Drábik JánosAmi a 2002. áprilisi választásokból kimaradt

A Közép-Európai Egyetemen „Hol a határ? Kampány-stratégiák és kampányetika”

címmel konferenciát rendeztek. A tudományos tanácskozás célja az volt, hogy feltárja a 2002-

es választási kampány rétegeit és bemutassa azokat az új tartalmi elemeket, valamint formai

technikákat, amelyek miatt egyes megfigyelőknél felmerült az európai politikai és etikai

határvonalak átlépésének a gyanúja. A szervezők úgy vélték, hogy felelősen gondolkodó

magyar értelmiségi nem hagyhatja szó nélkül, ami történt, azaz „nem engedhető meg, hogy

elfogadottá, természetessé váljon a gyűlöletre építő politikai gyakorlat, amely a látott

mértékben károsan és fölöslegesen megosztja a társadalmat.” A szervezők különösen a

fiatalok veszélyeztetettségét tartották megdöbbentőnek. A konferencia öt szekcióban zajlott.

A felkért előadók előre megírt 15 perces előadásokkal szerepeltek. Az első szekció témája: „A

történelem, szimbólumok, tömegek”, a másodiké: „Pártkampányok”, a harmadiké: „Fekete

propaganda, fekete kampány”, a negyediké: „A média a kampányban”, az ötödiké pedig:

„Határátlépések. Hová tűnt az etika?” volt.

E sorok írója Nyugatról hazatelepült magyar, aki meggyőződésből egyik pártnak sem a

tagja és korábban sem tartozott semmilyen párthoz. Nekem úgy tűnt, sokkal lényegesebb az a

körülmény, hogy a társadalmat megosztó legfontosabb kérdésekről, a magyar lakosság sors-

problémáiról immáron a negyedik demokratikus parlamenti választáson sem esett szó. Alig

volt különbség a látszólag kemény küzdelmet vívó politikai elitek álláspontja között. A

legfontosabb kérdésekben vagy egyetértés volt közöttük, vagy hallgatólagos megegyezés

arról, hogy bizonyos témákat ezúttal sem vitatnak meg a közvélemény nyilvánossága előtt,

mert az bizonyos hatalmi körök érdekeit sértheti. Ezért a választások tétje nem a magyar

társadalom alapvető problémáinak a megoldása volt - azok szinte szóba se kerültek - hanem

az, hogy a hatalmi elit melyik részének a kezében legyen az elkövetkező négy évben a

kormányzati hatalom.

A szembenálló felek lényegében az adott politikai, hatalmi, pénzügyi és gazdasági

koordinátákon belül maradva bonyolították le a demokráciában kötelező választási

procedúrát. Melyek lettek volna azok az alapvető magyar érdekek, amelyeknek az igazi

ellenféllel, a külföldi érdekkel meg kellett volna birkózniuk? Gyakorta elhangzik, mind jobb-,

mind baloldalról a vád, hogy a másik fél politikai erői kettéhasították a magyar társadalmat. A

magyar népet azonban nem a politikai csatározások osztották meg igazán, hanem az a tény,

1

hogy a hazánkban bevezetett pénzügyi, gazdasági és politikai rendszer csak formáiban,

bizonyos eljárásokban és retorikájában demokratikus. Ez a létező demokrácia, amely

körülbelül úgy viszonyul az elméleti demokrácia eszmerendszeréhez, ahogyan a létező

szocializmus viszonyult a szocializmus ideológiájához.

A kamatkapitalista pénzrendszerre való átállás a társadalom tudatos eladósításával és

csődbe juttatásával kezdődött a 1970-es évek közepén és végén. Ez folytatódott a nemzetközi

pénzhatalom intézményeibe való beléptetéssel az 1980-as évek elején. Ezután következett a

közvagyonnak, a választópolgárok, az igazi tulajdonosok hozzájárulása nélküli kiárusítása,

1988 után. A kamatkapitalizmus importálása folytatódott azoknak a pénzügyi struktúráknak a

kialakításával, amelyek az eladósítás és kamatjáradék révén a mai napig folyamatosan

átcsoportosítják a jövedelmet az érték-előállító polgároktól a pénzvagyonnal rendelkező

tulajdonos réteghez. Végül még a látszata sem maradt meg a pénzügyi és gazdasági

esélyegyenlőségnek. E rendszer meghonosítói a Magyarország történetében eddig ismert

legnagyobb vagyoni különbségeket vezették be hazánkban.

A pénznek – ideértve minden világvalutát is – nincs semmilyen értéke. A

nemesfémből készült pénznek is csak annyi az értéke, amennyi értéket az az anyag képvisel,

amiből készült. A pénz a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló egyezményes

jelrendszer, amely noha önmagában értéktelen, de rendkívül hasznos, mert megkönnyíti a

reálgazdaságban előállított valódi értékhordozóknak a kicserélését. A közhatalomnak ezt a

jelrendszert ugyanúgy ingyenesen kellene biztosítania, ahogyan hozzájutunk a levegőhöz és

az ivóvízhez is. Nem azokat kellene kamatjáradékkal jutalmazni, akik pénzüket visszatartják a

reálgazdasági folyamatok közvetítésétől, hanem őket pénzük visszatartásáért büntető-

illetékkel kellene súlytani. Ahogyan nem az útonállót kell megjutalmazni azért, hogy ne állja

el a közlekedési utat, ugyanúgy nem a pénzvagyonost kell megjutalmazni kamattal, hogy

átengedi a pénzt, - ezt a közvetítésre szolgáló jelrendszert - a gazdasági folyamatok

lebonyolítására. A pénz előállítása szinte ingyen történik a papír megfestésével, vagy a pénzt

kifejező számoknak komputerekben való rögzítésével. A pénzt az államoknak ingyen kellene

biztosítaniuk a termelő-gazdaság résztvevői számára, csak bizonyos kezelési költségeket

szabadna felszámolniuk. A szokásos válasz az, hogy Magyarország kis ország és gazdasága

külföldi nyersanyagok és fejlett technológia nélkül nem működtethető. A külkereskedelem

lebonyolításához pedig dollárra, euróra, jenre van szükség. Ha Magyarország rendelkezne

saját pénzzel, akkor csupán annyi terméket kellene a világpiacra vinnie, amelyért a kizárólag

külföldről beszerezhető nyersanyagokat és árukat pótolja. De ma Magyarországon a magyar

tejet nem lehet eladni, a boltokban viszont korlátlanul vásárolható nyugat-európai tej. Ezért

2

fölösleges a pénzpiacokon folyamatosan hatalmas kölcsönöket felvenni, és kamat-

milliárdokat fizetni a használatukért. Fejtegetéseinket itt azért hagyjuk abba, mert most csak

azt kívántuk rögzíteni, hogy Magyarország szándékosan lett végleg eladósítva és tudatosan

juttatták csődbe azok, akik 1973-tól napjainkig az ország pénzügyeit irányították.

Ma, ahogy mondani szokták, a „csapból is demokrácia folyik”. A demokrácia –

elméletben - rendkívül vonzó. A közjóra és az igazságos társadalomra vonatkozó eszményi

elképzeléseket tartalmazza. Ezek az eszmék, mint világjobbító lehetőségek, erkölcsi elvárások

és normatív igények ma is elfogadhatóak. E vonzó elmélet azonban a gyakorlatban

szégyenletes kudarcot vallott és ennek legfőbb oka az, hogy megvalósítói fokozatosan

feladták a szavakban hirdetett, de soha komolyan nem gondolt gazdasági és pénzügyi

esélyegyenlőséget, napjainkra pedig teljesen lemondtak a gazdasági demokráciáról. A

szélsőséges liberalizmus képviselőinek a szeme se rebben, amikor kijelentik: a gazdasági

demokrácia lehetetlen, ezért értelmetlen is. A pénzgazdaságot irányító liberális elit csak a

pénzügyileg erőseknek biztosította a szabadságot, amelyet megtoldott a szabadsággal való

visszaélés szinte korlátlan szabadságával. A többségnek pedig meghagyta a pénztelenek, a

függő helyzetűek és a cselédek szabadságát.

Milyen lenne a nem formális, hanem tényleges demokrácia?

A valódi demokrácia a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló, ezt az esélyegyenlőséget

folyamatosan megújító önrendelkező társadalom, amelyben a polgár a pártgépezeti

manipulációk nélkül közvetlenül dönthet minden fontos közéleti ügyben. Erre az Internet már

biztosítja a technológiai hátteret. A demokrácia, mint eszmerendszer, a szabadság, egyenlőség

és testvériség hármas követelményével indult világtörténelmi hódító útjára. A szabadság az

erőseknek kedvez, az egyenlőség pedig a gyengéket veszi védelmébe. A testvériség, a

szolidaritás pedig megteremti a szabadság és egyenlőség közti optimális viszonyt. A

szabadság, egyenlőség és testvériség csak együtt válhat egy harmonikus társadalmi rend

alapjává. Ha a három közül bármelyik hiányzik, akkor igazságtalan társadalom jön létre. A

magyar rendszerváltás csak az erősekre volt tekintettel, és a gyengék védelméről lemondott. A

testvériség helyét pedig a brutális önzés foglalta el. A gazdasági esélyegyenlőség hiánya

megakadályozta, hogy minden magyar állampolgár optimális életlehetősége biztosítva legyen.

Állandóan fenntartható fejlődésnek nevezett kényszernövekedésről beszélnek, pedig nem

fenntartható növekedésre, hanem fenntartható erőforrásokra van szükség. A fenntartható

fejlődésnek elnevezett állandó növekedés lehetetlen, mert semmilyen vég nélküli növekedés

3

nem lehetséges véges Földünkön, még a fenntartható fejlődésnek nevezett vég nélküli

növekedés sem. Az ún. fenntartható fejlődés a kamatjáradék által kikényszeríttet

természetellenes növekedés. A fenntartható erőforrások pedig azt jelentik, hogy a

kamatmentes természetes gazdasági rend keretében megőrizzük mindazt a természet és az

ember számára, amely minden egyes ember számára biztosítja a teljes értékű életet.

Hazánkban azonban emberi szükségletekre termelő közgazdaság helyett

kamatjövedelmet biztosító pénzgazdaság épült ki. A pénzgazdaságban a pénzvagyon

növekedésének nincs felső korlátja. Az emberközpontú valódi közgazdaságban viszont az

ember természetes szükségletei megszabják a határokat. Az állandóan hangoztatott ún.

fenntartható fejlődés azt jelenti, hogy az olyan pénzgazdaságban, mint amilyen nálunk is

működik, folyamatosan biztosítani kell a pénzvagyonosok privilegizált csoportja számára a

kamathozamot, akár sikerült a reálgazdaságban megfelelő termelékenységgel nagyobb

hozamot elérni, akár nem.

Mindebből következik, hogy a legutóbbi választási kampányban a legfontosabb

közéleti vitatéma ez kellett volna, hogy legyen, vagyis az ide importált pénzrendszer és a

magyar társadalom elszegényedése közötti szoros összefüggés feltárása. Meg kellett volna

magyarázni a magyar választópolgároknak, hogy az 1973-tól 1989-ig felvett összesen 1

milliárd dollár nyugati kölcsönért miért kellett 1989-ig 11 milliárd dollár kamatot

visszafizetni úgy, hogy a kamatok fizetésére felvett kölcsönök további kamataiból és

kamataiból még 20 milliárd dollár adósság halmozódott fel. Meg kellett volna magyarázni,

hogy miért érdem az, hogy a pénzügyi elit egy része ezt az eladósodást minden eszközzel

támogatta és fenntartotta.

Annak is választási vitatémának kellett volna lennie, hogy a rendszerváltás után

kiárusításra került az állampolgárok tulajdonát képező, és az állam kezelésében lévő nemzeti

vagyon 90 %-a. Az így befolyt ellenérték adósságtörlesztésre és kamatfizetésre lett fordítva,

mégis megmaradt az ország tartós csődállapota és az egész társadalmat sújtó – külső és belső,

állami és nem állami, bruttó és nettó – adósság összege 1989 óta megnégyszereződött, és

meghaladja ma már a 80 milliárd eurót, s ennek az adósságnak a terheit a magyar polgároknak

kell viselniük, függetlenül attól, hogy az eladósodott vagyon állami- vagy magántulajdonban

van. Ez a teher ma évi 8 milliárd euró körül van, azaz a magyar polgároknak minden évben

ennyi pénzt át kell engedniük azoknak a pénzvagyon tulajdonosoknak, akik a jelenlegi

pénzrendszert Magyarországra hozták és azt itt a saját hasznukra működtetik. Választási

témának kellett volna lennie annak, hogy a döntési helyzetben lévő pénzügyi és politikai elit

4

magához ragadta a pénzvagyont, de a vagyont termelő adósságot a rendszerváltás veszteseire

hárította.

Ma a legfontosabb magyar sorskérdés ez a kamat formájában történő folyamatos

jövedelem-elvonás. Ennek kellett volna egy nem formájában, hanem lényegében

demokratikus választási harcnak a központjában állnia. A formális demokrácia mai

rendszerében a főhatalmat ténylegesen gyakorló nemzetközi pénzügyi közösség és hazai

kiszolgálói elérték 2002 áprilisában is, hogy a magyar társadalom e legfontosabb kérdéséről

egy szó se hangozzék el. Ezért nem a különbség volt a lényeges a választási kampányban,

ahogyan azt a „Hol a határ?” című konferencia szervezői vélték a Közép-Európai Egyetemen,

hanem sokkal inkább a versengő elitek álláspontja közötti tényleges hasonlóság az érdemi

kérdésekben.

A kampány végül is azért fajult el, mert a lényegi kérdésekben a szemben álló felek

alig volt eltérés, és lényegi különbség hiányában a politikai piac - vagy cirkusz - szereplői

rákényszerültek arra, hogy a választási harcot az olcsó személyeskedés és ál-problémák

szenzációhajhász felnagyításának a módszerével vívják meg. Az alibi demokrácia is igényli a

választási kampányokat, a választási cirkuszhoz pedig ellentéteket kell kreálni, hogy a

választók azt hihessék, hogy valami között választanak. Ha viszont az egyik fél az ál-

problémák helyett valamilyen okból egy valódi problémát tesz meg a választási küzdelem

tétjéül, akkor a főhatalmat gyakorló pénzügyi elit felszisszen, és máris a „gyűlölet beszédet”

és a „társadalom veszélyes megosztását” teszi szóvá. A társadalmat két részre osztani csak ál-

problémákkal, és csak a választási cirkusz idejére szabad. A cirkuszi előadás után az ál-

problémákat félre kell tenni, és helyre kell állítani a pénzügyi elit érdekei érvényesítését, és

ennek megfelelően a társadalomnak a kijelölt irányban történő manipulálását.

A 2002. áprilisi parlamenti választások másik nagy témája az kellett volna, hogy

legyen, hogy mi történt a polgárok tulajdonában lévő közvagyon eladásából befolyt

ellenértékkel? A közvagyon privatizálásából befolyt több ezermilliárdra rugó összegeket senki

nem fizette vissza valódi tulajdonosának, a magyar polgárok közösségének. A közvagyon

eladásához a valódi tulajdonosoktól - a magyar polgároktól - nem is kértek engedélyt. A

kormányzatok az állam tulajdonának tekintették azt, ami nem az államé, amit az állam csak a

polgárok nevében, azok képviselőjeként birtokol. Nem az állam hozta létre a polgárokat,

hanem az állam létezik az egyes emberek akaratából. Ezért az állam a polgárok erre

vonatkozó konkrét nyilatkozata nélkül nem veheti el, és nem idegenítheti el a polgárok

tulajdonát képező közvagyont, a tulajdonhoz fűződő alkotmányos alapjog megszegése nélkül.

De ha az állam ezt - megbízás nélküli ügyvivőként - a hatáskörét túllépve mégis megtette,

5

akkor legalább utólag számoljon el az állampolgároknak. Hozza a tudomásukra, hogy a négy -

formálisan demokratikusan megválasztott - kormányzat mennyi vagyont kiknek adott el,

mikor, mennyiért és a befolyt ellenértéket mire fordította, és miért pont arra? Hangsúlyozzuk,

az állam csak képviselője a valódi tulajdonosnak, a konkrét állampolgárok összességének, s

csak akkor adhatja el tulajdonukat, ha erre felhatalmazást kapott. A valódi tulajdonos magyar

állampolgárok azonban soha nem adtak megbízást az államuknak tulajdonuk eladására, ezért

az az engedélyük nélkül idegenítette el a közvagyont.

Az állam azért járt el a népszuverenitás és a tulajdonhoz való jog alkotmányos elvének

a megszegésével, mert csak a polgárok nevében birtokolt és csupán – átruházott jogosultság

alapján – formálisan volt tulajdonos. Az igazi tulajdonosok az állampolgárok voltak és ma is

ők lennének, ha nem forgatták volna ki őket jogos tulajdonukból. Az eladott közvagyont a

hús-vér magyar emberek hozták létre, nem pedig egy államnak nevezett absztrakt jogi

személy. Ez a jogi személy csak polgárai akaratából létezik, és csak másodlagos létező a

polgáraival szemben. Az egyes ember létezhet az állam nélkül is, de az állam nem létezhet az

egyes ember nélkül. Az állam a társadalom alárendeltje és nem fordítva. Ez még inkább igaz

az egyes kormányokra, amelyek nem azonosak az állammal, csak kezelik egy meghatározott

ideig az állam jogosítványait. De a kormányok jogosítványai is mind az állampolgároktól, az

állam létrehozóitól és fenntartóitól erednek.

Az államnak tehát nem volt joga elidegenítenie polgárainak a tulajdonát, és még

kevésbé volt erre joguk az egyes kormányoknak. De ha már megtörtént ez a jogtalanság: a

közvagyon áron aluli elkótyavetyélése, igazi tulajdonosainak az alkotmányos beleegyezése

nélkül, akkor legalább utólag számoljanak el az állam nevében eljáró kormányzatok.

Tájékoztassák a kisemmizett tulajdonosokat, a rendszerváltásnak a lakosság 80%-át kitevő

veszteseit. A kárpótlási jegyek révén néhány morzsa jutott az eredeti tulajdonosoknak is, de

mivel a kormányzatok alig ajánlottak fel érdemleges vagyont a kárpótlási jegyekért, így azok

értéke mélyen névértékük alá zuhant és nagy részük spekuláns csoportok tulajdona lett.

Részben már ismertek azok az adatok, hogy a nemzetközi pénzügyi oligarchia

tulajdonában lévő multinacionális cégek a hozzájuk került közvagyon értékének csak egy

töredékét fizették meg. Az ellenértékként átutalt devizát az MNB nem adta át a magyar

államnak, hanem kizárólag a külső adósság és a kamat törlesztésére fordította. Ha adott is

némi pénzt, az csak forint lehetett, amit az MNB a saját pénzjegy-nyomdájában állított elő. Ha

ez nem így történt volna, akkor tudnunk kellene, hogy mennyi pénzt kapott a magyar

költségvetés, az egyes kormányzatok, és mire fordították az így kapott valutaösszegeket. Ilyen

kimutatás azonban eddig nem készült és a sajtó is mélyen hallgat róla. Ezért a választási

6

kampány keretében kellett volna kikényszeríteni, hogy az Országgyűlésbe került új

képviselők gondoskodjanak az elmaradt zárszámadás végrehajtásáról és a választópolgárok

végre megtudhassák, mi történt a közös tulajdonukat képező nemzeti vagyonnal?

Hivatalosan eddig csak azt közölték az MNB és a kormányok képviselői, hogy az

eladott nemzeti vagyon ellenértékét kizárólag adósság-törlesztésre fordították. Állítólag ezért

az állam külföldi adóssága jelentősen csökkent. Legutóbb 2002. július 18-án közölték az

illetékesek, hogy ország nettó külföldi adóssága 3,5 milliárd euró körüli összegre csökkent. Ez

az ártatlannak tűnő közlés több csúsztatást és félrevezetést is tartalmaz. Először is mit jelent

ez a szó ország? Azonos lenne egyik alrendszerével az állammal ? Ha az ország több, mint az

állam, akkor viszont meg kellene mondani, hogy nem az ország egész gazdaságának, hanem

csak a gazdaság 10 %-át kitevő állami szektornak - és a kormányzat által képviselt

költségvetésnek - az adósságáról van szó. Az ország gazdaságának a 90 %-a ma már

magántulajdonban van. Ezért az ország szó használata az állam szó helyett kizárólag

zavarkeltést, és az állampolgárok félrevezetését szolgálja.

Világosan meg kellene mondani, hogy csak a gazdaság 10 %-ával és a költségvetéssel

rendelkező állam külföldi adósságáról van szó, amelynek a teljes összege - vagyis a bruttó

külföldi adósság - ma is 15 milliárd euró körül mozog. Adósságtörlesztést és kamatot pedig

nem a nettó adósság után kell fizetni, hanem a bruttó összeg után. A magyar gazdaság

egészét, azaz az országot terhelő össztartozás eléri a 80 milliárd eurót. Ez az 1989 évi állami

adósságnak a négyszerese. 1989-ben azonban az állam csaknem a teljes nemzetgazdaságnak a

tulajdonosa volt, pontosabban a lakosság egésze nevében, azok képviselőjeként rendelkezett a

közvagyon egészével. Ma viszont csak a 10 %-át mondhatja magáénak. Ha ebből a 80

milliárd euróból levonjuk a 8000 milliárd forintot meghaladó belső adósságot, amely 1989 óta

a különböző adós-, hitel- és bankkonszolidációk következtében megtízszereződött, akkor

marad még mintegy 54 milliárd euró össz-külföldi tartozás. Ha ebből levonjuk a

magánszektort terhelő 39 milliárd eurót, akkor kapjuk meg a 10 százaléknyi állami vagyont

terhelő bruttó államadósságot. (A fenti adatok a MNB (pl. „Külső eladósodás és

adósságkezelés Magyarországon” – MNB Műhelytanulmányok / 1993. február) és az IMF (pl.

IMF Yearbook 1987.) évkönyvein és műhelytanulmányain alapulnak. Mindemellett az

említett számszerű összegek hitelességét a KSH éves jelentései is alátámasztják, amelyeknek

összesítő adatai e sorok írójának a birtokában vannak, de a Statisztikai Hivatalból

beszerezhetőek.)

Az illetékes pénzügyi és kormányzati vezetők szerint a magánszektor adósságát már

nem lehet köztartozásnak tekinteni. Ez azonban csak részben igaz, a legfontosabb vonatkozást

7

illetően, vagyis, hogy ki fizeti a magánszektort terhelő mintegy 39 milliárd eurónak a

törlesztési és kamatfizetési terheit, ez a 39 milliárd euró is köztartozás. Ugyanis a magyar

polgárok fizetik a magánszektor adósságának a kamatait is, csak más módon, mint az állami

adósság esetében. Ez utóbbinál az állam beszedi az adófizető polgároktól az adót és annak 35-

40 %-át, gyakran a felét továbbadja kamat- és adósságtörlesztés címén hitelezőinek. A

magántulajdonosok viszont úgy fizetik a rájuk eső adósságszolgálati terheket, elsősorban a

kamatokat, hogy azok egy részét termelési költségként ráterhelik a megtermelt árucikkekre, és

azokért ennyivel többet kell fizetni a magyar vásárlóknak. Egy másik részüket úgy szedik be,

hogy adókedvezményeket csikarnak ki a maguk számára az államtól, és ennyivel kisebb

mértékben vesznek részt a közteherviselésben, azaz ennyivel megrövidítik a költségvetés

bevételeit. Harmadrészt, úgy szedik be a kamatot, hogy a magyar munkavállalóknak – 13

évvel a rendszerváltozás után – csak az 1/5-ét 1/10-ét fizetik ki munkabérként, mint amennyit

például a francia, a holland, a német vagy a portugál munkavállaló kap.

Mivel ez a rendkívül fontos kérdés immár negyedszer kimaradt a választási

küzdelemből, ezért csak látszólag a bal- és a jobboldal harca zajlott le a legutóbbi parlamenti

választásokon. Valójában a magyar érdek birkózott a nemzetközi pénzhatalom és hazai

kiszolgálóinak az érdekeivel, úgy, hogy az igazi magyar sorskérdések el sem hangozhattak.

Amíg a magyar állampolgároknak évente át kell adniuk mintegy 8 milliárd eurónyi összeget

(vagyis 2000 milliárd forintot) hozam, adósságtörlesztés és kamatfizetés formájában a

nemzetközi pénzvilágnak, addig tulajdonképpen egyik parlamenti választás sem tud

változtatni a rendszerváltás veszteseinek a helyzetén.

Az 1997-es újabb bankkonszolidáció

Kimaradt a választási kampány témáiból a Magyar Nemzeti Bank adósságcserének

nevezett konszolidációja 1997-ben, amely 3,5 ezermilliárd forintjába került a magyar

költségvetésnek. Az MNB, amely jogilag a magyar állam tulajdona, költségvetési szerv, s a

magyar állam, mint tulajdonos biztosítja működésének a feltételeit. Az MNB tehát, mint

költségvetésből fenntartott intézmény, mindenkivel szemben lehet független, csak 100 %-os

tulajdonosával és eltartójával, a magyar állammal szemben nem. Ennek ellenére a MNB-ről

szóló 1991. évi / LX. tv. lehetővé teszi, hogy a központi bank teljesen független

tevékenységet folytasson. A pénzkibocsátásra kamat- és árfolyam-szabályozásra,

hitelfelvételre, devizatartalék-képzésére vonatkozó monetáris döntéseibe még tulajdonosa, a

magyar állam sem szólhat bele. Miért? Azért, mert az állam ezt önként és ellenszolgáltatás

nélkül szigorúan megtiltotta önmagának. Vajon miért tiltotta meg? Azért, mert a nemzetközi

pénzvilág - rejtett, informális hálózatán keresztül – ezt kikényszerítette tőle. Az Állami

8

Számvevőszék is csak ügyviteli szempontból ellenőrizheti az MNB-t. Ezért az MNB olyan

függetlenné vált saját tulajdonosától, hogy valósággal államot képez az államban. Már arról is

jelentek meg szaktanulmányok, hogy külön „központi banki államhatalmi ágazatról” is

rendelkezni kellene az Alkotmányban.

Lehet e veszteséges a Nemzeti Bank?

Az MNB, mint központi bank, amely egyedül illetékes a monetáris-politikai döntések

meghozatalában, elvileg nem lehet veszteséges, mert ha mégis képződnének veszteségei,

akkor azt tulajdonosa, a magyar állam, minden további nélkül kiegyenlíti neki. Igaz, az állam

nevében eljáró kormány megkérdezhetné az MNB vezetését a veszteségek okairól, de ezt a

jogát nem gyakorolja, mivel a pénzoligarchia kívánságára e jogának a gyakorlásáról önként

lemondott. Ezért nincs tudomásunk arról, hogy 1990 óta az MNB vezetői közül bárkit is

felelősségre vontak volna, pedig a Nemzeti Bank tevékenysége során sokmilliárdos

veszteségek keletkeztek, amelyek megkárosították a magyar költségvetést. A mai napig nincs

feltárva, hogy az MNB 1994-től kezdődően miért kezdett egyre gyorsuló ütemben és egyre

nagyobb mértékben „veszteségessé” válni.

Az MNB-nek devizagazdálkodási feladatkörében joga van hiteleket felvenni

külföldön. Erre elsősorban a végérvényesen csődbejutott és eladósított magyar állam adósság-

törlésztései, elsősorban a kamatok fizetése miatt van szükség. Az MNB devizában veszi fel a

hiteleket, majd forintban tovább a magyar államnak, amelynek ezért – könyvelésileg –

forintban keletkezik visszafizetési kötelezettsége központi bankja felé. A felvétel és a

visszafizetés közötti deviza-árkülönbözetből keletkezett tartozást elkülönített tételként

vezették és vezetik az MNB könyveiben. Mivel itt az államnak saját maga felé fennálló

tartozásáról volt és van szó, könnyű belátni, hogy ez nem igazi adósság és önmagának senki

se fizet kamatot a saját tartozásáért.

A Horn-kormány idején az infláció és a folyamatos csúszó-leértékelés miatt a forint

gyorsabban veszített értékéből, mint a dollár, a márka vagy a jen. Ezért az év elején devizában

felvett hitelek forintban nyilvántartott ellenértéke nagyobb összeget tett ki a decemberi

visszafizetéskor. Az MNB-nek tehát az inflálódott forintból nagyobb összeget kellett a

költségvetéstől kapnia, hogy a visszafizetéskor ugyanazt a deviza összeget megfizethesse a

külföldi hitelezőknek. Ha ez nem így történik, akkor könyvelés-technikailag - vagyis csak

látszólag - az MNB veszteséget szenved, hiszen nem az emelkedett forintösszeget kapja a

költségvetéstől.

Az MNB ezt az árfolyam-különbözetet - Fekete János korábbi nemzeti banki elnök-

helyettes javaslatára - nulla kamatozású számlán, külön tartotta nyilván. Noha ez az összeg

9

nem volt igazi adósság, mégis évről-évre rendezni kellett könyvelési és költségvetési

szempontból. Ennek egyik módja volt, hogy az állam a központi bank szokásos évvégi

elszámolásakor tudomásul vette, hogy az adott évben az MNB nyilvántartásában látszólagos

vesztesége képződött, amiért a központi bankot nem terheli felelősség. Az állam, mint

tulajdonos elengedte magának ezt a tartozást, s egyszerű államigazgatási aktussal jóváírta. A

hiánynak senkire nem volt negatív következménye és a kérdés rendeződött.

Egy másik megoldás az volt, amikor az árfolyam-különbözetet ténylegesen azok

fizették meg, akik a devizahitelből részesültek. Ebben az esetben a hitel kedvezményezettjei a

névleg megemelkedett forint ellenértéket fizették vissza a törlesztéskor az MNB-nek.

Kialakult még egy harmadik módszer is, amely az első kettőnek valamilyen kombinációja

volt.

Mindezt azért kellett előrebocsátani, mert ezt az árfolyam-különbözetből keletkezett

fiktív adósságot - 2023 milliárd forintot - Medgyessy Péter, a Horn-kormány

pénzügyminisztere és Surányi György az MNB akkori elnöke 1997-ben piaci kamatozású

tényleges deviza-adóssággá minősítette át, és megterhelte vele a költségvetést. Az árfolyam-

különbözet elszámolására 1997-ig az állam kamatmentesen kapott forinthiteleket az MNB-től.

Törlesztéskor a hitelfelvétel idején nyilvántartott forint-ellenértéket térítette meg. Ebben a

megoldási módban a forint leértékelése miatt megnövekedett forint-ellenértéket figyelmen

kívül hagyták. A felvétel és a törlesztés időpontjában fennálló árfolyamkülönbség

fedezetlenül maradt. De az MNB évvégi elszámolásakor a hitelfelvevő állam, mint már

utaltunk rá, tudomásul vette, hogy ez a fedezetlen összeg az ő adóssága. És ezt ugyanezen

állam, de már mint az MNB tulajdonosa, elengedte saját magának. E hiánynak nevezett

árfolyam-növekmény tehát senkinek semmiféle hátrányt nem okozott. Senki nem járt rosszul,

az MNB sem. (A témáról lásd bővebben Nagy Pongrácz: „Mindenkinek: A rendszerváltás

gazdaságpolitikája” CET Belvárosi Könyvkiadó, Budapest 2001. / 107-112. oldalig)

Vajon miért kellett ezt az éveken keresztül jól működő elszámolási módot 1997-ben

hirtelen megváltoztatni. Az egyik megalapozott feltevés az, hogy pontosan a kár és veszteség

hiánya miatt. Ugyanis az államot sújtó kár és veszteség valakiknek a pénzügyi elit körében

jövedelmező járadékot és nyereséget jelent. Az MNB, mint a magyar állam tulajdona, nem

független a költségvetéstől, amelynek minden év végén köteles elszámolni. Ha az MNB-nek

többlete van, azt befizeti az államkasszába, ha vesztesége van, azt az állam megtéríti a

részére. A központi bank azonban a rábízott állami pénzekkel - év közben - teljesen

függetlenül gazdálkodik, és minden érdemi ellenőrzés kizárásával, azt tesz, amit jónak lát.

10

1997-ben kiderült, hogy az eddigi elszámolási mód, nem felel meg az Európai

Unióban szokásos gyakorlatnak. Elhangzott az az igény, hogy áttekinthetőbb elszámolási

módra van szükség a költségvetés és az MNB között. Az MNB az Európai Unió felé

elismerte, hogy több fontos követelményben tevékenysége nem felel meg az európai

normáknak. A Horn-kormány ennek ellenére nem módosította az EU által kifogásolt

rendelkezéseket. Ez tette lehetővé, hogy 1997-ben az MNB könyveiben 2023 milliárd

nominális - azaz csak könyvelésileg létező - ál-veszteség jöjjön létre. Surányi MNB elnök azt

állította, hogy ez az összeg deviza árfolyam-különbözetből halmozódott fel és az adósság

tényleges adóssággá való átminősítésével nem éri veszteség az adófizetőket, mert amit év

elején kap az MNB a költségvetésből, azt az év végén visszafizeti. Tény azonban az, hogy az

MNB még egyszer sem fizette vissza azt a költségvetésnek, amit attól az év elején kapott. Ez

a mintegy évi 200 milliárd forintot kitevő összeg mindig eltűnt az MNB könyveiben,

valahogy „elpárolgott” a gazdálkodása során.

Az Állami Számvevőszék 1997-ben nem tudta kideríteni, hogy miből állt össze ez

2023 milliárdos jegybanki adósság, noha többször is próbálkozott érdemi vizsgálat

lefolytatásával az MNB-nél. Az ÁSZ arra hivatkozott, hogy joga van arra, hogy ezt a

vizsgálatot lefolytassa, mivel az MNB működése alapvetően befolyásolja a költségvetést. Az

érdemi vizsgálatot azonban a Horn-kormány nem engedélyezte és az Orbán-kormány sem

folytatta le. Amikor Orbán Viktor miniszterelnök megkísérelte rendezni ezt a kérdést, a

nemzetközi pénzvilág és hazai képviselete óriási nyomást gyakorolt rá. Ezután elállt

szándékától.

A lakosság a mai napig sem tudja, hogy miből jött létre az a 2023 milliárd forintos

„nullás állomány”, amelyet aztán piaci-kamatozású valódi adóssággá átminősítve a

költségvetésre, azaz az adófizető polgárokra terheltek. Több adat is utal arra, hogy a pénzügyi

hatalom által tudatosan előállított álveszteségekből, veszteségesre kifuttatott ügyletek külföldi

partnereknél felejtett végeredményéből, a bécsi CW Bank rossz hiteleiből, a nevadai

kaszinóból és pénzügyi csalásokból felhalmozódott veszteségekről van szó. Az így előállott

veszteség összegszerűségében elérhette az MNB deviza-árkülönbözetből keletkező és nullás

állományként nyilvántartott ún. hiányát. Valójában azonban a központi bank hibás működése

során keletkezett károkból - elgazdálkodott, elfolyatott közpénzekből - származó

veszteségekről volt és van szó, amelyeket a banktitok mögé bújt illetékesek, a magyar

költségvetéssel, azaz a magyar állampolgárokkal fizettetnek meg. A rossz csengésű

bankkonszolidáció helyett azért nevezte el ezt Medgyessy Péter és Surányi György

11

adósságcserének, mert ez a szó homályos jelentésű és könnyebb manipulálni vele a

közvéleményt.

Ha ez a kérdés választási téma lehetett volna, akkor olyan képviselőket választhattak

volna a választópolgárok, akik kötelezettséget vállaltak volna e könyvelési tranzakcióval

elvett 3,5 ezer milliárd forint visszaszerzésére. Mivel azonban ez nem volt a választási harc

témája, így ma sem tudjuk hogyan növekedett 2023 milliárdra az állítólagos deviza-

árkülönbözet. Azt sem tudjuk miért kellett azon az elszámolási gyakorlaton változtatni, hogy

a deviza-árkülönbözet címén nyilvántartott névleges adósságát az állam mindig leírta

önmagának. Miért nem írhatta le 1997-ben és azt követően is az állam a saját tartozását saját

magának? És mekkora volt ténylegesen a deviza-árkülönbözet? Az MNB vajon milyen egyéb

adósságát számolta még hozzá ehhez az összeghez?

A korrupció ellen harcot indító, és az ún. jóléti-rendszerváltást hirdető MSZP-SZDSZ

kormánynak haladéktalanul ki kellene vizsgálnia ezt az ügyletet, és vissza kellene térnie az

1997-ig folytatott elszámolási gyakorlathoz. Az adófizető polgárok így visszakaphatnák a

Horn-kormány által a pénzvilágnak átjátszott adó milliárdjaikat. Ebből a 3,5 ezer milliárd

forintból nemcsak az egészségügy és az oktatásügy rendbetételére jutna, de a nyugdíjakat is

végleg a kétszeresére lehetne felemelni, és nem kellene morzsákkal jutalmazni azokat, akik –

tájékozatlanok lévén – fillérekért is odaadták szavazataikat. Ezt a 3,5 ezer milliárd forintot

ugyanolyan intézkedéssel vissza lehetne adni a költségvetésnek és az adófizető polgároknak,

ahogyan elvették tőlük.

Ezek mind sokkal lényegesebb kérdések, mint azok a személyeskedéssé fajult viták,

amelyek a választási kampányt jellemezték.

Az Európai Unió a demokrácia süllyedő hajója?

A közhiedelemmel ellentétben a számok azt mutatják, hogy Magyarország támogatja

gazdaságilag és pénzügyileg az Európai Uniót, és nem fordítva. Magyarország 1990-re érte el

azt, hogy az ipari termékek terén fejlődő országként kezeljék, vagyis a magyar ipari

termékekre az Európai Unió tagországai, valamint az Egyesült Államok és Kanada nem

vetettek ki vámot. Magyarország azonban megvámolhatta az ezekből az országokból

származó ipari termékeket. Ennek az elbírálásnak az volt az alapja, hogy a gazdasági

fejlettség szintje hazánkban jóval alacsonyabb volt, mint az említett országokban. Ez a

különbség az elmúlt 12 év során tovább növekedett, ugyanis Magyarország bruttó hazai

12

összterméke csak 2000-ben érte el az 1990 évi szintet, tehát gazdasági fejlettsége 2000-ben is

még 10 évvel elmaradt a fejlett ipari országokéhoz képest.

Az Európai Unió a csatlakozás egyik feltételeként szabta, hogy Magyarországnak meg

kell szüntetnie az Európai Unióból származó ipari termékekre kivetett vámot és 2001-től már

nem vethet ki olyan vámot, mintha Magyarország gazdaságilag már egyenlő szinten lenne az

EU-val. Az elbírálás annak ellenére lett egyenlő, hogy a gazdasági fejlettség szintje közötti

különbség az elmúlt 10 év során tovább növekedett. Ráadásul az Unióba történő belépés

időpontját Brüsszel egyre távolabbra tolta, s így az előnyökért cserébe nem kell a központi

alapokból támogatást nyújtania Magyarországnak.

Tovább rontja a helyzetet, hogy az EU-val történt megállapodás alapján Magyarország

köteles vámot kivetni az egykori Szovjetunió utódállamaiból származó – főleg

nyersanyagokból álló – importjára. Ez önmagában még előnyös is lehetne, mert a vámok a

magyar költségvetés bevételét növelnék. A valóságban azonban az Európai Unió-beli cégek

különféle pénzügyi műveletekkel elérték, hogy az áru többnyire az Európai Unióból származó

áruként – például osztrák kereskedőkön keresztül – érkezik hazánkba. Ezzel az ún. közvetítői

kereskedelemmel, amit az utóbbi években dinamikusan növeltek, az uniós országok cégei

gyakorlatilag elvették Magyarország fejlődő-országbeli és az egykori KGST-hez tartozó

országokban meglévő piacainak a jelentős részét. Az onnan érkező termékek most az uniós

országok vállalatain keresztül - gyakran hosszabb utat megtéve - kerülnek a magyar piacra,

jelentős többletköltséget és környezeti terhelést okozva. Jól példázza ezt az orosz földgáz

importja, amelynek egy része Szlovákián és Ausztrián keresztül - azaz körbeszállítva -

Nyugatról érkezik hazánkba, s az ellenértéket az orosz fél osztrák árukban kapja meg.

Az EU országokból származó import összege az 1994-es évi szinthez viszonyítva 1995

és 2000 között 8,3 milliárd euróval csökkent. Tehát ilyen összegű költségvetési bevételtől

estünk el az említett időszakban. Ezt a kiesett bevételt a hazai gazdaság és lakosság

terhelésével (adók, járulékok növelésével; juttatások elvonásával) kellett folyamatosan

ellentételezni s így az import versenyképessége nagyjából kétszeresével, egyedül 2000-ben

3,2 milliárd euróval, azaz 800 milliárd forinttal javult a hazai termeléssel szemben. Ez a

körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország munkaképes lakosságának a

foglalkoztatottsága mélypontra került és jelenleg is ott van.

Magyarország jelentős támogatást nyújtott az EU-nak a délszláv háború során, mert a

bevezetett embargó, valamint a háború - Jugoszlávián kívül - Magyarországot sújtotta a

legnagyobb mértékben. A károk felmérésére több becslés is történt. Az eredmények

középértéke 3 milliárd eurót tesz ki. Az embargó bevezetését az EU országok követelték és

13

szóban megígérték, hogy majd kártalanítják érte Magyarországot. Erre azonban a mai napig

nem tértek vissza.

A magyar Országgyűlés 1991-ben törvényt fogadott el arról, hogy a külföldi

tehergépjárművekre tonna-kilométerenként 3 forintos díjat kell kivetni. Az EU erőteljes

nyomást gyakorolt a magyar kormányra, hogy saját fuvarozói mentességet élvezzenek a díj

alól, illetve az EU-val kapcsolatos közúti áruszállítás is mentesüljön alóla. A magyar kormány

engedett az EU követelésnek, és jelenleg már a hazánkban közlekedő külföldi

tehergépjárművek 95 %-a nem fizeti ezt a díjat. Az EU annak idején ellentételezésként

írásban megígérte, hogy a díjat a forint/ECU árfolyam változásának megfelelően reálértékben

szinten tarthatjuk, de az EU további nyomás-gyakorlása következtében ez sem következett be.

Sőt 2001-ben olyan megállapodást kellett aláírnunk, ami még tovább növelte a kedvezmények

mértékét. Ennek eredményeképpen 1992 és 2001 között a külföldi kamionok összesen 2,7

milliárd euró úthasználati díj megfizetésétől mentesültek. Az a kár viszont, amit

Magyarország környezetében és infrastruktúrájában okoztak, ennél az összegnél lényegesen

nagyobb.

Arra a kérdésre, hogy a magyar közúti fuvarozók kapnak e kedvezményeket az EU

országaiban, a válasz az, hogy igen. Az így nyújtott kedvezmény azonban, a felét sem teszi ki

annak, amit a külföldiek kapnak Magyarországon. Legutóbb az Európai Unió arra kötelezett

bennünket, hogy országos közútjainkon a megengedett tengelyterhelést a jelenlegi 10 tonnáról

11,5 tonnára emeljük fel. Ez az intézkedés a magyar adófizetőknek további 300 milliárd

forintjába kerül majd. Csak a közúton közlekedők töredékének az érdekeit szolgálja, és ezen

belül is elsősorban az Európai Unió-beli fuvarozókét. Ezek a kedvezmények az Európai Uniós

országok számára biztosítják a keleti piacok könnyebb megszerzését és a nagyobb

külkereskedelmi hasznot. Ha számításba vesszük, hogy Magyarország az PHARE és az ISPA

program keretében kapott az Európai Uniótól 1991 és 2001 között mintegy 1 milliárd euróra

tehető támogatást, akkor világosan kitűnik, hogy mennyivel előnyösebb máris az Európai

Unió számára a Magyarországgal fennálló gazdasági és kereskedelmi kapcsolat, vagy

másképpen megfogalmazva: mennyire hátrányos Magyarország számára - a jelenlegi

szabályozás miatt - az Európai Unióval folytatott kereskedelmi és gazdasági kapcsolata.

Mit ígér tehát Magyarországnak az Európai Unió?

Évi 2 milliárd euró támogatást. Ez azonban éppen csak annyi, amennyi a

külkereskedelmi hiányunk a rendszerváltás óta. Tehát pontosan annyit adnak, amennyiből

kifizethetjük azoknak a cikkeknek az importját, amelyeket Magyarországon is előállíthatnánk,

ha a multinacionális cégek nem a magyar munkavállalók rovására erőszakolnák ki nyugati

14

üzemeik foglalkoztatását. Ezen túlmenően jelentős összegű profitot is kivisznek az országból.

Tavaly 1,6 milliárd euróra rúgott ez az összeg a magyarországi befektetéseik után.

Mi az, amit kér az Európai Unió Magyarországtól?

Először is termőföldjeink minél előbbi legalizált szabad felvásárlását. Azt kívánja,

hogy 1 millió hektár termőföldet vonjunk ki a termelésből. Ragaszkodik ahhoz, hogy a

magyar vállalkozások teljesen kiszolgáltatottak legyenek a jóval erősebb multinacionális

cégek konkurenciájának. Ragaszkodik ahhoz, hogy Magyarország lemondjon az önálló

alkotmányozás jogáról, szűntesse meg - jelentős mértékben - saját jogszabályainak a

megalkotását, és vegye át az Európai Unió jogszabályait, amelyek máris 90 000 ezer oldalt

tesznek ki. Az Európai Unió szorgalmazza a nyugati árak átvételét, de úgy, hogy a nyugati

szintű bérek és jövedelmek nincsenek garantálva. Ezen túlmenően, ahhoz is ragaszkodik az

Európai Unió, hogy Magyarország a bruttó hazai össztermékének az 1,27 %-át, amely a

jelenlegi költségvetés szerinti 12 530 milliárd forintra rugó hazai össztermék összegét véve

159 milliárd forintot tesz ki, befizesse az Európai Unió központi kasszájába.

Mi az, amit elhallgatnak az Európai Unióról a magyarok elől?

Először is elhallgatják, hogy az Európai Unióban felszámolták a jóléti államot és a

szociális piacgazdaságot. Az Európai Unióban az elmúlt 15 év során áttértek a

termelőgazdaság elsőségén nyugvó közgazdaságról a spekulációnak elsőbbséget nyújtó

pénzgazdálkodásra. A kamatkapitalizmusnak ez a rendszere maximális mértékben eladósította

az Európai Unió valamennyi államát, eladósította az Európai Unióban működő vállalatokat és

egyre nő a lakosság eladósodása is.

A jelenlegi Európai Unió folyamatosan bontja le a szociális intézményrendszer hálóját

és egyre kevesebb szociális támogatást nyújt lakóinak. Egyre drágul az egészségügyi ellátás

és csökkenek a nyugdíjak is. Mivel a pénzrendszer irányítása az egyes tagállamok központi

bankjaitól átkerült az Európai Unió Frankfurtban működő központi bankjához, ezért sem az

egyes tagállamok kormányai és parlamentjei, sem az Európai Unió parlamentje, illetve

kormányának feladatkörét ellátó Bizottsága, nem gyakorol ellenőrzést a közös pénz, az euró

felett. Valamennyi monetáris hatalmi-jogosítvány átkerült a teljesen független és ellenőrzés

nélkülivé vált intézményhez, az Európai Unió Központi Bankjához.

Ma már csak az Európai Unió Központi Bankja bocsáthat ki pénzt, szabályozhatja a

forgalomban lévő pénz mennyiségét, határozhatja meg a kamatlábat és az euró átváltási

arányát a többi valutához, elsősorban a dollárhoz, a fonthoz és a yenhez. Mindennek az a

következménye, hogy nem lehetséges az Európai Unió szintjén olyan gazdasági programokat

elindítani, amelyek új kibocsátású, alacsony kamatozású közhitelekből lennének

15

finanszírozva, és amelyek úgy segítenék elő a gazdasági növekedést, hogy a folyamatokat

elindító hitelek beáramlása a reál-gazdaságba nem okozna inflációt. Ha ugyanis a gazdasági

program végén előálló áru- és szolgáltatás-növekedés értéke meghaladja annak a hitelnek a

nagyságát, amely ezt a termelőfolyamatot beindította, akkor úgy lehet többletpénzt bevinni a

gazdaságba, hogy nincs inflációs következménye.

Csak ilyen alacsony kamatozású közhitellel működtetett gazdasági programokkal

lehetne csökkenteni az Európai Unióban a - 15 éve meglévő - 20 milliónyi munkanélküli

számát. A tényleges munkanélküliek száma ennek mintegy a duplája, mert számos uniós

polgár már végleg lemondott arról, hogy munkát találjon magának. Mivel a monetáris jogok

kizárólag egy teljesen független központi bank hatáskörébe mentek át, mind a tagállamok

kormányai, mind az EU brüsszeli Bizottsága (kormánya) el van zárva az olcsó közhitelezés

lehetőségtől. Ez azt is jelenti: az Unió meg van fosztva attól a lehetőségtől, hogy valaha is

megszabaduljon a tömeges munkanélküliségtől, s a vele járó káros gazdasági és társadalmi

hatásoktól. A munkanélküli ugyanis nemcsak megélhetését veszíti el, de azt a lehetőségét is,

hogy integrálódva a társadalomba, képességeit optimálisan kihasználja és teljes értékű életet

éljen.

Az Európai Unió demokráciájával is komoly bajok vannak. Ez az Európai Unió már

nem ismeri el sem az „egyenlő bánásmód-elvét”, sem a viszonosság gyakorlatát. Ebben az

Európai Unióban a monetáris hatalom a frankfurti Európai Központi Bankot valójában

birtokló nemzetközi pénzügyi közösséggé, továbbá azé a többezres nagyságúra növekedett

központi bürokráciáé, amely az ügyeket intézi Brüsszelben és Strassbourgban. Az Európai

Uniónak megvannak a maga demokratikusan választott testületei, mint például a strassbourgi

Európa Parlament, de ennek a közvetlenül választott testületnek nincs jogszabály-alkotási

jogosultsága, csupán nem kötelező érvényű ajánlásokat fogadhat el. Vagyis a demokratikus

hatalomgyakorlás intézménye helyett díszítő ornamens az Európai Unió demokrácia-

deficitjének az elfedésére.

Nem mondják meg a magyar polgároknak, hogy az Európai Unióba történő belépés

kényszerházasság, mert az Európai Unióból, hasonlóan a Varsói Szerződéshez és a KGST-

hez, nem lehet kilépni. A kilépés módozatai nincsenek rendezve az Európai Unió 90 000

oldalt kitevő jogszabályanyagában. Az Európai Unióval tehát az a baj, hogy egyre jobban

hasonlít a Szovjetunióhoz, egyre antidemokratikusabb, egyre centralizáltabb és egyre

bürokratikusabb. Ezen nem is lehet akkor csodálkozni, ha tudjuk, hogy ugyanaz a

háttérhatalom hozta létre és fejlesztette tovább, amelyik annak idején a bolsevikokat is

16

hatalomra segítette Oroszországban azért, hogy kísérletet folytasson a kétpólusú társadalom

kialakításával.

Ma még senki sem tudja, hogy milyen alkotmánya lesz az Európai Uniónak és azt

sem, hogy milyen reformokat fogadnak el jelenlegi döntéshozói. Így mi magyarok sem

tudhatjuk, hogy a még ismeretlen reformok - és ismeretlen alkotmány - megfelelőek lesznek-e

nekünk, vagy sem.

Vannak olyan gyakorlati kérdések is, amelyek közvetlenül érintik a magyar

munkavállalókat az Unióba való belépésünk esetén. Miből élnek meg például azok a

dolgozók, akiknek a munkahelyét még keletebbre viszik el a nyugati befektetők, mert ott majd

még kevesebb bért kell fizetniük?

Miből élnek majd meg azok a magyar földművelők, akiket eddig eltartott a

termelésből kivonandó 1 millió hektár? Hogyan él meg az „átlag-magyar” a nyugat-európai

bér töredékéből, ha egyidejűleg nyugat-európai fogyasztói árakon kell vásárolnia?

Mit kap azért cserébe a magyar társadalom, hogy feladja szuverenitását, azt a jogát,

hogy saját alkotmánya legyen, hogy önmaga hozhassa saját törvényeit? Mit kap azért cserébe

Magyarország, hogy ismét feladja oly sokáig nélkülözött függetlenségét?

Egy olyan centralizált bürokrácia, amely ma Brüsszelből irányítja az Európai Uniót,

nem kényszeríthető arra, hogy felelősséget vállaljon a magyar polgárok jólétéért. A

megmaradó magyar kormány pedig itt marad tényleges hatáskör nélkül, mivel mozgási

lehetőségét korlátozza az a bizonyos 90 000 oldalt kitevő európai uniós szabálymennyiség.

Mitől demokratikus az Európai Unió? Hogyan érvényesül benne a nép kormányzása a

nép által, a népért, ha a legfontosabb pénzügyi, gazdasági és politikai döntéseket a lakosság

semmilyen módon nem tudja befolyásolni?

A 2002.-es magyar parlamenti választásnak az egyik legfontosabb témája az Európai

Unióba történő belépés vagy távolmaradás kérdése kellett volna, hogy legyen. Ez valóban

magyar sorskérdés, amely hosszú időkre el fogja dönteni a magyar társadalom, a magyar nép

egészének a sorsát. De ezt a fontos kérdést is gondosan távol tartották a választást megelőző

közéleti vitáktól.

A NATO tagország Norvégia elutasította, hogy belépjen az Európai Unióba. Az

Európa közepén fekvő Svájc kitartott semlegessége mellett, megtagadta, hogy belépjen az

Európai Unióba. Dánia az Unió tagja, de azokat az alapvető változásokat, amelyeket az

Európai Uniót irányító hatalmi elit hozott, nem fogadta el. Dánia egyaránt elutasította a

maastricht-i és nizza-i szerződéseket. A dánok megtartották saját központi bankjukat, saját

pénzüket, a dán koronát, és továbbra is dán feltételek szerint lehet dán földet birtokolni. De a

17

dánok még saját dán útlevelükről sem voltak hajlandók lemondani. Az Európai Uniót irányító

hatalmi elit egyre-másra szavaztatta a dán lakosságot, de az következetesen kitartott

álláspontja mellett. Így Dánia formailag az Unió tagja, gyakorlatilag azonban megtartotta

függetlenségét. Melyik földrészen van Dánia, Svájc és Norvégia? Európában van. Hol lesz

Magyarország, ha az érdekeit veszélyeztető, vele szemben az egyenlő-elbánás és a

viszonosság elvét nyíltan megtagadó, egyre antidemokratikusabbá váló Európai Unióba nem

lép be? Európában marad, ott ahol mindig is volt. Csak sokkal előnyösebb helyzetben lesz a

vele szemben követelődző Európai Unióval szemben, ha kívül marad, mint ha elfogadja

ennek a nyugati-mintájú Szovjetuniónak a diktátumát.

E sorok írója számára ma már ismert, hogy annak idején a NATO körökben mennyire

aggódva figyelték, hogy mi lesz a magyarországi népszavazás végeredménye. A NATO-nak

ugyanis sokkal nagyobb érdeke fűződött ahhoz, hogy Magyarország csatlakozzon hozzá, mint

amilyen haszonnal ez Magyarország számára járt. A balkáni rendezéssel szembenéző NATO-

nak geopolitikai okokból rendkívül nagy szüksége volt a régió központi térségében elterülő

Magyarországra. Ha az akkori magyar vezetés abból indult volna ki, hogy a NATO-nak

jobban kell Magyarország, mint Magyarországnak a NATO, akkor sokkal jobb feltételeket

tudott volna kialakítani a belépéshez. Így például elérhette volna, hogy a magyar haderőnek a

NATO erőihez való integrálása ne kizárólag Magyarországot terhelje, hanem ezeknek a

költségeknek egy jelentős részét a NATO vállalja magára.

A Horn-kormányt - és a mögötte álló politikai pártot - nyomasztotta egykori

kommunista múltja és Moszkva-hűsége. Úgy érezte: minden feltétel nélkül kell

csatlakoztatnia Magyarországot a NATO-hoz, hogy ezzel is igazolja a Nyugathoz való

feltétlen lojalitását. Valójában ez a kommunista múlt biztonsági kockázata, mivel

túlkompenzálásra, - szervilis magatartásra - kényszeríti az egykori kommunistából

szocialistává átvedlett vezetőket. Alázatosabban kiszolgálják a Nyugat minden kívánságát,

mint azok a politikai vezetők, akiknek nincs ilyen múltja, és akik nem akarnak mindenáron

szalonképesek lenni a Nyugat jelenlegi vezető köreinél.

Az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkat illetően hasonló a helyzet, mint a

NATO-ba való belépésünkkor volt. Abból a valós helyzetből kellene kiindulnunk, hogy az

Európai Uniónak sokkal jobban szüksége van Magyarországra, mint Magyarországnak az

Európai Unióra. Ez abból a tényből adódik, hogy az Uniónak bizonyíthatóan sokkal több

haszna van Magyarországból, mint amennyi haszna Magyarországnak valaha is lehet az EU-

ból. Magyarország alázatos vezetői sajnos előre megadtak az Európai Uniónak minden előnyt

és kedvezményt: pénzügyit, gazdaságit, szociálpolitikait, anélkül, hogy ezért megkapták volna

18

a viszonosság és egyenlő elbánás elvén alapuló ellentételezést. A brüsszeli bürokrácia máris

gyarmattartóként diktálja a feltételeket a meghódított provincia Magyarországnak, és nyíltan

közölte: csak másodrendű szerepre tarthat igényt, ha be is lép az Európai Unióba.

Magyarországot külterjes mezőgazdasági művelésre kívánják átállítani, kapitalista

nagybirtokrendszerrel és olcsó munkaerővel. Nyíltan közlik vele, hogy nem tarthat igényt a

többi Uniós országgal való egyenlő elbánásra. Kezd testet ölteni az a sokak által

megfogalmazott félelem, hogy Magyarország csak az Európai Unió hátsó udvarába kerülhet

be, lakói pedig másodrendű polgároknak, cselédeknek.

Eljött az ideje annak, hogy Magyarország visszavegye az Európai Uniótól azokat a

kedvezményeket, amelyeket valójában nem is lett volna köteles nyújtani addig, amíg nem

tagja az Uniónak. Csupán Magyarország vezetőinek túlzott szervilizmusa vitte a magyar

társadalmat ebbe a kedvezőtlen helyzetbe. Ha ezt megtenné Magyarország, akkor sokkal

kedvezőbb feltételeket tudna kialakítani magának most, és időben is hamarabb kerülhetne be

az Európai Unióba. Ma pontosan azért húzzák Magyarország felvételét a brüsszeli illetékesek,

mivel amit kaphattak, azt már megkapták. Amíg hazánk nem rendes tag, addig az Európai

Unió nem köteles ellentételezést nyújtani neki a központi költségvetéséből. Brüsszel számára

tehát előnyös Magyarország felvételének a minél messzebbre való elhalasztása. Ha az Európai

Unió csak akkor jutna a magyar kedvezményekhez, ha már Magyarország az Európai Unió

tagja, akkor az meggyorsítaná a döcögő tagfelvételi eljárást.

Ha összevetjük az Európai Unióba való belépés előnyeit a hátrányokkal, akkor a

hátrányok lényegesen meghaladják az előnyöket. Magyarország katonai biztonságáról nem az

Európai Unió, hanem a NATO gondoskodik. Magyarország akkor is európai ország és a

NATO tagja marad, ha nem lesz a gyarmattartóként viselkedő Európai Unió lekezelt

provinciája. Magyarország, és a magyar állam, a Honfoglalással került Európába. Az Európai

Unió nem azonos Európával. Európa létezett akkor is, amikor nem volt Európai Unió, és

létezni fog azután is, amikor már nem lesz az Európai Unió, amely máris egy nyugati kiadású

Szovjetunióra kezd hasonlítani.

Összefoglalva: Hiányzott a 2002. évi parlamenti választási kampányból: 1. Hogy az

eladósítás és a kamatkapitalista magánpénzrendszer bevezetése hasította ketté az országot. 2.

Hogy még nem történt meg az elszámolás a privatizált nemzeti vagyon 90%-ával a tényleges

tulajdonosok, a magyar állampolgárok felé. 3. Hogy mekkora az ország tényleges eladósodása

ma, s ezért milyen adósságterheket kell viselnie? 4. Hogy miként hajtottak végre

adósságcserének nevezett újabb bankkonszolidációt 1997-ben, amely 3500 milliárd forinttal

19

terhelte meg a költségvetést? 5. S végül hiányzott az is, hogy milyen súlyos hátrányokkal és

mily csekély előnnyel járna az Európai Unióhoz való csatlakozás.

Amikor e sorok írója a Közép-Európai Egyetemen tartott konferencián felvetette, hogy

a szembenálló felek ezúttal is mellőzték a valódi magyar sorskérdések megvitatatását a

választási kampány során, és utalt a fent részletesen kifejtett problémákra, naivul azt hitte,

hogy a konferencia vezetői erre valamilyen választ fognak adni. A választási

kampánystratégiákhoz tartozónak vélte, hogy a demokratikus közélet e fontos fórumán ne

másod- és harmadrendű kérdések körül folyjék a vita, hanem a társadalom szükségleteit,

érdekeit és értékeit érintő legfontosabb kérdésekről. A választási kampányban azért uralkodott

el a személyeskedés, mert a szembenálló felek mellőzték a valóban fontos kérdések felvetését.

A konferencia szervezői és a vitát irányító szakemberek azonban nem válaszoltak a felvetett

kérdésekre. Vajon miért nem?

20