájton férhetnek hozzá. És ne feledjék, nem kell befejezniük a történetet. A cél itt a motor karbantartása, nem sétakocsikázás.

ÉS TOVÁBBÁ,

II RÉSZ

Könyvlista Amikor az írásról beszélek, rendszerint a hallgatóság figyelmébe ajánlom „Az írásról” rövidített

változatát, amely ennek a könyvnek a második részét alkotja. Ebbe természetesen beleértendő az Első Szabály is: írj sokat, olvass sokat. Az író-olvasó találkozókon ekkor hangzik el az elkerülhetetlen kérdés: „És ön mit olvas?”

Erre a kérdésre sosem adtam kielégítő választ, mert egyfajta rövidzárlatot okoz az agyamban. A könnyebb válasz – „Mindent, ami a kezem ügyébe kerül” – igaz ugyan, de nem sokat segít. Az ehhez a fejezethez mellékelt lista sokkal pontosabban válaszol a kérdésre. Ezek a legjobb könyvek, amelyeket az utóbbi háromnégy évben olvastam, miközben megírtam a Tom Gordon, segíts!-t, az Atlantisz gyermekei-t, Az írásról-t és a még kiadás előtt álló Rémautó-t. Úgy sejtem, a listán szereplő könyvek valamiképpen hatással voltak az írásaimra.

Miközben végignézik a listát, kérem, ne felejtsék el, hogy nem vagyok Oprah, és ez itt nem az én könyvklubom. Egyszerűen ezek jöttek be nekem. Ha önnek nincs ilyen szerencséje, azért akadhat közöttük olyan, ami új utat mutat munka közben. Vagy ha nem, legalább elszórakoztatják önt. Én legalábbis így voltam vele.

Abrahams, Peter: A Perfect Crime Abrahams, Peter: Lights Out Abrahams, Peter: Pressure Drop Abrahams, Peter: Revolution # 9

Agee, James: A Death in the Family Bakis, Kirsten: Lives of the Monster Dogs Barker, Pat: Felépülés Barker, Pat: The Eye in the Door Barker, Pat: The Ghost Road Bausch, Richard: In the Night Season Blauner, Peter: The Intruder Bowles, Paul: Oltalmazó ég Boyle, T. Coraghessan: The Tortilla Curtain Bryson, Bill: A Walk in the Woods Buckely, Christopher: Thank You For Smoking Carver, Raymond: Where Vm Calling From Chabon, Michael: Werewolves in TheirYouth Chorlton, Windsor: A nulladik fokon

Connelly, Michael: Gyilkos költő Conrad, Joseph: A sötétség mélyén Constantine, Κ. C: Family Values Delillo, Don: Underworld DeMille, Nelson: A katedrális foglyai DeMille, Nelson: The Gold Coast Dickens, Charles: Twist Oliver Dobyns, Stephen: Common Carnage Dobyns, Stephen: Három lány síremléke Doyle, Roddy: The Woman Who Walked into Doors Elkin, Stanley: The Dick Gibson Show Faulkner, William: Míg fekszem kiterítve Garland, Alex: A part George, Elizabeth: Deception on His Mind Gerritsen, Tess: Gravity Golding, William: A Legyek Ura Gray, Muriel: Furnace Greene, Graham: Merénylet Greene, Graham: Havannai emberünk Halberstam, David: The Fifties Hamill, Pete: Why Sinatra Matters Harris, Thomas: Hannibal Haruf, Kent: Plainsong Hoeg, Peter: Smilla kisasszony hóra vágyik Hunter, Stephen: Piszkos fehér fiúk Ignatius, David: Főbenjáró bűn Irving, John: A Widow for One Year Joyce, Graham: The Tooth Fairy Judd, Alan: The Devil's Own Work Kahn, Roger: Good Enough to Dream Karr, Mary: The Liars'Club Ketchum, Jack: Right to Life King, Tabitha: Survivor King, Tabitha: The Sky in the Water (kiadatlan) Kingsolver, Barbara: The Poisonwood Bible Krakauer, Jon: Into Thin Air Lee, Harper: Ne bántsátok a feketerigót Lefkowitz, Bernard: Our Guys Little, Bentley: The Ignored Maclean, Norman: A River Runs Through It and Other Stories Maugham, W. Somerset: A hold es a hatpennys McCarthy, Cormac: Cities of the Plain McCarthy, Cormac: The Crossing McCourt, Frank: Angyal a lépcsőn McDermott, Alice: Charming Billy McDevitt, Jack: Ancient Shores McEwan, Ian: Örült szerelem McEwan, Ian: The Cement Garden McMurtry, Larry: Dead Man's Walk McMurtry, Larry és Diana Ossana: Zeke and Ned Miller, Walter M.: A Canticle for Leibowitz Oates, Joyce Carol: Zombie O'Brien, Tim: In the Lake of the Woods O'Nan Stewart: The Speed Queen Ondaatje, Michael: Az angol beteg

Patterson, Richard North: No Safe Place Price, Richard: Freedomland Proulx, Annie: Close Range: Wyoming Stories Proulx, Annie: Kikötői hírek Quindlen, Anna: One True Thing Rendell, Ruth: A Sight for Sore Eyes Robinson, Frank M.: Waiting Rowling, J. K.: Harry Potter és a titkok kamrája Rowling, J. K.: Harry Potter és az azakabani fogoly Rowling, J. K.: Harry Potter és a bölcsek köve Russo, Richard: Mohawk Schwartz, John Burnham: Reservation Road Seth, Vikram: A Suitable Boy Shaw, Irwin: Oroszlánkölykök Slotkin, Richard: The Crater Smith, Dinitia: The Illusionist Spencer, Scott: Sötét zsaruk Stegner, Wallace: Joe Hill Tartt, Donna: A titkos történet Tyler, Anne: Foltos bolygó Vonnegut, Kurt: Hókuszpókusz Waugh, Evelyn: Utolsó látogatás Westlake, Donald Ε.: The Ax

Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató A kötet az SZBÉ Bt. közreműködésével készült

Nyomta a Kaposvári Nyomda Kft. -250674 Felelős vezető Pogány Zoltán igazgató

Készült Kaposvárott, 2005-ben Felelős szerkesztő Palkó Katalin

A könyvet Sz. Bodnár Éva tervezte Készült 15,66 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 07 7823 8