Medve-sziget - Alistair MacLean

Alistair MacLean

MEDVE-SZIGET

Alistair MacLean

MEDVE-SZIGET

I.P.C.

K Ö N Y V E K

A mű eredeti címe: Bear Island

A fordítás a FONTANA/Collins

1986-os kiadása alapján készült.

Copyright ©Alistair McLean, 1971

Fordította: Rácz Péter

A címlapot tervezte: Szatmári Zsolt

Hungarian Translation ©Rácz Péter, 1991.

ELSŐ FEJEZETEddigi hosszú és igen viszontagságos pályafutásával a háta mögött, a Harmatos Rózsa

még a legkevésbé figyelmes és fogékony szemlélőben is olyan benyomást keltett, hogy bizonyára tévedésből kapta a nevét. Hiszen ha létezett valaha is hajó, amelyről nagyjából meg lehetett állapítani, hogy közelednek a végnapjai, vagy napja már véglegesen le is áldozott, hát akkor a Harmatos Rózsa az volt. Gőzmeghajtású sarkvidéki halászhajóként felavatva, még 1926-ban, a nagy általános sztrájk idején hagyta el a jarrowi sólyát. 560 bruttóregisztertonnásra építették, 52 méter hosszú és 9 méter széles fedélzettel. Merülési magassága terheletlenül, csupán a szükséges üzemanyaggal és vízkészlettel feltöltve, 4,3 méter volt.

A Harmatos Rózsát már régen ki kellett volna selejtezni. Lassú volt, nyikorgó és ingatag, szinte szétesett az eresztékeknél és tömítéseknél. Akárcsak Imrie kapitány és Mr. Stokes. A megtermelt és felhasznált energiához képest a Harmatos Rózsának tetemes mennyiségű fűtőanyagra volt szüksége. Akárcsak Imrie kapitánynak és Mr. Stokesnek – az előbbinek whiskyből, az utóbbinak pedig jamaikai rumból. Ki ebből, ki abból a forrásból merítkezve, mindkettő épp a fűtőanyag utánpótlásával volt elfoglalva. Azok szilárd elszántságával végezték a feltöltést, akik nem pusztán véletlenül érték el a hetvenéves kort.

Úgy látszott azonban, hogy a többi vacsorázó – gyér számban ültek csupán a két hosszú asztal körül – igazán meg sem próbálta, hogy valamiből is feltöltse magát. Volt erre magyarázat, egyben válasz arra is, hogy miért ültek olyan kevesen, a vacsoraasztalnál aznap este. Nem az ennivalóval volt a baj, az kielégítő volt, még ha elkészítése nem is okozott volna álmatlan éjszakákat a Savoy konyhafőnökeinek. Nem is abból fakadt a gond, hogy alkotóművészekből álló csoportunk szépérzékét esetleg bántotta volna az étkezde berendezése, hiszen a helyiség díszítése bármilyen szemmel nézve is egészen pompás volt. A teakfa bútorok kellemes összhangot alkottak a boaszínű szőnyegekkel és függönyökkel. Egyszóval, a dekoráció éppenséggel olyan volt, amilyet nemigen várt volna el senki egy átlagos halászhajótól. Ámde egy átlagos halászhajónak, miután szolgálati éveit letöltötte, nem adatik meg az a szerencse, mint a Harmatos Rózsának a végközeledtével 1956-ban, hogy egy olyan milliomos hajófuvarozó szerelteti fel új motorral és alakíttatja át luxus jachttá, akinek a tenger iránti vonzalmával csak mérhetetlen tudatlansága ér fel – mindenről, ami a tengerrel kapcsolatos.

A baj forrását akkor este nem a hajón lehetett megtalálni, hanem rajta kívül. Ugyanis abban a vitatható szerencsében volt részünk, hogy éppen háromszáz mérfölddel jártunk északabbra az Északi-sarkkörtől. Igaz, ezen a vidéken is tud az időjárás csodálatosan békés lenni, akár-csak bárhol másutt a Földön. Ilyenkor tükörsima, tejfehér a tenger, ameddig csak a szem ellát, fölötte fakókék ég, vagy a csillagok, amelyek valójában úgy ragyognak, mintha megjegesedett tűz apró szikrái volnának a mélyfekete mennybolton. De hát az ilyen napok ritkák, és általában csak arra a rövid időszakra jellemzők, amelyet nyárnak lehet tekinteni ezeken a szélességi fokokon. És akármilyen nyár volt is az idén, már régen elmúlt. Mélyen bent jártunk az októberben, a klasszikus napéjegyenlőségi viharok periódusában, és most is tombolt egy odakint, és pedig a javából. Moxen és Scott,

a két hajósinas körültekintően behúzta az ebédlő függönyeit, hogyne is lássuk, mennyire klasszikus őkegyelme.

De nem is kellett látnunk. Hallhattuk és érezhettük. Hallhattuk a vitorlakötélzeten átsüvítő vadul gyászos éneket, ezt az átható, jajveszékelő, ernyedt hangot, amely olyan magányosnak, reménytelennek és hátborzongatónak tűnt, mint egy boszorkány siráma. Egyhangúan ismétlődő időközökben megütötte a fülünket az a robbanásszerű, tompa csattanás, amit a halászhajó öblös orra okozott, ahogy nekivágódott a meredek hullámfalaknak. Azok meg csak gördültek kitartóan kelet felé, a hétszáz mérfölddel odébb, a roppant kiterjedésű grönlandi jéghegyek csúcsán született metszi szelektől hajtva. Észleltük a motor mélyről jövő, állandóan változó hangjait is, amint a hajócsavar felfelé szökött, szinte ki a vízből, hogy aztán újra alámerüljön a tengerbe.

És éreztük a vihart. Ezt a jelenlévők zöme egyértelműen sokkal nyomasztóbbnak találta, mint a süvöltő zajokat. Az egyik pillanatban, attól függően, hogy a hosszant elhelyezkedő asztalok melyik oldalán ültünk, hirtelen jobbra vagy balra csapódtunk, ahogy az orrtőke meglódult, majd megtántorodott a hullámhegy falán. Aztán a következő pillanatban a másik irányból ütődtünk keményen egymásnak, mivel most, sarát kivárva, a hajótat emelkedett a magasba ugyanannak a hullámnak a gerincén. Hogy az egyre növekvő nyomorúságot és kényelmetlenséget tetézzék, a damasztdrapériák alatt eddig sűrű, zárt sorokban vonuló hullámok lassan, baljóslatúan kezdtek fortyogó víztömeggé széttöredezni. E körülmény igen hatásosan domborította ki, hogy a Harmatos Rózsának ugyanolyan hajlamai vannak, mint bármely más halászhajónak, a tükörsima vizű malomtavakat leszámítva, képtelen egyenletesen és folyamatosan haladni. A két különböző oldal– meg a haránt irányú hullámmozgás most már annyira egybefolyt, hogy valóban egy rendkívül kellemetlen, dugóhúzószerű hatás lett az eredménye.

Minthogy jómagam az elmúlt nyolc év nagy részét tengeren töltöttem, nálam nem jelentkeztek aggasztó szimptómák. De ahhoz nem kellett orvosnak lennem – jóllehet papírjaim tanúbizonysága szerint történetesen az voltam -, hogy másokon felismerjem a tengeribetegség jeleit. A hamuszínű vigyor, a merev tekintet, amely gondosan elkerül mindent, ami ennivalóra hasonlít, általában bizonyos mérvű befelé fordulás, mindmegannyi jel volt ott belőlük bőven. Nagyon is szórakoztató jelenség, már-mint a tengeri betegség. Persze csak addig, amíg valaki el nem kezd maga is szenvedni tőle, mert attól a pillanattól megszűnik mulatságosnak lenni. Elegendő tablettát osztottam szét a többiek között, hogy mostanra már valamennyien boglárkasárga színt vegyenek föl. De a sarkvidéki vihar ellen a pirulák körülbelül annyit értek, mint kolera ellen az aszpirin.

Körülnéztem, azt fürkészve, vajon ki fog elsőként távozni. Talán Antonio, gondoltam, ez a magas, karcsú, választékos, és modorossága ellenére is szeretetre méltó római olasz, groteszknek tetsző szőke, göndör hajkoronájával. Köztudott tény, hogy ha valaki, az émelygés mélypontjára jut, ami a heveny betegség elkerülhetetlen előjátéka, akkor arcszíne egyfajta zöldes árnyalatban kezd el játszani. Antonio arca inkább az almazöld színű gyümölcsös mandulazselé árnyalatát öltötte. Ilyen furcsa elszíneződést életemben nem láttam még, de be tudtam Antonio egészségesen is fakósárga arcszínének. Akárhogy is, semmi kétségem nem volt afelől, hogy hiteles szimptómáról van szó. Egy újabb vad

megdőlés, s Antonio máris talpon volt. Rohant kifelé az ebédlőből, mintha csak az életéért futna – de legalábbis olyan sebesen, ahogyan csak szárazföldhöz szokott lábai engedték az imbolygó padlón. El sem köszönt, még csak elnézést sem kért.

Mintha csak meghallották volna, hogy mi jár a fejemben, három másik utas – két férfi és egy lány – állt fel az asztaltól és távozott sietősen, mielőtt még a hajó kiegyenesedett volna az előbbi megdőlés után. Úgy látszik, hogy a gondolatoknak semmi sem állja útját. Alig telt el két perc, és Imrie kapitányt, Mr. Stokest és engem leszámítva, már csak ketten maradtak, Mr. Gerran és Mr. Heissman.

A mostanra már gyakorlatilag elnéptelenedett két asztal főhelyén ülve, Imrie kapitány és Mr. Stokes végignézte, ahogy sietős léptekkel a szenvedők utolsó csoportja is elhagyja az ebédlőt. Enyhe megdöbbenést fejezett ki az arcuk, amint egymásra pillantottak. Némán megrázták a fejüket, s – mintha misem történt volna – folytatták fűtőanyag-készletük feltöltésének magasztos tevékenységét. Imrie kapitánynak, ennek a hatalmas és tündöklően patriarchális kinézetű fickónak szúrós kék szeme volt, igaz, látni már nemigen tudott vele: Üstökét sűrű, fehér, vállig érő sörény borította, amit egyenesen hátrafésült. De talán még lenyűgözőbb volt a vacsora tiszteletére felöltött csokornyakkendőjét teljesen elfedő, lobogó szakálla: Bármelyik próféta megirigyelhette volna. Mint mindig, most is aranygombos, kétsoros kabátot viselt, rajta a Királyi Haditengerészet sorhajókapitányának vastag fehér rangjelzésével, amelyet nem volt joga viselni, és a négysornyi kitüntetéssel, amiket viszont igen, ám terebélyes szakállától nem sok látszott belőlük. Továbbra is a fejét ingatva a whiskys üvegért nyúlt. A palack ott volt a keze ügyében a tartójában – egészen addig nem nagyon értettem, hogy mi célt szolgál az a két láb magas, kovácsoltvas szerkezetféle, amit az ebédlő faburkolatára szegecseltek fel, a kapitány széke mellé. Szinte csordultig töltötte a poharát, csak egy kis vizet öntött hozzá, hogy színültig tele legyen. Ez volt az a pillanat, amikor a Harmatos Rózsa egy hullámtaréjon szokatlanul magasra ágaskodott. Látszólag egy örökkévalóságig lebegett a semmiben, majd iszonyatos, harsogó csattanással egyszerre bukott előre és oldalra, bele a következő hullámba. Imrie kapitány poharából egy csöpp sem löttyent ki. Minden általa sugalmazott látszat ellenére, akár a hulli Mainbrace söntésében is iddogálhatott volna, ott, ahol először találkoztunk. Egy hajtásra felhörpintette pohara tartalmának a felét, azután a pipájáért nyúlt. Imrie kapitány már jó ideje elsajátította a tengeren való táplálkozás eleganciájának művészetét.

Nem úgy Mr. Gerran. Zord ábrázattá fagyott arckifejezéssel, mereven bámulta a báránysültet, a kelbimbó– és burgonyaköretet, a pohárba kitöltött rajnai fehérbort. Vacsorájának darabjai és kellékei egyáltalán nem ott voltak, ahol lenniük kellett volna, hanem asztalkendőjét díszítették, szalvétája pedig az ölében hevert. A maga szerény módján válságos helyzet volt ez a javából, és hát Otto Gerranról nem nagyon lehetett azt mondani, hogy krízis esetén képes a helyzetet irányítani. Ám a fiatal Moxennek mindez megszokott dolog volt. Máris ott termett saját asztalkendőjével és a semmiből elővarázsolt fehér műanyag vödrével. Gyors mozdulatokkal látott hozzá a takarításhoz, miközben Gerran csak bámult maga elé, arcán a megrökönyödés és utálkozás vonásaival.

Ültében Otto Gerran – eltekintve szokatlanul keskeny, csúcsosodó koponyájától, amely lejjebb széles és húsos állkapoccsá öblösödött – úgy nézett ki, mint akit abban a szabvány

öntőedényben formáztak, amelyben az emberi alakok és formák zömét. Csak amikor felállt – ezt a nyaktörő mutatványt általában nagy nehézségek árán és a lehető legritkábban hajtotta végre -, döbbent rá a szemlélő, hogy mekkorát tévedett. Parafa sarokbetétes cipőjében Gerran potom 155 centi magas volt, és ehhez képest 110 kilót nyomott. Még irdatlanul rosszul szabott öltönyében is – úgy tűnt, szabója menet közben egyszerűen beletörődött, hogy a lehetetlenre vállalkozott – szememben ő testesítette meg azt a valamit, ami megközelíti a legtökéletesebb emberi gömb fogalmát. Nyaka nem volt, viszont keze hosszú, vékony és finom. A lába meg olyan kicsi, amilyent még életemben nem láttam hasonló méretű embernél. Miután a mentési akciót Moxen befejezte, Gerran felnézett, egyenesen Imrie kapitányra. Arcszíne vörösesbarnában játszott, de inkább vörös volt, mint barna. Ez nem annak volt a jele, hogy elöntötte a méreg. Gerran ugyanis sosem mutatta volna ki a haragját, sőt, sokak véleménye szerint nem volt rá képes. Arcának vörösesbarna színe természetes állapot volt, hiszen legalább tizenöt éve esedékes volt már a szívinfarktusa. Hatalmas testéhez képest Gerrannak meglepően vékony, éles hangja volt. Meglépő persze annak, aki nem volt járatos az orvostudományban.

– Imrie kapitány, ez már tényleg abszurdum! – Muszáj volt belemennünk pont ebbe a szörnyű viharba?

– Vihar? – Imrie kapitány letette a poharát, és őszinte hitetlenkedéssel a szemében Gerranra nézett. – Azt mondta, hogy vihar? Egy ilyen kis szelecskére, mint ez? – Átnézett az asztalunkra, ahol Mr. Stokes társaságában ültem. – Mit gondol, Mr.Stokes, hetes erősségű? Esetleg súrolja a nyolcas határát?

Mr. Stokes töltött még magának egy kis rumot, hátradőlt és fontolóra vette a dolgot. A természet megfosztotta őt az olyan szőrzettől, amilyennel Imrie kapitány fejét és arcát olyannyira bőségesen megáldotta. Csillogó kobakjával, ezernyi barázdával szabdalt, ráncos és feszes barna arcával, hosszú, sovány és inas nyakával vénnek és kortalannak látszott, mint egy galapagosi teknősbéka. És körülbelül ugyanolyan sebességgel is mozgott. Imrie kapitánnyal együtt szállt tengerre – szinte hihetetlen, de még az első világháború idején, aknaszedőn kezdték a pályafutásukat. Utána is együtt maradtak, mígnem tíz évvel ezelőtt hivatalosan nyugállományba vonultak. Az a legenda járta róluk, hogy sohasem szólították egymást másként, csak Imrie kapitánynak és Mr. Stokesnak. Néhányan ugyan azt állították, hogy bizalmas beszélgetéseikben a Kapitány, illetve a Mester (Mr. Stokes gépmester volt) megszólítás is elhangzik, de a többség ezt megalapozatlan és értéktelen híresztelésként elvetette, mondván, hogy a róluk alkotott képnek egyébként sem használna az ilyen szóbeszéd.

Eltelt néhány másodperc, aztán Mr. Stokes, megfontolt véleményének birtokában, kinyilvánította álláspontját. – Hetes – mondta.

– Szóval hetes. – Imrie kapitány habozás nélkül elfogadta – az ítéletet, mintha csak egy mindentudó jós kinyilatkoztatása volna. Új italt töltött magának, én meg hálát adtam az isteneknek, bárhol legyenek is, mert a másodkapitány, Smithy tartózkodik a parancsnoki hídon. – No látja, Mr. Gerran?Semmiség ez. – Minthogy éppen eszeveszetten igyekezett megkapaszkodni az asztalban, amely abban a pillanatban legalább harmincfokos szögben dőlt meg, Gerran csendben maradt. – Még hogy vihar?! Istenkém, istenkém! No hiszen, ha

eszembe jut, amikor először hajóztunk fel Mr. Stokesszal a Medve-sziget körüli halászvizekre a Harmatos Rózsa fedélzetén, bizony, mi halásztunk ott elsőként,és jól meg is tömtük hallal a hajó gyomrát, 1928-ban, igen, azt hiszem, akkor…

–… 1929-ben – vágott közbe Mr. Stokes.

– Igen, akkor 1929-ben. – Imrie kapitány élénk kék szemét Gerranra és Johann Heissmanra függesztette, erre az alacsony, szikár, sápadt emberre.,akinek ábrázatáról sosem tűnt el a nyugtalanság. Keze egy percre sem pihent meg. – Hűha, az volt ám a vihar! Egy aberdeeni halászhajóval voltunk együtt kinn, elfelejtettem már a nevét…

– Az Ezüst Kalásszal – bökte közbe Mr. Stokes.

– Azzal hát, az Ezüst Kalásszal. Motorhiba tízes erősségű orkánban. Két órán át hánykolódott oldalirányban, két órán keresztül, míg végül sikerült a vontatókötelet rögzíteni. A kapitánya, na, hogy is hívták a kapitányt…

–…MacAndrewnak. John MacAndrewnak.

– Köszönöm, Mr. Stokes. Na, hát ez a kapitány kitörte a nyakát. Sínbe tettük a törött nyakat, a hajót meg harminc órán keresztül vontattuk a tízes erősségű viharban. De abból négy óra akár tizenegyes fokozatú is lehetett. Ember, látnia kellett volna azt a tengert ott! Elhiheti, hegyek meredeztek ott mindenfelé, egyszerűen csak hegyek! Az orrtőke harminclábnyit emelkedett, aztán meg vissza, fel és le, az oldalunkon hánykolódtunk órákon át, mondanom sem kell, mindenkinek felfordult a gyomra Mr. Stokest, s jómagamat kivéve. – Hirtelen abbahagyta, mert Heissman felpattant a székéről, és kirohant a helyiségből. – Valami nyugtalanítja a barátját, Mr. Gerran?

– Nem tudnánk a vitorlákat bevonva lavírozni vagy, hogy is mondják a maguk nyelvén?– könyörgött Gerran. – Vagy biztonságos helyet keresni?

– Biztonságos helyet? De hát mi elől? No, jut eszembe…

– Mr. Gerran és társasága nem töltötték az egészéletüket a tengeren, kapitány – jegyeztem meg.

– Igaz, igaz. Hogy vonjuk be a fővitorlákat Azzal még nem állítanánk meg a hullámokat. A legközelebbi kikötő meg Jan Mayen, háromszáz mérföldre nyugatra, pontosan a viharon túl.

– De gondolom, el is futhatnánk az orlon elől. Biztosan jobb volna, nem de bár?

– Hogyne, persze, ezt éppen megtehetnénk. Előbb-utóbb biztosan kiderülne az idő, s egyenletesen haladnánk, semmi kétség. Ha ezt akarja, Mr.Gerran. Tudja, hogy mondja a szerződés a kapitány aláveti magát az összes parancsnak, kivéve azt, amelyik veszélyeztetné hajója épségét.

– Jól van na, jól van. Akkor meg mire vár?

– Persze, Mr. Gerran, bizonyára tökéletesen tudatában van annak, hogy ez a kis szelecske eltarthat még egy vagy két napig?

A szenvedésektől való megkönnyebbülés gyakorlati lehetőségétől átszellemülten,

Gerran megengedett magának egy halvány mosolyt.

– Az anyatermészet szeszélyeit nem tudjuk megzabolázni, kapitány.

– És azt is tudja, ugye, hogy majdnem kilencven fokkal kellene keletnek fordulnunk?

– De az ön biztos kezének vezénylete alatt, kapitány.

– Nem hiszem, hogy teljesen érti, amit mondok.

Legalább két napot veszítünk, de lehet, hogy hármat. És ha kelet felé vitorlázunk, az időjárás az Északi-foktól fölfelé általában még zordabb, mint itt. Esetleg arra kényszerülünk, hogy Hammerfestben keressünk menedéket. Egy hétbe is beletelhet, esetleg még többe. Nem tudom, napi hány száz fontot fizetett ki a hajó kibérléséért és a legénység leszerződtetéséért, meg hogy mennyibe kerül magának a filmstáb meg az összes színész és színésznő. Úgy hallom, hogy néhány sztárnak – már – ahogy maguk hívják őket– egy lélegzetvétel is elég, hogy egy vagyont keressen… – Imrie kapitány egy pillanatra félbeszakította mondókáját, hogy székét hátralökje – No de miről is beszélek én itt? A pénz nyilvánvalóan nem számít semmit egy olyan személynek, mint ön. Megbocsát, de a parancsnoki hídra szólít a kötelességem.

– Várjon csak! – Gerran egy megsebzett vad benyomását keltette. Szűkmarkúsága legendás volt az egész filmszakmában, és Imrie kapitány, nem éppen akaratlanul, a legérzékenyebb pontjára tapintott rá. – Egy hét! Hogy elveszítünk egy teljes hetet?

– Ha szerencsével járunk. – Imrie kapitány visszatolta a székét az asztalhoz és a whiskysüveg után nyúlt.

– De hát már is vesztettem három napot!

Az Orkney-szigetek vidéke, aztán a tenger, a Harmatos Rózsa – még egy kockányi háttérfelvétel sincs a filmhez: – Nem lehetett látni Gerran kezét, de megesküdtem volna rá, hogy lázasan tördeli.

– Arról nem is beszélve, hogy a rendezője meg az operatőrök negyedik napja nyomják az ágyat mondta Imrie kapitány, rokonszenvvel a hangjában. Lehetetlen lett volna megmondani, hogy nem bujkál-e mosoly bajuszának és szakállának buja rejteke mögött. – Tudja, Mr. Gerran, az anyatermészet szeszélyei!

– Három nap – mondta ismét Gerran. – Talán még egy hét. És a külszíni forgatás költségvetése csupán harminchárom napra szól, Kirkwalltól Kirkwallig. – Otto Gerran betegnek látszott, gyomrának állapota és a filmköltségek szemmel láthatóan jelentős áldozatot követeltek tőle. – Milyen messze van innen a Medve-sziget, Imrie kapitány?

– Mindent beszámítva, úgy háromszáz mérföld-re. Huszonnyolc óra alatt elérhetjük, ha tartani tudjuk a legnagyobb sebességet.

– Képes tartani?

– Nem a Harmatos Rózsán múlik. Bármit képes kiállni. Hanem az emberein, Mr. Gerran. Nincs semmi kifogásom ellenük, természetesen, de az a meglátásom, hogy sokkal otthonosabban érzik magukat azokban a csónakokban, amelyekben körbeevezgetnek a

sekély vizű kacsaúsztatókban.

– Igen, persze, persze. – Észrevehető volt, hogy a dolognak ez az oldala csak most tudatosodott benne. – Marlowe doktor a haditengerészetnél eltöltött szolgálati ideje alatt bizonyára sok pácienst kezelt tengeribetegséggel. – Szünetet tartott, s mivel nem cáfoltam meg, folytatta: Milyen gyorsan gyógyulnak fel az emberek az ilyen nyavalyából?

– Attól függ, hogy mennyire betegek. – Sosem gondolkodtam el ezen, de válaszom eléggé logikusnak tűnt. – Vagyis attól függ, mennyi ideig húzódik el a rosszullétük és milyen mértékben dönti le őket a lábukról. Mondjuk, ha ki kell bírniuk kemény kilencven percet a Csatornán keresztül, utána az ágyat – elég tíz perc, hogy ismét frissek és üdék legyenek. Ha azonban négy viharos napot kell átvészelniük az Atlanti-óceánon, akkor legalább ugyanannyira lesz szükségük utána, hogy felépüljenek.

– Na jó, de azért nem hal bele senki sem, ugyebár?

– Nem, egyetlen ilyen esetről sem hallottam. – Gerranról az a hír járta, hogy határozatlan, s hogy gyakorta hajlamos az esetlen fontoskodásra, amiért az emberek gyakran kinevették – no persze csak diszkréten, a háta mögött. Most először sejlett fel bennem – az érzés meg is lepett egy kicsit -, hogy Ottóban igenis van egyfajta elszántság. Mégpedig olyan fajta, amily már szinte a könyörtelenség határát súrolja. Hát igen, ha pénzről van szó, gondoltam. – Legalábbis önmagában a tengeribetegség nem halálos – folytattam. – Persze, egy olyan személy esetében, aki egyébként is szívpanaszokkal küszködik, súlyos asztmája, hörghurutja vagy mondjuk, gyomorfekélye van – hát igen, megeshet, hogy az illető nem éli túl.

Gerran néhány pillanatig néma maradt, valószínűleg gondolatban gyorsan elvégezte a színeszek és a stáb fizikai állapotának felmérését, majd megszólalt: – Meg kell mondanom, hogy egy kissé aggódom embereim miatt. Nem volna elképzelhető, persze, ha csak nincs ellenvetése, hogy megnézze őket? Tudja, csak egy gyors kis ellenőrzésre gondolok. Az egészség, ugye, sokkal fontosabb bármilyen profitnál, amit egy vacak film hozhatna a konyhára – hah! De miket mondok, profit, ezekben az időkben! Szóval, orvos létére bizonyosan teljes szívből egyetért velem.

– Természetesen – közöltem. – Teljes mértékben. – Bizonyosan volt valami, kellett valaminek lennie Ottóban, mert máskülönben neve nem lett volna országszerte ismert az utóbbi húsz évben. És biztosan volt valami csodálnivaló ebben a mindent átható és egyáltalán nem csodálatra méltó képmutatásban is, amely jellemző volt rá. Engem mindenesetre csőbe húzott. Azt mondtam az előbb ugyanis, hogy a tengeribetegség önmagában nem halálos. Ha esetleg most meg kategorikusan azt közlöm, hogy a színészgárda vagy a stáb valamelyik tagja nincs abban az állapotban, hogy további szenvedéseket viseljen el a tengertől, akkor biztos, hogy Gerran ragaszkodni fog egy olyan kór meglétének a bizonyítékához, amely a tengeribetegséggel együtt akár halálos is lehet. Márpedig bizonyítékot szolgáltatnom erre először is fölöttébb nehéz lett volna, miután itt a hajó fedélzetén eléggé hiányos volt a vizsgálati felszerelésem. Másodszor pedig fáradozásom mindenféleképpen eredménytelen lett volna, hiszen indulás előtt minden egyes színészt és a forgatócsoport minden tagját szigorú orvosi vizsgálatnak vetették alá Nagy-Britanniában. Ha meg azt mondom, hogy valamennyien makkegészségesek, akkor

Otto azon lesz, hogy függetlenül emberei kínlódásától, akik iránt az előbb még aggódott, teljes gőzzel haladjunk a Medve-sziget felé, mert úgy egy csomó pénzt és időt takarítunk meg. Abban a valószínűtlen esetben pedig, ha ne adj isten, valamelyikük tapintatlanul elpusztul a kezünk között, nyilván csak engem lehetne a vádlottak padjára ültetni, hiszen a zöld jelzést én adtam meg.

Felhajtottam hitvány konyakomat, amelyből ráadásul Otto alig valamennyit raktározott be a ha-jóra, és távozni készültem. – Maga marad?

– Igen. Hálás vagyok az együttműködéséért, igazán nagyon készséges.

– Éjjel-nappal nyitva tartok.

Smithyt kezdtem megszeretni, noha alig ismertem. Soha nem is fogom megismerni őt, legalábbis jól nem. Hogy páciensként kerül esetleg az utamba, képtelenségnek tűnt. Nemezpapucsban 185 centi magas volt, és egészen biztos, hogy 90 kilónál nem nyomott kevesebbet. Nem valószínű, hogy valaha is orvosi kezelésre szorulna.

– Ott van az elsősegélykészlet – intett Smithy a fejével a rosszul megvilágított kormányosfülke egyik sarkában álló szekrény felé. – Ez Imrie kapitány saját bejáratú életelixírje. Csak végszükségesetére.

Kiemeltem egyet a fél tucat palack közül, amelyeket nemezzel bélelt rugós bilinccsel rögzítettek a helyükre, és megvizsgáltam a tartalmát a térképasztal lámpájánál, Smithy iránti tiszteletem újabb lépcsőfokkal emelkedett. A hetvenedik szélességi foktól valamivel északra, egy régen kiszolgált halászhajó fedélzetén az ember egy üveg Otard-Dupuy VSOP konyakra számítana a legkevésbé.

– És mi tekinthető vészhelyzetnek? – kérdeztem.

– A szomjúság.

Egy pohárba kis adag konyakot töltöttem, s odakínáltam Smithynek. De nem fogadta el, hanem szótlanul figyelte, ahogy belekóstolok az italba, majd a nagyrabecsülés kellő áhítatával leeresztem a poharat.

– Szomjoltásra pazarolni ezt a nedűt – mondtam -, bűncselekmény a természet ellen. Imrie kapitány nem lesz elragadtatva, ha észreveszi, hogy megkurtítottam a készletét.

– Imrie kapitány az a fajta ember, aki pontosan rögzített szabályok szerint él. Az összes szabályok legfontosabbika, hogy este nyolc és reggel nyolc között sohasem jelenik meg a parancsnoki hídon.

Oakley-val, a fedélzetmesterrel váltjuk egymást éjszakánként. Higgye el, még így a legbiztonságosabb mindenkinek. De miért is jött fel a hídra, doktor – azt leszámítva, hogy biztos kézzel tapintja ki a konyakosüveget?

– A kötelesség szólított. Szeretném megtudni, hogy milyen idő várható, mielőtt megvizsgálom Mr.Gerran fizetett rabszolgáinak egészségi állapotát. Attól fél, hogy elkezdenek hullani, mint a legyek, ha ilyen körülmények között folytatjuk az utunkat. Ami a körülményeket illeti, úgy tűnt, hogy csak rosszabbodik. A Harmatos Rózsa viselkedése, de leginkább imbolygásának foka érzékelhetően kellemetlenebb volt, mint korábban, talán

belejátszott ebbe, hogy a parancsnoki híd toronyszerűen magasodott a fedélzet fölé, de ezt az érvet magam sem vettem komolyan.

– Mr. Gerran jobban tette volna, ha otthon hagyja magát, és inkább egy tenyérjóst vagy jövendő-mondót hoz magával. – Ez a tartózkodó, művelt és kétségtelenül intelligens ember, Smithy, azt a be-nyomást keltette, hogy magában folyton jól szórakozik. – Ami az időjárást illeti, a hatórás előrejelzés nem volt nagyon bátorító, bár eléggé bizonytalannak tűnt, mint ezekben a körzetekben mindig is. Errefelé – tette hozzá kissé feleslegesen – nincs sok meteorológiai állomás.

– Magának mi a véleménye?

– Javulni nem fog. – Ezzel el is intézte az időjárást. Elmosolyodott. – Nem vagyok szórakoztató típus, de gondolom, egy flaska jófajta konyak társaságában nincs is rá szüksége, hm? Miért nem dől le egy kis időre? Mr. Gerrannak meg mondja azt, hogy fizetett rabszolgái – már ahogy maga nevezte őket – páros táncot lejtenek a hátsó fedélzeten.

– Gyanítom, hogy Mr. Gerran amolyan bizalmatlan fajta, aki utánanéz a dolognak. Mindazonáltal, ha nem haragszik…

– Persze, szolgálja csak ki magát. Töltöttem még magamnak, aztán az üveget visszatettem a szekrénybe. Smithy tényleg nem volt beszédes fajta, de a csend szinte bajtársiasnak hatott közöttünk. Megszólalt: – A haditengerészetnél szolgál, ugye doki?

– Múlt időben.

– És most meg ez?

– Szégyenletes lecsúszás. Nem ez a véleménye?

– Talált. – Halványan láttam hófehér fogait, ahogy a félhomályban elmosolyodott. – Orvosi műhiba, korbácsos gyógymód a bennszülötteknek, vagy csak részegen operált?

– Semmi ilyen dicsőség, Függelemsértés, így mondták nekem.

– Puff neki. Velem is ez történt. – Néhány pillanatnyi szünet következett. – És ez a maga Mr.Gerranja? Minden rendben van körülötte?

– A biztosítótársaság orvosai szerint igen.

– Nem így értettem.

– Nem várhatja el tőlem, hogy rosszat mondjak a munkaadómról. – Ismét megvillant a félhomályban az a hófehér fogsor.

– Na igen, ez is egyfajta válasz a kérdésemre. De nézze csak, ez a pali egészen biztos, hogy félcédulás, vagy esetleg ez sértő kifejezés?

– A pszichiáterek szemében bizonyosan. De én nem vagyok velük beszélő viszonyban: A félcédulás nálam oké. Mindamellett emlékeztetnem kell arra, hogy Mr. Gerran igen tiszteletreméltó karriert futott be.

– Mint félcédulás?

– Úgy is. De filmproducerként is.

– Milyen producer az, aki az egész forgatócsoportot a Medve-szigetre hurcolja, most, hogy jön a tél?

– Mr. Gerran hiteles színhelyet akar.

– Mr. Gerran inkább vizsgáltassa meg a fejét. Van valami fogalma róla, hogy milyen ott fenn ilyenkor?

– De ő egyúttal az álmok embere is.

– Az álmodozóknak nincs mit keresniük a Barents-tengeren. Hogyan sikerülhetett volna az amerikaiaknak valaha is embert küldeni fel a Holdra, ha…

– De barátunk, Otto, nem amerikai. Közép-Európában született. Ha meg akarja keresni az álomgyártókat vagy az álommal házalókat, akkor egy helyen biztosan megtalálja őket. A Duna forrás-vidékén.

– És Európa legpökhendibb bohócait is?

– Egyszerre nem kaphat meg mindent.

– Messzire elkerült a Dunától.

– Ottónak sietősen távoznia kellett, amikor nagyon sok embernek kellett sietősen távoznia. Egy évvel a háború előtt, akkor történt. Amerikában kötött ki – ugyan hol másutt? -, aztán Hollywoodban – ismét csak hol másutt? Nézze, ami rokonszenves Ottóban – és azt hiszem, sokan gondoljuk így -, az hogy regenerálódó képessége egyszerűen lenyűgöző. Virágzó filmvállalatot hagyott hátra maga után Bécsben, és gyakorlatilag anyaszültmeztelenül érkezett meg Kaliforniába.

– Az sem lehetett csekélység.

– Az akkor volt. Láttam fotókat. Igaz, nem lehetett volna összetéveszteni egy agárral, de jó negyvenöt kilóval könnyebb volt, mint ma. Akárhogyan is, néhány év alatt – úgy hallottam,:elsősorban azért, mert képes volt a náciellenességről a legjobb pillanatban átállni a kommunistaellenességre – Otto igen sikeres üzletemberré lett az amerikai filmiparban. Csinált néhány émelyítően szuperhazafias filmet, amellyel a kritikusokat a kétségbeesésbe hajszolta, a nézőket viszont eksztázisba. Aztán az ötvenes évek közepén, megsejtve, hogy a filmipar napja leáldozóban van Hollywood fölött – tudja, Otto saját beépített radarrendszert működtet -, odaadása és szeretete örökbefogadó hazája iránt szélsebesen elpárolgott. Azzal együtt a bankbetétje is. Londonba helyezte át székhelyét, ahol néhány avantgard filmet készített, a kritikusok nagy lelkesedésére, ám a nézőnk kétségbeesésére és saját folyószámlája kárára.

– A jelek szerint jól ismeri Ottót – mondta Smithy.

– Bárki, aki elolvassa a legutolsó filmjéről kiadott prospektus első öt oldalát, könnyűszerrel megismerheti Ottót. Adok majd egy példányt magának. Egy szó sincs benne a filmről, Ottóról annál inkább. Persze, hiányoznak belőle az olyan kifejezések, mint „émelyítő”, meg „kétségbeesés”, de hát tudni kell a sorok között is olvasni egy

keveset. Mert benne van minden.

– Szeretném, ha adna egy példányt. – Smithy egy kicsit elgondolkodott, majd azt mondta,

– Ha anyagilag ennyire rosszul áll, honnan szedte a pénzt? Mármint erre a filmre.

– Nézze, a maga élete más, mint az övé, így nem is értheti. Egy producer mindig akkor a legadakozóbb és a legnagyvonalúbb, amikor a bírósági végrehajtók ott leselkednek a stúdió kapujánál. A bérelt stúdióénál, természetesen. Ha ingatlanját a bankok jelzálogként lefoglalják, és a biztosítótársaságok ultimátumukat fogalmazzák, ugyan ki más adhatná az év fogadását a Savoyban? Persze, hogy a barátunk, a producerek fő muftija. Olyan ez, mint a természet törvénye. Maradjon csak meg a hajónál, Mr. Smith – tettem hozzá gyengéden.

– Smithy – válaszolta szórakozottan. – Szóval, ki játssza a pénzeszsák szerepét a barátja háta mögött?

– Nem a barátom, a munkaadóm. Fogalmam sincs. Nem köti az orromra a pénzügyeit.

– De valaki csak eljátssza. Úgy értem, a pénzeszsák szerepét.

– Biztosan. – Letettem a poharamat és felálltam. – Köszönet a vendéglátásért.

– Miután sorra megbukták a filmjei? Ütődöttnek kell lennie. Legalábbis valami bűzlik körülötte.

– A filmvilág, Smithy, tele van ütődött és gyanús alakokkal. – Nem voltam benne teljesen biztos, hogy a hajón tartózkodók híven reprezentálják a filmipart, de azén t gyanítottam, hogy egész jó statisztikai mintaként szolgálhatnának.

– De az is lehet, hogy olyan sztori került a kezébe, amellyel egy csapásra véget vethet minden találgatásnak.

– A forgatókönyv. Látja, elképzelhető, hogy igaza van. De ezt magától Mr. Gerrantól kell megkérdeznie. Ugyanis Heissmanon kívül, aki megírta, Gerran olvasta egyedül.

Nem azon múlott, hogy a parancsnoki híd tornya a magasra nyúlt. Elég volt kilépnem a szélárnyékos oldalon a külső létrára – a hasonló korú gőzös halászhajókon nem volt belső közlekedési lehetőség a híd és a fedélzet között -, és semmi kétségem nem maradt afelől, hogy az időjárás valóban rosszabbra fordult, és nem is kissé. Bárki számára azonnal nyilvánvalóvá vált volna ez, kivéve persze, ha az uralkodó meteorológiai viszonyok iránti érdelelődése egy üveg ötcsillagos konyak tisztességtelen kihívásába ütközik. Még ezen az oldalon is, amelyik elvben szélvédett volt, olyan erővel fújt a kegyetlenül hideg szél, hogy mindkét kezemmel bele kellett kapaszkodnom a korlátba. A Harmatos Rózsa már annyira veszélyesen és vadul hintázott a hullámokon, csaknem ötvenfokos szögben megdőlve, hogy egy másik pár kéznek is hasznát tudtam volna venni. Hajmeresztő volt már ez az imbolygás, bár valamikor szolgáltam egy orran cirkálón, amelyet százfokos ívben dobáltak a hullámok, mégis ép bőrrel megúsztuk.

Még a legfeketébb éjszakán is, márpedig a mostani vitán felül koromfekete volt. A tengeren sosincs teljesen sötét. Elképzelhető, hogy pontosan sosem sikerül meghúzni a horizontvonalat, ahol a tenger és az ég találkozik, de általában elég csak néhány fokkal

feljebb vagy lejjebb nézni a feltételezett vonaltól, hogy biztonsággal ki lehessen jelenteni, hogy az az ég, amaz meg a tenger. A tenger ugyanis mindig sötétebb. Ma este azonban ez lehetetlennek bizonyult. S nemcsak azért, mert a vadul hánykolódó Harmatos Rózsa igencsak ingatag megfigyelőpontként szolgálhatott volna. És még nem is csupán azért, mert a kelet felől érkező hatalmas, egyenetlen hátú hullámok alaktalanná és zavarossá változtatták a horizontot. Hanem főképpen azért, mert ma éjszaka, noha nem teljesen vattaszerűen,de eléggé sűrűn ahhoz, hogy csupán két mérföldnyire lehessen tisztán ellátni, először gomolygott a tenger felszíne fölött a sarki jeges köd. Ez a különös természeti jelenség leginkább Norvégiában fordult elő, amikor a jég rideg birodalmából fúvó szelek a meleg fjordok, vizei fölé érkeznek, vagy pedig éppen ezen, a tájon, ahol az Atlanti-óceán meleg levegője áramlik a sarkvidéki, területekre. Alig láttam valamit, de valamit láttam, az is elég volt. A szélárnyékos oldalukon fehér erezetű hullámok taréjai egyre-másra szakadtak le a vízoszlopok gerincéről a hullámok meg rendre széttörtek a Harmatos Rózsa előfedélzetén, hogy aztán a fehér és jeges tajték sziszegve csapódjék vissza a tengervízbe a hajó jobb oldalán. Egy ilyen éjszakát nemezpapucsban a kandalló mellett kell eltölteni.

Elindultam előre, a szálláshelyekhez vezető ajtó irányába, ám beleütköztem valakibe, aki a létra mögött állt, és támaszték gyanánt erősen kapaszkodott a rácsba. Nem tudtam tisztán kivenni az arcát, mert szél borzolta haja teljesen eltakarta, de nem is kellett látnom. Ilyen szalmasárga fürtjei csak egyetlen személynek voltak a hajón, és az a valaki Mary volt, a drága. Ha lehetett volna választanom, hogy kibe botlanék bele szívesen a Harmatos Rózsa fedélzetén, akkor mindig Mary drágára esett volna a választásom. Mary drága, így, kisbetűvel, nem pedig naggyal. Én adtam neki ezt a nevet, hogy megkülönböztessem Gerran filmvágójától, aki Mary Darlingnak hívatta magát. Mary drága valójában Mary Stuart volt, de az is felvett név volt. Helena Wisniocweckire keresztelték annak idején, de nagyon is okosan arra a következtetésre jutott, hogy nem ez a név lesz az az eszköz, aminek révén be fog tudni törni a filmvilágba. Hogy miért kötött ki egy skót királyi név mellett, kitudja, talán megkedvelte a csengését.

– Mary drága! – szólítottam meg. – Éjnek idején, egy ilyen helyen? – Felnyúltam és megérintettem az arcát. Bátorságot az adott, hogy elvégre az orvosok még a gyilkosságot is ép bőrrel megúszhatják. A bőre jéghideg volt. – A friss levegő imádatából is megárt a sok. Na, jöjjön, menjünk be – Megfogtam a karját – egyáltalán nem lepődtem meg, hogy hevesen didereg -, mire engedelmesen követett.

Az ajtó közvetlenül a társalgóba vezetett. A helyiség ugyan keskeny volt, de a hajó egész szélességén végighúzódott. A túlsó végében állt a bárszekrény, az italokat vasrácsos üvegajtó mögött tartották. Állandó jelleggel zárva volt, a kulcs Otto Gerran zsebében lapult.

– Nincs szükség rá, hogy úgy bánjék velem, mint egy részeggel, doktor – szólalt meg nyugodt, mély és halk hangon. – Elegem volt már ebből, és, egyébként is éppen befelé indultam.

– Egyáltalán minek ment ki?

– Egy orvosnak mindig kérdezősködnie kell? – Fekete bőrkabátjának középső gombjárabökött, amiből megértettem, hogy teste nem szenvedheti a Harmatos Rózsa

hullámvasútszerű bolondozásait. Ám tisztában voltam azzal is, hogy hiába lett volna tükörsima a tenger, ő akkor is kiment volna a jéghidegbe a felső fedélzetre. Nem sokan álltak beszélő viszonyban vele, ő sem igen szólt a többiekhez.

Szeméből hátralökte összekuszálódott haját, láthatóvá téve az arcát. Iszonyúan sápadt volt, barna szeme alatt táskák árulkodtak kimerültségtől. Magas csontozatú szlávos arcával – félig lengyel származású volt – a maga módján nagyon csinosnak, látszott. Ezt mindenki elismerte ugyan, ám lekicsinylően azonnal hozzá is tették, hogy tehetségéből nem is futja másra. Két legutóbbi filmje – valójában az a két film, amely eddig vele készült – állítólag óriási bukás volt. Csöndes, hűvös, zárkózott és távolságtartó teremtés volt. Én azonban kedveltem őt.

– Az orvosok sem mindentudók – válaszoltam. – Legalábbis szerénységem nem az. – Felöltöttem legorvosibb külsőmet, úgy kémleltem az arcát. – Vajon mit kereshet úszó múzeumunk eme részében egy olyan bájos lány, mint maga? Habozni látszott. – Magánügy.

– Az orvosok mindig a mások magánügyeivel foglalkoznak. Hogy van a fejfájása? Hát a gyomorfekélye? És a nyáktömlő gyulladása? Nehéz a határvonalat meghúzni.

– Leginkább pénzre volna szükségem.

– Hát arra nekem is. – Rámosolyogtam, de mivel nem mosolygott vissza, otthagytam. Lesétáltam a kabinlépcsőn a főfedélzetre.

Itt volt kiépítve az utasok fő szálláshelye. A hosszirányú központi folyosó mindkét oldalán kabinok sorakoztak. Valamikor a halászzsákmány tárolására szolgált ez a rész, s noha alaposan kigőzölték, kikénezték és fertőtlenítették az átalakítás közben, a tőkehalmáj-olaj átható és fullasztó bűze még mindig érződött. Rendes körülmények között is meglehetősen émelyítő volt a szag, a jelenlegi rendkívüli állapotok közepette pedig a legcsekélyebb mértékben sem segítette elő a tengeribetegek gyors talpra állását. Bekopogtam az első jobbra eső ajtón és beléptem.

Vízszintes és mozdulatlan helyzetében Johann Heissman úgy festett az ágyán, mintha egy pihenőharcos kereszteződött volna benne egy középkori püspökkel, akiről éppen szobrot mintáznak, hogy majdan legyen mivel díszíteni a szarkofágját. Vastag, viaszszerű ujjait összekulcsolva sovány mellén, vastag, viaszszerű orrával a mennyezet felé bökve, furcsán áttetsző szemhéját szorosan lezárva, Johann Heissman látványa különös módon inkább beillett élettelen sírkőnek, mint élő mintának. Ámde csalóka volt ez a látvány egy olyan ember esetében, aki nem azért élt túl húsz évet egy kelet-szibériai munkatáborban, hogy tengeribetegségben lehelje ki lelkét.

– Hogy érzi magát, Mr. Heissman?

– Istenem, istenem! – kinyitotta a szemét, anélkül hogy rám pillantott volna. Nyögött egyet, majd szemhéja újra lecsukódott. – Hogy hogyan érzem magam?

– Ne haragudjon a zavarásért, Mr. Gerran azonban aggódik.

– Otto Gerran egy dühöngő őrült. – Kitörését nem tekintettem annak jeleként, hogy fizikai állapotában hirtelen javulás következett be, ám kétségkívül hangja jócskán erőre

kapott. – Egy ütődött! Egy bolond!

Miközben lelkem mélyén bevallottam, hogy Heissman diagnózisa nagyjából megfelel a valóságnak, tartózkodtam a véleménynyilvánítástól, de itt is nem a munkaadómnak kijáró kellő tisztelet miatt. Otto Gerran és Johann Heissman elég hosszú ideje voltak már jó barátok, ha jól tudom, jó negyven évvel ezelőtt is, amikor együtt jártak iskolába valamilyen isten háta mögötti Duna menti gimnáziumba. Az Anschluss idején, 1938-ban társtulajdonosai voltak egy viszonylag jól menő bécsi filmvállalatnak. Térben és időben ezen a ponton történt, hogy váratlanul és drasztikusan szakítottak egymással.

Akkor úgy tűnt, hogy egyszer s mindörökre. Gerran menekülő lépteit biztos ösztöne Hollywood felé irányította. Heissman viszont szerencsétlenségére pontosan a rossz irányt célozta meg, s alig három éve annak, hogy ismerősei elképedt döbbenetére akik már negyedszázada halottnak hitték őt, előbukkant a hosszú szibériai tél kegyetlen mélyéről. Felkutatta Gerrant, s a jelek szerint barátságuk ismét ugyanolyan szorossá vált, mint egykor volt. Sokak feltevése szerint Gerran tudta a választ Heissman elvesztett éveinek hogyanjaira és miértjeire. Ha valóban így volt, akkor ő volt a titok egyetlen ismerője, hiszen Heissman, teljesen érthető módon, senkivel nem vitatta meg a múltját. Csupán két dolgot tudott mindenki róluk. Egyrészt, hogy igazából Heissman volt az, aki dicsőséglistáján tucatnyi, háború előtt írt forgatókönyvével a mozgatóerőt jelentette e-mögött a sarkvidéki vállalkozás mögött.

Másrészt pedig, hogy Gerran teljes jogú tulajdonosként bevonta őt vállalatába, az Olympus Productionsba. Mindennek fényében tanácsosnak éreztem hogy óvatos legyek, és a Heissman megjegyzéseiről fogant véleményemet megtartsam magamnak.

– Ha valamire szüksége volna, Mr. Heissman…

– Nincs semmire. – Még egyszer felnyitotta, áttetsző szemhéját és most rám is nézett. Pontosabban mereven rám bámult véreres, fakószürke szemével. – Inkább azt a kretén Gerrant részesítse kezelésben.

– Kezelésben?

– Abban hát! Agyműtétben. – Fáradtan leeresztette a szemhéját és ismét átváltozott középkori püspökké, úgyhogy magára hagytam és a következő ajtóhoz léptem.

Ebben a kabinban ketten laktak. Az egyikükön egyértelműen látszott, hogy kutyául megszenvedte a tengeribetegséget. A másikról hasonló egyértelműséggel sugárzott, hogy kutya baja. Neal Divine-on, a rendezőn a halál küszöbén állók rezignál beletörődése uralkodott el, hajszálnyira akárcsak Heissmanon. S habár még hallótávolságra sem volt a halál küszöbétől, tényleg nagyon beteg volt. Rám nézett, az arcára sápadt mosolyt erőltetett, amely félig a bocsánatkérés, félig a felismerés jele volt. Aztán újra elfordította a fejét. Sajnálatot éreztem iránta, ahogy ott feküdt. De az az igazság, hogy, sajnálatot éreztem iránta, amióta csak a Harmatos Rózsa fedélzetére tette a lábát. Kizárólag a hivatásának élt. Vézna, beesett arcú és ideges alkatú ember volt, aki mintha folyvást csak gyötrő döntések késhegyén egyensúlyozna. Halkan járt és halkan beszélt, mint aki szüntelenül retteg attól, hogy az istenek esetleg meghallják, amit mond. Viselkedését akár értelmetlen modorosságnak is lehetett volna vélni, de nem hittem, hogy az. Semmi kétség,

szüntelen rettegésben élt – Gerrantól, aki egyáltalán nem csinált belőle titkot, hogy emberként legalább annyira megveti, mint amennyire művészént csodálja őt. Hogy Gerran, aki vitathatatlanul rendkívül intelligens ember volt, miért bánt így vele, nem tudom. Talán egyike volt azoknak – számuk egyáltalán nem volt csekély -, akiket olyan kimeríthetetlen élvezettel tölt el az emberiséggel szembeni rosszindulat érzete, hogy egyetlen lehetőséget sem hagynak ki, hogy szórakozzanak a gyengékkel, az önállótlanokkal, az élhetetlenekkel. De talán személyes ügyről volt szó. Sem őket magukat, sem hátterüket nem ismertem elég jól ahhoz, hogy valós véleményt alkothattam volna.

– Ah, itt jő a jóságos gyógyító – szólalt meg egy csikorgó hang a hátam mögött. Minden sietség nélkül megfordultam, s ránéztem az ágyában felülő pizsamás alakra, aki egyik kezével a válaszfalra szerelt hevederbe kapaszkodott elfehéredő ujjakkal, a másikkal pedig hasonló elszántsággal egy üveg skótwhiskyt szorongatott, háromnegyed részt üresen. – A hajó jő, majd tovatűnik, de semmi sem gátolhatja meg a gyengéd lelkipásztort abban, hogy finnyás Nyájának irgalomért esedezzen. Csatlakozik hozzám egy vacsora utáni pohárkára, jóember?

– Később, Lonnie, később. – Lonnie Gilbert is tudta, én is tudtam, hogy a később már túlkésőn lesz, mert Lonnie keze között háromujjnyi whiskynek körülbelül annyi esélye van, mint az utolsó habcsókos süteménynek a plébános teapartiján. Mindazonáltal betartottuk a konvencionális tiszteletköröket, a becsületen nem esett csorba. – Minthogy nem jelentek meg a vacsoránál, azt gondoltam…

– Vacsora?! – Szünetet tartott, mintegy utólag felülvizsgálva, hogy milyen hanglejtéssel és hanghordozással ejtette ki a szót. Szemlátomást arra a következtetésre jutott, hogy nem volt benne kellő megvetés, mert megismételte. – Vacsora! Nem is mosogatólé, amit feltételezhetően még kellemesnek találhat az, akiből hiányzik a magamfajták kifinomult ízlése. Hanem az időpont, amikor felszolgálták. Egyszerűen csak barbár. Még Attila, a hun is…

– Azt akarja ezzel mondani, hogy maga megvárja a vacsoracsengőt és csak utána lát neki az aperitifjének?

– Pontosan. Lehet másként is csinálni? Egy korosodó gyártásvezető szájából a kérdés költői volt. Ártatlan kék babaszemét és hibátlan beszédstílusát meghazudtolva, Lonnie nem volt józanabb egyetlen pillanatra sem, amióta a Harmatos Rózsa fedélzetén tartózkodtunk. Sokan nem tudták eldönteni, hogy az elmúlt években látták-e józanul valamikor is. Senki sem törődött ezzel, kiváltképp magát Lonnie-t nem érdekelte. De ez nem jelentette azt, hogy a többiek közömbösek lettek volna iránta. Természetüktől függően ilyen vagy olyan mértékben, de szinte valamennyien törődtek vele. Lonnie egész életét filmek között élte le. Olyan ritka tehetség birtokában volt, amely igazán sosem virágzott ki benne. És most már nem is fog kivirágozni, mert Lonnie meg volt átkozva – vagy ellenkezőleg, talán megáldva -, hiányzott ugyanis belőle a kellő hajtóerő és a könyörtelenség, hogy feljusson a csúcsra. Az emberiség meg, ha nem is mindig csak dicséretes okokból, hajlamos babusgatni azokat, akik kudarcra ítéltettek. Ráadásul Lonnieról azt tartották, hogy sosem áskálódik senki ellen – ez csak mélyítette a

szeretetteljes vonzalmat iránta. Leszámítva persze azokat, akik egyébként is mindenkiről csak rosszat tudnak mondani. De ők kisebbségben voltak.

– Ez nem olyan probléma, amivel jómagamnak szükségképpen meg kellene birkóznom– mondtam. – Hogy érzi magát?

– Én? – Negyvenöt fokos szögben hátrahajtotta tar kobakját, megdöntötte a whiskysüveget, majd leeresztette. Szürke szakálláról letörölt néhány cseppet. – Egész életemben nem voltam, beteg. Ugyan, ki hallott már olyat, hogy az ecetes uborka megsavanyodjék? – Oldalra billentette a fejét, mintha fülelne: – Ah!

– Ah, micsoda? – Láttam, hogy figyel. Csakhogy az én fülemig egy pisszenés nem jutott el, kivéve az egymásnak csapódó hullámok robaját és a rozoga hajótest vibráló, fémes dobbanását, ahogy visszacsapódik a vízbe.

– Szólnak a Tündérország halk harsonái! – mondta Lonnie: – Csitt csak! A hírvivő angyalok!

Hegyeztem a fülem, és most meg is hallottam: Amióta a Harmatos Rózsán vagyunk, mindig is hallottam, egyre növekvő rettenettel, ezt a rikácsoló, kakofonikus zenebonát, ami valóban alkalmas volt arra a nemes küldetésre, hogy beharangozza a népek utolsó csatáját. Megeshet, hogy a kazánházi hangatébolydát előidéző csínytevők, Josh Hendrik fiatal hangtechnikus segédei nem voltak teljesen botfülűek. De az is biztos, hogy klasszikus zenei műveltségük nem érte el a tökéletesség szintjét, már csak azért sem, mert annyit sem tudtak a kottáról, hogy eszik-e, vagy isszák. John, Luke és Mark magán viselte korosztálya jellegzetességeit – mintha csak egy sémára mintázták volna őket. Lobogó hajuk a vállukat verdeste. Ruházatuk láttán azonnal felébredt az emberben a gyanú, hogy biztosan egy guru mosodájába törtek be előző éjszaka. Összes szabadidejüket a rögzítő berendezések, gitárok, dobok és xilofonok társaságában töltötték az elülső társalgóban. Éjt nappallá téve próbáltak, készülve a nagy pillanatra, hogy betörjenek a popzene világába, ahol stílszerűen Három Apostol néven kívántak híressé válni.

– Megkímélhetnék ettől a többieket egy ilyen éjszakán – jegyeztem meg.

– Alábecsüli ezt a halhatatlan triót, kedvesem.

Az a tény, hogy valaki minden idők egyik leggyötrelmesebb zenésze, még nem jelenti azt, hogy nincs aranyból a szíve. A trió kifejezetten meghívta a társaság tagjait, hogy hallgassák meg az előadást, az talán segít elfeledni a kínzó szenvedést: – Lehunyta a szemét, amint egy érdes bömbölés valamiféle fájdalomba vonagló állat metszően éles sikolyától aláfestetten megremegtette a kinti folyosófalait. – A jelek szerint megkezdődöttkoncert.

– Szerintem van valami igazuk – mondtam. Aki ezt végighallgatja, annak a sarkvidéki vihar sem tűnik rosszabbnak egy kellemes Temze-parti nyári délutánnál.

– Igazságtalan velük – Lonnie újabb hüvelyknyivel csökkentette üvegének tartalmát, s visszacsúszott a fekhelyére, jelezve, hogy az audienciának vége. – Menjen és nézze meg őket a saját szemével.

Így hát mentem, és megnéztem őket a saját szememmel: tényleg igazságtalan voltam

velük szemben. Körülvéve a mikrofonok, erősítő, hangszórók és misztikus elektronikus felszerelések egész seregétől, amely nélkül a modern trubadúrok neki sem tudnának vágni a zenélésnek, a Három Apostol egy alacsony emelvényen játszott a társalgó egyik sarkában. Meglepően könnyedén tartották egyensúlyban magukat, amit láthatóan annak köszönhettek, hogy a testükkel végrehajtott csavarok és pörgések – az elektronikus segédeszközökhöz hasonlóan, művészetük elengedhetetlen kellékei – nagyon is összhangban voltak a Harmatos Rózsa bukdácsolásával és himbálódzásával. Tőlük szokatlan módon farmert viseltek mindhárman, lélekemelő kaftánnal kiegészítve az öltözéket. A fiatal hangtechnikus-segédek szinte ministránsi révületben hajoltak a mikrofonok fölé, és minden tőlük telhetőt beleadtak, hogy a legjobbat nyújtsák. Az eksztázisnak azokból a vonásaiból ítélve, amelyek csapdosó hajkoronájuk által folyvást takart arcukon időnként észlelhetővé váltak, teljesen egyértelmű volt, hogy szent meggyőződésük szerint tudásukkal a fennköltség magaslatait ostromolják. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, vajon milyen látványt is nyújtanának az angyalok, fejükön fülhallgatóval, de inkább a hallgatóságot kezdtem fürkészni.

Összesen tizenöten voltak. Tízen a technikai személyzetből, öten a színészek közül: Mintegy tucatnyiukról lerítt, hogy igencsak rossz bőrben vannak. Ám kínszenvedésüket ideiglenesen háttérbe szorította a Három Apostol kiváltotta bűvölet, igaz örömmámornak nyoma sem volt. Az együttes zenéjének crescendo részéhez érkezett, amit a vitustánc átdolgozott változatával kísért. Egy kéz nyomását éreztem a vállamon. Odakaptam a fejem és Charles Conradba ütköztem.

Conrad harmincéves volt. Ő játszotta a férfi főszerepet a filmben. Jóllehet nem volt még nagymenő sztár, de azért elég tisztességes nemzetközi hírnévnek örvendhetett: Vidám természetű volt, markáns vonásaival is jóképű, vastag szálú barnahaja szüntelen a szemébe lógott. Szeme kék volt, akár egy hegyi tó. Hófehéren ragyogó, tökéletes fogsora – a sajátja, akárcsak a neve – egy fogorvost vagy eksztázisba, vagy a reménytelenség sötétjébe taszított volna, attól függően, mi kerekedik felül benne: a szépség iránti fogékonyság vagy foglalkozásának anyagi vonzata. Mindenkivel szemben barátságosan viselkedett, udvariasan és figyelmesen. De hogy ösztönösen cselekszik-e így vagy kiszámítottan, nemigen lehetett megállapítani. Tenyeréből tölcsért formálva, odahajolt a fülemhez és az előadók felé biccentett:

– A maga szerződésében is előírták az önsanyargató szőrcsuhát?

– Nem. Miért? És a magáéban?

– Csak a munkásosztállyal vállalt szolidaritást. – Elmosolyodott, szemében különös, tűnődő csillogással. – Cserbenhagyja az operarajongókat, mi?

– Túl fogják élni. Egyébként is azt szoktam mondani a pácienseimnek, hogy a változatosság ér annyit, mint egy jó pihenés. – A zene hirtelen abbamaradt és kénytelen voltam hangerőmet ötven decibellel lejjebb venni. – Ne haragudjon, de túlságosan is elkanyarodtunk a tárgytól. Ugyanis szolgálatban vagyok. Mr. Gerrant fölöttébb foglalkoztatja valamennyiük egészségi állapota.

– Azt akarja, mi, hogy a csordáját kifogástalanállapotban hajtsák a marhapiacra?

– Hát, őszintén szólva, gyanítom, hogy nem keveset invesztál magukba.

– Invesztálás? Hah! Tudja-e, hogy az a becsavarodott, zsugori, vén söröshordó nemcsak hogy olyan kevés pénzért szerződtetett bennünket, mint ha egyenesen az ócskapiacon akadt volna ránk, hanem ráadásul még egy fillért sem hajlandó fizetni a forgatás befejeztéig?

– Nem tudtam. – Elhallgattam egy pillanatra. – Végül is demokráciában élünk, Mr. Conrad, a szabad emberek országában. Nem kell, hogy a rabszolgapiacon árulja magát.

– Ó, persze! Van valami elképzelése a filmiparról?

– Semmi!

– Ez nyilvánvaló. Nos, a filmipar történetének legsúlyosabb válságát éli át éppen. A műszakiak és a színészek nyolcvan százaléka munkanélküli. Hát inkább dolgozom éhbérért, semmint hogy éhen haljak. – Mogorva képet vágott, de aztán természetes jókedélye erőre kapott. – Mondja meg neki, hogy támasza és barátja, rettenthetetlen kiválósága, Charles Conrad ép és egészséges. Na, nem boldog csupán ép és egészséges. Ahhoz, hogy boldog legyek, neki kellene átugrania a hajókorláton.

– Mindent tolmácsolok neki. – Körbenéztem A Három Apostol jóságos könyörületességből éppen azzal volt elfoglalva, hogy felfrissítse magát, noha látszott rajtuk, hogy a gyömbérnél valamivel erősebbre volna szükségük. Azt mondtam Conradnak: – Látja, őket nem kell hajtani, saját lábukon is eljutnak a piacra.

– Rögtönzött diagnózis?

– Gyakorlat kérdése. S időt is lehet vele spórolni. Ki nincs itt?

– Várjon csak. – Körbepillantott. – Nincs itt Heissman…

– Találkoztam már vele. Meg Neal Divine-nal. És Lonnie-val. És Mary Stuarttal is. Nem mintha azt, vártam volna, hogy őt itt találom.

– A mi gyönyörű, felvágós, fiatal szlávunkat, hm?

– Csak részben értünk egyet. Nem szükségszerűen felvágós valaki, aki kerüli az embereket,

– Én is kedvelem őt. – Ránéztem. – Korábban csak kétszer beszéltem vele, akkor is csak röviden. Úgy láttam, komolyan gondolja, amit mond. – Sóhajtott. – Bárcsak ő játszaná a női főszerepet ügyeletes Mata Harink helyett.

– Nem hiszek a fülemnek! Csak nem a gyönyörűséges Miss Haynesre céloz?

– Hát csak higgyen. Pontosan róla beszélek – válaszolta kedvetlenül. – A végzet asszonyai engem megviselnek. Észreveheti, hogy nincs közöttünk. Egy marék pénzbe fogadnék, hogy az ágyában heverészik azzal a két lógó fülű kutyával, és mindannyian fel vannak dobva a repülősótól.

– Ki más hiányzik még?

– Antonio. – Megint elmosolyodott. – A Gróf szerint, aki egy kabinban lakik vele,

Antonio a halálán van és nem valószínű, hogy túléli az éjszakát.

– Az ebédlőből tényleg nagy sietséggel távozott.

– Magára hagytam Conradot és csatlakoztam a Grófhoz. Ösztövér, horgas orrával, szőrpamacsra emlékeztető fekete bajuszával, keresztgerenda szerű fekete szemöldökével, homlokából egyenesen hátrafésült, őszülő hajával a kelleténél is jobb fizikai állapotban találtam – tekintélyes mennyiségű konyakkal a poharában. Nem kellett megkérdeznem, hogy tudjam: a lehető legjobb fajtából, hisz a Gróf híres volt kényes és műértő ízléséről, a szőkeségektől a kaviárig, Az élet gyönyöreinek hajszolásában ugyanúgy a tökéletességre törekedett, mint hivatásának teljesítésében. Utóbbinak köszönhette, hogy az ország, de feltehetően egész Európa legkitűnőbb operatőre vált belőle. Azon sem kellett túl sokat tűnődnöm, honnan szerezte a konyakot. A pletyka szerint régóta ismerte Otto Gerrant, de legalábbis elég régóta ahhoz, hogy magával vigye saját italkészletét, akárhányszor szafarira indult Gerrannal. Tadeusz Leszczynski – sosem szólították a nevén, azon egyszerű oknál fogva, mert nem tudták kiejteni – jó adag élettapasztalatra tett szert, amióta el kellett hagynia lengyelországi birtokait, mégpedig hanyatt-homlok és végérvényesen, 1939 szeptemberének közepén.

– Üdv, Gróf – köszöntem rá. – Legalább maga, jó erőnlétben van.

– Tadeusz. A hasonszőrű főrangúaknak csak Tadeusz vagyok. Méghozzá kicsattanó egészségben, örömmel közölhetem. Igyekszem megtenni a szükséges kórmegelőző lépéseket. – A zakója alatt alig észrevehető kidudorodásra mutatott. – Csatlakozik hozzám egy kis kórmegelőzésre? A maga penicillin és aureomicin készítményei nem érnek többet a boszorkányok kotyvalékainál. A hiszékenyeknek valók.

Nemet íntettem a fejemmel. – Attól tartok, hogy a szolgálati kötelesség nem engedi. Mr. Gerran tudni szeretné, hogyan viselik el az emberek ezt a szörnyű időjárást.

– Ah! És Otto rendben van?

– Viszonylag.

– Semmi sem lehet tökéletes.

– Conrad azt mondja, hogy Antoniónak, a kabintársának talán elkelne egy kis segítség.

– Amire Antoniónak szüksége van, az egy szájtapasz, kényszerzubbony és egy nővér, ebben a sorrendben. Ott dobálja magát, hányadék mindenütt és hörög, mint egy kínpadra feszített gonosztevő.

– A Gróf finnyáskodó fintort vágott. – Nagyon felkavaró látvány, nagyon is az.

– El tudom képzelni.

– Lévén kifinomult, érzékeny ember, bizonyára megérti.

– Persze.

– Egyszerűen ki kellett onnan jönnöm.

– Igen. Majd benézek hozzá. – Épp hogy hátratoltam a székem, ameddig a biztonsági

lánc engedte, amikor Michael Stryker ült le a mellettem lévő székre. Teljes jogú társtulajdonos volt az Olympusnál, s mellette két feladatkört is ellátott, a díszlettervezőét és a berendezőét. Ezt általában két ember végzi, de Gerran egyetlen lehetőséget sem hagyott ki, ha spórolásról volt szó. Magas, barna bőrű és tagadhatatlanul jóvágású férfi volt, takarosan nyírt bajusszal. Akár a harmincas évek filmbálványának is nézhette volna az ember, ha nem lett volna divatosan hosszú és ápolatlan a haja, amely szinte teljesen betakarta kedvenc selyemgarbóját. Keményfejűnek látszott, de cinikusnak mindenképpen, és abból a kevésből ítélve, amit róla hallottam, teljesen erkölcstelen volt. Azzal a kétes értékű dicsőséggel is büszkélkedhetett, hogy a veje volt Gerrannak.

– Ritkán lehet magát ilyen késői időpontban a fedélzeten látni, doktor – mondta. Hosszú fekete orosz cigarettáját olyan gonddal igazgatta bele ónixszipkájába, ahogy egy precíziós műszerész állítja be egy Rolls-Royce motor szelepnyomórúdját. Aztán művét a fény felé tartotta, hogy megszemlélje az eredményt. – Igazán kedves magától, hogy elvegyül a köznéppel, akár közösségi szellem duzzad magában, akár valami más. – Meggyújtotta a cigarettáját. Ártalmas füstfelhőt eresztett ki az asztal fölé, majd vizsgálódva rám nézett: – Ám ha belegondolok, nincs igazam. Maga nem az a társasági fajta. Nekünk többé-kevésbé annak kell lennünk. Magának nem. Nem is hiszem, hogy egyáltalán tudna olyan lenni. Túlságosan is hideg, szenvtelen és tárgyilagos, túlságosan is megfigyelő típus – és magányos. Igazam van?

– Egészen jó jellemzés egy orvosról.

– Szakmai minőségében van itt, hm?– Valahogy úgy.

– Fogadni mernék, hogy az a rozoga kecske küldte magát.

Mr. Gerran kért meg rá. – Mind nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy Otto Gerran vezetőmunkatársai valószínűleg sosem fognak arra a privilégiumra törekedni, hogy bejuttassák őt a halhatatlanok csarnokába.

– Én is róla beszéltem, ő a rozoga kecske.

Stryker elgondolkodva a Grófra nézett. – Furcsa és szokatlan ez a féltő gondosság a mi Ottónk részéről, nemde, Tadeusz? Kíváncsi vagyok, mi van mögötte?

A Gróf egy ezüstkulacsot varázsolt elő, s még egy nagylelkű adagot töltött magának a konyakból. Elmosolyodott, de nem szólt semmit. Én sem mondtam semmit, mert magamban már korábban arra a meggyőződésre jutottam, hogy a kérdésre tudom a választ. Nem vádoltam magam később sem, amikor visszatekintettem az eseményekre, és nem is vádolhattam magam, hiszen a következtetést csak a rendelkezésemre álló tények alapján vontam le. Odafordultam Strykerhez: – Nem látom itt Miss Haynest. Ő jól van?

– Nincs. Szerintem nem az a kiköpött tengerészalkat. Fölöttébb rosszul van, nem mondom, de hát mit lehet tenni? Nyugtatókért meg altatókért könyörög, meg hogy maga menjen és nézze meg, de persze nemet kellett mondanom.

– Miért?

– Kedves barátom, gyógyszereken él, mióta csak a lábunkat ennek a halálhajónak a fedélzetére tettük. – Kifejezetten használt a testi épségének, hogy Imrie kapitány és Mr.

Stokes nem ült ugyanannál az asztalnál. – Az egyik percben a saját tablettáit kapdossa be a tengeribetegség ellen, aztán amit magától kapott, a kettő között meg élénkítő pirulák, és végül csillapítószerek, desszertnek. Na, maga pontosan tudja, hogy mi történne, ha erre még további enyhítőket vagy más gyógyszereket kapna.

– Nem, nem tudom. Elmesélné?

– Tessék?

– Iszik? Úgy értem, sokat?

– Hogy iszik-e? Hozzá se nyúl a szeszhez.

Felsóhajtottam, – Miért nem marad meg a suszter a kaptafánál? Maga csak filmezzen nyugodtan, a gyógyítást azonban bízza rám. Bármelyik elsőéves orvostanhallgató meg tudná mondani – na, felejtse el. Mit gondol, Miss Haynes tudja, hogy milyen gyógyszereket vett be és hogy mennyit? Bár annyira sok nem lehetett, mert máskülönben már nem volna magánál.

– Feltételezem, hogy emlékszik rá.

Hátralöktem a székem: – Tizenöt perc múlva az igazak álmát fogja aludni.

– Biztos ebben? Arra célzok, hogy…

– Melyik az ő kabinja?

– Jobbra az első, ha kilép a folyosóra.

– És a maguké? – kérdeztem a Grófot.

– Balra az első.

Bólintottam, felálltam és kimentem a helyiségből. Bekopogtam jobbra az első ajtón, aztán az alig hallható mormogás után beléptem. Judith Haynes ott ült az ágyában felpocolva, és ahogy Conrad megjósolta, mindkét oldalán egy-egy kutya, két igazán csodálatos és gyönyörűen kicsinosított angol spániel. Mindemellett a repülősónak nyomát sem láttam, nem is éreztem. A nő felém hunyorított elragadó szemével, s megeresztett egy halvány mosolyt, amely egyszerre volt tétova és merész. A szívem valahogy mégsem ugrott ki a helyéből.

– Nagyon kedves magától, doktor, hogy felém nézett. – Mély, szirupos hangja volt, amely ugyanolyan hatásos gyertyafény mellett, mint a sötét mozi teremben. Rózsaszínű steppelt ágykabátot viselt, amely éles kontrasztban állt hajának színével, szemben azzal a zöld sállal, amely nyakát körbefogta. Az arca alabástromfehér volt. – Michael azt mondta, hogy maga nem tud segíteni.

– Mr. Stryker túlságosan is óvatos. – Leültem az ágya szélére, s megfogtam a csuklóját. A felém eső oldalon fekvő angol spániel mély torokhangon mordult egyet és rám villantottá a fogait. – Ha ez a kutya harap, ellátom a baját.

– Rufus egy légynek sem ártana, ugye, Rufus drágám?

Nem a legyek miatt aggódtam, de nem szóltam semmit, ő meg bágyadt mosollyal

hozzátette: – Allergiás a kutyákra, Marlowe doktor?

– A kutyaharapásra vagyok allergiás.

Mosolya lassan kihunyt és arca végül már csak szomorkás maradt. Nem tudtam Judith Haynesról semmit sem, csupán amit másodkézből hallottam róla. Mivel az információk kivétel nélkül kollégáitól származtak, kilencven százalékukat eleve erősen kétségbe vontam. Egyvalamit teljes bizonyossággal megtanultam a film világáról, mégpedig azt, hogy az intrika, a képmutatás, a kétszínűség, a gyanúsítgatás és a rágalmazás annyira szerves részét alkotja társasági életüknek, hogy teljességgel lehetetlen megmondani, hol végződik az igazság és hol kezdődik a hazugság.

Miss Haynes huszonnégy évesnek mondta magát hitelt érdemlő források szerint azonban kinyilvánított életkora az utóbbi tizennégy esztendőben jottányit sem változott. Hát ezért van az, hogy annyira kedveli a nyaksálakat, hiszen leginkább ezen a testrészen mutatkozik meg a hiányzó évek lenyomata. Ámde ettől még ugyanúgy előfordulhatott, hogy Miss Haynes tényleg csak szerette a nyaksálakat. Hasonló hitelességgel állították róla, hogy a velejéig romlott, s egyetlen emberi vonása a két angol spániel iránti odaadása. A fáma szerint korábban megpróbálkozott macskákkal is, de az nem jött össze, a macskák nyilván nem viszonozták a szeretetét. Egyvalami azonban vitán felül állt. Mindenki osztatta azt a véleményt, hogy Miss Haynes magas, karcsú alakját, tiziánvörös haját, a filmvásznon kitűnően érvényesülő, a görög szobrokhoz hasonló klasszikus szépségét nem lehet aprópénzzel megfizetni. Annál is kevésbé, mert csábos vonzereje igazi átütő kasszasikert jelentett: csöndes vágyódással telített királynői arckifejezésének – ami a védjegye volt – és szenzációhajhász magánéletének éles kontrasztja gondoskodott erről. Szemmel láthatóan karrierjét nem befolyásolta károsan az a körülmény, hogy a lánya volt Otto Gerrannak, akit megvetett, és a felesége Michael Strykernek, akit gyűlölt. De még az sem ártott neki, hogy társtulajdonos volt az Olympus Productionsnál.

Nem volt különösebb gond a fizikai erőnlétével, legalábbis semmit nem vettem észre. Megkérdeztem tőle, hogy hány darab és milyen fajta gyógyszert vett be a nap folyamán, mire rövid, gyámoltalan habozás után formás és elvékonyodó jobb mutatóujjával számolva ki az eredményt bal kezének formás és elvékonyodó ujjain – állítólag a fontokat és a dollárokat egy IBM-komputer sebességével és pontosságával adta össze -, közölte velem a körülbelüli végösszeget. Viszonzásul átnyújtottam neki néhány tablettát, elmagyarázva, hogy miből mennyit szedjen be, majd távoztam. A kutyáknak semmi nyugtatót nem írtam fel – nekem úgy tűnt, hogy nagyon is jól érzik magukat.

A Gróf és Antonio kabinja pont szemközt volt. Kétszer kopogtattam, de miután nem jött válasz, beléptem – és rögtön láttam, hogy miért maradt távol Antonio. Annak rendje-módja szerint ott volt a kabinban, ám akár a végítélet napjáig is kopogtathattam volna, akkor sem hallotta volna meg – ami azt illeti, Antonio már soha többet nem fog meghallani semmit sem. A Via Veneto után a Mayfairre vezetett az útja, hogy végül a Barents-tengeren haljon meg, nyomorúságos körülmények közepette. A vidám don számára valójában soha nem is lehetett volna elfogadható, hozzá illő vagy megfelelő helyet találni az életből való távozásra, hiszen ha valaki valaha is szerelmes volt az életbe, akkor az ő volt. De hogy Európa élvezeteket halmozó szalonjainak elkényeztetett

üdvöskéje ilyen leírhatatlanul sivár és zord környezetben pusztuljon el, az egyenesen képtelenségnek tűnt, olyannyira, hogy szinte már – ha csak egy percre is – túllépett a hihetőség és felfoghatóság mezsgyéjének határain. De Antonio mégis ott feküdt előttem, nagyon valóságosan és nagyon halottan.

Az egész kabint betöltötte a hányadék édes-kesernyés bűze. Akármerre fordultam, mindenütt ott volt a rosszullét kézzelfogható bizonyítéka. Antonio nem az ágyában feküdt, hanem mellette a szőnyegen, Feje a lehetetlenségig hátrafeszült, olyannyira, hogy derékszöget alkotott a testével. Vért is láttam, nem is keveset, vér borította a száját, és véres volt a szőnyeg a fejénél. Még nem volt megalvadva. Teste képtelen pozitúrába csavarodott, karja és lába groteszk szögben tekeredett ki, ujjainak ízületei csontfehérek voltak. Dobálja magát, mondja a Gróf, öklendezik, olyan, mint akit kínpadra feszítettek, és a Gróf nem is igen túlzott, mert Antonio tényleg úgy halt meg, mintha kínpadon szenvedett volna ki. A mindenható isten tudja csak, de biztosan kiáltott segítségért, még ha a torkát szinte egész idő alatt el is tömte a vér és a hányadék. Kellett, hogy sikoltson, nem lehetett másként, hiszen ösztöneinek ha akart, sem tudott volna gátat szabni. Ám segélykiáltásait a teljes hangerőre kapcsolt Három Apostol nyilván túlharsogta. S akkor eszembe jutott az a sikoly, amit akkor hallottam, amikor Lonnie Gilberttel beszélgettem a kabinjában. Éreztem, hogy feláll a hátamon a szőr: igen, fel kellett volna ismernem a különbséget egy rockénekes metsző hangú nyivogása és egy haláltusáját vívó férfi sikoltása között.

Letérdeltem, futólag megvizsgáltam a tetemet, de nem fedeztem fel semmi többet, mint amennyit egy laikus is kitalált volna magától. Lezártam a semmibe meredő szemeket, és a hullamerevség közeledtére gondolva kiegyenesítettem a görcsbe csavaradott végtagokat. Ez utóbbi játszi könnyedséggel ment, amit bizonytalan sejtéssel ugyan, de furcsának találtam. Elhagytam a kabint, behúztam az ajtót, s egy pillanatnyi habozás után a zsebembe süllyesztettem a kulcsot. Ha a Gróf valóban olyan érzékeny, kifinomult ízlésű ember, mint ahogy állítja magáról, bizonyára hálás lesz érte, hogy magamhoz vettem a kulcsot.

MÁSODIK FEJEZET– Halott? – Otto Gerran vörösbarna arcszíne elsötétült, és olyan árnyalatot vett föl,

hogy megmertem volna rá esküdni, indigófesték öntötte el.– Azt mondta, hogy halott?

– Igen, azt. – Ketten voltunk az ebédlőben, tíz óra felé járt már az idő. Fél órával ezelőtt, pontban kilenc harminckor Imrie kapitány és Mr. Stokes, mint mindig, most is visszavonult a kabinjába. A következő tíz órában egyikőjük sem lesz elérhető a külvilág számára. Felkaptam Otto asztaláról és kivittem a tálalóba azt az üveget, amelyben tömény pálinka volt, bár valaki arcátlanul egy konyakos címkét ragasztott rá, s egy üveg konyakkal tértem vissza. Leültem. Mindent elárult Otto sokkos állapotáról, hogy a jelek szerint nemcsak hogy nem vette észre rövid távollétemet, hanem egyenesen rám bámult most, rezzenéstelen szemekkel, anélkül azonban – és ebben biztos voltam -, .hogy látná, mit csinálok. Kitöltöttem kétujjnyit magamnak, de Ottó semmiféle reakciót nem mutatott. Közel lehetett a teljes sokk állapotához, máskülönben fösvény természete nem hagyta volna nyugton. Szöget ütött a fejembe, vajon mi okozhatta ezt a sokkot. Igaz, lehet, hogy egy ismerős halálának a híre lesújtó, de ilyen bénító sokkot csak akkor idéz elő, ha az elhunyt nagyon közeli, nagyon drágatársa volt. Márpedig ha bárki iránt a legcsekélyebb mértékben is érzett valamit Ottó – a szerencsétlen Antonio estében nyilván nem -, akkor azt nagyon ügyesen titkolta, Talán Gerran is, mint sokan mások, babonás volt a tengeri halállal kapcsolatban. Talán aggódott amiatt, hogy a haláleset kedvezőtlen hatással lesz a forgatócsoportra és színészekre. De lehet, hogy belegondolt a helyzetébe, és a kilátást sivárnak találta: vajon hogyan tudna szert tenni a Barents-tenger kellős közepén egy sminkmesterre, egy fodrászra és egy öltöztetőre. Ugyanis a gazdaságosság szentségére hivatkozva, Otto három helyett egy emberre, Antonióra bízta e munkák elvégzését. Szemlátomást akaraterejének tudatos összpontosítása kellett ahhoz, hogy a konyakosüvegről rám emelje a tekintetét.

– Hogy lehet halott?

– Úgy, hogy megállt a szíve. És már nem lélegzik. Hát így lehet halott. Mint ahogy bárki.

Otto az üvegért nyúlt és konyakot loccsantott a poharába. Nem öntötte, hanem szó szerint loccsantotta. s ráadásul mellé is, annyira remegett a keze. A fehér abroszon terjeszkedő folt akkora volt, minta tenyerem. Magának persze háromujjnyit töltött az én kétujjnyimhoz képest, ami igazán nem is lett volna valami nagy dolog, csakhogy Otto egy akkora pohárból ivott, mint egy lombik, én meg rendes konyakosból. Még mindig reszkető kézzel a szájához emelte a poharat és egy hajtásra eltüntette az ital felét, javarészt le a torkán, de jutott az ingmellére is. Bizonyossá vált előttem, s nem is most először, hogy ha egyszer olyan helyzetbe kerülök, hogy minden elveszettnek látszik, s az egyetlen reménysugarat az életben maradáshoz egy jó és igaz ember segítő támasza jelentheti csak, akkor egészen biztosan nem Otto Gerran neve fog az eszembe villanni.

– Hogyan halt meg? – A konyak valamicskét segített. Otto halkan beszélt, szinte suttogott, de összefüggően.

– Kínhalállal, azt mondanám. De ha azt kérdezi, hogy mi volt a halál oka, nem tudom.

– Nem tudja? De hát maga orvos, vagy nem? – Otto csak nehezen tudott a helyén maradni. Mivel, egyik kezével a konyakospoharat markolászta, a másik egymagában kevésnek bizonyult ahhoz, hogy tetemes súlyú testét szilárdan kitámassza a Harmatos Rózsa bukdácsolása közben. Nem szóltam semmit, hát folytatta: – Tengeribetegségben halt meg? Okozhatta az a halálát?

– Tengeribeteg volt, valóban.

– De azt mondta, hogy attól nem lehet csak úgy meghalni.

– Nem is halt meg attól csak úgy.

– Akkor meg gyomorfekélye volt, vagy miket is említett? Szívbetegség? Vagy asztma…

– Mérgezés.

Ottó egy pillanatra rám meredt. Arcán nem látszott, hogy közlésemet felfogta volna. Poharát lerakta az asztalra, aztán olyan hirtelen állt fel, ami hatalmas testével nem volt csekély teljesítmény. A halászhajó most szörnyen megdőlt. Gyorsan előrehajoltam, s elkaptam Otto poharát, mielőtt még felborult volna. Otto meg tántorodott, és a szélárnyékos oldalra nyíló ajtóhoz támolygott. Felrántotta és kilépett. A szél süvöltése és a hullámok moraj a ellenére is hallottam, hogy hevesen öklendezik. Aztán visszajött, behajtotta az ajtót és végigtámolygott a helyiségen. Valósággal belerogyott a székébe. Arca hamuszürke volt. Odanyújtottam neki a poharát, ki is itta, ami benne volt. Megragadta az üveget és újra töltött magának. Ivott még egy keveset, és rám meresztette a szemét.

– Megmérgezték?

– Látszólag akár sztrichnin is lehetett. Az összes…

– Sztrichnin? Sztrichnin! Te jó Isten! Sztrichnin! Akkor, akkor most magának fel kell a hullát boncolnia, ugye, él kell végeznie a halottszemlét?

– Ne beszéljen ostobaságokat. Semmi ilyesmit nem fogok csinálni, és erre számtalan kitűnő okom is van. Először is, van egyáltalán valamilyen elképzelése arról, hogy milyen egy boncolás? Hát biztosíthatom, elég sok mocsokkal jár. Aztán nincsenek meg a szükséges felszerelések. Nem vagyok jártas a patológiában sem – márpedig a halottszemlét kórboncnoknak kell végeznie. Kell a legközelebbi rokon beleegyezése is – ezt meg hogyan fogja beszerezni a Barents-tenger Kellős közepén? S ne feledkezzen meg a halottkémi végzésről sem – halottkém itt pedig nincs. Arról nem is beszélve, hogy a halottkém csak gyanús körülmények esetén rendeli el a boncolást, Antonio esetében nincsenek gyanús körülmények.

– Hogyhogy nincsenek? Nem azt mondta…

– Azt mondtam, hogy látszólag sztrichnin. És nem azt, hogy kifejezetten sztrichnin volt. Biztos vagyok benne, hogy nem is az volt. Látszatra felfedezhetők voltak a merevgörcsös rohamok klasszikus jelei, a gerince annyira hátragörbült, hogy a feje és a sarka szinte összeért. Arca összerándult a halálfélelemtől, sztrichnines mérgezésnél az áldozat arcán mindig megtalálható ez a kifejezés, a halál bekövetkeztének tudata. Csakhogy amikor a

végtagjait kiegyenesítettem, nem tapasztaltam merevgörcsös összehúzódást. És nem stimmel az időpont sem. Sztrichninmérgezésnél általában már az első tíz perc után mutatkoznak a szimptómák, félórán belül pedig lezajlik az egész. Antonio legalább húsz percig ült velünk együtt a vacsoránál, és akkor nem volt semmi gond vele, na, leszámítva a tengeribetegséget. S csak néhány perccel ezelőtt halt meg. A kettő között túlságosan is hosszú a szünet. Aztán meg ki a fene akart volna eltenni láb alól egy olyan ártatlan fiút, mint Antonio? Vagy az alkalmazottai között van egy pszichopata, aki csupán kedvtelésből gyilkol? El tudja ezt képzelni?

– Nem, nem. De, de végül is mérgezés történt: Maga azt mondta…

– Az ennivalótól.

– Az ennivalótól! Na de az emberek nem patkolnak el ételmérgezésben! Arra céloz, hogy valami romlott hústól hullamérgezést kapott?

– Nem arra célzok, mert olyan nincs. Annyi romlott húst ehet, amennyit csak akar, a hullaméregtől nem lesz bántódása. De sokféle élelmiszer mérgezés létezik. Lehet kémiai szennyeződés, például a halban található higany miatt. Vagy vannak ehető gombák, amelyek szintén nem evésre valók. Ami igazán utálatos, az a szalmonella. S az ölni is tud, higgye el nekem. A háború vége felé történt Stoke-on-Trentben, hogy csaknem harminc embert döntött le a lábáról a salmonella enteritidis. Hatan nem is élték túl. De ennél is van undorítóbb, amit úgy hívnak, hogy clostridium botulinum. Féltestvére a botulizmust, a kolbászmérgezést okozó baktériumnak. Kedves kis anyag, garantáltan képes elpusztítani egy teljes várost egy éjszaka leforgása alatt. Az egészségügyi minisztériumban megtalálhatja. Nos, ez a clostridium tartalmaz egy olyan toxint, azaz méreganyagot, amely talán a leghatásosabb a természetben előforduló mérgek között. Még a két háború között esett meg, a skóciai Loch Maree partján, hogy néhány kiránduló pástétom-konzervet bontott fel a szendvicsekhez.

Nyolcan ettek a szendvicsekből, mind a nyolcan meghaltak. Nem volt ellenszer rá, mint ahogy ma sincs. Ugyanez végzett Antonióval is, vagy legalábbis valami hasonló.

– Értem én, értem. – Ivott még egy kis konyakot, aztán rám meredt, tágra nyílt szemekkel. – Jóságos isten! Ember, hát nem érti, hogy mit jelent ez? Mindnyájan ki vagyunk téve. a veszélynek, mindnyájan! Ez a clostridium, vagy mi a nyavalya, úgy terjedhet, mint a futótűz…

– Nyugodjon meg. Nem fertőző, és nem is ragályos.

– De a hajókonyha…

– Gondolja, hogy nekem nem jutott eszembe? De nem lehet ott a fertőzés forrása. Ha ott volna, már egyikünk sere élne. Feltételezem, hogy Antonio, míg volt étvágya, ugyanazt ette, mint mi. Igaz, nem nagyon figyeltem rá, de valószínűleg azok meg tudják mondani, akik mellette ültek az asztalnál. Emlékszem jól. A Gróf meg Cecil volt a szomszédja.

– Cecil?

– Cecil Golightly. Aki az operatőr kamerabeállító asszisztense, vagy mit tudom én, mit is csinál.

– Á! A Herceg! – Sajátságos ötletként Hercegnek hívta mindenki ezt az apró termetű, éles eszű, jókedélyű, csipogó kis londoni verebet. Talán azért, mert annyira nem illett rá ez a becenév. – Hogy az a kis disznó valamit is észrevenne! Soha fel nem nézne az asztal lapjáról. Hanem Tadeusz, ő aztán nem mulaszt el semmit sem.

– Megkérdem tőle. Megvizsgálom a konyhát is, meg az éléstárat és a hűtőkamrát. Az esély egy a tízezerhez, de azért ellenőrzöm. Fogadni mernék, előbb-utóbb rájövünk, hogy Antoniónak megvoltak a saját különbejáratú konzerv-ínyencségei. Akarja, hogy felkeressem maga helyett Imrie kapitányt?

– Imrie kapitányt?

Nem vesztettem el a türelmem. – A kapitányt értesíteni kell. A halálesetet be kell vezetni a hajónaplóba. Halotti bizonyítványt is ki kell állítani – szokványos körülmények között a kapitány dolga volna, de így, hogy orvos van a fedélzeten… Persze, felhatalmazásra akkor is szükségem van. És meg kell tennie az előkészületeket a szertartásra. A tengeri temetésre. Már holnap reggel meg kell történnie, úgy gondolom.

Összeborzadt. – Igen, kérem, beszéljen vele, kérem, tegye meg. Persze, tengeri temetés, igen. Mennem kell most, Johnnal akarok beszélni, hogy elmondjam neki ezt a szörnyű dolgot. – Johnon miden bizonnyal John Cummings Goint értette aki a forgatás főkönyvelője volt, de ő volt egyben az egész vállalat főkönyvelője is. Rangidős társ az Olympus Productionsnál – sokan azt mondták róla, hogy ő tartja kézben a cég pénzügyeit, vagyis sok tekintetben magát a vállalatot. – Aztán lefekszem. Igenis, azt fogom tenni. Szörnyen hangzik, tudom, hiszen szegény Antonio ott fekszik mozdulatlanul,de annyira fel vagyok zaklatva, tényleg nagyon. Nem tudtam a viselkedéséért hibáztatni. Nem sok embert láttam életemben ilyen rettenetesen boldogtalan állapotban.

– Adhatok magának egy nyugtatót.

– Nem, nem. Nem lesz semmi baj. – Szinte öntudatlanul felkapta a konyakosüveget, és sátorszerű zakójának egyik tágas zsebébe süllyesztette. Aztán kitámolygott a szalonból. Ami az álmatlanságot illeti, Otto egyértelműen a házilagos gyógymódot részesítette előnyben a korszerű gyógyszerek helyett.

A jobbra nyíló ajtóhoz léptem, kinyitottam és kikukkantottam. A tévedés legkisebb kockázatát vállalta Smithy, amikor azt jósolta, hogy az idő javulni biztosan nem fog. Hát nem is javult, hanem romlott, és amennyire meg tudtam ítélni, viharos gyorsasággal. A hőmérséklet jóval fagypont alatt volt, és megjelentek az első hópelyhek is, ott kavarogtak a magasban, szinte párhuzamosan a tenger szintjével. A hullámok megszűntek többé hullámok lenni. Már csak mozgó víztömeget lehetett látni, amely főirányát tekintve még mindig kelet felé áramlott ugyan, de úgy tűnt, hogy legszívesebben összevissza, minden irányba haladna. A Harmatos Rózsa mozgása sem emlékeztetett többé egy dugóhúzóéra. Már csak tántorgott ide-oda, most egy mély hullámvölgybe zuhanva bele, olyan robbanás-szerű zajjal, amely leginkább egy közelben elsütött haditengerészeti ágyú tompa, ostorcsattanásra emlékeztető dörejére hasonlított, majd, miután kemény küzdelemben megpróbált egyensúlyba jutni, máris rázúdult a következő vízfal, teljesen betemetve az oldalát. Jobban előrehajoltam, s felnéztem az égre. Egy kicsit zavarba ejtett az első

árbocon vadul csattogó, haloványan kivehető zászló látványa. Zavarba hozott, mert igazság szerint a hajó jobb oldalának az irányába kellett volna mutatnia, ehelyett a hajóorr felé cibálta a szél. Ez pedig azt jelentette, hogy a szélirány megváltozott, s most már északkeleti irányba fúj. Hogy ez minek az árnyékát vetíti előre, arról fogalmam sem volt, de gyanítottam, hogy semmi jónak. Visszamentem az ebédlőbe, miután némi erőfeszítés árán sikerült beráncigálnom az ajtót. Hálát adtam az istennek azért, amit Smithy töretlenül megbízható és hozzáértő működése jelentett a parancsnoki hídon. Utam ismét a tálalóba vezetett, ahol egy üveg Black Labelt vettem magamhoz, tekintve, hogy Otto az utolsó üveg konyakot vitte magával – már úgy értem, az iható fajtából. A whiskyvel a kezemben lehuppantam Imrie kapitány helyére az asztalhoz, öntöttem magamnak egy kis italt, majd az üveget betettem a kapitány kézre eső kovácsoltvas rekeszébe.

Eltöprengtem azon, hogy mért nem mondtam meg az igazat Ottónak. Meggyőzően hazudtam, ez tény, gondoltam, de nem vagyok megrögzött hazudozó. Talán az vezérelt, hogy Otto egyáltalán nem volt az a szilárd fajta, s néhány pohár konyakkal a fejében – ráadásként ahhoz, amit korábban megivott – nem olyan ember benyomását keltette, akinek kertelés nélkül mindent el lehet mondani.

Antonio nem annak következtében halt meg, hogy valaki sztrichnint adott be neki, vagy, hogy maga sztrichnint vett be. Efelől egészen biztos voltam. S afelől is, hogy nem clostridium botulinum okozta a halálát. E baktérium mérgező hatása valóban olyan halálos, ahogy mondtam, de szerencsére Otto nem volt tudatában annak, hogy a fertőzés lappangási ideje a legtöbbször meghaladja a négy órát, sőt, rendkívüli esetekben akár negyvennyolc óráig is eltarthat. Na, nem mintha a lappangási idő függvényében a méreg kevésbé lett volna halálos. Távoli lehetőségként elképzelhető, hogy Antonio a délután folyamán fertőzött szarvasgomba konzervet evett, vagy valami ilyesmit, amit Olaszországból hozott magával. Csakhogy ebben az esetben a tüneteknek már a vacsora idején mutatkozniuk kellett volna, de én a gyümölcsös mandulazselére emlékeztető, furcsa arcszínétől eltekintve semmi különöset nem tapasztaltam rajta. Sokkal inkább az hogy a méreg fokozatosan, kis adagokban került be Antonio szervezetébe. Sokféle lehetőség szóba jöhetett így én pedig nem voltam szakértő ezen a téren. Nem szükségszerű bűncselekményt feltételezni, több ember hal bele véletlen fertőzésbe, mint rosszindulatú machinációkba.

Kivágódott az ajtó, és két alak támolygott be. Mindketten fiatalok voltak, szemüvegesek, s mindkettőjük arcát eltakarta a széltől loboncos hajuk. Észrevettek, s habozni látszottak, Majd egymásra pillantottak, és éppen indulni akartak volna, de én beljebb tessékeltem őket. Bejöttek, én meg bezártam utánuk az ajtót. Odadülöngéltek az asztalomhoz, és leültek. Amint félresöpörték arcukból a hajukat, felismertem őket. Egyikük Mary Darling volt, a vágó. A másik alakban pedig Allent azonosítottam, a hangasszisztenst és filmbefűzőt. Senki sem tudta, van-e másik neve, s azt sem, hogy az Allen vajon a családi vagy a keresztneve. Nagyon megfontolt fiatalembernek tűnt, akit a közelmúltban tanácsoltak el az egyetemről. Intelligens volt, de hamar beleunt a dolgokba. Intelligens volt, de azért híján volt, ha hajszálnyival is, a bölcsességnek. A filmezést a világ legdicsőbb foglalkozásának tartotta.

– Ne haragudjon, hogy, így magára törtünk, Marlowe doktor. – Allen nagyon udvarias volt, nagyon tisztelettudó. – Eszünkbe se jutott – nos, az az igazság, hogy éppen egy helyet kerestünk, ahol leülhetnénk.

– Hát most találtak egyet. Éppen indulni készültem. Szolgálják ki magukat Mr. Gerran kitűnő skót whiskyjéből. Úgy látom, mindkettőjükre ráférne. – Valóban nagyon sápadtnak tűntek.

– Nem, köszönjük, Marlowe doktor. Egyikünk sem iszik. – Mary Darlingot még Allennél is öntudatosabb fából faragták, hozzá igen kimért hangja is volt. Nagyon hosszú, egyenes szálú és szinte platinaszőke haja volt, amit ki tudja, mióta hagyott szabadon nőni. Szemlátomást évek óta nem járt fodrásznál: Antonio szívét bizonyára teljesen összetörte. Arca komoly volt, s hatalmas szarukeretes szemüvegét viselt. Nem volt kifestve, meg csak rúzst sem használt. Amolyan akkurátus, kellően képzett, lehetetlent nem ismerő „köszönöm de tudok magamra vigyázni” típusú nőnek látszott. Viselkedéséről azonban annyira lerítt, hogy valójában hamis póz, hogy senkinek sem volt szíve a szemébe mondani az igazságot.

– És a kocsma tele van? – kérdeztem.

– Nos, ha a szórakozóhelységre céloz, hát az nem kifejezetten meghitt hangulatú – mondta Mary Darling. – Ami pedig azt a három fiatal…fiatal…

– A Három Apostol csak a legjobbat akarja – jegyeztem meg gyengéden. – De a társalgó csak üres volt, nem?

– Nem volt az. – Allen megpróbált olyannak látszani, mint aki elítéli a dolgot, de azt hiszem, csak szemöldökráncolásra futotta tőle. – Egy férfit találtunk ott, pizsamában. Mr. Gilbert volt az.

– Egy óriási kulcscsomó volt nála. – Szája szélét összeszorítva, Mary Darling szünetet tartott, majd mégis folytatta: – Ki akarta nyitni a bárszekrény ajtaját, ahol Mr. Gerran az italokat tartja.

– Ilyesmi tényleg kitelik Lonnie-tól – hagytam jóvá. Nem volt hozzá semmi közöm, Ha Lonnie a világot oly szomorúnak és üresnek érezte, hát nem sok mindent tehettem ellene – vagy bárki más. Csak azt reméltem, hogy Otto nem fogja fülön csípni. Maryhez fordultam: – Végül is ott van a kabinja, ott egyedül lehetnek.

– Ó, nem. Azt nem tehetjük.

– Igen, felteszem, hogy nem. – Eltűnődtem rajta, hogy vajon miért is nem, de aztán eszembe jutott: túl öreg vagyok? Magukra hagytam őket. A tálalón keresztül a hajókonyhába mentem. Kicsi helyiség volt, takaros és makulátlanul tiszta, egy konyhaszimfónia rövidített változata rozsdamentes acélra és hófehér csempére komponálva. Azt hittem, hogy ilyen késői órában már nem találok ott senkit, de tévedtem. Haggerty, a főszakács ott állt az egyik tűzhelynél, néhány edény fölé hajolva. Rövidnyírt, őszülő haját a szokványos négyszögletű konyhafőnöki süveg födte. Hátrafordult s rám nézett, némileg meglepetten.

– Jó estét, Marlowe doktor. – Elmosolyodott.

– Egészségügyi szemlét tart a konyhámban?

– Csak ha megengedi, persze.

Már nem mosolygott. – Tartok tőle, hogy nem egészen értem, uram. – Tudott nagyon kemény is lenni ez a Haggerty, nem múlt el fölötte nyomtalanul az a húszegynéhány év, amit a haditengerészetnél töltött el.

– Ne haragudjon, csak formaság. Bizonyos jelek szerint ételmérgezés történt a hajón. Pusztán csak körülnézek.

– Ételmérgezés! Biztosíthatom, hogy itt nem talál semmit. Életemben nem volt ilyen esetem. – Haggerty sértett szakmai büszkesége teljesen háttérbe szorította emberbaráti érzelmeit, nem érdekelte, ki az áldozat, s milyen súlyos az állapota. – Az Andrew nevű hajón huszonhét évig szolgáltam, Marlowe doktor, az utóbbi hat évben pedig egy anyahajón, s ha valaki most azt mondja, hogy a konyhámban nem tartom be a higiéniai előírásokat…

– Semmi ilyesmiről nincs szó. – Ugyanabban a hangnemben szóltam hozzá, amilyet ő is használt.

– Bárki láthatja, hogy ez a hely makulátlan. Ha a fertőzés mégis innen eredt, akkor biztosan nem a maga hibája.

– Nem innen eredt. – Haggertynek pirospozsgás, szögletes arca volt, zöldbe játszó kék szemmel. A haragtól arcszíne két árnyalattal sötétebbre váltott, szeme ellenséges indulatokat lövellt. Hátat fordított, elkezdett az edényeivel bíbelődni. Nem szeretem, ha valaki hátat fordít nekem, amikor hozzá beszélek.

Az első ösztönös reakcióm az volt, hogy visszakozásra kényszerítsem, de aztán belegondoltam, hogy a saját szemszögéből nézve, büszkeségét valóban sérelem érte. Beértem hát csak a szavak erejével.

– Ilyen sokáig dolgozik, Mr. Haggerty?

– A parancsnoki hídra lesz a vacsora – mondta mereven. – Mr. Smith és a fedélzetmester részére. Tizenegykor váltják egymást, s akkor együtt szoktak vacsorázni.

– Reméljük, hogy még éjféltájt is épek és egészségesek lesznek.

Nagyon lassan visszafordult, szembe velem. – Ez meg mit akar jelenteni?

– Csupán azt, hogy ha valami egyszer megesett, megtörténhet megint. Gondoljon csak bele, magát a legkevésbé sem érdekelte, kit mérgeztek meg, vagy, hogy mennyire beteg.

– Nem tudom, miről beszél, uram.

– Igen különösnek találom. Kiváltképpen azt, hogy az illető azután lett nagyon rosszul, hogy evett abból az ételből, amit itt, ebben a konyhában csináltak.

– Nekem Imrie kapitány adja az utasításokat – jegyezte meg burkolt célzással -, nem az utasok.

– Maga pontosan tudja, hol tartózkodik ilyenkor a kapitány, Ágyban van, és mélyen, igen mélyen alszik. Ezt mindenki tudja. Akar velem jönni, s megnézni, hogy mit tett? Akarja látni azt az embert, aki mérgezést szenvedett? – Nem volt nagyon szép tőlem, de más lehetőséget nem láttam.

– Hogy lássam, hegy én mit teltem? – Ismét elfordult. Akkurátusan egy sorba rakta az edényeket, majd levette a főszakácssüveget. – Kívánom magának, hogy igaz legyen, amit mondott, doktor.

Lementünk Antonio kabinjához, s kinyitottam az ajtót. A bűz émelyítő volt. Antonio ugyanabban a helyzetben feküdt, ahogy otthagytam, csak még sokkal inkább halottnak látszott, mint korábban.

A vér már teljesen kifutott az arcából, kezei átlátszóan fehérek voltak. Odafordultam Haggertyhez.

– Eléggé igaznak találja, amit mondtam?

Haggerty arca nem fehéredett el, mert a pirospozsgás arc, a hajszálerek sokaságával általában sohasem fehéredik el, ám furcsa, a vályogtéglára elékeztető árnyalatot vett fel. Legalább tíz másodpercig csak bámulta a halottat, aztán elfordult, kisietett a folyosóra. Kulcsra zártam az ajtót, s utána indultam, az átjáró két fala közt tántorogva. A Harmatos Rózsa rettenetesen dülöngélt a hatalmas hullámhegyek között. Botladozó lépteim először az ebédlőbe vezettek, ahol kikaptam az üveg whiskyt Imrie kapitány kovácsoltvas italtartójából, bűbájosan rámosolyogtam Mary Darlingra és Allenre – jó ég tudja, mi járhatott a fejükben, ahogy keresztülrontottam a helyiségen -, majd visszamentem a konyhába. Fél perc múlva megjelent Haggerty is. Látszott rajta, hogy rosszul van, s tudtam, hogy nem játssza meg magát. Nem volt kétségem afelől, hogy a tengeren töltött hosszú pályafutása alatt sokat tapasztalt már, de van valami szokatlanul rémisztő egy olyan ember látványában, aki kínok közepette, mérgezésben múlt ki. Kitöltöttem neki háromujjnyit a whiskyből, és ő egy szuszra lehajtotta. Köhögni kezdett, s vagy a köhögéstől, vagy a whiskytől, de visszatért az eredeti arcszíne.

– Mi volt ez? – Hangja fátyolos volt. – Mmi-Milyen méreg tud így ölni? Uram atyám, életemben nem láttam még ilyen borzalmat.

– Nem tudom, milyen méreg. Éppen ezt szeretném kitalálni. Most már körülnézhetek?

– Az isten szerelmére, persze! Ne döngölje az orrom alá, doktor, hiszen nem tudhattam az egészről, ugye? Mivel akarja kezdeni?

– Fél tizenegy van – figyelmeztettem.

– Egek, már tíz elmúlt, s én teljesen megfeledkeztem a parancsnoki hídról. – Figyelemre méltó gyorsasággal és hatékonysággal állította össze a vacsorát: két doboz narancsitalt, egy konzervnyitót, levest s a fő fogást csapózáras fémtálban. Mindent belerakott egy fonott kosárba, az evőeszközökkel és két üveg sörrel együtt. Az egész nem tartott egy percnél tovább.

Amíg távol volt – nem lehetett több két percnél -, megvizsgáltam azokat az élelmiszereket, amelyeket Haggerty a polcokon meg a hűtőszekrényben tartott a

konyhában. Még ha értettem volna is hozzá – mint ahogy nem értettem -, akkor sem álltak rendelkezésre analizáló berendezések a hajón, következésképpen az érzékszerveimre, a szememre, az orromra és a nyelvemre hagyatkoztam. Semmi szokatlant nem fedeztem föl. Ahogy Haggerty állította, tiszta konyhát vezetett, a kifogástalan élelmiszereket, kifogástalan körülmények között tárolta.

Haggerty visszaért. – Mi is volt ma vacsorára?– kérdeztem.

– Narancs– és ananászlé, ökörfarok…

– Mind konzerv? – Bólintott. – Nézzünk meg néhányat. – Kinyitottam mindegyikből kettőt-kettőt, azaz összesen hat konzervet. Belekóstoltam mindegyikbe. Haggerty most már nyugtalan pillantásokkal figyelt. Valamennyinek olyan volt az íze, mint általában a konzervtermékeknek szokott vagyis nem is nagyon volt ízük, de fakó színük ellenére tökéletesen ártalmatlanok voltak.

– És a fő fogás? – érdeklődtem. – Báránysült, kelbimbó, retek és vízben főtt krumpli?

– Pontosan. De ezeket nem itt tartom. – A szomszédos hűtőkamrába vezetett, ahol a zöldséget és a gyümölcsöt tárolta. Onnan átmentünk a mélyhűtőkamrába: marha-, sertés– és bárányhúsok lógtak az acélkampókon, hátborzongató látványt nyújtva a csupasz villanykörték éles fényében. Azt találtam, amire számítottam: a nagy semmit. Közöltem Haggertyvel, hogy bármi is történt, nem az ő hibájából történt, aztán a felső fedélzet felé vettem az irányt. Keresztülmentem egy átjárón, egészen Imrie kapitány kabinjáig. Lenyomtam a kilincset, kulcsra volt zárva. Többször kopogtattam, mindhiába. Aztán ököllel döngettem az ajtót, de ujjízületeim tiltakozni kezdtek. Végül már rugdostam a kabinajtót. Az eredmény ugyanaz. Még legalább kilenc óra alvás várt Imrie kapitányra, s az általa csapott enyhe neszeknek semmi esélyük sem voltak arra, hogy behatoljanak az öntudatlanságnak ama mélységébe, amibe a kapitány már eljutott. Feladtam. Smithy tudni fogja, hogy mit kell csinálni.

A konyhába mentem. Haggerty már nem volt ott. Átvágtam a tálalón, az ebédlőbe. Mary Darling és Allen ott ült egy fal melletti pamlagon. A négy kéz szorosan egymásba fonódva, a sápadt, nagyon sápadt arcok alig néhány centire egymástól, a tekintetek egymásba fúródva – valamiféle titokzatos, szenvedést sugárzó bűvölet lengte körül őket. Tisztában voltam azzal az alaptétellel, hogy a románcok sokkal gyorsabban szöknek szárba hajófedélzeten, mint szárazföldön, de úgy hittem, hogy ez a jelenség a Bahama-szigetek környékére és hasonlóan varázslatos vidékekre jellemző csak. Balga fejjel azt gondoltam, hogy egy halászhajó fedélzetén, viharos tengeren, az Északi-sarkkör tájékán a romantika leglényegesebb előfeltételei közül néhány bizonyosan hiányzik, vagy legalábbis csak minimális mértékben van jelen. Lehuppantam Imrie kapitány székébe, töltöttem magamnak egy kis italt, s odaszóltam nekik: – Egészségünkre!

Kiegyenesedtek és olyan villámsebesen rebbentek szét, mintha elektródokkal lettek volna összekötve, én meg bekapcsoltam volna az áramot. Mary szemrehányóan rám nézett: – Megijesztett bennünket, Marlowe doktor.

– Sajnálom.

– Egyébként is, éppen indulni készültünk.

– Akkor meg különösen sajnálom. – Allenre pillantottam. – Jó kis változás az egyetemi életéhez képest, nemde?

Haloványan elmosolyodott. – Van némi különbség

– Mi volt a fő tantárgya?

– Kémia.

– Hosszú ideig?

– Három éven át. Majdnem három évig. – Megint az a sápadt mosoly. – Három évbe tellett, mire rájöttem, hogy a kémiához tehetségtelen vagyok.

– Hány éves most?

– Huszonegy.

– Még maga előtt áll az élet, hogy kitalálja, mihez is ért. Jómagam harminchárom éves fejjel szereztem meg az orvosi diplomámat.

– Harminchárom évesen? – Nem szólt többet, de arca elárulta, hogy mi jár a fejében: hais ugyanolyan idős korban kapja meg a diplomáját, mint én, akkor milyen elképzelhetetlen terhek nehezednek most a vállaira.

– És azelőtt mit csinált?

– Semmi érdemlegeset. Mondják csak, ugye ültek ma este a kapitány asztalánál? – Bólintott

– Nagyjából szemben Antonióval, ugye?

– Úgy emlékszem, igen – válaszolta Allen. Ez aztán jól indul, gondoltam. Allen csak úgy emlékszik.

– Antonio nem érzi jól magát. Próbálok rájönni, hogy evett-e valamit, amit a szervezete nem vett jó néven, amire esetleg allergiás. Látta-e valamelyikük, hogy mit evett?

Bizonytalanul egymásra pillantottak.

– Csirkét talán? – mondtam ösztönzőleg. Esetleg sült krumplit?

– Sajnálom, Marlowe doktor – mondta Mary, de az a helyzet, hogy – nos, nem vagyunk jó megfigyelők. – Nem remélhettem tehát segítséget tőlük, nyilvánvaló volt, hogy annyira el vannak egymásba merülve, hogy még arra sem emlékeznek, ő maguk mit vacsoráztak. De az is lehet, nem is ettek semmit. Nem tudtam felidézni. Magam sem vagyok jó megfigyelő. Arra meg egyáltalán nem számíthattam, hogy gyilkosság történik.

Felálltak, támaszért egymásba kapaszkodva, mivel a fedélzet megpróbált eltűnni a lábuk alól. Azt mondtam nekik: – Ha az alsó fedélzetre mennek, tegyenek meg nekem egy szívességet, s kérjék meg Tadeuszt, hogy jöjjön ide fel, mert szeretnék vele beszélni. A szórakozóhelységben lesz.

– De talán már ágyban van – jegyezte meg, Allen -, s alszik.

– Bárhol lehet – mondtam magabiztosan -, az ágyat leszámítva.

Tadeusz egy percen belül ott termett. Konyak illat áradt belőle, arisztokratikus vonásain bosszankodó kifejezés ült. Minden bevezetés nélkül közölte: – Átkozottul zavaró. Rendkívül bosszantó. Nem tudja véletlenül, hol találhatnék egy tartalék kulcsot? Az az idióta Antonio kulcsra zárta belülről az ajtót, s biztosan teletömte már magát altatóval. Egyszerűen képtelen vagyok felébreszteni. A kretén!

Előkaptam a kulcsát. – Nem ő zárta be belülről. Hanem én, kívülről. – A Gróf értetlenül rám meresztette a szemét egy másodperc erejéig, aztán gépiesen a flaskájáért nyúlt. Arcán döbbenet és tanácstalanság. A döbbenetből inkább kevesebb, de az a kevés őszinte volt. Megdöntötte a flaskáját, s két vagy három csepp a poharába hullott. Nyakon ragadta a whiskysüveget, szilárd kézzel bőségesen töltött magának, majd derekasan meghúzta.

– Hogyhogy nem hallotta, hogy kopogok? Nem hallhatta?

– Nem bizony. Ugyanis meghalt. Valamitől, amit evett, nem tudok más magyarázatot. Valami gyilkos méregtől, nagyon hatásos, gyors és végzetes méreganyagtól.

– Egészen halott? – Bólintottam. – Egészen halott – ismételte meg. – És én még azt mondtam neki, hogy fejezze már be a túldramatizált operett-jeleneteit. Otthagytam magára, meghalni. – Újra ivott a whiskyből, aztán grimaszt vágott, ami távolról sem a whiskynek szólt. – Megvan annak is az előnye, Marlowe doktor, ha egy katolikus a bűneiért vezekelhet.

– Ostobaság. Semmit sem segítene, ha darócruhát húzna magára és hamut szórna a fejére, ellenkezőleg, pont az hiányozna most. Csak annyi történt, hogy nem gyanította, hogy komoly baja van. Én is láttam a vacsoraasztalnál, de én sem voltam okosabb, pedig állítólag orvos vagyok. S amikor magára hagyta a kabinban, már egyébként is késő lett volna: akkor már haldoklott. – Öntöttem neki még egy adag whiskyt, de a saját poharamat érintetlenül hagytam. Talán egy viszonylag józanabb fejnek hasznát lehet venni, gondoltam, bár hogy mi módon, nem egészen láttam tisztán. – Mellette ült a vacsoránál. Vissza tud emlékezni arra, hogy maga mit evett?

– A szokásosat. – A Grófot sokkal jobban megrázta az eset, mint ahogy arisztokratikus neveltetése látni engedte. – Ő viszont egyáltalán nem szokványosat ette.

– Tadeusz, most valahogy nem vagyok abban az állapotban, hogy talányokon törjem a fejem.

– Grapefruit és napraforgómag, Ezeken élt. Mint a többi hibbant vegetáriánus. És volt valami kifogása a krumpli ellen is. Tehát pusztán kelbimbót és retket evett. Pontosan emlékszem erre, mert Cecil és én odaadtuk neki a mi retkünket is. Az volt a kedvence ugyanis. – A Gróf összeborzongott. – Barbároknak való étek, csak műveletlen angolszászok képesek fogyasztani. Még a fiatal Cecilben is van annyi méltóság, hogy undorodjék attól a mosléktól. – Figyelemre méltó, hogy a forgatócsoportban egyedül a Gróf nem szólította Hercegnek Cecile Golightlyt. Talán mert azt hitte, hogy a nemesi címekért folyó versengésben hátrányos helyzetbe kerül. De inkább azért, mert száz százalékig arisztokrata énje ágaskodott az ellen, hogy az emberek a rangok dolgában

többet engedjenek meg maguknak az illendőnél.

– Ivott valamilyen gyümölcslét?

– Nem, nem ivott, csak a házilag készített árpanyákjából. – A Gróf mosolyra húzta a száját. – Antonio meg volt győződve róla, hogy amit konzervként hoznak forgalomba, az csupa hamisítvány. Ezekben a dolgokban nagyon szigorú elveket vallott.

– És levest? Azt evett?

– Hová gondol?! Ökörnek a farkából?!

– Persze, persze. S más valamit? Úgy értem, hogy evett még valamit?

– A főfogást sem fejezte be, akarom mondani: a kelbimbóval meg a retekkel sem végzett. Emlékezzen csak, hogy milyen sietősen távozott.

– Emlékszem. Hajlamos volt a tengeribetegségre?

– Nem tudom. Ne felejtse el, én is akkor találkoztam vele először, amikor maga. Tény, hogy az utóbbi két napban nem volt nagyon szalonképes. Mint ahogy más sem.

Azon törtem a fejem, hogy mi okosat tudnék még kérdezni, amikor belépett John Cummings Goin. Szokatlan második vezetéknevét francia nagyapjától örökölte, aki Felső-Szavojából származott. Arrafelé bizonyára tucat név volt. Mivel a Cummings kiejtése hasonlít, az angol jön ige kiejtéséhez, a Goin pedig a megy igéhez, a forgatócsoport tagjai magától értetődően Jön-megyek becézték. Goinnak azonban valószínűleg nem volt erről tudomása, nem az a fajta volt, akivel szemben valaki túl sokat mert volna megengedni magának.

Bárkiről, aki a külső fedélzetről lépett be azon az éjszakán az ebédlőbe, el lehetett mondani, hogy kócos a haja vagy torzonborz. Nem úgy Goinról. Sima szálú, lenyalt, középen elválasztott fekete haja úgy állt, mintha csak most kefélte volna hátra. Ha valaki azt mondja nekem, hogy Goin a minden-napos, szabadalmaztatott hajrögzítő zselék helyett enyvet használ, akkor sem láttam volna okot, hogy kételkedjem szavában. S a frizurája jellemző volt magára az emberre – mindenkor sima modorú, nyugodt és higgadt, mindig ura a helyzetnek. Csak egyetlenegy ponton sántított az összevetés. A hajára ugyan felkent mindenféle kenceficét, de maga nem volt az a minden hájjal megkent típus. Egész egyszerűen csak okos volt. Közepes termetű, gömbölyded, de nem kövér, sima, ránctalan arcú. Életemben nem láttam még senki mást, aki csíptetős-szemüveget viselt volna: ő igen, még pedig a legnemesebb nyomtatványok és nyomatok szemrevételére. S mivel foglalkozása miatt ilynek gyakran akadtak az útjába, elképzelhetetlen volt, hogy ne a cvikkert, hanem valami más segédeszközt használjon olvasáshoz. De mindezek fölött művelt volt, és a legjobb értelemben vett urbánus lélek. Levett egy poharat magának a polcról, majd gyors és biztos lépteit szinkronba hozva a Harmatos Rózsa vad tántorgásával, lehuppant a mellettem lévő székre. Felkapta a whiskysüveget, s megkérdezte: – Szabad?

– Ebül szerzett jószág ebül vész el – feleltem. – Nemrég emeltem el Mr. Gerran magánkészletéből.

– A vallomás jegyzőkönyvbe vétetett. – Töltött magának. – Ezzel pedig tettestárssá váltam. Egészségünkre.

– Feltételezem, hogy csak most vált el Mr. Gerrantól – mondtam,

– Így van. Nagyon fel van zaklatva. Igazán szomorú, ami azzal a szegény fiúval történt. Szerencsétlen ügy. – S ez is jellemző volt Goinra. Mindig tudta, hogy mi a legfontosabb, a leghelyesebb, egy hétköznapi főkönyvelőnek, ha szembekerül a társaság egy tagjának halálhírével, elsőként az villant volna az eszébe, hogy az eset miképpen hathat ki a vállalkozás egészére. Goin elsőként a haláleset emberi oldalát látta meg. Vagy legalábbis arról beszélt először, gondoltam magamban, bár tudtam, ez nem szép tőlem. – Úgy tudom, még nem sikerült megállapítania halál okát – tette hozzá. A diplomatikus stílus, mondani se kell, szintén Goin természetes adottsága volt. Hiszen minden köntörfalazás nélkül azt is mondhatta volna, hogy egyszerűen nem találok semmi nyomra vezető jelet. Igazat mondott volna.

Én ki is mondtam helyette: – Nincs semmi nyom.

– Ha így beszél, sosem jut a kiválóságok közé.

– Méreg, az egyszer biztos. De ez minden. Csak a szokásos, tengeri útra ajánlatos orvosi könyveket hoztam magammal. Nem veszem sok hasznukat. Egy mérget csak úgy lehet azonosítani, ha az ember vagy elvégzi a szükséges vegyi elemzést, vagy végignézi a méreg hatásának folyamatát az áldozaton. A főbb méregfajták legtöbbjének sajátos tünetei vannak, s egyedi módon hatnak. Csakhogy Antonio már halott volt, amikor rátaláltam, másfelől nincsenek meg a szükséges felszerelések a bonctani vizsgálatokra. Ha egyáltalán el tudnám végezni őket.

– Teljesen lerombolja az orvosi hivatásba vetett hitemet. Esetleg cián?

– Képtelenség. Antonio sokáig szenvedett. Márpedig néhány csepp a ciánhidrogénből, a kéksavból, vagy akár egy kis mennyiség a gyógyszerészeti savból, amely csupán két százalékban tartalmaz száraz kéksavat – s már halott, mielőtt a poharát leejtené. És a cián elkerülhetetlenül gyilkosságra utal, nem lehet szó másról. El nem tudom képzelni, hogyan vehetne be valaki véletlenül ciánt. Antonio halála pedig véletlen volt, ebben biztos vagyok.

Goin töltött még magának whiskyt. – Miért olyan biztos abban, hogy véletlen volt?

– Hogy miért vagyok olyan biztos benne? – Nehéz volt ezt csak úgy, kapásból megválaszolni, tekintve, hogy meg voltam győződve arról: Antonio halála egyáltalán nem volt baleset, – Először is nem volt rá lehetőség, hogy beadják neki a mérget. Tudjuk, hogy Antonio egész délután egyedül tartózkodott a kabinjában, s csak vacsoránál mutatkozott. -. A Grófra néztem. – Tartott Antonio magánál élelmiszert a kabinban?

– Hogy találta ki? – A Gróf meglepettnek tűnt.

– Nem találgatok én semmit. A lehetőségek körét szűkítem. Szóval, tartott magánál?

– Két fedeles kosárban. Mindkettő tele volt üvegekkel, azok meg hátborzongató zöldségkészítményekkel. Ugye mondtam már, hogy Antonio sosem evett konzervfélét.

Volt neki több tucat bébiétele is, mindenfajta pürével. Nagyon válogatós volt ez a szegény Antonio.

– Nos, kezd összeállni a kép. Azokban az üvegekben van a kutya elásva. Imrie kapitánnyal lefoglaltatom majd a kosarakat, hogy visszatérésünk után analizálják a tartalmukat. Kanyarodjunk csak vissza a lehetőségekhez. Antonio ott ült velünk az ebédlőben, ugyanazt ette, mint mi, többiek…

– Se gyümölcslé, se leves, se báránysült, se burgonya – szólalt meg a Gróf.

– Semmi ezekből, így van. De a többit, amit evett, mi is ettük. Aztán egyenesen visszament a kabinjába. S ugyan ki akart volna megölni egy olyan ártatlan fickót, mint Antonio volt – arról nem is beszélve, hogy egyikünk sem ismerte őt, hiszen csak Wickben csatlakozott hozzánk, és kinek, ha nem egy őrültnek jutna csak eszébe, hogy valakit egy zárt közösségben mérgezzen meg, előre tudván, hogy nem lesz módja a menekülésre, s a Scotland Yard kopói ott fogják támasztani a kikötő korlátját Wickben, hogy hazaérkezésünkkor elkapják?

– De talán egy őrült fejében éppen hogy olyasmi motoszkál, hogy az ép eszűek úgy fognak gondolkozni, mint ahogy maga tette az imént – szólalt meg Goin.

– Melyik angol király halt bele abba, hogy telezabálta magát orsóhalból? – kérdezte a Gróf.

Ha engem kérdeznek, szerintem annak a szerencsétlen Antoniónak a halálát is okozhatta, hogy telezabálta magát retekből.

– Elképzelhető. – Hátralöktem a széket, indulni készültem. De nem álltam fel azonnal: Agyam elveszettnek hitt, félhomályos zugában a Gróf szavai nyomán megszólalt egy kis harang, egy parányi csengettyű, valahonnan a messzeségből, annyira távolról, hogy ha nem fülelek teljes erőmből, meg sem hallom. De figyeltem nagyon, mint ahogy azok szoktak hallgatózni, akik bizton tudják – anélkül azonban, hogy tudnák, miért olyan biztosak benne -, hogy a kaszás öregember ott vár kinn a szélben, s erejét gyűjtve készül az utolsó csapásra. Éreztem, hogy mindketten feszülten figyelnek. Felsóhajtottam. – Döntést kell hozni. Antonio tetemét be kell…

– Vitorlavászonba?

– Abba. A Gróf kabinját rendbe kell tenni. A haláleset tényét be kell vezetni a hajónaplóba, a halotti bizonyítványt ki kell állítani. És Mr. Smithynek intézkedéseket kell hoznia a temetési előkészületekre.

– Mr. Smithnek? – A Gróf kissé meglepődött.

– Nem a mi derék parancsnokunknak?

– Imrie kapitány Morfeusznak, az álmok istenének a karjaiban hever – mondtam. – Hiába próbáltam felébreszteni.

– Összekeveri az isteneket – jegyezte meg Goin. – A kapitányt inkább Bacchus, a bor istene csábította el.

– Igaza van, azt hiszem. Uraim, bocsássanak meg.

Egyenesen a kabinomba mentem, de nem azért, hogy megírjam a halotti bizonyítványt. Ahogy Goinnak említettem, hoztam magammal az útra gyógyászati könyveket, ráadásul nem is csak pár darabot. Kiválasztottam néhányat közülük, például Glaister Orvosi jogtudomány és mérettan című művét, Dewar Törvényszéki gyógyszerészeti kézikönyvét és a Gonzales, Vance és Helpern hármas által írt könyvet, a Jogi orvos– és méregtant. Utóbbit valószínűleg még a háború előtt írták. Átfutottam a tartalomjegyzékeket és az indexeket, s öt percen belül rá is bukkantam.

A fejezet címe: „Fokozatos mérgezés”, a szöveg pedig:

„Sisakvirág (aconitum), botanika. A boglárkafélék (Ranunculaceae) családjába tartozó, mérgező növény. Lásd még: méregölő és farkasölő sisakvirág. Aconitum napellus, gyógyszertan. A sisakvirág alkaloidját, az akonitint tekintik általában az eddig felfedezett leghalálosabb méregfajtának. 0,004 gramm is elegendő belőle, hogy megöljön egy felnőtt embert. A sisakvirág és alkaloidja égető, fájdalmasan csípő és zsibbasztó hatással jár a szervezetre, Később, kiváltképp nagyobb adag alkalmazása esetén, heves hányást vált ki, majd bekövetkezik a mozgásképtelenség, az érzékszervek megbénulása, a szívverés lelassul, a szívkihagyás következtében beáll a halál.

Ellenjavallat. A lehető leggyorsabban el kell kezdeni a kezelést. Gyomormosás: elvégzéséhez először 15 gramm csersavat kell feloldani mintegy tíz liter meleg vízben, majd 15 grammot 180 milliliter langyos vízben, utána vízben oldott csontszenet kell alkalmazni, Szíverősítő és légzésserkentő, mesterséges lélegeztetés és, oxigén is szükségessé válhat, adagolásuk az előírásoknak megfelelően. Megjegyzés: a sisakvirág gumóját gyakran összekeverik a retekkel, s tévedésből fogyasztják…

HARMADIK FEJEZETMég mindig a sisakvirágról szóló cikket néztem, de a szöveg már nem hatolt el a

tudatomig. S akkor belefeledkezésem falán fokozatosan áttört a megérzés, hogy valami nagyon nagy baj van a Harmatos Rózsával. Ment még előre, olajtüzelésű öreg gőzkazánja is bizalomgerjesztőn dohogott, mint mindig, de a hajó mozgása megváltozott. Egyre gonoszabbul és ijesztőbben himbálózott, s egy-egy kilengésének szöge elérte a hetven fokot is. A változásnak megfelelően alábbhagyott a bukdácsolás, s a korábbihoz képest szinte teljesen elhalkult a tompa, megrázkódtató dörrenés, amely az öblös orrnak a vízbe csapódását kísérte.

Megjelöltem a cikket, aztán becsuktam a könyvet. Botladozva keresztültámolyogtam az átjárón – futásról szó sem lehetett, mert fizikái képtelenség volt -, majd a társalgón át ki a felső fedélzetre. Sötét volt, de nem annyira, hogy a viharos szél és a háborgó tengertől felszakadó tajték segítségével ne tudjam betájolni az irányt. Visszahőköltem és szorosan megragadtam a kezem ügyében lévő korlátot, ahogy a hajó bal oldalánál, a keresztrúdnál egy hatalmas vízfal feketén, erezetten és ördögien felágaskodott a magasba. Legalább három méterrel tornyosult a fejem fölé. Biztosra vettem, hogy a több száz tonnányi víztömeg pontosan az előfedélzetre fog zúdulni. Szinte hihetetlen, de mégsem így történt: ahogy a hullám lecsapott, jobboldalt valóságos szakadék nyílt a Harmatos Rózsa alatt, s az negyvenfokos szögben megdőlve, egyenesen beleesett a hullámvölgybe, miközben bal oldalát egyre csak nyomta lefelé az óriási víztömeg. Aztán már jött is az ismerős, robbanásszerű tompa dörej. A Harmatos Rózsa remegett és nyögött, ahogy a megterhelt lemezek és csapok próbáltak ellenállni a váratlan, hasító feszítésnek. Jéghideg, fehér tajték csapott a fedélzetre, ott kavargott, a bokám körül. Aztán a fehéres hab, ahogy jött, el is tűnt a fedélzeti vízlefolyón keresztül, amint a Harmatos Rózsa egyensúlyba tornászta magát, hogy rögtön a másik oldalára dőljön. Igazán nem volt ok aggodalomra, sem a biztonságunkat, sem az életünket nem fenyegette veszély, hiszen a sarkvidéki halászhajókat eleve ilyen körülményekre építik. A Harmatos Rózsa az idők végtelenségéig képes lett volna elviselni a természet büntetését. De mégis volt okom aggódni, ha ez a szó egyáltalán híven kifejezheti a kétségbeejtően kínzó nyugtalanságot: az a hatalmas hullám, amely magával ragadta a hajtót, egyúttal húsz fokkal el is térítette útirányától. S még mindig ezt az irányt tartotta, húsz fokkal eltérve az eredetitől – senki nem fordította vissza a jó irányba. Újabb hullám, habár kisebb az előbbinél, és a hajó újabb öt fokkal fordult el kelet felé. Úgy is maradt. A parancsnoki hídra vezető létrához rohantam.

Pontosan azon a helyen, ahol Mary drágába botlottam egy órával ezelőtt, ismét beleütköztem valakibe, s majdnem ledöntöttem a lábáról. A találkozás most sokkal keményebbre sikeredett, s az illető vonyító hangot hallatott. Az a zihálás, ahogy egy kifulladt nőszemély vesz levegőt, teljesen elüt egy férfiétól. Ösztönöm és a logika is azt súgta, hogy ugyanabba a személybe botlottam bele most is, mint egy órája; Judith Haynes az ágyában van két kutyája társaságában, Mary Darling pedig vagy Allennel van, vagy Allenről álmodik az ágyában – akárhogy is, nem az a levegőzős fajta.

Motyogtam valami bocsánatkérés-félét és gyorsan a kikerültem, a lábam már az első lépcsőfokon volt, amikor két kézzel megragadta a karomat:

– Valami baj van. Tudom. De mi? – Hangja nyugodt volt, s csak annyira emelte fel, amennyire szükséges volt ahhoz, hogy a kötélzet között süvítő szél metsző szólamától meghalljam, amit mond.

Persze, hogy tudta, valami nincs rendjén: a szokásos őgyelgését meghaladó sebességgel mozgó Marlowe doktor látványa nyilván felért egy rendőrségi vagy egy légiriadót jelző szirénával. Már éppen válaszra nyitottam a számat, amikor hozzátette: Ezért is jöttem ki a fedélzetre…– Közlése egy csapásra belém fojtotta a csípős megjegyzést, amit a fejéhez akartam vágni, mert azt jelentette, hogy már az előtt tudatában volt a bajnak, hogy én felfigyeltem rá. Na persze, az ő gondolatait nem kötötte le az Aconitum napellus.

– Senki sem irányítja a hajót. Senki sem látja el a szolgálatot a parancsnoki hídon, senki sem próbál irányt tartani.

– Tudok valamiben segíteni?

Csodálatos teremtés volt. – Igen. A konyhában, a tűzhely fölötti falon van egy elektromos vízmelegítő. Hozzon fel a hídra egy kancsó vizet, de ne olyan forrót, hogy ne lehessen meginni. Hozzon egy bögrét is, meg sót. Rengeteg sót.

Éppen csak láttam, hogy bólint, s már ment is. Négy másodperc múlva a kormányosfülkében voltam. A félhomályban két alak körvonalait tudtam kivenni, egyikük a térképasztalra roskadt, a másik pedig látszólag egyenes háttal a kormánykeréknél Ez volt minden, amit láthattam. A két mennyezeti lámpa fakósárga fényt árasztott. Vagy tizenöt másodpercen át kerestem őrjöngve a műszerfalat mire megtaláltam a kormánykerék mögött. Ott már csak pár másodpercre volt szükségem, hogy kitaláljam, melyik az ellenállás-szabályozó, az óra járásával egyező irányban a maximumig tekertem. Önkéntelenül is összehunyorítottam a szemem, olyan fájdalmas hirtelenséggel öntötte el a helyiséget a fehér fényözön.

A térképasztalnál összeroskadt alak Smithy volt, az oldalán feküdt. A kormánykeréknél pedig? Oakley-t találtam, ülő helyzetben, ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy jobb állapotban lett volna,mint a társa, A jelek szerint egyikük sem volt képes mozdulni abból a helyzetből, amelybe testük merevedett. Mindkettőjük feje előrebukott, a térdükre, kezük szorosan rekeszizmukra tapadt. Egyikük sem adott ki hangot. Talán nem is éreztek fájdalmat, s az összegörnyedt testhelyzetet egy tőlük teljesen független, gépszerű mechanizmus kényszerítene rájuk, Az is lehetséges, hogy a hangszálaik egyszerűen megbénultak.

Smithyt vizsgáltam meg először. Minden egyes emberi élet egyformán fontos, vagy legalábbis a szenvedők biztosan így gondolják. Ám most az járt az eszemben, hogy miképpen szolgálhatom leginkább valamennyiünk javát, s választásomat nem befolyásolta az a tény, hogy a valamennyiünkbe jó magam is beletartoztam. Ha a Harmatos Rózsával valami baj történne – márpedig egy furcsa, baljóslatú érzés ezt súgta, hogy ez a baj be fog következni -, akkor Smithyre nagyobb szükség lesz.

Smithy szeme nyitva volt, tekintete értelmes. A sisakvirágról szóló cikkben az állt, hogy az áldozat végig megőrzi öntudatát. Lehet, hogy ez már a vég? Mozgásképtelenség – így a cikk, s kétségkívül mindketten meg voltak bénulva. Az érzékszervek bénultsága –

elképzelhető, hogy ezért nem üvöltöttek kínjukban. Lehet, hogy korábban torkuk szakadtából kiáltoztak, de senki sem halotta őket, most meg már nem éreztek semmit. Észrevettem, s félig öntudatosan az emlékezetembe is véstem, hogy két olyan fémdoboz hever a padlón egymás mellett, bennük némi ételmaradékkal. Azt gondolhattam volna, hogy mindketten a végüket járják, egyetlen tényezőtől eltekintve: semmi jelét sem láttam heveny okádásnak, amit a könyv említett. Bárcsak valaha is vettem volna a fáradságot, hogy megtanuljak néhány dolgot a mérgekről: hogyan működnek, milyen hatásokat váltanak ki, mik a szimptómáik, és ha vannak rendellenes tüneteik – mint a jelen esetben – mik azok.

Mary Stuart lépett be. Ruhája csuromvizes volt, haja szénakazal, de gyorsan megcsinálta, amit kértem, sőt, egy kanalat is hozott, amiről én megfeledkeztem. Odaszóltam neki: – Egy bögre forró vizet, bele hat kanál sót. Keverje össze alaposan. – A cikk gyomormosást tanácsolt, de hát, ami a csersavat meg a csontszenet illeti, akár a Holdon is lehettem volna. A legtöbb reményt – valójában az egyetlent – egy hatékony és gyorsan ható hánytatószerhez fűztem. Az egyetemen az öreg professzor ugyan a timsó a és a cinkgálicra esküdött, de én a legjobbnak mégis a nátrium-kloridot találtam – azaz közönséges konyhasót. Kétségbeesetten reménykedtem benne, hogy az akonitin még nem szívódott fel teljesen a vérbe. Hogy itt is az akonitin volt a bűnös, abban egy pillanatig sem kételkedtem. Persze vannak véletlenszerű egybeesések, de ha valaki egy kuraréról szóló mesénél állt volna elő, igencsak túlfeszítette volna a húrt. Ülő helyzetbe emeltem Smithyt, s éppen a hóna alá nyúltam, amikor egy fiatal, fekete hajú tengerész rontott a kormányosfülkébe. A rettenetes időjárás ellenére csak farmernadrágot és gyapjúharisnyát viselt. Allison volt, a rangidős a két kormányos közül. Ránézett – s nem rámeredt – a két férfira, hasonló fából faragták, mint Smithyt.

– Mi a gond, doktor?

– Ételmérgezés.

– Valami olyasminek kell lennie. Már aludtam, de felriadtam, hogy valami nincs rendjén, a hajót nem irányítja senki. – Elhittem, amit mondott, szinte minden tapasztalt tengeri medve rendelkezik ezzel a beépített képességgel, amellyel megérzi a bajt. Még álmában is. Találkoztam már ilyesmivel. Allison gyorsan a térképasztalhoz lépett, azután az iránytűt vette szemügyre. – Ötven fokkal tértünk el keletre az útiránytól.

– Az egész Barents-tenger a rendelkezésünkre áll, hogy körbecsattogjunk benne – mondtam. – Segítene nekem Mr. Smith-t kivinni innen?

Megragadtuk a karjainál fogva, s a bal oldali ajtó felé vonszoltuk. Mary drága hirtelen abbahagyta a fémbögre tartalmának keverését, s majdhogynem megrökönyödve nézett ránk:

– Mit akarnak csinálni Mr. Smithszel?

– Kivisszük az oldalfedélzetre. – Azt gondolta talán, hogy áthajítjuk a korláton? – A friss levegőnek gyógyító hatása van.

– De odakint havazik! És kegyetlenül hideg van!

– Ezenkívül – remélem – nagyon-nagyon sokat fog hányni. Jobb ezt odakint, mint itt benn. Hát annak a kotyvaléknak milyen az íze?

Lenyalt egy kis sós vizet a kanálról, s az arca, menten fintorba rándult. – Pfuj, ez szörnyű!– Le tudja nyelni?

Megpróbálta. Láttam, hogy összeborzong. – Épphogy.

– Akkor tegyen bele még három kanálnyival!

Kivonszoltuk Smithyt, s felültettük. A ponyvaellenző némi védelmet biztosított neki a széltől. Tekintetével követte mozdulatainkat. Úgy látszott, tudatában van annak, ami körülötte történik. A hánytatószert a szájához emeltem, s megdöntöttem a bögrét. A folyadék azonban csak az állán csorgott végig. Erővel hátrafeszítettem a fejét, s egy kis sósvizet öntöttem a szájába. Szemmel láthatóan nem veszítette el teljesen érzékelő képességét, mert az arca utálkozó grimaszba torzult. De ennél is fontosabb, hogy ádámcsutkája fel-alá mozgott, amiből tudtam, hogy a hánytatószer egy részét sikerült lenyelnie. Nem telt el tíz másodperc, s olyan hevesen hányt, ahogy embert még nem láttam. Mary tiltakozása és Allison aggodalmaskodása ellenére még több sós vizet kényszerítettem bele, s csak akkor kezdtem el figyelmemet Oakley-ra fordítani, amikor Smithy már vért köhögött fel.

Tizenöt perc elmúltával két nagyon beteg embernek kellett gondját viselnünk: mindketten szörnyű hasi fájdalmakkal küszködtek és a kimerültségig gyengék voltak, de a lényeg mégiscsak az volt, hogy nem jutottak a szerencsétlen Antonio sorsára. Allison kezelte a kormányt, s a hajó ismét az útiránynak megfelelően haladt. Mary drága, akinek szalmasárga haját hópelyhek pöttyözték, a meglehetősen viharvert Oakley mellett kuporgott. Smithy annyira erőre kapott, hogy már a kormányosfülke mellvédjén ült, bár még át kellett karolnom, hogy egyenesben tartsam– a Harmatos Rózsa himbálózása közepette. Megpróbálkozott a beszéddel is, noha a hangját alig lehetett hallani.

– Konyakot – jött ki belőle recsegve.

Megráztam a fejem, – Nem ajánlott. Ezt mondja a kézikönyv.

– Konyakot. Otard-Dupuy-t – makacskodott. Legalább az agya tiszta maradt. Felálltam, és hoztam neki egy üveggel– Imrie kapitány külön készletéből. Azok után, amin a gyomra az imént keresztülment, semmi sem árthatott neki, ami enyhébb volt a karbolsavnál. Szájához emelte az üveget, meghúzta, s azonnal ki is hányta.

– Talán legelőször is konyakot kellett volna magába öntenem – mondtam. – Bár a sós víz olcsóbb.

Megpróbált mosolyogni – rövid és szánalmas próbálkozás volt -, majd ismét megdöntötte az üveget. Most már azonban a konyak benne is maradt, ennek az embernek bizonyára acéllal és azbeszttel bélelték ki a gyomrát. Kivettem az üveget a kezéből, s odanyújtottam Oakley-nak, akinek az arca megvonaglott a kíntól, s nemet intett a fejével.

– Ki van a kormánykeréknél? – Smithy érdes hangja erőltetett suttogásként hatott, mintha a beszéd fájdalmat okozna neki. Szinte biztos, hogy okozott is.

– Allison.

Elégedetten bólintott. – Átkozott hajó – mondta. – Átkozott tenger. Tengeribeteg lettem. Én, én vagyok tengeribeteg!

– Beteg, az igaz. De ehhez semmi köze a tengernek, Ez az átkozott hajó, amely ebben az átkozott tengerben úszkál, ez mentette meg az életét, ha tökéletes nyugalomban feküdt volna, már régen a halhatatlanokat boldogítaná. – Igyekeztem rájönni, ugyan miért akarhatta bárki is, aki nem teljesen hibbant agyú, hogy Smithy és Oakley a halhatatlanokat boldogítsa, de a feltevés olyan nevetséges volt, hogy szinte abban a pillanatban el is felejtettem, amint eszembe ötlött. – Ételmérgezés történt, én meg szerencsés voltam. Időben ideértem.

Nem szólt semmit, csak a fejével intett. Valószínűleg fájdalmat okozott neki a beszéd. Mary drága viszont megszólalt: – Mr. Oakley keze és arca jéghideg, reszket a hidegtől. Az enyém is, ami azt illeti.

Meg az enyém is, jöttem rá. Segítettem Smithynek felülni egy állítható székre a kormány mögé, aztán Mary drágához siettem, aki a rogyadozó térdű Oakley-t próbálta talpra állítani. Már majdnem sikerült is függőeges helyzetbe hoznunk – ami nem volt könnyű feladat, hiszen magatehetetlenül nehezedett ránk, s csak az egyik kezünket használhattuk, mert a másikkal kapaszkodnunk kellett – amikor Goin és a Gróf bukkant fel a létra tetején.

– Hál istennek, végre. – Goin levegő után kapkodott, de természetesen egyetlen haja szála sem állt keresztbe. – Mindenütt kerestük már magát. Mi a fene történik itt? Részeg ez az ember?

– Beteg. Ugyanaz van vele, mint Antonióval volt, csak ő megmenekült. Miért ez a pánik?

– Ugyanaz a probléma, Marlowe, azonnal velünk kell jönnie. Édes istenem, ez már kezd járvánnyá válni.

– Egy pillanat! – Betámogattam Oakley-t, s odalent olyan kényelmes pozitúrába helyeztem, amilyenbe csak egy halom mentőmellény tetején. – Újabb áldozat, ugyebár?

– Igen, Otto Gerran. – Lehet, hogy felhúztam a szemöldököm. Nem emlékszem. Viszont azt tudom, hegy különösebben nem lepett meg, a dolog, mert akkorra már úgy tűnt nekem, hogy bárki, aki szaglóközelségbe kerül ahhoz az átkozott akonitinhez, valószínűleg fejre is áll tőle. – Tíz perccel ezelőtt kopogtam a kabinja ajtaján, de mert nem kaptam választ, bementem, s ott találtam a szőnyegen fetrengve.

Az a tiszteletlen gondolat jutott az eszembe, hogy majdnem tökéletes gömb alakjával Otto mindenkinél alkalmasabb arra, hogy ide-oda guruljon a szőnyegen. Bár nem valószínű, hogy Otto is a humoros oldalát látta… Odaszóltam Allisonnak – Tud magának segítőtársat szerezni?

– Nem probléma. – A kormányos a sarokban lévő kis telefonközpontra bökött a fejével.– Csak le kell szólnom az altiszti szállásra.

– Nem szükséges. – Ezt a Gróf mondta. – Majd én maradok.

– Rendes magától. – Smithy és Oakley felé ín-totem. – Ők még nincsenek olyan állapotban, hogy lemenjenek. Ha mégis megpróbálnák, minden valószínűség szerint a hullámokban végeznék. Tudna nekik takarókat szerezni?

– Persze. – Habozott. – A kabinom…

– Kulcsra van zárva. Az enyém viszont nem. Talál takarókat az ágyon, még néhány tartalékot is a ruhásláda aljában. – A Gróf elment a takarókért, én meg Allisonhoz fordultam: – Ha csaknem robbanton fel a kabinja ajtaját, hogyan tudnám még magamra vonni a kapitány figyelmét? Jó alvónak látszik.

Allison elmosolyodott, s megint a telefon felé biccentett. – A parancsnoki híd telefonja pontosan a feje fölött lóg. Ha akarja, az ébresztő csengetés úgy fog szólni, mint a Queen Elisabeth ködkürtje.

– Mondja meg neki, hogy sürgősen jöjjön Mr.Gerran kabinjába.

– Hááát… – Allison bizonytalannak látszott.

– Imrie kapitány nem nagyon szereti, ha az éjszaka kellős közepén felébresztik. Na persze, úgy értem, ha csak nincs valami borzasztóan fontos ok rá. De most, hogy a másodkapitány és a fedélzetmester ismét jobban van, lehet, hogy…

– Mondja meg neki, hogy Antonio meghalt.

NEGYEDIK FEJEZETOtto legalább életben volt. Hiába süvített a szél és háborgott a tenger, hiába nyikorgott és

nyögött a vén halászhajó, ahogy keresztül küzdötte magát a sarkvidéki viharon, Otto hangját már a kabinjától három méterre is tisztán hallottam. De hogy mit mondott, azt már nem értettem. A gyötrődő zihálás és az agonizáló jajveszékelés nem sok jóval kecsegtetett.

Otto állapota olyan volt, minta hangja: Még nem az utolsókat rúgta, de már nem sok hiányzott hozzá. Ahogy Goin mondta, tényleg ott fetrengett a szőnyegen, mindkét kezével a torkát markolászva, mintha meg akarná fojtani magát. Normális körülmények közt vörösesbarna arcszíne most vészjósló sötétbíborban játszott, szeme vérben forgott,a szája sarkában bíborvörös hab, ami az ajkát szinte az arcával azonos színűre festette. Amennyire meg tudtam állapítani, egyetlen olyan szimptómát sem mutatott, amelyet Smithy és Oakley esetében tapasztaltam, Hát ennyit a méregtani szakértőkről, meg a tudományos kézikönyvekről. Odaszóltam Goinnak: – Próbáljuk lábra állítani és kivinni a fürdőszobába. – Szándéknyilatkozatként elég egyértelműen és egyszerűen hangzott, végrehajtása azonban messze esett az egyszerűtől, sőt lehetetlen volt. A feladat, hogy, egy százhúsz kilós, magatehetetlen medúzát függőeges helyzetbe hozzunk, minden kétséget kizáróan meghaladta képességeinket. Már épp ott tartottam, hogy ott helyben elkezdem az elsősegélynyújtást, járjon bármennyi piszokkal is, amikor Imrie kapitány és Mr.Stokes lépett a kabinba. Meglepett, hogy milyen figyelemre méltó gyorsasággal termettek ott. Ráadásul mindketten teljesen fel voltak öltözve. Csak amikor észrevettem a nadrágjukon vízszintesen keresztbe futó ráncokat, jöttem rá, hogy ruhástul feküdtek le. Elrebegtem egy rövid imát magamban, esdekelve, hogy Smithy minél gyorsabban és teljesen álljon talpra.

– Mi folyik itt, az isten szerelmére? – Lett légyen is bármilyen állapotban egy órával ezelőtt, Imrie kapitány most már józan volt. – Allison azt mondta, hogy az az olasz fickó halott, és… – hirtelen elakadt, amint Goin és köztem megpillantotta az ernyedten elterülő, nyöszörgő Gerrant. – Jézus Mária! – Előbbre lépett, s csak bámult befelé. – Mi az ördög van vele, epilepsziás roham?

– Méreg. Ugyanaz a méreg, amely megölte Antoniót, s majdnem végzett a másodkapitánnyal és Oakley-val is. Na, jöjjön, segítsen őt bevinni a fürdőszobába.

– Méreg? – Mr. Stokesra nézett, mintha tőle várná a megerősítést, hogy bizonyosan nem lehet méreg, Mr. Stokes azonban nem volt olyan állapotban, hogy bármit is megerősítsen. Bénultan meredt a vonagló férfira. – Méreg! Az én hajómon? Milyen méreg? Hogy került a hajóra? Ki adta be nekik? S miért?…

– Orvos vagyok, nem detektív. Fogalmam sincs, kicsoda, hol, mikor, mit és miért. Azt viszont tudom, hogy egy ember haldoklik, miközben mi diskurálunk.

Négyünknek fél percbe tellett, hogy, Otto Gerrant becipeljük a fürdőszobába. Egyáltalán nem bántunk vele kesztyűs kézzel, de az sem volt légből kapott feltételezés, hogy szívesebben marad élő Otto Gerran némi horzsolásokkal, mint Otto Gerran karcolás nélkül, de holtan, A hánytatószer ugyanolyan gyorsan és hatékonyan dolgozott, mint Smithy és Oakley esetében. Három perc múlva Gerran már az ágyában feküdt egy rakás takaró alatt. Még mindig összefüggéstelenül nyöszörgött, s annyira didergett, hogy a foga

megállíthatatlanul vacogott. Ama mélybíbor szín már kezdett fakulni az arcán, s a hab is eltűnt az ajkáról.

– Azt hiszem, most már rendben lesz, de kérem, tartsa rajta a szemét – mondtam Goinnak. – öt perc múlva ismét itt leszek.

Imrie kapitány megállított az ajtóban. – Ha nem haragszik, dr. Marlowe, csak egy szóra!– Később.

– Most. Mint ennek a hajónak a parancsnoka…,

– A vállára tettem a kezem, s nyomban elhallgatott. Már a nyelvemen volt, mint ennek a hajónak a parancsnoka, vedelte a whiskyt, s az ágyában horkolt, miközben az emberek hullottak körülötte, mint a legyek, de megjegyzésem nem lett volna méltányos. Ingerült voltam, mert kellemetlen események történtek, amelyeknek nem lett volna szabad megtörténniük, s nem tudtam, miért történtek meg, s hogy ki a felelős értük.

– Otto Gerran túléli – mondtam, – Életét annak a szerencsés véletlennek köszönheti, hogy Mr. Goin beszélni akart vele. De vajon hányan hevernek még a kabinjukban, a padlón, akik nem olyan szerencsések, hogy valaki beszélni akarna velük, vagy akik már arra sem képesek, hogy elérjék a kabinajtót? Négy áldozat eddig. S ki a megmondhatója, hogy nem tizenketten vannak?

– Egy tucatnyian? Igen. Persze, értem én.

– Ha magamnak sikerült is kievickélnem a mély vízből, Imrie kapitány teljesen elvesztette a lába a talajt. – Magával megyünk.

– Egyedül is meg tudom oldani.

– Ahogy Gerran esetében is megoldotta?

Egyenesen a klubhelyiségbe mentünk, Tízen tartózkodtak ott, valamennyien férfiak. Legtöbbjük hallgatagon ült, s boldogtalannak látszott, tényleg nem könnyű dolog vidáman cseverészni, ha egyik kézzel a székbe kell kapaszkodni, a másikkal meg az italos pohárba. A Három Apostol vagy a fáradtság okán, vagy közkívánatra, félretette a szerszámait, s a főnökükkel, Josh Hendriksszel poharazgattak éppen, ezzel a középkorú, alacsony, sovány és rideg angol-hollanddal, aki állandóan aggódó képet vágott. Még szolgálaton kívül is virágfüzérként lógtak rajta a legkülönbözőbb elektronikai kellékek. Az a szóbeszéd járta róla, hogy így kicicomázva fekszik le aludni is. Stryker, akin nem igen látszott, hogy aggódna beteg felesége állapota miatt, egy sarokasztalnál ült Conrad és két másik színész, Gunther Jungbeck és Jon Heyter társaságában. Egy harmadik asztalnál John Halliday, az állóképek felelőse és Sandy, a kellékes alkotta a társaságot. Úgy tűnt, egyikük sem szenved olyasmitől, amit ne lehetett volna betudni a Harmatos Rózsa hányattatásának. Egy-két irányból némileg töprengő és kíváncsi pillantásokat vetettek felénk, de nem adtam magyarázatot váratlan megjelenésünkre. A magyarázkodás időbe telik, viszont az akonitin nem vár, ahogy már kérlelhetetlenül tudtomra is hozta.

Allenre és Mary Darlingra az amúgy kihalt társalgóban bukkantunk rá. Ha lehet, arcuk még a korábbinál is zöldebb árnyalatot öltött, de kezüket összefonva olyan elragadtatássál meresztették egymásra a szemüket, mint akik tudják, hogy már nem lesz holnap. Orruk

szinte összeért, s egész biztosan bandzsítaniuk kellett, hogy olyan közelről is lássák egymást. Maryt most először láttam úgy, hogy nem viselte az óriási méretű – s Allen izgatott leheletétől nyilván bepárásodott – szemüvegét. Tagadhatatlanul nagyon csinos, fiatal hölgy volt így, s nem keltett olyan benyomást, mint általában a szemüvegesek, ha leveszik a szemüvegüket, s egyszeriben leplezetlenné és védtelenné válnak. Egy dolog biztos volt: Allen szemével nem volt semmi baj.

A sarokban álló bárszekrény felé pillantottam. Üvegajtaja ép volt, amiből arra következtettem,hogy Lonnie Gilbert a kulcscsomójával szinte mindent képes kinyitni. Ha nem így lett volna, akkor nyilván észre kellett volna vennem valamilyen szerszámnak a nyomát – ha nem is egy súlyos favágófejszéét, de mondjuk egy diszkrét kis vésőét -, ám semmi ilyen nyomot nem fedeztem fel. Heissman a kabinjában aludt, nyugtalanul és álomtalanul, de láthatóan nem volt beteg. A következő kabinban alig lehetett észrevenni Neal Divine-t, olyan magasra tette oldalsó ágy deszkáját. Ha lehet, most még jobban hasonlított egy boldogöntudatlanságban leledző középkori püspökhöz: Lonnie egyenes derékkal ült az ágyában, karjait keresztbe fonta terebélyesedő hasán. Abból a tényből következtetve, hogy a takaró alatt eltűnt jobb keze szinte biztosan egy elcsent whiskysüveg nyakát szorongatta gyengéden, és tekintetbe véve az arcán elömlő üdvözült mosolyt, nyilvánvalónak tűnt, hogy kulcsainak seregét a szabadelvűség alapján a legkülönbözőbb célok szolgálatába lehet állítani.

Elhaladtam Judith Haynes kabinja mellett – ő nem vacsorázott -, s beléptem az utolsó kabinba. A forgatócsoport fővillanyszerelője Frederick Crispin Harbottle névre hallgatott. Nagydarab, kövér ember volt, pufók arcú és vörös ábrázatú. A könyökére támaszkodva egy almát rágcsált kedvetlenül, külső jegyei ellenére javíthatatlanul mogorva volt, s a végtelenségig borúlátó. Előttem rejtélyes okból mindenki Eddie-nek szólította. Talán azért, mert a pletyka szerint egy kalap alatt emlegette magát azzal a másikkal, aki ugyan kicsit ismertebb volt nála, de mégiscsak villanyszerelő: Thomas Edisonnal.

– Elnézést – mondtam. – Tudja, néhányan ételmérgezést szenvedtek. Maga szemmel láthatóan nem tartozik közéjük. – A másik ágyban fekvő alak felé biccentettem, aki nekünk háttal, összegörnyedve feküdt. – S hogy van a Herceg?

– Életben van. – Eddigi hangjából egyféle filozofikus lemondás csendült ki. – Nyögött és óbégatott, hogy fáj a gyomra, mielőtt elaludt. No de csaknem minden este nyög és óbégat. Ismeri a Herceget, ő már csak ilyen.

Mindannyian ismertük a Herceget, s tudtuk, hogy milyen. Ha egyáltalán lehetséges, hogy valaki négy nap leforgása alatt élő legendává váljon, akkor Cecil Golightlynak sikerült. Fékezhetetlen torkossága épphogy innen maradt a hihetőség határán, s amikor alig egy órával ezelőtt Otto azt mondta rá, hogy egy kis disznó, aki fel sem néz az asztalról, akkor nagyon is igazat mondott. A Herceg telhetetlen étvágya ugyanolyan abnormális volt, mint amilyen abnormálisan működött az anyagcsererendszere, mivel külsőre leginkább olyasvalakire emlékeztetett, akinek hosszú raboskodás után csak tegnap sikerült megszöknie a koncentrációs táborból. Pusztán megszokásból föléje hajoltam, hogy vessek rá egy pillantást. Áldom az istent, hogy megtettem. Tágra nyílt, fájdalomtól elhomályosult tekintete vadul és céltalanul cikázott ide-oda, hamuszürke ajka hangtalanul

mozgott hamuszürke arcában, s begörbített ujjai mélyen belevájtak a gyomrába, mintha csak fel akarnák tépni.

Azt ígértem Goinnak, hogy öt perc múlva ismét Otto kabinjában leszek. Negyvenöt perc lett belőle. Mivel a Herceg Smithynél, Oakley-nál és Ottónál sokkal tovább maradt segítség nélkül, nagyon közel került a sír széléhez. Olyannyira, hogy már majdnem fel is adtam, mint teljesen reménytelen esetet. A Herceg mégis szívósnak bizonyult. A csontvázszerű külső acélszerkezetet rejtett. Mégis biztosan meghalt volna, ha nem alkalmazok szinte folyamatosan mesterséges lélegeztetést, szíverősítő injekciót és kiadós oxigénadagot. Így már biztosan életben marad.

– Akkor nincs tovább? Túl vagyunk rajta? – Otto Gerran gyenge, nyafogó hangon beszélt, de be kellett látnom, hogy minden oka megvolt rá. – Még nem nyerte vissza normális arcszínét, s nyúzottnak tűnt, már amennyire persze egy többszörös tokájú férfi annak tűnhet. Az átéltek vitathatatlanul megviselték. Most ez a mérgezés, tetejébe a szűnni nem akaró barátságtalan időjárás, ami megakadályozta, hogy egyetlen kockányi háttérfelvételt készítsen – volt hát oka, hogy azt gondolja, a jószerencse elpártolt tőle.

– Azt hiszem, igen, túl vagyunk rajta. – Figyelembe véve, hogy a hajón valaki meglehetősen ott-honosan érezte magát a csak a beavatottak számára ismert mérgek körében, ez volt a legderűlátóbb kijelentésem, amit emlékezetem szerint valaha is indokolatlanul tettem. De valamit csak mondanom kellett. – Ha még volnának áldozatok már jelentkeztek volna rajtuk a tünetek. Mindenkit ellenőriztem.

– Valóban? – kérdezte Imrie kapitány. – És a legénység? Ők ugyanazt eszik, mint maguk.

– Rájuk nem gondoltam. – Tényleg nem jutottak az eszembe. Vagy azért, mert az agyam leblokkolt, vagy egyszerűen csak az motoszkált a fejemben, hogy a méreg csak a forgatócsoport tagjait vette célba. Imrie kapitány feltehetően azt hitte, hogy embereit másodrangú állampolgároknak tekintem, akik Otto értékes és drága stábjához és színészgárdájához képest nemigen érdemelnek gondos törődést. – Úgy értem, nem tudtam, hogy ugyanazt eszik. Pedig logikus. Ha mutatná az utat… – mondtam neki.

A siralmas állapotban lévő Mr. Stokesszal a sarkunkban, Imrie kapitány körbevezetett a legénységi szálláson. Összesen öt kabin volt. Kettő a fedélzeti személyzet számára, egy a gépház legénységének, egy-egy pedig a két szakács és a két hajósinas számára. Az utóbbiak kabinjába mentünk először.

Kinyitottuk az ajtót és kővé dermedtünk az öntudatlan, akaraterejüket vesztett, beszéd– és mozgásképtelen emberek látványától. Úgy tűnt, hogy esztelenül hosszú ideig állunk ott, pedig bizonyára csak néhány másodperc volt az egész. Elsőként tértem magamhoz, s beljebb léptem.

A bűz olyan émelyítő volt, hogy azt hittem, most először, az éjszaka folyamán rosszul leszek. A kabinban leírhatatlan rendetlenség volt. A székek feldöntve, a ruhák szanaszét dobálva, a két ágyról lerángatott lepedők és takarók széttépve, összegyűrve. Első pillantásra úgy látszott, mintha élethalálharcfolyt volna. De mind Moxen, mind Scott – utóbbi alig látszott ki egy lepedő foszlányai alól – egészen békésnek tűnt, ahogy ott

feküdt, s egyikkőjükön sem volt nyoma verekedésben szerzett sérülésnek.

– Azt mondom, menjünk vissza. Igen, forduljunk vissza. – Imrie kapitány még jobban megvetette magát a székében, olyasformán, mint aki nem csak fizikai értelemben, de a vitát tekintve is parancsnokló pozícióra tör. – Önöknek, uraim, nem szabad megfeledkezniük arról, hogy én vagyok ennek a hajónak a kapitánya, s egyaránt felelősséggel tartozom az utasoknak és a legénységnek. – A kovácsoltvas tartóban lévő whiskyért nyúlt, s töltött magának egy bőséges adagot. Észrevettem, hogy a keze kissé remeg. Enyhén meglepett a dolog. – Ha tífusz vagy kolera ütött volna ki a fedélzeten, azonnal vesztegzár alá helyeztetném a hajót a legközelebbi kikötőben, ahol biztosított az orvosi ellátás. Három halottunk és négy súlyos betegünk van. Azt hiszem, a tífusz vagy a kolera sem lehetne rosszabb ennél. Ki lesz a követmező halottunk? – Szinte vádlóan rám nézett. A jelek szerint az az – egyébként érthető – álláspont kezdett megfogalmazódni benne, hogy noha orvos létemre az a kötelességem, hogy emberéleteket mentsek meg, munkámat távolról sem végeztem a legjobban. Következésképpen leginkább engem lehet okolni a történtekért. – Dr. Marlowe beismeri, hogy nem képes magyarázattal szolgálni az eseményekre, erre a halálos kórra. Az isten szerelmére, ez már önmagában is elég ok arra, hogy lefújjuk az utat, nem?

– Hosszú ám, nagyon hosszú a visszaút Wickbe – szólalt meg Smithy. Akárcsak Goin, aki mellette ült, Smithy is be volt bugyolálva egy takaróba. S Ottóhoz hasonlóan, ő is javában betegnek látszott.

– Sok minden történhet annyi idő alatt.

– Wicket mondott, Mr. Smith? Csakhogy én korántsem Skóciára gondoltam. Huszonnégy-óra alatt érhetjük Hammerfestet.

– Még annyi sem kell hozzá – mondta Mr. Stokes: Ivott egy korty rumot, elgondolkodott, majd kinyilatkoztatta: – A szél balról fúj, a hullámok is abból az irányból jönnek, én majd besegítek a gépházban – húsz órán belül megtesszük az utat. – Újra végiggondolta a feladványt, s a megoldást hibátlannak találta. – Igen, elég húsz óra. -

– Látják? – Imrie szúrós kék szemét elfordította rólam, s Ottóra szögezte. – Húsz óra elég.

Miután megállapítottuk, hogy nincsenek további áldozatok a legénység soraiban, Imrie kapitány tőle szokatlan határozott modorban – az ebédlőbe, kérette Ottót, aki viszont a három társigazgatóért: Goinért, Heissmanért és Strykerért menesztett. A negyedik társigazgató, Miss Haynes, Stryker közlése szerint mélyen aludt, ami az általam adott nyugtatókat figyelembe véve a legkevésbé sem volt meglepő. A Gróf meghívás nélkül vett részt a tanácskozáson, de jelenlétét senki sem kifogásolta.

Talán túlzás lett volna azt állítani – jóllehet megbocsátható túlzás -, hogy az ebédlőben pánik-hangulat uralkodott. A dolgok szépítése lett volna viszont csak azt mondani, hogy aggodalom, nyugtalanság és bizonytalanság légköre érződött. Otto Gerran volt a legfeldúltabb, teljesen érthetően, hiszen neki mindenkinél több vesztenivalója volt.

– Megértem az okát, hogy nyugtalankodik – mondta Otto -, az meg igazán becsületére

válik, hogy valamennyiünkért aggódik: De azt hiszem, az aggodalma túlságosan is óvatossá teszi. Doktor Marlowe azt mondja, hogy ezen az izén, szóval ezen a járványon már túl vagyunk. Bolondnak néznének bennünket, ha most visszafordulnánk, s aztán nem történne semmi.

Azt válaszolta erre Imrie kapitány: – Túl öreg vagyok már ahhoz, Mr. Gerran, hogy érdekeljen, mit gondolnak rólam. Ha választanom kell aközött, hogy bolondnak néznek, vagy, hogy még valaki meg-hal a hajómon, akkor inkább nézzenek bolondnak

– Én Mr. Gerrannal értek egyet – szólalt meg Heissman. Látszott rajta, hogy beteg, a hangja betegen kongott. – Hogy most adjuk fel, amikor már olyan közel vagyunk a célhoz, alig több mint egy napra a Medve-szigettől? Tegyen ott ki bennünket, aztán menjen Hammerfestbe – így írja elő az eredeti terv is. Vagyis nem huszonnégy, hanem hatvan óra múlva lesz Hammerfestben. S ugyan mi történhetne abban a plusz harminchat órában, ha a következő huszonnégy órában nem történik semmi? Hogy elveszítsünk mindent azért a harminchat óráért, pusztán mert begyulladtunk?

– Nem vagyok begyulladva, ahogy maga gondolja, – Volt valami lenyűgöző Imrie visszafogott méltóságában. – Elsősorban…

– Nem személy szerint magára vonatkozott. a megjegyzésem – mondta Heissman.

– Elsősorban a parancsnokságom alatt álló emberek miatt nyugtalankodom. Márpedig értük egyedül én vagyok felelős. Nekem kell a döntéseket meghoznom.

– Elismerjük, kapitány, elismerjük. – Goin ismét önmaga volt: hidegvérű, nyugodt és józan. – De nem gondolja, hogy az ilyen dolgokban valahol meg kell húznia határvonalat? Dr. Marlowe szerint igen valószínűtlen, hogy újabb ételmérgezési hullám tör ki a fedélzeten. Ha most egyenesen Hammerfestbe hajóznánk, akkor elkerülhetetlenül vesztegzár alá helyeznének bennünket, csak isten tudja, mennyi időre. Egy hétre, de lehet, hogy kettőre. De akkor már túl késő lenne, dobhatnánk a szemétkosárba az egész filmforgatási tervet, s mehetnénk dolgunk végezetlenül haza.

Eszembe jutott, hogy néhány órával ezelőtt Heissman hogyan ócsárolta Otto szellemi képességeit, bezzeg most Otto oldalára állt Imrie kapitány ellenében. És ugyanígy viselkedett Goin is. Hiába, mindketten tudták, merre hány lépés.

– Az Olympus Productions Vállalatot tetemes veszteség fogja érni – tette hozzá Goin.

– Ne próbálja nekem bemesélni, Mr. Goin – mondta Imrie. – Maga is jól tudja, hogy a biztosító céget vagy cégeket fogja tetemes veszteség érni, nem önöket.

– Téved – szólalt meg most Stryker. Hanghordozásából és magatartásából kitűnt, hogy az Olympus Productions igazgatótanácsában teljessé vált az összetartás. – A forgatócsoport valamennyi tagja és a színészek egyenként, külön-külön biztosítva vannak ugyan, de magára a filmforgatásra, pontosabban annak sikeres befejezésére nem lehetett biztosítást kötni. Mi, s csakis egyedül mi fogjuk a veszteséget viselni. S Mr. Gerran nevében, aki a legtöbb részvénnyel rendelkezik, hozzátehetem, hogy a veszteség katasztrofális következményekkel járna.

– Szomorúan hallom. – Imrie kapitányon látszott, hogy őszintén gondolja az

együttérzést. Ami persze egy pillanatig sem jelentette azt, hogy kész volna feladni álláspontját. – De bármennyire sajnálom is, ez a maguk gondja. És szeretném emlékeztetni arra, amit maga mondott az este, Mr. Gerran. Az egészség sokkal fontosabb annál a profitnál, amit ez a film hozhat a konyhára. Nem gondolja, hogy ez most pont ide illik?

– Ne beszéljen butaságokat – mondta Goin kimérten. Meg volt áldva azzal a ritka képességgel, hogy potenciális sértéseket olyan halk, megfontolt hangon ejtett ki a száján, hogy egyszersmind el is vette a megjegyzések élét. – Azt mondta, hogy Mr. Gerran profitról beszélt. Természetesen Mr. Gerran készségesen lemond a profitiról, ha a szükség úgy kívánja. Volt már erre példa. – Ez nem nagyon vágott egybe azzal a képpel, ami bennem kialakult Ottóról. De hát Goin sokkal régebben ismerte Ottót mint én. – Ha profitra nem is teszünk szert, azt azonban igenis elérhetjük, hogy veszteségünk se legyen. Azt hiszem, egyébként is ez minden, amit a legtöbb filmvállalat remélhet ezekben az időkben. De maga nem arról beszél, s valójában mi sem, hogy elmarad a profit, hanem arról, hogy totális és jóvátehetetlen veszteség ér bennünket, hat számjegyű veszteség , amely teljes egészében tönkretenné a vállalatot. Mi erre tettük fel ingünket-gatyánkat, Imrie kapitány. Maga meg játszi könnyedséggel bánik azzal a lehetőséggel, hogy csődbe jut a vállalat, s ezzel technikusok tucatjai kerülnek az utcára, családjukkal együtt, hogy kettétörik, esetleg örökre, néhány igen ígéretes színész és színésznő karrierje. S mindezt miért? Azért, mert fennáll az a valószínűtlen lehetőség – dr. Marlowe szerint nagyon valószínűden lehetőség -, hogy még valaki megbetegszik. Nem gondolja, hogy egy kissé eltúlozza a veszélyeket, Imrie kapitány?

Még ha így volt is, Imrie válasz nélkül hagyta. S még csak nem is úgy nézett ki, mint aki elgondolkodott a dolgon.

– Mr. Goin nagyon velősen fogalmazott – mondta Otto. – Tényleg nagyon lényegre törően. S van még egy lényeges szempont, amely a jelek szerint elkerülte a figyelmét, Imrie kapitány. Maga az előbb idézett engem. Most én szeretném emlékeztetni arra, amit maga mondott az este folyamán. Szabadna felidéznem…

– Szabadna félbeszakítanom, Mr. Gerran? – vágtam közbe. Nagyon is jól tudtam, mit akar mondani, s azt is, hogy ezt csak végső esetben szeretném tőle hallani. – Kérem! Egy békeformulát szeretnék ajánlani, ha úgy tetszik. Maga, Mr. Gerran, tovább akar menni. Mr. Goin és Mr.Heissman úgyszintén. Én is. Ha másért nem, hát azért, mert ettől függ a szakmai jó hírem. Tadeusz?

– Nincs mit latolgatni – mondta a Gróf -, irány a Medve-sziget.

– Természetesen nem volna tisztességes dologMr. Smithy és Mr. Stokes álláspontját is kikérni. Így tehát azt javasolom…

– Nem a parlamentben vagyunk, dr. Marlowe – mondta most Imrie. – Még csak nem is egy városi tanácsülésen. Kint a nyílt vízen, egy hajó fedélzetén nem népszavazás útján születnek a döntések.

– Nem áll szándékomban népszavazást kiírni. Azt javaslom, hogy írjunk egy jegyzőkönyvet. Vegyük bele Imrie kapitány indítványát és a különböző véleményeket. Azt javaslom, hogy ha még valaki megbetegszik, azonnal forduljunk vissza Hammerfestbe,

még ha egy órányira vagyunk is a Medve-szigettől. Rögzítsük, hogy Imrie kapitány védelmet élvez és mentesül bármely olyan vád alól, hogy veszélynek tette volna ki a legénység és az utasok egészségét, mégpedig annak az eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatnak az alapján, amelyet egészségügyi tiszti minőségemben én fogalmazok meg és írok alá arról, hogy a fent említett veszély egyáltalán nem létezett. Az egyetlen, amiért egy kapitánynak minden körülmények között vállalnia kell a felelősséget, az hajója fizikai épségének a veszélyeztetése. De itt ilyesmi nem áll fenn. Aztán kinyilvánítjuk azt is, hogy a kapitány mentesül minden vád és felelősség alól, amely döntésünk következményeként adódhat, A hajó navigálása és irányítása természetesen kizárólagos felelőssége. S mind az öten aláírjuk az okmányt. Imrie kapitány?

– Elfogadom. – Vannak helyzetek, amikor azonnal kell dönteni. Imrie kapitány a mostanit ilyennek tekintette. A javaslat legjobb esetben is csak átlátszó, suta kompromisszum volt, de a kapitány boldogan belement. – És most, uraim, ha megbocsátanak, korán talpon kell lennem. Hajnali négykor,– hogy pontos legyek – mondta. Eltűnődtem, vajon mikor fordult elő utoljára, hogy ilyen természetellenes időpontban kelt fel. Valószínűleg egyszer sem, amióta halászhajó-kapitányként befejezte pályafutását, De a másodkapitány és a fedélzetmester megbetegedése különleges helyzetet teremtett. Rám nézett. -, Készen lesz az okmány reggelre?

– Tálalom a reggelihez. Kapitány, nem tenné meg, hogy ágyba menetele előtt beszól Haggertynek, s megkéri, fáradjon ide? Megtenném magam is, de egy kissé sértődékeny polgári személyekkel szemben:

– Nem lehet egyik napról a másikra elfelejteni, ha valaki egy életet tölt el a Királyi Haditengerészet kötelékében. Most jöjjön ide?

– Mondjuk tíz perc múlva. A konyhába.

– Folytatja a vizsgálatait, erről van szó? Nem a maga hibájából történt, Mr. Marlowe.

Ha valóban nem az én hibámból történt, gondoltam, akkor nagyon hálás volnék, ha végre egyikük sem éreztetné velem, hogy esetleg mégis az én hibámból történt. Ehelyett megköszöntem Imrie-nek a szívességet, jó éjszakát kívántam neki is meg a többieknek is, majd Smithy és Mr. Stokes társaságában távoztam, Ujjait kupolaszerűen összeérintve, Otto a jóságos cégelnök modorával fordult felém:

– Köszönettel tartozunk magának, dr. Marlowe. Nagyon jól csinálta, ügyes javaslata presztízsmentő volt: Nem szoktam szó nélkül hagyni, ha félbeszakítanak, de ezúttal igazoltnak látom.

– Ha akkor nem vágok közbe, most Hammerfest felé hajókáznánk. Tudom, hogy a szerződésnek azt a passzusát akarta a kapitány eszébe juttatni, miszerint köteles teljesíteni a maga összes utasítását, kivéve azt, amely közvetlenül fenyegetné a hajója biztonságát. Azt akarta neki mondani, hogy mivel semmiféle tényleges veszély nem fenyegeti a hajót, voltaképpen megszegi a szerződést, s jogilag ki lesz téve annak, hogy elveszíti a szerződésben kiszabott díj teljes összegét. Ami persze a tönk szélére juttatta volna. De egy olyan ember számára, mint a kapitány, a pénz édes keveset jelent a büszkeséghez képest, márpedig ő nagyon büszke ember. Azt válaszolta volna magának, hogy menjen a pokolba,

s a hajót Hammerfest felé fordította volna.

– Úgy vélem, a mi nagyérdemű orvosunk helyzetértékelése száz százalékig pontos. – A Gróf közben talált egy kis konyakot, s most azt töltögette magának. – Majdnem meg is játszottad ezt, Otto, édes fiam.

Ha a cégelnököt kellemetlenül érintette is, hogy az operatőre ilyen közvetlen modorban szól hozzá, semmi jelét sem mutatta: – Így igaz. Valamennyien adósai vagyunk, dr. Marlowe.

– Elég egy ingyenjegy a premierre – mondtam -, s letudják az adósságukat. – Otthagytam őket, hadd folytassák a kupaktanácsot, s lebotorkáltam az utasok szálláshelyére. Allen és Mary Darling még mindig ugyanott ült a – társalgóban. A csendélet annyiban változott csupán, hogy Mary Allen vállára hajtotta a fejét, s szemmel láthatóan szundított. Bizalmas kézmozdulattal odaintettem Allennek, ő hasonlóképp válaszolt: feltehetőleg már kezdte megszokni, hogy bizonyos időközönként feltünedezem.

Kopogtatás nélkül léptem be a Herceg kabinjába, hátha alszik ott valaki. Aludt, és pedig Eddie, a villanyszerelő, tökéletes nyugalomban, hangosan horkolva. A legkevésbé sem zavarta, hogy kabintársa épp csak elkerülte a találkozást a nagy kaszással. Cecil Goligthly ébren feküdt. Magától értetődően nagyon sápadt és elkínzott volt, de nem mutatta szenvedése jeleit, főképpen és minden bizonnyal azért, mert az ágya szélén, ugyanolyan sápadtan, mint ő, ott ült Mary Stuart és cseppet sem vonakodó kezét fogta. Már kezdtem azt hinni, hogy Mary Stuartnak jóval több barátja van, mint gondolja – vagy gondolom én.

– Te jóságos isten! – kiáltottam fel. – Maga még mindig itt van?

– Nem várta, hogy itt talál? Hiszen maga mondta, hogy maradjak itt, s vigyázzak rá. Vagy elfelejtette volna?

– Dehogy felejtettem – hazudtam. – Csak nem számítottam rá, hogy ilyen sokáig marad. Nagyon rendes magától. – Lenéztem a fekvő Hercegre. Jobban érzi magát?

– Sokkal, doktor, sokkal jobban. – Kényszeredett suttogásából nem ez érződött: A történtek után persze nem is vártam mást.

– Szeretnék egy-két dolgot kérdezni magától. Csak néhány perc. Nem bánná? – kérdeztem.

Intett, hogy nem. – Akkor négyszemközt hagyom magukat – mondta Mary drága, s máris menni készült. Marasztalóan a vállára tettem a kezem.

– Nem kell elmennie. A Hercegnek és nekem nincsenek titkaink. – A Hercegre néztem, olyan tekintettel, amelyet – reméltem – elgondolkoztatónak fog tartani. – Persze, azért megeshet, hogy a Herceg eltitkol előlem valamit.

– Hogy én? Hogy eltitkolok valamit? – A Herceg őszintén zavarban volt.

– Mondja csak, mikor kezdődtek a fájdalmai?

– A fájdalmak? Kilenc harminckor. Talán tízkor. Valamikor ilyentájt, pontosan nem emlékszem.

– Időlegesen megfosztva gyors észjárásától és csipkelődő humorától, a Herceg tényleg egy búbánatos londoni veréb benyomását keltette. – Amikor ez a nyavalya rám tört, igazán nem volt kedvem az órát bámulni.

– Megértem, hogy nem volt – mondtam együttérzően. – S a vacsora után már nem kapott be semmit?

– Nem, nem ettem semmit. – Hangja most magabiztosan csengett.

– Még egy morzsányit sem? Tudja, Cecil, tanácstalan vagyok. Miss Stuart elmondta, hogy mások is megbetegedtek? – Bólintott. – Nos, az a furcsa az egészben, hogy a többiek szinte le sem nyelték a falatot, máris rosszul lettek. De a maga esetében jó egy óra múlva kezdődött a rosszullét. Ezt nagyon furcsának találom. Teljesen biztos benne? Nem kapott be semmit?

– Doktor! – Fújt egyet. – Ismer engem.

– Igen. Éppen ezért kérdem. – Mary drága hűvös és rosszalló pillantásokat lövellt felém. Nem sok tartotta vissza, hogy megkérdezze, talán nem tudom, hogy Cecil beteg. – Figyeljen ide. Tudom, hogy a többiek valamiféle ételmérgezéstől szenvednek, amit a vacsoránál szedtek össze. Tudom azt is, hogyan kezeljem őket. A maga bajának azonban nekem valami más oka kell, legyen, de fogalmam sincs, micsoda és azt sem tudom, hogyan kezeljem. És amíg nem tudok valamilyen hevenyészett diagnózist felállítani, nem kockáztathatok semmit. Holnap reggel iszonyú éhséget fog érezni, s utána is még egy darabig, de kénytelen vagyok, egy kis időt hagyna szervezetének, hogy nyugalmi állapotba jusson. Nagyon kérem, ne egyen semmi olyasmit, ami esetleg megint heves reakciót váltana ki a szervezetéből. Lehet, hogy másodszor már nem tudnék megbirkózni vele, ha türelmes lesz, teljesen rendbe jön.

– Nem értem, doktor.

– Arra kérem, hogy a következő három napban csak teát és pirítóst fogyasszon. A Herceg nem sápadt el, mert sápadtabb már nem lehetett, egyszerűen le volt sújtva.

– Teát és pirítóst? – hangja gyenge huhogásként hatott. – Három napon át!

– A saját érdekében, Cecil. – Együttérzően vállon veregettem, s fölegyenesedtem, hogy induljak. – Azt szeretnénk, hogy újra lábra álljon.

– Tudja, egy kicsit éhesnek éreztem magam – kezdett magyarázkodni, némi szenvedéllyel a hangjában.

– Mikor?

– Valamivel kilenc előtt.

– Valamivel előtte. Vagyis fél órával a vacsora után?

– Jaj, akkor voltam a legéhesebb. Fellopakodtam a konyhába, s megláttam a tűzálló tálban gőzölgő ragut. De csak egy kanálnyit meríthettem belőle, mert hallottam, hogy ketten is jönnek. Gyorsan el kellett rejtőznöm a hűtőkamrában.

– És ott várt?

– Várnom kellett.. – A Herceg szinte már úgy beszélt, mintha valami hőstettet hajtott volna végre: – Ha akár csak résnyire is kinyitom az ajtót, észrevesznek.

– Tehát nem vették észre. Vagyis távoztak. S aztán?

– De előbb befalták az egész nyavalyás tállal! – mondta a Herceg elkeseredetten.

– Ez a maga szerencséje.

– A szerencsém?

– Moxen és Scott volt az, ugye? A hajósinasok?

– De hát hogy… honnan tudja?

– Megmentették az életét, Herceg.

– Mit csináltak?

– Megették maga elől az összes ragut. Maga életben maradt, ők mindketten halottak.

Allen és Maryje nyilván megunta a virrasztást, mert a társalgó üres volt. A Haggertyvel való találkozóig volt még öt percem, hogy rendezzem a gondolataimat. A probléma ott kezdődött, hegy ehhez először meg kellett volna találnom őket. Aztán már tudtam, arra sem marad időm, hogy a gondolat vadászatot befejezzem – az átjáró felől ugyanis léptek zaját hallottam, Csaknem magatehetetlenül kitéve a Harmatos Rózsa vad tántorgásának, Mary Stuart bizonytalan léptekkel vette célba a velem szemben lévő karosszéket. Inkább beleroskadt, mint leült. Ha egy ilyen rendkívül csinos, fiatal nőn egyáltalán észre lehet venni, hogy nyúzott, akkor ő most tényleg annak látszott: az arca egészen szürke volt. Bosszankodnom kellett volna, hogy megzavart a gondolkodásban, de nem éreztem semmi ilyesmit. Lassan kezdett megvilágosodni előttem, hogy egyszerűen képtelen vagyok olyasmit érezni ez iránt a fél-lengyel lány iránt, ami akár csak távolról is súrolhatná a barátságtalanság határát. Másfelől egyértelmű volt: azért jött, hogy beszélgessen velem. Ha pedig tényleg ezért jött, akkor segítségre, biztatásra és megértésre vágyott. S ez bizony igen nehezére eshetett egy olyan büszke, távolságtartó és zárkózott nőnek, mint amilyen ő volt. Szóval, jó szívvel nem nehezíthettem meg a dolgát.

– Rosszul érzi magát? – kérdeztem. Bevezető mondatnak igen gyengécske volt, de végtére is nem várható el az orvostól, hogy tánc– és illemtanórát is vegyenek. Olyan erővel kulcsolta össze a kezét, hogy a bőrén átütött az ujjízületek elefántcsont-színű csillogása. – Azt hittem, maga jó tengerész. – A könnyed hangnemet választottam.

– Nem is a tenger miatt érzem magam rosszul.

Elvetettem a könnyed hangnemet. – Mary drága, miért nem fekszik le és alszik egyet?

– Értem. Maga közli velem, hogy két másik ember is mérgezést szenvedett és meghalt, én meg feküdjek le és álmodjak szépeket. Ezt mondja, nem?

– Nem válaszoltam, ő meg fanyar ábrázattal hozzátette: – Maga nem túl ügyesen adja elő a rossz híreket, ugye?

– Szakmai ártalom. De nem csupán azért jött ide, hogy szememre hányja a

tapintatlanságomat. Mi a gond, Mary drága?

– Miért hív Mary drágának?

– Sérti magát?

– Ó, nem. Nem, ha maga mondja. – Ezeknek a szavaknak bármely más nő szájából kacérkodó felhangjuk lett volna, de nem az ő esetében. Nem volt több tényt rögzítő kijelentésnél.

– Akkor minden rendben van. – Fogalmam sincs, mit akartam ezzel mondani, de valahogy olyan okosnak éreztem magam tőle. – Szóval, mi bántja?

– Félek – csak ennyit mondott.

Tehát félt. Fáradt volt és elcsigázott. Négy nagyon beteg férfit ápolt, s tudta azt is, hogy hárman azok közül, akiket ismert, nem élték túl a mérgezést. Kint őrült módon dühöngött a sarkköri vihar. Ennyi még a legrettenthetetlenebb férfinak is elég lett volna. De erről nem beszéltem neki.

– Olykor valamennyien félünk, Mary.

– Maga is?

– Én is.

– S most fél?

– Nem. Mitől kellene?

– A haláltól. A betegségtől és a haláltól.

– Nekem együtt kell élnem a halállal, Mary. Undorodom tőle, persze hogy undorodom, de félni nem félek tőle. Ha félnék, nem mehettem volna orvosnak. Nincs igazam?

– Rosszul fejeztem ki magam. A halált el tudom fogadni. De nem akkor, amikor láthatólag vakon csap le, de én tudom, hogy mégsem. Mint például most. Könnyelműen és könyörtelenül arat, nem tudni, miért. De azt tudni lehet, hogy van valami magyarázat és van indok. Érti, ugye érti már, hogy mit akarok mondani?

Nagyon is tisztában voltam vele, hogy mit akar mondani. – Még ha a legjobb formámban vagyok is, a metafizika akkor sem erős oldalam. Elképzelhető persze, hogy a kaszás öregember bekötött szemmel is válogatós, de most túl fáradt vagyok ehhez…

– De én nem holmi metafizikáról beszélek. – Úgy tűnt, mintha összekulcsolt kezével kis mozdulatot tett volna. – Valami szörnyűség történik ezen a hajón, dr. Marlowe.

– Valami szörnyűség? – Az ég a tanúm rá, hogy szívemből beszélt, tökéletesen egyetértettem vele. – Ugyan, miféle szörnyűség lehetne itt, Mary drága?

Szigorú hangon azt mondta: – Csak nem akar, lekezelni engem, dr. Marlowe? Csak nem akar úgy bánni velem, mint egy ostoba libával? Nem késlekedhettem a válasszal, ezért homályos célzással ugyan, de szántszándékkal azt mondtam neki: – Semmi esetre sem akartam megbántani Mary drága. Annál sokkal jobban kedvelem.

– Tényleg? – Bágyadtan elmosolyodott. Nem tudtam, azért-e, mert szórakoztatónak találta, amit mondtam, vagy csupán jólesett neki. – A többieket is kedveli, valamennyiüket?

– Hogy kedvelem-e… Bocsásson meg.

– Nem érez valami szokatlant, valami nagyon furcsát a közelükben? Abban a légkörben, amely körülöttük leng?

E tekintetben szilárd talajon álltam. Őszintén kiöntöttem a szívem: – Vaknak és süketnek kellet lennem, ha nem vettem volna észre. Nyílt ellenségeskedések pattantak ki, feszültségek várnak feloldásra. Olyan, mintha egyvégtében rejtett áramlásokon kellene átvergődni. Ha megbocsát a jelképek zavaráért, olyan, mintha szüntelenül védeni kellene a szememet a szikrák zuhatagától, mert mindenki egyszerre szeretne a tűzhöz férkőzni, hogy saját pecsenyéjét megsüsse. Mindenki rémisztően kedves mindenkihez, persze csak addig, amíg nem jön a pillanat, amikor már annyira becsapottnak érzik magukat, hogy hátat fordítanak egymásnak. Nagyra becsült munkaadónk, Otto Gerran képtelen egyetlen jó szót is kiejteni a száján igazgató társairól: Heissmanról, Strykerről, Goinról és a saját édes lányáról. Ijesztő, ahogy pocskondiázza őket, mihelyt hallótávolságón kívül kerülnek: Megbocsáthatatlan volna, amiket mond, ha Heissman, Stryker meg a lánya nem viselkedne ugyanígy, s nem kiabálnának maguk is kígyót-békát Gerranra és a többi igazgatótársra. De megtalálja ugyanezt a kisstílű féltékenységet, átlátszóan hamis őszinteséget, ugyanezt a köpönyeg alatt kést szorongató kedvességet a forgatócsoport alsóbb régióiban is. Nem mintha alsóbbrendűeknek tekintenék magukat Ottónál és a cimboráinál. Valószínűleg igazuk is van. No persze, a cimbora szót nem valódi értelemben értettem. S hogy a dolgokat tovább bonyolítsuk, itt van ez az elbűvölő kölcsönhatás az első– és a másodosztály között. A Herceg, Eddie Harbottle, Halliday, az állóképek felelőse, Hendriks és Sandy teljes szívből megveti a vezetést. Mi sem természetesebb, minthogy ez az érzelem megnyilvánulás heves viszonzásra talál a vezetőség részéről. S úgy tűnik, mint ha szerencsétlen rendezőre, Neal Divine-ra mindenki ki volna rúgva. Naná, hogy mindezt észrevettem, tökfej volnék, ha nem figyeltem volna fel rá. Ám java részüket nem veszem komolyan, hanem annak a kötelező rosszmájúságnak és áskálódásnak a rovására írom, amely elválaszthatatlan a film világától: Mindenütt vannak szélhámosok, csalók, hazugok, sarlatánok, talpnyalók és képmutatók. A filmipar miliője erősen torzító nagyítóüvegként pusztán a hitványat választja és emeli ki, miközben fittyet hány a kívánatosabb elemekre.

– Szóval mi valamennyien rossz emberek vagyunk?

– Nem, nem valamennyien. Maga sem az. És a másik Mary sem, meg a fiatal Allen sem. Lehet, hogy ők még túlságosan zöldfülűek, tejfelesszájúak ebben a szakmában, semhogy rájuk ragadtak volna ezek a viselkedési normák. Abban meg biztos vagyok, hogy Charlie Conrad az angyalok oldalán áll.

Ismét az a bátortalan mosoly. – Úgy érti, hogy hasonlóképpen vélekedik a dolgokról, mint maga?– Igen. Ismeri őt valamennyire?

– Csak köszönő viszonyban vagyunk.

– Meg kellene ismerkednie vele. Ő szeretné közelebbről megismerni magát. Azt, mondta, kedveli magát. Nem, ne értsen félre, nem kifejezetten magáról beszéltünk. A neve egy tucat másikkal együtt merült fel.

– Hízelgő: – A hangja semleges volt, nem tudhattam, hogy ez Conradnak szól, vagy saját maga gúnyolja ki. – Tehát végső soron egyetért velem van valami különös a hajón uralkodó hangulatban ugye?

– Hétköznapi mércével igen, van.

– Bármilyen mércével. -. Furcsa magabiztosságot éreztem a szavaiban. – Bizalmatlanság, gyanúsítgatás, irigykedés, persze mindez előfordul a mi kis világunkban. De nem olyan arányokban, mint itt. Ne feledje, hogy én ismerem ezeket a dolgokat. Egy kommunista országban születtem, ott is nőttem fel. Érti már?

– Igen. Mikor jött el onnan?

– Két évvel ezelőtt. Csak két éve.

– Hogyan?

– Kérem, ne faggasson. Talán mások is szeretnék ezt a módszert alkalmazni:

– Én viszont persze azonnal értesítem róla Kremlt. De ahogy gondolja.

– Megsértődött? – Megráztam a fejem. Bizalmatlanság, gyanúsítgatás, irigykedés, doktor Marlowe. De van itt több is, sokkal több. Gyűlölet és félelemérzet is. Érzem. Maga nem?

– Maga szeretne valami fontosat az értésemre adni, Mary drága, csak éppen nagyon tekervényesen próbál rávezetni. Bárcsak a lényegre térne. Az órámra pillantottam. – Nem szeretnék faragatlan lenni magával, de azzal a személlyel sem, aki vár rám.

– Ha az emberek már gyűlölik egymást, ha már nagyon is félnek egymástól, akkor szörnyű dolgok történhetnek. – Ezt nem kellett megerősítenem, így csendben maradtam. Ő meg folytatta:

– A maga véleménye szerint ezek a megbetegedések, a halálesetek egy véletlen ételmérgezés következménye. Valóban azok, dr. Marlowe? Tényeg azok?

– Ez tartott hát ilyen sokáig, ide akart kilyukadni?.Azt gondolja…, azt hiszi, hogy esetleg valaki szántszándékkal tette. Erre gondol? – Reméltem, elég meggyőzően adom elő, hogy nekem csak most jutott az eszembe először ez a lehetőség.

– Nem tudom, mit higgyek. De talán igen, igen, ezt gondolom.

– Ki tette?

– Hogy kicsoda? – Ahogy rám nézett, láttam rajta az őszinte megdöbbenést. – Honnan tudhatnám, hogy kicsoda? Bárki megtehette.

– Vádemelő ügyészként fergeteges sikert aratna. Akkor nem azt kérdem, hogy ki, hanem hogy miért.

Habozott. Másfelé nézett, aztán ismét rám, majd pillantása a padlón állapodott meg. –

Arra sem tudom a választ.

– Vagyis a kommunista rendszerben edződött ösztönein kívül semmi mással nem tudja alátámasztani elég hihetetlennek hangzó feltételezését?

– Nem vezettem elő elég meggyőzően, ugye?

– Nincs mit elővezetnie, Mary. Csak vizsgálja meg a tényeket, s magától is rájön, hogy a feltételezés mennyire nevetséges. Hét, egymástól teljesen különböző ember van érintve az ügyben. Valamennyiükre vaktában csapott le a sors keze. Vagy tudna magyarázatot találni rá, hogy miért pont egymástól annyira különböző személyek estek áldozatul, mint egy filmproducer, egy fodrász, egy kamerabeállító segéd, egy másodkapitány, egy fedélzetmester és két hajósinas? S meg tudná mondani, hogy közülük miért haltak meg egyesek, s miért maradtak életben mások? S tudja, hogyan eshet meg, hogy ketten az ebédlőben felszolgált ételt kapták a mérgezést, ketten viszont attól, amit, konyhában fogyasztottak el? Egy pedig – a Herceg – akár az ebédlőben, akár a konyhában összeszedhette? Van rá magyarázata, Mary?

Nemet intett a fejével. Szalmasárga haja a szemébe hullott, ott is hagyta. Talán nem akart rám nézni, talán nem akarta, hogy lássam.

– A mai nap után -.– mondtam -, amint azt világosan az értésemre is adták, szakmai jó hírem romokban hever, de fogadni mernék a maradékában vagy akármi másban, amit csak kíván, hogy Harmatos Rózsa fedélzetén senki sem óhajtotta, remélte vagy akarta megmérgezni ezt a hét személyt. Ami persze egészen más dolog, mint azt álltani, hogy senki sincs a Harmatos Rózsa fedélzetén, aki felelős volna a tragédiákért – hacsak nincs egy őrült a hajón. S mondhat nekem bármit is – igaz már meg is tette – felettébb individualista utastársainkról, nem tébolyadott egyikük sem. Legalábbis nem olyan értelemben, hogy esztelen bűncselekményt követne el.

Egyetlenegyszer sem pillantott rám, miközben beszéltem, s most, hogy befejeztem, továbbra is csak hajkoronájának látványát élvezhettem. Felálltam a karosszékéhez dülöngéltem. Az egyik kezemmel megtámaszkodtam a karosszék támlájában, a másikkal az álla alá nyúltam. Kiegyenesedett, hátra lökte szeméből a haját. Félelemmel teli nagy barna szeme mozdulatlan volt. Rámosolyogtam, s ő visszamosolygott. De a szeme komoly maradt. Megfordultam s kimentem a társalgóból.

Tíz percet késtem a konyhában megbeszélt találkozóról, s mivel Haggerty már korábban egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy ragaszkodik az illemszabályok betartásához, azt vártam, hogy valahol az engesztelhetetlen dühkitörés és a rideg helytelenítés közötti hangulatban találom. Haggerty figyelmét azonban halaszthatatlanabb és nyomósabb dolgok kötötték le. A tálalón keresztül a konyhába tartva ugyanis hallottam, hogy Haggerty hangosan haragosan beszél valakihez.

Nem annyira civakodás volt ez, inkább monológ. Haggerty adta elő. Vörös arcát bíborszínűre festette a méreg, zöld szemei kigúvadtak. A meglehetősen egyoldalú vitában kelléktárosunk, Sandy voltszenvedő fél. Nem azért állta némán a ráhulló átokzuhatagot, mert nem volt mit mondania, hanem mert nem jutott levegőhöz. Először azt hittem, hogy hatalmas vörös kezével Haggerty Sandy cingár nyakát szorongatja, de aztán láttam, hogy

Sandy zakójának két hajtókáját ragadta meg az egyik mancsával, amitől persze a hatás nagyjából még ugyanaz maradt: Sandy – lévén feleakkora, mint a szakács – vajmi keveset tehetett saját érdekében. Vállon veregettem Haggertyt.

. – Még megfojtja ezt az embert! – mondtam neki szelíden. Haggerty rám villantotta a szemét, eztán folytatta a fojtogatást. Én is folytattam, továbbra is szelíd hangon:

– A Harmatos Rózsa nem egy hadihajó, én sem vagyok a tengerészetnél szolgáló tábori csendőrtiszt, parancsot tehát nem adhatok magának. De igenis bármely bíróság előtt megjelenhetek szakértő tanúként, s nem hiszem, hogy kétségbe vonnák a tanúvallomásomat, ha majd testi sértésért perbe fogják. Rámehet az összes megtakarított pénze tudja-e?

Haggerty még egyszer felém lövellte tekintetét, de most már nem fordította el rólam. Vonakodva engedte a kis ember zakójának hajtókáját és nehézkesen lihegve állt, némán maga elé meredve, mint aki nem tudja, mit mondjon. Nem úgy Sandy. Miután megmasszírozta a torkát, hogy magához térjen, nyomdafestéket nem tűrő szitkokkal árasztotta el Haggertyt. Majd mindig kiabálva hozzátette:

– Hallotta, ugye? Maga nagy melák pávián! Bíróság elé kerül! Tettlegességért. Annyiba fog ez kerülni magának, hogy…

– Fogja be a száját – vágtam közbe közönyösen. – Nem láttam semmit, ő meg egy ujjal sem nyúlt magához. Örüljön, hogy még egyáltalán kap levegőt. – Vizslató tekintettel végigmértem Sandyt. Nem ismertem őt, semmit sem tudtam róla. Abban sem voltam biztos, hogy rokonszenves-e. Allenhez és a megboldogult Antonióhoz hasonlóan csak egy nevet használt, s igazából senki sem volt kíváncsi, a teljes nevére. Skótnak mondta ugyan magát, erős liverpooli kiejtéssel beszélt. Furcsa, méreten aluli, aszott kis manó volt, ráncos dióbarna arccal és csillogóan kopasz koponyával. Erős szálú fehér haja csak a füle magasságától lefelé nőtt, s fésületlen összevisszaságban, rendezetlenül borult csapott vállaira. Fürge, menyétszerű szeme volt. De lehet, hogy csak a keret nélküli, acélszárú szemüvege miatt látszott ilyennek. Ha már kellő adag gin volt benne – ami legalább ugyanolyan gyakran fordult elő, mint ahányszor józan volt -, állítólag azt hajtogatta, hogy fogalma sincs, milyen napon született, sőt azt sem tudja, hogy melyik évben, de 1919 vagy 1920 körül. A jól értesültek a dátumot: 1900-ra vagy valamivel korábbra tették – s még csak rosszindulatúak sem voltak. Csak most vettem észre, hogy a padlón néhány szardínia– és egy nagyobb marhahúskonzerv hever.

– Ahá! – mondtam. – Az éjszakai lopakodó ismét lecsap!

– Mit mondott? – szólalt meg Haggerty gyanakodva.

– Hát maga itt aztán nem sok segítséget tudott volna nyújtani a barátunknak a vacsorakészítésben – válaszoltam.

Nem nekem lett volna. – Ahogy szorult a hurok a– nyaka körül, Sandy hangja éles nyüszítésbe csapott át. – Esküszöm, hogy nem nekem kellett. Tudják…

– Át kellene hajítanom ezt a csenevész vakarcsot a hajókorláton. Amilyen szemét kis besurranó tolvaj. Ha egy percre is hátat fordítok, azonnal itt terem a mocskos tolvaj

trükkjeivel. S ugyan kit tesznek felelőssé a lopásért, na, ugyan kit, meg tudnák mondani? Ki a fenének kell elszámolnia a kapitánynál a hiányzó élelemmel? Ki a fenének kell megtérítenie a kárt a saját zsebéből? S kinek a fizetéséből fognak levonni, mert nem zárta be a konyhaajtót? – Haggerty vérnyomása az élet igazságtalanságainak felsorolásával összhangban ismét emelkedni kezdett. – Ha belegondolok, hogy mindig bíztam az embertársaimban – mondta keserűen. – Ki kellene tekernem azt az istenverte nyakát.

– Nos, most már erre nemigen van módja – jegyeztem meg józanul. – Nem várhatja el tőlem, hogy szakértői minőségemben hamis tanúvallomást tegyek. Egyébként is, semmilyen kár nem érte, semmije sem tűnt el. Nincs vesztesége, nem kell semmiért fizetnie, hát akkor meg minek akasztaná össze a bajszát Imrie kapitánnyal? – Sandyre pillantottam, aztán a konzervekre. – Ez minden, amit el akart vinni?

– Esküszóm az égre, hogy…

– Ó, nyughasson már! – szóltam rá. Haggertyhez fordultam: – Hol állt és mit csinált Sandy, amikor maga belépett?

– Éppen a hűtőszekrényben szimatolt azzal az átkozott nagy hosszú orrával. Hát ezt csinálta. Rajtakaptam, a mindenségit!

Kinyitottam a hűtő ajtaját, Dugig volt pakolva, de csak néhányfajta termékkel: vajjal, tartós tejjel, szalonnával és konzervhússal. Más nem volt benne. Odaintettem Sandyt: – Jöjjön csak ide. Szeretném átkutatni a zsebeit.

– Maga át akarja kutatni a zsebeimet? – Sandy bátorságot merített abból a tényből, hogy a gondviselés elhárította a feje fölül a fizikai erőszak veszélyét, s hogy tette nem kerül az illetékesek elé. – És mégis, mit képzel, hogy kicsoda maga? Egy nyavalyás zsaru? Talán nyomozó, he?

– Csak orvos, semmi más. Egyszerű orvos, aki szeretne rájönni, hogy miért haltak meg hárman ma este. – Sandy mereven rám bámult, szemei tágra nyíltak a keret nélküli szemüveg mögött, álla leesett. – Nem tudta, hogy Moxen és Scott halott? A két hajósinas?

– De igen, hallottam. – Megnyalta a szája szélét. – De hát mi közöm van nekem hozzájuk?

– Még nem tudom biztosan. Még nem.

– Ezt aztán nem kenheti rám. Miről beszél? – Sandy vad dührohama elpárolgott, mintha nem is lett volna. – Semmi közöm…

– Hárman meghaltak, négyen pedig majdnem. Valamennyien ételmérgezéstől. Az élelem a konyhából származik. Érthetően felkeltik a kíváncsiságomat azok a személyek, akik hívatlan látogatást tesznek a konyhában. – Haggertyhez fordultam:

– Azt hiszem, jobban tesszük, ha idehívjuk a kapitányt.

– Nem, az istenért! Csak azt ne! – Sandy közel állt ahhoz, hogy pánikba essen. – Mr. Gerran megöl, ha…

– Na, jöjjön közelebb! – Odalépett hozzám. Ellenállásnak nyoma sem maradt.

Átkutattam a zsebeit, de nem találtam semmit, amivel megmérgezhette volna a hűtőszekrényben tárolt élelmiszereket, csak egy injekciós fecskendő lett volna alkalmas erre, semmi más. – Mit akart csinálni azokkal a konzervekkel?

– Nem nekem kellettek. Már mondtam. Mi hasznom lett volna belőlük? Egy egérnél is kevesebbet eszem. Kérdezzen meg bárkit. Senkit sem kellett megkérdeznem. Igazat beszélt. Akárcsak Lonnie Gilbert, szervezete fűtőértékének fenntartásához Sandy is szinte kizárólag a Distillers Co. Ltd. szeszipari tröszt szolgáltatására támaszkodott. No persze, a konzerveknek ennek ellenére még mindig tudta volna hasznát venni egyfajta biztosításként, elterelő manőverként, ha esetleg tetten érik, ahogyan most meg is történt.

– Akkor hát kinek akarta vinni a konzerveket?

– A Hercegnek. Cecilnek. Az előbb jártam a kabinjában. Azt mondta, hogy éhes. Nem, nem is ezt mondta. Hanem azt, hogy biztos meg fog éhezni, mert maga három napig teán és pirítóson kívül semmi mást nem enged neki enni.

Felidéztem magamban a Herceggel lefolyt beszélgetést. A tea-pirítós kúrát pusztán fenyegetésnek szántam, hogy információt csikarjak ki belőle, a egészen eddig meg sem fordult a fejemben, hogy bizony elfelejtettem visszavonni a koplalásra vonatkozó fenyegetést, Így tehát igaznak kellett elfogadnom Sandy sztoriját.

– A Herceg megkérte, hogy szerezzen be neki némi ellátmányt?

– Nem.

– Maga ajánlotta fel neki?

– Nem. Szerettem volna meglepni. Szerettem– volna látni a képét, amikor betoppanok ezekkel a konzervekkel.

Holtpont. Igaz is lehetett, amit mesélt. De ugyanazzal az erővel használhatta álcázásként is a történetet valamilyen más – és gonoszabb tevékenység leplezésére: Fogalmam nem volt, mit higgyek, mi az igazság – talán soha nem is fogom megtudni. Odaszóltam Sandynek:

– Most jobban teszi, ha visszamegy a barátjához, s megmondja neki, hogy holnap reggeltől ehet, amit akar.

– Úgy értem, hogy… hogy mehetek?

– Ha Mr. Haggerty nem akar mindenáron vádat emeltetni maga ellen…

– Nem süllyednék olyan mélyre. – Haggerty Sandy nyaka köré fonta hatalmas mancsát. A kis ember felnyüszített a fájdalomtól. – Ha még egyszer elkaplak, hogy a konyhám körül szaglászol, nemcsak megszorongatom, de el is töröm azt az átkozott nyakadat! – Haggerty az ajtóhoz penderítette Sandyt, s a szó szoros értelmében kihajította. Visszafordult. – Nagyon könnyen megúszta uram, ha érdekli a véleményem.

– Nem éri meg, hogy indulatba jöjjön miatta, Mr. Haggerty. Valószínűleg igazat beszél. Amitől persze még ócska kis besurranó tolvaj marad. Moxen és Scott evett itt valamit ma este, miután az utasok befejezték a vacsorát?

– Mint minden este. A felszolgáló személyzet általában a vendégek előtt szokott étkezni. Ők pont fordítva.

Most, hogy Sandy elkotródott, Haggerty vonásaira kiült, hogy mennyire zavart és zaklatott. A két hajósinas elvesztése szemmel láthatóan nagyon megviselte. Bizonyára ez volt a magyarázat arra is, hogy miért alkalmazott fizikai erőszakot Sandyvel szemben.

– Azt hiszem, rábukkantam a méreg forrására. Szerintem a retek fertőzött volt. A fertőzést egy nagyon kellemetlen organizmus, a clostridium botulikum okozta. Ez egy baktériumcsíra, amely a kerti földben tenyészik: – Életemben nem hallottam még ilyen fertőzésről, de ettől persze még megeshetett. – Magát nem érheti szemrehányás. Sem főzés előtt, sem közben vagy utána nem lehet észlelni a fertőzést. Maradt valami a vacsorából ma este?

– Nem sok. Moxen és Scott részére ragut csináltam, a maradékot pedig eltettem.

– Eltette?

– Igen, hogy kidobjam. Azzal már semmit nem lehet kezdeni, olyan kevés.

– Tehát kidobta. – Újabb zsákutca.

– Ilyen időben? Na, nem. Nejlonzacskókba kotortam az egészet, s leszigeteltem. Néhány helyen kilyukasztom az oldalukat, mielőtt holnap reggel bedobom őket a tengerbe.

A zsákutca végében váratlanul kapu nyílt. – Ha jól értem, akkor az ételmaradék még itt van, ugye?

– Persze hogy itt van. – Egy négyszögletes műanyag dobozra bökött a fejével, amely szárnyas csavarokkal a falra volt erősítve. – Abban van.

Odamentem a dobozhoz és leemeltem a tetejét. – Analizálni akarja a tartalmát, ugye? – kérdezte Haggerty.

– Igen, azt szeretném. Vagy még inkább megőrizni a mintát, hogy később elvégeztethessem a vegyelemzést. A doboz teteje kiesett a kezemből. – De hát erre már nem lesz lehetőség, a doboz üres:

– Üres? Valaki kidobta, ebben az időben?

Haggerty mellém lépett és teljesen feleslegesen, maga is megvizsgálta a dobozt. – Fene mulatságos. És szabálytalan.

– Talán a segédje…

– Charlie? Az a lusta álomszuszék! Ő aztán nem. Különben sem volt ma szolgálatban. – Haggerty megvakarta szürke sörtével borított üstökét. – Az ég tudja, hogy miért csinálták, de csak Moxen és Scott dobhatta ki a zacskókat. Igen – válaszoltam. – Csak így történhetett.

Olyan fáradtság vett erőt rajtam, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak a kabinomra és az ágyamra. Annyira fáradt voltam, hogy már csak a kabinban, meglátva a

csupasz ágyat, jutott eszembe, hogy az összes takarómat begyűjtötték Smithy és Oakley számára. A kis asztalkára esett a pillantásom, amelyen a méregtannal foglalkozó könyveket hagytam. A fáradtság menten kiszállt belőlem. Az Orvosi jogtudomány és méregtan című könyv – amiben megtaláltam az akonitinről szóló információkat – az asztalka túlsó támlájához volt beszorulva, nyilván a Harmatos Rózsa erős megdőlései következtében. A könyv gerincéhez rögzítet selyem könyvjelző azonban az asztalon hevert, ami önmagában egészen jelentéktelen lett volna, ha emlékezetembe nem vésődött volna be mélyen és pontosan, hogy a könyvjelzővel az este tudatosan megjelöltem azt a részt, amelyet olvastam.

Kíváncsi lettem, vajon ki tudja rajtam kívül, hogy az akonitinről gyűjtöttem információt.

ÖTÖDIK FEJEZETHirtelen kezdtem kellemetlenül érezni magam a kabinomban. Legalábbis semmi esetre

sem kívántam ott aludni. A hóbortos hajófuvarozási milliomos, aki a Harmatos Rózsát az elejétől a végéig utasszállítóvá alakíttatta át, erős fenntartással viseltethetett a kabinajtókra szerelhető zárakkal szemben. Lehet, hogy ez csak amolyan fóbia volt nála. Ám lehet, hogy abból a meggyőződéséből fakadt, hogy már nagyon is sokan vesztették szükségtelenül az életüket a tengeren pusztán azért, mert a bezárt kabinjukban rekedek, miközben süllyedt a hajó. Legyen akármi is a magyarázat, a Harmatos Rózsa fedélzetén a kabinokat nem lehetett belülről bezárni, még csak egy retesz sem volt az ajtókon.

Úgy döntöttem, hogy az ebédlőszalon a megfelelő hely számomra. Felötlött bennem, hogy van ott egy kényelmes sarokpamlag, ahová nemcsak befészkelhetem magam, de – ami talán még fontosabb a hátam is védve lesz. A pamlag alatti tartóban nagy választékban hevertek a bolyhos gyapjútakarók. De legfőképpen kitűnően megvilágított, nyilvános helyiség volt, ahol az emberek jönnek-mennek még ilyen késői időpontban is, s ahol nemigen lehet senkit sem észrevétlenül meglepni. Nem mintha mindez megakadályozhatna bárkit is abban, hogy mondjuk, rám lőjön az ebédlő valamelyik ablakán keresztül. Talán némi reményre ad okot, gondoltam, hogy a tömeges ember ölésre is eltökélt személy vagy személyek mindeddig nem alkalmaztak nyílt erőszakot. Ami azonban nem volt garancia arra,hogy nem is fognak. Mi a fészkes fenéért nem tudják a kézikönyvek kiadói az igazán tekintélyes Encyclopaedia Britannica példáját utánozni, egyszer s mindenkorra megszüntetve a könyvjelző intézményét?

Akkor jutott az eszembe, hogy még javában tartott az Olympus Productions igazgatói tanácsának plenáris ülése, amikor legutoljára az ebédlőben jártam. Mikor is volt az? Húsz perce talán, nem több. Még húsz perc, s szabad a pálya. Nem arról volt szó, hogy bármelyikükre is gyanakodtam volna. De bizonyára fölöttébb furcsállnák, hogy ott akarom álomra hajtani a fejem, miközben egy minden kényelmet kielégítő kabin áll a rendelkezésemre.

Hirtelen ötlettől vezérelve, meg hogy agyon üssem az időt, elhatároztam, hogy beugrom a Herceghez, s megnyugtatom, hogy gondtalanul alhat, mert reggeltől ismét teljes porciót fog kapni mindenből. Azt is megkérdezhetem tőle, igazat beszélt-e Sandy. A harmadik ajtó tárva-nyitva állt. Mary Stuart kabinja volt ez, ő maga is ott volt, de nem aludt. Az asztal és az ágy közé befeszített széken ült, riadt szemekkel, keze az ölében.

– Mi folyik itt? – kérdeztem. – Úgy néz ki, mintha halottvirrasztáson venne részt. – Nem vagyok álmos.

– És nyitva van az ajtó. Vár valakit?

– Remélem, senkit. Nem tudom bezárni az ajtót.

– De az ajtót kezdettől fogva nem tudja bezárni, mióta csak hajóra szálltunk. Egyszerűen nincs zár rajta.

– Tudom. De ez korábban nem volt érdekes. Ma estétől igen.

– Csak nem attól fél, hogy valaki besettenkedik a kabinjába és álmában elteszi magát

láb alól? – Ezt úgy kérdeztem, mintha soha meg nem fordult volna a fejemben, hogy ilyesmi megeshet, akár velem is.

– Nem tudom, mit higgyek. Nincs semmi bajom. Kérem…

– Fél? Még mindig? – rosszallóan ingattam a fejem. – Szégyellje magát! Jusson eszébe a névrokona, Mary Darling. Ő bezzeg nem fél egymagában aludni.

– Nem alszik egymagában.

– Nem? Ja, hát végül is szabadabb erkölcsű időket élünk.

– Allennel van. A klubhelyiségben.

– Ó! Akkor meg miért nem csatlakozik hozzájuk? Téved persze, de ha mégis úgy érzi, hogy elsősorban biztonságra van szüksége, akkor sokféleképpen kielégítheti ezt a vágyát.

– Nem szeretném eljátszani – hogy úgy mondjam – a gardedám szerepét.

– Még ekkora szamárságot, és indultam a Herceghez.

– A Herceg arcába valamelyest visszatért a szín – nem sok, de elegendő, és láthatóan javulófélben volt. – Hogy van? – kérdeztem.

– Rohadtul – válaszolta a Herceg. A gyomrát masszírozta.

– Még mindig fáj?

– Az éhségtől – mondta.

– Ma este már semmit ne egyék. De holnap reggeltől aztán ismét mindent bele. Felejtse el a tea és pirítóskúrát. Apropó, Nem volt valami óriási ötlet a maga részéről, hogy Sandyt küldte a konyhába. Haggerty nyakon csípte.

– Sandy? A konyhában? – Őszintén meglepődött. – Én nem küldtem oda.

– De csak mondta magának, hogy odamegy, nem?

– Egy árva szóval se. Nézze, doki, nem kenheti…

– Senki nem akar senkire semmit rákenni. Bizonyára félreértettem. Lehet, hogy csak meg akarta lepni magát. Valami olyasmit motyogott, hogy maga éhes.

– Persze, ezt mondtam neki. De esküszöm az égre…

– Oké, oké. Nem történt semmi jóvátehetetlen. Jó éjszakát!

Ugyanazon az útvonalon mentem vissza. Ismét elhaladtam Mary Stuart nyitott ajtaja előtt. Rám nézett, de nem szólt semmit. Én sem. A kabinomba visszaérve az órámra pillantottam. Alig öt perc telt el, még további tizenötöt kell agyonütni. Vigye el a kánya, ha várok még annyit: ismét elöntött a fáradtság, képes lettem volna azonnal álomba zuhanni. Csakhogy valami indokot kell találnom, miért alszom az ebédlőben. Mostanra már sebesen apadó szellemi erőmet összpontosítva másodperceken belül meg volt a megoldás. Kinyitottam az orvosi táskámat, s kiemeltem néhányat a benne található legfontosabb kellékekből – három halotti bizonyítványt. Valami furcsa sugallatra ösztönösen megszámoltam, hogy mennyi maradt a nyomtatványokból: tíz. Összesen tehát

tizenhárom, Még szerencse, hogy sosem voltam babonás. A nyomtatványokat meg néhány, a hajón rendszeresített és kacifántos fejléccel ellátott jegyzetpapírt – az előző tulajdonos aztán nem végzett félmunkát – beraktam a kézitáskámba.

Szélesre tártam az ajtót, hogy elegendő fény szűrődjék be, s miután meggyőződtem róla, hogy senki sincs a folyosón, gyorsan leszereltem a mennyezeti lámpát. Aztán az izzót többször is a padlóra ejtetem, mindaddig, amíg az izzószál el nem szakadt. A most már hasznavehetetlen izzót visszacsavartam a helyére, felkaptam a táskámat, behajtottam az ajtót és elindultam a parancsnoki hídra.

Gyorsan végighaladtam a felső fedélzeten, majd fel a létrán. Ez a rövid szakasz is elég volt ahhoz, hogy megállapítsam: az idő egy cseppet sem javult. Bár a hullámzás mintha már nem lett volna olyan vad, de lehet, hogy már annyira fáradt voltam, hogy képtelen voltam a külső jeleket tisztán felfogni. De egy dolgot világosan érzékeltem. A csaknem vízszintesen kavargó hó olyan sűrűn hullott már, hogy az árboccsúcs jelzőfénye alig volt több a sötétségből időnként felsejlő pislogásnál.

Allison kezelte a kormánykereket. Gyakrabban ellenőrizte a rádiólokátort, mint az iránytűt, s a látási viszonyokra gondolva tökéletesen megértettem, hogy miért.

– Tudja-e, hol tartja a kapitány a legénység papírjait? A kabinjában?

– Nem. – Hátrapillantott a válla fölött. – Hanem ott, a térképszobában. – Habozni látszott. – De miért kellenek azok magának, dr. Marlowe?

Előhúztam egy halotti bizonyítványt az irattáskámból és a tájoló lámpájához tartottam. Allison összeszorította a száját.

– Baloldalt, a legfelső fiókban. Megtaláltam a személyi adatokat tartalmazó jegyzéket. Kiírtam a két elhunyt nevét, címét, korát, születési helyét, vallását és – legközelebbi rokonát, s visszatettem a listát. Az ebédlőbe mentem. Fél óra telt el azóta, hogy Gerrant, három igazgatótársát és, a Grófot magára hagytam. Még mindig ott ültek valamennyien, s nagyban tanulmányozták az előttük heverő kemény fedelű dossziék tartamát. Egy halom ilyen, dosszié hevert szanaszét, nyilván a hajó imbolygásától szétszóródva. A Gróf rám pillantott a szemüvege fölött. Konyakbefogadó képessége jelenségszámba ment.

– Még mindig ébren, drága felebarátom? A mi javunkra szorgoskodik. Ha továbbra is ezt csinálja, javasolni fogom, hogy válasszuk be magát is tárigazgatónak.

– Úgy nézzen rám, hogy én vagyok az a suszter, aki szeretne megmaradni a kaptafánál.– Gerran felé fordultam: – Elnézést, hogy rátörtem magukra, de néhány nyomtatványt ki kell, töltene amennyiben egy zártkörű értekezletet szakítanék félbe…

– Nincs itt szó semmi titokról, biztosíthatom. – Goin volt az, aki válaszolt. – A következő két hét forgatási tervezetét futottuk át elsősorban. Holnap mindenki kap belőle egy-egy példányt. Akar egyet maga is?

– Köszönöm. Miután ezzel végeztem. Azt hiszem, elromlott a kabinlámpám, gyufalángnál pedig nem igazán tudok írni.

– Éppen indulni készültünk. – Otto még mindig hamuszürkének tűnt. Szellemileg

azonban meglehetősen edzett volt, s még az után is képes volt jó darabig dolgozni, hogy a teste már megálljt parancsolt. – Azt hiszem, valamennyiünkre ráférne egy kiadós alvás.

– Ezt én is javallanám. Tudnának még öt percig maradni?

– Ha szükséges, persze.

– Megígértük Imrie kapitánynak, hogy esküvel szentesített nyilatkozatban vagy akármiben rögzítjük, garanciát vállalunk arra, hogy felmentjük őt a felelősség alól, ha ne adj isten, meg egyszer kitörne ez a titokzatos kór. S mivel Imrie kapitány hajnali négykor már talpon lesz, valószínűleg a reggelijét is korán fogják felszolgálni. Véleményem szerint kényelmesebb volna, ha most írnák alá valamennyien.

Egyetértésük jeléül bólintottak. Leültem egy közeli asztalhoz, s legszebb kézírásommal– ami amúgy: pocsék volt -, s a legjogszerűbb szörnyű zsargonban megfogalmaztam egy felelősség nyilatkozatot, amelyről feltételeztem, hogy megfelel a célnak. A többiek vélhetően szintén így gondolták, vagy egyszerűen túl fáradtak voltak, mert csupán futó pillantást vetettek a papírra és sorra odakanyarították a nevüket. A Gróf szintén aláírta. A szemem sem rebbent: Soha még csak-meg sem fordult a fejemben, hogy a Gróf azok közé tartozhat, akik igazgatói rangot viselnek. Ellenkezőleg: abban hitben éltem, hogy a nagyobb elismertségnek örvendő operatőrök óhatatlanul is szabadúszók, s mint ilyenek, nem választhatók be egyetlen filmvállalat igazgatói tanácsába se. De legalább már értettem,hogy miért nem viseltetik kellő tisztelettel Ottóval szemben.

– És most irány az ágy! – Goin hátrább lökte székét: – Maga is, doktor?

– Csak miután kitöltöttem a halotti bizonyítványt.

– Nem valami kellemes foglalatosság. – Goin felém nyújtott egy dossziét. – Utána talán elszórakozhat ezen.

Elvettem tőle. Gerran, mint mindig, nehézkesen emelkedett fel ültőhelyéből. – Ami pedig a gyászszertartást illeti, dr. Marlowe, tudja, a tengeri temetést… Mikor is lesz?

– Napfelkeltekor szokás. – Otto kínjában behunyta a szemét. – Azok után, amiken keresztül ment, Mr. Gerran, én azt ajánlanám, hogy hagyja ki azt a temetést. És holnap pihenjen addig, ameddig csak tud.

– Tényleg így gondolja? – Bólintottam, mire Otto arcáról nyomtalanul eltűnt a szenvedés jele. John, képviselnél?

– Persze – mondta Goin. – Jó éjt, doktor. Köszönet az együttműködésért.

– Igen, igen, köszönet, köszönet – mondta Otto is.

Bizonytalan léptekkel elvonultak, én meg előhalásztam a halotti igazolásokat és sorra kitöltöttem. Aztán a bizonyítványokat egy borítékba helyeztem, az aláírt nyilatkozatot – miután rátettem kézjegyemet – egy másikba, leragasztottam, mindkettőt megcímeztem Imrie kapitánynak. Felvittem a két borítékot a parancsnoki hídra, hogy megkérjem Allisont, adja át őket a kapitánynak, amikor hajnali négykor felváltja öt. De Allison nem volt ott. Helyette Smithy ült a kormány mögött egy magas széken, állig beöltözve és bebugyolálva. Egy ujjal sem fogta a kormánykereket, minek következtében az időről időre

magától forgott hol erre, hol arra. Smithy épp az ellenállás-szabályozót igyekezett magasabb fokozatba kapcsolni. Sápadt volt, szemei alatt nagy sötét karikák, de már nem tűnt betegnek. Egészen rendkívüli regenerálódó képessége volt.

– Automatavezérlés – magyarázta szinte már vidáman -, és hozzá az otthon összes fényei. Kinek kell itt éjjel látó készülék, amikor a látást viszonyok a nullával egyenlők?

– Az ágyban volna a helye – mondtam kurtán.

– Csak most másztam ki onnan, s már megyek is vissza. – Aztán magáról beszélve hozzátette: Smith első tiszt még nem a régi, s ezzel tisztában is van. Csupán azért jött fel, hogy ellenőrizze a hajó pozícióját, meg hogy Allisonnak alkalma legyen legalább egy kávét meginni. Meg arra is gondolt, hogy talán itt találja magát. Mert a kabinjában nem volt.

– Hát most itt vagyok. Miről akart velem beszélni?

– Konyakról – válaszolta. – Na, mit szól hozzá?

– Nem is rossz ötlet.

Smithy lecsúszott a székről, s az Imrie kapitány magánhasználatú szíverősítőjét rejtő szekrény felé indult.

– De gondolom, nem azért vadászott rám, hogy konyakkal kínáljon?

– Nem. Az igazat megvallva, próbálok néhány dologban tisztán látni. De nem megy. Ha volna elég eszem, hogy kitaláljam, mi folyik itt, akkor bizonyára nem az lennék, aki vagyok. Ám felötlött fennem, hogy talán maga segíthet. – Felém nyújtotta a poharát.

– Mi ketten jó kis csapatot tudnánk alkotni – jegyeztem meg.

Megeresztett egy rövid mosolyt. – Három halott és négy félhalott. Ételmérgezés. Milyen méreggel?

Neki is ugyanazt a mesét próbáltam beadni a baktériumcsírákról, mint Haggertynek. Csakhogy Smithy nem Haggerty volt.

– Igencsak válogatós mérgecske, nemdebár? Kupán vágja A-t, meg is öli. B-t kihagyja. Aztán kupán vágja C-t, őt is megöli. D-t megint kihagyja – és ez így megy tovább. S mindannyian ugyanazt ettük.

– A mérgek hírhedetten kiszámíthatatlanok. Megeshet például, hogy hatan fogyasztanak ugyanabból egy pikniken: hárman közülük a kórházban kötnek ki, a többi három még csak csikarást sem érez.

– Vagyis néhányuknak megfájdul a gyomra, néhányuknak meg nem. De talán van egy kis különbség a példája és aközött, hogy egy olyan méreg, amely képes ölni, mi több, ezt gyorsan és vad erővel teszi, egyeseket egyszerűen békén hagy. Nem vagyok orvos, de ilyet senki se akarjon nekem bebeszélni.

– Magam is furcsállom egy kissé. Van valami elképzelése?

– Igen. A mérgezés szándékos volt.

– Szándékos? – Belekortyoltam a konyakomba, s közben azon töprengtem, hogy milyen messzire menjek el Smithyvel. Nem nagyon messzire, határoztam el, legalábbis egyelőre. Azt mondtam:

– Persze hogy szándékos volt. S könnyen végrehajtható. Vegyük csak sorba a mi kis méregkeverőnk esetét. Ott van nála a méreg, a zacskóban. Meg ott van a varázsvesszője is. Meglengeti néhányszor, s menten láthatatlanná válik. Szépen körbeszálldos a vacsoraasztalok körül. Egy csipetnyi méreg Ottónak, nekem semmi, egy csipetnyi magának, aztán Oakley-nek is, de már Heissman és Stryker nem kap semmit, viszont dupla adag Antoniónak– a lányok aztán megint kimaradnak, egy csipetnyi a Hercegnek, kétszeres adag Moxennek és Scottnak így tovább. Hóbortos és szeszélyes fickó a mi láthatatlan barátunk. Vagy inkább válogatósnak mondaná?

– Fogalmam sincs, hogy minek – mondta Smithy komoran. – De arról van, hogy magát minek: körmönfont alaknak, aki állandóam kifogásokat talál, s mellékvágányra tereli a dolgokat. S mindent összevetve, túlságosan is sokat tiltakozik, holott magát senki sem vádolja.

– Persze hogy nem.

– Nem úgy néz ki, mint akit bárki is az orránál fogva vezethet. Nem mondhatja komolyan, hogy még nem fordult meg a fejében az, amiről az előbb beszéltem.

– De igen, megfordult. De mivel én egy kicsit tovább is gondoltam a dolgokat, végül is elvetettem a teóriát. Indíték, eszköz, lehetőség – szinte kizárt, hogy magyarázatot találjon rájuk. Tudja-e, hogy amikor egy orvost mérgezéses balesethez hívnak, az az első gondolata, hogy talán nem is volt véletlen?

– Akkor tehát most elégedett?

– A körülményekhez képest igen.

– Értem. – Szünetet tartott. – Tud arról, hogy van egy rádió adó-vevőnk a rádiósszobában, amellyel az északi félteke bármely helyét elérhetjük? Van egy olyan érzésem, hogy szükségünk lesz még arra a készülékre.

– Már miért lenne?

– Hogy segítséget kérjünk.

– Segítséget?

– Igen. Tudja, mi az, nem? Amikor bajban van, akkor van rá szüksége. Úgy vélem, hogy mi most segítségre szorulunk. Még egy mulatságos kis baleset, s akkor már egészen biztos leszek benne, hogy kell a segítség.

– Sajnálom – válaszoltam. – De nekem túlságosan magas, amiről beszél. Egyébiránt meg Anglia igen messze van már tőlünk.

– De nem a NATO-flotta csendes-óceáni erői: Valahol az Északi-fok környékén gyakorlatoznak éppen.

– Milyen jólértesült.

– Megéri jólértesültnek lennem, ha olyasvalakivel beszélgetek, aki három nagyon rejtélyes haláleset árnyékában a körülményekhez képest elégedettnek mondja magát, holott biztos vagyok benne, hogy nem nyugszik bele és nem lesz elégedett, amíg pontosan nem tudja, hogy miért halt meg az a három ember. Beismertem, hogy nem vagyok valami nagy koponya, de azért ne becsülje le ennyire azt a kis intelligenciát, ami belém szorult.

– Nem teszem. Maga meg ne értékelje túl az enyémet. Köszönöm a konyakot.

A jobb oldali szélvédő ajtóhoz léptem. A Harmatos Rózsa továbbra is dülöngélt, bukdácsolt, rázkódott és remegett, miközben egyre küzdötte magát előre észak felé a vad hullámok hátán. Ám most már nem lehetett látni alant a szélkavarta tengert sem. Egy olyan világban hajóztunk, amely szinte teljesen átlátszatlan volt: a kavargó fehérség vak és zord világában, a havas sötétség világában, amely mintha karnyújtásnyira kezdődött és végződött volna. Lenéztem a parancsnoki híd oldalfedélzetére, s a kormányosfülkéből kiszűrődő sápadt fénysugárban néhány lábnyomot fedeztem fel a hóban. Csak egy irányba vezettek. Élesen és világosan kirajzolódtak, mintha a tulajdonosuk csak másodpercekkel ezelőtt haladt volna el arra. Egy pillanat erejéig biztosra vettem, hogy valaki állt ott, s kihallgatta, miről beszélünk Smithszel. Aztán ráeszméltem, hogy a saját lábnyomaimat látom. Nem teltek meg hóval, még csak a szélek sem mosódtak el, mert a ponyvaellenzőn vízszintesen áthatoló orkán tisztára fújta lábaimnál a fedélzetet. Aludnom kell, gondoltam, mégpedig rögvest. Mert a kialvatlanságtól, az elmúlt órák fárasztó eseményeitől, a kegyetlen kinti idő és a Smithy komor jóslata okozta fizikai kimerültségtől már képzelődni kezdek. Megéreztem, hogy Smithy ott áll a hátam mögött.

– Őszinte velem, dr. Marlowe?

– Természetesen. Vagy tényleg azt hiszi, hogy én vagyok az a láthatatlan Borgia, aki körbeoson a hajón? Egy csipetnyi méreg emitt, egy csipetnyi amott?

– Nem, nem hiszem. De azt sem, hogy maga őszintén beszél velem. – Hangja komoran csengett.

– Talán egy nap azt fogja majd kívánni, hogy bár-csak őszinte lett volna hozzám. Igaza lett. Egy napon tényleg azt kívántam, hogy bárcsak lettem volna hozzá őszinte, mert akkor nem kellett volna nélküle visszatérnem a Medve-szigetről.

Az ebédlőben kezembe vettem a Gointól kapott dossziét. Kerestem magamnak egy gyapjútakarót, de aztán úgy döntöttem, hogy még nincs rá szükségem. Befészkeltem magam a pamlag sarkába, a lábamat kényelmesen föltettem egy forgószékre.

Különösebb érdeklődés nélkül emeltem fel a keményfedelű dossziét. Épp azon vívódtam, hogy kinyissam-e, amikor kinyílt a szélárnyékos oldalon lévő ajtó, s belépett Mary Stuart. Kócos szalmaszőke hajában hópelyhek pöttyöztek. Vastag tweedkabát volt rajta.

– Hát itt van? – becsapta az ajtót, s majdnem vádlón rám nézett.

– Bizony itt vagyok – ismertem be.

– Nem találtam a kabinjában. A világítás nem működik. Tud róla?

– Tudok. Meg kellett írnom valamit, azért jöttem ide. Valami baj van?

Keresztülimbolygott az ebédlőn s fáradtan lehuppant a pamlagra, velem szemközt. – Semmivel sem több, mint korábban.

Ha ő és Smithy összejönnének, remekül megvolnának egymással.

– Nem bánja, ha itt maradok?

Mondhattam volna neki, hogy nem sokat számít, bánom-e, vagy sem. Vagy, hogy az ebédlőszalon nemcsak az enyém, hanem az övé is. De mivel érzékeny teremtésnek tűnt, mosolyogva azt mondtam:

– Egyenesen sértésnek venném, ha távozna.

Visszamosolygott rám – a hálás kis mosoly épp csak megvillant az ajka körül -, s amilyen kényelmesen csak tudott, elhelyezkedett a pamlagon. Szorosabbra húzta maga körül a tweedkabátot, s megtámaszkodott, hogy semlegesítse a Harmatos Rózsa vad mozgását. Lehunyta a szemét. Sápadt, nedves bőre felett a hosszú és sötét szempillák csak még jobban kiemelték éles arccsontját. Szláv eredete most kétségbevonhatatlanul látszott.

Egyáltalán nem esett nehezemre, hogy Mary Stuartot tanulmányozzam. Mégis egyre feszélyezettebben kezdtem magam érezni, miközben őt néztem. Nem is annyira halált váró képzelgései és társaságot kereső viselkedése miatt. Sokkal inkább azért, mert láthatóan nagy erőfeszítések árán sikerült egyensúlyát megtartania ültő helyében, én meg nagyon is kényelmesen trónoltam a helyemen. Nincs annál kínosabb érzés a világon, mint valakinek, aki kényelembe helyezkedett, látnia a másik kényelmetlen helyzetét. Persze, ha csak Nem táplál mélyen gyökerező, ellenséges érzelmeket azzal a másikkal szemben. Csakhogy bennem semmiféle ellenséges érzület nem lakozott a szemközt ülő lánnyal szemben. Hogy bűntudatomat fokozza, akaratlanul is dideregni kezdett.

– Üljön át ide – mondtam -, jobb lesz az én helyemen. Van itt egy takaró is. Kinyitotta a szemét. – Nem, köszönöm.

– De van bőven takaró – mondtam már szinte ingerülten. Semmi sem tudja gyorsabban kihozni belőlem a rossz énemet, mint a mosolygó szenvedés. Felkaptam a takarót, s már megszokott léptekkel, keresztültáncoltam a hullámzó padlón, s betakartam Mary Stuartot. Szigorú arckifejezéssel rám nézett, de nem szólt.

Visszaültem a helyemre és ismét kezembe vettem a dossziét. De nem lapoztam bele, helyette azon kezdtem törni a fejem, hogy vajon kik látogathatták meg távollétemben a kabinomat. Mary Stuart, járt ott, de ezt meg is mondta, s az, hogy most itt ül a társaságomban, igazolta látogatásának az indokát. Legalábbis látszólag. Azt mondta, retteg, egyedül érzi magát, s természetszerűleg társaságra vágyik. De mért éppen az én társaságomra? Miért nem – mondjuk – Charles Conradéra, aki sokkal fiatalabb, jóképűbb és csinosabb nálam? Vagy ott van a két színésztársa, Gunther Jungbeck és John Heyter, mindketten nagyon is megnyerő személyiségek. Lehet, hogy sanda szándékból akart velem lenni. Lehet, hogy figyelt, lehet, hogy éppenséggel óvni akart. De az is lehet, hogy alkalmat akart teremteni valakinek, hogy felkeresse a kabinomat, miközben én… Hirtelen felrémlett bennem, hogy bizony van egy-két olyan dolog a kabinomban, amelyet nem

vennék jó néven, ha más is látna. Letettem a dossziét, s az ajtó felé indultam. Felriadt.

– Hova megy?

– Ki.

– Ne haragudjon. Én csak… Visszajön még?

– Maga ne haragudjon. Nem vagyok neveletlen – hazudtam -, csak fáradt. Lemegyek a kabinomba. Egy perc múlva itt leszek.

Biccentett a fejével. Követett a szemével, míg be nem csuktam az ajtót magam mögött. Jó húsz másodpercig csak álltam az ajtó előtt mozdulatlanul, nem törődve azzal, hogy a kavargó hóvihar mindenáron be akar hatolni a gallérom alá, fel próbál kúszni a nadrágszáramon, aztán gyors lépésekkel elindultam előre. Benéztem az ablakon: még mindig ugyanott ült, csak most könyökével a térdére, támaszkodott, arcát tenyerébe temette. Lassan ingatta a fejét. Tíz évvel ezelőtt villámgyorsan újra mellette termettem volna, s átölelve őt azt mondtam volna: vége minden kínszenvedésnek. Mármint tíz évvel ezelőtt. Most azonban csak néztem őt, s azon tűnődtem, vajon számított-e rá hogy bekukucskálok az ablakon. Folytattam utamat a kabinok felé.

Elmúlt már ugyan éjfél, de a társalgóban még nem volt záróra: halált megvető hősiességgel – fittyet hányva Otto biztosra vehető, iszonyú dühére, ha bűnét felfedezi – Lonnie Gilbert szélesre tárta, még ki is támasztotta a bárszekrény mindkét üvegajtaját, ő pedig befészkelte magát a bárpult mögé: egyik kezében egy üveg whisky, a másikban a szódásszifon. Sugárzó arccal nézett felém, ahogy áthaladtam a társalgón. Minthogy az időpont elég késeinek tűnt ahhoz, hogy elmagyarázzam Lonnie-nak: a jobbfajta whisky egyáltalán nincs rászorulva a szódavíz vérszegény támaszára, csak biccentettem feléje, s lementem a kabinokhoz.

Ha járt is valaki a kabinomban, hogy átkutassa a holmimat, nagyon körültekintően csinálta. Amennyire vissza tudtam emlékezni, minden úgy volt, ahogy hagytam, semmit sem mozdítottak el a helyéről. De hát egy tapasztalt fürkész ritkán hagy nyomot maga után.

Mindkét utazótáskám fedőlapjára gumírozott vászonzsebeket varrtak. Egy-egy pénzdarabot helyeztem el minden zseb nyílásánál, majd, becsuktam a táskát. A hajó vad himbálózása ellenére a pénzérmék a helyükön fognak maradni, mert a ruhák a fedőlapokhoz préselik őket. Ám abban a pillanatban, ha valaki kinyitja a táskákat, megszűnik a préselő nyomás és a pénzdarabok máris lecsúsznak a vászonzsebek fenekére. Ezt követően lezártam az orvosi táskámat is, kitettem a folyosóra. Jóval nagyobb és nehezebb volt a szokványos orvosi táskáknál, de sokkal több felszerelést is tartottam benne. Becsuktam az ajtót magam mögött, de előtte óvatosan becsúsztattam egy elhasznált lapos gyufa papírborítóját az ajtó és a küszöbfa közé. Ha csak egy résnyire is kinyitják az ajtót, a papír ki fog esni.

Lonnie persze még mindig a társalgóban tartózkodott, amikor újra arra mentem. – Á, á!– Mintha meglepődött volna, hogy a pohara üresen áll. Biztos kézzel nyúlt az üvegért – A mi jóságos, bűvésztáskás gyógyítónk! Ismét lóhalálában rohan a szenvedő emberiség

megsegítésére? Netán egy újabb szörnyűséges járvány tört ki? A jó öreg Lonnie bácsikája büszke magára, fiam, büszke ám! Ez a hippokratészi szellem, ez…– Hirtelen abbahagyta, de szinte nyomban folytatta is. – És ha már egyszer itt kötöttünk ki, vagyis hát, hogy véletlenül érintettük, szóval, hogy szóba került ez a téma – a szellem, a pirulékony múzsáknak e szentelt forrása -, nem volna véletlenül kedve meginni a társaságomban egy gyűszűnyit ebből az életelixírből?

– Köszönöm, Lonnie, de inkább nem. Miért nem megy már ágyba? Ha így folytatja holnap képtelen lesz lábra állni.

– No de édes fiam, épp ez az egész vállalkozás értelme. Nem akarok fölkelni holnap. S hogy holnapután? Nos, igen, ha szükséges, akkor állok elébe a holnaputánnak. Nem akarok holnap felkelni, mert – nem tudom, észrevette-e – a holnapok nyomasztóan hasonlítanak a mákhoz. Az egyetlen jó dolog, amit a mákról el lehet mondani, az az, hogy bármely adott pillanatban kijelenthető, hogy ennyied vagy annyiad része már visszahozhatatlanul eltűnt. – Szünetet tartott, hogy kiélvezze, mennyire ura a nyelvének. – Tehát, mint mondtam, visszahozhatatlanul elmúlt, s minden egyes múló pillanattal egyre kevesebb marad belőle. De a holnapból az egész ott van még maga előtt. Gondoljon csak bele. Mind az egész áldott nap. – Fölemelte újratöltött poharát. – Mások azért isznak, hogy feledjék a múltat. De közülünk néhányan – igazából nagyon-nagyon kevesen -, azt mondanám, azért isznak, hogy elfelejtsék a jövőt, nem volna helyénvaló, ha azt állítanám, hogy jövőbe látó képességgel vagyunk, megáldva, s hogy sokkal érzékenyebbek és intelligensebbek vagyunk a nagy átlagnál, így hát csak azt mondom, hogy mi másfélék vagyunk. Na már most, kérdezhetné, hogyan lehet elfelejteni a jövőt? Hát, először is, gyakorlat kérdése. És persze szükség van egy kis külső ösztökélőre is. – Egy kortyra lehúzta a whisky felét, s színpadias hangon hozzátette: „Holnap és holnap és holnap, tipegve vánszorog létünk a kimért idő végszótagjáig…”*

* William Shakespeare: Macbeth (Szabó Lőrinc fordítása)

– Lonnie – mondtam -, nem hiszem, hogy maga egy kicsit is hasonlítana Macbethre.

– Pedig dióhéjban valami ilyesmiről van szó. Persze hogy nem hasonlítok Macbethre. Ő tragikus figura, szomorú ember, akinek a sorsa meg van pecsételve, akinek a végzete be fog teljesülni. Én nem ilyen vagyok, egyáltalán nem. Bennünk, Gilbertek-ben megszelídíthetetlen szellem lakozik, lelkünk legyőzhetetlen. Shakespeare nagyon jó, de az én igazi költőm inkább Walter de la Mare. – A fény felé tartotta a poharát, s rövidlátón hunyorgott rá:

– „Vess minden órában egy utolsó pillantást dolgaidra, mik kedvesek neked…”

– Nem vagyok egészen meggyőződve arról, hogy ezt így kell érteni, Lonnie. De akárhogy is, orvosi utasításra, és mert szépen meg is kérem rá, tűnjön el innen. Ha Otto rajtakapja, tömlöcbe vetteti magát.

– Otto? Tudja mit? – Lonnie bizalmasan előrehajolt. – Otto valójában egy nagyon kedves ember. Szeretem őt. Mindig is jó volt hozzám. Jó bizony. A legtöbb ember jólelkű, hát nem tudja, édes öregem? A legtöbb ember kedves. Rengeteg a kedves ember. De Otto valamennyiüknél kedvesebb. Hát igen, ha visszagondolok…

Félbeszakította monológját, mert a bárpult mögé léptem, a helyükre raktam az üvegeket, bezártam a bárszekrényt, majd a kulcsot háziköntösének zsebébe süllyesztve, a hóna alá nyúltam.

– Nem akarom megfosztani magát életszükségleteinek kielégítésétől – magyaráztam. – Nem vagyok vaskezű zsarnok, sem erkölcscsősz. De érzékeny természetem van, s nem akarok szemtanúja lenni, amikor rájön, hogy az Ottóról alkotott véleménye száz százalékig téves. – Lonnie egyetlen tiltakozó morgás nélkül követett. Nyilvánvaló volt, hogy végszükség esetére tartogat dugi készletet a kabinjában. Miközben lefelé botladoztunk az átjárón, azt mondta: – Azt hiszi, ugye, hogy tövig nyomom a gázpedált, s úgy hajtok át a másik világba?

– Ameddig senkit sem üt el kizárólag a maga dolga, Lonnie, hogy milyen stílusban vezet.

Bebotorkált a kabinjába. Nehézkesen leült az ágyára, de hirtelen oldalra dőlt. Mozdulatát csak azzal magyarázhattam, hogy véletlenül egy üveg whiskyre huppant rá. Tűnődve rám nézett, s kérdezte: – Mondja, fiam, vannak bárok a mennyországban?

– Sajnos, Lonnie, erről nincsenek információim.

– No persze, persze. Jóleső érzést kelt az emberben, ha a változatosság kedvéért egy olyan doktorba botlik, akiben nem öltött emberi alakot a bölcsek köve. Magamra a hagyhat, drága felebarátom.

Neal Divine-ra pillantottam, aki csendesen aludt az ágyában. Aztán Lonnie-ra. Láttam rajta, hogy türelmetlenül várja már a távozásomat: Nagyon világos volt, hogy miért, magára hagytam hát.

Mary Stuart ugyanott ült, ahol korábban. Karját kétoldalt kinyújtotta, ujjait szétterpesztve, hogy ellenálljon a Harmatos Rózsa érzékelhetően hevesebb bukdácsolásának. A hajó himbálózása viszont már– jelentősen enyhébb volt. Ennek alapján feltételeztem, hogy a szél iránya egyre inkább észak felé fordul. Mary rám nézett: nagy barna szeme most, természetfölöttien óriásinak tűnt rémisztően fáradt arcában. Elfordította a tekintetét. -

– Sajnálom – hallottam magam szabadkozni -, de angol klasszikusokat és teológiai kérdéseket vitattam meg a gyártásvezetőnkkel. – Megcéloztam a pamlag sarkát, s elégedett sóhajjal leültem. – Ismeri őt egyáltalán?

– Lonnie-t mindenki ismeri. – Megpróbált mosolyogni. – A legutolsó filmemnél együtt dolgoztunk. – Újabb kísértetet tett egy mosolyra. – Látta?

– Nem. Bár hallottam róla, s ez elég is volt, hogy ötmérföldes ívben kikerüljem, bárhol járjak is.

– Tényleg rémes volt, és én is rémes voltam benne. Nem is tudom elképzelni, hogyan kaphatta még egy esélyt.

– Maga csodálatosan szép nő – közöltem. Nem is kell tudnia játszani. Színészi

teljesítménye, csak csökkentené külső vonzerejét. De ettől még előfordulhat, hogy kitűnő színésznő. Nem tudhatom. Szóval, mit is akart mondani Lonnieról?

– Igen. Ő is ott volt a forgatáson. Meg Mr. Gerran és Mr. Heissman. – Nem szóltam, így hát folytatta. – Ez a harmadik film, amit együtt csinálunk. A harmadik azóta, hogy Mr. Heissman….Szóval, amióta…

Igen, tudom, Mr. Heissman jó darabig távol volt.

– Lonnie olyan rendes ember. Igen segítőkész és kedves, s azt hiszem, nagyon bölcs is. És egyben végtelenül szórakoztató. Tudja, hogy Lonnie szeret iddogálni. Egyszer, amikor tizenkét órán át forgattunk egyhuzamban, valamennyien hullafáradtak voltunk. Visszatérve a szállodába, kértem magamnak egy dupla gint, és Lonnie nagyon mérges lett rám. Vajon miért?

– Mert kissé furcsán működik. Tehát kedveli őt?

– Hogyan lehetne nem kedvelni ót? Ő mindenkit szeret, s ezt mindenki viszonozza is. Még Mr.Gerran is kedveli. Nagyon közel állnak egymáshoz. Nem csoda, hiszen olyan régóta ismerik egymást.

– Ezt nem is tudtam. Van Lonnie-nak családja? Nős?

– Nem tudom. Azt hiszem, valamikor nős volt. Lehet, hogy már elvált. De miért kérdez ennyit felőle?

Mert egy tipikusan kíváncsiskodó és tolakodó hentes és mészáros vagyok, aki szereti a lehető legtöbbet megtudni a pácienseiről, illetve azokról, akik még a páciensei lehetnek. Példának okáért. Most már eléggé ismerem Lonnie-t ahhoz, hogy tudjam sosem szabad hánytatószerként konyakkal próbálkoznom nála, mert semmilyen hatással nem lesz rá.

Elmosolyodott, s lecsukódott a szeme: a társalgást befejezve. Kiszedtem még egy gyapjútakarót a pamlagból, körbetekertem magamon – az ebédlőben ugyanis érezhetően esett a hőmérséklet – és ismét kézbe vettem a dossziét. Kinyitottam. Az első oldalon csupán az állt, hogy „Medve-sziget”, aztán minden bevezető nélkül a szöveg következett.

„Széles körben úgy vélik – olvastam -, hogy legújabb filmjének forgatására az Olympus Productions olyan szigorúan bizalmasan kezelt feltételek között készül, amelyek szinte már a teljes titokzatosság légkörét árasztják magukból. Ilyen jellegű vádaskodások egyaránt megjelentek a napisajtóban és a szakmai lapokban. Minthogy a produceri iroda részéről nem adtak ki a vádaknak ellentmondó, azokat cáfoló nyilatkozatot, ezeknek az alá nem támasztott állításoknak a tartalmi megbízhatósága és hitele jelentős mértékben magnövekedett, amit az adott körülmények között pszichológiai értelemben elkerülhetetlennek lehet tekinteni.”

Még egyszer átfutottam, ezen a förtelmen. Siralmasan utánozta a felső körök művelt angolságát, azt a stílust, amely legfeljebb csak a magukra adó vasárnapi lapok hasábjaira való. Másodszori olvasás után fejtettem meg, hogy valójában mit is akar mondani a szöveg: azt, hogy titkolózva kezelik ugyan a film forgatását, ám az sem érdekli őket, ha valaki mégis tudomást szerez róla. És milyen jó reklám ez, magának a filmnek is, gondoltam, de nem, mégsem erről van szó, tettem hozzá rögtön magamban. Igazságtalan

vagyok az öregfiúkkal szemben. Legalábbis ezt állították maguk az öregfiúk. A szöveg tudniillik így folytatódott:

„Más filmipari termékek – feltételeztem, hogy ez alatt filmeket kell érteni – előkészületei is folytak már hasonlóan sejtelmes körülmények közepette, sőt, alkalmanként az egész forgatás titokban zajlott le, ám ezeknek a más – és félő, hogy csak hamis cselfogással rejtelmesnek beállított – vállalkozásoknak az esetében sajnálatos módon a bekalkulált cél nem volt egyéb, mint az, hogy a lehető legnagyobb mértékben ingyen publicitáshoz jussanak. Leszögezzük, s nem is kevés büszkeséggel, hogy az Olympus Productions nem ezt a célt tűzte ki maga elé.”

A jó öreg Olympus, be kellett hát látnom, nem akármilyen filmipari vállalat. Eszébe nem jutna,hogy ingyen reklámot csapjon maga körül! Még megérjük, hogy a Bank of England sértődötten felhúzza majd az orrát, ha esetleg valaki kiejti a száján azt a szót, hogy pénz.

„Az általunk nyíltan vállalt, bizalmas körülmények között tett előkészületeknél, amelyek oly sok ármánykodásnak és zömében téves információn alapuló spekulációnak adtak tápot, bennünket valójában egy magasabb rendű megfontolás vezetett: a forgatókönyv alapját képező sztorinak a kezelése – lévén, hogy illetéktelen kezekben ez a történet potenciálisan akár robbanásveszéllyel fenyegető nemzetközi kihatásokat is előidézhet – a legnagyobb fokú tapintatosságot és körültekintést igényli, ami egyben alapvető és egyedi tartozéka az arra irányuló alkotási folyamatnak, hogy megszülessék az a mű, amelyet hitünk szerint filmszínházi remekműként fognak dicsérni: ám még a mi érzésünk – sőt, szilárd meggyőződésünk – szerint sem volna képes ez az egyedi alkotási módszer ellensúlyozni azt a hatalmas kárt, amelyet – s efelől teljesen biztosak vagyunk – az a világméretű lázas felfordulás okozna, amely az általunk megfilmesítésre választott történetnek az idő előtti kiszivárogtatását követné azonnali hatállyal és meggátolhatatlanul.

Bizton tudjuk azonban, hogy amikor – feltételes módnak itt nincs helye – ezt az alkotást a saját belátásunk szerint és az általunk választott időszakban hozzuk létre a lehető legszigorúbb biztonsági feltételek közepette – az utóbbi indokolja, hogy miért folyamodtunk ahhoz az egészen rendkívüli lépéshez, hogy hitelesített titoktartási esküt tetettünk le a szóban forgó filmprojektumban részt vállaló forgatócsoport – és színészgárda minden egyes tagjával, beleértve az ügyvezető igazgatót és igazgatótársait is -, akkor a közönség elé, amelyet a mű bemutatásának idejére már a legforróbb hőfokú várakozás fog lázban tartani, olyan produktumot tárhatunk, hogy az abban megtestesülő, példátlanul magas színvonalú teljesítmény igazolni fogja…”

Mary Stuart tüsszentett egyet, s én az egészségére kívántam, meg hálás is voltam érte, mert mennyei áldásként arra kényszenített, hogy félbeszakítsam az Olympus Productions szerény hangvételű nyilatkozatának olvasását. Még egyet tüsszentett, és én megint ránéztem. Furcsán összekuporodva ült, kezét szorosan egymásba kulcsolva. Az arca fehér volt és elgyötört. Félreraktam az Olympus dossziéját, kicsavartam magam a takaróból, cikcakkban keresztülszökdeltem az ebédlőn – a Harmatos Rózsa most már igen hevesen bukdácsolt -, leültem mellé és, a tenyerembe fogtam a kezét. Jéghideg volt.

– Maga halálra fagy itt – állapítottam meg némileg feleslegesen.

– Nincs semmi bajom. Csak egy kicsit fáradt vagyok.

– Miért nem megy le a kabinjába? Legalább húsz fokkal melegebb van odalent. Arról nem is beszélve, hogy így sosem fog elaludni, ha állandóan kapaszkodnia kell, hogy le ne essék.

– Nem. Lent sem aludnék. Szinte alig aludtam, mióta… – Hirtelen abbahagyta. és úgy érzem, hogy itt fenn nem is háborog annyira a gyomrom. Kérem!

Nem adtam fel egykönnyen. Azt mondtam neki:

– Akkor legalább üljön át az én helyemre, oda a sarokba, az a hely sokkal kényelmesebb.

Kirántotta a kezét az enyémből. – Kérem! Csak egy vágyam van, hogy hagyjon békén.

Feladtam. Békén hagytam. Három botladozó lépés után azonban visszafordultam hozza és nem túl gyengéden talpra állítottam. Szótlanul meredt rám. Fáradtsággal vegyes meglepetés tükröződött rajta. De szó és ellenállás nélkül hagyta, hogy odavezessem az én helyemre, hoztam még két gyapjútakarót, bebugyoláltam, a lábát feltettem a pamlagra és mellé telepedtem. Felpillantott, másodpercekig csak nézett rám, tekintete hol a jobb, hol a bal szememmel fonódott össze, aztán odahajolt hozzám, behunyta a szemét és jéghideg kezeit becsúsztatta a zakóm alá. E művelet közben egyetlen szót sem szólt, érzelmi megnyilvánulásnak nyoma sem volt az arcán. Ettől a belém vetett megindító bizalomtól meg kellett volna hatódnom, ha nem ötlött volna fel bennem, hogy ha az a szándéka, vagy azt az utasítást kapta, hogy olyan közelről leskelődjék utánam, amilyen közelről csak lehetséges, akkor legderűlátóbb kedvében sem remélhette volna, hogy egyszer még az orromtól félhüvelyknyi távolságból tarthatja rajtam a szemét. Még csak lélegzetet sem vehettem, hogy ne szerzett volná tudomást róla! A másik oldalról viszont, ha tényleg ártatlan, mint a kint kavargó hó, amely mostanra már teljesen belepte az ablakot, akkor elég valószínűtlen, hogy bizonyos rosszakaratú személy vagy személyek erőszakos jellegű és maradandó végkifejletű cselekmény elkövetését forgatják a fejükben ellenem, amíg Mary Stuart gyakorlatilag ott ül az ölemben. Ember legyen a talpán, aki eldönti, hogy melyik variáció az igaz, gondoltam. Lenéztem a félig takart bájos arcra, s arra az álláspontra jutottam, hogy ha csak egy árnyalatnyival is, de talán mégiscsak a kellemesebbik változatban van részem.

A saját takarómért nyúltam és a navajo indiánok stílusában a vállam köré kanyarítottam. Újra kézbe vettem az Olympus manifesztumát, hogy folytassam az olvasást. A következő két oldal a már eddig leírtak nyakló nélküli ismételgetése volt. A szerző – feltevésem szerint Heissman – émelyítően terjengősen lovagolta meg ugyanazt a két témát: produkció csak szuperlatívuszokban méltatható művészi fokát s a teljes titoktartás szükségességét. Ez után az ön tömjénező rész után a szöveg végre rátért a tényekre:

„Hosszas mérlegelés, vagyis igen jelentős számú alternatíva gondos tanulmányozása és rákövetkező elvetése után végül is a film forgatási helyszíneként a Medve-sziget mellett

döntöttünk. Tudatában vagyunk a körülménynek, hogy önök valamennyien, beleértve a Harmatos Rózsa teljes legénységét, Imrie kapitánytól lefelé, abban a hitben éltek, hogy utunk célpontja valahol az észak-norvégiai partok magasságában fekvő Lofoten-szigetek szomszédságában van. Azt mondhatnánk, hogy nem egészen a véletlennek köszönhető, hogy közvetlenül elindulásunk előtt ez a híresztelés lábra kapott London bizonyos köreiben. Nem kérünk elnézést azért, ami felszínes megközelítéssel jogtalan félrevezetésnek tűnhet, hiszen céljaink szolgálatában és a titoktartás fenntartása érdekében lényeges volt, hogy ez a kitaláció elfogadást nyerjen.

A Medve-sziget ezután következő, rövid leírásáért az oslói Királyi Földrajzi Társaságnak tartozunk hálával, akik egyszersmind a fordítást is mellékelték a számunkra.”

Megkönnyebbültem, hiszen ezután talán már elsőre felfogom, hogy mit olvasok. Feltéve persze, hogy a fordítás nem Heissman műve.

„Az információt – talán fölösleges is megjegyezni egy olyan harmadik fél jó szolgálatának igénybevételével szereztük meg, akit semmiféle kapcsolat nem köt az Olympus Productionshoz: ez a harmadik fél egy ismert ornitológus, akinek teljes mértékben rangrejtve kell maradnia. Mellestes érdemes utalni arra, hogy a norvég kormány engedélyezte a filmezést a szigeten. Tudomásunk szerint a norvég kormány feltevése az, hogy a sziget vadvilágáról kívánunk filmet készíteni, mi ilyen értelmű feltételezésre nem szolgáltattunk alapot, kötelezettségvállalásról nem is beszélve.”

Szöget ütött a fejemben ez az utolsó kitétel. Nem a közlésből kiérződő én-okosabb-vagyok-nálad elbizakodottság miatt, hiszen világossá vált, hogy ez a stílus elválaszthatatlan Heissmantól, hanem maga az a tény ejtett gondolkodóba, hogy egyáltalán miért hozza ezt nyilvánosságra. Heissman nem az a típus, aki véka alá rejtené éles elméjűségét – az a kifejezés, hogy „csalafintaság”, magával kapcsolatban persze eszébe sem jutna -, de nem is az a fajta, aki odáig menne, hogy az önkielégítésnek ezzel a különös módszerével veszélybe sodorja saját magát. Szinte biztosra lehetett venni, hogy a norvégok, ha rájönnek is, hogy becsapták őket, annál többet nemigen tehetnek a nemzetközi jog alapján, minthogy betiltják országukban a már elkészült filmet. Elképzelhetetlen volt ugyanis, hogy akár egyetlen idevágó jogszabályon átsiklott volna az Olympus figyelme. S mivel Norvégia távolról sem tartozik a nagy filmpiacok közé, hát a betiltás sem okozna álmatlan éjszakákat. Másrészt ezzel az eljárással hatékonyan gátat vetettek minden lelkiismereti aggályoskodásnak – jóllehet a film világához tartozott a vállalkozás, de Heissman valószínűleg a legtávolabbi eshetőségeket sem hagyta számításon kívül, amelyekkel esetleg akkor kellett volna szembenézniük, ha nem kapják meg a forgatásra még ezt az eléggé felületes hivatalos áldást sem. És az, hogy a forgatócsoport és a színészgárda valamennyi tagját ily módon beavatják az Olympus működésének titkos rejtelmeibe, feltehetően szorosabb kapoccsal köti össze őket a vállalattal, hiszen majdhogynem a természet egyetemes törvényének számít, hogy az emberiség, amely még mindig a felnőtté válás gyötrelmes időszakát éli, oly nagy szeretettel dédelgeti saját zártkörű és/vagy titkos társaságait, legyen az akár a londoni St. James’s Klub vagy egy saskatchewani szabadkőműves páholy az isten háta mögött. E

csoportok tagjait a személyes ragaszkodás és hűség erős szálai fűzik egymáshoz, kifelé pedig egységes frontként néznek farkasszemet a kapuikon kívül rekedtek világával. Nem vettem félvállról azonban azt a lehetőséget sem, hogy Heissman bizalmas őszinteségének talán létezhet még egyfajta, hihetőleg gonoszságot sejtető értelmezése is, de minthogy már másnapot írtunk, nem éreztem különösebb késztetést arra, hogy rájöjjek az újabb értelmezési variációra.

„A Medve-sziget – állt a leírás elején. – A Svalbard-szigetcsoporthoz tartozik, amelynek legnagyobb tagja a Spitzbergák. A csoport semleges státusú volt, egészen a huszadik század elejéig: egyetlen ország sem akarta kiterjeszteni rá a felségjogát. A jelzett időpontban azonban, szem előtt tartva az ásványi kincsek feltárásában eszközölt tekintélyes beruházásait és a bálnavadászat meghonosításában elért sikereit, Norvégia magának kérte a terület feletti szuverenitást. Kérvényét a Christianiai (Oslo) Konferencia elé terjesztette – a szövegből nem derül ki, hogy voltaképpen milyen konferencia volt ez – először 1910-ben, majd 1912-ben és végül 1914-ben. Mindannyiszor Oroszország elutasító álláspontja akadályozta meg az indítvány ratifikálását. Ám 1919-ben a szövetségi legfelső tanács végül is biztosította a szuverenitási jogot Norvégia számára. A formális birtokba vétel 1925. augusztus 14-én zajlott le”

Miután minden kétséget kizáróan tisztázta a tulajdonjog ügyét, a leíró jelentés ekképpen folytatódott: „A (Medve-) sziget, északi szélesség 74° 28’,keleti hosszúság 19° 13’, mintegy 260 mérfölddel fekszik észak-északnyugatra a norvégiai Északi-foktól és 140 mérföldre délre a Spitzbergáktól, gyakorlatilag a Norvég-, a Grönlandi– és a Barents-tenger találkozási pontjában. A legközelebb eső szomszédjához mért távolság tekintetében a legmagányosabb sziget az északi-sarkvidéken.”

Ezután hosszadalmasan és számomra teljesen érdektelenül vázolta a sziget történetét, melynek legfőbb mozzanatát látszólag, a norvégok, a németek, és az oroszok végeláthatatlan civakodásai jelentették a bálnavadászati és a bányászati jogok felett. Mindazonáltal egy kissé felkeltette a kíváncsiságomat az a közlés, hogy még a húszas években is nem kevesebb, mint száznyolcvan norvég dolgozott Tunheim szénbányáiban, a sziget északkeleti részén. Azt gondoltam volna ugyanis, hogy ezt a sivár, kihalt vidéket még a sziget névadói, a jegesmedvék is messze elkerülik. A bányákat később bezárták,valószínűleg azután, hogy egy geológiai felmérés kimutatta: a telérek szén tartalma és vastagsága,nem teszi lehetővé a gazdaságos kitermelést. A szigeten azonban még ma is laknak néhányan. A szövegből kiderült, hogy a norvég kormány egy meteorológiai és rádióállomást működtet Tunheimnél. Ezután különböző leírások következtek a sziget természeti forrásairól, növényzetéről és állatvilágáról. Olybá vettem, mintha már olvastam volna őket. Az éghajlatra vonatkozó utalásokat viszont annál nagyobb érdeklődéssel olvastam, hiszen ez várhatóan valamennyiünket közvetlenül fog érinteni. A közölt adatok igen csüggesztőek voltak.

„A Golf– és a Kelet-grönlandi áramlás kereszteződésének hatására az időjárási viszonyok rendkívül rosszak – olvashattam, – A csapadékmennyiség tetemes, gyakori a sűrű köd. Az átlagos nyári középhőmérséklet nem haladja meg az g Celsius-fokot. Csak július közepére válnak a tavak jégmentessé, s olvad el a hó. Az észalti fény időszaka 106

napig tart, április 30-tól augusztus 13-ig. A Nap november 7. és február 4. között nem emelkedik a horizont fölé.” Ez utóbbi tény valóban érdekessé fogja tenni ottlétünket, hiszen a tájékoztató értelmében Otto ilyentájt néhány órás nappali fénynél nem remélhet többet: persze, ki tudja, elképzelhető, hogy a forgatókönyv alapján az egész történet sötétben játszódik.

„Természeti és földrajzi jellemzőit illetően – folytatódott a beszámoló – a Medve-sziget háromszög alakú. Elkeskenyedő csúcsa délre néz. Észak-déli tengelye mentén a sziget körülbelül tizenkét mérföld hosszú. Szélessége változó, északon tíz mérföld, délen pedig – ahol a sziget legdélibb csücskét képező félsziget kezdődik – csupán két mérföld. Nagy általánosságban a sziget északi és nyugati része laposnak mondható fennsíkból áll, amely durván háromszáz méterre magasodik a tengerszint fölé, a déli és a keleti részt ellenben hegyek borítják, a két fő vonulatot keleten a MiseryFjell hegylánc, délkeleten pedig az Antarcticfjell és a hozzá kapcsolódó többi hegy, az Alfredfjell, a Hambergfjell és a Fuglefjell alkotja. A szigeten nincsenek gleccserek. Területét sekélyvizű – néhány méternél nem mélyebb – tavak hálózzák be. A sziget teljes felületének egytizedét teszik ki az állóvizek. A fennmaradó belső részeken főleg jeges mocsarak és laza omladékok találhatók. Ezeken rendkívül nehéz az átkelés. A Medve-sziget partvidéke talán a világ legbarátságtalanabb és legzordabb tájékának tekinthető. Kiváltképpen igaz ez a déli részre, ahol a sziget meredek sziklafalban ér véget. A csermelyek a szirtekről vízesésekkel ömlenek a tengerbe. E tájék jellegzetes arculatát jelentik a part kőfaláról levált sziklaoszlopok, amelyek a tengerből meredeznek az égnek, közvetlenül a fal tövében. Egyúttal jelzik azt is, hogy a sziget valamikor sokkal nagyobb volt, mint ma. A június-júliusi jég– és hóolvadás, az erőteljes árapály-áramlások és a nagymérvű szétmállás következtében egyre gyengül a partvidéki dombok talapzata, olyannyira, hogy szüntelenül hatalmas szikladarabok válnak le a falból és zuhannak bele a tengerbe. A Hambergfjell óriási merőleges sziklái 1400 lábnyira emelkednek a tenger fölé. A hegy tövénél, a víz felől nézve, éles, tűszerű sziklák sorjáznak: magasságuk eléri a 75 métert is. Magasságban a Fuglefjell sziklái sem sokkal maradnak el a Hambergfjelléi mögött, a különbség csupán az, hogy legdélibb vonulatukat ég felé nyúló kiszögellések, ormok és bolthajtások láncolata határolja. Ettől a ponttól keletebbre, a Bull-fok és a Kolthoff-fok között található az az öböl, amelyet három oldalról merőleges sziklafalak fognak közre. A szirtek magassága mindenütt meghaladja a háromszáz métert.

Az egész északi féltekén ezek a szirtek jelentik a madarak számára a legideálisabb párzási helyet.”

Hát a madarak számára bizonyára remek helyet jelentenek azok a szirtek, gondoltam. És ezzel véget is ért a földrajzi társaság jelentése, legalábbis a szerző ennyit hozott nyilvánosságra belőle. Már éppen elkezdtem nekigyürkőzni, hogy folytatom Heissman szabatos stílusú írásának olvasását, amikor kivágódott az ajtó és John Halliday tántorgott be, Halliday, az állóképek avatott kezű fotografikusa, fekete hajú, napbarnított, hallgatag és mosolytalan amerikai volt. Szokásos rosszkedvűségéhez képest is savanyú arcot vágott. Meglátott bennünket, de nem tudta, mitévő legyen. Csak állt, az ajtót nyitva tartva.

– Sajnálom. – Olyan mozdulatot tett, mintha menni készülne. – Nem tudtam, hogy…

– Jöjjön csak, jöjjön – invitáltam beljebb.

– A látszat néha csal. Aminek szemtanúja, az nem egyéb, mint egy szigorú értelemben vett orvos-páciens viszony megnyilvánulása. – Behúzta az ajtót, s gyászos képpel helyet foglalta pamlagon, ott, ahol az előbb Mary Stuart üldögélt. – Álmatlanság? – kérdeztem tőle. – Vagy esetleg enyhe tengeribetegség?

– Álmatlanság. – Kedvetlenül rágta a fekete bagót, amit látszólag sosem vett ki a szájából.

– A tengeribetegséget teljes egészében meghagyom Sandynek.

Tudtam, hogy Sandy a kabintársa. Való igaz, hogy amikor legutoljára a konyhában találkoztunk, Sandy nem nézett ki valami fényesen, de állapotát akkor azzal magyaráztam, hogy alaposan megviselte Haggerty bosszúálló keze. Most legalább kiderült, hogy miért nem ugrott be a Herceghez, miután távozott a körünkből.

– Beteg egy kicsit, hm?

– Nem is kicsit, nagyon. Szinte már viccesen zöld az arca, s az egész átkozott szőnyeg tele van hányva. – Halliday elfintorította az orrát. – Az a szag…

– Mary – gyengéden megráztam, s ő kinyitotta álomittas szemét. – Ne haragudjon, de rövid időre el kell mennem.

Nem válaszolt, miközben segítettem neki félig-meddig felülni. Érdektelen pillantást vetett Hallidayre, s szemei ismét lecsukódtak.

– Na, nem hiszem, hogy azért annyira rossz bőrben volna – mondta Halliday. – Már úgy értem, hogy semmi fertőzés vagy ilyesmi. Ebben biztos vagyok.

– Ártani nem árt, ha megnézem – válaszoltam. Hallidaynek valószínűleg igaza volt, ám másfelől Sandy szabadon garázdálkodhatott a konyhában, mielőtt Haggerty nyakon csípte, és figyelembe véve Sandy enyves kezét, bármi megeshetett. Még az is, hogy egyáltalán nem olyan kis étkű, mint ahogy állította magáról. Felkaptam az orvosi táskámat, s az ajtó felé indultam.

Ahogy Halliday mondta, Sandynek valóban egészen különös zöld színe volt, s tényleg nagyon sokat hányhatott. Fölpocolva ült az ágyán, kezét gyomrára szorítva, s elkínzottan nézett rám, amikor beléptem.

– Uram, Krisztusom, bele fogok halni – nyögte zihálva. Röviden elkáromkodta magát, áltatába az életet és konkrétan Ottót szidva, erőteljes és keresetlen szavakkal. – Mi a fenének vonszolt fel minket az a hülye fattyú erre a rohadt vén bűzös halálhajóra?!

Adtam neki néhány altatót, s már mentem is. Kezdtem úgy érezni, hogy Sandyt egyre kevésbé találom rokonszenvesnek. De ami ennél fontosabb: akik akonitin mérgezést szenvedtek, azok nem tudtak beszélni, folyékonyan szitkozódni még kevésbé, márpedig ebben Sandy kimagasló szintet ért el.

Ide-oda dülöngélve, karjait támasztékként kinyújtva, Mary Stuart még mindig csukott szemmel ült a helyén. Halliday kedveszegetten rágta a bagóját. Affektáltan elmélázó,

látszatérdeklődést tükröző szemmel nézett fel rám, mintha nem volna különösebben kíváncsi arra, hogy Sandy életben van-e még vagy már halott.

– Igaza van – mondtam neki -, tényleg csak tengeribeteg. – Egy kicsit távolabb ültem le Mary Stuarttól. Még csak lezárt szemhéja sem rebbent meg annak jeleként, hogy esetleg észrevette volna visszatérésemet. Megborzongtam, magam köré tekertem hát az egyik gyapjútakarót. Odaszóltam Hallidaynek: – Kezd egy kicsit hűvös lenni itt. Miért nem kap ki egy takarót és fekszik le maga is?

– Nem, köszönöm. Eszembe nem jutott volna, hogy ilyen fene hideg van itt. A takaróm meg a párnám társaságában a társalgó megfelelő lesz nekem.

– Kényszeredetten elmosolyodott: – Hacsak Lonnie át nem gázol rajtam a szeggel kivert csizmájában éjfél és hajnali négy között. – Köztudomású volt, hogy a társalgóban tartott ital úgy vonzotta Lonnie-t, mint a mágnes. Halliday rágott még néhányat a bagóján, majd fejével az Imrie kapitány italtartójában levő üveg felé intett. – Maga szereti a whiskyt, doki. Attól felmelegszik.

– Így igaz. De whiskyből sem fogadok el akármilyen kotyvalékot. Az milyen fajta

ott? Halliday ellenőrizte: – Black Label.

– Nincs annál jobb. Ám én mégis inkább az ír whiskyt kedvelem. De maga fázik, igyék. Ingyen van, Otto készletéből.

– Nem nagyon vagyok oda a scotchért. Bezzeg a bourbon…

– Az kikezdi az emésztőszerveket. Mint orvos mondom magának. Na, csak húzzon le egy kortyot, abból a nedűből, s meglátja, menten megesküszik, hogy örökre búcsút mond annak a Kentuckyban főzött, gyilkos kotyvaléknak. Próbálja csak ki!

Halliday az üveget tanulmányozta, mintha nem tudná, mire való.

Mary Stuarthoz fordultam: – És maga? Egy picit? El sem hiszi, mennyire fel tudja melegíteni a szívet.

Mary kinyitotta a szemét, s rám nézett, azzal a különös, kifejezéstelen tekintetével: – Nem, köszönöm. Nem szoktam inni. – A szeme újra lecsukódott.

– Ez az a fogyatékosság, amely éppenséggel az erényeket gyarapítja – mondtam szórakozottan, mert az eszem valami máson járt. Halliday nem akart inni a whiskyből, Mary sem. Ám Halliday mintha jó ötletnek tartotta volna, hogy én viszont csak igyam. Vajon el sem mozdultak a helyükről, amíg én távol voltam, vagy pedig szorgos méhecskék módjára tüsténkedtek, s miközben egyikük őrködött, nehogy idő előtt beállítsak, másikuk megváltoztatta a whisky állagát, olyan alkotóelemmel egészítve, ki az üveg tartamát, amelyet nem okvetlenül Skóciában állítottak elő? Vajon mi másért jött volna fel Halliday az ebédlőbe, ha nem azért hogy elcsaljon onnan? Miért nem ment a takaróval meg a párnájával egyenesen a társalgóba, ahelyett, hogy céltalanul kóvályog, aztán beesik ide holott az étkezésekkor szerzett tapasztalatok alapján tudhatta nagyon jól, hogy itt fenn az ebédlőben sokkal hidegebb van, mint lent a kabinoknál? Természetesen azért, mert Mary Stuart, mielőtt bejött volna hozzám az ebédlőbe, meglátott, engem az ablakon keresztül, s

szólt Hallidaynek, hogy egy bizonyos problémát csak akkor lehet megoldani, ha egy darabig garantálható a távollétem a helyiségből. Sandy betegsége nagyon is kapóra jött neki, már ha valóban véletlen egybeesésről van szó, villant át hirtelen az agyamon. Amennyiben Halliday az a személy, vagy ha egy húron pendül azzal a személlyel, aki olyan ügyesen bánik a mérgekkel akkor bizony volt alkalma, hogy csekély mennyiségű, enyhe hánytatószert keverjen Sandy italába; az különösebb bajt nem okozhat, neki, ellenben jó ürügy arra, hogy engem elcsaljon. Összeállt a kép.

Arra eszméltem, hogy Halliday dülöngélve felém tart, az egyik kezében az üveg, a másikban egy pohár. Szinte gépiesen hatolt el a tudatomig, hogy az üveg csak egyharmadáig van. Imbolyogva megállt előttem, kitöltött egy jókora adagot, s mosolyogva odakínálta nekem az italt.

– Lehet, hogy mindketten elfogultak és maradiak vagyunk, doki. Hogy is van a sláger? „Én is, ha te is, akkor én is…” Visszamosolyogtam rá. – A whiskyvel való kísérletező kedve bizalmat ébreszt. De mégsem, köszönöm, mondtam már, hogy nem szeretem ezt a fajtát. Már kóstoltam. És maga?

– Nem, de én…

– Nos, akkor honnan tudná, hogy nem kedveli?

– De én nem hiszem…

– Amúgy is kipróbálta volna. Vágjon csak bele. Igyék nyugodtan.

Mary Stuart felnyitotta a szemét.

– Maga mindig arra kényszerít másokat, hogy akaratuk ellenére igyanak? Talán ez az orvosok, legfőbb dolga: alkoholt erőltetni azokra, akik nem kérnek belőle?

Kedvem lett volna zord képet vágni és megkérdezni, hogy vajon miért nem fogja be a száját, helyette azonban csak annyit jegyeztem meg mosolyogva:

– Antialkoholista kifogásainak itt nem tud érvényt szerezni.

– Akkor meg mi a gond? – kérdezte Halliday. Szájához emelte a poharat. Csak meresztettem rá a szememet, míg észbe nem kaptam, hogy most már elég a bámulásból – persze az egész nem tartott tovább a másodperc törtrészénél. Közben meg elnézően vigyorogtam hozzá. Aztán Mary Stuart felé pillantottam, aki úgy összeszorította az ajkait, mint még sosem: de csak a szemérmeskedő helytelenítés halovány nyoma látszott rajta, semmi más. Tekintetem még időben visszavándorolt Hallidayre, hogy láthassam, amint leereszti félig üres poharát.

– Nem is rossz – közölte. – Egyáltalában nem rossz: Bár van egy kis fura mellékíze.

– Na, ezért a megjegyzéséért Skóciában őrizetbe vennék – vágtam rá.

A gonosztevő hanyag mozdulattal felhajtotta a maradékot, miközben cinkostársa közömbösen szemlélte a mutatványt. A szégyentől legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Tökéletesen hülyén éreztem magam, nyomozóként kombinációs képességem a nullával volt egyenlő. Már majdnem bocsánatot kértem tőlük, de el nem tudták volna

képzelni, hogy miről locsogok.

– Talán mégis igaza lesz, doki, ezt a löttyöt meg lehet kedvelni. – Halliday újra teletöltötte a poharát, ivott, aztán az üveget visszavitte az italtartóba. Visszaült előbbi helyére. Csendben üldögélt vagy fél percig. Néhány húzásra kiürítette a poharát, majd váratlanul talpra szökkent.

– Most, hogy ez a lötty már bennem van, akár nem is kell törődnöm Lonnie szöges csizmáival. Jó éjt. – S kiviharzott az ebédlőből.

Csak néztem mereven az ajtót, amelyen keresztül eltűnt. Az agyamban a gondolatok kergették egymást, noha ez nem látszott rajtam. Még mindin, nem értettem, hogy először is, mit keresett az ebédlőben? Aztán meg mi a fene juthatott az eszébe, ami ilyen hirtelen távozásra késztette? No, ennek a gondolatmenetnek aztán nehezen jutok a végére viaskodtam magamban. Voltaképp még kiindulópontom sincs, amelyre felépíthetnék valamilyen elméletet. Mary Stuartra néztem, s nagyon rossz volt a lelkiismeretem. Tisztában voltam vele, hogy a női gyilkosok a legkülönbözőbb formákat, alakokat és álcákat ölthetik magukra. De ha az előttem ülő hölgy ártatlan külseje tényleg egy gonosztevőt takar, akkor ezentúl már nem támaszkodhatom a józan ítélőképességemre! Próbáltam megfejteni, hogy mi az ördög ébresztette fel bennem azt a nevetséges gyanút Maryvel szemben: bizonyára egyre kimerültebb leszek, gondoltam.

Mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, Mary felnyitotta a szemét, s rám nézett. Rendkívüli adottsága volt, hogy mozdulatlan és kifejezéstelen arccal nézzen, ám valahol e messzeség, távolságtartás és zárkózottság mögött, azt hiszem, érzékenység, sebezhetőség bújt meg. Bár talán csak akartam hinni, hogy így van. Mégis, furcsa mód biztos voltam benne, hogy igazam van. Még mindig szótlanul, s anélkül, hogy változtatott volna arckifejezésén, pontosabban annak hiányán, félig fölemelkedett, s a takarókba bugyolálva, ügyetlenül odatipegett hozzám és szorosan mellém telepedett. Elővettem legkifogástalanabb atyáskodó stílusomat és átöleltem a vállát. Nem sokáig maradtunk ebben a pozitúrában, mert megfogta a csuklómat, s határozott mozdulattal, de sietség nélkül fölemelte a karomat, fejét átbújtatta alatta és kiszabadult az ölelésemből. Pusztán, csak hogy megmutassam neki: mi orvosok, fölötte állunk minden emberi gyarlóságnak, s bennünket nem tudnak megsérteni azok a páciensek, akiket valójában nem is teszünk felelőssé saját viselkedésükért, Maryre mosolyogtam

Ő meg visszamosolygott. S bár az arcomon nem tükröződött, megdöbbentem: könnyek gyűltek a szemébe, de nem sírt. S mintha mindenáron el akarta volna rejteni gyengédségét, váratlanul maga alá húzta a lábát a pamlagra, majd felém fordult, s visszatért figyelőállásába, azzal a leheletnyi kis különbséggel, hogy most mindkét karjával átnyalábolt. Ami mozgásszabadságomat illeti, akár meg is lehettem volna bilincselve. Kétségkívül ez is volt a célja. Hogy semmiféle gyilkos szándéka nincs velem szemben, abban biztos voltam. Hasonlóképpen biztos voltam abban is, hogy eltökélte: nem akar szem elől téveszteni, és ennek leghatékonyabb módja az, amit éppen most csinál. Hogy ez a viselkedés mekkora erőfeszítést követelhetett meg ettől a büszke és magányos nőtől még csak találgatni sem tudtam. Még kevésbé azt, hogy ugyan mi késztethette erre.

Csak ültem, s megpróbáltam eltűnődni a dolgokon, de az agyam nagyon tompa volt

már. Előlátható volt, hogy nem jutok semmire. Arról nem is beszélve, hogy fáradt szemeimet valósággal hipnotizálta a Black Label. A skót whisky egy metronóm rendszerességével süllyedt és emelkedett az üvegben, egyik oldalról a másikra lötykölődve, összhangban a Harmatos Rózsa szabályossá vált imbolygásával. S minthogy egyik dolog következik másikból, megszólaltam:

– Mary drága?

– Igen? – Nem emelte fel az arcát, hogy ránézzen, s nem kellett sokat találgatnom, hogy miért: ingem a negyedik gomb tájékán egyre jobban átnedvesedett.

– Igazán nem akarom zavarni, de itt az ideje, hogy nekilássak az elalvás előtti itókámnak.

– Whiskyt akar inni?

– Ah! Mikor két szív egyszerre dobban!

– Nem – Szorosabbra fonta a karjait köröttem.

– Nem?

– Utálom a whisky szagát.

– Boldogsággal tölt el – jegyeztem meg egészen halkan -, hogy nem vagyunk házasok.

– Mit mondott?

– Azt mondtam, hogy „Igen, Mary drága”…

Eltelt öt perc, s világossá vált, hogy az agyam már nyugovóra tért. Szinte oda se figyelve vettem a kezembe az Olympus-dossziét. Elolvastam még néhány bárgyú mondatot, amelyből kiderült, hogy a forgatókönyv egyetlen teljes példányát egy londoni bank széfjében helyezték el, aztán újra letettem az irományt. Mary Stuart csöndesen és egyenletesen lélegzett: minden jel szerint aludt. Lehajoltam és óvatosan ráfújtam a bal szemhéjára. Mást nem is igen láttam az arcából. Meg sem rebbent.

Csakugyan mélyen aludt. Megkíséreltem valamicskét változtatni a testhelyzetemen, de karja ösztönösen még erősebben ölelt át. Biztos, hogy elalvás előtt kiadta az utasításokat a tudatalattijának. Végül is belenyugodtam, hogy úgy kell maradnom, ahogy vagyok. Végtére is ez nem az a fajta fogság volt, amely örök életre sebet ejthetett volna rajtam: Félálomban még eltűnődtem azon, hogy selymes érintésű bilincseim azt akarták-e megakadályozni, hogy bizonyos dolgokat véghezvihessek, vagy pedig annak megelőzésére szolgáltak, hogy véletlenül ráakadjak egy újabb ördögi tett előkészületeire. Ám túlságosan is fáradt voltam ahhoz, hogy a kérdést boncolgassam. Elhatároztam, hogy ott ülök, és ébren virrasztok reggelig. Két perc múlva aludtam, mint a bunda.

Mary Stuart nem volt szénrakodó munkás, már alkatánál fogva sem. De nem is hattyúpehellyel volt kibélelve. Úgyhogy amikor felriadtam, bal karom bénán hevert mellettem, zsibbadtan és teljesen használhatatlanul. Erre akkor jöttem rá, amikor a jobb kezemmel kellett átnyúlnom és fölemelnem a bal csuklómat, hogy az órám foszforeszkáló mutatóiról megállapíthassam a pontos időt. Hajnali negyed öt volt.

Szellemi képességeim készenléti állapotáról híven árulkodott, hogy tíz másodpercbe tellett, míg rájöttem, hogy miért volt olyan fontos megtudnom a pontos időt. Kint még sötét volt, az stimmelt, de miért borult sötétség az ebédlőre? Az összes lámpa égett, amikor-elaludtam. És mitől riadtam föl? Mert valami felébresztett. Határozottan tudtam, hogy nem magamtól ébredtem fel, bár azt nem, hogy mitől. Valami külső behatásnak kellett érnie. De mi lehetett az? És honnan jött? Egy nesz vagy egy érintés, más nem lehetett, De bármi volt is az még mindig ott volt az ebédlőben. Ott kellett lennie, hiszen feleszmélésem óta túl rövid idő telt el ahhoz, hogy elhagyhassa a helyiséget. Mi több a tarkómon felmeredező szőrszálak is azt sugallták, hogy rajtunk kívül van még valaki az ebédlőben. Jelenléte ellenségességet sugárzott.

Gyöngéden megfogtam Mary Stuart csuklóját, hogy kiszabadulhassak az öleléséből. Ellenállása ismét gépiesen működésbe lépett. Az ő tudatalattijáról bezzeg nem lehetett elmondani, hogy akár egy pillanatra is lanyhult volna őrködés közben. Ellenben én nem voltam abban a hangulatban, hogy hagyjam magam bárki tudatalattijától meggátolni a cselekvésben. Szétfeszítettem a karjait, s kibújtam közülük. Lecsúsztam a pamlagról, Maryt pedig óvatosan vízszintes helyzetire fektettem. Az ebédlőszalon közepe felé indultam. Mozdulatlanul, csendben álltam, az asztal szélébe kapaszkodva. Szinte alig vettem lélegzetet, s feszülten figyeltem. Csak feleslegesen pazaroltam az energiámat.

Semmi kétség, azóta, hogy eldőltem, mint egy liszteszsák, az időjárás valamelyest enyhült, no nem nagyon, de érzékelhetően. Ám mégsem olyan mértékben, hogy a szél és a tenger zajaitól, a Harmatos Rózsa öreg bordáinak és ereszlékeinek fémes csikorgásától-nyikorgásától meghallhassak bármiféle surranó neszt. Márpedig csak ilyenre számíthattam.

A legközelebb eső villanykapcsolók a födélzetre nyíló ajtó mellett voltak, a másik kapcsolótáblát a hajósinasok által használt tálalóban szerelték fel. Tettem egy lépést arrafelé, amerre az ajtót sejtettem. Hirtelen megtorpantam. Vajon tudja-e az a másik, hogy ébren vagyok, s felkeltem a pamlagról? Vajon szeme nem, szokott-e már jobban hozzá a sötétséghez, mint az enyém, amit épphogy csak kinyitottam? Ki tudja-e venni a testem körvonalait, még ha homályosan is? Feltételezi-e, hogy legelőször is biztosan a kapcsolókat fogom megkeresni, s ha igen, nem állja-e utamat? És hogyan? Van-e nála fegyver, s ha igen, milyen? Nagyon is tisztában voltam vele, hogy én a két karomon kívül semmi másra nem számíthatok, ráadásul a bal még mindig hasznavehetetlenül, bénán csüngött. Bizsergett, mintha ezernyi tűvel szurkálták volna. Tétován lecövekeltem.

Aztán megütötte a fülemet az ajtó kilincsének fémes kattanása és jeges fuvallat csapott az arcomba: az a valaki éppen most hagyja el az ebédlőt. Négy lépéssel az ajtónál termettem, s kiugrottam a fedélzetre. Ösztönösen magam elé kaptam a jobb karomat védekezésül, amikor hirtelen éles fény vakított el. Bárcsak a balt használtam volna, mert az talán nyújtott volna némi védelmet az ellen a kemény, nehéz és nagyon tömör tárgy ellen, ami erőteljesen és fájdalmasan csapódott a nyakam baloldalához.

Az ajtó külső szélébe kapaszkodtam, hogy megtámasszam magam, bár úgy éreztem, hogy alig van erő a kezeimben. A lábam azonban tökéletesen cserbenhagyott, noha mindvégig öntudatomnál maradtam, úgy rogytam le a fedélzetre, mintha kifilézték volna

az alsó végtagjaimat. Mire megszűnt az időleges bénultság, s reszkető lábbal képes voltam feltápászkodni, már egyedül voltam a fedélzeten. Fogalmam sem volt, merre tűnt el a támadóm. A kérdés egyébként is felettébb akadémikusvolt, lévén, hogy a lábam még álló helyzetben is alig tudta megtartani a testsúlyomat: még a gondolat is nevetségesnek tűnt, hogy létrákon és átjárókon rohangáljak.

Minden kezem ügyébe eső támasz igénybevételével visszavonszoltam magam az ebédlőbe, kitapogattam a kapcsolókat, s felkattintottam a világítást. Az ajtót behúztam magam mögött. Mary Stuart felkönyökölt. Tenyere sarkával dörzsölte az egyik szemét, a másikat viszont csak félig tudta kinyitni. Olyan volt, mint aki mély, kábult alvásból ébredt. Elfordítottam a fejemet róla. Imrie kapitány asztala felé vánszorogtam, s belerogytam a székébe. Kihalásztam a whiskys palackot a kovácsoltvas tartóból, az üveg félig volt. Néhány hosszúnak tűnő másodpercig meredten bámultam a palackot, anélkül, hogy valóban láttam volna. Aztán tekintetemmel a poharat kezdtem keresni, amit Halliday használt. Sehol se láttam. Leeshetett vagy elgurulhatott. Elővettem egy másik poharat, belelöttyintettem némi whiskyt, lehajtottam, majd visszatámolyogtam a pamlaghoz. A nyakam szörnyen nyilallt. A fejemnek elég lett volna egy hevesebb rázás, s azon mód leesett volna a helyéről.

– Ha nem az orrán át veszi a levegőt – szólaltam meg -, akkor alig fogja érezni ennek a fránya italnak a szagát.

Segítettem neki felülni, átrendeztem a takaróit is. És mielőtt még bármit is tehettem volna, a változatosság kedvéért most én öleltem át.

– Most pedig így maradunk – szögeztem le.

– Mi volt ez? Mi történt? – Halkan beszélt, s hangja kissé remegett.

– Csak az ajtó. A szél kivágta. Be kellett csuknom, ez minden.

– De nem égtek a lámpák.

– Én kapcsoltam le őket. Rögtön azután, hogy maga elaludt.

Egyik karját kihámozta a takaró alól, s gyengéden megérintette a nyakarnat.

– Már kezd elszíneződni – suttogta. – Csúnya nagy horzsolás. És vérzik is. Odaszorítottam a zsebkendőmet, s bizony, igaza volt. Begyűrtem az inggallérom alá, s ott is hagytam. Még mindig vékony, halk hangon kérdezte:

– Hogy történt?

– Ostoba baleset volt. Megcsúsztam a havon, s a nyakam bevertem az ajtó viharküszöbébe. Mi tagadás, sajog derekasan.

Nem válaszolt. Kiszabadította a másik karját is, s a zakóm hajtókájánál fogva megragadott. Szánakozóan meresztette rám a szemét, majd homlokát a vállamra hajtotta. Most az inggalléromon volt az átnedvesedés sora.

Rendkívül különös viselkedés volt ez egy börtönőr részről – mert egyre bizonyosabb voltam benne: az a feladata, hogy szemmel tartson, és ne engedjen szaglászni -, de hát

nála rendkívülibb börtönőrrel még életemben nem futottam össze. És szebbel sem. Dr. Marlowe, mondtam magamnak, ez a hölgy szorongó gyötrelmeket él át, s elvégre te is emberi lény vagy. Félretettem hát a gyanúsítgatásokat, s inkább a szalmaszőke haját kezdtem el simogatni-cirógatni. Egyszer valaki – már fogalmam sincs, kicsoda – azt mondta nekem, hogy babusgatással lehet a leghatásosabban lecsillapítani egy hölgy felzaklatott érzelmeit. Néhány másodpercnek kellett csak eltelnie, hogy kényszerűen elgondolkodjam rajta: mégis, hol szedtem fel ezt az égbekiáltó nagy ostobaságot. Mary ugyanis váratlanul felpattant és öklével a vállamat kezdte verni. További bizonyítékokra már nem is volt szükségem arra nézve, hogy valóban nem hattyúpehellyel bélelték ki.

– Ne csinálja, kérem! – mondta. – Ne tegye ezt velem!

– Rendben van – egyeztem bele. – Nem fogom ezt tenni magával. Sajnálom.

– Nem, nem! Én kérek bocsánatot. Nem tudom, hogy miért mondtam mindezt, tényleg nem… – Ajka tovább mozgott, de hang nem jött ki a száján. Csak nézett könnybe lábadt szemmel. Szép vonásai eltorzultak, s arca védtelenségről, legyőzöttségről és kétségbeesésről árulkodott. Igen kényelmetlenül kezdtem magam érezni, mert nem jól tűröm, ha büszke és zárkózott emberek ennyire kiadják magukat. Hallottam, amint mélyen beszívja a levegőt, teljes elképedésemre váratlanul átkulcsolta a nyakamat, ráadásul olyan szorosan, hogy már-már azt gondoltam, ott helyben akar megfojtani. De csak pityergett halkan, a válla rázkódott.

Ezt remekül csinálja, hagytam meg, tényleg remekül. Függetlenül attól, hogy a mutatvány kinek a javát szolgálja. Aztán rögtön meg is bántam a cinizmusomat. Eltekintve attól, hogy közismerten nem is volt olyan remek színésznő, szilárd meggyőződésem volt, hogy egy őszinte, szabadjára engedett érzelmi kitörésnek vagyok az alanya, jóllehet ennek nem tudtam okát adni. Ugyan mit nyerhetett azzal, ha csak színleli, hogy ennyire kiadja magát nekem?

Akkor meg kiért hullanak a könnyek? Hogy nem én miattam, az egyszer szent. Vajon miért ejtene könnyeket éppen érettem? Alig ismertem, ő sem jobban engem. Feltehetően csupán egy vállat – ráadásul egy orvos vállát – jelentettem neki, ahol jól kisírhatja magát. Az embereknek a legelképesztőbb tévhitei vannak az orvosokról: nincs kizárva, hogy egyesek szerint az ő válluk az átlagosnál megbízhatóbb és kényelmesebb. Esetleg könnyebben nyeli el a nedvességet?

De még csak nem is saját magát siratta, ebben is biztos voltam. Hogy épségben túlélje a felnőtté válásnak azt a fajta folyamatát, amelyre korábban már célzott, az önerőre támaszkodásnak és a szellemi szívóságnak olyan nagyfokú adottságával kellett rendelkeznie, amely gyakorlatilag eleve kizárta az önsajnálat bármiféle megnyilvánulását. Szóval, akkor meg ki miatt is sír?

A választ nem tudtam, s abban a pillanatban nem is érdekelt különösebben. Ha a körülmények szokványosak lettek volna, s figyelmemet nem kötötték volna le sokkal fontosabb dolgok, akkor teljes odaadással bántam volna egy ilyen aranyos lánnyal, mint Mary, főleg, ha látom rajta, hogy mennyire el van keseredve. Csakhogy a körülmények nem voltak szokványosak, s a gondolataim annyira másfelé jártak, hogy Mary Stuart

furcsa viselkedése viszonylag jelentéktelen ügynek tűnt. Képtelen voltam levenni a szemem a kapitány asztalán álló whiskysüvegről. Amikor unszolásomra Halliday végül is kivette a tartójából, hogy igyék belőle, az üveg egyharmadáig volt, jutott eszembe nem kevés keserűséggel. Emlékeztem arra is, hogy megivott még egy pohárral, s azután már csak negyedüvegnyi whisky maradt. Most meg felig volt az üveg. Az a halk járású és erőskezű valaki, aki leoltotta a lámpákat, hogy a sötétben ügyködhessen az ebédlőben, nyilván kicserélte az üveget, s a biztonság kedvért magával vitte Halliday poharát is. Mary Stuart mondott valamit, de hangja olyan tompa és határozatlan volt, hogy nem tudtam kivenni a szavait. Azt viszont tudtam, hogy az éjszaka folyamán kifolyt sós könnyek és vércseppek miatt egy inggel kevesebbet mondhatok magaménak.

– Mit mondott? – kérdeztem.

Megfordította a fejét, de nem annyira, hogy láthassam az arcát.

– Ne haragudjon rám! Ne haragudjon, hogy olyan ostoba voltam. Meg tud bocsátani?

Gépiesen megszorítottam a vállát. Szemem még mindig az üvegre tapadt, a gondolataim is

akörül jártak. Úgy tűnt, Mary beérte válaszként a vállszorítással. Habozva megkérdezte:

– Újra aludni akar?

Nem hagyott fel hát az ostobaságokkal, hiába ismerte be az előbb maga is, vagy talán egyáltalán nem volt ostoba…

– Nem, Mary drága, már nem fogok többet aludni.

Merőben felesleges volt megjátszanom a férfias helytállást: a nyakamban lüktető fájdalom kellő garancia volt arra, hogy biztosan ébren maradok.

– Jó, akkor minden rendben van.

Nem kérdeztem meg, hogy rejtélyes megjegyzésével mégis mi az ördögöt akart mondani. Fizikailag oly közel voltunk egymáshoz, hogy közelebb már nem is lehettünk, azonban ami a szellemi szférát illeti, már messze jártam tőle. Gondolataim Halliday körül forogtak. A körül az ember körül, akiről feltételeztem: azért jött, hogy megöljön, s akit végül is én kényszerítenem arra, hogy igyék a whiskyből. Abból a whiskyből, amit valójában nekem szántak.

Tudtam, hogy többé nem fogom látni. Legalábbis élve nem.

HATODIK FEJEZETIlyentájt ezen a szélességi fokon csak reggel féltíz körül virrad meg igazán. Tíz órakor

temettük el három halottunkat: Antoniót, Moxent és Scottot. Lelkük mélyén biztosan megbocsátottak volna nekünk azt a szinte már illetlen rohamtempót, amellyel megtartottuk a gyászszertartást: a vadul kavargó vihar lankadatlanul tombolt továbbra is, a szél borotvaéles késekkel hatolt a ruha és a bőr alá, egészen a csontig. Imrie kapitány egyujjas kesztyűs kezében nagy, rézfedelű Bibliát tartott, abból olvasta fel sietősen a gyászszertartásokon szokásos halotti misét. Legalábbis feltételeztem, hogy azt hadarja el, amennyire meg tudtam állapítani, a hegyi beszédből idézett. A szél valósággal kiragadta az alig hallható szavakat a szájából és a szürkésfehér, sivár tenger felé sodorta. A Harmatos Rózsán rendszeresített egyetlen brit zászló alól három, vászonba csavart tetemet csúsztattunk le a vízbe, három vászonzsák merült el zajtalanul a tenger hullámaiban. Láttuk, ahogy becsapódásuk nyomán szétfröccsen a víz, de nem hallottunk semmit, mert mindent betöltött a megfagyott kötélzeten átsüvítő szél gyászénekének éles és magányos jajveszékelése.

Szárazföldi temetésnél a gyászolókat szinte magához köti a frissen hantolt sír, nem tudnak szabadulni a látványától, de itt nem volt semmiféle sír, nem volt mit nézni, s a kegyetlen hideg a fedél-és a meleg utáni vágyódáson kívül minden más gondolatot kiűzött az emberek fejéből. S ezen kívül az sem volt mellékes, hogy Imrie kapitány közölte: régi halász hagyomány szerint búcsúzóul inni kell a halottak emlékére. Hogy valóban hagyomány volt-e, nem tudhattam. Lehet, hogy Imrie találta ki. Az viszont biztos volt, hogy az elhunytak sosem tartoztak a halászok nagy családjához. Ám de akár-mi volt is a hagyomány eredete, kétségkívül a kapitány felszólítása is hozzájárult ahhoz, hogy a fedélzet villámgyorsan kiürüljön.

Én maradtam. Valahogy nem volt kedvem csatlakozni a többiekhez, nem mintha Imrie kapitány invitálását ízléstelennek találtam volna. Hiszen csak hallatlan képmutatással állíthatná bárki: a keresztény etika tiltja, hogy az életben maradottak jó utat kívánjanak az eltávozottaknak. Azért nem csatlakoztam, mert társasában nehezen lehet szemmel követni, hegy ki és mit tölt a poharába. Meg hát az éjszaka alig aludtam három óránál többet. Az agyam fáradt volt s tompa, az idegeim rongyokban lógtak. Abban bíztam, hogyha hősiesen kiteszem magam a sarki vihar megpróbáltatásainak, talán sikerül a ködfátyolt némileg szétoszlatnom. Megragadtam a fedélzeten kifeszített egyik biztosító kötelet – volt belőlük jó néhány -, s oldalvástaz egyik fedélzeti rakományhoz araszoltam. Azokból is volt épp elég. Hiú ábránd volt, de igyekeztem menedéket keresni a láda szélárnyékos oldalánál, s vártam, hogy felszálljon a ködfátyol. Halliday halott volt. Kerestem a holttestét, de nem találtam sehol. Feltűnés nélkül, óvatosan átkutattam minden valószínű és valószínűtlen rejtekhelyet a Harmatos Rózsán, de mindhiába, nyomtalanul eltűnt. Biztosra vettem, hogy Halliday a Barents-tenger sötét mélyén pihen. Hogy milyen úton került oda, nem tudtam, de nem is látszott fontosnak. Elképzelhető, hogy valaki besegített neki, de inkább az tűnt valószínűnek, hogy nem volt segítőtársra szüksége. Azért hagyta el olyan hirtelenséggel az ebédlőt, mert az italába – az én italomba – szórt méreg nemcsak halálos volt, de villámgyorsan is hatott. Heveny hányingert érzett, s a legalkalmasabb helynek a megkönnyebbülésre a hajó oldala látszott. Megcsúszhatott a havon vagy a jégen. Esetleg a

hajó erősen megdőlt – mint annyiszor az éjszaka folyamán -, amint egy hullámfalba ütközött. Akkorra már biztosan eluralkodott rajta a rosszullét, gyenge volt és szédült. Könnyen megeshetett tehát, hogy már képtelen volt arra ügyelni, át ne zuhanjon a mellvéd alacsony peremén. Az egyetlen vigasz - ha egyáltalán vigasznak nevezhető – az volt, hogy hihetően végzett vele a méreg, mint hogy a tüdeje megtelt volna vízzel. Jómagam ugyanis nem osztom azt a közhiedelmet, hogy a vízbe fulladás viszonylag könnyű és fájdalommentes halálnem. Már pusztán azért sem hiszek benne, mert csupán egy elméleti feltételezésről van szó, amit a gyakorlatban még semmi és senki nem igazolt.

Nagyjából biztosra vettem, hogy Halliday távolmaradása még senkinek sem tűnt fel, kivéve persze engem és azt a személyt, aki felelős volt a haláért. Sőt, az utóbbit sem állíthattam teljes bizonyossággal, hiszen előfordulhatott, hogy semmit sem tudott Halliday rövid ebédlőbeli látogatásáról. Igaz, Halliday nem jelent meg a reggelinél, de hát rajta kívül mások sem. Azok pedig, akik reggeliztek, nem egyszerre mentek az ebédlőbe, hanem csak hébe-hóba szállingóztak. Mivel így a reggeli több órásra sikeredett, Halliday hiánya nem szúrt szemet senkinek. Kabintársa, Sandy pedig még mindig beteg volt. Teljesen mellékes volt a számára, ott van-e Halliday vagy sem. S minthogy Halliday magának való ember volt, holléte amúgy se érdekelt különösebben senkit. Reménykedtem, hogy eltűnése a lehető leghosszabb ideig marad észrevétlen, noha az Imrie kapitánynak akkor reggel átadott írásos garancianyilatkozat nem tartalmazott specifikus utalást arra vonatkozóan, hogy mi a teendő, ha valakinek nyoma vész, mégsem lehetett kizárni, hogy a kapitány képes az esetet ürügyként kihasználva félbeszakítani az utat és teljes sebességgel Hammerfest felé venni az irányt.

Amikor kora reggel visszatértem a kabinomba a kabinajtó és a küszöb közé becsúsztatott gyufaborító már nem volt a helyén. Az utazótáskák zsebeinél elhelyezett pénzérmék is lecsúsztak a zsebek fenekére, egyértelmű jeleként annak, hogy a táskákat felnyitották. Sokat elárult a kedélyállapotomról, hogy a felfedezés nem okozott különösebb megrázkódtatást. Ez önmagában véve is meglepő volt, hiszen ha valaki tisztában van is azzal, hogy a jó öreg doktor utánanézett az akonitinnek és többé-kevésbé tudja, hogy a mérgezés nem volt vétetlen, akkor sem kellett volna feltétlenül feltúrnia a kézitáskáit. Ezentúl illett hát időnként a hátam mögé pillantanom, jobban, mint valaha.

Zajt hallottam a hátam mögül. Első ösztönös reakcióm az volt, hogy néhány lépést tegyek előre, ki tudja, milyen kemény vagy éles eszközzel készülnek lesújtani a tarkómra vagy a lapockámra, aztán villámgyorsan visszaforduljak, szembe a támadómmal. Ám ezzel egy időben egy józan hang azt súgta: nem valószínű, hogy bárki is fényes nappal, a parancsnoki hídon tartózkodók szeme láttára akarna eltenni láb alól az első fedélzeten. Így hát hanyagul megfordultam, s tekintetem Charles Conradba ütközött, aki éppen a fedélzeti rakomány szélárnyékos oldala felé iparkodott, hogy némi menedéket találjon a vihar elől.

– Hát maga mit keres itt? – kérdeztem. – A szokásos reggeli egészségügyi séta, még ha cigánygyerekek potyognak is az égből? Vagy magát nem dobta fel Imrie kapitány ajánlata egy kupicára?

– Egyik sem – mosolyodott el. – Csak a kíváncsiság. – Megveregette a mellettünk tornyosuló, vízhatlan ponyvával borított ládát. Közel három méter magas volt, félig

henger alakú, lapos fenekű, s legkevesebb egy tucat acélkábellel rögzítették a helyére. – Tudja, hogy mi van ebben?

– Ez egy találós kérdés?

– Igen.

– Előre gyártott sarkvidéki kunyhók. Legalábbis ez a szóbeszéd járta Wickben. Azt mondták, hat ilyen kunyhó van. Egymásba lehet őket rakni, hogy könnyű legyen a szállításuk.

– Pontosan. Ragasztott furnérlemezből, azbesztből és alumíniumból készültek. Kapokszőrből van a szigetelésük.

A következő hatalmas ládára mutatott, amely közvetlenül az előtt állt, amely mögé mindketten behúzódtunk. Ennek fölöttébb szokatlan alakja volt, nagyjából oválisnak lehetett volna mondani. Körülbelül embermagasságú volt

– Na és mi van ebben?

– Újabb találós kérdés?

– Persze.

– S ha megint mellétrafálok? Mint az előbb? – okoskodtam.

– Ha tényleg elhiszi, amit Wickben pletykáltak az emberek, akkor bizony mellétrafál alaposan. Ugyanis abban a ládában sem kunyhók vannak.

Nincs szükségünk rájuk. A Sor-hamna, azaz a Déli-Mennyország nevet viselő vidéken lesz a telephelyünk, ahol már épültek házak, és még mindig használható állapotban vannak. Egy Lerner nevű pacák vetődött arrafelé hetven évvel ezelőtt, szenet keresett. Egyébként meg is találta a lelőhelyet. Furcsa egy ipse lehetett, mert a sziklákat bemázolta a német zászló színeire, jelezvén, hogy a vidék a jövőben magánterületnek számít. Nos, ő építette kunyhókat. Még egy utat is kiépített, keresztül földnyelven, le egészen a legközelebbi öbölig. Akvalross Bukta-ig, vagyis a Rozmár-öbölig. Utána egy német halkereskedő cég alkalmazottai vertek tanyát arrafelé – és ők is építettek kunyhókat. Sőt, mi több, a Nemzetközi Geofizikai Évnek a keretében a közelmúltban egy norvég tudományos expedíció kilenc hónapot töltött el ott. Ők is építettek házakat maguknak. Nem a szálláshely a hiánycikk a Déli Mennyországban.

– Maga nagyon jól informált.

– Nem szoktam elfelejteni azt, amit alig fél órája olvastam. Jönmegy ma reggel körbejárt és kiosztotta a prospektusokat a világ eddigi legnagyobb filmvállalkozásáról. Maga nem kapott egy példányt belőle?

– Dehogynem. Ám szótárt elfelejtett mellékelni hozzá.

– Annak sem vette volna sok hasznát. – Ismét megveregette a vízhatlan ponyvát mellettünk. – Ez egy tengeralattjáró középső részének a makettje. Belül üres, persze. Természetesen azzal, hogy makett, egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy kartonpapírból készült. Acélból van, és tíz tonnát nyom. Ebből négy tonna az öntöttvas

nehezék. Az a másik pedig a tengeralattjáró megfigyelőtornya. Az kerül rá erre, amikor már vízbe helyeztük.

– Ó! – nyögtem ki, mivel más egyszerűen nem jutott az eszembe. – s azok az állítólagos vontatók, meg üzemanyagtartályok a hátsó fedélzeten? Azok a valójában harckocsik és légvédelmi ütegek?

– Nem, azok tényleg vontatók és üzemanyagtartályok. – Rövid szünetet tartott. – Tudja, hogy a forgatókönyvből csak egyetlen példány van, s az is be van zárva a Bank of England páncélszekrényébe, vagy valami hasonló helyre?

– Ezt a részt átugrottam.

– Még csak pontos forgatási terv sincs kidolgozva a különböző helyszíni jelenetekre a szigeten. Akárha egymástól független jelenetekből állna a film, amelyeket összerakva teljesen értelmetlenné válna az egész. Bizonyosan kell lennie valamilyen összekötő kapocsnak közöltük, amitől értelmet kapnak. Ám az összekötő kapcsot egy trezor őrzi a Threadneedle utcában, vagy mit tudom én, hol van az az átkozott bank. Ennek így nincs értelme:

– Lehet, hogy épp ezt akarták. – Kezdtem tudatára ébredni, hogy a lábam lassan jéggé fagy. – Legalábbis a forgatás első szakaszára. Lehetnek nagyon is alapos okai ennek a titkolózásnak. Mellesleg, ha jól tudom, néhány producer egyenesen arra bátorítja a rendezőket, hogy forgatás közben rögtönözzenek, engedjék szabadjára a fantáziájukat, tegyenek kedvük szerint.

– De Neal Divine még soha egyetlen jelenetet nem filmezett rögtönözve. – Conrad sűrű barna haját a hó és a szél alaposan összeborzolta és az arcába fújta, úgy, hogy a homlokából alig lehetett valamit látni. De annak a kevésnek az alapján, ami a haja alól kivillant, homlokán az aggodalom barázdái gyülekeztek. – Ha Divine-nek a forgatókönyv azt írja elő, hogy a főszereplőnek a 289. jelenetben keménykalapot kell viselnie és kánkánt kell lejtenie, akkor a 289. jelenetben a főszereplő kánkánt fog lejteni, keménykalapban. Ottóról meg csak annyit, hogy addig neki nem vág semminek, amíg nincs minden kidolgozva az utolsó gyufaszálig és pennyre pontosan. Kiváltképpen, ami az utóbb illeti.

– Mindig is megfontolt ember hírében állott.

– Még hogy megfontolt! -. Conrad összerázkódott. – Maga nem úgy véli, hogy ez az egész egy iszonyú nagy hülyeség?

– Számomra az egész filmvilág bolondnak tűnik – válaszoltam őszintén. – Mivel egyszerű földi halandóként most először hozott össze a sors ezzel a különleges világgal, nem tudhatom, hogy szóban forgó hülyeség eltér-e a normától vagy sem. Színészkollégáinak mi a véleménye?

– Milyen színészkollégákról beszél? – kérdezett vissza Conrad gyászos képpel. – Judith Haynes még mindig be van zárkózva a két kutyájával. Mary Stuart leveleket írogat a kabinjában, legalábbis ezt állítja, de valószínűbb, hogy a végrendeletét fogalmazza. És ha Gunther Jungbecknek és Jon Heyternek egyáltalán van véleménye bármiről is, azt mindketten szigorúan megtartják maguknak. Egyébként is, elég fura szerzet mindkettő.

– Még színészek között is?

– Ahogy mondja. – Mosolygott, de mosoly, nem volt az igazi. – A tengeri temetések a jelek szerint kihozzák belőlem az embergyűlölő énemet. Szóval, az a lényeg, hogy ők ketten nagyon keveset tudnak a filmvilágról, legalábbis ami az angliait illeti. S ez eléggé érthető is, gondolom én. Heyter kizárólag Kaliforniában játszott eddig, Jungbeck pedig Németországban. Valójában nincs bennük semmi furcsa, éppen csak nincsenek közös témáink, közös érdeklődési körünk.

– De magának csak ismernie kellene őket.

– Még csak azt sem, és ebben nincs semmi meglepő. Szeretek szerepeket játszani, de maga a filmvilág halálosan untat, s nem kedvelem a társasági életet sem. Emiatt persze jómagam is fura szerzetnek számítok. Otto azonban kezeskedik mind Jungbeckért, mind Heyterért, sőt, kifejezetten áradozik róluk, s nekem ennyi elég is. Megeshet, hogy mindketten lemosnak majd a filmvászonról, ha esélyt kapnak rá. – Megint összerázkódott.– Nos, Conradnak nem sikerült a maga kíváncsiságát kielégítenie, de Conradnak ebből ennyi elég is volt. Mint orvos, maga nem javallana egy keveset abból a whiskyből, amit a jó öreg Imrie oly nagylelkűen felajánlott?

Azt kellett azonban tapasztalnunk, hogy Imrie kapitány meglehetősen vonakodva osztogatja a felajánlott whiskyt, amiből azonnal egyértelműen kiviláglott, hogy az ital a saját készletéből való, nem az Ottóéból. Alátámasztotta ezt az is, hogy Otto a megszokott helyén ült az asztalnál, és szemmel láthatólag semmiféle kifogást nem emelt a töltögetés ellen. Állig be volt bugyolálva egy színes takaróba, és arcszíne még mindig csak sápadt utánzata volt a vörösesbarna eredetinek. Legkevesebb húszan lehettek ott, a legénység és az utasok vegyesen. Azt azonban a legnagyobb jóindulattal sem lehetett mondani rájuk, hogy vidám népség lennének.

Meglepetve fedeztem fel a társaságban Judith Haynest a férjével, Michael Strykerrel együtt, aki tüntető figyelmességgel repdesett körülötte. Az is meglepett, hogy ott látom Mary Darlingot. Talán kötelességtudata bizonyult erősebbnek az alkohollal szembeni fenntartásánál. Ám ennél is elképesztőbb volt, hogy az illendőség iránti érzéke nyilván elhagyta, mert, ahogy Allen karján csüngött, az túlságosan is kirívóan jelezte birtoklási vágyát. Azon persze nem csodálkoztam, hogy Mary Stuart nem volt ott. Hiányzott Heissman és Sandy is. Jungbeck és Heyter, az a két színész, akivel Conradnak egyetlen közös témája sem akadt, egy sarokban ültek egymás társaságában. Most először vettem alaposabban szemügyre őket. Színészeknek néztek ki kétségkívül. Pontosabban, úgy néztek ki, ahogy a hitem szerint a színészeknek ki kell nézniük. Heyter magas volt, szőke, vonzó és fiatal. Húsz évvel ezelőtt azt mondták volna rá, hogy fess: arca mozgékony, kifejező és eleven. Jungbeck legkevesebb tizenöt évvel volt idősebb nála, keménykötésű férfi, széles, súlyos vállakkal. Göndör sötét haja épphogy csak elkezdett őszülni, arca borostás. Mosolya készséges és lebilincselő. Úgy tudtam, hogy filmben ő fogja alakítani a gonosztevőt, leszámítva testi felépítését és a borostától kéklő állát, mindennek kinézett, csak banditának nem.

Az ebédlőben szinte teljes csend uralkodott, s mint kiderült, nem kizárólag az alkalom komolysága miatt: Imrie kapitány beszélt éppen, amikor beléptünk, s csak azért szakította

félbe a szónoklatát, hogy jelezze megérkezésünket és megragadva a lehetőséget, még több whiskyt öntögessen szét. Én nem kértem belőle. A rövid szünet után Imrie kapitány ott folytatta, ahol abba hagyta:

– Igen – szólalt meg komoran -, ez így illik, így illik. Szomorú és tragikus ez a mai nap. Hárman távoztak közülünk, hárman Anglia fiai közül – pillanatnyi örömet éreztem, hogy Antonio nem hallja ezt -, persze, mindannyiunkra ez a sors vár, előbb-utóbb üt az utolsó óra. S ha már örök álomra hajtották a fejüket, ugyan találhattak-e volna jobb helyet a Medve-sziget dicsőséges vizeinél, ahol rajtuk kívül még tízezer honfitársuk nyugszik? – Rosszmájúan találgatni kezdtem, vajon a kapitány mikor hajthatta le az első szíverősítőjét, de aztán eszembe jutott, hogy hajnali négytől talpon van. A maga részéről nyilván meglehetősen előrehaladottnak tekintette hát a napot, és feltevésének helyességét igazolandó, újra töltötte a poharát. E művelet közben folyékonyan gördülő szónoklatát egy másodpercre sem szakította meg. Sajnálatos módon, állapítottam meg magamban, hallgatóságának többi tagjairól lerí, hogy legszívesebben másutt lennének.

– Nem tudom, maguknak mit jelent a Medve-sziget – folytatta a kapitány. – Gondolom, semmit. Miért is jelentene? Csak egy név, egy sziget neve. Mint mondjuk, Wight szigete, vagy maguknál Amerikában a Coney-sziget, csupán egy név. Ám másoknak, például Mr. Stokesnak és nekem – s rajtunk kívül még sokaknak – valamicskével többet mond. Mert a mi életünkben fordulópont volt ez a név, bizony, választóvonal. Vagy miként a geográfusok jobban mondva a geológusok mondanák: vízválasztó volt nekünk a Medve-sziget. Amikor először hallottuk, tudtuk, hogy soha egyetlen más név sem jelentett ennyit a számunkra, és ezután sem fog. S hogy már semmi nem lesz ugyanolyan, mint korábban. A Medve-sziget volt az a hely, ahol a gyerekek egyik napról a másikra felnőtté váltak, a középkorúak meg öregekké. Akárcsak én. – Egy másik Imrie kapitány volt az, aki most beszélt: halk szavakkal idézte fel a múltat, szomorúan, de nem keserűen. És a társaság már önszántából odafigyelt a szavaira, a kényszeredettség eltűnt és a szemek sem tapadtak már vágyakozva az ajtókra. – Magunk között a Kapunak neveztük – folytatta a kapitány. – Mert kapu volt a Barents-tengerre és a Fehér-tengere. És Oroszország felé is, ahova a hajókonvojokat kísértük a háború hosszú, évei alatt. Bizony, hosszú évek voltak azok. Ha valaki áthaladt a Kapun, és vissza is tért az útról, azt mondták rá: szerencsés ember. Ha fél tucatszor tette meg ugyanezt az utat, akkor már úgy tartották: egész életére kimerítette a szerencséjét. Mi hányszor is haladtunk át a Kapun, Mr. Stokes?

– Huszonkétszer – most az egyszer Mr. Stokesnak nem kellett a választ fontolgatnia.

– Huszonkétszer. Nem azért mondom el mindezt, ment én is ott voltam. De azoknál az embereknél, akik a Murmanszkba menő konvojokon teljesítettek szolgálatot, soha senki nem szenvedte meg jobban a háborút. S talán életükben a legszörnyűbb napokat pontosan azokon a vizeken, a Kapu környékén élték át, mert az ellenség ott lapított éjjel-nappal, hogy lecsapjon a hajóinkra. Azok a gyönyörű hajók és azok a nagyszerű fiúk, a mi fiaink! De a német fiúk is! Többen nyugszanak azokban a vizekben, mint a Föld bármely más pontján. A holtak fölött már tiszta a víz, a vért elmosták a hullámok. De az agyunkból, az emlékezetünkből nem. Harminc év telt el azóta, s manapság senki sem beszél már a Medve-szigetről, jómagam sem. Remélhetőleg békében nyugszanak mindannyian, itt,

ebben a sarkvidéki sírban. De még ma is megdermed ereimben a vér, ha rágondolok – összeborzongott, mint-ha most is érezné a jeges fuvallatot. Aztán halványan elmosolyodott. – Egy öregember túl sokat locsog, no meg egy tökkelütött is. Nos, önök most azt is megtapasztalták, hogy milyen borzasztó, ha egy öreg tökkelütött kezd el beszélni. Voltaképpen csak annyit szerettem volna mondani, hogy halott útitársaink jó társaságba kerültek. – A magasba emelte a poharát: – Bon voyage!

Igen, jó utat. Ám a lelkem mélyén éreztem, hogy nem ez az utolsó Isten veled, nem ez az utolsó búcsúztatás. Tudtam, hogy Imrie kapitány is hasonlóképpen érez, s hogy valamiféle jövőbe látás, vagy inkább balsejtelem mondatta el vele ezeket a szavakat, mert máskülönben semmi szükség nem volt erre a zavaros múlt idézésre, még csak nem is illett ide. Vagy legalábbis úgy tűnt. Kíváncsi volnék, vajon elhatolt-e akár haloványan is Imrie kapitány tudatáig ez a gondolattársítás: a régmúlt idők félelmetes és iszonyú történéseinek behelyettesítése annak a még szunnyadó sejtésnek a helyébe, hogy az ilyesmi nem csupán a nyílt hadviselés velejárója, hogy az erőszakos halálnak nincs se időbeli, se térbeli korlátja, és hogy a Barents-tenger zord vize ennek az erőszaknak a természetes környezete és szállásadója?

Vajon hányan érezhették még kettőnkön kívül ezt a csírázó, csupasz félelmet? Ezt a furcsa, megnevezhetetlen iszonyatot, amely oly gyakran tör rá az emberekre a Föld legmagányosabb és legelhagyatottabb vidékein? Ezt a rettegést, amely az ősemberig nyúlik vissza, amikor még nem ismerték a tüzet, azoknak a felfoghatatlanul távoli ősöknek az idejébe, akik páni félelemben lapultak sötét barlangjaik mélyén, miközben a gonoszság és az éjszaka erői tomboltak odakint? A félelmet, amelyet itt, most és itt beigazolt és felerősített három társunk hirtelen, erőszakos és megmagyarázhatatlan halála?

Nehéz lett volna megmondani, hogy ki az, akit meglegyintett a balsejtelemnek ez az ősi kisugárzása. Hiszen az emberiség nem szívesen vallja be még önmagának sem ezeknek az irracionálisan naiv sejtelmeknek a létezését, nemhogy jelét adná vagy beszélne róluk. Imrie kapitányt és Mr. Stokest azonban megérintette a kisugárzás, ehhez nem fért kétség. Behúzódtak egy sarokba, s látszólag mereven bámulták a kezükben tartott poharat, de tekintetük tompa volt, s egyikük sem szólt a másikhoz. Igen ritkán esett meg, hogy ők ketten hallgatagon ültek egymás mellett, ahelyett, hogy elmélyült eszmecserét folytatnának világmegváltó dogokról; a közöttük feszülő csöndnek önmagában is nagy jelentősége volt.

Neal Divine egymagában üldögélt. Arca ugyan beesettebb volt, mint valaha, de látszott rajta, hogy már túljutott az előző esti rosszullét mélypontján. Üres poharát megállás nélkül pörgette kezei között, ami már ideges, gondolataiba belefeledkezett önmagára emlékeztetett. De hogy a tengeribetegség kötötte-e le gondolatait, vagy az a tudat, hogy hamarosan bele kell vágynia rendezői kötelmeinek ellátásába, következésképpen fel kell készülnie Gerran csípős megjegyzéseire, vagy pedig ő is azt érzékelte – hogy a halott múlt érzékeny nyúlványai mélyen a lelkébe nyomultak, lehetetlenség volt eldönteni.

Jönmegy Otto melleit ült az asztalfőn. Ők sem beszélgettek. Vajon milyen lehet a viszony közöttük. Úgy láttam, kapcsolatuk viszonylag szívélyes, bár igazán csak akkor keresték egymás társaságát,ha szakmai kérdésekről akartak tárgyalni. Lehetséges, hogy

egyéniségükben alig volt valami közös, de a puszta tény, hogy Jönmegyet nevezték ki nemrégiben az Olympus Productions alelnökévé, s ilyen minőségében az elnöki szék várományosává, híven tanúskodott arról a megbecsülésről, amelyet Otto érzett iránta. Most azonban hallgatagon ültek egymás mellett, amitől nem minden alap nélkül arra következtettem, hogy hasonló dolgokon rágódnak, mint amilyenek Imrie kapitány vagy az én gondolataimat is lekötötte.

A Három Apostol tagjai szintén csöndben voltak. Ennek persze nem volt különösebb jelentősége, mivel máskor is nyomban elveszítették a beszédkészségüket, mihelyt kiléptek zeneszerszámaik, popmagazinjaik vagy ízléstelen, harsogóan színes képregényeik bűvköréből. Valószínűleg úgy vélték, hogy most mégsem illene előhozakodni kedvenc témáikkal. Stryker – aki továbbra is féltő gonddal viselte szívén feleségének állapotát – halkan beszélgetett a Gróffal, a Herceg ellenben feltűnő módon került mindenféle érintkezést kabintársával, Eddie-vel, de minthogy amúgy is ritkán váltottak szót egymással, ennek nem tulajdonítottam fontosságot.

Arra lettem figyelmes, hogy Lonnie Gilbert ott terpeszkedik mellettem. Vajon milyen mélységig hatolt be alkoholgőzös agyának rejtekeibe Imrie kapitány szavainak ki nem mondott értelme, fordult meg a fejemben. Lonnie szorosan fogta a markában skótwhiskys poharát, amely mind térfogatát, mind tartalmát tekintve családi méretű volt a javából, éles ellentétben azokkal a viszonylag kis adagokkal, amilyeneket éjfél körül töltögetett magának a társalgó bárjában. Csak azzal tudtam magyarázni az éjszakai visszafogottságot, hogy valahol Lonnie agyának egy távoli zugában suttogva megszólalt a lelkiismeret ernyedt hangja, és csupán szerény adagokat engedélyezett, tekintettel arra, hogy az italhoz nem egészen becsületes úton jutott hozzá.

– „Irigység és rágalmazás, gyűlölet és fájdalom, és a békétlenség, amit a férfiak tévesen élvezetnek hisznek, nem fogja már megérinteni és kínozni őket” – szavalta Lonnie. Vagy kétujjnyit lehúzott a whiskyjéből, és megnyalta a szája szélét: – „Mentesek ők…”

– Lonnie – a pohár felé böktem a fejemmel. – Mikor kezdte el ma reggel?

– Elkezdeni? Kedves barátom, abba se hagytam. Mert nem jött álom a szememre. „Mentesek ők a világ mocskának a fertőjétől, és már azon sem fognak soha keseregni, hogy kihűl a szív, s fehérlesz a haj…”

Nem folytatta, amikor észrevette, hogy közönsége cserbenhagyta, s ő is abba az irányba nézett, amerre én. Mary Darling és Allen, ezúttal eleget téve az illemszabályoknak, épp távozóban volt. Mary tétován megállt Judith Haynes széke előtt, rámosolygott és megszólalt:

– Jó reggelt, Miss Haynes. Remélem, ma már jobban érzi magát.

Judith Haynes visszamosolygott rá, egy pillanatra kivillantva tökéletes fogsorát. Aztán már el is fordította a fejét. Mosolyát pontosan olyannak szánta, amilyennek látni és érteni lehetett: hamisnak. Mintegy lenézően Mary tudtára adta, hogy részéről vége a jelenetnek, el van bocsátva. Láttam, hogy Mary arcából kifut a vér, s már éppen mondani készült valamit, amikor Allen, összeszorított szájjal, megfogta a karját és gyengéden az ajtó felé irányította.

– Hát ez meg mi volt? – kérdeztem. – Semmi kétség, Miss Haynes valamiért megsértődött. De el nem tudom hinni, hogy a mi kis Marynk képes valakit is megsérteni.

– Pedig megtette, édes öregem, megtette. A mi Judithunk egyike – azoknak a szomorú és szerencsétlen sorsú hölgyeknek, akik nem tudják elviselni, ha egy másik nő fiatalabb, csinosabb és intelligensebb náluk. A mi kis Marynk legalább két pontban vétkes az előbbiek közül.

– Csalódottá tett – mondtam. – Eddig ugyanis férfiasan igyekeztem semmibe venni, vagy legalábbis figyelmen kívül hagyni azt az általános véleményt, hogy Judith Haynes vitaihatatlanul és javíthatatlanul egy igazi szajha, és most…

– És magának volt igaza. – Lonnie enyhén elképedt, amikor rájött, hogy üres a pohara. – Judith nem szajha. Vagyis nem próbál meg ilyen módon előbbre jutni, legalábbis nem készakarva. Azok iránt, akik nem jelentenek veszélyt vagy kihívást a számára, képes az odaadó érzésekre, mi több, képes rajongani is értük. Mint például a gyerekekért vagy az állatokért. De ettől eltekintve Judith Haynes egy szegény, szerencsétlen teremtés, aki képtelen a szeretetre, vagy arra, hogy szeretetet ébresszen maga iránt. Egyszóval, nincs helye lelkében a szeretet érzésének. Perverz, de sajnálatra méltó nőszemély, aki utálja magát, amikor a tükörbe néz. Úgy próbál meg elszakadni a valóságtól, hogy egy ember nélküli fantáziavilágban keres menedéket.

Lonnie hirtelen gyors lépést tett oldalvást, egy magára hagyott whiskysüveg irányába. Újra töltötte poharát, és pedig olyan hozzáértéssel és gyorsasággal, amelyre csak életműnek is beillő tapasztalat révén tehetett szert. Boldog arccal jött vissza, fellelkesülve kedvenc foglalatosságának ígéretes folytatásától.

– „Az elesett, az elesett, az elesett az, és nem egészséges, aki a segítségünkre szorul, és a rokonszenvünkre vágyik” – Lonnie néha nagyon is a lényegre tudott tapintani. – Judith egyike azoknak a boldogtalanoknak, akik még kedvüket is lelik abban, hogy a lelkük sérült, akik élvezik, hogy ha bántják őket. S ha valójában nem is éri sérelem őket, nos, annál jobb, akkor kitalálnak maguknak valamit, ami közelebb áll a szívük vágyához. Mert azoknak a nyomorultaknak, akik csak magukat szeretik, nincs az életben fennköltebb érzés az önsajnálat simogató ölelésnél, amely magába zárja őket, mint egy régi kedves barát szorítása. A legcsodálatosabb fényűzés ez a számukra. Biztosíthatom magát, hogy még soha egyetlen afrikai víziló nem dagonyázott iszapfürdőjében olyan élvezettel, mint…

– Biztos vagyok benne, hogy igaza van, Lonnie – vágtam közbe -, és az összehasonlítás kiváltképpen érzékletes, mondanom sem kell.

A továbbiakban már nem figyeltem rá, mert figyelmemet lekötötte az a valaki, akinek alakját csak futólag pillanthattam meg, amint gyors léptekkel keresztülvágott a fedélzeten. Szinte biztosra vettem, hogy Heissman volt az. és ha tényleg ő volt az, akkor rögvest felvetődött három kérdés,amelyekre illett volna azonnal választ is adni. Eltekintve az igazán kivételes esetektől, Heissman mindig kimérten és megfontoltan mozgott. Mi volt hát az oka ennek a szokatlan sietségnek? ? És ha egyszer a hajó hátsó része felé igyekezett, miért nem a fedélzet árnyékos oldalát választotta, miért tette ki magát a zord időjárásnak, vajon azért-e, mert azt remélte, hogy így nem veheti észre senki, hiszen azon

az oldalon az ebédlő nagy ablakait befedte a hó? Mindenki tudta róla, hogy – feltehetően a hosszú szibériai évek elkerülhetetlen következményeként – betegesen irtózik a hidegtől. Ám akkor meg mit keresett a felső fedélzeten? Megveregettem Lonnie vállát.

– Ahogy mondani szokás: egy szempillantás múlva itt vagyok. De előbb egy pillantást kell vetnem az elesettekre – mondtam.

A szélárnyékos oldalra nyíló ajtón át minden sietség nélkül elhagytam az ebédlőt. Vártam egy kicsit, nem jön-e utánam valaki, akinek érdeklődését esetleg felkeltette a távozásom. És valóban követett valaki, habár az illető semmi jelét nem adta annak, hogy a legcsekélyebb mértékben is érdekelné a kijövetelem célja. Gunther Jungbeck megeresztett egy közömbös mosolyt az irányomban, és gyors léptekkel a szálláshelyekhez vezető ajtó felé indult. Kivártam néhány másodpercet, aztán a függőleges acéllétrán felmásztam a közvetlenül a parancsnoki híd és a rádiós szoba mögött lévő fedélzetrészre. Megkerültem a kürtőt és a motorház légszívó berendezéseinek szekrényét, de senkit sem találtam. Nem is számítottam rá, hisz abban a kegyetlen hidegben még egy jegesmedve sem lődörgött volna alapos és kényszerítő ok nélkül a teljesen nyitott csónakfedélzeten. Hátramentem az egyik mentőmotorcsónak végéhez, és némi menedéket találva egy ventillátorszekrény mögött, lenéztem a hátsó fedélzetre.

Néhány pillanatig semmit, de semmit nem láttam. Semmit, ami esetleg felkelthette volna a kíváncsiságomat. Nem is annyira a kavargó hó miatt. Hanem mert a hátsó fedélzeten lévő tárgyak – és volt belőlük bőven, kezdve az üzemanyagtartályoktól egészen a különös állványra szerelt, öt méter hosszú munkacsónakig – olyan mélyen begubóztak alaktalan hóburkukba, hogy lehetetlenség volt megmondani, mit rejt a vastag hótakaró: élettelen tárgyat-e vagy élőlényt. Amíg persze valamelyik tárgy nem mozdul.

Mert az egyik burok megmozdult. Egy karcsú szellemalak vált ki egy négyszögletes, terjedelmes tárgy árnyékából, ahol menedéket talált a vihart elől. A testes ládában Sno-Cat típusú motoros szánt szállítottunk. A szellemalak félig felém fordult: noha az arcát szinte tejesen betakarta a vízhatlan kabát csuklyája, az alóla kibújó szalmasárga haj elegendő volt, hogy azonosítani tudjam a viselőjét. Csak egyetlen személynek volt ilyen színű haja a fedélzeten. Egy pillanat sem tett el, s máris társasága akadt. Az illető a csónakfedélzet szegélye mögül előbukkanva került a látószögembe. Valójában nem is kellett, hogy lássam sovány, aszketikus arcát. Tudtam, hogy Heissman az. Egyenesen a lányhoz ment, megfogta a karját amennyire láthattam, mozdulata nem váltott semmilyen ellenkezést -, és mondott neki valamit. Letérdeltem. Egyrészt azért, hogy csökkentsem annak az esélyét, hogy valamelyikük észrevesz, véletlenül felpillant, másrészt pedig azért, hogy esetleg elkapjak néhány foszlányt a beszélgetésből. Ami a rejtőzködést illeti, a módszer bevált. Hallani viszont nem hallottam semmit. Részben azért, mert a szél rossz irányból fújt, részben pedig, mert a fejüket szorosan összedugták: talán úgy vélték, hogy az alkalomhoz illően suttogniuk kell, akár az összeesküvőknek; meglehet, azt gondolták, hogy így némi védelmet tudnak nyújtani egymás arcának a havazás ellen. Egészen a fedélzet széléig araszoltam: ott a sarkamra guggoltam és mélyen előre hajoltam. Nem segített.

Heissman most egyik karjával átölelte Mary Stuart vállát. Intim gesztusa ezúttal nem maradt válasz nélkül: Mary drága átölelte Heissman nyakát, fejét pedig a vállára fektette.

Legalább két percig álltak ebben a fölöttébb romantikus pózban, aztán lassan elindultak a kabinok felé. Heissman még mindig átölelve tartotta a lányt. Meg sem próbáltam követni őket. Szinte biztosan észrevettek volna, ha megmozdulok. Meg nem is lett volna értelme, hogy utánuk menjek: amit bizalmasan el akartak mondani egymásnak, azt már elmondták.

– Ni csak, jóga a Barents-tengeren! – szólalt meg egy hang a hátam mögött. – Ez aztán az oda adás!

– A fanatikusok mindig végletekbe esnek – válaszoltam. Esetlenül fölemelkedtem, minden különösebb sietség nélkül, mert tudtam, hogy Smithytől nincs mit tartanom. Csuklyás düftinkabátot viselt. Sokkal jobb színben volt, mint éjfél körül. Olyan arckifejezéssel nézett rám, mintha csak szórakoztatná, hogy csúfolódhat velem. A tekintetéből azonban kiolvastam, hogy semmi humorosat nem talált abban, amit látott.

– Tudja, ezeket a dolgokat rendszeresen kell végezni – próbáltam a bizonyítványt magyarázni.

– Persze. – Odajött mellém, keresztülhajolt a korláton és lenézett. Szemügyre vette a mély nyomokat, amelyeket Mary és Heissman hagyott a hóban. – Madarak?

– Egy szárcsa és egy gém meghitt légyottja. Ez a kedvenc találkahelyük.

– Igen, persze. De nem gondolja, hogy madaraknál elég szokatlan az ilyen összetételű szerelmespár?

– Ez a film világa, Smithy. Úgy tűnik, tele van roppant különleges madarakkal.

– Furcsa madarakkal, mindenesetre. – A térképszoba felé intett a fejével:

– Meleg, móka és kacagás, doki. A legjobb hely, hogy folytathassa ornitológiai kutatásait.

A melegből nem sokat éreztem. Tudniillik Smithy nyitva hagyta az oldalajtót, miután kinézett az ablakon, és észrevette, hogy végigsomfordálok a fedélzeten. A beígért vidámságban ellenben nem csalatkoztam, egy üveg formáját öltötte, amit Smithy varázsolt elő a szekrényből.

– Menesszünk az előkóstolóért, mint királyoknál szokás? –

kérdezte. Ránéztem az ép ólompecsétre.

– Nem szükséges, hacsak nincs tudomása arról, hogy az útra valaki magával hozta a palackozó üzemét is.

– Utánanéztem. – Smithy felszakította a plombát az üveg nyakáról. – Az elmúlt éjszaka beszélgettünk. Legalábbis én elmondtam a véleményemet. Lehet, hogy maga nem figyelt a szavaimra, lehet, hogy rám se bagózott. Tegnap éjszaka elcsüggedtem. Úgy rémlett, hogy maga nem beszél velem őszintén. Most is aggódom. Mert tudom, hogy maga nem őszinte hozzám.

– Miért? Mert madármegfigyelésre adtam a fejem? – kérdeztem jámborul.

– Példának okáért. De lássuk a mérgezést. Volt időm gondolkodni, legalábbis egy

keveset. Természetesen magának fogalma sem lehetett, hogy ki a méregkeverő. Mert azt aligha feltételezem magáról, hogy amennyiben tudja, ki ölte meg az olasz srácot, akkor egyszerűen engedi, hogy még további hat embert mérgezzen meg, akik közül ketten aztán bele is halnak. Valójában még abban sem lehetett bizonyos, hogy a mérgezés nem véletlen volt-e, hisz látszólag annyira találomra történt.

– Nagyon szépen köszönöm – mondtam. Smithyről alkotott véleményem nagyot zuhant. Attól a csekélységtől eltekintve, hogy nemcsak látszólag történt vaktában. Fanem vaktában, látszólag nélkül.

– Ez a múlt éjszaka volt. – Folytatta, mintha nem is hallotta volna, amit mondok. – Akkor tényleg nem lehetett fogalma róla. De most már lehet. Azóta történt egy s más, ugye?

– Ugyan mi történt volna? – Véleményem Smithyről ismét emelkedett. Biztosra vette, hogy egy gyilkos terv végrehajtása van folyamatban. De miért hitte ezt? Szellemi agytorna keretében listát készített, azt találgatva, hogy vajon ki lehet az a fickó, aki ilyen ügyesen bánik az akonitinnel? Azt persze nem tudhatta, hogy a méreg akonitin. Megpróbált rájönni, hogy a merénylő honnan szerezte a mérget, és most hol tartja. Eltűnődött azon, vajon hol tanulhatta meg a szakszerű eljárást, hogy nyomtalanul képes legyen megmérgezni az ennivalót. És nem csupán a gyilkos kilétét igyekezett megfejteni, hanem azt is, hogy miért teszi. S hogy mért vaktában öl. Vagy találgatásait esetleg csak az én titkolózó viselkedésemre alapozza?

– Nagyon sok minden történt. Persze nem mind kapcsolódik közvetlenül a közelmúlthoz. Hanem olyan dolgok, amelyekre most derült fény, vagy éppenséggel azoknak a történéseknek a fényében tűnnek most szokatlanoknak, amelyeket nevezhetnénk akár a közelmúlt fejleményeinek is. Például: miért Imrie kapitányt és Mr. Stokest választották erre a feladatra, holott ilyenkor nagyon sok fiatal és tettre kész jacht– és hajóskapitány meg főgépész van munka nélkül? Azért, mert már olyan vének, s annyi whiskyt meg rumot vedelnek, hogy a nap túlnyomó részében még a pontos időt sem tudják megmondani. Egyszerűen nem veszik észre, mi folyik körülöttük, de ha észrevennék is, akkor sem tulajdonítanának neki jelentőséget.

A poharamat a kezemben szorongattam, tekintetem Smithyn csüngött: minden módon jelezni kívántam, hogy odaadóan figyelek minden szavára. Tényleg odafigyeltem. Mert ez a gondolat bennem még nem ötlött fel.

Smithy folytatta:

– Tegnap éjszaka azt mondtam, kissé furcsállom, hogy Mr. Gerran és társasága ilyentájt óhajtott erre a vidékre látogatni. Most tovább megyek. Állítom, hogy átkozottul különös ez az egész vállalkozás, és nem ártana, ha a maga barátja, ez az Otto, adna rá valamilyen ésszerű magyarázatot. Amire persze valószínűleg halálunk napjáig várhatunk.

– Otto nem a barátom – mondtam.

– Aztán meg ez. – Felkapta az. Olympus Productions ismertetőjének egy példányát. –Értelmetlen ostobaságok gyűjteménye, amelyet az a mézesmázos modorú Goin

mindenkivel meg akar etetni. Maga már…

– Goin? Hogy ő, simulékony?

– Egy megbízhatatlan, köpönyegforgató, hízelkedő és pénzsóvár alak, aki mást mond és mást cselekszik. Akkor is ezt mondanám rá, ha nem tudnám róla, hogy foglalkozására nézve hivatásos főkönyvelő.

– Talán akkor jobban tenném, ha őt sem sorolnám a barátaim közé – mondtam.

– És ez a nevetséges titkolózás, amellyel olyan nagy feneket kerítnek ennek a semmitmondó handabandázásnak. Még hogy megvédeni az átkozott forgatókönyvük értékét! Fogadni mernék száz az egyhez, hogy ez az egész egy álca, amivel a forgatókönyvnél sokkal, de sokkal fontosabb valamit akarnak megóvni. Na és a forgatási tervük a szigetre? Olvasta? Még csak nem is nevetséges. Össze nem illeszthető jelenetek zagyvasága. Van abban minden: barlangok meg rejtélyes motorcsónakok, tengeralattjáró-makett, sziklamászás, tengerbe zuhanás, sőt még egy haláljelenet is az Északi-sark hósivatagában! Akármelyik ötéves gyerek összeállíthatta volna.

– Smithy, maga nagyon gyanakvó ember – jegyeztem meg.

– Tényleg? Aztán meg az a fiatal lengyel színésznő, a szőke.

– Igen, Mary Stuart. Mi van vele?

– Furcsa egy nő. Zárkózott és magányos. Sosem megy társaságba. De amikor valaki rosszul lesz a parancsnoki hídon, vagy Otto kabinjában, vagy lebetegszik az a fiatal fickó, a Herceg, nos, akkor ki terem ott? Bizony, bizony, a mi barátnőnk, Mary Stuart.

– Afféle szamaritánus lélek. Nem hiszem, hogy bárki is ilyen feltűnően viselkedne, amikor éppen az a célja, hogy ne vonja magára a figyelmet.

– Talán éppen ezt tartja a legjobb módszernek. Ámde ha mégsem ez a helyzet, akkor meg mi a fenének kellett olyan nagy titokban találkoznia Heissmannal a hátsó fedélzeten, miközben körülöttük tombol a vihar?

Igazán nem szeretném, ha Smithy az ellenségem volna, gondoltam magamban. – Talán valamilyen romantikus megfontolásból – vetettem fel.

– Romantikázni? Heissmannal?

– Smithy, maga nem tud egy nő szemével látni.

– Valóban nem. – Elvigyorodott. – De ismerem őket. És a nagyfejűek? Vajon miért játsszák meg a cégvezetés tagjai a nyilvánosság előtt, hogy Otto a barátjuk, miközben a háta mögött szidják. És hogyan lehet egy operatőr igazgatósági tag? Miért…

– Hát ezt meg honnan szedte?

– Ni csak, ni csak. Tehát maga is tudja. Onnan szedtem, hogy Imrie kapitány megmutatta azt a garanciapapírt, amit maga és az Olympus vezetői írtak alá: a Gróf igazgatói minőségben firkantotta alá. Aztán meg a rendező, ez a Divine, aki állítólag igen tehetséges, ugyan miért retteg Ottótól? Miközben Lonnie, aki nemcsak hogy idült

alkoholista, naplopó, hanem még büntetlenül rá is járhat Otto italkészletére, egyszerűen tojik a fejére?

– Mondja csak, Smithy, úgy mégis, mennyi időt szentelt maga mostanában a hajó kormányzására és navigálására? – kérdeztem.

– Nehéz megmondani. De ha már kérdezte, mondanám, hogy körülbelül annyit, mint maga orvosi hivatásának gyakorlására.

Nem szóltam semmit, meg annyit se, hogy visszaszúrása „talált”. Hagytam, hogy újratöltse a poharamat az akonitinmentes italból. Kibámultam ablakon, az örvénylő, szürke jégbirodalomra odakint. Olyan sok a miért, Smithy, olyan sok a kérdőjel, mondtam magamban. Vajon miért találkozott Mary nagy titokban Heissmannal, holott teljesen egyértelmű, hogy az a Heissman, akit tegnap megvizsgáltam, olyon rossz bőrben volt, hegy semmiféle sötét ügyletre nem lett volna képes? Az persze nem zárja ki azt a vérfagyasztó lehetőséget, hogy Heissman egyike azoknak – ketten vannak vagy többen? -, akiknek igen olcsó az emberélet. Lehet, hogy Heissman egyedül van. Az is elképzelhető, hogy ő a vezéregyéniség közöttük. Lehet, hogy csupán egy közbülső láncszem. Vajon miért reagál Otto olyan élénken – tekintetbe véve heves lefolyású betegségét is – arra a hírre, hogy Antoniót megmérgezték, amikor ő maga is mérgezés áldozata lett? És Cecil zsákmányszerzési kísérete az éléstárban valóban olyan ártalmatlan volt, amilyennek ő beállítja? Hát Sandy próbálkozása? És vajon kinézte meg a könyvemben az akonitinről szóló cikket, ki dobta ki a vacsoramaradékot a konyhából, ki jár az éjszaka a kabinomban, hogy átkutassa a táskáimat? Egyáltalán, mit keresett bennük? Ugyanaz az ember volt-e, aki oly rendkívül aktív módon folyamodik a méreghez, és aki kicserélte a whiskys üveget, majd engem is leütött? Aki felelős Halliday haláláért is? És újra csak: egyetlen személyről van-e szó, vagy többen vannak? S ha Halliday halála véletlenül következett be, mint ahogy erről meg voltam győződve, akkor ő meg mit keresett az ebédlőszalonban, ami viszont – erre esküdni mertem volna – egyáltalán nem volt véletlen?

Oly sok volt a „ha” és a „de”, hogy egyre inkább nevetséges szalmaszálakba kezdtem belékapaszkodni ahelyett, hogy megpróbáltam volna áthatolni a sűrű ködön. Vajon mi indokolta Lonnie kirohanását Judith Haynes ellen – amit mondott, felért egy vádbeszéddel -, azt vetve a szemére, hogy gyűlöli az emberi fajt, kiváltképpen a gyengébbik nemet? Kétségkívül, Miss Haynes is képes volt a rosszindulatú féltékenykedésre és csípős megjegyzésekre csakúgy, mint általában a többi, egyébiránt szeretetre méltó nő. De valahogy mégis azt gondolná az ember, hogy jut neki bőségesen, talán túl sok is a gazdagságból, sikerből, hírnévből, pozícióból és a külcsínből, semmint hogy arra pazarolja energiáját,hogy utálkozva bánjék minden nővel, aki az útjába akad. De ha ez így van, akkor meg miért viselkedett olyan ridegen Mary Darlinggal?

Na de mi köze ennek a gyilkosságokhoz? Fogalmam sem volt. De semmit, még a legkevésbé szokatlant sem szabad számításon kívül hagyni, gondoltam komoran, pusztán azért, mert látszólag nem kapcsolódik közvetlenül a Harmatos Rózsa fedélzetén végbemenő, végtelenül különös eseményekhez: Például vetődhet-e gyanú árnyéka Jungbeckre és Heyterre, csupán azért, mert egyikük kijött utánam az ebédlőből? És ha figyelembe vesszük azt is, hogy Conrad voltaképpen már gyanúba keverte őket azzal a

kijelentésével, hogy színészekként nem hallott róluk korábban? Vagy éppen ellenkezőleg, az, hogy megpróbálta őket gyanúba keverni, Conradra vet esetleg rossz fényt? A pokolba ezzel a sok átkozott kérdéssel, káromkodtam elcsigázva, ha így folytatom, végül még a fiatal Allent fogom megvádolni, hogy ő a méregkeverők főnöke, pusztán mert egyszer megemlítette, hogy az egyetemen egy rövid ideig kémiát tanult.

– Adnék néhány lyukas garast érte, ha tudhatnám, mi jár a fejében, doktor Marlowe. –

Smith sem volt az a típus, akinek az arca elárulja, hogy mi megy végbe a homloka mögött.

– Ne pazarolja a pénzét. Min is törhetném a fejem?

– Két dolgon. Kétféle gondolatsor is motoszkál fejében. Az egyikbe azok a gondolatok tartoznak, amelyek a történtek kapcsán megfordultak a fejében, s amelyeket nem mond el nekem. A másik gondolatsor viszont a bűntudat körül forog, mert eltitkolja előlem az első kategóriába tartozó gondolatait.

– Nevezhetné akár a természet törvényének is – válaszoltam. – Vannak emberek, akik másoknál mindig jobban ki vannak téve annak, hogy igazságtalanság történjék velük.

– Szóval, mindent elmondott? Nincs több ötlete?

– De van. Ám amelyekről nem beszéltem, nem is érnek annyit, hogy beszéljek róluk. Szóval, ha volna néhány tény a kezemben…

– Tehát elismeri, hogy valami borzasztó gonosz dolog folyik itt?

– Persze.

– És maga, ugye, elmondott mindent nekem, amit tud, de nem mindent, amit gondol?

– Igen.

– Mély sajnálattal kell közölnöm – mondta Smithy -, hogy az orvosi hivatás iránt táplált összes illúziómat elveszítettem. – Felnyúlt vízhatlan kabátom csuklyájához, széthúzta a sálamat,majd tágra nyílt szemmel mustrálta a most már több színben játszó, véraláfutásos csíkot a nyakamon. – Jézus! Ezt nevezem! Mi történt magával?

– Elestem.

– A Marlowe-k nem esnek el csak úgy, maguktól. Csupán ha fellökik őket. És hol esett el?

Különösebben nem érdekelt, mit mond, arra az alig észrevehető hangsúlyra azonban felfigyeltem, amellyel az „esett” szót kiejtette.

– A felső fedélzet bal oldali részében, Az ebédlőajtó viharküszöbébe vertem be a nyakam.

– Ne mondja! Tényleg? Szerintem a kriminológusok szilárd tárgynak neveznék ezt a valamit, ami a sérülését okozta. Egy nagyon tömör eszköz lehetett, szélessége körülbelül félhüvelyknyi, szélei élesek. Az ebédlő ajtajának kerete három hüvelyk széles és rugalmas gumiból készült. A Harmatos Rózsán az összes külső ajtó ilyennel van ellátva, hogy se a szél, se a víz ne hatoljon át rajtuk. Talán észre sem vette eddig? Mint ahogy talán az sem

tűnt föl magának, hogy a fotográfusunknak, John Hallidaynek nyoma veszett?

– Hát ezt meg honnan tudja? – Ezúttal tényleg megdöbbentett, és nem is kicsit, mert az kiült volna az arcomra. Hanem nagyon is, olyannyira, hogy vonásaim meg sem rezdültek, arckifejezésem kővé dermedt.

– Tehát nem tagadja?

– Én nem tudok erről. Maga honnan tudja?

– Lementem megnézni azt az öreg fickót, a kelléktárost. Akit Sandynek hívnak. Hallottam, hogy rosszul lett, és…

– Mit akart rajta megnézni?

– Hogy jelente valamit az esete. Mert nem, az a fajta, akit sokan látogatnának. Úgy tűnik, hogy a társai nem nagyon kedvelik. Namármost, egy kicsit érdekli az embert, ha valaki beteg is, meg népszerűtlen is egyszerre.

Bólintottam. Ez a gondolkodásmód jellemző volt Smithyre.

– Megkérdeztem tőle, hogy hol van a kabintársa, Halliday, mivel nem láttam őt a reggelinél. Sandy azt válaszolta, hogy elment reggelizni. Ne mondtam semmit Sandynek, de némileg kíváncsi lettem, így hát beugrottam a pihenőhelyiségbe hogy ott is körülnézzek. De nem volt ott sem, ami még kíváncsibbá tett. Kétszer kutattam át a Harmatos Rózsát, az elejétől a végéig. Azt hiszem, egyetlen zugot sem hagytam ki. Az összes bemélyedést ellenőriztem, azokat is, ahova csak egy kóbor sirály férne be. Nyugodtan elhiheti: Halliday nincs a Harmatos Rózsán.

– Jelentette már a kapitánynak?

– Na, nézze meg az ember, ez aztán a figyelemre méltó reagálás. Nem, még nem jelentettem a kapitánynak.

– Miért nem?

– Pontosan azért, amiért maga sem jelentette. Amennyire ismerem a kapitányt, szerintem nyomban közölné, hogy erre az egyedi esetre nincs kötelező érvényű kitétel abban a megállapodásban, amelyet aláírtak. Az sem érdekelné különösebben, ha megesküdnének rá, hogy Halliday nem merényletnek esett áldozatul. Megfordítaná a Harmatos Rózsát és irány: Hammerfest.

Smithy pléhpofával meredt rám a szemüvege mögött.

– Most már igazán kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni, ha egyszer megérkezünk a Medve-szigetre.

– Lehet, hogy érdekes lesz.

– Nagyon diplomatikus válasz. Lehet, hogy annyira érdekes lesz, gondolja most magában, hogy még doktor Marlowe-ból is kivált majd valamilyen reakciót. Csak egyszer megérhetném ezt! Csupáncsak a teljesség kedvéért, csupán a személyes élményért. Vajon megérem-e valaha is? Emlékszik, hogy ma kora hajnalban, a parancsnoki hídon azt

mondtam magának, előfordulhat, hogy esetleg segítséget kell majd kérnünk valahonnan, és ha igen, akkor ott van a rádió-adóvevő, amellyel az északi félteke szinte bármelyik pontjával fel tudjuk venni a kapcsolatot? Talán nem pontosan ezeket a szavakat használtam, de a lényeg ez volt.

– Igen, a lényeg ez volt. – Még bennem is gépiesen visszhangoztak a megismételt szavak. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy össze ne borzongjak, mert úgy éreztem, hogy százlábú kezd tüzes spanyol táncot ropni a lapockáim között, ráadásul jégből vannak a sarkantyúi.

– Mostantól azonban akár holtunk napjáig is próbálkozhatunk, hogy segítséget hívjunk, ugyanis ezzel az adóvevővel már a konyhával sem lehet kapcsolatot teremteni. – Alig hittem a szememnek, de most az egyszer Smithy arcára a csipkelődő élvezkedés helyett egészen másféle érzelem ült ki. Arcát elöntötte a méreg, ahogy előhalászott a zsebéből egy csavarhúzót és a belső falra szerelt, nagyméretű acélkék berendezés felé fordult.

– Mindig van magánál csavarhúzó? – Förtelmesen banálisan hangzott a kérdés, de az adott körülmények között nagyon is helyénvalónak tűnt.

– Csak olyankor, ha próbálom felhívni a Medve-sziget északkeleti részében létesített tunheimi rádióállomást, de nem kapok választ. És tudni kell,hogy a tunheimi nem közönséges rádióállomás, hanem a norvég kormány hivatalos bázisa. – Smithy hozzálátott a fedéllemezt rögzítő csavarok eltávolításához. – Egy órával ezelőtt már leszedtem ezt a vacakot. Egy másodperc, és a saját szemével is láthatja, hogy miért raktam vissza.

Amíg vártam, hogy a másodperc leteljék, közben felidéztem azt a hajnali beszélgetést a parancsnoki hídon. Smithy csakugyan említette az adóvevőt, meg azt is, hogy viszonylag közel vannak a NATO-erők, következésképpen könnyen el is érhetők. Mindez közvetlenül azután történt, hogy kinéztem a szélvédő ajtón és észrevettem az élesen kirajzolódó, friss lábnyomokat a hóban. Az első benyomásom alapján mérget mertem volna rá venni, hogy csak egy leselkedő, hallgatózó valaki hagyhatta hátra őket. Aztán a feltételezést, mint ostoba ötletet, szinte azonnal ki is vertem a fejemből, amikor rájöttem, hogy a lábnyomok csak egy irányba vezetnek – vagyis azok nem máshoz, hanem hozzám tartoznak. Most már teljességgel érthetetlen, hogy miért nem, de tény: eszembe sem jutott az a lehetőség, hogy egy olyan személynek, aki elég agyafúrt ahhoz, hogy egy sor felderíthetetlen bűncselekményt hajtson végre a Harmatos Rózsa fedélzetén, vaknak kellett volna lennie, hogy kihagyjon egy olyan nyilvánvaló alkalmat, mint amilyent a már ott levő lábnyomok kínáltak. A nyomok tehát tényleg frissek voltak: a mindenütt jelen levő gonosz járt arrafelé.

Smithy kilazította az utolsó csavart is, majd némi erőfeszítés árán leemelte a borítólemezt. Körülbelül tíz másodpercig bámultam a berendezés belsejére, aztán így szóltam:

– Már értem, miért rakta vissza a fedelet. Az azonban még rejtély előttem, miként tudott bárki is egy hétkilós pöröllyel ügyködni az adóvevő kasznijában? Vajon meddig ügyeskedett, hogy beférjen?

– Ugye, valóban úgy néz ki, mintha egy kovács-kalapáccsal csinálták volna?

Az összetört berendezés kibogozhatatlan romjai a szó szoros értelmében leírhatatlan állapotban voltak. Aki ezt a vandál pusztítást véghezvitte, gondoskodott arról is, hogy – függetlenül az alkatrészek hozzáférhetőségétől – a rádiót soha többé ne lehessen használni.

– Eleget látott már?

– Igen, úgy hiszem.

Nekikezdett, hogy visszategye a borítólemezt.

– A mentőcsónakokban nincsenek adóvevő készülékek? – kérdeztem.

– De igen. Kézi adóvevők. A hatósugaruk ugyan nagyobb, mint ide a konyha, de egyébiránt egy hangszóró is megtenné helyettük.

– Természetesen ezt már jelentenie kell a kapitánynak.

– Természetesen.

– Aztán irány Hammerfest?

– Ami engem illet, még huszonnégy óra, aztán felőlem akár Tahiti felé is elhajózhat. – Smithy az utolsó csavart is megerősítette. – Ezt fogom közölni vele. Még huszonnégy óra, mostantól számítva. Esetleg huszonhat.

– Véleménye szerint ez a végső határidő, hogy horgonyt vessünk Sor-hamnánál?

– Hogy megpróbáljuk. Igen.

– Álnok egy alak maga, Smithy.

– Tudja, a társaságom teszi. Meg az életvitelem.

– Nem kell, hogy vádolja magát, Smithy – mondtam neki lágyan. – Feszült és zavaros napokat élünk.

HETEDIK FEJEZETAmikor a Medve-szigetről készített beszámoló norvég szerzői azt írták a jelentésükben,

hogy a világon talán ennek a szigetnek van a legkopárabb és legbarátságtalanabb tengerpartja, akkor igazi jó földrajztudósokhoz híven még szépítettek is egy kicsit a helyzeten. A világosság első bágyadt sugarainál közelítettük meg a partokat. A hajnali derengés arrafelé, ilyen késői évszakban, csak délelőtt köszönt be, de akkor sem hoz sok változást a tájra: amikor érkeztünk, a szürke felhők szinte a felszínt súrolták, hasuk hóval volt terhes, amitől amilyen gyorsan csak tudtak, meg is szabadultak.

A sziget félelmetes és döbbenetes látványt nyújtott: a természet valóságos szörnyszülöttének ijesztő látványát. Nem repdestem a boldogságtól, hogy megpillanthattam a partjait. Rémes sivárság, amerre csak néztem: hátborzongatóan taszító és lenyűgöző volt egyszerre. Gonosz, kegyetlen és baljóslatú hely, amely minden göröngyén a halandóság vérfagyasztó jeleit viselte – minden borzalmak pokla lehetett rég feledett viking őseink számára. Mert nekik a pokol az örökfagy földje volt, és a sziget bizonyára az örökkévalóságig jéggé dermedt purgatórium, amelynek küszöbét csak rémálmaikban vergődve, a halál óráiban lépték át.

A Medve-sziget egyszerűen fekete volt. Koromfekete, mint egy halotti fátyol. Látványában ez volt a legmegrendítőbb, szinte már elrettentő. A földnek ezen a pontján, ahol sosem olvad el a hó és a jég, s télen még a Barents-tenger hullámai is tejfehér tajtékot vetnek; a szürke égbolt alatt ötszáz méter magasra tornyosuló ébenfekete kőtömb látványa a teljes hitetlenkedésnek és érzéki bénultságnak ugyanazt az érzetet keltette az emberben, csak itt százszorosára felerősítve, mint amit első pillantásra az Eiger-csúcs északi oldalának fekete sziklái váltanak ki, ahogy döbbenetesen fenséges ormaikkal a Berni-Alpok hófödte fennsíkja fölé magasodnak. Az érzékeknek ez a fajta megbénulása abból fakad, hogy eszünk, egyfelől hajlamos valóságként befogadni a szemmel láthatót, hiszen az ésszerűség ezt diktálja, másfelől azonban az agynak az az ősidőkből származó része, amely már azelőtt létezett, hogy az ember értelmezni tudta volna az ésszerűt, teljes határozottsággal megtagadja a befogadást.

A Medve-sziget déli csücskétől délnyugatra jártunk most. Kelet felé haladtunk egyenletes tempóban, talán a legnyugodtabb vizeken azóta, hogy Wickben felszedtük a horgonyt. A jelző persze csak viszonylagos, hiszen most is állandóan kapaszkodnunk kellett, hogy megtarthassuk függőleges testhelyzetünket. Általában véve az idő fikarcnyit sem javult, a tenger viszonylagos nyugalma is kizárólag annak volt betudható, hogy a szél most észak felől fújt, mi pedig a Medve-sziget hatalmas kőtömbjének oltalmában haladtunk. Már amennyire persze képes volt útját állni a szélnek.

Otto kifejezett kívánságára közelítettünk célunk felé ezen az útvonalon: érthető módon égett a vágytól, hogy háttérfelvételeket készíttessen, hiszen egyetlen kockányi sem volt még a filmből: És azok a zord meredélyek bármelyik operatőr vagy rendező igényeit kielégítették volna. De Ottót ebben a nehéz helyzetben sem hagyta el a balszerencséje. A kavargó hózáporban – amely mellesleg amúgy is teljesen belepte volna a kamera lencséjét, elhomályosítva az üveget – a sziklák szinte alig voltak láthatók, és csak időnként villantak ki a fehérségből.

Tőlünk északra meredezett a sziget legmagasabb csúcsa, a Hambergfjell csipkés oromzata, amely óriási kődarabként zuhant alá a lábát nyaldosó tajtékos habokba. Az oromzatból lenyűgöző sziklatű nyúlt be a tenger fölé, hegyével nyolcvan méterre a víz szintjétől. Északkeletre, jó egy kilométeres távolságban, a Bird Fjell hasonlóképp elkápráztató sziklái szöktek a magasba: csipkézett lábú kiszögellések, ormok és boltívek mesebeli láncolata. Mintha egy herkulesi szobrász alkotta volna őket, aki vak és őrült volt egyszerre.

Egy körülbelül tízfős társaság – köztük én is – követte szemmel a sziget partvidékét. Hogy láttunk is valamit, azt annak köszönhettük, hogy valamennyien a parancsnoki hídon tartózkodtunk, és ott, a kormányos előtt – aki éppen Smithy volt – egy nagy teljesítményű párátlanító és ablaktörlő berendezés volt felszerelve az elülső szélvédőre. A két szélső ablakot egy-egy nagyméretű tisztítólapáttal látták el, de csak kevés sikerrel tudtak megbirkózni a hózáporral.

Conraddal, Lonnie-val és Mary Stuarttal együtt álltam a bal oldali szélvédőnél. Conrad viselkedéséből úgy vettem ki – aki élet közelben távolról sem volt olyan rámenős és erőteljes, mint a filmvásznon -, hogy közte és Mary között valamiféle bátortalan barátság csírázott ki. Ami biztosan jótékonyan hatott Mary magányára is, gondoltam magamban, mivelhogy az előző nap reggele óta alig szólt hozzám egy árva szót. Viselkedését akár hálátlanságnak is tekinthettem volna, figyelembe véve hogy alig két napja az éjszaka folyamán a legkülönbözőbb zsibbadásokat és görcsöket kellett elszenvednem, miközben minden erőmmel azon mesterkedtem, hogy alvás közben le ne zuhanjon a padlóra. Éppenséggel nem tért ki az utamból az elmúlt huszonnégy órában sem, de nem is kereste a társaságomat. Talán bizonyos dolgok nyomasztották a lelkét, például az, ahogy velem bánt. Igazából én sem kerestem a társaságát, mert az én lelkemet is nyomasztották bizonyos dolgok. Első helyen ő maga.

Vegyes érzelmeket tápláltam iránta. Hálával tartoztam neki, hiszen, még ha akaratlanul is, whiskyellenességével megmentette az életemet, az alkoholtól való undorodása akadályozott meg abban, hogy életem utolsó lefekvés előtti italát lehajtsam. Ugyanakkor megakadályozott abban is, hogy körülnézzek, és esetleg véletlenül belebotoljak abba a fickóba, aki éjnek évadján settenkedik, szívében gonosz szándék, kezében hétkilós pöröly. Az már nem volt kérdéses a számomra, hogy Mary vagy az, akinek dolgozik, minden kétséget kizáróan tudja, hogy ha valakinek indoka lehet arra, hogy a legvalószínűtlenebb helyeken és időpontokban felbukkanjon, akkor az a személy én vagyok. A másik dolog, amin rágódtam, az Mary társa volt. Biztosra vettem, hogy az a valaki nem más, mint Heissman. Megeshet, gondoltam, hogy valójában még csak nincs is szüksége cinkostársra. Hivatásuk természeténél fogva, az orvosok talán még az átlagosnál is esendőbbek, és hajlamosak hibázni, ennélfogva elképzelhető, hogy tévedtem, amikor azt hittem az ágyban fekvő Heissmanról, hogy szenved, s a fájdalomtól meg sem tud moccanni. Goinon kívül csak neki volt saját kabinja, vagyis nyugodtan járhatott-kelhetett, senki nem vehette észre. Aztán meg ott voltak azok a titokzatos szibériai évek is. Csakhogy ezek közül a feltevések közül egy sem volt olyan – beleértve Mary Stuarttal történt titkos találkáját is -, amelyik komoly nyomnak számított volna.

Lonnie megérintette a karomat, s én odafordultam. Egy szeszfőzde bűze áradt belőle. – Emlék-szik, hogy miről beszélgettünk? A tegnapelőtti éjszakán?

– Nagyon sok mindenről.

– Bárokról.

– Már semmi másra nem tud gondolni, Lonnie? Bárokról? Miféle bárokról?

– Hát azokról, amelyek a másvilágon várnak rám – válaszolta Lonnie ünnepélyesen. – Nem gondolja, hogy ott is vannak bárok? Már úgy értem, a mennyországban. Vagyis, ugyebár, aligha nevezhetném mennyországnak, ha nem volnának benne bárok. Nincs igazam? Úgy értem, igazán nem tudnám jótéteménynek tekinteni, ha egy ilyen öregembert, mint én, egy szesztilalom alatt álló mennyországba küldenének. Ugye? Nem lenne könyörületes.

– Nem tudom, Lonnie. A Biblia tanúsága szerint valami kis bornak ott is kell lennie. Meg egy csomó tejnek és méznek. De miből gondolja, hogy valaha is szembetalálja magát ezzel a problémával?

– Csupán egy elméleti kérdést tettem fel magának. – Egy öregember méltóságával beszélt.

– Igenis, keresztényietlen cselekedet lenne engem oda küldeni. Ó, istenem, de szomjas vagyok! Úgy értem, barátságtalan lépés lenne. Vagyis azt akarom mondani, hogy a könyörületesség a legnagyobb keresztény értékek egyike. – Szomorúan ingatta a fejét. – És a könyörtelenségek egyik legnagyobbika, édes fiam, az nem más, mint az irgalmasság szellemének a tagadása.

Az oldalsó ablakon keresztül három fantasztikus formájú szigetecskét bámult közben: a Keilhous Oy-t, a Hosteinent és a Stappent. Alig félmérföldnyire feküdtek, tőlünk balra. Lonnie arcára csendes önsajnálat ült ki. Részeg volt, mint az albán szamár.

– Hisz az ilyesféle könyörületességben, Lonnie? – kérdeztem kíváncsian. Azok után, hogy egy egész életet töltött a film világában, nehezen tudtam volna elképzelni róla.

– Miért, létezik valami más is, édes fiam?

– Még azok számára is létezik könyörületesség, akik meg sem érdemlik?

– Á! Tehát ez fúrja az oldalát? Nos, ők azok, akik a legjobban megérdemlik.

– Még Judith Haynes is?

Olyan képet vágott, mintha megütöttem volna, s amint megpillantottam ezt a kifejezést az arcán, engem is ez az érzés fogott el. Ugyanakkor reakcióját megmagyarázhatatlanul túlzottnak is éreztem. Feléje nyújtottam a kezemet, hogy bocsánatot kérjek tőle, bár nem tudtam, hogy valójában miért is kellene tennem, de ő elfordult, s elhagyta a parancsnoki hidat. Arcán furcsa szomorúság ömlött el.

– Most végre szemtanúja voltam a lehetetlennek! – kurjantotta Conrad. Nem mosolygott, de nem is volt rosszmájú. – Valaki megsértette Lonnie Gilbertet!

– Kitartás kérdése csupán – közöltem vele. – Vétkeztem a hitvallása ellen. Azt hiszi rólam, hogy nem: vagyok könyörületes.

– Hogy nem könyörületes? – Mary Stuart rátette a kezét a karomra, amellyel éppen kitámasztottam magam. Barna szeme alatt most észrevehetően sötétebbek voltak a karikák, mint harminchat órával korábban, s mintha már duzzadni is kezdtek volna. A szeme fehérje fénytelen volt, itt-ott aprócska vérerek szabdalták. Habozott. Úgy tűnt mintha mondani akarna valamit, de aztán tekintete átsiklott a vállam fölött. Megfordultam.

Imrie kapitány éppen behajtotta maga mögött a kormányosfülke jobb oldali ajtaját. Ha egyáltalán ki lehetett venni az érzelem bármiféle megnyilvánulását azon a remekbe sikeredett bajusszal és szakállal takart arcon, akkor most úgy rémlett, hogy a kapitányt valami felzaklatta, sőt, feldühítette.

Egyenesen Smithyhez ment, s mondott neki valamit, halk, sürgető hangon. Smithyn látszott, hogy meglepődik, aztán megrázta a fejét. Imrie kapitány, megint mondott valamit, néhány szót csupán, Smithy megvonogatta a vállát és válaszolt valamit: Mindketten rám néztek, és én rögtön tudtam, hogy valami rossz van készülőben, vagy már meg is történt a baj. Ha másért nem, azért voltam biztos ebben, mert eddig egyetlen kínos esemény sem zajlott le úgy a hajón, hogy közvetlenül vagy közvetve, közöm ne lett volna hozzá. Imrie kapitány szúrós, kék tekintete rám szegeződött. Tőle meglehetősen szokatlan határozottsággal intett a térképszoba irányába, s rögvest el is indult az ajtó felé. Mintegy mentegetőzésképpen felhúztam a vállam Mary és Conrad felé, s követtem a kapitányt. Imrie behúzta az ajtót mögöttem.

– Újabb gondok, miszter! – Különösebben nem izgatott, ahogy le miszterezett. – A forgatócsoport egyik tagja, John Halliday eltűnt.

– Hogyhogy eltűnt? – kérdezhettem volna valamivel intelligensebbet is, de, szándékosan nem tettem.

Pontosan ezt szeretném én is tudni. Különösebben az sem izgatott, ahogy rám nézett.

– Nem tűnhetett csak úgy el. Kerestette?

– Igen. Kutattunk utána. – A feszültségtől nyers volt a hangja. – A horgonylánctól a fartőkéig, mindenütt. Nincs a Harmatos Rózsa fedélzetén.

– Te jó Ég! – mondtam. – Hisz ez borzasztó.

Próbáltam olyan arcot vágni, mintha teljesen tanácstalan volnék. – De miért mondja mindezt el nekem?

– Mert azt gondoltam, hogy talán maga tud segíteni nekünk.

– Segíteni? Szeretnék, de mégis, hogyan? Felteszem, hogy csak azért fordul hozzám, mert arra számít, hogy talán orvosi minőségemben segíteni tudok. Nos, biztosíthatom, hogy semmi, de semmi említetésre méltót nem tudok mondani John Hallidayről, annak alapján, amennyit láttam belőle vagy olvastam az egészségügyi kartonján.

– Nem az istenverte orvosi minőségében fordulok magához! – Imrie kapitány már zihálva szedte a levegőt. – Ellenkezőleg. Arra gondoltam, hogy másmilyen minőségében

lehetne a segítségemre. Roppantul furcsa, nem gondolja, miszter, hogy maga ott van mindennek a sűrűjében, ami ezen a hajón történik?

Erre végképp nem tudtam mit válaszolni, hisz jómagam is ugyanezt gondoltam:

– Szóval, hogy is van az, hogy éppen maga volt az, aki „véletlenül” holtan találta Antoniót? Hogy van az, hogy éppen maga volt az, aki ,,véletlenül” akkor ment fel a parancsnoki hídra, amikor Smithyt és Oakley-t elkapta a rosszullét? És hogy egyenesen a két hajósinas kabinjába ment a legénységi szálláson? Feltételezem, hogy Mr. Gerran kabinja lett volna a következő állomás, és őt szintén hullaként találta volna meg, ha Mr. Goin szerencsére meg nem előzi. És nem találja roppant furcsának, miszter, hogy az az orvos, aki egyedüli személyként segíthetett volna ezeken az embereken, ám minden jel szerint nem segített, az egyetlen olyan személy a fedélzeten, aki kellő szakismerettel rendelkezik ahhoz, hogy elő is idézze a betegségüket?

Saját szemszögéből nézve, Imrie kapitány kétségkívül ésszerű érvekkel hozakodott elő. Őszintén szólva már azzal meglepett, hogy egyáltalán van saját nézőpontja. Tény, hogy lebecsültem őt. És hogy mennyire, nyomban ki is derült.

– És miért tartózkodott olyan hosszú ideig a konyhában tegnapelőtt késő este – az isten verje meg magát -, amikor én már ágyban voltam? Azon a helyen, ahonnan a mérgezés származott? Haggerty mindent elmondott. Elmondta, hogy maga ott szaglászott a konyha körül, s el is érte, hogy egy rövid időre Haggerty egyedül hagyja magát. De nem találta meg, amit keresett. Később azonban visszament, ugye? Szerette volna megtudni, hogy hová tették az ételmaradékot? S még el is játszotta a meglepődöttet, hogy a vacsoramaradékot kidobták. Mindez igazán jól hangzik majd a tárgyalóteremben.

– Jaj, az isten szerelmére, maga vén bolond…

– És akkor éjjel maga nagyon-nagyon sokáig nem feküdt le, nemde? Igen, igen, kérdezősködtem maga után. Az ebédlőről Mr. Goin beszélt, a hídról Oakley, a társalgóról Gilbert, és… – drámai módon szünetet tartott – hogy járt Halliday kabinjában, azt meg a kabintársától tudom. Ám mindenekfölött: vajon ki akadályozott meg abban, hogy visszaforduljak Hammerfestbe, és ki beszélte rá a többieket, hogy írják alá ezt az értéktelen nyilatkozatot a felelősség alóli mentesítésemről? Na, ki volt az, mondja csak meg, miszter!

Miután utolsó aduját is kijátszotta, Imrie kapitány befejezettnek tekintette vádbeszédét. Valahogy le kell állítanom ezt az őrült kakadut, gondoltam, mert még képes és bilincsbe veret. Rokonszenvet éreztem iránta, és előre sajnáltam amiatt, amit a tudtára kell hoznom, de hát ez a reggel egyébként sem úgy indult, hogy sorra fogom kötni a barátságokat. Vagy tíz másodpercig kifejezéstelen és hűvös tekintettel néztem őt, majd azt mondtam neki:

– Az én nevem előtt az áll, hogy doktor, nem pedig miszter. Nem vagyok a maga átkozott cimborája!

– Micsoda?! Mit mond?

Kinyitottam a kormányosfülke felőli ajtót, s intettem neki, hogy szabad az út a másik helyiségbe.

– Az imént bíróságról beszélt. Hát álljon ki nyíltan és tanúk előtt ismetelje meg a gyalázatos vádjait! Egykettőre a tárgyalóteremnek azon a felén fogja találni magát, amelyikre a legkevésbé számít! El tudja képzelni, hogy mekkora károk származhatnak ebből?

Arckifejezéséből és tagbaszakadt termetének szemmel látható megroggyanásából ítélve, Imrie kapitány minden további nélkül el tudta képzelni. Egyáltalán nem éreztem büszkeséget: hiszen csak egy aggódó öregember volt, aki őszintén elmondta, ami a lelkét nyomta. Ám nekem sem volt más választásom: Behúztam hát az ajtót, közben pedig azon tűnődtem, hogy miként is kezdjem el a mondókámat.

De arra már nem került sor, Valaki kopogott, se rá nyomban ki is vágódott az ajtó. Oakley-n látszott, hogy valami sürgős es nyugtalanító dologról van szó.

– Azt hiszem, jobb volna, ha most azonnal lejönne az ebédlőbe, uram – mondta Imrie kapitánynak. – S úgy gondolom, magára is szükség lesz, dr. Marlowe. Csúnya verekedés volt odalenn.

– Ó, te mindenható isten! – Ha Imrie kapitányban még élt valami halvány reménysugár, hogy egy vidám utasokkal teli hajó tartozik a parancsnoksága alá, akkor álmai most végképp szétfoszlottak. Korához és testsúlyához képest figyelemreméltó gyorsasággal távozott. Én valamivel nyugodtabb tempóban követtem.

Oakley beszámolója többé-kevésbé pontosnak bizonyult, Tényleg verekedés tört ki, s az sem voltkétséges, hogy nagyon durva civakodás lehetett, amíg tartott. De nem tartott sokáig, sőt. Mintegy féltucatnyian tartózkodhattak az ebédlőben. Egy-két ember meg mindig a Barents-tengeren való utazás viszontagságaitól szenvedett, s a Medve-sziget megcsodálása helyett inkább kabinjának meghitt magányát választotta. A Három Apostolt, mint mindig, most is a pihenőben lehetett megtalálni: a maguk kakofonikus módján rendíthetetlenül ostromolták a zenei halhatatlansághoz vezető lépcső legalsó fokait. Az ebédlőben levő hat személy közül hárman álltak, egy valaki ült, egy másik térdelt, míg az utolsó elnyúlva hevert a padlón. Lonnie, Eddie és Hendriks volt az, aki állt. Valamennyiükből sugárzott az aggodalommal és tétovasággal vegyes gyámoltalanság, amely ilyen esetekben a vétlen bámészkodókat letaglózza. Michael Stryker a kapitány asztalánál ült egy széken, a jobb arcán tátongó mély sebre szorítva vér áztatta zsebkendőjét. A zsebkendőt tartó kezéről csúnyán le volt nyúzva a bőr az ujjízületeknél. A térdelő alak pedig Mary Darling volt. Csak a hátát láthattam, meg a padlóig érő szőke fürtjeit és a nagy, szarukeretes szemüvegét, amelye fél méterre hevert tőle. Sírt. De sírását nem lehetett hallani, csak vékony válla rázkódott görcsösen, a kezdődő hisztéria jeleként. Letérdeltem mellé, s fölegyenesítettem, bár továbbra is térdelő helyzetben maradt. Rám bámult, hamuszürke arccal, könnytelen szemekkel. Nem ismert meg: a szemüvege nélkül gyakorlatilag vak volt.

– Minden rendben, Mary – szóltam hozzá. – Csak én vagyok, dr. Marlowe. – Lepillantottam a padlón heverő alakra, s némi nehézség árán a fiatal Allent ismertem fel benne. – Na, jöjjön, legyen jó kislány. Hadd vizsgáljam meg Allent.

– Nagyon súlyosan megsebesült, dr. Marlowe, nagyon súlyosan. – Csak nehezen tudta

kipréselni magából a szavakat, hosszú, szinte hangtalan zihálásokkal. – Nézzen csak rá, nézze meg őt! Iszonyú!

– Zokogásban tört ki, igazi, hangos zokogásban. Egész teste rázkódott. Felpillantottam.

– Mr. Hendriks, megtenné, hogy elmegy a konyhába és kér némi konyakot Mr. Haggertytől? Mondja azt, hogy nekem kell. Ha nincs ott, akkor csak kapja föl az üveget és hozza ide. – Hendriks bólintott, s szedte a lábát. Odaszóltam a kapitánynak:

– Elnézést. Az engedélyét kellett volna kérnem.

– Nem érdekes, doktor. – Újra szakmai hangnemet ütöttünk meg mind a ketten, még ha csak röpke időre is. Talán azért, mert válasza jobbára gépies gesztus volt csupán, figyelmét teljesen más kötötte le, s talán mert a nyílt ellenségesség érzelmi hullámai pillanatnyilag Michael Stryker felé irányultak.

Visszafordultam Maryhez.

– Üljön oda a pamlagra, kérem. És igyék egy kicsit abból a konyakból. Hallja?

– Nem! Nem! Én…

– Ez orvosi utasítás. – Eddie-re és Lonnie-ra néztem. Szó nélkül a legközelebbi pamlaghoz vezették Maryt. Nem vártam meg, hogy tartja-e magát az orvosi utasításhoz, vagy sem, mert Allen megmoccant és neki nyomósabb érvei voltak, hogy lekösse a figyelmemet. Stryker valódi hentesmunkát végzett rajta: homlokán egy vágás húzódott, az arca összetörve, látszott az egyik szemén, hogy, estére teljesen be fog dagadni, mindkét orrlyukából szivárgott a vér, az ajka felrepedt, egy foga kitört, egy másik meg annyira meglazult, hogy csak napok kérdése, mikor hullik ki az is.

– Maga tette ezt vele? – kérdeztem Strykertől.

– Nyilvánvaló, nem?

– És tíz körömmel kellett nekiesnie? Az isten szerelmére, Allen még gyerek! A következő alkalomra válaszon a saját súlycsoportjából valót!

– Magát például?

– Uram atyám – legyintettem lemondóan. Civilizált ember formájának papírvékony máza alatt Strykerben tényleg egy vadállat lapult. Többet rá se hederítettem. Megkértem Lonnie-t, hogy hozzon vizet a konyhából, és amennyire csak tudtam, lemostam Allent. Mint általában a hasonló eseteknél, a szétkenődött és megalvadt vér eltávolítása körülbelül nyolcvanszázalékos javulást eredményezett a külsején. Sebtapasszal leragasztottam a homlokát, az orrlyukaiba tampont tömtem, felrepedt ajkát két öltéssel összevarrtam. Ez volt minden, amit tehettem, Éppen akkor emelkedtem fel, amikor a méltán ingerült Imrie kapitány nekilátott Stryker kikérdezésének.

– Mi történt, Mr. Stryker?

– Összekaptunk.

– Csupán csak összekaptak, hm? – Imrie kapitány hangjába erős gúny vegyült. – S min

kaptak össze?

– Egy inzultuson. Megsértett.

– Ez a… ez a gyerek? – A kapitány érzései azonos hullámhosszon mozogtak az enyémekkel. – És mi volt az az inzultus, hogy így ellássa a baját ennek a fiúnak?

– Egy személyes jellegű sértés. – Stryker a zsebkendőjét ismét vérző sebére nyomta. Hippokratészi fogadalmamat ideiglenesen hatályon kívül helyezve, teljes szívemből azt kívántam bárcsak mélyebb volna a vágás, noha az így is eléggé kellemetlen látványt nyújtott. – Csak azt kapta, amit bárki, ha engem sérteget.

– Minden erőmmel azon lesztek a jövőben, hogy féken tartsam a nyelvem – jegyezte meg Imre kapitány szárazon. – Mindazonáltal, mint a kapitánya…

– Én nem vagyok az istenverte legénységnek a tagja. Ha az a bolond zöldfülű nem emel panaszt ellenem – márpedig nem fog -, akkor lekötelezne, ha a maga dolgával törődne. – Stryker felállt és elhagyta az ebédlőszalont. Imrie kapitány tett egy mozdulatot, hogy kövesse, de aztán meggondolta magát. Nehézkesen leült a saját helyére az asztalához és a whiskysüvegéért nyúlt. – Látta valamelyikük, hogy mi történt? – kérdezte attól a három férfitól, akik most Maryt fogták közre.

– Nem, uram, egyikünk sem. .– Hendriks volt az, aki válaszolt. – Mr. Stryker ott állt az ablaknál, amikor Allen odalepett hozzá, s mondott neki valamit. A következő pillanatban már a padlón birkóztak, Néhány másodperc alatt zajlott le az egész.

Imrie kapitány fáradtan bólintott, s jókora adag italt töltött a poharába. Nyilvánvalóan, és nem minden ok nélkül, Smithyre kívánta bízni a kikötés feladatait. Allen már visszanyerte az öntudatát. Lábra segítettem, s elindultunk az ajtó felé. Imrie kapitány, utánunk szólt:

– Leviszi?

Bólintottam. – És ha majd visszatérek, elmesélem, hogyan provokáltam ki ezt a verekedést! – A kapitány mogorván rám pillantott, majd újra whiskyre összpontosította a figyelmét. Láttam, hogy, Mary bele-belekortyol a konyakba, minden egyes kortynál összerezzent. Szemüvegét Lonnie fogta kezében, s én gyorsan eltűntem Allennel, mielőtt még visszaadhatta volna neki.

Ágyba fektettem Allent és betakartam. Összezúzott arcába már visszatért némi szín, de még egyetlen hang sem hagyta el a száját.

Megkérdeztem: – Mégis, mi történt? Habozott: – Sajnálom, de inkább nem mondom el.

– De miért?

– Megint csak sajnálom. Személyes jellegű.

– Valakire nézve ártalmas lehet?

– Igen, én… – Megállt.

– Rendben van. Bizonyára nagyon szereti őt.

Néhány pillanatig némán nézett rám, majd biccentett a fejével.

Megkérdeztem tőle: – Akarja, hogy idehozzam őt?

– Nem, doktor, kénem, ne! Nem akarom… szóval, így értem, nem akarom, hogy ilyen arccal lásson. Nem, nem!

– A maga arca öt perccel ezelőtt sokkal ijesztőbb látványt nyújtott. Marynek akkor tényleg majd megszakadt a szíve, hogy olyan állapotban látja magát.

– Valóban? – Megpróbált mosolyogni, és felém kacsintott.

– Hát akkor rendben van.

Otthagytam és Stryker kabinjához mentem. Kopogtatásomra ajtót nyitott. Nem az volt az arcára írva, hogy tárt karokkal várt. Egy pillantást vetettem még mindig vérző sebére.

– Akarja, hogy közelebbről megnézem?

Vízhatlan szőrmekabátjában és – nadrágjában Judith Haynes úgy nézett ki, akár egy eszkimó. A kabin egyetlen székén foglalt helyet, ölében a két spániellel. Káprázatos mosolya ideiglenesen eltűnt az arcáról.

– Nem – válaszolt Stryker.

– Lehet, hogy a forradás helye megmarad. – Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy sebének marad-e nyoma vagy sem.

– Ó! – Nem volt nehéz kitalálni, hogy a külsőmegjelenés fontos tényező Stryker számára. Beljebb léptem hát, behúzva az ajtót a hátam mögött. Megvizsgáltam a sebet, felitattam a vért, majd bekentem vérzéscsillapító szerrel, s leragasztottam. Azt mondtam neki:

– Nézze, én nem vagyok Imrie kapitány. Valóban Ennyire össze kellett vernie ezt a fiút? Elég lett volna egy nyakleves is.

– Maga is hallotta, amikor közöltem Imrie kapitánnyal, hogy tisztán személyes jellegű afférról van szó.

Felül kell majd vizsgálnom pszichológiai módszereimet, gondoltam magamban. Egyértelmű volt, hogy sem az önként felajánlott orvosi segítségnyújtás, sem a hozzáállásom józansága, sem pedig a szavaimból kiérezhető hízelgés nem gyakorolt rá egy csöpp engesztelő hatást sem.

– Az, hogy orvosi diploma lóg a nyakában, még nem jogosítja fel magát arra, hogy pimaszul kíváncsiskodó kérdéseket tegyen fel. Arra is emlékszik, hogy ezenkívül mit mondtam még Imrie kapitánynak?

– Arra céloz, hogy lekötelezném, ha csak a magam dolgával törődnék?

– Pontosan.

– Fogadni mernék, hogy már a fiatal Allen is hasonló véleményen van.

– A fiatal Allen megérdemli, amit kapott – szólalt meg Judith Haynes. Az ő hangja sem

volt sokkal barátságosabb Strykerénél. Két szempontból is érdekesnek találtam azonban a közlését. Közszájon forgott ugyanis, hogy mennyire gyűlöli a férjét, ez most egyáltalán nem látszott rajta. Másfelől úgy tűnt, hogy talán érdemesebb nála próbálkozni a kérdezősködéssel, hiszen szemmel láthatóan nehezebben tudta féken tartani az érzelmeit és a nyelvét -, mint a férje.

– Hát ezt meg honnan tudja, Miss Haynes? Maga nem volt ott.

– Nem is kellett, hogy ott legyek. Én…

– Szívem! – Stryker hangja parancsolóan, figyelmeztetően csattant.

– Nem bízik a feleségében, hogy ő maga is tudja, mit beszél, hm? – vágtam a fejéhez.

Hatalmas keze ökölbe szorult, de ez nem tudott izgatni. Újra Judith Haynes felé fordultam:

– Tisztában van vele, hogy egy szegény kislány az ebédlőben kisírja a szemét amiatt, amit a maga nagydarab, durva férje tett azzal a gyerekkel? Ez is hidegen hagyja?

– Ha arról a kis filmvágó szukáról beszél, hát akkor tudja meg, hogy ő is megérdemelte, ami kijár neki.

– Szívem! – Stryker hangja sürgető volt. Hitetlenkedő szemmel meredtem Judith Haynesre, de láttam rajta, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Piros szája helyén csak egy rés húzódott most, amely vékony és egyenes volt, akár a vonalzó széle. A máskor csodálatosan szép zöld szemek ezúttal ölni tudtak volna, az arca megcsúfult az erőfeszítéstől, hogy eltakarjon valamit a lelkéből kisugárzó gyűlöletből, gonoszságból és gyilkos indulatból. A jelenet azoknak a nagyon, de nagyón ritka alkalmaknak lehetett egyike, amikor ijesztő módon öltött testet a filmvilágban széles körben elterjedt ama vélemény, hogy Judith Haynes egyéniségében hangsúlyosan van jelen a házsártos parasztasszony és a perlekedő halaskofa elegye. Egyúttal kénytelen voltam bizonyos fokig elnézést kérni a filmvilágtól korábbi bírálataimért és fenntartásaimért.

– Az az ártatlan gyermek? – Lassan, tagoltan ejtettem ki a szavakat, jelezve hitetlenkedésemet. – Még hogy ő egy szuka?

– Egy cafka, egy szemét kis cafka! Egy ringyó! Egy pokolfajzat!

– Hagyd abba! – Stryker hangja most már korbácsütésként csattant, feszültség áradt belőle. Volt egy olyan érzésem, hogy csak végső kétségbeesésében mer ilyen hangnemet megütni a feleségével szemben.

– Igen, hagyja abba – mondtam én is. – Fogalmam sincs, mi a fenéről beszél, Miss Haynes, és bizton állítom, magának sincs. Azt viszont tudom, hogy maga nagyon beteg.

Megfordultam, hogy távozzam, Stryker elállta az utamat. Arca kissé sápadt volt.

– Senki sem beszélhet ilyen modorban a feleségemmel. – Szinte alig mozgott az ajka, ahogy szavakat kipréselte a száján.

Hirtelen torkig lettem a Strykerekkel.

– Csak nem inzultáltam a feleségét? – kérdeztem.

– Megbocsáthatatlan módon.

– Következésképpen magát is?

– Kezdi a lényeget kapiskálni, Marlowe.

– És aki magát inzultálja, az meg is kapja, amit megérdemel. Ezt mondta Imrie kapitánynak.

– Ezt mondtam.

– Értem.

– Gondoltam, hogy érti. – Még mindig eltorlaszolta az utamat.

– És ha bocsánatot kérnék?

– Bocsánatot? – Hűvösen elmosolyodott. Próbáljuk meg, hátha beválik.

Judith Haynes felé fordultam. Azt mondtam neki:

– Fogalmam sincs, hogy mi a fenéről beszél Miss Haynes, és bizton állítom, magának sincs. Azt viszont tudom, hogy maga nagyon beteg.

Az arca még jobban eltorzult, mintha két oldalon láthatatlan karmok mélyedtek volna bele, homlokától le az álláig, s egyre csak húzták volna hátra a bőrt, amíg úgy meg nem feszül a csontokon, mint egy dob. Strykerre néztem. Az ő arcbőre cseppet sem feszült meg. A feltűnően jóvágású arc egyáltalán nem volt jóvágású: mintha vonásai megereszkedtek és petyhüdtté váltak volna. Arca elszíntelenedett. Félrelöktem, kinyitottam az ajtót, s egy pillanatra megálltam:

– Maga szerencsétlen nyomorult! – mondtam.

– Ne izguljon, az orvosokat kötelezi a titoktartás.

Boldog voltam, amikor kijutattam a felső fedélzetre, a tiszta, csípős hidegbe. Valami beteges romlottat hagytam magam mögött, valami tisztátalant. Nem kellett orvosnak lennem, hogy tudjam, milyen betegség jelei voltak ezek.

A hóesés mérséklődött, és ahogy kinéztem bal felé – a szél felőli oldalon -, láthattam, amint félmérföldnyire elmarad mögöttünk egy földnyelv, de már hasonló távolságból fel is bukkan a következő a hajó orrától balra. Ez a Kolthoff-fok és a Malmglen-fok, idéztem magam elé a térképet, vagyis bizonyosan északkeleti irányban hajózunk keresztül az Evjebuktán. A sziklák itt már nem voltak olyan magasak, ellenben jobban védtek bennünket a széltől, mint húsz perccel ezelőtt. A tenger is csendesebb volt. Már csak három mérföld volt hátra.

Felnéztem a hídra. Nyilván az időjárásban következett be érzékelhető javulás, de lehet, hogy a cél közelsége váltotta ki az emberek érdeklődését, mindenesetre egy-egy kis csoport verődött össze a híd két oldalán. Csuklyájukat azonban olyan szorosan összehúzták, hogy nem tudtam felismerni senkit. Észrevettem, hogy egészen közel hozzám, a parancsnoki híd elülső részéhez behúzódva álldogál valaki. Mary Darling volt az. Hosszú szőke hajfürtjei a szélrózsa minden irányában lobogtak. Odaléptem hozzá, fél

karommal könnyedén átöleltem – a közelmúltbeli intenzív gyakorlás meghozta gyümölcsét -, és az arcát magam felé fordítottam. Vörös szeme, könnytől maszatos arca, a hatalmas szemüvegtől félig takart bánatos kis arc: ilyen volt, hát a ringyó, a szuka, a szemét, kis cafka.

Mary Darling! – szólítottam meg. – Mit, csinál itt? Iszonyú hideg van. Lent volna a helye az utastérben.

– Egyedül akartam lenni. – Hangja még magán viselte a, szívszaggató zokogás nyomát.– És Mr. Gilbert erőszakoskodott, hogy igyam még egy kis konyakot, és, szóval…– Megborzongott.

– Tehát Lonnie-t magára hagyta az erősítőszerrel. Ekképpen az ügy általános végkifejlete rendkívül kielégítő lesz Lonnie számára…

– Dr. Marlowe! – Most ébredt tudatára, hogy átölelve tartom. Tett egy lagymatag kísérletet, hogy kibontakozzék a karomból. – Megláthatnak bennünket!

– Teszek rá! – válaszoltam. – Szeretném, ha az egész világ tudomást szerezne a szerelmünkről.

– Azt akarja, hogy az egész világ…– Megrökönyödve nézett rám, egyébként is nagy

szemei óriásira tágultak a szemüveg mögött. Aztán megjelentek a tétova mosoly első jelei:

– Jaj, dr. Marlowe!

– Lent a kabinsoron akad egy fiatalember, aki epekedve vágyik maga után – közöltem vele.

– Ah! – Mosolya hirtelen lehervadt, az ég tuja, milyen jelentést hámozott ki a szavaimból. Ő hogy… vagyis, ugye, kórházba kell vinni?

– Délután már talpon lesz.

– Tényleg? Egészen komolyan mondja?

– Ha szakmai hozzáértésemet akarja kétségbe vonni…

– Ó, doktor Marlowe! De akkor meg miért akarja…

– Gondolom, szeretné, ha ott ülne mellette és fogná a kezét. Legalábbis én ezt akarnám a helyében.

– Jaj, dr. Marlowe! De nem lesz… , azaz, tudja, kettesben az ő kabinjában…

– Azt akarja, hogy én vonszoljam le magát?

– Nem, – Elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy erre szükség lesz. – Habozni látszott. -. Dr. Marlowe?

– Igen?

– Azt hiszem, maga csodálatos ember. Komolyan mondtam.

– Naná! Remélem is.

Arcát mosoly árasztotta el, szinte már boldognak látszott: Egy röpke villanás és már ott sem volt. Jó lett volna, ha akár csak részben osztani tudom a rólam alkotott véleményét, mert ha tényleg olyan csodálatos ember volnék, akkor valószínűleg sokkal kevesebb halottunk, betegünk és sérültünk lett volna. Egyvalami azonban örömmel töltött el. Nem kellett megsértenem Mary Darlingot, pedig féltem, hogy esetleg meg fogom: ám végül is nem éreztem szükségét, hogy feltegyem neki azokat a kérdéseket, amelyeket félig-meddig már megfogalmaztam, miután elhagytam Strykerék kabinját. Egyrészt, mert ha Mary valóban – ha csak nyomokban is rendelkezne azokkal a jellemvonásokkal, amelyekkel Judith Haynes, ki tudja, milyen hitvány céltattal, felruházta őt, akkor vágóként az égvilágon semmi keresnivalója nem lett volna a filmiparban, hanem már régóta a kor egyik ünnepelt színésznőjeként az érvényesülés útján haladt volna a hírnév és a gazdagság felé. Másrészt meg azért nem kellett feltennem azokat a bizonyos kérdéseket, mert tudtam, hol futnak össze a Maryt, Allent és Strykert egyaránt érintő szálak, azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy a Michael Strykerrel szembeni megvetésem volt-e az erősebb, vagy az iránta érzett sajnálatom.

Néhány percig ott álldogáltam, ahol Maryvel beszélgettem. A matrózok szorgoskodására figyeltem, akik éppen akkor léptek ki az előfedélzetre: hozzáláttak a már feleslegessé vált rögzítő kötelek és a vízhatlan ponyva eltávolításához a rakományról, illetve a kötélhámok elhelyezéséhez. Ketten az elülső nagy rakodógémet hozták működőképes állapotba és kipróbálták a csörlőt. Világos volt, hogy Imrie kapitány egy perccel sem akar a szükségesnél több időt elvesztegetni a kikötésnél: érthetően szeretett volna a lehető leggyorsabban túladni rajtunk. Az ebédlőbe mentem.

Lonnie tartózkodott ott egyedül – egyedül, de nem magányosan. Már hogy is lett volna magányos, amikor boldogan ölelt magához egy üveg konyakot! Letette a poharát, amint mellé telepedtem,

– Ah! Enyhített járóbetegeink szenvedésein? Túlságosan is sűrű maga körül a levegő, drága barátom. – Megveregette az üveg nyakát. – A hétköznapi fejfájások azonnali elűzésére merném aján…

– Lonnie, az a palack a tálalóból való.

– A természet gyümölcsei az emberiség köztulajdonát képezik. Egy gyűszűnyivel?

– Csak ha megfogadja, hogy nem issza meg az egészet. Bocsánatot kell kérnem magától, Lonnie. A gyönyörűséges főszereplőnőnk miatt, De tudja az a véleményem, hogy túlságosan híján vagyunk a szeretetnek ezen a hajón, semhogy még rá is fecséreljünk belőle.

– Kopár földbe hullana a magja, úgy véli? Köves talajra?

– Igen.

– És a kárhozattól való megváltás? Az üdvözülés? Nem a mi jó Judithunknak találták ki?

– Bárhogy is nézem, csak oda lyukadok ki, hogy esetében, a könyörületességnek egy apró szikráját sem érzem magamban pislákolni.

– Ámen. – Lonnie ivott a konyakból. – De ha már itt tartunk, nem volna szabad megfeledkeznünk az eltévedt bárányról és a tékozló fiúról szóló példabeszédről sem. Semmi és senki sem vész el örökre és visszavonhatatlanul.

– Lehetséges. Járjon sok szerencsével, ha vissza akarja őt vezetni az erény útjára. De azért ne nagyon marakodjék a megbízatásért. Maga szerint hogy különbözhet ennyire a másik kettőtől?

– Úgy érti, hogy Mary Stuarttól és Mary Darlingtól? Csakugyan bájos, tündéri lányok, Öregember létemre is nagyon szeretem őket. Olyan édes gyermekek.

– Semmi rosszat nem tudnának cselekedni?

– Ők? Sosem!

– Á Ezt könnyű mondani. És ha alkohol befolyása alá kerülnének?

– Micsoda?! – Lonnie-n látszott, hogy őszintén megdöbbent. – Miről beszél? Elképzelhetetlen édes fiam, egyszerűen elképzelhetetlen!

– Még akkor sem, ha mondjuk, bennük volna egy dupla gin?

– Mi értelme van ennek a z ostoba sületlenségnek? Alkoholos befolyásoltságról beszélt, nem pedig pólyás babák étvágygerjesztőjéről.

– Nem találna benne semmi rosszat, ha, mondjuk, valamelyikük kérne egy italt?

– Persze hogy nem, – Lonnie arca őszinte értetlenségről árulkodott. – Folytassa csak, drága barátom, fújja a régi nótát, ha újat nem tud mondani.

– Igen, szeretném is. Tudja, eszembe jutott egy eset, és nem tudom hova tenni, amikor

maga iszonyúan feldühödött, mert egy hosszú forgatási nap után Mary Stuart kért egy italt

Mint egy furcsa, lassított felvételen, Lonnie olyan vontatottan tette le az üveget és a poharat az asztalra, majd bizonytalanul felállt. Öregnek és fáradtnak látszott, és nagyon sebezhetőnek.

– Amióta csak bejött, igen, most már értem suttogta szomorúan. – Amióta csak bejött, ide akart kilyukadni, ehhez a kérdéshez. Megrázta a fejét, vaksin meredt maga elé.

– Azt hittem, hegy maga a barátom – mondta csendesen, és ingatag léptekkel elhagyta az ebédlőt.

NYOLCADIK FEJEZETA Sor-hamna-öböl északnyugati sarka, ahol végül is kikötött a Harmatos Rózsa,

körülbelül három mérföldre volt légvonalban a Medve-sziget legdélibb csücskétől. Maga a Sor-hamna U alakú volt, szája déli irányban nyitott, Kelet-nyugati átmérője mintegy kilométeres lehetett, honszúsága észak-déli irányban pedig másfélszer annyi. Az öböl keleti karja szaggatottan nyúlt be a tengerbe: egy mintegy háromszáz méter hosszúságú félszigetecskével kezdődött, majd körülbelül kétszáz méteres nyílt vízfelület következett, amelyet itt-ott aprócska, különböző nagyságú szigetek tarkítottak, s a sort egy nagyobbacska sziget, a Makehl zárta. Utóbbi igen keskeny volt kelet-nyugati szélességében, viszont majd nyolcszáz méter hosszan nyúlt el legdélibb pontjáig, a Roalkvam-fokig. Észak és kelet felé a sziget lapos vidéknek látszott. Ellenben nyugatnak, a sziget belseje felé, egy keskeny lejtősrész után viszonylag meredek sziklák emelkedtek. Legmagasabb pontjuk egy domb volt az öböl partvonalának közepe táján, de nem magasabb százhúsz méternél. Itt nem voltak olyan égbe szökő ormok, mint délebbre, a Hambergfjell vagy a Bird Fjell hegygerincein: ám a szárazföldet itt mindenütt hótakaró borította, amely vastagnak és mélynek látszott az északra néző, lejtőkön, és azokban a völgyekben is, ahová az alacsonyan álló, sápadt nyári nap és a fürkész szél nem tudott behatolni. A Sor-hamna nemcsak a legjobb, hanem gyakorlatilag az egyetlen kikötési lehetőséget jelentette a Medve-szigeten. Ha nyugatról fújt a szél, tökéletes védelmet nyújtott az ott horgonyzó hajóknak, de voltaképpen akkor sem volt sokkal rosszabb a helyzet, ha a szél északról zúdult alá. Keleti szél esetén, annak erejétől és pontos irányától függően, az öböl elfogadható és kielégítő menedékül szolgált a hajók számára: nagyon sok múlott azonban ilyenkor a Heer-fok és a Makehl közötti szoroson. Ha a szél egyenesen a résen fújt keresztül, s a helyzet valóban rosszra fordult, a hajók persze még mindig kiköthettek és oltalmat találhattak a Makehl-sziget szélvédett oldalánál. Ellenben ha a szél iránya déli volt, vagyis az öböl nyitott szája felől jött, a hajók ki voltak téve a Barents-tenger kénye-kedvének.

Pontosan ez volt az oka annak, hogy a kirakodás kezdeti szorgos üteme szinte a pánikszerű kapkodásig fokozódott a Harmatos Rózsa fedélzetén. Az utóbbi harminchat órában csak lassan módosult a szél iránya, ám ahogy közeledtünk a Sor-hamná-hoz, úgy változott egyre gyorsuló tempóban, s mire kikötöttünk, már egyértelműen kelet felől fújt. Sőt, mostanra már néhány fokkal délebbre fordult, és ereje is fokozódott, olyannyira, hogy a Harmatos Rózsa kezdte érezni a hatását: ha még néhány csomóval növekszik a szél sebessége, vagy iránya még néhány fokkal délebbre tolódik, a hajó helyzete tarthatatlanná válik.

Ha a Harmatos Rózsa horgonyt vetett volna, könnyűszerrel kivédte volna a fenyegető veszélyt, ám a baj ott kezdődött, hogy nem állt horgonyon. Egy omladozó mészkő mólóhoz volt kikötve: amilyen viharos és kegyetlen volt arrafelé a tenger, se vas-, se faszerkezet nem bírta sokáig a csapásokat. A kikötőgátat még Lerner és a Deutsche Seefischerei-Verein építette a századforduló tájékán, aztán később, a nemzetközi geofizikai év alkalmából odautazó expedíció még használhatóbbá tette. Már ha ez a kifejezés egyáltalán megállta itt a helyét.

A móló – amelyet az északi félteke bármely máspontján gond nélkül kárhozatra ítéltek volna, és megtiltották volna használatát – eredetileg T alakú volt, de mostanra a T betű bal karja már teljesen eltűnt, a partra vezető középső rész déli oldalát pedig alaposan kikezdte az enyészet. Ehhez a veszélyesen düledező kőépítményhez kezdett mind erősebben oda– odacsapódni a Harmatos Rózsa, ahogy a délkeleti irányból bezúduló hullámok hátulról minduntalan a magasba dobták a hajó jobb oldalát. A heves és ismétlődő becsapódások tompa lökései miatt a fedélzeten dolgozók veszedelmesen imbolyogtak, s gyakran meg kellett kapaszkodniuk.

Nehéz lett volna megállapítani, hogy mindeközben a Harmatos Rózsát milyen sérülések érték, mert ugyan a lemezek megcsikordultak, kisebb horpadások keletkeztek rajtuk, de semmilyen jelentős károsodást nem lehetett felfedezni a hajón. Persze a halászhajók legendásan sokat kibírnak, így eleve valószínűtlennek tűnt, hogy a Harmatos Rózsa nagyobb sérülést szenved. Nem úgy azonban a kikötőgát, amely a hullámzás hatására láthatóan omladozni kezdett, és a levált darabok rémisztő gyakorisággal hullottak a Sor-hamna vizébe. S mivel az üzemanyag, az élelmiszer és a felszerelés zöme meg a gáton sorakozott, ez nem az a pillanat volt, amikor bárki a legteljesebb lelki nyugalommal szemlélhette volna, amint a móló összeomlik és elmerül.

Amikor valamivel déli tizenkét óra előtt kikötöttünk, gyors ütemben és olajozottan indult meg a kirakodás – kivéve Miss Haynes két acsarkodó kutyájának partra tételét. A hátsó árbocdaru már az előtt vízre eresztette az öt méter hosszú munkacsónakot, hogy a Harmatos Rózsát rögzítették volna a mólóhoz, aztán három perccel később az alig valamivel kisebb – négy méter hosszú – és segéd-motorral felszerelt csónakot is leengedték: úgy volt, hogy mindkét vízi alkalmatosság velünk marad, tíz perc sem telt el, s a speciálisan megerősített elülső rakodódaru a magasba emelte a bizarr formájú tengeralattjáró-makettet – mintha oldalirányból elnyesték volna, hogy lapos legyen a feneke, majd a hajókorláton át óvatosan vízre eresztette. A szerkezet igen stabilan feküdt a vízen a hullámok között, hála négy tonnányi öntöttvas nehezékének. A problémák akkor kezdődeti, amikor a megfigyelőtornyot megpróbálták ráilleszteni a tengeralattjáró középső részét ábrázoló makettre. Nem ment. Goin, Heissman és Stryker – ők hárman ellenőrizték az eredeti próbákat – esküdözött az égre, hogy akkor tökéletesen sikerültek az illesztések: most szemmel láthatóan nem ez volt a helyzet. Az ovális parancsnoki torony-makettnek a tengeralattjáró-test közepe táján egy tíz centi magas, karimára kellett volna ráülnie, milliméternyi pontossággal, de esze ágában sem volt. A torony lábának egy viszonylag vékony hajlata mintegy fél centit behorpadt, nyilvánvalóan az úton elszenvedett ütközések miatt. Ha a rögzítő kábelek közül akár csak egy is hanyagul volt kifeszítve, a rakománynak elegendő mozgástere lehetett ahhoz, hogy az a bizonyos kis deformálódás kialakuljon.

A megoldás egyszerűnek látszott: ki kell kalapálni a benyomódott hajlatot. Egy szárazdokkban, hozzáértő munkáskezeknek néhány perc is elég lett volna a feladat elvégzésére. De nekünk nem állt rendelkezésünkre sem megfelelő felszerelés, sem, hozzáértő szakmunkás. A percek lassan órákká folytak össze. A daru számtalanszor fordult a felfüggesztett toronnyal a középrész makettje fölé, hogy azt újra és újra a levegőbe emelje, s folytatódjék a kínkeserves kalapálgatás. Akárhányszor látszott tökéletesnek egy

kijavított rész, annyiszor tolódott odébb a benyomódás rejtélyes és bosszantó módon néhány centivel. Jóllehet a tengeralattjáró-makett a kikötőgát és a hajó által védett helyen ült a vízen, egyáltalán nem könnyítették meg a dolgunkat azok a kis hullámok, amelyeik a Harmatos Rózsa orra táján kezdtek képződni, először gyengén, majd egyre hevesebben cibálva, végül már annyira dobálva a hajót, hogy egyértelművé vált: a tökéletes illesztés legalább olyan mértékben függ kalapácsütések meggyőző erejétől, mint azok szerencsés időzítésétől.

Imrie kapitány nyugtalankodása nem csapott át őrjöngésbe – alapvetően azért, mert ilyen volt a természete, általában semmi sem hozta ki a sodrából, ám aggodalmának komolyságát jól tükrözte, hogy nemcsak az ebédet hagyta ki, de kávén kívül semmiféle erősítőszerrel nem próbált lelket önteni magába, amióta megérkeztünk a Sor-hamnához. Nyugtalankodásának legfőbb tárgya a Harmatos Rózsa állagának megóvásán kívül – utasainak testi épsége teljes mértékben hidegen hagyta – az volt, hogy mielőbb megtisztítsa az előfedélzetet a rakománytól; Otto ugyanis a fülem hallatára – s fölöttébb szükségtelenül, inkább csak piszkálódásból – emlékeztette őt arra, hogy szerződésben előírt kötelezettsége az összes utas és a rakomány partra szállítása, s csak utána indulhat Hammerfestbe. Leginkább az árnyékolta be Imrie kapitány hangulatát, hogy meg mindig volt rakomány az előfedélzeten, holott már sötétedni kezdett, az idő meg egyre romlott. Az is nyilvánvaló volt, hogy addig nem lehet befejezni a kirakodást, amíg az elülső darut arra kell használni, hogy a megfigyelő-tornyot a levegőben tartsa a makett fölött.

Imrie kapitány elfoglaltságának mindenesetre volt egy kifejezetten jó oldala is: kevés ideje maradt arra, hogy Halliday eltűnésével foglakozzék, pontosabban, kevés ideje maradt arra, hogy gyakorlati lépést tegyen az ügyben. Hogy egyáltalán nem feledkezett meg róla, azzal tisztában voltam, ugyanis vette magának a fáradságot, hogy félrevonjon és közölje velem: Hammerfestben az első dolga lesz beszélni a hatóságokkal. Két megjegyzésem is lett volna a számára akkor, ám nem szóltam semmit. Először is: mi célt szolgált volna, ha szól az eltűnésről? Valószínűleg egyszerűen csak szükségét érezte, hogy tegyen valamit, még akkor is, ha esetleg nem sok gyakorlati haszonnal járna. Másodszor pedig meg mondhattam volna neki, hogy biztos vagyok benne: sosem fog eljutni Hammerfestbe. Úgy véltem azonban, nem ez a megfelelő időpont, hogy kifejtsem neki, miért is gondolom ezt. Éppenséggel nem volt olyan kedvében, hogy bárki véleményét is meghallgassa, reményeim, azonban azt súgták, hogy hamarosan földerül a kedve, mihelyt elhagyja a Medve-szigetet.

Lesétáltam a nyikorgó fémpallón – amelynek berozsdásodott vaskerekei szemmel láthatóan teljesen beragadtak és a Harmatos Rózsa imbolygásával összhangban meg-megcsikordultak a gáton -,majd végigmentem az ősidőkben emelt mólón.

A hátsó fedélzetről lekerült rakomány között volt egy kis traktor és egy Sno-Cat – a harmadik, illetve negyedik szállítmányként emelték le őket - most mindegyik után egy teherszállító szánkó volt kötve. Heissmantól lefelé mindenki a szánkókra rakodta a felszereléseket, hogy felvontassák őket a kunyhókhoz, amelyek a keskeny lejtős részen álltak, húsz méterre a kikötőgát végétől. Nemcsak hogy mindenki besegített, de szívvel-lélekkel is csinálták: mínusz tizenöt fokban nemigen támad kedve senkinek sem az

ácsorgásra. Követtem fölfelé az egyik teherszánt.

Ellentétben a mólóval, a kunyhók viszonylag korszerűek voltak, és úgy tűnt, hogy jó állapotban is vannak. A legutóbbi nemzetközi geofizikai év hagyatékai: feltehetően anyagilag nem érte volna, meg, hogy szétszedjék és visszavigyék őket Norvégiába. Nem kapokszőrből, azbesztből és alumíniumból készültek, mint azok a korszerű kunyhók, amelyeket mostanában az északi-sarki expedíciók használnak alapbázisuk kialakítására, hanem azoknak a svájci faházaknak a mintájára, amelyek oly népszerűek Európa felső-alpesi vidékein. Csak éppen ezek a kunyhók bevallottan előre gyártott elemekből készültek. Olyan kinézetük volt, mintha a nyakukat behúzták volna négyszögletes válluk közé, hogy fejüket előreszegve feszüljenek neki a viharoknak. Ami a benyomást ébresztették a szemlélőben, hogy még száz év múlva is ott fognak állni. Az Északi-sark konzerváló fagyában szinte az örökkévalóságig is kitartanak az ember alkotta építmények, feltéve persze, hogy nem érik az uralkodó széljárás csapásai és nincsenek kitéve a nulla fok körül állandóan ingadozó hőmérséklet szeszélyeinek.

Összesen öt építmény volt ott, egymástól jókora távolságban – olyan szellősen, amennyire a lankás rész mögött emelkedő domb engedte. Keveset tudtam az Északi-sarkról, annyit azonban igen, hogy megértsem, miért építették ilyen tágasra a telepet. Itt, ahol a hideggel szembeni küzdelem az élet állandó és zsarnoki tényezője, a legnagyobb veszélyt a tűz jelenti, mert – hacsak nincs kéznél, vegyi anyaggal működő tűzoltó készülék (általában, nem szokott lenni) – a lángok mindent felemésztenek, ami az útjukba kerül. Jégtömböknek pedig ritkán lehet hasznát venni tűzoltásnál.

A nagy központi épület négy sarkánál egy-egy kunyhó állt. Az ismertetőbon Heissman által remekül megrajzolt ábra szerint ezekbe a házikókba kerülnek majd a szállítóeszközök, az üzemanyag, az élelem és a felszerelések. Hogy az utóbbiak alatt, pontosan mit kellett érteni, nem tudtam biztosan. A kisméretű, négyszögletes kunyhókon nem volt ablak. A központi és sokkal nagyobb épületnek különleges alakja volt, tengeri csillagra hasonlított: az ötszögű középrészhez háromszögletű épületszárnyak csatlakoztak, végeredményben egységes rendszert alkotva. Hogy miért tervezték ilyenre, nehéz lett volna kitalálni. Talán azért, mert ez a forma volt a legalkalmasabb rá, hogy a belső fűtésből a lehető legtöbb menjen veszendőbe. A középső rész nappaliként, ebédlőként és konyhaként szolgált. Az öt toldalékszárny mindegyikében két-két szűkös, puritán berendezésű hálószoba volt található. A fűtést villamos energiával működő, falra erősített, feketére festett olajradiátorok biztosították. Ám amíg be nem indítottuk saját, hordozható generátorunkat, egyszerű olajkályhákat kellett igénybe vennünk a fűtéshez. A világítás Coleman típusú túlnyomásos kerozinlámpákkal történt. A főzéshez olajkályha állt rendelkezésre: persze a művelet feltehetően nem fog többől állni, mint a konzervek felnyitásának és felmelegítésének végeláthatatlan folyamatából. Szükségtelen mondani, hogy Otto nem fogadott fel szakácsot: az is pénzbe került volna.

Judith Haynes kivételével mindenki, beleértve a még szédelgő Allent is, készségesen segédkezett a rakodásnál. Mindenki igyekezett olyan gyorsan végezni a munkát, amennyire csak a szokatlan körülmények és a fagypont alatti hőmérséklet engedte. A társaság csöndben és örömtelenül tette a dolgát, noha senki sem tartott fenn szoros baráti

viszonyt Hallidayjel, eltűnésének híre mégis lehangolóan hatott a többiekre, és újabb adalékul szolgált a nyugtalanság terjedéséhez. Hiszen a társaság tagjai már amúgy is szentül meg voltak győződve róla, hogy átok ül rajtunk, pedig még hozzá sem kezdtek a filmezéshez. Stryker és Lonnie – akik egyébként sosem szóltak egymáshoz, kivéve, ha az végképp elkerülhetetlen volt – most együtt ellenőrizte az összes olajkályhát, üzemanyagot, olajkészletet, élelmet, ruházatot és a sarkvidéki élethez szükséges felszerelést. Otto, bármennyi hibája volt is, az alapossághoz tántoríthatatlanul ragaszkodott. Sandy a kelléktárát vizsgálta át, Hendriks a hangrögzítő berendezéseket, én meg azt a kevés orvosi eszközt, amit magammal hoztam. Már sötétedni kezdett, amikor délután háromra mindent felvontattunk a mólóról. Elkészült a hálófülkék elosztási rendje, a tábori ágyakat és hálózsákokat is kiosztottuk. Semmi sem maradt a kikötőgáton.

Begyújtottuk az olajkályhákat, s a morcos és magában szitkozódó Eddie-t hátrahagyva, hogy a siránkozó Három Apostol segítségével hozza működőképes állapotba a dízelgenerátort, valamennyien visszamentünk a Harmatos Rózsára. Jómagam azért, mert nagyon fontos volt, hogy beszélje Smithyvel, a többiek meg amiatt, mert a lakóépület még igencsak barátságtalanul nézett ki és fűtetlen is volt, s ehhez képest a sokat szidott Harmatos Rózsa kész mennyországnak tűnt a maga melegével és kényelmével. Nem sokkal a hajóra való visszatérésünk után, rövid idő leforgása alatt zavarbeejtő gyorsasággal a legkülönfélébb események sorozata zajlott le.

Három óra tízkor, teljesen váratlanul és minden előzetes jel ellenére, a tengeralattjáró parancsnoktornyának makettje tökéletesen rácsúszott a helyére. Hat csavarral – egyébként összesen huszonnégy kellett – azonnal rögzítették, nehogy kimozduljon és rögvest hozzáláttak, hogy az ormótlan vasszerkezetet a munkacsónakkal oda vontassák, ahol a fő gátszakasz háromszöget alkotott a móló északi szárnyával: a hely szinte teljesen védett volt.

Három óra tizenötkor megkezdődött az előfedélzeten lévő rakomány kirakodása: Smithy irányítása alatt a munkálatok hatékonyan és szaporán haladtak. Nem akartam Smithyt munka közben zavarni, mert az adott körülmények között úgysem lehettünk volna négyszemközt, lementem a kabinomba, orvosi táskám mélyéről előbányásztam egy szövetborítású, szögletes kis csomagot, és betettem egy összehúzható szájú düftintasakba. Aztán visszamentem a fedélzetre.

Ez három húszkor történt. A rakománynak alig ötödrészét tették még csak partra, Smithyt azonban már nem találtam ott. Úgy tűnt, mintha csak arra várt volna, hogy kikerüljek a látószögéből, azon nyomban elhagyta az előfedélzetet. Mert afelől nem volt kétségem, hogy valahol másutt akadt dolga. Megkérdeztem a csörlőkezelőt, hová ment Smithy, de minthogy teljes figyelmét, a pontosságot és gyorsaságot igénylő munkája kötötte le, érthetően csak sejtései voltak Smithy holléte felől. Vagy lement a szálláshelyre, vagy kiment a partra – mondta. E rendkívül informatív válasz után kerestem őt a kabinjában, a parancsnoki hídon megnéztem a térképszobában, az ebédlőben – és az összes szóba jöhető helyen. Smithy nem volt sehol. Kérdezősködtem az utasoknál és a legénységnél, eredmény: semmi. Senki nem látta és senki sem tudja, hogy a hajón van-e még, vagy kiment a partra. Nem volt ezen semmi furcsállnivaló, hiszen jócskán sötét volt

már, és az ívlámpa éles fénye csak a rakodórészt világította mg, aminek következtében olyan sűrű árnyék borult a fémpallóra, hogy gyakorlatilag bárki észrevétlenül elhagyhatta a Harmatos Rózsát, vagy éppenséggel feljuthatott rá.

Imrie kapitányt sem láttam sehol. Igaz, őt nem is kerestem, de azt vártam volna, hogy jelenlétét igyekszik nagyon is érezhetővé tenni. A szél iránya ugyanis már teljesen megfordult, és most délkelet felől fújt, s ereje egyre nőtt. A Harmatos Rózsa már rendszeresen ütődött neki a gát falának. Minden egyes ütődésre rázkódás futott végig a hajón a fémlemezek megcsikordultak: ilyen körülmények között joggal elvárható lett volna, hogy Imrie kapitány személyes felügyeletével rakják partra az átkozott utasakat az átkozott felszerelésükkel együtt, hogy aztán teljes sebességgel kihajózhassanak a biztonságot jelentő vizekre. De nem volt a parancsnoki poszton, jobban mondva sehol sem volt látható.

Három harminckor kimentem a partra és végigsiettem a gáton, fel a kunyhókhoz. Üresek voltak, kivéve azt az egyet, ahova a felszereléseket vitték: Eddie-t találtam ott, nagy istenkáromlások közepette próbálta beindítani a dízel-áramfejlesztőt. Felnézett, amikor észrevett.

– Soha senki nem mondhatta rám, hogy panaszkodós volnék, dr. Marlowe, de ez a rohadt…

– Nem látta vétetlenül Mr. Smith-t, a másodkapitányt?

– Alig tíz perccel ezelőtt. Bekukkantott, hogy, megnézze, hogy haladunk. Miért? Van valami. – Mondott valamit?

– Mit mondott volna?

– Hát, hogy hova megy. Meg mit csinál.

– Nem: – Eddie a három vacogó Apostolra pillantott, de kifejezéstelen ábrázatuk nem volt a segítségünkre.

– Itt álldogált néhány percig, zsebre dugott kézzel. Nézte, hogy mit csinálunk, kérdezett, egyet-mást, aztán odébbállt.

– Látta, hogy merre indult?

– Nem. – Megint rápillantott az Apostolokra, azok egyként rázták a fejüket. – Mégis, történt valami?

– Semmi, csak a hajó indulásra kész, és a kapitány keresteti. – Noha a valóságban a dolgok nem egészen így festettek, nem volt azonban kétséges előttem, hogy néhány perc múlva már ez lesz a helyzet. Nem pazaroltam több időt Smithy keresésére. Ha szívesebben lődörgött a táborban – nyilvánvalóan céltalanul – ahelyett, hogy felügyelt volna a kirakodás bokros teendőire, holott ez elvárható lett volna tőle, mi több, ez illett volna bele a róla alkotott képbe, akkor biztosan megvolt rá a jó oka: talán egyszerűen csak el akart tűnni szem elől kis időre.

Három harmincötkor visszatértem a Harmatos Rózsa fedélzetére. Ezúttal Imrie kapitány, jelenléte nagyon is látható volt. Noha eddig azt gondoltam róla, hogy

csekélységek miatt nem veszíti el az önuralmát, ahogy most ott állt az ebédlő nyitott ajtaján kiszűrődő fénynyalábban, már-már az a benyomásom támadt, hogy talán tévesen ítéltem meg. Ha az önuralmát nem is veszítette el, kétség nem fért hozzá, hogy valami rendkívül felkavarja, és most iszonyúan dühös. Kezét ökölbe szorította, amennyire ki tudtam venni, arcát piros és fehér foltok pettyezték, élénk kék szeme haragot lövellt. Dicséretre méltó tömörséggel, ámde szenvedélyes hangom mondta el nekem is ugyanazt, amit láthatóan már egy csomó ember tudtára adott az utóbbi néhány percben. Hogy nyugtalankodott a romló időjárás miatt – nem pontosan ezeket a szavakat használta -, utasította hát Allisont, hogy kérjen meteorológiai előrejelzést a tunheimi állomástól. Allisonnak azonban nem sikerült kapcsolatot teremtenie. Aztán ő és Allison felfedezték, hogy a rádió adó-vevőt helyrehozhatatlanul tönkretették. És hogy alig egy órája az adó-vevő még rendben működött – legalábbis Smith szerint, aki azt állította, hogy akkor jegyezte le a legfrissebb időjárási előrejelzést. Vagy legalábbis Smith azt állította, hogy amit lejegyzett, az volt a legutolsó előrejelzés. De most Smithnek nyoma veszett. Hol a pokolban van ez a Smith?

– Kiment a partra – mondtam.

– A partra? Hogy kiment a partra? Honnan a fenéből tudja, hogy elhagyta a hajót? – Imrie kapitány hangja nem tűnt éppen barátságosnak, de hát nem is volt barátkozó kedvében.

– Mert most jövök a táborból, ahol Mr. Harbottle-val, a villanyszerelővel beszéltem. Azt mondta, hogy nem sokkal előttem járt arra Mr. Smith.

-: Hogy arra járt? A kirakodást kellett volna irányítania! Mi a fenét csinált ott?

– Személyesen nem találkoztam Mr. Smithszel – magyaráztam türelmesen -, így nem tudtam megkérdezni tőle.

– És maga mi a fenét csinált ott fenn?

– Megfeledkezik magáról, Imrie kapitány. Nem tartozom felelősséggel magának. Csak néhány szót szerettem volna vele váltani, mielőtt elindul, ez minden. Tudja, az utóbbi napokban egészen barátivá vált a viszony közöttünk.

– Csakugyan? – kérdezte Imrie fagyosan. Nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. A

kapitány épp olyan hangulatban volt, hogy mindent fagyosan kívánt közölni. – Allison!

– Uram?

– Szóljon a fedélzetmesternek, állítson össze egy kutatócsoportot. A partra, de gyorsan! Magam fogom vezetni. – Ha korábban esetleg még voltak, kételyeim az iránt, hogy Imrie kapitány igazából nagyon nyugtalan, mostanra már elmúltak. Visszafordult felém, de minthogy már ott állt mellettem Otto Gerran és Góin, nem tudtam eldönteni, hogy voltaképpen kihez szól. – És fél óra múlva indulunk, Mr. Smithszel, vagy nélküle.

– Tisztességes dolog ez, kapitány? – kérdezte tőle Otto. – Lehet, hogy csak elment sétálni, vagy talán eltévedt itt a környéken. Láthatja, hogy milyen sötét van.

– Maga nem találja borzasztóan mulatságosnak, hogy Mr. Smith-t pont akkor nyeli el a

föld, amikor felfedezem, hogy azt a rádiót, amelyen ő állítólag adásokat vett, úgy összezúzták, hogy már meg sem lehet javítani?

Otto elhallgatott, de Goin, a diplomata, nyájas modorban közbeszólt:

– Azt hiszem, hogy Mr. Gerrannak igaza van, kapitány. Talán mégis egy kissé méltánytalanul viselkedik. Elismerem, hogy a rádió berendezés tönkretétele komoly és aggasztó fejlemény, és azoknak a rejtélyes dolgoknak a fényében, amelyek mostanában lezajlottak, valószínűleg nagyon is bűnös cselekménynek lehet minősíteni. Ám meglátásom szerint téved, amikor feltételezi, hogy Mr. Smithnek köze lehet hozzá. Egyrészt, ő szerintem túlságosan is intelligens ahhoz, hogy ilyen nyilvánvaló módon gyanúba keverje magát, másrészt, mint az ön egyik magas beosztású tisztje, tudatában van annak, hogy mennyire életbevágóan fontos berendezés a rádió. Miért követett volna hát el ilyen barbár cselekményt? Harmadrészt, ha menekülni akarna tettének következményei elől, ugyan hová szökhetne a Medve-szigeten? Nem akarok olyan hétköznapi feltevésekkel élni, hogy talán baleset érte, vagy emlékezetkihagyásban szenved, csupán azt mondom, hogy esetleg eltévedhetett. Reggelig igazán várhatna rá.

Láttam, hogy Imrie kapitány ökölbe szorított keze valamelyest ellazul, ha nem is teljesen, de a habozás jeleként. Éreztem, hogy ha nem is ingott még meg az álláspontjában, mindenesetre már fontolgatja, hogy felülvizsgálja-e döntését. A bizonytalanság azonban csak addig tartott, amíg Ottónak nem sikerült mindent romba döntenie, amit Goin már-már elérni látszott.

– Persze hogy ez történhetett – szólalt meg Otto. – Csak kiment a partra, hogy körülnézzen:

– Micsoda? Amikor ilyen istenverte korom sötét van? – Ez enyhén szólva túlzás volt, de meg lehetett neki bocsátani. – Allison! Oakley! Valamennyien, indulás! – Néhány decibellel lehalkította a hangját és felénk fordult:

– Fél óra múlva indulok, Srnith-szel vagy Smith nélkül. Indulunk Hammerfestbe, uraim, Hammerfestbe és a hatóságokhoz.

Lesietett a pallón, szorosan a nyomában fél tucat emberrel. Goinból felszakadt egy sóhaj.

– Gondolom, nem ártana, ha segítenénk. Elindult, és néhány pillanatnyi habozás után Otto is követte.

Én viszont nem, mert nem akartam a segítségükre lenni: ha Smithy azt akarta, hogy ne találjanak rá, akkor nem is fogják megtalálni. Helyette inkább bementem a kabinomba, papírra vetettem néhány sort, felkaptam a kis düftintasakot és Haggerty keresésére indultam. Valakiben csak meg kellett bíznom, s mivel Smithyre a lehető legrosszabb időpontban jött rá a bújócskázhatnék, nem volt sok választási lehetőségem. Úgy gondoltam, hogy a maradékból Haggerty a legjobb választás. Nyakas volt és gyanakvó, sőt, mivel Imrie aznap reggel alaposan kifaggatta felőlem, biztosan csak még nagyobb fenntartással viseltetett irántam: de nem volt ostoba, és úgy tapasztaltam, hogy nem is megalkuvó. Az volt a benyomásom róla, hogy felettesei elvárásainak mindenkor és

fegyelmezetten eleget tesz. Ám mindenekfölött: huszonhét évet töltött el parancsoknak engedelmeskedve.

Tizenöt percen át kellett gyúrnom, de végül is nagy nehezen beadta a derekát. Megígérte, hogy megteszi, amire kérem.

– De nem fog hülyét csinálni belőlem, dr. Marlowe?

– Magából csinál hülyét, ha ilyesmi jár a fejében. Mi hasznom származna belőle?

– Persze, persze. – Vonakodva vette a kezébe a düftinzsákocskát. – Mihelyt biztonságos távolságban leszünk a szigettől…

– Pontosan. És a levelet is. Mindkettőt adja oda a kapitánynak. De nem előbb.

– Mély vízbe ugrom magával, dr. Marlowe. – Ő nem tudhatta, hogy milyen mély, de én majdnem belefulladtam. – Nem mondhatja el mégis, miről, van szó?

– Gondolja, Haggerty, hogy ha tudnám, miről van szó, akkor itt maradnék ezen az átkozott szigeten?

Most először elmosolyodott. – Nem, uram, nem gondolnám, hogy akkor itt maradna.

Imrie kapitány és a kutatócsoport néhány perccel azután tért vissza, hogy felértem a felső fedélzetre. Smithy nem volt velük. Nem lepett meg, hogy nem találták meg, ahogy az sem, hogy ilyen rövidre fogták a kutatást. Alig húsz percig tartott. A Medve-sziget csak pici pötty az Északi-sark térképén, de a valóságban majd 200 négyzetkilométer a területe. Imrie kapitány bizonyára gyorsan ráébredt, hogy ha akár csak egy századrészét is át akarná kutatni ennek a jégfödte, dimbes-dombos területnek ebben a sötétben, nagyobb ostobaságra nem is vállalkozhatna. Kezdeti kutatási kedve gyakorlatilag teljesen elpárolgott: ám a Smithy keresésére indított akció kudarca mindennél jobban megerősítette elszántságát, hogy azonnal elhagyja a szigetet. Miután megbizonyosodott arról, hogy az előfedélzetről az összes rakomány partra került, csakúgy, mint a forgatócsoport teljes felszerelése és személyes holmija, ő és Mr. Stokes udvariasan, de serényen kezet rázott mindannyiunkkal, majd kitessékelt bennünket a mólóra. A rakodógémek már a helyükön álltak, a hajókötelek kibontva. Imrie kapitány egyáltalán nem igényelte, hogy parancsba adják neki az indulást.

Illemtudóan Otto volt az utolsó, aki elhagyta a hajót. A fémpalló legtetején odaszólt a kapitánynak:

– Huszonkét nap múlva itt lesz értünk, ugye Imrie kapitány? Huszonkét nap múlva itt lesz értünk ugye?

– Sose féljen, Mr. Gerran, nem felejtem itt magukat a télre. – Most, hogy maga mögött tudta, rejtélyes eseményeket és a gyűlölt Medve-szigetet Imrie kapitány szemmel láthatóan úgy érezte, hogy megengedhet magának egy kicsivel felszabadultabb viselkedést.

– Huszonkét nap múlva? Lehet, hogy hamarabb. No hiszen, akár hetvenkét óra alatt megjárom az utat Hammerfestbe meg vissza. A legjobbakat valamennyiüknek.

Ezzel Imrie kapitány kiadta az utasítást, hogy vonják fel a pallót, maga pedig felkapaszkodott a parancsnoki hídra, anélkül, hogy megmagyarázta volna a hetvenkét óráról tett titokzatos megjegyzését. Valószínűleg arra célozhatott – a hangulatából legalábbis erre lehetett következtetni -, hogy ha úgy adódik, hetvenkét órán belül visszatér, ám nem egyedül, hanem erősen felfegyverzett norvég rendőrök kis csapatával. Nem kaptam a szívemhez rémületemben: biztosabb már nem is lehettem volna benne, hogy ha tényleg erre célzott, akkor tervét még ma este meg fogja változtatni. A navigációs fények kigyulladtak és a Harmatos Rózsa lassan elszakadt a kikötőgáttól. Észak felé úszva leírt egy félkört, aztán nekivágott az útnak a Sor-hamna mentén, motorjának hangja egyre mélyült, ahogy sebességre kapcsolt. A mólóval átellenben Imrie kapitány kétszer is jelzett a hajókürttel – persze, csak a kapitánynak volt ez igazi sziréna. A vékony és magányos hangot szinte azonnal elnyelte a puha hófüggöny. Alig néhány másodperc múlva a motor robaja meg a jelzőlámpák sápadt fénye beleveszett a hóesésbe és a sötétségbe.

Egy darabig valamennyien ott álldogáltunk szótlanul. Összehúztuk magunkat a hideg ellen és belepislogtunk a kavaró hóesésbe, mintha csak a puszta vágy és akarat elegendő volna, hogy újra megpillanthassuk a fényeket és újra hallhassuk a motor zakatolását. Bizony, nem olyan hangulat lengett körül bennünket, mint boldog utazókat, akik végre megérkeztek a rég áhított helyre. Sokkal inkább hajótöröttekhez hasonlítottunk, akiket sorsuk egy kopár szigetre vetett az Északi-sarkvidéken.

A hangulat a nagy épület nappalijában sem volt vidámabb. Az olajkályhák elég jól működtek ugyan és Eddie-nek is sikerült beindítania a dízelgenerátort, a fekete fali radiátorok is kezdtek felmelegedni, mindazonáltal egy évtizednyi fagy hatását nem lehetett leküzdeni egyetlen óra leforgása alatt; a belső hőmérséklet még mindig fagypont alatt volt. Senkinek sem akaródzott a hálófülkéjében tartózkodni, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a kis szobák még sokkal hidegebbek voltak a központi nappalinál. Úgy tűnt, senki sem akar a másikkal beszélgetésbe elegyedni. Heissman viszont belevágott egy aprólékos, és az előjelekből ítélve hosszadalmas előadásba arról, hogy miképpen lehet túlélni az Északi-sarkot. Olyan téma volt ez, amelytől neki hosszú és közvetlen szibériai tapasztalatai alapján feltétlenül és egyedülállóan hiteles élményei lehettek. Mégsem érdekelt senkit, s kérdéses volt, hogy ő maga odafigyel-e saját előadására. Aztán ő, Otto és Neal Divine összedugták a fejüket, hogy amúgy ötletszerűen megvitassák a másnapi forgatási tervet – feltételezve persze, hogy az idő kedvező lesz -, de látszott rajtuk, hogy különösebben ez sem lelkesíti őket. Végül is Conrad volt az, aki rátapintott az általános rossz közérzet gyökerére, pontosabban kimondta azt, ami mindenkinek ott motoszkált a fejében, feltehetően az egyedüli kivétel én voltam.

Azt mondta Heissmannak:

– Télen az Északi-sarkon kellenek zseblámpák. Így van?

– Így van.

– És nekünk vannak zseblámpáink?

– Persze hogy vannak. Nem is kevés: Miért?

– Mert szeretnék egyet. Ki akarok menni. Valamennyien itt üldögélünk bent, nem is

tudom, már mióta, de legkevesebb húsz perce, miközben ott kint van valaki, aki esetleg beteg vagy megsérült, talán már félig megfagyott vagy eltörött a lába.

– Jaj, hagyd már ezt, ne túlozd el a dolgot, Charles – szólalt meg, Otto. – Szilárd meggyőződésem, hogy Mr. Smith nagyon is tud magára vigyázni. – Otto valószínűleg ugyanezt mondta volna akkor is, ha a szeme láttára marcangolja szét Smithyt egy jegesmedve: természeténél és testi felépítésénél fogva Otto egyszerűen nem akart szükségtelenül semmi olyasmiben részt vállalni, ami akár csak távolról is fizikai munkára hasonlít.

– Ha teljesen hidegyen hogy a dolog, akkor miért nem mondod ki nyíltan, miért beszélsz mellé?

Ez a megnyilatkozás teljesen új oldaláról mutatta Conradot, aki ráadásul ebben a stílusban is folytatta. Csakhogy annak már én voltam a célpontja:

– Azt gondoltam volna, hogy maga lesz az első, aki javasolni fogja a kutatást, Mr. Marlowe.

Akár lehettem is volna, persze csak akkor, hanem ismertem volna nála sokkal jobban Smithyt.

– Másodiknak lenni sem szégyen – feleltem. Végül valamennyien részt vettünk a keresésben, Otto és Judith Haynes kivételével. Az előbbi rosszullétre panaszkodott, az utóbbi meg minden teketória nélkül kijelentette, hogy ostobaságnak tartja ezt az egészet, és hogy Mr. Smith vissza fog jönni, majd ha maga is jónak látja. Ebben a véleményében én is osztoztam, jóllehet teljesen más megközelítésből. Mindenki kapott egy elemes lámpát, és megállapodtunk abban, hogy lehetőség szerint nem tévesztjük szem elől egymást, de ha mégis, akkor mindenki visszatér a bázisra, legkésőbb harminc percen belül.

A csapat nekivágott a keresésnek. Szélesre nyitott legyezőként indultunk el felfelé a lankás részen, amelyet északról a Sor-hamna határolt. Azaz, hogy a többiek arrafelé indultak. Én egyenesen a felszerelések tárolására szolgáló kunyhóhoz mentem, ahol megnyugtatóan pöfögött a dízelgenerátor. Úgy véltem, nemigen fogják észrevenni a lemaradásomat, hiszen abban a sötétben legfeljebb csak a szomszédunk jelenlétét észlelhettük. És a legjobb helynek, hogy kivárjam a vadkacsavadászat végét, a legmelegebb és legvédettebb kuckót tartottam. A lámpámat lekapcsoltam, hogy ne áruljon el, s kinyitottam a kunyhó ajtaját. Beléptem s behúztam magam mögött az ajtót: egyet léptem előre, majd hangosan elkáromkodtam magam, mert keresztül estem valami puhán, ami ott hevert a deszkázott padlón, körülbelül ugyanolyan hosszúságban elterülve, mint én. Összeszedtem magam, megfordultam és felkattintottam az elemlámpát.

Egy férfi feküdt elnyúlva a padlón, és a legkevésbé sem lepett meg, hogy Smithyt ismertem fel benne. Megmozdult, nyögött egyet és erőtlenül a szeme elé emelte egyik karját, hogy ne bántsa a lámpa éles fénye, aztán visszahanyatlott, a karja bénán lehullott, a szeme lecsukódott. Bal arcán vér kenődött szét. Nyugtalanul forgolódott, egyik oldalról a másikra, mozdulatai bágyadtak és erőtlenek voltak, mint aki közel van ahhoz, hogy elveszítse az öntudatát.

– Nagyon fáj, Smithy? – kérdeztem

tőle. Nyögés volt a válasz.

– És az arcát minek sértette fel szántszándékkal egy marék jeges hóval? – hangzott második kérdésem.

Mozdulatlanná vált, nem is nyögött.

– A paródia egy későbbi műsorszám – szóltam ridegen. – Addig azonban meglenné, hogy feláll és elmagyarázza, miért viselkedik ilyen idióta módon?

Az elemlámpát a generátor tetejére tettem, s kitámasztottam úgy, hogy a fénye felfelé irányuljon. Nem árasztotta el ugyan fényözön a kunyhót, de arra elég volt, hogy lássam Smithy óvatos és rezzenéstelen arcát, miközben feláll.

– Mit akar ezzel mondani? – szólalt meg.

– PQS 82131, James R. Huntington, Golden Green és Bejrút. Jelenleg Joseph Rank Smith álnéven ismert. Ezt akartam mondani.

– Azt hiszem, valóban én vagyok az a felelőtlen idióta, akire célzott – mondta Smithy. – Ideje volna talán, hogy igazából bemutatkozzunk.

– Dr. Marlowe vagyok – mondtam.

Az arca továbbra is óvatos és rezzenéstelen maradt.

– Négy éve és négy hónapja annak, hogy magát kiemeltük annak a lerobbant libanoni tankhajónak az első tiszti beosztásából: azt hittük, hogy van jövője nálunk. Mi több, fényes jövője. Még négy hónappal ezelőtt is ugyanezt gondoltuk. De itt és most már egyáltalán nem vagyok ebben biztos. Smithy elmosolyodott, de gesztusa nem volt őszinte.

– Nem rúghat ki az állásomból a Medve-szigeten!

– Kirúghatnám magát akár Timbuktuban is, ha úgy döntenék – mondtam tényközlő hangsúllyal. – No, pakoljon ki.

– Legalább célozhatott volna rá, hogy maga kicsoda. – Smithyn érződött, hogy meg van bántva, és a helyében én is ugyanúgy éreztem volna.

– Csak találgattam. Nem tudtam, hogy rajtam kívül más is van a hajón.

– Nem is kellett, hogy tudjon róla. Találgatnia sem kellett volna. Pontosan azt kellett volna tennie, amit mondtak magának. Csak azt, és nem többet. Emlékszik írásos utasításának utolsó sorára? Alá volt húzva. Idézet Miltontól. Én voltam, aki aláhúzta azt a sort.

– „Azok is szolgálnak, akik csak állnak, sorukra várva” – idézte a mondatot Smithy. – Émelyítően érzelgős, ez volt a véleményem, amikor elolvastam.

– Irodalmi ízlésem csakugyan satnya, nagyon sajnálom – jegyeztem meg. – A lényeg azonban az, hogy maga állt-e, sorára várva? Egy fenét! Az utasításai egyszerűek és egyértelműek voltak, világosabbak már nem is lehettek volna. Állandóan maradjon a Harmatos Rózsa fedélzetén, amíg kapcsolatba nem lépnek magával. Semmilyen

körülmények között ne hagyja el a hajót, még csak partra se lépjen. Sohase, ismétlem: sohase kezdjen a saját szakállára semmilyen kutatást, ne próbáljon semmit se földeríteni, hanem mindig viselkedjék úgy, ahogy egy közönséges kereskedelmi hajózási tiszthez illik. Maga nem ezt tette. Azt akartam, hogy maradjon annak a hajónak a fedélzetén. Most ott lett volna szükségem magára. És ehelyett hol van?Egy istenverte kunyhóban, a Medve-szigeten! Az ég szerelmére, miért nem tudta betartani az utasításokat, amikor olyan egyszerűek voltak?

– Olyé. Elismerem, hibáztam. De azt hittem, hogy egyedül vagyok. A körülmények hatására módosulnak a feladatok, nemde? Négy ember titokzatos körülmények közepette életét veszti, négy másik meg közel áll hozzá, hogy szintén bemondja az unalmast – hogy az isten verje meg, talán tétlen kellett volna néznem, ölbe tett kezekkel? Talán bizony soha semmibe nem kezdhetek magamtól, még csak eszembe sem juthat, hogy én is létezem?

– Nem bizony, hacsak ellenkező utasítást nem kap. Nézze csak meg, mit ért el. Most kénytelen vagyok félkézzel dolgozni. A másik kezem a Harmatos Rózsa volt, de maga megfosztott tőle. Szerettem volna, ha állandóan a rendelkezésemre áll, a nap, az éjszaka bármely órájában. Bármikor szükségem lehetne a hajóra, de már késő. Talán van most valaki annak az átkozott halászhajónak a fedélzetén, aki képes volna a bárkát part közeli pozícióban tartani még a legsötétebb éjszakában is, vagy kikötni vele a Sor-hamnánál a legvadabb viharban is? Piszkosul jól tudja, hogy nincs. Imrie kapitány még ara sem képes, hogy végighajózzon vele a Clyde-on egy csöndes nyári délután!

– Szóval van magánál egy rádió adó-vevő? Hogy, kapcsolatba léphessen a halászhajóval?

– Természetesen. Be van építve az orvosi táskámba. Rendőrségi munka, de a hatósugara elégséges.

– Mindazonáltal nehezen tudna kapcsolatot teremteni a Harmatos Rózsa adóvevőjével, ami ripityára van zúzva!

– Fantasztikus meglátás! És ugyan miért van ripityára törve a rádió? Mert maga szabadjára engedte a nyelvét a parancsnoki hídon és elkezdett hablatyolni arról, hogy ha segítséget kell hívni, ott van az adóvevő, és szükség esetén elég csap füttyenteni a NATO-erőknek, s közben egy dörzsölt fickó végig ott lapult vigyorogva a szárnyfedélzeten, s a fejébe vésett minden szót, amit maga kiejtett a száján. Emlékszem rá, hogy friss nyomok voltak a hóban – az enyémek, ha úgy tetszik -, de újra használták őket. Érti, amit mondok? A mi dörzsölt barátunk aztán szépen odébb osont és szerzett magának egy marha nagy kalapácsot.

– Lehettem volna óvatosabb is, belátom. Ha karja, bocsánatot kérek, de nem hiszem, hogy sokra menne vele.

– Valahogy nekem sem jutna most eszembe semmiféle, érdemleges szolgálatért kijáró dicséret, úgyhogy hagyjuk el a bocsánatkérést. Most, hogy maga itt maradt, legalább nem kell állandóan azt figyelnem, hogy ki kerül a hátam mögé.

– Tehát rászálltak magára, bárkik legyenek is!

– Igen, legyenek bárkik is, egyértelműen a fejemet akarják.

Tömör közlésemben benne foglaltatott minden, amit tudtam. De nem minden, amiről úgy gondoltam vagy gyanítottam, hogy tudom: nem láttam azonban semmi értelmét, hogy Smithyt is teljesen összezavarjam. Elég, ha én magam össze vagyok zavarodva.

– Most, hogy már nem őrölünk két malomban, a kezdeményezést bízza csak rám, ha úgy gondolom – vagy gondoljuk -, hogy lépni kell. Szükségtelennek tartom leszögezni: ez nem jelenti azt, hogy maga nem kezdeményezhet, ha és amikor a testi épségét fenyegető helyzetben találja magát, vagy legalábbis úgy gondolja, hogy az a bizonyos helyzet fizikai veszélyt jelenthet a maga számára. Előzetesen is engedélyezem, hogy ilyen esetben bárkit ártalmatlanná tegyen.

– Jó tudni. – Smithy ismét megeresztett egy kurta mosolyt. – Még jobb volna tudni, hogy ki az, akit valószínűleg ártalmatlanná kell tennem. Sőt, azt volna ám igazán jó tudni, hogy mi ketten mi a fenét keresünk itt, ezen az átkozott szigeten. Mit keres itt maga, akiről feltételezem, hogy pénzügyminisztérium egy meglehetősen magas beosztású megbízottja, és mit keresek itt én, akiről tudom, hogy a minisztérium egy alacsonyabb rangú ügynöke?

– A minisztérium alapvető érdeklődési köre a pénz, csakis a pénz, ilyen vagy olyan formába. Hát ezért vagyunk itt. Nem a mi pénzünkről van szó, nem az államéról, hanem olyan pénzről, amit egységesen illegális nemzetközi pénznek hívunk. A központi bankrendszerek összes tagja szorosan együttműködik ebben az ügyben.

– Ha magának is kilógna a feneke a nadrágból, akárcsak nekem – mondta Smithy -, nem hiszem, hogy ismerne olyan fogalmat, hogy illegális pénz.

– Még egy magához hasonlóan alulfizetett kormányzati tisztviselő sem nyúlna ahhoz a pénzhez. Szennyes pénz az, törvénytelen szerzemény a második világháború idejéből. Ehhez a pénzhez eredetileg is vér tapadt, és amit eddig megtaláltak belőle – igaz, csak a töredékét -, ahhoz is csak kiontott vér árán jutottak. Németország még 1945 tavaszán is tele volt felbecsülhetetlen értékekkel. Annak az évnek a nyarára azonban a kincsesláda teljesen kiürült. A győztesek és a vesztesek egyaránt rátették enyves kezüket minden értékre, ami csak az útjukba került – aranyra, drágakőre, festményre, kötvényre. Tudni kell, hogy a negyven évvel ezelőtt kibocsátott német bankkötvények még ma is tökéletesen jók és érvényesek. A kincseket széthurcolták a szélrózsa minden irányába. Szükségtelennek tartom megjegyezni, hogy az ügyben érintettek szerzeményeikről természetesen nem tettek bejelentést a megfelelő hatóságoknál.

Ránéztem az órámra. – Aggódó barátai felforgatják maga után a Medve-szigetet. Vagy legalábbis egy részét. Félórásra tervezték a kutatást. Öntudatlanállapotban kell majd rábukkannom magára, úgy negyedóra múlva.

– Olyan rohadt unalmasnak tűnik nekem ez az egész téma – mondta Smith. – Ez a pénzhistória, úgy értem. Sok pénzről van szó?

– Attól függ, hogy mi a sok magának. Becslések szerint a szövetségeseknek – amikor a szövetségesekről beszélek, akkor Angliát, Amerikát meg a sokat szidott oroszokat is értem alatta – sikerült a kincs kétharmadát megszerezniük. Ami azt jelenti, hogy csupán a

nyomorúságos egyharmad rész, maradt meg a náciknak és támogatóiknak. Óvatos becslések szerint – óvatosat mondtam, Smithy – ennek az egyharmad résznek az értéke körülbelül 320 millió font. Mármint font sterling, remélem felfogta.

– Tehát eredetileg egymilliárdra rúgott a vagyon értéke?

– Legfeljebb százmilliós eltéréssel ide vagy oda. – Azt a bizonyos gyermeteg megjegyzést a rohadtul unalmas témáról, törölje a jegyzőkönyvből.

– Teljesítve. Nos, a szóban forgó kincs egyes részei fölöttébb szokatlan helyekre vándoroltak. Egy bizonyos hányadát értelemszerűen titkos bankszámlák rejtik. Az sem kétséges, hogy egy részét fémpénzek teszik ki, és a legmélyebb alpesi tavak fenekén pihennek, valahol Ausztriában: mind a mai napig nem bukkantak a nyomukra. Tudomásom van két Raffaello-festményről, amelyek egy Buenos Aires-i milliomos pincegalériájában láthatók, egy riói Michelangelóról, több Hals– és Rubens-képről egy és ugyanazon illegális New Yorki gyűjteményből, és egy Rembrandról, amely Londonban van. A festmények tulajdonosai valamennyien olyan személyek, a szoros kapcsolatban állnak – vagy álltak – az érintett kormányokkal vagy azok fegyveres erőivel. Az érintett kormányok gyakorlatilag képtelenek bármit tenni az ügyben, mi több, semmi jele, hogy különösebben akarnának valamit is tenni, hiszen elképzelhető, hogy, végső soron ők a haszonélvezők.

Az 1970-es évek végén egy nemzetközi kartell hiteles és érvényes német kötvényekkel jelent meg a pénzpiacon. A harmincas években kibocsátott papírok értéke elérte a 30 millió fontot. Először Londonban próbálkoztak, majd New Yorkban, Zürichben, ám a Német Szövetségi Bank megtagadta a kötvények beváltását, amíg azok valódi tulajdonosait meg nem nevezik.

Az egészben az az érdekes, hogy nyílt titok: azokat az értékpapírokat 1945-ben emelték ki a Reichsbank páncélszekrényeiből. A műveletet a Vörös Hadsereg egy speciális csoportja hajtotta végre. A világtörténelemben ez a kommandó testesíti meg az egyetlen leglizált, katonai rendeltetésű betörőcsoportot. De ez csak a jéghegy csúcsa, hogy úgy mondjam. A kincs jelentős része még mindig el van rejtve, mert a háború emléke még túl friss, és az érintett személyek – az illegális birtokosok – még mindig nem merik vállalni annak kockázatát, hogy készpénzre váltsák értékeiket. Az olasz kormány Vagyonkövetelési Hivatal néven külön csoportot állított fel, amely kizárólag ezzel az üggyel foglalkozik. A hivatal főnöke, Siviero professzor becslése szerint legkevesebb hétszáz régi festménynek – közülük sok mesterműnek szinte felbecsülhetetlen az értéke – mind a mai napig nem akadtak a nyomára. Egy másik szakértő, Simon Wiesenthal az ausztriai Zsidó Dokumentációs Szolgálattól szintén ugyan ezt mondja. Neki egyébként az a meggyőződése, hogy se szeri, se száma azoknak a széles körben körözött alakoknak – mint például az SS volt magas rangú tisztjei -, akik igen kényelmes körülmények között élnek a több száz, Európa-szerte megnyitott és csupán egy számot viselő bankszámlának jóvoltából,

Siviero és Wiesenthal két kiemelkedő jogi szakértője a vagyonvisszaszerzés eme területének. Tudomásunk szerint azonban, sajnálatos módon, letézik egy kis csoport – hárman vagy négyen lehetnek -, amelynek tagjai hasonló vagy még nagyobb

szakértelemmel rendelkeznek ezen a téren, de sajnos, híján vannak azoknak a magasabb rendű erkölcsi értékeknek, amelyekkel – hogy is mondjam csak– a törvény jó oldalán tevékenykedő kollégáik bírnak. Ezek a személyek ismertek ugyan, ám érinthetetlenek, mert soha nem követtek el semmiféle tényként rögzített bűncselekményt, még csak azt sem lehetett rájuk fogni eddig, hogy tisztességtelenül manipulálnak részvényekkel, mert a részvények mindig eredetiek és jók voltak, a jogosultsásuk bizonyított. Mindazonáltal léteznek persze valódi bűnözők, akik nemzetközi szinten operálnak. Közülük a legképzettebb és legsikeresebb itt van velünk a Medve-szigeten. Johann Heissman a neve.

– Heissman!?

– Úgy bizony! Ez a mi Johannunk igen tehetséges fickó.

– De hát pont Heissman? Lehetséges volna? Hogy jön ez össze, nem értem. Hiszen alig két éve, hogy…

– Igen, tudom. Két éve annak, hogy Heissman, látványosan megszökött Szibériából, nagy hírverés és a tévékamerák által kísérve felbukkant Londonban. A róla szóló újságcikkek hosszát csak méterekben lehetne mérni, a lába elé terített vörös szőnyegek meg elérnének Londontól Tomszkig. És két év óta semmi más nem érdekli, csak régi szerelme a filmgyártás, annak szenteli az életét. Ő és a bűnözés? Lehetséges volna? Nos, nemcsak lehetséges, hanem biztos, mert a mi Johannunk agyafúrt fickó ám a javából. Utánanéztünk, és tényleg volt egy filmstúdiója Bécsben, Ottóval közösen, közvetlenül a háború kitörése előtt. Sőt, valóban ugyan abba a gimnáziumba jártak St. Pöltenben, ami csak egy ugrásra van Bécstől. Tudjuk, hogy az Anschluss idején Heissman tényleg a rossz irányba vezető úton indul t el, szemben Ottóval, aki a helyes irányt választotta. És tudjuk azt is, hogy Heissman – korábban kommunista szimpatizáns hírében állott – igen szívesen látott vendég volt a Harmadik Birodalomban. Ami ezután következik, az egyike azoknak a minden képzeletet felülmúló történeteknek a kettős meg hármas beszervezésekről és ügynökökről, amelyek oly gyakoriak voltak Közép-Európában a háború alatt. Heissmannak nyilvánvalóan lehetővé tették, hogy Oroszországba meneküljön, ahol tudtak ideológiai vonzatáról. Onnan aztán visszairányították Németországba, ott meg viszont azt az utasítást kapta, hogy az oroszoknak juttasson ki annyi félrevezető, de azért hihető információt, amennyit csak lehetséges.

– Miért? Miért csinálta ezt?

– Mert a feleségét és a két gyerekét is elkapták, amikor őt. Elég jó ok, nem? – Smithy bólintott. – Amikor a háború véget ért, és az oroszok lerohanták Berlint, megtalálták az ügynöki hálózat iratait: rájöttek, hogy valójában kinek dolgozott Heissman. Szibériába küldték.

– Azt gondoltam volna, hogy ott helyben főbe lövik.

– Meg is tették volna, ám egy apróság miatt másképp döntöttek. Már említettem, hogy Heissman agyafúrt fickó. Az ő esetében nem kettős, hanem hármas ügynökösködésről volt szó. Heissman ugyanis végig az oroszoknak dolgozott a háború alatt. Négy éven keresztül hűségesen küldözgette félrevezető információit orosz megbízóinak. Noha kódolt üzeneteinek összeállításában a német hírszerzés tevőlegesen közreműködött, sohasem

fedezték fel, hogy Heissman egy saját, különbejáratú kódrendszert is alkalmaz ugyanazoknál az üzeneteknél. A háború után az oroszok végül is saját biztonsága érdekében tüntették el szem elől, és azt állították, hogy Szibériába száműzték. Ami információink szerint sohasem járt Szibériában. Úgy tudjuk, hegy a felesége és a két lánya– akik már férjhez mentek – mind a mai napig kényelmes körülmények között élnek Moszkvában.

– És azóta is az oroszoknak dolgozik? – Smithy arcán látszott, hogy némiképp zavarba ejtették az információk. Együtt éreztem vele, hiszen Heissman mesterműnek is beillő kettős életét nem egykönnyen lehetett ép ésszel felfogni.

– Tőlük kapta jelenlegi megbízatását. „Szibériai száműzetésének” utolsó nyolc évében Heissman a legkülönbözőbb álneveken és álbeosztásokban épp úgy feltűnt. Észak– és Dél-Amerikában, mint Izraelben vagy Dél-Afrikában. Sőt, ha hiszi, ha nem, a londoni Savoy Hotelben is. Habár bizonyítani nem tudjuk, de szilárdan hisszük, hogy ezek az utak ilyen vagy olyan módon kapcsolatosak voltak azzal a feladatával, hogy megtalálja és megszerezze a megbízóinak a náci kincset. Ne felejtse el, hogy Heissmannak a legmagasabb szinten voltak kapcsolatai a náci pártban, az SS-ben és a hírszerzésben tehát szinte egyedülállóan alkalmas a küldetésre.

A Szibériából történt állítólagos megmenekülése óta két filmet is forgatott Európában, egyet Piemontban, ahol egy idős özvegyasszony tett feljelentést a rendőrségen arról, hogy fészerének szénpadlásáról eltűnt néhány ósdi festmény, aztán Provence-ban, ahol egy öreg vidéki ügyvéd kérte a rendőrség közbenjárását, mert az irodájából lába kelt néhány okirattartó doboznak. Hogy vajon a filmeknek és a dobozoknak volt-e értékük az oroszok számára, nem tudjuk. Még kevésbé tudjuk az eltűnéseket Heissman személyéhez kötni.

– Egyszerre ez már kezd kicsit sok lenni – panaszkodott Smithy.

– Ugye kezd?

– Nem baj, ha rágyújtok?

– Még van öt perce. Aztán a lábánál fogva bevonszolnom a táborba.

– Ha magának mindegy, akkor megkérhetném, hogy inkább a vállamnál fogna? – Smithy rágyújtott és elgondolkodott. – Tehát a maga feladata, hogy kitalálja, mit csinál Heissman a Medve-szigeten?

– Igen, ezért vagyunk itt.

– És van valami elképzelése?

– Nincs. Pénznek kell lennie a dologban, másról nemigen lehet szó. Persze, ez volna az utolsóhely a világon, amelyikről a pénz jutna az eszébe, sőt, talán eleve hamis minden ilyen képzettársítás. Meglehet, hogy csupán az eszközt keresi, amely elvezet a pénzhez. Gondolom, mostanra már maga is rájött, hogy Johann valóban nagyon fondorlatos.

– Van valamilyen szakmai kapocs közte és a filmvállalat között? Példának okáért milyen viszonyfűzi régi barátjához, Gerranhoz? Vagy csak kihasználja őket?

– Ezt egyszerűen nem tudom.

– Es Mary Stuart? A vele történt titkos találka? Milyen kapcsolat lehet köztük?

– A válaszom ugyanaz. Nagyon keveset tudunk a lányról. Ismerjük az igazi nevét – sosem próbálta titokban tartani -, tudjuk, hogy mikor és hol született, s azt is, hogy lengyel származású. Pontosabban arról a vidékről jött, amelyet Litvániának hívtak, mielőtt az oroszok bekebelezték. Tudjuk azt is – de ezt már nem tőle -, hogy csak az anyja lengyel. Az apja német.

– Hohó! És nyilván a hadseregben szolgált? Esetleg a hírszerzésben? Vagy az SS-ben?

– Nyilvánvalónak tűnik, hogy itt kellene keresni az összefüggést. De erről fogalmunk sincs. Mary bevándorlási iratai szerint a szülei már meghaltak.

– Tehát az ügyosztály őt is ellenőrizte?

– Mindenkit ellenőriztünk, aki itt van és kapcsolatban áll az Olympus Productionsszal. Lám, fölösleges volt, megspórolhattuk volna magunknak a fáradságot.

– Vagyis tény egy szál se. S valamilyen sejtés, megérzés?

– Az én szakterületemen nem sokat érnek a megérzések.

– Igen, rögtön gondoltam. – Smithy elnyomta a cigarettáját. – Mielőtt még kimennénk innen, szeretnék megemlíteni két nagyon kellemetlen dolgot, ami most kezdett motoszkálni a fejemben. Az egyik: Johann Heissman nagymenő, igen sikeres nemzetközi ügynök. Így van?

– Nemzetközi bűnöző.

– Az ugyanaz, más szóval. A lényeg azonban az, hogy az effajta fickók kerülik az erőszakot, ahol csak lehetséges. Nem igaz?

– Tökéletesen. Minden mástól eltekintve, az erőszakot méltóságon alulinak tartják.

– És hallott valaha arról, hogy Heissman neve felmerült valamilyen erőszakos cselekménnyel összefüggésben?

– Semmi ilyesmi nincs a dossziéjában.

– Mégis, az elmúlt egy-két napban, így vagy úgy, de tobzódtunk az erőszakban. Ha nem Heissman áll a gyilkosságok mögött, akkor ki viselkedik úgy, mint egy gengszter?

– Nem mondtam, hogy nem Heissman áll az erőszak mögött. A kaméleon is váltogatja a színét. Isten tudja, talán olyan helyzetbe került, hogy nem volt más választása, csak az erőszak. Az is előfordulhat, hogy olyan brutális cinkostársai vannak, akik nem szükségszerűen azonosulnak az ő stílusával. Hiszen alig tudunk valamit. De az sem kizárt, hogy olyasvalaki követte el a gyilkosságokat, akinek semmi köze Heissmanhoz.

– Ezeket szeretem én – mondta Smithy -, ezeket az egyszerű és egyenes válaszokat. Aztán a másik dolog, ami talán elkerülte a figyelmét. Ha a barátaink a maga fejére vadásznak, akkor feltehetően az enyémre is. Jusson csak eszébe az az alak, aki ott hallgatózott a parancsnoki hídon.

– Nem kerülte el a figyelmemet. s nem is hídon történtek miatt, bár érdemes volna,

azokra is szentelni egy kis időt, hanem mert maga szándékosan elhagyta a hajót. Nem számit, hogy a társaság zöme mit gondol. Egyvalaki, vagy esetleg többen is, azonban meg lesznek győződve arról, hogy szándékosan tette. Maga megjelölt ember, Smithy.

– Vagyis amikor visszavonszol a táborba, nem mindenki érez majd őszinte sajnálatot a szegény öreg Smithy iránt? Néhányan esetleg kétségbe vonják sérüléseim hitelességét?

– Egyáltalán nem fogják kétségbe vonni. Ugyanis fenemód biztosak lesznek benne, hogy nem igaziak. Mégis úgy kell tennünk, mintha ők is elhinnék.

– Megtenné nekem, hogy időnként a hátam mögé pislant? Csak úgy hébe-hóba?

– Van más dolgom épp elég, de azért megpróbálhatom.

Megragadtam Smithyt a hóna alatt, s vonszolni kezdtem. A feje lógott, a sarka és a két keze nyomot hagyott a hóban. A központi épülettől alig öt méterre váratlanul két elemlámpa fénye vetült ránk.

– Hát megtalálta? – Goin volt az, mellette Harbottle. – Uramatyám! – Goin reakciója őszintének hatott, még az én mostanra már szuper érzékennyé vált fülemnek is.

– Igen. Mintegy négyszáz méterre innen. – Gyorsan és mélyen szedtem a levegőt, hogy legyen valamiféle elképzelésük arról, mit jelent ilyen távolságra elvonszolni egy kilencvenkilós, magatehetetlen testet a havas, egyenetlen talajon. – Egy vízmosás mélyén Találtam rá. Segítenének?

Segítettek. Bevonszoltuk az épületbe. Szereztünk, egy tábori ágyat, s ráfektettük

– Te jóságos ég! Istenem, istenem! – Otto a kezét tördelte és arcára kiült a gyötrő szenvedés, annak jeleként, hogy a vállára nehezedő kereszt nyomasztó súlyához újabb teher járult. – Mi történt a szerencsétlennel?

Rajta kívül még Judith Haynes tartózkodott a házban: el nem mozdult volna semmi pénzért az olajkályha mellől, amit válósággal kisajátított magának. Talán oly, gyakran tűntek föl mellette eszméletüket vesztett férfiak, hogy már teljesen hozzászokott, s annyi figyelmet sem érdemeltek tőle, hogy kíváncsiságból felhúzza a szemöldökét.

– Hogy mi történt vele? Nem vagyok benne biztos – válaszoltam nagy lihegések közepette. – Talán magasról zuhant le, s a fejét beverhette valami kiálló szikladarabba. A jelek erre utalnak.

– Agyrázkódás?

– Lehet. – Beletúrtam a hajába, hogy az ujjbegyemmel végigtapogassam a fejbőrét. Sikerült egy olyan helyet találnom, ami semmiben sem különbözött fejbőrének többi részétől, s felkiáltottam:

– Ahá!

Aggodalommal teli várakozással néztek rám.

– Konyakot! – szóltam oda Ottónak. Odavittem a sztetoszkópomat, végigcsináltam az ilyenkor szokásos hókuszpókuszt, s egy-két kortynyi konyakkal sikerült életet lehelnem a

köhögő és nyögdécselő Smithybe. Ahhoz képest, hogy ő nem a világot jelentő deszkákra készült, Smithy figyelemre méltó teljesítménnyel rukkolt ki: érzékletes előadását egy elfojtott káromkodássorozattal zárta, amikor körültekintő gyengédséggel informáltam őt arról, hogy a Harmatos Rózsa nélküle vitorlázott el. Arca döbbenettel vegyes haragot mutatott. A színpadi jelenet alatt a kutatócsapat kettesével-hármasával szállingózott befelé. Feltűnés nélkül alaposan megfigyeltem az arcukat, hátha a meglepetésen és a megkönnyebbülésen kívül mást is látok. Erőfeszítésem feleslegesnek bizonyult. Ha akadt is valaki – vagy valakik – közöttük, aki nem érzett sem meglepetést, sem megkönnyebbülést, az túlságosan is jól edzett volt ahhoz, hogy érzelmei vagy arcizmai árulkodjanak. Nem is igen várhattam mást.

Tíz perc elteltével aggodalmuk főiránya a már szemmel láthatóan– lábadozó Smithyről a kutatócsoport két tagjára terelődött át. Allen és Stryker ugyanis még nem tért vissza. A reggel történtek után a magam részéről véletlennek tekintettem, hogy éppen ők ketten hiányoznak. További negyedóra elteltével már kezdtem furcsállni az ügyet, húsz perc után pedig egyértelműen balsejtelem fogott el. Csaknem mindenki hasonló képen érzett. Judith Haynes feladta bérlői előjogait az olajkályha közelében, rövid és ideges léptekkel araszolt fel s alá, kezét szorosan egymásba kulcsolva. Hirtelen megtorpant előttem:

– Nem tetszik ez nekem! Egyáltalán nem tetszik! – Hangjából feszültség és nyugtalanság áradt. Lehet, hogy csak megjátszotta magát, bár nem hittem.

– Mit csinál még kint? Miért van olyan sokáig távol? Azzal az Allennel van együtt. Valami rossz történt. Tudom, hogy rossz történt, tudom.

Nem válaszoltam.

– Nem megy a keresésükre? – kérdezte.

– Maga talán elment megkeresni Mr. Smith-t? – mondtam. Nem volt szép tőlem, de hát Lonnie-től eltérően én nem tudok mindig kedves lenni az emberekhez. – Lehet, hogy a férje visszajön, ha majd úgy látja jónak.

Szótlanul meredt az arcomba. Az ajka mozgott ugyan, de hang nem jött ki a torkán, s az arca sem volt kifejezetten ellenséges. Most másodszor állapítottam meg, hogy a férje iránti állítólagos gyűlölete valójában csak pletyka, s valahol milyen – nem számít, hogy milyen mélyen – igenis, aggódik érte. Elfordult, én meg a zseblámpámért nyúltam.

– Újabb rohamra fel! – mondtam. – Ki csatlakozik?

Conrad, Jungbeck, Heyter és Hendriks jött velem, Jóval többen jelentkeztek, de azt gondoltam, hogy minél többen vágunk neki a keresésnek, annál inkább akadályozhatjuk egymást a mozgásban, s annál nagyobb az esélye, hogy esetleg másnak is nyoma vész. Kiléptünk az épületből, azonnal vonalba álltunk, s egymástól négy-öt méter távolságot, tartva elindultunk észak felé.

Harminc másodpercen belül megtaláltuk Allent. Pontosabban ő talált meg minket. Észrevette zseblámpáink fényét – a sajátját elveszítette -, s felénk botorkált a hó és a sötét mélyéről. Ahogy közeledett, láttuk, hogy ide-oda kóvályog, dülöngél, mintha holtrészeg vagy hullafáradt volna. Torkából elmosódott, tompa hangok törtek elő, amikor szólni

próbált. Egész teste reszketett, mintha váltóláz rázná. Nemcsak értelmetlennek tűnt, de könyörtelenség is lett volna, ha ott helyben, abban az állapotban kérdezzük ki, így hát gyorsan bevezettük a házba.

Leültettük egy székre az olajkályha mellett, és szemügyre vettem. Elég volt ránéznem, hogy megállapítsam: ez a mai nem az ő napja volt. Allen újra megvívta a maga kis csatáját, és újonnan szerzett sérülései semmivel sem maradtak el a reggeliek mögött. Két csúnya vágás éktelenkedett eleddig ép szeme fölött, jobb arcán zúzódások és karmolások. Szájából és orrából vér szivárgott, a nagyja már megalvadt. A legkomolyabb sebet azonban a tarkójára szerezte be: olyan mély volt a vágás, hogy a fejbőre szétnyílt, s látni lehetett a koponyacsontot. Valaki alaposan helybenhagyta a fiatal Allent.

– Most megint mi történt magával? – kérdeztem. Arca összerándult, ahogy nekiláttam á sebek kitisztításához. – Vagy inkább úgy kérdezem: tudja egyáltalán, hogy mi történt magával?

– Nem tudom – mondta tompán. Megrázta az üstökét, s felszisszent, ahogy a fájdalom belenyilallt a fejébe vagy a nyakába. – Nem emlékszem, egyszerűen nem emlékszem.

– Kispajtás, maga megint verekedett – mondtam neki. – Megint bajba került. Valaki összevissza kaszabolta, nem is akár hogy.

– Tudom. Érzem is. De nem emlékszem. Istenemre esküszöm, hogy nem emlékszem. Nem és, nem tudom, mi történt.

– A támadóját csak látnia kellett – jegyezte meg Goin, nem minden alap nélkül. – Bárki is támadt magára, szemtől szembe álltak egymással. Az ég szerelmére fiú, az inge cafatokban lóg, a kabátjáról hiányzik egy csomó gomb. A támadójának maga előtt kellett állnia, hogy ezt csinálhassa! Egy szemvillanásra biztosan látnia kellett a fickót!

– Sötét volt – mormogta Allen. – Semmit sem láttam. Nem éreztem semmit. Csak azt tudom, hogy amikor magamhoz tértem a hóban, forgott körülöttem a világ és a tarkóm lüktetett a fájdalomtól. Tudtam, hogy vérzek, de ez minden. Kérem, higgyék el, nem tudom, hogy mi történt.

– De, igen, tudja! Igenis tudja! – Judith Haynes előrefurakodott. Az arcán bekövetkezett átváltozás legalább olyan megdöbbentő volt, mint amilyen riasztó. S noha a reggeli produkciója alapján részben már felkészültem valami hasonlóra, azért még mindig elég rémisztő látványt nyújtottak eltorzult vonásai. Szájának piros vonala eltűnt, ajkai megfeszültek és visszagyűrődtek csupasz fogain, zöld szeme helyén csak keskeny rést lehetett látni, a bőre meg úgy hátrafeszült a pofacsontján, mintha szűk volna az arcára. Visítozva rontott rá Allenre:

– Te rohadt hazudozó! Vissza akartad adni ugye? Te piszkos kis fattyú, mit tettél a férjemmel? Hallasz engem? Mit tettél vele, hogy az isten verjen meg! Hol van? Hol hagytad? Allen felnézett rá, félig rémülten, félig döbbenten, aztán fáradtan megrázta a fejét:

– Sajnálom, Miss Haynes, nem tudom, hogy…

Judith Haynes hosszú körmű ujját karomszerűen begörbítve rávetette magát. De én

résen voltam, mert számítottam erre. Úgyszintén Goin és Conrad. A nő küzdött, mint egy csapdába esett vadmacska közben meg szidalmakat szórt Allenre. Aztán lassan megnyugodott, s rekedt, érdes zihálásban tört fel belőle a zokogás.

– Ejnye, ejnye, Judith – jegyezte meg Otto. – Ez nem…

– Engem ne ejnyézz le, te vén hülye fattyú! – sikoltotta. A gyermeki tisztelet vitán felül nem tartozott Judith Haynes erényei közé, de Otto, jóllehet láthatóan ideges volt, úgy fogadta lánya sértő szavait, mintha mindennapi dologról volna szó. – Miért nem inkább annak jársz a végére, hogy mit tett ez a disznó a férjemmel? Miért nem azzal törődsz inkább? Miért nem?! – Megpróbálta kiszabadítani a karjait, s mi el is engedtük. Felkapott egy elemlámpát, s az ajtó felé rohant.

– Állítsák meg! – kiáltottam.

Heyter és Jungbeck – mindkettő öles fickó elállta az útját.

-. Engedjenek el, engedjenek kimenni! – sikította. Sem Heyter, sem Jungbeck nem mozdult, így visszapördült, szembe velem.

– Kicsoda maga, hogy… Ki akarok menni, hogy megtaláljam Michaelt!

– Sajnálom, Miss Haynes – mondtam. – Maga nincs olyan állapotban, hogy bárki után is kutasson. Csak fejetlenül rohangálna összevissza anélkül, hogy tudná, előzőleg merre járt, s öt perc sem telne el, máris nyoma veszne, lehet, hogy örökre. Egy pillanat, és indulunk csoportostul.

Három gyors lépést tett Otto felé, kezét ökölbe szorítva, fogait kivillantva.

– És te engeded, hogy ide-oda lökdössenek? – Közben olyan lesújtó pillantást lövellt felém, hogy úgy éreztem, a hamvasztóban vagyok. – Egy gerinctelen alak, az vagy, semmi más! Bárki föléd tud kerekedni!

Otto csak pislogott az újabb dühkitörésre, de nem szólt semmit.

– Hát nem vagyok a te átkozott lányod? Hát nem te vagy az istenverte főnök itt? Az ég szerelmére, ki parancsol itt? Te vagy Marlowe?

– A maga apja – mondta Goin. – Természetesen ő. Csakhogy – remélem, dr. Marlowe nem veszi sértésnek ezt a hasonlatot – nem azért tartunk kutyát, hogy bennünket ugasson. Dr. Marlowe orvos, és bolondok volnánk, ha nem hozzá fordulnánk orvosi beavatkozást igénylő esetekben.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy az én esetemben van szükség az orvosi beavatkozásra? – Az arca elfehéredett, mert az összes vér kifutott belőle. Rondább volt most, mint valaha. – Azt akarja mondani? Igen? Talán ideggyógyászati eset vagyok?

Isten látja a lelkemet, nem tettem volna szemrehányást Goinnak, ha egyszerűen Judith Haynes fejéhez vágja, hogy igen, ez a véleménye, s ezzel véget is vet a vitának. De Goin túl diplomatikus és mértéktartó volt ahhoz, hogy ilyet mondjon, s ezenkívül biztosan átélt már hasonló válsághelyzeteket. Halkan, de nem leereszkedően annyit válaszolt csak:

– Semmi ilyesmit nem akarok sugalmazni. Persze, hogy csüggedt, s érthetően nagyon

megviseli a dolog, végtére is a maga férje az, aki hiányzik.

Egyetértek azonban dr. Marlowe-val, hogy ne maga menjen a keresésére. Annál hamarabb vissza tudjuk őt hozni magának, minél inkább együtt működik velünk.

Ingadozni látszott, még mindig valahol a félúton a hisztéria és az őrjöngés között, aztán félreállt. Ragtapaszt tettem Allen fejére, és azt mondtam neki:

– Ez megteszi, amíg visszajövök: Tartok tőle hogy néhány tincsét le kell majd borotválni, hogy összevarrjam a sebét. – Az ajtó felé megálltam Goin mellett, és halkan odasúgtam: – Tartsa Judithot távol Allentől, rendben?

Bólintott.

– És az isten szerelmére, tartsa távol Mary Darlingtól is.

Rám meredt, szinte elképedve. Mintha nem tudná felfogni, amit hallott. – Attól a kislánytól?

– Igen. Miss Haynes célpontlistáján a második helyen áll. Legalábbis amikor rájön a hoppáré. Ugyanazzal a négyfős csoporttal hagytam el az épületet, mint az előző alkalommal. Conrad, utolsóként jött ki, behajtotta maga mögött az ajtót s megjegyezte:

– Jézus! Az én elbűvölő partnernőm! Micsoda boszorkány!

– Kissé feldúlt állapotban van – mondtam jóindulatúan.

– Még hogy kissé feldúlt! Hát akkor szeretnék hetedhét határon is túl lenni, ha egyszer Miss Haynes csakugyan haragra gerjed! Mit gondol mi a fene történhetett Strykerrel?

– Fogalmam sincs – válaszoltam, s minthogy sötét volt, nem kellett arra ügyelnem, hogy az arcom ne hazudtolja meg a szavaimat. Közelebb léptem hozzá, hogy a többiek, akik már legyező alakban szétszóródtak, ne hallhassák, amit mondok. – Látva, hogy a társaság jobbára fura szerzetekből áll, remélem, nem veszi zokon egy másik fura szerzett fura kérését.

– Csalódást okoz nekem, doktor. Én abban a hitben ringattam magam, hogy maga meg én azon kevesek közé tartozunk itt, akik félig meddig normális emberek módjára viselkednek.

– Az általános színvonalat tekintve már a mérsékelten fura szerzetek is normális emberi lényeknek tűnnek ebben a társaságban. Tud valamit Lonnie múltjáról?

Másodpercekig néma maradt, aztán megszólalt.

– Van neki múltja?

– Mindenkinek van. Ha arra gondol, hogy Lonnie priuszára vagyok-e kíváncsi, akkor félreértett. Lonnie-nak nincs priusza. Csupán azt szeretném megtudni, hogy volt-e valaha is nős, volt-e családja. Ez minden.

– Miért nem kérdezi meg tőle magától?

– Ha úgy éreztem volna, hogy tőle is nyugodtan megkérdezhetem, gondolja, hogy magához fordulnék?

Újabb hallgatás.

– A maga igazi neve tényleg Marlowe, doki?

– Marlowe, születésemtől kezdve: Christopher Marlowe. Az útlevelemben, a születési bizonyítványomban, a jogosítványomban, mindenütt ez a név áll.

Christopher Marlowe. Akár a drámaíró, mi?

– Irodalmi hajlamai a szüleimnek volta.

– Hm, hm… – újabb szünet: – Emlékszik, hogy mi történt a névrokonával? Hogy a harmincadik születésnapja előtt hátba szúrta egy barátja?

– Nyugodjék békében. Az én harmincadik születésnapom immár belevész az idők homályába.

– És maga tényleg orvos?

– Igen.

– De maga valójában valami más is?

– Igen.

– Szóval Lonnie családi állapota kell. Hogy vannak-e gyerekei. Nos, számíthat Conrad körültekintő eljárására.

– Köszönöm – mondtam, s ezzel szétváltunk.

Észak felé haladtunk, két okból is. Egyrészt így a szelet, következésképpen a havat is a hátunkba kaptuk, másrészt meg Allen abból az irányból került elő. Habár Allen váltig esküdözött, hogy abszolút semmire nem emlékszik, volt egy olyan gyanúm hogy Strykert is arrafelé kell keresnünk. Igazam lett.

– Ide, gyorsan! Ide! – A hó tompító hatása ellenére Hendriks hangja furcsa módon élesnek, pattogónak tetszett. – Megtaláltam, megtaláltam!

Nem tévedett. Michael Stryker hason feküdt a hóban, karja és lába szétterpesztve, csaknem tökéletesen szimmetrikus pózban. Mindkét keze ökölbe szorítva. Bal vállánál a havon egy tojásdad alakú, hatalmas kő hevert, amely szikladarabnak beillett volna. Legalább harminc kilót nyomhatott. Egészen közel hajoltam a kődarabhoz, hogy a zseblámpa fényénél megvizsgáljam: rögtön észre is vetem néhány alvadt vérbe ragadt sötét hajszálat. Nem mintha bizonyítékra lett volna szükségem, de ha mégis, akkor a vértócsába ragadt hajszálak egyértelműen elárulták, amiben egyébként sem kételkedtem, hogy tudniillik azzal a kővel zúzták be hátulról Stryker koponyáját. A halál biztosan azonnal beállt.

– Halott! – kiáltott fel Jungbeck hitetlenkedve.

– Bizony az – hagytam jóvá:

– És meggyilkolták!

– Ez is igaz. – Megpróbáltam a hátára fordítani, ám Conrad és Jungbeck egyáltalán nem

jelentéktelen testsúlyára is szükség volt, hogy a művelet sikerüljön. A felső ajka rémisztően felhasadt, egészen az orrlyukáig. Egy foga hiányzott, s a jobb halántékán különös zúzódás volt: vörös és nyers színű.

– Te jó isten! Itt biztosan verekedés folyt – mondta Jungbeck érdes hangon. – Nem hittem volna, hogy abban a gyerekben ennyi erő van.

– Én sem hittem volna – jegyeztem meg.

– Hogy Allen? – kérdezte Conrad. – Megmertem volna esküdni rá, hogy az igazat mondja nekünk. Megtörténhetett, szóval, mit gondol, lefolyhatott úgy a küzdelem, hogy közben Allen emlékezetkiesésben szenvedett?

– Egy csomó furcsa dolog történhet, ha valakit előzőleg jól kupán vágnak – válaszoltam. Megvizsgáltam a helyet, ahol a halott feküdt. Lábnyomokat láttam, jóllehet nem sokat. Már csak gyengén lehetett kivenni őket, széleiket betemette a kavargó hó. Nem sokra mentünk velük.

– Vigyük be – szóltam a többiekhez. Becipeltük hát a holttestet a táborba. Az egyenetlen talaj és az arcunkba csapódó havazás ellenére nem volt nehéz feladat. Eszembe jutott, miért volt olyan nehéz az előbb a hátára fordítani: a végtagjai ugyanis már merevek voltak, de nem a hullamerevségtől, mert az még túl korai lett volna, hanem a farkasordító hidegtől. Lefektettük a hóba, a főépület előtt. Odaintettem Hendrikset:

– Menjen be és kérje meg Goint, hogy szerezzen egy üveg konyakot. Mondja, hogy én küldtem vissza magát az italért, mert szükségünk van rá, hogy folytathassuk a keresést.

Ez lett volna az utolsó dolog, amit bárkinek tanácsoltam volna, hogy így tartsa magát melegen ebben a hidegben, de hirtelenjében nem jutott jobb az eszembe.

– És szép csendben mondja meg neki, hogy jöjjön ki ide.

Goin, sejtve, hogy valami nagyon rossz történt, a legnyugodtabban lépett ki az épületből, kényelmes mozdulattal hajtotta be maga után az ajtót, reakciójában már semmi könnyedség nem volt, amikor meglátta a hóban fekvő Stryker felhasadt márványfehér arcát, amely az elemlámpák éles fényében annak látszott, ami volt: egy halott arcának.

A hóról visszaverődő fényben Goin arcát is elégé tisztán ki lehetett venni. Ha képes is lett volna úgy rendezni a vonásait, hogy megrázkódtatást színleljen, azt már nemigen tudta volna megjátszani, hogy arcából kifut a vér és fehér lesz, akár a Strykeré.

– Uramisten! – suttogta. – Halott?

Nem szóltam semmit, csak Conrad és Jungbeck segítségével ismét megfordítottam a holttestet Goin torkából furcsa hang tört elő, s csak állt, szótlanul maga elé meredve, miközben a kavargó hófehérre festette a halott anorákját és könyörületességből a tarkóján tátongó ijesztő sebet is. Úgy tűnt, hogy sokáig álltunk ott némán valamennyien, nézve Strykert. Kezdtem ráeszmélni, hogy a szél már nem dél felől fúj, s egyre nagyobb erővel zúdul ránk, olyannyira, hogy a sűrű hó szinte a talajjal párhuzamosan örvénylik a levegőben. Nem tudom milyen hideg lehetett, de biztosan közel járhatott a mínusz harminc fokhoz. Haloványan az is tudatosult bennem, hogy didergek, annyira fázom.

Ahogy körbenéztem, láttam, hogy a többiek is. A leheletük szinte azonnal megfagyott a jeges levegőben, de a szél rögtön fel is kapta a párapamacsot, mielőtt még egészen szilárd alakzatot ölthetett volna.

– Baleset történt? – kérdezte Goin rekedten. – Lehetett ez baleset?

– Nem – jelentettem ki. – Láttam a kődarabot, amellyel bezúzták a koponyáját. – Goin megint azt a furcsa torokhangot hallatta, de én folytattam: – Nem hagyhatjuk itt, de nem is vihetjük be. Javaslom, hogy helyezzük el a holttestet abban a kunyhóban, ahová a vontatókat állítottuk be.

– Igen, igen, vigyük oda – mondta Goin. De nem fogta fel, amit mondott.

– És ki fogja Miss Haynes tudomására hozni? – folytattam. Isten a megmondhatója, a hátam közepe se kívánta, hogy én tudassam vele.

– Micsoda? – Még mindig magánkívül volt. – Mit mondott?

– A feleségének. Meg kell neki mondani.

Orvos lévén, gondolom, nekem lett volna kötelességem, hogy a hírt közöljem, de a döntést végül is kivették a kezemből. Az épület ajtaja hirtelen kivágódott és a résen kiszűrődő fényben Judith Haynes állt, lábánál a két kutyával. Alig észrevehetően Otto és a Herceg tűnt fel mögöttük. Judith Haynes rövid időre mozdulatlanná dermedt, kezével az ajtógombot markolta, az arca meg se rezdült: Aztán álomszerű, légies mozgással előrelépett és a férje fölé hajolt. Néhány pillanat múlva fölegyenesedett, körbenézett, ám a következő pillanatban tekintete befelé fordult, szemgolyója fennakadt, és Judith Haynes összecsuklott. Teste magatehetetlenül rogyott Stryker tetemére, mielőtt bármelyikünk is el tudta volna kapni.

Conrad és én bevittük az épületbe – Goinnal a sarkunkban -, és lefektettük arra a tábori ágyra, amelyet nemrégiben Smithy vett igénybe. A spánieleket erőszakkal kellett visszafogni, hogy most békén hagyják a gazdájukat. Az arca fehér volt akár az alabástrom, lélegzése alig hallható: Felhúztam a jobb szemhéját, az ujjam azonban nem érzett ellenállást. Automatikus mozdulat volt, eszembe nem jutott, hogy az ájulás esetleg nem igaz. Észrevettem, hogy Otto mellettem áll. Szeme kitágult, szája kissé nyitva állt, s kezét olyan erővel szorította össze, hogy a fehér ujjízületek kivillantak a bőre alól.

– Nincs semmi baja? – kérdezte rekedt hangon. – Rendben…

– Rendben lesz.

– Repülősót kellene vele szagoltatni – mondta. – Talán az…

– Nem. – Igaz, a repülósótól gyorsabban visszanyerné az öntudatát. De mi értelme lenne siettetni? Hogy hamarabb szembesüljön a keserű valósággal?

– És Michael? A vejem? Ő meg… úgy értem…

– Látta, nem? – válaszoltam neki majdnem ingerülten. – Igen, halott, persze hogy halott.

– De hogyan, hogy…

– Megölték. – Egy-két ember önkéntelenül felsikoltott, mások visszafojtották a lélegzetüket. Aztán ahogy múltak a másodpercek, úgy lett egyre mélyebb a csend, csak a Coleman-lámpák sistergése hallatszott. Meg sem próbáltam az arcokról leolvasni, ki miképpen reagált a halálhírre, mert már megtanultam, hogy az égvilágon semmi haszna ennek a módszernek. Csak bámultam az eszméletlen nőre, és nem tudtam, mit gondoljak. Stryker, ez a vagány, sima modorú, cinikus fickó a maga módján rettegett ettől az asszonytól. Talán mert Otto lányaként olyan nagy hatalma volt? S Stryker tisztában volt azzal, hogy megélhetése kizárólag az ő kiszámíthatatlan szeszélyétől függ? Márpedig el tudtam képzelni áldásosabb és elviselhetőbb szeszélyt is a Judith Haynesnél. Talán mert betegesen féltékeny nő volt? Nem volt kétségem, hogy az. Talán azért félt tőle Stryker, mert butasága, mint egy igazi szukánál, egy pillanat alatt átcsaphatott őrült dühöngésbe? Vagy talán minduntalan valamiféle ködös zsarolással fenyegette meg, hogy térdre kényszerítse? Vagy Stryker a maga módján igenis szerette a feleségét, és a legreménytelenebb kilátások ellenére is arról ábrándozott, hogy szeretete végül mégis viszonzásra talál; kész volt eltűrni minden megaláztatást és elviselni minden meggyalázást, mert bízott benne, hogy az ábránd, hacsak részben is, valóra válik?

Sosem fogom megtudni a választ ezekre a kérdésekre, bár Stryker személye mostanra már hidegen hagyott. Csupán azért rágódtam el mindezen, mert reméltem, hogy esetleg így valahogy megfejthetem Judith Haynes váratlan reakciójának titkát. Hiszen megvetette Strykert, bizonyosan mélységesen megvetette őt, mert kiszolgáltatta magát neki, mert tőle függött, mert gyenge volt és alázatosan eltűrt minden sértést, mert gyáván viselkedett vele szemben, mert lenyűgözően férfias külseje ürességet és értéktelenséget takart. De egyszersmind szerette is őt, szerette, mert olyan volt, amilyen, vagy amilyen lehetett volna. Ám talán csak, a kedvenc rabszolga elvesztése sújtotta le őt ennyire? Hogy azért volt vigasztalan, mert elveszítette az egyetlen személyt, akin büntetlenül kiélhette hóbortos szeszélyét, amikor dührohama elkapta? Talán anélkül, hogy tudta volna, Stryker létének szerves és elkülöníthetetlen részévé vált, lénye kötőszövetének alkotóelemévé, amelyre mindig támaszkodhatott, amely mindig ott volt, ugrásra készen, hogy segítsen, ha szüksége volt rá, még ha az a segítség valójában nem is jelentett többet annál, mint hogy semlegesítette és feloldotta az elméjét folyamatosan roncsoló, szürkés mérget? Hiszen még legkopottabb sarokkő is képes megtartani a rogyadozó homlokzatot, de ha ezt a követ elmozdítják, az épület óhatatlanul összeomlik. A Stryke halála kiváltotta traumát – paradox módon okozhatta azonban a legmértéktelenebb és legjóvátehetetlenebb önzés is: az a még nem egészen tudatosult megérzés is megnyilvánulhatott benne,hogy az összes teremtmények közül ő a legsajnálatraméltóbb, mert teljesen magára maradt. Judith Haynes megmozdult, szeme felnyílt. Visszatért az öntudata is: megborzongott. Felültettem.`Tompa tekintettel körülnézett.

– Hol van Michael? – Nagyon kellett fülelnem, hogy halljam, amit mond.

– Nyugodjék meg, Miss Haynes, minden rendben van. – És hogy tetézzem ezt az értelmetlenül ostoba kijelentést, hozzátettem: – Gondoskodunk róla.

– Hol van? – szakadt ki belőle. – Ő az én férjem. Az enyém. Látni akarom!

– Inkább ne, Miss Haynes. – Goin tudott meglepően gyöngéd is lenni. – Ahogy dr.

Marlowe mondja, majd mi intézkedünk. Már látta őt egyszer, és semmi jó nem származna abból, ha…

– Hozzák ide! Hozzák be ide! – A hangjában nem volt élet, de akarata töretlenül parancsoló. – Újra látnom kell.

Felálltam, az ajtóhoz mentem. A Herceg elállta az utamat. Horgas orrú, arisztokratikus arcán a rettenet és az undor keveréke ült.

– Nem teheti meg. Túlságosan is kísérteties, túlságosan is… hátborzongató.

– Mégis, mit gondol, szerintem milyen? – Elöntött a méreg, de tudtam, hogy a hangomból ez nem érződik ki, inkább a fáradtság. – Ha nem hozom be, akkor ő fog kimenni, hogy mellette legyen. És most nem éppen kellemes odakint.

Becipeltük a holttestet, megint mi hárman, Jungbeck, Conrad és jómagam. A hátára fektettük, hogy legalább a tarkóján éktelenkedő szörnyű sebet ne lehessen látni. Judith Haynes felkelt a tábori ágyról, s mint egy alvajáró, úgy lépdelt a férje holtteste félé, majd letérdelt mellé. Néhány pillanatig mozdulatlanul nézte, majd kinyújtotta a kezét és finoman megérintette az összezúzott arcot. Senki sem szólt, senki sem mozdult. Némi erőfeszítéssel Stryker jobb karját szorosan a teste mellé fektette,s így tett a ballal is, észrevette, hogy a keze még mindig ökölbe szorul, kiegyenesítette hát az ujjait. Egy barna, korong alakú tárgy lapult Stryker tenyerében. Miss Haynes kivette onnan, majd – még mindig térdelve – kiegyenesedett és lassan hátrafordulva megmutatta nekünk is. Aztán, nyitott tenyerét feléje tartva, Allenre nézett. Mindannyian rá néztünk.

A Judith Haynes tenyerében fekvő barna bőrgomb egyike volt azoknak, amelyek hiányoztak Allen szakadt kabátjáról.

KILENCEDIK FEJEZETNem emlékszem már, meddig tartott a csend, amely a lámpák csaknem elviselhetetlen

sziszegése és a déli szél üvöltő nyögése közepette még mélyebbnek tűnt. Talán mindössze tíz másodpercig, de ott és akkor úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Senki és semmi nem mozdult, még a szemek sem rebbentek. Allené a Judith Haynes kezében elevő gombra szegeződött, mintha megbabonázta volna őt az értetlenség tébolya, minden más szempár viszont őt nézte. Az a kis bőrbevonatú gomb rabul ejtett valamennyiünket.

Judith Haynes mozdult elsőként. Nagyon lassan fölemelkedett, mintha cselekedete iszonyú szellemi és fizikai erőfeszítést igényelne, aztán csak állt moccanás nélkül, látszólag határozatlanul. Úgy tűnt, megnyugodott már, beletörődött a megváltoztathatatlanba. Ám éreztem, hogy belül más munkál benne. Elnéztem mellette, s elkaptam Conrad és Smithy pillantását. Conrad egy villanásra leengedte a szemhéját, mintegy jelezve a hunyorítással, hogy vette az adást, Smithy pedig Judith Haynes felé fordította a tekintetét. Amikor ellépett a férje holtteste mellől, ők ketten szintén mozdultak, s feltűnés nélkül eltorlaszolták az útját Allen felé. Judith Haynes megtorpant, rájuk nézett, s elmosolyodott:

– Erre egyáltalán nincs szükség – mondta.

Allen felé dobta a gombot, aki önkéntelen mozdulattal elkapta. A tenyerében tartva bámulta. Aztán felemelte a tekintetét, s zavarodottan nézett Judith Haynesre. Ő megint elmosolyodott.. – Magának viszont szüksége van erre, nemde bár? – mondta, majd elindult a szobája felé. A feszültség enyhült bennem, s tudtam, hogy a többiek is leeresztenek: hallottam, amint a közelben állók halkan kiengedik visszafojtott lélegzetűket. Judith Haynesről Allenre terelődött a pillantásom. Hiba volt. Túl gyorsan lankadt el a figyelmem. Sejthettem volna, hogy a látszólag néma és szomorú belenyugvás egyáltalán nem illik Judith Haynes jelleméhez, és viselkedését betudtam az őt ért sokkhatásnak.

– Megölted a férjemet, megölted őt! – tébolyodott sikollyal, őrjöngve vetette magát Mary Darlingra. Mary hátrahőkölt, Judith Haynes meg utána, vadul karmolva. Elestek.

– Te szuka! Te rohadt kurva! Te mocskos cafka! Gyilkos! Te ölted meg őt! Megölted a férjemet! Te, te!

Elmebajos zokogás és sikoltozás kíséretében ontotta magából a szitkokat a halálra rémült és teljesen bénult Mary Darlingra, akiről már lesodorta nagy szarukeletes szemüvegét. Egyik kezével sikerült belekapaszkodnia a szerencsétlen lány hajába, a másikkal már éppen a szeméhez közelített, amikor Smithy és Conrad odaért. Mindketten erős, nagydarab fickók voltak, ám Miss Haynes olyan őrült ellenállást fejtett ki, mint egy felbőszült tigris, ráadásul el kellett bánniuk a gazdájukhoz hasonlóan hisztérikussá vált két kutyával is. Beletellett néhány másodpercbe, míg képesek voltak lerángatni Judithot Mary Darlingról, ám ő tébolyult erővel továbbra is a lány hajába csimpaszkodott. Markának görcsös szorítását Smithy nyitotta fel könyörtelenül és habozás nélkül, olyan erővel szorítva meg a csuklóját, hogy Judith Haynes nyüszített a fájdalomtól. Talpra állították, de ő egyre csak hisztérikusan sikoltozott, ahogy a tüdeje bírta. Rettenetes, idegtépő sikolyok,

mint valamely haláltusáját vívó állaté. Aztán hirtelen abbamaradt a sikoltozás, s a lába összecsuklott alatta, Smithy és Conrad lassan leeresztette a földre az alélt testet.

Conrad felém pillantott. – Kettes számú jelenet? – Nehezen szedte a levegőt, sápadnak látszott.

– Nem. Ez igazi. Bevinnék a hálókabinjába?

A megrendült és keservesen zokogó Mary felé fordultam, de nem szorult rá az én azonnali elsősegélynyújtásomra: Allen már ott térdepelt mellette, feledve saját sérüléseit. Felültette Maryt, s egy kissé kétes tisztaságú zsebkendővel törölgetni kezdte azt a három mely és csúnya karmolást a bal arcán, amelyet Judith Haynes ejtett rajta. Otthagytam őket, s a hálófülkémbe mentem. Előkészítettem egy injekciót, és Judith Haynes kabinjába siettem. Smithy és Conrad ott állt mellette készenlétben, éberen. Időközben Otto, a Gróf és Goin is csatlakozott hozzájuk. Otto megpillantotta az injekciós tűt és megragadta a karomat.

– Ezt… ezt az én lányomnak szánja? Mit akar vele csinálni? Most már vége, jóember. Az istenszerelmére, nem látja, hogy eszméletlen állapotban van?

– És minden tőlem telhetőt megteszek, hogy abban is maradjon – válaszoltam, – Hosszú, hosszú órákra. Ez a legjobb megoldás neki is, meg nekünk is. Nagyon sajnálom a lányát, iszonyú sokkot élt át, de orvosilag nem ez az érdekes, hanem kizárólag az, hogy mi a legjobb terápia a jelenlegi állapotára, amit őszintén szólva labilisnak, kiegyensúlyozatlannak és a környezetére nézve igen veszélyesnek tartok. Vagy akar még egy pillantást vetni Mary Darlingra?

Otto habozni látszott, ám Goin a rá jellemző csöndes nyugodtsággal és józansággal a pártomat fogta:

– Dr. Marlowe-nak tökéletesen igaza van, Otto. És Judith érdeke is ezt diktálja. Egy ilyen sokk után csak a hosszú pihenés segíthet. Hidd el, ez a legjobb megoldás.

Ebben nem voltam annyira biztos, szívem szerint egy kényszerzubbonyt húzattam volna rá, mindazonáltal hálám jeléül Goin felé biccentettem. Aztán beadtam Miss Haynesnek az injekciót, és segítettem bebújtatni cipzáras hálózsákjába. Gondoskodtam róla, hogy kellően be legyen takarva, s távoztam. A kutyákat magammal vittem a hálófülkémbe. Sosem tartottam tanácsosnak, hogy állatok legyenek olyan személyek közelében, akik nyugtatószerek hatása alatt állnak – ennyire érzékeny idegrendszerű állatokról már nem is beszélve.

Allen közreműködésével Mary Darling már egy lócán csücsült. Allen lankadatlan szorgalommal törölgette a lány orcáját. Mary már nem sírt, de szaggatottan szedte a levegőt, mélyeket lélegezve. A karmolásoktól eltekintve alig látszott rajta, hogy igencsak sokkoló élményen ment keresztül, még ha az rövid ideig tartott is. Lonnie nem messze állt tőlük. Együttérzően nézett a lányra, egyre csak csóválta a fejét.

– Szegény, szegény kicsi teremtés – mondta halkan. – Szegény kislány.

– Rendbe fog jönni – mondtam. – Még ha csak félmunkát végzek is, a karmolásoknak akkor sem marad nyoma. – Pillantásom Stryker tetemére esett és úgy döntöttem, a

legeslegfontosabb teendő most az, hogy kivigyük a holttestet a járművek kunyhójába. Lonnie-t és Allent leszámítva senkinek sem akadt olyan dolga, ami elvonta volna a figyelmét a halottról. Noha a fizikai látvány megszűnte még nem fogja kitörölni emlékezetükből szomorú élményt, a sebekkel borított tetem eltávolítása kétségkívül javítja majd a közhangulatot.

– Nem a fiatal Maryről beszéltem. – Lonnie újra felkeltette az érdeklődésemet. – Judith Haynes járt az eszemben. Szegény, magányos kislány. Egészen közelről fürkésztem Lonnie arcát, jóllehet mostanra már tudnom kellett volna, hogy sem alakoskodásra, sem alattomosságra nem képes: szomorú volt ő maga is, akár a hangja.

– Lonnie – szóltam Hozzá -, maga mindig tud meglepetést okozni az embernek. – Begyújtottam az olajtűzhelyet, feltettem egy kis vizet forrni aztán Strykerre fordítottam a figyelmemet. Mind Smithy, mind Conrad tettre készen állt, szavakra nem volt szükség. Lonnie ragaszkodott hozzá, hogy velünk jöhessen: ajtókat nyitogatni és tartani az elemlámpát. Stryker holttestét a vontatók kunyhójában hagytuk, s visszatértünk a főépülethez. Smithy és Conrad bement, Lonnie-nak azonban nem akaródzott követni őket. Úgy állt ott, mint aki teljesen elmerült a gondolataiban, tudomást sem véve az erős szélről, ami szinte ledöntötte az embert a lábáról, az egyre sűrűbben kavargó havazásról és a dermesztő, kitartóan növekvő hidegről.

– Azt hiszem, kint maradok egy kicsit – közölte. – Nincs jobb a friss levegőnél, hogy kiszellőztessem a fejem.

– Valóban. – Elvettem tőle a zseblámpát, s a fénysugarat a legközelebbi kunyhóra irányítottam.

– Ott keresse. Balra.

Megeshetett, hogy az Olympus Productions élelmezési hivatala jó néhány tételnél rosszul kalkulált, de ami az alkoholtartalmú kellékeket illeti, tévedés kizárt volt.

– Drága, jó testvérem. – Kemény marokkal megragadta a zseblámpáját. – Személyesen felügyeltem a készlet berakásánál.

– És még csak a lakattal sem kell bíbelődnie – jegyeztem meg.

– És ha volna rajta? Otto ideadná a kulcsot.

– Otto odaadná magának a kulcsot? – kérdeztem óvatos hangsúllyal.

– Hát persze. Vagy talán azt gondolta, hogy hivatásos betörő vagyok, aki egy halom álkulcsot hord a zakója alatt? Mit gondol, ki adta ide a bárszekrény kulcsát a Harmatos Rózsán?

– Csak nem Otto? – kérdeztem, leleményességemet csillogtatva.

– Naná!

– És mivel zsarolja őt, Lonnie?

– Otto nagyon, nagyon derék ember – válaszolta Lonnie komolyan: – Úgy rémlik azonban, hogy ezt már egyszer mondtam magának.

– Persze, csak kiment a fejemből.

Elgondolkodva bámultam utána, ahogy a mély hóban nehézkesen cammogva, ám céltudatos léptekkel keresztülvágott a kunyhó felé, amely az élelem raktározására szolgált. Megfordultam s bementem a főépületbe. Most, hogy Stryker holtteste eltűnt, a bent lévők zömének figyelme Allenre irányult, aki félig-meddig tudatában is lehetett ennek, mert már nem ölelte át Maryt, noha zsebkendőjével továbbra is a karmolásokat tisztogatta. Conrad, aki az utóbbi két napban szemmel láthatóan belehabarodott Mary Stuartba, s amikor csak tehette, kereste a társaságát, most is a lány mellett ült, és az egyik kezét dörzsölgette. Gondolom, Mary Stuart a hőmérsékletre panaszkodott, ami épp csak a nulla fok fölé emelkedett: Látszólag vonakodott elfogadni Conrad gesztusát, s zavartan mosolygott, de azért nem csinált nagy ügyet belőle. Otto, Goin, a Gróf és Divine halkan beszélgetett az egyik olajkályha közelében. Divine a bárfiú szerepét játszotta s Otto sóher tekintetétől követve poharakat és üvegeket adogatott körbe. Otto felém intett a fejével.

– Azok után, amiken keresztül mentünk – mondta -, azt hiszem, mindannyiunknak nagy szüksége van egy kis szíverősítőre. Az, hogy Otto ily nagylelkűen feláldozta saját italkészletét, mindennél ékesebben tanúskodott arról, mennyire megrázták a történtek.

– Közben meg talán lesz elég időnk, hogy eldöntsük, mit kezdjünk vele.

– Kivel?

– Allennel, természetesen.

– Á! Nos, sajnálom, uraim, de attól tartok, hogy mind az italozásnál, mind a fejtörésnél nélkülözniük kell engem. – Allen és Mary Darling felé biccentettem, akik kissé aggódva figyeltek bennünket. – Egy kis toldozó-foldozó munka vár rám. És most megbocsássanak…

Az olajtűzhelyről a már forró vizet a kabinomba vittem. A rozoga asztalt betakartam egy fehér terítővel, rátettem a mosdótálat, a gyógyszereket meg az orvosi műszereket. Aztán visszamentem a nappaliba, Conradhoz és Mary Stuarthoz. Akárcsak a többiek, akik kis csoportokba verődve pusmogtak, ők is halkan, szinte suttogva beszélgettek: talán, mert a diszkrét egyedüllét légkörét remélték ettől, talán mert újabb haláleset történt, amelyről én még nem tudhattam. Egyáltalán nem lepődtem meg viszont, hogy Conrad teljes gőzzel masszírozza a lány bal kezét, s minthogy a jobb oldalán ült Marynek, feltételeztem, hogy végül is nem utasította el Conrad közeledését.

Megszólítottam őket:

– Sajnálom, hogy félbeszakítom az elsősegélynyújtást, de szeretném Allent összefoltozni: Megoldható volna, hogy Mary drága közben vigyáz Mary Darlingra?

– Mary drága? – Conrad gyanakodva vonta fel szemöldökét.

– Csak hogy megkülönböztessem a másik Marytől – magyaráztam. – így szoktam őt szólítani, amikor kettesben maradunk átvirrasztott éjszakáinkon. – Mary alig észrevehetően elmosolyodott. Ez volt minden reakciója.

– Mary drága? – mondta Conrad, elismerően ízlelgetve a becézést. – Tetszik nekem.

Szólíthatom így?

– Nem is tudom – válaszolta Mary tettetett komolysággal. – Talán plágiumot követne el.

– Szerzői engedéllyel használhatja a szabadalmamat – egyeztem bele. – Elvégre bármikor visszavonhatom. Miről pusmogtak?

– Ó, igen – mondta Conrad. – Arról beszéltünk, amit maga mondott, doki. A kőről, mondva szikladarabról, amivel Strykert agyonütötték. Szerintem legalább harminckilós lehet. És maga szerint?

– Szerintem is annyi.

– Megkérdeztem Marytől, fel tudna-e emelni egy ilyen súlyú követ a feje fölé. Azt válaszolta, hogy ne nevettessem ki magam.

– Hacsak Mary nem nyert titokban olimpiát tornában, akkor ez a feltevés csakugyan nevetséges. Persze hogy nem tudna. Miért?

– Nos, csak nézzen rá. – A másik Mary felé bökött a fejével. – Csupa csont és bőr. Hát hogyan…

– Nem szeretném, ha Allen hallaná, amit mondani akar.

– Tudja, hogy mire célzok. Egy akkora szikladarabbal. Judith Haynes azt mondta rá, hogy gyilkos. Oké, ő is kint volt a többiekkel, de hogy a fenébe…

– Azt hiszem, Miss Haynes ezt csak képletesen gondolta – mondtam. Otthagytam őket. Intettem Allennek, aztán Smithyhez fordultam, aki a közelben ült. – Szükségem volna egy asszisztensre. El tudná látni a műtős szerepét?

– Persze. – Felállt. – Bármit elvállalok, az leköti a figyelmemet, s eltereli gondolataimat Imrie kapitányról, aki biztosan most körmöli rólam a jelentését.

Allen arcával nemigen tudtam mit kezdeni, amihez a gyógyító természet ne értene jobban, így ha tarkóján tátongó vágásra összpontosítottam. Elfagyasztottam és körbeborotváltam a helyet, majd intettem Smithynek, hogy vegye szemügyre. Közelebb hajolt, a szeme egy pillanatra tágra nyílt, de nem szólt semmit. Nyolc k öltéssel bevarrtam a sebet, és ragtapasszal leragasztottam. Mindeközben egy szó sem hangzott el, s ez fel is tűnt Allennek.

– Nincs sok mondanivalója a számomra, ugye dr. Marlowe? – kérdezte.

– A jó szakember munka közben nem beszél.

– Ugye, maga is ugyanazt gondolja, mint a többiek?

– Nem tudom. Azt sem tudom, hogy a többiek mit gondolnak. Ez minden. Fésülje egyenesen hátra haját, s akkor nem fognak magán sajnálkozni, hogy olyan korán kopaszodik.

– Igen. Köszönöm, – Megfordult, most szemközt állt velem. Láttam, hogy habozik, de aztán mégiscsak megkérdezte: – Ugye nagyon rosszul áll a szénám?

– Nem, egy doktor szemével nem.

– Úgy, érti, hogy… azt akarja mondani, hogy maga nem hiszi, .hogy én tettem? – Végig kell gondolni a dolgokat. Ismerni kell a tényeket. És most figyeljen ide. Úgy egészében véve, csak meglehetősen nehéz nap áll maga mögött. Sokkal jobban ki van merülve, mint hinné, fájdalmai is lesznek, amint a fájdalomcsillapító hatása elmúlik. Ha jól emlékszem, a hálófülkéink szomszédosak, ugye?

– Igen, de…

– Menjen és dőljön le néhány órára.

– Igen, de…

– Maryt is odaküldöm, ha majd végeztem vele. Még akart volna valamit mondani, de aztán csak bólintott fáradtan, s kiment. Smithy megszólalt:

– Ez aztán ronda volt. Mármint a tarkóján a seb. Hatalmas ütést kapott a fejére. Az volt a szerencséje, hogy nem tört be a koponyája. Meg hogy nem kapott agyrázkódást.

– Hm, hm. – Smithy rövid időre gondolataiba merült. – Nézze, én nem vagyok doktor, és a szavaknak sem vagyok nagy mestere, de mégis, nem helyezi ez teljesen más megvilágításba a történteket?

– Én viszont doktor vagyok, és igen, ettől tényleg más lett a leányzó fekvése. Megint eltűnődött: – Különösen, ha közelebbről megvizsgálja Stryker holttestét. – Különösen akkor.

Mary Darlingért mentem. Nagyon sápadt volt, s még mindig riadtnak látszott, mint egy elveszett kislány. Mindazonáltal képes volt uralkodni magán. Smithyre pillantott, mintha szeretne valamit mondani neki, de rövid habozás után meggondolta magát, s hagyta, hogy végezzem a dolgomat. Megtisztítottam és fertőtlenítettem a karmolásokat, körtekintően beragasztottam őket, s közöltem vele:

– Piszkosul fog viszketni, de ha képes lesz ellenállni a kísértésnek, hogy leráncigálja a ragtapaszokat, akkor nem marad heg a karmolások után.

– Köszönöm, doktor, meg fogom próbálni. Arca hamuszín árnyalatot öltött. – Válthatnék néhány szót magával?

– Persze. – Smithyre nézett, de én közbevágtam:

– Nyugodtan beszélhet előtte. A szavamat adom, hogy nem fog kikerülni innen, amit elmond.

– Igen, persze, tudom én, de…

– Mr. Gerran ingyen osztogatja a whiskyt, ha nem bánják… – Smithy az ajtó felé indult.

– Sosem bocsátanám meg magamnak, ha elszalasztanék egy olyan alkalmat, amilyen csak egyszer adódik az életben.

Még be sem csukódott teljesen az ajtó Smithy mögött, Mary máris a zakóm hajtókájába csimpaszkodott. Arcára eszeveszett kétségbeesés ült ki, s szemében gyötrelmes elkeseredés: most láttam csak micsoda erőfeszítésébe került, hogy Smithy előtt megőrizze

higgadtságát.

– Nem Allen tette, dr. Marlowe! Nem ő volt, tudom, hogy nem ő. Ha kell, megesküszöm rá! Tudom, hogy minden ellene szól, a ma reggeli verekedés, aztán ez a mostani eset is, meg a gomb Stryker kezében…, és minden más is. De tudom, hogy nem ő volt, mondta nekem, hogy nem ő volt. Allen képtelen hazudni! Nekem nem hazudna! És ő képtelen volna fájdalmat okozni, úgy értem, bárkit is megsebesíteni, nemhogy megölni! Egyszerűen képtelen! És nem is én tettem! Kezét ökölbe szorította, olyan erővel, hogy az ujjízületei kifehéredtek. Ki tudja, miért, de azzal próbálkozott, hogy a lelket is kirázza belőlem, közben meg a szeméből záporoztak a könnyek. Akármit is tapasztalt eddigi rövid élete alatt, ilyen helyzetekre nem volt felkészülve. Kétségbeesetten rázta a fejét.

– Nem én tettem, nem én tettem! Gyilkosnak nevezett! Mindenki előtt gyilkosnak nevezett! Senkit sem tudnék megölni, dr. Marlowe, én nem…

– Mary! – A hisztérikus kitörésnek egyszerű módszerrel vetettem véget, az ujjamat a szájára tettem. – Én még azt is kétségbe vonom, hogy maga agyon tudna csapni egy legyet anélkül, hogy belebetegedne. Talán ha maga és Allen összefognának, esetleg el tudnának bánni egy léggyel, kiváltképpen, ha az még különösen utálatos is. De fogadni azért nem mernék magukra.

Megragadta a kezem, s a szemembe nézett:

– Dr. Marlowe, úgy érti, hogy…

– Úgy értem, hogy maga egy ostoba kis liba. Allen meg egy magához illő ostoba gúnár. Arról már rég nincs szó, vajon elhiszem-e, hogy Allennek vagy magának semmi köze Stryker halálához. Ugyanis biztosan tudom, hogy nem maguk voltak.

Szipogott egyet, majd azt mondta:

– Maga egy angyal, Marlowe doktor. Tudom, hogy megpróbál rajtunk segíteni…

– Ó, hallgasson már el – vágtam közbe. – Be is tudom bizonyítani.

– Be tudja bizonyítani? Tényleg? – Mintha reménysugár villant volna fél a szomorú szemében. Nem tudta eldönteni, hogy higgyen-e nekem vagy sem. Végül mégis amellett döntött, hogy nem, mert megrázta a fejét és fásultan azt mondta: – De azt állította, hogy én öltem meg.

– Miss Haynes csak képletesen mondta ezt – közöltem -, ami egészen más dolog. De még így sem volt igaza. Azt akarta mondani, hogy maga siettette Stryker halálát, ami persze nem igaz.

– Hogy siettettem?

– Igen. – Lefejtettem a kezét már igencsak gyűrötté vált zakómról, tenyerembe zártam, és valódi atyai tekintettel ránéztem. – Őszintén, Mary kedves, sosem enyelgett holdfényes éjszakákon Michael Strykerrel?

– Hogy én? Hogy vele…

– Nos?

– Igen – bökte ki boldogtalanul. – Vagy, hogy nem, úgy értem, hogy nem én.

– Ez teljesen világos – mondtam. – Hadd kérdezzem akkor így: adott rá okot bármikor is, hogy Miss Haynes ezt higgye magáról? Mármint hol enyelgett a férjével?

– Igen. – Megint szipogott. – Illetve nem. Vagyis hogy Stryker volt az, aki okot adott

rá. Zavaromat leplezve, bátorítóan néztem rá.

– Behívott a kabinjába, még aznap, hogy elindultunk Wickből. Egyedül volt. Azt mondta, hogy néhány dolgot szeretne megbeszélni velem, a filmmel kapcsolatban.

– A világ legeredetibb ötlete – jegyeztem meg.

Értetlenül meredt rám, de azért folytatta:

– De nem a filmről akart velem beszélni. Hinnie kell nekem, Mr. Marlowe, hinnie kell!

– Hiszek magának.

– Bezárta az ajtót, aztán megragadott, és…

– Kímélje meg gyermekien romlott lelkemet a szörnyűséges részletektől. A gonosz cselszövő nyilván magára akarta kényszeríteni viszonzatlan gyöngédségét, amikor asszonyi léptek tipegése hallatszott a folyosóról, mire a gonosz cselszövő villámgyorsan olyan helyzetet teremtett, hogy úgy tessék, mintha maga akarná őrá kényszeríteni viszonzatlan gyöngédségét, és amikor az ajtó kitárult, természetesen nem más, mint a drága hitves lépett be rajta, aki csupán annyit láthatott az egész előadásból, hogy a szegény gonosz cselszövő igyekezettel próbálja visszaverni a feslett fiatal vágónő ostromát, olyasmiket kiabálva, hogy „Ne, ne, Nanette, csillapodjék, kérem, no de igazán, mire gondol!”

– Többé-kevésbé így történt. – Mary most még szerencsétlenebbnek látszott, mint valaha. Aztán hirtelen nagy szemeket meresztett rám: – Ezt maga honnan tudja?

– Bőven akadnak Stryker-félék máshol is a földön. Gondolom, ami ezután következett, az igencsak kínos jelenet lehetett.

– Nem is egy, hanem két jelenet következett utána – válaszolta tompán. – A következő este is valami hasonló zajlott le a felső fedélzeten. Judith azzal fenyegetőzött, hogy elmondja az apjának. Stryker meg közölte velem – persze nem a felesége jelenlétében -, hogy ha bajt keverek, ki fog rúgatni. Tagja volt az igazgatótanácsnak, maga is, tudja. Később, amikor Allen és én, szóval, amikor összebarátkoztunk, Stryker azt mondta, hogy ha a szükség úgy hozza, mindkettőnknek kiadja az útját, és gondoskodik róla, hogy soha többé ne kapjunk munkát egyetlen filmben sem. Allen szerint ez nem tisztességes. Azt mondta, hogy nem volna szabad beletörődnünk, hiszen egyikünk sem csinált semmi rosszat, tehát…

– Tehát ma reggel megpróbálta Strykert jobb belátásra téríteni, így szedte össze sajgó sebeit.

Most már nyugodjék meg, egyiküknek sincs miért aggódnia. A sebeit nyalogató kóbor lovagja itt fekszik a szomszédban, Mary. – Rámosolyogtam és finoman megérintettem

bedagadt arcát. – Hát ezt mutogatni kellene: fiatal, álmodozó szerelmesek, talpig ragtapaszban! Ugye, szereti őt, Mary?

– Persze. – Hangja ünnepélyesre váltott. – Dr. Marlowe…

– Egy angyal vagyok, nemde?

Elmosolyodott, szinte már boldogan, aztán magamra hagyott.

Smithy, aki biztosan figyelte, hogy Mary mikor távozik tőlem, nyomban a fülkémben termett. Elmondtam neki, miről beszélgettünk.

– Így kellett történnie, egészen biztos – vélekedett. – Az igazság mindig nyilvánvaló, ha ki van rakva az orrunk elé, s csak egy pici nyomra vezető részlet kell, hogy észre is vegyük. És most?

– És most három teendő is adódik. Először is tisztázni kell őket a gyanú alól. Habár jelen pillanatban ez annyira még nem fontos, de maga is jól tudja, hogy mindketten érzékeny lelkűek, s azt hiszem, szeretnék, ha a társaság újra befogadná őket. Másodszor, nem áll szándékomban lecövekelni itt a következő huszonkét napra. Talán két nap is megteszi: ki tudja, talán rá tudom kényszeríteni az ismeretlen barátunkat – vagy barátainkat -,hogy mihamarabb lépjenek akcióba.

– Azt gondoltam volna, hogy akcióból már volt éppen elég – jegyezte meg Smithy.

– Lehet, hogy igaza is van. Harmadszor: mindkettőnk élete sokkal könnyebb és biztonságosabb volna, ha el tudnánk érni, hogy mindenki mindenkit figyeljen, így sokkal nehezebb dolguk volna azoknak, akik ellenséges érzülettel viseltetnek velünk szemben, hogy észrevétlenül a hátunkba kerüljenek.

– Nagyon rokonszenvesnek tűnik, amit javasol – mondta Smithy. – Amondó vagyok, vágjunk is bele azonnal. Egy kis csevej a díszes társasággal?

– Igen, pontosan ez járt a fejemben. Bár Allennek azt indítványoztam, hogy pihenjen le néhány órára, most mégis úgy vélem, az volna a jobb, ha ő is meg Mary is jelen lenne. Megtenné, hogy szól nekik?

Smithy ment a maga dolgára, én meg a nappaliba. Goin, Otto és a Herceg – kezükben pohár, akárcsak a társaság java részének – még mindig külön csoportot alkotott, s fontoskodó arccal, halkan beszélgetett. Otto felém intett.

– Csak egy pillanat! – szóltam oda neki. Kiléptem az épületből. Köhögés fogott el, s kénytelen voltam visszatartani a lélegzetemet, amint a dermesztő hideg benyomult a tüdőmbe. A viharos erejű hózáporral szembeszegülve, az élelmiszerraktárhoz vonszoltam magam. Lonnie egy láda tetején csücsült, és zseblámpájának fénycsóvájában szeretetteljesen kémlelgette poharának borostyánszínű tartalmát…

– Hah! A mi vándorgyógyászunk! – kiáltott fel.

– Tudja, ha valaki ilyen nemes bort iszik, mint ez…

– Ez bor?

– Bocsánat, nyelvbotlás. Ha valaki ilyen nemes whiskyt iszik, mint ez, akkor az élvezetet a vizuálisélménnyel kell teljessé tenni. Próbált mar valaha is sötétben inni? Áporodott, poshadt íz, buké semmi. Erről kellene tanulmányt írni. – Hódolata jeléül a fal mellett álló italosrekeszre emelte poharát. – Visszatérve a másvilágról folytatott korábbi eszmecserénkre, ha még a Medve-szigeten is lehet inni, akkor a mennyben bizonyosan…

– Lonnie – szakítottam félbe -, könnyen kimaradhat a bőkezű áldásból. Otto odabent ugyanis igazi nemes bort kínálgat mindenkinek. Szép nagy poharakban.

– Épp indulófélben voltam. – Fejét hátrahajtva, nagy kortyokban nyelt. – Még azt gondolhatják rólam, hogy embergyűlölő vagyok. Az emberi faj hűséges barátjával együtt visszamentem hát a főépületbe, s megszámoltam, hányan vagyunk összesen. Huszonegyen, velem együtt. Ennyien is kellett, hogy legyünk, mert a csoport huszonkettedik tagja, Judith Haynes még mindig öntudatlan állapotban hevert. Tudtam, hogy még jó darabig nem is fog magához térni. Otto másodszor is intett nekem, így hát odaléptem hozzájuk.

– Amolyan haditanácsfélét tartottunk – közölte Otto, hangsúlyozva a dolog fontosságát.– Levontuk a megfelelő következtetést, de szeretnénk hallani a maga véleményét is.

– Miért pont az enyémet? Ugyanolyan alkalmazott vagyok itt, mint bárki más, leszámítva persze hármójukat és Miss Haynest.

– Tekintse magát társigazgatónak – mondta a Herceg nagylelkűen. – Természetesen átmeneti jelleggel és honorárium nélkül.

– A maga véleményét valamennyien fontosnak tartjuk – közölte Goin szabatos stílusban.

– Miről akarják hallani a véleményemet?

– Az Allenre vonatkozó javaslatainkról – vette vissza a szót Otto. – Tisztában vagyok vele, hogy a törvény szemében mindenki ártatlan mindaddig, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. Még csak nem is akarunk méltánytalanul bánni vele. Pusztán abból a célból, hogy megvédhessük magunkat…

– Én is erről akartam beszélni magukkal – szakítottam félbe Ottót. – De nemcsak magukkal, hanem mindenkivel. Hogy miképpen tudnánk védekezni. Valójában azt szeretném javasolni, hogy vitassuk meg ezt most.

– Mit akar maga itt javasolni? – Otto félelmetesen tudta ráncolni a szemöldökét, ha nagyon igyekezett.

– Csak egy rövid tájékoztatót – közöltem. – Ígérem, nem fogom feleslegesen rabolni az idejüket.

– Nem engedélyezhetem – mondta Otto fennhéjázón. – Legalábbis addig nem, amíg nem vázolta előttünk nagy vonalakban, hogy mi jár a fejében, s majd annak alapján döntünk, hogy beleegyezünk-e vagy sem.

– A maguk engedélye nem oszt nem szoroz – válaszoltam nyeglén. Nincs , szükségem a

maguk engedélyére, amikor olyasmiről akarok beszélni, ami esetleg emberéleteket érint.

Tudja, arról, ami az élet és a halál közötti különbséget jelenti.

– Megtiltom. Szeretném emlékeztetni arra, amire épp most emlékeztetett maga is engem. – teljesen megfeledkezett magáról, s arról, hogy kényes ügyeket visszafogott hangerővel, szűk körben illik megbeszélni. Ennek következtében minden szempár ránk szegeződött. – Maga az én alkalmazásomban áll.

– Akkor kötelességtudó alkalmazottként előadom utolsó ténykedésemet. – Jókora adagot töltöttem magamnak Otto whiskyjéből, amelyről, minthogy azt itta ő is, meg a többiek is, feltételeztem, hogy biztonsággal iható. – Valamennyiünk egészségére! – mondtam. – És ezt nem félvállról, közhely gyanánt mondom. Mindannyiunknak szüksége lesz rá, amíg itt vagyunk a szigeten, Bízzék mindenki abban, hogy nem őt fogja cserbenhagyni a szerencséje. Ami pedig az alkalmazásomat illeti, Gerran, ettől a pillanattól kezdve tekintse hatályosnak a lemondásomat. Semmi kedvem bolondoknak dolgozni, Jobban mondva, semmi kedvem olyanoknak dolgozni, akik talán egyszerre bolondok és csirkefogók.

Utóbbi kijelentésem helyrerakhatta Ottót, legalábbis belefojtatta a szót: indigóra emlékeztető arcszínéről ítélve bizonyos nehézségei támadtak a lélegzéssel. A Gróf arcára töprengő kifejezés ült ki. Goiné viszont nyugodt és érzéketlen maradt, mint-ha csak visszatartaná a véleményét. Körbenéztem. Azt mondtam:

– Mivel nyilvánvaló, szükségtelen megállapítanom, hogy utunk eddig egyedülállóan szerencsétlennek bizonyult, mintha rossz csillagzat alatt vágtunk volna neki. Tragikus és rendkívül furcsa események sorozata sújtott bennünket. Először is elveszítettük Antoniót. Lehetséges, hogy az ő halálát balszerencsés véletlen okozta, de ugyanezzel az erővel elképzelhető az is, hogy előre kitervelt gyilkosság áldozata lett, vagy egy olyan gyilkossági kísérlet véletlen áldozatává, amely valójában másvalakik ellen irányult. Ugyanez elmondható a két hajósinasról, Moxenről és Scottról is. Meglehet, hogy hasonló gyilkosság kísérlet célpontja volt Mr. Gerran, Mr. Smith, Oakley és a fiatal Cecil. Lehet, hogy eredetileg nem is voltak célpontok. Csak annyit közölhetek bizonyossággal: ha nem lett volna olyan szerencsénk, hogy az események bekövetkeztekor a közelükben tartózkodom, akkor legkevesebb hárman közülük most nem volnának az élők sorában. Talán csodálkoznak, hogy miért csapok ekkora hűhót, egy eset körül, ami lehetett volna – jóllehet halálos kimenetelű – egyszerű ételmérgezés is. Azért, mert jó okom van azt hinni, noha egyelőre nem áll módomban bizonyítékot szolgáltatni rá, hogy aznap, amikor a megbetegedések előfordultak, a vacsora bizonyos fogásait egy halálos méregfajtával, az akonitinnel fertőzték meg, ami külsejét tekintve gyakorlatilag megkülönböztethetetlen a közönséges retektől.

Elhallgattam, hogy ellenőrizzem, rám figyelnek-e valamennyien. Életem legfölöslegesebb cselekedete volt. Olyannyira el voltak kábulva, hogy még csak egymásra sem néztek. Még az Otto-féle ingyen italról is megfeledkeztek. Minden szempár felém irányult, valósággal itták a szavaimat: ilyen paradicsomi állapotokról álmodik egy átlagos egyetemi előadó. Csakhogy egy egyetemi tanárnak ritkán adatik meg az a fölöttébb kétséges szerencse, hogy olyan figyelmet keltő témáról tartson előadást, mint amilyeniről most nekem kellett beszélnem.

– Aztán rejtélyes körülmények között eltűnt Halliday. Semmi kétségem afelől, hogy halálának okát boncolással teljes bizonyossággal meg lehetne állapítani. Csakhogy hasonló képen nincs kétségem afelől sem, hogy a szerencsétlen Halliday holtteste a Barents-tenger fenekén nyugszik. Vagyis a boncolást végérvényesen ejteni kell. Mindazonáltal az a meglátásom – s ez megint csak feltevés a részemről -, hogy ő nem ételmérgezésben halt meg, hanem mert ivott abból a mérgezett whiskyből, amit valójában nekem szántak. – Mary Stuartra pillantottam: kikerekedett szemek, szétnyíló ajkak, elképedt, sápadt arc. Rajtam kívül azonban senki sem figyelt rá. Félrehúztam düftinkabátom hajtókáját, hogy szemrevételezhessék azt a látványos méretű és immár színjátszó sérülést, amely a nyakam baloldalán éktelenkedett.

– Tessék! Ezt persze beszerezhettem volna magamtól is. Elcsúszhattam, s a sérülést okozhatta az esés. Am itt van az összetört adóvevő esete is. Talán olyasvalaki tette, aki betegesen gyűlöli a rádiókat vagy nyíltan kifejezésre kívánta juttatni ellenszenvét az iránt, amit mi fejlődésnek hívunk. Vagy esetleg olyasvalaki, akire túlságosan is nyomasztóan hatott már a sarkvidék, s ki kellett, hogy töltse valamin a felgyülemlett feszültséget. Tudják, esetleg kitört rajta a sivatagi caffard sarkvidéki megfelelője. Nos, hogy tetszik ez a feltevés? Rendkívüli, s még rendkívülibb módon egymáshoz nem kapcsolódó, tragikus és erőszakos véletlenek sorozata, mondhatná bárki. Elvégre a véletlenszerű egybeesések az élet szerves tartozékai. De nem az olyasféle n-edik hatványon jelentkező véletlenszerű egybeesések, mint amilyenek körülöttünk zajlanak, az ilyenek már igencsak a lehetséges legvégső határát súrolják. Azt hiszem, maguk is be fogják látni, ha minden kétséget kizáróan bizonyítani tudjuk, hogy létezik legalább egy körültekintően kiagyalt és végrehajtott bűncselekmény, akkor a többi erőszakos történést sem szabad véletlennek tekintenünk, hanem annak, ami: szándékosan elkövetett gyilkosságoknak egy bizonyos cél elérése érdekében. Hogy mi ez acél, azt csak találgatni lehet, de egy biztos: roppant fontos lehet a gyilkos számára.

Egyelőre még nem láttak be semmit, vagy ha magukban mégis, akkor nem mondták ki hangosan. Azt hiszem, inkább az volt a helyzet, hogy agyuk egyszerűen megszűnt működni. Természetesen nem mindenkié. Kellett lennie legalább egy kivételnek köztük. Lehet, hogy többnek.

– S most térjünk rá a legutolsó fejleményre, ami viszont egyértelműen bűncselekmény – folytattam. – Michael Stryker meglehetősen ügyetlenül végrehajtott megölésére célzok, ami egyúttal kísérlet is volt – igaz, nem valami ötletes kísérlet – arra, hogy gyanúba keverjék a fiatal Allent olyasmiért, amit sohasem kővétett el. Nem mintha a gyilkos különösebb ellenszenvvel viseltetne Allen iránt, legalábbis nem erősebbel, mint úgy általában az egész emberiség iránt, pusztán a figyelmet akarta elterelni, nehogy a gyanú halovány árnyéka is rávetüljön. Azt hiszem, ha volna egy kis idejük, hogy végiggondolják a dolgot, akkor arra a végső következtetésre jutnának maguk is, mint én, hogy Allennek semmi köze nem lehetett a gyilkossághoz. Allen azt állítja, hogy semmire sem emlékszik a történtekből, és én fenntartás nélkül hiszek is neki. Olyan súlyos ütést kapott a tarkójára, hogy kilátszik a koponyacsontja. El sem tudom képzelni, hogyan úszta meg koponyacsont-törés és agyrázkódás nélkül. Az azonban biztos, hogy az ütéstől jó időre elvesztette az eszméletét. Ebből viszont adódik a feltételezés, hogy támadója azután is

kitűnő erőnlétnek örvendett, hogy cudarul elbánt Allennel. Vagy esetleg azt kellene hinnünk, hogy Allen a rá mért csapástól öntudatlan állapotba került, de azon nyomban fel is pattant, s agyba-főbe verte támadóját? Ez teljességgel hihetetlen és értelmetlen. Sokkal inkább az a hihető, sőt, az egyetlen lehetséges változat, hogy az ismeretlen támadó Allen mögé settenkedett és leütötte, ráadásul nem puszta kézzel, hanem valamilyen nehéz és szilárd tárggyal. Mondjuk, egy kővel, hever belőlük néhány darab errefelé. Ezután összeszabdalta az eszméletlen Allen arcát, elszakította a kabátját, letépte néhány gombját– így akart olyan látszatot kelteni, ami vitán felül elárulja, hogy Allen megint verekedett.

Ugyanez történt Strykerrel is, azzal a különbséggel, hogy ő bele is halt. Szilárd meggyőződésem: nem véletlen, hogy Allent csupán leütötték, ellenben Strykert megölték. A gyilkos nyílván kellő szakértelemmel rendelkezik ilyen ügyekben, pontosan tudta hát mindkét esetben, hogy milyen erővel kell a csapást mérni. Ez nem is olyan könnyű feladat, mint gondolnák. Aztán ez a hullagyalázó elégé ostoba módon megpróbált olyan benyomást kelteni, mintha Stryker lett volna a verekedés másik résztvevője. Stryker arcát is összekaszabolta, akárcsak Allenét. Magukra bízom, hogy véleményt formáljanak róla, milyen ördögi elme képes egy halott arcát megcsonkítani.

Hagytam nekik egy kis időt a véleményformálásra. Legtöbbükön semmi jelét nem láttam annak, hogy szavaim irtózatot vagy felháborodást váltottak volna ki belőlük: alapvető reakciójuk a megrendülés volt, mintha az agyuk készakarva küzdene az elhangzottak befogadása ellen. Nem váltottak pillantásokat, egyetlen szempár sem rezdült: valamennyi rám szegeződött.

– Strykernek felrepedt a felső ajka, egy fog hiányzott, s a homlokán egy pirosas, nyers horzsolás volt látható, amit, azt hiszem, egy másik kővel okoztak. Sőt, valószínűleg az összes sérülését hasonlóképpen kővel okozták, elkerülendő, hogy valamilyen kéznyom vagy ujjlenyomat maradjon. Ha ezeket a sérüléseket verekedés közben szerezte volna, akkor a sebek erősen véreztek volna és az ütések nyomai sakkal kiterjedtebbek volnának. Erre utaló jelet azonban nem találtam, mert Stryker halott volt és a vérkeringése már leállt, amikor azokat a sebeket ejtették rajta. A legkompromittálóbb bizonyítéknak a gyilkos az Allen kabátjáról letépett gombot szánta: a halott tenyerébe helyezte, s rácsukta az ujjait. Mellesleg, a hó nem volt letaposva és feldúlva a halott körül, ahogy egy verekedés színhelyén feltétlenül számítani lehetne rá. Kétféle lábnyom vezetett oda, ahol Stryker feküdt. Egy pedig visszafelé. Semmi dulakodás, semmi felfordulás, csak egy gyorsan, vagy talán inkább rendkívül sallangmentesen végrehajtott gyilkosság. – Ismét belekortyoltam Otto skót whiskyjébe. Biztosan a saját készletéből vette, mert pompás íze volt. Aztán tanáros modorban megkérdeztem: – Van valakinek kérdése?

Előre meg lehetett jósolni, hogy nem lesz. Látszott rajtuk, hogy túlságosan is lekötik őket a saját maguknak feltett kérdések. Nekem már nem jutott belőlük.

Folytattam hát:

– Gondolom, ezek után egyetértenek velem: fölöttébb valószínűtlen, hogy az előző négy haláleset közül bármelyik csupán a véletlenek egybeesése volna. Úgy vélem, hogy már csak a legnaivabbak és a leghiszékenyebbek hajlamosak feltételezni, hogy ezek a halálesetek egymástól függetlenül következtek be, s hogy nem ugyanaz a valaki felelős

értük. Valójában arról van szó, hogy egy tömeggyilkossal állunk szemben. Aki egy őrült vagy beteges gyilkos, vagy pedig elvetemült, gonosz szörnyeteg, aki súlyt helyez rá, hogy látszólag találomra és vaktában öljön, hogy elérhesse, isten tudja, milyen sötét célját. Vagy esetleg mind a három egyszerre. Bármi vagy bárki is ez a valaki, most itt van közöttünk, ebben a helyiségben. Kíváncsi volnék, vajon melyikük az?

Most először fordították el rólam a tekintetüket, hogy titkon fürge pillantásokat vessenek egymásra, abban a groteszk reményben, hogy ekképpen azonosítani tudják a gyilkost. Azonban egyikük sem, nézett olyan vizsla tekintettel a másikra, mint amilyennel én figyeltem valamennyiüket a szemüvegem kerete fölött. Ha ugyanis egy szempár továbbra is rám szegeződött volna, annak csak az lehetett volna a magyarázata, hogy tulajdonosa tudja, ki a gyilkos, következésképp felesleges körbe nézelődnie. Ám tisztában voltam vele, miközben rendületlenül fürkésztem a többieket, hogy semmilyen valós alapja nincs a reménykedésemnek: elképzelhető, hogy gyilkos nem nagy koponya, ahhoz viszont túl okos, hogy besétáljon abba a csapdába, amelynek teljesen nyilvánvalónak kellett lennie olyasvalaki szemben, akinek a számláját öt gyilkosság terheli. Biztos voltam benne, hogy senki nincs a társaságban, aki lopva ne pillantott volna körül a helyiségben. Türelmesen megvártam, amíg újra élvezhettem osztatlan figyelmüket.

– Fogalmam sincs, hogy ki ez az elvetemült gonosztevő – közöltem -, de azt hiszem, azt bizonyossággal meg tudom mondani, hogy ki nem. Miss Haynest is beleértve, összesen huszonketten tartózkodunk ebben az épületben. Megítélésem szerint kilencen vannak a társaságból, akikre nemigen vetődhet a gyanú árnyéka.

– Irgalmas isten! – dörmögte Goin. – Te irgalmas isten! Ez valami szörnyűség, dr. Marlowe ez felülmúl minden képzeletet, hogy egyikünknek közülünk, azok közül, akiket ismerünk, akik a barátaink, öt ember halála szárad a lelkén. Nem, nem! Ez lehetetlen!

– Márpedig maga is nagyon jól tudja, hogy ez az igazság – mondtam. Goin nem válaszolt. – Kezdem magammal: tiszta a lelkiismeretem. Nem azért mert tudom, hogy nem én voltam – hiszen ezt valamennyien állíthatnánk -, hanem mert két ellenséges akció is az én személyem ellen irányult. Az egyik akár halálos kimenetelű is lehetett volna. Mi több, amikor Strykert megölték és Allent megsebesítették, én azzal voltam elfoglalva, hogy Mr. Smith-t behozzam az épületbe.

Ez utóbbi kijelentésem igaz volt ugyan, de nem fedte a teljes valóságot. Ezt azonban csak Smith s legfeljebb még maga a gyilkos tudhatta, s minthogy már egyébként is rajta voltam a listáján, elképzelhető, hogy a véleménye lényegtelen volt a szememben, annál is inkább, mert nyíltan nem beszélhetett róla. Mr. Smith hasonlóképpen tiszta, nem csupán azért, mert a merénylet időpontjában nem volt magánál, hanem mert maga is csaknem halálos áldozatává vált a mérgezéses gyilkosságoknak, s aligha hihető, hogy saját magát mérgezte volna meg.

– Engem is mentsen fel, dr. Marlowe? – A Herceg kiáltott rekedt fejhangon, amely érdes volt a feszültségtől. – Nem én voltam, nem lehettem…

– Egyetértek, Cecil, nem maga volt. Eltekintve attól a ténytől, hogy maga is egyike volt a mérgezés áldozatainak, nem hiszem – nos, nem akarom testi adottságait alábecsülni, de

nem hiszem, hogy maga képes lett volna a magasba emelni azt a szikladarabot, amellyel megölték Strykert. Mr. Gerran szintén gyanú felett áll: őt ugyancsak megmérgeztek, s Stryker halálának időpontjában itt tartózkodott az épületben. Allennek értelemszerűen semmi köze nem lehetett a merénylethez, s Mr. Goinnak sem. Bár az utóbbi ártatlanságát illetően be kell érniük egy személyes megfigyelésemmel.

– Mit jelentsen ez, dr. Marlowe? – Goin hangja komoran csengett.

– Azt, hogy amikor először meglátta Stryker holttestét, az arca fehér lett, mint a mész. Az ember sok mindenre képes a testével, de bőrének vérellátását nem tudja kénye-kedve szerint szabályozni. Következésképpen, ha előre fel lett volna készülve a látványra, az arcszíne változatlan maradt volna. De nem maradt. Vagyis nem számított arra, hogy ilyesmi várta magát. A két Maryt is kihagyhatjuk a számításból, mivel fizikailag kivitelezhetetlen lett volna bármelyikük számára, hogy azzal a szikladarabbal támadjanak Strykerre. És természetesen tisztázva van Miss Haynes is. Vagyis az én összesítésem szerint tizenhárman vannak olyanok, akik potenciálisan, gyanúsíthatók. – Körbehordoztam tekintetemet a helyiségen, s közben megszámolta őket. – Így van. Tizenhárman, Reménykedjünk abban, hogy ez a szám kiváltképp balszerencsés egyikük számára.

– Dr. Marlowe! – szólalt meg Goin. – Azt hiszem, fontolóra kellene vennie lemondásának visszavonását.

– Tekintse visszavontnak. egyébként is, már éppen törni kezdtem a fejem, hogy miből fogok megélni. – Egy pillantást vetettem az üres poharamra, majd Ottóra emeltem a tekintetem:

– Most, hogy újra teljes mellszélességben a maguk alkalmazásában állok, nem tudom, szabad volna-e…

– Persze, tessék csak. – Otto teljesen magába roskadt, valósággal belesüppedt a székébe, amely gondviselés jóvoltából igen szilárdnak bizonyult. Ha több mint százkilónyi szalonnával megspékelt hústömeg kinézhet úgy, mint egy kipukkadt luftballon, akkor Otto most egy kipukkadt luftballonhoz hasonlított. – Édes jó istenem, ez rettenetes. Gyilkos van közöttünk. Valamelyikünk megölt öt embert. – Hevesen kirázta a hideg, pedig mostanra már jóval nulla fok fölé emelkedett a hőmérséklet. – Öt ember halott. És aki végzett velük, itt van közöttünk.

Rágyújtottam egy cigarettára, ittam egy kortyot Otto whiskyjéből, s vártam, talán lesz még valakinek megjegyeznivalója. Kint a szél olyannyira felerősödött, hogy éles süvöltése magányos és hátborzongató jajveszékelésnek tetszett, amely mind magasabb oktávokba csapott, végül már csak egy félelmetes és vérfagyasztó sivítás hallatszott, ahogy sebessége elérte erejének csúcsát, majd továbbszáguldott. Úgy rémlett, hogy mindenki a kinti jajveszékelést hallgatja, s elmélyülten figyel a neszek-re, mintha csak természetfölötti litániává állnának össze, kifejezve az agyukat bilincsbe szorító rettegésüket. Mintha a szél hangja rekviem volna a halott Strykerért. Egy teljes perc telt el úgy, hogy senki sem szólalt meg. Nekem kellett megtörnöm a csendet.

– A következtetéseket kénytelen lesz mindenki levonni magára nézve – figyelmeztettem

őket. – Ha mindnyájan legalább olyan alapossággal gondolják végig a fejleményeket, mint

ahogy én tettem, akkor a következtetéseket sem tudják megkerülni. Stryker halott, úgyszintén a másik négy is. Ki akarhatta a halálukat? Miért kellett meghalniuk? Van ésszerű indok ezekre a gyilkosságokra, meghúzódik valamilyen cél mögöttük? Vagy pedig egy pszichopata gyilkos rejtőzik közöttünk? Ha a gyilkosságokat valamilyen szándék vezérelte, a tettes vajon elérte már a célját? S ha nem – vagyis ha a gyilkos pszichopata -, akkor melyikünk lesz a következő áldozata? Ki fog meghalni ma éjszaka? Ki tudja nyugodtan álomra hajtani a fejét a hálófülkéjében, miközben tudatában van annak, hogy valaki, egy őrült gyilkos, bármikor beállíthat a kabinjába? Sőt, esetleg a saját szobatársa az, aki vágyakozva szorongatja kezében a kést, vagy azt fontolgatja, hogy párnával fogja megfojtani őt? Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez utóbbira van nagyobb esély – hiszen elvileg ki követne el olyan nyilvánvaló őrültséget, hogy a saját szobatársát ölje meg? Természetesen csakis egy őrült, ő viszont minden további nélkül. Mindebből azt akarom kihozni, hogy – jobb szó híján – álmatlan virrasztás vár mindnyájunkra. Talán egy éjszakára ki is tudunk tartani. Huszonkettőre? Ébren tudunk maradni huszonkét éjszakán át egyvégtében? Biztos lehet valamelyikünk is abban, hogy még életben lesz, amikor a Harmatos Rózsa visszatér?

Arckifejezésükből és abból a néma csöndből ítélve, ami az utolsó kérdésemet fogadta, egyértelmű volt, hogy egyikük sem mer ilyen bizonyosság kinyilvánítására vállalkozni. Ám amikor a többiek puszta noszogatása helyett magam is eltűnődtem azon, hogy én mit válaszolnék a saját kérdésemre, akkor döbbentem csak rá, hogy a lét folytatólagosságának az ügye különösképpen és leginkább engem érint, hiszen ha a merénylő nem valamiféle habókos pszichopata, aki akkor öl, amikor rájön a roham, hanem hidegvérű és józanul mérlegelő gyilkos, aki egy meghatározott cél elérése érdekében cselekszik, akkor holtbiztosra vehetem, hogy halállistáján az én nevem szerepel a következő helyen, még ha eredetileg nem is volt ott.

– És ezentúl hogyan viselkedjünk egymással szemben? – kérdeztem. – Szakadjunk két csoportra, s az egyikbe tartózzék az a kilenc ember, aki tisztázva van? S számukra az volna a helyes viselkedési forma, ha messze kikerülnék potenciálisan gyanúsítható tizenhárom társukat, vagy ha állandóan vizslatnák, fürkésznék őket? Még akkor is, ha ez megalázó volna tizenkét ember számára a tizenháromból? Akárcsak az olaj és a víz, ne is próbáljunk meg egymással elvegyülni? Vagy ami a holnapi forgatási tervet illeti. Úgy tudom, hogy Mr.Gerran holnap a Gróf társaságában a fjelleket akarja felkeresni: vagyis egy jó ember és egy potenciálisan rossz ember lesz együtt. Mr. Gerrannak netalán még egy jó emberi – vagy többet is – magával kellene vinnie, hogy vigyázhassanak egymásra? Heissman a motorcsónakkal végig akar hajóznia Sor-hamna mentén, hogy lehetséges helyszíneket keressen a forgatáshoz. Tudomásom szerint Jungbeck és Heyter önként jelentkezett, hogy elkísérik. Tehát hárman lesznek egy csoportban olyanok, akiknek az ártatlansága még nem bizonyosodott be. S mi van akkor, ha egy fehér bárányka együtt tart egy fekete farkassal – vagy farkasokkal -, s az utóbbi azzal a szomorú hírrel jön vissza, hogy szegény kicsi bárányka belezuhant a szakadékba, s hiába volt minden hősies erőfeszítése, hogy megmentse, az ártatlan barika mégis nyomorultul elpusztult? S jussanak csak eszükbe azok a takaros meredélyek a sziget déli részén! Egy jól időzített lökés, egy ügyes gáncsolás – nos, ötszáz méter magasból lezuhanni nem gyerekjáték, különösen, ha

tekintetbe veszik, hogy meg sem állnának, csak lent a fenéken. Bonyolult és nehéz probléma, ugye, uraim?

– Ez nevetséges – fakadt ki hangosan Otto. – Teljességgel nevetséges.

– Tényleg? – mondtam. – Sajnálatos módon már nem tudjuk kikérni Stryker véleményét erről. És Antonióét, Hallydayét, Moxenét és Scottét sem. Ha majd a maga távozó szelleme bámul lefelé, Mr.Gerran, – mármint porhüvelyét éppen egy hóba vájt üregbe eresztik le, gondolja, hogy még akkor is nevetségesnek fogja tartani?

Ottón borzongás futott végig, s a whiskysüvegért nyúlt.

– Az isten szerelmére, akkor mit tegyünk?

– Nincs ötletem – válaszoltam. – Hallhatta, amit Mr. Goinnak mondtam: visszatértem alkalmazotti pozíciómba. Én erre a filmre nem tettem fel az utolsó gatyámat – szemben magukkal, ha igaz, amit Mr. Goin közölt Imrie kapitánnyal. Ebben az ügyben nyilván az igazgatótanácsnak kell döntést hoznia. Négyből már csak hárman maradtak ugyan, de még így is határozatképesek.

– Volna szíves közölni, hogy mi a fészkes fene jár a maga alkalmazotti fejében? – Goin megpróbált mosolyogni, de nem igazán sikerült neki.

– Továbbra is itt akarják leforgatni az összes jelenetet vagy sem? A maguk dolga, hogy eldöntsék. Ha valamennyien az épületben maradunk és minden adott időszakban legkevesebb fél tucatnyian őrködünk nyitott szemmel és a fülünket hegyezve, akkor elég jók az esélyek arra, hogy mire letelik a huszonkét nap, még mindig ép állapotban leszünk mindannyian. Más részt persze ez azt jelentené, hogy a film nem fog elkészülni, s az összes beruházás veszendőbe megy. Nem ugrálnék örömömben, ha nekem kellene szembenéznem ilyen problémával. Mr. Gerran, kitűnő a skót whiskyje.

– Látom, tudja értékelni. – Otto szeretett volna szigorúnak látszani, de csupán aggodalom csendült ki a hangjából.

– Ne legyen már olyan smucig. – Töltöttem magamnak. – Olyan időket élünk, amelyek próbára teszik az ember idegeit. – Nemigen figyeltem Ottóra, de magamra sem. Egyszer már megesett velem hasonló, amióta elhagytuk Wicket: akkor, amikor a Gróf a retekről és a megcsömörlöttségről beszélt, s bizonyos szavai mintha csak gyufát érintettek volna a gyújtózsinórhoz, gondolatok egész sorozatát indították el bennem. Olyan sebességgel követték és kergették egymást a fejemben, hogy az agyam képtelen volt a regisztrálásukra. Most is ugyanez történt velem, csakhogy most a saját szavaim indították el a folyamatot. Arra lettem figyelmes, hogy a Gróf mond valamit, feltehetően hozzám intézve a szavait. – Ne haragudjon, máshol járt az eszem – szabadkoztam

– Azt látom. – Úgy nézett rám, mintha nagyon törné valamin a fejét. – Rendben van, hogy kibújik a felelősség alól, de mégis, maga mit lépne a helyünkben? – Elmosolyodott.– S ha ideiglenes, fizetetlen társigazgatóként újra kooptálnánk?

– Egyszerű – mondtam, s a válasz tényleg könnyen jött ki a számon, hála annak az agytornának, amit az előző harminc másodpercben végeztem. – Gyakran néznék a hátam mögé, de azért leforgatnám azt a nyamvadt filmet.

– Aha. – Otto bólintott, a Gróf meg Goin egymásra nézett. Látszott a tekintetükön, hogy válaszom megelégedésükre szolgált. – De most, ebben a pillanatban mit tenne?

– Mikor vacsorázunk?

– Hogy mikor? – Ottóra rájött a pisloghatnék.

– Ó, nyolc körül, úgy gondolom.

– Most pedig öt óra van. A magam részéről lefekszem aludni: ez az, amit tenni fogok. És senkinek sem tanácsolnám, hogy a közelembe jöjjön, akár egy aszpirinért, akár késsel a kezében, mert tényleg nagyon ingerlékenynek érzem magam.

Smithy megköszörülte a torkát:

– És már most fejbe csap, ha kérek egy aszpirint? Vagy valami erősebbet, amitől aludni tudok? Úgy érzem, mintha a fejemet kiklopfolták volna egy húsvágó deszkán.

– Adhatok magának valamit, amitől tíz percen belül aludni fog. De figyelmeztetem, hogy holnap reggel esetleg sokkal cudarabbul fogja magát érezni, ha felébred.

Az lehetetlen. Vezessen azokhoz a kábító cseppekhez.

A hálókabinomban megragadtam a négyszögletes, dupla falú kis üvegablak fogantyúját, s némi erőfeszítés árán kinyitottam. – A magáé is nyitható?

– Látom, valamit forgat a fejében. Gondoskodik róla, hogy a hívatlan vendéget ne várja terített asztal, ugye?

– Valahogy úgy. Hozzon ide egy tábori ágyat. Kölcsönveheti Judith Haynes szobájából.

– Persze – mondta. – Hiszen az egyik ott már felesleges.

TIZEDIK FEJEZETÖt perccel később, állig beöltözve a fogvacogtató hideg s a kavargó hó és szél ellen,

amely most már nem jajveszékelt, hanem egyenesen üvöltött, ahogy végignyargalt a sziget jéggé dermedt tájain, Smithy társaságában a kabinom szélvédett oldalában lapultam, közvetlenül az ablaknál, amelyet úgy húztam be, hogy a keret alá vastag papírdarabot ékeltem. Kívülről nem volt rajta fogó, azonban nálam volt a sokpengéjű svájci katonai bicskám, azzal szinte bármit ki lehet nyitni. A központi kunyhó viszonylag nagy tömege csak halványan rajzolódott ki a sötétben, jóllehet a nappali egyik ablakából éles fény szűrődött ki, a Coleman-lámpák jellegzetes fehér fénye. Néhány hálófülke ablakában is pislákolt bágyadtan a sápadt fény.

– Hát, hogy őszinte legyek, épelméjű ember nem indul sétálni ilyen időben – mondta Smithy, egészen közel hajolva a fülemhez. – De mi van akkor, ha belebotlunk egy kevésbé épelméjű emberbe?

– Azt hiszem, még túl korai, hogy mocorogni kezdjen vagy kezdjenek – válaszoltam. – Pillanatnyilag még túl magasra csap mindenkiben a gyanú lángja, s az is elég, ha valaki rosszkor köszörüli meg a torkát. Később, talán. De most nem.

Egyenesen az élelmiszerraktárba mentünk. Behúztuk magunk mögött az ajtót, s minthogy a kunyhó ablaktalan volt, mindketten felgyújtottuk az elemlámpánkat. Átnéztük az összes táskát, rekeszt, papírdobozt és tasakot, de nem találtunk semmit, ami nem oda való lett volna.

– Voltaképpen mit keresünk? – kérdezte Smithy.

– Halványlila gőzöm sincs. Bármit, ami nem illik ide.

– Netalán egy fegyvert? Vagy egy bordázott fekete üveget, rajta a felírással: „Halálos méreg!

– Valami olyasmit. – Az egyik Haig whiskys rekeszből kiemeltem egy üveget, s csuklyás kabátom zsebébe süllyesztettem, – Kizárólag egészségügyi célokra – magyaráztam.

– Naná! – Búcsúzásul Smithy zseblámpájának sugarával végigpásztázta a kunyhó falait. A

fénynyaláb megpihent három kisméretű, csillogó-villogó dobozon, a legfelső polcon.

– Hűha, ezekben biztos valami finomság van – álmélkodott Smithy. – Talán kaviár Ottónak.

– Nem, hanem tartalék orvosi eszköz az én céljaimra. Főleg műszerek. Méreg nincs köztük, szavamat adom rá. – Az ajtó felé indultam. – Na, jöjjön.

– Nem ellenőrizzük?

– Nincs értelme. Nehéz volna elrejteni bennük egy géppisztolyt. – A dobozok durván huszonötször húsz centiméteresek lehettek.

– Nem bánja, ha mégis beléjük kukkantok?

– Csak rajta. – Kezdtem kissé türelmetlen lenni. – De szaporán!

Smithy felnyitotta az első két doboz tetejét, futólag megvizsgálta a tartalmukat, majd visszacsukta őket. Kinyitotta a harmadikat is, s megszólalt:

– Látom, már igénybe vette a tartalék eszközöket.

– Én ugyan nem.

– Akkor valaki más. – Odanyújtotta a dobozt. A kék nemezalapon kiképzett mélyedések közül kettő üres volt.

– Valóban. Egy fecskendő és egy csomag injekciós tű hiányzik – közöltem. Smithy rám nézett, fogta a dobozt, rárakta a tetejét, s visszatette a helyére. – Nem hiszem, hogy különösebben tetszene nekem ez a dolog – szólalt meg végül.

– Huszonkét nap alatt sok minden megtörténhet – helyeseltem. – Ámde ha megtalálnánk azt az anyagot, amit a fecskendőbe szándékoznak felszívni…

– Hm. Ugye, azt nem tartja valószínűnek, hogy valaki csupán a saját személyes céljaira vette kölcsön? Mondjuk valaki, aki kábítószeres, s fecskendőt használ? Esetleg a Három Apostol valamelyike? A szokványos háttér végül is adott: popvilág, filmvilág, fiatalság.

– Nem, ezt nem hiszem.

– Én sem. Bár jó volna hinni.

Átmentünk abba a kunyhóba, ahol az üzemanyagot tároltuk. Két perc elegendő volt arra, hogy rájöjjünk, nincs ott semmi érdekes. Hasonlóképpen jártunk a szerszámos kunyhóval is, de ott legalább magamhoz vehettem két dolgot, amire szükségem volt: egy csavarhúzót Eddie szerszámosládájából, amit a generátor beindításához használt, és egy marék csavart.

– Minek kellenek azok magának? – kérdezte Smithy.

– Hogy becsavarozzam az ablakomat – közöltem. – Ugyanis nemcsak az ajtón keresztül lehet belopakodni egy alvó ember szobájába.

– Maga az emberek többsége iránt nincs bizalommal, igaz?

– Mindjárt könnyeket hullajtok elvesztett ártatlanságom miatt.

Nem estünk kísértésbe, hogy sokáig időzzünk a kocsiszínben, kiváltképp nem Stryker holttestének társaságában. Arca hátborzongató látványt nyújtott a zseblámpák fényében, szemei fénytelenül meredtek a plafonra. Beleturkáltunk a szerszámosládákba, átvizsgáltuk a fémkosarakat, sőt, bekukkantottunk az üzemanyag– és az olajtankokba is, ellenőriztük a radiátorokat. Semmit sem találtunk.

Kimentünk a mólóra. A kikötőgát a központi kunyhótól, talán ha húsz méterre kezdődött, mégis öt percbe tellett, mire rábukkantunk. Az elemlámpákat nem mertük használni, anélkül pedig a sűrű és örvénylő hóban alig láttunk távolabb az orrunknál. Világtalanokként bolyongtunk egy vak világban. Óvatosan araszoltunk előre, egészen a móló végéig. A hó befödte a málladozó mészkő réseit, s amilyen vastagon be voltunk öltözve, nem sok esély volt rá, hogy valamelyikünk is túlélne egy véletlen megmártózást a

Sor-hamna jéghideg vizében. A móló északnyugati szögletében felfedeztük a munkacsónakot, s egy ősrégi vaslétrán leereszkedtünk, hogy szemügyre vegyük. A létra már annyira elrozsdásodott, hogy fokainak kiálló végei imitt-amott alig voltak vastagabbak fél centinél.

Sötétben egy elemlámpa fénycsóvája messziről is feltűnik, még sűrű hóesésben is, de most, hogy a móló fala eltakart bennünket, bátran felkattinthattuk a lámpákat, igaz, arra azért vigyáztunk, hogy felfelé ne irányuljon a fényük. Gyorsan átvizsgáltuk a csónakot, az eredmény: semmi. Átmásztunk a melléje kikötött kisebb csónakba is, de azzal sem volt szerencsénk. Innen a tengeralattjáró-makettre vezetett az utunk. Mind a hajótestre, mind a ráhelyezett parancsnoki torony oldalára vaslétrát hegesztettek.

A torony tetejétől mintegy méterrel lejjebb egy vízszintes plató volt kiképezve, rajta egy nyílásfedél. Azon keresztül lehetett leereszkedni egy félkör alakú fedélzeti részhez, ami körülbelül fél méterrel lejjebb húzódott, mint az a karima, amelyikhez a megfigyelőtorony-utánzatot erősítették. Onnan rövid vaslétra vezetett le a makett belsejébe. Lemásztunk, s bekapcsoltuk az elemlámpákat.

– Nem is rossz dolog egy tengeralattjáró – szólalt meg Smithy. – Ide legalább nem esik be a hó. De ezt leszámítva, azt hiszem, nem szívesen élném le itt az életemet.

A keskeny és szűk lyuk tényleg sivár és vigasztalan képet mutatott. A padlózat lényegében rézsútosan elhelyezett deszkapalánkokból állt, amelyeket pillangócsavarokkal rögzítettek, térközöket hagyva köztük. Alattuk, szilárdan a burkolathoz hegesztve, szürkére festett, hosszú és keskeny vasrudak húzódtak: a négy tonna öntöttvas, ami a ballasztot képezte. A teknő négy oldalánál egy-egy négyszögletes tartály volt, ezeket föl lehetett tölteni, hogy a felhajtóerő ellenében vízsúlyként szolgáljanak. Az egyik burkolatfalnál helyezték el a kis dízelmotort, amelynek a kipufogócsöve felnyúlt egészen a parancsnoki torony tetejéig. Fent csavarral volt a toronyhoz erősítve. A motorhoz egy kompresszor csatlakozott a ballaszttartályok víztelenítésére. Gyakorlatilag ebből állt a makett belülről. Tudomásomra jutott, hogy az egész tengeralattjáró-utánzat tizenötezer fontba került. A látottak alapján azonban egyedül arra következtethettem, hogy az előkészületek során Otto is szórakoztatónak találta a producerek kedvenc időtöltését, a „Hogy hamisítsuk meg az elszámolást?” nevezetű játékot.

Elvétve azért akadt még egy-két felszerelési tárgy a teknőben. Egy fémrekeszben, amit a középső tengeralattjáró-rész hátsó falára. függesztettek fel, négy horgonyt láttunk egy hordozható kézi tekerő társaságában. Rögtön felettünk egy csapóajtó nyílt, amelyen át a felső fedélzetre lehetett kijutni. A horgonyokat nyilvánvalóan arra szánták, hogy a modellt bármilyen helyzetben biztonságosan kilehessen kötni. A fémszekrénnyel szemközt, szilárdan a burkolathoz rögzítve, könnyű műanyagszerkezet: a periszkóp, ami látszólag eléggé élethűen működött. A közelében további három műanyag tárgy: egy 7g milliméteres ágyúutánzat, – feltételezhetően a felső fedélzeten akarták alkalomadtán elhelyezni – és két plasztik gépfegyver. Úgy vélem, az utóbbiakat valahol a megfigyelőtornyon szándékoztak felállítani. Az elülső burkolatnál két másik fémszekrényre bukkantatunk. Az egyikben parafából készült mentőmellények voltak, a másikban pedig hat doboz festék és néhány ecset. A dobozok oldalán „Instant szürke”

felirat.

– Hát ez meg mi a nyavalya? – kérdezte Smithy.

– Gondolom, valami gyorsan száradó festék.

– Itt aztán mindent karban tartanak. Minden úgy van, ahogy lennie kell, kifogástalan állapotban – jegyezte meg Smithy. – De ez nyilván nem Otto érdeme. – Összerázkódott. – Lehet, hogy nem esik a hó, de azért nem árt, ha tudja, hogy majd megfagyok. Egy vaskoporsóra emlékeztet engem ez a hely.

– Hát, nem valami lakályos. Na, másszunk fel aztán el innen!

– Úgy érzi, hogy hiábavaló volt a kutatóakciónk?

– Talán maga az, aki úgy érzi. Nekem eleve nem voltak nagy reményeim.

– Ezzel magyarázható, hogy hirtelen megváltoztatta a véleményét a filmforgatás folytatásáról? Hogy az egyik pillanatban még közömbösen viseltetett a dolog iránt, a másikban meg már azt tanácsolta nekik, hogy folytassák csak nyugodtan? Azért mondta nekik, hogy átkutathassa a szobáikat, meg a holmijukat, amikor távol vannak?

– Na de Smithy, hogyan támadhatnak ilyen ötletei?

– De hóbuckák vannak errefelé ezrével, azok mögé is elrejthető akármi.

– Ez már nekem is megfordult a fejemben.

Visszafelé az utat a mólótól a főépületig sokkal könnyebben tettük meg, mint odafelé, mert most igazodni tudtunk a Coleman-lámpák halovány, mégis messze ellátszó fényéhez, Gond nélkül visszamásztunk a kabinunkba a csizmánkról és a kabátunkról leráztuk a havat. Utóbbiakból ki is bújhattunk, minthogy a tengeralattjáró belsejéhez képest a hálófülkében uralkodó meleg valósággal bizsergető volt. Fogtam a csavarhúzót meg a csavarokat, s nekiveselkedtem, hogy rögzítsem az ablakot. Közben Smithy lerobbant egészségi állapotára hivatkozva, elővarázsolta a palackot, amit az élelmiszerraktárból oroztam el, majd kihalászott két poharat is az orvosi táskámból, Türelmesen megvárta, amíg végzek a munkámmal.

– Nos, most már biztonságban leszünk éjszakára. De mi lesz a többiekkel? – kérdezte.

– Véleményem szerint a társaság zöme nincs veszélyben, minthogy nem veszélyezteti a barátunk tervét.

– A társaság zöme?

– Igen. Am azt hiszem, hogy Judith Haynes ablakát mégis be fogom csavarozni. – Pont a Judith Haynesét?

– Van egy olyan érzésem, hogy őt is veszély fenyegeti. Hogy a veszély súlyos-e, közeli-e, fogalmam sincs. De lehet, hogy csak képzelődöm.

– Nem csodálkoznék rajta – mondta Smithy kétértelműen. Szórakozottan itta a whiskyjét.

– Magam is eltűnődtem a dolgok állásán, de más megközelítésben. Mit gondol, mikor

fog a mi igazgatói testületünknek az eszébe jutni, hogy értesítse a hatóságokat, vagy külső segítséget kérjen, vagy egyáltalán, tudatni a külvilággal, hogy az Olympus Productions alkalmazottai hullanak mint a legyek, s ráadásul nem is természetes halállal.

– Maga milyen döntést hozna?

– Ha nem lennék bűnöző, pontosabban, ha nem én lennék a bűnöző közöttük, és nem lennének igen nyomós okaim, hogy a hatóságokat távol tartsam innen, akkor igen, így döntenék.

– Én nem vagyok bűnöző, mégis nagyon nyomós okaim vannak, hogy ne csődítsem ide a hatóságokat. Abban a pillanatban ugyanis, amint a törvény keze hivatalosan közbenyúl, minden bűnös gondolat, szándék és tervezett akció ideiglenesen feledésbe merül, s nekünk a nyakunkon marad öt megoldatlan haláleset. Amivel egyúttal a vállalkozásunknak is befellegzett, hiszen az egyedüli tény, amiben a dolgok jelenlegi állásánál biztosak lehetünk, az, hogy egyelőre senkit nem tudunk akasztófára juttatni. Egyetlen lehetőségünk már csupán: hogy csapdát állítsunk, s bele is esik valaki.

– S mi van, ha annak rendje és módja szerint kivetjük a hálónkat, de a barátunk ahelyett, hogy fennakadna rajta, más valakit vet oda csalétkül? Mi van, ha megint történik egy gyilkosság?

– Ebben az esetben értesítjük a hatóságokat. Azért vagyok itt, hogy a tőlem telhető legjobb módon végrehajtsak egy megbízást, de ez nem jelenti azt, hogy a cél érdekében bármilyen eszközt igénybe vehetek: ártatlan életeket nem áldozhatok fel, mint gyalogokat a sakkban.

– No, ez legalább megnyugtató. És mégis, mi lesz, ha eszükbe jut a dolog? Egy újabb gyilkosság?

– Akkor nyilvánvalóan meg kell majd próbálnunk kapcsolatba lépni Tunheimmel, az ottani meteorológiai állomásnak van rádiója, onnan akár a Holdra is lehet üzenni. Ugyan nem egészen tízmérföldnyire fekszik innen, de ebben a kutya időben akár Szibéria túlsó végében is lehetne. Ha valamelyest javulna az idő, akkor talán maga meg is próbálhatna eljutni oda. A szél most nyugatra fordul, akkor esetleg csónakkal is fel tudna jutni Tunheimig a part mentén. Persze, az az út nem volna leányálom. Ha azonban a szél iránya még jobban megváltozik, s északról kezd el fújni, akkor a vízi útról le kell mondani. Ezeket a csónakokat felborítanák a hullámok. Hogy szárazföldön lehetséges volna-e eljutni az állomásig – feltéve persze, hogy eláll a havazás -, nos, nem tudom. Először is, a talaj annyira egyenetlen és dombos, a kis Sno-Cat motoros szánok szóba sem jöhetnének. Gyalog kellene megtenni az utat. Jó mélyen be kellene hatolnia a sziget belsejébe, nyugat felé kanyarodva, hogy kikerülje a Misery Fjell láncolatát, amely sziklacsúcsokban végződik a keleti parton. Kis tavacskák százai fekszenek arrafelé, és fogalmam sincs, hogy mennyire vannak befagyva. Lehet, hogy a rajtuk képződött jég csak a hótakarót képes megtartani, de egy embert már nem. S ha jól tudom, néhány tengerszem mélysége a száz métert is elérheti. És a hó: belesüppedhet bokáig, térdig, de akár combig, sőt, derékig is. Ám ha tesszük, hogy nem fullad bele valamelyik tóba, nem akad el a hóban, téli felszerelésünk akkor sincs. Még egy sátrat sem hoztunk magunkkal, pedig egy nap alatt

biztosan nem tudná megtenni az utat. Állítom, hogy ha újra elkezdene havazni, Olympus Productionstól még egy iránytűt sem tudna kölcsönvenni. Bolyonghatna céltalanul, amíg össze nem esne halálra fagyva, vagy teljesen kimerülve az éhségtől.

– Eddig csak rólam beszélt – szólalt meg Smithy. – Mintha én lennék az útfelelős. Mi volna, ha maga menne helyettem? – Elvigyorodott.

– Persze, én akármikor neki is vághatok. Majd csak találok egy kényelmes barlangot vagy valamilyen menedékhelyet, ahol eltölthetem az éjszakát, aztán visszajövök a következő nap, s közlöm, hogy a megbízatást képtelenség teljesíteni.

– Majd meglátjuk, ki húzza a rövidebbet. – kiürítettem a poharamat, fogtam a csavarhúzót és a csavarokat. – Na, menjünk, nézzük meg Miss Haynest.

Judithot viszonylag jó állapotban találtuk. Láza nem volt, a pulzusa normálisan vert, mélyen, egyenletesen lélegzett, az már teljesen más kérdés, hogyan fogja érezni magát, ha majd felébred. A csavarokkal biztosítottam az ablakát. Most már senki sem tudott kívülről behatolni a szobájába, hacsak be nem zúzza az ablakot – márpedig az üvegtábla betörése a fél társaságot felriasztotta volna. Miután munkámat befejeztem, a nappaliba mentünk.

Meglepetésünkre csaknem üres volt. Legalább tízen hiányoztak, akikről pedig feltételeztem, hogy a nappaliban találom őket. Aztán amikor végiggondoltam, hogy kik nincsenek ott, végül is arra a következtetésre jutottam, hogy nyugtalanságra valószínűleg nincs ok. Otto, a Gróf, Heissman és Goin – távollétük azonnal feltűnt – feltehetően súlyos ügyekről tárgyalt valamelyikük szobájában. Bizonyára nem akarták, hogy az alkalmazottak meghallják, miről beszélnek. Fogadni mertem volna, hogy Lonnie-t újra elcsábította a friss levegő utáni vágyódása – mindazonáltal nagyon reméltem, hogy nem sikerült valahol félúton eltévednie a főépület és az élelmiszerraktár között. Szinte biztosra vettem, hogy Allen újra lefeküdt, és hogy Maryt Darling, akinek szemmel láthatóan egy sor gátláson sikerült felülkerekednie, kedvese kezét fogja kötelességtudóan. Azt viszont el sem tudtam képzelni, hogy a Három Apostol hova tűnhetett, de hogy őszinte legyek, nem is nagyon érdekelt. Biztosra vettem, hogy ők semmilyen veszélyt nem jelentenek, hacsak a dobhártyák folyamatos rongálását nem tekintjük annak.

Keresztülvágtam a helyiségen oda, ahol Conrad mesterkedett az egyik olajkályha tetejére szerelt háromlángú főzővel. Keze alatt két nagy serpenyőben pörkölt, illetve bab fortyogott, egy nagy kannában pedig kávé főtt. Conrad láthatóan élvezte konyhafőnöki szerepét, ha másért nem – gondoltam magamban -, azért, mert Mary Stuart volt a kukta mellette. Ha bárki más látta volna el ilyen vidám felajánlkozással a konyhafőnök teendőit, indítékaként biztosan nem az önzetlenséget jelöltem volna meg, hiszen látszatra olyan volt, mintha egy nagy sztár „ma mindenki a puszipajtásom” felkiáltással előadná a demokratát az éljenző karzat előtt. De mostanra már megismertem Conradot annyira, hogy tudjam, az ilyesmi távol áll tőle. Ellenkezőleg, segítőkész alkat volt, akinek sosem fordult meg a fejében, hogy magát színészkollégái fölé helyezze. Az volt a benyomásom róla, hogy igazi fehér holló a filmvilágban.

– Hát maguk mit csinálnak itt? – kérdeztem.

– Van erre iparengedélyük? Úgy tudtam, hogy Otto a Három Apostol tagjait nevezte ki

konyhafőnök-helyettesnek.

– A Három Apostol tagjai ellenben úgy döntöttek, hogy ezen a szent helyen kell megpróbálkozniuk zenei technikájuk tökéletesítésével – válaszolta Conrad. – Önvédelemből alkut kötöttem velük. Abban a kunyhóban gyakorolnak, ahová a szereléseket raktuk. Tudja, ahol a generátor is van.

Megpróbáltam elképzelni azt a totális kakofóniát, amit a dallam nélküli zenéjük, erősítő berendezéseik a dízelmotor dübörgése okozhatott azon a kis helyen – a kunyhó legfeljebb hat négyzetméter lehetett -, de képzelőerőmet meghaladta az adat.

– Conrad, maga megérdemelne egy medált. Maga is, Mary drága.

– Én? – Elmosolyogta magát. – Én meg miért?

– Emlékszik rá, amikor arról beszéltem, hogy mi lesz akkor, ha egy jó és egy rossz ember kerül majd össze egy párba? Örömmel látom, hogy maga is árgus szemekkel figyeli az egyik gyanúsítottat. Egyébként nem tűnt fel magának, hogy a kezével gyanúsan sokáig matatott az egyik serpenyő körül? Mary arca hirtelen elkomorult:

– Én ezt nem találom valami jó viccnek, Mr. Marlowe!

– Én sem. Csak ügyetlen próbálkozás volt, hogy felvidítsam a társulatot. – Conradra pillantottam. – Válthatok néhány szót a konyhafőnökkel? Conrad rám nézett: pillantásában kíváncsiság bujkált. Bólintott, s odébb lépett.

– Hát ez szép! Mármint rám nézve. Miért nem beszélhet vele itt? – kérdezte Mary drága.

– Mert szeretnék neki elmesélni néhány mulatságos történetet, s úgy vettem észre, hogy maga ma nem vevő a humoromra.

Félrevonultam Conraddal, s megkérdeztem:

– Tudott már Lonnie-val beszélni?

– Még nem. Eddig nem volt rá alkalom. Sürgős volna?

– Kezdem azt hinni, hogy igen. Nézze, nem láttam őt odamenni, de szinte biztos vagyok benne, hogy odaát van az élelmiszerraktárban.

– Ahol Otto az életelixírjeit tartja?

– Csak nem képzelte, hogy Lonnie az üzem anyagraktárban rejtőzködik? Azon tűnődöm, nem tudna-e maga is utánamenni a kunyhóba, mondjuk azzal az ürüggyel, hogy valamilyen folyékony balzsamban szeretne enyhet találni a kemény és fárasztó világ elől, vagy, hogy menekül a Medve-sziget, az Olympus Productions vagy bármi elől, ami az eszébe jut. Közben meg kedélyes beszélgetésbe elegyedhetne vele. Beszéljen neki arról, hogy mennyire hiányzik a családja. Találjon ki bármit, csak érje el, hogy ő is beszéljen a családjáról. Habozni látszott.

– Kedvelem Lonnie-t. Nem tetszik nekem ez a megbízatás.

– Arra most nincs idő, hogy az emberek lelkével foglalkozzam. Engem elsősorban az

életük érdekel. Mármint hogy életben tarthassam őket.

– Rendben. – Bólintott, majd komoran rám nézett. – Nem gondolja, hogy kockázatot vállal, hiszen egyik gyanúsítottjának a segítségét veszi igénybe?

– Maga nincs rajta az én gyanúsítottjaim listáján – válaszoltam. – Soha nem is volt. Néhány másodpercig nézett rám mereven, aztán megszólalt:

– Kérem, legyen olyan jó, s mondja ezt meg Mary drágának is, oké? – Megfordult, s a bejárati ajtó felé indult.

Visszamentem az olajfőzőhöz. Mary Stuart tekintete most is komoly, távoli és semmitmondó volt, ahogy felém pillantott.

– Conrad azt mondta, mondjam meg magának, hogy azt mondtam neki – ugye tud még követni? -, ő nincs rajta az általam gyanúsítottak listáján, s hogy soha nem is volt – mondtam neki:

– Ez szép magától. – Erőtlenül elmosolyodott ugyan, de gesztusa mögött hidegséget éreztem.

– Mary – mondtam -, maga neheztel rám…

– Végül is…

– Mi az, hogy végül is?

– A barátomnak tartja magát?

– Persze.

– Persze, persze. – Élethűen utánozta a kiejtésemet. – Doktor Marlowe, az emberiség nagy barátja.

– Doktor Marlowe nem az emberiséget tartotta a karjai között egy egész éjszakán át. Újabb mosoly. S mintha a fagy engedni kezdett volna. – És Charles Conrad? – kérdezte.

– Őt kedvelem. Azt viszont nem tudom, hogy neki mi a véleménye rólam.

– És én is kedvelem őt, s tudom, hogy ő is engem, tehát mi így hárman barátok vagyunk.

Jobbat találtam ki annál, hogy megint perszével válaszoljak: akkurátusan bólintottam.

– Akkor meg miért nem osztjuk meg a titkainkat?

– A nők a világ legkülönösebb teremtményei – jegyeztem meg. – Bármit is jelentsen a különös.

– Kérem, ne gúnyolódjék rajtam!

– Maga mindig megosztja a titkait másokkal?

Szemöldökét enyhén összeráncolta, mintha zavarba jött volna. Folytattam:

– Játsszunk olyat, amilyet a gyerekek szoktak, oké? Maga elárul nekem egy titkot, aztán én is mondok egyet.

– Mi az ördögöt jelentsen ez?

– A tegnap reggeli titkos találkájára gondoltam. A felső fedélzeten, a hóesésben. Amikor olyan gyengéden viselkedett Heissmannal.

Valami pozitív tartalmú reakciót reméltem megjegyzésemre. Érthetően csalódtam, amikor nem, az jött. Mary csöndesen rám nézett, aztán elgondolkodva megszólalt:

– Úgy, tehát kémkedett utánunk.

– Véletlenül láttam meg magukat.

– Én viszont véletlenségből sem láttam magát.

– Ajkába harapott, de ettől eltekintve nem úgy tűnt, mintha nehéz volna a szíve.

– Bárcsak ne látott volna meg bennünket!

– Miért? – Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ironikus stílusra váltok át, de aztán meg-szólalt bennem egy riasztócsengő.

– Mert nem akarom, hogy mások is tudjanak róla.

– Ez érthető – mondtam nyugtatóan. – Miért?

– Mert nem vagyok nagyon büszke rá. Valamiből meg kell élnem, dr. Marlowe. Két évvel ezelőtt úgy érkeztem a maguk országába, hogy semmiféle szakképzettségem nem volt. Ahhoz sem értek, amit most csinálok. Színésznői karrierem reménytelen. Tudom, hogy az. Tökéletesen tehetségtelen vagyok. Az, a két film, amiben szerepeltem – mindkettő borzalmas volt. Furcsállja, hogy a többiek miért kezelnek ilyen hűvösen? Hogy csodálkoznak azon – és hangosan ki is mondjuk -, ugyan miért kaptam meg a harmadik filmszerepemet is az Olympus Productionstól? Nos, nem kell találgatnia. A miértre Johann Heissman a válasz. – Elmosolyodott, de a mosolya vérszegény volt. – Meg van lepve, dr. Marlowe? Esetleg megdöbbent?

– Nem.

Az a halovány mosoly is eltűnt az arcáról, s mintha az élet is elszállt volna belőle. Újra megszólalt, tompa hangon:

Ilyen könnyű hát ezt elhinni rólam?

– Nem, nem egészen. Pontosabban arról van szó, hogy egyáltalán nem hiszek

magának. Rám nézett, arcán szomorúsággal vegyes értetlenséggel

– Nem hisz nekem? Nem hiszi el rólam?

– De nem ám! Ilyesmit én nem hiszek el Mary Stuartról. És Mary drágáról még kevésbé. Mintha az élet kezdett volna visszatérni belé.

– Ez a legszebb bók, amit valaha is kaptam. – A kezeit nézegette, mintha habozna, aztán anélkül, hogy felnézett volna, közölte velem: – Johan Heissman a nagybátyám. Az anyám bátyja.

– A nagybátyja? – Olyan sok lehetőséget latolgattam korábban, de ez az egy fel sem

merült bennem.

– Igen, ő az én Johann bácsim. – Megint az a bátortalan, szégyenlős mosoly, de ezúttal már lehelet finom huncutsággal. Kíváncsi lettem volna, milyen a boldog, szívből jövő mosolya. – Nem kell, hogy higgyen nekem. Menjen, és kérdezze meg tőle. De ha lehet, négyszemközt.

A vacsora aznap este nem bizonyult sikeres társasági összejövetelnek. Az a fajta vidám baráti légkör, amelyben a hasonló közösségi események általában zajlanak, itt feltűnően hiányzott. Ez talán részben annak volt betudható, hogy a legtöbb ember magában, félrehúzódva fogyasztotta el a vacsoráját, vagy ülve, vagy állva, szétszóródott kis csoportokat alkotva a nappaliban. Figyelmüket kizárólag a kezükben tartott tálacskákban feltálalt, cseppet sem étvágygerjesztő pörköltre és babra összpontosították. De főképpen mégis azzal volt magyarázható, hogy ha fájdalmat okozott is, de mindenki tisztában volt vele, hogy az Utolsó Vacsora profán megfelelőjét éljük át. Ugyanis a vacsora csak látszólag kötötte le annyira az emberek figyelmét: sűrűn rebbentek a tekintetek, hogy vizsgálódva körbejárjanak a helyiségen, s aztán bűnbánó önvédelmet tükrözve térjenek vissza a pörköltre és babra. Mintha a tekintetek gazdái komolyan gondolták volna, hogy azzal a villanásnyi, lopott körbepillantással képesek lesznek fölfedezni a félreérthetetlen jelet, amely csalhatatlanul azonosítja az árulót. Szükségtelen mondani, hogy senki nem tudott fölfedezni egy szemernyi áruló jelet sem. Sőt, az azonosítás problémáját elmélyítette és bonyolultabbá tette az, hogy a jelenlévők zömének a magatartása enyhén szólva is különös volt, ami még rendes körülmények között is gyanút ébreszthet. Ugyanis az emberi természet sajátossága, hogy ha tudomására jut, hogy valamivel gyanúsítják, még a legártatlanabb személy is természetellenes módon reagál: oly mértékben túlzásba viszi a vádaskodással szembeni hányaveti közömbösségének és érdektelenségének a bizonygatását, hogy magatartásával éppen a gyanú elmélyítéséhez járul hozzá. Ottóról ez távolról sem volt elmondható. Vagy azért, mert tudta magáról, hogy a nem gyanúsak közé tartozik vagy azért, mert a cég elnökeként és a film producereként úgy érezte, hogy felette áll azoknak a problémáknak, melyek a hétköznapi halandók életére kihatnak, feltűnően higgadtan viselkedett, mi több, nem csekély meglepetésemre, erélyesen és ellentmondást nem tűrően lépett fel. Noha addigi benyomásaim alapján ez valószínűtlennek látszott, teljességgel mégsem lehetett kizárni azt sem, hogy Otto, aki általában határozatlan és tétova szokott lenni, csak a válságos pillanatokban mutatja ki igazi énjét. Mindenesetre, amikor a vacsora befejeztével szólásra emelkedett, tétovaságnak vagy határozatlanságnak nyoma sem volt rajta.

– Valamennyien tisztában vagyunk az elmúlt egy-két nap szörnyű eseményeivel – közölte Otto élénken -, és én a magam részéről úgy vélem, nincs más választásunk, mint hogy elfogadjuk dr. Marlowe értelmezését a történtekről. Továbbmenve: tartok tőle, nagyon is megalapozott a doktornak az a figyelmeztetése is, hogy mi minden történhet még az elkövetkező napokban. Ezek megkerülhetetlen tények és teljességgel valószínű lehetőségek, tehát egy pillanatra se gondolják azt, hogy alá akarom becsülni a helyzet súlyosságát. Ellenkezőleg: lehetetlenség volna a helyzetet illetően túlzásokba esnünk, hiszen egy lehetetlen helyzet komolyságát ugyancsak lehetetlen eltúlozni. Itt vagyunk elszigetelve az Északi-sarkvidéken, elvágva minden külső segítségtől, miközben tudjuk,

hogy néhány társunk erőszakos halánál végezte be életét, s tudjuk azt is, hogy az erőszak talán még nem ért véget.

Lassan körbe hordozta tekintetét a társaságon. Követtem a példáját, s láttam, hogy hozzám hasonlóan jó néhány emberre mély benyomást gyakorolt Otto higgadt helyzetértékelése.

– Pontosan arra való tekintettel, hogy a dolgok jelenlegi állása oly felfoghatatlan és rendkívüli, a magam részéről azt javaslom, hogy a lehető legésszerűbb és legnormálisabb módon viselkedjünk mindnyájan. Ha a hisztéria uralkodna el rajtunk, csak magunknak ártanánk, s a rémségeket úgysem tudnánk meg nem történtté tenni. Ebből kiindulva kollégáimmal úgy döntöttünk, hogy továbbra is a rendes kerékvágásban haladva – megtéve persze minden lehetséges óvintézkedést – folytatjuk a vállalkozást, hiszen voltaképp ezért jöttünk erre a szigetre. Biztos vagyok benne, hogy egyetértenek velem: sokkal jobb, ha időnket és figyelmünket azzal kötjük le, hogy célszerű és alkotó – azt már nem is merem kimondani, hogy hasznos – tevékenységet folytatunk, ahelyett, hogy bénán lézengünk, s magunkba roskadva hagyjuk, hogy az elmúlt napok borzalmai felőröljék az idegeinket. Nem azt akarom ezzel indítványozni, hogy színjátékot játszunk, mintha azok a dolgok meg sem történtek volna. Hanem azt, hogy mindannyiunk előnyére válna, ha úgy tennénk a dolgunkat, mintha nem történtek volna meg.

– Ha az időjárás megengedi, akkor holnap három forgatócsoport megy ki a különböző helyszínekre. – Otto nem konzultációt folytatott a többiekkel, hanem már tényeket és utasításokat közölt velük. Én ugyanezt tettem volna a helyében. – A legnagyobb csoport Mr. Divine vezetésével Lerner útján megy észak felé. Arról az útról van szó, amit a századforduló táján építettek meg a legközelebbi kikötőig. Bár igazság szerint nem hiszem, hogy túl sok maradt meg belőle. A Gróf, Allen és Cecil tart vele. Feltett szándékom, hogy én is csatlakozom hozzájuk, s szeretném – itt Charles Conrad felé fordult -, ha te is jönnél, Charles.

– Rám nem volna szükség, Mr. Gerran? – Mary Darling volt az, kezét a magasba nyújtva, mint egy jelentkező kisdiák.

– Az a helyzet, hogy szinte csak háttérfelvételeket… – elhallgatott, Allen összezúzott arcára pillantott, majd vissza Maryre. Úgy láttam, szemében pajkos mosoly villant. – Persze, ha nagyon akarja, jöhet maga is. Mr. Hendriksnek és a segédeinek, Luke-nak. Marknak és Johnnak az lesz a feladata, hogy próbálják rögzíteni a szigeten fellelhető összes jellegzetes hangot: az ormokon süvítő szél bömbölését, a sziklákon tanyázó madarak csivitelését, a partnak vágódó hullámok robaját. Mr.Heissman egy kézi kamerával csónakba ül, hogy néhány megfelelő tengerparti helyszínt találjon a filmezéshez. Mr. Jungbeck és Mr. Heyter, akiknek egyébként holnap nem volna munkájuk, volt olyan szíves, s önként felajánlotta, hogy vele tart. Ennyit tehát a holnapi programról. A legfontosabb elhatározásunk ismertetését azonban utoljára hagytam. Ez a döntés nem a munkánkkal kapcsolatos: megítélésünk szerint életbevágóan fontos, hogy a lehető leggyorsabban segítséget kérjünk. Segítség alatt a törvényszéket, a rendőrséget értem, vagy bármilyen más hatósági szervet. Nem csupán kötelességünk, hanem feltehetően egyszersmind életben maradásunk lényeges feltétele is, hogy amilyen gyorsan csak lehet,

alapos szakértői vizsgálat induljon a történtek tisztázására. Hogy segítséget kérjünk, rádió adó-vevőre volna szükségünk. A legközelebbi Tunheimben van, a Norvég Meteorológiai Állomáson. – Óvakodtam attól, hogy Smithyre nézzek. Bíztam benne, hogy ő sem néz énrám. – Mr. Smith, társasága áldásnak bizonyulhat a számunkra. Maga az egyetlen. hivatásos tengerész közöttünk. Milyen esélyei vannak annak, hogy csónakkal érjük el Tunheimet?

Smithy néhány másodpercig magában fontolgatta a válaszát, hogy nyomatékot adjon a véleményének:

– Kétségbeejtő helyzetünk ellenére a jelenlegi időjárási viszonyok között még azt se merném ajánlani, hogy tegyünk egy kísérletet. Annyira rossz volt az idő az elmúlt napokban, Mr. Gerran, hogy a tenger még egy darabig nem fog lecsillapodni. Ezeknek a munkacsónakoknak az a nagy hátrányuk, hogy erős hullámverésben nem lehet őket úgy kezelni, mint általában a hajókat. Azokat egy tengerész szélirányba fordítaná, s a hullámok sodrásában haladna velük. Ezek a csónakok azonban nyitottak hátulról, s a tatjuk szinte biztosan víz alá kerülne a hullámverésben. Végül megtelnének vízzel és elsüllyednének. A lényeg az, hogy ki kell várni a megfelelő időt, mielőtt bárki nekivághatna egy ilyen útnak.

– Értem. Ez tehát a jelen pillanatban túl veszélyes. S ha majd a tenger csitulni kezd, Mr. Smith?

– Ez függ a széliránytól is. Most nyugatról fúj, s ha így marad – nos, akkor kivitelezhető. Ha északnyugatira fordul vagy netán északira, akkor már nem. Legalábbis nem csónakon. – Smithy elmosolyodott. – Nem azt mondom, hogy szárazföldön sokkal könnyebb volna az út, de legalább senki sem lelné halálát a hullámsírban.

– Tehát maga szerint gyalog el lehet jutni Turiheimig?

– Nos, ezt nem tudom biztosan. Nem vagyok én különösebben járatos a sarkvidéki utazásokban. Ellenben meggyőződésem, hogy Mr. Heissman nálam sokkal többet tud erről a témáról. Mint hallottam, már tartott is maguknak erről egy előadást,

– Nem, nem. – Heissman elutasítóan emelte fel a kezét. – Halljuk csak, magának mi a véleménye, Mr. Smith.

Így hát Smithy ismertette velünk a véleményét, ami többé-kevésbé szó szerinti ismétlése volt annak, amit én mondtam neki a hálókabinban. Amikor befejezte, Heissman, aki vélhetően annyit tudott a sarkvidéki túrák sajátosságairól, mint amennyit én a Hold túlsó felén tett sétagaloppról, helyeslése jeléül bólintott, s bölcsen hozzátette:

– Kiváló és szabatos előadás volt. Minden szavával egyetértek.

Megjegyzését elmélázó csend követte, amelyet végül is Smithy tört meg. Azt mondta bátortalanul:

– Én vagyok itt az egyedüli létszámfölötti. Ha enyhül az idő, akár meg is próbálhatnám.

– Most viszont ellent kell mondanom magának – vágta rá azonnal Heissman. – Öngyilkos vállalkozás volna, édes fiam, öngyilkos!

– Szó sem lehet róla – jelentette ki határozottan Otto is. – A biztonság kedvéért –

valamennyiünk biztonsága kedvéért – egyedül nem indulhat útnak.

– Miért ne? – kérdezte Smithy szelíden. – Nem hiszem, hogy sokat segítene, ha vak vezetne világtalant.

– Mr. Gerran! – szólalt meg John Heyter. – Talán én a segítségükre lehetek.

– Maga? – Otto értetlenül meredt rá, aztán az arca kisimult. – Ja, persze! Erről megfeledkeztem,

– Magyarázatképpen hozzáfűzte: – John kaszkadőrként szerepelt a Sierra hegyei című filmben. A történet hegymászókról szólt. Azokat a színészeket helyettesítette dublőrként a sziklafalakon, akiket megrémisztett a mélység, vagy akiket túl értékesnek tartottak a hegymászásra. Első osztályú alpinista, biztosíthatom magukat. Ehhez mit szól, Mr. Smith?

Éppen latolgatni kezdtem, hogyan fogja ezt a labdát Smithy visszadobni, amikor már hallottam is a válaszát:

– Ha nem mehetek egyedül, akkor csakugyan egy kétfős csoport volna a legjobb. Örömmel venném, ha Mr. Heyter velem tartana. Valószínűleg végig a hátán kell majd cipelnie.

– Oké, hát akkor ezt eldöntöttük – mondta Otto. – Mindkettőjüknek nagyon hálás vagyok. De természetesen csak akkor indulnak el, ha javul az idő. Nos, azt hiszem, mindent elintéztünk. – Rám mosolygott. – Mint a tanács póttagja, maga is osztja a véleményemet?

– Mondjuk, hogy igen – válaszoltam. – Feltételezve persze, hogy holnap reggel mindenki épen és egészségesen jelentkezik majd, hogy eljátssza azt a szerepet, amelyet most osztott ki a társulat tagjaira.

– Ah! – így Otto.

– Pontosan – hangzott a válaszom. – Ugye nem gondolta komolyan, hogy valamennyien álomban töltjük az éjszakát? Bizonyos emberek számára nincs jobb időpont a kora hajnali óráknál, hogy bizonyos céljaikat valóra váltsák, Emberek alatt persze nem azokat értem, akik ennek az épületnek a falain kívül tartózkodnak. És ami meg a célokat illeti, olyanokra utaltam, amelyek gyilkossággal kapcsolatosak.

– Társaim és én, mi tagadás, ezt is megvitattuk – közölte Otto. – Maga mit ajánl? Állítsunk fel őrséget?

– Azzal talán meg tudnánk hosszabbítani néhányunk életét, ha nem is sokkal – válaszoltam. Néhány lépést tettem előre a helyiség közepéig. Innen mind az öt folyosóra be lehet látni. Szerintem lenne képes rá, hogy úgy menjen be egy hálófülkébe, vagy úgy jöjjön ki onnan, hogy ne venné észre az a személy, aki itt áll.

– Bizonyára egy igen különleges személyt akar őrségbe állítani, nemde? – szólalt meg Conrad. Olyat, akinek a nyaka helyén forgószék van, ugye?

– Nincs szükség csodalényre, ha egyszer ketten őrködnek – mondtam. – s minthogy már régen elmúlt az az idő, amikor még fontos volt a számunkra, hogy tekintettel legyünk

egymás érzéseire, az sem mellékes, hogy ha ketten vannak őrségben, akkor nemcsak a folyosókat tudják szemmel tartani, hanem egymást is. Az őrség állhat egy gyanúsítottból, és mondjuk úgy: egy nem gyanúsítottból. Legyünk olyan gálánsak, hogy az utóbbiak közül, mentsük fel a szolgálat alól a nőket. Azt hiszem Allennek is jót tenne, ha átaludhatna egy éjszakát. Öten maradunk tehát, Mr. Gerran, Mr. Goin, Mr. Smith, Cecil és jómagam. Ha kétóránként váltjuk egymást, akkor este tíz és reggel nyolc között biztosítva van az őrség.

– Remek ötlet – mondta Otto. – Akkor kérnénk öt önkéntest.

Tizenhárom lehetséges önkéntes volt a másik csoportban, s mind a tizenhárom azonnal felajánlotta szolgálatait. Végül is abban maradtunk, hogy tíz és tizenkettő között Goin és Hendriks lesz együtt, aztán éjféltől hajnali kettőig Smith és Conrad őrködik, őket váltom én Luke-kal, majd négytől hatig Otto és Jungbeck következik, majd legutolsónak, hattól nyolcig Cecil és Eddie. Néhányan a többiek közül, nevezetesen a Gróf és Heissman tiltakozott – igaz, nem valami hevesen – az ellen, hogy megkülönböztető módon történt az összeválogatás, de amikor emlékeztettük őket arra, hogy még további huszonegy éjszakára kell őrséget szervezni, tiltakozásuk jelképessé enyhült.

Távolról sem volt meglepő, hogy egyhangúlag hoztuk meg a döntést, miszerint nem maradunk fenn sokáig holmi fecsegés és társadalmi élet kedvéért. Hiszen valójában egyetlenegy olyan téma volt, amiről érdemes lett volna szót váltani, ám éppen erről nem akart senki sem beszélni, arra gondolva, hogy netán egy nem megfelelő partner jut a számára. Egyenként vagy párosával, mindenesetre néhány perc leforgása alatt a társasig, szinte valamennyi tagja szétszéledt a hálófülkék irányába. Smithyn és rajtam kívül csak Conrad maradt a nappaliban, s tudtam, hogy velem akar beszélni. Smithy gyors pillantást vetett rám, majd elindulta kabinunk felé.

– Honnan tudta? – kérdezte Conrad. – Lonnieról és a családjáról?

– Semmit sem tudtam. Csak vaktában találgattam. Kiöntötte a szívét magának?

– Egy kicsit. De nem mondott sokat. Valamikor volt családja.

– Csak volt?

– Csak volt. Felesége és két lánya. Két felnőtt lánya. Autóbaleset. Nem tudom, ők rohantak-e bele egy másik gépkocsiba, azt sem, hogy ki vezetett. Lonnie itt hirtelen bezárkózott, mintha már amúgy is sokat mondott volna. Még, azt sem volt hajlandó elárulni, hogy ő is az autóban ült-e, s jelen volt-e más is a szerencsétlenségnél, vagy, hogy egyáltalán mikor történt a baleset:

Ez volt minden, amit Conrad megtudott. Egy darabig még beszélgettünk, csak úgy, mindenről, ami eszünkbe jutott, aztán amikor Goin és Hendriks megjelent az őrségre, a hálófülkémbe mentem, Smithy tábori ágya üresen állt. Ő maga felöltözve éppen az utolsó, általam felerősített csavart távolította el az ablakkeretből: a kis olajlámpás fényét olyan alacsonyra állította, hogy a fülkére félhomály borult.

– Távozóban? – érdeklődtem.

– Valaki mászkál odakint. – Smithy az anorákjáért nyúlt. Követtem a példáját. – Azt

gondoltam jobb, ha nem a kaput használjuk.

– Tudja, ki az?

– Fogalmam sincs. Belesett ide, de az arca helyén csak egy fehér folt látszott. Nem vette észre, hogy megláttam, mert innen egyenesen Judith Haynes ablakához ment, s a zseblámpájával bevilágított a szobájába. Biztosan nem tette volna, sejti, hogy valaki figyeli. – Smithy közben egyik lábával már odakint volt. – Később lekapcsolta a lámpáját, de azért még sikerült kitalálnom, hogy merre megy. A kikötőgáthoz, a fejemet tenném rá. Smithy után kimásztam én is. Az ablakot ugyanúgy hajtottam be, mint az előző alkalommal. Az idő sem változott azóta: a hó továbbra is sűrűn kavargott, a hideg egyre erősödött, s ha lehet, most még sötétebb volt. A csontig hatoló szél szeszélyesen váltogatta az irányát, most már délnyugatról fújt. Judith Haynes ablakához mentünk. A zseblámpák köré tenyerünkkel ernyőt képeztünk, úgy, hogy csupán egy ceruza vastagságú fénysugarat bocsátottak ki: felfedeztük a lábnyomokat. A móló irányába vezettek. Még mielőtt követtük volna őket eszembe jutott, nem ártana tudni, hogy egyáltalán honnan indultak ki: De nem sikerült megállapítanunk, akárki volt is a gazdájuk, ügyesen csinálta. Szorosan a fal tövében haladt, s legkevesebb kétszer körüljárta az épületet. Szemmel láthatóan készakarva csoszogott. Egyszerűen lehetetlenség volt rájönni, hogy melyik ablakon mászott ki. Bosszantó volt, hogy ilyen hatékonyan össze tudta kuszálni a nyomait, s hogy ez egyáltalán eszébe jutott, kifejezetten nyugtalanító volt, mert világosan jelezte, hogy hasonló éjszakai őrjáratokra ezután is számíthatunk.

Gyors léptekkel, de tőlünk telhetően óvatosan tettük meg az utat a mólóig. Az előttünk járó ismeretlen nyomait tisztes távolságban kikerültük. A gát torkolatánál egy villanásra bekapcsoltam a tenyeremmel lefedett elemlámpát. A vékony fénysugárban is tisztán kirajzolódott a kifelé vezető nyompár.

– Semmi kétség – szólalt meg Smithy halk hangon. – A barátunk vagy a csónakoknál ügyködik, vagy a tengeralattjárón. Ha utánamegyünk, hogy kilessük, nincs kizárva, hogy belebotlunk. De ha nem is botlunk bele, hanem csak gyorsan körülnézünk a móló végében, a lábnyomainkat visszafelé jövet így is, úgy is észreveszi. A kérdés tehát az, akarjuk-e, hogy a jelenlétünkről tudomást szerezzen?

– Nem. Végeredményben nem ütközik törvénybe, ha valakinek sétálni támad kedve, még ha vihar dühöng is odakint. Ha meg felhívjuk magunkra a figyelmét, mérget vehetünk rá, hogy amíg itt vagyunk a Medve-szigeten, a barátunk többet nem fog olyat tenni, ami árulkodó lehetne rá nézve.

Lejjebb, a part mentén néhány szikla kínált rejtekhelyet. Elővigyázatosságból oda húzódtunk vissza, bár feleslegesen, hiszen a sűrű havazásban gyakorlatilag karnyújtásnyira sem lehetett ellátni.

– Mit gondol, miben sántikál? – kérdezte Smithy.

– Hogy konkrétan miben mesterkedik, fogalmam sincs. Általánosságban azonban annyit mondhatok, hogy szerintem bármilyen ördögi bűntény kitelik tőle. Utánanézünk, majd ha visszamegy az épületbe.

Akármit is forgatott a fejében, megvalósítása nem vett sok időt igénybe. Két perc sem telt el, amikor láttuk, hogy megy visszafelé. A havazás olyan sűrű volt, a sötétség meg olyan áthatolhatatlan, hogy észre sem vettük volna, ha kezében a kis elemlámpa fénye nem ugrándozik szeszélyesen ide-oda. Vártunk még néhány másodpercet, aztán kiléptünk rejtekhelyünkről.

– Vitt magával valamit? – kérdeztem Smithytől.

– Én is épp ezt akartam kérdezni magától. Nem lehet kizárni: De megesküdni sem mernék rá. Követtük a lábnyomok kettős vonalát. Egészen a móló végéig haladtak, ott megszűntek a tengeralattjáró-maketthez levezető vaslétránál, Semmi kétségünk nem volt afelől, hogy erre járt, mert attól eltekintve, hogy máshová nem is mehetett, a lábnyomait otthagyta a makett tetején. Lemásztunk mi is, aztán a megfigyelőtorony platóján keresztül leereszkedtünk a teknőbe.

Úgy rémlett, hogy előző látogatásunk óta nem, változott semmi, s minden a helyén volt. Smithy, megjegyezte:

– Kezdem nem szeretni ezt a helyet. Amikor legutoljára itt jártunk, olyan volt, mintha egy vaskoporsóban lettünk volna. Nem venném túl jó névén, ha a végén még kiderülne, hogy igazából ez lesz a koporsónk.

– Gondolja?

– A barátunk látszólag nem vitt el innen semmit. Valami okának azonban kellett lennie, hogy, idejöjjön: Azaz nem vitt, hanem hozott valamit.

Ám az eddig történtek alapján nem hinném, hogy olyan szándék vezérelte, ami a kedvemre való volna, s hogy örömujjongásban törnék ki, ha megtalálnám, amit elrejtett. Mi van akkor, ha például ennek az istenverte tengeralattjárónak a felrobbantását készítette elő?

– Mi az ördögért akarna ilyen ostobaságot csinálni? – Távolról sem vettem azonban olyan félvállról a lehetőséget, mint ahogy a hangomból kihallatszott.

– És az elmúlt napok eseményei? Ugyan mi az ördögért követett el ilyen ostobaságokat? Jelen pillanatban azonban engem nem ez érdekel. Hanem az, hogy itt és most nem tett-e rá még egy lapáttal. Egyszóval, kezdek ideges lenni.

Ezzel nem volt egyedül. Azt mondtam neki:

– Tételezzük fel, hogy igaza van. De ezt a nyavalyát holmi kis plasztikos robbanószerrel akkor sem lehet a levegőbe röpíteni. Nagyobb tömegű robbanóanyag szükséges ahhoz, hogy az esemény igazán látványos legyen. Vagyis csak időzített bomba jöhet szóba.

– Hogy legyen elég ideje ágyba bújni, s megjátszani az ártatlant, miközben a makett a levegőbe röpül? Na, most már aztán tényleg ideges vagyok! De jó volna tudni, hogy mennyire saccolta azt az időt, ami alatt vissza tud jutni a hálófülkéjébe.

– Egy perc alatt vissza lehet érni.

– Jézus Mária, hát akkor meg mire várunk itt?

– Smithy elemlámpájával körbepásztázta a teknőt. – Vajon hová érdemes egy ilyen szerkezetet elhelyezni?

– Az egyik oldalfalhoz, gondolom: Vagy le a fenékre.

Először a makett padlózatát vizsgáltuk meg. A ballasztként szolgáló vasrudak és a biztosító keresztdeszkák a helyükön voltak, senki sem feszegette őket. Még egy kisebbfajta robbanószerkezetet sem lehetett volna a rudak között elhelyezni. Ezután átkutattuk a teknő többi részét, bepillantottunk a horgonyok mögé, ellenőriztük a láncokat, a kompresszoregységet, a csapóajtót, végig tapogattuk a műanyag periszkópot, megvizsgáltuk a fegyver-maketteket is. Nem találtunk semmit. Még a ballaszttartályok lecsavarozható fedőlapjait is megnéztük, nem szedték-e le valamelyiket, de érintetlennek látszottak. Az oldalburkolatokra pedig képtelenség lett volna úgy odaerősíteni egy szerkezetet, hogy ne lehessen azonnal észrevenni. Smithy rám nézett: Nehéz lett volna megmondani, hogy csak tanácstalan volt-e, vagy hozzám hasonlóan benne is egyre erősödött az a kényelmetlen érzés, hogy ha valóban létezik egy ilyen szerkezet, akkor talán már nincs sok időnk hátra. Smithy a makett elülső falára mutatott és azt mondta:

– Mi van, ha a szerkentyűt egyszerűen bedugta az egyik szekrénybe? Végül is ez a legkézenfekvőbb és a leggyorsabb megoldás.

– Nem valószínű – mondtam, de azért hamarabb értem oda, mint ő. Az elemlámpa fénysugarát végigfuttattam az egyik festett szekrényen, az aztán a fénynyaláb megállapodott egy deszkán, közel a szekrény aljához. Smithyhez fordultam:– Maga is látja?

– Friss hó. Még el sem olvadt. Egy csizma talpáról válhatott le. – A szekrény zárófedeléhez lépett. - Ne húzzuk az időt. Nézzük meg, mit rejt ez az átkozott lyuk.

– Inkább ne. – Megfogtam a karját. – Honnan tudja, hogy nem robban-e, ha kinyitja?

– Ebben van valami. – Sebesen visszahúzta a kezét, mintha egy krokodil összecsukódó szájából rántaná ki. – Így megspórolta az időzítő készüléket. De hát akkor hogy nyitjuk ki?

– Fokról fokra. Nem valószínű, hogy volt ideje valami komolyabb szerkezetet, például egy elektronikus érzékelőt felszerelni. De ha mégis, az érintkezőket akkor is a tárófedélen kellett elhelyeznie. Valószínűbbnek tartom, hogy egy egyszerű zsinórt feszített ki. De bármelyik megoldást választotta is, kéthüvelyknyire nyugodtan kinyithatjuk az ajtót, hiszen neki is kellett ennyi hely, hogy visszahúzhassa a kezét.

Szép lassan kinyitottuk hát a szekrényajtót, öt centire. Megvizsgáltuk a fedél peremét, s amennyire csak lehetett, bekukkantottunk a szekrénybe is. Nem volt ott semmi. Visszatoltam az ajtót. Robbanószerkezetnek semmi nyoma. A szekrénybe nem tettek be semmit, de valamit kivettek belőle. Két kanna gyorsan száradó festék és két ecset hiányzott.

Smithy rám pillantott, s megrázta a fejét. Egyikünk sem szólt. Annyira elképzelhetetlen volt, hogy mi célból lop el valaki két nagy doboz festéket, hogy semmi értelmeset nem tudtunk kinyögni. Bezártuk a szekrényt, felmásztunk a parancsnoki toronyba, onnan a

mólóra. Ott azt mondtam Smithynek:

– Valószínűtlen, hogy a festéket a kabinjába vitte. Végtére is nem apró dobozokról van szó, amiket könnyűszerrel el lehet rejteni egy csöppnyi hálófülkében. Mert mi van, ha valaki pont akkor kopogtat az ajtón?

– Nem kell, hogy ott rejtse el őket. Már korában is céloztam rá, hogy a környék tele van hóbuckákkal. Azok mögé bármit el lehet dugni.

Ám ha bármit el is rejtett, azt biztosan nem a kikötőgát és a főépület között tette, mert a lábnyomai egyenesen visszavezettek a kunyhóhoz, jelezve, hogy gazdájuk egyik irányban sem tért el. Egészen a kabinfalig követtük a csapást, ahol a nyomok belevesztek az épület körül előzőleg letaposott hóba. Smithy tenyeréből ernyőt formált elemlámpájának fénye fölé, s néhány másodpercig elmélyülten tanulmányozta a nyomomat.

Aztán megszólalt:

– Úgy rémlik, hogy a lábnyomok most szélesebbek és mélyebbek, mint korábban. Azt hiszem, hogy valaki ismét körbejárta az épületet. Nem feltétlenül ugyanaz a személy, aki első ízben megtette a ház körüli túrát.

– A jelek szerint igaza van – válaszoltam. A hálókabinunkhoz mentünk. Már éppen nyitottam volna az ablakot, amikor az ösztönöm azt súgta,hogy vegyem szemügyre az ablakkeretet. De az is lehet, hogy tudat alatt most már minden helyzetben kerestem a gyanús, oda nem illő részletet. A keretre irányítottam a fénysugarat, s Smithyhez fordultam: – Lát valami szokatlant?

– Igen. A papírfecni, amit az ablak és a keretközé szorítottunk, már nincs ott. – Lámpájának sugarát a földre irányította. Hirtelen megtorpant és valamit felemelt a hóból.– Nem is lehet a helyén, amikor a hóban fekszik. Egy kíváncsiskodó járt a kíváncsiskodók szobájában.

– Úgy tűnik:

Bemásztunk, s miközben Smithy nekilátott, hogy újra becsavarozza az ablakot, én magasabbra állítottam az olajlámpa lángját, hogy körülnézzek, hátha találok meg bizonyítékot arra, hogy valaki valóban ott járt. Leginkább az érdekelt, vajon mit kereshetett nálunk. Magától értetődően legelőször is az orvosi műszereimet ellenőriztem. Vizsgálódásom rövid ideig tartott, többre már nem is voltam kíváncsi.

– Hát ez aztán remek – szólaltam meg. – Két legyet egy csapásra. Mit mondjak, csodálatos pár vagyunk mi ketten.

– Tényleg?

– Az a fickó, akinek a leselkedő fehér arcát maga megpillantotta az ablakban, biztos akart lenni a dolgában. Feltehetően percekig állt az ablaknál, hogy felhívja magára a figyelmet. Aztán, hogy tovább csigázza a maga érdeklődését, szántszándékkal bevilágított Judit Haynes szobájába. Számítása tökéletesen bevált. Nem hiszem, hogy bármi mással ügyesebben ki lehetett volna bennünket csalogatni, mint ezzel a két aprócska elterelő hadművelettel.

– Sikerült a húzása, nemde bár? – Smithy egy pillantást vetett a nyitott orvosi táskámra, s óvatosan megkérdezte: – Ezek után azt kell feltételeznem, hogy valami hiányzik a táskából.

– Hát csak nyugodtan feltételezze. – Megmutattam neki az üres bársonytokot a táskámban:

– Tudja, mi hiányzik innen? Egy halálos adag morfium.

TIZENEGYEDIK FEJEZET– Hé, ébredjen, őrségbe kell mennie! – Smith a vállamnál fogva rázott. Sem az

ébresztésre, sem a vállrázogatásra nem volt szükségem, mert mostanra már olyan éberen aludtam, hogy nyomban felriadtam, amikor óvatosan elfordította a hálófülke ajtógombját.– Ideje, hogy szolgálattételre jelentkezzék. Friss kávé várja, most főztük.

Követtem a nappaliba. Üdvözöltem Conradot, aki az olajfőzőnél tüsténkedett néhány kanna meg bögre társaságában, majd a kapuhoz mentem. Kinyitottam. Meglepetésemre a szél ereje jócskán mérséklődött. Az irányát is megváltoztatta, s egyenesen nyugatról fújt. A hó már csak szállingózott, s úgy nézett ki, hogy hamarosan teljesen eláll. Mintha néhány halványan pislákoló csillagot is megpillantottam volna egy darabka tiszta égbolton, a Sor-hamna bejáratától délre. Ám a hideg elviselhetetlenebb volt, mint korábban. Gyorsan becsuktam az ajtót és, Smithyhez fordulva, súgtam neki valamit.

– Bátorítóan hangzik – válaszolta. – De miért veszi ilyen biztosra, hogy az az öt… – Hirtelen elhallgatott, amint Luke nagyot nyújtózkodva. ásítozva megjelent a nappaliban. Sovány és esetlen égimeszelő, akinek fején a hajat kenderkóctömeg helyettesítette: Egy önmegtartóztató és mérséklethez szokott fodrászkéz csodákat tudott volna művelni vele. De megtette volna egy hajpánt is.

– Maga szerint úgy néz ki, mint egy bérgyilkos? – kérdeztem.

– Nyugodtan beperelhetnénk gitárral elkövetett zenei atrocitásért, semmi kétség. Egyébként pedig… Nos, azt hiszem, igaza van. Ártalmatlan lénynek tűnik. És ugyanez áll a többi négyre is.

– Conrad után nézett, aki végigment az egyik folyosón, kezében egy bögre kávéval. – Ahogy a főszereplőnkre is bekötött szemmel bátran fogadni mernék.

– Hova a fenébe ment?

– Gondolom, valami finomságot vitt a kedvesének. Miss Stuart szinte végig itt volt velünk őrségben.

Már a nyelvemen volt, hogy a szóban forgó hölgy figyelemre méltó előszeretettel tölti ébren a kora hajnali órákat, de aztán meggondoltam magam. Hogy Mary Stuart sötét és homályos üzelmekbe keveredett bele, ehhez nem fért kétség. Furcsa viselkedését egyáltalán nem indokolta, hogy Heissman a nagybátyja. Azt azonban egy pillanatra sem hittem, hogy bármi köze lehetne a gyilkosságokhoz. Smithy megkérdezte:

– Fontos, hogy eljussak Tunheimig?

– Egyáltalán nem számít, hogy maga eljut-e oda, vagy sem. Ha Heyter magával megy, úgyis az időjáráson, meg azon fog múlni, hogy találnak-e átjárót. Ha vissza kell fordulnia, jöjjön csak nyugodtan, nagy hasznát venném itt. Ha viszont eljut Tunheimbe, akkor már maradjon is ott.

– Maradjak ott? Ezt meg hogy képzeli? Nem azért megyek oda, hogy segítséget hívjak? Arról nem is beszélve, hogy Heyter ragaszkodni fog hozzá, hogy visszajöjjek.

– Egészen biztosan, meg fogják érteni, hogy kimerült, és pihenésre van szüksége. Ha Heyter elkezd hepciáskodni, zárassa be. Majd adok magának egy levelet az állomás ügyeletes tisztjének címezve.

– Az jó volna. És mi van, ha az ügyeletes tiszt kerek perec visszautasítja a kérést?

– Azt hiszem, lesz ott néhány ember, aki készségesen együtt fog magával működni. Rám nézett. Nem látszott különösebben lelkesnek:

– Persze, a maga barátai, mi?

– Épp az állomáson tartózkodik egy brit meteorológuscsoport, rövid látogatáson. Öten vannak. Nos, valójában egyikük sem meteorológus.

– Már hogy is volnának! – Lelkesedésének hiánya merevségbe csapott át. Már csak egy hajszál választotta el az ellenségeskedéstől. – Maga aztán nem szívesen teregeti ki a kártyáit, ugye dr. Marlowe?

– Ne legyen már dühös rám! Én nem kérek semmit. Én utasításokat közlök magával. Ez a politikám: betartani az utasításokat. Még akkor is, ha magának más a véleménye. Ha egy titkot megosztanék magával, az egyáltalán nem olyan volna, mintha megfeleznénk azt. Még ha engednék is bepillantást a lapjaimba, ugyan ki garantálja a kibic személyét? Holnap kora reggel megkapja azt a levelet.

– Oké. – Láttam rajta, hogy nem egy könnyen fékezi magát. Komoran tette hozzá: – Feltételezem, hogy azon sem kellene különösebben meglepődnöm, ha a Harmatos Rózsát ott találnám?

– Hadd fogalmazzak úgy: nem tartanám teljességgel kizártnak – válaszoltam.

Smithy biccentett, majd megfordult és az olajfőzőhöz sétált, ahol Conrad kávét töltögetett a bögrékbe. Tíz percig még kávét iszogattunk és mindenféléről beszélgettünk, aztán Smithy és Conrad távozott. A következő négy óra eseménytelenül telt el kivéve, hogy Luke öt perccel Smithyék távozása után mély álomba zuhant. Nem ébresztettem föl, mert nem volt rá szükségem. Éberségem szinte már természetfölöttinek hatott. Hiába, Luke-tól eltérően, nekem volt min törnöm a fejem.

Kinyílt egy ajtó, s Lonnie lépett ki a folyosóra.

– Minthogy saját bevallása szerint sem volt valami nagy alvó, meg a gyanúsítottaim igazi listáján sem szerepelt a neve, riadalomra nem láttam okot. Bejött a nappaliba, s lehuppant mellém egy székre. Öreg és fáradt volt. Az arca szürke, s amikor megszólalt, a hangjából hiányzott a megszokott, évődő árnyalat.

– No, nézd csak, megint az irgalmas gyógyító – mondta. – S megint a nyája fölött őrködik. Azért jöttem, fiam, hogy megosszam magával az éjféli őrködés kínjait.

– De hiszen fél négy múlt öt perccel! – figyelmeztettem.

– Bocsánat, nyelvbotlás. – Nagyot sóhajtott. – Nem aludtam valami jól. Sőt, szemhunyásnyit sem aludtam. Egy összezavarodott öregember ül maga mellett, doktor.

– Sajnálattal hallom, Lonnie.

– Nem kell könnyeket hullatnia értem. Mint a legtöbb nyomorúságos halandó, a gondokat én okoztam magamnak. Elég baj már az is, hogy öreg vagyok. Magányos öregemberként élni pedig – már egy jó ideje egyedül élek – az idő nagy részében szomorú dolog. Ám ha egy magányos öregember már a lelkiismeretével sem tud megbékélni – ó, az már egyenesen elviselhetetlen. – Nagyot sóhajtott. – Nem szokott túl gyakran megesni, de ma valahogy igazán sajnálom magam.

– S mi baja a lelkiismeretével?

– Nem hagy békében nyugodni, az a bajom vele. Bizony, édes fiam, oly jó volna kín nélkül távozni, ha üt az óra. Ugyan, mi másra vágyhat még egy öregember, aki fölött már bealkonyodott, s úgy érzi, hogy elérkezett az idő?

– És a bár a túloldalon? Az sem csábítja már?

– Már az sem. – Lehangoltan megrázta a fejét. – A paradicsomban sem fognak tárt karokkal várni, ha itt a földön nem találtam meg a helyem. Nincsenek rendben a belépési okmányaim, édes fiam, ez a helyzet. – Mosolygott, de a szeme szomorú maradt. – Egyedül az élteti bennem a reményt, hogy a pokolban azért csak akad majd egy ócska söntés az én számomra is.

Elnémult, a szeme lecsukódott. Azt hittem, hogy álomba szenderült. De hirtelen megmoccant, megköszörülte a torkát, s minden apropó nélkül azt mondta:

– Mindig túl későn érkezik. Mindig.

– Mi jön mindig túl későn, Lonnie?

– A könyörület, a megértés, a megbocsátás. Úgy érzem, hogy Lonnie Gilbert kevesebbet ért el az életében, mint amennyit elérhetett volna. Túl késő van már mindenre. Már túl késő elmondanom: kedvelem magát, megszerettem magát, vagy, hogy maga milyen kedves és hogy megbocsátok. Hacsak nem… Hacsak… Hacsak… Nehéz úgy békét kötni valakivel, ha az a másik ott fekszik maga előtt, élettelenül. Bizony, bizony. – Mintha megfeszítette volna összes erejét, olyan váratlanul szökkent talpra. – Ám maradt még egy kis reménysugár, hogy valamit még, meg lehet menteni. Lonnie Gilbert most megy, s megteszi, amit sok-sok évvel ezelőtt meg kellett volna tennie. De előtte, édes fiam életet kell lehelnem ebbe a testbe, erőt plántálni ezekbe az ősrégi csontokba, s világosságot teremtenem elhomályosuló elmémbe: egyszóval, fiam, fel kell készülnöm arra, ami rám vár, s amit szégyenszemre mind a mai napig megpróbáltatásnak tekintek. De röviden úgy is mondhatnám: drága barátom, nem tudja véletlenül, hol a whisky?

– Azt hiszem, Otto magával vitte.

– Derék ember ez az Otto, nincs is nála kedvesebb, de hát meg van verve ezzel a szűkmarkúságával. Nincs gond persze, hiszen az utánpótlás forrása itt van egy ugrásra: – Ezzel indult is volna a kapu felé, de én megfogtam a karját.

– Meglátja, Lonnie, egyszer még megesik, hogy kimegy oda, elüldögél csöndesen, aztán álomba szenderül és soha többé nem jön vissza. Mert megfagy. Különben sincs rá szükség, hogy állandóan kiszaladgáljon. Tartok én is egy keveset a szobámban. Ugyanattól az ellátótól, biztosíthatom. Azonnal idehozom. Csak tartsa nyitva a szemét,

amíg odavagyok, rendben?

Különösebben nem volt érdekes, hogy nyitva tartja-e a szemét, vagy sem, mert húsz másodpercen belül már vissza is értem. Smithy sokkal mélyebben aludt, mint én, mert nem riadt fel rövid látogatásomra.

Lonnie bőségesen töltött magának, ám poharát néhány hajtásra ki is ürítette. Vágyakozva nézegette az üveget, de aztán eltökélten eltolta magától.

– Ha már eleget tettem a kötelességemnek, visszatérek, és szabadon átengedem magam az élvezetnek. Egyelőre azonban úgy érzem, hogy kellő erőt gyűjtöttem a közbülső időre.

– Hová igyekszik? – El sem tudtam képzelni, mi az a halaszthatatlan tennivaló, amit éjnek évadján kell elintéznie.

– Sokkal tartozom Miss Haynesnek. Azt szeretném, hogy…

– Judith Haynesnek? – Rámeredtem. – De hisz az volt a benyomásom, hogy rá se tud nézni!

– Sokkal tartozom neki – mondta eltökélten. Szeretnék most mindent visszafizetni, ha úgy tetszik, kiegyenlíteni a számlát. Érti már?

– Nem. Most három-negyvenöt van. Ha ennek, az ügynek a rendezése hosszú évek óta húzódik, ahogy maga mondta az előbb, akkor bizonyára várhat néhány órát. Arról nem is beszélve, hogy Mis Haynes sokkos állapotban van, nyugtatókat kapott. Akár tetszik neki, akár nem, jelenleg én vagyok az orvosa, és nem engedem, hogy zavarják.

– De drága barátom, orvos létére bizonyára megérti, hogy rendkívül sürgős esetben azonnal kell cselekedni. Teljes erőmmel azon voltam, hogy eljussak idáig. Végre összeszedtem minden bátorságomat. Ha még néhány órát kell várnom, esetleg már túl késő lesz. Néhány óra múlva az a Lonnie Gilbert, aki most maga előtt áll, visszavedlik az öreg, kopaszodó, gyáva és önző Lonnie Gilbertté akinek kőből van a szíve. Visszaváltozik azzá a Lonnie-vá, akinek maguk ismerik. És akkor már örökre késő lesz.

Elhallgatott. Majd új taktikát alkalmazva, megkérdezte:

– Azt mondta, hogy nyugtatókat kapott. Meddig tart a hatásuk?

– Attól függ. Mindenkinél más. Négy, hat, esetleg nyolc órán át.

– Na, látja, erről van szó. Lehet, hogy az a szegény kislány már órák óta ébren fekszik, s az után áhítozik, hogy bárcsak volna valaki mellette, még ha most valószínűleg nem is kifejezetten Lonnie Gilbert társaságára vágyik. Vagy talán elkerülte a figyelmét, hogy lassan már tizenkét órája, hogy beadta neki a nyugtatókat?

Igaza volt elkerülte. Ami viszont egyáltalán nem kerülte el a figyelmemet, az Lonnie és Judith Haynes kapcsolata volt: már jó ideje fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy valójában milyen viszony van közöttük. Úgy, véltem, talán segítségemre lehet, esetleg a bennünket körülvevő titkok ködének szétoszlatásához is hozzájárulhat, ha megtudom, egy mi az a nyomasztó teher, amitől Lonnie éppen Judith Haynesnek akarja a szívét kiönteni: Azt mondtam neki:

– Megyek és magam nézem meg Miss Haynest: Ha valóban fent van és jól is érzi magát, akkor részemről rendben van a dolog.

Bólintott. Judith Haynes szobájához mentem, és kopogtatás nélkül beléptem. Az olajmécses lángja le volt csavarva, ő pedig ébren feküdt a takarók alatt. Csak az arca látszott ki. Halálsápadt volt, de nem is vártam mást. Tiziánvörös haja még jobban kiemelte arcának sápadtságát. Máskor élénkzöld szeme most fakó és fénytelen volt, könnyáztatta arca maszatos. Közömbösen rám nézett, ahogy az ágya mellé húztam egy széket, majd ugyanolyan közömbösen elfordította rólam a tekintetét.

– Remélem, jól aludt, Miss Haynes – szólítottam meg. – Hogy érzi magát?

.– Mondja, maga mindig az éjszaka kellős közepén látogatja meg a betegeit? – A hangja ugyanolyan fakó volt, mint a szeme.

– Nem szokásom. De ma éjszakától kezdve őrséget állunk, s rám éppen most került sor. Szüksége van valamire?

– Nincs, semmire. Tudják már, hogy ki ölte meg férjemet? – Természetfölöttien nyugodtan viselkedett, szinte vasmarokkal tartotta féken az érzelmeit. Tartottam tőle, hogy higgadtsága újabb megfékezhetetlen hisztérikus kitörés előjátéka is lehet.

– Még nem. Miss Haynes, értelmezhetem úgy kérdését, hogy már nem a fiatal Allent vádolja gyilkossággal?

Nem hiszem, hogy ő volt. Órák óta fekszem itt, volt hát időm gondolkodni. És nem hiszem, hogy ő volt. – Színtelen hangjából és élettelen arcából arra következtettem, hogy még mindig a nyugtatók hatása alatt áll. – De elkapják a gyilkost, ugye? Aki megölte Michaelt. Michael nem volt olyan rossz ember, mint gondolták róla. Higgye el, dr. Marlowe, valójában nem volt olyan rossz. – Most először fedeztem fel rajta érzelem nyomát, egy bátortalan mosoly aprócska jelét a szája sarkában. – Nem állítom, hogy kedves, vagy, hogy jó és finom ember volt, mert nem volt az. De hozzám tartozott. A férjem volt.

– Tudom – válaszoltam, mintha érteném. De csak részben értettem. – Nagyon remélem, horogra akad a gyilkos. Bízom benne, hogy el fogjuk kapni. Van valamilyen ötlete, aminek esetleg hasznát tudnánk venni a nyomozásban?

– Az én ötleteim fabatkát sem érnek, doktor. Egyébként sem érzem valami tisztának a fejem.

– Gondolja, hogy képes volna egy kis beszélgetésre? Nem lenne nagyon fárasztó?

– De hiszen már egy ideje beszélgetünk.

– Nem velem. Hanem Lonnie Gilberttel. Rettentően szeretne néhány szót váltani magával.

– Velem? – Láttam, hogy fáradtsága ellenére is meglepődik, ám nem zárkózott el eleve a találkozás gondolatától. – Miért akar Lonnie Gilbert velem beszélni?

– Azt én nem tudom. Lonnie orvosokat nem szívesen avat a bizalmába. Amennyire ki

tudtam venni a szavaiból, valami istentelenül rosszat tett magával és most bocsánatot akar kérni érte. Igen, azt hiszem, ezt akarja.

– Hogy Lonnie akar bocsánatot kérni tőlem?! – A megdöbbenés egy csapásra száműzte a reménytelenséget a hangjából. – Hogy tőlem kér bocsánatot? Nem, nem, tőlem nem, – Egy pillanatra elnémult, aztán azt mondta: – De ha így van, nagyon szeretnék vele beszélni. Most mindjárt.

Amennyire csak tudtam, igyekeztem leplezni elképedésemet és kihátráltam a fülkéből. Visszamentem a nappaliba, és közöltem a hasonlóképpen elképedt Lonnie-val: Judith Haynes majd eleped a vágytól, hogy beszélgessen vele. Utána bámultam, hogy végigmegy a folyosón, majd belép Miss Haynes fülkéjébe, s becsukja maga mögött az ajtót.

Luke-ra néztem. Talán még mélyebben aludt, mint amikor magára hagytam. Fiatalsága abszurdnak tűnt azok között a körülmények között. Arcán elégedett mosoly játszott, nyilván az első aranylemezéről álmodott. Halkan Judith Haynes szobájához osontam, Nem emlékeztem olyan passzusra a: hippokratészi esküből, amely tiltotta volna, hogy orvosok zárt ajtókra tapasszák a fülüket. Gyorsan kiderült azonban, hogy igencsak hegyeznem kell a fülem, ha valamit is hallani akarok. Noha az ajtó közönséges préselt furnérból készült, a szobában lévők olyan halkra fogták a hangjukat, hogy csupán elmosódott mormogás hallatszott ki. Kénytelen voltam hát letérdelni, s fülemet szorosan a kulcslyukra tapasztani.

– Még hogy maga! – mondta Judith Haynes. A hangja hamisan csengett, ám lehet, egyszerűen csak nem tudtam elhinni, hogy képes őszintén kedves lenni. – Maga! Hogy a bocsánatomért esedezzen? Hogy éppen maga!

– Én, kedvesem, igen, én. Már hosszú, hosszú évek óta. – A hangja elcsuklott. A következő néhány szót nem értettem. Aztán azt mondta: – Alávaló gaztett, megvetésre méltó. Egy olyan ember számára, aki gyűlölködésben éli le az életét… nem, kedves, a gyűlölet… – Elhallgatott, s néhány pillanatra csend borult a kabinra. Aztán folytatta:

– Nincs irgalom, nincs irgalom. Tudom, hogy nem lehet… hogy nem lehetett olyan rossz ember, sőt egyáltalán nem is volt ő rossz ember, hiszen maga szerette, és nem lehet valakit szeretni, ha az egy, elvetemült, hitvány alak. De még ha bűneiért a pokol fenekén kell lakolnia, akkor sem…

– Lonnie! – Miss Haynes hangja élesen, szinte parancsolóan csattant. – Tudom, hogy nem egy angyalhoz mentem feleségül, de nem is egy ördöghöz.

– Tudom, drágám, én tudom. Csupán azt akartam mondani…

– Hallgasson már el, Lonnie! Aznap este Michael nem ült abban az autóban, még csalt a közelébe se ment.

Feszülten figyeltem, de válasz nem jött. Judith Haynes hozzáfűzte még: – Én sem voltam ott, Lonnie.

Ezúttal hosszúra nyúlt a csend, aztán Lonnie szólalt meg, de olyan erőtlen hangon, hogy szavait alig lehetett kivenni: – Nekem nem ezt mondták.

– Biztos vagyok benne, hogy nem ezt mondták, Lonnie. Igen, az én autóm volt. De nem

én vezettem. És nem is Michael.

– De… de ugye nem– tagadja, hogy a lányain akkor este – szóval, hogy akkor este cselekvőképtelenek voltak? Akár csak maga? És hogy ezt maga tette velük?

– Az égvilágon semmit sem akarok letagadni. Mindnyájan túl sokat ittunk – és ezért van az, hogy azóta egy korty sem ment le a torkomon, Lonnie. De azt nem tudom, kit terhel a felelősség. Csak annyit tudok, hogy se Michael, se én nem mentünk ki a házból. Uramatyám! Azt hiszi talán, hogy mindezt el kell mondanom magának? Most, hogy Michael meghalt?

– Nem. Nem hiszem, hogy el kell mondania. De akkor… akkor ki vezette az autót?

– Két másik valaki. Két férfi.

– Két férfi. És maga azóta is fedezi őket?

– Hogy fedezem őket? Nem, ezt nem mondanám. Hacsak nem figyelmetlenségből. De nem is, rosszul fejezem ki magam. Úgy értem, hogy ha valamikor is fedeztem, az csak mellékesen következett abból, amit mi valójában akartunk. Lehet, hogy a saját érdekünkben cselekedtünk, s most azt mondhatja ránk, hogy önzők voltunk. Mindenki tökéletesen tisztában van vele, hogy Michael és én – szóval, hogy mi bűnözők voltunk, s mindig is szem előtt tartottuk az anyagi haszon lehetőségét.

– Két férfi? – Úgy tűnt, mintha Lonnie tudatáig semmi más nem hatolt volna el. – Két férfi: Magának ismernie kell őket.

Megint csend következett.

– Persze – mondta halkan Miss Haynes. Most már nyomasztóan és ingerlően hatott rám a csönd. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, nehogy valamit is elszalasszak a következő néhány szóból. De feleslegesnek bizonyult az erőfeszítésem, mert végül is nem maradt lehetőségem arra, hogy meghalljam, sem arra, hogy elszalasszam a következő néhány szót. Nyers és ellenséges hang csattant a hátam mögött:

– Mi a fenét keres maga itt, uram?

Igyekeztem visszafogni magam, nehogy megtegyem, amit egyébiránt nagyon szerettem volna megtenni: azt tudniillik, hogy gátlástalanul szabadjára engedjek néhány keresetlen kifejezést. Ehelyett megfordultam és felnéztem Otto körte alakú, masszív tömegére, amely valóságos hegyként tornyosult fölém, Keze ökölbe szorult, vörösesbarna arcszíne vészjóslóan elsötétült, szeme villámokat szórt. Az ajkát meg olyan erősen összeszorította, hogy a szája helyén már csak egy vékony vonal látszott, s félő volt, hogy pillanatok kérdése, és az is eltűnik.

– Mintha valami felzaklatta volna, Mr. Gerran – mondtam. – Ami meg a kérdését illeti, éppen hallgatóztam. – Talpra szökkentem, leporoltam a nadrágomat, aztán fölegyenesedtem, s a két tenyeremet is összedörzsöltem, hogy megtisztítsam a ráragadt piszoktól. – Mindent meg tudok magyarázni.

– Epedve várom. – Minden porcikájában reszketett a dühtől. – Bizonyára nagyon érdekes lesz, dr. Marlowe.

– Csak annyit mondhatok, hogy meg tudom magyarázni. Hogy meg tudom, Mr. Gerran.

Ez nem azt jelenti, hogy szándékomban is állna. S ha már itt tartunk, maga mit keres itt?

– Hogy én… Már hogy én mit… – Haragjában képtelen volt uralkodni magán, csak hápogott, kapkodva szedte a levegőt. Állítom, hogy abban a pillanatban toronymagasan vezette a szívinfarktusra esélyesek világranglistáját. – Még ilyen arcátlan pimaszságot! Ha nagyon tudni akarja, én őrségbe megyek. De maga mit keres a lányom ajtajánál? Egészen meg vagyok lepve, Marlowe, hogy csak hallgatózik, és nem mindjárt leskelődik!

– Nincs szükségem rá, hogy kulcslyukon keresztül leskelődjem – válaszoltam józanul. – Orvos vagyok, és Miss Haynes a páciensem. Ha látni akarom, csak kinyitom az ajtót és besétálok. Nos, hát, akkor most, hogy már maga van őrségben, én megyek is. Vár rám az ágy! Fáradt vagyok.

– Hogy várja az ágy! Az ágy! Esküszöm, Marlowe, ezt még megkeserüli! Ki van bent a lányomnál?

– Lonnie Gilbert.

– Lonnie Gilbert? Mi a fészkes fenét keres….Na, álljon csak félre, uram! Hadd menjek be!

Testemmel eltorlaszoltam az útját. Olyan érzés volt, mintha egy kipárnázott harckocsit kellett volna feltartóztatnom. Még az volt a szerencsém, hogy a hátamat nekivetettem a falnak. Végül megtorpant.

– Én a maga helyében nem mennék be – mondtam. – Igen kínos téma szerepel terítéken odabent. Úgy is mondhatnám, hogy a cseppet sem édes múltat idézik fel.

– Mi az ördögről karattyol itt nekem? Mit akar ezzel mondani, maga… maga hallgatózó!

– Nem akarok én magának az égvilágon semmit se mondani. Ellenkezőleg, talán éppen maga világosíthatna fel engem néhány dologról. Példának okáért nem beszélne nekem arról a gépkocsi szerencsétlenségről, ami Kaliforniában történt évekkel ezelőtt? Tudja, amiben Lonnie Gilbert felesége és két lánya az életét vesztette?

Mérge egy pillanat alatt elszállt, akárcsak vörösesbarna arcszíne. A vér kifutott a fejéből, az arca még csúnyább lett, s kétoldalt szürke májfoltok ütköztek ki rajta.

– Autóbaleset? – A hangján sokkal jobban tudott uralkodni, mint az arcszínén. – Milyen gépkocsi szerencsétlenségről beszél, uram?

– Fogalmam sincs, milyen gépkocsi szerencsétlenségről beszélek. Ezért kérdezem magát. Csak foszlányok szűrődtek ki Lonnie szavaiból, de azt hallottam, hogy a családja végzetes autóbalesetéről volt szó, s mivel úgy rémlett, hogy a lánya is tud erről a tragikus esetről, gondoltam, talán maga is birtokában van bizonyos tényeknek.

– Nem tudom, hogy Lonnie miről beszélt. Mint ahogy maga sem tudja. – Úgy tűnt, Otto váratlanul teljesen érdektelenné vált a tőrfentek iránt. Sarkon fordult és a nappaliba ment. Követtem a példáját.

Kinyitottam a kaput, s rögtön tudtam, hogy Smithy kellemes kis gyalogtúrának néz elébe reggel. Noha hidegebb volt, mint valaha, a hóesés már elállt, az égbolt is kezdett kitisztulni, és a csillagok egyre több ponton ragyogtak fel. A fagyos nyugati szél elcsitult, s már csak a gyengéden simogató szellő emlékeztetett rá. Lehet persze, hogy ez annak volt köszönhető. hogy táborunk az Antarcticfjell szélárnyékos oldalában feküdt. Volt valami furcsa világosság, valami szokatlan fényjáték a levegőben: ahhoz túl erős volt, hogy a csillagok fényei okozzák. Néhány lépést tettem előre, ki a szabadba, s valahol messze délen, az épület fölött megpillantottam a színtiszta égre felkúszó holdat. Csak egy negyed karéj borult árnyékba fényes tömegéből.

Visszamentem a kunyhóba, s ahogy behúztam magam mögött az ajtót, megláttam Lonnie-t. Éppen keresztülvágott a nappalin, feltehetőleg a hálófülkéje felé tartott. Bizonytalanul rakta a lábát, mintha nem látna jól. Csak amikor egészen közel ért hozzám, akkor vettem észre könnyes szemét. Mit nem adtam volna érte, ha tudom, hogy mi váltotta ki azokat a könnyeket! Lonnie érzelmi felindultságának mértékét elárulta, hogy még csak egy pillantást sem vetett a csaknem teli whiskysüvegre, amely Otto előtt állt az asztalon. Még Ottót sem méltatta figyelemre: ám ennél jóval feltűnőbb volt, hogy Otto Bern volt kíváncsi őrá. Amilyen feldúlt állapotban támadt rám, azt vártam volna, hogy Lonnie-t talán szintén kérlelhetetlenül felelősségre vonja, sőt, akár nyakon is ragadja a szerencsétlen öregembert. Ám Otto hangulata teljesen megváltozott.

Az alvó Luke-hoz léptem, hogy a derék és hűséges őrszemet felrázzam szendergéséből. Ekkor Otto hirtelen felugrott ültéből, és hatalmas testével a lánya szobája felé vette az irányt. Egy pillanatig sem haboztam: aki á-t mond, mondjon b-t is. Utána eredtem, s felvettem már-már megszokott testhelyzetemet Judith Haynes ajtaja előtt, ámbár hangerősítőként most nem kellett használnom a kulcslyukat, mert Otto idegességében nyitva hagyta az ajtót. Visszafojtott, nyers hangon beszélt a lányához. Szülői szeretetnek nyoma sem volt benne.

– Miket hordtál itt össze, te bestia? Miket beszéltél? Autóbaleset? Milyen autóbaleseti Miket hazudoztál Gilbertnek, te undok zsaroló cafka?

– Takarodj ki innen! – Judith Haynes hangja már nem volt sem tompa, sem színtelen. – Hagyj magamra, te szörnyeteg, te vén ördögfajzat! Takarodj, takarodj! Hordd el magad!

Még közelebb hajoltam az ajtóréshez. Nem mindennap nyílik rá alkalom, hogy fültanúja lehetek egy meghitt családi beszélgetésnek.

– Esküszöm az égre, nem fogom engedni, hogy a saját lányom keresztezze az utamat! – Otto megfeledkezett arról, hogy halkan beszéljen. – Már a kelleténél is többet elviseltem tőled és attól a másik élősködő herétől, attól a zsaroló csavargótól. Mit csináltál…

– Hogy merészelsz így beszélni Michaelről? – Most nagyon halkan beszélt. Ám hangjában volt valami, amitől végigfutott a hátamon a hideg. – Így beszélsz róla, pedig ő már halott. Meggyilkolták. A férjem volt. Nos, drága apám, a szemedbe mondjam, hogy Michael mivel zsarolt téged, csak éppen te nem tudtad, hogy én tudok róla? Igen, drága apám? És elmondjam Johann Heissmannak is? Csönd állt be a szobában. Aztán Otto megszólalt:

– Te rohadt kis kígyó! – Hangja elcsuklott, mintha saját magát fojtogatná.

– Még hogy én kígyó! Kígyó?! – Fölnevetett, dermesztően fagyos, rekedt nevetéssel. – Hát a vagyonod, apám? Na de csak emlékszel még arra, kedves papa, hogy mi történt 1938-ban? Persze hogy nem felejtetted el, hiszen magam is jól emlékszem rá! Szegény öreg Johann, csak ment és ment, egyre csak a rossz irányba. Szegény Johann bácsikám. Ugye, arra tanítottál akkoriban, hogy így szólítsam, kedves papa? Johann bácsikámnak?

Otthagytam őket. Nem azért, mintha már eleget hallottam volna, hanem mert azt gondoltam, hogy úgysem tart már sokáig a beszélgetésük. Így kissé veszélyesnek éreztem, hogy Otto másodszor is rajta kaphat a lánya ajtajánál. És az sem volt mellékes, hogy Jungbeck – Otto őrtársa – bármelyik pillanatban megjelenhetett, és nem szerettem volna, ha meglát Judith Haynes ajtajánál leskelődni. Bizonyára azonnal elmondta volna főnökének. Így hát visszatértem Luke-hoz. Nem láttam értelmét, hogy felébresszem pusztán azért, hogy megmondjam neki, mehet aludni. Reggelire, meg altató gyanánt öntöttem magamnak egy pohár whiskyt, és már készültem felszívódni, amikor eszelős kiáltozás ütötte meg a fülemet: – Takarodj, takarodj! – Rögtön ezután Otto jelent meg a folyosón, sietősen távozva lánya hálófülkéjéből. Láttam, hogy szélsebesen becsukja az ajtót. Gyors léptekkel kikacsázott a nappaliba, szó nélkül nyakon ragadta a whiskysüveget– noha az ital az övé volt, ezt azonban nem tudhatta -, színültig töltött egy poharat, s a felét egy kortyra lehúzta. Reszkető kezétől jócskán ki is loccsant az italból.

– Ez nagy meggondolatlanság volt a maga részéről, Mr. Gerran – mondtam neki rosszallóan. – Így felzaklatni a lányát! Szegény teremtés tényleg ápolásra szorul. Gyöngéd kedvességre, szerető gondoskodásra volna szüksége.

– Gyöngéd kedvesség! – Megpróbálta maradék whiskyjét lenyelni, de az ezúttal az ingére löttyent. – Szerető gondoskodás! Jézusom! – öntött még a whiskyből. Látszott rajta, hogy kezd lecsillapodni. És szép fokozatosan teljesen meg is nyugodott. Most senki nem gondolta volna róla, hogy néhány perce még az volt a legfőbb óhaja, hogy kínpadra feszítsen.

– Talán valóban nem voltam annyira figyelmes, mint kellett volna. De a lányom egy hisztérika, kész hisztérika. Megesik a színésznőkkel, tudja, hogy van ez. Úgy látom, a maga nyugtatói nem a leghatékonyabbak, dr. Marlowe!

– Mindenki másképpen reagál a nyugtatókra,Mr. Gerran. Kiszámíthatatlanul.

– Én nem vádolom magát, egyáltalán nem vádolom – közölte ingerülten, – Gondoskodás és kedvesség. Hát persze, persze! De ha engem kérdez, egy kis pihenés, egy kiadós alvás akkor is hasznosabb volna. És ha megint nyugtatót adna be neki? Csak ezúttal valamivel erősebbet? Semmi veszély, ugye?

– Semmi veszély. Úgy tűnik azonban, mintha egy kissé… hogy is mondjam csak, szóval, mintha Miss Haynes egy kissé felizgatta volna magát. És a maga lánya meglehetősen akaratos egyéniség, Mr.Gerran, Mi van, ha visszautasítja…

– Hah! Még. hogy akaratos! Mindegy, próbálja meg.

Úgy láttam, hogy tovább nem érdekli a dolog. Rosszkedvűen bámult maga elé, s

minden lelkesedés nélkül emelte fel a fejét, amikor kialvatlan ábrázattal Jungbeck lépett a nappaliba. Otto megfordult, s a vállánál fogva durván megrázta az alvó, Luke-ot.

– Hé, ember, ébredjen! – Luke felriadt, kinyitotta álomittas szemét. – Maga aztán fenemód éberen őrködött! Na, letelt a szolgálata. Mehet aludni!

Luke az orra alatt bocsánatfélét dünnyögve feltápászkodott, s merev léptekkel a kabinjába indult.

– Nem kellett volna felébresztenie – mondtam Ottónak. – Néhány óra múlva úgyis talpon kell lennie.

– Mindegy, most már késő. Különben is – tette hozzá cinikusan – két óra múlva ébresztem a társaság nagy részét. Az idő megjavult, a hold fényénél nyugodtan lehet kint járni. !Mindnyájan elfoglalhatnák a helyünket, hogy azon nyomban megkezdjük a forgatást, mihelyt elég világos lesz. – Egy pillantást vetett a lánya szobája felé. – Nem akarja meg– próbálni?

Beleegyezésem jeléül biccentettem, s távoztam. Normális körülmények között tíz perc elegendő arra, hogy valakinek a külseje teljesen megváltozzék. Ott és akkor azonban a körülmények nem voltak normálisak. Judith Haynes arca, ami röviddel ezelőtt csupán kimerültnek látszott, most minden képzeletet felülmúlóan nyúzott volt. Nemcsak hogy meglátszott rajta az igazi kora, de nyugodt szívvel rátehetett volna még vagy tíz kemény és fárasztó évet. Fájdalmas csönd telepedett a kabinjára: Miss Haynes némán zokogott. Szeméből patakzottak a könnyek, s végigfolytak kétoldalt a halántékán, le a fültövénél. Párnájának durva, szürke huzatán egyre terebélyesedett két nagy nedvességfolt. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még ennyire fogom sajnálni ezt a nőt, s azon igyekszem, hogy megvigasztaljam. De akkor így éreztem.

– Azt hiszem, jobb volna, ha most aludna egy kicsit – mondtam neki.

– Miért? – Kezeit szorosan ökölbe zárta. – Mit számítana? Egyszer úgyis fel kell ébrednem, nem?

– Igen, tudom. – Egyike volt ez azoknak a helyzeteknek, amikor bármit mond is az ember, az végtelenül banálisan hangzik. – De higgye el, jót fog tenni magának az alvás, Miss Haynes.

-. Talán, lehet. – A néma zokogástól nehezen törtek fel belőle a szavak. – Rendben van. De kérem, legyen hosszú az álmom.

Mint egy tökkelütött hülye, engedelmeskedtem. Hosszú álom várt rá. Ostobaságomat csak tetéztem azzal, hogy egyenesen a hálófülkémbe mentem, s ledőltem. A legnagyobb ostobaságot azonban akkor követtem el, amikor elaludtam.

Mintegy négy órát pihentem. Mire sikerült életet vernem magamba, az épület már szinte teljesen kiürült. Otto beváltotta az ígéretét, mert gyakorlatilag mindenkit felébresztett. Gondolom, nem repestek az örömtől, hogy ilyen korai időpontban kell felkelniük. A jelek szerint azt viszont senki sem találta illőnek, hogy engem is felriasszanak. Ugyanis egyike voltam azon keveseknek, akiknek semmi dolguk nem volt aznap.

A központi helyiségben csak ketten ültek, Otto és Conrad. Éppen kávéztak. Mindketten alaposan fel voltak öltözve, jelezve, hogy indulófélben vannak. Conrad előzékenyen jó reggelt kívánt, Otto ellenben rám se hederített. Közölte, hogy a Gróf, Neal Divine, Allen, Cecil és Mary Darling a Sno-Cattel és a kamerákkal elindult a régi úthoz, s hogy ő és Conrad is távozik azon nyomban. Hendriks és a Három Apostol már odakint vannak, hangrögzítő berendezéseikkel egyetemben. Amikor arról tájékoztatott, hogy Smithy és Heyter egy órával korábban nekivágott a tunheimi útnak, az első gondolatom az volt, hogy néhány szó erejéig Smithy igazán felébreszthetett volna, mielőtt elindul. Aztán, amikor alaposabban meghánytam-vetettem magamban a dolgot, már nem is találtam olyan bosszantónak. Ha Smithy nem érezte szükségét, hogy indulás előtt tanácsot vagy biztatást kérjen tőlem, nyilván bízik magában, s azt is tudja: én is bízom benne.

Otto végezetül hozzátette, hogy kézi kamerája és Jungbeck társaságában Heissman szintén elhagyta a tábort, s a nagyobbik csónakkal felfedező útra indult. Goin is velük ment, önként jelentkezve a kiesett Heyter helyébe.

Otto felállt, kihörpintette maradék kávéját, s azt mondta:

– Ami pedig a lányomat illeti, dr. Marlowe…

– Rendbe fog jönni – mondtam, pedig tudtam, hogy soha többé nem fog rendbe jönni.

– Szeretnék vele néhány szót váltani, mielőtt elindulok.

El sem tudtam képzelni, hogy ugyan mit mondhatna még neki, vagy, hogy Miss Haynesnek mi mondanivalója maradhatott a számára, de nem szóltam semmit.

Otto folytatta:

– Nincs ellene kifogása? Úgy értem, orvosként:

– Nincs. Csupán szeretnék a józan eszére apellálni. A lánya erős nyugtatókat kapott. Nem hiszem, hogy fel tudná rázni kábulatából. – De biztosan…

– Legkevesebb két vagy három órát:..még várnia kellene. De ha egyszer nem akarja megfogadni a tanácsomat, Mr. Gerran, akkor minek kéri?

– Jól van már, jól van. Akkor csak hadd aludjék. – A bejárati ajtó felé fordult.

– És mik a tervei a mai napra, dr. Marlowe?

– Ki marad itt? – kérdeztem. – A lányán és rajtam kívül, úgy értem.

Rám nézett, szemöldöke ráncba futott.

– Mary Stuart. Aztán Lonnie, Eddie és Sandy. Miért?

– Alszanak?

– Ha jól tudom, igen. Miért?

– Valakinek el kellene temetnie Strykert.

– Ja, persze. Stryker. Tudja, egészen megfeledkeztem róla, de… igen, persze. El kell temetni. Maga nem?

– De igen, megtehetem.

– Lekötelez. Szörnyű dolgok ezek, szörnyűek. Még egyszer köszönöm, dr. Marlowe. – Céltudatosan az ajtóhoz totyogott. – Jöjjön, Charles, már így is késésben vagyunk.

Az ajtó bezárult mögöttük. Kiöntöttem magamnak némi kávét. Reggelizni nem reggeliztem, nem volt étvágyam. Kimentem a szerszámos kunyhóba, s kerestem egy ásót. A megfagyott hóréteg nem volt nagyon mély, legfeljebb harminc centis lehetett: Ellenben a talaj kőkemény volt az állandó fagytól, így másfél órámba tellett, amíg kiástam a sírhelyet. S ami mindig veszélyes azokon a szélességi fokokon, erősen verítékeztem az ásástól és sok folyadékot veszítettem. Visszavittem hát az ásót, aztán gyorsan átöltöztem. Szép, tiszta reggel köszöntött ránk, bár hideg volt, s a nap még nem bukkant elő. Mindazonáltal nem volt ajánlatos, hogy felhevült testtel sétálgassak odakint.

Öt perccel később, látcsővel a nyakamban, kiléptem a külső ajtón, s óvatosan behúztam magam mögött. Jóllehet már délelőtt tíz körül járt az idő, Eddie, Sandy, Lonnie és Mary Stuart még nem mutatkozott. Persze nem okozott volna különösebb gondot, ha az első három valamelyikébe botlok bele. Köztudott volt róluk, hogy mennyire irtóznak mindenféle fizikai tevékenységtől, így hát rendkívül valószínűtlennek tűnt, hogy bármelyikük sétapartnernek ajánlkozik. Nem úgy Mary Stuart. Számtalan okot találtam arra, hogy miért jött volna velem, ha teheti: puszta kíváncsiságból, kalandvágyból, vagy, mert utasították, hogy kövesse nyomon minden lépésemet, esetleg mert mellettem nagyobb biztonságban érezte volna magát, mint a hálófülkéjében. De bármi is lett volna az oka, hogy velem tartson, aznap reggel a leghatározottabban el akartam kerülni a Mary Stuarttal való találkozást. Nem akartam, hogy engem figyeljen, miközben én Heissman után leselkedem.

Persze ahhoz, hogy kileshessem, először meg kellett találnom Heissmant. Bosszantott, hogy a nyomát se láttam. Úgy tudtam, hármójuknak – Heissmannak, Jungbecknek és Goinnak – a megbízatása arra szólt, hogy a munkacsónakon hajózzák körül a Sor-hamna partvidékét, olyan részeket keresve, amelyekről megfelelő háttérfelvételeket lehet készíteni. De a Sor-hamna környékén sehol sem láttam a csónakot, pedig onnan, ahol álltam, áttekinthettem az egész öblöt. Csekély volt a valószínűsége annak, hogy a csónakkal behúzódtak az egyik kissziget mögé, mégis percekig figyeltem a tájat a látcsövön át. Senki és semmi nem mozdult. Biztosra vettem, hogy Heissman elhagyta a Sor-hamna vidékét.

Ha keleti irányba megkerülték a Makehl-sziget északi csücskét, kihajózhattak a nyílt tengerre. Ez azonban valószínűtlennek látszott. A háborgó hullámok fehér taréját jól ki tudtam venni. Leszámítva azt, hogy Heissmant mindennek lehetett volna nevezni, csak rettenthetetlen tengerésznek nem, nagyon kicsi volt az esélye annak, hogy megfeledkezett volna Smithy előző napi figyelmeztetéséről, miszerint a nyitott hátú csónakok könnyen elsüllyedhetnek a viharos tengeren. Sokkal valószínűbbnek véltem, hogy déli irányban hagyta el a Sor-hamnát, s most a szomszédos öböl, az Evjebukta sima vizén hajózik.

Tehát én is déli irányba fordultam. Először azonban délnyugatnak haladtam, hogy messze kikerüljem az öböl – viszonylag alacsony – szikláit. Nem a meredekségüktől vagy a masasságuktól féltem, hanem mert Hendriks és az Apostolok bizonyára azon a

környéken tartózkodtak abban a reményben, hogy sikerül rögzíteniük a háromujjú sirályok, a sirályhojszák és a fekete lummák vijjogását. Úgy hírlett, hogy ezek a madarak szívesen ütnek tanyát a sziklák között. Nem személyesen Hendriksék ellen volt kifogásom, egyszerűen csak nem akartam beléjük botlani. Nem akartam feleslegesen feltűnést kelteni.

Felfelé kaptattam egy megtévesztően könnyűnek látszó meredélyen. Mi tagadás, igen keményen megdolgoztatott. Nem azt mondom, hogy egy alpinista képessége kellett az emelkedőn való felkapaszkodáshoz. Egyébként sem voltam birtokában ennek a képességnek, s megfelelő felszerelés sem állt rendelkezésemre. Amire azonban mindenféleképpen szükségem lett volna, az egy különleges radarrendszer, amellyel képes lettem volna előre felfedezni a rejtett hasadékokat és váratlan repedéseket az egyenletes fehér hótakaró alatt. Ám szerencsétlenségemre ennek sem voltam birtokában, miért is szinte rendszeresen és félelmetes gyorsasággal süppedtem bele a helyenként vállig érő hóba. Fizikaveszély nem fenyegetett, hiszen a frissen hullott hó puha volt, mint a pehelypaplan. Csak a szüntelen erőfeszítés volt kimerítő, hogy egyre-másra kikecmeregjek azokból a miniatűr szakadékokból, s újra megvessem a lábam a szilárd talajon. Ha egyáltalán lehetett ott szilárd talajról beszélni, hiszen a porhanyós hótakaró sehol sem volt húsz-harminc centiméternél vékonyabb. Ha én csak csigalassúsággal tudok előrejutni ezen a viszonylag egyenletes részen, akkor vajon hogyan sikerül Smithynek és Heyternek megbirkóznia a sokkal vadabb, ormok szabdalta északi vidékkel? – morfondíroztam magamban.

Körülbelül másfél óra alatt tettem meg egy alig másfél kilométeres szakaszt. Az a magaslat, ahol megálltam, mintegy százötven méterre emelkedett a tenger szintje fölé, s onnan ráláthattam a szomszédos öbölre, az Evjebuktára. Az U alakú öblöt északkeleten a Malmgren-fok határolta, délnyugaton pedig a Kolthoff-fok, úgy hét kilométer volt a hossza és talán hét-nyolcszáz méter a szélessége. Az öböl egész partvonalát függőleges sziklatömbök alkották. A szürkés hullámok és a meredek sziklák barátságtalan, ijesztő és visszataszító látványt nyújtottak. Az öböl nem kínált oltalmat a menedéket keresőknek.

Hálás megkönnyebbüléssel nyúltam el a havon, megvártam, míg alábbhagy a szívem kalapálása, és nem zihálok annyira. Amikor már képes voltam szilárdan tartani a látcsövet a kezemben, végigpásztáztam vele az Evjebuktát. Mozgásnak semmi nyoma. A nap már előbukkant, délkeletről emelkedett a horizont fölé. Sugarai épp a szemembe világítottak, ennek ellenére nagyon jók voltak a látási viszonyok, s a távcsövem is kiváló műszernek bizonyult: tisztán ki tudtam venni a vízen úszkáló sirályokat. Az öböl északi csücskében néhány kisebb sziget tarkította a víztükröt. Alattam, s körben mindenütt, sziklák meredeztek, elzárva előlem a kilátást: nem láthattam, hogy mi történik a lábuknál. Úgy véltem, hogy ha a csónakot netalán a szigeteknél rejtették el, vagy esetleg éppen a leshelyem alatt húzódó szikláknál, Heissman valószínűleg akkor sem fog sokáig időzni ott, hiszen ezek a helyek alapjában véve érdektelennek látszottak. Elnéztem déli irányba a Kolthoff-fok csücske mellett, ki a nyílt vízre, amely fölé már nem magasodott oltalmazón a sziget partvidéke. A napsugarak megcsillantak a hullámok fehéren tajtékzó gerincén. Bármibe lemertem volna fogadni, hogy nem hajóztak túl azon a ponton. Nemcsak azért, mert Heissman nem igazi tengerész, hanem mert tudtam Goinról, ő túlságosan is, józanul

gondolkodik ahhoz, hogy óvatlanul belemenjen olyan helyzetbe, amely a veszély leheletét árasztja magából.

Nem tudom, meddig feküdtem ott a magaslaton, várva, hogy egyszer csak előbukkan a csónak az egyik szigetecske mögül, vagy az alattam lévő sziklák árnyékából. Arra lettem figyelmes, hogy kegyetlenül fázom, s a hidegtől szinte teljesen érzeketlenné vált a kezem és a lábam. És felfigyeltem valami másra is. Néhány perce már nem az öböl északi hajlatát pásztáztam a távcsövemmel, hanem a délen húzódó sziklákat, nevezetesen egy bizonyos pontot a Kolthoff-fok kiszögellésétől mintegy háromszáz méterrel északnyugatra: egy furcsa, különös alakú bemélyedést vettem észre a sziklafalban. Részben mert a rés jobb oldali irányban eltűnt a bemélyedést vigyázó sziklanyúlvány mögött, részben pedig azért, mert a magas szirteken nem tudott áthatolni a szemből sütő nap fénye, következésképpen a kőfal árnyékba borult, csupán a bevágás bejáratát tudtam tisztán kivenni, a hasadék belsejébe már nem láttam. Semmi kétségem sem volt afelől, hogy egy barlang bejárata van ott. A látcsövön keresztül úgy tűnt, hogy ez az egyetlen lehetséges hely, ahova a csónakot elrejthették. Természetesen egészen más kérdés, hogy mi a csodát kereshetett ott akárki is. Az viszont biztosnak látszott, hogy a part mentén nem tudok a bemélyedésig eljutni. Becslésem szerint legkevesebb két óra kellett volna ahhoz, hogy átvergődjem a túlsó partra – feltéve persze, hogy közben nem töröm ki a nyakam. Ám azzal sem nyertem volna semmit, ha sikerül a mutatványom. Ugyanis egyértelműen öngyilkos kísérlet lett volna megpróbálkozni a leereszkedéssel azon az előrenyúló, fekete sziklafalon. De ha sikerült volna is a lehetetlenséggel határos feladat, ami odalent várt a merész vállalkozóra, az egy csapásra eloszlatott minden bizonytalanságot a fogadtatást illetően: a sziklafal lábánál ugyanis nem húzódott semmiféle földsáv, a mészkő szirtek gőgösen meredeztek ki a tenger jeges, sötét vizéből.

Elgémberedett végtagokkal, ügyetlenül talpra álltam, s visszaindultam a táborba. A visszaút már könnyebb volt, mint az odafelé menet. Egyrészt azért, mert most lefelé mentem, másrészt meg azért, mert saját csapásomat követve ki tudtam kerülni a rejtett hasadékok és süppedő hófúvások legtöbbjét,amelyek idejövet tarkították utamat. Ennek ellenére csaknem délután egy óra volt, mire elértem a kunyhókat.

Néhány lépésre lehettem a főépülettől, amikor kivágódott az ajtó és Mary Stuart lépett ki rajta. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, s hatalmas dobbanással szinte elállt a szívverésem, a gyomromat hideg, ólmos görcs szorította össze. A haja zihált, az arca sápadt és riadt, vadul cikázó tekintetében rémület. Vaknak kellett volna lennem, hogy ne lássam rajta, hogy ismét aratott a halál, hogy megint ott járt közöttünk az öreg Kaszás.

– Hál istennek! – Hangja fátyolos volt a sírástól. – Hál istennek, hogy megjött! Jöjjön gyorsan, kérem! Valami szörnyűség történt!

Nem fecséreltem az időt kérdezősködésre, hisz rövidesen úgyis megtudom, hogy mi történt, mi az a szörnyűség. Futólépésben követtem őt. Keresztülvágtunk a nappalin, s bekanyarodtunk az egyik folyosóra, Judith Haynes szobájának nyitott ajtajához. Valóban szörnyűség történt, de a kapkodásra már nem láttam okot.

Judith Haynes legurult az ágyáról, s a padlón feküdt, félig magára húzva a takarót. Lepedőjén nyitott gyógyszeres üveg: altatószer. A tabletták háromnegyede hiányzott,

néhány darab szétszóródott az ágyon. A padlón gines üveg, épp csak az alján némi itallal. Judith Haynes keze még mindig szorosan rákulcsolódott az üveg nyakára. Lehajoltam, hogy megérintsem márványszerű homlokát: órák óta halott lehetett már, noha számításba vettem, hogy jéghideg a kabinja. Legyen hosszú az álmom, kérte tőlem – legyen hosszú…

– Meg… Meg… ? – Úgy látszik, halott ember közelében mindenki hebegni kezd.

– Hát nem látja, hogy halott? Nem elég ránéznie?! – Durván válaszoltam Marynek, de képtelen voltam uralkodni magamon, éreztem, hogy jeges düh önti el a szívemet. Ez az érzés ezután végig velem maradt, amíg el nem hagytam a szigetet.

– De én… én nem érintettem meg.

– Mikor talált rá?

– Most. Talán két perce. Ennivalót és kávét készítettem, s idejöttem, hogy…

– Hol vannak a többiek? Lonnie, Sandy, Eddie?

– Hogy a többiek hol… Nem tudom. Nem sokkal ezelőtt kimentem. Azt mondták, sétálni mennek.

Tündérmese. A három közül legalább kettőről – biztosan tudtam, hogy csupán egyetlen dologgal lehet őket rávenni arra, hogy elsétáljanak a bejáratig. Azt mondtam Marynek:

– Szóljon nekik. Az élelmiszerraktárban találja őket.

– Az élelmiszerraktárban? De hát mit keresnek ott?

– Otto whiskyjét.

Ment, engedelmesen. Félrelöktem a gines és az altatószeres üveget, aztán felemeltem Judith Haynest és az ágyra fektettem. Ha másért nem, azért, mert szívtelenség lett volna hagyni, hogy a csupasz padlón heverjen. Gyorsan körülnéztem a hálófülkében, de semmi rendelleneset nem vettem észre. Az ablak szilárdan becsavarozva, az a néhány ruhadarab pedig, amelyet korábban kivett a bőröndjéből, takarosan összehajtva az egyik széken pihent. Pillantásom vissza-visszatért a gines üvegre. Stryker is azt állította, hogy Judith nem iszik egy kortyot sem, és őt magát is hallottam, amint azt mondta Lonnie-nak, hogy hosszú évek óta nem nyúlt alkoholhoz. Ha valaki megrögzött absztinens, akkor nem tart magánál egy üveg gint, hogy kéznél legyen, ha esetleg megszomjazik.

Lonnie, Eddie és Sandy megérkezett, egy skóciai szeszfőzde fanyar bűzét árasztva. Semmi más jel nem utalt arra, hogy kéjutazást tettek az élelmiszerraktárban. Akármilyen állapotban talált is rájuk Mary, most mind a hárman színjózanok voltak. Csak álltak némán, mozdulatlanul, a halott nőt bámulva. Nyílván úgy érezték, hogy semmi értelmeset nem tudnának mondani.

Hozzájuk fordultam

– Mr. Gerrant értesíteni kell, hogy a lánya meghalt, északnak ment, a szomszédos öbölbe. Könnyen megtalálhatják, csak követniük kell a motoros szán nyomát. Azt hiszem, jobb, ha együtt mennek.

– Mindnyájan isten gyermekei vagyunk. – Lonnie fájdalomtól megtört, suttogó hangon beszélt. – Szegény kislány. Szegény, szegény kicsi lányka. Először a férje… Most meg ő. Mikor lesz már vége doktor?

– Nem tudom, Lonnie. Az élet nem mindig méltányos, ugye? Egyébként nem szükséges, hogy lóhalálában keressék Mr. Gerrant. Mindennek a tetejébe nem hiányzik még egy szívroham is.

– Szegény kicsi Judith? – sóhajtott Lonnie. – És mit mondjunk Ottónak, mitől halt meg? Alkohol és altatók – ez szörnyen végzetes párosítás, ugye?

– Gyakorta.

Bizonytalanul egymásra néztek, aztán megfordultak és magunkra hagytak bennünket. Mary Stuart megkérdezte:

– És én miben segíthetek?

– Maradjon itt! – Hangom nyerseségén magam is legalább annyira meglepődtem, mint– Beszélni akarok magával.

Fogtam egy törülközőt és egy zsebkendőt, a gines üveget begöngyöltem az előbbibe, agyógyszereket pedig az utóbbiba. Egy pillantást vetettem Mary felé, félelemtől vagy csodálkozástól tágra nyílt szemekkel követte a mozdulataimat. A holttesthez léptem, hogy megvizsgáljam, találok-e külső jelet rajta. Nem volt sok vizsgálnivaló. A takarók alatt teljesen fel volt öltözve. Kabátot és szőrmenadrágot viselt. Gyorsan megtaláltam, amire kíváncsi voltam.

Intettem Marynek, hogy jöjjön oda, s Judith Haynes haját hátrafogva, megmutattam a nyakán a parányi szúrás helyét. Mary a nyelve hegyével megérintette száraz ajkát, s kétségbeesett szemmel nézett rám.

– Igen – mondtam -, megölték. És most hogy érzi magát, Mary drága? – A kifejezés kedveskedő volt, a hangnem távolról sem.

– Megöltek! – suttogta. – Megölték! – A bebugyolált üvegek felé pillantott. Megint megnyalta az ajkát, mintha szólni akarna, de nem tudott.

– Lehet, hogy van a gyomrában egy kevéske gin – ismertem el. – Talán néhány tabletta is. De kétlem. Tudniillik igen nehéz valakivel lenyeletni bármit is, ha öntudatlan állapotban fekszik. Az is lehet, hogy az üvegen nincs más ujjlenyomat, csak az övé. De hát a többit akár le is törölhették! Látta: csak a mutató– és a hüvelykujjával fogta meg az üveg nyakát. Hát nekem senki ne akarja bemesélni, hogy valaki így hajtja le egy üveg gin háromnegyedét!

A félelem valósággal megbabonázta Maryt, tekintetét nem tudta leverni a tűszúrás helyéről. Lassan visszaengedtem Miss Haynes haját. – Nem tudom biztosan, de gyanítom, hogy halálos adag morfiumot adtak be neki injekciós tűvel. És most hogy érzi magát, Mary drága?

Szánalomért könyörögve nézett rám, de sajnálatomat már nem pazaroltam élőkre: – Másodszor kérdi ezt tőlem. Miért?

– Mert részben a maga hibája. Sőt lehet, hogy nagyrészt a maga hibája, hogy halott. Ó, és milyen ügyesen követték el a gyilkosságot. Efelől aztán biztosíthatom! Nagyon jó orrom van ám hozzá, hogy kitaláljam ezeket a dolgokat – persze, amikor már átkozottul késő! Úgy állították be, mintha öngyilkosság volna. Csakhogy én tudom, hogy sohasem ivott. Nos, mit szól?

– Nem öltem meg! Ó, isten nevére esküszöm, nem öltem meg! Nem, nem, nem!

– Én meg isten nevében remélem, hogy nem fogja magát felelősség terhelni Smithy haláláért! – támadtam rá brutálisan. – Ha nem jön vissza, maga az első számú cinkostárs! De először gyilkosságért kell majd felelnie!

– Mr. Smith? – Fejvesztettsége teljes volt, és rendkívül szánalomra méltó. – Esküszöm, hogy fogalmam sincs, miről beszél.

– Hát persze, hogy nincs! Fogadni mernék, arra sem tudna mit mondani, ha azt kérdezném magától, hogy mi folyik Gerran és Heissman között. Hogyan is tudna bármit is mondani – egy ilyen aranyos, ártatlan kislány, mint maga? Vagy ugye arról se, volna fogalma, hogy mi folyik maga és a maga drágalátos, szeretetre méltó Johann bácsikája között?

Irgalomért esedezve bámult rám, mint egy kisállat, amelyet megbénított a rémület. Megrázta a fejét, Megütöttem. Habár teljes mértékben tudatában voltam annak, hogy a bennem felgyülemlett düh sokkal inkább önmagam ellen irányul, mint ellene, mégis megütöttem. S amikor olyan szemekkel nézett fel rám, mint a hűséges, odaadó háziállata gazdájára, aki megsebezte őt, újra ütésre emeltem a kezem. Mary becsukta a szemét, arca összerándult, fejét félrefordította, és én éreztem, hogy ütésre emelt kezem tehetetlenül lehanyatlik, s azt teszem, amit legelőször is tennem kellett volna: szorosan átölelem Mary drágát. Nem próbált tiltakozni, nem próbált kiszabadulni az ölelésemből, csak állt mozdulatlanul. Minden ellenállás elszállt belőle. – Szegény Mary drága – mondtam neki.– Ugye, már nincs hová mennie, nincs kihez fordulnia? – Nem válaszolt, a szemét se nyitotta ki. Johann bácsikája úgy a nagybátyja magának, ahogy én. A maga bevándorlási okmányaiban az áll, hogy a szülei meghaltak. Az én meglátásom viszont az, hogy a szülei igenis élnek, és Heissman úgy testvére az anyjának, ahogy a maga nagybátyja. Az a véleményem, hogy Heissman túszként tartja fogva szüleit, hogy maga engedelmesen viselkedjék, szüleit viszont a maga fogvatartásával zsarolja. Nem pusztán feltevés a részemről, hogy Heissmant gonosz szándék vezérli, hanem tudom, hogy rosszat forgat a fejében. Nemcsak gondolom, tudom azt, hogy Heissman nemzetközi hírű bűnöző. Mi több, azt is tudom, hogy a maga apja a háború alatt igen magas tisztséget töltött be a berlini kormányzatnál.

Mindezt persze nem tudtam, de egyre valószínűbb feltevéseknek bizonyultak.

– Tudok arról is, hogy egy halom pénz sorsa forog kockán, jóllehet nem készpénzről van szó, hanem forgalomképes, beváltható értékpapírokról. Ugye, ez mind igaz?

Egy rövid ideig csönd volt. Aztán fásult hangon megszólalt:

– Ha úgyis olyan sok mindent tud, akkor nincs értelme a színjátéknak. – Kissé eltolt

magától, úgy nézett rám. Szemében a vesztesek kifejezése ült. – Orvos maga valóban?

– Igen, az vagyok, bár nem a szokványos módon. S ezt nyilván mély hálával fogadják azok, akik akár a pácienseim is lehettek volna az elmúlt években, ugyanis hosszú idő óta nem praktizálok. Köztisztviselő vagyok, a brit kormány alkalmazásában. Ne gondoljon persze dicsőséges és romantikus kalandokra, nem a hírszerzésnek és nem is a kémelhárítósnak dolgozom. Hanem a pénzügyminisztériumnak, és pontosan ezért vagyok itt. Már régóta érdeklődünk Heissman üzelmei iránt. Azt azonban nem gondoltam, hogy ennyi bajt veszek a nyakamba.

– Mire céloz?

– Igen hosszúra nyúlna, még ha meg is tudnám magyarázni. De nem magyarázhatom meg, egyelőre nem. Mellesleg, vannak elintézni való dolgaim.

– Mr. Smith? – Habozni látszott. – Ő is a pénzminisztérium megbízottja? – Bólintottam, mire folytatta: – Gondoltam. – Megint elbizonytalanodott. – Az apám egy tengeralattjáró-kötelék parancsnoka volt a háború alatt. Egyben pártfunkcionárius is, azt hiszem, magas beosztásban. Aztán nyoma veszett…

– Melyik körzetben volt a kötelék parancsnoka?

– Utoljára északon. Tromsö, Trondheim, Narvík, ilyen helyeken, de nem vagyok egészen biztos benne.

Én azonban igen, váratlanul bizonyosság öntött el, tudtam, hogy a feltételezésem megalapozott. Azt mondtam neki:

– Aztán eltűnt. Háborús bűnösnek nyilvánították? – Biccentett. – És most már öreg ember,egye? – Újabb biccentés. – És korára való tekintettel amnesztiában részesült, igaz?

– Igen, alig több mint két évvel ezelőtt. Visszajött hozzánk. Mr. Heissman hozta őt vissza, nem tudom, hogyan.

Megmagyarázhattam volna neki Heissman tevékenységi körének különleges háttérét, amely, alkalmassá tette őt erre a munkára, de nem ez volt a megfelelő pillanat.

– A maga apja nem csupán háborús bűnös, hanem egyszersmind közönséges bűnöző is. Valószínűleg nagystílű sikkasztó. És maga érte teszi mindezt?

– Nem, az anyámért.

– Akkor ne haragudjék rám.

– Maga se énrám. Sajnálom, hogy bajt okoztam magának. Gondolja, hogy az anyámnak nem esik bántódása?

– Ne féljen, nem fog. – Tekintetbe véve, hogy ami az emberek életének a megmentését illeti, igen nagy hibaszázalékkal dolgoztam, kijelentésem enyhén szólva elhamarkodottnak tűnt.

– De mi mit csináljunk? Mit tudnánk mi tenni, amikor ilyen borzalmas dolgok történnek?

– Itt nem az a kérdés, hogy vajon mi ketten hogyan cselekedhetnénk. Én tudom, hogy nekem mit kell tennem. De maga tudja-e?

– Bármit megteszek. Bármit, amit mond. Megígérem.

– Akkor ne csináljon semmit. Viselkedjék pontosan ugyanúgy, mint eddig. Kiváltképp

Johann, bácsikájával. De egyetlen szót sem arról, ami itt elhangzott. Se neki, sem másnak.

– Még Charlesnak sem?

– Legkevésbé neki.

– De én azt hittem, hogy maga kedveli.

– Persze, hogy kedvelem. De feleannyira se, mint amennyire ő magát. Ha mindezt megtudná, azonnal agyba-főbe verné Heissmant – jegyeztem meg, majd keserűen hozzáfűztem: – Eddig nem tettem tanúbizonyságot valami nagy okosságról és ügyességről. Hagyja meg nekem ezt az utolsó lehetőséget. – Egy pillanatra utánagondoltam, hogy, is lehetnék okos, és azt mondtam Marynek: – Egy dolgot azért megtehet. Figyelje, hogy visszatér-e valaki, amíg távol vagyok. Én körülnézek idebent.

Otto holmijait csaknem annyi zár rejtette, mint ahány kulcs nekem a rendelkezésemre állt. Az Olympus Productions elnökéhez, a film produceréhez és az expedíció tényleges vezetőjéhez illően legkülönbözőbb használati tárgyakat hozta magával. Főleg személyes holmikat, túlnyomórészt ruhaneműt. Noha Ottónak szabályos körtére emlékeztető alakja miatt eleve nem volt esélye, hogy felkerüljön a világ tíz legjobban öltözködő férfiújának listájára, ruházkodási mániája szabadon szárnyalt. Legkevesebb egy tucat öltönyt cipelt magával a Medve-szigetre, de hogy mit akart itt vélük kezdeni, azt csak találgatni lehetett. Az én kíváncsiságomat azonban sokkal inkább az a két kisméretű, barna bőrönd csigázta fel, amelyben két, fémből készült dobozon kívül az égvilágon. semmi nem volt.

Mindkét ládikát hevederpánt védte, impozáns rézlakattal összecsatolva, úgy becsültem, hogy a két lakatnak egy percnél tovább nem volna szabad ellenállnia tolvajkulcsomnak. Úgy is volt. Az első ládikában nem találtam semmi érdekeset, tartalma nyilván csak Otto számára volt fontos. Több száz újságkivágás volt benne, gondosan összeválogatva. Húszegynéhány évre visszamenően csupa olyan dicsérő hangvételű cikk, amely az egekig magasztalta Otto filmalkotó géniuszát, pontosan az a fajta szellemi táplálék, amelyre Otto önimádatának minden körülmények között szüksége volt. A másik fémládikó viszont kizárólag pénzügyi vonatkozású iratokat őrzött, Otto tranzakcióiról, hosszú időre visszanyúló bevételeiről és kiadásairól. Egy törvénytisztelő adóhivatalnok vagy egy hites könyvvizsgáló számára bizonyára lenyűgöző olvasmányt jelentettek volna, de az én szememben érdektelenek voltak. Ami azonban nagyon is felkeltette az érdeklődésemet, az néhány letiltott csekkfüzet volt. Mivel úgy véltem, Otto nem fogja különösebben hasznát látni a csekk-könyveknek az Északi-sarkvidéken, zsebre vágtam őket, ellenőriztem, hogy mindent úgy hagytam-e, ahogy találtam, s gyorsan távoztam.

Goin, a cég főkönyvelőjéhez méltóan, szintén lakat alatt tartotta személyes dolgait, ámde poggyászának nagysága alig tette ki az Ottóénak az egynegyedét, így átkutatása is rövidebb, időt vett igénybe. Tisztségéhez illőn, Goin érdekeltsége főképpen a pénzügyekre

terjedt ki, s minthogy egybevágott az én pillanatnyi érdeklődési körömmel, három olyan tárgyat vettem magamhoz, amelyekről feltételeztem, hogy nyugodtabb körülmények közötti átböngészésük eredménye bőségesen jutalmazza majd fáradozásomat. Az Olympus Productions fizetési kistáját, Goin ragyogóan vezetett személyes bankkönyvét és egy szattyánbőr naplót szúrtam ki a holmik között. Az utóbbiban egy csomó olyan bejegyzés volt, amit valamilyen egyéni kódrendszerben rejtjeleztek. Ám nyilvánvaló volt, hogy a bejegyzések csakis pénzre vonatkozhattak, mert Goin arra már nem vette a fáradságot, hogy, külön kódot találjon ki a fontok és a pennyk jelzésére. Nem szükségszerűen gyanakodtam aljas csalásra a naplót illetően, sőt, kifejezetten jellemes könyvelő lehet, aki hangsúlyt fektet a magántermészetű ügyek titokban tartására. Kiváltképp, ha mások magánjellegű pénzügyeiről van szó.

A következő fél órában négy, kabint kutattam át. Heissman hálófülkéjében azt találtam, amire, előre számítottam: semmit. Egy hozzá hasonló háttérrel és tapasztalattal rendelkező ember egész biztosa, sok-sok évvel ezelőtt rájött már arra, hogy feljegyzéseit leginkább a saját fejében tudja titokban tartani. Mégis volt ott néhány, látszatra ártalmatlannak tűnő tárgy, amely iránt érdeklődést mutattam: pár darab nagyléptékű térkép a Medve-szigetről, feltehetően az Olympus vállalkozásáról összeállított brosúrához használta őket. Az egyiket eltettem.

Neal Divine magániratai között nem sok érdekesre bukkantam, csupán egy halom kifizetetlen számlára, kötelezvényre és levélre. Az utóbbiak hangvétele és tartalma kivétel nélkül fenyegető volt – jóllehet különböző hőfokon -, s a feladók bankárok voltak. Egyszóval, csupa olyan levelezés, amely illett Divine ideges alkatához, aggódó és eltiport énjéhez.

A Gróf hálófülkéjében egy ódivatú útitáska fenekén kis fekete automata pisztolyt találtam. Mellette egy borítékban egy Londonban kiállított, vadonatúj fegyverviselési engedély, következésképp felfedezésem éppúgy lehetett lényeges, mint lényegtelen. A törvénytisztelő Nagy-Britanniában ugyanis tetemes azoknak s törvénytisztelő állampolgároknak a száma, akik a törvény tiszteletének jegyében ajánlatosnak vélik, hogy fegyvert tartsanak az otthonukban.

Jungbeck és Heyter közös hálójában nem volt semmi, ami gyanút ébreszthetett volna bennem. Mindazonáltal a kíváncsiságomat felkeltette egy kisméretű, lepecsételt barna papírcsomag, amelyre Jungbeck bőröndjében figyeltem föl. A zsebembe süllyesztettem, s visszatértem a nappaliba. Mary Stuart a négy ablak között ingázott, éberen őrködött.

– Senki? – kérdeztem. A fejét rázta. – Feltenne egy kis vizet a teáskannában?

– Van készen kávé. Meg egy kis harapnivaló.

– Nem akarok kávét inni. Csak öntsön egy kisvizet a kannába, s tegye a lángra. Egy félhüvelyknyi bőven elég lesz. – Odaadtam neki a csomagocskát. – Megtenné, hogy a gőz fölött kinyitja?

– Gőzöljem ki? De hát mi van benne?

– Ha tudnám, nem kérném, hogy bontsa ki.

Lonnie kabinjába mentem. Az álmai fogadtak, egy album, tele megsárgult fotókkal. Egy-két kivételtől eltekintve, valamennyi Lonnie családjáról készült, nyilvánvaló volt, hogy mindenhová magával viszi őket. Az első felvételeken egy sötét bőrű, vonzó nő volt látható, a harmincas években divatos vállig érő hullámos hajjal. Két bébit tartott a kaján, akik kétségtelenül ikrek voltak. Az utána következő fotókról kiderült, hogy az ikrek lányok. Ahogy múltak az évek és peregtek az album lapjai, Lonnie felesége – hajviseletét leszámítva alig változott, a lányok viszont gyönyörű fiatal nőkké cseperedtek. Nagyon hasonlítottak az anyjukra. Az album csak háromnegyedig telt be: az utolsó felvételen is ők voltak hárman, fehér maxi nyári ruhában. Egy sötét színű országúti cirkálóra támaszkodtak. Az ikrek tizennyolc évesek lehettek ekkor. Enyhe bűntudattal és azzal a kényelmetlen érzéssel csuktam be az albumot, ami akkor fogja el az embert, ha akaratlanul is belegázol valakinek a magánszférájába.

Eddie szobája a másik folyosóról nyílott. Arrafelé caplattam éppen, amikor Mary hívott. Sikerült kinyitnia a csomagot. Tartalmát a tenyerén tartotta, egy fehér zsebkendőre kiterítve.

– Ez aztán ügyes! – kiáltottam fel.

– Kétezer font – felelte Mary eltűnődve.

– Csupa új ötfontos címletekben. – Ez egy halom pénz.

A bankjegyek vadonatújak voltak és sorozatszámaik egymás után következtek. Gyorsan lejegyeztem a köteg első és utolsó sorozatszámát. A visszakeresést másodpercek alatt el lehet majd végezni; valaki vagy nagyon ostoba volt, vagy túlságosan önhitt. Úgy véltem, hogy a pénz hasznos bizonyíték lesz majd. Mégsem vettem magamhoz, hanem visszatettem a papírborítékba, leragasztottam és elraktam a helyére, Jungbeck bőröndjébe.

Eddie és Hendriks szobája érdektelennek bizonyult. Sandy kabinja is csak annyit árult el a tulajdonosáról, hogy Lonnie-nál jóval kevésbé gátlásos módon és mennyiségben szerzi be a szeszesital készletét. A hálófülkében üvegestül állt Otto whiskyje. A Három Apostol kabinjait kihagytam, mert, biztosra vettem, hogy semmit sem találnék bennük. Az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy Conrad szobáját is átnézzem.

Néhány perccel múlhatott három óra – kint már kezdtek halványulni a fények -, amikor visszatértem a nappaliba. Lonnie és két társa már rég kapcsolatba kellett, hogy lépjen Ottóval meg a többiekkel sőt, úgy éreztem, már bőven vissza is kellett volna érniük. Mary, aki már evett – legalábbis ezt állította, marhasültet és rósejbnit tett elém. Mindkettő konzervkészítmény volt. Nyugtalannak láttam: minden oka megvolt rá, hogy az legyen, de úgy tűnt, hogy különösen egyvalami, ami aggasztja.

– Hol maradnak el ilyen sokáig? – kérdezte. Biztosan történt velük valami,

– Ne féltse Conradot, rendben vissza fog jönni. Valószínűleg egy kicsit messzebb mentek, mint ahogy tervezték.

– Remélem. Kint már kedd sötétedni, s újra havazik – félbeszakította a mondatot, s némiképp feszengő, ám vádló tekintettel a szemembe nézett: Ugye, maga nagyon okos?

– Bárcsak az volnék! – válaszoltam, s őszintén ezt kívántam. Félretoltam az ebédemet,

noha alig ettem belőle néhány falatot, s felálltam. – Köszönöm az ennivalót. Ne haragudjék, nem a maga szakácstudományával van baj, egyszerűen nem vagyok, éhes. A szobámban leszek.

– Már sötétedik – jegyezte meg, minden összefüggés nélkül.

– Nem leszek oda sokáig.

Ledőltem a tábori ágyra, és sorra megvizsgáltam a kabinokból elorozott zsákmányt. Nem kellett hosszasan nézegetnem a szerzeményeket, még kivételes deduktív képességgel sem kellett rendelnem ahhoz, hogy rájöjjek: igen fontos dolgokról van szó. Nagyon tanulságos volt a fizetési lista, távolról sem annyira, mint Otto csekkfüzetének, Goin bankkönyvének összevetése. A legérdekesebbnek azonban a térkép bizonyult, pontosabban Evjebukta kinagyított és részteles térképe. Ezt bámultam éppen, s hosszasan eltűnődtem Mary Stuart apjának történetén, amikor Mary lépett a kabinba.

– Valaki közeledik.

– Kicsoda?

– Nem tudom. Sötét van kint, ráadásul a hó is szállingózik már.

– Melyik irányból jön?

– Arról. – Dél felé mutatott.

– Az bizonyára Hendriks és az Apostolok.

– A papírokat betekertem egy kisebb törülközőbe és odaadtam neki. – Rejtse el ezt a szobájában.

– Fejtetőre állítottam az orvosi táskámat, előhalásztam egy csavarhúzót a zsebemből, s elkezdtem kicsavarozni a négy fém lábacskát a táska fenéklemezéből.

– Igen, persze, persze. – Habozni látszott. – Megmondaná, hogy…

– Tudja, léteznek arcátlan egyének, akik nem átallják kétszer is átkutatni mások személyes poggyászát. Kiváltképpen az enyémmel vannak így. Már hogyha nem vagyok itt, úgy értem. – Eltávolítottam a táska aljául szolgáló lemezt, s nekiláttam, hogy kiszabadítsam azt a lapos, fekete fémdobozt, amit rendkívül ügyesen illesztettek be az orvosi táskám aljába.

– Maga arra készül, hogy kimenjen – mondta gépies hangsúllyal, mintha már semmi sem lepné meg. – Hova akar menni?

– Á, csak benézek a legközelebbi kocsmába, ne is törődjék vele, – Kiemeltem a fekete dobozt, és azt is odanyújtottam neki. – Vigyázzon, nehéz. Ezt is rejtse el. De jól.

– De mi…

– Siessen! Már az ajtónál vannak.

Szapora léptekkel távozott. Visszacsavaroztam a táska alját, s a központi helyiségbe indultam. Hendriks és a Három Apostol valóban ott volt már. A karjukat dörzsölgették, hogy ismét meginduljon a vérkeringésük, közben pedig a forró kávét kortyolgatták, amit

Mary az olajkályhán hagyott. Látszott rajtuk, boldogok, hogy újra fedél alatt lehetnek. Boldogságuk azonban egy pillanat alatt tovaszállt, amikor röviden közöltem velük Judith Haynes halálhírét. A társaság többi tagjához hasonlóan nekik sem volt rá semmi okuk, hogy gyöngéd érzelmeket ápoljanak a halott nő iránt, mégis a puszta tény, hogy ismerték, s hogy ez a haláleset – jóllehet ezúttal öngyilkosság történt – oly kegyetlenül gyorsan kővétkezett be az előző gyilkosságok után, valósággal megbénította őket. Éppen kezdtek volna felocsúdni a néma döbbenetből, amikor kivágódott az ajtó és Otto támolygott be rajta. Zihálva kapkodta a levegőt, s úgy tűnt, mindjárt összerogy a teljes kimerültségtől. Mindazonáltal Otto esetében a fizikai teherviselés szokványos jeleiből nem szükségszerűen kellett kemény és fárasztó erőkifejtésre következtetni, mert a legkisebb fizikai munka, például a cipőfűző megkötése is eredményezte nála, hogy ijesztő módon lihegett, fújtatott. Feléje fordultam, remélve, hogy arcomról kellő aggódás és törődés sugárzik:

– Nézze, Mr. Gerran, azt hiszem, jobb, ha nem veszi annyira a szívére. Tisztában vagyok vele, hogy ez szörnyű veszteség a maga…

– Hol van? – kérdezte rekedten. – Hol van a lányom? Az isten szerelmére, hogy…

– A kabinjában. – El akart menni mellettem, de elálltam az útját. – Egy pillanatra csak, Mr. Gerran. Tudja, előbb meg kell győződnöm róla, hogy…, nos, ugye érti?

Rám meredt összevont szemöldöke alól, aztán türelmetlenül bólintott, jelezve, hogy érti, persze. Valószínűleg nálam is jobban értette. Mindenesetre azt mondta:

– De kérem, igyekezzék!

– Csupán néhány másodperc. – Mary Stuarthoz fordultam. – Kérem, adjon egy kis konyakot Mr. Gerrannak.

Valóban csak tíz másodpercre volt szükségem, hogy Judith Haynes kabinjában elintézzem, amit akartam. Szerettem volna elejét venni, hogy Otto mindenféle zagyva kérdéssel álljon elő azzal kapcsolatban, hogy miért bugyoláltam be oly nagy gonddal a gines– és a gyógyszeres üveget, ezért nyakuknál fogva szépen kihámoztam őket a törülközőből, illetve a zsebkendőből, s mindkettőt viszonylag feltűnő helyre raktam. Aztán kiszóltam Ottónak. Illő mértékben megviselten, keserves hangokat hallatva, tétován csellengett egy darabig a kabinban. Amikor megfogtam a karját, jelezve hogy semmi értelme tovább ottmaradnia, egyáltalán nem ellenkezett, hanem engedelmesen követett.

A folyosón megkérdezte: – Ugye, öngyilkos lett?

– Ehhez nem, fér kétség.

Sóhajtott. – Istenem, én vagyok a hibás…

– Nem kell hamut szórnia a fejére, Mr. Gerran. Maga is látta, hogy milyen súlyos depressziós állapotba került, mikor értesült a férje haláláról. Hétköznapi, közönséges fájdalom vitte a sírba.

– Jó, hogy magára ilyen nehéz időkben is lehet számítani – motyogta az orra alatt.

Szerénységem jeléül válasz nélkül hagytam a megjegyzését, s visszakalauzoltam a

konyakjához.

– És a többiek hol vannak? – kérdeztem.

– Lemaradtak néhány perccel. Én előrerohantam.

– Miért tartott ilyen sokáig, amíg Lonnie és a másik kettő megtalálta magukat?

– Csodálatos háttérfelvételeket készítettünk, egész nap remek volt az idő. Egyre csak forgattunk, mind messzebb jutva. Egyik felvétel jobb, mint a másik. Aztán meg, persze, a mentési akció. Uramisten, nem hiszem, hogy forgatócsoportot érhetne nagyobb balszerencse…

– Mentési akció? – Őszintén reméltem, hogy inni, hogy eléggé értetlennek látszom, s a hangomból sem érződik ki, hogy a hátam is beleborsózik.

– Heyterrel történt a baj. Megsérült. – Otto lecsúsztatott némi konyakot a torkán. A fejét ingatta, mintha érzékeltetni akarná, hogy micsoda iszonyú terhek nyomják az ő vállát. – Éppen másztunk fölfelé, amikor megcsúszott és leesett. Meghúzódott a bokája vagy el is törött, nem tudom. Észrevehettek bennünket, amint a régi úton haladtunk, hiszen szinte ugyanabba az irányba indultunk el, csak ők sokkal magasabbra kapaszkodtak, mint mi. Úgy tudom, Heyter rábeszélte Smitht, hogy menjen tovább: Azt mondta neki, hogy nyugodjék meg, rendbe fog jönni, s hogy ő majd felhívja magára a figyelmünket. – Otto megint megrázta a fejét, kiürítette a poharát. – Az ostoba!

– Nem értem – ennyit tudtam csak kinyögni.

Aztán egy közeledő Sno-Cat motorzaja ütötte mega fülemet.

– Ahelyett, hogy megvárta volna, amíg hallótávolságba érünk, megpróbált egyedül lekecmeregni a domboldalon. Persze hogy nem bírta a kibicsaklott bokája! Belezuhant egy mélyedésbe. Mit mondjak, csúnyán összetörte magát. Az isten tudja, meddig feküdt ott eszméletlenül. Kora délután lehetett, amikor felfigyeltünk a segélykiáltásaira. Rohadt egy dolog volt őt lehozni onnan fentről, rohadt egy dolog, Csak nem a Sno-Cat jött meg?

Biccentettem. Otto fölemelkedett a székéről és együtt indultunk a bejárat felé.

– És Smithy? Találkozott vele?

– Smithszel? – Otto enyhe meglepődéssel nézett rám., – Nem, persze, hogy nem. Mondtam már, hogy egyedül folytatta az utat.

– Igen, persze – válaszoltam. – Elfelejtettem.

Már majdnem a kilincsen volt a kezünk, amikor az ajtó kitárult. Conrad és a Gróf lépett be rajta, két oldalról támogatva Heytert, aki fél lábon szökdécselve vonszolta magát. A feje lógott, álla a mellét verdeste. Az arca sápadt volt, és baloldalt, fel egészen a halántékáig, csúnyán le volt nyúzva. Lefektettük egy díványra és lehúztuk a csizmáját a lábáról. A bokája bedagadt és véraláfutásos volt. Néhány helyen vérzett, ahol a bőr felszakadt. Miközben Mary Stuart vizet melegített, én párnákat raktam Heyter feje alá, töltöttem neki egy kis konyakot, s rávillantottam jóságos doktor bácsis mosolyomat, majd sajnálkozásomat fejeztem ki a balszerencsés eset miatt, közben pedig az ő nevét is felírtam

azok közé, akiknek meg kell halniuk.

TIZENKETTEDIK FEJEZETOtto italkészlete rohamosan fogyatkozott. Orvosi közhelynek számít, hogy sokan a

válságos helyzetekben tetemes mennyiségű ennivalót fogyasztanak. Nos, az Olympus Productions Ltd. alkalmazásában senki sem állt közülük. Senkinek sem volt étvágya, ám ezzel fordított arányban állt azoknak a száma akik az alkoholban kerestek megnyugvást. Levegőjének összetételét illetően a nappali, szép lassan kezdett kísértetiesen hasonlítani egy glasgow-i kocsmához, ahol éppen skót szurkolók ünneplik kedvenceiknek az ősi ellenség, az angolok fölött aratott feledhetetlen győzelmét. A társaság szétszóródva iddogált a nappaliban. A sérült Heytert leszámítva, a tizenhat ember egyike sem mutatott hajlandóságot arra, hogy visszavonuljon a hálófülkéjébe. Senki sem beszélt ugyan róla, de mindenki azt gondolta magában – teljesen helytelen feltételezésből kiindulva -, hogy ha Judith Haynes életét veszthette a hálófülkéjében, akkor akárki más meghalhat a sajátjában. Kettesével-hármasával üldögéltek, némán kortyolgatva az italukat, vagy halkan pusmogva. Tekintetek villantak, ha akár a legkisebb mozgást is észlelték az asztalok körül. A vigasztalan és gyászos hangulat egyre mélyült, talán nem is annyira Judith Haynes halála, hanem egy küszöbönálló újabb csapás balsejtelme miatt. Este hét felé járhatott már, kint korom sötét volt és kitartóan, szakadt a hó – ám Heissman, Goin, és Jungbeck még nem tért vissza.

Ottó, szokásától eltérően, egymagában üldögélt. Szájában szivar lógott, de nem ivott: Olyan ember benyomását keltette, mint aki azon elmélkedik, hogy ugyan még milyen iszonytató csapásokat rejteget számára a sors. Röviddel ezelőtt váltottam vele néhány szót, s akkor borúlátóan úgy vélekedett, hogy mind a hárman vízbe fúltak. Véleménye megfellebbezhetetlen volt. Mint rámutatott, egyikük sem ért fikarcnyit sem a csónak irányításához. Még, ha néhány percnél tovább bírták is a jéghideg vízben, és sikerült partra úszniuk, ugyan mi reményük maradhatott a túlélésre? Ha meg csupa sziklából állt a partszakasz, akkor hasztalan próbáltak megkapaszkodni a sima, függőleges kőfalon; fokozatosan fogyott az erejük, s végül alámerültek a vízben. Ha meg sikerült is elérniük egy valamivel megközelíthetőbb pontot a part mentén, a jeges szél keresztülhatolt átázott ruháikon és perceken belül biztosan halálra fa fagytak. Azt mondta, ha nem térnek vissza a táborba – s ő már biztosra veszi hogy nem fognak -, akkor lefújja az egész vállalkozást, és megvárjuk, amíg Smithy segítséget hoz, ha meg ő sem mutatkozik belátható időn belül, akkor azt javasolja a társaságnak, hogy induljanak el valamennyien Tunheimbe.

Néhány másodpercre csönd borult a nappalira, Otto felém fordulva, megeresztett egy kínkeserves mosolyt, majd kétségbeesett próbálkozásként, hogy enyhítsen a komor hangulaton, odaszólt:

– Ugyan, jöjjön már, dr. Marlowe, látom, nincs pohara.

– Nem, köszönöm – tértem ki a kínálás elől-, nem volna bölcs dolog a részemről. Otto körbehordozta a tekintetét a helyiségen. Ha kínok gyötörték is egyre fogyatkozó whiskykészlete láttán, bánatát ügyesen titkolta.

– Úgy tűnik, a többiek más véleményen vannak.

– A többieknek nem kell figyelembe venniük, milyen veszélyt jelent a kitágult

pórusokra a fagypont alatti hőmérséklet.

– Miket beszél? – Rám bámult. – Mit jelentsen ez?

– Azt, hogy ha Heissman, Jungbeck és Goin nem kerül elő néhány percen – belül, fogom a kisebbik csónakot és a keresésükre indulok.

– Micsoda!? – kérdezte egészen más hangnemben. Nagy keservesen feltápászkodott, mint mindig, amikor magára akarta vonni a figyelmet. – Hogy a keresésükre akar indulni? Megőrült maga? No hiszen, kutatni ilyen időben! Sötét van kint, mint az alagútban, az ember a saját orra hegyéig sem lát el. Na nem, azt aztán nem! Már eddig is túl sok embert vesztettem, túlságosan is – sokat. Egyenesen megtiltom, hogy kimozduljon innen!

– S arra gondolt-e, mi van, ha csak a csónak motorja mondta fel a szolgálatot? És most magatehetetlenül sodródnak a hullámok hátán, a csontig hatoló fagyban, miközben mi csak üldögélünk, és nem teszünk semmit?

– Igen, gondoltam rá, és az a véleményem, hogy ennek semmi valószínűsége. A csónakmotorok generáljavításon estek át, mielőtt elindultunk, és egyébként is tudom, hogy Jungbeck nagyon ügyes szerelő. Ezt a lehetőséget verje ki a fejéből.

– Akkor is utánuk megyek.

– Én meg emlékeztetem árra, hogy a csónak vállalati tulajdon.

– És ki fog abban megakadályozni, hogy elvigyem?

Otto motyogott valamit az orra alatt, aztán azt mondta:

– Ugye, tisztában van…

– Tisztában vagyok… – vágtam közbe: Kezdett már elegem lenni Ottóból. – Ki vagyok rúgva.

– Akkor már rúgj ki engem is – szólalt meg váratlanul Conrad. Valamennyien feléje fordultunk. – Mert én vele megyek.

A gesztus nagyon is Conradra vallott, hiszen végül is ő volt az, aki megérkezésünk után rögvest indítványozta, hogy induljunk Smithy keresésére. Meg sem próbáltam vitába szállni vele. Láttam, hogy Mary Stuart rémült kétségbeeséssel néz rá. Ha ő sem tudta lebeszélni Conradot a felajánlkozásról, én ugyan hogy tudnám, gondoltam magamban.

– Charles! – Otto teljes tekintélyét latba vetette. – Szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy a szerződés szerint…

– Szarok a szerződésre! – válaszolta Conrad.

Otto hitetlenkedve rámeredt, száját szorosan összezárta, majd sarkon fordult és elviharzott a kabinja felé. Ahogy kitette a lábát a nappaliból, mintha mindenki egyszerre kezdett volna el beszélni. A Grófhoz léptem: gyászos képpel üldögélt elmaradhatatlan konyakja mellett, Felnézett rám, arcán bánatos mosoly.

– Ha akar egy harmadik öngyilkosjelöltet is, édes fiam, akkor én…

– Mióta ismeri Otto Gerrant?

– Micsoda? – Úgy láttam, egy pillanatig nem igen kapcsol. Aztán belekortyolt a konyakjába, s azt mondta: -. Harmincvalahány éve. Nincs ebben semmi titok. Még a háború előtt ismerkedtem meg vele Bécsben: De miért…

– És maga már akkor is a filmszakmában volt?

– Igen is, meg nem is. – Furcsa, titokzatos mosoly ült ki az ábrázatára. – Ezek is ismert tények. A régi szép időkben, drága barátom, Tadeusz Leszczynsky gróf, ha nem is mindenható, mindazonáltal olyan ember hírében állott, aki jelentős befolyással bír. Én voltam Otto múzsája, első mecénása. – Újabb, ezúttal derűs mosoly. – Mit gondol, miért kerültem be az igazgatótanácsba?

– Tud valamit azokról a körülményekről, amelyek 1938-ban arra kényszerítenék Heissmant, hogy igen sürgősen távozzék Bécsből?A Gróf arcáról egy csapásra lehervadt a derű: – Ezt tudniillik még nem hozták nyilvánosságra – tettem hozzá. Vártam egy darabig a válaszára, s amikor néma maradt, megjegyeztem: – Jobb lesz,ha vigyáz a hátára, Gróf.

– A… hátamra?

– Testének arra a részére, amely könnyen célpontjává válhat egy éles, szúrós tárgynak, vagy akár egy súlyos, tompa eszköznek. Vagy nem vette volna még észre, hogy az Olympus igazgatótanácsának tagjai úgy potyognak le magasztos kakasülőikről, mint holmi megtépázott verebek? Egyikük odakünn fekszik holtan, a másikuk meg idebenn. Halott ő is. Ketten életveszélyben vannak, vagy lehet, hogy már el is pusztultak, kint a nyílt tengeren. Miből gondolja, hogy maga szerencsésebb lesz náluk? Óvakodjék az orvtámadásoktól, Tadeusz! És megmondhatja Neal Divine-nek és Lonnie-nak, hogy vigyázzanak ők is magukra, legalábbis, amíg távol vagyok. Különösen Lonnie. Örömmel töltene el, ha meg tudná őt akadályozni abban, hogy távollétemben elhagyja a helyiséget. Tudja, a háta nagyon sebezhető pontja az embernek…

A Gróf nem válaszolt. Arcán sem volt nyoma érzelmeknek. Aztán mégis megszólalt:

– Állítom, hogy fogalmam sincs, miről beszél.

– Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy tudni fogja, miről beszélek. – Megpaskoltam a kidudorodó belső zseb tájékát az anorákján. Igaza van, ennek itt a helye. Ne a kabinjában heverjen használatlanul!

– Az istenszerelmére, miről beszél?

– A kilenc milliméteres automata Berettájáról. Ezzel a kellően talányos megjegyzésemmel faképnél hagytam a Grófot, és Lonnie-hoz léptem, aki szemmel láthatóan igyekezett addig ütni a vasat, amíg meleg. A keze most már szüntelenül reszketett, ahogy a poharat fogta, a szeme opálosan csillogott. Ám még mindig folyékonyan és érthetően beszélt.

– És lovagként vágtat újra a mi gyógyítónk mentőserege élén – szavalta Lonnie. – El sem tudom mondani, édes fiam, hogy hálatelt szívem mennyire…

.– Lonnie, maga csak maradjon idebent, amíg nem vagyok itt. Még egy lépést se tegyen az ajtón túlra. Egyetlenegyet sem! Kérem. Tegye meg a kedvemért.

– Te jóságos ég! – Lonnie folyamatosan csuklott. Még azt gondolhatná az ember, hogy veszélyben vagyok:

– Abban van. Higgye el, veszélyben van.

– Már hogy én? Hogy én? – őszintén meghökkent. – És ugyan ki akarhatna bármi rosszat a szegény öreg Lonnie-nak, aki a légynek sem vét?

– Egészen meglepődne, ha megtudná, milyen sokan akarnak rosszat a szegény öreg Lonnie-nak. Feledkezzék meg egy rövid időre az emberek veleszületett jóságába vetett hitéről, és ígérje meg, őszintén ígérje meg hogy nem fog innen kilépni ma éjszaka.

– Olybá tűnik, fiam, hogy ez fontos magának.

– Igen, az.

– Akkor rendben van. Bütykös kezem a szívemre téve, a legfinomabb malátás kádra…

Nem vártam meg ennek a meglehetősen hosszúnak ígérkező eskütételnek a végét, hanem Conrad és Mary Stuart felé indultam. Úgy láttam, hogy valamin vitáznak, halkan ugyan, de heves gesztusokkal. Abbahagyták, amikor a közelükbe értem. Mary Stuart esdeklően a karomra tette a kezét:

– Könyörgök, dr. Marlowe! Kérem, mondja meg Charlesnak, hogy ne menjen! Hallgatni fog magára, tudom, hogy magára hallgatni fog. – Összerázkódott. – Tudom, egyszerűen tudom, hogy ma éjszaka valami borzalmas dolog fog történni.

– Talán még igaza is lesz – feleltem. – Mr. Conrad, maga nem áldozható fel!

Abban a minutumban rádöbbentem, hogy szerencsésebb kifejezést is használhattam volna. Ahelyett, hogy Conradra függesztette volna a tekintetét, Mary mereven rám bámult: ő előtte sokkal hamarabb megvilágosodott szavaim értelme, mint előttem. Mindkét kezével megragadta a karomat, tompa és reményvesztett tekintettel nézett rám, aztán elfordult, s elindult a kabinja felé.

– Menjen utána – mondtam Conradnak. – Mondja meg neki…

– Felesleges. Elkísérem magát és ő tudja ezt.

– Menjen utána, s mondja meg neki, hogy nyissa ki az ablakát és dobja ki a hóra azt a fekete dobozt, amit odaadtam neki. Aztán zárja be jól az ablakot.

Conrad fürkésző tekintetet vetett felém és mondani készült valamit. De meggondolta magát, s, ment. Volt annyi esze, hogy még csak nem is bólintott, hiszen a biccentést kívülállók cinkos megegyezésként is értelmezhették volna. Egy perc múlva már vissza is jött. Fogtuk a négy legnagyobb elemlámpát, s magunkra kapkodtuk a kabátunkat. Már csaknem az ajtónál jártunk, amikor Mary Darling felállt a még mindig ijesztően nyúzott Allen mellől, s odalépett hozzám.

Dr. Marlowe!

Közel hajoltam hozzá, oda, ahol a platina hajzuhatag alatt a fülét sejtettem, s belesúgtam:

– Ugye, egy angyal vagyok? Ünnepélyesen bólintott, s nagy szarukeretes szemüvege mögött szomorúságot tükrözött a szeme. Megcsókolt. Nem tudom, hogy a nézőközönség mit gondolt erről a futó kis közjátékról, de nem is nagyon érdekelt. Lehetséges, hogy az volt a véleményük: a jóságos doktor utoljára részesül ily gyöngéd búcsúztatásban, hiszen kint az örök sötétség vár rá, ahonnan nincs visszaút. Amint bezárult mögöttünk az ajtó, Conrad panaszos hangon megszólalt:

– Igazán megcsókolhatott volna engem is.

– Szerintem maga már kapott épp eleget – vágtam rá.

Volt benne annyi tartás, hogy ne válaszoljon. Anélkül, hogy felkattintottuk volna az elemlámpáinkat, a sötétben és a sűrű havazásban az élelmiszerraktárhoz evickéltünk. Két vagy három percig várakoztunk, amíg meg nem győződtünk arról, hogy senki sem követ bennünket: Aztán visszamentünk a főépülethez, és Mary Stuart ablaka alatt megkerestük a fekete dobozt. Mary az ablakban állt. Kétségkívül látnia kellett bennünket, ám nem mozdult, még csak integetni sem próbált búcsúzóul. Sok közös vonás van a két Maryben, fordult meg a fejemben, most azonban homlokegyenest másra gondolnak.

Átvergődtünk a havon, s a sötétben lebotorkáltunk a mólóra. A fekete dobozt biztonságos helyre, a csónak hátsó ülése, alá tettem. Beindítottuk a motort – csak öt és fél lóerős volt, de nem is kellett nagyobb arra a kis csónakra -, s elszakadtunk a parttól. A kikötőgát északi nyúlványát, kerültük meg éppen, amikor Conrad megjegyezte:

– Uramisten, itt olyan sötét van, mint a pokol legmélyebb bugyrában. Van valami ötlete, hogyan kezdjünk neki?

– Mármint minek?

– Természetesen Heissmanék felkutatásának.

– Nem érdekel, hogy viszontlátom-e őket valaha is – mondtam epésen. – Egyetlen lépést sem szándékozom tenni a felkutatásuk érdekében. Ellenkezőleg, minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy elkerüljük őket. – Amíg Conrad csöndben rágódott a hirtelen fordulaton, a hajót jó száz méterre kikormányoztam az öböl vizére. A motor megbízhatóan pöfögött. A Sor-hamna északi partjához közeledve teljesen levettem a sebességet, és leállítottam a motort. Amikor már csak lebegtünk a vízen, előrementem a csónak orrába, s kidobtam a horgonyt.

– A térkép szerint – közöltem – három árok húzódik itt a tenger fenekén. Ez azt jelenti, hogy akár tizenöt méterre is le kell ereszteni a horgonyt, nehogy elsodorjon bennünket az áramlás. Így ni, meg is van. És minél a part mögöttünk emelkedik, gyakorlatilag beleolvadunk a tájba. Senki sem vehet észre bennünket, aki délről közelít errefelé. Természetesen most ne gyújtson rá.

– Nagyon mulatságos – mondta Conrad. Kis szünet után megkérdezte: – Mégis, kit vár arról?

– Hófehérkét és a hét törpét.

– Oké, oké. Vagyis maga szerint nincs semmi baj az eltűntekkel.

– Baj, az aztán van velük, de nem abban az értelemben, ahogy maga gondolja.

– Ohó! – Megint csönd következett. Azt hiszem a hallottakat próbálta megemészteni. – Szóval, ami Hófehérkét illeti…

– Csupa fül vagyok.

– Mi volna, ha várakozás közben azzal ütnénk agyon az időt, hogy mesél nekem Hófehérkéről? Elmondtam neki mindent, amit tudtam, meg azt is, amit csak sejtettem. Némán figyelt. Amikor befejeztem a mondókámat, vártam, hátha van megjegyeznivalója. De nem szólt, így hát hozzáfűztem:

– Ugye, megígéri, hogy nem fogja első látásra agyba-főbe verni Heissmant?

– Ha nagyon akarja, megígérem. De nem szívesen. – Összeborzongott. – Jézusom, de hideg van!

– Bizony az! Figyeljen csak!

Először csak halkan, szaggatottan, aztán már az északi szél és a sűrű havazás ellenére is mind kivehetőbben hallottuk a közeledő csónakmotor duruzsolását. Két perc sem telt el és a motor dübörgése élesen, jól megkülönböztethetően vált ki a természetes zajok közül. Conrad megszólalt:

– Hm, szinte el sem lehet hinni… Hát mégis sikerült megjavítaniuk a motort?!

Csöndben meghúztuk magunkat leshelyünkön, lágyan ringatózva a hullámokon. Egyre jobban dideregtünk a farkasordító hidegben. Heissmanék csónakja megkerülte a móló északi nyúlványát, aztán a motorzaj hirtelen elült. Heissman, Goin és Jungbeck nem szállt partra azonnal, még körülbelül tíz percen át mindhárman a csónak körül szorgoskodtak: Nem láthattuk, hogy mit csinálnak. A sötétség és a havazás miatt jóformán még a körvonalaikat sem tudtuk kivenni: Néhányszor azonban elemlámpák fénye villant fel a móló fala mögül, időnként fémes hangok is megütötték a fülünket, nekem pedig kétszer is úgy tűnt, mintha olyasféle csobbanást hallanék, mint amikor valami súlyos tárgyat engednek le a vízbe. Végül a három elemlámpa imbolygó fénye a móló tetején villant fel: Heissman, Goin és Jungbeck végigment a gáton, s eltűnt a főépület irányában.

– Gondolom, most illene valami értelmeset kérdeznem – szólalt meg Conrad. – Nekem pedig illene értelmesen válaszolnom. Azt hiszem, percek kérdése csak, s meglesz a kérdés is, a válasz is. Vonja be a horgonyt, legyen szíves.

Beindítottam a motort, s alacsony fordulatszámon mintegy kétszáz métert hajóztunk kelet felé, majd délnek fordultunk. Amikor úgy éreztem, hogy az északi széljárást és a távolságot belekalkulálva már senki sem hallhatja meg a motor zaját az épületek felől, teljes sebességre kapcsoltam.

A navigálás sokkal egyszerűbbnek bizonyult, mint gondoltam. Elég hosszú ideje voltunk már kint, hogy a szemünk megszokja a sötétséget. Jobb kéz felől tisztán ki tudtam venni a part körvonalát. Akár még rosszabb látási viszonyok között is meg lehetett volna különböztetni az egymástól élesen elváló parti sziklák feketeségét és a mögöttük húzódó hófödte dombok fehérségét. A tengert sem szántották vad hullámok, pedig a lelkem

mélyén féltem, hogy erős lesz a hullámzás. A víz felszíne éppen csak fodrozódott ezen az estén, a szélirány pedig már nem is lehetett volna kedvezőbb.

A Malmgren-fok jobboldalt tűnt elő. A csónakot délnyugatnak fordítottam, hogy behajózzunk Evjebukta vizére. Csökkentettem a sebességet. Noha a sziklák ormai tisztán kirajzolódtak, a víz felszíne közelében már árnyékba borult minden. És egyetlen porcikám sem kívánta, hogy a csónakkal nekiütközzünk, valamelyik kis szigetnek az öböl északi hajlatában.

Conrad most először szólalt meg azóta, hogy felszedtük a horgonyt. Türelme csodálnivaló volt. Torkát megköszörülve azt mondta:

– Kérdezhetnék valamit?

– Sőt mi több, talán választ is kaphat rá. Emlékszik azokra az egészen fantasztikus kiszögellésekre és tűszerű csúcsokra, amelyeket a Harmatos Rózsa fedélzetéről láttunk a sziget déli csücskében a szikláknál?

– Ó, áldott szép emlékek – válaszolta sóvárogva.

– Azért ne csüggedjen el – mondtam bátorítóan. – Ma este újra láthatja. – Micsoda!?

– Úgy bizony.

– Mármint a Harmatos Rózsát?

– Azt hát. Legalábbis remélem, hogy ideér. De addig még van egy kis időnk. Nos, azokat a kiszögelléseket az erózió okozta az árapály-tevékenység nyomán. Az erős hullámzás, a viharok és a fagy is besegített. A sziget valamikor sokkal nagyobb volt, mint most. A folyamat megállíthatatlan. Hatalmas darabok szakadnak ki a sziklafalakból, s tűnnek el a vízben. Az erózió barlangokat is vájt a sziklák belsejébe. És még valami mást is, amiről csak ma délután szereztem tudomást. Azt hiszem, egyedülálló a világon. Két– vagy háromszáz méterre a Kolthoff– foktól, vagyis az öböl déli bejáratától, egy patkó formájú, aprócska kikötő képződött a kőfalban. Ma fedeztem fel látcsövön keresztül. – Tényleg?

– Tettem egy kis sétát a környéken. Nos, ennek a piciny kikötőnek a belső hajlatában egy hasadék található. Az a rés egy alagút nyílása, amely valószínűleg végigfut a Kolthoff-fok gyomrában. Legkevesebb kétszáz méter hosszúnak kell lennie. Az átjárót Perleportennek hívják, s csak a sziget részletes térképén van feltüntetve. Ma délután került először a kezembe ilyen térkép.

– Hogy? Kétszáz méter hosszúságban? És egyenesen a sziklák alatt? Ez csak mesterségesen kialakított átjáró lehet.

Ugyan már, ki az ördögnek jutna eszébe, hogy egy ilyen hosszú alagutat fúrjon a sziklába, amikor csónakkal öt perc alatt átjuthat a hegy túloldalára?

– Meg kell hagyni, tényleg nem túl hihető – válaszolta, Conrad. – S maga szerint Heissman és a barátai ma ott jártak?

– El nem tudom képzelni, hol másutt lehettek volna. Ma reggel minden helyet

megvizsgáltam a Sor-hamna környékén, és ebben az öbölben is. Sehol sem láttam őket.

Conrad nem szólt semmit, s ez egyike volt azoknak a tulajdonságainak, amelyek miatt kezdtem nagyon megkedvelni. Akár egy tucat kérdést is föltehetett volna hamarjában, amelyekre biztosan nem, tudtam volna még válaszolni. Minthogy ezzel, tökéletesen tisztában volt, nem is kérdezett semmit. Evinrude nevű motoros csónakunk jóleső kitartással dohogott alattunk,és körülbelül tíz perc múlva megpillantottam az Evjebukta déli részét határoló sziklák kontúrjait. Balkéz felől tisztán kivehető volt a Kolthoff-fok csúcsa. Úgy rémlett, hogy távolabb bukóhullámok vetnek fehér tajtékot.

– Nem hiszem, hogy valaki is figyelne bennünket – mondtam. – Szerintem nyugodtan kikapcsolhatjuk az éjjellátó készüléket. Tudom, hogy errefelé nincsenek zátonyok a közelben. Egy orrlámpa fénye bőven elég lesz.

Conrad előremászott a csónak orrába, és két elemlámpát is felkattintott. Két perc múlva fényük már az előrehajló, sima fekete sziklafalra vetődött: alig volt tőlünk száz méterre. Jobbra kormányoztam a hajót, hogy a parttal párhuzamosan haladjunk északnyugati irányban. Egy percen belül már ott is voltunk a keletre néző sziklanyúlványnál, amely a parányi, kör alakú bemélyedést védte. Csökkentettem a sebességet, s a csónak puhán besiklott a kis kikötőbe. Szinte azon nyomban fel is tűnt a félkör alakú nyílás a sziklafal lábánál. Igen szűknek látszott. Nagyon lassan közeledtünk feléje. Conrad hátrapillantott a válla felett.

– Klausztrofóbiás vagyok.

– Én is.

– És ha elakadunk odabent?

– A másik csónak nagyobb ennél.

– Feltéve, ha egyáltalán járt itt. Á, egye fene, ha már egyszer belevágtunk!

Örültem, hogy Conrad így fogja fel a dolgot, s a csónakot szép óvatosan bekormányoztam az alagútba. Tágasabb volt, mint amilyennek látszott, bár nem sokkal. Egy örökkévalóságon át moshatták a hullámok a titkos csatorna belső falait, amelyek mostanra már alabástrom simaságúra csiszolódtak. Noha a vízi alagút csaknem egyenes irányban haladt dél felé, néhol összeszűkült, máshol meg kiöblösödött, változott mennyezetének magassága is. Nem emberi kéz alkotta a Perleportent, ez egyértelmű volt. De nem sokáig. Mert Conrad váratlanul felkiáltott és előremutatott.

A nyílás csupán bemélyedésnek látszott az alagút falában, s alig különbözött azoktól, amilyened mellett korábban elhaladtunk. Körülbelül két méter mély lehetett. Furcsa, lapos perem futott körbe rajta polcszerűen, amelynek. szélessége fél és másfél méter között váltakozott: Olyan volt, mintha emberi kéz formálta volna. Végeredményben kialakulhatott volna természetes úton is, hiszen akadt ott bőven mindenféle fantasztikus formájú és alakú sziklaképződmény. Ám volt valami azon a helyen, ami egészen biztos, hogy nem természetes úton került oda. Egy rakás szürke fémrúd. A rudakat precízen egymásra fektették, szabályos kereszt alakzatban.

Egyikünk sem szólt, Conrad a másik két elemlámpát is bekapcsolta, majd mind a négyet

a körbefutó kőperemre állította és fényüket felfelé irányította: A bemélyedést fényözön árasztotta. el. Kitornásztuk magunkat a peremre. A csónakkötelet az egyik fémrúdra hurkoltam. Még mindig egy árvahang nélkül. A csónakból előhalásztam a csáklyát és megmértem a víz mélységét: Másfél méter sem volt. Ám amit nagyon furcsának találtam, az a szikla tapintása volt a fenéken, a víz alatt: A csáklyával körbetapogattam a helyet: egyszer csak valami keménybe ütköztem. Sikerült megmozdítanom. Felhúztam: egy lánc volt, vastagsága tán egy centi, itt-ott már rozsdásodott, de még mindig szilárdnak látszott. Továbbcsévéltem, egészen addig, amíg meg nem jelent a szemünk előtt egy fémrúd. Pontosan olyan méretű volt, mint amilyenek a peremen álltak halomba rakva: Egy gyűrűs csavarral volt a lánchoz erősítve. A rúd már teljesen elveszítette eredeti színét. A lánccal együtt visszaeresztettem a vízbe.

Elővettem a zsebkésemet és megkapargattam az egyik fémrúd felületét. Lágy volt, és könnyen levált, valószínűleg ólom lehetett. De ez csak bevonat volt a rúdon, alatta szilárdabb anyagot éreztem. Keményen megmarkoltam a zsebkést és egy jó hüvelyknyit lefejtettem az ólombevonatból: Sárgás fém csillant, meg alatta.

– Hűha! – kiáltott fel Conrad. – Maga aztán bankot robbantott! Legalábbis így mondanák a pókerasztalnál.

– Valahogy úgy.

– És nézzen csak ide! – Conrad benyúlt a fémrudak közé, s egy doboz festéket húzott ki a rakás mögül. Rajta a felirat: Instant szürke.

– Jóféle festéknek tűnik – jegyeztem meg. Megérintettem az egyik rudat. – Már egészen száraz. És el kell ismerni, nagyon ügyes eljárás. Leszedi a gyűrűscsavart, aztán lefesti a rudat – és ennyi elég is. Az eredményt meg maga is látja.

– Egy hasonló, sőt méretre és színre pontosan ugyanolyan ballasztrúd, mint amilyen a tengeralattjáró-makettbe van beépítve nehezékként.

– Úgy bizony! – helyeseltem. Megbecsültem az egyik rúd súlyát. -.– Még csak nem is nehéz, könnyen lehet szállítani. Erre mondják, hogy negyven fontos nemesfém rúd.

– Honnan tudja?

– A minisztériumban megfelelő pénzügyi kiképzésben is részesültem. A rúd értéke folyó áron – durván harmincezer, dollár. Körülbelül hány rúd lehet ebben a rakásban, mit gondol?

– Talán száz. Vagy még több.

– És ez csupán az első eresztés. A java még odalent van. Festőecseteket nem lát valahol?

– De igen, itt vannak. – Conrad már mozdult is, hogy benyúljon a fémrudak mögé. Rászóltam.

– Kérem, ne! Gondoljon azokra a friss ujjlenyomatokra!

Conrad vontatottan válaszolt, mintha álomból, ébredt volna.

– Egy pillanatra kihagyott az agyam, most kapcsolok csak. – Hitetlenkedve bámulta a szürke rudakat. – Hárommillió dollár heverne itt a lábunk előtt?

– Nagyjából.

– Jobb, ha odébbállunk – mondta. – Mindjárt kitör rajtam a heveny pénzéhség!

Odébbálltunk. Amint kibukkant a piciny öblöcske vizére, mindketten visszanéztünk az alagút sötét és vésztjósló torkára.

– Ki fedezte fel? – érdeklődött Conrad.

– Nem tudom.

– És a Perleporten? Mit jelent ez az elnevezés?

– A Gyöngyök Kapuja.

– Meglehetősen találó elnevezés.

– Hát… tényleg nem rossz.

A visszafelé vezető út sokkal kellemesebb volt, mint odafelé. A hullámokat szemből kaptuk, a jeges dara és a fagyos szél is az arcunkba vágott. A havazás miatt erősen romlottak a látási viszonyok. Ennek ellenére egy óra alatt visszajutottunk-a táborba. Kikötöttünk, a fagytól merev végtagjaink groteszk módon egyfolytában remegtek a szörnyű hidegtől.

Conrad felkapaszkodott a mólóra. Felnyújtottam neki a fekete dobozt, én meg levágtam vagy jó tíz métert a csónakkötélből. Aztán utána másztam. A kötelet a doboz köré fontam, mintha ágyat készítenék neki. A doboz tetején lévő két csapózárat némi nehézség árán sikerült felnyitnom. A fedél felcsapódott, egy fedő– és két oldallemez védte most a belső szerkezetet. A csaknem teljes sötétségben a kapcsolók és a keresőgombok csak halványan pislákoltak, de nem is volt szükségem több fényre, hogy a készüléket kezelni tudjam. Voltaképpen egyszerű kis szerkezet volt. Ameddig csak tudtam, kihúztam a teleszkópos antennát. Két kapcsolót felkattintottam, mire kigyulladt egy gyenge fényű zöld lámpa. A készülék halkán zümmögött, a búgást azonban egy méterről is alig lehetett meghallani.

– Istenem, micsoda jóleső megnyugvás fogja el az embert, ha ezek a kis mütyürkék elkezdenek zümmögni! – mondta Conrad. – De nem fogja a hó tönkretenni?

– Ez, a kis mütyürke több mint ezer fontot ér. Belemárthatja savba, dobhatja forró vízbe. Leejtheti egy négyemeletes ház tetejéről – működni fog. Van egy kisebb változata, azt akár ágyúból is kilőheti, akkor sem lesz semmi baja. Egyszóval, nem hinném, hogy ez a kis havazás kárt tenne benne.

– Azok után, amiket elmondott róla, már én sem.

Conrad némán figyelte, ahogy a fekete dobozt leteszem a földre, a jelzőlámpát beirányzom a móló déli karjának csücskéhez, majd a kötelet áthurkolom egy kikötőcölöpön, és jó erősen meghúzom. Miután ezzel végeztem, a kezemmel havat lapátoltam a készülékre, hogy elrejtsem a kíváncsi szemek elől.

– Mekkora. a hatósugara?

– Negyven mérföld. Ma este azonban negyedannyi is megtenné.

– És már ad is jelzéseket?

– Igen.

A kesztyűnket használva seprűnek, eltüntettük a nyomainkat. Odaszóltam Conradnak:

– Nem hiszem, hogy valaki is meghallotta volna az érkezésünket, de azért ne kockáztassunk feleslegesen. Megkérhetném, hogy őrködjék egy kis ideig?

Leereszkedtem a tengeralattjáró-maketthez, majd bemásztam a belsejébe. Két perc múlva ismét Conrad mellett álltam. – Van valami probléma? – kérdezte.

– Semmi. A két szürke szín nem teljesen azonos, de senki nem venné észre, hacsak nem kifejezetten ezt figyeli.

Nem fogadtak bennünket csatából hazatérő hősként. Igaz, azt sem mondhatom, hogy korai visszatérésünk kifejezett csalódást okozott, a többieknek.

Ám kétségkívül benne volt a levegőben, hogy a dolgok kezdenek visszatérni a rendes kerékvágásba. Persze az is lehet, hogy már összes együttérzésüket Heissmanra, Jungbeckre és Goinra pazarolták, akik természetesen azt állították, hogy csónakjuk motorja késő délután felmondta a szolgálatot.

Heissman illendően megköszönte, hogy a keresésükre indultunk, köszönetében azonban volt valami leereszkedő önelégültség, valami vállveregető szívélyesség, ami normális körülmények között – heves ellenérzést váltott volna ki belőlem. Heissmannal szemben azonban már eleve olyan mélységesen ellenséges érzülettel viseltettem, hogy azt már lehetetlen lett volna fokozni: Következésképpen Conraddal együtt megelégedtem azzal, hogy eljátsszuk, mennyire megkönnyebbültünk, hogy élve látjuk, őket viszont, ámde abból sem csináltunk nagy ügyet, hogy bosszúságunkat véka alá rejtsük. Conrad különösen jól alakította a szerepét: színészként tagadhatatlanul fényes jövő várt rá.

A helyiségben szinte elviselhetetlen temetői hangulat uralkodott. Azt vártam volna, hogy a társaság öt tagjának épségben való visszatérése talán elegendő ok arra, hogy a búskomorság egy kicsit felengedjen. Ám úgy tűnt, hogy éppen a mi életben maradásunk erősítette fel az emberekben azt a tudatot, hogy egy halott nő fekszik az egyik szomszédos kabinban. Heissman nagy igyekezettel ecsetelte előttünk, hogy milyen csodálatos háttereket talált a különböző jelenetekhez. Nékem viszont rögtön az jutott az eszembe, hogy igencsak kemény fába vágná a fejszéjét, ha abban a roppant szűk alagútban akarná mozgatni egy egész filmstábot, kamerákkal és hangrögzítő berendezésekkel együtt. Heissman

Otto bátortalan kísérletet tett arra, hogy valamiképpen a közelembe férkőzzék, helyreállítandó a normális kapcsolatot közöttünk. Egészen odáig ment, hogy rám tukmált egy whiskyt, amit ugyan nem köszöntem meg, de azért lecsúsztattam a torkomon. Megpróbált elsülni néhány jópofának szánt suta megjegyzést a kitágult pórusokról, meg hogy most már biztosan nem akarok újra kimerészkedni az éjszakába. Nem mondtam meg

neki, hogy de igenis, szándékomban áll újra kimerészkedni az éjszakába, de azért nem kell félnie, mert csak a mólóig akarok kisétálni, s ilyen rövid szakaszon a világ összes kitágult pórusa sem tudna megfosztani cselekvő képességemtől.

Egy pillantást vetettem a karórámra. Még tíz perc, nem több. Aztán valamennyien elindulunk arra a kis sétára: az Olympus Productions négy igazgatója, Lonnie és jómagam. Csak mi hatan, senki más. A négy társigazgató már a nappaliban tartózkodott. Tudtam, hogy Lonnie-nak időre van szüksége, amíg, újra megtalálja a kapcsolatot a létező valósággal az után, hogy hosszasan elidőzött a számára egyedül vigaszt nyújtó whiskysüvegek társaságában. Érzésem szerint ez az idő már letelt, Lonnie-nak is ott lett volna a helye közöttünk. A szobájába mentem.

Kegyetlenül hideg volt a hálófülkében, – mert az ablakot szélesre tárták. Lonnie nyilván azon keresztül távozott, mert a kabinban egy árva lélek sem volt. Felkaptam az elemlámpát, ami az összegyűrt ágytakarón hevert, s kivilágítottam vele a sötétbe. Még mindig kitartóan havazott, de nem olyan sűrűn, hogy ne vegyem észre az ablak alól kiinduló lábnyomokat. Két pár volt belőlük. Lonnie-t valaki meggyőzte, hogy tartson vele egy pohárkára. Nem mintha Lonnie-t ilyesmire különösebben rá kellett volna beszélni.

Figyelmen kívül hagytam a kíváncsi tekinteteket, s gyorsan keresztülvágtam a nappalin. Egyenesen az élelmiszerraktárba mentem. Az ajtaja tárva-nyitva, de Lonnie sehol. Az egyetlen szilárd bizonyíték, hogy ott járt, egy félig üres whiskysüveg volt, kupakja lecsavarva. Ennyit Lonnie magasztos fogadalmáról – a legfinomabb malátára emelt kézzel tette le a nagyesküt.

A kunyhó körül a hó alaposan letaposva, számtalan egymást keresztező csapással. Lehetetlen volt kiválasztani közülük egy bizonyos lábnyomot. Visszarohantam a főépületbe. Azonnal akadtak önkéntesek: hiába, Lonnie-nak nem voltak ellenségei, legalábbis olyanok nem, akiket akaratlanul tett azzá.

A Gróf bukkant rá, alig egy perccel azután, hogy a keresésére indultatunk. A generátorház mögött feküdt, arccal a hóban. Már befödte a hó. Nyilvánvaló volt, hogy már jó ideje fekszik ott. Csak ing volt rajta, pulóver és nadrág. A lábán kopott nemezpapucs. A feje mellett a havon sárgás folt: kiömlött whisky. Lonnie jobb keze szorosan rákulcsolódott az üvegre.

A hátára fordítottuk. Halottabbnak már nem is látszhatott. A bőre tapintása jéghideg, arca fehér, mint az elefántcsont. Nyitott, fénytelen szemébe belehullott a hó a mellkasa mozdulatlan. Talán mert babonából eszembe jutott: hátha van némi igazság ó a közmondásban, hogy isteni gondviselés óvja a gyermekeket és a részegeket, lehajoltam és a mellére tapasztottam a fülem. Nagyon mélyről jövő, dobogást hallottam…

Bevittük, s az ágyára fektettük. Olajhősugárzókat, forró vizes palackokat és előmelegített takarókat hoztak a többiek. Leszámítva azt, hogy Lonnie-t általános megbecsülés és tisztelet övezte, úgy tűnt, hogy mindenki elszántan veti bele magát a segítségnyújtásba; látszott, hogy szeretnének végre valami jó és hasznos dologban segédkezni. Sztetoszkóppal megállapítottam, hogy Lonnie szíve valóban ver, bár amit hallottam, azt alig lehetett szívdobogásnak nevezni: olyan volt, mintha egy rabul ejtett,

sérült kisveréb verdesne a szárnyával. Először arra gondoltam, hogy szívserkentő szert alkalmazok, esetleg konyakot, de mindkettőt elvetettem. Az állapota válságos volt, élete egy hajszálon múlott: az élénkítő szer vagy a szeszes ital éppúgy meg is ölhette, mint ahogy segíthetett rajta. Ezért arra összpontosítottuk minden erőfeszítésünket, hogy mihamarabb felmelegítsük a megfagyott és élettelennek látszó testet. Közben pedig négyen masszírozták a lábát és a karját, hogy újra elinduljon bennük a vérkeringés.

Tizenöt perccel azután, hogy rátaláltunk, már észrevehetően lélegzett. Szaggatottan és reszelősen szedte a levegőt, de mégiscsak lélegzett. Most már, eléggé felmelegedett a teste, legalábbis amennyire a külső behatásokra felmelegedhetett. Megköszöntem a többiek közreműködését, s kértem, hogy távozzanak valamennyien. Csupán a két Maryt tartottam vissza ápolónőnek. Arra kértem őket, vigyázzanak Lonnie-ra, mert én nem tudok vele maradni. Az órám szerint már így is tízperces késésben voltam.

Lonnie szeme megrebbent. A teste még mindig merev volt, de a szeme megmozdult. Néhány másodperc elteltével rajtam állapodott meg fátyolos tekintete. Öntudatánál volt, s tudtam, hogy most már öntudatánál is marad!

– Maga tökkelütött, vén bolond! – korholtam. Nem éppen ilyen hangnemet kellett volna megütnöm vele, hiszen fél lábbal még a túlvilágon volt, de nem tudtam féken tartani az indulataimat. – Miért csinálta…?

– Aha! – lehelte alig hallhatóan.

– Ki csalta ki magát? Ki itatta le? – Éreztem, hogy a hátam mögött a két Mary először rám bámul, aztán egymásra néz. De már rég nem érdekelt, hogy ki mit gondol.

Lonnie ajka néhányszor megmozdult, de hang nem jött ki a torkán. A szemében váratlanul pajkos huncutság villant, majd erőtlen és rekedt részeg vihogás tört fel a torkából.

– Nagyon rendes ember – suttogta. – Tényleg az.

Szerettem volna megrázni, de féltem, hogy egyúttal a lelket is kirázom belőle. Fogcsikorgatva erőt vettem magamon és megkérdeztem:

– Ki az a nagyon rendes ember, Lonnie?

– Rendes bizony – motyogta -, nagyon rendes. – Fölemelte vékony kezét és intett, hogy hajoljak közelebb. Megtettem.

– Tudja mit? – szavai távoli mormolásként hatottak.

– Na, mondja, Lonnie.

– Az út végén… – hangja megbicsaklott.

– Igen?

Láttam rajta, hogy erőlködik.

– Az út végén… – Hosszú szünet következett. Kénytelen voltam egészen a szájához tartani a fülemet. – Az út végén nincs más, csak könyörület. – Súlyos szemhéja

lecsukódott.

Ömlött belőlem a káromkodás, egyszerűen képtelen voltam türtőztetni magam. Ama eszméltem, hogy a két lány döbbenten néz rám, bizonyára azt gondolták, hogy Lonnie-t szidom, mint a bokrot. Mary Stuarthoz fordultam:

– Keresse meg Conradot, vagyis Charlest. Mondja meg neki, szóljon a Grófnak, hogy jöjjön azonnal a kabinomba. Conrad tudni fogja, mit kell tennie.

Mary drága egy árva szót sem szólt, már szedte is a lábát.

– Életben marad Lonnie, dr. Marlowe? – kérdezte Mary Darling.

– Nem tudom.

– De… de most már egészen fölmelegedett.

– Nem a lehűléstől fog meghalni, Mary. Rám nézett. Szarukeretes szemüvege mögül a szeme egyszerre sugárzott megfontoltságot és aggódást.

– Arra céloz, hogy esetleg az alkohol fogja elvinni?

– Igen, talán. Nem tudom.

A rá jellemző, szinte már szeretetre méltó szigorúsággal dörrentett rám:

– Magát már nem is nagyon érdekli, ugye, dr. Marlowe?

– Nem, tényleg nem érdekel.

Beesett arcán láttam, hogy szavaim megütközést váltanak ki belőle. Átöleltem keskeny vállát, s azt mondtam:

– Nem törődöm vele, Mary, mert őt magát sem érdekli. Lonnie már régóta halott.

A hálófülkémbe siettem. A Gróf már várt rám, így hát nem vesztegettem az időt.

– Tisztában van vele, hogy valaki meg akarta ölni Lonnie-t?

– Nem. De hát kicsoda? – A Gróf szokásos csipkelődő stílusa egy szempillantás alatt tovatűnt.

– És remélem, tudja azt is, hogy Judith Haynest szintén meggyilkolták?

– Meggyilkolták? – Közlésem mélyen megrázta. Látszott rajta, hogy őszintén megrendült.

– Valaki halálos adag morfiumot adott be neki. Ráadásul az én injekciós tűmmel. És a morfium is az én készletemből való. – Hallgatott. – Vagyis a maguk kis aranyvadászata nem egészen úgy sült el, ahogy tervezték. Ennek már fele sem tréfa.

– Valóban nem.

– Tisztában van vele, hogy gyilkosokkal paktált le?

– Most már igen.

– Most már igen, mi? Remélem, sejti, hogy erre a bíróság mit fog mondani?

– Sejtem.

– Magánál van a fegyvere? – Bólintott. – És tudja is használni?

– Ne feledje, uram, hogy én lengyel gróf vagyok! – A régi énje szólt most belőle.

– Hát majd a tanúk padján is legyen ilyen nagylegény! – válaszoltam. – Mert ugye, azzal is tisztában van, hogy csupán egyetlenegy módon úszhatja meg a börtönt. Ha koronatanúként a bűntársai ellen vall.

– Igen, ezzel is tisztában vagyok.

TIZENHARMADIK FEJEZET– Mr. Gerran! – szólítottam meg. – Hálás lennék, ha Mr. Heissmannal, Mr. Goinnal és

Tadeusz– szal együtt egy pillanatra kijönne velem a mólóhoz.

– Már hogy ki a szabadba? – Otto a karórájára pillantott, aztán a három igazgatótársra, majd megint a karórájára, végül rajtam állapodott meg a tekintete. – Ilyen későn? És ilyen időben? És egyáltalán, minek?

– Kérem.

A körülöttünk állókhoz fordultam:

– És azért is hálás lennék, ha a többiek meg itt maradnának, ebben a szobában, míg vissza nem jövök. Remélem, nem fog sokáig tartani. Senkinek sem kötelező eleget tennie a kérésemnek. Még kevésbé kényszeríthetek bárkit is. De ajánlom, hogy saját érdekükben fogadják meg a tanácsomat. Most már tudom, hogy ki a gyilkos közöttünk. Reggel óta tudom. Ám úgy tartottam tisztességesnek és helyénvalónak, hogy mielőtt azt az embert név szerint is leleplezem, az ügyet megtanácskozom Mr. Gerrannal és igazgatótársaival.

Rövid beszédemet, amint az várható volt, néma csönd fogadta. Arra is esküdni mertem volna, hogy Otto szólal meg először. Megköszörülte a torkát, s aggályoskodva megkérdezte:

– Tehát azt állítja, hogy tudja annak az embernek a személyazonosságát?

– Igen.

– Alá tudja valamivel támasztani az állítását?

– Úgy érti, hogy tudom-e bizonyítani?

– Igen.

– Nem tudom:

– Ah! – jegyezte meg nyomatékkal. Körbehordozta tekintetét a társaságon, majd felém fordulva kijelentette:

– Nem gondolja, hogy túl nagy felelősséget vállal magára?

– Milyen értelemben

– Viselkedése kezd egyre inkább diktatórikus jelleget ölteni. Az isten áldja meg magát, jóember, ha rájött, vagy legalábbis úgy gondolja, hogy tudja, ki a gyilkos, akkor nevezze meg nyilvánosan és ne csináljon ebből ekkora felhajtást! Jobb, ha nem hívja ki a sorsot maga ellen, dr. Marlowe!– Szeretném emlékeztetni arra, hogy maga is közénk tartozik, vagy ha úgy jobban tetszik, maga is ugyanúgy az Olympus Productions alkalmazottja, mint a többiek…

– Nem vagyok az Olympus Productions alkalmazottja. A brit pénzügyminisztérium alkalmazottja vagyok, aki azt a megbízást kapta, hogy vizsgálja ki az Olympus Productions Ltd. működésének bizonyos vonatkozásait. Nos, a megbízást teljesítettem.

Ottónak az elképedéstől leesett az álla. Goinon nem látszott túl nagy változás, bár egyébként nyájas és derűs arcán most hamiskás kifejezés jelent meg. Heissman hitetlenkedve kiáltott fel: – A kormány ügynöke! A titkosszolgálat…

– Ne keverje össze a dolgokat. Kormányügynökök az amerikai pénzügyminisztériumnak dolgoznak, de nem a britnek. Egyszerű polgári tisztviselő vagyok, aki életében még nem sütött el pisztolyt.

Nincs is fegyverem. Hatósági jogköröm körülbelül akkora, mint egy postásé vagy egy hivatalszolgáé. Nem több. Ezért kérem az együttműködésüket.

– Ottóra néztem. – S ezért indítványoztam, hogy tartsunk előzetes konzultációt.

– Maga vizsgálatot folytatott? – Nyilvánvalóvolt, hogy Otto már fél perce képtelen másra figyelni, mert csak ezen jár az esze. – Miféle vizsgálatot? És hogy is van az, hogy valaki, aki orvosnak adja ki magát… – Elhallgatott. Reményvesztetten ingatta a fejét, mint aki képtelen felfogni bizonyos jelenségéket.

– Ugyan már, mit gondol, vajon miért nem ment el a hajó orvosi tisztségre pályázó többi hét jelentkező a meghallgatásra? Noha az orvosi egyetemen nem tanítanak etikettet, nyugodtan elhiheti nekem, hogy azért mi, orvosok sem vagyunk annyira udvariatlanok, hogy csak úgy szó nélkül otthagyunk csapot-papot és nem jelentkezünk többet. Nos, megyünk?

– Azt hiszem, Otto, meg kell adnunk neki az esélyt, hogy elmondja, amit tud – jelentette ki nyugodt hangon Goin.

– Én is szeretném haltani, amit el akar mondani – szólalt meg Conrad. Egyike volt azoknak a keveseknek a helyiségben, akik nem úgy néztek rám, mint valami marslakóra.

– Biztosra veszem, hogy magát is érdekli. Mégis, tartok tőle, hogy a többieknek bent kell maradniuk. Mindazonáltal szeretnék magával néhány szót váltani négyszemközt, ha lehetséges. – Válaszra se várva megfordultam és a kabinom felé indultam. Otto elém állt.

– Nem hiszem, hogy létezik olyan dolog, amit Charlesnak elmondhat, nekünk viszont nem.

– Hát ezt meg honnan veszi? – Határozottan félrelöktem, s elsiettem mellette. Miután Conrad is belépett, behúztam mögöttünk az ajtót, s azt mondtam neki:

– Két okból sem akarom, hogy maga is kijöjjön velünk. Egyrészt lehet, hogy a segítőtársainkkal elkerüljük egymást a mólón, s egyenesen idejönnek majd. Ebben az esetben szeretném, ha maga megmondaná nekik, hogy hol vagyok. Ám ennél sokkal fontosabb, hogy tartsa rajta a szemét Jungbecken. Ha megpróbálna utánunk jönni, igyekezzék lebeszélni róla. Ha nem hallgatna az okos szóra, akkor engedje menni. Már úgy értem, három lépés távolságra: és ha el tudná intézni, hogy véletlenül éppen ekkor a keze ügyében legyen egy teli üveg whisky, vagy valami hasonló, ragadja meg és üsse le vele. Ne a fejére célozzon, mert azzal megölheti, hanem a vállára, közel a nyakához. Lehet, hogy eltöri a vállcsontját. Rá se rántson, a lényeg, hogy tegye cselekvőképtelenné.

Conradnak a szempillája sem rezdült.

– Most már értem, hogy miért nem hord fegyvert magánál – mondta.

– Egy üveg whiskyvel sok rázós ügyet el lehet simítani, barátilag is, meg nem annyira barátilag is – válaszoltam.

Mielőtt elhagytuk volna a központi kunyhót, magamhoz vettem egy Coleman-vihar lámpát, amit most a megfigyelőtoronyból a tengeralattjáró-makett belsejébe vezető vaslétra fokára akasztottam. Nyers fénye bevilágította a fémből készült nyirkos jégvermet: meghökkentően éles fehér és tustintára emlékeztető sötét geometriai minták váltották egymást, vad kavalkádot alkotva a teknő falain.

A többiek barátságtalan tekintetétől kísérve kicsavaroztam az egyik padlódeszkát, majd kiemeltem egy nehezékként szolgáló fémrudat és a kompresszor tetejére fektettem. A zsebkésemmel lefaragtam egy darabkát a festékrétegből.

– Láthatja, hogy nem csinálok nagy felhajtást, ellenkezőleg, bevezető nélkül, azonnal a lényegre térek – mondtam Ottónak. Becsattintottam a zsebkést, majd szemügyre vettem a lekapart részt.

– Kétségkívül nem mind arany, ami fénylik. De ugye, maguk sem mondják azt, hogy ez tisztára úgy néz ki, mint valami túlméretezett karamellás nyalóka?

Tekintetemet végigjártattam rajtuk. Szemmel láthatóan egyikük sem gondolta óriási nyalókának, amit maga előtt látott.

– Úgy tűnik, hogy egy szemernyi meglepetést sem okoztam maguknak. – A kést visszaraktam a zsebembe és rájuk mosolyogtam. Észrevettem, hogy hármuknak merevebbé válik a tartása. – Cserkész becsületszavamra mondom, hogy a civil köztisztviselők sosem hordanak fegyvert maguknál! Az pedig, hogy mi mindent tudok, valószínűleg egyiküket sem érte váratlanul. Hiszen mind a négyen már jó ideje tisztában vannak azzal, hogy nem az vagyok, akinek kiadom magam. És mi sem természetesebb, mint az, hogy az arany látványa a legkevésbé sem képesztette el magukat. Végül is ez volt az egyedüli oka annak, hogy idejöttek a Medve-szigetre.

Egy árva szót sem szóltak. Még csak nem is néztek rám. Valamennyien az aranyrudat bámulták, mintha az összehasonlíthatatlanul fontosabb volna, mint az én személyem. És az ő szemszögükből nézve ez tökéletesen érthető volt.

– Nocsak, nocsak – gonoszkodtam. – Hát nem tagadják a vádakat? Hol maradnak a magasztos esküdözések, az ártatlanságukról meg hasonlókról? Meg az „én nem is tudtam róla” mentegetőzések? És miért nem kérik ki maguknak felháborodva, hogy ugyan, mi a fenéről beszélek? Szerény véleményem szerint hallgatásuk egy pártatlan megfigyelő szemében legalább olyan terhelőnek bizonyulna, mintha írásban tennék meg vallomásukat.

Rájuk néztem, abban a reményben, hogy a tekintetemből bátorítást olvashatnak ki. De egyikük sem méltatott válaszra, eltekintve attól az aprócska mozzanattól, hogy Heissman éppen most érezte szükségét, hogy nyelve hegyét végighúzza a felső ajkán.

– Tervüket zseniálisan és aprólékosan kidolgozták, ezt még a védőügyvédjük is kénytelen lesz beismerni a bíróság előtt. Ha kérdésemet nem veszik zaklatásnak, elmondanák nekem, hogy végül is mire megy ki a játék?

– Az a meglátásom, dr. Marlowe – jelentette ki Otto fölényes hanghordozással -, hogy az utóbbi napok feszültsége kibillentette az egyensúlyából és megfosztotta a józan ítélőképességétől.

– Válasznak nem rossz! – közöltem elismerően. – Sajnálatos módon, legalább két perccel elkésett vele. Nos, nincs jelentkező, aki beavatna a tervükbe? Túlságosan is szerények volnának? Vagy egyszerűen eszük ágában sincs együttműködni velem? Például maga, Mr. Goin – nem volna kedve kipakolni? Végső soron maga az adósom. Nélkülem, a mi kis drámai közjátékunk nélkül, maga bizonyára már halott volna.

– Azt hiszem, hogy Mr. Gerrannak igaza van – mondta Goin azon a kimért hangon, amelyet oly mesterien tudott alkalmazni. – Még hogy engem veszély fenyegetne? – Megrázta a fejét. – Úgy látszik, hogy a feszültség túlságosan is megviselte az ön idegeit. Orvos létére tudhatná, hogy ilyen állapotban bárkit könnyen elragadhat a képzelőereje…

– Hogy képzelődnék? És ez a negyven fontos aranyrúd? Ezt is csak képzelem? – A lábunk alatt lévő ballasztokra mutattam. – Vagy ezeket is csak képzelem? Meg azokra is, amik ott állnak gúlában a Perleporten mélyén, egy sziklapárkányon? És természetesen idegkimerültségemnek tudható be az is, hogy maguk még csak össze sem rezzentek a Perleporten szó hallatán. A viselkedésük minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy nagyon is jói tudják, mi az a Perleporten, hol van és miért olyan fontos. Valóban csak az én képzeletemben léteznek azok az ólombevonatú aranyrudak, amik ott hevernek a víz fenekén, a Perleporten-alagútban? Ne játszadozzanak tovább, uraim, hiszen az igazi játszmájukat már úgyis elvesztették. Meg kell adni, ügyesen játszottak – ám a játéknak már vége. Őszintén megmondom, a filmforgatásnál nem is lehetett volna jobb ürügyet kitalálni, hogy megszervezzék ezt az aranyfelfedező utat. Hiszen végül is éppen a filmesekről köztudott, hogy szeszélyességük szinte már az őrültséggel határos. Amiből persze következik, hogy még a legesztelenebb ötleteiket is normálisnak tartják az ő abnormális világukban. És vajon lehetett volna-e jobb időszakot kiválasztani az útra, mint ezt a mostanit, amikor csak néhány órára van nappali világosság? Vagyis a jótékony sötétség leple alatt hosszú órákon át lehet az aranyrudakkal foglalkozni. És bizony annál sem lehetett volna jobb módszert kitalálni, mint azt, hogy a makett ballasztrúdjainak a helyén, a vámhatóságok szeme láttára csempésszék be az aranyat Nagy-Britanniába. – Lepillantottam a rudakra. – Négy tonna ballaszt, ezt írta Mr. Heissman a brosúrában. Szerintem azonban megvan ez öt is. Nos, aranyban ez durván tízmillió dollárt ér: Ennyit valóban megér egy utazás, még egy olyan isten háta mögötti helyre is, mint a Medve-sziget! Maguknak nem ez a véleményük?

Hallgattak.

– Bizonyára már azt is kiagyalták, hogy milyen ürüggyel vontassák a Perleportenhez a tengeralattjáró-utánzatot – folytattam. – Úgy nyilván sokkal könnyebb tett volna az arany átrakása. Aztán irány a jó öreg, kedélyes Anglia! És holtuk napjáig élvezték volná munkájuk gyümölcsét. Vagy talán tévedek?

– Nem téved. – Otto most nagyon nyugodt volt. – Minden úgy igaz, ahogy mondta. Mindazon-által az a véleményem, hogy ez még édeskevés ahhoz, hogy bűncselekményt varrjon a nyakunkba. Ugyan, mivel vádolhatna bennünket? Lopással? Nevetséges.

Véletlenül aranyra bukkantunk és megtartjuk magunknak. Ez minden.

– Véletlenül aranyra bukkantak? Néhány nyomorúságos tonnára, mi? Egyébként a maguk vágyai valóban igen szerények és csak egy csipetnyit kapnak a zsákmányból. Ugye, Heissman? Valamennyien Heissman felé fordultak: Heissmannak viszont nemigen akaródzott bárkinek is a szemébe néznie.

– Mit gondolnak, tökfilkók, miért vagyok itt? – mondtam. – Még csak meg sem fordult a fejükben, ugyan mivel magyarázható, hogy az agyafúrt elterelő manőver ellenére a brit kormány nem csak hogy tudta, hogy a Medve-szigetre jönnek, hanem azt is, hogy valójában miért jönnek ide? Talán fogalmuk sincs arról, hogy bizonyos ügyekben az európai országok kormányai között nagyon szoros együttműködés épült ki? És arról sincs tudomásuk, hogy a szóban forgó kormányokat – szinte kivétel nélkül valamennyit – rendkívül izgatja Johann Heissman ténykedése? Ha nincs, akkor az kizárólag annak köszönhető, hogy ők sokkal többet tudnak Johann Heissmanról, mint maguk. Esetleg elmondhatná maga, Heissman, hogy ki is valójában. Kezdhetné talán azzal, hogy idestova már harminc éve dolgozik a szovjet kormánynak.

Otto elképedve meredt Heissmanra, félő volt, hogy hatalmas állkapcsa bármelyik pillanatban leválik. Goin arcizmai megmerevedtek, a nyájasság egy pillanat alatt eltűnt az arcáról. Egyedül a Gróf vonásai nem változtak meg: fejével lassan bólintott, mintha végre-valahára rájött volna egy régóta húzódó probléma megoldására. Heissman szerfölött boldogtalannak látszott.

– Nos, úgy tűnik, Heissmannak nincs sok kedve hozzá, hogy maga mondja el a dolgokat. Nem marad más választásom, megteszem én helyette. Nos, Heissmant kivételes tehetséggel megáldott szakemberként tartják számon egy igen-igen specializált területen. Ne csűrjük-csavarjuk a szót: kincsekre vadászik, s ezen a téren senkit sem lehet vele egy napon említeni. Ám nem olyasféle kincsekre vadászik, mint amilyenekre maguk gondolnak. Azt hiszem, hogy ami ezt az aprócska részletet illeti, feltehetően félrevezette magukat. Egy másik dologban viszont egészen biztosan becsapta a társaságot. Emlékeznek, ugye, hogy közölte: csak azzal a feltétellel részesedhetnek a zsákmányból, ha az unokahúgát, Mary Stuartot alkalmazzák az Olympus Productionsnál. Amilyen szennyes a fantáziájuk és gyanakvó a természetük, valószínűleg gyorsan rájöttek, hogy Mary egyáltalán nem az unokahúga – tényleg nem az -, vagyis valami más célja van annak, hogy mindenáron magával akarja hozni az útra. Igaz is volt. Csakhogy ő egészen más megfontolásból ragaszkodott Maryhez, nem pedig azért, amit a szennyes fantáziájuk és gyanakvó természetük magukkal sejtetett. Heissman számára azért volt lényegbevágó Mary Stuart jelenléte, is hogy elérhessen egy bizonyos célt. Amiről azonban már volt szíves maguknak egy árva szót sem szólni. Nos, jobb, ha tudják, hogy Mary Stuart apja ugyanolyan gátlástalan és gerinctelen szélhámos volt, mint maguk valamennyien. A háború alatt magas pozíciókat töltött be mind a német haditengerészetnél, mind a náci pártban. Amikor látta, hogy Németország elveszti a háborút, a többi vezető beosztású nácihoz hasonlóan, hatalmát arra használta fel, hogy mentse a bőrét és gondoskodjék a saját jövőjéről. Mint ahogyan Hermann Göring is tette. Csakhogy ő ügyesebb volt Göringnél, és sikerült megszöknie a felelősségre vonás elől, és nem kellett megjelennie

Nürnbergben. Ez az arany majdnem biztosan különböző norvég bankok széfjeiből származnak, de ez teljes bizonyossággal valószínűleg soha nem lesz megállapítható. Mivel Mary apja parancsnoki tisztséget töltött be a német haditengerészetnél, nem jelenthetett nehézséget a számára, hogy rátaláljon egy olyan eldugott, félreeső helyre, mint a Perleporten a Medve-szigeten. Már csak ide kellett hozatnia az aranyat. Feltehetően tengeralattjáróval szállíttatta. Nem mintha ez számítana valamit is. Az aranyon kívül azonban valami másnak is a Perleportenbe vezetett az útja. És pontosan ezért van a szigeten Mary Stuart. A drága jó papa ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy puha pihével bélelje ki a családi fészket. Ha lúd, legyen kövér, gondolta, és főleg megkopasztható. Nos, a lúd bizonyára bankkötvények vagy részvények formáját ölti. Valószínűleg a harmincas években kerültek a nácik birtokába. Azt azonban nem merném állítani, hogy törvényes úton vásárolták őket. Az értékpapírok ma is jók és érvényesek. A közelmúltban harmincmillió fontot érő részvényt próbáltak pénzzé tenni különböző devizaműveletek keretében, ám a nyugatnémet szövetségi bank nem ment bele a játékba, mert a megfelelő részvénytulajdonlási okmányok hiányoztak. De mostantól fogva már nem jelentettek volna problémát a tulajdonviszonyt igazoló dokumentumok, ugye, Heissman?

Heissman nem erősítette meg, de nem is cáfolta a kijelentésemet. Hallgatott.

– Vajon hol lehetnek ezek a papírok? Esetleg a fémrudakba rejtették el őket is? – Próbáltam szólásra bírni Heissmant, de hiába provokáltam.

– Rendben van, így is, úgy is megtaláljuk a kötvényeket. Bárhogy is cselekszik, arra már sohasem lesz alkalma és lehetősége, hogy Mary Stuart apjával aláírassa azokat az okmányokat és az egyező ujjlenyomatok alapján hitelesítse őket.

– Biztos ebben? – kérdezte Heissman. Mostanra már sikerült összeszednie magát, ami azt jelentette, hogy a tőle megszokott módon, nagyon higgadtan és nyugodtan viselkedett.

– Egy olyan gyorsan változó világban, mint amilyen a miénk, ugyan ki lehet biztos bármiben? Ezzel együtt: igen, biztos vagyok benne.

– Azt hiszem, valamiről megfeledkezett. – Tényleg?

– Igen. Arról, hogy Hanneman tengernagy a mi kezünkben van.

– Ez Miss Stuart apjának az igazi neve? – csodálkoztam.

– Hát még ezt sem tudta?

– Nem. De nincs is jelentősége. És akár hiszi, akár nem, nem feledkeztem meg erről a tényről. Hamarosan rátérek erre is. De először néhány szót a barátairól. Persze lehet, hogy már nem is a barátai. Hiszen nem egészen úgy néznek magára, mintha azok volnának.

– Szörnyeteg! – kiabálta Otto. – Szörnyeteg! Ez egyszerűen megbocsáthatatlan! Egy sátánfajzatot melengettünk a keblünkön! – A düh belefojtotta a szót.

– Aljasság – jelentette ki Goin fagyos hangon. – Megvetésre méltó aljasság.

– Ugye, hogy az? – kapcsolódtam be. – De mondják már, mi indította el ilyen hirtelen magukban az erkölcsi felháborodásnak eme hullámát? Heissman galádságának feneketlen

mélysége, vagy csupán az, hogy átvágta magukat az értékpapírokkal? Na, sose törjék a fejüket a válaszon, hiszen ami az álnokságot illeti, maguk éppolyan hétpróbás gazemberek, akárcsak ő. Már úgy értem, hogy időt és fáradságot nem kímélve, maguk valamennyien igyekeztek eltitkolni egymás elől, hogy voltaképpen kicsodák és mit keresnek itt. E tekintetben Heissman nincs egyedül. Vegyük például a Grófot. A dicső társulat többi tagjához képest valóságos Vesta-szűz, ám ő sem mulasztotta el, hogy időnként a zavarosban halásszék. Immáron harminc éve tagja az igazgatótanácsnak. Egy egész életre bebiztosította magának a mindennapi betevő falatját azáltal, hogy történetesen Bécsben tartózkodott az Anschluss idején, vagyis akkor, amikor Otto szedte a sátorfáját és elindult az Egyesült Államokba, Heissmannak pedig titokzatos körülmények között nyoma veszett. Az utóbbiról, mármint Heissman eltűnéséről egyébiránt maga Otto rendelkezett, mégpedig azért, hogy a filmvállalat összes tőkéjét kivihesse az-országból. A mi Ottónk szívfájdalom nélkül átverte a barátját. Ámde Otto sem tudhatott mindent. Példának okáért halvány gőze sem volt arról, amit viszont a Gróf nagyon is jól tudott, csak épp elfelejtett megemlíteni neki. Azt, tudniillik, hogy Heissman eltűnése végső soron teljesen önkéntes volt. Heissman akkor már jó ideje német kém volt, és választott hazája magához szólította. Választott hazájában persze azt nem tudhatták róla, hogy Oroszország már őelőttük keblére ölelte és befogadta Heissmant. De ez most nem is tartozik ide. A lényeg: Otto abban a tudatban élt, hogy becsapta a barátját. És a Gróf tisztában volt ezzel. Sajnálatos módon nagyon nehéz rábizonyítani bármit is a Grófra. Természeténél fogva sosem volt nagyravágyó és sohasem követelt többet, csak is a fizetését. Nincs semmi, amivel alá lehetne támasztani, hogy a Gróf valójában zsaroló. Épp ezért őt szemeltem ki arra a szerepre, hogy koronatanúként az igazgatótanács társtagjai ellen valljon. A felkérést elfogadta.

Most a Grófon volt a sor, hogy állja a barátságtalan tekintetek kereszttüzét.

– Vagy itt van Otto – folytattam. – Évek óta óriási összegeket sikkaszt, nem törődve azzal, hogy a vállalat csődbe jut. – Most Heissman és a Gróf meredt Ottóra. – És természetesen ne feledkezzünk meg Goinról sem. Ó persze rájött, hogy Otto sikkaszt. Több se kellett neki, két vagy három éve ezzel zsarolja Ottót, a változatosság kedvéért őt sodorva a csőd szélére. Mit mondhatnék? Életemben nem hozott még össze a sors ilyen ellenszenves, gátlástalan és züllött alakokkal. Ám ami a becstelenségükről eddig elhangzott, az még csak a jéghegy csúcsa, ugye bár? Legalábbis egyikük esetében. Ugyanis még nem érintettük a gyilkosságokat, és azt a személyt, aki elindította az erőszaklavinát: Ez a személy természetesen négyük közül való. Egy elborult elméjű őrült, aki börtönben fogja végezni. Ámbátor el kell ismerni, hogy gondolkodásában és cselekedeteiben volt valami logika, amit távolról sem lehet őrültségnek tekinteni. Most sajnálja csak igazán az ember, hogy a halálbüntetést eltörölték! Az viszont biztos, hogy a börtönt nem fogja megúszni, és ha van valami jó ezen a földön, Otto, aminek a beteljesülésében még hisz,akkor azért imádkozzék, hogy ne éljen sokáig azután, hogy átlépi a börtön kapuját. Otto nem válaszolt, az arckifejezése sem változott.

Hozzátettem:

– És persze, életfogytiglani fegyház vár a maga által felbérelt gyilkosokra is,

Jungbeckre és Heyterre.

A jéghideg acélveremben jóval fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, de egyikünk sem vett róla tudomást, klasszikus példájaként annak, hogy a szellem képes fölébe kerekedni az anyagi valóságnak. És isten a tanúm rá, hogy idegen és természetfölötti környezetben leginkább az emberi szellem viselkedik rögeszmés megszállottként.

– Otto Gerran maga a megtestesült sátán – közöltem. – Gaztetteinek elvetemültségét emberi ésszel szinte már nem is lehet felfogni. Mindazonáltal azt is le kell szögezni, hogy üzleti partnereinek kiválasztásában egyedülállóan balszerencsésnek bizonyult, olyannyira, hogy részben a partnereit terheli a felelősség azért a sok szörnyűségért, ami megtörtént: azfékezhetetlen kapzsiságuk és önzésük szorította sarokba Ottót, ahonnan csak a legiszonytatóbb eszközök igénybevételével törhetett ki. Már említettem, hogy hárman maguk közül éveken át rendszeresen zsarolták Ottót. De két másik társigazgató: a saját lánya és a veje, Stryker is készséggel beszállt ebbe az üzletbe. A zsarolás egyre népszerűbb időtöltéssé kezdett válni az igazgatótanácsban. Ők ketten azonban valami egészen mással tartották sakkban Ottót. Most még nincs erre elég bizonyítékom, de meggyőződésem, hogy idővel az összes tény a birtokomban lesz. Egy autóbalesetről van szó, amely húsz évvel ezelőtt, Kaliforniában történt. Az ügy voltaképpen Két gépkocsit érint. Az egyik Lonnie Gilbert tulajdona volt, és három nő ült benne a szerencsétlenség időpontjában: a felesége és a két lánya. Mindhárman meglehetősen illuminált állapotban voltak. A másik Strykerék autója volt. De nem ők vezették, hanem két férfi, akik Lonnie családjához hasonlóan, szintén Strykerék partiján vettek részt. Ők is sokat ittak. Nos, ez a két férfi nem más, mint Otto és Neal Divine. Ugye, Otto?

– Semmit sem tud bizonyítani, csak a szája jár!

– Egyelőre nem, de várja ki a végét. Az autót Otto vezette. Ám a tragédia sokkhatásából felocsúdva, Neal Divine szent meggyőződésévé vált, hogy ő ült a kormánykeréknél, Nyilván Otto győzte meg őt erről. Divine tehát hosszú évek óta abban a hitben él, kizárólag Otto hallgatásának köszönheti, hogy nem állították bíróság elé emberölés vádjával. A fizetési listáról világosan kiderül…

– Honnan kaparintotta meg a fizetési listát? – szakított félbe Goin.

– A maga hálófülkéjéből. Ahol megtaláltam a bankkönyvét is. A fizetési listáról kiderül, hogy Divine évek óta bagóért dolgozik. Hát nem egy csodálatos ember ez a mi Ottónk? Nem elégszik meg azzal, hogy elhiteti egy szerencsétlennel, hogy őt terheli a felelősség azért a bűncselekményért, amit valójában ő követett el, hanem közben még a rabszolgájává is teszi ezt az embert, nyomorúságos sorsra kárhoztatva. Vagyis zsarolt maga a megzsarolt is, igaz, sajátos módon. Csoportképnek igazán bájos, nem de bár? Ámde a Stryker házaspár tudta, hogy valójában ki okozta a balesetet, hiszen Otto ült a kormánykerék mögé, amikor elhagyták a házukat. A két Stryker eladta a hallgatását, cserébe a társigazgatói kinevezésért és a busás fizetésért. Maguk aztán szeretetre méltó, kedves emberek valamennyien! Remélem, tudják, hogy ez a hájas szörnyeteg ma este Lonnie-t is megpróbálta megölni!? Hogy miért? Azért, mert Judith Haynes, nem sokkal a halála előtt, mindent elmondott Lonnie-nak. Következésképpen Otto számára Lonnie veszélyforrás lett volna, ameddig csak él. Nem tudom, kinek az ötlete volt ez a

filmforgatási akció. Gondolom, Heissmané. Nem mintha érdekes volna. Az azonban nagyon is érdekes, hogy Otto egyedülálló és talán soha vissza nem térő alkalmat látott az útban arra, hogy egy csapásra megoldja az összes problémáját. A terve egyszerű volt: megszabadulni mind az öt társigazgatótól, beleértve a saját lányát, akit legalább annyira gyűlölt, mint amennyire az őt. Felfogadott hát két bérgyilkost, Heytert és Jungbecket. Efelől semmi kétség, ugyanis Jungbeck bőröndjében ma délután kétezer fontot találtam, csupa új ötfontos címletekben. Azt mondta rájuk, hogy színészek, de persze Ottón kívül senki sem hallott róluk. Otto ténylegesen azt forgatta a fejében, hogy egyetlen csapással letaglózza társait, azokat, akiket gyűlölt, és akik őt gyűlölték. Halálukkal időt nyerhetett volna, hogy eltüntesse sikkasztásai nyomát. Óriási összegű biztosítási pénzeket vehetett volna fel, s néhány megvásárolható könyvelő segítségével rendbe tetette volna a számláit. Az aranyat is megtartotta volna magának. Ám mindenekfölött: örökre megszabadulhatott volna a zsarolás béklyóitól, amelyek egész életét gúzsba kötötték, olyannyira, hogy elborult elméje átbillent az őrültség határán.

Goin felé fordultam:

– Megérti végre, miért mondtam, hogy nélkülem maga sem maradt volna életben?

– Igen, azt hiszem, már értem. Nincs más választásom: el kell hinnem, hogy az igazat mondja. – Ottóra nézett, az arcára értetlenség ült ki:

– De ha csak az igazgatótanács tagjait akarta megölni, akkor…

– Hogy akkor miért haltak meg a többiek? Balszerencse, rossz időzítés folytán, vagy épp csak útban voltak, Az első kiszemelt áldozat a Gróf volt. Az ő esetében lépett először közbe a balszerencse. Mármint nem az övé, hanem Antonióé. Ha sokat vájkálnánk a múltjában, azt hiszem, könnyen kideríthetnénk Ottóról, hogy igen csak mindenhez ért. Titokban tartott tudományának egy része vagy a kémiával, vagy a gyógyszertannal kapcsolatos. Otto ugyanis szakavatott kézzel bánik a mérgekkel. És mint a legtöbb kövér ember, kiválóan ért ahhoz, hogy tárgyakat varázsoljon elő és tüntessen el. Aznap este, amikor Antonio meghalt, a vacsorát a szokásoknak megfelelően egy tálalóasztalról szolgálták fel. A tálaló ott állt, ahol Otto ült az asztalnál. Egy óvatlan pillanatban akonitint szór a Gróf salátástányérjára, egy csipetnyi is elég volt a méregből. Szegény Antonio! Balszerencséjére a Gróf szívből utálja a retket, ezért akkor este a saláta adagját átengedte a vegetáriánus fiúnak. Így halt meg Antonio. Otto hasonló módon akarta megmérgezni Heissmant is. Csakhogy Heissman nem érezte jól magát akkor este. Ugye, Heissman, maga is emlékszik rá, hogy kirohant az ebédlőből, érintetlenül hagyva a tányérját? De a takarékos Haggerty, ahelyett, hogy kidobta volna a szemétbe, később az el nem fogyasztott retket is feltálalta ahhoz a raguhoz, amelyből a két hajósinas: Scott és Moxen alaposan belakmározott. Az ételből lopva a Herceg is bekapott néhány falatot. Mindhárman megbetegedtek, kettő közülük bele is halt. Őket szintén balszerencse kísérte.

– Véletlenül nem hagyja figyelmen kívül azt a részletet, hogy Otto maga is megbetegedett? – kérdezte Goin.

– Naná, hogy megbetegedett! Hiszen ezt ő intézte így, hogy minden gyanút eltereljen magáról. No persze, magának nem akonitint adott be, hanem valamilyen ártalmatlan

hánytatószert. A többit pedig színlelte. Valójában Otto nem azért kért meg arra, hogy nézzek körül a Harmatos Rózsán, mert aggódott, hogy vajon hányan szenvednek tengeribetegségben az emberei közül, hanem azért, mert tudni akarta, hogy hányan mérgeződtek meg puszta véletlenségből. Amikor meghallotta Antonio halálhírét, igen hevesen reagált rá. De akkor még nem értettem meg ennek a jelentőségét. Később, az este folyamán, a cselekmény újabb tragikus fordulatot vett. Távollétemben ketten is belopakodtak a kabinomba, hogy körülnézzenek a holmim között. Az egyik vagy Jungbeck vagy Heyter lehetett. A másik Halliday volt. – Heissmanra pillantottam. – Ugye,a maga embere volt? Heissman

némán biccentett.

– Heissman gyanakodott rám. Jóhiszeműségemnek utána akart járni, ezért hát átkutattatta a szobámat Hallidayjel. Otto szintén gyanakodott, s a kabinomba küldte a maga emberét, aki rá is jött arra, hogy elolvastam az akonitínről szóló cikket. Egy halálesettel több vagy kevesebb, Ottónak már nem számított, elhatározta hát, hogy eltesz láb alól.

A kedvenc eszközéhez folyamodott, a méreghez. Egy üveg whiskybe tette bele: Mi tagadás, Hallidaynek sem volt szerencséje. Azért jött az ebédlőbe, hogy kipuhatolja, nem tudja-e valahogy elcsenni az orvosi táskámat, amit magamnál tartottam. Közben ivott a nekem szánt whiskyből. Hogy a többiek miért és hogyan haltak meg, viszonylag könnyen meg tehet magyarázni. Miközben mi Smithyt kerestük, Jungbeck és Heyter leütötte Allent, majd megölte Strykert. A gyilkosságért Allenre akarták terelni a gyanút, de ügyetlenül csinálták. Otto még aznap este intézkedett, hogy végezzenek a lányával is. A gyilkosság csak akkor történhetett meg, amikor ő és Jungbeck voltak őrségben. Odafordultam hozzá:

– Ellenőriztetnie kellett volna a lánya kabinjának az ablakát, tudniillik én magam rögzítettem csavarokkal a keretet, úgyhogy senki sem mászhatott be kívülről. Fölfedeztem azt is, hogy a készletemből eltűnt egy injekciós fecskendő és egy ampulla morfium. Nem kell, hogy mindezt bevallja. Garantálom, hogy Jungbeck és Heyter énekelni fog, mint a fülemüle.

– Bevallok mindent – szólalt meg Otto, nagyon nyugodt hangon, – Minden igaz, amit elmondott. Na, nem mintha ebből valami haszna is származhatna! – Említettem már, hogy valóságos művész volt dolgok elővarázsolásában és eltüntetésében, senki sem látta, honnan kapta elő azt a kis fekete automata pisztolyt, de egyszer csak ott volt a kezében. Nem volt túlzottan megnyugtató látvány.

– Úgy vélem azonban, hogy magának sem lesz belőle sok haszna! – mondtam néki. – Hiszen bűnösnek vallotta magát minden vádpontban, amit felsoroltam.

Közvetlenül a megfigyelőtorony csapóajtaja alatt álltam. Szándékosan helyezkedtem el ott, amikor lemásztunk a makett belsejébe. És most észre is vehettem bizonyos dolgokat, amiket viszont Otto nem láthatott.

– Mit gondol, hol van most a Harmatos Rózsa?

– Mit mondott? – Egyáltalán nem repestem az örömtől annak láttán, hogy tömzsi, puha

kezével szorosabban megmarkolja a pisztoly agyát.

– El sem hagyta a szigetet, hanem Tunheimnél kötött ki, ahol az embereim már egy ideje csak arra várnak, hogy üzenjek értük. Igaz, közvetlen rádióvonalon ezt nem tehettem meg, mert maga utasította az egyik pribékjét, hogy tegye tönkre a hajó adó-vevőjét. Ugye, így volt? Csakhogy mielőtt a Harmatos Rózsa felszedte volna innen a horgonyt, egy rádióvevőt hagytam a fedélzetén, amely bizonyos jelzésekre bekapcsol. Az embereimnek világos utasításai vannak arra nézve, hogy mit kell cselekedniük, ha a készülék működésbe lép a jelzésekre. Nos, már másfél órája folyamatosan veszik a jeleket. A halászhajó fedélzetén pedig felfegyverzett norvég és brit katonák, illetve rendőrtisztek tartózkodnak. Azazhogy tartózkodtak, Mert most már ők is itt vannak velünk, pontosabban a fejünk fölött. Kérem, higgyen nekem! Ne folyjék több vérfeleslegesen!

Otto nem hitt nekem. Villámgyorsan előrelépett, és fegyverét fölemelve felnézett a parancsnoki toronyba. Elszámította magát. Az a hely, ahol állt, viszonylag jól meg volt világítva, ő ellenben kénytelen volt a sötétbe mereszteni a szemét. A zárt fémteknőben a lövés dörrenése majdnem szétrepesztette a dobhártyánkat. Otto felüvöltött fájdalmában, vérző kezéből kihullott a fegyver és fémes koppanással nekiütődött az egyik aranyrúdnak.

– Ne haragudjék, de nem hagyott rá időt, hogy közöljem: ezeket a katonákat különleges szempontok alapján válogatták össze – mondtam.

Négyen ereszkedtek le közénk. Ketten civil ruhát viseltek, ketten a norvég hadsereg uniformisát. Az egyik polgári ruhás megállt előttem:

– Dr. Marlowe? – Bólintottam, mire hozzátette: – Matthewson felügyelő vagyok. Ez pedig Nielsson felügyelő. Időben érkeztünk, ugye?

– Igen, köszönöm. – De ahhoz már későn, hogy megvédjék Antoniót, Hallidayt, a két hajósinast, Judith Haynest és a férjét. Senkit sem okolhattam, csak magamat: kizárólag az én hibámból történt így. – Tényleg pont jókor jöttek.

– Már egy ideje itt vagyunk ám. Azt is láttuk, amikor önök lemásztak ide. Gumicsónakon eveztünk partra, megkerülve a Makehlt. Imrie kapitány nem szívesen jött volna el idáig a Sor-hamnán sötétben. Gyanítom, hogy már nem lát valami jól.

– Én viszont igen! – Az éles hang a fejünk fölül hallatszott, – Dobja el a fegyverét! Dobja el, vagy megölöm!

Heyter hangján érződött, hogy egyáltalán nem blöfföl. Csak annak a katonának volt fegyvere közülünk, aki rálőtt Ottóra. A norvég felügyelő tömören mondott neki valamit, mire habozás nélkül ledobta a pisztolyát. Heyter leereszkedett a teknőbe. Éberen figyelt, a fegyverét kis ívben ide-oda mozgatta.

– Nagyszerűen csinálta, Heyter, nagyszerűen!

– Otto csak nyögni tudott a szétlőtt kezébe hasító fájdalomtól.

– Még hogy nagyszerűen! – gúnyolódtam.

– Azt akarja, hogy még valaki meghaljon? Nem hiszem, hogy ezt akarná.

– Már túl késő, hogy szavakon lovagoljunk. – Otto vöröses arcszíne elszürkült, vére rendületlenül csöpögött az aranyra. – Túl késő.

– Túl késő? Azt gondolja talán, maga féleszű, hogy nem tudtam, Heyter csak tetteti magát és képes szabadon mozogni? Elfelejtette, hogy, azért mégiscsak orvos vagyok? A bokáján csúnyán felhasadt a bőr Vastag csizmában ilyen sebet csak nyílt csonttörés okozhat. De törésnek nyoma sem volt. Viszont csupán attól, hogy kificamodott a bokája, még nem repedt volna fel a bőre. Tehát a sérülést szándékosan ejtette saját magán. Akárcsak Strykert, Smitht is kegyetlenül, a legcsekélyebb képzelőerő nélkül ölte meg. Mert ugye megölte,

Heyter?

– Igen. – Heyter rám fogta a pisztolyt. – Mert örömöt lelek a gyilkolásban.

– Tegye le a fegyvert, különben halott! Sátáni gonoszsággal vicsorgott rám és gúnyos szidalmakat szórt a fejemre. Még akkor is engem átkozott, amikor a homloka közepén kis piros lyuk támadt.

A Gróf leengedte a Berettáját. A fegyver csövéből sötét füstcsík szivárgott felfelé. Szinte bocsánatkérően jegyezte meg:

– Nos, mint tudják, valamikor lengyel gróf voltam. Sajnos, a jelek szerint kijöttem a formából.

– Látom én is – válaszoltam. – Nem volt szép munka. De azt hiszem, ezért a lövésért mégis kegyelemben fog részesülni.

Kint a mólón a két rendőrfelügyelő ragaszkodott hozzá, hogy Goint, Heissmant és a sebesült Ottót megbilincseljék. Sikerült viszont meggyőznöm őket arról, hogy a Gróf nem jelent veszélyt. Némi további unszolásra abba is beleegyeztek, hogy négyszemközt válthassak néhány szót Heissmannal.

Amikor egyedül maradtunk, azt mondtam neki:

– A kikötő vizének hőmérséklete fagypont alatt van. Vastag és súlyos ruházatában, így, megbilincselve, harminc másodpercen belül halott. Legalább ennyi előnnyel jár, ha valaki orvos: ilyen dolgokban biztosra mehet.

Megragadtam az egyik karját és a móló széle felé löktem.

Éles hangon felkiáltott:

– Ugye szándékosan lövette agyon Heytert?

– Persze. De hiszen magának is tudnia kell, hogy Angliában eltörölték a halálbüntetést! Itt viszont az ilyesmiből nem csinálunk problémát. Isten vele, Heissman.

– Megesküszöm rá, ha kell, megesküszöm rá! – Most már valósággal nyüszített. – Szabadon fogják bocsátani Mary Stuart szüleit, meglátja, újra együtt lehetnek! Megesküszöm rá!

– A maga élete a tét, Heissman.

– Igen. – Egész teste vadul rázkódott, de nem a fagyos széltől. – Igen, tudom. A központi kunyhóra szelíd csönd borult, mindenki le volt sújtva. Gondolom, ez a légkör elkerülhetetlenül együtt jár a mélyről feltörő, ám még hitetlenkedéssel fogadott megkönnyebbüléssel. Matthewson nyilván már mindent elmondott. Jungbeck a padlón feküdt, jobb kezével a balvállát markolászta, s nyöszörgött kínjában. Conradra néztem, aki először a vonagló alakra pillantott,majd a padlón szétszóródott üvegdarabokra mutatott.

– Úgy tettem, ahogy maga kérte – mondta.

– Csak éppen az üveg összetört.

– Sajnálattal hallom – válaszoltam. – Már-mint azt, hogy a whisky veszendőbe ment. – mondtam. Mary Darling felé fordultam, aki keservesen zokogott. Mary Stuart megpróbálta ugyan vigasztalni, de ő sem volt sokkal vidámabb. Bátorítóan jegyeztem meg:

– Könnyek, haszontalan könnyek, drága hölgyeim. Most már túl vagyunk rajta. Vége.

– Lonnie meghalt. – Nagy, fátyolos szemek néztek rám fájdalmasan a hatalmas szemüveg mögül.. – Öt perccel ezelőtt. Egyszerűen csak meghalt.

– Sajnálom. De senki se hullajtson könnyeket Lonnie-ért! Ezek az ő szavai. „Gyűlölet élt benne az iránt, aki ennek a durva világnak a kínpadán egyre csak gyötörte őt, elnyújtva szenvedését.”

Mary Darling értetlenül meredt rám. – Ezt mondta volna?

– Nem ő. Hanem egy Kent nevű fickó.

– Lonnie valami mást mondott – szólalt meg Mary Stuart. – Arra kért bennünket, mondjuk meg könyörületes gyógyítónknak – gondolom, magát értette ez alatt -, küldjön utána pénzt valamilyen bárba, mert ki kell sorsolni, hogy ki fizeti az első kört. Nem egészen értettem. Valami ócska söntést emlegetett.

– A purgatóriumba? Nem azt mondta, hogy odaküldjem?

– A purgatóriumba? – nem is tudom. Az az igazság, nem nagyon értettem, mit mond.

– De én értem – mondtam -, nagyon is értem, és nem fogok megfeledkezni róla.