Orhan Pamuk

A FEHÉR KASTÉLY

Eredeti cím:BEYAZ KALEA fordítás alapjául szolgáló mű:The White Castle, Faber and Faber, 1990

Fordította:KOMÁROMY RUDOLF

Borító- és sorozatterv:JÁSZ SUBA GÁBOR

Beyaz KaleCopyright © 1985 Iletisim Yayincilik A. S.All rights reservedHungarian translation © Komáromy Rudolf, 2000

© Ulpius-ház Könyvkiadó Bt., 2000

ISBN 963 9348 00 7

Egy török fogságba került velencei aranyifjú misztikus története. A hanyatlóban lévő oszmán birodalom, tűzijátékok és pestisjárvány, filozofikus merengések és féktelen mulatságok, tudósok és csillagjósok fantasztikus kavalkádja.

Orhan Pamuk, akit a Guardian a XXI. század 21 legnagyobb írója közé választott, a kritikusok szerint Umberto Eco, Italo Calvino és Garcia Márquez szintjéhez mérhető írózseni. Kapocs Kelet és Nyugat, irodalom és filozófia, a való élet és a misztikumok világa között. Olyan művek alkotója, melyek elvarázsolják, és néhány órára hipnotikus álomba ringatják olvasóit, akik letéve könyveit, úgy érzik, életük soha többé nem lesz már ugyanaz, mint ami Orhan Pamuk titokzatos regényeinek megismerése előtt volt.

A fehér kastély nyitva áll…

„Új csillag tűnt fel keleten – Orhan Pamuk. A fehér kastély azon ritka regények egyike, amelyek sajátos fényben derengő, önmagában is teljes világot hívnak életre.”

New York Times

„…Kristálytiszta intelligencia és keleti fantáziavilág…”

John Updike

„Doppio vára magas hegy tetején állt, fellobogózott tornyain a kihunyó alkonypír derengett, egyébként fehér volt; patyolatfehér és gyönyörű. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy ilyen szépséges és elérhetetlen dolgot csak álmában láthat az ember. Abban az álomban sötét erdőn át kanyargó úton futnánk, sietnénk, hogy fényes nappal érjünk a hegytetőre, ahhoz az elefántcsont építményhez; odabent mintha pazar bált tartanának, amelyen szeretnénk részt venni, nem akarnánk elszalasztani ezt a lehetőséget a boldogságra, ám az út, amelyről azt hinnénk, bármely pillanatban túl leszünk rajta, soha nem érne véget.”

„A fehér kastély elegáns, nagy jelentőségű elmélkedés Keletről és Nyugatról. Nem túloz, aki Kafka vagy Calvino művéhez hasonlítja. Lépten-nyomon az ő komolyságuk, kifinomult érzékenységük nyilvánul meg benne.”

Independent

„A mágikus realizmus dél-amerikai írófejedelmeinek legújabb vetélytársa – Orhan Pamuk”

Wall Street Journal

Ha azt hisszük, a bennünket érdeklő személy eddig nem ismert és rejtélyessége okán még inkább vonzó élethez nyit utat, ha azt hisszük, csak azáltal kezdünk élni, hogy ezt a személyt szeretjük – mi más ez, mint a nagy szenvedély megszületése?

Marcel Proust (Y. K. Karaosmanoglu félrefordítása nyomán)

Kedves húgomnak,

Nilgun Darvinoglunak

(1961-1980)

Előszó

1982-ben találtam ezt a kéziratot a gebzei kormányzói hivatalhoz tartozó, elhagyatott „levéltárban”, amelyben nyaranta egy-egy hetet kutakodtam. Szultáni rendeletekkel, birtoklevelekkel, kincstári vagyonjegy zekékkel és adólajstromokkal szétrepedésig teli, porlepte láda fenekén bukkantam rá. Finom, márványozott kötésének fátyolos kékje, a betűk tiszta vonalvezetése azonnal szemembe ötlött a megsárgult állami okmányok között. Az eltérő kézírásból sejtettem, hogy az eredeti kalligráfussal nem azonos személy biggyeszthette később, mintegy érdeklődésem felpiszkálása végett, a könyv első oldalára a címet: A paplanos mostohafia. Semmi egyéb külzet. A lapszéleket és üres oldalakat csupa gyermeteg kézzel rajzolt, törpefejű emberke népesítette be sok gombbal ékes gúnyában. Nyomban és nagy gyönyörűséggel végigolvastam a könyvet. Mivel tetszett, lemásolásához viszont lusta voltam, hát elcsentem a papírbányából, amelyet még az ifjú kormányzó is restellt volna „levéltárnak” titulálni. Egy szempillantás alatt táskámba csúsztattam, kihasználva a gondnok bizalmát, aki oly tisztelettel viseltetett irántam, hogy felügyelet nélkül hagyott. Kezdetben nem is igen tudtam, mihez kezdjek a könyvvel azonkívül, hogy újra meg újra elolvasom. Még elevenen munkált bennem a történelemmel szembeni bizalmatlanság, inkább magára a mesére, semmint a kézirat tudományos, kulturális, néprajzi vagy „történeti” értékére összpontosítottam. Az alkotó személyéhez vonzódtam. Miután az egyetemről barátaimmal együtt kivonulásra kényszerítettek, nagyapám hivatását folytatva, lexikonszerkesztőnek csaptam föl: ekkor jutott eszembe, hogy cikket illesztek be a szerzőről a híres emberek enciklopédiájában reszortomul kijelölt történelmi részbe.

E feladatnak szenteltem minden időmet – már ami a lexikonszerkesztésen és az italozáson felül megmaradt. Amint a korabeli alapvető forrásokhoz nyúltam, tüstént láttam, hogy a történetben leírt némely esemény vajmi csekély egyezést mutat a tényekkel: megállapítottam például, hogy azon öt esztendő során, amikor Köprili Mehmed nagyvezírként szolgált, egy ízben valóban pusztított tűzvész Isztambulban, de semmi nyoma feljegyzésre méltó járványnak, nem is beszélve a könyvben említetthez foghatóan tomboló pestisről. A korszak vezírjeinek nevét itt-ott elírták, némelyekét összetévesztették egymással, olyan is akadt, amelyet megváltoztattak. A szultáni csillagjósok neve nem egyezik a palota nyilvántartásában szereplőkkel, de mivel úgy véltem, ennek az eltérésnek megvan a maga helye a történetben, nem rágódtam rajta. Egyébiránt az, amit a történelemből „tudunk”, általában igazolta a könyvben felsorolt mozzanatokat. Időnként apró részletekben is érzékeltem ezt a valószerűséget: a történetíró Naima például hasonlóképpen számolt be Húszéin efendi udvari csillagjós kivégzéséről és IV. Mehmed szultán nyúl vadászatáról a Mirahor palotánál. A szemlátomást szívesen olvasó és fantáziadús szerző alighanem éppoly jól ismerhette ezeket a forrásokat, mint más könyvek sokaságát – így európai utazók és felszabadított rabszolgák emlékiratait –, amelyekből anyagot szemelgetett saját művéhez. Meglehet, hogy csupán útirajzait olvasta Evlija Cselebinek, akiről azt állítja, személyesen találkozott vele. Abból kiindulva, hogy – miként más példák mutatták – az ellenkezője szintúgy igaz lehet, kitartóan próbáltam nyomozni történetem szerzője után, de isztambuli könyvtárakban végzett kutatásaim legnagyobbrészt meghiúsították reményeimet. Egyetlenegyet sem találtam az 1652-1680-ban IV. Mehmednek benyújtott temérdek értekezés és könyv közül, hiába keresgéltem akár a

Topkapi Szeráj könyvtárában, akár más köz- és magángyűjteményekben, ahová feltételezésem szerint keveredhettek. Csak egy fogódzóra bukkantam: ezekben a könyvtárakban őrizték a történetben említett „balkezes kalligráfus” más műveit. Egy darabig vadásztam ezekre, de mindegyre kiábrándító válasz érkezett az olaszországi egyetemekről, amelyeket leveleim özönével árasztottam el. Ugyancsak eredménytelenül bolyongtam Gebze, Dzsenethiszár, Üsküdar temetőiben, ahol a sírköveken kerestem a szerző nevét (amely kiderül magából a könyvből, ha nem mindjárt a címlapról is), és ekkor megelégeltem a dolgot: letettem a lehetséges szálak felgöngyölítéséről, és kizárólag a történetre támaszkodva írtam meg a lexikoncikket. Ezt azután – ahogy előre féltem – nem nyomtatták ki, ám nem a tudományos megalapozatlanság miatt, hanem azért, mert alanyát nem találták eléggé híresnek.

A kudarc talán még fokozta is a történet varázsát. Megfordult a fejemben, hogy tiltakozásul felmondok, de szerettem a munkámat és a kollégáimat. Egy ideig éppoly lelkesedéssel traktáltam boldog-boldogtalant a történetemmel, mintha nem is előástam, hanem én magam írtam volna. Hogy izgalmasabbnak hasson, jelképes értékét, mai életünkre vonatkozó alapvető mondanivalóját méltattam, arról beszéltem, miképpen értelmezhetjük ezen az általam fölfedezett mesén keresztül saját korunkat stb. Állításaim hallatán a politika, közéleti tevékenység, kelet-nyugati kapcsolatok vagy a demokrácia kérdései iránt rendszerint fogékonyabb fiatalok először kíváncsian figyeltek, de ivócimboráimhoz hasonlóan hamar elfelejtették a históriát. Egy professzor barátom azzal a megjegyzéssel adta vissza a kéziratot, amelyet győzködésemre átlapozott, hogy az isztambuli sikátorok százados faházaiban tízezrével rejtőznek efféle történetekkel teli kötetek. Ha e szerény hajlékok lakói régi, arab betűs írásuk miatt nem hinnék tévedésből koránoknak ezeket, akkor valószínűleg lapokra szaggatnák és eltüzelnék ahelyett, hogy nagy becsben, az almárium legfelső polcán tartanák.

Egy bizonyos szemüveges leányzó unszolására, akinek a kezéből sohasem fogyott ki a cigaretta, elhatároztam tehát, hogy közzéteszem a történetet, amelynek olvasásához vissza-visszatértem. Olvasóim tapasztalhatják, hogy nem pályáztam stílusművészi babérokra, amikor modern nyelvre ültettem át az elbeszélést: miután kisilabizáltam néhány mondatot a kéziratból, átsétáltam a szomszéd szobába, ahol egy másik íróasztalon a saját papírjaimat tartottam, és megpróbáltam mai szóhasználattal visszaadni azt az értelmet, amely az elmémben megmaradt. A könyv címét nem magam választottam, hanem a kiadó, amely a megjelentetésére vállalkozott. A kötet elején lévő ajánlás láttán felvetődhet a kérdés, vajon személyes jelentőséggel bír-e. Azt hiszem, korunk szenvedélybetegsége, hogy mindenütt összefüggéseket feltételezünk. Éppen azért publikálom e mesét, mert engem is elkapott ez a kór.

Faruk Darvinoglu

Első fejezet

Velencéből Nápolyba vitorláztunk, amikor megjelent a török flotta. Míg mi összesen három hajót számláltunk, a ködből előbukkanó idegen gályák sora mintha soha nem akart volna véget érni. Elvesztettük a fejünket; a fedélzeten azonnal félelem és zavarodottság tört ki, evezőseink pedig – jobbára törökök vagy mórok – ujjongtak örömükben. A mi járművünk is a szárazföld felé, vagyis nyugatnak fordította az orrát, mint a másik kettő, de amazokkal ellentétben nem tudott felgyorsulni. Kapitányunk, attól féltében, hogy megbűnhődik érte, ha netán elfogják, nem tudta rászánni magát, hogy korbáccsal serkentesse igyekezetre az evezőknél ülő rabokat. A későbbi években nemegyszer gondoltam arra, hogy ez a pillanatnyi gyávaság egész életemet megváltoztatta.

Most azonban úgy tetszik, épp akkor változott volna meg az életem, ha kapitányunkat nem teperi le hirtelen a félelem. Sokan azt hiszik, sorsunk nincs eleve elrendelve, minden történet lényegében véletlenek láncolata. De még akik ebben hisznek, visszatekintve azok is arra a következtetésre jutnak, hogy ami egykor véletlenül esett meg velük, valójában elkerülhetetlen volt. Számomra most jött el ez a pillanat, ahogy itt ülök egy ódon asztalnál, könyvemet írom, s képzeletembe idézem a török hajók színeit, amint rémlátomásként kirajzolódnak a ködből. Úgy vélem, ez a legjobb alkalom arra, hogy elmondjam mesémet.

Amikor kapitányunk meglátta, hogy a másik két hajó tovasiklik a törökök elől, összeszedte bátorságát, és végre ki merte adni a parancsot, hogy ütlegeljék az evezősöket, de elkésett; már az ostorozás sem bírhatta engedelmességre a rabszolgákat, annyira felajzotta őket a szabadság iránti szenvedély. Az idegtépő ködfal hullámzó színfoltokra hasadt szét, s egyszerre tízegynéhány török gálya iramodott felénk. Most végre kapitányunk is elhatározta, hogy harcba száll, azt hiszem, nem annyira az ellenséggel, mint inkább saját félelmével és szégyenével; könyörtelenül korbácsoltatta a rabszolgákat, megparancsolta, hogy készítsék elő az ágyúkat, de a későn fellobbant harci kedv hamar ki is hunyt. Heves sortüzet kaptunk az oldalunkba – bizonyosan elsüllyedünk, ha nem adjuk meg magunkat azonnal –, ezért úgy döntöttünk, felhúzzuk a behódolás zászlaját.

Mialatt a nyugodt tengeren vártuk, hogy a török hajók mellénk húzódjanak, kabinomba mentem, rendbe raktam holmimat, mintha nem is ősellenségeinkre számítanék, akik felforgatják az életemet, hanem néhány barátom látogatására, kinyitottam kicsiny utazóládámat, és gondolataimba merülve turkáltam könyveim között. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy egy drága pénzért Firenzében vásárolt kötetbe lapoztam; közben sikoltozást, lábdobogást, az odakinti kavarodás lármáját hallottam, s tudtam, hogy bármelyik pillanatban kicsavarhatják a kezemből a könyvet, mégis igyekeztem ehelyett arra gondolni, amit a lapokra írtak. Mintha a könyv gondolatai, mondatai, egyenletei egész addigi életemet tartalmazták volna, amelynek elvesztésétől rettegtem. Vaktában kiválasztott sorokat mormoltam, mint aki imát duruzsol. Kétségbeesetten próbáltam az egész kötetet emlékezetembe vésni, hogy amikor tényleg berontanak, ne rájuk meg a tőlük várható szenvedésekre gondoljak, csak múltam színei jussanak eszembe, amint előhívom az élvezettel memorizált könyv kedves szavait.

Akkoriban más ember voltam, anyám, jegyesem és barátaim nem is a jelenlegi nevemen szólítottak. Álmaimban olykor most is látom azt a személyt, aki akkor voltam, illetve akiről ma

hiszem, hogy az voltam, és verejtékben fürödve ébredek. A személy, aki most elmémbe hozza a megfakult színeket, a soha nem volt földek álomszerű árnyait, a sohasem létezett állatokat, az elképesztő fegyvereket, amelyeket később találtunk fel, miközben egymás után teltek az évek, huszonhárom esztendős volt akkor, előtte „tudományt és nővészeteket” tanult Firenzében meg Velencében, így azt képzelte, konyít valamicskét csillagászathoz, matematikához, fizikához, festészethez. Persze fenn hordta az orrát: amit elért, legnagyobbrészt idő előtt halmozta össze, mindent lefitymált, biztosra vette, hogy ő majd többre viszi, hiszen páratlan elme, értelmesebb és eredetibb bárki másnál. Röviden, átlagos ifjú volt. Fáj arra gondolnom most, amikor múltat kell teremtenem magamnak, hogy az az ifjonc, aki szenvedélyeiről, terveiről, nagyvilágról és tudományról beszélt szeretteivel, aki természetesnek találta, hogy a menyasszonya imádattal csügg rajta, tulajdonképpen én voltam. Csak azzal a gondolattal vigasztalom magamat, hogy egyszer majd néhányan végigolvassák, amit itt írok, és megértik, hogy az az ifjú mégsem én voltam. És talán a türelmes olvasók úgy fognak vélekedni, mint most én, hogy az ifjú útja, aki drágalátos könyvei böngészése közben hagyta tovaröppenni az életet, később onnan folytatódott, ahol félbeszakadt.

Amikor a török hajósok átlendítették pallóikat, és a fedélzetre sereglettek, ládámba zártam könyveimet, és kikukkantottam. Addigra a hajón elszabadult a pokol. Láttam, hogy mindenkit összeterelnek és pucérra vetkőztetnek a fedélzeten. Átfutott az agyamon, hogy a zűrzavarban átvetem magam a korláton, de tudtam, vagy lelőnének a vízben, vagy elfognának, és mindjárt megölnének. Először senki sem törődött velem. A láncaiktól szabadult muzulmán foglyok kurjongattak örömükben, egy bandára való rögtön nekilátott, hogy bosszút álljon azokon, akik megkorbácsolták őket. Hamarosan rám találtak a kabinomban, benyomultak, felprédálták javaimat. Aranyat keresve feltúrták a ládámat, s miután elvették néhány könyvemet meg az összes ruhámat, valamelyikük megragadott, amint eszelősen bámultam egykét megmaradt kötetemre, és az egyik kapitányhoz hurcolt.

A kapitány – mint később megtudtam, igaz hitre tért genovai – jól bánt velem, és a foglalkozásom felől érdeklődött. Mivel meg akartam úszni, hogy az evezőkhöz kerüljek, azonmód kijelentettem, jártas vagyok a csillagászatban és az éjszakai hajózásban, de ez nem nyűgözte le. Ekkor az anatómiakönyvre bazírozva, amelyet nálam hagytak, doktornak állítottam magamat. Amikor mutattak egy embert, aki fél karját elvesztette, tiltakoztam, hogy nem seborvos vagyok. Ez felbőszítette őket, már-már az evezőkhöz vittek, de a kapitány könyveimet észrevéve azt kérdezte, értek-e a vizeletvizsgálathoz meg az érveréshez. Igenlő válaszom megóvott az evezéstől, sőt, még néhány könyvemet is sikerült megmentenem.

Ezért a kiváltságért azonban drágán fizettem. A többi keresztény, akit az evezőkhöz kényszerítettek, menten meggyűlölt. A rakodótérben, ahová éjszakára zártak bennünket, meg is gyilkoltak volna, ha tudnak, csakhogy féltek, mert gyorsan kapcsolatot építettem ki a törökökkel. Nyúlszívű kapitányunkat addigra máglyán megégették, a rabszolgákat korbácsoló matrózok orrát és fülét pedig másoknak szóló figyelmeztetés gyanánt lenyisszantották, majd egy tutajon a sorsukra hagyták őket. Miután – inkább józan eszemre, mint anatómiai tudásomra hagyatkozva – kezeltem néhány törököt, és sebeik maguktól behegedtek, mindenki doktornak hitt. Éjszaka, a hajó gyomrában még azok is megmutatták nekem sérüléseiket, akik előtte irigységükben azt bizonygatták a törököknek, hogy nem is vagyok orvos.

Látványos külsőségek közepette futottunk be Isztambulba. Úgy hírlett, a gyermek szultán is megtekinti az ünnepséget. Valamennyi árbocra kitűzték lobogóikat, alájuk pedig fejjel lefelé a mi zászlóinkat, Szűz Mária-ikonjainkat meg feszületeinket akasztották, és hagyták, hogy a fedélzetre ugráló városbeli forrófejűek azokra lövöldözzenek. Ágyútűz reszkettette meg az eget. A ceremónia – mint sok másik, amelyet a későbbi években szomorúsággal és undorral vegyes élvezettel szemléltem a szárazföldről – olyan hosszasan tartott, hogy jó néhány néző elájult a napon. Estefelé Kászimpasánál vetettünk horgonyt. Mielőtt a szultán elé vittek bennünket,

láncra vertek, katonáinknak csúfságból hátuljával előre kellett felölteniük a páncélt, tisztjeink nyakára vasabroncsot tettek, majd torkuk szakadtából diadalittasan rikoltoztak a hajónkról zsákmányolt kürtökön és trombitákon, miközben a palotába vezettek. A város népe felsorakozott az utak mentén, kíváncsian nevetgélve nézegetett minket. Nem láthattuk, amint a szultán kiválasztotta a rabszolgák közül a maga részét, és elkülöníttette a többiektől, ezután hosszú, keskeny csónakokon az Aranyszarv-öblön át Galatába eveztek velünk, ahol Szadik pasa börtönébe zsúfoltak.

A tömlöc nyomorúságos hely volt. A szűk, nyirkos cellák mocskában foglyok százai senyvedtek. Itt aztán bőven találtam olyanokat, akiken új hivatásomat gyakorolhattam, és néhányukat valóban meg is gyógyítottam. Recepteket írtam fájós hátú vagy lábú őröknek, így itt is megkülönböztetett bánásmódban részesültem, jobb cellát kaptam, olyat, amelyikbe besütött a nap. Mások helyzetét látván, igyekeztem hálásnak lenni saját körülményeimért, mígnem egyik hajnalban a többi rabbal együtt ébresztettek, és közölték, hogy kimegyek dolgozni. Tiltakoztam, hogy tudományhoz, orvosláshoz értő doktor volnék, de csak nevettek: falat kellett építeni a pasa kertje köré, sok férfikézre volt szükség. Attól kezdve reggelente napkelte előtt láncra főztek bennünket, és kivittek a városból. Amikor esténként az egész napi kőhordás után megint egymáshoz láncolva visszavánszorogtunk börtönünkbe, eltűnődtem, hogy Isztambul csakugyan gyönyörű város, de úrnak kell lenni benne, nem rabnak.

Mégsem voltam közönséges rabszolga. Híre terjedt, hogy orvos vagyok, így most már nemcsak a börtönben sínylődő rabokat láthattam el, hanem másokat is. A doktorkodásért kapott fizetség nagy részét le kellett adnom az őröknek, akik kicsempésztek. Abból, amit el tudtam dugni előlük, török nyelvleckéket vettem. Tanárom barátságos, javakorabeli szerzet volt, aki a pasa apró-cseprő ügyeit intézte. Elégedetten figyelte gyors előrehaladásomat a nyelvben, és azt mondogatta, hogy hamarosan áttérek az iszlámra. Minden óra után rá kellett tukmálnom a tandíjat. Pénzért élelmet is hozattam vele, mert komolyan elhatároztam, hogy törődni fogok magammal.

Egy borongós estén egy tiszt lépett a cellámba, és szólt, hogy a pasa kíván látni. Meglepetten és izgatottan egykettőre elkészültem. Úgy gondoltam, valamelyik talpraesett rokonom, talán az apám, talán jövendő apósom küldhetett értem váltságdíjat. Ahogy végiglépdeltem a ködbe vesző, kanyargós, keskeny utcákon, úgy éreztem, hirtelen a házam előtt találom magamat, vagy szemtől szemben szeretteimmel, mintha álomból ébrednék. Talán sikerült idejuttatniuk valakit, hogy tárgyaljon a szabadon bocsátásomról, esetleg még ma éjjel, ugyanebben a ködben hajóra tesznek, és szélnek eresztenek. A pasa rezidenciájában ráeszméltem, hogy nem menekülhetek ilyen könnyen. Odabent mindenki lábujjhegyen járkált.

Először hosszú előcsarnokba vezettek, itt várakoztam, amíg az egyik terembe nem kísértek. Keskeny díványon nyájas, keszeg ember hevert betakarva, mellette tagbaszakadt férfi állt. A fekvő volt a pasa. Odaintett magához, beszélgettünk. Néhány kérdést tett fel. Azt feleltem, főként csillagászati és matematikai, valamint alacsonyabb fokú mérnöki tanulmányokat végeztem, de értek a medicinához is, számos beteget kezeltem. Tovább faggatott, én pedig többet is készültem mondani, amikor megjegyezte, bizonyára intelligens ember, aki ilyen hamar megtanult törökül, és hozzátette, olyan nyavalyája van, amelyet a többi doktor nem tudott kikúrálni, ezért, miután hallott rólam, engem is próbára akart tenni.

Olyanformán kezdte taglalni a baját, hogy kénytelen voltam azt hinni, ritka betegség ez, amely a föld hátán élő megannyi halandó közül csakis a pasát sújthatta, mivel ellenségei rágalmaikkal megtévesztették Istent. Pedig a panasz nem volt más, mint légszomj. Alaposan kikérdeztem, megköhögtettem, aztán a konyhába mentem, és az ott található anyagokból mentaízű zöld pasztillákat készítettem. Köhögés elleni szirupot is kevertem. Mivel a pasa félt, hogy megmérgezik, a szeme láttára egy korty sziruppal lenyeltem az egyik pasztillát.

Figyelmeztetett, hogy titokban hagyjam el a házát, vigyázzak, meg ne lásson valaki, amíg visszamegyek a börtönbe. A tiszt később elmagyarázta, hogy a pasa nem akarta féltékennyé tenni a többi orvost. Másnap visszatértem, meghallgattam a köhögését, és beadtam ugyanazt a gyógyszert. Úgy örült a színes pasztilláknak, amelyeket a tenyerébe tettem, akár egy gyermek. Mialatt visszasiettem a cellámba, azért fohászkodtam, hogy rendbe jöjjön. Másnap északira fordult a szél. Úgy gondoltam, ettől a szelíd, hűvös fuvallattól még akarata ellenére is jobban érzi magát az ember, de nem jött semmi hír.

Egy hónap múlva, amikor ismét az éjszaka közepén hívattak, a pasa derűs hangulatban, talpon fogadott. Miközben néhány emberét nyüstölte, megkönnyebbülve hallottam, hogy könnyedén veszi a levegőt. Örömmel látott, azt mondta, felépült a betegségéből, jó orvos vagyok. Milyen kegyet kérek cserébe? Tudtam, hogy nem fog egyszeriben felszabadítani és hazaengedni. Ezért cellámra, a börtönre panaszkodtam, hogy értelmetlenül merítenek ki nehéz testi munkával, holott hasznosabbá tehetném magamat, ha csillagászattal, orvoslással foglalkoznék. Nem tudom, mennyit hallott meg a mondókámból. A tőle kapott teli erszény pénz oroszlánrészét az őrök elszedték.

Egy héttel később, éjszaka egy tiszt toppant a cellámba, és miután megesketett, hogy nem próbálkozom szökéssel, levette láncaimat. Továbbra is kivittek robotolni, de a rabszolgahajcsárok kedvezményes elbánásban részesítettek. Három nap elteltével a tiszt új ruhát hozott nekem, és rájöttem, hogy immár a pasa védelme alatt állok.

Éjjelente változatlanul különféle úri házakhoz rendeltek. Gyógyszereket adtam reumás vén kalózoknak és gyomorbajos ifjú katonáknak. Eret vágtam viszketősökön, sápadtság és fejfájás ellen. Egy szolga dadogó fia egy héttel azután, hogy szirupot adtam neki, meggyógyult, és elszavalt a tiszteletemre egy költeményt.

Így telt el a tél. Miután beköszöntött a tavasz, megtudtam, hogy a pasa, aki hónapok óta nem kéretett, a Földközi-tengeren jár a hajóhaddal. A forró nyári napokon azok, akik észrevették kétségbeesett csüggedtségemet, azt mondták, nincs okom panaszra, hiszen orvosként szép pénzt keresek. Egy volt rabszolga, aki sok évvel azelőtt vette föl az iszlámot, azt tanácsolta, ne szökjem el. Mindig itt tartják azt a rabszolgát, aki hasznot hajt nekik, mint én, sohasem engedik meg neki, hogy visszatérjen a hazájába. Ha muzulmánná válok, ahogy ő tette, szabad ember lehet belőlem, de semmi több. Mivel úgy véltem, csak azért beszél így, mert ki akar fürkészni, azt feleltem, nem áll szándékomban, hogy menekülni próbáljak. Nem a vágy hiányzott belőlem, hanem a bátorság. Azokat, akik megszöktek, mind elfogták, egyik sem jutott nagyon messzire. Miután összeverték ezeket a szerencsétleneket, én kenegettem éjjelente a cellában gyógyírral a sebeiket.

Ősz közeledtén, midőn a pasa a flotta élén visszatért, ágyútűzzel üdvözölte a szultánt, igyekezett éppúgy felvidítani a várost, mint az előző esztendőben, de a vak is láthatta, hogy ez az idény egyáltalán nem jól zárul. Alig néhány rabszolgát hoztak a börtönbe. Később megtudtuk, hogy a velenceiek felgyújtottak hat hajót. Abban a reményben, hogy hírt kaphatok otthonról, lestem az alkalmat, amikor szót válthatok az újonnan jöttékkel, de a többségükben spanyol foglyok hallgatag, tudatlan, félénk lények voltak, nem akartak beszélni, hacsak azért nem, hogy segítségért vagy ennivalóért könyörögjenek. Csupán egyiküket találtam érdekesnek. Fél karját elveszítette, derűlátóan mégis azt magyarázta, hogy egyik ősét ugyanilyen szerencsétlenség érte, de megmaradt karjával lovagregényt írt. Bízott abban, hogy őt is megkíméli a sors, és hasonlóan folytathatja. Évekkel később, amikor elbeszéléseket írtam, hogy megéljek, eszembe jutott ez a férfi, aki arról ábrándozott, egyszer majd azért él, hogy elbeszéléseket írjon. Nem sokkal ezután járványos betegség ütötte fel a fejét a börtönben, baljós ragály, amely a rabok több mint felét elvitte, mielőtt továbbterjedt, és amelytől az őrök folyamatos megvesztegetésével óvtam meg magamat.

Az életben maradottakat újabb munkálatokra hajtották ki. Én nem mentem. Esténként a többiek arról meséltek, hogy egészen az Aranyszarv-öböl hegyéig mentek, ahol ácsok, jelmezszabók, festők felügyelete alatt különféle munkákra fogták őket: papírmasé maketteket készítettek – hajókat, várakat, tornyokat.

Később megtudtuk, miért: a pasa fia a nagyvezír leányát készült nőül venni, és parádés esküvőt rendeztek.

Egyik reggel a pasa palotájába hívtak. Azt hittem, a légszomja újult ki. El volt foglalva, egy szobában kellett várakoznom rá. Pár pillanat múlva kinyílt egy másik ajtó, és nálam öt-hat évvel idősebb férfi lépett be. Döbbenten néztem az arcára – azonnal megrémisztett.

Második fejezet

Elképesztő volt a hasonlóság köztem és a szobába lépő alak között! Én magam álltam ott… az első pillanatban legalábbis ezt hittem. Mintha valaki meg akart volna tréfálni, ezért másodszor is behozott volna, méghozzá az iménti ajtóval átellenben, mondván: lásd, valójában ilyennek kellett volna lenned, így kellett volna bejönnöd az ajtón, ilyenforma kézmozdulatot kellett volna tenned, a szobában ülő másik férfinak pedig ekképpen kellett volna rád néznie. Amint tekintetünk találkozott, üdvözöltük egymást, de amaz nem látszott meglepettnek. Ekkor jöttem rá, hogy nem is hasonlít rám olyan nagyon, hiszen szakállas; meg aztán alighanem elfeledtem, milyen is a saját fizimiskám. Amikor velem szemben leült, rádöbbentem, hogy már egy éve nem néztem tükörbe.

Néhány másodperc elteltével kinyílt az az ajtó, amelyen át én léptem a szobába, és behívták a másikat. Amíg vártam, arra gondoltam, mindez bizonyosan inkább dúlt elmém képzelgése, mintsem csalafintán kitervelt beugratás. Azokban a napokban ugyanis egyre arról fantáziáltam, hogy hazatérek, mindenki örömmel fogad, emezek rögtön felszabadítanak, voltaképpen még mindig a hajón, a kabinomban alszom, mert mindez csak álom – effajta víziókban kerestem vigaszt. Már épp arra a következtetésre jutottam volna, hogy ez is ábránd, mint a többi, csak épp valóra vált, vagy pedig annak a jele, hogy hirtelen minden megváltozik, visszatér régi állapotába, amikor kitárult az ajtó, és beszólítottak.

A pasa hasonmásomnál kissé hátrébb állt. Hagyta, hogy megcsókoljam köntöse szegélyét, s mikor hogylétem felől érdeklődött, zárkámbeli szenvedéseimet szándékoztam említeni, hozzátéve, hogy szeretnék visszatérni a hazámba, de meg se hallgatott. Úgy látszik, észben tartotta, amit korábban tudományos, csillagászati, mérnöki ismereteimről mondtam neki – szóval, akkor értek-e valamennyire azokhoz az égre lődözött petárdákhoz, a puskaporhoz? Mindjárt rávágtam, hogy igen, de amint tekintetem találkozott a másik férfiéval, gyanút fogtam, hogy csapdába csalnak.

A pasa közölte, hogy párját ritkító menyegzőt tervez, tűzijátékkal is színesítené, de annak utolérhetetlennek kell lennie. Hasonmásom, akit a nagyúr csak hodzsának, azaz mesternek szólított, a szultán egyik születésnapjára már kidolgozott egy mutatványt tűznyelőkkel, akiket azonban egy azóta meghalt máltai irányított, így ő maga nem sokat tudott ezekről a dolgokról, a pasa azonban úgy vélte, én segédkezhetnék neki – kiegészítenénk egymást. Jutalmat is ígért, ha remekelünk. Mikor azt gondoltam, itt az idő, s bátorkodtam előhozakodni azzal, hogy azt szeretném, ha hazatérhetnék, a pasa megkérdezte, jártam-e bordélyban, amióta idehoztak, majd válaszom hallatán elcsodálkozott: ha asszonyra nem vágyom, minek nekem a szabadság? A fegyőrök trágár nyelvezetét használta, és meghökkent képet vághattam, mert bömbölő hahotára fakadt. Azután a jelenéshez fordult, akit hodzsának hívott, hogy a felelősség az övé. Ezzel távoztunk.

Délelőtt, miközben hasonmásom házába tartottam, azon merengtem, hogy semmi sincs, amit taníthatnék neki. De szemlátomást az ő tudása sem volt különb az enyémnél. Amúgy összhangra jutottunk: annyi az egész probléma, hogy a megfelelő kámforos eleggyel kell előrukkolnunk. Ennélfogva az a feladat várt ránk, hogy mérleg és súlyok felhasználásával gondosan elkészítsük a kísérleti keverékeket, éjjel Szürdibinél, a magas városfal tövében

elsüssük őket, és megfigyeléseinkből következtetéseket vonjunk le. Gyermekek bámulták borzongó tisztelettel embereinket, akik meggyújtották az általunk készített rakétákat, mi pedig a feketéllő lombok alatt éppoly szorongva vártuk a hatást, miként esztendőkkel később napvilágnál, amikor azt az elképesztő fegyvert próbáltuk ki. E kísérletek végén – hol holdfénynél, hol vaksötétben – kis jegyzetfüzetbe próbáltam rögzíteni tapasztalatainkat. Mielőtt éjszakára elváltunk egymástól, visszatértünk a hodzsa Aranyszarv-öbölre néző otthonába, ahol meghánytuk-vetettük az eredményeket.

Kicsi, fülledt és cseppet sem vonzó ház volt. A bejárat girbegurba utcácskáról nyílt, amelyen – soha nem tudtam rájönni, miféle forrásból csordogáló – szennypatak hordalékában tocsogtunk. Odabent szinte nem is volt bútor, de valahányszor beléptem, nyomasztóan hatott rám, betegesen csüggesztő érzés fogott el. Talán ettől az embertől eredt, aki velem is hodzsának szólíttatta magát, mivel nem volt ínyére, hogy a nagyapja nevén nevezzék: egyfolytában lesett, mintha valamit el akarna tanulni tőlem, de egyelőre nem volt világos, mit. Mivel nem tudtam hozzászokni, hogy a fal mentén körbefutó, alacsony pamlagon üljek, állva maradtam, amíg kísérleteinkről értekeztünk, néha idegesen föl-alá járkáltam a szobában. Azt hiszem, a hodzsa élvezte ezt. Kényelmesen ülve, kedvére nézegethetett, még ha csak egy mécses pisla fényénél is.

Az érzés, hogy a tekintetével követ, annál inkább feszélyezett, mert nem vette észre a köztünk lévő hasonlóságot. Egyszer-kétszer azt hittem, látja, csak színleli, hogy nem. Mintha játszadozott, kisded kísérletet folytatott volna velem, hogy olyan értesüléseket szerezzen, amelyeket én fel sem tudok fogni. Mert azokban az első napokban szüntelenül vizslatott, mint aki tanulmányoz valamit, és minél többet tudott meg, annál kíváncsibbá vált. Mégis úgy tűnt, habozik további lépéseket tenni, behatolni e különös tudás jelentésébe. Ez a tétovaság hangolt le, ez mutatta annyira fullasztónak ezt a házat! Igaz, határozatlankodásából némi magabiztosságot nyertem, de ez nem nyugtatott meg. Egyszer, miközben kísérleteinkről tárgyaltunk, és egy másik alkalommal, amikor azt firtatta, miért nem vettem föl még mindig az iszlámot, úgy éreztem, alattomosan vitába akar rántani, ezért nem válaszoltam. Érzékelte tartózkodásomat, sejtettem, hogy kevesebbre becsül emiatt, és ez dühített. Azokban a napokban talán csak ebben értettünk egyet: mindketten lenéztük a másikat. Részemről mérsékeltem magamat, arra gondoltam, hogy ha sikerül baj nélkül lebonyolítanunk a tűzijátékos attrakciót, akkor engedélyezik hazatérésemet.

Egyik éjjel röppentyűnk rendkívül magasra szállt, sikerén fellelkesülve a hodzsa kijelentette, egyszer majd olyat készít, amelyik a Holdig is feljut, csak az a gond, hogy meg kell találni a lőpor kellő vegyítési arányát, továbbá olyan hüvelyt kell önteni, amelyik elbírja a mixtúrát. Megjegyeztem, hogy a Hold igenigen messze van, de félbeszakított, mondván, ő is éppolyan jól tudja, mint én, de vajon nem a Földhöz legközelebbi planéta-e? Miután elismertem az igazát, várakozásommal ellentétben nem higgadt le, még izgatottabb lett, de nem szólt többet.

Két nappal később, éjfélkor újra felvetette a kérdést: hogy lehetek olyan biztos abban, hogy a Hold a legközelebbi égitest? Talán optikai csalódás áldozatai vagyunk. Ekkor beszéltem neki először csillagászati tanulmányaimról, és dióhéjban elmagyaráztam a ptolemaioszi világkép alapelveit. Láttam, hogy érdeklődéssel hallgat, de vonakodik egy szóval is elárulni kíváncsiságát. Nem sokkal később, amikor befejeztem mondókámat, közölte, hogy ő is tud Ptolemaioszról, de ettől függetlenül az a gyanúja, esetleg létezhet a Holdnál közelebbi égitest. Hajnal felé már úgy emlegette ezt az égitestet, mintha bizonyítékokat szerzett volna a létezéséről.

Másnap pocsék fordítású kódexet nyomott a kezembe. Gyöngécske töröktudásommal is ki tudtam betűzni: azt hiszem, az Almageszt másodkézbeli summázata volt, amelyet az eredeti helyett egy másik összegzésből merítettek; engem csak a bolygók arab neve érdekelt, de

pillanatnyilag az sem tudott lázba hozni. Amikor a hodzsa látta, hogy rövid idő múltán közönyösen félretolom a könyvet, dühbe gurult. Hét aranyat fizetett a kötetért, hát igazán leküzdhetném önteltségemet, és belelapozhatnék, vethetnék rá egy pillantást. Szófogadó diák módjára ismét kinyitottam a könyvet, és ahogy türelmesen leveleztem benne, hevenyészett ábrára bukkantam. A bolygókat mutatta, a Föld körül otrombán rajzolt szférákon elrendezve. Bár az égi kristálygömböket megfelelően helyezték el, az illusztrátornak fogalma sem volt a köztük lévő távolságról. Ezután a Hold és a Föld közé beszúrt piciny bolygó ötlött szemembe; amint egy kicsit alaposabban megvizsgáltam, a tinta viszonylag friss voltából megállapíthattam, hogy utólag egészítették ki vele a kéziratot. Átnéztem az egész művet, majd visszaadtam a hodzsának. Bizonygatta, hogy meg fogja találni azt a bolygót, és egyáltalán nem úgy látszott, mintha tréfálna. Semmit se szóltam, s a csönd éppúgy kedvét szegte, ahogy nekem. Mivel többé nem sikerült oly magasra lőnünk rakétát, ami társalgásunkat ismét az asztronómiára terelte volna, ezentúl nem bolygattuk a témát. Szikrányi sikerünk véletlen maradt, amelynek talányát nem tudtuk megoldani.

Annál jobb eredményeket értünk el a fény és láng hevességével, erejével, és tudtuk is, minek köszönhetjük ezt: a hodzsa sorra tővé tette a füvészboltokat, mígnem az egyikben olyan port talált, amelynek a nevét még a kereskedő sem tudta; mi azonban megállapítottuk, hogy a vakító fényességet adó, sárgás készítmény nem más, mint kén és réz-szulfát keveréke Később hozzáadtuk mindenféle anyaghoz, amelyről el tudtuk képzelni, hogy ragyogással fokozza a hatást, de egymástól alig megkülönböztethető kávébarnánál és sápadt zöldnél többet nem bírtunk előidézni. A hodzsa szerint még ez is összehasonlíthatatlanul különb volt, mint amit Isztambul valaha is látott.

Éppilyen lett az ünnepség második estéjén bemutatott műsorunk, így vélekedett róla mindenki, még a hátunk mögött intrikáló vetélytársaink is. Szörnyen felidegesített a hír, hogy a szultán is eljött, az öböl túlpartjáról tekinti meg a látványosságot. Rettegtem, hogy valami hiba csúszhat be, aztán évekig kell várnom, amíg hazatérhetek. Amikor utasítást kaptunk, hogy kezdjünk, elrebegtem egy imát. Először is a vendégek üdvözlésére meg a parádé kezdetének jelzéséül színtelen tűzkígyókat repítettünk egyenesen az égre; rögtön ezután bemutattuk a tűzkarikás számot, amelyet a hodzsával „malom”-nak neveztünk el. Egy szempillantás alatt vörösbe, sárgába és zöldbe borult a mennybolt, rémítő robbanások dörrentek. Még szebb volt, mint reméltük; ahogy a rakéták elszálltak, a tűzkerék felgyorsult, forgott és forgott, aztán hirtelen nappali világosságot terített környezetére, és úgy maradt moccanatlanul függve. Egy pillanatra úgy rémlett, ismét Velencében vagyok, nyolcéves fejjel életemben először látok tűzijátékot, és lógatom az orromat, mint akkor, mert nem én feszítek új piros öltözékemben, hanem a bátyám, aki előző nap valami verekedésben elszaggatta a sajátját. A durrogó petárdák éppúgy piroslottak, mint az a szép, sokgombos zeke, amelyet akkor este nem viselhettem, és megesküdtem, hogy soha nem is veszem föl, ugyanolyan pirosak voltak, mint a bátyámra túlontúl szűk ruhához illő gombok.

Ezután következett a „szökőkút”; lángnyelvek csaptak ki az ötembernyi magas díszlet szájából; a túlparton figyelők jól ráláttak a lángfolyamra; éppoly izgatottak lehettek, mint mi, amikor a „szökőkút” torkából röppentyűk törtek elő, és iparkodtunk, hogy izgalmuk ne is hagyjon alább: az öböl felszínén megbolydultak a sajkák. Elhaladtukban röppentyűket lőttek ki lőtornyaikból, ettől előbb a papírmasé bástyák és erődök fogtak tüzet – lángban állva jelképezték az elmúlt esztendők győzelmeit. Amikor elindították azokat a hajókat, amelyek elfogatásunk évének gályáit testesítették meg, más vízi járművek pedig röppentyűesőt zúdítottak a miénkre, újra átéltem a napot, amelyen rabszolgává lettem. Miközben a hajók elégtek és alámerültek, „hatalmas Isten!” kiáltások morajlottak mindkét parton. Aztán egyenként eleresztettük sárkányainkat; roppant orrlikaikból, tátongó szájukból és hegyes fülükből tűz bugyogott. Birokra keltek egymással; terv szerint egy darabig egyik sem tudott

felülkerekedni. A partról fellőtt rakétákkal még inkább pirosra festettük az eget, és miután kissé visszasötétült, a sajkákon elhelyezett embereink megforgatták a csörlőket, a sárkányok lassacskán emelkedni kezdtek; most már mindenkiből a félelem és az áhítatos döbbenet kiáltásai szakadtak fel; ahogy a sárkányok nagy dirrel-dúrral ismét egymásnak estek, valamennyi röppentyűt egyszerre indították el a sajkákról; a szörnyek testébe rejtett gyutacs épp a kellő pillanatban lobbanhatott lángra, mert az egész jelenet, pontosan úgy, ahogy kívántuk, tomboló pokollá változott. Amikor meghallottam, hogy egy gyermek a közelben sikoltozva sírdogál, mert az apja tátott szájjal bámulta az égi borzalmat, és elfeledkezett a fiúról, tudtam, hogy sikert arattunk. Azt gondoltam, végre hazaengednek. Épp ekkor siklott a szemnek láthatatlan, kis fekete ladikon az infernóba a lény, amelyet „ördög”-nek neveztem. Erre annyi patront kötöztünk, hogy attól féltünk, az összes sajka emberestül föl talál robbanni, de minden terv szerint ment; ahogy a viaskodó sárkányok tüzet okádva eltűntek a magasban, az ördög valamennyi égőtöltete egyszerre gyulladt be, ettől a levegőbe repült, s minden porcikájából pattogó tűzgolyók szóródtak szét. Repesett a szívem a gondolatra, hogy sikerült egész Isztambult megijesztenem. Magam is féltem, éppen, mert úgy tűnt, végre bátorságot merítettem mindahhoz, amit az életben tenni akartam. Ebben a pillanatban lényegtelennek látszott, mely városban leledzem; azt kívántam, bárcsak az az ördög egész éjen át odafent lebegne, hogy tüzet záporozzon a tömegre. Miután egy ideig jobbra-balra himbálózott, anélkül ereszkedett le az Aranyszarv-öbölre, hogy bárkiben kárt tett volna. Mindkét partról elragadtatott kiáltások kísérték. A teteje még egyre szikrát hányt, ahogy a vízbe süllyedt.

Másnap reggel a pasa arannyal teli erszényt küldött a hodzsának, akár a tündérmesében. Nagyon elégedetten nyilatkozott a műsorról, de az „ördög” diadalát különösnek találta. Tíz további éjszakán folytattuk a tűzijátékot. Nappal az elégett maketteket hoztuk helyre, új kunsztokat eszeltünk ki, és foglyokat hozattunk a börtönből, hogy patronokat töltsenek. Az egyik rabszolga megvakult, amikor tíz tasak lőpor robbant az arcába.

Az esküvői ünnepségek befejeztével többé nem láttam a hodzsát. Megkönnyebbültem, hogy e kíváncsi férfiú vizsla tekintete nem szegeződik rám, de ez nem azt jelentette, hogy gondolataim nem kanyarodtak vissza az együtt töltött lélekpezsdítő napokra. A börtönben fűnek-fának meséltem az emberről, aki szakasztott olyan, mint én, mégsem hozta szóba soha ezt a kísérteties hasonlóságot. Zárkámban gubbasztottam, időtöltésként pácienseket láttam el, és amikor meghallottam, hogy a pasa hívat, felvillanyozva, majdhogynem boldogan rohantam hozzá. Mindenekelőtt gépiesen megdicsért, hogy mindenki elégedett volt a tűzijátékkal, a vendégeknek is tetszett, milyen tehetséges vagyok és így tovább. Egyszer csak azt mondta, ha muzulmánná válnék, nyomban fölszabadítana. Döbbenten álltam, magyaráztam, hogy szeretnék visszatérni a hazámba, balgaságomban odáig mentem, hogy néhány mondatot makogtam anyámról, a menyasszonyomról. A pasa megismételte kijelentését, mintha egyáltalán nem is hallott volna. Egy darabig nem szóltam. Ki tudja, miért, azok a lusta, mihaszna fiúk jutottak eszembe, akiket gyermekkoromban ismertem; afféle vásott kölykök, akik kezet emelnek az atyjukra. Amikor kiböktem, hogy nem tagadom meg a hitemet, a pasa méregbe gurult. Visszatértem cellámba.

Három nappal később a pasa ismét hívatott. Ezúttal jó hangulatban találtam. Még nem jutottam elhatározásra, nem tudtam dönteni, vajon az áttérés segít-e megmenekednem vagy sem. A pasa a gondolataimat kérdezte, azt ígérte, maga kerítene nekem gyönyörű helybeli feleséget. Hirtelen nekibátorodva azt válaszoltam, nem cserélek vallást, mire a pasa megrökönyödésében bolondnak nevezett. Elvégre senki sincs a környezetemben, aki előtt szégyenkeznem kellene, amiért muzulmánná lettem. Aztán egy ideig az iszlám tanításait fejtegette, annak végeztével pedig visszaküldött a cellámba.

Harmadik látogatásomon nem bocsátottak a pasa színe elé. Egy intéző firtatta döntésemet. Talán meg is gondoltam volna magamat, de nem holmi sáfár nógatására! Azt feleltem, továbbra

sem óhajtom elhagyni a hitemet. Az intéző karon ragadott, levitt a földszintre, ahol átadott valaki másnak. Amaz hórihorgas férfi volt, akárcsak azok, akiket sokszor láttam álmomban. Ő is a karomat fogta, és ahogy a kert egyik sarkába vezetett, oly gyöngéden, mintha ágyhoz kötött nyomoréknak segítene, egy harmadik férfi lépett oda hozzánk, nagydarab, immár túl valóságos ahhoz, hogy álomképnek tűnhessen. Ez a két utóbbi – az egyikük kisebbfajta bárdot cipelt – egy fal tövében megállt. Megkötözték a kezemet, és tudtomra adták, hogy a pasa parancsára azonnal fejemet veszik, ha nem fogadom el az iszlámot. Megdermedtem.

„Lassan a testtel!” – gondoltam. Szánakozva néztek rám. Nem szóltam semmit. „Legalább még egyszer meg ne kérdezhessenek” – mondtam magamnak, amikor egy pillanatra rá mégis megkérdeztek. Hirtelen olybá tűnt, könnyű meghalnom a vallásomért; egyrészt fontosnak éreztem magamat, másrészt éppúgy szánni valónak, mint ez a két férfi, aki annál nehezebbé tette számomra, hogy eldobjam a hitemet, minél inkább szorongatott. Ahogy próbáltam másra gondolni, a házunk mögötti kertre néző ablakon át szemem láttára elevenedett meg a kép: őszibarackkal és cseresznyével teli, gyöngyház berakásos tál feküdt az asztalon, a mögött szalmafonatú kerevet, rajta pehely vánkosok, ugyanolyan zöldek, mint az ablakkeret; távolabb, jócskán a meggy- és olajfák között kútkáván ülő verebet láttam. Hosszú kötéllel egy diófa magas ágára kötött hinta ingadozott könnyedén az alig érezhető szellőben. Amikor ismét föltették a kérdést, azt mondtam, nem változtatom meg a vallásomat. Egy tőkére mutattak, és letérdepeltettek, hogy ráhajtsam a fejemet. Behunytam a szemem, de aztán újra kinyitottam. Egyikük fölemelte a bárdot. A másik úgy vélte, talán megbántam elhatározásomat: fölállítottak, hogy gondoljam át alaposabban.

Amíg morfondírozni hagytak, a fatönk mellett ásni kezdtek. Eszembe villant, hogy talán itt helyben földelnek el, és halálfélelmemhez most már az élve eltemettetéstől való rettegés is társult. Épp azt hajtogattam magamban, hogy mire befejezik a sírásást, döntésre jutok, amikor megindultak felém. Sekély gödröt vájtak csupán. Abban a pillanatban arra gondoltam, milyen szörnyű ostobaság lenne itt meghalnom. Úgy éreztem, muzulmánná tudnék válni, csak nincs időm, hogy elhatározzam magamat. Ha visszamehetnék börtönömbe, szeretett cellámba, amelyhez végül is hozzászoktam, egész éjjel ébren töprengenék, és meghoznám a döntést, hogy áttérjek, de így kutyafuttában nem.

Hirtelen elkaptak, térdre kényszerítettek. Mielőtt a tőkére hajtottam a fejemet, elképedve láttam, hogy valaki mozog a fák közt, mintha röpülne; én voltam az, de hosszú szakállal, némán sétáltam a levegőben. Szólni akartam önmagam fák között járó fantomképéhez, de a tönkhöz szorított fejjel nem bírtam beszélni. „Nem lesz más, mint az alvás” – gondoltam, és elengedtem magam, vártam; éreztem, hogy borsózik a hátam meg a nyakszirtem, nem akartam gondolkozni, de a tarkómat borzongató hűvösség nem hagyott nyugodni. Talpra állítottak, morgolódtak, hogy a pasa tajtékozni fog. Miközben kioldozták a kezemet, szapultak, hogy Isten és Mehmed ellensége vagyok. Fölvittek az urasághoz.

Miután megcsókoltam köntöse szegélyét, a pasa először finoman beszélt velem; azt mondta, szeret, amiért nem fordítok hátat a hitemnek, hogy mentsem a bőrömet, de egy pillanat múlva összevissza kezdett magyarázni, hogy semmi értelme a csökönyösködésemnek, az iszlám mindennél különb vallás és a többi. Minél tovább kárpált, annál inkább fölmérgesedett, eltökélte magát, hogy lekap a tíz körmömről. Mint elmondta, ígéretet tett valakinek, megtudtam, hogy ez az ígéret szenvedésektől kímél meg, amelyeket egyébként el kellene viselnem, végül kiderült, hogy az ember – szavaiból ítélve fura egy ember –, akinek ígért valamit, nem más, mint a hodzsa. Aztán a pasa kurtán közölte, hogy a hodzsának ajándékozott. Rámeredtem; kifejtette, hogy mostantól a hodzsa rabszolgája vagyok, írást adott neki, immár a hodzsa hatalmában áll eldönteni, felszabadít-e vagy sem, ettől fogva kénye-kedve szerint bánhat velem. Ezzel elhagyta a helyiséget.

Tájékoztattak, hogy a hodzsa is a rezidencián tartózkodik, a földszinten vár rám. Ekkor eszméltem rá, hogy őt láttam a kert fái között. Átsétáltunk a házához. Azt mondta, végig tudta, hogy nem fogom megtagadni a hitemet. Már szobát is készíttetett számomra az otthonában. Megkérdezte, ennék-e. A halálfélelem még nem távozott el tőlem, ebben az állapotban semmit sem kívántam. Mindazonáltal magamba diktáltam pár falat lepényt meg joghurtot, amit elibém tett. A hodzsa boldogan figyelt, miközben nyámmogtam az ételt. A parasztember örömével nézett rám, mint a vásárban az imént vett jókötésű lóra, amely még rengeteg munkát fog elvégezni neki. Míg el nem jött a napja, hogy megfeledkezzék rólam, mert egészen belemerült kozmográfiai elmélete részleteibe meg a pasának ajándékul szánt óra tervezésébe, számtalan alkalmam adódott, hogy eszembe jusson ez a tekintet.

Később kijelentette, mindent meg fogok tanítani neki; ezért kérte a pasát, hogy adjon oda, és csakis azután szabadít majd fel. Hónapokba telt, míg rájöttem, mi is az a „minden”. A „minden” az összes ismeretet jelentette, amire az elemi és középiskolában oktattak; az egész csillagászatot, orvosi és műszaki tudományt meg bármi egyebet, amit hazámban tanítottak. Mindazt, ami a cellámban hagyott és másnap egy szolgájával elhozatott könyveimben leírva állt, amit valaha láttam vagy hallottam, amit folyókról, hidakról, tavakról, barlangokról, felhőkről és tengerekről, a földrengés és mennydörgés okairól elmondhattam. Éjféltájban hozzátette, hogy leginkább a csillagok és bolygók érdeklik. A nyitott ablakon át besütő holdfényben megjegyezte, hogy legalább határozott bizonyítékot kell találnunk, létezik-e az a Hold és Föld közötti bolygó vagy sem. Az egész napot a halál közelségében töltött ember meggyötört szemével óhatatlanul ismét felfigyeltem kettőnk nyugtalanító hasonlóságára, mialatt a hodzsa lassanként felhagyott a „tanít” ige használatával: arról beszélt, hogy együtt fogunk kutatni, felfedezni, előrehaladni.

Nekifogtunk hát a munkának, mint két kötelességtudó nebuló, akik akkor is a leckéjükön szorgoskodnak, amikor a felnőttek nincsenek otthon, hogy az ajtó hasadékán át füleljenek, mint két jól nevelt testvér. Kezdetben inkább úgy éreztem magam, mint a törődő idősebbik, aki hajlandó újra átvenni a régebben tanultakat, hogy felzárkózni segítse lusta öccsét; és a hodzsa okos fiú módjára viselkedett, aki megpróbálja bebizonyítani, hogy a bátyja tulajdonképpen nem is tud olyan sokat. Az ő meglátása szerint a kettőnk ismeretei közötti szakadék mindössze akkora volt, hogy kitölthették a cellámból elhozatott és a polcon sorakozó könyvek meg azok, amelyeknek a tartalmát megjegyeztem. Bámulatos szorgalma és gyors felfogása révén hat hónap alatt alapszintű olaszságra tett szert, amelyet később még tovább csiszolgatott, összes könyvemet elolvasta, és miután azt is mind elmondatta velem, amit fejből tudtam, többé semmilyen tekintetben nem álltam fölötte. Úgy tett azonban, mintha olyan tudáshoz volna bejárása, amely meghaladja a könyvekben lévőt – ezek zömét bevallottan értéktelennek is tartotta –, természetesebb és mélyrehatóbb tudáshoz annál, ami megtanulható. A hat hónap elteltével megszűntünk együtt előrehaladó tanulótársak lenni. Ekkor már ő vetett föl elgondolásokat, én pedig csak bizonyos részletekre emlékeztettem, hogy tovább segítsem vagy felfrissítettem azt, amit amúgy is tudott.

Ezekkel az „elgondolásokkal” – a legtöbbjét azóta elfeledtem – főként éjjel állt elő, jóval azután, hogy túltettük magunkat a hamarjában összeütött estebéden, a szomszédságban rég eloltották az összes lámpát, és minden csöndbe burkolózott körülöttünk. Reggelenként a néhány negyeddel odébb lévő mecset korániskolájába járt tanítani, hetente két nap pedig egy távoli kerületbe látogatott, ahová én soha be sem tettem a lábamat, és egy mecset órakamrájában ténykedett, ahol az imák időpontját számították ki. Fennmaradó időnkben vagy újabb éjszakai „elgondolásokra” készültünk, vagy a meglévők nyomába eredtünk. Ekkoriban még reménykedtem, azt hittem, hamarosan hazatérek, s mivel úgy éreztem, ha vitatom – engem vajmi kevéssé érdeklő – „elgondolásai” részleteit, azzal legalábbis késleltetem hazajutásomat, soha nem helyezkedtem szembe nyíltan a véleményével.

Így hagytuk hátra az első évet, csillagászatba temetkeztünk, küszködve kerestünk bizonyítékot a feltételezett planéta létére vagy nemlétére. De miközben a hodzsa azon mesterkedett, hogy távcsövet tervezzen a nagy költséggel Flandriából vásárolt lencsékhez, műszereket talált fel, és táblázatokat rajzolt, elfeledkezett a bolygó kérdéséről; sokkal mélyebb probléma kezdte foglalkoztatni. Azt mondta, vitába száll Ptolemaiosz rendszerével, mi azonban nem bocsátkoztunk vitába; ő beszélt, én meg hallgattam: kifejtette, hogy botorság azt hinni, a bolygók átlátszó kristálygömbökön függenek; valami más tartja őket fenn, valamely láthatatlan erő, talán vonzerő; azután fölvetette, hogy a Föld esetleg a Naphoz hasonlóan valami más körül kering, talán az összes csillag valamiféle más égi központ körül forog, amelynek a létezéséről nincs tudomásunk. Később azt állítván, elgondolásai sokkal átfogóbbak a Ptolemaioszéinál, egy sokkal szélesebb körű világkép megalkotása végett számos új bolygót vont megfigyelés alá, miközben új rendszerhez gyártott elméleteket; hogy talán a Hold forog a Föld körül, a Föld pedig a Nap körül; talán a Vénusz a központ; de gyorsan ráunt ezekre a teóriákra. Odáig jutott, hogy kijelentette, a probléma most már nem ezen új elgondolások felvetése, hanem hogy megismertessük a csillagokat és mozgásukat az emberekkel. E feladatot Szadik pasával óhajtotta kezdeni – ám ekkor megtudta, hogy a pasát Erzurumba száműzték. Állítólag valami elvetélt összeesküvésben vett részt.

Évekig vártuk, hogy a pasa visszatérjen számkivetettségéből, ezalatt anyagot gyűjtöttünk a hodzsának a boszporuszi áramlatok okairól írandó értekezéséhez. Hónapokat töltöttünk az árapály megfigyelésével, csontig hatoló szélben kószáltunk a szorost szegélyező szirteken, leereszkedtünk a völgyekbe edényeinkkel, hogy megmérjük a szorosba ürítő folyók hőmérsékletét és vízhozamát.

A pasa kérésére három hónapra az Isztambul közelében fekvő Gebzébe költöztünk, hogy némely üzleti ügyeit elintézzük. A városbeli mecsetek imaidői közötti eltérések új elgondolásra indították a hodzsát: olyan órát akart készíteni, amely tévedhetetlen pontossággal jelzi az imaidőket. Ekkor tanítottam meg neki, mi fán terem az igazi asztal. Amikor hazavittem a bútordarabot, amelyet saját elképzeléseim szerint faragtattam egy áccsal, nem nyertem el vele a hodzsa tetszését. Négylábú ravatalhoz hasonlította, baljóslatúnak nevezte, később mégis hozzászokott mind a székhez, mind az asztalhoz; kijelentette, hogy ezek használatával jobban tud gondolkozni és írni. Vissza kellett utaznunk Isztambulba, hogy a lenyugvó nap ívének megfelelően elliptikus alakú fogaskerekeket öntessünk az imaórákhoz. A visszaúton asztalunk égnek álló lábbal, öszvérháton követett bennünket.

Azokban az első hónapokban, míg egymással szemközt ültünk az asztalnál, a hodzsa megpróbálta kiötölni, miként számítható ki az imádkozás és böjtölés ideje az északi országokban, ahol erősen változó a nappalok és éjszakák hossza, így az ember az év egy részében nem is lát napvilágot. További problémát jelentett, hogy akad-e olyan hely a földön, ahol bármerre fordulunk, arccal Mekka felé állhatunk. Minél inkább rájött, hogy hidegen hagynak ezek a problémák, annál inkább lenézett, de nekem azok az idők jutottak eszembe, amikor érzékelte „felsőbbrendű és megkülönböztetett” voltomat, s talán bosszantotta, hogy azt hitte, magam is tudatában vagyok ennek: úgy beszélt az intelligenciáról, ahogy a tudományról; ha majd a pasa visszatér, elnyeri a kegyeit terveivel, kozmográfiai elméleteivel, amelyeket továbbfejleszt, és modell segítségével szemléltet, valamint az új órával; mindnyájunkat beolt a kíváncsisággal és lelkesedéssel, amely benne lobog, megújhodás magvait veti el – mindketten vártunk tehát.

Harmadik fejezet

Azokban a napokban azon törte a fejét, miképpen hozzon létre nagyobb mérető fogaskerék-áttételes óraművet, amelyet csak havonta, nem pedig hetente kell beállítani és felhúzni. Miután kitalált egy ilyen gépezetet, olyan órát akart kifundálni, amelyik csupán évente egyszer igényel felhúzást; végül kinyilatkoztatta, hogy a probléma kulcsa a kellő hajtóerő biztosítása, mert e hatalmas időmérő szerkezet fogaskerekeinek száma és súlya a felhúzások közötti időtartammal arányosan növekszik. Ezen a napon tudta meg barátaitól a mecset órakamrájában, hogy a pasa visszatért Erzurumból, és magasabb hivatalt foglal el.

Másnap reggel sietett hozzá, hogy gratuláljon neki. A pasa kiemelte a látogatók csődületéből, érdeklődést mutatott fölfedezései iránt, még felőlem is kérdezte. Aznap este szétszereltük és újra meg újra átépítettük az órát, itt is, ott is kiegészítettük valamivel a világmindenség modelljét, ecsettel festettük fel a bolygókat. A hodzsa részleteket adott elő fáradságos munkával szerkesztett és kívülről megtanult beszédéből, amely elegáns nyelvezetével és költői ékesszólásával kívánta megragadni hallgatóságát. Reggeltájban idegei megnyugtatására még egyszer elszavalta a bolygók keringésének logikáját méltató szónoki művét, de ezúttal visszafelé, mint valami varázsigét. Kölcsönkért kordéra rakodtuk instrumentumainkat, majd a hodzsa útnak indult a pasa rezidenciájához. Meghökkenve láttam, milyen kicsinynek tetszik az egylovas fogaton az óra és a modell, amely hónapokon át betöltötte a házat. A hodzsa aznap késő este érkezett haza.

Miután a nagyúri lak kertjében lepakolta masinériáit, és a pasa a bohóságoktól idegenkedő, mogorva vénember szigorúságával szemrevételezte e fura tárgyakat, a hodzsa nyomban elfújta neki a betanult szónoklatot.

– Ő tanította neked ezeket? – firtatta a pasa rám célozva, ugyanúgy, mint sok évvel később a szultán. Elsőre csupán ennyit kérdezett.

– Kicsoda? – lepte meg még őt inkább a hodzsa, de azután megértette, hogy a pasa kérdése énrám utalt. Erre olvasott félkegyelműnek nevezett. (Miközben utóbb elbeszélte mindezt, nem is törődött velem, még mindig a pasa rezidenciáján történtek jártak az eszében.) Váltig állította, hogy minden a saját felfedezése, de a pasa nem hitt neki, látnivalóan más bűnbakot keresett, a szíve nem fogadta el, hogy az ő szeretett hodzsája a hibás.

Így esett, hogy a csillagok helyett rám terelődött a szó. Éreztem, hogy e téma megvitatása nem volt a hodzsa tetszésére. Csönd támadt, mialatt a pasát körülvevő többi vendég vonta magára a házigazda figyelmét. Amikor a hodzsa vacsoránál újfent kísérletet tett, hogy a csillagászatot és fölfedezéseit hozza elő, a pasa azt mondta, egyre az arcomat próbálja felidézni, de helyettem a hodzsáé jut az eszébe. Mások is ültek az asztalnál, így arról a tárgyról kezdtek csevegni, hogyan teremtetnek párban az emberek, eltúlzott példákkal dobálóztak ikrekről, akiket a szülőanyjuk sem tudott megkülönböztetni, hasonmásokról, akik egymás láttán megrettentek, de mintha megbabonázták volna őket, soha többé nem tudtak elválni, zsiványokról, akik ártatlanok nevét bitorolták és életét élték. Az étkezés befejeztével a vendégek távoztak, de gazdámat még marasztalta a ház ura.

Mikor a hodzsa ismét magyarázni kezdett, először úgy tűnt, nemigen szórakoztatja a pasát, a

nagyúr még morcosnak is látszott, amiért a sok összezagyvált és ésszel felérhetetlennek tetsző közléssel megint elrontja a jókedvét, később azonban, miután harmadszor is meghallgatta a kívülről elszavalt beszédet, és látta, miként forgolódnak szeme előtt világmodellünkön a csillagok meg a Föld, mintha felfogott volna egyet-mást, de legalábbis figyelmesen kezdte hallgatni a hodzsa mondandóját, és szemernyi kíváncsiságot mutatott. A hodzsa lelkesen hajtogatta, hogy a csillagok nem olyanok, mint mindenki hiszi, valójában így keringenek.

– Szép, szép – hümmögte végül a pasa. – Értem én, utóvégre ez is lehetséges, miért is ne.

A hodzsa erre nem felelt semmit.

Elképzeltem, milyen sokáig hallgathattak. A hodzsa mesélt, s közben az ablakon át az Aranyszarvöböl felett honoló sötétségbe bámult.

– Miért némult el így, miért nem folytatta? Amennyiben kérdésnek szánta ezt, magam sem tudtam jobb választ, mint ő: gyanítottam, hogy megvan a véleménye, mit mondhatott volna még a pasa, de nem árulta el. Mintha felháborította volna, hogy mások nem osztoznak az álmában. Az óra később felkeltette a nagyúr érdeklődését, aki meg is kérte a hodzsát, hogy nyissa fel, magyarázza el a fogaskerekek, a mechanizmus, az ellensúly működését. Ezután félénken, mintha sötét, gusztustalan kígyólyukhoz közelítene, egyik ujját a ketyegő szerkezetbe dugta és visszahúzta. A hodzsa óratornyokról zengedezett, a mindenki által pontosan ugyanabban a tökéletes pillanatban elvégzett ima hatalmát méltatta, amikor a pasa váratlanul kitört:

– Rázd le magadról ezt az embert! Ha tetszik, mérgezd meg, ha tetszik, szabadítsd fel! Megkönnyebbülsz.

Alighanem riadtan és reménykedve pillanthattam a hodzsára. Azt mondta, nem szabadít fel, amíg „azok” át nem látják.

Nem kérdeztem, mit kell átlátniuk „azoknak”. Talán valami balsejtelem is nyugtalanított, hogy ezt esetleg a hodzsa sem tudja. Később más dolgokról beszéltek a pasával, aki a homlokát ráncolta, és megvetően nézegette a gépezeteket. A hodzsa késő éjszakáig a rezidencián maradt, reménykedve várta, hogy feléled a pasa érdeklődése, bár tudta, immár nem tartóztatják. Végül a kordéra rakta a műszereit. Elképzeltem, amint sötét, csöndes visszaútja mentén az egyik ház lakója álmatlanul forgolódik az ágyában: furcsállja a jókora óra kerékzörgésbe vegyülő ketyegését.

A hodzsa hajnalhasadásig ébren maradt. Ki akartam cserélni a csonkig égett gyertyát, de megállított. Tudván, hogy közölni akar valamit, kijelentettem:

– A pasa meg fogja érteni.

Mikor ezt mondtam, még nem világosodott, talán ő is éppúgy tudta, mint én, hogy nem hiszek ebben, de a következő másodpercben megszólalt, azt mondta, nincs más probléma, csak annak a pillanatnak a rejtélyét kell kibogozni, amelyben a pasa elnémult.

A talány megfejtése érdekében az első adandó alkalommal felkereste a nagyurat, aki ezúttal kedélyesen üdvözölte. Azt mondta, érti már, mi történt, milyen szándék vezette őt, s miután lecsillapította a hodzsa érzelmeit, azt tanácsolta, dolgozzon ki fegyvert.

– Olyan fegyvert, amely ellenségeink börtönévé változtatja a világot! – magyarázta, de arra nem tért ki, miféle fegyver lenne az. Ha a hodzsa tudományos szenvedélyét ezen irányba fordítaná, akkor támogatná őt. Természetesen egy szót sem szólt a javadalmazásról, amelyben reménykedtünk. Csupán egy erszény ezüstöt adott a hodzsának. Otthon kinyitottuk és megszámoltuk: tizenhét érmét találtunk – különös szám! Az erszény átnyújtása után a pasa azt ígérte, kieszközli az ifjú szultánnál, hogy fogadja a hodzsát. Elmondta, hogy a gyermeket érdeklik „az effélék”. Se én, se a jóval lelkesebb hodzsa nem vette nagyon komolyan az

ígéretet, de egy hét múlva jött a hír, hogy a pasa elajándékoz bennünket – igen, engem is – a szultánnak, mégpedig a böjthónapot lezáró este után.

A hodzsa előkészületként átírta és újra emlékezetébe véste a pasának elszavalt beszédet, ez alkalommal úgy változtatott a szövegén, hogy egy kilencéves gyermek is megértse. Valamiért azonban a pasa lebegett a szeme előtt, nem pedig a szultán, még mindig azon tanakodott, miért hallgatott el a pasa. Egyszer majd föltárja ennek a napnak a titkát. Micsoda fegyver lehet az, amit a pasa vár tőle? Nemigen volt mit mondanom, a hodzsa most már egyedül dolgozott. Éjfélig a szobájába zárkózott, én meg tétlenül ültem az ablaknál, még arra se nagyon gondoltam, mikor térhetek haza, csak ábrándoztam, mint egy csacska gyermek: hogy nem a hodzsa dolgozik az asztalnál, hanem én, szabadon járhatok-kelhetek, ahová és amikor csak tetszik!

Aztán egyik este kocsira raktuk eszközeinket, és elindultunk a palotába. Addigra megszerettem az isztambuli sétákat, láthatatlan embernek éreztem magam, aki szellemként mozog a kertek hatalmas platánjai, gesztenyéi és erguvánfái között. Szolgák segítségével fölállítottuk berendezéseinket a második udvarban számunkra kijelölt helyen.

Az uralkodó bájos, piros arcú, csekély számú éveivel arányos magasságú gyermek volt. Játékszerekként bánt a készülékekkel. Hogy az az idő jár-e most a fejemben, amikor egyenrangú barátja szerettem volna lenni, vagy az a sokkal, pontosan tizenöt évvel későbbi, amikor ismét találkoztunk? Meg nem tudnám mondani, de azt azonnal éreztem, hogy nem szabad ártanom neki. A hodzsa idegeit alaposan próbára tette a szultán várakozó kísérete, amely kíváncsian nyüzsgött körülötte. Végre belekezdhetett: új elemekkel gazdagította meséjét; úgy beszélt a csillagokról, mintha értelmes, vonzó, ugyanakkor talányos élőlények lennének, akik ismerik a számtant meg a mértant, és ezen ismereteik szerint keringenek. Még inkább tűzbe jött annak láttán, hogy a gyermeket megragadja a dolog, és időről időre ámulva tekint az égre. Nos, ezek mutatják itt a modellen a forgó kristálygömbökön függő planétákat, ez itt a Vénusz, amelyik így meg így forog, az a nagyobbacska gömböc ott a Hold, az pedig, ugye, másfajta pályán halad. Ahogy a hodzsa mozgatta a csillagokat, a modellre szerelt csengettyű ezüstös hangon csilingelt, és a kis szultán ijedten hátralépett, aztán összeszedte a bátorságát, erősen igyekezett megérteni a dolgot, s úgy közeledett a csilingelő masinához, mint valami elvarázsolt kincsesládához.

Ahogy most rendezgetem emlékeimet, s próbálok múltat kiagyalni magamnak, úgy érzem, a boldogság helyzetképe ez, amely pontosan úgy illik a gyermekkoromban hallott fabulákhoz, mint a mesekönyvekbe a festők illusztrációi. A mézeskalácspiros isztambuli cseréptetőket már csak afféle üveggömbbe kellene zárni, amelyikben hópelyhek kavarognak, ha megrázzuk. A gyermek kérdezősködésbe fogott, a hodzsa pedig iparkodott válaszolni.

Hogy maradnak a csillagok a levegőben? Átlátszó szférákon, vagyis gömbökön függenek! Miből vannak azok a szférák? Láthatatlan anyagból, azért láthatatlanok! Nem ütődnek egymáshoz? Nem, mindegyiknek megvan a maga övezete, rétegződve, ahogy a modellen! Rengeteg a csillag, miért nincs ugyanannyi szféra? Mert azok nagyon távol vannak! Milyen távol? Nagyon-nagyon! A többi csillagon is van csengő, amelyik csilingel, amikor a csillag elfordul? Nem, a csengőket azért szereltük fel, hogy jelezzék, ha egy-egy csillag egy teljes kört írt le! Mi köze ennek a mennydörgéshez? Semmi! Akkor mihez van köze? Az esőhöz! Holnap esni fog? Az égi jelek megfigyelése arra mutat, hogy nem! Mit árul el az ég a szultán beteg oroszlánjáról? Hogy javul az állapota, de türelmesnek kell lennünk és így tovább.

Bár a hodzsa véleményt nyilvánított a gyöngélkedő oroszlánról, továbbra is az eget nézte, mint amikor a csillagokról beszélt. Hazatérése után azzal a megjegyzéssel említette ezt a részletet, hogy nincs jelentősége. Nem az számít, hogy a gyermek különbséget tegyen tudomány és álokoskodás között, hanem hogy „átlásson” egyet-mást. Megint ezt a szót

használta, mintha érteném, mit kellene átlátni, holott épp azon gondolkodtam, hogy teljesen mindegy, iszlamizálok-e vagy sem. A távozáskor kapott erszényben öt arany volt, se több, se kevesebb. A hodzsa úgy vélte, a szultán felfogta, hogy logika rejtőzik abban, ami a csillagokkal történik. Jaj, szultánom! Később, sokkal később ismertem meg. Lenyűgözött, hogy ugyanaz a Hold jelent meg házunk ablakában, gyermek akartam lenni! A hodzsa képtelen volt leállni, visszakanyarodott ugyanahhoz a tárgyhoz: az oroszlános kérdés lényegtelen, a gyermek egyszerűen csak szereti az állatokat, és kész.

Másnap bezárkózott a szobájába, és munkához látott: néhány nap múlva megint kocsira rakta az órát meg a csillagokat, és a farácsos ablakok mögüli kíváncsi tekintetek kísérték – ezúttal a mecsetiskolába. Este leverten tért vissza, de nem annyira, hogy csendben maradjon:

– Azt hittem, a gyerekek is megértik, ahogy a szultán, de tévedtem.

Csak megijedtek. Amikor a hodzsa előadása végeztével kérdéseket tett fel, egyikük azt válaszolta, az ég másik oldalán a pokol van, és sírva fakadt.

A következő héten gazdám az uralkodó intelligenciáját illető meggyőződését erősítgette; egyenként újra átvett velem minden pillanatot, amelyet a második udvarban töltött, tőlem várt támogatást saját értelmezéséhez: igen, a gyermek eszes; igen, máris tudja, hogyan kell gondolkozni; igen, máris olyan szilárd jellem, hogy ellenáll a nyomásnak, amely az udvarban nehezedik rá! Így hát jóval azelőtt álmokat szőttünk a szultánról, hogy ő álmodozni kezdett volna velünk kapcsolatban, miként a későbbi esztendőkben. A hodzsa továbbra is ügyködött az órán; úgy hittem, valamicskét a fegyveren is gondolkozik, mert a pasának azt mondta, amikor az hívatta. Mégis láttam rajta, hogy már nem vár semmit a pasától.

– Olyan lett, mint a többiek – kesergett. – Már nem hajlandó tudomásul venni a tudatlanságát.

Egy héttel később az uralkodó ismét kérette a hodzsát, ő pedig engedelmeskedett. A szultán vidáman fogadta.

– Jobban van az oroszlánom – újságolta –, ahogy jósoltad.

Később a sleppjével kisétáltak az udvarra. Az uralkodó megmutatta a medence halait, és megkérdezte, mi a véleménye róluk.

– Azt mondtam, vörösek – mesélte utóbb a hodzsa. – Más nem jutott eszembe.

Ezután ismétlődő mintázatot vett észre a halak viselkedésében; mintha egymás között vitatkoztak volna mozgásuk rendszerén, amelynek a tökéletesítésére törekedtek. Erre kijelentette, hogy értelmesnek találja a halakat. Az egyik törpe – amelyik a háremőr mellett állt, aki folyvást édesanyja intelmeire emlékeztette az uralkodót – kinevette, ezért a szultán megdorgálta a vörös hajú gnómot, és büntetésül nem engedte maga mellé ülni, amikor hintójába szállt.

Hintón mentek a hippodromba, ott is az oroszlánházhoz. A szultán sorra mutogatta a hodzsának az egykori keresztény bazilika oszlopaihoz láncolt oroszlánokat, leopárdokat, fekete párducokat. Megálltak az előtt az oroszlán előtt, amelyiknek a hodzsa jobbulást jövendölt. A szultán beszélt az állathoz, bemutatta a hodzsának, majd átmentek egy másikhoz, amelyik egy sarokban feküdt, és nem bűzlött úgy, mint a többiek. Vemhes volt.

– Hány kölyöknek fog életet adni, és abból hány lesz hím, hány nőstény? – kérdezte csillogó szemmel az uralkodó.

A hodzsa meglepetésében olyasmit művelt, amit később baklövésként jellemzett nekem. Azt felelte, a csillagászathoz ért, de nem asztrológus.

– Hiszen többet tudsz, mint Húszéin efendi, az udvari csillagjós! – csodálkozott a gyermek. A hodzsa nem válaszolt, – mert attól félt, valaki meghallhatja, és továbbadhatja az érintettnek. Az uralkodó türelmetlenül firtatta: a hodzsa talán mégsem tud semmit, hát hiába figyelte meg a csillagokat?

A hodzsa kénytelen volt rögtön elmagyarázni olyan dolgokat, amelyekre csak később kívánt sort keríteni: azt válaszolta, sok mindent tanult a csillagokból, és ennek alapján igen hasznos következtetésekre jutott. Az uralkodó elkerekedett szemmel hallgatta, s mivel szótlanságát a hodzsa kedvezően értelmezte, azzal folytatta, hogy obszervatóriumot kell létesíteni az égitestek megfigyelésére; olyan csillagdát, amilyet a szultán nagyatyjának, I. Ahmednek nagyapja, III. Murád építtetett kilencven évvel ezelőtt a néhai Takijuddin efendi számára, de azóta az elhanyagoltságtól romba dőlt. Vagy inkább egy ezen túlmutató dolgot: a tudomány házát, amelyben a tudósok nem csupán a csillagokat, hanem az egész világot, annak folyóit és tengereit, felhőit és hegyeit, virágait és fáit, no meg persze állatait tanulmányozhatják, azután összeülhetnek, hogy kényelmesen megvitassák észleleteiket, és előbbre vigyék az emberi értelmet.

A szultán úgy hallgatta a hodzsa elbeszélését erről a vállalkozásról, amelyről addig nekem sem tett említést, mint valami szórakoztató mesét. Miután visszakocsiztak a palotába, újra megkérdezte:

– Mit gondolsz, hogyan fog elleni az oroszlán? A hodzsa addigra átgondolta, és ezúttal így válaszolt:

– Azonos számú hím és nőstény kölyök fog világra jönni.

Otthon kifejtette nekem, hogy bátran mondhatta ezt:

– A markomban fogom tartani ezt az oktalan gyermeket. Jobban értem a dolgomat, mint Húszéin efendi, az udvari csillagjós!

Megütköztem, hogy ilyen szót használ az uralkodóra; tulajdonképpen zokon is vettem tőle. Azokban a napokban unalmamban házimunkával foglaltam el magamat.

Később úgy kezdte alkalmazni ezt a szót, mint valami varázskulcsot, amely minden ajtót kinyit: az emberek azért nem néznek a fejük fölött mozgó csillagokra, hogy eltűnődjenek rajtuk, mert „oktalanok”, azért nem kérdezik meg mindenekelőtt, mire jó az, amire tanítani akarják őket, mert „oktalanok”, azért elégednek meg a részletek helyett az összegzéssel, mert „oktalanok”, azért egyformák mind, mert „oktalanok” és így tovább. Bár néhány évvel azelőtt, amikor még hazámban éltem, magam is előszeretettel bírálgattam másokat ily módon, most semmit sem szóltam a hodzsának. Pillanatnyilag mindenesetre az oktalanjai érdekelték, nem pedig én. Az én oktalanságom nyilván más természetű volt. Azokban a napokban óvatlanul kifecsegtem neki egy álmomat: ő utazott helyettem a hazámba, feleségül vette a menyasszonyomat, az esküvői szertartáson senki sem jött rá, hogy ő nem én, aztán a lagzin, amelyet török álruhában egy sarokból figyeltem, találkoztam anyámmal és a jegyesemmel, akik mindketten hátat fordítottak nekem, nem ismertek meg, pedig hullottak a könnyeim, végül azok ébresztettek föl.

Ez idő tájt kétszer is fölkereste a pasa rezidenciáját. Azt hiszem, a nagyúrnak nem tetszett, hogy a hodzsa az ő vigyázó szemétől távol kapcsolatot építget az uralkodóval; kifaggatta őt, kérdezősködött felőlem, nyomozott utánam, de a hodzsa csak jóval később beszélt nekem erről, azután, hogy a pasát száműzték Isztambulból; attól félt, ha tudok róla, folyton attól rettegek majd, hogy megmérgeznek. Mégis gyanítottam, hogy jobban érdeklem a pasát, mint a hodzsa; legyezgette a hiúságomat, hogy a kettőnk közötti hasonlatosság inkább zavarja a nagyurat, mint engem. Akkoriban úgy tűnt, mintha ez a hasonlóság olyan titok lenne, amelyről a hodzsa nem

óhajt tudomást venni. A létezése különös bátorsággal töltött el: néha úgy véltem, pusztán e hasonlóság jóvoltából mindaddig biztonságban vagyok, ameddig a hodzsa él. Talán ezért vitatkoztam a hodzsával, amikor azt állította, a pasa is oktalan; ez felingerelte. Hetykeségre sarkallt, amely nem volt szokásom, érezni akartam, hogy szüksége van rám, és restelkedik előttem: fáradhatatlanul a pasáról kérdezgettem, hogy mit mondott kettőnkről, s ezzel feldühítettem, bár azt hiszem, maga sem volt tisztában haragja okával. Akkor aztán konokul hajtogatta, hogy a pasától is meg fognak szabadulni, a janicsárok hamarosan terveznek valamit, összeesküvést orront a palotában. Ha tehát elkészíti a fegyvert, amire a pasa buzdítja, azt magának a szultánnak szánja, nem holmi vezírnek, aki tegnap itt, holnap ott.

Egy ideig úgy gondoltam, kizárólag ezzel a tisztázatlan jellegű fegyverrel foglalkozik; tervezget, de nem jut semmire. Biztosra vettem, hogy amennyiben elért volna valamit, megosztja velem, még ha eközben megpróbál is lekicsinyelni, de beszélt volna a terveiről, hogy megismerje a véleményemet. Egyik este abból az akszaráji házból tértünk haza, ahová két-háromhetente jártunk, hogy zenét hallgassunk, és prostituáltakkal ölelkezzünk. A hodzsa azt mondta, reggelig szándékozik dolgozni, aztán nőkről kérdezett – addig sohasem beszéltünk nőkről –, majd hirtelen belekezdett valamibe: – Azon tűnődöm…

Ám amint a házba léptünk, a szobájába zárkózott, nem árulta el, min töpreng. Magamra maradtam a könyvekkel, amelyekbe már belelapozni sem volt kedvem. A hodzsára gondoltam: a tervére vagy ötletére, amelyet biztosan képtelen kibontakoztatni, arra, ahogy odafent ül a szobájában, az üres lapokra mered, hasztalan gubbaszt órákon át az asztalnál, amelyet még mindig nem szokott meg egészen, szégyenérzet és düh mardossa…

Jóval éjfél után került elő, és mint egy zavart diák, aki valami apró kérdésben folyamodik segítséghez, mert egyedül nem boldogul, szégyenlősen az asztalhoz invitált.

– Segíts! – kért kurtán. – Gondolkozzunk együtt rajtuk, egymagam jottányit sem jutok előbbre.

Egy pillanatig hallgattam, azt hittem, nőkkel kapcsolatos a dolog.

– Az oktalanokra gondolok. Miért olyan idióták? – kérdezte tanácstalan tekintetem láttán komoly hangon, aztán, mintha tudná, mit fogok válaszolni, hozzátette: – Hát jó, nem idióták, csak valami hiányzik a fejükből. Nem kérdeztem, kikről beszél.

– A fejük egyetlen zugába sem szorult némi ismeret? – morogta, és körülnézett, mintha a megfelelő szót keresné. – Kéne, hogy legyen egy rekesz a fejükben, olyasféle, mint ennek a szekrénynek a fiókjai, egy hely, ahol különféle dolgokat tarthatnak, de úgy tűnik, nincs ilyen. Érted ezt?

Szerettem volna azt képzelni, hogy egyet-mást már megértettem, de ez kifogott rajtam. Jó ideig ültünk némán egymással szemben.

– Ki tudja, miért éppen olyan az ember, amilyen? – szólalt meg végül. – Jaj, bárcsak igazi orvos lennél, és megtaníthatnál, milyen a testünk, mi van a testünk és a fejünk belsejében.

Kissé zavartnak látszott. Majd derűsen – amit szerintem csak tettetett, nehogy megijesszen – kijelentette, hogy nem adja fel, végigmegy az úton, mert egyrészt kíváncsi, mi fog történni, másrészt nem tehet mást. Egy kukkot sem értettem az egészből, de hízelgett a gondolat, hogy mindezt tőlem tanulta.

Később gyakran elismételte a fentieket, mintha mindketten tudnánk, mit akar mondani. De bármilyen határozottságot színlelt is, a kérdéseket feltevő, ábrándozó diák benyomását keltette; valahányszor azt hajtogatta, hogy végigmegy az úton, úgy éreztem, boldogtalan szerelmes siránkozik előttem fájdalmas dühében, aki azt kérdezi, miért sújtja mindez. Azokban a

napokban igen gyakran hallottam tőle ezt; miután megtudta, hogy a janicsárok zendülést szerveznek, miután elpanaszolta, hogy kisiskolás tanítványait jobban érdeklik az angyalok, mint a csillagok, miután újabb tekintélyes summáért vásárolt kéziratot söpört félre dühösen félig olvasatlanul, miután elvált barátaitól, akikkel már csak merő megszokásból találkozgatott a mecset órakamrájában, miután a rosszul fűtött fürdőkben didergett, miután elnyúlt az ágyán, amelynek virágmintás takaróját kedves könyveivel hintette be, miután végighallgatta a mecset udvarán tisztálkodók eszement karattyolását, miután hírül vette, hogy a velenceiek megverték a flottát, miután megadóan tűrte a szomszédok okoskodását, miszerint benne van már a korban, ideje megnősülnie, újra és újra megerősítette, hogy végigmegy az úton.

Csakugyan: ha olvasóim végiglapozzák, amit leírtam, türelmesen követik mindazt, amit a történtekből vagy az általam elképzeltekből közvetíteni tudtam, vajon mondhatják-e ezek után, hogy a hodzsa nem tartotta meg az ígéretét?

Negyedik fejezet

Nyár vége felé hallottuk, hogy Húszéin efendi, az udvari csillagjós holttestét az isztinjei partoknál fogták ki a vízből. A pasa végül kijárta, hogy halálra ítéljék, az asztrológus pedig nem bírta befogni a száját, boldog-boldogtalannak leveleket küldözgetett, hogy Szadik pasa rövidesen elhalálozik, meg van írva a csillagokban, ezzel pedig elárulta a rejtekhelyét. Amikor Anatóliába próbált menekülni, a kivégzésére küldöttek utolérték a hajóját, és megfojtották. Mihelyt a hodzsa értesült róla, hogy a halott vagyonát elkobozták, sietett megkaparintani a könyveket és az iratokat; összes megtakarított pénzét az illetékesek megvesztegetésére költötte. Egyik este degeszre tömött, hatalmas ládával jött haza, s miután egyetlen hét alatt behabzsolta az abban talált több ezer oldalt, dühösen kijelentette, hogy ő sokkal többre képes.

Segédkeztem neki, hogy állhassa a szavát. A két értekezéshez, amelyet Az állatok meghökkentő szokásai, illetve Isten teremtményeinek különös csodái címmel kívánt írni, beszámoltam a pompás paripákról, szamarakról, nyulakról és gyíkokról, amelyeket empoli birtokunk tágas kertjeiben és rétjein láttam. Amikor megjegyezte, hogy képzelőerőm túlontúl korlátozott, felidéztem a tündérrózsás tavunkon úszkáló bajszos francia gerléinket, szicíliai tájszólásban beszélő kék papagájainkat és mókusainkat, amelyek párzás előtt egymással szemben ülve tisztogatják bundájukat. Rengeteg időt és figyelmet szenteltünk a hangyák viselkedéséről szóló fejezetnek. A téma izgatta a szultánt, de nem csillapíthatta tudásvágyát, mert a palota első udvarán folyamatosan sepregettek.

Miközben a hodzsa a hangyák logikusan rendezett életéről írt, arról álmodozott, hogy esetleg taníthatnánk az ifjú szultánt. Mivel őshonos fekete hangyáinkat alkalmatlannak találta erre a célra, az amerikai vörös hangyák viselkedését ismertette. Ez indította arra az ötletre, hogy szórakoztató, egyszersmind tanulságos könyvet kellene írnia a lusta bennszülöttekről, akik a kígyóktól hemzsegő, Amerika nevű földet lakják, és megrögzötten ragaszkodnak szokásaikhoz; feltehetőleg nem merte befejezni ezt a művet, amelyben megemlítette – miként nekem részletesen taglalta –, hogy egy állatokat és vadászatot kedvelő gyermekkirályt végül a hitetlen spanyolok karóba húztak, mert nem fordított figyelmet a tudományra. Szegődtettünk egy illusztrátort, hogy szemléletes képet nyújtson a szárnyas bölényekről, hatlábú ökrökről és kétfejű kígyókról, de rajzai egyikünket sem elégítettek ki.

– Hajdanában talán ilyen lapos volt a valóság – mondta a hodzsa –, de ma már minden háromdimenziós, a valóság árnyékot vet, ugyebár; még a legközönségesebb hangya is türelmesen hordozza árnyékát a hátán, akár egy ikertestvért.

A szultán nem kereste, ezért úgy határozott, a pasát kéri meg, hogy nyújtsa be a nevében a traktátumokat, de később megbánta ezt. A pasa kiselőadást tartott neki, hogy az asztrológia áltudomány, hogy Húszéin efendi, az udvari csillagjós elébe furakodott, amikor a politikába ártotta magát, és most úgy látszik, a hodzsa vetett szemet a megüresedett hivatalra, hogy ő maga is hisz ebben a dologban, amelyet tudománynak hívnak, de ez nem csillagok, hanem fegyverek ügye, hogy az udvari csillagjósi tisztség nyilvánvalóan balszerencsét hoz, elvégre mindazokat, akik betöltötték, előbb-utóbb eltették láb alól, vagy ami még rosszabb, nyomtalanul eltűntek, ennélfogva nem akarja, hogy az ő szeretett hodzsája, akinek a tudásában bízik, elfoglalja ezt a pozíciót, az új udvari csillagjós mindenképpen Szidki efendi lesz, aki elég ostoba és együgyű

ehhez a munkához, egyébként úgy hallotta, a hodzsa megszerezte a volt csillagjós könyveit, de ő nem szeretné, ha tovább bíbelődne ezzel az üggyel. A hodzsa azt felelte, hogy csak a tudománnyal törődik, és átadta a pasának az értekezéseket, amelyeket a szultánhoz kívánt eljuttatni. Aznap este otthon azt mondta, valóban csak a tudomány érdekli, de bármit megtesz, ami ahhoz szükséges, hogy művelhesse; először is megátkozta a pasát.

A következő hónapban próbáltuk kitalálni, hogyan reagál a gyermek színes képzeletünk szüleményeire, a hodzsa pedig nem értette, hogyhogy nem keresik a palotából. Végre vadászatra hívtak bennünket; a Kagitháne folyó partján álló Mirahor palotához mentünk, ahol gazdám az uralkodó oldalán állt, jómagam távolról figyeltem. Jókora tömeg verődött össze. A szultáni vadőrök alaposan felkészültek: üregi nyulakat és rókákat eresztettek el, agarakat szabadítottak rájuk. Minden szempár azt a nyulat követte, amelyik elszakadt a társaitól, és a vízbe vetette magát; amikor pedig tébolyult úszással elérte a túlsó partot, a vadőrök újabb kutyákat akartak utána küldeni, ám még messziről is hallhattuk, hogy az uralkodó ellenkező parancsot adott:

– Hagyjátok futni azt a nyulat!

A tapsifüles azonban újra a folyóba ugrott, egy megvadult eb meg arról a partról üldözőbe vette, és nyakon is csípte, de a vadőrök odarohantak, hogy kimentsék a nyulat a kutya fogai közül, majd a szultán színe elé vitték. A gyermek rögtön megvizsgálta, elégedetten állapította meg, hogy nem esett komoly baja; megparancsolta, hogy vigyék föl az állatot egy hegytetőre, és ott engedjék szabadon. Ezután láttam, hogy csoport gyülekezik az uralkodó köré, benne a hodzsa és a vörös hajú törpe.

Aznap este a hodzsa elmagyarázta, mi történt: a szultán megkérdezte, miként kell értelmezni az eseményt. Miután mindenki más kifejtette a véleményét, és gazdámra került a sor, ő elmondta, mit jelent a dolog. Ellenség támad a szultánra, ahonnét legkevésbé számít rá, de sértetlenül átvészeli a fenyegetést. A hodzsa ellenlábasai, köztük Szidki efendi, az új udvari csillagjós bírálták ezt az értelmezést, mivel a halál szellemét idézte fel – odáig merészkedett, hogy üregi nyúlhoz hasonlította az uralkodót –, de a szultán mindenkit elhallgattatott, kijelentvén, hogy úgy fülébe rögzíti a hodzsa szavait, akár a fülönfüggőt. Később, mialatt egy sólymoktól megtámadott szirti sas élethalálharcát, majd egy kiéhezett agaraktól marcangolt róka nyomorúságos pusztulását figyelték, a szultán megemlítette, hogy az oroszlánja kettőt kölykezett, egy hímet és egy nőstényt, tehát azonos számút, ahogy a hodzsa jósolta, és imádja a hodzsa bestiáriumait; a kék szárnyú bikákról meg a Nílus közeli réteken élő rózsaszín macskákról kérdezősködött. A hodzsát diadalmámor és félelem különös vegyüléke hatotta át.

Csak jóval később hallottunk a palotabeli gazságról: Köszem szultána, az uralkodó nagyanyja összeesküvést szőtt a janicsár agákkal, hogy meggyilkolják őt és az édesanyját, azután Szulejmán herceget ültessék a trónra, de a komplott dugába dőlt. A szultána nyakát addig szorongatták, míg orrán-száján nem csurgott a vér. A hodzsa minderről a mecsetbeli órakamrában, az oktalanok mendemondáiból értesült, és az iskolai tanítást folytatta, egyébiránt azonban nem merészkedett ki a házból.

Ősszel egy darabig fontolgatta, hogy kozmográfiai elméletein dolgozik, de elveszítette a hitét: csillagvizsgálóra volt szüksége; ráadásul az oktalanok éppoly kevéssé törődtek a csillagokkal, mint amazok velük. Eljött a tél, sűrű, sötét felhők terpeszkedtek az égen, és egyszer csak megtudtuk, hogy a pasát menesztették hivatalából. Úgy volt, hogy őt is megfojtják, de az anyaszultánnő ellenkezése miatt végül javai elkobzása után Erzindzsanba száműzték. Haláláig nem is hallottunk felőle többet. A hodzsa azt mondta, most már senkitől sem fél, senkinek sem adósa – nem tudom, e kijelentése közben mennyire vette tekintetbe, hogy tanult-e tőlem valamit. Azt állította, többé nem fél sem a gyermektől, sem az anyjától. Felkészült, hogy kockáztasson halált és dicsőséget, mégis odahaza kuksoltunk a könyveink

között, hallgattunk, mint a csuka, vagy az amerikai vörös hangyákról diskuráltunk, és új értekezést tervezgettünk erről a tárgyról.

Otthon töltöttük ezt a telet, mint oly sokat előtte és utána; az égvilágon semmi sem történt. A hideg éjjeleken, amikor északi szél süvített be a kéményen és az ajtók alatt, a földszinten ücsörögtünk, hajnalig beszélgettünk. A hodzsa már nem bánt velem lekicsinylően, vagy nem vesződött azzal, hogy úgy tegyen. Szokatlan közösségvállalását annak tulajdonítottam, hogy sem a palotából, sem udvari körökből nem kereste senki. Időnként azt hittem, éppúgy érzékeli kísérteties hasonlatosságunkat, mint én, és aggódtam, hogy amikor rám néz, önmagát látja: vajon mire gondolhat? Befejeztünk egy állatokról szóló, újabb hosszú traktátumot, de a pasa száműzetésbe vonulása óta az asztalon hevert, mert a hodzsa azt mondta, nem bír kiigazodni a palotába bejáratos személyek szeszélyein. Az eseménytelenül múló napok tétlenségében hébe-hóba az értekezésben lapozgattam, megnéztem a magam rajzolta, ibolyaszín szöcskéket és repülőhalakat, eltűnődtem, mire gondol majd a szultán, ha ezeket a sorokat olvassa.

Csak a tavasz beköszöntével rendelték be végre a hodzsát. A gyermek igen örvendett a látásának; a hodzsa szerint minden gesztusából, minden szavából kitetszett, hogy a szultán régóta gondol rá, de az udvari idióták akadályozták, hogy érte küldessen. Az uralkodó a nagyanyja fondorkodásáról beszélt, rámutatott, hogy a hodzsa előre látta a veszélyt, de azt is, hogy a szultán bántatlanul átvészeli. A gyermek cseppet sem félt aznap éjjel, amikor az életére törők kiáltozását hallotta a palotában, mert emlékezett, hogy a nyúl ép bőrrel szabadult az ádáz kutya fogai közül. E dicsérő szavak után megparancsolta, hogy megfelelő jövedelmű földbirtokot utaljanak ki a hodzsának. Gazdámat elbocsátották, mielőtt a csillagászat témája fölmerülhetett volna, azt mondták neki, nyár végén számítson a kiutalásra.

Amíg erre várt, terveket készített a kertben építendő kis obszervatóriumhoz, amelyre az illetményföld jövedelmét irányozta elő. Kikalkulálta, mekkora alapozást kell ásni, mibe kerülnének a szükséges műszerek, de ezúttal hamar ellankadt az érdeklődése. Ekkor bukkant a régi könyvpiacon egy gyatrán átmásolt kéziratra, amely Takijuddin megfigyeléseinek eredményeit rögzítette. Két hónapon át ellenőrizte a megfigyelések pontosságát, de végül belefáradt, képtelen lévén eldönteni, mely eltérések tudhatók be gyenge minőségű eszközei hiányosságainak, melyek Takijuddin saját tévedéseinek és melyek az írnok gondatlanságának. Még inkább bosszantották a könyv egyik előző gazdájának jegyzetei, amelyeket amaz kiszámítottan hatvanfokos szögben firkált a trigonometrikus oszlopok közé. A hajdani tulajdonos a betűk számértékére és más módszerekre támaszkodva nyilatkoztatta ki a világ jövőjére vonatkozó silány megállapításait: négy leánygyermek után végre fia születik, dögvész sújt le, amely elválasztja az ártatlanokat a bűnösöktől, és Baháeddin efendi, a szomszédja elpatkol. A hodzsát kezdetben mulattatták ezek a jövendölések, később azonban kedélybeteggé vált. Furcsa, baljós meggyőződéssel beszélt arról, mi van a fejünkben, mintha ládákról lenne szó, amelyeknek felnyithatjuk a tetejét, hogy belekukkantsunk, vagy a szobánkban álló szekrényről.

A szultán által ígért kiutalás nem jött meg nyár végére, de még tél közeledtével sem. A következő tavasszal azt mondták a hodzsának, új kataszter készül az illetményföldekről, várnia kell. Ekkoriban el-elhívták a palotába, ha nem túl gyakran is, hogy közölje értelmezését bizonyos jelenségekről: egy megrepedt tükörről, egy zöld villámról, amely a nyílt tengeren, Jaszi szigeténél csapott le, egy meggylével teli, vérvörös kristálykancsóról, amely álló helyében ezer szilánkra tört, továbbá válaszoljon az uralkodó kérdéseire a legutóbb írt értekezésünkben szereplő állatokkal kapcsolatban. Miután hazatért, elmondta, hogy a szultán belépett a pubertáskorba; ez az ember legfogékonyabb életszakasza, a markában fogja tartani a gyermeket.

Ezt a célt szem előtt tartva, frissült erővel látott neki egy egészen új könyvnek. Korábban hallott tőlem az aztékok bukásáról és Cortez emlékiratairól, így az már előbb az eszében járt,

mint ama történet a gyermekkirályról, akit karóba húztak, mert nem törődött a tudománnyal. Gyakran beszélt a becstelen bitangokról, akik tisztességes embereket álmukban rohantak le; ágyúikkal és ostromgépeikkel, csalárd meséikkel és fegyvereikkel kényszerítették őket behódolásra; de sokáig rejtegette előlem, mit is ír, amikor bezárkózik. Éreztem, hogy először is azt várja, mutassak érdeklődést, de azokban a napokban emésztő honvágyam, amely hirtelen egészen rendkívüli búskomorságba taszított, lángra lobbantotta vele szembeni gyűlöletemet; elfojtottam hát kíváncsiságomat, úgy tettem, mintha fütyülnék a szakadt födelű, poros könyvekre, amelyeket olvasott, mert olcsón jutott hozzájuk, és lenézném a következtetéseket, amelyeket kreatív elméje a tőlem tanultakból szőrt le. Mindinkább elbizonytalanodott, előbb önmagában, majd abban, amit írni próbált, én pedig kárörvendve figyeltem.

Följárt az emeleti kamrába, amelyet dolgozószobájának rendezett be, ott ült az asztalunknál, amelyet én ácsoltattam, és töprengett, de sejtettem, hogy nem ír, hiszen képtelen rá; tudtam, nincs bátorsága anélkül papírra vetni elgondolásait, hogy előbb meghallgatná véleményemet. Nem éppen – általa tettetésből gúnyolt – szerény gondolataim hiánya morzsolta fel az önbizalmát: valójában azt szerette volna megtudni, mit gondolnak „amazok”, a fajtámbeli „többiek”, akik azt a sok tudományt plántálták belém, ismeretekkel tömték teli azokat a rekeszeket, azokat a fiókokat a fejemben. Mit gondolnának az ő helyében? Majd meghalt, hogy föltegye ezt a kérdést, de nem bírta rászánni magát. Hej, de sokáig vártam, hogy legyűrje büszkeségét, és bátorságot merítsen ehhez a kérdéshez! De nem merített. Rövidesen felhagyott a könyvvel. Nem tudtam, a végére ért-e vagy sem, mindenesetre megint rázendített a régi nótára az „oktalanokról”. Feladta régi meggyőződését, miszerint az az alapvető tudomány méltó a művelésre, amely elemezné bolondságuk okait; lemondott a vágyról, hogy kiderítse, miért olyan belül a fejük, amilyen, többé nem tanakodott ezen! Azt hittem, ezeket a kesergéseket a kétségbeesés szülte, amiért a palotából remélt kegynek semmi jele sem mutatkozott. Hiába telt-múlt az idő, végtére az uralkodó kamaszodása sem sokat segített.

Ám azon a nyáron, amely után Köprili Mehmedet nagyvezírré emelték, a hodzsa végre megkapta az illetménybirtokot; maga sem választhatott volna különbet: két, Gebze melletti malom és a mondott várostól lóháton egyórai járásra lévő két falu egyesített jövedelmét élvezhette. Aratás idején utaztunk Gebzébe, régi szállásunkat foglaltuk el, amely épp üresen állt, de a hodzsa már elfelejtette az ott töltött negyedévet, azokat a napokat, amikor undorral tekintett az asztalra, amelyet az ácstól hoztam. Mintha emlékezete a házzal együtt vénült és csúnyult volna: izzott benne a türelmetlenség, amely lehetetlenné tette, hogy bármiképpen törődjék a múlttal. Néhány alkalommal kivonult a falvakba ellenőrzésre; kiszámította az előző években befolyt jövedelmet, és Tarhindzsi Ahmed pasa hatására, akiről a mecset órakamrájában, barátai szóbeszédéből hallott, bejelentette, hogy új számvetési rendszert talált, amely sokkal egyszerűbb és jóval könnyebben érthető a réginél.

De nem érte be ezen újítás eredetiségével és hasznosságával, amelyben ő maga sem hitt: a régi ház mögötti kertben átvirrasztott éjszakák, melyeken az égre meredve üldögélt, újjáélesztették a csillagászat iránti szenvedélyét. Egy ideig abban a hiszemben buzdítottam, hogy egy lépéssel tovább viszi teóriáit; de nem óhajtott megfigyeléseket tenni, se az elméjét használni: házába invitálta a falu és Gebze legértelmesebb ifjait, akiket csak ismert, azt ígérte, a legmagasabb tudományra oktatja őket, a hátsó kertben felállította számukra a világmodellt, amelyért engem küldött Isztambulba, megreparálta a csengettyűit, megolajozta, és egy este a legcsekélyebb kihagyás vagy tévesztés nélkül, szenvedélyesen ismét kifejtette az égboltról alkotott elméletét – nem is tudom, honnan szedett ekkora lelkesedést és energiát –, amelyet évekkel korábban előbb a pasának, majd a szultánnak ecsetelt. De mikor másnap reggel a küszöbünkön bárányszívet találtunk – még gőzölgött és vérzett –, amelyre varázsigét írtak, ez végképp rábírta, hogy felhagyjon minden reménnyel mind a fiatalokat – akik éjfélkor egyetlen kérdés nélkül hagyták el a házat –, mind az asztronómiát illetően.

Ezen a kudarcon sem rágódott azonban sokáig: úgysem ezeknek kellett megérteniük a Föld és a csillagok forgását; már nem is volt szükséges, hogy megértsék; egyvalakinek kellett megértenie, aki kezdett kinőni a kamaszkorból, és talán keresett is bennünket távollétünkben, mi meg elszalasztottuk a lehetőséget azért a pár garasért, amelyet itt aratás után kapunk. Elrendeztük hát ügyeinket, az értelmes ifjak közül a legeszesebbnek látszót elszegődtettük felvigyázónak, és visszatértünk Isztambulba.

Három legrosszabb évünk következett ezután. Minden nap, minden hónap olyan volt, mint az előző, minden évszak émelyítő, idegtépő ismétlődése valamely korábban átéltnek: mintha reményvesztetten kínlódva néztük volna végig, amint ugyanazon dolgok történnek meg újra, hiába vártunk valami megnevezhetetlen katasztrófára. A hodzsát néha-néha most is a palotába hívták, hogy meghallgassák ártalmatlan jósmagyarázatait, és csütörtök délutánonként továbbra is összejárt gondolkodótársaival a mecset órakamrájában, reggelente még mindig okította és náspángolta a nebulókat, ha nem olyan rendszeresen is, mint azelőtt, változatlanul elküldte azokat, akik időről időre házassági ajánlattal kopogtattak be hozzá, bár nem olyan határozottan mondott nemet, mint azelőtt, kénytelen volt végighallgatni a muzsikát, amelyről azt állította, már nem szenvedheti, de megtette, hogy asszonyokkal hálhasson, olykor még mindig úgy látszott, fuldoklik az oktalanokkal szembeni gyűlölettől, a szobájába zárkózott, mint régen, az ágyra heveredett, ingerülten lapozgatott a körülötte halmokban álló kéziratokban meg könyvekben, egyvégtében órákig bámulta a mennyezetet, és várt.

Még inkább lehangolták a hírek, amelyeket mecsetbeli barátaitól Köprili Mehmed pasa győzelmeiről hallott. Amikor beszámolt nekem arról, hogy a flotta tönkreverte a velenceieket, vagy hogy visszafoglalták Tenedosz és Límnosz szigetét, vagy hogy eltiporták a lázadó Abaza Haszán pasát, hozzátette, hogy ezek az utolsó kósza sikerek, szánalmas rángatózásai egy rokkantnak, aki rövidesen a magatehetetlen idiotizmus iszapjába süpped: úgy tűnt, valamiféle katasztrófára vár, amely változatosságot visz mindennapjaink egyre kimerítőbb egyhangúságába. Mivel kiveszett belőle a türelem és önbizalom, amelynek révén arra összpontosított, amit makacsul „tudomány”-nak nevezett, semmi sem maradt, ami elvonhatta volna a figyelmét: bármely új elgondolás legfeljebb egy hétig tudta ébren tartani a lelkesedését, hamarosan eszébe jutottak az oktalanok, és minden másról elfeledkezett. Vajon nem szentelt nekik eddig is elég gondolatot? Érdemes törnie magát miattuk? Érdemes ennyire felbőszülnie? Mivel csak most tanulta meg különválasztani magát tőlük, talán sem az erő, sem a vágy nem buzgott benne eléggé, hogy mélyrehatóan megvizsgálja ezt a tudományt. Mégis kezdte azt hinni, hogy más, mint a többiek.

Első benyomása merő csalódásból fakadt. Mostanára – mivel semmiféle tárgyra nem tudott hosszasan összpontosítani – úgy töltötte az idejét, akár egy elkényeztetett, buta gyerek, aki képtelen elfoglalni magát, szobáról szobára lődörgött a házban, fel-alá mászkált a lépcsőn egyik szintről a másikra, szórakozottan bámészkodott kifelé hol ezen, hol meg azon az ablakon. Valahányszor elhaladt mellettem véget nem érő, őrjítő ide-oda ténfergése közben, amely ellen recsegve-ropogva tiltakozott a faház padlata, tudtam, abban reménykedik, elszórakoztatom egy-egy tréfával, újszerű ötlettel vagy biztató szóval. De én rá se hederítettem, mert bár saját terveim füstbe mentek, iránta érzett haragom és gyűlöletem fikarcnyit sem veszített erejéből. Még ha erőt vett büszkeségén, és néhány szerény, kedves szóval próbálta feloldani dacos némaságomat, akkor sem mondtam ki, amit hallani vágyott; amikor bejelentette, hogy kedvezően értelmezhető híreket kapott a palotából, vagy olyan új elgondolás ragadta meg, amely színaranyat ért volna, ha kitartóan megvalósítja, akkor is vagy süketséget színleltem, vagy nyomban lehűtöttem lelkesedését azzal, hogy mondandója legbárgyúbb részét hangsúlyoztam. Élvezettel figyeltem, amint saját elméje vákuumában vergődik.

Később azonban éppen ebben az őrben talált rá az új elgondolásra, amelyre szüksége volt; talán mert csak saját erejére hagyatkozhatott, talán mert nyughatatlan elméje nem térhetett ki

önnön, ugrásra kész türelmetlensége elől. Ekkor adtam neki választ – mert bátorítani akartam –, mivel az én érdeklődésem is felébredt, és tán eközben még azt is hittem, törődik velem. Egyik este, amikor reccsenő léptei szobámba vezettek, és a világ legtermészetesebb hangján megfogalmazta a kérdést: – Miért vagyok az, aki vagyok? – biztatni akartam, és válaszolni próbáltam.

Azt feleltem, nem tudom, miért az, aki, s hozzáfőztem, hogy „amazok” gyakran, sőt napról napra többször teszik föl ezt a kérdést. E kijelentést semmivel sem tudtam alátámasztani, nem forgattam a fejemben különösebb elméletet, semmi más nem hajtott, csak a vágy, hogy kívánsága szerint reagáljak a kérdésére, talán mert ösztönösen éreztem, hogy élvezni fogja a játékot. Meglepődött. Csodálkozva pillantott rám, várta a folytatást; minthogy csöndben maradtam, nem bírta türtőztetni magát, újra hallani akarta a számból, amit mondtam: szóval ezt kérdezik? Igenlő mosolyom láttán azonnal haragra gerjedt: nem azért kérdezte ezt, mert úgy gondolta, „amazok” is kérdezik, hanem saját magától, mit sem tudván róluk, hiszen ügyet sem vetett rájuk. Aztán különös nyomatékkal megjegyezte: – Mintha valaki énekelne a fülemben. – Ez a rejtélyes hang szeretett atyjára emlékeztette, annak halála előtt hallott hasonlót, de az mégis más volt. – Ez egyre ugyanazt a sort ismételgeti – magyarázta kissé zavarodottan, és hirtelen be is mutatta: – „Vagyok, aki vagyok, vagyok, aki vagyok, jaj!”

Kis híján felkacagtam, de mérsékeltem magamat. Ha ártalmatlan tréfa lett volna, akkor ő is nevet, de nem nevetett, viszont ráeszmélt, hogy a nevetségessé válás határára jutott. Jeleznem kellett, mennyire tisztában vagyok e sor képtelenségével csakúgy, mint értelmével; ezúttal azt akartam, hogy folytassa. Azt mondtam, komolyan kell vennie ezt a refrént; természetesen saját énekét hallotta. Bizonyára valamiféle kifigurázást érzékelt a hangomban, mert feldühödött: ezt ő is tudja; csak azt nem, miért ismétli ez a hang folyton ugyanazt!

Annyira felizgatta magát, hogy természetesen nem árultam el neki, de tényleg ezt gondoltam: tudtam, nemcsak saját tapasztalatomból, hanem testvéreiméből is, hogy az unalom, amelyet az önző gyermek él át, vagy produktív eredményhez, vagy értelmetlenséghez vezet. Azt mondtam, nem azon kéne tanakodnia, miért hallja ezt a refrént, hanem azon, mit jelent. Talán az is megfordult akkor a fejemben, hogy megtébolyodhat, ha nincs minél megállapodnia; és hogy saját kétségbeesésem és gyávaságom nyomása alól szabadulhatok, ha őt figyelem. Meg aztán talán ezúttal őszintén tisztelni tudnám; ha képes lennék erre, esetleg valami kézzelfogható következhetne be mindkettőnk életében.

– Akkor hát mit tegyek? – kérdezte végül gyámoltalanul. Azt mondtam, gondolkozzék azon, miért az, aki, és nem abban a hiszemben beszéltem így, hogy tanácsot adok; nem segíthettem neki, ezt a dolgot önmagának kellett megoldania. – De hát mit csináljak, tükörbe nézzek? – kérdezte epésen, de semmivel sem látszott kevésbé zaklatottnak. Nem feleltem, hagytam, hadd töprengjen. – Tükörbe nézzek? – ismételte. Hirtelen elfogott a düh, úgy éreztem, soha semmit nem lesz képes önállóan elérni. Az arcába akartam vágni, hogy nélkülem gondolkozni sem bír, de nem mertem; inkább szenvtelen hangon indítványoztam, hogy nézzen csak a tükörbe. Nem, nem a bátorság hiányzott belőlem, csak nem volt kedvem hozzá. Toporzékolva kirohant, és miközben becsapta az ajtót, azt üvöltötte: – Bolond vagy!

Amikor három nap múlva ismét fölvetettem a témát, és láttam, hogy továbbra is „amazokról” szeretne beszélni, örömest folytattam a játékot; bármi sülhetett is ki belőle, reményt adott, hogy valamivel foglalkozni látom. Azt mondtam, „amazok” igenis tükörbe néznek, mégpedig sokkal gyakrabban, mint az itteniek. Nem csupán a királyok, hercegek és nemesemberek palotái, de még a közrendűek otthonai is tele vannak gondosan keretezett és falra akasztott tükrökkel, és „amazok” nemcsak ezért haladtak előre ebben a tekintetben, hanem azért is, mert folyvást önmagukon gondolkodnak. – Mennyiben? – kérdezte olyan tudásszomjas ártatlansággal, ami meglepett. Azt hittem, komolyan veszi, amit mondtam, de ekkor elfintorodott: – Úgy értsem,

napestig tükörbe bámulnak? – Első ízben gúnyolta hazámat és azt, amit hátrahagytam. Dühömben kerestem valamit, amivel megsérthetném, és hirtelen gondolkodás nélkül, meggyőződés nélkül kijelentettem, csak ő fedezheti fel, kicsoda, de nem annyira legény a talpán, hogy megpróbálja. Elégedetten láttam, hogy vonásai eltorzulnak a fájdalomtól.

Csakhogy drágán kellett fizetnem ezért az élvezetért. Az még hagyján, hogy azzal ijesztgetett, megmérgez; de néhány nap múlva azt követelte, mutassak példát a bátorságból, amely szerintem belőle hiányzik. Először próbáltam tréfával elütni; töprengéssel természetesen éppúgy felfedezheti az ember, hogy kicsoda, mint tükörbe nézéssel; csak haragomban mondtam, hogy felbosszantsam; de úgy tűnt, nem hisz nekem: megfenyegetett, hogy kevesebbet ad ennem, sőt, bezár a szobába, ha nem bizonyítom bátorságomat. Találjam ki, ki vagyok, és írjam le; ő majd meglátja, hogy sikerült, mennyi kurázsi szorult belém.

Ötödik fejezet

Először empoli birtokunkon fivéreimmel, nővéreimmel, anyámmal és nagyanyámmal töltött, boldog gyermekkoromról írtam néhány oldalt. Nem tudom, miért épp ezeket az emlékeket idéztem fel, hogy kiderítsem, miért vagyok az, aki vagyok; talán a múlt ködébe veszett, boldog élet iránt nyilvánvalóan bennem élő nosztalgia indított erre; és a hodzsa annyira szorongatott amiatt, ami dühömben szaladt ki a számon, hogy kénytelen voltam – akárcsak most – álmodni valamit, amit az olvasó hihetőnek talál, és lehetőleg élvezetessé tenni a részleteket. Neki azonban először nem tetszett az irományom; azt mondta, effélét bárki írhat; kétségbe vonta, hogy az emberek ilyesmin merengenek, amikor a tükörben szemlélik magukat, mert ez nem lehet az a bátorság, amelyről azt állítottam, hogy belőle hiányzik. Ugyanígy reagált, amikor arról olvasott, miként kerültem az apámmal és bátyáimmal tett alpesi vadászkirándulás során váratlanul szemtől szembe egy medvével, aztán sokáig álltunk egymásra meredve, vagy mit éreztem szeretett kocsisunk halálos ágyánál, akit saját lovai a szemünk láttára tapostak össze: ilyesmit bárki irkálhat.

Erre azt feleltem, az ottaniak semmi többet nem tesznek, korábban mérgemben túloztam, ennél többet ne várjon tőlem. De meg se hallgatott; s mivel rettegtem, hogy a szobámba zár, tovább írtam mindarról, ami az eszembe jutott. Így töltöttem két hónapot, miközben – hol fájdalmasan, hol boldogan – átéltem és átértékeltem egy sereg efféle emléket, csupa apróságot, de kellemesen felidézhetőt. Elképzeltem, felelevenítettem a jó és rossz élményeket, amelyekben rabszolgaságom előtt részem volt, végül rájöttem, hogy élvezem ezt a feladatot. A hodzsának most már nem is kellett erőltetnie, hogy írjak; valahányszor azt mondta, elégedetlen, újabb emlékre, újabb mesére kerítettem sort, hiszen már előbb elhatároztam, hogy papírra vetem.

Jóval később, amikor észrevettem, gazdám is élvezettel olvassa a leírtakat, kezdtem lesni az alkalmat, hogy bevonjam ebbe a tevékenységbe. Hogy előkészítsem a talajt, bizonyos gyermekkori élményeimet idéztem fel: beszéltem a legjobb barátom halálát követő, végtelennek tetsző, álmatlan éjszaka borzalmairól. Szokásunkká vált ugyanis barátommal, hogy mindig ugyanarra gondoltunk, emiatt attól féltem, engem is halottnak hihetnek, és vele együtt, élve eltemethetnek. Nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire megrázza a hodzsát! Nem sokkal ezután el mertem mesélni egy álmomat: a testem elszakadt tőlem, hasonmásomhoz csatlakozott, akinek arcát árnyak fátyolozták, és ketten összefogtak ellenem. Gazdám akkortájt mondogatta, hogy megint és még erősebben hallja azt a nevetséges refrént. Látván, hogy – miként reméltem – hatott rá az álmom, váltig állítottam, hogy neki is meg kellene próbálkoznia ezzel a fajta írással. Elvonná a figyelmét a vég nélküli baljós előérzetekről, így fölfedezné, mi az, ami valóban megkülönbözteti az oktalanoktól. Időről időre a palotába rendelték, ott sem mutatkoztak azonban biztató fejlemények. Először berzenkedett, de hamar megelégelte győzködésemet, amely kellően kíváncsivá tette, és zavarba hozta, hogy kijelentse: megpróbálja a dolgot. Félt, hogy nevetségessé válik, tréfálkozva még meg is kérdezett: ha együtt írnánk, együtt néznénk a tükörbe is?

Mikor azt mondta, azt akarja, hogy együtt írjunk, nem is sejtettem, hogy tényleg kettesben akar ülni az asztalnál. Azt hittem, ha hozzáfog az íráshoz, ismét a tétlen rabszolga lusta szabadsága vár rám. Tévedtem. Elmagyarázta, hogy az asztal két végén kell ülnünk, egymással szemközt írnunk: amikor ezekkel a veszélyes témákkal foglalkozunk, elménk szökni próbál,

elkalandozna, és csak ezen a módon indulhatunk el az úton, csakis így erősíthetjük egymást az önfegyelem szellemével. Ám ezzel csak ürügyet keresett; tudtam, fél egyedül maradni, saját magányát érezni gondolkodás közben. Abból is láttam ezt, ahogy éppen érthető hangerővel motyogni kezdett, mihelyt szembekerült az üres lappal; előzetes hozzájárulásomra várt ahhoz, amit írni készült. Miután papírra kapart néhány mondatot, ártatlan gyermeki szerénységgel és buzgalommal mutatta meg: vajon érdemes-e effélékről írni? Természetesen jóváhagytam.

Így esett, hogy két hónap leforgása alatt többet tudtam meg az életéről, mint az addigi tizenegy esztendőben. Drinápolyból származott, abból a városból, amelyet később az uralkodóval együtt látogattunk meg. Édesapja nagyon fiatalon hunyt el. Még az arcvonásaira sem emlékezett biztosan. Édesanyja keményen dolgozott, megözvegyülése után újra férjhez ment. Első házasságából két gyermeke született, egy lánya meg egy fia, második férjétől – egy paplankészítőtől – négy fia. Természetesen mind közül leginkább majdani gazdám hajlott a tanulásra. Megtudtam, hogy ő volt a legeszesebb, legértelmesebb is, rendkívül szorgalmas, és erősebb, mint a fivérei, valamint a legbecsületesebb. Valamennyiükre gyűlölettel emlékezett, csak a nővérére nem, de nem tudta eldönteni, érdemes-e mindezt papírra vetni. Buzdítottam, talán azért, mert már akkor sejtettem, hogy később magamévá teszem stílusát és élettörténetét. Volt valami a nyelvezetében és észjárásában, amit szerettem, el akartam sajátítani. Az embernek eléggé szeretnie kell az életet, amelyet választott, hogy végül a magáénak mondhassa; és én szeretem is. Ő persze úgy vélte, az öccsei mind bolondok; csak azért keresték fel, hogy pénzt szerezzenek tőle; ő azonban a tanulmányainak szentelte magát. Fölvették a szelimíjei medreszébe, de teológiai képzése befejezéséhez közeledvén, hamis váddal illették. Egyetlenegyszer említette ezt az incidenst, és soha nem ejtett szót asszonyokról. A legelején leírta, hogy egyszer majdnem nősülésre adta a fejét, aztán dühösen széttépett mindent, amit addig alkotott. Aznap éjjel cudarul zuhogott. Ezt az első borzalmas éjszakát még sok hasonló követte. A hodzsa sértegetett, azt mondta, csupa hazugságot írt, és elölről kezdte az egészet; mivel pedig megkövetelte, hogy vele szemben üljek, és én is írjak, két napig nem alhattam. Többé tudomást sem vett arról, amit körmölök; ültem az asztal túlsó végén, másoltam a korábbiakat, nem erőltettem meg a fantáziámat, és a szemem sarkából lestem őt.

Néhány nappal később odakanyarította a drága pénzért keletről hozatott, makulátlan papiros tetejére, hogy „Miért vagyok az, aki vagyok?”, de e címzés alá délelőttről délelőttre nem került egyéb, mint magyarázkodás, miért annyira alávalók és ostobák „amazok”. Annyit mégis megtudtam, hogy édesanyja halála után becsapták, az örökségéből megmentett pénzzel érkezett Isztambulba, ahol ideiglenesen egy dervisházban szállt meg, de miután felismerte, hogy egytől egyig becstelen és megvetésre méltó emberek laknak ott, továbbállt. Próbáltam rábírni, hogy meséljen még a dervisházban szerzett tapasztalatairól; azt hittem, igazi sikerként élte meg, hogy kitört abból a közegből: hiszen képes volt elszakadni az ottaniaktól. Amikor ezt mondtam, feldühödött, hogy hitványságokat akarok hallani, amelyeket később ellene fordíthatok; így is túl sokat tudtam már meg, a tetejében gyanakodni kezdett, hogy azok a részletek érdekelnek – itt ama nemiséggel kapcsolatos, közönségesnek tekintett kifejezések egyikét használta. Ezután hosszasan beszélt testvérnénjéről, Szemráról, hogy milyen erényes, és mennyire galádul bánt vele az ura; mennyire sajnálta, hogy sok éven át nem látta, de amikor érdeklődést mutattam, ismét bizalmatlanná vált, és más témára váltott: miután összes pénzét könyvekre költötte, sokáig éjt nappallá téve tanult, később hol itt, hol ott írnokoskodott – de hát az emberek olyan szégyentelenek –, aztán megemlékezett Szadik pasáról (akinek halálhírét nemrégiben hozták Erzindzsanból). Akkoriban ismerkedett meg a nagyúrral, akinek tudományszeretetére nyomban felfigyelt. A pasa szerezte neki a tanítói állást, de ő is oktalan volt, mint a többi. Ezúttal egy hónapig tartott a lendület, végül egy éjjel szégyenkezve miszlikre szaggatott mindent, amit írt. Ez az oka, hogy miközben rekonstruálni próbálom firkálmányait és saját élményeimet, csupán képzeletemre támaszkodom, így nem kell többé attól félnem, hogy elveszek az engem

olyannyira érdeklő részletekben. Utolsó fellángolásában néhány „Oktalanok, akiket jól ismerek” cím alá rendezett oldalt írt, de azután dührohamot kapott: ez a sok irkálás sehová sem visz, nem tanult belőle semmit, továbbra sem tudja, miért az, aki. Lám, becsaptam, rávettem, hogy céltalanul töltse az időt olyan dolgokkal, amelyekre nem akar emlékezni. Ezért most megbüntet.

Nem tudom, miért foglalkoztatta annyira a büntetés gondolata, amely kapcsolatunk kezdetét idézte fel. Néhányszor úgy véltem, gyáva meghunyászkodásom tette merésszé. Abban a pillanatban, hogy szóba hozta a büntetést, mégis úgy döntöttem, szembehelyezkedem vele. Amikor végképp megelégelte, hogy a múltról írjon, egy darabig föl-alá járkált a házban. Azután újra odajött hozzám, és azt mondta, magát a gondolatot kell leírnunk: ahogy az ember tükörben láthatja külső megjelenését, azonképpen saját gondolataiban kell vizsgálnia létének lényegét.

E párhuzam ragyogó szimmetriája engem is izgatott. Azonnal leültünk az asztalhoz. Ezúttal – bár félig-meddig ironikusan – magam is ezt írtam a lap tetejére: „Miért vagyok az, aki vagyok”. Rögtön egy félénkségemmel kapcsolatos gyermekkori emléket vettem elő, mivel személyiségemre jellemzőnek tűnt. Majd, miután elolvastam, amit a hodzsa mások romlottságáról írt, támadt egy ötletem, amelyet abban a pillanatban fontosnak véltem. Felvetettem, hogy neki is ki kellene térnie saját hibáira. Átnézte, amit én írtam, és leszögezte, hogy ő nem gyáva. Azzal érveltem, hogy nem gyáva ugyan, de vannak kedvezőtlen vonásai, mint mindenki másnak, és ha ezeket boncolgatja, rátalál igazi énjére. Jómagam is ezt tettem, és éreztem, hogy olyan akar lenni, mint én. Láttam, hogy szavaim felpaprikázták, de uralkodott magán, és igyekezett ésszerűen kifejteni, hogy mások a gonoszok; persze nem mindenki, de azért megy tönkre a világban minden, mert a legtöbb ember tökéletlen és rossz. Ezzel nem értettem egyet, rámutattam, hogy benne is sok az ártalmas, sőt gyarló vonás, és fel kellene ismernie ezt. Dacosan hozzáfűztem, hogy rosszabb nálam.

Ezzel a gonoszság képtelen, borzasztó napjai vették kezdetüket! A székhez kötözött, az asztal másik oldalához telepedett, és megparancsolta, hogy írjam, amit kíván, bár már azt sem tudta, mi az. Más sem járt a fejében, csak az a párhuzam: ahogy az ember a tükörben a külsejét szemléli, éppúgy pillanthat saját elméjébe a gondolatain keresztül. Azt mondta, tudom, hogy kell ezt csinálni, csak eltitkolom előle. Miközben velem szemben ült, és várta, hogy feltárjam ezt a titkot, saját hibáimat felnagyító históriákkal töltöttem meg az elém helyezett lapokat: kedvtelve írtam kölyökkori csip-csup tolvajlásaimról, a féltékenység szülte hazugságokról, praktikáimról, hogy testvéreimnél jobban megszerettessem magam, ifjúságom nemi eltévelyedéseiről, és ahogy belemelegedtem, egyre többet tódítottam. Megdöbbentett a hodzsa mohó kíváncsisága, amellyel ezeket a meséket olvasta, a beteges élvezet, amelyet szereztek neki; ennek utána még inkább felbőszült, fokozta a kegyetlen bánásmódot, amely amúgy is rosszabb volt a kelleténél. Talán azzal magyarázható ez, hogy nem bírta elviselni a múlt megannyi vétkét, amelyről már érezte, hogy a sajátjává teszi. Ütlegelni sem restellt. Miután egyik kihágásomról olvasott, legazemberezett, és úgy hátba vágott, hogy a fele se volt tréfa; egyszer-kétszer annyira nem tudta visszafogni magát, hogy arcul csapott. Talán azért művelte ezeket, mert még ritkábban hívták a palotába, talán azért, mert meggyőzte magát, hogy nem találhat más szórakozást, mint a kettőnk dolgát, vagy talán merő csalódottságból. De minél többet olvasott vétkeimről, minél gyakoribbá váltak a kisszerű, gyerekes büntetések, annál inkább sajátságos biztonságérzet vett körül: első ízben gondoltam arra, hogy a markomban tartom őt.

Egyszer, miután különösen csúnyán bánt velem, láttam, hogy szánalmat érez irántam, de ez is ellenséges indulat volt, amelybe a semmiképpen sem egyenrangú személlyel szembeni viszolygás vegyült: abból is kitűnt ez, ahogy végül képes volt gyűlölet nélkül tekinteni rám. – Ne írjunk többet? – mondta. – Nem akarom többé, hogy írj! – igazította ki magát azután, mert hetek óta csak azt leste, ahogy a hibáimról írok. Azt mondta, el kell hagynunk ezt a házat,

amelyben napról napra mélyebb búskomorságba süppedünk, ki kell ruccannunk, talán Gebzébe. Ismét asztronómiai munkája felé fordult, eszébe jutott, hogy precízebb értekezést ír a hangyák viselkedéséről. Riadtan láttam, mint veszítem el végképp a megbecsülését, ezért érdeklődése fenntartása céljából újabb történetet eszeltem ki, amely a legkedvezőtlenebb fényben mutatta be elvetemültségemet. Élvezettel olvasta végig, még csak meg sem haragudott; éreztem, hogy egyszerűen izgatja, miként tudom elviselni saját gonoszságomat. Ekkora aljasság láttán talán már nem is akart utánozni, s megelégedett azzal, hogy önmaga maradjon. Természetesen jól tudta, hogy mindebben van valami játék. Aznap úgy beszéltem vele, mint egy kegyhajhászó udvaronc, aki tudja, hogy emberszámba se veszik; próbáltam még inkább felcsigázni a kíváncsiságát: mit veszthetne vele, ha a gebzei kirándulás előtt még egyszer utoljára megpróbálna a saját hibáiról írni – hogy megértse, miként lehetek ilyen? Még csak igaznak sem kell lennie, amit leír, nem szükséges, hogy bárki elhiggye. Ha így tesz, megért majd engem és a hozzám hasonlókat, s egyszer még hasznát láthatja ennek a tudásnak! Végül nem bírta tovább locsogásomat és saját kíváncsiságát, azt mondta, másnap megpróbálja. Persze nem felejtette el hozzáfőzni, hogy csakis azért teszi, mert így akarja, nem mintha ostoba játékaim megszédítették volna.

A következő lett egész rabszolgaságom legkellemesebb napja. Bár nem kötözött a székhez, egész nap vele szemben ültem, így élvezettel figyelhettem, amint más emberré válik. Kezdetben oly erősen hitt abban, amit csinál, hogy még a bugyuta címet is – ”Miért vagyok az, aki vagyok?” – elhagyta a lap tetejéről, nem bajlódott vele. A mókás hazugságra készülő gézengúz gyerek magabiztossága áradt belőle; első pillantásra láttam, hogy még mindig a saját otthonos világában mozog. De ez a felfuvalkodott biztonságérzet nem tartott sokáig; mint ahogy a kedvemért felöltött bűnbánó álarc sem. Színlelt fölényessége rövidesen szorongásba fordult, a játék valósággá vált; összezavarodott és megrémült attól, hogy akár csak tettetésből is kiélje ezt az önmarcangolást. Rögtön áthúzta, amit írt, meg se mutatta nekem. De kíváncsisága már felébredt, és azt hiszem, restellte előttem, hogy nem tud szabadulni tőle. Pedig ha engedett volna első indulatának, és nyomban fölpattan az asztaltól, talán nem veszítette volna el a lelki nyugalmát.

Néhány órán át figyeltem, amint lassanként szétzilálódik: leírt valami önkritikusat, aztán széttépte, ahelyett hogy megmutatta volna, önbizalma és önbecsülése eközben egyre fogyatkozott, mégis mindig újra kezdte, reménykedett, hogy visszaszerezheti, amit elveszített. Elvileg elém kellett volna tárnia önvallomásait; leszállt az éj, s egy sort sem láttam abból, amit annyira vágytam elolvasni, cafatokra tépte és eldobálta az egészet, ezzel együtt felőrlődött az ereje is. Sértéseket vágott a fejemhez, azt kiáltozta, hitetlenek utálatos játéka ez, s magabiztossága annyira mélypontra süllyedt, hogy arcátlanul azt feleltem, majd hozzászokik a megbánást nem ismerő gonoszsághoz. Fölugrott, kirohant a házból, talán mert nem bírta elviselni, ha figyelik, és amikor jóval később visszatért, parfümillata igazolta gyanúmat, hogy prostituáltaknál járt.

Másnap délután azzal ingereltem a munka folytatására, hogy bizonyára elég erős, efféle ártatlan játékok nem befolyásolhatják. Meg aztán nem puszta időtöltésből műveljük ezt, hanem hogy tanuljunk valamit, így végül megértheti majd, miért oktalanok, akiket azoknak nevez. Hát nem elég izgató ez a kilátás, hogy valóban megismerhetjük egymást? Az embert éppúgy megigézi az, aki tud lelkének legapróbb rezdüléseiről, akár egy lidércnyomás.

Szavaimat körülbelül annyira vette komolyan, mint egy udvari törpe hízelkedését, inkább a nappali világosság nyújtotta biztonságérzet ösztönözte arra, hogy visszaüljön az asztalhoz. Amikor azon az estén fölállt, még kevésbé hitt önmagában, mint előző nap. Láttam, hogy megint a prostituáltakhoz indul, és szánalmat éreztem iránta.

Ettől fogva minden reggel odaült az asztalhoz, azt hitte, képes felülkerekedni a

gonoszságokon, amelyeket aznap papírra vet, és reménykedett, hogy visszanyeri, amit az előzőn elveszített, mégis estéről estére egy kicsivel többet hagyott maradék önbizalmából az asztalon. Mivel most már megvetendőnek találta magát, többé nem tudott megvetéssel tekinteni rám; úgy véltem, végre némi megerősítést kap az egyenrangúság érzése, amely első közös napjainkon tévesen ébredt bennem; és ennek kimondhatatlanul örvendtem. Bizalmatlanságában kijelentette, nem szükséges ott ülnöm vele az asztalnál; ez is kedvező jel volt, a harag azonban, amely évek óta gyűlt bennem, egyszerre megmakacsolta magát. Támadni akartam, elégtételt venni. Hozzá hasonlóan én is kizökkentem az egyensúlyomból. Úgy éreztem, ha sikerül még egy kicsit megtépáznom az önbizalmát, elolvasnom néhányat gondosan rejtegetett önvallomásaiból és ravaszul megaláznom őt, akkor helyettem ő lesz a rabszolga, a bűnös. Egyébként már mutatkoztak is erre utaló jelek: láttam, hogy időnként szeretne megbizonyosodni, csúfolódom-e vele vagy sem. Többé nem hitt önmagában, az én megerősítésemre szorult. Gyakrabban kérte ki a véleményemet piszlicsáré napi ügyekben: mit gondolok, alkalomhoz illő-e az öltözéke, helyes választ adott-e valakinek, tetszetős-e a kézírása? Nem akartam, hogy végső kétségbeesésében feladja a játékot, ezért olykor önmagamat bíráltam, hogy jobb kedvre derítsem. Azzal a „te gazember!” tekintettel nézett rám, de többé nem ütött meg; biztosra vettem, hogy úgy gondolja, ő is verést érdemel.

Szörnyen kíváncsi voltam az önvallomásokra, amelyek ekkora önutálatot ébresztettek benne. Mivel hozzászoktam, hogy – ha titokban is – alacsonyabb rendűként kezeljem, úgy hittem, a lapokon jelentéktelen, hitvány kis bűnök sorakoznak. Most, hogy valószerűséget próbálok kölcsönözni múltamnak, és igyekszem részletesen elképzelni egyiket-másikat a vallomásai közül, amelyekből soha egy mondatot sem olvastam, valahogy nem jut eszembe olyan bőn, amelynek elkövetésével lerombolhatta volna történetem egységét, az életet, amelyet kitaláltam magamnak. Úgy gondolom azonban, olyan helyzetbe kerültem, amelyben az ember ismét bízhat önmagában: igen, fölfedezésre vezettem a hodzsát – anélkül, hogy tudatosodott volna benne –, amely feltárta előtte saját és környezete gyönge pontjait, még ha nem egészen határozottan, nem teljes nyíltsággal is. Alighanem azt képzeltem, nincs messze a nap, amikor elmondhatom neki és másoknak, mit gondolok róluk; megsemmisítem őket azzal, hogy rájuk bizonyítom, milyen romlottak. Azt hiszem, olvasóim már rájöttek, hogy ugyanannyit tanultam a hodzsától, amennyit ő tőlem! Talán csak azért gondolkozom most így, mert vén fejjel még olvasmányainkban is inkább részarányosságra törekszünk. Nyilván éveken át fortyogott bennem a sértett harag. Miután a hodzsa porig alázta magát, el akartam fogadtatni vele felsőbbrendűségemet vagy legalább önállóságomat, hogy azután megvetően szabadságot követeljek. Arról álmodoztam, hogy zokszó nélkül felszabadít, elrévedeztem, milyen könyveket írok a törökök közt megesett kalandjaimról, ha majd hazatérek. De könnyen elveszítettem minden arány érzékemet! Aztán egy reggel olyan hír érkezett, amely egy csapásra mindent megváltoztatott.

Pestisjárvány tört ki a városban! Mivel a hodzsa úgy beszélt róla, mintha valami más, távoli helyről lenne szó, nem pedig Isztambulról, először el sem hittem; faggattam, hol hallott róla, mindent tudni akartam. Minden nyilvánvaló ok nélkül megugrott a hirtelen halálesetek száma, s ezt vélhetőleg valami betegség okozta. Megkérdeztem, mik a tünetek – talán mégsem pestis. A hodzsa kinevetett: ne aggódjam, ha megkaptam volna, kétségkívül tudnék róla, a láz, amely elárulja a kórt, három nap alatt végez az emberrel. Egyeseknek a fülük mögött, másoknak a hónaljukban, a hasukon csomók, bubók jelennek meg, azután belázasodnak; olykor a bubóik kifakadnak, néha vért krákognak fel, akadtak, akik olyan köhögés közben szenvedtek ki, mint a tüdővészesek. Hozzátette, hogy minden kerületben hármasával, ötösével hullanak az emberek. Szorongva érdeklődtem a mi környékünk felől. Hát nem hallottam? Épp egy hete, hogy egy kőműves, aki folyton pörölt a szomszédaival, mert a tyúkjaik átszökdöstek a kerítésén, lázasan óbégatva kilehelte a lelkét. Csak most vált mindenki előtt nyilvánvalóvá, hogy a fekete halál

vitte el.

Továbbra sem akartam elhinni; odakint, az utcákon minden egészen normálisnak tűnt, az ablak alatt nyugodtan jártak-keltek az emberek, kellett találnom valakit, aki osztozik riadalmamban, hogy felfogjam a ragály jelenlétét. Másnap reggel, miután gazdám tanítani ment, kiszöktem a házból. Megkerestem az olasz áttérteket, akikkel az itt töltött tizenegy év alatt ismeretséget kötöttem. Egyikük, új nevén Musztafa Reisz a kikötőbe ment; a másik, Oszmán efendi először nem akart beengedni, pedig úgy dörömböltem, mintha rá akarnám törni az ajtót. Letagadtatta magát a szolgájával, de végül beadta a derekát, és kikurjantott, hogy fogad. Hogy kételkedhetek még mindig a járványban; hát nem láttam, mennyi koporsót visznek az utcákon? Azt mondta, lerí az arcomról, hogy félek, mégpedig azért félek, mert megmaradtam keresztény hitemben! Rám pirított, hogy itt csak az boldogul, aki muzulmán, de azért nem fogott kezet velem, mielőtt visszavonult háza dohos sötétjébe, egyáltalán hozzám sem ért. Eljött az imaóra, és mikor észrevettem a mecsetek udvarára tóduló tömeget, megijedtem és hazaindultam. Letepert a rémület, amely a szerencsétlenség pillanataiban sújtja földre az embert. Megdermedtem, mintha elveszítettem volna a múltamat, mintha elillant volna az emlékezetem. Amikor a környékbeli utcákon koporsót cipelő csoportokat pillantottam meg, végképp inamba szállt a bátorságom.

A hodzsa visszatért az iskolából, és érezhető elégedettséggel nyugtázta lelkiállapotomat. Észrevettem, hogy félelmem fokozta magabiztosságát, és ez feszélyezett. Azt szerettem volna, ha lefoszlik róla ez a félelmet nem ismerő fennhéjázás. Palástolni próbáltam idegességemet, miközben rázúdítottam összes orvosi és irodalmi ismeretemet; elmeséltem, amire Hippokratész, Thuküdidész és Boccaccio pestisbeszámolóiból emlékeztem, elmondtam, hogy véleményem szerint ez a nyavalya ragályos, de gazdám ettől még inkább megvetett – ő nem fél a pestistől; a betegség isten akarata, akinek meg kell halnia, az meg is hal; ennélfogva fölöslegesen hordok össze gyávaságomban mindenféle sületlenséget, hogy zárkózzunk be a házba, és szakítsunk meg minden kapcsolatot a külvilággal, vagy próbáljunk elmenekülni Isztambulból. Ami meg van írva, beteljesül, a halál úgyis ránk talál. Miért félek? A bűneim miatt, amelyeket nap nap után leírtam? Mosolygott, szemében a bizonyosság fénye csillogott.

Mindaddig a napig, amikor elveszítettük egymást, nem sikerült kiderítenem, valóban hitte-e, amit mondott. Elszántsága láttán egy pillanatig féltem, de azután eszembe jutottak az asztalnál folytatott vitáink, a rémisztő játékok, amelyeket űztünk, és kétkedni kezdtem. A hodzsa megpróbált bekeríteni, az együtt leírt bűnökre terelte a társalgást, őrjítő önteltséggel ismét felvetette a régi eszmét: ha annyira remegek a haláltól, nem is jeleskedhettem a gonoszságban, amelyről oly bátran igyekeztem írni. A bűneim felsorolásában mutatott bátorság csupán szégyentelenségem következménye volt, ő viszont azért tétovázott akkor, mert oly fáradságosan ügyelt a legkisebb hibára is. De most már megnyugodott, tántoríthatatlan magabiztossága, amelyet a pestissel szembesülve érzett, nem hagyott kétséget a szívében, hogy mindenképpen ártatlan.

Fejtegetése, amelyet ostobán elhittem, lehengerelt. Elhatároztam, hogy vitába szállok vele. Naivan megpendítettem, hogy nem azért magabiztos, mert tiszta a lelkiismerete, hanem mert nincs tisztában azzal, mennyire közel a halál. Elmagyaráztam, miképpen védhetnénk meg magunkat a pusztulástól, hogy nem szabad olyanokhoz nyúlnunk, akik megkapták a pestist, hogy a holttesteket meszesgödrökben kell eltemetni, hogy az embereknek a lehető legkevesebbet kell érintkezniük egymással, neki például nem szabad abba a zsúfolt iskolába mennie.

Úgy tűnik, ez az utóbbi megjegyzésem még a döghalálnál is borzalmasabb gondolatokra indította. Másnap délben közölte, hogy az iskolában egyenként végigfogdosta az összes gyereket, aztán felém nyújtotta a kezét; amikor látta, hogy hátrahőkölök, hogy félek az

érintésétől, közelebb jött, és ujjongva átölelt; ordítani akartam, de mint egy álomban, nem jött ki hang a torkomon. Ami a hodzsát illeti, megvetően – amit csak jóval később értettem meg – kijelentette, hogy megtanít a rettenthetetlenségre.

Hatodik fejezet

A pestis rohamosan terjedt, valahogy mégsem tanultam meg azt, amit a hodzsa rettenthetetlenségnek nevezett. Ugyanakkor annyira óvatos sem voltam, mint kezdetben. Nem bírtam tovább, hogy rozzant vénasszony módjára a négy fal között penészedjem, naphosszat bámuljak ki az ablakon. Időnként kirontottam az utcára, mint egy részeg, figyeltem a piacon vásárló asszonyokat, a műhelyeikben szorgoskodó kézműveseket, a szeretteik temetése után a kávézókban összegyűlő férfiakat, és próbáltam együtt élni a ragállyal. Talán sikerülhetett volna is, de a hodzsa nem hagyott békén.

Minden este megtapogatott, és azt mondta, egész nap embereket fogdosott. Rezzenéstelenül tűrtem. Mint amikor az ember félálomban arra eszmél, hogy skorpió mászik rajta, és sóbálvánnyá dermed – nagyjából ilyen volt. Az ujjai nem hasonlítottak az enyémekre; hidegen siklottak végig a testemen, aztán megkérdezte: – Félsz? – Nem mozdultam. – Igen, félsz. Mitől félsz? – Olykor elfogott a hév, hogy félrelökjem, és megküzdjek vele, de tudtam, ez még inkább felszítaná a haragját. – Megmondom, miért félsz. Azért, mert bűnös vagy. Azért, mert bűnben fetrengsz. Megrémültél, mert jobban hiszel bennem, mint magadban.

Erőltette, hogy üljünk az asztal két végére, és írjunk együtt. Eljött az ideje, hogy papírra vessük, melyikünk miért az, aki. De végül most sem tudott leírni egyebet, mint hogy „amazok” miért olyanok, amilyenek. Első ízben fordult elő, hogy büszkén mutatta, amit írt. Végiggondoltam, miképpen hiheti, hogy megalázhat azzal, amit olvasok, és nem tudtam leplezni undoromat, azt mondtam, semmivel sem különb az oktalanoknál, akikről ír, és előbb fog meghalni, mint én.

Úgy véltem, ez a jóslat a leghathatósabb fegyverem, és emlékeztettem tízévi fáradozására, a kozmográfiai elméletekre fordított esztendőkre, az égi megfigyelésekre, amelyek a látása rovására mentek, a napokra, amelyeken ki se dugta az orrát a könyvekből. Most aztán én nem hagytam őt békén; azt hajtogattam, mekkora bolondság, ha meghal hiába, holott a pestis elkerülhető, tovább is élhet. Ezekkel a szavakkal nemcsak kételyeit, hanem büntetéseimet is tetéztem. Észrevettem, hogy miközben az általam írottakat olvassa, mintha kényszeredetten újra tisztelni kezdene.

Balsorsom feledtetésére ekkoriban egyik lapot a másik után töltöttem meg boldog álmaimmal, amelyek az éjszakák mellett gyakran délutáni szunyókálásom közben is megleptek. Minden mást feledni próbáltam, ezért mihelyt felébredtem, lejegyeztem álmaim közül az eseménydúsakat és tartalmasakat, közben kínosan ügyeltem a költői fogalmazásra: azt álmodtam, a házunk melletti erdőben élő emberek már megoldották azokat a talányokat, amelyeket évek óta szeretnénk megérteni, és ha bemerészkedünk a lombok alatti félhomályba, összebarátkozhatunk velük; árnyaink nem enyésznek el a napnyugtával, hanem önálló életre kelnek, ezer apróságban ügyeskednek, amelyben nekünk kellene, ha nem szuszognánk békésen a tiszta, hűvös ágyban; álmomban térhatású csoportképekbe rendezett, szépséges emberek jelentek meg, kiléptek a keretből, és közénk vegyültek; acélgépezeteket állítottunk föl anyámmal és apámmal a hátsó kertünkben, hogy elvégezzék munkánkat…

Gazdám nem volt tudatában, hogy ezek az álmok ördögi csapdák, amelyek a halálos tudomány sötétjébe rángatják, folytatta a kérdezősködést, pedig felismerte, hogy minden egyes

kérdéssel még egy kicsit veszít az önbizalmából: mit jelentenek ezek a kótyagos álmok, csakugyan láttam őket? Így hát először rajta gyakoroltam azt, amit évekkel később a szultánon; mindkettőnk jövőjére érvényes következtetéseket vontam le álmainkból: nyilvánvaló volt, hogy akit egyszer megfertőzött a tudomány iránti lelkesedés, éppoly kevéssé menekülhet, mint a pestis elől; nem volt nehéz megállapítani, hogy ez a szenvedélybetegség a hodzsán is úrrá lett, mégis kíváncsi voltam az álmaira! Meghallgatott, nyíltan kigúnyolt, de mivel annyira legyűrte büszkeségét, hogy kérdéseket tegyen fel, nem nagyon nehezteltem rá; és láttam, hogy válaszaim felébresztik az érdeklődését. Amikor érzékeltem, hogy mindez megzavarta egykedvűséget, amelyet a pestis megjelenésekor mutatott, saját halálfélelmem nem csökkent ugyan, de legalább többé nem egymagam féltem. Természetesen megfizettem éjszakai gyötrődései árát, de felismertem, hogy küzdelmem nem hiábavaló: amikor felém nyújtotta a kezét, elismételtem, hogy előbb fog meghalni, mint én, emlékeztettem, hogy csak a tudatlanok nem félnek, hogy írásai befejezetlenül maradnak, hogy álmaim, amelyeket aznap olvasott, telve vannak boldogsággal.

Mégsem az általam mondottak vitték dűlőre a dolgokat, hanem valami más. Egyik nap valamelyik tanítványának apja kereste föl. Ártalmatlan, egyszerű kisembernek látszott, azt mondta, a környékünkön lakik. Egy sarokban begubózva füleltem, mint egy álmos házimacska, ők meg hosszasan társalogtak erről-arról. Aztán a vendég kibökte, ami a szívét nyomta: atyai unokafivére tavaly nyáron leesett a tetőről, amelyet épp újracserepezett, és özvegyet hagyott hátra. Most sok kérő ostromolja az asszonyt, de látogatónk a hodzsára gondolt, mert a szomszédaitól hallotta, hogy házassági ajánlatokkal foglalkozik. A hodzsa durvábban reagált, mint vártam: azt felelte, nem akar nősülni, de még ha akarna, akkor se kéne neki özvegy. Erre vendégünk emlékeztette, hogy Mohamed prófétát sem zavarta Hadídzsa özvegysége, mi több, első feleségévé tette. Gazdám azt felelte, hallott az özvegyről, és a szent emlékű Hadídzsa kisujjával sem ér fel. Erre ez a mi különös, rátarti szomszédunk megpróbálta a hodzsa értésére adni, hogy gazdám sem különb, és bár nem hiszi, de a szomszédok azt beszélik, a hodzsának teljesen elment az esze, senki sem az épelméjűség jelének tartja folytonos csillagfürkészését, meg hogy lencsékkel játszadozik, és fura órákat fabrikál. A megvásárolni kívánt portékát ócsárló kalmár kelletlenségével hozzáfűzte, azt is rebesgetik, a hodzsa magas asztalnál étkezik, mint a hitetlenek, nem pedig törökülésben; erszényszámra szórja a pénzt könyvekre, aztán a földre dobálja őket, és lábbal tapodja a lapokat, amelyekre a próféta nevét írták; mivel nem bírta kiengesztelni a benne lakozó ördögöt azzal, hogy órákig bámulja az eget, fényes nappal a koszos mennyezetre mered, asszonyok helyett kisfiúkban lel élvezetet, én az ikertestvére vagyok, ramadánkor nem böjtöl, és miatta szakadt a városra a pestis.

Miután gazdám kitessékelte a látogatót, dührohamot kapott. Ebből azt szűrtem le, hogy végére ért az önelégültség, amely abból eredt, hogy ugyanazt a magatartást folytatta, amit mások, vagy legalábbis olyan látszatot keltett. Kegyelemdöfés gyanánt kijelentettem, hogy akik nem félnek a pestistől, ugyanolyan tökkelütöttek, mint ez a fickó. Rosszat sejtve nézett rám, de kitartott amellett, hogy ő sem fél a pestistől. Bármi indította is erre, úgy véltem, őszintén mondta. Rettentő idegesnek látszott, a keze úgy remegett, hogy semmire sem tudta használni, és újra előcitálta az „oktalanokkal” kapcsolatos, rég elfeledett vesszőparipáját. Miután beesteledett, lámpást gyújtott, az asztal közepére tette, és azt mondta, üljünk le. Írnunk kell.

Egymással szemben ültünk az asztalnál, mint két agglegény, akik végeérhetetlen téli estéken kalandjaik mesélésével múlatják az időt, kapargásztunk valamit az előttünk fekvő üres lapra. Micsoda képtelen helyzet! Amikor reggelente elolvastam, amit a hodzsa írt, mint az álmát, még a saját művemnél is nevetségesebbnek találtam. Az álom, amelyről beszámolt, az enyémet imitálta, de minden részletéből kitűnt, hogy a képzelet szüleménye, egyáltalán nem is álmodta: testvéreknek tekintett bennünket! Helyénvalónak találta, hogy az idősebb szerepét játssza, miközben én engedelmesen hallgattam tudományos előadásait. Másnap, reggeli közben

megkérdezte, mit szólok a szomszédok pletykájához, miszerint ikrek volnánk. Kérdése tetszett nekem, de nem legyezgette a hiúságomat; válasz nélkül hagytam. Két nap múlva az éjszaka közepén azzal ébresztett fel, hogy ezúttal tényleg azt írta le, amit álmodott. Lehet, hogy igazat mondott, de valamiért nem érdekelt. A következő éjjel bevallotta, attól fél, hogy elviszi a pestis.

Nyomasztott a bezártság, alkonyatkor kimentem az utcára: az egyik kertben fára másztak a gyerekek, tarka papucsukat a földön hagyták; a közkútnál sorban álló asszonyok már nem szakították meg a tereferélést, amikor elmentem mellettük; a piacok tömve voltak vásárlókkal; itt-ott csetepaté tört ki, a járókelők próbálták szétválasztani a verekedőket, mások meg élvezték a cécót. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy a járvány kitombolta magát, de miután láttam, hogy a Bajezid-mecset udvarából egymás után tűnnek elő a koporsók, pánikba estem és hazarohantam. Ahogy szobámba léptem, a hodzsa kurjantott: – Gyere csak ide, nézd meg ezt! – Az inge ki volt gombolta, egy kis duzzanatra, a köldöke alatt vöröslő foltra mutatott. – Rengeteg itt a bogár. – Közelebb mentem, figyelmesen szemügyre vettem, enyhén dagadt, pici piros pont volt, mint egy jókora rovarcsípés, de miért mutogatja nekem? Féltem jobban odahajolni. – Szerinted is rovarcsípés? – kérdezte a hodzsa. Ujja hegyével megérintette a duzzanatot. – Vagy talán bolhacsípés? – Hallgattam, nem mondtam, hogy sohasem láttam még ilyen bolhacsípést.

Valami ürüggyel estig a kertben szöszmötöltem. Ráébredtem, hogy nem maradhatok tovább ebben a házban, de nem tudtam, hová mehetnék. Márpedig az a folt tényleg rovarcsípésnek látszott, nem volt olyan kidudorodó és széles, mint egy pestisbubó; de egy kicsivel később gondolataim más fordulatot vettek: talán mert a kertben virágzó növények között mászkáltam, elképzeltem, hogy a piros folt két nap múlva feldagad, kinyílik, akár egy virág, kifakad, és a hodzsa kínok közt meghal. Arra gondoltam, talán gyomorrontás okozta tályog, de nem, úgy festett, mint egy rovarcsípés, úgy rémlett, mindjárt eszembe is jut, miféle rovaré, bizonyára valamelyik forró égövön tenyésző, éjszaka repkedő óriásé, de a fantomszerű teremtmény neve nem jött a nyelvemre.

Amikor nekifogtunk a vacsorának, a hodzsa megpróbált jókedvet színlelni, tréfálkozott, évődött velem, de nem bírta sokáig. Jóval később, miután szótlanul felálltunk az étkezéstől, és leszállt a szélcsendes, néma éj, gazdám így fordult hozzám:

– Nem érzem jól magam. Nyomasztó gondolataim támadtak. Üljünk az asztalhoz, és írjunk!

Szemlátomást csak ezzel tudta lekötni magát.

Írni viszont nem tudott. Tétlenül ücsörgött, a szeme sarkából lesett, miközben elégedetten róttam a sorokat. – Miről írsz? – Felolvastam neki: arról, mennyire türelmetlenül tértem haza az egylovas fogaton a mérnöki tanulmányaim első esztendejét követő szünidőre. Pedig az iskolát és tanulótársaimat egyaránt kedveltem; azzal folytattam, mennyire hiányoztak a többiek, amikor egyedül ültem a patakparton, és a vakációra magammal hozott könyveket forgattam. Rövid hallgatás után, mint aki titkot fed föl, hirtelen azt suttogta: – Az ottaniak mindig ilyen boldogan élnek? – Azt hittem, ahogy kimondta, rögtön megbánta, de továbbra is gyermeki kíváncsisággal nézett rám. – Én boldog voltam! – súgtam vissza. Az irigység árnya suhant át az arcán, de nem hatott fenyegetően. Félszegen, akadozva mesélte el saját történetét.

Tizenkét éves korában, amikor Drinápolyban laktak, egy időben anyjával és nővérével rendszeresen a Bajezid-mecset kórházában látogatták anyai nagyapját, aki gyomorbántalmakban szenvedett. Reggelente az asszony a hodzsa öccsét, aki még nem tudott járni, a szomszédokra bízta, fogta őt, a nővérét meg egy fazék előre elkészített piláfot, és nekivágtak a nyárfákkal szegélyezett, rövid, de kellemes útnak. A nagypapa mesét mondott nekik. A hodzsa imádta a meséit, de még inkább a kórházat, és gyakran elszaladgált, hogy udvarain és termeiben csavarogjon. Az egyik látogatás alkalmával zenét hallgatott, amelyet egy nagy kupola laternája

alatt játszottak az elmebetegeknek; a közelben víz is csobogott; más helyiségekben is megfordult, ahol különös, színes üvegek és tégelyek csillogtak; máskor eltévedt, sírva fakadt, és egyenként végighordozták az egész kórház összes termén, mielőtt megtalálták a nagyapja, Abdullah efendi szobáját; volt úgy, hogy az anyja is könnyezett, volt úgy, hogy a lányával együtt hallgatta az öreg történeteit. Aztán a kiürült fazékkal visszaindultak, de az anyjuk útközben halvát vásárolt nekik, és a fülükbe súgta: – Együk meg, mielőtt valaki meglátna! – Kerestek egy patakparti rejtekhelyet a nyárfák alatt, ahol senki se láthatta őket, hármasban letelepedtek, a lábukat a vízbe lógatták és eszegettek.

Miután a hodzsa befejezte, csönd támadt, amely feszélyezett bennünket, ugyanakkor megmagyarázhatatlan testvériségérzésben közelebb hozott egymáshoz. Gazdám sokáig nem vette tudomásul a feszült légkört. Később, amikor figyelmetlenül becsapták egy közeli ház súlyos ajtaját, azt mondta, ott ébredt föl benne először a tudományos érdeklődés, a páciensek lelkesítették fel, meg azok a színesen csillogó üvegek, tégelyek és mérlegek, amelyek gyógyulást hoztak nekik. Nagyapja halála után azonban többé nem mentek oda. Mindig arról álmodott, hogy ha majd felnő, egyedül visszatér oda, de a Drinápolyt átszelő Tundzsa folyó az egyik esztendőben minden előjel nélkül kilépett medréből, a betegeket kiemelték ágyukból, a helyiségeket hordalékos, zavaros víz öntötte el, és miután végre visszahúzódott az ár, évekig eltakaríthatatlan, átkozott, bűzlő iszap borította azt a gyönyörű kórházat.

Ahogy gazdám ismét elhallgatott, a meghittség pillanata elröppent. Fölállt az asztaltól, odasandítottam, ahogy árnyéka átvonult a szobán, majd fölvette a lámpát az asztal közepéről, mögém lépett, és már sem őt, sem az árnyékát nem láttam. Egy másodperccel később levetett ruhák suhogását hallottam, és rosszat sejtve megfordultam. A hodzsa derékig csupaszon állt a tükör előtt, a lámpás fényénél figyelmesen vizsgálgatta mellkasát és hasát. – Istenem – szólalt meg –, miféle kelevény ez? – Hallgattam. – Gyere csak ide, nézd meg! – Nem moccantam. – Azt mondtam, gyere ide! – ripakodott rám. – Félve engedelmeskedtem, mint egy kisdiák, aki büntetést kap.

Soha nem voltam még ilyen közel mezítelen testhez; nem tetszett a dolog. Először szerettem volna azt hinni, ezért nem akarózik megközelítenem, de tudtam, hogy a gennygyülemtől félek. Jól ismertem. Mégis palástolni próbáltam félelmemet, odadugtam az orromat, dörmögtem valamit, tekintetemet arra a gyulladásos csomóra szögeztem, ahogy doktorhoz illik. – Ugye, félsz? – kérdezte végül a hodzsa. Még közelebb hajoltam, hogy az ellenkezőjét bizonyítsam. – Attól félsz, hogy pestisbubó. – Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, és már épp azt akartam mondani, rovar csípte meg, valószínűleg ugyanaz a különös fajta, amelyik valahol egyszer engem is, de még mindig nem jutott eszembe a lény neve. – Tessék megfogni! – utasított a hodzsa. – Hogy tudhatnád enélkül? Tapintsd meg!

Amikor látta, hogy nem merem, felderült. Az arcom felé nyújtotta ujjait, amelyekkel megtapogatta a duzzanatot. Iszonyodva hátráltam, erre felkacagott, kinevetett, amiért félek egy szimpla rovarcsípéstől, de vidámsága nem tartott sokáig. – Félek, hogy meghalok – jelentette ki hirtelen, mintha valami másról beszélne; inkább harag csendült ki a hangjából, mint szégyenkezés; annak a haragja, aki becsapottnak érzi magát. – Neked nincs ilyen kelésed? Biztos? Azonnal vesd le az ingedet! – Sürgetésére lehúztam az ingemet, mint a gyerek, aki utálja, ha megmosdatják. Hőség volt a szobában, az ablak csukva, de valahonnét hűvös szellő csapott meg; talán a tükör hűvösségétől borzongtam, nem tudom. Elrestelltem magam attól, milyen látványt nyújthatok, kiléptem a tükör keretéből. Most ferdén láttam a hodzsa arcának visszaverődő képét, amint a tükörben felsőtestemhez hajol; az a nagy fej, amely mindenki szerint az enyémre hasonlított, egyenesen felém nyomult. Egyszeriben arra gondoltam, azért csinálja ezt, hogy megmérgezze a kedélyemet; én bezzeg soha nem tettem vele ilyet, épp ellenkezőleg, annyi éven át büszkeséggel töltött el, hogy tanítom őt. Bármilyen képtelenség, egy pillanatra azt hittem, ez a szakállas fej, amelyre a lámpafény groteszk árnyékokat rajzolt, ki

akarja szívni a véremet! Nyilván túlzottan hatottak rám azok a rémtörténetek, amelyeket gyermekkoromban élvezettel hallgattam. Mialatt ez járt az eszemben, ujjait éreztem a hasamon; el akartam szaladni, vagy fejbe csapni őt valamivel. – Neked nincs – állapította meg. A hátam mögé lépett, és megvizsgálta hónaljamat, nyakamat, a fülem tövét. – Itt sincs, úgy látszik, téged nem csípett meg az a rovar.

Vállamra tette a kezét, előrejött, és szorosan mellém állt. Úgy viselkedett, mint egy kedves régi barát, akivel megosztottuk legbenső titkainkat. Ujjaival két oldalról megszorította a tarkómat, és magához húzott. – Gyere, nézzünk együtt a tükörbe! – Odanéztem, és a lobogó lámpafényben újra láttam, mennyire hasonlítunk egymásra. Visszaemlékeztem, mennyire letaglózott ez, amikor Szadik pasa ajtaja előtt várakozva, először pillantottam meg őt. Akkor olyasvalakit láttam, amilyennek nekem kellett lennem; most pedig arra gondoltam, neki is olyannak kell lennie, mint én vagyok. Ketten egy személy voltunk! Ez immár nyilvánvaló igazságnak tetszett. Mintha megbéklyóztak volna, összekötötték volna a kezemet, hogy moccanni se tudjak. Védekező kézmozdulatot tettem, mintegy igazolandó, hogy önmagam vagyok. Gyorsan végigszántottam a hajamon, de ő is utánozta a gesztust, mégpedig tökéletesen, egyáltalán nem csorbítva a tükörkép szimmetriáját. Utánozta tekintetemet, főtartásomat is, imitálta rémültségemet, amelynek látványát nem bírtam elviselni a tükörben, de annyira megdermesztett a félelem, hogy mégsem tudtam levenni róla a szememet; erre úgy örvendezett, mint egy gyerek, aki azzal ugratja pajtását, hogy szavait és mozdulatait majmolja. Azt kiáltotta, hogy együtt fogunk meghalni! „Micsoda értelmetlenség!” – gondoltam. De féltem is. Ez volt a legborzasztóbb együtt töltött éjszakánk.

Aztán azt állította, kezdettől félt a pestistől, csak azért csinált mindent, mert próbára akart tenni, mint amikor azt figyelte, ahogy Szadik pasa pribékjei elvezettek a kivégzésemre, vagy amikor az emberek egymáshoz hasonlítottak bennünket. Majd kijelentette, hogy birtokba vette a lelkemet; most már bármit gondolok, tud róla, és bármit tudok, az van a gondolataiban! Amikor megkérdezte, mire gondolok e pillanatban, nem jutott eszembe más, csak ő, és azt feleltem, a világon semmire, de meg se hallotta, nem azért beszélt, hogy felfedezzen valamit, hanem hogy megijesszen, hogy saját félelmével játszva, éreztesse velem e félelem terhét. Éreztem, hogy minél inkább ránehezedik a magány, annál inkább bántani akar; ahogy végigfuttatta ujjait kettőnk arcán, ahogy e hátborzongató hasonlóság borzalmával próbált megbabonázni, s közben ő maga még nálam is izgatottabb, felajzottabb lett, arra gondoltam, hogy valami gonosztettre készül. Megfordult a fejemben, hogy azért tart egyre a tükör előtt, azért szorongatja a tarkómat, mert nem viszi rá a lélek, hogy most rögtön elkövesse ezt a gazságot, de nem tűnt se őrültnek, se tehetetlennek. Igaza volt, én is azt akartam mondani és gondolni, amit ő, irigyeltem, mert cselekedni tudott, miközben én nem, mert képes volt játszani a pestis és a tükör rettenetével.

De bármennyire féltem is, és bár úgy hittem, hogy csupa olyasmit veszek észre önmagámon, ami azelőtt sohasem tűnt fel, valahogy mégsem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy ez az egész csak játék. Szorítása ellazult a tarkómon, mégsem léptem ki a tükör keretéből. – Most már olyan vagyok, mint te – mondta. – Ismerem a félelmedet. A bőrödbe bújtam!

Értettem szavait, de győzködtem magamat, hogy ez a prófécia – amelynek félig-meddig igaz voltát illetően most már semmi kétségem – buta és gyerekes. Azt állította, az én szememmel látja a világot; megint „amazokat” emlegette, hogy végre megértette, miképpen gondolkoznak, éreznek „amazok”. Hagyta, hogy tekintete a tükör keretén túlra kalandozzék, egy ideig magyarázott, körülpillantott az asztalnál imbolygó árnyakra, a poharakra, a székekre, a lámpafényben félig megvilágított tárgyakra. Kijelentette, hogy olyan dolgokat tud kimondani, amilyeneket azelőtt nem, mert képtelen volt meglátni őket, de szerintem tévedett: a szavak ugyanazok voltak, és a tárgyak is. Félelme volt az egyedüli újdonság; sőt az sem; megtapasztalásának formája; de úgy tetszett, még ez is – amit most nem tudok világosan leírni – olyasmi, amit a tükör elé helyezett, újabb csel. És önkéntelenül félretette ezt a játékot is, mintha

elméje visszaperdült volna ahhoz a vörös gennygóchoz, hogy azon rágódjék: vajon rovar vagy pestis nyoma?

Egy darabig azt fejtegette, mennyire szeretné ott folytatni, ahol én abbahagytam. Még mindig félmeztelenül ácsorogtunk a tükör előtt. Majd átveszi a helyemet, én meg az övét, s ehhez nem kell más, csak hogy ruhát cseréljünk, leborotválja a szakállát, én pedig megnövesszem az enyémet. Ez a gondolat még borzalmasabbá tette tükörképünk hasonlóságát, idegeim pattanásig feszültek, amikor kitért arra, hogy majd szabad emberré teszem őt: arról áradozott, mit csinál majd, miután az én helyemben utazik vissza a hazámba. Rémülten eszméltem rá, hogy a legapróbb részletekig mindent megjegyzett, amit gyermek- és ifjúkoromról meséltem neki, s ezekből a részletekből saját ízlése szerinti bizarr fantáziavilágot épített fel. Életem kikerült a saját kezemből, ő más irányba terelte, és úgy éreztem, nem tehetek mást, mint hogy külső szemlélőként, akár egy álomban, passzívan figyeljem, mi történik velem. De az út, amelyet szülőföldemre az én alakomban tervezett, és az élet, amelyet ott folytatni akart, annyira különösnek, naivnak tetszett, hogy nem egészen hihettem benne. Ugyanakkor meglepett az elképzelt részletek logikájával: szinte kedvem lett volna rábólintani, hogy ez is megtörténhetett volna, így is alakulhatott volna az életem. Aztán megértettem, hogy most először valami mélyrehatóbbat érzek a hodzsa életével kapcsolatban, de egyelőre nem tudtam megfogalmazni, mi az. Miközben zavarodottan hallgattam, mihez is kezdenék „én” abban a régi világban, ahová annyi éve visszavágyom, csak annyit tehettem, hogy elfeledkeztem a pestistől való félelemről.

De ez nem tartott sokáig. Gazdám azt követelte, én is mondjam el, mit tennék, ha a helyébe lépnék. A természetellenesen merev testtartás meg az önáltatás, hogy nem is hasonlítunk, és a duzzanat csupán rovarcsípés, mindez annyira kimerítette az idegeimet, hogy egyáltalán semmi sem jutott az eszembe. Erősködésére az agyamba villant, hogy valaha azt terveztem, hazatérésem után papírra vetem az emlékirataimat: amikor azt mondtam, egyszer talán jó kis történetet kanyarítanék a kalandjaiból, utálkozva nézett rám. Nem ismertem olyan jól, mint ő engem – tulajdonképpen egyáltalán nem! Félrelökött, egyedül állt a tükör elé: ha átvenné a helyemet, ő döntené el, mi történjék velem! Azt mondta, a duzzanat pestisbubó; meg fogok halni. Leírta, milyen szenvedéseket fogok kiállni, mielőtt meghalok; a félelem, amely felkészületlenül ér, mert még nem fogtam fel a jöttét, a halálnál is rosszabb lesz. Miközben azt részletezte, hogyan vergődöm majd a betegség gyötrelmeitől, kilépett a tükör keretéből; mire ismét odanéztem, már elnyúlt rendetlenül a földre terített derékalján, és a rám váró kínokat ecsetelte. Tenyerét a hasán pihentette, s az a benyomásom támadt, mintha ki akarná tapintani a fájdalmat, amelyről beszél. Ebben a pillanatban felordított, és amikor reszketve odaléptem, tüstént megbántam; ismét megpróbált hozzám nyúlni. Bármi volt is az oka, most azt gondoltam, csak rovarcsípés, de változatlanul féltem.

Így telt el az egész éjszaka. Bár próbált megfertőzni a betegséggel és az attól való félelemmel, egyre azt hajtogatta, hogy én ő vagyok, ő meg én. Úgy véltem, azért műveli ezt, mert élvezi, ha kiléphet magából, ha bizonyos távolságból szemlélheti önmagát, és azt ismételgettem magamban, mint aki viaskodva próbál felébredni álmából, hogy ez csak játék; hiszen ő maga is használta a „játék” szót, de közben erősen izzadt, mint aki testileg beteg, nem pedig fülledt szobában rosszindulatú gondolatoktól fulladozik.

Napkeltekor csillagokról és halálról, téves jövendöléseiről, a szultán ostobaságáról, vagy ami még rosszabb, hálátlanságáról, saját szeretett oktalanjairól, „rólunk” és „amazokról” elmélkedett, arról, mennyire szeretne valaki mássá válni. Már nem figyeltem rá, kimentem a kertbe. Valami okból a halhatatlanságról szóló gondolatok foglalták le elmémet, amelyeket egy régi könyvben olvastam. Odakint nem mozdult más, csak a hársfák között csipogva ágról ágra rebbenő verebek. Elképesztő volt a nyugalom! Más isztambuli szobák jutottak eszembe, amelyekben a dögvész áldozatai haldoklanak. Ha a hodzsa betegsége pestis, ez addig megy

majd így, amíg le nem hunyja a szemét, ha pedig nem az, akkor a vörös duzzanat elmúltáig. Ekkor döbbentem rá, hogy már nem sokáig bírom ebben a házban. Amikor bementem, fogalmam sem volt, hová menekülhetnék, hová rejtőzhetnék. Miközben néhány ruhadarabot gyömöszöltem egy tarisznyába, csak azt tudtam, annak a helynek kellően közel kell lennie, hogy odaérjek, mielőtt elfognak.

Hetedik fejezet

Volt egy kis megtakarított pénzem, amelyet apránként csentem el a hodzsától, meg itt-ott kerestem is valamicskét. Mielőtt elhagytam a házat, magamhoz vettem ezt az összeget a ládából, ahol harisnyába dugva őriztem, rég ki sem nyitott könyveim között. Ezután elfogott a kíváncsiság, beosontam gazdám szobájába. A lámpa még égett, ő aludt, patakzott róla a veríték. Meglepett, milyen kicsi a tükör, pedig egész éjjel rémisztett azzal a boszorkányos hasonlósággal, amelyben addig soha nem hittem igazán. Nem nyúltam semmihez, kisiettem a házból. Könnyű szellő fújdogált, amint végighaladtam a környékbeli néptelen utcákon. Kedvem szottyant kezet mosni, elégedett voltam, tudtam, merre tartok. Jólesett, ahogy a hajnali csöndben az utcákat róttam, leereszkedtem a tengerre néző dombokon, kezet mostam a kútnál, befogadtam az Aranyszarv-öböl látványát.

Hejbeli szigetéről egy fiatal szerzetestől hallottam először, aki onnét érkezett Isztambulba; amikor Galata európai negyedében megismerkedtünk, lelkesen méltatta a szigetek szépségét. Nyilván mély benyomást tett rám, mert ahogy elhagytam a kerületünket, tudtam, oda fogok menni. A révészek és halászok, akikkel beszéltem, hihetetlen summát kértek, hogy a szigetre vigyenek, és nyomasztott a gondolat, hogy tudják, szökevény vagyok – el fognak árulni, ha a hodzsa embereket küld utánam! Később úgy ítéltem meg, így akarják elbizonytalanítani a keresztényeket, akiket lenéznek, amiért félnek a pestistől. Igyekeztem kerülni a feltűnést, és alkut kötöttem a második csónakossal, akivel szóba elegyedtem. Nem volt erős ember, és kevesebb fáradságot fordított az evezésre, mint arra, hogy a pestisről locsogjon, meg azokról a vétkekről, amelyeknek ez a betegség a büntetésére szolgál. Ráadásul kijelentette, hogy semmi értelme a szigeten menedéket keresni a dögvész elől. Magyarázata közben rájöttem, hogy bizonyára éppúgy fél, mint én. Az út hat óráig tartott.

A szigeten töltött napokat csak utólag találtam boldognak. Egy magányos görög halásznál olcsón kaptam szállást, és próbáltam eltűnni szem elől, mert egyáltalán nem éreztem biztonságban magamat. Olykor azt hittem, a hodzsa halott, olykor azt, hogy embereket küld utánam. Sok keresztény menekült hozzám hasonlóan a szigetre, de nem akartam, hogy észrevegyenek.

Reggelente kijártam a halásszal a tengerre, ahonnét este tértünk haza. Idővel megtanultam homárt és tarisznyarákot szigonyozni. Halászatra alkalmatlan napokon a szigeten bóklásztam, előfordult, hogy felkerestem a kolostor kertjét, hol a szőlő tövében békésen alhattam. Egy fügefára támaszkodó lugasból tiszta időben egészen az Aja Szófiáig el lehetett látni, ott üldögéltem az árnyékban, bámultam Isztambult, órákig álmodoztam egyvégtében. Egyik álmomban a szigetre vitorláztam, és a hajó mellett úszó delfinek között megláttam a hodzsát, összebarátkozott velük, felőlem kérdezősködött; máskor anyám volt velük, és korholtak, amiért elkéstem. Amikor az arcomra sütő naptól izzadva felébredtem, szerettem volna visszatérni ezekbe az álmokba, de mivel nem tudtam, gondolkozásra kényszerítettem magamat: néha elképzeltem, hogy a hodzsa meghalt, láttam a holttestét az üres házban, amelyet elhagytam, éreztem a csöndet a temetésen, amelyre senki sem ment el; aztán a jóslataira gondoltam, a mulatságos dolgokra, amelyek jókedvében jutottak eszébe, meg amelyeket utálkozva, dühében agyalt ki; a szultánra és az állataira. Ábrándozásaimat a hátpáncéljukon át megszigonyozott homárok és tarisznyarákok vad ollócsattogtatása festette alá.

Próbáltam meggyőzni magamat, hogy előbb-utóbb visszaszökhetek a hazámba. A szigetről nyitott kapun át lopózhattam el, csak előbb okvetlenül el kellett felejtenem a hodzsát. Mert közben észrevétlenül a velem történtek igézetébe, az emlékek kísértésébe estem; majdhogynem magamat hibáztattam, amiért faképnél hagytam egy embert, aki annyira hasonlít rám. Ugyanúgy epekedtem utána, mint most: vajon tényleg annyira hasonlít rám, mint az emlékezetemben, vagy csak áltatom magamat? Úgy tűnt, mintha a tizenegy esztendő során egyszer sem néztem volna igazán az arcába; valójában sokszor megtettem. Még arra is késztetést éreztem, hogy Isztambulba menjek, és elbúcsúzzam a holttestétől. Úgy döntöttem, ha szabaddá akarok válni, meg kell győznöm magamat, hogy a hátborzongató hasonlóság az emlékezet balfogása csupán, keserű érzékcsalódás, amelyet el kell felejtenem, és hozzá kell szoknom ehhez a tényhez.

Szerencsére nem szoktam hozzá. Egy szép napon ugyanis hirtelen a hodzsa termett előttem. A halász hátsó kertjében elnyújtózva ábrándoztam, behunyt szememet a nap felé fordítottam, amikor éreztem az árnyékát. Szemben állt velem, mosolygott, mint aki szeret, nem pedig megvert egy játszmában. Rendkívüli biztonságban éreztem magamat, annyira, hogy az már megriasztott. Talán titkon erre vártam, mert azonnal visszatértem a lusta rabszolga, az alázatos, hajbókoló cseléd bűntudatos érzéséhez. Miközben összeszedtem a holmimat, magamat becsméreltem, ahelyett, hogy a hodzsát gyűlöltem volna, ő fizette ki azt is, amivel a halásznak tartoztam. Két embert hozott magával, dupla evezőkkel fürgén siklottunk a vízen. Az éj beállta előtt hazaértünk. Már hiányzott az otthon illata. A tükröt pedig levették a falról.

Másnap reggel a hodzsa a fejemre olvasta, hogy rettentő súlyosan vétkeztem, ég a vágytól, hogy megbüntessen, nemcsak a szökésem miatt, hanem azért is, mert a halálos ágyán hagytam magára, abban a hitben, hogy pestisbubó az a rovarcsípés, de most nem érünk rá erre. Elmondta, hogy a szultán az előző héten végre hívatta, és megkérdezte, mikor ér véget ez a járvány, hány életet olt még ki, az övé is veszélyben forog-e. Gazdám nagyon idegesen kitérő válaszokat adott, mert nem készült fel erre, és időt kért, arra hivatkozott, hogy a csillagokból kell kiolvasnia a feleletet.

Otthon féktelen diadal táncot járt, de nem volt biztos benne, miként fordítsa saját hasznára a szultán érdeklődését, ezért elhatározta, hogy visszahoz engem.

Régóta tudta, hogy a szigeten rejtőzöm; szökésem után meghűlés terítette le, három nappal később indult a keresésemre, a halászoknál a nyomomra akadt, és mihelyt kissé megnyitotta az erszényét, a szószátyár csónakos elárulta, hogy Hejbeli szigetére fuvarozott. Mivel a hodzsa tisztában volt azzal, hogy a szigeteknél tovább nem menekülhetek, nem követett. Amikor azt mondta, ez a találkozás a szultánnal sorsdöntő lehetőség az életében, egyetértettem vele. És őszintén elismerte, hogy szüksége van a tudásomra.

Haladéktalanul munkához láttunk. A hodzsa határozottságot sugárzott, mint aki tudja, mit akar; tetszett nekem ez a nála korábban ritkán tapasztalt eltökéltség. Mivel tudtuk, hogy másnap újra hívatni fogják, úgy döntöttünk, húzzuk az időt. Rögtön megállapodtunk, hogy nem adhatunk túl sok felvilágosítást, csak olyasmit említhetünk, ami valószínűleg megerősítést nyer. A hodzsa éleselméjűsége, amelyet annyira bámultam, egyenesen arra a véleményre vezette őt, hogy „a jóslás kutyakomédia, de oktalanok befolyásolására jól kihasználható”. Miközben szavaimat hallgatta, úgy tűnt, osztozik a nézetemben, hogy a pestis olyan csapás, amelyet csak egészségügyi óvintézkedések tartóztathatnak fel. Hozzám hasonlóan nem tagadta, hogy ez a csapás Isten akarata, de csupán közvetve; ezért még mi, halandók is felmérhetjük eszközeinket, és cselekedhetünk önmagunk védelmében anélkül, hogy ezzel megsértenénk Istent. Talán Omar kalifa, az igaz úton járó nem hívta Szíriából Medinába hadvezérét, Abu-Ubaidát, hogy megóvja seregét a pestistől? A hodzsának arra kellett kérnie a szultánt, saját védelme érdekében a lehető legcsekélyebb mértékben érintkezzék másokkal. Nem mintha nem jutott volna eszünkbe, hogy

az óvintézkedések elfogadtatása céljából halálfélelmet ültessünk az uralkodó szívébe, de ez veszélyesnek látszott. Nem egyszerűen azt jelentette volna, hogy a halál ékesszóló bemutatásával megijesztjük a szultánt; még ha gazdám szószaporítása lenyűgözi is, oktalanok tömege vette körül, akik osztozhattak félelmében, és segíthettek legyőzni azt; később pedig ezek a gátlástalan bolondok bármikor hittagadással vádolhatták volna meg a hodzsát. Így hát, irodalmi ismereteimből merítve, kifőztünk egy mesét, amelyet feltálalhat a szultánnak.

Gazdámat leginkább az aggasztotta, miképpen határozza meg a járvány befejeződésének időpontját. Rájöttem, hogy a napi halálozási arányszámokból kell kiindulnunk; amikor felvetettem ezt neki, nem látszott nagyon lelkesnek, mindamellett beleegyezett, hogy a szultán segítségét kérje az adatok megszerzéséhez, de leplezze, valójában milyen szándékkal igényli őket. Nem rajongok a matematikáért, de meg volt kötve a kezünk.

Másnap reggel a palotába ment, én pedig a járvány sújtotta városba. Éppúgy féltem a pestistől, mint korábban, de megszédített a hétköznapi élet zajos forgataga, a mindenütt jelen való vágy, hogy az ember valamit – ha egészen keveset is – nyerjen a világtól.

Hűvös, szeles nyári nap volt; amint a holtak és haldoklók között kódorogtam, arra gondoltam, hogy évek óta nem tudtam ennyire szeretni az életet. Benéztem a mecsetek udvarára, egy darab papírra feljegyeztem a koporsók számát, járkáltam a különféle negyedekben, próbáltam összefüggést keresni a látottak és a halálos áldozatok száma között: nem volt könnyű jelentést felfedezni a házak sokaságában, az emberekben, a tömegben, a vidámságban, örömben és bánatban. Bármilyen furcsa, szemem csak a részletekre éhezett, mások életére, az otthonukban, családjuk és barátaik körében élők boldogságára, elesettségére, közönyösségére.

Délfelé átkeltem az Aranyszarv-öböl másik oldalára, Galata európai negyedébe, elkábított a tolongás, a rengeteg hulla, és szegényes kávézókban, a kikötők környékén csatangoltam, félénken dohányt szívtam, egy szerény kifőzdében falatoztam, egyszerűen azért, mert hajtott a megértés vágya, bazárokban és boltokban tébláboltam. Elmémbe akartam vésni minden egyes részletet, hogy valamiféle következtetésre juthassak. Napszállta után kimerülten keveredtem haza, és meghallgattam a hodzsa palotából hozott híreit.

Jól alakultak a dolgok. Kitalált történetünk mély benyomást tett a szultánra. Az uralkodó elfogadta a gondolatot, hogy a járvány olyan, mint egy ördög, amely emberi alakot öltve próbálja megtéveszteni őt; elhatározta, hogy nem enged idegeneket a palotába; szigorú ellenőrzés alá von minden jövés-menést. Amikor a hodzsát megkérdezték, mikor és hogyan ér véget a pestis, akkora handabandázásba kezdett, hogy a szultán félénken megjegyezte, látja Azráelt, a halál angyalát, aki részeg módjára kóvályog a városban; kézen fogja azt, aki rá meri emelni a szemét, és elragadja. Gazdám sietve helyreigazította, hogy nem Azráel, hanem a sátán csábítja halálba az embereket: ő pedig nem részeg, hanem rendkívül agyafúrt. Miként elterveztük, a hodzsa világossá tette, hogy feltétlenül hadat kell viselni a sátán ellen. Ha tudni akarjuk, mikor távozik a pestis a városból, létfontosságú, hogy megfigyeljük hadmozdulatait. Bár az uralkodó kíséretében jelen voltak azok is, akik úgy vélték, a járvánnyal hadakozni annyi, mint szembeszállni Istennel, a szultán nem hallgatott rájuk; később az állatai felől érdeklődött; vajon a pestis ördöge kárt tesz-e sólymaiban, héjáiban, oroszlánjaiban, majmaiban? Gazdám azonnal azt válaszolta, hogy az ördög az emberekhez emberi alakban, az állatokhoz egér alakjában közelít. A szultán megparancsolta, hogy ötszáz macskát hozzanak egy pestistől érintetlen, távoli helységből, és adjanak a hodzsa mellé annyi embert, amennyit csak akar.

A rendelkezésünkre bocsátott tizenkét főt nyomban szétosztottuk Isztambul négy sarkába, hogy minden kerületben járőrözzenek, jelentést adjanak a halottak számáról és minden másról, amit észlelnek. Asztalunkon kiterítettük a város hozzávetőleges térképét, amelyet könyvekből másoltam ki. Este borzongó élvezettel jelöltük be a pestis terjedését, felvázoltuk az

eredményeket, amelyeket majd a szultán elé tárunk.

Kezdetben nem voltunk derűlátók. A pestis vaktában csapongott a városban, akár egy céltalan csavargó, nem úgy, mint egy ravasz ördög. Egyik nap negyven áldozatot szedett az Akszaráj negyedben, másnap Fátihra sújtott le, hirtelen a túlparton, Tophánéban, Dzsihangirban ütötte fel a fejét, amikor pedig a rá következőn újra megnéztük, már alig érintette ezeket a helyeket, és miután átsöpört Zejreken, belépett a mi Aranyszarv-öbölre néző kerületünkbe, ahol húsz életet oltott ki. A halálozási adatokból semmit sem tudtunk kihámozni: egyik nap ötszázan hunytak el, másnap százan. Rengeteg időt fecséreltünk el, mire rájöttünk, nem azt kell tudnunk, hol végzett áldozataival a pestis, hanem azt, hol fertőződtek meg. A szultán újra hívatta a hodzsát. Alapos megfontolás után úgy döntöttünk, azt kell mondani, hogy a pestis a zsúfolt piactereken csap le, a bazárokban, ahol az emberek csevegnek, a kávézókban, ahol szorosan egymás mellett ülve traccsolnak. A hodzsa elment, és este tért vissza.

Megmondta. – Mit tegyünk? – kérdezte tőle a szultán, mire azt tanácsolta, erővel vessenek gátat a lófrálásnak piacokon és a városban; az uralkodót körüldongó tökfejek persze azonnal ellenkeztek: hogy élelmezzék így a várost, ha a kereskedelem leáll, az élet is leáll, az emberi alakban ólálkodó pestisről szóló hírek megrémítik a lakosságot, azt fogják hinni, itt az ítélet napja, és megvadulnak; senki sem akarja, hogy a lakhelyére zárják, miközben a pestis ördöge szabadon garázdálkodik, zavargás fog kitörni. – Úgy is van – helyeselt a hodzsa. Erre némely oktalanok azt kérdezték, hol találnak elég rendfenntartót, hogy megfékezzék a csőcseléket, de a szultán felbőszült; büntetéssel fenyegetett mindenkit, aki kételkedik a hatalmában. Dühében elrendelte, hogy hajtsák végre a hodzsa javaslatait, de előbb terjesszék azokat az államtanács, a díván elé. Szidki efendi, az udvari csillagjós, aki rég fente a fogát a hodzsára, emlékeztette őt, hogy még nem mondta meg, mikor távozik a pestis Isztambulból. Gazdám, attól tartva, hogy a szultán az asztrológusnak ad igazat, azt felelte, következő látogatására naptárt hoz magával.

Jelekkel és számokkal hintettük tele az asztalt borító térképet, de nem találtunk logikát a pestis városbeli terjedésében. Ekkorra a szultán életbe léptette a javasolt tilalmakat, és azok már több mint három napja érvényben voltak. Janicsárok strázsáltak a piacok bejáratánál, a főútvonalakon, a csónakkikötőkben, és feltartóztatták a járókelőket: – Ki vagy? Honnét jössz? Hová tartasz? – A váratlan kérdéstől megszeppent utazókat és bámészkodókat hazaküldték, nehogy megkapják a betegséget. Mire megtudtuk, hogy a nagybazárban és Unkapiban lanyhult a tevékenység, javában töprengtünk az előző hónapban begyűjtött halálozási adatokon, amelyeket papírszeletekre írtunk, és a falra tűzködtünk. A hodzsa úgy vélte, hiába várjuk, hogy a pestis valamiféle logika szerint mozogjon, és ha meg akarjuk menteni a fejünket, ki kell találnunk valamit, amivel leszereljük a szultánt.

Ez idő tájt vezették be az engedélyezési rendszert is. A janicsárok agája engedélyeket osztogatott azoknak, akiknek a munkáját nélkülözhetetlennek tartották a kereskedelem fenntartásához, a város ellátásához. Épp kezdtem jellemző irányzatot felismerni a halálozási adatokban, amikor hírül vettük, hogy az aga rengeteg pénzt szedett be ebből, és a kiskereskedők, akik vonakodtak fizetni, lázadásra készülődnek. A hodzsa azt magyarázta, hogy Köprili nagyvezír összeesküvést akar szőni a kufárokkal, de félbeszakítottam, ismertettem az adatok alakulását, és próbáltam elhitetni vele, hogy a pestis lassanként visszahúzódik a külső negyedekből és szegényebb körzetekből.

Amit mondtam, nemigen győzte meg, de rám hagyta a naptár megszerkesztését. Azt mondta, a szultán szórakoztatására írt egy történetet, amely annyira értelmetlen, hogy senki semmit nem hüvelyezhet ki belőle. Néhány nappal később megkérdezte, vajon kiötölhetnénk-e olyan elbeszélést, amelynek se tanulsága, se egyéb tartalma, mint olvasásának vagy hallgatásának gyönyörűsége. – Mint a muzsikának? – vetettem fel, és a hodzsa meglepődve nézett rám. Megtárgyaltuk, hogy az eszményi história ártatlanul kezdődik, mint egy tündérmese, ijesztően

folytatódik, akár egy lidércnyomás, és szomorúan zárul, mint az elválással végződő szerelmi történet. Palotába indulása előestéjén vidám csevegés közben szorgosan munkálkodtunk. A szomszéd szobában balkezes kalligráfus barátunk tisztázta le az első részt a történetből, amelyet gazdámnak még nem sikerült befejeznie. Reggel felé a kezemben lévő korlátozott adatok és az egyenletek segítségével, amelyekkel napok óta vesződtem, arra a konklúzióra jutottam, hogy a pestis a piacokon szedi majd utolsó áldozatait, és húsz nap múlva elhagyja a várost. A hodzsa nem kérdezte, mire alapozom ezt a következtetést, csak annyit jegyzett meg, hogy a megváltás napja túlságosan távoli, dolgozzam át a naptárt kéthetesre, és álcázzam az időtartamot más számokkal. Némelyik dátumra ott helyben rímes kronogrammákat költött, és a szépíró kezébe nyomta őket, aki munkája végéhez közeledett; velem pedig szemléltető ábrákat rajzoltatott egyik-másik versikéhez. Dél körül sebtében kék, márványozott papírba kötötte az értekezést, és ideges, szorongó lelkiállapotban távozott. Azt mondta, kevésbé bízik a kalendáriumban, mint a pelikánokban, szárnyas bikákban, vörös hangyákban és beszélő majmokban, amelyeket elbeszélésébe zsúfolt.

Este jobb kedvre derülten tért vissza, és lelkesedése nyomta rá a bélyegét a következő három hétre, amely alatt tökéletesen meggyőzte a szultánt jövendölése helyességéről. Először azt mondta: – Bármi megtörténhet. – Első nap egyáltalán nem bizakodott; a szultán körül lebzselők egy része még ki is nevette történetét, amelyet egy bársonyos hangú ifjú olvasott fel. Természetesen azzal a feltett szándékkal viselkedtek így, hogy kisebbítsék a hodzsát a szultán szemében, kivessék a kegyeiből, de az uralkodó csendet parancsolt, és megfeddte őket; csak azt kérdezte gazdámtól, mely jelekre alapozta következtetését, miszerint a járvány két hét múlva véget ér. A hodzsa azt felelte, minden megtalálható a történetben, amelyet eddig senkinek sem sikerült megértenie. Azután, hogy a szultán kedvére tegyen, kinyilvánította rokonszenvét a legkülönbözőbb színárnyalatú macskák iránt, amelyeket hajón hoztak Trapezuntból, s most elözönlötték a palota belső udvarait és összes helyiségét.

Azt mondta, mire elérkezett a második nap, a palota két táborra oszlott; az egyik csoport, amelyhez Szidki efendi, az udvari csillagjós is csatlakozott, a városra kényszerített valamennyi megszorító intézkedést föl akarta oldani; a többiek a hodzsa pártját fogták, mondván: – Lélegezni se engedjük a várost, hogy ne szívhassa be a pestis settenkedő ördögét? – Reménykedve figyeltem a halálos áldozatok nap nap után alacsonyabb számát, de gazdám továbbra is aggódott, azt suttogták, hogy az első csoport, amely Köprilinél is megértésre talált, felkelés szervezésébe fogott; nem a pestis legyőzését tűzték ki célul, hanem vetélytársaiktól akartak megszabadulni.

Az első hét végén szemmel láthatóan csökkent a halálozás, de számításaim azt mutatták, hogy további egy hét nem elég a járvány eltűnéséhez. Zúgolódtam, amiért a hodzsa megváltoztatta naptáramat, de ő már reménykedett; izgatottan magyarázta, hogy már nem pusmognak a nagyvezírről. Ráadásul a hodzsapártiak azt terjesztették, hogy Köprili velük működik együtt. Ami a szultánt illeti, mindezek az ármánykodások alaposan megijesztették, macskáinál keresett vigasztalást.

A második hét végén a várost inkább az óvintézkedések fojtogatták, semmint a pestis; napról napra kevesebben haltak meg, de ezt csak mi és a számokat hozzánk hasonlóan figyelemmel kísérők vették észre. Éhínségről szóló híresztelések kaptak lábra, a hatalmas Isztambul kísértetvárosra emlékeztetett; a hodzsától hallottam, mert én a környékünk határát se léptem át: a levegőben érzett a pestistől sújtott emberek kétségbeesése, akik bezárt kapuk és ablakok mögött várták a halált hozó járvány elmúlását. A palotában is feszült légkör uralkodott, valahányszor egy serleg a földre esett, vagy valaki hangosan köhintett, az okoskodók tüstént riadót fújtak, hisztérikusan súgtak-búgtak – „Vajon milyen döntést hoz ma a szultán?” –, mint megannyi ügyefogyott lélek, aki alig várja, hogy történjék már valami, akármi is az. Ez a felbolydulás háttérbe szorította a hodzsát, aki próbálta megmagyarázni a szultánnak, hogy a

pestis fokozatosan hátrál, tehát jövendölése helytállónak bizonyult, de nemigen tudott benyomást tenni rá, végül rákényszerült, hogy megint állatokról meséljen.

Két nappal később a mecsetek adataiból arra a következtetésre jutott, hogy a járvány lényegesen visszahúzódott, de azon a pénteken a hodzsa inkább azért volt elégedett, mert az elkeseredett kereskedők egy csoportja összecsapott az utakat őrző janicsárokkal, egy másik janicsárcsoport pedig a megelőző intézkedések fölötti elégedetlenségében egyesítette erőit a mecsetekben prédikáló néhány agyalágyult imámmal, egy-két, fosztogatásra ácsingózó tekergővel és más naplopókkal, akik azt hangoztatták, hogy a pestis Isten akarata, amelybe senkinek sem szabad beleavatkoznia. Ezt a nyugtalanságot azonban elfojtották, mielőtt kezelhetetlenné dagadt volna. A vallási élet feje, a sejhüliszlám ítéletére húsz rendbontót azonnal kivégeztek, talán azért, hogy a ténylegesnél nagyobb jelentőségűnek mutassák a fenti eseményeket. A hodzsa örvendezett.

A következő este bejelentette győzelmét. A palotában többé senki sem siránkozhatott az óvintézkedések hatályon kívül helyezéséért; amikor a janicsárok agáját beidézték, említést tett a palotán belüli rebellis pártütőkről; a szultán éktelen haragra gerjedt; a csoport, amely áskálódásával egy ideje megnehezítette gazdám életét, úgy rebbent szét, mint a pacsirtaraj. Egy darabig azt suttogták, Köprili kemény lépésekre készül a lázadók ellen, akikkel a közhiedelem szerint korábban egy követ fújt. A hodzsa szemmel látható élvezettel tudatta velem, hogy ebben a tekintetben is ő befolyásolta a szultánt. Akik leverték a lázadást, igyekeztek meggyőzni az uralkodót, hogy a járvány elült. És igazat beszéltek. A szultán olyan dicséretben részesítette a hodzsát, mint még soha; megmutatta neki a majmait, amelyeket külön az ő parancsára készített ketrecben hozatott Afrikából. Miközben a majmokat nézték, amelyektől gazdám szutykosságuk és pimaszságuk miatt undorodott, az uralkodó azt kérdezte, vajon meg tudnának-e tanulni beszélni, mint a papagájok. Kíséretéhez fordult, és kijelentette, a jövőben gyakrabban kívánja maga mellett látni a hodzsát; a naptár, amelyet kieszelt, helyesnek bizonyult.

Egy hónappal később, egy pénteki napon udvari csillagjósnak nevezték ki gazdámat; sőt, ennél többet is kapott: amikor a szultán az Aja Szofia-mecsetbe, a pénteki imára indult, amelyen a járvány véget értének megünneplésére az egész város részt vett, a hodzsa közvetlenül mögötte haladt; az óvintézkedéseket feloldották, én is ott voltam az ujjongó nép között, amely hálát adott Istennek és a szultánnak. Míg az uralkodó lóháton elléptetett előttünk, a sokaság teli torokból üvöltött; az összesereglettek önkívületbe estek, tülekedtek, lökdösődtek, hömpölyögve nyomult előre a tömeg, a janicsárok visszaszorítottak bennünket, egy pillanatra egy fához préselt a mellettem hullámzó embertenger, azután könyökölve előrelöktem magam, szemtől szembe kerültem a hodzsával, aki tőlem négy-öt lépésre, boldog és elégedett arccal vonult. Elfordította a tekintetét, mintha nem ismerne. Ebben az elképesztő zsibongásban, hirtelen ostoba módon magával ragadott az általános lelkesedés, azt hittem, a hodzsa nem látott meg abban a pillanatban, de ha odakiáltanék neki, ahogy a tüdőm bírja, ráeszmélne jelenlétemre, kimentene a tömegből, és csatlakozhatnék a győzelem és hatalom gyeplőjét kezükben tartók boldog parádéjához! Nem egyszerűen részt kívántam magamnak a diadalból vagy jutalmat azért, amit tettem; egészen mást éreztem: ott kellett lennem őmellette, én voltam maga a hodzsa! Elszakadtam igazi énemtől, kívülről szemléltem magamat, akárcsak gyakran kísértő, lidérces álmaimban. Már a személyazonosságát sem akartam megismerni ennek a másik egyénnek, akiben voltam; csak arra vágytam, miközben félve figyeltem, amint saját énem elhalad mellettem, és levegőnek néz, hogy mielőbb csatlakozhassak hozzá. De egy durva katona teljes erőből visszalökött a tömegbe.

Nyolcadik fejezet

A járvány elcsitulása utáni hetekben a hodzsa nemcsak az udvari csillagjós rangjára emelkedett, hanem bensőségesebb kapcsolatot alakított ki a szultánnal, mint valaha is remélte: a nagyvezír ama kisebb felkelés kudarca után meggyőzte az anyaszultánnőt, hogy a fiát most már meg kéne menteni a környezetében őgyelgő fajankóktól; ugyanis mind a kereskedők, mind a janicsárok ezeket a zagyvaságaikkal a szultánt félrevezető tudálékosokat tartották felelősnek a bajokért. Így miután a volt udvari csillagjós, Szidki efendi párthíveit, akik állítólag ludasok voltak az összeesküvésben, elkergették a palotából – ki száműzetésbe, ki más posztra került –, az ő feladataik is a hodzsára maradtak.

Ettől kezdve a hodzsa mindennap felkereste valamelyik palotát, amelyben a szultán épp tartózkodott, és eltársalgott vele azokban az órákban, amelyeket az uralkodó beszélgetéseikre fenntartott. Amikor hazatért, felajzva, diadalmámorosan mesélte el, hogy a szultán délelőttönként először is előző éjszakai álmát fejteti meg vele. A hodzsa valamennyi funkciója közül ezt szerette legjobban: mikor az uralkodó egyik reggel szomorúan vallotta be, hogy az éjjel semmit sem álmodott, gazdám felvetette, hogy valaki másnak az álmát fejtené meg, a szultán lelkesen fogadta az ötletet, mire a palotaőrök sietve kerestek valakit, aki érdekeset álmodott, és az uralkodó elé vitték, ilyeténképpen szokásba ment, hogy minden reggel álmot fejtettek. A fennmaradó időben a virágzó erguvánokkal és terebélyes platánokkal árnyékolt kertekben sétálgattak, vagy sajkában ringatóztak a Boszporuszon, és a szultán szeretett állatairól meg persze az általunk kitalált lényekről beszélgettek. Gazdám szóba hozott más témákat is, amelyekről terjengősen számolt be nekem: Mi okozza a Boszporusz áramlatait? Miféle értékes ismeret szerezhető a hangyák szokásainak megfigyeléséből? Honnét ered a mágnes ereje Istenen kívül? Milyen jelentőséggel bír a csillagok ide-oda mozgása? Akad-e a hitetlenségén túl valami a hitetlenek szokásaiban, bármi, amit tudni érdemes? Ki lehet-e találni olyan fegyvert, amely szétszórná és rettegéssel töltené el hadaikat? Miután elmesélte, milyen figyelmesen hallgatta őt a szultán, az asztalhoz rohant, és drága, nehéz papírra fegyverterveket rajzolt: hosszú csövű lövegeket, önmaguktól robbanó tüzérségi eszközöket, hadigépezeteket, sátáni szörnyetegeket idéző látomásokat, majd az asztalhoz hívott, hogy tanúja legyek az erőszak képeinek, amelyeket elmondása szerint egészen hamarosan megvalósítanak.

Mégis szívesen osztoztam ezekben az álmaiban. Talán ezért időztek gondolataim továbbra is a pestisnél, amelynek révén a testvériség ama borzongató napjait átéltük. Egész Isztambul ott imádkozott az Aja Szófiában a hálaadáson, amiért megszabadult a pestis ördögétől, pedig a kór még nem vonult ki teljesen. Reggelenként, amikor gazdám a szultán palotájába sietett, nyugtalanul jártam a várost, számba vettem a temetéseket, mert azok most is zajlottak a környékbeli mecsetekben, a zömök minaretű, szegényes kis mecsetekben, melyeknek piros cseréptetőit benőtte a moha, és magam sem értettem, milyen indíttatásból, abban reménykedtem, hogy a betegség nem távozik a városból és tőlünk.

Mikor a hodzsa arról mesélt, miként befolyásolta a szultánt, milyen győzelmet aratott, elmagyaráztam neki, hogy a járványnak még most sincs egészen vége, és mivel az óvintézkedéseket hatálytalanították, bármelyik nap ismét fellobbanhat. Dühösen lehurrogott, azt állította, a diadalára féltékenykedem. Értettem a szempontját: most már udvari csillagjós volt, a szultán minden reggel elmesélte neki az álmát, rábírhatta az uralkodót, hogy négyszemközt, az

oktalanok egész tömege nélkül hallgassa meg őt, erre várt tizenöt éve, most győzött; de miért beszélt úgy, mintha egyedül érte volna el ezt a győzelmet? Úgy tűnt, elfelejtette, hogy én javasoltam a pestis elleni intézkedéseket, én készítettem a naptárt, amely nem bizonyult egészen pontosnak, de akként fogadták el; még ennél is inkább nehezteltem azért, mert csak arra emlékezett, hogy a szigetre szöktem, arra már nem, milyen körülmények között hozott vissza oly sietve.

Talán igaza volt, talán féltékenységnek nevezhető, amit éreztem, csak azt nem ismerte fel, hogy ez testvéri érzés. Meg akartam vele értetni ezt, ám amikor felidéztem neki, hogyan ültünk a pestis előtti napokban az asztal két végén, mint két agglegény, aki a magányos éjszakák unalmát próbálja előzni, amikor emlékeztettem, mennyire félt hol egyikünk, hol másikunk, de ezekből a félelmekből rengeteget tanultunk, és bevallottam, hogy még szigeti magányomban is hiányoztak azok az éjszakák, olyan megvetően hallgatta végig mindazt, amit mondtam, mintha csupán felszínre törő képmutatásom tanúja lenne egy olyan játékban, amelyben ő maga részt sem vesz, semmi reményt sem adott, egy szóval sem célzott arra, hogy visszatérünk majd azokhoz a napokhoz, amelyekben testvérekként éltünk.

Ahogy kerületről kerületre vándoroltam, láthattam, hogy – bár a korlátozásokat feloldották – a pestis, mintha nem akarna árnyékot vetni arra, amit a hodzsa „győzelemnek” nevezett, lassanként kihátrál a városból. Olykor eltűnődtem, miért érzem magam annyira egyedül, ha arra gondolok, hogy a sötét halálfélelem visszavonul, eltávozik közülünk. Néha szerettem volna nem a szultán álmairól vagy azokról a vállalkozásokról beszélni, amelyeket a hodzsa ecsetelt neki, hanem korábban együtt töltött napjainkról: régóta felkészültem arra, hogy odaálljak mellé, még halálfélelemben is, és szembenézzek a rettegett tükörrel, amelyet levett a falról. De most már hosszú ideje megvetően bánt velem, vagy azt színlelte; ami ennél is rosszabb, időnként azt hittem, még ezzel sem hajlandó fárasztani magát.

Hébe-hóba megpróbáltam visszacsábítani egykori boldog életünkhöz, azt mondtam, eljött az ideje, hogy ismét leüljünk az asztalhoz. Példamutatásképpen egyszer-kétszer írni próbáltam; amikor aztán felolvastam neki a borzalmas pestisjárvány, félelemből táplálkozó gonosz szándékaim és korábban nem maradéktalanul bevallott bűneim túlzó beszámolóival teli oldalakat, még csak nem is figyelt rám. Gúnyosan kijelentette – olyan erővel, amely inkább saját tehetetlenségemből, mintsem az ő diadalából fakadt –, már annak idején rájött, hogy írásaink merő értelmetlenségek, akkoriban is csak unalomból ment bele azokba a játékokba, mert látni akarta, mivel végződnek, és próbára akart tenni: mindenesetre már azon a napon tudta, miféle ember vagyok, amikor elszöktem, abban a hiszemben, hogy elkapta őt a pestis. Gonosztevő vagyok! Kétfajta ember létezik: erényes, mint ő, és bűnös, mint én.

Válasz nélkül hagytam szavait, amelyeket diadalmámorának próbáltam tulajdonítani. Elmém éberebben működött, mint valaha, és amikor azon kaptam magam, hogy felbőszítenek az elcsépelt frázisok, tudtam, nem veszítettem el a harag képességét, de mintha sem azt nem tudtam volna, miként válaszoljak a hodzsa provokációira, sem azt, mivel szedjem rá őt, mivel csaljam lépre. Azokban a napokban, amikor szökésben voltam Hejbeli szigetén, ráeszméltem, hogy szem elől tévesztettem célomat. Mit számít, visszatérek-e Velencébe? Tizenöt év múltán rég beletörődtem, hogy anyám meghalt, jegyesemet elveszítettem, férjhez ment, gyermekeket szült; gondolni sem akartam rájuk, egyre ritkábban bukkantak fel álmaimban; mi több, már nem láttam magamat közöttük Velencében, mint az első években, inkább azt álmodtam, hogy ők élnek itt Isztambulban, a mi körünkben. Tudtam, hogy ha visszatérnék Velencébe, nem bírnám ott folytatni az életemet, ahol abbahagytam. Legfeljebb elölről kezdhetnék egy másikat. Többé semmi lelkesedést sem éreztem ama korábbi élet részletei iránt, hacsak egy-két könyv kedvéért nem, amelyet hajdan a törökökről és rabszolgaéveimről terveztem írni.

Néha úgy gondoltam, a hodzsa azért bánik velem megvetően, mert érzi, hogy se hazám, se

életcélom, mert tudja, hogy gyönge vagyok, néha pedig kétségbe vontam, hogy akár ennyit is megért. Nap, mint nap annyira megrészegítették a szultánnak előadott történetei, megálmodott diadalmas fegyvere, amelyről azt mondta, végképp megnyeri vele az uralkodót, hogy talán fel sem fogta gondolataimat. Azon vettem észre magamat, hogy irigységgel szemlélem a hodzsának ezt a teljes önelégültségét. Szerettem őt, szerettem hamis lelkesedését, amelyet eltúlzott diadalérzetéből merített, soha véget nem érő terveit, a módot, ahogyan azt mondta, rövidesen a markában tartja a szultánt. Magamnak sem vallottam volna be, hogy ugyanilyeneket gondolok, de mialatt követtem mozdulatait, napi ténykedését, olykor rám rontott az érzés, hogy önmagamat figyelem. Ha az ember egy gyermeket, egy ifjút figyel, néha saját gyermek- és ifjúkorát látja, szeretetteli kíváncsisággal nézi azt a másikat: efféle félelmet és kíváncsiságot éreztem; sokszor eszembe jutott, hogyan szorongatta a tarkómat, mondván: „A bőrödbe bújtam!”, de amikor emlékeztettem azokra a napokra, a szavamba vágott, arról beszélt, amit aznap mondott a szultánnak, hogy higgyen az ő hihetetlen fegyverében, vagy azt részletezte, miként szédítette reggel az uralkodót álomfejtésével.

Magam is hinni akartam e ragyogó sikerekben, amelyeket oly kívánatosnak tudott lefesteni. Zabolátlan fantáziám néha elragadott, örömest tettem magam az ő helyébe, és el is hittem ezeket a képzelgéseket. Ilyenkor szerettem őt és magamat, bennünket, tátott szájjal hallgattam a lebilincselő tündérmesét, mint egy tökfilkó, belemerültem szavaiba, elhittem, hogy úgy beszél az eljövendő csodás napokról, mint olyan célról, amelyet együtt valósítunk meg.

Így folytam bele a szultáni álomfejtésbe. A hodzsa elhatározta, rábírja a huszonegy esztendős uralkodót, hogy gyakoroljon szorosabb ellenőrzést az államirányítás felett. Ezért elmagyarázta neki, hogy a magányos lovak, amelyeket a szultán gyakran lát álmaiban vadul vágtázni, bánatosak, mert nincs lovasuk; a farkasok, amelyek könyörtelenül mélyesztik fogukat zsákmányuk torkába, azért boldogok, mert önállóak; a síró öregasszonyok, szépséges vak leányok meg a fák, melyek lombját fekete eső fosztotta le, segítségért folyamodnak hozzá; a szent pókok és büszke sólymok a függetlenség erényét jelképezik. Azt akartuk, hogy miután a szultán átveszi a kormányrudat, érdeklődjék tudományunk iránt; e célból még lidérces álmait is kihasználtuk. A vadászkirándulások hosszú, kimerítő éjszakáin a szultán a legtöbb szenvedélyes vadászhoz hasonlóan azt álmodta, ő maga a préda, vagy hatalma elvesztésétől való félelmében gyermekként látta magát a trónon, a hodzsa pedig elmagyarázta, hogy a trónon mindig fiatal marad, de csak akkor érezheti magát biztonságban örökké éber ellenségeitől, ha azokénál különb fegyvereket készít. A szultán azt álmodta, nagybátyja, IV. Murád szultán ereje bizonyságaként egyetlen kardcsapással oly fürgén szelt ketté egy szamarat, hogy a két fél elgaloppozott egymástól; szipirtyó nagyanyja, Köszem szultána kikelt a sírjából, hogy megfojtsa őt és anyját, és anyaszült meztelenül rávetette magát; a hippodromban platánok helyett hatalmas fügefák nőttek, melyeknek ágairól gyümölcs gyanánt véres holttestek csüngtek; gonosz emberek üldözték – az arcuk a sajátjára hasonlított –, hogy zsákjukba dugják, és kiszorítsák belőle a szuszt; vagy Üsküdarból teknőcök serege vonult a tengerbe, hátukon gyertya, amelyet valahogy nem tudott eloltani a szél, és egyenesen a palota felé masíroztak, mi pedig próbáltuk megfejteni ezeket az álmokat, amelyeket türelmesen és jókedvűen egy füzetbe jegyeztem, majd osztályoztam, miközben arra gondoltam, mekkorát tévednek az udvaroncok, akik azt suttogják, a szultán elhanyagolja az államügyeket, csak a vadászat meg az állatok érdeklik.

A hodzsa szerint fokozatosan befolyásunk alá vontuk őt, de én már nem hittem, hogy sikert aratunk. Gazdám az új fegyverre vagy az obszervatórium, illetve a tudomány háza létesítésére vonatkozó ígéretet kapott tőle, de miután éjszakákon át lelkesen tervezgetett, hónapok teltek el anélkül, hogy akár még egyszer komoly formában beszélt volna ezekről a témákról a szultánnal. Egy évvel a pestis után, amikor Köprili nagyvezír meghalt, a hodzsa ismét talált okot a derűlátásra: a szultán addig azért habozott gyakorlatba átültetni terveit, mert tartott Köprili

hatalmától, erős egyéniségétől, most azonban, hogy a főminiszter eltávozott, és nála gyöngébb fia vette át a helyét, ideje merész elhatározásokra számítani a szultántól.

Ezekre várakoztunk a következő három esztendőben. Ekkoriban nem az álmaitól és vadászkirándulásaitól elkápráztatott szultán tétlensége képesztett el, hanem az, hogy a hodzsa továbbra is belé helyezte reményeit. Annyi éven át arra a napra vártam, amikor végre elveszti a reményt, és olyanná válik, mint én! Bár már nem beszélt annyit a „győzelemről”, mint régen, és nem lelkesedett annyira, mint a pestist követő hónapokban, még mindig dédelgette az álmát, hogy eljön a nap, amikor ő irányíthatja a szultánt azzal, amit „nagyszabású tervnek” nevezett. Mindig talált ürügyet a halasztásra: mindjárt az Isztambult romba döntő tűzvész után a szultán nagyvonalú beruházásai adtak lehetőséget ellenségeinek, hogy összeesküdjenek a fivére trónra ültetésére; a szultán keze egy ideig meg volt kötve, mert katonái a hunok földjére vonultak háborúzni; a következő évben vártuk, hogy hadjáratot indítsanak a németek ellen; aztán be kellett még fejezni az Új Válide-mecsetet az Aranyszarv-öböl partján, ahová a hodzsa gyakran járt az uralkodóval meg édesanyjával, Turhán szultánával, és amelyre tetemes összegeket költöttek; ott voltak továbbá a véget nem érő vadászkirándulások, amelyekben én nem vettem részt. Míg otthon vártam, hogy a hodzsa hazatérjen a vadászatból, próbáltam az utasításai alapján pompás ötletekkel előállni a „nagyszabású terv” vagy „tudomány” érdekében, el-elbóbiskoltam, miközben lustán lapozgattam könyveiben.

Többé az sem szórakoztatott, ha ezekről a vállalkozásokról álmodoztam; nemigen érdekelt, milyen eredménnyel járnak, ha egyáltalán megvalósulnak. A hodzsa éppolyan jól tudta, mint én, hogy egyetlen valamirevaló csillagászati, földrajzi vagy akár természettudományos gondolatunk sincs azokból az évekből, amikor megismertük egymást; az órák, műszerek, modellek elfeledve hevertek a sarokban, rég megette őket a rozsda. Mindent elodáztunk arra a napra, amikor majd művelni fogjuk ezt a „tudomány” nevezetű, homályos dolgot, nem nagyszabású terv volt a kezünkben, hogy megmentsen bennünket a romlástól, csupán e terv álma. Hogy hihessek e színehagyott ábrándban, amely már egyáltalán nem tévesztett meg, és valami bajtársi érzést táplálhassak a hodzsa iránt, időnként próbáltam az ő szemével nézni a lapokra, amelyeket forgattam, vagy a helyébe képzelni magamat, amint összefüggéstelen gondolatok tolultak elmémbe. Valahányszor visszatért a vadászatról, úgy tettem, mintha új igazságot fedeztem volna fel arról a tárgyról, amelyen megbízása szerint a fejemet kellett törnöm, és mintha ennek fényében mindent megváltoztathattunk volna. Amikor kijelentettem, hogy „A dagály és apály oka a tengerbe ömlő folyók hevével kapcsolatos”, vagy „A pestist a levegőben lebegő parányi porszemcsék terjesztik, amelyek időváltozáskor tovaszállnak”, vagy „A Föld a Nap körül, az pedig a Hold körül kering”, a hodzsa mindig ugyanazt válaszolta, s mosolyra késztetett, miközben levetette poros vadászöltözékét: „És ezek az idióták még csak észre sem veszik!”

Azután dührohamot kapott, amelynek vihara engem is magával ragadott, órákon át őrjöngött amiatt, ahogy az uralkodó egy felzavart vadkant üldözött, és micsoda értelmetlenség, hogy könnyeket ontott egy nyúl miatt, amelyet az agarai fogtak, akaratlanul elismerte, hogy amit a vadászaton mondott a szultánnak, az az uralkodó egyik fülén be, a másikon ki, fogvicsorgatva kérdezte újra meg újra, hogy vajon mikor fogják fel végre ezek az idióták az igazságot. Vajon véletlen egybeesés, hogy ennyi oktalan verődött össze egy helyen, vagy elkerülhetetlen? Miért ennyire ostobák?

Így jutott fokozatosan arra az érzésre, hogy újra kell kezdenie azt, amit „tudománynak” hívott, ezúttal azért, hogy megértse az ő észjárásukat. Mivel ez azokra a szeretett napokra emlékeztetett, amikor egyazon asztalnál ültünk, és egymás lenézésében annyira egyformák voltunk, éppolyan lelkesen akartam újra kezdeni „tudományunkat”, mint ő, de néhány kezdeti próbálkozás után beláttuk, hogy a helyzet megváltozott.

Mindenekelőtt fogalmam sem volt róla, hogyan és miért buzdítsam őt, így egyszerűen nem

tudtam nyomást gyakorolni rá. Ennél is fontosabb, hogy szenvedéseit és vereségeit a magaménak éreztem. Egy alkalommal az itteniek bolondságára emlékeztettem, felnagyított példákat hoztam elő, és azt éreztettem vele, hogy éppúgy kudarcra van ítélve, mint ők – noha nem ezt hittem –, majd figyeltem a reakcióját. Jóllehet hevesen ellenkezett, azt állítván, a kudarc nem elkerülhetetlen, ha elsőként cselekszünk, és e feladatnak szenteljük magunkat – ha például létrehoznánk ezt a fegyvert, még visszaverhetnénk a történelem hullámát, amely elborít bennünket –, és bár boldoggá tett azzal, hogy nem a terveiről, hanem a „terveinkről” beszélt, mint elkeseredett hangulatában szokott, mindazonáltal menthetetlen bukástól rettegett. Úgy néztem rá, mint elanyátlanodott gyermekre, szerettem dühöngését és szomorúságát, amely rabszolgaságom első éveire emlékeztetett; és olyan akartam lenni, mint ő. Miközben föl-alá járkált a szobában, kinézett az éji eső áztatta, lucskos, sáros utcákra vagy az Aranyszarv-öböl partjain némelyik házban még pislákoló lámpafényre, mintha útmutatást keresett volna, új jelet, amelyre reményeit függesztheti, egy pillanatra úgy tűnt, nem is a hodzsa járkál, vergődik ebben a szobában, hanem saját ifjúságom. Az, aki valaha voltam, elhagyott, az az én pedig, aki most egy sarokban szendergett, irigykedve vágyott utána, mintha benne fedezhetném fel elveszített lelkesedésemet.

Végül azonban ráuntam erre a lelkesedésre, amely fáradhatatlanul újratermelte önmagát. Miután a hodzsát udvari csillagjóssá nevezték ki, gebzei birtoka és azzal együtt jövedelmünk is gyarapodott. Már csak annyi szükség volt a személyére, hogy hébe-hóba elcsevegjen a szultánnal. Időnként elnéztünk Gebzébe, körbejártuk a düledező malmokat és falvakat, amelyekben elsőként vad juhászkutyák üdvözöltek bennünket, ellenőriztük a bevételt, átböngésztük a számadásokat, és próbáltuk kiszámolni, mennyivel csaphatott be bennünket a felvigyázó. Szórakoztató értekezéseket írtunk az uralkodónak, néha nevettünk, de legtöbbször morgolódtunk unalmunkban, egyebet nem is csináltunk. Ha én nem szorgalmazom, valószínűleg azokra az estékre sem került volna sor, amikor fényűzően illatosított prostituáltakkal henteregtünk az áttétlenkedett napok után.

Gazdámat inkább az uralkodó csüggesztette, akit felbátorított a hadsereg és a pasák távolléte, ők ugyanis, részint a német hadjárat, részint a krétai erőd miatt, elhagyták a várost, az anyja pedig már nem kényszeríthette, hogy rá hallgasson, így ismét maga köré gyűjtötte a sok locsogó tudálékost, bohócot és alakoskodót, akiket korábban elkergetett a palotából. A hodzsa – hogy elkülönüljön ezektől a tettetőktől, akikre gyűlölettel és undorral tekintett, és elfogadtassa velük felsőbbrendűségét – eltökélte magát, hogy nem elegyedik velük, de amikor az uralkodó ragaszkodott hozzá, nem bújhatott ki, kénytelen volt szóba állni velük, meghallgatni vitáikat. Az efféle összejövetelek után – melyeken olyan kérdések kerültek terítékre, mint hogy van-e az állatoknak lelkük, ha igen, milyen az, és melyik jut a mennyekbe, melyik a pokolra, vajon a kagylók milyen neműek, vajon a nap, amelyik reggelente fölkel, mindig új nap-e, vagy pedig ugyanaz a nap, amely este a másik oldalon lenyugodott – reményvesztetten gondolt a jövőre, és kijelentette, ha nem cselekszünk, a szultán hamarosan kicsúszik a markából.

Mivel többes számban beszélt „terveinkről”, „jövőnkről”, boldogan tartottam vele. Egyszer úgy próbáltuk megragadni, mi játszódik le a szultán elméjében, hogy átböngésztük a jegyzetfüzeteket, amelyeket éveken át vezettem saját álmainkról, emlékeinkről. Mintha egy szekrény fiókjainak tartalmát számoznánk be, megkíséreltük felcímkézni az uralkodó elméjének tartalmát; korántsem bátorító eredményre jutottunk: bár a hodzsa továbbra is lelkesen fecsegett a megváltást hozó, fantasztikus fegyverről vagy a még elménk mélyén lappangó, megoldásra váró rejtélyekről, már nem viselkedhetett úgy, mintha nem sejtené valami katasztrofális vereség közeledtét. Hónapokon át fárasztottuk magunkat e téma megvitatásával.

Vajon a „vereség” azt jelenti-e, hogy a birodalom egymás után elveszíti összes területeit? Kiteregettük térképeinket az asztalon, és komoran állapítottuk meg, mely vidékek, hegységek vagy folyók vesznek el majd legelőször, melyek azután. Vagy azt jelenti a vereség, hogy az

emberek megváltoznak, nézeteik módosulnak, de még csak észre sem veszik? Elképzeltük, hogy egy reggel Isztambul összes lakója más emberként kel föl a jó meleg ágyból; nem tudják majd, miként öltsék fel ruháikat, nem emlékeznek, mire valók a minaretek. Vagy talán az a vereség, hogy beletörődünk mások fölényébe, és utánozni próbáljuk őket? Elővettük velencei életem néhány epizódját, és elképzeltük, miként élnék át itteni ismerőseink idegen fejfedőben és bugyogó helyett nadrágban az én egykori tapasztalataimat.

Utolsó mentsvárként úgy határoztunk, a szultán elé terjesztjük ezeket az álmainkat, amelyek feledtették velünk, hogyan múlattuk az időt, amikor kitaláltuk őket. Úgy gondoltuk, ezek a vereségről festett rémképek, amelyeket fantáziánk harsány színei keltenek életre, esetleg cselekvésre sarkallhatják az uralkodót. Ezért a csöndes, sötét éjszakákon teletöltöttünk egy könyvet mindazokkal a víziókkal, amelyek vereségről és kudarcról szóló, szomorúan, kétségbeesett örömmel megálmodott képzelgéseinkből sarjadtak: leszegett fejő koldusok jelentek meg bennük, sáros utak, félbehagyott épületek, sötét, barátságtalan utcák, sóhajtozások, hogy olyan lehetne minden, mint hajdan, amikor elkántálták az imát, bár nem értették, mert a próféta nyelvén szólt, gyászoló anyák és apák, boldogtalan férfiak, akiknek nem jutott elég hosszú élet, hogy továbbadják nekünk, amit más országok lakói elértek és feljegyeztek, haszontalanul árválkodó gépek, a régi szép napok miatt könnyes szemmel sopánkodók, csonttá-bőrré soványodott kóbor kutyák, föld nélküli parasztok, a városokban összevissza csellengő otthontalanok, nadrágba bújtatott, írástudatlan muzulmánok és megannyi vereségbe torkolló háború. A kézirat másik részébe kerültek halványuló emlékeim: néhány jelenet anyám, apám és testvéreim körében, velencei diákéveim boldog és tanulságos eseményei: íme, így élnek azok, akik meghódíthatnak bennünket, és mielőtt megtennék, cselekednünk kell, utánoznunk kell őket! Zárszó gyanánt balkezes kalligráfusunk odamásolt egy lüktető ritmusú költeményt, amelyet – a hodzsa szeretett metaforáját, a sokrekeszes szekrényt alkalmazva – elménk kusza rejtelmeinek zavarba ejtő sötétjére nyíló ajtónak lehetett tekinteni. E finom szövető ködfátyolba vont, a maga módján fenséges és halk szavú vers magába sűrítette mindazon könyvek és értekezések szomorú velejét, amelyeket a hodzsával írtunk.

A szultán alig egy hónappal művünk benyújtása után elrendelte, hogy lássunk munkához a csodafegyveren. Parancsa meghökkentett bennünket, és soha nem sikerült tisztáznunk, sikerünk milyen mértékben köszönhető ennek a könyvnek.

Kilencedik fejezet

– Lássuk, hogyan pusztítja el ellenségeinket ez a csodafegyver! – szólt a szultán. Talán próbára akarta tenni gazdámat, talán egy álmot kergetett, amelyet eltitkolt a hodzsa elől, talán meg akarta mutatni uralkodni vágyó anyjának és a pasáknak, akik nyaggatták, hogy az udvarában tartott „bölcselők” semmire se jók, talán úgy gondolta, a hodzsa a pestis után újabb csodát is művelhet, talán valóban hatottak rá a vereség képei, amelyekkel teletöltöttük könyvünket, vagy talán inkább az addigra ténylegesen elszenvedett néhány háborús kudarc indította arra a riasztó gondolatra, hogy akik a fivérét akarták a helyére tenni, előzhetik a trónról. Mindezeket a lehetőségeket fontolóra vettük, miközben szédelegve számítgattuk a fantasztikus jövedelmet, amely a szultán által a fegyver költségeinek fedezésére juttatott falvakból, karavánszeráj okból és olajfaligetekből folyik be majd.

A hodzsa úgy vélte, csak saját meglepetésünkön kéne meglepődnünk: a szultánnak évek során át mesélt sok történet, együtt írott értekezéseink és könyveink talán mind hamisak, hogy kételkednünk kelljen, holott ő hitt bennük? És még valami: az uralkodóban felébredt a kíváncsiság, mi zajlik elménk sötétjében. Gazdám izgatottan kérdezte tőlem, nem ez-e az a győzelem, amelyre oly sokáig várt.

Az volt, és ezúttal társakként fogtunk munkához; mivel kevésbé szorongtam az eredmény miatt, mint ő, én is boldog voltam. A következő hat évben szüntelen veszélyben dolgoztunk a fegyveren. Nem a lőpor miatt, amellyel bántunk, hanem mert magunkra vontuk ellenségeink irigységét; mert mindenki türelmetlenül várta, hogy diadalt aratunk vagy elbukunk; és azért is veszélyben forogtunk, mert mi magunk is ugyanezektől tartottunk.

Az első telet asztal melletti munkával vesztegettük el. Izgatottan, lelkesen tervezgettünk, de nem volt a kezünkben más, mint a fegyver eszméje és néhány homályos, körvonalazatlan elképzelés, amely vissza-visszatért, amikor arról fantáziáltunk, hogyan zúzzuk szét ellenségeinket. Később úgy döntöttünk, kivonulunk a szabadba, és lőporral kísérletezünk. Miként a tűzijáték előkészületeinek heteiben, embereink az általunk előírt arányban vegyítették az összetevőket, aztán biztos távolságból felrobbantották az elegyet, míg mi magas fák hős árnyékába húzódtunk. Kíváncsiskodók érkeztek Isztambul négy sarkából, hogy a kisebb-nagyobb robajjal feltörő, színes füstöt bámulják. A tömeg idővel zsibvásárrá fajult a mezőn, ahol felállítottuk sátrainkat, célpontjainkat meg a rövid és hosszú csövű lövegeket, amelyeket öntettünk. Egy nyár végi napon minden figyelmeztetés nélkül maga a szultán is megjelent.

Eget-földet rengető ricsajjal bemutatót tartottunk neki; egyenként megszemlélhette az elsőrendű lőporkeverékkel töltött patronokat és gránátokat, a még kiöntésre váró, új ágyúk és más lövegek öntőformáinak tervrajzait, az időzített elsütőszerkezeteket, amelyek mintha maguktól léptek volna működésbe, ő azonban több érdeklődést mutatott irántam. Gazdám először megpróbált távol tartani tőle, de miután megkezdődött a bemutató, és az uralkodó látta, hogy ugyanannyi parancsot adok, mint a hodzsa, embereink éppolyan gyakran tekingetnek rám, mint rá, kíváncsivá vált.

Tizenöt év elteltével másodszor kísértek a színe elé, s úgy nézett rám, mint akivel már találkozott, de hirtelen nem tudja hová tenni. Úgy viselkedett, mint aki csukott szemmel ízlelgetett gyümölcsöt próbál azonosítani. Megcsókoltam köntöse szegélyét. Nem zavartatta

magát, amikor megtudta, hogy húsz éve élek itt, mégsem lettem muzulmán. Más járt az eszében. – Húsz éve? – kérdezte. – Milyen különös? – Aztán váratlanul nekem szegezte a kérdést: – Te tanítod neki mindezt? – Szemlátomást nem azért firtatta ezt, hogy választ kapjon, mert elhagyta szakadozott, puskapor- és salétromszagú sátrunkat, gyönyörű hófehér lova felé tartott, amikor megtorpant, kettőnk felé fordult, ahogy épp egymás mellett álltunk, és egyszerre úgy mosolyodott el, mintha ama páratlan csodák egyikét látta volna, amelyeket Isten azért teremtett, hogy megtörje az emberek büszkeségét, megértesse velük esztelenségüket – tökéletes törpét vagy olyan egyforma ikreket, akár két borsószem egyazon hüvelyben.

Aznap éjjel a szultánra gondoltam, de nem úgy, ahogy a hodzsa akarta, ő továbbra is utálkozva beszélt róla, én azonban rájöttem, hogy nem tudok gyűlöletet vagy haragot érezni: elbűvölt közvetlenségével, kedvességével, ahogy elkényeztetett gyermek módjára mindig kimondta, ami az eszébe jutott. Olyanná akartam válni, mint ő, vagy a barátjává. Gazdám dühkitörése után aludni próbáltam, fekhelyemen azon tűnődtem, hogy a szultánt nem olyannak látom, aki megérdemli, hogy becsapják; mindent el akartam mondani neki. De pontosan mi is az a minden?

Érdeklődésem nem maradt viszonzatlan. Egyik nap, amikor a hodzsa mérgesen közölte, hogy az uralkodó délelőtt engem is látni kíván, vele mentem. Tengerszagot hozó őszi nap volt. Az egész délelőttöt az erdő közepén platánokkal kerített tavacska pirosló avarral borított partján töltöttük. A szultán a tündérrózsás tóban nyüzsgő békákról akart beszélgetni, de a hodzsa nem állt kötélnek, csak fantáziátlan, lapos közhelyeket ismételgetett. Az uralkodó észre sem vette ezt az udvariatlanságot, amely engem megdöbbentett, őt inkább én érdekeltem.

Hosszasan beszéltem tehát a békák ugrásának mechanikájáról, keringési rendszerükről, arról, hogy szívük sokáig ver még azután is, ha óvatosan eltávolítjuk a testükből, a legyekről és más bogarakról, amelyekkel táplálkoznak. Tollat és papírt kértem, hogy érthetőbben szemléltessem a szakaszokat, melyeken át a pete kifejlett békává alakul a vízben. Az uralkodó figyelmesen hallgatott, miközben ábrákat rajzoltam a nádtollkészlettel, amelyet rubinokkal kirakott ezüsttokban tettek elém. Nyilvánvaló élvezettel fülelt a békákról szóló mesékre, amelyeket felidéztem, és amikor ahhoz a részhez értem, amelyben a királykisasszony megcsókolja a békát, megrázkódott, és savanyú képet vágott, mégsem hasonlított az éretlen kamaszra, akit a hodzsa leírt; inkább megfontolt felnőttnek látszott, aki ragaszkodik hozzá, hogy minden napot tudománnyal és művészettel kezdjen. A derűs órák végén, amelyeket gazdám homlokráncolva böjtölt ki, a szultán a kezében tartott békarajzokra pillantott, és megjegyezte: – Mindig gyanítottam, hogy te találtad ki ezeket a történeteket. Szóval a képeket is te rajzoltad! – Ezután a bajszos békákról faggatott.

Így kezdődött kapcsolatom a szultánnal. Ettől fogva mindig elkísértem a hodzsát, ha a palotába ment. Gazdám eleinte nem sokat szólt, javarészt én beszélgettem az uralkodóval. Mialatt álmairól, rajongása tárgyairól, félelmeiről, múltról és jövőről társalogtunk, azon tűnődtem, mennyiben hasonlít ez a jó kedélyű, intelligens ember arra a szultánra, akiről a hodzsa éveken át mesélt nekem. Lényegre tapintó, okos kérdéseiből kitetszett, hogy amióta csak kézhez vette a neki szánt könyveket, azon töri a fejét, mennyi vagyok a hodzsából én, és mennyi bennem a hodzsa. Ami gazdámat illeti, őt akkoriban túlságosan lefoglalták az ágyúk és hosszú lövegek, amelyeket öntetni igyekezett, semhogy érdekeljék ezek az egyébként is idiótaságnak tartott elmélkedések.

Hat hónappal azután, hogy dolgozni kezdtünk az ágyún, a hodzsa riadtan hallotta a hírt, miszerint a birodalmi pattantyús főkapitány dúl-fúl, amiért ilyesmibe ütjük az orrunkat, azt követeli, hogy vagy tegyék le a hivatalából őt, vagy ebrudaljanak ki Isztambulból bennünket, kötözni való bolondokat, akik sárba rántottuk a tüzérség tudományát azzal, hogy azt képzeljük, feltalálhatunk valami újat. Gazdám nem kereste a megegyezést, bár úgy tűnt, a birodalmi

főkapitány sem hajlik az alkura. Egy hónappal később, amikor a szultán elrendelte, olyan módon fejlesszük a fegyvert, hogy ne kelljen hozzá ágyú, a hodzsát nem is zaklatta föl különösebben a dolog. Ekkorra mindketten tudtuk, hogy az új ágyúk és hosszú csövű lövegek, amelyeket öntettünk, semmivel sem jobbak az évek óta használatosaknál.

Így gazdám szerint ismét újabb szakaszba léptünk, amelyben mindent elölről kellett megálmodnunk, de mivel már hozzászoktam dühöngéseihez és ábrándozásaihoz, számomra csak az jelentett újat, hogy megismerkedtem az uralkodóval. A szultán pedig élvezte társaságunkat. Figyelmes apa módjára, aki szétválasztja a játék golyóikon veszekedő testvéreket – „ez a tied, ez meg a tiéd” –, beszédünkre és viselkedésünkre vonatkozó megállapításaival rendet teremtett köztünk. Ezek a megállapítások, amelyeket olykor gyermetegnek, máskor bölcsnek találtam, kezdtek aggasztani: lassanként úgy éreztem, személyiségem lehasadt rólam, egyesült a hodzsáéval, és viszont, anélkül, hogy észrevettük volna, a szultán azonban felmérte ezt a képzeletbeli lényt, és hovatovább jobban ismert bennünket, mint mi önmagunkat.

Mialatt álmait értelmeztük, vagy az új fegyverről beszéltünk – azokban a napokban csak ábrándjainkat tudtuk felmutatni e tárgyban –, az uralkodó félbe-félbeszakított bennünket: – Nem, ez a te gondolatod, nem pedig a tiéd. – Néha cselekedeteinkben is ilyen különbséget tett: – Úgy néztél körül, ahogy ő szokott. Légy önmagad! – Meglepetten elnevettem magam, mire így folytatta: – Ez már jobb, nagyszerű! Néztetek már együtt tükörbe? – Megkérdezte, melyikünk tudott önmaga maradni, amikor megtettük. Egy ízben előhozatta az összes értekezést, vadaskönyvet meg kalendáriumot, amelyet az évek során írtunk, aztán elmondta, amikor először olvasta műveinket, egyenként forgatta a lapokat, és próbálta elképzelni, melyik rész melyikünk tollából való, sőt, melyik részt írta egyikünk a másik helyében. De a hodzsát leginkább az az utánzóművész dühítette fel – engem pedig elbűvölt, egyszersmind végtelenül elképesztett –, akit a szultán a jelenlétünkben rendelt maga elé.

Ez az alacsony, kövér ember arcra, alakra egyikünkhöz sem hasonlított, és egészen más ruhát hordott, de ahogy megszólalt, elámultam; mintha a hodzsa, nem pedig ő beszélt volna. Az uralkodó füléhez hajolt, mintha titkot súgna a fülébe, akár a hodzsa, amikor a finomabb részleteket magyarázta, bölcs gondolatokat sejtető, mesterkélt ünnepélyességgel zengette a hangját, akár a hodzsa, majd hirtelen tűzbe jött mondanivalójától, akár a hodzsa, szenvedélyesen hadonászott, hogy meggyőzze beszélgetőtársát, és egészen kifulladt; de bár a hodzsa hanghordozásával szavalt, nem csillagokkal vagy csodafegyverekkel kapcsolatos vállalkozásokat ismertetett, csupán felsorolta a fogásokat, amelyeket a palota konyháján látott, valamint a hozzávalókat és az elkészítésükhöz szükséges főszereket. A szultán mosolyogva, a hodzsa pedig fancsali ábrázattal figyelte, amint folytatásképpen egyenként megnevezte az Isztambul és Aleppó közötti karavánszerájokat. Ezután a szultán felszólította, hogy engem figurázzon ki. A férfi, aki ekkor döbbenten leesett állal rám meredt, én magam voltam: megdermesztett a látvány. Amikor az uralkodó arra kérte, személyesítsen meg valakit, aki félig a hodzsa és félig én vagyok, végképp lenyűgözött. Mozdulatai láttán legszívesebben a szultán után mondogattam volna, hogy ez én vagyok, ez meg a hodzsa, de a mímes megtette helyettem szavak nélkül, hol egyikünkre, hol másikunkra mutatva. A szultán megdicsérte és elbocsátotta, majd megparancsolta, hogy elmélkedjünk a látottakon.

Mit értett ezen? Aznap este, amikor megjegyeztem a hodzsának, hogy a szultán sokkal okosabb, mint amilyennek éveken át leírta, és úgy látom, megtalálta magának az irányt, amelybe ő akarta vezetni, gazdám ismét dührohamot kapott. Ezúttal úgy éreztem, nem ok nélkül: a paródia kibírhatatlan volt. Kijelentette, hogy többé be se teszi a lábát a palotába, hacsak nem kényszerítik. Most, hogy végre markában a lehetőség, amelyre annyi esztendőn át várt, nem áll szándékában azzal megalázni magát, hogy azokra az oktalanokra fecsérli az idejét. Mivel tudom, miért lelkesedik a szultán, és elég eszem van a pojácáskodáshoz, menjek helyette én a palotába.

Amikor bejelentettem az uralkodónak, hogy a hodzsa beteg, nem hitt nekem. – Hadd dolgozzék a fegyveren! – válaszolta. Így aztán abban a négy évben, mialatt a hodzsa megtervezte és megalkotta a fegyvert, én jártam a palotába, ő meg otthon maradt az álmaival, ahogy azelőtt én.

Ebben a négy esztendőben megtanultam, hogy az élet nem egyszerűen elviselni, hanem élvezni való. Akik látták, hogy az uralkodó éppúgy becsül, mint a hodzsát, hamarosan invitálni kezdtek az udvar mindennapjaihoz tartozó jeles alkalmakra, szertartásokra. Hol az egyik vezír leánya ment férjhez, hol az uralkodónak született újabb gyermeke, máskor fiai körülmetélését tették emlékezetessé mulatságokkal, vagy azért vigadtak, mert visszafoglaltak egy várat a magyaroktól, majd a trónörökös első tanítási napja tiszteletére rendeztek ceremóniákat, de méltó kereteket kapott a ramadán meg a többi ünnep is. Egykettőre elhíztam, mert a legtöbbször napokig tartó dínomdánomokon zsíros pecsenyékkel meg piláffal tömtem magam, faltam az olajos magvakat, cukororoszlánokat, – struccokat és – sellőket. Időm nagy részében előadásokat tekintettem meg: olajtól csillogó bőrű birkózókat, akik eszméletvesztésig küzdöttek, mutatványosokat, akik a mecsetek tornyai között kifeszített kötélen egyensúlyoztak, hátukon felcipelt buzogányokkal zsonglőrködtek, lópatkót Toppantottak szét a fogukkal, késekkel és nyársakkal döfködték magukat, bűvészeket, akik kígyókat, galambokat és majmokat varázsoltak elő köpönyegük alól, egy szempillantás alatt eltüntették kezünkből a kávéscsészét és zsebünkből a pénzt, vagy Karagöz és Hadzsivat kalandjait imádni való pajzánsággal felelevenítő árnyjátékokat. Esténként, ha nem volt tűzijáték, új barátaimmal tartottam – akiket leggyakrabban aznap ismertem meg – valamelyik palotába vagy nagyúri házba, ahová a többiek is mentek, és miután órákon át zeneszó mellett rákit vagy bort ittunk, szép táncoslányokkal koccintgattunk tovább, akik epekedő gazellát játszottak, jóképű fiúkkal, akik vízen jártak, énekesekkel, akik parázsló hangon érzéki és vidám dalokkal szórakoztattak.

Gyakran jártam követek rezidenciájára – a házigazdák erősen érdeklődtek irántam –, ahol előbb vagy formás tagjaikat illegető lányok és fiúk balettprodukciójában gyönyörködtem, vagy meghallgattam a legfrissebb hatásvadász badarságot, amelyhez Velencéből hozatták a zenekart, majd élveztem egyre gyarapodó hírnevem előnyeit. A követségeken összegyűlő európaiak a borzalmas kalandokról kérdezgettek, amelyeket átéltem, kíváncsiak voltak, mennyit szenvedtem, hogy viseltem el, hogy bírom még mindig. Nem dicsekedtem a ténnyel, hogy egész életemben négy fal között szunyókáltam, és ostoba könyveket irkáltam, inkább hihetetlen történeteket agyaltam ki erről az egzotikus országról, amely annyira izgatta őket. Kapásból rögtönöztem, ahogy a szultán mellett megtanultam. Nemcsak az atyjuk által a társaságba bevezetett, eladósorban lévő leányok meg a velem kacérkodó követfeleségek, hanem maguk az excellenciás urak és más tisztségviselők is csodálattal hallgatták véres meséimet vallásról, erőszakról, titkos románcokról és a háremről. Ha kapacitáltak, elsuttogtam egy-két államtitkot, vagy leírtam a szultán némely különös szokását, amelyről senki sem tudhatott, hiszen ott helyben pattant ki a fejemből. Ha még több felvilágosítást akartak, előszeretettel folyamodtam titokzatoskodáshoz, úgy tettem, mintha nem mondhatnék el mindent, amit tudok, hallgatásba burkolóztam, ami felszította ezeknek az oktalanoknak a kíváncsiságát, akiket a hodzsa szerint utánoznunk kellett. Tudtam persze, hogy egymás közt arról sugdolóznak, tudományos jártasságot igénylő, nagyszabású és rejtélyes vállalkozás részese vagyok, valami ismeretlen fegyver készül, amelyhez észvesztő összeg kell.

Amikor esténként hazatértem a palotákból, fényes fogadásokról, elmémet az ott látott szebbnél szebb testek képe töltötte be, és az elfogyasztott alkohol gőze ködösítette el, a hodzsát a húszéves asztal mellett ülve találtam. Olyan buzgalommal vetette magát a munkába, amilyet még sohasem tapasztaltam nála, az asztalon fura modellek sorakoztak, amelyeken nem tudtam kiokosodni, rajzok, eszeveszett macskakaparással teli lapok. Rendszerint kérte, hogy meséljem el, mit láttam és csináltam egész nap, de hamarosan megundorodott ezektől az időtöltésektől,

amelyeket szemérmetlennek és ostobának tartott, ezért félbeszakított, és tervét kezdte ismertetni, miközben végig „rólunk” és „amazokról” beszélt.

Újra elismételte, hogy minden elménk ismeretlen belső tájaival függ össze, egész tervét erre alapozta, izgatottan magyarázott szimmetriáról, zűrzavarról, az agyban kacattal telizsúfolt szekrényről, de nem értettem, hogyan szolgálhat ez kiindulópontul a fegyver tervezéséhez, amelybe minden reményét, minden reményünket helyezte. Kételkedtem abban, hogy létezhet ember – egykori véleményemmel szemben őt is beleértve aki képes ennek a mélyére hatolni. Kijelentette, hogy egyszer majd valaki feltárja a fejünket, és az ő összes elgondolását igazolja. A nagy igazságról beszélt, amelyet a pestis napjaiban észlelt, amikor a tükörben együtt szemléltük egymást: most az egész megvilágosodott az elméjében, íme, az igazság pillanata, amelyben megfogant a fegyver! Ezután remegő ujja hegyével egy papírra vetett, meghökkentő, nehezen kivehető, zavaros alakzatot mutatott, de bármennyire felajzott is, semmit sem értettem.

Ez az alakzat, amelyet minden alkalommal egy kicsit kidolgozottabbnak láttam, mintha hasonlított volna valamire. Amikor arra a fekete maszatra, mondhatni, ördögi rajzra néztem, azon a ponton voltam, hogy kibökjem, mire emlékeztet, de pillanatnyi gyötrő hezitálás után, vagy inkább azért, mert úgy véltem, csak az elmém játszik velem, csöndben maradtam. A négy hosszú év alatt egyszer sem érzékeltem világosan a lapokra felvázolt formát, de apránként egyre határozottabbá vált, és miután esztendőkön át rengeteg költséget és fáradságot emésztett fel, végre képes lett életre kelni. Néha mindennapi dolgokhoz hasonlítottam, máskor álomképekhez, egyszer-kétszer olyasmikhez, amiket a régi időkben láttam, amikor egymásnak idéztük fel emlékeinket, de nem bírtam megtenni az utolsó lépést, hogy feltisztuljanak az elmémben kavargó képek, megadtam magam gondolataim zűrzavarának, és hiába vártam, hogy a fegyver magától oldja fel talányát. Még négy évvel később, amikorra az a kis maszat nagymecsetnyi magas, bizarr alkotmánnyá változott, rémisztő látomássá, amelyről egész Isztambul beszélt, és amelyet a hodzsa igazi hadigépezetnek nevezett, szóval, miközben mindenki valamihez hasonlítgatta, én még akkor is el voltam veszve a részletekben, amelyeket régebben a hodzsától hallottam arról, miként diadalmaskodik majd egyszer a fegyver.

Mint amikor az ember felébred, és erőlködik, hogy megjegyezze az álmot, amelyet emlékezete makacsul feledni akar, udvari látogatásaimon úgy próbáltam elismételni ezeket a szembeötlő, rémisztő részleteket a szultánnak. Beszéltem a kerekekről, a katapultról, a kupoláról, a lőporról és az emelőkről, amelyeket a hodzsa ki tudja, hányszor írt le nekem. Nem a saját szavaimat használtam, és bár az elmondottakból hiányzott a hodzsa szenvedélyének tüze, mégis láttam, hogy hatottak az uralkodóra. Engem is megindított, hogy ez a ködös szótömeg, a hodzsa győzelmet és megváltást festő, lángoló költészetének nyers tolmácsolása reményt önt ebbe a férfiba, akit komoly gondolkodásúnak találtam. Az uralkodó azt hangoztatta, hogy az a hodzsa, aki otthon ül – én vagyok. Ezek a szellemi játékai alaposan összezavarták elmémet, de már nem értek meglepetésként.

Amikor azt mondta, én vagyok a hodzsa, jobbnak láttam, ha nem követem logikáját, mert rövidesen azt állította, én vagyok az, aki mindezt tanította a hodzsának – nem az a fásult egyén, akivé lettem, hanem az, aki réges-régen megváltoztatta a hodzsát. Arra gondoltam, bárcsak a szórakozásokról, állatokról, a régi idők ünnepségeiről vagy a boltosok díszfelvonulásának előkészületeiről beszélgetnénk. Később a szultán közölte, mindenki tudja, hogy én állok a fegyverterv mögött.

Ez ijesztett meg leginkább. A hodzsa évek óta nem mutatkozott nyilvánosan, jóformán elfelejtették, én jelentem meg rendszeresen az uralkodó oldalán a palotákban, a városban, és most rám féltékenykedtek! A fogukat csikorgatták rám, a hitetlenre, nemcsak azért, mert a számos birkanyáj, olajfaliget, karavánszeráj jövedelme ehhez a titokzatos fegyvertervhez kötődött, amelyről napról napra többet pletykáltak, nemcsak azért, mert annyira közel kerültem

a szultánhoz, hanem azért is, mert ezzel a munkával mások dolgába ütöttük az orrunkat. Időnként eluntam rágalmaikat, és a hodzsához vagy a szultánhoz fordultam.

De nemigen reagáltak félelmeimre. A hodzsa teljesen a munkájába temetkezett. Úgy sóvárogtam a haragjára, ahogy öregemberek az ifjúság szenvedélyére. Az utolsó hónapokban, mialatt részletekkel dúsította azt a sötét és sokértelmű foltot a papíron, ijesztő monstrum öntőmintájának tervévé alakította át, hajmeresztő összegeket dobott ki a szerszámkészítésre és az öntésre, hogy semmiféle ágyú ne hatolhasson át a tömör vason, meg sem hallotta a személyét illető gonosz híreszteléseket; csak a követi rezidenciák érdekelték, ahol munkájáról folyt a szó: miféle emberek ezek a követek, mit gondolnak, van-e véleményük erről a fegyverről? És ami a legfontosabb: miért nem jut a szultán eszébe, hogy megbízottakat küldjön, akik birodalmi külképviseleteket létesítenek ezekben az országokban? Sejtettem, hogy magának szeretné ezt a posztot, menekülne az itteni idiótáktól, és „amazok” között élne, de nyíltan soha nem beszélt erről a vágyáról, még azokon a napokon sem, amikor kétségbeesett, hogy tán sohasem tudja megvalósítani a tervét, amikor a kiöntött vas megrepedt, vagy amikor azt hitte, kifut a pénzből. Csak egyszer vagy kétszer szaladt ki a száján, hogy kapcsolatba szeretne lépni „amazok” tudósaival; talán ők megértenék a fejünk belsejére vonatkozó igazságokat, amelyeket felfedezett; levelezni akart Velence, Flandria vagy bármely más messzi föld tudós főivel, amelynek a neve épp eszébe jutott. Kik a legjobbak közülük, hol laknak, hogy lehetne levelezni velük, megtudhatnám-e ezeket a követektől? Azokban az utolsó napokban csekély érdeklődést mutattam a végre megvalósuló fegyver iránt, az élvezeteknek adtam át magam, elfeledkeztem a hodzsa reményeiről, amelyek – ezt vetélytársaink bizonnyal örvendezve nyugtázták volna – a csüggedés jeleit hordozták.

Ellenlábasaink gyalázkodása a szultánnál is süket fülekre talált. Azokban a napokban, amikor a fegyver kipróbálására készülő hodzsa bátor férfiakat keresett, akik bemerészkednek a rettentő fémkolosszusba, és a rozsdálló vas bűzében fulladozva forgatják a lendkerekeket, a szultán nem is figyelt, ahogy a szóbeszéd miatt panaszkodtam. A hodzsa szavait ismételtette el velem, mint mindig. Hitt benne, mindennel elégedett volt, egyáltalán nem bánta meg, hogy belé helyezte a bizalmát: mindezért nekem volt hálás. Természetesen mindig ugyanazon okból: mert mindent én tanítottam a hodzsának. Akárcsak a hodzsa, ő is a fejünk belsejéről beszélt; aztán fölvetette az előbbi érdeklődésével rokon, másik kérdést; miként hajdan a gazdám, most a szultán kérdezte, miként élnek azon a földön, egykori hazámban.

Jóltartottam álmokkal. Már meg nem tudnám mondani, tényleges ifjúkori élmények voltak-e ezek a történetek, amelyeket oly sokszor ismételtem el, hogy a legtöbbjét már magam is kezdtem elhinni, vagy koholmányok, amelyek csak úgy folytak a tollamból, valahányszor az asztalhoz ültem könyvet írni; időnként beléjük szőttem néhány mókás hamisítást, amely akkor ötlött az eszembe. Voltak meséim, amelyek a többszöri elmondással terebélyesedtek, mivel az uralkodót érdekelték a részletek, hogy például az emberek sokgombos ruhát viseltek-e, tehát gondosan kitértem erre, és olyan históriákat adtam elő, amelyekről nem tudtam, emlékeimből vagy álmaimból valók-e. Voltak viszont olyan dolgok, valós dolgok, amelyeket huszonöt év múltán sem feledhettem: az anyámmal, apámmal, testvéreimmel reggeli közben, a hársak alatt felállított családi asztalnál folytatott beszélgetések! Ezek a részletek érdekelték legkevésbé a szultánt. Egyszer azt mondta nekem, alapjában véve minden élet egyforma. Ez megijesztett: ördögi kifejezést láttam az uralkodó arcán, amilyet addig soha, meg is akartam kérdezni, mit ért ezen. Miközben gyanakodva fürkésztem a vonásait, késztetést éreztem, hogy azt mondjam: „Én én vagyok.” Úgy tűnt fel előttem, ha össze tudnám szedni a bátorságomat, hogy kimondjam ezt az értelmetlenséget, azzal eltörölnék minden játékot, amellyel a fecsegők mesterkedtek, hogy valaki mássá változtassanak, amit a hodzsa és a szultán űztek velem, és újra békében élhetnék saját lényemben. De elnémított a félelem, mint azokat, akik említeni sem mernek semmiféle bizonytalanságot, amely nyugalmukat fenyegetné.

Mindez tavasszal történt, azokban a napokban, amikor a hodzsa befejezte munkáját, de még nem próbálhatta ki a fegyvert, mert nem tudta összegyűjteni a szükséges létszámot. Nem sokkal ezután megdöbbentett bennünket a hír, hogy az uralkodó útra kelt a hadsereggel a lengyelek földjére. Miért nem vitte magával a végső fegyvert, miért nem vitt magával engem, nem bízik bennünk? Akárcsak az Isztambulban hátrahagyott többiek, azt hittük, a szultán nem is háborúba ment, hanem vadászni. A hodzsa örült, hogy még egy esztendőt nyert; egyéb elfoglaltságom vagy szórakozásom nem lévén, együtt dolgoztunk tovább a fegyveren.

Keményen megküzdöttünk a toborzással, hogy személyzetet találjunk a géphez. Senki sem volt hajlandó bemászni a szörnyűséges, rejtélyes járműbe. A hodzsa közhírré tette, hogy busás fizetséget ad, kikiáltókat küldtünk a városba, a hajóépítő műhelyekbe, az ágyúöntödékbe, a kávézókban lézengő dologtalanok, a hajléktalanok, a kalandvágyók közé. Akiket össze tudtunk szedni – még ha legyőzték is félelmüket, és bementek a vaskazalba –, többségükben hamar megfutamodtak, nem bírták a fura bogárba préselődve működtetni a lendkerekeket, miközben majd megfőttek a hőségben. Mire nyár végén sikerült elindítani a járművet, az évek során a vállalkozásra felhalmozott rengeteg pénz mind elfogyott. A fegyver lomhán megmozdult az elképedt és megrémült szájtátiak tekintetének kereszttüzében, győzelmi kiáltások közepette jobbról balra lendült, képzeletbeli erődre támadt, kilőtte gránátjait, azután megdermedt. A falvakból és olajfaültetvényekből továbbra is dőlt a pénz, de az egybegyűjtött csapat fenntartása túl költségesnek bizonyult, a hodzsa kénytelen volt szélnek ereszteni az embereket.

A tél várakozással telt. Az uralkodó a hadjáratról hazatérőben megpihent szeretett Drinápolyában; senki sem keresett bennünket, magunkra hagytak. Minthogy nem volt kit szórakoztatnunk délelőttönként az udvarban, nekem pedig esténként a nagyúri házaknál, nem maradt tennivalónk. Megpróbáltam azzal elütni az időt, hogy portrét rendeltem egy Velencéből jött festőnél, és lantleckéket vettem; a hodzsa kétpercenként Küledibibe, a régi falakhoz futkosott, hogy megnézze a fegyverét, amelyet egy őrszemre bízott. Nem állhatta meg, hogy ki ne egészítse ezzel-azzal, de hamar ráunt erre. Utolsó együtt töltött telünkön esténként sem a fegyvert, sem azzal kapcsolatos terveit nem emlegette. Letargiába süllyedt, de nem azért, mert kiveszett belőle a szenvedély – azért tespedt el, mert már nem lelkesítettem.

Éjjel leginkább várakoztunk, vártuk, hogy elálljon a szél vagy a hóesés, a kései órákon is az utcákat járó házalók utolsót kiáltsanak, leégjen a tűz, és új hasábot dobhassunk rá. Az egyik ilyen téli éjszakán, amelyen nem sokat szóltunk, gyakran merültünk gondolatainkba, a hodzsa hirtelen azt mondta, sokat változtam, végül is teljesen más emberré lettem. Égett a gyomrom, kivert a veríték; ellenkezni akartam, kijelenteni, hogy téved, olyan vagyok, amilyen mindig is voltam, egyformák vagyunk, figyelnie kellene rám, mint azelőtt, még rengeteg a megbeszélnivalónk, de nem tévedett; az én szemem is megakadt a portrén, amelyet aznap délelőtt hoztam haza és támasztottam egyelőre a falnak. Megváltoztam: elhíztam a végigzabált lakomáktól, tokát növesztettem, izmaim petyhüdtté váltak, mozgásom lelassult; ami még rosszabb, az arcom is teljesen más lett; szám sarkába nyers kifejezés lopózott a tivornyákon az ivástól és szeretkezéstől, szemem karikás lett a rendszertelen alvástól, a részeg öklendezéstől, tekintetem durva elbizakodottságot sugárzott, mint az élettel, a világgal, önmagukkal elégedett bolondoké, de tudtam, hogy én új állapotommal vagyok elégedett: hát nem szóltam. Később, egészen addig, amíg nem értesültem róla, hogy a szultán a fegyverrel együtt Drinápolyba rendelt bennünket a hadjárathoz, vissza-visszatért egy álmom: velencei maszkabálban vettünk részt, amely forgatagával az isztambuli dáridókra emlékeztetett: amikor a „kurtizánok” levették álcájukat, anyámat és menyasszonyomat ismertem föl a tömegben, és magam is fölfedtem arcomat, reménykedtem, hogy rám ismernek, de valahogy nem tudták, hogy én vagyok, álarcukkal a hátam mögé, valaki másra mutattak; megfordultam, hogy odanézzek, és láttam, hogy az a személy, aki tudná, hogy én én vagyok, nem más, mint a hodzsa. Közelebb léptem hozzá, abban a reményben, hogy megismer, de a férfi, aki a hodzsa volt, szó nélkül levette

álarcát, s a mögül az álmomból fölriasztó bűntudat villanásával tűnt elő ifjonti képem.

Tizedik fejezet

A hodzsa nyár elején, mihelyt értesült arról, hogy a szultán Drinápolyba vár bennünket a fegyverrel, végre cselekvésbe lendült. Ekkor jöttem rá, hogy mindent készenlétben tartott, egész télen át kapcsolatban maradt az emberekkel, akik a harceszközt működtették. Három nap alatt készen álltunk a hadjáratra. A hodzsa úgy töltötte az utolsó éjszakát, mintha új házba költöznénk, tépett kötésű, régi könyvei, befejezetlen értekezések, sárguló kézirattervek, személyes holmik és egyebek között kotorászott. Működésbe hozta rozsdás imaóráját, leporolta csillagászati műszereit. Hajnalig fenn maradt, nézegette a huszonöt évnyi piszkozatot, fegyverek makettjeit és vázlatait. Napkeltekor láttam, hogy annak a kis jegyzetfüzetnek a szakadozott, megsárgult lapjait forgatja, amelyet az első tűzijátékhoz végzett kísérleteink megfigyeléseivel töltöttem meg. Félénken kérdezte, magunkkal vigyük-e ezeket, mit gondolok, hasznunkra lesznek-e. Kifejezéstelen tekintettel néztem rá, mire undorodva egy sarokba lökte az egészet.

A Drinápolyig tartó tíznapos úton mindazonáltal közel éreztük magunkat egymáshoz, ha annyira nem is, mint régen. A hodzsa mindenekelőtt bizakodott; fegyverünk, amelyet csudabogárnak, féregnek, sátánnak, íjász teknőcnek, sétáló toronynak, vashegynek, veres kakasnak, kerekes katlannak, gigásznak, küklopsznak, szörnynek, disznónak, cigánynak, kék szemű szerzetnek neveztek, hihetetlenül lassan, rémítő recsegések és nyikorgások zenebonájával indult meg az úton, pontosan azt a borzadályt keltette mindenkiben, aki csak látta, amilyet a hodzsa akart elérni, és végül sebesebben haladt, mint amire számított. Élvezettel figyelte, ahogy a kíváncsiak összecsődültek a környező falvakból, felsorakoztak az út menti dombokon, onnét igyekeztek meglesni a gépezetet, amelyhez féltek közelebb merészkedni. Éjszaka, a tücsökciripeléssel tagolt csöndben, amikor embereink, akik egész nap vért izzadtak, mély álomba zuhantak sátraikban, a hodzsa a pusztításról beszélt nekem, amelyet az ő vörös kakasa visz végbe ellenségeinken. Igaz, nem ömlött belőle úgy a szó, mint régen, és hozzám hasonlóan aggódott, mit szól majd a szultán környezete meg a hadsereg, milyen helyzetet foglalhat el a fegyver a támadó csatasorban, de azért elégedetten, magabiztosan magyarázott „utolsó esélyünkről”, arról, hogyan fordíthatnánk a magunk javára az események menetét, vagy ami még fontosabb, elmaradhatatlan mániájához híven szerepeltek előadásában „amazok és mi”.

A harceszköz nagy felhajtással jelent meg Drinápolyban, ahol csak az uralkodó meg néhány szégyentelen talpnyalója üdvözölte bármiféle szívélyességgel. A szultán régi barátjaként fogadta a hodzsát, azt rebesgették, talán háború lesz, de nem sok előkészület vagy sietség látszott; ettől kezdve együtt töltötték napjaikat. Én is csatlakoztam hozzájuk; mindig elkísértem őket, ha nyeregbe szálltak, és kilovagoltak a környékbeli sűrű erdőkbe madárdalt hallgatni, csónakkirándulásra indultak a Tundzsa vagy a Marica folyón, hogy megnézzék a békákat, megetették a gólyákat, amelyek a Szelimíje-mecset udvarán kelepelve lábadoztak a sasokkal szembeni összecsapásban szerzett sérüléseikből, vagy még egyszer megtekintették a fegyvert hadgyakorlat közben. Bosszankodva láttam azonban, hogy nincs mivel hozzájárulnom társalgásukhoz, nem tudok semmi őszintét mondani, amit érdekesnek találnának. Talán féltékeny is voltam bensőséges kapcsolatukra. De tudtam, hogy végül is megcsömörlöttem az egésztől. A hodzsa továbbra is ugyanazokat a verseket szavalta, és most már döbbenten láttam,

hogy az uralkodó mennyire készpénznek veszi ugyanazt a nagy csinnadrattával előadott mesét a győzelemről, arról, hogy „amazok” fölényben vannak, de eljött az idő fölemelkednünk és végre a tettek mezejére lépnünk, és a jövőről meg elménk rejtelmeiről.

Egyik nap, a háborús szóbeszéddel terhes nyár derekán a hodzsa azt mondta, erős kísérőre van szüksége, és arra kért, menjek vele. Végigtalpaltunk Drinápolyon, átvágtunk a cigány és zsidó negyeden, szürke utcákon, ahol azelőtt ugyanazzal a nyomasztó érzéssel jártam, amely most ismét elővett, szegény muzulmánok hajlékai mellett haladtunk el, melyek legtöbbjét meg sem tudtam különböztetni egymástól. Végül mégis ráeszméltem, hogy a korábban a bal oldalon sorakozó, repkénnyel befutott épületek a jobbomra kerültek, tehát az egyszer már megtett úton jövünk visszafelé; érdeklődésemre azt a választ kaptam, hogy ez a Fildámi kerület. A hodzsa váratlanul bekopogott az egyik házba. Nyolc év körüli, zöld szemű fiú nyitott ajtót.

– Oroszlánokat keresünk – közölte a hodzsa –, megszöktek a szultán palotájából. – Félretolta a gyereket, és belépett a házba, én meg a sarkában. Végigsiettünk a ház fűrészpor- és szappanszagú, félhomályos belsején, nyikorgó lépcsőn emeleti folyosóra jutottunk; a hodzsa benyitogatott az ajtókon. Az első helyiségben öregember szundikált, fogatlan szája tátva, két vihorászó gyerkőc épp a szakállát készült meghúzni, de az ajtónyílásra szétugrattak. A hodzsa becsukta az ajtót, benézett egy másikon; odabent tűzött takarók és a hozzájuk való töltőanyag állt halomban. A fiú, aki az utcáról beengedett bennünket, a hodzsát megelőzve ragadta meg a harmadik ajtó kilincsét: – Itt nincsenek oroszlánok, csak a mamám meg a nénikém. – A hodzsa mégis rányitott két asszonyra, akik nekünk háttal éppen imádkoztak a gyér fényben. A negyedik szobában egy férfi paplant öltögetett, borotvált arcával jobban hasonlított rám, a hodzsa láttán felállt. – Mit keresel itt, te habókos? Mit akarsz tőlünk? – Hol van Szemra? – kérdezte a hodzsa. – Tíz napja, hogy Isztambulba ment – felelte a férfi. – Úgy hallottuk, elvitte a pestis. Miért nem gebedtél meg te is? – A hodzsa erre szó nélkül lement a lépcsőn, és elhagyta a házat. Ahogy követtem őt, a gyerek kiabálását hallottam a hátam mögött: – Itt voltak az oroszlánok, anyám! – Nem, gyerekem – felelte egy női hang –, a nagybátyád meg a fivére!

Talán mert nem tudtam feledni a múltat, vagy mert új életemre készültem, meg erre a könyvre, amelyet olvasóm még mindig türelmesen lapozgat, két héttel később, hajnalban újra felkerestem ugyanezt a helyet. Először elbizonytalanított a reggeli szürkület, nehezen találtam meg a házat; miután sikerült, megpróbáltam azon az úton visszatérni, amelyet a legrövidebbnek véltem a Bajezid-mecset kórházához. Meglehet, tévesen hittem, hogy a hodzsa valaha azon járt az édesanyjával; nem leltem ugyanis a nyárfákkal szegett, rövid utat, amelyik a hídhoz vezetett; bár ráakadtam egy nyárfás útra, de nem volt a közelben vízfolyás, amelynél hajdan megpihenhettek halvát majszolni. A kórháznál pedig semmit sem találtam abból, amit elképzeltem, sár helyett patikatisztaság fogadott, se vízcsobogás, se színes üvegek. Egy láncra vert beteg láttán nem tudtam megállni, hogy egy orvosnál ne tudakozódjam felőle: egykor beleőrült a szerelembe, valaki másnak képzelte magát, ahogy a legtöbb bolond; a doktor többet is mondott volna, de otthagytam.

Azt hittük, sohasem születik meg a döntés a hadjárat megindításáról, nyár végén mégis sor került rá, méghozzá amikor a legkevésbé vártuk: a lengyelek, akik nem tudtak belenyugodni az előző évi vereségbe és az azután kirótt súlyos adóba, ezt az üzenetet küldték: „Gyertek, és kardotokkal hajtsátok be a sarcot!” Bár a hadrendet már megtervezték, a seregben senki nem gondolt az új fegyver bevetésére, és a hodzsa a következő napokban dúlt-fúlt haragjában; senki nem akart a kovácsoltvashalom mellett csatába menni; senki nem remélt hasznot ettől az óriás katlantól; sőt úgy gondolták, rossz ómen. A tervezett indulás előtti napon, mialatt a hodzsa a hadjárat előjeleit tanulmányozta, neszét vettük, hogy vetélytársaink szítják a szóbeszédet, már nyíltan mondogatják, hogy a fegyver éppúgy hozhat átkot is, mint győzelmet. Amikor a hodzsa kijelentette, az emberek inkább engem tartanak felelősnek ezért az átokért, semmint őt, megrémültem. Az uralkodó kinyilvánította a hodzsa meg a fegyver iránti bizalmát, és a további

disputa elkerülésére megparancsolta, a csata folyamán a fegyver közvetlenül hozzá, az általa vezetett alakulatokhoz csatlakozzék. Egy forró szeptember eleji napon felkerekedtünk Drinápolyból.

Mindenki úgy gondolta, a hadi idényhez képest későn indultunk, de nemigen folyt vita az ügyről: csak ekkoriban hallottam, hogy a katonák a hadjárat alatt legalább annyira félnek baljós előjelektől, mint az ellenségtől, ezzel a félelemmel is meg kell vívniuk. Első nap virágzó falvakon keresztül vonultunk észak felé, a hidak nyögtek fegyverünk súlya alatt, és este meglepődtünk, amikor a szultán sátrába hívattak. Akárcsak katonái, hirtelen az uralkodó is gyermekké vedlett, izgatottan új játékhoz készülődő kisfiú benyomását keltette, és a katonákhoz hasonlóan az előjelek értelmezését kérte a hodzsától: mit jelentenek az alacsonyan repülő sólymok, az alkonyi vörös felhő, a falusi ház ledőlt kéménye, a dél felé húzó darvak? A hodzsa természetesen mindezt kedvezőnek magyarázta.

Munkánk azonban nyilvánvalóan nem ért még véget; mindketten csak most jöttünk rá, hogy az uralkodó útközben különösen szereti, ha esténként fura, rémisztő történeteket mesélnek neki. A hodzsa sötét képeket idézett szenvedélyesen költői könyvünkből, amelyet a legjobban szerettem, abból, amelyiket évekkel azelőtt adtunk a szultánnak – hulláktól, véres ütközetektől, vereségektől, árulástól és nyomorúságtól hemzsegő, gonosz látomásokat –, de az uralkodó kitágult szembogarát a győzelem lángja felé fordította, amely e tabló sarkában lobogott: ezt a lángot kell szítanunk értelmünk viharával, „amazokéval és a miénkkel”, fel kell ismernünk az elménk mélyén rejtőző igazságokat és mindazt, amiről a hodzsa éveken át beszélt nekem, de amit most feledni akartam – a lehető leggyorsabban fel kell ébrednünk szendergő állapotunkból! Belefáradtam ezekbe a keserű mesékbe, de a hodzsa estéről estére hozzáadott egy csipetnyi komorságot, rútságot, rosszindulatot, talán azért, mert azt gondolta, már az uralkodó is telítődik a történetekkel. Megint úgy éreztem, a szultán remeg a gyönyörűségtől, amikor a hodzsa elménk belsejét említi.

Az elindulásunkat követő héten megkezdődtek a vadászkirándulások. Egy társaság, amely kizárólag evégből kísérte a hadsereget, előrelovagolt, felderítette a terepet, átgázolt a szántóföldeken, felverte a falusiakat, majd az uralkodó, a vadászok és mi elnyargaltunk a menettől a zergéiről híres erdőbe, a hegyoldalba, ahol vadkanok tanyáztak, vagy a rókákban és nyulakban bővelkedő pagonyba. Az órákig tartó, kellemes kikapcsolódás után gondosan előkészített üdvrivalgás közepette tértünk vissza a hadoszlophoz, mintha győztes csatából jönnénk, és míg a csapatok tisztelegtek az uralkodónak, mi közvetlenül mögötte álltunk. A hodzsa dühösen, utálkozva viselte el ezeket a ceremóniákat, én viszont szerettem őket; élveztem az esti csevegéseket a szultánnal, amelyeken sokkal inkább a vadászatról folyt a szó, mint a menetről, a falvakról, amelyeken a sereg áthaladt, a városok állapotáról és az ellenségről érkezett legfrissebb hírekről. Ezután a hodzsa, akit felbosszantott ez a szerinte ostoba, idióta locsogás, belekezdett történeteibe és jövendöléseibe, amelyekben éjszakáról éjszakára fokozódott az erőszak. Az uralkodó más belső embereihez hasonlóan már én is fájlaltam, hogy hitelt ad ezeknek az ijesztőnek szánt meséknek, ezeknek az elme sötét mélységeibe kalauzoló kísértethistóriáknak.

De még ennél rosszabbat is tapasztalhattam! Ismét vadászni mentünk; egy közeli falut kiürítettek, lakóit láncba állították az erdőben, hogy bádogfazekakkal csörömpölve arra a helyre hajtsák a vaddisznókat és szarvasokat, ahol lovainkkal és puskáinkkal várakoztunk. Délig mégsem láttunk egyetlen vadat sem. Unalmunkat és a déli nap heve okozta kényelmetlenséget enyhítendő, az uralkodó megparancsolta a hodzsának, hogy meséljen valamit azokból a történetekből, amelyekkel éjjelenként borzongatja. Lépésben haladtunk előre, a bádogedények egészen távolról jövő, alig kivehető zajára füleltünk, majd amikor egy keresztény falura bukkantunk, megálltunk. Ekkor arra lettem figyelmes, hogy a hodzsa meg a szultán az egyik üres házra mutatnak, és nyájasan előcsalogatják a szikár öregembert, aki kidugja a fejét az

ajtón. Nem sokkal ezelőtt „amazokról” és a fejükben zajló dolgokról beszélgettek, most pedig láttam az arcukon az izgatottságot, és hallottam, amint a hodzsa tolmács útján néhány dolgot kérdez az öregtől. A fejleményektől rettegve húzódtam közelebb. A hodzsa faggatta az aggastyánt, és azt kívánta, hogy gondolkodás nélkül, azonnal válaszoljon: mi volt a legsúlyosabb vétke, a legrosszabb dolog, amit életében művelt? A falusi valami szláv tájszólást beszélt, amelyet a tolmács csak üggyel-bajjal tudott lefordítani, rekedten makogta, hogy bűntelen, ártatlan öregember; a hodzsa azonban sajátságos hévvel erősködött, hogy mondjon valamit magáról. Az öreg csak akkor vallotta be, hogy vétkezett, amikor látta, az uralkodó is olyan feszülten figyel, mint a hodzsa: igen, bűnös, a többi falusival együtt neki is el kellett volna hagynia a falut, részt kellett volna vennie a vadászatban a testvéreivel, akik az állatokat hajtják, de hát van mentsége, beteg, az egészségi állapota nem engedi, hogy egész nap az erdőben lósson-fusson, aztán mikor a szívére tett kézzel bocsánatért esedezett, a hodzsa felbőszültén ordította, hogy nem erről kérdezte, hanem az igazi bűneiről. A parasztember azonban nem értette a kérdést, hiába ismételgette a tolmácsunk, fájdalmasan keblére szorította a kezét, kifogyott a mondanivalóból. Elvitték az öreget. Amikor a következő, akit előhoztak, ugyanígy felelt, a hodzsának az arcába szökött a vér. Ennek a második parasztnak úgy beszélte el az én gyermekkori kilengéseimet, a hazugságokat, amelyeket azért mondtam, hogy jobban szeressenek, mint a testvéreimet, a nemi eltévelyedéseket, amelyeket egyetemi tanulmányaim alatt követtem el, mintha egy meg nem nevezett bűnös vétkeit sorolná, a gonoszság és elvetemültség példáival igyekezett szóra bírni a falusit, én pedig hallgattam, undorral és szégyenkezve emlékeztem vissza a pestis idején együtt töltött napokra, amelyekre azonban most, hogy e könyvet írom, vágyakozva gondolok. Miután az utoljára előrángatott falusi, egy rokkant suttogva meggyónta, hogy kileste a folyónál fürdőző asszonyokat, a hodzsa valamelyest lehiggadt. Na, ugye, így viselkednek ezek, amikor szembesülnek a vétkeikkel, képesek szembenézni velük; bezzeg mi, akik állítólag már megértettük, mi zajlik az elme mélységeiben stb. stb. Szerettem volna hinni, hogy a szultánt nem fogta meg a dolog.

De felébresztette az érdeklődését; két nap múlva, amikor egy másik őzvadászat során megismétlődött a fenti dráma, lehunyta a szemét, talán mert nem tudott ellenállni a hodzsa erősködésének, vagy azért, mert nagyobb örömét lelte a vallatásban, mint gondoltam. Ekkorra átkeltünk a Dunán; ismét keresztény faluban jártunk. A kérdések, amelyekkel a hodzsa a falusiakat szorongatta, alig változtak. A pestis éjszakáinak erőszakoskodására emlékeztettek, arra, amikor sikerült rávennem őt, hogy leírja a vétkeit, és először hallani sem akartam, mit válaszolnak a falusiak, akik féltek a kérdésektől meg a kérdezőtől, ettől a névtelen bírótól, akit a szultán hallgatólag támogatott. Különös émelygés vett erőt rajtam; nem annyira a hodzsát, mint inkább az uralkodót hibáztattam, aki vagy hagyta magát becsapni, vagy képtelen volt ellenállni ennek a vészterhes játéknak. De hamarosan engem is magával ragadott ugyanaz az izgalom; azt gondoltam, semmit sem veszthetek, ha odafigyelek, és közelebb húzódtam. A vétkek és kihágások legtöbbje, amelyet most a fülemnek kedvesebb, kifinomult nyelven mondtak el, hasonlított egymásra: egyszerű hazugságok, apró csalások; egykét mocskos csel, némi hűtlenkedés; legfeljebb néhány jelentéktelen lopás.

A hodzsa este úgy vélte, a falusiak nem tártak fel mindent, takargatják az igazságot; én jóval tovább mentem az írásaimban: biztosan súlyosabb, valóságosabb bűnöket követtek el, amelyek megkülönböztetik őket tőlünk. Ha kell, tettlegességhez folyamodik, hogy meggyőzze a szultánt, derítse ki az igazságot, bizonyítsa, miféle emberek „amazok”, illetve mifélénk vagyunk „mi”.

Ez a gusztustalan brutalitás napról napra vadabbá és értelmetlenebbé vált. Kezdetben minden egyszerűbb volt: olyanok voltunk, mint a játszadozó gyerekek, akik a játék menetei között elsütnek egy-két vaskos, de ártalmatlan tréfát; minden kihallgatással töltött óra úgy hatott, mint egy színdarab felvonásközeibe iktatott, mókás betétszám, mialatt pihenőt tartottunk hosszú és kellemes vadászkirándulásainkon; de ahogy telt az idő, rítussá vált, amely elszívta

akaraterőnket, türelmünket, nyugalmunkat, valahogy mégsem tudtunk lemondani róla. Láttam falusiakat, akiket a hodzsa kérdéseitől és felfoghatatlan dühöngésétől megbénított a félelem; ha értették volna, pontosan mit is akarnak tőlük, talán engedelmeskednek: láttam fogatlan, megfáradt öregembereket, akiket a falu közepére tereltek; mielőtt kinyögték valós vagy képzelt vétségeiket, kétségbeesett tekintettel a körülöttük állók és a mi segítségünkért könyörögtek; láttam fiatalokat, akiket bántalmaztak, leütöttek, majd ismét talpra kényszerítettek, mert vallomásukat és vétkeiket nem találták kielégítőnek: eszembe jutott, hogy miután a hodzsa elolvasta, amit az asztalnál írtam, rám rivallt: „Te, te gazember!”, és öklével hátba sújtott, motyogva agyonidegeskedte magát, mert nem fért a fejébe, hogy lehetek ilyen. Mostanra azonban jobban tudta, mit keres, miféle következtetést akar levonni, még ha nem egész pontosan is. Más módszerekkel is próbálkozott: az esetek egyik felében az áldozat szavába vágott, azt hajtogatta, hazudik, majd embereink elagyabugyálták a vétkest. Máskor félbeszakította a szerencsétlent, azt állította, ellentmondásba keveredett valamelyik társával. Egy ideig azzal kísérletezett, hogy kettesével vette elő őket. Amikor látta, hogy vallomásaik felszínesek, és a falusiak embereink tudatosan alkalmazott erőszakossága dacára restelkednek egymás előtt, dühbe gurult.

Mire beköszöntöttek a konokul zuhogó esők, magam is szinte hozzáedződtem ahhoz, ami történt. Emlékszem, azoknak a falusiaknak, akik nagyon keveset mondtak, és hiába verték őket, nemigen szándékoztak többet elárulni, óraszám kellett ácsorogniuk a szakadó esőben a község sáros főterén. A vadászat idővel veszített vonzerejéből, kirándulásaink lerövidültek. Alkalmanként elejtettünk egy-egy bánatos szemű zergét vagy kövér vaddisznót, ami elszomorította a szultánt, de most már a vadászat részletei helyett ez az inkvizíció kötött le bennünket, amelynek előkészületei, akárcsak a vadászaté, jóval korábban vették kezdetüket. Esténként a hodzsa, mintha furdalná a lelkiismeret azért, amit egész nap tett, kiöntötte nekem a szívét. Őt is felzaklatták a történtek, az erőszak, de bizonyságot keresett valamire, ami mindannyiunk javát szolgálná: szemléltetni akarta a szultánnak is; egyébként pedig minek takargatják az igazságot ezek a parasztok? Később azt mondta, összehasonlításképpen egy muzulmán faluban is el kell végeznünk ugyanezt a kísérletet; de a próba nem a kívánt eredménnyel járt: bár vallatásuk közben csekély fizikai ráhatást alkalmazott, tény, hogy nagyjából ugyanazokat a beismeréseket és történeteket hallhattuk, mint keresztény szomszédaiktól. Az egyik lehangoló napon, amikor az eső nem akart elállni, a hodzsa elejtett egy néhány szavas célzást, miszerint nem is igazi muzulmánok, de este, amikor megbeszéltük a nap fejleményeit, láttam, hogy rájött, a szultán figyelmét sem kerülte el ez az igazság.

Ez a felfedezés még inkább felkorbácsolta haragját, arra késztette, hogy erőszakosabb eszközökhöz nyúljon, mint amit a szultán végignézni bírt, mégis – talán velem együtt – morbid kíváncsisággal követett.

Miközben egyre északabbra haladtunk, ismét erdős vidékre értünk, amelynek lakói szláv nyelvet beszéltek; egy festői falucskában szemtanúja voltam, hogy a hodzsa saját kezűleg püfölt egy csinos arcú sihedert, aki egy gyermeteg füllentésen kívül semmire sem tudott visszaemlékezni. A hodzsa esküdözött, hogy többé nem tesz ilyet; este olyan lelkiismeret-furdalás fogta el, amelyet még én is túlzottnak találtam. Egy másik alkalommal a sárgásán szemerkélő esőben úgy tűnt, a távolabb álló asszonyokat látom sírni amiatt, amit a falu férfiaival művelnek. Még katonáinknak is – pedig már szakértőivé váltak munkájuknak – felfordult a gyomruk a dolgoktól; időnként bennünket megelőzve, ők szemelték ki a következő vallomástevőt, elénk hozták, és az első kérdéseket maga a tolmács intézte hozzá a hodzsa helyett, akit kimerített a saját dühöngése. Nem állítom, hogy sohasem akadtunk érdekes alanyokra, akik bőbeszédűen adtak számot bűneikről, mintha a szívük mélyén évek óta a vallomástétel napjára vártak volna, megrémítette és elképesztette őket erőszakoskodásunk híre, amely, mint megtudtuk, faluról falura terjedt, legendává vált, vagy pedig valami feltétlen

igazság fantomképe, amelynek misztériumát nem tudták megfejteni; de a hodzsát már nem érdekelték a házastársi hűtlenkedések, a gazdag szomszédaikra irigykedő, szegény falusiak meséi. Folyton azt hajtogatta, mélyebben rejtőzik az igazság, de azt hiszem, időnként hozzánk hasonlóan ő is kételkedett benne, hogy sikerül fölfednie. Vagy legalábbis sejtette kételyeinket, és ettől feldühödött, a szultán és mi azonban mindannyian éreztük, hogy nem akarja feladni. Talán ezért váltunk tétlen szemlélőkké, hagytuk, hogy saját kezébe vegye a gyeplőt. Egyszer, amikor egy eresz alatt kerestünk menedéket a hirtelen zápor elől, reménykedni kezdtünk, mert láttuk, hogy a hodzsa bőrig ázik, miközben vég nélkül vallat egy kamaszt, aki gyűlölte a mostohaapját meg a mostohaöccseit, akik rosszul bánnak az anyjával; de este azzal zárta le a témát, hogy ez is csak egy közönséges, megjegyzésre se méltó suhanc volt.

Egyre tovább nyomultunk észak felé; a magas hegyek között kanyargó menet fáradságosan araszolt előre a fekete erdők mélyének kátyús útjain. Jólesett a sűrű fenyvesek és bükkösök hős, komor levegője, a kételyt ébresztő, párás csönd, az elmosódó körvonalak. Azt hiszem, a Kárpátok lábainál jártunk, bár senki nem használta ezt a nevet, amelyet gyermekkoromban apám Európa-térképén láttam. Valami középszerű művész rajzolta a térképet, amelyet szarvasok és gótikus kastélyok képével díszített. A hodzsa megfázott az esőben, de betegen is minden reggel kijárt az erdőbe, elszakadt a menettől, amely olyan tekervényes úton kúszott előre, mintha a sok késlekedés miatt soha nem érhetne célhoz. Úgy tetszett, a vadásztúrák végképp feledésbe merültek: mintha egy-egy tó partján vagy szakadék szélén nem azért vesztegeltünk volna, hogy őzeket lőjünk, hanem hogy a jöttünkre készülődő falusiakat még tovább várakoztassuk! Amikor elérkezettnek láttuk az időt, bevonultunk az egyik helységbe, és miután lebonyolítottuk szertartásunkat, követtük a hodzsát, aki egy másik településre ösztökélt bennünket, sehol nem találta a kincset, amelyet keresett, de elkeseredetten igyekezett feledni az általa bántalmazottakat és saját kétségbeesését. Egyik alkalommal kísérletet akart végrehajtani: a szultán, akinek türelme megdöbbentett, húsz janicsárt vezényeltetett oda ebből a célból; ő pedig ugyanazokat a kérdéseket tette föl előbb a katonáknak, majd a szőke falusiaknak, akik értetlenül álltak házuk előtt. Máskor a menetoszlophoz vitette a parasztokat, megmutatta nekik fegyverünket, amely nyögve-csikorogva iparkodott lépést tartani a sáros utakon az uralkodó seregével, megkérdezte, mint vélekednek róla, és az írnokokkal lejegyeztette a választ, de elhagyta az ereje. Talán azért, mert – miként állította – semmit sem tudtunk az igazságról, vagy mert neki is kedvét szegte az értelmetlen erőszak, netán a bűntudat okán, amely éjszakánként megrohanta, esetleg elege lett abból, hogy a katonák és a pasák morgolódnak a fegyver meg az erdei intermezzók miatt, de nem is tudom, talán egyszerűen a betegség tette: érdes hangja nem bömbölt, mint korábban; elvesztette régi élénkségét, miközben föltette a kérdéseket, amelyekre már kívülről tudta a választ; esténként, mikor győzelemről, a jövőről beszélt, arról, hogy föl kell emelkednünk, meg kell váltanunk magunkat, úgy tetszett, már ő sem hiszi, amit az idő múlásával egyre gyöngülő hangján mond. Utolsóként azt a képet őrzöm kihallgatásairól, hogy néhány holtra vált szláv parasztot vallat minden meggyőződés nélkül, miközben újra rákezdi a kénfüst árnyalatú, sárga eső. Már nem akartuk hallani őket, távol maradtunk; az esőtől letompított, álmosító fényben láttuk, hogy bambán bámulnak az aranyozott keretbe foglalt, vizes üvegű, jókora tükörbe, amelyet a hodzsa kézről kézre adogatott.

Több ilyen embervadászatra nem került sor; átgázoltunk a folyón, és a lengyelek földjére jutottunk. A szemetelő esőben dagonyává áztak az utak, egyre mélyült a sár, fegyverünk nem tudott előbbre jutni rajtuk, és visszatartotta a menetet, amelynek most már gyorsan kellett volna haladnia. Elharapózott a szóbeszéd, hogy ostromgépezetünk – amelyet a pasák amúgy is gyűlöltek – balszerencsét, sőt átkot hoz ránk; ehhez társult a janicsárok suttogása, akik részt vettek a hodzsa „kísérleteiben”. Szokás szerint engem, a hitetlent hibáztattak a hodzsa helyett. Amikor gazdám belefogott versekkel dagályosított halandzsájába, amelyet most már az uralkodó is türelmetlenül hallgatott, és a fegyver nélkülözhetetlen voltáról, az ellenség erejéről

beszélt, arról, hogy fel kell ráznunk magunkat, és cselekvésbe kell lendülnünk, a szultán sátrában jelen lévő pasák még határozottabban meggyőződtek róla, hogy sarlatánok vagyunk, és a fegyverünk szerencsétlenséget hoz. Úgy tekintettek a hodzsára, mint beteg emberre, aki rossz útra tévedt, de még nem menthetetlen; az igazán veszedelmes, igazán bűnös én voltam, aki megtévesztette a hodzsát és az uralkodót, kifőzte ezeket a balvégzetű elgondolásokat. Esténként, amikor ki-ki visszavonult sátrába, a hodzsa feldúltan szidalmazta a pasákat, ahogy a korábbi években az ő oktalanjait csepülte, de az örömből és reményből, amelyről annak idején azt hittem, meg tudjuk őrizni, immár semmi sem maradt.

Láttam azonban, hogy mégsem hajlandó feladni. Két nappal később, amikor fegyverünk a menetoszlop kellős közepén elakadt a sárban, minden reményem elveszett; a hodzsa azonban betegsége ellenére tovább küszködött. Nemhogy egy embert, még egy lovat sem engedett volna át nekünk senki; a szultánhoz fordult, nála talált majdnem negyven lovat; kifogatta őket a lövegek elől, aztán embereket gyűjtött; egész nap viaskodott, miközben a bámészkodók azért fohászkodtak, bárcsak a fegyver végleg sárba ragadna, estefelé aztán dühödten addig ostorozta a lovakat, míg a bogármonstrum meg nem mozdult. Az estét átvitatkozta ugyan a pasákkal, akik meg akartak szabadulni tőlünk, és azt mondták, a fegyver elszívja a hadsereg erejét, azonkívül szerencsétlenséget hoz, de éreztem, hogy már nem hisz a győzelemben.

Amikor aznap éjjel a sátrunkban a hadjáratra is magammal hozott arab lanton próbáltam játszani valamit, kiragadta a kezemből, és félredobta. Tudom-e, hogy a fejemet követelik? Tudtam. Azt mondta, boldog lenne, ha az ő fejét akarnák az enyém helyett. Ezt is tudtam, de nem szóltam semmit. Ahogy fel akartam venni a hangszeremet, megállított, arra kért, meséljek még arról a helyről, a hazámról. Néhány légből kapott apróságot mondtam, ahogy az uralkodónak, mire feldühödött. Az igazságot akarta, a valós tényeket: anyámról, menyasszonyomról, testvéreimről kérdezett. Belekezdtem az „igazság” leírásába, ő pedig csatlakozott hozzám, tőlem tanult olasz szavakat dünnyögött rekedt hangon, mondattöredékeket, amelyekből nem sok értelmet tudtam kihámozni.

Amikor a következő napokban előőrseink által bevett, lerombolt erődítményeket látott, éreztem, hogy valami furcsa, visszataszító gondolat kering elkeseredetten a fejében. Egyik délelőtt ágyúinktól szétlőtt falun vánszorogtunk keresztül, ahol egy fal tövében haláltusájukat vívó sebesülteket vett észre, leszállt a lováról, és odafutott hozzájuk. Bizonyos távolságról figyeltem, először azt hittem, segíteni akar rajtuk, mintha a sérüléseikről érdeklődött volna, ha lett volna vele tolmács; aztán rájöttem, hogy felajzotta valami, aminek tudni véltem az okát; valami mást akart kérdezni tőlük. Másnap, amikor az uralkodóval az út egyik oldalán kiégett erődítéseket és kis tornyokat tekintettük meg, ugyanebbe az izgalmi állapotba került: a földdel egyenlővé tett épületek és ágyúgolyóktól feltépett rönktorlaszok között vérző férfi feküdt, akinek a fejét még nem választották el a testétől. Ahogy meglátta, odarohant hozzá. Követtem, nehogy valami gonoszságot műveljen, attól féltem, azt hinnék, én bujtottam fel, vagy talán merő alantas kíváncsiságból eredtem a nyomába. Úgy festett, mintha azt hitte volna, a puska- és ágyúgolyóktól sebesültek mondanak neki valamit, mielőtt arcukra vonják a halál maszkját; arra készült, hogy kivallatja őket, hátha beszélnek; tőlük majd megtudja a mély igazságot, amely egy pillanat alatt mindent megváltoztat, de láttam, hogy a halál torkában vergődők arcán azonnal ráismert saját kétségbeesésére, és amint a közelükbe ért, megszólalni sem bírt.

Aznap alkonyatkor megtudtuk, hogy a szultán dühös, amiért minden erőfeszítés ellenére sem sikerült bevenni Doppio várát. A hodzsa megint ugyanabban az izgalmi állapotban kereste föl, s amikor visszatért, nyugtalankodott, de mintha nem tudta volna, miért. Megmondta a szultánnak, hogy szeretné csatába küldeni a fegyvert, eljött a nap, amelyért oly sok éven át dolgozott a gépen. Az uralkodó várakozásommal ellentétben egyetértett, hogy itt a pillanat, de szükségesnek látta, hogy több időt adjanak Húszéin pasának, az Aranyhajúnak, akire korábban a vár elleni támadás vezetését bízta. Miért mondta ezt az uralkodó? Ez is olyan kérdés, amelyről

az évek során soha nem tudtam eldönteni, a hodzsa nekem vagy önmagának tette-e föl; valamilyen okból már nem éreztem közel magamat hozzá, elegem volt ebből a szorongásból. Maga válaszolt a kérdésre: azért, mert félnek, hogy részt szakít magának a diadalból.

Másnap délutánig, amikor meghallottuk, hogy Húszéin pasa, az Aranyhajú még mindig nem bírta elfoglalni a várat, a hodzsa minden erejét arra fordította, hogy meggyőzze magát a saját igazáról. Este a hodzsa egyedül ment el, hogy megmagyarázza a nap eseményeinek jelentését – a mendemondák miatt, miszerint átok ül rajtam, és kém vagyok, már nem jártam az uralkodó sátrába –, és sikerült olyan meséket előadnia győzelemről és jó szerencséről, amelyeket a szultán mintha elhitt volna. Amikor visszatért a sátrunkba, áradt belőle az optimizmus, úgy festett, mint aki bizonyos benne, hogy végül kitöri a sátán lábát. Miközben hallgattam, nem annyira derűlátása szúrt szemet, mint inkább az a nyilvánvalóan görcsös igyekezet, amellyel megkísérelte fenntartani.

Megint a régi nótát fújta rólunk és amazokról, eljövendő győzelemről, de a hangjában bánat csengett, amilyen még sohasem, mélabús dallamként kísérte történeteit; mintha gyermekkori emléket idézett volna, amelyet mindketten jól ismertünk, hiszen megosztottuk egymással az életünket. Nem kifogásolta, amikor kezembe vettem a lantot, se amikor nyöszörgetni kezdtem a húrokat: a jövőről beszélt, a csodás napokról, amelyeket együtt élvezünk majd, miután a nekünk tetsző irányba fordítjuk a folyó áramlását, de mindketten tudtuk, hogy a múltat emlegeti: a nyugalom ábrándképei jelentek meg szemem előtt, karcsú törzsű fák egy ház mögötti, fallal kerített kertben, fényárban úszó, lakályos szobák, vacsoraasztal köré gyűlő, boldog család. Évek óta először legyintett meg a béke érzete; megértettem, mire gondolt, amikor azt mondta, nehéz szívvel megy majd el, szereti az ittenieket. Egy darabig ezeken az embereken elmélkedett, aztán eszébe jutottak az ő oktalanjai, haragra gerjedt, és úgy éreztem, jó oka van rá. Optimizmusa nemcsak színlelésnek tűnt; talán mert osztoztunk a rövidesen kezdődő, új élet érzésében, vagy mert úgy gondoltam, én is ugyanúgy cselekednék a helyében, nem tudom.

Másnap reggel, amikor próbaképpen egy arcvonalhoz közeli, ellenséges kis erőd ellen indítottuk fegyverünket, mindkettőnkben ugyanaz a kísérteties balsejtelem bujkált, hogy nem nagy sikerrel járunk. A csaknem száz ember, akiket az uralkodó a támogatásunkra adott, a fegyver első rohama alatt felbontotta az alakzatot, és szerteszaladt. Némelyeket maga a fegyver taposott szét, másokat akkor ért találat, amikor a szerkezet leragadt a sárban, mint a csacsi, és ők fedezék nélkül maradtak. A legtöbben a balszerencsétől való félelmükben elmenekültek, és képtelenek voltunk újabb rohamhoz rendezni a sorokat. Alighanem mindketten ugyanarra gondoltunk.

Később, miután Haszán pasa, a Markos és emberei szinte veszteség nélkül, egy órán belül bevették az erődöt, a hodzsa ismét próbára akarta tenni mélyenszántó tudományát, ezúttal olyan reménnyel, amelyet én is érteni képzeltem, de az erőd hitetlen védőit egy szálig lekaszabolták; egy se maradt, aki még az utolsókat rúgta volna a sáncok üszkös romjai között. Amikor pedig megláttam az egyik oldalon felhalmozott fejeket, amelyeket az uralkodó elé szándékoztak vinni, rögtön tudtam, a hodzsa mire gondol; magam is indokoltnak találtam izgalmát, de már nem bírtam nézni, hogy idáig fajul: hátat fordítottam. Egy kicsivel később legyőzött a kíváncsiság, újra odanéztem, akkor már távolodott a fejrakástól; soha nem tudtam meg, meddig ment el.

Délben visszatértünk a menetoszlophoz, és hallottuk, hogy Doppio várát még mindig nem vették be. A szultánban szemlátomást forrt a düh, arról beszélt, hogy megbünteti Húszéin pasát, az Aranyhajút: mindannyian csatlakozunk az ostromhoz, az egész hadsereg! Az uralkodó közölte a hodzsával, hogy ha estig nem esik el a vár, a reggeli rohamnál a mi fegyverünket kell bevetni. Ezután elrendelte, hogy fejezzenek le egy tehetetlen parancsnokot, aki egész álló nap nem tudott bevenni egy incifinci erődöt. Azzal nem törődött, hogy a fegyverünk csődöt mondott, pedig mostanra híre ment a menetoszlopban, és azzal a szóbeszéddel sem, miszerint

balszerencsét hoz. A hodzsa már nem beszélt arról, hogy osztozunk a győzelemben; bár nem mondta ki, tudtam, hogy a volt udvari csillagjós halálára gondol; és amikor gyermekkorom képeiről vagy birtokunk állatairól álmodtam, tudtam, hogy ugyanezek a dolgok járnak az eszében; tudtam, hogy ő is arra gondol, a várnál aratott győzelem az utolsó esélyünk, de nem igazán hisz ebben a lehetőségben, nem óhajtja. Tudtam, hogy a faluban, amelyet bosszúból elpusztítottak, amiért a várat nem sikerült bevenni, a kicsiny templom harangtornya lángokban áll, és egy bátor pap imát mond abban a templomban, amely arra int, hogy kezdjünk új életet; és ahogy észak felé haladtunk, az erdős hegyek mögött lenyugvó nap mindkettőnkben felébresztette a beteljesedés érzését, azt, hogy valami szép csendben a tökéletessé váláshoz közeledik.

Miután leáldozott a nap, és nemcsak arról értesültünk, hogy Húszéin pasa, az Aranyhajú kudarcot vallott, hanem arról is, hogy Doppio védelménél osztrákok, magyarok és kozákok csatlakoztak a lengyelekhez, végre megláttuk magát a várat is. Magas hegy tetején állt, fellobogózott tornyain a kihunyó alkonypír derengett, egyébként fehér volt; patyolatfehér és gyönyörű. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy ilyen szépséges és elérhetetlen dolgot csak álmában láthat az ember. Abban az álomban sötét erdőn át kanyargó úton futnánk, sietnénk, hogy fényes nappal érjünk a hegytetőre, ahhoz az elefántcsont építményhez; odabent mintha pazar bált tartanának, amelyen szeretnénk részt venni, nem akarnánk elszalasztani ezt a lehetőséget a boldogságra, ám az út, amelyről azt hinnénk, bármely pillanatban túl leszünk rajta, soha nem érne véget. Amikor kiderült, hogy a kiáradt folyó bűzös mocsarat hagyott hátra a sötét erdőség meg a hegy lába közötti lapályon, és gyalogságunk a sártengeren át tudott ugyan kelni, de bárhogy igyekezett, a hegyoldalra a tüzérségi támogatás ellenére sem jutott fel, az útra gondoltam, amely idáig vezetett bennünket. Úgy tetszett, mintha minden olyan tökéletes lenne, mint a tündöklő fehér kastély, amelynek tornyai fölött madarak szállnak, oly tökéletes, mint a hegyoldal sötétbe boruló szirtfala és a némán feketéllő erdő. Tudtam, hogy sok minden, amit az évek során át véletlen egybeesésként éltem meg, elkerülhetetlen volt, hogy katonáink soha nem fogják elérni a várkastély fehér tornyait, és hogy a hodzsa is ugyanerre gondol. Nagyon is jól tudtam, hogy ha reggel csatlakozunk az ostromhoz, fegyverünk megfeneklik az ingoványban, a benne és körülötte lévők ott vesznek, azután egyes hangok a fejemet követelik majd, hogy elhallgattassák az átokról fecsegőket, a félelmet meg a katonák zúgolódását, és tudtam, a hodzsa is rájött minderre. Eszembe ötlött, hogyan ingereltem egyszer évekkel azelőtt arra, hogy beszéljen önmagáról, egy gyermekkori barátomról meséltem, akivel kialakult az a szokásunk, hogy mindig ugyanarra gondoltunk. Semmi kétségem sem volt, hogy most ő is ugyanezeken a dolgokon gondolkodik.

Aznap késő este a szultán sátrába ment, és úgy tűnt, soha nem tér vissza. Mivel könnyen kitalálhattam, mit fog mondani az uralkodónak, aki nyilván azt kívánja tőle, magyarázza meg a pasáknak, mit jövendölnek a nap eseményei, fontolóra vettem azt a lehetőséget, hogy ott helyben meggyilkolták, és hóhérai hamarosan értem jönnek. Később azt képzeltem, elhagyta a sátrat, és anélkül, hogy beszólt volna nekem, egyenesen a várkastély sötétben világító, fehér tornyai felé indult, kicsúszott az őrszemek vonalán, átlábalt a mocsáron meg az erdőn, és már fel is ért. Épp a reggelt vártam, és különösebb lelkesedés nélkül gondoltam új életemre, amikor visszajött. Csak jóval később, évekkel azután – miután hosszasan beszélgettem azokkal, akik jelen voltak a szultán sátrában – tudtam meg, hogy pontosan azt mondta, amit sejtettem. Akkor semmit sem magyarázott. Hol ide, hol oda kapott, mint aki utazásra készül. Azt mondta, sűrű köd gomolyog odakint. Megértettem.

Pirkadatig beszéltem neki arról, mit hagytam hátra hazámban, elmondtam, hogyan találja meg a házunkat, meséltem anyámról, apámról, fivéreimről és nővéreimről, arról, mennyire becsültek bennünket Empoliban és Firenzében. Megemlítettem olyan apró, sajátos részleteket, amelyek alapján megkülönböztetheti egyik személyt a másiktól. Eközben visszaemlékeztem,

hogy korábban már elmondtam neki mindezt, egészen a nagy májfoltig az öcsém hátán. Ezek a történetek időnként, amikor az uralkodót szórakoztattam, vagy most, e könyv írásakor pusztán fantáziám kivetüléseinek tetszettek és tetszenek, nem pedig igazságnak, de akkor hittem bennük: nővérem dadogása éppoly valóságos volt, mint a ruháinkon díszelgő sok gomb és azok a dolgok, amelyeket a házunk mögötti kertre nyíló ablakból láttam. Reggel felé kezdtem úgy érezni, elcsábítottak ezek a históriák, mert azt hittem, folytatódni fognak – talán onnan, ahol abbamaradtak –, még ha sokkal később is. Tudtam, hogy a hodzsa is ugyanezt gondolja, és boldogan hisz a saját történetében.

Sietség és szó nélkül cseréltünk ruhát. Odaadtam neki gyűrűmet és a medaliont, amelyet annyi éven át sikerült megőriznem. A medál belsejében nagyanyám anyjának arcképe mellett menyasszonyom egy megőszült hajtincse lapult; azt hiszem, tetszett neki, a nyakába akasztotta. Azután kilépett a sátorból, és elment. Figyeltem, ahogy lassan eltűnik a néma ködben. Világosodott. Kimerülten az ágyába rogytam, és békésen elaludtam.

Tizenegyedik fejezet

Könyvem végéhez értem. Józan ítélőképességű olvasóim talán már félre is tolták, mondván, hogy történetem tulajdonképpen már rég befejeződött. Volt idő, amikor magam is ezt gondoltam. Évekkel ezelőtt egy fiókba löktem ezeket a lapokat, többé nem is szándékoztam elolvasni őket. Azokban a napokban más, nem a szultán kedvéért, hanem saját gyönyörűségemre kitalált történetekre akartam fordítani elmémet, regényes históriákra, amelyek sohasem látott országokban, kietlen pusztaságokon és fagyos erdőkben játszódnak, szerepel bennük egy csalafinta kalmár, aki úgy kóborol, akár a farkas; ezt a könyvet, ezt a történetet pedig el akartam felejteni. Bár tudtam, nem lesz könnyű mindaz után, amit hallottam és tapasztaltam, talán sikerült volna, ha két héttel ezelőtt nem látogat meg egy vendég, aki rábeszélt, hogy vegyem újra elő. Most már végre tudom, hogy összes könyvem közül ezt szeretem legjobban; azzal zárom hát, amivel végződnie kell, amire vágyakoztam, amiről álmodtam.

Az öreg asztaltól, amelynél ülve a befejezést írom, kis vitorlás hajót látok, amint Dzsenethiszár és Isztambul között szántja a tengert, a távolban olajfaligetek között forgó szélmalmot, egy kert mélyén fügefák alatt hancúrozó gyermekeket meg az Isztambulból Gebzébe vezető, poros utat. A havas téli hónapokban nem sokan járnak erre. Tavasszal és nyáron figyelem a keletre, Anatóliába, sőt Bagdadba, Damaszkuszba tartó karavánokat; sokszor elnézem a csigatempóban zötyögő, rozoga ökrös szekereket, néha-néha egy lovas látványa hoz izgalomba, a messzeségből nem tudom azonosítani a ruhájáról az utazót, de miután közelebb ér, már biztos, hogy nem hozzám érkezik. Mostanában senki sem jön, és tudom, hogy nem is fog.

De nem panaszkodom, hiszen nem vagyok magányos: udvari csillagjóskodásom esztendeiben nagy csomó pénzt takarítottam meg, házasságot kötöttem, négy gyermekem született; előre láttam a bekövetkező bajokat, így idejében lemondtam hivatalomról, talán hivatásom gyakorlásával tettem szert a helyzetfelismerésre: mielőtt a szultán hadserege útra kelt Bécs felé, mielőtt a hízelkedő bohócokat és a nyomdokaimba lépő udvari csillagjóst a vereség tébolyában lefejezték, jóval azelőtt, hogy szenvedélyes állatbarát uralkodónkat megfosztották trónjától, ide, Gebzébe menekültem. Felépíttettem ezt a villát, beköltöztem szeretett könyveimmel, gyermekeimmel és néhány szolgával. Feleségem, akit még udvari csillagjós koromban vettem el, sokkal fiatalabb nálam, a háziasszonyok gyöngye, vezeti az egész házat, emellett egy-két kisebb feladatot is elintéz helyettem, és hagyja, hogy hetven felé totyogva, egész nap egyedül írjak és álmodozzam ebben a szobában, így tehát, hogy helyénvaló véget találjak történetemnek és életemnek, teljes megelégedéssel gondolok a másikra.

Az első években azonban eszembe sem jutott ilyesmi. Egyszer-kétszer, amikor az uralkodó róla akart beszélni, rájött, hogy egyáltalán nem vonz a téma. Azt hiszem, szívesen hagyta ennyiben; csupán kíváncsi volt; de hogy közelebbről mi és mennyire érdekelte, azt sohasem tudtam kideríteni. Először azt mondta, nem kell restellenem, hogy a másik befolyásolt, hogy tanultam tőle. Kezdettől fogva tudta, hogy mindazokat a könyveket, naptárakat és jóslatokat, amelyeket az évek során bemutattam neki, a másik írta, és ezt meg is mondta a másiknak, amikor én még odahaza küszködtem a fegyverünk terveivel, amelyik végül elakadt a mocsárban; azt is tudta, hogy a másik elmesélte nekem ezt, mint ahogy én is elmeséltem neki mindent. Talán akkor még egyikünk sem veszítette el a fonál végét, de felismertem, hogy a

szultán szilárdabb talajon áll, mint én. Akkoriban úgy gondoltam, az uralkodó okosabb, mint én, mindent tud, amit tudnia kell, és azért játszadozik velem, hogy biztosabban tartson a markában. És talán befolyásolt az iránta érzett hála is, amiért megmentett a kudarctól, amelynek csírája abban a mocsárban volt elültetve, valamint az átokmendemondával megőrjített katonák haragjától. Mert amikor megtudták, hogy a hitetlen kereket oldott, némelyik a fejemet akarta. Ha az első években a szultán nyíltan megkérdez, azt hiszem, mindent bevallottam volna neki. Akkoriban még nem ütötte fel a fejét a pletyka, hogy nem az vagyok, aki vagyok, én pedig szerettem volna beszélni valakivel a történtekről, hiányzott a másik.

Még inkább elbizonytalanított az a kilátás, hogy egyedül éljek a házban, amelyet oly sok éven át megosztottunk. Zsebem dagadt a pénztől, lábam hamar megtanulta a rabszolgapiacra vezető utat; hónapokig megtettem oda-vissza, mire megtaláltam, amit kerestem. Végül vásároltam valami szegény ördögöt, aki egyikünkre se nagyon emlékeztetett, és hazavittem. Aznap éjjel, amikor azt mondtam neki, tanítson meg mindarra, amit tud, meséljen a hazájáról, a múltjáról, ismerje be még a bűnöket is, amelyeket elkövetett, aztán szembeállítottam a tükörrel, megrémült tőlem. Rettenetes éjszaka volt, sajnáltam szegényt, reggel fel akartam szabadítani, de fukarságom felülkerekedett, és visszavittem a rabszolgapiacra. Ezután úgy döntöttem, megnősülök, és kiszivárogtattam szándékom hírét a szomszédságban. Jöttek is örömmel, azt gondolták, végre a maguk képére formálnak, és szent lesz a béke. Én is örültem, hogy olyan leszek, mint ők, bizakodva néztem előre, azt hittem, vége a pletykáknak, háborítatlanul élhetek, évek során át ötölhetem ki a történeteket uralkodómnak. Körültekintően választottam asszonyt; esténként még lantot is pengetett nekem.

Amikor újra kezdődött a sugdolózás, először azt gondoltam, ez is csak a szultán játéka, mert azt hittem, örömét leli abban, hogy szorongásomat figyeli, és olyan kérdéseket tesz föl, amelyek kizökkentenek. Kezdetben nem nagyon nyugtalankodtam, amikor váratlanul így fordult hozzám: – Vajon ismerjük-e önmagunkat? Az embernek meg kell tudnia, kicsoda. – Azt hittem, azoktól a törleszkedő mindentudóktól tanulta ezeket az elbizonytalanító kérdéseket, akik érdeklődnek a görög filozófia iránt. Amikor megbízott, hogy írjak valamit a témáról, átadtam neki legutolsó könyvemet a gazellákról és a verebekről, amelyek azért elégedettek, mert sohasem elmélkednek önmagukról, mit sem tudnak arról, micsodák. Kissé megnyugtatott, hogy komolyan vette és örömmel olvasta a könyvet, de ismét fülembe jutott, hogy pletykálnak rólam: azt beszélik, bolonddá teszem a szultánt, még csak nem is hasonlítok arra az emberre, akinek a helyét elfoglaltam. A másik soványabb, finomabb alkatú volt, nem ilyen elhízott; hazudok, amikor azt állítom, nem tudok mindent, amit ő tudott; háború esetén én is balszerencsét hoznék, aztán átallnék, államtitkokat árulnék el az ellenségnek, legyőzetésünk útját egyengetném stb. stb. Azt hittem, a szultán terjeszti mindezt. Védekezésül távol maradtam a lakomákról és ünnepségekről, nemigen mutatkoztam a nyilvánosság előtt, lefogytam, és kipuhatoltam, miről esett szó az uralkodó sátrában azon az utolsó éjszakán. Feleségem egymás után szülte a gyermekeket, szép jövedelemmel bírtam, feledni akartam a szóbeszédet, a másikat, a múltat, és békében folytatni munkámat.

Még csaknem hét esztendeig kitartottam; talán ha erősebbek az idegeim, vagy ami még fontosabb, ha nem sejtem, hogy újabb tisztogatás várható legfelsőbb körökben, a végsőkig elmentem volna; átléptem volna az ajtókon, amelyeket az uralkodó tárt ki előttem, magam mögött hagytam volna a feledni kívánt régi életet. Immár szemrebbenés nélkül válaszolgattam a személyazonosságomat feszegető kérdésekre, amelyek kezdetben elővigyázatosságra késztettek: – Mi a jelentősége annak, kicsoda az ember? – Az a fontos, mit tettünk, és teszünk ezután – jelentettem ki. Azt hiszem, a szultán ezen a szekrényajtón átjutott be az elmémbe! Amikor arra kért, meséljek Itáliáról, az országról, ahová a másik szökött, és azt feleltem, nem sokat tudok róla, dühbe jött: tudja, hogy a másik mindent elmondott nekem, mitől félek, nyilván épp elégre emlékszem a hallottakból. Ismét részletesen leírtam hát az uralkodónak a másik

gyermekkorát és gyönyörű emlékeit, amelyek némelyikét ebbe a könyvbe is belefoglaltam. Eleinte jól bírtam idegekkel, a szultán úgy figyelt rám, ahogy akartam – mintha olyasvalakire figyelne, aki mástól hallott mesét ad tovább –, de később tovább ment; már úgy hallgatta szavaimat, mintha a másik beszélne: olyan részleteket firtatott, amelyeket csak a másik tudhatott, biztatott, hogy ne féljek, mondjam ki az első választ, ami az eszembe jut: mely esemény váltotta ki a másik nővérének dadogását? Miért nem vették föl a Padovai Egyetemre? Milyen színű ruhát viselt a bátyja az első tűzijátékon, amelyet Velencében látott? Miközben úgy tájékoztattam az uralkodót ezekről az apróságokról, mintha velem történtek volna, rendszerint hajókiránduláson voltunk, békákkal és tündérrózsával teli tavacska partján pihentünk, ezüstketrecben viháncoló szemtelen majmokat figyeltünk, vagy azokban a kertekben barangoltunk, amelyek bővelkedtek az uralkodó és a másik közös emlékeiben, hiszen valaha együtt sétálgattak ott. E memóriajáték és történeteim, amelyek úgy nyíltak ki, mint a kertben viruló rózsák, megelégedéssel töltötték el a szultánt, aki ezután bizalmasabban bánt velem, úgy beszélt a másikról, mintha hajdani barátot idézne, aki megcsalt bennünket: azt mondta, jó, hogy elment, mert szórakoztatónak találta ugyan, de gyakran elveszítette a türelmét pimaszsága miatt, s már arra gondolt, megöleti. Olyasmiket árult el, amik megijesztettek, mert nem volt világos, melyikünkről beszél, de szeretettel szólt, nem haraggal: hogy voltak napok, amikor nem bírta tovább a másik hányavetiségét, attól félt, megöleti mérgében – azon az utolsó éjszakán már ott tartott, hogy az ítéletvégrehajtókat hívatja! Később azt mondta, én nem bíztam el magam; nem képzelem magamat a legintelligensebbnek, legtehetségesebbnek a világon; nem engedtem meg magamnak, hogy a pestis borzalmait a saját hasznomra fordítva jósoljak; nem űztem el az álmot mindenki szeméből karóba húzott gyermekkirályokról szóló mesékkel; most pedig nincs, akihez hazaszaladhatnék, hogy elmeséljem és nevetségessé tegyem a szultán álmait, miután meghallgattam őket, nincs kivel ütődött, mulattató kitalációkat írnom, hogy félrevezessem őt! Miközben hallgattam, úgy tűnt, kívülről látom magamat, illetve kettőnket, mint egy álomban, és rájöttem, hogy eltévedtünk a labirintusban. A szultán azonban az utolsó hónapokban még tovább ment: én nem olyan vagyok, mint a másik, nem adtam a fejemet álokoskodásra, amely megkülönbözteti „amazokat” „tőlünk”, ahogy ő tette! A nyolcéves uralkodó megismerkedésünk előtt a másik partról figyelte a tűzijátékot, akkor saját ördögöm hozott győzelmet annak a sötét égbolton lebegő ördögnek a másik számára, most pedig elment vele arra a földre, ahol azt hitte, a másikkal együtt békét lel! Később, az örökösen egyforma kerti séták közben elgondolkodva kérdezte, vajon szultán kell-e ahhoz, hogy megértse, hogy az emberek a világ négy sarkában és hét ege alatt mind hasonlítanak egymásra. Megint hallgattam; s mintha meg akarná törni végső ellenállásomat, tovább kérdezett: azt, hogy az emberek mindenütt azonosak, nem az bizonyítja-e legjobban, hogy elfoglalhatják egymás helyét?

Mivel reméltem, hogy egyszer sikerül elfelejtenünk a másikat, és mert elővigyázatosan sok pénzt takarítottam meg, talán tovább is tűrhettem volna ezt a tortúrát; hiszen hozzászoktam a kétértelmű helyzetekkel járó félelemhez. A szultán könyörtelenül nyitogatta-csukogatta elmém ajtajait, mintha nyulat hajszolva ide-oda nyargalna egy erdőben, amelyben eltévedtünk. Ráadásul mindenki előtt művelte ezt; ismét csúszó-mászó kegyencek vették körül. Attól féltem, újabb tisztogatás jön, és minden jószágunkat elkobozzák, mert éreztem a küszöbönálló bajokat. Egy napon a velencei hidakról meséltetett, a csipkés abroszról, amelyen gyermekkorában a másik reggelizett, a kilátásról, amelyet a házuk hátsó kertjére nyíló ablakból élvezett, ahogy akkor idézte fel, amikor le akarták fejezni, mert nem volt hajlandó áttérni – majd megparancsolta, írjam le mindezeket a történeteket egy könyvben, mintha saját emlékeim volnának. Ekkor határoztam el, hogy amilyen hamar csak tudok, elmenekülök Isztambulból.

Gebzében nem a régi házba költöztem, hogy elfelejtsem a másikat. Kezdetben tartottam attól, hogy a palotaőrök értem jönnek, de senki sem keresett, jövedelmemet is érintetlenül hagyták; vagy megfeledkeztek rólam, vagy az uralkodó titokban figyeltetett. Többet nem

gondoltam erre, munkához láttam, felépíttettem ezt a házat, ösztöneimnek engedve alakíttattam ki a hátsó kertet; időtöltésként könyveimet olvastam, saját gyönyörűségemre elbeszéléseket írtam, és – inkább mulatságból, mint a pénzért – tanácsokat adtam látogatóknak, akik azért fordultak hozzám, mert értesültek róla, hogy azelőtt csillagjós voltam. Talán tőlük tudtam meg legtöbbet hazámról, amelyben gyermekkoromtól éltem: mielőtt ráálltam, hogy jövendőt mondjak nyomorékoknak, fiuk vagy fivérük elvesztése miatt megzavarodottaknak, súlyos betegeknek, vő nélkül maradt lányos apáknak, becsvágyó férfiaknak, akik nem tudtak kibontakozni, féltékeny férjeknek, vakoknak, tengerészeknek és izzó szemű, reménytelen szerelmeseknek, részletesen elmeséltettem velük élettörténetüket, esténként pedig jegyzetfüzetekbe írtam, amit hallottam, hogy későbbi műveimben felhasználhassam, miként ebben a könyvben is tettem.

Ezekben az években ismerkedtem meg azzal az Evlija nevű öregemberrel is, aki mélységes búskomorságot hozott szobámba. Tíz-tizenöt évvel lehetett idősebb nálam. Amint megláttam bánat felhőzte arcát, tudtam, hogy a magány gyötri, bár nem panaszkodott: alighanem egész életét a világjárásnak és az utazásait tíz kötetben megörökítő, akkor befejezés előtt álló könyvének szentelte. Azt tervezte, haláláig még ellátogat az Istenhez legközelebbi helyekre, Mekkába és Medinába, majd azokról is ír, de zavarta, hogy valami hiányzik a művéből, szólni akart olvasóinak Itália kútjairól és hídjairól, melyeknek szépségéről oly sokat hallott, és érdeklődött, vajon én, akit isztambuli hírnevem miatt keresett föl, nem tudnék-e mesélni ezekről. Válaszomra, miszerint sohasem láttam Itáliát, azt felelte, ezt éppoly jól tudja, mint bárki más, de úgy hallotta, volt egyszer egy onnét való rabszolgám, aki mindent lefestett nekem; ha most továbbadnám neki, mulatságos anekdotákkal viszonozná: ugyebár, a szórakoztató történetek kitalálása és hallgatása a legkellemesebb dolog az életben? Amikor félénken térképet húzott elő táskájából, a legrosszabb Itália-térképet, amelyet valaha láttam, úgy döntöttem, elmesélem neki, amit kíván.

Gyermekesen dundi kezével a térképre rajzolt városokra mutogatott, és miután szótagolva kiejtette nevüket, gondosan feljegyezte a tőlem kapott leírást. Mindegyik településről egy-egy különös mesét is hallani akart. Tizenhárom városra tizenhárom estét fordítottunk, északról délre végighaladtunk az egész országon, amelyet akkor láttam életemben először, majd Szicíliából visszahajóztunk Isztambulba. Ezzel töltöttük a teljes délelőttöt. Vendégemet annyira kielégítették a hallottak, hogy ő is örömet akart szerezni nekem, ezért mesélt az akkori kötéltáncosokról, akik eltűnnek az égben, a konyhai asszonyról, aki elefántot szült, a Nílus menti kék szárnyú bikákról, rózsaszínű macskákról, a bécsi óratoronyról, Bécsben csináltatott műfogsoráról, amelyet vigyorogva ki is villantott, az Azovi-tenger melletti beszélő barlangról, az amerikai vörös hangyákról. Történetei valamiért furcsa mélabúra indítottak, sírni támadt kedvem. A lemenő nap vibráló vörös fénye öntötte el a szobát. Amikor Evlija megkérdezte, én is tudok-e ilyen elképesztő meséket, gondoltam, csakugyan meglepem, ezért meghívtam, hogy szolgáival együtt maradjon nálam éjszakára: élvezetes történetet kínálok két emberről, akik életet cseréltek.

Este, miután mindenki más visszavonult a szobájába, és a házra ereszkedett a csönd, amelyet mindketten vártunk, visszatértünk beszélgetőhelyünkre. Ekkor fogant meg képzeletemben ez a mese, amelynek most a végéhez közeledünk! A történet, amelyet elmondtam, nem kitaláltnak, hanem ténylegesen átéltnek tűnt, mintha valaki más suttogná a fülembe a mondatokat, úgy követték egymást szép sorban: „Velencéből Nápolyba vitorláztunk, amikor megjelent a török flotta…”

Jóval éjfél után, amikor befejeztem történetemet, hosszú csönd támadt. Éreztem, hogy mindketten arra a másikra gondolunk, de Evlija elméjében az enyémtől egészen eltérő másik lebegett. Semmi kétség, voltaképpen a saját életére gondolt! Én pedig az enyémre, a másikra, hogy mennyire szerettem a történetet, amelyet alkottam; büszke voltam mindarra, amit

végigéltem és – álmodtam: fájdalmas emlékek borították el a szobát, ahol ültünk, mindaz, amivé hajdan lenni vágytunk, és amivé váltunk; csak ekkor értettem meg igazán, hogy soha nem feledhetem a másikat, és hogy ez boldogtalanná teszi hátralévő napjaimat; már tudtam, hogy soha nem élhetek egymagam: mintha történetem kísértő árnyképet vetített volna a szobára az éjszaka közepén, amely felébresztette kíváncsiságunkat, miközben mindkettőnket óvatosságra késztetett. Hajnaltájban vendégem jókedvre derített megjegyzésével, miszerint nagyon tetszik neki a történetem, de hozzátette, hogy bizonyos részletekkel nem tud egyetérteni. Osztatlan figyelemmel hallgattam, talán azért, hogy meneküljek ikerpárom nyugtalanító emlékétől, és a lehető leghamarabb visszatérjek a váló életbe.

Azt helyeselte, hogy különösre és meghökkentőre kell törekednünk, miként az én történetemben; igen, talán ez az egyetlen, amivel hadat üzenhetünk a világ kimerítő szürkeségének; már egyhangú gyermek- és iskolaéveitől fogva tudja ezt, soha nem akart a négy fal közé visszahúzódni; ezért töltötte egész életét utazgatással, mindenütt történeteket keresett soha véget nem érő útja során. Ám a különöset és meghökkentőt a világban, nem pedig önmagunkban kell keresnünk! Ha magunkban kutatunk, önmagunkon törjük hosszasan a fejünket, az csak boldogtalanná tesz bennünket. Így jártak történetem hősei is: ezért nem bírták elviselni önmagukat, ezért akartak valaki mássá válni. Tegyük fel, hogy igaz, ami történetemben megesett. Vajon azt hiszem, boldog lehet új életében ez a két ember, akik elfoglalták egymás helyét? Hallgattam. Később, valamilyen okból történetem egyik részletére emlékeztetett: nem szabad a félkarú spanyol rabszolga reményeivel áltatnunk magunkat! Ha így cselekednénk, efféle történetek írásával, a különösség önmagunkban való keresésével apránként mi is valaki mássá válnánk, sőt – isten ments! – még olvasóink is. Gondolni sem akart arra, milyen rettenetessé fajulna a világ, ha az emberek folyton önmagukról, önnön sajátosságaikról beszélnének, ha könyveik és történeteik mind erről szólnának.

Én azonban akartam! Így miután ez a kis öregember, akit egyetlen nap leforgása alatt megszerettem, hajnalban összecihelődött szolgáival, és nekivágott a mekkai utazásnak, nyomban leültem, hogy leírjam történetemet. Az eljövendő rettenetes világon élő olvasóim kedvéért minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy életszerűen mutassam be mesémben önmagamat csakúgy, mint a másikat, akit nem tudtam elválasztani magamtól. A minap azonban, miközben újra kezembe vettem, amit tizenhat esztendeje félrelöktem, úgy éreztem, nem nagyon jártam sikerrel. Elnézést kérek tehát azoktól az olvasóktól, akiknek nincs ínyükre, ha valaki magáról beszél – kivált, ha ilyen zavaros érzéseken kapják –, és az alábbiakat fűzöm könyvemhez:

Szerettem a másikat, úgy szerettem, ahogy önmagam szerencsétlen, nyomorult kísértetét, akit álmaimban láttam, mintha annak a kísértetnek a szégyene, dühe, bűnössége és búskomorsága fojtogatna, mintha elfutna a szégyen egy gyötrődve a végét járó állat láttán, vagy felbőszítene saját elkényeztetett fiam önzése. És talán mindenekfelett önmagam ismeretének ostoba irtózásával és ostoba örömével szerettem; iránta táplált szeretetem arra emlékeztetett, ahogy kezem és karom hiábavalóan, bogárszemén kapálózó mozdulatait megszoktam, ahogy megértettem a gondolatokat, amelyek mindennap elmém falai között visszhangzottak és enyésztek el, ahogy felismertem elkínzott testem semmihez sem fogható izzadságszagát, ritkuló hajamat, csúf számat, a tollamat szorongató rózsaszín kezet: ezért nem tudtak soha megtéveszteni az emberek. Miután megírtam és – hogy elfelejtsem a másikat – félretoltam könyvemet, soha nem ültem föl semmiféle szóbeszédnek, azok játékainak, akik hallották híremet, és hasznot akartak húzni belőle – nem, egy pillanatra sem! Állítólag valami kairói pasa a szárnyai alá vette őt, és most új fegyver tervein dolgozik! Bécs sikertelen ostroma alatt átjutott a városfalon, és tanácsot adott az ellenségnek, hogyan lehet tönkreverni bennünket! Koldusnak öltözve látták Drinápolyban, ahol egy kereskedők közt támadt civakodásban, amelyet ő maga gerjesztett, megkéselt egy paplankészítőt, aztán eltűnt! Imám lett egy eldugott anatóliai falu

mecsetjében, órakamrát rendezett be – azok, akik mesélték, megesküdtek, hogy igaz –, és gyűjtésbe kezdett, hogy óratornyot építtessen! Könyvírásból meggazdagodott Spanyolországban, ahová a pestisjárvány után ment! Még azt is mondogatták, hogy ő szőtte az összeesküvést szegény uralkodónk trónfosztására! Szláv falvakban él, ahol nagy tisztelet övezi, mint legendás hírű, nyavalyatörős papot, kétségbeeséssel teli könyveket ír, amelyeket azokra az őszinte vallomásokra alapoz, amelyeket végre sikerült kivennie! Anatóliában csavarog, azt állítja, ő döntötte meg azokat az oktalan szultánokat, bandát gyűjtött, amelyet megszédített jóslataival és verseivel, értem is üzent, hogy csatlakozzam hozzá! A tizenhat év alatt, amíg történeteket írtam, hogy elfelejtsem őt, lekössem figyelmemet azokkal a jövendőbeli szörnyű emberekkel és világokkal, maradéktalanul kiélvezzem fantáziaképeimet, számtalan további változatban hallottam ezeket a mendemondákat, de egyiket sem hittem el. Nem is tudom, vajon másokkal is előfordul-e: néha, amikor börtönbe zárva éreztük magunkat ott, az Aranyszarv-öböl végén, a négy fal között, miközben hívásra vártunk, amely sehogy sem akart megérkezni valamely nagyúri házból vagy a palotából, ízlelgettük egymás iránti gyűlöletünket, vagy egymásra vigyorogva újabb értekezést írtunk az uralkodónak, adott pillanatban mindketten ugyanabba a picurka részletbe kapaszkodtunk a mindennapi élet apróságai közül: egy csapzott kutyába, amelyet együtt láttunk aznap délelőtt az esőben, a két fa között kifeszített kötélen száradó ruhák színeinek és formáinak rejtett geometriájába, egy nyelvbotlásba, amely váratlanul felszínre hozza az élet szimmetriáját! Ezeket a pillanatokat hiányolom leginkább! Ezért tértem vissza árnyékom könyvéhez, elképzeltem, hogy valami kíváncsi lélek évekkel, talán évszázadokkal a másik halála után elolvassa, és saját élete jelenik meg előtte a miénk helyett, de tulajdonképpen azt sem bánnám, ha soha senki nem olvasná; elrejtettem benne annak a másiknak a nevét, elástam a sorok közé, ha nem túl mélyen is: hogy még egyszer álmodhassak a pestis éjszakáiról, drinápolyi gyermekkoromról, a szultán kertjében töltött kellemes órákról, arról, amikor a pasa ajtajában először láttam meg a csupasz képű másikat, a hidegről, amely végigfutott a hátamon. Mindenki megértheti, újra álmodnunk kell ezekről a dolgokról, hogy ismét megragadhassuk elveszett életünket és álmainkat: hittem történetemben!

Könyvem lezárásaképpen elbeszélem a napot, amelyen be akartam fejezni. Két héttel ezelőtt megint egyedül ültem asztalunknál, épp újabb történetet próbáltam kitalálni, amikor az isztambuli úton közeledő lovast vettem észre. Az utóbbi időben nem hoztak hírt a másikról, talán mert annyira ridegen bántam látogatóimmal, hogy nemigen számíthattam ismételt jelentkezésükre, ám amint szemembe ötlött az a bő lebernyeges, napernyős vándor, tudtam, hogy hozzám jön. Már kintről hallottam a hangját, a másik hibáival beszélt törökül, bár nem annyival, mint ő, de mihelyt szobámba lépett, átváltott olaszra. Mivel savanyú képet vágtam, és nem feleltem, rossz törökségével azt mondta, úgy gondolta, legalább egy kicsit tudok olaszul. Később elmagyarázta, hogy a másiktól hallotta a nevemet, meg hogy ki vagyok. Miután a másik visszatért a hazájába, egy halom könyvben számolt be a törökök között átélt hihetetlen kalandjairól, uralkodójukról, aki annyira szerette az állatokat meg az álmait, a pestisjárványról, valamint a török népről, udvari és hadi szokásainkról. Az arisztokrácia és különösen a jól nevelt hölgyek körében akkortájt kezdett kibontakozni a mesés Kelet iránti kíváncsiság, így írásai kedvező fogadtatásra leltek, sokan olvasták műveit, egyetemeken tartott előadásokat, meggazdagodott. Hajdani jegyese, az írásai regényességétől elandalodva, feleségül ment hozzá, nem sokat törődött se saját életkorával, se azzal, hogy előző férjét nemrégen temette el. Visszavásárolták a tönkrement és idegen kézre került, régi családi házat, letelepedtek ott, és a kerttel együtt helyreállították egykori fényében. Vendégem azért tudta mindezt, mert csodálta a másik munkáit, és fölkereste az otthonában. A másik nagyon udvariasan fogadta, teljes napját neki szentelte, válaszolt kérdéseire, újra elmesélte kalandjait, amelyek köteteket töltöttek meg. Ennek kapcsán rólam is hosszasan szólott: hogy könyvet ír rólam „Török ismerősöm” címmel; drinápolyi gyermekéveimtől távozása napjáig egész életemet be kívánja mutatni olasz olvasóinak, és a törökök sajátosságait illető szellemes megjegyzésekkel fűszerezi. – Ön igazán

rengeteget mesélt neki magáról! – mondta vendégem. Később, hogy még inkább felkeltse érdeklődésemet, részleteket idézett abból a kevésből, amit a készülő könyvből olvasott: hogy kisfiúkoromban szégyelltem magam, miután irgalmatlanul elpáholtam egy pajtásomat, és keservesen sírtam, hogy értelmes vagyok, hat hónap alatt megértettem, amit a csillagászatról tanított nekem, nagyon szeretem a nővéremet, ragaszkodom a vallásomhoz, rendszeresen imádkozom, rajongok a cseresznyebefőttért, különösen érdeklődöm mostohaapám mestersége, a paplankészítés iránt, kedvelem a társaságot, mint minden török stb. stb. Miután ennyi érdeklődést mutatott irántam, nem viselkedhettem barátságtalanul ezzel a félnótással, meg aztán gondoltam az efféle utazók kíváncsiságára is, ezért szobáról szobára körbekalauzoltam a házamban. A kertben felfigyelt arra, amit fiaim játszottak a társaikkal; leírta egy jegyzetfüzetbe a bigézés és a szembekötősdi szabályait, amelyeket elmagyaráztatott velem, meg a bakugrásét, bár ez nem nagyon tetszett neki. Ekkor említette meg, hogy nagy csodálója a törököknek. Miközben – egyéb tennivaló híján – körbevezettem a kertben, majd Gebze nyomorúságos városában és abban a házban, amelyikben valaha a másikkal laktunk, ismét elmondta ezt. A kamrában, a meglehetős érdeklődéssel nézegetett befőttes- és savanyúságosköcsögök, olívaolajos és eceteskorsók között meglátta olajportrémat, amelyet egy velencei piktortól rendeltem, és – mintha titkot bízna rám – elárulta, hogy a másik tulajdonképpen nem igazi barátja a törököknek, cseppet sem hízelgő dolgokat írt róluk: azt írta, hanyatlásnak indultunk, ócska kacattal telizsúfolt szekrénynek festette le elménket. Úgy vélte, a reformok nem segítenek rajtunk; ha fenn akarunk maradni, nincs más lehetőségünk, mint az azonnali behódolás, azután pedig századokon át nem leszünk képesek másra, mint azok utánzására, akiknek alávetettük magunkat. – Pedig meg akart menteni bennünket – szúrtam közbe, azt kívánva, bárcsak hagyná abba a jövevény, és tüstént bólogatott, hogy igen, a másik még egy harceszközt is épített a kedvünkért, de nem értettük meg őt; egy ködös reggelen hagytuk, hogy undorító mocsárba süllyedjen, mint egy viharba került kalózhajó hátborzongató roncsa. Aztán hozzátette, hogy persze, a másik tényleg meg akart menteni bennünket. Nagyon is meg akart. Ez nem azt jelenti, hogy nincs benne gonoszság. Minden lángelme ilyen! Miközben tüzetesen szemügyre vette a fal mellől felemelt portrémat, tovább motyogott a zsenialitásról: ha a másik nem esett volna a rabságunkba, hanem a saját hazájában élhetett volna, a tizenhetedik század Leonardója válhatott volna belőle. Aztán visszatért kedvenc témájához, a gonoszsághoz, továbbadott egy-két ocsmány pletykát a másikról meg a pénzről, amelyet annak idején én is hallottam, de azóta kiment a fejemből. – Milyen különös, hogy ön egyáltalán nem hatott rá! – jegyezte meg később. Mint mondotta, most, hogy megismert, máris megszeretett engem, annál inkább csodálkozik: két ember oly sokévi együttélés után hogy hasonlíthat egymásra ennyire kevéssé, hogy lehetnek ennyire különbözőek. Ez nem fért a fejébe. Már attól féltem, elkéri a portrémat, de szerencsére nem; miután visszatette, azt kérdezte, láthatná-e a paplanokat. – Miféle paplanokat? – ámultam el. Meglepődött: hát nem paplantűzéssel ütöm agyon a szabadidőmet? Ekkor határoztam el, hogy megmutatom neki a könyvet, amelyhez tizenhat évig nem nyúltam.

Ettől izgalomba jött, közölte, hogy tud törökül olvasni, és természetesen nagyon érdekli minden könyv, amely a másikról szól. Felmentünk kertre néző dolgozószobámba. Leült az asztalunkhoz, előkerestem a könyvet onnét, ahová, mintha előző nap történt volna, tizenhat éve bedobtam. Kinyitottam, elébe tettem. Tényleg tudta olvasni, ha lassan is. Azzal a vággyal temetkezett belé, amelyet minden utazónál láttam és megvetettem: hogy elragadja, ugyanakkor ne emelje ki saját józan és biztonságos világából. Magára hagytam. Kimentem a kertbe, leültem a szalmafonatú kerevetre, ahonnét a nyitott ablakon át láthattam őt. Kezdetben derűsen olvasott, az ablakból lekiáltott nekem: – Nyilvánvaló, hogy ön sohasem járt Itáliában! – De rövidesen elfeledkezett rólam; három órát ücsörögtem a kertben, időnként odasandítottam rá, vártam, hogy befejezze a könyvet. Akkorra megértette, bár zavarodottság tükröződött az arcán. Egyszer-kétszer a fehér várkastély nevét kiáltotta, amely a fegyverünket elnyelő mocsáron túl emelkedett; még olaszul is próbált beszélni velem, persze, hiába. Azután megfordult, és üres

tekintettel bámult ki az ablakon, pihent, próbálta megemészteni az olvasottakat. Magamban mulattam rajta, ahogy előbb egy, a végtelenben semmibe vesző pontra meredt, mint hasonló helyzetben szoktak, valami nem létező fókuszpontra, de azután, azután, ahogy vártam is, ráközelített valamire a szeme: most már az ablakkeretben eléje táruló képet nézte. Éles eszű olvasóim bizonyára megértették már: nem volt annyira ostoba, mint feltételeztem. Szaporán lapozgatni kezdett a könyvemben, ahogy előre gondoltam, keresgélt, én pedig izgatottan vártam, mígnem rálelt a keresett lapra, és elolvasta. Akkor újra a házam mögötti kertre néző ablakból látható képet nézte. Pontosan tudtam, mit lát. Őszibarackkal és cseresznyével teli, gyöngyház berakásos tál feküdt az asztalon, a mögött szalmafonatú kerevet, rajta pehelyvánkosok, ugyanolyan zöldek, mint az ablakkeret. Ott ültem, immár közel hetvenévesen. Távolabb, jócskán a meggy- és olajfák közötti kútkáván ülő verebet látott. Hosszú kötéllel egy diófa magas ágára kötött hinta ingadozott könnyedén az alig érezhető szellőben.

Ulpius-ház

Könyvkiadó Bt., Budapest, 2000

Felelős kiadó: Kepets András

Szerkesztette: Zsámboki Mária

Tördelés: Jeges Erzsi

A nyomás és kötés

az ETO-Print Nyomdaipari Kft.-ben készült

Felelős vezető: Balogh Mihály