DAVID A. GEMMELL

FEHÉR FARKAS Legendás Druss krónikái

Fordította Sziklai István

Korrektúra Kovács Mária

Nyomdai el�készítés Kovács Mária Borítógrafika John Picacio

Felel�s kiadó

Terenyei Róbert

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: DAVID A. GEMMELL

WHITE WOLF

Copyright © 2003 by David A. Gemmell All Rights Reserved

Copyright © 2004 Delta Vision Kft.

ISBN 963–7041–32–X Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27. Telefon: 36 (1) 216–7053 Telefon/fax: 36 (1) 216–7054

www.deltavision.hu

David A. Gemmell

Fehér Farkas

Delta Vision Kiadó Budapest

AJÁNLÁS

A Fehér Farkast szeretettel ajánlom Lindának, Karinak, Kate-nek, Jade-nek és Andrew-nak a vidám kerti partikért, és az ajándékért, amit

a család jelent.

Ajánlom továbbá két embernek, akikkel sosem találkoztam: Kennek és Malcolmnak, a Gemmell testvéreknek.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönöm Steve Saffelnek, akinek tanácsai segítettek megteremteni Elátkozott Skilgannont,

Selina Walkemek, szerkeszt�mnek a Transworldnél, és tesztolvasóimnak:

Jan Dunlopnak, Tony Evansnek és Stella Grahamnek.

Továbbá hálás köszönetem Alan Fisher írónak, aki megosztotta velem mestersége fogásait, Dale Riipkének a Drenai térképén végzett áldozatos munkájáért, Dave

Barrettnek, és nyomdai szerkeszt�mnek, Heather Padgennek.

El�hang Kalmár Caphas megrémült, amikor az idegen megjelent a f�várostól

északra húzódó erd�ben rakott tábortüzénél. A keresked� nagy gonddal választotta meg pihen�helyét, az úttól távol es� lapályosban, ahonnan a t�z fénye nem látszott. Bár a polgárháború véget ért, mindkét fél olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy csak kevés katona jutott jár�rözésre a vadonban, ahol renegátok és katonaszökevények fosztogatták és rabolták ki az átutazókat. A keresked� sokáig töprengett, hogy belevágjon-e egyáltalán az utazásba, de mivel a kalmárok zömét elrettentették a nehézségek, amivel Naashanban találkozhattak, Caphas jó lehet�séget látott arra, hogy hatalmas haszonra tegyen szert áruival – a csiatcei selyemmel, a sheraki és gothiri f�szerekkel. Most azonban a mélyedés fölött ragyogó telihold fényében a haszon reménye nagyon messzire távolodott.

A lovas a tábor fölött magasodó fák közül léptetett el�, és megindította hátasát lefelé a lejt�n. A férfi haját hátul teljesen leborotválta, felül pedig torzonborz sörénnyé formálta – a hajviselete elárulta, hogy egy naashani kardmester közeledik. A keresked� ennek láttán kissé megnyugodott – valószín�tlennek t�nt, hogy egy ilyen ember rabló lenne. A remek harcosok sokkal könnyebben is pénzhez juthattak a háborútól megtépázott országban, mint hogy utazó kalmárokat raboltak volna ki. A férfi öltözéke még inkább meger�sítette Caphast abban, hogy nem rablóval van dolga. A praktikus ruhadarabok – a sötét szín� b�rmellény, a láncvértes vállvéd�, a b�rnadrág, és a szintén vérttel futatott magas szárú lovaglócsizmák – gazdagságról árulkodtak. A férfi hátasa ventriai telivér volt, és az efféle hátasokkal ritkán lehetett találkozni még a vásárokon is – az ilyen lovakat egyesével adták–vették, és az áruk kétszáz és négyszáz aranyraq között változott. Egyértelm� volt, hogy a lovas nem tolvaj. A rablótámadás gondolata többé nem aggasztotta a keresked�t, de felváltotta egy másfajta félelem.

A férfi leszállt a lováról és a t�zhöz ballagott. A kardforgatókra jellemz� kecsességgel mozog – gondolta magában

a talpra kászálódó Caphas. A lovas közelebbr�l fiatalabbnak bizonyult, mint amilyennek a kalmár el�ször vélte: mindössze a húszas éveiben

járt. Szúrós, zafírkék szempár ült a jókép� arcban. A keresked� meghajolt.

– Üdvözöllek a tüzemnél, uram – szólt. – Jó dolog társaságra bukkanni ilyen kietlen vidéken. A nevem Caphas.

– Skilgannon vagyok – nyújtott kezet a jövevény. A név hallatán émelyít� és rettent� félelem hasított a kalmárba,

akinek hirtelen kiszáradt a szája. Tudva, hogy Skilgannon figyeli, nagy nehézségek árán sikerült ennyit kinyögnie:

– Éppen... éppen estebédet készítek. Nagy örömömre szolgálna, ha megoszthatnám veled.

– Köszönöm. – Skilgannon tekintete végigfutott a táboron. A kardmester hirtelen felszegte fejét, és beleszimatolt a leveg�be. – Mivel te nem illatosítod magad, azt javaslom, hogy a n�ket is hívd meg a t�zhöz. Az erd�ben elég sok vadállat él: bár már közel sincs annyi farkas, mint egykor, de medvék azért akadnak, és néha-néha még párducok is el�fordulnak. – Hátat fordított Caphasnak, és a t�zhöz lépett. A keresked� ekkor vette észre a hátán keresztbe vetett furcsa eszközt. Közel öt láb hosszú lehetett, enyhén görbült, és a közepét fényesre csiszolták. Mindkét végét gyönyör�en faragott elefántcsont ékítette. Bár díszesnek és különlegesnek t�nt, láthatóan semmiféle célt nem szolgált: ezt Caphas is így gondolta volna, ha nem tudja, ki ez a férfi.

A jövevény levette a különös tárgyat, és a földre fektette, majd maga is letelepedett a t�z mellé.

A kalmár nehéz szívvel fordult a sötét erd� felé. Skilgannon tudta, hogy a lányok ott vannak, és ha meg akarja gyalázni vagy meg akarja ölni �ket, akkor nem menekülhetnek el�le.

– Gyere ide, Lucresis és hozd Phaliát is! Minden rendben! –kiáltotta oda, és közben azon imádkozott, hogy ne tévedjen.

Sötét hajú, karcsú és fiatal n� lépdelt el� a fák közül, egy hét év körüli kislány kezét fogva. A gyermek kirántotta kezét n�vére markából, és apjához futott. Caphas védelmez�én átölelte és a t�z felé húzta.

– �k a lányaim: Phalia és Lucresis – szólt, mire Skilgannon felpillantott és elmosolyodott.

– Bölcs dolog az óvatosság: a lányaid gyönyör�ek. Nyilván az anyjukra ütöttek.

Caphas kipréselt magából egy mosolyt.

– Semmi kétség, valóságos szépség volt az anyjuk. – Rémülten látta, hogy Lucresis vakmer�en bámulja a jókép� férfit. A lány oldalra billentette fejét, és beletúrt a hajába: tudta magáról, hogy gyönyör�, hiszen már eddig is számos fiatalember biztosította err�l. – Lucresis! Gyere, segíts a szekérb�l kihozni az edényeket és a lábasokat! – szólt rá lányára Caphas, akinek hangjából kiérz�dött a feszültség. A lány értetlenül állt apja félelme el�tt, de szó nélkül követte a kalmárt. Amikor odaértek a szekérhez, a férfi fogai között sz�rve a szót, odavetette: – Ne meresztgesd rá a szemed!

– De annyira jókép�, apa! – � Elátkozott Skilgannon. Semmi dolgod vele. Örülhetünk, ha a

puszta életünket megmenthetjük – f�zte hozzá, továbbra is suttogva, majd lánya kezébe nyomott néhány lábast.

Lucresis hátrapillantott a t�znél ül� férfira. Skilgannon a kis Phaliával beszélgetett, és a kislány kacagva nevetett a kardforgató szavain.

– Nem fog bántani minket, apa. – Ne a külsejük alapján ítéld meg az embereket! Ha csak a csúf

emberek követnének el b�nöket, nem lenne nehéz megtalálni a csirkefogókat. Hallottam már történeteket a kilengéseir�l, és nemcsak azokról, amelyeket a csatatéren követett el. Az a hír járja, hogy egykor volt egy nagy háza, ahol az összes szolgáját tapasztalt ringyók alkották. � nem az a fajta férfi, akit szívesen tudnék a lányom közelében. Bárcsak lenne beleszólásom ebbe, de sajnos nincs – fejezte be a mondatot lehangoltan.

– Bárcsak nekem lenne beleszólásom! – felelte erre Lucresis. Caphas visszatért a t�zhöz, és elkészítette a húslevest, amelynek

csábító és s�r� illata hamarosan megülte a leveg�t. A kalmár id�nként megkavarta a vacsorát, majd megkóstolta a levest, azután pedig egy kis borsot és f�szereket adott hozzá. Végül sószemcséket morzsolt a nagy lábasba.

– Úgy vélem, elkészült – szólalt meg. A vacsora után Skilgannon letette maga mellé a tányérját. – Igazán tehetséges szakács vagy, Caphas mester. – Köszönöm, uram. Ez a kedvenc id�töltésem. – Miért van pók a karodon? – kérdezte a kis Phalia, és rámutatott a

kardmester bal alkarján látható fekete tetoválásra. – Nem tetszik? – Rémesen csúf.

– Phalia, udvariatlanság ilyet mondani! – csattant fel Caphas, majd amikor rájött, hogy kitörésével megijesztette a gyermeket, gyorsan hozzátette: – Ez a tisztek jele, drágaságom. A naashani harcosok így díszítik magukat. Az a tiszt, akinek ilyen jele van, nyolc ellenséget... gy�zött le... egyetlen harcban. Ezek a tisztek kapják meg a pókot. A hadvezéreknek párduc van a mellére tetoválva, vagy sasok, ha nagy gy�zelmeket arattak. – A kalmár letérdelt a gyermek mellé. – De nem szabad ilyesmiket mondanod.

– Sajnálom, apa, de és akkor is ronda. – A gyerekek azt mondják, amit gondolnak – szólalt meg Skilgannon

halkan. – És ez nem is baj: te pedig nyugodj meg, keresked�. Nem áll szándékomban ártani nektek. Az éjszakát a tábortokban töltöm, holnap reggel pedig továbbállok. Az életed biztonságban van... akárcsak a családod becsülete. Mellesleg, az a ház, amir�l a lányodnak beszéltél, nem az enyém volt. Egy kurtizán volt a tulajdonosa, aki... mondjuk úgy... a barátom volt.

– Nem akartalak sértegetni, uram. – A hallásom nagyon éles, kalmár. És nem sértettél meg. – Köszönöm. Nagyon-nagyon köszönöm. Ekkor hallották meg a távolból felhangzó patadobogást. Skilgannon

felállt, és türelmesen várt. Kisvártatva egy osztagnyi lovas érkezett a tisztásra, oszlopba

rendez�dve. Caphas, aki a polgárháború évei alatt beutazta egész Naashant, felismerte a súlyos sisakot visel�, feketeöltözet� fegyverforgatókban a királyn� lovasait. Mindegyikük dárdát, szablyát, és kicsi, kerek pajzsot viselt, amelyet egy pettyes kígyó díszített. Az oszlop élén lovagló férfi nem katona volt: Caphas felismerte benne a királyn� kegyencét, a hosszú sz�ke hajú és szikár arcú Damalont. Az ötven lovas némán ült a nyeregben, Damalon pedig könnyed mozdulattal a földre szökkent.

– Hosszú út áll mögöttünk, hadvezér – köszöntötte Skilgannont. – És miért vállalkoztatok rá? – kérdezte a harcos. – A királyn�nek szüksége van az Nappal és Éjjel Kardjaira. – Ajándékba kaptam �ket – felelte Skilgannon, de azután megvonta a

vállát. – Ám legyen úgy, ahogy lennie kell. Felvette a földr�l a különös eszközt, és egy pillanatig még magánál

tartotta, majd odalökte Damalonnak. Caphas észrevette, hogy a kardmester arca ekkor fájdalmasan megrándul.

A jókép� udvaronc, Damalon hátrapillantott a katonákra.

– Nincs miért maradnia, kapitány – szólt oda a gesztenyebarna herélten ül� sudár férfinak. – A feladatunk véget ért.

A lovas közelebb léptetett. – Örülök, hogy újra látlak, generális – üdvözölte Skilgannont. – Az

istenek legyenek veled! – És veled is, Askelus! – felelte a harcos. A lovasok megfordították hátasaikat és elhagyták a tisztást. Négy,

sötét öltözet� férfi azonban hátramaradt – �k nem viseltek kardokat, viszont övükr�l hosszú kések csüngtek alá. A négy alak leszállt a lováról és felzárkóztak Damalon mellé.

– Miért mentél el? – kérdezte a kegyenc Skilgannontól. – A királyn� minden hadvezérénél jobban istenített téged.

– Volt rá okom. – Ez nagyon furcsa, hiszen megvolt mindened. Gazdagság, hatalom,

egy olyan palota, amiért mások az életüket adták volna. Találtál volna másik feleséget, Skilgannon. – Damalon egyik kezével megfogta a különös eszköz egyik elefántcsont markolatát, majd megrántotta. Nem történt semmi.

– Nyomd meg a markolaton azt a rubint – szólt Skilgannon. – Az tartja vissza a pengét. – Amint Damalon megnyomta a kiugró bütyköt, a kard el�siklott. A hold fénye megcsillant az ezüstös acélon és a belevésett rúnákon. Caphas leplezetlen irigységgel meredt a kardra. A Nappal és Éjjel Kardjai legendás hírnévnek örvendtek. A kalmár eltöprengett, hogy mennyit érhetnek a pengék egy királynak. Háromezer raqot? Ötezret?

– Elképeszt�en szép – szólalt meg Damalon. – Felkavarja az ember vérét.

– Azt tanácsolom neked, és a követ�idnek, hogy szálljatok lóra és távozzatok – közölte Skilgannon. – Ahogy te mondtad, a feladatotok véget ért.

– Ó, még nem egészen. A királyn� roppant dühös volt, amikor elmentél.

– És még dühösebb lesz, ha te sem térsz vissza. Én pedig belefáradtam már a társaságodba. Értsd meg, Damalon: nem akarlak megölni sem téged, sem a bábjaidat. Csak annyit akarok, hogy szálljatok lóra, és menjetek el.

– Önteltséged mindent elsöpr� – vicsorgott rá Skilgannonra Damalon. – Nálam van a kardod, itt van velem négy hozzáért� pengeforgató, és mégis te fenyegetsz engem? Hova tetted a józan eszed?

Az udvaronc Caphasra nézett. – Milyen kár, hogy te is itt vagy, kalmár! Azt hiszem, a végzet akarta így. A végzet, amit senki sem kerülhet el. – Damalon megnyomta a smaragdot a kard másik markolatán. Ahogy a penge el�siklott, a fekete kardhüvely a földre hullt. A második kard aranyszínben tündökölt. A sz�ke kegyenc egy pillanatig néma csendben állt, tekintet beitta a pengék szépségét. Majd megrázta a fejét, mintha csak b�völet alól szabadult volna ki. – Öljétek meg az öreget és a gyereket! – parancsolt rá az embereire. – A lány kellemes szórakozást nyújt majd, miel�tt visszatérnénk a f�városba.

Caphas látta, hogy Skilgannon Damalon felé mozdul, és a kardmester keze megvillan. Valami fényes és csillogó süvített át a leveg�n, és puhán az udvaronc torkába csapódott.

Az átszelt nyakból vér spriccelt el�. Ami ezután következett, azt a kalmár soha életében nem felejtette el – még a legcsekélyebb részlet is alaposan belevés�dött az emlékezetébe.

Skilgannon lépett még egyet Damalon felé. Ahogy a haldokló férfi elejtette a kardokat, a harcos még a leveg�ben elkapta �ket. A négy fekete ruhás gyilkos ekkor megrohanta, mire a kardmester eléjük szökkent. A két kard pengéje megcsillant a t�z fényében. Nem volt harc, nem volt acélcsattogás. Néhány szívdobbanás alatt öt halott hevert a földön – az egyik gyilkost szinte lefejezték, a másik testén pedig válltól a hasáig húzódó hatalmas seb tátongott. Caphas Skilgannont nézte, aki megtisztogatta az arany– és ezüstpengét, miel�tt visszacsúsztatta volna �ket a fekete kardhüvelybe, amelyet azután a hátára lendített.

– Az lesz a legjobb, ha új piacokat keresel, Caphas – szólalt meg a harcos. – Attól tartok, mostantól fogva Naashan túl veszélyes lesz számodra.

A kardmester még csak nem is kapkodott leveg�ért, és homlokán egyetlen verítékcsepp sem ütközött ki. A férfi hátat fordított a kalmárnak, és megvizsgálta a földet a halott Damalon körül, majd lehajolt, és felkapott egy apró, nagyjából két hüvelyk átmér�j� kerek fémdarabot, amely vérben úszott. Skilgannon tisztára törölte a tárgyat az udvaronc ingében. Caphas látta, hogy a fémdarabnak f�részes az éle, mire megborzongott. A kardmester visszadugta az aprócska fegyvert az öve mögötti rejtett okba, majd a lovához lépett és felnyergelte az állatot.

Caphas lépett oda hozzá. – Minket is megöltek volna. Köszönöm, hogy megmentetted a

lányaimat és engem.

– A kislányod megrémült, Caphas. Az lesz a legjobb, ha megnyugtatod – felelte Skilgannon és könnyed mozdulattal lóra szállt.

Lucresis rohant oda a lovához. – Én is hálás vagyok – meredt rá tágra nyílt szemmel a kardmesterre.

A férfi rámosolygott, majd el�rehajolt, megfogta a kezét, és megcsókolta.

– Sok szerencsét, Lucresis! Nagyon örültem volna, ha még egy kis id�t eltölthetek a társaságodban. – Elengedte a lány kezét, és Caphasra nézett, aki magához szorította kisebbik lányát. – Ne maradjatok itt éjszakára! Pakoljátok fel a szekeret, és sietve induljatok északnak!

Skilgannon nem szólt többet, csak ellovagolt. A kalmár addig nézett utána, amíg el nem t�nt a fák között. Lucresis felsóhajtott és apjához fordult.

– Bárcsak maradt volna! A keresked� hitetlenkedve csóválta a fejét. – Éppen az imént láttad, hogyan végzett öt emberrel. Az Elátkozott

egy könyörtelen és halálos ember, Lucresis. – Lehet, hogy így van, de a szeme gyönyör�.

Els� fejezet Az ég� épületekb�l felszálló füst még mindig ott terjengett a házak

között, de a tegnap még lázongó cs�cselék mára szétoszlott. A város felé két pap ballagott lefelé a dombról. A keleti hegyek felett s�r� felh�k gyülekezek, es�t ígérve a délutánra. A vidéken hideg szél söpört végig. Braygan testvér általában élvezte a vén kolostortól a városkáig tartó sétát, f�leg akkor, ha a fehér épületek és a száguldó folyó csillogva verték vissza a napfényt. A fiatal, de pufók pap szeretett elgyönyörködni a réten nyíló színes virágokban, amelyek olyan aprónak és illékonynak t�ntek az örökkévaló, hósipkás hegyek el�terében. A mai nap azonban más volt. Ma minden olyan másnak tetszett. A szépség most is jelen volt, de a leveg�ben kézzelfoghatóan ott lebegett a veszély és valamiféle baljós fenyegetés.

– B�n az, ha rémült az ember? – kérdezte társát, egy sudár ifjút, akinek ragyogóan kék tekintete fagyosan meredt a világba, és akin az akolitusok fakó köntöse valahogy oda nem ill�nek t�nt.

– Öltél valaha embert, Braygan? – kérdezte Lámpás hidegen és mindenféle érdekl�dés nélkül.

– Természetesen nem. – Megraboltál, megloptál, vagy meggyaláztál valakit? – Braygan

teljesen megdöbbent, és társára pillantott, pillanatnyilag megfeledkezve még félelmér�l is.

– Nem. – Akkor miért töltesz olyan sok id�t azzal, hogy a b�nök miatt

aggódsz? Braygan nem felelt. Sosem szeretett Lámpás testvér mellett dolgozni.

A férfi csak ritkán beszélt, de volt benne valami, ami teljesen felkavarta. Mélyen ül� zafírszín� szeme vadságról árulkodott, szikár arca keménységet sugárzott, arcvonásairól csak úgy sütött az engesztelhetetlenség. Ráadásul karján és lábán kardok ütötte sebhelyek húzódtak. Braygan akkor látta �ket, amikor együtt dolgoztak a mez�n, még a nyáron. Kérdezett róluk Lámpástól, de a férfi nem felelt semmit. Mint ahogy nem felelt azokra a kérdésekre sem, amelyeket a hátán, mellén és karján látható durva és harcias tetoválásokról tett fel: a lapockái között látható, kiterjesztett szárnyú és kimeresztett karmú sasról, a bal alkarját díszít� hatalmas pókról és a mellére került vicsorgó

párducfejr�l. Amikor ezekr�l kérdezte Lámpást, a férfi csupán rámeredt fagyos tekintetével, és egy árva szót sem szólt. Minden másban azonban kiváló akolitusnak bizonyult: keményen dolgozott, és sosem próbált meg kibújni a feladatok alól. Sosem panaszkodott, sosem vitatkozott, és részt vet az összes imádságon és tanórán. Amikor kérdezték, szó szerint tudott idézni egész részeket a Szentírásból, és rengeteget tudott a környez� országok történelmér�l is.

Braygan figyelme ismét visszaterel�dött a városra, és ezzel félelmei is visszatértek. Az �rség katonái semmit sem tettek azért, hogy megfékezzék a lázongókat. A cs�cselék két nappal ezel�tt rátámadt Labberan testvérre, amikor a templomi iskolába ment tanítani, és eltörték a karját. Ütötték-verték a papot, majd vasrudakkal támadtak rá. Labberan már nem volt fiatalember, és nem sok hiányzott hozzá, hogy meghaljon.

A két pap elérte a folyó fölött átível� kis hidat. Braygan rálépett fakó köntösének szélére, és megbotlott. Elesett volna, ha Lámpás testvér meg nem ragadja a karját, és vissza nem rántja.

– Köszönöm – kapott leveg� után a pufók pap, akinek karja megfájdult a másik satuszer� szorításától, így önkéntelenül is megdörzsölte.

A leégett házak közül emberek léptek el�. Braygan megpróbálta nem bámulni �ket – mint ahogy az egyik magas fáról alácsüng� két testet sem.

– Halálra vagyok rémülve, testvérem – suttogta oda társának. – Miért tesznek az emberek ilyen gy�löletes dolgokat?

– Azért, mert meg tudják tenni – felelte a sudár pap. – Te nem vagy megrémülve? – Ugyan mit�l lennék? A kérdés nevetségesnek t�nt Braygan szemében. Labberan testvért

szinte agyonverték, és a gy�lölet ott lappangott mindenfelé. Megfenyegették az egyházat és a papságot, a rémségek pedig csak folytatódtak. Átkeltek a hídon, maguk mögött hagyták a füstölg� épületeket, és beértek a f�utcára. Brayganról mostanra ömlött az izzadtság. Itt még több emberrel találkoztak, és észrevett egy csapat feketeruhás katonát, akik a kocsma ajtaja el�tt álldogáltak. A városiak közül többen megálltak, és a papokat nézték, akik folytatták útjukat a patika felé. Az egyik férfi sértést ordított oda nekik.

Izzadtság csöpögött Braygan szemébe, amit�l pislognia kellett. Lámpás testvér keze a patika ajtaja felé nyúlt, de az zárva volt. A sudár

pap bekopogott, de válasz nem érkezett. Mögöttük kezdett összever�dni a tömeg, Braygan pedig megpróbált nem az arcokra nézni.

– Mennünk kellene, Lámpás testvér – suttogta társának. Valaki haragosan odavetett valamit Braygannak. A pap megfordult,

hogy feleljen, de ekkor egy ököl csapódott az arcába, és a férfi a földre zuhant. Egy csizmás láb mellbe rúgta, mire felkiáltott, és a patika ajtaja felé hengeredett.

Lámpás testvér átlépett felette, és elállta a Brayganra támadó férfi útját.

– Vigyázz! – szólt oda neki Lámpás szelíden. – Ugyan mire? – kérdezte a nagydarab, szakállas alak, aki a bírák

zöld selyemövét viselte. – Vigyázz a haraggal, testvér! – mondta Lámpás. – Megvan az a

szokása, hogy bánat jár a nyomában. A férfi felnevetett. – Majd én megmutatom neked, mi az a bánat! – Ökle Lámpás arca

felé suhant, de a pap elhajolt, az ütés pedig célt tévesztett. A támadó el�retántorodott, elvesztette egyensúlyát, és elbotlott a pap kinyújtott lábában, majd térdre zuhant. Haragjában bömbölve azonnal talpra szökkent, és Lámpás testvérre vetette magát, de ismét elhibázta és ismét a földre került: ezúttal arccal el�re rogyott rá az utca kövére. Arcát vér maszatolta össze, de ismét felállt, csak sokkal megfontoltabban és övéb�l el�húzta kését.

– Légy óvatos! – figyelmeztette Lámpás. – Még jobban is megsebesítheted magad.

– Méghogy megsebesítem magam? Bolond vagy? – Kezdem azt hinni, hogy igen – felelte a pap. – Nem tudod

véletlenül, hogy mikor nyit ki a gyógyszerész? Egyik testvérünk megsebesült, és gyógynövények kellenének, hogy csillapítsuk a lázát.

– Te vagy az, akinek szüksége lesz a gyógyszerészre! – Éppen az imént mondtam, hogy szükségem van a gyógyszerészre.

Beszéljek talán lassabban? A férfi hangosan elkáromkodta magát, majd rohamra lendült.

Késével Lámpás hasa felé szúrt, de a pap ismét elhajolt, karja pedig éppen csak súrolta támadója vállát. A bíró elrobogott a szerzetes mellett, és fejjel nekicsapódott a patika falának. A földre rogyott, és felsikoltott, amikor saját kése belefúródott a combjába.

Lámpás odalépett hozzá, és letérdelt mellé, szemügyre véve a sebet.

– Bár vitatható, de azért szerencse, hogy elhibáztad a t� üt�eret. Viszont mindenképpen össze kell varrni a sebet. – Felállt és a tömeg felé fordult. – Vannak itt barátai ennek az embernek?! – kiáltott oda. – El kell látni a sérülését!

Ekkor több férfi vált ki a tömegb�l. – El tudjátok látni a sebét? – érdekl�dött Lámpás. –Nem. – Akkor vigyétek a tavernába! Majd én összeöltöm a sebet. És

küldjetek el valakit a gyógyszerészért! Még számos feladat vár rám ma, és nem id�zhetek itt sokáig.

Braygan, akire a tömeg ügyet sem vetett, talpra kászálódott, és tekintetével követte azokat, akik felkapták a fájdalmában nyög� férfit, és elindultak vele a kocsma felé. Lámpás hátrapillantott a másik papra.

– Várd meg itt a gyógyszerészt! Azonnal jövök. – Ezzel megindult a taverna felé, mire a tömeg szétnyílt el�tte.

Braygan szédelgett, és enyhe hányinger tört rá, mire többször nagy leveg�t vett.

– Ki volt ez? – kérdezte ekkor egy hang. A fekete páncélos katonák egyike tette fel a kérdést, egy mélyen ül� szem�, szikár arcú férfi.

– Lámpás testvér – felelte Braygan. – A könyvtárosunk. – A katona felnevetett, a tömeg pedig kezdett szétszéledni.

– Szerintem ma már nem lesz több bajotok – közölte a fegyverforgató.

– Miért akarnak ártani nekünk? Mi mindig arra törekedtünk, hogy mindenkit szeressünk, és sokakat felismertem a tömegben, akiken segítettünk, amikor betegek voltak. A múlt évben, amikor kitört az éhínség, megnyitottuk el�ttük a raktárainkat.

A katona vállat vont. – Ne t�lem kérdezd! – És ti miért nem védtek meg minket? – A katonák a kapott parancsnak engedelmeskednek, pap. A hadi

kódex nem engedi, hogy csak azoknak az utasításoknak engedelmeskedjünk, amelyek a kedvünkre valóak. Ha én lennék a helyetekben, elhagynám a kolostort, és északnak indulnék. Már nem telik bele sok id�, és megtámadják a menedéketeket.

– Miért támadnának ránk? – Kérdezd a barátodat! Úgy t�nik, � olyasvalaki, aki tudja, merr�l fúj

a szél. – Itt rövid szünetet tartott. – A verekedés során észrevettem a bal alkarját díszít� sötét tetoválást. Mi volt az?

– Egy pók.

– Én is úgy láttam. Talán a mellén is van egy oroszlán vagy valami hasonló?

– Igen, van egy párduc. A katona hallgatott, és egy szó nélkül távozott. Skilgannon immár három éve kereste a tökéletes pillanat újbóli

átélését, a teljes tisztánlátás és céltudatosság érzését. Nagy néha csábítóan közelinek t�nt a cél, mintha egy elmosódott árnykép lebegett volna látómezeje szélén, amely mindig odébb táncolt, amikor megpróbált közvetlenül ránézni.

Eldobta magától a gazdagságot és a hatalmat és útnak indult, hogy választ találjon kérdéseire. Cobalsin átalakított várában belépett a papi rendbe, és három évet töltött elmefonnyasztó tanulással és vizsgálódással, hogy azután jórészt elvesse azokat a filozófiákat és tanításokat, amelyek semmiféle kapcsolatban nem álltak az ember jelenlétével megátkozott valós világgal.

Az álmok pedig minden éjjel kísértették �t. Újra meg újra egy sötét erd�ben bolyongott, keresve a Fehér Farkast. Mindig megpillantotta az állat fakó bundáját, és ekkor el�húzta kardjait. A holdfény megcsillant a pengéken, a farkas pedig elt�nt.

Ösztönösen érezte, hogy kapcsolat van a farkas és a kardok között. Abban a pillanatban, hogy megérintette a két markolatot, a fenevad elenyészett, de olyan er�s volt a farkastól való félelme, hogy nem tudott ellenállni a pengék csábításának.

A Lámpás néven ismert szerzetes ökölbe szorított kézzel és szorítással a mellében riadt fel álmából, majd felkelt keskeny priccsér�l. A kis szobában egyetlen apró ablak volt, és Skilgannon id�nként börtöncellának látta a helyiséget.

Ezen az éjszakán vihar dühöngött a kolostor falain kívül. Lámpás testvér mezítláb kilépett a folyosóra, és felment a tet�re vezet� lépcs�kön, majd kilépett a szakadó es�be. Villám cikázott végig az égen, majd hamarosan követte a mennydörgés mély robaja.

Az utolsó csata utáni éjszakán is esett. Eszébe jutott a sárban térdepl� ellenséges pap. Körülötte ezerszám

hevertek a hullák. A pap felpillantott rá, majd vézna kezét a viharfelh�k felé nyújtotta. Az es� lucskosra áztatta fakó szín� köntösét.

„Az ég könnyei ezek" – mondta.

Skilgannon még mindig meglep�dött, hogy milyen er�sen él benne ez a pillanat. Ugyan miért sírna egy isten? Eszébe jutott, hogy akkor kinevette a papot, és bolondnak nevezte.

„Találj magadnak olyan istent, aki valódi hatalommal bír! A sírás a gyengéknek és az er�tleneknek való."

Skilgannon a zuhogó es�ben kisétált a kolostor tetejére, és körbenézett a dimbes-dombos vidéken, majd tekintetét keletre fordította.

Az es�zés enyhült, a felh�k lassan szétváltak. A háromnegyedig megtelt hold fényl� áradatba vonta a tájat. A lenti városka házai hófehéren és tisztán csillogtak. Ma éjjel nem járták a várost a lázongó tömegek, sem az �ket uszítók. A keresked�negyedben támadt tüzet eloltotta a vihar. Skilgannon arra gondolt, hogy a cs�cselék majd csak holnap ver�dik össze. Vagy talán csak holnapután.

– Mit keresek én itt? – tette fel a kérdést magának. Az az ostoba alak ott a városban azt kérdezte t�le, hogy bolond-e. A kérdés azóta is ott motoszkált a fejében. Amikor összevarrta a férfi combsebét, belenézett a szemébe, és látta a benne megcsillanó gy�löletet. A férfi akkor azt mondta: „Eltüntetjük a fajtádat a történelem lapjairól."

A fajtádat. Skilgannon lepillantott a kocsmaasztalon hever� alakra, akinek az

arca elszürkült a fájdalomtól. „Megölhetitek a papokat, kis ember. És ez nem is lesz túl nehéz,

hiszen nem fognak ellenállni. De eltüntetni �ket a történelem lapjairól? Szerintem az nem fog menni. A hozzád hasonló bábok nem rendelkeznek ilyen hatalommal."

Csíp�s szél csapott le a tet�re. Skilgannon megborzongott, majd elmosolyodott. Levetette átázott köntösét, és a földre dobta. Ott állt meztelenül a holdfényben, megtornásztatta karizmait, megfeszítette hátát, majd könnyed mozdulattal felvette a sas pózt: bal lábát jobb bokája mögé csúsztatta, jobb karját felemelte, balját köré fonta, és két kézfejének hátát egymáshoz nyomta. Mozdulatlanul állt, tökéletesen megtartva egyensúlyát, és ebben a pillanatban egyáltalán nem t�nt papnak. Teste izmos volt és szikár, kardok és lándzsák ütötte régi sebhelyek húzódtak mellén és karján. Skilgannon nagyokat kortyolt a leveg�b�l, majd ellazította testét. A hideg mostanra semmit nem jelentett neki, és Lámpás testvér könnyed mozdulatokkal fogott bele a gyakorlatokba, amelyet egy másik életében tanult: a megfeszül� íjba, a sáskába, a pávába, majd a varjúba.

Izmai megfeszültek, teste ellazult, és táncot idéz� mozdulatokat tett: ugrott és forgott, végig meg�rizve a tökéletes egyensúlyt. Csupasz b�rén a fagyos es�cseppeket meleg veríték váltotta fel.

Dayan arca bukkant fel gondolatai között. Nem az az arc, amikor utoljára látta �t, immár holtan, hanem az a mosolygó és ragyogó arc, amikor együtt úsztak a palota kertjének márványmedencéjében. A gyomra összerándult a képt�l, arca azonban mit sem árult el abból, hogy mit érez, egyedül a szeme körül feszültek meg az izmok. Nagy leveg�t vett, a tet� széléhez lépett, és kezével megtapogatta az egy láb széles párkányt. A sima kövön vízcseppek csillantak: az es� csúszóssá változtatta a peremet. A Lámpásként ismert férfi felugrott a párkányra, és ott állt jó hetven lábbal a sziklaszál fölött, amelyre a kolostor épült. A keskeny párkány nagyjából harminclábnyit futott egyenesen, majd élesen elkanyarodott jobbra.

Skilgannon egy ideig tanulmányozta a párkányt, aztán behunyta a szemét. Csukott szemmel futásnak eredt, majd felugrott a leveg�be, hogy azután sz�k ívben megpördüljön. Jobb lába szilárdan ért földet a párkányon, és meg sem csúszott, bal lábfeje azonban megérintette jobb bokáját, amit�l megingott, de gyorsan visszanyerte egyensúlyát. Kinyitotta szemét, és ismét lepillantott az alatta elterül� sziklákra.

Tökéletesen számította ki a távolságot. Elméjének egy apró zugában azonban azt kívánta, bárcsak ne így tett volna.

Megfordult, és könnyed mozdulattal leugrott a párkányról a tet�re, majd felöltözött.

Ha a halálra vágysz – gondolta magában –, az hamarosan úgyis eljön érted.

A harmincöt pap két napon át szinte el sem hagyta a régi Cobalsin-

várat, és a küls� melléképületeket, legfeljebb a városkától keletre elterül� rétre merészkedtek ki. Itt legeltették azt a ritka fajtájú kecskékb�l és juhokból álló három nyájat, amelyekb�l a gyapjút nyerték, hogy azután ruhát sz�jenek bel�le – ezzel a papok elég haszonra tettek szert, hogy ellássák magukat és a tantriai f�városban, Mellicane-ban található egyházközpontot.

A városka baljóslatú némaságba burkolózott. A fellógatott idegenek testét leszedték, a katonák pedig elmentek. A papok közül sokan reménykedtek abban, hogy elmúlt a rettegés ideje, és az élet hamarosan visszatér a megszokott kerékvágásba. Közeledett a tavasz és rengeteg

volt a tennivaló: vadvirágokat kellett szedni a köpenyek és a tunikák festéséhez, meg kellett vásárolni és el� kellett készíteni azokat a titkos olajkeverékeket, amelyek vízállóvá tették az általuk sz�tt ruhákat, és egyben segítettek meg�rizni azok színét. A kolostorban készített öltözékeket nagyra becsülték a nemesek és a gazdagabb városok lakói. A bárányok ellése már meg is kezd�dött, és a tavaszi kiválogatás ideje is elérkezett. Hamarosan megérkeznek a kalmárok, hogy húst vegyenek, amiért cserébe terményeket és különféle készleteket adtak az elkövetkez� évszakokra.

Hosszú hetek óta most el�ször volt valamivel jobb a hangulat a kolostorban, és még a sebesült Labberan testvér láza is elmúlt, így reménykedni lehetett, hogy hamarosan a felépülés útjára lép.

Azonban nem mindenki hitte, hogy túl vannak már a legrosszabbon. A második nap reggelén Lámpás testvér felkereste az apátot. – Nyugatnak kellene indulnunk – közölte a pap köszönés helyett.

Cethelin apát, a gyérül� fehér hajú és szelíd tekintet� vén szerzetes csak intett Lámpás testvérnek, hogy kövesse �t a toronyban elhelyezett dolgozószobájába. A kis szobából, ahol csupán két merev háttámlás szék meg egy hosszú íróasztal kapott helyet, egyetlen keskeny ablakon lehetett kilátni, rá a városra.

– Miért akarod, hogy elmenjünk, testvérem? – kérdezte az apát, és intett Lámpásnak, hogy üljön le.

– Közeleg a halál, szentatyám. – Tudom – felelte az apát szelíd hangon. – De miért akarod, hogy

elmenjünk? Lámpás testvér megcsóválta a fejét. – Bocsáss meg, de a kérdésednek nincs semmi értelme. Csupán egy

kis haladékot nyertünk. A vihar hamarosan kitör: az uszítók már most is arra buzdítják a város lakóit, hogy jöjjenek ide és mészároljanak le minket. Hamarosan... holnap vagy holnapután... tömeg fog összever�dni odakint. És mi töltjük be az ellenség szerepét, mi leszünk azok, akiket démonoknak bélyegeznek. Miután betörik a kaput, mindnyájunkat levágnak. Futót�zként zúdulnak majd végig a kolostoron.

– Ifjú testvérem, ismét csak azt kérdezem: miért akarod, hogy elmenjünk?

– Itt akarsz meghalni? – Hogy én mit akarok, az mit sem számít. Ez itt a szellem

harmóniájának lakhelye. Azért létezünk, hogy szeretetet és megértést nyújtsunk egy olyan világban, amely túl gyakran fürdött meg vérben és

gy�löletben. Mi pedig nem er�sítjük tovább ezt a szenvedést. A célunk a megvilágosodás, ifjú testvérem. Azt kutatjuk, miként terjeszthetjük ki a lélek útját, ami arra vágyódik, hogy egyesüljön Minden Dolgok Forrásával. Nem félünk a haláltól, mivel az csupán egy újabb lépés az út során.

– Ha ez az épület felgyulladna, akkor is itt ülnél és várnád, hogy elemésszenek a lángok, szentatyám?

- Nem, Lámpás. Akkor biztonságos helyet keresnék. Csakhogy ez a helyzet nem azonos azzal, amivel most állunk szemben. A t�z élettelen és személytelen. A mi regulánk azt írja el�, hogy szeretettel fogadjuk a gy�löletet is, és bocsássunk meg a kínzóinknak is. Nem futhatunk el, ha veszélyben forog az életünk. Ha így tennénk, az olyan lenne, mintha nem hinnénk saját filozófiánkban. Hogyan engedelmeskedjünk a tanításainknak, ha elfutunk a gy�lölet el�l?

– Ezt a filozófiát képtelen vagyok elfogadni – felelte Lámpás. – Tudom. Ez az egyik oka annak, amiért nem találod azt, amit

keresel. – Nem tudod, hogy mit keresek – felelte Lámpás, árnyalatnyi

bosszúsággal a hangjában. – A Fehér Farkast kutatod – felelte az öregember szelíden. –De nem

tudod, mi az, és azt sem, hogy miért keresed. Amíg nem tudod, mit kutatsz, addig az mindörökre elkerül téged. De mondd csak, miért jöttél ide, ifjú testvérem?

– Most már magam sem tudom. – A férfi szúrós kék szeme nem eresztette az apát tekintetét. – Honnan tudsz ilyen sokat rólam?

– Tudom, hogy olyan ember vagy, akinek gyökerei a test világába nyúltak. Éles az elméd, és intelligens vagy, Lámpás testvér. Tudom, hogy amikor lemész a városba, az asszonyok áhítattal néznek rád, és rád mosolyognak. Tudom milyen nehéz megtartanod a cölibátus reguláját. Van még valami, amit hallani kívánsz?

– Megpróbáltam jó pap lenni – sóhajtott fel a szálas férfi. –Belemerültem az imádság és a szeretet világába. Azt gondoltam, hogy id�vel majd megértem ezt a világot, de még most sem jutottam el idáig. A múlt nyáron azért kockáztattuk az életünket, hogy megmentsük a pestist�l a városiakat. Akiket megmentettünk, azok közül ketten is részt vettek Labberan testvér megverésében. Az egyik asszony, akinek gyermekét a sír szélér�l hoztuk vissza, arra biztatta férjét, hogy verje szét Labberan arcát. Mocskos cs�cselék mind!

Az apát elmosolyodott.

– Milyen egyszer� lenne a szeretet, ha csak azoknak juttatnánk bel�le, akik megérdemlik, ifjú testvérem. De ugyan mi haszna lenne? Ha adsz egy ezüstöt egy szegény embernek, akkor az ajándék. Ha elvárod, hogy kés�bb megadja neked, akkor kölcsön. Mi pedig nem kölcsönözzük a szeretetet, Lámpás. Mi ingyen osztogatjuk.

– És mit érsz el azzal, ha engeded, hogy megöljenek téged? Hozzájárul ez akár egyetlen szikrával is a világban fellelhet� szeretethez?

Az apát megvonta a vállát. – Talán igen, talán nem. Néhány pillanatig némán ültek mindketten. – Honnan tudsz a Fehér Farkasról? – kérdezte azután Lámpás. –

Hiszen csak az álmaimban létezik. – És te honnan tudod, hogy az egy farkas, amikor sosem láttad? –

kérdezett vissza az apát. – Ez nem válasz a kérdésemre. – Rendelkezem egy adottsággal, Lámpás. Egy aprócska adottsággal.

Miközben mi itt üldögélünk, látlak téged, de látom a gondolataidat és az emlékeidet is, amelyek fel-felvillannak körülötted. Két fiatal n�t látok: mindkett� gyönyör� szép, de az egyik haja aranyszín�, a másiké pedig fekete. Egymás ellentétei: egyikük kedves és gyengéd, a másik vad és szenvedélyes. Látok egy festett sz�ke hajú, sudár férfit, akinek n�iesek a vonásai. – Cethelin lehunyta a szemét. – Látok egy tör�dött embert, aki egy kertben térdepel, és virágokat ültet. Jó ember, de már nem fiatal. – Az apát felsóhajtott és Lámpásra nézett. – Ismered �ket?

– Igen. – És a szívedben hordozod �ket. – Mindig. – A Fehér Farkassal egyetemben. – Úgy t�nik, igen. Ebben a pillanatban felhangzott a reggeli imára hívó harang

kondulása. Az apát felállt. – Majd még beszélünk, Lámpás testvér. Áldjon meg a Forrás! – Téged is, id�s testvérem – felelte Lámpás, aki szintén felállt, és

meghajolt. Oly sok minden akadt a világban, amit Braygan nem tudott felfogni.

Az emberek valóságos rejtélynek bizonyultak. Miként lehet az, hogy az

ember látja a hegyek csodáit vagy az éjszakai ég fenségét, és mégsem érti meg a kicsinyes emberi becsvágyat? Bár minden ember fél a haláltól, miként képesek mégis olyan könnyen másokra mérni azt? Braygan önkéntelenül is a lángoló épületek el�tt felakasztott tetemekre gondolt. Azokat az embereket nem egyszer�en fellógatták, hanem el�bb összeverték és megkínozták �ket. Az ifjú pap el sem tudta képzelni, hogyan lelhet bárki örömet ilyen ocsmány tettben. És mégis akadtak ilyenek, mivel elmondták neki, hogy a tömegben sokan nevettek, amikor a tehetetlen áldozatokat a veszt�helyre hurcolták.

A fiatal pap Labberan testvér ágya mellett ült, és segített rendtársának a zöldségleves elköltésében. Id�nként abbahagyta a kanalazást, és egy asztalkend�vel megtörölgette Labberan száját. Az id�s pap arcának bal oldala fel volt dagadva és teljesen megbénult, így a leves a szájából az állára csurgott.

– Er�sebbnek érzed magad valamivel, testvérem? – kérdezte Braygan.

– Egy kicsivel – felelte Labberan, akinek szavai összefolytak. A pap mindkét alkarját sínbe tették, és a keze is feldagadt és elkékült a zúzódásoktól. A férfi vékony arca beteges, sárgás árnyalatot öltött. A hatvanadik évéhez közeled� Labberan már nem volt er�s, és kevés híja volt, hogy agyon nem verték. Braygan látta, hogy a vén pap szeméb�l kibuggyan egy könnycsepp, és lassan lefolyik az arcán.

– Vannak még fájdalmaid, testvérem? Labberan megrázta a fejét. Braygan félretette a levesestálat, az id�s

szerzetes pedig behunyta a szemét, és elszunyókált. Az ifjú pap halkan felállt, és elhagyta a kicsiny szobát. Az üres tálat levitte a lenti konyhába, hogy elmossa. Odalent több pap is szorgoskodott, éppen az ebédet készítették. Anager testvér lépett oda Brayganhoz.

– Hogy van? – kérdezte az alacsony emberke. – ízlett neki a zöldséglevesem? Mindig ez volt a kedvence.

– Jóíz�en evett, Anager, és biztosra veszem, hogy nagyon jólesett neki.

Anager bólintott, és láthatóan megkönnyebbült. Az alacsony és csapott vállú férfi idegrángásban szenvedett, amit�l feje beszéd közben meg-megremegett, és ami rettent�en zavarta Braygant.

– Tudod, a fiúk voltak azok – mondta Anager. – �k ütötték a leginkább.

– A fiúk? – A fiúk, akik a templomi iskolába járnak.

Braygan összezavarodott. Labberan a helyi gyereket tanítgatta, és hetente kétszer lement a gy�lésterembe, ahol írást és számtant oktatott, valamint mesélt a Forrásról és annak csodáiról. A gyerekek tanítása nagy örömet okozott Labberannak. „A jöv�nk az ifjakban rejlik – mondogatta gyakran. – �k az alapok, és csak rajtuk keresztül remélhetjük, hogy véget vetünk a gy�lölködésnek."

– És mi van a fiúkkal? – Miután a cs�cselék összeverte, több gyerek is odament, és

megrugdosta. Szerinted vége van a lázongásnak, Braygan testvér? – Igen. Azt hiszem, igen. Minden sokkal nyugodtabbnak t�nik. – Tudod, ezek a bírák azok, akik a bajt kavarják. Igaz, hogy Lámpás

testvér megverte az egyiket? – Nem vert meg � senkit. Az a fickó ügyetlen volt, és szerencsétlenül

esett. – Azt mondják, hogy a f�városban már több gyilkosság is történt –

pislogott szaporán Anager, és lehalkította a hangját. – Még az a hír is járja, hogy elengedték a fenevadakat. Mi lesz, ha idejönnek?

– Miért engednék ide a fenevadakat? A háború délen és keleten dúl. – Igen, igazad van. Hát persze, hogy igazad van. Tudod, én már

láttam egyet, ebben az évben, amikor ott voltam a játékokon. Iszonyatos volt. Hatalmas. Négy embert küldtek ellene, de mindet megölte. Rettenetes egy lény volt, és azt mondják, részben medve. Mindenesetre borzalmas egy teremtény, valóságos szörnyeteg. Természetellenes, Braygan. Annyira természetellenes.

Braygan bólintott, és arra gondolt, talán nem éppen a legalkalmasabb a pillanat, hogy rámutasson arra, miszerint a papoknak tilos véres sporteseményeket látogatni.

Elhagyta a konyhát, és az alsó csarnok felé indult, majd kilépett a veteményesbe, ahol több testvér dolgozott, akik azonnal Labberan fel�l érdekl�dtek. Elmondta nekik, hogy paptársuk kicsit jobban van ma, bár elméjének rejtett zugában tudta, hogy ez inkább csak szívbéli jókívánság. Labberan testvért többféle értelemben is összetörték az események. Braygan egy órán átdolgozott a többiekkel: egy nagy barna zsákból óvatosan növényi gumókat emeltek ki, majd elültették �ket. Ekkor hívatták az ifjú papot az apát irodájába.

Braygant elöntötte az idegesség, amikor megállt az ajtó el�tt. Azon töprengett, hogy számos hibája közül melyikre hívja fel vajon a figyelmét az apát. Azzal a feladattal bízták meg, hogy szervezze meg a kápolna tetejének kijavítását, de az es�csatornához való bádog még nem

érkezett meg. Azután a festékekkel sem minden úgy sikerült, ahogy tervezte, de az nem az � hibája volt. A zsák kiszakadt, amikor beleöntötte a sárga festéket, amib�l csak kétadagnyit kellett volna beletenni, de így több, mint tíz ömlött a kádba. Az eredmény rettenetes, hasznavehetetlen narancsszín lett, amit fel kellett hígítani. Mindez nem történik meg, ha Nasley testvér nem kéri kölcsön a mér�edényt.

Braygan bekopogott, majd belépett. Az apát a csendesen lobogó apró t�z mellett üldögélt, és intett a papnak, hogy foglaljon helyet.

– Jól vagy, ifjú testvérem? – köszöntötte. – Jól vagyok, id�s testvérem. – Elégedett vagy? Braygan nem értette a kérdést. – Elégedett? Oöö... milyen értelemben? – Elégedett vagy az itteni életeddel? – Ó, igen, id�s testvérem. Szeretem ezt az életet. – Mit szeretsz benne, Braygan? – Szolgálni a Forrást... és... és segíteni az embereknek. – Igen, ezért vagyunk itt – felelte az öregember, és fürkész�en mérte

végig a papot. – Azt várják t�lünk, hogy ezt mondjuk. De mi az, amit te szeretsz benne?

– Biztonságban érzem magam itt, id�s testvérem. Úgy érzem, ide tartozom.

– És miért jöttél hozzánk? Hogy biztonságban érezd magad? – Részben igen. Ez baj? – Biztonságban érezted magad, amikor az a férfi megtámadott téged

a városban? – Nem, id�s testvérem. Akkor nagyon megrémültem. – Az apát

félrenézett, és belebámult a t�zbe. Láthatóan elveszett gondolataiban, Braygan pedig hallgatott. Végül az apát ismét megszólalt.

– Hogy érzi magát Labberan testvér? – Nem javul az állapota olyan gyorsan, ahogy javulhatna. A

kedélyállapota mélyre zuhant, de legalább a sebei gyógyulnak. Biztosra veszem, hogy néhány napon belül a felépülés útjára lép majd.

Az apát ismét a t�zbe bámult, aztán tekintete visszatért Brayganra. – Lámpás testvér szerint el kellene mennünk. Szerinte a tömeg ismét

összever�dik, és ártani akar majd nekünk. – És te mit gondolsz, id�s testvérem? – suttogta az ifjú pap, és a

szíve vadul vert. – Ez nem történhet meg – folytatta, miel�tt az apát felelhetett volna. – Nem; mostanra minden lecsendesedett. Szerintem a

Labberan testvér elleni támadást csak pillanatnyi eltévelyedés szülte. Mostanra azonban volt elég idejük, hogy elgondolkodjanak gonosz tettükön. Hamarosan megértik, hogy nem az ellenségeik vagyunk, hanem a barátaik. Te nem így gondolod, id�s testvérem?

– Nagyvárosból jöttél, nem igaz, Braygan? – kérdezte az apát. – De igen. – Sok ember tart ott kutyát? –Sok. – Legelnek a városhoz közeli réten juhok? – Igen, legelnek, id�s testvérem – felelte az összezavarodott Braygan. – Én egy ilyen városból jövök. Az emberek elsétálhatnak kutyáikkal

a juhok közelében anélkül, hogy bármi baj történne. Id�nként azonban néhány kutya összever�dik, és elcsatangol. Ha arra a mez�re tévednek, ahol a birkák legelnek, váratlanul megvadulnak, és nagy károkat okoznak. Láttál már ilyet?

– Igen, láttam, id�s testvérem. A falkaszellem önmagát er�síti: a kutyák elfeledik, hogy mit tanítottak nekik, elfeledkeznek a háziasításukról, és ellene fordulnak... – Braygan szava elfúlt. – Szerinted a városiak olyanok, mint a kutyák, id�s testvérem?

– Hát persze, hogy olyanok, Braygan. Összever�dnek és belelovalják magukat abba, amit �k jogos haragnak gondolnak. Már gyilkoltak, és úgy érzik, hatalommal bírnak. Legy�zhetetlennek gondolják magukat, és kutyákhoz hasonlóan élvezik az er� hatalmát. Meg persze a kegyetlenkedését is. Nehéz évek állnak mögöttük: rossz aratások, járványok, aszályok. A Datiával vívott háború megcsapolta az ország er�forrásait, az emberek pedig rémültek és egyszersmind dühösek. Kell valaki, akit hibáztathatnak a nehéz id�kért és a veszteségekért. Az egyház vezet�i a háború ellen foglaltak állást, és közülük többeket árulónak bélyegeztek. Akadtak, akiket ki is végeztek. És az egyházat most azzal vádolják, hogy segített az ellenségnek. Hogy � az igazi ellenség. A cs�cselék el fog jönni, Braygan – gy�lölettel a szívében, és gyilkos gondolatokkal a fejében.

– Akkor Lámpás testvérnek igaza van. El kell mennünk innen. – Még nem tetted le a végs� fogadalmat. Úgy teszel, ahogy akarsz,

mint ahogy Lámpás testvér is. – Te viszont nem mész el, id�s testvérem? – A rend itt marad, mivel ez az otthonunk és a városlakók a mi

nyájunk. Mi pedig nem hagyjuk �ket cserben a szükség óráján. Gondold végig ezeket a dolgokat, Braygan! Talán van még néhány napod, hogy megváltoztasd a véleményed.

Második fejezet Cethelin apát szívébe fájdalom nyilallt, amikor az ifjú Braygan

elhagyta dolgozószobáját. Kedvelte a fiút, és tudta róla, hogy jó szív� és kedves. Semmi rosszindulat nem lakozott benne, nem lapultak sötét zugok a lelkében.

Cethelin az ablakhoz lépett, kitárta és beszívta Tantria h�s hegyi leveg�jét.

A leveg�ben nem érezte sem az �rületet, sem a boszorkányságot, de az mégis ott volt. A világ lassan az �rületbe veszett, mintha csak valami láthatatlan járvány lopózott volna be az otthonokba és a várakba, a kúriákba és a viskókba. Cethelinnek eszébe ötlött egy sok-sok évvel ezel�tti emlék: egy sereg rágcsálót látott a házuk közelében, amint azok egy távoli szirt felé rohantak tülekedve. Apjával együtt felsétált a szirttet�re, és nézték, ahogy az állatok belevetik magukat a tengerbe. A jelenet leny�gözte a fiút, és megkérdezte apját, hogy ezek az apró lények miért fojtják magukat a vízbe. Apja nem tudta a választ, csak annyit mondott, hogy húszévente egyszer megismétl�dik az eset. A rágcsálók egyszer�en csak így tesznek.

Volt valami borzongató ebben a mondatban. Egyszer�en csak így tesznek.

A tömegmészárlásnak jobb indoka kellene, hogy legyen. A hatvanhét éves Cethelin még mindig az �rület mögött rejl� okokon töprengett – de ezúttal nem az állatok, hanem az emberek �rületén. Vajon akkor kezd�dött az egész, amikor Ventria megtámadta Drenait? Vagy ez pusztán csak az �rület egyik tünete volt? A háború fékezhetetlen bozótt�zként terjedt szét a keleti kontinens magterületén. A ventriai polgárháború még mindig dühöngött, ami azért tört ki, mert a ventriaiak öt évvel ezel�tt vereséget szenvedtek a Skeln-szorosban. Lázadások robbantak ki Tantriában is, amit követett az ország keleti szomszédaival, Dospilisszel és Datiával vívott háború – és ez a háború még mindig folyt.

Délkeleten, Naashanban a Boszorkánykirályn� er�i megtámadták Panthiát és Opált, és még a békés phociaiak is segítettek védekezni a támadók ellen. Északnyugaton a nadírok lerohanták Pelucidot: miután átkeltek a hatalmas Namib-sivatagon, felperzselték és kifosztották a part

menti városokat. Háborúk dúltak mindenfelé, és nyomukban érkeztek a gy�lölet, a rettegés, a pestis és a csüggedés dögmadarai.

Cethelin leginkább az utolsótól tartott. Egész életét annak szentelte, hogy szeretetet sugározzon, és nehezére esett megemésztenie, hogy ezt rettent�en durván átformálják és kifacsarják – undorító módon átalakítják valami oktalan, vak gy�lölködéssé. Gondolatai visszatértek Labberan testvérhez. Azok a gyerekek fordultak ellene, akiket istápolt: �k rugdosták össze, vadul rikácsolva.

Cethelin nagy leveg�t vett, és igyekezett lecsillapodni. Letérdelt dolgozószobájának fapadlójára, és egy darabig imádkozott,

majd felállt, lesétált az alsó szintre, és egy órán át üldögélt Labberan betegágya mellett. Megnyugtató szavakat suttogott, de a vén papot nem sikerült megnyugtatnia.

Mikor Cethelin visszatért emeleti szobájába, már elfáradt, és led�lt keskeny priccsére. Ugyan még csak kora délutánra járt az id�, de az apát tudta, hogy egy kis szunyókálás segít fenntartani a lendületét. De ma más volt a helyzet. Nem tudott elaludni: a hátán feküdt és képtelen volt másfelé terelni a gondolatait. Cethelin önkéntelenül is Brayganra és Lámpásra gondolt, akik olyan sok tekintetben különböztek egymástól.

Át kellett volna küldenem Lámpást a tengeren, hogy keresse meg a Harmincak egyik rendjét – gondolta az apát. – Remek harcos-pap lett volna bel�le.

Remek harcos-pap. – És ezek sajnos ellentétes fogalmak – gondolta magában Cethelin. Mivel a pihenésben nem lelt nyugalmat, felkelt, és a kolostor keleti

szárnyába indult, maga mögött hagyva a konyhákat és a csendes szöv�szobákat. A csigalépcs�n felballagva hamarosan megérkezett az Els� Könyvtárba. Mire felért, a térde sajgott, és érezte, hogy szíve fájdalmasan lüktet a mellében. A könyvtárban több papot is talált, akik �si fóliánsokat tanulmányoztak. Mindannyian felálltak, és mélyen meghajoltak, amikor belépett. Az apát rájuk mosolygott, és kérte �ket, folytassák az olvasást. Cethelin elindult a padsorok között, majd meghajolva áthaladt az utolsó boltív alatt is, és belépett a Meg�rzés Termébe. Itt is papok szorgoskodtak, félt� gonddal másolva át a foszladozó kéziratokat és tekercseket. Annyira belemerültek munkájukba, hogy észre sem vették az id�s papot, aki szó nélkül haladt tovább a keleti olvasóterem felé. Itt bukkant rá az ablak mellett ül� Lámpás testvérre, aki egy megsárgult pergament olvasott.

A férfi felpillantott, Cethelin pedig szinte tapintani tudta a zafírkék szempárból süt� er�t.

– Mit olvasol? – érdekl�dött az apát, és leült szemközt a fiatalemberrel. A vén pap összerezzent, amikor letelepedett, majd megdörgölte sajgó térdét. Lámpás észrevette a mozdulatot és a fájdalmát.

– A gyógyszerész azt mondta, hogy egy hónapon belül új borókaf�zetet készít a csúzodra – szólalt meg Lámpás, majd váratlanul elmosolyodott és megcsóválta a fejét.

– Még lehet, hogy lesz egy hónapunk – felelte Cethelin, elértve a mosolyt kiváltó iróniát. – Ha a Forrás is úgy akarja. – Rámutatott a pergamenre és megismételte a kérdést.

– Ez a pergamen nem túl ismert datiai mítoszokat sorol fel – közölte Lámpás.

– Ó! Emlékszem már rájuk: ezek a feltámasztók. A történetek mindenesetre nem datiai eredet�ek: még az �sök napjaiból származnak, Missael idejéb�l. Enshibar, a h�s feltámadt, amikor h�séges barátja, Kaodas eljuttatta a Holtak Birodalmába barátjának hajfürtjét és egy darab csontját. Ott a varázslók új testet növesztettek Enshibarnak, és visszahívták lelkét a H�sök Csarnokából. Csodás mese ez, és számos hasonló kering sok más kultúrában is.

– A legtöbb mítosz magában rejti a valóság magvát – mondta Lámpás megfontoltan.

– Így igaz, ifjú testvérem. Ezért hordasz magaddal egy hajfürtöt és egy csontdarabot a nyakadban viselt medalionban?

Lámpás zafírkék szeme egy pillanatra ingerülten megvillant. – Rengeteg mindent látsz, id�sebb testvérem. Belelátsz az emberek

álmaiba, és átlátsz a fémen is. Talán olvasnod kellene a városlakók álmaiban is.

– Ismerem az álmaikat, Lámpás. Ételt akarnak az asztalukra, és meleget akarnak a télre. Gyerekeiknek biztonságosabb és jobb életet szánnak, mint ami nekik jutott. A világ rettent�en hatalmas és félelmetes hely számukra. Kétségbeesetten vágynak az élet gondjait megoldó egyszer� válaszokra. Félnek attól, hogy elér idáig a háború, és mindent elvisz, amilyük csak van. És ekkor azt mondják nekik, hogy mindez a mi hibánk. Ha mi meghalunk, és elt�nünk, minden csodás lesz ismét. A nap ráragyog a terményekre, és minden veszélynek vége szakad. Ebben a pillanatban azonban jobban érdekelnek a te álmaid, mint az övék.

Lámpás félrenézett. – Nem hiszed... hogy létezik a feltámasztok titkos temploma? – Nem mondtam, hogy nem hiszek benne. A világon rengeteg furcsa

hely létezik, és számtalan tehetséges varázsló és mágus él. Talán akad köztük olyan, aki tud segíteni neked. Másrészt viszont talán jobb lenne, ha nem háborgatnád a holtakat.

– Nem tehetem. – Úgy mondják, hogy mindenkinek szüksége van egy küldetésre,

Lámpás. Talán ez a mondás mindig is rád vonatkozott – d�lt hátra székében az apát. – Ha kérek t�led egy szívességet, megteszed?

– Természetesen. – Ne olyan gyorsan, fiatalember! Lehet, hogy azt kérem, hagyj fel a

kereséssel. – Bármit kérhetsz, ezt kivéve. Mondd, mire van szükséged! – Ebben a pillanatban semmire. Talán majd holnap. Meglátogattad

Labberant? – Nem. Nem vagyok valami jó mások megnyugtatásában, id�s

testvérem. – Mindenképpen keresd fel �t, ifjú testvérem. – Az apát felsóhajtott

és talpra kászálódott. – Most pedig hagylak olvasni. Próbáld megtalálni a Pelucidi krónikákat: szerintem érdekesnek találod majd. Amennyire emlékszem, szerepel benne egy titokzatos templom leírása, és egy kortalan istenn�é, aki ott lakozik.

Kés�re járt már, amikor Skilgannon belépett a kis szobába, ahol

Labberan testvért ápolták. Odabent már volt egy pap, aki felnézett, amikor a férfi belépett és az egykori harcos látta, hogy Naslyn testvér az. A fekete szakállas pap úgy festett, akár egy kardforgató. Sz�kszavú ember volt, aki általában egytagú szavakat használt, ami kifejezetten ínyére volt Skilgannonnak. Azok közül a papok közül, akikkel együtt kellett dolgoznia, Naslynt találta a legelviselhet�bbnek. Az er�s szerzetes felállt, finoman végigsimított Labberan homlokán, majd elindult az ajtó felé, ahonnan még visszaszólt:

– Fáradt. – Nem maradok soká – felelte Skilgannon. Az ágyhoz lépett, és lepillantott az összevert emberre. – Mire emlékszel? – kérdezte t�le, és leült az ágy melletti zsámolyra.

– Csak a gy�löletre és a kínra – motyogta Labberan. – Nem akarok beszélni róla. – Elfordította az arcát, és Skilgannont egy pillanatra bosszúság kerítette hatalmába. Mit keres � itt? Nem voltak barátok Labberannal, mint ahogy egyetlen más pappal sem. És ahogy azt Cethelinnek is mondta, sosem volt er�ssége mások megnyugtatása. Nagy leveg�t vett, és felállt. Ekkor Labberan ránézett, � pedig észrevette a könnyeket az öregember szemében. – Szerettem ezeket a gyerekeket – suttogta a vén pap.

Skilgannon visszaült a zsámolyra. – Az árulást nehéz megemészteni – mondta, amire hosszú hallgatás

volt a válasz. – Hallottam, hogy verekedtél az egyik bírával. – Nem verekedtünk: az a fickó esetlen bolond volt. – Bárcsak én is tudtam volna verekedni. Skilgannon az öregember arcába nézett, ahol vereséget és csüggedést

látott. Látta már ezt az arckifejezést korábban: négy évvel ezel�tt a naashani csatatereken. A Castrannál kis híján elszenvedett vereség mintha maga lett volna a világ vége. A visszavonuló katonák az erd�ben bolyongtak, arcuk elszürkült, szívüket félelem és csalódás uralta el. Skilgannon akkor még csak huszonegy éves volt, teli t�zzel és hittel, így dacolva a menekül�k letörtségével összeszedett néhány száz embert, majd élükön ellentámadásba lendült, és visszaverte az el�renyomuló ellenséget. Amikor most belenézett az id�s pap arcába, újra maga el�tt látta a reményvesztett katonák vonásait, a katonákét, akiket ismét összegy�jtött, és akiket dics�ségre vezetett.

– Te harcos vagy, Labberan – mondta halkan. – Hiszen a világ gonoszsága ellen küzdesz. Azon munkálkodsz, hogy jobbá és szeretettel telibb hellyé tedd.

– Csakhogy elbuktam. Még a gyermekeim is ellenem fordultak. – Nem mindegyik. – Hogy érted ezt? – Mikor veszítetted el az eszméletedet? – Amikor rugdosni kezdtek az utcán. - Á, értem már! Akkor nem is emlékszel arra, hogy behúztak a

tanterembe? – Nem. – Néhány tanítványod vonszolt be oda. Becipeltek, majd bezárták az

ajtót, azután egyikük idefutott, hogy elmondja az apátnak, megsebesültél. A lázongás miatt nem tudtunk azonnal érted menni, így a

gyermekeid látták el a sebeidet, és takarókat terítettek rád. Nagyon bátran viselkedtek, majd pirkadat el�tt Naslyn testvér meg én érted mentünk, és visszahoztunk ide. Addig több gyermek is melletted maradt.

– Ezt nem tudtam – mosolyodott el Labberan. – Tudod valamelyikük nevét?

- Azt a fiút, aki elvezetett minket hozzád, Rabalynnak hívják. Labberan még mindig mosolygott. – Nyughatatlan fiú, aki szeret vitatkozni és öntelt, de aranyszíve van.

Ki volt még ott? – Egy fekete hajú, zöld szem� karcsú kislány. Volt vele egy

háromlábú kutya is. – Kalia lehetett az. � hozta vissza az életbe a kutyát, miután az

farkasokkal verekedett meg. Mind azt hittük, hogy az állat elpusztul. – A többiek nevére nem emlékszem. Hárman vagy négyen voltak, de

amikor megérkeztünk, elmentek. Rabalynnak, a fiúnak be volt dagadva a szeme. Kalia elmesélte, hogy akkor kapta a monoklit, amikor összeverekedett azokkal a kölykökkel, akik rád támadtak, és elkergette �ket. Pontosabban � és a háromlábú kutya.

Az öregember felsóhajtott, teste ellazult; lehunyta a szemét. Skilgannon még üldögélt egy darabig az ágy mellett, amíg rá nem ébredt, hogy a vén pap elszunnyadt. Ekkor nesztelenül elhagyta a szobát, és kisétált az éjszakába. Az udvaron haladt át, amikor megpillantotta Cethelin apátot, aki a kapu boltíve alatt álldogált. Skilgannon meghajolt felé.

– Most már jobban érzi magát, nem igaz? – kérdezte az apát. – Azt hiszem igen. – Beszéltél neki a gyerekekr�l, akik segítettek rajta? – Igen, beszéltem. – Helyes. – Miért nem mondtad el neki te? Vagy valaki más? – Ha én megteszem, akkor te nem teszed. Még mindig azt hiszed,

hogy a városlakók mindannyian gyülevész népség? Skilgannon elmosolyodott. – Néhány gyerek segített rajta, és ez jó. De �k nem fogják

megállítani a cs�cseléket, amikor idejönnek majd. Ám nem hiszem, hogy mindannyian gyülevész népség volnának. A városban kétezren élnek, a cs�cselék pedig olyan hatszáz f�b�l áll. Azonban csekély

különbséget teszek azok között, akik gonosztetteket követnek el, és azok között, akik félreállnak, és nem tesznek semmit.

– Te harcos voltál, Lámpás. A hozzád hasonló emberek nem arról híresek, hogy ismernék az emberek cselekedeteit jellemz� szürkeség végtelen árnyalatait. A fekete és a fehér a ti színetek.

– A tudósok hajlamosak túlbonyolítani a dolgokat – felelte Skilgannon. – Ha valaki karddal rontana rád, ostobaság lenne azon merengeni, vajon mi készteti �t erre. Vajon kegyetlen apjával töltött gyerekkora hagyott benne ilyen mély sebet? Vajon a felesége elhagyta �t valaki másért? Vagy talán félreértelmezte a szándékaidat, és tévedésb�l támad rád? – Skilgannon felnevetett. – A harcosoknak szükségük van a feketére és a fehérre, id�s testvérem, mert a szürke árnyalatai megölnék �ket.

– Igaz – ismerte el az apát. – Ám ha többen tudnák, hogy a szürke színnek vannak árnyalatai, kevesebb háború törne ki.

– Kevesebb, de attól még lennének – halványult el Skilgannon mosolya. – Azok vagyunk, akik vagyunk, id�s testvérem. Az ember gyilkos és vadász. Nagyszer� városokat emelünk, mégis úgy élünk, akár a farkasok. A leger�sebbek uralják a leggyengébbeket. Nevezhetjük ugyan vezéreinket királyoknak vagy hadvezéreknek, de a lényeg ugyanaz. Mi teremtjük meg a farkasfalkát, és a falka alaptermészete a vadászat és a gyilkolás. Ezért elkerülhetetlenek a háborúk.

Cethelin felsóhajtott. – Szomorú, bár igaz hasonlat ez, Lámpás. Miért döntöttél úgy, hogy

kiválsz a falkából? – Önz� okaim voltak rá, id�s testvérem. – Nem teljesen, fiam. Imádkozom, hogy eljöjjön az id�, amikor ezt

majd magad is belátod. A tizenöt éves Rabalyn mit sem tör�dött a keleten folyó háborúval és

csatákkal, sem azzal, hogy kinek van igaza és kinek nem. Ezek az óriási gondok egyáltalán nem foglalkoztatták �t: figyelme sokkal kisebb feladatra terel�dött. Egész életében Skepthia városában élt, és eddig úgy hitte, megtanulta azokat a viselkedési szabályokat, amelyek a túléléshez szükségesek. Igaz, hogy gyakran megszegte ezeket a szabályokat, és id�nként almát lopott Carin boltjából, vagy besurrant a távol lev� nagyúr birtokára, hogy fácánokra vagy nyulakra vadásszon. Ha pedig kés�bb megkeresték, és kérd�re vonták, szemérmetlenül hazudott, még

úgy is, hogy Labberan testvér azt tanította, a hazugság a menny ellen való vétek. Rabalyn mindezek dacára úgy vélte, hogy általánosságban tudja, miként m�ködik az a társadalom, amelyben él. A múlt héten azonban olyan gyomorforgató eseményeknek volt szemtanúja, amib�l egy mukkot sem értett.

A feln�ttek csapatokba ver�dtek és vért akartak – rikoltoztak és kiabáltak. A városban él� és dolgozó emberek közül egyeseket egyszer csak árulónak bélyegezték, kivonszolták otthonaikból és összeverték �ket. Az �rség katonái a közelben ácsorogtak, és nem tettek semmit. És ezek ugyanazok a katonák voltak, akik azzal vádolták, hogy fácánokra vadászott. Most pedig mit sem tör�dtek azzal, hogy emberek halnak meg.

Labberan testvérnek valószín�leg igaza volt, amikor ostobának nevezte.

„Buta fiú, hát semmit sem tanultál?" – fortyant fel a vén pap, akit Rabalyn annyira szeretett bosszantani. Labberan testvér azonban sosem emelte fel a kezét: soha nem pofozott volna meg egy gyereket. Ahogy visszagondolt rá, most már nem t�nt olyan jó mókának a bosszantása.

Rabalyn megdörzsölte bedagadt szemét. Még mindig sajgott, de legalább már látott vele, bár a ragyogó napsütésben hamar könnybe lábadt. Todhe alattomos ütése találta el, éppen akkor, amikor Bront rángatta le az eszméletlen papról. Rabalyn a fájdalom szülte dühvel a földre nyomta Bront, majd megpördült és belevágott Todhe arcába. Az ütés jól sikerük, és a másik fiú ajkát a fogaihoz préselte annak ereje. Az er�s Todhe azonban még így is eszméletlenre verhette volna, ha nincs a kutya, ami beleharapott a fiú lábikrájába. Rabalyn elmosolyodott az emlék hatására, ahogy Todhe felsikoltott fájdalmában. Kalia ekkor visszahívta az ebet, Todhe pedig visszasántikált a barátaihoz. A sikátor szájából még visszafordult, és fenyeget�en odaordított Rabalynnak: „Ezért még elkaplak, és gondoskodom róla, hogy a kutyának is vége legyen!" �, Kalia, meg még néhány másik gyerek ekkor bevonszolta

Labberan testvért a kis tanterembe, amelynek bezárták az ajtaját. A vén pap szörnyen festett. Kalia sírva fakadt, ami megijesztette a háromlábú kutyát, és vonyítani kezdett.

– Mit csinálunk, ha visszajönnek? – kérdezte Arren, az északi negyedben lakó pufók kisfiú. Rabalyn látta szemében a félelmet.

– Haza kell mennetek – felelte erre.

Arren idegesen izgett-mozgott, és látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.

– Nem hagyhatjuk itt Labberan testvért. – Majd én elmegyek a várba, és idehívom a papokat. – Én nem tudok megverekedni Todhéval – mondta Arren. – Ha

visszajön, nagyon haragos lesz. – Nem jön vissza – próbált magabiztos hangot megütni Rabalyn. –

Amikor kimentem, zárjátok vissza az ajtót. Sietek, ahogy tudok. – Szerinted komolyan gondolta, amit mondott? – kérdezte t�le Kalia.

– Arról, hogy végez Jesperrel? – Nem – hazudta Rabalyn. – Várjatok meg, és keressetek takarókat

az öreg Labberannak. Már most is reszket. Ezzel a fiú nekivágott a városnak: a régi híd felé vette az irányt, majd

elindult a kolostorhoz vezet�" hosszú kapaszkodón. Nyugat fel�l hallotta a cs�cselék morajlását és megpillantotta az els� lángnyelveket. Ekkor futni kezdett, sebesen, akár a szél.

Az apát elé vezették, és � beszámolt neki arról, hogy mi történt az Öreg Labbersszel. Az apát utasítást adott, hogy hozzanak neki ételt, és ráparancsolt Rabalynra, hogy várjon. Teltek-múltak az órák: az egyik szerzetes hideg borogatást tett a szemére, majd végül megérkezett egy magas, rémiszt� szerzetes, aki leült mellé. A fekete hajú, szúrós szem� férfi Lámpás testvérként mutatkozott be. Kikérdezte Rabalynt a támadásról, majd � és egy másik szerzetes visszakísérték a fiút a tanterembe, kikerülve a lázongó cs�cseléket.

Ez két napja történt, és azóta senki sem tudta, hogy él-e még az Öreg Labbers.

Todhe és barátai kétszer próbáltak rajtaütni Rabalynon, de a fiú túl gyors volt: elszáguldott a sikátorok felé és megmászta a falakat is, ha kellett.

Most az északi domboldalon üldögélt, az �rtorony �si romjai közelében, oldalán Kalia sánta kutyájával. Todhe apja, Raseev tanácsos parancsot adott, hogy végezzenek a kutyával, ezért Kalia elvitte Jespert a fiúhoz. A lányt nagyon felzaklatta az eset, Rabalyn pedig némi habozás után beleegyezett, hogy elrejti a kutyát, majd elviszi az �rtoronyhoz. Azt viszont nem tudta, hogyan tovább: egy háromlábú kutyát nem volt éppenséggel könny� feladat eldugni a világ szeme el�l.

Rabalyn megsimogatta az állat nagy fejét, és megvakargatta hegyes füle tövét. Az eb közelebb araszolt hozzá, megnyalta az arcát, és levágott jobb mells� lábának csonkját a fiú ölébe tette.

– Er�sebben kellett volna megharapnod – szólalt meg Rabalyn. – Éppen csak belemartál: le kellett volna tépned a lábát.

A fiú a magas kilátódombról észrevette a lenti házak közül kiváló csapatnyi ifjoncot. Egyikük éppen rá mutatott. Rabalyn szitkozódott, majd gyorsan pórázra fogta Jespert, és elindult lefelé a domb másik oldalán.

Ha megkerüli a várost, és a legsz�kebb ponton átgázol a folyón, alkonyatra elérheti a kolostort. �k majd megvédik Jespert.

Cethelin apát a dolgozószobájában ült és a lámpás fényében egy

�srégi térképet böngészett. A földabroszt két láb széles, vékony irhára rajzolták: a hegyek és a folyók szimbólumait gondosan vájták bele a b�rbe, majd aranyfüsttel vonták be. A Ventria el�tti id�szak számos térképéhez hasonlóan a pontosságot itt is feláldozták a szépség oltárán. Miközben a térképet nézegette, azt kívánta, bárcsak rendelkezne a lélekrepülés adományával, mint régi barátja, Vintar. Akkor tetszése szerint elhagyhatná a kolostort, és felszállhatna az éjszakai égre, ahonnan lepillanthatna a vidékekre, amelyeket most csak elképzelni tudott a b�rön kirajzolódó finom aranyszín� vonalak nyomán.

De az � adománya más volt. Cethelin tehetsége mások álmához köt�dött, és id�nként azokban is látott halvány vonalakat, éppen úgy, mintha azok a térképen futó aranyszálak lennének. Érzékelte a rosszindulatot és a jóindulatot, amely örökös harcot folytatott az uralomért. Az emberek komoly dolgai, mint a háborúk és az azzal járó rémségek hasonlatosak voltak az emberi lélek völgyében zajló ütközetekhez. Minden emberben volt kedvesség és kegyetlenség, szeretet és gy�lölet, szépség és szörny�ség.

Akadtak misztikusok, akik azt tartották, az ember nem több bábnál, akinek zsinegeit démonok és istenek rángatják. Mások ellenben a sorsról és a végzetr�l beszéltek, arról, hogy minden emberi cselekedet el�re meg van írva, és eleve elrendeltetett. Cethelin nagy küzdelmet folytatott azért, hogy ne higgyen ennek a kétféle, csüggeszt� filozófiának, de nem volt könny� ellenállni.

Bizonyos értelemben azt kívánta, bárcsak el tudná fogadni a leegyszer�sít� gondolkodásmódot, mert akkor a gonosztetteket a gonosz

emberek számlájára írhatná. Sajnálatos módon azonban világszemlélete meggátolta abban, hogy ezt elhiggye. Hosszú élete során túl sokszor látta már, hogy a gonosztetteket olyan emberek követik el, akik önmagukat jónak tekintik, és akik valóban jók voltak saját kultúrájuk erkölcsei szerint. Gorben császár azért teremtette meg Nagy-Ventriát, hogy békét és nyugalmat hozzon a szüntelen háborúktól sújtott térségben. Eközben leigázta a környez� országokat, városokat perzselt fel és seregeket pusztított el, tanyákat és kincstárakat fosztott ki. Végül megteremtette birodalmát és a békét. És lett egy hatalmas serege, amelyet fizetnie kellett. Ahhoz, hogy kifizethesse �ket, ki kellett terjesztenie birodalmát, és ezért megtámadta Drenait. Álmait azonban a Skeln-szorosban tönkrezúzták, és mostanra minden, amit felépített, darabjaira hullott, és a terület ismét végeláthatatlan háborúskodások árjába fulladt.

Nem csoda, hogy a városka lakói megrettentek. A seregek általában szívesen fosztogattak városokat, és a háború egyre közelebb került. Két hónappal ezel�tt alig negyvenmérföldnyire innen került sor egy ütközetre.

Cethelin az ablakhoz lépett és kitárta. Az éjszakai szell� h�s leveg�t hozott, a csillagok pedig fényesen ragyogtak a tiszta égen. A város északi negyedében lángok csaptak fel, és az apát szomorúan gondolt azokra a szegény szerencsétlenekre, akik most ég� házukat nézik.

Kutyaugatást sodort felé a szél a lenti udvarról. Cethelin kihajolt az ablakon, és lepillantott. Kifakult vászoninget és fekete nadrágot visel� sötét hajú ifjú üldögélt a kapualjban, oldalán egy fekete kutyával. Cethelin köpenyt kanyarított vézna vállára, elhagyta dolgozószobáját és a hosszú lépcs�soron megindult az alsó szintre.

Amikor leért, a kutya felé fordította a fejét, és felmordult, majd némileg nevetséges mozdulattal el�reszökkent: részben ugrálva, dülöngélve közeledett. Cethelin letérdelt, és kinyújtotta a kezét az állat felé, ami erre lesunyta a fejét, és éberen végigmérte.

– Mit keresel itt? – kérdezte az apát az ifjútól, akiben felismerte azt a fiút, aki segített Labberan testvérnek.

– Egy helyet a kutyának, atyám. Raseev tanácsos elrendelte, hogy végezzenek vele.

– Miért? – Megmarta Todhe-t, amikor rugdosni kezdte az Öreg Labberst...

elnézést kérek... Labberan testvért. – Súlyosan megsebesítette?

– Nem. Éppen csak megkapta a lábikráját. – Ezt örömmel hallom. És mib�l gondolod, hogy mi tudunk otthont

adni egy háromlábú kutyának? – Vegyétek úgy, mintha tartoznátok neki. – Amiért megmentette Labberan testvért? – Igen. – Hasznát lehet venni? – A farkasokkal is megverekszik akár. Nem fél semmit�l. – De te igen – jegyezte meg Cethelin, mert észrevette, hogy az ifjú

ideges pillantásokat vet a háta mögé a nyitott kapun túlra. – Todhe engem keres. Nagydarab fickó ez a Todhe, atyám és vele

vannak a barátai is. – Te is menedéket keresel hát? – Nem, én nem. Én túl gyors vagyok nekik, és vissza akarok jutni a

nagynéném házába. Úgy t�nik, hogy ismét gyújtogatnak a városban. – Hogy hívják a nagynénéd? – Athyla néninek. Gyakran eljár a templomba. Nagydarab

asszonyság, aki hangosan és hamisan énekel. Cethelin elnevette magát. – Ismerem �t: mosón� és id�nként bábáskodik. Kedves teremtés. – Egen, valóban az. – És mi van a szüleiddel? – Évekkel ezel�tt elmentek Mellicane-ba munkát keresni. Azt

mondták, hogy majd a testvéremért és értem küldetnek, de nem tették. A testvérem a múlt nyáron belehalt a pestisbe. Én és Athyla néni azt hittük, hogy mi is megkapjuk, de nem így történt. Labberan testvér ellátott minket gyógynövényekkel és hasonlókkal. Azt is mondta, hogy tartsuk tisztán a házat és kergessük el a patkányokat.

– Nehéz id�szak volt. – A bírák azt híresztelik, hogy a papok terjesztették el a pestist. – Tudom. Úgy t�nik, hogy mi idéztük el� a háborút és a rossz aratást

is. És te miért nem hiszed el ezeket a meséket. Az ifjú megvonta a vállát. – Szerintem az öreg Labbers miatt. � mindig a szeretetr�l meg

ilyesmikr�l beszélt. Nem úgy t�nik, hogy � terjesztette volna el a pestist: ennek semmi értelme, bár senkit nem érdekel, hogy mit gondolok.

Cethelin Rabalyn sötét szemébe nézett, ahol er�t és részvétet látott. Ebben a pillanatban elcsípett egy emléket a fiú gondolatai között: egy

durva férfi éppen egy asszonyt ütlegelt, miközben egy kisgyermek haldokolt. Rabalyn az ágy szélén ült és sírt.

– Engem érdekel, Rabalyn. Az Öreg Labberst... ahogy te hívod... szintén érdekli. Gondoskodom a kutyádról, míg vissza nem jössz érte.

– Jesper nem az én kutyám, hanem Kaliáé. � hozta el hozzám, és kért meg, hogy rejtsem el. Amikor vége lesz ennek a sorscsapásnak, megmondom neki, hogy keressen fel téged.

– Vigyázz magadra, ifjú ember! – Te is, atyám. Szerintem legjobb lenne bezárni a kaput. – A zárt kapu sem tartja távol a cs�cseléket. És most jó éjt, Rabalyn!

Rendes kölyök vagy. – Cethelin nézte a könnyed léptekkel futásnak ered� fiút. A kutya esetlen mozdulatot tett, mintha csak követni akarná, de az apát halkan magához hívta. – Ide, Jesper! Éhes vagy, igaz? Menjünk hát a konyhába, és nézzük meg, találunk-e ott valamit!

Rabalyn arrafelé indult vissza, amerr�l jött: átgázolt a sekély folyón, majd a fák között a régi �rtorony felé vette az irányt. Innen már ki tudta venni az északi negyedben ég� tüzeket. Az idegenek zöme ebben a negyedben lakott: köztük a hájas Arren és családja is. Éltek még ott drenani kalmárok, és itt álltak a ventriai szatócsok boltjai is. A cs�cseléket azonban jobban izgatták azok, akiket gyökereik a kelettel kapcsoltak össze: Dospilisszel és Datiával. Végtére is ez a két ország állt háborúban Tantriával.

Rabalyn lekuporodott a romok között, éles szeme végigsöpört a domb alján. Nem hitte ugyan, hogy Todhe és barátai itt várnának rá, f�leg nem úgy, hogy újabb fosztogatásra volt kilátás. Nyilván éppen az árulóknak bélyegzetteket gúnyolják és káromolják. Az északi negyedben számos ház üresen állt már, ahogy családok tucatjai hagyták el a várost az elmúlt néhány napban, és indultak nyugat, Mellicane felé. Rabalyn képtelen volt megérteni, hogy miért maradna itt egyetlen idegen is.

H�vös szél söpört végig a dombtet�n. Rabalyn nadrágja és cip�je átázott a folyón való átkelést�l, és a fiú most már remegett a hidegt�l. Ideje volt hazaindulni: Athyla néni aggódni fog, és addig nem fekszik le, amíg �t ágyba nem dugta. Az apát kedves teremtésnek nevezte �t: ez így is volt, de nagynénje hihetetlenül bosszantó is tudott lenni. Úgy sürgött–forgott Rabalyn körül, mintha még csak hároméves lenne, és beszélgetéseik szinte kizárólag ugyanarról szóltak. Valahányszor a fiú elment hazulról, nagynénje utánaszólt a kis viskóból: „Elég melegen felöltöztél?" Ha Rabalyn az életér�l, az iskoláról vagy a terveir�l

beszélt, Athyla néni mindig azt mondta: „Ezekr�l mit sem tudok. Elég azt tudni, hogy ma is kerül étel az asztalunkra." A nagynénje élete nem állt másból, mint mások leped�inek és ruháinak kimosásából. Esténként azután felfejtette a kidobott gyapjúruhákat, és kifakult gombolyagokat csinált bel�lük. Többtucatnyi vászondarabot varrt össze, és ebb�l takarót fabrikált. Volt, amit eladott, volt, amit a szegényháznak juttatott. Egy biztos: Athyla néni sosem tétlenkedett.

A lázongások azonban megrémisztették. Amikor sor került az els� gyilkosságokra, Rabalyn hazaszaladt, és beszámolt a történtekr�l. Nagynénje el�ször nem hitt neki, de amikor mások is meger�sítették, hogy igaz, nem volt hajlandó beszélni err�l a fiúval.

„Majd minden elcsitul szépen – mondta. – A legjobb nem belekeveredni az ügybe."

Azon az estén is gyapjúgombolyagai között ült: nagyon öregnek és jelentéktelennek t�nt. Rabalyn odalépett hozzá:

„Jól vagy, néni?" „Bennünk nincs idegen vér – motyogta az asszony. – A dolgok majd

rendbe jönnek. Minden rendbe jön majd." Arca nyúzott volt és merev, éppen olyan, mint amikor Lesha

meghalt: szomorúság és értetlenség keveredett rajta. Rabalyn elindult lefelé a dombról, és a városnak irányozta lépteit. Az utcák kihaltan tátongtak, és a fiú a távolból hallotta a kántáló és

rikoltozó tömeget. A szél megfordult, és orrába csapta a füstszagot. Megállt az egyik sötét sikátor kijáratánál, és kikukucskált a házak és nagynénje kicsiny viskója között húzódó nyílt utcára. Senkit sem látott, de Rabalyn úgy határozott, nem kockáztat. Leguggolt az árnyékban, és ismét szemügyre vette a környéket. A kalyiba északi oldalán régi k�fal futott, a kapunál pedig bokrok n�ttek. A fiú türelmesen várt, és már éppen meggy�zte volna magát, hogy nem les rá veszély, amikor valaki el�bukkant a bokorból és a pék háza el�tt álló szekérhez osont. Az alak úgy nézett ki, mint Todhe barátja, Bron. A harag villámként vágott Rabalynba: éhes volt, fáradt, a ruhái pedig átáztak. Nem akart mást, mint bejutni a kalyibába és megmelegedni a t�znél.

Visszalopózott a sikátorba, majd átrohant a Piac utcán, és átvágott a kovács udvarán, ahol körbenézett, és rá is bukkant egy lábnyi hosszú, rozsdafoltos vasrúdra a szemétre dobott fémhulladék között. Er�sen megmarkolta, majd osont tovább: átmászott egy alacsony falon, és két házsor között lépett ki az utcára. Innen tisztán ki tudta venni a pék szekere mögött kushadó két ifjút. Jól látta az el�bb: egyikük tényleg

Bron volt, míg a másik Cadras, akinek apja mindenesként dolgozott Todhe családjánál. Cadras viszonylag tisztességes fiú volt: nem rosszindulatú, nem is bosszúálló fajta, de könnyen engedett, és Todhe szinte pórázon rángatta magával. Rabalyn várt. Kis id� elteltével Bron visszaosont Athyla néni viskójának sövénye mögé. A fiú tovább várakozott, és látta, hogy Todhe is felbukkan, majd lerántja társát a bokorba. A vas most már nehéznek t�nt Rabalyn kezében, de megnyugtatta, hogy van nála fegyver, még akkor is, ha nem állt szándékéban használni. Todhe apja, Raseev volt lényegében a tanács vezet�je, aki a fiát ért minden sérelmet gyorsan és könyörtelenül meg szokott torolni.

Rabalyn úgy határozott, megvárja, amíg ráunnak a lesben állásra. Terve valószín�leg bevált volna, ha egy negyedik fiú nem lopózik

mögé, és ugrik rá, testéhez szorítva mindkét karját. – Itt van! – kiáltotta el magát támadója, akiben Rabalyn Archasra,

Bron bátyjára ismert. Rabalyn el�rehajolt, majd hátrarántotta a fejét, egyenesen bele Archas arcába. A mellét leszorító fogás elernyedt, a fiú pedig kisiklott az ölelésb�l, majd megpördült, és a vasrúddal arcon vágta a másikat. Az ütést�l az ifjú a földre zuhant.

Rabalyn hallotta, hogy a többiek felé rohannak. Elfuthatott volna, de a vére már pezsgett az ereiben, és �rjöng� düh vágott végig rajta: nagyot rikkantva ugrott eléjük. A vasrúd hatalmasat reccsent Bron koponyáján, amit�l a fiú megtántorodott. Rabalyn lebukott t�le jobbra, és ismét megsuhintotta a rudat, ezúttal Todhét véve célba. A nagydarab ifjú felemelte karját, hogy védje a fejét, és a lesújtó vasdarab nekicsapódott a kezének, a fiú pedig felsikoltott a fájdalomtól. Ekkor egy ökölcsapás érte Rabalyn hátát. Az ütést�l megbillent, de máris az új támadó felé pördült. Cadras volt az. Rabalyn hasba vágta a rúddal, majd odaugrott hozzá, és lefejelte. Cadras felkiáltott, és a földre zuhant, Rabalyn pedig magasra emelve a rudat, elhátrált t�lük. Todhe mostanra már elfutott, a szemmel láthatóan kába Bron pedig éppen megpróbált felülni, majd hirtelen el�red�lt és hányni kezdett. Cadras térdre kászálódott, és megtapogatta betört orrát. Száján és állán vér csorgott végig. Rabalyn némán állt és támadóit nézte, majd tekintete a másik kett� mögött mozdulatlanul hever� Archasra tévedt. Ledobta a rudat, és odasietett az arccal a földön fekv� fiúhoz. Óvatosan megfordította, és elöntötte a megkönnyebbülés, amikor meghallotta, hogy a másik felnyög.

– Ne mozdulj! – szólt rá Rabalyn. – El�bb szedd össze a gondolataidat! – Archas arcát vér borította és bal szeme fölött nagy pukli keletkezett.

– Rosszul vagyok – nyögte Archas. – Az lesz a legjobb, ha felülsz – támasztotta a k�falnak a fiút

Rabalyn. Bron er�lködve próbált talpra állni, de azután leroskadt bátyja mellé.

Egyikük sem szólt semmit, így Rabalyn otthagyta �ket. Négy támadóval került szembe, és legy�zte �ket. Jókedve kellett

volna, hogy legyen, és legy�zhetetlennek kellett volna éreznie magát, de ehelyett szíve elnehezült, és a megtorlástól való félelem vert tanyát lelkében.

Skilgannon felért a magas mellvédre, és egy pillanatra elöntötte a

bosszúság, amikor látta, hogy nincs egyedül. Naslyn testvér már odafent volt és a l�résekkel szegett falnak támaszkodott. A pap nagydarab, er�s, széles vállú férfi volt: most megfordult, észrevette Skilgannont és üdvözlésképpen bólintott.

– Csodás az éjszaka, Lámpás testvér. – Mi szél hozott az �si toronyba? – érdekl�dött Skilgannon. – Gondolkodni vágytam. – Akkor magadra hagylak a gondolataiddal! – fordult vissza az

egykori kardmester. – Ne menj el, testvérem! Reméltem, hogy eljössz ide: már láttalak itt

gyakorolni. Néhány mozdulatot én is ismerek: még a Halhatatlanok között sajátítottam el.

Skilgannon a férfira pillantott. Nem esett nehezére elképzelni �t Gorben elit ezredének fekete-ezüst páncéljában. A csatában legy�zhetetlen egység egyik diadalt adta Gorbennek a másik után, évtizedeken át, de a Skelnnél elszenvedett vereség után feloszlatták �ket.

– Te is ott voltál? – kérdezte Lámpás testvér. A rettenetes csata és az azt követ� események olyan félelmetes hírnévnek örvendtek, hogy a kérdés nem utalhatott semmi másra, csak Skelnre.

– Egen, ott voltam. – A férfi megrázta a fejét. – A világ vége jött el akkor.

Naslyn csendes, magányos ember volt, aki most beszélgetésre vágyott, de hagyni kellett, hogy maga döntse el, mikor teszi ezt. Így hát

Skilgannon nyújtózkodni kezdett, ellazítva váll- és hátizmait. Naslyn csatlakozott hozzá és közösen néma csendben hajtották végre a megfeszül� íj, a sáska, a páva, majd a varjú mozdulatait. Naslyn jó ideje nem gyakorolt már, és beletelt némi id�be, mire sikerült megtalálnia a megfelel� egyensúlyt. Ezután szembeálltak egymással, meghajoltak, majd árnyékharcba kezdtek: pörögtek, forogtak, kezek és lábak suhantak ide-oda, a megcélzott területen célba ér� ütések azonban csupán érintések voltak. Skilgannon gyorsabb volt, mint a nála nehezebb férfi, de Naslyn jó darabig ügyesen mozgott, míg a fáradtság er�t nem vett rajta. Ekkor hátralépett, és ismét meghajolt. Arcát veríték borította, és lecsepegett kurta fekete szakálláról. Mindketten kinyújtóztatták izmaikat még egyszer, majd némán letelepedtek a mellvédre.

– Még mindig álmodom róla – szólalt meg Naslyn hosszas hallgatás után. – Egyike azoknak a képtelen pillanatoknak, amelyeket ha felidézel magadban, azt gondolod, más is lehetett volna a végkimenetele.

Az egykori Halhatatlan Skilgannon felé fordult. – Egyszer�en nem veszíthettünk, Lámpás, mivel mi voltunk a

legjobbak. Ráadásul tízszer vagy talán hússzor annyian voltunk, mint az ellenség. Semmiképpen sem állhattak meg el�ttünk. Semmiképpen.

– Azt mondják, hogy a drenaiak remek harcosok. – Egen, azok! – fortyant fel Naslyn. – De nem ezért gy�ztek. Az

aznapi bukásért három ember felel�s. Ami aznap történt, arra olyan kevés esély volt, hogy azt számokkal nem is lehet kifejezni. A felel�sök között az els� Gorben, áldassák a neve! Szerettem azt az embert, még ha a végén az �rület hatalmába kerítette is. A keleten vívott csatákban veszteségeket szenvedtünk el, és a császár újoncokkal töltötte fel sorainkat. Az egyik ilyen újoncot Eericetesnek hívták, és � volt a második... bolyongjon a gyáva kutya lelke az örökkévalóságig! – Naslyn elhallgatott és a hegyek körvonalait bámulta.

– És ki volt a harmadik? – tette fel a kérdést Skilgannon, bár gyanította, hogy ismeri a választ.

– Csatabárdos Druss, az Ezüst Gyilkos. Ma már Legendás Drussnak hívják. Ember ugyan, de aznap kiérdemelte ezt a nevet. Úgy csaptunk le rájuk, mint az ég pörölye. A soraik megroggyantak és kis híján megtörtek, és akkor... amikor a gy�zelem már a markunkban volt... – Naslyn a fejét csóválta, ahogy felidézte magában az elképzelhetetlent. – És akkor Druss rohamra lendült. Egyetlen ember, Lámpás. Egyetlen ember egy szál csatabárddal. Ez volt a dönt� pillanat: nem lehetett

megállítani. Az a bárd lesújtott sorainkra és az emberek hullani kezdtek... de nem bírta volna sokáig. Egyetlen ember sem bírta volna. Ekkor azonban a gyáva Eericetes ledobta pajzsát és elfutott. Körülötte az újoncok pánikba estek és követték példáját. Alig tucatnyi szívdobbanás alatt a vonal megtört, és mindannyian visszavonultunk. Hihetetlen volt az egész. Mi voltunk a Halhatatlanok, Lámpás. Mi sosem futottunk el és a szégyen érzete még mindig ott lángol a szívemben.

Skilgannon meglepetten hallgatta végig a történetet. Legendás Drussról történetek keringtek Naashanban is, már Michanek, a bajnok halála óta.

– Hogy nézett ki? Tényleg óriás? – Nem magasabb nálam, de sokkal izmosabb. De nem a termete

számít, hanem a bel�le sugárzó er�. A bel�le és az átkozott csatabárdjából sugárzó er�.

– Az a hír járja, hogy sok-sok évvel ezel�tt � is szolgált a Halhatatlanok között.

– Az még az én id�m el�tt volt, de akadtak olyanok, akik még emlékeztek rá, és �k hihetetlen történeteket meséltek a képességeir�l. Akkor nem hittem nekik, de ma már igen. Rettenetes volt a visszavonulás: Gorben teljesen eszét vesztette, és azt követelte, hogy hadvezérei azonnal végezzenek magukkal az elkövetett becstelenség miatt. Ehelyett �t ölték meg, és ezzel Ventriának is befellegzett. És most nézz csak meg minket! Saját magunkat tépjük darabokra.

– Miért lettél pap? – Belebetegedtem az egészbe, Lámpás. Az öldöklésbe és a csatákba.

– Naslyn zordan felnevetett. – Arra gondoltam, hogy jóvátehetem az ifjan elkövetett gonosztetteket.

– Talán így is lesz. – Bárcsak így lenne, de nem azért maradtam életben, hogy most

dühös parasztok birkaként vágjanak le. Mert te is tudod, hogy eljönnek majd. Husángokkal, kaszákkal és késekkel felfegyverkezve. És tudom, hogy mit tennék akkor: az Égre mondom, harcolnék! De nem akarok.

– És most mihez kezdesz? – Arra gondoltam, hogy elmegyek, de el�bb beszélni akartam veled. – Miért velem? Miért nem az apáttal? – Nem beszélsz sokat, Lámpás, de felismerem a harcost, ha látok

egyet. Te is részt vettél csatákban, és lefogadom, hogy tiszt voltál, méghozzá jó tiszt. Ezért gondoltam arra, hogy a tanácsodat kérem.

– Nincs semmi, amit adhatnék, barátom. Még magam sem határoztam.

– Arra gondolsz, hogy velük maradsz? – Skilgannon megvonta a vállát.

– Talán. Tényleg nem tudom még. Amikor idejöttem, átadtam a kardjaimat az apátnak, hogy megszabaduljak t�lük. Nem akartam többé harcos lenni. De tegnap a városban végezni akartam azzal a nagyszájú henceg�vel, aki megütötte Braygant. Minden er�mre szükség volt, hogy visszafogjam magam. Ha a kezem ügyében lettek volna a kardjaim, a kövezeten hagytam volna a fickó fejét.

– Nem vagyunk valami jó papok, nem igaz? – mosolyodott el Naslyn.

– Az apát az, és többiek közül is sokan. Nem akarom, hogy lemészárolják �ket.

– Ezért gondolsz a maradásra? Hogy megvédd �ket? – Ezt forgatom a fejemben. – Akkor én is maradok.

Harmadik fejezet Cethelin felriadt, és látomásának színei még mindig ellepték

gondolatait. Lámpást gyújtott, és kicsiny íróasztalához lépett, ahol kitekert egy pergament, és kezébe vett egy lúdtollat. Miel�tt a látomás elhalványulhatott volna, gyorsan lejegyezte álmát, majd kimerülten, remeg� tagokkal d�lt hátra székében. A szája kiszáradt, így töltött magának egy kupa vizet. Fiatalabb korában a látomásokat a fejében tárolta, és akkor vizsgálta meg �ket, amikor már teljesen összeállt a kép. Mostanra azonban éppen csak a legalapvet�bb jegyeket tudta felvázolni, miel�tt teljesen szétfoszlott az álom.

Lebámult a pergamenre írt szavakra: A t�zt�l mart szelíd kutya acsargó, veszedelmes és halálos farkassá vált. A fenevad felemelte fejét és villám tört el� szájából, hatalmas er�vel cikázva végig az égen, ami heves vihar kavart. A tenger egyetlen hatalmas szök�árrá vált és végigsöpört a sziklaszigeten, amelyen egy szentély állt. Az utolsó szó, amelyet Cethelin lejegyzett, a gyertya volt. Ekkor eszébe ötlött, hogy a sziget fövenyén egyetlen gyertya égett, és piciny lángja fényesen tündökölt a rátör� irdatlan hullám sötét feketeségében.

Cethelin nem tudott mit kezdeni a kutya-farkassal, de abban biztos volt, hogy az áradat mindig az emberiséget jelképezi. A haragvó tenger a városi cs�cselék volt, a szentély pedig a templom. Lámpásnak igaza volt: a tömeg gy�lölettel a szívében el fog jönni. Vajon a szeretet kicsiny gyertyája elfordíthatja �ket gyilkos gondolataiktól? Cethelin kételkedett benne.

A háromlábú kutya kibicegett a hálószobából és letelepedett az apát mellé, aki megvakargatta a fejét.

– Te nem vagy farkas, fiú, és rossz helyet választottál menedéknek. Rabalyn belépett a kalyibába, és halkan bezárta az ajtót maga

mögött. A reteszt rögzít� fapecket a helyére csúsztatta, majd besétált a kicsiny nappaliba. Athyla néni a t�z mellett álló székben szendergett, ölében élénk szín� gyapjúgombolyagokkal, lábánál pedig tucatnyi összevarrt vászondarab hevert. Rabalyn átment a konyhába és vágott magának egy kevés kenyeret. Visszaballagott a t�zhöz, levette a réz pirítósvillát, ráhúzta a kenyeret, és a parázs fölé csúsztatta. Már hetek óta nem volt vajuk, de a pirítós kenyér még így is nagyon ízlett az egész

nap egy falatot sem evett legénynek. Evés közben tekintete Athyla nénire vándorolt. A nagydarab n� ötvenes éveinek végét tapodta: sosem ment férjhez, de mégis két generáció anyja volt a családon belül. Szülei még tizenöt éves korában meghaltak – Athyla nem sokkal volt akkor id�sebb, mint most Rabalyn. Négy húgát és egy öccsét kellett felnevelnie – mostanra mindegyikük elköltözött, és csak ritkán hallottak fel�lük. Rabalyn anyja négy évvel ezel�tt vált meg a családtól, két gyermekét az id�t�l elny�tt vénlányra hagyva.

A fiút boldogság öntötte el, ahogy az alvó asszonyt nézte, akinek haja megszürkült, lába pedig megdagadt a csúztól. Kezén a bütykök is eltorzultak az ízületi gyulladástól, de � mégis zokszó nélkül végezte munkáját nap mint nap. Rabalyn felsóhajtott. Fiatalabb korában gyakran álmodozott arról, hogy gazdag lesz, és akkor visszafizeti Athyla néni kedvességét – talán még egy szolgákkal teli házat is vesz. Mostanra megtanulta, hogy az efféle ajándék nem okozna örömet nagynénjének. Athyla nem vágyott szolgákra, és Rabalyn azon merengett, vajon létezik-e olyasmi, amit igazán szeretne. Hosszú életét a kéretlen kötelezettség- és felel�sségvállalás töltötte ki, amelyet ellenkezés nélkül fogadott. Nagynénjének egyetlenegy ékszere volt: egy ezüstmedál, amelyen önkéntelenül is végigsimított, amikor aggódott valami miatt. Rabalyn többször kérdezgette fel�le, de nagynénje csak annyit mondott róla, hogy valamikor régen ajándékba kapta. Athyla néni nem bocsátkozott hosszas beszélgetésekbe, a múltról szóló történetei pedig rövidek voltak, és lényegretör�ek. Akárcsak a bíráló megjegyezései: „Éppen olyan vagy, mint az anyád – mondta, amikor Rabalyn ételt hagyott a tányérján. – Gondolj a Panthiában éhez� gyerekekre!" „Honnan tudod, hogy

Panthiában éheznek?" – kérdezte akkor a fiú. „Köztudott, hogy Panthiában mindig éheznek."

Kés�bb az Öreg Labbers elmondta nekik, hogy negyven évvel korábban súlyos aszály sújtotta a délkeleten fekv� országokat. Cadiában, Matapeshben és Panthiában rossz volt a termés, és mindhárom ország sokat szenvedett emiatt. A legsúlyosabb csapást Panthia kapta: ott tízezrek haltak éhen, mára azonban az egyik leggazdagabb ország lett bel�le. Athyla néni figyelmesen hallgatta végig Rabalynt, amikor a fiú mindezt elmondta neki. „Ó, hát ez remek!" – kiáltott fel, de amikor néhány nappal kés�bb Rabalyn nem volt hajlandó megenni a mélységesen utált zöldségekb�l készült ebédjét,

nagynénje megcsóválta a fejét, és így szólt: „Bezzeg a panthiai kisgyerekek hogy örülnének neki!"

Akkor a dolog bosszantotta a fiút, de most elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az eset. Olyan könny� volt mosolyogni, és vidám dolgokra gondolni, amikor Athyla néni szunyókált! Amikor viszont felébred, visszatér majd Rabalyn bosszúsága, és ez ellen a fiú nem tudott semmit tenni. Nagynénje mond majd valami butaságot, amit�l felgerjed benne a harag. Szinte mindennap megfogadta magában, hogy nem vitatkozik Athyla nénivel, mivel a legtöbb vita egyformán fejez�dött be: az id�s asszony sírva fakadt és háládatlan kölyöknek nevezte �t. Majd azt mondja, hogy az � felnevelése miatt jutott koldusbotra, amire Rabalyn azt feleli: „Sosem kértelek erre."

A nadrágja még mindig nedves volt, így kibújt bel�le és ráterítette a t�z melletti székre.

Visszatért a konyhába, a k�korsóból vizet töltött a régi fekete kannába, és ezzel sétált vissza a t�zhöz. Még több szenet dobott a t�zbe, majd a lángok fölé akasztotta a kannát. Amikor a víz felforrt, készített kétcsészényi bodzateát, megkristályosodott mézdarabkákkal édesítve meg �ket.

Athyla felébredt, és nagyot ásított. – Szervusz, kedveském – üdvözölte unokaöccsét. – Ettél már? – Igen, nénikém, és készítettem neked teát. – Hogy van a szemed, fiam? Jobb már? – Igen, nénikém. Már nincs semmi baja. – Remek. – Athyla néni összerezzent, amikor el�rehajolt, hogy

felemelje a csészét, amelyet Rabalyn tett oda neki. A fiú felugrott székéb�l, és átnyújtotta a teát. – Ma éjjel már alig zsivajognak. Szerintem vége van ennek az egész kellemetlen ügynek. S�t, biztosra veszem.

– Reméljük, hogy így van – állt fel székéb�l Rabalyn. – Lefekszem, nénikém: reggel találkozunk. – Arcon csókolta nagynénjét, majd saját szobája felé indult: az apró szobába éppen csak befért egy �srégi ágy és a ruhásládája.

Túl fáradt volt ahhoz is, hogy levetk�zzön, így csak rád�lt az ágyra és megpróbált elaludni, de gondolatai újra és újra visszatértek Todhéhoz, és elkerülhetetlen bosszújához. Rabalyn mindig is igyekezett kerülni az összet�zést a tanácsos fiával. Todhe rosszindulatú és bosszúálló természet� lett, amikor nem sikerült elérnie azt, amit akart, és lekezel�en, gorombán bánt azokkal, akiket nem ítélt elég fontosnak

ahhoz, hogy sz�kebb baráti körébe vonja �ket. Rabalyn nem volt ostoba, és teljesen semlegesen viszonyult a fiúhoz az élet egyetlen területén, ahol találkoztak – a kicsiny tanteremben. Amikor nagy ritkán Todhe érdemesnek találta arra, hogy szóljon hozzá, � mindig udvariasan felelt, és megválogatta szavait, nehogy megsértse a másikat. Ezt nem tekintette gyávaságnak, bár rettegett Todhétól – a józan ész diktálta ezt a fajta viselkedést. Amikor nagy néha tanúja volt annak, amint Todhe és cimborái más fiúkat gyötörtek, mit például a kövér Arrent, meggy�zte magát arról, hogy neki semmi köze az egészhez, és gyorsan távozott.

Az Öreg Labberst azonban olyan durván és gusztustalanul verték össze, hogy Rabalyn egyáltalán nem bánta meg azt az ütést, ami kiváltotta Todhe neheztelését. Egyedül azt sajnálta, hogy nem volt elég bátorsága megrohannia a feln�tteket, akik el�ször estek neki a papnak. Bármennyit gondolkodott is a rettenetes eseten, sehogy sem tudta felfogni a történteket. Az Öreg Labbers soha nem tett semmit, amivel ártott volna a városnak. S�t, éppen ellenkez�leg! A pestisjárvány idején házról házra járt, ellátva a betegeket és a haldoklókat.

A világ valóban különös helynek tetszett. Az ágyon hever� Rabalyn az iskolákban töltött órákra gondolt. Nem nagyon figyelt oda – egyedül a dics� csatákról és a hatalmas harcosokról szóló történetek érdekelték. A fiúban kezdett gyökeret verni a meggy�z�dés, hogy a háborúkat jó emberek vívják gonoszok ellen, és a gonoszok mindig külhoni országokból jönnek. De vajon nem gonosz dolog egy tucatnyi egészséges embert�l, hogy kis híján agyonvernek egy id�s papot? Nem gonosz dolog a tömegben álló asszonyoktól, hogy gúnyolódnak és azt rikoltozzak: „Rúgjátok szét a csúf pofáját!", ahogy azt a pék felesége, Marja tette?

„Mindig is savanyú és barátságtalan teremtés volt" – mondta Athyla néni, aki ritkán ragadtatta magát ilyen kijelentésekre. Rabalyn nagynénje szinte soha nem mondott rosszat senkir�l.

A legnyugtalanítóbb hírek keringtek: a fiú hallotta a pletykákat, amelyeket az utazók hoztak a városba. Mellicane-ban, a f�városban hatalmas tömegek gy�ltek össze és templomokat gyújtottak fel, papokat lincseltek meg. A király tanácsadója, Vasálarc nagyúr többtucatnyi minisztert tartóztattatott le, akiket kivégeztek, földjüket pedig az állam elkobozta. Amikor a kormányzat kezdett szétesni, Vasálarc nagyúr kinevezte a bírákat, akik bejárták egész Tantriát, hogy gyökerestül kiirtsák „az idegen gondolatokat plántáló" árulókat.

Amikor Rabalyn el�ször hallott ezekr�l az eseményekr�l, általánosságban örvendetesnek tartotta �ket. Az árulókat valóban ki kellene irtani. Most amikor azt látta, hogy az Öreg Labberst is árulónak bélyegzik, összezavarodott.

Emellett terjedtek a Tantriához h� katonák és az ocsmány dospilisiek, meg gonosz szövetségesük, a datiaiak között folyó harcokról kering� történetek. Ezeket a csatákat mindig Tantria nyerte, de mégis minden egyes ütközet egyre közelebb zajlott hozzájuk. Egy napon meg is kérdezte err�l az Öreg Labberst: „Hogy lehet az, hogy amikor gy�zünk, visszavonulunk, a megvert ellenség pedig el�nyomul?"

„Ha kicsivel többet olvasnál, tudhatnád, ifjú Rabalyn – felelte az id�s pap. – Szeretném az emlékezetedbe idézni Appalanus történelmi m�veit, aki így írt: »Az igazság a háborúban olyan, akár a sz�z erénye. Védeni kell minden áron, a hazugságok er�djének falai közé zárva.« Így már világosabb?"

Rabalyn bólintott, és megköszönte a felvilágosítást, bár az igazat megvallva, fogalma sem volt róla, mir�l beszél az öregember.

Az ágyban fekve is érezte a kandallóból felszálló füstöt. Kölcsön kellett volna kérnie Barik sepr�jét, hogy kitisztítsa a kéményt. A fejére húzta a takarót, lehunyta a szemét és megpróbált elaludni.

De a fejében csak úgy rajzottak a gondolatok. Egyfolytában csak Todhe járt az eszében. Talán, ha hagyta volna, hogy Todhe és barátai megverjék, minden gondjának vége szakad. Ám Rabalyn most már kételkedett benne, hogy beérnék ennyivel: a szemet szemért elvet követve magasabbra emelte a tétet, amikor egy vasrúddal támadt rájuk. Talán az �rség le fogja tartóztatni, ami új és rémít� gondolatként hasított a fejébe. Most már nagyon kellemetlenül érezte magát, és félelme ismét feltámadt: kinyitotta a szemét és felült az ágyban. A szeme azonnal szúrni kezdett: füst terjengett mindenfelé. Rabalyn kikászálódott az ágyból és kinyitotta az ajtót. A nappalit olajos füst töltötte meg, és az ablakon túl lángokat látott felcsapni.

Köhögve és leveg�ért kapkodva átrohant a nappalin és belökte az Athyla néni hálószobájába vezet� ajtót. A t�z itt már átégette az ablakkeretet, és most már hallotta is ropogását a zsúpfedeles tet� fel�l. Az ágyhoz botorkált és megrázta nagynénjét a vállánál fogva.

– Athyla néni! Ég a ház! – kiáltotta. A térde megroggyant, a tüdeje égett és füst töltötte meg. Felkapott egy széket és nekivágta a lángoló spalettáknak, de azok nem engedtek. Lerántotta az egyik takarót az

ágyról, a kezére csavarta, és megpróbálta leemelni az ég� fa zárórudat, de a t�z már túlságosan eltorzította, hogy ki tudja nyitni. Letépte a többi takarót is a nagynénjér�l, megragadta a karját, és kivonszolta az ágyból. Az asszony teste lezuhant a padlóra, mire Athyla felnyögött. – Ébredj! – ordított rá a fiú, aki páni félelemt�l hajtva nekilátott átvonszolni nénikéjét a nappaliba. A t�z most már itt is jól látszott, és a tet� egy része be is omlott az egyik sarokban. Óriási h�ség tombolt a szobában. Rabalyn otthagyta nénikéjét, odarohant az ajtóhoz, felemelte a zárórudat, és meglökte, de az ajtó nem engedett: odakintr�l valaki kiékelte. Rabalyn most már alig kapott leveg�t, de odatámolygott a nappali egyik ablakához, leemelte a spaletta rúdját, és kilökte a zsalut. A lángok már a fát nyaldosták: Rabalyn feltornászta magát a párkányra és kiugrott az ablakon. Gyorsan talpra szökkent, és visszarohant a bejárati ajtóhoz, amelyet egy fapaddal ékeltek ki. Megragadta a padot, kirántotta, majd feltépte az ajtót.

A lángok most már magasra csaptak odabent, és hatalmas h�ség uralkodott el a kalyibában. Rabalyn nagy leveg�t vett, rikkantott egyet és bevetette magát a nappaliba. Az eszméletlen asszony körül mindenfelé égett már a t�z. A fiú megragadta nénikéje karját, és nekilátott kivonszolni a szobából. Athyla néni hálóinge lángra kapott, de Rabalyn nem állhatott meg, hogy eloltsa. Lángok nyaldosták az � karját és a vádliját is, és érezte, hogy ruhája megperzsel�dik, de még mindig nem engedte el nagynénjét: felsikoltott ugyan a fájdalomtól, de továbbvonszolta nénikéjét. Már az ajtónál járt, amikor a tet�gerendák felnyögtek, majd váratlanul megroggyantak, és lángoló szalmatörek záporozott Athyla nénire. Rabalyn egy hatalmas rántással kivonszolta nagynénjét a ház elé.

Nénikéjének hálóköntöse lángolt, így gyorsan letérdelt, és kezével csapdosta a tüzet, majd lerántotta a ruhadarabot az asszonyról. A t�z fényében látta, hogy nagynénje egész teste megégett a lábai fölött. Még távolabb vonszolta az asszonyt a lángban álló háztól, majd a földre fektette, a kúthoz rohant, lehajította a vödröt, és húzni kezdte felfelé: mintha egy örökkévalóságig tartott volna. A vödröt visszacipelte Athyla nénihez, letépte saját hálóingét, majd belemártotta a vízbe. Meztelenül letérdelt a n� mellé, és vizes ingével gyengéden megtörölgette nagynénje füstt�l fekete arcát. Az asszony váratlanul köhögni kezdett, mire a fiút elöntötte a megkönnyebbülés.

– Most már minden rendben, nénikém. Megmenekültünk.

– Ó, kedvesem! – felelte nagynénje, de nem szólt többet. Ekkor érkeztek futva az els� emberek, és Rabalyn köré gy�ltek.

– Mi történt itt, fiú? – kérdezte egyikük. – Felgyújtották a házunkat, és eltorlaszolták az ajtót, hogy ne tudjunk

kijutni. – Láttál valakit? Rabalyn nem válaszolt. – Segítsenek a nénikémnek! Kérem, segítsenek a nénikémnek! Az egyik férfi letérdelt nagynénje mozdulatlan teste mellé, és ujjával

megtapintotta a torkát. – Eltávozott, fiú. Azt hiszem, hogy a füst végzett vele. – Éppen az el�bb szólt hozzám: nemsokára jól lesz. – A hangja

elcsuklott, és a vállánál fogva rázni kezdte Athyla nénit. – Ébredj fel, Athyla néni! Ébredj fel!

– Mi folyik itt? – hallatszott Raseev tanácsos hangja. – Valaki felgyújtotta a viskót! – felelte a Rabalyn mellett álló férfi. –

A fiú azt mondja, hogy eltorlaszolták az ajtót. Rabalyn felpillantott, és észrevette Raseevot. A tanácsos magas férfi

volt, �szül� sz�ke hajú, és széles arca jókép�en tekintett a világba. Hangja mélyen, de lágyan tört el� torkából.

– Mit láttál, fiú? – Lángok és füst közepette ébredtem – felelte Rabalyn. –

Megpróbáltam kivonszolni Athyla nénit, de valaki egy paddal kiékelte a bejárati ajtót. Az ablakon kellett kimásznom, hogy kijussak. Segítene valaki a nagynénémen?

Az egyik asszony letérdelt Athyla mellé, és megfogta a csuklóját. – Már semmit nem tehetünk érte, Rabalyn. Athyla eltávozott. – Azt kérdeztem, hogy mit láttál, fiú? – ismételte meg a tanácsos

el�z� kérdését. – Felismernéd a gazembert, aki ezt tette? A fiú talpra kászálódott, bár szédült, és úgy érezte magát, mintha

csak álmodná az egészet. A kezén, karján, lábán keletkezett égési sérülésekb�l sugárzó fájdalmat egy pillanat alatt elfeledte.

– Nem láttam senkit – válaszolta, és körülnézett az ég� ház köré gy�lt városiak tömegén. – De tudom ki tette: csak egyetlen ellenségem van.

– Mondd a nevét, fiú! – dörrent Raseev hangja. Rabalyn megpillantotta Todhét a tömegben, és látta, hogy nem ül

félelem az ifjú arcán. Ha ki is mondaná a nevét, akkor sem történne semmi. Senki sem látta, amint Todhe felgyújtotta a házikót, és a törvény amúgy sem férhetett hozzá. Így hát Rabalyn hátat fordított a tömegnek

és térdre rogyott nénikéje mellett. Végigsimított a halott arcán, miközben a b�ntudat súlya rázuhant a vállára. Ha nem tette volna ellenségévé Todhét, akkor Athyla néni még mindig élne.

– Ki az ellenséged, fiú? – dörögte Raseev. Rabalyn arcon csókolta nénikéjét, felállt, és szembefordult a

tanácsossal. – Nem láttam senkit – ismételte, majd a tömegre nézett. – De tudom,

ki tette, és ezért fizetni fog. Méghozzá a nyomorult életével! – Egyenesen Todhéra szegezte pillantását, és ezúttal valódi félelmet fedezett fel az ifjú szemében.

Todhe kivált a tömegb�l, odafutott apjához és megragadta a karját. – Rólam beszél, apám, és engem fenyeget! – Ez igaz? – mennydörögte Raseev. – Talán � gyújtotta fel nénikém házát? – kérdezte Rabalyn. – Persze, hogy nem � volt! – Akkor nincs mit�l félnie, nem igaz? – Ezzel Rabalyn megfordult,

hogy otthagyja a tömeget. Ebben a pillanatban Todhe elengedte apját, és kést rántott el� az övéb�l.

– Fiam, ne! – kiáltotta Raseev, amint a nagydarab ifjú Rabalynra vetette magát. A kiáltást hallva a fiú megpördült, éppen amikor Todhe kése az arca felé villant. Rabalyn hátrarántotta a fejét, de a kés így is csak néhány hüvelykkel hibázta el. Meglendítette a karját és jobbegyenest mért Todhe állára. Az egyensúlyát vesztett nagy termet� fiú megtántorodott, Rabalyn pedig el�reszökkent és gyomron rúgta. A tanácsos fia elejtette kését és térdre rogyott. Rabalyn gondolkodás nélkül kapta fel a kést és merítette Todhe nyakába. A penge a csontnak üt�dött, majd átszelte a másik légcsövét. Vér fröccsent Rabalyn kezére, Todhe elfojtott kiáltást hallatott, és megpróbált felállni, de a térde megbicsaklott, és arccal el�re a földre zuhant.

– Ne! – ordított fel ismét Raseev, és a fiához rohant. Rabalyn csak állt ott, kezében a vért�l csöpög� késsel.

Egy pillanatig néma csend honolt. A tömeg dermedt némaságba fúlva bámulta a történteket. Raseev ekkor felpillantott.

– Gyilkos! – ordította. – Mindannyian láttátok! Ez az ocsmány szörnyeteg meggyilkolta a fiamat!

Továbbra sem moccant senki, de végül az �rség két katonája áttört az embereken. Rabalyn elejtette a kést, és rohanni kezdett: átugrotta az ég� házat övez� alacsony falat, és kiszáguldott a nyílt utcára.

Fogalma sem volt róla, hogy hova menjen. Csak azt tudta, hogy menekülnie kell. A gyilkosságot nyilvános akasztással büntették, és kétsége sem volt afel�l, hogy b�nösnek találnák, ha bíróság elé kerülne: Todhe elejtette a kést, és fegyvertelen volt, amikor megölte.

Az immár pánikba esett meztelen ifjú égési sebeir�l teljesen megfeledkezve rohant tovább az életéért.

Raseev Kalikan önmagát összetett személyiségnek látta, bár torz

tükröt használt. Az emberek becsületesnek és h�ségesnek tartották, olyasvalakinek, aki a város és lakói üdvére ténykedik. Ezért azután Raseev saját maga is így gondolt magamagára. Az a tény, hogy a város pénzét saját javára használta fel, és hogy építési szerz�déseket kötött azokkal a cimboráival, akik fizettek ezért, egy cseppet sem változtatott saját önképén. Azokban a ritka esetekben, amikor felébredt lelkiismerete piszkálni kezdte, magában mindig azt gondolta: „De hát, így m�ködik a világ! Ha én nem tenném, megtenné valaki más." Szívesen használta a becsület, az elvek, a hit és a hazafiság szavakat. Mély és öblös hangja meggy�z�en csengett, és amikor ilyen szavakat használt a közösségnek tartott beszédeiben, gyakran látott könnyeket megcsillanni a városlakók szemében, akik szerették �t. Ezek roppant megindító pillanatok voltak, és ilyenkor maga Raseev is engedett az érzelmeinek. Raseev Kalikan azonban csak abban hitt, ami jó volt Raseev Kalikannak. � volt saját maga istene és egyetlen becsvágya. Röviden, Raseev Kalikan igazi politikus volt.

Legnagyobb adottsága abból a bels� megérzésb�l fakadt, ami mindig tudatta vele, hogy merr�l fújdogálnak a politika szelei.

Amikor a királyi seregek vereséget szenvedtek, és az uralkodó tanácsosaihoz fordult, felvirradt a bírák napja. Addig a napig a bírák csak jelentéktelen politikai szerepet töltöttek be Tantria politikai életében, és hiábavalóan háborogtak azon, hogy a Tantria határain belül él� idegenek miféle gonosz befolyást gyakorolnak az országra. Mostanra azonban élet–halál uraivá váltak: minden rosszért, ami az újonnan létrejött országot érte, a Dospilisb�l, Naashanból vagy Ventriából érkezett külhoniak lettek a felel�sök. Még a f�városban él� néhány drenai keresked�t is mélységes gyanakvás övezte. Az egészet az tette ironikussá, hogy a bírák vezet�je maga is idegen volt: Vasálarc Shakusan a király zsoldos test�rségének, a Harci Kutyáknak volt a kapitánya. Raseev melegen üdvözölte a városába érkez� bírákat, és

szívesen látta �ket otthonában. Keblére ölelte ügyüket, és elképzelte magát, amint felemelkedik soraikban, és talán még nagyobb szerep is vár rá a jöv�ben, immár a f�városban, Mellicane-ban.

Amikor a bírák az egyház ellen kezdtek beszélni, Raseev ebben nemcsak politikai el�lépésnek lehet�ségét látta meg, hanem adósságai eltörlésének módját is. Az egyház számos ingatlannal bírt a városban, és kölcsönöket folyósított a helyi iparosoknak és keresked�knek. Raseev az elmúlt négy évben három jelent�sebb hitelt vett fel, hogy el�mozdítsa és kiterjessze üzleti érdekeltségeit. Két vállalkozása (az erd�irtás és a bányászat) csúfos kudarcot vallott, ami hatalmas veszteséggel járt. Mivel az egyház tagjainak sorsa így is, úgy is megpecsétel�dött, miért ne kerülhetne ki � jelent�sebb pénzügyi haszonnal a pusztulásukból?

A gondot csak az jelentette, hogy nem tudta eléggé felkavarni a kedélyeket ahhoz, hogy a városiak tömegesen támadjanak a papokra. Sokan akadtak olyanok, akik még emlékeztek arra, hogy a papok segítettek nekik a pestis és az aszály idején. Az öreg tanító elleni támadást, amelyet Raseev bérencei hajtottak végre, sokan undorodva fogadták, bár nyíltan senki sem szólalt fel ellene. Amikor pedig a másik papot ért támadásnál az egyik bíró saját magát szúrta meg, akadtak olyanok is, akik nevettek szerencsétlenségén.

De maradt még egy mód. Az emberek együtt éreztek Raseevval meggyilkolt fia miatt, és

hamarosan híre kelt, hogy a gyilkos a templomban talált menedékre, az apát pedig elutasította, hogy kiadja �t a világi hatóságoknak. Ez ugyan nem volt igaz, de az emberek elhitték, és csak ez számított.

Raseev aznap éjjel a házában tartózkodott: fia a hátsó szobában hevert kiterítve, felöltöztetve legjobb ruhájába. A tanácsos hallotta, hogy felesége zokogva siratja az ostoba fajankót.

Milyen furcsák is a n�k! – gondolta magában Raseev. Todhe minden szempontból hasznavehetetlen volt. Buta volt, er�szakos és állandóan próbára tette Raseev türelmét. Hát legalább halálában vegye valami hasznát!

Raseev legmegbízhatóbb támogatói közül sokan még most is odakint jártak, a tömeget hergelték, és arra bujtogattak, hogy rohanják meg a templomot, és fogják el a gyilkost.

Pék Antolt világéletében megkeseredett, bosszúálló embernek ismerték – � fogja vezetni a tömeget. Raseev közeli munkatársai közül többen is ott lesznek majd, és amint bejutottak a templomba, el�rántják

elrejtett fegyvereiket. Amint a gyilkolás megkezd�dik, a cs�cselék feldúlja az egykori várat. Azok a papok, akiket nem ölnek meg, elmenekülnek. És akkor Raseev majd megkeresi a kincstárat, és magához veszi értékeit. És jut még ideje arra is, hogy felkutassa és megsemmisítse a papok feljegyzéseit.

A politikus nagy leveg�t vett, és nekilátott beszéde megírásának. A papok meggyilkolását nem lehet eltussolni, és � majd kénytelen lesz felszólalni a gy�löletben rejl� veszélyek ellen, és gondoskodik róla, hogy beszédét feljegyezzék és elhelyezzék a tanács iratai között.

A politikában a széljárás gyakorta fordul, és talán valamikor a jöv�ben Raseevnak még jól jöhet, hogy fel tudja mutatni: � mindig is az er�szak ellen volt.

Felkapta a lúdtollat, és nekiállt jegyzetelni. „Ily sokak halála mindnyájunkat megrendít" – írta, majd szünetet tartott. A hátsó szobából hallatszó zokogás feler�södött.

– Hagyd már abba ezt a picsogást! – ordított át. – Éppen dolgozni próbálok!

Skilgannonra hosszú és álomtalan éjszaka köszöntött, gondolatait

kínzó emlékek töltötték ki, és b�ntudat szállta meg. Embereket vezetett csatába (emiatt csak enyhe szégyen gyötörte), de részese volt egész városok eltörlésének és az ezzel járó mészárlásnak is. Engedte, hogy a gy�lölet és a bosszú áradatként söpörjön végig rajta, hogy kardjáról ártatlanok vére csöpögjön alá. Tudta, hogy ezek az emlékek sosem t�nnek el.

Amikor a királyn� az utolsó csata – Perapolis rettegett ostroma – el�tt beszédet intézett katonáihoz, egyszersmind parancsba is adta, hogy senkit se hagyjanak életben a lázadó városban: se férfit, se n�t, se gyereket. „Mindannyian árulók – zendült az uralkodó hangja. – Végzetük legyen int� példa mindenkinek örök id�kön át!"

A katonák ujjongtak. Miért is ne tették volna? A hosszú és véres polgárháború megnyerését�l karnyújtásnyira álltak. Ám egy dolog volt mondani valamit, és más dolog volt részt venni az öldöklésben. Skilgannonnak, lévén hadvezér, nem kellett volna vérrel beszennyeznie kardját, de � mégis megtette: végigrohant Perapolis utcáin, és addig szúrt-vágott és öldökölt, míg ruhája és páncélja vérben nem úszott.

Másnap sétára indult az immár kihalt utcákon. Mindenfelé hullák hevertek: több ezer holttest. Gyerekek és csecsem�k, öregasszonyok és

fiatal lányok tetemét látta. Ekkor szívét minden addiginál mélyebb kétségbeesés öntötte el.

Skilgannon a magas torony falának támaszkodva rámeredt a lassan kihunyó csillagokra. Ha létezik a legf�bb lény (amiben kételkedett), akkor b�nei sosem bocsáttatnak meg. Egy elátkozott világban élt, és � maga is elátkozott volt.

– Hol voltál, amikor gyermekeket mészároltak le? – kérdezte a roppant feketeségbe bámulva. – Miért nem ontottál könnyet azon a napon?

Valami megcsillant a távolban, és Skilgannon észrevette, hogy újra t�z lobban a városkában. Egy szegény ördögöt nyilván éppen most kínoznak halálra. Skilgannonon üres harag söpört végig, és a férfi önkéntelenül is megérintette a nyakában viselt láncon függ� diadémot. A diadémban volt mindaz, ami megmaradt Dayanból.

A háborúból való visszatérése után három napot töltöttek el közösen. Felesége terhességér�l még semmi sem árulkodott, hacsak kipirult arca és a szokottnál is selymesebben fényl� aranyszín haja nem. Dayan szeme fényesen szikrázott, és a másállapota feletti örömt�l szinte sugárzott. A baj els� jelei azon a ragyogó délutánon mutatkoztak meg, amikor felesége a kertben üldögélt, és a márványmedencében, meg a magas szök�kútban gyönyörködött. Sápadt arcán veríték gyöngyözött, mire Skilgannon azt javasolta, húzódjanak az árnyékba. Hitvese rátámaszkodott, majd egyszer csak felnyögött. Ekkor a férfi karjába vette és bevitte a házba, és ráfektette egy kényelmes kerevetre. Dayan arca ekkor már a viasz színére sápadt, és kezét hónaljára tapasztotta.

– Annyira fáj – zihálta. Amikor férje szétnyitotta köntösét, látta, hogy hitvese bal hónalja megduzzadt és sebes. Olyan volt, mintha egy nagy hólyag akart volna kitüremkedni a b�re alól. Skilgannon ismét felnyalábolta Dayant, felvitte emeleti hálószobájukba, és segített neki levetk�zni, majd a kirurgusért küldetett.

A láz villámgyorsan tört rá a n�re. Kés� délutánra pedig nagy, lilás szín� duzzanatok jelentek meg a hónaljánál és az ágyéka táján. A kirurgus nem sokkal alkonyat el�tt érkezett: Skilgannon soha nem fogja elfelejteni az arcát, amikor megvizsgálta Dayant. A csendes magabiztosságot árasztó, találékony és éles esz� kirurgus belépett a szobába, és meghajolt a ház ura el�tt. Azután az ágyhoz lépett és félrehúzta a függönyt. Skilgannon ebben a pillanatban megtudta, hogy a legrosszabbra számíthat. A kirurgus elfehéredett és önkéntelenül is

hátrált egy lépést. Magabiztosságát mintha elfújták volna, és folytatta hátrálását az ajtó felé. Skilgannon ekkor karon ragadta:

– Mi ez? Mi ütött beléd? – Ez a fekete halál. Megkapta a fekete halált. A kirurgus kitépte magát a döbbent férfi szorításából, és elmenekült a

palotából. A szolgák néhány óra múlva követték példáját. Skilgannon leült a félrebeszél� Dayan mellé, és nedves törülköz�kkel fedte be lázban ég� testét. Fogalma sem volt, mi többet tehetne még.

Hajnaltájban az egyik hónalj alatti hatalmas lila duzzanat felfakadt. Egy id�re Dayan láza csökkent, és a n� felébredt. Skilgannon letörölte testér�l a gennyet és a vért, és fehér szaténleped�t terített hitvesére.

– Hogy érzed magad? – kérdezte asszonyát, gyengéden kisöpörve Dayan homlokából izzadtságtól lucskos sz�ke haját.

– Kicsivel jobban, de szomjas vagyok. – Skilgannon megitatta, majd a n� visszahanyatlott a párnára. – Haldoklom, Olek?

– Nem. Nem engedlek meghalni – kényszerített hangjába olyan könnyedséget, amit nem érzett.

– Szeretsz? – Ki ne szeretne, Dayan? Akivel csak találkozol, mindenkit

elvarázsolsz. – Igazat mondott: még sosem találkozott senkivel, akinek ilyen gyengéd és kedves természete lett volna. Dayanban nem lakozott sem rosszindulat, sem gy�lölet. Még a szolgákat is barátainak tekintette, és egyenrangúként beszélgetett velük. Nevetése ragadósnak bizonyult, és mindenki jókedvre derült, aki hallotta.

– Bárcsak azel�tt találkoztunk volna, hogy megismerted �t –mondta Dayan, mire Skilgannon rátört a csüggedés. Megfogta hitvese kezét és megcsókolta. – Igyekeztem nem féltékeny lenni, Olek, de mégsem tudtam megállni. Nagyon nehéz valakit teljes szíveddel szeretni, és közben tudni azt, hogy � valaki mást szeret.

A férfi nem tudta, mit feleljen erre, így csak némán ült, és fogta felesége kezét, majd végül így szólt:

– Csodásabb n� vagy, mint amilyen � valaha is lehetne, Dayan. Minden tekintetben.

– De bánod, hogy feleségül vettél. – Nem! Te a hitvesem vagy, Dayan, és mi ketten egyek vagyunk. –

Felsóhajtott. – Egészen a halálig. – Ó, Olek! Komolyan gondolod te ezt? – Teljes szívemmel így érzek. – A n� megszorította a férfi kezét és

lehunyta szemét. Skilgannon mellette ült egész délel�tt és egész délután.

Dayan csak alkonyatkor ébredt fel, de a láz visszatért, és Skilgannon asszonya sikoltozott a fájdalomtól. A férfi ismét benedvesítette arcát és testét, hogy így csökkentse a t�zben ég� test hevét. Dayan gyönyör� arca besüppedt, szemét sötét karikák övezték. Ágyékánál felfakadt egy másik duzzanat, bemocskolva a leped�t. Az éjszaka leszállta után Skilgannon érezte, hogy kiszárad a szája, és a homlokáról izzadtság csöpögött a szemébe, majd a hónalja túl érzékeny lett. Óvatosan megnyomogatta, és látta, hogy máris kezd megduzzadni. Dayan felsóhajtott, és nagy leveg�t vett.

– Azt hiszem, vége van, Olek. A kín kezd alábbhagyni. – Ez remek. – Fáradtnak t�nsz, szerelmem. Le kellene pihenned. – Csodásan vagyok. – Jó hírem van – mosolyodott el a n�. – Bár nem ez a legalkalmasabb

pillanat, hogy közöljem. Reméltem, hogy akkor mondhatom el, amikor kint üldögélünk a kertben és nézzük a napnyugtát.

– Ez az id�pont éppen alkalmas jó hírek közlésére. – Skilgannon megpróbált meginni néhány korty vizet, de a szája kiszáradt, égett, és nehezére esett a nyelés.

– Sorai rúnákat vetett nekem. Gyermekem fiú lesz. A te fiad. Boldog vagy?

Mintha t�zforró vasat döftek volna a szívébe, és a szomorúság kis híján er�t vett rajta.

– Igen, nagyon boldog vagyok – préselte ki a szavakat. – Reméltem, hogy az leszel. – Dayan egy darabig hallgatott, és

amikor újra megszólalt, már ismét er�t vett rajta a hagymázas képzelgés. Arról beszélt, hogy apjával ebédelt, hogy milyen szép napjuk volt. – Vett nekem egy zöld köves nyakláncot a piacon: hadd mutassam meg! – próbált er�lködve felülni.

– Már láttam, és tényleg nagyon szép. Most pihenj, Dayan! – De hát nem vagyok fáradt, Olek! Van kedved sétálni egyet a

kertben? – Majd egy kicsit kés�bb. Dayan tovább csicsergett, majd az egyik mondat közepén hirtelen

elhallgatott. Skilgannon el�ször azt hitte, hogy elaludt, de hitvese arca meg sem rezzent. Ujjai gyengéden megérintették a torkát, és nem érezte az érverését. Ekkor a hasába perzsel� fájdalom hasított, amit�l kétrét görnyedt, de a kín egy pillanat alatt távozott. A férfi rápillantott Dayanra, majd lefeküdt mellé és átölelte.

– Nem én döntöttem úgy, hogy beleszeressek Jiannába. Ha választhattam volna, akkor téged választalak. Te vagy az, akire minden férfi vágyik, Dayan. Jobbat érdemeltél volna nálam.

Órákon át hevert az ágyon, és a láza egyre magasabb lett. Végül az önkívület �t is magával ragadta. Ekkor megpróbált harcolni ellene, és er�szakkal felkelt az ágyból, de lerogyott a padlóra, majd kitámolygott a kertbe, és ingatag léptekkel nekivágott a mez�nek.

Skilgannon nem sokra emlékezett abból, ami ezután következett, kivéve, hogy lebucskázott egy meredek lejt�n, majd egy távoli épület felé kezdett mászni. Úgy rémlett, mintha hangokat hallott volna, majd kezek emelték fel vigyázva a földr�l.

A templomi ispotály egyik szobájában ébredt, ahol néma csend honolt. Agya az ablak mellett állt, és amikor kinézett, a felh�tlen, mélykék eget látta, amelyen éppen egy fehér madár vitorlázott keresztül. Ebben a pillanatban az id� zárványba dermedt, Skilgannon pedig megtapasztalta... mit is? Még ma sem tudta biztosan, mi volt az. Egyetlen szívdobbanásnyi id�re úgy érezte, mintha elérte volna a tökéletességet, mintha valahogy �, a madár, az ég és a szoba eggyé válna, és megfürdene az univerzum szeretetében. Azután a pillanat elmúlt és visszatért a fájdalom. És nemcsak a hatalmas, kifakasztott hólyagokból sugárzó fizikai fájdalom, és a szenvedés, amit ezért a testének el kellett szenvednie, hanem a veszteség, kínja is, amint eszébe ötlött, hogy Dayan eltávozott err�l a világról, hogy soha többé nem foghatja a kezét, soha többé nem csókolhatja az ajkát. Soha többé nem fekszik mellette a csendes nyári estéken, és gyengéd keze soha nem simít végig az arcán.

A kétségbeesés éhes hollóként mart a szívébe. Azon a napon egy ifjú pap kereste fel, és leült az ágya szélére. – Szerencsés ember vagy, generális. És persze nagyon kemény is.

Mostanra lényegében halottnak kellene lenned: még sosem láttam senkit, aki úgy küzdött volna a pestis ellen, mint te tetted. A szíved egyszer olyan gyorsan kezdett dobogni, hogy képtelen voltam számolni az ütéseit.

– A ragály csak a mi vidékünkön tombol? – Nem, uram. Átsöpör az egész királyságon és átterjed a határokon

túlra is. Iszonyatos lesz az emberveszteség. – A Forrás így bosszulja meg b�neinket. A pap megrázta a fejét. – Mi nem hiszünk a bosszúállás istenében, uram. A pestist az

emberek kapzsisága és tudatlansága okozta.

– Hogy érted ezt? – Északkeleten él egy törzs, a koleárok törzse. Hallottál már fel�lük? – A nadírok és a csiatcék rokonai: nomádok. – Így igaz, uram. Egyik hiedelmük az, hogy ha döglött mormotát

látnak... a mormota a síkságon él� apró sz�rös állat... akkor továbbköltöznek, ugyanis úgy tartják, a kolearok bölcseinek lelke a mormotákban él tovább. Ezért is nem vadásznak az állatokra. A halott mormotákat pedig jelnek tekintik, annak a jelének, hogy a bölcs szellemek elköltöztek, és a törzsnek is új legel�ket kell keresnie. A háborúban számos kolear a királyn� ellenségeinek oldalára állt, amiért el�zték �ket földjükr�l vagy megölték �ket. A helyükre másféle népek költöztek, akik látván a mormotákat, csapdákat állítottak nekik, hogy megszerezzék sz�rméjüket. A mormoták sz�rméje ritka és drága, azt viszont nem tudták, hogy az állatok magukban hordozzák a pestist. El�ször a vadászok és a csapdaállítók betegedtek meg, majd a családjaik. �ket követték az állatok sz�rméjét megvásárló utazók és kalmárok. Azután a pestis lecsapott a keleti városokra, az emberek pedig elmenekültek, és magukkal vitték a ragályt is. Hát nem furcsa, hogy a primitív kolearok egyszer� vallási hiedelmük révén elkerülték a pestist, míg mi, a civilizáltabb és sokat tudó nép behurcoltuk egy vidékre, majd elterjesztettük?

Skilgannon túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon, és álomba szenderült. Mostanában azonban gyakran eszébe ötlöttek a pap szavai, és azt gondolta, hogy egyáltalán nem volt furcsa, ami történt. Az els� próféták egyike ezt írta: „A tudás fáján érlel�dnek az önteltség gyümölcsei."

Skilgannon felsóhajtott, és ismét Lámpás testvér lett bel�le. Levetette ruháját és nekilátott a gyakorlatsornak. Lassan megszabadította elméjét a feszít� gondoktól, majd könnyedén végigcsinálta a jól ismert nyújtó- és egyensúlyozó gyakorlatokat. Végül gyors, hirtelen mozdulatokba fogott: keze kivágódott, átszelte a leveg�t, teste a leveg�be szökkent, ide-oda pördült, lába magasra rúgott.

Amikor a veríték elborította testét, visszavette köntösét, és letérdelt a k�padlóra.

Napok óta el�ször gondolt a kardjaira, és azon töprengett, vajon mit csinálhatott velük az apát. Vajon eladta �ket, vagy egyszer�en csak belehajította egy gödörbe? A Nappal és Éjjel Kardjairól való lemondás nehezebben ment, mint ahogy azt gondolta. Amikor átadta �ket Cethelinnek, már ett�l remegni kezdett a keze, szívdobogása pedig

hihetetlenül felgyorsult. Még hetekkel kés�bb is csak nehezen gy�rte le a késztetést, hogy visszaszerezze �ket, és ismét a kezébe fogja a kardokat. Napokon át hányinger gyötörte, és a szilárd táplálékot kivetette a teste. Éppen az ellenkez�je történt annak, mint amikor királyn� átnyújtotta neki a fegyvereket. Még most is érezte azt az ujjongást, a tagjait elárasztó er�t és céltudatosságot, amikor keze el�ször érintette az elefántcsont markolatot. Felfoghatatlannak t�nt, hogy az ifjú királyn� mellett álló, kifakult vörös ruhát visel� rettenetesen csúf banya készítette �ket. A vénasszony szinte teljesen kopasz volt: koponyájához kósza fehér hajszálak tapadtak, hasonlóan ahhoz, ahogy a köd kapaszkodik a sziklába. Egykor sudár asszony lehetett, de mára ráncos arcb�re szinte rárogyott hurkás nyakára. Csipás szemekkel bámult a világba, és az egyiket szürke hályog fedte.

– Tetszenek, Olek? – kérdezte az Öregasszony. Rekedt hangjától libab�rös lett Skilgannon tarkója, és elkapta tekintetét, amikor a n� elmosolyodott, kivillantva rothadó fogait.

– Csodásak. – A kardjaimon áldás lakozik. Sok-sok évvel ezel�tt magának

Gorbennek is készítettem egyet, és azzal majdnem meghódította az egész világot. Mára több, hatalmas fegyvert is létrehoztam: ezek megnövelik forgatójuk erejét és gyorsaságát. A kezedben fogott pengék egy királyhoz illenek.

– Nem akarok király lenni. Az Öregasszony felnevetett. – A királyn� ezért is ajándékozza neked �ket, Olek Skilgannon.,

mivel ez a tulajdonság olyan ritka, hogy egyszersmind megfizethetetlen is. Számos csatát nyersz meg ezekkel a kardokkal, és visszahódítod a naashanok földjeit úrn�dnek.

Amikor Skilgannon kés�bb kettesben maradt az ifjú királyn�vel, a hadvezér hangot adott nyugtalanságának.

– Az Öregasszony gonosz – jelentette ki. – Nem akarom az � kardjait forgatni.

Az uralkodó felnevetett. – Ó, Olek! Túl mereven gondolkodsz. – A királyn� odaült a férfi

mellé, és a harcos beszívta hollófekete hajának parfümös illatát. – Egyébként pontosan olyan, amilyennek mondtad, és valószín�leg még alá is becsülted. De vissza kell szereznünk a naashanok földjeit, és ehhez minden fegyvert felhasználok, amit csak tudok. – El�húzott egy kést az övéb�l, és feltartotta a fénybe. A hosszú és görbe pengét

remekbe szabott �si rúnák díszítették. – Ezt � adta nekem. Hát nem gyönyör�?

– De igen, az. – Ez az Éleslátás Pengéje, megnöveli a bölcsességet. Amikor a

kezemben tartom, annyi mindent látok! És olyan tisztán! Az Öregasszony valóban gonosz, de bizonyította h�ségét. Nélküle te is, és én is halottak lennénk. Te is tudod, hogy szükségem van a hatalmára, Olek. A királyságot ismét vissza kell állítani: Gorben vazallusaiként nem fejl�dünk. Most, hogy � halott, beteljesíthetjük végzetünket. Fogadd el a kardokat, és forgasd �ket! Forgasd �ket értem!

Skilgannon fejet hajtott, majd a n� kezét az ajkához emelte. – Érted mindent megtennék, fenség. – Nem mindent, Olek – felelte a n� halkan. – Valóban nem – bólintott a kardmester. – Jobban szereted �t, mint ahogy engem? – Nem. Senkit nem fogok többé úgy szeretni. Fogalmam sem volt

róla, hogy lehetséges ilyen hévvel szeretni valakit. – Még mindig nyitva áll el�tted az ágyam, Olek – suttogta a királyn�,

majd hozzásimult a férfihoz, és arcon csókolta. – Lehetnék ismét Sashan. Egyedül csak neked.

A harcos felnyögött, és felállt a kerevetr�l. – Nem. Ha megtenném, ellentmondanék a józan észnek. És

elpusztítanék mindent, amiért küzdöttünk. Mindent, amiért apád az életét áldozta. A szívem a tiéd, Jianna. A lelkem is a tiéd. Szerettelek Sashanként, és még most is szeretlek. De nem tehetem! Már nem tudok többet adni, és Dayan a feleségem, aki gyengéd, kedves, és hamarosan � lesz gyermekem anyja. Megfogadtam, hogy h�séges leszek hozzá.

Akkor fogadta el a Nappal és Éjjel Kardjait, és ismét ellovagolt a háborúba.

Most Skilgannon egyedül ült apró szobájában, és kezét a nyakában viselt diadémra kulcsolta.

– Ha létezik az a templom, megtalálom, Dayan – suttogta maga elé. – És akkor újra élni fogsz.

Egy darabig még a padlón térdelt, elveszve a múltat idéz� gondolatai között. Vajon gyáva volt, amikor nem engedett szíve vágyának? Valóban olyan nagy volt a Jianna iránt érzett szerelme, vagy közel sem volt olyan er�s? Vajon akkor is le tudta volna gy�rni a fejedelmeket, és a ventriai h�bérurakat, meg a támogatóikat, ha enged a királyn�nek? Az esze azt súgta, hogy nem: �t és Jiannát elárulták, és a sárba tiporták

volna. De öntelt büszkesége egészen mást súgott neki: „Mindet legy�zhetted volna, és együtt lehettél volna azzal a n�vel, akire a lelked vágyott."

Az efféle gondolatokat csak alátámasztotta mindaz, ami a kardok elfogadása után következett. A soron következ� két évben minden ellensége elhullt el�tte. A ventriaiak mellé állók városait egymás után foglalta el, de akadtak olyanok is, amelyek harc nélkül kapituláltak. De ahogy Jianna hatalma n�tt, úgy változott meg a királyn� is. Viszonyuk kih�lt, a n� számos szeret�t (hatalmas és becsvágyó férfiakat) tartott, majd miel�tt félredobta volna �ket, kiszívta minden erejüket. A szerencsétlen bolond, Damalon volt az utolsó. Mindig a királyn� sarkában lihegett, morzsákért könyörögve.

Jianna azon az utolsó éjszakán, a perapolisi mészárlást követ�en elküldte Damalont, és saját sátrában látta vendégül Skilgannont. A férfi a lemészároltak vérével a ruháján érkezett, mire a csillogó fehér öltözéket visel�, ezüstszállal besz�tt fekete hajú királyn� undorodva mérte végig.

– Nem tudtál volna megfürdeni, miel�tt a színem elé járulsz, generális?

– Egy szök�ár sem lenne képes lemosni rólam a vért. Egész hátralev� életemben a kezemhez tapad majd.

– Csak nem elpuhult a hatalmas Skilgannon? – Ez tévedés volt, Jianna. A lehet� legnagyobb gonoszságot követtük

el. Csecsem�k koponyáját vertük a falhoz, gyerekek belét ontottuk ki. Miféle gy�zelem az ilyen?

– Az én gy�zelmem! – csattant fel a n�. – Ellenségeim halottak, a gyerekeik halottak. Anélkül tudjuk újjáépíteni és megnövelni az országot, hogy félnünk kellene a bosszútól.

– Egen, igaz: nincs többé szükséged katonákra. Így az engedélyeddel én is hazatérek, és megteszek mindent, hogy megfeledkezzek, err�l az iszonytató napról.

– Igen, menj csak haza! – csendült a királyn� fagyos hangja. – Térj vissza Dayanhoz, és pihenj néhány órát! Azután térj vissza,

mert jó katonákra mindig szükség lesz! A naashani városokat ugyan valóban visszafoglaltuk, de vissza akarom állítani a régi határokat, amelyek apám idejében léteztek.

– Meg akarod támadni Matapesht és Cadiát? – Nem rögtön... de nemsokára. Azután pedig Datiát és Dospilist.

– Mi ütött beléd, Jianna? Egykor igazságról, békér�l, virágzásról és szabadságról beszéltünk. Ezek azok az erények, amelyekért küzdöttünk. Éppen csak az imént csömörlöttünk meg Gorben nagyravágyásától, birodalomépítési törekvését�l és hódítási vágyától.

– Akkor alig voltam több egy gyereknél! – fortyant fel a n�. – Mostanra feln�ttem, és csak gyerekek szövögetnek ilyen botor

álmokat. Immár a valósággal kell szembenéznem: a valóság pedig az, hogy az engem támogatókat megjutalmazom, az ellenem támadókkal pedig végzek. Hát nem szeretsz már, Olek?

– Mindig szeretni foglak, Sashan – felelte Skilgannon kertelés nélkül. A n� vonásai ellágyultak, és egy pillanatra ismét az a kislány lett,

akit megmentett Delian erdejében. De a pillanat gyorsan elmúlt, és az uralkodó sötét szeme összesz�kült, ahogy tekintetük egymásba kulcsolódott.

– Ne kérd, hogy engedjelek el, Olek! Nem hagyhatom, hogy elmenj! Skilgannon félrelökte a múltról szóló gondolatokat, és leheveredett

keskeny priccsére. Azonnal álomba szenderült. És a Fehér Farkasról álmodott.

Gyönyör� hajnal virradt rájuk, az ég aranyszínben tündökölt, a fent

látható néhány felh� pedig tobzódott a színekben: az aljuk piros volt, a tetejük pedig már szénfeketében komorlott. Cethelin a toronyban állt, és egész lénye beitta a szépséges látványt. A leveg�ben édes illat terjengett: az apát lehunyta a szemét, és igyekezett csendesíteni kezének remegését.

Nem kételkedett hitében, de meghalni sem akart. A távoli városkára némaság borult, bár az összed�lt épületek fölött ismét füst gomolygott. A tömeg hamarosan ismét összegy�lik, és azután, akárcsak az álomban látott haragvó tenger, megindulnak a templom ellen.

Cethelin öregember volt, és túl sok hasonló dolgot látott már életében. Azok pedig mindig egyforma mintázatot követtek. A tömeg java része el�ször csak csendben álldogál, figyelve a kibontakozó eseményeket. Olyanok, akár egy falka vadászkutya, csak �ket láthatatlan pórázok fogják vissza. Majd a soraikban megbúvó kevesek (és tényleg kevesek) szabadjára engedik a rettenetet. A pórázok elpattannak, és a falka nekiiramodik. Cethelinbe ismét belehasított a félelem, ahogy erre gondolt.

Raseev Kalikan lesz a falkavezér. Cethelin megpróbált mindenkit szeretni, akivel találkozott, attól függetlenül, hogy az illet� mennyire t�nt kicsinyesnek vagy kegyetlennek. Raseevot azonban nem volt könny� szeretni: nem azért, mert gonosz volt, hanem azért, mert üres volt. Cethelin szánta ezért: szánta azért, mert sem erkölcsi értékek, sem lelkiismeret nem szorult belé. Raseevot teljesen felfalták gondolatai, amelyeket önmagára pazarolt. A tanácsos azonban túl eszes ahhoz, hogy a tömeg élére álljon. A közelg� gyilkosságok dacára is a jöv�be fog tekinteni, csakhogy tisztára moshassa kezeit. Nem: a tömeg élén a gonosz Antol és rettenetes felesége, Marja állnak majd. Cethelin megborzongott, és megrótta magát, amiért ilyen el�ítéletesen gondolkodik. Marja éveken át dolgozott az apátságban, � szervezte a tisztségek elosztását, és � gy�jtötte össze az adományokat. A n� szentnek és bölcsnek látta magát, de az apáttal folytatott beszélgetései során el�bb-utóbb mindig ítéletet mondott mások felett. „Tudod, ott van az a mellicane-i n�, Atyám. Tudod, akinek viszonya van Calliannal, a kalmárral. Nem lenne tanácsos, ha a templom szolgálatába lépne. És nyilván hallottad azt a rettenetes zajt, amit Athyla, a mosón� csapott az el�z� esti éneklés során. Még véletlenül sem tud eltalálni egy dallamot. Nem kérhetnéd meg, hogy tartózkodjon az éneklést�l, atyám?

„A Forrás a szívb�l, és nem a torokból fakadó dalt hallja" – felelte erre Cethelin.

Azután eljött az a rettenetes nap, amikor a szegényeknek szánt pénzalap felemelése után Labberan testvér felfedezte, hogy Marja „kölcsönvett" az alapból. Nem jelent�s összegr�l volt szó, alig negyven ezüstr�l. Cethelin megkérte a n�t, hogy szolgáltassa vissza a pénzt: Marja kezdetben dacolt az apáttal, és tagadta a vádat. Kés�bb, amikor bizonyítékokkal álltak el�, ragaszkodott hozzá, hogy � csak kölcsönvette a summát, és szándékában állt visszaadni, és megígérte, hogy a következ� héten visszafizeti a pénzt. Azóta egyetlenegyszer sem jelent meg a templomban, és a pénzt sem juttatta vissza. Labberan testvér arra kérte Cethelint, hadd vigye az ügyet az �rség elé, de az apát nem engedélyezte.

Azóta Marja is, és a férje is beléptek a bírák közé, és az egyház ellen uszítottak.

A Labberan testvér elleni támadást pedig Antol szervezte, és ott állt mellette Marja, aki azt kiáltozta, hogy rugdossák össze az agg papot és véreztessék ki, akár egy disznót.

�k ketten állnak majd a cs�cselék élén. �k lesznek azok, akik csaholva követelik a vért.

A toronyba vezet� ajtót belökte valaki. Cethelin arra fordult, hogy lássa, melyik pap zavarta meg elmélkedésében, de csak a kutya, Jesper jött be.

– A világ megy tovább a maga útján – veregette meg az eb busa fejét. – A kutyákat etetni fogják, emberek születnek majd, és szerelemre gyúlnak egymás iránt. Tudom, hogy így lesz, de a szívemet mégis elönti a rettegés.

Raseev Kalikan a tömeg els� sorában haladt, amikor elérték a régi

hidat, és nekiindultak az �si várhoz vezet� lejt�nek. Mellette kaptatott a Mellicane-ból jött bíró, a nagydarab Paolin Meltor, akinek sérült lába szépen gyógyult, de hosszabb távok megtétele még mindig fájdalmat okozott neki. Raseev javasolta, hogy maradjon a városban, de a férfi erre nem volt hajlandó:

– Megér egy kis fájdalmat, hogy lássam az árulók halálát. – Ne beszéljünk a halálról, barátom! Csupán azért megyünk, hogy

kiadassuk a fiút, aki végzett a fiammal. – Mások is jelen voltak a beszélgetésnél, így Raseev mit sem tör�dött a Paolin Meltor arcán tükröz�d� meglepetéssel és döbbenettel. – Ha nem hajlandóak eleget tenni kötelezettségüknek, akkor be kell mennünk a kolostorba, és mindenkit le kell tartóztatnunk. – Karon ragadta Paolint, és kicsit távolabb húzta a többiekt�l. – Minden úgy lesz, ahogy akarod – suttogta. – De gondolnunk kell a jöv�nkre is. Nem mehetünk úgy a kolostorhoz, mint valami gyilkolni kész cs�cselék. Mi igazságot akarunk; sajnálatos... roppant sajnálatos, hogy néhány dühös ember elveszíti majd a fejét, és öldökölni kezd. Ezt meg kell értened!

– Ugyan, ez mindegy! – csattant fel Paolin. – Engem nem érdekel ez a köntörfalazás. �k árulók, akik megérdemlik a halált. Nekem elég ennyit tudnom.

– Akkor tégy úgy, ahogy a lelkiismereted diktálja – felelte Raseev könnyedén.

Paolin otthagyta a tanácsost, és odabicegett Antolhoz, és feleségéhez, Marjához. Raseev ekkor még jobban lemaradt, és végighordozta tekintetét a tömegen. Vagy háromszázan gy�ltek össze. A tanácsos valószín�nek tartotta, hogy a papok majd eltorlaszolják a kaput, de mivel az fából készült, hamar leég majd. Antol gondoskodott róla, hogy

az emberei olajjal telt korsókat is hozzanak magukkal, a vár alatti lejt�kön pedig b�ven lehetett találni száraz fát. A kapuk eltorlaszolása örömmel tölti majd el Raseevot, mert így lesz id�, hogy a cs�cselék dühbe lovalja magát.

Az �rség kapitánya, Seregas lépett oda Raseevhoz. Seregas eszes északi volt, aki az utolsó két évben a skepthiai hely�rségnél szolgált. Ezalatt átszervezte az �rséget, gyalogos jár�röket küldött a gazdagabb helyekre és a keresked�negyedbe, amiért a kapitány a bolttulajdonosoktól és a kalmároktól külön pénzt szedett be, kizárólag önkéntes alapon. Senkit nem kényszerítettek arra, hogy fizessen, ha nem akar, és senkit nem fenyegettek meg. Furcsamód azonban, aki nem fizetett biztosra vehette, hogy az üzletét vagy a házát hamarosan kirabolják. Azokban a kocsmákban és falatozókban, ahol a tulajdonos úgy döntött, hogy nem adózik, verekedések és viták törtek ki, és jelent�sen visszaesett a forgalom, ahogy a vendégek távol maradtak a rossz hírnévnek örvend� helyekt�l.

Seregas magas, vékony férfi volt, mélyen ül� sötét szemmel, és keskeny szájjal, melyet félig elrejtett szakálla. Még a délel�tti órákban felkereste Raseevot a tanácsos otthonában. A férfi a dolgozószobájába vezette a tisztet, majd töltött neki egy kupa bort.

– Tudod, hogy a fiú nyomai elfelé vezetnek a templomtól, Raseev – kezdte a kapitány köszönés helyett. Szavait kijelentésnek szánta, nem kérdésnek.

– A lejt� nagyon sziklás és valószín�leg visszafordult. – Ez a legjobb esetben is er�sen kétséges. – Mir�l beszélsz? – Elég egyszer�, amit mondani akarok, tanácsos. Arra fogod kérni a

papokat, hogy adják ki a fiút, aki nincs náluk. Így el kell utasítaniuk a kérésedet. És biztosra veszem, hogy ez a félreértés vérfürd�t vált majd ki.

Raseev alaposan szemügyre vette a tisztet. – Mit akarsz t�lem, Seregas? – A templomban él egy férfi, akit köröznek. A fejére kisebb jutalmat

t�ztek ki: ezért a holttetemét kérem. – Ki körözteti? – Ez nem a te dolgod, tanácsos. – Raseev elmosolyodott. – Egyre gazdagabb leszel, Seregas, ezért egy kisebb jutalom

egyáltalán nem érdekelne téged. Felmerült bennem, hogy ha a dolgok

kicsúsznának az irányításom alól, minden holttestet elégettetek. Hiszen tudod: a cs�cselék és a t�z...

A kapitány belekortyolt a borba. – Legyen hát, tanácsos, nyíltan beszélek veled. Az egyik pap

rengeteg pénzt ér. – Ahogy azt már korábban is kérdeztem: kinek? – A naashani királyn�nek. Már küldtem is egy lovast Naashanba.

Körülbelül öt nap alatt éri el a határt, és nagyjából újabb két hétbe telik, mire a levelem eljut a f�városba.

– Ki ez a pap? – Maga Skilgannon. – Az Elátkozott? – Pontosan. Szükségünk lesz a hullájára a halottszemléhez. Ha

kiszedjük a bels� szerveit, majd sóval beszórjuk a testet, az kiszárad és jobbára érintetlen marad. Legalábbis annyira, hogy a tetoválásai látszódjanak. Az alkarján látható egy pók, a mellén van egy párduc, a hátán pedig egy sas. Továbbá minden másban is illik rá a leírás: sötét hajú, magas, ragyogó kék szem�. Az ide-érkezése után az apát eladott egy fekete ventriai telivért, amiért több mint háromszáz raqot kapott. A férfi Skilgannon.

– Mennyit fizet érte a királyn�? – Seregas felnevetett. – A kérdés az, hogy mennyit kell neked fizetnem, tanácsos? – A felét. – Szerintem meg kevesebbet. Végtére is te gyilkosságokat szervezel,

az id�k pedig változnak, ahogy a politikai nézetek is. Szükséged lehet valakire, aki hatalmi szóval tehet bizonyságot amellett, hogy te csak jót akartál ezekben a zavaros napokban.

Raseev ismét bort öntött a kupába. – Ez igaz, kapitány. Akkor hát mennyit ajánlasz? – Az egyharmadát. – És mekkora összegr�l beszélünk? – Ezer raqról. – Magasságos ég! Mit tett ez férfi a királyn�vel? Megölte az

els�szülött fiát? – Nem tudom. Megegyeztünk hát, tanácsos? – Meg, Seregas, de mondd meg, miért nem mész egyszer�en oda és

tartóztatod le? – El�ször is, itt semmilyen b�nt nem követett el, Raseev. Ennél

lényegesebb, hogy Skilgannon veszélyes gyilkos, akár van nála fegyver,

akár nincs. Nem kétlem, hogy a róla szóló történetek túloznak, de azt jól tudom, hogy egyedül merészkedett be Delian erdejébe, és megölte azt a tizenegy harcost, akik elrabolták a lázadó hercegn�t... aki most a naashani királyn�. Te magad is hallottad, miként bánt el egy bíróval. Én azonban láttam is, és higgy nekem: kivételes képességekkel bír.

– Szerinted harcolni fog? – Háromszáz vagy négyszáz emberrel szemben ez mit sem számít

majd. Végtére is nem isten: a puszta tömeg végül úgyis leteríti. A ragyogó délel�tti napsütésben Raseev sodródott tovább a

tömeggel, oldalán Seregasszal, aki mögött ott lépkedett az �rség három katonája. Amikor közelebb értek az �si várhoz, Raseev észrevette, hogy a kapu nyitva áll. Cethelin apát a boltíves kapunyílásban várakozott, oldalán két pappal. Az egyik magas volt és szikár, a másik fekete szakállat viselt és er�s testfelépítéssel büszkélkedhetett.

– A magas fickó Skilgannon – suttogta Seregas. Raseev megtorpant, maga elé engedve másokat.

Seregas erre csak ennyit mondott: – Nagyon okos.

Negyedik fejezet Braygannak eddig ez volt élete legrémít�bb pillanata. Azért lett pap,

hogy elmeneküljön a háborúskodással és er�szakkal terhes, aszállyal és éhezéssel sújtott életb�l. És most, bár még húsz éves sem volt, a halála pillanata egyre közeledett.

A harmincöt papból több mint húszan mostanra már elmenekültek a hátsó kapun: a birkalegel�k és mögötte húzódó erd� felé vették az irányt. Braygan megpillantotta Anager testvért, aki egy vászonzsákkal a vállán lépett ki a f�épületb�l. A férfi némán állt, amíg a szakács oda nem ért hozzá.

– Gyere velünk, Braygan! Nincs értelem megöletni magad. A pap szívesen engedett volna a kérésnek, és több lépést tett is a legel� felé, de azután visszapillantott a kapubejáróban álló Cethelin apátra.

– Nem tehetem – mondta végül. – Ég veled, Anager. A másik pap hallgatott, megigazította vállán a zsákot, és futni kezdett

a legel� felé. Braygan nézte, ahogy lefelé szalad a lejt�n. Ebben a pillanatban béke öntötte el a fiatal akolitust. Nagy leveg�t

vett és lassan odasétált, ahol az apát várakozott. Cethelin megfordult, amikor Braygan odaért. Elmosolyodott és megpaskolta a pap karját.

– Álmomban egy gyertyát láttam, Braygan, amely dacolt a rárontó feketéséggel. Mi leszünk az a gyertya.

A tömeg egyre közelebb ért, és a fiatal szerzetes megpillantotta a magas és sovány Pék Antolt, aki fekete haját bronzpánttal fogta hátra: a férfi tágra nyílt szeme dühödten dülledt ki üregéb�l. Mellette törtetett az a bíró, aki földre küldte Braygant, és akit azután Lámpás testvér állított meg. A pap vetett egy pillantást Lámpásra, aki néma csendben, rezzenéstelen arccal állt a kapuban.

– Hozzátok el� a b�nös Rabalynt! – ordított most oda nekik Raseev Kalikan tanácsos. – Mert ha nem, számolhattok a következményekkel!

Cethelin lépett egyet a kavargó tömeg felé. – Nem tudom, mir�l beszélsz – szólalt meg. – Itt nincsenek b�nösök.

Rabalyn nincs ezek között a falak között. – Hazudsz! – b�dült el Antol. – Én sosem hazudok – felelte az apát. – A fiú nincs itt. Mivel látom,

hogy köztetek vannak az �rség katonái is, �k minden további nélkül átkutathatják az épületeket.

– Nincs szükségünk az engedélyedre, áruló! – rikoltotta a bíró, mire a tömeg meglódult. Cethelin felemelte vézna karját.

– Testvéreim, miért akartok ártani nekünk? Fivéreim közül senki sem hozott még soha bajt rátok. Azért élünk, hogy szolgáljunk...

– Ez való az árulóknak! – ordított fel Antol, és hirtelen el�relendült. A napfény megcsillant a kezében tartott hosszú kés pengéjén. Cethelin a pék felé fordult, Braygan pedig azt vette észre, hogy Lámpás testvér eléugrik. Az apát hátratántorodott, és a fiatal pap vért látott a késpengén. A tömegben egy asszony elordította magát.

– Ontsd ki a beléd! – Braygan felismerte a hangot: Marja volt az, Anton felesége.

Az ifjú akolitus elkapta Cethelint, ahogy az elzuhant. Az apátot a jobb csíp�je felett találta el a szúrás, és a vér máris átáztatta kék köntösét. Antol ismét megpróbálta belémártani kését, de Lámpás testvér elkapta a karját, és vadul megcsavarta. A pék felsikoltott, és elejtette a pengét. Lámpás jobb kezével elkapta, miel�tt még földet ért volna, majd megpördítette Antolt, aki így a tömeggel nézett szembe.

Majd Lámpás testvér nyers és er�s hangon beszélni kezdett. – Azért jöttetek ide, hogy halált lássatok, ti féregrágta mocskok, és

meg is kapjátok a halált! – A szerzetes Marjára pillantott, az �szül�, rövid hajú, pufók arcú némberre. – Azt akartad, hogy beleket ontsanak, te boszorkány! Itt van hát, amit kértél!

Antol háttal állt Braygannak, így nem látta azt a rettenetes pillanatot, amikor a kés lecsapott. De hallotta Antol sikolyát, és látta, hogy valami kitüremkedik a gyomrából, és a földre pottyan. A kibelezett emberb�l feltör� sikoltás alig hasonlított emberi hangra, és Braygant a lelke legmélyéig megdermesztette.

Azután Lámpás testvér hátrarántotta a férfi fejét, és a késsel átmetszette a torkát. A pengére vér fröccsent.

– Ne! – rikoltotta Marja, és odatántorgott, ahol férje hevert. Lámpás testvér tudomást sem vett róla, és megindult a tömeg felé.

– Elég örömet jelentett ez számotokra, vagy többet akartok? Akkor gyertek, gerinctelen férgek! És haljatok!

A tömeg hátrálni kezdett – kivéve az �rség két fekete ruhás katonáját, akik el�rántották szablyáikat, és rárontottak. Lámpás lépett egyet feléjük, és elhajolt a szívének irányzott els� döfés el�l. A támadó tántorogva tett hátrafelé néhány lépést, és Braygan ekkor látta meg, hogy Antol kése áll ki a torkából. Közben pedig Lámpásnak valahogy sikerült megkaparintania a haldokló katona szablyáját. Ezzel hárította a

másik harcos szúrását, majd a férfi mellkasába döfte a pengét. A katona felordított, és hátralépett. A szablya könnyedén csusszant el� a sebb�l.

Lámpás lépett egyet visszafelé, és hátat fordított a tömegnek. Braygan azt gondolta, hogy vissza akar térni Cethelin apáthoz, de a férfi váratlanul sarkon pörült és szablyája süvítve szelte a leveg�t. A penge a nyakán találta el a katonát, és átszelte a b�rt, az inakat és csontot. A fiatalember feje elrepült, de a teste néhány másodpercig még állt. Braygan látta, hogy a jobb lába rángatózik, majd a fejetlen tetem összerogyott.

A tömeg síri csendben állt. Lámpás immár mindkét kezében szablyát tartva sétált végig a férfiak és asszonyok sorfala el�tt.

– Nos? – kiáltotta. – Nincsen köztetek több harcos? Mi a helyzet veled, bíró? Készen állsz a halálra? Összevarrtam a sebed... hadd ejtsek rajtad most egy másikat! Gyere hát! Hidd el, megkönnyítem a dolgod! – És ezzel mindkét szablyát a földbe szúrta.

– Mindnyájunkat nem tudsz megölni! – ordított oda a bíró. –Gyerünk, emberek, kapjuk el!

A férfi elüvöltötte magát és rohamra lendült. Lámpás elélépett, baljával elkapta a bíró kést tartó csuklóját, és csavart rajta egyet. A férfi felmordult a fájdalomtól, és elejtette a fegyvert. Lámpás még a leveg�b�l visszarúgta a fegyvert, bal kezével elkapta, és a Bíró jobb szemgödrébe döfte.

Amikor a férfi a földre zuhant, a pap hátralépett és kihúzta a földb�l a két szablyát.

– Ez az ember idióta volt, de az el�bb igazat mondott. Valószín�leg nem tudlak megölni mindnyájatokat Feltehet�leg csak tízet vagy tizenkett�t. Akartok sorsot húzni, parasztok? Vagy egyszerre mindannyian megrohantok, és majd kés�bb nézitek meg a tetemeket?

Senki sem moccant. – Mi a helyzet veled? – kérdezte Lámpás, és egyik szablyájával

rámutatott a közelben álldogáló széles vállú ifjúra. – Legközelebb a te beledet ontsam ki? Na, szólaljatok már meg, férgek! – Lámpás hirtelen a férfi felé lépett, mire a fickó felkiáltott félelmében és hátraszuszakolta magát a tömegben. – És mi van veled, tanácsos? – tombolt tovább a pap, és megindult Raseev Kalikan felé. – Készen állsz meghalni szeretett városod lakóiért? Vagy úgy véled, elég volt ennyi mulatság mára?

Lámpás odasétált a halálra vált Raseevhoz, aki s�r�n pislogott az er�s napsütésben. A tömeg elhátrált a remeg� politikustól.

– Elég volt a... vérontásból – suttogta a tanácsos, amikor a vérmocskos szablya megérintette a mellét.

– Hangosabban! Szánalmas nyájad nem hallja, mit mondasz. – Ne ölj meg, Skilgannon! – könyörgött Raseev.

– Úgy, szóval ismersz. Nem mintha számítana. Beszélj a nyájadhoz, Raseev Kalikan, amíg még van nyelved! Tudod, mit mondj!

– Elég a vérontásból! – ordította a tanácsos. – Kérlek benneteket barátaim, térjetek vissza otthonaitokba! Menjünk haza! Nem akartam, hogy bárkinek is baja essék ma. Antolnak nem kellett volna megtámadnia az apátot: az életével fizetett hibájáért. Legyünk civilizáltak és ne lépjük át a szakadék peremét!

– Bölcs szavak – bólintott Skilgannon. A tömeg ennek dacára mozdulatlanul állt, mire a kardmester jégkék

tekintete a legközelebbi férfi szemébe fúródott, aki erre hátrálni kezdett. Mások is követték példáját, és a cs�cselék hamarosan szétoszlott. Raseev is indult volna hazafelé, de Skilgannon szablyájával megveregette a politikus vállát.

– Ne menj még, tanácsos! És te se, kapitány – tette hozzá, amikor Seregas is távozott volna. – Mióta tudjátok?

– Csak néhány napja, generális – felelte az �rség tisztje habozás nélkül. – Akkor vettem észre a tetoválásod, amikor lecsaptad a bírót.

– És üzenetet küldtél keletre. – Természetesen, hiszen háromezer raq van kit�zve a fejedre. – Így már érthet� – biccentett Skilgannon és tekintete visszatért

Raseevhoz. – Holnap már nem leszek itt – tudatta a tanácsossal. – De miután elmentem, azután is tudni fogom, hogy mi történik itt. Ha bármi baja esik a testvéreimnek, visszajövök. És a régi módi szerint öllek meg... a naashaniak módján. Egyszerre csak egy darabkád enyészik el a semmiben.

Ezzel Skilgannon hátat fordított a két férfinak, és odasétált, ahol Braygan térdelt, átölelve a földön fekv� Cethelint. Ebben a pillanatban Marja felpattant férje holtteste mell�l.

– Mocskos korcs! – rikoltotta és megrohanta az egykori hadvezért. A férfi megpördült a sarkán, elhajolt a n� ütése el�l, aki elvesztette egyensúlyát, és arccal el�re a kövezetre zuhant.

– Az égre mondom, sosem kedveltem ezt a némbert – dünnyögte Skilgannon.

Fél térdre ereszkedett és megvizsgálta a Cethelin oldalán ejtett sebet. Antol kése a csíp� felett hasította fel a b�rt, de nem hatolt mélyre.

– Összevarrom a sebet. – Nem, fiam. Nem érhetsz hozzám: érzem a bel�led áradó gy�löletet

és haragot, ami égeti a lelkem. Braygan és Naslyn felvisznek a szobába, és ott ellátnak. Adj egy kis id�t, és keress fel te is: van nálam valami a számodra. – Braygan és Naslyn talpra segítették az apátot. A vén pap a tetemekre nézett és megcsóválta a fejét.

Skilgannon pedig észrevette a szemébe gy�l� könnyeket. A kardmester némán állt, míg a két pap keresztültámogatta Cethelint

az udvaron, és beléptek a szemközti épületbe. Vért�l ragacsos kezét beletörölte a köntösébe, majd a kapunyílás alatti egyik k�fülkéhez lépett és ott leült. Marja hamarosan mocorogni kezdett, és térdre küzdötte magát. Skilgannon még csak pillantásra sem méltatta. Az asszony körülnézett, megpillantotta halott férjét és szánalmasan zokogni kezdett. Marja odabotorkált a tetemhez és letérdelt mellé. Bár fájdalma �szinte volt, nem ébresztett szánakozást Skilgannonban. A n� is csak olyan ember volt, aki nem számol a következményekkel. Marja kiontott beleket akart látni. Hát megkapta, amit kért.

Négy újabb lélek kezdte meg hosszú, sötét útját. Kétévnyi elnyomott düh szabadult el alig néhány rettent�

szívdobbanása alatt. Lámpás testvér magára vállalt egy szerepet, amit elszántan igyekezett eljátszani. Gondolatai között megjelent apja arca, úgy, ahogy mindig látta: a bronzsisakkal övezett széles arc, fölötte a sisak gerincén keresztbe futó, a napfényben csillogó fehér lósz�rforgó.

„Azok vagyunk, akik vagyunk, fiam." Skilgannon sosem feledte el ezeket a szavakat, bár apja, Decado nem

viselte a zsoldosok páncélzatát, amikor ezt mondta neki. Egyik ritka otthoni látogatása során került sor erre, amikor éppen lábadozott, és combsebét, meg törött csuklóját kezeltette. Skilgannont éppen akkor küldték haza az iskolából, mert összeverekedett két fiúval, és mindkett�t eszméletlenre verte.

„A vér nem válik vízzé a családunkban, Olek. Harcosok vagyunk. – Apja jót kuncogott. – Az emberek olyanok, akár a kutyák, fiam. Vannak az apró, pufók kis jószágok, amiket mindenki szeret ölelgetni, és vannak a magas, karcsú állatok, amiket versenyeztetnek és fogadnak rájuk. Azután ott van az a sokféle ház�rz� kutya, amelyik csóválja a farkát. És létezik a farkas: ennek az er�s állatnak izmos az állkapcsa, és félelmetessé válik, ha felingerlik. Azok vagyunk, akik vagyunk, fiam. És mi farkasok vagyunk. Márpedig az összes farokcsóváló állatka jobban teszi, ha vigyáz, amikor mi a közelben járunk."

És két hónappal kés�bb az apja halott volt. Decado csapdába esett egy dombgerincen két panthiai hadosztály

között, és a lejt�n megindította utolsó rohamát. A néhány túlél� beszámolt elképeszt� bátorságáról, és hogy kis híján elérte a panthiai királyt. Amikor a sereg f�ereje megérkezett a csatatérre, csak karóba húzott tetemeket találtak – egy holttest kivételével. Decado még lova nyergében ült, amelyet egy fához pányváztak ki. A felment� sereg tagjai el�ször azt hitték, hogy életben van, de amikor közelebb értek hozzá, látták, hogy testét a nyereghez szíjazták, és hátát három farúd tartotta egyenesen. Kardja tokjában pihent, és összes gy�r�je megvolt. Egyik ökölbe szorított kezében egy kis aranypénzt találtak, rajta a panthiai címerrel.

Skilgannonnak egy lovas vitte el az érmét. – Ez a Révésznek járó fizetség – tudatta a fiúval. – A panthiaiak így

gondoskodtak róla, hogy biztosan átjusson a Sötét Vízen. Skilgannon rettenetesen megrémült. – De most mi lesz vele? Hiszen elvettétek t�le az érmét. – Ne aggódj, kölyök! Egy másik érmével temettük el... a miénkével.

Az is arany és a Révész éppen úgy elfogadja majd. Azt szerettem volna, hogy ez a tiéd legyen. A panthiaiak nagy megtiszteltetéssel tekintettek rá, és ez a pénz megbecsülésük jele.

„Azok vagyunk, akik vagyunk, fiam. És mi farkasok vagyunk." Elátkozott Skilgannon volt, aki volt, és aki mindig is az lesz. Mozgást hallott a háta mögül, és amikor megfordult, látta, hogy az

elmenekült papok térnek vissza, és leszegett fejjel lépnek be a f�épületbe. Arra gondolt, hogy milyen értelmetlen ez az egész. Nagyon valószín�nek tartotta, hogy egyedül csak Cethelin hitt a szeretet mindent begyógyító erejében. A többiek? Naslyn megváltást, Braygan menedéket keresett. Anager és azok, akik elfutottak, feltehet�leg úgy választották a papi hivatást, ahogy az ember eldönti, szabó vagy csizmadia akar-e lenni. Ez csak egy mesterség volt számukra.

Rádöbbent, hogy képtelen gy�lölni Raseev Kalikant vagy Seregas kapitányt. Az � tetteiknek legalább volt értelme.

Skilgannon ott állt Cethelin mellett, és kevés híján meggy�zte önmagát, hogy ne tegyen semmit, és bízza sorsát a cs�cselékre. Akkor azt gondolta, hogy a világ semmivel sem lenne rosszabb hely nélküle. De amikor az az undorító pék beledöfött Cethelinbe, valami elpattant Skilgannonban. És akkor szabadjára engedte a sötétséget.

Anager testvér óvakodott mellé, és amikor észrevette a kapu el�tt hever� tetemeket, az Óvó Szarv jelét vetette magára.

– Mi történt itt, testvér? – suttogta. – Nem vagyok a testvéred – felelte Skilgannon. Ezzel visszasétált a szobájába és az ágya alól kihúzta keskeny

ládáját. El�szedte bel�le fehér szaténnal szegett krémszín�, gallér nélküli és ujjatlan vászoningét. Ráterítette a priccsre, majd folytatta a pakolást: el�került b�rnadrágja és széles barna öve. Ezeket is az inge mellé fektette. Levetette magáról vérmocskos köntösét, a földre dobta és felöltötte a ládából el�szedett ruhákat. Belebújt térdig ér� lovaglócsizmájába, és kicsit dobogott a lábával, hogy szokja. A csizmát sz�knek érezte, ami nem volt meglep�, hiszen két éven át csak nyitott sarut hordott. Végül el�vette szarvasb�r lovaglózekéjét is. A ruhadarabnak nem volt ujja, de ezüstvég� hosszú b�rrojtok lógtak le a válláról. Az ezüst mostanra megfakult és elfeketedett, akárcsak a csizmája küls� oldalát térdt�l bokáig díszít� öt-öt gy�r�.

Belebújt a zekébe, és úgy hagyta maga mögött a szobát, hogy vissza se nézett.

Braygan testvér az udvaron várt rá. – Csúnya vágást kapott az apát, de Naslyn összevarrta. Szerintem

nem lesz semmi baja. – Remek. – Elhagysz minket? – Miképpen maradhatnék, Braygan? Még ha nem is öltem volna meg

senkit, akkor is tudnák, hogy ki vagyok. Vadászok jönnének: jutalomra vágyó gyilkosok.

– Szóval tényleg te vagy az Elátkozott? – Igen. – Alig tudom elhinni. A történetek nyilván... túloznak. – Nem, egyáltalán nem. Minden, amit hallottál, igaz. Skilgannon

ezzel otthagyta, és nekivágott az apát szobájához vezet� lépcs�sornak. Cethelint az ágyában találta, mellette ott ült Naslyn. A fekete szakállú pap felállt, amikor a férfi belépett, és halkan távozott. Az egykori kardmester odalépett a priccshez és lepillantott az id�s apát hamuszürke arcára.

– Sajnálom, id�s testvérem, – Akárcsak én, Skilgannon. Azt hittem, hogy az álmomban látott

gyertya a szeretet lángja, de nem az volt, hanem egy harcos tüze.

Minden, amit eddig tettünk, most bemocskolódott. Mi vagyunk a papok, akik azért öltünk, hogy mentsük magunkat.

– Jobb lett volna meghalni odakint? – Igen, jobb lett volna, Skilgannon. Vagyis jobb lett volna annak a

papnak, aki lehettem volna. Az az ember viszont, aki most vagyok, hálás ezért a néhány napért, hónapért, évért. Lépj oda ahhoz a szekrényhez! Lent találsz egy vén pokrócba csavart csomagot. Hozd azt ide!

Skilgannon úgy tett, ahogy az apát kérte. Amikor megérintette a csomagot, ösztönösen megérezte, mi van benne, és ett�l felgyorsult a szívverése.

– Bontsd ki! – utasította Cethelin. – Nem akarom. – Akkor vidd el innen, és gondoskodj róla, hogy megsemmisítsék

�ket! Amikor el�ször nekem adtad �ket, éreztem bennük a gonoszt. Reméltem, hogy megszabadulsz a bennük rejl� sötét hatalomtól. Figyeltem a szenvedésedet, és büszkeséggel töltött el az er�, amivel viselted. De nem dobhattam el, és nem is adhattam el ezeket, ahogy javasoltad. Ezzel ugyanis a pestist szabadítottam volna amúgy is felfordult világunkra. Ezek a tieid, Skilgannon. Vidd el �ket! Vidd el �ket jó messzire innen!

Az Elátkozott az asztalra fektette a csomagot, majd kibogozta a csomót, és legöngyölte a takarót. Az asztalon ott hevertek a Nappal és Éjjel Kardjai. Az ablakon át bet�z� napfény megcsillant a faragott elefántcsont markolatokon, és felszikrázott a csiszolt fekete tokon. Skilgannon felvette az ezüsttel szegett hüvelyt, és a markolatok két végét összecsattintva a hátára lendítette a fegyvereket. A csomagban azonban volt még valami más is: egy dudorodó b�rerszény. A férfi felemelte.

– Huszonnyolc aranyraq van az erszényben – szólalt meg Cethelin. – Ennyi maradt a pénzb�l, amit a lovadért kaptam. A többib�l élelmet vettem a szegényeknek az aszály idején.

– Amikor idejöttem, tudtad, hogy ki vagyok, id�s testvérem? – Igen. – És miért engedted, hogy maradjak? – Nincs ember, akinek ne járna megváltás. Még az Elátkozottnak is

jár. Kötelességünk szeretni a szerethetetlent, hogy ezáltal megnyithassák szívüket a Forrás felé. Megbántam-e, hogy befogadtalak? Igen. Megtenném-e újra? Igen. Emlékszel, amikor

megkérdeztem t�led, hogy megtennél-e nekem egy szívességet? Tartod még magad az ígéretedhez?

– Természetesen. – Braygan testvért Mellicane-ba küldöm egy üzenettel az egyházi

elöljárókhoz. Menj vele, és gondoskodj róla, ne érje bántódás az úton! – Braygan tiszta lélek. Nem tartasz attól, hogy esetleg a

gonoszságom megrontja? – Talán így lesz. � valóban tiszta és bemocskolatlan. Ugyanakkor

sok dologban járatlan és nem ismeri a világ durvaságát. Ha az oldaladon eljut Mellicane-ba, és még mindig tiszta marad, attól csak jobb pap válik bel�le. Ha ez nem sikerül, akkor jobb, ha jöv�jét az egyház sorain kívül keresi. Most pedig ég veled, Skilgannon!

– Jobban kedveltem, amikor Lámpás testvérnek szólítottál. – Lámpás testvér ezeken a falakon kívül halt meg, Skilgannon.

Elmenekült, amikor vért ontottál. Egy napon talán visszatér, és én imádkozni fogok ezért a napért. Most menj! Puszta látásod fájdalmat okoz nekem.

Az egykori hadvezér nem szólt egy szót sem. Otthagyta a vén papot, és kilépett az ajtón. Odakint Naslyn várt rá, és megragadta a karját.

– Köszönöm neked, testvérem. – Az életedet? – Azt köszönöm, hogy bátorságot adtál a maradásra. – Naslyn

felsóhajtott. – Nem vagyok filozófus, és talán Cethelinnek van igaza. Talán tényleg fel kellene ajánlanunk szeretetünket a világnak, és hagyni, hogy a világ kitépje a szívünket. Nincsenek válaszaim erre, ember, de ha választhatok, hogy ki éljen ebben a világban... Cethelin vagy az az ocsmány pék, akkor tudom, kit választanék. – Egyenesen Skilgannon szemébe nézett. – Bátor ember vagy és én tisztellek. Merrefelé visz a utad?

– El�ször Mellicane-ba. És azután? Nem tudom. – Bárhova vezessen is utad, a Forrás legyen veled! – Attól tartok, hogy nem vagyunk beszél� viszonyban. És vigyázz

magadra, Naslyn!

Ötödik fejezet Rabalyn néma csendben feküdt: tudta, ha megmoccan, a sárkány

azonnal észreveszi �t. Érezte tüzes leheletét a karján, a mellén és arcának bal felén. A kín perzsel� volt, de az ifjú nem nézett a sárkányra. Lehunyt szemmel hevert, és minden erejét lekötötte, hogy ne kiáltson fel. A testre reszketni kezdett, a sárkány tüze pedig alábbhagyott és rettent� hideg ereszkedett rá. A fiú tudta, hogy a sárkányt a fagydémon, váltotta fel. Athyla néni beszélt a távoli északon él� lényekr�l, amelyek az otthonok közelébe lopakodnak, hogy megdermesszék a betegek és a gyengék csontjait. Ha ez egyáltalán lehetséges, a fagy még a sárkányt�znél is rosszabb volt. Beleette magát a húsába.

Rabalyn térdre küzdötte magát és kinyitotta a szemét. Fákkal és bokrokkal övezett mélyedésben feküdt, és az ágak résén át bágyadt napfény t�zött le. Keze rákulcsolódott egy letört vastag ágra: megemelte és husángként tartva körülnézett, a fagydémont keresve. A szemébe izzadtság csöpögött.

Sehol sem látta a démont. Sem a sárkányt. A szája rettenetesen kiszáradt, karjába és arcába pedig belehasított a kín.

– Álmodom – mondta hangosan, de egyre jobban reszketett. Csupasz testét elborította a veríték és a reggeli harmat, a fák között susogó simogató szell�t pedig hóviharnak érezte. Rabalyn ingatag lábaira állt, és egy s�r� bozót felé tántorgott. Leguggolt, és felnyögött a fájdalomtól, amikor combjába belevájt a kín. Lepillantott. Látta, hogy b�re összegy�r�dött, és felhasadt. Lefeküdt a bokor alá, ahol mintha melegebb lett volna, és néhány pillanatig elviselhet�en érezte magát. De egyre melegebb és melegebb lett, és arcát ismét veríték lepte el, ami azután lecsöpögött a földre.

Ismét maga el�tt látta a Todhe torkába döfött kést, és a lángoló ház el�tt hever� Athyla néni testét.

A sárkány visszatért. Ezúttal Rabalyn mit sem tör�dve a veszéllyel és félelem nélkül pillantott fel rá. A lény testét aranypikkelyek borították; egy hosszú és lapos fej bámult vissza rá. A fiú testét perzsel� t�z nem a lény szájából, hanem annak szeméb�l tört el�. Olyan fényesen izzott, hogy szúrta Rabalyn szemét.

– T�nj el! – suttogta. – Hagyj békén! – Képzel�dik – dörögte a sárkány.

– Az égési sebei gennyesednek – szólalt meg egy másik hang. Rabalyn belesiklott a különös álomba. Egy tiszta tó vizén lebegett, és

a víz h�sen paskolgatta a testét, kivéve ott, ahol a nap melengette karját és arcát. Megpróbált lebukni a hideg mélységekbe, de képtelen volt megtenni. Athyla nénit látta, aki régi karosszékében üldögélt. És ekkor jött rá, hogy nem is egy tóban van, hanem egy sekély kádban ücsörög.

– Hol voltál, gyermekem. – kérdezte nagynénje. – Már nagyon kés�re jár.

– Sajnálom, nénikém. Nem emlékszem, hol jártam. – Mit gondolsz, meghal? – kérdezte valaki Athyla nénit�l. Rabalyn

nem látta, hogy ki szólt, nagynénje pedig nem felelt, mert éppen egy gombolyagot göngyölt ki. Csakhogy az nem gyapjúból készült, hanem t�zb�l. Egy t�zgombolyag volt.

– Készítek neked egy köpenyt – szólt oda a fiúnak. – Az majd jó melegen tart a télen.

– Nem akarom – ny�gösködött a fiú. – Butaságokat beszélsz. Nagyon szép köpeny lesz. Fogd csak meg a

gyapjút! És ezzel a t�zgombolyagot az arcához nyomta, mire Rabalyn

felsikoltott. A sötétség beburkolta, és amikor ismét világosság támadt, élete egyik

legfurcsább látványa tárult a szeme elé. Fölötte egy férfi térdelt, míg a férfi válla fölött két kíváncsiskodó arc derengett. Az egyik sötét volt, széles, aranyszín� vágott szempárral, és vonásai egy farkast idéztek, a másik pedig sápadtan tekintett alá: szája hegyes fogakkal t�zdelt nyílásként tátongott. Szeme egy macskáéra hasonlított, olyan vékony résen tekintett ki a világra. Mindkét arc vibrált, mintha csak füstb�l formálták volna �ket. A férfi, aki fölötte térdelt, láthatóan észre sem vette a füstlényeket.

– Hallasz, Rabalyn? – kérdezte most a fiútól a férfi. Az arc ismer�snek tetszett, de nem tudta hova tenni emlékei

tárházában, és ismét elszunnyadt. Amikor végül felébredt, az égési sérülésekb�l sugárzó kín már

alábbhagyott. A földön hevert, és takaró fedte a testét, bal karján pedig kötés díszelgett. A fiú felnyögött, mire a férfi azonnal mellette termett, és letérdelt hozzá. Ekkor ismerte fel benne az egyik papot.

– Ismerlek – közölte vele Rabalyn.

– Braygan testvér vagyok – mutatkozott be a férfi, és segített felülni a fiúnak, majd átnyújtott neki egy kupa vizet. A sebesült átvette a réz ivóalkalmatosságot és nagyot kortyolt bel�le. – Hogyan égtél meg?

– Todhe felgyújtotta a nénikém házát. – Sajnálattal hallom. A nagynénéd jól van? – Nincs. Athyla néni meghalt. Egy másik alak is megmoccant a közelben. Rabalyn el�ször meg sem

ismerte. A férfi rojtos és ujjatlan zekét viselt, a bal alkarjára pedig egy pókot tetováltak. A fiú belenézett az ismeretlen fakó szemébe, és ekkor jött rá, hogy egy másik papot lát: Lámpás testvért.

– Vadásznak rád, fiú – szólalt meg Lámpás. – Nem mehetsz vissza a városba.

– Tudom, hiszen megöltem Todhét. Bárcsak ne tettem volna! – Velünk kell jönnie – jelentette ki Braygan testvér. – Mihez kezdene Mellicane-ban? – csattant fel Lámpás. – Utcai

koldus lenne bel�le? – Az anyám és az apám ott élnek – mondta Rabalyn. – Ott már

megtalálom �ket. – Akkor ezt elrendeztük – közölte Braygan. – És most pihenj!

Gyógyf�zetes borogatást tettem a karodon és a lábadon lev� égésnyomokra. Egy darabig még fájni fognak, de szerintem hamarosan begyógyulnak.

Rabalyn ismét elszunnyadt, és lassan lesüllyedt az álmok tavába. Amikor felébredt, már besötétedett. Álmai úgy foszlottak szét, akár a köd er�s szélben.

Egyet kivéve. Emlékezett egy rettenetes csatabárdra, és egy férfira, akinek szeme a téli eget idézte. A fiú megborzongott az emlékt�l.

Másnap reggel Lámpás testvér a csomagjából el�szedett egy tartalék inget, meg egy nadrágot, és Rabalynnak adta �ket. Az ing olyan puha anyagból készült, amilyet a fiú még sosem látott. Amikor fény vetült rá, csillogni kezdett. A ruhadarab halványkék szín� volt, mellrészén aranyszállal hímzett aprócska kígyóval. A kicsiny hüll� összetekeredett és éppen marni készült.

– A sebeim összemocskolják ezt a szép szövetet – szólalt meg. – Nem akarom tönkretenni ezt a remek inget.

– Ez csak egy ruhadarab – felelte Lámpás közönyösön. A nadrág vékony fekete b�rb�l készült, és túl hosszú volt az ifjúnak, ezért Braygan letérdelt, és felhajtotta a fiú bokája fölé. A pap saját málhájából

el�szedett egy szandált, Rabalyn pedig felöltötte a sarut, és megkötötte. Szinte tökéletesen illett a lábára.

– Így már mindjárt más – jelentette ki elégedetten Braygan. –Most már úgy nézel ki, akár egy nemesifjú.

A következ� néhány nap nem bizonyult könny�nek Rabalyn

számára. Sebei nem gyógyultak gyorsan, a hús újra meg újra összegy�r�dött és felhasadt. Még az újonnan formálódó b�r is feszes volt és könnyen szakadt. Állandó fájdalom gyötörte, de igyekezett minél kevesebbet panaszkodni, mivel rájött, hogy a magas harcos, aki egykor Lámpás testvér volt, nem örül a jelenlétének. A férfi ritkán szólt hozzá, igaz, ritkán beszélgetett Braygan testvérrel is. Általában az élen haladt, és id�nként elt�nt szem el�l. Amikor dombok közé értek, felszaladt a legmagasabb dombhátra, és onnan vette szemügyre a maguk mögött hagyott terepet.

A harcos – ahogy Rabalyn magában elnevezte – a negyedik nap délel�ttjén leterelte �ket az útról, egyenesen be a s�r� bokrok közé. Már a szövevényes ágak fedezékében lapultak, amikor felbukkant öt lovas, akik nagy iramra ösztökélték hátasaikat. A fiú felismerte egyikükben Seregasnak, az �rség kapitányának inas alakját.

Miután a lovasok elvágtattak, Rabalyn kis híján sírva fakadt. A sebei sajogtak, idegenekkel utazott együtt, akik közül az egyik nem kedvelte, és az �rség katonái még mindig a nyomában vannak. Mi lesz, ha egészen Mellicane-ig követik, és ott elterjesztik, hogy gyilkolt?

A harcos beljebb vezette �ket az erd�ben, és a nap nagyobb részében dimbes-dombos vidéken haladtak tovább. Estére a fiú teljesen kimerült. A harcos talált egy horpadást, ahol apró tüzet rakott. Rabalyn igyekezett a lehet� legtávolabb ülni a lángoktól: sebei még mindig nem rajongtak a melegért.

Braygan testvér hozott neki egy tál húslevest. – Jobban érzed magad? – kérdezte a pap. – Igen. – Látom a szemeden, hogy szomorú vagy a nénikéd miatt. Rabalyn elszégyellte magát. Eddig sokkal inkább saját nyomorúsága

aggasztotta, és most az önz�sége miatt érzett b�ntudat szinte rászakadt. – Jó asszony volt – mondta, mivel nem akart nagyobbat hazudni a

kelleténél.

A harcos elt�nt az éjszakában, és a fiú megkönnyebbült attól, hogy nincs jelen.

– Lámpás testvér megrémít. – Nem fog ártani neked, Rabalyn. Lámpás... jó ember. – Mi történt a templomban? A cs�cselék odament? – Igen. – Mindent felégettek? – Nem égettek fel semmit, Rabalyn. De most beszélj a szüléidr�l!

Tudod, hogy hol élnek most? A fiú megázta a fejét. – Ne gondolja azt, hogy örülni fognak nekem. Engem és a húgomat

évekkel ezel�tt otthagytak Athyla néninél. Sosem üzentek semmit, nem is küldtek semmit. Még azt sem tudják, hogy Lesha meghalt. Az igazat megvallva, mindketten hitványul viselkedtek.

Ezúttal láthatóan Braygan érezte kényelmetlenül magát. – Sose mondj ilyet, fiatal barátom! Mindnyájunknak vannak gyengéi,

és senki sem tökéletes. Meg kell tanulnod megbocsátani. Rabalyn nem felelt. Athyla néni sosem mondott rosszat a szüleir�l,

de ahogy id�södött, egyre több történetet hallott róluk. Apja lusta fickó volt, akit kétszer rúgtak ki amiatt, mert lopott a

kenyéradó gazdájától – egyszer még börtönbe is csukták. Ráadásul részeges is volt, és a fiú tisztán emlékezett arra, hogy egyszer anyját pofon ütötte egyik veszekedésük alkalmával. Anyja félig-meddig kábán a falnak tántorodott az ütés erejét�l. Rabalyn akkor hatéves volt, és sírva rohant oda az anyjához, mire apja belerúgott és azt üvöltötte: „Hogy kezdjen így az ember bármihez is? Elég nehéz a megélhetéshez éppen csak eleget keresni, hát még ha hálátlan kölyköket is kell etetni meg ruházni!"

A fiú megvetette a gyengeséget, és sose értette meg, anyja miért hagyta el gyerekeit egy olyan emberért, akib�l hiányzott minden erény. Rabalyn csak azért mondta a papoknak, hogy a szülei Mellicane-ban élnek, hogy ne hagyják a sorsára. Esze ágában sem volt megkeresni �ket. Arra gondolt, hogy rohadjanak meg ott, ahol vannak.

Braygan a tüzecskéhez lépett, és száraz gallyakat dobott rá. – Mi történt, amikor a cs�cselék odaért a templomhoz? – kérdezte a

fiú. – Nem szívesen beszélek róla. – Miért? – Csúnya ügy volt, Rabalyn. Rettenetes.

A pap arca szomorúságot tükrözött, és a fiú nézte, amint letelepszik a t�z mellé és belebámul a lángokba.

– Jesper jól van? – törte meg a csendet Rabalyn. – Jesper? – Kalia kutyája. – Ó, igen, semmi baja. Cethelin apát gondoskodik róla. – Lámpás testvér miért nem úgy öltözködik, mint egy pap? – Mert kilépett a rendb�l. Akárcsak én, � is... egy akolitus... volt.

Még nem tette le a végs� esküt. Nem akarsz harapni valamit? – Szeretném tudni, mi történt a templomnál – makacskodott Rabalyn.

– Mi volt olyan rettenetes? Braygan felsóhajtott. – Emberek haltak meg, fiam. Az apát is megsebesült. – Lámpás testvér állította meg �ket, igaz? A pap a fiúra pillantott. – Honnan tudod? – Nem tudom, csak sejtem. Láttam, amikor leütötte a bírót, aki rád

támadt. Egyáltalán nem félt, azután pedig ráparancsolt a tömegre, hogy vigyék a sebesültet a kocsmába. Gyanítottam, hogy ugyanezt teszi majd, amikor a cs�cselék a templomhoz tódul. Kit ölt meg?

– Ahogy már mondtam, nem akarok beszélni róla. Kérdezd meg inkább Lámpást, amikor majd visszajön.

– � nem fogja elmondani. Ráadásul nem is kedvel. Braygan zavartan elmosolyodott.

– Engem sem kedvel. – Akkor miért utaznak együtt? – Az apát megkérte, hogy jutasson el épségben Mellicane-ba. – És mihez kezd majd, amikor megérkeznek? – Leveleket viszek a rend véneinek, azután pedig esküt teszek a

püspök el�tt. – Hosszú az út odáig? – Több, mint százötven mérföld. Lámpás szerint még tizenkét, de

lehet, hogy tizenöt napba telik, mire odaérünk. – És hogy áll a háború? Találkozunk katonákkal? – Remélem nem – lopózott hirtelen rettegés Braygan hangjába. – A

f�városig még több települést érintünk majd, ahol feltölthetjük készleteinket, és elkerülhetjük a fontosabb utakat.

– Járt valaha a f�városban? – Nem. Még soha. – Kalia már járt. Azt mesélte, hogy hatalmas fenevadak élnek ott,

amelyek az arénában harcolnak. Kufár Kellias pedig azt mondta, hogy

lesznek olyan bestiák is, amiket bevetnek a háborúban. Azt is mondta, hogy eggyéforrtaknak hívják �ket, és a király egy seregnyit ígért bel�lük a gonosz ellenség eltiprására.

– Nem szeretem, ha ilyen dolgokról esik szó – próbálkozott Braygan zord hangot megütni, de szánalmas kudarcot vallott.

– Szeretnék látni egy ilyen lényt. – Vigyázz, mit kívánsz, fiú! – bukkant el� Lámpás nesztelenül a fák

közül. – Az eggyéforrtak átkot jelentek, és aki fel akarja �ket használni, az bolond.

A hatodik nap reggelén, szinte teljesen kifogyva az ennivalóból, fáradtan és éhesen, megérkeztek egy, a dombok között megbúvó falucska közelében álló út menti pihen�helyhez. Skilgannon gondosan szemügyre vette a környéket: három faépítményt látott és egy karámot, ahova egyetlen lovat sem kötöttek ki. A legnagyobb épület kéményéb�l füst gomolygott el� lustán. A pihen�helyen túli faluban nem látott mozgást, csupán egy róka iszkolt át a f�utcán, hogy gyorsan elt�njön egy sikátorban.

A harcos közölte Rabalynnal és Braygannal, hogy várjanak az erd� szélén, majd odasétált a karámhoz. Még miel�tt elérhette volna, a f�épületb�l kilépett egy jól megtermett alak. A magas, széles vállú fickó tövig nyíratta a haját és bozontos, barna szakállt növesztett.

– Jó reggelt! – köszöntötte a férfi. – Neked is! Hol vannak a lovak? – A katonák elvitték �ket, és a pihen� további intézkedésig zárva tart. Skilgannon a néma falu felé pillantott. – Mindenki elmenekült – közölte a férfi. – A datiaiak alig egynapi

járásra vannak innen. Így az emberek összekapkodták, amit csak tudtak és elpucoltak.

– De te nem. Az alak vállat vont. – Nincs hova mennem, fiam, és ez az otthonom. Ennivalóm még

maradt, és szívesen látlak téged, meg a barátaidat reggelire. – Köszönettel elfogadjuk. – Az igazat megvallva, örülök a társaságotoknak. A nevem Seth –

nyújtott kezet a férfi, Skilgannon pedig megszorította. Seth tekintete a tetovált pókra siklott. – Gondolom tudod, hogy keresnek. Tegnap jártak itt, és nagy jutalomról beszéltek.

– Valóban hatalmas – bólintott az egykori hadvezér.

– Akkor az a legjobb, ha nem id�zöl sokáig – vigyorodott el Seth. – Valószín�, hogy visszajönnek. – Ezzel megfordult, és visszaballagott a pihen�helyhez.

Skilgannon intett a többieknek, hogy jöhetnek. Az állomás legnagyobb részét a most üresen álló raktár foglalta el, de a nyugati falnál több asztal és tucatnyi szék árválkodott. Seth leültette �ket, majd elcammogott a konyha felé. Skilgannon rövid várakozás után felállt, és utánament. A jól megtermett fickó éppen egy serpeny�t vett el� és tett fel a t�zhelyre. Majd rongyot göngyölt a keze köré, levette a vasfed�t, és a serpeny�t benyomta a lángok közé. Ezután az éléskamrából el�hozott egy jókora füstölt sonkát és nyolc szeletet vágott bel�le. Alig tette �ket a serpeny�be, azok azonnal sisteregni kezdtek. Skilgannon gyomra összeugrott, ahogy a sül� sonka illata terjengeni kezdett.

– Nem kell aggódnod miattam, fiam – törte meg a csendet Seth. – Nem érdekel a jutalom.

– Hova mentek a falusiak? – váltott témát Skilgannon. – Egyesek Mellicane-ba, mások dél felé. Akadtak olyanok is, akik a

dombok közé indultak. Annyi biztos, hogy a háborút elveszítettük. A katonák, akik ellopták a lovakat, szökevények voltak. Elmondták, hogy már csak a f�város dacol a datiaiakkal.

Seth egy hosszú késsel megfordította a sonkaszeleteket. – Naashani vagy? – kérdezte azután. – Nem, de ott nevelkedtem. – Azt híresztelték, hogy a Boszorkánykirályn� sereget küldd a

megsegítésünkre. Sosem érkezett meg. A szakállas férfi a nagy serpeny� egyik oldalára taszigálta a sonkát,

majd az éléskamrából el�hozott egy tál tojást, és egyiket a másik után (összesen hatot), feltörte. Ebb�l három nem sikeredett tökéletesre, és a tojások aranyló sárgája összekeveredett a serpeny�ben uralkodó kaotikus masszával.

– Sosem voltam valami nagy szakács – vigyorodott el Seth. – De ett�l még remek íze lesz: a tyúkjaim kiválóak. Higgy nekem!

Skilgannon ellazította izmait és elmosolyodott. – Mióta vagy itt? – Idén nyáron lesz tizenkettedik éve. Tudod, nem rossz hely ez. Az

emberek barátságosak, és a háború el�tt a pihen� módfelett nagy forgalmat bonyolított. Lovas futárok és utazók jártak erre. A szálláshelyet magam építettem. Egy id�ben az üzlet még jól is ment:

mind a húsz ágy foglalt volt egy teljes hónapig. Már azt gondoltam, meggazdagszom.

– Mihez kezdenél, ha gazdag lennél? – Seth felnevetett. – Fogalmam sincs, ember. Nincs érzékem a finomságokhoz. Azt

mondják Mellicane-ban áll egy bordély: mindig vágytam oda. Állítólag van ott egy n�, aki egyetlen éjszakára tíz arany raqba kerül. El tudod ezt képzelni? Nyilván tudhat valamit az a n�. – Seth rápillantott a serpeny�ben tobzódó masszára. – Azt hiszem elkészült.

Az ennivalót kiszedte négy fatányérba, majd a tányérokat Skilgannonnal együtt kivitték az ebédl�be, ahol némán költötték el, miután Braygan hálaimát rebegett.

Amikor végeztek, Seth hátrad�lt székében. – Ez ma már a második reggelim, és legyek átkozott, ha nem ízlett

jobban, mint az els�. – Miként tudsz itt életben maradni? – érdekl�dött Braygan. – Vannak tyúkjaim és tudok vadászni. A közelben elrejtettem némi

gabonát is, ami elég lesz, ha a háború még idén nyáron véget ér. Ha vége, az emberek elkezdenek visszatelepülni, és az üzlet ismét felvirágzik.

– Nem lenne biztonságosabb Mellicane-ba menned? – Seth rápillantott a papra és elmosolyodott.

– Háborúban sehol sem vagy igazán biztonságban, fiatalember. Mellicane ostrom alatt áll, és ha elesik, rettenetes mészárlás veszi kezdetét. Nézd csak meg, mi történi Perapolisban, amikor az Elátkozott bevette. Végzett mindenkivel: férfiakkal, n�kkel, karon ül� csecsem�kkel. Nem; azt hiszem, én itt maradok. És ha megölnek, legalább olyan helyen halok meg, amelyet szeretek.

Kényelmetlen csend telepedett rájuk, és Braygan félrenézett. A csendet Skilgannon törte meg.

– Szeretnék vásárolni a készleteidb�l, Seth. A következ� öt napban az utazók északnyugat felé haladtak,

leereszkedve a buja völgyek és a síkságon álló erd�k felé. A h�mérséklet váratlanul felszökött, amit mind Braygan, mind Rabalyn nehezen viselt. Az izzadtság csípte a fiú sebeit, amelyek ett�l viszketni kezdtek, míg a hosszas er�kifejtéshez nem szokott pap egyre bizonytalanabbul haladt, ahogy lábai mind jobban sajogtak. Lábikrája

id�r�l id�re begörcsölt., és ilyenkor le kellett rogynia a földre, és megvárni, amíg a görcs kiáll a lábából.

Kevés embert láttak, bár id�nként lovasokat pillantottak meg a távolban.

A hatodik nap délel�ttjén egy kisebb tanya füstölg� romjaihoz értek, ahol öt tetem hevert a szabad ég alatt, és húsukon varjak lakmároztak. Braygan félreterelte Rabalynt, míg Skilgannon odaballagott a hullákhoz. Amikor közelebb ért, a varjak felrebbentek, de nem mentek messzire: a közelben várakoztak.

Skilgannon három feln�tt (egy férfi, két n�) és két kislány tetemére bukkant, és megvizsgálta a földet körülöttük. Lovak patái túrták fel a talajt: rengeteg állat járt itt, bár lehetetlen volt megmondani, pontosan mennyi, de a kardmester legalább húszra becsülte a számukat. A testek egymáshoz közel feküdtek. Valószín�leg kihajtották �ket a f�épületb�l, és itt, az udvaron végeztek velük. Ha megpróbáltak volna elmenekülni, egymástól távolabb helyezkedtek volna el a hullák. Skilgannon nem látta jelét, hogy a n�ket meger�szakolták volna: mindkett�n rajta volt a ruhája. A harcos felállt, miközben levonta a következtetést: egy lovascsapat jelent meg itt, kifosztotta a tanyát és meggyilkolta az itt él� családot. A házakat felgyújtották, de az egykori hadvezér a közelben további tanyákat látott. Azok viszont épek voltak.

Magához intette Braygant meg Rabalynt, és együtt nekivágtak a következ� tanyához vezet� szántónak. Ez a ház elhagyatott volt.

– Miért mészárolták le a családot.7 – kérdezte a pap. – Rengeteg oka lehetett – felelte Skilgannon. – Az a legvalószín�bb,

hogy így akartak rettegést gerjeszteni a környéken. Az erre él� többi család nyilván látta a füstöt, de talán még a gyilkosságot is, így elmenekültek. Azt gyanítom, hogy a vidékiek megfélemlítésével egyre több és több embert kényszerítenek arra, hogy Mellicane-ba meneküljenek.

– Ezt nem értem. – Az élelem miatt, Braygan. A háborúkat nem csak a csatamez�n

aratott diadallal nyerik meg. Mellicane meger�sített város, és aki ott van, annak ennie kell. Ha a város lakóinak száma felduzzad, az élelem gyorsabban fogy. Eleiem nélkül nem tudnak ellenállni az ostromló seregnek, így a város kénytelen megadni magát, és ezzel nem kerül sor elhúzódó ostromra.

Skilgannon a papot és a fiút az elhagyatott tanyán hagyta, maga pedig nekilátott felderíteni a környéket.

Alig néhány elbitangolt jószágot látott: talált két disznót és néhány tyúkot, de a birkákat és a marhákat elhajtották, nyilvánvalóan velük is táplálva a Mellicane-hoz gy�lt hadakat.

Egy kútnál megállt, húzott magának vizet és hosszan, jóíz�en ivott. Seth azt mondta, hogy számítottak a tantriai király segítségére siet�

naashani seregre. Skilgannon tudta, hogy a sereg jönni fog, de szándékosan kés�n. Évszázadokkal ezel�tt Tantria, Datia és Dospilis a Naashani Birodalom része volt, és a királyn� most ismét egyesíteni akarta ezeket a földeket. Hagyni fogja, hogy a három nemzet darabokra szaggassa egymást, majd amikor ez megtörténik, megindul, hogy meghódítsa �ket.

A harcos letelepedett a kút kávájára, és azt kívánta, bárcsak egyszer�en elmehetne, keríthetne egy lovat és ellovagolhatna északra, Sherak felé. Ha a Feltámasztok temploma létezik, meg fogja találni, és visszaadja az életét annak a n�nek, akit feleségül vett.

– Bárcsak jobban szerethettelek volna – suttogta maga elé. Lehunyta szemét, és maga elé képzelte Dayan arcát, ezüstszállal befont aranyhaját, vakító és ragyogó mosolyát. Majd hirtelen egy másik arc t�nt fel gondolataiban: a páratlanul tökéletes vonásokat hosszú, sötét haj keretezte. Sötét szempár mélyedt a tekintetébe, és a telt ajkak szétváltak, szívszakasztó mosolyra nyílva.

Skilgannon felnyögött és talpra szökkent. Még most sem tudta úgy felidézni Dayant, hogy ne villant volna fel el�tte Jianna képe.

„Szeretsz, Olek?" – kérdezte t�le Dayan a nászéjszakájukon. „Ki ne szeretne téged, Dayan? Te vagy mindaz, amire egy férfi csak vágyhat."

„Teljes szíveddel szeretsz?" „Megteszek mindent, hogy boldoggá tegyelek, és megígérem, hogy

nem veszek magam mellé sem másik felséget, sem ágyasokat." „Az apám óvott t�led, Olek. Azt mondta, hogy a királyn�t szereted,

és hogy ezt mindenki tudja. Háltál vele?" „Ne kérdezz, Dayan! A múlt elmúlt, és miénk a jöv�. Ez az éjszaka

egyedül csak a miénk: a szolgák elmentek, a hold fényesen világít, és te vagy a legszebb n� szerte a világon."

Gondolatait lódobogás szakította félbe. Nyugat felé nézett, és három lovast látott közeledni. Mindhárman katonák voltak, és fehér forgós sisakot viseltek. Skilgannon felállt, és szótlanul megvárta, amíg azok odaérnek. A férfiak kicsi, kerek, jeltelen pajzsot csatoltak karjukra, és a harcos nem ismerte fel, melyik sereghez tartozhatnak.

Az élen üget� lovas, ritkás sz�ke szakállú, magas férfi, megrántotta a zablát. Egy szót sem szólt, csak némán végigmérte Skilgannont fagyos kék szemével. Két bajtársa felzárkózott mellé, várva a parancsát.

– Ebb�l a faluból jössz? – kérdezte végül a vezér, megtörve a hosszan elnyúló csendet. Mély hangon szólt, és a szavakat lágyan ejtette, ami keleti származásra vallott. Skilgannon dadáinak vélte.

– Csak átutazóban járok erre. – Menekült vagy hát? – Még nem. – Hogy érted ezt? – Úgy értem, hogy nincs okom bujdokolni és elfutni. De itassátok

meg nyugodtan a lovaitokat! A lovas szemében bosszúság lángja lobbant. – Ha kedvem tartja, akkor megitatom a lovamat, és ehhez nincs

szükségem az engedélyedre. – Te is ott voltál azokkal, akik lemészárolták a földm�vest, meg a

családját? – kérdezte Skilgannon és maga mögé mutatott, a kiégett tanyára.

A férfi el�rehajolt a nyeregben és összekulcsolta kezét a nyeregkápán.

– Nagyon nyugodtnak t�nsz, idegen. – Csupán élvezem a napsütést, és a kútból mert vizet. Nem

háborúzom senkivel. – Az egész világ háborúzik! – fortyant fel egy másik lovas, egy

sz�rtelen állú ifjú, aki hosszú fekete haját két fonatba csavarta. – Tantria nem az egész világ, csupán egy apró ország. – Megöljem, uram? – kérdezte a férfi, és a sz�ke harcosra pillantotta,

akinek a pillantása összefonódott Skilgannonéval. – Ne! Itassátok meg inkább a lovakat! – parancsolta, és leszállt

hátasáról, majd meglazította a nyeregszíjat. Skilgannon otthagyta �ket és letelepedett egy kerítésre. A vezér a feketehajú katonára bízta a lovát, és odaballagott a kardmesterhez.

– Honnan jöttél? – Délr�l. – És merre tartasz? – Mellicane-ba. – A város el fog esni. – Én is úgy gondolom, ezért nem is leszek ott sokáig. A lovas is leült a kerítésre, majd a füstölg� tanya felé nézett.

– Nem volt részem a dologban, de lehetett volna. Mi dolgod Mellicane-ban?

– Egy papot kísérek, aki ott akarja letenni a fogadalmát, és egy fiút, aki a szüleit keresi.

– Szóval nem naashani futár vagy? – Nem. – Látom, a pókot viseled a karodon. Ez a naashaniak szokása, nem? – De igen. Sok éven át szolgáltam a királyn�t, de ma már nem. – Ugye tudod, hogy meg kellene ölesselek, vagy vissza kellene

vitesselek a táborunkba? – Nincs elég embered hozzá, hogy megpróbáld – közölte Skilgannon

higgadtan. – Egyébként pontosan ezt tennéd. A lovas elmosolyodott. – Pontosan. Elmagyaráznád, hogy egy hozzád hasonló harcos miért

foglalkozik olyan jelentéktelen aprósággal, mint mások kísérgetése? – Egy olyan ember kért meg erre, akinek esküt tettem. – Á, értem már! Egy férfinak mindig állnia kell az adott szavát,

hiszen semmik vagyunk becsület nélkül. Az a hír járja, hogy a naashani sereg ellenünk készül. Szerinted van igazság ebben a híresztelésben?

Skilgannon a férfi szemébe nézett. – Te is tudod, hogy igen. – Hát egen – dünnyögte a lovas szomorúan. – A Boszorkánykirályn�

kijátszott minket egymás ellen. Együtt szembeszállhattunk volna vele, de seregeink mostanra megtizedel�dtek. És mit értünk el vele? Datia és Dospilis együtt sem elég er�s ahhoz, sakkban tartsa Tantriát. Mit gondolsz, mikor lesznek itt a naashaniak?

– Amint Mellicane elesik, bár ez csak egy megérzés. Mostanában nem sokat tudok Naashanról.

A katona nyújtózkodott egyet, majd leszállt a kerítésr�l és fejébe nyomta lósz�r forgós sisakját. Bekattintotta az álladzót és kezet nyújtott Skilgannonnak.

– – Sok szerencsét a küldetésedhez, naashani. Skilgannon is leugrott, és elfogadta a kinyújtott kezet. A lovas marka

megszorult a kardmester tenyerén, bal keze pedig el�villant a háta mögül. Vékony pengéj� t�r suhant Skilgannon torka felé, aki ahelyett, hogy megpróbálta volna kitépni kezét a szorításból, el�revetette magát, és homloka nekicsattant a lovas orrnyergének. A t�r elkerülte a kardmester torkát, de sekély vágást ejtett a tarkóján. Az egykori hadvezér továbbra sem engedte el támadója jobbját, hanem megpördült balra, felfelé rántotta a csapdába esett kart, és megcsavarta. A lovas

felordított fájdalmában, Skilgannon pedig elengedte, hátraugrott és el�rántotta a Nappal és Éjjel Kardjait.

Ekkor már a másik két katona is felé rohant, kezükben kivont pengével. A kapitány közben feltápászkodott a földr�l.

– Ügyes harcos vagy, naashani. Gondolom tudod, miért kellett megpróbálkoznom a megöléseddel? Az embereim jelentették volna, hogy egyszer�en futni hagytalak. Remélem, nem neheztelsz?

– Ostoba ember vagy – jelentette ki Skilgannon a visszafojtott düht�l remeg� hangon. – Egyáltalán nem akartalak megölni. Élhettél volna. És élhettek volna az embereid is. – Még be sem fejezte a mondatot, máris el�reszökkent. Az els� katona (a befont fekete hajú ifjú) hárította az aranypenge szúrását, de az ezüstpenge csontig felhasította a torkát. A második katona is megrohanta a kardmestert, és valósággal felnyársalta magát a pengére, amely átjárta a mellét. Skilgannon kihúzta a testb�l a kardot, és a hulla a földre hanyatlott.

A vezér talpra kászálódott, és elhátrált. A naashani megtisztogatta kardjait, és a tokjukba lökte �ket. Pillantása a másik férfira vándorolt, aki lassan el�húzta lovassági szablyáját.

– Éveken át azon küzdöttem, hogy mindezt az ocsmányságot magam mögött hagyjam. A hozzád hasonló embereknek fogalmuk sincs róla, milyen nehéz volt ez nekem.

– Feleségem van és gyermekeim. Nem akarok meghalni. Nem itt, és ilyen értelmetlenül.

Skilgannon felsóhajtott. – Akkor menj el! Elviszem a lovakat, és mire utánam küldöd az

embereidet, mi már messze járunk. – Elsétált a lovas mellett, és a hátasok felé indult.

Egy pillanatra úgy tetszett, hogy a tiszt hagyja elmenni. De amikor a naashani a hátát mutatta neki, felemelte szablyáját és rohamra lendült. Skilgannon máris megpördült, és recés él� csillogó fémkorong tépte fel a lovas torkát. A sebb�l vér fröccsent el�, a férfi pedig hörögve kapkodott leveg� után, majd felbukott, és térdre zuhant,

Ujjaival kétségbeesetten próbálta elzárni a torkán tátongó sebet. Skilgannon ellépett mellette, felvette az acélkarikát, majd letérdelt a haldokló mellé. A lovas remegni kezdett, majd teste végleg görcsbe rándult, és kiszenvedett.

Skilgannon tisztára törölte az acélkorongot a hulla ingében, felállt, és a lovakhoz ballagott.

– Nagyon szomorúnak t�nik – ült le Rabalyn az ebédl�asztalhoz,

szemközt Braygannak Az elhagyatott ház komorságot árasztott magából, mintha csak hiányolta volna azokat, akik félelmükben elszöktek bel�le.

– Szomorú is vagyok, Rabalyn. Belesajdul a szívem ennyi er�szak látványába. Az a család nem katonákból állt: növényeket termesztettek és szerették egymást. Nem értem, hogy az emberek miként követhetnek el ilyen gaztetteket.

A fiú hallgatott. Megölte Todhét, és a gyilkolás gonosz dolog, de most már tudta, hogy miként kezd�dnek ezek a dolgok. Harag, bánat és félelem hajtotta, amikor végzett Todhéval. Todhét pedig szintén a düh vezette, amikor felgyújtotta a házukat. A gondolataiba merült Rabalyn némán ült az asztalnál.

Braygan tekintete körüljárt a nagy szobában. Gondos munkával készítették el a helyiséget – eredetileg fából ácsolták, de kés�bb agyaggal tapasztották be. A padló keményre döngölt agyag volt, de valaki mintákat karcolt belé: vörösagyag–porral beszórt spirálok és körök tekerg�ztek benne, vérvörös mintázatot képezve. A szobában minden a gondoskodásról és a szeretetr�l árulkodott. A bútorzatot hozzáért� ácsmester faragta, de olyasvalaki látta el díszít� faragványokkal, aki láthatóan messze állt a mesteri szintt�l, és egyedi jegyekkel ruházta fel a különböz� darabokat. Az egyik szék hátába egy nem túl jól sikerült rózsát véstek, egy másikon pedig elkezdtek kifaragni valamit, ami leginkább egy kukoricacs�re emlékeztetett. Egy család próbált meg itt élni, és a szobát betöltötték a házuk iránti szeretet bizonyítékai. A t�zhely feletti gerendába kezd�bet�ket vájtak.

– Azt hiszem, kedveltem volna az itt él�ket, Rabalyn – törte meg a csendet a pap. – Remélem, biztonságban vannak.

A fiú bólintott, de még mindig hallgatott. Nem ismerte a ház lakóit, és az igazat megvallva, nem sokat érdekelte, biztonságban vannak-e vagy sem. Felállt, és bejárta a házat, élelem után kutatva. Rábukkant egy nagy éléskamrára, ahol talált néhány ledugaszolt agyagkorsót. Az egyiket levette, és belenézett. A korsóban méz rejtezett: Rabalyn beledugta az ujját, majd mohón lenyalta. A nyelvén szétolvadó selymes és édes íz leírhatatlanul finom volt. Athyla néni is használt mézet, amikor süteményt sütött, de Rabalyn kedvenc eledele a t�zön pirított kenyér volt, amire azután mézet kent. A fiú kerített egy fakanalat, letelepedett a konyhában és több kanál mézet befalt. Amikor már szinte

émelygett, lerakta a korsót, kisétált a kúthoz, és húzott magának egy vödör vizet. Hosszan és jóíz�en kortyolt bel�le, hogy a szájában terjeng� cukros ízt eloszlassa.

Ekkor pillantotta meg a ház felé lovagló Lámpás testvért, aki két vezetéklovat vezetett maga után.

Rabalyn a harcos elé sétált. A lovak hatalmas jószágok voltak, és egyáltalán nem emlékeztettek a Skepthiában látott bozontos pónikra. Rabalyn kitért az érkez�k útjából. Az állatok fölé tornyosultak, és a fiú megsimogatta a legközelebbi ló horpaszát. A gesztenyeszín sz�r csillogott és a fiú érezte a keze alatt moccanó irdatlan izomzatot.

Lámpás testvér szó nélkül lovagolt el Rabalyn mellett, és leszállt hátasáról, egy oszlophoz kötve ki az állatokat. A fiú követte a ház felé tartó férfit. Amikor a harcos belépett, Braygan felpillantott.

– Találtál újabb áldozatokat? – Nem, de lovakat igen. Tudsz lovagolni? – Egyszer egy póni hátán körbelovagoltam a legel�t. – Ezek nem pónik, hanem intelligens és alapos képzést kapott

csatamének. Ok is elvárják, hogy intelligensen bánj velük. Gyere ki! Nem biztonságos sokáig id�zni itt, de megkockáztatunk egy kurta lovaglóleckét.

– Nekem a gyaloglás is megteszi – tiltakozott Braygan. – Három halott datiai hever amott, és hamarosan megtalálják a

tetemeket. A gyaloglás többé nem megoldás. És most kövess! Amikor kiértek, a harcos intett Rabalynnak, hogy szálljon fel arra a

gesztenyeszín heréltre, amelyet az érkezésekor megsimogatott. – Húzd ki a lábad a kengyelb�l! – utasította Lámpás testvér a fiút, aki

engedelmeskedett, és amikor lepillantott, látta, hogy a harcos állít a kengyelmagasságon. – Finoman fogd a kantárt! Ne feledd, hogy a lovak szája érzékeny, így ne rángasd, vagy húzkodd vadul! – Távolabb vezette a lovat a többit�l, majd Rabalynra nézett. – Ne szorítsd a lábaddal az állat oldalát! Lazán ülj a nyeregben! Egy darabig lépésben fogunk haladni. – Ezzel Skilgannon elengedte a zablát, és visszatért oda, ahol Braygan ácsorgott.

– Ezek a lovak nem kedvelnek – jelentette ki a pap. – Ez azért van, mert csak állsz itt, és mereszted rájuk a szemed. Lépj

közelebb! Lassan és nyugodtan haladj! – A nyeregbe segítette a papot, majd megizgatta a kengyelt, és elismételte azokat a tanácsokat, amelyeket Rabalynnak is adott.

Végül Lámpás testvér is nyeregbe szökkent, könnyed mozdulattal pattanva fel az acélderes herélt hátára, és a két ideges tanítvány elé lovagolt.

– A lovak négyféle járásra képesek: lépésre, Ligetesre, könny� vágtára, és teljes sebességgel történ� vágtára. A lépés egyszer�, akárcsak az embereknél a járás. Ehhez csak könnyedén kell ülni a nyeregben. Az ügetés azonban bonyolultabb. Ilyenkor a lovak ugyanis dupla lépésre váltanak.

– Ez mit jelent? – kérdezte Braygan. – A lovak egyszerre lépnek az átlósan ellentétes lábukkal. Együtt lép

a jobb els� és a bal hátsó láb, majd a bal els� és jobb hátsó. Ett�l ugrálni kezd az állat háta, és a hátsó feled pépesre zúzódik, ha nem tanulod meg a mozgás ritmusát. Húzzátok ki magatokat a nyeregben, és ne görnyedjetek el�re!

A tanya mögötti mez�n egy órát töltöttek el gyakorlással. Rabalyn gyorsan tanult, és egyszer még könny� vágtába is sikerült ugratni a lovát. Braygan ellenben a kínok kínját élte át.

– Ha egy hullát kötöznék a nyeregbe, még az is ügyesebben lovagolna – közölte vele a harcos. – Mi van veled?

– Meg vagyok rémülve. És nem akarok leesni. – Húzd ki a lábad a kengyelb�l! – A pap engedelmeskedett. – Most

engedd el a kantárt! – Braygan ismét azt tette, amire kérték, mire Lámpás testvér váratlanul tapsolt egyet, és felrikoltott. Ett�l a pap lova megugrott, és a mozdulat olyan váratlanul érte Braygant, hogy hátrazuhant, és bukfencezve érkezett a puha földre. A pap reszketeg lábakkal állt talpra. – Tessék! – szólalt meg a harcos. – Most már leestél. Mint mindig, a bekövetkez� dolog korántsem olyan vészes, mint a t�le való félelem.

– Ki is törhettem volna miattad a nyakam! – Igaz, de a lovaglásban egyetlen dolog bizonyos, mégpedig az, hogy

el�bb-utóbb az ember leesik a lóról. Ez tény, Braygan. Egy másik tény, amit ajánlatos lenne figyelembe venned örökös rettegésben élt életed során, hogy meg fogsz halni. Mind meg fogunk halni: van, aki fiatalon, van, aki öregen, van, aki álmában, és van, aki a fájdalomtól sikoltozva. Nem gátolhatjuk meg, csak késleltethetjük a megtörténtét. És most ideje indulnunk. Még alkonyat el�tt szeretném elérni azokat a dombokat. Majd a fák között verünk tábort.

Hatodik fejezet Rabalyn jobban élvezte a lovaglást, semhogy azt ki tudta volna

fejezni, viszont abban is bizonyos volt, hogy elsöpr� örömmel fog rá emlékezni. Ha elég szerencsés lesz, hogy megélje az öregkort, úgy fog visszatekinteni rá, mint életének egyik nagy, meghatározó élményére. Nagy er�feszítésébe került, hogy ne engedje szabadjára lovát, és vágtassanak el félelmetes sebességgel a messzi dombok felé. A nyeregben ülve érezte igazán hátasa hihetetlen erejét, ami valósággal leny�gözte. Ahogy Lámpás testvér javasolta, mély és megnyugtató hangon beszélt az állathoz. Amikor megszólalt, a herélt fülei hátrafelé fordultak, mintha csak figyelne arra, amit mondanak neki, és megértené azt. Rabalyn id�nként megveregette lova nyakát, egyszer pedig meghúzta a kantárt, és hagyta, hogy a többiek megel�zzék, majd vágtába ugratta az állatot. Ujjongás söpört végig rajta, ahogy a nyeregben ült, és mozgását a ló ritmusához igazította, elkerülve a fájdalmas zötyköl�dést. � és a ló egyek voltak: gyorsak és er�sek. Senki nem érhette utol �ket.

Amikor beérte a társait, megpróbálta megzabolázni hátasát, de a csatamén ekkor már vadul vágtatott, és elhúzott a többiek mellett, ügyet sem vetve a fiú parancsára. Rabalyn azonban még a száguldás közben sem félt. Vad izgalom ragadta magával, rángatni kezdte a kantárt és közben azt kiáltozta:

– Hó, hó, hú! – És ett�l a ló mintha még gyorsabban száguldott volna.

Lámpás testvér acélderese zárkózott fel mellé. – Ne rángasd a kantárt, fiú! – kiáltott rá. – Attól csak elzsibbad a

szája. Finoman kormányozd oldalra! És amikor fordul, óvatosan, aprókat ránts a száron!

Rabalyn követte az utasításokat, és a herélt lassan jobbra fordult. A fiú el�bb könny� vágtára, majd ügetésre lassított, végül pedig egy nagyon-nagyon finom rántásra a herélt megállt, a következ� parancsra várva.

– Ügyesen csináltad – dicsérte meg a harcos Rabalynt, és átvette a kantárt. – Remek lovas lesz bel�led.

– Miért l�tt ki? Megriadt valamit�l?

– Igen, bár maga sem tudta, mit�l. Tudnod kell Rabalyn, hogy a lovak a vadonban azért száguldanak, hogy elkerüljenek valamilyen veszélyt. Amikor vágtába ugrattad, az �si emlékek vették át az irányítást. Gyorsan futott, tehát azt gondolta, veszélyben forog az élete, és a pánik nagyon gyorsan el tud hatalmasodni a lovakon. A lovasnak ezért kell mindig a helyzet urának lennie: amikor futásnak eredt, te lazítottál a száron, és hagytad, hadd fusson. Mivel nem volt, aki irányítsa, pánikba esett.

– Csodás érzés volt a nyargalás! Ez a paripa rettent� gyors, és le merem fogadni, hogy valaha versenyló volt.

– A lovad fiatal csatamén, fél�s és kicsit ideges – mosolyodott el a férfi. – Egy ventriai telivér állva hagyná egy lóversenyen, de a csatatéren a ventriai hátas csak teher lenne. Nem olyan mozgékony, mint emez és a fürgesége veszélyt rejt magában. A lovad viszont remek hátas egy olyan fiatalembernek, aki nyílt terepen lovagol.

– Adhatok neki nevet, Lámpás testvér? – Szólíts Skilgannonnak! És a hátasodat hívd csak úgy, ahogy

akarod. Ha elég sokáig lesz veled, felismeri majd a nevét. Braygan ekkor érkezett ügetésben: a fiatal pap ide-oda zötyköl�dött a

nyeregben, kezeivel hadonászva. – Vannak emberek, akiket nem lóra teremtettek – jegyezte meg

Skilgannon szelíden. – Kezdem megsajnálni szegény lovat. Ezzel megfordította hátasát és folytatta útját a dombok felé. Kés� délutánra fákkal borított dombok közé értek, de a fák résein át

Rabalyn ki tudta venni az alattuk elterül�, északnyugatra húzódó roppant síkságot. Odalent gyalogló emberek oszlopait látta, id�nként pedig lovas katonákat. Túl messze voltak, hogy felismerje, barátokat vagy ellenségeket lát-e, de a fiú nem is tör�dött ezzel, hiszen hátasa fürgébb volt a téli szélnél is.

Azon az éjszakán egy szirt lábánál táboroztak le. Skilgannon megengedte, hogy tüzet rakjanak, bár az éjszaka kellemesen meleg volt. A nyeregtáskák átkutatása során két fanyel� lócsutakolót találtak, Skilgannon pedig megmutatta Braygannak és Rabalynnak, hogy miként nyergeljék le hátasukat, majd csutakolják le �ket. Amikor végeztek, kivezette a lovakat oda, ahol s�r� zöld f� n�tt. A nyeregtáskákból kurta köteleket szedett el�, kipányvázta az állatokat és hagyta, hadd legeljenek.

Braygan sajgó lábára és felhorzsolt hátsófelére panaszkodott, de Skilgannon ügyet sem vetett rá, és a fiatal pap hamarosan takaróba

csavarta magát, majd álomba merült. Az éjszakai ég tisztán szikrázott, és a csillagok fényesen ragyogtak. A harcos otthagyta a tábort, és távolabb telepedett le. Rabalynt ez korábban nem zavarta volna, de ma a férfi els� alkalommal beszélt vele barátságosan, azt követ�en, hogy a lova megriadt. A fiú így összeszedte minden bátorságát, és odaballagott, ahol a harcos üldögélt. Skilgannon felpillantott, amikor észrevette, hogy közeledik. Tekintete ismét fagyosnak s távolba réved�nek t�nt.

– Akarsz valamit? – Nem – felelte Rabalyn és azonnal visszafordult. – Gyere, ülj ide, fiú! – lágyult el Skilgannon hangja. – Nem vagyok

az a szörnyeteg, aminek t�nök. – Egész végig nagyon haragos arcot vágtál. – Ez jogos meglátásnak t�nik – bólintott Skilgannon. – Ülj le! Nem

foglak bekapni! – A fiú letelepedett a földre, de semmi nem jutott eszébe, amit mondhatna. A csend hosszúra nyúlt, és Rabalyn kezdte kényelmetlenül érezni magát. Felpillantott a harcosra, aki már nem t�nt olyan félelmetesnek.

– Nehéz dolog szerzetesnek lenni? – törte meg végül a csendet. – Nehéz fiúnak lenni? – kérdezett vissza Skilgannon. – Nagyon. – Attól tattok minden ember ezt a választ adná minden helyzetben.

Az élet önmagában is kemény. De a kérdésedre válaszolva, én különösen nehéznek találtam a szerzetességet. A tanulmányaim elég könny�ek és élvezetesek voltak. Másrészt viszont a filozófia felfoghatatlanul bonyolultnak t�nt. Arra tanítottak minket, hogy szeressük a szerethetetlent.

– Hogy érted ezt? – Rossz embert kérdezel. – Véres a nyakad. – Semmiség: egy ostoba fickó megkarcolt. – Mihez kezdesz Mellicane-ban? Skilgannon rápillantott, majd

elmosolyodott. – A lehet� leghamarabb otthagylak titeket. – Veled tarthatok? – És mi lesz a szüléiddel? – �k nem tör�dnek velem. Sosem tör�dtek. Csak azért mondtam,

hogy �ket keresem, nehogy otthagyjatok. – Á! Nagyon okos... magam is így tettem volna. – Mihez kezdesz most, hogy már nem vagy szerzetes?

– Tele vagy kérdésekkel, Rabalyn. Nem fáradtál el az egész napos lovaglástól?

– Egy kicsit igen, de nagyon kellemes itt üldögélni. Szóval mihez fogsz kezdeni?

– Északnak indulok, Sherak felé. Valószín�leg áll ott egy templom, bár nem tudom biztosan. De meg fogom találni.

– És újra szerzetes leszel? – Nem. Inkább valami olyasmi, ami még annál is ostobább. – Micsoda? – Az titok – felelte Skilgannon szelíden. – Mindenkinek kellene,

hogy legyen legalább egy titka. Egy napon talán elárulom neked. De most menj és aludj! Gondolkodnom kell.

Rabalyn felállt, és visszatért oda, ahol Braygan feküdt és halkan szuszogott. A fiú leheveredett a földre, feje alá támasztva karját.

És arról álmodott, hogy egy aranyszín� ló hátán vágtat a felh�k között.

Skilgannon a távolodó fiút nézte, és hetek óta el�ször érezte úgy,

hogy béke telepszik felzaklatott lelkére. Nem is különbözött annyira Rabalyntól: fiatal korában � is telve volt kérdésekkel, apja pedig ritkán tartózkodott odahaza, hogy megválaszolja �ket. Miért háborúznak az emberek? Miért vannak gazdagok és szegények? Ha egy hatalmas isten tekint le a világra, miért léteznek betegségek? Miért halnak meg az emberek oly hiábavalóan?

Anyja akkor halt meg, amikor világra hozott egy beteges kislányt. Skilgannon hétéves volt akkor, és húga két nappal kés�bb követte anyját a halálba. Közös sírba temették �ket. Skilgannonnak akkor sem, és most sem voltak válaszai ezekre a kérdésekre.

Fáradtság telepedett rá, de tudta, hogy nem fog tudni aludni. Leheveredett a földre, elnyújtózott a hátán, karját a feje alá tette, kezével párnázva ki nyakát. A csillagok fényesen ragyogtak odafent, és tisztán tündökölt a holdsarló, ami arra a fülbevalóra emlékeztette, amelyet Greavas viselt. Elmosolyodott, amikor eszébe ötlött a szomorú és különös ember, meg azok a téli esték, amikor Greavas a kandallónál üldögélt és lanton játszotta a mostanra let�nt dics� id�kr�l szóló dalokat és balladákat. Magas, de kellemes hangja volt, ami jó szolgálatot tett neki, amikor színészként a h�sn�t alakította.

– Miért nem n�k játszanak n�ket? – tudakolta t�le Skilgannon.

– Elképzelhetetlen, hogy n�k közönség el�tt lépjenek fel, drága fiam. És ha így tettek volna, mi lett volna akkor velem?

– Tényleg, mi lett veled? – kérdezte a tizenegyes éves fiú. – Azt mondták, hogy túl öreg vagyok f�szerepek eljátszására, Olek.

Nézz rám! Milyen id�snek látszom? – Nehéz megmondani. – De azért még elmegyek huszonöt évesnek, nem? – Kivéve a szemedet. Az id�sebbnek mutat. – Sose kérj egy gyereket arra, hogy hízelegjen! – fortyant fel

Greavas. – Bárhogy is, de felhagytam a színészettel. Decado azért bérelte fel Greavast, hogy megtanítsa Skilgannont

táncolni. A fiú ett�l halálra rémült. – De miért, apám? Olyan harcos akarok lenni, mint te. – Akkor tanulj meg táncolni! – közölte vele Decado ritka

hazalátogatásainak egyikén. Skilgannon ezen felb�szült. – Az összes barátom nevet rajtam. És rajtad is. Azt mondják, hogy

egy hímringyó él veled. Ha az emberek meglátják velem sétálni az utcán, sértéseket ordibálnak.

– Hóha, fiú! Haladjunk sorjában! – sötétedett el Decado arca. – Vegyük el�ször a táncot! Ha kardforgató akarsz lenni, egyensúlyérzékre és összhangra lesz szükséged. Ennek csiszolását pedig semmi sem szolgálja olyan jól, mint a tánctanulás. Greavas remek táncos és kiváló tanár. � a legjobb és én mindig a legjobbat bérelem fel. És miért tör�dnénk azzal, hogy mit mondanak a barátaid?

– Én igenis tör�döm vele. – De csak azért, mert még fiatal vagy, és az ifjakban rengeteg ostoba

büszkeség szorul. Greavas kedves és er�s ember. A családunk barátja, és mi nem t�rjük, hogy sértegessék a barátainkat.

– Miért vannak ilyen furcsa barátaink? Szégyellem magam miattuk. – Amikor pedig így beszélsz, akkor én szégyellem magam. Hallgass

ide, Olek! Mindig lesznek olyan emberek, akik társadalmi, katonai vagy politikai el�rejutásuk alapján válogatják meg barátaikat. �k azok, akik megmondják, hogy kinek a társaságát kerüld el, mert az adott ember kiesett mások kegyeib�l, vagy azért, mert a családja szegény. Vagy egyszer�en csak azért kerülend�, mert úgy él, hogy azt mások kellemetlennek találják. Katonaként az alapján ítélem meg az embereket, hogy mit tesznek. Az alapján, hogy mennyire életrevalóak. Amikor barátokról van szó, nekem csak az számít, hogy mennyire

kedvelem �ket. Greavast kedvelem, és szerintem hamarosan te is meg fogod kedvelni. De ha nem, akkor az nagy baj, ám mégis meg fogsz tanulni táncolni. És elvárom t�led, hogy állj ki érte a barátaid el�tt.

– Ha itt marad, akkor nem lesz egy barátom se! – csattant fel a tizenegyes éves fiú.

– Akkor semmi értékeset nem veszítesz Az igaz barátok melletted maradnak, függetlenül attól, hogy mások mennyit gúnyolódnak rajtad. Majd meglátod.

Skilgannon nehezen viselte a következ� heteket. A tizenegy éves fiúnak a vele egyid�s társai tisztelete jelentett mindent. Öklével vágott vissza gúnyolódásaikért és sértéseikért, és hamarosan egyedül csak Askelus maradt az egyetlen barátja. A tizenhárom éves Boranius, akit a legjobban istenített, megpróbált a lelkére beszélni.

– A férfit a társasága alapján ítélik meg, Olek – mondta egy délután a gyakorlótéren. – Az emberek téged örömfiúnak tartanak, apádat pedig perverz kéjencnek. A valóság pedig lényegtelen. El kell döntened, hogy mi számít neked többet: a barátaid tisztelete vagy egy szolga h�sége.

A zsenge ifjúsága éveit taposó Skilgannon nem vágyott másra, mint hogy barátai mellé állhasson. Ám életében a legfontosabb személy szeretett apja volt.

– A te barátságodat is elveszítem, Boranius? – A barátság kötelezettségekkel jár, Olek. Mindkét irányba. Egy igaz

barát sosem hozna megalázó helyzetbe. Ha arra kérsz, hogy álljak melléd, akkor természetesen megteszem.

Skilgannon nem kérte meg erre, és távol tartotta magát az ifjú atlétától.

Askelus azonban maradt. A sötét szem�, sokat t�n�d� fiú nem beszélt a kialakult helyzetr�l. Általában felkereste Skilgannont otthonában, ahonnan együtt mentek iskolába.

– Nem szégyellsz velem mutatkozni? – kérdezte t�le egy nap Skilgannon.

– Miért szégyellnélek? – Mert mindenki más így tesz. – A többieket sosem kedveltem túlságosan. – Skilgannon ekkor

ébredt rá, hogy ugyanígy érez... kivéve Boranius iránt. Emellett apjának még egy dologban igaza volt: kezdte nagyra értékelni Greavast, akit egyre jobban kedvelt, bár a férfi gyakran beszélt vele gunyorosan a táncleckék alatt, és elnevezte Skilgannont „Vízilónak".

– Olek, te a vízilovak született kecsességével mozogsz. Esküszöm, hogy két bal lábad van.

– Pedig a lehet� legjobban igyekszem. – Sajnos attól tartok, igazat szólsz. Reméltem, hogy a nyárra végzek

a leckékkel, de látom, hogy ez a megbízatásom egy életre szól. Ám Skilgannon tudása napról napra gyarapodott, és a Greavas által

rárótt gyakorlatok meger�sítették lábát és fels�testét. Hamarosan képes volt ugrani, megpördülni és földet érni úgy, hogy tökéletesen megtartotta egyensúlyát. A tánc egyben fel is gyorsította, és sikerült két futóversenyt is megnyernie az iskolában. Az utóbbi okozta számára a legnagyobb örömet: apja is ott volt, és a félmérföldes sprintszámban legy�zte Boraniust. Decado is boldog volt, bár Skilgannon diadalát kissé visszafogta az a tény, hogy a nála id�sebb Boranius befáslizott lábbal futott, mivel a bokája az el�z� héten megsérült.

Azon az estén Decadónak ismét útra kellett kelnie a matapeshi határra, Skilgannon pedig kiült Greavasszal a nyugatra néz� kertbe. Két másik szolgája is csatlakozott hozzájuk: Sperian és felesége, Molaire már öt éve szolgált Decadónál. Molaire nagydarab, középkorú asszony volt, csillogó szempárral és sötétvörös hajjal, amelybe már ezüstös szálak lopóztak. A mindig jó kedély� n� az ilyen alkalmakkor szívesen csacsogott a virágokról és a virágzó fák között fészkel� élénk tollazatú madarakról. A kerteket gondozó Sperian némán üldögélt és miközben a nyíló virágokat és a tekerg�z� ösvényeket nézte, gondolatban feljegyezte, hol kell metszeni, és hol kell elültetni az új palántákat. Skilgannon nagyon élvezte ezeket a társaságban eltöltött estéket.

Ezen az estén Sperian rábökött az éremre, amelyet Skilgannon a nyakában viselt, és megkérdezte:

– Jó verseny volt? – Boranius sérült lábbal futott. Ha nem így indul, legy�zött volna. – Bájos ez a szalag, és milyen szép kék! – szólalt meg Molaire is. – Attól tartok, �t nem igazán érdekli a szalag színe, kedvesem –

szólalt meg Greavas. – �t a gy�zelem érdekli, és az, hogy legy�zze az ellenfeleit. Neve most már felkerül az iskola csarnokának falára kifüggesztett egyik pajzsra. Gy�ztes: Olek Skilgannon.

A fiú elvörösödött dühében. – Semmi baj nincs egy kis büszkeségben – f�zte hozzá Sperian

szelíden. – Egészen addig, amíg nem szállsz el t�le.

– Egyszer nyertem egy díjat – szólalt meg Greavas. – Tíz évvel ezel�tt. Abtureniát, a hajadont alakítottam a Párduc és hárfában. Remek darab: az egyik legkiválóbb komédia.

– Mi láttuk a múlt évben Perapolisban – mondta Molaire. –Tényleg nagyon mulatságos. Bár arra nem emlékszem, ki játszotta Abtureniát.

– Castenpol – tudatta Greavas. – Nem is volt rossz, bár az el�adásában volt egy kis tétovaság. Én jobb lettem volna.

Sperian kuncogott. – Abturenia a darab szerint tizennégy éves. – És? – csattant fel Greavas. – Te legalább negyvenéves vagy. – Kegyetlen alak! Mindössze harmincegy vagyok! – Mondhatsz akármit – vigyorodott el Sperian. – Láttál valaha is játszani? – fordult Greavas Molaire-hez. – Ó, igen! Akkor mentünk el közösen valahova másodszor, nem igaz,

Sperian? A Taminusban játszották azt a darabot. Valami elrabolt hercegn�r�l és az �t megment� kóborló királyfiról szólt.

– Az az Aranysisak – közölte a színész. – Nehéz szerep: rengeteg benne a sikoltozás és a jajgatás. Emlékszem a darabra: még egy csodálatos parókát is készítettek, csak nekem. Negyven egymást követ� estén játszottuk telt ház el�tt. Az öreg király személyesen dicsért meg. Azt mondta, ez volt a legjobb n�i alakítás, amit valaha is látott.

– Ez nem kis teljesítmény egy kétévest�l – kacsintott Sperian Skilgannonra. – Tavasszal múlt huszonkilenc éve, hogy a darabot láttuk.

– Hagyd békén ezt a szegény embert! – fogta Greavas pártját Molaire. – Nem hiányzik neki a csipkel�désed.

Sperian a színészre pillantott. – Azért csipkel�döm vele, mert kedvelem, Mo – jelentette ki, de a

pillanat máris elmúlt. Greavas elmosolyodott és kézbe vette lantját. Skilgannonnak gyakran eszébe jutott az az este. Meleg volt, és a

leveg�ben jázminillat terjengett. A nyakában ott függött a gy�zteseknek járó érem, és azokkal lehetett együtt, akiket szeretett. Éppen akkor kezd�dött az új év, jöv�je pedig fényesnek és reménytelinek ígérkezett. Apja sikereket ért el a matapeshi és panthiai er�k ellen, ami békét teremtett Naashan szívében, és minden a lehet� legjobban alakult.

Amikor most visszanézett a múltba a férfikor megfáradt tekintetével, megborzongott.

Ahol öröm lakozik, oda a kétségbeesés hamarosan bekopogtat.

Skilgannon egy sötét erd�ben haladt. Lábait nehéznek és fáradtnak

érezte. Egyértelm�en tudta, hogy a közelben veszély les rá. Megállt, és hallotta, hogy valami oson a bokrok között. Tudta, hogy a Fehér Farkas az.

Félelem költözött a szívébe, ami vadul dobogni kezdett a rettegést�l. A fák között csend támadt: még kósza szell� sem kavarta fel az erd� némaságát. Kardot akart rántani: szinte érezte, hogy a pengék hívogatják. Ökölbe szorította a kezét, és megpróbálta lecsillapítani rettegését.

– Kardok nélkül állok eléd! – ordította. – Mutasd magad! Ebben a pillanatban forró lehelet csapta meg a hátát. Felkiáltott,

és megpördült. Egyetlen pillanatra még látta a fehér bundát, amely máris elt�nt, és csak ekkor vette észre, hogy a Nappal és Éjjel Kardjait ismét a kezében tartja. Nem emlékezett rá, mikor húzta el� �ket. Ekkor egy hang ütötte meg a fülét... mintha nagyon messzir�l érkezett volna. Felismerte a hangot: a fiú, Rabalyn hangja volt.

Skilgannon kinyitotta a szemét. – Jól vagy? – kérdezte Rabalyn. A harcos felült és mély lélegzetet vett. – Remekül vagyok. – Rosszat álmodtál? – Olyasmi. – Az ég fakó volt a hajnal el�tti derengéstói, és

Skilgannon megborzongott. A ruhájáról harmat csepegett. A harcos felállt, és kinyújtózott.

– Én szépet álmodtam – lelkendezett Rabalyn. – Álmomban egy aranyszín� lovon száguldottam a fellegek között.

Skilgannon átvágott a tisztáson oda, ahol Braygan éppen a tüzet élesztgette.

– Legjobb, ha annál a fánál próbálkozol – mondta neki a harcos. – Az ágak szétszórják a füstöt. És ügyelj arra, hogy a fa száraz legyen.

– Nagyon kevés ennivalónk maradt – felelte a pap. – Talán még ma kellene egy falut keresnünk. – Az alacsony pap fáradtnak és nyúzottnak t�nt, kék köntöse összekoszolódott. Állán már kiütköztek az els� sz�rszálak, bár arca még mindig puha és tiszta volt.

– Kétlem, hogy találnánk akár egyetlen teremtett lelket is a háborúhoz ilyen közel es� falvakban. Húzd össze a nadrágszíjat, Braygan!

Skilgannon felkapta a nyergét és elballagott oda, ahol a lovakat pányvázták ki. Lecsutakolta acélderesét, majd feltette rá a lószerszámot és felnyergelte. Amikor lóra szállt, a hátas ide-oda szökkent és ugrált, összerázva Skilgannon csontjait. Rabalyn jót nevetett rajta.

– Nem mindig csinálják ezt, ugye? – kérdezte Braygan idegesen. – Ne egyél túl sokat! – intette a harcos. – El�remegyek körülnézni, és

egy órán belül itt leszek. Ügetésre fogta hátasát, és hátrahagyta két útitársát. Megkönnyebbült,

hogy egyedül lehet, és már alig várta, hogy útjaik végleg szétváljanak. A tábortól egymérföldnyire leszállt, nem sokkal egy magas dombgerinc alatt. Nem kötötte ki a heréltet, hanem óvatosan felosont a gerincre, és szemügyre vette a lenti tájat. Fákkal ben�tt völgyet látott, ahol az út szalagként bomlott ki, és számos menekült haladt rajta. Egyesek kordákat húztak, de a többség zsákokban vagy csomagokban gyalogosan vitte megmaradt motyóját. Akadtak ugyan férfiak is, de a n�k és a gyerekek alkották a többséget. A menekültek még mindig napokra jártak Mellicane-t�l.

Az ég beborult, mire Skilgannon felpillantott. S�r� fekete fellegek tornyosultak a hegyek felett, és villám cikázott át odafent. Szinte azonnal követte a mennydörgés, mire lova felnyihogott, és felágaskodott. A harcos megveregette az állat nyakát, és nyeregbe szállt.

– Nyugalom – súgta oda megnyugtató és lágy hangon. A nyeregkápa mögül el�szedte csuklyás köpenyét, majd felvette, ügyelve arra, nehogy a köpönyeg meglebbenjen és megriassza a heréltet.

Délnek fordította a lovát, visszafelé. Néhány perc alatt rátalált egy másik ösvényre, de az es� eddigre

vadul zuhogott, feláztatva a földet, és a könny� lejt�t is csúszóssá és becsapóssá változtatta. Több mint egy órába telt, mire Skilgannon visszaért a táborba. Braygant és Rabalynt a sziklafalnak tapadva találta, egy sziklakiszögellés alatt kucorogtak. Nem tehettek mást, mint hogy megvárják, míg a vihar elvonul. A harcosnak nem állt szándékában a két tapasztalatlan lovast nekiengedni a lejt�knek és emelked�knek, miközben az ég mennydörög, és villámok cikáznak. Leszállt hát a nyeregb�l, kipányvázta hátasát, majd fejébe húzta csuklyáját, és leguggolt a többiek mellé. Beszélgetni lehetetlen volt, így Skilgannon nekid�lt a sziklafalnak és lehunyta a szemét, hogy szundikáljon egy kicsit. A vihar egy óra múlva elvonult kelet felé, és fényl�, aranyló napsütés tört át a felh�kön. A harcos felállt, és lepillantott Brayganra: a kis termet� pap láthatón nyomorultul érezte magát.

– Mi a baj ? – Átázott a ruhám, és most fel kell szállnom erre a félelmetes

fenevadra. Skilgannonba egy pillanatra belehasított a bosszúság, de elfojtotta

magában. – Két napon belül elérhetjük Mellicane külvárosát – közölte. –

Azután már nem kell többé lóra ülnöd. Ez a gondolat láthatóan felvillanyozta Braygant, aki talpra szökkent.

Rabalyn máris a lova felé cipelte a nyergét. Két órával kés�bb már egy gerincen lovagoltak egy fél mérföld mély

erd�ben, amely az út fölött húzódott. Odalent a menekültek sora lassan vánszorgott el�re.

Skilgannon már éppen a lejt� felé akarta kormányozni hátasát, amikor egy csapat lovas bukkant el� kelet fel�l.

– �k a mi katonáink? – kérdezte Braygan. A harcos nem felelt. A közeled� lovasok ekkor megsarkantyúzták

hátasaikat: öten voltak, hárman kopját, ketten szablyát viseltek. A menekültek észrevették �ket, és futni kezdtek. Egy id�s n� elesett, és amikor megpróbált feltápászkodni, egy kopja fúródott a lapockái közé.

– Ó, szentséges ég! – kiáltott fel Braygan. – Hogy tehetik ezt? A menekültek rémülten rohantak szanaszét, és az erd� felé vették az irányt. Néhány kisgyerek, akinek a szülei pánikba estek és elrohantak, ott maradt, ahol hagyták �ket.

Skilgannon a kardjaiért nyúlt. Ekkor odalent az erd�b�l egy fekete ruhás férfi bukkant el�. Az

izmos felépítés� alak fekete b�rzekét viselt, és vállán acél csillant meg ezüstösen. Fején ezüsttel szegett fekete sisakot hordott, kezében pedig kétfej� csatabárd villogott. A fejszés alak rohanni kezdett a lovasok felé, akik meglátták, és megfordították hátasaikat, majd rohamra lendültek. Az els� kopjás már el is érte harcost, aki azonban meg sem próbált elmenekülni. Ehelyett egyenesen a vágtázó ló felé futott, leveg�be lökte mindkét karját és torka szakadtából üvölteni kezdett. A megriadt hátas elkanyarodott oldalra, a harcos pedig el�reszökkent, és a hatalmas csatabárd belevágódott a lovas mellébe, kirepítve �t a nyergéb�l. A második katona is megérkezett, mire a csatabárdos az érkez� baljára ugrott, eltávolodva a halálos kopjától, majd a fejsze belevágódott a ló nyakába. Az állat ösztönösen felágaskodott, majd elzuhant. Lovasa megpróbált lekecmeregni a nyeregb�l, de a vérmocskos csatabárd beszakította a halántékát, szétzúzva sisakját és koponyáját.

– Az égre mondom, ez aztán a harcos! – jegyezte meg Skilgannon. Ezzel el�reösztökélte lovát, és elindult lefelé a lejt�n. Közben két

újabb lovas zúdult rá a csatabárdosra – mindketten szablyát szorongattak a kezükben, míg a harmadik katona hátrahúzódott, várva a kedvez� pillanatra. De ez a pillanat sosem jött el. Amikor meghallotta Skilgannon hátasának robajló patadobogását, a férfi megfordította lovát. A kopja felemelkedett, de a harcos elrobogott a lovastól balra, és az aranyló Nappal Kardja átvágta a torkát. Az áldozat még ki sem esett a nyeregb�l, Skilgannon máris a csatabárdos körül köröz� lovasok felé vágtázott. De nem volt szükség a segítségére.

A csatabárdos ismét rohamra lendült, és feldöntötte az egyik lovat. A földön hemperg� állatot átugrotta, majd váratlanul a másik lovas felé hajította fegyverét. A kett�s fej fels� hegye átdöfte ellenfele mellét és szétzúzta a gerincoszlopát. Az elzuhant ló lovasa a földön hevert, lába beszorult a nyereg alá.

A csatabárdos ügyet sem vetett még él� ellenfelére, hanem kirántotta fegyverét a hullából, és rámeredt az érkez� Skilgannonra. A harcos már nem volt fiatal: fekete szakállban s�r�n futottak az ezüst szálak. Szeme a téli eget idézte: szürke volt és fagyos. A szakállas férfi tekintete a kopjásra siklott, akit Skilgannon ölt meg, de nem szólt semmit.

Mögötte az utolsó lovas kiszabadította magát, és már talpon is volt, szablyával a kezében.

– Maradt még egy ellenfeled – jegyezte meg Skilgannon, mire a csatabárdos megfordult. A kardos alak elfehéredett, és hátrált egy lépést.

– T�nj el, fiacskám! – szólalt meg a csatbárdos mély és fagyos hangon. – És emlékezz rám, amikor legközelebb asszonyokat és gyerekeket akarsz ölni!

A katona hitetlenkedve pislogott, de a csatabárdos már el is fordult t�le, és keletre nézett, majd arra pillantott, ahol a négy gyermek állt néma csenden, halálra rémülve és bénultan. A harcos vállára kapta csatabárdját és odaballagott hozzájuk.

– Ideje továbbmenni – mondta nekik, immár szelíden. Felkapott egy kislányt, magához szorította és elindult vele a s�r� erd� felé. A másik három gyerek nem mozdult. – Gyerünk már! – kiáltott rájuk.

És �k követték. Skilgannon a nyeregben ülve figyelte a férfit. A megmaradt lovas

katona tokjába csúsztatta a kardot, és az egyik gazdátlanná vált lóhoz lépett. Nyeregbe szállt és elvágtatott.

Rabalyn és Braygan ekkor értek le a lejt�n.

– Hihetetlen volt! – kiáltotta a fiú. – Négyet! Négyet terített le közülük!

Egy csapat n� rohant el� a fák közül, késekkel a kezükben. – Támadnak! – sikoltotta Braygan. A váratlan hangtól megriadt és

felágaskodott a lova, mire a pap belekapaszkodott a nyeregkápába. Skilgannon segített neki megfékezni hátasát.

– Éheznek, te tökfej! – torkollta le a harcos a szerzetest. – A húsért jönnek.

– Húsért? – A döglött lovakért. És most menjünk a fák közé! Az ellenség

bármikor visszatérhet. Fél mérfölddel beljebb az erd�ben vertek tábort. Körülöttük a

menekültek nekiláttak tüzet rakni: az asszonyok éhesek és soványak voltak, a gyerekek fásultan és csendben tébláboltak. Skilgannon a menekültekt�l kicsit távolabb állt meg, Braygan pedig azonnal lerogyott a földre, és kotorászni kezdett az ennivalójukat rejt� zsákban, hogy azután néhány kétszersültet húzzon el�.

– Tedd azokat vissza, és nyújtsd ide a zsákot! – szólt rá a harcos. – Éhes vagyok. – Éhesebb, mint �k? – mutatott Skilgannon arra, ahol asszonyok

üldögéltek a gyerekeikkel. – Már alig maradt ennivalónk. A kardmester a papra nézett, majd felsóhajtott. – Csak néhány napra vagyunk a templomodtól, kis ember. Hát ilyen

gyorsan elveszítetted a hitedet? Add ide a zsákot! Braygan b�nbánó arcot vágott. – Sajnálom, Lámpás testvér – szólalt meg végül. – Igazad van. Egy

kevés nehézség elég volt, hogy elfeledjem, ki is vagyok. Magam viszem oda az ennivalót, és ezt szívesen teszem. – A pap felállt, a kétszersültet visszadobta a zsákba, és odaballagott a legközelebbi menekültekhez.

– Lenyergeljem a lovakat? – kérdezte Rabalyn. – Igen, és utána csutakold le �ket, majd tedd vissza rájuk a nyerget!

Lehet, hogy siet�sen kell távoznunk. – Braygan jó ember – jegyezte meg az ifjú. – Tudom, és nem is rá haragszom, Rabalyn. – Akkor miért vagy haragos?

– Jó a kérdés – mosolyodott el váratlanul a férfi. – Kudarcot vallottam azon a pályán, amelyre mindig is vágytam, és túl sikeres lettem abban, amit gy�löltem. A n�, aki teljes szívével szeretett engem, meghalt. Az a n�, akit én szerettem teljes szívemmel, holtan akar látni engem. Két palotám van, és birtokaimon egy hét alatt sem lehet keresztüllovagolni. Mégis éhes vagyok, fáradt és hamarosan ismét a vizes földön térek nyugovóra. Hogy miért vagyok haragos? – Megcsóválta a fejét és felnevetett. – A válaszra még nem sikerült rájönnöm, Rabalyn.

Egyre jobban szürkült, Skilgannon pedig vállon veregette az ifjút, és otthagyta.

– Hova mész? – szólt utána a fiú. – Gondoskodj a lovakról! Kicsit körülnézek. Elindult a fák között, és visszafelé tartott, az út irányába, ahonnan

jöttek. Nemsokára maga mögött hagyta a menekülteket, de ha visszanézett, láthatta a tábortüzek csillogó fényeit.

A holdsarló fényesen ragyogott a felh�tlen égen, miközben felkaptatott a völgy el�tt húzódó utolsó dombon. Az er�s holdfényben tisztán ki tudta venni a döglött lovak lecsupaszított tetemét. Üldöz�knek nyoma sem volt.

Leült az erd� szélére, és kelet felé nézett. – Szerintem ma már nem jönnek, cimbora – dörmögte egy mély

hang. – Nagydarab ember létedre csendesen mozogsz – felelte Skilgannon,

amikor a csatabárdos kibukkant a fák árnyékából. A férfi kuncogott. – Hozzászoktam, hogy megriasszam a feleségemet. Mindig

káromkodott, amikor megleptem. – Letelepedett Skilgannon mellé, és hatalmas, kétfej� bárdját a földre fektette. Levette sisakját, és kezével beletúrt s�r� fekete-ezüst hajába. A kardmester tekintete a sisakra tévedt. Láthatóan viseltes volt: az egymást fed� vaslapokon számos horpadás és karcolás látszott, a díszít�elemként szolgáló ezüst csatabárdot övez� két koponya pedig mostanra már megkopott. Az egyik ezüstkoponyának hiányzott is a széle.

– Ha mégis jönne az ellenség, akkor az a terved, hogy minddel magad számolsz le? – érdekl�dött Skilgannon.

– Nem, cimbora. Gyanítom, te is ott leszel. – Nem vagy egy kicsit öreg ahhoz, hogy lovasokkal akassz tengelyt?

A csatabárdos a kardmesterre nézett és elvigyorodott, de nem mondott semmit. Egy darabig néma csendben ültek, élvezve a bajtársias légkört.

– A kiejtésed nem tantriaira vall – törte meg végül a csendet Skilgannon.

– Való igaz. – Zsoldos vagy? – Valamikor az voltam, de ma már nem. És te? – Csak átutazóban járok erre. Meddig akarsz itt várni? A csatabárdos

megrágta a választ. – Még egy vagy két órán át. – Mintha azt mondtad volna az el�bb, hogy szerinted nem jönnek ma

már. – Tévedtem már korábban is. – Vagy senkit nem küldenek, vagy legalább harmincan jönnek majd. – Miért éppen harmincan? – érdekl�dött a csatabárdos. – Valószín�tlen, hogy a túlél� beismeri, egyetlen öregember gy�rte

le �ket egy nagy csatabárddal. És ezzel nem sértegetni akartalak. – Nem vettem sértésnek. – Azt fogja majd mondani, hogy egy csapat katonával akadtak össze. – Ha ez így lesz, akkor miért döntenének úgy, hogy nem küldenek

senkit? Vagy nem ez volt az egyik lehet�ség? – De igen, csakhogy �k a menekülteket Mellicane felé terelik. Ez az

els�dleges céljuk, hogy így felduzzasszák a város lakosságát, és élelmiszerhiányt idézzenek el�. Nem kell azzal foglalkozniuk, hogy levadásszak az ellenséges katonákat.

– Van benne ráció – ismert el a csatabárdos. – Úgy beszélsz, akár egy tiszt, és látom, naashani tetoválást viselsz. Lefogadom, hogy a melleden is van egy párduc vagy valami hasonló.

Skilgannon elmosolyodott. – Jól ismered a szokásainkat. – A hozzám hasonló vénségek sok mindent észrevesznek. Az ifjú

harcos nagyot nevetett. – Szerintem hazudtál, amikor azt mondtad, nem sért�dtél meg. – Én sosem hazudok, cimbora. Még tréfából sem. És valóban öreg

vagyok. Átkozottul keveset számít, hogy felhúzom magam rajta, amikor valaki felemlegeti, hiszen néhány hónap múlva ötvenéves leszek. Mostanra már sajog a térdem és hátam. A kemény földön való alvástól merev az egész testem.

– Akkor miért üldögélsz itt és várod a harminc lovast? – És te mit csinálsz itt? – kérdezett vissza a csatabárdos. – Talán azért jöttem, hogy téged megtaláljak. – Talán igen, de én inkább azt hiszem, azért jöttél ide, mert nem

bírod látni, hogy lovakon ül� gyáva férgek n�kre és gyerekekre vadásznak. Szerintem azért jöttél ide, hogy megmutasd nekik, milyen téves úton járnak.

Skilgannon jóíz�t kuncogott. – Kedvelted volna az apámat. Benne sem volt nyoma a szürke

árnyalatainak. Minden vagy fekete volt, vagy fehér. Rá emlékeztetsz. – Él még? – Nem. Öngyilkos rohamot indított egy panthiai ezred ellen, hogy

legalább néhány emberét megmentse. Apám meg sem próbált elfutni. Egyenesen a panthiai király és test�rsége ellen lovagolt: egyedül az � testét nem csonkították meg.

– A lovához kötözték, és aranypénzt nyomtak a kezébe – dörmögte a csatabárdos halkan,

Skilgannon meglep�dött. – Honnan tudtad? – Életem javarészét harcosok között töltöttem, cimbora. A tábortüzek

körül általában mindennapi dolgokról esett szó, mint amilyen egy jó kutya vagy egy ló. Id�nként szóba került a tanya, ahol a harcok végeztével majd mindannyian letelepszünk. Amikor azonban meghal egy h�s, a hír elterjed a tábortüzeknél is. Apád T�zökl� Decado volt. Találkoztam olyanokkal, akik szolgáltak alatta, és soha egy rossz szót nem hallottam róla. Személyesen sosem beszéltem vele, pedig mindketten Gorben seregében szolgáltunk. De � a lovasságnál volt, én pedig sosem rajongtam különösebben a lovakért.

– A Halhatatlanoknál szolgáltál? – Egen, egy jó darabig. Remek fickók voltak, akik nem ismerték a

megadást. Büszke férfiak mindannyian. – Ott voltál Skelnnél is? – Igen. Ismét csend telepedett rájuk, és Skilgannon látta, hogy a csatabárdos

szeme összesz�kül, majd a férfi felsóhajtott. – A múltat jobb nem bolygatni. A feleségem akkor halt meg, amikor

Skelnnél voltam. Erre a sorsra jutott a legjobb barátom is. Skeln egy korszak végét jelentette. – Felvette a földr�l a sisakját, megtörölte a peremét, és a fejébe nyomta. – Itt az ideje, hogy keressek egy helyet,

ahol alhatok egyet. Azt hiszem, kezdek érzelg�sen beszélni, és azt átkozottul utálom. – Mindkét férfi felállt, és a csatabárdos kezet nyújtott. – Köszönöm, hogy egy öregember segítségére siettél, fiacskám.

Skilgannon megrázta a kezét. – Részemr�l az öröm, Csatabárdos. Az öreg harcos a vállára lendítette bárdját és elballagott. Skilgannon még maradt. A Csatabárdossal való találkozás és az öreg

könnyed bajtársiassága megmelengette lelkét. Hosszú id� telt el azóta, hogy ennyire fel tudott engedni egy másik emberi lény társaságában. Azt kívánta, bárcsak maradt volna még a másik egy kicsit.

Némán üldögélt a domb lejt�jén. Apja beceneve, a T�zökl� megnyitotta emlékezetének régóta lezárt kapuit. A Decado halálhírét követ� napok nagyon furcsák voltak. A tizennégy éves Skilgannon el�ször nem volt hajlandó elhinni, hogy mi történt, és arról gy�zködte magát, hogy ez az egész csak valami tévedés lehet, és apja bármelyik pillanatban betoppanhat. Azonban a királyi udvarból részvétnyilvánító levelek érkeztek, és katonák keresték fel, akik apja nagyságát magasztalták, így végül el kellett fogadnia a megmásíthatatlant, ami szinte kitépte a szívét, és úgy érezte, hogy bele fog halni. Még sosem volt ennyire egyedül.

Decado hátrahagyta végrendeletét, amelyben Speriant és Molaire-t nevezte ki fia gyámjainak, amíg be nem tölti a tizenhatodik életévét. Továbbá hatalmas summát, kétezer raqot helyezett letétbe egy megbízható ventriai kalmárnál, aki befektette azt a fiú nevében. Sperian, aki világéletében szegény volt, most a legmerészebb álmát is meghaladó gazdagságra tett szert. Nála gyengébb jellem�eket valószín�leg ez arra csábított volna, hogy a pénz egy részét saját zsebükbe tegyék, de Decado, mint mindig, most is remekül ítélt meg másokat. Sperian már a kezdetekt�l bizonyította, hogy érdemes a bizalomra.

Mivel nem volt járatos a pénzügyekben, és írni sem tudott, felkérte Greavast, hogy segítsen az összeg felhasználásában, és egyben igyekezett részt venni Skilgannon iskoláztatásában is, ami kemény diónak bizonyult, mivel a kertész csak keveset konyított hozzá, hogy mit is kellene tanulnia a fiúnak. Ráadásul az els� id�ben gyámolítottja sem könnyítette meg a dolgát, akinek szívét elöntötte a keser�ség, és gyakran kiabált vele és Greavasszal, figyelmen kívül hagyva azok

utasításait. Tanulmányait egyre jobban elhanyagolta, és a félév végén átmin�sítették a második osztályba. Ahelyett, hogy beismerte volna, ezt saját lustaságának köszönheti, ordibálni kezdett Greavasszal, és azt kiabálta, mindennek nem más az oka, mint hogy egyik gyámolítója egy homokos.

Greavas még azon az éjszakán összepakolt és távozott. Skilgannon fékezhetetlen dühvel futkosott fel-alá a házban, míg le

nem csillapodott valamelyest. Sperian a kertben üldögélve talált rá, és a férfi jól láthatóan dühös volt.

– Szégyellhetned magad! – förmedt rá a fiúra. Skilgannon káromkodott egyet, mire Sperian olyat tett, amit egyetlen feln�tt sem tett még a fiúval. Lépett egyet el�re és pofon vágta a h�börg�t, aki ett�l félig-meddig elkábult. A kertész karcsú, de ugyanakkor er�s férfi volt.

– És én szégyenkezem miattad – vetette még oda gyámja, majd távozott.

Skilgannon ott maradt lángoló arccal a kertben, és érezte, hogy emészt� harag dagad a keblében. El�ször arra gondolt, kerít egy kést, és leszúrja Speriant, de amilyen gyorsan felhorgadt haragja, éppen olyan gyorsan el is csitult. Ekkor letelepedett a kertész építette apró, díszes tavacska partjára, és arra gondolt, hogy a gyámjának igaza van.

Molaire itt bukkant rá egy órával kés�bb a még mindig a gondolataival birkózó fiúra.

– Hoztam egy kis gyümölcskenyeret – ült le mellé az asszony. – Köszönöm. Tudod hova ment Greavas? – Szerintem a Vadaskert-kapu tavernában találod. Ott vannak szobák

is. – Most nyilván gy�löl. – Amit mondtál, az volt a gy�löletes, Olek. Rettenetesen

megsértetted. – Nem állt szándékomban. – Tudom, és az a legjobb, ha tanulsz bel�le. Sose mondj olyat els�

dühödben, amit nem úgy gondolsz! A szavak élesebbek lehetnek a késnél is, és ezek a sebek néha sosem gyógyulnak be.

Egy órával kés�bb, bár a hold már magasan járt, Skilgannon belépett a Vadaskert-kapu tavernába. Greavas az egyik sarokasztalnál üldögélt egymagában, és még a tizennégy éves fiú is érezte, a színész nagyon kirí a környezetb�l. A legtöbb vendég kétkezi munkás vagy iparos volt: nagydarab, szakállas férfiak, akiket megkeményített a munkában eltöltött sok év. A felhasított ujjú selyeminget visel� karcsú színész,

akinek festett sz�ke haján már kiütköztek az �szes tövek, olyan volt ebben a környezetben, akár egy világítótorony.

Skilgannon odalépett hozzá. Látta a szomorúságot Greavas szemében, és a b�ntudat k�ként nehezedett szívére.

– Annyira sajnálom, Greavas – kezdett bele mondókájába, és könnyek gy�ltek a szemébe.

– Talán tényleg homokos vagyok, úgyhogy ne izgasd magad. – Ezzel Greavas elfordította a fejét, és kibámult az ablakon.

– Nem vagy homokos. A barátom vagy, és én szeretlek. Bocsáss meg és gyere haza! Bocsáss meg nekem, Greavas!

A színész merev tartása ellazult, és felállt székéb�l. – Persze, hogy megbocsátok, te ostoba kölyök. Skilgannon csak ekkor jött rá, hogy a tavernába gy�ltek körében

csend támadt. Körülnézett, és látta, hogy egy inas arcú, szikár férfi �t bámulja. Az alak szeme rosszindulatúan csillogott.

– Elég baj, hogy a hozzá hasonlók itt lehetnek – szólt oda társainak –, nincs szükség még arra is, hogy a kis altáji játszópajtásai is itt parádézzanak.

Skilgannont szinte f�be kólintotta ez a mondat. Greavas odalépett mellé.

– Ideje menni, Olek. Majd kés�bb visszajövök a holmimért. – Neked csak egy alapos verésre van szükséged – vetette oda a férfi,

és váratlanul a színész felé lépett. – Neked pedig egy alapos fürdésre. És esetleg valamivel kevesebb

hagymaevésre. A leheleted még egy ökröt is leterítene. A férfi meglendített az öklét, de a színész elhajolt, és az ütés

ártalmatlanul süvített el mellette. Az egyensúlyát vesztett férfi elbotlott Greavas kinyújtott lábában, és rázuhant az egyik asztalra, alaposan beverte az állát és a földre esett. Tántorogva próbált talpra állni, de ismét elesett.

Greavas kézen fogta a fiút, és kivezette. – Meg tudod ezt nekem tanítani? – kérdezte Skilgannon. – Hát persze, kedves fiam. Már a házuk kapujánál jártak, amikor az ifjú megtorpant. – Tényleg sajnálom, Greavas. Molaire azt mondta, hogy vannak

olyan, szavak ütötte sebek, amelyek sosem gyógyulnak be. Ez begyógyul, ugye?

A színész összeborzolta a fiú haját. – Már be is gyógyult, Olek. De mikor sértetted fel az arcod?

– Sperian pofon vágott. – Akkor talán t�le is bocsánatot kellene kérned. – De hát, � vágott pofon engem! – Sperian az egyik leggyengédebb ember, aki csak él. A neked adott

pofon sokkal jobban fáj neki, mint amennyire a te arcod sajog. Menj és keresd meg! És köss vele is békét!

Sperian a kert nyugati végében a palántákat locsolta, amikor Skilgannon rábukkant.

– Visszahoztad? – kérdezte a kertész. – Igen, Sperian. Bocsánatot kértem t�le, és � megbocsátott. – Jó fiú. Az apád büszke lenne rád. – Azt akarom mondani, hogy... – A kertész megrázta a fejét. – Nem kell semmit mondanod, kölyök. Inkább segíts nekem ezekkel

a palántákkal! Oda akarom ültetni �ket, ahol egész délel�tt süt a nap: a kút fala mellé.

– Soha többé nem okozok neked csalódást, Sperian. Soha többé. A kertész szeretettel pillantott a fiúra, és egy pillanatig nem szólt

semmit, majd vállon veregette Skilgannont. – Hozd azt a két palántát, de legyél óvatos! Nehogy kiszóródjon a

föld! Tíz év elteltével az emlékt�l még mindig gombóc gy�lt a torkába.

Skilgannon felállt, vetett még egy pillantást a domb alatt húzódó síkságra, majd visszaballagott várakozó társaihoz.

Braygan már aludt, de Rabalyn a lovak mellett üldögélt, kezében fogva azok kantárját.

– Most már mehetsz aludni – szólt oda a harcos. – Megpróbálta valaki ellopni a lovakat?

– Nem, de azért �rködtem. Egész végig. – Skilgannon felsóhajtott. – Jól csináltad, kölyök. Tudtam, hogy megbízhatok benned.

Hetedik fejezet Rabalyn szunyókált egy darabig, hogy azután leveg� után kapkodva

riadjon fel rémálmából. Arca fázott, és amikor megérintette, vizesnek és nyirkosnak érezte. Esett egy kis es�, amit�l ruhái átáztak. Az arcán és a lábán gyógyuló b�r égni és viszketni kezdett, de a fiú ügyet sem vetett a fájdalomra, hanem talpra kecmergett. Skilgannon hátát egy fának támasztva ült: csuklyáját arcába húzta, feje pedig mellére bukott. Rabalyn innen nem tudta megmondani, hogy alszik-e vagy sem. Óvatosan és nesztelenül indult meg a harcos felé. Lámpás testvér ekkor felemelte a fejét: a holdfényben úgy t�nt, mintha szeme simára csiszolt fémb�l lenne.

– Nem tudok aludni – nyögte ki a fiú. – Rosszat álmodtál? – Igen. Már nem emlékszem, mit, de megrémültem. – Gyere ide és ülj le! – Rabalyn lesöpörte az egyik lapos szikláról a

nedves leveleket, és ráült a k�darabra. Lámpás odalökött neki egy összegöngyölt takarót, és a fiú hálásan burkolózott bele.

– A csatabárdos férfi elképeszt� dolgot m�velt – szólalt meg. – Öreg, de mégis le tudta gy�rni azokat az embereket.

– Egykor a Halhatatlanoknál szolgált. Valóban kemény ember –bólintott Skilgannon. – Nehéz elhinni, hogy létezett olyan sereg, ami le tudta gy�zni �ket.

– Ki gy�zte le �ket? – A drenaiak a Skeln-hágónál. Öt évvel ezel�tt történt, és ott halt

meg Gorben is. – Emlékszem a császár halálára: egy hétig gyászoltunk Skepthiában.

Mindenkinek hamut kellett szórni a fejére, ami nagyon viszketett. Mindenki azt mondta, hogy az uralkodó nagy ember volt, majd nem sokkal kés�bb már mindenki azt mondogatta, hogy rettenetes ember volt. Nagyon zavarosnak t�nt az egész. Most végül is melyik az igaz?

– Azt hiszem mindkett�. Amikor meghalt, � rendelkezett Kelet minden földje felett. Akkor még senki sem tudhatta, hogy örökösei méltónak bizonyulnak-e örökségükre, így az emberek óvatosan fogalmaztak, és dics�ítették a halott császárt. Amikor pedig kitört a polgárháború, és Tantria, Naashan, meg más országok leváltak a

birodalomról, az emberek egyre merészebbek lettek, és már csak hódító zsarnokként emlegették.

– Te ismerted �t? – kérdezte a kölyök. – Tényleg zsarnok volt? – Nem, nem ismertem, de egyszer láttam. Eljött Naashanba, kétezer

Halhatatlannal az oldalán. Hatalmas felvonulást rendeztek, és több ezer virágot szórtak a Nagy sugárútra. Tízezer ember gy�lt össze, hogy lássa ellovagolni az uralkodót, aki remekül nézett ki: széles vállú, sólyomszem� férfi volt. Hogy zsarnok volt-e? Igen. Végzett mindenkivel, aki szembeszállt vele, és még azokat is megölette, akir�l azt gondolta, hogy szembeszállnának vele. A családjukat is legyilkoltatta. H�séges követ�i azt mondogatták, hogy egyetlen vágy hajtotta: békét akart teremteni a birodalomban. Amikor hódításai véget értek, egy darabig valóban béke honolt. Így hát egyszerre volt nagy és rettenetes uralkodó.

– Akkor már katona voltál? – Nem. Nem sokkal lehettem id�sebb, mint most te, és a felvonulásra

a barátommal, Greavasszal mentem. – Miért utazott a császár Naashanba? – Az új király koronázására érkezett. A saját bábkirálya

koronázására. Ez egy hosszú történet, és túl fáradt vagyok, hogy elmeséljem az egészet. Röviden csak annyit, hogy korábban megtámadta Naashant, és bekebelezte a birodalmába. A naashani császár csatában esett el, Gorben pedig saját hívét ültette a trónra, akit Bokramnak hívtak. Kezdetben az emberek elégedetten éltek, hiszen a háború véget ért, és a béke nagyon-nagyon vonzónak t�nt.

Rabalyn ásított egyet: az egész történelemlecke rettent�en zavarosnak t�nt, és kifárasztotta. A háború békét hozott, a béke meg háborút. Mégsem akart elaludni: volt valami megnyugtató, s�t kellemes abban, ahogy ott üldögélt az éjszaka csendjében, és Skilgannonnal beszélgetett.

– Nagy lovat ült meg a császár? A harcos elmosolyodott. – Jól van, beszélgessünk hát a fontosabb témákról! Csodálatos lova

volt: tizenhét markos, és fekete, akár a legsötétebb éjszaka. A lószerszámot arannyal verték ki, akárcsak a nyerget. Olyan csatamén volt az, amilyet azóta sem láttam.

– Én is szeretnék egy ilyen lovat. – Melyik ember ne szeretne? – A Halhatatlanok jó lovakat ültek meg?

– Nem. �k nehézvértezet� gyalogosok voltak, akik tökéletesen egyszerre tudtak lépni. Fekete-arany díszpáncélt viseltek: mind jókép� férfi volt, büszke és vad tekintettel. Néztem �ket, és az áhítattól elállt a szavam. A nevük tökéletesen illett hozzájuk: isteneknek t�ntek el�ttem.

– Miért hívták �ket Halhatatlanoknak? – Mert a csatában elesett Halhatatlanok helyét más ezredekb�l

el�léptetett férfiak foglalták el, így létszámuk mindig tízezerre rúgott. Ily módon az ezred valóban halhatatlan volt. Tudsz követni? Ugyanakkor a név egy id� után mást is kezdett jelenteni. A Halhatatlanokat nem lehetett legy�zni. Az istenekhez hasonlóan �k sem veszítettek.

– De igenis veszítettek. – Egen, igaz. Egyszer. És ez a végüket jelentette. Rabalyn lemászott a szikláról és leheveredett a földre. A takaró

melegen burkolta be testét. Karját a feje alá tette, és lehunyta a szemét. – Hogy lett bel�led katona? – kérdezte az álmossággal viaskodva. – Annak születtem. Apám T�zökl� Decado volt, az � apja pedig

Lovasúr Olek. Az � apját Szétzúzó Decadónak hívták. Harcosok sora el�zött meg engem, Rabalyn: családunk az id�k kezdete óta csatákban küzd. Vagy legalábbis apám mindig ezt mondogatta. – A fiú hallotta, hogy a férfi felsóhajt. – De mindig mások csatáiban küzdünk, és mindig meghalunk, ilyen vagy olyan vesztett ügyért.

– A fiad is harcos lesz? - Nincs fiam, és talán ez így is van jól. A világnak nem kellenek

többé harcosok. Olyan remek fiatalemberek kellenek, amilyen te vagy. Olyan emberek, akikb�l tanítók, földm�vesek vagy felcserek lesznek. Vagy színészek, kertészek, poéták.

Lámpás testvér elhallgatott. Rabalynnak még lett volna több kérdése Gorben lováról, de amikor megpróbálta megfogalmazni �ket, álomtalan álom tört rá és ragadta magával.

Skilgannon az alvó Rabalynt nézte, és a pillanat törtrészéig

melenget� érzés suhant át rajta, ahogy a kölyökre gondolt. De az érzés máris tovat�nt, mivel Skilgannon szívében nem volt helye ilyen érzelmeknek. A barátság csak gyengíti a harcost. Az ember egyedül jön a világra, és egyedül is távozik onnan. Az a legjobb, ha nem támaszkodunk senkire, nem szeretünk senkit. A kardmester felsóhajtott:

könny� ezt mondani. Még el is hitte, egészen addig, amíg gondolatai Jiannára nem terel�dtek.

A Boszorkánykirályn�re. Érthetetlen volt, miként válhatott egy olyan gyönyör� teremtés, mint

a királyn�, olyan fagyossá és halálossá. Fáradtság tört rá, nekid�lt hát a fának, és lehunyta a szemét. A császári parádé már csak azért is emlékezetes maradt a tizenöt éves

Skilgannon számára, mert akkor látott el�ször elefántokat. Greavas mellett állt, és teljesen leny�gözte a hat irdatlan jószág fensége és ereje. Az állatok homlokát és szügyét a délel�tti napsütésben csillogó ezüst láncvért fedte. És azok az agyarak! A legalább négy láb hosszú csonttüskék fehéraranyként ragyogtak. Az óriási hátakon fatornyok imbolyogtak, mindegyikben négy ventriai íjásszal.

– Ezek a bestiák kevésbé hasznosak, mint amilyennek látszanak – jegyezte meg Greavas. – Könnyen pánikba esnek, és megfutnak. Ilyenkor pedig saját soraikat tapossák le.

– De hát annyira leny�göz�ek! – Ez igaz: tényleg csodálatos teremtmények. Azután jöttek a frissen felállított naashani Kopjások, a

megkoronázására váró Bokramhoz h� csapatok. Maga a leend� király lovagolt az élükön: vékony férfi volt, szikár arccal és résnyire húzott szemmel. Magas, hengerszer� ezüstsisakot és mellvértet viselt, de díszesen megmunkált láncvértje fehéraranyban tündökölt.

– Ó, miként buknak el a hatalmasok! – suttogta Greavas. Minden naashani ismerte Bokram történetét. Az öreg császár három évvel ezel�tt minden címét�l megfosztotta a férfit és szám�zte, aki Ventriába menekült, és ott elszeg�dött Gorben szolgálatába. Nem sokkal kés�bb a ventriaiak megtámadták Naashan nyugati felét, és bár a császárság két éven át kitartott, az öreg uralkodó végül elesett egy csatában, testét a Halhatatlanok vaskardjai járták át. Azt suttogták, hogy amikor a király már haldokolt, Bokram odarohant hozzá, és beszélt vele, miel�tt t�rét a vénember szemébe döfte volna. A naashani sereg elmenekült, Bokram pedig bevonult a f�városba, ahol a mai napon királlyá koronázzák az igazi uralkodó, Ventriai Gorben színe el�tt.

– Nem lenne szabad Bokram ellen beszélned – figyelmeztette Skilgannon Greavast. – Nyers ember, és azt tartják róla, minden suttogás eljut a fülébe.

– Szerintem igazuk is van azoknak, akik ezt mondják, bárkik legyenek is azok. A nemesek közül máris sokakat letartóztattak, és jó

páran elmenekültek. A császár özvegyére és lányára, Jiannára halálos ítéletet mondtak ki.

– Miért akarnak n�ket megölni? – Ez a bevett gyakorlat, Olek. A régi királyi vérvonal minden

tagjának halnia kell, mert így senki sem lázadhat Bokram és az új dinasztia ellen, és egyetlen n� sem adhat életet új ellenségeknek a jöv�ben.

– Remélem, nem találják meg �ket. – Én is bízom benne – dünnyögte Greavas. – A császár lánya roppant

aranyos gyermek. Gyermeket mondok, pedig már majdnem tizenhat éves, és mostanra valószín�leg elképeszt�en gyönyör� n�vé serdült.

– Láttad �t? – Ó, hogyne! Sokszor láttam, mivel én tanítottam költészetre és

táncolni. Skilgannon döbbenten állt. Azonban egy szót sem szólt, mivel abban

a pillanatban felbukkant Gorben császár, a valaha látott legcsodásabb csatamén hátán. Az uralkodó er�s ember volt, szénfeketén csillogó hajjal és szakállal. Bokramtól eltér�en � nem fehérarany láncvértet viselt: kiváló min�ség� páncél burkolta testét, amelyet azonban inkább harcra és nem díszfelvonulásra terveztek. Mögötte menetelt a kétezer Halhatatlan.

– Itt jön a valódi hatalom – mondta Greavas. – Nézd meg alaposan a császárt, Olek! Ebben a pillanatban � a világ leghatalmasabb férfiúja. Rendelkezik mindennel, amit csak ember kívánhat: elb�völ�, er�s, karizmatikus és elképeszt�en bátor. Az emberei bálványozzák és van célja. Egyetlenegy hiányossággal bír mindössze.

– És az mi? – Nincsenek gyermekei, ezért birodalma futóhomokra épül. � a

habarcs, ami összetartja várának falait. Ha meghal, a birodalom omladozni kezd.

Ezután már csak álltak és nézték, ahogy a menet elhalad, majd átküzdötték magukat a tömegen és nekivágtak az otthonukhoz vezet� széles sugárútnak.

– Láttad Boraniust? – kérdezte Greavas. – Nem. Hol volt? – Bokram mögött lovagolt: � a kopjások kapitánya. Nem is rossz egy

tizennyolc éves ifjútól, bár gondolom az sokat segít, ha az új király a bácsikád. De most jobb lesz, ha sietünk, különben lekésed a találkozódat Malanekkel.

– Eljössz megnézni? Greavas megrázta a fejét. – Ügyeket kell intéznem, majd este találkozunk. Legjobb lesz, ha

futsz, Olek! Malanek nem a türelmér�l híres. Ezzel a színész búcsút intett, és átkelt a sugárút másik oldalára.

Skilgannon tekintete elkísérte: tanára újabban sokat titkolózott, és néha napokra elt�nt mindenféle magyarázat nélkül, most meg kiderült, hogy egykor Jianna hercegn�t tanította. Skilgannon erre elvigyorodott: Greavas feln�tt élete javarészében hercegn�ket alakított a színpadon, hát ki lehetett volna nála alkalmasabb a tanár szerepére?

A fiú megfogadta a színész tanácsát és futásnak eredt: utcákon és sikátorokon vágott át, majd felkapaszkodott a Cédrus-dombra. A kupolás templomból sárga köntöst visel�" papok sorjáztak el�, Skilgannon pedig átcikázott közöttük, és folytatta útját a Régi Akadémia épülettömbjei felé, amelyeket évekkel ezel�tt eladtak, a barakkokat pedig fény�z� szállásokká alakították át a Naashanba érkez� látogatók számára. A palotához való közelségük ideális lakóhelynek bizonyult az országot felkeres� udvaroncoknak és követeknek.

A kapunál álló egyik �r odaintett Skilgannonnak, amikor a fiú bevágtatott. Már jó ideje nem kérték t�le a belépési engedélyét, ami egyszerre zavarta és töltötte el örömmel. így könnyebben jutott be ugyan Malanekhez, de a könnyelm�ség bosszantotta. A Régi Akadémia számos lakója befolyásos és fontos ember volt, és ahogy azt Decado egyszer elmagyarázta, minden hatalmasságnak vannak ellenségei. Ezt diktálta a természet törvénye. Ha pedig az �rök hanyaggá válnak, egy napon rossz embert engednek majd be, és akkor vér fog folyni.

Azonban végtére is ez nem Skilgannon gondja volt. A fiú felszaladt az egykori ebédl�höz vezet� k�lépcs�kön, és belépett a terembe, amelyet edz�pályává alakították át, és mászható kötelekkel, tornaszekrényekkel, fürd�kkel és masszírozó asztalokkal rakták tele. Akadtak itt íjász és gerelyhajító céltáblák, a kardok pedig hosszú sorokban álltak – többségük fából készült, de akadt néhány éles fémfegyver is. Egy másik fegyverállványon dobófegyverek sorakoztak: kések és fogazott él�, csillogó korongok.

Malanek a távolabbi kardállványnál állt, és két összeill� szablya egyensúlyát próbálgatta éppen. Skilgannon megállt, hogy szemügyre vegye a kardmestert. A magas férfi karcsúnak t�nt, pedig izmos testfelépítéssel bírt. Haját hátul egészen a füléig leborotváltatta, akárcsak a halántéka körüli részt. A feje búbján ül� fekete üstökét rövidre vágatta, és elöl ék alakúra formálta, hátul pedig lófarokba fonta.

A férfi deréktól felfelé meztelen volt, így jól látszott a mellére tetovált párduc, valamint az alkarját díszít� másik két rajzolat. Az egyiken egy pók gubbasztott, a másikon pedig egy kígyó tekergett: feje a kardmester jobb vállánál állapodott meg. Malanek tudomást sem vett a fiúról, ehelyett a terem közepére sétált.

El�ször finoman lendítette meg a szablyákat, majd egyre gyorsabban forgatta �ket, végül � maga is szökellni és pörögni kezdett, hogy ellazítsa izmait. A kardmester elképeszt� kecsességgel mozgott, Skilgannon pedig izgatott várakozással figyelte a befejezést, ami mindig leny�gözte. Malanek a leveg�be dobta a pengéket, majd vetett egy bukfencet el�re. Amikor átgördült a vállán, és talpra szökkent, a leveg�be lökte mindkét kezét, és ujjai összezárultak a pörg� fegyverek markolatán. Skilgannon elismer�en tapsolt, amire Malanek bólintott, de nem mosolyodott el. Ehelyett az egyik pengét szó nélkül a fiú felé dobta: a borotvaéles kard forogva szelte át a leveg�t. Decado fia a fegyverre összpontosított, majd fürgén oldalra lépett és keze lecsapott a markolatra. Majdnem sikerült elkapnia, de végül kicsúszott a kezéb�l. A penge leesett, és lepattant csupasz lábáról, amely ett�l kissé vérezni kezdett.

Malanek odasétált és szemügyre vette a sekély vágást. – Ez semmiség – jelentette ki. – A seb magától bezárul. Most pedig

menj és készül�dj! – Majdnem elkaptam. – A majdnem mit sem ér. Megpróbáltad a kezedbe képzelni a kardot.

Ne tedd többet, fiú! Malanek a következ� két órában különféle gyakorlatokkal gyötörte

Skilgannont: tanítványa futott, mászott, szekrényt ugrott és súlyt emelt. Nagyjából tízpercenként kapott egy egyperces pihen�t, majd a gyakorlás folytatódott. A kardmester végül kezébe vette a két szablyát, az egyiket a fiú kezébe nyomta, majd váratlanul támadásba lendült. Skilgannon meglep�dött: ilyenkor általában fel kellett öltenie a bélelt b�r mellvértet, és a karvéd�ket. Máskor, amikor komolyabb edzést tartottak, Malanek ragaszkodott hozzá, hogy felvegye még a fejvéd�t is. Most azonban nem viselt semmit, de azért t�le telhet�en igyekezett védekezni. A kardmester szintén nem vett magára vértet, így Skilgannon meg sem próbálta áttörni védelmét. Tanára egyszer csak hátralépett.

– Mit m�velsz? – kérdezte fagyos hangon. – Védem magam, uram.

– És melyik a legjobb védekezés? – A támadás. De maga nem visel... – Figyelj rám, fiú! – csattant fel Malanek. – A mai lecke úgy ér

véget, hogy vér ontatik. Vagy a tiéd, vagy az enyém. Most pedig emeld fel a pengét, vagy tedd a földre, és eredj haza!

Skilgannon a férfira nézett, majd a földre tette a szablyát és megindult a lépcs� felé.

– Megijedtél? – szisszent rá Malanek. Skilgannon erre megfordult. – Csak attól, hogy megsebzem, uram. – Gyere ide! – intette magához a kardmester. A fiú

engedelmeskedett. – Nézd meg a testem! Látod a sebeket? Itt van például ez – mutatott a mellkasán látható sebre. – Egy kopja ütötte: azt hittem, végez velem. Ez itt egy t�r nyoma. – Rábökött egy cakkos vágásra, amely a vállán tekerg� kígyófejet szelte át. – Ezt a barátod, Boranius okozta az egyik gyakorlás alkalmával. Eleredt a vérem, de túléltem. Egy örökkévalóságig játszadozhatunk ebben a teremben ezekkel a kardokkal, te akkor sem leszel harcos. Amíg nem nézel szembe az igazi fenyegetéssel, nem tudod, miként birkózz meg vele. És most kövess! – A kardmester az egyik falra er�sített polchoz sétált, amelyen gyolcsok, egy görbe t�, gombolyag cérna, valamint egy borral és egy mézzel töltött korsó pihent. – Egyikünknek ma vére ontatik. Nagyon valószín�, hogy ez te leszel, Olek. A seb fájni és kínozni fog. Ha ügyesen küzdesz, kis sebet kapsz. Ha nem, akkor a sérülés komoly is lehet, akár halálos is.

– Ennek semmi értelme. – És a háborúnak van? – kérdezett vissza Malanek. – Dönts hát!

Maradj, vagy menj! De ha elmész, soha többé nem akarlak látni az edz�termemben.

Skilgannon menni akart, de tizenöt évesen képtelen volt elviselni a meghátrálás szégyenét.

– Harcolok. – Akkor kezdjük! Az erd�ben üldögél� Skilgannonnak eszébe jutott a sebb�l sugárzó

fájdalom. A mellére kapott vágás hét hüvelyk hosszú volt: úgy vérzett, akár egy leszúrt disznó, és a seb még hetekig kínozta ezután. Vad harcot vívott a kardmesterrel, és valahol a küzdelem közben elfelejtette, hogy Malanek a tanára. A pengék pörögtek-forogtak, összecsattantak és a fiú úgy verekedett, mintha az élete függött volna a végkimenetelt�l. Végül még a halált is megkockáztatta, amikor gyilkos csapást mért Malanek

torkára. A kardmestert egyedül fürgesége és veleszületett tehetsége mentette meg: sikerült lebuknia és félrehajolnia a csapás el�l. De a kard még így is felnyitotta a mellét és vér fröcskölt a leveg�be.

Skilgannon pedig csak ekkor döbbent rá, hogy � maga éppen csak elkerülte a halálos csapást, de tanára pengéje így is felhasította a mellét. Lépett egyet hátra, amikor ömleni kezdett a sebb�l a vér. Malanek a legeslegutolsó pillanatban fordította el pengéjét, ami éppen csak karcolta a fiú b�rét. Ha a kardmester akarta volna, szablyájával átdöfhette volna Skilgannon szívét.

A két küzd� egymásra nézett. – Remélem egy napon tudása felét birtokolni fogom majd, uram –

szólalt meg Decado fia. – Jobb leszel nálam, Olek. Egy év múlva már nem lesz semmi, amit

taníthatnék neked. Remek kardforgató válik bel�led: egyike a legjobbaknak.

– Olyan jó, mint Boranius? – Ezt nehéz megmondani, fiú. A Boraniushoz hasonló férfiak ritkák.

Boranius született gyilkos, és gyorsabb a keze mindenkinél, akivel valaha is találkoztam.

– Le tudná gy�zni �t, uram? – Már nem. Képességei meghaladják az enyémet: már most olyan jó,

mint Agasarsis, ami nem járul hozzá ahhoz, hogy jobban kedveljék egymást.

A délel�tt közepére az utazók hozzávet�legesen tizenegy mérföldet

tettek meg, maguk mögött hagyták a s�r� erd�t és kiértek a dimbes-dombos megm�velt földekre. Menekültek oszlopai vonultak az úton, ahogy több száz fáradt ember vánszorgott a hely felé, ahol viszonylagos biztonságot reméltek találni.

A napot s�r� fellegek takarták el: szürke és h�vös délel�tt volt. Braygannak végre sikerült megtalálnia a lovaglás ritmusát, legalábbis ami az ügetést illeti. Könny� vágtánál még mindig esetlenül pattogott ide-oda, és a nyeregkápába kapaszkodott. Skilgannon haladt elöl, ellenséges lovasok után kutatva. Több jár�rt is megpillantott, de egyik sem közelítette meg a menekülteket.

A délután már az alkonyba hanyatlott, amikor a felh�k szétváltak és ragyogó napfény öntötte el a menetoszlopot, ami jobb kedvre derítette a menekül�ket. A messze elöl lovagló Skilgannon egyszer csak azt vette

észre, hogy az emberek megállnak, és egy helyre tömörülnek. A menetoszlopot megtorpanásra késztet� hír a bozótt�znél is gyorsabban vágtatott hátrafelé.

Kiderült, hogy Mellicane elesett, és senki sem tudja, mi lett a tantriai királlyal vagy seregének maradékával. Mindenki megértette viszont, hogy eddigi útjuk értelmét vesztette. Már nem álltak a falak, amelyek között menedéket reméltek találni. Az emberek a földre rogytak, akadt, aki sírt, mások üres tekintettel meredtek a távolba. Rettegéssel a szívükben hagyták el földjeiket, és féltek visszatérni oda, de most már nem volt hova menniük.

Skilgannon északnyugat felé vágtatott, és ott szállt le a lováról, ahol a legtöbb menekül� gy�lt össze. Itt több páncélos kopjást is megpillantott, akik a tantriai sereg sárga köpenyét viselték és éppen megpróbáltak választ adni az ordibálva feltett kérdésekre, bár a legtöbbre �k maguk sem ismerték azt. A lóháton ül� Skilgannon összerakosgatta a hallott híreket. A király öngyilkosságot követett el – vagy azok végeztek vele, akiket híveinek tartott. A város kapuit megnyitották, így a datiaiak ellenállás nélkül vonulhattak be. A hírek szerint sor került némi fosztogatásra és akadtak városlakók, akiket megtámadtak, de a városban jelenleg a hadijog szabályai voltak érvényesek. A legborzalmasabb esetre akkor került sor, amikor szabadon engedték az aréna fenevadjait. A lények beszabadultak a lakott területekre, és válogatás nélkül öldösték az embereket, amíg le nem vadászták �ket. Skilgannon ezután visszalovagolt a várakozó Brayganhoz és Rabalynhoz.

– És most mihez kezdünk? – tudakolta az apró termet� pap. – Bemegyünk a városba, hiszen ezért jöttünk. – Akkor hát vége a háborúnak? – Nincs vége, csak az els� szakasz zárult le. Most fog támadni a

naashani sereg. – Ezt nem értem. A naashaniak a szövetségeseink. Miért nem jöttek

korábban? – A bárány a farkassal kötött szövetséget, Braygan. A királyn� uralni

akarja ezeket a földeket, akárcsak Datiát és Dospilist. A tantriai király halott, így a királyn� bosszúálló felszabadítóként érkezik majd, és szépen megköszöni a megrémített nép háláját.

– Hát nincs benne semmi becsület? – kérdezte Rabalyn. – Becsület? – hahotázott nyersen Skilgannon. – � uralkodó, fiú. A

becsület olyan köpönyeg, amelyet akkor visel, amikor neki tetszik.

Gondolj csak a bölcs mondásra: „Minél hangosabban bizonygatja valaki a becsületességét, annál gyakrabban számold meg a kanalaidat!" Az uralkodók között ne keress köznapi erényeket!

– Biztonságban leszünk a városban? – érdekl�dött Braygan. A harcos vállat vont.

– Nem ismerem a választ, de biztonságosabb lesz, mint tegnap volt. Viszont a lovakat szélnek kell majd eresztenünk, és gyalog kell továbbmennünk.

– Miért? – vágott közbe Rabalyn. Skilgannon látta az ifjú arcára kiül� fájdalmat.

– Nincs más választásunk, mivel ezek megbillogzott lovak. Halott datiai kopjásoktól szedtük el �ket. Szerinted bölcs dolog lenne egy meghódított országban lopott lovakon közlekedni? Megtartjuk �ket addig, amíg el nem érjük a városra néz� dombokat. Ne aggódj, semmi bajuk nem lesz. És most induljunk!

Skilgannon megfordította hátasát, kikerülte a menekül�ket, és átvágott a mez�n. A város eleste valóságos áldás volt a harcos számára. Most, hogy a háborúnak ez a szakasza véget ért, valamivel egyszer�bb lesz bejutni a városba és kijönni onnan. Ezután könnyebben lehet készleteket találni, és kevesebb gonddal jár északra utazni, Sherak és a Namib-sivatag felé. Naashan seregei nyilván délr�l érkeznek majd, a datiai és dospilisi hadak pedig arrafelé vonulnak, hogy megütközzenek velük, így északon várhatóan csak kevés hadmozdulatra kerül sor.

Az útitársak több órán át lovagoltak néma csendben. Bár a vidék laposnak t�nt, valójában becsapósnak bizonyult, mert telve volt rejtett vízmosással és horpadással. Skilgannon lassan és óvatosan lovagolt, tapasztalt szeme folyamatosan fürkészte a tájat. A környék kiválóan alkalmas volt rajtaütésre: akár nagyobb hader� is elrejt�zhetett a vízmosásokban vagy a patakparton növ� dús sásban. A harcos számos hasonló rajtaütést hajtott végre a naashani felkelés kezdetén.

Hamarosan ismét menekültekre bukkantak, akik egyre fáradtabban bandukoltak a bizonytalan jöv� felé. Az emberek a sástengeren törtek át, rövidebb utat keresve a dombok felé. A lovak patája alatt vizeny�s és szivacsos talaj cuppogott, és az északnyugat felé özönl� embertömeg miatt az el�rejutás lelassult. Még a lóháton ül� Skilgannon is éppen csak látta a sás tetejét. Újabb fél mérföldet tettek meg vánszorogva, miközben a felzavart muslicák csapatostul emelkedtek a leveg�be, és ott zümmögtek a lovasok és hátasaik feje körül. Az állatok hátravetették

fejüket, fülüket pedig el�refordították. Egyre melegebb lett, és a harcos érezte, hogy verítékpatak csordul le a hátán.

Ekkor valahonnan elölr�l a színtiszta rettegés sikolya tépte szét a csendet, mire Skilgannon megállította hátasát. A sás felett ki tudott venni egy testet, amely kicsavarodva felrepült a leveg�be. Újabb sikoly harsant, amely váratlanul és durván szakadt félbe.

Emberek kezdtek el visszafelé özönleni Skilgannon mellett, ahogy az életüket mentették. A váratlan mozgás megriasztotta a lovakat: a harcos hátasa felágaskodott, és a férfinak küzdenie kellett, hogy megzabolázza. Braygan kipottyant a nyeregb�l, lova pedig megfordult és elvágtatott dél felé. Rabalyn paripája elrobogott a kardmester mellett: a fiú hiábavalóan küzdött a kantárral.

Enyhe szell� borzolta fel a sást, és Skilgannon lova megérzett valami szagot. Bármennyire jó lovas volt is a férfi, hátasa hirtelen remegni kezdett, ismét felágaskodott, és kil�tt, elnyargalva Braygan immár lovas nélküli állata után.

A harcosnak nem nagyon volt választása, így hagyta, hadd fusson lova egy darabig, de közben könnyedén, ám folyamatosan húzta hátrafelé a zablát. Amikor szilárdabb talajra értek, Skilgannon hátrad�lt a nyeregben és nyugodt hangon, halkan felkiáltott:

– Hóha, hé! – A herélt, ami úgy érezte megmenekült a közvetlen veszélyt�l, engedelmeskedett a parancsnak és visszaváltott ügetésbe, majd végül megállt. A harcos megveregette az állat hosszú nyakát, majd lovát visszafordította észak felé.

Tekintete végigpásztázta az immár negyed mérfölddel maga mögött hagyott sásost. Az emberek még mindig összevissza rohangásztak.

És ekkor megpillantotta a bestiát. Magasságát hét lábra becsülte, és a lény testét fekete bunda fedte.

Skilgannon egy pillanatra azt hitte, medvét lát, de ekkor a teremtmény megfordult. A szörnyetegnek izmos válla, hosszú karja volt, de teste csíp�nél elkeskenyedett, és hosszú lábakban végz�dött. Er�s nyakán irdatlan, el�reugró fej ült, fogai meghosszabbodtak, akár egy farkasé. Pofáját és torkát vér borította. A hatalmas koponya egyik oldalról a másikra billent, majd a fenevad el�reszökkent: termetéhez képest elképeszt� fürgeséggel mozgott. Az egyik menekül� n� nyomába eredt, rávetette magát az asszonyra, és fogai szétmorzsolták a koponyáját. A szerencsétlen összerogyott – egy pillanat alatt halott volt. A sás közül újabb fenevad bukkant el�: a foltos szürke bundájú lény megrohanta társát. A két behemót felágaskodott és egymásnak estek. Végül a fekete

medvelény feladta a küzdelmet, és elhátrált, átengedve a táplálékot a szürke bundás jövevénynek.

Skilgannon már hallott az „arénabestiákról" vagy más néven az eggyéforrtakról, de eddig még nem látott egyet sem. Azt rebesgették róluk, hogy renegát nadír sámánok teremtették �ket fizetségül a tantriai királynak. Hallott meséket a bizarr rítusokról, amelyek szerint rabokat vonszoltak ki tömlöceikb�l, hogy azután mágikus úton összeolvasszák �ket farkasokkal, medvékkel vagy kutyákkal.

Ebben a pillanatban vette észre a sásosból el�botorkáló Braygant – a pap alig kétszáz yardnyira járt a zabáló fenevadtól.

Skilgannon elkáromkodta magát, és vágtába ugratta lovát. A halott asszonyból falatozó bestia felpillantott ugyan, de sem a lovas, sem az imbolyogva közeled� férfi nem érdekelte. Nem úgy az ennivalótól megfosztott fekete bundás szörnyeteget: négy lábra huppant és megrohamozta Braygant.

A harcos hátasa most már teljes sebességgel robogott a pap felé, lehagyva a bestiát. Skilgannon hátrapillantott, és tudta, hogy nem hibázhat. Most már Braygan is észrevette a medveszer� lényt, és menekülni kezdett. Skilgannon kihajolt a nyeregb�l és lovát a rohanó férfi mellé kormányozta. A köntösénél fogva megragadta a férfit, és fellódította a heréltre. A szerzetes nagyot nyögött, de a kardmester hátasa meg sem érezte a többletsúlyt: változatlan sebességgel robogott tovább. Az egykori hadvezér megfordította lovát, és a dombok felé vágtázott. Ekkor ismét hátrapillantott: a fenevad faragott hátrányából.

Az acélderes dübörögve száguldott, és Braygan, akinek oldalához fájdalmasan présel�dött a nyeregkápa, fészkel�dni kezdett.

– Maradj nyugton, idióta! – kiáltott rá Skilgannon. A herélt hirtelen megrázkódott és felnyerített. A harcos ismét

hátranézett, és látta, hogy a fenevad lehuppan a hátsójára, és feladja az üldözést. Lova farát azonban vér pettyezte, hátán pedig vérz� karomnyomok éktelenkedtek.

Hajszálon múlt a megmenekülésük. Skilgannon ennek ellenére vágtázott tovább. A rémült ló felküzdötte

magát egy dombtet�re, ahol a harcos minden szertartást nélkülözve lelökte Braygant a földre. Azután � is leszállt és megvizsgálta a lován esett sebet. Három párhuzamos vágást látott, de a seb nem volt mély.

A fekete bestia jó háromszáz yardról figyelte �ket, majd megfordult, és elballagott a sasos felé.

A pap feltérdelt és imára kulcsolta kezét.

– Köszönöm néked, mennyben lakozó Nagyúr – rebegte elcsukló hangon. – Köszönöm néked az életet, és hogy megkíméltél a mai napon.

– Még nincs vége a napnak – figyelmeztette Skilgannon. Majdnem egy órán át üldögéltek a dombtet�n, amíg alkonyodni nem

kezdett. Ekkor a harcos mozgást vett észre dél fel�l: újabb menekültek bukkantak el� a dimbes-dombos vidék fodrai közül. Az embertömeg a sásos felé tartott.

– Magasságos egek! – kiáltott fel Braygan. – Darabokra tépik �ket! Rabalynban lassan tudatosult a fejébe hasító kín. Tompa lüktetéssel

kezd�dött, majd riasztó gyorsasággal er�södött. Hányinger rohanta meg, mire felnyögött és kinyitotta a szemét. A f�ben hevert, nem messze az erd� szélét�l. Amikor felült, újra felnyögött, majd szétnézett. Nem messze húzódott t�le a sasos láp, mellette pedig egy lapos sziklán jókora vértócsát vett észre. Egy pillanatig rámeredt, majd megérintette a fejét: ujjai valami ragacsos anyagot tapintottak ki. Kezét beletörölte a f�be, vörös maszatot hagyva rajta.

Ekkor eszébe jutott vágtába ugró lova, amely végigszáguldott a sás szélén. � kétségbeesetten kapaszkodott a nyeregkápába, és igyekezett nem leesni, de ekkor el�rontott a rémség a sáslevelek közül. Rabalyn egyetlen pillantást tudott vetni rá, miel�tt lova tovaragadta volna, de amit látott, attól megfagyott ereiben a vér. A fenevad hatalmasnak t�nt, ahogy eltátotta nyáladzó pofáját. A lény két lábon járt, akár egy medve, de feje farkast idézett. A bestia a lóra vetette magát és nekicsapódott, amit�l Rabalyn elrepült balra, de nem engedte el a nyereggombot, így botladozó lova hátán maradt. Az állatnak is sikerült összeszednie magát, és ismét vágtába ugrott. Perceken át suhant el�re, de kétszer is megbotlott, és másodszorra leszegte a fejét, amit�l a fiú átrepült fölötte és a jelek szerint egyenesen ezen a szikladarabon landolt.

Az ifjú talpra kászálódott és körülnézett. A döglött állat jó tizenöt lábnyival odébb hevert a földön, mire Rabalyn szívszaggató hangon felkiáltott, és odarohant hozzá. A hátas oldalán mély, vérz� seb húzódott. Hús és inak kígyóztak el� bel�le, végük a megalvadt vértócsába lógott.

Rabalyn azonnal elfeledkezett a fejében lüktet� fájdalomról: letérdelt és megsimogatta lova nyakát.

– Nagyon sajnálom.

A távolból hátborzongató és vérfagyasztó üvöltést hozott felé a szél, mire a fiú azonnal talpra kecmergett.

Lova elpusztult, és a vérszagot messzire sodorhatja a szél, így legjobb lesz minél el�bb minél messzebb kerülni innen. Nekiindult hát a dombnak, és bevágott a fák közé. Fogalma sem volt arról, hogy merre tart, csak azt tudta, hogy minél távolabb akar jutni a döglött állattól. Feje ismét megfájdult, és térdre zuhant, majd hányni kezdett. Amikor végzett, nagy nehezen feltápászkodott. Körülötte s�r�n n�ttek a bokrok, amelyeket elkerült és megmászható fát keresett. Tagjait azonban ólomsúlyúnak érezte, és nem bízott abban, hogy elég ereje maradt a fára mászáshoz.

Ismét felhangzott a rettenetes üvöltés. Rabalyn nem tudta megállapítani, közelebbr�l hallja-e a hangot vagy sem, de rémületében úgy ítélte meg, hogy az közeledik. Kiszemelt egy hatalmas tölgyet, és nekiállt felkapaszkodni rá. Lába azonban megcsúszott, és leesett, csontrázó dübbenéssel érve földet. Amikor megpróbált lábra állni, egy árnyék vetült rá.

A pánik azonnal hatalmába kerítette. – Nyugalom, kölyök – szólalt meg egy mély hang. – Nem ártok

neked. Rabalyn pislogott. El�tte ott állt az a vén csatabárdos, aki végzett a

kopjásokkal. Közelebbr�l még félelmetesebbnek t�nt, f�leg az a fakó szín�, csillogó szempár. A férfi állát fekete-ezüst szakáll ékítette, testén fekete b�rvértet viselt, amelyet a vállán ezüstös acéllal er�sítettek meg. Fejébe ezüsttel szegett kerek fekete sisakot húzott. A fiú tekintetét valósággal vonzotta az öregember kezében tartott hatalmas csatabárd. A pengék olyanok voltak, akár a pillangó szárnyai, és két hegyben végz�dtek. A fegyver fekete nyelét ezüstrúnák díszítették.

– Mi történt a fejeddel? – kérdezte a letérdel� harcos, és a földre fektette csatabárdját.

– Leestem a lovamról. – Hadd nézzem meg! – A férfi megnyomkodta a sebet. – Szerintem

nem tört be a koponyád. Olyan, mintha lecsúszott volna róla egy ütés, csak a b�r hasadt fel egy darabon. A barátaid merre vannak?

–Nem tudom. A lovam vágtázni kezdett, amikor a fenevadak megtámadtak minket. – Rabalyn félelme visszatért, mire a fiú felült. – Fel kell másznunk egy fára, mert jönnek.

– Nyugodj meg, kölyök! Mi az, ami jön?

Az ifjú elmesélte a csatabárdosnak, hogy mit látott, és hogyan halt meg a lova, miként tépték fel a fél gyomrát az éles karmok.

– Lehet, hogy a barátaimat is megölték. A csatabárdos megvonta a vállát.

– Lehet, bár kétlem, hogy a kardforgató halott lenne: nekem okos fickónak t�nt. – Felpillantott a szürkül� égre, és felállt. –És most keressünk táborhelyet! Tüzet gyújtunk, és ott majd pihenhetsz.

– De a fenevadak... – Vagy jönnek, vagy nem jönnek: ez ügyben semmit nem tehetünk.

Na, menjünk! – Ezzel talpra rántotta Rabalynt, felkapta csatabárdját, és nekiindult az erd�nek.

A fiú követte, és nemsokára egy kis tisztásra értek, ahol két kid�lt vén fa hevert, félig–meddig falat képezve nyugat felé. A csatabárdos félrerugdosta a gallyakat és a kisebb köveket, így tisztította meg a t�zrakó helyet. Ezután elküldte a fiút száraz fáért, majd amikor az ifjú visszatért, el�szedett egy kis t�zszerszámot, és tüzet csiholt.

Egyre jobban besötétedett, Rabalyn pedig jó közel ült le a t�zhöz. Enyhe rosszulléttel küszködött, de a fejfájása már elmúlt.

– Lámpás testvér azt mesélte, hogy a Halhatatlanoknál szolgáltál. – Lámpás testvér? – Az a kardforgató, aki segített neked. – Aha! Igen, egy darabig voltam ott. – Miért támadtál rá azokra a katonákra? – Miért kérdezed ezt? – El�ször azt hittem, hogy a családodat vagy a barátaidat

védelmezed, de már tudom, hogy egyedül utazol. Miért harcoltál akkor? – Jó kérdés. Hogy hívnak? – Rabalynnak. – És miért mész Mellicane-ba, Rabalyn? Az ifjú elmesélte a házukat ért támadást, és Athyla néni halálát.

Végül bevallotta, hogy megölte Todhét, és hogy milyen b�nbánat tört rá azután.

– Maga kereste magának a bajt – felelte a csatabárdos. – Nincs értelme emiatt álmatlanul hánykolódnod, hiszen minden cselekedetnek megvannak a maga következményei. Régebben err�l vég nélküli vitákat folytattam egy barátommal, aki állandóan az emberben rejl� lehet�ségekr�l beszélt. Azt állította, hogy még a legelvetemültebb gonosz is képes a jóságra. Rengeteget fecsegett a megváltásról, meg

hasonlókról, és lehet, hogy igaza is volt, de engem nem érdekelnek az efféle gondolatok.

– Sok embert öltél meg? – Rengeteget – bólintott a csatabárdos. – Mindannyian gonoszak voltak? – Nem. A legtöbben olyan katonák voltak, akik saját ügyükért

harcoltak. Mint ahogy én is mindig a sajátomért harcolok. Durva világban élünk, Rabalyn, de most aludj! Reggel jobban érzed majd magad.

– Nem mondtad meg, hogy miért támadtad meg azokat a katonákat – jegyezte meg az ifjú.

– Valóban nem. Rabalyn elnyúlt a földön, és felpillantott a t�z mellett ül� komor

alakra. Felt�nt neki, hogy a csatabárdos nem a lángokba bámul, hanem az egyre s�r�bb sötétséget kémleli.

– Szerinted jönni fognak? – Ha jönnek, akkor megbánják. És most ideje aludni! Rabalyn küzdött a rátör� álmossággal. A csatabárdos hallgatott, a fiú

pedig néma csendben figyelte a szótlanul ücsörg� férfit. A pislákoló t�z vetette fényben a csatabárdos még öregebbnek t�nt, ahogy arcán a ráncok elmélyültek. Egy id� után felkapta csatabárdját, és alkarján megfeszültek az izmok, ahogy hatalmas marka ráfogott a nyélre.

– Voltál rémült valaha is? – törte meg a csendet Rabalyn. – Egen, egyszer vagy kétszer. A feleségemnek gyenge volt a szíve, és

többször összeesett. Akkor ismertem meg a félelmet. – Most sem félsz? – Nincs semmi, amit�l félnem kellene, kölyök. Élünk, azután

meghalunk. Egyszer azt mondta nekem egy bölcs ember, hogy egy napon még a nap is kihuny, és mindent elborít a sötétség. Minden meghal, ezért a halál lényegtelen. Csak az számít, miként élsz.

– Mi történt a feleségeddel? – Eltávozott, fiú. Ennek már öt éve. – A csatabárdos egy fahasábot

dobott a t�zbe, amelybe a lángok azonnal belemartak. A férfi hirtelen felállt, és szobormerevvé dermedt. – Azt hiszem eljött az ideje, hogy fára mássz – jelentette ki nyugodtan. A fiú azonnal talpra szökkent. – Ott van az – bökött a harcos az egyik közelben magasodó tölgyfára. – Gyerünk!

Rabalyn a fához futott, elkapta a legalacsonyabb ágat és felhúzta magát. Keresett egy villás ágat, ott elhelyezkedett és a tábort�z felé

pillantott. A csatabárdos még mindig némán állt, kezében fegyverével. Az ifjú tekintete körbevillant a környéken, de nem látott semmit, csak a holdfényben fürd� bokrokat és fákat. Váratlanul látómezeje szélén egy homályba vesz� alak moccant meg. Amikor odakapta fejét, már nem látott semmit. Jobbról újabb mozgást vett észre, és ekkor jött rá, hogy egész testében remeg. Mi lesz akkor, ha ezek a lények tudnak fára mászni?

Erre elszégyellte magát. Mialatt � a fán rejt�zködik, egy magányos öregember éppen arra készül, hogy szembeszálljon ezekkel a teremtményekkel. Rabalyn azt kívánta bárcsak lenne nála fegyver, hogy segíthessen a harcosnak.

Látta, hogy odalent a férfi a feje fölé emeli a csatabárdját, és lassan kinyújtja el�bb az egyik, majd a másik irányba, hogy ellazítsa izmait.

Egy ideig semmi nem történt, Rabalyn pedig azon kapta magát, hogy a szíve úgy ver, akár egy dob. Kicsit szédült, és er�sebben kellett kapaszkodnia. A hold elt�nt egy felh� mögött, és a tisztás nagy részét sötétség burkolta be. A fiú éppen csak ki tudta venni a csatabárdos alakját, akinek sisakjáról és fegyverér�l a t�z fénye csillogva ver�dött vissza. Ekkor ágak roppantak, majd vadállati morgás hangzott fel. A harcosra sötét árnyék vetült, és Rabalyn egy pillanatig semmit sem látott. Elfojtott, gurgulázó kiáltás harsant, és valami belezuhant a t�zbe, szikrákat szórva szanaszét. A tisztáson még s�r�bb lett a sötétség, és a fiú hallotta, hogy valami mozog a bokrok között, és reszel�sen szedi a leveg�t.

El�bújt a hold, és ragyogó ezüst fényében fürösztötte meg a tisztást. A csatabárdos még mindig ugyanott állt, ahol az el�bb, a t�zben pedig egy irdatlan bestia teteme hevert. Füst gomolygott körülötte, és Rabalyn orrát megcsapta az égett sz�r és hús b�ze. Az egyik kid�lt fán újabb fenevad szökkent át, és vetette rá magát a harcosra. A férfi sarkon pördült, és csatabárdja belecsapódott a lény izmos nyakába. A szörnyeteg megroggyant, az öreg pedig kitépte fegyverét és ismét lesújtott. A csatabárd mindkét feje átszelte a teremtmény vállát, és mélyre fúródott. Ekkor két újabb fenevad rontott el� az erd�b�l, mire a harcos kiszakította a sebb�l a gyilkos szerszámot, és támadói felé fordult. A szörnyetegek hátráltak és körözni kezdtek körülötte. Egyikük el�rerontott, majd gyorsan elugrott, amikor a csatbárd megemelkedett. A második is meglódult, de az utolsó pillanatban � is kitért. Rabalyn látta, hogy egyikük felpillant az égre, és a fiú követte tekintetét. Odafent

felh�k gyülekeztek, és ekkor az ifjúba belehasított a gondolat, hogy a lények a sötétségre várnak.

A csatabárdos rávetette magát az egyik rémségre, amelyik elugrott a támadás el�l. Rabalyn másodszor kívánta, bárcsak valahogy segíthetne az öregnek, és ekkor rájött, mit tehet: elterelheti róla a figyelmet. Nagy leveg�t vett, és torkaszakadtából elordította magát, amire az egyik lény meglep�dve félig felé fordult. A harcos máris rohamozott, és fegyvere belehasított a szörnyeteg bordakosarába, mire a sebesült szörny felsikoltott, majd elzuhant, kitépve a csatabárdot a férfi kezéb�l. A másik rémség azonnal a leveg�be vetette magát, mire az öreg megpördült, és egy jobbhorgot vitt be támadója állára. A fenevad súlya azonban leterítette, és mindketten a földhöz csapódtak, majd ide-oda hengerg�ztek a tisztáson. Rabalyn kikászálódott a villából, és leugrott a legalsó ágról. Ahhoz a lényhez rohant, amelybe beleragadt a bárd, és mindkét kezével megragadta a fegyvert, megpróbálva kiszakítani azt a sebb�l.

A bestia azonban még élt! Aranyszín� szeme felpattant, és torkából bömbölés szakadt fel. A fiú teljes erejét beleadva vetette hátra magát. A fegyver reccsenve engedett, a fenevad pedig fülsiketít� sikolyt hallatott. A lény fél térdre küzdötte magát, majd újra összerogyott, miközben a mellén tátongó hatalmas sebb�l fröcskölve tört el� a vér. A csatabárd nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek az ifjú gondolta, de küszködve két kézre fogta, a vállára emelte, és odatámolygott, ahol a csatabárdos birkózott az utolsó szörnyeteggel. Az öregember sisakja elgurult, és vér folyt a fejére kapott sebb�l. Bal keze a rémség torkára fonódott, távol tartva a csattogó fogakat az arcától. Jobbja a szörny bal csuklóját szorította le.

Rabalyn megmarkolta a fegyvert mindkét kezével, és a magasba lódította. A súlytól hátratántorodott, és majdnem elveszítette az egyensúlyát, de sikerült megtámasztania magát, és lecsapott. A csatabárd a bestia két lapockája közé ékel�dött be, mire iszonytató rikoltás hagyta el a teremtmény torkát. Egy pillanat alatt felmagasodott, magával rántva az öreget is, aki elengedte a fenevad csuklóját és hatalmas ütést mért öklével a lény fejére. A rémség mögött Rabalyn megragadta a gyilok nyelét, és megpróbálta kiszabadítani azt. A szörny megpördült, karmos keze megvillant, lesújtott a fiú mellére és messzire repítette az ifjút, aki hatalmasat esett. Félig-meddig kábán térdre küzdötte magát, és látta, hogy a csatabárd ismét ott van a vén harcos kezében. A bestia elhátrált, majd megfordult és elmenekült a fák között.

A harcos tekintetével követte, aztán odaballagott Rabalynhoz. – Egek, te aztán bátor kölyök vagy! – rántotta talpra a fiút. – Hármat megöltél közülük. Ez hihetetlen! – Hiába, öregszem – vigyorodott el a férfi. – Volt id�, amikor még a

csatabárdomra se lett volna szükségem ahhoz, hogy elbánjak ilyen kölykökkel.

– Tényleg? – csodálkozott Rabalyn. – Nem, kölyök. Csak tréfálok, bár sosem voltam valami ügyes

tréfamester. – Visszasétált oda, ahol fenevaddal küzdött, felvette sisakját a földr�l, megtörölgette a peremét, majd a fejébe nyomta. Az egyik test irányából mély morgás csapott fel, mire a csatabárdos odaballagott a lényhez, aminek még most is rángott a lába. A fegyver suhogva kelt életre, felfelé villant, majd lesújtott, mire minden mozgásnak vége szakadt. A férfi visszatért Rabalynhoz, és kezet nyújtott: – Druss vagyok, és köszönöm, hogy segítettél. Egy csöppet megszenvedtem az utolsóval.

– Szívesen segítettem, uram – felelte a fiú, akit elöntött a büszkeség, amikor kezet rázott az öregemberrel.

– Szeretném, ha most újra visszamásznál arra a fára. – Még többen vannak? – Nem tudom, de most egy id�re itt kell, hogy hagyjalak. Ne aggódj,

hamarosan visszatérek. Rabalyn ismét felkapaszkodott a már megszokott villás faágra, és

leült. Félelmei újra visszatértek, amint Druss elhagyta a tisztást. Mihez kezd, ha a férfi itthagyja? Ezt a gondolatot azonnal kiverte a fejéb�l: szinte alig ismerte a csatabárdost, de ösztönösen tudta, hogy nem mondaná azt, visszatér, ha nem akarna visszajönni. Telt-múlt az id�, és az ég kivilágosodott. Az ifjú beékelte magát a villába, és szendergett egy kicsit. Sül� hús szagára riadt fel.

A csatabárdos mostanra elhúzta a táborhelyr�l a t�zbe zuhant döglött fenevadat, és újra meggyújtotta a tüzet. Most éppen el�tte ücsörgött, és egy boton vastag hússzeletet lógatott a lángok fölé. Rabalyn lemászott a fáról és odasétált hozzá. A hús illata valósággal elszédítette, így inkább lerogyott, mint leült a harcos mellé. Ekkor egy gondolat villant a fejébe.

– Ez nem abból a lényb�l van, ugye? – Nem. Bár azt hiszem, ha nagyon éhes lennék, azt is megpróbálnám

megf�zni. Finom az illata, nem? – De igen. Honnan szerezted? – A döglött lóból kanyarítottam le.

– Az én lovamból? – szörnyedt el Rabalyn. – Csak egy döglött ló van a közelben, fiam. – Nem tudom megenni a lovamat. Csatabárdos az ifjú felé fordult. – Ez csak hús. – Felsóhajtott, majd jóíz�en kuncogott. – Tudom,

hogy mit mondana erre Sieben. Azt mondaná, hogy a lovad most már egy másik helyen nyargalászik. És hozzátenné, hogy ott kéken ragyog az ég, és a lovad zöldell� mez�n vágtázik. És itt nem maradt bel�le más, csak a burok, amit viselt.

– Te elhiszed ezt? – Az a ló kimenekített téged a veszélyb�l, annak dacára, hogy halálos

sebet kapott. Akadnak kultúrák, amelyek úgy vélik, hogy a kiváló jószágok húsának elfogyasztásával beléd száll annak néhány kiváló tulajdonsága is.

– És ezt elhiszed? Csatabárdos megvonta a vállát. – Hiszem, hogy éhes vagyok, és hogy amit nem én eszek meg, azt

felfalják a rókák, meg a férgek. A dolog rajtad áll, Rabalyn. Egyél, vagy ne egyél. Én nem foglak kényszeríteni.

– Talán a barátodnak igaza volt. Talán a lovam tényleg egy másik világban nyargalászik.

– Talán. – Azt hiszem, enni fogok. – Fogd csak meg ezt egy pillanatra! – nyomta Druss a fiú kezébe a

nyársat, és felállt. Bárdjával a kezében az egyik fához sétált, és két gyors csapással fakérget hántott le róla, majd visszasétált velük. – Ezek lesznek a tányérjaink – magyarázta.

Miután belaktak, Rabalyn elnyúlt a földön. Úgy érezte magát, mintha szédülne, mintha álmodna. Pukkadásig jóllakott, segített legy�zni mindenféle szörnyetegeket, és most a holdfényben a t�z mellett ücsörög egy hatalmas harcossal.

– Hogy lehetsz ilyen jó, amikor pedig már öreg vagy? – Csatabárdos nagyot nevetett a kérdés hallatán.

– Jóféle alomból származom, bár az igazat megvallva, már nem vagyok olyan jó, mint egykor voltam. Senki sem dacolhat az id�vel: egykor harminc mérföldet is meg tudtam tenni egy nap alatt, most pedig feleennyit�l kifáradok: Fáj a térdem és a vállam, ha közeleg a tél, vagy ha esni fog.

– Részt vettél ebben a háborúban? – Nem. Ez nem az én háborúm. Azért vagyok itt, mert egy régi

barátomat keresem.

– � is olyan harcos, mint te? – Druss ismét hahotázott. – Nem. � egy pocakos, barátságos fickó, aki retteg az er�szaktól. Jó

ember. – Megtaláltad �t? – Nem. Még azt sem tudom, hogy � miért jött ide, ilyen távol az

otthonától. Lehet, hogy már visszatért Mellicane-ba. Egy-két napon belül úgyis kiderül. – Az öreg halántékán ejtett sebb�l még mindig csepegett a vér: Rabalyn nézte, ahogy a férfi letörli.

– Össze kellene varrni, vagy bekötözni – javasolta. – Nem elég mély ez ahhoz. Majd összezárul magától, most viszont

azt hiszem led�lök egy kicsit. – �rködjek? – Egen, kölyök, �rködj csak! – Szerinted visszatér a fenevad? – Kétlem. Ahhoz túl mély sebet ejtettél rajta. Valószín�leg

túlságosan megsebesült ahhoz is, hogy az evésre gondoljon. De ha vissza is jön, akkor két olyan nagy h�s, mint amilyen te és én vagyunk, majd elbánik vele. Ne aggódj túlzottan, Rabalyn: éber alvó vagyok.

Ezzel Csatabárdos elnyúlt a földön és lehunyta a szemét. Skilgannon fáradt hátasát nekieresztette a lejt�nek, egyenesen a

menekül�k felé: mögötte Braygan csimpaszkodott. Az acélderes ereje végére ért és kétszer is megbotlott.

Skilgannon közben a környéket fürkészte, de nyomát sem látta a fenevadaknak. Tekintete visszatért a menekültek oszlopára és észrevett két kardforgatót, akik az élen lépkedtek. Mindkett� sudár férfi volt, rövidre vágott hajjal, és s�r� szakállal. A páros megállt, amikor a harcos odalovagolt hozzájuk. Skilgannon leugrott a nyeregb�l és odalépett a két férfihoz.

– Ti vagytok a vezet�k? – szólította meg egyiküket, aki erre megbillentette a fejét és értetlenül nézett, majd a másik kardforgatóhoz fordult.

– Mi vagyunk a vezet�k, Jared? – Nem, Nian, de emiatt ne aggódj. Mit szeretnél? – kérdezte

Skilgannont, aki köré máris emberek gy�ltek, és idegesen várták, hogy a jövevény milyen hírekkel szolgál.

– Nagy veszély leselkedik rátok, és bármelyik pillanatban ránk törhet – közölte a harcos Jareddel. Skilgannont kiemelte a papot a nyeregb�l és

rácsapott a ló tomporára. Az állat meglepetésében vágtatni kezdett a sasos felé. Több mint száz yardot tett meg, amikor hírtelen kiváltott jobbra. A magas f�b�l egy eggyéforrt bukkant el� és vetette rá magát, mire a hátas kil�tt. A tömegb�l rémült sikolyok szakadtak fel.

– Csendet! – bömbölte Skilgannon dörg� hangon, amit�l az emberek azonnal elhallgattak, és néma csendben hallgatták a férfi utasításait. – Gyertek közelebb és formáljatok olyan szoros kört, amilyet csak tudtok! Gyerünk! Az életetek függ ett�l! – Ahogy a tömeg megmoccant, a kardmester ismét rájuk ordított. – Mindenki, akinek fegyvere van, jöjjön ide! – Néhány férfi megindult felé: egyeseknél kardot, másoknál kést látott. Akadtak husángokkal és kaszákkal felfegyverzettek is. A harcos odafordult Jaredhez: – Menj a kör túlsó felére, de maradj kívül azon! Gyerünk! – Skilgannon tekintete visszarebbent a köré gy�l� férfiakra. – Fenevadak kószálnak szabadon: a mellicane-i arénából megszökött eggyéforrtak, akik már rengeteg menekülttel végeztek. Helyezkedjetek el a körön kívül, és figyeljetek kifelé! Amikor megjönnek a fenevadak, csapjatok annyi zajt, amennyit csak tudtok! Rikoltozzatok, kiabáljatok, csapkodjátok a fegyvereteket! És ne távolodjatok el a kört�l!

Kevesebb, mint húsz fegyveres férfi akadt a menekül�k között, ami nem volt elég, hogy véd�gy�r�t vonjanak a többiek köré. Skilgannon a n�k felé fordult:

– Több emberre van szükségünk a harci körbe! Vannak köztetek felfegyverzett n�k? – Vagy egy tucat lány és asszony lépett el�: a legtöbben hosszú késeket tartottak a kezükben, de egyiküknél akadt egy kisebb szekerce is. – Menjetek oda a férfiakhoz! – utasította �ket a harcos. – Mindenki más üljön le! Amikor megkezd�dik a támadás, mindenki fogja meg a hozzá legközelebb ül�t! Lapuljatok a földhöz, és ne engedjétek, hogy a gyerekek pánikba essenek és elfussanak! És semmiképpen ne törjétek meg a kört!

Braygan még mindig ott állt, ahova Skilgannon irányította, és ideges pillantásokat vetett az alig négyszáz yardnyira elterül� sásos felé. A harcos megragadta a karját.

– Menj, ülj le a n�k és a gyerekek közé! Itt most nem tehetsz semmit! A kis termet� pap engedelmeskedett, befurakodott az

összezsúfolódott menekültek közé és lerogyott a földre. Tekintete végigpásztázta a közel harminc láb átmér�j� kört, amelyet a Skilgannon által kiválasztott felfegyverzett férfiak és n�k vettek körül. A szerzetes még mindig döbbent volt: látta már Lámpás testvért harcolni, de ezt a férfit, aki itt állt el�tte, még sosem látta. Nézte, ahogy a harcos

körbejárja a küls� kört, és parancsokat harsog. Az emberek valósággal csüggtek a szavain. A férfiból csak úgy sugárzott a tekintély és a hatalom.

Leszállt az alkony, és hátborzongató kiáltások csaptak fel körös–körül. A gyerekek rémülten sikoltoztak, és többen felálltak, készen arra, hogy elfussanak.

– Csendet! – ordította Skilgannon, és Braygan látta, hogy el�rántja kardjait.

A közelben a f�b�l el�bukkant egy hatalmas eggyéforrt, és megrohamozta a kört. A harcos el�ugrott, mire a bestia rávetette magát. A kardmester jobbjában tartott aranykard megvillant és felhasította a fenevad gyomrát. Skilgannon lebukott a süvítve lecsapó mancs el�l, és megpördült. A baljában tartott ezüstpenge mélyen belevájt a szörnyeteg nyakába. A lény visszahuppant négy lábra, és a sebeib�l csak úgy d�lt a vér. Nian, a kardforgató rárohant, és hosszú, kétkezes pallosa nekizúdult az eggyéforrt koponyájának. A teremtmény holtan rogyott a földre a csapás erejét�l.

– Ne törjétek meg a kört! – kiáltotta Skilgannon. – Tartsátok a vonalat!

Mostanra már mindenfel�l közeledtek a bestiák. – Tartsatok ki! – hallotta Braygan a harcos ordítását, amelyet

elnyomott egy vérfagyasztó és rettenetes bömbölés. A pap lehunyta a szemét, és imádkozni kezdett.

Nyolcadik fejezet A t�z mellett üldögél� Rabalyn, akinek orrát megcsapta az éjszakai

légben terjeng� füst szelíd illata, hirtelen úgy érezte, mintha kiszabadulna a félelem szorításából, és a helyét valamiféle édes-bús melankólia venné át. Azon kapta magát, hogy Athyla nénire gondol, és a veszélytelenebb, biztonságosabb napokra, amikor nénikéje a pirítós kenyérre vajat és mézet kent, szárított gyümölcsöt pakolt, meg pudingot f�zött. Esténként a t�z mellett ücsörögtek, és nagy szeleteket vágtak a pudingból, kiélvezve minden egyes harapást. Akkoriban Rabalyn arról álmodozott, hogy egyszer majd nagy h�s válik bel�le, aki varázslatos kardjával bejárja az egész világot, szüzeket ment meg a veszélyb�l, és elnyeri soha el nem múló szerelmüket.

Nem is olyan régen pedig megküzdött egy fenevaddal, méghozzá egy igazán nagy h�s oldalán. Tekintete az alvó férfira tévedt, aki azért kerekedett fel, hogy megtalálja egyik barátját. Ez afféle küldetésnek hangzott, és az Öreg Labbers éppen err�l beszélt: arról, hogy a harcosokat mindig valamilyen küldetés hajtja el�re. F�leg varázslatos ékkövekre, meg egyéb mágikus tárgyakra vadásztak. Vagy éppen álruhát öltött királyok voltak. Rabalyn szeretette ezeket a történeteket, még a bugyutákat is. Soha nem értette, hogy az egyébként értelmes uralkodók miért küldik legid�sebb fiúkat mindenféle küldetésekre? Biztosan tudják, hogy a legid�sebb fiak általában meghalnak, vagy fogságba esnek. Ezután kerekedik fel a második legid�sebb fiú, aki azután egy verembe esik, vagy felfalják a farkasok, vagy elcsábítják a boszorkányok. Végül azután a király elküldi legkisebb, legtapasztalatlanabb fiát. Ö az, aki bevégzi a küldetést, megtalálja a királykisasszonyt és boldogan élnek, míg világ a világ. Ha Rabalyn király lenne, a legkisebb fiát küldené el els�ként. Így azután gyakran nevetgélt, amikor ilyen történeteket hallott. Az öreg Labbers pedig egyre jobban bosszankodott ezen.

„Mi olyan mókás, fiam?" – kérdezte t�le. Rabalyn sosem tudta elmagyarázni, így mindig csak annyit felelt:

„Semmi, uram". Id�nként el�fordult, hogy a királynak nem születtek fiai, csak lányai.

Ezeket a történeteket a többi gyerek valósággal imádta, de Rabalyn nem rajongott értük. A király ilyenkor mindig megfelel� v�legényt keresett

legbájosabb lányának. És sorra érkeztek a jókép�, gazdag nemesurak, akik persze eleve kudarcra voltak ítélve. A királykisasszony kezét úgyis a kukta vagy az istállófiú vagy egy ifjú tolvaj nyeri el, akinek ehhez persze el�bb bizonyítania kellett, legy�zve a sárkányt, vagy valami ilyesmit, és ezt általában valamilyen csellel érte el, ami a többi gyereknek nagyon tetszett. Rabalyn leginkább a végükért utálta ezeket a történeteket, amikor kiderült, hogy a lovászfiú titokban egy nagy király vagy varázsló gyermeke. Úgy t�nt, hogy a királykisasszonyok egyszer�en nem szerethetnek bele közemberekbe.

Mellette Csatabárdos halkan felhorkant. – Egyáltalán nem vagy éber alvó – rótta meg Rabalyn suttogva. – Ne engedd, hogy a látszat megtévesszen – felelte a férfi, mire a fiú

felnevetett, és egy fahasábot dobott a t�zre. A harcos felült, és ásított egyet.

– Te voltál a legkisebb fiú? – kérdezte t�le az ifjú. A vén kardforgató megrázta a fejét, és megvakarta feketeezüst

szakállát. – Én voltam az egyetlen fiú. – Beleszerettél valaha is királykisasszonyba? – Nem. A barátom, Sieben volt az, aki királykisasszonyokba szeretett

bele. Ami azt illeti királykisasszonyokba, hercegn�kbe, cselédlányokba és kurtizánokba. Lényegében mindenkibe, de végül feleségül vett egy nadír harcosn�t. Ekkor kezdett el kihullani a haja.

– A n� elvarázsolta? – Csatabárdos jóíz�en nevetett. – Nem, fiú: egyszer�en csak elny�tte. – A beszélgetés folytatódott: a

t�z meleget árasztott, az éjszaka békés volt. Rabalyn beszélt a férfinak Athyla nénir�l és közös otthonukról, és hogy mindig arról álmodozott, egy nap nagy h�s válik bel�le.

– Minden fiú harcos akar lenni – dörmögte Druss. – Ezért halnak meg közülük olyan sokan fiatalon. Tudod, mi semmit nem érünk el, Rabalyn. A legjobb esetben azért harcolunk, hogy mások el tudjanak érni valamit. Még csak fontosak sem vagyunk.

– Szerintem te fontos vagy – ellenkezett a fiú. Csatabárdos hahotára fakadt.

– Hát persze, hogy ezt hiszed! Hiszen még fiatal vagy. A földm�ves a földet túrja és növényeket termeszt. A termés azután a városokat táplálja, a városokban pedig törvényeket hoznak, így a hozzád hasonló ifjak békében n�hetnek fel és tanulhatnak. Az emberek megházasodnak, és gyerekeik születnek, akiket arra tanítanak, hogy tiszteljék a földet és

honfitársaikat. A filozófusok és a poéták terjesztik a tudást, és a világ gyarapszik. Azután egyszer csak jön a ragyogó kardú, megbélyegzett harcos, aki tanyákat gyújt fel és földm�veseket öl. Bemasírozik a városokba, ahol meger�szakolja a szüzeket és a feleségeket. És elhinti a gy�lölet magvait. Amikor � közeleg, csak két választásod marad: vagy elfutsz, vagy olyan embereket küldesz ellene, mint amilyen én vagyok.

– De te nem vagy sem gyilkos, sem er�szaktev�. – Az vagyok, aki vagyok, fiú. Próbálok nem mentségeket keresni az

életemre, de nem voltam elég er�s ahhoz, hogy földm�ves legyek. Ezt Rabalyn nem értette: még sosem látott ilyen er�s embert.

Egyetlen földm�ves sem tudott volna szembeszállni azzal a fenevaddal, amivel ez a férfi megharcolt. Rabalyn gallyakat dobott a t�zre, és nézte, ahogy a lángok beléjük kapnak.

– Hogyan veszítettek a Halhatatlanok Skelnnél? – Azon a napon jobb harcosokkal kerültek szembe. – Nálad is jobb harcosokkal? – Kifogyhatatlan vagy, ha kérdésekr�l van szó. – Olyan sok minden van, amit nem tudok. – Hát akkor mi ketten nem is különbözünk egymástól annyira,

Rabalyn. Én sem tudok egy csomó mindent. – De te öreg vagy és bölcs. Csatabárdos szúrós szemmel meredt a

fiúra. – Boldog lennék, ha nem beszélnél ennyit a koromról. Éppen elég

baj, hogy ilyen sokáig éltem, nincs szükségem arra, hogy erre még állandóan emlékeztessenek is.

– Sajnálom. – És bölcs sem vagyok, Rabalyn. Ha bölcs lettem volna, otthon

maradok a feleségemmel, akit szerettem. Gazdálkodtam, és fákat ültettem volna. Marhákat tenyésztettem volna, és eladom �ket a piacon. Ehelyett háborúkat és megvívandó csatákat kerestem. Öreg és bölcs? Találkoztam ifjakkal, akik bölcsek voltak, és ostobákkal, akik öregek voltak. Találkoztam jó emberekkel, akik gonosztetteket követtek el, és gonoszakkal, akik megpróbáltak jót tenni. Nem értem én ezt az egészet.

– Vannak gyermekeid? – Nincsenek, és bánom is. Bár be kell vallanom, hogy a nagyon kicsi

gyerekek idegesítenek. Az óbégatásuk és a visítozásuk bosszant. Nem nagyon szeretem a zajt, vagy ami azt illeti, az embereket. Igazából ingerelnek.

– Szeretnéd, ha hallgatnék?

– Kölyök, te lemásztál arról a fáról és valószín�leg megmentetted az életemet, úgyhogy annyit beszélsz, amennyit csak akarsz. Ha akarsz, még énekelhetsz és táncolhatsz is. Lehet, hogy házsártos vagyok, de hálátlan sosem. Az adósod vagyok.

Rabalynt elöntötte a büszkeség, és azt kívánta bárcsak örökké tartana ez a pillanat. A csend elmélyült, és a fiú hallgatta az ég� fa ropogását, érezte a b�rén végigsimító éjszakai szell�t. Azután tekintete visszarebbent Csatabárdosra.

– Ha tényleg olyan vagy, mint azok a gyilkosok, akik városokra támadnak, akkor miért segítettél azokon az embereken, akiket a katonák le akartak gyilkolni?

– Mert meg kellett tennem, kölyök. Az elvek miatt. – Nem értem. – Ez az egyetlen különbség köztem és a gyilkosok között. �k

felkutatják, amire vágynak, megszerzik azt, és ezzel a ma éjszaka megölt bestiákhoz válnak hasonlatossá. Kívülr�l olyannak látszanak, amilyenek mi vagyunk, de belül vadak és kegyetlenek. Nem ismernek irgalmat, és ez a bestia bennem is megvan, Rabalyn, de én leláncolva tartom. Az elvek börtönzik be �t.

– Miféle elvek? Csatabárdos zordan elmosolyodott. – Ha elmondom neked, meg kell esküdnöd az életedre, hogy ezek

szerint élsz majd. Tényleg hallani akarod �ket? Akár a halálodat is jelenthetik.

– Igen. Druss hátrad�lt, és lehunyta szemét. Amikor megszólalt, mintha egy

imát citált volna, és a szavak ott maradtak függve a leveg�ben. – Sose tégy er�szakot n�n, sose bánts gyermeket! Ne hazudj, csalj,

vagy lopj! Ezek a dolgok a gyenge jellem� emberek ismertet�jelei. Védelmezd a gyengét az er�sek gonoszságától! És sose engedd, hogy a bírvágy vezessen, amikor a gonoszok nyomába eredsz!

– Apád tanított erre? – Nem. Egy barátom volt, akit Shadaknak hívtak. Szerencsém volt a

barátaimmal, Rabalyn. Remélem, neked is az lesz. – Ezt a Shadakot keresed? Druss megrázta a fejét. – Nem. � már réges-régen meghalt. Több mint hetvenéves volt,

amikor három rabló halálra késelte egy sikátorban. – Elkapták �ket?

– Kett�t elfogtak és felakasztottak. Egyikük elmenekült, és elrejt�zött a hegyek között, egy kis faluban. Shadak egyik barátja azonban felkutatta, és végzett vele, meg a bandával, amihez csatlakozott.

– Akkor kit keresel? – Dros Purdol ifjú grófját. Két hónappal ezel�tt érkezett Mellicane-

ba, és azután elt�nt. – Lehet, hogy meghalt. – Egen, ez már bennem is felmerült, de remélem nem így van. Jó

ember és van egy nyolcéves lánya, Elanin, aki maga a megtestesült vidámság. Valahányszor találkozunk, mindig rávesz, hogy százszorszépb�l f�zött koszorút viseljek a hajamban.

Rabalyn felnevetett, ahogy elképzelte a virágfejdíszt visel� komor harcost.

– Mintha azt mondtad volna, hogy a kisgyerekek idegesítenek? – Így is van, de Elanin kivétel. Tavaly a tanyámon járt, amikor egy

vad kutya rohanni kezdett felé. A legtöbb gyerek pánikba esett volna, mivel a kutya nagydarab jószág volt, és könnyen kárt tehetett volna benne. Én futni kezdtem, hogy elzavarjam az ebet, de Elanin felkapott egy botot, és rákoppintott az orrára, mire az állat vinnyogva elmenekült.

– Azért kedveled, mert bátor? – Csodálom a bátorságot, fiú. – Az öregember fújt egyet. – Szerintem

mostanra Elanin visszatért Dros Purdolba, és halálra aggódja magát az apja miatt. Ha �ket kettejüket együtt látom, megvidámodik a szívem.

– Veled tarthatok Mellicane-ba? – Hát persze, de a barátaid szerintem keresni fognak. – Nem hinném. Szétszóródtunk, amikor a fenevadak támadtak, és

úgy sejtem, nélkülem utaznak tovább. Druss megcsóválta a fejét. – Amikor id�sebb leszel, majd megtanulod jobban megítélni az

embereket. A kétkardos fickó sosem hagyná el a barátját. Keresni fog, amíg rád nem bukkan.

– Hacsak a fenevadak nem végeztek vele mostanra. – Na, ez tényleg meglepne! Higgy nekem! Azt az embert nem

könny� megölni, de most jobb lenne, ha aludnál. Én még üldögélek itt, és engedelmeddel élvezem a csendet.

– Igen, uram – mosolyodott el Rabalyn, és letelepedett a t�z mellé, de megpróbált ébren maradni. Szerette volna még élvezni ezt az

éjszakát, hogy a gondolatait teljesen kitöltse vele, és a legkisebb részletet se felejtse el soha.

– Az apád király volt? – kérdezte álomittasan. – Nem. Közember volt, akárcsak én. – Ennek örülök. Az ifjú már majdnem elaludt, amikor megváltozott a szél iránya. A

távolból üvöltést hallott, és még valamit, ami fájdalmas sikolynak t�nt. – Mások is harcolnak ma éjjel – szók Druss. – A Forrás legyen

velük! Az öregember hangja megnyugtatta az ifjút, aki elaludt. Elanin okos gyermek volt, és egészen mostanáig boldog és elégedett.

Amikor anyja ritka látogatásainak egyikét tette Dros Purdolban, a kis hercegn� örült, hogy láthatja. Amikor Anya azt mondta, hogy tengeri útra viszi, és Mellicane-ban találkozni fog az apjával, majd szétvetette az öröm. Remélte, mint ahogy a gyerekek általában reménykednek, hogy ez azt jelenti, Anya és Apa ismét együtt lesznek, és újra barátság szöv�dik közöttük.

De kiderült, hogy mindez csak hazugság. Apa nem volt Mellicane-ban. Anya egy hatalmas palotába vitte, ahol

találkozott a szörny�séges Vasálarc Shakusannal. A találkozó kezdetben egyáltalán nem alakult rémiszt�en. Vasálarc nagydarab, széles vállú, er�s férfi volt, és nem viselte a maszkot, amelyr�l a nevét kapta. Jókép� ember volt, bár orrnyergét�l az álláig az arca furcsán el volt színez�dve. Dros Purdolban élt egy szolga, akinek egyik arcán lilás szín� anyajegy éktelenkedett, de a nagyúr ábrázata sokkal rosszabb volt.

Anya azt mondta, hogy Vasálarc nagyúr lesz az új apja. Ez olyan butaságnak hangzott, hogy Elanin hangosan nevetett. Ugyan miért lenne neki új apukája? Hiszen nagyon szerette az eddigit is. Anya erre azt felelte, hogy az apja már nem akarja többé látni, és utasította �t, hogy ezután a lányát �, az anyja nevelje. Ekkor Elanin dühbe gurult, mert a szíve mélyén tudta, hogy ez csak egy újabb hazugság, és ezt meg is mondta Anyának. Ekkor Vasálarc pofon vágta a kislányt. Korábban még senki sem ütötte meg, és Elanint ez a tény a fájdalomnál sokkal jobban megdöbbentette, bár az ütés erejét�l a padlóra esett. Vasálarc fölé tornyosult.

– Az otthonomban bánj tisztelettel az anyáddal, különben bajod esik! – dörögte, és ezzel otthagyta �ket.

Anya letérdelt, és talpra segítette, majd megsimogatta sz�ke haját. – Most nézd meg! Nem szabad feldühítened �t. Soha nem szabad

feldühítened �t! – Elanin ekkor észrevette, hogy az anyja fél. – Ez egy rettenetes ember – mondta a kislány. – Nem akarok itt

maradni. Anya ett�l láthatóan szörnyen megrémült, és úgy pördült meg,

mintha attól tartana, valaki kihallgathatja �ket. – Ne mondj ilyet! – szólt remeg� hangon. – Ígérd meg, hogy soha

többet nem mondod ezt! – Nem ígérem meg. A papámat akarom! – Meglásd, a dolgok rendbe jönnek majd. Bízz bennem, hogy így

lesz! Ó, Elanin, próbálj meg kedves lenni az új papádhoz. � kedves, csodálatos és b�kez� ember, majd meg fogod látni. Csak az a helyzet... hogy rettenetesen lobbanékony. Tudod, itt háború dúl, és rengeteg feszültségnek van kitéve.

– Utálom. És megütött. – Hallgass ide! – húzta közelebb a gyermeket az anyja. – Most nem

Drenaiban vagyunk, és itt mások a szokások. Udvariasnak kell lenned Shakusannal, mert ha nem leszel, akkor bántani fog. Vagy engem. – Az anyja hangjából kicsendül� félelem áttörte Elanin haragjának falát.

Az ezt követ� napokban óvatosan viselkedett Vasálarccal, kerülte vele a találkozást, és amikor ez nem sikerült, keveset beszélt és azt is halkan tette. Nem telt bele sok id�, és észrevette, hogy mennyire félénkek itt a szolgák. Nem tréfálkoztak és kacagtak hangosan, mint a purdoliak. Halkan mozogtak, és mindig meghajoltak, amikor megpillantották �t vagy az anyját. Az ötödik napon egy olyan szolgálólány hozta be a reggelijét, akinek a jobb kezén hiányzott két ujja. A tizenöt év körüli lány egyik ujjának csonkját rosszul összefércelt b�re zárta le, és megalvadt vér borította. A lány hallgatott, és nem nézett Elanin szemébe, így a gyermek nem kérdezte, hogy miként szerezte sebesülését. Még ezen a napon több olyan szolgálóval is találkozott, akinek szintén hiányzott az ujja.

Azon az éjjelen pedig a lentr�l felharsanó sikolyra riadt fel. Elanin kikászálódott ágyából, és ahhoz a szobához rohant, ahol anyja aludt Vasálarccal. A férfi nem volt odabenn, Anya pedig az ágyon ült felhúzott térddel és zokogott.

– Valaki sikoltott! – kiáltotta a gyermek, anyja pedig magához ölelte, de nem szólt semmit. Amikor kés�bb hallották, hogy Vasálarc

közeledik, Anya visszaküldte a gyermeket saját szobájába, aki futva engedelmeskedett.

Sokszor feküdt úgy az ágyában, hogy arról álmodozott, jön valaki és megmenti. Bármennyire szerette is apját, tudta, hogy Orastes nem elég er�s ahhoz, hogy �t és Anyát elragadja Vasálarctól. Bár csodálatos ember volt, életének nagy részét félelemben élte le. A Dros Purdoli tisztek megfélemlítették, és undokak voltak vele. Látogatásai alkalmával még Anya is becsmérelte �t, méghozzá mások el�tt. Ez mindig is fájt a kislánynak, de apja semmit nem tett, hogy Anyát leállítsa. Mindez azonban mit sem számított Elaninnak, aki jobban szerette apját, hogysem ki tudta volna azt fejezni. Amikor az els� napokban arról ábrándozott, hogy megmentik, mindig Druss bácsira gondolt, aki a leger�sebb ember volt a világon. Amikor a múlt évben � és Apa felkeresték hegyi tanyáján, a bácsi puszta kézzel kiegyenesített egy lópatkót. Olyan volt, akár egy b�vésztrükk, és amikor Elanin visszatért Purdolba, senki sem hitt neki. A kislány biztosra vette, hogy nincs még egy ilyen er�s ember a világon.

Remélte, hogy Apa Druss bácsit küldi majd Mellicane-ba. Amikor Rabalyn felébredt, az ég der�sen és tisztán ragyogott,

gyönyör� kékje megvidámította a szívet. A fiú ásított és nyújtózkodott, Csatabárdos pedig vigyorogva figyelte.

– Én mondom neked, kölyök, hogy ha alvásból valaha is rendeznek versenyeket lesz, mindenemet rátenném arra, hogy te leszel a bajnok.

Rabalyn megdörgölte a szemét. – Aludtál te is? – tudakolta. – Szunyókáltam egy kicsit. – Druss tekintete a fákat pásztázta és

szeme hirtelen összesz�kült. – Van ott valami? – kérdezte Rabalyn, akibe ismét beköltözött a

félelem. – Nem valami, hanem valaki. Már jó ideje ott lapul – felelte Druss

halkan. – Nem látok senkit. – Pedig ott van a n�. – N�? Druss az ifjúhoz fordult. – Amikor el�merészkedik, ne kérdezgesd! Id�nként nagyon furcsa

tud lenni.

Csatabárdos fát dobott a t�zre, majd felállt és hatalmas karját feje fölé emelve nyújtózkodott.

– A fenébe, sajog a vállam! Esni fog. – Még be sem fejezte mondatát, amikor egy fiatal n� bukkant el� a fák közül: egyik vállán tarisznyát vetett át, kezében pedig fülüknél fogva két döglött nyulat hozott. Rabalyn alaposan szemügyre vette: magas volt, karcsú, és kecsesen mozgott. Hosszú aranyhaját kifésülte homlokából és egyetlen kontyba fonta, melyet hátravetve hordott. Sötét szín� ruhákat viselt: bokáig ér� köpenyt vett csillogó fekete b�rzekéje fölé, amelynek vállrészét mesterien kovácsolt páncélgy�r�kkel díszítették: ezeket feketére színezték, hogy ne ragyogjanak a fényben. A n� nadrágja is b�rb�l készült, bár ennek színe sötétbarna volt. Lábára térdig ér�, rojtos mokaszint vett, oldalán pedig fekete tokban rövidkard pihent. Rabalyn tekintetét a lány arcára emelte: gyönyör� volt, bár zordságot és határozottságot sugárzott. A n� a t�zhöz sétált, ledobta tarisznyáját, amelyet követtek a nyulak is. Egyetlen szó nélkül el�húzott egy apró görbe kést és nekiállt megnyúzni �ket. Druss elballagott a fák közé, magára hagyva a fiút a jövevénnyel, aki ügyet sem vetett rá, hanem komótosan folytatta munkáját. Tarisznyájából egy kisebb lábast szedett el�, és rátette a t�zre. Rabalyn néma csendben ült, miközben a n� a csíkokra szelt hús beletette a lábasba. Hamarosan visszaérkezett Druss is, kezében szájjal felfelé fordított sisakját hozta. Odaballagott a t�zhöz és átnyújtotta a sisakot a lánynak. A fiú odapillantott, és látta, hogy a fejfed� vízzel van tele. Az ismeretlen a vizet beleöntötte az edénybe, majd azt visszatette a t�zre.

Ezután leült a f�be és tekintetét végighordozta a fenevadak tetemén. – Egy negyedik is halott. – Rabalyn összerezzent, amikor a n�

megtörte a különös hallgatást. – A múlt éjjel öltük meg. – A jövevény hangja nyersen és fagyosan csendült. – Szerencsénk volt: már megsebesült és legyengült.

– A fiú csapott le rá a csatabárdommal – világosította fel Druss. A n� els� ízben emelte tekintetét Rabalynra: a szeme füstszürkén

meredt az ifjúra. Megbillentette a fejét, miközben méricskélte, de arckifejezése egy jottányit sem változott. A beszélgetés alanya érezte, hogy elvörösödik, de a n� tekintete már vissza is tért Drussra. Végül felállt, odasétált a halott fenevadakhoz, majd megvizsgálta �ket, meg a táborhely körül a földet. Végül visszaballagott a t�zhöz.

– Most már tudod. – Igen.

– Gondoltam, hogy így lesz. A n� kikapcsolta köpenyét, és hagyta, hogy a földre hulljon, majd

levette a keskeny b�rtokot, amelyben egy aprócska, két íj-karos fekete számszeríj pihent. Rabalyn korábban még sosem látott ilyen fegyvert, és csodálkozva el�rehajolt.

– Megnézhetem? – kérdezte, de a n� nem is tör�dött vele. – A csatabárdod beékel�dött az egyik fenevadba – szólalt meg,

Drusshoz intézve szavait. – A fiú kirántotta, miközben te az utolsó bestiával birkóztál. Addig azon a fán rejt�zködött.

– Pontosan. És most mutasd meg neki az íjadat, Garianne – szólt a harcos nyugodtan. – Jó fiú és nem okoz galibát.

A n� el�húzta a fegyvert, és odanyújtotta Rabalynnak, anélkül, hogy az ifjúra nézett volna. A nyílpuska nagyjából egy láb hosszú lehetett, két bronzravasszal és hirtelen görbül� markolattal látták el. A fiú megfordította, hogy megnézze, miként lehet beilleszteni az alsó vessz�t. Ügyes kis mechanizmussal oldották meg: a fels� nyilat egyszer�en csak bele kellett csúsztatni a fegyver tömbjébe vágott vájatba, míg a másodikat egy oldalnyíláson lehetett betölteni. Rabalyn megmarkolta a fegyver agyát, és kinyújtotta a kezét. A számszeríj könnyebb volt, mint gondolta. Ekkor egy gondolat villant az elméjében és egy magas, szikár, sötét szem� férfit látott egyetlen pillanatra, majd a kép elt�nt. Rabalyn ezután letette a földre a nyílpuskát. Közben Garianne visszatért a lábashoz és egy fakanállal kevergetni kezdte annak tartalmát. A tarisznyájából el�szedett egy kevés sót, és megsózta az ételt, majd egy muszlin csomagocskát göngyölt ki, és szárított f�szereket szórt a húslevesbe. Étvágygerjeszt� illat kezdett terjengeni.

Telt-múlt az id�, és Rabalynt feszélyezte a csend. A n� egy szót se szólt, de a csatabárdost láthatón ez a legkevésbé sem izgatta. Végül Garianne levette a t�zr�l a lábast, és lerakta a földre, hogy kih�ljön, majd id�r�l id�re megkavarta.

– Vendégem vagy egy ebédre Mellicane-ban – szólt oda Druss. – Nem megyünk be a városba. Északnak tartunk, mert látni akarjuk a

felföldet. – Van is ott látnivaló – bólintott Csatabárdos. – Ha mégis

meggondoljátok magatok, a Nyugati rakpartnál a Vérvörös Szarvasban megtaláltok. – Úgy t�nt, a n� oda sem figyel, de Rabalyn észrevette, hogy oldalra billenti fejét és bólint.

– Nem kedvelem a városokat – állt fel Garianne. Egy id�re ismét csend támadt. – Te persze könnyen beszélsz. – Ismét szünetet tartott. –

Amire szükségünk van, azt magam is le tudom vadászni. – Végül vállat vont és hozzáf�zte: – De legyen, ahogy akarod.

Rabalyn mostanra teljesen összezavarodott, de Csatabárdos láthatóan kiismerte magát az egyoldalú beszélgetésen. Odalépett a lábashoz, megfogta a kanalat, és megkavarta a levest.

– Jó az illata. – Egyetek! – biztatta �ket Garianne. Druss evett néhány kanál levest,

majd a kanalat és a lábost átnyújtotta a fúnak. A leves s�r� és ízletes volt, így a fiú jó étvággyal falatozott. Amikor végzett, továbbadta az edényt a n�nek, aki sóhajtott egyet. – Most nem vagyok éhes. – És ezzel felcsatolta számszeríjtartó tokját, benne a nyílpuskával, majd felvette a köpönyegét. – Mellicane-ban találkozunk, Bátyó.

– Nálam lesz a lábasod – nyugtatta meg Druss. A n� nem szólt semmit, csak elt�nt a fák között. Csatabárdos bekanalazta a megmaradt levest.

– Kihez beszélt az el�bb Garianne? – tudakolta a fiú. A harcos megvonta a vállát.

– Nem tudom, de azt megtanultam, hogy a világban sok olyasmi létezik, amit a szemünkkel nem láthatunk. De azért kedvelem �t.

– A bácsikája vagy? – Rosszabb unokahúgot is el tudnék képzelni, de nem vagyok a

nagybátyja. Azután kezdett így szólítani, hogy a múlt évben ápoltam, amikor a láz ágynak döntötte.

– Szerintem ez a n� �rült. – Egen, értem, miért mondod ezt. – Miért nem várta meg, hogy elköltsd a levest? Akkor visszakaphatta

volna a lábasát. – Kényelmetlenül érzi magát, ha mások is vannak a közelben.

Idegesítetted. – Én? Mivel? – Kérdeztél t�le. Figyelmeztettelek, kölyök, hogy nem szereti, ha

kérdezgetik. – Én csak azt kérdeztem t�le, hogy megnézhetem-e a számszeríját.

Csupán udvarias voltam. – Tudom, de hát � ilyen furcsa lány. Viszont van benne kurázsi, és

mesterien bánik a számszeríjjal. – Mit gondol arról a családja, hogy férfinak öltözve jön-megy? Druss nagyot nevetett.

– Elfelejtettem, hogy te egy kisvárosból jöttél, kölyök. Garianne-nak nincs családja... vagy legalábbis én nem tudok róla. Id�nként együtt utazik egy ikerpárral, akik remek fickók, bár az egyikük együgy�. Viszont Garianne-t még sosem hallottam a családjáról beszélni, és gyanítom, hogy megölték �ket, és emiatt vagy valami hasonló megrázkódtatás miatt háborodhatott meg. Egyébként nem mindig olyan, mint amilyennek ma láttad. Ha felhörpint egy kevéske bort, olyan édesen dalol, akár egy énekesmadár. S�t, még táncol és kacag is. Csak amikor a hangok jönnek, akkor lesz olyan... nos hát, láttad – fejezte be esetlenül a mondatot.

– Hogy ismerted meg �t? – Sosem fogysz ki a kérdésekb�l, kölyök? – kászálódott talpra Druss.

– Gyerünk, ideje indulni! Az az érzésem, hogy nemsokára találkozunk a barátaiddal.

Mire eljött a pirkadat, Braygan fáradtabb volt, mint életében

bármikor. Az er�s napfény szúrta a szemét, és úgy érezte magát, mintha álmodna. Mellette egy kisfiú aludt, akinek haját rémült anyja simogatta. A kör közepén több n� és gyerek kuporgott, egymást ölelve. Egy három év körüli kislány sírni kezdett, Braygan pedig kinyújtotta a kezét, hogy megnyugtassa, de a gyerek elhúzódott t�le. Az egyik asszony odakiáltott a kislánynak, mire az zokogva totyogott oda hozzá. A pap talpra kecmergett, és átvánszorgott a küls� körbe, ahol Skilgannon állt, meg a nagyjából tucatnyi életben maradt férfi és legalább ugyanennyi er�s n�. A körben álló n�k között akadtak késsel felfegyverzettek is, akiknek pedig nem jutott fegyver, azok vaskos fadarabokat markoltak, amelyeket husángnak használtak, amikor a fenevadak támadtak.

– Eltakarodtak egy id�re? – pillantott rá a pap a Skilgannon kezében tartott pengéken megszáradt vérre.

A harcos követte a pillantást és vállat vont. Nem sokkal odább egy irdatlan szörnyeteg teteme hevert. Braygan próbált nem odanézni, de a hatalmas száj valósággal vonzotta a tekintetét. A kis termet� férfi látta, amint a szájban megbúvó agyarak szétmorzsolják egy férfi koponyáját, és letépik a fejét a nyakáról, még miel�tt Skilgannon odaugrott volna, hogy tátongó lyukat metsszen a rémség torkába. A fejetlen férfi teste sehol sem látszott: a többi lény elvonszolta a sötétségbe, mint ahogy az eggyéforrtak hulláival is így tettek.

Braygan megfordult, és szemügyre vette a kör közepén összezsúfolódott tömeget. Legalább ötvenen voltak, a felük gyerek.

– Közülünk mennyit ragadtak el? – tudakolta a pap. – Tizet... tizenötöt – felelte Skilgannon fáradtan. – Nem maradt id�m

a számolgatásra. A két testvér, Jared és Nian, otthagyták a küls� kört és odaballagtak a

harcoshoz. Mindketten két kézre fogható hosszúkarddal voltak felfegyverezve.

– Szerinted megpróbálhatunk továbbmenni, most, hogy ismét világos van? – érdekl�dött Jared.

– Várjunk még egy kicsit! Lehet, hogy csak visszahúzódtak a sásosba, és pont erre várnak.

– Tizennyolcat számoltam bel�lük. Szerintem legalább ötöt megöltünk, és négy másikat megsebesítettünk.

– Én levágtam az egyik a fejét – büszkélkedett Nian. – Láttad, Jared? Láttad, hogy levágtam a fejét?

– Láttam. Remekül csináltad, és nagyon bátor vagy, Nian. – Láttad? – kérdezte a férfi ezúttal Skilgannontól. – Láttad, amint

levágtam a fejét? – A fivéred igazat mondott: nagyon bátor vagy – felelte a kérdezett,

Braygan pedig nézte, ahogy az együgy� fickó féloldalasan elmosolyodik, majd megfogja a testvére övér�l lelógó hosszú kék selyemkend�t. Azután csak állt ott, egyik kezében a kardját, a másikkal pedig a kend�t markolva.

– Nem várhatunk itt egész nap – jelentette ki a naashani kardmester kisvártatva. – Vagy elmentek, vagy még mindig itt lapulnak. Ki kell derítenünk, mi a helyzet.

– Mire gondolsz? – tudakolta Jared. – Sétálok egyet a sásosban. – Veled tarunk. Skilgannon Jared fivérére nézett. – Az lenne a legjobb, ha Nian itt maradna... hogy vigyázzon a n�kre

és a gyerekekre. – Jared erre megrázta a fejét. – Erre nem képes. A közelemben kell maradnia. – Akkor mindketten itt maradtok – lökte tokjába kardjait a harcos, és

elindult északnyugat felé. Braygan tekintetével követte és szívébe csüggedés költözött. A

körben kuporgó emberek között mormogás kelt, ahogy észrevették a sásos felé tartó Skilgannont.

– Tartsátok a kört! – ordított rájuk Jared, és eltávolodott a paptól. – Csak felderítésre indul! Hamarosan visszajön, addig figyeljetek!

A harag szikrája parázslott fel Brayganban, de a pap azonnal el is szégyellte magát. Milyen gyorsan milyen fontos lett Skilgannon ezeknek az embereknek az életében! � lett a megment�jük és a reménysugaruk.

De mi vagyok én? – töprengett magában a pap. – Semmi. Ha ezek az emberek túlélik ezt a kalandot, nem fognak emlékezni az alacsony és pufók papra, aki a kör közepén remegett, és a Forráshoz könyörgött az életéért. Emlékezni fognak viszont az ikerkardos sötét hajú harcosra, aki átvette a parancsokságot fölöttük, és létrehozta a kört, ami megmentette �ket. És életük végéig emlékezni fognak rá.

– Ott van egy! – A kiáltásból csak úgy sugárzott a rettegés, mire a gyerekek sikongatni kezdtek.

Braygan megpördült, szeme tágra nyílt félelmében. A f�b�l egy sötét alak emelkedett ki: egy sötét köpenyes, aranyhajú n� volt az. A papon hihetetlen megkönnyebbülés lett úrrá.

– Ez Garianne! Ez Garianne! – kiabálta az együgy� fickó, Nian. Még mindig fivére kend�jét markolva, megindult a n� felé. Jared karon ragadta.

– Ne vonszolj oda! – szólt rá szelíden. – Úgyis idejön. – Nian erre integetni kezdett.

A n� megdöbbent�en szép volt, szeme puhán és szürkén csillogott, befont haja valósággal ragyogott a napfényben. Garianne odaballagott a két fivérhez, mire Nian odalépett hozzá, ledobta kardját a földre, átölelte a lányt, és felemelte. A n� erre könnyedén arcon csókolta.

– Most pedig tegyél le és nyughass már! – mondta a jövevény és Jared felé fordult. – Örülünk, hogy élve látunk – közölte érzelemmentes és jellegtelen hangon. Még csak el sem mosolyodott.

– Én is örülök, hogy látlak, Garianne. Vajon...? – ekkor észbekapott és megköszörülte a torkát. – Éppen azon töprengtünk, hogy vajon a közelben vannak-e még a fenevadak.

– Néhány közülük az éjjel északnyugatnak tartott. Eggyel végeztünk, Vén Bátyó és a barátja pedig hármat ölt meg.

– Az egyiknek levágtam fejét – szólt közbe Nian. – Meséld el neki, Jared!

– Így volt: nagyon bátran viselkedett, Garianne. Jó lenne, ha tudnál még maradni, és segítenél a lények elleni harcban. Rengeteg itt a gyerek.

– Mellicane-ba tartunk, ahol Vén Bátyó meghív bennünket egy ebédre.

– Mindannyian Mellicane-ba megyünk, Garianne. Nian boldog lenne, ha velünk jönnél.

– Igen, igen, gyere velünk, Garianne! – lelkesedett Nian, aki ismét fivéréhez lépett, és ismét megragadta a testvére derekán kígyózó kék selyemövet. És ekkor a n� váratlanul elmosolyodott: Braygannak még a lélegzete is elállt. A n� most már nem egyszer�en megdöbbent�en szép volt, hanem elsöpr�en és leny�göz�en szép. Garianne odalépet Nianhoz, és átkarolta a vállát.

– Bárcsak láthattam volna, amint levágod a fejét! – csókolta arcon az együgy�t.

– Háromszor kellett odavágnom. Vén Bátyó is jön? A n� mosolya erre elt�nt, � maga pedig ellépett Niantól. – Nincsenek kérdések, Nian – szólt oda Jared szelíden a fivérének. –

Emlékszel? – Sajnálom, Garianne – motyogta Nian, mire a n� felvillantott egy

kurta mosolyt, és láthatóan megkönnyebbült. – Vén Bátyó is jön. Talán egy óra vagy kevesebb és itt lesz. Jared

Brayganhoz fordult. – Vén Bátyó nem más, mint egy Druss nevezet� harcos. Hallottál

már róla? – A pap megrázta a fejét. – Drenaiból jött, és közös barátunkhoz hasonlóan veszélyes harcos.

Garianne-nal és Druss-szal az oldalunkon jóval több az esélyünk a fenevadak ellen.

Skilgannon a ringó sás felé tartott: könnyedén és sietség nélkül

haladt, a mozgás jelét keresve a sásosban – a mozgásét, amit nem a szél okozott. Most pontosan az volt, akinek a körben állók látták: egy nyugodt alaknak, aki kényelmesen ballag, tokjába dugott kardjaival.

Malanek ezt a máshol illúziójának nevezte, amikor a gondolatok szabadon kószálnak, és a test irányítását átadják az ösztönöknek és az érzékszerveknek. Skilgannon séta közben szabadjára engedte gondolatait, amelyek messzire repültek, de közben tekintete veszély után kutatott.

Eszébe jutott Malanek és gyilkos edzései, a végtelen gyakorlatok és a fizikai er�kifejtés könyörtelen folyama. Eszébe jutott Greavas, Sperian, és a Bokram megkoronázását követ� napok egyre er�sböd� feszültsége.

A letartóztatások mégis váratlanul értek mindenkit: a házakat feldúlták, lakóikat elhurcolták. Az eltávozottakról senki sem beszélt. A halott császár ismert hívei elt�ntek vagy nyilvánosan kivégezték �ket a Párduc téren.

A f�városra rátelepedett a rálelem. Az emberek gyanakodva kémlelték egymást, hiszen nem lehetett tudni, hogy ki vádolja meg �ket egy meggondolatlan szó vagy vélt bírálat miatt. Skilgannont aggasztotta Greavasnak a királyi családhoz f�z�d� kapcsolata, és az egykori színész id�nként napokra elt�nt, hogy amikor el�kerül, egy szót se szóljon arról, hol töltötte az eltelt id�t. A fiú az egyik este megkérdezte t�le, hogy merre járt, mire Greavas felsóhajtott, és csak annyit mondott: „Jobb, ha nem tudod, barátom."

Nagyjából három héttel a koronázás után fegyveres katonák jelentek meg a háznál az éjszaka közepén. Molaire magánkívül volt a félelemt�l, és még az általában higgadt Sperian is hamuszürkére sápadt az aggodalomtól. Skilgannon a kertben üldögélt, amikor a katonák tisztje bemasírozott. Boranius, az aranyhajú egykori atléta volt az. Skilgannon felemelkedett ültéb�l.

– Örülök, hogy látlak – köszöntötte a férfit, és tényleg így is gondolta.

– Én is – felelte h�vösen Boranius. – De most hivatalos ügyben járok itt.

– Gondoskodom a frissít�kr�l – intett az ifjú a halálsápadt Speriannak, mire a férfi hálásan visszavonult. Skilgannon a kertkapunál álló két katonára pillantott. – Helyezzétek magatokat kényelembe! – szólt oda nekik. – Jut szék mindnyájunknak.

– Az embereim állva maradnak – vette le kardhüvelyét Boranius, és leült az egyik fonott székbe. Minden ízében ugyannak az atlétának t�nt, akit Skilgannon annyira istenített annak idején.

– Szoktál még futni, Boranius? – Nem. Már nem nagyon jut id�m efféle mulatságokra. Hát te?

Skilgannon felnevetett. – Én igen, de már nem lelem benne örömömet, mivel nincs senki, aki

felvehetne velem a versenyt. Te adtál nekem ösztönzést, te állítottad fel a mércét.

– És te legy�ztél. – Sérült bokával futottál, Boranius. Ett�l függetlenül azért örültem,

hogy enyém lett az érem.

– Az iskolai érmeket mostanra magam mögött hagytam... és hamarosan te is így teszel. Elgondolkodtál már a jöv�dr�l?

– Katona leszek, akárcsak az apám. – Ezt jó hallani, mivel szükségünk van jó katonákra. H�séges

katonákra. – A sz�ke tiszt hátrad�lt székében. – Nehéz id�k járnak, Olek. Mindenfelé árulókra bukkan az ember, akiket fel kell kutatni, és ki kell irtani. Ismersz árulókat?

– Honnan ismerhetem fel �ket, Boranius? Talán furcsa fejfed�t viselnek?

– Ez nem tréfadolog, Olek. A császár ágyasát és fattyú lányát máris elbújtatták. Bokram az uralkodó a jognál és a vérénél fogva. Akik ellene szólnak, azok árulók.

– Senkit sem hallottam, aki ellene szólt volna – felelte Skilgannon. Boranius kék szeme körül megfeszült a b�r, amit�l úgy nézett ki, mint aki állandó feszültségben él.

– És mi a helyzet a perverzzel, aki itt lakik? H�séges a koronához? Skilgannon érezte, ahogy jeges hideg kúszik a gyomrába. – A házam vendége vagy, Boranius. Ne sértegesd hát a barátaimat! – Nem vendégként vagyok itt, Olek, hanem mint a király tisztje.

Hallottad Greavast a király ellen szólni? – Nem, nem hallottam. Nem beszélgetünk politikáról. – Ki kell kérdeznem �t. Itthon van? – Nincs. – Sperian érkezett meg egy tálca itallal: ezüstkupában kevert

alma- és �szibaracklevet szolgált fel. Skilgannon rápillantott. – Hol van Greavas?

– A város északi felében él� barátait látogatja éppen. – Mikor tér vissza? – Talán holnap vagy holnapután, uram. Nekem nem mondta. –

Skilgannon megköszönte, majd intett a kertésznek, hogy elmehet. – Amikor megjön, megmondom neki, hogy beszélni akarsz vele, bár

nem egészen értem, hogy egy visszavonult színész miként segíthetne rajtad.

– Majd meglátjuk – állt fel Boranius. – Barátod, Askelus ellen is elfogatóparancsot adtak ki.

Skilgannon most valóban megdöbbent. – De miért? – Mert az apjához hasonlóan � is áruló. Az apját pedig ma reggel

belezték ki a Párduc téren.

– Askelus nem áruló – állt fel Skilgannon is. – Gyakran beszélgettünk, így tudom, hogy felettébb csodálja Gorben császárt, és azt mondta, hogy hozzám hasonlóan � is Bokram seregében akar szolgálni. Egyetlenegyszer sem hallottam, hogy bírálta volna a királyt. Ami azt illeti, éppen ellenkez�leg.

– Akkor sajnálatos módon apja b�nei miatt vész majd oda – jelentette ki Boranius fagyosan.

Skilgannon meredten nézte az ifjút, akire egykor valóságos h�sként nézett fel. Az emlékeiben él� atléta azonban mostanra elt�nt, és helyét átvette ez a hideg tekintet� katona, akiben semmi érzelem nem maradt, leszámítva talán a rosszindulatot. Skilgannont elárasztották az emlékek, életének olyan pillanatai, amelyek akkor lényegtelennek rémlettek, de most felfénylettek a váratlan megvilágosodás ragyogásában. A könnyedén félredobott barátságok, a gunyoros megjegyzések, a kicsinyességek. Skilgannon Boraniust az imádott h�s aranyló glóriáján keresztül látta egykor, de mostanra csak a valóság maradt. A férfi élet-halál ura lett, és ezt élvezte. A fiú szívét harag öntötte el, de elcsitította és inkább elmosolyodott.

– Sokat kell még tanulnom, barátom. Köszönöm, hogy id�t szakítottál rám és meglátogattál.

Boranius felnevetett, és vállon veregette az ifjút. – Amikor megkapod az okiratokat, keress fel engem – feltéve, ha

azok kit�n�ek. Találunk majd neked helyet az ezredemben. – Mélyen megtisztelsz. Boranius és emberei kisétáltak a f�kapun, lóra szálltak és elügettek. Sperian érkezett és megkönnyebbülten fújt egyet. – Azt hittem, hogy mindnyájunkat letartóztatnak. – Ez az ember egy vipera. – Egen, apád is így gondolta. Sohasem szenvedhette a családjukat. – El tudsz vinni egy üzenetet Greavashoz holnap? – Igen. – Mondd meg neki, hogy egy darabig ne jöjjön haza. A piacon át

menj, ahol holnap árverés lesz, és több százan gy�lnek oda. Így észrevétlenül át tudsz ott siklani.

Sperian láthatóan elbizonytalanodott. – Szerinted követni fognak? – Elképzelhet�. – Nem túl jó a szemem, Olek, és nem értek az efféle dolgokhoz.

– Nem, hát persze, hogy nem. Milyen bolond is voltam! Magam adom át az üzenetet.

Speriant láthatóan ez a legkevésbé sem nyugtatta meg. – Greavas nem akar belekeverni ebbe, uram. Agyonütne, ha

elmondanám, hogy merre van. Skilgannon kulcsárja vállára tette a kezét. – Ha kidugja az orrát, letartóztatják, és valószín�leg kivégzik, de

szinte biztos, hogy megkínozzák. Nem hiszem, hogy aggódnod kellene, amiért bosszúságot okozol neki.

– Nemcsak err�l van szó, uram, hanem azokról is, akiknél van. – Kik azok? – � bújtatja a császárnét és a lányát. Próbál valami módot találni

arra, hogy kijutassa �ket a városból. Skilgannont emlékeib�l kirántotta a hirtelen megrezdül� sasos. A

Nappal és Éjjel Kardjai egy szemvillanás alatt el�ugrottak hüvelyükb�l. Egy kiskutya vágtatott el mellette, megszaglászta a földet, majd továbbrohant a kör felé. Egy kislány magához hívta a kutyuskát, mire az felvakkantott, és odafutott hozzá. Skilgannon kifújta a bent tartott leveg�t, és ment tovább.

Nyomát sem találta a fenevadaknak. Visszaindult a menekültekhez, és megpillantotta a magas f�b�l

el�bukkanó Csatabárdos hatalmas alakját. Mellette a fiú, Rabalyn lépkedett.

Kilencedik fejezet Skilgannon a nagyjából százf�s tömeget zárt oszlopba rendezte, így

vágtak neki a sásosnak. A harcos az oszlop élén lépkedett, míg Druss és Garianne az oszlop két oldalán helyezkedett el, nagyjából középtájon. A hátvédet a fivérek alkották. A többi életen maradt harcos az oszlop mellett haladt, kivont karddal és késsel a kézben, éberen.

A délel�tt folyamán egyetlen aggodalomra okot adó esemény történt: egy vén bivaly törtetett át a sásoson, mire a gyerekek sikoltozni kezdtek és szanaszét futottak. Ezt leszámítva eseménytelenül zajlott az utazás.

Rabalyn egy darabig Braygan oldalán lépkedett a tömeg közepén, de kés�bb lemaradt, és a fivérek közelében ballagott. Furcsa párnak t�ntek, f�leg amikor észrevette, hogy az egyik szakállas, Nian, folyamatosan fogja a testvére derekén lógó selyemkend�t. Druss azt mondta róluk, hogy harcosok, Rabalyn pedig hitt neki, bármilyen különösen néztek is ki.

Már délutánra járt az id�, amikor az oszlop megállt egy domb tövében. A közelben egy patak csordogált, ahonnan a n�k vizet hoztak, hogy elkészítsék sz�kös ebédjüket. Druss sétált egyet Skilgannonnal, a furcsa lány pedig leült a domboldalra, és egyfolytában északnyugat felé bámult.

Rabalyn beszélgetésbe elegyedett a fivérekkel. – Mióta ismeritek Drusst? – Régóta – felelte Nian. – Több, mint egy éve. Sitty-sutty: ez volt

Vén Bátyó. Azután mindenki elszaladt. – Ki szaladt el? – Az összes rossz ember. Bár mi is megöltünk néhányat, nem igaz,

Jared? – Egen, így volt. – Garianne pedig fejbe l�tte a vezérüket. Egyenesen átl�tte a fejét,

amit�l nagyon ostobán nézett ki. Megpróbálta kihúzni a nyilat, és azután meghalt. Nagyon mókás volt.

A történetb�l Rabalyn egy kukkot sem értett, így kérd�n pillantott Jaredre.

– Felbéreltek minket, hogy �rizzünk egy falut. Vagy tucatnyian voltunk, és azt mondták, nagyjából húsz banditára számíthatunk; Csakhogy sokkal többen voltak, vagy hatvanan, a felük szám�zött nadír.

Alattomos fattyú mindahány! Alkonyat el�tt támadtak, és nem kérdéses, hogy lerohantak volna minket.

– Sitty-sutty – szólalt meg Nian vidáman. – Druss egyenesen a s�r�jébe rontott a dolgoknak, csatabárdja

jobbra-balra suhogott. Azt hihette volna az ember, hogy puszta számbeli fölényükkel a földre terítik majd. Nian és én követtük, és még páran így tettek, köztük kaszára-kapára kapott falusiak is. Garianne éppen akkor lábadozott betegségéb�l, de kitántorgott a házból, és egyenesen homlokon l�tte a kitaszítottak vezérét, ami végül megtörte �ket. És ekkor kiderült, hogy Drusson nincs egy karcolás sem. A keszty�ir�l és a vállvértéjér�l, meg a sisakjáról pattantak le a kések és a kardok. De egyetlenegy sem találta el �t. Leny�göz� volt – csóválta a fejét a férfi. – Vér borította a testét, de nem az övé volt. – Jared megrázta a fejét az emlék hatására. – Az a titka, hogy harc közben mindig mozog, sosem pihen egy pillanatra sem. És mindig támad. Amikor láttam ezt, megértettem, hogy mi történt Skelnnél.

– Skelnnél? – értetlenkedett Rabalyn. – De hát veszítettünk Skelnnél. – Igen, vesztettünk. – Nem értem. Hogyan veszíthettünk Druss-szal az oldalunkon? Jared

felnevetett. – Gúnyolódsz velem, fiú? – Nem, uram. Lámpás testvér azt mondta, hogy Druss harcolt

Skelnnél, a Halhatatlanok soraiban. – Azt hiszem, valamit félreértettél, kölyök. Druss egykor régen

valóban a Halhatatlanoknál szolgált. Skelnnél viszont a drenaiak oldalán küzdött, és � volt az, aki megtörte az utolsó rohamot, és megfordította a csata sorsát. Az istenekre, megtörte a Halhatatlanokat! Nem akármilyen emberr�l beszélgetünk, hanem magáról Legendás Drussról!

– Ez azt jelenti, hogy az ellenségünk? Jared vállat vont. – Az enyém nem. Sem én, sem Nian nem lennénk itt, ha nem lett

volna Druss. És biztos, hogy nem akarom az ellenségemmé tenni. Tudod, elég jól forgatom a hosszúkardot, fiú. Szinte bárkivel szemben megállom a helyem, de nem Druss-szal szemben. Ami azt illeti, Skilgannonnal szemben sem. Hogyan kerültél a társaságába, Rabalyn?

Az ifjú elmesélte a templom elleni lázongást, és hogy Lámpás testvér miként fojtotta el.

– Erre aligha számítottak. De hát ki gondolta volna, hogy az Elátkozott papnak áll? Az élet mindig tele van meglepetésekkel. – Nian

halkan felnyögött, mire Rabalyn ránézett. A férfi arca elszürkült, és izzadtság csillogott a homlokán.

– Fáj, Jared – nyöszörögte. – Nagyon fáj. – Feküdj le! Gyere, és feküdj le egy kicsit! – Jared odapördült

Rabalynhoz. – Hozz vizet! A fiú elrohant, és kölcsönkért egy kis vödröt az egyik családtól.

Megtöltötte vízzel, majd visszasietett a testvérpárhoz. Jared egy rongyot nyomott a vízbe, és nekilátott megtörölgetni fivére homlokát. Azután kinyitott egy erszényt az övén, el�szedett bel�le egy csipetnyi fakó szín�, szürkés port, és Nian szájába szórta. A rongyot alaposan beletuszkolta a vödörbe, majd vizet csepegtetett fivére ajkai közé. Kis id� elteltével Nian nyöszörgése alábbhagyott, és a férfi elaludt.

– Mi baja van? – érdekl�dött Rabalyn. – Haldoklik. Menj Skilgannonhoz, és mondd meg neki, hogy

legalább egy órát itt kell maradnunk! A következ� néhány percben emberek gy�ltek az öntudatlan Nian

köré. Akadtak n�k, akik megkérdezték, hogy mi baja van, de Jared elhessegette �ket. Garianne is megérkezett, leült Nian mellé, és gyengéden megsimogatta a homlokát. Rabalyn a közelben téblábolt, nem tudva, hogy mit tegyen. Végül otthagyta �ket, és nekiindult a domboldalnak, arrafelé, ahol Lámpás testvér és Druss beszélgetett.

Az öreg harcos éppen körbenézett, amikor Rabalyn megérkezett, és rámosolygott a fiúra.

– Ne légy olyan lehangolt, fiú! Rendbe fog jönni. – De hát Jared azt mondja, hogy haldoklik. – Ez igaz, de nem ma fog meghalni. – Mi baja van? – A fejében tenyészik a betegség. Egy felcser azt mondta Jarednek,

hogy egy tumor növekszik odabenn, ami elpusztítja Nian agyát. – Nem tudtak orvosságot adni neki, vagy valami ilyesmit? – Ezért mennek Mellicane-ba. Úgy tudják, él ott egy gyógyító. – Láttad már korábban is ilyen állapotban? – érdekl�dött Lámpás

testvér. – Egen. Aludni fog egy vagy talán két órán át – felelte Druss. – Addigra leszáll az alkony. Fogalmam sincs, hogy a fenevadak

milyen messzire mentek, vagy hogy visszatérnek-e, ha beesteledik. – Magam is ezen töprengek. Alig kétórányira járunk Mellicane-tól,

így adj Niannak egy órát! Ha addig nem ébred fel, majd én viszem. A fiú hozhatja a csatabárdomat, és jöhet mellettem.

Lámpás testvér nem tett ellenvetést. – Elnézek észak felé és megvizsgálom, milyen arrafelé a terep. Ha

egy órán belül nem térek vissza, induljatok a város felé! Majd találkozunk az úton. – Felállt, és leügetett a domboldalon. Rabalyn tekintete jó darabon elkísérte.

– Mi lesz, ha odakint kószálnak a fenevadak? – Nos, Rabalyn, akkor vagy megöli �ket, vagy meghal. Skilgannon fél mérföldre járt a domb tövét�l, amikor lassított. A

rövid futástól kimelegedett és izmai ellazultak, de mivel már elég közel járt az erd�höz, nem állt szándékában fejjel el�re belerohanni a bestiák falkájába. A szeme égett, teste tör�dött volt: több mint huszonnégy órája nem aludt, az el�z� éjjel pedig hosszú és véres volt.

A támadók hol visszavonultak, hol el�renyomultak és a támadások ravaszul voltak megtervezve: a fenevadak különböz� irányokból törtek el� villámgyorsan, mintha csak valamiféle tervet követnének. Az Elátkozott az éjszaka folyamán többször megpillantotta azt a hatalmas szürke szörnyeteget, amelyik az el�z� nap tört el� a sásosból. Skilgannonnak úgy t�nt, mintha ez a bestia irányítaná a többieket. Egy id� után kezdett jobban odafigyelni rá: amikor a rémséget megpillantotta a kör valamelyik részén, mindig úgy t�nt neki, mintha a támadás abból az irányból érkezne.

Ahogy most Skilgannon visszaemlékezett a rémséges éjszakájára, ráébredt, hogy a fenevadak nem akarták megölni az összes menekültet. Csupán vadásztak, és amikor elég tetemet gy�jtöttek össze, visszavonultak. Akár egy farkasfalka.

A harcos elérte a fák vonalát, és nekiindult a dombtet�nek, miközben szemügyre vette a talajt. Számos mély mancsnyomot látott a földön, de mindegyik távoldott a várostól. A dombtet�n több sudár tölgyfa magasodott: Skilgannon felmászott az egyikre, és körbevizsgálódott. Messze északon ki tudta már venni Mellicane tornyait, valamint a datiai és dospilisi ostromló seregek sátrait. Keletre lovasokat pillantott meg, de az eggyéforrtaknak nyoma sem volt. A fáradtság ólomsúllyal telepedett rá, így elhelyezkedett az egyik ágvillában, fejét pedig nekitámasztotta a fa törzsének.

Majd elszenderedett. Holdfényes erd�ben járt, és a Fehér Farkas közel volt. Hallotta,

ahogy a bokrok között oson. Skilgannon szíve vadul vert, és ökölbe

szorította a kezét, hogy még véletlenül se nyúljon a kardjai után. A háta mögül mély hangú morgás tört el�. Megpördült, hogy szembenézzen a fenyegetéssel.

De nem volt ott semmi. Ekkor észrevette, hogy öntudatlanul ismét el�rántotta a Nappal és az Éjjel Kardjait. A pengéken megcsillant a holdsugár. Skilgannon elhajította fegyvereit, és felkiáltott: „Hol vagy?"

Ekkor felébredt. A nap éppen csak odébb mozdult az égen. Néhány percnél többet

nem alhatott, de még így is úgy érezte, felfrissült, és eltöprengett, hogy valóban vissza akar-e térni a menekültekhez. Itt magasan a fán minden olyan békés volt, és a harcos ráébredt, hogy mennyire hiányzott neki az egyedüllét. Volt id�, amikor élvezte, hogy emberek veszik körül: akkor, amikor Greavas, Sperian és Molaire vigyázott rá, amikor Malanek megtanította �t a pengék táncára. Hosszú és gyötrelmes évek teltek el azóta. Bokram uralkodásának és a rettegésnek a napjai. Jianna napjai.

A rettenetet szabadította el azon a napon, amikor elindult felkutatni Greavast. A nap fényesen ragyogott a tiszta, felh�tlen égen, és a fiút önbizalommal töltötte el az ifjak ereje és önteltsége.

A tizenhat esztend�s Skilgannon el�ször is felkereste a Királyi parkot. El�tte még átvágott a városmagon, ahol sétált egyet az utcácskákon, szemügyre vette a boltokat, és id�r�l id�re megállt a bódéknál, ahol úgy tett, mintha az árukat nézegetné. Közben azonban sikerült azonosítania az �t követ�ket. Ketten voltak: egyikük magas, szikár, homokszín hajú férfi, a másik valamivel alacsonyabb, álla alá lógó hosszú, sötét bajusszal. Amikor Skilgannon elérte a parkot, megmozgatta izmait, és futásnak eredt. A parkon átvezet� ösvényeket csodálatos fehér k�vel burkolták le, és az utak virágágyások között tekerg�ztek, mesterséges tavak és szoborkertek mellett kígyóztak. Sokan sétálgattak a parkban, vagy üldögéltek a k�padokon. Akadtak olyanok is, akik plédeket terítettek a f�re, és a szabadban falatoztak. Skilgannon könnyed iramban ügetett, majd az ösvény egyik kanyarulatában hátrapillantott, és látta, hogy a két férfi is futásra váltott. Semmiféle veszély nem fenyegette az ifjút, aki csak a kalandot látta az egészben. Négymérföldnyi lassú kocogás következett, aminek során egyenletesen növelte a tempót.

Eddigre már majdnem megtettek egy egész kört, és megérkeztek a park nyugati kapujánál álló márvány tornacsarnokhoz és a fürd�höz. Itt Skilgannon lelassított, majd végül letelepedett egy széles padra. Két izzadtságban fürd� és fáradt kísér�je odabotorkált, ahol az ifjú ült.

– Jó napot! – köszöntötte �ket Skilgannon. A lekonyuló bajszú férfi bólintott. A magasabbik kipréselt magából

egy mosolyt. – Meleg van ma a futáshoz – folytatta az ifjú a társalgást. – Éppen

edzenek? – Mindig edzünk – felelte a homokszín hajú férfi. – Olek Skilgannon vagyok – állt fel a fiú és kezet nyújtott. – A nevem Morcha, � pedig Casensis. – Mindkét üldöz�je idegesnek

t�nt. Skilgannon gyanította, azt az utasítást kapták, messzir�l kövessék �t, és ne mutatkozzanak.

– Éppen a fürd�be készülök, meg egy jó masszírozásra vágyom. Semmi sem ér fel ezzel egy jó kis bemelegít� futás után.

– Nem vagyunk tagok – húzta össze a szemét a nagydarab Casensis. – Ez csak a gazdagoknak való hely.

– És a hazát szolgáló katonák fiainak – közölte Skilgannon könnyedén. – Az apám tiszteletbeli tagságot kapott, amit én örököltem, és vendégeket is hívhatok. Velem tartotok?

A meglepett férfiakat bevezette a fürd�be, ahol végigsétáltak a h�vös és illatos márványfolyosón. Skilgannon aláírta a nyilvántartási jegyzéket, és a hármukat átkísérték a cédrusfával berakott öltöz�be, ahol puha fehér köntösöket és törülköz�ket kaptak. Majd levetették ruhájukat, belebújtak a köntösökbe, átballagtak két boltív alatt, és megérkeztek egy kupolás mennyezet� hatalmas terembe. A falakba óriási ablakokat vágtak, és közülük sokat színezett üveggel díszítettek. Idebent fák n�ttek, és számos mesterséges tavat hoztak létre. A sziklákra forró víz ömlött, ami különböz� szinteken négy nagy medencét töltött meg. A vízben rózsaszirmok lebegtek, és a leveg�t er�s rózsaillat ülte meg. A medencék közül mindössze kett�ben úszkáltak. Skilgannon levetette köntösét és törülköz�ivel együtt egy márványpadra tette, majd lesétált a márványlépcs�kön és belegázolt az egyik fels� medencébe, közel a zubogó vízhez. Lehunyta szemét és lebegve elnyúlt a víz felszínén. A két kém követte példáját.

Egy id� múlva az ifjú beljebb úszott, eltávolodva a vízesést�l, és a medence falának háttal leült a vízbe. Morcha úszva csatlakozott hozzá, míg Casensis körbegázolt. Az árnyékok közül két csupasz mell� n� lépett el� hideg forrásvizet hozva három serlegben. A n�k hosszú, testhez tapadó szoknyát viseltek. Mindkét érkez� a hagyománynak megfelel�en sz�kére színezte a haját, a halántéknál pedig vörösre festették, jelezve, hogy örömlányokról van szó. Nyakukban arany

nyakláncot viseltek, ami arra vallott, hogy több szinttel feljebb állnak az utcákon és a piacokon magukat áruló olcsó ribancoknál.

Casensis rájuk meredt, és nem tudta elszakítani a tekintetét csupasz mellükr�l. Az egyik n� rámosolygott, majd mindketten továbbmentek.

– �k is ingyen vannak? – tudakolta Casensis. – A masszázs igen – felelte Skilgannon. – Minden más szolgáltatás

alku tárgya. – Mi az áruk? – Tíz ezüstpénz. – Ez háromhavi bérem! – háborodott fel Casensis. – És mit kell tenned ezért a bérért? – kérdezte az ifjú. – Mi a király katonái vagyunk – felelte Morcha gyorsan. – Ó, értem már miért futottatok ma! Fontos, hogy er�sek és

egészségesek maradjatok. Remélem, hogy hamarosan én is beléphetek a király seregébe.

Csendben ültek egy darabig, élvezték a hideg italokat és a meleg vizet. Morcha Skilgannonhoz fordult.

– Ez rendes dolog volt t�led, uram. Olyasmi ez, amire emlékezni fogunk.

– Részemr�l az öröm, barátom, de még miel�tt elmennétek, próbáljátok ki a masszázst. Az itteni lányok nagyon ügyesek. Elmulasztanak minden fájdalmat és sajgást, miközben szenderegtek, és csodás álmokat láttok majd. Ez a kedvenc része a napomnak. Azután pedig talán velem tarthatnátok egy ebédre az étkez�be.

– Ez is nagyon rendes t�led – közölte Morcha. Miután végeztek a fürd�zéssel, mindhárman kimásztak a

medencéb�l. A sz�ke n�k azonnal ott termettek, és mindegyiküket külön szobába vezették, ahol gyertyák égtek.

Amint Skilgannon megszabadult kéretlen társaságától, köszönetet mondott a lánynak, de elhárította a masszírozást.

– Csinos borravalót kapsz – nyugtatta meg a meglepett massz�zt. – Amikor a barátaim már kellemesen ellazultak, közöld velük, hogy elhívtak, de az ebédjüket elrendeztem a saját költségemre.

– Úgy lesz, uram. Skilgannon visszatért az öltöz�be, gyorsan belebújt ruháiba és

elhagyta a fürd�t. Hamarosan kilépett a parkból is, és siet�s léptekkel indult neki az utcáknak, bár id�r�l id�re megtorpant a boltoknál és a bódéknál, arra az estre, ha esetleg mások is követnék. Elégedetten látta,

hogy magára maradt, és követve a Sperian által adott útmutatást, a város északi felébe tartott.

A keresett házat nemrégiben építették a külvárosban, közel a kaszárnyához. Apró, háromszobás épület volt, szemcsés, vörös cserepes tet�vel. Vagy húsz hasonló épületet húztak fel a kaszárnyában dolgozó munkások (szakácsok, ácsok, kovácsok) feleségeinek és gyerekeinek. Sperian pontos leírást adott a házról, amit kiegészített azzal, hogy a nyugati falnál, ahol a bejárati ajtó is nyílt, bougainvillea bokor áll. A lakhelyben egyébként volt valami, ami Greavasra utalt: csakis olyan ember rejtené el azokat egy k�hajításnyira a legnagyobb kaszárnyától, akiket a leginkább keresnek, akiben jókora adag humorérzék és irónia lakozik. Alighogy ez a gondolat felmerült Skilgannonban, máris követte egy másik: a felismerésé, hogy a terv kiváló elmét sejtet. A város leggazdagabb negyedében az összes házat átkutatták, akárcsak a kijjebb es� birtokokat. Azonban senkiben fel sem merült, hogy a császárnét és lányát egy sietve felhúzott épületben keresse, méghozzá a királyhoz h� csapatok t�szomszédságában.

Skilgannon bekopogott, de senki nem válaszolt. A ház hátsó bejáratához sétált, és megpróbálkozott a kicsiny kertbe vezet� kiskapuval, de zárva volt. Körülnézett, hogy figyeli-e valaki a szomszédos házakból, és amikor nem látott senkit, átmászott a falon, és leugrott a kertbe.

Épphogy földet ért, balról mozgást észlelt: valami a feje felé villant. Lebukott és jobbra vetette magát, átgördült a vállán és talpon volt ismét. Alig egyenesedett fel, amikor egy saruba bújtatott, láb halántékon rúgta. Együtt gördült a rúgással, és felfelé lökte karját, hogy hárítsa a fejének irányzott következ�, szintén magasan érkez� rúgást. Támadója egy sz�ke n� volt, akinek festett haját a halántékánál vörösre színezték. Máris folytatta a rohamot: bal keze a fiú arca felé csapott. Skilgannon elkapta a csuklóját és vadul megcsavarta, megpróbálva körbefordítani a n�t, aki ellenállás helyett el�revetette magát, és kísérletet tett rá, hogy lefejelje az ifjút. Feje fájdalmasan csattant Skilgannon járomcsontján: a fiú most már haragra gerjedt és a földre dobta a támadót, aki villámgyorsan talpra pattant és máris megindult felé. Arcát eltorzította a düh, szeme összesz�kült.

– Elég! Elég! – kiáltotta az ajtóból el�rohanó Greavas, és megragadta a lány csuklóját. – � barát... még ha az ostobább fajtából való is. Mit keresel te itt? – dörrent rá Skilgannonra.

– Ez nem olyan téma, amit egy ringyó jelenlétében beszélek meg! – csattant fel.

– Egy olyan ringyóéban, akit meg sem tudsz fizetni! – felelte a lány. – És ha még meg is tehetned, akkor sem lennél hozzá elég férfi.

A n� hangjában csöpög� méreg megdöbbentette a fiút: korábban még egyetlen örömlány sem beszélt így vele. Mindig alázatosan viselkedtek, soha nem néztek a szemébe. Továbbá ez a lány olyan mozdulatokkal küzdött, amilyeneket Malanek neki, Skilgannonnak is tanított. Ez szokatlan volt egy n�t�l: az ifjú alaposan szemügyre vette az utcalányt, majd odafordult Greavashoz. A hátsó ajtóban ekkor megjelent egy középkorú n�: szemében félelem lakozott.

– Minden rendben? – kérdezte reménykedve. – Minden a legnagyobb rendben – felelte Greavas. – Kivéve, ha

valaki követett idáig – pördült Skilgannonhoz. – Mert akkor mindannyian halottak vagyunk.

– Nem követtek... bár két fickót ezzel a feladattal bíztak meg. A fürd�ben leráztam �ket.

– Reméljük, hogy mások nem voltak. – Nem voltak mások! – vágott vissza Skilgannon hevesen. –Azért

jöttem, hogy figyelmeztesselek: Boranius téged keres. – Éppen úgy, ahogy vártam, de amúgy sem állt szándékomban

visszamenni. Ha ez minden, amit mondani akartál, Olek, akkor az lesz a legjobb, ha most távozol.

– Azt hittem szükséged van segítségre. – Egen, nagyon nagy szükségem van segítségre. De ez nem kisfiúk

játéka, ez többé nem egy iskolai kaland. A tétek magasak, és a vesztesekre kínzás és halál vár.

Skilgannon egy pillanatig semmit sem mondott, próbálta visszanyerni hidegvérét. Majd újra a sz�kére festett lányra pillantott, akit kurtizánnak nézett. Ezután tekintete az ajtóban álló reszket� asszonyra tévedt.

– Ügyes álcázás – mondta végül –, de nem oldja meg annak a kérdését, hogy miként tudnál kicsempészni egy anyát és lányát a városból, amikor a katonák már tudják, hogy nézel ki.

– Rövidre akarom vágatni a hajamat, azután pedig feketére festem, de ett�l függetlenül igazad van. Egy n�t és egy fiatal lányt keresnek: de ez ügyben semmit nem tehetek.

– Dehogyisnem. Válaszd el �ket egymástól! A hercegn� ribancnak öltözve bárhova eljuthat, anélkül, hogy felt�nést keltene. A lánya nélkül a császárné már elmegy a feleségednek.

– Minden kaput �riznek, és mindenütt ott vannak a h�tlenné vált egykori csatlósok, akik alig várják, hogy aranyért beárulják a királyi családot. Nincs remény a menekvésre, Olek. Most még nincs.

– Mégis külön kellene válniuk. Nekem pedig igenis van egy tervem. – Azt szívesen meghallgatnám – szólalt meg a hercegn�. A fiú ügyet sem vetett a n� hangjából kicsendül� lenézésre, és

folytatta mondandóját. – Ha elég gyorsan vissza tudok jutni a fürd�be, azok, akik követtek,

még mindig ott lesznek. Úgy teszek, ahogy megígértem nekik, és meghívom �ket ebédre. A hercegn� három óra múlva odajön a fürd�höz, és amikor elhagyjuk a házat, ribancnak öltözve hozzám lép. Így két követ�m is szemtanúja lesz a dolognak. Azt is látni fogják, hogy igénybe veszem a szolgálatait, és hazaviszem. Ezután jelentést tesznek, és közlik, hogy Olek Skilgannon nem áll kapcsolatban árulókkal, mert sokkal jobban leköti �t a ringyókkal való játszadozás. A lány tehát láthatatlanná válik számukra... már amennyire egy hercegn� azzá válhat.

Greavas lerogyott egy faasztalka mellé, és megdörgölte az állát. – Hát... nem is tudom. – Ez jó terv – szólalt meg a hercegn�. – Nekem tetszik. – Megvannak a maga veszélyei – ellenkezett Greavas. – El�ször is el

kell jutnod a fürd�höz. Az utakon rengeteg ember jár, úgyhogy útközben újra meg újra le fognak szólítani. Másodszor, a fürd�nél már állnak ribancok, akik védeni fogják a területüket, méghozzá durván. Ez érthet�: nem akarják, hogy idegenek ellopják a kuncsaftjaikat. Harmadszor, nem úgy beszélsz, mint egy ribanc, hanem kifinomultan, nagyúri stílusban szólsz. És végül az álcád ellenére is felismerhetnek, ami elfogatásodat és halálodat, valamint Olek halálát jelenti.

– A másik megoldás az, hogy addig üldögélünk ennek a nyomasztó háznak a falai között, amíg mindnyájunkat fel nem fedeznek, vagy meg nem öl minket az unalom! – vágott vissza a hercegn�. – És te csak ne izgasd magad a kifinomult beszédem miatt! Elég id�t töltöttem el apám katonáinak társaságában, hogy tudjam, miként kell nyersen beszélni. Malanek pedig jó kiképzésben részesített, és bármikor el tudok bánni dühös ringyókkal, efel�l biztosíthatlak.

Greavas láthatóan elbizonytalanodott, de végül bólintott.

– Legyen hát! Olek, te siess vissza olyan gyorsan a fürd�be, ahogy csak tudsz! És a Forrás óvjon mindkett�töket! Majd üzenetet küldök, hogy mikor biztonságos indulnotok. És most menj!

Skilgannon futva tért vissza a fürd�be. Kevesebb, mint egy óra telt el távozása óta, de ett�l függetlenül aggódott, hogy Morcha és Casensis esetleg már elmentek. Felkereste a lányt, akinek korábban utasításokat adott, és megkérdezte, hogy átadta-e már az üzenetet. A lány azt felelte, hogy még nem, mivel a két férfi még mindig a masszírozófülkében volt a két másik lánnyal. Skilgannon megkönnyebbülten sóhajtott, megköszönte a lány közrem�ködését, majd leült, és várt. Morcha érkezett els�nek, kart karba öltve egy testes sz�ke lánnyal. A férfi arcon csókolta a massz�rn�t, aki mosolyogva távozott.

– Ó, ember – sóhajtott fel a kém –, erre a napra örömmel fogok emlékezni. – Ezzel leült, és nekid�lt a falnak, megigazgatva vastag és puha köntösének fodrait. – Hát így élnek a gazdagok!

– Szégyellem bevallani, hogy erre sosem gondoltam – felelte Skilgannon �szintén.

– Nem a te hibád, hogy gazdag vagy, kölyök. Casensis lépett ki a másik fülkéb�l. A lány pukedlizett, de nem

mosolygott, amikor távozott. A férfi savanyú arcot vágott és nem t�nt vidámnak, majd megkérdezte Morchát, hogy lefektette-e a másik lányt.

– Így történt – vidámkodott a kérdezett. – És még csak pénzt sem kért érte. – Casensis erre káromkodott egyet.

– Tudtam, hogy �t kellett volna választanom. – Vannak olyanok, akiknek nincs szerencséje – kacsintott rá Morcha

Skilgannonra. – Gyertek, ebédeljünk! – javasolta az ifjú. Mindkét férfi elfogadta az

invitálást, és miután felöltöztek, átvezette �ket az ebédl�be. Egy órával kés�bb, miután belaktak málnaszószos fácánnal, és felhajtottak néhány kupa remek bort, a két katonának jó kedve kerekedett. Még Casensis savanyú arcára is kiült a mosoly.

Amikor a f�bejáraton át távoztak, Skilgannon egyre jobban feszengett, és aznap el�ször bizonytalannak érezte magát. A terv jónak t�nt, amikor kiagyalta, de Greavas igazat mondott. Ez nem iskolásfiúk játéka volt. Mi történik, ha Morcha vagy Casensis felismerik a hercegn�t? Mi lesz, ha a lány nem játssza el a szerepét? Ezenfelül pedig � máris elárulta az új uralkodót. Miféle jöv� várhat rá ezek után?

– Nyugodj meg – intette magát, és felidézte atyja jó tanácsát: „Az embernek ki kell állnia a barátai mellett, kivéve, ha azok valami

gonosztettet követnek el, és ragaszkodnia kell ahhoz, amiben hisz." Vajon amikor Greavas megpróbál megóvni két n�t a haláltól, az gonosztett? Skilgannon kételkedett benne, így viszont csak egyetlen követend� út maradt.

A márványtéren vagy egy tucat ribanc várakozott. Egyikük a földön ült, felhasadt száját és bedagadt szemét tapogatva. Mások köré gy�ltek, és rosszindulatúan méregettek gyönyör� és karcsú lányt, aki nemrég érkezett. Amikor a három férfi kilépett a fürd�b�l, több ringyó is feléjük indult, kihívó mosollyal az arcukon. Casensis megállt, hogy szót váltson velük, Morcha pedig hátramaradt társával.

A karcsú lány Skilgannon felé indult, finoman ringatva csíp�jét. Oldalra billentette fejét és rámosolygott az ifjúra, aki úgy érezte, mintha egy pöröllyel csapták volna mellbe. A kertben látott er�szakos, g�gös n�személy egy pillanat alatt elt�nt, és helyén a valaha látott legvonzóbb, legszebb lány állt.

– Olyan férfinak t�nsz, akinek szüksége van egy kis társaságra – karolt bele a hercegn�. Hangja nyersen és mindenféle finomságot nélkülözve reccsent, mosolya pedig buja élvezeteket ígért. Skilgannon szája kiszáradt, és nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna. Morcha szívb�l jöv�en hahotázott a háta mögött.

– Én elfogadnám az ajánlatát, kölyök. Lehet, hogy nem én vagyok a legnagyobb lángelme az országban, de ahogy ránézek, van benne valami különleges.

Skilgannon éppen mondani akart valamit, amikor a lány a tunikája alá csúsztatta a kezét és megsimogatta a testét. Ett�l az ifjú hátraugrott, és majdnem elesett.

– Vigyázz vele, édesem! Még fiatal és úgy vélem, kicsit tapasztalatlan – közölte der�s hangon Morcha.

– Az otthonom itt van a szomszédban. – Skilgannonnak mindössze ennyit sikerült kinyögnie, és komplett idiótának érezte magát, miközben érezte, hogy elvörösödik.

– Megengedheted ezt magadnak? Nem vagyok olcsó. – Nem hiszem, hogy megengedhetem, de majd eladom a házam. – Ez az fiú! – hahotázott Morcha. – A fenébe, bárcsak ne

gimnasztikáztam volna a fürd�ben! Ezért a lányért szívesen megverekednék! Na de elég, menj, t�nj a szemem el�l! És szórakozz jól!

A hercegn� karon ragadta Skilgannont, és elindultak. Amikor az ifjú visszanézett, látta, hogy Morcha és Casensis figyeli �ket: Morcha intett neki, míg Casensis savanyú arcot vágott.

Így találkozott hát Skilgannon élete nagy szerelmével, és így vitte haza.

A harcos a fán üldögélt, Mellicane messzi városát nézte, és felidézte magában azt a napot. Az ezt követ� rémségek és tragédiák dacára sem bánta meg, hogy találkozott aznap a hercegn�vel. Úgy rémlett neki, hogy ama jeles délután el�tt az ég mindig szürkén borongott, azt követ�en pedig gyönyör� szivárvány rajzolódott ki rajta.

Jianna úgy ragyogott, akár a nap, és sziporkázott, akár egy drágak�. A lány nem hasonlított senkire, akivel addig a fiú találkozott. Még most is emlékezett illatos hajára, ahogy kart karba öltve sétáltak.

Skilgannon felsóhajtott. A hercegn� gyönyör� lány volt akkor, körülbelül egyid�s vele. Mára pedig bel�le lett a Boszorkánykirályn�, aki a fejét akarja.

Félrelökte komor gondolatait, és lemászott a fáról. Cadis Patralis alig négy hónapja volt a dospilisi sereg kapitánya.

Apja vásárolta meg számára a tisztséget, és eddig egyetlenegy harci cselekményben vett részt: egy kisebb csapatnyi tantriai íjászt kergetett szét egy hídnál, alig húszmérföldnyire Mellicane-t�l. Mostanra úgy t�nt, a háborúnak vége, és az ifjú Cadisnak a dics�ségr�l és az el�relépésr�l sz�tt álmai minden órával egyre jobban csökkentek

Ahelyett, hogy az ellenséggel harcolt és tiszteletet, megbecsülést és el�léptetést vívott volna ki magának, jelen pillanatban is negyven kopjást vezetett a dombok között, és az aréna fenevadjaira vadászott. Semmiféle dics�ség nem rejlett ezeknek a szörnyszülötteknek a leölésben, így azután Cadis cudar hangulatban leledzett. Nem hangolta jókedvre a strázsamester sem, akit a nyakára ültettek. A férfi egyszer�en elviselhetetlennek bizonyult. Az ezredes biztosította Cadist, hogy a strázsamester remek harcos, aki már három hadjáratot verekedett végig. „Felbecsülhetetlen értékkel bír majd számodra, fiatalember. Tanulj t�le!"

Tanulni t�le? Az az ember egy földtúró paraszt! Semmit sem ért a filozófiához, az irodalomhoz és egyfolytában káromkodik, ami mindig az alantas származás jele.

A tizenkilenc esztend�s Cadis Patralis pazarul festett rászabott mellvértjében és aranyszín� köpenyében. Láncvértje tündökölt, bélelt sisakja pedig tökéletesen ült a fején. Lovassági szablyáját Dospilis legkiválóbb kardkovácsa készítette, térdnél meger�sített, combig ér� csizmáját pedig a legfinomabb, csillogó b�rb�l szabták. Ezzel szemben Shialis strázsamester úgy festett, mint egy csavargó. Mellvértje horpadt volt, egykor aranyszín� köpenye mára fakó húgyszín�re sápadt, tépett volt és számos foltozás nyomát viselte magán. Csizmája még tréfának sem ment el. Szablyája a legközönségesebb fegyver volt, famarkolattal, amelyre szorosan b�rcsíkokat hurkoltak. Cadis tekintete a férfi arcára tévedt. A borotválatlan, véreres szem� ábrázat egy elny�tt aggastyánt idézett. Hogy ez az alak miként tudta ilyen csúnyán rászedni az ezredest, az rejtély maradt Cadis Patralis el�tt.

A kapitány el�rehajolt a nyeregben, és felkaptatott szürke heréltje hátán egy dombra, majd szétnézett. Alig negyed mérföldre délre megpillantott egy csapat menekültet, akik a lenti völgyben vánszorogtak el�re.

– Egy lovas közeledik, uram – szólalt meg Shialis strázsamester. – Az egyik felderít� az.

Cadis megfordult a nyeregben. Egy alacsony emberke lovagolt fel az emelked�n tarka póniján, és a tiszt el�tt lefékezett.

– Megvannak – jelentette. – Bárcsak ne lennének!– Cadisnak komoly er�feszítésébe került, hogy meg�rizze hidegvérét. Az el�tte ül� fickó egyszer� polgárember volt, akit felderítésre béreltek fel, így nem volt kötelessége sem tisztelegni, sem egyéb katonai el�írásokat betartani. Ennek dacára az alapvet� udvariasság hiánya felb�szítette.

– Hol vannak a többiek? – Meghaltak. Én is halott lennék, ha nem állok meg vizelni. – Halottak? – ismételte Cadis. – Mindhárman? – Egyenesen belelovagoltak a csapdába. Minden oldalról támadtak:

el�bb széttépték a lovakat, majd lemészárolták az embereket. Majdnem engem is elkaptak. Belekapaszkodtam a nyeregkápába, és hagytam, hogy az én pettyesem kimenekítsen a veszélyb�l.

– Hogyan állíthattak csapdát a fenevadak? – fortyant fel a kapitány. – Ez nevetséges!

– Egyetértek, generális. Magam se hinném, ha nem látom a saját szemmel.

– Nem vagyok generális, ahogy te is nagyon jól tudod, és nem t�röm el ezt a lekezel� viselkedést.

– T�rj csak, amit akarsz! – felelte a férfi. – Én viszont kilépek. Nincs annyi pénz, amennyiért hajlandó lennék visszamenni azokhoz a lényekhez.

– Honnan tudod, hogy csapda volt? – kérdezett most Shialis strázsamester.

– Higgy nekem, Shialis! Négyen a magas f�ben kushadtak, és addig nem ugrottak fel, amíg a társaim el nem lovagoltak mellettük. Én mondom, hogy az a szürke bestia az eszük. Amikor a többiek támadtak, � hátramaradt, és csak figyelt. Még most is megborzongok, ahogy felidézem.

– Hányan voltak? – folytatta a kérdez�sködést a strázsamester. – Ha nem bánod, majd én vezetem a kihallgatást – meredt rá Cadis a

katonára. A csend elmélyült, és a kapitány haragos pillantást vetett a felderít�re. – Nos?

– Nos mi? – Hányan voltak? – Tizenöten, beleértve a szürkét is. – És hol történt mindez? – Húsz mérföldre északkeletre, ahol a vidék emelkedni kezd a

hegyek felé. – Arról számoltak be, hogy több mint húsz bestia t�nt el. – Egen. Hármat közülük döglötten megtaláltunk az erd�ben, innen

délre. Úgy néztek ki, mintha fejszével csapták volna le �ket... vagy egy átkozottul nagy karddal. Nem hinném, hogy a környéken él� rémségekre bukkannánk.

– Azt mondod, húsz mérföldre északkeletre. Az kívül esik a fennhatóságunkon – közölte Cadis. – Jelentést teszek az ezredesnek, te meg szedd rendbe magad a kihallgatásra.

Ebben a pillanatban értek az els� menekültek a dombgerincre. A kapitány rájuk meredt: számos n�t és gyereket látott, akik idegesen pislogtak rá és az embereire. Az egyik gyermek sírni kezdett, és éles visítása megriasztotta Cadis lovát.

– Hallgattassátok el azt a porontyot! – b�dült el a kapitány, és megrántotta lova zabláját, mire az állat felágaskodott. Cadis hátracsúszott, lába kicsusszant a kengyelb�l. Leérkezésébe beleremegett a föld. Dühödten szökkent talpra, és katonáinak elfojtott nevetése csak még jobban felb�szítette. – Te ostoba tehén! – förmedt rá a rémült asszonyra, aki megpróbálta elcsitítani gyermekét.

Egy magas férfi lépett kettejük közé.

– Higgadj le! – közölte nyugodtan. – Ezek az emberek már úgyis épp elég rémültek.

Cadis pislogott. A férfi láthatóan értékes és remekül szabott rojtos szarvasb�r zekét, valamint jó min�ség� nadrágot és csizmát viselt. A tiszt belenézett a férfi szemébe, amely megdöbbent�en kéken és szúrósan meredt rá. A kapitány lépett egyet hátra, és szinte vágni lehetett az összes�r�södött csendet. Cadis ráébredt, hogy az emberei arra várnak, mondjon valamit. Most már ostobán is érezte magát, amit�l ismét fellobbant benne a harag.

– Mit gondolsz, ki vagy te? – tajtékzott. – Ne mondd nekem, hogy higgadjak le! Én a gy�zedelmes dospilisi sereg tisztje vagyok!

– Te az az ember vagy, aki leesett a lováról – folytatta a jövevény továbbra is higgadtan. – Ezekre az emberekre fenevadak támadtak, meg olyan emberek, akik úgy viselkedtek, mint a fenevadak. Fáradtak, rémültek és éhesek, akik menedéket szeretnének lelni a városban. – A férfi egy szó nélkül ellépett Cadis mellett, és odasétált Shialis strázsamesterhez. – Emlékszem rád – szólította meg. – Te vezetted az ellentámadást annál a pashturani hídnál öt... nem, hat évvel ezel�tt. És egy nyilat kaptál a combodba.

– Így igaz, bár én nem emlékszem rád. – Bátor tett volt. Ha nem tartod meg azt a hidat, az oldalatokba

kerülnek, és a vereségb�l fejvesztett menekülés lett volna. Mit csináltok itt?

– Bestiákra vadászunk. – A múlt éjjel megküzdöttünk velük. Azután továbbmentek észak

felé. A két férfi mögött álló Cadis Patralis már majdnem elérte a

robbanáspontot. Leesett a lováról, kinevették, most pedig semmibe veszik. Megmarkolta lovassági szablyájának markolatát, és lépett egyet el�re. Ekkor egy hatalmas kéz megfogta a vállát és megállította.

– Régóta vagy katona, cimbora? – A kapitány megfordult, és egy szempárba nézett, amely a téli eget idézte. A hozzá tartozó arc öreg volt, és mély árkok szabdalták. A férfi fekete-ezüst szakállt növesztett, fejébe fekete sisakot húzott, amelybe egy csatabárdot marattak. – Én életem nagy részét katonáskodással töltöttem – folytatta a férfi. – Már nem is emlékszem hány országban forgattam a csatabárdomat. – A harcos megemelte fegyverét, Cadis pedig azon kapta magát, hogy saját tükörképét látja a csillogó pengékben. – Sosem tanultam annyit, amennyit kellett volna, de egy igazságot megtanultam: a haragot a

legjobb otthon hagyni. Tudod, a dühös emberek ostobák, cimbora. És a háborúban általában az ostobák halnak meg el�ször. Ami azt illeti, nem mindig, de az alapelv ett�l még igaz. Szóval, mióta is katonáskodsz?

Cadis érezte, hogy a gyomra remegni kezd. Volt valami ebben az emberben, ami szinte kiszívta bel�le a bátorságot, de azért tett még egy kísérletet, hogy uralja a helyzetet.

– Vedd le rólam a kezed! Méghozzá most! – Ó, cimbora, ha én megteszem, akkor néhány szívdobbanás múlva

halott vagy – felelte a férfi barátságos mély hangján. – És ezt nem akarjuk, igaz? Mert megsérted majd azt a remek fiatalembert, aki éppen a strázsamesterrel beszélget, � pedig megöl téged. És akkor a dolgok csúnya fordulatot vesznek, én pedig kénytelen leszek a vén Snagát használni a katonáid ellen. Pedig �k remek fiúknak látszanak, és szégyen lenne ennyi ártatlan vért kiontani.

– Mi negyvenen vagyunk: �rültség lenne ilyesmit tenned. – A közelemben azonban nem lesztek negyvenen, cimbora.

Mindenesetre én befejeztem a mondandómat. Rajtad áll, hogy mit teszel. – A hatalmas kéz elengedte Cadis vállát, és az óriási alak odébb lépett.

Az ifjú egy pillanatig moccanatlanul állt, majd nagy leveg�t vett. H�vös szell� simított végig a b�rén, mire megborzongott. Cadis tekintete az asszonyra és a gyermekre tévedt. Látta a félelmet a n� szemében, és a szégyen súlyos terhe ráborult a vállára. Cadis odalépett az asszonyhoz, és fejet hajtott.

– Bocsánatát kérem faragatlan viselkedésemért, hölgyem. Sajnálom, ha megrémítettem a gyermekét. – Ezzel visszasétált a lovához, és ismét nyeregbe szállt, majd odaügetett a strázsamesteréhez. – Ideje indulnunk.

– Igen, uram. Cadis csapatai élén leügetett a dombról, és északnyugatra, a távolban

már látszó város felé vette az irányt. – Mit mondott neked, uram? – kérdezte egy id� múlva Shialis. – Kicsoda? – Legendás Druss. Cadis hirtelen megszédült. – � volt Druss? Az a Druss? Biztos vagy benne? – Találkoztam már vele, uram, évekkel ezel�tt. Nem téveszteném

össze senki mással. Mit mondott... már ha meg nem sértelek a kíváncsiságommal?

– Nem sértesz meg, strázsamester. A katonáskodásról szolgált egy tanáccsal. Azt mondta, hagyjam otthon a haragot.

– Jó tanács ez, uram. Mondhatok valamit, uram? – Miért is ne? – Nemes gesztus volt bocsánatot kérni attól az anyától. Egy

gyengébb ember nem tette volna meg – Shialis váratlanul elmosolyodott. – Egy tanács Legendás Drusstól? Ez olyasvalami, amit egy napon érdemes lesz elmondani a gyerk�cöknek.

De nem lettek gyerekeik, akiknek elmondhatták volna. Négy hónappal kés�bb Cadis Patralis harcban esik el Shialisszal

együtt, miközben vállt vállnak vetve küzdenek a Boszorkánykirályn� támadó seregei ellen.

Rabalynnak hiányzottak az ikrek. A városkapunál búcsúztak el, és

Garianne-nal együtt indultak a déli városrészbe. A fiú szívesen beszélgetett velük, ráadásul Jared feln�ttként kezelte, és soha nem beszélt vele lekicsinyl�en. És bár Nian egyszer� volt, mégis barátságosan és szívélyesen viselkedett.

A veszteség érzete azonban hamarosan elpárolgott, és a csodálkozás vette át a helyét. Rabalyn korábban még sosem járt nagyvárosban, és most alig akart hinni a szemének. Az épületek szörny�ségesen nagyok voltak: irdatlan kolosszusként toronylottak az égbe. Látott hatalmas szobrokkal megkoronázott templomokat, soktucatnyi ablakkal és terasszal büszkélked� házakat. A fiú mindig azt hitte, hogy Raseev tanácsos háromemeletes otthona a legcsodásabb épületek közé tartozik, itt azonban csak egy kicsiny kunyhónak t�nt. Rabalyn alaposan szemügyre vette az egyik palotát, amelyik mellett elhaladtak, és hatvanhat ablakot számlált rajta. Nehezére esett elhinni, hogy létezik olyan család, amelyik olyan sok f�b�l áll, hogy egy ekkora otthon kell nekik.

A fény�z� épületeken túl sz�kebb utcák következtek: itt a házak zsúfoltabban álltak, felfelé törekedtek, az utakat pedig macskak� borította. Rabalyn Skilgannon, Druss és Braygan közelében maradt, és azon töprengett, vajon hogyan tud itt olyan sok ember élni anélkül, hogy eltévednének. Utak találkoztak és ágaztak el, folyókként ölelve körül az épületeket. Mindenütt emberek nyüzsögtek, és számos sebesült katonát lehetett látni. A legtöbb üzlet üresen állt, és az emberek csoportokba ver�dve csereberéltek élelmet vagy éppen koldultak.

Csatabárdos haladt az élen, mikor ráfordultak egy széles sugárútira, majd egy hosszan elnyúló parkon át folytatták útjukat. A fiú arra gondolt, hogy a háború el�tt nyilván gyönyör� lehetett, mivel szobrok és ösvények látszódtak mindenfelé, egy tó közepén pedig szobor magasodott. Most azonban mindenfelé sátrakat vertek fel a füvön, és sok száz komor és tör�dött ember jött–ment ide-oda.

– Olyan szomorúak – jegyezte meg Rabalyn, mire Lámpás testvér rápillantott.

– Még szomorúbbak lennének, ha jobb vezéreik lettek volna. – Ez miként lehetséges? – Gondolkodj rajta egy kicsit! – felelte az egykori pap. Több mint

egy mérföldet tettek meg, mire egy kapuval lezárt területhez értek, ahol két sudár férfi állt �rt: mindketten vörös köpenyt és ezüst sisakot viseltek. Egyikük észrevette Drusst, és elmosolyodott. A magas és karcsú alak állát három varkocsba font fekete szakáll ékítette.

– Meglepve látom, hogy még senki sem ölt meg, Csatabárdos. – Az ég a tanúm rá, hogy megpróbálták – vigyorodott el Druss. –

Csakhogy már nem fogannak elég kemény legények, csak páncélt visel� fej�n�k. Pont olyanok, mint te, Diagoras.

– Egen, a hozzád fogható vénségek mindig azt szajkózzák, hogy régen mennyivel jobb volt. De nem hiszem, hogy az igazat mondod: úgy sejtem, hogy amikor a fiatal harcosok rád néznek, saját nagyapjukat látják benned, így a fegyverüket sem emelik ellened.

– Lehet, hogy igazad van – bólintott Csatabárdos. – Az én koromban már minden el�nyt meg kell ragadnom. Van valami hír Orastesr�l?

Az �r arckifejezése megváltozott, mosolya lehervadt. – Nem egészen, bár a szolgáját megtalálták. Életben van, noha éppen

csak lélegzik. Az aréna tömlöceiben tartották fogva: ott találtak rá a datiaiak, amikor kinyitották a börtönöket.

– A tömlöcökben? Ennek semmi értelme. Hol van a szolga? – A Fehér Palotában ápolják. Holnapra elintézem, hogy kapj egy

belép� passzust. Merrefelé tartasz? – A Nyugati rakparthoz, a Vérvörös Szarvasba. Maradt még ott

ennivaló? – Egen, bár a választék már nem a régi. A dolgok azonban javulni

fognak, most, hogy a datiaiak feloldották a blokádot. A vén Shivas ott �gyeleg majd a dokkok körül, hogy feltöltse éléskamráját. Az �rségem letelte után felkereslek, és segítek legurítani vagy tíz kupa bort.

– Ó, cimbora, álmodozz csak! – kuncogott Druss. – Elég, ha megszagoljátok a dugót, és a hozzátok hasonló ifjoncok máris becsússzanak az asztal alá. Na mindegy, majd te veszed a bort, én meg megmutatom, hogyan kell berúgni.

– Legyen inkább úgy, hogy aki utoljára talpon marad, annak nem kell fizetnie – javasolta Diagoras.

– Én is ezt mondtam. Rabalyn figyelmesen hallgatta a beszélgetést, és észrevette, hogy

csevegés közben a drenai katona pillantása újra és újra átvándorol Lámpás testvéren, aki valamivel távolabb diskurált Braygannak

– A társaid is veled tartanak a Vérvörös Szarvasba? – érdekl�dött Diagoras.

– Nem mindannyian. Az a kis pap a Sz�l� utcába tart, templomi elöljáróihoz. Van valami gond?

– A harcossal van, akivel éppen beszélget. Már láttam �t korábbam, Druss. Két éven át Perapolisban állomásoztam, és nem sokkal a vég el�tt távoztunk onnan. A naashaniak a drenai követnek és kíséretének engedélyezték a biztonságos áthaladást a seregükön át. Amikor elvonultunk, láttam az Elátkozottat. � pedig nem olyan ember, akit egyhamar elfelejtenék. – Druss

hátrapillantott Lámpás testvérre. – Lehet, hogy tévedsz. – Nem hiszem, de átengedem �t, ha kezeskedsz érte. – Rendben, megteszem, de az lesz a legjobb, ha jelented a

feletteseidnek, hogy itt van. Diagoras bólintott és benyomta a kaput. – Sötétedés után találkozunk. – Hozz magaddal elég pénzt, hogy ki tudd fizetni a számlát! – Hozok magammal egy párnát is, amire vén kobakodat hajthatod,

amikor majd elszunyókálsz az asztal alatt. Druss vállon veregette a férfit és belépett a kapun. Lámpás testvér és

Braygan követte, a sort Rabalyn zárta. Mire elérték a következ� kaput, amely a folyó felett húzódó boltíves

hidat zárta le, már esteledett. Itt több, sz�ke szakállú, fakó kék szem� �r posztolt. Mindannyian láncszemes tunikát és szarvas sisakot viseltek.

Druss szót váltott velük és a kapu ismét feltárult el�ttük. – A Sz�l� utca a híd túloldalán van, az els� sarok után balra –

közölte Csatabárdos Braygannal. – A templomodat egy rövid sétával elérheted. – Az alacsony pap köszönetet mondott, majd odafordult

Lámpás testvérhez és kezet nyújtott neki. A harcos elfogadta és megrázta.

– Köszönök mindent, amit értem tettél, testvérem – mondta a pap. – A Forrás legyen veled utazásaid során!

– Nem hinném, hogy � örülne a társaságomnak. – Skilgannon fújt egyet. – Leteszed az esküdet?

– Valószín�leg igen, azután visszatérek Skepthiába, és megpróbálom hasznossá tenni magam. – Braygan kezet nyújtott Rabalynnak is. – Szívesen látlak, ha velem akarsz jönni. – A vének talán tudják, merre vannak a szüleid. Ha mégsem, akkor is menedéket adnak, amíg meg nem találod �ket.

A fiú megrázta a fejét. – Nem akarom megtalálni �ket. – Ha meggondolod magad, néhány napig még itt leszek. – A kis

termet� pap áthaladt a kapun, megállt a hídnál, visszanézett rájuk, és intett. Majd elt�nt a szemük el�l.

Tizedik fejezet A Vérvörös Szarvas taverna ódon, L alakú, kétemeletes épület volt,

amelyet a Nyugati rakparttól nem messze húztak fel, és a kiköt�re, meg az azon túl húzódó tengerre nézett. Már régóta a város követségi negyedében szolgáló drenai tisztek és katonák egyik törzshelyének számított. Olyan hírnévre tett szert étkei, bora és barna söre miatt, hogy még a vagriai tisztek is felkeresték. Általában a vagriai és a drenai katonák közti ellenszenv meggátolt minden efféle közösködést, és bár már senki sem élt, aki emlékezhetett volna a drenai-vagriai háborúra, a két nép közti �si utálat fennmaradt. Id�nként még határ menti összecsapásokra is sor került.

A Vérvörös Szarvasban azonban sosem folyt verekedés. Senki sem kockáztatta meg, hogy a savanyúkép� Shivas, a tulaj kitiltsa �t. A férfi szakácsm�vészete éppen olyan kifinomult volt, mint amennyire állandóan komor hangulatban leledzett. Emellett közismert volt, hogy emlékezete hosszúra nyúlik, és aki vétett a szokások ellen, sosem nyert megbocsátást.

Druss és Skilgannon a holdfényes kiköt�re néz� asztalnál ültek. Bár az éjszaka már leszállt, még mindig hajókat rakodtak ki a rakparton, és szekerek tartottak a komp felé, élelmiszert szállítva az éhez� városba.

A naashani némán, nehéz szívvel a nézte a rakodómunkásokat. Nem számított arra, hogy hiányozni fog neki a kicsi pap, de mégis így volt. Braygan volt az utolsó kapocs ahhoz a jámbor élethez, amelyet Skilgannon olyan keservesen próbált meg magára er�ltetni.

„Azok vagyunk, akik vagyunk, fiam. És mi farkasok vagyunk." A taverna zsúfolásig megtelt: a távolabbi falnál vagriai katonák

iszogattak és hahotáztak. Skilgannon futó pillantást vetett rájuk. Sokan viseltek tunikahosszúságú láncvértet, egyikük fején pedig rézzel meger�sített szarvas sisakot is megpillantott. A teremben másféle országok katonáit és tisztjeit lehetett felfedezni, amint csendben ücsörögtek, vacsorájukat költötték el, vagy egy kupa bort, netán korsó barna sört hörpölgettek.

– Hány ország képviselteti magát a követségi negyedben? – kérdezte Csatabárdost, mire az megvonta a vállát.

– Sosem számoltam meg. – Druss körülhordozta tekintetét a teremben. – Leginkább a lentriaiakat és a drenaiakat ismerem, de húsz követség biztosan van itt. Még csiatcei is.

Csatabárdos felemelte boroskupáját és felhajtotta a tartalmát. Skilgannon alaposan végigmérte az öreget. Sisakja és acéllal meger�sített zekéje nélkül a férfi annak t�nt, ami valójában volt: egy izmos, ötvenéves embernek. Lehetett volna akár földm�ves vagy k�faragó is, ha nincs a szeme. Az acélos pillantásban volt valami, ami gyors halált ígért. Ahogy a naashani mondás tartotta, olyan ember volt, aki belenéz még a sárkány szemébe is.

– Te vagy az Elátkozott, cimbora? – kérdezte hirtelen Druss. Skilgannon nagy leveg�t vett, és viszonozta Ezüst Gyilkos pillantását.

– Én vagyok. – Hazugság, amit Perapolisról híresztelnek? – Nem. Nincs olyan hazugság, ami rosszabb lehetne annál, ami ott

történt. Druss intett az egyik felszolgálólánynak. A választék nem volt éppen

b�séges, így tojást és sózott marhát rendelt, majd tekintete visszatért Skilgannonra.

– Mit eszel? – Ugyanezt. Amikor a felszolgálólány távozott, Druss megtöltötte kupáját a

korsóból, és némán ült egy darabig, kibámulva az ablakon. – Mire gondolsz? – kérdezte a naashani. – Régi barátokra, de f�leg egyre. Bodasennek hívták és nagyszer�

kardforgató volt. Egymás oldalán harcoltunk ezen a földön. Nem ismerte a megadást, remek katona és igaz barát volt. Gyakran gondolok rá.

– Mi történt vele? – Megöltem Skelnnél. Nem tudok változtatni rajta, és a sajnálkozás

sem segít. A fiú azt mondta, hogy egy darabig paposkodtál. Azt hiszem Lámpás testvérnek nevezett.

– Az embernek mindig meg kell próbálkoznia új dolgokkal. – Ne vedd félvállról az ügyet, cimbora! A hit érintett meg vagy a

b�ntudat kísértett? – Valószín�leg inkább a b�ntudat vezetett, mint a hit – vallotta be

Skilgannon. – Ez most valamiféle burkolt kioktatás? Druss felnevetett – �szinte der� és valódi jókedv rezgett hahotájában.

– Hosszú életem során még soha senki nem vádolt meg ilyesmivel, fiú! A csatabárdot forgató emberek általában nem a kifinomultságukról lesznek híresek. Akarod, hogy kioktassalak?

– Nem. Nincs senki, aki olyasmit mondhatna nekem, amit már nem mondtam el magamnak.

– Még mindig a naashani seregben szolgálsz? – Skilgannon megrázta a fejét.

– A királyn� a halálomat akarja. Naashanban törvényen kívülinek számítok. Úgy tudom, hogy szép summát t�ztek ki a fejemre.

– Tehát nem kémkedni vagy itt? – Nem. – Akkor jó. – Druss ismét töltött a kupába, mire Skilgannon

elmosolyodott. – Rabalyn azt mondja, hogy még az este folyamán egy ivóversenyen

veszel részt. Nem kellene visszafognod magad egy kicsit? – Csak néhányat kortyolok, hogy bemelegítsem a gyomromat. Ez a

bor lentriai vörös, és már két hónapja egy cseppet sem ittam bel�le. Te nem szoktál inni?

Az Elátkozott megrázta a fejét. – Általában köteked� leszek t�le. – Druss bólintott. – És a hozzád fogható ügyesség� emberek nem engedhetik meg

magukat, hogy jelentéktelen vitákba bonyolódjanak. Ezt megértem. Hallottam történeteket rólad és a Boszorkánykirályn�r�l. Azt mondják, a bajnoka voltál.

– Igen, így igaz. Egykor barátok voltunk... akkoriban, amikor üldözték.

– Azt is mondják, szereted �t. – Skilgannon ismét megrázta a fejét. – Ez közelébe sem ér az igazságnak. Az ébrenlét óráiban csak rá

gondolok, és álmaimban is ott kísért. A királyn� különleges n�, Druss: bátor, okos, szellemes. – A férfi elhallgatott egy pillanatra. – Az efféle bókok olyan messze állnak az igazságtól, hogy már-már sértésnek t�nnek. Amikor azt mondom, hogy bátor, az csak halványan tükrözi az igazságot. Még sosem találkoztam senkivel, aki bátrabb lett volna nála. A carsisi csatában, amikor a balszárny megfutott, a f�er� pedig összeomlóban volt, hadvezérei azt tanácsolták neki, hogy meneküljön. Ehelyett páncélt öltött, és a f�er�höz lovagolt, ahol mindenki jól láthatta �t. És gy�zött azon a napon, Druss. Dacolva minden számítással.

– Ez úgy hangzik, mintha feleségül akartad volna venni �t. Vagy � nem viszonozta az érzelmeidet?

Skilgannon vállat vont. – Azt mondta, hogy úgy érez, de ki tudja? Ott volt a politika, Druss.

Azokban a veszedelmes napokban szövetségesekre volt szüksége, és egyetlen kincset birtokolt csupán: királyi származását. Ha összeházasodtunk volna, sosem gy�jthetett volna össze elég katonát, hogy visszaszerezze atyja trónját. A zászlaja alatt harcoló grófok és hercegek mind azt remélték, hogy elnyerhetik a szívét, és � mindet kijátszotta egymás ellen.

Megérkezett a vacsorájuk, és a két férfi csendben falatozni kezdett. Amikor Druss végzett, eltolta magától a tányérját.

– Nem beszéltél arról, hogy te mit tettél Carsisnál. Úgy hallottam, hogy összeszedted a megtört balszárny csapatait, és ellentámadásra vezetted �ket. És ez volt az, ami megfordította a csata menetét.

– Igen, én is hallottam ezt a változatot. Így van ez, amikor férfiak írják a történelmet. Nehezükre esik magasztalni egy n�t a férfiak világában. De én katona vagyok, Druss, és a katonáskodás ott folyik a véremben. Ha Jianna nem lovagolt volna el�re, és nem tölti el az embereket újólag bátorsággal, akkor egy jottányit sem számított volna, hogy én mit teszek. Bokram er�i megverték a balszárnyat, az emberek az erd�n át menekültek. Amikor a királyn� megérkezett, Bokram észrevette, és visszavonta a balszárny üldözésére küldött lovasságát, majd a centrum ellen indult. És ez nem is volt ostoba man�ver: ha sikerült volna végeznie Jiannával, az elmenekült harcosokkal kés�bb is kényelmesen leszámolhatott volna. De mivel így tett, maradt egy kis id� a csapatok újrarendezésére. Igaz, az ellentámadásom zúzta szét Bokram seregét, de ha a trónkövetel�be kicsit több bátorság szorul, még mindig az övé lehetett volna a nap. Azonban ilyen a történelem: a gyávák a végén ritkán aratnak diadalt.

– Ugyanez érvényes az életre is. És miért akar most holtan látni a királyn�?

Skilgannon széttárta a kezét. – Jianna kemény n�, Druss. – Hirtelen elmosolyodott, és

megcsóválta a fejét. – Nem viseli jól a csalódásokat, én pedig az engedélye nélkül léptem ki a szolgálatából. A szeret�jét küldte a felkutatásomra, hogy visszavegye az ajándékot, amit egykor nekem adott. A férfi gyilkosokkal érkezett, bár nem tudom, hogy a királyn� rendelte-e el a megöletésemet. Talán nem, de a végén a szeret�je meghalt, és ezután vérdíjat t�ztek ki a fejemre.

– Nos, cimbora, voltál hát katona és pap is. És most mihez kezdesz?

– Hallottál valaha is a Feltámasztók templomáról? – Nem mondhatnám. – Meg akarom találni. Úgy mondják, hogy az ottaniak képesek

csodákat tenni. Nekem pedig csodára van szükségem. – Merre van a templom? – Nem tudom, Druss. Lehet, hogy Namibban, vagy a nadírok földjén,

esetleg Shemakban. Lehet, hogy nem is létezik, csak egy legenda a múltból. Majd kiderül.

Kinyílt a fogadó ajtaja, Skilgannon pedig odapillantott. – Á, megérkezett az ellenfeled – mondta, ahogy a háromágú szakállt

visel� sudár és ifjú katona elindult az asztaluk felé. – Magatokra hagylak, hogy beszélgethessetek. Én teszek egy sétát és szívok egy kis friss tengeri leveg�t.

Diagoras elfoglalta a naashani gyilkos megürült helyét, és a lentriai

vörös félig kiürült korsójára pillantott. – Látom, elkezdted nélkülem, öreg cimbora – töltötte meg a kupáját. – Szükséged lesz minden el�nyre, amit csak kaphatsz, fiú. Diagoras

tekintetével követte a távozó naashanit. – Sötét társaságba keveredtél, Druss. Ez a férfi egy eszel�s mészáros. – Ezt már rólam is mondták – vetette ellene Csatabárdos. – De

bárhogy is, kedvelem. Néhány nappal ezel�tt a segítségemre sietett, egy gonosz ember pedig nem kockáztatná az életét. Ráadásul segített egy csapat menekültnek az Aréna bestiái ellen. Skilgannonban több van, mint amit az öldöklésr�l szóló mesék mondanak. Jelentetted, hogy itt van?

– Igen, de Sentrin gant nem aggasztja a dolog. Úgy t�nik, hogy az Elátkozott nem naashani tiszt többé, és a Boszorkánykirályn� vérdíjat t�zött ki a fejére. Törvényenkívüli vált bel�le.

– Egen, nekem is ezt mondta – d�lt hátra Druss székében, és megdörgölte a szemét. Diagoras arra gondolt, hogy az öreg fáradtnak t�nik. Szakállába több ezüst szál vegyült, mint amennyi Skelnnél volt. Ahogy a költ� mondja: az id� a könyörtelenség végtelen folyama. Diagoras belekortyolt a borába. Szeretett volna többet mondani az alattomos Skilgannonról. Szerette volna megkérdezni, hogy egy Drusshoz fogható h�s mit talál benne, amiért kedveli, de elég jól ismerte Csatabárdost, hogy tudja, az öreg mikor tekint lezártnak egy beszélgetést. Ilyenkor szürke szeme kifejezéstelenné válik, vonásai

megkeményednek. Diagoras ennek dacára jól értette Ezüst Gyilkos álláspontját: az ide-oda mozduló szürke árnyak világában Legendás Druss igyekezett mindent feketén vagy fehéren látni. Druss szemében egy ember vagy jó volt, vagy gonosz, bár ennek dacára is nehéz volt megérteni, hogy ebben az esetben miként ragaszkodhat álláspontjához. Diagoras csendben üldögélt, és arra gondolt, hogy Druss egyáltalán nem bolond, így hát hörpölgette a finom bort, és mint mindig, most is élvezte az id�s harcos társaságát. Azon merengett, hogy Ezüst Gyilkos életszemléletét lehet naivnak nevezni, de ett�l függetlenül mindig a magabiztosság légköre lengi körül, ami megnyugtató érzés volt. A csönd már hosszúra nyúlt, mikor ismét megszólalt:

– Hallottad, hogy Manahin most Abalayn kormányának dolgozik? � Skeln egyik h�se, és mindig a köpenyén hordja a hadjáratért kapott medált.

– Kiérdemelte. De hol a tiéd? – Néhány évvel ezel�tt eljátszottam kockán. Hogy �szinte legyek, túl

sok barátot vesztettem el ott, hogy emlékezni akarjak rá. És belebetegedtem abba, hogy azt halljam, mindenki milyen szívesen ott lett volna. A fenébe, egy zsák aranyat adnék azért, hogy nekem ne kellett volna ott lennem!

– Nem vitatkozom veled, cimbora. Én mindkét oldalon barátokat vesztettem el, bár jó volna hinni, hogy megérte az egész.

Ez a megjegyzés megdöbbentette Diagorast. – Megérte? De hát szabadok maradtunk! – Egen, azok, de emiatt ezek a keleti országok kezdtek háborúzni.

Sosem lesz vége, érted? – Druss hosszan ivott, majd újra-töltötte kupáját. – Á, ne is tör�dj velem, Diagoras! Id�nként a bortól sötét gondolataim támadnak. Mi hír Orastes szolgájáról?

– A felcser adott neki valamit, amit�l elaludt. Nehéz dolgokon ment át, és rettenetesen meg van rémülve. Amennyire ez kideríthet�, nagyjából két hónapot töltött a tömlöcben. Valószín�, hogy Orastes is vele volt.

– A börtönben? Ennek semmi értelme. Miért lett volna ott? – Nem tudom a választ. Nagyon kaotikus volt a helyzet, és senki sem

tudta, hogy pontosan mi történik. Az elmúlt néhány hétben a követségi negyed kapuit zárva tartottuk. Lázongások, gyilkosságok, akasztások követték egymást. A király meg�rült, Druss. Méghozzá teljesen. Az a hír járta, hogy fel-alá rohangált a palotában díszkardjával a kezében, megtámadta a palota�röket, és közben azt rikoltozta, hogy � a háború

istene. Végül saját hadvezére, Vasálarc vágta le. A tantriaiak ekkor megadták magukat, és megnyitották a kapukat a datiaiak el�tt. Mellesleg a legutolsó pillanatban került erre sor. Tudod, mi történik, ha a várost rohammal foglalják el?

– N�ket gyaláznak meg, fosztogatnak, öldökölnek. Tudom. Skilgannon éppen err�l beszélt nem is olyan régen. Azt mondta, hogy ha a tantriaiakat jobban vezetik, akkor többet szenvedtek volna. De miért börtönözték volna be Orastest?

– Mi sem sok értelmét látjuk, Druss. Csak annyit sikerült kiokoskodnom, hogy személyes és nem hivatalos ügy miatt jött Mellicane-ba. Mindennap kiment a városba, néha a szolgájával, néha egyedül. Beszélned kellene ezzel az emberrel, de attól tartok, barátom, hogy Orastes halott.

– Ha ez így van, akkor megkeresem, azokat, akik megölték, és azokat is, akik kiadták a parancsot – jelentette ki Csatabárdos fagyosan.

– Ha még négy napot maradsz, csatlakozom hozzád. Akkor jár le a megbízatásom, és kilépek a seregb�l. Segítek kideríteni, hogy mi történt, majd visszatérek Drenanba. Ideje megn�sülnöm, és fiúkat nemzenem, akik majd gondoskodnak rólam vénségemre.

– Örülnék, ha velem tartanál, cimbora. Kerüljön az utamba az ellenség, tudom, miként bánjak el vele, de keresés kifog rajtam.

– Híre kelt, hogy Orastes egy hónappal ezel�tt délkeletnek indult. Valószín�leg azok terjesztették, akik bebörtönözték. Te is ezt a nyomot követted?

– Egen. Úgy mondták, hogy fehér lován indult útnak, egy csapat katona társaságában, de kiderült, hogy egy keresked�r�l van szó, aki halványan hasonlított Orastesre: magas, pufók, sz�ke hajú fickó volt, a katonák pedig a test�rei. Hatvanmérföldnyire innen, egy piactéren értem �ket utol. A herélt valóban Orastesé volt, de a keresked� megmutatta az adásvételr�l készült számlát, amelyet a gróf írta alá. Ismerem a kézírását és tudom, hogy valódi.

– Remélhet�leg holnap tudunk beszélni a szolgájával. Nos, készen állsz az ivópárbajra?

– Nem, cimbora. Ma éjjel én fizetem az ételt és az italt. Csak üldögélünk, és azt tesszük, amit a vén katonák szoktak. Az elmúlt napokról és a régmúlt dics�ségr�l beszélgetünk. Eldiskurálunk a világ gondjairól, és miközben a bor fogy, vagy száz nagyszer� ideát találunk ki, hogy mindent a helyére tegyünk. – Druss kuncogott. – És amikor holnap lüktet� fejjel felébredünk, már nem emlékszünk egyre sem.

– Jól hangzik – intette oda Diagoras a felszolgálólányt. – Két korsó Lentriai Vöröset kérnénk, kedvesem és nagyobb kupákat.

Skilgannon a dokkok mentén baktatott, kerülgetve a mólókat, ahol

fáradt emberek még mindig pakolták ki a hajók rakományait. A kiköt� falának loccsanó tenger zaja megnyugtatta, akárcsak a hínár és a tengeri leveg� illata.

Mellicane-nak szerencséje volt, hogy korán megadta magát. Nem kell hozzá sok id�, hogy az ostromló katonák között a fortyogó harag vak gy�löletté dagadjon. Minél tovább tart az ostrom, annál több sötétség gyülemlik fel a harcosok szívében. Az emberek barátokat vagy testvéreket veszítenek el. Egyre nagyobb dühvel méregetik a falakat, és bosszúról ábrándoznak. Amint a védelmet áttörik, a támadók bosszúálló démonokként özönlik el a várost, addig gyilkolva és öldökölve, amíg az eszel�s harag el nem múlik szívükb�l.

Megborzongott, ahogy eszébe jutottak a perapolisi rémtettek. Mellicane népe valószín�leg mostanra biztonságban érzi magát, hiszen ez a rövidke háború véget ért. Skilgannon azon töprengett, hogy érzik majd magukat akkor, amikor a naashani seregek támadnak rájuk.

Magában eldöntötte, hogy addigra már messze jár innen. Kisétált egy elhagyatott mólóra, és a holdnak a hullámokon megtör�

tükörképére meredt. Jianna mostanra valószín�leg embereket küldött a nyomába, akik egy napon rábukkannak majd. El�lépnek egy sötét sikátorból vagy a fák árnyékából bújnak el�. Vagy akkor rontanak rá, amikor magában üldögél egy tavernában, és más dolgok kötik le a gondolatait. Valószín�tlen, hogy el�re bejelentenék érkezésüket vagy párviadalra hívnák �t, hiszen Skilgannon még a Nappal és Éjjel Kardjai nélkül is halálos ellenfél. A fegyvereivel pedig szinte legy�zhetetlen.

A háta mögötti pallódeszkák osonó léptek alatt nyikordultak meg, mire a naashani megfordult. Két férfi tartott felé: mindketten átázott rongyokat viseltek, és mindketten kést tartottak a kezükben. Skilgannon gyanította, hogy a víz alatt jutottak át a követségi negyed kapuján, és felúsztak egészen a dokkokig. A két középkorú férfi vézna volt és nyúzott.

A naashani nyugodtan figyelte közeledésüket. – Ide a pénzeddel, és nem esik bántódásod! – förmedt rá az els�. – Nekem semmiképpen nem esik bajom. Az lesz a legjobb, ha szépen

mentek tovább, mert nem akarlak megölni titeket. – A férfi válla erre

megroggyant, de társa megindult el�re, és rávetette magát Skilgannonra. A harcos hárította a döfést, lábát beakasztotta a másik lába mögé, és megtaszított, mire támadója hatalmasat esett. Amikor a férfi megpróbált talpra kecmeregni, a naashani rátaposott a kést tartó kézre. A fickó erre felüvöltött, a kést elejtette, amit Skilgannon máris felkapott. – Maradj ott, hol vagy! –szólt rá a földre kerül� férfira, majd a társa felé fordult. – Nem vagytok alkalmasak erre a munkára. Mi a fenét m�veltek itt?

– Nincs ennivalónk, a gyerekeim sírnak, annyira éhesek. És ez az egész – mutatott körbe, a kirakodásra váró hajókra – mind a gazdagok otthonába vándorol. Inkább meghalok, de ne kelljen azt látnom, hogy a gyerekeim éheznek:

– És ez is fog történni: meghalsz. – Skilgannon sóhajtott egyet, ledobta a kést, belenyúlt az erszényébe és el�húzott egy súlyos aranypénzt. – Menj a tavernába, és vegyél ennivalót rajta! Majd menj haza és felejtsd el ezt az egész ostobaságot!

A másik férfi ekkor talpra ugrott, kezében ismét ott csillogott a kés. – Nem kell morzsákkal beérnünk ennek a fattyúnak az asztaláról,

Garak! Nézd csak az erszényét, hogy dudorodik! Mind a miénk lesz! Kapjuk el!

A két késes fickó egymásra nézett. Skilgannon ebben a pillanatban tudta, hogy támadni fognak, és hogy megöli �ket. Két újabb élet vész kárba. Garak gyermekei elvesztik apjukat, az � lelkiismeretét pedig két újabb lélek terheli majd. Ekkor, mint mindig, tudata ismét kitisztult, érezte hátán a kardhüvely súlyát, várta, hogy mikor ránthatja el� a Nappal és Éjjel Kardjait: érezni akarta, ahogy ujjai a díszes elefántcsont markoltra fonódnak, látni akarta, ahogy a pengék húsba vágnak, és az átmetszett üt�erekb�l fröcskölve tör el� a vér. A harcos er�feszítést sem tett, hogy elfojtsa egyre növekv� éhségét.

– Lámpás testvér! – hallotta meg ekkor Rabalyn kiáltását.–Skilgannon nem fordult a fiú elé, hanem továbbra is szemmel tartotta a két férfit. Hallotta, hogy az ifjú végigjön a mólón, és látta, hogy Garak tekintete az újonnan jöttre villan. Ahogy a halált hozó pillanat elmúlt, úgy dagadt a naashani dühe. Küzdenie kellett, hogy kordában tartsa.

– Elfogadom a pénzt, mester – dugta tokjába a kését Garak. A nyúzott férfi nagyot sóhajtott. – Rettenetes id�k járnak, én pedig csak egy asztalos vagyok. Egy egyszer� asztalos.

Skilgannon még mindig mereven állt, majd vett egy nagy leveg�t. Akaraterejének minden morzsájára szüksége volt, hogy ne vágja le a férfit. A naashani egy szó nélkül adta oda az érmét. Garak intett

társának, aki egy pillanatig nem moccant és sunyin méregette Skilgannont, majd mindkét férfi elindult a mólón, és elballagtak Rabalyn mellett.

A harcos a móló korlátjához lépett és remeg� kezekkel kapaszkodott bele.

– Druss mondta, hogy sétálni indultál. Sajnálom, ha megzavartalak – szólalt meg a fiú.

– Áldás, hogy megzavartál. – A vérszomj kezdett alábbhagyni, és a naashani a fiúra nézett. – És most mihez kezdesz, Rabalyn?

Az ifjú vállat vont. – Nem tudom. Bárcsak hazamehetnék! Lehet, hogy a városban

maradok, és munkát keresek. Skilgannon észrevette, hogy a fiú nagyon figyeli, és tudta, hogy mire

vár. – Nem jöhetsz velem, Rabalyn. Nem azért, mintha nem kedvelném a

társaságodat. Remek és bátor fiú vagy. Nagyon is kedvellek, de vadásznak rám, és egy napon megtalálnak. Éppen elég halál terheli már a lelkiismeretemet, nem akarom a tiédet is ezen a listán látni. Miért nem fogadod el Braygan javaslatát, és mész hozzá a templomba?

Az ifjú jól láthatóan elkámpicsorodott. – Talán így teszek. Megtarthatom az inget? Nincs másik ruhám. – Hát persze. – Skilgannon újabb érmét szedett el� az erszényéb�l. –

Fogd csak, és kérd meg a papokat, hogy váltsák fel ezüst- és rézpénzekre! Abból vehetsz másik, jobban rád ill� tunikát és nadrágot. Ami marad, az egy darabig fedezni fogja a szállásodat a papoknál.

Rabalyn átvette a pénzt, és rámeredt. – De hát ez arany! – Egen, az. – Még sosem volt aranypénzem. ígérem, hogy egy napon

visszafizetem. – Fürkész� pillantást vetett Skilgannonra. – Jól vagy? Remeg a kezed.

– Csak fáradt vagyok, Rabalyn. – Azt hittem harcolni fogsz azokkal az emberekkel. – Nem lett volna semmiféle harc. Az érkezésed mentette meg az

életüket. – Kik voltak ezek? – Csak élelmet kerestek a családjuknak. – H�vös szél simított végig a

vízen. – Neked van családod?

– Egyszer volt, de már nincs. – És nem érzed magad ett�l magányosnak? Én nagyon egyedül

vagyok, amióta Athyla néni meghalt. Skilgannon nagyot szippantott a leveg�b�l, hogy megnyugodjon.

Érezte, hogy teste ellazul, és kézremegése megsz�nik. – Igen, el tudom képzelni. Rabalyn a harcos mellé lépett és rátámaszkodott a móló korlátjára. A

hold fénye törten csillogott a hullámok hátán. – Korábban sosem gondolkoztam ezen. Régebben Athyla néni

rendszeresen felbosszantott: állandóan körülöttem sürgött-forgott. Amióta �... eltávozott, rájöttem, hogy senki nem sürög-forog körülöttem többé. Vagyis nem úgy, ha érted, mire gondolok.

– Értem. Miután apám meghalt, két kedves ember, Sperian és Molaire neveltek fel. Molaire állandóan azon aggódott, hogy eleget eszem-e, eleget alszom-e, elég melegen öltözöm-e télen.

– Igen, pontosan ez az – mosolyodott el a fiú az emlékek hatására. – Athyla néni is éppen ilyen volt. – Rabalyn mosolya máris elt�nt. – Jobbat érdemelt annál, mint hogy a t�zben vesszen oda. Bárcsak többet tehettem volna érte, amíg élt! Vettem volna valami szép ajándékot vagy egy... nem is tudom. Mondjuk egy házat igazi kerttel. Meg egy selyemsálat. Mindig azt mondogatta, hogy mennyire szereti a selymet.

– Jó asszony lehetett – mondta Skilgannon kedvesen, mert megérezte a fiúból áradó szomorúságot. – És az hiszem, többet adtál neki, mint gondolod.

– Semmit sem adtam neki – lopózott keser�ség Rabalyn hangjába. – Bárcsak hamarabb öltem volna meg Todhét: a nénikém még ma is élne.

– Lehet, hogy így lenne, de nincs még egy olyan hiábavaló szó, mint a bárcsak. Bárcsak visszamehetnénk és újraélhetnénk az életünket! Bárcsak sose mondtunk volna meggondolatlan dolgokat! Bárcsak balra fordultunk volna és nem jobbra! A bárcsak haszontalan szó. Hibákat követünk el és már lépünk is tovább. Én olyan döntéseket hoztam, melyek ezrek életébe kerültek. Ennél is rosszabb, hogy tetteim miatt azok, akiket szerettem, rettent� halált haltak. Ha hagynám, hogy a bárcsak ösvényén járjak, meg�rülnék. Te remek és er�s fiatalember vagy. A nénikéd jól nevelt fel. Szeretetet adott neked, amit te azzal fizetsz majd vissza, hogy szeretni fogsz másokat: a feleségedet, a fiaidat, a lányaidat, a barátaidat. Ez a legnagyobb ajándék, amit a nagynénédnek adhatsz.

Egy darabig mindketten némaságba burkolóztak, és hallgatták a mólónak csapódó hullámok loccsanását.

– Miért vadásznak rád? – törte meg végül a csendet Rabalyn. – Olyasvalaki küldte �ket rám, aki holtan akar látni. – Ez a férfi nyilván nagyon gy�löl téged. – Nem: ez a n� szeret engem. De most egyedüllétre vágyom,

barátom. Sok mindenen el kell gondolkoznom. Menj vissza a tavernába: ott találkozunk.

Skilgannon még mindig furcsának találta, hogy a Jiannával töltött

id�, a rengeteg er�szak, félelem és izgalom dacára milyen élesen emlékszik arra, amikor hazasétáltak a fürd�b�l.

Miután lóvá tette a megfigyelésére küldött kémeket, kart karba öltve indultak el. A fiú id�r�l id�re a lányra pillantott, tekintetét szinte vonzotta az áttetsz� sárga ruha. Jiannának kicsi és er�s mellei voltak, a mellbimbók nekifeszültek az anyagnak. Valami olcsó parfümmel illatosította magát, ami elbódította az ifjú érzékeit. Skilgannon magában azt kívánta, bárcsak a valóság is az lenne, amit csak tettetnek. A fiú az el�z� nyáron ízlelte meg a szeretkezés örömeit a fürd�ben, de azóta senkit sem kívánt úgy, mint most a belékaroló lányt.

– És mi a terved? – kérdezte társn�je, úton hazafelé. Az ifjú nem tudott tisztán gondolkodni, és ráébredt, hogy gyomrában

kellemetlen gombóc ül. – Nos? – er�ltette a lány tovább a kérdést. – Hazamegyünk a házamba. Majd ott beszélünk – próbált Skilgannon

id�t nyerni. – Mit mondasz majd a szolgáidnak? Ez jó kérdés volt. Sperian tudott hallgatni, és csak kevés emberrel állt

le beszélgetni. A kertész kedvelte az egyedüllétet, és megbízható volt. Molaire-t viszont valóságos pletykafészekként tartották számon.

– Hova akart Greavas vinni titeket, miután kijutottatok a városból? – Keletre, a hegyek közé. Ott élnek még h�séges törzsek. És

abbahagynád a mellem bámulását? Nagyon zavar. A fiú elfordította a fejét. – Bocsáss meg, hercegn�! – Jobb lenne, ha nem hívnál így! – figyelmezette a lány. A fiú

megállt, és útitársához fordult.

– Általában nem vagyok ilyen fajankó. Bocsáss meg, kérlek! Te vagy a legszebb lány, akit valaha is láttam, és ez összekuszálja a gondolataimat.

– Engem Sashannak hívnak – felelte a lány, ügyet sem vetve a megjegyzésre. – Próbáld meg kimondani!

– Sashan. – Remek! Mi van tehát a szolgáiddal? – Azt mondom nekik, hogy a fürd�ben találkoztunk, és egy darabig

nálam maradsz. Majd közlöm Speriannal, hogy adjon neked megfelel� juttatást. Mondjuk harminc ezüstöt egy hétre. Ez segít majd elaltatni a gyanakvást. A pénzt fogadd el, menj a piacra és vegyél magadnak... amit tetszik.

– Látom, tudod, hogy mennyibe kerülnek a ringyók, ifjú Olek. – Való igaz, Sashan. És neked is tudnod kell. A lány buján és

reszel�s hangon felnevetett. – Ha én ribanc lennék, nem engedhetnél meg magadnak. – Ha ribanc lennél, mindenemet eladnám, hogy veled tölthessek egy

éjszakát. A lány ismét belékarolt. – És nem bánnád meg. Egyetlen rézgarast sem bánnál meg. De hát

nem vagyok ribanc. Hogyan akarod megoldani az alvást? – Rengeteg üres szobánk van. – És mit fognak gondolni a szolgáid? Hazahozol egy ringyót, és

azután nem alszol vele? Nem, Olek, nekünk egy szobában kell lennünk. De ez minden, amit együtt teszünk.

Amint megérkeztek, Skilgannon bemutatta Sashant Speriannak és Molaire-nek. A kertész egy szót sem szólt, de a felesége felháborodottan fordult férjéhez.

– És te ezt t�röd? – A fiú három hét múlva nagykorú lesz. � döntött így. – Szerintem ez illetlenség – vetette oda Molaire, majd ügyet sem

vetve Jiannára, kiviharzott az el�csarnokból. Amikor a hercegn� is eltávozott a nappali felé, Sperian szúrós pillantást vetett Skilgannonra.

– � az, akire gondolok? – suttogta. – Igen, de semmit ne szólj err�l Molaire-nek. – Nagyon meggy�z�en fest ebben a sárga tunikában. – Igen. Ekkor jött vissza Jianna, és rámosolygott Sperianra. – Attól tartok, hogy a feleséged nem kedvel.

– Nagyobb gond ez nekem, mint neked, Sashan – felelte a kertész. – A mai éjjel olyan lesz, mintha egy darázs dongana a fülemben. Kétlem, hogy tudok majd aludni. De miért nem mész ki Olekkel a kertbe? Hozok egy kis enni- és innivalót.

Miután a szolga távozott, Skilgannon kisétált a lánnyal a kertbe. A nap már lebukott a nyugati fal mögött, és a fák h�s árnyékot adtak. A hercegn� leült egy öblös székbe, és kinyújtotta hosszú lábát. Az ifjú elszakította tekintetét a lány combjáról, és szigorú pillantást vetett a kert virágaira.

– Tudja, igaz? – szólalt meg Jianna. – Igen. De azt is tudta, hogy Greavas titeket rejteget, és � küldött

engem Greavashoz. Gyanítottam, hogy Speriant nem fogjuk tudni megtéveszteni, de nem fog beszélni, még Molaire-nek sem.

– Bölcsen is tenné, ha hallgatna. Ha a kövér emsére bíznánk a titkot, az olyan lenne, mintha szitával akarnánk vizet merni.

– � jó asszony – fortyant fel Skilgannon. – Ne mondj rosszat róla! A lány arca egy pillanatra elárulta, hogy meglep�dött, majd ezt

azonnal felváltotta a felvillanó harag, amit�l szürke szeme fagyosan csillogott.

– Megfeledkezel arról, hogy kivel beszélsz. – Sashannal, a ribanccal beszélgetek, aki a házamban él és harminc

ezüstöt kap egy hétre. A lány félrenézett, Skilgannon pedig szemügyre vehette a profilját.

Úgy t�nt neki, hogy bármilyen szögb�l nézi is ezt az arcot, csak gyönyör�nek látja. Még a rosszul festett sz�ke haj, és a vörösre színezett halántékrész dacára is káprázatosan nézett ki a hercegn�.

– Meddig kell itt maradnom? – tudakolta Sashan. – Most még katonák fésülik át a várost, és minden kaput �riznek.

Három hét múlva kezd�dik az aratóünnep, amikor is kalmárok és földm�vesek jönnek ide Naashan minden tájáról. Amint az ünnepségnek vége, hazatérnek, és akkor rengeteg ember hagyja majd el a várost. Szerintem akkor jön el a mi id�nk.

– Akkor még egy hónap? – Legalább. – Hosszú hónap lesz. Skilgannon korábban még sosem tapasztalta, hogy egy hónap milyen

hosszú lehet, de már az els� éjszakán ízelít�t kapott bel�le, amikor Jiannával visszavonultak a nyugatra néz�, kert fölé magasodó szobájába. Széles, kétszemélyes ágya volt, de mégsem jött álom a

szemére: érezte a lányból süt� forróságot. Hajának illata újra meg újra megcsapta orrát, amikor feltámadt az éjszakai szell�. A hercegn� az éjszaka közepén felébredt és nesztelenül felkelt az ágyból, az ifjú pedig látta az ablak el�tt kirajzolódó meztelen alakját, mire a vágy pedig gyorsan és kínzóan tört rá.

A lány a magasba lökte karját és kinyújtózott, majd ujjaival beletúrt hajába. Skilgannon szeme beitta alakját, karcsú derekát, és hosszú, tökéletes combjainak ívét. Jianna otthagyta az ablakot és töltött magának egy kupa vizet. Az ifjú lehunyta szemét és megpróbálta ki�zni a lány képét gondolatai közül, de hasztalan. Erezte, amint Sashan ismét leheveredik az ágyra.

– Ébren vagy? – kérdezte a hercegn�. A fiú el�ször arra gondolt, hogy úgy tesz, mintha aludna, de

meggondolta magát. – Igen, ébren vagyok. Kényelmetlen az ágy? Nem tudsz benne

aludni? – Nem. Anyám jutott eszembe, és hogy viszontlátom-e �t valaha is. – Greavas okos ember, és biztosra veszem, hogy sikerrel jár. – Tudod, anyám mérget hord elrejtve a gy�r�jében. Ha eljönnek érte,

lenyeli. – Nálad is van méreg? – Nálam nincs. Én meg fogok szökni, és megbosszulom az apámat.

Látni fogom, amint Bokram hatalma megd�l. – Nem könny� feladat ez, Sashan. Bokram a császár támogatója, és

még ha sikerül is olyan sereget felállítanod, amelyik megmérk�zhet vele, még mindig szembe kell nézned a Halhatatlanokkal. �ket pedig még sosem gy�zték le.

– Gorben el fog bukni. Túl nagy benne a becsvágy, g�gje pedig az egeket ostromolja. Apám tisztában volt ezzel, de rosszul id�zített. Gorben nem fog megállni, és folyatja a terjeszkedést, de egy napon túl messzire megy. A gothirok vagy talán a drenaiak ellen tör majd.

– És mi lesz, ha nem bukik el? A lány felé fordult az ágyban. – Akkor találok rá módot, hogy megnyerjem magamnak. Egyetlen

felesége sem tudott fiút szülni neki, de én megadom neki a fiait. Utána pedig megdöntöm Bokramot.

– Nem szenvedsz önbizalomhiányban, de nem hiszem, hogy Bokram ebben a pillanatban reszket a félelemt�l.

– Remélem is, hogy nem, hiszen két n�t keres, akik a legjobb esetben is csak múló kellemetlenséget jelenthetnek. Egyedül attól tart, hogy

elszököm, és feleségül megyek egy nagy hatalmú herceghez. De még ez sem aggasztja �t túlzottan, mivel nincs olyan herceg, akinek elég vagyona vagy serege lenne a megdöntésére.

– Akkor miként arathatsz sikert? – Legalább ötven herceg és törzsf� van, aki szívesen feleségül venne.

Egyesítsd �ket és elsöpr�en er�s lesz a sereged. – Feleségül akarsz menni ötven herceghez? Szerintem a ribancszerep

elvette az eszed. – Malanek azt mondta, hogy értelmes és gyors esz� vagy. Tévedett

volna? – Furcsamód az észjárásomat nem segíti el�, hogy ilyen közel

fekszem egy meztelen n�höz. A lány nevetett. – Jellemz�en férfi vagy! Most viszont aludni fogok. – És ezzel hátat

fordított neki. Skilgannonnak sikerült az éjszaka folyamán el-elszenderednie, de

valahányszor a lány megmoccant, � mindannyiszor felébredt és álomtalanul meredt a mennyezetre. Amikor pedig a hercegn� egyszer felé fordult álmában, karja a ifjú mellére hullott, fejét pedig már-már a vállára hajtotta.

A fiú sem sokkal pirkadat után ébredt fel, kialvatlan szemekkel és fáradtan. Jianna még aludt. Skilgannon egyszer� szürke tunikát öltött és belebújt sarujába, majd leballagott a földszintre. Molaire-t már a konyhában találta, éppen zöldséget aprított a húslevesbe. A asszony rosszallónak szánt pillantást vetett rá, mire az ifjú odalépett hozzá és megcsókolta az arcát.

– Az apád nem helyeselné – jegyezte meg elpirulva a n�. Az ifjú belenézett Molaire kerek, becsületes arcába.

– Talán tényleg nem – vallotta be. – És szörnyen nézel ki ma reggel. Teljesen elzüllöttél. Skilgannon felnevetett és elhagyta a szobát. Kisétált a kertbe, ahol

Sperian az egyik virágágyás mellett térdepelt: levagdosta az elhervadt virágok fejét és kitépdeste a gazt. Az ifjú segített neki egy darabig, majd mindketten visszaballagtak a házba, ahol lemosták a koszt a kezükr�l, és nekiláttak a reggelinek. Molaire magukra hagyta �ket és átment a mosókonyhába. Skilgannon beszámolt Speriannak a harminc ezüstr�l, amelyet Sashannak kell fizetnie.

– Ez okos húzás, bár abban nem vagyok biztos, hogy a piacon kellene csellengenie. Nem hiszem, hogy alkudozott volna élete során.

– Szerintem elég jól boldogul majd. Egyébként figyelik a házat? – Igen, két férfi. Az éjszaka java részét itt töltötték. Gondoltál

viszont arra, hogy mit mondasz Boraniusnak, ha visszajönne? Találkozott a lánnyal korábban?

A kérdést�l összesz�kült Skilgannon gyomra. – Nem tudom, majd megkérdezem t�le. Sperian vágott a friss kenyérb�l és szelt néhány szelet vastag sajtot,

amelyet egy tálcára pakolt. – Te akarod felvinni? – kérdezte a fiút. Skilgannon visszatért a hálószobába. Jianna már felébredt, de még az

ágyban feküdt. – Hoztam reggelit – üdvözölte az ifjú, mire a lány felült, a takaró

lehullt róla és felfedte kebleit. A fiú elkáromkodta magát. – Legalább felöltöznél? – förmedt rá a hercegn�re.

– Ó, egek, ma nagyon ingerlékeny vagy, Olek. Nem aludtál jól netán? – Jianna átvette a tálcát, és némán enni kezdett. Amikor végzett, odébb rakta a tálcát, és elhagyta az ágyat. Skilgannon hátat fordított neki, de a lány nevetését így is jól hallotta. – Nyugodtan rám nézhetsz, pr�d barátom! – bosszantotta tovább a hercegn�, majd belebújt sárga tunikájába, és leült az egyik fonott székbe.

– Találkoztál már Boraniusszal? – kérdezte t�le a fiú. A hercegn� megvonta a vállát.

– Ez a név nem mond nekem semmit. – Magas és jókép�, aranyszín� hajjal. Malanek tanítványa volt. – Ó, igen, már emlékszem rá! Smaragdszín� a szeme, a szája pedig

arrogáns ív�. Miért kérdezed? – Lehet, hogy idejön. Az lenne a legjobb, ha nem látna meg. – Ó, Olek, te túl sokat aggódsz! Egyetlenegyszer találkoztunk, és én

akkor szaténba és selyembe voltam öltözve. A hajam sötét volt és tiarámat hetven gyémánt díszítette. Az arcom ki volt festve, � pedig mindössze a kezemet csókolta meg, majd figyelme azonnal az apám felé fordult, akire kétségbeesetten igyekezett jó benyomást tenni.

– Boranius akkor sem bolond. Az emberei most is figyelik a házat. – Akkor jobb lesz, ha engedem, hogy meglássanak. Elmegyek a

piacra, te pedig adj pénzt! Veszek magamnak egy nyakláncot és új ruhát.

– Láthatóan remekül érzed magad. – A lány mosolya erre elt�nt. – Mit szeretnél, Olek? Azt, hogy a szobában ülve szenvelegjek és

remegjek, várva az er�s férfiakat, akik majd megmentenek? Vagy

sikerrel járok, vagy elfognak és megölnek. Nincs olyan ember a világon, aki megrémítene. Nem engedem, hogy legyen ilyen. És igen, jól érzem magam attól, hogy a piacra mehetek, mert ez olyasmi, amit még sosem tettem. Sétálni fogok a napsütésben, és élvezni fogom a szabadságot. Sashan vagyok, a lotyó. És Sashannak, a lotyónak nincs félnivalója sem Boraniustól, sem senki mástól.

A fiú egy pillanatig csak némán nézte a lányt, majd bólintott és meghajolt.

– Kivételes n� vagy – ismerte be. – Igen, az vagyok. És most mesélj a piacról! Egy darabig beszélgettek az alkudozás fortélyairól, és hogy sosem

szabad kifizetni az els�nek megadott árat. A fiú figyelmeztette a lányt, hogy ne menjen olyan helyekre, ahova n�ket nem engednek be: szerencsebarlangokba, tavernákba és köztemplomokba.

– A n�k nem léphetnek be templomokba? – álmélkodott a hercegn�. – A f�kapun nem. Oldalt vannak viszont a karzatra vezet� bejáratok.

A n�k azonban nem mehetnek az oltárhoz, és nem ülhetnek az oltár csarnokában.

– Ez nevetséges! – dühöngött a lány. – És az épületben tilos beszélgetniük – mosolygott Skilgannon.

Jianna szürke szeme összesz�kült. – Ezt megváltoztatom, amint trónra lépek. Skilgannon emlékezett, hogy milyen boldogan figyelte az otthonát

elhagyó lányt, akinek sz�kére fakított haján megcsillant a napsugár és olcsó sárga tunikáját ragyogó arannyá változtatta. A hercegn� kissé túlzásba vitte csíp�je ringatását, és rámosolygott minden szembejöv� férfira. Kiváló el�adás volt: az önteltség és a bátorság szülte.

A mólón álldogáló Skilgannon felpillantott a holdra, és azt suttogta: – Sosem volt még hozzád fogható n�, Jianna. A nap hosszúra nyúlt és sok feszültséget hozott Jiannának, Naashan

királyn�jének. Nem sokkal pirkadat után vette kezdetét, amikor is elolvasta a terjeng�s beszámolókat a matapeshi, panthiai és opáli harcmez�kön történtekr�l. A jelentésekben súlyos veszteségekr�l tettek említést, f�ként Opál dzsungeljeiben, de csapatainak ennek ellenére sikerült elfoglalnia a három f� gyémántbányát. A drágak�rakományokból Jianna még több vasat vehet Ventriából, és fegyvereket a kiváló gothir kovácsoktól. A jelentések elolvasása után

négy észak-naashani herceggel reggelizett, akik embereket ígértek a Tantria elleni eljövend� csatákra. Miután ezzel is megvolt, találkozott tanácsosaival és tanácsadóival, ellen�rizte az adóbevételekr�l szóló beszámolókat és a kincstár helyzetét.

Mostanra már alkonyodott, de a királyn� még mindig nem fáradt el, így sétált egyet a test�rével a sarkában a Királyi Kertekben, amelyeket hosszú fémpóznákon álló lámpások világították meg. Mögötte ott lépkedett a királyn� lovasainak kapitánya, Askelus, egy magas és félelmetes férfi, mellette pedig az egykori kardmester, az inas test� Malanek. Mindkét alak keze kardjuk markolatára csúszott, amint kiértek a nyíltabb terepre. Jianna felkacagott.

– Úgy tartja a mondás, hogy a mennyk� kétszer nem csap le ugyanarra a helyre.

– Túl sokat kockáztatsz, fenség – felelte Malanek. A holdfény árnyékokat vetett az arcára, amit�l vonásai csak még mélyebbnek t�ntek. Mivel már nem volt többé küzdelmet oktató kard mester, megnövesztette haját, bár a körülményesen felfelé fésült taréj és a lófarok megmaradt, ami egyben azt is jelezte, hogy � az uralkodó bajnoka. Haját feketére festette, de ez az aprócska hiúság nem érdekelte a királyn�t. Kedvelte az öreg harcost.

– Minden kockázatot nem kerülhetek el, Malanek. És nézd csak, nem viselem talán az általad készített gy�r�svértet?

– De igen, és remekül is áll neked, fenség. Mellesleg szerintem egyedül ez az oka annak, hogy viseled.

Jianna szótlanul sétált tovább, bár tudta, hogy a férfinak igaza van. A combközépig ér� ezüstvért, amelyet puha birkab�rrel béleltek, és vastag, domborodó övvel egészítettek ki, remekül kiemelte keskeny csíp�jét, és mozgás közben fényesen csillogott. Jianna érezte, hogy két kísér�je egyre feszültebb, ahogy közelednek az Álmok Tavához, a hatalmas márványmedencéhez, amelynek közepén egy káprázatosan gyönyör� n�t ábrázoló szobor állt. A n�alak az ég felé emelte a kezét, amelyre egy kígyó tekeredett. A szobor Jiannát ábrázolta, a királyn� pedig gyakran kereste fel a kertet, és mindig megállt itt, hogy megcsodálja saját magát.

Két nappal ezel�tt azonban a közeli bokrok közül két orgyilkos rontott rá, akik a palotaszolgák ruháját viselték. Azon az éjszakán csak Malanek volt vele, aki azonban kora ellenére hihetetlenül gyorsan reagált – egy pillanat alatt el�rántotta szablyáját és elállta a támadók útját. Az els�t megölte, de a második elrohant mellette, és felemelve

kését, megrohanta Jiannát. A királyn� azonban felugrott a leveg�be, és csizmás lábával arcba rúgta, amit�l az orgyilkos hátratántorodott, Malanek pedig hátba szúrta. A férfi felsikoltott és elzuhant. Sajnos a sebe túl mély volt, és halálosnak bizonyult: a vallatás során belehalt a sérülésbe, anélkül, hogy elárulta volna, ki küldte.

Két év alatt ez volt a negyedik merénylet. Jianna tekintete a szoborra tévedt. – � még akkor is gyönyör� lesz, amikor én már vénséges banya

leszek – kesergett. – Egen, de � sosem fog lovagolni, és sosem látja a napnyugtát –

felelte Malanek. – És sosem ismeri meg a nép imádatát. – Az imádat jön és megy. Az emberek virágokkal borították el a

ventriaiakat és koszorút akasztottak Bokram lovának nyakába. A nép szeszélyes jószág.

Elérkeztek a Jianna magánlakrészét határoló magas falhoz és az utolsó kapuhoz. Az Askelus válogatta két �r tisztelgett és meghajolt.

– Ki van bent? – szólította meg egyiküket a kapitány. – A királyn� négy tanácsosa, öt udvarhölgy, a vak hárfás és a

Mellicane-ból jött lovas. A ventriai nagykövet kihallgatást kért: az � futára a karzat el�tt várakozik.

Az �rök kinyitották a kaput, Jianna pedig besétált. – Elküldjék mindenkit? – tudakolta Malanek. – Kérd meg Emparót, hogy várjon. Kés�bb még szeretnék

gyönyörködni a hárfajátékában. A ventriai nagykövetet holnap reggel fogadom, még a tanácsülés el�tt. Te kísérd el: együtt fogunk reggelizni. – Id�közben megérkeztek a királyn� szobáihoz vezet� ajtóhoz. – A Mellicane-ból jött lovast most azonnal fogadom. Askelus, te még velem maradsz.

A magas harcos bólintott, és belökte a királyn� lakosztályába nyíló ajtót. Odabent lámpások égtek, fényük megcsillant a selyem-huzatú kanapékon és díszesen faragott székeken. A fehér selyembe öltözött öt udvarhölgy felállt, és pukedlizett a királyn� el�tt.

– Mindannyian lepihenhettek – bocsátotta el �ket egy kézmozdulattal Jianna, mire a n�k ismét pukedliztek és távoztak. Malanek velük ment, majd egy csapott vállú tiszttel tért vissza. A királyn� a férfira nézett és látta, hogy milyen fáradt a szeme. A katona meghajolt, és várt.

– Hosszú út áll mögötted, uram? – szólította meg az uralkodó. – Igen, fenség. Tizenöt nap alatt nyolcszáz mérföldet tettem meg.

Mellicane az összeomlás szélén áll.

– Mit sikerült még megtudnod? – Az összes iratot magammal hoztam, fenség: jelentéseket azokról,

akik h�ségesek ügyedhez, és azokét is, akikkel... el kell majd bánni. Mindet átadtam Malaneknek.

– Majd elolvasom, és akkor ismét hívatlak – mondta Jianna, aki képtelen volt visszaemlékezni a férfi nevére. – De miért vártál rám ma este?

– Híreim vannak Skilgannonról, fenség. – Meghalt? – Nem, fenség. Még azel�tt elhagyta a templomot, hogy a lovasok

megérkeztek volna. Úgy gondoljuk, Mellicane felé tart. – Nála vannak a kardok? – Egy kisvárosban olyan embereket ölt, akik a helyi templomot

akarták megtámadni. Úgy értesültünk, hogy a kardokat a támadóktól vette el.

– Ennek ellenére nála lesznek a kardok. – Nehéz elhinni, hogy pap lett bel�le – szólalt meg Askelus, – Miért? – kérdezett vissza Malanek. – Skilgannon mindent

szenvedéllyel eltelve �z. A szenvedély pedig a Forrás ajándéka. Askelus megvonta a vállát. – Skilgannon harcos, és nehéz elképzelni, amint olyan spirituális

badarságokat hord össze, hogy a szeretet mindent legy�z, bocsáss meg azoknak, akik gyötörnek. Ostobaság az egész! A katonák gy�znek le mindenkit, és ha megölöd azokat, akik gyötörnek, akkor megszabadulsz a kínoktól.

– Mindketten hallgassatok el! – förmedt rájuk Jianna, és figyelme visszatért a hírnökre. – Ki jár Skilgannon nyomában?

– Üzenetet küldtem a mellicane-i követségre, hogy figyeltessék. Ott van még az eredetileg Skepthiába küldött húsz lovas, és van egy kiváló orgyilkos, akivel felvehetjük a kapcsolatot. Milyen parancsot küldjek?

– Ma éjjel gondolkodni fogok rajta. Gyere vissza reggel! –Jianna egy kézmozdulattal elbocsátotta a férfit. Távozása után a királyn� leült egy selyemhuzatú kerevetre, és elmerült gondolataiban.

Askelus és Malanek némán vártak. Végül az uralkodó rájuk pillantott.

– Nos? Mondjátok, mit gondoltok? – Egyik férfi sem szólalt meg, mire Jiannának elnehezült a szíve. – Annyira rettenetesnek t�nök még a régi barátoknak is? Gyerünk, Malanek, beszélj!

Az id�s kardmester sóhajtott, majd nagy leveg�t vett.

– Igen keményen bánsz azokkal, akik kimondják, amit gondolnak, fenség.

– Peshel Bar áruló volt. Nem azért ölettem meg, mert kimondta, amit gondolt, hanem azért, mert megpróbált másokat ellenem fordítani.

– Egen, amikor kimondta, amit gondolt – felelte Malanek. – Úgy vélte, tévedsz, és ezt a szemedbe mondta. Most akinek van egy csöppnyi józan esze, nem mondja ki, mit gondol valójában. De talán túl öreg vagyok ahhoz, hogy tör�djem ezzel, így hát felelni fogok, fenség. Kedveltem Skilgannont, és most is kedvelem. Mindenki másnál többet tett azért, hogy segítsen megszerezni neked a trónt. Azt javaslom, hagyd �t békén. Hagyd futni!

– Azt már elfelejtetted, hogy meggyilkolta Damalont? Malanek Askelusra pillantott, de a sudár harcos hallgatásba burkolózott. Malanek kesernyésen felnevetett és megrázta a fejét.

– Nem felejtettem el, fenség. Bocsáss meg, hogy nem gyászolom meg! Sosem kedveltem.

Jianna felállt a kerevetr�l: feszült volt az arca, szürke szeme dühödten izzott. Amikor megszólalt, hangja mégis összeszedett volt, már-már szelíd.

– Skilgannon elárult engem. A királyn�je engedélye nélkül ment el, dezertált a seregb�l. Ellopott egy páratlan ereklyét. Szerinted ezekért a b�nökért nem jár neki a büntetés?

– Elmondtam, mit gondolok, fenség. – És te mit szólsz, Askelus? – Te vagy a királyn�, fenség. Akik engedelmeskednek

parancsaidnak, h�ségesek. Akik nem, árulók. Ilyen egyszer� ez. Skilgannon nem engedelmeskedett a parancsaidnak: egyedül rajtad áll, hogy elítéled, vagy megbocsátasz neki. Nem az én dolgom, hogy tanácsot adjak. Én csak katona vagyok.

– Megölnéd, ha megparancsolnám neked? – Egy szívdobbanás alatt. – Elszomorítana? – Igen, fenség. Rettenetesen elszomorítana. Jianna elbocsátotta a két férfit, majd fogadta a tanácsosokat,

meghallgatta észrevételeiket, ítéleteket hozott, királyi dekrétumokat írt alá, majd hívatta Emparót, a vak lantost.

A zenész öregember volt, de ha a királyn� behunyta a szemét, és a játékát, meg lágy, dallamos hangját hallgatta, maga elé tudta képzelni, milyen lehetett ifjúkorában: aranyhajú és bájosan jókép�. Jianna azt

kívánta, Emparo bárcsak ismét fiatal lehetne, hogy ágyba bújjon vele, és elfeledtesse egy id�re azt a férfit, akinek az arca ott id�zött a gondolatai között, és aki mindig ott motoszkált álmaiban.

Leheveredett a kerevetre, az édes muzsika betöltötte a szobát, majd eszébe jutott Skilgannon arca azon a napon, amikor � elment a piacra. Akkor még olyan fiatal volt a férfi, szinte fiú – néhány héttel járt tizenhatodik születésnapja el�tt. Jóvágású arca komolyságot sugárzott, vonásai zordak voltak. A lány legszívesebben hozzábújt volna, és megcsókolta volna komor ajkát.

Ehelyett azonban elindult az utcán, és jól tudta, hogy a fiú tekintete addig nem ereszti, amíg be nem fordul a sarkon.

Jianna felsóhajtott. Holnap parancsot ad, hogy végezzenek a férfival. Talán ha meghal, nem fog többet álmodni róla.

Tizenegyedik fejezet Már elmúlt éjfél, mikor Skilgannon visszatért a Vérvörös Szarvasba.

A taverna szinte teljesen kiürült, de Druss még mindig az asztalánál üldögélt. Diagoras mellette hevert a földön, és mélyen aludt. Két befont hajú vagriai tiszt némán ivott valamivel távolabb, az üres asztalok között pedig egy vén farkaskutya bóklászott, maradék után kutatva.

– Üdv, cimbora! – köszöntötte Druss, akinek beszéde kissé összefolyt már.

Skilgannon lepillantott a szenderg� Diagorasra. – Az ifjúság átka – jegyezte meg a drenai. – Nem bírják az alkoholt.

A fenébe, szükségem van egy kis leveg�re! – Hatalmas kezével megtámaszkodott az asztalon és felfelé lökte magát, de visszarogyott a székbe. – Másrészr�l viszont nagyon kellemes itt üldögélni – vonta le a következtetést.

– Hadd segítsek! – szólalt meg Skilgannon, mire az id�sebb férfi fakó szín� tekintete összekapcsolódott az övével.

– Megoldom magam – dünnyögte Druss, és támolyogva talpra állt. Kibotorkált az asztal mögül, és elindult a bejárat felé, majd kilépett az éjszakába. A naashani követte. Csatabárdos odakint megdörgölte a szemét, és felnyögött.

– Jól vagy? – kérdezte Skilgannon. – Amíg nem pislogok, igen. Sürg�sen találnom kell valamit, amit�l

kitisztul a fejem. – A rakpart szélén egy vízzel teli vályú állt. Druss arrafelé imbolygott... és beleütközött a tavernából éppen kilép� egyik vagriai tisztbe, mire a férfi elterült. – Bocsánat – mormogta a drenai, és ügyesen kikerülte a katonát. A vagriai talpra szökkent és szemügyre vette köpenyét, amelyet lótrágya csúfított el.

A férfi átkozódva Druss után rohant. Az megfordult, és felemelte a kezét.

– Hóha, hé! Ett�l a zajtól széthasad a fejem. Beszélj halkabban! – Beszéljek halkabban? – ismételte a vagriai. – Te részeges, vén

drenai bolond! – Lehet, hogy részeg vagyok, de legalább nem b�zlöm a lószartól. Ez

valami új divat Vagriában? A tiszt káromkodott, majd egy balegyenessel orrba vágta Drusst. A

vagriai nagydarab, széles vállú férfi volt, és Skilgannon összerezzent,

amikor az ütés talált. Ezt követte egy újabb jobbhorog, de az sosem ért célba. A drenai elkapta a vagriai öklét, megpördítette az alakot, és behajított a lóitatóba.

– Ez majd lemossa a mocskot – közölte vele. A másik tiszt is megrohanta az öreget, de Druss hárította az ütést, és

az ágyékánál, meg a torkánál fogva megragadta a vagriait. Egyetlen mozdulattal a feje fölé lendítette a katonát, és imbolyogva megindult a rakpart pereme felé.

– Druss! – kiáltott utána Skilgannon. – Páncélruha van rajta! Még a végén vízbe fúl!

Csatabárdos habozott, majd a földre hajította a férfit. – Igazad van. Márpedig nem akarjuk a szövetségeseinket vízbe

fullasztani... nem bizony, cimbora. – Az itatóba dobott tiszt ekkor kászálódott ki a vályúból, és keze kése markolatára fonódott, amikor Shivasnak, a taverna tulajdonosának nyeszlett alakja jelent meg a Vérvörös Szarvas ajtajában.

– Mi folyik itt? – csattant fel. – Az én boltom el�tt verekedtek? – Ezt igazán nem nevezheted verekedésnek, Shivas – mosolygott

Druss. – Csak egy kicsit tréfálkoztunk. – No, akkor menjetek máshova... vagy verd fel máshol a tanyádat!

Nem t�rök bajkever�ket a Vérvörös Szarvasban, és nem teszek kivételt, még veled sem, Druss. És mit csináljak a padlómon alvó tiszttel? Ha éjszakára nálam marad, fizetnie kell a szállásért, éppúgy, mint bárki másnak.

– Írd a költséget a számlámhoz, Shivas! A két vagriai egy szó nélkül hagyta magára Csatabárdost, aki

odasétált Skilgannonhoz. – Furcsa népség a vagriai. A legcsekélyebb elvi kérdésért is képesek

halálig küzdeni, és ebben sem fájdalom, sem kín nem gátolhatja meg �ket. Ám a gondolatra, hogy soha többé nem ehetnek Shivas f�ztjéb�l, úgy elpucolnak, mint a berezelt gyerekek.

Skilgannon elmosolyodott. – Hogy van a fejed? – Már tisztul, cimbora. Éppen erre volt szükségem: egy kis könnyed

testmozgásra. – Druss ásított egyet és nyújtózkodott. – Most viszont egy kis alvás is jólesne.

Az árnyékok közül egy alak lépett el�. Skilgannon felismerte benne azt a furcsa n�t, Garianne-t.

– Kissé elkéstél a vacsorával, te lány – köszöntötte Druss. – De szívesen megosztom veled a szobámat, és holnap vendégem vagy egy kiváló reggelire.

– Nagyon fáradtak vagyunk, Bátyó, de még nem alhatunk. – A lány Skilgannonhoz fordult. – Az Öregasszony látni szeretne téged is. Mi majd elviszünk hozzá.

– Én viszont nem akarom látni. – Mondta, hogy ezt fogod majd mondani, de tudja, hol van a

templom, amit keresel. És tud még valamit, ami nagyon fontos neked. Azt mondta, hogy mondjam el ezt is. – A lány Drussra nézett, majd megingott, és a móló korlátjába kapaszkodva igyekezett talpon maradni. Csatabárdos elindult felé, Garianne lépett még egyet, majd összeesett. A drenai még esés közben elkapta, és felnyalábolta. A lány feje a férfi mellére hanyatlott.

A csatabárdos visszaballagott a Vérvörös Szarvashoz. Skilgannon megel�zte és kinyitotta az ajtót. Druss elhaladt a hortyogó Diagoras mellett, és a hátsó lépcs�n felvitte Garianne-t a hátsó szobába, amelyet bérelt. Odabent három ágy fogadta �ket: Rabalyn aludt az egyiken, az ablak alatt. A drenai lefektette Garianne-t a másik keskeny priccsre, mire a lány felnyögött, és megpróbált felkelni.

– Pihenj, lányom! – szólt rá Druss. – Az Öregasszony várhat egy-két órát. – Kifésülte a lány aranyhaját a homlokából. – Most pihenj! Vén Bátyó itt van, de most aludj! – Betakarta egy pokróccal, Garianne pedig elmosolyodott és lehunyta a szemét.

Druss perceken át ült az ágy szélén, majd felállt és intett Skilgannonnak, hogy kövesse. A két férfi visszatért a taverna ebédl�jébe.

– Mi baja van? – érdekl�dött a naashani. – Ha kipiheni magát, ismét rendben lesz. Mit tudsz Öregasszonyról? – Túl sokat és túl keveset – felelte Skilgannon. – Sosem hittem, hogy

a gonoszság a csúfsághoz köt�dik. Ismertem jóvágású férfiakat, akiknek lelketlensége határtalan volt. De Öregasszony éppen olyan gonosz, mint amennyire csúf.

Druss egy pillanatig hallgatott. – Egen, azt hiszem ez így igaz. De egyszer segített visszahozni a

feleségemet a holtak közül. – Lefogadom, hogy kért érte valamit cserébe. Csatabárdos bólintott. – A fegyveremben raboskodó démont akarta. Kés�bb rájöttem, hogy

át akarta költöztetni abba a kardba, amelyet Gorbennek készített.

– Átengedted neki? – Megtettem volna, de a démon ki�zetett Snagából, amikor az

Ürességben jártam. – Szóval elmégy hozzá? – Az adósa vagyok, és én mindig megfizetem az adósságaimat. Egy

darabig ismét csend telepedett rájuk. – Hogyan sikerült visszaszerezned a feleségedet a halottaktól? – törte

meg végül a csendet Skilgannon. – Majd máskor, cimbora. Ha csak Rowenára gondolok, elnehezül a

szívem. De mondd csak, az Öregasszony kovácsolta azokat a kardokat, amelyeket forgatsz?

– Igen. – Sejtettem. Vigyázz velük! Az Öregasszony nem csak az acélt

munkálja meg. Hallod a hívásukat? – Nem – vágta rá Skilgannon hevesen. – Ezek csak kardok. – Druss

nem felelt, de tekintete összekapcsolódott a naashani pillantásával, és végül a kardmester nézett félre. – Igen, hívnak engem – vallotta be. – Vért akarnak, de uralni tudom �ket. Mint ahogy ma éjjel is megtettem.

– Er�s ember vagy, és id�be telik, mire beleeszik magukat a lelkedbe. Az Öregasszony készítette azt a kardot is, amelyik meg�rjítette Gorbent. A nemrég elhunyt tantriai királynak is volt egy.

– Azt tanácsolod, hogy szabaduljak meg t�lük? – Nincs szükséged a tanácsomra, cimbora. Magad mondtad épp az

imént: az Öregasszony gonosz. Pengéi azt tükrözik, amit a szívében rejt. Készített fegyvert a Boszorkánykirályn�nek is?

– Igen, egy t�rt. Jianna azt mondta, bölcsességgel ruházza fel. – Többet is ad majd neki ennél – állt fel Druss. – A t�znél üldögélek

majd, és szunyókálok egy kicsit. Miért nem mész fel és pihensz le? – És megfosszalak az ágyadtól? – Vén katona vagyok, cimbora, és bárhol elalszom. A hozzád

hasonló ifjoncoknak még párnára, takaróra és derékaljra van szüksége. Most menj és pihenj! Ha nem tudsz elaludni, majd viszek neked egy kupa meleg tejet és mondok egy szép mesét.

Skilgannon nagyot nevetett és érezte, hogy minden feszültség kilúgozódik bel�le. Odasétált a lépcs�feljáróhoz, ahonnan visszanézett.

– Tegyél egy csepp mézet is a tejbe! És olyan mesét akarok, aminek boldog a vége.

– Nem minden mesémnek boldog a vége – helyezkedett el Druss az egyik öblös b�rfotelban. – De meglátom, mit tehetek.

A naashani felment a drenai szobájába, ahol Garianne és Rabalyn még mindig aludtak. A harmadik ágyhoz lépett, és elnyúlt rajta. A párna puha volt, a derékalj ruganyos és er�s.

Pillanatok alatt könny� álomba merült. Árnyak szabdalta erd�ben járt, és a bokrok közül neszek sz�r�dtek

el�. Megpördült a sarkán, és még vethetett egy pillantást a fehér bundára. Kezei a kardjaiért nyúltak...

Skilgannon pirkadat el�tt ébredt, és azonnal felkelt. Úgy érezte,

mintha kavics ment volna a szemébe, és végigsimított az állán kiütköz� borostán. Levetette az ingét, átballagott a szoba túlsó felébe, ahol egy korsó víz és egy zománcozott lavór állt. Megtöltötte a tálat, vizet fröcskölt az arcára, majd lehajtott az övén egy kis rekeszt, ahonnan el�vette összecsukott borotváló kését. Kicsattintotta, majd lassan és gondosan megborotválkozott. Odahaza Naashanban az egyik szolgája meleg törülköz�t terített volna az arcára, majd egy id� múlva felmelegített olajat dörzsölt volna borostájába, miel�tt nekiállt volna megborotválni. Itt nem volt tükör, így csak tapintására hagyatkozva dolgozhatott lassan a pengével. Végül elégedetten megtisztogatta és megszárította a borotvát, miel�tt összecsattintotta és visszacsúsztatta volna öve rejtett zsebébe.

Hajnalhasadáskor füstöt vett észre a város keleti felében. Kilökte az ablakot, és kihajolt. Éppen csak hallotta a távoli ordibálást, és sejtette, hogy mi lehet az oka. Az élelemhiány lázadást váltott ki a szegények között.

Otthagyta az ablakot, és látta, hogy Garianne még mindig alszik. Rápillantott a lány arcára: a n�sokkal fiatalabbnak t�nt alvás közben, alig többnek egy kislánynál. Felöltötte az ingét, a zekéjét, a vállára lendítette a Nappal és Éjjel Kardjait, majd elhagyta a szobát, és lesétált a földszintre.

A szolgák már a konyhában szorgoskodtak, és Skilgannon orrát megcsapta a frissen sütött kenyér illata. Drusst nem látta sehol, így letelepedett a kiköt�re néz� egyik ablakhoz, és a tengert bámulta. Sóvárgó vágyat érzett, hogy hajóra szálljon, és a láthatárig vitorlázzon, hogy olyan helyen érjen partot, ahol még soha nem hallottak az Elátkozottról. Alighogy felmerült benne a gondolat, máris belátta, hogy milyen ostoba is az. Nem futhatsz el az el�l, aki vagy.

Gondolatai az Öregasszonyra terel�dtek, mire az undor és a félelem ismer�s szúrása döfött belé. Jianna a polgárháború során egyre többször és többször fordult a banyához. Több ellenségével démoni varázslatok végeztek: az efféle tettek eredményezték azt, hogy egyre többen csak Boszorkánykirályn�nek kezdték hívni.

Shivas érkezett az asztalához, lisztet verve le a kezér�l. – Korán jöttél reggelizni, de egy italt hozhatok. Skilgannon

felpillantott az inas fogadósra. – Csak egy kis vizet kérek. – Éppen gyógyteát f�zök: az összetev�ket egy helyi patikus készíti

nekem. Ez a tea teljesen felfrissíti az embert. A kamillát és a bodzavirágot magam is felismerem benne, de vannak ott egyéb finomságok is, amelyeket nem ismerek. Ajánlom figyelmedbe.

Skilgannon elfogadta az ajánlatot: a f�zet valóban ízletes volt, és érezte, ahogy friss er� vágtat át tör�dött testén. Shivas nemsokára visszatért.

– Most már jobban nézel ki, fiatalember. Jó volt a tea, nem igaz? – Egyenesen csodás. Kaphatok még egyet? – Kaphatsz... persze csak ha dalolni és táncolni akarsz az asztalon.

Bízz bennem: egy csésze elég lesz. Reggelire füstölt halam van, hozzá hagymás kenyér. Mind a kett� roppant ízletes, f�leg három tojással, megbolondítva egy kis vajjal, és megf�szerezve egy csipet borssal.

A lázongás okozta füstfelleg mostanra kisodródott a tenger fölé. – Azt hinné az ember, hogy a város már éppen elég vérontást látott –

dünnyögte maga elé Shivas. – Az éhezés a legrosszabbat hozza ki az emberekb�l. – Gondolom. Na, hozom a reggelid. Miután a fogadós elment, Skilgannon gondolatai visszatértek az

Öregasszonyhoz. Ha a banya valóban tudja, hol találhatóak a feltámasztok, ostobaság lenne, ha nem fogadná el a meghívását. Keze önkéntelenül is a nyakában hordott medálra tévedt.

– Te tényleg azt hiszed, hogy Dayan visszatérhet az életbe egy csontdarabka és egy hajfürt segítségével? – kérdezte magától. – És még ha így is lesz, mit teszel majd? Letelepszel vele egy kis birtokon, és birkákat tenyésztesz? – A felesége naashani arisztokrata... volt... aki palotában nevelkedett, ahol száz szolga leste az óhaját. – Boldogan élne vajon egy koszos tanyán?

– Hát te?

– Hadvezér voltál, Naashan leghatalmasabb férfija. Elégedett lennél földm�vesként, egyszer� földtúróként?

Skilgannon felhajtotta gyógyteájának maradékát. Shivas ismét megjelent, ezúttal a reggelivel, Skilgannon pedig

gépiesen nekilátott az evésnek: a különleges ízekb�l semmit sem érzett, hangulata egyre komorabb lett.

Druss lépett be az ivóba, és leült vele szemközt. – Jól aludtál, cimbora? – Elég jól – felelte Skilgannon csíp�sen és érezte, hogy egyre

bosszúsabb. – Látom, nem vagy az a reggelt imádó fajta. – Hogy érted ezt? – csattant fel a naashani. – Vigyázz, hogy beszélsz, fiú! – felelte szelíden Druss. – Kedvellek,

de bánj velem tiszteletlenül, és kihajítalak innen. – Saját beleidbe botlasz, amint megpróbálod – szisszentette

Skilgannon, mire a drenai szeme felparázslott. Ekkor azonban észrevette az üres csészét, mire az orrához emelte és nagy leveg�t vett.

– Azt mondtad, hogy az ital köteked�vé tesz. És hogy állsz a kábítószerekkel?

– Nem élek velük. – Éppen az imént tetted. A legtöbben, akik Shivas gyógyf�zetéb�l

isznak, csupán üdvözült mosollyal az arcukon üldögélnek az asztaluknál. Nálad úgy t�nik, éppen ellenkez� a hatás. Küldök ide egy kis vizet, majd idd meg! Amikor a narkotikum kiszáll bel�led, beszélünk.

Druss otthagyta Skilgannont és besétált a konyhába. Kisvártatva az egyik szolgálólány egy korsó vizet és egy nagy kék kupát vitt oda a naashaninak, aki jó nagyot kortyolt a folyadékból, mire enyhén lüktetni kezdett a halántéka. Még megpillantotta Drusst, aki éppen kilépett a konyhából és elindult felfelé a lépcs�n.

Skilgannonra hirtelen fáradtság tört rá, így karjára hajtotta fejét. A szeme el�tt táncoltak a színek, és azon kapta magát, hogy

belebámul a kupájába. Az ablakon át besz�r�d� fény megcsillant a mázas felületen, mire a naashani behunyta a szemét. A fényesen csillogó kékség azonban beférk�zött gondolatai közé is, és ott úgy örvénylett, akár az óceán. Gondolatai elkalandoztak, úgy szelték a kékséget, mintha tengeri madarak lennének, és visszatértek arra napra, amikor a vér és a rettegés betört az életébe, mindörökre megváltoztatva azt.

Pedig minden olyan szépen alakult, olyan ártatlanul. Sashan a kezét fogta, amikor az alkonyba hajló délutánban a parkban sétálgattak. Korábban együtt elballagtak a piacra, ahol a folyóparti tavernában alaposan belaktak. Remek nap volt mögöttük. A kémek többé nem figyelték a házat, és Skilgannon kezdte azt hinni, hogy a terve bevált. Az ünnepségig már csak egy hét volt hátra, és azután hamarosan kijuttatja Sashant a városból, hogy az próbára tegye szerencséjét a hegyi törzsek között. Ez a gondolat megzavarta, és a gyomra összeugrott, amikor eszébe jutott.

– Mi a baj, Olek? – kérdezte a lány, miközben elsétáltak egy vizet köp� szök�kút mellett.

– Semmi. – Nagyon szorítod a kezem. – Sajnálom – lazította el fogását a fiú. Csak akkor értek egymáshoz,

amikor a házon kívül jártak, és Skilgannon ezeket a sétákat jobban élvezte minden másnál.

Már leszállt az éj, amikor eljutottak a park kapujához. A gyalogjárón két férfi haladt parazsas vödrökkel és az utat megvilágító hosszú bronzlámpásokat gyújtották meg. Skilgannon megpillantott az egyik padon egy öregasszonyt üldögélni, aki megszólította �ket:

– Akarjátok, hogy megjósoljam a szerencsétek, ifjú szerelmesek? – Reszel�s hangja szinte beletépett az ifjú fejébe: a vénasszony elképeszt�en csúf volt, ruházata büdös és rongyos. Már éppen vissza akarta utasítani az ajánlatot, amikor Sashan elengedte a kezét és a banyához lépett.

– Mondd el a jöv�met! – Számos jövend� létezik, gyermek, és nincs mindegyik k�be vésve.

Sok függ a bátorságtól, a szerencsét�l és a barátoktól. Még több függ az ellenségekt�l.

– Vannak ellenségeim? – kérdezte Sashan, ártatlannak tüntetve fel a kérdést, de Skilgannonra azonnal rátört valami rossz érzés.

– Mennünk kellene, Sashan. Molaire mérges lesz, ha kih�l a vacsora. – Molaire nem lesz mérges, Olek Skilgannon – jelentette ki az

Öregasszony. – Ezt bizton megígérhetem. – Honnan tudod a nevem? – Miért ne tudnám? Te vagy a hatalmas T�zökl� fia. Tudtad, hogy

mára apád félistennek számít a panthiaiak között? – Nem.

– �k mindennél többre becsülik a bátorságot, Olek. Neked pedig szükséged lesz minden bátorságra, amit csak az �seid nyújtani tudnak. Van benned bátorság?

Skilgannon nem felelt. Volt valami a vénasszonyban, amit�l végigfutott a hátán a hideg.

– És mi a helyzet az én jöv�mmel? – szólt közbe Sashan. – Benned megvan a bátorság, kedvesem. És hogy válaszoljak az

el�z� kérdésedre, igen, vannak ellenségeid. Méghozzá hatalmas ellenségeid. Könyörtelen és irgalmatlan emberek. Különösen egy, akit most érdemes elkerülnöd, mivel a csillagai er�sek, � pedig magasan áll. Nagy kínokat okoz majd még neked. – A vénasszony felpillantott az ifjúra. – A te szívedet pedig össze fogja zúzni, Olek Skilgannon, és a b�ntudat terhét zúdítja a válladra.

– Menjünk! – mondta a fiú. – Nem akarok többet hallani ebb�l! – Még nem jósolta meg a szerencsémet – ellenkezett Sashan. – Azt

mondod, ellenségeim vannak. Le fogom gy�zni �ket? – �k nem gy�znek le. – Elég ebb�l a badarságból! – fortyant fel Skilgannon. – Ez a n�

semmit sem tud, csak a nevemet! Minden más semmitmondó hablaty: er�s ellenségek, összezúzott szívek. Ez semmit nem jelent! – Erszényéb�l el�halászott egy ezüstpénzt, és a banya ölébe dobta. – Ez minden, amire vágysz. Most már megkaptad. Hagyj minket békén!

Az Öregasszony zsebre vágta a pénzt, majd rápillantott Skilgannonra. Kett�jükön kívül senki más nem hallotta, amit mondott és szavai beledöftek az ifjúba.

– Az ellenségeitek közelebb járnak, mint ahogy azt gondolod, Olek. A császárn� halott, a barátodat, Greavast pedig az egyik legrettenetesebb végzet érte utol. A mellettem álló ifjú hercegn�re halálos veszedelem les. Még mindig badarságnak tartod, amit mondok?

A szavak beleégtek Skilgannonba, és szinte fejbe vágták. Némán állt ott és a vénasszonyra meredt. Majd lassan megfordult, tekintete végigpásztázta a parkot, és arra számított, hogy bármelyik pillanatban fegyveresek bukkannak fel a bokrok közül. De nem történt semmi. Pillantása Sashanra siklott, aki szintén megdöbbent, de nem mutatta ki gyászát.

– Hogy halt meg az anyám? – Megmérgezte magát a gy�r�jébe rejtett méreggel. Nem szenvedett,

kedvesem. – És Greavas? – kérdezte Skilgannon.

– Órákon át kínozták. Er�s ember volt, Olek, és bátorsága hatalmas. Azonban a végén, amikor megfosztották ujjaitól és szeme világától, mindent elmondott nekik. De Boranius még ezután is folytatta a kínvallatást a puszta gyönyörért, ám még ez sem csillapította étvágyát. Semmi sem tudja csillapítani, okozhat bármennyi kínt. Ilyen a természete.

Skilgannon er�lködve próbálta összerakni széthulló gondolatait. – Hogyan bukkant rájuk Boranius? – Volt valaki, akiben Greavas megbízott. – Az Öregasszony

közönyösen megrántotta a vállát. – Bizalmát rossz emberbe vetette, ahogy az már a bizalommal lenni szokott. A katonák most téged keresnek, Olek Skilgannon. És persze a sz�ke ribancot, akit veled láttak.

Az ifjú szúrósan meredt a ronda vénasszonyra. – Ki vagy te? És mi a szereped ebben az egészben? – Aligha ezek a legfontosabb kérdések ebben a pillanatban. Itt állsz

egy szál saruban és tunikában... Mivel is...? Néhány ezüsttel az erszényedben? A hercegn� egy áttetsz� öltözéket visel és nincs nála egy garas sem. Mi a terved, Olek Skilgannon? És a tiéd, Jianna? Ezer ember keres titeket a városban.

– És te miért ajánlod fel a segítséged? – kérdezte Sashan. – Nem azt mondtam, hogy segítek, gyermek. Én csupán a jövend�det

jósolom. Az ifjú Olek ezért fizetett ki, ám a segítségemnek sokkal magasabb az ára: ezer aranyraq tisztességesnek t�nik a szememben. Hát a tiedben?

– Akár lehet tízezer is – felelte a hercegn�. – Mivelhogy nincs semmim.

– A szavad számomra elegend�, Jianna. – Még többet kaphatnál, ha elárulnál – szólalt meg Skilgannon. – Így igaz. És ha ez lenne a szándékom, fiatalember, pontosan ezt is

tenném. – Ha életben maradok, és sikerrel járok, kifizetlek – jelentette ki

Jianna. – Mit tanácsolsz? Az Öregasszony felemelte inas kezét és megvakargatta vele az egyik

bibircsókot az arcán. – Van itt egy hely a közelben. El�ször odamegyünk, majd ott

kitaláljuk, hogyan tovább. Skilgannon hirtelen felnyögött. – Sperian! Mi van Speriannal és Molaire-rel?

– Most már semmit nem tehetsz, Olek Skilgannon. Követték Greavast a hattyú útján. – Boranius éppen most hagyja el a házatokat, és embereket hagy hátra, hogy visszatérted várják.

– Mennyien vannak? – Négyen. Az egyiküket ismered is: alacsony ember, hosszú

bajusszal. – Casensis. – Kellemetlen fickó, és szintén örömét leli a kínokban. Nem annyira

tehetséges a kínzás m�vészetében, mint Boranius barátunk, de ugyanannyira élvezi.

Skilgannon érezte, hogy fájdalom mardossa a gyomrát. A düh már-már elöntötte, neki pedig minden csepp erejére szüksége volt, hogy lehiggadjon. Mostanra leszállt a sötétség, és h�s szell� simított végig a néptelen parkon.

– Nincs rá bizonyság, hogy mindez igaz – nyögte ki végül. – Tudod, hol találsz rá bizonyosságot, Olek Skilgannon. – Haza kell mennünk – fordult az ifjú a lányhoz. – Ez ostobaság lenne – felelte a hercegn�. – Ha igazat mond, akkor

már várnak ránk. Nem engedem, hogy elfogjanak. – Nem hagyhatlak itt vele. Lehet, hogy segít�kész, de érzem benne a

gonoszságot. Jianna haragvó tekintettel magasodott fel. – Nincs rá jogod, hogy bárhol is otthagyj engem. Mint ahogy arra

sem, hogy bárhova is elvigyél. Én Jianna vagyok, és saját kezemben tartom az életem. Annak dacára, amit bel�lem láttál, még mindig törékeny n�nek tartasz, akinek védelemre van szüksége. Akkor is ennyire aggodalmaskodó lennél, ha hercegfi lennék? Szerintem nem. Jianna er�sebb bármelyik hercegiméi, Olek: Malanek alaposan kiképzett. Menj csak haza, ha meg kell tenned! Én viszont vele tartok.

– Micsoda bölcsesség egy ifjú n�ben! – bókolt az Öregasszony. – Öröm ezt látni.

A hercegn� elengedte a füle mellett a bókot. – Ne légy ostoba, Olek. Elfognak és megkínoznak. – Ez nem ostobaság, mivel Olek nem ostoba ember – ellenkezett

váratlanul az Öregasszony, és felpillantott Skilgannonra. – Látnod kell az igazságot, Olek és még sokkal többet is annál. – A fiú megérezte, hogy a lány �t nézi és Jianna felé fordult. A vénasszony folytatta mondandóját. – Hadd menjen, hercegn�! Amit látni fog, csak er�sebbé teszi. Az, amit tenni fog, gyorsan és hirtelen férfivá érleli. – A

vénasszony nagyot nyögve feltápászkodott a padról. – Ha életben maradsz, Olek Skilgannon, keresd fel az Ácsok utcáját! Tudod, hol van?

– Igen. – Valahol félúton találsz egy sikátort, amelyik egy ódon fogadóhoz

vezet. Menj végig rajta, és egy terecskére jutsz, amelynek a közepén áll egy közkút. Várj a kútnál! Majd érted megyek, ha biztonságos.

– Merre lesztek? – Jobb, ha nem tudod – felelte az Öregasszony. – Boranius számos

olyan eszközt terveztetett, amivel nagyon gyorsan ki lehet csikarni a szükséges értesüléseket. Az egyik egy gyönyör�en megalkotott, ámbár kicsi készség: ollók sorából áll. Egyetlen mozdulattal le tudja metszeni az ember ujját.

Skilgannon belenézett a n� csúf arcába, és észrevette szemének rosszindulatú csillogását.

– Honnan tudsz err�l... az ollóról? – Én készítettem neki, Olek Skilgannon. Rengeteg dolgot alkottam.

Én kovácsoltam azt a gy�r�t a császárnénak, amely a mérget rejtette. Lánya születésekor rúnát vetettem a császárnak, és figyelmeztettem, hogy Jianna életét veszélyek övezik majd. Ezért is tanították férfi módra, ezért lett Malanek a tanára. Még Gorben császárnak is készítettem egy kardot. – Durván és szárazon felnevetett: a hangja olyan volt, akár a temet�ben a szélfútta levelek zizegése. – Attól tartok, túlságosan hatalmassá tettem �t, és fejébe szállt a dics�ség. De elkalandoztam... Ha életben maradsz, megkereslek.

– Nem tetszik nekem ez a terv – dacolt Jianna. – Ha túléli, csak hasznosabb lesz számodra – felelte Öregasszony. Skilgannon a hercegn�höz lépett, kezét az ajkához emelte és

megcsókolta. Egy pillanatig még nem eresztette a kezét, majd így szólt: – Szeretlek. – Ezzel megfordult és elvágtatott a sötétben. Kerül� úton

tért vissza a házába, hátulról közelítve meg azt: hason kúszott végig a nagy kert mögött húzódó legel�n. Az ég felh�s volt, és az ifjú csak akkor moccant, amikor a holdat fellegek takarták. A kertfalhoz érve kissé megpihent. Mindannak dacára, amit az Öregasszony mondott, énjének egy része nem hitt neki – nem akart hinni. Amint átmászik a falon, ott találja majd Speriant és Molaire-t a házban, amint rá és Sashanra várnak. Kétely lopózott gondolatai közé: néma csendben állt, tudva, hogy amíg így tesz, a világ olyan marad, amilyen mindig is volt. Amint átmászik a falon, minden megváltozhat. Ellentétes érzelmek

dúltak benne, és nem tudta, mit tegyen, ráadásul életében el�ször igazán megrémült.

– Nem álldogálhatsz itt – mondta magában, és vett egy nagy leveg�t, majd felugrott, és ujjaival elkapta a fal peremét. Felhúzta magát, átgördült az akadályon, és leugrott a kertben. A házban lámpások égtek, de nem látott mozgást. Odaosont a cs�rhöz, ahol Sperian tartotta a kerti szerszámokat. Hamar rábukkant egy metsz�késre, amelynek kurta, görbül� pengéje és fa-nyele volt.

Immár felfegyverkezve átrohant a kerten, egészen a ház ajtajáig, de ott megállt és hallgatózott. Néma csend honolt mindenütt. Beljebb lépett és elkerülve a ház homlokzati oldalára néz� ablakokat, körülnézett a nappaliban. Üres volt. Ekkor valahonnan furcsa, gurgulázó hang ütötte meg a fülét. Nagy leveg�t vett, és belökte a konyha ajtaját. Az asztalon egy lámpás égett, és fényénél megpillantotta Sperian megcsonkított, vérrel borított testét. Vér fröccsent a faliszekrény falára is, és a padló is vérben úszott. A hangot a haldokló adta ki, akinek átszúrt nyakából vér bugyogott el�. Skilgannon ledobta a metsz�kést, és letérdelt a kertész mellé, aki felemelte a kezét, amelyen nem voltak többé ujjak. Arcát késsel hasogatták össze, b�rcafatok lógtak róla. A szemét kiszúrták.

– Barátom! – rebegte az ifjú. – Mit tettek veled? Sperian megremegett a hang hallatán, és megpróbált valamit

mondani, de egyetlen érthet� hang sem hagyta el a száját. A torkán lév� sebb�l a vér fröcskölve tört el�. Skilgannon a megkínzott emberre meredt, és rájött, hogy mit próbált mondani. Egyetlen szó volt az.

– Mo? Még iszonyatos kínjai közepette is a feleségér�l kérdezett. – � jól van – felelte az ifjú és könnyek szöktek a szemébe. – Minden

rendben van vele. Nyugodj meg, barátom! Sperian teste felengedett a görcsb�l, Skilgannon pedig megragadta a

csuklóját, mivel nem voltak ujjak, amiket foghatott volna. – Bosszút állok ezért, barátom. Apám lelkére esküszöm! – Sperian

nem felelt, csak némán hevert és már a vér sem bugyborgott a torkából. Skilgannon ekkor sírva fakadt.

– Köszönök mindent, amit értem tettél – zokogta. – Apám helyett apám voltál és egyben a barátom is. Utad érjen véget békében és a fényben! – Küszködött, hogy korlátok közé szorítsa gyászát, és el�vett egy ezüstöt az erszényéb�l, amelyet a halott szájába dugott. Ezután felállt és folytatta a kutatást.

Molaire-t a saját hálószobájában gyilkolták meg. Az arcát neki is összevagdosták, és a szemét is kiszúrták. A kezét azonban nem vágták le, így Skilgannon egy érmét nyomott a markába, és ráhajtotta halálba merevült ujjait.

– Sperian már vár rád – motyogta elfúló hangon. – Utad érjen véget békében és a fényben!

Felment az emeleti szobájába, amelyet kifosztottak. Félrelökte a ládát, amelyben ingeit tartotta, és benyúlt a mögötte lev� falba fúrt titkos rekeszbe, ahonnan egy dobozkát húzott el�. Kiszedte a benne tartott tizenkét aranyat és néhány ezüstöt: a pénzt az erszényébe tette, majd kinyitotta a ládát és el�szedett egy sötét b�rnadrágot. Lerúgta saruját, felhúzta a nadrágot, és felvett egy csuklyás barna inget. Végül belebújt térdig ér� lovaglócsizmájába. Amint végzett az öltözködéssel, kiválasztott még néhány ruhadarabot, begyömöszölte �ket egy zsákvászon hátizsákba, amelyet azután a vállára kapott.

Apja régi szobája felé vette az irányt, ahol a sarokban álló ládából kiemelte a fekete b�rhüvelyben tartott rövidkardot. Ugyanitt talált egy csontmarkolatú vadászkést, szintén tokban. A tokok fülein áthúzott egy övet, a derekára kötötte, és becsattintotta. El�húzta a kardot és megszemlélte az élét: az még mindig vágott, mint a beretva.

Némán állt még egy darabig, és azon töprengett, mihez kezdjen. Józan esze azt súgta neki, hogy arra hagyja el a házat, amerr�l jött, és

kússzon át ismét a mez�n. De fortyogó szíve és lelke más tervet dédelgetett.

Az Öregasszony azt mondta, hogy Boranius négy embert hagyott hátra a ház figyeltetésére. Az egyikük Casensis volt.

A megfigyel�k egy képzetlen ifjúra számítanak, aki nem sokkal n�tt még ki az iskolapadból.

Nos, majd meglátják, mekkorát tévednek. Skilgannon a bejárati ajtóhoz sétált, kinyitotta, és kilépett a keskeny,

fákkal szegett utcára. Alig lépett ki, máris két férfi ugrott el� rejtekhelyér�l, és rohanta meg. Mindkett�nél kard volt. Skilgannon ledobta a zsákját, el�vonta pengéjét, és a két alakra rontott. Rövidkardja belemélyedt egyikük gyomrába: a fegyver mélyre hatolt, de a pengébe maratott vércsatorna segítségével könnyedén rántotta ki a sebb�l. A másik férfi Skilgannon fejét célozta meg szablyájával, de az ifjú lebukott a csapás el�l, és saját pengéjével átdöfte támadója torkát. Még miel�tt ellenfele a földre zuhant volna, a fiú már a fák felé rohant. Újabb alak emelkedett fel, ügyetlenül matatva kardjával. Az ifjú végzett

vele, miel�tt még el�húzhatta volna a fegyvert. Ekkor egy árnyék moccant az ifjútól jobbra.

Casensis volt az. A férfi megpróbált elfutni, de Skilgannon beérte, és kardlappal tarkón vágta. Casensis hatalmasat esett, az ifjú pedig a hold fényében tisztán látta, hogy a kém tunikájának el�részét vér borítja. Arcára és homlokára is alvadt vér tapadt. A fiú a ruhájánál fogva vonszolta be a félájult férfit a fák közé. Boranius embere rúgkapálni kezdett mire Skilgannon ismét lesújtott rá, ezúttal kardja markolatgombjával. Casensis nyögve hanyatlott a földre.

A fiú az alak fölé hajolt. – Amikor Boranius visszatér, mondd meg neki, hogy megtalálom.

Nem ma, és nem is holnap, de meg fogom találni. Érted, amit mondok? – Skilgannon pofon vágta a férfit. – Válaszolj!

– Értem. – Gondoskodom róla, hogy így legyen. – Skilgannon ököllel állon

vágta a kémet, amit�l annak hátrarándult a feje. A fiú elégedetten konstatálta, hogy eszméletlen, majd felállt és körülnézett. A közelben megpillantott egy követ, amelyet Casensis mellé vonszolt, ráhelyezte a férfi bal kezét és szétnyitotta az ujjait. Felemelte rövidkardját és teljes er�vel lesújtott. A penge átmetszette a férfi három ujját és levágta mindet. A kisujj visszagörbült, így megmenekült a lecsapatástól. Skilgannon átgörgette a követ az ájult férfi másik oldalára, és megismételte el�bbi tettét, de ezúttal minden ujjat lemetélt, még a nagyujjat is.

A fájdalom eszméletre térítette Casensist, aki felsikoltott. Skilgannon rátérdelt a mellére és el�húzta vadászkését.

– Kivágtad a szemüket is, te szemétláda! Élj hát a sajátod nélkül! A Casensisb�l kiszök� sikoly már-már nem is volt emberi. Még mindig ott visszhangzott Skilgannon fejében, amikor megérezte

a vállára nehezed� kezet. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Druss és Garianne áll az asztala mellett. A taverna mostanra szinte zsúfolásig megtelt.

– Jobban érzed magad, cimbora? – érdekl�dött Csatabárdos, mire Skilgannon bólintott. – Akkor menjünk! Éppen elég sokáig várattuk az Öregasszonyt, és ma még vannak egyéb teend�im is.

Tizenkettedik fejezet Skilgannon feje sajgott, szája kiszáradt, de már úton is volt Druss-

szal és Garianne-nal. A rakparton jártak már, amikor meghallotta, hogy valaki fut utánuk. Megfordult: Rabalyn zárkózott melléjük.

– Hová mentek? – tudakolta az ifjú. – Felkeresünk egy varázslón�t – felelte Druss. – Vigyázz, hogy mit

mondasz neki! Nem akarlak béka képében visszahozni. – Igazad volt: tényleg nem vagy valami nagy tréfamester – felelte

Rabalyn. – Az ember nem lehet jó mindenben – kontrázott a csatabárdos

nyájasan. Együtt folytatták útjukat, majd Skilgannon megállt egy kútnál, húzott

magának egy vödör vizet, és nagyot kortyolt bel�le. A szeme el�tt színes fények táncoltak, és a gyomra háborgott. Képtelen volt kirázni fejéb�l annak a rettenetes éjszakának az emlékét. A halott Sperian és a megcsonkított Molaire képe nem hagyta nyugodni.

– Jól vagy? – érdekl�dött Rabalyn, amikor továbbindultak. – Remekül. – Szürke az arcod. Megérkeztek a drenai kapuhoz, ahol hat �r állt, fényes sisakban és

vörös köpenyben. Az �rt állók szívélyesen köszöntötték Drusst és figyelmeztették az utasokat, hogy az éjjel a városban lázongások robbantak ki.

– Magaddal kellene vinned a csatabárdodat, Druss – mondta egyikük. Ezüst Gyilkos megrázta a fejét. – Ma nem, cimbora. Ma csak egy kis csendes sétára indulok. Az �rök

egymásra néztek, de nem szóltak semmit. Amint átjutottak a kapun, Garianne állt az élükre, és utcák, meg

sikátorok labirintusán vezette �ket keresztül. Égett szag terjengett a leveg�ben, az emberek pedig leplezetlen gy�lölettel meredtek rájuk. Akadt, aki hátat fordított nekik, és besietett otthonába, míg mások csak bámultak.

Rabalyn Skilgannon közelében maradt. Kisvártatva olyan városrészbe értek, ahol ódonabb házak álltak,

közöttük pedig keskeny utcák futottak. Az emberek elny�tt ruhadarabokat hordtak, és szurtos arcú gyerekek játszadoztak a

düledez� viskók között, míg a szemétdombokon vézna kutyák motoztak morzsák után kutatva.

Garianne rendületlenül haladt az élen, átszelt egy vénséges piacteret, lesietett egy repedezett és tört fogú lépcs�soron, míg végül megérkezett egy elhagyatott tavernához. Az ablakokat bedeszkázták, de a f�bejáratot hevenyészve kijavították, és b�rzsanérokra akasztották rá az ajtót. A lány belépett az épületbe, amelynek tetejéb�l egy jókora darab hiányzott, így fentr�l a napfény akadálytalanul ömölhetett be. A benti törmelékek között patkányok surrantak tova. Az egyik átrohant Rabalyn lábán, aki felé rúgott, de elhibázta. Garianne felkapaszkodott a leomlott tet�n, és az építmény hátsó része felé vette az irányt, majd bekopogott az ajtón, amely egykor a taverna konyhájába vezetett.

– Gyere be, gyermekem! – szólt ki egy ismer�s hang. Skilgannon érezte, hogy a gyomra összerándul, b�re bizseregni kezd.

– Tényleg varázslón�? – suttogta Rabalyn. Skilgannon nem felelt, hanem követte Drusst a törmelékhalmokon át. A régi konyha homályba borult, mivel az ablakokat itt is

bedeszkázták. Fényforrásul két lámpás szolgált: az egyik egy megviselt pulton állt, a másik pedig a távolabbi falba vert kampóról függött alá. Az Öregasszony egy széles fotelben üldögélt a rozsdásodó t�zhely mellett, mocskos takaróval borítva be lábát. Arcát részben elfedte egy fekete csipkefátyol. Amikor a férfiak beléptek, felemelte a fejét.

– Köszöntelek Legendás Druss! – kacagott fel szárazon. – Látom, az évek kezdenek ellened fenekedni.

– Fenekednek �k mindenki ellen – felelte a drenai. Garianne az öregasszonyhoz lépett, és lekuporodott a lábához.

– Való igaz. – Megrázta fejét, amit�l a fátyla meglebbent, tekintete pedig Rabalynra vetült. – Emlékszel a fiatalságodra, Csatabárdos? A világ hatalmas volt, tömve rejtélyekkel. Az élet varázslatos volt és a halhatatlanság hívogatott. Az évek múlása mit sem jelentett, és leplezetlen undorral meredtünk az öregekre. Hogyan válhattak ilyen elaggottakká? Hogyan engedhették meg maguknak, hogy ilyen taszítóak legyenek? Az id� hatalmas gonosztev�; � az a rabszolga-keresked�, aki megfoszt minket az ifjúságunktól, hogy azután eldobjon bennünket.

– Együtt tudok élni vele. – Hát persze, hiszen férfi vagy! De egy n�nél más a helyzet, Druss.

Az els� �sz hajszálak olyanok, akár az árulás. És ezt az árulást látod a szeret�d szemében. Mondd csak, más ember lettél most, hogy �szülsz?

– Ugyanaz vagyok, aki voltam. Bár remélem, hogy valamivel bölcsebb.

– Én is ugyanaz vagyok. Nem nézek a tükörbe, de még így sem tudom elkerülni, hogy ne lássam száraz, ráncos b�römet a kezemen és a karomon. Nem tudom elterelni a figyelmemet az ízületeimbe hasító fájdalomról. Ám a szívem még mindig az ifjú Hewláé, aki elkápráztatta a férfiakat a falujában, és azokat a nemeseket is, akik átlovagoltak rajta.

– Miért hívattál ide minket? – vágott közbe Skilgannon. – Nincs id�m ilyen érzelg�s csevegésre.

– Nincs id�d? Még fiatal vagy, Olek, és tiéd a világ minden ideje. Én vagyok az, aki haldoklik.

– Akkor halj meg! Már így is túl sokáig éltél. – Mindig kedveltem azokat, akik kimondják, hogy mit gondolnak.

Túl sokáig éltem? Egen, így van. Hússzor annyit éltem, mint amennyit te, gyermek. És ezért a hosszúra nyúlt létért vérrel és kínnal fizettem.

– Lefogadom, hogy legtöbbször nem a tiéddel – dühöngött Skilgannon.

– Megfizettem a saját részemet is, Olek. De valóban, embereket öltem. Ártatlanok életét vettem el. Használtam mérget, használtam t�rt, használtam a puszta kezemet. Démonokat idéztem meg, hogy emberek szívét tépjék ki. És mindezt pénzért vagy bosszúból tettem. Azonban sosem rontottam be sereggel egy városba, és nem hánytam kardélre minden lakóját. Nem öltem gyerekeket. Nem vágtam le egy magatehetetlen ember kezeit és nem vájtam ki a szemét. Úgyhogy tartsd meg magadnak a méltatlankodásodat! Hewla vagyok, az Öregasszony. Te pedig az Elátkozott vagy. Nincs jogod megítélni engem.

– Én mégis megteszem – felelte Skilgannon immár higgadtan. – Úgyhogy mondd el, amit akarsz, hogy miel�bb megszabaduljunk ocsmány társaságodtól.

A n� egy pillanatig némán ült, majd tekintete visszatért Drussra. – A férfi, aki keresel, nincs többé a városban, Csatabárdos. Napokkal

ezel�tt távozott innen. – Miért tett volna ilyet? – tudakolta Druss. – Hogy egyen. Ilyen egyszer� az oka. – Ennek semmi értelme. – Mindjárt lesz. Azért jött Mellicane-ba, hogy felkutassa el�z�

feleségét, aki korábban Dros Purdolba utazott, látszólag azért, hogy meglátogassa lányát, Elanint. Emlékszel Elaninra, igaz, Druss? Orastes elvitte hozzád, amikor felkeresett a tanyádon. A válladra vetted a

gyermeket, és ott üldögéltél vele a patakparton. A kislány százszorszépb�l koszorút font neked, és a fejedre tette.

– Emlékszem rá. Aranyos gyermek, akinek van egy kedves apja. Hol van hát Orastes?

– Légy türelemmel! – intette a vénasszony. – Amíg Orastes távol volt, egykori felesége elragadta a gyermeket és elmenekült Dros Purdolból. Mellicane-ba jött, ahol csatlakozott szeret�jéhez. Orastes, amint megtudta ezt, felesége nyomába szeg�dött. A városba érve megpróbált minél többet megtudni az asszonyról, de nem sikerült kiderítenie, hogy ki a szeret�je, így kutatása kudarcot vallott. Nyomozásának híre azonban eljutott a feleségéhez, és egy délután az értesülések után szaglászó Orastest és szolgáját letartóztatták, majd az aréna alatti Rikar börtönbe vitték �ket. A Rikar börtönben tartják azokat a foglyokat, akikb�l az eggyéforrtakat hozzák létre. Ez lett Orastes sorsa is. Egybeforrasztották egy prérifarkassal, és a fenevad a többivel együtt elmenekült, amikor a város elesett.

– Nem! – bömbölte Druss. Skilgannon látta, hogy Csatabárdos arcát grimaszba rántja a kín és a gyász. – Ez lehetetlen!

– Lehetséges, és így is van – felelte az Öregasszony. Skilgannon felfigyelt a hangjában megbúvó rosszindulatú élre, amit a gyászoló drenai észre sem vett. Skilgannonban ismét felduzzadt a harag, de némán, moccanatlanul állt, úgy figyelte az eseményeket. A nagydarab drenai elfordult t�lük, és lehorgasztott fejjel, mozdulatlanul állt, egyedül öklét nyitotta ki és zárta össze újra meg újra.

– Hogyan tehetett szert a felesége ilyen hatalomra Mellicane-ban? – kérdezte Skilgannon.

– A szeret�je révén – adott magyarázatot az Öregasszony, aki még mindig Drusst nézte. – Te is találkoztál vele, Csatabárdos, nem sokkal azután, hogy megérkeztél Mellicane-ba. Azon a lakomán, amelyet a te tiszteletedre adtak. � Vasálarc Shakusan, a bírák ura, a Harci Kutyák kapitánya. Miközben vele ittál, barátod láncra verve sínyl�dött a börtön mélyén.

Néhány pillanatra csend támadt, majd Druss nagy leveg�t vett. – Ha megtaláljuk Orastest, lehet bel�le ismét ember? – Nem, Csatabárdos. Amikor a nadírok az eggyéolvasztó varázslatot

mondják, el�ször elvágják az emberi áldozatok torkát, majd a kutyák vagy az elfogott farkasok mellé fektetik �ket. Még ha az eggyéforrasztás visszafordítható lenne is – amir�l a nadírok azt állítják, hogy lehetetlen –, én úgy képzelem, akkor is csak a farkas vagy a kutya

élné túl. Hiszen az ember végtére is már akkor halott, amikor az eggyéolvasztás kezdetét veszi.

– Akkor Orastes odaveszett. – Talán máris halott. Vagy talán nem öltél meg magad is több

fenevadat? Talán éppen te magad ölted meg a barátodat. – Ó, mennyire élvezed te ezt, banya! – hördült fel Skilgannon. – Hát

a rosszindulatodnak nincs határa? – A szobában szinte megfagyott a leveg�: Garianne döbbentnek t�nt, és még Druss is nyugtalannak látszott. Egy pillanatig senki sem moccant, majd az Öregasszony törte meg a csendet.

– A tények makacs dolgok – közölte kenetteljesen. – Az, hogy élvezem �ket, mit sem változtat rajtuk. Sosem kedveltem a hájas Orastest. Olyan rideg és nagykép� volt! Skeln h�seinek egyike! Ugyan! Az az ember majdnem bevizelt félelmében a csata alatt. És ezt te is tudod, Druss.

– Egen, tudom. De mégis kitartott, és nem futott el. Nagykép� is volt, de mindnyájunknak megvannak a maga hibái. És Orastes sosem ártott senkinek. Miért gy�lölted �t?

– Kevés olyan ember él ebben az er�szakkal és kínnal teli világban, akit nem gy�lölök. Ó, igen, nevettem, amikor Orastest eggyéolvasztották! És nevetni fogok akkor is, amikor téged is elér a végzeted, Druss. Ebben a pillanatban azonban nem a te halálodra vágyom. Most közös az ellenségünk: Vasálarc Shakusan elpusztította a barátodat, és olyasvalaki halálát okozta, aki közel állt hozzám.

Druss arca rezzenetlen maradt, de szemében fagyos t�z égett. – Hol találom Vasálarcot? – Ó, így már jobb! A düh és a bosszú édestestvérek, és az ilyen tiszta

érzelmek megmelengetik a szívemet. Vasálarc a Pelucid-hegység felé tart, ahol áll egy er�d. Figyelmeztetlek azonban, Csatabárdos, hogy vele van hetven lovasa: mind kemény és könyörtelen ember. Az er�dítményben pedig további száz nadír harcost találsz.

– A számok nem érdekelnek. Milyen messze van ez a hely? – Kétszáz mérföldre északnyugatra. Kapsz t�lem majd egy térképet.

Pelucid �si birodalom, amely számos rejtélyt és számtalan veszélyt rejt. Akadnak helyek, ahol a természet törvényeit meghajlították és kicsavarták. Utazásod nem lesz eseménytelen.

– Csak add ide a térképet! Megtalálom Vasálarcot.

Az Öregasszony felállt székéb�l és lassan kihúzta magát. Felvett egy hosszú botot és rátámaszkodott. Lehelete nehézkesen tört el�, és a fekete fátyol finoman meglebbent t�le.

– Neked is északnyugatra kell utaznod, Olek Skilgannon. A keresett templom Pelucidban van, közel az er�dhöz, de nem könny� rábukkanni. Napvilágnál nem fogod meglátni. Keresd a nyugati hegység legmélyebb elágazását, s várd meg, amíg a hold a bércek közé ér! Fényénél megleled, amit kutasz.

– Képesek arra, amire vágyom? – tudakolta az Elátkozott. – Csak egyetlenegyszer jártam ott, és nem ismerek mindent, amire

képesek. A papn�t, akit meg kell gy�znöd, Ustarténak hívják. Ha � nem tud segíteni neked, akkor nem ismerek senki mást, aki tudna.

– Miért teszed ezt értem? Mi benne a csel? Miféle gonoszság lappang emögött a látszólagos jóindulat mögött?

– Megvannak a magam indokai. Garianne-nal és az ikrekkel tartasz. – Már miért tenném? – Mivel az olyan kedves lenne t�led! – csattant fel a vénasszony. –

Jared szintén a templomot keresi, mivel fivére fejében egy daganat növekszik. Gyógyfüvekkel és f�zetekkel kordában tudtam tartani, és ismertem egy-két hasznos varázslatot is. Mostanra azonban túln�tt rajtam a betegség.

– És Garianne miért jön? – Mivel én kérem erre. Van rá okod, hogy gy�lölj, és egyszersmind

félj is t�lem, Olek Skilgannon. De egyben tartozol is nekem annak a n�nek az életével, akit te szeretsz. Ha sikerrel jársz Pelucidban, tartozni fogsz nekem annak a n�nek az életével is, aki téged szeret.

A naashani felsóhajtott. – Van igazság abban, amit mondasz, bár kétlem, hogy sikert kívánnál

nekem. De legyen így: magammal viszem Garianne-t. – Úgy vélem, tartogat neked még egy-két meglepetést. És most hadd

hozzam azt a térképet! – Botjára támaszkodva, görnyedten araszolt néhány lépést a nyitott ajtó felé. Ekkor megtorpant, és a csendben álldogáló Rabalynra nézett. – Milyen jóvágású fiatalember! Fel tudod idézni az elvet, fiam?

– Igen, úrn�m. Azt hiszem. – Akkor rajta! Rabalyn Drussra pillantott, majd kihúzta magát. Megnyalta a szája

szélét, és vett egy nagy leveg�t.

– Sose tégy er�szakot n�n, sose bánts gyermeket. Ne hazudj, csalj, vagy lopj. Ezek a dolgok a gyenge jellem� emberek ismertet�jelei. Védelmezd a gyengét... a többire nem emlékszem pontosan, de valami olyasmi, hogy sose engedd, hogy a pénz gonosszá tegyen.

Az Öregasszony bólintott. – Védelmezd a gyengét az er�sek gonoszságától. És sose engedd,

hogy a bírvágy vezessen, amikor a gonoszok nyomába eredsz – Ez Shadak vaselve, és Legendás Druss leegyszer�sít� filozófiája. És most már a tiéd is, Rabalyn. Szándékodban áll eszerint élni?

– Igen. A vénasszony továbbindult, de még visszaszólt. – Majd meglátjuk. Rabalyn el�ször örült, hogy végre kiléphet a romos tavernából és

visszatérhet a nyílt utcára a szabad ég alá. A házban baljós és rémiszt� légkör uralkodott. Amikor pedig a fátyol alá rejtett rémséges arc felé fordult, a fiú azt hitte, elájul a rettegést�l.

Amikor azonban kis csapatuk nekiindult a keskeny utcáknak, Rabalyn már korántsem volt olyan boldog, hogy odakint lehet. Ideges pillantásokat vetett az ellenséges városiakra, akik mellett elhaladtak. Skilgannont és Drusst láthatóan a legkevésbé sem aggasztották az emberek, és halkan beszélgettek valamir�l. Az ifjú Garianne-ra nézett, aki magában dünnyögött, bólogatott és a fejét rázta.

Folytatták útjukat, de immár lassabban, a rengeteg ember miatt, míg végül egy széles térre érkeztek. Itt többen álltak egy szekéren és egyikük a tömeghez intézte szavait. Haragosan beszélt, és a tömeg, mint oly sokszor, hangosan ujjongott. A szónok a lakosság igazságtalan szenvedései ellen kelt ki magából, és azt harsogta, a gazdagok a hibásak, amiért elfogyott az élelem és a városlakóknak gyötr�dniük kell.

Rabalynék kis csapatát senki sem háborgatta, így átküzdötték magukat az embertömegen, majd kiértek egy szélesebb sugárútra. A hú Skilgannon mellé lépett.

– Annyira dühösek – mondta a harcosnak. – Az éhség és a félelem hatékony keverék. – Az az ember arról beszélt, hogy a városlakókat megfosztották

jogaiktól. – Hallottam én is. Néhány héttel ezel�tt még ugyanez az ember az

idegeneket hibáztatta volna gyötrelmeikért. Néhány hónap múlva talán a

zöld szem�ek vagy a piros kalapot visel�k ellen ágál majd. Badarság az egész! Azért szenvednek az emberek, mert birkák egy olyan világban, amelyet farkasok uralnak. Ez az igazság.

Skilgannon láthatóan mérges volt, így Rabalyn nem kérdezett többet. Némán mentek tovább, míg el nem érkeztek a Követségi negyed kapujához. Itt is tömeg ver�dött össze, és az emberek megpróbáltak benyomulni a negyedbe. A kaput azonban bezárták és mögötte vagy ötven katona álldogált: egyesek a drenaiak vörös köpenyét viselték, mások a combig ér� vagriai láncvértet és szarvas sisakot hordták. A katonák mögött íjászok álltak, húrra fektetett nyílvessz�vel. A kapu magas volt és vastüskékben végz�dött. Mindkét oldalán hatalmas falak magasodtak, de máris akadtak, akik megmásztak �ket, és most a fal tetején ültek, le-lekiabálva a katonáknak.

Skilgannon vállon veregette Drusst. – Nem fogják kinyitni a kaput a kedvünkért, mert ha megtennék, a

tömeg azonnal megrohamozná. Csatabárdos egyetért�en bólintott, mire a kis csapat visszafelé indult,

míg végül kiértek egy csatorna fölé nyúló mólóra, ahonnan k�lépcs�k vezettek le a víz szélére: itt Skilgannon állt az élükre. A fentr�l hallatszó dühödt kiáltozás idelent már sokkal tompább volt, Rabalyn pedig lerogyott a földre, háttal a k�falnak, és a vizet bámulta. A távolban több, kirakodásra váró lehorgonyzott hajót is ki tudott venni.

– Meg fogják rohamozni a kaput – szólalt meg Garianne. – Nem hiszem, hogy nappal tennék – felelte Skilgannon. – Ha

dühösek is, meghalni nem akarnak. Egy darabig még kiabálnak és átkozódnak. Ez minden. Az éjszaka azonban már más lesz.

Druss némán állt, mire a naashani odalépett hozzá. – Láthatóan elmerültél a gondolataidban, barátom. – Nem kedvelem azt a n�t. – Ki lenne rá képes? Kárörvend� banya. – Mit hámoztál ki abból, amit mondott? – Az id�sebb férfi tekintete

találkozott Skilgannon pillantásával. – Valószín�leg ugyanazt, amit te. – Mondd el! Skilgannon megrántotta a vállát. – Túl sokat tud arról, hogy mit keresett a barátod. Honnan tudhatta

meg? Úgy sejtem, hogy Orastes felkereste, a segítségét kérte, és azután a vénasszony elárulta �t ennek a Vasálarcnak.

– Egen, én is így vélekedem, bár fogalmam sincs, miért tette. Ha gy�löli Vasálarcot, miért adta át neki egyik lehetséges ellenségét?

– Körmönfont némber ez, Druss. Holtan akarja látni Vasálarcot, és miként tehetné ezt meg könnyebben, mint hogy Vasálarc ellenségévé teszi Legendás Drusst?

– Lehet, hogy igazad van, de ez a n� egyszer egy démont küldött, hogy végezzen a királlyal. Megküzdöttem a démonnal, és Missaelre mondom, majdnem elkapott. Miért nem küld egyszer�en egy másikat Vasálarc után? Megvan hozzá a hatalma.

– Erre a válasz valószín�leg abban rejlik, amit nem mondott el. Mesélj err�l a Vasálarcról! Azt mondta, te találkoztál vele.

– Igen, három hónappal ezel�tt, amikor ideérkeztem. Úgy volt, ahogy említette: egy lakomát rendeztek. A király nem jött el, így Vasálarc üdvözölte a vendégeket. Nagydarab ember, de fürgén mozog. Árad bel�le az önteltség... a fizikai önteltség. Azt mondanám, hogy egykor harcos volt, méghozzá jó harcos.

– Milyen szerepet töltött be? – � vezette a király test�reit, és egyben felügyelte az eggyéforrtak

teremtését. Az volt a tervük, hogy a háborúban használják fel �ket, de nem sikerült megfelel�en idomítaniuk a bestiákat. Egyben Vasálarc annak a csoportnak a feje is, akik bíráknak nevezik magukat. Furcsa egy társaság, annyi szent! Akármennyivel találkoztam is, mind úgy néztek rám, mintha démon lennék. Gy�lölik az idegeneket, ami Diagoras szerint ironikus, hiszen Vasálarc is az.

– Honnan származik? – Láthatóan senki sem tudja, de valószín�leg pelucidi. – Miért hívják Vasálarcnak? – Az arcát fed� fémmaszk miatt. Nem beszéltem még róla? – Nem. – Egy zárt sisakot visel: kiváló darab, gyönyör�en megmunkálva. – Ezek szerint torz az arca? - Nem igazán, mivel láttam, amikor levetette a sisakját. Nagyon

meleg volt a teremben, és egy ruhával törölte meg az arcát. Nem csúfította el egyetlen sebhely sem, bár a b�r az orrán és arca jobb felén sötétre színez�dött, majdnem lilára. Olyan, akár egy hatalmas anyajegy. A maszkot csak hiúságból viseli.

– Azt mondtad, hogy az eggyéforrtak teremtését felügyelte. � is varázsló netán? – tudakolta Skilgannon. Druss erre csak vállat vont.

– Ezt senki sem tudja, de Diagoras szerint nem. Azt mondja, hogy Vasálarc egy nadír sámánt hozatott a városba. Abból, amit az Öregasszony mondott, azt gyanítom, hogy Shakusak egy pelucidi er�b�l jött.

Skilgannon megfordult és egy darabig a kiköt�t fürkészte a tekintetével, majd ismét Csatabárdosra nézett.

– Nagyon keveset tudok a mágiáról, Druss, de szerintem ez a sámán az, aki meggátolja az öregasszonyt abban, hogy démonokat küldjön Vasálarc után. A megidézett démonnak halállal kell fizetni. Ha a támadást visszaverik, a démon visszatér ahhoz, aki küldte és elveszi az életét. Ha ez a sámán hatalmas... és az általa teremtett eggyéforrtak alapján az... akkor a vén banya nem meri közvetlenül varázslattal támadni Vasálarcot. Ha a sámán meggátolja a varázslatát, akkor halott, így szüksége van egy halandó fegyverre.

Az ordibálás id�közben hangosabbá vált odafent, majd valaki felsikoltott. A lépcs�kön emberek szaladtak le a vízpartra, mások pedig a rakpart mentén menekültek. A lépcs� tetején teljes harci díszbe öltözött, mellvértet és csillogó sisakot visel� datiai katonák t�ntek fel, karddal a kezükben. Amikor elindultak lefelé, az ide-oda rohangászó városiak pánikba estek, és belevetették magukat a tengerbe. Egyikük a leveg�be lökte kezét, és azt kiáltotta: „Nem ártottam senkinek!" Gyomrát rövidkard járta át, egy másik katona pedig átmetszette a nyakát, miel�tt még a férfi a földre zuhant volna.

Több datiai kivont karddal megindult Druss és Skilgannon felé, mire Rabalynt rettent� félelem járta át. Ekkor megszólalt a naashani:

– Szabad az út a kapuhoz? Már korok óta rostokolunk itt. A katonák haboztak: Skilgannon könnyed hanghordozása

elbizonytalanította �ket. Végül egyikük így szólt: – Az egyik követséghez tartoztok? – A drenaihoz – felelte Skilgannon. – Elismerésem a hatékony

fellépésért. Már azt hittük, az egész napot itt kell töltenünk. Gyertek, barátaim! – fordult a többiekhez. – Menjünk, miel�tt a cs�cselék visszatér!

Rabalyn talpra kecmergett, és Garianne mellé lépett, majd a naashani és Druss nyomába szeg�dtek. Senki sem moccant, hogy megállítsa �ket. A lépcs�ket még mindig eltorlaszolták a katonák.

– Adjatok utat! – kiáltott fel Skilgannon, miközben elindult felfelé, és átnyomakodott a datiaiakon.

A téren tetemek hevertek mindenfelé a kövezeten. Az egyik fekv� alak felnyögött és megmozdult, mire egy katona lépett hozzá és átdöfte a sebesült torkát.

Skilgannon és Druss odaért a még mindig bezárt kapuhoz. – Nyissátok ki, cimborák! – kiáltott be Druss. Pillanatok alatt bent

voltak. Amikor már beljebb értek, Csatabárdos vállon veregette a

kardmestert. – Tetszik a stílusod, cimbora. Szereztünk volna néhány horzsolást, ha

át kell verekednünk magunkat rajtuk. Skilgannon bólintott. – Egyet vagy kett�t. Már délutánba hajlott az id�, amikor Diagoras elvitte Drusst Orastes

szolgájához, Bajinhoz, akit�l azonban kevés összefügg� dolgot sikerült megtudnia. Bajin szelíd ember volt, aki feln�tt élete javarészében Orastest szolgálta. A Rikar börtönben átélte eseményekt�l kis híján meg�rült: a rengeteg nyugtató f�zet dacára folyamatosan sírt és reszketett, amikor Csatabárdos megpróbálta kikérdezni. Egyvalami azonban kiderült: Orastes valóban kért segítséget az Öregasszonytól.

A beszélgetés végeztével Diagoras kikísérte Drusst a követség kertjébe. A drenai katonának még mindig lüktetett a feje.

– Sosem iszom veled többet – rogyott le egy padra. – A számat olyannak érzem, mintha megpróbáltam volna felfalni egy egész sivatagot.

– Egen, ma tényleg kicsit összetörtnek t�nsz – bólintott Csatabárdos távolba réved�en.

Diagoras felpillantott Drussra. – Sajnálom, barátom. Orastes jobb sorsot érdemelt volna. – Egen, ez igaz. Viszont van valami, amit megtanultam hosszú

életem során: amit az ember érdemel, ritkán befolyásolja azt, amit kapni szokott. Amikor odakint jártam a vidéket, leégett tanyákat és számos halottat láttam. Egyikük sem érdemelt halált. De ez mégis így lesz, egészen addig, amíg a Vasálarchoz hasonló emberek uralkodnak.

– Még mindig utána akarsz menni? – Miért ne tenném? Diagoras feltápászkodott, és odasétált a magas fal árnyékéban

megbúvó kúthoz. Vizet húzott, majd belemerítette a mer�kanalat a

vödörbe és hosszan ivott. Azután kezét belenyomta a csöbörbe és vizet fröcskölt az arcára. Ott visszahangzott fejében a kérdés: Miért ne tenném? Vasálarc hetven emberrel távozott egy olyan er�d felé, amely h�séges volt hozzá, ráadásul tömve nadír harcosokkal. A nadíroknál rettenetesebb ellenség pedig nem létezett. Az életet olcsón mérték a sztyeppén, és a törzsek tagjait arra nevelték, hogy kérdés nélkül harcoljanak és haljanak. Csatában ritkán ejtettek foglyokat, de még ha így tettek is, úgy megkínozták �ket, hogy még a gondolattól is felfordult az ember gyomra.

A katona Drussra pillantott. Csatabárdos odasétált egy rózsabokorhoz, és letépkedte az elhervadt vörös virágokat. Diagoras odaballagott mellé.

– Mit csinálsz? – Eltávolítom a fonnyadt virágokat. Ha engeded, hogy a bimbók

újabb magokat sarjasszanak, akkor a bokor nem fog virágozni többé. – Hátralépett és szemügyre vette m�vét. – Rosszul van metszve – tette hozzá. – Jobb kertészre lenne szüksége.

– És mi a terved, vén csataló? – tudakolta Diagoras. Druss átsétált egy másik bokorhoz – egy sárga rózsabokorhoz –, ahol

szintén lemetszette a hervadó virágokat: a fonnyadó bimbókat, mutató- és nagyujja közé fogva tépte le.

– Megtalálom Vasálarcot és megölöm. – Ez nem terv: ez a szándékod. Druss vállat vont. – Sosem adtam sokat a tervezésre. – Akkor jó lesz, ha veled tartok, mert híres vagyok tervez�i

adottságaimról. Az iskolában csak úgy neveztek, hogy Agyas Diagoras. Druss hátralépett a rózsabokortól. – Nem kell velem tartanod, cimbora. Többé már nem Orastest

keressük. – Még mindig ott van a gyermek, Elanin, és �t vissza kell vinni

Purdolba. Druss beletúrt fekete-ezüst szakállába. – Igazad van, de azt gondolom, csak egy bolond jelentkezne önként

egy ilyen vállalkozásra. – Híres vagyok a bolondságaimról is, és gyanítom, hogy ezért nem

tesznek meg generálisnak. Bár szerintem tévednek: remekül festenék a díszes mellvértben és a ganok fehér köpönyegében. Az Elátkozott is velünk tart majd?

– Egy darabig igen, de neki nincs oka tengelyt akasztani Vasálarccal.

– Attól az embert�l a hideg futkározik a hátamon. – Hát persze – mosolyodott el Druss. – Mindketten harcosok

vagytok, és van benned valami, ami arra sóvárog, hogy összemérd az er�det vele.

– Gyanítom, hogy igazad van. Szerinted nála is ez a helyzet? – Nem, cimbora: � többé senkivel nem akarja összemérni az erejét. �

tudja, hogy ki �, és mire képes. Remek és bátor harcos vagy, Diagoras, de Skilgannon halálos.

A katonát elöntötte egy villanásra a bosszúság, de elfojtotta magában. Druss mindig kimondta az igazságot, vagy legalábbis, amit annak gondolt, és nem tör�dött a következményekkel. Az öregre pillantott és elvigyorodott, ahogy természetadta jó kedélye visszatért.

– Te sosem teszel mézet a gyógyszerhez, igaz, Druss? – Nem. – Még kegyes hazugsággal sem élsz? – Azt se tudom, mi az. – Mondjuk ha egy n� arra kér, hogy mondd el, mit gondolsz az új

ruhájáról. Te ránézel, és azt gondolod: „Kövérnek és tomposnak látszol benne." Kimondod, amit gondolsz? Vagy kitalálsz valami kegyes hazugságot, mondjuk... „Milyen remek a színe!" vagy „Remekül festesz benne!"

– Nem hazudnék. Azt mondanám, hogy nem tetszik a ruha. Nem mintha valaha is megkérdezte volna t�lem egy n�, hogy szerintem hogy néz ki.

– Hát ez meglep�! Bár most már értem, miért nem Drussnak, a Szeret�nek hívnak. Jól van, hadd kérdezzek inkább valami mást! Egyetértesz azzal, hogy háborúban szükséges megtéveszteni az ellenséget? Például, hogy azt gondolja rólad, gyengébb vagy, mint a valóságban, csak azért, hogy elkapkodott támadásra bírd?

– Hát persze. – Szóval akkor helyes dolog hazudni az ellenségnek? – Ó, cimbora, Siebenre emlékeztetsz. � imádta ezeket a vitákat, és

addig cs�rte és csavarta a gondolatokat, meg a szavakat ide-oda, míg végül már mindenr�l azt hittem, hogy az a legnagyobb badarság. Politikusnak kellett volna állnia. Ha én azt mondtam, hogy a gonosszal szembe kell szállni, � erre azt válaszolta: „Ó, de ami az egyik embernek rossz, az a másiknak jó is lehet." Emlékszem, egyszer részt vettünk egy gyilkos kivégzésén. Sieben ragaszkodott hozzá, hogy annak az embernek a megölésével éppen olyan nagy b�nt követünk el, mint

amilyet � követett el. Azt mondta, hogy a gyilkos egy napon talán nemzett volna egy gyermeket, aki nagyszer� és jóságos férfivá serdül, és jobbá teszi a világot. A gyilkos megölésével azonban megfosztottuk magunkat a megment�t�l.

– Talán igaza volt. – Talán igen. De ha ezt a filozófiát végigkövetjük, akkor soha nem

büntethetnénk meg senkit, bármilyen b�nt kövessen is el. Ha viszont a gyilkost bezárjuk, ahelyett, hogy felakasztanánk, akkor az szintén meggátolhatja abban, hogy találkozzon azzal a n�vel, aki életet adhat annak a bizonyos gyermeknek. De akkor mit tegyünk? Engedjük szabadon? Nem. Az az ember, aki szánt szándékkal elveszi valaki más életét, eljátssza a saját magáét is.

Minden más büntetés az igazság kigúnyolása lenne. Mindig élvezettel hallgattam Siebent, amint a világ dolgai ellen háborgott és lázadozott. Rá tudott venni, hogy azt gondold, a fekete fehér, az éjszaka nappal, az édes keser�. Remek mulatság volt, de csak ennyi, és semmi több. Becsapnám-e az ellenségemet? Igen. Becsapnám-e a barátomat? Nem. Hogyan magyarázom meg ezt? Sehogy.

– Azt hiszem értelek. Ha egy csúf ruhát visel� barátod a véleményedet kéri, �szintén felelsz neki, és ezzel összetöröd a szívét. De ha egy csúf ruhát visel� ellenséged áll eléd, akkor azt mondod neki, hogy úgy néz ki, akár egy királyn�.

Druss kuncogott, majd hahotázni kezdett. – Ó, cimbora! Már alig várom ezt az utazást! – Diagoras dünnyögése

éppen csak hallható volt. – Örülök, hogy legalább egyikünk így van ezzel. Servaj Das óvatos ember volt, mindent kínos aprólékossággal csinált.

Úgy találta, hogy a vállalkozások sikerének kulcsa a részletekre való odafigyelés. Eredeti foglalkozását tekintve épít�mester volt, így tudta, hogy megfelel� alapozás nélkül még a legcsodásabb építmény is összeomlik. A seregben hamar ráébredt arra, hogy ezt az alapelvet a katonáskodásban is lehet alkalmazni. A tapasztalatlanok és a romantikusok azt hitték, hogy a katona legfontosabb eszközei a kardok és a nyilak. Servaj Das azonban tudta, hogy megfelel� csizma és megpakolt elemózsiás zsák nélkül egyetlen sereg sem diadalmaskodhat.

A naashani nagykövetség egyik emeleti szobájában ült, a kiköt�t nézte és azon a parancson töprengett, amelyeket éppen az imént hozott

neki a galambposta. Minél hamarabb fel kellett kutatnia egy férfit, majd végeznie vele.

De hogyan ügyeljen a részletekre, amikor a parancs gyorsaságot követelt meg? A gyorsaság mindig gondokat okozott. Szokványos körülmények között Servaj néhány napig követte volna a férfit, feltérképezte volna rutintevékenységeit, kifürkészte és megértette volna gondolkodásmódját. Ennek során jobban meg tudta volna ítélni, hogy milyen módon ölesse meg a férfit. Méreggel, késsel vagy fojtóhurokkal? Servaj a maga részér�l a mérget részesítette el�nyben. Id�nként, amikor valakit követett, és kifigyelte szokásait, azon kapta magát, hogy megkedveli áldozatát. Sosem felejtette el azt a kalmárt, aki mindig megállt, hogy megsimogassa az egyik utcasarkon azt a vén kutyát. Servaj úgy vélte, hogy aki szánalmat érez egy rühes, kivert eb iránt, annak jó szíve kell, hogy legyen. A férfi gyakran megetette az állatot az éppen emiatt magával vitt ételmaradékkal. Servaj felsóhajtott. Kénytelen volt fojtóhurokkal végezni vele, amikor a méreg nem hatott. Nem volt éppen kellemes emlék, így a férfi töltött magának egy kupa felvizezett bort. Miután kiitta, felállt székéb�l és kinyújtóztatta inas testét. Háta jóles�en reccsent egyet. A kupát letette az asztalra, összef�zte ujjait és megropogtatta bütykeit. Egyértelm�, hogy a méreg a legjobb. Akkor senki sem kénytelen végignézni másvalaki halálát.

Felmarkolta a pergamendarabot, és ismét elolvasta az üzenetet: „Öld meg! Minél hamarabb. Szerezd vissza a kardokat!"

Servaj Das nem volt boldog. Nem valami puhány, kövér és gyenge politikusról volt szó. Nem is

valami er�szakhoz nem szokott kalmárról. Hanem az Elátkozottról. Servaj a felkelés idején már a seregben szolgált. Soha nem felejtette

el azt, amikor Skilgannon megküzdött Agasarsisszal, a kardmesterrel. Az akkori közkatona nem tudta, hogy mi az igazi oka a párviadalnak, de az a hír járta, hogy mivel Skilgannon nagyon szoros barátságban állt a királyn�vel, ez feldühítette Baliel herceget. Féltékenysége akkor került napvilágra, amikor Skilgannont kis híján megölték a gázló csatájában. Baliel rejtélyes módon visszavonta er�it, és fedezetlenül hagyta a generálist és lovasait az ellentámadással szemben. Úgy tudták, hogy Baliel mindvégig makacsul ragaszkodott ahhoz, miszerint félreértelmezte a kapott parancsot. A királyn� ekkor elmozdította �t a jobbszárny élér�l, mire a feldühödött és megkeseredett herceg elterjesztette, miszerint Skilgannon csak azért idézte el� a csatában elkövetett baklövését, hogy így érje el a leváltását. A következ� néhány

hétben Baliel haragja egyre dagadt, míg végül Agasarsis, a legendás kardmester, Baliel felesküdött híve, talált valami ürügyet Skilgannon kihívására.

Nem � volt az els�. A felkelés két éve alatt heten mérték össze kardjukat az Elátkozottéval, de csak egyikük élte túl, és � is elveszítette a jobb karját. Ám Agasarsis más lapra tartozott. A férfi harmincegy éve alatt hatvan párbajt vívott, és legendás ügyességgel forgatta kardjait, így amikor felvirradt a nagy nap, a táboron eluralkodott az izgalom. Még lázongásra is sor került, mivel ekkorra már a királyn� serege harmincezresre duzzadt, így nem láthatta mindenki az eposzokba ill�nek ígérkez� összecsapást. Servajnak húsz ezüstöt ajánlottak a belép�jéért, de elutasította a kérést. Az efféle párviadalok igen-igen ritkák voltak, és � nem akarta elmulasztani.

Aznap reggel esett az es�, és a föld felázott, csúszóssá változtatva a küzd�teret, de délre már ragyogóan sütött nap. Az az ezer szerencsés, aki megtekinthette a párviadalt, jó kétszáz láb átmér�j� hatalmas kört vont a küzd�felek köré. Skilgannon érkezett els�ként: átsétált az összegy�lt tömegen, levetette harci zekéjét, és minden er�lködést�l mentesen belekezdett az izomlazító gyakorlatokba.

Servaj már akkor is éles szemmel tanulmányozta az emberek viselkedését. Az idegesség jeleit kutatta a generálisban, de semmi ilyesmit nem tapasztalt. Hamarosan megjött Agasarsis is, aki izmosabb volt, mint Skilgannon, és amikor levetette ingét, még leny�göz�bbnek és még félelmetesebbnek t�nt. Mindkét férfi nagyra növesztette haját a feje búbján, és taréjjá formálta, ami kardmesteri rangjukat jelezte, de Agasarsis gondosan fésült háromágú szakállt is növesztett, amit�l még fenyeget�bb lett a külseje.

Az id�sebb férfi odalépett Skilgannonhoz, meghajolt, majd mindketten elmerültek a bemelegítésben: gördülékenyen és összehangoltan mozogtak, mintha csak két táncos járta volna táncát, egymás tükörképeként. Váratlanul trombita harsant: megérkezett a királyn�. Az uralkodó combig ér� ezüst láncvértet, és ezüstgy�r�kkel szegett, térdig ér� lovaglócsizmát viselt. Magas támlájú székét két ember cipelte be a körbe; Jianna itt foglalt helyet: hollófekete haja csillogott a napfényben.

Servaj elég közel állt ahhoz, hogy hallja az uralkodónak a harcosokhoz intézett szavait.

– Eltökélted magad emellett az ostobaság mellett, Agasarsis? – Igen, királyn�m.

– Akkor kezd�djék hát! – Lehetne egy kérésem, fenség? – tette fel a kérdést Agasarsis. – Nem vagyok olyan hangulatban, hogy bármilyen kegyet

gyakoroljak veled szemben. De szólj, és majd megfontolom. – A kardjaim kiváló fegyverek, de nem rejtenek magukban varázst.

Skilgannon pengéir�l azonban köztudott, hogy varázslattal ruházták fel �ket. Azt kérem, hogy ne élvezzen tisztességtelen el�nyt velem szemben.

A királyn� Skilgannonhoz fordult. – Mit mondasz, generális? – Ez a harc így is, úgy is ostobaság, de most Agasarsisnak igaza van.

Más pengét használok majd. – Legyen hát! – jelentette ki a királyn�, és a legközelebb álló katonák

felé fordult, majd magához hívatott közülük hatot: egyikük Servaj volt. – Húzzátok el� a kardjaitokat! – parancsolt rájuk. Amint megtették, az uralkodó Skilgannonra nézett: –Válassz egyet! – A férfi mindegyiket kézbe vette, majd Servaj szablyáját tartotta meg. – És most te! – csattant a királyn� hangja, és fenséges keze Agasarsisra mutatott.

– Nekem már vannak kardjaim, fenség. – Éppen azért. És már olyan régóta forgatod �ket, hogy a tested

részévé váltak. Magad kérted, hogy senki ne élvezzen tisztességtelen el�nyt. Úgy hát válassz! Méghozzá gyorsan, mert hamar elunom magam!

Agasarsis választott hát egy pengét, majd a két férfi meghajolt a királyn� felé, és a kör közepére léptek. Az uralkodó intésére kezdetét vette a küzdelem.

A párviadal nem kezd�dött gyorsan. Mindkét fél óvatosan körözött a másik körül, és a pengék els� összecsattanása a királyn� érkezése el�tt zajlott bemelegítés folytatásának t�nt. Servaj tudta, hogy a párbajozok csupán a fegyverüket igyekeznek megszokni: sem Skilgannon, sem Agasarsis nem kísérletezett halálos csapással. Ehelyett megpróbálták kifürkészni egymás er�sségeit és gyengéit. A tömeg néma csendbe burkolózott, miközben a két mester folytatta a körözést. A napfény megcsillant a pengéken, és minden váratlan támadás csillogó és fényl� pókhálót font a küzd�felek köré. A két férfi lába alatt a talaj iszamos és becsapós volt, de a kardmestereknek mégis sikerült meg�rizniük tökéletes egyensúlyukat. Az id� múlt, a tempó egyre gyorsult, és az összecsattanó kardok muzsikája is egyre gyakoribbá vált. Servaj szinte hipnotizálva állt, tekintete ide-oda villant egyik harcolóról a másikra:

mindketten szinte ontották magukból a magabiztosságot. Mindketten azt hitték, �k gy�znek majd. Az els� vér Skilgannoné volt: szablyájának hegye megvágta Agasarsis vállát. A bajnok szinte azonnal válaszolt, és a hadvezér törzsét vér szennyezte be. Servajnak úgy t�nt, mintha a vér a mellkasára tetovált párducfej fogaiból csöpögne.

A harcosok fürgesége és hozzáértése elkápráztatta a néz�ket. A katonák fogadásokat kötöttek, de a tömegben senki sem biztatta kedvencét vagy kiabált. A néz�k mindannyian harcosok voltak, és tudták, hogy egyenl� er�k küzdelmét látják. A két párbajozó egyformán tehetséges volt, és Servaj már kezdte azt hinni, hogy egész nap harcolni fognak, és félig-meddig reménykedett is ebben. Az efféle kiegyensúlyozott és leny�göz� küzdelem ritkaságszámba ment, és a férfi a lehet� legtovább szerette volna élvezni.

De azért tudta, hogy nem fog addig tartani. A borotvaéles pengék ide-oda villantak, döftek, hárítottak és paríroztak, egy hajszállal kerülve el a védtelen testeket.

Már jó húsz perce harcoltak, amikor Agasarsis megcsúszott a sárban. Skilgannon szablyája átdöfte ellenfele bal vállát, majd máris el�siklott. A bajnok a földre zuhant, de odébb hemperedett és éppen id�ben szökkent talpra, hogy hárítsa azt a hatalmas csapást, ami lefejezte volna. Azonnal Skilgannonra vetette magát, vállával a hadvezér mellkasába bokszolt, hátralökve �t. Mindkét férfi beleremegett a földetérésbe.

A királyn� parancsára a mellette álló hírnök megfújta görbe kürtjét. Két katona rohant el�, kezükben törülköz�vel. A párbajozok a földbe

döfték kardjukat, és átvették a kend�ket. Agasarsis letörölte az izzadtságot az arcáról, majd a bal vállán tátongó mély sebbe nyomta a törülköz�t. Skilgannon odalépett hozzá. Servaj nem hallotta, mit mond, de látta, hogy Agasarsis dühösen megrázza a fejét, és gyanította, a hadvezér azt kérdezte t�le, ezzel helyreállt-e a becsület.

Kisvártatva a királyn� ismét megfúvatta a kürtöt, és a két harcos felkapta kardját. Ismét körözni kezdtek, de a párviadal most már az utolsó szakaszába lépett. Servaj leny�göz�nek találta a dolgot: mindkét férfi elfáradt mostanra, de Agasarsis szemében észrevette a kétségbeesést is. Kétely lopta be magát a bajnok gondolatai közé, ami elszívta magabiztosságát. Ennek ellensúlyozására merész támadássorozatot indított Skilgannon ellen, aki egy darabig könnyedén hárította a próbálkozásokat, és amikor eljött a halálos csapás ideje, az olyan váratlanul történt, hogy a néz�k közül sokan észre sem vették. Agasarsis el�revetette magát, a hadvezér hárította, és megállította a

döfést, majd pengéjét elpörgette Agasarsisé mellett. A két férfi hátraugrott, és ekkor a bajnok átvágott légcsövéb�l váratlanul vér fröcskölt el�. A férfi megpróbált talpon maradni, de lába megroggyant, és térdre zuhant gyilkosa el�tt. Servaj csak ekkor jött rá, hogy amikor Skilgannon hárított, szablyája hegyével átmetszette ellenfele torkát.

Agasarsis arccal el�re zuhant a sárba. A generális a földre dobta a szablyát, és odasétált a királyn�höz.

Meghajolt, és Servaj látta, hogy az arca milyen merev, szemében harag izzik.

– Agasarsis volt a legjobb parancsnok a lovasságnál, fenség. �rültség volt ez az egész.

– Való igaz – bólintott az uralkodó. – Lásd hát azt, aki felel�s érte! – Intett a hírnöknek, aki kétszer egymás után a kürtbe fújt.

A királyn� két bizalmas test�re, Askelus és Malanek jelent meg a színen, egy megkötözött embert vonszolva. A férfi szemét kivágták, arcát a vér maszkja fedte. Még Servaj is felismerte benne Baliel herceget, aki szánalmasan zokogott.

Askelus odavonszolta a földön hever� Agasarsis mellé. A királyn� felállt, és a kör közepére sétált.

– A háborút már majdnem megnyertük – csendült hangja a földön ül� emberek fölött. – És mi ennek az oka? A ti bátorságotok és h�ségetek, Jianna nem feledi, kik szolgálták �t becsülettel. De ez a förtelmes kreatúra – kiáltotta és rábökött a szánalmas Balielre – a ti bátorságotokat tette kockára! A barátaim iránti hálám végtelen. Ellenségeim azonban tudják, hogy bosszúm gyors és halálos. – Askelus el�rántotta kardját és beledöfte a vak ember hasába. A herceg iszonyatosat sikoltott: Servaj látta, hogy Askelus megcsavarja a pengét, majd kitépi a testb�l. A kibelezett Baliel a földre zuhant, és megkezd�dött haláltusája. A királyn� egy darabig hagyta verg�dni, majd intett Askelusnak, akinek kardja átmetszette a herceg nyakát. Az ezt követ� csendet szinte vágni lehetett. – így végzi minden áruló! Ekkor valaki kiáltozni kezdett:

– Jianna! Jianna! – Servaj látta, ki az: az egykori kardmester, Malanek. Mások is követték példáját, de az ujjongás korántsem volt általános és lelkes. Jianna felemelte kezét, és csendet intett.

– Amikor bevesszük Perapolist, seregem minden katonája három aranyat kap hálám és szeretetem jeléül.

Ekkor már szívb�l jöv� ujjongás harsant. Servaj megrészegülten kiáltozott a többiekkel együtt, hiszen három arany valóságos vagyon

volt. De még ujjongása közepette is vetett egy pillantást Skilgannonra, akit láthatóan zavart valami.

Servaj gondolatai visszatértek a jelenlegi feladathoz. Az Elátkozottat halálra ítélték, és Servajra várt a döntés, hogy meghatározza, milyen módját választja megölésének.

Számos kiváló kardforgató állt a parancsnoksága alatt, de egyikük sem ért fel Agasarsisszal. Skilgannon a Vérvörös Szarvasban szállt meg: ott meg sem mérgezheti.

Servaj átgondolta a problémát. Akkor hát rajta kell ütni az egykori hadvezéren öt, esetleg hat emberrel. És két számszeríjász is kell. De még így is nagy volt a kockázat: fel kell keresnie az alkimistát. Ha a számszeríjvessz�ket méreggel kenik be, Skilgannon kés�bb is belehalhat a sebeibe, ha netán túléli a kelepcét.

Viszont hogy érheti el, hogy Skilgannon felkeresse kivégzésének színterét?

Tizenharmadik fejezet A Vérvörös Szarvasba visszatér� Skilgannon örömmel konstatálta,

hogy a kiköt�re néz� szobában lakó két kalmár kiköltözött. Shivas négy ezüstöt csikart ki t�le két éjszakáért, majd fizetés után a naashani felment a szobába, és becsukta maga után az ajtót. Eddig nem is sejtette, hogy ennyire vágyik a magányra: még a lenti tavernából felsz�r�d� tompa zsivajt is örömmel fogadta, mert ez csak még inkább kihangsúlyozta, hogy immár egyedül van. Leemelte hátáról a Nappal és Éjjel Kardjait, az ágyra dobta a fegyvereket, majd kilökte az ablakot és tekintete megpihent az óceánon.

Az Öregasszonynál tett látogatás alaposan megviselte, mivel olyan emlékeket idézett fel, amelyeket legszívesebben elfelejtett volna. Valami meghalt benne azon az éjszakán, amikor Sperian és Molaire eltávozott, de maga sem tudta, hogy mi volt az. Talán a gyerekkora. Vagy az ártatlansága. Bármi volt is a válasz, a szíve elfonnyadt, akár a virág, ha fagy éri.

A városból való menekülés megtervezése több napba és éjszakába telt, ahogy újabb és újabb ötleteket hoztak fel, beszéltek meg és végül vetettek el. Az Öregasszony azt ajánlotta, hogy egy megrakott szekér hátuljában viszi át �ket a kapun, liszteszsákok alá rejtve. Skilgannonnak nem tetszett a gondolat: ha � lenne a kapu�rség kapitánya, minden kocsit átvizsgálna. Az is felmerült, hogy szétválnak és kés�bb találkoznak Delian erdejében, de túlságosan nagy volt a kockázata annak, hogy eltévednek. Végül egyszer� cselhez folyamodtak: az Öregasszony alkotott egy hámot, amelyet Jianna felvett rongyos és színtelen, térdig ér� ruhája alá. A hám b�rszíjait átvetették a hátán, az Öregasszony pedig a lány bal lábát hátrahajlította, és egy pánttal szorosan hozzákötötte a combjához. Jianna persze panaszkodott, hogy milyen kényelmetlen ez a tartás, de a vén banya még gyolccsal is átkötötte combját és a lábszárát, egyedül a térdét hagyva szabadon. A vénasszony az álcázás igazi mestere volt: leborotvált disznób�rdarabkákat ragasztott a hercegn� térdére, amelyre megalvadt vért kent. Skilgannon leny�gözve nézte a jelenetet: a végén Jianna térde úgy nézett ki, mint egy levedz�, vérz� tályogokkal borított csonk. Ezt a trükköt alkalmazták a fiúnál is, csak nála a bal karját csavarta a lapocskái közé a vénasszony. A banya fehér gyertyaviasz és ocsmány

szagú balzsam keverékéb�l három hosszú sebhelyet ügyeskedett a fiú arcának bal oldalára és a szemöldökéhez. Ezután feltette a szemköt�t is, és amikor Skilgannon belenézett a megrepedt tükörbe, olyasvalaki arca nézett vissza rá, akit láthatóan egy medve mancsa talált képen.

Végül az Öregasszony levágta Jianna festett haját, amit�l a lány üstöke rövid és fiús lett.

Egy órát kaptak, hogy megszokják újonnan kapott torzulásaikat. Jianna ezt arra használta, hogy két régi mankóval gyakorolja a járást. Skilgannon csak várakozott, bár hátrakötött és kicsavart karja fájdalmasan lüktetett.

Végül mindhárman felszálltak az Öregasszony szekerére, aki a keleti kaputól háromszáz lépésre állította meg a járm�vet. A sor majdnem idáig kígyózott: azok várakoztak itt, akik a kétórányi gyaloglásra álló Maphistan templomba szerettek volna eljutni, ahol – mint minden évben egyszer – nemsokára megnyitják a Relikviák Ládáját,. Amennyire Skilgannon tudta, évek óta nem számoltak be csodákról, de ez nem gátolta meg a betegeket és a nyomorékokat abban, hogy újra és újra felkerekedjenek, majd térdre boruljanak Áldott Dardalion csontjai és a Tiszteletreméltó Hölgy megfakult keszty�i el�tt. A leggazdagabb kérelmez�k még meg is csókolhatták annak a köntösnek a szegélyét, amelyr�l azt mondták, a halhatatlan Ezüstkéz viselte, akinek kétezer évvel ezel�tt bekövetkezett halála ismét virágba borított egy kiszáradt fát.

Már majdnem alkonyodott, amikor Skilgannon leugrott a szekérr�l, majd ügyetlenül lesegítette Jiannát. A lány majdnem felborította, mire elkáromkodta magát. Az Öregasszony lenyújtotta a hercegn�nek a mankókat, aki átvette �ket és lassan elindult a sorban állók felé. Skilgannon mögötte bandukolt.

Az �rök mindenkit megállítottak, aki a kapuhoz ért, és minden fiatal n�t kifaggattak. Skilgannon a kapuház árnyékában három férfit vett észre, akik árgus tekintettel fürkészték a tömeget. A fiú Jianna mellé lépett, és megveregette a karját.

– Látom �ket – suttogta a lány. – Ismered is �ket? – Az egyiküket. Ne álljunk meg! Skilgannon minél közelebb ért az �rökhöz, annál inkább szerette

volna, ha kezét kardja markolatán nyugtathatja, de erre most nem volt mód. Lehajtott fejjel csoszogott el�re a többiekkel. Ekkor egy �r lépett

elé és meredt rá Jiannára, azután felemelte a hercegn� szoknyája szegélyét, majd engedte, hogy visszahulljon.

– Mi történt veled? – kérdezte együttérz�en. – Elgázolt egy borosszekér – felelte a lány nyers hangon. – Nem hiszem, hogy a relikviák másik lábat növesztenének neked, te

lány. – Csak azt szeretném, ha nem zöldülne tovább a seb, és nem b�zlene.

– A férfi hátralépett, próbálva elleplezni az arcára kiül� undort. – Menjetek! És áldjanak meg az istenek! Jianna mankóira támaszkodva botorkált a tömeg után. Skilgannon

már lépett volna utána, amikor megpillantotta a kapuházból el�lép� Boraniust. Rettenetes düh lobbant fel benne, de valahogy legy�rte magában. Nem most van itt az ideje, intette magát. Összeszorított fogakkal haladt át a kapu boltíve alatt, tekintete Delian erdejének távoli szegélyére meredt.

A lenti tavernából felcsapó nevetés rángatta vissza a jelenbe. Zene sz�r�dött fel lentr�l, az emberek tapsoltak, felvéve a muzsika ritmusát. Hallhatóan valamiféle mulatság vette kezdetét, de Skilgannon nem volt kíváncsi rá.

Levetette zekéjét, ingét és nadrágját, majd elnyúlt az ágyán. Csak ekkor vette észre a mennyezetre er�sített hatalmas tükröt. Rámeredt a tükörben látható tetovált alakra, és farkasszemet nézett a fényl� kék szempár fagyos tekintetével. Nyoma sem maradt az idealista ifjoncnak, aki a lázadó hercegn�vel együtt menekült az erd�be. Azon töprengett, hogy vajon mi lett volna bel�le, ha nem találkozik Sashannal. Elégedettebb lenne? Élne még Greavas, Sperian és Molaire? Perapolis még ma is virágzó város lenne, tele boldog emberekkel?

A lenti tavernából hatalmas ujjongás csapott fel, majd egy n�i hang kezdett énekelni: a dallam fennen, tisztán és gyönyör�en szárnyalt. Egy régi balladát énekelt a harcosról, aki hazatér szül�földjére, ahol els� szerelmét keresi. Skilgannon figyelmesen hallgatta. A dal túlzottan érzelg�s volt, szövege csöpög�s, de a n� hangja mégis olyan csodásan zengett, ami feledtette az ömleng� mondatokat. Úgy t�nt, mintha új értelmet adott volna a szerelemnek és a szerelem hatalmának, a fenségesesség köntösébe öltöztetve a férfi végs� önfeláldozását.

Amikor a dal befejez�dött, pillanatnyi csend támadt, majd mennydörg� tapsvihar csapott fel.

Skilgannon nagy leveg�t vett és behunyta a szemét. Ha a szerelem óceán a bátraknak

Örülünk a hullámnak És a viharoknak. Még ma sem tudta igazán, hogy pontosan mi a szerelem. Jianna ott

lakozott szívében, és még ma is ott van. Vajon ez volt az a szerelem, amir�l a poéták énekelnek? Vagy csupán a vágy és a hódolat keveréke? A Dayannal eltöltött id� nyugodt harmóniájának emléke egyszerre derítette jókedvre és szomorította el. Vajon ez volt a szerelem? Ha igen, akkor ez egy teljesen más jószág volt, mint az, amelyet Jianna iránt érzett. Ezekre a kérdésekre nem léteztek válaszok. Mindennap ezekkel a kérdésekkel marcangolta önmagát a kolostorban.

Felült, leszállt az ágyról, és a kiköt�re néz� ablak mellett álló tálhoz lépett. Mert magának egy kupa vizet, belekortyolt, és megpróbálta eltépni gondolatait a múltról szóló emlékekt�l.

Hallotta, hogy egy padlódeszka megreccsen a szobája el�tt, mire megfordult. Ekkor valaki bekopogott az ajtón.

Skilgannon érezte, hogy bosszúság keríti hatalmába. A kopogtatás túl visszafogott volt ahhoz, hogy Druss lehessen, aki valószín�leg bedörömbölt volna, és jó hangosan bekiált. Valószín�leg a fiú lesz az, Rabalyn. Skilgannon remélte, hogy nem kéri meg ismét, hadd tartson vele.

Odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta. Garianne állt odakinn, kezében egy borral teli kancsóval, és két

kupával. A szeme fényesen csillogott, arca kipirult. Amint a férfi feltárta az ajtót, elsiklott a naashani mellett, és besuhant a szobába. Az ágy mellett álló asztalra tette a kupákat, és megtöltötte �ket vörösborral. Az egyikb�l hosszan ivott, majd az ablakhoz lépett.

– Imádom a tengert – szólalt meg. – Egy napon majd hajóra szállok, és mindent magam mögött hagyok, hadd torzsalkodjanak egymás között. Akkor megszabadulok t�lük.

A férfi némán állt és a lányt nézte, aki nem viselte megszokott zekéjét, csupán vékony, hímzett, buggyos ingét. B�rnadrágja szorosan simult lábára, nem sok teret hagyva a képzeletnek. Skilgannon másfelé fordította tekintetét.

Garianne a naashani felé fordult, és odanyújtotta neki az egyik boroskupát.

– Nem iszom – utasította vissza a férfi. – Én azért iszom, hogy egyedül legyek. – Szavai már kissé

összefolytak. – Csodás érzés egyedül lenni. Nincsenek hangok.

Nincsenek követel�zések. Nincs éles hangú rikácsolás és könyörgés. Csak a csend.

– Én is szeretek egyedül lenni, Garianne. Most megkérdezném, mit akarsz t�lem, de tudom, hogy nem szereted a kérdéseket.

– Ó, engem nem érdekelnek a kérdések! Akkor nem, amikor csak én vagyok. Akkor nem, ha egyedül vagyok. Amikor viszont �k velem vannak, a kérdésekt�l azonnal elkezdenek egyszerre beszélni. Nem tudok gondolkodni, és akkor megfájdul a fejem, ami nagyon kellemetlen. Érted?

– Nem mondhatnám. Kik vannak veled? A lány lerogyott az ágyra, és ismét bort töltött a kezében tartott

kupába, majd óvatosan letette az ágy melletti asztalkára. – Nem akarok beszélni róluk. Csak szeretném élvezni a béke

pillanatait. – Talpra lökte magát, amit�l kicsit megingott, majd nekiállt kioldani nadrágja korcát. A nadrágot letolta magáról bokáig, majd visszaült az ágyra, és teljesen kiszabadította a lábát. Skilgannon átszelte a szobát, és leült mellé.

– Részeg vagy és nem akarod ezt. Feküdj le, aludd ki magad! Én addig sétálok egyet, és itt hagylak, hogy... élvezhesd a magányt.

A lány Skilgannon nyaka köré fonta a karját. – Ne menj el! – kérlelte lágyan. – Egyedül akarok lenni bent a

fejemben, de nem idekint. Azt akarom, hogy megöleljenek, hogy megérintsenek. Hogy átöleljenek. Csak egy kicsit. Azután aludni fogok, majd ismét Garianne leszek, és mindegyiküket magammal viszem. Nem vagyok részeg, Skilgannon. Vagy legalábbis nem nagyon. – Oldalra billentette a fejét és könny� csókot lehelt az ajkára. A férfi nem húzódott el, mire a lány ismét megcsókolta, ezúttal er�sebben.

A három éven át építgetett önmegtartóztatás falai egy pillanat alatt omlottak le. Garianne aranyhajának illata, ajkának puhasága, b�rének forrósága elsöpörte a gátakat.

Minden aggodalom és bánat elenyészett. A világ összezsugorodott, míg végül Skilgannon számára már nem létezett semmi, csak ez a szoba és ez a n�. Az els� szeretkezés gyors volt és heves, a második hosszabb, elnyújtottabb. A délután estébe hanyatlott, majd felváltotta az éjszaka. Amikor minden vágy elhagyta testét, hátrad�lt az ágyon: Garianne a vállára fektette fejét, bal lábát a combján nyugtatta. A lány hamar elaludt, Skilgannon megsimogatta a haját, és megcsókolta a feje búbját. Garianne mormogott valamit, majd odébb gördült. A naashani

csendesen felkelt, betakarta a lányt, majd felöltözött. A Nappal és Éjjel Kardjait a vállára vetette, és elhagyta a szobát.

Aznap délután Diagoras Druss-szal szemközt üldögélt a tavernában,

és a Pelucidba vezet� utat tervezgették, meg a szükséges készleteket beszélték meg. Az egyik nehézséget az jelentette, hogy Druss nem ült lóra. Gyalogszerrel pedig másfélszer annyi ideig tart az út, mint lovon, ráadásul az utazóknak jóval több élelmet kell magukkal vinniük. Diagoras mindezt türelmesen elmagyarázta a harcosnak, aki csupán a vállát vonta meg és elmosolyodott.

– Ha én lovagolok, az ugyanannyira fáj nekem, mint a lónak. Ha nyeregbe szállok, akkor hozzám képest még egy liszteszsák is kecsesen festene. Szóval gyalog megyek, cimbora.

Ez volt az a pillanat, amikor az asztaluknál csendben üldögél� Garianne szelíd arccal letette kupáját az asztalra, és a taverna keleti oldalánál húzódó emelvényhez sétált.

– Szerintem énekelni fog – mosolyodott el szélesen Druss. – Senki sem fog odafigyelni rá – felelte Diagoras és körülpillantott a

zsúfolt ivóban, ahol férfiak beszélgettek, hahotáztak, vitatkoztak, vagy éppen kockáztak néhány hosszú asztalnál.

– Mit szólnál egy kisebb összeg� fogadáshoz. – érdekl�dött az öreg harcos.

– Szó sem lehet róla. Mindig veszítek, amikor veled fogadok. Garianne felvitt egy széket az emelvényre, majd ráállt és karját

kinyújtotta a tet�gerendák felé. Diagoras vágyakozó pillantást vetett a lányra: a drenai tisztet mindig is vonzották a hosszúcombú n�k, emellett pedig Garianne igazi szépség volt. A vendégek közül mások is észrevették, mire készül a lány, és oldalba bökték cimboráikat. Csend telepedett a teremre.

És Garianne énekelni kezdett. Diagoras egyik kedvenc balladájára zendített rá, amit�l a férfi

torkába mindig gombóc gy�lt. Ám a lány el�adásában a dal valóban szívszaggató volt: mindenki leny�gözve, hipnotizálva ült a helyén. Amikor Garianne befejezte az éneklést, leengedte karját és meghajolt. Egy pillanatig néma csend honolt, majd mennydörg� tapsvihar zúgott fel a falak között. A lány visszatért az asztalukhoz, felnyalábolt egy boroskancsót, meg két kupát, és elhagyta a termet: taps kísérte útján.

– Hova megy? – tudakolta Diagoras.

Druss megvonta a vállát és látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. Magához intette az egyik felszolgálólányt és kért egy újabb korsó Lentriai Vöröst.

– Mire kell neki két kupa? – folytatta a faggatózást Diagoras. – Különös lány, de én kedvelem. – Én is kedvelem, de miért nem felelsz a kérdésemre? – Mert nem érdekel, cimbora. Úgy éli az életét, ahogy neki tetszik. – Nem is mondtam, hogy ne tegye. Most viszont már teljesen

összezavartál. – Ekkor a tisztbe belehasított a felismerés. – Ó, értem már! Találkára megy: nagyon szerencsés az a fickó, akivel légyottja lesz. – Jókedve azonnal elenyészett, amint sejteni kezdte, hogy ki lehet ez a szerencsés flótás, mire káromkodott egyet. – Mondd, hogy nem Skilgannonhoz megy!

– Ne bosszankodj ezen! Ha te lennél fent abban a szobában, és � lenne idelenn, a lány hozzád menne fel. Nem Skilgannonról szól a történet. Ha egyik�tök sem lenne itt, akkor a tavernából választana valakit.

– Mondjuk téged? – Nem – kacagott fanyarul Druss. – A fenébe is, a csizmám öregebb,

mint a lány, cimbora! És nem annyira részeg, hogy egy öreg és csúf férfira vágyna. No, mit is mondtál a készletekr�l?

Diagoras vett egy nagy leveg�t és sikertelenül próbálta meg elterelni gondolatait Garianne-ról.

– Mit szólnál egy szekérhez? Egy kétkerek�höz, amelyen gyorsan utazhatnánk. Te lennél a hajtó.

– A szekér jól hangzik – bólogatott Csatabárdos. Diagoras éppen mondani akart valamit, amikor tekintete Druss mögé tévedt, mire elvigyorodott.

– Nézd csak, ki van itt, barátom! Egy újabb harcos csatlakozik hozzánk. – Az id�sebb drenai hátrafordult, és megpillantotta a tömegen át feléjük tartó Rabalynt. A fiú vastag gyapjúból sz�tt zöld tunikát és �zb�r nadrágot viselt, vállán pedig fényes b�rhurkot vetett át. Oldalán csontmarkolatú vadászkés függött, meg egy régi rövidkard, megviselt hüvelyben.

– Háborúba készülsz, ifjú Rabalyn? – tudakolta Diagoras, mire a fiú egy pillanatra megtorpant és zavarba jött, majd megpróbált leülni. Kardtokja azonban beleakadt a székbe, mire a fegyver markolata felfelé lök�dött és hónaljon vágta a fiatalembert, aki megigazította a készséget, majd vérvörös arccal lerogyott a székre.

– Hadd nézzem a fegyvereidet! – szólalt meg Druss. Rabalyn el�húzta a kést, és kitette az asztalra. A Csatabárdos felkapta, és megvizsgálta a kétél� pengét, amelynek vége olyan élesen görbült, akár a holdsarló. – Kiváló acél. És a kard? – A fiú el�húzta a tokjából: a markolat csiszolt fából, a markolatgomb tömör rézb�l készült. Maga a penge rozsdamarta és megviselt volt. – Gothir gyalogsági kard, és valószín�leg még nálam is öregebb, de jól fog szolgálni, amíg szert nem teszel egy jobb darabra. Hogy jutottál hozzájuk?

– Lámpás testvér adott pénzt. Úgy döntöttem, nem maradok a városban.

– És hova mész? – érdekl�dött Druss. – Még nem tudom. Akár veletek is tarthatok. – Rabalyn megpróbált

magabiztosnak és nyugodtnak t�nni, de kudarcot vallott. – Nem lenne bölcs döntés, de rád bízom – felelte Csatabárdos. – Tényleg? – Menj és pihenj le! Majd este még beszélgetünk. Most még szót kell

váltanom Diagorasszal. - Kíöszönöm, Druss. Köszönöm! – lelkendezett a fiú. Tokjaiba

csúsztatta fegyvereit, és elindult a lépcs�feljáró felé. – Ó, hát ez remek! – jelentette ki Diagoras. – Talán vinnünk kellene

magunkkal egy kutyakölyköt, meg néhány vándorszínészt is. – A várost hamarosan ostrom alá veszik, amikor a naashaniak

megérkeznek. A fiú itt sem lesz biztonságban: talán egy újabb Perapolisra kerül sor.

– Ez valószín�tlen! – csattant fel a tiszt. – Nem lesz már velük az Elátkozott!

Druss összehúzta fakó szemét. – Értelmes ember vagy, és tudod, hogy abban a városban nem történt

más, csak amire a királyn� határozott parancsot adott. – Szerinted akkor a naashani ártatlan? – Ugyan! Méghogy ártatlan! Ártatlan talán bármelyikünk? Huszonöt

évvel ezel�tt jártam már itt, és részt vettem városok ostromában. Olyan embereket öltem, akik saját földjüket és szeretetteiket védték. A harcosok sosem ártatlanok, cimbora. Félre ne érts: nem védem Skilgannont. Ami Perapolisban történt, gonoszság volt, és mindenkinek, aki részt vett az ostromban, árnyék vetül a lelkére. Rabalyn ellenben remek fiú, és mellettem éppen olyan biztonságban lesz, mintha itt maradna, Bátor kölyök: amikor az eggyéforrtak támadtak, felküldtem

egy fára, de � lemászott és a segítségemre sietett. Ha marad rá ideje, kiváló ember lesz bel�le.

Diagoras hátrad�lt ültében. – Te magad mondtad, hogy Vasálarcnak hetven embere van. Abból,

amit Mellicane-ban tett, az derült ki róla, hogy könyörtelen és kemény fickó. Akárcsak az emberei. A pelucidi er�dben nagyjából további száz nadír tartózkodik, és te is tudod, hogy a nadírok mennyire vérszomjasak, és mennyire szeretik a kínzást. Az ellenség létszáma százhetven f�, Druss. Szerinted mennyi ideje lesz Rabalynnak, hogy kiváló emberré váljon?

A csatabárdos hallgatott, a tiszt pedig felállt. – Legyen hát, Druss! Utánaérdekl�döm a szekérnek, és beszerzem a

készleteket. Ez beletelik néhány napba, de amúgy is meg kell várnunk, amíg a városban lecsillapodnak a kedélyek. Holnap este itt találkozunk!

Ezzel az ifjú drenai kisétált a tavernából, ki az alkonyatba. Friss és h�s leveg� csapta meg az arcát, a tenger fel�l könny� szell� lengedezett. A rakparton ringyók álldogáltak, az esti üzletmenetre készül�dve. Ügyet se vetett rájuk, és végigsétált a parton, miközben gondolatai az el�tte álló utazás körül keringtek. Arra gondolt, hogy akár haza is mehetne, vissza Drenanba, vissza a henye örömökhöz. Ehelyett azonban arra készült, hogy bevesse magát egy veszedelmes vadonba. Druss értelmes embernek nevezte, de ebben a kalandban nem sok minden szólt az értelemr�l. Ám legalább kaland volt, Diagoras pedig élete elmúlt négy évében kevés izgalmat talált. A Skeln-szoros rémít� élmény volt, és volt benne egy jókora adag, amir�l azt kívánta, bárcsak sose történt volna meg. Másrészt azonban az volt élete legkalandosabb id�szaka. A közelg� halál viharmadárként terjesztette ki fölé szárnyát, amit�l felizzott benne az élni akarás. Minden lélegzetvétel maga volt a megtestesült öröm, miden pillanat maga volt az ujjongás. És amikor végül gy�ztek, és � életben maradt, még soha nem tapasztalt lelkesedés és elsöpr� boldogság kerítette hatalmába. Azóta semmi olyasmit nem élt át, ami akár csak a közelében járt volna annak az érzésnek.

Ekkor a feje feletti ablakban egy n� kiáltott fel a vágy eksztázisától hajtva.

– Nos, majdnem semmi ilyesmi nem történt – pontosított magában, és elmosolyodott. Mosolya azonban gyorsan lehervadt, amikor ráébredt, hogy valószín�leg a bájos Garianne lehet az a n�.

– Én is hallathatok ilyen hangokat – szólalt meg ekkor egy hang. Diagoras megfordult, és egy hosszú fekete hajú ribanc lépett mellé. Az

arca bájos volt, de szeme tompa és fásult. – A szobám itt van közelben – villantotta fel begyakorolt mosolyát.

Diagoras megfogta a kezét és megcsókolta. – Biztosra veszem, hogy képes lennél rá, édesem. És biztosra

veszem, hogy csodás élmény lenne. Sajnos azonban hív a kötelesség. Talán majd máskor.

A lány mosolya sokkal természetesebbre váltott át. – Roppant gáláns vagy. – Csak szépséges hölgyek jelenlétében. A fenti szobában a n� ismét felkiáltott. Diagoras váratlanul

kacagásban tört ki, és belekarolt az ifjú utcalányba. – A kötelesség várhat, amíg eltöltök egy kevés id�t a társaságodban. – Nem fogod megbánni.

Tizennegyedik fejezet Rabalyn már jó órája üldögélt a Vérvörös Szarvas mögötti padon, és

nézte, ahogy Druss fát vág. A csatabárdos hosszú nyel�, egyfej� fejszét használt, és módszeresen aprította a rönköket, a lehet� leghatékonyabban dolgozva. Egyetlen felesleges mozdulatot nem tett, mindent a lehet� leggördülékenyebben végzett. A fejsze feje egyszer sem ragadt bele a fatönkbe. Minden egyes csapás pontosan kettéhasította az adott rönköt, majd balra söpörte azt, lelökve a nagy kerek fatuskóról, amelyre a hasábokat állította. Amikor új fahasábra volt szüksége, könnyedén beleállította a fejszét valamelyikbe, és ráemelte a tuskóra, majd egyetlen csuklómozdulattal kirántotta bel�le a favágó készséget, a magasba emelte, és lesújtott, kettéhasítva a hasábfát. Munkájának ritmusa volt, és leny�gözte a néz�t. Amikor Drusstól balra kisebb halomba gy�lt már a fa, Rabalyn felállt, felnyalábolta a tönköket és a taverna falához támaszkodó fáskamrába cipelte �ket, gondosan eligazgatva azokat odabent.

Az els� óra végeztével Druss szünetet tartott. Derékig meztelenre vetk�zött, fels�teste most úszott az izzadtságban. Rabalyn látott er�s embereket a falujában, akiknek a teste szoborra emlékezetett: mellükön és hasukon az izmokat mintha vés�vel faragták volna ki. Druss nem így nézett ki: a csatabárdos pusztán nagydarab volt, vaskos csíp�vel, dagadó vállizmokkal. Még véletlenül sem lehetett semmi esztétikusát találni benne, viszont csak úgy sugárzott bel�le a nyers er�.

– Miért vágsz fát? – tudakolta Rabalyn, miközben Csatabárdos hosszan ivott.

– Nem szeretek tétlenkedni. – Shivas fizet érte? – Nem. Kedvtelésb�l csinálom. – Nem értem, miként lehet a favágást kedvtelésb�l csinálni. – Megnyugtat, fiacskám, és meg�rzi az er�met. Majd találkozni

fogsz emberekkel, akik a kard-, kés-, fejsze- vagy botforgatásban való jártasságról beszélnek. A legtöbb ember azt hiszi, hogy a fegyverforgatásban való jártasság teszi naggyá a harcost, de ez nem igaz. A nagy harcosok azok, akik tudják, miként maradjanak életben. Az életben maradáshoz pedig er�snek kell lenned, és állóképességre van hozzá szükség. Rengeteg olyan ember van, aki gyorsabb nálam. Sok

olyan, aki ügyesebb nálam. De kevesen vannak olyanok, akik túlélnek engem. – Rabalyn tekintete végigfutott a nagydarab ember testén, és szemügyre vette a mellén és karján látható régi forradásokat.

– Mindig harcos voltál? – Igen. Ez az egyik nagy gyengém – vigyorodott el keser�en Druss. – Hogy lehetne ez gyengeség? Ennek semmi értelme. – Ne tévesszen meg a küls�, fiú! Az er�s emberek azok, akik a

jöv�nek építkeznek, és tanyákat, iskolákat, falvakat és városokat emelnek. Fiúkat és lányokat nevelnek fel, és minden áldott nap keményen dolgoznak. Látod ott a fahasábokat? Azok egy nagyjából kétszáz éves fának a maradványai. A fa magként kezdte életét, majd gyökeret kellett vernie a kemény földben. Küzdenie kellett az életben maradásért, azért, hogy kihajthasson rajta az els� levél. Csigák és rovarok rágták, mókusok harapdálták meg puha kérgét, de a fa harcolt tovább, még mélyebbre eresztette gyökereit és er�sítette puha húsát. Kétszáz éven át a földre hullt leveleivel táplálta a földet. Ágai között számos madár rakott fészket, � maga pedig árnyékot vetett a földre. Azután jött néhány fejszés ember, és kevesebb mint egy óra alatt kivágták. Ezek az emberek olyanok, akár a harcosok. A fa pedig olyan, akár a földm�ves. Érted?

– Nem – vallotta be Rabalyn. Druss felnevetett. – Ó, egy napon majd talán meg fogod érteni! Felállt a padról és visszatért munkájához. A fiú újabb egy órán át

segített neki. Amikor megérkezett Skilgannon, Csatabárdos letette a fejszét, bár

még mindig nem látszott rajta a fáradtság. A naashani a földre fektette kardjait és levetette ingét, felfedve a mellére tetovált vérszomjas párducot. Felkapta a fejszét, felrakott egy hasábot a favágó rönkre és ügyes mozdulattal kettéhasította. Rabalyn hátrad�lt, élvezettel hasonlítva össze a két férfi munkamódszerét. Druss minden mozdulata az er�r�l és az azzal való takarékosságról szólt. Skilgannon azonban parányi m�vészetet lopott a favágásba. Amikor a fejsze a magasba lendült, gyakran megpörgette, amit�l a napfény megcsillant a pengén. A kardmester olajozott és ruganyos mozdulatokkal dolgozott. Nem volt olyan er�s, mint Druss, amit azonban hihetetlen gyorsasággal küszöbölt ki. Amikor Csatabárdos hasított ketté egy hasábot, a fejsze feje id�nként belemart a favágó tönkbe is, és úgy kellett kirántani. Skilgannon azonban mindent csapáshoz éppen a megfelel� mennyiség� er�t

használta fel. A hasáb kettéhasadt, a fejsze pedig szinte puhán pihent meg a tuskón.

Látva a két férfit, a favágás gyerekjátéknak t�nt, de amikor Rabalyn megpróbálkozott vele, a lezuhanó fejsze beleragadt a hasábfába, és úgy kellett kitépni, de el�fordult az is, hogy elhibázta a csapást, mire a fejsze feje lepattant a tönkr�l, amibe beleremegett a válla.

– Csak gyakorolj szorgalmasan! – biztatta Druss. – Majd ráérzel. Mire a fiúnak sikerült kettéhasítani nagyjából a harmincadik hasábot,

a válla és a karja már sajgott a fáradtságtól. Druss rákiáltott, hogy pihenjen, és odaballagtak a taverna kútjához. Csatabárdos felhúzott egy vödör vizet és mindketten hosszan ittak.

– Egy vagy két napon belül készen kellene állnunk az indulásra – mondta Skilgannonnak.

A naashani felöltötte ingét, és a hátára lendítette kardjait. – A tavernában valaki azt mondta, hogy a város északi negyedében

lovakat árulnak. Azt is mondta, hogy keressek egy Borondel nev� embert.

Druss egy pillanatig gondolataiba merült. – Az északi negyedben jobbára naashaniak élnek. Biztonságos

odamenned? Skilgannon megvonta a vállát. – Sehol sem biztonságos, de kellenek lovak. Diagoras azt mondja,

hogy a drenaiaknak egyetlen felesleges hátasuk sincs. – Megkérdezted Shivastól, hogy ki ez a Borondel? – Igen. Egy lókupec. – Láthatóan ez sem gy�zött meg: látom a szemeden, cimbora. –

Nem. Túlságosan is... kézenfekv�nek t�nik, hogy felkeres egy ember és megkérdezi, nem akarok-e lovakat venni.

– Veled megyek. Skilgannon megrázta a fejét. – Majd átvizsgálom a környéket. Ha csapda, megpróbálom kikerülni. Semmi kétsége nem volt afel�l, hogy csapádba sétál. Skilgannon ezt

már akkor tudta, amikor elhagyta a követségi negyedet. – Akkor viszont miért mész? – tette fel magának a kérdést. A férfi,

akivel a tavernában beszélt, naashani volt, még ha álcázni próbálta is kiejtését. Beszélgetés közben Skilgannon észrevette piros ingének hosszú és buggyos ujjai alól az el�bukkanó tetoválás szélét. Eleget látta

ahhoz, hogy tudja, egy összetekeredett kobra az, amelyet a partvéd� sereg íjászai és lándzsái viselnek.

Séta közben jobbra és balra villant a tekintete, és egyszer észre is vett valakit, aki két épület között suhant át villámgyorsan. A férfi piros inget hordott.

– Ostobaságot csinálsz – dünnyögte maga elé. – Miért sétálsz be a csapdába? De miért ne? – kérdezett vissza magában, mire Skilgannon váratlanul elmosolyodott, és rosszkedve elillant. Ismét maga el�tt látta Malaneket az edz�teremben, amint azt mondja:

– Amikor tükörbe nézel, azt hiszed, hogy önmagadat látod, pedig tévedsz. Csak egy testet látsz, amelyet sokan laknak. Ott van a boldog Skilgannon és a szomorú. A büszke és a remeg�. Ott van a gyermek, aki volt és a férfi, akivé lesz. Ez a lecke azért fontos, mert amikor veszélybe kerülsz, tudnod kell, hogy ezek közül az emberek közül ki törjön el�, de ennél még fontosabb, hogy uralni is tudd önmagad. Vannak pillanatok, amikor a harcosnak vakmer�nek kell lennie, míg máskor... jóval többször... óvatosnak. Megvan az ideje a hatalmas h�stetteknek és megvan az ideje az okos visszavonulásnak, hogy összeszedjük magunkat és egy másik napon ismét harcba szálljunk. Ugyancsak eljön az ideje annak, amikor olyan gyorsan kell cselekednünk, hogy szinte nem is tudunk gondolkodni, és eljön az ideje annak, amikor rengeteget gondolkodhatunk, ami néha sokkal rosszabb. Ismerd meg magad, Olek! Tanuld meg megtalálni a megfelel� embert önmagádban, a megfelel� pillanatban!

– Hogyan tegyem? – tudakolta a tizennégy éves fiú. – El�ször is szabadulj meg az érzelmeidt�l a küzd�téren! Minden

cselekedetet egyedül csak az értékei alapján ítélj meg és ne az alapján, amit a szíved súg! Mondok egy példát: egy férfi eléd áll és kihív téged ökölpárbajra. Mit teszel?

– Megverekszem vele. Malanek megsuhintotta a feje búbját. – Hajlandó lennél gondolkodni? – dörögte. – Egyetlen homokóra

sincs itt, úgyhogy van id�d átgondolni, mit felelsz. – A férfi egyedül van? – Igen. – Az ellenségem? – Remek kérdés! Lehet egy barátod is, aki haragszik rád. – Akkor megpróbálnék szót érteni vele. – Kiváló! Csakhogy nem a barátod.

– Nagyobb vagy er�sebb nálam? – Mondjuk a példa kedvéért legyen olyan, mint te. Fiatal, er�s és

magabiztos. – Akkor megverekszem vele, bár nem szívesen. – Igen, megverekszel, mivel egy férfi nem maradhat férfi, ha nem

fogad el egy kihívást. Különben a férfi kevesebb lenne saját szemében és bajtársai szemében is. A legfontosabb két szó itt a nem szívesen. Higgadtan fogsz küzdeni, minden ügyességedet bevetve, hogy a lehet� leghamarabb véget vess a küzdelemnek, igaz?

– Hát persze. – Most képzeld el ezt: a férfi... ugyanaz a férfi... éppen az imént

vágta fejbe Molaire-t, terítette a földre, és most éppen az eszméletlen n�t rugdalja.

– Akkor megölném. – Éppen err�l beszélek, Olek. Ki ront el� ilyenkor bel�led? Hol van

az az ember, aki higgadtan és kelletlenül, nem szívesen verekedett, hogy a lehet� leggyorsabban véget vessen a küzdelemnek?

– Ha látom, hogy Molaire-t megtámadja valaki, a haragtól hajtva cselekednék.

– Pontosan... és ez csökkentené a hatékonyságodat. Zárj ki a gondolataidból minden érzelmet! Ez majd el�hozza a valódi énedet, és amikor harcolsz, a tested ellazul, és a gondolataid szabadon szárnyalnak. Ekkor leszel a legjobb. Tudod, Olek, én számos párviadalt vívtam. A legtöbb ellenfelemb�l hiányzott a megfelel� ügyesség. Volt, akit sikerült megkímélnem, és életben maradt. Lefegyvereztem, vagy csak annyira sebesítettem meg, hogy véget vessek a küzdelemnek. Mások majdnem olyan ügyesek voltak, mint én: �ket meg kellett ölnöm. Akadtak azonban néhányan, akik jobbak voltak nálam, Olek. Egyikük annyival jobb volt, hogy néhány szívverésnél tovább nem is maradhattam volna életben. Gy�zniük kellett volna, mégsem sikerült. Hogy miért? Egyikük saját önteltségének lett az áldozata: annyira biztos volt tudásában, hogy önelégülten küzdött. A másik saját ostobasága miatt veszett oda: sikerült felbosszantanom. Aki pedig annyival jobb volt nálam, azért halt meg, mert féltette a hírnevét. Már akkor reszketett a keze, amikor el�húzta a pengéjét. Az érzelmeknek nincs helye a harcban, Olek. Ezért tanítom neked a máshol illúzióját. Megtanulod majd, miként kószáljanak szabadon a gondolataid.

Az északi negyed felé tartó Skilgannon nekilátott a légz�gyakorlatoknak: könnyeden és mélyen szívta be a leveg�t. Már

nem volt bosszús, már nem volt feszült, így nekilátott átgondolni a problémát.

Az orgyilkosok tudták, hogy hol szállt meg, ennélfogva bármikor

megtalálhatják. Ha megpróbál elrejt�zni el�lük, folytatni fogják a keresését, akár a városban, akár kint az úton. Jobb hát, ha � keresi fel �ket. Lehet, hogy létszámfölényben lesznek, de arra számítanak, hogy meglephetik �t. A férfi, akivel a tavernában beszélt, pontosan leírta merre találja Borondel istállóját, tehát a támadásra vagy útközben vagy az istállónál kerül sor. A legvalószín�bb helynek az istálló t�nt, amelynek árnyékos belsejében tanúk nélkül lehet véghezvinni a gyilkosságot.

Ez t�nt a legvalószín�bbnek, bár az odavezet� úton is elrejt�zhettek emberek. Egy késel� vagy esetleg egy íjász. Netán mindkett�? Ez is valószín�nek t�nt. Ha maga tervelné ki a gyilkosságot – f�leg, ha egy ismert harcos ellen –, legalább három csapatot állítana fel. Az els�be késel�ket és kardforgatókat tenne, akik akkor próbálnának meg végezni áldozatukkal, amikor az zsúfolt környéken jár. Az íjászokat odébb helyezné el, arra az esetre, ha a kiszemelt célpont megúszná az els� kísérletet és elmenekülne arrafelé, ahonnan jött. A harmadik csapat nagyobb távolságból követné az áldozatot, készen arra, hogy elvágja a visszavonulás lehet�ségét.

Skilgannon nem látta a piros inges férfit, és gyanította, hogy el�renyargalt, figyelmeztetni a támadókat az érkezésér�l.

Az Elátkozott ballagott tovább. Vajon hányan lehetnek? Ezt volt a legnehezebb kiszámítani, de tíz t�nt a legvalószín�bbnek. Két íjász, továbbá négy fickó az els� késel�s vagy kardos támadásra, másik négy pedig a követ� csapatba. A széles sugárút, amelyen haladt, ekkor útkeresztez�déshez ért, és egy kisebb parkba torkollott. Több tucat ember üldögélt a füvön vagy álldogált a szök�kút mellett, és mindegyikük jobban volt öltözve, mint a tegnapi cs�cselék. Éppen el�tte egy család (anya, apa és három gyerek) sétált befelé, Skilgannon tekintete pedig végigpásztázta a környéket. A park jobbára sík volt, kevés bokorral és néhány fával: íjászok sehol sem találhattak leshelyet. Ehhez járult még, hogy a parkban látott emberek mindegyike szell�sen öltözött: tunikát, inget, nadrágot viseltek csupán, és egyikük sem hordott magánál fegyvert. Skilgannon besétált a parkba, és valamivel beljebb megállt a patak fölött átível� díszes tahidnál. Vetett egy pillantást

hátrafelé, és észrevette azt a három férfit, aki lassan közeledett felé. Mindannyian súlyos zekét viseltek, ami alá kiválóan el lehetett rejteni egy kést.

Szóval hárman vannak mögötte. Ha a merénylet kitervel�je úgy gondolta, hogy hárman elegend�ek

meggátolni menekülését, akkor háromnál többen el�tte sem lehetnek. A kapott útbaigazítás szerint Borondel istállója a park kijárata mögött

húzódott, ahova egy hosszan elnyúló sikátoron át lehetett kijutni a nyílt térre.

Skilgannon maga mögött hagyta a parkot, és rátért egy másik útra, amely balra kanyarodott, és elkerülte a sikátort. Meggyorsította lépteit, és beváltott egy másik mellékutcába. Amikor az �t követ�k már nem láthatták, futásnak eredt. Ez az utca teli volt az árusok bódéival, bár csak kevés dolgot állítottak ki. Lehetett itt látni ruhákat, de ennivalót például egyáltalán nem. Nagyjából az utca felénél egy taverna üzemelt: az utcára is kitettek néhány asztalt. Vagy egy tucat ember üldögélt itt, fekete sörrel teli korsóikat dajkálva. Skilgannon elhaladt mellettük, és belépett a kocsmába. Odabent sötétség honolt, és egyetlen vendéget sem lehetett látni. A naashanihoz egy vézna fickó lépett oda.

– Ma nincs ennivaló, uram – közölte vele. – Van viszont sörünk és borunk, bár a bor nem túl kiváló.

– Akkor egy korsó sört – lépett beljebb Skilgannon és letelepedett a nyitott ablaknál álló asztalhoz. Székével hátracsusszant, hogy kintr�l ne lehessen észrevenni, és némán üldögélt az árnyékok borította tavernában, a napsütötte piacteret fürkészve. Kisvártatva három üldöz�je sietett el a bódék mellett: mindannyian dühösnek és feszültnek t�ntek. Egyikük odalépett a taverna el�tt üldögél� emberekhez.

Skilgannon felállt, és gyors léptekkel a bejáratnál termett, még mindig elrejt�zve az árnyak között.

– Mennyit ér meg ez neked? – ütötte meg a fülét a kérdés. Ezután fémes csikordulás hallatszott, és a kardmester gyanította, hogy valaki el�húzta a fegyverét.

– Annyit, hogy megtarthatod a szemed, te naplopó! – Erre semmi szükség – váltott remeg�re az el�bbi hang. – Éppen az

imént ment be. A bejáratra árnyék vetült. Skilgannon ökölbe szorította kezét és

gyomron vágta az els� fickót, aki kétrét görnyedt és a leveg� hangos hussanással távozott tüdejéb�l. Miel�tt a második bármit tehetett volna, a kardmester ökle állon találta, amit�l a férfi a földre zuhant. A

harmadik alak a naashani felé döfött a késével, de Skilgannon elkapta a kést tartó csuklót, lépett egyet el�re és lefejelte a másikat, pont orron találva és széttörve az orrnyergét. Az orgyilkos félvakon tántorodott hátra és elejtette a kését. Az egykori hadvezér bevitt még egy balegyenest és egy jobbhorgot, amit�l a férfi a padlóra zuhant és nem moccant többet.

Skilgannon felkapta a leejtett kést, odalépett az els� támadóhoz és hosszú, sötét hajánál fogva bevonszolta a tavernába. A kocsmáros, kezében a naashaninak szánt korsó sörrel, idegesen álldogált odabent.

– Csak tedd az asztalra! – szólt oda neki a kardmester higgadtan. – Nem fogod megölni, ugye? – Még nem döntöttem el, de valószín�leg megölöm. – Nem intéznéd ezt odakint? A hullák általában zavarják a

vendégeimet. A férfi, akit Skilgannon becipelt, leveg�ért kapkodott, arca

haragosvörösre pirult. A kardmester hajánál fogva ül� helyzetbe rántotta.

– Hajolj el�re, és lassan vedd a leveg�t! – utasította a harcos. – És amíg ezzel foglalod el magad, felteszek néhány kérdést: Minden kérdést csak egyszer teszek fel. Ha nem felelsz azonnal, elvágom a torkod. Mondd, hogy hívnak engem?

Hátrarántotta az orgyilkos fejét, és a kést nekinyomta a nyakának. – Skilgannonnak – zihálta két lélegzetvétel között a férfi. – Remek! Akkor tudod, hogy amit mondtam, nem volt üres

fenyeget�zés. Következik az els� kérdés: hányan várnak rám az istállónál?

– Hatan. Ne ölj meg! – Hány íjász? – Kett�. Feleségem van és gyerekeim... – Hol rejt�znek az íjászok? – Azt hiszem a sikátorban, de nem tudom pontosan. Servaj állította

fel �ket, nekünk csak annyi volt a dolgunk, hogy kövessünk és vágjuk el a visszavonulásod útját. Esküszöm!

Skilgannon elengedte a férfi haját – majd lesújtott a tarkójára. A naashani orgyilkos eszméletlenül hanyatlott a földre. A kardmester levágta a férfi erszényét és kinyitotta: néhány ezüstöt talált benne, mire az erszényt odalökte a kocsmárosnak.

– Az okozott gondért. – Nagyon kedves – felelte a férfi savanyúan.

Skilgannon felállt és a bejárathoz sétált. Az egyik leterített orgyilkos éppen mozgolódni kezdett, mire az egykori hadvezér letérdelt mellé és állon vágta: minden nyöszörgés megsz�nt. Megnézte a harmadikat is és látta, hogy az halott: eltört a nyaka.

A kocsmáros szintén a tetem fölé hajolt. – Ó, hát ez remek! Még egy hulla! – De legalább nem vérzik – mutatott rá Skilgannon. – Azért erre nem mondanám, hogy öröm az ürömben. A hullák nem

éppen a jó üzlet ismérvei egy falatozóban. – Még ha nem is szolgálnak fel ott ételt. – Tiéd a pont. Van pénz az erszényében? – Ha van, akkor az a tiéd – állt fel Skilgannon, és kilépett a

kocsmából. Odakint már kisebb tömeg ver�dött össze. – Mi folyik itt? – kérdezte egy csapott vállú, kopaszodó férfi.

Skilgannon nem felelt, hanem elsétált az utca végéig, megállt a sarkon, és felmérte a környez� épületeket. Amikor meglelte az istállót, elindult felé. A piros inges férfi a padláson leskel�dött a szalmabálák között, és amikor meglátta a kardmestert, azonnal lebukott. Skilgannon erre futni kezdett, elkanyarodott balra és átugrott egy kis karámot övez� kerítést. Ahogy földet ért, a háta mögül puffanást hallott. Vetett egy pillantást hátrafelé, és látta, hogy egy számszeríjvessz� áll ki a kerítés egyik faoszlopából. Nagyobb sebességre kapcsolt és jobbra-balra cikázva átrohant a karámon. Újabb lövedék csapódott mellette a földbe, és pattant tova, éppen csak elkerülve a lábát. Azután már ott is volt az istálló kapuja, mire el�rántotta a Nappal és Éjjel Kardjait, átvet�dött a kapunyíláson, és máris talpra hengeredett. Három ember rohant rá. És halt meg.

A negyedik a szénabálán üldögélt. Vézna férfi volt, sötét haja itt-ott már kopaszodott, és nem viselt fegyvert.

– Örülök, hogy újra látlak, generális – köszöntötte barátságosan. – Ismerlek téged: a gyalogságnál szolgáltál. – Való igaz: még kitüntetéssel is tudom bizonyítani. Maga a királyné

adta nekem. Skilgannon átballagott az istállón, tekintete végigsuhant az üres

állásokon, majd megállt, és hátát nekivetette egy masszív oszlopnak. – Roppant sértés ilyen ostobákat küldeni ellenem. – Nem tévedsz. De hát azt mondták, minél hamarabb, és ez sosem jó

ötlet. De hát odafigyelnek valaha is? Tedd ezt, tedd azt, tedd amazt! Az

ember elgondolkodik, vajon miként kerülhettek olyan magas polcra? Gondolom a többiekkel is végeztél?

– Azzal a hárommal, aki követett? Nem. Csak az egyikükkel. A többiek hamarosan magukhoz térnek.

– Ó, szóval mégsem annyira rossz nap a mai – szökkent talpra Servaj. Szablyája egy kampóra akasztva függött a falon: a férfi odaballagott, és el�húzta a pengét. – Befejezzük, generális?

– Ha így akarod – lökte a tokjába Skilgannon a Nappal és Éjjel Kardjait. – Felt�n�en nyugodt vagy egy olyan emberhez képest, aki hamarosan meghal. Valamiféle vallásos meggy�z�dés vezet?

– Agasarsis ellen az én szablyámat használtad: ezt a kardot itt. Figyeltelek, és nem vagy annyira jó. Gyerünk, hadd adjak egy vívóleckét!

Skilgannon elmosolyodott, ellépett az oszloptól, majd megfordult és fél térdre rogyott. A legtávolabbi állásban rejt�zköd� számszeríjász ebben a pillanatban magasodott fel, mire a kardmester keze megvillant. Az apró, kör alakú penge éppen abban a pillanatban csapódott a nyílpuskás torkába, hogy kil�tte a vessz�t. A férfi gurgulázó sikollyal hanyatlott hátra, a lövedék pedig elsüvített az egykori hadvezér mellett és belefúródott Servaj lábikrájába, aki erre szitkozódva elejtette a szablyáját.

– Egy rossz nap nyomorúságos befejezése – szólalt meg, majd felnézett, és elkiáltotta magát. – Rikas, hallasz engem?

– Igen, Servaj – érkezett egy elfojtott hang. – Hagyd ott az íjadat és menj haza! – Miért? Én még el tudom kapni! – Csak megöletni tudod magad! Tedd azt, amit mondtam! Vedd ki a

nyilat, húrozd le a fegyvert és mássz le! – Skilgannon éberen figyelte a padlásról lemászó nyílpuskás minden mozdulatát. Az íjász sz�ke hajú, karcsú fiatalember volt, aki el�bb sebesült vezérére, majd Skilgannonra pillantott. – Távozz, Rikas!

Az ifjú elsétált Skilgannon mellett, és a hátsó ajtón át elhagyta az istállót.

– Miért tetted ezt? – Az igazat megvallva egyes feladatok sokkal terhesebbek másoknál.

Hogy �szinte legyek, mindig is kedveltelek, generális. És most, hogy haldoklom, már nem érzem olyan sürget�nek a feladat befejezését.

– Az emberek ritkán halnak meg a lábikrájukba fúródó nyílvessz�t�l.

– De annál inkább, ha az a vessz� mérgezett. – A férfi beszéde kezdett összefolyni, és Servaj lerogyott a szénabálára. – A fenébe! Mulatságosnak találnám, ha nem lenne véresen komoly. –El�regörnyedt, felnyögött, majd a földre zuhant. Skilgannon közben visszaszerezte a kör alakú dobópengét, megtisztogatta, és az övébe dugta, majd odasétált az orgyilkoshoz és letérdelt mellé.

– Utazásod érjen véget a fényben! – mondta a haldokló Servajnak. – Erre... azért... nem fogadnék... Skilgannon felemelte a férfi elejtett

szablyáját. – Jó fegyvernek bizonyult azon a napon – mondta, és amikor

lepillantott, észrevette, hogy Servaj meghalt. A kardmester leemelte a falba vert kampóra akasztott hüvelyt, beledugta a szablyát, majd a vállára vetette a kardszíjat.

Az istálló háta mögötti állásban négy ló álldogált: mindegyikük girhes és alultáplált volt.

Skilgannon felnyergelte az állatokat, majd felszállt egyikükre, egy pej heréltre, a többit pedig kantárszárra vette, és kilovagolt a napsütésbe.

Ahogy egyre több ennivaló érkezett a városba, úgy oszlott szét a

lázongó tömeg. A datiaiak és szövetségesük jóindulatú gy�zteseknek bizonyultak, és alig néhány kivégzésre került csak sor. A régi királyi család több jeles tagját kézre kerítették, és többtucatnyi tanácsadót tartóztattak le, hogy kikérdezzék �ket. Az átlagpolgárok számára viszont az élet kezdett visszatérni a megszokott kerékvágásba.

Diagoras a Skilgannon által szerzett lovakat bevitte a drenai követség területére, ahol megabrakoltatták �ket és pihenhettek.

– A lovaknak több id�re lenne szükségük, mint amennyi rendelkezésünkre áll, de amikor útra kelünk, már jobb állapotban lesznek.

Skilgannon megköszönte, de a drenai tiszt csak h�vösen mormogott valamit válasz gyanánt. Diagorasnak nehezére esett elviselni a kardmestert: volt valami az egykori naashani generálisban, amit�l bizseregni kezdett a b�re, ami felb�szítette és ingerelte. Általában nem volt sem keser�, sem haragtartó típus, de ha az Elátkozott közelében tartózkodott, nyomasztó érzés telepedett rá. Részben igaz volt, amit Druss mondott a rivalizálásról, de Diagoras nem els�sorban emiatt viselkedett ilyen furcsán. Megpróbálta érzelmeit racionális útra terelni,

de ez nem ment könnyen. Skilgannon kerülte az összeütközéseket és szívélyesen viselkedett, Druss pedig kedvelte a volt hadvezért. Ám ennek ellenére a férfi akkor is tömeggyilkos volt, aki ezrek lemészárlására adott parancsot Perapolisban, és aki személyesen felügyelte az öldöklést. A csatákban aratott gy�zelmeir�l történetek garmadája keringett, mint ahogy irgalmatlanságáról is. Csakhogy lehetetlennek bizonyult a legendákban szerepl� férfit összeegyeztetni ezzel az emberrel. Diagoras tudta, ha úgy találkozott volna Skilgannonnal, hogy mit sem tud annak múltjáról, valószín�leg � is kedvelné. így azonban képtelen volt úgy társalogni Skilgannonnal, hogy ne lobbant volna fel benne a harag parazsa.

– Miért nem kedveled Lámpás testvért? – kérdezte Rabalyn három nappal kés�bb egy délutánon.

Éppen szünetet tartottak a kardvívásban a Vérvörös Szarvas mögötti nyílt terepen. A kölyök ígéretes tanítványnak t�nt, de a karjának még er�södnie kellett.

– Ennyire látszik? – Nem tudom. Én látom. – Akkor igencsak éles a szemed, mert mi soha nem veszekedtünk. – � kedves volt hozzám és én kedvelem. – Nincs is rá okod, hogy ne így tegyél. – De te miért nem teszel így? – Azért vagyunk itt, hogy a kardforgatást gyakorold, Rabalyn, és

nem azért, hogy arról beszéljünk, kit kedvelek és kit nem. Gyorsan mozogsz, ami jó, de gondolnod kell az egyensúlyodra is. A lábmunka létfontosságú egy kardforgatónak: a súlyodat a hátul lev� lábadról az elöl lév� lábadra kell helyezned. Gyere, megmutatom, hogy miért.

Diagoras kisétált a nyílt terepre és el�renyújtotta a kardját. Rabalyn pengéje megérintette az övét.

– És most támadj! – parancsolta a drenai tiszt, mire a fiú el�rerontott, és fegyvere süvítve szelte a leveg�t. Diagoras hárította a vágást, lépett egyet el�re és vállával mellbe bokszolta Rabalynt, aki hátratántorodott és a földre zuhant. A férfi felsegítette az ifjút és megkérdezte: – Miért estél el?

– Mert a válladdal fellöktél. – Azért estél el, mert a hátul lev� lábad az elöl lev� lábad elé került.

Amikor neked zuhantam, semmi nem volt, ami megtartsa a súlyom. Állj egyenesen, vigyázzállásban! – Rabalyn engedelmeskedett. Diagoras pedig mellbe lökte a fiút, aki ismét hátratántorodott. – Most állj úgy,

hogy a bal lábad el�re nézzen, hajlítsd be kissé a térded, és a hátul lev� lábad képezzen megfelel� szöget az elöl lév�vel!

– És mi a megfelel� szög? – A bal lábad nézzen felém, a másikat pedig amennyire lehet,

fordítsd jobbra! Így! – Diagoras ismét meglökte az ifjút, aki ezúttal szinte meg se moccant. – Látod! A súly a hátul lev� lábadra nehezedik, így a tested egyensúlyban marad. Amikor szúrsz, a bal lábaddal el�relépsz. Amikor hátrálsz, a hátul lev� lábaddal lépsz hátra. Így sosem akadnak össze.

– Ez nagyon bonyolult – panaszkodott Rabalyn. – Hogy emlékezzek én erre harc közben?

– Nem az emlékezetr�l van itt szó, hanem a gyakorlásról. Addig gyakorolj, amíg a mozgás természetessé válik számodra! Némi szerencsével remek kardforgatóvá válsz. Persze az is segítene, ha jobb pengéd lenne.

– Talán ennek hasznát veheted! – szólalt meg Skilgannon, mire Diagoras megpördült. Nem hallotta közeledni a másikat, és ez felingerelte. A naashani elsétált mellette, és átnyújtott a gyalogos szablyát, meg a hozzátartozó tokot Rabalynnak. – Remek fegyver, kiváló az egyensúlya és szép mestermunka.

– Köszönöm – vette át a fegyvert a fiú. – Éppen a lábmunka fontosságát magyarázom a kölyöknek –mondta

Diagoras. – Sokat segítene, ha látná, miként is kell csinálni. Mit szólnál egy kis gyakorláshoz? – A drenai azon kapta magát, hogy tekintete belemélyed Skilgannon zafírkék szemébe. A harcos néhány pillanatig farkasszemet nézett vele, és a tiszt úgy érezte, mintha a naashani a lelkében olvasna.

– Szívesen, Diagoras – vette vissza a szablyát a kardmester Rabalyntól.

– Nem lenne kényelmesebb, ha saját pengéid egyikét használnád? – érdekl�dött a tiszt.

– Számodra nem lenne biztonságos, ha azt használnám – felelte Skilgannon szelíden.

Összeérintették pengéiket, Rabalyn pedig leült a padlóra. Villogó acélforgatagban vette kezdetét a párbaj: Diagoras remekül forgatta a fegyverét, nem véletlenül nyerte meg Dros Purdolban az Ezüstszablya versengés keleti dönt�jét. Mivel kinevezése Mellicane-ba szólította, ki kellett hagynia a drenani országos dönt�t, de biztosra vette, hogy ott is gy�zött volna. Így azután nagy önbizalommal vetette rá magát az

Elátkozottra, de hamarosan ráébredt, hogy magabiztossága túlzott volt, mivel Skilgannon szablyájával hárította minden szúrását és vágását. A drenai tiszt növelte a tempót, ami már túllépte a gyakorlás szintjét. Mindezt tette anélkül, hogy tudatában lett volna a dolognak, és gondolatait teljesen lekötötte a harc: egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott, míg hirtelen meglátta a lehet�séget, és el�revetette magát. Skilgannon azonban hárított, lépett egyet el�re, és vállával belebokszolt Diagoras mellébe, mire a drenai a földre zuhant. Felpillantott, és látta, hogy Rabalyn meredten nézi, tekintetében félelem és döbbenet keveredett. A tiszt csak ekkor tért magához, és jött rá, hogy megpróbálta megölni Skilgannont, mire vett egy nagy leveg�t.

– Most már láthatod, hogy mennyire fontos az egyensúly, Rabalyn – szólalt meg, és igyekezett nyugodtan beszélni. – Izgatottságomban teljesen elfeledkeztem a lábmunkáról. – Az ifjú ennek hallatán láthatóan megkönnyebbült.

– Még sosem láttam ilyet – közölte a fiú. – Mindketten nagyon gyorsak vagytok, és néha még a kardokat sem láttam, csak elmosódó foltokat.

Skilgannon markolattal el�re nyújtotta oda a fegyvert Rabalynnak, aki átvette, és rávigyorgott a férfira.

– Ez egy csodás ajándék. Nem is tudom eléggé megköszönni. Hogy jutottál hozzá?

– Egy olyan emberé, akinek már nincs rá szüksége. Forgasd ügyesen, Rabalyn!

Diagoras talpra szökkent. – Bocsáss meg, Skilgannon! Annyira magával ragadott a párviadal,

hogy majdnem megfeledkeztem arról, csak gyakorlunk. – Nem kell bocsánatot kérned. Nem forogtam veszélyben. – Harag

lobbant a drenaiban, de lenyelte. – A bocsánatkérésem attól még érvényes. Okosabbnak kellett volna

lennem. Skilgannon tekintete ismét összekapcsolódott az övével, és a

naashani vállat vont. – Akkor elfogadom, és most magatokra hagylak titeket, hogy

gyakoroljatok. – Garianne keresett – szólalt meg Rabalyn. – A tavernában találod

Druss-szal, de szerintem egy kicsit... ööö... részeg – fejezte be sután a mondatot.

Skilgannon bólintott, és távozott.

– Nagyon jó, nem igaz? – tudakolta a fiú. – Igen, az. – Mérgesnek t�nsz. – Összetéveszted a haragot a szégyenkezéssel – hazudta Diagoras. –

De legalább láttad, hogy milyen fontos szerepe van az egyensúlynak. – Ó, valóban láttam. Skilgannon a tavernában bukkant rá a magában üldögél� Drussra, aki

éppen egy dupla adagot lapátolt befelé. A hatalmas méret� tányérra két irdatlan húspástétomot helyeztek, irgalmatlan mennyiség� sült zöldséggel kerítve. Skilgannon letelepedett az üresen álló székre.

– Egy egész sereg jóllakna vele – jegyezte meg. – Pindurit megéheztem. A favágástól mindig megjön az étvágyam. – A kölyök azt mondta, hogy Garianne keresett. – Egen, így volt, de mostanra már elment. – Skilgannon kuncogott. – Nohát, Legendás Druss feszeng! Jól látom, hogy elpirultál?

Csatabárdos rámeredt. – Néhány datiai tiszt kérdez�sködött a naashani negyed egyik

istállójában talált hullákról, szóval jobb, ha meglapulsz addig, amíg el nem indulunk.

– Okosan hangzik – bólintott Skilgannon. – Mit gondolsz, újra próbálkoznak majd? – Feltételezem, hogy Servaj a legjobbakat használta fel a

támadáshoz, és �k sem voltak igazán ügyesek. Egyedül a Forrás tudja, hogy a következ� csapat mit remél elérni.

– Vigyázz az önteltséggel, cimbora! Láttam nagy harcosokat, akiket íjjal felfegyverzett idióták terítettek le. S�t, egyszer láttam egy kiváló harcost is, akit egy gyerek parittyájából kil�tt k�darab intézett el. A sorsnak id�nként nagyon komor humora tud lenni. – Csatabárdos elhallgatott és nekilátott, hogy megküzdjön a hatalmas adag ennivalóval. Kis id� elteltével felpillantott. – Láttam a Diagorasszal vívott csörtét. Ne ítéld meg túl keményen �t! Jó ember, bátor, h�séges és megbízható.

– Én nem ítéltem meg, Druss; � ítélt el engem. És minden valószín�ség szerint igaza is van. Ha én lennék az a harcos, aki az Elátkozott tetteir�l hall, én is utálnám Skilgannont. Nem változtathatod meg a múltat, nem számít, mennyi id� telt el.

– Egen, ebben lehet valami igazság. Mindannyian követünk el hibákat, de nincs értelme beszélnünk róluk, amíg tanulni tudunk

bel�lük. Garianne egy vagriai tiszttel ment el: a lányt se ítéld meg túl keményen! Szüksége van arra, amire.

– Tudom. Mit tudsz err�l a Vasálarcról? – váltott témát a naashani. – Semmi jót. Eszes, agyafúrt és durva. Az embereit személyesen

válogatta ki a vadságuk alapján. Nem valami finom banda. – És még mindig egyedül akarsz elbánni velük? – Végs� soron mindannyian egyedül vagyunk, cimbora. – Mi a terved? – Az egyszer�ségre építem. Besétálok az er�dbe, megkeresem

Vasálarcot és megölöm. – Általában az egyszer� tervek a legjobbak – bólintott Skilgannon. –

Ott kevesebb dolog romolhat el. Nem aggaszt a százhetven ember, aki valószín�leg az er�dben tartózkodik?

– Nem, de jobban teszik, ha nem állnak az utamba. – Skilgannon hatalmasat nevetett.

– És még te beszélsz nekem önteltségr�l? – Druss is kuncogott. – Lehet, hogy kigondolok egy jobb tervet, amikor már láttam azt a

helyet. – Ezt bölcsen tennéd – helyeselt a naashani. – Biztosra veszem, hogy nem te vagy az, akinek leckét kellene adnia

a bölcsességr�l. Amennyire tudom, egykor hadvezér voltál, volt palotád és hatalmas vagyonod. Mindezt feladtad, hogy békeszeret� pap legyen bel�led... amihez hozzá kell f�znöm, ez az a foglalkozás, amire teljesen alkalmatlan vagy. Most nincstelen harcosként teng�dsz, akire orgyilkosok vadásznak. Kihagytam valamit?

– Hozzáteheted még, hogy a holtan akar látni az a n�, akit a világon mindenki másnál jobban szeretek.

– Visszaszívom, amit mondtam. Beszélj csak a bölcsességr�l, cimbora! Furcsamód megnyerte a tetszésemet.

Jianna tízéves volt, amikor el�ször és teljesen véletlenül rábukkant a

Királyi Palota alatt húzódó folyosóra. Apja egy lázadás leverésére indult, � pedig az uralkodó lakosztályában játszadozott, amikor anyja szolgákat küldött utána, hogy keressék meg, mivel le akarta szidni egy kisebb engedetlenségért: Jianna a hatalmas és fény�z�en berendezett hálószobába menekült menedéket keresve a szolgálók el�l. Megpróbált bebújni az északi falat fed� súlyos selyemfüggöny mögé, de amikor megkísérelte azt félrehúzni, a függöny nem engedett, mert egy

darabkája a padló közelében beleakadt a mögötte húzódó fal egyik lemezébe. A tízéves hercegn�t ez elgondolkodtatta: ügyesen kihúzta a beragadt függönyt, és elrejt�zött mögötte. Az anyja által küldött két szolga hamarosan feladta a keresést. Jianna hallotta távolodó lépteiket, és amikor ismét magára maradt, félrehúzta a függönyt, és megvizsgálta a díszesen faragott és aranyfüsttel díszített falberakást. A feje fölött egy aranyból készült, eltátott pofájú, acsargó oroszlánfej nézett le rá. A fej két oldalán aranyszín� gyertyatartók álltak. Jianna fogott egy széket és odahúzta a falburkolathoz. Felkapaszkodott rá, és lábujjhegyre állva alaposan megszemlélte a fejet. A szék hirtelen megbillent, a hercegn� pedig zuhanás közben belekapaszkodott a közelebbi gyertyatartóba, amely váratlanul elfordult, mire a kislány elengedte és lepottyant a földre. Ekkor fagyos szél simított végig rajta, és a falburkolat feltárult, felfedve a mögötte látható sötét szobát. Jianna feltápászkodott, és belépett: a helyiség öt lábnál nem lehetett hosszabb és egy zárt vasajtóban ért véget. A hercegn� félrehúzta a tolórudat, és benyomta az ajtót, amely mögött fekete alagút futott tova. A tízéves hercegn� túlságosan félt ahhoz, hogy belépjen arra a rémes helyre, így ismét bezárta az ajtót, visszatért a lakosztályba, a helyére húzta a falburkolatot, a gyertyatartót pedig eredeti helyzetébe állította, lezárva a bejáratot.

Az ezt követ� évben sokszor gondolt a titkos folyosóra, és többször megszidta magát gyermeteg félelmei miatt. Azután egy forró délutánon, amikor a szolgák a napsütésben szenderegtek, visszalopózott a királyi lakosztályba. Eddigre n�tt is valamicskét, így lábujjhegyre állva már elérte a gyertyatartót, és el tudta fordítani, mire a falburkolat feltárult. Meggyújtott lámpással a kezében lépett be a szobába, és szemügyre vette az oroszlánfej túloldalán a falat, ahol talált is egy kart. A helyére húzta a falburkolatot és lenyomta a kart. A burkolat egy kattanással záródott be.

Jianna odasétált a vasajtóhoz, kinyitotta és kilépett a folyosóra, ahol h�vös volt, és a huzat megremegtette a lámpás lángját. A kislány elindult el�re, míg egy lefelé vezet� lépcs�sorhoz nem ért. Itt a falak nedvesen csillogtak, és a lába mellett egy patkány iszkolt tova, mire majdnem elejtette a lámpát.

A hercegn� érezte, hogy a szíve gyorsabban ver, ahogy a félelem kezdte ellepni gondolatait. Mi lesz, ha több száz patkány támad rá? Senki nem hallja meg a sikolyait, és ami még ennél is rosszabb, sosem találják meg a testét. A gondolattól majdnem elájult, és azon töprengett,

hogy visszafordul, de végül mégsem tette. Ehelyett felidézte magában Malaneknek, a kardmesternek jó tanácsát: „A félelem olyan, akár a ház�rz� kutya: figyelmeztet, amikor veszély fenyeget. De ha minden el�l elfutsz, amit�l félsz, akkor a ház�rz� kutyából vad farkas lesz, aki üldöz�be vesz, és a sarkad után kapkod. Ha a félelemmel nem állítod szembe a bátorságot, berágja magát a szívedbe. Ha már futni kezdesz, soha nem fogsz megállni."

Az alagút mintha a végtelenbe nyúlt volna. Jianna kezdett aggódni, hogy a lámpása kialszik, � pedig ott marad a sötétben. Végül útja egy másik zárt ajtónál ért véget, amelynek rúdját nemrég olajozták, így könnyedén kinyílt. Éppen csak egy hüvelyknyire tárta ki, és amikor beleskelt, sziklafalba ágyazott vaslétrát pillantott meg. A k�falat fénycsíkok szabdalták, mire teljesen kinyitotta az ajtót és felpillantott. Jó húsz lábbal feljebb az aknát fémrács zárta le. Az akna lefelé is folytatódott, és bár az alját nem látta, de hallotta a száguldó víz robajlását. Az ég� lámpást az ajtónyílásban hagyta, és elkezdett mászni felfelé. A fenti rács túl súlyos volt ahhoz, hogy megmozdítsa, de azon túl látta a fák csúcsait és hallotta a Királyi park szök�kútjainak csörgedezését.

Most már tudta, hogy az alagút a palotából kivezet� menekülési útvonal volt.

Jianna visszaindult, ismét megtéve a lakosztályba vezet� hosszú utat, és minden ajtót gondosan visszazárt útközben.

Miután kíváncsiságát kielégítette, nem használta a folyosót, egészen addig, amíg el nem érkezett a f�városba való diadalmas visszatérését követ� második esztend�. Arcáról ekkor letörölte a nemesség által viselt arcfestést, köznapi ruhákat öltött, és id�r�l id�re sétált egyet a napfényes utcákon, vagy vásárolt a piacon, mint ahogy az átlagpolgárok tették. A tavernákban kedvére ehetett, és kihallgathatta mások beszélgetéseit. Ha Askelus vagy Malanek tudomást szereztek volna ezekr�l a kiruccanásokról, magukon kívül lettek volna a düht�l és a csalódottságtól. Ám Jianna ezeknek a kis kalandoknak a révén szerzett tudomást arról, hogy a nép mit gondol igazából a kormányzásról. Egy cseppet sem zavarta, hogy a nemesek egymás közt Boszorkánykirályn�ként emlegetik. A köznép áhítattal nézett fel rá: tisztelték és félték, de nem szerették, ahogy azt Malanek gondolta. A tavernákban és a falatozókban az emberek a bátorságáról, a ravaszságáról és harci erényeir�l beszélgettek, de jóval többet vitáztak könyörtelenségér�l.

A b�nöz�kre könyörtelen szigorral sújtottak le mostanában: az els�ként rajtakapott tolvajoknak a bal kezük három ujja hullt le. A második alkalommal már a lefejezés volt a büntetés. A gyilkosokat visszahurcolták tettük színhelyére, és ott végezték ki �ket. A csalókat és sikkasztókat minden vagyonuktól megfosztották. Jianna uralkodásának els� évében csak a f�városban több mint nyolcszáz embert végeztek ki. Askelus nem kedvelte ezeket a módszereket, még akkor sem, ha az elkövetett gaztettek száma jelent�sen csökkent. Jianna meghallgatta érveit, miszerint könyörületes társadalomra lenne szükség, ahol fel kellene tárni a különféle gaztettek bonyolult indítóokait, de elvetette a férfi okoskodását.

– Tegyük fel, hogy valaki betör egy házba, ahol megöli a tulajdonost és ellopja néhány értéktárgyát. Hány embert érint a dolog? A tulajdonos ugyan meghalt, de lehet, hogy van felesége és vannak gyerekei. Biztos, hogy vannak rokonai, szomszédai és barátai A rokonainak pedig szintén vannak szomszédai és barátai. Talán összesen száz embert érint a dolog. A b�ntettr�l szóló hír hullámai úgy terjednek, mint amikor követ dobunk a mozdulatlan tóba. Az emberek aggódni fognak otthonaik és saját életük miatt. Amikor a gyilkost visszacipelik a házba, és ott kivégzik, az emberek megnyugszanak, hiszen helyreállt az igazság.

– És mi van, ha rossz embert végeznek ki az elkövetett b�nért? – Az nem számít, Askelus. A b�ntettért büntetés jár. Száz ember

elégedett lesz, hogy a társadalom megbosszulta a gonosztettet. – Az igazságtalanul kivégzett embernek nincs családja, és nincsenek

barátai meg szomszédai, fenség? – Látod, ez az értelem átka, Askelus. Az értelmes ember mindig a

gondok fonák oldalát keresi. Az okot és az okozatot, az egyensúlyt és a harmóniát. Arra a szegény emberre összpontosít, aki azért lop kenyeret, hogy megetesse a családját. Az értelmes emberek azért nyavalyognak, mert olyan társadalomban élünk, ahol az ember ilyen szörny� helyzetbe kerülhet. Adjunk hát mindenkinek ingyen ennivalót, hogy többé senki ne lopjon kenyeret!

– Nem látom, hogy ezzel mi a gond, fenség. Van elég ennivaló. – Most igen, Askelus, de haladj csak tovább ezen a gondolatmeneten,

és mit látsz majd? Férfiakat és n�ket, akiknek nem kell többé dolgozniuk, akik párosodnak és sokasodnak, egyre több és több olyan emberrel árasztva el az országot, akinek nem kell megdolgoznia az ennivalóért. De hol fognak azok az emberek élni, akik nem dolgoznak? Ó, talán adjunk nekik házakat is ingyen, meg lovakat, hogy

utazhassanak. És milyen ruhákat fognak viselni? Hogyan vehetnek maguknak ruhákat azok az emberek, akik nem dolgoznak? És ki fizeti majd az ehhez az �rülethez vezet� út költségeit, Askelus?

A tisztet azonban ez sem gy�zte meg, és arról beszélt, hogy több iskolát kellene építeni, és képezni kellene a szegényeket, hogy több ismeretre tegyenek szert. Ez az ötlet azonban megnyerte a királyn� tetszését. Jianna új birodalmának valóban több hozzáért� férfira és n�re volt szüksége, így hát az uralkodó a kincstárból pénzt juttatott újabb iskolák emelésére, tanárok felvételére, s�t még egy egyetemet is építtetett. Askelus boldog volt.

Az id� el�rehaladtával Jianna rendszeresen használta a titkos folyosót, és egyre többet és többet járt a városban. A boltosokkal és a kocsmárosokkal ismeretséget kötött, és kezdett felépíteni egy új személyiséget: � lett Sashan, egy utazó kalmár hitvese. Még egy olcsó, a házasságot jelképez� ezüstpántot is vett, amelyet a jobb csuklóján hordott. Ez a legtöbb egyedülálló férfit távol tartotta attól, hogy zaklassa, amikor a városban járt-kelt. Azokat, akiket nem zavart a pánt, nyers szavakkal és szeme villanásával küldte útjukra.

Legszívesebben a palotától egy mérföldre délre kószált. Ezen a környéken volt egy tér, meg egy piac. A tér közepén álló kút körül az asszonyok gyakran összegy�ltek, letelepedtek a padokra és a lócákra, és szívesen csevegtek egymással az életr�l, a szerelemr�l és a gyereknevelésr�l. A politika csak ritkán került szóba, de Jianna még így is rettent�en élvezte ezeket a tereferéket.

Itt találkozott Samiasszal, egy helyi épít�mester feleségével, aki gyakran magával hozta három kisgyerekét, akik ide-oda futkostak a téren, vagy a bódékban kirakott árukat nézegették. A gyerekek szerettek sokat fecserészni és játszani. Samias el�bb-utóbb kinyitotta a táskáját és el�vette a becsomagolt ennivalót, a gyermekei pedig leültek a lábához, és elmajszolták a pitét, a kalácsot vagy a gyümölcsöt. Samias sudár n� volt, bár derékban már elhízott, és egyfolytában mosolygott, amikor a gyerekeit nézte. Csak akkor fagyott le a mosolya, amikor egyedül volt, és Jianna ilyenkor látta a szemében a szomorúságot.

Gyakran beszélgettek, bár a királyn� jobbára csak hallgatott. Samias elégedett volt a házasságával, a férjér�l azt mondta, hogy „jó ember, józan és gondoskodó", a gyermekei pedig állandó örömet szereznek neki.

– Az élet jó, így nincs okom panaszra – közölte egy napon. – Miért beszélsz a panaszkodásról? – Samias meglepettnek t�nt.

– Ezt mondtam volna? Ó, ez csak afféle szófordulat! – Szereted a férjedet? – Hát persze! Micsoda ostoba kérdés! A férjem remek ember, és

nagyon jó a gyerekekhez. És mi a helyzet a te férjeddel? Kedves ember? – Elég kedves – felelte Jianna, aki hirtelen nem érzett kedvet a

további hazudozáshoz. – Az jó! Gondolom, hiányzik, amikor távol van. Vándorkalmár,

ugye? – Igen, de nem vagyok bele szerelmes. – Óóó, nem lenne szabad ilyet mondanod! Az a legjobb, ha

megpróbálod szeretni. Az élet sokkal elviselhet�bb, ha meggy�z�d magad err�l.

– Az a férfi, akit igazán szerettem, elment – mondta önkéntelenül is a királyn�. – Jobban vágytam rá, mint bárkire, akivel valaha is találkoztam. És állandóan rá gondolok.

– Ö, mindnyájunknak van valakije, aki ilyen. Hogy nézett ki? – Jóvágású férfi, zafírkék szempárral. – Miért ment el? – Nem mehettem hozzá, mert más terveim voltak. Egyszer együtt

utaztunk egy erd�n át: most, hogy visszanézek, azt hiszem az volt életem legboldogabb szakasza. Még ma is emlékszem minden egyes napra. – Jianna felnevetett. – Éhesek voltunk, és ráakadtunk egy nyúlra, aminek a lábát megfogta egy hurok. A szerelmem odasétált és letérdelt a remeg� állatka mellé, majd megsimogatta, azután pedig óvatosan elvágta a hurkot. Akkor ránéztem és így szóltam: „És most megölöd és megf�zöd?" Erre felkapta a nyulat, és újra megsimogatta, majd így válaszolt: „Olyan gyönyör� a szeme." Letette a földre a jószágot és mi mentünk tovább.

– Akkor hát lágyszív�? Vannak ilyen férfiak. – Bizonyos értelemben az, más értelemben viszont könyörtelen. Az

erd�ben megtámadtak minket. – Itt Jianna elhallgatott. – Ó, nagyon régen történt már ez! – mondta végül, mert felismerte, hogy túl közel került az igazság kimondásához.

– Kik támadtak rátok? – Rablók – felelte gyorsan a királyn�. – Ó, milyen rémes! Mi történt? A szerelmed megküzdött velük? – Igen, megküzdött: remek harcos volt. Most viszont mennem kell.

A... férjem már vár. – És ezzel Jianna felállt a lócáról.

– Próbálj nem foglalkozni túl sokat a múlttal, kedvesem, hiszen nem tudunk rajta változtatni. Csak azt az életet élhetjük, amink most van. Egyszer én is teljes szívemmel szerettem egy férfit. � volt a napom és a holdam, a mindenem. A király seregében szolgált... tudod, még a régi király, Bokram seregében. Elküldték Delian erdejébe egy gyilkos után. Úgy volt, hogy egy hónapon belül összeházasodunk, de megölték az erd�ben. És ezzel egyben engem is: majdnem véget vetettem az életemnek.

– Sajnálom – szólt Jianna, és meglepte, hogy valóban így gondolja. – Nagyon régen történt már ez, Sashan, a férjem pedig jó ember. Ó,

bizony: kedves ember. – Elfogták a gyilkost? – Nem. Ez a rettenetes ember meggyilkolta azokat, akik apja halála

után nevelték. Lemészárolta �ket, mind. És megkínozta �ket. El tudod képzelni? Azután elszökött a városból egy ringyóval az oldalán. Az én Jeranonom és néhány másik katona majdnem elkapta �ket. Legalábbis ezt mondták nekem: harcra került sor és Jeranont megölték. Meg másokat is, és a gonosz páros elmenekült. Sosem találták meg �ket.

Jianna úgy érezte, mintha egy jeges két markolná meg a szívét. – Tudod, hogy hívták a gyilkost? – Igen, tudom. Skilgannonnak. A ringyó nevét sosem tudtam meg. –

Samias megvonta a vállát. – A Forrás majd megbünteti �ket, legalábbis akkor, ha létezik igazság.

– Talán a Forrás már meg is büntette �ket. Miközben Jianna visszafelé tartott a Királyi parkba, arra gondolt,

hogy Askelus élvezettel hallgatta volna a Samiasszal folytatott beszélgetést. Jianna korábban még soha nem töprengett azon, hogy miként változott meg azoknak a katonáknak az élete, akik majdnem csapdába ejtették �ket Delian erdejében. �k eddig csak kardokkal felfegyverzett emberek voltak, akik azt a parancsot kapták, hogy fogják el �ket. Megpróbált visszaemlékezni az arcukra, de csak az egyikük jutott az eszébe: egy szakállas férfi, pirospozsgás arccal és vad szemekkel. A katona meg akarta �t er�szakolni, de a többiek lehurrogták.

Skilgannon és � egy órával korábban váltak szét, egy kiadós veszekedést követ�en. Most már nehezére esett felidézni, hogy mir�l is folyt a vita. Amint elhagyták a várost, együtt folytatták útjukat, bár a súrlódások állandósultak. Jianna most, huszonöt évének minden

bölcsességével már tudta, hogy ezt a feszültséget a nemiség szülte. Vágyott rá, hogy bens�séges kapcsolatba kerüljön az ifjú harcossal: az emlék hatására elmosolyodott. Az önmegtartóztatást sosem tekintette járható útnak. És Skilgannon is legalább annyira vágyott rá, mint �, így folyamatosan torzsalkodtak és vitatkoztak. Végül a város elhagyását követ� második napon megegyeztek, hogy útjaik elválnak. Jianna észak felé indult, az egyik törzs szálláshelye felé, ahol úgy vélte, biztonságban lesz.

Egy órával kés�bb azután katonák kerítették be és eredtek a nyomába. Mivel a hercegn� fürge volt, majdnem sikerült kicsusszannia a gy�r�b�l: egy meredek lejt�n ereszkedett lefelé, amikor belekapaszkodott egy kiálló gyökérbe, hogy megtámassza magát, de a gyökér elroppant, � pedig lebucskázott a sáros lejt�n. Akkor fogták el.

– � lesz az – jelentette ki a pirospozsgás kép� fickó. Megragadta a lány nyakát, lefelé nyomta a fejét, és végighúzta kezét rövidre nyírt haján. – Itt még látszanak a sárga festék nyomai.

– Hogy hívnak, te lány? – kérdezte egy másik férfi, akinek arcára Jianna már nem emlékezett, csak arra, hogy vézna volt. Nem felelt a kérdésre.

Öten alkották a csapatot, és most mindegyik katona köré gy�lt. – Mit csinált? – tudakolta egy harmadik. – Kit érdekel? – kérdezett vissza a pirospozsgás. – Boranius azt

mondta, hogy fontos, és csak ez számít. Gyönyör� a lába, meg a segge, nem? – simított végig kérges kezével a lány combján. – Azt hiszem, kötelességünk megkóstolni.

– Nem, nem teszünk ilyet – tiltakozott valaki, és Jianna arra gondolt, vajon � volt-e az a fiú, akir�l Samias mesélt. – Egyszer�en csak visszavisszük.

– Jianna hercegn� vagyok – szólalt meg váratlanul. – A zsarnok holtan akar látni. Apámmal és anyámmal már végzett. Vigyetek északra, és megjutalmazlak titeket!

– Ó, igen, pont úgy nézel ki, akár egy hercegn� – felelte Pirospozsgás. – Ostoba lotyó! Ennél jobb mesét kell kitalálnod!

– Ez az igazság. Mit gondoltok, miért küldtek ki benneteket? Melyik ribanc ér meg ekkora felfordulást? Lefogadom, hogy nem ti vagytok itt az egyetlen csapat.

– Mi van, ha igazat beszél? – tette fel kérdést az egyik katona. – Mi lenne? – kérdezett vissza Pirospozsgás. – Semmi közünk az

egészhez. Új királyunk van, az új királyok pedig mindig megölik a

vetélytársaikat. És miként tudna megjutalmazni minket, ha? Sehol sincs biztonságban, és az egyetlen jutalom, amit fel tud kínálni, ott van a lábai között. Mi pedig megszerezhetjük itt és most. Korábban még sosem fúrtam meg egy hercegn�t. Szerintetek más, mint a többi?

– Sosem fogod megtudni – érkezett Skilgannon hangja. Jianna még mindig emlékezett rá, hogy mekkorát dobbant akkor a szíve, és nem azért, mert azt hitte, megmenekült. Abban a pillanatban úgy vélte, mindkettejüknek vége. Pusztán a fiú hangjától dobbant meg a szíve, attól a tudattól, hogy visszajött érte.

A katonák megpördültek, hogy szemügye vegyék az ifjút, aki tíz lábbal odébb álldogált. Jobb kezében egy rövid szúrókardot tartott, baljában pedig veszettül éles görbe vadászkését. A napfény megcsillant a pengéken.

– Végignéznéd? – gúnyolódott Pirospozsgás. – Vigyázz azokkal a pengékkel, fiú! Nehogy megvágd magad!

– Engedjétek el, vagy meghaltok! – közölte Skilgannon nyugodtan. – Nincs más választásotok.

– Elvenné t�le valaki azokat a bök�ket? – kérdezte Pirospozsgás. – Kezd bosszantani.

Ketten szablyát húztak el�, és elindultak a fiú felé, aki még egy pillanatig mozdulatlanul állt, de amikor megmoccant, az döbbenetes hatással járt. Az els� férfi máris elzuhant, torkából d�lt a vér. A második felkiáltott, amikor a vadászkés beledöfött a mellébe, felnyársalva a szívét. Miel�tt a többiek felocsúdhattak volna, Skilgannon el�revetette magát, és rövidkardjával felhasította a harmadik katona gyomrát, miközben a férfi még a szablyáját próbálta el�húzni. Jianna is mozdult, és el�rántotta a Pirospozsgás oldalán lógó tokból a férfi t�rét. A katona túlságosan meglep�dött a váratlan vérontáson, hogy észrevegye a mozdulatot, majd hitetlenkedése még tovább fokozódott, amikor a penge belevágódott a mellébe, éppen a szegycsontja alatt. Felnyögött, elengedte Jiannát, és tántorogva elhátrált. Az ötödik katona futva mentette az életét. Pirospozsgás valahogy el�rángatta szablyáját és megpróbálkozott egy támadással Skilgannon ellen, de lába megbicsaklott, és térdre hullt. Melléb�l sugárban tört el� a vér. Er�tlenül megsuhintotta a szablyáját, de Skilgannon hátralépett a csapás el�l.

– Ideje menni – szólt oda Jiannának, aki erre ránézett a fiúra. Az ifjú zafírszín� szeme fagyos volt, olyan, akár a jégkristály. A lány megborzongott.

– Egyetértek – bólintott. Az erdei megmenekülés históriája az évek múlásával egyre

terebélyesedett. Jianna számos változatot hallott. Egyesekben páncélt viselt és három emberrel vívott meg, akiket meg is ölt. Másokban Skilgannon hat kardmestert gy�zött le. A valóság azonban az volt, hogy a küzdelem rövid ideig tartott, véres volt és brutális. Jianna szabad maradt, Samias pedig elveszítette élete nagy szerelmét.

Askelus erre célzott, amikor a könyörületesebb társadalomról beszélt. Arról, hogy inkább az egyének veszteségére és bánatára figyeljenek, ne pedig arra, hogy a tett önmagában véve milyen hatással van a társadalomra.

Miután Jianna visszaért a parkba, leült a folyosót rejt� bokrok között álló lócára. Várakozni kényszerült, mivel az ösvényen állandóan jöttek–mentek, vagy éppen a szök�kútnál üldögéltek.

Végül eljött az id�: felállt, és besurrant a bokorba, majd leguggolt és felemelte a vasrácsot.

A lámpás még mindig égett a lenti ajtónyílásban. Felemelte, bezárta az ajtót, és elindult visszafelé a folyosón. Utasítást adott, hogy senki se háborgassa a delet követ� két óráig, de már nem volt sok hátra addig.

Majdnem lejárt az id�. A falburkolat mögötti titkos szobában levetette köznapi ruháit, majd

belépett lakosztályába, és meztelenül a fürd�szobába sietett. Ebben a pillanatban lépett be két szolgálólány, akik meghajoltak, és jelentették, hogy Malanek vár rá odakint. A királyn� utasította a lányokat, hogy készítsék el fürd�jét, majd belebújt halványkék szaténköntösébe.

Az egyik szolgáló bevezette Malaneket a nappaliba. A férfi fáradtnak t�nt, arca nyúzott volt.

– Örülök, hogy pihentél egy keveset, fenség – köszöntötte az egykori kardmester.

– Meg kellene fogadnod a saját tanácsodat, Malanek. Kimerültnek t�nsz.

A férfi fáradtan elmosolyodott. – Állandóan elfelejtem, hogy nem vagyok már siheder – sóhajtott fel.

– Híreim vannak Mellicane-ból. Megváltoztak a Skilgannon iránti érzelmeid, fenség?

– Nem. Miért változtak volna meg? – Mert megpróbálták meggyilkolni, egy Servaj Das nevezet�

naashani vezetésével.

– Nem az én parancsomra történt, Malanek. Skilgannon oda megy, ahova csak akar.

A férfi bólintott. – Ezt örömmel hallom, fenség, viszont egyfolytában azon töprengek,

ki más kívánhatja még Skilgannon halálát. A királyn� alaposan szemügyre vette egykori oktatóját. – Nem kell hazudnom neked, barátom. Amikor megfogadtam a

tanácsod, hogy engedjem �t el, azt szabad akaratomból tettem. Ha meg akarnám öletni, megmondanám neked.

– Tudom, Jianna – feledkezett meg önmagáról egy pillanatra Malanek. – Nem bánod, ha leülök?

A királyn� intett neki, hogy foglaljon helyet az egyik kereveten. – Mi az, ami aggaszt? – Átolvastam a Mellicane-ról szóló jelentést. A Vasálarc néven

ismert férfi rengeteg kapcsolattal bír a naashani közösségben. Számos embere egykor minket szolgált. A zömük lázadó volt, de nem mind. Mellicane-i forrásaink szerint Servaj Das neki dolgozott. Kevés értesüléssel bírunk err�l a Vasálarcról, azt leszámítva, hogy tudjuk, nem tantriai. Kiejtése azt is elárulta, hogy nem ventriai. Úgy t�nik, sem Datiában, sem Dospilisben nem ismerik. Jöhetett a tengerentúlról, Drenanból, Gothirból vagy Vagriából. De mi van akkor, ha naashani? Jianna megvonta a vállát.

– Miért kellene tör�dnöm ezzel? – Azt tudjuk, hogy Vasálarc karizmatikus vezér, aki harcosokat

gy�jtött maga köré, és ezek közül sokan harcoltak ellenünk. Honnan jöhetett vajon ez az ember? És van még valami más is. A datiai tisztek közötti informátoraink azt állítják, hogy amikor beléptek a palotájába, odalent véres falú kamrákra bukkantak. Továbbá találtak több levágott ujjat és kezet.

A királyn� némán ült. – Az az ember, akinek a nevét nem ejtjük ki, halott. Skilgannon a fél

arcát lemetszette, majd átdöfte a szívét. Magam is láttam a Vasálarcról készült jelentést. A maszk, amit visel, csupán átverés. Az arcán nincs sebhely, csak el van színez�dve a b�r.

– A testét sosem találtuk meg. Mi van akkor, ha meggyógyult, fenség? Jelentések számolnak be egy pelucidi templomról, amelynek papn�je képes csodákat tenni.

– Ezek nem jelentések, csupán híresztelések. Mítoszok, akár a repül� gyíkok vagy a szárnyas lovak.

– Az ember, akinek a nevét nem mondjuk ki, majdnem legy�zött minket. Ha még él, fenyegetést jelent mindenre, amit megpróbálsz felépíteni. Még az is lehet, hogy az ellened mostanában megszaporodó merényletek mögött is � áll.

– Most valóban sikerült felb�szítened! – fortyant fel Jianna. –Nem hiszek a halottakban, akik visszajárnak kísérteni.

– Nem, fenség. Mint ahogy én sem hinnék, ha megtaláltam volna a testet. De ha nem te utasítottad Servaj Dast, hogy gyilkolja meg Skilgannont, és nem a nagykövetségr�l érkezett a parancs, akkor Vasálarc az, aki még szóba jöhet. Ebben az esetben a kérdés a következ�: miért vágyik ez a férfi Skilgannon halálára, egy olyan emberére, akit nem ismer, és aki nem jelent rá fenyegetést?

– Hol van most Skilgannon? – Még Mellicane-ban tartózkodik, de északra készül. A drenai

követségen lev� kapcsolatunk jelentette, hogy egy Druss nevezet� harcossal fog együtt utazni. Pelucidba tartanak, ahol Druss meg akarja ölni Vasálarcot. Hogy Skilgannon miért tart vele, az rejtély. Ugyanakkor a datiaiak csapatokat küldenek Pelucidba, mivel el akarják fogni Vasálarcot. Úgy t�nik, hogy áldozatai között akadtak fontos datiai nemesek is.

– Akkor gyanítom, hogy a rejtély nemsokára megoldást nyer. – Addig is, fenség, még jobban kell ügyelnünk a biztonságodra. Nem

vállalhatunk szükségtelen kockázatokat. Ha az ember, akinek nevét nem mondjuk ki, még mindig él, akkor a téged fenyeget� veszély nagyon is valós.

– Nem vállalok szükségtelen kockázatokat, Malanek. És egy uralkodó élete mindig veszélyben forog.

Tizenötödik fejezet Diagoras gondosan választotta ki az útvonalat, és több másolatot

készített térképekr�l, amelyek a Mellicane-tól északra elterül� hegységeket, folyókat és hágókat ábrázolták. A harmadik napon már � maga is kezdte élvezni az utazást. Nyeregtáskájában rengeteg feljegyzés lapult azoknak a falvaknak az elhelyezkedésr�l, ahol készletekhez juthatnak, az elöljárók nevér�l, akiknek érdemes ajándékokat juttatni, illetve részletes beszámolók a veszedelmesebb vidékekr�l. Jobbára a Pelucidhoz közeli hegyvidékek számítottak veszedelmesnek, ahol köztudott volt, hogy rablóbandák rejt�zködnek. Diagoras jó hasznát vette katonai kiképzésének: az összes fellelhet� információt összegy�jtötte Vasálarc Shakusanról. Ez nem volt éppen túl sok, de az egyik részlet felkeltette Skilgannon érdekl�dését. A hír szerint három évvel ezel�tt, amikor Vasálarc el�ször t�nt fel Mellicane-ban, párbajt vívott. A beszámoló szerint egyetlen hüvelyben tartott görbe kardokat használt. A feljegyzés szerint elképeszt�en er�s férfi lehet, mivel egyik csapása szétzúzta ellenfele mellvértjét és az alatta viselt láncinget is. A következ� csapásával azután lefejezte ellenségét.

Az utazás els� napja inkább t�nt kirándulásnak: a Skilgannon által szerzett lovak ugyanis még mindig alultápláltak voltak, és bár jó istállóból származtak, továbbra is gyengélkedtek, így gyakran meg kellett állniuk pihenni. A drenai követségen töltött néhány nap során Diagoras parancsára jó ellátásban részesültek és kímélték �ket, de még messze voltak attól, hogy erejük teljében legyenek. Az út harmadik napjára viszont jelent�sen meger�södtek.

A két iker, Jared és Nian a második nap délel�ttjén találkozott velük az úton. Mindketten bozontos hegyi pónikat, szívós és zsémbes jószágokat ültek meg. A pónik gyakran belekaptak a magasabb hátasok oldalába, ha azok olyan ostobák voltak, hogy a közelükbe merészkedjenek. A két fivér így inkább a Druss hajtotta kétkerek� társzekér mellett ügetett.

Diagoras gyakran pillantott lovaglás közben Garianne-ra, aki egy szürke kancát ült meg, és kicsit távolabb helyezkedett a többiekt�l; még akkor is, amikor éjszakára letáboroztak. Rendszerint egyedül üldögélt, és id�nként lehetett látni, amint magában beszél. Az ifjú Rabalyn sokszor társult menet közben a drenai tiszthez, és állandóan kérdéseivel

bombázta. A fiú afölött érzett örömét, hogy meghívták az útra, beárnyékolta a következményekt�l való félelem. Viszont imádott lovagolni, és esténként egy órán át csutakolta hátasát, lekefélte annak marját vagy simogatta a nyakát. Rabalyn született lovas volt, és Diagoras úgy vélte, egy napon remek kardforgató válhat bel�le. Kiváló egyensúlyérzék és fürge kéz adatott meg neki, emellett gyorsan tanult.

A negyedik napon a talaj emelkedni kezdett, ahogy közelebb kerültek a nyugati hegyvonulatok lábaihoz. El�ttük magasodott a vasércben gazdag Vér-hegység. A táj hepehupássá vált, de ugyanakkor leny�göz�vé is: a hegység csillogott a napsütésben és örökké változott a színe. A délel�tti napfény megvillant a vörös hegyeken, amit�l azok óaranyban tündököltek. Dél felé sötét árnyak tünedeztek fel a lejt�kön: recés, éles árnyak. Amikor alkonyatkor a nap lebukott az utazók háta mögött, a hegyek elvesztették sokszín�ségüket, és szürke, vészjósló k�tömbökként magasodtak el�ttük.

Amikor aznap éjjel tábort vertek, Druss hamarosan otthagyta a tüzet, és visszasétált a szekérhez, elnyúlt a földön, és elaludt. Diagoras Skilgannonnal és a többiekkel maradt még egy darabig.

– Van egy törzsf�nök, aki az itteni hágókat uralja – szólalt meg a tiszt. – Khalidnak hívják, és úgy t�nik, hogy félig nadír. Van vagy ötven harcosa, és tudomásom szerint szerény vámot szokott kiróni az átutazókra. Azonban ez még akkor volt, amikor a király és a katonái állandó fenyegetést jelentettek a hatalmára nézve. Lehetetlen megmondani, hogy most mit fog cselekedni.

– Mennyi id� múlva érjük el a hágót? – kérdezte Skilgannon. – Szerintem holnap délre – felelte Diagoras. – El�relovagolok, és megalkuszom vele – közölte a naashani. – Légy óvatos! – figyelmeztette a drenai. – Az itt él�k nagyon

szegények, de roppant büszkék. – Köszönöm a jó tanácsot – biccentett az Elátkozott. – Mit tudsz még

Khalidról? Skeln h�se belepillantott jegyzeteibe. – Nagyon keveset. Olyan hatvanéves lehet, és nincs él� fia. Mindet

túlélte. Senkinek nem adózik, és úgy t�nik, hogy jó húsz évvel ezel�tt embereivel együtt csatlakozott a király csapataihoz, és közösen gy�zték le a Sherakból, észak fel�l támadó er�ket. Ezért kapta ezeket a földeket, és ezért nem kell adót fizetnie. Mindez csupán gesztus volt, mivel ezek a hegyek kevés megadóztatható jövedelmet rejtenek.

– Mennyi a vám?

– Két rézpénz minden ember után, és további egy minden hátas vagy ló után.

Még beszélgettek egy darabig, bár az ikrek csak ritkán szóltak, Garianne pedig egyáltalán nem.

Diagoras végül felállt a t�z mell�l, és felsétált a dombtet�re, ahol leült, tekintetével a hegyvidéket kémlelve. Rabalyn csatlakozott hozzá.

– Szeretnél vívni egy kicsit? – tudakolta a kölyök. – Nem. Már túl sötét van, és ilyenkor nagyobb az esélye a véletlen

sérülésnek. Holnap reggel, miel�tt felkerekedünk, majd gyakorlunk egy keveset.

– Milyen volt a Skeln-szorosnál vívott csata? – Brutális, Rabalyn. Nem akarok beszélni róla: sok barátom halt meg

ott. – Amikor hazamentetek, kitüntettek benneteket? – Igen, kitüntettek. Mi voltunk annak a napnak a h�sei. És ennek a

kifejezésnek pontosan ez is az értelme, Rabalyn. Néhány napig mi voltunk a f�város hódolatának tárgya. Azután az élet visszatért a megszokott kerékvágásba, és az emberek találtak más érdekességet maguknak. Azoknak a katonáknak, akik túlélték Skelnt, de megrokkantak, húsz aranyraqot ígértek, meg csinos nyugdíjat életük végéig. Az aranyat sosem kapták meg, és most havi hat rézpénzen teng�dnek; akadnak, akik máris koldusbotra jutottak. Druss sokaknak segített, saját birtokain telepített le többeket, és a tanyái jövedelmét a veteránok ellátásra fordítja.

– Akkor hát gazdag? Nem t�nik annak. – Diagoras felnevetett. – A felesége, Rowena eszes asszony volt. Amikor Druss visszatért a

háborúkból, általában ajándékkal megrakottan tett ezt, amit a hálás fejedelmekt�l kapott. Hitvese az aranyon birtokokat vett és kereskedelmi vállalkozásokba fektette a pénzt. Ha a barátunk akarná, építtethetne egy palotát, és élhetne fény�zésben.

– Miért nem teszi? – Nem ismerem a választ, kölyök, azt leszámítva, hogy nem látná

értelmét a gazdagságnak. Amit viszont látok, az az, hogy magányos. – Kedvelem �t. Elmondta nekem az elveit, én pedig aszerint fogok

élni: a szavamat adtam rá. – Ismerem az elveit, és azok jók, de egyben veszélyesek is, Rabalyn.

Egy Drusshoz hasonló ember meg tudja tartani, mert � fékezhetetlen, nyers, vad és megállíthatatlan. Nekünk, halandóknak azonban

körültekint�bbnek kell lennünk, mert ha túlságosan ragaszkodunk Druss elveihez, az végezhet velünk.

Khalid kán egy kiugró szikla árnyékában üldögélt és a lenti úton

közeled� harcost nézte. A nap már magasan járt és forrón sütött, az ég kéken ragyogott, és egyetlen felh� sem úszott rajta. Mégsem volt jó ez a mai nap. Khalid reggel két fészkel� sast pillantott meg egy magasba nyúló hegyormon. A Vér-hegységben hosszú ideje nem láttak sasokat, és szokványos esetben ez jó el�jelnek számított volna. De nem ma. Ma tudta, hogy azok csak madarak és megjelenésük nem jelent semmit.

Khalid aggódott. Az ostoba háború kitörése óta csak kevés keresked� merészkedett az

utakra, így Khalid népének alaposan össze kellett húznia a nadrágszíjat. És ez nem volt jó, mert az emberek panaszkodtak és mogorvák lettek. Khalid vezérsége pedig csak addig élt, amíg a törzs tagjai elhitték, hogy hatalmában áll pénzt szerezni. A múlt héten Vishinas, az egyik fiatal harcos portyát vezetett egy északon fekv� falu ellen, és elhajtott öt vézna marhát, meg néhány juhot.

Szánalmas zsákmány volt, de Khalid éhes és elégedetlen népe diadalként ünnepelte a sikert, és Vishinas mostanra nagy népszer�ségre tett szert az ifjú harcosok között. A kán felsóhajtott és megvakarta gyér fekete szakállát. Mostanában régi vállsebe is rendszeresen kínozta. Ha Vishinas kihívja, semmiképpen sem gy�zheti le �t kardpárbajban, de szerencsére az ifjú mit sem tudott f�nöke gyengéjér�l. Khalid hírneve kardforgató adottságára épült, ezért az ifjonc óvatosan viselkedett vele szemben.

De ez már nem tart sokáig – gondolta magában keser�en a kán. És bár ez a fenyegetés aggasztotta, önmagában még nem okozott

volna neki álmatlan éjszakákat. Volt azonban valami a leveg�ben, ami nem volt az ínyére. Khalid anyja rendelkezett a látás adományával, és remek látnók volt. A fia csak részben örökölte ezt a képességet, de ösztönei a legtöbb emberénél élesebbek voltak. Az elmúlt két éjjel izzadtságban úszva és rémülten ébredt az éjszaka közepén. Ritkán álmodott, de most olyan rémálmok gyötörték, amit�l minden tagja reszketett. Emberek módjára járó fenevadakat látott, hatalmas és er�s bestiákat, amik a hegyoldal sötétjében osontak el�re. A megzavarodott kán kihengeredett takarójából, el�rántotta kardját és kirohant a sátrából, majd megtorpant a holdfényben, szaggatottan kapkodva leveg� után.

Azonban minden csendes volt: nem volt veszély, és nem voltak démonok.

Akkor csak álom lenne? Khalid kételkedett benne. Tudta, hogy valami jön: valami rettenetes.

Elterelte sötét gondolatait és odapillantott, ahol Vishinas kuporgott az egyik sziklán. Az ifjú éles tekintettel fürkészte a közeled� lovast.

A férfi jól lovagolt, és közben szemügyre vette az út két oldalán elterül� sziklákat és leágazásokat. Vishinas jelzett Khalidnak, majd lekapta a válláról az íját. Vessz�t húzott el� tegezéb�l, és kérd� pillantást vetett a kánra, aki megrázta a fejét. Az ifjú csalódottnak t�nt, miközben visszalökte a nyilat a tokjába. A vezér kilépett búvóhelyér�l, és lesétált a lejt�n a közeled� lovas útjába. Vishinas futva csatlakozott hozzá, és a hét másik törzsbeli is el�bújt.

A lovas közelebb léptetett hozzájuk, majd leszállt a nyeregb�l. Lovát nem kötötte ki, hanem odasétált Khalidhoz és meghajtotta a fejét.

– A nevem Skilgannon. A barátaim és én át akarunk kelni a híres Khalid kán területén. Elvinnél hozzá?

– Nem vagy tantriai – szólalt meg vezér. – És azt hiszen, nem vagy datiai sem. A kiejtésed délire vall.

– Naashanból jöttem. – Akkor miként lehet, hogy hallottál a híres Khalid kánról? – Együtt utazom egy drenai tiszttel, aki dicsér�leg szólt róla. Azt is

mondta, hogy illend� vámot fizetni a kánnak, amikor a földjére lépünk. – Bölcs ember a barátod. És Khalid kán én vagyok. – Skilgannon

ismét meghajtotta a fejét. A vezér ekkor pillantotta meg elefántcsont markolatú kardjait.

– Két penge egyetlen hüvelyben: roppant szokatlan. Hány f�b�l áll a csapatod?

– Öt férfiból és egy n�b�l. – Nehéz id�k járnak, Skilgannon. Háború és halál dúl mindenfelé.

Készen állsz a háborúra és a halálra? A harcos elmosolyodott és fagyos kék szeme megcsillant a

napsütésben. – Amennyire egy ember készen állhat, Khalid kán. Mekkora

fizetséget tartasz illend�nek azért, hogy átkelhessünk a földeden? – Mindeneteket, amitek csak van – lépett el�re Vishinas, és többen

követték a fiatalok közül. Khalidnak nem volt könny� meg�rizni hidegvérét: nem számított arra, hogy ilyen hamar megkérd�jelezik hatalmát.

Skilgannon Vishinashoz fordult. – Éppen a farkassal beszélgetek, fiú. Ha majd meg akarom hallgatni

egy kutyakölyök nyüszítését, intek, hogy lépj el�. – A szavak higgadtan hangzottak el, mire az ifjú elvörösödött és a kardja után kapott. – Ha az a penge elhagyja a hüvelyét, akkor itt fogsz meghalni – folytatta Skilgannon és egészen közel lépett Vishinashoz. – Nézz a szemembe, és mondd meg, vajon igazat szólok-e! – A fiatal harcos hátrált egy lépést, de a naashani követte. A fiú megpróbált teret nyerni, hogy el�húzhassa kardját, de megbotlott egy kiálló sziklában és elesett. Mérgében és megaláztatottságában felordított, talpra szökkent és rávetette magát a harcosra. Furcsamód azonban célt tévesztett, és ismét elesett, feje pedig nagyot csattant egy k�darabon. Félig kábán feltápászkodott, majd ismét összerogyott. A harcos visszasétált Khalidhoz. – Bocsáss meg, nagyuram! Éppen a fizetségr�l beszélgettünk.

– Így igaz – felelte a kán. – Meg kell bocsátanod a fiúnak. Még éretlen és tapasztalatlan. Viszont mintha már hallottam volna a Skilgannon nevet.

– Lehetséges, nagyuram. – Úgy rémlik, hallottam egy ilyen nev� hadúrról. A Seregek

Pusztítójáról. Öt nagy csata gy�ztesér�l. Számos történet kering err�l a harcosról, err�l a Skilgannonról. És nem mind szép.

– A szépek túloznak – felelte a naashani szelíden. – És a csúfak is? – Sajnos nem. Khalid tekintete hosszan elid�zött a harcoson. – A b�ntudat semmi máshoz nem mérhet� teher, amely a mélybe

rántja a lelket. Nagyon jól tudom, milyen az. Átkelhettek a földemen, Skilgannon, és annyit fizettek, amennyit akartok.

A naashani kinyitotta az oldalán lógó erszényt és el�vett három aranyat, majd a pénzt a vezér kinyújtott markába ejtette.

Khalid semmiféle érzelmet nem árult el a mesés summa láttán, de nem zárta össze tenyerét, hogy emberei láthassák a fényesen csillogó sárga fémet.

Ekkor bukkant fel Skilgannon csapatának többi tagja. Az egyik törzsbeli felrikoltott, mire a többiek mellésereglettek, magára hagyva a kába Vishinast. Khalid hunyorgott az er�s napfényben, majd a harcoshoz fordult.

– Miért nem mondtad, hogy Ezüst Gyilkossal utazol? – Nyelt egy nagyot és visszaadta az aranyat Skilgannonnak. – Legendás Drussnak nem kell vámot fizetnie.

– Megtisztelnél, ha elfogadnád a fizetséget. Khalid jókedvre derült: rettegett attól, hogy a férfi elfogadja a

visszautasítást. – Legyen hát! Ha ezt követeli meg az udvariasság, akkor elfogadom.

De el kell jönnötök a falumba, ahol nagy lakomát csapunk. A törzsf� otthagyta Skilgannont és odaballagott a szekérhez. Druss

lepillantott rá, és elvigyorodott. – Örülök, hogy látlak, Khalid. Hogy lehet még életben egy olyan

gazfickó, mint te? – Kedvelnek az istenek, Druss. Ezért áldottak meg ezekkel a zöld

legel�kkel és ezzel a hatalmas gazdagsággal. Ó, a szívem megmelegszik, hogy láthatlak! Hol van a poéta?

– Meghalt. – Ezt szomorúan hallom. Az id�s n�k is szomorúak lesznek, ha

meghallják a hírt. Az elmúlt néhány évben túl sok barátom lépett a hattyú útjára, és ett�l majdnem öregnek érzem magam.

Khalid felkapaszkodott a szekérre, Druss pedig így szólt: – Ma éjjel lakomázni fogunk, barátom. Beszélgetünk és iszunk, majd

mindenkit halálra untatunk a nagyságunkról szóló mesékkel. Rabalynban az este vegyes érzelmeket kavart. Leny�gözték a vörös-

arany hegyek és az errefelé szokványos lángoló napnyugták. Itt minden annyira más volt, mint amit otthon megszokott: a nyers vidék, az irgalmatlan h�ség. És mégis úgy érezte, lelke szinte szárnyal, amikor tekintete a csodálatos vidéket fürkészte. A Khalid kánt követ� nomádok szintén érdekesek voltak: vékonyak és er�sek, akár az ostorszíj, b�rük sötét, tekintetük átható. Rabalyn máskor rémiszt�nek találta volna �ket, de azok most annyira örültek Druss érkezésének, hogy már-már gyerekesnek t�ntek.

Khalid kán tábora azonban csalódást okozott a fiúnak. Selyemsátrakra számított, mint a mesékben. Ehelyett azonban a viseltes sátrak, régi b�rök, vásznak és durva gyapjúszövet keverékb�l voltak rosszul összefércelve. Az egész település rendezetlenül nyúlt el egy hegyoldalban. A hely szinte árasztotta magából a szegénységet. Csupasz gyerekek szaladgáltak a sátrak között, nyomukban ugató és nyüszít�

vézna kutyákkal. Szinte alig lehetett növényzetet látni, fák pedig egyáltalán nem n�ttek. Rabalyn észrevett a hegyoldalon egy csapatnyi lefelé tartó n�t, akik vizestöml�ket cipeltek. Gyanította, hogy a közelben egy rejtett forrás van.

Bár Khalid kán sátra nagyobb volt, mint a többieké, az is eléggé rogyadozott. A küls� b�rlapokat összefoltozták, és Rabalyn a három magas támasztórúd egyikénél észrevett egy szakadást is.

Körülpillantott a táborban: vagy harminc n�t és közel húsz gyereket tudott összeszámolni, akik a kis csapat köré gy�ltek, amikor Khalid vezetésével megérkeztek. A sátrakból néhány öregember is el�jött, akik a sátrak bejáratából figyelték a menetet. Akadtak, akik üdvözölték Drusst, mire Csatabárdos visszaintett. Ifjak is feltünedeztek, de �k nem Drusst nézték, hanem leplezetlen vággyal meredtek az aranyhajú Garianne-ra, aki tudomást sem vett róluk. Rabalyn lekecmergett a szekérr�l, de menet közben rövidkardja beleakadt a bakba, amit�l kis híján orra bukott. Az ikrek, Jared és Nian, odaléptek mellé. Nian rámosolygott a közelben ácsorgó gyerekekre, mire egyikük el�reóvakodott. Az együgy� fivér fél térdre ereszkedett és kinyújtotta a kezét, de erre a kisgyerek elszaladt. Diagoras is leszállt a lováról, Khalid kán pedig parancsokat harsogott, mire asszonyok siettek oda, hogy gondjaikba vegyék a hátasokat.

Skilgannon, Druss és Diagoras követték a vezért annak sátrába. Garianne felballagott a hegyoldalba, nyomában az ikrekkel. Rabalyn a nyomukba eredt.

– Hová megyünk? – tudakolta Jaredt�l, de Nian válaszolt. – A titkos tóban fogunk úszni, nem igaz, Jared? A fivére bólintott, Nian pedig megfogta a testvére dereka köré

csavart kék kend�t, majd nagyot sóhajtott. – Szeretünk úszni – jelentette ki boldogan. Rabalyn gyakran látta, hogy Nian megfogja a kend�t, de soha nem

említette, mert attól tartott, udvariatlanság lenne. Úgy tetszett, hogy a két fivér sosem távolodik el egymástól néhány lábnál távolabbra. Egyszer lovaglás közben Nian odakormányozta hátasát Jaredé mellé, és meg akarta fogni a kend�t. A mozdulat megriasztotta testvére lovát, amit�l a hátas felágaskodott és vágtába ugrott. Nian erre felsikoltott és megsarkantyúzta a póniját, kétségbeesve próbálva utolérni fivérét. Amikor Jarednek sikerült megfékeznie lovát, megállította, és leugrott róla. Nian ekkor nagy igyekezetében szinte leesett a hátasáról, odarohant testvéréhez, átölelte és közben zokogott. Zavarba ejt� látvány

volt. Ezután Jared levágott egy darab kötelet, így lovaglás közben � foghatta az egyik végét, Nian pedig a másikat.

A fivérek felkapaszkodtak a sziklákon, követve Garianne-t. Széles párkányon találták magukat, el�ttük a vörös sziklában nagy hasadék tátongott. A lány már be is lépett a repedésbe, és elindult lefelé egy meredek lejt�n. A magasból fény sz�r�dött be és megcsillant egy mély barlangi tó felszínén. Nian felkiáltott, hangját visszaverte a nagy sziklaüreg. El�ttük Garianne megszabadult ruháitól, gondosan összehajtogatta �ket, a tó párkányára rakva ingét, nadrágját és csizmáját. Számszeríját és a vessz�ket rejt� tokot ruháira helyezte, majd megfordult és fejest ugrott a csillogó vízbe.

Nian és Jared is levetk�zött, majd kéz a kézben beugrottak a tóba. Rabalyn letelepedett egy sziklára, és onnan nézte az úszkáló triót. Szívesen csatlakozott volna hozzájuk, de zavarta a gondolat, hogy meztelenül fürödjön. Amikor a vetk�z� Garianne-t nézte, ágyéka szégyenszemre megduzzadt, és nem akarta, hogy ezt a többiek is észrevegyék. Így inkább csak üldögélt és alattomban nézett az úszkáló n� felé, alig várva a pillanatot, amikor az a hátára fordul, felfedve kebleit. Nian odakiáltott neki, hogy csatlakozzon.

– Mindjárt! – kiabált vissza, és észrevette, hogy Garianne �t nézi, mire csúnyán elvörösödött.

Ekkor érkezett Diagoras, aki megállt a fiú mellett, és nekilátott levetni a ruháit.

– Nem tudsz úszni? – tudakolta a drenai tiszt. – De tudok. Egy pillanat és bent leszek. Diagoras szép fejessel érkezett a vízbe, majd miután felbukkant a

felszínen, könnyedén átúszott a tó túlpartjára. Ismét lebukott, megfordult, kirúgott a lábával, majd visszaúszott Rabalynhoz, és rávigyorgott a kölyökre.

– Nagyon hideg a víz. Higgy nekem! Ez majd leh�ti a lángolásod. – Rabalyn erre megint elpirult, de gyorsan kikecmergett ruháiból, és belevetette magát a rejtett tóba. Az égési sérülések, amelyeket nagynénje házának leégésekor szerzett, jobbára begyógyultak mostanra, kivéve jobb combjának egy felgy�r�dött darabját. A b�r itt gyakran felszakadt, és gennyet, meg vért levedzett, a hideg víz azonban kellemesen h�sítette a sebet. Rabalyn beúszott a tavacska közepére, majd felnézett. A sziklafalban kétszáz lábbal felette tátongó sarló alakú repedésen át láthatta a nyílt eget. Nagyon furcsa érzés volt: mintha halványkék holdsarló ragyogott volna a feje fölött.

Garianne t�le balra kimászott a vízb�l, a fiú pedig azon kapta magát, hogy csíp�je ívét bámulja. Diagoras ígérete ellenére a hideg víz mit sem csillapította gerjedelmét. Odaúszott, ahol ruháit hagyta: a drenai tiszt már a közelben ücsörgött a párkányon.

– Druss és Skilgannon is jön majd? – érdekl�dött a fiú, de nem mászott ki a vízb�l.

– Szerintem igen, amint végeztek Khalid kán kifaggatásával. Úgy t�nik, hogy Vasálarc jó tíz napja erre haladt el. A kán szerint olyan hatvanan lehettek vele. És még többen várják az er�dben. – Diagoras összehúzta szemöldökét, majd benyúlt a ruhájába, és el�húzott egy csontnyel� borotvát az erszényövéb�l. Kipattintotta, és nekiállt lenyúzni háromágú szakálla körül a borostát.

– Mit fog tenni Druss? – érdekl�dött Rabalyn. – Elmegy az er�dbe. Egy n� és egy gyermek is Vasálarccal tartott. A

gyermek Elanin, Orastes gróf lánya. – Druss barátjáé. – Igen. Az ügy mindenesetre bonyolult, mivel a n� Elanin anyja, aki

most Vasálarc szeret�je. Druss meg akarja ölni Vasálarcot, hogy megbosszulja Orastest. Öreg barátunk meg van róla gy�z�dve, hogy az anya nem engedi majd visszatérni gyermekét Drenanba.

– El fogja venni t�le? – Diagoras felnevetett. – Mi most Legendás Drussról beszélgetünk, kölyök! Elvenni egy

gyereket az anyjától? Ha száz éve lenne rá, akkor sem tenné. Viszont ott van még a százötven harcos kérdése, amin még el kell töprengenünk, miel�tt ez a másik gond a nyakunkba szakadna. Azután ott van még a Vasálarccal tartó nadír sámán, aki konyít a mágiához, és lehet, hogy démonokat is tud idézni. Na és persze ott van maga Vasálarc. � is két kardot forgat, akárcsak Skilgannon, és azt mondják róla, hogy mesterien bánik velük. Úgyhogy egy darabig még nem aggódom amiatt, mi lesz a gyermek sorsa.

– Druss-szal tartasz az er�dbe? – Egen, vele. � a barátom. – Én is megyek. – Majd meglátjuk, kölyök. Nagyra értékelem a bátorságodat, de

jelenleg még nem vagy elég ügyes. Az immár felöltözött Garianne számszeríjával a kezében egy szó

nélkül sétált el mellettük. Az immár nyugodtabb Rabalyn kicsusszant a vízb�l, és leült a tiszt

mellé.

– Nagyon szép, nem igaz? – De igen. És még több is ennél – bólintott Diagoras. Az ikrek

közben kimásztak a tó túlpartjára, és halkan beszélgetni kezdtek. Rabalyn feléjük nézett, éppen akkor, amikor Nian felállt, így láthatta azt a hosszú és cakkos heget, amelyik jobb csíp�jén húzódott: körülötte a b�r összegy�r�dött. Jared is felállt, és neki is volt egy ugyanolyan csúf hege, csak neki a bal csíp�jén. A testvérek ismét megfogták egymás kezét és visszaugrottak a vízbe.

Megérkezett Druss és Skilgannon. A csatabárdos letelepedett Diagoras mellé, a naashani pedig levetk�zött és belevetette magát a tóba. Ezüst Gyilkos lehúzta a csizmáját és belelógatta lábát a vízbe. Egy id� múlva Rabalyn ismét a szemközti párkány felé pillantott. Az ikrek már ismét kimásztak a vízb�l: Nian aludt, Jared pedig mellette üldögélt, elveszve gondolataiban.

– Láttad a sebhelyüket? – kérdezte Rabalyn Drusst. A csatabárdos bólintott.

– Várod már a lakomát? – kérdezett vissza, figyelmen kívül hagyva a kérdést.

– Nem hiszem, hogy valami nagy lakoma lesz. Nem úgy t�nik, hogy sok mindenük lenne.

– Ez igaz. Rossz évek járnak Khalidra: adtam is a készleteinkb�l. Bármit csináljanak is, légy érte megfelel�en hálás, de ne egyél túl sokat! Amit meghagyunk, kés�bb szétosztják a sátrak között.

Diagoras jót kuncogott. – Csak nem azt javaslód a fiúnak, hogy hazudjon? Druss megvakargatta fekete-ezüst szakállát, és elvigyorodott. – Olyan vagy, akár a vén csonton rágódó eb. Hát soha nem hagyod

abba? – Nem – vidámkodott a tiszt is. – Soha! És engem is érdekel az ikrek

sebhelye. Szinte tökéletesen egyforma a heg. – Akkor kérdezd meg �ket! – vágott vissza Druss. – Ez valami sötét titok? – er�ltette a témát Diagoras. Csatabárdos

megrázta a fejét, és levetette zekéjét, csizmáját meg a nadrágját, majd szó nélkül beugrott a vízbe, hatalmas csobbanás közepette. A tiszt Rabalynhoz hajolt.

– Odaúszol és megkérdezed �ket? – tudakolta Rabalyntól. A fiú megrázta a fejét.

– Szerintem az udvariatlanság lenne.

– Igazad van. A fenébe, egész éjjel fenn leszek, és ezen töprengek majd!

A mostanra megszáradt Rabalyn felöltözött, és elhagyta a barlangot. A nap éppen lenyugodni készült, így a h�ség is elviselhet�bbé vált. A fiú visszatért a táborba, és leült egy kiugró szikla árnyékába, gyönyörködve a vörös vidékben. Amikor szürkülni kezdett, felállt és eközben észrevette, hogy valami felt�nik egy távoli dombgerincen, de máris elt�nt egy toronymagas szikla mögött. Azután egy újabb alak bukkant el� a dombtet�n, de olyan gyorsan mozgott, hogy Rabalynnak fogalma sem volt, miféle lény lehet. Lehetett egy futó ember, de akár egy �z is. Egy darabig némán álldogált, újabb mozgás után kutatva.

Bármi volt is, amit látott, jó nagy lehetett. Rabalyn azon töprengett, vajon ezen a száraz, magasan fekv� vidéken el�fordulnak-e medvék.

Ekkor felrivallt egy kürt, és amikor tekintete a település felé fordult, látta, hogy emberek gy�lnek Khalid kán hatalmas, foltozott sátra köré.

Mostanra Rabalyn is megéhezett, így elterelte gondolatait a dombtet�n látott alakokról és lekocogott a f�nök sátrához.

A lakoma valóban elég silányra sikeredett. Két vézna marhát húztak

nyársra a t�zgödör fölött, amihez sós kenyeret, egy hordó híg sört és kövön sütött édes kalácsot tálaltak: ez utóbbiról Rabalyn gyanította, hogy inkább porrá zúzott sziklával, és nem cukorral édesítették. Khalid kán szégyenkezett és bocsánatot kért Drusstól, aki mellette ült a sz�nyegen a sátor hátuljában.

Csatabárdos hatalmas marka ráfonódott a nomád vállára. – Nehéz id�k járnak, barátom, és amikor valaki a t�le telhet�

legtöbbet nyújtja nekem, akkor én azt megtiszteltetésnek veszem. Egyetlen király sem kínálhatna többet annál, mint amit te adsz ma este.

– A legjobbat a végére tartogattam – mondta Khalid és tapsolt. Erre két ifjú leány keresztüllépkedett a sátor közepén üldögél� férfiak között, elhagyták a sátrat, majd kisvártatva egy hordócskával tértek vissza. Rátették az asztalra, tisztelettudóan meghajoltak a kán felé, aztán elhátráltak. A f�nök kezébe vett egy üres serleget, és elfordította a csapot. A lámpás fényében halványarany folyadék ömlött a kupába. Khalid átnyújtotta a színültig telt serleget Drussnak, aki belekortyolt, majd alaposan meghúzta.

– Missaelre, ez Lentriai T�z! Méghozzá roppant finom, barátom.

– Huszonöt éves! – lelkendezett a kán. – Egy különleges lakomára tartogattam.

A klán ifjai vezérük köré gy�ltek, mire Khalid megtöltötte kupáikat, korsóikat és serlegeiket. Ezután a sátorban a hangulat jelent�sen oldottabb lett, és a kán két harcosa el�húzott két durván összeütött húros hangszert, és nekiláttak zenélni.

Kisvártatva a vezér sátrába gy�lt ötven férfi jó része már énekelt vagy tapsolt. Rabalyn ivott egy kortyot az italból, és azonnal megértette, miért hívják Lentriai T�znek. Fuldokolva kapkodott leveg� után, és serlegét átnyújtotta a mellette ül� klántagnak.

– Mintha kimeresztett karmú macskát nyelne az ember – panaszolta Diagorasnak.

– A lentriaiak a Halhatatlanság Vizének hívják, mert ha iszol bel�le, tudod, mit éreznek az istenek. – A drenai tiszt kiitta saját kupáját, majd felállt, hogy felkutasson még egy kupányit. Rabalyn látta, hogy Skilgannon átküzdi magát a mulatozókon, és kilép az éjszakába. A fiú, aki belefáradt a zajongásba és a sátorban lökdös�d� embertömegbe, követte.

– Látom, a sört sem kedveled – szólította meg a naashanit. – Egy másik életben kedveltem. Mit tervezel a továbbiakban,

Rabalyn? – Druss-szal és Diagorasszal megyek és megmentem a hercegn�t. – Drenaiban a grófok lányát úrhölgynek nevezik – mosolyodott el. –

Ezúttal azonban nincs id� efféle sz�rszálhasogatásra, és szerintem másik utat kellene követned.

– Nem félek, és az elvek szerint akarok élni. – A félelemben nincs semmi rossz, Rabalyn. És nem is amiatt kellene

átgondolnod a dolgot, mert magadat félted. Druss kit�n� harcos, Diagoras pedig sok csatát megélt katona. Kemény, szívós emberek, de ebben a kalandban még így is csekély esélyük van a sikerre. És még kevesebb lesz, ha amiatt kell aggódniuk, hogy miként tartsanak életben egy bátor suhancot, aki még nem bír a túléléshez szükséges adottságokkal.

– Segíthetnél nekünk. Te is kit�n� harcos vagy. – A lány nem az én hercegn�m, és nincs okom rá, hogy Vasálarccal

háborúzzak. Nem akarok mást, csak megtalálni a templomot. – De Druss a barátod, nem? – Nincsenek barátaim, Rabalyn. Egyetlen küldetésem van csupán, és

arról is kiderülhet, hogy lehetetlen teljesíteni. Druss maga döntött: meg

akarja bosszulni barátja halálát, aki nem volt az én barátom. Így hát az � küldetése nem az én gondom.

– Ez nem igaz – ellenkezett a fiú. – Az elvek szerint nem. Védelmezd a gyengét az er�sek gonoszságától A hercegn�... az úrn�... vagy akárhogy is hívják... gyerek, ennélfogva gyenge. Vasálarc pedig gonosz.

– Szinte minden szavaddal vitába szállhatnék. El�ször is, a gyermek az anyjával van, aki Vasálarc szeret�je. Amennyit tudunk, az alapján Vasálarc sajátjaként szereti Elanint. Másodszor a gonoszság néz�pont kérdése. És még fontosabb, hogy ha az általad felhozott két kitétel igaz is, az elvek nem vonatkoznak rám. Én nem lovag vagyok, aki valamiféle gyermeteg románcból lépett el�. Nem rohangászom ide-oda a világban, megölend� kígyókat keresve. Én csupán ember vagyok, aki egy csoda után kutat.

A sátorból felcsapó zajongás váratlanul elhallgatott, és kisvártatva egy szinte elmondhatatlanul gyönyör� hang énekelni kezdett. Skilgannon megborzongott.

– Ez Garianne – szólalt meg Rabalyn. – Hallottál már valaha ilyen szépet?

– Nem – ismerte be a naashani. – Azt hiszem, most megyek és úszom egyet a holdfényben. Miért nem mész be és hallgatod meg?

– Azt teszem. – A fiú tekintetével követte a hegyoldalban felfelé kaptató sudár harcost, majd visszatért a sátorba. Odabent mindenki némán ült, mintha mágia ny�gözte volna le �ket. Garianne egy széken állt, karját kinyújtotta, szemét lehunyta. A dal egy vadászról szólt, aki véletlenül meglátott egy patakban fürd�z� aranyb�r� istenn�t. Az istenn� beleszeretett a vadászba, és együtt háltak a csillagok alatt. Másnap reggel azonban a vadász tovább akart indulni. Az istenn�t feldühítette az elutasítás, és fehér szarvassá változtatta a vadászt, majd íjat ragadott, hogy megölje. A szarvas azonban hatalmasat szökkent, felugrott a fák koronája fölé és elt�nt a csillagok között. Az istenn� üldöz�be vette, és ekkortól van a földön nappal és éjszaka. A fehér szarvasból lett a hold, az istenn�b�l lett a nap. És örökkön örökké vadászik szerelmére, az id�k során át.

Amikor a dal véget ért, döbbent csend támadt, aztán felcsapott a mennydörg� tapsvihar. Garianne leszállt a székr�l, és tekintete körbevillant a sátorban.

Tett néhány lépést, majd megtántorodott. Rabalyn rájött, hogy részeg, és el�relépett, hogy segítsen neki, de a lány félresöpörte a kezét.

– Hol van? – kérdezte és szavai összefolytak.

– Kicsoda? – Az Elátkozott. – A titkos tóhoz ment úszni. – Megkeresem. Rabalyn lépett utána párat, és egy darabig nézte a sátor el�l, ahogy

felfelé halad a meredek lejt�n, majd hátat fordított neki. Ebben a pillanatban bukkant el� Jared és Nian a sátorból. Az együgy� fivér odalépett hozzá és a testvéréhez fordult:

– � kicsoda? Mintha ismerném. – � Rabalyn – felelte Jared. – Rabalyn – ismételte Nian és bólintott. A fiú elh�lten nézte, mert az

ártatlan mosolyú, tátott szájú együgy�nek nyoma sem volt. El�tte egy átható tekintet� és egy némileg rémiszt� alak állt, aki most éppen �t nézte. – Bocsáss meg nekem, fiatalember! Nem voltam túl jól, és ilyenkor az emlékezetem hol kihagy, hol visszatér. Mintha Garianne-t láttam volna felfelé ballagni a lejt�n.

– Igen... uram – válaszolta az ifjú, és Jaredre nézett, aki fivére mellett álldogált.

– Az istenekre, ember! – fortyant fel ekkor Nian. – Adj legalább annyi helyet, hogy leveg�t vehessek!

– Sajnálom, fivérem. Talán le kellene d�lnöd egy kicsit. Nem fáj a fejed?

– Nem, átkozottul nem fáj a fejem! – Leült, majd felpillantott testvérére és bocsánatkér�en rámosolygott. – Sajnálom, Jared. Rémiszt�, amikor az ember nem emlékszik semmire. Meg fogok �rülni?

– Nem, Nian. Éppen úton vagyunk a templom felé, ahol tudni fogják, mit tegyenek. Biztosra veszem, hogy visszaadják az emlékezetedet.

– Ki volt az a nagydarab öregember a sátorban? Az arca ismer�snek t�nt.

– � Druss, a barátunk. – No, hála a Forrásnak, hogy most már jól vagyok! Gyönyör�

éjszakánk van, nem? – Való igaz – bólintott Jared. – Innék egy kis vizet. Van itt valahol a közelben egy kút? – Majd én hozok, te addig csak ülj itt! – Ezzel Jared visszatért Khalid

kán sátrába. Nian Rabalynra nézett. – Mi barátok vagyunk, fiatalember? – Igen.

– Érdekelnek a csillagok? – Még sosem gondolkoztam ezen. – Ó, pedig kellene! Nézz csak fel! Látod azt a három csillagot ott,

egy vonalban? Azt a csillagképet Kardszíjnak nevezik. A csillagok olyan messze vannak t�lünk, hogy fényük egymillió év alatt ér idáig. Még az is lehet, hogy már réges-régen nem léteznek, és amit mi látunk, az csak egykorvolt fényük.

– Hogyan láthatnánk �ket, ha nem léteznek? – A távolságtól függ a dolog. Amikor a nap felkel az égre, még sötét

van. Tudtad ezt? – Ennek semmi értelme. – Ó, de igen! A nap több mint kilencvenmillió mérföldnyire van a mi

sártekénkt�l, ami iszonytató távolság. A napból áradó fény kilencvenmillió mérföldet tesz meg, miel�tt eljut a szemünkhöz. És csak amikor megérinti azt, akkor ébredünk tudatára a jelenlétének. Egy régen élt tudós kiszámolta, hogy a fény néhány perc alatt teszi meg ezt a távolságot. És ezekben a percekben az ég sötétnek t�nik számunkra.

Rabalyn egy szavát sem hitte, de elmosolyodott és bólogatott. – Ó, értem már – felelte, megzavarodva és egy kicsit megrémülve a

Nian testében lakozó új embert�l. A férfi felnevetett és vállon veregette a fiút. – Azt hiszed �rült vagyok, és talán igazad is van. Azonban én mindig

is kíváncsi voltam arra, hogy miként m�ködnek a dolgok. Miért fúj a szél, és miért mozognak a hullámok? Hogyan jut el a víz a felh�be? És miért hull alá?

– Tényleg, miért? – Látod? Már te is kezdesz kíváncsivá válni, ami kiváló jellemvonás

az ifjakban. – A férfi váratlanul összerezzent. – Kezd sajogni a fejem. Jared ekkor érkezett vissza a kupa vízzel. Nian gyorsan kiitta, majd

megdörgölte a szemét. – Azt hiszem, alszom egy keveset. Reggel találkozunk, Rabalyn. A

két fivér távozott, a fiú pedig egy darabig még üldögélt és a Kardszíjat, meg a körülötte ragyogó csillagokat nézegette. Azután

meghallotta Nian kiáltását, és látta, hogy Jared leül fivére mellé, és átkarolja. Nian elnyúlt a földön, testvére pedig ráterített egy takarót. Rabalyn ekkor odaballagott hozzájuk.

– Jól van? – tudakolta. – Nincs. Haldoklik – felelte Jared és felsóhajtott. Nian mostanra

elaludt: a hátán feküdt, karjával eltakarta az arcát.

– A csillagokról és a felh�kr�l beszélt. – Igen. Tudod, �... roppant értelmes ember... volt. Egykor építészként

dolgozott, de ez már régi história. Amikor felébred, ismét az a Nian lesz, akit ismersz. A lassú észjárású Nian.

– Nem értem. – Mint ahogy én sem, fiú – felelte Jared szomorúan. – Az

Öregasszony azt mondja, hogy a fejében feszül� daganat teszi ezt. Id�nként lelohad vagy odébb mozdul, és ilyenkor néhány percre az a Nian lesz, aki mindig is volt. Az a Nian, akivé lenni akart. De ez nem tart sokáig, és a tiszta pillanatok egyre ritkábbak. Utoljára egy évvel ezel�tt került rá sor. De biztos vagyok benne, hogy majd a templomban meggyógyítják.

Nian felnyögött álmában. Fivére fölé hajolt és megsimogatta a homlokát.

– Azt hiszem, én is lefekszem – közölte Rabalyn. Jared testvére arcát nézte és nem válaszolt.

Az éjszaka el�rehaladtával Khalid egyre több embere ballagott vissza

saját sátrába. Mások túlságosan berúgtak ahhoz, hogy fel tudjanak állni, így �k a kopottas sz�nyegeken tértek nyugovóra. Druss is felállt onnan, ahol eddig ücsörgött, vetett egy pillantást az alvó Khalidra, majd kissé imbolyogva kitámolygott az éjszakába. Diagoras kiszáradt szájjal és zúgó fejjel követte.

Csatabárdos odakint megállt és megtornásztatta karjait. – A fenébe, de fáradt vagyok! – közölte a mellé lép� férfival. – Megtudtál valami lényegeset? – tudakolta a drenai tiszt. – Semmi olyasmit, amit eddig ne tudtunk volna Vasálarcról. Khalid

sosem járt az er�dben, ami több, mint száz mérföldre terül el innen. Viszont hallott a templomról, amelyet Skilgannon keres. Úgy látszik, volt egy harcos, aki felkutatta, még amikor Khalid gyerek volt. Azt mesélte, hogy ez az ember egy csatában elvesztette a karját, majd elindult megkeresni a templomot, és amikor visszatért, ismét volt karja.

– Ez lehetetlen! Ez csak egy mítosz. – Talán, de van egy érdekes része a mesének. A kán azt mondta,

hogy a férfi keze más szín� volt. Mélyvörös volt, mintha leforrázta volna. Khalid azt állítja, � maga is látta, és sosem felejti el.

– És emiatt hiszel neki?

– Szerintem ez arról árulkodik, hogy van benne valami igazság. Lehet, hogy az a férfi nem is veszítette el a karját, csak csúnyán megsebesült. Nem tudom, cimbora. Khalid azonban azt is elmondta, hogy a templomot nem lehet meglelni, csak akkor, ha az ottani papn� úgy akarja. Elmesélte nekem, hogy maga is elment oda, de sehol nem látott egyetlen épületet sem. Egészen addig nem, amíg el nem indult visszafelé. Az otthona felé vezet� magas hegyi szorosban járt, és még egyszer visszapillantott. És akkor meglátta a templomot, amely ott tündökölt a holdfényben. Márpedig megesküszik rá, hogy a völgy minden zegét-zugát bejárta, és semmiképpen sem kerülhette el a tekintetét.

– És visszament? – Nem. Úgy döntött, nem akar olyan épületbe belépni, amelyik hol

elt�nik, hol el�bukkan. Egy karcsú alak jelent meg a fejük feletti lejt�n – a rejtett tó fel�l

közeledett. Diagoras felismerte Garianne-t, aki elhaladtában intett nekik. – Jó éjt, Bátyó! – kiáltott oda Drussnak. – Lehet, hogy én is láthatatlanná váltam? – érdekl�dött Diagoras,

mire Csatabárdos jót kuncogott. – Nehéz lehet a hozzád hasonló hölgyek kedvencének, hogy

tudomást sem vesznek róla. Igaz, fiú? – Be kell ismernem, hogy igaz Soha nem beszélget velem. – Azért nem, mert tudja, hogy érdekl�dsz utána. És nem akar

barátokat. – Lefogadom, hogy éppen Skilgannontól jön – jegyezte meg

Diagoras savanyúan. – Én is ezt gyanítom, cimbora. És azért jön t�le, mert a naashanit

egyáltalán nem érdekli a lány. Amire szükségük van egymástól, az egyszer� és elemi. Nem hoz létre köt�dést, és ennélfogva nem rejt magában veszélyt.

A tiszt rápillantott az id�sebb férfira. – Légy óvatos, Druss! Az egyszer� katonáról alkotott képed még

romba d�l, ha továbbra is ilyen bölcsességeket ontasz magadból. Csatabárdos hallgatott, Diagoras pedig észrevette, hogy az árnyak

szabdalta dombokat nézi. – Látsz valamit? – Druss nem felelt, hanem odaballagott a szekérhez,

és el�húzta Snagát. – Hol van a fiú ? A tiszt megvonta a vállát.

– Szerintem ráunt a mulatozásra, és keresett magának valami alvóhelyet.

– Keresd meg! Én vetek egy pillantást arra a lejt�re. – Mit láttál? – tudakolta Diagoras. – Csak egy árnyat, de rossz érzésem van. Druss ezzel távozott, a tiszt tekintete pedig végigsuhant a táboron, és

a sziklás dombok recés fekete sziluettjén. Az éjszaka csendes volt és nyugodt, még szell� sem rezdült a táborban. Az eget fényl� csillagok díszítették, mint megannyi gyémánt fekete szöveten. Diagoras semmi gyanúsat nem érzett, amíg Druss meg nem említette. Most viszont már igen: az öreg élete java részét veszélyes helyzetekben élte le, és kifejlesztette hatodik érzékét.

Diagoras meglazította tokjában a szablyáját, majd nekiállt felkutatni Rabalynt.

Skilgannon a nyugatra néz� hegyoldalon bukkant el� a tóhoz vezet�

alagútból, és kisétált a holdfénybe, majd vett egy nagy leveg�t. A Garianne-nal való szeretkezést�l ellazult teste elcsitult, gondolatait semmi sem zavarta. A n� csupa rejtély volt: tartózkodó és komor józanon, szenvedélyes és sebezhet� részegen. Egyikünk sem szólt, amikor a lány megérkezett a tavi barlangba. Garianne ingatag léptekkel odasétált hozzá, majd átkarolta a nyakát. Csókjától felforrt a férfi vére: Garianne nem volt ugyan Jianna, de az ajkához ér� puha ajka felidézte benne azt a feledhetetlen éjszakát az erd�ben, miután megmentette a hercegn�t. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor � és Jianna engedtek a szenvedélyüknek. Emlékezett minden egyes részletre – a fejük feletti ágak között motozó éjszakai szell�re, a leveg�ben érz�d� citromf� illatára, a testéhez simuló lány testére. És arra, amikor Jianna szorosan magához ölelte, jobb combját felfelé csúsztatta a testén, karját melléhez préselte, keze pedig Skilgannon arcát simogatta. Az emlék már-már elviselhetetlenül, gyötr�en varázslatos volt. Vágyódással és bánattal töltötte el egyszerre.

Garianne esetében szó sem volt gyengédségr�l. A lány nem cirógatta az arcát, nem ölelte szorosan magához. Amikor csillapította vágyát, elhúzódott t�le, gyorsan felöltözött és szó nélkül távozott. A férfi kísérletet sem tett, hogy visszatartsa. Mindketten megkapták a másiktól azt, amire vágytak. Nem volt értelme elnyújtani a pillanatot.

Skilgannon a barlangbejárattól nem messze álldogált és tekintete a lenti településre siklott. Már nekiindult, hogy leballagjon a sátrakhoz, amikor megtorpant. Fesztelen hangulata tovat�nt, bár az éj csendes volt és semmiféle veszélyt nem látott. Mégis ott maradt, ahol eddig, és pillantása végigpásztázta a domboldalt. Megpillantotta Drusst, aki céltudatosan haladt kelet felé, csatabárdjával a kezében. Odalent észrevette a sátrak között járkáló Diagorast. Enyhe szélfuvallat söpört végig rajta, és halvány illatot sodort magával: a pézsma szagát, és valami mást, valami büdösét. Skilgannon jobb kezével el�vonta egyik kardját, tekintete pedig balra villant, ahol sziklák álltak egymáson összevissza – a legmagasabb tíz lábnál is magasabbra nyúlt. A kardmester lehunyta szemét, és hallgatózott. Néma csend honolt mindenütt, de a harcos mégsem lazult el. El�húzta másik kardját is, és szobormereven állt. Ismét fuvallatot érzett, ezúttal a tarkóját simította végig. A szag is áthatóbb lett.

Skilgannon megpördült. Egy irdatlan fenevad magasodott fel mögötte, és vetette rá magát. A

rémség szeme vörösen csillant, eltátotta pofáját, feltárva csillogó agyarainak sorát.

A Nappal és Éjjel Kardjai megvillantak: az els� átvágta a hatalmas nyakat, a második pedig átdöfte a bozontos mellkast és felnyársalta a lény szívét. A rohamozó bestia súlya azonban leterítette a férfit: együtt zuhantak rá a lej�re és gurultak lefelé. Skilgannon elengedte az Éjjel Kardját, és elrúgta magát a csapkodó fenevadtól, megfékezte gurulását, majd villámgyorsan talpra szökkent. A lenti településen sikolyok harsantak, de a naashani nem tör�dött velük: tekintete a barlang szájára tapadt.

Újabb lény azonban nem t�nt fel. Hátrapillantott a ledöfött fenevadra, ami mostanra a rángatózást is abbahagyta, így hát óvatosan megközelítette. Az eggyéforrt a hátán hevert, halott szeme az égre meredt. Skilgannon megragadta a lény melléb�l kiálló kardja markolatát és könnyedén kihúzta.

A táborban folytatódott a sikoltozás, és a naashani három bestiát pillantott meg odalent. Az egyik átszakította valamelyik sátor falát, úgy tört be a faluba – a sátor darabjai lebeg� köpenyként sodródtak mögötte. A lény éppen lekuporodott az egyik elesett törzsbeli mellé, és agyarai szétmorzsolták a férfi koponyáját. T�le nem sokkal balra Diagoras küzdött hiábavalóan egy hatalmas, púpos eggyéforrttal, de lovassági szablyájának kevés hasznát látta a rémséggel szemben. Skilgannon

futva indult lefelé a lejt�n, de alig tett néhány lépést, amikor Rabalyn bukkant fel az eggyéforrt mögött, és rövidkardjával hátba szúrta a szörnyeteget.

Újabb teremtmények jelentek meg, de ekkor felt�nt Jared és Nian is, akik megrohamozták �ket. Hosszúkardjuk hatékonyabbnak bizonyult, mint Diagoras szablyája, és sikerült visszaszorítaniuk az eggyéforrtakat. Khalid kán is el�került, és parancsokat kezdett harsogni az embereinek. Ez azonnal gátat vetett a pániknak, mire több harcosa rohant el�, íjakat és lándzsákat ragadva. Skilgannon észrevette, hogy Diagoras megpróbálja mellbe szúrni a rárontó bestiát. A penge azonban lepattant a lény er�s mellcsontjáról, a tiszt pedig elrepült a teremtmény visszakezes pofonjától. Skilgannon megrohamozta a fenevadat, ami felé pördült, és a torka után kapott hatalmas agyaraival. A kardmester fél térdre rogyott és a Nappal aranyló Kardjával felhasította a szörnyeteg torkát. Vér fröcskölt el� a sebb�l, a teremtmény pedig jobbra tántorodott. Nian odaugrott, és hosszúkardját két kézre fogva meglendítette, széthasítva az eggyéforrt koponyáját.

Újabb bestia vetette magát Skilgannonra, ám a lény szemében hirtelen egy számszeríjvessz� fúródott. A hatalmas fej hátrarándult, és rettenetes üvöltés szakadt fel a torkából. Egy második vessz� csapódott a lény mellébe, de nem hatolt mélyre. A naashani kardmester megrohanta a fenevadat, pengéjét mélyen a gyomrába döfte, és felfelé rántotta. Diagoras közben ismét talpra szökkent, és az egykori hadvezér látta, amint a földön hever� Rabalyn fölé hajol.

Garianne újratöltette nyílpuskáját, elhaladt Skilgannon mellett és nyilat l�tt egy másik lény hátába. Az eggyéforrt felmagasodott, és megrohamozta a n�t, aki meg se mozdult. Amikor a fenevad már majdnem odaért, felemelte kezét és vessz�t küldött a rémség acsargó pofájába. A vashegy átütötte a porcokat és a csontot, és felnyársalta az agyat. A lény haláltusájában összevissza csapkodott, és Garianne-t is leverte a lábáról az egyik ütés, majd a teremtmény összerogyott. Skilgannon átugrotta a földre omló testet, és futva indult meg a szétzúzott sátor maradványaiba gabalyodott eggyéforrt felé, ami éppen felemelkedett egy megcsonkított tetem mell�l, miután darabokat harapott bel�le, és új préda után nézett.

Ekkor egy másik eggyéforrt felugrott a szekérre, és elordította magát, mire három másik bestia vágtatott oda. Skilgannon feléjük pördült.

Ekkor érkezett Legendás Druss, aki csatakiáltást harsogva tört el� a sötétb�l, és Snaga máris szétzúzta az egyik fenevad koponyáját. A

kardmester azonnal a csatabárdos segítségére rohant, nyomában Jareddel és Niannal. Druss megölte a második bestiát is, Skilgannon pedig a harmadikat, mire a megmaradt eggyéforrtak megfordultak és elmenekültek az éjszakába. A naashani körülpillantott a településen, és észrevette a sátordarabok borította eggyéforrtat, akit íjjal felfegyverzett klántagok vettek körül. A lény irhájából nyilak meredtek el� – a fenevad négy lábra ereszkedve próbált rohamra lendülni, de mells� mancsa beleakadt a sátorba, mire felbukott. Khalid kán ugrott oda, és görbe kardjával lesújtott a lény nyakára. A bestia ekkor felágaskodott és ütése a leveg�be röpítette a vén vezért. Újabb nyilak csapódtak a szörnyetegbe, mire az eggyéforrt tántorogva tett néhány lépést, majd a földre zuhant. A törzs számos tagja vetette rá magát, késeket és kardokat döfve a húsába.

Egy darabig néma csend honolt, majd néhány asszony, aki meglátta valamelyik halott rokonát, zokogni kezdett – a hangot a környez� dombok verték vissza.

Skilgannon megtisztogatta a pengéit, és tokjukba lökte �ket. Druss odasétált, ahol Diagoras térdelt az eszméletlen Rabalyn mellett.

– Életben van? – tudakolta a csatabárdos. – Egen, bár eltört az orra. Még szerencséje is volt, hogy a karmok

elkerülték. Szerintem a fenevad alkarja találta el. – Méghozzá azért, mert rátámadott az eggyéforrtra – felelte Druss. –

Mert el�remozdult: ha visszafelé lép, a karmok kitéphették volna a torkát. A bátorság tartotta életben.

– Bátor kölyök – bólintott Diagoras –, de egyben fiatal és tapasztalatlan is. Jobb lenne, ha nem jönne velünk.

– Majd tanulni fog – vitatkozott Csatabárdos. – Kaptál egy sebet a hátadra – lépett Skilgannon Ezüst Gyilkoshoz. – Nem mély. – Druss megütögette fekete zekéjének ezüstös acél

vállvértjét. – Az ütés nagy részét ez nyelte el. – A két fivér, Jared és Nian is megérkezett.

– Szerinted visszajönnek? – érdekl�dött Jared. Csatabárdos megrázta a fejét, és a dombok felé pillantott.

– Most már túl kevesen vannak. Kett�t megöltem, miel�tt ideértem volna, úgyhogy szerintem továbbmennek, és könnyebb préda után néznek. – Az öreg drenai valahogy zavarodottnak t�nt.

– Mi a baj? – érdekl�dött Diagoras, aki felállt az ájult Rabalyn mell�l.

– A legeslegrosszabb fajta. Amikor felballagtam a dombtet�re, három bestia rontott rám. Az els�vel gyorsan végeztem, de a második leterített. – Elhallgatott, ahogy felidézte magában a történteket. – Nem is kérdéses, hogy elkaptak, de ekkor egy negyedik rájuk támadt. Nagy volt és szürke: közéjük rontott és szétszórta �ket. Sikerült felállnom, és megöltem a másodikat, a szürke pedig kitépte a harmadik torkát, azután meg csak állt ott, és én tudtam, hogy nem támad meg. Fogalmam sincs, hogy honnan tudtam. Egymásra meredtünk, mire a lény gyötrelmes kiáltást hallatott, és elrohant. Azután meghallottam, hogy a tábort támadás érte, és visszajöttem.

– Szerinted Orastes volt? – kérdezte Diagoras. – Nem tudom, de semmilyen más okot nem tudok elképzelni, hogy

miért kímélt meg. Mindenesetre meg fogom találni. – Megtalálni? – ismételte a tiszt. – Meg�rültél? Még abban sem

lehetsz biztos, hogy téged akart megmenteni. Druss, ezek nem gondolkodó lények. A legcsekélyebb ellenségesnek vélt mozdulatra támadnak és ölnek. Lehet, hogy csak azon verekedtek össze, ki egye meg a májadat.

– Lehet – bólintott a csatabárdos. – De tudnom kell. Diagoras káromkodott egyet, majd vett egy nagy leveg�t. – Hallgass ide, barátom! Ha ez a lény valóban Orastes, semmit nem

tehetünk érte. Azt mondtad, hogy az Öregasszony ezt egyértelm�en a tudtodra adta, és azt is közölte, ezeknek a szegény ördögöknek az eggyéolvasztását nem lehet visszafordítani. De akkor mit akarsz csinálni vele? Megtartod ölebnek? Shemak golyóra, Druss! Ez a teremtmény nem olyasféle lény, amivel elmész egyet sétálni, és ha eldobsz egy fadarabot, akkor visszahozza!

– Elviszem �t a templomba. Talán �k... vissza tudják hozni Orastest. – Ó, értem már! Akkor tehát minden rendben! – harsogta a tiszt

dühösen. – No, hadd tisztázzam csak magamban! Az új tervünk az, hogy elfogunk egy vérvadat, megtaláljuk a templomot, amelyik vagy létezik, vagy nem, majd megkérjük a papokat, hogy gyógyítsanak meg egy daganatot, továbbá válasszanak szét egy farkast és egy embert? És mindezt azt megel�z�en, hogy mi ketten megtámadunk egy er�döt, ahol elintézünk néhány száz harcost, és megmentünk egy gyermeket? Kihagytam netán valamit?

– Remélem, halottakat is fel tudnak támasztani – szólalt meg ekkor Skilgannon, mire Diagoras hitetlenkedve nézett rá és s�r�n pislogott.

– Ez valami tréfa?

– Számomra nem. – Ó, akkor hát... Én meg kérek majd egy szárnyas lovat és egy

láthatatlanná tev� aranysisakot. Azután az er�dbe repülök, és megmentem a gyermeket anélkül, hogy bárki is meglátna.

– Csodás dolgokra képesek az ottaniak – lépett el�re Jared. Nian követte, belekapaszkodva a fivére övér�l lelógó kend�be. – Tudom, mert jártunk már ott korábban is.

– Láttátok a templomot? – szólt közbe a naashani. – Nem sokra emlékszem bel�le – felelte Jared. – Apánk vitt oda,

amikor még nagyon kicsik voltunk. Nem lehettünk több háromévesnél. – Betegek voltatok? – érdekl�dött Diagoras. – Nem, s�t kimondottan egészségesek voltunk, de a derekunknál

össze voltunk n�ve. Már így születtünk: anyánk bele is halt a szülésbe, a felcser halott testéb�l vágott ki minket. A természet szeszélyeként jöttünk világra, de nem sok mindenre emlékszem azokból az évekb�l. Arra viszont emlékszem, hogy bámultak és mutogattak ránk, és hogy nevettek rajtunk. A templomból egyedül csak egy borotvált fej� n�re emlékszem, akinek kedves arca volt, és Ustarténak hívták. Egy reggel felébredtem, és Nian már nem volt összen�ve velem. Mellettem feküdt és mindkett�nkön kötés volt – még most is emlékszem a sebb�l sugárzó fájdalomra.

Egy pillanatra csend támadt, majd Diagoras szólalt meg: – Láttam a sebhelyeteket, és azok arról árulkodnak, hogy a templom

papjai szétvágták a testeteket, hogy szétválasszanak titeket, ami hihetetlen teljesítmény. – Ekkor odapördült Drusshoz. – De Orastest nem tudják kivágni a farkas testéb�l, mivel �k ketten eggyé váltak már. Ha szét tudnák választani az egyiket a másiktól úgy, hogy ne vágjanak bele a húsba, akkor azt a fivéreknél is megtehették volna.

– Másrészt viszont Orastest és a farkast mágikus úton növesztették egybe – érvelt Skilgannon. – Talán a mágia visszafordítható, de ezt csak akkor tudjuk meg, ha a fenevadat eljuttattuk a templomba.

A drenai tiszt körülnézett a kis csapaton, és észrevette a közelben, egy sziklán üldögél� Garianne-t.

– Te még nem nyilatkoztál – fogalmazott óvatosan, vigyázva, nehogy kérdést tegyen fel.

– Szeretnénk újra találkozni Ustartével – válaszolta a lány. Ekkor Rabalyn felnyögött, mire Druss letérdelt mellé.

– Hogy érzed magad, fiacskám? – Nem kapok leveg�t az orromon át, és fáj.

– Mert eltörött. Fel tudsz állni? – Druss talpra segítette a fiút, aki

el�ször kissé még imbolygott, de azután kihúzta magát, majd körülnézett. – Legy�rtük �ket?

– Le bizony – bólintott Csatabárdos. – Állj egyenesen és hajtsd hátra a fejed! – Druss ujjai közé fogta a fiú deformálódott orrát, majd élesen megcsavarta. Hangos reccsenés hallatszott, mire az ifjú felkiáltott. – Na, most már egyenes – veregette hátba Ezüst Gyilkos Rabalynt, aki erre felnyögött, megtántorodott, térdre zuhant és hányni kezdett.

– Mindig jó látni finom kezed munkáját – jegyezte meg Diagoras. – És hogyan fogjuk el Orastest?

– Megyek és felkutatom – felelte Druss. – Ti pedig megvártok. – Ostobaság lenne, ha egyedül indulnál neki, Csatabárdos – mondta

Skilgannon. – Lehetséges, de ha csoportosan megyünk, Orastes kitér el�lünk.

Szerintem énjének egy része még felismeri bennem a barátot, és talán képes leszek megértetni magam vele.

– Ebben van ráció, de még mindig több fenevad kószál odakint. A többiek itt maradnak, de én veled tartok.

A drenai némán állt és eltöprengett a naashani szavain, majd bólintott.

– Akarod, hogy összevarrjam a hátsebed, miel�tt elindultok? – tudakolta Diagoras.

– Ne. A vér majd segít hozzám csalogatni Orastest. – Diagoras csak ennyit jegyzett meg szárazon:

– Igazán remek terv.

Tizenhatodik fejezet A fényl� hold magasan járt az égen, amikor a két harcos nekivágott a

domboldalnak. Skilgannon tekintete Csatabárdosra tévedt: a férfi fáradtnak és nyúzottnak t�nt, szeme beesetten ült üregében. A naashani maga is fáradt volt, pedig csak feleannyi évet ért meg, mint a drenai.

Egy darabig némán baktattak, míg el nem érkeztek egy sziklakiszögelléshez, amely nem messze magasodott a barlangokkal átlyuggatott sziklafaltól.

– Szerintem itt rejt�zhetnek – szólalt meg Ezüst Gyilkos. – Be akarsz menni? – Várjunk egy kicsit, és lássuk, mi történik. – Druss lerogyott az

egyik sziklára és megdörgölte a szemét. Skilgannon rápillantott. – Ez az Orastes sokat jelent neked? – Nem. Amikor megismertem Skelnnél, csak egy kövér fiú volt. Ott

kedveltem meg, bár soha nem lett volna szabad katonának állnia. Csodálkoztam, hogy túlélte a csatát, de hát a háború különös fenevad. Id�nként elnyeli a legjobbakat, és életben hagyja a legrosszabbakat. Remek harcosok küzdöttek Skelnnél, akiket virágkorukban vágtak le. De Orastesnek is elismeréssel adózom: megállta a helyét.

– Ennél többet senki sem kérhet. – Eszemben sincs ezt vitatni. A csata után csak néhányszor

találkoztunk: az apja meghalt és bel�le Dros Purdol grófja lett. No, erre a szerepre sem volt alkalmas. Szegény Orastes! Szinte minden balul sült el, amibe belefogott.

– Mindenki jó valamiben. – Egen, ez igaz. Orastesb�l remek apa lett, és imádta Elanint. Amikor

együtt láttad �ket, rögtön jobb kedvre derültél. – És a felesége? – Elhagyta a férjét. Szívesen mondanám, hogy rosszélet� n� volt, de

inkább úgy sejtem, Orastes volt rossz férj. Gyanítom, hogy a n� megbánta, amiért a gyerekét nem vitte magával, ezért hát elszökött vele, amikor Orastes távol volt Purdoltól, ami nyilván összetörhette a barátomat.

A sziklákon enyhe szell� simított végig, Skilgannon pedig megérezte a b�zl� irha szagát. Drussnak igaza volt: a fenevadak a közelben jártak.

Szeme ide-oda cikázott egyik szikláról a másikra, ébersége egy pillanatra sem lankadt, de letelepedett a csatabárdos mellé.

– Szóval Orastes Tantriába jött, és segítséget kért az Öregasszonytól, aki elárulta �t. Mondd csak, miért nem álltál bosszút a némberen?

– Nem háborúzom n�k ellen, cimbora. – Pedig �k is képesek hihetetlen gonoszságokra. – Ez igaz, de már túl öreg vagyok, hogy megváltozzam. Vasálarc

pusztította el Orastest, ezért Vasálarc fog fizetni. – Szóval azt hiszed, hogy Orastes még mindig a lányát követi? – Egen, bár nem tudom, Orastesból mennyi maradt meg a bestiában.

Valószín�leg azt sem tudja, miért tart Pelucid felé, de úgy hiszem, ezért van most itt. A gyerek jelentett számára mindent.

A két férfi elhallgatott, ahogy elmerültek gondolataikban. Az ég felh�tlen volt, a hold fényesen ragyogott a magasban. Valami megmoccant a sziklák között, mire a Nappal Kardja azonnal Skilgannon kezében termett. A harcos lazított, amikor látta, hogy csak egy aprócska gyík surran be az árnyékba.

– Miért vagy itt, cimbora? – kérdezte Druss váratlanul. – Tudod, hogy miért. Azt remélem, hogy visszahozhatom a

feleségemet halottaiból. – Úgy értem, miért vagy itt? Most, itt velem, ezen a helyen. Lehet,

hogy tévedtem Orastesszel kapcsolatban. Lehet, hogy több olyan lény van itt, mint amennyivel el tudunk bánni. Ez nem a te harcod. – Skilgannon már éppen el akarta ütni a dolgot valami tréfával, amikor Druss ismét megszólalt. – És ne legyél nyegle, cimbora! Komolyan kérdezem, amit kérdezek.

A kardmester felsóhajtott. – Azért, mert az apámra emlékeztetsz. Túl fiatal voltam még ahhoz,

hogy mellette legyek, amikor szüksége lett volna rám. – A halál mindig b�ntudatot okoz – állt fel Csatabárdos. – Jó

emberismer� vagyok, Skilgannon. Elhiszed? – El. – Akkor higgy nekem, amikor azt mondom, hogy jobb ember vagy

annál, mint amilyennek tartod magad. Az elkövetett gonoszságokat persze nem hozhatod helyre, csak annyit tehetsz, hogy eléred, soha többé ne ismétl�djenek meg.

– És ezt hogyan tehetem meg?

– Találj egy elvet, cimbora! – Druss megmarkolta Snagát. – És most ideje belépnünk a barlangokba. Nem hiszem, hogy Orastes kijönne elénk.

Skilgannon rámeredt a legközelebbi bejáratra, amely leginkább egy eltátott szájra emlékeztette. Félelem simított rajta végig, mire el�húzta másik kardját is és követte a sziklafal felé lépdel� Csatabárdost.

A barlangszáj kanyargós alagútban folytatódott: a holdfény néhány yardnyinál többet nem tudott megvilágítani a bent terjeng� homályból. Druss lépett néhányat a sötétség felé.

– Beljebb már több fény lesz. Az egész sziklafalat szinte átlyuggatják a barlangok, meg mindenféle nyílások.

– Legalábbis reméljük – lépett Skilgannon a drenai után a sötétbe. Nem sokkal beljebb már az orrukig sem láttak: Druss óvatosan haladt, megtorpanva minden lépésnél. Az állati irha b�ze itt még er�sebb volt, és valahonnan elölr�l mély morgás csapott fel.

A naashani egyik kardját tokjába csúsztatta és vakon lépkedett tovább, szabad kezével Druss vállát markolva. El�ttük halvány derengés támadt, ahogy felülr�l besütött a hold, pászmája rézsút hullt alá. A két férfi lassan araszolt a derengés felé, és egy enyhe ív� kanyarhoz értek. Innen már több, fentr�l besüt� holdpászmát is láttak, amelyek a sziklahasadékokon át jutottak le.

Az alagút barlanggá szélesedett, amelynek kupolás tetejér�l cseppkövek függtek alá.

– Megpróbálhatnád a nevén szólítani – javasolta Skilgannon. – Talán elméjének egy része még emlékszik rá.

– Orastes! – kiáltotta el magát Druss, és a dübörg� kiáltást visszaverték a sziklafalak. – Én vagyok az, Druss! Gyere el�, barátom! Nem akarunk ártani neked!

Jobbról valami moccant, mire Skilgannon arra pördült. Egy lény tört el� az árnyak közül eltátott pofával. A naashani elugrott el�le, és az aranyló Nappal Kardja széles, csillámló ívet rajzolt a leveg�be. A penge belemetszett a teremtény vállába, és áthasította a vaskos keresztcsontot, hogy azután a melléb�l törjön el�. Azonban ez sem állította meg a szörnyeteg rohamát: az izmos test belecsapódott a kardmesterbe, és ledöntötte a lábáról. Snaga máris felfelé, majd lefelé lendült, és széthasította az eggyéforrt koponyáját. A fenevad lerogyott a barlang padlójára, Skilgannon pedig máris talpra gördült, el�rántva az Éjjel Kardját is. A halott bestiát s�r� fekete sz�r fedte, de a naashani nem tudta, megkönnyebbüljön-e, hogy nem Orastes az, vagy inkább

elkeseredjen. Ha Orastes lett volna, akkor legalább elhagyhatták volna ezt a komor kriptát.

– Orastes! – kiáltott ismét Druss. – Gyere el�! Én vagyok az, Druss! Újabb árnyék mozdult, Skilgannon pedig felkészült a támadásra. A

hold megvilágította a hatalmas szürke fenevadat és irdatlan, izmoktól dagadó vállait. A lény megállt az egyik cseppk� mellett, és a két emberre meredt: aranyszín� szeme csillogott a sötétben.

– Azért jöttünk, hogy segítsünk, Orastes – tette le a földre csatabárdját a drenai, és lépett egyet el�re. A fenevad mélyen felmordult, mire a naashani megfeszítette minden izmát, készen a rohamra.

– Druss, légy óvatos! – figyelmeztette társa. – Tudjuk, hogy Elanint keresed – folytatta Csatabátdos. A lány

nevének hallatán a fenevad testén mintha reszketés söpört volna végig. Hatalmas fejét felszegte és fülsiketít� bömbölés tört el� a torkából. – A kislány nincs messze innen: egy várba vitték. – A lény hátrált néhány lépést, és a szeme összesz�kült: támadni készült.

– Mondd újra a lány nevét, Druss! – tanácsolta Skilgannon. – Elanin. A lányod Elanin. Figyelj rám, Orastes! Meg kell

mentenünk Elanint! – A bestia ismét elordította magát, és az Elátkozott már-már kezdte azt hinni, tényleg bánatot vél kihallani üvöltéséb�l. Ekkor a lény rácsapott a cseppk�re és darabokra zúzta, majd visszahátrált az árnyékok közé.

Druss még egy lépést eltávolodott a csatabárdjától. – Bízz bennem, Orastes! Tudjuk, hol a templom, ahol esetleg

visszaadhatják az életedet. És azután velünk jöhetsz, hogy megmentsd Elanint.

A szürke fenevad felbömbölt és rohamra lendült Vállával fellökte a drenait, aki elrepült a becsapódástól, majd máris Skilgannonra rontott, aki jobbra vet�dött, átgördült a vállán, és talpon volt ismét. Kardjai felemelkedtek: akár Orastes az, akár nem, meg fogja ölni, ha nekitámad. De nem ez történt. Az eggyéforrt kirohant a sötétségbe: Csatabárdos követni akarta, de a naashani megállította.

– Druss, ne! Még egy h�snek is be kell ismernie, ha veszít. A drenai egy pillanatig hallgatott, majd nagyot sóhajtott.

– Orastes volt az. Most már biztosan tudom. – Megtettél minden t�led telhet�t. – De nem volt elég. – Druss odalépett Snagához és a vállára vette. –

És most menjünk inkább vissza a friss leveg�re!

A következ� két napban Ezüst Gyilkos tovább kereste Orastest a

hegyek között, de ezúttal egyedül ment, míg a többiek Khalid kán falujában maradtak. Diagoras, aki konyított valamit a sebekhez, segített ellátni a sérülteket. A fenevadak hét férfit és három n�t öltek meg, és további nyolcan sebesültek meg: ötnek harapás- vagy karomsebe volt, három másiknak pedig csontja tört. A nomádok kísérletet sem tettek a halott bestiák megnyúzására, ehelyett kivonszolták �ket a táborhelyr�l, cserjéket szórtak rájuk és az egészet meggyújtották. A harmadik nap délel�ttjén Khalid kán emberei nekiláttak lebontani a sátrakat.

– Beljebb költözünk a hegységbe – közölte a vezér Skilgannonnal. – Ez a hely mostantól rossz ómennek számít.

Garianne ekkor érkezett vissza a faluba: vállán átvetve egy vadjuhot cipelt. A vadat a n�k gondjaira bízta, majd besétált az árnyékba, és leheveredett a naashani mellé.

– Mennünk kell – közölte. – Az Öregasszony szólott hozzánk. Álmomban azt mondta, hogy közeleg az ellenség.

Skilgannon a fiatal n�re pillantott, aki már ismét el�renézett, rezzenéstelen, merev arccal. Az Elátkozott mostanra megtanulta, hogy ne tegyen fel kérdéseket, így türelmesen várt.

– A Vasálarccal tartó nadír sámán most már tud Vén Bátyóról, és lovasokat küldött ki, hogy rajtaüssenek. Sok lovast küldött, akik holnap reggelre itt lesznek. Az Öregasszony azt mondja, hogy menjünk északnyugatnak, és hagyjuk sorsára Vén Bátyót.

– Pedig az Öregasszony azt mondta Drussnak, hogy Vasálarcot holtan akarja látni – válogatta meg szavait óvatosan a naashani. – Ez... Vén Bátyó... küldetése. Most a vénasszony mégis beletör�dik abba, hogy Csatabárdost megöljék, és így mi életben maradhassunk. Ez nagyon furcsa.

– Nem tudjuk, hogy � mit akar. Csak azt tudjuk, amit nekünk mondott.

– Talán csak álmodtál, és nem is az Öregasszony jelent meg el�tted. – Az Öregasszony volt. � így szól hozzánk, amikor távol vagyunk

t�le. Skilgannon hitt neki, de a banya tanácsában sem sok értelmet talált.

Ha holtan akarja látni Vasálarcot, ahogy azt mondta, miért buzdítja a kis csapatot arra, hogy szétváljanak? A naashani nekid�lt a sziklafalnak, és behunyta a szemét. Az öregasszony mindig is sötét talány volt: például

Jianna segítségére sietett és gondoskodott róla, hogy elszökhessen a f�városból. A kardmester tudomása szerint azonban soha nem jött el az aranyért, amit a szolgálataiért kért. Lehet persze, hogy Jianna titokban fizette ki. Az Öregasszonyról szóló történeteket egyetlen dolog kötötte össze: az árulás. Ám Jianna kivétel volt. És vajon miért akarja a némber holtan látni Vasálarcot? Mit tett a férfi, amivel kivívta gy�löletét? Nem voltak válaszai ezekre a kérdésekre, mert nem állt rendelkezésére elegend� tudás. A némbernek a társasághoz intézett kérése, miszerint hagyják sorsára Drusst, azt jelentette, hogy a többieket életben akarja tudni. De miért? A naashani bosszankodva nyitotta ki a szemét, és körbenézett a településen. Mostanra számos sátrat lebontottak, és összegöngyöltek már, a nomádok csekély számú hátasállatukat pedig alaposan megpakolták.

– Nem hagyom sorsára Drusst – szólalt meg Skilgannon. – Örülünk – közölte Garianne. – Szeretjük Vén Bátyót. A naashani

továbbra is óvatosan fogalmazott. – De ha elmegyek, velem jöhetnél. – Igen, így teszek. – Úgy értem, azért jöhetnél, mert szeretsz. – Nem, nem szeretünk. Gy�lölünk. – A lány a szavakat mindenféle

megbánás vagy hevesség nélkül mondta. Egyszer�en csak kimondta a szavakat. Skilgannonnak az a benyomása támadt, mintha a n� csupán a szélirány változásáról számolt volna be.

– Azért maradsz velem, mert az Öregasszonynak szüksége van rád. – Nem akarunk tovább beszélgetni – állt fel könnyedén Garianne, és

otthagyta a férfit. A lány gy�lölete nem lepte meg: Elátkozottként gy�löletet hintett szét három nép soraiban. Minden férfinak, n�nek és gyereknek, akit a katonái öltek meg, akadtak rokonai vagy barátai. Sokkal egyszer�bb volt gy�lölniük egyetlen hadvezért, mint egy roppant, de arctalan sereget. Hallotta ezt már korábban is. Utazása során egyszer szótlanul üldögélt egy kocsmában, amikor a közelben férfiak telepedtek le, akik a háborúról beszélgettek. „Az Elátkozott megölte a fiamat" – ütötte meg egyszer csak a fülét a mondat, mire Skilgannon jobban odafigyelt, mir�l is esik szó. A beszélgetés folytatódott, � pedig megtudta, hogy a fiút egy csetepatéban ölték meg, vagy húszmérföldnyire attól a csatatért�l, ahol a hadvezér ütközetet vívott. Bármerre járt is, mindenütt találkozott emberekkel, akik az Elátkozott gonoszságáról beszéltek. Akadtak rettenetesen eltorzított történetek és kifejezetten komikusak is. Az egyik szerint Skilgannon lereszeltette

fogait, hogy t�-hegyesek legyenek és emberhúst falt velük. A szeme vérvörösre változott, miután eladta lelkét egy démonnak. A mesék pedig egyre csak dagadtak és dagadtak, míg végül mítosszá lettek. Ez volt az egyik oka annak, amiért nem ismerték fel utazása során. Ugyan ki gyanakodott volna egy zafírkék szem�, jóvágású ifjúra? És megtanulta, hogy az emberek szemében a gonosznak rút az arca.

Skilgannon sóhajtott egyet, és nyomorultul érezte magát. Egy hónappal ezel�tt még novícius volt egy csendes közösségben, és

sikerült maga mögött hagynia a háború és a halál napjait. Rájött, hogy nem vágyja már vissza ezeket a napokat, de azért halvány bánatot is érzett elmúlásuk felett. Megváltozik valami is, ha sikerül Dayant visszahozni az életbe. Kevésbé lesz b�ntudata? Skilgannon nem ismerte a választ.

– Megérdemled az életet, Dayan – mondta ki hangosan, és mint mindig, amikor Dayanra gondolt, felbukkant Jianna arca is. A naashani talpra szökkent.

Az Öregasszonynak igaza volt. Sorsára kellene hagynia Drusst. Skilgannon felballagott a hegyoldalon, és besétált a tavat rejt�

barlangba. Odabent h�vös volt, és jólesett egy kicsit úszni. Miután kimászott a vízb�l, letelepedett az egyik sziklára. Egész élete megváltozott azután, hogy Jiannával szeretkezett az erd�ben. Csak annak a napnak élt, amikor a hercegn� visszaszerezheti trónusát. Most visszatekintve, ostobának és naivnak látta magát. Azt hitte, hogy amint a lány biztonságba kerül, és a birodalom ismét az övé lesz, újra együtt lehetnek majd. Skilgannont nem érdekelte, hogy feleségül megy-e hozzá Jianna. Engedett az álmainak, és látta magát, mint a királyn� szeret�jét, mint a királyn� kegyencét. És ennyi volt az egész. Illékony álom.

Az igazság az volt, hogy a hercegn� még nála is jobban szerette a hatalmat – már ha �t egyáltalán szerette valaha is. Ha az egész világ királyn�je válna bel�le, akkor vágyódva tekintene a csillagokra, és arról álmodozna, hogy meghódítja az eget.

A nyers valóságra azon a napon ébredt rá, amikor legy�zték Bokramot. Skilgannon még mindig élesen emlékezett az utolsó csata el�tti éjszakára és az �t gyötr� félelemre. És ismét az Öregasszony volt az, aki tápot adott a rettegésnek. Egyszer csak megjelent a táborban, elhaladt az �rök és az �rszemek között, és belépett a királyné sátrába. A hadvezér volt odabent, valamint Jianna, Askelus és Malanek, és éppen a csata tetvezett menetét tárgyalták. Malanek a némber megjelenésekor azonnal talpra szökkent és t�rt rántott, de a hercegn� rászólt, hogy üljön

vissza. Majd a jövend� uralkodó felállt, odasétált az Öregasszonyhoz, és kezet csókolt neki. Ahogy erre gondolt, Skilgannonnak még most is végigfutott a hideg a hátán. Azok a csodás ajkak valami visszataszítóhoz értek.

– Üdvözöllek – köszöntötte Jianna a vénasszonyt. – Foglalj helyet! – Erre semmi szükség, kedvesem. Nem értek én a haditervekhez. – Akkor miért vagy itt? – kérdezte Skilgannon nyersebben, mint

ahogy szándékában állt. – Természetesen azért, hogy minden jót kívánjak. Olvastam a

rúnákat, és a holnap rosszat hoz Bokramnak. De lehet, hogy neked is, Olek. Tudtad, hogy Boranius látnokhoz fordult, aki csontokat vetett neki? A jövendölése szerint Boranius holnap meg fog ölni, de én úgy sejtem, szívesen meghalsz a királyn�dért, Olek.

– Így igaz. – Boranius kardjai is hatalommal bírnak: az �si pengéket még

Bokram ajándékozta neki. A Vér és T�z Kardjainak hívják �ket, és szívesen megszereztem volna a pengéket magam is. A te kardjaidhoz használt mágia nagy része a Vér és T�z pengéibe sz�tt varázslatokon alapul. Ti ketten holnap találkozni fogtok a csatatéren. Én ennyit láttam.

– És igaza van a látnoknak? – kérdezte Jianna. – Boranius... diadalmaskodik? – tette hozzá, mivel nem akart nyíltan beszélni Skilgannon haláláról.

Az Öregasszony megvonta a vállát. – Korábban igazat jósolt, de lehet, hogy most téved. – Akkor holnap hátul kell maradnod – fordult a hercegn� az

Elátkozotthoz. – Nem akarlak elveszíteni, Olek. A vénasszony erre elmosolyodott. – Ez megható, kedvesem, de attól tartok, ha Olek nem harcol holnap,

akkor a csata elveszett. Skilgannon ebben a pillanatban értette meg, hogy Jianna jobban

szereti a hatalmat, mint �t. Látta, ahogy az arckifejezése megváltozik. A n� ránézett, várva, hogy mit mond a hadvezére.

– Harcolni fogok – jelentette ki Olek, mire a hercegn� tessék-lássék tiltakozott, de � látta a megkönnyebbülést a szemében.

– Remek harc lesz! – lelkendezett az Öregasszony, majd meghajolt Jianna felé, és távozott.

– Le fogod gy�zni �t, Olek – jelentette ki a leend� uralkodó. – Nincs senki, aki olyan jó lenne, mint te.

Skilgannon Malanekre pillantott, aki Boraniust is edzette.

– Láttál mindkett�nket. Mit gondolsz? A férfi láthatóan kényelmetlenül érezte magát. – A harcban bármi megtörténhet, Olek. Az ember elbotolhat, vagy

lehet, hogy fáradtabb, mint az ellenfele. A kardja is eltörhet. Túl kicsi a különbség, hogy bármit is mondjak.

– Hát egy cseppet sem tisztelsz, régi barátom? – Malanek láthatóan megdöbbent.

– Dehogynem tisztellek. – Akkor ne köntörfalazz, hanem azt mondd, amit gondolsz! A

kardmester vett egy nagy leveg�t. – Nem hiszem, hogy le tudnád gy�zni �t, Olek. Van valami

embertelen Boraniusban. Hihetetlen ereje és súlyos izomzata le kellene, hogy lassítsa, de mégsem így van. Ördöngösen gyors és elképeszt�en félelmetes. Meg kellene fogadnod a királyn� tanácsát, és hátra kellene maradnod. Az Öregasszony téved: nélküled is tudunk gy�zni.

Másnap reggel a félelem megülte a lelkét, pedig álmai már-már beteljesültek. A királyn� ma visszaszerzi atyja trónját, � pedig ismét karjába zárhatja szerelmét. Ám egy látnok azt jósolta, hogy Boranius megöli: a gondolattól megborzongott.

Skilgannon a csata tet�pontján látta meg Boraniust, aki gyalogosan küzdött: kardja jobbra-balra sújtott, és az emberek csak úgy hullottak el�tte. Az id� ekkor zárványba dermedt egyetlen pillanatra: összes ösztöne azt súgta, hogy kerülje el a férfit, akit már úgyis körülvettek a katonák, és el�bb-utóbb majd leterítik. Hadd intézzék el �k! És akkor szabad lesz!

– A gyávák sosem szabadok – suttogta maga elé, és megsarkantyúzva lovát, ellensége felé vágtatott. Leugrott a nyeregb�l, és ráordított katonáira, hogy húzódjanak hátra. Azok szétváltak, az Elátkozott pedig belenézhetett Boranius szemébe. Az aranyhajú harcos rávigyorgott.

– Újra eljöttél hát, hogy megmérk�zzünk, Olek? Légy óvatos! Ezúttal nem sérült a bokám.

Skilgannon el�húzta kardjait, mire ellenfele felnevetett. – Bájosak, de tudod, csak másolatok. Az eredetit én tartom a

kezemben – emelte fel a Vér és T�z Kardjait. – Gyere hát, Olek! Nagyon lassan váglak apró darabokra. Úgy, ahogy a barátaidat öltem meg. Ó, hallanod kellett volna, ahogy sikítoztak és könyörögtek!

– Ne csak beszélj! Mutass is valamit!

Boranius szemkápráztató sebességgel támadott, és Malanek hiába figyelmeztette Skilgannont a másik elképeszt� gyorsaságára, mégis meglep�dött. A hadvezér kétségbeesetten hárított, ide-oda hajladozott és szökellt. Az els� pillanattól fogva tudta, hogy ellenfele jobb kardforgató nála, és a látnok igazat mondott. De harcolt tovább, folytonosan mozgott és parírozott, miközben a T�z és Vér Kardjai csillogó hálót sz�ve keresték a rést, hogy a húsába marjanak.

A küzdelmet figyel� katonák közül sokan látták, hogy vezérük sorsa megpecsétel�dött, ezért egyikük elhajította lándzsáját, amelyik a jobb vállán találta Boraniust, meglepve ezzel a férfit. Skilgannon azonnal támadott, és az Éjjel Kardja sisterg� ívben zúdult a sz�ke harcos torka felé. A lázadó hátravetette magát, de penge így is arcon találta és felhasította a száját és az orrát. A Nappal Kardja belemélyedt Boranius mellébe, aki a földre zuhant.

A hadvezért hihetetlen megkönnyebbülés árasztotta el, de ekkor az ellenséges lovasság ellentámadásba lendült, mire az Elátkozott parancsot adott katonáinak az átcsoportosításra, és a lovához rohant. A csata egy órán belül véget ért. Bokram meghalt, fejét lándzsára t�zték, életben maradt katonái pedig a völgyön át menekültek.

Ez lehetett volna az Elátkozott legnagyobb diadalának napja. Bosszút állt Greavasért, Sperianért és Molaire-ért. Sikerült Jiannát visszahelyeznie az �t megillet� helyre.

Mégsem vett részt az aznap éjjel rendezett ünnepi lakomán. A királyn� a menekül� csapatok szétverésére küldte, és ahogy kés�bb megtudta, azon az éjjelen Jianna egy másik hadvezérrel bújt ágyba: Peshel Bar herceggel, akinek lovassága a jobbszárnyon küzdött, és akinek hatalma révén a hercegn� fel tudta állítani seregét.

És kés�bb Jianna ugyanezt a Peshel Bart gyilkoltatta meg. Skilgannon felállt a tavacska mell�l, felöltözött és kisétált a friss

leveg�re. A nomádok csapata mostanra már jócskán bent járt a hegyek között. Khalid kán azonban még nem ment el, és éppen a visszatért Druss-szal beszélgetett. Skilgannon leballagott hozzájuk.

A kán átölelte a csatabárdost, majd megfordult és távozott. Diagoras, Rabalyn, Garianne és az ikrek a közelben várakoztak. A naashani odalépett Ezüst Gyilkoshoz.

– Beszéltél Garianne-nal? Druss bólintott. Arca elszürkült a kimerültségt�l: már napok óta nem

aludt.

– Nadír harcosok jönnek. A lány elmondta, hogy az Öregasszony azt javasolta, menjetek tovább. Jó tanács, cimbora.

– Az életemet nem az � tanácsai szerint élem. Tudjuk, melyik irányból jönnek, úgyhogy kilovagolok és körülnézek. Megkeresem a megfelel� csatateret.

Csatabárdos elvigyorodott. – A lány azt mondja, olyan harmincan lehetnek. Az a terved, hogy

támadsz? – Az a tervem, hogy gy�zök. – Skilgannon Khalid kán után eredt és

kikérdezte a vén nomádot az északnyugatra vezet� utakról és szorosokról, meg a vízlel�- és táborhelyekr�l, amelyeket a nadírok felkereshetnek errefelé jövet. Egy darabig beszélgettek, majd Skilgannon heréltje nyergébe szállt, és közölte társaival, hogy kövessék a nomád vezért az innen nyolc mérföldre, északnyugatra felvert táborba. – Ott találkozunk még ma – közölte végezetül.

És ellovagolt a dombok felé. Az Elátkozott megfogadta Khalid kán útbaigazítását, és az északra

vezet� hegyi ösvényeken lovagolt, egyenletesen kapaszkodva egyre feljebb. A nyílt terepen pokoli forróság uralkodott, az árnyékban pedig a leveg� s�r� volt és álmosító. A naashani-nak nehezére esett összpontosítania, és küszködve igyekezett ébren maradni, de azért lovagolt tovább, és rátért arra az ösvényre, amely a környez� hegyek fölé magasodó meredek csúcsra tartott. Innen kezdve a vidék hirtelen lejtett északnyugat felé, a kis túlzással hegyi útnak nevezhet� ösvény pedig nagy kanyarokat leírva kígyózott a hegyoldalban lefelé. Skilgannon a csúcson leszállt a lováról, és körülnézett, felidézve magában mindazt, amit a nomád vezér mondott a vidékr�l, miközben rögzítette agyában a látottakat.

Messze alant látta az utat, amely kibukkant a sík vidékre, hogy azután ismét felfelé kapaszkodjon, ide-oda kanyarogva és tekeregve a csipkézett, poros dombokon. Imitt–amott göcsörtös facsoportok álltak, de túl ritkásak voltak ahhoz, hogy fedezéket nyújtsanak, vagy vissza lehessen vonulni oda. Az egykori hadvezér ismét nyeregbe ült, és haladt tovább, rejtekhelyet vagy védhet� állásokat keresve: valami olyasmit, ahonnan meglepetésszer�en támadhatnának. Több ilyet is látott, de egyik sem volt megfelel� – még távolról sem –, egy olyan csekély létszámú csapatnak, mint az övék. Csak saját maga, Druss, Diagoras,

Garianne és az ikrek harci képességeire támaszkodhatott. Bár lehet, hogy Khalid kán is úgy dönt, mellettük harcol, de erre nem építhetett. Rabalyn, a fiú túl fiatal és tapasztalatlan volt, és bármelyik nadír harcos levágta volna egy szempillantás alatt. Szóval hatan lesznek harminc ellen: öt jut mindegyikükre. Druss és az ikrek gyalogosan fognak küzdeni, míg a nadírok lóháton és valószín�leg lesznek náluk íjak is. Lehet, hogy Garianne halálos azzal a kicsi számszeríjjal, de az összecsapás els� pillanataiban az csak két ellenségre elég, és nem hatra. Vagyis a lánynak biztonságos helyre kell jutnia, ahol újratöltheti nyílpuskáját.

Skilgannon mindezt elraktározta a fejében, miközben lovagolt tovább, és nemcsak a közvetlen környéket fürkészte, hanem a távoli utakat is, hátha megpillantja a nadírokat. Ha reggelre az � táborhelyükre érnek, akkor feltehet�leg éjszakára letáboroznak és megpihennek a támadás el�tt. Valószín�tlennek t�nt, hogy egész nap és egész éjszaka lovagoljanak, miel�tt rárontanának egy olyan emberre, mint Druss. Viszont nem is volt lehetetlen.

A naashani még sosem harcolt nadírok ellen, de akárcsak a legtöbb hivatásos katona, � is tanulmányozta a nomád nép történelmét. A csiatcék leszármazottai vándorló életmódot folytattak, és Észak-Gothir hatalmas sztyeppéin éltek. A harcias és vérszomjas nadírok nem jelentettek veszélyt az olyan civilizációkra, mint amilyen a gothirok vagy a délebbre él� gazdagabb népek tudhattak magukénak, aminek az volt az oka, hogy állandóan egymás között háborúztak, és �srégi vérviszályokat vívtak, ami nemzedékr�l nemzedékre szívta el a törzsek erejét. F�leg lóhátról harcoltak: hátasaik kicsi, de szívós sztyeppi pónik voltak. Leginkább az íjat kedvelték, közelharcban pedig rövid kardokat vagy hosszú késeket forgattak. Könny� vértet viseltek – keményített b�rmellvértet, sz�rmével szegett sisakot, amely néha vasból, de általában b�rb�l vagy fából készült –, így gyorsan tudtak mozogni. A nadírok páratlan dühvel küzdöttek, és az a hír járta róluk, hogy nem félik a halált, mert hitük szerint az istenek a harcosokat hatalmas gazdagsággal és számos feleséggel ajándékozzák meg következ� életükben.

Skilgannon keresett egy rejtekhelyet hátasának, majd kióvakodott egy magas gerinc szélére és onnan figyelte az utat. A nap most már lenyugvóban volt, és az ellenség még mindig nem mutatkozott. A kardmester várt, és hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak. Nem is olyan régen még húszezer katonának parancsolt: íjászoknak,

kopjásoknak, lándzsásoknak, gyalogosoknak, most pedig öt harcosa van mindössze. Druss miatt nem aggódott: ha elég közel kerül az ellenséghez, iszonyú mészárlást visz végbe közöttük. Diagoras? Kemény, képzett és bátor, de el tud vajon bánni öt harcedzett nadírral? Skilgannon kételkedett benne. Azután ott voltak az ikrek, akik jó emberek voltak, de az igazat megvallva, semmi különlegeset nem nyújtottak a harcban. Ádázul fognak harcolni, és talán két ellenséget számolhat mindegyikükre. Feltéve, ha elég közel tudnak kerülni a nadírokhoz. Garianne-t már nehezebb volt megítélnie, de Skilgannon ösztöne azt súgta, hogy a n� halálos ellenfélnek bizonyul majd.

Ekkor északnyugat fel�l porfelh�t pillantott meg. Leárnyékolta szemét a balján lenyugvó nap sugarai el�l, és a messzeséget fürkészte: a hegyoldalban egy csapat lovas ügetett lefelé. Tekintete balra villant, és meglelte a f�részes perem� sziklákat, amelyek között Khalid kán szerint vizet lehetett találni. Vajon a nadírok is tudnak róla? Az oszlop lelassított, amikor a sziklák közelébe ért. Két lovas kivált közülük, és kilovagolt Skilgannon látómezejéb�l. Kisvártatva ismét felbukkantak, mire a menetoszlop tagjai leszálltak a nyeregb�l, és pónijaikat kantárszáron vezették a sziklák közé.

Skilgannon huszonhét embert számolt. Visszaosont a gerincr�l, majd felegyenesedett és kipányvázott

lovához baktatott. Leszállt a szürkület, a naashani pedig hátát egy sziklának vetve leült,

és jó félórát szendergett, majd felnyergelte a heréltet, és nekivágott a sivatagos síkságra vezet� lejt�nek, lassan ügetve a távoli oázis és a nadírok tábora felé.

Hatf�s csapatával kevés lehet�ség állt el�tte. Visszavonulhattak és megpróbálhatták volna elkerülni az ellenséget, ezzel azonban csak az elkerülhetetlent késleltették volna, vagy harcolhattak. A nyers valóság azonban az volt, hogy ha harcba bocsátkoznak egy közel harmincf�s nadír csapattal, akkor a nadírok gy�znek. Skilgannon hírnevét nemcsak azzal vívta ki, hogy remekül bánt a pengével, hanem azzal is, hogy kiváló hadvezérnek bizonyult. Éles esz� volt, aki ösztönösen ráérzett a legjobb taktikára. Az ellenséges alakzatok gyenge pontjait már-már legendás szimattal ismerte fel. Ebben a helyzetben azonban kevés lehet�ség állt a rendelkezésére, hogy ezt a képességét kamatoztathassa.

Lovagolt tovább, és közben azon töprengett, vajon a nadírok kiküldenek-e felderít�ket az ellenség kikémlelésére? Valószín�tlennek t�nt, de azért igyekezett a legsíkabb terepen haladni, és ahol csak

lehetett, a magas bozótosok takarásában lovagolt. A sziklákhoz vezet� úton, jó kétszáz yarddal el�tte egy kisebb feny�csoport húzódott. Itt megállt, leszállt a lováról, és kipányvázta az állatot. Ekkor érezte meg a fa füstjét a leveg�ben: tehát a nadírok tüzet raktak. Skilgannon leguggolt és lehunyta szemét, megtisztítva gondolatait. Kisvártatva már érezte is a sül� hús illatát.

Felállt, és odaosont a sziklákhoz, majd nesztelenül a nadír tábor fölé mászott. A nomádok két tüzet gyújtottak: mindegyik körül tucatnyian üldögéltek, vagyis hárman hiányoztak. Skilgannon várt. Hamarosan egy újabb férfi lépett ki a sziklák árnyékából, majd kisvártatva el�bukkant még egy. Ez a férfi meztelenül lépkedett, ruháit kezében vitte, amib�l Skilgannon gyanította, hogy úszni volt. De hol lehet a harmadik?

Talán éppen most kúszik Skilgannon leshelye felé? Nem kellett sokáig várnia a válaszra. A sziklákkal ölelt tavacskából

felbukkant az utolsó férfi is, akit társai trágár kifejezésekkel illettek. A férfi gyorsan felöltözött és odaballagott a t�zhöz.

Most már mind a huszonhét nadírt látta, így Skilgannon kényelmesen elhelyezkedett és várt.

Egy óra telt el. A nadírok közül egyesek evés után elnyúltak a földön, és álomba merültek. Mások kört formáltak és ujjcsontokkal játszottak valami szerencsejátékot. Mindez rengeteget elárult Skilgannonnak. �rszemeket nem állítottak, ami azt jelentette, hogy biztosra vették, nem fenyegeti �ket veszély. Miért is gondolták volna másként? Legrosszabb esetben is néhány utazót kerestek, legjobb esetben pedig csak egyetlen öreged� csatabárdossal kellett elbánniuk. Miért is aggódtak volna? Skilgannon tudta, mennyire létfontosságú, hogy a harcosok magabiztosak legyenek, hiszen csak a magabiztosak aratnak gy�zelmet. A jó vezér azonban ügyel a magabiztosság és az önteltség közti hajszálvékony határra is. Az öntelt sereg mindig magában hordozza saját pusztulásnak magvait. Legy�zésüknek titka abban rejlett, hogy táplálni kellett ezeket a magokat, elhintve a kétely és a félelem csíráit.

Most már tudta, mit kell tennie. De ez egyben zavarta is, mert tudta, milyen nagy kockázatot vállal és

hogy túlélési esélyei milyen csekélyek. Még egy órán át töprengett más stratégiákon, de egyetlen olyat sem talált, ami ilyen nagy el�nnyel kecsegtetett. Miután minden lehet�séget kimerített, nekiállt felkészülni: szótlanul ült, lehunyta a szemét, és átengedte magát a máshol

illúziójának. A félelem és a feszültség kilúgozódott bel�le. Ekkor felállt, el�húzta mindkét kardját, majd lefelé indult a sziklákon.

A nadírok egy �rszemet mégiscsak állítottak az oázis bejáratához, aki fának vetett háttal üldögélt a földön, feje a mellére bukott. Skilgannon perceken át térdelt az árnyékban, figyelve a férfit, aki azonban meg sem moccant: láthatóan elaludt. A kardmester felemelkedett rejtekhelyér�l és osonni kezdett felé. Bal keze befogta a nadír száját, az Éjjel Kardja pedig átmetszette a torkát. Vér tört el� a sebb�l, a férfi egyet rángott, majd meghalt.

A naashani besétált a tábor közepére, ahol kivárt egy pillanatot, és nagy leveg�t vett

– Ébredjetek! – b�dült el, mire emberek hengeredtek el� takaróikból és kászálódtak talpra, álmosságtól csipás szemmel. Skilgannon egyet lépett az els� felé, és a Nappal Kardja átmetszette a férfi nyakát, lefejezve a nadírt. A másodikat kibelezte, amikor megpördült és az Éjjel Kardja beledöfött a nomád hasába. A nadírok ekkor a fegyvereik után kaptak: többen kardot markoltak fel és megrohanták támadójukat. Skilgannon elébük ugrott, hárított és blokkolt. Az Éjjel Kardja átvágta egyikük légcsövét, és a férfi rázuhant társaira. Azután a naashani máris közöttük termett, kardjai húsba vágtak, csontot törtek.

A nomádok meghátráltak dühe el�l, mire a kardmester sarkon pördült, és arrafelé rohant, ahol a nadírok kipányvázták pónijaikat. Újabb harcos rohant rá, de Skilgannon lebukott a hatalmas vágás el�l, átgördült a vállán, és már futott is tovább. A pónik két sorban voltak kikötve, és mindegyik sort egy pányvázó kötélhez kötötték. A férfi pengéjével átmetszette az egyik kötelet, és még id�ben pördült vissza, hogy hárítson egy döfést. Riposztja nyomán a Nappal Kardja belemélyedt ellenfele mellébe. A nadír pónik nyerítettek, ágaskodtak és zavarodottan tébláboltak. Skilgannon visszafelé mozdult, kardja átmetszette a másik pányvázó kötelet is, majd az idegesen forgolódó lovak között nyomakodott át.

Tokjába csúsztatta egyik kardját, és farkasüvöltést hallatott: ez már túl sok volt még a legnyugodtabb póniknak is. A körülöttük támadt hirtelen mozgás, és a vér szaga megrémítette �ket, a vadállati üvöltést�l pedig szanaszét szaladtak. A Skilgannon felé törtet� nadír harcosok most már inkább az állatok útját próbálták meg elállni. Az Elátkozott megragadta a mellette elvágtató egyik ló sörényét, és a hátára pattant. Nyílvessz� süvített el az arca mellett. A naashani ismét felüvöltött, kardjával rácsapott a póni tomporára, és átvágtatott a táborhelyen. Két

másik nyíl suhant el mellette, majd a harmadik belefúródott az állat marjába, amit�l az megbotlott, de nem esett el, és követte a többieket a sivatagos síkságra.

Skilgannon kipányvázott lovához vágtatott, leugrott a póniról, felpattant heréitje nyergébe, és megfordította: látta, hogy nadír harcosok rohannak felé a sziklák fel�l.

– Gyertek el hozzám ma, gyermekeim! – kiáltott oda nekik. – Akkor majd újra táncolunk!

Vágtába ugratta lovát, és maga mögött hagyta az �rjöng� nomádokat. Szerencséje volt, de így is csalódottságot érzett. Remélte, hogy

legalább hetet megölhet közülük, javítva az esélyeiken, de csak öttel, legfeljebb hattal végzett. Többen megsebesültek ugyan, de sebeiket össze lehet varrni, és a kardmester kételkedett benne, hogy a sérülések távol tartanák �ket a harctól. Délkelet felé tartott, és a pónikat továbbterelte, el a szikláktól, egyre messzebb és messzebb lovasaiktól. Több ló még mindig fel volt nyergelve, a nyergekr�l pedig szaruíjak és nyilakkal teli tegezek függtek. Skilgannon odalovagolt ezekhez a hátasokhoz, leemelte róluk a fegyvereket és rákötötte azokat a nyeregkápájára. Azután sorsukra hagyta a pónikat, és elindult a tekerg�z� hegyi út télé, arra, ahol a többiek vártak rá.

A nadírok keménynek és gyorsnak bizonyultak. Sokkal inkább állatok, mint emberek módjára ébredtek fel. Azonnal éberek voltak, ami meglepte a naashanit. Remélte, hogy többet levághat közülük, amíg azok még az alvástól bódultan támolyognak ide-oda.

Skilgannon szeme még mindig a vidéket fürkészte, és a következ� támadást tervezgette.

Már csak egyetlen fontos kérdés maradt hátra: mekkora veszteséget kell a nadíroknak elszenvedniük ahhoz, hogy visszavonuljanak a harcból? Legfeljebb huszonketten maradhattak: mennyit kell neki és a társainak megölniük? Még tízet? Tizenötöt?

Ekkor megpillantotta Drusst és a többieket, akik egy széles útelágazásban várakoztak. Skilgannon leszállt a nyeregb�l, és odalépett Csatabárdoshoz, aki így szólt:

– Vérzel, cimbora. A sziklafal egyik bemélyedésében Diagoras letérdelt Skilgannon

mögé, és bevarrta a férfi hátán a sebet. A holdfény rásütött a kék-arany sas tetoválásra, amelynek széttárt szárnyai a férfi lapockái fölé nyúltak.

A fiatalember testén régi sebek látszódtak: akadtak cakkosak, de szép tiszta, egyenes ív�ek is. Számszeríj- és nyílvessz�k ütötte hegeket is lehetett látni. Diagoras az utolsó öltéssel is végzett, csomót kötött a cérnára, majd t�rével átmetszette. A naashani köszönetet mondott neki, és belebújt ingébe, majd ujjatlan zekéjébe.

Diagoras visszapakolta a félhold alakú t�t és a megmaradt cérnát az erszényébe, és letelepedett a földre, hogy meghallgassa Skilgannon tervét. A kardmester keveset beszélt a nadírokkal folytatott harcról, mindössze annyit mondott, hogy betört a táborukba és megölt ötöt. Mindezt mindenféle drámaiságot nélkülözve, csaknem közönyösen tette. A drenai tisztet ez leny�gözte: korábban még sosem harcolt nadírokkal, de ismert olyanokat, akik igen. A nomádok vérszomjas és brutális, mindenki által félt ellenségnek számítottak. A naashani megkérdezte Drusst, hogy tud-e valamit arról, mennyi embert kell veszíteniük a nadíroknak ahhoz, hogy visszavonuljanak. A vén harcos erre megvonta a vállát.

– Az attól függ. Ha a vezérük bátor, akkor mindet meg kell ölnünk. Ha nem... akkor tíz vagy tizenkét halott meggy�zi �ket, hogy érdemesebb visszavonulniuk. Nehéz ezt megmondani a nadír harcosoknál. Lehet, hogy az er�dbeli f�nökük kedélyes ember, aki végez a túlél�kkel, ha azok kudarcot vallottak.

– Akkor úgy kell terveznünk, hogy mindet meg kell ölnünk –vonta le a következtetést Skilgannon.

Diagoras visszanyelte gúnyos megjegyzését, és hallgatott. Tekintete a többiekre vándorolt: az ikrek nagyon figyeltek, bár az együgy� arcán értetlen kifejezés ült. Láthatóan fogalma sem volt róla, mir�l beszélnek. Garianne-t láthatóan a legkevésbé sem aggasztotta, hogy húsz nadírt kell legy�rniük, de hát mindig is egy elvarázsolt lány volt, és kicsit bolond. Rabalyn hátát a sziklafalnak vetve ült – rémültnek, de egyben elszántnak is látszott.

Skilgannon körvonalazta a stratégiát, amely els� pillantásra elképeszt�en egyszer�nek t�nt, de a hadászati ismereteire mindig is büszke Diagorasnak mégsem jutott eszébe. Ami nem csoda, hiszen kevesek gondoltak volna rá. A naashani ezután megtudakolta, vannak-e kérdéseik. Druss feltett néhányat, Jared pedig egyet. Mindkettejüket az id�zítés aggasztotta: a kardmester kérd�en nézett Diagorasra, aki azonban tagadólag rázta a fejét, jelezve, nincs kérdése.

Az id� nem volt alkalmas arra, hogy rámutasson, nincs tervük a visszavonulásra, és nincs menekülési útvonaluk, ami mindig is

természetes velejárója és egyben veszélye is volt az ilyen káprázatosan egyszer� stratégiáknak. Gy�zelem vagy halál – nem létezett középút. Nem voltak biztonságos kapaszkodók.

Skilgannon odalépett, ahova a vizestöml�t állították, és jóíz�en kortyolt bel�le, majd átnyújtotta Drussnak, és kisétált az útra. Diagoras követte.

– Köszönöm, hogy nem mondtál semmit odabent – kezdte a naashani.

– Jó a terv – nézett le a drenai a völgybe vezet� szédít� szakadékba, és lépett egyet hátra. – De tudod, hogy Egei generális mit mondott egykor a tervekr�l?

– Csak addig élnek, amíg a csata kezdetét nem veszi. Diagoras elmosolyodott.

– Tanulmányoztad a drenai történelmet? – A hadtörténelmet – pontosított Skilgannon. – Valóban rengeteg

minden balul sülhet el, de még ha minden jól alakul is, valószín�leg akkor is lesznek veszteségeink.

Diagoras hirtelen elnevette magát, mire a kardmester furcsálkodva mérte végig.

– Mi olyan mulatságos? – Hát nem nyilvánvaló? Er�ink felét egy eszel�s n�, egy együgy�, és

egy képzetlen fiú adja, és mi arról beszélgetünk, hogy mi az, ami esetleg balul sülhet el. – Skilgannon mondani akart valamit, de azután � is elnevette magát.

Druss ballagott oda hozzájuk. – Mir�l beszélgettek? – A háborúból fakadó ostobaságról – felelte a drenai tiszt. – Diagoras úgy véli, hogy csapatunk korántsem olyan jó, mint

amilyennek lennie kellene – közölte Skilgannon. – Ez igaz – bólintott Csatabárdos –, de csak azzal harcolhatsz, amid

van. Láttam már Garianne-t és az ikreket küzdeni: nem hagynak pácban minket. A fiú pedig bátor, és ennél többet nem kérhetünk.

– Ez is igaz – vigyorodott el a tiszt. – De nem is miattuk aggódunk, hanem miattad. Légy �szinte, Druss: kicsit öreg és kövér vagy már ahhoz, hogy a hozzánk hasonló ifjú és izmos harcosok sok hasznodat vehessék.

Druss lépett egyet, mire Diagoras alól kiszaladt a föld. Megpróbált kiszabadulni, de a csatabárdos máris a feje fölé emelte, majd megragadta a bokájánál fogva, és lefelé lódította, mire az ifjabb drenai

azon kapta magát, hogy fejjel lefelé lóg a hatszáz láb mély szakadék fölött. Elfordította a fejét, és felnézett. Csatabárdos kinyújtott karral állt a hasadék szélén, és bokájánál fogva lógatta le a katonát.

– Ugyan, Druss, nem kell mérgel�dnöd! – Ó, nem mérgel�döm én – közölte nyájasan Ezüst Gyilkos. – Csak

tudod, mi öregek néha rosszul hallunk, és te a seggedb�l beszéltél, én meg nem értettem, hogy mit mondasz. Most viszont, hogy a segged került a szád helyére, sokkal könnyebb lesz már nekem. Szóval beszélj!

– Éppen azt mondtam Skilgannonnak, hogy micsoda megtiszteltetés együtt utazni egy olyan hírneves emberrel, mint amilyen te vagy.

Druss hátralépett és leengedte a földre Diagorast, aki nagyot fújt megkönnyebbülésben, majd talpra kecmergett.

– Attól tartok, nincs valami nagy humorérzéked, vén csataló. – Nem mondanám, hiszen annyira nevettem, hogy majdnem

leejtettelek. A drenai mondani akart valamit, de ekkor tekintete a csatabárdos

arcára tévedt. A holdfényben jól látta, hogy izzadtság lepi el Druss homlokát, és a férfi nehézkesen kapkodja a leveg�t.

– Jól vagy, barátom? – Csak fáradt vagyok. Nehezebb vagy, mint amennyinek látszol. –

Ezzel otthagyta a két harcost, és visszatért a többiekhez. Diagoras észrevette, hogy Csatabárdos menet közben a bal al–karját

nyomkodja. Skilgannon odalépett a tiszt mellé. – Mi az, ami aggaszt? – tudakolta a naashani. – Mintha Druss nem lenne önmaga. Skelnnél pirospozsgás volt az

arca, de az elmúlt néhány napban mintha tíz évet öregedett volna. A b�re hamuszürke.

– Már öregember: lehet, hogy er�s, de fél évszázadot ért meg. A dombokon való utazgatás, meg a vérvadakkal folytatott küzdelem mindenkinek kiszívná az erejét.

– Valószín�leg igazad van: senki sem dacolhat az id�vel. Mikor foglaljuk el a helyünket?

– Egy óra múlva. Legfeljebb. Druss leheveredett a párkányon, és úgy t�nt, elaludt. Diagoras és

Skilgannon lejjebb sétáltak az úton. Imitt-amott hasadékok nyíltak a sziklafalban: akadtak sekélyek és akadtak mélyek. Az út egy ponton összesz�kült, majd ismét kiszélesedett. Balra meredek sziklafal nyúlt a magasba, jobbra félelmetes szakadék ásított. A drenai körbenézett a tájon és megborzongott.

– A nagy magasságoktól mindig ideges leszek – vallotta be. – Magam sem rajongok értük, de ebben a helyzetben a terep a mi

el�nyünkre szolgál. És szükségünk van minden el�nyre, amit csak megragadhatunk.

– A nadírokról az a hír járja, hogy kiváló lovasok. – Szükségük is lesz a lovaglótudományukra – felelte Skilgannon

vészjóslóan. Még egy darabig beszélgettek a tervr�l, majd ahogy az a harcosok

szokása, békésebb napokra terelték a szót. Diagoras arról a nagynénjér�l beszélt, aki egy bordélyházat üzemeltetett.

– Gyönyör� n� volt. Gyerekként nem volt kedvesebb elfoglaltságom, mint kiszökni a városba, és nála tölteni a napom. A családom sosem beszélt róla, kivéve az apámat, aki éktelen dühbe gurult, amikor rájött, hogy meg szoktam látogatni. Nem tudom, mi b�szítette jobban: az, hogy a nénikém egy lotyó volt, vagy az, hogy gazdagabb volt, mint a család összes többi tagja.

– Miért lett bel�le ringyó? – érdekl�dött Skilgannon. – Ha jól sejtem, el�kel� családból származol.

– Igazából nem tudom, hogy miért. Fiatal korában volt valami botránya, amiért megalázták és Drenanba küldték, mire � elszökött. Ez még a születésem el�tt történt. Évekkel kés�bb bukkant fel újra, gazdagon, és vett egy házat a város peremén. Fantasztikus ház volt: a nénikém építészeket és kertészeket bérelt, akik palotává alakították. A kert valóságos csoda volt: tavacskák és szök�kutak, meg bokrokból és fákból álló szobák. És neki voltak a leggyönyör�bb lányai – sóhajtott fel Diagoras. – Mindenhonnan jöttek: Ventriából, Mashrapurból, Panthiából. Még két, sötét szem� és elefántcsontfehér b�r� csiatce lány is dolgozott ott. Az a hely maga volt a paradicsom, és id�nként még mindig álmodom róla.

– Még mindig a nagynénéd a tulajdonos? – Már nem. Néhány évvel ezel�tt elvitte a láz, nem sokkal Skeln

után. De még a halála is botrányt kavart. A nénikém legközelebbi barátn�je egy bizonyos Magatha volt, aki Ventriából jött, és a nagynénémhez hasonlóan � is ribanc volt. Öngyilkosságot követett el ugyanazon a napon, amikor a nénikém meghalt. Magasságos egek, ez aztán alaposan felkavarta az el�kel� társaságot!

– És a bordélyház bezárt? – Ó, nem! A nénikém rám hagyta, minden vagyonával egyetemben.

Én kineveztem az élére az egyik n�t, aki most a házat vezeti.

– Ez nyilván örömmel tölti el apádat. Diagoras felnevetett. – Szinte a város összes férfiját örömmel tölti el! Büszkén

mondhatom, hogy a ház egész dél legjobb bordélya. Közeledett a pirkadat. Skilgannon keletre nézett. – Itt az id�.

Tizenhetedik fejezet Rabalyn az éjszakát pánikba esve töltötte. Némán üldögélt, miközben

a többiek a másnapi harcról beszélgettek. A keze remegett, így szorosan összekulcsolta, nehogy Druss észrevegye, mennyire rémült. A bestiák váratlanul rontottak a nomád táborra, és � jól reagált: Csatabárdos még meg is dicsérte bátorságáért. Most azonban, miközben arra vártak, hogy megtámadják �ket, érezte, hogy a gyomra felkavarodik. Nézte a párkányon tréfálkozó Skilgannont és Diagorast, majd látta, amint Ezüst Gyilkos felkapja a rúgkapáló drenai tisztet, és kilendíti a szakadék fölé. �k nem féltek.

Rabalyn nem értett a hadi taktikákhoz, de figyelmesen hallgatta a támadás tervét felvázoló Lámpás testvért, és ez a terv kockázatosnak t�nt. � és Garianne nyilakat l�döz majd a lovasokra az út fölé magasodó sziklahalom fedezékéb�l. Amint Lámpás testvér és Druss összecsapnak az ellenséggel, Diagoras és a két iker hátulról ront támadóikra. Úgy t�nt, hogy ez az öt harcos azt tervezi, leszámolnak vagy húsz vérszomjas vademberrel. Rabalyn nem értette az egészet. Nem fogják a nadírok legázolni a gyalogosan rájuk támadókat? Nem tiporják a lovaik halálra �ket?

A fiú azonban túlságosan félt ahhoz, hogy feltegye ezeket a kérdéseket.

Csak azt tudta, hogy esetleg ez az utolsó éjszakája élve, és egyszer csak azt vette észre, hogy vágyódva mered a gyönyör� éjszakai égre, és azt kívánja, bárcsak szárnyakat növeszthetne és elrepülhetne félelmei el�l.

Druss visszatért a sziklafalhoz, elnyúlt a földön és elaludt. Rabalyn felfoghatatlannak tartotta, hogy valaki csata el�tt képes álomba merülni. Önkéntelenül is Athyla nénire gondolt, és a viskójukra a városkában. Szívesen feláldozott volna tíz évet az életéb�l, hogy ismét otthon lehessen, és ne kelljen aggódnia más miatt, csak azért, mert az öreg Labbers megszidja, amiért nem készítette el a házi feladatát. Ehelyett egy kard van a derekára kötve, mellette pedig egy görbe íj hever, meg egy fekete tollú nyilakkal teli tegez.

Telt-múlt az id�, és félelme nem csökkent. Gombócot alkotott a gyomrában, amit�l a remegése csak rosszabbodott. Lámpás testvér is visszatért Diagorasszal, és felébresztették Drusst. Az öreg felült, és

összerezzent, Rabalyn pedig látta, hogy megdörzsöli a bal karját. Arca beesettnek és szürkének t�nt. Ekkor megjött a két fivér is: Nian ismét fogta a Jared övér�l lelógó kend�t.

– Most fogunk harcolni? – tudakolta az együgy�. – Hamarosan, de most csendben kell maradnunk – veregette vállon

testvérét Jared. Diagoras és az ikrek máris indultak, leballagtak az úton, és

hamarosan elt�ntek a fiú szeme el�l. Lámpás testvér letérdelt Rabalyn mellé.

– Hogy érzed magad? – Jól – hazudta az ifjú, aki nem akart szégyent hozni a fejére azzal,

hogy beismeri rettegését. A naashani alaposan szemügyre vette. – Gyere velem! Megmutatom, honnan akarom, hogy íjazz. Rabalyn

talpra kászálódott, bár lábai inogtak alatta. Alig lépett kett�t Lámpás testvér után, Druss utánakiáltott:

– Itt felejtetted az íjadat, kölyök! – Az ifjú szégyenében elvörösödött, és felkapta az íjat, meg a tegezt, majd futva iramodott a kardmester után. Együtt baktattak el egy friss földcsuszamlásig, amelyben több hatalmas szikla hullott az útra. Lámpás testvér felkapaszkodott az egyikre, majd felrántotta Rabalynt is.

– Ez itt remek fedezék, de azért ne mutasd magad túl sokáig! L�j, amikor csak tudsz, majd bukj le!

– Hol lesz Garianne? – Alattad, lent az úton. Onnan jobban tud l�ni. – Elmosolyodott. – És

kisebb az esélye, hogy keresztüll�jön valamelyikünket. A nyilakkal mindig a lovasok derékhadát célozd!

– Igenis, a derékhadat. – Félsz? – Nem. Remekül érzem magam. , – Nem b�n, ha félsz, Rabalyn. Én félek, Diagoras is fél. Mindenki,

akibe szorult egy csöppnyi értelem, szintén félne. A félelemre szükség van: ez tart életben minket, figyelmeztet arra, hogy kerüljük el a veszélyt. Az önfenntartáshoz ez a legfontosabb ösztönünk. Ennek az ösztönnek minden unciája arra sarkall minket, hogy fussunk el, ahelyett, hogy maradnánk.

– Akkor miért nem futunk el? – kérdezte Rabalyn hevesebben, mint ahogy szándékában állt.

– Mivel a futás csak ma menthetne meg minket. De az ellenség holnap is eljönne, és akkor a terep már nekik lenne kedvez�bb. Ezért maradunk, és ezért harcolunk.

– Meg is halhatunk itt – nyöszörögte a fiú. – Igen, meghalhatunk. Lehet, hogy közülünk mindenképpen meghal

valaki, ezért maradj idefenn, itt biztonságos. Semmilyen okból ne merészkedj le! Megértetted?

– Igen. – Akkor jól van. – Druss-szal minden rendben? Lámpás testvér félrenézett. – Aggódom miatta: valami zavarja. De most nincs id�m ezzel

foglalkozni, mert a nadírok hamarosan itt lesznek, és ki kell lovagolnom a fogadásukra.

– Azt hittem Druss mellett fogsz majd állni. – Úgy is lesz. És próbálj meg nem lel�ni, amikor visszafelé jövök.

Lámpás testvér elkezdett lemászni a sziklákról, majd néhány láb magasból leugrott. Garianne már odalent várt rá, övére akasztott számszeríjjal, kezében az egyik nadír íjjal. Rabalyn hallotta, amint a naashani azt mondja neki:

– Védd meg Vén Bátyót! – És ezzel elt�nt, majd kisvártatva ellovagolt mellettük.

Keleten már virradt. Skilgannon visszafelé lovagolt a sziklák között kígyózó úton, és

elhaladt a hasadékok mellett, ahol Diagoras, Jared és Nian rejt�zködött. Amikor odaért, Nian felkiáltott:

– Ott van Skilgannon! Üdv! – A kardmester hallotta, amint Jared rászól a fivérére, hogy maradjon csendben. Egy pillanatra harag érintette meg a szívét, majd amikor felismerte a helyzet sötét humorát, megnyugodott. Diagorasnak igaza volt: Skilgannon seregének felét egy együgy�, egy eszel�s n� és egy rémült kölyök alkotta. És ott volt még Druss, az öreg és fáradt Druss. Az �si istenek valahol nyilván jól szórakoztak.

A meredek lejt�re érve lépésre fogta lovát, majd megállította ott, ahol az út kiszélesedett. Lepillantott a lejt� peremér�l, és meglátta messze odalent az egyik kanyarban a nadír lovasokat. Csak tizenkilencen voltak, amit�l kissé megkönnyebbült. Ezek szerint, akiket megsebesített, súlyosabb sérüléseket szenvedtek, mint ahogy gondolta.

Nyeregkápájáról leakasztotta az ellopott nadír íjat, és a húrra nyílvessz�t fektetett. Valószín�tlennek t�nt, hogy ilyen messzir�l bármilyen sérülést is okozzon, de tudatni akarta a nomádokkal, hogy itt van. Megfeszítette az íjat és kil�tte a vessz�t. A nyíl egyenesen repült, de célt tévesztett, és az élen lovagoló nadír el�tt csapódott az útra. A lovas erre megrántotta lova kantárját, és felpillantott, éppen abban a pillanatban, amikor Skilgannon kil�tte a második vessz�t is. Ez is célt tévesztett.

– Jó reggelt, gyermekeim! – kiáltott le nekik a naashani, mire több nomád megfeszítette íját és fekete nyilakat röpített felé. Az emelked� miatt azonban túl nagy volt a távolság, és a vessz�k még a cél el�tt lehulltak. – Közelebb kell jönnötök! – kiabált le az Elátkozott. – Gyertek fel! – Újabb nyilat küldött útjára, amely átfúrta az egyik harcos alkarját. A nadírok erre megsarkantyúzták lovaikat és az éles útkanyarulat felé vágtattak.

Skilgannon nyugodtan várt, és újra felajzotta az íjat, amelyet mostanra kezdett megszokni, és amely sokkal er�sebbnek bizonyult, mint ahogy azt els�re sejtette. Amikor a nadírok felbukkantak a kanyarban, kil�tt egy vessz�t az élen lovagló harcosra. A férfi megpróbált félretáncolni hátasával, de csak annyit sikerült elérnie, hogy a pónija felágaskodjon. A nyíl belefúródott az állat nyakába, és az eld�lt.

A naashani megfordította hátasát, és vágtatni kezdett felfelé az úton, szorosan a nyomában a nadírokkal. Nyilak süvítettek el mellette, de elöl már megpillantotta a csatabárdját szorongató Drusst, majd Garianne is el�lépett, aki számszeríjából kil�tt egy vessz�t, amely elsuhant a kardmester mellett. Majd máris jött a következ�. Amikor Skilgannon Druss mellé ért, leszökkent a nyeregb�l, rávert egyet az állat tomporára, amit�l az továbbrohant az úton. Kirántotta mindkét kardját, megpördült, és megrohamozta a felé vágtató nomádokat. Egy vessz� átfúrta a zekéje gallérját, és felhasította a b�rét. Druss csatakiáltást harsogott és rárontott a nadírokra: csatabárdja széthasította az egyik ember mellét, és kirepítette a nyeregb�l. Skilgannon hasba döfött egy másikat. A nadírok elhajították íjaikat, és kardjuk után kaptak, a kardmester pedig vágott és szúrt. Egy póni elsodorta, amit�l a földre zuhant, de máris talpon volt ismét. Druss csatabárdja egy újabb harcosba hasított. Az egykori hadvezér ekkor kiabálást hallott a lovaikon ide-oda forgolódó nadírok hátsó soraiból, és tudta, hogy Diagoras és társai hátba támadták a nomádokat. A nomádok megpróbáltak újrarendez�dni, de az új

támadástól több póni megriadt, és menekülés közben túl közel kerültek a szakadék pereméhez. Négy lovas hullt alá a semmibe, mire több nomád leszökkent a nyeregb�l, és gyalogosan folytatták a küzdelmet. Skilgannon egyiküket a torkára mért visszakezes vágással ölte meg, de máris másik ugrott a helyébe. A nadír mellébe hirtelen nyíl fúródott, amit�l megtorpant és térdre zuhant. Drussra három lovas rontott, és a naashani látta, hogy a csatabárdos meginog, miközben támadóit várja, azután pedig térdre hull. A lovasok eldübörögtek mellette és Garianne-ra vetették magukat.

A n� lel�tte az els�t, de a másik kett� már rajta is volt. Egyikük ráugrott a nyeregb�l, és máris a földön hemperegtek, vadul birkózva. Skilgannon a legszívesebben a lány segítségére sietett volna, de ekkor újabb támadói akadtak. Hárította a két vadember er�s vágásait és csapásait, és meghátrált... majd el�reugrott, jobb kéz felé. A Nappal Kardja átmetszette az els� nadír mellcsontját, míg az Éjjel Kardja hárította a másik harcos fej feletti csapását. Az els� nomád elzuhant, keze megragadta a testét felnyársaló kardot, megpróbálva magával rántani Skilgannont. A naashani elengedte fegyvere markolatát, hárította a másik férfi csapását, majd megölte egy riposzttal, ami felhasította a torkát. Drussnak sikerült közben feltápászkodnia, és most Garianne felé támolygott.

A kardmester végzett egy újabb nadírral, majd megpördült, hogy kövesse a csatabárdost. Garianne a földön hevert, és mellette ott feküdt a mozdulatlan Rabalyn, akinek tunikáját vér borította. A naashani a közelben megpillantotta a három nadír tetemét is.

Skilgannon káromkodott egyet, majd visszafordult, hogy folytassa a harcot.

De már nem volt kivel. Diagoras és az ikrek már felé tartottak, a tizenkét halott nadírt

kerülgetve. Diagoras homlokán egy vágásból vér folyt, Jared pedig a karján sebesült meg. Nian sértetlen volt.

Az Elátkozott odarohant, ahol Druss térdelt a fiú mellett. A csatabárdos arca elszürkült, szeme szinte belezuhant üregébe. Úgy t�nt, hogy fájdalmai vannak, és szaggatottan kapkodta a leveg�t.

– Nem... tudtam... id�ben... odaérni – zihálta. Skilgannon letérdelt a lány mellé: Garianne halántékán keletkezett egy dudor, de a szíve er�sen vert. Rabalynt viszont mellbe döfték. A kardmester tokjába csúsztatta kardjait, és felhúzta a fiú tunikáját. Sebe mély volt, és vér bugyogott el� bel�le. Diagoras lépett oda mellé.

– Átdöfték a tüdejét – közölte. – Vigyük a napra. Jared és Diagoras felemelték a fiút, míg Nian letérdelt Garianne

mellé. Az együgy� megsimogatta a lány arcát, és a nevén szólította. – Alszik? – tudakolta aztán. – Igen – felelte Skilgannon. – Vidd vissza a lányt a barlangba! Majd

kés�bb magához térítjük. – Nian azonban ekkor észrevette, hogy fivére, karjában Rabalynnal, elindul, mire felkiáltott.

– Várj meg, Jared! – Hangjába pánik vegyült, ledobta kardját, testvéréhez rohant, és megragadta az övén lógó kend�t. Skilgannon Drussra pillantott, aki mostanra lerogyott az út szélére.

– Mi történt? – tudakolta a naashani. – Fáj... a mellkasom... mintha egy bika ült volna rá. De mindjárt jól

leszek, csak pihennem kell egy kicsit. – A bal karod is fáj? – Mostanában görcsölni szokott, de máris jobban érzem magam.

Csak adj még egy percet! Skilgannon felnyalábolta Garianne-t, visszavitte a sz�k kis

barlangba, és lefektette az árnyékba. Diagoras, a fejéb�l még mindig csordogáló vér dacára a Rabalyn mellén tátongó sebet látta el. Jared segítségével felültették a fiút, aki még mindig eszméletlen volt, arca szürke, akár a hamu. Jarednek kellett megtámasztania, nehogy eld�ljön.

Skilgannon kisétált a napsütésbe, és kihúzta a Nappal Kardját a halott nadír melléb�l. Az út szélén még mindig álldogált néhány póni, köztük kett�n nyeregtáska is volt. A harcos odaballagott az állatokhoz, és közben nyugodt hangon beszélt hozzájuk, mivel azok még mindig idegesek voltak. A naashani átkutatta a nyeregtáskákat, és az egyikben talált egy díszes ezüstkulacsot. Kihúzta a dugót, és megszagolta a tartalmát, majd belekortyolt. Forró és csíp�s íz áradt szét a torkában: valamiféle pálinka lehetett.

A kardmester odaballagott Drusshoz. – Talán ez segít – nyújtotta át a kulacsot, amelyet Druss alaposan

meghúzott. – Régóta nem ittam ilyet. Lyrrd a neve. – Ismét meghúzta a flaskát. –

Nem tudtam id�ben odaérni a fiúhoz. Láttam, amikor leugrott, hogy segítsen Garianne-nak, és az els� nadírt � ölte meg, amikor meglepte. A második azonban megdöfte: már túl kés�n érkeztem. Életben marad?

– Nem tudom: nagyon csúnya a sebe. Druss összerezzent és felnyögött.

– Egyre rosszabb a fájdalom a mellemben.

– Szívrohamod van. Láttam már ilyet korábban. – Én is tudom, mi ez! – csattant fel Druss. – Már hetek óta érlel�dik;

csak egyszer�en nem akartam elfogadni. – Hadd segítsek bemenni a barlangba! Csatabárdos lerázta magáról Skilgannon kezét, és talpra kecmergett. – Majd pihenek egy kicsit. – Két lépést tehetett meg, amikor

megtántorodott. Skilgannon azonnal mellette termett. A drenai némi habozás után elfogadta a segítségét, és együtt tértek vissza a barlangba.

Diagoras lépett oda a naashanihoz. – Bevarrtam a fiú sebét, de bels� vérzése van, én pedig nem vagyok

képes megállítani. – Hadd nézzelek meg téged! – szólt a kardmester, nem véletlenül.

Mostanra a tiszt tunikájának jobb oldala lucskosra ázott a vért�l, és a fejére kapott mély vágásból még mindig csörgedezett az életadó nedv.

– Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik – nyugtatgatta Diagoras. – Egy kevés vér hosszú útra indult, de a legtöbb sekély seb sokkal rosszabbnak t�nik, mint amilyen valójában.

Skilgannon elmosolyodott, a tiszt pedig hirtelen zavarba jött. – De felteszem, ezt már eddig is tudtad, generális. Diagoras kinyitotta erszényét, el�húzta bel�le a holdsarló alakú t�t,

és a gombolyag cérnát, az Elátkozott kezébe nyomta �ket, majd leült, és hagyta, hogy a másik szemügyre vegye a sebet.

– A hajadba ér a vágás, és onnan folyik a legtöbb vér. Le kell borotválnom körülötte az üstöködet. – A drenai szó nélkül húzta el� vadászkését a tokjából.

Skilgannon átvette, és lemetszette a hosszú sötét hajat egy három hüvelyk hosszú és két hüvelyk széles területen. A fejb�r itt felnyílt, és a koponyán egy kisebb dudor is keletkezett. A naashani nekilátott összeölteni a sebet, szorosan visszavarrva a b�rt a helyére, ami nem bizonyult könny� feladatnak.

– Még egy ilyen rántás, és a fülem a fejem búbjára kerül – panaszkodott Diagoras.

Ekkor Jared lépett hozzájuk. – Garianne magához tért, és szerintem rendben van. – Ezután

kisétált, felkapta fivére kardját, majd visszatért a barlangba. – Mi baja van Drussnak? – tudakolta a drenai tiszt, amikor az

Elátkozott végzett az utolsó öltéssel is. – Szívrohamot kapott, és a szíve kis híján feladta a küzdelmet. Azt

mondta, már hetek óta kínlódik vele.

Diagoras felállt, és sétára indult a halottak között. Skilgannon követte.

– Még a beteg szíve ellenére is öt nadírral végzett. A fenébe, különleges egy ember!

– Hattal – pontosított Skilgannon. – Még visszaért, hogy megölje azt a férfit, aki megdöfte a fiút.

– Kemény vénember. – Halott vénember lesz, ha nem találjuk meg a templomot. Láttam

már ilyen rohamot korábban is: a szíve éppen csak ver, márpedig egy ilyen hatalmas testnek egészséges szívre van szüksége. Jelenlegi állapotában hamarosan várható a következ� roham, és azt már nem éli túl.

– Milyen messze van a templom? – Khalid kán szerint két napra, de � a dimbes-dombos terepen

gyalogosan haladt. Hogy egy szekérrel mennyi id�be telik? Fogalmam sincs: talán három elég lesz.

– A fiú nem bír ki három napot. Szekérzörgést hallottak az útról, és amikor Skilgannon odapillantott,

látta, hogy Khalid kán ül a bakon, nyomában pedig több férfi és két n� halad. Skilgannon a vezér elé ballagott.

– Ezek a n�k értenek a sebekhez – mondta a kán köszönés gyanánt. – Köszönet értük. – Ezüst Gyilkos él? – Igen, él. – Jó hallani, mert volt egy rossz érzésem, amikor elküldött. Beteg? – Igen. Khalid kán bólintott. – Elvezetlek titeket oda, ahol a templomot láttam, és imádkozzunk

Minden Dolgok Forrásához, hogy id�ben érjünk oda. Elanin már régen feladta a reményt, hogy megmentik. Még ha Druss

bácsi meg is találja ezt az er�döt itt a vadon közepén, még akkor is itt vannak ezek a döbbenetesen barbár emberek. A b�zl� kecskeb�r ruhákat visel� nadír harcosok, és a szúrós tekintet� katonák, akik fagyos közönnyel nézik az embert, akik durván beszélnek, és a szemük irgalmatlanságról árulkodik. Még Druss bácsi sem lesz képes elvinni �t t�lük. Az az ember, aki lópatkókat hajlítgat, nem mérk�zhet ezekkel a rettent� harcosokkal.

És még ott volt Vasálarc is. A férfi nem ütötte meg �t többé, mivel a kislány most már vigyázott.

Viszont Anyát többször is megverte, akinek bedagadt a szeme és felhasadt a szája, a testét pedig véraláfutások borították. És a férfi kiabált is vele, „haszontalan kocának" és „ostoba ribancnak" nevezte.

Elanin a lakótorony egyik magasan fekv� szobájában lett bezárva: Már öt napja nem látta Anyát, és a szobájából sem engedték ki. Egy hidegszív� nadír n� naponta kétszer hozott neki ennivalót, és � ürítette ki az éjjeliedényt is. Elanin nem álmodott többé a szabadságról. Az elmúlt két hétben a keze és a karja egyre gyakrabban remegett, és rengeteg id�t töltött azzal, hogy búvóhelyet keresett magának. Pohárszékekbe és magas ládák mögé bújt: egyszer még a borospincébe is sikerült lejutnia, ahol elrejt�zött az egyik hordó mögött. Mindannyiszor megtalálták, és legutoljára bezárták ebbe a kis szobába, itt a lakótorony tetején. A szoba nem volt elég nagy, hogy jó rejtekhely lehessen bel�le, de rájött, hogy ha bemászik a falnál álló kis szekrénybe, és becsukja az ajtót, kellemes sötétség várja odabenn, ami egyfajta védettség érzetét kelti. Órákon át kuporgott a sz�k helyen, majd azt kezdte játszani, hogy mindez csak egy rettenetes álom, és ha elég keményen próbálkozik, Purdolban ébred majd, napfényes szobájában, és Apa ott fog ülni az ágya szélén. Teltek-múltak a napok, és egyre jobban beleélte magát ebbe a képzelgésbe. Gépiesen megette ételét, majd visszatért menedékébe.

Ma Vasálarc bejött a szobájába, feltépte a szekrényke ajtaját és kivonszolta �t a napfénybe. Megragadta a kislány elzsírosodott sz�ke haját, és hátrarántotta a fejét, hogy az egyenesen a szemébe bámulhasson.

– Most már nem vagyunk olyan g�gösek, ugye? És most mindjárt azt mondod, hogy gy�löllek?

Elanin remegni kezdett, a keze reszketett, mire Vasálarc felröhögött. – Az anyukámat akarom – sikerült kipréselnie a kislánynak,

miközben zápores�ként hulltak a könnyei. – Hát persze, kicsim – váltott hirtelen szelíd hanghordozásra a férfi. –

Hiszen ez csak természetes! És ma nagyvonalú vagyok, így az ágyadon hagyok egy kis ajándékot neked. Valamit, amivel játszhatsz. Valamit, ami anyádé.

Majd távozott, becsapva az ajtót maga mögött. Elanin hallotta, hogy a retesz a helyére csusszan.

A még mindig remeg� kislány az ágyhoz lépett, amelyen egy erszény hevert. Felvette, széthúzta a zsinórját, és tartalmát az ágyra szórta. Azután felsikoltott és bemenekült a szekrénykébe.

Az anyja levágott ujjaiból szivárgó vér lassan kezdte átnedvesíteni a mocskos leped�t.

Az erd� sötét és vészjósló volt, de valahonnan elölr�l Skilgannon a

hold ferde pászmáját látta lesz�r�dni a fák között. Lassan megindult arrafelé, a szíve vadul vert, és egyre jobban félt. Balról morgás támadt, mire megpördült, és megpillantott egy fehér bundát. Kezei a kardokért nyúltak, de sikerült megállítania �ket. Szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megmarkolja az elefántcsontnyel� pengéket. De ment tovább.

És ott, a ferdén bet�z� holdpászmában egy hatalmas farkas ült, bundája úgy csillogott, mint a sz�z hó. A fenevad rámeredt hatalmas, arany szemével, majd felállt és ügetni kezdett felé. A félelem dübörögve tért vissza Skilgannonba, és pánikká er�södött. A kardok máris a kezében termettek, és � a magasba emelte �ket. A testét vad ujjongás járta, csatakiáltást hallatott... és a kardok lecsaptak.

Egy kéz nehezedett a vállára, mire azonnal talpra szökkent, és félrelökte Diagorast.

– Mit csinálsz? – b�dült el. – Nyugodj meg, ember! Álmodban kiabáltál. – Már majdnem elkaptam! Véget vethettem volna neki! – Mir�l beszélsz? Az Elátkozott pislogott, és megmasszírozta az arcát. – Nem számít. Csak egy álom volt, és sajnálom, hogy

felébresztettelek. Körbenézett: Druss még mindig aludt, mellette hevert a sebesült

Rabalyn. Garianne ellenben ébren volt, és �t nézte kifejezéstelen arccal. A tábor túloldalán az ikrek egymás mellett üldögéltek és halkan beszélgettek. Khalid kán lépett oda Skilgannonhoz, és átnyújtott neki egy csupor hideg vizet.

– Álmok ezek vagy látomások, harcos? – Csak álmok – felelte a naashani, aki felhajtotta a vizet, majd vett

egy nagy leveg�t, hogy megnyugodjon. Azután felállt, és a sziklák között keresett egy viszonylag tisztább terepet, ahol megtornásztatta izmait. Diagoras és Khalid kán figyel� tekintete el�tt belekezdett egy

lassú mozdulatsorba, ami olyannak hatott, akár egy tánc. Erezte, hogy a tüdeje kitágul, és a teste ellazul.

A kán visszament aludni, de Diagoras odasétált a kardmesterhez és leült a közelében.

– Mi az, amit csinálsz? – Ez egy �si gyakorlatsor, ami ismét visszaadja a test harmóniáját. –

Skilgannon még egy darabig folytatta a mozdulatokat, de úgy, hogy figyelték, képtelen volt elérni a tökéletes lelkiállapotot. Ennek ellenére azért jelent�sen felengedett, és leült Diagoras mellé. – A fiú eddig jól bírja.

– Ma este én is optimistább vagyok. Fiatal még és úgy t�nik, hogy a vérzés kezd csillapodni.

Hosszú nap állt mögöttük. Diagoras hajtotta a szekeret, miközben Druss hátul ült, és a sebesült Rabalynnal beszélgetett: bátorította, és történeteket mesélt neki. Skilgannon egy darabig mellettük ügetett, és hallgatta, amit az öreg harcos mondott. Történetei nem a háborúról szóltak, hanem másfajta kultúrákról és országokról. Mesélt a feleségér�l, Rowenáról, aki képes volt gyógyítani. Csak rátette kezét a betegekre, azok pedig napokon belül felgyógyultak, és ismét tudtak dolgozni a mez�kön. A naashani szemügyre vette a csatabárdost, és látta, mennyi szürke az arca, mennyire beesett és sötét a szeme, és magában azt kívánta, bárcsak itt lenne az öreg felesége. Nem sokkal kés�bb Druss lefeküdt a szekér hátuljában, és elaludt, miközben a szekér zörgött tovább, egyre beljebb jutva a hegységbe.

Khalid kán szerint még egynapnyi út állt el�ttük. Másnap alkonyatra érkeznek meg arra a helyre, ahol feltehet�leg a templom áll.

Skilgannon otthagyta a tábort, felmászott egy sziklahalomra, és tekintete a sziklás ösvényt fürkészte, amelyen idáig jöttek.

– Szerinted követnek? – érdekl�dött Diagoras, aki csatlakozott hozzá. A kardmester alaposan körülnézett.

– Nem tudom. De a nadírok kevesebben voltak, mint vártam. – Kár a fiúért, de egyébként a terved bevált. – Igen, bár nem kellett volna beválnia. Minden olyan terv, amely az

ellenség ostobaságára épít, elhibázott. Két csoportban is támadhattak volna. Leszállhattak volna a lovaikról, és jöhettek volna gyalogosan. El�reküldhettek volna egy felderít�t is. Még okosabban tették volna, ha visszavonulnak, és megvárják, amíg kénytelenek leszünk elhagynia a hegyi utat, és rátérünk a sík vidékre.

A drenai megvonta a vállát.

– De egyiket sem tették, és mi életben maradtunk. – Ez igaz. – Mit próbáltál elkapni álmodban? Azt mondtad, majdnem elkaptad. – Egy farkast, de ez nem fontos. Diagoras megtapogatta koponyájának leborotvált részét, és ujjával

finoman kitapogatta a cikcakkos öltéseket. – Átkozottul viszket, és remélem, hogy visszan� a hajam. Ismertem

egyszer egy harcost, akinek hosszú heg volt a koponyáján, és körülötte tiszta �sz lett a haja. A fenébe is, rondán nézett ki!

– A sebt�l lett ronda? – Nem egészen: már korábban is kissé taszító volt. A heg azonban a

legrémségesebb csúfságba taszította. – Diagoras felnevetett. – � volt a legszerencsétlenebb flótás, akivel valaha is találkoztam. Mindig arról panaszkodott, hogy a sors gy�löli �t. Egész sor siráma volt arról a rengeteg balszerencsér�l, ami gyerekkora óta üldözte. Egy éjjel, amikor mélységes letargiába esve búsongott, megkértem, hogy sétáljon velem egyet. Akkor elmagyaráztam neki, hogy milyen fontos der�sen szemlélni az életet. Ahelyett, hogy az ember a rossz dolgokon emésztené magát, az örömökre kell összpontosítani. Például, mondtam neki, nemrégen tértünk vissza a sathulikkal vívott harcból. Mármost azok igazán harcias népek, és mi húsz embert vesztettünk. De rámutattam, hogy � nem volt az áldozatok között, tehát túlélte az összecsapást, vagyis szerencsével járt. Mondhatom, hogy keményen igyekeztem meggy�zni a séta során, és mire visszatértünk a táborba, már sokkal vidámabb lett. Nagyon hálás volt ezért, és kijelentette, hogy ett�l a pillanattól kezdve másként fogja élni az életét.

– És így tett.7

– Nem, mert miután visszatértünk a sátrunkba aludni, megmarta egy kígyó, ami akkor mászott be a takarójába, amikor mi odakint sétáltunk.

– Mérges kígyó volt? – Nem, bár szerintem azt kívánta, bárcsak az lett volna. A kígyó

ugyanis a golyóit marta meg, és még heteken át szenvedett. – Vannak ilyen balszerencsés emberek. – Az már igaz – bólintott Diagoras, majd egy darabig némán ültek

mindketten. Végül ismét a drenai verte fel a beszélgetés fonalát. – Hogyan vívtad ki a Boszorkánykirályn� rosszallását?

– Kiléptem a szolgálatából. Ilyen egyszer�en, Diagoras. Fogtam magam, és elmentem, de a férfiak nem szokták csak úgy otthagyni Jiannát. Tehetnek bármit, de ilyesmit nem. Körülrajongják, sóvárognak

azért, hogy rájuk pillantson, ha pedig rájuk mosolyog, akkor úgy érzik, mintha csodás kábítószert ittak volna.

– Varázslattal bódítja el �ket? Skilgannon felnevetett. – Hát persze, méghozzá a lehet� legnagyobbal! Tudod, � gyönyör�,

Diagoras. Nem úgy értem, hogy bájos, vagy vonzó, vagy érzéki. Nem: � káprázatosan gyönyör�, méghozzá a szó legteljesebb értelmében. Az a férfi, aki rápillant, úgy érzi, mintha kábító erej� ütés érte volna. A szeme képtelen betelni Jianna látásával. Amikor el�ször találkoztam vele, éppen vadásztak rá. Lotyónak álcázta magát, és sárgára festette a haját, amit pirossal egészített ki. Olcsó ruhát viselt és nem volt kifestve az arca, de még így is utánafordultak a férfiak. – A naashani vett egy nagy leveg�t. – � változtatott meg: szinte kifordított magamból, és már soha nem lettem egykori önmagam. Amikor vele vagy, nem nézel semmi másra, csak rá. Amikor nem vagy vele, nem nagyon tudsz gondolni másra, csak rá. Amikor pap voltam, szinte nem múlt el úgy óra, hogy ne jutott volna eszembe. Sokszor próbáltam megfejteni, hogy mi az, ami annyira vonzóvá teszi? A szeme vagy a szája? Gyönyör� keblei vagy csíp�jének íve? Hosszú és érzéki combjai? Végül rá kellett jönnöm, hogy ennél sokkal egyszer�bb a megoldás. Az, hogy nem lehet a tiéd. Mint ahogy egyetlen férfié sem. Persze, hálhatsz vele, megérintheted és csókolhatod azokat a kebleket. Magadhoz ölelheted, tested összetapadhat a testével, de nem birtokolhatod, mert elérhetetlen számodra.

– Ismerem ezt az érzést. – Te is ismertél ilyen n�t? – Nem, de lovat igen. Egyszer Drenanba mentem egy lóvásárra, ahol

egy cs�dört akartam venni. Gyönyör� jószágokat láttam, és keményen alkudoztam, hogy megszerezzem azt, amelyik a legjobban tetszett. Közel nyolcvan raqot fizettem, amiért csaknem bármelyik lovat meg lehet venni Drenanban, de ekkor el�vezetek egy ventriai telivért. Fenséges állat volt: a tömeg azonnal elhallgatott, amint felbukkant. A szürke paripának íves volt a nyaka és izmos a marja. Minden ízében tökéletes, és hibátlan példány volt. A licitálás ötven raqról indult, ami még tréfának is rossz volt. Percek alatt kétszáz raqra emelkedett, és az ár kúszott feljebb. Én is tartottam a tétet, de sosem lettem volna képes ennyi pénzt el�teremteni: Egészen háromszáz raqig bírtam, míg végül az állat négyszázharmincért kelt el. Sosem felejtem el azt a cs�dört. Sosem. Abban a pillanatban, amikor megláttam, tudtam, hogy sosem lehet az enyém.

Skilgannon végigmérte a drenai tisztet. – Érdekes emberek vagytok ti, drenaiak. Én egy varázslatos n�r�l

beszélek, te meg egy lóról mesélsz nekem. Most már értem, hogy miért szól minden legendátok és fabulátok háborúkról és nem a legy�zhetetlen szerelmekr�l.

– Gyakorlatias nép vagyunk – bólintott Diagoras. – De egyetlen paripa sem küld orgyilkosokat azok után, akik otthagyják �ket. Egyetlen paripa sem változik át b�bájos szeret�b�l vén banyává. Egy jó lovon pedig mindig remekül lovagolhatsz, ha úgy tartja kedved. A ló nem fogja azt mondani neked, hogy fáj a feje, és nem lesz mérges rád, mert kés�n jöttél haza.

Skilgannon nagyot nevetett. – Nincs neked lelked, drenai! – Mivel jobbára egy bordélyházban nevelkedtem, pusztán a szépség

nem könnyen ny�göz le. Viszont be kell vallanom, Garianne-t nem kevéssé csábítónak találom, és rá kellett jönnöm, hogy egy icike-picike féltékenységet éreztem, amikor téged választott.

– Aligha hízelg� az emberre nézve, ha egy n�nek be kell rúgnia ahhoz, hogy felfigyeljen rá – állt fel Skilgannon. Diagorasszal együtt visszasétáltak a táborba, ahol mostanra mindenki aludt már.

– Majd én �rködöm – mondta az Elátkozott. – Te csak aludj! – Örömmel – felelte a drenai és alakját máris elnyelte a sötétség. Rabalynnak komoly megpróbáltatást jelentett az utazás a hegyek

között. Csak akkor kapott leveg�t, ha felültették, és még akkor is érzett valami tompa, fájdalmas nyomást a mellében és a hasa fels� részén. Persze mindez közel sem volt elviselhetetlen: egyszer olyan fogfájástól szenvedett, ami sokkal rosszabb volt ennél. Mégis, ahogy folytatták útjukat, újra és újra arcok jelentek meg fölötte, és azt kérdezgették, hogy érzi magát, és mindegyik komornak és aggódónak t�nt. Diagoras, Jared és Skilgannon rendszeresen ellen�rizték, és még Nian is odament hozzá, amikor a fiút leemelték a szekérr�l, amikor délben megálltak, hogy néhány magas szikla árnyékban h�söljenek egy kicsit.

– Rengeteg itt a vér – mondta az együgy�. – Teljesen átázott t�le a tunikád.

– Emlékszel... a... csillagokra? – kérdezte Rabalyn, akinek gyorsan kellett kapkodnia a leveg�t, hogy beszélni tudjon. Nian értetlenül meredt rá, majd leült az ifjú mellé, és fejét oldalra billentette.

– Nappal nincsenek csillagok. Éjszaka vannak csillagok. Rabalyn behunyta a szemét, és az együgy� hamarosan odébbállt. A

fiú legtöbbet Druss-szal beszélgetett, és megörült, amikor Csatabárdos leült mellé a kocsi hátuljába. Megnyugtató volt hallgatni a távoli országokról és a tengeren tett veszélyes utazásokról mesél� férfi hangját. Amikor Rabalyn egyszer kinyitotta a szemét, észrevette, hogy a drenai arca sápadt és veríték csillog rajta.

– Fájdalmaid... vannak? – Régóta ismerem a fájdalmat, és rájöttem, hogy általában el szokott

múlni. – A szíved? – Egen, legalábbis gondolom. Két hónappal ezel�tt átutaztam egy

falun, amelyet valamiféle kórság vagy ilyesmi sújtott. Többnyire nem szoktam megbetegedni, de ezúttal igen. Fájt a fejem, sajgott a mellem, és képtelen voltam magamban tartani az ételt. Azóta nem vagyok a régi.

Rabalyn halványan elmosolyodott. – Mi olyan vicces, kölyök? – Láttalak... amint megölöd... azokat a vérvadakat... Azt gondoltam...

te vagy... a leger�sebb ember... akit csak... láttam. – És az is vagyok, ne feledd! – Belehalok... a... sebembe? – Nem tudom, Rabalyn. Láttam embereket, akikkel aprócska sebek

végeztek, míg olyanok maradtak életben, akiknek nem lett volna szabad. Gyakran rejtély ez az egész. Egyetlen dolgot tudok biztosan: akarnod kell, hogy élj.

– Hát nem ezt... akarja... mindenki? – Dehogynem! Erre a vágyra azonban összpontosítani kell. Akadnak,

akik sikoltozva könyörögnek azért, hogy életben maradhassanak, ezzel kifárasztják magukat, és végül meghalnak. Mások, bár szintén élni akarnak, csak vetnek egy pillantást a sebükre vagy a betegségükre és feladják. Az a titok nyitja – ha beszélhetünk itt egyáltalán titokról –, hogy úgy kell ragaszkodnod az élethez, mintha azt a tenyeredbe tudnád szorítani. Mondd magadban határozottan a testednek, hogy tartson ki, hogy gyógyuljon meg, hogy legyen nyugodt.

– Így... lesz. – Bátor dolog volt t�led, hogy leugrottal és segítettél Garianne-nak.

Büszke vagyok rád; a lány még miattad él. Az elvre gondoltál akkor, igaz?

– Igen.

Druss hatalmas tenyerét rátette Rabalyn kezére. – Akadhatnak egyesek, akik azt mondanák, bolondságot követtél el.

Sokan mondanák, hogy a sziklán kellett volna maradnod, ahol biztonságban lettél volna. Azt is mondanák, hogy jobb sokáig élni a gyávák életét, mint h�sként hamar meghalni. De tévednek, mert a gyávák mindennap meghalnak. Meghalnak, valahányszor elfutnak a veszélyek el�l és hagynak másokat szenvedni. Valahányszor igazságtalanságot látnak, és azt mondják magukban: „Semmi közöm hozzá." Valahányszor az ember az életét kockáztatja valaki másért, és életben marad, több lesz, mint ami el�tte volt. Nálad ezt háromszor láttam. El�ször, amikor az erd�ben felkaptad a csatabárdomat. Azután a táborban, amikor a fenevadak támadtak. De a legnagyobb h�stett mind közül az volt, amikor leugrottal a szikláról, hogy segíts Garianne-nak. Egyikünk sem él örökké, Rabalyn, de ennél sokkal fontosabb, hogy igaz életet éljünk!

A Rabalyn mellére er�sített nyomókötés ismét átvérzett. Mivel Druss ujjai túl vastagok voltak ahhoz, hogy átkösse, jött Diagoras, aki újabb, jó szoros kötést tett a sebre. A tiszt megitatta a fiút, majd visszaemelte a kocsi hátuljába.

– Sietnünk kell – mondta a drenai tiszt. A többiek azonnal felnyergelték hátasaikat, Diagoras pedig a kocsi bakjára telepedett. Druss nagy nyögések közepette szuszakolta be magát mellé.

Rabalyn elszundikált: az álom kellemesen, melenget�én ölelte körül. Látta Athyla nénit, amint �t hívja. Nénikéje mosolygott, � pedig odarohant hozzá, mire nagynénje magához ölelte. Ez volt a legcsodálatosabb érzés, amit valaha is átélt. Viszonozta az ölelést, miközben elöntötte az öröm, és tudta, hogy hazaérkezett.

– A fenébe veled, Druss! – ordította Diagoras. – Nem lett volna

szabad hagynod, hogy velünk jöjjön! Legendás Druss tör�dötten állt a szekér mellett, és Rabalynt nézte. A

fiú halálában valahogy kisebbnek t�nt, ahogy a szekér oldalának d�lt az egyik kerék mellett, vékony vállain a takaróval. Jared a tiszthez lépett, és megpróbálta lecsillapítani, de a férfi teljesen kivetk�zött önmagából. Lerázta magáról a szakállas fivér kezét, és megállt a csatabárdos el�tt.

– Az elved ölte meg! Megérte? – Skilgannon érkezett. – Hagyd ezt abba, Diagoras! A fiatal drenai hamuszürke arccal és lángoló szemmel pördült felé.

– Hagyjam abba? Ugyan miért? Mert azt mondod? Egy halott fiú mit sem jelent egy olyan embernek, aki egész városnyi férfit, n�t, gyereket és csecsem�t irtott ki. De nekem igenis jelent!

– A jelek szerint azt jelenti, hogy ostobán viselkedsz – felelte a naashani. – Nem Druss ölte meg Rabalynt, hanem egy nadír kardja. Igen, a barátunk akár hátra is hagyhatta volna a fiút, de Mellicane hamarosan ostrom alatt fog állni. Az élelem gyorsan elfogy, és akkor hogyan maradt volna életben? De ha még sikerült is volna valahogy elteng�dnie, ki tudja megjósolni, hogy mi történt volna, amikor a naashaniak beveszik a várost? Talán a királyn� ismét azt a parancsot adja, hogy mészároljanak le odabent mindenkit. Nem tudod, mi lett volna. Egyikünk sem tudja. Csak azt tudhatjuk biztosan, hogy a fiú bátor volt, és még rémülten is kiállt a barátai mellett. Így lett h�ssé.

– Egy halott h�ssé! – fortyant fel Diagoras. – Igen, egy halott h�ssé. És ezen egy jottányit sem változtat sem a

jajveszékelés, sem a vádaskodás. Garianne odalépett Drusshoz, aki szaggatottan kapkodta a leveg�t, és

nekitámaszkodott a szekérnek. – Jól vagy, Bátyó? – Egen, te lány. Ne aggódj! – Az öreg harcos vetett még egy

pillantást a fiúra, majd elfordult. Lassan a sziklához bandukolt, és leült az egyikre, távolabb a többiekt�l, és gondolataiba merült.

Khalid kán lépett oda Skilgannonhoz. – Megesküszöm, hogy itt állt a templom. A kardmester végigmérte a fölébük tornyosuló sziklákat, de

épületnek semmi jelét nem látta. – Azon a gerincen jártam – mondta a nomád vezér, és arrafelé

mutatott, ahonnan jöttek. – Amikor visszanéztem, megpillantottam a holdfényben csillogó templomot, a hegyoldalhoz tapadva. Hidd el, nem hazudok, harcos!

– Megvárjuk, amíg felkel a hold – felelte erre a naashani. Garianne odasétált Drusshoz, leült mellé, átkarolta a vállát, és fejét a vállára hajtotta. Jared és Nian Rabalynhoz ballagott. Nian letérdelt és megsimogatta a fiú haját, mire Diagoras nagyot sóhajtott.

– Sajnálom, Skilgannon – nyögte ki. – A harag és a bánat elemésztette a jobbik énemet.

– A harag már csak ilyen, ha esélyt kap t�led – válaszolta az egykori hadvezér.

– Te soha nem gurulsz dühbe?

– El�fordul néha. – Hogyan tartod kordában? – Embereket ölök – mondta a kardmester és otthagyta Diagorast,

majd felpillantott az égre, felidézve magában az Öregasszony szavait: A keresett templom Pelucidban van, közel az er�dhöz, de nem könny� rábukkanni. Napvilágnál nem fogod meglátni. Keresd a nyugati hegység legmélyebb elágazását, s várd meg, amíg a hold a bércek közé ér! Fényénél megleled, amit kutasz.

Látta a hegyek elágazását, de a hold még nem jött fel. Ekkor valami megmoccant látómezeje legszélén, de Skilgannon egyetlen hirtelen mozdulatot sem tett. Ehelyett lassan fordult meg és tekintete végigfürkészte a csipkés sziklákat.

Enyhe szell� fújdogált a tájon, és ismer�s szagot sodort magával. Skilgannon odasétált Drusshoz. – Tudsz harcolni? – Élek, nem igaz? – dörmögte Csatabárdos. – Hozd ide a fegyverét! – fordult a naashani Garianne-hoz, aki egy

pillanatra dühösen meredt rá, majd a szekérhez rohant, de nem tudta átemelni a hatalmas fegyvert a kocsi palánkján. Jarednek kellett segítenie. Amikor a lány visszatért Snagával, Ezüst Gyilkos átvette t�le: a férfi úgy fogta a kezébe, mintha a gyilok egy pillanat alatt elveszítette volna a súlyát. Druss megmarkolta a bárdot, és felállt.

– Nadírok? – tudakolta. – Nem. A fenevadak tértek vissza. Skilgannon el�húzta kardjait, Garianne két vessz�t lökött a

számszeríjába. Vagy húsz lépéssel odább, dél fel�l egy hatalmas szürke alak

bukkant ki az egymásra tornyozott sziklák közül. A lény megállt, irdatlan feje jobbra-balra ingott. Garianne célzásra emelte számszeríját.

– Ne tedd, te lány! – intette Druss. – Ez Orastes. – A drenai lerakta csatabárdját, vett egy nagy leveg�t, majd lassan elindult a szörnyeteg felé. A naashani a nyomába szeg�dött, de Ezüst Gyilkos intett neki, hogy maradjon, ahol van. – Ezúttal ne gyere, cimbora! Orastes téged nem ismer.

– És mi van, ha érted jött? Az öreg nem felelt, hanem nyugodtan ballagott tovább a rémség felé,

amely vérszomjasán felüvöltött, de nem moccant. Druss halkan és csitítóan beszélni kezdett hozzá:

– Hosszú ideje nem láttalak, Orastes. Emlékszel arra a napra, ott a tónál, amikor Elanin virágkoszút készített nekem? Néztem ki annál ostobábban bármikor is? Gondolom téged majd szétvetett belül a nevetés, és Elanin is közel járt hozzá. De hát ezt te is tudod, nem igaz? Te és én, elhozzuk �t onnan. Megtaláljuk Elanint.

A bestia felágaskodott és hatalmasat bömbölt – üvöltését hátborzongatóan verték vissza a hegyek.

– Tudom, hogy meg vagy rémülve, Orastes. Minden olyan furcsának, kitekertnek t�nik. Nem tudod, hogy hol vagy. Nem tudod, hogy mi vagy. De tudod, ki az az Elanin, igaz? Tudod, hogy meg kell találnod �t. És ismersz engem is, Orastes. Ismersz engem: Druss vagyok. A barátod és segítek neked. Megbízol bennem, Orastes?

A Csatabárdos útitársai néma csendben nézték, ahogy a drenai a fenevad felé nyújtja a kezét. Látták, ahogy lassan felemeli a karját, markát ráhelyezi a fenevad vállára, és megveregeti azt. A bestia lassú mozdulattal lerogyott egy sziklatömbre, busa fejét ráhajtotta a k�re. Druss megvakargatta, és közben tovább beszélt hozzá.

– Hinned kell abban, hogy velem tudsz jönni, Orastes! Azt mondják, van itt egy varázslatos templom. Talán �k... vissza tudnak hozni téged. Azután pedig megtaláljuk Elanint. Gyere velem és bízz bennem!

Csatabárdos ellépett a fenevadtól, és visszaindult Skilgannonhoz. Az eggyéforrt erre felpattant, és fülsiketít� üvöltés küldött az ég felé. Ezüst Gyilkos hátra se nézett, csak a kezét emelte fel.

– Gyere, Orastes! Térj vissza az emberek világába! A fenevad egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd lemászott a

szikláról, és a drenai után ügetett. Szorosan a nyomában maradt és rávicsorgott a többiekre, amikor a közelükbe értek. Ilyen közelr�l a fenevad még nagyobbnak t�nt. Garianne elindult feléjük, mire a bestia hátsó lábaira állt, és felbömbölt. A lény Druss fölé tornyosult, aki megveregette az oldalát.

– Csigavér, Orastes! �k a barátaink. – Azután Garianne-ra és többiekre pillantott. – Az lesz a legjobb, ha távol maradtok t�le.

– Nem kell kétszer mondanod – közölte Diagoras. Ekkor a hold a nyugati bércek fölé hágott, és a varázslat megsz�nt. Skilgannon döbbenten nézte az irdatlan épületet, a számtalan ablakot,

oszlopot és tornyocskát. A kapu feltárult, és öt, aranyszín� köntöst visel� pap indult feléjük

futva.

Félórával korábban Ustarte papn� az egyik magas torony ablakában

állt és a homályfedte, szürkület által uralt völgyet nézte. A szíve elszorult, amint lepillantott a szekér köré gy�lt emberekre.

– Még nem látnak minket – szólt oda segít�jének, a fehér köntös�, karcsú Weldinek. Tekintete megpihent a férfi arcán, és észrevette az arcán a gondok véste ráncokat.

– Nem, még nem. Addig, amíg a hold feljebb nem emelkedik. – Fáradt vagy Ustarte. Pihenj egy kicsit! A n� ekkor felnevetett és ett�l elt�ntek az évek az arcáról. – Nem fáradt vagyok, Weldi, hanem öreg. – Mindannyian megöregszünk, papn�. Ustarte bólintott, és keszty�s kezével felemelte padlót sepr� vörös-

arany köntösének szegélyét, és lassan letelepedett az íróasztalánál álló különlegesen faragott székbe. A szék nem valami lapos ül�alkalmatosság volt, hanem csupán két megdöntött lap: az egyikre rátérdelt, míg a másik a hátának alsó részét támasztotta. Vénséges csontjai többé már nem hajoltak valami jól, lábai pedig elmerevedtek a csúztól. Az általa ismert vagy éppenséggel általa kifejlesztett orvosságok hatalmas tárháza sem tudta teljesen meggátolni az id� pusztító munkáját. Lehetséges persze, hogy mégis képesek lettek volna erre, ha testét nem rontják meg, és formálják át, genetikai úton kicsavarva és eggyéforrasztva azokban a réges-régi rettenetes napokban. A papn� felsóhajtott. Nem sikerült minden keser�ségét levetk�znie: egyesek még mindig ki tudtak szökni emlékezetének kriptájából.

– Emlékszel a Szürke Emberre, Weldi? – kérdezte szolgáját, aki éppen egy kupa vizet nyújtott át.

– Nem, Ustarte. � Háromkard idejében élt, én pedig kés�bb jöttem. – Hát persze. Az emlékezetem sem a régi már. – Már jó ideje vársz ezekre az utazókra, papn�. Miért váratod hát

�ket a holdfényben? – Mert még nincs itt mindegyikük. Jön még egy: az eggyéforrt.

Tudod, hiányzik Háromkard. Mindig megnevettetett. – Már csak akkor találkoztam vele, amikor megöregedett. Nagyon

hóbortos volt már akkoriban, és engem nem nevettetett meg. Hogy �szinte legyek, inkább megrémített.

– Igen, tudott rémiszt� is lenni. Sok mindenen mentünk át együtt, és egy ideig azt hittük, megváltoztathatjuk a világot. Gyanítom, az ifjak önteltsége beszélt bel�lünk.

– Megváltoztattad a világot, papn�. Jobb hellyé lett, hogy benne élsz. – Weldi esetlenül megfogta Ustarte keszty�s kezét és megcsókolta.

– Tettünk egy kevés jót, de semmi többet. Most ez még elég. Körülnézett a szobában, a polcokon álló könyveken és tekercseken,

és a háromszázhetven év alatt összegy�jtött apró díszes emléktárgyakon. Ezt a toronyszobát kedvelte a leginkább, bár valójában nem tudta megmondani, miért. Talán mert ez volt a templomban a legmagasabban: közel az éghez és a csillagokhoz.

– Legalább két utazóra biztos emlékezni fogsz – szólt oda Weldinek. – Az összen�tt ikrekre.

– Ó, igen! Bájos gyermekek voltak. Csodás nap volt, amikor a kertben sétálgattak, immár szétválasztva, de mégis kéz a kézben. Sosem felejtem el.

– Nehéz elképzelni azokat a kisgyerekeket karddal a kezükben. – Nehezen tudok elképzelni bárkit, aki úgy dönt, hogy kardot vesz a

kezébe. – Garianne is velük van: azt mondtad, egy napon még vissza fog

térni. – Sosem válaszoltad meg a kérdésemet, amikor a bajáról

érdekl�dtem. – Milyen kérdésedet? Már nem emlékszem rá. – Dehogyisnem emlékszel: csak év�dsz velem. Azt a kérdést, hogy a

hangok valóságosak-e vagy csak képzeli �ket? – Számára valóságosak: nem is lehetnének valóságosabbak. – Igen, ezt értem! De tényleg azok? �k a holtak szellemei? – Az az igazság, hogy nem tudom – felelte az id�s papn�. – Garianne

rettenetes mészárlást élt túl. Elrejt�zött és hallotta a haldoklók sikolyait. Mindenkiét, akit szeretett, és mindenkiét, akik �k szerették. Amikor el�jött az odúból, ahol rejt�zködött, rettenetes b�ntudat öntötte el, amiért életben maradt. Vajon ez a b�ntudat �rjítette meg? Vagy kitárt egy ablakot a lelkében, amelyen át a holtak szellemei beözönlöttek?

– Miért engedted, hogy ellopja a Szürke Ember számszeríját? Rengeteg veszélyen mentél keresztül, hogy elhozd ide.

– Ma csak úgy d�lnek bel�led a kérdések, de nekem is van egy kérdésem hozzád. Miért éhes még mindig a papn�, amikor pedig a szolgája már jóval korábban vacsorát ígért neki?

Weldi elvigyorodott és meghajolt. – Máris hozom, Ustarte. Azonnal rohanok a konyhába.

A papn� mosolya azonnal elt�nt, amint a férfi elhagyta szobáját. Rettenetes fáradtság telepedett rá. A templomra boruló összezavaró varázslat súlyos vámot rótt az öreged� n�re. Pedig kétszáz évvel ezel�tt még olyan egyszer� b�báj volt ez, amihez csupán hatalmának töredékét használta. Csupán a megtör� fényt kellett átformáznia és elhomályosítania, hogy a templom vörös köve beleolvadjon a hatalmas sziklafelületbe, amelybe faragták. Csak amikor a hold fényesen ragyogott, csak akkor gyengült meg a varázslat annyira, hogy az emberek is észrevehessék a hatalmas épületet. De még a kaput is olyan mágia er�sítette, ami használata esetén elképeszt� er�ket mozgósított, amelyek a fémekre gyakoroltak hatást. A kardok hozzáragadnának a pajzsokhoz, a faltör� kosokat meg se lehetne lendíteni. A páncélt visel�k úgy éreznék, mintha sárban gázolnának el�re. Ustarte tudta, hogy a világon nem létezik olyan er�dítmény, amibe ne lehetne behatolni, de Kuan temploma nem járt messze attól, hogy azzá legyen. Hívatlanul senki sem léphetett be.

Most, hogy a lába kicsit pihent, felállt és az ablakhoz sétált. A papn� felsóhajtott. Lehunyta szemét, összpontosította hatalmát, és

kinyúlt, míg meg nem érezte, hogy az utazók életereje köré gy�lik, mint ahogy az éjjeli lepkék vonzódnak a fényhez. Óvatosan megvizsgálta mindegyiket, míg végül az ifjúéhoz ért. A fiú szíve feladta a küzdelmet. A vérébe méreg került, részben a mocskos kardtól, részben pedig tunikájának egy darabkájától, amelyik beleragadt a sebbe. Ustarte higgadtan összpontosított tovább és energianyalábot küldött az immár mozdulatlan szívbe, amely dobbant egyet, de azután ismét megállt. Még kétszer röpített energianyalábot a beteg izomcsomóba, mire az verni kezdett, de szabálytalan ritmusban. Ustarte szelleme bejárta Rabalyn nyirokrendszerét, saját életerejével támogatva meg azt. A túlhajtott és kevés tápanyagot kapó adrenalinmirigyek is leálltak, így ezekkel is foglalkozott. Koncentrációjából egy pillanatra kizökkentette egy farkas hátborzongató vonyítása, de máris visszaterelte figyelmét Rabalynra, és folyamatosan látta el energiával. A halott fiú ismét élt, és már életben marad addig, amíg a templomban alaposan át nem vizsgálja.

A hold lassan-lassan felbukkant a bércek fölött. Ustarte elhúzódott Rabalyntól, és üzenetet röpített Weldihez. A férfi

még csak a lépcs� alján járt, ennivalóval megpakolt tálcával a kezében, de ekkor rögtön lerakta a tálcát az egyik lépcs�fokra, és visszarohant a Bels� Csarnokba, magához hívott négy, aranyló köntösbe öltözött papot, akik éppen vacsoráztak.

Együtt siettek végig a templom folyosóin és csarnokain, majd kitárták a kaput, és rohanni kezdtek az utazók felé.

A vándorokat Druss és Khalid kán kivételével a templom els�

emeleti el�csarnokába kísérték, ahol székek és b�rrel párnázott padok álltak, valamint egy fémb�l hajlítgatott, gyönyör�en elkészített asztal, amelyen gyümölcsök és többkupányi édes gyümölcslé sorakozott. Nian a padlóra telepedett és kezével végigsimította az asztal hullámos fémét. Jared letérdelt mellé, Garianne pedig leheveredett az egyik kerevetre. Diagoras odalépett az egyik hosszúkás ablakhoz, és lepillantott a völgyre.

– Druss és Khalid még mindig odakint vannak – szólt oda Skilgannonnak. – Úgy t�nik, mintha Orastes elaludt volna Csatabárdos lábánál.

A naashani odalépett hozzá. Az óriási fenevad köré papok gy�ltek, és er�lködve próbálták felemelni. Mögöttük az ajtó halk surrogással nyílt ki, mire a kardmester megfordult. Egy apró gombszem�, id�sebb férfi jelent meg, és hajolt meg el�ttük. Beljebb csoszogott, és hosszú fehér köntöse suhogva söpört végig a terrakotta padlózaton.

– Ustarte úrn� azonnal itt lesz – közölte. – Jelenleg társatoknál, Rabalynnál id�zik.

– A fiú meghalt – szólalt meg Diagoras. – Vissza tudja hozni az életbe?

– Halott volt valóban, de még nem lépte át a soha vissza nem térés kapuját, és Ustarte mágiája roppant er�s. – Garianne talpra szökkent, arcán széles mosollyal.

– Hahó, Weldi! Örülök, hogy látlak! – Én is, édesem. Megmondtam a papn�nek, hogy visszatérsz. Az

id�s pap az asztalhoz lépett, ahol Jared és Nian várakozott. – Ti nem emlékeztek rám, de a bels� kertben játszottunk, amikor

még kicsik voltatok. – Jared láthatóan feszengett, és csak a vállát vonta meg. Nian felpillantott az öregemberre.

– Nincs kezdete – simított végig ujjával az asztal közepén. – Egyetlen darabból készült, amely újra és újra egymásba fonódik.

Nagyon ravasz munka. – Igen – bólogatott Nian. – Nagyon ravasz. Weldi Skilgannonhoz

fordult.

– Kérlek, várakozz itt egy kicsit! Kés�bb mindnyájan megkapjátok kijelölt szobátokat, miután Ustarte beszélt mindannyiótokkal.

– És mi lesz Csatabárdossal? Weldi féloldalasan elmosolyodott. – A fenevad nem hagyná el, ezért elaltattuk a lényt. Addig fog

aludni, amíg itt tartózkodtok. Druss hamarosan itt lesz, de Khalid kán visszautasította a meghívásunkat és máris elindult vissza a népéhez. Addig is van valami kérésetek? – A kardmester nemet intett a fejével. – Akkor hát magatokra hagylak benneteket. A terem túloldali ajtaja a mosdóhelyiségbe vezet: használata nem különösebben bonyolult. A másik, nagyobb ajtó a f�templomba vezet, de a folyosók és az átjárók könnyen útveszt�nek t�nhetnek azok számára, akik nem ismerik a járást, ezért arra kérlek benneteket, hogy itt várjatok, amíg Ustarte nem hívat titeket. Nagyjából egy órát vesz igénybe a várakozás... netán valamivel többet.

– Szeretnénk sétálni egyet a kertben – szólalt meg ismét Garianne. – Ott nagyon békés minden.

– Sajnálom, édesem, de itt kell maradnod. Nincsenek kellemes emlékeim arról, amikor legutoljára szabadon kószáltál. – A lány a válasz hallatán láthatóan elszontyolodott. – De azért még nagyon szeretünk, Garianne. Mindannyian.

Miután a pap távozott, a n� visszaheveredett a kerevetre. – Megvan! – kiáltott fel ekkor Nian boldogan. Valahogy beer�ltette

magát az asztal alá, és kezét rátette az összeforrasztott vas egy darabjára. – Nézd, Jared! Megtaláltam az illesztést!

Druss lépett be a terembe, és láthatóan javult a kedélye. Kényelmesen elhelyezkedett egy öblös fotelben és nyújtózott egyet.

– Rabalyn életben van! – lelkendezett. – Hallottuk – bólintott Diagoras. – Valóban elvarázsolt helyen

vagyunk. – Itt minden olyan jó – jegyezte meg Garianne. – Nincs gonosz...

kivéve azt, ami kívülr�l jön – f�zte hozzá és rámeredt Skilgannonra. – Ustarte látja a jövend�t. Sok jövend�t, sok ösvényt. Majd elvisz benneteket az Elt�n� Falhoz, és ott ti is meglátjátok. Mi már láttuk... sok-sok dolgot láttunk.

– Mit láttatok? – kérdezte Nian. A lány szürke szeme elfelh�södött, és arca megkeményedett.

Lehunyta szemét és visszad�lt a kerevetre. – Nem sokat tör�döm a mágiával, de ha megment egy fiút, akkor

félredobom a kétségeimet – közölte Druss.

– Jobban nézel ki, vén csataló – szólt oda Diagoras. – Ismét visszatért a szín az arcodba.

– Sokkal inkább önmagamnak érzem magam – ismerte be Csatabárdos. – A mellemben lüktet� fájdalom csökkent, és tagjaimba is visszatért valamennyi er�. Amikor beléptem ide, kaptam valamit inni. Hideg volt és s�r�, akár a hideg tejszín. Mondhatom, remek íze volt! Meg bírtam volna inni még egyet!

A drenai tiszt visszatért az ablakhoz. A hold mostanra magasan járt és fényesen ragyogott a völgy fölött. Skilgannon odaállt mellé.

– Volt valami furcsa ebben a Weldiben – jegyezte meg Diagoras. Az Elátkozott nem felelt, de bólintott. – Te is láttad? – firtatta tovább a drenai. – Igen. – De nem tudok rájönni, mi volt az, ami zavart. – Én semmi rémiszt�t nem láttam, csak furcsán mozgott. De hát

öreg, és lehet, hogy kristályok vannak az ízületeiben. – Szerintem a szeme lehetett az – felelte Diagoras. – Nem túl

gyakran lát az ember vörös-arany szemeket. Valójában sosem láttam még ehhez foghatót... csak kutyánál vagy farkasnál. Meg id�nként lovaknál.

– Az biztos, hogy kicsit furcsa – bólintott a naashani. – Jó hallani, mit történt Rabalynnal, nem?

– Reméljük, lesznek még további jó hírek is – felelte Skilgannon és keze önkéntelenül is végigsimított a nyakában viselt medálon.

Tizennyolcadik fejezet Több mint két óra elteltével Skilgannont bevezették egy emeleti

szobába. A fels� emeletre vezet� úton, miközben a lassan csoszogó Weldit követte, a folyosókon más papokkal is találkoztak, és elhaladtak egy ebédl� el�tt is. Amikor a naashani benézett a nyitott ajtón, látta, hogy odabent sokan üldögélnek és vacsoráznak.

– Mennyien éltek itt? – tudakolta a paptól. – Jelenleg több mint százan. – És mivel foglalkoztok? – Tanulunk és élünk. Egy lépcs�sor megmászása után levél alakú ajtóhoz érkeztek,

amelyet fából faragtak és aranyozott írásjegyek díszítettek, amelyekb�l a kardmester nem értett semmit. Az ajtó magától feltárult, ahogy odaértek. Weldi ellépett a másik útjából.

– Visszajövök, amint látogatásod ideje lejárt. Skilgannon belépett a kupolás mennyezet� hatalmas szobába,

amelynek bevakolt falain festmények függtek – f�leg növényeket, virágokat és fákat ábrázoltak, háttérben a kék éggel. A szobában egyébként agyagedényekben valódi növények is helyet kaptak, és a lámpás fényében nehéz volt megmondani, hol ér véget a valódi növényzet, és hol kezd�dik a festett. Fülét csörgedez� víz hangja ütötte meg, így beljebb lépett, és megpillantott egy kicsiny vízesést, amely fehér sziklákon bugyborgott lefelé egy sekély viz� medencébe. A leveg�ben többféle illat terjengett: jázmin, cédrus, szantálfa. És még sok másféle, bódító illat. A naashani érezte, hogy teste ellazul.

A vízesés mögött a szoba összesz�kült, majd újra kiszélesedett, és a völgyre néz� teraszra vezetett. Itt pillantotta meg a holdfényben fürd�z� Ustartét. A kopaszra borotvált papn� elefántcsontfej� ébenfa botjára támaszkodott. A férfi egy pillanatig döbbenten állt, annyira leny�gözte a n� szépsége. Ustarte arcvonásai, finom és kecses csontozata csiatcei származásra utaltak. Hatalmas vágott szeme azonban nem a népére jellemz� mélybarna-arany szem volt: a holdfényben ezüstként ragyogott, bár Skilgannon gyanította, hogy eredetileg kék lehet. Az Elátkozott mélyen meghajolt.

– Köszöntelek a Kuan-templomban – üdvözölte a papn� különleges, dallamos hangján, mire a kardmester azon kapta magát, hogy képtelen

szóra nyitni a száját. A csend egyre jobban elnyúlt, és az önmagára mérges Skilgannon végül vett egy nagy leveg�t.

– Köszönöm, hölgyem, hogy fogadsz. Hogy van Rabalyn? – A fiú életben marad, de egy darabig itt kell maradnia. Óvó álmot

bocsátottam rá, mivel komoly vérmérgezést szenvedett és a sebe már üszkösödni kezdett. Legalább egy hétbe telik, mire felkelhet az ágyából.

– Fogadd hálámat! Bátor kölyök, és a halálból hoztad vissza. – Ustarte rápillantott és felsóhajtott.

– Igen, így volt, de azt nem tudom megtenni, amire te kérnél, Olek Skilgannon. Ez nem a Feltámasztók temploma.

A férfi egy pillanatig némán állt, próbálva leküzdeni csalódottságát. – Nem is hittem igazából, hogy az lehet. Aki hozzád küldött, egy

gonosz némber. Nem kívánhatta, hogy sikert arassak. – Attól tartok, igazad van, harcos – mondta Ustarte szelíden, majd az

asztalra mutatott. – Tölts magadnak egy kupa vizet! Felüdít, mert az itteni víz varázslatos. – Skilgannon felemelte a kristálykancsót, és vizet töltött a kristálykupába.

– Tölthetek neked is, hölgyem? – Nem. Idd meg, Olek! A férfi az ajkához emelte a serleget, de habozott. A papn� cseng�

hangon felkacagott. – Nincs benne méreg. Szeretnéd, ha el�bb én kóstolnám meg? A naashani szégyenkezve megrázta a fejét, és kiitta a kupa tartalmát:

a víz csodálatosan h�s volt, és abban a pillanatban úgy érezte magát, mint a t�zforró sivatagban tántorgó utazó, aki oázisra bukkant.

– Még sosem ittam ilyen vizet. Úgy érzem, mintha az összes izmomat átjárná.

– És így is van, de most már menjünk be! Öreg lábaim sajognak és elfáradtak. Nyújtsd a karod!

Együtt értek vissza a növényekkel díszített szobába. A kardmester a lámpások fényében észrevette, hogy a papn� szeme szikrázóan kék, és aranypöttyök ülnek benne. Segített Ustarténak leülni egy furcsán faragott ül�alkalmatosságba, amely átmenetet képezett a szék és a zsámoly között. A n� lassan rátérdelt a szerkezetre, majd a férfi kezébe nyomta botját, aki lefektette a földre, nem messze a papn�t�l. Ezután levette hátáról kardjait, a hüvelyt maga mellé tette a földre, és letelepedett egy magas támlás székbe, szemközt vendéglátójával.

– Miért küldött ide az Öregasszony? – érdekl�dött Ustarte.

– Ezen magam is rengeteget gondolkodtam, szinte attól a pillanattól kezdve, hogy elindultam erre a küldetésre. És azt hiszem, tudom a választ... bár elképzelhet�, hogy tévedek.

– Mondd el! – El�bb lenne egy kérdésem, hölgyem. Feltehetem? – Kérdezz! – Igaz, hogy új kezet növesztettél Khalid kán egyik törzsbelijének? – A test sokkal bonyolultabb és csodálatosabb gépezet, mint ahogy

azt a legtöbb ember gondolja. Minden sejt részleteket rejt magában az alapkoncepcióból. De hogy egyszer� választ adjak a kérdésedre: igen, így történt. Segítettünk neki új kezet növeszteni.

– Évekkel ezel�tt hoztak ide egy embert, akinek az arcát szinte kettévágták? – Ahogy Skilgannon feltette a kérdést, érezte, hogy a félelem gombócba gy�lik a hasában.

– Boraniusról beszélsz. Igen, idehozták �t. – Nagy kár, hogy meggyógyítottátok! – köpte a szavakat keser�en a

harcos. – Az a férfi gonosz. – Mi nem ítélkezünk senki felett, Olek. Ha így tennénk, mit

gondolsz, beengedtünk volna? – Nem – ismerte el a kardmester. – Mióta gyanítod, hogy Vasálarc azonos Boraniusszal? – Valami azt súgta itt belül, hogy életben van. Amikor nem találtuk

meg tetemét a csata után, már tudtam. Mélyen legbelül tudtam. Azután hallottam Vasálarcról, ami elgondolkoztatott, de ekkor Druss elmondta, hogy a férfi arcán nincs sebhely, csupán egy ronda anyajegy. Csak akkor éledt fel a gyanúm, amikor megemlítették az elszínez�dött kez� nomád férfit. Azóta a gondolataimat egyre er�sebb félelem övezte.

– Az Öregasszony ezért nem mondta el. Tudta, hogy félsz a férfitól, de azt akarta, hogy a nyomába eredj. Gyanította, hogy miután már útra keltél, nem hagyod, hogy Druss egyedül számoljon le a gonosszal. Vagy tévedek.

– Nem, nem tévedsz. Bár elképzelni nem tudom, hogy Druss miként tudna elbánni vele a beteg szívével.

Ustarte elmosolyodott. – Druss szívének semmi baja... bár egyedül az ég tudja, hogy miért

nincs, tekintettel arra, mennyire szereti az alkoholt és a félig sült húsokat. Egy Mellicane-tól délre fekv� faluban azonban összeszedett egy fert�zést, ami megtámadta a tüdejét, és ez nagy meger�ltetést rótt a szívére. Egy hétköznapi ember ágynak d�lt volna, ahol teste pihenhetett

volna, és legy�zhette volna a vírust. Druss azonban megállás nélkül járta a vidéket, barátját keresve. Ez kimerítette, ami iszonyatosan megterhelte a szívét. Most kapott egy gyógyf�zetet, ami megsemmisíti a... betegséget. Holnap reggelre ismét a régi lesz.

– És az ikrek? Ustarte mosolya elt�nt. – Nem tudjuk meggyógyítani Niant. Egy évvel ezel�tt talán sikerült,

volna. Esetleg még hat hónappal ezel�tt is. A daganatok mostanra ellepték az egész testét, és képtelenek vagyunk mindet kezelni. Kevesebb, mint egy hónapja van hátra: csökkenteni tudjuk az agyára nehezed� nyomást, és egy darabig ismét önmaga lesz, de attól tartok, nem sokáig. Talán napokig, talán csak órákig. Azután a nyomás ismét er�södni fog, és egyre nagyobb fájdalmai lesznek. Majd kómába esik, és meghal. Az lenne a legjobb, ha itt maradna, ahol gyógyitalokkal csillapíthatjuk a kínjait.

– Ez össze fogja törni Jared szívét. Még sosem láttam, hogy két testvér ilyen közel állna egymáshoz.

– Életük els� három évében össze voltak n�ve, ami különleges köteléket teremtett közöttük. Én végeztem a m�tétet, ami szétválasztotta �ket, részben a tudásomra, részben a mágiámra támaszkodva. És ez a mágia az, ami most megöli. Ahhoz, hogy mindketten túléljék a m�tétet, át kellett rendeznem Nian szervezetét. Közös volt a szívük, így belenyúltam a génállományába, hogy a teste új szívet tudjon növeszteni. Ez a manipuláció eredményezi azt a rengeteg daganatot, amely meg fogja ölni, és ez roppantul elszomorít.

Skilgannon egy csomó mindent nem értett a papn� szavaiból, de látta arcán a gyötr�dést.

– Esélyt adtál nekik az életre. Olyan életre, amelyet a segítséged nélkül nem tapasztalhattak volna meg.

– Tudom, bár köszönöm, hogy kimondtad. Mit szeretnél még t�lem? – Mi a helyzet Gatianne-nal? – Nem tudok segíteni rajta. Vagy megszállott vagy eszel�s. De azt

persze tudod, hogy az Öregasszony megdelejezte. – Tudom. – Akkor azt is tudod, mi a feladata? – Azért van itt, hogy megöljön engem. – És tudod, miért? A harcos vállat vont.

– Az Öregasszony végs� soron az én halálomat akarja, és ez elég indoknak. Kétlem, hogy a lány addig megpróbálkozna a meggyilkolásommal, amíg Boranius él. Majd megbirkózom a dologgal, amikor ezen túl leszek.

– Meg fogod ölni. – Hogy megmentsem magam? Hát persze! – Ó, igen, hát persze! A harcosok így intézik a dolgokat. Harcolnak.

Ölnek. Meghalnak. Tudod, hol született Garianne? – kérdezte váratlanul.

– Nem. Nem viseli jól, ha kérdezgetik. – Azért nem, mert heteken át kínozták, és gyötörték ocsmány

emberek, akik értesüléseket akartak t�le. És örömet akartak. Meg kínt. De ez csak kés�bb történt. Garianne valamikor egészséges, átlagos fiatal lány volt, aki a családjával és a barátaival élt, és boldog jöv�t álmodott magának. Mint minden fiatal, � is arról álmodozott, hogy életét szerelem, siker, hírnév és öröm övezi majd. A tragikus ebben az, hogy mindezt Perapolisban álmodta. – Skilgannon megborzongott és nem állta tovább Ustarte kék-arany szemének pillantását. – Amikor a naashani katonák betörtek a városba, Garianne apja, aki k�m�ves volt, a m�helye mögötti sziklatömbök mögé rejtette a lányát, aki egész nap ott hevert rémülten és hallgatta a haldoklók sikolyait. Hallotta, amint az emberek az életükért könyörögnek. Öregek, n�k, gyerekek, férjek, apák, fiak és lányok. Papok, kalmárok, dadák, bábák, orvosok, tanítók. Azok, akiket senki sem szeretett, és azok, akiket szerettek. Amikor leszállt az éj, még mindig ott lapult, csakhogy most már nem volt egyedül. Fejét megöltötték a hangok, amelyek nem sz�ntek meg, hanem folytatták a sikoltozást.

Egy ideig mindketten hallgattak. – Nyilván gy�lölsz – törte meg a csendet az Elátkozott. – Nem gy�lölök senkit, Olek. A gy�lölet réges-régen kiégett

bel�lem. De még nincs vége Garianne történetének. Nem mesélem el neked az ezt követ� órák borzalmait, amikor naashani katonák elfogták. Amikor idekerült, úgy t�nt, számára nincs remény. Minden t�lünk telhet�t megtettünk, hogy legalább valami csekély józanságot visszalopjunk belé, és a lány, akit ismersz, legnagyobb er�feszítésünk eredménye. Elmenekült innen, és valahogy az Öregasszony hálójába került, akinek sikerült értelmet adnia az életének. Adott neki egy célt. Még az is lehet, hogy ez a cél visszaadja az életét. Tudod, Garianne azt

hiszi, a szellemek békét lelnek, ha megbosszulják �ket. A szellemek elalszanak, ha az Elátkozott meghal.

– És így lesz? – Bárcsak meg tudnám mondani! Ha a szellemek valódiak, akkor

talán békére lelnek a bosszúban. Soha nem hittem abban, hogy a bosszú békét hozhat, de engem soha nem szállt meg egyetlen szellem sem. Ha ett�l veszette el a józan eszét, akkor talán feladata teljesítése felszabadítja. Kétlem ugyan, de azért lehetséges. De most már tudod, hogy ha megölöd �t, akkor teljessé teszed a borzalmat, amir�l találó nevedet kaptad.

– Remek választási lehet�ségek egész sora vár rám – állt fel Skilgannon, és felnyalábolta a Nappal és Éjjel Kardjait. A vállára lendítette a kardtokot, és meghajolt a papn� felé. – Köszönöm a rám fordított id�t, hölgyem.

– Azok a pengék a gonosz alkotásai, Olek, és végül megrontják majd a lelkedet. Legalább annyira felel�sek Perapolisért, mint te magad.

– Nem túl jók az esélyeim, hogy legy�zzem Boraniust. A Nappal és Éjjel Kardjai nélkül pedig szinte nincsenek is.

– Akkor ne küzdj meg vele! Nem rendelkezem a kell� ismerettel, hogy visszahozzam Dayant, de mások igen. Hitvesed életének princípiuma abban a hajban és csontban összpontosul, amelyet a nyakadban hordasz. Vannak, akik képesek életre kelteni ezt a princípiumot. �k rendelkeznek azzal az ismerettel is, hogy visszahívják a lelket az Alvilágból, és új testbe helyezzék.

– Hol találom �ket? – Talán Kydor �si földjein túl. Vagy a nadír sztyeppék mélyén. A

Feltámasztók temploma létezik: túl sok bizonyíték szól mellette, hogy ne kételkedjünk létezésében. Hagyd magad mögött Boraniust! Hagyd hátra Garianne-t! Akkor legalább a küldetésed teljesen önzetlen lesz.

– Ez egyben azt is jelentené, hogy sorsára hagyom Drusst és Diagorast. Erre pedig nem vagyok képes. Tényleg, mi van Druss barátjával, Orastesszel? El� tudod hozni �t a fenevadból?

Ustarte felemelte kezét és lehámozta keszty�jét, majd hátrahúzta selyemköntöse ujját. Skilgannon rámeredt a n� karját borító puha, szürke sz�rre, és az ujjak végén csillogó karmokra.

– Mit gondolsz, ha meg tudnám tenni Orastesért, nem tenném meg magamért? És most menj, harcos! Beszélnem kell a Legendással.

A lakótoronyból harminchárom ablak és három bejárat nyílt. Nygor, a nadír sámán mindegyiket ellen�rizte, miel�tt visszavonult volna a negyedik szintre, hogy leheveredjen sz�kös priccsére. A kapukra tett véd�varázslatokat volt a legegyszer�bb ismét feltölteni, mivel itt támaszkodhatott az �si relikviára, Khitain Shak összeaszalódott kezére. A megszáradt csontok sokat meg�riztek egykori tulajdonosa, a legendás pap hatalmából. Az ablakok ellen�rzése már sokkal fárasztóbb és id�t rabló feladatnak bizonyult. Egyes ablakok szélesek voltak, mások csupán keskeny l�rések – csupán rések, amelyeken át íjászok tüzelhettek a lenti ellenségre. Ezeknél a mágiát mindennap meg kellett újítani, amihez Nydor vérének egy cseppjére volt szükség. A tenyerén vágott sebek most már kezdték zavarni: viszkettek és idegesítették. És ett�l bosszús lett.

Néhány napig még használhatta volna annak az ostoba n�nek a vérét, akit Vasálarc hozott a fellegvárba. De a naashani kijött a béket�résb�l és megölte �t. Micsoda pazarlás! Legalább addig életben hagyhatta volna, amíg a keze begyógyul. De majd a gyerek helyettesíti: hiszen semmit sem jelent Vasálarcnak. A férfi élve akarta a kislányt, mert amíg életben van, addig Csatabárdos Drusst a markában tartja.

– El tudod képzelni, hogy milyen kellemes látvány lesz? – kérdezte Vasálarc. – Legy�zhetetlen Druss, a Csatabárdosok Kapitánya, a Skelni Gy�ztes, megláncolva és megkötözve, amint végignézi annak a gyermeknek a lassú kínhalálát, akinek a megmentésére idáig eljött? Meg fog �rülni.

– Szerintem egyszer�en csak meg kellene ölnöd, nagyúr – intette Nygor.

– Egy fikarcnyit sem konyítasz a m�vészethez – rótta meg Vasálarc. Ez kétségtelenül igaz volt. Nygor semmi örömét nem lelte mások

szenvedéseiben. Halálra id�nként szükség volt a nagyobb tudás eléréséért. A sámán hatvanegy éves korára közel került azoknak a titkoknak a megoldásához, amelyek megfejtésére már évtizedek óta sóvárgott. Mesterévé vált az eggyéforrasztásnak, az egyik leghatalmasabb �si varázslatnak. Az eggyéforrtak teremtése hihetetlen összpontosítást igényelt. Hamarosan pedig felfedi a megfiatalodás rejtélyét. Már mostanra megismerhette volna, ha nincs az Öregasszony, aki egyfolytában az életére tört. Még most is érezte a némber erejét, amint a véd�varázslatait próbálgatja, beléjük akaszkodik, örökké rést keresve a védelmén.

Tudta, hogy a banya igazából nem is �t gy�löli: valódi célpontja Vasálarc volt. Nygor csupán egy akadályt jelentett, ami az útjában állt. Mindez azonban fogas kérdéseket vetett fel. Ha a sámán elhagyja Vasálarcot, a vénasszony valószín�leg békén hagyja �t. Ha azonban kilép a harcos szolgálatából, nem lesz gazdag, és nem kergetheti tovább az álmait. A sztyeppére nem térhet vissza: Ulric sámánja, Noszta kán abban a szempillantásban megölné, amint beteszi a lábát a pusztákra.

Így hát pillanatnyilag maradt, csapdába esve az Öregasszony gy�löletkalapácsa és Vasálarc becsvágyüll�je között. De már nem lesz így sokáig, tökélte el magában. Vasálarc abban reménykedett, hogy a tantriai népet elég er�ssé teheti ahhoz, hogy szembeszálljon a Boszorkánykirályn�vel. Arról álmodozott, hogy sereggel tér visz Naashanba, de ezek az álmok mostanra elsorvadtak. Abban a pillanatban kudarcra lettek ítélve, amint az Öregasszony átadta a tantriai királynak azt az átkozott kardot. A penge megrontotta az uralkodó elméjét, és a nagyság illúziójába ringatta. Nygor most már tudta, hogy a banyának mindvégig ez volt a terve. Amikor Tantria hadat üzent Datiának és Dospilisnek, az a Boszorkánykirályn� terveit szolgálta, és ezzel Vasálarc tervei megbuktak. A sámán felsóhajtott: akkor kellett volna elmennie, amikor a háború kezdett rosszul alakulni, és a datiaiak már Mellicane kapujában álltak. Vasálarc azonban a város kincstárának java részével elmenekült, és ez a gazdagság még szolgálhatja Nygort – feltéve, ha talál rá módot, hogy ellopja.

A sámán felsétált a következ� emeletre, és az ottani ablakokon is felújította a mágiát. Most már sajgott a jobb keze.

Megállt az egyik l�résnél, és kibámult a csillagokra. Felsóhajtott, amikor eszébe jutott a bátor Raesha. Csak a n� halála után jött rá, hogy mennyire vonzódott hozzá. Vasálarc a Boszorkánykirályn� halálát követelte, Nygor pedig megidézett egy démont, hogy végezzen az uralkodóval. Nem került valami nagy meger�ltetésébe, és még csak nehéz sem volt. A megidézés eszközéül Raeshát használta, ami megnövelte a sámán hatalmát. A démon azonnal útnak indult, hogy megkeresse prédáját, és egy darabig minden jól is ment. Csak azt nem tudták, hogy az Öregasszony nagy erej� véd�varázslatot helyezett a királyn�re. A visszavert démon visszatért, vért akart, és kitépte Raesha szívét. Nygor még most is megborzongott, ahogy felidézte az esetet.

Csatabárdos Drusson és társain szintén véd�varázslatok voltak, ami meggátolta a sámánt abban, hogy megtalálja �ket. Ráadásul a drenai elleni hagyományos merénylet is kudarcot vallott. Nygort rossz érzés

gyötörte Ezüst Gyilkossal kapcsolatosan. A lehetetlennel volt határos, hogy az öreged� harcos megtámadjon egy katonákkal teli er�döt. De mégis... Volt valami elpusztíthatatlan abban az emberben, valami emberinél nagyobb er�.

A sámán felkapaszkodott a lépcs�n a köríves mellvédre, és mindkét ajtón megújította a védelmet. Három napig kitartanak majd, de két nap elteltével ismét fel kell frissítenie �ket.

Visszatért a f�épületbe, és majdnem rálépett egy nagy fekete patkányra, amely éppen mellette surrant el. Nygor átkozódott, majd a szobája felé vette az irányt.

A fekete patkány elt�nt egy lyukban és a mellvéden bukkant ki ismét. Itt végigfutott a pártázatos falon, és ismét bebújt egy lyukba, amelyen át a kupolás tet�zet gerendáira jutott. A vézna fekete lény végigkocogott az egyik szálfán, míg el nem jutott egy szurokkal bekent, megrongált nemezdarabhoz. Az állat rágcsálni kezdte a nemezt, éppen csak akkora helyet harapdálva ki, amelyen keresztül át tudott bújni alatta. A nemezlapon túl egymáshoz kapcsolt deszkákat és halott patkányokat talált.

A rágcsáló félrehúzta az egyik tetemet, és rágcsálni kezdte az egyik ízesülés szilánkos végét: éles metsz�fogai a fa peremét darálták, egyre jobban átlyukasztva azt.

A patkány fáradhatatlanul dolgozott, rágott és harapott, míg végül a szíve felmondta a szolgálatot és holtan rogyott a faforgácshalom mellé. Percekkel kés�bb újabb patkány bukkant fel, és � is rágcsálni kezdte a fát.

Végül a tet� nemezborítása alatti sötétséget fentr�l lesz�r�d� fénycsík hasította át. A patkány pislogott és megrázta a fejét.

Ez darabig zavarodottan szimatolt jobbra-balra, majd elhátrált a fénysugár el�l és elszaladt.

Jared visszatért az el�csarnokba, ahol a többiek várakoztak. Észre

sem vette �ket, csak belerogyott az egyik székbe. Garianne ment oda hozzá, átölelte és megcsókolta az arcát. Diagoras megvakarta háromágú szakállát és megborzongott.

– Mi bajod van, cimbora? – kérdezte Druss a tisztet. – Remekül vagyok, Csatabárdos. Soha jobban. – Úgy nézel ki, mint akinek skorpió mászott a csizmájába.

– Ó, hát ez igazán meglep�! Egy rejtélyes templomban üldögélek, amir�l kiderült, hogy teljes egészében eggyéforrtak lakják. Valóban furcsa, hogy ezt nyugtalanítónak találom!

Druss felnevetett. – �k nem ártottak nekünk. S�t, éppen ellenkez�leg. – Eddig nem ártottak, de �k állatok és nincs lelkük. – Sosem voltam valami nagy vitatkozó, úgyhogy most sem fogok

vitázni veled. – Kérlek, vitázz! – er�sködött Diagoras. – Szeretném valamivel

lefoglalni a gondolataimat. – A kérdés túl bonyolult, hogy egyetlen vita dönthessen róla – szólt

közbe Skilgannon. – Ha az embereknek van lelkük, akkor nézd csak meg, mit tett Vasálarc. � azzal töltötte az életét, hogy ártatlan embereket kínzott és csonkított meg. Volt egy barátom, neki pedig volt egy kutyája. Amikor a barátom háza felgyulladt, a kutya felrohant a lépcs�n, keresztül a füstön és a lángokon, és ugatásával felébresztette a barátomat, meg a családját. Így mindannyian megmenekültek, pedig a földszinti ajtó nyitva állt, és a kutya kimenekülhetett volna az utcára, ahol biztonságba jut. De nem tette. Vagyis, ha egy lélek nélküli kutya képes h�siességre és önzetlenségre, a lélekkel bíró Vasálarc pedig ocsmány gonoszságokra, akkor mi értelme a léleknek?

Druss megint csak felnevetett. – Ez tetszik! Úgy vélem, a menny jobb hely lenne, ha csak kutyák

lakoznának ott! – Nem tudják meggyógyítani – szólalt meg váratlanul Jared. – Csak

az agyára nehezed� nyomást tudják csillapítani, és ismét olyan lesz, mint egykor. De még azt sem tudják megmondani, hogy meddig: órákig, napokig... És még mindig haldoklik: Ustarte azt mondja, kevesebb, mint egy hónapja van hátra.

– Sajnálom, cimbora – mondta Druss. – Most már érted, Csatabárdos, miért nem mehetünk veled a

fellegvárba. Szeretnék egy kis id�t eltölteni a fivéremmel, úgyhogy itt maradunk. Amikor eljön az id�, orvosságokat adnak neki, hogy csökkentsék a fájdalmát.

– Ó, ez amúgy sem a te harcod, Jared! Ne emészd magad miatta! – Mi szívesen veled tartunk, Bátyó! – közölte Garianne. – Szeretnénk

biztonságban tudni a kislányt. – Skilgannon észrevette, hogy a n� beszéd közben rezzenéstelen szürke szemével egyenesen rámered. Druss is észrevette, de hallgatott.

– Gondolom, örülnél a társaságomnak – mondta a lánynak Skilgannon.

– Jönnöd kell, hogy szembeszállj Boraniusszal. Ez a sorsod. A naashani érezte, hogy a bosszúság feltolul benne, de visszanyelte. – Az Öregasszony mit sem tud a sorsomról, Garianne, ellenben annál

többet a tiedr�l. Mindenesetre veled tartok, bár megvan rá a jó okom. – Örülök, hogy jössz, cimbora – szólt közbe Druss. – Van valami

kett�tök között, amit szeretnél megosztani velünk? Skilgannon erre a csak a fejét rázta. Az ajtó ekkor kinyílt, és Ustarte

szolgája, Weldi lépett be rajta. – Azért jöttem, hogy megmutassam nektek a szobáitokat. Odabent

találtok majd tiszta ágyakat, némi ennivalót, és vizet, az ablakon át pedig szell� h�síti majd lakhelyeteket.

Kés�bb, amikor már Skilgannon lepihent, és ágyában fekve bámulta a csillagokat, a hálószobájába vezet� ajtó egyszer csak surrogva feltárult, és Garianne lépett be rajta. Egyetlen szó nélkül lépdelt oda az ágy lábához: Kezében számszeríját tartotta, amelybe egyetlen vessz� volt betöltve.

– Most szeretnéd megtenni – mondta a férfi. A n� kinyújtotta karját és megcélozta a naashanit. – Szeretnénk most megtenni – bólintott, majd egy éles pendülés

hallatszott, és a nyíl belevágódott az ágy támlájába, kevesebb mint egyhüvelyknyire a kardmester fejét�l. A lány leeresztette a nyílpuskát, és leült az éjjeliszekrényre. – De még nem tudjuk megtenni. Bátyónak szüksége van rád.

Kibújt az ingéb�l, és a földre dobta a ruhadarabot, majd levetette a nadrágját is. Felhajtotta a takarót, és befészkelte magát Skilgannon mellé, fejét a férfi vállára hajtva. Az Elátkozott érezte, amint a lány ujjai végigsimítják arcát, majd ajka az ajkához ért.

Boranius fonott székében üldögélt, és az Elanint fürdet� nadír n�t

nézte. A kislány egy rézkádban ült, és kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé, miközben a nomád asszony lesúrolta a koszt fehér b�rér�l. A vállán és a hátán kelések látszódtak, de össze sem rezzent, amikor a durva szövet hozzájuk ért.

– Tudod, hogy ki jön érted, hercegkisasszony? – szólalt meg Boranius. – A vén Druss. Druss bácsi. Eljön érted ide. Úgyhogy tisztának és bájosnak kell lenned, amikor megérkezik.

A gyermek arckifejezése mit sem változott, mire Boraniust bosszúság kerítette hatalmába. A látványosságnak nem sok értelme lesz, ha a kislány nem tör�dik vele.

– Pofozd meg! – parancsolt rá a nadír n�re, akinek tenyere hatalmasat csattant Elanin arcán, de a gyermek fel sem kiáltott. Feje kissé el�rebukott, majd ismét meredten bámult maga elé. – Miért nem érzi a fájdalmat?

– Mert nincs itt – felelte a nadír. – Akkor hozd vissza! A n� felnevetett. – Fogalmam sincs, hol van. Boranius elhagyta a szobát és Nygor keresésére indult. A kis sámán

majd tudni fogja, mit tegyen a gyerekkel. Milyen kár lenne, ha Elanin nem sikoltozna Druss bácsiért! A férfi áthaladt a fegyvertáron, és a Tet�téri Csarnok felé vette az irányt. Itt találta a nomádot, aki az ablakpárkányon üldögélt, és éppen �si tekercseket olvasgatott.

– A gyermek elméje megroppant – közölte a naashani. – Odaadtad neki az anyja ujjait, hogy játszogasson vele. Mi mást

vártál? – Azt hittem, hogy mulatságos lesz. Hogyan tudod visszahozni?

Nygor megvonta a vállát. – Talán ópiummal. Találunk rá módot, ha eljön az id�. – Ez a lány nem olyan puhány, mint az apja volt, akir�l a felesége azt

mondta, hogy Skeln egyik h�se. Te láttad, Nygor, amint hangosan zokogott a kislánya után. Hogy lehetett egy ilyen ember részese a Halhatatlanok legy�zésének?

A sámán felsóhajtott, és letette a kezében tartott tekercset. – Ismertem egyszer egy harcost, aki egy szál késsel bánt el egy

oroszlánnal, de félt a patkányoktól. Mindenki fél valamit�l: mindenkinek vannak gyengéi és er�sségei. Orastest megrémítette a sötétség, hiszen a tömlöcét nem világította meg semmi. Te azt mondtad neki, hogy meg fogod ölni a lányát, és apró darabokra vagdalod. A kislány jelentett számára mindent, annyira szerette.

– Nekem nincsenek gyengéim, sámán – lépett Boranius a székhez, és leült.

– Ha te mondod... – Én mondom. Ellenkezni akarsz netán? – Még szükségem van az ujjaimra, Vasálarc, így nem ellenkezem.

Er�s ember vagy, akit azonban megátkoztak a csillagok.

– Ez így igaz – kapott a szón keseregve Boranius. – Még soha nem találkoztam senkivel, aki ilyen balszerencsés lett volna, mint én. Tudod, Bokramnak gy�znie kellett volna. Mi mindent megtettünk, de az utolsó ütközetben pánikba esett. Ha nem lett volna gyáva, most egész Naashant uralhatná. Ami meg a tantriai királyt illeti... az � ostobasága meghaladja az ember értelmét. Bárcsak lassabban öltem volna meg!

– Ahogy én emlékszem, órákon át sikoltozott. – Napokig kellett volna sikoltoznia. Figyelmeztettem, hogy ne

támadja meg Datiát, mivel még nem álltunk készen. Csak várnia kellett volna.

– Az Öregasszony intézte el �t azzal az átkozott karddal. Ezt nem láthattuk el�re, és a fegyver megrontotta az elméjét.

Boranius elkáromkodta magát. – Miért kísért engem ez a banya? Mit vétettem ellene? – Úgy sejtem, megöltél valakit, aki hasznára lett volna. – Na, mindegy, nem számít! Ha a legtöbb, amit tenni tud, csak annyi,

hogy ellenem küld egy csatabárdos vénembert, akkor nem sok okot látok a félelemre.

Nygor arca elsötétült. – Minden pillanatban érzem a vénasszony jelenlétét, aki állandóan

próbálgatja a védelmemet. Ne becsüld alá, Vasálarc! Olyan hatalommal bír, hogy megölhet mindnyájunkat.

A Tet�téri Csarnokon fagyos szél söpört végig, kioltva két lámpás lángját. Boranius felugrott székéb�l, Nygor pedig felkiáltott és a nyitott ajtó felé iramodott, de az pont az orra el�tt csapódott be.

Az ajtó melletti árnyékokból egy kámzsás, áttetsz� alak lépett el�. – Olyan kellemes, ha megbecsülik az embert – szólalt meg az

Öregasszony. Boranius t�rt rántott övéb�l és elhajította. A fegyver átsüvített az alakon és csattanva vágódott mögötte a falnak.

– Miként törted át a varázslataimat? – kérdezte a sámán, akinek hangjából szinte sütött a csüggedés.

– Találtam egy másik rést, nadír, odafenn a tet�n. És most itt az ideje, hogy csatlakozz a barátodhoz, Raeshához! Égj, kis ember! – A kámzsás alak rámutatott a férfira, mire a nadír az ablak felé vetette magát, hogy leugorjon a vár udvarára, de egy béklyóba köt� varázs megállította. A nadrágszárán lángok csaptak fel, meggyújtva ingét is. Nygor sikoltozni kezdett és csak sikoltozott, sikoltozott... Boranius nézte, ahogy a sámán haja lángcsóvában ellobban, fejb�re és arca megfeketedik, b�re felhólyagzik. De a sikoltozás még ekkor sem maradt

abba. Emberek kezdtek dörömbölni az ajtón, és akkor végre megsz�nt a sikoltozás, a nadír szénné égett teste pedig a padlóra rogyott, ahol égett tovább, csíp�s fekte füsttel töltve meg a termet. Ami végül a padlón maradt, abban már nem volt semmi, ami akár csak halványan is emberre utalt volna.

A dörömbölés azonban nem maradt abba. – Csendet! – intett az Öregasszony a bejárat felé, mire a zörömbölés

megsz�nt. – Engem is lángra akarsz gyújtani, ribanc? – üvöltötte Boranius. –

Gyere hát! Használd a mágiádat, de én köpök rád! – Ó, látni fogom majd a halálodat, Boranius, és nagy élvezetemet

lelem benne. El�bb azonban teszel nekem egy szolgálatot. – Soha! – Ó, pedig szerintem így lesz. Legendás Druss eljön érted, és vele

lesz valaki, akit már jó régen nem láttál. Egy régi barát. Milyen vidám találkozás lesz az! Emlékszel még Skilgannonra? Hát hogyne emlékeznél! Úgy rémlik, � vágta szét az arcodat.

– Megölöm mindkett�t és lehugyozom a hullájukat! – Az Öregasszony felnevetett.

– Ó, mennyire kedveltelek volna, Boranius! Tényleg kedveltelek volna. Milyen kár, hogy ellenségek vagyunk!

– Nem kell, hogy azok legyünk. – Ó, de igen! Nem mindig voltam olyan, mint amilyennek most látsz.

Néhány évszázaddal ezel�tt fiatal voltam, és akkor a férfiak még bájosnak tartottak. Az ifjúság szédült napjaiban lett egy gyermekem, akit mások gondjaira bíztam. Tudod, sosem voltam anyáskodó típus. Ahogy telt-múlt az id�, figyeltem gyermekem, majd az � gyermekeit is. Nem voltak sokan, így nem okozott nehézséget számon tartani �ket. Kezdetben jól mulattam, és ezek a gyermekek voltak az én ajándékaim a jöv�nek. Az ágyékom gyümölcsei. Finoman, nagyon finoman irányítgattam az életüket, megtámogatva �ket egy kis szerencsével, ha arra volt szükség. Azonban nem tudtam mindig tör�dni velük, úgyhogy megöregedtek és meghaltak. Minden er�feszítésem dacára a vérvonal egyre fogyott, míg végül csak egyvalaki maradt. Egy lány. Igazán édes gyermek volt, aki feleségül ment Naashan császárához, miután szerelmi bájitalt kevertem az uralkodónak, így a császár semmiképpen sem hagyhatta volna el. Kés�bb született egy lányuk, vérvonalam utolsó tagja. És te, Boranius, megölted az anyát, és üldöz�be vetted a lányát. El tudod képzelni, hogy valaha is megbocsátok neked?

– Mit sem tör�döm a megbocsátásoddal. A puszta élvezetért ölöm meg Skilgannont. Druss-szal azért végzek, hogy megbosszuljam a Halhatatlanokat. Ha elég id�m lesz rá, megölöm Jiannát is és megszabadítom a világot az ivadékodtól.

– Csakhogy nem lesz rá elég id�d, Boranius. És itt leszek a saját testemben, hogy lássam, amint lelked sikoltozva fog kiszakadni bel�led. Addig is, hagyok itt egy kis emlékeztet�t.

T�z söpört végig Boranius arcán, megperzselve száját, orrát és arcát. A férfi elfojtott kiáltással zuhant hanyatt.

– Annak, akinek olyan csúf a lelke, mint a tied, nincs joga másik arcra. Úgyhogy tüntessük csak el azt a húst, amit Ustarte adott neked!

Amikor Skilgannon felébredt, már egyedül volt. Ásított és

nyújtózkodott egy jóíz�t, amit�l karja hozzáért a fejtámla felsértett fájához. A számszeríjvessz� már elt�nt bel�le – mint ahogy Garianne sem volt sehol. A naashani kikászálódott ágyából, felhúzta a nadrágját és a csizmáját, majd felvette krémszín� ingét és rojtos zekéjét. Végül az ébenfa kardhüvelyt is a hátára lendítette. Odakint már pirkadt, és az ablakon túli vidék aranyszínben fürdött.

Kilépett a folyosóra, és az el�csarnok felé vett az irányt. Elhaladt egy sárga köntös� pap mellett, akit�l megérdekl�dte, merre találja Rabalynt. A kopaszra borotvált fej� pap egy szót sem szólt, csak jelzett, hogy kövesse. Folyosók kavargó során haladtak át, csigalépcs�kön baktattak lefelé, majd újabb átjárók következtek, míg végül egy tágasabb csarnokba értek. A terem túlsó végén a pap kinyitott egy ajtót, és intett a naashaninak, hogy lépjen be.

Rabalyn ágya mellett ott üldögélt Druss, és a fiú aludt. Skilgannon fölé hajolt: az ifjúnak sápadt volt az arca, de egyenletesen lélegzett. A kardmester húzott magának egy széket Csatabárdos mellé, és leült.

– Mélyen alszik – szólalt meg a drenai. – Jólesik a szívemnek azt látni, hogy felépült.

– Annyi biztos, hogy remek kölyök. – Az bizony! Ebben a világban rengeteg a gyáva és a felel�sséget

kerül� ember. Túl sokan vannak, akik csak önmagukkal tör�dnek, és ügyet sem vetnek másokra. Rettenetesen fájt, amikor azt hittem, meghalt a fiú. Meséltem már neked, hogy leugrott a fáról és felkapta a csatabárdomat, hogy megvívjon egy eggyéforrttal?

– Még csak tízszer vagy tizenkétszer.

– Az efféle bátorság ritka. Úgy gondolom, hogy ez a fiú viszi még valamire az életben. A fenébe is, nagyon remélem!

– Reméljük, hogy többre viszi, mint mi. – Itt van vége az imának. – Csatabárdos Skilgannonra pillantott, és

szúrós szürke tekintete foglyul ejtette a naashani harcos zafírkék szemét. – Szóval miért jössz velem, cimbora?

– Talán mert élvezem a társaságodat. – Ugyan, ki nem? De most mondd el az igazi okot! – Boranius megölte a barátaimat. És fenyegetést jelentett annak a

n�nek az életére, akit szeretek. – És még? – Mi másra van még szükséged? Te magad is azért mész Boranius

után, mert �... – Skilgannon megfelel� kifejezés után kutatott, amivel körülírhatná azt a borzalmat, ami Orastesszel történt – ... elpusztította a barátodat. És mellesleg megölt mindenkit, aki szeretett engem.

– Ó, ezek remek indokok! És nem is ezeket akarom cs�rni-csavarni, de tudom, hogy van még valami más is. Azt hiszem, valami nyomósabb indok.

Az Elátkozott hallgatott, majd vett egy nagy leveg�t. – Miért tetteted magad egyszer� embernek, Druss? Sokkal

kifinomultabb és fogékonyabb vagy másokra, mint ahogy azt általában mutatod. Legyen hát! Elmondom a teljes igazságot. Az a férfi megrémít, Druss. Tessék, kimondtam hát! Elátkozott Skilgannon fél.

– De te nem a haláltól félsz, azt látom. Akkor mi van ebben a... ebben a Boraniusban, amire ennyire megrémít?

A kardmester halkan elmesélte, hogy Boranius miként csonkította meg Speriant és Molaire-t, miként vágta le az ujjaikat, és szúrta ki a kertész szemét.

– A leger�sebb férfi is összeomlik, és csecsem�ként bömböl, ha Boranius kezére jut. Az ilyen ember az életét nyomorúságos, összetört, ezer sebb�l vérz� húsdarabként végzi be. Minden porcikám azt sikoltja, hogy rohanjak el és hagyjam békén Boraniust!

– Nem kétséges, hogy minden embernek van egy pontja, ahol megtörik. Némi szerencsével találkozásotok a pengék harca lesz. Talán te vagy a legjobb kardforgató, akit valaha is láttam.

– Boranius jobb nálam. Er�sebb és gyorsabb... vagy legalábbis az volt, amikor legutoljára találkoztunk. Megölt volna, de egyik emberem lándzsát dobott rá, ami ugyan nem szúrta át a vértjét, de megtörte az

összpontosítását. És még így képes volt elkerülni az els� halálos csapást.

– Akkor talán rám kellene hagynod �t, cimbora. Snaga majd darabokra vagdalja.

Skilgannon bólintott. – Talán így is teszek. Még egy darabig ücsörögtek Rabalynnál, de a fiú nem ébredt fel. Az

ajtó kisvártatva kinyílt, és belépett Weldi, majd mélyen meghajolt. – Jó reggelt! Remélem, jól aludtatok. – Miel�tt felelhettek volna, a

pap a kardmesterhez fordult. – Ustarte papn� szeretné, ha felkeresnéd, uram. Jöjj, elkísérlek hozzá!

Druss felpillantott, amikor a naashani felállt. – Még maradok egy darabig, hátha a fiú felébred. Skilgannon

kinyújtotta a kezét. – Köszönöm, Druss. Tudod, remek apa lenne bel�led. – Ezt kétlem, cimbora – ragadta meg Csatabárdos harcosok módjára

a másik csuklóját, amit az viszonzott. – Az apák legfontosabb dolga az, hogy a gyerekük mellett legyenek, amikor azoknak szükségük van rájuk. Én pedig hosszú ideig sehol sem bírom ki.

Az Elátkozott elindult Weldi után: ismét a növényekkel teli emeleti szobába mentek, ahol Ustartét az erkélyen találták. A kardmester a ragyogó reggeli napsütésben már nemcsak a n� szépségét látta, hanem a fáradtságot és a vállára nehezed� éveket is. A finom csiatce vonásokon icike-picike vonalak húzódtak. A n� elmosolyodott, amikor a férfi megérkezett.

– Hívattál, hölgyem:? – Arra gondoltam, talán szívesen velem tartanál a fellegvárba,

harcos. – Most? – Ha úgy akarod, igen. – Te is velünk jössz hát? – Nem. Csak te és én megyünk, Olek, és néhány pillanat alatt ott

leszünk. Skilgannon nyugtalankodni kezdett. – És ezt hogyan tudjuk megtenni? – Egyszer�en csak ülj le, és lazíts! Majd én vezetem a lelkedet! A férfi értetlenkedve vetette le kardhüvelyét, és telepedett le a

székbe, fejét hátrahajtva a párnára. Hallotta a papn� köntösének

suhogását, és megérezte a kezéb�l sugárzó meleget a homlokán. Egy szemvillanás alatt elaludt.

Egy id� után kiemelkedett a kellemes sötétségb�l, és egy ragyogó, tündökl� fény felé indult. Ekkor ébredt rá arra, hogy valaki fogja a kezét. Valamiért azt gondolta, Molaire az, és azon töprengett, vajon hova mehetnek. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy Molaire meghalt, mire pillanatnyi pánik tört rá, ahogy a fény egyre közelebb ért.

– Ne félj! – suttogta Ustarte hangja a fejében. – Ne ellenkezz, különben túl hamar felébredsz. Bízz bennem!

Hirtelen felh�k fölé értek, és kiderült, hogy a fényl� ragyogás maga a nap, ami az elmondhatatlanul kék égen tündökölt. Alattuk húzódtak a vörös hegyek, amelyeken átkeltek, és ott tekergett egy hosszú, kanyargós folyó is, amely briliánsként csillogott, miközben a távoli tenger felé tartott. A naashani érezte, hogy a kezét megrántják, és lelke északnyugat felé reppent, eltávolodva a felkel� naptól. Messze alant falvakat és tanyákat látott, meg két kisvárost: a nagyobb városka négy fontosabb út csomópontján épült. Nem sokkal távolabb t�le állt egy �srégi er�d, amelynek omladozó küls� fala nagyjából egymérföldnyi területet fogott át négyszög alakban. A falak között raktárházak, és magas épületek terültek el. Az er�d közepén kör alakú, négyszintes lakótorony magasodott, kupolás fatet�zettel.

– Évszázadokkal ezel�tt építették a kereskedelmi utak védelmére – szólalt meg Ustarte. – De amikor Pelucid királysága lehanyatlott, az er�d évtizedeken át elhagyatottan állt. Kés�bb rablóbandák költöztek be, akik uralmuk alá vonták a kereskedelmi utakat is, és adót róttak ki a part menti városokból errefelé elhaladó karavánokra: a gothiri selymekre, a namib f�szerekre, a nyugati bányákból származó aranyra és ezüstre. Mindezt az uralta, akié a fellegvár volt. Vasálarc egy évvel ezel�tt foglalta el, látszólag azért, hogy a kereskedelem zavartalanul folyhasson.

A vár egyre közelebb került. – Ahogy te is látod, még mindig félelmetes er�d, amely még egy

ostromló sereget is fel tudna tartani egy darabig. Néhány elszánt harcos azonban jó eséllyel észrevétlenül át tud jutni a küls� falon.

– És mi van a nadír sámánnal? � nem látja, hogy jövünk? – Az Öregasszony a múlt éjszaka megölte: elevenen elégette. A nadír

megpróbált kiugrani az ablakon, hogy legalább a kínoktól megszabaduljon, de a n� egy visszatartó varázslattal megállította. � is

olyan, akár Boranius. Azért él, hogy élvezze mások szenvedését. És most vessünk egy pillantást bentre!

Lelkük egy darabig a lakótoronyban suhant, Skilgannon pedig magában megjegyezte a szobákat és termeket, a folyosókat és kijáratokat. Végül eljutottak egy kicsi és koszos emeleti szobába.

– Itt mi van? – kérdezte a férfi, mert csak egy rozzant ágyat, meg egy régi faszekrénykét látott.

– A legrosszabbfajta szomorúság és fájdalom – felelte a papn�. Áthatoltak a szekrény vékonyka ajtaján, és a kardmester odabent egy sz�ke hajú, apró kislányt látott, aki hátát a szekrényke falának támasztva ült. Kezével átölelte a térdét, és el�re-hátra hintázott. – � az a gyermek, akit Druss meg akar menteni.

Elhagyták a szekrény komor belsejét, és lebegni kezdtek a szobában. – Nézd meg az ágyat! – mondta Ustarte. A férfi megfeketedett, rothadó ujjakat látott, amelyeken bogarak

mászkáltak. – Az anyja ujjai – közölte a n�. – Boranius levágta �ket, miel�tt

megölte volna az asszonyt, majd a gyereknek adta �ket, hogy játsszon velük.

– Soha nem fog felépülni ebb�l – szólalt meg most az egykori hadvezér. – Szétzúzta a jöv�jét.

– Lehet, hogy igazad van, de jobb nem elkapkodni az efféle kijelentéseket. A gyermek a rémületbe menekült, ezért meg kell találni és meg kell nyugtatni, miel�tt megmentenék. Tudnia kell arról, hogy közeleg a segítség. Éreznie kell, hogy szeretik.

– És ezt miként lehet megtenni? – El tudlak juttatni hozzá, Olek. – Nem vagyok túlságosan jó mások megnyugtatásában, Ustarte. Jobb

lenne, ha te mennél. – Ha én mennék, tudod, mit látna? Egy farkasn�t, fényl� arany

szemekkel és éles karmokkal. Neki a saját fajából kell valaki, Olek. – Ismeri Drusst. Térjünk haza, és hozd el ide Csatabárdost! – Bárcsak megtehetném! Amit mondtál, az igaz: Druss látványa

önmagában felvidítaná. De ez sajnos nem lehetséges, mert Ezüst Gyilkos ilyen úton nem érhet� el. Múlt éjjel, amikor mindannyian elaludtatok, belefolytam az álmotokba. Jaredé tele volt bánattal, és bár melegszív� ember, nem tudja megadni a gyermeknek azt, amire annak szüksége van. Druss elméje olyan, akár egy vár, és komor elszántsággal védelmezi legbens� énjét. Amikor megpróbáltam megszólítani, hirtelen

a harag falával találtam magam szembe, mire azonnal visszavonultam. Diagoras lett volna a következ� választásom, de � túlságosan fél t�lem, és attól, amit a fajtámról tart. Nem bízott volna meg bennem úgy, ahogy te. El�bb-utóbb pánikba esett volna, és megpróbál elmenekülni. Azután maradt még Garianne, de meg sem próbáltam behatolni elméjének sikolyoktól visszhangzó labirintusába. Odabent még én is eltévedtem volna. Így csak te maradtál.

– Mit kell tennem? – Elviszlek a kislányhoz, aki olyan világot épített maga köré, amit

ismer. El kell jutnod hozzá, és meg kell találnod az utat hozzá azon a szövevényes – és talán veszedelmes – helyen, ahol most él.

– Kire veszélyes? Rám vagy rá? – Mindkett�tökre. De semmiképpen ne ringasd hamis reménybe!

Lehet, hogy most ez segítene, de onnan már nincs visszatérés. Ne mondd azt neki, hogy Orastes él! Légy �szinte, de egyben kíméletes is! Ez minden, amit tanácsolhatok.

– Nem én vagyok az alkalmas ember erre a feladatra, Ustarte. – Nem, valóban nem. És lehet, hogy elbuksz, Olek, de te vagy az

egyetlen, akit küldhetek. – Akkor induljunk! Skilgannon egy irdatlan tüskebozót el�tt találta magát. Feje felett az

ég száguldott és örvényl� színek kavarogtak rajta: lila és zöld fellegek, amelyeken sárga és karmazsin villámok cikáztak át. Lába alatt a talaj reszketett a hosszú gyökerekt�l, amelyek tekerg�z� kígyóként kúsztak el� a talajból.

Elhátrált a bozóttól, hogy szilárdabb talajra találjon. Ustarte elmondta neki, hogy ez a világ teljes egészében a nyolcéves Elanin alkotása, és csakis a kislány tudatalattijának bugyraiban létezik.

„Ez az utolsó védelme a valódi világ rémségei ellen" – közölte vele a papn�.

„És mit tehetek én itt?” „Az � világát nem áll hatalmadban megváltoztatni. Minden, amit

teszel, összhangban kell, hogy legyen azzal a világgal, amelyet teremtett. Ha látsz egy patakot, ihatsz bel�le, vagy megfürödhetsz benne. Ha találkozol egy oroszlánnal, elfuthatsz el�le, vagy megküzdhetsz vele. Ott nem tudok rajtad segíteni, Olek. Ha nem találod meg �t, vagy veszélybe kerülnél, csak mondd ki a nevem, és én azonnal kihozlak onnan."

A férfi elhátrált a tekerg�z� gyökerekt�l és a tüskebozótra meredt. Érezte a hátára nehezed� kardjai súlyát, és eltöprengett azon, hogy átvágja magát a töviseken. Ez t�nt a leglogikusabb lépésnek, mégsem tette.

Inkább körülnézett, és észrevett egy lapos követ. Odaballagott, leült, és a tüskebozótot kezdte figyelni. A bokrok között akadtak emberderék vastag ágak is, amelyekb�l a panthiaiak t�rére emlékeztet� hosszú és görbe tüskék nyúltak ki. Miután alaposabban is szemügyre vette �ket, már látta, hogy azok valóban t�rök.

Komoly dilemmába került: a gyermek védekezésül tüskegátat emelt. Ha nekiállna szétszabdalni, az olyan lenne, mintha nekitámadna a gyereknek, amit�l az csak még jobban megijedne. A kislánynak hinnie kell a saját erejében. Skilgannon lekapta a hátáról a kardhüvelyt, és lerakta a k�re. Azután levetette rojtos zekéjét és ingét, majd fegyverét hátrahagyva óvatosan elindult a tekerg�z� gyökerek között, amíg el nem érte az els� tüskés ágat. Ezek az ágak is mozogtak.

– A barátod vagyok, Elanin! – kiáltotta. – Beszélni szeretnék veled! Feltámadt a szél, a tüskék suhogni és hullámzani kezdtek. – Átmegyek a bozóton – folytatta az Elátkozott. Nagyon óvatosan átbújt az els� ág mellett, de ekkor az egyik tüske-

t�r végigvágott a vállán: a seb égetett, akár a t�z. – Fájdalmat okozol, Elanin – mondta szelíden. – Lámpás testvér

vagyok, és Skepthiából jöttem. Pap vagyok, és nem akarok ártani neked. Beljebb nyomult a bozótosban, és megpróbálta meg�rizni a

hidegvérét. Az egyik t�r felhasította a combját, egy másik beledöfött az alkarjába.

– Azért jöttem, hogy segítsek! Kérlek, ne bánts! Megragadta a karjába fúródott tüske-t�rt, kihúzta és ment tovább. A

kín fellángolt benne, ami felszította haragját. Küszködve fojtotta el, és átlépett egy alacsonyan húzódó ág fölött. Ekkor perzsel� kín hasított a hátába, és amikor lepillantott, látta, hogy egy tüske tör el� a hasából. A pánik szele suhintott végig rajta: tudta, hogy a seb halálos. Már éppen ki akarta mondani Ustarte nevét, amikor észrevette, hogy a karján tátongó mély seb mostanra elt�nt.

– Kérlek, szabadíts ki ebb�l a bozótból, Elanin! Nagyon nagy fájdalmat okoz.

A t�r kiszakadt bel�le, mire felsikoltott a kíntól, és térdre esett. Felpillantva keskeny ösvényt pillantott meg a bozótoson át. Keze a hasára tapadt, de se vérnek, se sebnek nem volt nyoma. Talpra

kecmergett, és elindult a kanyargós csapáson. A föld megremegett egy vérszomjas bömbölést�l, de Lámpás testvér ment tovább.

A bozótosnak egyszer csak vége szakadt, és el�tte egy tisztás nyílt. Közepén egy hatalmas medve állt, agyarairól nyál csöpögött. Skilgannon elindult felé... és ebben a pillanatban észrevette, hogy kardjai ott vannak a kezében.

– Ne! – kiáltotta és eldobta a fegyvereit. – Nem akarom �ket! A bestia ekkor rontott rá, a naashani pedig ösztönösen eldobta magát

jobbra, átgördült a vállán, és könnyed mozdulattal máris talpon volt. – Nem ártok neked, Elanin! – kiáltotta. – Azért vagyok itt, hogy

segítsek! A fenevad ismét felbömbölt és megindult felé. Skilgannon

mozdulatlanul állt. – Druss bácsival téged keresünk – mondta, és tekintete a bozótost

fürkészte a gyermek után. A medve fölémagasodott, a férfi pedig belenézett az állat barna

szemébe. – Hol van Druss bácsi? – kérdezte a fenevad a kislány hangján. – A fellegvár felé tart. – Van vele egy sereg is? – Nincs. Én vagyok vele, meg Druss bácsi két barátja: Diagoras és

Garianne. A medve leült, majd alakja felszikrázott és megváltozott. A föld is

megmoccant: a tisztást falak ölelték körül. Skilgannon pillanatok alatt egy magasan fekv� szobában találta magát, amelynek ablaka a tengere nézett. Egy gyerekszoba volt az, tele könyvekkel és játékokkal. Az ablak melletti ágyon egy kislány ült, akinek hatalmas kék szeme volt.

– Üdv, Elanin! – szólította meg a kardmester. – Hol a papám? Sehol sem találom. Skilgannon felsóhajtott. – Leülhetek melléd? – Leülhetsz, de a székre. A férfi úgy tett, ahogy kérték. – A nevem Lámpás testvér. Én pap vagyok... voltam... akit

Skilgannonnak is neveznek. Nem ismerem a papád, mert sosem találkoztunk, de Druss bácsi azt mondja, hogy remek ember.

– Megölték, nem igaz? Megölték a Papát. Vasálarc ezt mondta nekem. Azt mondta, hogy farkassá változtatta, és kés�bb megölték az arénában.

– Vasálarc gonosz ember, de neked er�snek kell lenned. Eljövünk érted.

– Engem is meg akar ölni, de itt nem talál rám. – Nem, itt nem. A kislány belenézett az Elátkozott szemébe. – Ha nincs seregetek, nem gy�zhettek. Vasálarcnak rengeteg

katonája van. Nagy emberek nagy kardokkal. Több mint százan varinak: láttam �ket az ablakból.

– Én is láttam �ket. Nem lesz könny� dolgunk. De mondd csak, kislány, tudod, hogyan lehet eljutnia a lakótoronyba?

– Nem megyek oda! Erre nem veszel rá! – A szoba csillámlani kezdett, és tüskés ágak szöktek el� a falakból.

– Senki sem vesz rá téged semmire – mondta sietve a férfi, és témát váltott. – Az egy kiköt� odakint? Van saját hajód is? Én mindig szerettem a hajókat. – A tüskék visszahúzódtak, Elanin pedig felállt, és kinézett az ablakon.

– Papa nem szereti a hajókat, mert mindig rosszul lesz rajtuk. – Id�nként én is rosszul leszek rajtuk, de attól még szeretem �ket. –

Skilgannon letérdelt a gyermek elé. – Amikor bemegyünk érted a fellegvárba, kell valami, hogy szólni tudjunk neked. Kell... egy titkos jelszó, hogy tudd, már biztonságban vagy.

– Én nem megyek haza. A papám nincs otthon, úgyhogy itt maradok. – Ez is egy terv, de azt hiszem Druss bácsi szomorú lesz. – Akkor jöjjön � ide! – És mi lesz a Dros Purdoli barátaiddal? �k nem tudnak idejönni,

mert te egy különleges helyen vagy. Én is csak úgy tudtam idejönni, hogy van egy különleges barátom, aki megmutatta az utat.

– Vasálarc Anyát is megölte. Feldarabolta. – A gyermek szemében könnyek jelentek meg, a férfi pedig ösztönösen is magához ölelte a kislányt. Megsimogatta a haját és gyengéden megpaskolta a hátát.

– Anyukádat nem tudom visszahozni, és a szenvedésed sem tudom elmulasztani. Te viszont er�s vagy, és nagyon bátor is, aki saját maga hozza a döntéseit. Beszéljünk meg egy jelszót! Azután majd eldöntheted, hogy itt maradsz vagy velem és Druss bácsival jössz-e.

– Azt hiszem ideje menned. Már kés�re jár. A szoba megpördült, Skilgannon pedig a leveg�be repült: teljes

sötétség ölelte körbe. Nagy csattanással ért földet – nem sokkal a bozótfal el�tt.

– Hamarosan találkozunk, Elanin! – kiáltotta, majd elsuttogta Ustarte nevét.

Skilgannon kinyitotta a szemét. Ustarte az erkélyen állt, és átható tekintettel méregette.

– Hogy érzed magad? – tudakolta. – Fáradtan. – Igyál egy kicsit ebb�l a vízb�l! Ez majd felüdít. – A nap fényesen

ragyogott odakint, és h�s szell� simított végig az erkélyen. Skilgannon megtöltötte a kristálykelyhet, és kiitta. Tagjait ólomsúlyúnak érezte: mintha rengeteget futott volna.

– Nagy kínokat álltál ki. �szinte leszek hozzád: megleptél, harcos. Majdnem meghaltál ott.

– Figyelmeztettél, hogy veszélyes is lehet. – Az er� lassan kezdett visszatérni a tagjaiba.

– Nem ez lepett meg. Szerintem még Druss is fogta volna a csatabárdját és nekiesik a tövisbozótnak. És szinte biztos, hogy megküzd a medvével.

– Mindez nem számít. Elbuktam. Túlságosan rémült, hogy el�jöjjön. – Elvetetted a magot, és ennél többet nem is tehettél. Most viszont

pihenned kellene. – Még nem. El tudsz vinni még egyszer a fellegvárba? Látnom kell,

hogy pontosan mennyi katona van ott, és mik a feladataik. – Meg tudom mondani, mennyien vannak. – Minden tiszteletem a tied, hölgyem, de ezt magamnak kell látnom.

Négy harcos nem támadhat meg egy várat. Ha csak annyi lenne a dolgunk, hogy bemegyünk és megöljük Vasálarcot, azt meg tudnánk tenni. Most azonban, hogy láttam a gyermeket, az a legfontosabb teend�nk, hogy �t megmentsük, és biztonságban hazajutassuk. Márpedig erre halvány remény is csak akkor adódik, ha ismerem a katonák mozgását, módszereiket, és feladataikat. Meg kell tudnom, mennyire h�ségesek. Azért harcolnak, mert kedvelik Boraniust, vagy csak a zsákmányért? Jelen pillanatban minden ellenünk szól. Ha titokban jöttünk volna, talán kicsempészhettük volna valahogy a gyermeket, hogy azután visszamenjünk és leszámoljunk Boraniusszal. Csakhogy nem titokban érkeztünk, és Vasálarc tudja, hogy jövünk. És én ismerem Boraniust, � nem bolond. Abból, amennyit láttam, úgy t�nik, a lakótoronynak csak négy bejárata van. Vasálarc felderít�ket fog kiküldeni, akik minket keresnek majd. Amint útra kelünk, lovasokat vet be, hogy feltartóztassanak minket. Ha karddal nem is, de nyilakkal és

lándzsákkal még húsz Legendás Drusst is le lehet teríteni. – A naashani rápillantott a papn�re. – Arra kérlek hát, hogy ismét vigyél vissza.

– Számítana, ha azt mondanám, hogy nem gy�zhetsz, Olek? – Nem – felelte egyszer�en a férfi. – És miért nem? – Nem könny� megválaszolni a kérdésed, hölgyem, és én túl fáradt

vagyok most egy vitához. – Akkor hát visszaviszlek a fellegvárba, Olek. Hunyd be szemed!

Tizenkilencedik fejezet Morcha a hálószoba el�tt üldögélt. A fájdalmas nyögések mostanra

ritkábbá váltak, ahogy a felcser ópiumos borogatást helyezett Boranius elcsúfított arcára. Az égési sérülések nagyon súlyosak voltak, és furcsamód csak az elszínez�dött b�rt érték. A férfi arcának többi része, és a szeme teljesen ép maradt. Kisvártatva a felcser lépett ki a hálószobából, akit Morcha a városból hozott.

– Elaludt – közölte a kirurgus. – Még sosem láttam ehhez fogható sebet.

– Én sem – állt fel a homokszín hajú tiszt. – Köszönöm, hogy eljöttél. – A felcser, csapott vállú, szikár arcú férfi, furcsálkodva meredt rá, mire Morcha elszégyellte magát. Persze, hogy eljött, hiszen nem volt más választása: amikor Vasálarc parancsot adott, az ember vagy engedelmeskedett, vagy meghalt. Id�nként mindkett� bekövetkezett.

– Szükségem van egy szobára itt a közelben. Amikor felébred, a fájdalom visszatér majd, és akkor itt kell lennem.

– Rendben. – Csodálkozom, hogy a látása nem károsodott. A szeme körül meg

sem égett a b�r. Hogy történt a baleset? – Nem voltam jelen, uram. A nadír azonban hamuvá égett, és

egyetlen csontja sem maradt meg. A nagyúr szörny�ségesen megsebesült... de �t magad is láthattad. Voltak, akik sikoltozást hallottak a Tet�téri Csarnokból, mire odarohantak, de az ajtó el volt reteszelve. A szobából hangokat hallottak kisz�r�dni... köztük egy n�ét. Mire betörték az ajtót, a n� már nem volt ott.

– Más kijárat is nyílt onnan? – Nem. A felcser megborzongott. – Többet kell tudnom err�l – és magára vetette az Óvó Szarv jelét. –

És most mutasd meg, hol alhatok! Morcha elvezette egy kis földszinti szobába. – Majd küldök enni- és innivalót! Remélem, kényelmesen fogod

érezni magad. – Erre a kirurgus megint csak furcsa arcot vágott. – Nem haragszol, ha megkérdezem, fiatalember, hogy miként lehet

itt ilyesvalaki, mint amilyen te vagy?

– De haragszom – hajolt meg kurtán Morcha, és magára hagyta a felcsert.

Miközben kiballagott az éjszakába, a kérdés egyfolytában ott izzott a gondolatai között. Átsétált az udvaron, majd elhaladt a raktárházak és a tárolók mellett, míg végül elérkezett a lapos barakkokhoz, ahol a Boraniushoz h� katonákat szállásolták el. A barakkok mellett állt a Hosszú kocsma, ahol az emberek kipihenhették a napi fáradalmakat. Bentr�l rekedtes hangok sz�r�dtek ki, és Morcha nem érzett most kedvet a társasághoz. Ment hát tovább, és eljutott a mostanra szinte teljesen kiürült nadír szálláshelyre. Nygor halálát a legtöbb harcos rossz ómennek tartotta – f�leg, hogy nem sokkal a Haláljáró ellen küldött emberek odaveszte után történt. Abból a hatvan nadírból, akik ezen a részen laktak, mindössze négy felderít� maradt. A többiek felnyergelték hátasaikat, és ellovagoltak északnak.

Morcha felsétált a küls� védfalhoz és felkapaszkodott a mellvédre, ahol két �rszemet talált, akik éppen elmélyülten beszélgettek valamir�l. Egyikük észrevette a tisztet, mire talpra szökkent. A másik egyszer�en csak rámeredt a férfira, és ülve maradt.

– Az ellenség még mindig odakint kószál – szólalt meg Morcha. – Ébernek kell lennünk.

– Sajnálom, uram – felelte az a katona, aki felállt. – Éppen a Vasálarc elleni támadásról beszélgettünk.

– És az a helyzet, hogy elfogyott a szerencsénk – tette hozzá a második. – Mindnyájunknak le kellene innen lépnie, Morcha. Feltéve, ha nem itt akarunk meghalni.

– Odakint csak egy maroknyi harcos van, Codis. Lehet, hogy Druss hírneve legendás, de még � sem gy�zhet le mindannyiunkat.

– Nem, valóban nem – bólintott a másik, és felállt � is. – De mi lesz azután? Néhány éve még a király katonái voltunk.

Shemak golyóira, mi voltunk a sereg színe-java! Azután veszítettünk, és alig tudtuk menteni az irhánkat, ember. És azóta mi lett bel�lünk? Megmondom az igazat, Morcha: azt kívánom, bárcsak soha ne jöttél volna hozzám azzal a hírrel, hogy Boranius él. Teljes szívemmel azt kívánom, bárcsak meghúztam volna magam Dospilisben! Vasálarc egyetlen ígéretét sem váltotta be.

A tiszt letelepedett a csipkézett mellvédre. – Nem ezt mondtad, Codis, amikor a kincseket szedtük össze

Mellicane-ban.

– Ez szerinted Mellicane? – vicsorgott a férfi. – Ez egy omladozó rom. Mi értelme �rszemeket küldeni a falakra, amikor legalább tíz helyen lyuk tátong rajtuk, és van egy csomó más lehet�ség is, hogy az ember észrevétlenül besurranhasson. A fák szinte a falak el�tt magasodnak. Amikor az ellenség ideér, egyszer�en csak besétál majd, mi meg csak akkor vesszük majd észre �ket, amikor megkezd�dik a vérontás. Én azt mondom, kerekedjünk fel és vágjunk neki a domboknak. Kifoszthatunk néhány karavánt, szerezhetünk pénzt, majd átvághatunk keletnek, Sherak felé. Ott mindig keresnek zsoldosokat, és jól elboldogulnánk.

– Egen, jól. Lennél olyan szíves ezt az ötletedet el�adni Boraniusnak is?

– Talán mindnyájunknak mennie kellene. Talán most kellene felkeresni, és véget vetni a kínlódásának. – Codis elhallgatott, és a szavak függve maradtak a leveg�ben. A férfi Morcha szemébe nézett. – Soha nem nyeri vissza a hatalmát. Mellicane-ban még volt rá esélye, de itt már nincs. És mik vagyunk mi? Egy rablóbanda. El�bb vagy utóbb a datiaiak eljönnek értünk. Egykor egy olyan sereghez tartoztunk, amely ezrekre rúgott. Most alig hetvenen vagyunk. Elfogyott az aranyunk, elfogytak a lehet�ségeink, elfogyott a szerencsénk.

– A szerencse forgandó. – Egen, az. A mi esetünkben ez valószín�leg azt jelenti, hogy a rossz

még rosszabbra fordul. Beszéltem a három nadírral, akik túlélték a Druss elleni támadást. Hallottad mi történt?

– Hallottam, hogy lemészárolták �ket. Codis hirtelen felkacagott. – Ó, igen, hiszen te éppen északon voltál akkor! Hiszen még nem is

hallhattad a legjobb hírt, igaz? – Nyögd ki végre! – Nos, a nadírok a támadás el�tti éjszaka tábort vertek. Kés�bb

besétált egyetlen kardforgató, levágott közülük egy csomót, majd ellovagolt az egyik pónijukon. A kardforgatónak két görbe pengéje volt, elefántcsont markolattal. Az egyik nadír emlékezett arra is, hogy az alkarjára egy pók volt tetoválva.

– Úgy? – Úgy? – ismételte Codis. – Mit gondolsz, ugyan ki lehetett az? Nem

csak Legendás Druss-szal nézünk szembe, hanem Skilgannon is közeleg. – A katona meredten bámulta Morchát, és arcvonásai keményre fagytak. – Te tudtad. Te nagyon is jól tudtad!

– � csak egyetlen ember. És ahogy te magad mondtad az imént, mi hetvenen vagyunk.

– Ó, igen, csak egyetlen ember! Ha most besétálna ide, közülünk mennyit terítene le, miel�tt megállítanánk? Ötöt? Tízet? Én nem akarok egy lenni abból a tízb�l.

– Nem is leszel az, Codis – mosolyodott el Morcha. Ellépett a mellvédt�l és váratlanul felnevetett. – Efel�l biztosíthatlak.

– Ó, igen és pontosan ho... – fúlt nyögésbe, amit Codis mondani akart. A férfi térde megroggyant, Morcha pedig még mélyebbre nyomta t�rét a férfi mellébe. A katona nekitántorodott gyilkosának. A tiszt hátralépett, Codis pedig arccal el�re zuhant a kövezetre. A másik katona eközben némán állt. Morcha a hátára gördítette a hullát, és kihúzta a t�rét.

– �rködj tovább! – utasította alárendeltjét. – Nemsokára küldök ide egy másik �rt is. Az lesz a legjobb, ha nem beszélgettek.

– Nem fogok, uram. – Hiszek neked. Morcha tisztára törölte t�rét a halott tunikájában, majd tokjába

csúsztatta a fegyvert. Lesétált a mellvédre lépcs�jén, és visszaindult a kocsma felé, ahol az egyik tisztet utasította, hogy küldjön embereket Codis hullájáért.

Ezután visszatért a lakótoronyba, és mivel eszébe jutott a felcser, az egyik szakáccsal vitetett neki ennivalót, � maga pedig leült egyedül enni a kihalt ebédl�be. A szakács nemsokára visszatért és hozott a tisztnek egy korsó fekete sert, amiért Morcha köszönetet mondott.

Gondolatai éveket reppentek vissza, és felidézte azt a napot, amikor � és Casensis az ifjú Skilgannont követték. Még mindig nagy örömmel idézte fel a fürd�ben töltött id�t. A fiú roppant ügyesen járatta velük a bolondját, a hercegn� pedig páratlan álcát talált ki magának. Az egész város Jianna után kutatott, � pedig ribancnak öltözve ott flangált a két férfi el�tt, akiknek az volt a feladata, hogy elkapják �t. Morcha elmosolyodott, ahogy erre gondolt.

Milyen nyugodt volt az ifjú Skilgannon! Morchát egyszer�en leny�gözte: rövid ismeretségük alatt igencsak megkedvelte, és titokban még örült is, hogy sikerült elszöknie a lánnyal a városból. Némi szerencsével a dolgok mentek volna tovább, �k pedig szépen lekerülnek a történelem lapjairól. De nem így történt. Kitört a lázadás, aminek Boranius örült. A csaták és a dics�ség ígérete felvillanyozták, és senkinek eszébe sem jutott a vereség gondolata. A hercegn� csekély

er�knek parancsolt, és azok csak bosszantották és ingerelték Bokramot. Elesett néhány jelentéktelen peremer�d, néhány karavánt elfogtak. A támadások az „üsd és fuss" elvet követték, és nem okoztak sok gondot. Az els� évben csupán méhcsípések érték Bokram hadait. A második év ugyanilyen volt. Azután Jianna er�ihez csatlakozott még két törzsf�, akik eltorlaszolták a hegyi hágókat Naashan nyugati részén, amivel lényegében elfoglaltak egy kisebb területet, ahol két város és vagy tucatnyi ezüstbánya állt. Innen visszatekintve, ez volt a vég kezdete Bokram számára.

Bár ezt egyikünk sem látta meg id�ben – tette hozzá gondolatban Morcha. – Még a legutolsó csatáig is azt hittük, hogy gy�zhettünk. – Hirtelen borzongás járta át az egész testét. A nap, aminek olyan lelkesedéssel indultak neki, azzal végz�dött, hogy Morcha öt társával együtt elcipelte a szörny� sebet kapott Boraniust a csatatérr�l.

És most, évekkel kés�bb, Boranius ismét szörny� sebet kapott, és Skilgannon ismét közeledett.

Codisnak igaz volt. Az egyetlen értelmes tett az lett volna, ha elmennek.

És � mégsem tudta megtenni. Az örökké változó értékek világában Morcha hitt a h�ségben.

Felesküdött Boraniusra és végig mellette fog állni.

– Eleget láttál? – kérdezte Ustarte. Skilgannon csak nagy

er�feszítések árán tudta kinyitni szemét: úgy érezte magát, mintha egy hónapja nem aludt volna. Minden izma sajgott, és képtelen volt felállni a székb�l. A papn� keszty�s keze végigsimított az arcán. – A megfelel� képzés nélkül az emberek fárasztónak találják a lélekutazást. Igyál egy kis vizet, az majd segít! – Az Elátkozott éppen csak hogy a szájához tudta emelni a kupát. A keze reszketett. Miután ivott, hátrad�lt székében és lehunyta a szemét.

– Úgy érzem, mintha húsz évet öregedtem volna. – Egy kis pihenés, és elmúlik. Most aludj, majd kés�bb visszajövök! Skilgannont nem kellett biztatni: azonnal mély, álomtalan álomba

zuhant. Amikor felébredt, már ismét pirkadt. Ustarte az erkélyen állt, a napfény pedig megcsillant vörös-arany ruháján.

– Jobban érzed magad? – érdekl�dött a n�. – Sokkal jobban, hölgyem. Évek óta nem aludtam ilyen jól. – Nem találkoztál a Fehér Farkassal? – A férfi elmosolyodott.

– Úgy látom, az az átkom, hogy olyanokkal hoz össze a sors, akik mind ismerik az álmaim. De ezúttal a farkas nem jött el hozzám. Pedig legutoljára majdnem megöltem.

– Még szerencse, hogy nem tetted. A naashani felült és kortyolt a vízb�l. – Érzem, hogy akkor soha többé nem zaklatna álmomban. – Való igaz. Éppen ezért nem szabad megtenned. – Úgy gondolod, zavaros álmokra van szükségem? – Úgy gondolom, meg kell értened a farkast. Megtámadott egyszer

is? – Nem. – Akkor hát te vadászol a farkasra, igaz? – Igaz. Amikor meglátom, el�rántom a kardjaim, de a farkas

általában elt�nik ilyenkor. Utoljára azonban elindult felém. – Rád rontott? Kivicsorította a fogait? – Nem, csak egyszer�en elindult felém. Felemeltem a kardom, hogy

megöljem, de Diagoras felébresztett. – És ismét a kardok. Tudtad, hogy az Öregasszony démonokat

idézett meg és csapdába ejtette �ket a pengékben? – Skilgannon megrázta a fejét. – A démonok adják a fegyvereid hatalmát, de ez lényegében egy csere. A démonok ugyanis lassacskán átveszik a hatalmat feletted. Megrontanak, és te egyre mérgesebb és gy�lölköd�bb leszel. �k azok, akik meg akarják ölni a Fehér Farkast. Ezért ugranak pengék a kezedbe, valahányszor álmodban meglátod a farkast.

– Miért akarják megölni �t? – Ezt neked kell megválaszolnod, Olek. A fehér farkast általában

el�zik a falkából, mivel eltér a társaitól, és a többi farkas fél t�le. Ezért ez az állat magányosan kóborol. Nincs párja, nincs falkája, amelyhez csatlakozhatna, vagy amelyet vezethetne. Emlékeztet ez valakire?

– A farkas én vagyok. – Igen... pontosabban a lelked. � jelent mindent, ami jó benned. A

kardoknak meg kell ölniük �t, miel�tt föléd kerekedhetnének. Segített a fellegvárba tett utad?

– Szerintem igen. A katonák csüggedtek, a nadírok elmenekültek, és ahogy telnek-múlnak a napok, a katonák is szökdösni kezdenek majd. Félnek Drusstól: pusztán az a tudat, hogy közeleg, rettegéssel tölti el �ket.

– És félnek t�led is, Olek Skilgannon. Rettenetesen félnek. – Igen, ez is igaz.

– Érzem, hogy ismered az egyiket azok közül, akiket láttunk. S�t, még valamennyire kedveled is.

– Évekkel ezel�tt találkoztunk, és való igaz, megkedveltem. Furcsa, hogy egy olyan ember, mint Morcha, képes követni egy olyan szörnyeteget, mint amilyen Boranius.

A papn� felnevetett. – Ti, emberek mindig meg tudtok nevettetni. Ha valaki gonosz, akkor

azt démonivá kell tennetek. Azt mondod, Boranius szörnyeteg. Nem, Olek, nem: � csupán egy ember, aki engedett természete gonoszságának. Mindnyájatokban megvan a lehet�ség a jóra és a gonoszra. Sok függ attól, hogy milyen hatások érnek titeket. A katonák, akiket Perapolisnál vezettél, öldököltek, n�ket er�szakoltak meg, embereket csonkítottak meg, és mészároltak le. Azután hazatértek feleségükhöz vagy kedvesükhöz, felnevelték és szerették gyerekeiket. Mindnyájan szörnyetegek vagytok, Olek. Hihetetlenül bonyolult és egyedülállóan eszel�s szörnyetegek. Azt tanítjátok a fiaitoknak és lányaitoknak, hogy ne hazudjanak, de az életeteket apró hazugságokkal kormányozzátok. A földm�ves nem mondja el az urának, hogy valójában mit gondol róla. A feleség nem mondja el a férjének, hogy a piacon találkozott egy férfival, akit�l lángra gyúlt az öle. A férj nem mondja el a feleségének, hogy elment a bordélyházba. A szeretet és a megbocsátás istenét követitek, mégis úgy rohantok a csatába, hogy ezt üvöltitek: „A Forrás velünk!" Mondjam tovább? Ugye, nem? Az igaz, hogy Boranius gonosz, de egész életében nem parancsolta meg annyi ártatlan élet kioltását, mint te tetted.

– Ezzel nem szállhatok vitába, hölgyem – felelte Skilgannon szomorúan. – És a múltat nem tudom meg nem történtté tenni. Nem tudom �ket feléleszteni.

– Megadhatod nekik a békét – mondta szelíden a papn�. Kettejük tekintete összekapcsolódott.

– Úgy, hogy megengedem Garianne-nak, öljön meg? Magad mondtad, hogy valószín�leg eszel�s, és nincsenek is szellemek a fejében.

– Én is tévedhetek. Az Elátkozott felnevetett. – Egyszerre csak egy kérdést, hölgyem! El�bb még meg kell

mentenünk a gyermeket, azután majd foglalkozom Garianne-nal. Hol van Druss?

– Rabalynnál. A fiú szépen gyógyul.

– És Diagoras? – � és az ikrek Garianne-nal vannak a lenti kertben. A drenai tiszt

sok közös vonást fedezett fel Nianban, úgyhogy most kiválóan elvitatkoznak a csillagokról. – Ustarte elfordult és a vörös hegyeket nézte. – Van még valami más is, amit tudnod kell, Olek. Az Öregasszony rejt�varázst mondott a fellegvártól északkeletre fekv� területre. Nem sikerült áthatolnom rajta.

– Északkeleten? – ismételte Skilgannon. – Sherak földjén? – Nem egész Sherakban: ennyire még � sem hatalmas. Nem, csupán

egy kisebb terület fölött... úgy is mondhatjuk... köd lebeg. – A szándékai mindig is rejtélyesek voltak el�ttem, azt leszámítva,

hogy Boranius halálát akarja. – Van még valami. Tudom, hogy gy�löli Drusst, aki már kétszer

hiúsította meg a terveit. – Értem sem rajong, bár tudomásom szerint semmi olyasmit nem

tettem, amivel ártottam neki. – Garianne-t azért küldte veletek, hogy megöljön téged. Efel�l

semmi kétségem. Vagyis legalább három ember halálát kívánja. Nyilvánvalóan Boraniusé a legfontosabb, egyébként Garianne már megpróbált volna végezni veled. Az Öregasszony tettei nagyon-nagyon furcsák. A nadír sámánt t�zvarázzsal ölte meg: a férfi teste él� lángcsóvává változott. Ez pedig hatalmas mágia, Olek! Ráadásul mindezt szellemalakban tette, ami elképeszt�. Ám egyben azt is jelenti, hogy ha akarná, ugyanígy végezhetne veled és Druss-szal is. Vagy akár Boraniusszal. A kérdés csak az: miért nem teszi? Miért ez a bonyolult utazgatás és a többi?

– Mert a halálunk egyedül nem elégítené ki. – Ezt nem értem. – Vegyük például Boraniust. Megkérdezhetnéd mondjuk, hogy miért

öli meg olyan lassan az áldozatait. Azért, mert örömét leli a fájdalomban és a kínzásban. Az Öregasszony sem más: a megölésünk nem jelent számára igazi látványosságot. Druss büszke ember, aki meg akarja menteni a gyermeket. Képzeld el, mit érezne, ha kudarcot vallana! Vagy akkor, ha pont id�ben érkezik ahhoz, hogy még lássa meghalni Elanint.

Ustarte megborzongott. – Nem is akarom megérteni a gonoszság ilyen mélységeit. Ha igaz,

amit mondasz, akkor mit akar t�led?

– Azt hiszem, ez még egyszer�bb. Jobban félek Boraniustól, mint a haláltól, és a vénasszonyt örömmel tölti el, ha látja, amint Vasálarc darabokra vagdal.

– És a rejt�varázs? A férfi egy pillanatig töprengett a válaszon. – Valaki más is jön – mondta végül. – Mert ha azt akarja, hogy

Boranius megölje Drusst és végezzen velem, akkor szüksége van még egy fegyverre Vasálarc elintézésre. Vagyis újabb harcosokat gabalyít a hálójába.

– És tudva mindezt, még mindig a fellegvárba akarsz menni? – A gyermek mindennek a kulcsa, és ez a legszebb a tervében.

Egyszer�en nem mehetünk el, és ezt � el�re tudta. Még ha életben maradunk is – ami er�sen kétséges –, a gyermeket akkor is a szemünk láttára ölik meg majd.

Ustarte nagy leveg�t vett. – Általában nem avatkozunk a világ dolgaiba, de most kivételt

teszek. Segítek neked, Olek. Diagoras roppantul élvezte a Niannal való beszélgetést. A csillagok

és bolygók természetér�l áttértek magának a természetnek az alapvet� bonyolultságára. Ez annyira lekötötte a drenai tisztet, hogy egy id�re teljesen el is feledkezett arról: Niannak már nincs sok hátra. Jared ellenben nem nagyon vett részt a beszélgetésben, inkább csak figyelte fivérét, arcán a csodálat és a szomorúság keveredett. Garianne közben a benti kerten átfolyó patak partján üldögélt, és a vizet nézte, amint az csillogó fehér sziklamedrében csordogál.

Nian odasétált hozzá, és megcsókolta aranyhaját. – Jó újra látni, batátom. – Boldogok vagyunk, hogy visszatértél. – A férfi átnézett a lány válla

fölött, és a patakot figyelte, majd odasétált a vízhez, leguggolt a szélén és kezével megérintette a meder alját. Majd felállt és szemügyre vette az öt láb magas vízesést, amely az északi falnál álló sziklákról bugyogott alá.

– Mi ny�göz le ennyire? – kérdezte Diagoras, aki odalépett hozzá. – Hát nem látod? Nézd a vízesést! – A tiszt engedelmeskedett. – Mit kéne látnom? – A víz felszínén kavargó rózsaszirmokat.

– Mi van velük? A patak túloldalán álló rózsabokor hullatja �ket – mutatott rá a drenai a kicsiny bokorra, amelyen nagy fej� rózsák n�ttek.

– Így igaz, de akkor miként hullanak alá a vízesésb�l, amely a sziklafalból tör el�?

– Nyilvánvalóan felettünk valahol szintén vannak rózsabokrok. Nian megrázta a fejét. – Szerintem a víz alázúdul a vízesésb�l, majd a patakból ismét

visszakerül, és így újra és újra körbejár. Nagyon érdekes. – A víz nem folyik felfelé, Nian mester – mutatott rá Diagoras. – Ez

lehetetlen. Nian jót kuncogott. – Diagoras mester, egy olyan templomban vagy, amelyet mágiával

tettek láthatatlanná, és ezt a templomot olyan lények vezetik, akik félig emberek, félig vadállatok, akik mellesleg képesek voltak visszahozni Rabalynt az életb�l és nekem is visszaadni az életemet. És akkor arról beszélsz, hogy lehetetlen a víznek fölfelé folynia?

Diagoras szégyenkezve felnevetett. – Ezt is figyelembe véve, csak egyet tudok érteni veled. Garianne

ekkor könnyedén talpra szökkent. – Üdv, Bátyó! – kiáltotta, Diagoras pedig megpillantotta a kertbe

lép� Drusst. A drenai tiszt elvigyorodott. – Ó, így már jobb, Csatabárdos! Most már úgy nézel ki, mint az az

ember, akit ismerek! – És így is volt: Druss szürke szeme csillogott, b�re pedig majd kicsattant az egészségt�l.

– És úgy is érzem magam, cimbora! Ez a víz majdnem olyan jó, mint a lentriai vörös, ami azért elárul valamit. Találkoztál Skilgannonnal?

– Nem. A múlt éjjel a papn�vel ment el, és azóta nem is láttam. – A lelkük arra az útra kélt, amelyet egyesek szárnyalásnak neveznek

– szólalt meg Nian. – Ezt a képességet több ezer évvel ezel�tt a csiatcék fejlesztették ki. A lélek ilyenkor elválik a testt�l és hihetetlen távolságokat képes megtenni. Szerintem Ustarte arra használja hatalmát, hogy a barátotok, Skilgannon felderíthesse a fellegvárat.

Diagoras láthatóan kételkedett hitelt adni a magyarázatnak, mire Nian felnevetett.

– Tényleg így van, barátom! Nem hazudnék neked. – Én elhiszem, cimbora – mondta Druss. – A feleségem is

rendelkezett ezzel az adottsággal. Jó látni, hogy ismét egészséges vagy! – El sem tudod képzelni, milyen jó ismét saját magamnak lenni! Az

elmúlt néhány évem csak kevés összefügg� dologról, bolondságom

különös emlékeir�l és a színtiszta ostobaságról szólt. Szégyenkezem, amikor arra gondolok, hogy mi lett bel�lem.

– Nincs okod a szégyenkezésre. Jó cimbora voltál és h� barát. Ez pedig sokat számít.

Nian elmosolyodott és kezet rázott Druss-szal. – Köszönöm, hogy ezt mondod, de az igazat megvallva, inkább

lennék halott, minthogy így éljek. És bár eddig Jared nem vallotta be, attól tartok, a halál hamarabb eljön értem, mint ahogy szeretném. – Ikertestvérére nézett. – Nem igaz, fivérem?

Jared hallgatott, és elfordította a fejét. Nian ismét Drussra pillantott. – Mondd meg az igazat, Csatabárdos! Jó emberismer� vagyok, és te

nem szoktál hazudni. Druss bólintott. – Nem tudják megszüntetni a daganatokat. Ez az igazság. – Mennyi id�m van még? – Egy hónap. Legfeljebb. – Ahogy sejtettem: Jared arca mindent elárult. Akkor remélem,

megérted, hogy nem tartok veletek az útra? Szeretnék itt maradni, mert a könyvtár zsúfolásig tele van csodás könyvekkel. Szeretnék minél többet elolvasni közülük, miel�tt meghalok.

– Megértelek. Bárcsak segíthettek volna a rajtad, Nian! Jó ember vagy és jobb sorsot érdemeltél volna.

– Mindig is úgy hittem, hogy létezésünknek ez a szakasza csak egy nagy utazás kezdete, bár elszomorít, és egy kicsit megrémít, hogy ilyen hamar elkövetkezett a második szakasz. Ám egyben a benne rejl� ígéret fel is csigáz. Minden jót neked, Druss! Remélem, megmentitek a gyermeket.

– Általában megteszem, amibe belevágok. – Nem is kétlem. – Nian Garianne-hoz és Diagorashoz fordult. –

Bocsássatok meg, barátaim, de el vagyok maradva egy kissé az olvasmányaimban!

Elindult, mire Jared felállt, hogy kövesse, de Nian rátette a kezét fivére vállára.

– Nem, testvérem. Maradj csak itt a barátaiddal! Most magányra van szükségem – mondta, és ezzel elhagyta a kertet.

Másnap reggel az utazók a templom el�tt gyülekeztek. A fenevad, ami egykor Orastes volt, mostanra felébredt és felkapaszkodott a szekér hátuljába, közel a bakon ül� Drusshoz. Skilgannon, Diagoras és

Garianne nyeregbe szálltak, Ustarte pedig megállt a naashani lova mellett.

– Mindvégig figyelni foglak titeket. Amikor az ellenség közelébe értek, varázslatot bocsátok rátok, ami összezavarja azokat, akik rátok néznek: hasonlóan ahhoz, ahogy a templom megtéveszti a szemet. Ezt a mágiát csak néhány percig tudom fenntartani, de annak elégnek kell lennie. Ha megállítanak titeket, mondjátok, hogy a városba igyekeztek, mert ott akartok munkát találni.

– Köszönöm mindazt, amit értünk tettél, hölgyem – hajtotta meg a fejét a kardmester.

– Ami nem volt sok. Azt hiszem, találkozni fogunk még, Olek. Akkor talán többet is tehetek.

Skilgannon elfordította lovát a papn�t�l, amikor a templom kapuja feltárult. Jared jelent meg, száron vezetve lovát, szorosan a nyomában Niannal. Diagoras odalovagolt hozzájuk.

– Örülök, hogy meggondoltad magad, Nian – közölte. – Hiányzott volna a társaságod.

– Megyünk a fellegvárba – közölte a férfi boldogan. – Szétvágjuk a rosszakat. – Látva, hogy Jared nyeregbe szállt, � is felkapaszkodott lova hátára.

Majd megfogta a fivére övér�l lelógó kend�t. Morcha az elmúlt két napban nem aludt három óránál többet. Minden

darabjaira hullott: eddig tizennyolcan szöktek el, és a megmaradtak harci kedve is mélypontra került. Boraniust ez láthatóan egyáltalán nem aggasztotta. Ideje java részét a Tet�téri Csarnokban töltötte, fenn a lakótoronyban, és bekötözött arcáról már egyáltalán nem vette le díszes fekete sisakját. Morcha megpróbálta felrázni �t a felderít�k beszámolóival és csapatainak lassú széthullásáról szóló hírekkel, de a férfi csak a vállát vonta meg.

– Hadd menjenek mind! Nem érdekel – mondta a sisak miatt tompított hangján.

Morcha ma reggel vezérét félmeztelenre vetk�zve találta, amint kardjaival gyakorolt. A tiszt megállt, és nézte egy darabig Boraniust, aki elképeszt�en fürge volt és villámgyorsan mozgott. A csarnok túlsó végében a nadír n� üldögélt, mellette pedig a gyerek, Elanin ült a padlón. A kislány összegömbölyödött, felhúzta térdét és ide-oda himbálózott, fejét oldalra hajtotta és üres tekintettel meredt a távolba.

Morchának és embereinek Vasálarc azt mondta, hogy a váltságdíj miatt tartják fogva a gyermeket, de a tiszt egyre jobban kételkedett ebben. Egyetlen üzenetet sem küldtek Orastes grófnak Dros Purdolba. Rejtélyes volt ez az egész ügy.

Boranius ekkor észrevette �t, és abbahagyta a gyakorlást, tokjába csúsztatva a Vér és T�z Kardjait. Remek penge volt mindkett�, az elefántcsont markolatokat igazi mester keze faragta.

– Nos? – kérdezte az egykori atléta és törülköz�vel megtörölte izzadtságtól fényl� mellét. – Közelednek a vendégeink?

Morcha el�relépett és belenézett a korábban készített feljegyzéseibe. – Valami nagyon furcsa folyik itt, nagyuram. Az ellenséget több

helyen is látták: egyesek innen harmincmérföldnyire is. Legjobb nadír felderít�nk üzent, hogy Drusst Khalid kán táborában, a hegyek között látta. Kiküldtem húsz embert, hogy állítsanak neki kelepcét. – Morcha belelapozott a jegyzeteibe. – Nemrég meg azt jelentették, hogy Csatabárdost és a többieket messze nyugaton vették észre. Kiküldtem még két lovast, hogy derítsék fel a hegyi hágókat, és tíz íjászt állítottam az egyetlen útra, amely a síkságra vezet. Egy órával ezel�tt viszont jött egy lovas, aki azt közölte, hogy látták Drusst Ustarte temploma felé haladni.

– Hiába teszel akármit, Morcha, el fognak jutni idáig. A lelkem mélyen biztosan tudom, hogy így lesz.

– Minden tiszteletem a tiéd, nagyúr, de a fellegvárba csak négy úton lehet eljutni, és mi mindegyiket figyeltetjük. Tudni fogjuk, mikor érnek a közelbe.

– Eljönnek – ismételte Boranius. – És akkor megölöm Skilgannont, mert ez a sorsom.

– A sebed zavar még, uram? – A felcser jó munkát végzett, és az arcom mostanra elzsibbadt.

Gondoskodj arról, hogy a tetemét eltávolítsák a szállásomról. Nem akarom, hogy ott b�zölögjön.

– Megölted?! De hát miért? – Miért ne? Már nincs rá szükségem. – Boranius az ablakhoz lépett

és kinézett. – Alkonyatkor a húsz legjobb kardforgatót hívasd a lakótoronyba! A többiek �rizzék a falakat! Amikor az ellenség támad, a sikolyaik majd riasztanak minket. És most menj! Gyakorolnom kell.

Morcha meghajolt és távozott. Földszinti irodájában leült az ablakhoz és folytatta a jelentések olvasását. A városkába egyre többen érkeztek, de ez várható is volt az évnek ebben a szakában. A

szegényebb domblakók közül sokan eljöttek munkát keresni. Egyetlen fegyverest sem láttak az utakon, keletr�l pedig nem jött jelentés. Ez aligha volt meglep�, hiszen ez volt az egyetlen irány, ahonnan az ellenség nem jöhetett. Mivel látták �ket Khalid kán táborában, lehetetlenség lett volna úgy átvágniuk a csúcsokhoz, hogy el�tte nem haladnak át a fellegváron. Mindenesetre Morcha magában elraktározta a gondolatot, hogy lovast küld ki, megtudni, miért nem érkezett meg a napi jelentés. Persze lehetséges, hogy a keleti felderít�k is elszöktek. A tiszt halkan átkozódott, majd folytatta a beszámolók olvasását.

A városkától nem messze láttak egy szekeret, amelyet egy nagydarab öregasszony hajtott, és öt gyerek lovagolt mellette bozontos hegyi pónikon. A szekéren nagy halom sz�rmebundát szállítottak. Morcha átfutotta a többi jelentést: a szekeret még kétszer kellett volna látni. Egyszer a F� úton, egyszer pedig a fellegvár alatti városka közvetlen közelében. Ám csak egyetlen szekérr�l számoltak be, amelyet egy csonka öregember hajtott, aki négy n�vel és egy együgy� fickóval utazott együtt. Ennek a szekérnek a hátuljában három farkaskutya ült.

A tiszt magában megjegyezte a jelentések íróinak nevét, majd kilépett az irodájából és elballagott a barakkoknak használt épületekhez. Az egyik férfit a tavernában találta, amint éppen falatozott, és beszámolót kért t�le a sz�rmével megrakott szekérr�l.

– Igenis, uram! Furcsa egy banda volt, annyi szent! Nem voltak fegyvereik, csak sz�rmét szállítottak.

– Hogy érted azt, hogy furcsák voltak? – Nehéz megmondani. Inkább csak szokatlannak t�ntek. A nap olyan

er�sen t�zött, hogy belesajdult az ember szeme. Egyáltalán semmi gond nem volt velük. Odakiáltottam, hogy álljanak meg, és �k engedelmeskedtek. Egy szót sem szóltak. Átvizsgáltuk a szekeret, láttuk, hogy nincsenek felfegyverkezve, így továbbengedtük �ket.

– És mi volt bennük furcsa? – Ostobának érzem magam, hogy ezt mondom, de ahogy elhaladtak

mellettünk, az egyik gyerek mondott valamit. És akkor egy pillanatra minden elhomályosult, bár szerintem csak az er�s napfény miatt. No, akkor azt hittem, hogy egy szempár bámul rám a sz�rmék közül, mire közelebb léptem a szekérhez, de semmiféle szemeket nem láttam már. Érted, uram, hogy mire gondolok, ugye? Csak olyan szokatlan volt. El�fordulnak ilyen furcsa pillanatok.

– De más szekeret nem láttál?

– Az �rségem alatt csak ezt az egyet, uram. Ez valamikor tegnap dél környékén történt.

A másik jelentést készít� katona nem sokkal alkonyat el�tt érkezett meg. Morcha üzenetet hagyott a számára, hogy amint megérkezik, keresse fel az irodájában. A férfi belépett a szobába, és tisztelgett. Felettese kikérdezte a jelentéssel kapcsolatban.

– Nem történt semmi különleges, uram. Egy csonka vénember és négy asszony jött. Ja, meg egy együgy� flótás. Bár el�ször azt hittem, hogy n�, és amikor megszólalt, eléggé megdöbbentem. Nem értettem, hogy nem vettem észre a szakállát.

– Mit mondott, amib�l azt gondolod, hogy együgy� volt? A katona megvonta a vállát.

– Csak abból gondolom, ahogy beszélt, uram. Tudod, miként beszélnek ezek. De már nem emlékszem, mit mondott.

– És kutyák ültek a szekér hátuljában? – Igen, uram, bár el�ször sz�rmének gondoltam �ket. Megbökdöstem

a halmot, mire az egyik kutya rám vicsorgott. Úgy ugrottam félre, akár egy megriadt nyúl.

– Odamentél a szekérhez, és nem ismertél fel három kutyát? – Igen, furcsa is volt, hogy így történt, de nap nagyon er�sen t�zött,

és alig láttam valamit. – Mikor történt ez? – Tegnap, nem sokkal dél után. Morcha belelapozott a jelentésekbe, míg végül megtalálta azt,

amelyik arról számolt be, hogy Skilgannon és a többiek elérték a templomot. A nadír felderít� látott egy hatalmas fenevadat, amelyik az arénából szökhetett el: egy eggyéforrtat. Az állat kutya módjára kuporodott le Csatabárdos mellé.

– Végeztem, uram? Mert ha igen, harapnék valamit. – Mind a három kutyát láttad a szekéren? – Hát persze. – Gondolkozz egy pillanatig! Hallottad, hogy a kutya rád vicsorog,

mire hátraugrottál. Azután mi történt? Láttam, hogy az egyik kutya rám vicsorog. A többiek meg ott voltak

mögötte. – Az összes állat fejét láttad? – Igen. – A.férfi ekkor habozni látszott. – Vagyis... nem. De legalább

háromnak kellett ott lennie.

– Felejtsd el a vacsorád! – állt fel Morcha. – Nyergelj fel egy gyors lovat és keríts hozzá egy vezetéklovat is! Aztán keresd meg Nakliant! A nomád utat �rzi, húsz emberével, és mondd meg neki, hogy amilyen gyorsan csak lehet, siessen vissza ide! Amit láttál, nem három kutya volt. Nem is egy bála sz�rme, ahogy mások jelentették, hanem egy eggyéforrt, aki Druss-szal és Skilgannonnal utazik együtt. Az ellenség megérkezett.

– Minden tiszteletem a tied, de tévedsz, uram. Nem voltak ott harcosok, csak egy vén kripli.

– A templomból jöttek, és varázslatot mondtak rájuk. Ezért t�zött olyan er�sen a nap. Higgy nekem! Az ellenség közel jár!

A katona láthatóan elgondolkodott. Egyike volt az újoncoknak, akiket Mellicane naashani negyedéb�l toboroztak.

– Rosszul tudom uram, hogy egy maroknyi ember készül ellenünk? – Jól tudod, de közülük ketten halálosabbak annál, hogysem el

tudnám neked mondani. – Ezt értem, uram, mert hallottam az embeteket, amint Drussról és

Skilgannonról beszélgettek. De a fellegvárat csak nem támadják meg? Ha Vasálarc nagyúrra vadásznak, akkor meg kell várniuk, amíg elhagyja az er�döt. Nyilván lest akarnak vetni, nem?

– Nem építhetek arra, hogy mit fognak csinálni. Éveken át harcoltam Skilgannon ellen, és annyit megtanultam, hogy mindig megtalálja a támadás módját. Valahogy minden csatánkban nekünk kellett ellencselekedettel élnünk arra, amit � tett. Érted ezt? Cselekedet és ellencselekedet. És általában a cselekvés az, ami megnyeri a csatákat és a háborúkat. Az ellencselekedet szinte mindig védekezést jelent. Azt gondolod, hogy hatan nem támadhatnak meg egy er�döt? Egyetértek veled, de az mit sem számít, hogy én mit gondolok. A kérdés az, vajon Skilgannon szerint meg lehet-e támadni az er�döt?

– �rültség lenne, és nem élnék túl. – Talán nem a túlélés foglalkoztatja �ket leginkább. De most nincs

több id�m vitázni, katona. Keresd meg Nakliant, és térj vissza ide vele, meg az embereivel a lehet� leggyorsabban!

Diagorast leginkább a túlélés foglalkoztatta, miközben arra várt,

hogy a nap lebukjon a hegység mögött. A drenai tiszt egy facsoportban álldogált alig negyedmérföldnyire az er�dt�l, amely innen leny�göz� hatást keltett. Igaz, a küls� falak rogyadoztak és javításra szorultak, de a

magas, kört formázó lakótorony l�réseivel, amelyeken át az íjászok szakállas vessz�ket l�hettek támadókra, és mellvédjével, ahonnan a véd�k köveket hajigálhattak, és forró olajat zúdíthattak le, kifejezetten félelmetesen festett.

Diagoras figyelmesen hallgatta Skilgannont, amikor a naashani felvázolta tervét. Jó terv volt – már legalábbis elméletben. De a gyakorlatban rettenetesnek hatott. Semmiképpen sem érhették el céljukat és menekülhettek el sértetlenül. A drenai a többiekre nézett. Jared és Nian egymástól távolabb üldögéltek, de amikor az együgy� fivér feje megfájdult, testvére adott neki valami port, majd leült mellé, és átkarolta a vállát. Garianne a földön feküdt, és láthatóan aludt, Druss és Skilgannon pedig halkan beszélgettek. A tiszt rámeredt a Csatabárdos mellett kuporgó hatalmas szürke fenevadra. Megpróbálta meggy�zni magát arról, hogy Orastest látja, de szinte lehetetlent kívánt magától. A pufók Orastes félénk, de víg cimbora volt, és számos tréfa tárgya, amikor együtt katonáskodtak. Diagorasnak azonban még a vér is megfagyott az ereiben, amikor a nyáladzó, fagyosan csillogó aranyszem� bestiára nézett. Döbbenetes volt, hogy Ezüst Gyilkos ilyen nyugodt tudott maradni a közelében. A tiszt arra számított, hogy a szörnyeteg egyszer csak nekik ront, és tépni-szaggatni kezdi �ket.

Amikor tekintete ismét visszatért az er�dhöz, megborzongott. Arra gondolt, lehet, hogy a saját sírját bámulja. A kapun éppen egy lovas vágtatott ki, mire Diagoras jobban behúzódott a fák közé. A lova elszáguldott a fák mellett, vissza a hegyek felé, ahol Khalid kán táborozott.

Eggyel kevesebb – gondolta a tiszt, és megpróbált ett�l felvidulni. – Túlélted Skelnt – emlékeztette önmagát. – Annál biztosan nem lehet rosszabb. Nem, hát persze, hogy nem! Csak be kell sétálnod az ellenség er�djébe, és meg kell védened a lakótorony bejáratát nagyjából negyven kardforgató ellen. – Diagoras tekintete a fivérekre ugrott. Nian azt mondta, inkább meghal, minthogy együgy� maradjon. Jared pedig arra készült, hogy teljesítse kívánságát. Nem azért jöttek, hogy megmentsék Elanint. Azért jöttek, hogy együtt haljanak meg.

Egy óra múlva alkonyodik. Diagoras odasétált, ahol Druss és Skilgannon beszélgettek – közben

gondosan kikerülte a fenevadat. – Nem lenne jobb megvárni, amíg teljesen leszáll a sötétség? –

tudakolta az Elátkozottól. – Akkor legalább néhányan már alszanak. – Az alkonyat jobb lesz – felelte Csatabárdos.

– Miért? – Kevésbé hagyományos id�pont. – Hogy érted ezt? Most már a kardmester is közbeszólt: – Éjszaka támadni megszokott dolog. Mivel tudják, hogy jövünk, és

tudják azt is, milyen kevesen vagyunk, arra számítanak, hogy vagy megbújunk a fellegvár közelében, és lesb�l támadunk rájuk, vagy arra, hogy éjszaka támadunk, meglepetésb�l. Ezért csak éjszaka várnak minket.

– Nem akarok túl akadékoskodó lenni az utolsó pillanatban, de szerinted hányan éljük túl a tervedet?

– Csodálkoznék, ha bármelyikünk is túlélné – közölte a naashani. – Én is erre gondoltam. – Én túl akarom élni – jelentette ki Druss. – Azt a kislányt haza kell

vinni, és azt gondolom, ez egy jó terv. – Ha még holnap is a terv erényeir�l fogunk beszélgetni, akkor majd

egyetértek veled – adott hangot kétkedésének a drenai tiszt. – Légy er�s, cimbora! Senki sem él örökké. – Ó, pedig én azt gyanítom, te leszel a kivétel, Druss. Úgy t�nik,

hogy mindig csak a körülötted lev�k harapnak a f�be, vén csataló. – Amint Boranius halott, az emberei valószín�leg már nem akarnak

tovább harcolni – fejtegette Csatabárdos. – Van egy tény, amit tudni lehet a zsoldosokról: ha senki nem fizet nekik, nem harcolnak. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy gyorsak legyünk. De akárhogy lesz is, még hetvenen sem lesznek odabent. Embereket küldtek ki, hogy minket keressenek a dombokon. Én azt mondom, olyan negyvenen lehetnek, de lehet, hogy még kevesebben.

– Ez hihetetlenül megnyugtató – dörmögte Diagoras gunyorosan. Druss rávigyorgott. – Még mindig megvárhatsz minket itt, cimbora. – Ne kísérts! – A drenai tiszt a lenyugvó napra pillantott. Kevesebb,

mint egy órát kell csak várniuk. Diagoras gyanította, hogy az id� gyorsan elszáll majd.

Huszadik fejezet Ippelius tizenkilenc éves volt. Apja a király seregében kapitányként

szolgált, és az utolsó csatában halt meg, abban, amelyben Bokram is elesett. A Boszorkánykirályn� gy�zelmét követ� hónapok nagyon nehezek voltak azoknak a családoknak, akik az el�z� uralkodót szolgálták. Ippelius anyját el�zték otthonából, javait és vagyonát a korona elkobozta. A ház el�tt tömeg ver�dött össze, és szeméttel, meg trágyával hajigálták meg a szám�zött famíliát. Ippelius akkor tizenhárom éves volt, és rettenetesen félt. Számos özvegy hagyta el ekkor a f�várost és keresett menedéket távoli városkákban és falvakban. Mások külországokban fekv� naashani kolóniákra költöztek: az � anyja Mellicane-ba ment.

Ippelius ott fejezte be tanulmányait. Mellicane csodás város volt, és a múlt rémségei, habár ott kísértettek rémálmaiban, lényegtelenné olvadtak a város ragyogásában. Amikor pedig Vasálarc uralomra került, úgy t�nt, elérkezett a bosszú ideje, és egy napon a szám�zöttek visszatérhetnek Naashanba. És akkor a Boszorkánykirályn� hatalma megd�l. Ippelius remek lehet�séget látott arra, hogy megbosszulja apja halálát és anyja szégyenét.

Most azonban, ebben a nyomorúságos kocsmában üldögélve húszegynéhány másik katonával, ráébredt, hogy az álmainak vége. Éppen úgy vége, mint ahogy szegény Codis is bevégezte ott a falon. Teljesen megdöbbent, amikor Morcha ledöfte a barátját. A tett gyors volt és gyilkos. Codis már azel�tt halott volt, hogy felfoghatta volna.

Ippelius belekortyolt a sörébe, amely savanyú volt és egyáltalán nem ízlett neki. Mégis mindenki ezt itta, a fiú pedig nem akart kevesebbnek látszani a többieknél. És ha sikerült rávennie magát, hogy eleget igyon, akkor a félelmei is csökkentek. Codis olyan volt neki, mintha a bátyja lett volna: segítette az els� napokban, amikor bolondot csinált magából a kiképzésen. Ippelius állandóan elbotlott a kardjában és hasra esett. Lovaglótudománya sem volt éppen a legkiválóbb: általában úgy zötyköl�dött a nyeregben, mint egy zsák zöldség. Codis pedig rendszeresen ellátta tanácsaival és támogatta. Akárcsak Morcha, aki mindig jókedély�nek és megért�nek mutatkozott. A fiú érezte, hogy felkavarodik a gyomra: Codis is kedvelte Morchat, s�t még tisztelte is. Milyen rettenetes lehet, amikor az öl meg, akit kedvelsz.

És ott volt még Boranius. Ippeliust valósággal leny�gözte, amikor el�ször mutatták be a generálisnak! A férfi hatalmas volt és bátor, akib�l csak úgy sugárzott a céltudatosság. Amikor azt mondta, hogy megdöntik a Boszorkánykirályn� hatalmát, az bizonyosságnak t�nt.

A fiú megborzongott. Nem sokkal ezel�tt �t és Codist utasították, hogy vigyenek el egy tetemet a lakótoronyból. A testet sietve összefércelt vászonzsákban cipelték el, de a vért�l átnedvesedett a szövet. Feleúton járhattak a lépcs�kön, amikor a zsák széthasadt, és kizuhant bel�le egy n� szörny�ségesen megcsonkított teteme. Ippelius okádni kezdett a látványtól, így Codisnak egyedül kellett a maradványokat visszatuszkolnia a zsákba.

Kés�bb, miután elföldelték a tetemet, a fiú zokogva rogyott a földre. – Hogyan tehet bárki is ilyet egy n�vel? – kérdezte Codist. – Boranius nem bárki. – Ez nem válasz. – Az istenekre, most mit vársz t�lem, mit mondjak? Nincsenek

válaszaim, ember. Mindig is imádta a kínzást; az a legjobb, ha nem is gondolsz erre.

Ippelius lepillantott a sírra. – Még csak sírkövet sem kapott. És én még azt hittem, hogy szeretik

egymást. – Szerették egymást. Azután Boranius megölte, és ennyi a történet.

Urald az érzelmeidet, fiú! Err�l senkinek nem fogunk beszélni, megértetted? Boranius férfiakat is megkínoz, ha arról van szó. Én pedig nem akarom, hogy levágja az ujjaimat, vagy kitolja a szememet.

– Szerinted a kislányt is megölte? – Nem tudom, és nem is érdekel. És neked sem kellene tör�dnöd

vele. Azért vagyunk itt, hogy kivárjuk az id�nket, és azután elt�njünk innen miel�bb.

– Miért nem megyünk el azonnal? – Amikor mindenfelé jár�rök kutatnak Druss után? Meddig jutnánk?

Nem. Majd ha Druss meghalt és a dolgok elcsendesedtek, akkor indulunk. Keletnek szökünk, a part menti városokba.

Ippelius ismét ivott a söréb�l, amelynek keser�sége mostanra elt�nt. Körülnézett a kocsmában üldögél� többi katonán: nem sok nevetés harsant ma este. Codis megölése nagy hatással volt rájuk, akárcsak a tudat, hogy Skilgannon közeleg. Akadtak köztük olyanok, akik a múltban harcoltak ellene. És mindegyiküknek voltak róla történetei.

Egy nagydarab katona lépett az ivóba: Rankarnak hívták. Átszelte az ebédl�t, és odasétált, ahol a fiú üti. Lezöttyent a székre, majd intett a csaposnak, és odakiáltott neki, hogy hozzon egy korsó sört.

– Hogy mennek a dolgok? – kérdezte Ippeliust. – Remekül. És nálad? – Szintén. A barakkok kiürültek: egy csomó embert áthelyeztek a

lakótoronyba. Miután ettem, én is odamegyek majd. Ippelius alaposan szemügyre vette a férfit, akinek markáns arcát

himl�helyek ragyázták, homlokától pedig egy cakkos fehér heg futott végig az arcán. Lefittyed� bal szemhéja körül élénkzöld monokli látszott

– Tényleg szerencsés voltál. Rankar megdörgölte bal szemhéját. – Akkor nem éreztem magam szerencsének, de azt hiszem, igazad

van. Ettél már? – Nem. Nem vagyok éhes. Az id�sebb katona bólintott. – Codis jó ember volt, és együtt verekedtük át magunkat Naashanon,

hogy azután kiverekedjük magunkat onnét. – Nem tudom elhinni, hogy Morcha megölte �t. – Mint ahogy én sem. Mindez csak azt mutatja, nem bízhatsz

senkiben. Ebben a pillanatban a taverna ajtaja kivágódott, és egy hatalmas alak

lépett be. Kerek, ezüstszegélyes sisakot viselt amelyen két ezüst csatabárd fogott közre egy koponyát. Egykor fekete szakállát s�r�n besz�tték már az ezüst szálak. Irdatlan fels�testén fekete zeke feszült, amelyet a vállainál ezüstös acéllal er�dítettek meg. Jobb kezében csillogó, kétfej� csatabárdot markolt. A férfi a terem közepére sétált, és megállt az egyik asztalnál, ahol négy katona ült. Megpörgette a csatabárdot, és belevágta az asztalba.

– Egy kis csendet, cimborák! – bömbölte. – Nem rablom sokáig az id�töket!

Csend támadt, ahogy a közel húsz ember rámeredt a jövevényre. – A nevem Druss – pihent meg a férfi keszty�s keze csatabárdjának

fekete nyelén –, � pedig itt Halál. – Az alak tekintete végigsöpört a termen, Ippelius megborzongott, ahogy a télszürke szempár összekapcsolódott az övével. – Azért jöttem ide, hogy megöljem Boraniust, mégpedig most. Nem nagyon tör�döm azzal, hogy el�bb mindenkivel végeznem kell ebben a teremben, de a katonák iránt mindig is jó szívvel viseltettem, mivel általában jó emberek. Így hát

adok egy lehet�séget, hogy kicsivel tovább éljetek. Azt javaslom, fejezzétek be a vacsorátokat, majd szedjétek össze a kincseket, ami csak van ebben az er�dnek nevezett bolhafészekben, és utána t�njetek el. Van kérdés?

A csend elmélyült, és az emberek egymásra meredtek. – Akkor hát magatokra hagylak benneteket a vacsorátokkal – tépte ki

csatabárdját az asztalból. Már fordult, amikor két katona kést rántott, és rávetette magát. Az ezüst csatabárd az els�nek széthasította a mellét, a másikat pedig arcon találta egy balhorog. A férfi átrepült az asztal fölött, rázuhant a padlóra, és nem mozdult. – Még valaki? – érdekl�dött a Csatabárdos. Senki sem moccant, bár Ippelius látta, hogy többen habozva a fegyverükért nyúlnak.

A férfi elindult az ajtó felé, amely ebben a pillanatban kivágódott és egy pokolbeli kreatúra jelent meg ott. Az aréna egyik bestiája volt az, az egyik legnagyobb, amit Ippelius valaha is látott. A rémség eltátotta száját és hosszan, vérfagyasztó hangon felüvöltött. A katonák felugráltak székeikr�l, felborogatva az asztalokat nagy igyekezetükben, csakhogy minél messzebb kerüljenek az ajtóban álló iszonyattól.

A csatabárdos odalépett a lényhez és vállon veregette. A fenevad visszahuppant négy lábra, és ellenségesen rámeredt a katonára. Amikor Druss elhagyta az ivót, a bestia követte.

Ippelius némán ült a helyén, Rankar pedig elkáromkodta magát. – Mit tegyünk? – kérdezte a fiú. – Hallottad, mit mondott. Befejezzük a vacsorát, és utána elt�nünk

innen. Diagoras és az ikrek beléptek a kapun. A drenai tiszt felpillantott a

mellvéd lépcs�in hever� halott �rszemre. Garianne fölé hajolt és kitépte bel�le a számszeríjvessz�t. Diagoras odasietett, ahol Skilgannon várakozott a lakótorony bejáratánál. Druss érkezett kocogva, nyomában az eggyéforrttal.

– Akkor kezdjük! – szólalt meg Skilgannon. Az eggyéforrt váratlanul felbömbölt, elszáguldott Csatabárdos

mellett, berobogott a lakótorony széles kapuján, és nekiindult az els� lépcs�sornak. Ezüst Gyilkos utánakiáltott, de a fenevad már el is t�nt.

– Megérezte a kislány illatát – mondta a kardmester. Druss megmarkolta a csatabárdját és átrohant a kapun. Skilgannon

odapördült a drenai tiszthez.

– Tartsátok a kaput, ameddig csak tudjátok! – Számíthattok ránk! – húzta el� Diagoras a szablyáját, és

borotvaéles vadászkését. Skilgannon már el is t�nt a kapu árnyékában: két lépcs�sor vezetett felfelé. Druss a jobb oldalin haladt, így az Elátkozott a balt választotta.

Diagoras odaballagott a kapuhoz, és az ivóhoz vezet� sikátorokat, és épületeket fürkészte, amelyek a raktárak mellett húzódtak. Jared és Nian odaléptek mellé, hosszúkarddal a kezükben. Garianne a mellvéd lépcs�in maradt, jó harminclábnyira t�lük, kezében kett�s számszeríjával. Az eggyéforrt üvöltése harsant fel fentr�l, amit sikoltozás követett.

A kocsmából egyetlen katona sem lépett ki, ami megdöbbentette a drenai tisztet. Amikor Druss közölte, hogy bemegy oda, nem akart hinni a fülének.

– Meg�rültél? Ugy rontanak majd rád, akár a veszett farkasok. – Valószín�leg nem. – Csatabárdos mindössze ennyit mondott. Diagoras Skilgannonnal várakozott odakint. – Egyetértesz ezzel az �rültséggel? – kérdezte a naashanit. – Jó esély van rá, hogy beválik a terve. Képzeld csak magad elé a

dolgot! Éppen vacsorázol, amikor besétál az ellenség, aki egyáltalán nem fél t�led. Bizonyos helyzetekben arra számítunk, hogy ellenségünk fél t�lünk. Például, ha túler�ben vagyunk, vagy csapdába csaltuk. Ezzel szemben vannak helyek, ahol sokkal kevésbé felünk az ellenségt�l – például a saját várunkban. Most pedig vegyünk egyetlen harcost, aki hatalmas túler�vel néz szemben, mégsem fél, és besétál a várunkba. Ez elgondolkodtatja az embert. És azt se feledd, hogy a harci kedvük is alacsony.

– Szóval azt hiszed, elég csak azt mondania, hogy t�njetek el, és azok megteszik?

Skilgannon átgondolta a kérdést. – Azt mondanám, hogy néhányat lehet, hogy le kell vágnia. A

többiek azonban nem avatkoznak közbe. A Diagoras megcsóválta a fejét. – Ti ketten más fajtából vagytok gyúrva. Most, miközben a kapuban várakoztak, kezdett egy kicsit

megkönnyebbülni. Druss és az Elátkozott bejutottak a lakótoronyba, és most már saját feladata kevésbé t�nt veszélyesnek. Egyetlen katona sem támadt még rá. Nem voltak villogó kardok, amelyek átdöfték a testét. Jared valószín�leg ugyanerre gondolt, mert rávigyorgott a drenai tisztre.

– Eddig jó – mondta. Diagoras éppen válaszolni akart, amikor Garianne váratlanul

integetni kezdett, és a kapun túlra mutogatott. A drenai ekkor hallotta meg a patadobogást, és a húszegynéhány

lovas közül az els� bevágtatott a kapun, majd kizuhant a nyeregb�l, ahogy egy számszeríjvessz� ütötte át a nyakát. A lova felágaskodott, majd egy másik ember nyilat kapott a mellébe, Garianne pedig rohanni kezdett a felettük húzódó mellvéden. Néhány lovas észrevette Diagorast és az ikreket, és megsarkantyúzta hátasát.

A drenai tiszt elkáromkodta, magát és megmarkolta a szablyáját. Naashaniak ugrottak le a nyeregb�l, és rohantak a mellvédre,

üldöz�be véve Garianne-t, aki éppen újratöltötte nyílpuskáját. Diagoras visszahátrált a lakótoronyba vezet� lépcs�kig. Ekkor egy lovas rontott rá, a férfi azonban lebukott a hátas nyaka alá, és szablyáját támadója védtelen bal oldalába döfte. A naashani hátrazuhant, lova felágaskodott, és kivetette a nyeregb�l.

Jared és Nian megrohamozta az ide-oda forgolódó lovasokat. A mellvéden Gatianne lel�tte az els� támadóját, majd megfordult és

a kapu teteje felé szaladt. A kés�bb érkez�k közül többen íjakat emeltek le a nyergükr�l – egy nyílvessz� süvített el Diagoras mellett. Újabb lovasok szálltak le hátasukról és indultak futva a lakótorony irányába. Diagoras rájuk rontott, útjukat állva. Garianne felkapaszkodott a kapu tetejére, majd megfordult és fejbe l�tt egy férfit. Két másik naashani mászott utána. A lány feléjük futott, és az els�t fejbe rúgta, visszarepítve a mellvédre. A második meglendítette kardját, de a penge elfordult a férfi kezében, és így csak a lapja érte Garianne bokáját, aki azonban így is a tet�re zuhant. A naashani katona megragadta a n�t, aki vadul az arcába sújtott a nyílpuskájával. A támadó fogása elernyedt, és az alak visszahullt a mellvédre.

Diagorasra hárman támadtak, és a tiszt hátrálni kényszerült, miközben b�szen védekezett. Nian a segítségére sietett, hosszúkardja átmetszette az egyik naashani tarkóját. Diagoras látta, most van esélye támadni, így el�retört. Szablyája lepattant a mellvértr�l, de vadászkése célba talált a keresztcsont és a nyak közötti részen. A vállát kardcsapás találta el, mire a tiszt felnyögött, elengedte a kését, és megpördült, hogy fogadja az új támadást. Csuklója pördítésével hárított egy vad suhintást, majd halálos riposztvágása felhasította ellenfele torkát.

Lovak nyihogtak és ágaskodtak, a sebesültek ordítása megtöltötte a leveg�t. Diagorasra újabb ellenfelek rontottak: az egyik penge feltépte

az oldalát, amit�l Diagoras megtántorodott és elesett. Miel�tt a halálos csapás lesújthatott volna rá, a naashani felnyögött és hátratántorodott, majd rángatózva a földre rogyott. A tiszt egy számszeríjvessz�t látott kiállni a hátából.

A naashani íjászok új célpontot választottak Garianne személyében. Vessz�k kopogtak a mellvéden, ahol kuporgott. A lány higgadtan kil�tte az egyik lovast a nyergéb�l, majd futni kezdett a fal mentén.

Diagoras szédelegve talpra kecmergett. Látta, hogy Jared a földre hanyatlik, ahogy egy kopja a hátába mélyed. Nian levágta a kopjást, majd ledobta a kardját és a fivéréhez rohant. Diagoras futni kezdett feléjük: menet közben felhasította egy férfi arcát, és mellbe szúrt egy másikat. Nian talpra rángatta Jaredet.

– Vedd fel a kardod! – kiáltott rá fivére, mire Nian visszarohant a fegyveréért. A hátába fekete tollú vessz� vágódott: ett�l megbotlott és elesett. Ujjai kardja markolatára fonódtak és sikerült feltérdelnie. Ekkor újabb nyílvessz� fúródott belé, mire Nian fájdalmában ordítva felegyenesedett, és rohanni kezdett a lovas íjász felé. A naashani megpróbált kil�ni egy újabb vessz�t, de hátasa felágaskodott, és Nian már rajta is volt. Hosszúkardja felhasította a férfi oldalát, aki kizuhant a nyeregb�l, Nian kardja pedig lesújtott a koponyájára. Jared két emberrel nézet farkasszemet, de már nem maradt ereje, hogy visszatartsa �ket. Az egyikük megrohanta, mire Jared fáradtan felé suhintott, de csapását hárították. A másik katona el�reugrott és hosszú t�rét belemerítette a férfi hasába. Nian, látva fivére vesztét, teli torokból felordított, és megrohanta a két naashanit, akik meghátráltak. Nian, ahelyett, hogy üldözte volna �ket, ismét ledobta a kardját és lerogyott elesett fivére mellé, újra és újra a nevét kiáltozva.

Diagoras látta, hogy Jared halott. A két férfi, akiket Nian megtámadott, ismét rohamra lendült. Egyikük nyakon szúrta a férfit, másikuk lesújtott Nian fejére. A drenai tiszt ekkor ért oda: az egyik naashani védekezni próbált, de Diagoras szablyája átvágta a nyakát. A másik elhátrált, de csatlakozott hozzá újabb négy. Mind megindultak a drenai felé.

– Gyertek hát! – rikoltotta el magát Skeln H�se. – Melyik kurafi akar meghalni els�nek?

A katonák egy pillanatra megtorpantak, karddal kézben. Majd hátráltak néhány lépést, miel�tt megfordultak volna, és rohanni kezdtek volna az ivó felé. Diagoras kipislogta az izzadtságot a szeméb�l, és megpróbálta kitalálni, vajon miért futottak el.

Ekkor hangokat hallott maga mögül, mire megfordult. Számos nehézpáncélzatú lovas szállt le a nyeregb�l. Fekete vértet

viseltek, zárt arcvéd�s sisakot, lósz�rforgóval. Mindegyiküknél volt kopja, kard, és kicsi kerek pajzs, amelyet egy foltos kígyó díszített.

A lovasok sorfala szétvált, és egy n� lovagolt el�re közöttük. Ahogy a drenai tiszt ránézett, minden fájdalmáról elfeledkezett. A n� hollófekete haját egyetlen kontyba fogva viselte, és ezüstszállal fogta össze. B� fehér köpönyeget viselt, és ezüst láncvértet. Ezüsttel szegett térdig ér� fekete lovaglócsizmája fölött csupaszok voltak a combjai. Könnyedén leugrott a nyeregb�l, és odalépett Diagorashoz.

A férfi botor módon megpróbált meghajolni, de megtántorodott. A n� odalépett hozzá, és elkapta, miel�tt elesett volna.

– Ha ez álom, soha nem akarok felébredni – mondta a drenai. A n� csak ennyit kérdezett:

– Hol van Skilgannon? Skilgannon átlépte a két katona tetemét és óvatosan indult tovább. A

lépcs�fordulóra számos ajtó nyílt, és mindegyikük tárva-nyitva állt. Odalépett az els�höz, de megállt el�tte hallgatózni. Amikor nem hallott semmit, vett egy nagy leveg�t, és gyorsan belépett az ajtón. A szoba másik feléb�l egy férfi rohanta meg felemelt karddal. Ebben a pillanatban az Elátkozott meghallott valami suhogást maga mögött. Fél térdre rogyott és a Nappal Kardját megpördítve hátrafelé szúrt vele. Az ívelt penge átdöfte támadója gyomrát és felhasította a szívét. Az Éjjel Kardja lecsapott, és majdnem lemetszette a másik támadó lábát. A férfi sikoltozva zuhant a padlóra. Az ajtóban újabb katona jelent meg, kezében felajzott számszeríjjal. A kardmester azonnal jobbra vetette magát, ahogy a húr megpendült. A vessz� feltépte a sz�nyeget a padlón. Skilgannon villámgyorsan felpattant és a nyílpuskásra vetette magát, aki ledobta fegyverét, és futva mentette az életét. A lépcs�fordulóba újabb katonák érkeztek, az Elátkozott pedig rájuk rontott: pörgött-forgott, pengéi cikáztak. Vér fröccsent szanaszét, ahogy a második lépcs�sor felé rohant.

Az eggyéforrt üvöltése mostanra abbamaradt, és a naashani gyanította, hogy leterítették.

Most már száguldott felfelé a lépcs�kön. Újabb számszeríjvessz� süvített el a feje mellett, és két kardos alak állta útját, majd halt meg. A nyílpuskás megpróbálkozott még egy lövéssel. Skilgannon el�revetette

magát, bukfencezett, majd egyetlen sima mozdulattal már talpon volt ismét. Az íjásznak egyetlen nyögésre futotta, amikor a Nappal Kardja átszúrta a szívét.

A harmadik lépcs�fordulót hosszú folyosó kötötte össze azzal a lépcs�sorral, amelyen Druss indult el. Az Elátkozott innen tisztán hallotta a csatazajt. Végigszáguldott a folyosón, nem pazarolva id�t a szobák átvizsgálására. Egy kétszárnyú ajtóhoz érkezett, amely egy nagy ebédl�be vezetett. Druss dühödten hadakozott odabent vagy egy tucat támadóval, és a padlódeszkákon már több tetem hevert. Az életben lev� katonák megpróbálták bekeríteni Csatabárdost, de a drenai ide-oda forgott és pördült, hatalmas csatabárdja csak úgy csillogott a lámpások fényében. Ezüst Gyilkos arcán az egyik vágásból vér csorgott, és zekéje is több helyen felhasadt. Nadrágját szintén átáztatta a vér. Egy, a többieknél vakmer�bb katona rárontott: feje végigpattogott a padlón, átvágott nyakából vérgejzír tört el�.

Skilgannon Druss segítségére sietett: a katonák, látva az új ellenséget megpróbáltak átrendez�dni, de ketten már el is estek a Nappal és Éjjel Kardjainak csapásai alatt. Követte �ket egy újabb: gerincét szilánkokra zúzta Snaga. A megmaradtak ekkor megtörtek, és futni kezdtek a kétszárnyú ajtó felé.

Az Elátkozott odalépett a drenaihoz. – Mennyire sebesültél meg? – Megsebesülni? Ugyan! Ezek csak karcolások! – Ezüst Gyilkos

nehézkesen szedte a leveg�t, és az arca ismét szürke volt, hiszen csak alig néhány nap telt el azóta, hogy közel került a halálhoz. Skilgannon ránézett és megcsóválta a fejét. – Miattam ne aggódj, cimbora! Még egy hegyet is meg tudnék mászni.

– Nem kétlem, Csatabárdos. – Akkor találjuk meg Boraniust! Druss megmarkolta csatabárdját, de a kardmester nem moccant. – A gyerek nála lesz, Druss. – Tudom. – Azt akarja, hogy szenvedj. Valószín�leg el�tted fogja megölni. – Ezt is tudom. – Az öregember szeme mostanra fagyossá lett és úgy

csillogott, akár a lecsiszolt acél. – Találjuk meg hát a kurafit és fejezzük be!

A két harcos együtt indult az utolsó lépcs�sor felé.

Huszonegyedik fejezet Morcha a Tet�téri Csarnokban várakozott öt kardforgatóval. A

meztelen fels�test�, díszes fekete vassisakot visel� Boranius magas támlájú székén ült, ölében a teljesen mozdulatlan Elaninnal. A férfi mellét vér borította, ami a vállától a hasáig húzódó négy karomnyomból származott. A hatalmas szürke eggyéforrt el�tte hevert, testét többtucatnyi seb borította. Még mindig lélegzett: aranyszín� szeme nyitva volt és Boraniusra szegez�dött. A gerincét átvágták, és nem tudott mozdulni.

– Látod a gy�löletét? – röhögött fel Boranius. – Ó, mennyire szeretne ismét nekem rontani! – A haldokló fenevad alatt egyre nagyobb vértócsa gy�lt. A naashani vezér megragadta a kislány sz�ke haját és fejét az eggyéforrt felé fordította. – Nézd csak, kicsim! Apu eljött érted. Hát nem édes?

Morcha elfordította a tekintetét. Hát így ér véget miden – gondolta magában. Az összes álma, az

összes reménye, minden nagyravágyása. Körbenézett a roskadozó Tet�téri Csarnokban, majd tekintete visszaért a vérrel mocskolt, fekete sisakos férfira. Boranius a kislány haját simogatta, de a gyermek nem reagált. A szeme tágra meredten nézett a semmibe, pislogás nélkül. Morcha el�húzta lovassági szablyáját: gyönyör� fegyver volt, markolatvéd�je valóságos ötvösremek, markolatgombjába smaragdot foglaltak. Még Bokram ajándékozta neki, jutalomként h�ségéért és bátorságáért. Tekintete végigvándorolt az öt kardforgatón, és látta arcukon a félelmet. Mindannyian a lenti csarnokból futottak ide, ahol Druss-szal és Skilgannonnal kerültek szembe. Tudták, hogy a halál vár rájuk.

Morcha Boraniushoz fordult. – Nagyúr, ha lennél szíves letenni a gyermeket! Szükségünk lesz rád

a harcban. – Ó, ne aggódj, Morcha! Harcolni fogok és mindkett�t megölöm. De

el�bb kifárasztjátok �ket nekem. – Kifárasztani �ket? Megörültél? Tudod, mi történik egyáltalán? – Hát persze, hogy tudom. Jön Skilgannon és Csatabárdos. Hogy

lehet az, hogy két harcos áttörte a védelmünket és most már a lépcs�n jönnek felfelé? Majd én megmondom neked, Morcha. Azért lehet ez

így, mert gyávák és tökfilkók vesznek körül. Holnap új csapatokat toborzok majd. Csakhogy ezúttal magam választom meg a harcosaimat. Az ítél�képességed sajnálatos módon kudarcot vallott.

Morcha egy pillanatig némán állt. – Igazad van, nagyuram. Az ítél�képességem már évekkel ezel�tt

kudarcot vallott. – Miel�tt folytathatta volna, a lenti udvarról patadobogás ütötte meg a fülét. Morcha az ablakhoz rohant, és kinézett rajta. Amikor visszafordult, zord vigyor ült az arcán. – Úgy t�nik, Boranius, nem állítasz fel új sereget; még akkor sem, ha megölöd Skilgannont és Drusst. A Boszorkánykirályn� érkezett épp az imént, �rei kíséretében.

– Okét is megölöm, és kivágom a ribanc szívét! Ekkor lépett Skilgannon a terembe, nyomában a fekete ruhás

csatabárdossal. Az öt naashani kardforgató elhátrált, és a padlóra dobták fegyvereiket. Morcha felsóhajtott, majd az Elátkozottra nézett.

– Jól csináltad, akkor régen – szólalt meg. – Még mindig kellemes emlékeim vannak a fürd�b�l.

– Tedd le a kardod, Morcha! Nincs szükség arra, hogy meghalj. A tiszt megvonta a vállát. – Csak erre van szükség. Védd magad! – El�reugrott és szablyája

süvítve szelte a leveg�t. Skilgannon elhajolt. Morcha mellébe éget� fájdalom döfött. A férfi megtántorodott, elejtette szablyáját és figyelte, ahogy az nagyot csattan a padlón. Majd nekid�lt a falnak, és lassan összeesett.

– Ezt szépen csináltad! – emelkedett fel székér�l Boranius, még mindig kezében tartva a gyermeket, és el�húzta egyik kardját. A pengét finoman Elanin oldalának nyomta, és ellépett trónusától. – Örülök, hogy látlak, Csatabárdos – üdvözölte Drusst. – Már sokat hallottam fel�led.

Druss lassan elindult az álarcos alak felé. Ekkor a gyermek vékony kék ruháján vérfolt jelent meg.

– Még egy lépés, és felhasítom a hasát, te pedig láthatod, ahogy a belei a padlóra omlanak.

Druss megtorpant. – Remek választás! – szólt Boranius. – Most pedig légy oly jó, és

tedd a padlóra a csatabárdodat! – Mindenképpen megöli, Druss – mondta ekkor Skilgannon. – Csak

el akarja nyújtani a pillanatot.

– Tudom, hogy mit tesz – felelte Ezüst Gyilkos jeges hangon. –Találkoztam már ilyen emberekkel korábban is. Gyenge emberekkel. Mind egyformák. – A drenai ledobta a földre Snagát.

– Most pedig lépj el�re, hogy kiélvezhessem a pillanatot! –parancsolta Boranius. Druss engedelmeskedett, kardtávolságon belülre lépve. A penge még mindig a kislány oldalának feszült. – Tudod, mi következik most, Csatabárdos?

– Hogyne tudnám. Meg fogsz halni. Mert megöllek. – Ha megmozdulsz, megölöm a gyereket. – Éppen erre várok – közölte fagyosan Ezüst Gyilkos. – Abban a

pillanatban, hogy a kard belemélyed a kislányba, már nem tudod ellenem használni. És akkor, te kurafi, összetöröm minden csontodat! Úgyhogy ne várass! Tedd meg! – bömbölte és el�relépett. A döbbent Boranius ösztönösen hátrált egy lépést. A haldokló eggyéforrt ekkor felmordult, és szája Vasálarc lába felé kapott. A Boranius kezében tartott kard megvillant, és lecsapott a bestia fejére. Vér fröcskölt a sebb�l, Druss pedig ebben a pillanatban el�revetette magát, és kitépte Elanin Boranius kezéb�l. Az ezüstszín penge suhogva tört el�, Ezüst Gyilkos megpördült, és testével védve a gyermeket, a padlóra vetette magát. A kard felhasította zekéje hátát, és belemart a húsába. Vasálarc dühödten felsikoltott és megrohanta Csatabárdost.

A T�z Kardja lesújtott Druss védtelen testére. A Nappal Kardja megállította a csapást. Boranius hátraugrott, és el�rántotta másik kardját is a hátán átvetett tokból, majd tekintete Skilgannonra tapadt.

– Ó, mennyire vágytam már erre, Olek! – mondta a vassisaktól tompa hangon. – Feldarabollak, akár egy hattyút a lakomán.

A Vér és T�z Kardjai megcsillantak a lámpások fényében, ahogy a két férfi körözni kezdett egymás körül. Boranius el�relendült és a kardok összecsattantak. Az acélcsengés muzsikája újra és újra felcsendült.

Morcha nézte �ket, és még fájdalmáról is elfeledkezett. A két harcos mintha siklott volna a fapadlón, kardjaik csillogó íveket húztak a leveg�be. A harcosok pörögtek és szökelltek, egyre gyorsabban és gyorsabban, ám mégis tökéletesen meg�rizve egyensúlyukat. A halálos pengék összeüt�dtek és összecsendültek, sziszegtek és daloltak, a borotvaéles acél a húst kereste, hogy belemélyedjen. A csarnokban a két férfi ide-oda táncolt, lélegzetvételnyi szünet nélkül.

Morcha észrevette, hogy mások is belépnek a terembe. Felpillantott, és meglátta Jiannát, a Boszorkánykirályn�t. Mellette lépdelt a vén

kardmester, Malanek. Fekete ruhás �rök özönlöttek a csarnokba, mögöttük pedig egy vénasszony érkezett, göcsörtös botjára támaszkodva. A tiszt tudta, hogy haldoklik, de azért imádkozott, hogy megérje ennek a hihetetlen összecsapásnak a végét.

Mostanra mindkét férfi megsebesült: Skilgannon arcán egy sekély sebb�l csordogált a vér, Boranius pedig bal bicepszére kapott egy vágást, b�re felhasadt, és vér folyt bel�le.

De a harc folytatódott. Elkerülhetetlen volt, hogy el�bb vagy utóbb lassabb tempóra ne

váltsanak, így ismét körözni kezdtek egymás körül. Boranius törte meg a csendet.

– Emlékszel Greavasra, Olek? Ó, hallanod kellett volna a visítozását! Amikor levágtam az ujjait, még elég bátor volt, de amikor lef�részeltem a karját, el�bújt bel�le a gyávasága. Könyörgött nekem, hogy öljem meg.

– Ne engedd, hogy felpiszkáljon, cimbora! – kiáltotta Druss. – �rizd meg a hidegvéred, és vágd ki a szívét!

Boranius támadásra lendült. Skilgannon kétségbeesetten hárított, majd egy pördüléssel eltávolodott, de Vasálarc követte. A Vér Kardja az Elátkozott torka felé döfött, de az egykori generális parírozott, majd blokkolta a T�z Kardjának csapását is. Az egyensúlyából kibillent harcos fél térdre rogyott, Boranius pedig újult er�vel rohamozott. Skilgannon ekkor jobbra vetett magát, bukfencet vetett, és máris talpra szökkent, éppen abban a pillanatban, amikor ellenfele gyilkos ívben lendítette meg jobbkezes kardját. Az Éjjel Kardja felfelé süvített, és lemetszette Vasálarc ujjait. A férfi felsikoltott és hátratántorodott, a T�z Kardja pedig kihullt megcsonkított kezéb�l. Boranius hátrálni kezdett. Skilgannon követte.

– Most beszélj Greavasról! – kiáltotta. – Most beszélj arról, hogy könyörgött!

Vasálarc felrikoltott fájdalmában és dühében, és rohamra lendült. Az Elátkozott hárított, félreszökkent, és lesújtott a mellette elrobogó Boranius hátára. Az Éjjel Kardja mélyre vágott, és a férfi gerincében állapodott meg. Bokram egykori hívének lába megroggyant, a férfi térdre zuhant, megmaradt pengéje pedig kicsusszant a kezéb�l.

Skilgannon körüljárta Vasálarcot, a Nappal Kardja pedig átmetszette a sisakot a fejéhez rögzít� szíjat. Az álarc lehullt, és feltárult Boranius szörny�ségesen eltorzult ábrázata. A férfi kék szeme leplezetlen utálatot és gy�löletet sugárzott.

– Semmi vagy – közölte vele az Elátkozott érzelemmentes hangon. – Sosem voltál más. Greavas tízszer olyan férfi volt, mint te.

Ezzel magára hagyta, Vasálarc pedig sértést sértés után vágott hozzá. Teste megrándult, ahogy megpróbálta lábát engedelmességre kényszeríteni, de átvágott gerince többé már nem küldött üzeneteket az izmainak. A kardjáért nyúlt, de a karja csak rángatózott és vonaglott.

Amikor felpillantott, meglátta a felé tartó Boszorkánykirályn�t, aki kezében egy keskeny t�rt szorongatott.

A n� letérdelt el�tte, és belenézett a szemébe, majd így szólt. – Megölted az anyámat. Ezzel felemelte a t�rt és a hegyét lassan Boranius szeme felé

közelítette. Boranius sikoltozott, ahogy a hideg acél lassan, nagyon lassan

beledöfött az agyába. Skilgannon nem nézte végig, miként végzi be lassú kínhalállal

Boranius. Ehelyett odasétált, ahol Morcha ült a falnál, kezével próbálva meg elállítani a mellére kapott sebb�l folyó vért.

– Túl jó ember voltál ahhoz, hogy egy ilyen szemetet kövess. Miért tetted?

– Bárcsak tudnám a választ! Örülök, hogy legy�zted: senki sem gondolta volna, hogy meg tudod tenni. Senki sem gondolta, hogy bárki meg tudja tenni.

– Mindig van valaki, aki jobb nálad – egyenesedett ki az Elátkozott tör�dötten, és odasétált, ahol Druss ült a gyermekkel.

– Remekül csináltad, cimbora! – mondta az öreg harcos. – Szerinted Elanin fel fog épülni?

Az Elátkozott kivette a gyermeket Csatabárdos kezéb�l, és odavitte, ahol az eggyéforrt hevert. Az aranyszín� szemek még mindig nyitva voltak, de a bestia légzése mostanra szaggatottá és darabossá vált. A naashani letérdelt, és lefektette a kislányt a hatalmas fej mellé. A fenevad halk morgást hallatott, és Elanin arcához nyomta a pofáját.

– Nem tudom, hogy hallasz-e, Orastes, de a lányod immár biztonságban van – szólt a kardmester. Druss is megérkezett és leguggolt a bestia mellé. Hatalmas kezét rátette a lény homlokára, és megsimogatta, mintha csak egy kutya lenne. Az arany szemek egy darabig még rászegez�dtek a gyermek finom vonásaira, majd becsukódtak, és az eggyéforrt nem lélegezett többé.

Senki sem mozdult, majd egy kis id� elteltével a gyermek szeme megrebbent, és Elanin mélyen, reszketegen felsóhajtott. Pislogott néhányat, majd felült. Druss felemelte és a karjaiba zárta.

– Jó, hogy újra látlak, aranyom. – A papus eljött értem, és � mondta, hogy itt vagy. Jianna hátrált egy lépést és rápillantott a férfira, aki álmaiban

kísértette – most úgy t�nt, egy emberölt� óta. Gondolatai visszarebbentek azokra az els�, veszedelmes napokra, amikor utcalánynak adta ki magát, és együtt élt az ifjú Skilgannonnal. Emlékei élesek és tiszták voltak, és számos szomorú dolog árnyékolta be �ket, mégis aranyként csillogtak. Akkoriban egyszer� dolgokról álmodozott. El�ször a túlélésr�l, azután pedig bosszúról: semmi bonyolult dologról. És mindvégig ott volt mellette Skilgannon.

Aki most egy aranyhajú kislány mellett térdelt, és keze gyengéden simogatta a gyermek hosszú haját. Az uralkodó még emlékezett rá, milyen volt, amikor a férfi keze az arcához ért. Ekkor megérezte, hogy szeme könnybe lábad, mire dühödten elhessegette az emlékeit. Hátat fordított a jelenetnek, és észrevette a távolabbi falnál botjára támaszkodó Öregasszonyt, aki s�r� fekete fátylat viselt, így arckifejezése semmit nem árult el.

A vénasszony a rakparton bukkant fel, éppen amikor Jianna és személyi test�rsége a hajó felé tartott, ami Sherakba vitte �ket, a fellegvárba vezet� útjuk els� szakaszára.

– Azért mész oda, hogy megöld Boraniust, vagy hogy megmentsd Skilgannont? – kérdezte kés�bb a királyn�t�l, amikor már a tatfedélzeten álltak.

– Talán mindkett�ért. – Kárt okoz neked, Jianna. El fog pusztítani. Akkor az uralkodó

felnevetett. – Szeret engem, és nem tenne semmit, ami árt nekem. – Éppen a szerelem az, ami veszélyes, királyn�m. A szerelem és a

szeretet vakká tesz minket a veszélyre. A szerelem ostobaságot és szomorúságot hoz magával.

– És mi van, ha én is szeretem �t? – Hiszen te szereted �t, Jianna. Azóta tudom, hogy el�ször

találkoztunk. És éppen ez az a veszély, amir�l beszélek. Mostanra bölcs lettél és könyörtelen, ahogy az egy uralkodóhoz illik. Szeretnek és

egyszersmind félnek. Elérheted a nagyságot: ott van... karnyújtásnyira... és hívogat.

– Miért gy�lölöd �t ennyire? – Nem gy�lölöm �t. Remek és bátor ember: én csak azért akarom a

halálát, mert fenyegetést jelent rád nézve. Semmi más okom nincs rá. De nem próbáltad már te magad is megöletni? És nem érted, hogy miért, ugye? Azért, mert a titkos éned, az igazi valód, lelked magva tudja, hogy el kell bánnod vele. Rá gondolsz, és ez egyfolytában gyötör.

Jianna nézte, ahogy a hajó vitorlái kibomlanak, és matrózok futnak végig a fedélzeten, eloldva a köteleket.

– Talán az igazi énem mondja azt, hogy szükségem van rá. – Ugyan! Neked nincs szükséged senkire. Sokáig éltem, Jianna, és

tudom, hogy mi az, amit most átélsz. Egykor olyan voltam, mint te. Túlságosan szereted, és ugyanakkor nem eléggé szereted. Túlságosan szereted ahhoz, hogy mást szeress helyette, de nem eléggé szereted ahhoz, hogy megváltozz miatta. � feleségre és gyermekei anyjára vágyik, te pedig birodalmat akarsz és helyet a történelemben. Gondolod, hogy ezt a két vágyat egyesíteni lehet? � is ugyanúgy érez, királyn�m: nem tud mást szeretni, és arcod örökké ott lebeg a gondolataiban. De � sem fog megváltozni. Nem lesz bel�le ismét a hadvezéred, még akkor sem, ha ez azt jelenté, hogy megosztod vele az ágyad és az életed. Amíg él, csak a nyakadra kötött k� lesz.

– Elgondolkozom azon, amit mondtál. Most pedig, ebben az omladozó lakótoronyban rájött, hogy mennyire

hiányzott neki ez sudár férfi, és a társasága jelentette öröm. Arra vágyott, hogy odamehessen hozzá, és a vállára tehesse kezét. Hogy fogjon egy ruhát és letörölhesse az arcára kapott vágásból csordogáló vért.

A háta mögül mozgás nesze ütötte meg a fülét. Megfordult, és maga el�tt azt a drenai harcost látta, akivel el�ször az udvaron találkozott. A férfi arca mostanra elszürkült, és vér áztatta át tunikáját és nadrágját. A katona megállt el�tte.

– Hogy jutott eszedbe lépcs�t mászni, te bolond! – förmedt rá a királyn�. – Megmondtam, hogy várj addig, amíg meg nem jön a felcser.

– Eszembe jutott, hogy meg is halhatok, és akkor nem láthatlak soha többé.

– Te ostoba! Meghalhattál volna lépcs�mászás közben! – Megérte volna. – Ekkor a férfi megtántorodott, de Malanek már

oda is lépett és elkapta a karját.

– Gondoskodj róla, hogy a sebeit bekössék! – parancsolta a királyn�. A drenai rátámaszkodott a vén kardmesterre, és felvillantott egy féloldalas, kisfiús mosolyt.

– Ó, most már akár meg is halhatok! – mondta, és amikor Malanek eltámogatta, még hátrafordult. – Férjnél vagy? – kiabált vissza, de Jianna ügyet sem vetett rá.

Egy aranyhajú fiatal lány lépett a csarnokba, és halkan beszélgetni kezdett az Öregasszonnyal. A n� díszes, apró, két íjkaros számszeríjat tartott a kezében. A vénasszony rámutatott a terem egy másik kijáratára, mire a fiatal n� kisétált azon. Még egyszer visszanézett, majd elt�nt az ajtóban.

Skilgannon közben felállt a kislány mell�l, és megfordult. Zafírkék szeme összetalálkozott a királyn� tekintetével, és nem eresztette. Jiannának egyetlen arcizma sem rezdült, csak várakozott. A férfi elindult felé, majd amikor odaért, mélyen meghajolt. Aztán az uralkodóra nézett, és nem szólt semmit.

– Egy szavad sincs hozzám, Olek? – kérdezte a Boszorkánykirályn�. – Egyetlen szó sem tehet igazságot. Ebben a pillanatban, ahogy itt

állok el�tted, így vagyok teljes. – Akkor gyere velem haza! A harcos arca fájdalmasan megrezdült. – Hogy újra háborúk, és újra halál várjon rám? Újabb felperzselt

városok és elárvult gyerekek? Nem, Jianna, ezt nem tehetem. – Királyn� vagyok, Olek. Nem ígérhetem meg, hogy nem lesznek

újabb háborúk. – Tudom. – Azt kívánod, bárcsak sose találkoztál volna velem? A férfi ekkor

elmosolyodott. – Id�nként kívánok dolgokat, amikor a csüggedés legmélye elér. Ha

visszamehetnék, számos dolgot megváltoztatnék. De a veled való találkozást? Azt sosem. Mintha azt kérdeznéd egy embert�l, aki napszúrást kapott, hogy ugye ezentúl már soha, de soha nem megy a napra?

– Akkor mihez kezdesz? Skilgannon megérintette a nyakában hordott medált. – Folytatom az utam. – Még mindig azt hiszed, hogy vissza tudod hozni? Az Elátkozott

vállat vont. – Amíg meg nem próbálom, nem tudhatom.

– És azután mi lesz? Együtt élsz majd vele valami kietlen tanyán? A férfi megrázta a fejét. – Ennyire nem gondolkodom el�re. – Ebben a küldetésben elpocsékolod az életed, Olek. – Az életem már így is pocsékba ment. Így legalább kap valami célt. Egy katona lépett oda Jiannához, és hajolt meg. – A lázadókat az udvaron gy�jtöttük egybe, fenség. Kifosztották a

raktárházakat, és éppen távozni akartak. Azt mondják, hogy a Druss nevezet� ember nekik ígérte az életüket. Végezzünk velük?

– Engedjétek el �ket! – Igen, fenség. Továbbá felderít�ink jelentették, hogy nagy létszámú

datiai lovasság tart errefelé. Nagyjából két órán belül megérkeznek: indulnunk kellene, miel�tt megjönnek. – Közben Malanek is visszajött, és � is beszélni kezdett. Jianna látta, hogy Skilgannon odamegy az Öregasszonyhoz, aki magához intette. Malanek szintén a miel�bbi indulást sürgette.

– Rendben: itt úgy sincs már semmi dolgunk – közölte az uralkodó. Az Elátkozott felé pillantott, aki a terem túlsó végében lév� kisajtón

át távozott, nyomában az Öregasszonnyal. Miel�tt az ajtó becsukódott volna, a királyn� látta, hogy az ajtón túl lépcs�k vezetnek fel a mellvédre.

– � velünk jön? – kérdezte most Malanek, és átnyújtotta az uralkodón�nek a tokba dugott Vér és T�z Kardjait. A Boszorkánykirályn� megrázta a fejét, és látta, hogy a csalódottság megjelenik a vén kardforgató arcán. Malanek felsóhajtott. – � jó ember, bár nem hittem, hogy le tudja gy�zni Boraniust. Jó, hogy az élet még mindig tartogat meglepetéseket számomra.

– Nincs olyan, akit � ne tudna legy�zni. Hiszen � Skilgannon. A n� a kis ajtó felé pillantott. Az ajtó mellett egy halott férfi hevert, aki valahogy ismer�snek t�nt a számára.

– Tudod, ki �? – tudakolta Malanekt�l. – Igen, fenség. � Morcha, Boranius egyik tisztje. – A neve nem mond semmit. No mindegy, nem számít. – Keze

rákulcsolódott az egyik kard elefántcsont markolatára, és lassan el�húzta a fegyvert az ébenfa hüvelyb�l. A pengébe vörösl� lángspirálokat metszettek, a nyelét pedig gyönyör�en kifaragták: egymásba gabalyodó démoni alakokat formázott. A kard szinte súlytalan volt a kezében, Jianna pedig megremegett az izgalomtól, majd

rögtön ezután megborzongott. – Szerinted ezeket a pengéket megszállta valami? Malanek ránézett és elmosolyodott.

– Majd az id� megmutatja, fenség – mondta és vállat vont. Amikor az Öregasszony elérte a lépcs�k tetejét, Skilgannonhoz

fordult. – Nem is vagy rá kíváncsi, miért kértelek meg, hogy gyere velem? – Már tudom. – Ó, szóval beszéltél a bestian�vel, Ustartéval? Nos, képes vagy

meglepni, Olek. Azért jöttél, hogy megölj? – Azt hiszem már réges-régen rászolgáltál a halálra, banya. De nem

ezért jöttem. Hanem hogy segítsek Garianne-on. Az Öregasszonyból kitört a nevetés. – Ó, milyen bájos! Pedig azt reméltem, megpróbálsz megölni saját

kardjaim egyikével. Élvezettel figyeltem volna, hogy mit teszel, amikor a pengéid nem képesek átdöfni a b�röm. Lehet, hogy öreg vagyok, de bolond még nem. Nem készítek olyan fegyvereket, amelyeket fel lehet használni ellenem. No, és hogyan fogsz segíteni szegény Garianne-on? – támaszkodott rá a botjára a vénasszony. – Szerelmet és vonzalmat ígérsz neki?

Skilgannon kilépett a mellvédre. A lány a falon állt, az egyik bástyafokon egyensúlyozott és tekintetét a földre szegezte. Számszeríját a kezében tartotta, és az Elátkozott látta, hogy meg van töltve.

A n� rápillantott, de arca kifejezéstelen volt. Skilgannon könnyedén felszökkent egy másik bástyafokra, jó tíz lábbal odébb.

– Sosem szerettem a magasságot – vallotta be. – Engem sem nyugtat meg különösebben – felelte Garianne, és a

férfi felfigyelt rá, hogy most beszélt el�ször egyes szám els� személyben. Ezt sosem tette, csak amikor részeg volt. Úgy döntött, hogy megkockáztat egy kérdést.

– Miért jöttél ide? – Mert minden itt ér véget. A hangok itt hagynak el engem. És akkor

szabad leszek. A holdfényben ragyogó halvány b�re szinte kisgyermekivé

változtatta a lányt, aki most lenézett a kezében tartott nyílpuskára. – Ha ez szabaddá tesz, tedd meg! – javasolta az Elátkozott. – A gyermek jól van?

– Igen, már amennyire jól lehet az, aki ennyit szenvedett. Az anyját megölték, az apja is halott. Egész életében ezzel az emlékkel kell együtt élnie. Akárcsak neked, Garianne. Ami Perapolisban történt, az gonosztett volt. Szörny�ség. A tetteim miatt kaptam az Elátkozott nevet, amely most már mindörökre rajtam marad. A b�ntudat súlya rám nehezedik: tedd hát, amit tenned kell.

– Mi... én... nem tudok többé így élni. – Akkor ne tedd! Célozz meg azzal a nyílpuskával, és leld meg a

szabadságod! A számszeríj felemelkedett. Skilgannon pedig nagy leveg�t vett és

felkészült a becsapódásra. De a lány még nem húzta meg a ravaszt. – Nem tudom, mit tegyek. Van egy hang, amit még soha nem

hallottam azel�tt. – Elfordult a férfitól, és lepillantott a messze alant elterül� várudvarra. Skilgannon megsejtette, mi a szándéka.

– Ne! – kiáltotta parancsoló éllel a hangjában. – Nézz rám, Garianne! Nézz rám! – A lány felemelte a fejét, de még mindig a mellvéd legszélén egyensúlyozott. – Halálod csak teljessé tenné a perapolisi rémségeket. Te túlélted azt, és a szüleid örülnének, ha tudnák, hogy életben vagy. Az életük, a vérük benned van immár. Te vagy az � ajándékuk a jöv�nek. Ha leugrasz innen, vérvonaluk megszakad. Az apád nem azért rejtett el, hogy így végezd be az életed. Szeretett és azt akarta, hogy élj! Hogy megleld a szerelmet, éppen úgy, ahogy talán � is meglelte. Hogy saját gyerekeid legyenek. Ily módon � is tovább él. Inkább küldj egy nyilat a szívembe, mint hogy végig kelljen néznem azt, amire készülsz!

– Igaza van, gyermekem – szólalt meg most az Öregasszony. – Öld meg és légy szabad! Hívd megtorlásnak, igazságtételnek, vagy aminek csak akarod. De tedd meg azt, amiért itt vagy.

– Nem tudom megtenni. - Te ostoba! – ordította az Öregasszony. – Hát mindent magamnak

kell csinálnom, te gyáva? – Csontos kezét Garianne felé nyújtotta, aki felsikoltott a fájdalomtól, és egész testében megrázkódott. A karja remegni kezdett és a számszeríj ismét felemelkedett.

Skilgannon a banya felé pördült, aki most már kántált, méghozzá olyan nyelven, amilyet az Elátkozott még sosem hallott.

Ekkor váratlanul egy alak jelent meg a némber mögött az ajtóban, és egy ezüstpenge tört el� az Öregasszony melléb�l, majd siklott vissza. A banya botorkálva tett néhány lépést el�re, majd térdre rogyott, és botja nagy koppanással hullt a k�re. A vénasszony mellén nagy vérfolt

kezdett terjengeni, és a n� er�lködve fordult hátra, lassan, nagyon lassan. Az ajtóban Jianna állt, kezében a T�z Kardjával. Hewla feje hátranyaklott, és a n� letépte az arcáról a fekete fátylat. Skilgannon vért pillantott meg a száján: ekkor az ajkak szétváltak és szóra nyíltak.

– A szeretet... vakká tesz... minket... a veszélyre – hörögte, majd az Öregasszony holtan bukott a kövezetre.

A mellvéden Garianne felkiáltott, és zuhanni kezdett. Skilgannon megpördült, két hatalmas szökkenéssel ott termett, és a lány után vetette magát. Baljával elkapta a lány tunikáját, jobbjával az egyik bástyafok szegélyét. Ujjai azonban megcsúsztak, és aláhullt a mélybe. Kétségbeesetten kapott a k� felé, ami lehorzsolta a b�rt az ujjairól, de sikerült egy hüvelyknyi széles peremet elkapnia három lábbal a mellvéd alatt. Garianne holtsúlyként csüngött rajta, és karjának izmai pattanásig feszültek.

Jianna jelent meg felette. – Engedd el a lányt! Én majd felhúzlak! – Nem tehetem. – A fenébe veled, Olek! Mindketten meghaltok! – �... Perapolis... utolsó túlél�je. – Vérz� ujjai lassan csúszni

kezdtek, mire felmordult, és megpróbált fogást találni. Jianna felugrott a bástyafokra, és lelépett a keskeny peremre.

Belekapaszkodott a bástyafokba, kezével pedig ráfogott a férfi csuklójára.

– Most majd mindannyian lezuhanunk, te �rült! – kiabált le. Az Elátkozott érezte, hogy a királyn� ereje segít valamelyest, de ugyanakkor saját ereje kezdett lassan elfogyni. Jianna csupán egy kis haladékot szerzett neki.

Hirtelen Garianne mintha súlytalanná vált volna. Amikor lepillantott, észrevette Drusst, aki kimászott a Tet�téri Csarnok ablakán, és most a párkányon állva megtartotta az eszméletlen lányt.

– Elengedheted, cimbora! Fogom! – A kardmester hálásan nyitotta szét tenyerét, mire Garianne belesiklott Csatabárdos karjaiba. A súlytól megszabadult Skilgannon bal kezével is megragadta a k�peremet, és amikor Jianna visszamászott, � is felkapaszkodott a bástyafokra.

A királyn� megfogta a kezét, és letörölgette róla a vért. Az Elátkozott ujjai mélyen felhasadtak, és a sebekb�l vér csorgott.

– Majdnem meghaltunk. Megérte volna a lányért meghalni? – kérdezte halkan az uralkodó.

– Többet ér-e, mint a Boszorkánykirályn� és az Elátkozott? Azt mondanám, igen.

– Akkor még mindig bolond vagy, Olek! – fortyant fel Jianna. – És nekem nincs id�m bolondokra – mondta, de mégsem távozott.

– El kell búcsúznunk – suttogta a férfi. – Nem akarok elbúcsúzni – felelte az uralkodó, mire Skilgannon

odahajolt hozzá, és szájon csókolta. Malanek és több katona lépett ki a mellvédre, majd tisztelettudóan visszahúzódtak, amikor Jianna karját az egykori hadvezér nyaka köré fonta.

– Mindketten bolondok vagyunk – suttogta a n�. Ezzel sarkon fordult, és nyomában embereivel, visszatért a Tet�téri

Csarnokba. Skilgannon a mellvéden maradt, és látta, hogy nem sokkal kés�bb a naashaniak felnyergelik lovaikat, és elhagyják a fellegvárat.

Druss jelent meg a mellvéden, Elanin kezét fogva. – No, cimbora, megtettük, amire vállalkoztunk. – Hogy van Diagoras? – Van egy szúrt seb a csíp�jén és egy vágás a vállán. Majd a

templomban helyrehozzák. – És Garianne? – Alszik. Diagoras vigyáz rá. Az ikreknek viszont nem sikerült:

együtt haltak meg a várudvaron. Átkozottul kár, de azt hiszem, Jared akarta így. Pedig remek kölykök voltak! – Csatabárdos felsóhajtott. – Velünk jössz?

– Nem. Északnak tartok. Druss kinyújtotta a kezét, de amikor észrevette Skilgannon felhasadt

ujjait, rácsapott az Elátkozott vállára. – Remélem, megtalálod, amit keresel. – És te is, barátom. – Én? – Csatabárdos megcsóválta a fejét. – Én hazamegyek a

faházamba, ahol kiülök a verandára és a napnyugtában gyönyörködöm majd. Kezdek túl üreg lenni az efféle élethez.

Skilgannon felnevetett, mire Ezüst Gyilkos összeráncolta a homlokát. – Komolyan beszélek, cimbora. Felakasztom Snagát a falra, a

sisakomat, a zekémet és a keszty�met pedig elzárom egy ládába. Az égre mondom, még le is lakatolom, azután meg eldobom a kulcsot!

– Szóval Legendás Druss utolsó csatáját láttam ma? – Legendás Drussét? Tudtad, hogy mindig is utáltam, amikor így

neveztek? – Éhes vagyok, Druss bácsi – rángatta meg a férfi ingujját Elanin.

– Na, ezt a nevet már sokkal jobban szeretem – emelte fel a kislányt a vén harcos. – Ezentúl ez leszek én: Druss bácsi, Druss, a földm�ves. És a ragya verje ki a próféciát!

– Miféle próféciát? Ezüst Gyilkos elvigyorodott. – Réges-régen egy látnok azt jósolta nekem, hogy Dros Delnoch

csatájában esem el. Én mindig is badarságnak tartottam ezt a jövendölést. Delnoch a valaha épített legnagyobb er�d, hat irdatlan fallal és egy lakótoronnyal. Nincs a világon olyan sereg, ami be tudná venni – és nincs olyan eszel�s vezér, aki megpróbálná.

Utóhang Ustarte az erkélyén állt és a bels� kertet nézte. A kis Elanin éppen

apró fehér virágokból f�zött koszorút egy izmos szakállas férfinak, aki a gyermek mellett ücsörgött a tavacska szélén. Diagoras egy márványpadon pihent, és �ket nézte. Weldi lépett az erkélyre.

– Garianne visszavitte a múzeumba a Szürke Ember számszeríját, papn�. – Ustarte bólintott, és tovább nézte a gyermeket, meg a harcost. Elanin lábujjhegyre állt, Druss pedig meghajtotta a fejét, hogy a kislány rátehesse a koszorút. – Miért hagyták el a lányt a hangok? – tudakolta a szolga.

Ustarte felé fordult. – Nem minden rejtélyre van megoldás, Weldi. És ez teszi az életet

olyan szórakoztatóvá. Talán elég volt nekik az, hogy Skilgannon hajlandó lett volna feláldozni magát. Talán Garianne beleszeretett Olekbe, és ez a szerelem békét adott neki. Talán a gyermek, akivel visel�s, talán az � lelke csillapította bosszúszomját. De nem számít: csak az, hogy nem kísértik többé a hangok.

– És Skilgannon nem tudja, hogy apa lesz. – Nem. Egy nap talán megtudja... És most nézd a gyermeket, Weldi!

Hát nem gyönyör�? – De az, papn�: öröm rápillantani. Fontos szerepet tölt be majd a

világban? – Már most is fontos. – Tudod, hogy értem. A világ két legnagyobb harcosa egyesítette

er�it, hogy megmentsék �t. Az életüket kockáztatták, összecsaptak egy varázslón�vel, meg egy mágikus kardokat forgató gonosztev�vel. Az eredmény nyilván az, hogy a világ megváltozik.

– Ó, igen! – bólintott a papn�. – Én is szeretem ezeket a romantikus történeteket. Visszatér az aranykor, a gonosz el�zetik, a kis hercegn� egy napon naggyá lesz.

– Pontosan. A számos jöv� közül valamelyik ilyennek mutatkozik? – A jöv�k arra utalnak, hogy Elanin boldog lesz, és boldog

gyermekei születnek. Ez nem elég? – Nem tudom – vallotta be Weldi. – Néhány év múlva Legendás Druss ott fog állni Dros Delnoch

falain, és dacol a legnagyobb sereggel, amelyet ez a világ valaha látott.

Azért teszi ezt, hogy megmentse a drenai népet a leöletést�l, és hogy életben tartsa a civilizációról sz�tt álmokat. Ez már inkább kedvedre való?

– Ó, sokkal inkább, papn�. Ustarte melegen rámosolygott segít�jére. – És szerinted Druss ezt fontosabbnak tartaná, mint megmenteni egy

gyermeket onnan, ahol sötétség és rémségek uralkodnak? Weldi lepillantott a harcosra, akinek �szül� hajában nevetségesen

festett a virágkoszorú. – Feltételezem, hogy nem – ismerte el. – De miért? – Hadd kérdezzem meg, hogy ha egy h�s lát egy fuldokló gyereket,

akkor tudnia kell azt, hogy a világ sorsa forog kockán, miel�tt beugrana és megpróbálná megmenti a gyermeket?

– Nem. De ha már ezt a játékot játsszuk, mi történik akkor, ha valaki azt mondja a h�snek, hogy a gyerek sorsa az, hogy gonosszá legyen?

– Jó kérdés. Mit tenne akkor Druss? – Weldi hirtelen felnevetett. – Beugrana a vízbe és megmentené a gyermeket. – És miért? – Mert a h�sök már csak ilyenek. – Kiváló, barátom! – Szóval, mi történik majd Dros Delnochnál? – Ustarte felnevetett. – A kíváncsiságod csillapíthatatlan. Miért nem kérdezed meg, amit

tudni akarsz? A férfi rávigyorgott. – Szeretnék látni egyet a számos jöv�b�l. Méghozzá egy szépet.

Semmi szomorút vagy lehangolót. Tudom, hogy kotorásztál közöttük, mivel a te kíváncsiságod semmivel sem marad el az enyém mögött.

– Nyújts a karod! – Együtt léptek a templom bels� folyosójára, és indultak neki, míg végül egy kis szobába értek. Amikor Ustarte belépett, halvány aranyszín� fény bomlott szét odabent. A szobácskában csend honolt és h�vös volt, cédrus illata terjengett. Sem ablakot, sem bútorzatot nem lehetett látni. A négy falból hármat masszív vörös szikla adott, de a negyedik sima üveg volt. Ustarte megállt, és rámeredt a tükörképükre. – Megmutatok egyet a lehetséges jöv�k közül. Egyet és nem többet. Olyat, ami tetszeni fog, bár csak még kíváncsibbá tesz majd. Készen állsz?

– Igen, papn� – felelte Weldi boldogan. Ustarte felemelte karját, mire az üveg csillogni kezdett, és elsötétült.

A messzi égen csillagok gyúltak, és a következ� pillanatban már egy, a

holdfényben fürd� hatalmas er�döt láttak. A vár alatt roppant sereg táborozott. Weldi alaposan szemügyre vette a tábort.

– Mit csinálnak? – Áldozati máglyát raknak. – Ki halt meg? – Legendás Druss. – Nem! – sikoltotta a szolga. – Nem akarok boldogtalan jöv�t látni! – Várj! – Az üveg ismét csillámlani kezdett, és következ� pillanatban

mindketten egy hatalmas sátorban üldögéltek. Odabent egy izmos alak állt, körülötte nadír harcosok. Amikor a férfi megfordult, Weldi látta, hogy lila szeméb�l elementáris er� sugárzik. Ekkor újabb férfi lépett a sátorba.

– Ez Skilgannon, de már öregebb. – Tíz évvel öregebb. De most hallgass! – Miért jöttél, barátom? – szólalt meg a lila szem� férfi. – Tudom,

hogy nem harcolsz az ügyemért. – A megígért jutalmamért jöttem, nagy kán. – Ez egy csatatér, Skilgannon. A kincseim nincsenek itt. – Nincs szükségem kincsekre. – Adósod vagyok az életemmel. Kérj bármit, amim csak van, és a

tied. – Druss kedves volt a szívemnek, Ulric. Barátok voltunk. Csak egy

emléket akarok t�le: egy tincset a hajából és egy csontdarabkát. Valamint a csatabárdját.

A nagykán egy pillanatig némán állt. – Druss az én szívemnek is kedves volt. Mihez kezdesz a csonttal és

a hajfürttel? – Egy medálba teszem �ket, és a nyakamban fogom hordani. – Legyen hát így! Az üveg ismét csillogni kezdett. Weldi ezúttal Skilgannont látta,

amint éppen ellovagol a nadírok táborából: hátára szíjazva vitte Snagát. Ezután a kép elhalványult, Ustarte segít�je pedig egy pillanatig még állt ott, saját tükörképét bámulva.

– És mi történik ezután? – Mondtam, hogy csak a kíváncsiságodat csigázza fel még jobban a

jöv�. – Ó, de hát ez nem tisztességes, papn�! Könyörgöm, mondd el! – Magam sem tudom, Weldi. Nem néztem messzebbre a jöv�ben,

mert t�led eltér�en én kedvelem a rejtélyeket. Valamint a legendák is

megbabonáznak, és tudod, minden nagy legendában ugyanaz a történet ismétl�dik újra és újra. Amikor a királyságot veszély fenyegeti, a legnagyobb h�s mindig visszatér. Így hát hagyjuk most ezt így és ennyiben!

– Azt hiszem, te imádsz kegyetlenkedni. Ustarte felnevetett. – Mi mást vársz olyasvalakit�l, aki részben farkas?