21. Anita Blake - Halálcsók

8/17/2019 21. Anita Blake - Halálcsók

http://slidepdf.com/reader/full/21-anita-blake-halalcsok 1/358





Laurell K. Hamilton: Kiss the Dead

Laurell K. Hamilton: Beauty

Copyright © 2012 by Laurell K. Hamilton

Hungarian translation © Török Krisztina

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Laurell K. Hamilton: Kiss the Dead

The Berkley Publishing Group, New York, 2012

Laurell K. Hamilton: Beauty, An Anita Blake, Vampire Hunter Outtake

A Penguin Special from Berkley, Berkley Books, New York, 2012

Fordította: Török Krisztina

ISBN: 978 61 5552 235 2

Agave Könyvek

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

A borítót tervezte: Demeter ZsuzsaFelelős szerkesztő: Velkei Zoltán

Szerkesztő: Rácz I. Péter Korrektor: Horváth Krisztina

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2015-ben

Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató

Műfaj: Fantasy



Férjemnek, Jonathonnak, aki megérti, hogy hosszú az út, demégis megéri a fáradságot. Shawnnak a kismillió telefonhívásérta sok rendőrségi kérdésben, és egyáltalán, a két évtizedn yi

hívogatásokért. Ha bármiben is tévedés történt ebben akönyvben, arról csakis én tehetek, mert valahogy soha nemmarad elég idő, hogy átnézhesse a végső változatot. Jessnek,akitől Jonathonnal megtanulhattuk, hogy rosszalkodni vicces,

sőt, az élet nem is élet anélkül. Választott testvéremnek, Pilarnak, akitől viszont azt tanultam, hogy soha nem későboldog gyerekként élni. Missynek, hogy végre itt vagy, és lett

egy átfogó szerkesztője is a sorozatnak. Stevennek, aki olyankutatásokban segédkezett, amiről nem is tudtam, hogy csinálom. Bryannek, aki váratlan úton-módon inspirált és támogatott. É s Mitchnek, akinek a legjobbakat New Yorkban.



„Megcsókolám, Mielőtt megölém. Még föltalálom, S magam megölve csókban van halálom”

– mondja Othello Desdemona holttestére borulvaközvetlenül saját halála előtt.

(William Shakespeare: Othello, a velencei mór, Ötödik felvonás II. szín)

Szász Károly fordítása





– Dehogy utálom magát, Mr. Wilcox – mondtam végül halkan, már -már barátságosan. A Halottkeltő Rt.-nél napi rendszerességgel voltamkénytelen ügyfelekkel tárgyalni, azt a hangomat bármikor előkaphattam. – A legjobb barátaim vámpírok és alakváltók.

– Akkor is vadászik ránk. És megöl – mondta panaszosan, de azértkikukucskált az ujjai között. A könnye rózsaszín volt, valakinek a véreszínezte meg. És ahogy a kezével maszatolta a képét, egészen rózsaszínűrekente a rászáradó könnyével. Valahogy nem passzolt a gondos ívbe szedettszemöldökhöz, és a bal szeme feletti szemöldökkarika matt kék acéljához.Nyilván azért kéket rakott be, hogy kiemelje a szeme kékjét. Kár, hogyvizenyős, sápadt kéksége cseppet sem illett a haj éjfeketeségéhez, és akarika kékje is inkább azt emelte ki, hogy mennyire savószínű a szem,amihez a rózsaszín könnymaszat jobban megy, mint a sok mesterségeskörítés. Lefogadtam volna, hogy életében egészen ezüstös szőke,legfeljebb seszínű világosbarna lehetett a haja.

– A törvény által felhatalmazott vámpírhóhér vagyok, Mr. Wilcox, akicsak akkor kopogtat az ajtón, ha megszegte a törvényt.

– Bele tud nézni a szemembe – pislogtak rám a fakó szemek. Elmosolyodtam, és rajta voltam, hogy a mosolyom a szememet is

átmelengesse, de nem hinném, hogy összejött. – Ugyan, Mr. Wilcox. Barney, hiszen alig két éve halt meg. Komolyan

azt hiszi, hogy az óvodás vámpírtrükkjeivel bármire is juthat velem?

– Azt mondta, az emberek félni fognak tőlem – suttogta válaszul. – Ki mondta? – hajoltam valamicskét előre, a kezemet nem

mozdítottam, megfeszültem, hogy kellemes benyomást keltsek, nehogynekem megint összerondítsa magát.

– Benjamin – motyogta.

– Milyen Benjamin?

– Benjamin, Benjamin – ingatta erre a fejét. – A nagy öregeknek csakegy neve van.

Biccentettem. A valóban vén vámpíroknak tényleg csak egy neve volt,mint Madonnának vagy Beyoncének, csak épp a legtöbben azt nem tudják,hogy a pályafutásuk során előbb párbajozniuk kell azért az egy névért,hogy lemeccseljék, ki lesz az a világon, aki használhatja. Egy hatalmasvámpír odaállhat egy másik elé, aki esetleg már évszázadok óta hord egyadott nevet, hogy adja át neki vagy vívjon meg vele érte. De ezt nemfejtettem ki neki, mert ezt tényleg kevesen tudják, még a vámpírszakértők





– A kislány, akit Benjamin meg a többi vámpír elrabolt, még csaktizenöt éves. A törvény szerint még nem adhatja önállóan a beleegyezését,ha vámpír akar lenni.

– Nem raboltuk el – csapott felháborodottan az asztalra. – Mivel a törvény szerint még kiskorú, akkor is emberrablásnak számít,

ha esetleg a saját akaratából ment magukkal. Jelenleg éppen ott tartunk,hogy emberrablást követtek el, és gyilkossági kísérletet. Ha túl későntaláljuk meg, akkor már nemcsak kísérlet lesz, hanem gyilkosság, és akkormegkapom azt a bizonyos kivégzési parancsot a maga, Benjamin és atöbbi vámpír nevével.

Ugrálni kezdett a szeme alatt egy ideg, és olyan hangosan nyelt, hogyszinte visszhangzott a szobában.

– Nem tudom, hova vitték. – Nincs már idő hazudozni, Barney. Amint Zerbrowski őrmester belép

azon az ajtón a kivégzési paranccsal a kezében, véres péppé lőhetem amaga agyát és szívét.

– De ha meghalok, végképp nem fogom tudni megmondani, hol a lány

– felelte látható elégedettséggel. – Vagyis csak tudja, hova vittek.

Erre persze összeszarta magát, és annyira szorongatta a markában azsebkendőt, hogy a végén kifehéredtek az ujjpercei. Úgy dugig volt vérrel,hogy még foltosodni is tudott a bőre. Alaposan megcsapolhatott valakit.

Kinyílt az ajtó. Barney Wilcox, a vámpír rémülten sikkantott fel.Zerbrowski göndör fürtjei az inge nyakába hulltak, a nyakkendőjemeglazítva, rajta látványos folt hirdette, hogy megint evett valamit. Barnanadrág ja és a fehér ing olyan gyűrött volt, mintha abban aludt volna. Mégaz is lehet, hogy így aludt, bár a felesége, Katie, minden reggel glédábavágta. Hogy hogyan sikerült mindent összecsócsálnia magán, mire beért arendőrőrsre, rejtély. Most nagy komolyan feltolta új, teknőckeretesszemüvegét az orrán, és egy papírt tolt felém. Nagyon hivatalosnak látszópapír volt, és ahogy átvettem, a vámpír felsikoltott:

– Megmondom! Mindent elmondok, csak ne öljön meg, kérem! Kéremszépen!

– A gyanúsított kész együttműködni, Blake rendőrbíró? – húzta visszaa kezét Zerbrowski. Barna szemében pajkosan villant a fény. Ha rámvigyorog, esküszöm, sípcsontom rúgtam volna, de komoly maradt. Egykislány élete volt a tét.



– Jobban teszi, ha együttműködik, Barney, mert ha átveszem ezt a

papírt, már nem marad olyan törvényi lehetőségem, ami ne lenne halálos. Barney gyorsan elárulta, hol a titkos búvóhelyük, és Zerbrowski már

indult is.

– Indul a buli – mondta.

Barney felpattant, és lódult volna utána, de a lábbilincsek gyorsanmegállították. A sztenderd eljárás szerint a vámpírok kezét és lábát megkell bilincselni. A kezéről levettem a bilincset a kihallgatás kezdetén, hogybizalmat ébresszek benne, és mert nem láttam veszélyesnek.

– Hova megy?

– Átadja az információt a biztonsági erőknek. A maga helyében inkábbazért imádkoznék, hogy még élve találják a lányt.

– Maga nem is megy? – fordult felém a rózsaszín-könnyes képévelmeglepetten.

– Háromnegyed órányira vagyunk a helyszíntől, Barney. Ennyi időalatt rémesen ronda dolgok történhetnek. Vannak rendőrök közelebb is.

– Magának akkor is mennie kéne. A filmekben úgy van. – Ja, hát hogyne. Csak ez nem egy film, és akad más rendőrbíró is a

városban. – Akkor is magának kéne menni – suttogta. Aztán maga elé meredt,

mintha képtelen lenne tisztán gondolkodni, vagy mintha éppen valaki afejébe magyarázna neki, csak épp én nem hallanám.

– A rohadt életbe – ugrottam fel, mielőtt még körvonalazódott volnabennem bármilyen terv is. Mindenesetre belemarkoltam Barney feketepólójába, és erőteljesen magamhoz rántottam. Alig pár centire volt tőlemaz arca. – Csapda az egész, Barney? Engem próbálnak csapdába csalni?

A szeme elkerekedett, fehéren villogott. Túlságosan is gyorsanpislogott. Hát persze, nem volt még sok ideje, hogy begyakorolja a nempislogás vámpír -gyakorlatát. Az a vizenyős kékség lassan szétáradt azegész szemén, elnyelte a fehérjét, olyan volt, mintha napsütöttevízfelületbe bámulnék bele. Sziszegve csattogtatta rám vámpíragyarait.Vámpírereje felágaskodott, és hátra kellett volna ugranom, csak éppannyira megszoktam már, hogy a vámpírok, akikkel dolgom akad, sohanem bántanának, hogy hirtelen el se jutott az agyamig, hogy most azértakad némi különbség. Elfelejtettem, hogy ő vámpír, én meg nem.

Pislogni se volt időm, olyan gyors volt, a karja átkapta a derekamat, ésfelemelt a földről. Én se voltam lassú, de most csak két választásom



maradt. A régi időkben, amikor még a törvény nem ítélte a gyanúsítottaktisztességtelen megfélemlítésének a feszület magunkon tartását, és nemvoltam kénytelen a széfbe zárni a pisztolyommal együtt, szóval régenegyszerűen csak előrántottam volna a feszületemet. Most azonban csakaközül választhattam, hogy az asztalon próbálom tompítani abecsapódásomat a kezemmel vagy a torkát markolom meg, nehogy egybőlbelém vágja az agyarait. Az utóbbi mellett döntöttem, és ahogy két kézzelelkaptam a nyakát, becsapódtam az asztalba. Szerencsére az ő keze alattamvolt, nem volt olyan megrázó a baleset. Legalább nem szédültem bele.

A vámpír az arcomba hörgött, csattogtak a fogai, és csak az alkaromtartotta távol a torkomtól. Az én erőm is emberfeletti erő, de alacsonynőként nem lehettem annyira erős, mint ő. Elkapta a csuklómat, ésmegpróbálta elrángatni a nyakától. Nem is igyekeztem megakadályozni,mert ezzel csak a malmomra hajtotta a vizet: láthatóan soha nemverekedett még, gőze se volt az erőhatásokról, nem látta, hogy így csakmég jobban belenyomódik a gigájába a könyököm. Nekem legalább volttapasztalatom ebben a témában.

Hallottam, hogy kivágódik az ajtó, de persze nem nézhettem oda. Nemvehettem le a tekintetemet a vámpírszemekről és agyarakról, még egy félpillanatra se nézhettem félre, de legalább már tudtam, hogy itt van asegítség a szobában. Kezek ragadták meg hátulról, és az újonnan jöttekfelé fordult, hogy állja a harcot. Én meg feküdtem az asztalon, és néztem,ahogy az ügyetlen vámpír ötletszerűen püföli a megmentésemre sietettegyenruhás Grál-lovagjaimat, akik szerteszét repültek a szobában.Kihasználtam a pillanatot, és átvetettem magam az asztalon, le a földr e.

Lábujjhegyen és az ujjaimon landoltam, tűsarkúm sarka nem is koccant aföldhöz, ahogy lekuporodtam. Lábakat láttam: a még mindig megbilincseltvámpírlábakat és az egyenruhás rendőrlábakat. Az egyik egyenruhás nemkelt fel, nyöszörgő kupacként hevert az falnál, de egy másik egyenruha ésegy civil szett még küzdött a vámpírral. Az öltönynadrághoz tartozó cipőfényesre suvickolt fekete volt, biztosra vehettem hát, hogy Dolph Storrkapitány lába tartózkodik benne.

A vámpír elpattintotta a lábbilincseit, és most kapcsolt csak teljes gőzrea balhé. A jó fenébe! A régi szép időkben most foghattam volna apisztolyomat, és lepuffantom, de hol vannak már azok az idők. Rá nincsélő kivégzési parancsom, naná, hogy Zerbrowskival megvezettük az előbb.És parancs nélkül nem puffanthattam le csak úgy. Bakker.



Épp időben emelkedtem fel, hogy lássam, ahogy Dolph teljes,kétméteres testével a jóval alacsonyabb vámpírra vetődik. Két karjávalátkarolta a vámpír vállát, és megmarkolta a fejét. Klasszikus Nelson-fogásvolt, és Dolph a maga termetével gyakorlatilag bárkit legyűrt volna így,kivéve egy vámpírt, akit épp alig tudott lefogni, pedig az egyenruhásmarkolta a kezét. De aztán az egyenruhás arcából kiszaladt minden élet, ésaz ökle Dolph arca felé indult. Szerencsére Dolph észrevette, és a vámpírfejét pajzsként maga elé rántotta, az szedte be az ütést.

– A francba is, senki ne nézzen bele a vámpír szemébe! – üvöltöttem. Átvetődtem az asztalon, hogy a leggyorsabban Dolph segítségére

siethessek. Közben újabb egyenruhás érkezett a szobába, és avámpírbűbájjal elbutított kollégát próbálta leszerelni. A vámpír próbáltkifordulni Dolph fogásából, és a kezeit már kiszabadította. Az ajtónálmozgolódás támadt, de nem volt időm megfigyelni, miben mesterkedik afrissen befutott erősítés.

Bordán rúgtam a vámpírt, ahogy kell: elképzeltem, hogy a rúgásbetalál, és a másik oldalon még ki is tolja a csontot az erő. A judo ígytanítja, és hiába, hogy már vegyes harcművészettel foglalkozom, a régireflex kapcsolt be, és ezért a bordákon át a mögötte lévő falat céloztam.Épp csak két apróságról feledkeztem el: egyrészt, hogy már jóval erősebbvagyok egy átlagembernél, másrészt, hogy hatcentis tűsarkakon harcolok.

A rúgás ereje eltaszította Dolph-tól a fél kézzel a mellkasához, amásikkal pedig utánam kapó vámpírt. A következő rúgás a szegycsontotcélozta, hogy elálljon a lélegzete, mintha nem is vámpírral, hanemhalandóval verekednék, akinek nem árt, ha kap levegőt. Jó, a bunyóban azembernek beugranak az alapok, akárki ellen harcol is.

Telibe találtam a mellkasát, és a sarkam belemélyedt a szegycsontba,aztán az erő felfelé tolta, a szíve felé. Átfutott az agyamon, amikoréreztem, hogy beleváj a tűsarok a húsába: vajon a hatcentis sarok eléri-e a

szívet, de aztán egyéb gondom akadt. Mivel reagált a döfésre. Hátraugrott.Csakhogy a sarkam belészorult. Rántott hát engem is magával, mert acipőmet a pánt masszívan tartotta a lábamon, a seggem lecsusszant azasztalról, amin eddig támaszkodtam, és már húzott is maga után a földön.Mivel alacsony vagyok, kénytelen voltam a kezemmel tartani magam,hogy ne csak úgy lógjak le róla, mint valami karácsonyfadísz. Közben megfelcsúszott a szoknyám, kilátszott a harisnyám pereme és a tangám. Nem



volt valami elegáns póz, de ha csak a méltóságom bánja a helyzetet, mégjó vagyok. Egy kis villantásba még nem halok bele.

Ragyogó, fehér fény áradt szét a szobában. A vámpír sziszegve hátrált,én meg pókjárásban hátráltam vele, de lassan kezdett kicsúszni acipősarkam a mellkasából, a súlyom tehetetlensége csak kirángatta. Valakielsétált mellettem, a kezében egy szent tárgy ragyogott hideg, fehérfénnyel, mintha a csillagok jeges fényét markolta volna. Még soha nemláttam ennyire fényesen izzani szent holmit, hacsak nem adódott hozzá azenyém ereje. Elég lenyűgöző látvány volt Zerbrowski, ahogy a magasbaemelt keresztjével megy a vámpír felé, és az alakja elvész a nagyragyogásban. Lerángattam a szoknyámat, és ahogy lehunytam a szemem,

feketén sült ki a látómezőmben a kereszt körvonala – nem ártott volnahegesztőszemüveget húznom, mielőtt belenéztem a fényébe. Az énkeresztem egymagában soha nem fénylett ennyire, de mostanában csakakkor hozhattam be magammal a kihallgatásra, ha a vámpír emberölésértvagy legalábbis annak megkísérléséért került lefogásra. Mert olyankormondhattuk, hogy szükségünk van olyan önvédelmi eszközre, amit nemtudnak kicsavarni a kezünkből, ahogy egy pisztolyt.

Dolph a kezét nyújtotta, én meg elfogadtam, és felálltam. Volt idő,amikor nem kértem volna a segítségből, de már látom, hogy Dolphrészéről ez leginkább a tisztelet és bajtársiasság jele, Zerbrowskinak isugyanígy a kezét nyújtotta volna.

Együtt figyeltük, ahogy Zerbrowski a hite erejével a sarokba szorítja avámpírt. A kereszt, pontosabban a szent tárgy ugyanis nem önmagátólizzik föl vámpír jelenlétében, hanem a hittől, ami a gazdájában munkál.Vagy ha megáldotta valaki, akinek elég erős a hite, hogy önmagában ismegmaradjon a kereszten. Nem egy pap akadt, akit nem eresztettem volna

a szentelt vizem közelébe, mert korábban befuccsolt, amit vele áldattammeg. Elég ciki, pláne a kritikus pillanatban. És az egyház rá is szokott,hogy a vámpírhóhéroktól kérjen véleményt az ország papjairól eb ben a

témában. Mi kezdtünk lenni a hitteszt. Kínos. A vámpír összehúzta magát a sarokban, két kezével az arcát takarta, és

vonyított: – Hagyja abba! Fáj! Ez fáj, elég! – Ha megbilincseltük, majd elrakom – hallatszott a ragyogásból

Zerbrowski hangja.





másokkal is korábban, és kis híján a saját jelvénye is ráment, meg persze

az önbecsülése. Elég hosszasan beszélgetett a helyi vámpírokkal, köztük isegy Dave nevezetű volt zsaruval, aki már a Döglött Dave-hez címzettkocsmát viszi a városban, így sikerült megbékélnie az életével.

Beléptem Zerbrowski keresztjének fehér ragyogásába. A vámpír márnem ordibált, csak nyöszörgött a sarokban. Még soha nem kérdeztem mega vámpír spanjaimtól, hogy tényleg fáj-e, ha keresztet tartanak a képükbe,vagy egyszerűen egy leküzdhetetlen erő kerekedik felül olyankor rajtuk.

– Barney?! – szólítottam meg. – Most megbilincselem, hogy

Zerbrowski őrmester eltehesse a keresztjét. Szólaljon meg, Barney, hogytudjam, megértette, amit mondtam! – térdeltem le mellé kellő távolságban.

Ahhoz persze elég közel voltam, hogy ha megint bevadul, rám tudja

vetni magát, de valakinek közel kell kerülnie hozzá, hogy megbilincseljük,és ez a valaki jelen döntésem szerint én vagyok. Mivel én vettem le róla abilincset, nem állhatok félre, míg valaki más az életét kockáztatja, hogylefogja. Az én hetykeségem miatt voltunk ebben a helyzetben, most

bűntudatból voltam kénytelen lépni, és megoldani a gebaszt. Mozgás támadt mögöttem, de most nem nézhettem félre, minden

idegszálammal a sarokba szorított vámpírt kellett figyelnem. Ez a veszélyreális, nem kezdhetek most más veszélyekkel is foglalkozni. Azt akollégákra bíztam, azért voltak. Az én világom jelenleg a gyanúsítottrakorlátozódott, de azt azért éreztem, hogy Dolph mögöttem halkan vált párszót valakivel, majd fölém hajol.

– Az embereink kiszálltak a helyre, de megszakadt velük a kapcsolat. – A fenébe is! – suttogtam. Több lehetőség is volt: talán csak

lekapcsolták a rádióikat, ahogy a vámpírok után kutattak. De bajuk iseshetett. Megölhették vagy túszul ejthették őket a vámpírok. Kifutottunk

az időből ezzel az egy nyavalyással, indulnunk kellett a társainksegítségére. Nem vacakolhattam tovább.

– Barney, halld szavam! – mondtam halkan, de a nekromanta erőimetmegpendítve a hangomban. A hivatásom a vámpírhóhérság, de a pályátzombikeltőként kezdtem. Pszichés adottságaim a halottak és az élőhalottakfelett voltak. Nem szándékosan csináltam, csak épp annyira le akartammár zárni ezt a dolgot, hogy a hatalmam önkéntelenül is önjáróan kezdettcselekedni. Illegális lett volna, amit művelek? Vissza-élés a pszichéshatalmammal? A balhé után, és pláne, hogy egy tizenöt éves kislány talánéppen meghal miatta, és minimum két rendőrünk rádiója elnémult, a



gyanúsított nem sokat ágálhatott. Kezdtünk kifutni az időből, és kellett asegítsége, már amennyit ki lehetett csikarni belőle. A törvény engedélyeztea pszichés nyomásgyakorlást, ha emberélet a tét, vagy ha a gyanúsítottkorábban, enyhébb eszközök alkalmazásakor nem bizonyultegyüttműködőnek. Vicces, hogy épp az a törvény, ami nem hagyta, hogycsak úgy lepuffantsam, most olyanokat simán engedélyez, amik korábbankétesnek számíthattak, és szóba se jöhettek volna. A törvény adta, atörvény elvette.

Barney felnyögött. – Ne! – nyöszörögte akár egy kisgyerek. – Mit ne, Barney? – súgtam, és még én is hallottam a hangomban a

hatalom ízét. A verekedés közben nem hozakodhattam elő vele, mert úgynehéz koncentrálni, márpedig a halottakhoz az nem árt. Most szépenelpakolhattam volna, most tudtam vele bánni, de előbb még meg akartambilincselni Barney-t. És szóra is kellett bírnom. Annyira akartam, hogykész voltam „boszorkányosdit” játszani a sok zsaru jelenlétében is.

– Nem te vagy a gazdám – tiltakozott. – És a gazdád sem a gazdám.Szabad vámpírok vagyunk, bennünket nem irányíthattok.

Egyre inkább szaporodtak a Barney-hoz hasonló, új típusú vámpírok,akik nem akartak egyik Város Urához sem tartozni. Szabadnak hirdettékmagukat, olyan szabadnak, mint az emberek, akik egyedül maguk hozzákmeg a saját döntéseiket. Én viszont, akármennyire is szeretek bizonyosvámpírokat, akármennyire nem tudnám elképzelni némelyikük nélkül azéletemet, az elmúlt néhány perces akció thriller Barney-val bebizonyította,hogy mennyire gáz az, ha egy ennyire erős és hatalmas lény, mintbármelyik vérszívó, mindenféle kontroll nélkül marad. Kell a főnök. Mertmég ha néha gonosz is az a főnök, és ettől elromlik az egész rendszer,akkor is kell valaki, aki kordában tartja a hipererőket. Kell a hierarchia.Kell, hogy valaki fogja a póráz végét, mert amikor valaki hipererős lesz ésrendkívüli képességeket kap egyszeriben, általában kiderül, hogy már nemis olyan kellemes ember. Folyton azzal szembesülök, hogy a legtöbbencsak addig kellemesek és kedvesek, amíg nem elég erősek. Csak az igazánjók nem használják rossz célokra a majdnem mindenható misztikus ésfizikai képességeket, az olyanból meg nem rohangászik túl sok a világban.A legtöbben nem elég jók ehhez, vagy legalábbis ostobák ahhoz, hogyegymagukban jól használják. És akkor a tanulási fázisról még nem is esettszó. Ha az ember egy reggel, csak úgy a semmiből szuperhősként ébred,



eleinte bénázik a szupererejével. És közben sokan megihatják a levét abénázásának, még ha nem is a rossz szándék vezeti. Hogy lehetbiztonságban tartani a lakosság gyengébbik felét a hipererősöktől? Marhanehéz megtalálni erre a kérdésre a választ. Azt viszont pontosan tudtam,hogy Bar ney Wilcox szabadságával mit kezdjek: bőven megéri az őszabad akarata egy tizenöt éves kislány életét, meg a nyomozáshozkirendelt kollégáinkét. Már persze ha képes leszek megkaparintani aszabad akaratát, mert ez kétesélyes játszma, tekintve, hogy nem Jean-

Claude-nak tette le a véresküt, ami nyilván sokat egyszerűsítene az ügyön.Akkor a Jean-Claude-hoz kapcsoló köteléken keresztül én isfegyelmezhetném. Ez itt egy szabad vámpír volt, gazdátlan jószág, nemkellett engedelmeskednie senkinek, vagy legalábbis eddig nem tudott róla,hogy lenne ilyen személy. Az az igazság, hogy a legtöbb úgynevezettszabad vámpír is követ valakit, legalábbis a csapatfőnököt, épp csak nemszívesen ismeri be. De a vámpírok sem különböznek az embertől abban,hogy szeretnek valahová tartozni, követni másokat.

Szólítottam a nekromanciámat, és erre a nagyon fiatal vámpírrairányítottam. Úgy préselődött bele a falba, mintha át tudna szivárogni rajta.

– A kereszttel együtt úgysem hat rám a nekromancia. – Kereszttel a nyakamban szólítok elő zombikat minden áldott este,

Barney – mondtam halkan, ahogy a hangom kezdett megtelni az erővel.Régebben azt hittem, hogy az erőm a bennem lakó gonosz, de az Istenmintha nem értene velem egyet ebben a kérdésben, meg is változtattam hátaz álláspontomat, mert ha neki nincs vele gondja, akkor ki vagyok én,hogy ítélkezzem a döntése felett? Egy ideje elfogadtam, sőt hittem benne,hogy az erőm a jó oldaltól kaptam.

– Ne, kérem, ne csinálja! – Hadd bilincseljem meg, Barney, és akkor talán nem kell

végigcsinálnom. Kinyújtotta a két karját, hogy csináljam akkor. De a régi bilincs

maradéka még ott volt a csuklóján, először azt kellett levennem. Letettemhát a padlóra a megerősített, új szuperbilincset, és kértem a régihez egykulcsot, mert az enyém a szekrényemben volt, elzárva a pisztolyommalmeg a keresztemmel. Közben azonban Zerbrowski keresztjének aragyogása kezdett gyengülni.



– Miért nem világít már annyira? – kérdezte az egyik fiatalabbegyenruhás. Elég gáz, hogy a vámpír füle hallatára kérdezte, az meg méginkább gáz, hogy a vészhelyzet kellős közepén.

– Inkább az hogy lehet, hogy egyáltalán világít, őrmester! – ugratta erre

egy másik. – Ja, Zerbrowski, nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen buzgó

templombubus vagy!

A vámpír kezdett megint láthatóvá válni, eddig a nagy ragyogásbanszinte szétúsztak a kontroll jai. Ahogy gyengült a kereszt fehér izzása, úgykapta vissza a színét. Közben levettem róla a régi bilincset, és legalábbrendesen láttam végre a csuklóját. Az enyémnél vaskosabb, de ahhozképest, hogy pasi és milyen magas, hát elég ropi volt. Kicsit vesződtem azúj holmival, mert az előírt gyakorláson kívül ez volt a harmadik alkalom,hogy egyáltalán a kezembe vettem. Annyira belemerültem alakatproblematikába, hogy még az sem tűnt fel, hogy közben Barney

kezdett rám hajolni, és szinte a hajamba lihegett. Csak akkor esett le, hogytúl közel vagyok, amikor Dolph a lábával a falhoz nyomta a vállát, éspisztolyt szegezett rá közvetlen közelről. Nyilván kínos lennekimagyarázni, hogy puffanthattuk le a gyanúsítottat a kihallgatás során, deDolph a főnök, ha ő úgy dönt, hogy helye van a fegyvernek a szobában,akkor helye van, én ugyan nem fogok vitatkozni!

Most, hogy Dolph a lábával kézben tartotta a helyzetet, akárválaszolhattam is a kis kíváncsi kollégának:

– Általában csak addig izzik a szent tárgy, amíg a vámpír bűbájthasznál. Ha lecsendesedik, a fény is visszavesz. Van, hogy el is alszik.

Közben lerángattam a lábáról a lábbilincseket is, amik akkorák voltak,hogy a nyakamon is kényelmesen viselhettem volna őket, mert az a fazonvolt, amit bakancsra is rá lehetett erősíteni, kívülről. Az új bilincs perszejóval kényelmetlenebb kiadás, mert egy Barney-hoz hasonló magasságúvámpír kénytelen benne felhúzni a térdét ültében az acélmerevítő miatt,ami összekapcsolja a kezeket a lábakkal.

– Szóval akkor nem az a pálya, hogy az őrmestert elhagyta a hite? – kérdezte a zöldfülű, és leesett, hogy a probléma összetettebb, mintgondoltam. Felálltam, fél szememet még mindig a megbilincselt vámpírontartottam, de félig a kolléga felé fordultam, hogy lássam.

Barna hajú tag volt, a haja rövidebbre nyírva a kelleténél, nem állt nekivalami jól a fazon. A szeme egy kicsit még mindig rémült. A gyanúsított



előtt nem akartam nagyon belemenni, de rápillantottam a névtáblájára,

hogy később elbeszélgethessek vele: Taggartnek hívták. És láthatóan mégannyit se vágott, hogy ha hitetlen vagy, bármennyire megvadul is egyvámpír, a kereszt süket marad, nem fog neked felizzani. Éppenséggel pont,hogy a hit adott erőt a keresztnek, hogy elűzhesse a gonoszt. Jó, persze, havalaki előzetesen megáldotta, akkor is felizzik a kereszt még az egyébkénthitetlen kézben is, de egy szimpla kereszttel nem sok esélye lehetvalakinek, aki szerint nincs Isten. És persze az áldást nem árt megújítaniidőről időre. Nem árt meggyőződnöm róla, hogy ennek a Taggartneknincsenek-e hitproblémái, mert ha esetleg megingott, akkor át kellhelyeztetni, akkor nem maradhat a természet-feletti ügyeken. A szörnyetegügyosztályon az a zsaru, aki nem hisz, a vámpírok r eggelije.

Felsegítettem volna a vámpírt, de Dolph gyorsabb volt nálam, félretolt,majd egyszerűen csak megmarkolta Barney karját, és felrántotta. Oké, nekikönnyebben ment, mert hiába vagyok én szintén hipererős, ha egyszerhiányzik a magasságom, hogy jó ellensúllyal tudjak felhúzni magasférfiakat a földről. Hiába, hogy Jean-Claude vámpírjegyei megerősítettek,gyorsabbá és keményebbé tettek, magasabbá nem.

A vámpír pedig jóval egy-kilencven fölött lehetett, bár Dolph még ígyis fölébe tornyosult.

A kapitány visszaültette a székre, amit kirúgott maga alól. Egyik nagykezét le sem vette a törékeny vámpírvállról, a másikkal ugyanakkor acsúnya nagy pisztolyt nyomta bele a combjába. Elég egyértelmű volt agesztus: vagy együttműködsz, vagy... Az adott, hogy a törvény nemengedi, hogy a gyanúsítottat kár érje testében, míg nincs ítélet, de Barneymaga vívta ki magának a kirántott pisztolyokat. És fenyegetőzni akkor márcsak szabad, hogy végre előbbre jussunk kicsit. Ketten kitámogatták asérülteket, de legalább mindenki a saját lábán távozott. Jó mérleg, eddig,pláne, ha még életben találjuk a lányt és a rendőröket, akikkel megszűnt akapcsolat. És persze ki tudjuk szabadítani őket a megvadult vámpírokcsókjából. Mert így hívják a vámpírbandákat: egy csóknyi vámpír .Falásnyi hullaevő, cammogásnyi zombi és csóknyi vámpír. Ezt alignéhányan tudják, de persze igazából a kutyát sem érdekli. Ez csak egy cukinév egy csapatnyi szupererős és szupergyors, agymágus, vérszívóállampolgárra, akik akár örökké is élhetnek, ha nem kényszerülünk lelőniőket. Ettől az utolsó kis tényezőtől lesznek olyanok, mint a többi átlagos



rosszfiú. Kivéve, hogy a fent említett tényezők miatt totál kivételesek éskibaszottul veszélyesek is egyben.



2.

Rendőrök rádiója ezer okból is elnémulhat, akár attól is, hogy lemerülaz elem. Nem küldik reflexből utánuk a kommandósokat, legfeljebbnéhány kolléga ügyel rá, hogy minden rendben legyen. Kivéve, hatermészetfeletti lények is felmerülnek az ügyben. Az olyan szavakra, mintvámpír, vérállat, vérleopárd, zombi meg a többi, egyből kiszállnak aspeciális erők. Már ha éppen nem köti le őket egy még ennél isveszélyesebb móka. Mert most éppen Larry Kirkland rendőrbíró kollégámvitte magával a speciálisok egy részét egy, a városba költözött vámpírra,akire már az előző államban kiadták a kivégzési parancsot, csak éppen ottmegölte a rendőrbíró kollégát, aki az ítéletet próbálta végrehajtani.Ilyenkor az ítélet átszáll arra a kollégára, akit a vámpír körzetében elsőkéntkidob a gép. És ez most Larry volt. A kivégzési parancsot az ember nemjelenti be előre, nem kell figyelmeztetni a delikvenst, hogy hahó, jöttemvégrehajtani. Larry kiképzését én magam kezdtem, az FBI csak befejezte.Mostanra nagyfiú volt már, feleséggel és kisfiúval, és végre kezdtemleszokni róla, hogy összeugorjon a gyomrom, ha egyedül küldték akcióbavalami veszedelmes lény után. De a természetfeletti ügy mellett futott mégegy prózai kis drogdíleres akció is, az is elvitt egy egységnyi kommandóst.Vagyis addig nem osztanak mellénk speciális erőt, amíg bizonyítottan nemnagyon nagy a baj a portánkon. St. Louis nem olyan nagy város, egyelőrebe kellett érnünk a saját embereinkkel meg néhány alánk beosztott mezeizsaruval. De alapvetően nem imádtam, amikor jön a kommandó. Kicsit túlvannak sza bályozva a srácok.

Ahogy befutottunk Zerbrowskival, piros és kék fények villódzásaszabdalta csíkokra a sötétet. Semmi sziréna, csak a fények. A filmekenmindig nagy a zaj, ha járnak a villogok, de az életben vannak esetek, hogyelég a fényhatás, és olyankor az ember az éjszaka némaságába száll ki akocsijából, és csak a szemét sérti a tömbnyi téglaépületet stroboszkóppáavató sok villogó. Valamikor a tizenkilencedik században épült a sörfőzde,ami sokáig a város legfontosabb ipari létesítményének számított, nagy



forgalommal, jó sok munkással. De egy ideje már bezárt. Valaki megvettea tágas udvarral együtt, és próbálta győzködni a népeket, hogy jó kislakásokat lehetne benne kialakítani, esetleg irodákat, de egyelőre főlegfotózásra használták a helyet. Két rendőrségi autó parkolt az udvarban,üresnek látszottak. Hol lehetnek belőlük a zsaruk? És miért nem felelnek ahívásra?

Clive Perry és Brody Smith nyomozó szállt ki a mögöttünk befutókocsiból. Perry magas, karcsú afroamerikai volt, igazából jóval világosabb

bőrrel, mint amilyennek ebben a fényben látszott. Smith-t viszont

sápasztotta a piros és kék villogás, haja szőkesége szinte fehérnek tetszett.Perry majdnem egy-nyolcvan lehetett, Smith olyasmi magas, mint én. MígPerry klasszikus hosszútávfutó alkat, addig a társa alacsony beépítettszekrény, aki két perc alatt felhúzná magát, ha egyszer véletlenülbetévedne egy konditerembe. Fehér ingén soha nem hordott nyakkendőt,és az öltönyei kicsit mindig furcsán álltak rajta, mintha nehezen találnavállban elég széleset, ami ugyanakkor nem ér a térdéig. Azt mondják, azellentétek vonzzák egymást, vagy legalábbis jól működnek együtt. EzPerryre és Smith-re abszolút igaz volt. Perry volt a duó normális, Smith aparanormális fele, ami valamivel jobban hangzik, mint a boszi. Ő

egyébként kísérleti program révén került St. Louis-ba – újabban apszichésen kifinomultabb rendőröket speciális képzésben részesítik, hogyne csak találomra menjenek az ösztöneik után, hanem tudatosan ishasználhassák, amijük van. A nagykutyáknak persze leesett az álla, hogymennyi pszichésen érzékeny zsaru is van a sorainkban tulajdonképpen.Engem ugyan nem lepett meg a szám. Sok zsaru magyaráz az ösztöneiről,és váltig állítja, hogy bizonyos helyzeteket csakis az ösztöneik miattélhettek túl. Aztán tesztelték ezeket az „ösztönös” zsarukat, és kiderült,hogy a legtöbbnek van para-affinitása. Ez a Smith is megérzi aszörnyetegeket, ha azok bevetik a képességeiket. Egyből megérezte, hamondjuk egy alakváltó elkezdett alakot váltani, és figyelmeztette a társait,vagy épp a delikvenst, hogy álljon le. Ha egy vámpír kezdett begőzölni,Smith rögtön levette. Bár az élőhalottakkal nem működött olyan prímán,mint a bundásokkal. És azt is megérezte, ha valaki más használja apszichés képességeit. Például, amikor én keresem a kapcsolatot ahalottakkal. Elég szoft képességei voltak, vagy persze még nem találtameg az igazi nagy erősségét. Olyan is van. Lehet, hogy Smith egyszerűenkésőn érő típus.





– Te vagy a főnök – biccentett Zerbrowskinak.

– Terel, elfog! — biccentett oda nekem erre Zerbrowski vigyorogva.

Mindig ez ment. Zerbrowski az utolsó leheletével is marháskodni fog,és ha az ember komolyan veszi, akkor csak ront a helyzetén.

– Csak egy perc – intettem. Ha lesből próbálunk vámpírokon rajtaütni,nem tanácsos bevetnem a nekromanciát, mert megérzik egyből, és fuccs arajtaütésnek. De most a villogó autóink rég elárultak már bennünket,szóval mindegy volt, nem érkezhettünk lesből.

A kihallgatószobában először csak véletlenül csúszott ki a markombólaz erőm, aztán már szándékosan vetettem be. Most az első pillanattólfogva direkt csináltam mindent, ráadásul pontosan tudtam, mit akarok. A

legtöbb embernek, aki halottakat szólít elő, hívjuk akár halottkeltőnek, haudvariasan fogalmazunk, vagy zombikirálynőnek, – királynak, ha kevésbéudvariasan, valamiféle rituálét kell bemutatnia. Kell erőkört vonni,balzsamot, rituális eszközöket, véráldozatot bevetni, és még akkor sem árta szerencse, hogy legalább egy zombit lássanak. Nekem a kör arra kell,hogy a zombijaim gonosz erejét bent tartsam, az áldozati vér pedigegyszerűen megsokszorozza az erőmet, és több zombit is előhívhatokegyszerre. De a sok flanc nélkül is feltámasztom a holtat. Ha mindentegyszerre bevetnék, egy egész temetőt is megtáncoltatnék. De ezt az infótszigorúan megtartottam magamnak, mert úgy érzem, senkinek semszabadna, senkinek, még nekem sem, ilyen erőkkel bírni.

Nem is annyira összeszedtem, mint inkább kieresztettem anekromanciámat. A legjobban talán úgy lehetne ezt leírni, mintha arekeszizmom alatt mindig ökölbe kellene szorítanom a harmadik kezemet,hogy megtartsam. Amikor használni akarom, akkor egyszerűen kinyitomaz ujjaimat, kitárom a tenyeremet, hadd menjen az erő. Mintha végrekifújhatnám a lélegzetet, amit folyamatosan kénytelen vagyokvisszatartani. Igazi megkönnyebbülés, igazi szabadságérzés.

Másoknak talán azért van szüksége a sok kiegészítő praktikára, mert őkvarázsolnak, nekem viszont ez az adottságom, a pszichés képességem,amit egyszerűen csak el kell engednem. A nekromanciám hűs szellőkéntáradt ki belőlem. Jó, még csak a hajunk sem mozdult ebben a szellőben,szóval lehet, hogy nem ez a megfelelő elnevezés, mindenesetre éreztem,ahogy koncentrikus körökben kiáramlik, mint ahogy a vízbe hajított kavicskörül terjednek a hullámok, csak épp itt én vagyok a kavics. Leginkább



előre terjedt az erőm, ugyan hátrafelé is érzékeltem vele, de soha nem

olyan erősen. Azt mondjuk nem értettem, hogy miért. Smith megborzongott mellettem, Perry hátrálni kezdett. Ő ugyan nem

érzett semmi különöset az egészből, de azt tudtam, hogy az ő nagyanyja is,akár csak az enyém, vudu papnő volt. Az övé mondjuk gonosz, az enyémnem. Ezért van az, hogy Perry tőlem mindig is tartott egy kicsit, Smith -

szel viszont remekül kijönnek. Élőhalottakat kerestem. Az igazi halottakra meg sem rezzent az erőm,

mintha csak egy asztalt, vagy széket érintett volna – az élettelen nem

érdekelte. És akkor elcsíptem egy vámpírt, mintha valami moccant volna afigyelmem peremén, és már irányítottam is rá minden fókuszt. Olyanvoltam, mint egy véreb, amint szagot fogtam, húztam végig a nyomon.Végigkúsztam az energián, és ha fokozatos erősödést éreztem, akkor tutiravámpír volt. Ha nem, akkor lehetett zombi vagy ghoul, vagy valami olyanhely, ahol nem sokkal korábban még vámpírok voltak. Most az érzés egyrecsak erősödött, míg végül már szabályosan magához rántotta az erőmet.

– Erre – mondtam. Mindhárman vadásztak már korábban is velem,tudták, hogy ha egyszer az erőm elcsípte a vámpírt, beindul a verseny-

futás. A verseny lényege, hogy el tudjuk -e kapni őket, vagy épp ők kapnakel bennünket. Előkaptuk a fegyvereket, és már rohantunk is. A

macskakövön igazi élvezet volt a tűsarkúban loholás, átkozódtam ismagamban rendesen. Próbáltam lábujjhegyen talajt fogni, de alaposanbelassított, és nekem kellett legelöl haladni, mert a fiúknak gőzük semvolt, merre megyünk. Imádom Nathanielt, de kénytelen leszek letiltani amunkaruhám dizájnolásáról, mert ez így nem megy. Ráadásul most esettle, hogy le sem töröltem a sarkamat, miután kirántottam Barney melléből.Vagyis ki fogják szagolni rajtam a vért, talán azt is vágják majd, hogykinek a vére. Vajon azt hiszik majd, hogy megöltem? Vajon izgat engem,hogy mit hisznek?

Éles, szívtépő sikoltás harsant, a magas kőfalak hidegen verték vissza,

erősítették fel. Gyorsítottunk, mert valahogy éreztem, hogy ahonnan asikoly hallatszott, oda vezetne a nekromanta erőm is.

Hogy gyűlölöm, amikor a rosszfiúk az emeleten várnak! Ilyenkor vagylépcsőn megy az ember, vagy lifttel, de nagyjából mindegy is, mertmindenképpen tudni fogják, hogy jössz, és könnyűszerrel rajtad ütnek. Atágas, rozoga teherlift, az egyetlen az épületben, fémkalitka volt – igazi

halálos doboz, ha vannak pisztolyaik. Szóba se jöhetett.



Vagyis maradt a keskeny, sötét, nedves lépcsőház, amibe majdnemugyannyira nem volt kedvem betenni a lábam. De újabb kiáltás harsantodafenn, választás kizárva, menni kellett. Annyira meredek és keskenylépcső volt, hogy kénytelen voltam lerúgni a lábamról a magas sarkút,viszont így meg a harisnyám csúszott a nedves, hideg betonon. A rohadtéletbe!

Leültem, ahol voltam, hogy gyorsan lerángassam a harisnyát, közben

Perry és Smith elaraszolt mellettem felfelé. Zerbrowski mellettem maradt,végig a pisztolyával fedezett, míg végeztem a vetkőzéssel, és a nejlonvacakot ott hagytam gyűrött kupacban. Nem is ugratott, ami tényleg ahelyzet drámaiságát jelezte.

Vaskos mocsok volt mindenütt a talpam alatt, de így legalább már nemcsúszott. Azért a biztonság kedvéért fél kézzel a falba kapaszkodtam,miközben felfelé araszoltunk. Vérszag áradt lefelé, vaskos, friss vérszag.Elkaptam Zerbrowski karját, felzárkóztam mellé, még ha így nem is voltépp kényelmes a szűk járatban, és az orromra böktem. Tudta, hogy ez aztjelenti, kiszagoltam valamit, és ez a valami az esetek nagy részében vérvolt. Maga elé engedett. Zerbrowski pontosan tudta, hogy bennemnehezebb kárt tenni, mint benne, ezért zokszó nélkül engedett, mintha énlennék a nagyobb darab dromedár, az ütésállóbb. És bár dromedár nemvagyok, az ütéseket, a vámpírjegyeknek hála, tényleg sokkal jobban állom.

Lassan szikkadó, méretes pocsolyában állt a vér a felsőbblépcsőfokokon, benne egy rendőr hevert, élettelenül felfelé meredőszemekkel. Látásból sem ismertem, és ettől meg is könnyebbültem, csakhogy emiatt utána rögtön még rosszabbul érezzem magam. A nyakátegyszerűen feltépték az egyik oldalon, hogy ha kellett volna, se tudjuk

ellenőrizni a pulzusát, mert kiszaggatták az ütőerét. Cipőnyomok haladtak keresztül a véren: Perry és Smith már átjutottak

ezen a ponton. Próbáltam úgy lépni, hogy ne kelljen belelépnem nekem isa vérbe, de csak úgy úszhattam volna meg, ha rátaposok a halott zsarura,

amihez semmi humorom nem volt. A vér csúszós volt és iszamos.Próbáltam nem arra gondolni, hogy meztelen lábbal más vérébengyalogolok, a feladatra koncentráltam, az élőkre, akiket talán mégmegmenthetünk. Legalább még egy zsarunak kellett lenni a helyszínen, deinkább még kettőnek, mert ritkán járnak egymagukban. Azért arról nemtudtam nem tudomást venni, hogy véres lábnyomokat hagyok Perryékcipőnyomai mellett, hogy összetaposom a bűnügyi helyszínt, mert





kamasz a csoportban, de akadtak felnőttek is köztük. Igazából mindenfélevámpír volt itt, méghozzá igen szép számmal.

– Ne dugdossa senki a kezét, látni akarom mindenkiét! Mindenki feltartotta a kezét, voltak, akik nevetségesen magasra, mások

épp csak a válluk mellé. – Kezeket a tarkóra! Erre páran láthatóan összezavarodtak, Zerbrowski megismételte hát,

kicsit alaposabban kifejtve a kérést: – A tarkótokra, ahogy a tévében is látni, na, egy-kettő, hajrá. Felálltam, a pisztolyomat nagy általánosságban a csoportra tartottam,

de már azt a vámpírt lestem, akit először lelőttem. A lány, akinek a karjátmarkolta, nyöszörögve próbált kiszabadulni a fogásából, de nem mentneki. Vagy beállt a hullamerevség, vagy nem is halt meg igazán. Egyvámpírnak néha még a kilenc milliméteres ezüst lövedék sem elég. Már hacsak egyet kap belőle.

A vámpírok a szoba másik felében csinálták, amit Zerbrowski mondott.Smith is előjött a fedezékből, és láttam, hogy Perry is megmozdul.Ráadásul Smith nem maradt mellette, vagyis nem kellett szorítókötésttartania, vagyis nincs életveszélyben, ami hurrá.

Megindultam a lány és a vámpír felé. – Nem ereszt – nézett rám könnyáztatta arccal a kislány. Próbálta

egyenként lehámozni az ujjait magáról, futott volna már nagyon. De nemment neki. A vámpírok elég bizarrul halnak meg, az embernél sokkalkiszámíthatatlanabbul, furábban. Van, hogy rögtön beáll a totál merevség,de... lassan óvakodtam felé, meztelen talpam hangtalanul emelgettem, deegy vámpír még a szívverésemet is hallja. Nem lehet észrevétlenmegközelíteni őket, akár csak a szomszéd szobából lopakodna az ember,akár kilométerekről. Egyszeriben felült, emelte a pisztolyát is. Mire célzottvolna, golyót repítettem a fejébe. A lány megint visított, de végrekiszabadult, felpattant, és már rohant is hozzám, a karjaimba vetettemagát, hogy védjem meg. De nekem most a vámpírral volt dolgom, megkellett róla bizonyosodnom, hogy tényleg vége, és eltávolítanom végre apisztolyt a keze ügyéből. Eltoltam hát magamtól a lányt, kicsit talánerősebben a szükségesnél, mert kis híján orra bukott.

– Szaladj a többiekhez! Gyorsan, húzás! Két kezembe markolva a fegyvert odamentem a földön fekvő alakhoz.

Ha csak megmoccan, belelövök. Kirúgtam a kezéből a pisztolyt, de erre



sem reagált. A szeme kimeredt, a semmibe bámult bele, akár a lépcsőn egyemelettel lejjebb heverő rendőr. Lehet, hogy már tényleg halott... de egyvámpírnál soha nem lehet elég biztos az ember: beleeresztettem egy

második golyót is a fejébe, és még egyet a mellkasába, az előző lyukmellé. Nem ártott volna végiglyuggatnom az egész mellkasát és az agyát,de Zerbrowski mostanra nyilván hívott már erősítést, és mi van, ha épp azalattunk lévő emeletet vizsgálják át, a golyó meg átmegy a mennyezeten...A golyók nem kifejezetten tisztelik a falakat meg a padlókat, jobb velükvigyázni. Biztosabb, ha behozom a kocsiból a hóhérfelszerelésemet.

– Gyerekeket lőttél le! – kezdett Smith üvöltözni velem.

Nem akartam volna itt hagyni a halott vámpíromat anélkül, hogykivágtam volna a szívét és még a feje is a helyén volt. Megragadtam hát afarmerdzsekije gallérját, és húzni kezdtem magammal, oda a többi halottmellé. Smith ügetett a nyomomban, belém akart kötni, vagy ilyesmi. A kétkamasz hullája mellé löktem a férfit, így legalább könnyen szemmeltartom mind. Ha csak megmoccan bármelyik, kapják az újabb golyókat.

– Kurvára lelőtted őket! – taszított egyet a vállamon Smith. – Gyerekeket!

Dühödten meredtem rá, majd letérdeltem az egyik kamasz mellé,felhúztam az ajkát, és kivillantottam Smith felé a vámpírfogait. Aztánmegmutattam a másik srác agyarait is.

– Tudtad, hogy vámpírok?

– Ja.

Egyszerre elillant a dühe, csak állt összezavarodva. – Ránk vetették magukat, ahogy beléptünk – motyogta. – Perryt a

falnak csapták. – Hogy van? – emelkedtem fel a hullakupacom mellől. – Lehet, hogy eltört a válla meg a karja. – Akkor gondoskodj róla. Ő a társad, Smith. Biccentett, és ment, hogy tegye, amit mondtam. Most Zerbrowski

csatlakozott hozzám, bár közben végig a kamaszokat sasolta, akik afélhomályban térdepeltek. Egyikük keze sem hagyta el a tarkóját.

– Egyszer azt mondtad – súgta a fülembe Zerbrowski – , hogy ha

beindult a nekromanciád, nem mindig látod pontosan, hogy ki a vámpír éski a halandó szolga a bandában.

– Mondtam ilyet, ja.



– Most sem tudtad biztosan, hogy vámpírok, amikor lelőtted őket – fűzte tovább halkan. Nem kérdezte.

– Nem.

– És akkor bizonyosodtál meg róla, amikor megmutattad avámpírfogakat Smith-nek?

– Nem, akkorra már tudtam, mi az ábra. – Honnan?

– Nézd meg a sebeiket. – Mit nézzek rajtuk?

– A vér nem stimmel. – Én nem látom a különbséget. – Pedig túl sűrű. Az emberi vér ennél hígabb, még ha egyenesen a

szívből vérzik is. Zerbrowski szeme rám villant, majd vissza a foglyainkra.

– Azért az elég párás, hogy te ezt látod, Anita. – Ha te lépsz be elsőként, elbizonytalanodsz, hogy lőj-e, csak mert

lehet, hogy igazi kamaszok? – vontam meg a vállamat. – Meglehet. Nem sokkal idősebbek a nagyfiamnál. – Akkor mák, hogy én jöttem elöl. – Ja – sandított le a halott srácokra. Nem hangzott épp meggyőzően a

hangja.

Ott hagytam, hogy én is szemmel tarthassam a bandát. De legalábbannyira azért is, hogy lezárjam ezt a beszélgetést Zerbrowskival, hogymost akkor helyes döntés volt-e lelőni olyan fiatalokat, akiknek avámpírságáról nem voltam száz százalékig meggyőződve. Amikor aravaszt meghúztam, picurka bizonytalanság sem volt bennem, hogy jólcsinálom-e. De most már motoszkált bennem némi kétely, hogy nem gáz-

e, hogy ennyire biztos voltam magamban. Zavart, hogy nem zavar, hogy

egyszerűen csak lepuffantottam két kölyköt, akik még tizenöt évesek semlehettek. De elég volt ránéznem a csoportban térdeplő többi vámpírra,hogy elmúljanak a kételyeim, mert tudtam, hogy ha csak az egyik isbepróbálkozna, és nekünk ugrana, őt is habozás nélkül elkaszálnám, tökmindegy, hogy hány éves, milyen nemű, milyen fajú vagy vallású.Vámpírhóhérként is az egyenlő esély híve voltam, megöltem bárkit. És eztnem is próbáltam leplezni, lássák csak a tekintetemen, a vonásaimon, ésuralkodjon el kemény szívükben a rettegés. Az egyik nő halkan sírvafakadt. Mégis, mit jelenthet, ha a szörnyetegek annyira berezelnek tőled,



hogy elbőgik magukat? Mondjuk azt, hogy attól függ, ki a szörnyeteg, kimelyik végén van a puskának? Vagy hogy ennyire profi vagyok amunkámban? Ahogy végigmértem a közel húsz rémült arcot, kissépocsékul éreztem magam, hogy tőlem rettegnek ennyire, de azt akkor is

biztosan tudtam, hogy ha megtámadnának, én nem haboznék, végeznékvelük. Szóval nagyon is jól teszik, ha félnek tőlem.



3.

A mentő elvitte Perryt, a kezét, amennyire csak tudták, rögzítőkötésbecsomagolták. A másik rendőrt is holtan találtuk, csomó vámpírharapásnyoma éktelenkedett a testén, megszaggatták a ruháját is. Mindenfogolyról harapásmintát vettek, és ha valakié egyezik a hullán találtvalamelyik fognyommal, az automatikus halálos ítéletet jelent, ami pedigkarós kivégzést a hullaházban, hajnalban, amikor a vámpír már meghalt anappal, és addig lekötözve, szent tárgyak súlya alatt várhatja a véget.Elkapni nem kellett már senkit, mindenkit összeszedtünk. Volt egy olyanérzésem, hogy egyelőre nem sejtik, hogy nem sok esélyük van már ezen aFöldön, különben nem adták volna meg ilyen könnyen magukat. Hatudják, harcoltak volna, nem? Mármint ha az ember tudja, hogy így is, úgyis vége, akkor már csak harcol, vagy nem?

Amikor már több rendőr nyüzsgött a helyszínen, mint ahánynak dolga

lehetett volna, elvonultam, hogy átöltözzem a vámpírvadász szerelésembe.Vadászat ugyan nem lesz, de ha a törvény szerint akarok eljárni, afelszerelésemre szükségem lesz. Egy szövetségi rendőrbíró kollégámatlecsukták, mert hivatkozott a természetfeletti veszélyeztetés törvényére, denem öltözött be a felszerelésbe, amikor alkalma adódott rá, ezértgyilkosságnak minősítették az eljárását. Az egész törvény mögötti elméletaz volna, hogy a rendőrbíró akció közben is minősítheti olyannak ahelyzetet, hogy kivégzési parancs értékűnek minősüljön. Azután alkottákmeg, hogy több rendőrbíró is az életét vesztette akció közben, mert időbenkézhez nem kapott kivégzési parancs híján haboztak megölni a kérdésesvámpírt, nehogy bíróság elé állítsák őket. Mert komoly vádakatkockáztattak azzal, ha bírói megerősítés nélkül csak azért gyilkolnakhalomra állampolgárokat, mert vámpírok. Legenyhébb esetben is ajelvényük bánja. Mivel ezek a vámpírok lőttek ránk, ráadásul egy lányt iselraboltak, mi nem kerülünk bajba, bár az megtörténhet, hogy amíg azügyet kivizsgálják, a jelvényünket és a fegyverünket elveszik, vagyis a



nyomozás végéig le leszünk tiltva minden egyéb vadászatról éskivégzésről.

Annyi rendőrbíró nincs a Természetfeletti Osztályon, hogy mindenalkalommal, amikor ölnünk kell, pár hét szabira tegyenek bennünket.Főleg, hogy elvileg ez lenne a munkánk. Ráadásul az új természetfelettiveszélyeztetettség törvénye nemcsak a vámpírhóhért, de az őt akcióbakísérő rendőri erőt is fedezi, pont, ahogy a kivégzési parancs is. Ha erre a

törvényre hivatkozom, akkor a velem tartó zsaruknak is szabad a pálya.Először volt olyan próbálkozás, hogy csakis a rendőrbíró ölhessen ilyenesetekben, de arra a zsaruk csak a fejüket ingatták, hogy ha ők nemlőhetnek a vámpírokra, akkor minek is mennének oda. Ez megint csak egyveszélyes verzió volt, ebben is sokan otthagyták a fogukat, de perszealapvetően magányos farkasok vagyunk. Jellemző, hogy a törvényeketolyan emberek hozzák, akik a valóságban soha nem kerülnek olyanhelyzetbe, hogy alkalmazzák is. Ettől csak még fincsibb a helyzet.

A puding próbája amúgy az az eset volt, amikor a rendőrbíró nem vettefel a vámpírhóhér felszerelését, amire elvileg ugyanez a törvény kötelezi.Kivégzési parancsot csakis teljes díszben hajthat végre rendőrbíró, tehátugyanez érvényes az ad hoc helyzetekre is, amikor kénytelenek vagyunk aveszélyeztetettségre hivatkozva nem kivárni a kivégzési parancsot. Na ésez a bizonyos rendőrbíró nem kapott parancsot, hivatkozott a törvényre,levadászta a rosszfiúkat, de nem volt rajta felszerelés. Az ügyvédek megazzal jöttek, hogy ha nem vette magára a felszerelést, akkor nyilván nemvolt olyan vészes a helyzet, mintha meg is kapta volna a kivégzésiparancsot, vagyis csak cowboyosdit akart játszani, és lövöldözni

eszeveszetten. Az érvelést a bíróság elfogadta, a rendőrbíró kolléga mostelőzetesben várja a másodfokú bíróság döntését. Eredetileg a rendőröket isperbe fogták, akik vele voltak, de aztán ellenük még a bírósági szakaszkezdete előtt ejtették a vádat, mondván, hogy a rendőrök nem dönthettek asaját szakállukra, ők csak a vámpírhóhér kompetenciájárahagyatkozhatnak egy természetfeletti helyzet megítélésekor. Vagyis őkjóhiszeműen jártak el, míg a rendőrbíró túlkapott.

Ez azzal járt, hogy mindig volt nálam egy szett váltás: póló, farmer,zokni, bugyi, melltartó. Az alsónemű azokra az esetekre, ha totál átáznék avértől, hogy ne a véres bugyira kelljen felrángatnom a tiszta nácit. Voltegy overallom is, de azt inkább a hullaházas karózásokhoz vettem csak f el.

A golyóálló mellényt a pólómra vettem rá, különben dörzsölt. A



mellényen mindenféle rekeszek fogadták be a fegyvereket. A derekamra,jobb oldalt került a 9 milliméteres Browning BDM-em, a jobb combomhoz

is rögzítettem, hogy ne csússzon el. Akcióban nem árt, ha a pisztoly pontott van, ahol megszoktad, mert ha kissé arrébb mászik, vesztesz legalábbegy másodpercet, ami akár végzetes is lehet. A Smith & Wesson M&P9c-

m valamivel feljebb, a testemen, az is bombabiztosán rögzítve, hogykönnyedén kiránthassam, mint vajból a kést. A mellény hátára nemréggyártattam egy passzoló késhüvelyt, amiben a karnyi hosszú bökőmethordtam magammal, amiben volt annyi ezüst, hogy bárkit és bármitkönnyűszerrel hullává szeleteljek vele. A csuklómon a szokásos tokokbanaz ezüst kiskéseket viseltem, jobb ha velem vannak alapon. A balcsípőmön a pisztolyok extra ammója, és a vállamon átvetve, taktikai szíjonegy speckón személyre szabott AR. A jelvénnyel jött a nagy szabadság,hogy lehet bármilyen méretű gépkarabélyom, nincsenek korlátozások acsőhosszra. Azért megtartottam az MP5-öt is, de beszereztem az AR -tmellé, hogy ha zárt térbe kényszerülünk, legyen, ami átviszi az ajtót is,tokostul, falastul.

Mielőtt félrevonultam öltözködni, szóltam a foglyoknak, hogy felfogom venni a hóhérruhámat, de nem azért, hogy bárkit is kivégezzek.Amikor először kerültem hasonló helyzetbe, a vámpír, akit előtte szépenártalmatlanítottunk, és már a foglyunk volt, annyira beparázott, amikormeglátott állig fegyverben, hogy a végén kénytelen voltam ténylegkivégezni, mikor pedig szépen bevihettük volna, ha a közelébe se megyekaz egyébként nem is szükséges felszerelésemnek. Némelyik törvény olyanjó ötletnek tűnik, míg a valóságban le nem teszteli az ember, és akkor látjaa sok gyerekbetegségét, amibe akár bele is halhatnak emberek.

A vámpírok tágra nyílt szemmel bámultak, páran láthatóan alaposanberezeltek mostanra, de legalább nem cirkuszolt senki. Jó. Az előzetesfigyelmeztetés fontos pont. Egy részüket levittük a megerősítettrabomobilba, amit kifejezetten alakváltók és vámpírok szupererejéreszabtak, törhetetlen acélfalakkal meg a többi extrával. De még így ismaradtak fenn vagy tizenöten, a mezítlábas, átlagos gonosztevőkregyártott bilincsekben, amit Barney Wilcox olyan egyszerűen pattintott le

magáról pár órája odabenn. De nem volt mit tenni, a városnak, azosztályunknak ez volt az egyetlen vámpírokra szabott rabomobilja...Kínos. Mert így nem kezdhettem bele a vámpírhullák szétdarabolásába,pedig a protokoll szerint ki kellett még vágnom a szívüket és a testüktől



elválasztanom a fejüket. De a foglyok előtt nem lett volna jó gondolatdarabolgatni, még a végén bekattan nekik, hogy talán rájuk is ez vár, ésigazából nincs is vesztenivalójuk, és azzal csak magunkra vonnánk a bajt.Vártam hát. Persze többen nem értették, mire.

Billings hadnagy magasabb volt nálam, mondjuk ez nem valami nagyszám, hiszen még a tűsarkúmat is le kellett cserélnem a bevetésibakancsra. Ami nem kifejezetten illett a kiskosztümömhöz, de annál jobbvolt, mint mezítláb flangálni. Mák, hogy ez is benn volt a kocsiban ahóhérfelszereléssel. Billings mindenesetre láthatóan úgy gondolta, hogy azegy-nyolcvanas magassága majd elbátortalanít, mert acsarogva állt megelőttem, majdnem a számban:

– Végezze a munkáját, Blake rendőrbíró! – ugatta.

– Már elvégeztem, hadnagy – intettem a hullákra. – Tévedés, még csak egy részét végezte el, Blake. Annyira közel volt, hogy szabályosan rám hajolt, meggörbült fölöttem.

A legtöbb ember rosszul tűrte volna, ha egy ilyen nagyra nőtt pasas mászikbele a képébe, de én már megszoktam, hogy hatalmas alakváltók ésvámpírok acsarognak az arcomba, szóval nem zökkentett ki. Egy halandó,még ha ennyire dühös is, csak halandó, szóval nem nagy ügy. Ráadásul azénem egy kis szeglete kifejezetten megörült a haragnak, úgy ébresztette felaz étvágyamat, mint a borszakértőét egy igazi borritkaság. Éreztem a

haragja ízét a számban, csak nyelnem kellett, hogy szétáradjon bennem azamata. Egy ideje táplálékként tudtam magamba szívni mások haragját,ami bizarrul hangzik, de ez is a vámpírság egy formája – energiaelszívás.A törvények még nem pécézték ki, nincs semmilyen rendelkezés atémában, de ha most elszívom a haragját, a szobában lévő pszichésenérzékeny zsaruk vágni fogják, mit művelek, és annak már lehetnekkövetkezményei. Vagy legalábbis kellemetlen visszhangja. RáadásulBillingsnek is feltűnne, hogy valami történt az érzelmeivel. Szóval jókislány maradtam, nem ugrottam rá a fincsi haragjára. Viszont ez legalábblekötötte a saját temperamentumomat, lenyűgözött, nem volt kapacitásomrá, hogy én is kijöjjek a sodromból.

Halkan, tárgyilagosan magyaráztam el neki a dolgokat. Nem törődtemvörösödő képével, megőriztem a békés hangnemet, egyrészt, hogy neöntsek olajat a tűzre, másrészt pedig ne növeljem a kísértést, ami már ígyis eléggé nagy volt. Igazából érthető is volt, hogy dühös: a két halottrendőr az ő embere volt, és nem ritka, hogy az első reakció a veszteséggel



szemben, hogy az ember eltolja magától a gyászt. Amíg dühöngesz, nemkell belemerülnöd abba a mélységes gyászba, a veszteség fájdalmába, amiolyan, mintha soha nem akarna elmúlni. És nem is múlik el, míg végignem jutsz a folyamaton. A gyásznak öt fázisa van. Az első a tagadás.Amikor a hullák a lábad előtt hevernek, elég nehéz nem átugrani ezt afázist. De a gyász elég zavaros érzelem, nem tiszteli a sorrendet, mikor

hogy alakul. Van, hogy ide-oda ugrálsz közöttük, kihagysz egyet,beleragadsz egy másikba, sőt, megtörténhet, hogy váratlanul visszakerülszegy már lezártnak hitt szakaszba. Nem egy katonásan megszervezettérzelemcsomag, az biztos. Zavaros, nagy szívás az egész. Billingsegyszerűen csak üvöltözni akart valakivel, kapóra jöttem neki. Nem voltebben semmi személyes, tisztában voltam vele. Álltam hát az ordibálását,hagytam, hadd árasszon el, csapjon keresztül rajtam. Nem haraptam rá,nem vettem a szívemre, de tényleg. Annyian üvöltöztek már velem azelmúlt évek során, míg álltam a halott szeretteik mellett, mondhatom, hogyhozzászoktam. Az embernek bosszú kell, eleinte mindenki azt hiszi, hogyattól majd jobb lesz. És néha tényleg segít. Máskor meg nem.

– Be fogom fejezni a munkámat, Billings, csak előbb vigyük el innét afoglyainkat.

– Beszélik, hogy az utóbbi időben kezd érzelmeskedni. Ezek szerintigaz a pletyka.

Csak felvontam a szemöldökömet. Zerbrowski, aki a rangidős tiszt volt a helyszínen, épp leosztotta az

egyenruhásoknak a foglyok őrizetét. Most felénk fordult kedélyesvigyorral.

– Azt a hármat Anita ölte meg, Billings. Az egyikbe belelőttem én is,de ő végzett minddel. Ha ez érzelmeskedés, ám legyen – vonta meg a

vállát tréfásan. A hangja és az arca is csupa barátságosság volt. Ő is tudta,milyen a veszteség.

– Azt akarom, hogy végezze a kibaszott munkáját! – irányította rá aharagját erre a hadnagy.

– El is fogja végezni – intette csitítóan Zerbrowski. – Amint kisebb lesz

itt a népsűrűség, megcsinál mindent. – Nem – bökött a megbilincselt vámpírok felé hevesen Billings – , azt

akarom, hogy lássák, mi vár rájuk! Nézzék csak szépen végig, mit teszünka barátaikkal. Lássák csak, kurvára lássák, hogy hogyan intézzük el őketegytől egyig. Nincs az a nyavalyás vérszívó St. Louis- ban, aki büntetlenül



zsarut ölhet! A mi városunkban ugyan nincs! Mi nem hagyjuk! Kurvárameglakolnak ezért, és azt akarom, hogy Blake csinálja, amit csinálnia kell,hogy kurvára lássák ezek a rohadékok, hogy mi vár rájuk!

Az utolsó mondatával már Zerbrowski arcába hajolt bele, le isköpködte a szemüvegét.

– Gyere, Ray, sétáljunk egyet – karolt volna bele Zerbrowski, hogy

eltávolítsa a vámpírok közeléből. Meg persze mellőlem. Billings, akinek ezek szerint Ray volt a keresztneve, elrántotta a karját,

és elindult a vámpírok felé. Azok riadtan húzódtak össze, el az útjából.Helyes, mind fiatal, mintha csak halandó embereket látnék.

– Hadnagy... – próbálta kissé bizonytalanul elállni az útját az egyikegyenruhás, akit az őrzésükkel bízott meg Zerbrowski.

Billings félrelökte, és az alacsonyabb zsaru kis híján hanyatt esett. Akeze automatikusan megindult a gumibotja felé, de a hadnagyot nemüthette le, és mivel vagy tíz centivel és húsz kiló izommal rövidebb voltnála, nem maradt lehetősége. Bakker!

Billings felrántotta az egyik foglyot, aki a legközelebb térdelt hozzá.Az egyik kamasz volt, akir ől ezek szerint ő sem gondolta, hogy még csakgyerek.

– Billings! – üvöltöttem rá. – Ray! – harsogott velem kórusban Zerbrowski is. Mások is kiabáltak, de meg sem hallotta. Nagy karja elindult, a keze

ökölbe szorult, lendületet vett. Ám a következő pillanatban ott voltam

mellette, és elkaptam a karját. Nem tudom, melyikünk lepődött megjobban, ő vagy én, hogy időben odaértem, és meg tudtam akadályozni azütést. Ahhoz elég gyors voltam, hogy elkapjam a kezét, és ne mosson beegyet a fogolynak, de ahhoz nem, hogy megelőzzem az egész műsort, ígya kezében már benne volt a lendület, viszont ahhoz nem voltam elégnehéz, hogy befékezzem. Így hát ott lengtem a karján, mint a hintázókisgyerek az apukája karján. Ugyanakkor az egyensúlyából azértkibillentettem. Ezért aztán ellökte magától a fiút, aki összebilincselve

esetlenül zuhant a padlóra. Aztán Billings felém fordult, és a szabadkezével belemarkolt a hajamba, mintha át akarna hajítani a szobán. Énmeg ösztönből reagáltam, tettem, amit a reflex hozott, és amire az elsőpillanattól fogva vágytam: magamba szívtam a fincsi, lángvörös haragját.Egyenesen az izmos karjából áradt belém, ahogy a tenyerem hozzáért, megis volt a kapcsolat, áradt belém az ujjaiból, amik a hajamat markolták, és a



hatalmas testéből. Hangosan zihált, a szíve kalapált, a vére őrültenszáguldozott az ereiben, lüktetett a nyakán kidagadt érben, és én csak ittammagamba a tüzes dühöt, nyeltem a szagát, ami ilyen közelségbenmegszállta a szaglóhámomat: az izzadság és a félelme szagát, ami ottlapult a nagy haragja alatt. És az egész hátterében, a kesernyésen villódzóindulat alatt ott éreztem a vérének az édességét, mintha Billings egyétcsokis borítású muffin lenne, amiről ha az ember lenyalja a csokimázt,langyos, nedves piskótát talál, azalatt forró, sűrűn folyós, olvadós csokistölteléket, mint valami mélyben meglapuló kincset, amitől az egész süti, azegész Billings csak még ízletesebb, még delikátabb falat lenne.Egyszerűen csak bele kell harapnom a sósan izzadt, meleg csuklójába,éppen itt is volt a szám ügyében, ott dobolt a pulzusa, csak magamhozkellett volna rántanom.

Elengedte a hajamat, és lerakott a földre. A szeme tágra nyitva, próbáltvisszaemlékezni valamire. Elég zavarodottnak tűnt, ahogy finoman a kétlábamra állított.

– Hol vagyunk? – kérdezte. Még mindig fogtam a karját, de már inkább kézfogásnak, mint

kapaszkodásnak hatott. – A régi sörfőzdében – feleltem. Nem tetszett, hogy még azt se tudja,

hol vagyunk. Ugyan mi esett még ki a fejéből? Mit műveltem vele?Korábban is szívtam már el mások haragját, de még soha senki nemfelejtett el semmit.

Nagy mancsát az én sokkal kisebb kezemre fonta, és álmélkodva nézettle a vámpírokra.

– Miért vannak megbilincselve ezek az emberek?

Jesszus, arra sem emlékszik, hogy vámpírok, vagyis... – Mi az utolsó, amire emlékszik, Billings hadnagy?

A homlokát ráncolva meredt rám, az arca megvonaglott a koncentrációerőfeszítésében, még a keze is görcsösebben kapaszkodott belém. Aszemében ijedelem villant, és megrázta a fejét. Ó, hogy az a...

Zerbrowski is ott állt már mellettünk, meg Smith és még néhányan. – Ray – szólalt meg Zerbrowski – , gyere, járjunk egyet! – Járjunk? – pislogott Billings.

– Járjunk – paskolta meg a karját Zerbrowski, azt, amelyikkel mégmindig belém kapaszkodott.

Billings erre csak bólintott, de engem nem eresztett el.



Zerbrowsk i határozottan megfogta a karját, és húzta magával. Billingselindult, de a kezemet még mindig fogta.

– Ő nem jöhetne? – biccentett felém. – Most nem – pillantott rám Zerbrowski. A tekintete világosan azt

kérdezte, hogy mégis mi a nyavalyát műveltem vele. De honnan istudhattam volna, hát csak vállat vontam, és persze ő is értett szavak nélkülmindent. Talán még el is hiszi, hogy tényleg nem tudom, mi lett anagydarab hadnaggyal.

Billings elég ódzkodva eresztette csak el a kezemet, ami ha lehet, mégrosszabb jel. Valami sokkal többet csinálhattam, mint hogy elszívtam aharagját, annál meg végleg többet, mint amit csinálni akartam volna.

Zerbrowski végre elrángatta tőlem, és hangtalanul megdobott egy„később”- bel. Naná, hogy később még beszélünk. Lesz miről, a szarba is.

– Köszönöm – szólalt meg a vámpír a padlón. Lenéztem rá. Szürkéskék szeme volt, inkább szürke, mint kék. A haja

rövid és szőke, ha hosszabbra nő, nyilván hullámos, annyira borzasnaklátszott. És sok is volt, a vékony arca legalábbis majdnem eltűnt benne. Afarmerjében és a feliratos pólójában meg a dorkóiban tisztára „tizenkettőegy tucat”-kamasznak látszott, a bizarr haját meg a kiéhezetten vékonyarcát nem számítva. Szó szerint kiéhezettnek láttam, vagyis akkor ma estemég nem evett. Olyan friss halott volt még, hogy a bőre nem sápadt méghullaszínre, de valamiből mégis láttam, hogy vért nem szívott még az éjjel.Vagyis ő legalábbis nem hamizott a zsaruból, akit összeharapdálvataláltunk.

Megnéztem magamnak a többi térdeplő vámpírt is, és mostmegéreztem az éhségüket. Ma éjjel még egyikük sem evett. Kiéhezettekvoltak egytől egyig, és mind fiatal, nagyon is fiatal, hogy még meg sem

lehetett őket különböztetni a halandó és élő emberektől. A fiatal vámpírok kinézete igazából sokféle lehet, megmaradhat rajtuk

a napsütötte bőrszín egy ideig, de lehetnek egyből hullasápadtak. Jobbáraattól függ, ki tette őket vámpírrá. Mennyire hatalmas vámpírmester azillető, és milyen vérvonalból származik. Aki ezeket a srácokatátváltoztatta, rohadtul hatalmas tag lehetett, és biztosan nem az, akitlepuffantottam, aki a szerencsétlen lány karját markolta, míg csak fognitudott. Most, hogy meggondoltam, hihetetlenül erősen megütött azéhségük, jobban, mint hittem volna. Az ő éhségük is hozzáadódott azelőbb az enyémhez, amikor Billings haragjából kajáltam. Ami képtelenség,



hacsak valaki Jean-Claude vérvonalából nem kapcsolta rám őket. Hacsaknem Jean-Claude vérvonalából való az, aki ezeket a vámpírokatmegcsókolta, vámpírrá tette. Vajon egyszerűen csak Jean-Claude

vérvonalából jött az a valaki, vagy esetleg le is tette Jean-Claude-nak a

véresküt, vagyis közénk tartozott? És ilyen rémséget művelt? Mert ez

maga a borzalom: hat egészen fiatal vámpír volt az életben maradottakközt, kamaszok, vagy még annál is fiatalabbak, gyerekek, akik még nemnőttek fel a felnőtt testükbe. Még egyikük sem volt túl a pubertáson, ésátváltoztatták őket. Pedig nincs az a törvény, vámpír vagy emberi, amiengedné a kiskamaszok, vagy fiatalabbak átváltoztatását. Csupamegzavarodott, hamvas arc meredt rám. Basszus és még egyszer basszus.

És ahogy a tekintetem a gyerekekről a többiekre tévedt, látnom kellett,hogy ők se voltak sokkal jobbak. A nők egy részét leginkább a konyhábantudtam volna elképzelni, amint cserkész dzsemborira áfonyás muffintsütögetnek, nem bilincsbe verve, vámpírfogakkal. A férfiak megformátlanok, túlsúlyosak voltak. Jó nagy kamu, hogy egy vámpír mindigkarcsú marad. Az alacsonyabb rendű vámpírok általában maradnakolyanok, amilyenek emberi alakjukban voltak, egy egész örökkévalóságonát se tudnak változtatni rajta. Szóval, ha vámpír akarsz lenni, előbb dobd leaz extra zsírpárnákat. Jó, akadnak olyan vérvonalak, akik megváltoztatjákaz alakjukat, miután vámpírrá lettek, láttam már kigyúrt vámpírt, dealapvetően nem ez a jellemző. De hogy ezek fognak -e változni? Duplakérdőjel. És ami még ennél is nagyobb kérdés: maguk akartak vámpíroklenni vajon? Vagy erőszakkal tették őket azzá? Mert ha igen, akkor kevésennél ocsmányabb bűnt tudok elképzelni. Nagy boldogan végeznék azzal,aki tette.

Ekkor végre kikapcsolt a metafizikai énem, és visszaeresztette a tereprea zsarut, mert elég nagy ostobaság egy helyszínelésen ennyirebelebonyolódni a metafizikába. Felteszem, ezért osztanak egymás melléegy normális és egy parazsarut a párba. Hogy mindketten kontrollálhassáka másikat, minden szempontból. Na bravó.

Gyorsan a többi zsaruhoz mentem. – A vámpírok éhesek. Ma még nem szívtak vért – mondtam leginkább

Smith-nek.

Az egyik egyenruhás vegytiszta zsaru cinizmussal pillantott rám.Hasban volt rajta vagy húsz kilónyi extra, de a tapasztalat bölcsessége ott



villogott a szemében, és ha az ilyen kap egy friss zöldfülűt, aki tud futni,elég ütőképes páros adódik.

– Pedig nagyon is ettek. Maga is látta, mit műveltek Mulligannel. – Ha Anita azt mondja, hogy nem ettek, akkor nem ettek. Otthon van

élőhalott témában – rázta meg a fejét Smith. – Finoman szólva, Urlrich – olvastam le az okostojás névtábláját. –

Márpedig ha ők nem ettek, azokat kéne keresnünk, akik viszont igen. – Most mi van? – kérdezte a zöldfülűje. Ezek szerint Urlrich megkapta

a tökéletes partnert ebben az atletikus, agyilag egyszerűbb kiadás társban. Mert ő maga rögtön levette, mit akarok ezzel mondani, elő is rántotta a

fegyverét. – Mulligan még langyos. Lehet, hogy még itt vannak azok is,

Vámpírszakértő kisasszony?

– Gőzöm sincs. Ha ennyi vámpír van egy kupacban, kicsittúlterhelődnek az érzékelőim, ráadásul elég hatalmas mesterük lehet.Könnyűszerrel elrejtőzhettek előlünk – mondtam, és gondolatban méghozzátettem, hogy St. Louis Város Ura, Jean-Claude elől is, mert eddigneki se tűnt fel semmi a ténykedésükből. Egy vámpírmester hatalma

határozottan megnő, ha kerít magának egy rendes területet, mint amilyenez a nagy hodály is és hozzá ennyi kis alattvalót. Szóval a vámpír, akitkeresünk, vagy rohadtul hatalmas, vagy profin rejtőzködik nyílt terepen.Ami szintén profizmusra vall.

– Csapdába lettünk csalva? – kérdezett rá Smith. – Egyelőre nem tudom, de ezeket a vámpírokat azért hagyták hátra,

hogy legyen, aki elviszi a balhét. Vámpírmesterek nem adnak fel csak asemmiért ennyi embert.

– Talán arra számítottak, hogy bevesszük, és akkor megússzák – vetette fel Smith.

– Csak ha mindet megöljük a rajtaütés közben. – Hát, a maga híre olyasmi, Blake rendőrbíró – mondta Urlrich. – Hogy

előbb lő, utána kérdez. Ezzel simán vitába tudtam volna szállni, de mindegy. Lehet, hogy a

vámpírok is ezzel számoltak? Lehet, hogy tényleg ennyire félelmeteshírem van? Félelmetesebb, mint hittem? Nem voltam meggyőződve, hogyennek örüljek -e. Mert az tény, hogy az ember olyan kemény, amilyenfélelmetesnek tartják. Vagyis akkor én rohadtul kemény csaj vagyok.



– Beszélnünk kell Billingsről, Anita – érkezett vissza Zerbrowski.Nagyon-nagyon komoly képet vágott.

– Stimmt – biccentettem. – De kicsit később – és elmondtam neki is,hogy a vámpírok még nem ettek.

– Akkor ez is olyan, mint pár éve az a sorozatgyilkos vámpír, akihátrahagyta a pisis kisvámpírjait, hogy ők vigyék el a balhét?

– Lehet, bár akkor még más volt a törvényi környezet. Akkorautomatikusan szabad kezet kaptunk a kommandósokkal, sőt, nem is voltválasztásunk, meg kellett ölnünk őket, tárgyalás nélkül. Most azonban mármás a helyzet.

– Ezt mondja Mulligan feleségének – jegyezte meg Urlrich.

– Ha tényleg részt vettek Mulligan és a társa megölésében, akkorboldogan végzek velük is, csak épp hadd legyek biztos benne, hogy amegfelelő agyvelőbe röpítek golyót.

– Nem is főbe lövi őket – kommentálta a fiatalabb. – Stevens, ugye? – csekkoltam az ő rendszámát is, mire bólintott. – Na,

hát nagyon is főbe lövöm őket, és kapnak golyót a szívükbe is, aztánkivágom a szívüket, és végül lefejezem őket.

– Jesszus – kerekedett el a szeme.

– Maga szívesen durrantaná főbe őket így megláncolva, mint abárányokat?

– Édes Jézus – tágult nagyra szép, barna szeme a borzalomtól, majd avámpírokra pillantott. – Olyanok, mint a nagyszülők meg az unokáik.

Én is visszafordultam a vámpírok felé. Stevensnek igaza volt, a kétkamasszal lelőtt felnőttek kivételével mind gyerek volt, vagy nagypapa,nagymama külsejű és néhány sokgyerekes cserkészmami. Soha nem láttammég ennyi átlagos kinézetű vámpírt egy kupacban. Még a vámpírokegyházában, az Örök Élet Egyházának gyülekezetében sem láttam ennyigyereket és öreget. Senki se rajongott a gondolatért, hogy gyermeki, vagy

éppen öreg testben létezzen egy örökkévalóságon át. Vagy túlságosankorai, vagy túl késő már átváltozni.

– Soha nem láttam még egy kupacban ennyi öreg és gyerek vámpírt – suttogtam Zerbrowskinak.

– És ez most jelent is valamit?

– Fogalmam sincs.

– Ahhoz képest, hogy vámpírszakértő, nem tud valami sokat – jegyezte

meg Urlrich.



Szívesen megcáfoltam volna, de éppenséggel nem nagyon tudtam.



4.

Nemcsak a vámpírok figyeltek meghökkenten, ahogy álligfelfegyverkezve centiről centire átvizsgáltam a termet.

– Ez meg Rambónak képzeli magát? – hallottam valakit duruzsolni.

Nem is néztem rá, nem érdekelt, ki szellemeskedik. Végül is, én voltam

az egyetlen csaj a háznál, mégis nálam voltak a leghalálosabb játékszerek.A pisztolyirigység ronda egy dolog.

– Ő a Hóhér – felelte neki helyettem is a szőke vámpír kölyök. – Mind hóhérok – mondta Stevens, mire a társa könyökkel oldalba

vágta. Zsaru nem társalog a foglyokkal, pláne, ha a foglyok vámpírok. – Nem, Anita Blake olyan vámpírhóhér, akinek nevet adunk magunk

közt – magyarázta a szöszi. – Olyan kevés van, alig tucatnyi. Ő volt a

legelső. A Hóhér – fürkészte az arcomat a szürkéskék szeme nagyon

komolyan. – Csak azokat nevezzük el, akiktől félünk. Ő a Hóhér, és hárommásik társával ők a Négy Lovas.

Hallottam, hogy Stevens már veszi a levegőt, de Urlrich valószínűlegmegakadályozta, hogy fel is tegye a kérdést, hát megkérdeztem én akedvéért:

– De az Apokalipszis Lovasai közt nincs olyan, akit Hóhérnak hívnak. – Maga az egyetlen, akinek két nevet is adtunk. – Aha. Ezek szerint én vagyok a Halál. – Maga a Háború – mondta a fejét ingatva, nagy ünnepélyesen. – Hogyhogy?

– Úgy, hogy maga a Halálnál is többünket megölte már. Erre nem tudtam, mit felelhetnék. Szívesen megkérdeztem volna, hogy

ki a másik három lovas, de sajnos eléggé biztos lehettem benne, hogy aHalál nevezetű Ted Forrester lesz, jó barátom, aki már jóval azelőttkiérdemelte a nevét, hogy szövetségi jelvényt kapott volna, és olyantettekkel is kovácsolta hírét, melyek soha nem számítottak legálisnak. Nemtudhattam, mennyit tud ez a szőke vámpír, vagy épp mennyit hajlandóelárulni. Elég kiszámíthatatlanul viselkedett.



– Bennünket miért nem ölt meg? – kérdezte egy nő, aki leginkábbfiatalos nagymamának látszott, nem vámpírnak.

– Mert nem volt muszáj. – De a többi rendőr azt akarja – jegyezte meg a szőke, akit Billings

majdnem megütött. – De egyikőjük sem evett ma még, vagyis a kollégánk véréből sem

ihatott. Tehát nem maguk ölték meg. – Itt voltunk, amikor megölték, végignéztük. És a törvény szerint

ugyanolyan bűnösnek számítunk, mint azok, akik csinálták. – Azt akarja, hogy lelőjem? – meredtem rá. És bólintott.

– De miért? – zavarodtam össze. Megrántotta a vállát, és lesütötte a szemét.

– Maga gonosz, és a mestere is gonosz – mondta a nagyi.

– Nem én téptem fel a torkát annak a férfinak, aki meg akarta volnaakadályozni, hogy egy tizenöt éves kislányból az akarata ellenére vámpírtcsináljanak – mondtam, és belenéztem a szemébe.

– Az a lány közénk akart tartozni – mondta erre némi habozás után. – Szerintem közben kicsit meggondolta magát. – Nincs visszaút – ingatta a fejét a nagyi konokul. – Azok is azt mondják, akik a randin megerőszakolják a lányokat:

„Eljött a randira, akkor már túl késő nemet mondani a szexre.”

– Hogy mer bennünket ahhoz hasonlítani? – háborodott fel, mintha épppofon csaptam volna.

– Valakit erőszakkal vámpírrá tenni egyszerre erőszak és gyilkosság. – És ezt maga el is hiszi, mi? – kérdezte a fiú. – El, igen.

– Ugyanakkor ennek a városnak a Vámpír Ura az élettársa. – Az élettársam? Ennél fiatalabbnak látszol. – Nem tudja, hány éves vagyok?

Elgondolkodtam, bevetettem némi mágiát is. – Húsz éve haltál meg, azért a nyolcvanas évek sérója. – Én nem tudom növeszteni a hajamat, ahogy a maga vámpírjai. A

mestere tőlem lopja az energiát, tőlünk, és azzal gyógyítja az embereit,meg növeszti a hosszú, fekete fürtjeit magának.

Azt tudtam, hogy Jean-Claude energiát nyer a követőitől, amiből visszais juttat nekik, de azon még nem gondolkodtam, hogy ez a követőinek mit



is jelenthet. Igaza lehet a szöszinek? Jean-Claude tényleg az ő energiájukathasználja, hogy a saját haját növessze, ahelyett, hogy ők magukhasználhatnák, amire csak akarják? Hogy megnövesszék mondjuk a sajáthajukat?

– Nem is tudta – jegyezte meg a fiú. – Tudta, hogyne tudta volna. Nagyon is tudja – kiáltotta dühödten a

nagyi, de a haragja alatt ott lapult a rettegés. Ránéztem, mire elhallgatott,és a félelem teljességgel átvette a harag helyét. Tényleg ennyire rettegetttőlem?

– Visszaért a rabomobil – lépett hozzám Zerbrowski. – Vihetjük őket. Biccentettem, és közben leesett, hogy belesétáltam a zöldfülűek

csapdájába: a rosszfiúk elhintették bennem a kétkedés magvát azokkalszemben, akikben pedig bíztam. Úgy szól a mondás, hogy ha az emberfigyelmezik a gonosz szavára, hazugságot sose hall, csak épp igazából azigazságot se. A szöszi közel sem maga a gonosz, viszont a maga

szempontjából tálalta az igazságot, amiről majd szépen kikérdezem Jean-

Claude-ot, ha legközelebb találkozunk. – Ha bárki menekülni próbál, lelőjük – fordultam a rabokhoz.

– A természetfeletti veszélyeztetés törvényének jegyében – bólintott aszöszi.

– Igen, az jogosít fel bennünket arra, hogy lőjünk, mert a két halottrendőrön vámpírharapás-nyomok vannak, és így a jelen lévő összesvámpír gyanúsított. Márpedig ha gyilkossággal gyanúsított vámpírmenekülni próbál, azt bármikor lepuffanthatjuk.

– Ha halandó emberek lennénk, nem így lenne. – Két halott zsaruval szerintem nagyon is. – De nem lenne törvényes – tiltakozott a szöszi. Felrántottam a földről,

hogy induljon végre, de olyan lendülettel, hogy meg kellett tartanom,nehogy orra essen.

– Maga is épp olyan erős, mint mi – súgta erre a fülembe. – Éséreztem, ahogy abból a rendőrből táplálkozott. Maga sem ember.

Eltoltam magamtól, mert megfeledkeztem a lábbilincseiről, mirekénytelen voltam megint elkapni. Senki más a teremben nem lett volnaelég gyors, hogy elkapja, egy ember se.

– Erről beszélek – morogta a fiú. Elindítottam a többiekkel, akik mostanra szintén felkecmeregtek.

Nehezen tudtam eldönteni, hogy hogyan járok jobban: ha a közelemben



tartom, hogy felügyeljem, vagy inkább elpasszolom minél messzebb, hogy

ne baszogasson végre. Vajon miért idegesített ennyire? Egyszerű a válasz: mert igaza volt.

Kamaszkoromban véletlenül szólítottam elő az első halottamat, tízévesenláttam az első szellemet. A holtak mindig is bírtak engem. Nem olyanvoltam, mint a többi rendőrbíró, akik egyszerűen profik voltak a melóban,a szörnyetegirtásban. Én magam is szörnyeteg voltam.

Egy lány is megbotlott, ahogy elhaladt mellettem, ösztönösen elkaptama karját.

– Köszönöm – mormolta, aztán rám nézett, leesett neki, hogy ki fogjaéppen, és sikoltozni kezdett, csapkodott, hogy szabaduljon. Egy hosszúpillanatig csak markoltam a karját, mert elárasztotta az érzékeimet afélelme édessége, az a csípős zamat, ami alakváltóknál és embereknél isazt jelzi, hogy az illető zsákmány, vagyis kaja. Aztán gyorsaneleresztettem, mire elzuhant. A többi vámpír sietett volna a segítségére, dea bilincseiktől nem boldogultak. Végül Zerbrowski segítette föl.

A vámpírok meg engem lestek, mind rettegett, éreztem a dühük, akomorságuk alatt. És mitől rettegnek ennyire a szörnyetegek? Hát a másikszörnyetegtől.

Észrevettem, hogy a szöszi is engem bámul, de a nagyi száján bukott kia szó:

– Szörnyeteg! – Magának Szörnyeteg rendőrbíró, nagyi – mondtam ki, ami az

eszembe jutott.

– Nekem miért nincs ilyen menő gúnynevem? – kérdezte panaszosanZerbrowski.

– Mert tőled a kutya se fél, Zerbrowski – mosolyogtam rá, hátha a tréfaenyhíti végre a feszkót.

– Mert te annyira vagány vagy, hogy melletted esélyem sincs. – Ezt mondja a feleséged is. – Huhú, ez övön aluli volt – huhogott Smith.

– Nekem nem gáz, hogy te jobb pasi vagy nálam, Anita – vigyorgott

rám Zerbrowski. – Soha nem is volt.

Ha nem lettem volna állig fegyverbe bújva, egy csomó vámpír éskollégák között, most megöleltem volna.

– K öszi, Zerbrowski – mondtam, és igyekeztem a pillantásommalátlőni neki, hogy mennyire hálás vagyok, hogy ez egy olyan pasis pillanat,



amikor sok érzelem cikázik az agyban, amit kimondani nem tanácsos ésnem is lehet.

Visszamosolygott, nem a gunyoros, ugrató vigyorával, hanem azzal a

furcsán meleg és gyöngéd mosollyal, amiben ott ül az élet fáradtsága is. Ésbiccentett hozzá, én meg csak mosolyogtam, és ennyiben maradtunk.Megértette, hogy értem, hogy érti. Egy mondat elég volt és két pillantásmeg egy fejbólintás... egy másik csajjal ötpercnyi lelkizésbe telt volnaugyanez. Tiszta mázli, hogy ilyen jól beszélek pasiul.



5.

Zerbrowskinak el kellett intéznie egy hívást Dolph-fal, így kénytelenvoltam Stevensszel, Urlrichhal és Smith-szel négyesben levinni akövetkező hét foglyot a nagy lifttel. A szöszit végül magam melletttartottam, mert ha velem ennyire kekeckedik, akkor mit művelne atöbbiekkel. Jobb volt azt nem megtudni. Ráadásul, ha másra bíztam volna,azzal beismerem, hogy zavar, hogy piszkálódik, és nem tudok mit kezdenivele. Én csak úgy tudtam kezelni a problémákat, hogy belevetettemmagam fejjel előre. A liftben már nem volt olyan kekec. Egyébként is elégfélelmetes tákolmány volt a szerkezet: minden oldala drótháló, csak az

ajtaja farács és alatta háló. Halálos kalitka, ha valaki a fejünk fölé mászik,és van egy jó puskája.

Mechanikusan kellett irányítani, egy emelőkarral, amit Smith-re

bíztam. Már az előző menetben is ő szabályozta, ahogy lementünk, ésakkor nem zuhantunk le. A gépkarabélyomat a vállamhoz emeltem, ésfelfelé céloztam vele. Befészkelődtem a csövéhez, kifújtam a levegőt,hogy biztosan álljon.

– Miért céloz vele felfelé? – érdeklődött Stevens. – Akadnak vámpírok, akik tudnak repülni – feleltem, de a tekintetemet

nem vettem le a lift tetejéről. – Azt hittem, az csak olyan filmes baromság. – Nem csak filmes baromság – feleltem. A tekintetemet belefúrtam a

fejünk feletti sötétbe, mozgásra lestem, mindenre, ami abnormális. – Indulunk – szólt Smith. – Hajrá – biccentettem, és befeszítettem a térdemet, hogy biztosan

álljak. A lift megborzongott, és életre kelt. Egy pillanatig olyan volt, mintha

hajón állnék, de csak a nagy zökkenésben, utána már simán süllyedtünk. – A legtöbb ember soha nem néz felfelé – jegyezte meg a szöszi. – Én nem a legtöbb ember vagyok – válaszoltam halkan, foghegyről,

mert teljes figyelmemet a felettünk egyre vaskosabban tornyosuló sötétnek



szenteltem. Eddig csak mi mozogtunk és a kábelek odafenn.Kényszerítettem magam, hogy ne a kábeleket bámuljam, hanem csaknézzek bele a feketeségbe puhán, bármilyen mozgásra kihegyezve, ahogyaz erdőben lesi a vadász a mozgást. Olyankor se az őzet kutatja a tekintet afák között, hanem a szokatlan rezzenéseket, villanásokat, hogy az agy csakutána akarja összerakni, akkor mi is volt az, ami moccant, minek is láttamépp az elsuhanó alakját. Igazából nehezebb nem „nézni” semmire, csakfürkészen várni, hátha mégis lesz ott valami, ami kiválik az egybefüggő,koromszín masszából. Mert a szem nézni akar, látni valami konkrétat;pontosabban talán inkább az agy akarja, hogy ne csak árnyak legyenek,hanem a bizonyosság.

– Mindjárt lent vagyunk, Anita – szólalt meg Smith. Felkészültem, és a következő pillanatban zöttyenve megállt a lift,

megrázkódott, majd taszított rajtunk egy nagyot. Meginogtam, ahogymindenki más is, és nekiütődtem a szöszinek. Ahogy hozzáértem, máréreztem is a rettegését. Mocskosul tartotta a pajzsát, próbálta dugdosnimagát, de ilyen közel, pláne érintésre, rohadtul felerősödnek a vámpírerők.És most nem az ő erejére gondolok, hanem a sajátomra. Nyílt az ajtó, ésfeltételeztem, hogy Smith nyitja ki, de látni nem láttam, mert a szöszitfigyeltem, csak tudtam, hogy Smith áll a legközelebb hozzá.

Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk. Smith és Urlrich elkezdtekiterelni a vámpírokat a kalitkából.

– Mi ez a nagy rettegés? – kérdeztem a szőke vámpírtól halkan. – Gyilkosságért előzetesbe vett a rendőrség. Normális, hogy félek,

nem? – kérdezett vissza, de a szeme túlságosan is tágra volt nyitva, az ajkaelnyílt. Ha halandó lett volna, szaporán kapkodta volna a levegőt, a szívepedig dühödten kalimpál. Már vagy húsz éve halott, nem kéne ennyirelátszania rajta a stressznek. Hacsak nem akarja szándékosan elterelni afigyelmemet.

Elnéztem mellette, és a nagyit láttam, ahogy Smith meg Urlrichkitaszigálja a lift ajtaján.

– Csak semmi ostobaság – pillantottam még egyszer a szőkére. – Maga meg kihez beszél? – nézett rám Stevens. – Csak hozzá – intettem a vámpírra, ahogy már végre mi is elindultunk

kifelé, mintha a birkanyáj végét is kiterelgetnénk végre a karámból. Aszőke rám mosolygott. Egy cseppet sem tetszett ez a mosoly.



Elkaptam a karját, és kifelé rángattam, hogy haladjunk. Kéz- éslábbilincsben ez a haladás elég korlátozott, és nem is szívesen hagytamvolna lemaradni Stevenst azzal a két vámpírral, aki nekijutott, de hirtelenrossz érzésem támadt.

Smith-ék már kitárták a sörfőzde nagy bejáratát, odakinn ásított a mégsűrűbb sötétség, és már csak Urlrich állt a kapuban, bennünket vártStevensszel és a rabok utoljával. A szöszi csak vonszolta magát, akelleténél is lassabban cammogott, hogy nehezemre esett a háta mögöttmaradni.

A nagyi hátranézett, és akkor megpillantottam a szemében, láttam,mire készül, de méterekre voltam tőle meg az ajtótól. Pillantásomösszetalálkozott az ő rémült tekintetével, láttam, ahogy összeszedi a

bátorságát. Urlrich egy másik fogollyal bajlódott, aki orra bukott aláncokban. Csak Stevens maradt, egyébként is ő állt hozzá a legközelebb.

– Figyeljen a nagyira, Stevens – kiáltottam oda neki. Fordult is és tette, amit mondtam, de a pisztolya nem követte a

pillantását. Nem sok vámpírral lehetett még dolga. – Ne csinálja, nagyi – kiáltottam. – Ne mozduljon!

– Vagy megöl – tette hozzá helyettem. – A szökést bármi áron meg kell akadályoznunk. Ne csinálja! –

mondtam.

– Mi ez az egész? – kapkodta Stevens egyikünktől a másikra a fejét. – A szökést fontolgatja. – Fontolgatja...?

– Hogy megszökjön-e.

– Honnan veszi?

– Látom. Semmi paranormális, csak az évek tapasztalata. Egyszerűenlátom rajta.

– De mit? – meresztette a szemét Stevens. – Csak ne hagyd lelépni, Stevens – szólt vissza neki Urlrich. Közben

visszajött hozzánk, és élesre rántotta a pisztolyát. Nagyot kattant, azzal amély, csettenő hanggal, amitől égnek áll az ember hátán a szőr, és rögtön alegrosszabbra számítasz. A vámpírok összerezzentek, a nagyit kivéve.

– Ne! – ismételtem.

– Stevens – rikkantott Urlrich.

Stevens a nagyi hátához nyomta a fegyvere csövét. Erre a nő rámmosolygott, nyoma sem volt már a félelemnek. A rohadt mindenségbe!



Aztán Stevens is kapott a mosolyból, és egyszeriben imádnivaló nagyikalett belőle, az ember szinte érezte a süti illatát.

– Senki se mozdul! – ugatta Urlrich nagyon is zsarus, őrmesteres éllel. Csak mosolygott Stevensre. Szívem szerint azt mondanám, hogy

egyszerű vámpírbűbáj volt, de olyan őszinte, és olyan ártatlanul emberimosoly volt, mintha a mesekönyvből előlépett nagyika lenne, de tényleg!Stevens leeresztette a fegyvert. Szerintem annyira zöldfülű volt, hogyegyszerűen képtelen volt golyót ereszteni egy megbilincselt, idősasszonyba. Mert annyira halandó emberi volt a vámpír.

A nagyi sar kon fordult, és futásnak eredt, Stevens meg az istenért semlőtt. Urlrich elé beállt a többi vámpír, aki nem is próbált ez elől menekülni,ő esélytelen volt a puskájával.

– Basszus! – üvöltöttem, és sprinteltem utána. Közben Smith-értkiáltottam, de odakinn lövések dörrentek, jó sok.

– Ne! – kiabáltam, bár gőzöm sem volt, mire mondom, hogy ne, csakazt tudtam, hogy bármi történik is odakinn, azt a vámpírok akarták, ésakkor az nekünk jó nem lehet.

És akkor megéreztem őket. Az erejüket. Ami hirtelen elborított

mindent. Az ajtóhoz értem, az AR a kezemben, csőre töltve. Odakinn szenttűzben izzott a sötétség. Ami szent tárgy volt az udvaron, az most mindfehéren lángolt, mint a hideg tűz, úgy lobogott, mintha csillagok zuhantakvolna a földnek erre a pontjára, de nem hamvadtak volna semmivé, hanemizzottak tovább, mint a nap. Égő napként ragyogott minden.

A földön testek hevertek, a vámpírok visítva, a szemüket takargatvazuhantak el. Olyan nagy volt a fényesség, hogy én sem tudtam belenézni,csak árnyakat láttam az alakok helyett meg homályos formákat.

Az én keresztem is felizzott a nyakamban. A hátamat a falnak vetettema kitárt ajtó mellett, és befelé céloztam a karabéllyal. Odabenn is maradtakmég vámpírok. Urlrich tette, amit én. Az ő kereszt alakú nyakkendőtűje isragyogott, hunyorogva markoltuk a fegyvereinket, próbáltuk tartani a célta nagy fényességben is. Na, hát ez kemény hátránya a kegytárgyaknak. Haa vámpírok elzúgtak, és csak arra ügyeltek, hogy minél inkábbösszehúzzák magukat a fény elől, akkor nyert ügyed volt, de ha nem, hátjó nagy szívás volt őket célba venni, pláne lelőni. De hiába nem láttam, ahetedik érzékem megsúgta, hogy melyik vámpír áll majd előttem.

A szöszi Stevenst maga elé rántotta, őt használta pajzsul. Térdeltek, avámpír elszaggatott lánca ott fityegett Stevens arca mellett.



A szürke szeme meg úgy izzott, mint a holdfényes jégtábla. – Ez az ifjú nyomozó nem hisz a keresztje erejében – mondta, de

láttam is, hogy Stevens keresztet formázó gallértűje nem fénylik. – Stevens – üvöltötte Urlrich, és rájuk fogta a fegyverét, de persze

használni nem merte, mert annyira közel volt egymáshoz a két test. Halőni kell, én leszek az, aki a ravaszt meghúzza, mert vagyok olyan pontoslövő, mint bárki, és én jobb szögben állok. Elég jól elkaphattam volna a

szöszi fejét a zsaru válla felett, de egyelőre én sem forszíroztam akockázatot. Ha a lőpályán lettem volna, nyilván próbálkozom egy ilyenhelyzetben, de ott, ha kicsit mellétrafálok, legfeljebb igazítok a táblán. Haitt mellétrafálok, pont Stevens fejét viszem el. Azt nehéz kiigazítani. Ésráadásul a keresztem fénye is bezavart. Le is téptem gyorsan a nyakamból,és elhajítottam.

– Blake – szólt rám halkan, riadtan Urlrich. Eleresztettem a fülem mellett, csak a célzással törődtem. A szöszi még jobban behúzódott Stevens mögé, már egészen

takarásban volt a feje, csak egy szeletke villant ki mellette, a fél szememeg sok szőke bongyor fürt.

– Ne csinálja! – mondta a vámpír. Egyre lassabban lélegeztem, mert legelőször is le kell lassítani a

lélegzetet, az utána lelassítja a szívverést, ami stabilizálja a kezet. Lassan,szinkronban a szívdobogásommal, duruzsolni kezdtem, mintha a tempótadnám meg magamnak.

– Baszd meg... baszd meg... baszd meg... baszd meg...

– Nem lehet elég gyors. – Ereszd... el... – mondtam ugyanabban a ritmusban. Már nem láttam

Stevens rémült szemét, csak a célpontra fókuszáltam. De mostanra teljesen bebukott az egyenruhás pajzsa mögé, hogy az

egyetlen célpontom az ő feje volt. Oda céloztam, ahol utoljára volt a feje,mert úgyis ki fog megint kandikálni, nem fog bírni a kísértéssel...legalábbis reméltem.

– A szívdobbanása ritmusára beszél – jegyezte meg takarásból. – Úgy... bizony – feleltem halkan.

– Ne – nyöszörögte Stevens, akinek a torkát kezdte elszorítani avámpírkéz.

– Tök mindegy, hogy lő-e, ha egyszerűen átszakítom az ütőerét. – Ha megölöd, a testén át puffantalak le – hörögte Urlrich.



– Én már meghaltam, nem tud kárt tenni bennem. – Nem... haltál... meg – mondtam. Egyre nehezebben tartottam célban

azt a helyet, ahová a fejét vártam. Az ember nem tud egy örökkévalóságigcélra tartani, előbb, vagy utóbb meg kell húzni a ravaszt, vagy hagyni a

francba az egészet, és pihentetni végre a szemet. Mert az bírja kevésbé, apisztolyt tartó kéz sokkal stabilabb, strapabíróbb.

– Halott vagyok – felelte a vámpír. – Még... nem... Szőke haj villant. Nem vettem levegőt, minden megtorpant. A csend

öblében húztam meg a ravaszt, ahol az üresség csakis a szívdobbanásomravárt.

A szőke haj eltűnt Stevens mögött, és egy pillanatra azt hittem,elvétettem. Rohanni kezdtem feléjük, és közben arra számítottam, hogy avámpír felhasítja Stevens torkát:

– Baszd meg! – ordítottam. – Stevens! – ordította Urlrich. Stevens előrezuhant, négykézlábra. Már láttam a felspriccelő vörös

vért. De feltápászkodott, és elbotorkált a vámpírtól, aki a hátán feküdt aföldön. Az AR -t még mindig célra tartottam, végre a teljes teste benne volt

a célkeresztben, és arra gondoltam, hogy az egész kurva éjszaka képeslennék tartani a célt. Óvatos, de gyors léptekkel közelítettem meg.

Urlrich a másik irányból araszolt befelé, neki is a vállánál a puskája. Most már ráláttam a vámpírra: a feje peremén lehámozta a golyó a

szőke haját meg a koponyacsontot, a lyukon szivárgott a vér és az agyvelő.Agylövés volt, egyből végzett vele. Ha csak súrolom a koponyáját,szétmarcangolta volna Stevens torkát, annyi ideje lett volna még. Basszameg.

– Piszok jó lövés, rendőrbíró – jegyezte meg Urlrich.

– Kösz – feleltem kissé elfúlón. A karom az ujjaim hegyéig zsibongott,mintha a vérem most áramlana vissza a testembe, mintha minden lelassultvolna bennem az előbb, nemcsak a szívverésem, minden más is, a

nyirokkeringés, az élet. A térdem bizonytalan volt, kissé szédelegtem is.Fújtam egy nagyot, és koncentráltam, hogy biztosan álljak a lábamon.

Stevens az egyik sarokban okádott. Nem a félelemtől, hanemugyanattól a végtelen megkönnyebbüléstől, amitől az én térdem is kiszeretett volna csuklani alólam, ahelyett, hogy a vámpírt tartsam a



karabély célkeresztjében. Láttam az agyát a feje mellett. Ez csakis döglöttvámpírt jelenthet, ezt ugyan senki és semmi nem éli túl.

– Hulla? – kérdezte Urlrich. – Ja. Fejen kívüli agyvelő – az hulla.

– Akkor meg minek céloz még mindig rá?

Ezt átgondoltam. Kifújtam még egyszer a levegőt, hosszan préseltem,és összpontosítottam, hogy engedjem végre le a fegyvert. Valahogynagyon nem akaródzott. Egyszerűen biztonságosabbnak tűnt. Kicsit selogikus, belátom, de a célzási kényszer valahogy leküzdhetetlennek tűnt.Kényszerítettem magam, hogy ne lőjek bele még egy golyót, hiszen azagya éppen szivárgott bele a betonba. Akkor meghalt, már csak a fejét kelllevágni, és átdöfni a szívét. Meghalt. Tényleg, száz százalékosan meghalt,de azért úgy fordultam, hogy a leeresztett fegyver mellett is jól lássam atetemet.

– Nézze meg a társát. Urlrich biccentett, és ment, hogy tegye, amit mondtam. Smith az ajtóban állt több másik zsaruval együtt.

– Mindenki oké? – kérdezte. – Ja, a vámpírt nem számítva – bólintottam. – Odakinn ki halt meg?

Urlrich közben a társát pátyolgatta, aki már csak üresben öklendezett asarokban.

– A vámpírok nagy része. Zsaru egy se. – Mi volt?

– Az idős nő elrepült, mire a szent tárgyaink felizzottak, és valaki lőtt. – És persze mindenki azt hitte, hogy a vámpírok támadnak –

biccentettem – , és megindult a lövöldözés. – Igen.

– A francba.

– A lényeg, hogy rendőr nem esett el. – Igaz. Nézzük a pozitív oldalt – bólintottam rá. – Befutott egy tévés stáb – rohant be lihegve egy egyenruhás. – Ó, a rohadt mindenét! – káromkodott Smith. – Hogy a pokolba

szagolták ki?

A halott vámpírra pillantottam a földön, közben a sok nagymami éspapi meg unoka kinézetű vámpír jutott eszembe. Ott hevernek odakinn,lemészárolva, és a rendőrség végezte ki őket brutálisan. Most meg majdmindenki láthatja őket a tévében. Bassza meg és még egyszer bassza meg!



Legszívesebben belerúgtam volna a lábam előtt fekvő hullába. Eztter velték ki vajon? Lehet, hogy előre értesítették a médiát, és képesekvoltak meg is halni a projektért? Feláldozni magukat? Jézusom, mélyenreméltem, hogy nem, mert ahol egy mártír van, ott hamarosan akad többis.

A hátunk mögött kattanva kelt életre a lift, mi meg egy emberkéntperdültünk arra, és kaptuk a vállunkhoz a puskát. De aztán csakZerbrowski húzta félre a nehéz lécajtót. Az ő fegyvere is célra tartva álltkészen. A halott vámpírra sandított.

– Lemaradtam a buliról?

– A tűzpárbajról sajna le. De a médiaszarság rád vár. – Akkor inkább visszamegyek az emeletre. – Szerintem te vagy itt a rangidős tiszt, szóval tiéd a pálya. – A fenébe is! Igen, ez nagyjából ki is fejezte a lényeget.



6.

Odakinn az udvaron káosz fogadott. Kiáltozás, éles fények mindenfelé,még egy helikopter is keringett a fejünk felett tányérnyi fényszórókkal.Egy egyenruhás egy gyerekvámpír mellett térdelt, kezeit a hasára nyomta,hogy elállítsa a vérzést. Egész közelről lövés dörrent, és ahogy tettrekészen megfordultam, egy másik zsarut láttam meg, aki éppenséggel egymár halott vámpírba eresztett bele egy sorozatot. Egy társa, szőke lófarkassrác, mellette ordibált vele, hogy álljon már le végre.

– Most akkor megmentsük őket, vagy inkább végezzünk minddel? – kérdezte tőlem Smith.

Jó kérdés. A törvény szerint mindet megölhettük, hiszen márhivatkoztam a vonatkozó jogszabályokra, méghozzá joggal, szóval olyan,mintha kivégzési parancsot kaptunk volna, csak nem írásos formában.Törvényesen jogunkban állt kegyelemlövést adnunk, vagy nemkegyelemből, de belelőni a szívbe és az agyba. Akadtak kollégák, akiknyomókötést próbáltak alkalmazni sebekre, mások fegyvert fogtak a márföldön fekvőkre. Ha úgy rendelkezem, gyorsan és tisztán végzünkmindenkivel. A törvény rendelkezése lehetővé tette, és pár évvel ezelőttnem is gondolkodtam volna, kétség se merült volna fel bennem, hogyhelyes-e az eljárás. De most... Egyáltalán, milyen egyéb törvény szerintilehetőségem adódott? Miből választhatok? Mert ha az embernek jelvényevan, attól néha nem dúskál a választási lehetőségekben, eshet úgy, hogyazt kell tennie, amit a törvény előír. A gond csak az, hogy a törvény néhanehezen alkalmazható, mert nem elég világos, legalábbis az adott helyzetrevonatkoztatva. Vagy épp túlságosan is egyértelmű, csak épp nem

igazságos és még csak nem is helyes. Valaha abban a hitben éltem, hogy atörvény maga az igazság, de amióta jelvénnyel élek és a puskám isgépkarabély, már nem lehet nem értenem, hogy a törvény nem más, mint atörvény. Ennyi, semmi több. Annyi, hogy akik megírták, soha nemkerülhetnek ilyen helyzetbe, soha nem állnak fegyverrel a kézben az





igazi nekromanta nemcsak a zombikat, de minden élőhalottat uralma aláhajthat. Jó, hát úgy semmiképpen se tudtam irányítani egy vámpírt sem,ahogy egy olyan zombit, amit magam hívtam elő a sírból, de,.. voltfelettük némi hatalmam. A lánynak, aki előttem hevert, rövid fekete hajaés rendkívül sápadt arca volt. Gótabb, vagy emósabb vámpírt nem isláttam még. Persze, nem ez volt az eredeti hajszíne. Olyan tizennégylehetett, talán kicsit még annál is fiatalabb, abban a korban járt, amik or

minden ember lázadni kezd. De próbáltam átlátni a testen, acsomagoláson. Korábban láttam, hogy még nem ettek, hogy éheznek.Lehet, hogy ennél beljebb is juthatok? Megmentettem én már nem egyvámpír életét. És igen... ott a szikra, az a kis hideg láng a szegycsont és agyomor metszéspontjánál. Pislákoló, imbolygó energiacsóva, ami mindjártkihuny. A többi testet is végigvizsgáltam, a lángocskát kerestem. Akadtköztük egészen jeges, amiben semmi nyoma az energiának. Velük márnem tudtunk mit kezdeni, nekik végük. Három másik maradt, akikben méglobogott valami.

Közben befutottak a mentők, a mentősök bizonytalanul közeledtek akerekes hordágyakkal, nem nagyon tudták, hol kezdjék.

– Ahhoz a nőhöz menjenek, ott a szélén, magukhoz a legközelebb. Ővan a legrosszabb állapotban – kiáltottam oda nekik.

Vállat vontak, mentek, ahová mutattam, és már be is kötöttek neki egyadag vérplazmát. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez, vagy egy gyors

vérátömlesztés segíthet beindítani a vámpír önregenerációját. És ennyibenki is merül, amit egy vámpírért vészhelyzetben tenni lehet. A másik érkezőbandát is elirányítottam egy haldoklóhoz, így már csak ketten maradtak,azok viszont kénytelenek voltak várni kicsit a maguk infúziójára.

Megtapogattam a lány jeges bőrét. Ha egy vámpír nem eszik, ráadásulszázévesnél fiatalabb, mindenképpen hideg a tapintásra, hiszen nincs, amiátmelegítse. Ahhoz a mi vérünk kell neki. Az akaratommal próbáltamélesztgetni a lángocskáját, hogy lobogjon kicsit egészségesebben. Olyanjól sikerült, hogy hátrébb is rándultam, mintha igazi tűz égetett volna meg.

– Jól vagy? – mért végig Smith. – Ja, csak hozd ide azt a másikat, amelyik még él, hogy azt is

megérinthessem. – De utána elmondod, miért. – Persze.



Smith már ment is, hogy segítsen közelebb hozni a vámpírt. Fojtottkiáltást hallottam, aztán halk sikolyt. Ahogy odapillantottam, a lángmegingott. Basszus.

– Mi a gáz? – kérdeztem. – Magához tért, és a frászt hozta valakire – nézett feddőn az

egyenruhásra, akivel a vámpírt cipelték, és letették a másik oldalamra,

hogy mindkét kezemre jusson egy ápolt. A férfi fájdalmas grimasszal nézett fel rám. Az ő haja természetes

fekete volt, a szeme ferde metszésű. Eléggé a sötétben tapogatózom, haegy ázsiai közelebbi eredetét kell megmondanom, őt mondjuk japánnakvagy kínainak tippeltem volna, de attól még lehetett koreai is éppenséggel.Nem mintha számított volna. Karcsú volt és kábé olyan magas, mint én,ami férfiak esetében meglehetősen törékeny alkat. Ő is beleillett atársaságba, annyiban, hogy áldozatnak, vagy legalábbis ártalmatlannaklátszott. És ehhez csak hozzátett a mellkasán tátongó, golyóütötte seb.Nyúltam, hogy megérintsem, mire összerándult, és próbálta eltolnimagától a kezem.

– Hadd segítsek – kértem. Beszéd közben elveszítettem a lánylángocskáját, nem tudtam egyszerre két dologra is koncentrálni.Lehunytam hát a szemem, úgy jobban tudtam az energiájukrakoncentrálni, a lányé élénkebben is táncolt már. A férfi jobb állapotbanvolt, az ő lángja nemcsak pislákolt. Az ő sérülése volt a legkevésbé vészes.

– Húzzon el innen! – nyögte. Felnéztem, az arcán félelmet láttam.

– Hozzá se értem – mondtam kiegyensúlyozottan, hogy a lányenergiáját lehetőleg ne befolyásoljam.

– Ne csináljon úgy, mint aki nem tudja, mit művel – vágta rá a férfidühösen.

Igazából nem tudtam pontosan, hogy mit művelek. Ezt az egészláng/energia ápolást eddig egyszer csináltam, és akkor is olyan vámpírral,akit jól ismertem, és akivel már előtte is, amikor nem volt semmi baja,dolgoztunk együtt az energián. Idegen vámpírokkal elvileg nem mehetett

volna ilyen simán a dolog, és elég is volt erre gondolnom, máriselbizonytalanodtam a lánnyal, az energiája megingott. A pszichésképességek annyiban hasonlítanak a mágiára, hogy a hit itt is lét-szükséglet. Sietve kizártam az agyamból a kételyeket, hogy segítségérelehessek a lánynak, hogy életben tartsam.



A másik vámpír félig felemelkedett, hogy arrébb tudja vonszolnimagát, távolabb tőlem. De feljajdult, és vissza is zuhant a kövezetre.Hirtelen sokkal rosszabbul lett.

– Ó, a fenébe! A golyó bent van a sebben, és most elmozdult. A lány energiája úgy imbolygott, ahogy az én érzelmeim, a lángja

mintha szélben táncoló gyertya volna, már -már kialudt. – Orvost! – kiabáltam. Már rohant is felénk egy a táskájával, a társa egyedül is boldogult az

infúzióbekötéssel. Percek, sőt másodpercek kérdése a segítség. Megmar koltam a férfi kezét, és energiát toltam belé, mire

megvonaglott.

– Ne! Nem leszek én is a rabszolgája! Annyira meghökkentett a kiáltása, hogy ösztönösen eleresztettem a

kezét. Visszazuhant a kőre, és vért köhögött, szinte fekete, sűrű, szirupos vért.

A mentős totál összezavarodott, hogy melyikükkel kezdje. – A lányt – sürgettem – , ő a gyengébb. A mentős már térdelt is le mellé, egy egyenruhás asszisztált neki. Én

meg maradtam a férfi, pontosabban, a teste alapján srác mellett. Amikorelőször meghalt, nem lehetett tizenhétnél több.

– Hadd segítsek. – Nem – köhögött, és látszott, hogy fáj neki. Küldtem felé az energiát,

mire szabályosan felsikoltott: – Nem!

Kettejüket nem bírtam egyszerre, mert az érzelmeim sokat elvittek azenergiámból. A lányt kellett tartanom, még csak most kezdett folyni beléaz infúzió, ami nemsokára talán hathatósabb és tartósabb segítséget adneki, mint az én energiám.

– Ha az energiám nem kell, legalább egyen – toltam a szájához acsuklómat.

– Akkor Jean-Claude vámpírja leszek. A rendőrségen azért pontosan nem tudták, milyen mélységű a

kötődésem Jean-Claude halandó szolgájaként a mesteremhez, ezértpróbáltam óvatosan felelgetni.

– Inkább a halált választja?

– Igen – nyögte, miközben újabb tócsányi vért köhögött fel. Smith-nek

kellett lefognia, annyira dobálta magát kínjában. – Miért? – kérdeztem elképedten.



– Mi... nem akarunk senki vámpírja se lenni... Szabadon akarunk élni... – préselte ki nagy nehezen a vértől ragacsos szavakat. – Nem akarunk

Tanácsot a fejünk fölé. Végre eltakarodtak, ne is jöjjenek vissza sohatöbbé.

A lány lángja végre rendeződött, kapta a vérplazmát, most már helyrefog jönni. Az összes energiámat a srácnak adhattam, mire az ő lángja iserőteljesen lobbant fel, hogy majdnem lehunytam a szemem, ami eléggéhiábavaló lett volna, hiszen a láng a saját fejemben lobogott.

– Nem – fordult a srác az oldalára, hogy ömleni kezdett a szájából avér. – Elutasítom a hagyományos és a metafizikai gyógykezelést. Nemkell.

– Bármit tesz is vele pszichésen, kérem, hagyja abba – szólalt megmellettem a mentős. – Elutasította a segítségnyújtást. A törvény kimondja,hogy abba kell hagynia.

– De akkor meghal.

– Én már halott vagyok. Vámpír vagyok. – Nem halott, hanem élőhalott. A kettő nem ugyanaz. – Kész vagyok meghalni az ügyért – hörögte fájdalmasan. Fekete vér

bugyogott fel a száján. – Milyen ügyért?

– A szabadságért – mondta még utoljára, és a szeme elnyílt, üvegesenmeredt a semmibe. A teste rándult még egy utolsót, és a lángocskája kékeslobbanással végleg elaludt, mintha egy hatalmas lélegzettel fújta volna elvalaki vagy valami.

Megragadtam a kezét, és bár életre segíteni már nem tudtam, mégéreztem, ahogy távozik a testéből. Másképpen hal meg egy ember, mintegy vámpír. Lehet, hogy azért, mert más természetű a lelkűk? Lehet, hogyők gonoszak? Vajon tényleg bukott lelkek, akikre csakis a kárhozat vár,ahogy az egyház mondja? Fogalmam se volt. Csak annyit tudtam, hogy eza fiú alig volt idősebb, mint a teste, és hogy szánt szándékkal megölettemagát velünk. De miért?



7.

Folyamatban lévő rendőrségi nyomozás volt, de ezek a vámpírok inkább választották a halált, minthogy Jean-Claude hatalmába kerüljenek.És ha inkább meghalsz, mint hogy egy rendszerbe betagozódj, az mármajdnem ugyanaz, pontosabban onnan már csak egy lépés, hogyegyenesen nekimenj annak a rendszernek. Normális esetben nem fecsegek

ki rendőrségi infókat a fiúimnak, de most... ha nem avatom be őket, ésvalami történik Jean-Claude-dal, vagy valamelyik másik szeretőmmel ésbarátommal, azt soha nem bocsátom meg magamnak. Ha választanomkell, hogy a jelvényemet, vagy valaki olyat veszítsek el, akit szeretek, hátnincs kérdés. Kit érdekel egy hülye jelvény?

Ezzel csak megtámogatni próbáltam az elkövetkező lépéseimet? Látja.

És elfogadtam volna ellene bármilyen érvet? Hát nem. Kerestem egy kevésbé mozgalmas részt a tágas udvaron. Egy bűnügyi

helyszíneléskor egy ponton túl áramlani kezdenek a technikusok meg mégvagy tucatnyi zsaru is előkerül valahonnan. Elég rejtély, hogy honnan ésminek, de mindig jönnek. A két nagy épület között volt egy kisebb sikátor,ami igazából elég széles volt, hogy régen, amikor még sörfőzdekéntüzemelt a hely, a két épület között átjárhassanak a szállító teherautók, delegalább távolabb volt a nyüzsitől, és sötét is volt. A hátamat az egyiktéglafalnak vetettem, és már magamban is voltam, és jelenleg csak ez

számított. Nem kellett hozzá telefon, hogy Jean-Claude-dal beszélhessek.

Egyszerűen csak eldobtam a pajzsot, ami a kettőnk közötti kapcsolatotblokkolta. Olyasmi volt, mintha kitártam volna az ajtót, amit egyébkéntelreteszeltem, és máris benne voltunk egymás gondolataiban, érzelmeiben,sőt, még a testi érzeteinket is megoszthattuk így egymással. Alegszélsőségesebb esetekben még a kettőnk énje közötti határvonal iselmaszatolódott, ami pokolian zagyva érzés volt, és igazából rendesen parais. Nem jött be, hogy ennyire mélyen behatolhatok valaki más testébe,





– Az csak idegenek kéjvágya, az az első hullám, ami csupa lehetőségés képzelgés. Annál sokkal többet ér, ha valaki, aki már hét éve együtt élveled, így elolvad tőled minden alkalommal.

– Nehezen tudnám elképzelni, hogy létezhetne olyan, aki nem olvad eltőled.

Ezen csak nevetett, és a nevetése simogatón, bársonyosan kúszott végiga bőrömön, bekúszott a ruhám alá, a bugyimba.

– Ezt ne csináld, még dolgozom. – Általában csak munka után jelentkezel be. Mi a baj?

Elég régóta jártunk már, hogy tudja: ha dolgozom, akkor nem barátnővagyok, hanem szövetségi rendőrbíró. Akadnak pasik, akik nehezenválasztják szét a dolgokat, de Jean-Claude nem tartozik ebbe a

kategóriába. Ö aztán pontosan tudja, mit jelent funkciók szerintelkülöníteni az ember életét, érzelmeit és társaságát. A több száz évetmegért, menő vámpírok mind profik ebben. Ha nem tudnák így elzárni azéletük bizonyos szegmenseit egymástól, hát be is kattannának.Képtelenség hosszasan rágódni a rossz dolgokon, pláne, ha többélethosszat is leélt már, és a java még hátravan. Kicsit sok trágya gyűlnefel az emberben, bocsánat, a vámpírban. Nekem már ezalatt a rövid életemalatt annyi szar gyülemlett föl, hogy kénytelen vagyok fakkokba zárniőket. Mi minden jöhet össze hatszáz év alatt, elképzelni se bírom.

Röviden vázoltam az eseményeket. – Hallottál már effélékről?

– Erről az esetről még semmit. – De másról igen, ugye?

– Az elégedetlenség híre már hozzám is eljutott. Értesültem róla, hogyakadnak vámpírok, csoportosulások, akiknek nem tetszik az amerikai

Vámpírtanács gondolata. Vannak, akik attól tartanak, hogy a régiTanácsból életben maradtak egyszerűen csak átemelik ide a székhelyüket,és ott folytatják, ahol abbahagyták. Pedig éppen ennek elkerülésérejavasolták nekem többen is egy amerikai Tanács életre hívását. Mertbennem és az itteni vámpírokban általában jobban bíznak, mint a régieurópai mesterekben.

– Épp elég régi európaival találkoztam már, hogy ezzel csakegyetérteni tudjak.



– Olyasmiről még nem hallottam, hogy vannak olyan vámpírok, akikmég mestert sem hajlandóak elfogadni. Effélékről csakis a legfiatalabbakálmodozhatnak.

– Ezek a vámpírok mind fiatalok voltak. És akik megmaradtak, azok is.Száz éves egy se akadt közöttük, inkább húsz és ötven között lehetett az

átlag, de még tíz évnél is fiatalabb némelyik. – És mind amerikaiak?

– Azt hiszem, mind – feleltem némi gondolkodás után. – Különös népség az amerikai, a halandó és az élőhalott is. A

szabadság eszméjét mindennél többre tartják. – Fiatal ország a miénk . – Igen, más korokban még csak most tartanátok a birodalom építésénél,

a terjeszkedés korszakában, de kicsit túl későn váltatok nagykorúvá. Avilág vezetői és katonái manapság efféle hódításokat nem hagynának.

– Már az is elég lenne, ha megtarthatnánk azokat a földeket ésnyersanyagforrásokat, amikért a katonáink az életüket áldozzák – mondtam erre.

– Nahát, ma petite, titokban imperialista lettél?

– Csak unom már, hogy a hírek másról se szólnak, mint hogy a fiainkés lányaink hol halnak meg éppen, és a hullazsákokon kívül nem sokeredménye van.

– A segítségetekért cserébe megkapjátok a népek szabadságát és háláját – mondta halkan.

– Ja, olyan hálásak, hogy folyton fel akarnak robbantani bennünket – nevettem nagyot.

– Abban egyetértek, hogy a történelem bizarr időszakában válik éppennagykorúvá Amerika.

– Ezek a srácok inkább meghaltak, mint hogy neked letegyék avéresküt. Ugyanakkor olyan tisztán éreztem őket, mintha a tevérvonaladból származnának.

– Ez igen érdekes és váratlan fordulat. És biztos vagy benne, hogy nem

tőlünk származnak?

Vettem egy mély levegőt, kifújtam, és próbáltam alaposan megfontolnia választ, mérlegelni, hogy mit is éreztem. És hagytam, hogy

Jean-Claude velem együtt érezze az emléket. Egyszerűen csak nemszóltam többet, hanem befogadtam a gondolataimba, hogy saját érzékeivellássa.



– Ezt átgondolom – mondta, ahogy visszább húzódott a fejemből.Éreztem, hogy feljebb vonja a pajzsát.

– Eszedbe jutott valami, ami kiborítana, igaz?

– Csak egy elképzelés, amit mindenekelőtt szeretnék alaposabban

megfontolni, és idősebb és bölcsebb vámpírokkal megbeszélni, mielőttmég eléd tárnám.

– Régebben egyszerűen csak hazudtál volna valamit. – Régebben, ma petite, nem láttad volna, hogy valamit eltitkolok

előled. – Ismerlek.

– Ismerjük egymást – pontosított. – Megbízol bennem eléggé, hogyhiggadtan kivárd, míg megfelelőnek érzem a pillanatot arra, hogybeavassalak?

– Jobban szeretném, ha most éreznéd megfelelőnek. – Bízol bennem? – tette fel újra a kérdést. – Bízom hát – sóhajtottam. De közben arra gondoltam, hogy most

akarom tudni, és másztam vissza a fejébe. Erre finoman kitessékeltmegint.

Változott a nézőpontom, már nem a fejéből láttam őt és a környezetét,hanem mintha ott álltam volna vele szemben, kicsit fölébe magasodva.Ebből a szögből beszélgettem régebben is vele, amikor szoktam ezt azegymás fejében mászkálás dolgot, csak akkor én választottam meg ahelyzetemet, most viszont ő távolított el.

Mosolygott rám – mélységes kék, kobaltszín szeme a legsötétebb kékszem volt, amit valaha is láttam. Keretként omlott le arca és válla mentén aselymes, hullámos, fekete haja, szépséges felsőteste fehéren ragyogott azölelésében. Mellkasán ott volt az apró, kereszt alakú égésnyom, ami olyansima érintésű volt az ujjaimon. Ahogy felidéztem magamban a fizikaiérzést, ismét közelebb ugrottam hozzá, mintha kamerával közelítettemvolna rá.

Ezúttal határozottabban tolt el magától, és már nem mosolygott. O isugyanúgy látott engem a sötét sikátorban, ahogy én őt az irodájában.

– Azt mondtad, bízol bennem. – Bízom is.

– És mégis tolakodsz, mégis feszegeted a határokat. – Bocs, nem szándékos volt – vontam vállat. – Igen is, meg nem is, ma petite.



– Már az is baj, ha egy lány próbálkozik? – vontam megint meg a

vállamat. – Igen, baj – felelte. – Je t’aime, ma petite. – Én is szeretlek, Jean-Claude.

Lezárta a kapcsolatot, az orromra csapta a metafizikai vasajtót. Támadtegy ötlete, és tudtam, hogy ha nagyon próbálkoztam volna, végülkiszedhettem volna belőle, de már megtanultam, hogy ha Jean-Claude azt

mondja, hogy igazából nem akarom tudni, akkor általában igaza van, éstényleg jobb nekem, amíg nem tudom. Nem azt mondom, hogy atudatlanság áldás volna, csak hogy a tudás sem az. Van, hogy egyszerűencsak többet tudsz, de attól még nem lettél boldogabb.

Zajt hallottam a hátam mögül, és ahogy megfordultam Zerbrowskitláttam a sikátor elején.

– Látta a tévében? – kérdezte. – Mit? – kérdeztem vissza. – A hullákat. Pislogva néztem rá, próbáltam visszatalálni a saját fejembe, a saját

világomba. Az ujjaimmal a hideg, durva téglafalat tapogattam, az segített. – Rendben vagy? – kérdezte. – Naná. – Én is beszéltem Katie-vel.

– Látta a tévében. – Ő nem, csak a srácok. – Sajnálom, Zerbrowski – biccentettem megértőn. – Nem könnyű

neked.

– A hírekben mutatták a sok tetemet, lepedőkkel letakarva megmindent, a vért, és bemondták, hogy két rendőr is meghalt, nevek nélkül,azt nem lehet, amíg hivatalosan nem értesítik a családot a testülettől, aminyilván így normális, viszont így minden család keresztül mehet a poklon.

Nekem ez eddig eszembe se jutott. Persze az én „fiúim” nagy részeérezhette, hogy élek, pontosabban megérezte volna, ha bajom esik, ahogyén is megérezném, ha ők meghalnának. De eddig ezerrel tartottam apajzsomat, hogy ne lássanak a fejembe. Mindenki egyértelműen vágja,hogy amikor dolgozom, akkor semmi keresnivalójuk az agyamban. Pláneegy bűnügyi helyszínen. Mindig is megtettem mindent, hogy senki nelásson bele folyamatban lévő nyomozásba. Nagy erőfeszítésekbe telt, hogykirekesszem őket, hogy ami nem rájuk tartozik, az titok is maradjon. Nem



is annyira azért, hogy megtartsam magamnak a munkahelyi titkaimat,hanem, hogy ne kelljen látniuk a munkám borzalmait. Nem akartam, éssemmi szükség nem volt rá, hogy lássák. Épp elég volt, hogy harémálmom volt, akkor abból kijutott annak is, akivel éppen aludtam. Voltolyan szeretőm, aki egyszerűen nem aludt velem, amikor valami nagyonerőszakos ügyön dolgoztam. És nem is haragudtam rájuk ezért, báréreztem, hogy a kitartóak piros pontokat kapnak, mert valahogy azokattudom igazán szeretni, akiknek olyannak kellek, amilyen vagyok, mindenborzalmammal együtt.

Haza kéne nekem is telefonálni? Lehet. Basszus. – Most meg mi ez az arckifejezés? – nézett Zerbrowski. – Jean-Claude-ot értesítettem, de nem kértem meg, hogy szóljon a

többieknek is. – És magától nem szól?

– Nem feltétlenül. Az öreg vámpírok nem túl jók az infómegosztásban. – Nem ártana jönnöd, hogy beszélj a még megmaradt vámpírokkal, de

ha valakit még fel szeretnél hívni, annyi időnk még van. Csak legyélgyors.

– K öszi, Zerbrowski.

– És szerintem azt a fiúdat hívd, aki biztos mindenki mást értesít. – Vagyis Micah-t – kerestem a mobilomat.

– És add át Mr. Callahannek az üdvözletemet. – Úgy lesz – húztam elő végre a zsebemből a mobilt. – Az előbb nem is volt nálad a telefonod – jegyezte meg Zerbrowski.

Úgy meredtem a mobilomra, mintha magától materializálódott volna akezemben. Most esett le, hogy a sötétben eddig azt gondolta, hogy azon

beszéltem Jean-Claude-dal. Hacsak csöppnyi eszem is lett volna,csinálhattam volna úgy, mintha már elöl lett volna, és azon beszéltünkvolna.

– Nem akarom tudni – rázta meg a fejét Zerbrowski, és legyintett. – Mert ha biztosan tudnám, hogy mobil nélkül is tudsz kommunikálni

Jean-Claude-dal, az mélységesen veszélyeztetné a bűnügyi helyszínünkintegritását. De mostantól inkább beszéljetek mobilon, oké?

– Itt is van – mutattam neki a telefonomat.

Megnyitottam a kedvenceket, és már hívtam is Micah-t. Micah

vérleopárd, nem vámpír, és a vérállatok hajlamosak modern emberkéntélni az életüket. Az ember azt gondolná, hogy pont fordítva van, de nem.



A vámpírok nem emberek és nem is állatok. A vámpírok vámpírok. Ésbármennyire szeretem is Jean-CIaude-ot, ezzel nem árt tisztában lennem.



8.

Micah csengőhangja a Kóbor macska parádé volt a Stray Catstől.Nathaniel állította be neki, amikor elszabadult, és fűnek -fánakcsengőhangokat állított be az új mobilomon. Nem százszázalékosanpasszolt Micah-hoz, de eddig még nem találtam neki jobbat, úgyhogy ez

maradt.

Főszabály szerint mindig ugyanazzal a szöveggel vette fel: „MicahCallahan beszél, hallgatom.” De most egyből felkapta:

– Anita – sóhajtott bele megkönnyebbülten a telefonba, aztán sietveössze is kapta a hangát, és jóval tényszerűbben folytatta: – Nem hittem

volna, hogy ilyen korán hívsz ma. Még biztos nem végeztél a helyszínen. Az első megkönnyebbülés és utána az a gyors váltás minden

szemrehányásnál, siránkozásnál biztosabban kiváltotta abocsánatkérésemet.

– Ne haragudj, hogy nem hívtalak hamarabb, de biztos voltam benne,

hogy egyből tudnátok, ha én lettem volna az egyik halott rendőr. Ahogy kimondtam, hogy halott, meg is bántam rögtön, de aztán meg

arra gondoltam, hogy jobb nyíltan beszélni erről is, de aztán meg... jaj, afenébe is!

Láttam magam előtt, ahogy a mobil ját fogja, a zöld macskaszemét, amia fénytől függően inkább aranyosnak látszik. Leopárdszeme volt, mertegyszer egy nagyon gonosz ember arra kényszerítette, hogy hosszasanmaradjon állati alakjában, és olyankor már nem lehet teljes a visszatérés. Aszemek megmaradtak. Ha épp nincs összekötve lófarokba, vagy kontyba ahaja, akkor most a füle mögé igazítja, hogy ne zavarja a telefonálásban.Olyan magas volt, mint én, a pasijaim közül a legalacsonyabb, és perszeehhez meglehetősen törékeny is, de hozzám hasonlóan edzett ő is, hogy amaximumot hozzuk ki abból, ami jutott.

– Nathaniel szólt volna, ha bajod esik – mondta, és már nem igyekezetthiggadt maradni, kissé remegett a hanga. Ugyanakkor költözött hozzám,amikor Nathaniel is, azóta éldegéltünk boldog hármasban. Micah a Nimir -



Rám leopárdkirálya volt, a Nimir -Raj, és a metafizikai kapcsolatunkegyszerűen lenyűgözően alakult, Nathaniel viszont a hívóleopárdom volt,mintha vámpír lennék, és a dolog természetéből adódóan nagyvalószínűséggel meghalna, ha én meghalnék, ahogy az már a vámpíroknálszokás. Fordított irányban nem így működött a dolog, mert a halandószolga, vagy a vámpírszolga elsődleges funkciója az, hogy ha más nincs, amester a szolgájának az energiáját, erejét elszívva maradhasson életben. Eza rendszer így lett összerakva időtlen időkkel ezelőtt, és tényleg, amikorNathaniel kis híján belehalt egy lövésbe, nekem sok bajom nem esett. Deha én meghalnék, Micah kettőnket veszítene el egyszerre. És eddig meg sefordult a fe jemben, hogy ez milyen érzés lehet neki. Hidegszívű vadbaromvagyok. Duplabasszus.

– Annyira sajnálom. – Mit? – kérdezte, és a meglepetése őszintén hangzott. Megráztam a fejemet, aztán leesett, hogy ezt úgyse látja, és újra

próbálkoztam. Nem kellett, hogy még ráadásul hangosan is kimondjam.Mert ő is épp annyira tudta, mint én, és ha ráadásul most azt is megtudja,hogy nekem az egész csak most esett le, azzal nem sok piros pontotszerzek magamnak.

– Ne is figyelj rám. Csak szólj mindenkinek, hogy nincs bajom.

– Persze – mondta, de hallottam, hogy még mindig meg van lepve. – Volna pár perced Cynricre?

– Hogyne. De miért pont vele beszéljek?

– Mert látta a hírekben a beszámolót. Hogy ott állsz a sok hulla közt.És nagyon aggódik érted. Érted meg Nathanielért.

Most, hogy kinyílt a szemem, ezt az utolsó kis félmondatot ismegértettem. Nathaniel és Cynric nagyon jóban voltak, talán mert korbanők ketten álltak egymáshoz a legközelebb. Cyn nálam gyorsabbanösszerakta a nathanieles témát. Hogy igazából mekkora veszélyben van.

Nem vagyok egy gyorsvonat.

– A fenébe is. – Hát igen – helyeselt Micah.

– Jó, add egy kicsit, de hosszasan nem fecseghetünk, mert még ki kellkérdeznem az életben maradt vámpírokat.

– Épp csak hallani szeretné a hangodat, Anita. – Persze – sóhajtottam.



Sok okom volt rá, hogy ne nagyon akarjam ezt a beszélgetést. Cynricközel egy éve él velünk, és nemrég töltötte be a tizennyolcat, vagyis elégöreg már, hogy meghaljon a hazáért, csak épp ahhoz nem biztos, hogy elégidős, hogy a szeretőm legyen. Az összes szeretőm közül Cynric okoztanekem a legtöbb főfájást.

Ő volt a kék hívótigrisem. Elméletileg bőségesen elég hívótigrisemvolt már, akik mind a rendelkezésemre álltak az energiájukkal, így nemfeltétlenül Nathanielt merítettem le vészhelyzetben. Már ha tudomszabályozni, hogy épp honnan emelek el energiát. És az a tény, hogyNathaniel életét megmenthetem Cynric élete árán, még nem vigasztaltabban, hogy Cynric is a szeretőm. Ő is rajta volt a listán, akiket fel kellett

hívnom, vagy akinek legalábbis üzenetet kellett küldenem, amikormunkaügyben elutaztam. Akadtak mások is a listán, akikkel mentálisan isfel tudtam venni a kapcsolatot, ahogy korábban Jean-Claude-dal csináltam,persze nem mindenkivel ment olyan kifinomultan, volt, akivel csak

érzéseket cseréltünk, benyomásokat, de már ez is zavaró lett volna egynyomozás közben, vámpírvadászaton vagy akár csak egy kihallgatáson is.Ezért mindenki kénytelen volt tartózkodni a metafizikai bejelentkezéstől.Ennek viszont az volt az ára, hogy üzengethettem vagy épptelefonálgathattam.

– Bocs, Anita, hogy beparáztam a hírek miatt – kezdte, és a hangja méga szokásosnál is fiatalabb volt. Nem gyerekhang, de még nem is felnőttférfié. Magasabb volt már nálam meg Micah-nál, egy-hetven-négy és mégnövésben, a haja pedig mély kobaltkék. Sötétben feketének látszott, denem volt az. És a szemének is két színe volt, ahogy a macskáknál megesik:egy világosabb kék, külső gyűrű egészen sötétkéket övezett, ami majdnemannyira sötétkék volt, mint Jean-Claude éjféli égboltot idéző kékje. Atisztavérű vértigrisek mind tigrisszemmel születtek – ez jelezte, hogy a

vérük tiszta. Akadtak ugyan vértigrisek emberi szemmel, bár alapvetőenazoknak volt csak az, mármint emberi alakjukban, akik nem születtekvértigrisnek, hanem támadás áldozataként váltak azzá. Meg az iselőfordult, hogy a tisztavérű klánokba néha beházasodtak nem születettvértigrisek is. Ezt persze tagadják, mondván, hogy a tiszta vér szent, deamikor az ember magányos, akkor azt veszi, ami jut. Cynric volt az utolsótisztavérű kék tigris hím. Népét már rég kiirtották, maradéktalanul.Igazándiból azt sem nagyon tudhattuk, hogy ő honnan került elő. A vegasifehér tigrisek egy árvaházban akadtak rá.



– Nem gond, Cynric – válaszoltam, és leküzdöttem a kényelmetlenérzést, ami a hangja hallatán kapott el. – Elég ritka, hogy ilyen hamar kiéra tévé egy bűntény helyszínére.

– És bemondták, hogy két rendőr is meghalt. – Tudhattad, hogy nem haltam meg – feleltem visszafogott hangon.

– Tudom, hogy éreztem volna az energiában, ha meghalsz, de azért apajzsod elég áthatolhatatlan, Anita. Néha annyira, hogy egészenmegrémülök. Mert egyáltalán nem érezlek.

Ez új volt. – Sajnálom, ha ez zavar, de nem hagyhatom, hogy belelássatok a

nyomozásokba. – Tudom, csak... Figyelj, Anita, én... a fenébe is, egyszerűen

megijedtem.

Amikor hozzánk került, egyetlen csúnya szó se hagyta el a száját.Aztán tőlem eltanulta. De az is lehet, hogy aki velem jár, az nem bírjakáromkodás nélkül.

– Tényleg nagyon sajnálom, Cynric. Most viszont mennem kell, mert

kikérdezzük a túlélő vámpírokat. – Tudom, dolgoznod kell. Meg kell oldanod a bűntényeket. – Aha.

– Mikor érsz haza?

– Nem tudom. Ez elég gázos ügy, eltart még egy ideig. – Vigyázz magadra – mondta nagyon fiatal hangon, óvatosan. – Igyekszem.

– Jó, tudom, hogy ez a munkád – mondta sietve, mintegy védekezőn. – Most mennem kell, Cynric.

– Legalább ne nevezz így, tudod, hogy ezt mennyire nem szeretem – fakadt ki elkeseredetten.

Nagyot nyeltem, mély levegő, nyugalom. – Most mennem kell, Sin – ismételtem, és nem tudtam leplezni a

nemtetszésemet. Utáltam, hogy Sinnek hívatja magát. Erőltettem, hogylegalább Cynnek írjuk, de nem ragadt meg, mindenki elfelejtette, maradt aSin. Kicsit mintha sót dörzsölgettek volna a nyílt sebbe azzal, hogy az

egyetlen kamasz, akit beengedek az ágyamba Bűnnek hívatja magát. – Köszönöm. Ha megjöttél, találkozunk. – Lehet, hogy már hajnal lesz. – Mindegy, ébressz fel!



Tízig kellett számolnom, hogy ne ugassam le, de igazából nem őtakartam leugatni, hanem azt, hogy ilyen kényelmetlenül érzem magam azegész miatt. Annyira fiatal, hogy még azzal se tud mit kezdeni, hogy amunkámmal együtt jár, hogy néha lőnek rám. A pokolba is, több tíz évvelöregebb pasik se mindig tudnak ezzel mit kezdeni.

– Jobb lenne, ha inkább kialudnád magad. – Ébressz fel! – mondta, és most idősebbnek hangzott a hangja, talán

ilyen lesz majd néhány év múlva. Követelő hang volt, szinte utasító.Kénytelen voltam leküzdeni a tiltakozásomat, elvégre én voltam a felnőtt,nem ártana, ha úgy is viselkednék.

– Jó. – Most haragszol – mondta duzzogón, szinte dühösen ő maga is. – Nem akarok veszekedni, Cyn, vagyis Sin, de most már le kell

raknom.

– Szeretlek, Anita.

Na tessék, megkaptam, merészen, nyíltan, bele az arcomba... – Én is szeretlek – feleltem, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg

így érzem. Vagyis inkább biztos voltam benne, hogy nem érzem. Fontosvolt nekem, de nem szerettem úgy, ahogy Jean-Claude-ot, vagy Micah-t,

vagy Nathanielt, vagy... De azért csak mondtam, mert ha valaki mondja,

akkor úgy illik, hogy válaszul megerősítsük. De az is lehet, hogyegyszerűen csak gyáva voltam, és amikor Sin azt mondta, hogy szeret,nem tudtam neki mást mondani:

– Én is szeretlek, Sin, de most mennem kell. – Semmi gond, Anita – hallottam immár Micah hangát – , innentől rám

bízhatod. – A francba, Micah, most ide kell koncentrálnom, nem hagyhatom....

Jól van?

– Csináld a dolgod, kapd el a rosszfiúkat. Nathaniellel majd vigyázunkSinre.

– Szeretlek – mondtam, de most szívből. Magam előtt láttam, ahogy elmosolyodik, mert a hangjából is

hallatszott az a mosoly:

– Tudom, de én még annál is jobban szeretlek. – Én szeretlek a legjobban – mosolyogtam a telefonba.

– Én meg téged a legeslegjobban – hallatszott most Nathaniel hangja,

mintha Micah odatartotta volna neki is a kagylót.



Könnyes szemmel fejeztem be a hívást. Olyan nagyon szerettemNathanielt és Micah-t, és ebben a szerelemben nyoma se volt abűntudatnak. Kölcsönösen boldoggá tettük egymást. És Cynric is érdemeltvolna valaki olyat, aki úgy szereti, ahogy én szeretem Nathanielt és Micah-

t. Vagy ahogy Jean-Claude-ot. A fenébe is, vagy ahogy Ashert, vagyNickyt és Jasont is. Nem szabadna beérnie a szuper szexszel és némitörődéssel, amikor létezik rendes szerelem is. Márpedig én soha nemfogom tudni úgy szeretni. Mert olyat érdemelt, aki úgy érez iránta, ahogy őirántam, nem? Vagyis mindenki ilyen társat érdemelne. Es hogy nemlehettem biztos benne, hogy én ilyen társa lehetek, nem bírtam könnyeknélkül, hogy végig kell hallgatnia a begyakorolt hármasunkat, a cuki kisszeretlek , én jobban szeretlek, én szeretlek a legjobban, én meg alegeslegjobban szeretlek nótánkat, amit csakis egymásnak tartogattunk.Égett a szemem, összeszorult a szívem. De várt rám egy bűntény, veszett,gonosz vámpíroknak kellett valahogy a nyomára bukkannom, most nem

engedhettem be efféle érzelmes bolondságokat az agyamba, nemhagyhattam, hogy egy szerelmes tizennyolc éves boldogtalansága elvonjaa figyelmemet. És ezért töröltem le a könnyeimet a kézfejemmelingerülten, és ez ütötte a legnagyobb sebet a lelkemen. Hogy ezt a

szerelmes kamaszt nem tudom viszontszeretni. Hogy nem úgy érzekiránta, ahogy ő énirántam. Ha metafizikailag nem kötődött volna hozzám,szakíthattam volna vele és hazaküldhettem volna, de ha egyszer egytermészetfeletti kötelék megköttetik, akkor ott nincs mit tenni. Csapdábaestünk Cynrickel, ahonnan nem volt menekvés. Bassza meg.



9.

– Benned is bűntudatot keltett a fiúd? – fogadott Smith, ahogy

kifordultam a sikátorból. – Olyasmi – töröltem le a könnyeket az arcomról. De legalább annak

tudtam örülni, hogy bevetésekhez nem sminkelem magam. – Gyanús, hogy a csajom ejteni fog. Nem tudja benyelni a munkámat. – Ő legalább ejthet – morogtam.

– Hogy? – nézett rám Smith. Legyintettem, és mentünk vissza a melóhoz, a melóhoz, a

magánéletünk romjait pedig hátrahagytuk a sötétben. Első a meló, mert haazt elhanyagoljuk, abba emberek halhatnak bele. A magánéletünkhanyagolásába csak az érzelmek halnak bele, bár vannak pillanatok,amikor úgy érzem, hogy az összetört szívbe is belehalok kicsit, és talán

megérné némi bűnüldözést és kötelességtudást a saját életemre fecsérelniinkább.

Lehettem volna kicsit együtt érzőbb Smith-szel, de pillanatnyilag

magába szippantott az önsajnálat, és csakis magammal éreztem együtt.Aztán ahogy ez tudatosult bennem, el is szégyelltem magam, ésösszerántottam a lelkemet, nehogy már ilyen nyavalyás legyek.

– Sajnálom, hogy gondod van a csajoddal, Smith – fordultam hozzá. – Kösz – mosolygott, de a szeme meg se rezzent bele. – Te mióta jársz

Jean-Claude-dal?

– Úgy hét éve. – Ha lesz egy kis üresjáratunk, szívesen meghallgatnálak, hogy te hogy

egyezteted a melót a kapcsolatoddal. – Ha üresjáratra várunk, soha nem tudod meg — mosolyogtam

akaratom ellenére is. – De persze, ami nálam bejön, az nem biztos, hogy

másnak is működik, de dumálhatunk. És kérdezd meg Zerbrowskit is, őmár több mint egy évtizede együtt van Katie-vel.

– Úgy képzelem, hogy Zerbrowski felesége egy szent – vigyorgott

szélesen. – És én nem járok szentekkel.



– Katie tényleg majdnem tökéletes, de azért nem szent – vigyorogtam

vissza. – Egyszerűen csak jók így párban. – Na de az hogy jön össze, azt mondd meg nekem – kérdezte Smith, és

ha már egy ilyen gázos nyomozás kellős közepén is ezen zakatol, akkornyilván fontos lehet ez a lány. Szegény.

– Minden ember egyedi eset, Smith – hajoltam közel hozzá. – így aztánminden pár egyedi. Ami az egyiknél bejön, az nem feltétlenül működikmásnál. Sőt, Jean-Claude-dal másképpen működünk, mint Nathaniellel,vagy Micah-val.

Az utóbbi kettővel Smith is találkozott azon a bizonyos sütögetős bulinZerbrowskiéknál a nyáron. Nagyon jólesett, hogy Katie meghívta velemőket is. Jean-Claude-ról meg mindenki tudott a pletykalapokból, mert ővolt a helyi vámpírsztár, és az ember már akkor folyton az újságokbanvolt, hacsak a közelébe került. Szóval elég gyakran virítottam én is alapokban. Mindenesetre Smith róluk hármukról tudott. Persze, pletykáltakróla, hogy van még több szeretőm is, de pletyka az mindig van, ilyen is,olyan is. És én se nem tagadtam, se nem ismertem el a pletykákat, jobbstratégia nem jutott az eszembe.

– Tudtad, hogy csak Storr hadnagy és Zerbrowski nem vált még el azegész egységnél? – csóválta a fejét Smith.

– Nem, ezt nem tudtam.

Nagyot sóhajtott, és már abból a keserves letörtségéből is láthattam,

hogy ez a lány tényleg komoly lehet. – Most Zerbrowskival kikérdezzük a megmaradt vámpírokat, de utána

tényleg nagyon szívesen leülök dumálni a kapcsolatokról, hogy átadjam atudásomat.

– Te tutira profi vagy a témában, Anita, különben nem lett vo lna annyi

pasid az utóbbi időkben. Nekem ez még ilyen megvilágításban nem jutott eszembe, és már

kezdtem volna tiltakozni, hogy én szerencsés vagyok, mert a pasijaimhoznak kompromisszumot a közös életünkért, de aztán ahogyátgondoltam, rájöttem, hogy tulajdonképpen én is megtanultam márengedni kérdésekben. És a működő párkapcsolat kulcsa tényleg az, hogyaz ember tudja, milyen kérdésekben kész engedni, és melyek túl fontosakahhoz, hogy hajlíthatóak legyenek. Meg kell tanulni, mikor kell kiállnimagadért és a dolgaidért, és mikor engedni. Mi az, ami miatt érdemesvállalni a konfliktust is, és mi az, ami csak felesleges torzsalkodást hoz. És



persze arra is rájössz, hogy mi a másik gyenge pontja, mi az, ami dühíti,ami fájdalmat okoz neki. A szerelem megtanít rá, hol lapulnak a csapdák,és hogy hogyan kerüld el őket, vagy épp ellenkezőleg, hogy állítsd fel őketa leghatékonyabban.

– Lehetséges. De most foglalkozzunk a munkával – veregettem meg a

vállát, és indultam tovább az épület irányába. Mintegy végszóramegszólalt a mobilom is, a Snoopy főtémájával, ami Zerbrowskitjelentette. Nem tudta, hogy külön csengőhangot kapott tőlem, és hakérdezné, hogy miért épp ezt, soha nem ismerném be, hogy azért, merttiszta káosz pasi, és a kocsija meg olyan dzsuvás, mint a rajzfilmben a

Disznóól. – Hahó, Zerbrowski, már érkezem. – Nem hajlandóak beszélni, Anita. Megtagadják a válaszadást az 5.

kiegészítésre hivatkozva. – Már nem hivatkozhatnak rá, mert már több rendőr füle hallatára

beismerték, hogy végignézték, ahogy a két rendőrt a társaikmeggyilkolták, és ez azt jelenti, hogy a törvény szemében épp úgybűnösök ők is, mint azok a vámpírok, akik ténylegesen elkövették a vérestettet. És azok a vámpírok, akik embert ölnek, automatikusan halálralesznek ítélve.

– Véres tettet, milyen csinosan fogalmazol – bólogatott Zerbrowski. – De pontosan. Úgy tűnik, nem fogják fel, hogy már nem ugyanazok a

törvények vonatkoznak rájuk, mint a halandó emberekre. Ha csak a lányelrablása lenne a vád, akkor hivatkozhatnának az 5. kiegészítésre, és nemlennének kötelesek önmagukra terhelő vallomást tenni.

– De gyilkosság vádjánál ez nem lehetséges. – Nem – bólintott. – És ezt az előbb talán nem fejtettem ki nekik

kristálytisztán, mert ha leesik nekik, hogy mindenképpen ki lesznekvégezve, akkor ...

Nem fejezte be a mondatot, ott voltam én, hogy megtegyem helyette: – ...akkor már nem lesz vesztenivalójuk, és akkor harcolni fognak,

bevadulnak. Én legalábbis bevadulnék a helyükben. – Na, azt tudom.

– Mert te nem?

– Nem tudom – felelte némi gondolkodás után. – Nehezebb hagyni, hogy valaki megöljön, mint hinnéd. Már ha van

választási lehetőséged.



– Lehet – mondta elgondolkodón, valahogy nem volt rá jellemző ez anagy komolyság.

– Baj van?

– Nem, semmi.

– Hallok valamit a hangodban, Zerbrowski. Gyerünk, ki vele! Elnevette magát, ami végre megint az ismerős kolléga volt, de aztán

ami következett, váratlanul ért: – Csak az futott át az agyamon, hogy remélem, te soha nem keveredsz

a törvény másik felére. – Ezzel most azt akarod mondani, hogy én sem esem majd a halandó

emberek kategóriába akkor, és nem az a törvény jut majd?

– Nem, egy francot. Jó zsaru vagy te. – Köszi. Azért én még hallom azt a ki nem mondott csak szócskát. – Csak úgy reagálsz, ahogy a rosszfiúk, ha megszorongatnak.

Egyszerűen csak nem szívesen látnám, mit lépsz, ha úgy érzed, kifogytál aválasztási lehetőségekből.

Egy ideig hallgattunk mindketten, csak egymás lélegzését hallgattuk atelefonban.

– Már rég forog ez a fejedben, mi?

– Figyelj... – mondta, és láttam magam előtt, ahogy megvonja a vállátügyetlenül abban a lógós zakójában. – Zsaru vagyok. Vagyis mindig

számolok a lehetséges veszélyekkel. Dolph-nál se szeretnék a rossz oldalrakerülni.

– Ezt vegyem bóknak?

– Két méter felett jár, a fősulin focizott és súlyemelő volt, és azóta istartja a formáját. Te kislány vagy, egy-hatvan körül. Szerintem nyugodtanveheted bóknak az összehasonlítást.

– Jó, annak veszem – morogtam némi fontolgatást követően. – Most meg miért érzem úgy, hogy bocsánatot illenék kérnem? Mint

amikor Katie úgy elnémul, azzal a nőcis hallgatással. – Gőzöm sincs. Miért kéne bocsánatot kérned az igazság miatt?

– Fogalmam sincs, de a hangsúlyod is ugyanaz, mint Katie-é ilyenkor,és ebből mindig szoktam tudni, hogy alhatok a kutyaházban egy darabig.

– Hogy hasonlíthatsz az egyik mondatban Dolph-hoz, a következőbenmeg a feleségedhez, Zerbrowski?

– Úgy, hogy a társam vagy és nő. Vagyis minden klappol. – Oké – biccentettem egy idő után megint.



– Na, ez végre egy rendes oké, ami tényleg azt is jelenti, nem pedig aza bizonyos nőcis oké, ami éppen ellenkezőleg, pont azt jelenti, hogy avilágon semmi sem oké.

Ezen csak nevetni lehetett, mert annyira igaza volt.

– És mit csináljunk, hogy szóra bírjuk őket?

– Elvileg van egy ötletem, amivel én leszek a rossz zsaru, te meg asorozatgyilkos zsaru, de vagy húsz vámpír lógott meg, akik már megöltekkét rendőrt. És azért léptek le, mert tisztában vannak vele, hogy haelkapjuk őket, ki lesznek végezve.

– Vagyis minél előbb el kell kapnunk őket. – Szerintem fel fogják adni őket, ha bevetjük a módszeremet.

– Ami micsoda is, Zerbrowski?

Elmondta. Egy percig szóhoz se jutottam. – Jesszus, Zerbrowski, ez kurvára aljas húzás – szaladt ki végül a

számon. – Köszönöm, nagyon köszönöm. – Csak épp nem bók volt – vágtam rá, és gyorsan bontottam a

beszélgetést, nehogy valami tréfálkozással vagy ugratással mégmegváltoztassa a véleményemet. Dolph fizikailag rohadtul félelmetes volt,és az indulatai még annál is parábbak. Én se kevés módon tudtam ráhoznimásokra a frászt. Zerbrowski viszont... profin leplezte az igazi énjét, de haegyszer kimutatta, mi lakik abban a slampos fejében, hát sokan szaladtakvilággá. Ha választani kell, az ember őt lőné le utoljára, aztán meg hopp,alaposan megszívná, hogy így elcseszte, mert ez volt élete utolsó, mégislegnagyobb hibája. Amibe belehalt. És ezt el is raktároztam az agyamban,ahogy azt is, hogy elméletei vannak arról, mit lépne, ha esetleg átállnék azErő Sötét Oldalára. A társaknak ilyesmit csak nem kéne egymásrólgondolniuk, igazam van?



10.

Ha valakit meg akarsz törni, az első lépés: izoláld. Zerbrowski szét isosztotta a vámpírokat, mindenkit különválasztott, és más-más rendőrrebízott. Időközben kiértek a kommandósok is, nem az az egység, ami LarryKirkland rendőrbíróval volt akcióban, hanem a másik egység. Alapvetőenkissé kényelmetlenül érzem magam, ha velük kell együttműködnöm, dema este csak a nettó örömöt éreztem a fajsúlyos izomerőt és profizmustlátva. Nem ártott legalább néhány élő vámpír, ha ki akarok szedni belőlükvalamit. Elmondtam a tervet Greco őrmesternek, aki eligazította azembereit az elvárásokról: ölni tilos, csak fájjon. Nem minden jó lövészképes pontosan, azaz nem feltétlenül halálosan célozni, amikorszörnyetegek rohanják meg. Ehhez acélidegek kellenek és perszekisiparosi szakértelem. Aki bekerül a kommandósokhoz, annál a kettőadott, különben nem kerülhetett volna be. Voltak más rendőrök is, persze,akiknél egyben megvolt ez a két fontos képesség, akár egyenruhások, akárcivil ruhások, de őket név szerint ismertem. A kommandónál mindenkiilyen volt, nem kellett előre ismerni őket, hogy tudjam, kitől mit várhatok.Oda ez a minimum.

Zerbrowski öt külön helyiségbe osztotta le a már halott vámpírokat,mert ennyi külön szobára volt szükségünk a megmaradt vámpírokkikérdezéséhez. Én lementem a dzsiphez a felszerelésem maradékáért.Amíg nekikészülődöm, Zerbrowski a gyanúsítottakat tartja szemmel, hogyjelezhesse, melyiküknél a legsanszosabb először a szökési próbálkozás.Aztán nekem már csak annyi a dolgom, hogy szép sorban alaposan rájukhozzam a szívbajt. Én vagyok az akcióban a mumus, aki egyszer csakrájuk szabadul a szekrényből. Zerbrowski játssza a jó zsarut, vagylegalábbis a nem annyira rosszat.

Hogy tényleg elég félelmetes legyek, szükségem volt a felszerelésemmásik részére is. Ehhez át kellett baktatnom az udvaron a hullák közt, merta kocsim a túloldalon parkolt. A tévében a hullák mindig le vannak takarvalepedővel, de a valóságban nem lebeg alá elegánsan egy tiszta lepedő a



semmiből, amint valaki meghal. Csak két mentő volt a közelben, amikorkitört a vész, és a lepedőket, takarókat az élők kapták meg, az ellátottsebesültek. A hulláknak előszedték már a hullazsákokat, csak épp nem voltmég idő, hogy be is bugyolálják őket. A legfiatalabbakra, akik méggyerekeknek látszottak, hiába éltek már talán bőven annyit, hogybármelyikünk nagyszülei lehettek volna, ráterítették a fekete műanyagzsákokat, mert olyan volt, mintha csupa iskolás heverne mindenütt. Afelnőttebbek azonban szabadon maradtak, a szemük üvegesen meredt asemmibe. A rendőrök nagyrésze másfelé fordult, ahogy áthaladt ahullamezőn, de én a szemeket néztem, mert mégis csak vámpírok voltak,és a legtöbbet nem személyesen lőttem főbe. Nem győződtem meg róla,hogy aki halott, az tényleg halott is. A vámpírok trükkös népség, mégkórházi felszereléssel is bajos néha megállapítani, hogy élnek -e még, vagyéppenséggel már halottak. A CT a legbiztosabb, bár az a technológia isgyerekcipőben jár még a vámpírkérdésben. Mert honnan tudhatjuk, hogyaz élőhalott már nem élő, csak halott?

Megálltam az egyik férfi mellett: mintha valami hollywoodi castingügynökség választotta volna ki az ideális halott nagypapát, aki alegszomorúbban és legszánalmasabban hever a kövezeten. Utólag talánmajd jobban együtt érzek vele, de most sokkal jobban lekötött az, hogysemmiféle külsérelmi nyomot nem láttam a testén. A törzsén a golyó jóvala szíve alatt ütött lyukat, és a fején nem volt sérülés. Amit láttam, az mégédeskevés, hogy egy vámpírral végleg végezzen.

– Magát kicsit se zavarja a látványuk, mi? – szólalt meg a hátammögött Urlrich.

– Nem hát – feleltem, de nem vettem le a szemem a vámpírról. Halkan, nagyon is pasisan felnevetett. Ismerős nevetés volt, az

elismerő meglepettség hangja. A férfiak soha nem hitték el, hogy lépésttudok tartani velük, főleg az idősebbeknek voltak ilyen természetűproblémái. Mert még mindig fiatalabbnak látszottam a koromnál – éstörékenynek is. Meg persze nő voltam. Vagyis tripla fenyegetés a pasikegójára és/vagy elvárásaira. Urlrich egójával nem volt gond, csak azelvárásait billentettem seggbe.

– Azt mondják, a többi vámpír szeme láttára fogja feldarabolni ahalottakat. Ez igaz?

Bólintottam, de még mindig azt a nagypapit lestem a lábam előtt. – Segítek bevinni a felszerelését.



Na, erre már ránéztem. És amit láttam, arra csak még jobban feléfordultam, hogy jobban megnézhessem magamnak a szemében azt a kiscsillogást. Dühös volt, és a dühe fényes csillogást adott a szemének, azarcának pedig életteli pírt. Ha nő lett volna, most nem hagyom szó nélkül,és megemlítem, hogy „milyen jól áll magának , ha haragszik”.

– A társa rendbe fog jönni, ugye?

Bólintott, de a szeme összeszűkült, és a harag helyébe az igazi érzelem,a gyűlölet került. Ez az indulat a vámpírok ellen nem ma kezdődött.Felismerem a múltból hozott gyűlöletet, elég egyetlen pillantás belőle.Nem sokon múlott, hogy megkérdezzem, miért utálja őket ennyire, de apasikódex tiltja az ilyen egyértelmű kíváncsiskodást. A közvetlen

kollégáktól persze megkérdezhettem volna, ők elfogadják, hogy a kislánythozom, aki kíváncsi, és szeret az érzelmek mélyére látni, de egy új arcelőtt a pasit kell adnom. És a pasik nem turkálnak egymás lelkében, hacsaknem létszükséglet. Ez most nem az az eset volt, egyszerűen csak kíváncsilettem volna, de egyelőre nem forszíroztam.

– Látni akarom az arcukat közben – mondta.

– Mármint a vámpírokét?

– Igen.

– Hát én nem. – Mert? – nézett meghökkentem

– Mert az a félelem és utálat személyesen nekem szól majd. Nemkifejezetten kellemes érzés, ha az ember szörnyetegnek kénytelen éreznimagát, Urlrich.

– Ők a szörnyetegek.

– Esetleg próbálja ki, milyen érzés, hogy leláncolva kénytelenvégignézni, ahogy lefejezem egy társát, aztán meg kivágom a szívét, ésközben arra gondol, hogy a törvény szerint ezt magával is megtehetném, éstalán meg is fogom tenni. Akkor nem engem tartana szörnyetegnek?

– Csak azt gondolnám, hogy ez a munkája. – Tudja, a törvény értelmében nem feltétlenül kell előbb megölnöm

őket, és csak utána levágni a fejüket és kiszedni a szívüket. Csinálhatomfordított sorrendben is, kivájhatom a szívüket úgy, hogy még élnek, éstudják mit művelek.

– Csinálta már úgy is?

– Igen – feleltem, de nem részleteztem. Azt nem árultam el neki, hogyévekkel ezelőtt még ifjú voltam és bohó, és a vámpírokat szörnyetegeknek



tartottam. És egyszerűen nem jöttem rá, hogy kivárhatom, amíg feljön anap, és a testük meghal a világ számára, és csinálhatom akkor is. Az, hogyélve öltem meg őket, az első lépés volt a felismerésben: talán van azéremnek másik oldala is, ez a ki a szörnyeteg kérdés nem annyira fekete-

fehér. Igazából egyszer vájtam ki élő vámpír szívét, azt is azért, hogyinfókat szedjek ki belőle, törvényes kínzásképpen. Soha máskor nemcsináltam olyat. Vannak dolgok, amikkel tovább lehet élni, de attól mégnyomot hagy a lelkeden.

Mentem a kocsimhoz a holmimért. Úgy döntöttem, minden vámpírnak,akin nem látok egyértelmű halálos sebet, karót verek a szívébe. Azelőírások úgyis köteleznek, hogy egy csomó karót hordjak magammal,még ha alig használom is őket. Most majd letűzöm őket jelzésül, hogyaddig se kelljen aggódnom, amíg ki nem vágom a szívüket. Amíg valakinem követi el azt az ostobaságot, hogy valamiért kihúzza belőlük a karót,semmiképpen sem kelhetnek fel, hanem szépen leszögezve kivárják, mígeljutok hozzájuk, vagy virradni kezd, és akkor a nap majd elvégzihelyettem a melót. Bár ez már törvényellenesnek minősült, túlzottkegyetlenségnek, mintha egy halandót élve égetnénk el. Hogy kegyetlen,azzal nem is vitatkoztam, csak épp kicsit sok hulla feldolgozása várt rám,félő volt, hogy napkeltéig sem végzek. Hacsak nem kapok segítséget.



11.

És a segítség Larry Kirkland szövetségi rendőrbíró személyében meg isérkezett. Ő se volt egy nagydarab pasas, alig magasabb nálam, ráadásulkék szeme, szeplős képe és göndör, vörös haja volt, maga a vicc. A hajátmondjuk általában alaposan lenyíratta, hogy legalább göndörödni negöndörödjön, vagyis alapvetően szinte kopasz volt. A kétéves kislánya isörökölte ezt a képtelen göndörséget, csak ő épp az anyukája barnábbhajszínét kapta meg mellé, nem az égővöröset. Mindenesetre a kisAngelica haját megnövesztették, a fürtök a vállát verdesték. Larry viszont

úgy festett, mint egy nagyra nőtt erdei manó, még ha a szája körüllátszottak is már ráncok, mint az olyanoknak, akik túl sokat csücsörítenekés komolykodnak. Amikor mellém került kvázi tanoncnak a hóhérmesterségben, még sokkal többet mosolygott. Pedig figyelmeztettem, hogy

ha az ember nem vigyáz, ez a meló felfalja a lelkét. A hullák mellett beszélgettünk.

– Azokat már megkaróztam, amiken nem láttam elég sérülést ahhoz,hogy biztosan halottak legyenek. A többit rád hagyom, aztán ha végeztélvelük, gyere fel hozzánk.

– Miért, mi van odafenn? – kérdezte határozottan gyanakvón. Ez is amelóval ragadt rá.

Azt már elmondtam neki, hogy mi lesz az én feladatom, hogyvallomásra bírjuk a foglyainkat.

– Te is kaphatsz egy gyanúsítottat egy külön szobában, míg én egymásikkal vagyok. Azzal megfeleznénk a melót, és nőne az esély, hogymég hajnal előtt használható információkhoz jutunk.

Az arcán megjelentek azok az ismerős makacs ráncok, a szája két sarkalefelé görbült. Innen jöttek a ráncai, ebből a makacs cinizmusból. Évekkel

ezelőtt én is elkezdtem hasonló ráncokon dolgozni az arcomon, deszerencsére még időben stratégiát váltottam, és inkább mosolyognikezdtem. Most is csak mosolyogni tudtam, és megcsóváltam a fejemet.



– Mit mosolyogsz? – kérdezte a gyanakvó arckifejezéséhez illőengyanakvó hangon.

– Rajtad, magamon, semmin és mindenen. – Ez meg mit akar jelenteni, Anita? – lágyult el a komor ránca kissé, és

már csak fáradtnak látszott. Nem fizikailag volt fáradt, hanem lelkileg, eza helyzet meríthette ki. Ahogy mindannyiunkat.

– Azt, hogy olvasok az arcodból, meg abból, ahogy a válladat felhúzod.Csak a munkánkat végezzük, Larry

– Az én dolgom annyi, hogy levágjam a vámpírok fejét, kimetsszem aszívüket, hogy később ne másszanak ki a sírból. Az is a munkám része,hogy a törvény szerint halálra ítélt vámpírokat kivégezzem, de az nem,hogy részt vegyek a gyanúsítottak rémisztgetésében. Ez olyan, mintha egyhullába vezetnél áramot egy halandó gyanúsított szeme láttára. A hulla azhulla, nem a másik szeme láttára ölöd meg, de akkor is égőhússzag lesz.Barbár módszer, Anita. Én nem leszek Zerbrowski szörnyetege.

Sóhajtottam, megint. Voltak már korábban is hasonló jellegű vitáinknem ugyanez persze, mert ilyet még én sem csináltam, csak jellegükbenhasonlók.

– Szóval akkor én lehetek szörnyeteg, de te nem?

– Ha szörnyetegnek érzed magad attól, hogy részt veszel benne, az aztjelenti, hogy szerinted sem helyes. És ha nem tartod helyesnek, akkor necsináld, Anita. Ilyen egyszerű – mondta nagy komolyan. Meggyőződésevolt, hogy igaza van. Mindig meggyőződése volt.

– És ha se én nem csinálom, se te, akkor ki csinálja meg?

– Értsd már meg, hogy ez a lényeg, hogy ilyesmit senkinek semszabadna csinálni. Fertelmes dolog, és az csak még fertelmesebb, hogyráadásul jelvényes tisztek csinálják. Mi a jó fiúk vagyunk, és jó fiúk sohanem tennének ilyet.

– De tudnunk kell, hol vannak a vámpírok, mielőtt másokat ismegölnének.

– Úgy kérdezzük ki ezeket a gyanúsítottakat is, ahogy másokat. – A szabályszerű kihallgatás időigényes, Larry. És este azok a

vámpírok ismét éhesen ébrednek majd. Egyszer már öltek, rendőrt is,méghozzá kettőt. Tisztában vannak vele, hogy nekik annyi, vagyis nincssemmi vesztenivalójuk. És ettől még sokkal veszedelmesebbek.

– Olyan módszert kell találni, amivel nem leszünk rosszfiúk, Anita.





– Csak annyit mondtam, hogy más mércével mérjük a dolgokat. Ésmindketten meg vagyunk győződve a magunk igazáról.

– Ez nem igaz, Larry, én nem vagyok róla meggyőződve. Nemgondolom, hogy igazam van. Sok olyat tettem már, amitől rémálmaimvannak. Lehet, hogy ezzel az éjszakával is álmodom majd.

– Ez azt jelenti, hogy tudod, hogy rosszat cselekszel. A lelkiismereted

szól hozzád, nem is csak szól, hanem kiabál veled. – Tisztában vagyok vele. – Akkor hogy vagy rá képes?

– Úgy, hogy inkább legyenek rémálmaim, mint hogy oda kelljenállnom egy család elé, hogy meghalt a fiuk, a lányuk, a testvérük, azanyjuk, az apjuk, a nagyanyjuk vagy a nagyapjuk, mert nem kaptuk el

időben ezeket a vámpírokat. – Én meg inkább nyilvánítok részvétet, mint hogy ilyen fertelmet,

ilyen... – mondta, de hirtelen elhallgatott.

– Mondd ki – mondtam – , mondd csak ki – tettem hozzá suttogva.

– ...gonoszságot műveljek. Én inkább részvétet nyilvánítok, mint hogyilyen gonoszságot műveljek.

Erre rábólintottam. Nem egyetértőn, egyszerűen csak bólintottam. – Akkor még szerencse, hogy itt vagyok én gonosznak, mert ezerszer

inkább darabolok fel hullákat, hogy halálra rémítsem a foglyokat, delegalább nem borul gyászba még egy család, akinek magyarázhatom, hogyazért nem kapta el senki ezeket a vérszívókat, mert mi túlságosan is jókvagyunk, túlságosan is rátartiak, hogy a szükséges dolgokat megtegyük aszükséges információkért.

– Hát ebben soha nem fogunk egyetérteni – mondta halkan, de

határozottan. – Nem, soha.

– Menjél, legyél Zerbrowski mumusa, én meg megkarózom ezeket ittlenn.

– Nem vagyok mumus, Larry. A mumus nem létezik, én viszont igen.

– Mindegy, menjél, Anita, és fejezzük ezt be. – Még nem – ingattam a fejemet.

– Anita...

– Én a szörnyeteg vagyok, Larry – emeltem fel a kezemet, hogy

elhallgattassam – , nem a mumus.

– Ez hülyeség.



– Nem, nem az. Mert, ahogy már mondtam, mumus nincs, de

szörnyetegek annál inkább vannak. Vagyis én vagyok a zsarukháziszörnyetege.

– Nem vagy senki háziállata. Ha valaki szörnyeteggé tesz téged, az temagad vagy, Anita.

Erre már végképp nem lehetett mit mondani. Fogtam a cuccomat, ésbementem az épületbe, mert amikor egy barátság ennyire csorbát szenved,ott nem gyűlölet marad utána. Hanem fájdalom.



12.

A szoba úgy festett, mint egy darabolós horror díszlete, mocskosfalakkal. A világos festék foltokban mállott a téglafalról, a tövében gyűltössze nagy k upacokban, a falakat meg mintha valaki vagy valami

lehántotta volna, mikor tíz karommal esett neki, hogy kivájja magát innen.De az is lehet, hogy befelé törekedett. A padlón nem csak a festék mocskagyűlt fel, hanem a vakolat, por és kosz is, a falakat is belepte, meg az

oszlopokat, amik a végtelen magasba nyúlva tartották odafenn amennyezetet. A magas falakon viszont csak egész szűk ablakok voltak,amiken se a fény nem juthatott be igazán, se kimászni nem tudott volnasenki. Nem is annyira szoba volt, hanem terem, visszhangos, mert a

néhány rendőrön és kommandóson kívül nem volt bennük semmi. Kétkommandós állt őrt gépkarabéllyal pihenjben, ami elég bizarr, mert csakúgy áradt róluk a harcrakészség. Biccentettem nekik, ők meg visszanekem. A két rendőr a gyanúsított két oldalán állt vigyázzban, maguk elémeredtek, kilátszott a kereszt alakú nyakkendőtűjük. Ha egyszer arendőröknek indokoltnak és jogosnak minősül a vámpíroktól való félelem,ilyen indok lehet például a halott kolléga, nyugodtan kirakhatják a szent

holmijaikat, senki se fog balhézni velük a gyanúsított ellen megnyilvánulófenyegetés okozása miatt.

Zerbrowski kiválasztotta a szerinte leggyengébb láncszemet. Bíztam adöntésében, bár én magam nem ezt a lányt hoztam volna be. Ránézésre aztmondtam volna, hogy épp a következő szalagavató bálra keresi a partnerét:vékonyka volt, a domborulatai alig-alig kezdtek fejlődni, a keze apró, akáregy kisgyereké. Szőke haját rövidre vágták, elég vacakul nézett ki afrizurája. Az a lágy, borzas fazon volt, ami valamikor a hetvenes évekbendivatos lehetett, csak épp ennek a kislánynak túlságosan is dús volt a haja,hogy hozza a fazont. Vajon tudta, hogy mennyire nem áll jól neki? Hogy a

sok haj alatt a keskeny kis arca még gyermekibbnek, még esendőbbneklátszik? És ha tudta, akkor miért nem változtatott rajta? Azért, mertnyilván ő se tudta megnöveszteni a haját, ahogy a vámpírok nagyrésze.



Amit egyszer levágtak, az ki nem nő többet. Ilyen szempontból ténylegmeghalt, az idő változatlanul hagyta. Madárcsont vékonyságú végtagjaipont a növekedés legidétlenebb, legrosszabb pillanatában álltak le, amikora végtagok hirtelen megnyúltak már, de a test még nem nőtt hozzá, mindenolyan esetlen maradt – sajnos örökre.

Jean-Claude és néhány vámpírja elég hatalmas volt, hogy mondjuk

izmot növesszen, vagy hajat. De ehhez olyan hatalmasnak kellett lenni,mint ők. Ezt nemrég tudtam meg, hogy nem evidens a vámpíroknál.Elvégre Jean-Claude volt St. Louis városának ura, az ő hatalma ébresztettea neki véresküt tett vámpírokat minden szürkületkor. Az ő akarata és az őhatalma. Egyes elméletek szerint, ha ő meghalna, akkor nem egy vámpírnem ébredne fel a következő szürkületkor. Ám én ismerek két vámpírt,akik végeztek a vérvonaluk fejével, a saját mesterükkel, és túlélték. Azt ishallottam már, hogy Jean-Claude elveszi a kisebb vámpírok erejét, hogy akegyencei közt ossza szét. Aki ezt mondta, éppenséggel ellenség volt, demégis... kérdőre vontam Jean-Claude-ot.

– A város ura vagyok, ma petite, és ez hatalommal jár. Ezt felelte nekem akkor.

– Egyszer azt mondtad, hogy a kedvemért vesztegeted az energiáidatarra, hogy megnöveszd a hajadat, mert nekem a hosszú hajú pasik jönnekbe. De mostanában Asher haja is sokat nőtt, és a klubok táncosaimegizmosodtak. Talán nekik is juttatsz az energiádból?

– Oui.

– Amit a többi vámpírtól veszel el?

– Hatalmamat az alattvalóimtól nyerem, de nem lopom tőlük.Egymagában senkinek sincs meg a hatalma, hogy akár egyetlen centivel ishosszabbra nőjön a haja, vagy a karja izmosabbá. Az erejüket nemváltoztatom meg, mégis nyerek belőle, és a nyereséget azokkal osztommeg, akikkel csak akarom.

Szóval igaz is volt meg nem is, ahogy az már általában a vámpírokkalkapcsolatos jelenségekkel lenni szokott. Ezt a lányt Shelbynek hívták, éstutira nem tartozott Jean-Claude kegyeltjei közé: megmaradt abban a tinialakban, amiben vámpírrá változtatták. Tizennégy lehetett. Az újfajtabilincsek persze nagyok voltak rá, maradt a régi típus, de a lábára mégabból sem találtak a kollégák megfelelőt, ezért csak a kezeit bilincseltékössze, és kötözték a derekához. De hiába volt fizikailag ilyen aprócska, avámpírerejével nagy valószínűséggel játszi könnyedséggel pattintotta



volna szét a láncait, ahogy Barney bent az őrsön. De ő legalább egyalacsony, törékeny kislány volt, akit sokkal könnyebben legyűrhettemvolna, ha arra kerül a sor. És mellesleg reméltem, hogy a rémségesmagánszámommal lebénítom őt, ahelyett, hogy menekülésre bírnám.

Egyébként már most is ott ragyogott a nagy szemében a félelem. Azöregebb vámpírok könnyűszerrel leplezik minden érzelmüket, a faarcnagymesterei. Ám amíg csak legfeljebb harminc évet töltött egy vámpír azörök életre rendelt formájában, nem ura még ennyire önmagának, éspontosan olyan, mint halandó korában volt, csak épp ott a tudat, hogyörökre ilyen is marad. A vámpírlét nem hozza automatikusan magával apríma színészi képességeket. Ahogy nem leszel egyik pillanatról a másikraharcművész se, vagy milliomos, se szexszimbólum és lepedőakrobata – ezt

mind a gyakorlat hozza. Akadnak vámpírok, akik soha nem tanulnak meg

bánni a pénzzel. Shelby nem úgy nézett ki, mint aki túl sokat nyert volnaazzal, hogy élőhalottá vált. Vagy csak megjátszottá volna magát? Lehet,hogy csak rájátszott az elesettségére és szánalmasságára, hogy az elsőadandó alkalommal lemészároljon mindannyiunkat? Lehet. Az egyiklegfélelmetesebb vámpír, akivel eddigi életemben találkoztam, külsejébenhúszéves lányra hajazott, pedig ezerévesnél is vénebb szörnyeteg volt.

Urlrich hozta be utánam a második táskámat, amiben a hivatásosk ivégzések kellékeit hordtam magammal. Amikor vámpírvadászatonvoltam, úgy öltem, ahogy épp tudtam, nem azon aggodalmaskodtam, hogymekkora dzsuvát csinálok. Ha azonban a test már egyébként is halott, és azadófizetők tulajdonát képező eszközökkel dolgozunk, akkor ügyelni kell atisztaságra is. Kinyitottam az első táskát, és elővettem a nagy,összehajtogatott ponyvát, aminek az egyik oldalán műanyagborítás van.Urlrich segített kiteregetni a padlón.

– Kérem, ne! – suttogta Shelby. A halk szavak visszhangot vertek a

teremben. Isteni akusztikánk lesz a sikolyokhoz. A táskám mellé térdeltem, és elkezdtem kipakolni szép sorban a

cuccot, amit egy vámpírhóhér neszesszere törvényi előírás szerinttartalmaz, bár szinte soha nem kerül használatba. Mivel jelen esetben a

legfőbb szempont a tanú/gyanúsított megfélemlítése volt, a táska tartalmatökéletes eszköztárnak bizonyult. Elsőként kiraktam a karókat. Műanyagtasakban voltak, amire rá kellett hajtani a flepnit, és úgy átkötni. Midenegyes karónak külön rekesze volt, így nem csörömpöltek, és nem is álltakbele az oldalamba, ha épp túlságosan lendületesen kaptam volna fel a



vállamra a táskát, vagy ha vakon kotorásztam benne. Szépen kinyitottam azsákot, és egyenként kisorakoztattam a műanyag ponyvára őket egymásmellé. Szinte soha nem használtam karót, de ha netán sor került volna rá,hát nem árt, ha jó hegyes, strapabíró holmival dolgozhatom. Ezértkeményfából hegyesre faragott, masszív karókat hordtam magammal. Aztmondják, a hatékonyság egyik kulcsa a megfelelő felszerelés, így éngondosan válogattam meg az enyémet.

– Ezt nem teheti – nyüszített a lány. – Nem bántottam senkit. – Ezt azoknak a rendőröknek mondd, akiket a barátaid megöltek. Shelby felpillantott a két oldalán álló rendőrökre, és amennyire a

láncok engedték, kérlelőn felemelte a kezeit. – Kérem. Nem tudtam, hogy meg fognak ölni bárkit is. A lányt át

akartuk változtatni, de ő az utolsó pillanatig vámpír akart lenni. Akkorijedt csak meg. De az utolsó pillanatban mind megijedünk.

– Ki az a mind? – kérdeztem. Megint rám meredt, a szeme elkerekedett, a rémület szinte szürkés

fehérre fakította a bőrét: – Ne! – suttogta.

– Mit ne? – kérdeztem, és elővettem egy vékony, fekete bőr bugyrot.Az is olyan alaposan be volt kötözve, mint a karótároló. Kibontottam, éslassan, gyöngéden kicsomagoltam a fényes, ezüst kézifűrészemet, ami éppolyan volt, mint amilyennel a sebészek amputálnak. Egyszer kipróbáltam,de nem jött be a fűrészhang, ahogy a csigolyákat vágtam át. Elvileg ezmegkönnyíti a munkámat, és a törvény kötelez rá, hogy mindig magammalhordjam. Soha nem vágtam még le ezzel vámpír fejét, és nem is fogom, aztuti, de arra jó volt, hogy Shelby sikítani kezdjen, ahogy meglátta. Kurta,szívtépő sikoly volt, kiszaladt a száján, de már próbálta is egybőlvisszanyelni, r áharapott az ajkára, hogy elhallgattassa magát. Mi isjuthatott volna erről eszembe reflexből, mint hogy vajon milyen élete voltennek a vámpírnak? Mennyi bántalmazást kellett elviselnie? Mert amikorvámpírrá tették, még üldözték a fajtáját, bujkálnia kellett, mert akkoriban a

vámpírokat kérdés nélkül lemészárolták. Márpedig gyerek alakban mégsokkal nehezebb élet az ilyen, sokkal nehezebb halandónak tettetnie magátegy tinédzser vámpírnak, mindenképpen felnőtt segítségére van szüksége.Aminek ára van. Shelby vajon milyen árat fizetett ezért a segítségért?

Megsajnáltam? Meg hát. Ezért aztán változtattam a terven?Semmiképp. Azoknak az időknek, amikor az érzelmeim még befolyásoltak



a munkámban, vége már. Mostanában csak nagyon ritkán mászik beleérzelem a profizmusomba, de olyankor sokkal komolyabb a kölcsönhatás.

Urlrich mellém térdelt, közben félretolta a derekán a felszerelését, és azegyik térdét mintha kímélte volna.

– Nem is jön be annyira ez az egész, mint reméltem – súgta. – Mindenképpen hallja magát – feleltem.

Meghökkenten pillantott hátra a lányra, majd vissza rám: – Ennyire jó a hallásuk?

Biccentettem, miközben elővettem egy műanyag dobozt, amiben szárazrózsaszirmok és bimbók voltak, mint egy potpourriban.

– Rózsa? Ez meg minek? – nézett nagyot Urlrich. – A szájba tömködni. – Nem úgy van, hogy fokhagymát kell beletömni a vámpír szájába?

– Lehet azt is, de akkor bebüdösödik a táskám, a rózsától meg nem, ésez is ugyanúgy megteszi.

Azt nem tettem hozzá, hogy soha még se rózsát, se fokhagymát nemtömtem levágott vámpírfej szájába. Ha az ember egyszer elválasztja anyaktól a fejet, a testrészeket külön-külön elégeti, és a hamvakat más-másfolyóba, vagy patakba hinti, már ha túlságosan is öreg és/vagy hatalmasvámpír volt az illető, egyébként még ez sem létfontosságú, a vámpírlegalább annyira nem fog kimászni semmiféle sírból, mintha dolgokattömünk a szájába. A hatóságok a hullaházas karózások menetébe iktattákbe ezt a fokhagymázást, de az egyetlen magyarázat, amit ebben találok,hogy gyorsabb és kisebb macera rózsát tömni egy vámpír szájába, mintkarót döfni a szívébe. Meggátolni persze nem fogja semmiben, legfeljebbaddig nem tud har apni, amíg ki nem kotorta a szájából a cuccot. De hogymetafizikailag nem történik semmi a vámpírok testével tőle, az úgy biztos,ahogy ott álltam. Ez az aktuális vámpír azonban legalább sírva fakadt tőle.

– Olyan idős, mint az unokám – súgta Urlrich. – Nem. Csak úgy néz ki, mintha olyan idős lenne, valójában annyi idős

lehet, mint a gyerekei, már ha ők a harmincas éveikben járnak. És mégmindig hallja magát.

Erre megint a lányra sandított. Lánccsörgést hallottam, aztán jött a könyörgés:

– Segítsen, kérem, nagyon szépen kérem. Nem tudtam, hogy megfogják ölni őket. És túl kicsi is vagyok, nem tudtam megállítani őket.Mindig én vagyok a leggyengébb.



Urlrich mozdulatlanná dermedt mellettem. Megböködtem a vállát, dearra nem mozdult, ezért ököllel vállon csaptam. Ettől meg kis híján feldőlt.

– Mi a fene van már, Blake?

– Belenézett a szemébe, Urlrich. Megbűvölte magát. A két kommandós erre Shelbyre szegezte az AR -eket.

– Maga mondja ki az áment, Blake. Mikor legyen? – kérdezte Baxter. – Még ne – intettem. Nyilvánvaló, hogy Baxter azért mondta ezt, hogy

besegítsen, és a lány még jobban összecsinálja magát. Persze nem mondottsemmi irreálisát, mert tényleg a szövetségi rendőrbíró mondja ki az ámentaz ilyen esetekben. Csak biccentenem kell, és a kommandó meghúzza a

ravaszt.

Urlrich szeme rám villant, és már tiltakozni kezdett volna, aztán sietvemegrázta a fejét.

– A rohadt életbe. Az unokám járt a fejemben, hogy mennyire hasonlítrá, pedig nem is. Az én kicsikém barna, nem ilyen szőke, ráadásulfiatalabb is, és az előbb mégis az ő arcát láttam ennek a vámpírnak az arcahelyén, mintha ő lenne az – hadarta, és a szemében a riadalom elsőszikrája villant, ahogy rám nézett. – Jesszus, Blake, ilyen pikk-pakk

megcsinálta? Pikk - pakk megborította az agyamat?

– Van ilyen, pláne, ha a vámpírról eleve eszébe jut az embernek valakivagy valami. Mondjuk, hogy az unokája is hasonló korú.

– De a keresztjeink nem izzottak fel – szólalt meg az egyik egyenruhás. – Ha vámpírerőt használt volna, izzottak volna.

– Csak akkor izzik, ha érzékelhető mágiát vet be a vámpír, és hamagára irányítja. De magával nem csinált semmit – azzal a lányhozfordultam, és belenéztem a szemébe, mert nekem nem kellett tőle félnem,én fizikailag és metafizikailag is elbírok egy ilyen gyenge lénnyel. – Ügyes volt. Lefogadom, hogy ezzel a kis magánszámmal mindig sikerülvalami felnőttet meghatni, ha védelem kell, vagy kaja.

A sovány kis arca dacosra váltott, és igen, ott villódzott már a szürkeszemében a szörnyeteg. Így élte hát túl azt a harminc évet, amikor mégsimán feljelenthették volna a véradói, és arra az élete is rámehetett volna.Ahhoz szerintem nem volt elég erős, hogy az emlékezetükből kitörölje azélményt, nem volt hát más választása, mint vagy megölni az áldozatait,vagy vámpírrá tenni őket, nehogy elárulják, de ilyen ereje nem sokgyerekvámpírnak van.



– Hány embert öltél meg, hogy le ne buktasson? Hányból szívtál vért,és ölted meg utána a hallgatásáért?

– Nem akartam vámpír lenni. Nem én kértem, hogy örökre ebbe atestbe szoruljak – tiltakozott. – Egy pedofil vámpír tett vámpírrá, hogyörökre én lehessek a tökéletes áldozata.

– És hány év után tudtad megölni?

– Soha nem lettem elég erős, hogy megöljem – mondta, és a hang,hiába volt vékonyka, akár egy kisgyereké, már egyáltalán nem csengettgyermekien.

– Csak valaki mást vettél rá, hogy megtegye neked, igaz?

– Meg akartak menteni tőle, én pedig menekülni akartam. El se tudja

képzelni, milyen volt nekem... – Nem te vagy az első gyerekvámpír, akit egy pedofil tett vámpírrá –

sóhajtottam. – Megérdemelte a halált. – Nem kétlem. – Akkor kérem ne bántson. Nem akarok több fájdalmat – préselt ki

könnyeket is a szeméből. – Jól csinálod. Azt hittem, képtelen vagy leplezni a félelmedet. Közben

csak azt akartad, hogy lássam. Hogy mindenki lássa. Pedig látnom kellettvolna, hogy egy ilyen testben csakis egy manipulátor nagymester maradhatéletben ilyen hosszan.

– Nekem csak a k önnyek vannak meg a sajnálat. Másom soha nem isvolt, amivel megvédhettem volna magam.

– Ezt képtelen vagyok végignézni, nekem ez túlságosan is ismerős – indult az ajtó felé Urlrich.

– Menjen, nézzen rá a társára, de azt ne felejtse el egy pillanatra se,hogy ez a kislány habozás nélkül megölné magát.

– Soha – mondta Shelby.

– Hazudsz – néztem bele az arcába. Sziszegve fújtatott rám, és már senki se nézte volna kislánynak a

teremben. A szeme kezdett átváltozni, lehetett látni, ahogy előkapja avámpírerejét. Ahhoz nem volt elég erős, hogy a váltás váratlan legyen,szépen leadta a figyelmeztető műsort.

– Blake? – igazította stabil fogásba a vállán a fegyvert Murdock.

Baxter követte a példát. – Elég legyen, vagy kapsz egy golyót a fejedbe és a szívedbe.



– Inkább a gyors halál, mint rózsák a pofámba, aztán meg viszlátfejem.

– Ez itt nem miattad van, Shelby. Hanem a hulláknak. – Miféle hulláknak? – higgadt le kicsit. A ragyogás is csitult a

szemében. – A halott vámpíroknak. Te is tudod, hogy le kell fejezni őket, és ki

kell vágni a szívüket, nehogy kimásszanak a sírból. – Akkor meg miért előttem pakolássza?

– Segíts megtalálni a gyilkosokat, és akkor talán nem foglak kivégezni.De ha nem segítesz, és ők megint gyilkolnak, akkor... – intettem a karókra

– , ezek tényleg rád várnak. – Ha elárulom, hol vannak, megölnek. – Akkor nem, ha én gyorsabb leszek, és végzek velük, Shelby. Velem

lesznek a kommandósok, és levadásszuk őket. És akkor soha többé nembánthat senki.

– Engem valaki mindig bántani fog. Túlságosan is gyenge vagyok. – Lépj be az Örök Élet Egyházába, náluk vannak

mostohaszülőcsoportok a gyerekvámpíroknak. Ott olyanok közt lehetsz,amilyen te is vagy, nyíltan és törvényesen, járhatsz iskolába, lehet munkád, életed.

– Ahhoz a maga mesterének a véréből kellene innom, és akkor az övélennék. De én nem leszek senki rabszolgája.

– A véreskü azért van, hogy a vámpírok ne keveredjenek olyanokba,amibe te most. Emberölésbe. Egy erős Város Ura megtartóztatja az övéivérvágyát.

– De ő túlságosan is hatalmas. És maga is, Anita Blake! Magukkal nemolyan, mint egy átlagos Város Urával. Ha itt teszem le a véresküt,elveszítem a saját akaratomat. Olyanok leszünk, mint az emberek, akikvakon követik szépséges urukat és a vérkurváját.

– Fröcsögj csak nyugodtan, Shelby – mosolyogtam rá. – Nevezhetsz,

aminek csak akarsz, azon az sem változtat, hogy végignézted, ahogy atársaid megölnek két rendőrt. És nem akadályoztad meg. A törvény előttpontosan annyira bűnös vagy, mint azok, akik a fogaikat belevájták atestükbe, és ezért halál jár. Ha segítesz a nyomukra bukkanni, az újtörvények talán mutatnak egy kiskaput, amin kibújtathatunk, és akkoréletben maradsz.

– Már halott vagyok, Anita Blake.





nejlonzacsi. És feketében határozottan ijesztőbb is, mintha a kádbólkimászó szomszéd nénihez hasonlítok. Az ijesztőség pedig mostkívánalom volt.

– Minek az a sapka? – nézett gyanakodva Shelby. – Unom, hogy folyton emberdarabkákat kell kipucolnom a hajamból. – Emberdarabkákat – suttogta, mintha ízlelgetné a fordulatot. – Ja.

A következő a cipővédő nejloncsizma volt. Kerestem egy pontot, aholfél lábon állva se veszítettem el az egyensúlyomat, és felvarázsoltammagamra. Erre azután szoktam rá, amikor egyszer nem vettem észre, hogya cipőm sarkára ráragadt egy darabka agyvelő, és utána otthon a nappaliszőnyegére kentem. Tényleg csak akkor pillantottam meg, de akkor márMicah meg a többiek is konstatálták, és Nathaniel letámadott, hogy gőzesincs, milyen kárpittisztító való az agyvelőfoltra, szóval, ha lehetne,inkább ne hordjak haza ilyesmit a munkámból. De nem is ez zökkentett ki,hanem Sin reakciója. Az ember kicsit több megértést várna egyvértigristől, de ő totál kibukott. Asher pedig maximálisan a pártját fogta.Hiába mondtam neki, hogy nekik a vámpírok csupa cseppfolyósétrendjével nem illene háborogni ezen, és a többi vámpír nem is akadt kik ülönösebben a problémán, és a vérállatokat még csak -csak megértem,hogy rosszul érinti őket. Erre Asher csak annyit mondott, hogy nem kellahhoz húsevőnek lenni, hogy az ember ne akarjon agydarabokat látni anappali szőnyegén. Mondtam neki, hogy hisztis picsa, de aztánbeszereztem a cipővédő csizmát.

Volt ebben a táskában is egy bőrtasak, az is szorosan bekötve, hogy neszóródjon szét a tartalma. Ebben nem karókat tartottam. Kioldottam abőrszíjat, és ezt is kiteregettem a karók mellé. Csupa finom ezüstragyogású penge, amiket Fredóval, egyik főtestőrömmel, és a helyipatkány klán tagjával válogattam össze, miután kölcsönkértem az egyikkését, hogy azzal vágjam ki egy vámpír szívét. Mert neki akkoriban sokkaljobb kései voltak. Fredo legalább annyira odavolt a késekért, mint Edwarda puskákért. A testőröknek gyakran tartott késharcos edzéseket, és amikorcsak tudtam, részt vettem rajtuk én is.

Kézbe vettem az egyik kést, eljátszadoztam vele, próbálgattam atenyeremben, az ujjam hegyén az egyensúlyát. Isteni balansza volt,imádtam, bár ami harcban tökéletes, még nem feltétlenül felel meg szívekkimetszéséhez.





helyén, akkor mindenképpen kivájtam. Olyan vámpír még soha nemmászott elő a sírból, aminek eltávolítottam a szívét, így nem hibázhatok.

Az előbbi olló egyébként azért kellett, mert ingen át nem láthattamrendesen, mit lőttem szét és mit nem. Ezért hát mindenekelőtt levágtamróla a ruhát. A mentősolló szuper cucc volt, mindent átvágott, még azócskább, puhább fémet is. A bilincset nem vitte, de arra nem is volt

szükség. Letérdeltem a hulla mellé, becsúsztattam az ingbe az ollót, kissé

bevágtam a nadrágkorccal párhuzamosan, hogy a gombok mellettpárhuzamosan felnyithassam, és vágni kezdtem.

– Egyszerűen csak gombolja ki – szólalt meg Shelby. – Így gyorsabb – mondtam, és csináltam. – De ott vannak a gombok – erősködött. Furcsa, hogy kit mi kezd el zavarni. Előre nehezen megjósolható.

Emberek olyanoktól ijednek meg, borzonganak, rettegnek, amikre nem isgondolsz. Valami miatt Shelbyt láthatóan zavarta, hogy a szépen

begombolt gombok sora mellett vágom szét az inget. Általában pillanatok alatt végighasítom ilyen helyzetben az anyagot, de

most ráérősen csináltam, hogy a lány nézze, gondolkozzon, emésztődjön alátványtól. Hogy kezdje még jobban zavarni.

– Csinálja már – harsant a hangja ingerülten. – Vágja fel, ha annyiravágni akar. Vagy gombolja ki. Mi a francért így csinálja? Élvezi, vagy mi?

Ohó, szóval akkor érzékinek találja, azt hiszi, hogy esetleg élvezem,amit csinálok. Pedig nem. Nem okozott se kellemetlenséget, se élvezetet.Nem okozott semmit. Egy szeretőről levágni a ruháját, ha mondjuk azizgatja fel, az jó móka, izgató és szexi. De egy hulláról vágni le, hát aznem mozgat meg bennem semmit. Egyszerűen csak eltávolítóm a ruhát,hogy végezhessem a dolgomat, hogy tudjam, ki kell-e szednem a szívet is,vagy a golyók dolgoztak helyettem is. Ha már valamihez hasonlítanitudtam a műveletet, olyan volt, mintha kicsomagolnám a hentesnél vetthúst a pakkjából, élettelen, hideg, fakó húst, amit később majd feldolgozaz ember. Másképpen nem lehetett ezt felfogni, ha nem akartambegolyózni tőle.

– Vágja már le róla! – csattant Shelby hanga.

Kinyílt mögöttem az ajtó, és bár nem néztem oda, a perifériáslátásommal érzékeltem, hogy Zerbrowski jön be mosolyogva.

– Mi ez a felfordulás? – kérdezte kedélyesen.



A vámpír megpróbált felállni térdekéből, ahová a rendőrök taszigáltákle, csörgette a láncait. Erre már odanéztem én is. Épp azt láttam, ahogy azegyik rendőr automatikus gesztussal visszanyomja a félig felemelkedőlányt.

– Állítsa már le! – kérte Zerbrowskit. – Blake rendőrbíró nem a beosztottam. Nem én mondom meg, mit

tegyen és mit ne. A vámpír rémülten kapta felém a fejét, én meg belenéztem a szemébe,

és elmosolyodtam, pontosabban elhúztam a szorosan összeszorítottszámat. Erre próbált volna elhátrálni, és valami olyan hangot adott ki, mintaki próbálja elfojtani a feltörő nyüszítést vagy sírást.

– Kérem – emelte a kezét a rendőr felé, aki nem hagyta felállni – ,kérem szépen, nem akarom látni, ahogy feldarabolja Justint. Hadd ne

kelljen végignéznem! – Mondja el, hol vannak a vámpírok, akik megölték a rendőröket, és

akkor nem kell végignéznie – mondta erre egyszerűen Zerbrowski. Közben átvágtam az ing elejét, már csak a gallérnál maradt egyben, és

a vér tartotta a helyén. Most lassan elkezdtem lefejteni az anyagot a

mellkas bal oldaláról. Nem kapkodtam, óvatosan piszkáltam ki a sebekbőla beleragadt anyagot, hagytam, hogy hersegjen és ragacsosan cuppanjon kia vérből a textil, tudtam, hogy a vámpír nálunk sokkal élesebben halljaezeket a kellemetlen kis hangokat. Máskor egyetlen mozdulattal tépem le,ahogy a sebtapaszt szokta az ember, de most szánt szándékkal vacakoltamvele, az ujjammal aprólékosan kotorászva ki minden kis szálat a sebekből,mert sejtettem, hogy ezzel a padlóra küldöm Shelbyt. Nem is tévedtem.

– Kérem szépen, nem akarom ezt nézni! – nyújtotta Zerbrowski felé akét kezét.

– Csak mondd meg, hol vannak, édesem, és ezek a kedves rendőrökmár visznek is ki innen.

– Ha megtudják, hogy elárultam őket, megölnek. – Ezt már megbeszéltük – mondtam, miközben még csak véletlenül se

emeltem volna fel a fejemet, és még csak véletlenül se néztem volnamásra, mint a fegyveremmel ütött sebekre – , ha mi megtaláljuk őket, márnem lesz esélyük megölni téged.

Abban bíztam, hogy esetleg azt hiszi, kéjesen vizsgálgatom a vérestestet, és mivel nem voltam biztos benne, hogy elég meggyőző aszínjátékom, biztos, ami biztos, inkább nem néztem rá.







– Mit csinálsz? – kérdezte. – Végzem a munkámat. – Most már bevihetjük a tetemeket a hullaházba a szokásos eljárás

szerint, és Kirkland majd elvégzi a formaságokat a karóival. Azt ő is megtudja csinálni.

– És én addig mit fogok csinálni? – sandítottam rá. – Jössz velünk, és kiszállunk a címekre, amiket ez a vámpír megadott.

– Jobb lenne hajnalig várni azzal, Zerbrowski. Több túsz amúgy sincs

náluk, nem kell kiszabadítanunk senkit. – Vagyis akkor hajnalig szünet?

– Ja.

– Nem számít, te akkor is gyere inkább velünk, ezt meg hagyjukKirklandre. Jobban szeretem, ha mellettem vagy a bevetéseken.

– Ha kivárjuk a hajnalt, nem lesz igazi bevetés. – Nem baj, azért csak gyere te is. – Nem bízol Larryben te se, mi? – vettem le a maszkot, és néztem rá. – Fogalmazzunk úgy, hogy tőle egy vámpír se fog a rémülettől elájulni. – Milyen diplomatikus.

– Hallom, nem volt hajlandó részt venni a foglyok kihallgatásában. – Nem volt hajlandó az élők szeme láttára feldarabolni a hullákat. Azt

mondta, ez gonoszság, hogy én senki háziszörnyetege nem vagyok, hogycsakis én magam teszem magam szörnyeteggé.

Zerbrowski lesütötte a szemét, összeszorította a száját, aztán amikorrám nézett, dühödten villogott a tekintete.

– Semmi joga nem volt ilyet mondani neked.

– Ha igaz, hát igaz – vontam vállat. A vállamra tette a kezét, és maga felé fordított.

– De nem igaz. Te csak azt teszed, amit ebben a munkában tenni kell.Végzed a munkádat, és ezzel életeket mentesz. Ne hagyd, hogy bárki isilyeneket mondjon neked, pláne, ha az a bárki úgy tartja tisztán a kiskezeit, hogy veled végezteti el a mocskos munkát.

– Kösz, Zerbrowski – mosolyogtam rá kicsit se vidáman. – Nehogy rosszul érezd magad miatta, Anita – szorította meg a

vállamat. – Ehhez semmi joga.

– Ezért nem dolgozol vele gyakran? – jutott eszembe a kérdés. – Ezt kérdezned se kell. Biccentettem.





ki nem bukik az igazság, legyen az jó, vagy rossz, közömbös, neked azértcsak ki kell préselned.

– Mostanában már nem mindig, de ja, azért alapvetően nyomulok – bólintottam, és vártam a választ.

Nagyot sóhajtott, a homlokát ráncolta, de állta a tekintetemet. – Nem vagy szörnyeteg. Amikor Dolph rossz passzban volt, és szétvert

néhány szobát, amiben te is ott voltál, soha nem jelentetted. Hagytad, hogyrajtad vezesse le a dühét. A legtöbben nem hagyták volna, hanem elvitetikvele a balhét.

– De már kimászott belőle. – Mindenkinél elszakad néha a cérna. Csak az a különbség, hogy ki

mikor kapja össze magát, ki marad benne a tombolásban. Hogy ki mikortalál vissza önmagához.

– Visszatalálni önmagunkhoz, ez milyen szép fordulat. – Katie mostanában megint fel szokott olvasni a pszichológia

könyveiből – vigyorgott.

– Nem árt, ha az embernek okos felesége van. – Az ember csakis nálánál szebbet és okosabbat vegyen el – biccentett.

Ezen nevettem kicsit. Elég bizarrul visszhangzott a teremben. Avámpírhullára pillantottam, akiből azért csináltam hullát, mert egy tizenötéves kislányból akart vámpírt csinálni. Bántam, hogy meghalt? Nem én.Bántam, hogy a kislány megmaradt halandó gyereknek? Hogy is bántamvolna?! És azt, hogy a frászt hoztam erre a Shelby nevűre? Azt egy kicsitigen. Na, és annak örültem, hogy végre tudjuk, hol keressük a veszedelmesvámpírokat? Hát annak nagyon is.

– Ne hagyd, hogy az ilyen Kirkland-félék rossz érzéseket ébresszenek

benned, Anita – érintette meg a vállamat Zerbrowski megint. Felé fordultam, és volt valami az arcán, amin nem lehetett nem

mosolyogni.

– Igyekezni fogok.

– Mindig igyekszel.

Erre már vigyorogtam, ahogy ő is. – Kapd össze a holmidat, megyünk vámpírra vadászni. – Egy percet adj – mondtam, lehúztam a fejemről a hülyesapkát, de a

kontyot hagytam, mert nem praktikus, ha lövöldözés közben az arcombakavarja a hajamat a szél. Nem árt látni, mire lősz, ha épp embert akarszölni. Fontos, hogy azt találd el, akit kell.



13.

Teljes egyetértéssel döntöttünk úgy, hogy kivárjuk a hajnalt, és csakutána indulunk a vámpírok rejtekhelyére. Két rendőr is meghalt már ebbenaz akcióban, nem szerettünk volna több áldozatot, így hát vártunktürelemmel. Ami nem megy könnyen. Az ember gyorsan bezizzen tőle.Aki akar, az hunyhat néhány órát a kapitányságon, van egy hátsó kisszoba, ahol le lehet dőlni. Persze, ilyen helyzetben megnézem én azt azsarut, aki alszik: pár óra múlva indul a hajsza, amitől vagy összeugrik a

gyomrod, vagy kattog az agyad. Egyik állapot se alvásért kiált. Nem sokanismerték személyesen is a két elvesztett emberünket, de ez igazán nemszámított. Még az sem számított volna, ha a világ legnagyobb seggfejeilettek volna életükben, mert most az volt az egyetlen szempont, hogy ők iszsaruk voltak, ugyanolyan jelvénnyel rohangásztak, mint mi. Vagyis, habajba kerülsz, akár ismer, akár nem, kérdés nélkül siet a segítségedre,ahogy te is az övére. Ha kell, vállt vállnak vetve mész vele a tűzharcba,mert a jelvény, a zsaruság ezt jelenti. Ez annyit tesz, hogy amikor másokmind menekülőre veszik, akkor mi belerohanunk a vészbe, nekimegyünk aproblémának, és aki csak hajlandó velünk együtt rohanni előre, az atársunk, testvérünk a bajban. A civilek azt gondolják, hogy a zsarukrábízzák magukat az Úr kegyelmére, amikor nagy merészen vállalják aveszedelmet, de ez a hit a gondviselésben csak egy része a képletnek. Alegfontosabb az, hogy egyszerűen elfogadjuk, hogy nekünk ez a munkánk,és mi is épp olyan esendők vagyunk, mint a többi ember, de nekünk kellezt elvégeznünk.

A feladatunk, hogy ha valahol baj van, akkor szembenézzünk a bajjal,és közben bízzunk benne, hogy a hozzánk hasonlók a segítségünkresietnek, ha szükség lenne rá. Akinek jelvénye van, az mind felsorakozik amásikért, és közös erővel megyünk neki a csúnya, nagy gonosznak. Mertez a munkánk. Mert ezek vagyunk.

A vámpírok nem egyszerűen két zsarut öltek meg, hanem két férfit, akimellettünk harcolt volna, két férfit a mi sorainkból. Két jófiúval végeztek,



ami nagyon nem elfogadható. A várakozás izgalmába belevegyük ez azizgalom is, hogy a rosszfiúk nyomába vetjük magunkat, hogy ha elkapjukőket, akkor bizony legálisan végezhetünk velük, ez egy kivégzés lesz,amire már a parancsot is megkaptam. De hiába volt a zsebemben ahivatalos kivégzési parancs, nekem ez megmaradt szimplavámpírvadászatnak, azzal a kis extrával, hogy most jönnek velem akommandós srácok is.

Három különböző búvóhely volt, ezért három osztagra váltunk szét. Azegyiket vittem én, a másodikat Larry, a harmadikat pedig aTermészetfeletti Ügyosztály legfrissebb rendőrbírója, Arlen Brice. Ő az újiskolából jött, akik átképzésben tanulták a természetfeletti vonalat. Az volt

a feltétel, hogy legalább két évet tölts el a rendőrség kötelékében, és utánajelentkezhetsz, a tanteremben megtanulsz mindent. Amíg nem végeznek,addig a terepnek a közelébe se jutnak. Még nem találkoztam olyanrendőrbíróval, aki ténylegesen fel lett volna készülve rá, hogy az újpapírjával a kezében vámpírokat és gonosztevő vérállatokat kell öldösniük.Mert hiába szépelgünk, a vámpírhóhérság lényege az ölés. A vámpírhóhértörvényesen felhatalmazott gyilkos. Nagyon nem ugyanaz, mint arendőrség. A rendőr arra esküszik fel, hogy életet ment. Igen sokan egészéletpályájuk során még csak elő se rántják élesben a pisztolyukat. Avámpírhóhér viszont már az első hónapban minimum egy vámpírralvégezni kényszerül. Ha nem többel. És ha bárki is azt gondolná, hogy na

jó, de ez csak vámpír, hát próbálkozhat. Én öltem már ugyanilyenlegálisan embert is, bűnözőt, akivel szemben nem volt más lehetőségem,és mondhatom, azon túl, hogy az emberrel könnyebb végezni, nincs sokkülönbség.

Arlen Brice szövetségi rendőrbíró viszont ezt nem tudhatta még. Nem sokkal járhatott egy-hetven fölött, nem volt egy óriás, viszont

csinos volt a haja, bár a színét nehezen tudtam beazonosítani, vagyvilágosbarnának, vagy sötétszőkének mondtam volna. Kislány korombanvilágosbarnának hittem, de aztán egy osztálytársam, akinek ugyanilyenhajszíne volt, felvilágosított, hogy ez a pezsgőszőke, és a mostohaanyámrábólintott, hogy van ilyen szín, tényleg, bár sokan inkább „piszkosszőkének” ismerik. Még egyszer nem akartam belefutni a gyerekkoribakimba, ezért nyitva hagytam a szín kérdését, legfeljebb majd Bricefelvilágosít. Egyébként a szeme is átmeneti színű volt, halvány, szinteborostyánbarna.





– Csak magamat ismételhetem, Kirkland: soha nem állítottam ennek azellenkezőjét.

– Ne hagyja, hogy ez a nő gyilkost csináljon magából. Ilyen egyszerűen kiteregette az egész osztály előtt a mi kis családi

szennyesünket. Erre már nem az a véletlen jött csend támadt, hanem asúlyos, mindenre figyelő csend, ami olyan sűrű, hogy szinte kenyérrelehetne kenni, de minek. Mindenki bennünket figyelt, mert még a zsaruk isimádják a pletykát.

– Amikor legutoljára belekukkantottam a munkaköri leírásomba,Kirkland, éppenséggel az állt benne, hogy a dolgom a szörnyetegekkivégzése. Ami testvérek közt is azt jelenti, hogy gyilkos vagyok, még haa törvény nevében ölök is. Mert ez a munkánk.

– Tisztában vagyok vele, mi a munkám – vágta rá Larry feszülten. Brice mosolygott még egy adagot, beletúrt a hajába. Megszokott

mozdulat volt, sármos és könnyed, ártalmatlan. Nehezen tudtam volnamegmondani, hogy szándékos volt-e, vagy csak megszokás.

– Nos, én ebben a kérdésben még tapasztalatból nem sokat mondhatok,azt viszont tudom, hogy Blake rendőrbírónak a legjobb a statisztikája azösszes kolléga közt. És azt is, hogy aki csak vele szolgált, még azok is,akik a magánélete miatt gyűlölik, csukott szemmel rábíznák az életüketegy tűzpárbajban, mert tudják, hogy mellette a legnagyobb az esélyük azéletben maradásra. És én ennél szebb bókot nem tudnék elképzelni ebben aszakmában.

Ha Larry betartotta volna a zsaruszabályokat és mellesleg apasiszabályokat, akkor most ennyiben hagyta volna. De Larryvel éppen azvolt az egyik legnagyobb gond, hogy az íratlan szabályokat nem tartottahe. Nem is ismerte őket.

– Vagyis azt állítja, hogy bennem nem bíznak a kollégák?

– Én egyszerűen csak egy szendvicset ennék két kollégával, amit magamond, azt csakis maga gondolja, mert én biztosan nem mondtam semmihasonlót. Egyszerűen csak Blake rendőrbírónak fejeztem ki azelismerésemet. Magáról egyetlen nyavalyás szót se szóltam – mondta

Brice még mindig mosolyogva, még mindig azzal a térdbicsaklítósármjával, de a hangsúly keményebbre váltott, mint aki kivillantja ajóképű pasi külső alatt lapuló acélos keménységet.

– Jöjjön már, Brice, éhen halok! – szólalt meg Zerbrowski.



Erre felénk fordult, és megint szélesebben mosolygott Zerbrowskira.

Látszott, hogy nem bánja, hogy Zerbrowski lezárta helyette a beszélgetést,de az is látszott, hogy megoldotta volna ő maga is. És ebből a pillantásbólláttam, hogy Larry jobban teszi, ha befogja végre, különben Brice-szal

soha nem lesznek haverok. Azt nem mondom, hogy egyből ellenségekkéválnának, de esély se maradna hűvös, már -már ellenséges kollegialitásnáltöbbre.

Brice felénk indult, Larry pedig rám nézett. Nem a távolodó hátrakoncentrálta a neheztelését, hanem rám. Ami döbbenet, mert miért mindigén vagyok mindenért a felelős?

– Menjünk, mielőtt még Kirkland mond valamit, amit megbánok – mondta Brice halkan, ahogy elhaladt mellettünk.

És csak így, egyszerűen beállt közénk Zerbrowskival.



14.

Az én dzsipemmel mentünk, Zerbrowski ült az anyósülésen, Brice meghátul.

– Nem mintha nem esett volna jól, hogy így a védelmébe vett, Brice,de mi ez az egész? – nyitottam.

– Kösz, hogy nem pattintottak le, és jöhettem magukkal kajálni. – Örömmel látjuk – fordult hátra hozzá Zerbrowski, amennyire az öve

engedte. – Azok után, ahogy Kirklandet helyretette, bármikor, csak éppnem tiszta, hogy ennyi kedves meghívással a nyakában, miért épp minketválasztott.

Kurta pillantást vetettem hátra a sötét belsőbe, épp csak a felvillanómosolyát kaptam el. Aztán előrehajolt a két ülés között.

– Kösse be magát! – szóltam rá reflexből. – Hogy?

– Kösse be az övét. Nekem ez amolyan megszállottságom. Kösse be!

– De onnan hátulról nehéz beszélgetni.

– Meg is állhatok, és megyünk vissza. – Most viccel? – nézett Brice Zerbrowskira. – Nem – ingatta az a fejét. Brice a homlokát ráncolta, de hátradőlt, és bekötötte az övét.

– Oké, megvagyok. Valami egyéb?

– Én is boldogan látnám az arcát beszélgetés közben, de az anyámautóbalesetben halt meg, szóval nekem a biztonsági öv alap.

– Sajnálom. – Rég volt – változtattam sávot. – Attól még nem fáj kevésbé. A visszapillantóban néztem hátra rá, ő meg bele a szemembe, mint aki

várta a pillantásomat. – Maga is elveszített valakit?

– Igen – felelte halkan, de nem részletezte.



Nem mentem bele, de ennyiből is láttam, hogy az ő veszteségefrissebb, mint az enyém. Egy-két évtized elteltével már sokkal könnyebbenbeszél az ilyesmiről az ember.

– Szóval, hogyhogy mi vagyunk a szerencsés kiválasztott a sok ajánlatközött? – tért vissza Zerbrowski az eredeti témához. A pasiszabályokszerint az ember nem nógatja a másikat, ha annak valamiről nemakaródzik beszélni. A csajok mások, ők szeretik a dolgokat nyúzni. Asrácok nem.

– Hát, először is tényleg komolyan gondoltam, amit mondtam. Mégazok is előbb mennek magukkal bevetésre, mint Kirklanddel vagy bárkimással, akiknek pedig áll a hátukon a szőr Blake életmódjától. Azt állítják,hogy rosszul vannak tőle, hogy vámpírokkal meg vérállatokkal adja összemagát, aztán meg ha baj van, akkor minden vámpírimádásával megbundásbaszásával magát kérik maguk mellé.

– Tényleg így mondták? Hogy bundásbaszás?

– Jó, nem szó szerint – nevette el magát. – Vagyis Anitától akarja kitanulni az erő áramlását? – kérdezte

Zerbrowski.

– Valahogy úgy. – Van kedvenc kajája?

– Nyolc éve vagyok zsaru. – Ezt értsem úgy, hogy elég ha meleg és le lehet vele ülni?

– Igen, asszonyom – mondta, és megint elkaptam a tükörben azt a ferdemosolyt.

– Menjünk Jimmyhez – javasolta Zerbrowski.

– Részemről okés – bólintottam, és a következő lámpánál vettem egyjobbost, és már ott is voltunk. Parkolóhely is akadt, leállítottam a motort,és már mehettünk is.

– Beszélhetnénk itt a kocsiban előtte? – kérdezte Brice. Zerbr owskival összenéztünk, de hátrafordultunk hozzá, és maradtunk.

Legalább megtudjuk a frankót, hogy miért mi vagyunk a kiválasztottak amai étkezésnél.

– Tényleg magától akarom megtanulni a szakmát, és nem Kirklandtől,de az is váratlanul ért, hogy Arnet nyomozó ilyen kitartóan...

– Nyomul? – segítettem ki. Ő pedig bólintott. – De nincs egyedül.Pillanatnyilag maga áll a „ki tud az erők új fiújával először randizni”verseny élén.



– Ezt levettem már én is – bólintott, de a kezét nézte. Az ujjaiösszekulcsolódtak, szabályosan ökölbe szorult a keze. Valami kellemetlentéma felé tartottunk.

– Smith szegény abban a hitben élt, hogy ő a legmenőbb újdonság. Deaztán jött maga – fűzte tovább Zerbrowski.

– De neki van valakije, nem?

– Igen, de vannak nők, akiknek ez nem akadály – vontam vállat, ésvoltam olyan nagyvonalú, hogy ne mondjam ki, amire gondoltam: Arnetetsem tartotta vissza, hogy Nathanielre nyomuljon. Kimondva elégkisstílűnek hangozhatott volna, még ha a fejemben tökéletesen józanulcsengett is.

– Hát nem – hagyta helyben Brice, és le nem vette volna a tekintetét asaját ökleiről, amiket beszorított farmeres combjai közé.

– Nős? – kérdezte Zerbrowski. Csak a fejét rázta, aztán felnézett ránk valami egészen komoly és

boldogtalan nézéssel. – Mi a baj, Brice? – kérdeztem. – Úgy hallottam, hogy vannak a pasijai között biszexek – bökte ki

végül, mire megajándékoztam egy nem túl barátságos pillantással. – Akad egy-kettő. De inkább heteroflexibiliseknek mondanám őket. – Flexibilisek?

– Nathanieltől tanultam – vontam meg a vállamat. – Ő az egyik fiúm.Az olyanok a heteroflexibilisek, akik főszabály szerint heterók, debizonyos személyekkel mégis kivételt tesznek. Vagy alkalmankéntkilengenek, bulikon.

– Még soha nem hallottam a kifejezést. – Mondom, a fiúmtól ismerem én is – vontam megint vállat. Azt azonban nem tettem hozzá, hogy a címke immár engem is takart,

mert volt egy lány a sok fiú között. Jádénak hívták, és egy szadistamestervámpírtól mentettük meg, aki évszázadokon át bántotta. Az őhívótigrise volt, de most már az enyém. A fekete tigrisem, Fekete Jáde, aneve is ezt jelenti kínaiul. Amikor vele voltam, úgy éreztem, vigyáznomkell rá, mert olyan törékeny, és minden gesztusába, az egész lényébebeleégett már a sok száz évnyi bántás, a kiszolgáltatott feleség attitűdje.De ettől még nem emésztettem kényelmesebben a tényt, hogy egy nővel ismegosztom az ágyamat. És még ultrafinoman fogalmaztam.





– Úgy tippeltem, hogy ha benyeled Anita magánéletét, akkor azenyémmel se lesz gondod. Anita meg nyilván magasról tesz rá, én hogyélek.

– Mert, milyen a magánéleted? – kérdezett rá Zerbrowski kerek perec. – Talán téged is tucatnyi csinibaba vár otthon?

– Bár úgy lenne – lógatta a fejét erre Brice. – Nem olyan egyszerű ám egyszerre ennyi emberrel csinálni. – Mi van, kitört a vihar az édenkertben? – ugratott Zerbrowski.

A homlokomat ráncoltam, majd felszakadt belőlem egy nagy sóhaj. – Legyen annyi elég, hogy újabban megfordul néha a fejemben, hogy

lehet, túl sok a jóból. Vártam Zerbrowski újabb élcelődését, de nem jött, és ahogy

odapillantottam, csupa komolyságot láttam rajta, csupa nem-zerbrowskis

érzelmet. – Mi van? – kérdeztem gyanakvón. – Soha még olyan boldognak nem láttalak, Anita, mint az elmúlt

néhány évben. Bármi legyen is az oka, neked ez kell. Neked ez működik. – És?

– És nem örülök, hogy most elkezded piszkálni. – Egy francot piszkálom. Csak az egyik új pasim beparázott az esti

híradótól, hogy mutatták a sok hullát. Mintha eddig nem fogta volna feligazán, mennyire veszélyes is a munkám.

– Na, ez fel sem merült bennem. Hogy minden egyes új fiúnak szépenel kell magyarázni, hogy miből is áll az életed. Már a gondolatba isbelefáradok. Az egy szem Katie-vel se épp könnyű téma – vette le a

szemüvegét, és dörzsölte meg a szemét. Csak most láttam, hogy az idő márleheletfinoman nyomot hagyott a vonásain, könnyű ráncok húzódtak aszeme sarkában, ami a szemüveggel egyelőre nem látszott.

– Egyszerűen csak tartok a beszélgetéstől. Ennyi. – Érthető – bólintott Brice. Úgy néztünk rá, mintha mindketten elfeledkeztünk volna róla. Elég

meglepő érzés volt. – Hogy van ez, hogy ennyire megnyílunk előtted, Brice?

– Honnan tudjam? De azért kösz. – Mit?

– Hogy így megnyíltok, nyilván.



– Na, elő a farbával – tolta vissza az orrára Zerbrowski a pápaszemét.A sok érzelgősségtől hirtelen visszaváltott cinikusba. Ez a zsarutempó,nem bírjuk hosszan a kellemes kitérőket.

– Meleg vagyok – mosolygott megint Brice. – Csak épp senki semtudja.

Zerbrowski felhorkant, és nevetni kezdett, hangosan. Csak bámultunkrá, de nem túlzottan barátságosan.

– Jaj, nem hiszem el, hogy nem látjátok, mennyire vicces. Arnet szinteBrice zsebébe tömködi a bugyiját. Millie, lent a helyszínelőknélmegfeszül, hogy mindig oda osszák be, ahol ő van. Gyakorlatilag azösszes csaj ráhajt, és akkor meleg. Ne mondjátok, hogy ez nem vicces.

– Nem minden csaj – pillantott rám Brice. – Nem személyes, Brice, csak már így is túlcsordul a táncrendem –

nyugtattam meg.

– Ha csak a fele igaz annak, amiről pletykálnak, egész kis háremedlehet. De nem is ez a fő ok. Egyszerűen csak nem jövök be neked.

– Bocs.

– Ja j, nem, dehogy. Inkább jó. – Na, álljunk csak meg egy szóra – emelte fel a kezét Zerbrowski. – Szánt szándékkal azzal az egy csajjal akarsz kajálni menni, aki nem

bukik rád?

Brice bólintott, mire Zerbrowski egy pillanatra összezavarodott,legalább egy fél perc kellett, hogy újra a szemtelen vigyora viruljon aképén.

– Ja. Hát bocs, Brice, de van még egy rossz hír. Igazán dögös vagymeg minden, de nekem se jössz be – mondta végül.

– Örömmel hallom – röhögött Brice is vele. – A szexuális irányultságodnak kurvára semmi köze a munkádhoz –

zártam le. – Én vágom. Csak ha kiderül, már rögtön lesz köze. – Az lehet.

– Egyszerűen csak azt szeretném, hogy a magam módján éstempójában tálalhassam a dolgot, ne pedig más dobja fel helyettem.

Kíváncsi lennék, akkor is ilyen együttérző lettem volna a kérdésben, hanincs Jáde? Tényleg nem tudtam volna megmondani. Azon már nemlehetett változtatni, hogy nekem volt Jáde, és én is ugyanígy titkoltam,



nem akartam vele nyilvánosan mutatkozni. Ennek persze részben oka voltaz is, hogy nem sok kedvem volt a csajos programokhoz.

– Ez csakis a te döntésed. – És mivel egyikünkre sem akarsz ráhajtani, nekünk aztán mindegy is –

tette hozzá nagy tréfásan Zerbrowski. – Kösz. Mindkettőtöknek. – De ugye nemcsak azért akartál épp velünk kajálni, hogy kitálald a

nagy titkodat?

– Tanácsra lenne szükségem. Hogyan építsem le odabenn a nőket,anélkül, hogy a lelkűkbe gyalogolnék? Arnet nyomozó különösen nehézügy.

– Ha csajokról akarunk beszélni – sóhajtottam ahhoz előbb ennem kell valamit.

– Mert? – mosolygott Brice rendületlenül. – Mert nekem is akadt hasonló gondom Arnet nyomozóval, amikor az

egyik pasimra nyomult. De erről csak evés után tudok beszélni. – Részemről rendben. Zerbrowski már nyitotta is a kocsiajtót. Bementünk a barátságosan kivilágított kajáldába. Számított is, hogy

fiúk vagyunk -e vagy lányok, hogy buzik vagy heterók. A lényeg, hogyéhes zsaruk voltunk, akiknek kivételesen akadt némi szabadideje a bevetéselőtt. Kaja közben szépen zanzásítva elmesélem Arnet esetét Nathaniellel,utána meg kitárgyaljuk Brice érzelmi életét. Részemről rendben volt, amígnem a saját érzelmi életemről kellett tárgyalni.



15.

Zerbrowski jött az első meglepivel: salátát rendelt grillezettcsirkemellel.

– Hogyhogy nem burger? – meredtem rá. – Nemrég nézettem meg a koleszterinszintemet. A burger egyelőre

tiltólistán van – felelte morcosán. – Akkor semmi gyorskajáldás burger?

Csak a fejét rázta, gyászosan. – Őszinte részvétem, haver – lapogattam meg a hátát. – Lemaradtam valamiről? – pislogott ránk Brice. – Ez olyan volt,

mintha legalábbis a nagyija halt volna meg. – Majd ha egyszer beülhetsz Zerbrowski kocsijába, megérted.

Gyorskajáldás burgereken él, és a dobozokat a hátsó ülésen gyűjti. – Ezek szerint esélyem sincs, hogy beférjek harmadiknak – nevetett

nagyot Brice.

– Kitakaríttathatom hátul – vonta meg a vállát Zerbrowski. – Csak vicc volt – nézett rá Brice megnyugtatón. – De tényleg annyi a

szemét, hogy a hátsó traktus használhatatlan?

– Tényleg – bólintottam. – De kitakaríttatom. Mert már a szagtól megéhezem – morogta

Zerbrowski, és szomorkás képpel fogta a csupa egészséges kajávalmegpakolt tálcáját.

Szinte bárhova leülhettünk, mert vacsorázni már késő volt, reggeliznimeg még korán. De nem is baj, hogy volt miből válogatni, egy zsaru elégháklis rá, hogy vendéglőben hova ül: se az ajtónak, se a vendéglőnek nemül háttal, olyan rész se jó, ahol nagy a jövés-menés. Az ablak se nagyonjöhetett szóba, pláne ablaknak háttal, mert kívülről bárki megközelíthetettbennünket. Oké, nagy esélye nincs, hogy az utcáról kezdjen a kirakaton átlövöldözni ránk bárki is, de jobb nem kísérteni a sorsot. A zsarukparanoiája nem pszichés rendellenesség, hanem a sok rossz dolog



tapasztalata, vagyis a mi munkákban az üldözési mánia az életben maradáskulcsa.

Na de akkor hova üljünk?

Az egyik sarokban volt egy asztal, háttal a falnak a konyha mellett,ahová akár négyen is befértünk volna kényelmesen egymás mellé, úgy,hogy még a fegyverünkhöz is hozzáférjünk. Innen ráláttunk a bejáratra ésa pultra is. A tökéletes hely. Én kerültem belülre, mert én voltam alegkisebb, könnyen az asztal alá bukhatok, ha baj van, és onnanelkaszálhatom a rosszfiúk térdét, aztán ha a szétroncsolt térdük miatt aföldre rogynak, telibe trafálhatom a képüket, vagy a mellkasukat,gyomrukat. Ja, hát ez a zsaru gondolkodás, pontosabban így mérlegelnekazok, akik pisztollyal keresik a kenyerüket. Erről persze nem dumálunk, demagában mindenki átgondolja a lehetőségeket, hogy a túlélés mindiggarantált legyen.

Elhelyezkedtünk, és nekiláttunk a kajának, mielőtt belemerültünk volnaa nagyobb beszélgetésbe. Ennek egyszerű oka volt: a kocsiban bármikordumálhatunk, de a kajánk nagy részét kizárt lett volna ott betermelni.Pláne vezetés közben. Próbált már valaki salátát enni kocsiban? Jó, én nemsalátában utaztam, mint a szegény Zerbrowski, de Jimmy burgerjével selenne könnyebb dolgom, ha nem akarom, hogy az a sok fincsi szósz minda ruhám elején kössön ki a gyomrom helyett.

– A vörös hús nem tesz jót az egészségednek, ha nem tudnád – szólaltmeg vágyakozón Zerbrowski.

– Az én koleszterinszintemmel nincs gond – pakoltam be a zöldségeketa burgerembe.

– Az enyémmel sincs – harapott bele a magáéba Brice. – Akkor kellett volna nyavalyognod, Zerbrowski, amikor rendeltünk,

ha duzzogni fogsz.

– Mert akkor salátát kértél volna te is, hogy ne legyek ilyen pária?

– Nem, de akkor legalább bűntudatom lett volna a hamburger miatt – haraptam bele én is a kajámba. Tökéletes volt, szaftos és ízletes. Azöldségek ropogósak és fincsik. Próbáltam levakarni a képemről aboldogság ragyogását, de gyanús, hogy nem jött össze, mert Zerbrowskiolyan pofát vágott, mintha lábon lőtték volna.

Brice-szal boldog némaságban falatoztunk néhány percig, majdZerbrowskihoz fordultam:



– Bocs, Zerbrowski, de otthon salátát kell ennem, mert Nathaniel dönt,hogy mi a kaja. Amikor nem otthon eszem, legalább akkor szeretek akedvem szerint választani.

– Nathaniellel élsz együtt? – kérdezte Brice. – Ja – haraptam még egy nagyot. Zerbrowski fájdalmasan nézte a kajámat.

Nem vettem tudomást róla. – És az mit jelent, hogy ő dönt a kajáról?

– Hogy leginkább ő főz. Vagy kukta a többiek mellett. Esetleg fordítva. – Ez olyan, mintha egész vendéglőtök lenne. – A pasik kezdték – vontam vállat. – Aki az adott étkezésnél felelős a

főzésért, az a séf, a többiek meg a kuktái. És működik a rendszer, szóvalnem szólok bele. Ha már nem én főzök, akkor nincs is jogom beleszólni,hogy szervezik meg a dolgot, nem?

– Logikus – bólogatott Brice. – Anita mindig az – jegyezte meg Zerbrowski, és apró, óvatos falat

salátát emelt a szájához. Úgy nyammogott a salátán, mintha mérgezőlenne.

Alig kilenc évvel volt idősebb nálam. Lehet, hogy nekem is eljön majdaz idő, hogy le kell tiltanom a hamburgert? Mondjuk én sovány voltammég most is, akár a fősulin, csak jóval izmosabb. Zerbrowski márelkezdett vastagodni, nem azt mondom, hogy meghízott volna, de apocakja már körvonalazódott. A két gyerek mellett egyéb gondja is akadt,mint konditerembe járni. Valahogy a gyerek mindent megnehezített, ahogyelnéztem mások életét. Tiszta szerencse, hogy nekem emiatt nem nagyon

kellett aggódnom. Legalább ezzel nem bonyolítom a saját életemet. – Föld hívja Anitát – hallottam Zerbrowski hangját. – Hogy? – ráztam meg a fejemet. – Mi járt olyan nagyon épp a fejedben? – kérdezte gyanakvással. – Semmi.

– Hazudsz. A nők soha nem gondolnak a semmire. – Na, ha te azt mondod, hogy nem gondolsz semmire, ne félj, el fogom

hinni.

– De én pasi vagyok, így tényleg nem gondolok semmire olyankor. – Ez meg mi a fenét akar jelenteni? – mosolyogtam rá csüggedten. – Hogy kíváncsi vagyok, min gondolkodtál az előbb annyira.



– Igen, már az előbb is mondtam, hogy semmin, szóval nem akarommegmondani.

– Ugye megmondtam, hogy gondolkodtál valamin – vigyorgott.

– Ejtsük a témát, jó?

– Nem jó. – Fincsi a nyúlkaja?

– Ez övön aluli volt, Anita – sóhajtott, és belekotort a salátájába. Sokatnem evett belőle. Lehet, hogy ezért fogyaszt a saláta. Az ember nem akarjaigazán megenni, ezért nem is eszi meg, és íme, már le is fogyott.

Beleettem a sült krumplimba. Ropogós volt, sós és az is milyen nagyon

fincsi!

– Na de ha a szeretőid alakváltók, miért esztek nyúlkaját? – kérdezteváratlanul Brice.

– Mikor pedig a nyulat kéne megenniük?

– Valami rosszat kérdeztem?

– Nem, bocs, csak harapós vagyok – ismertem be. – A legtöbbenegzotikus táncosok, és ha túl sok húst esznek, könnyen felfúvódnak.Pocakosok lesznek tőle. És ha az embernek a vetkőzés a munkája, kicsitjobban ügyel a tökéletes vonalakra.

– Ez is logikus.

– Meglep?

– Ha figyeltél volna, Brice szerint a kollégák közt az a hír járja rólad,hogy kiszámíthatatlan vagy – kottyantott közbe Zerbrowski.

– Tényleg? – néztem Brice-ra.

– Azt mondják, könnyen begurulsz, és folyvást a tökükre lépsz – mondta végül.

Zerbrowski nagyot horkantott, aztán meg majdnem belefulladt azüdítőjébe.

– Csak mert bizonyos kérdésekben nem engedek? – vontam fel a

szemöldökömet. – Az már azt jelenti, hogy a tökükre lépek?

– Csak irigyek, hogy egy ilyen aprócska kiscsaj jobb a melóban náluk – köhögte ki Zerbrowski, amikor végre kapott megint levegőt.

– Aprócska kiscsaj?

– Talán nem értesz egyet?

Átgondoltam, majd elmosolyodtam. – Az tény, hogy alacsony vagyok. És akkor mi van?



Brice felkacagott. Ahogy rámeredtem, védekezőn tartotta maga elé akét tenyerét.

– Nyugi, én aztán nem akadok fenn semmin. – Klassz. Egyébként éppenséggel nem téged kéne kibeszélnünk?

– Oké – biccentett. – Hogy kosarazzam ki Arnetet anélkül, hogymagamra haragítanám?

– Nem biztos, hogy létezik jó megoldás. – Mert?

– Nathaniel Graisonnal együtt éltem, de odabenn még nem tudtamindenki, és amikor néha bejött hozzám a rendőrségre, Arnetnekmegtetszett, és úgy gondolta, hogy nekem csak haver, és ráhajtott. Aztán,amikor kiderült, hogy Nathaniel nem szabad préda, felhúzta magát, hogymiért hoztam ilyen megalázó helyzetbe, miért nem szóltam neki egyből,hogy Nathaniel az enyém.

– Ő vérleopárd, igaz?

– Honnan tudod, milyen vérállat? – néztem rá kissé ellenségesen. – Fent van a Bűnös Vágyak honlapján. Minden alakváltó táncos neve

mellett ott áll az is, hogy milyen állat alakját veszik fel. – Lenyomoztad a pasijaimat?

– Tálalhatom szakmai háttérmunkának, a helyi vérállatok és vámpírokfeltérképezésének, ha férfi vetkőzőtáncosok képeit nézegetem a neten.Akkor senkiben sem merül föl hátsó gondolat.

Egy pillanatig kínosan éreztem magam, hogy látta Nathaniel, vagy

Jason, vagy Jean-Claude meztelen képét, és esetleg felizgult a látványra.Azért éreztem így, mert ő is férfi? Nem hinném. Inkább az volt benne afurcsa, hogy a munkatársam, és vágyódhat az én pasimra. Vagy ha rá isizgult, hát legalább ne mondja el nekem, nem? Nekem ez valahogy nem

kerek így. – Végülis logikus. – Azt hittem, ki fogsz akadni, hogy a pasijaidat nézegetem –

mosolygott.

– Nem az zavar, hogy esetleg beizgulsz rájuk, mert azt látom én is,hogy mennyire szexik. Az inkább bedühítene, ha azért csekkolod le őket,hogy tudd, hogy esetleg kire kell majd vadásznod.

– Ilyet soha nem tennék egy kollégával – nézett rám mélységesenmegütközve.



– Jessica Arnet megtette. Egyszer kis híján a képembe mondta, hogyJean-Claude egyszer úgyis elszabadul, és akkor majd le kell vadásznunk.

– Ezt mondta? – nézett Zerbrowski is elképedve. – Megfenyegette a pasidat? – szaladt fel Brice szemöldöke a

homlokára. Bólintottam. Valahogy elment az étvágyam.

– Mit mondott pontosan? – kérdezte Zerbrowski. – Azt, hogy Jean-Claude is csak egy szörnyeteg, még ha gusztusos is,

és ha ő nem lenne, Nathaniel élhetné a saját életét. – Szó szerint?

Bólintottam. – Mikor mondta? – faggatott tovább Zerbrowski. – Három napja. – Miért nem szóltál?

– Még nem döntöttem el, hogy privátban rendezzem el vele vagy

bedobjam a táplálkozási láncba. – Melyikre hajlasz? – nézett nagyon komolyan a szemembe

Zerbrowski.

– Hogy kicsit elvetette a sulykot ezzel a fenyegetéssel. Eljárogat aklubba, amikor Nathaniel fellép, és olyanokat mond neki, hogy őmegmentheti tőlem meg Jean-Claude-tól. Hasonlót nekem is mondott már,de annak már legalább egy éve. Vagy kettő. Akkor azt hittem, hogy majdelfelejti, és lenyugszik – mondtam, és Brice-ra pillantottam. – Ne vedd

magadra, Brice, de ha mostantól te leszel a rögeszméje, és az én pasimatelfelejti cserébe, én gondolkodás nélkül feláldozlak.

– Szuper, köszike, Blake. – Kérdés, hogy akkor is ennyire rácuppant volna-e Nathanielre, ha

rögtön az elején megmondom neki, hogy együtt élünk. Csak akkoribanmég zavart, hogy egyszerre két pasival élek, és próbáltam nem annyirabelegabalyodni Nathanielbe. Jézusom, akkoriban csupa tagadás voltamNathaniellel.

– Tényleg nehezen fogadod el, ha valami boldoggá tesz, látom – sommázta Brice.

– És még finoman fogalmaztál. – De mennyire – nevetett nagyot Zerbrowski. – Senki nem képes úgy

elcseszni a saját szerelmi életét, mint te.



Szigorúan meredtem rá, de olyan őszinte és mélységes aggodalommalméregetett, hogy képtelenség volt tartanom a szigort. Végül csaksóhajtottam, és megpiszkáltam a langyosodó sült krumplimat.

– Nem ordítasz le?

– Ha egyszer igaz, mit ordítsak? – legyintettem.

A homlokomra tette a kezét, de elrántottam magam, és rácsaptam. – Mi a francot nyúlkálsz?

– Hogy nem vagy-e lázas. Mert ha azt mondod, hogy mit ordítsál,ahelyett, hogy leordítanál, és utána gondolkodnál, akkor biztosan betegvagy.

Most végre kedvemre rálövellhettem minden indulatomat atekintetemmel.

– Na, ez az én morcos társam – vigyorgott elégedetten Zerbrowski. – Tudtam én, hogy ott lapulsz még valahol a nagy béketűrés mélyén. Most se bírtam sokáig, ezen nem lehetett nem vigyorogni.

– A franc essen beléd, legalább egy-két percig hadd legyek morcos! – A társad vagyok, akinek az a dolga, hogy folyamatosan ingerületben

tartsalak, hogy a cég legnagyobb, legvérmesebb bikája mindig harcrakészen kapálja a földet a patájával. Te imádsz berontani a porcelánboltba,és lesodorni mindent a polcokról, hogy csak törjön össze, ami törékeny. Te

szeretsz másokat kellemetlen helyzetbe hozni, én meg szeretem utánafelvidítani őket, ez a leosztás.

– Ez úgy hangzik, mintha egy megrögzött kötekedő lennék. – Azt nem, soha.

– Tényleg olyan jó vagy, ahogy beszélik? – szakította félbe a kisenyelgésünket Brice.

– Igen – néztem rá figyelmesen. – Ez elég nagyképűen hangozna, ha nem lenne már a fele is lenyűgöző

annak, amit rólad beszélnek. – Nem tudom, mit beszélnek rólam. – Hogy te vagy a legeredményesebb hóhér. Neked a legtöbb a skalpod. – Ez tény. – Hogy bujkál benned valami szuperlikantrópia, amitől erősebb,

gyorsabb vagy, nem lehet kárt tenni benned, megölni még inkábbképtelenség, de alakot nem váltasz.

– Ez is mind tény, azt az egy megölni képtelenség pontot kivéve. – Hogy élő vámpír vagy.



– Erre nem tudok mit mondani – vontam vállat. – Nem iszom halandóemberek vérét, ha ez a kérdés lényege.

– Hát a holtakét?

– Ezt komolyan kérdezed? – meredtem rá. Zerbrowski is csak tátotta aszáját.

– Azt beszélik, hogy úgy táplálkozol a vámpírokból, mint ők ahalandókból.

– Ez nem igaz – ráztam meg a fejemet. – Hogy valamiféle szukkubusz vagy, aki abból nyer energiát, hogy

vámpírokkal szexel.

– Ezt még nem is hallottam – mondtam, mert tényleg nem jutott el méghozzám ez a pletyka. Olyat már hallottam, hogy a szex a táplálékom, dehogy csak a vámpíros szex, olyat még nem. Az prioritás volt nálam, hogy

lehetőleg ne áruljam el: a szex nekem tényleg táplálék. Hála Jean-Claude-

nak, aki belém plántálta az ardeur t , ami nagyjából annyit jelent, hogy tűz,szenvedély, és ami a Belle Morte-tól származó vámpírok vérjoga,vérvonallal átszármaztatott képessége volt.

– Tehát akkor ez sem igaz. Közönyös képpel nyugtáztam a feltételezést, mert számítottam már rá,

és inkább igaz volt, mint nem, mert tényleg táplált a szex. De nemcsakakkor, ha vámpírokkal csináltam, szóval akár mondhattam volna akérdésre nemet is, az se lett volna hazugság.

– Térjünk a lényegre, unom a felsorolást. Mi a legmerészebbfeltételezés?

– Hogy a zombikeltő képességeddel a vámpírokat is uralni tudod,pontosabban minden halhatatlant. Hogy a halandó és az alakváltó létlegjavát bírod azzal, hogy hordozod a likantrópiát, és mégse váltasz alakot.Hogy azért vagy bármelyikünknél jobb, mert jobb vagy minden

halandónál, és mégis halandó maradtál. – Kezdem érezni, mire fut ki a dolog – pillantottam Zerbrowskira.

– Ne mondd ki.

– Azért én vagyok a legjobb a szörnyetegvadászatban, mert én magamis szörnyeteg vagyok?

– Én ilyet nem mondtam. – De vannak, akik mondják, nem?

Megvonta a vállát, láthatóan kínosan érezte már magát.



– Azt azért nem árt észben tartani, hogy alapvetően az irigyeimmondanak ilyesmit, meg azok, akik féltékenyek rám, mint Arnet.

– Olyanok is, akik félnek, Blake. – Mármint tőlem – mondtam ki, és eltoltam magamtól a tálcát. Végleg

elment az étvágyam. – Nem tőled, hanem hogy olyanok lesznek, mint te. Attól félnek, hogy

csak akkor lehetnek annyira jók, mint te, ha olyanok is lesznek. – Mármint szörnyetegek. – Azon az eseten rajta voltál, amiben Laila Karlton rendőrbíró elkapta

a likantrópiát. – Rajta.

Laila legelső vámpírvadászata volt, és nem sokon múlott, hogy egybenaz utolsó is. A vérfarkastámadást ugyan túlélte, de megfertőződött.

– De harcol a jelvényéért, és még mindig szövetségi rendőrbíró.Méghozzá a legelső, aki megmaradhatott a szolgálatban, bár már alakot is

váltott. – Én meg az a legelső voltam, aki pozitív teszttel is megmaradt –

tettem hozzá. – De te nem váltasz alakot. – Ez fontos különbség, ez tény. – Beszélik, hogy te biztattad Lailát, hogy harcoljon a munkájáért. – Bárkivel megtörténhet hasonló, Brice. Én csakis azért nem evezem

vele egy csónakban, mert én nem váltok alakot. – Ezért hagyták meg a jelvényét. Mert bármelyikünkkel megtörténhet.

Félnek, hogy ha Laila perelne, megnyerné a pert. Egyelőre irodai munkátvégez, de ha esetleg visszakerülhetne terepre, az olyanokat is arra

bátorítana, hogy már alakváltóként akarjanak szövetségiek lenni. – Nem is lenne rossz ötlet – bólintottam. – Nem egy ex-zsarut és ex-

katonát ismerek, akik csakis azért exek, mert megtámadták őket, elkaptáka vírust, és amint meglett a pozitív lelet, el is bocsátották őket,automatikusan.

Brice tekintete Zerbrowskira vándorolt. – Te elfogadnál partneredül olyasvalakit, aki alakot vált?

– Ha Anita lenne az a valaki, akkor nyilván. Brice a tányérjára bámult, alig pár morzsa mar adt rajta. Úgy evett,

ahogy a zsaruk nagy része, mintha felszippantotta volna a kaját. – Mennyire vagy jó, Blake?



Zerbrowskira sandítottam, aki röpke nógató gesztust tett a kezével,ahogy az ajtónálló tereli befelé a népeket. Na és akkor most mifelétereljem Brice-t? Az igazság vagy egy újabb hazugság felé? Magam setudtam már.

– Jó zsaru vagyok, ha nem az a kitétel, hogy betűre ragaszkodjam aszabályokhoz.

Zerbrowski beleröhögött a vizébe, de nem törődtem vele. – És amikor az ölésre kerül a sor, hát az rohadt jól megy, a legjobban.

Az az igazi erősségem. – Bárki másnál ezt nagyképűségnek venném, de ha igaz, akkor nem

nagyképűség – sommázta Brice. – Nem nagyképű – felelte szárazon Zerbrowski. Ránéztem. A tekintetünk összeakadt, és hosszan néztünk egymásra. A

szokásos pasitekintet volt, amivel a nők annyira nem tudnak mit kezdeni,de a pasik elmondanak benne mindent, ahogy most mi is. Hogy mennyire

jól tudunk együtt melózni, hogy barátok vagyunk, hogy rábízzuk azéletünket is a másikra. Egyszer szó szerint a markomban tartottam azéletét, amikor egy alakváltott wicca boszi kibelezte, és én tartottam atestüregében a belső szerveit, míg a mentők ki nem értek. Ha az ember atársa életét valóban a két keze között tartja, arra a barátok szómeglehetősen soványka. De ez a tekintet még ezt is kifejezte, beszédesen,szavak helyett is.

– Ez esetben tőled akarok megtanulni szörnyetegekre vadászni, nemKirklandtől.

– Jöhetsz, amikor ráérsz. – Naná. Minél többen vagyunk, annál vidámabb a buli – toldotta meg

Zerbrowski.

– És akkor vissza az eredeti témára: hogy szerelem le Arnetet alegkisebb károk nélkül?

– Tippem sincs – ráztam meg a fejemet. – Én egész életemben egyetlen nőt találtam, akit megértettem, és ő volt

olyan megértő és drága, hogy hozzám jött, így aztán nem kellett többelvesződnöm – mondta Zerbrowski.

– Világos – biccentett Brice, aztán lassan kivirult az arcán az a ferdekis mosoly, amitől olyan sármos pasi lett. A foga úgy ragyogott, akár egyfogkrémreklámban is szerepelhetne. Olyan szomszéd srác módra volt



tökéletes. – Akkor randizom vele, hátha így lekerül rólad meg a pasidról anyomás.

– De akkor nem csavarodik csak még jobban rád? Nem azt akarnádéppen elkerülni?

– Majd randizom vele is és másokkal is. Pár hónapig mehet így, ésaddigra talán át is helyeznek egy másik államba, vagy Arnet annyiraféltékeny lesz, hogy kénytelen leszek megfogadni, hogy házinyúlra nemvadászom soha többé, és akkor ráadásul ő tehet majd róla, nem én.

– Nem is rossz gondolat – ismertem el.

– És akkor hátha tényleg leszáll rólad meg Nathanielről. – Bedobod magad a csapatért?

Megint a szokásos mosolyával jött. – Figyi, ez a mosoly velem nem fog működni. Kicsit visszavett belőle, vagyis irányított volt a dolog, és pontosan

vágta, mennyire működik ez bizonyos megcélzott fogyasztóknál. – Bocs, majd igyekszem nem rád pazarolni. Erre már csak elmosolyodtam, Zerbrowski meg a fejét csóválva feltette

a nagy kérdést. – Mindenek dacára te egyszerűen zsigerből flörtölsz a nőkkel?

– Szeretek flörtölni. Mókás, és ha a nőket hajtom, mindenki azt hiszi,nekem csakis ez a pálya.

– Így leplezed magad.

– Aha – mondta, de már mosolytalanul.

– Elég fárasztó folyton leplezni, hogy ki vagy és mit szeretsz – mondtam ki helyette is.

– Ja – sütötte le a szemét a kezeire. Elszállt már az arcáról mindensármos könnyedség.

Gőzöm sincs, miért, de a kezem egyszerre megindult, átnyúltam azasztalon, és rátettem biztatón a kezére. Egészen kicsinek látszott az övémellett.

– Pontosan tudom, milyen rejtegetni, akit szeretsz – mondtam

vigasztalón. Erre megint mosolyra húzódott a szája, de ez egy sokkal kedvesebb,

„igazibb” mosoly volt, mint a nőkábító sármfegyvere. A kezétmegfordította a tenyerem alatt, és az ujjait az ujjaimra kulcsolta. Így

ültünk, kéz a kézben, amikor Jessica Arnet meg gyakorlatilag az összestöbbi nő a kapitányságról, belépett Jimmyhez.



Soha még nem bántam ennyire, hogy így rálátok az ajtóra. Most nembántam volna némi takarást. Brice figyelmesen nézte az arcomat.

– Arnet az, ugye? – suttogta.

– Az.

– Ha veled randizom, az is jó kifogás neki. – Ha engem akarsz felhasználni, az fájni fog – morogtam neki nagyon

halkan, szinte zárt szájjal. Megszorította a kezemet, előrántotta a lefegyverző mosolyát, és az

érkezők felé fordult, akik persze felénk tartottak. A sok női arcon haragtólkezdve a jeges megvetésig mindenféle kellemetlen érzelmet láthattam. Ajeges közöny inkább a nyomozóknál játszott, az irodisták voltak adühösek, mert egy nyomozó idővel megtanulja leplezni az érzelmeit. Arnetarcán nehezen lehetett elmenni, de semmi jót nem ígért. Szív alakú, amúgytörékeny és kecses kis képe volt, ami most valahogy semmi szemrevalótnem hordozott magán. Mintha az indulat legyalulta volna róla a húst, hogycsak a csontos keménység maradt. A szeme soha még ilyen sötéten nemvillant. Azt már megfigyeltem, hogy a sötét szem csak még sötétebb leszaz indulattól, a világos meg világosabb.

A többi nő úgy kocogott a nyomában, mint egy görög drámábólkilépett kórus.

– Most már Brice rendőrbíró is a te pasid? – szegezte nekem Arnet a

kérdést. – Dehogy – vágtam rá. Brice felállt, és oda sem kellett néznem, hogy tudjam, osztja a híres

mosolyát. A kórus úgy emelte rá az arcát, mintha a csodás nap ragyogottvolna fel egyszeriben áttörve a gyászos fellegek fátylán. Egyedül Arnetnem vette le rólam a szemét.

– Épp arról faggattam Blake rendőrbírót meg Zerbrowski nyomozót,hogy ki a szabad préda a kapitányságon. Az előző helyemen akadt némigondom egy szép kolleginával, akiről sajnos csak utólag derült ki, hogymár menyasszony. Mert nálam alapszabály, hogy nem nyúlom le másokbarátnőjét és menyasszonyát – nyájaskodott Brice.

– Ehhez minek épp Anitát kérdezni?

– Mert a női szem többet lát, ráadásul olyan nő kellett, akire nemakarok rámozdulni, mert akkor rögtön jön az elfogultság.

– És nem próbált elriasztani egyikünktől sem? – emelte most rá aszemét Arnet is.



– Csak annyit mondott, hogy mindannyian függetlenek és bűbájosak. – Azt nem mondtad, hogy én bájos vagyok, igaz? – pillantott le rám

Arnet.

– Nem, de nem is én raplizok egy jóképű, partiképes agglegény szemeláttára egy másik nővel. Magadat járatod le, Arnet.

Na, ez legalább úgy tűnt, eljut az agyáig, mert pár pillanatig komoran

méregetett, látszott, hogy zakatol az agya, aztán pislogva nézett Brice-ra,

aki épp megkerülte őt, és elmélyült csevegésbe kezdett a többiekkel. Atyúkok bizseregve fogadták a bókjait, Arnet meg úgy figyelte őket, mintaki irtóra szeretne csatlakozni, csak épp nem találja a megfelelő belépőt.De sokáig nem kellett törnie a fejét, mert Brice felé fordult:

– Azon agyaltam, Arnet nyomozó, hogy esetleg elhívhatnám-e

kegyedet egy találkára? Hogy megismertessen St. Louis látványosságaival. – Boldogan – vágta rá Jessica, bár a hangjából cseppnyi boldogság nem

hallatszott. Az arcát már nem láttam, de bármibe lefogadtam volna, hogy őnem olyan bárgyún bazsalyog Brice-ra, mint a többiek.

– Csodás. Akkor elkapjuk ezeket a rosszfiúkat, és utána megbeszéljüka részleteket.

Arnet megadta neki a privát mobilszámát, aztán Brice megfogta akezét, és megcsókolta, de szó szerint, és az egész olyan bájos volt. Eddigegyetlen embert láttam, akit nem tett rohadtul idiótává és nevetségessé ez akézcsókolgatás, és az Jean-Claude volt. De neki évszázados rutinja voltebben, ráadásul amikor ő rászokott, akkor még ez volt a rend, hogy a férfikezet csókol a nőnek. Neki a vérében volt a téma, hogy úgy mondjam. Amodern férfiak valahogy műmájer eknek tűntek.

– Jó étvágyat a hölgyeknek, a kapitányságon találkozunk! Zerbrowskival ezt végszónak vettük, felálltunk, és indultunk utána.

Arnet lekapcsolt, elkapta a karomat, és magához húzott: – Tartsd távol magad tőle, Blake! – súgta a fülembe. – Ezer örömmel – feleltem, de nem álltam meg. Két választása maradt:

vagy visszaránt, vagy elereszt. Az utóbbit választotta, így pár lépésselutolértem Zerbrowskit, és már húztunk is ki a parkolóba.

– Mit mondott? – nézett rám Zerbrowski. – Figyelmeztetett, hogy szálljak le Brice-ról – siettem a dzsiphez.

– Csak rontottam a dolgotokon Arnettel? – kérdezte Brice. – Gőzöm sincs – mondtam, és nyitottam a központi zárat. Mélyen

letüdőztem a friss, tavaszi levegőt, aztán lassan kifújtam.



– Bocs, Blake, nem állt szándékomban – kiáltott át a kocsi teteje felett. Mire beültem, Zerbrowski már bekötve trónolt az anyósülésen, Brice

meg kászálódott befelé. – Neked kell vele randiznod, az épp elég büntetés lesz – mondtam, és

indítottam. – Hogy csináltam, hogy amikor eljöttünk, épp előle menekültem, most

meg önként dobtam magam a karjába? – mélázott. – Üdv a klubban – morogtam – Velem rendszeresen így megy csak épp

pasikkal.

– Mármint?

Kitolattam, és kivártam, míg valaki ellavírozik a hátam mögül. – A legtöbb pasival, akivel végül összejöttem, eredetileg minden úgy

indult, hogy próbálom elkerülni. Akiket a legjobban szeretek, eleinte

megpróbáltam elüldözni. De komolyan. – Szó szerint? – nézett nagyot Brice. – Szó szerint – vágta rá Zerbrowski kórusban velem. Összenéztünk,

Zerbrowski elvigyorodott, én visszamosolyogtam. – Zerbrowski úgy fogalmazott, hogy régebben utáltam szerelmes lenni.

– Miért?

Végre ki tudtam evickélni a mögöttem álló hibbant mellett, aki nemtudta eldönteni, hogy le akar -e parkolni.

– Nem is tudom. A kontroll feladásával lehetett ez nálamösszefüggésben, meg hogy féltem, hogy majd fájdalmat okoznak.Választhatsz.

– Én szeretek szerelmes lenni – mondta Brice ábrándosán. – Én szeretek Katie-be szerelmes lenni – fejtette ki Zerbrowski.

Mosolyogva hajtottam ki a késő éjszakai forgalomba, ami St. Louis-

ban meglehetősen visszafogott. – Én is szeretek azokba szerelmes lenni, akikbe vagyok. – Felsorolhatatlanul sok a férfinév? – ugratott már Brice is. – Nem, csak mindenki nem kerülhet rá a listára, akivel együtt vagyok,

így inkább egy nevet sem mondok. Nehogy a végén sérüljön valaki. – Mi hallgatunk, mint a sír – ajánlkozott Zerbrowski. – Én is – néztem rá. – De az hogy lehet, hogy olyanokkal is együtt élsz, akikbe nem vagy

szerelmes? – érdeklődött Brice.



– Annyira még nem ismerlek, hogy erre a kérdésre válaszolni akarjakneked, Brice.

– Bocs. Ha Zerbrowski kérdi, válaszoltál volna?

– Ő nem kérdezte. Zerbrowski az öklét tartotta, én meg nekikoccoltam a magamét. A

hosszú évek alatt, amióta ismerem, összesen nem kérdezett annyit, mintBrice ezalatt a durván egy óra alatt. Egyelőre nem voltam biztos benne,hogy felkerül a top tízes listámra, pláne, ha ilyen kis kíváncsi. Az életemsínen volt, működött, boldogan éldegéltem benne, de senkinek setartoztam beszámolni a menetéről. Pláne egy pár napja a városba érkezettzöldfülű szövetségi rendőrbírónak, akiről alig tudok valamit. NemcsakArnet a sötét ló, és vele kapcsolatban azért elég könnyen változtathatok azinfóhiányon. Vajon Brice csak barátkozni próbált, vagy éppenséggel kiakart belőlem szedni ezt meg azt? Most esett le, azzal, hogy bevallottanekünk melegségét, elterelte a figyelmemet, és indokolatlanul megnyíltamneki. És Zerbrowski is. És ha hazugság az egész? Vagy ez már üldözésimánia? Lehet, de az is lehet, hogy amíg effektíve nem látom egy másikpasival az ágyban, nem is fogom tudni eldönteni, hogy engem kábított,vagy Arnetet. Abban az egyben lehettem csak biztos, hogy

valamelyikünket kábította.



16.

Megszólalt Zerbrowski mobilja, valami ósdi country volt acsengőhangja, amilyet ma már a kutya se játszik. Szerencsére gyorsanfelvette, és megszabadított az akusztikus szenvedéstől.

– Hahó, Dolph – szólt bele, aztán hitetlenkedő reakciót hallottunk: – Túszhelyzet?

A többi leginkább hümmögés és káromkodás volt, elhangzott egy a

bevetésiek már úton vannak is.

– Oké, mi a cím?

Aztán elismételte nekem, én meg szó nélkül fordultam is be egymellékutcába, hogy irányba kerüljünk. Ha Dolph és Zerbrowski máris odaakar menni, akkor ki vagyok én, hogy vitatkozzam?

– Jobb hamarabb, mint később – mondta Zerbrowski, miután lerakta. Megnyomtam a gombot a műszerfal alján, és villogni kezdett a

megkülönböztető fényünk. Nemrég szereltettem be, és még hajlamos isvoltam megfeledkezni róla, mert elég bizarr érzés volt, hogy villogóval isjárhatom a várost, sőt, szirénázni is szirénázhatok. Az utóbbit aztánvégképp utáltam, és csakis akkor nyomom be, ha Zerbrowski ragaszkodikhozzá, vagy a forgalom dugul be annyira, hogy a fényhatásra se engednekel.

– Miért mi tárgyalunk a túszejtőkkel? – kérdezte Brice. – Mert vámpír vagy vérállat van valamelyik oldalon – mondtam.

– Ahogy mondja. Keith Bores nevét Shelbytől már megkaptuk – magyarázta Zerbrowski. – Olyan új vámpír egyébként, hogy még felesége,rendes címe és két kisgyereke is van. Egyik sincs még tíz.

– És most erre a címre megyünk ki? – kérdeztem. – Igen.

– Mikor halt meg ez a Bores?

– Alig két éve. – Helyes – bólintottam. – Miért? – kíváncsiskodott Brice.



– Minél fiatalabb egy vámpír, annál kisebb az ereje. Általábanlegalábbis.

– Vagyis nem mindig?

– Nem, nem mindig. Ismerek egy közel ezeréves vámpírt, aki soha nemlesz mestervámpír, bármeddig él is halhatatlanként, közben meg akadnakolyanok, akik már százévesen hatalmas mesterek.

– Hogy lehet az?

– Sok mindentől függ: akaraterőtől, személyiségtől, a vak szerencsétől,pontosan nem lehet tudni, mitől – fordultam be egy kisebb utcába.

– És azok a vámpírok, akikre most vadászunk, mind vele vannak?

– Úgy néz ki, most egyedül ezért az exférjért jövünk, Keith Boresért.Családon belüli erőszak miatt váltak el, az asszonynak távoltartási végzéseis van.

– És eddig nem is ment a közelébe? – kérdeztem Zerbrowskit. – Úgy fest. – A rohadt életbe. – Mert? – nézett nagyot Brice. – Mert már nincs vesztenivalója. Tudja, hogy gyilkosságért üldözzük,

hogy tárgyalás, esküdtszék, ügyvédek és minden hasonló nélkül le fogjukvadászni, és kivégezzük. De csak egyszer tudjuk megölni, vagyis ha most

még elintézi az exét, azért már nem kaphat semmit, a zsaruk halála miattmár úgyis vége.

– Viszi hát a volt feleségét is magával – bólintott Zerbrowski. – A többi keresett vámpír szerepel a bűnügyi nyilvántartásban?

Erőszakos múlt valaki másnál? Mert a többieknek sincs márvesztenivalójuk – jelezte Brice.

Zerbrowskival összenéztünk, és már hívta is vissza Dolph-ot. Én megimádkoztam szorgosan magamban, hogy istenem, add, hogy a többinek netámadjon hasonló ötlete. Mert ha igen, akkor ma éjjel mindenki elintézhetmég bárkit, túszul ejtheti, akire rég fente a fogát, vagy egyszerűen csakrászánta magát végre a Nagy Gonosz Cselekedetre, amit mindig isdédelgetett magában, de soha nem merte megtenni, mert félt akövetkezményektől. Mert most már mindegy volt, menekülni nemmenekülhettek. Ha egyszer egy vámpír embert öl, na, akkor válik igaziélőhalottá.



17.

A felvonulási helynél parkoltam le, ami általában legaláb b egy sarokra

van a veszélyzónától. Vártuk, hogy tájékoztassanak. Brice-szal a dzsip

faránál öltöztünk be, amikor Hill ügetett oda hozzánk. – Ha kész vagy, Blake, már viszlek is. – És engem? – kérdezte rögtön Brice. – Blake-et ismerjük – vetett rá röpke pillantást Hill. – Neki megvan

köztünk a helye. Magát nem ismerem. Kevésbé feszkós helyzetben barátságosabb lett volna vele, de most a

szarvihar kellős közepén nem volt idő udvariaskodni. – Nyugi, Brice, a csini fiúk mindig neki jutnak – csapott a vállára

Zerbrowski. Brice a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit. – Tájék oztass! – kértem Hillt, miközben magamra erősítettem a

mellényt, hogy majd a fegyverek és a töltények is mind fixenmegmaradjanak a helyükön, és ne araszolgassanak arrébb rajtam az akcióközben.

– Keith Bores, harminc volt, amikor meghalt, ennek két éve. Túszulejtette a volt feleségét és családját. Azt mondja, megöli a nőt. Hogykivégzési parancs él már ellene, neki már mindegy. Ez igaz?

– Igaz. A túszok?

– Emily Bores, huszonhat éves, öt hónapos terhes. Az orvosa szerint amegrázkódtatás, egy kisebb esés, enyhe erőszakoskodás is vetéléshezvezethet.

Morogtam egy Bassza meg!-et, de öltöztem tovább. Ilyenkor mindigtúlzásnak tűnt ez a sok kütyü és szerelék, alig találtam mindnek helyetmagamon, de élesben jól jöhetnek.

– Bores gyereke? – kérdezte Brice. Egyszerre meredtünk rá, de Hill gyorsabb volt nálam:

– Az most nem számít. – De ha az övé, még lehet esély, hogy ne bántsa – erősködött Brice. – A második férjétől terhes, de akkor sem számít.



– De...

– Fogd már be, Brice! – szóltam rá, és a javára szóljon, hogy befogta.

– Hétéves kisfiú, négyéves kislány és egy kistestű kutya. Mind a házhátsó felében vannak, a konyhában. A feleségével húzatta be afüggönyöket.

– Vagyis vakok vagyunk, csak az infravörös segít – foglaltam össze. – Igen, és még nem evett, vagyis alig-alig látszik a kamerán. – Nekem kell kiszúrnom. – Ahogy mondod – bólintott Hill. – Hogy szúrod ki? Hogy láthatja Blake az infravörösnél jobban? –

kérdezte Brice. – Majd később lesz magyarázat is – szóltam oda neki, de már

fordultam is vissza Hillhez. – Vámpírbűbájjal irányítja a túszokat?

– Nem úgy tűnik. Kiabálást hallunk, néha gyereksírást, az asszonyzokogását. Elég boldogtalan zajok.

– Legalább nem az ő oldalán állnak, és nem szegülnek majd ellen.Persze akkor se viselik majd jobban, ha a szemük láttára lőjük le avámpírt. Az asszony elvetélhet, a gyerekek meg örökre traumatizálódnak.

– Az csakis a végső esetben lehet megoldás. – Miért nem uralja őket a vámpírerőkkel? – szólalt meg már megint

Brice.

Tény, hogy rászóltam, fogja be, és tény, hogy ez nem volt egy

pedagógiailag megfontolt lépés a részemről, ezért most inkább válaszoltamneki, még úgyis meg kellett húznom az utolsó tépőzárakat.

– Ez nem feltétlen megy automatikusan, és a végletes érzelmihelyzetekben, állapotokban az emberi elme lerúghatja magáról a bűbájt. Anő nyilván gyűlöli és retteg tőle. És vámpír szemmel a férfi még szintecsecsemő, képtelen uralni a helyzetet.

– De...

– Most elég ennyi! – szakítottam félbe, és Hillre pillantottam. – Készvagyok, mehetünk.

Hill nem kérdezett semmit, tudta, hogy nálam van, aminek nálam kelllennie, és még tudott valami mást is. Fűm indult előre, én meg anyomában, végig az utcán. Bevetés típusától függően tíz-húsz kilónyifelszereléssel rakjuk meg magunkat, tucatnyi változó függvényébenpakoljuk fel a szerelésünket. Aztán, ahogy érezte, hogy tartom a lépést,rám mosolygott, és tempósabbra váltott. Ezért éppen Hill jött értem. Az



összes bevetési jó formában volt, de Hill extra csúcsformát hozott,ráadásul futni is tudott. Sokat futott, nemcsak az edzés miatt, hanem

hosszútávokat, élvezetből. Ha egyszerű halandó lettem volna, csaj ésekkora, amekkora, kizárt, hogy tartsam vele a lépést, bármilyen jó futó isvagyok. De nem egyszerű halandó voltam, hanem magam is egyszörnyeteg, még ha speciális kiadás is, és amikor futottam, akkorvérállatok voltak az edzőpartnereim. Hill jó futó volt, de csak egy halandó. Kicsit emelkedett ugyan a pulzusom, de egyenletesen vert a szívem, nemlihegtem. Egymás mellett rohantunk a kivilágított utcán, és csak azértkellett gyorsabban szednem nála a lábamat, mert jó sok centinyi deficitbenvolt a lábam hossza az övével szemben.

Befordultunk az első udvarra. Szólnia sem kellett, abból tudtam, hogykanyarodni fog, ahogyan a teste mozgott. Olyan ez, ahogyan az oroszlán isfordul a gazella nyomában a szavannán, vagy ahogy a bokszoló megérzi,észleli, hogy a következő ütés a fejére irányul. Az ember érzékeli amikromozdulatokat, és következtet belőlük a nagyokra. A fű nehezebbterep volt, de itt sem maradtam le. Az első udvarban volt fény, de akövetkezőkben már sötét árnyak vártak ránk. Hill egy kézen lendült át akerítésen, én mindkettőt használtam, de közben beszóltam neki, hogyfelvágós. Ezen nagyot nevetett, mintha morogna. Nem a szörnyetegekezdett benne ágaskodni, hiszen nem alakváltó volt, hanem atesztoszteron. Az adrenalin az egekbe szökött már, és élvezte, hogy végrehasználhatja a testét, levezetheti a felgyülemlett energiáit. Egy férfi hangjanemcsak szex és alakváltás közben vált mélyebb tónusba. Közben elértünka következő kerítéshez, és sorozatosan vettük az akadályokat. Magunkmögött hagytuk a fényeket, némán loholtunk a kertvárosi sötétben. Bíztambenne, hogy Hill tudja a legrövidebb utat, pontosan ismeri a terepet és azakadályokat, és fel vagyunk készülve a meglepetésekre is. Bíztam benne,hogy a bevetésiek már kiürítették az összes házat, amit ki kellett. Bíztambenne, hogy mire ideértem, mindenki elvégezte a munkáját, hogyvégezhessem én is a magamét.



18.

Végül izzadtan, lihegve, kalapáló szívvel érkeztünk meg a kérdéses házhátuljába. Sutton és Hermes várt ránk a sötét aljnövényzetben, alig láttamőket. Leginkább Sutton bazinagy puskájának a zsírszagát éreztem meg.Barrett .50-ese volt, amivel a rohamozó orrszarvút is ledönti az ember, azelszabadult elefántot és mindenféle megvadult természetfeletti lényt, amitvisz a golyó. Ilyen erősen lakott környéken nem szívesen használtamvolna, mert a bazinagy puska bazinagy golyója addig nem áll meg, amígvalamibe bele nem fúródhat, és ha az ember elvéti a célpontját, akkor az

gáz is lehet. Egy .50-es kaliberű lövedék elviszi egy vámpír, vagy vérállatmellkasának jó felét, egy egyszerű halandónak akár az egész felsőtestét.Hű képet adott Sutton hetykeségéről és a társaik belé vetett bizalmáról,hogy egy ilyen bevetésre magával hozhatta a fegyvert. Már fel is állította aháromlábra, hogy ne kelljen tartania a közel kétméteres holmit. És otttérdelt mellette a leterített hordzsákon, ami duplafunkciós volt, mert idáigelhozta benne a fegyvert, most meg pikniktakaróként lerakta, nem kellett

paráznia a szemét, az ágak, üvegszilánkok miatt. Tényleg piknik jellegevolt az egésznek, csak a szendvicsekkel megrakott kosárka hiányzott.

Hermes valami kenőccsel kenhette be valamelyik ízületét, de a szagirányából ítélve inkább a térdét, mint a karján valamit. Halvány, élesszagfoszlány volt. Ráhibáztam volna Sutton puskájának a szagára, vagyHermes kenőcsére, ha Hill nem szól, hogy a két lövész vár ránk? Nemhinném. Letérdeltünk közéjük a Boresék udvarát a hátsó szomszédétólelválasztó sövény rejtekébe. Körülöttünk a legfeketébb sötét éjszakagomolygott. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán a bevetésiekgondoskodtak róla, hogy a környéken semmi fény ne égjen, de nemkérdeztem rá, mert annyira nem számított. Csak térdeltünk négyen némána cserjék és az éjszaka sötétjében, és olyan eldugottnak éreztem magunkat,mintha az erdő mélyén lennénk. Még ha kinéz is a vámpír az ablakon,akkor is kizárt, hogy meglásson bennünket. Nem a látása miatt kellettaggódnunk.



A vállam kis híján összeért Hillével, nem volt benne semmi meglepő,hogy hallottam a szíve dobogását, ahogy a nyakán a verőér lüktet.Próbáltam Hermes és Sutton testjeleit is kifülelni, de inkább a vámpírtéreztem, ahogy a sötétben megérzi a bőrén a közeli hőforrás melegét.Egyszerűen éreztem, hogy ott van, de persze megint csak nem biztos, hogyakkor is így veszem a jeleit, ha nem tudom előre, mire kell figyelnem.Legalábbis reméltem, hogy nem, mert ez az igazi árulója a természetfelettilényeknek: a halandók érzékszerveinél milliószor kifinomultabb radarok.

– Gyerekek és kutya, kifelé tartanak – súgta a fülembe Lincoln. – Elkövető küldte ki a kutyát, vagy a gyerekek akarták hozni? –

kérdezte Sutton. – Elkövető. – A rohadt életbe – mormolta Sutton és Hermes is szinte egyszerre. – Mi a gáz? – kérdeztem. – Vagy azért küldte ki őket, hogy ne lássák, ahogy megöli anyut, vagy

hogy a kutya ne harapja meg közben – mondta Hill.

– Egyik sem jelent sok jót – súgta Sutton. – Szúrd ki nekünk, Blake – mormolta Hermes.

Nem ellenkeztem, egyszerűen belefúrtam a tekintetem az éjszakába, aházra, és lazítottam a kontrolion. Régebben metafizikai pajzsról beszéltem,de igazából a pajzsom a helyén maradt, azon át is „kiláttam” már. Olyanvolt, mintha lenne páncélom is meg kardom is. A páncél akkor is védi atestem, amíg a kardommal harcolok. Ugyanezt csináltam most anekromanciámmal: úgy észlelni az élőholtat, hogy odabent a vámpír nevegyen észre engem. Nemrég tanultam csak meg így használni aképességeimet, hogy az adott területen lévő halhatatlanok ne találjanakrám olyan könnyen. Korábban, ha használni akartam az erőimet, akkorakár máglyát is rakhattam volna magam mellett, annyira világossá vált,hogy ott vagyok. Ami néha jó, ha mondjuk extra szenzációval akarszolgálni az ember, vagy esetleg figyelemelterelésre, vagy ha biztoslehettem benne, hogy én vagyok az erősebb, és mindenképpen elbírokazzal, ami a hívásomra előjön. De azzal, hogy megtanultam diszkrétebbenhasználni a cuccot, ezerszer hasznosabbá váltam a rendőrségi bevetéseken.

Nyúltam a vámpírért, ezért a bizonyos vámpírért. Régebben ez isnehezebben ment, azoknál a vámpíroknál, akiket nem fűz hozzámmetafizikai kötelék, csak úgy boldogultam, ha általánosságbanbevonzottam minden élőhalottat. Akikhez egyébként is kapcsolódtam,



azokkal egyébként is könnyűszerrel ment ez az egész, csak azismeretlenekkel nem. Ezen a téren is sokat fejlődtem, már egész jól betudtam „célozni” azt, aki kellett nekem. Kinyújtottam a ház felé a kétkaromat, mintha fizikailag is érte nyúlnék, ami vizuálisan segített. Vicces,hogy ez köny-nyítette a dolgomat, lehet, hogy csak annyi volt, hogy ha aszememmel elindultam a megfelelő irányba, amit a kezem mozdulatahangsúlyozott, akkor a metafizikai látásom is kiélésük. Mintha kikerültvolna az útból a fizikai való, és jobban tudtam koncentrálni a mentálisfolyamatokra.

Rögtön éreztem a vámpírt a házban, csak épp abban nem lehettembiztos egy ismeretlennél, hogy éppen ő az, akit keresünk. Nem lógott anyakában a névjegye. Ezért kénytelen voltam a kommandósok infóirahagyatkozni, elfogadni, hogy Lincoln hadnagy ezzel a vámpírral beszélt azelőbb telefonon, ez a vámpír tehát az elkövető, az, akire érvényeskivégzési parancsom van. Mert bár nem én lövöm le, hanem amesterlövész, de az én parancsom hatalmazza fel őt a lövésre. Suttonszabadon leszedheti, amint én rábólintok, úgyszólván átruházom rá aparancsomat, most ő lesz az én kezem. És mivel él a parancsom, ennek avámpírnak a halálát nem fog ja firtatni senki, nem lesz belső nyomozás,Suttonnak egy pillanatát sem vesztegeti el senki az életéből. Nem csoda,hogy a mesterlövészek imádtak velem dolgozni, hiszen csak a munkájukszépsége maradt meg, tiszta, egyértelmű, lezárt feladat volt, amit tőlemkaptak.

Valójában nem láttam a vámpírt, sokkal inkább éreztem, nemtapintással, nem az ujjaimmal, hanem a gondolataimmal. Mintha agondolataim végén ugyanolyan érzékeny idegsejtek lennének, mint azujjaim végén, és a gondolatok tapogatnák ki ujjak gyanánt a vámpírt.

– Járkál – suttogtam. Lehunytam a szememet, hogy cseppet se

akadályozzon a látásom, mármint a klasszikus látás. Most nem azszámított, hogy milyen kívülről a terep, hogy esnek a fények, és milyen aház oldala. Azt kellett éreznem, hogy belül milyen a ház, amit a szememinnen semmiképpen sem láthatott volna.

– Milyen tempóban? – kérdezte Sutton. – Gyorsan – feleltem, és csak akkor jöttem rá, hogy a kezemet a járása

ütemére mozgatom, amikor Hill rákérdezett. – Ebben a tempóban?

A kezem ledermedt, és meghökkenten néztem Hillre.





Az ujjammal mutattam. Ha vernek, se tudtam volna megmondani,

honnan veszem, merre néz éppen a vámpír, pedig százszázalékosantudtam. Egyszerűen csak tudtam.

– A nő felé? – kérdezte Hermes. – Rácéloz? – így Sutton. – Azt nem tudom, de már nem mozog. Totál mozdulatlan. – Mutasd, Blake! – mondta Sutton.

Kinyitottam a szememet, most jött a dolog legnehezebb része. A létező,fizikális térben kellett pontosan elhelyeznem azt, amit eddig a fejemben, agondolataimban pontosan láttam. Össze kellett pároztatnom a mentálisérzékelésemet a térbelivel. Koncentráltam, hogy a vámpírt is a markomban

tartsam, míg a térmeghatározással bíbelődtem. – Az ablak szélétől, tőlem jobbra másfél méter. – Célzok – mondta Sutton.

A ház oldalán fehér volt a vakolat, valamit mégis meg kellett jelölnömrajta. Basszus, ez könnyű lesz! De volt egy elszíneződött folt, azt

bejelöltem neki. – A feje azzal egy vonalban van.

– Nem látom a foltot, nekem nincs olyan jó színlátásom sötétben, mintneked, Blake – már nem volt olyan nyugodt a hangja. Beleremegett azadrenalinba. Ami nem jó jel.

– Nő két karja magasban, mintha valami rémes közeledne. Mit művel avámpír, Blake? – kérdezte Hermes.

– Azt hiszem, közelít hozzá. – Hiszed? – kérdezte Hill. – Ez azért nem ugyanaz, mint a szememmel nézni, a fenébe is –

nyúltam még jobban a vámpír felé. Olyan volt, mint amikor az ember

kénytelen megnyúlni, nyújtózkodik, hogy elérjen valamit. De még ez semelég, és akkor nyúlik még egy kicsit, és akkor... micsoda harag, mennyiindulat. Egy pillanatra lobogó, vörös, mindent felemésztő, izzó tűzárasztotta el az agyamat. Éreztem a vámpír érzelmeit.

– Jesszus, nagyon dühös. – Mondj valamit, Blake! – sürgetett Sutton. Nem tudtam hivatkozási pontot megadni. Ha megérinthettem volna

ténylegesen a vámpírt, elszívhattam volna a haragját, ahogy korábbanBillingsét, de itt szóba sem jöhetett a tapi. Tettem hát, ami az eszembejutott: elhajítottam a pajzsomat, és magamhoz szólítottam a vámpírt.



Mintha még mindig nyúlnék azért a dologért, de annyira igyekeznék, hogykibillenek az egyensúlyomból, és rázuhanok. Hónapok óta nem engedtemle ennyire a pajzsomat, de most hívtam a halottat, és éreztem, ahogy avámpír felém fordul, rám néz. Túlságosan is fiatal volt és túlságosangyenge, a nekromanciám jóval öregebbekkel és hatalmasabbakkal is elbírtvolna. Azért fordult felém és nézett rám, mert így akartam. Nem véletlen,hogy régebben a vámpírok szó nélkül végeztek minden nekromantával. Jóokuk volt rá, mert a hívásunknak mindenféle halott engedelmeskedik.

– Most ránk néz, de nem tudom a végtelenségig így tartani. – Add nekem, Blake! – sürgetett Sutton. – Lézerrel mutasd meg Suttonnak – mondta Hill.

Annyira a vámpírra koncentráltam, hogy beletelt néhány pillanatba,mire felfogtam, hogy mire gondol. Hát persze, hiszen az AR -emen volt

lézer. Úgy meredtem rá, mintha varázsszóra termett volna a kezemügyében.

– Tudod egyszerre tartani a vámpírt és használni a fegyvert? – kérdezteHill.

Jó kérdés volt. Ereztem, ahogy a vámpír mozdulatlanul áll odabenn,bár ahogy megosztottam a figyelmemet közte és az AR között, megpróbáltelszabadulni.

– Majd kiderül. Azt érezni fogom, ha elmozdul.

Csakhogy nem volt olyan egyszerű a karabéllyal becélozni így állva,miközben mentálisan tartani kellett a vámpírt. A lövész feküdt, nekem isabban a pozícióban kellett volna lennem, hogy pontosan meg jelölhessem acélpontját.

– Elég kicsi vagy, hogy elbírjon – jött Hill javaslata. – Feküdj a hátára,és a Barrett felett célozz.

Jobb ötletünk nem volt, hát csináltam: ráfeküdtem a hatalmaskommandós hátára, annyira nagy volt közöttünk a különbség, hogy atestem nagy része elfért a hátán. A fejemben tartottam a vámpírt, de atestemre is ügyelnem kellett, így kezdett kicsúszni a markomból. Ráadásula dühével, amit könnyűszerrel magamba szippanthattam volna, ha vantényleges fizikai kapcsolat közöttünk, próbált eltartani magától.Küszködött rendesen, ezzel alaposan megnehezítette a dolgomat.

– Ha rajtam fekszel, nem tudok pontosan célozni és lőni – morogta

Sutton.



– Nekem se megy a célzás – mondtam. A vámpír egyre hevesebbenigyekezett szabadulni a fogásomból, most egy kicsit jobban koncentráltamr á, le is nyugodott valamicskét, de tényleg nem tudtam, meddig vagyokmég erre képes. És akkor támadt egy ötletem. – Szóljatok a nőnek, hogypróbáljon kimenekülni, amíg én tartom a vámpírt. Lehet, hogy utána isráérünk lelőni.

Hill már beszélt is bele a mikrofonjába. – Nő felkelt, elindult – szólalt meg Hermes. A vámpír haragja úgy robbant be, mintha olajat loccsantottam volna rá.

– Álljon meg! – szóltam. – Állítsátok meg a nőt, mert még jobbanfeldühödik! És a nő nem jut ki a szobából.

Térhettünk vissza az eredeti tervhez.

– Ülj fel! – javasolta Hill.

Megpróbáltam, hogy Sutton derekára ülök, de úgy nem tudtamrendesen becélozni a lézerrel neki. Végül félig ültem, félig térdeltem ahátán, úgy hajoltam rá a vállára.

– Minél kevesebb súlyt a vállamra – mondta Sutton.

Egyszerre rá is hajoltam meg nem is, borotvaélen táncolt a póz, szinte

lebegve, alig támaszkodva igyekeztem tartani az egyensúlyomat, hogy aligjusson súly a vállára, ugyanakkor az AR -t végigfektethessem a Barrettenúgy, hogy ne zavarjak bele a mesterlövész bűvkörbe, és ő is tudjonkoncentrálni arra, amit csinál. Nekem sem ártott volna, mert a vámpír mármajdnem elszabadult. Ahogy utánakaptam mentálisan, véletlenmegütöttem a Barrettet az AR -ral.

– Ezt ne csináld! – sziszegte Sutton.

– Bocs – motyogtam.

Hívtam a vámpírt, és belédöftem az erőmet, mint egy lándzsát.Éreztem, hogy megbillen, elveszti egy pillanatra az egyensúlyát, de azt istudtam, hogy kénytelen leszek elereszteni, ha a másik feladatomat is elakarom végezni. Basszus. Még egyszer belévájtam a nekromanciát, avámpír elkapta a konyhapultot, nehogy elzuhanjon, egészen beleszédült.Én pedig ezt a töredékmásodpercet használtam ki, hogy Sutton felett akarabélyomat az ő fegyvere felett tartva vörös lézerrel kijelöljem a házfalán a pontot, ahol a vámpír feje van. Sutton célzott, egy pillanatnyilézerfogócska zajlott a házfalon, ahogy a vörös fényt telibe kapta a zöld,de sikerült tartanom a célomat.

– Ott.



Sutton zöldje elfedte az én vörösemet, éreztem, ahogy visszatartja alélegzetét, én is mozdulatlanná dermedtem a hátán, nem lélegeztem, egv

testté váltunk. És ahogy mindenünkkel a pontra koncentráltunk a házfalán, éreztem, ahogy a vámpír elszabadul az akaratom fogságából. Suttonmeghúzta a ravaszt, a puska visszarúgott, én meg leborultam a hátáról aföldre, de már fel is térdeltem ugyanazzal a lendülettel. A ház fehér falánmeghökkentően kis lyuk feketéllett.

Odabenn egy nő sikítozott. – Leszedtük? – kérdezte majdnem üvöltve Hill. – Blake? – nézett rám Sutton. Nyúltam a vámpírért, és elértem. – Halott. Meghalt, vége. Ennyi, nem kérdeztek rá, hogy biztos-e. Egyetlen szóra elfogadták,

amit mondok, és Hill már be is vezényelte elölről a többi emberét, pedigcsakis az én szavam állította, hogy a vámpír meghalt. Ennyire bíztak apszichés képességeimben. Nem egy rendőr akadt St. Louis-ban, akinek

kevés lett volna az én ítéletem, de a bevetésiek nem tartoztak közéjük.Sutton, Hermes és Hill bízott bennem, ha én azt mondtam, hogy a vámpírmár nem veszélyes, kérdés nélkül beküldték a társaikat a házba.

A rádión hallottam, ahogy a kommandósok benyomulnak, éshelyiségről helyiségre csekkolják a házat. Újabb és újabb „tiszta”visszajelzés követte egymást. Hill a vállához emelte a fegyverét, éselindult az udvaron át a ház felé, én meg mentem utána, az AR -t célratartva, mert ha a társaid elindulnak az objektum irányába, akkor mész te isvelük, nincs megállás. Sutton és Hermes kissé lemaradt, mivel összekellett szedniük a Barrettet, de mire a konyha hátsó ajtajához értünk, ottvoltak ők is mellettünk vállukon a puskával.

– Ház tiszta. Túsz biztonságban. Gyanúsított halott – hallottuk a

rádiónkon. Más rosszfiú nem volt a házban. A terhes ex-feleséget már berakták a

mentőbe, és vitték a kórházba. A vámpírnak vége volt. Jó kis este volt.



19.

Mire hazaindultam végül, a hajnal már lágy, aranyos fénybe vonta azég alját. Mielőtt beültem a kocsiba, dobtam Nathanielnek és Micah-nak

egy üzenetet, hogy úton vagyok. Nathaniel visszaüzent, hogy „odaraktama kávét” és „csók”. Csókokat küldtem neki én is, és indítottam.

Ahogy ráadtam a gyújtást, Micah csengőhangja szólalt meg. Időközbenlett egy bluetoothos headsetem, állatira modernnek éreztem magam:

– Hahó, Nimir -Rajom, félóra és otthon vagyok. – Jó reggelt, Nimir -Rám – hallottam, hogy mosolyog, éreztem a

hangjában a boldogságot, hogy az övének nevezhet. – Már rég aludnotok kellene, srácok. Azért küldtem az SMS-t, hogy ne

ébresszelek fel benneteket. A régi 21-esen hajtottam, a kora reggeli fény áttört a fák között, amik

késő tavaszi díszben álltak: a levelek még zsengezöldek voltak, aranyos,

sárgás tónussal. Egy vers jutott róluk az eszembe. – Aranyló természet, zöld árnyat nem éleszt – mondtam ki hangosan,

amire gondoltam, annyira fáradt voltam. – Tessék?

– Vers. A fákról jutott eszembe. „Aranyló természet, / Zöld árnyat nem

éleszt. / Lombjának virága, / A lét szűk órája.” A többi nem jut eszembe. – Nekem igen – mondta Micah. – „Midőn ága reccsen, / Nyomorba dől

Éden, / Még ma mélybe réved, / s arany sem jut néked.”1

– Te tudod az egészet?

– Apám kedvenc költője Robert Frost. Sokszor olvasta meg idézgettenekünk a verseit.

– Nem sheriff volt?

– Az volt, talán még most is az. – Egy költészetkedvelő sheriff. Aki ráadásul idézget. Nagyon cifra. – Ne felejtsük el, hogy te kezdtél idézgetni – mondta azon a boldog

hangon, elégedetten.

1 Szabó Pálócz Attila fordítása



– Igaz. Figyelj, igazán semmi okod nincs már, hogy ne keresd meg acsaládodat.

– Hogy érted? – kérdezte hirtelen gyanakvással. Lőttek a boldoghangnak. Bár hallgattam volna. De már hónapok óta a nyelvemrekívánkozott valami, és most...

– Kiméra miatt vágtál el velük minden kapcsolatot, mert a többiekcsaládját felhasználta ellenük, de ő már évek óta halott.

– Mert te megölted – fűzte hozzá csendesen. Mély levegőt vettem, kifújtam, és nem hagytam annyiban. Nagyon

kikívánkozott már ez belőlem. – És aztán biztonságban akartad tudni magad itt St. Louis-ban.

– De akkor jött Minden Sötétségek Anyja, és kis híján felzabáltmindannyiunkat.

– De már neki is annyi, Micah. Már nincs senki, aki bánthatná acsaládodat, ha azt látja, hogy fontosak neked.

– Rosszfiúk mindig lesznek, Anita, ezt éppen tőled tanultam. – Utálom, hogy épp tőlem – mondtam csüggedten. Olyan rossz volt ezt

hallani.

– Nem csak tőled. – Csak te szereted a családodat, és hiányoznak neked. Én azért nem

keresem az enyémeket, mert nem jövök ki a mostohaanyámmal meg amostohahúgommal.

– Majd felhívom a szüléimét, ha te bemutatsz bennünket a tieidnek. – Benneteket?

– Igen, Anita. Szeretlek téged, de meg tudod mondani, hogymelyikünket vinnéd haza apádhoz? Az egyikünket? Mindkettőnket? Vagymindenkit?

– Nem terveztem, hogy hazamegyek az apámhoz. – De ha mégis mennél, melyikünket vinnéd?

– Vámpírt biztos nem. Blake nagyi kissé hibbant, Jean-Claude-tól afalnak menne.

– Jó, akkor melyikünket?

– Téged és Nathanielt, asszem. – És én kit vigyek haza?

Nagyot sóhajtottam, és már ezerszer megbántam, hogy egyáltalánbelekezdtem ebbe a beszélgetésbe. Túl fáradt voltam most az ilyesmihez.



– Most azt akarod mondani, hogy Nathanielt nem akarnád bemutatni acsaládodnak?

– Nem, azt akarom mondani, hogy ha hazamennék, téged és Nathanieltis vinnem kéne. A kezdetektől hármasban vagyunk. Két csodás éve élünkegyütt, és biztosan nem lett volna ilyen csodás, ha Nathaniel nincs benne.

– Nathaniel is része a csapatunknak – mondtam, mert így volt. – A kis

hármasunknak, a trojkának, vagy hívd, ahogy akarod. – Én is ezt mondom. Vagyis hogy mehetnék haza nélkületek, vagy

bármelyikőtök nélkül?

– Vagyis egyikőnket se akarnád vinni?

– Nem tudom, hogy fogadnák, ha egy férfival állítanék haza, pláneazok után a borzalmak után, amiket mondtam nekik, hogy Kimérátmeggyőzzem, mit sem jelentenek nekem.

Halvány depresszió szakadt rám, ahogy a világosodó nappal hajtottama tavaszi fák alatt.

– Szeretlek, és szeretem Nathanielt is – mondtam.

– Én is. Ugyanolyan gyakran mondta, hogy szereti Nathanielt, mint azt, hogy

engem szeret, és eddig még soha nem jutott az eszembe az, ami most.Hogy talán mégse szeret bennünket egyformán. Hogy lehet, hogy engemkicsit jobban, vagy másképpen szeret, mert én lány vagyok. Micaheredetileg heteró volt, most már persze heteroflexibilis, éppen Nathanielmiatt, de ez a lényegen nem változtatott. Lehet, hogy Nathanielt kicsitkevésbé szereti, mert fiú? Azt tudtam, hogy Nathaniel szerelemmel szereti

őt, mint engem, de azt még soha nem kérdeztem meg a valaha olyanhatározottan nem-meleg pasimtól, hogy miként viszonyul ahhoz, hogy vanegy pasija is. Bemutatta valaha is Nathanielt a fiújaként? Nem.Megcsókolni meg szokta nyilvánosan, de... Az egész olyan zavaros volt,legalábbis most, ebben a hullafáradt állapotomban.

– Most egyszerűen csak szeretnék minél előbb otthon lenni kettőtökkel,és hozzátok bújni – sóhajtottam végül.

– Ejted a témát? – bökte ki némi hallgatás után. – Nem akarod belőlemkipréselni a vallomást, hogy mindkettőtöket forró szerelemmel imádlak,míg a halál el nem választ meg még azután is? – kérdezte meglepetten.

Igazából engem is meglepett a dolog, de nem vallottam be. – Úgy tűnik, nem. – Ennyire fáradt vagy? – nevette el magát.



– Éjjel valaki, akit valaha a barátomnak hittem, szörnyetegneknevezett, meghaltak emberek, zsaruk is köztük, és... Már csak az érdekel,hogy hazaérjek, bebújjak közétek az ágyba, érezzem a simogatásotokat, ésaztán durmoljak egy nagyot.

– A tökéletes terv – mondta megkönnyebbülten, mint aki még mindigattól tart kicsit, hogy majd nem szállók le a korábbi témáról.

– Örülök – mondtam, és az én hangom is megkönnyebbülten csengett. – De azért készülj fel, hogy Sin sem alszik, és meglehetősen zaklatott.

Mindenekelőtt vele kell beszélned. – Cynric pontosan tudhatta, mi a foglalkozásom, Micah – mondtam, és

igyekeztem nem berágni. – Amikor találkoztunk, szövetségirendőrbíróként nyomoztam épp egy ügyben.

– De soha nem látott még kiteregetett friss hullákat, úgy, hogy ráadásulegyértelmű, hogy te is résztvettél a tűzharcban, ami a hullákhoz vezetett.Eleinte elég nehéz megemészteni, Anita. Ö ráadásul rettentően fiatal ismég.

– Tizennyolc éves – mondtam védekezőn. – Nem azt mondom, hogy túl fiatal lenne... randizni. Hanem azt, hogy

ahhoz túl fiatal, hogy lássa, milyen higgadtan baktatsz keresztülvámpírhullákon. Ennyi.

– De nem randiznit akartál mondani, igaz?

Duzzogtam, hallottam én is a hangomon. Pedig nem akartam.

– Az előbb nem akartál nyomulni, hogy mindenképpen vigyelek haza

téged meg Nathanielt a szüleimhez.

– Ja – mondtam óvatosan. – Na, hát én is ugyanígy vagyok a bűntudatoddal, hogy ilyen fiatal

sráccal fekszel le. Te legalább annyir a nem tervezted vele ezt a viszonyt,

ahogy én sem terveztem, hogy Nathaniel is része lesz a kapcsolatunknak.Néha történnek dolgok, amiket ugyan nem tervez az ember, és a végénkiderül, hogy mégis úgy lesz a legtökéletesebb.

– Oké, igazad van – sóhajtottam. – Tényleg bűntudatom van Sin miatt,ráadásul utálom ezt a nevet is.

– De ha egyszer Cynricnek hívják, és a Rick nem tetszik neki. – Jó, tudom. Ha tudnám, ha lehetne, akkor is hazaküldeném. – Visszaküldheted Vegasba, Anita. Ö a kék hívótigrised, és

engedelmeskedik neked.





– Sietek.

– Szeretlek – mondtam még. – Én is szeretlek téged. Ezt a gerlés dolgot csinálgattuk még egy ideig, amikor az egyik se

akarja lerakni a másikra a telefont, aztán végül besokalltam, és gyorsanleraktam én. Szeretem Micah-t és Nathanielt. Szeretem, hogy így vagyunkegy „pár”. Mert így működünk. Soha még ilyen jól nem működött egykapcsolatom sem, sőt, igazából amióta mi vagyunk így hárman

egymásnak, azóta jobban működik az összes többi viszonyom is.Micah vért adott Jean-Claude-nak, és felvette arra a kurta listára, aminazok a pasik vannak, akikkel hajlandó meztelenül egy ágybanmegmaradni. Ennél többet persze csak Nathaniel „kaphatott belőle”, de ezakkor is haladás volt. Az volt Micah-nak Nathaniel, mint nekem Jáde. Azéletem alakulását egyáltalán nem így terveztem, nem terveztem sehogy, de

ez végképp nem volt elképzelhető akár még egy évvel ezelőtt sem. Deahogy Micah mondta, attól, hogy nem így terveztem, még nem feltétlenülrossz. És az életem egy másik, nem tervezett dolga is épp otthon várt rámegy tizennyolc éves vértigris személyében, aki éppen átélte az első nagykiborulását. Micah-nak abban is igaza volt: azért idegesített annyira ez akiborulás, mert bűntudatom volt tőle, hogy olyan fiatal és én lefekszemvele. Már a beceneve, ez a Sin magába foglalta, hogy mi zavar annyira

benne: egy kölyök és mégis a szeretőm. Vagyis akkor nem kölyökneklátom igazából, de akkor is rettenetesen fiatal. Ami nem egyszerűen akorát jelentette, hanem, hogy olyan éretlen és zsenge, hogy alig látott mégvalamit is az életből, annyira tapasztalatlan. Ráadásul én voltam az első azéletében! Tény, hogy a világ leggonoszabb és leghatalmasabb vámpírjánaka bűbája borított össze bennünket, mert a szexszel próbálta elvonni azenergiáimat az ő cselvetéseiről, de mindegy is volt már, hogy mi miatt

történt, a lényeg az volt, hogy én vettem el Sin szüzességét egy orbitálismetafizikai orgia közepette. Még ma is zavarba jövök, ha eszembe jut, bárcsak foltokban emlékszem az eseményre, ahogy a szétivott éjszakaeseményeire próbál emlékezni az ember. Foltokban.

Én voltam az első az életében, és ezt utáltam. Nem, bűntudatom volt,és igazából azért, mert nem voltam belé szerelmes. Már szinte egy éve vanvelünk, és még mindig nem szerettem úgy. Kedveltem, és elég gyakranszexeltünk is, szóval akkor eléggé kedveltem, de szerelmes nem voltam

belé. Nem törődtem vele annyira, mint néhány másik férfival az



életemben. Az érzelmeim tekintetében elég hátul szerepelt a hosszú listán,és ezért volt bűntudatom. Én voltam a herceg a fehér lovon, aki nagypatacsattogás közepette feltűnt az életében, és megmenekítette őt, ezértúgy illenék, hogy együtt lovagoljunk el az alkonyaiba, és boldogan éljünk,míg meg nem... A gond csak az volt, hogy ezt egyszer már eljátszottam, ésakkor, Nathaniellel, nagyon is bejött a dolog. Azóta is működik. Bár, habelegondolok, azon is komolyan dolgoztam, hogy Nathanielbe ne

szeressek bele. Miatta más okokból éreztem bűntudatot, de akkor semadtam be a szerelemnek egykönnyen a derekamat. És vajon a Jean-Claude

iránti szerelemmel nem verekedtem hosszasan?

Már majdnem otthon voltam. A fenébe is, lehet, hogy minden egyesszerelmemet hasonló belső küzdelem és vergődés előzte meg? Nem, nemmindig. Richardot az első pillanattól fogva szeretni akartam, és Micah-ba

is szerelmes voltam szinte az első percektől kezdve. Kettő mennyiből is?Túl sokból. A francba, bár ne jutott volna ez így az eszembe, mert mostemiatt is vacakul érezhettem magam. És idiótának. Lehet, hogy Cynric isegy a pasik közül, akiket minden erőmből igyekszem nem megszeretni, ésa végén ugyanolyan fontos lesz nekem, mint Nathaniel, vagy Jean-Claude?

A francos franc francába! Jaj, bár ne jutott volna ez az eszembe!





a két pakkomat, és indultam a sülő kenyér és szalonna illatának forrásafelé.

De a nappali másik felében, a hálónk ajtajában Micah-t pillantottam

meg, éppen telefonált. Mosolyogva integetett, leopárdszemének zöldjemegtelt a reggeli f énnyel, és valahogy nagyobbnak tetszett. Akkora volt,mint én, szó szerint, törékeny, és ruhában alig-alig látszott, hogy mennyireizmos, csak a széles válla és keskeny csípője mutatta, hogy nem kevesetedz. Pólóban volt, amit én is gyakran hordtam. Még közös farmerünk isvolt. Soha nem jártam még akkora pasival, mint én. Bírtam a helyzetet.

Már indultam is felé, hogy megcsókoljam, de amit hallottam, attólmegtorpantam. Jobb, ha nem zavarom ebben a beszélgetésben:

– Stephen, te nem az apád vagy. Te nem fogod bántalmazni a kicsit,ahogy ő tette veletek.

Micah fél kézzel hátrasodorta barna, göndör fürtjeit a vállán, és közbena homlokát ráncolta. Stephen vérfarkas volt, vagyis elméletileg a sajátfalkavezérét, a helyi Ulfricot kellett volna felhívnia, ha lelki támaszra vanszüksége. Az utóbbi időben azonban kezdtek nálunk összemosódni akülönböző vérállat csoportok olyan szempontból, hogy Micah lett azösszes helyi bundás de facto lelki vezetője, mert ő tényleg vezette őket éstámogatta, ha arra volt szükségük. Soha nem játszotta meg magát. AzUlfric, a farkaskirály, Richard Zeeman viszont még mindig nem tett le aClark Kent-életről, titokban volt csak Superman, pontosabbanszuperfarkas, a hétköznapi életben biosztanár a fősulin. De legalább márnem a gimiben, ahonnan szó nélkül kirúgják, ha kiderül, hogy vérfarkas. Afősuliról már nem lehetne emiatt olyan könnyedén eltávolítani.

Stephent és ikertestvérét az apjuk súlyosan bántalmazta, így most nemtudja kiverni a fejéből, hogy ha gyereke lenne, mert a menyasszonya

gyereket akart, akkor ő is biztosan bántalmazná. A gyerekkori traumákhoznéha kevés a terápia, kell mellé akaraterő és olyanok, akik fogják akezedet a kétségek között.

– Én bízom benned, Stephen – mondta épp Micah. – Ha nem akarsz

gyereket, a te döntésed.

Hallgatott egy ideig, Stephent hallgatta.

– Tudom, hogy Vanessa mindenképpen szeretne kisbabát. Sajnálom,hogy ultimátumot adott neked, Stephen, de ez meg az ő döntése.

Az ember azt gondolná, hogy egy leopárdfalka királyának éskirálynőjének lenni csak a vezetésről és uralkodásról szól, és arról is, de



közben szülőnek, részmunkaidős terapeutának, kockacukrot adó és ostorttartó kéznek, móka- és porondmesternek se árt lenned. Megtettem, amittehettem, de Micah sokkal profibb volt nálam.

Csókot dobtam neki, ő vissza nekem, aztán bement a hálóba, és magáracsukta az ajtót. Egy ideig most még győzködni fogja Stephent. Őszinténkezdtem attól tartani, hogy Stephen nem fogja tudni időben feldolgozni akételyeit, és rá fog menni a kapcsolata Vanessával, ami nagy kár, mertimádják egymást. De aki azt állítja, hogy a szerelem mindent legyőz, azegy kolosszális hazudozó, mert a szerelem nagyon jó kezdet, de csak akezdet, nem a végcél.

Gyorsan kezet mostam a lenti fürdőszobában, aztán mentem akonyhába. Az ember nem ül a reggelizőasztalhoz úgy, hogy a körme alávér száradt. Jó, most konkrétan nem lett véres a kezem, de megesett már,hogy igen, és az idők során megszokássá vált, hogy hazaérve az elsődolgom a kézmosás lett. Egyfajta rítus volt már, mintha nemcsak ahelyszínelés, vagy bevetés lehetséges mocskát akarnám lemosni akezeimről, hanem így tisztulnék meg a magánéletemhez.

Ahogy beléptem, Nathaniel éppen a nyitott sütőnél hajolt le, valamitkivett belőle. Mélyvörös hajának fonata a padlóra lógott, annyira hosszúvolt. Csak farmer volt rajta, ami annyira agyon volt már mosva, hogyszinte kifehéredett. A felsőtestét csak a padlizsánlila köténye takarta. A lilakötény még lilábbá mélyítette egyébként levendulaszínű szemét. Hároméve éltünk már együtt, pontosan tudtam, melyik kötény mellett milyenszínűre sötétedik vagy halványul a szeme.

A tűzhelynél Nicky tevékenykedett, a pólóját szinte szétfeszítették azizmai. Farmer rövidnaciját ő maga vágta le, hogy jobban elférjen benne acombja. Egy-nyolcvan körüli magas volt, és nem kicsit izmos. Ő csak egytörölgetőruhát dugott a nadrágja korcába, a kötényből nem kért. A pólót isazért vette fel, hogy a szalonna zsírja ne a pucér bőrére csapódjon. Nickytsoha nem láttam még a konyhában sürgölődni. Jó, mondjuk ő nem éltvelünk hivatalosan, bár elég gyakran dekkolt nálunk. Ő volt az egyik

legjobb testőrünk. És persze a hívóoroszlánom és a szeretőm, még ha nemis mondtam volna a szerelmemnek.

Nathaniel csak azért gyúrt, mert vetkőzős táncos volt, nem vitte háttúlzásba. Nicky viszont azért, mert testőr volt, ráadásul szeretett gyúrni. Atestén is látszott, hogy mennyire. Szőke haja hátul rövid volt, oldaltfélhosszú, mint egy deszkásnak, csak épp elöl féloldalasan takarta a fele



arcát sárga háromszögben. Nagyon animés volt, de nem azért vágta így,hogy menő legyen, praktikus okai is voltak: a fél szemét jóval azelőttelvesztette, hogy véroroszlán, és később az én testőröm lett volna.

Cynric szorgoskodott még velük. Sötétkék haja annyira megnőtt már,hogy főzéshez általában lófarokban fogta össze. A szeme tigriskék volt.Az embereknek általában nem esett le, hogy nem normális szeme van,mert a tigrisek tigrisszemmel éltek, és Sin kék tigris volt, az őszemszínében nem volt semmi extra. A hajában annál inkább, mert azszinte tengerészkék volt. Sötétkék farmert viselt, és mivel egy év alattvagy tíz centit nőtt, nem lehetett régi farmer. De ez tizennyolc évesen mégnem ritkaság. Nathanielnél már most magasabb volt, majdnem akkora,mint Nicky, bár a válla még Nathanielénél is keskenyebb maradt, így hát avéroroszlán mellett szinte nádszálvékonynak tűnt. De persze a legtöbbenannak tűntek Nicky mellett. És ahogy mind a hárman háttal álltak nekem,leesett, hogy Sin már nem is látszik kisfiúnak. Megemberesedett akonditeremben és a természetfeletti focicsapatban. A Missouri irányítójavolt, és már komoly egyetemek edzőitől kapott ajánlatot. Atermészetfeletti fősulis csapat múlt évben állt össze, mert a természetfelettiamatőr foci lett újabban a legmenőbb reklámpénz bevonzó a kábelen.Hamarosan úgyis lesz profi liga és bajnokság.

Gina terített. Majdnem fekete haja művészies tincsekben keretezte azarcát. Amikor az én hajam ilyen rövid, hát a fejem tetejére is állhatok, sohanem lesz ilyen művészies, legfeljebb kócos. Gina magas volt, majdnem

akkora, mint Nicky, a szeme sötétszürke. A terítés viszont elég kuszárasikerült, mert a pillantását nem a tányérokon tartotta, hanem a férjén, aki a

kicsinyükkel játszott. De nem bántam, mert kit érdekel a teríték, ha ilyenboldog emberek ülnek az asztal köré.

Zeke félig ember, félig farkas formában volt, mint a filmeken afarkasemberek. A szeme emberszem volt, pedig általában az történik,hogyha egy vérállat túl sok időt tölt állati alakjában, egy idő után a szememár nem „jön vissza”, vagyis úgy marad. Zeke-kel épp fordítva történt.Egy ember kék szeme szorult bele a filmekből kilépett szörnyetegbe. Akisbabája nevetve nézett fel rá, az apja kék szemével és az anyukájagöndör hajával.

Ők is velünk éltek, mert a Kárhozottak Cirkuszában a gyerek nemkapott elég fényt. És ha felhozták, kezdett tömegiszonyos lenni, mintvalami világkatasztrófa-túlélő. Már két hónapja átköltöztek, és látszott is a



különbség a kis Chance-on. Az arcocskájának már volt egy kis színe, ésboldogabb, nevetősebb is lett.

Nathaniel, kesztyűs kezében a friss kenyeret tartva magfordult, és rámmosolygott. A kenyeret a rácsra rakta a mosogató mellett, és menet közbenszabadult meg az edényfogó kesztyűktől. Sin is felém fordult kevergetésközben, és elmosolyodott. Valamilyen érzelem cikázott át az arcán, deolyan gyorsan, hogy nem tudtam megfejteni, a mosolya ugyanakkor

megfakult tőle kissé. – Halihó, Anita – mondta végül. – Klassz, hogy itthon vagy.

Tessék, egy egyszerű mondat, amiben benne van minden, amiről majd

talán később beszélünk, vagy esetleg ki sem mondunk soha. Legalább nemazzal fogadott, hogy Úgy aggódtam érted vagy hogy Hogy hozhattad rámennyire a frászt?!, vagy... Richard Zeeman, aki valamikor régen mégkomoly fiúmnak számított, volt az egyetlen, aki ilyesmit ténylegesenkimondott. Többek között ezért is csak valamikor régen számított komolyfiúmnak, és ezért nem sürgölődött most ő is itt velünk a konyhában.

Nicky a szalonnát szedte ki a serpenyőből. Pont olyan ropogósnak tűnt,amilyennek szeretem.

– Mindjárt kész a reggeli – villantotta rám a szemét. Gina és Zeke is üdvözöltek, és a baba is rám gurgulázott mély hangon,

amilyen mély nevetése csak kisfiúknak szokott lenni, kislányoknak soha. Köszöntem mindenkinek, de Nathanielhez mentem oda, aki közben a

pultra hajította a kötényét, és azzal a dögös, hullámzó járásával jött felém,amivel a színpadról is be tudja vadítani a népet. De ahogy nekem ringattamagát, az volt az igazi, bár azt nem tudtam volna megmondani, mibenkülönbözött a Bűnös Vágyakban leadott műsortól. Talán abban, ami utánakövetkezett.

Rámosolyogtam, ő meg rám. A szeme sötétebb árnyalatba fordult, aboldogság tette. Legsötétebb akkor volt, ha bedühödött, de ez most aviszontlátás öröme volt. Egy hónap múlva lesz három éve, hogy egy párvagyunk, úgy ismertem az arcát és a szemét, mint a sajátomat, sőt, mégannál is jobban: a saját szemembe elég ritkán bámulok bele. A mosolyacsakis nekem szólt, ilyet a színpadon soha nem látna tőle senki. Mertilyenkor a szeme megtelt szerelemmel. Ott volt az arcán, a szemében,minden mozdulatában, és tudtam, hogy az én arcomon ugyanez a szerelemtükröződik vissza, ahogy a nap fénye vetül vissza a csendes, kék tótükréről.



Karom átfonta a derekát, meztelen hátán a bőr sima volt, alattakeményen domborodtak az izmok. Édes istenem, mennyire jó érzés volt!Annyira, hogy még a szememet is lehunytam, és hozzásimultam. Afelsőtestünk összeért, puhán és finoman, csak szalonképesen, így azt nemérezhettem az ágyékom táján, hogy mennyire örül nekem a teste. Ahhozjobban hozzá kellett préselődnöm, és az most nem volt járható út. De őmegérezte, hogy legszívesebben intenzívebbre hangolnám az ölelkezést,mert határozottan hamiskásan mosolygott le rám, a szemébenmagabiztosság villant, mert már tudta, mennyire odavagyok érte, és hogymennyire szépséges is ő. Régebben, amikor még nem jöttünk össze, azt

gondolta, benne csak a szépsége és a lepedőakrobatikája ér valamit. Azóta,mellettem már elhitte, hogy annyi más szépség is lakik benne, annyi másteszi őt igazi főnyereménnyé – és az önbizalma is megnőtt végre. Ez az

önbizalom villant a mosolyában. – Csókoljátok már meg egymást – szólalt meg a háttérben Cynric – ,

hogy más is sorra kerülhessen végre. Barátságtalan pillantást kapott jutalmul, de aztán Nicky is ágálni

kezdett:

– Kihűl a kaja, Anita. Nathaniel lehajolt rám, én meg lábujjhegyre emelkedtem, és tartottam

az arcomat.

Ajkunk összeért, mintha megsimogatná egymást a két száj, könnyedén,puhán és finoman. Elég szűzies volt a dolog, de el is húzódtam, bár atenyerem még a tarkóján pihent, és a szeméről se tudtam leszakadni.

Minden vágyam az volt, hogy hosszasan csókoljam, hogy a nyelvem aszája melegében kalandozzon, de ilyen nagy közönség előtt inkábburalkodtam magamon. Főleg a kisbaba miatt. Régebben azt gondoltam,hogy egy ilyen kicsi még úgysem érti, mi történik, de Jean-Claude egyik

vámpírjának halálával az özvegy és a hároméves kisfia, Matthew eléggyakran vendégeskedett nálam és a cirkuszban, és egy ideje megkövetelte,hogy őt is megcsókoljam, méghozzá őt is a száján, mondván, hogy Nitátminden pasi szájon csókolja. Elég korán kezdett éledezni a férfiassága, éshatározott elképzelése volt arról, mit is jelent férfinak lenni. Az anyja eztroppant cukinak találta, hát én nem. Szerintem ez finoman szólva koraérettviselkedés volt.

Nathaniellel is beszélgettem erről, nem is forszírozta hát a csókotezelőtt a másik kisbaba előtt, csak a kezemet emelte a szájához, hogy



lágyan megcsókolja, és már ment is vissza a langyos kenyérhez, és szépnagy szeleteket vágott belőle.

Nicky és Cynric egyszerre indult felém, és egyszerre torpantak meg.Egymásra néztek. Cynric is közel olyan magas volt már, mint Nicky, de aválla negyed olyan széles se. Vézna kis piszkafának látszott az oroszlánommellett.

– Én vagyok a kék hívótigrise – mondta. A két keze lazán, ökölbefordulva lógott az oldalánál, láttam, hogy nagy erőfeszítéseket tesz, hogyne álljon kihívó, harci pózba.

– Igen, én meg a vámpírmenyasszonya, egyszerű kaja – bólintotttényszerűen Nicky. Ahogy mondta, nem érződött olyasmi, hogy ő ezt egyfokkal is kevesebbnek, értéktelenebbnek gondolná.

– Pontosan – bólintott Cynric. – Ha a hivatalos vámpírceremónia szerint menne az üdvözlés, akkor te

lennél az első, de a saját konyhánkban vagyunk, és az alakváltótörvényekszerint simán kiverném belőled a szart.

Gondolom, tettem valami akaratlan mozdulatot, mert Nathaniel

megeresztett felém egy „Anitá”-t. Rápillantottam. Megrázta a fejét. Vagyishagynom kell, hogy ők ketten oldják meg. És én bíztam Nathanielítéletében, de ha bunyózni akarnak, hát úgyis leállítom őket.

– Micah-t is szarrá verné bárki a falkában, mégis engedelmeskednekneki, sőt, ő a királyuk, a Nimir -Raj – vetette ellen Cynric, de a hangja nem

volt dühös, csak meg akarta érteni a dolgot. – Igaz – bólintott Nicky – , de attól, hogy szétvered az embereidet, még

nem leszel feltétlenül a vezetőjük. Többek között ezért is nem lehettem éna régi oroszlánfalkám Rexe. Valószínűleg legyőztem volna harcban akirályunkat, de ő akkor is jobb vezető volt, és ezt tudtam anélkül, hogyölre mentem volna vele.

– De a te régi Rexed harcos volt és zsoldos. Micah egyik sem – ráncolta a homlokát Cynric.

Most Gina válaszolt neki elborult arccal. A szemében régi időkkísértete táncolt.

– Micah megmentette az életemet – mondta komoran. – Mindannyiunkat ő védett meg. Odavetette magát Kimérának helyettünk,átvállalta a kínzásait. Ő elég erős lett volna, hogy Kiméra nekényszeríthesse bele állati alakjába, de Zeke nem. Micah helyette váltottalakot, és tűrte, hogy leopárdként legyen napokat, miközben azt se





Felágaskodtam, szinte besiklottam a nagy izmok közé, hogymegtaláljam a száját. Eleinte gyöngéden csókolt, de aztán egyre mohóbbávált a csók, és közben úgy fordított, hogy Gina, Zeke és Chance csak az őhátát lássa. Már a nyelvünk, a fogunk is benne volt a csókban, az ujjaim ahátát markolták, és végül el kellett húzódnom, hogy ne akarjam belevájni akörmömet a bőrébe, mert azt mások is látták volna.

– Elég lesz, Nicky, elég – lihegtem felindultan.

– Lehet, hogy sose leszek a szívszerelmed – vigyorgott elégedetten de

nekem már az is elég, hogy így beindulsz tőlem. A vámpírerőmet Jean-Claude-tól szereztem, és ő Belle Morte, vagyis a

Szépséges Halál vérvonalából származik. Ennek a vérvonalnak akülönleges képessége a csábítás és a szex, csakhogy Jean-Claude-ban

valami változott Belle Morte-hoz képest, az ő verziójában a vérvonalképessége már nemcsak a kábszerélességű vágyról szól, hanem aszerelemről is. Belle Morte bárkit megszerzett magának, és akitmegszerzett, az végzetesen belébolondult, kész volt érte bármire. Belleviszont nem érzett iránta semmit. Nálunk ez már egészen másképpen fest,Jean-Claude-nak is ügyelnie kell, hogy kit csábít el, mert az ő ér zelmei is

benne vannak a játszmában. És ez rám is igaz. Vámpírerőm legutóbbiáldozata éppen Nicky volt, akinél nem volt elég erőm, hogy időbenleálljak, így én magam is bennragadtam a kapcsolatban. És nagyon is jóvolt nekem Nickyhez érni, jó volt, ha ölelt. Ha az embernek nem nagyon

van viszonyítási alapja, azt hihetné róla, hogy ez szerelem, pontosabban ezA SZERELEM, csupa nagybetűvel, pedig ahhoz köze sincs. Sokkal inkábbnevezném megszállottságnak, márpedig bármit mondanak is a könyvekmeg a filmek, a megszállottság olyan messze van a szerelemtől, mint azÉszaki-sark Kenyától, még ha néha nehéz is megragadni a különbséget:mert ahogy most ott álltam Nicky előtt, az arcomon még ott ragyogott acsókja emléke, a szívem még hevesen kalapált az ajka érintésétől. Ésmégsem éreztem iránta úgy, ahogy Nathaniel, Micah, vagy Jean-Claude

iránt. És akkor ez már mindenképpen azt jelenti, hogy ez nem szerelem,vagy éppenséggel azt, hogy ez egy másfajta szerelem? Újabbanigyekeztem nem nagyon piszkálni ezt a szerelemkérdést, nem belemászni,hogy mi az meg mi nem... de vannak helyzetek, amikor az embernek

viszket a tenyere, és egyszerűen nem lehet nem akadékoskodni. A lényeg,hogy ne kattogjak állandóan ezen.



Az ardeur ; vagyis Belle Morte tüze nálunk részben azt is jelentette,

hogy csak annyira uralhatsz valakit, amennyire te magad is hagyod

magadat uralni a kapcsolatban, csak annyi szerelmet erőszakolhatsz kibelőle, amennyit te is kész vagy adni, csak annyira vágyakozik rád,amennyire te is képes vagy vágyni rá. Belle Morte-ot nem kötötte ez amellékhatás, Jean-Claude pedig valamennyire képes volt szabályozni.Nekem sokkal több gondom volt vele, de az is igaz, hogy én még élek,még halandó ember vagyok. Talán ezért nehezebb nekem elég hideg-

szívűnek lenni, hogy a saját libidóm és a saját szívem birizgálása nélkül isképes legyek valakit arra kényszeríteni, hogy szeressen, imádjon éskívánjon engem.

Nicky ellépett tőlem, és átadta a helyét a karjaimban Cynricnek.Belenéztem a pupilla körül mélykék, a karimán egészen világoskékszemébe, a reggeli nap hihetetlenül kiemelte a haja tengerészkékárnyalatát. Félárnyékban elment kékesfeketének is, de totálfényben kékvolt, amennyire egy haj csak kék lehet. Csak épp nem festett kék, hanemtermészetes, mert a kék tigris színe volt.

Átkaroltam, belebújtunk mindketten az ölelésbe. Egy évünk volt már,hogy kitanuljuk egymást, hogy megszokjuk a másik testét. És mégis,ahogy most felnéztem abba a szörnyen fiatal arcába, épp annyirafelzaklatott a fiatalsága, mint egy évvel ezelőtt.

– Mi a baj? – kérdezte halkan. – Csak olyan törékenynek tűnsz Nicky után – csóváltam a fejemet. – Nicky után mindenki törékeny – nevetett ezen nagyot Cynric, és az

oroszlánra sandított. – Igaz – bólintottam. Cynr icet nem magam választottam – Minden Sötétségek Anyja lökte a

karomba, mert a terveihez erősnek és elfoglaltnak kellett tudnia engem.Számított is neki, hogy a fiú alig tizenhat és még szűz, amikor a világotakarta megint vérbe és halálba borítani?! És ha arra gondolok, hogy mi

egyetlen ember ártatlansága a létezésének több ezer éve alatt elkövetettsok borzalom mellett, hát azt kell mondanom, hogy Cynric még jólmegúszta.

Közben visszafordult hozzám, arcán még ott remegett a nevetés, amitvalami vicc váltott ki, és amit én még csak nem is hallottam. Arraeszméltem, hogy azt mondja:



– Még fiatal vagyok, még nőnöm kell. De legalább már magasabbvagyok.

– Hát élvezd a magaslati levegőt, kölyök – ugratta Nicky – , mert úgyiscsak abban a dimenzióban jutsz feljebb.

– Nagy francokat.

– De mennyire!

Nathaniel a frissen sült, illatos kenyérrel elgyalogolt a két tréfálkozópasi között, kinevette őket. És már mindenki csak a kenyér csodás illataután ment, mint az oroszlánok a gazellára. Hirtelen megéreztem, hogymennyire éhes is vagyok.

Zeke mély hangja is becsatlakozott a férfias nevetésbe, és már Gina isvelük kacagott megint. A kis Chance is göcögött, mert bár a tréfát nemértette, azt alaposan kitanulta, mióta nálunk élt, hogy ha mások nevetnek,klassz együtt nevetni velük. Cynricre mosolyogtam, jó volt látni, hogymostanában annyival vidámabb és nevetősebb, mint amikor ideköltözöttVegasból.

Mosolyogva nézett rám, próbált belelátni az agyamba. – Mi az? – kérdezte, és a hangjában is ott bujkált a nevetése, a

boldogsága. – Csókolj már meg, hogy ehessünk végre – ráztam meg a fejemet. Elvigyorodott, amitől az arca csak még kölykösebb lett, de legalább

már megjelentek a szája sarkában az első nevetőráncok. Kezdte a felnőttférfi kifaragni magát a fiútestből, és tetszett, hogy az első nyomok aboldogság nyomai, nem a szenvedésé. Abból nekem is alaposan kijutott

pár évvel ezelőttig, nem kívántam vissza azokat az időket. Imádtam, hogyitt állhatok ebben a napsütötte konyhában az isteni kenyérillatban, hogy aférfi, akit ölelhetek, boldogan nevet rám, miközben varázsos parfümkéntlengi be az egész házat a többiek kacagása.

Cynric lehajolt, én meg emelkedhettem már megint lábujjhegyre, hogymegcsókoljam. Épp csak az ajkunk ért össze, gyöngéden, finoman, ésmégse neveztem volna szűzinek a csókot, mert a testünk valahogy nagyonis átadta magát a puhaságának és édességének. Én bontakoztam ki belőleelsőként, egyszerűen csak nem pipiskedtem tovább. Cynric úgy pislogott,mint aki egy pillanatra megszédült.

– Azta! – szaladt ki a száján. Imádtam a fiatalságában, hogy ő még nemszégyelli kimondani az ilyesmit.

– Jó reggelt, Cynric!



– Anita! – mondta, és sokatmondó pillantással, súlyosan mért végig.Nem csinálta annyira jól, mint Micah vagy én, de határozottanfejlődőképes volt.

Biccentettem, elmosolyodtam, megadtam magam:

– Jó reggelt, Sin! Elvigyorodott, és gyorsan megölelt, nem szenvedéllyel, hanem

elégedetten. Leültünk az asztalhoz, mindenki pontosan tudta, hol a helye

ilyenkor, ha épp nyolcan vagyunk a reggelire. Chance etetőszéke iselfoglalt egy helyet, szóval megvolt a nyolc, bár ha Micah végrecsatlakozik, akkor felnőttből is meglesz annyi. Átfutott az agyamon akérdés, hogy vajon Bram és Ares odakinn a posztjukon is érzi-e a fincsi

reggeli illatát, dehát nyilván érezték. Sebaj, majd esznek ők is, ha befut aváltás, és lejár a műszakjuk. Micah is megérkezett közben, mosolyogvahajolt fölém egy gyors puszira, és megszorította a kezemet. A napfénybena szeme sárgára váltott, a zöld épp csak a pupillák körül fénylett, és ettőlegy pillanatra olyan volt, mintha aranyszínű lenne a szeme. A pillantásakésőbbre komolyabb csókokat ígért, de most leült mellém, és az asztalalatt fogtuk egymás kezét. Nathaniel a másik oldalamon foglalt helyet,neki odanyújtottam a másik kezemet, és egy hosszú pillanatigösszekapcsolódtunk így hárman. Most már tényleg nyolcan voltunk. Ami

nem egy rossz szám.



21.

Micah-val és Nathaniellel visszavonultunk a hálószobába. Az tény,hogy a lehető legfranciább franciaágyunk volt, extra hosszal, hogy a jóvalegy-nyolcvan fölé nőtt szeretőim is kényelmesen elférjenek benne, és aszélessége is sokemberes volt. Így hárman szinte elvesztünk benne,hosszúságra legalábbis mindenképpen, de mégsem vágytam mostnépesebb ágytársaságra. A többiek pedig megérezték. Talán az ólmosfáradság tehetett róla, ami a nyakamba szakadt a reggeli végére.Mindenesetre az egyetlen kívánságom már csak az volt, hogy a kétszerelmemhez hozzábújjak. Ha az ember ennyi halált lát ilyen rövid időalatt, akkor az életet akarja ünnepelni kicsit. Vagy leinni magát a sárgaföldig, csak inni nem ittam.

A felszerelésemet, vagyis a két dugig pakolt nagy táskát behoztam a

hálóba, és az ágy végébe raktam, a fotel mellé, ami a plüss pingvinjeimetfogadta be. Alapvetően ilyenkor elzárom a fegyverszéfbe a cuccot, demost nagy esély volt rá, hogy ugrasztanak, ha megtalálják a többi vámpírta nappali búvóhelyükön, és akkor repülnöm kell. A Browningot egyébkéntis az ágy fejénél tartottam, ott alakítottam neki egy kis rekeszt, ahonnanfélálomban is könnyen előkaphatom. Annak az volt a rendes helye. Atöbbitől meg most majd kis híján hasra fogunk esni, ha ki akarunk menni a

szobából, de mindegy. A keskeny ösvény, ami a táskák és az ágy mögött maradt, pingvinekkel

volt tele. Szóval választhattam, hogy a plüssállatokat taposom meg, vagy afegyvereket. Inkább a pingvinekre léptem rá, de nagyon nem esett jól,végül inkább arra jutottam, hogy kivételesen nem kerülöm meg az ágyat,nem tiprok halálra még több plüss pingvint, hanem átmászom az ágyvégén. Jó, aláírom, hogy elég nagy hülyeség kitömött állatokat félteni,amikor úgysem érezhetik, hogy rájuk lépek, de hosszú éveken át ők voltakegyetlen lelkitámaszaim, még mindig nem vetettem ki őket teljesen aszívemből, hálátlanságnak éreztem volna. Így is el kellett már raknomközülük sokat, mert a nagyobb ággyal kevesebb hely maradt nekik, és



választhattam, hogy vagy pingvinszőnyegen járunk, és néha orra bukunkbennük, vagy egy szekrény békességébe deponálom őket. Úgy fogtam fel,

hogy hús-vér emberekre lettek lecserélve, ami azért nem rossz csere. Sohanem is bántam meg. És néhányan még így is maradhattak.

Sigmund, a valaha volt ágytársam, akivel évtizedeken át összebújtam,megkapta a fotelben a főhelyet. Az ágyba már nem fért be, igaziágytársaimmal bújtam már inkább össze, így nem volt szükségem kitömöttcimborákra.

És már ott is feküdtek az ágyamban, csakis engem vártak: az egyikükderékig a vékony lepedő alatt, a másik teljesen pucéron a lepedőn. Annyirajellemző volt mindkettejükre! Ahogy Nathaniel elengedte magát, ésmegmutatta magát teljes szépséges valójában, míg Micah szemérmesebbenelrejtette a legfincsibb részeket. Régebben balhéztam volna Nathaniellel,hogy ne mutogassa már magát ennyire szemérmetlenül, de nem hagytamagát, és végül ő kerekedett felül – így mindenki azt csinált az ágyban,amit akart. Ráadásul igenis élveztem, hogy legeltethetem rajta a szememet.

Ahogy élveztem azt is, hogy Micah sejtelmesen bújik meg a leheletvékonylepedő alatt.

Egy hosszú pillanatra megálltam az ágy végében, és megcsodáltamőket. Még így három év után is sokszor majdnem kiszakadt belőlem azálmélkodás: „Hú, ez tényleg mind az enyém?!” Voltak napok, amikor úgyéreztem, nem is érdemiem meg ezt a nagy szerencsémet. Más napokonmeg egyszerűen csak boldog voltam, hogy ilyen szerencsés vagyok.

Micah kibontotta a haját, és most lágy, barna hullámok keretezték azarcát. Az a fajta barna volt, ami sötétszőkeként kezdi, aztán idővelbebarnul. Egyszer mesélte, hogy kisfiúként eleinte szőke göndör loboncavolt, ahhoz képest azóta kiegyenesedett valamicskét, és gesztenyebarnábaváltott. Meztelen felsőtestén szépen dudorodtak, feszültek az izmok. Megkellett dolgoznia értük, mert alkatilag vékony volt, majdnem olyantörékeny, mint én. De megdolgozott, formás volt a karja, a válla, a melle, ahasa. A bőre a fehér lepedő kontrasztjában egészen barnának tetszett, bárnem volt túlságosan sötétbarna. Micah könnyen lebarnult, de csak egybizonyos fokig, annál sötétebb meg soha nem is lett. A bőre finomancserzett lett, mint azoknak, akik majdnem mindig félmeztelenül járnakkocogni. Mert ő ezt csinálta, imádott a szabadban futni, majdnem mindig

kijárt, és amikor mi, többiek már behúzódtunk a fűtött/hűtött



futópályánkra, ő fittyet hányt a hidegre/forróságra, és kijárt a szabad égalá.

Macskaszemével pislogott fel rám. A macskaféléknél általában jólelkülöníthetően elválnak egymástól a színek a szemben, ahogy Cynricnek

is a kék kétféle árnyalata. Micah-nál azonban állandóan változott azárnyalat, átmenetes volt, mindig a hangulatától és attól függött, hogy éppmilyen szín van az arca közelében. Kicsit úgy, ahogy általában amogyoróbarna szem viselkedik, csak az övé a zöld és a sárga skálájánmozgott. Most épp nagyon zöld volt, olívazöld, arany beütéssel, mint frisslevelek a napsütésben.

Nathaniel mocorgott, hozzábújt Micah-hoz, és ezzel fel is hívta magáraa figyelmemet. A másik isteni pasimra néztem. Az ő haja még mindighosszú fonatban kígyózott a teste mellett, mert bár volt, hogy ő iskibontotta az ágyban, alapvetően fonattal kezdett, és aludni is praktikusabbvolt így. Mert a nagy hajzuhatag a szex közben valahogy mindig rosszhelyre került, valaki mindig a lehető legrosszabb pillanatban térdelt,könyökölt, hasalt, ült rá. Néha az is a szex része volt, hogy kibontottuk, ésbeletemetkeztünk. Máskor megkötözős szex volt, Nathaniel imádta ahajas-megkötözős szexet, amit én személy szerint fel nem foghattam, mert

utáltam volna, de a szexben a másik kívánsága is ugyanúgy fontos, mint atiéd, nem érteni kell, hogy ugyan miért épp arra vágyik, hanem megadni,amire vágyik.

A hasán feküdt, totál plánt kaptam a szépséges, széles vállakból Valakban kar csúsodé hátról, a keskeny, izmos derekáról, gömbölyűfenekéről, izmos combjairól, vádlijáról. Csak a lábfeje volt a lepedő alatt,amit az ágy végébe hajtogatott. Gyakran csinálta ezt, hogy csak a lába alsórészét, a lábfejét, esetleg a vádliját takarta be. Egyszer megkérdeztük, hogyha már amúgy pucér, minek takarja be éppen a lábát, de csak megvonta avállát, hogy így szereti. Egy válasznak jó is lesz ennyi.

Nagy, lilás szemével pislogott, és elmosolyodott azzal a mosolyával,amiben a boldogság keveredik pajkossággal és persze legfőképpenszexszel. Ettől a pillantásától elakadt a lélegzetem, az alhasam lüktetnikezdett, hogy a levegő szabályosan felszakadjon a tüdőmből, és csak ettőlkapjak észbe, hogy nem ártana lélegezni, ahogy normális emberekszoktak.

K imondhatatlanul boldoggá tett, hogy itt fekszenek az ágyamban, azágyunkban, és bármit megtehetek velük, itt vannak nekem.



– Na, most meg mi ez a tekintet? – kérdezte Micah halvány mosollyal. – Csak boldog vagyok. Egyszerűen boldog. Erre a mosolya kiteljesedett, elfoglalta az egész arcát, és a szemében az

a szinte félénk, szégyellős pillantás lobbant fel, amit csak néha látni benne.A fejét kissé lehajtotta, és alulról nézett fel rám, ami azért elárulta, hogytudja ő, mekkora része van ebben a boldogságban. Azt sosem tudtam

eldönteni, hogy ez a félénk szégyellőség valami régi szokás-e, vagy

alapvetően része annak a sötét, szinte ragadozó nézésnek, aminek nem avérállatsághoz van köze, hanem a férfiassághoz. Léteznek férfiak ezzel apillantással.

Nathaniel boldog birtoklással mosolygott ránk. Na, az ő arcán aztánnyoma se volt félénkségnek, ha szexről, vagy a saját szépségéről volt szó.Amikor az életem részévé vált, éppen az volt az ő nagy problémája, hogymások csakis a szépséget és a szexuális gyönyört látják benne, azontúlsemmit. Én és Micah voltunk az elsők, akik testiség nélkül szerettük. Aszépsége és a szexuális képességei csak hab volt a tortán, nem a tortamaga. Persze, ez a hab fincsi volt, nagyon is édes, és hát, ha az emberőszinte akar lenni, minek a torta, ha nincs rajta hab?

– Kissé túlöltözött vagy – jegyezte meg.

Lepillantottam az óriáspólómra, amin karácsonyi pingvinekkorcsolyáztak, és kábé a térdemig ért. Nem a legszexibb hálóing, de ezenkívül csak csipkecsodáim voltak, mint mondjuk az a kurta tűzpiros köntösa fogason, amit valahogy nem tudtam összeegyeztetni a fürdőszobábakirohangászással, amióta Gina, Zeke és Chance nálunk laktak.

– Kell egy olyan köntös, amivel nem ítélem tízévnyi analízisre akisbabát – nézegettem a pingvineket a hasamon.

– Egy másik fürdőszoba kell – javított ki Micah. – Nekem bejönne a hálószobából nyíló, saját fürdő – mondta

Nathaniel.

– Ezt már megbeszéltük. Ahhoz mindent át kellene építtetni, és közbennem lenne hálószobánk.

– Ezért arra az időre Jean-Claude-hoz bútorozunk, Gináék maradnak,és felügyelik az átalakítást. Úgy Chance-nak sem kell visszabújni a földalá.

– Ezek szerint nem verted ki a fejedből – meredtem Nathanielre.

– Ezek szerint nem – bólintott.



Nem tudom, erre mit feleltem volna, ha Micah nem tereli vissza a szótaz eredeti témára.

– Akkor is túl vagy öltözve – mondta.

– Nekem legalább látszanak a lábaim – próbáltam mosolyogni a nagyelgondolkodásban. – Te vagy betakarózva.

– Egyikőtökből sem nagyon látszik semmi – zárta le Nathaniel. – Énegyedül vagyok itt meztelen.

És hogy ezt bebizonyítsa, négykézlábra emelkedett, és ténylegláthattunk is mindent, amit az anyatermészet adott neki, és amit egyetlenvendég se láthat soha a Bűnös Vágyakban. Lerántotta a lepedőt Micah-ról,és elindult felém. Ahogy az ágy végébe ért, átkarolta a derekamat, a másikkarjával a fenekem alá kanyarintott, már fel is kapott, aztán az ágyvégenátemelve maga és Micah közé hajított, majd mellém zuhant. Csakkacagtunk, de akkor Nathaniel keze benyúlt a pólóm alá, és elindult felfeléa combomon, fenekemen, oldalamon, míg el nem érte a mellemet. Ahogyazt simogatta, már nem nevettem, de még mindig mosolyogtam rá. Amásik oldalamon Micah feltámaszkodott, és Nathaniel mozdulataitvisszatükrözve simogatta végig az oldalamat, míg végül neki is jutott egy

mell. Erre már a mosoly is kezdett eltünedezni az arcunkról, pedig egyrejobban éreztük magunkat.

Micah felhúzta a pólómat, és elkezdte lerángatni rólam. Nathaniel amásik oldalról besegített, és egyszerre csak kihámoztak a korcsolyázópingvinek alól. Micah a földre hajította, és végigmért:

– Mennyivel jobb így – sóhajtott. A hangja egészen mély volt már, atesztoszteron és a vágy mélyítette.

És akkor ott feküdtem közöttük meztelenül, és belenéztem azöldessárga és levendulakék szemekbe. Mindkettő egyre csak sötétedett,azzal a férfias bizonyossággal, amivel az összes pasim méreget az ágyban,a szex közben. Mert tudják, hogy most megkapnak, hogy semmire semondok nemet, hogy az övék vagyok. Talán nem örökre az övék, és nemis kizárólagosan az övék, de akkor is egy időre, a jelenben az övék.Tapasztalataim szerint minden férfinál, még a leggyengébbeknél ismegvan ez a végső vágy a birtoklásra, valami ősi ösztön lehet ez, hogylegalább egy órára vagy egy éjszakára birtokoljanak. Nem tudom, a

nőknek van-e ilyen pillantása, mert ilyenkor nem szoktam magamatnézegetni a tükörben, és annyi tapasztalatom még nincs más nőkkel, hogytörvényszerűségeket fogalmazatnék meg ezen a vonalon. Lehet, hogy



nekünk, csajoknak is van ez a nézésünk, nem állítom, hogy nincs, csak

eddig még nem láttam. Micah megcsókolt, és mivel már nem volt kényes közönségünk, akinek

a lelkét kellett volna óvnunk, így nem finomkodott, hanem birtokba vette aszámat a nyelvével, a fogaival, én meg felkiáltottam az élvezettől, ő pedighalkan, dorombolva morgott. Beszívtam ennek a hangnak minden zamatát,éreztem még az ízét is. Fahéj íze volt, édes és forró. Tudom, hogy az újszájvíz miatt, de ez nem változtatott a tényen, hogy a szájának istenicukorkaíze volt.

Nathanielnek vaníliaillata volt, mindig is ez áradt belőle, és ahogy mosthozzám simult, a vanília és a fahéj úgy keveredett körülöttem, azérzékeimen, mintha karácsonyi sütibe harapnék, vaníliás kiflibe, aminek atetejét fahéjjal szórták meg – és langyos és édes és istenien fűszeres.

Nathaniel a mellbimbómat nyalogatta, eleinte finoman, könnyedén,mintha lefetyelne, aztán szopni kezdte, egyre erőteljesebben,határozottabban, és már nyögtem is bele Micah szájába. Olyan volt,mintha a csók lenne a hangtompítóm, miközben Nathaniel egyre

hevesebben szopogatta, harapdálta az egyik mellemet, a másikat pedig akezével masszírozta, gyömöszölte szinkronban. A mellbimbóim márkeményen ágaskodtak, és akkor belemélyesztette a fogát, a másikat pedigerősen összecsippentette, én meg sikoltottam a gyönyörűségtől. Micahcsak csókolt, és a keze a csípőmre siklott. Közben Nathaniel nagyobbratátotta a száját, és szinte beszívta az egész mellemet, vagyis amennyi

belefért a szájába, körmei belevájtak a másik mellembe, markolta, durvánjátszott vele. Ahogy a fogai megint belém mélyedtek, a hátam megfeszült,belepréselődtem Micah csókjába, és a keze becsusszant a két combomközé.

Az ujjai finoman siklottak végig az ölemen, és már tártam is szét alábaimat, hogy jobban hozzám férjen. Az ujjai bejártak mindent a

combjaim között, egyelőre csak felszínesen, cirógatva, ismerkedőn,kutakodón. Kezei felfedezték az altestemet, ahogy a szája felfedezteközben a számat.

Nathaniel egyre keményebben harapdált, hogy ha Micah csókja nemtompította volna a hangomat, nem zárta volna le forrón a számat, talán márkértem is volna, hogy álljon le. De Micah mintha szándékosan úgy csókoltvolna, hogy ne kiálthassak közben, amikor érezte, hogy a testemmegmerevedik, a nyelve még mélyebbre furakodott belém, és odalenn az



ujjai belém siklottak, és már nem is éreztem kínnak a fájdalmat amellemben, hanem azt a majdnem fájdalmat éreztem, amit a szex tompítgyönyörűségessé. Az ujja rátalált a ritmusra, ami lágyan a karjába emelt,átadtam nekik a testemet, a fájdalom és kéj sajátos keverékébe merültem,Micah csókjai édesen tartottak lebegésben. Ha még soha nem csináltukvolna ezt, nyilván nem ragadhat el ennyire az összhang, ez a kényesegyensúly, ami újradefiniálja a fájdalmat, és a gyönyör fűszerévé teszi. Deismerték a testem minden rezdülését, tudták meddig mehetnek el, mi az,aminél még nem fogok leállítani senkit, hanem élvezem, méghozzáminden porcikámmal.

Nathaniel úgy marcangolta már a fogával az egyik mellemet, mintvalami kutya a csontot, a másikat meg úgy markolta, hogy szinte

összeértek az ujjai a húsomban. És akkor váratlanul, szinte a semmiből,mert a fájdalom egészen elleplezte idáig, Micah ujjai átlendítettek azorgazmusba, forró hullám csapott át az alhasamon, ömlött végig atestemen, és a fájdalom kéjesen keveredett bele ebbe az áramlatba.Belesikoltottam Micah szájába, a testem megfeszült kettejük ölelésében, akét test rám simult, és a szemem egészen kifordult a gyönyörtől. Átadtammagam a féktelen élvezetnek, Nathaniel már nem harapott, Micah szájalevált az enyémről, végül a keze is elhagyta a testemet. Éreztem, ahogyhullámzik alattam az ágy, de a szemem nem tudtam kinyitni, hogy lássam,mi történik.

Aztán Nathanielt éreztem azon a ponton, ahol az előbb még Micahkeze járt. De ő nem a kezét használta, hanem a makkjával cirógatott végig,és én kis híján belealéltam az orgazmus utórezgéseibe. Aztán belém hatolt,én meg felkiáltottam, és a felsőtestem elhagyta az ágyat, mint a marionett,amit fektéből ültébe rántottak fel madzagon hirtelen. De csak egypillanatra, mert rögtön el is vágták a madzagot, és én megint elnyúltam azágyon, mintha csontok és izmok helyett valami sűrű, forró folyadékfolydogálna bennem. Nathaniel centinként araszolt bennem egyre beljebb,míg végül befogadtam az egész szerszámát, a teste rám simult, szor osan.

Ahogy feltolta magát, két karjával a fejem mellett támaszkodva,próbáltam kinyitni a szemem, hogy belenézzek az övébe. És a tekintetem atestünkre tévedt, ahogy a hasunk összetapad, és Nathaniel lassan elkezdikihúzni a farkát belőlem, de még mielőtt végképp kiérne, indul is visszamegint.

– Édes istenem – sóhajtottam.



Lassan, alapos és mély döfölésekkel haladt, rátalált a ritmusra, és úgydolgozott rajtam, hogy a végén megint jött a forróság, és már élveztem isújra, a testem táncolt alatta, kezeim a hátára rebbentek, hogy belevájjam ahúsába a körmeimet, de Micah elkapta a két karomat, hogy őt markoljaminkább, félig lefogott, félig támaszt adott, és a körmeim rajta hagyták a kisfélhold nyomukat.

Akkor Nathaniel gyorsabb ritmusra váltott, ki-be. A testünket néztem,ahogy a hosszú farka jön-megy bennem, és a puszta látványtól élveztemmegint. Sikoltva karmoltam bele megint Micahba, aki egy pillanatra sem

eresztette volna el a kezeimet, mert Nathaniel ugyan élvezte volna, haösszekarmolom, imádta a fájdalmat, csak épp este fellépése lesz, és addignem múlnának el a nyomok. Vigyáznunk kellett a bőrére, ezért kitanultuk,hogyan veheti át tőle Micah a karmolást. Én élveztem azt is, ha lefognak,úgyhogy jó alkunak bizonyult ez a felállás is. Nathaniel megint ritmust ésszöget váltott, kissé ferdébben döfött, és még mélyebben megmerítettebennem a farkát, hogy elérje azt a bizonyos pontot, amitől valami egészenmásfajta orgazmus jön, és már jött is, igen, nem kellett várnom rá.

Micah felülről tartott, a fejét rám hajtotta, így a haján keresztül láttamNathanielt. Néztem az arcát, ahogy koncentrál, és lehunyja a szemét, hogya lehető legtovább bírja, hogy minél több gyönyörűséget kapjak, mielőttmég ő is elmenne. Aztán egyszeriben tágra nyílt a szeme, és a csípője márnemcsak ki- be mozgott, hanem tekeredett is egyet minden döféssel, minthaoldalirányban is tenne kis kitérőket, hogy mindenemet bejárja odabenn. Haegyszer erre rákezdett, már nem bírta sokáig, de ilyenkor már nem isszámított, mert ez nekem is pillanatok alatt működött. Ahogy egyszerreelélveztünk, belesikoltottam a gyönyörömet az ágyvégbe, a farka még egyutolsót lökött, tövig merült bennem, az ágyhoz szögezte az altestemet,ahogy Micah fogása pedig a két karomat.

Nathaniel kihúzta magát belőlem, a testem végigborzongott, deérdekelt is engem bármi ebben az áléit, kéjes állapotban?! Látni se láttam...

Ereztem, ahogy zihálva eldől mellettem, és halkan felnevet. – Ez... csodás... volt. Beszélni még nem tudtam, ezért csak bólintottam. Micah száját éreztem az arcomon, azt hittem, megcsókol megint, de

csak forrón, mélyen suttogott a bőrömre: – Én jövök.



22.

Nem véletlenül volt Micah a második. A legtöbb pasimnak szép,méretes szerszáma volt, de Micah mindenkit maga mögé utasított.Mesélte, hogy nem egy nő volt az életében, aki hirtelen meggondoltamagát, amikor meglátta, mekkora. Nem merték magukba fogadni. Taláncsak egy pasim volt, aki versenyre kelhetett vele, méghozzá Richard, devégül is még az övé sem volt ennyire nagy. Micah farka elérte a köldökét,

ha nagyon igyekezett, vagyis nem is fért el bennem teljesen akármilyenpózban. Mondják, hogy a hüvely rugalmas, és alkalmazkodik a beléhatolódimenziókhoz, de a rugalmasságnak is vannak határai. Ráadásul ahogy aférfiak szerszáma is változó méretű, úgy a nőknek is mások a dimenzióik.Van, aki mélyebb, van, aki szűkebb. Szerencsére annyira nem volt vastag,mert ha ráadásul még vastag is lett volna ehhez a hosszhoz, hát lehet, hogyén is bemondom az unalmast. De így nem mondtam, és Micah azért isimádott velem szeretkezni, mert bírtam a mélységig való behatolást, ahogyaz előbb Nathaniellel is bebizonyosodott, élveztem, ha a méhemig feltör afarok. És Micah még inkább be tudta bizonyítani, mennyire is élvezem.

Majdnem ugyanazt a helyzetet vette fel, mint Nathaniel, vagyis csak a

csípőnk ért össze. Ágyéka lassan, óvatosan kezdett dolgozni, még nem jöttbelém túl mélyen, épp csak éreztem a farka hegyét. De Nathaniel máralaposan bemelegített, pár döfés után rá is szóltam, hogy csináljakeményebben. Régebben ilyenkor tiltakozott, hogy nem akar fájdalmatokozni, de már megtanulta, hogy velem nem kell finomkodnia.

Keményebben kezdett döngölni, farka kitöltött teljesen, és már éreztemis a növekvő forróságot, az élvezet ígéretét. Ahogy a farka hegye améhszájamba csapódott, egyszeriben el is élveztem, közben a karjátkarmoltam, vörös csíkokat rajzoltam rá a gyönyörünk tiszteletére.

Akkor azonban hirtelen kirántotta magát belőlem, pedig ugyanolyanhosszú és tettrekész volt még, mint amikor elkezdte.

– Táplálnod kellene az ardeur t , Anita – morogta elfúltan. – Meg sem

próbáltad.



Egy ideig csak lihegtem, és bámultam rá, míg végül szóhoz jutottam. – El is felejtettem.

– Bárkinek kiverné a fejéből a srác – nevetett halkan, mély hangonNathaniel.

Egyszerre néztünk rá. Ott hasalt mellettünk, az arcán élvezet ragyogottpusztán attól, hogy nézett bennünket. Nathaniel exhibicionista és voyeur isvolt egyben, imádta nézni, ahogy mással csinálom, de leginkább azt,ahogy Micah-val csináljuk.

– Fordul! – mondta Micah.

– Tessék?

– Fordulj meg!

Az altestem sehogy sem akart együttműködni, Nathaniel fordított átvégül. És a párnákat is eltakarította közben az útból, hogy kényelmesenhasalhassak. Micah a két combomra térdelt, ami már önmagában jó volt,de leginkább az ígéret volt benne jó, hogy tudtam, mi következik. Mivelelőttem a nők folyton azzal bombázták, hogy túlságosan is nagy, és nembírják, és egyáltalán, túl sok ez így, ezért egy csomó pózt ki se tudottelőttem próbálni. Én viszont imádtam, ha megtölt, élveztem tőle, nyitottvoltam, befogadtam, bárhogy közeledett is.

– Ha túl sok lenne, szólj! – figyelmeztetett, ahogy mindig.

– Szólni fogok – mondtam, és az arcom belesüppedt a matracba. Nem egyszerűen végigért bennem, hanem el is kanyarodott, inkább

simogatott ott bent, mélyen az alhasamban, nem annyira döfött. – Neked visszakanyarodik bennem a farkad? – kérdeztem. – Igen.

Vagyis ez a szög nekem is jó néhány centivel hosszabb volt akelleténél.

– Nem fáj? – kérdeztem. – Nekem nem. És neked?

– Nem. Csak egy kicsit más érzés. – Jól más?

Átgondoltam, aztán bólintottam. – Jól. Aztán felvette a ritmust, és minden egyes lökéssel jött az a simogató

visszafordulás, ahogy visszakanyarodott bennem. Mintha végigért volna,aztán befordult, hogy teljesen elférjen.

– Keményebben – mondtam.



– Biztos?

– Tuti.

Szavamon fogott, hevesebben kezdett pumpálni, de a simogatás nemmaradt el egyetlen döfés végén sem, mintha belülről masszírozna, olyanvolt. Zseniális érzés volt. Mégis bizonytalankodást éreztem benne, ésahogy hátranéztem, láttam, hogy lehunyja a szemét, hogy jobban

figyelhessen minden mozdulatára. És azért is, hogy minél tovább bírja. Alegtöbb pasi eléggé vizuális, és segít nekik, ha nem látják, ahogy a testükdolgozik a nőben, könnyebben odázzák el a gyönyört. Néztem, ahogykoncentrál, és közben az ágy lágyan ringat a teste ritmusára. És akkorszinte figyelmeztetés nélkül már ott is volt az orgazmus. A matracbamarkoltam, és belekiabáltam minden kéjemet.

– Az ardeur, Anita – hallottam Micah visszafojtott hangját. Eleresztettem az ardeur t féken tartó metafizikai pórázt, és tápláltam az

éhségemet. Micah érezte, amikor elhajítom a pajzsomat, és ő is elengedtemagát, már nem kellett tartóztatnia semmit, élvezhetett ő is. Még egyutolsó lökéssel és simogatással végigmasszírozott, és ahogy elindult kifelé,és felfelé csapódott megint a farka vége, elélvezett ő is. Az ardeur pedig

táplálkozott, és én éreztem az ő gyönyörét is. Ereztem, hogy forrónspriccel, áramlik belém, a testem pedig magába szívta, mélyen benyeltmindent. Akkor kicsit hátrébb dőlt felettem, és ha nem ő lett volna, akkorez talán fájt volna, vagy ha nem én fogadtam volna x magamba, akkortalán annak a másik nőnek is fájt volna, de mi voltunk, önmagunk, és mimindketten élveztük, hogy ilyen mértéktelenül és mélységesenbelemerülünk egymásba.

A teste borzongott, az éhségem felfalta mind az összes energiát, és rámhanyatlott. Mellének izzadsága is engem táplált, a szíve zakatolása ahátamon, a súlya és az érzés ott lent, mélyen bennem, mind engem táplált.

– Amikor már azt hiszem, ennél nem lehetsz fantasztikusabb az

ágyban, mindig kiderül, hogy tévedtem – zihálta, amikor végre levegőhözjutott.

Szerettem volna valami kifinomult viszonzással jelezni, hogy ő milyenkifinomult és mennyei csemege, de csak ennyire futotta:

– Számból vetted ki a szót, bébi. Nem épp magasköltészet, de az üzenet átment, és félresodorta a

hajamat a nyakamból, hogy megcsókolhassa. – Szeretlek, Anita.



– Én jobban szeretlek. – Én szeretlek a legjobban – csatlakozott Nathaniel is, és hozzánk

simult.

Elmosolyodtam, és az utolsó szólamot már kórusban mondtuk,egyszerre:

– Én szeretlek a legeslegjobban.

És így is volt.





Felültem. Nathaniel karja lecsúszott a derekamra, az arcát aderekamhoz fúrta be, én meg igyekeztem nem tudomást venni róla.

– Hova?

– Nem messze tőled, azért is hívtalak. Ha máshova mennénk, hagytalakvolna, és mentem volna egymagam a bevetésiekkel, de így felszedhetünkmenet közben.

Nathaniel már finoman csókolgatta a hátamat, és ugyan teljesen nemvonta el a figyelmemet, de nem is segített. Hátranyúltam, hogy a szája és abőröm közé tegyem a mancsomat. Közben az órára néztem.

– Basszus, Brice, alig két óránk maradt naplementéig, és akárkéttucatnyi vámpír is lehet a búvóhelyen. Igyekeznünk kell, ha végezniakarunk velük.

– Puskával megoldható. – Ha minden tiszta, és nem kell vámpírvadászatosat játszani, akkor

talán. – Egyéb lehetőség? – kérdezte. – Nulla. Emeljétek a seggeteket. Ha nem siettek, bemegyek egyedül. – Nem rémlik, hogy megmondtam volna a címet. Csak annyit, hogy ott

van arra feléd. – Halljam a címet – morogtam. Úgy fest, fáradtabb voltam, mint

hittem.

– Kizárt. Storr kapitány és Kirkland is figyelmeztetett, hogy hamegadom a címet, magányos farkas akcióba lendülhetsz. Nem tévedtek.

Magamban átkozódtam. – És akkor szó szerint fel akarsz szedni vagy megadod a címet, ha már

a közelben jártok?

– Felszedlek. Tényleg teljesen útba esel. – Jó, várlak, Brice. És tényleg pörögjetek, mert nem szívesen mennék

be akkor, amikor már ébredeznek. – Hát én se – felelte, és lerakta. Nathaniel még szorosabban ölelt, és az ujjaim között puszilgatott.

Annál már sokkal jobban ismert, hogy hangosan is kimondja, amit azölelése, a teste üzent: ne menj!

– Vigyázz magadra! – fogta meg Micah a kezemet.

– Vigyázok. Egy pillanatig még öleltük egymást, és igyekeztem nem nagyon

belemerülni a vágyba, hogy tényleg inkább visszabújjak az ágyba, és ne



menjek sehová. Régebben imádtam szörnyetegekre vadászni, rohadtulbüszke voltam rá, hogy nekem a legjobb a rátám, én ölöm le a legtöbbet.Mostanában már sokkal szívesebben fordítottam volna hátat a melónak, ésjöttem volna haza a szeretteimhez. Zerbrowski szerint ez a tízéves krízis,és hiába tiltakoztam, hogy nem is csinálom még tízéve az egész melót.

– Ez a munka olyan, mint sorozatgyilkosokra, szexuális erőszaktevőkre

és más erőszakos cselekmények elkövetőire vadászni. Ezen a terepenmindenki kiég egyszer. Még te is.

Csak ültem ott a félhomályban, az egy szem fénysugarunkban épp csakláttuk egymás arcát, ahogy Nathaniel és Micah magához ölelt.Bekucorodtam a melegükbe, a biztonságba, és nagyon nem akaródzottelmenni. Legalább húsz vámpírt biztosan le kell ölni kevesebb, mint kétóra alatt, ami rengeteg. Abban majdnem száz százalékig biztos voltam,hogy ha velem történik valami, Jean-Claude életben tud tartani mindenk it,aki hozzám kötődik metafizikailag. Még Nathanielt is. Nem halna velemsenki, csak... soha még ilyen boldog nem voltam, mint most. Lehet, hogy aboldogság gyávává tesz? Ha valaki azokat fenyegetné, akiket szeretek,habozás nélkül kiugróm az ágyból, és ölök, ez nem vitás. Csakhogy mostsenki nem fenyegeti az enyéimet. Se engem. És mégis ki kell másznom ameleg ágyunkból, elhagyni ezt a boldog családot meg a többieket, akik aKárhozottak Cirkuszában élnek. Mert vár a munka.

Tényleg klassz dolog elkapni a rosszfiúkat. Csodás az a tudat, hogy ígyártatlanok életét mentem meg tőlük, de Nathaniel forró teste rám fonódott,és a hátamat olyan puhán csókolgatta. Micah pedig olyan biztos ésvalóságos érzés volt a karomban. Összebújtam velük, öleltük egymást, ésmost először életemben arra gondoltam, hogy ha valamelyikük kérne,lehet, hogy tényleg nem mennék sehová.

Csak azt fogalmaztam meg tudatosan most, ami egy ideje már nagyvalószínűséggel ott motoszkált a tudatalattimban. Hogy talán a világugyanolyan biztonságban lenne Anita Blake rendőrbíró nélkül is. Talánmás rendőrbírók, mint amilyen Arlen Brice is, ugyanolyan jólelvégezhetnék helyettem a munkát, és akkor kitalálhatnék magamnak egymásfajta... életet.



24.

Egy kávéra volt még időm, ami általában csúcs, csakhogy most

kiderült, hogy a kávé csapda. Olyan, mint a szerencsétlen kecske, amit avadász köt ki a karóhoz egy erdő mélyén, hogy elkaphassa a leopárdot.Ilyen kecskeként álltam a konyhában, kezemben a kedvenc pingvinesbögrémben a legtökéletesebb kávé, és mégse lehettem boldog. A kávétCynric készítette, és tökéletes volt, csak épp nem voltam elég óvatos, ésbelesétáltam a csapdájába. Éreztem én, hogy ott a „beszélgetés” ígérete,vagy inkább fenyegetése a levegőben, csak épp semmi kedvem nem volthozzá. Pláne így, hogy a bevetésiek és Brice bármelyik pillanatbanbefuthat. De amikor ezt közöltem Cynrickel, lesöpörte a kifogásaimat:

– Veled soha nincs megfelelő időpont, Anita. Te mindig nyakig vagy akrokodilok közt.

Ezzel nehéz lett volna vitatkozni, nem is próbáltam. A nyilvánvalóigazsággal csak egy idióta száll vitába.

Próbáltam nem duzzogni, próbáltam én lenni a felnőtt, de most ebben ahelyzetben nem én voltam az. Nekitámaszkodtam a konyhapultnak,megvetettem a hátamat, Cynric pedig megállt előttem. A haja megnőtt azelmúlt egy évben, amióta velünk élt, mostanra már a válláig ért. Általábankifésülte, és szoros lófarokba kötötte, de soha még ilyen dús szöghajat nemláttam. Dús volt és fényes, nem puha. Most is összefogta, de ennek dacáralátszott, mennyire sok van belőle. Az arca elvékonyodott, leolvadt róla ababaháj, ami persze nevetséges kifejezés, és soha másnak eszébe se jutottvolna így nevezni; mindenesetre jót tett neki a változás, szépenkiemelkedtek a pofacsontjai. És nemcsak az arca lett vékonyabb, a sok

edzéstől a teste is formálódott, szálkásodott. Most már ő is komolyangyúrt.

Nathaniel azért gyúrt, mert akinek estéről estére nagy publikum előtt lekell dobálnia magáról a ruhát, az szeret jól kinézni. Én azért, hogymegálljam a helyem a rosszfiúkkal szemben. Jean-Claude emberei, a

testőrök mind gyúrtak, hogy meglegyen a fizikumuk, amivel vigyázni



tudnak ránk. Richard volt a helyi farkasok Ulfricja, a farkaskirály, akiviszonylag gyakran kénytelen megverekedni a pozíciójáért. Micah azértgyúrt, mert én is gyúrtam, és mert ő meg leopárdkirály, és az sincs teljesenkizárva, hogy neki akadjon kihívója, még ha a vérleopárdok sokkalhiggadtabb, gyakorlatiasabb népség is a farkasoknál, így viszonylag ritkáknáluk az efféle kihívások. Micah és Nathaniel jóval kevesebbet járt a konditerembe nálam. De nekem a rosszfiúkkal kellett felvennem a harcotrendszeresen, és ha az embernek a saját élete a tét, az elég motiváló tudlenni a sporthoz.

Ragaszkodtam hozzá, hogy tanuljon önvédelmet és harcművészetet.Szeretem, ha az enyéim meg tudják védeni magukat, mert úgy senki semolyan kiszolgáltatott, védtelen. Cynricet rendesen elgyepálták az elsőalkalmakkor, ezért döntött úgy, hogy erősíteni kezd és futni is eljártvelünk. Hogy jobb formába kerüljön az edzésekhez. Biztosan ez is

hozzájárult a megnyúlásához és az izmosodáshoz. Nem mintha könnyűdolga lett volna. Nathaniel sokkal gyorsabban és kevesebb erőfeszítésselnövelte az izmait. Cynric eléggé törékeny alkat volt, olyasmi, mint Micah,akin igazából csak meztelenül, vagy nagyon szűk holmiban látszott,milyen kisportolt a teste. Cynric is vékonyabbnak látszott, mint valójában.Ezért is csináltak belőle irányítót a csapatban. Meg mert jó szeme volt, jókeze, villámgyors reflexei és kötél idegei, hiába rontottak rá háromszorakkora srácok néha a pályán. Ja, és rohadtul tudott futni is, vagyisvisszafutónak se lett volna utolsó, vagy elkapónak, ha nem lett volnaannyira tehetséges irányító. Ahhoz képest, hogy alig pár hónapja kezdte azegészet, és előtte semmi köze nem volt a csapatsportokhoz, lenyűgözőenmessze jutott máris. Az edzője a fejét verte a falba, hogy ennyi éven átkihasználatlanul porosodott a tehetsége.

Es futóatléta is volt, a természetfeletti ligában, ami egyelőre csakamatőr szinten működött, de azokon a távokon, ami gyorsaságot ésrobbanékonyságot kívánt, esélye sem volt senkinek vele szemben. Sprintszámokban versenyzett, és már az atlétikaedzők is kerülgették, mert egyideje rebesgették, hogy a természetfeletti sportokban is lesznek profi ligákhamarosan.

Túl sok természetfeletti sportoló még nem volt a különböző fősulikon,így államonként általában csak egy-egy csapatot szerveztek, szóval a St.Louis focistái igazából a Missouri csapata voltak. És nagyon szépen



szerepeltünk a bajnokságokon, nem kis részben az előttem álldogálófiatalembernek köszönhetően.

Nathaniel imádott eljárni vele meccsekre, összejövetelekre, és olyankormindig azt mondta, hogy ő Cynric bátyja. Csak épp azt lett volna érdekeshallani, hogy a szülők mit gondolhatnak rólam ebben a szituban. Hogy mit

akarhatok én szerintük Nathaniel kisöccsétől is. Nem mintha érdekeltvolna, hogy általában mit beszélnek rólam az emberek. Cynric fiatalságaanélkül is zavart, az első perctől fogva.

Egy szál futó rövidnaciban volt, vagyis vagy épp edzett, vagy akkor

fogott volna hozzá, amikor meghallotta, hogy felkeltem. De nem izzadtmég meg, ezek szerint a készülődés közben kapott el. A felsőtestearanybarnán csillogott a lefelé tartó nap fényében, az izmok kiemelkedtek,az árnyékok kihangsúlyozták a vonalait. De legalább rövidnaci volt rajta,mert a legtöbb vérállat simán elmászkált csont meztelenül, amíg az énszégyenlősségem nem lázadt föl ellenük. Bár, ahogy így átgondoltam,Cynric soha nem rohangált ruhátlanul, neki is alaposan kijuthatottszégyenlősségből.

– Tényleg csak állsz itt némán, ha én nem kezdem el?

– Tényleg – kortyoltam bele a kávémba. Forró volt. Nathanielkitanította Cynricet, hogyan szeretem a kávémat, de most még a tökéleteskávé se tudott feldobni.

– Miért?

– Te küldted ki a többieket, Cynric. Neked van mondandód, nemnekem. És én hallgatlak.

– Hogy te milyen picsa tudsz lenni.

Csak megrántottam a vállamat, és kortyolgattam tovább a kávét. Abbanbíztam, hogy ha kitartóan iszom, előbb-utóbb élvezni is fogom. Kár lennea pocsék hangulatom miatt elpazarolni egy ilyen kifogástalan kávét.

Cynric beletúrt a hajába, de a lófarka megállította a mozdulatot.Kirántotta belőle a gumit, és a haja az arcába hullott. Olyan volt, mint egysötétkék függöny. Egyből kiemelte a szeme világosabb kékjét, testet adott

neki, már -már búzavirágkék lett, a sötétebb karima meg majdnem olyanmélykék, mint Jean-Claude-é.

Most végre tényleg beletúrhatott a hajába, és aztán járkálni kezdettazon a placcon, ami a legnagyobb összefüggő térség volt a konyhánkban.Olyan volt, mint az állatkertben a szerencsétlen, ketrecbe zárt nagymacska,ami addig jár fel-alá, míg végül bekattan tőle. A rengeteg haja kuszán



kavargott az arca körül, a délutáni fény sötétebb árnyalata már sok feketétkavart bele, így csak néha villant benne a kékség, egyébként ténylegláthatta feketének az ember. Mindenesetre ebben a színváltóságábanegészen lélegzetelállító volt.

Végül megállt előttem, a mellkasa úgy zihált, mintha futott volna.Nyakán kidudorodott az ér, a bőre már elkezdett barnulni, mert amióta

beköszöntött a tavasz, ő is gyakran járt el futni egy szál gatyában.Lebarnult a mi Cynricünk. Csak bámult rám kissé elkerekedett szemmel,

elnyílt ajkakkal és kócosan.

Legszívesebben kisodortam volna azt a sok hajat az arcából, aszeméből, de inkább nem mozdultam, csak támasztottam a konyhapultot.Ha közelítek felé, az térvesztés, ha megérintem a haját, oda ahiggadtságom. Ha veszekedünk, közben nem akarom az ujjaimon érezni ahaja meleg selymét.

– Aggódtam érted – mondta ki végül. – Sajnálom – feleltem, és beleittam megint a bögrémbe, de aztán

rájöttem, hogy nem is kívánom. Le is tettem a pultra, magam mellé. – Mit sajnálsz?

– Hogy ennyire felzaklat a munkám, gondolom azt – vontam vállat. Micah-tól, vagy Nathanieltől elfogadtam volna, hogy problémázik, de

Cynric még nem szerezte meg hozzá a jogot. Neki semmi alapja nem voltvelem főnökösködni.

– Vértigris vagyok, Anita, kiszagolom az érzelmeket. És most érzem,hogy kicsit sem vagy ideges.

– Még azt is meg akarod mondani, hogy mit érzek?

– Te veszekedni akarsz. Én nem. Összefontam a két karomat a mellem alatt.

– Én sem akarok veszekedni, Cynric. – Jaj, legalább a nevemen szólíts, légyszi! – Jó, akkor Sin – sóhajtottam. – Én sem szeretnék veszekedni, Sin. De

tudod, mennyire utálom ezt a becenevet. – Tudom. És azt is, hogy még mennyi mást is utálsz bennem. – Ez így nem tisztességes. – Lehet. De igaz – lépett hozzám még közelebb, hogy ha hajlandó

lettem volna felé nyúlni, nem kellett volna kicsit se nyújtózkodnom. – Nem tehetek róla, hogy ilyen fiatal vagyok, Anita. De ez csak átmeneti, elfog múlni, és akkor már öregebb leszek.



Magam köré fontam a két karomat, mert annyira szerettem volnahozzáérni. Az egyik nagy hátránya és egyben előnye egy hívóállatnak. Jóérzés hozzáérni, ha a közeledben van, sőt, szinte kényszert érzel, hogyhozzáérj. Pláne, ha a személyes hívóállatod az a vérállat, ahogy Cynricnekem. És az sem változtat ezen a tapizási kényszeren, hogy nekem rekordmennyiségű hívóállatom van már. Sőt. Bármelyik van is a közelemben,szinte leküzdhetetlen a kényszer, hogy legalábbis megérintsem, de mégjobb hozzábújni, rásimulni, mélyen beszívni a bőre illatát. Most is nagyösszpontosítás kellett, hogy lefogjam a saját karomat, és ellenálljak akísértésnek.

– De én is öregebb leszek. – Az éveid száma szaporodik, de Jean-Claude halandó szolgája vagy,

szóval látszani nem fog rajtad. – A negyedik jegyet még nem adta rám. – De Damiannel megvolt mind, és ő is vámpír. – Csakhogy ő az én vámpírszolgám, és nem lehet tudni, hogy az nem

teljesen más típusú kapcsolat-e.

– Jó, tudom, hogy még nem tudni, ő vette-e át a te halandóságodat,vagy te az ő halhatatlanságát, de egyelőre elég jól néztek ki mind a ketten.Szerintem egyszerűen nem vagy hajlandó elismerni, hogy nem is akorommal van igaziból bajod.

– Bocs, hogy képtelen vagyok megszokni, hogy egy gimissel fekszemössze.

– Idén érettségizem, Anita. Gyorsan ki kell találnod valami új kifogást. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondtam, és nagyon szorítottam

magamat, mert éreztem, hogy most Cynric – bocs, Sin – , valami nagyon

felnőtt dologgal fog előállni. – Nathaniel tizenkilenc volt, amikor megismerted. Jason is. Vagyis alig

egy évvel voltak idősebbek nálam. Nemcsak a korom zavar, Anita. Belenéztem a szemébe, azokba az őrjítő duplán kék szemekbe, és nem

bírtam elviselni, hogy belemondjam, hogy nem szeretem. Hogy meg

kelljen hallania. Pedig valaki bennem szerette volna, ha megtudja, és akkorvisszamegy Vegasba, mert akkor eggyel kevesebb pasira lenne gondom.

Nemcsak a rendőrségi munkámba kezdtem belefásulni, hanem ebbe a

rengeteg szeretőbe is. Mert olyan nincs, hogy egyetlen embernek ennyiszerelme legyen. Persze, dugni lehet még többel is, de érzelmilegképtelenség ilyen sok pasit befogadni. Lehet, hogy azért röpítettem volna



olyan készségesen Cynricet az ágyamból, mert szerettem volna leépíteni apasik egy részét. Lehet, hogy nem is személyesen vele van bajom, csaképp az ő életkora jó kapaszkodó ebben a törekvésben? Kifogás, ahogy őnevezte, mert egyszerűen túlmutat a képességeimen ez a rengeteg szerető?Úgy gyűjtöttem be őket, ahogy a dilis macskás nő szedi össze az összeskóbor cicát az utcán. És etetni meg ellátni tudom is mindet, csak éppérzelmileg nem bírok velük. Vagy legalábbis ezt gondoltam.

Tényleg képes lennék elküldeni az egyik pasit, csak hogy utána a

maradékkal könnyebben boldoguljak? így megfogalmazva elég trágyánhangzik. És akkor a többiek, a szerelmeim lennének a maradék? Ez megmég nagyobb gáz. Ha elküldöm Cynricet, és így elválasztom Nathanieltegy újabb testvérétől, hát ahhoz sokkal jobb ok kellene, mint az érzelmikimerültség, nem?

Elindult a kezem, és megérintettem a haját, kisimítottam az arcából.Olyan végtelenül puha volt a haja, Nathanielénél is puhább, csak nemannyira sűrű, bár majdnem annyira. Kis híján kimondtam, hogy nem

benned van a hiba, hanem bennem, de ez olyan nagy közhely. Mondjuktalán azért közhely, mert igaz, igazabb, mint ahogy az emberek általábanhinni szeretnék. Lehetsz te jó ember, csodás szerető, nagyszerű barát ésmegeshet, hogy mégsem működnek a dolgaid. Basszus!

Kezét a kezemre rakta, az arcára simította a tenyeremet, és lehunyta aszemét. Beledörzsölte a markomba az arcát, rám dörzsölte az illatát,megjelölt engem és önmagát. Hogy ő az enyém, én meg az övé. De vajontényleg az övé vagyok? Ő meg az enyém lenne? Basszus, még ezt semtudtam. Hogy a fenébe nem tudtam egy egész év után sem? Hogy nemtudtam erre a két egyszerű kérdésre a választ? Mi a halál baj van velem?Mi nem stimmel? Mi nem stimmel velem... velünk kettőnkkel? Nem, csakvelem. Énvelem. Mi a baj velem?

A másik karját a derekamra fonta, és magához vont. Birtokló gesztusvolt, ha mások is lettek volna a szobában, láthatják, hogy az övé vagyok,így egyszerűen, a karja mozdulatával kifejezte minden érzelmét. Azzal,ahogy magához vont. Csak épp én nem hittem benne, hogy ez igaz.

Felnéztem az arcába, kerestem valamit, ami eligazíthat abban, hogymégis mi a nyavalyát érzek.

Még szorosabban húzott magához, én meg a két kezemet a csípőjéretettem, nem öleltem, csak igyekeztem kissé eltartani magamtól, mertpontosan tudtam, mihez simulnék hozzá, ha hagynám. Ismertem mindent,



ami a sortja alatt lapult, és azt is nagyon jól tudtam, milyen hatással vanrám. Még ruhán keresztül is. Nemcsak a szerelem miatt voltak hatássalrám a pasijaim, Cynric is ugyanolyan hatással volt rám, és ennek csakjelentenie kellene valamit. Csak azt nem láttam pontosan egyelőre, hogymi az a valami, de akkor is valami volt, amitől annyira próbáltam volnaelzárkózni.

Egy kicsit még próbálkozott, hogy bezárja a kis távolságot kettőnkközt, de nem hagytam, kifeszítettem a karomat, tartottam magam. Nemhadakozott, egyszerűen csak eleresztett, és ellépett tőlem, hogy máregyáltalán ne érjünk egymáshoz.

Nyúltam érte megint, de az arca megdermesztette a kezemet, amozdulatot. Nem haragos volt, hanem csalódott és fájdalom ült aszemében. Nem bírtam a látványt, összeszorult tőle a szívem, gombócugrott a torkomba, hogy nyelni se lehetett tőle.

– Nem vagyok féltékeny, de hogy még csak magamhoz sem ölelhetlekazok után, amit a hangokból és szagokból ítélve Nathaniellel és Micah-val

tettél... Könnyű kis eltaszító mozdulatot írt le a keze a levegőben, aztán sarkon

fordult, és a tolóajtóhoz ment, a lehető legtávolabb tőlem, anélkül, hogyelhagyta volna a konyhát.

Gőzöm sem volt, mit csináljak. Ha Nathaniel nem tekintené azöcsikéjének, ha Jean-Claude nem lenne olyan büszke rá, ha nem igyekezneannyira a kedvünkben járni mindennel, ha... vajon mit éreznék, ha sohatöbbet nem látnám Cynricet a konyhánkban? Mi lenne, ha soha többet nemlátnám, ahogy a sárga fény megcsillan kékséges haján, ahogy az árnyakszínjátszanak ebben a rengeteg hajzuhatagban? Mintha a haragvó óceánnalfestették volna meg... de akkor is tudnék nélküle élni. Hiányozna, de akkoris képtelenség, hogy az egyik pillanatban még azon agyaljak, hogy melyik

fősulin tanuljon tovább, a következőben meg az ágyban henteregjek vele.Kicsit nagy az érdekellentét, hogy úgy mondjam: az egyik pillanatban mégaz anyja vagyok, puszival indítom el a suliba, a másikban meg a szeretője,és csókokkal kényeztetem az ágyban?! Nekem ez nem megy.

Úgy döntöttem, a legokosabb választás az őszinteség. Lehet, hogy attólmég nem tűnik el a gombóc a torkomból, és nem múlik el a szívemszorítása, de őszinteségen kívül nem volt másom. Közelebb léptem hozzá,de annyira nem, hogy hozzáérjek.

– Sajnálom.



– Mit sajnálsz? – kérdezte, de nem nézett rám. – Hogy nem jut belőlem mindenkinek. – Ez meg mit akar jelenteni? – fordult most felém elképedten. Nyitottam volna a számat, aztán be is csuktam, mert gőzöm se volt,

hogy fogalmazzam meg.

– Látod, ez nem érv. Egyszerűen csak kifogás, hogy miért mondasznekem nemet.

– Egyáltalán nem arról van szó, a fenébe is – ráztam meg a fejemet. Megfordult, két karját összefonta meztelen mellén.

– Jó, akkor magyarázd meg, miről. Úgy dobta elém a szavakat, mint egy kesztyűt. Nekem kellett

felvennem a földről, elfogadnom a kihívást. Vagy éppenséggel hagyni afrancba, szomorúan és gyáván eloldalogni.

– Nem tudom összeegyeztetni, hogy fősulit válasszak neked,reggelente elküldjelek a suliba puszival, szülői értekezletre járjak, ésközben szexeljek veled. Ez helytelen, és rossz érzésem van tőle. Senkimással, akivel lefekszem, nincs az az érzésem az ágyban, hogy valamierkölcstelent művelek.

A megdöbbenés helyébe meglepetés, majd félmosoly kúszott: – És komolyan is gondolod, igaz?

– Teljes mértékben. – De tényleg egyetlen egy évvel vagyok fiatalabb Nathanielnél és

Jasonnél. Mármint amikor megismerted őket. – De én is három évvel fiatalabb voltam akkor, ráadásul nem is

feküdtem le velük annyi idős korukban még. – Most is csak öt év van köztem és Nathaniel között. Komoly kísértés kapott el, hogy befogjam a fülemet, és énekelni

kezdjek. Ebből a szempontból egészen más pofája volt a dolognak. – Nem számoltad ki, mi? – nevetett fel kurtán, élesen. – Arra még valóban nem gondoltam, hogy ti ketten milyen közel álltok

korban egymáshoz – feleltem, és igyekeztem közben megőrizni améltóságomat.

– Neked mindig csak azok a dolgok működnek, amiken nemgondolkodsz el?

– Nem tudom – feleltem, mert tényleg nem tudtam, mit mondhatnékerre.

– Nathanielnél hét évvel vagy idősebb, igaz?



Bólintottam, vállat vontam, és minden igyekezetemmel azon voltam,hogy ne kapjam el a pillantásomat, mert igazából eleinte az akorkülönbség is zavart.

– Ezek szerint tényleg zavar a korkülönbség, még ha csak hét évről vanis szó.

– Ja, zavart – bólintottam. – És vigyáznom kellett rá, gondoskodnom,hogy biztonságban legyen. Akkoriban vele is úgy éreztem, hogy lehetetlenösszeegyeztetni azt, hogy egyrészt segítsek neki a saját lábára állni,másrészt meg lefeküdjek vele.

– Amikor megismerted, kis nyuszi volt. Nem egyszerűen nemdomináns, hanem olyan, aki képtelen megvédeni magát. Ő maga mesélte,hogy mielőtt te elküldted terápiára és ragaszkodtál hozzá, hogy a sajátlábára álljon, csak áldozat volt, aki a gyilkosát várta.

– Ezt mesélte neked? – meresztettem nagy, meglepett szemeket.

Cynric bólintott. – Szerintem, ha nem szabadult volna el vele az ardeur, Cynric, akkor

megtartottam volna vele a távolságot. – Sin – javított ki automatikusan, belefáradt hangon.

– Jó, Sin, persze – sóhajtottam. – Figyelj, ez a becenév kicsit sem segít,hogy megemésszem magamban ezt a tabut.

– Milyen tabut?

– Hogy gyerek vagy, akiről nekem elvileg gondoskodnom kellene. Azthiszem, a szülői értekezletek tettekbe igazán, Cynric. Sin – vágtam csípőrea kezemet, és néztem rá végre dühösen. Jólesett, sőt, jogosnak is éreztem. – Az ember ne dugjon olyasvalakivel, akinek a szülői értekezletére jár,Sin, világos? Igen, ez van, ez az igazság. És ez a problémám. Hogy azegész nem helyes.

Er re egyszerűen elnevette magát, és nekidőlt az üvegajtónak. – Akkor ne járj szülői értekezletekre. – Tessék?

– Ne járj a szülői marhaságokra. Én nem úgy gondolok rád, mintszülőre, Anita. Vegasban legfeljebb Bibianát tekinthettem volna azanyámnak, és ő még a saját gyerekeivel se az az igazi anyuci, és rád kicsitsem gondoltam soha úgy, ezt elhiheted.

Közben a homlokát ráncolta, és nekinyomta az üveglapnak a vállát is, akezét is kitámasztotta, hogy a mellkasa fényben fürdött, és még arról is





– Damiannél mindenképp. Nathaniellel meg attól függ, épp mitcsinálunk.

– Szex közben nehezebb, igaz?

Mosolyogva csóváltam a fejemet. – Hát igen, Jean-Claude is átadja magát a szexnek, de olyankor is

jobban uralja az érzéseit, mint Nathaniel. A vámpírok ebben sokkaljobbak.

– Persze, nekik ott van hosszú évszázadok tapasztalata. – Ez tény. – Szóval egyszerűen csak ne járj el a szülői értekezleteimre, Anita.

Meg semmilyen szülői izére – nyújtotta felém a kezét. – Ennyi lenne? Ennyitől rendben is lesz?

– Nem tudom, de annyit biztosan nem ér, hogy ott gyötrődsz,miközben lehetnél egyszerűen a szeretőm – magyarázott nagy mutogatva.

Közelebb léptem, megfogtam a kezét. Csak ennyi volt, fogtuk egymáskezét, egyikünk sem próbálkozott ennél többel. Ő még mindig az ajtónakdőlt, én meg koncentráltam, hogy ne húzzam magamhoz.

A mosolya alábbhagyott kissé, komolyabb lett az arca. A boldogságmég ott ült a vonásain, mint a napszálltakor gyülekező sötét hátterén anappal utolsó visszfényei, amikor már csak gondolatra van a sötét éjszaka.Az éjszaka, amikor előbújnak a szörnyetegek.

Nem szerettem volna Cynric szörnyetege lenni, ahogy Larryé kezdtemlenni. Tudom, hogy nem passzolt egészen a hasonlat, de annyira

kimerültem már. Nem testileg, eleget aludtam, hanem érzelmileg.Belefáradtam a sok szarba, mindenki szarába. És kezdett kicsit aggasztani,hogy hol lehet már Brice. Nem azért vártam, hogy Cynrictől szabaduljak,hanem mert közeledett a naplemente, és el kellett volna intézni a sokvámpírt még előtte.

Cynric megszorította a kezemet, és kicsit megrázta. – Nagyon elmerültél a gondolataidba. De nem rajtam rágódsz. Nem lepleztem, hogy zavarba jövök, amiért lebuktam, és nem is

próbáltam hazudozni. – Csak azon tanakodtam, hogy mikor érnek már ide a zsaruk, hogy

elvigyenek a buliba.

– Tudod, hogy minden alkalommal halálra rémülök, amikor elmégydolgozni?



– Tudom – bólintottam. És megint egymásra néztünk hosszasan, mégmindig nem eresztve egymás kezét.

– Nem tehetek semmit, amivel itthon tarthatnálak – jelentette ki.

– Nem – sóhajtottam. – Megölelhetlek? – kérdezte. Döbbenten meredtem rá, ezt a gyors témaváltást nem tudtam követni.

– Ölelj csak meg, persze, miért is ne?

– Mert éppen veszekszünk, és ráadásul totál elkomorodtál. – Szerintem nem veszekszünk. – De mindkettőnknek eszébe jutott – mosolyodott el.

– Hát eszünkbe jutott, az igaz. – De nem fogunk – mondta, de azért kissé felszaladt a hangsúly hogy

kérdezte is egyben. – Szerintem nem.

Összeráncolta a homlokát, és kissé közelebb húzott magához. – Nehogy félreérts, Anita, de miért is nem fogunk veszekedni?

Éreztem, hogy megáll a mozdulata, nem zárja köztünk a távolságot, hogy én dönthessem el, mennyire engedem közel magamhoz. Cynric

rengeteget tanult az egy év alatt, kitanulta, mit nem szabad velem. Egyszeraz egyik pasim azt mondta, hogy velem a legnehezebb azt kitanulni, hogy

mit szabad.

Közelebb léptem hozzá, szinte ugyanúgy álltunk, mint korábban,amikor az egész elkezdődött: a karja a derekamon, a két kezem a csípőjén,hogy megtartsam az utolsó centiket kettőnk közt.

– Nem akarok veszekedni – mondtam.

– Én sem. – Jó – bólintottam. – És nem jársz többet a szülői izékre. – Ja. Nem.

– És nem kattogsz többet a korkülönbségen?

Erre már elnevettem magam, és megráztam a fejemet. – Tizenkét évvel vagyok nálad idősebb, Sin. – Tudom.

– És nem is egyszerűen a korkülönbségről van szó, hanem arról, hogymelyik életszakaszunkban talált meg bennünket ez a korkülönbség.Tizennyolc éves vagy, és én ennél vagyok tizenkettővel idősebb. Énharminc vagyok, te tizennyolc. Ez azért elég nagy különbség.



– Azt mondtad, megölelhetlek. – Megölelhetsz. – De csak, ha erőltetem – pillantott le a két kezemre. – Azt meg nem

tűröd valami jól. Legalábbis tőlem nem. Lassan, kissé ódzkodva a derekára csúsztattam a két kezemet,

átöleltem, és éreztem a bőre puhaságát és alatta az izmok keménységét.Egyszerre puha és kemény volt, nem lehetett a kettőt elválasztaniegymástól.

A karja lassan körém fonódott, egyre szorosabban, a kezem feljebb

szánkázott a hátán, éreztem a széles hátizmát, ami szárnyként lapul meg abőre alatt, mintha csak arra várna, hogy kellő izmozással felépüljön, éskitárulhasson végre tollasan, fenségesen. Az egyik szeretőm, pontosabbandugócimborám a Hattyúkirály volt, szóval pontosan ismertem az érzést,hogy milyen tollak és erős szárnyak között szeretkezni. Sinnek szárnyaksem kellettek, hogy különleges legyen. Hozzásimultam, az arcomatmeztelen mellkasára fektettem, hogy a forró bőrét érezzem mindenidegemmel. De még ez is kevés volt. A kék hívótigrisem volt, így akötelékünk kétirányú volt. Én is legalább annyira kötődtem hozzá, mint őénhozzám. És épp ez volt a lényege a metafizikai képességemnek, hogycsak annyira köthetem magamhoz, amennyire én magam kész vagyokkötődni hozzá. A képességem kétélű kard volt, annyira vágott, amennyireén is hagytam megvágni magam.

Sin ölelt, és rám borult, én pedig befészkeltem magam a karjába.Átadtam magam az érzésnek, hogy kicsi vagyok, és ő nagyobb, és vigyázrám, hiába vagyok igazából én a főnök és az idősebb. Mert egyszer betöltimajd a húszat is, és még akkor is legalább tizenöt centivel magasabb lesználam, ez tény. És legalábbis magamnak nyugodtan bevallhatom, hogynéha jó a kisebbnek lenni.

A hajamba fúrta az ajkát. – Megcsókolhatlak?

– Minek kérdezed? Miért nem próbálod meg?

– Mert ebben a hangulatodban nálad percenként változik, hogy épp mitakarsz.

– Jesszusom, ennyire nehéz velem?

– Kihívás. – Jaj, mennyire diplomatikus vagy.

– Meg akarlak csókolni.



– Igen.

– Mi igen?

– Igen – ismételtem, és lábujjhegyre emelkedtem, felfelé fordítva azarcomat, hogy vegye a célzást. Megcsókolt, lágyan, puhán.

Elhúzta az arcát, rám nézett, tanulmányozott. Már épp kérdeztemvolna, hogy mi a baj, de valószínűleg kedvére szolgált, amit az arcomon

látott, mert hajolt is vissza a számra, megcsókolt ismét, és az egyik keze ahajamba túrt, erős marokra fogta a tarkómat és a fejemet, belerántott acsókba, ami már közel sem volt olyan szűzies, mint az előző, bársimogatón indult, de a nyelvünk hamar egymásra talált. Felnyögött halkan,a másik keze pedig mohó felfedezésre indult a testemen. Hát ezért nemnagyon szabad a likantrópoknak halandókkal szórakozni. Egy halandóember teste túlságosan is törékeny az erejükhöz. Oda se figyelnek, éskomoly kárt tehetnek bennük. Ahogy most megszorongatta a karomat Sin,abba bele is roppanhattam volna, ha normál ember vagyok. De nem azvoltam, és bírtam a durvulást. A könnyű kis fájdalomtól már sóhajtoztamis, és nekinyomtam az altestemet a sortjának. Kemény volt, és az érzéskiáltást csalt ki belőlem, és még inkább hozzápréselődtem ahhoz akeménységhez.

– Anita – morogta szinte a számba, és a szörnyetege megborzongott, aborzongás átszaladt a bőrömre, mintha valami meleg, majdnem forróburkolná be hirtelen az egész testemet.

– Jesszus – nyögtem, és már meg is pillantottam legbelül a kék -fekete

tigrisemet, ahogy felel a hívására. Valaki a hátunk mögött megköszörülte a torkát, és kopogtatott az

ajtófélfán. Egyszerre fordultunk a zaj felé. Nathaniel mentegetőzveméregetett bennünket.

– Látom, épp jól szórakoztok, srácok. – Mióta állsz itt?

– Nem régóta, de a zsaruk az előbb megérkeztek. – A fenébe – szaladt ki a számon, és felnéztem Cynricre. – Mennem

kell.

– Tudom – mondta, és elmosolyodott. – De sajnálod, hogy mennedkell, ami jólesik.

Nem egészen tudtam, hogy mit mondjak erre, ezért indultam is. Menetközben megigazgattam a pisztolytáskámat és a felszerelésemet, nemmintha félrecsúszhatott volna az improvizált gyöngédség alatt, hanem



hogy zsaru hangulatba kerüljek. És persze csekkoltam, hogy minden a

helyén van-e, hogy könnyen előkaphatom-e, ha jön a baj. Mentembengyors csókot nyomtam Nathaniel szájára. Az ajtóban Micah várt az egyiktáskámmal, ő is kapott egy csókot, de egyikük sem erőlködött, hogyhosszasan búcsúzkodjam. Tudták, hogy ilyenkor agyban már másutt járok,hogy már abban az állapotban vagyok, ami ehhez a munkáhozelengedhetetlen. Ha az ember gyilkolni készül, nehezen gondol aszerelmére meg a csókokra. Vagy legalábbis én nehezen, így választottamel egymástól a munkámat a boldog családi életemtől.

– Mennem kell.

– Tudjuk – mondta Micah.

– Ma este Jean-Claude-dal van program – emlékeztetett Nathaniel. – Kösz. Elfelejtettem volna, és idegeskedhettem volna, hogy hova

lettetek – mielőtt kiléptem volna az ajtón, Micah a másik táskát is akezembe nyomta, a kollégák ne lássák, hogy a pasim cipeli helyettem afelszerelést. Elég béna lett volna.

– Tégy meg mindent és bármit, hogy épségben hazajöhess hozzánk,Anita – mondta.

– Mint mindig – néztem bele a szemébe. Indulnom kellett, és most, hogy Brice már integetett, hogy hozzá üljek

be, és a kommandósok már húztak is ki a bejárónkról, feltámadt bennem avárakozásteljes izgalom. Imádtam a pasijaimat, de szerettem azt is, amitcsinálnom kellett. Hogy a francba van az, hogy az ember egyszerre tud

szerelemmel szeretni, és ölni? A legprofibb válaszom erre a kétségre azvolt, hogy egyszerűen csakis rosszfiúkat ölök és jófiúkat szeretek. Ésközben reménykedem, hogy a két lista között soha nem lesz átfedés.



25.

Behajítottam a táskákat a hátsó ülésre, és épp csak becsatoltam magam,Brice már padlógázzal pörgette is ki alólunk a kavicsos beállónkat. A házmellett, a fák között mozgást érzékeltem. Nicky volt az. Alig látszott a fákzöldjében. Nem integettem neki, most nyilván szolgálatban volt, és mármegtanultam, hogy ilyenkor nem integetünk, nem köszöngetünk. De amígki nem fordultunk, őt néztem. Neki nem adtam búcsúcsókot, és még csakeszembe sem jutott. Az, hogy egy ennyire fincsi és egyben ennyireveszélyes szeretőmről meg tudok feledkezni, híven mutatja, milyen sokanis vannak. Már csak az a kérdés, hogy hogyan orvosolhatnám ezt adilemmát.

– Megsértődsz, ha azt mondom, hogy azok ketten a két legszebb pasi avilágon? – kezdte Brice, ahogy a bevetési kisteherautó nyomában bevettük

a kanyart.

– Azt mondasz, amit akarsz, csak ne az árokban kössünk ki – kapaszkodtam a vészkapaszkodóba.

– Bocs.

– És kösz a bókot. – A fák közötti srác is a tiéd? – lépett tövig a fékbe a következő

kanyarban, és már megint arra gondoltam, hogy akkor most tényleg irányaz árok, de nagy kavicsspricceléssel ezt is megúsztuk, csak pár ág akadt azablaktörlőkre.

– A francba, Brice! És igen, az enyém. – Bocs. Én egy dögös pasit se találok magamnak, rajtad meg fürtökben

lógnak. Hogy csinálod?

– Pont ezen agyalok.

– Hogy? – nézett rám, miközben ágak csapódtak a szélvédőnek. – Lassíts, vagy megütlek! Gyors pillantást vetett rám, és végre lassított. Talán az arckifejezésem

hatott, vagy talán, hogy az ujjaim már elfehéredtek, annyira kapaszkodtam.Vagy a Browningom. Le persze nem lőttem volna, legalábbis amíg vezet.



Mindenesetre mire utolértük a bevetésieket, már kavargott a gyomrom,ami még soha nem esett meg velem kocsiban.

– Visszafelé én vezetek – mondtam, ahogy kiszálltam, és kiemeltem amásodik zsákomat is.

– Kicsit zöld vagy, Blake – üdvözölt Hill. – Szívás Brice mellett az anyósülésen. – Hé! Egyetlen pillantást vetettem rá, mire visszavett kicsit:

– Sajnálom. Nem szoktam dombos terepen vezetni. Két csapatra oszlottunk, az egyik velem jön, a másik Brice-szal. A ház

két bejáratán megyünk be, és lövünk mindenre, ami mozog. Ha bármi isébren van már, az egyik csoportba mindenképpen beleszaladmenekültében. A bevetésiek szeretik ennél alaposabban megtervezni azakcióikat, de lassan megy le a nap, nincs időnk tervezgetni. Kétválasztásunk volt: sötétedés után bemenni, amikor már ébren vannak avámpírok, vagy hevenyészett tervekkel kezdeni a munkához, most rögtön.A szörnyvadászat tele van rossz választásokkal, meg még rosszabbakkal,meg olyan helyzetekkel, ahol már választásod sincs. Most inkább hoztamrossz döntést, mint hogy egyáltalán ne maradjon választásom, és ezek azemberek eleget dolgoztak már velem, hogy bízzanak a döntésemben.Felszerelkeztünk, ketté váltunk, volt tervünk, amin elindulunk, míg csakbele nem futunk valami nagyba és gonoszba, ami változtatásra kényszerít.Felsandítottam a sötétedő égre, és imádkoztam: „Uram, add, hogyvégezzünk, mielőtt a vámpírok felélednek!” Nem hittem, hogy az Istenmajd lelassítja a napot a kedvünkért, de csak mert valamit nagy eséllyelúgyse kapsz meg, még nem jelenti azt, hogy nem is kérheted. Mert azember sosem tudhatja. Néha az angyalok lenyúlnak érted.



26.

Hill magas, fekete szerelésbe bújtatott háta mögött léptem be a házba,mögöttem Killian, aki alig pár centit vert rám, és mellettem Jung, aki mégegy kicsivel magasabb volt. Az ajtót az óriás termetű Saville lökte be akossal, és aztán ő zárta a sort. Hátra sem kellett pillantanom, hogy tudjam,ott van. Mindenkiben úgy bízhattam itt, mint saját magamban. Savillebiztosította a szobát, hogy amíg a kábé tíz vámpírral végzünk, nehogyvalami ránk rontson. Jung és én végezzük ki az élettelenül heverővérszívókat, Hill meg Killian élesre töltött AR -15-össel a vállán fedezettbennünket, ha esetleg az élettelen vámpír mégsem lenne annyira élettelen.

A nappali teljesen átlagos nappalinak tűnt kanapéval, dupla fotellel,lottyadt babzsákfotellel a tévé előtt, amíg az ember meg nem látta a földönegymás mellé stokizott vámpírokat. A legtöbb múmiazsákban feküdt, ahálózsák cipzárját felhúzták az arcukra is, de volt kettő, amit csaklepedőbe tekertek. A filmeken mindig Drakula grófosra veszikkoporsókkal meg gyertyákkal, pedig manapság a modern vámpírok márnem adnak a dizájnra, és az egész inkább emlékeztet buli utánielzuhanásra, mint kriptára.

Saville mindenekelőtt széthúzta a nehéz sötétítőfüggönyöket, hogy anagy ablakokon betörjön a késő délutáni napfény. Ezeknek a vámpíroknaka nagyrésze valószínűleg túl fiatal ahhoz, hogy teljes alkonyat előttmagához térjen, de a napfény az mindig csak jól jöhet, ha az embervámpírra vadászik. Mert ha akad köztük idősebb, aki kicsit korábbanébredne, hát a napfény megakadályozza benne. Egyrészt amíg napfény éria hálózsákjukat, ami a koporsót helyettesíti náluk, nem kelnek fel,másrészt, ha fel is ébrednek, kétszer is meggondolják, hogy előbújjanak -e,

amíg magukon érzik a melegét. Persze, amint elkezdünk lövöldözni, márolyan sokat nem agyalnak ezen, és inkább vállalják a kockázatot, de afüggönyök széthúzása mindenképpen jó elővigyázatosság. Aki vámpírravadászik, annak a napocska a legjobb barátja.



A nehéz délutáni napfényben már tisztán láttuk a hálózsákokat. Mindmás színű volt, vagyis vagy leárazva vették, és jutott mindenféle szín,vagy kifejezetten ügyeltek, hogy mindenkinek meglegyen a maga színe,nehogy egymás zsákját használják véletlenül. Az egyik lepedőnmesefigurák voltak, és mélyen reméltem, hogy azért, mert az volt alegjobb vétel, de sajnos elég aprócska alak volt mind a két lepedőbebugyolálva. De legalább az én lepedős alakom csak a negyedik volt a

sorban, Jungé meg az ötödik, ráér majd akkor fájni a fejünk. Célratartottam a puskámat, és biccentetem Hillnek, aki letérdelt az első zsákmellé, és lassan lehúzta az arcán a cipzárt. Ez kétkezes művelet volt, ahogyáltalában a hálózsák-cipzárazás, és nagyobb elismerést nem is kaphattam,mint hogy Hill rám bízza magát, míg ő fegyvertelen marad arra a párpillanatra. Rohadtul koncentráltam is, hogy kiérdemeljem az elismerését.

Halvány haj bukkant elő a zsákból, és még annál is haloványab b arc.

Fiatal arc volt, és nagy valószínűséggel női, de mindegy is volt, ésigazából igyekeztem nem ezzel foglalkozni. Hill csinált egy képet azarcról, és biccentett, én pedig belesóhajtottam a szerencsére zárt szemekbe,és meghúztam a ravaszt. A puska visszarúgott, de a vámpír arca helyénmár csak vörös massza maradt. Nem szó szerint lefejezés, de hatásábanszinte ugyanaz. Jung fegyvere is dörrent, és a ház másik végéből ishallatszottak már lövések, vagyis Brice-ék is megkezdték a hálószobákbanalvó vámpírok kivégzését.

Hill lépett tovább a következő zsákhoz: sötét haj, sápadt bőr, bumm!Nagytermetű afroamerikai férfi, bumm! Hosszú, szőke hajú nő, bumm!Kopasz, idősebb férfi, bumm! A mesefigurás lepedő következett.

Hill próbálta egyszerűen lehúzni róla a lepedőt, de túlságosan is alaposvolt a csomagolás. Közben Jungék is a lepedős csomaghoz értek, úgyhogyHill és Killian egymás mellett térdelt, hogy csomagoljon.

Hill végzett elsőként. Iszonyatosan fiatal arcocska bukkant elő, nyolc-

kilenc lehetett. Ami teljességgel illegális, az a vámpír, aki kisgyerekeketváltoztat át, az automatikusan halálra van ítélve. Ez pedofília is egyben. Avámpírok maguk is végeznek általában azzal a társukkal, aki ilyenkisgyerekekkel ezt műveli, nem kellenek ahhoz az emberi törvények, hogymagukis belássák, mennyire beteg, gonosz dolog ilyet tenni. Azt kellettgondolnom, hogy igazából már jóval öregebb vámpír ő, mint a teste, ésmégis ott motoszkált bennem a kétely, hogy lehet, hogy csak a napokbantűnt el, hogy talán még mindig keresik a szülei, hogy az arca ott mosolyog



egy tejesdobozon. Nem tudhattuk biztosan, mikor változtatták át. És attól,hogy vámpír, még ugyanaz az ember, aki volt, szóval akár vissza isadhatjuk a szüleinek, még ha soha nem is öregszik már egy napot, egypercet sem... Soha nem láttam még tizenkét évnél fiatalabb vámpírt, akiegyszer csak ne kattant volna be végleg.

– Blake – szólt rám Hill. Visszazökkentem a jelenbe, és meghúztam a ravaszt. Véres péppé

robbantottam azt a hamvas halott gyerekarcot. Mintha ér ett dinnye

loccsant volna szét, a vért és az agyat nem számítva. Jung vámpírjavalamivel idősebb volt, kiskamasz lány. És ő is meghúzta a ravaszt.

Imádkoztam, hogy ők ketten legyenek a legöregebb vámpírok ebben aszobában, hogy a szüleiknek ne kelljen már megérni, hogy utolsófényképként a lövés előtti fotót lássák a gyerekükről.

Végignéztem a soron, mindegyik vámpír arca véres masszáváváltozott. A nap mögöttünk már alacsonyan állt, pár perc, és eltűnikteljesen. Most majd a szívekbe kell lyukat puffantanunk, de ha valamelyik

fel is éled, legalább már szeme meg szája nem lesz, hogy bárkinek isbelebabráljanak az agyába a tekintetükkel, vagy átharapják az agyarukkala torkát.

Most visszafelé haladtunk Junggal, Killian és Hill lejjebb rángatta acipzárakat, hogy pontosan lássuk, hova is célzunk. Majdnem biztos voltambenne, hogy mind halott a szétlőtt fejével, de ki kell vágni a szívet is, és ottnem árt pontosnak lenni. És mindig lásd, mire célzol.

Kifelé haladtunk mindketten a saját sorunkon, most a szíveket roncsoltuk szét. Mire végeztem, csengett a fülem, pedig benne volt a direkterre a célra kifejlesztett füldugó. Még egy pillanat, és lement a nap.Éreztem, ahogy eltűnik, mintha egy kéz simította volna végig a szívemet.És egy pillanatra rá egy vámpírt is megéreztem. Éreztem, ahogy felébred.

– Egy kimaradt! – üvöltöttem. – Ezek meghaltak – nézett végig a soron Hill. – Nem ebben a szobában van. – Blake szerint egyet kihagytatok – szólt bele a rádiójába Killian. – Itt rajtunk kívül mindenki halott – jött Derry válasza. Aztán kiabálás hallatszott, és lövöldözés. Felvettük az alakzatot, legelöl

Hill, utána én és Jung, Killian és Saville. Szó nélkül csináltuk, egy kérdéssem hangzott el. A terv szerint folytattuk, csak most mentünk a következőhelyiségekbe, a másik egység felé, a puskalövések és sikoltozás irányába.



Mentünk, mert ez volt a munkánk, hogy ha baj van, soha ne előle fussunk,hanem felé.



27.

Hill befordult az első szobába, de már kiáltotta is, hogy „Tiszta!”,vagyis fordulhattunk ki, és indulhattunk a távolabbi szoba felé. Egyébkéntis onnan jött a sikoltozás és lövöldözés zaja, szóval gyanús, hogy ha nincsvelem a kommandó, akkor én egyenesen arra veszem az irányt. Abevetésieknek megvan a protokollja, amit tartaniuk kell. Elsőként azt aszobát kell csekkolni, ami mellett továbbmegy az ember, nehogy későbbhátbatámadják onnan. És ha Hill azt mondja, hogy az tiszta, akkormehetünk tovább. De ha magam vagyok, én most hanyagoltam volna aszabályzatot, akár hülyeség ez a részemről, akár nem.

Hill beugrott a következő szobába, én szorosan a nyomában, és márhúzódtunk is ki jobbra. Jung és Killian is próbált utánunk benyomulni, dehelyhiány miatt kénytelenek voltak kint maradni a folyosón. Egészen kishelyiség volt, és minden négyzetcentijére jutott egy fegyveres. Derry

éppenséggel már az ágyon térdelt két véres tetemen, mert már nem fért el.Brice az ágy lábánál, véres hálózsákok kupaca előtt állt. Hill pedig azértindult jobbra, mert balra már ott állt Montague. Egyből célra is tartottunk,arra, amire a többiek, ami nem volt más, mint a sarokban, egy szekrény ésaz éjjeliszekrény között álló Hermes, aki viszont minket vett célba. Mi ahalál folyik itt?

Mozgást észleltem a nagydarab pasi háta mögött, aztán egy sápadtkezet is láttam már. Egy vámpírt takart a testével, és bár a szemét nemláttam, mert maszkot viselt, és a sisak mélyen bele volt húzva a szemébe,ráadásul a fegyvert a vállához szorította, szóval esély se volt látni aszemét, mint a filmeken, azért még tudhattam, hogy a vámpír kavart be azagyába. A saját bajtársaira fogta a fegyvert, ez csakis vámpírbűbáj lehetett.

Meg akartam volna tudni, hogy mi történt, hogy ilyen balul sült el azakció, de erre volt még idő. Most a prioritás az volt, hogy lehetőleg élvekivigyük innen minden emberünket.

– Her mes, tudod, átmentem hozzátok, hogy megépítsük azt a hintát asrácaidnak. Emlékszel? – győzködte higgadt hangon Montague, mert a



szabályzat szerint személyes emlékeket kell felidézni ilyenkor, hogy amegbűvölt személyben lehetőleg felvillanjon valami morzsa, egy

emlékfoszlány abból, hogy ki is ő valójában, és annak menténmegpróbáljon kikapaszkodni a mágia alól. Nem volt rossz gondolat.

– De miért akarjátok lelőni ezt a nőt, Monty? – kérdezte Hermesőszinte döbbenettel a hangjában.

– Mert vámpír – felelte higgadtan, lassan Montague. A kiabálás idejeelmúlt, most már a megoldásra, a feszültségek levezetésére kellettkoncentrálni.

– Nem, nem igaz. Halandó, és már meg is lőttétek – felelte Hermes

zavartan, ami jó jel volt. Érezhette, hogy valami nem stimmel, talánvalamennyire magánál volt még.

– Figyelj, Hermes, ismersz engem! És a többieket is. Mindenkitismersz jól. Tudhatod, hogy soha nem lőnénk meg egy ártatlan nőt – győzködte tovább Montague.

– Nem... tényleg nem... – mormolta lassan Hermes.

– Ne hagyja, hogy megöljenek, kérem, ne engedje! – könyörgött avámpír a háta mögül.

– Ti biztos nem bántanátok, de valaki akkor is meglőtte – mondta

Hermes, és Brice-ra fogta a fegyverét. – Őt nem ismerem. – Ö lőtt meg – mondta a nő a háttérből, és a hangjában könnyek

remegtek.

Brice kezében megremegett a puska. – Sajnálom... – mondta, és akkor felizzottak a kegytárgyak. A vámpír a

hangját használta, amit eddig nem, és a gonosz szándékkal bevetettvámpírerőknél mindig garantált az izzás. A szembűvöletnél nem mindig,és ha igen is, csak a közvetlen áldozat holmija izzik.

Brice fegyvere célra tartott megint, csak épp nem volt olyan célpont,amire lőttünk volna. Mert Hermest senki sem akarta lelőni, a nőből megnem látszott tőle semmi.

Fellángolt az én keresztem is, és még szerencse, hogy égett a villany aszobában, különben most vakon ácsorogtunk volna a nagy ragyogásban;így a fény kissé tompította a szent cuccok fényét, bár így is csak Hermestláttam még mindig.

Meg azt, hogy rajta nem izzik semmiféle kegytárgy. A vámpírmeggyőzte, hogy vegye le, amikor megbűvölte. Vagy előtte. Különbenmár rég fehéren lángolna az is. Már ha Hermes hisz. Az is lehet, hogy



megingott az utóbbi időben a hite, ami azért elég nagy gáz. De emiattaggódom majd később, ha túl leszünk a krízisen.

– Segítsen – sikoltotta a vámpír. Egy pillanat volt csak. Megláttam, ahogy Hermes egész teste

megfeszül, és már ugrottam is, minden természetfeletti erőmmel ésgyorsaságommal nekiugrottam Brice alsótestének, és lerántottam a földre.Még nem értünk le, amikor hallottam a lövést. Brice elnyúlt alattam avéres hálózsákokon, én meg rajta. Az ágy most kitakart bennünket.

– Blake! – kiáltott Hill. – Ide – feleltem, ami elsőként eszembe jutott. – Ugyanaz előttem is! Egy másodpercbe telt, mire leesett, és csak remélhettem, hogy jól

értettem a kódolt üzenetet, mert ha nem... De megbíztam Hillben, ahogy őis bennem. Lecsúsztam Brice-ról, az ágy végébe másztam négykézláb,megtámaszkodtam a talpamon, ahogy a sprinterek a rajtgépben, meg azujjaim hegyén. Elképzeltem, ahogy belecsapom Hermest a falba, úgyképzeltem el, ahogy a judóban kell, hogy centikkel a fal belsejébeképzeled a becsapódást, és kurta imát mormoltam. Aztán ellöktem magama padlótól, remélve, hogy gyorsabb vagyok, mint ahogy Hermes célba tudvenni, és persze azt is, hogy a többiek nem akkor lövik le, amikor énbelecsapódom.

Tisztára olyan volt, mint a varázslat: az egyik pillanatban mégtérdeltem a képzelt rajtgépemben, a másikban meg tiszta erőbőlbecsapódtam Hermes altestébe. Mintha egy óriás kéz taszította volna

hanyatt. Éles reccsenést hallottam, ropogást és női sikolyt. Egy pillanatigéreztem, ahogy Hermes teste megadja magát, láttam a halovány kezet,ahogy kinyúl a háta mögül, aztán hátulról kezek ragadták meg anagyembert, lefegyverezték. Emeltem a puskámat, hogy a sápatag kézheztartozó testbe lőjek, de ekkor puskacső jelent meg a látómezőmben oldalt,és már csak annyi időm maradt, hogy elfordítsam a fejemet, térdrezuhanjak, és már hatalmas, fülsüketítő durranással el is sült a fegyver.

A szememet a villanástól meg tudtam védeni, de a szerencsétlenfüleimet magára hagytam a füldugó alatt. Egyszerre lett nagyon csend ésvalami tompa nem-zajszerű zúgás a fejemben. Éreztem, ahogy beleremegaz agyam a dörrenésbe, annyira közel sült el hozzám a puska. Aztánösszeszedtem magam, és megnéztem, mi történt.





én feladatom, nekem éppenséggel a holtakat kell kiterítenem és véglegélettelenné tennem.

Végigmértem a véres ágyat, aztán Brice és Hill mellett a véreshálózsákokat. Elvégeztem a munkámat. Kimentem a szobából, és átadtama terepet a mentősöknek, mert ők következtek.



28.

Ha egymagam dolgoztam volna, vagy legfeljebb egy másik természet-feletti rendőrbíróval, akkor most leléphettem volna, mehettem volna végrehaza. De a bevetésiek is velem voltak, és ilyenkor, ha sebesültek isvannak, vallomást kell tenni.

Így hát egy kis asztal mögött ültem kemény fémszéken az n pluszegyedik pocsék kávémmal. A nadrágomon minden mozdulatomra ropogotta rászáradt vér. Két, tiszta öltönyös pasi tette fel vagy tucatjáraugyanazokat a kérdéseket, és elismerem, hogy kezdtem kissé neheztelnirájuk.

– Hogy tört el Hermes kommandós lába? – kérdezte Preston nyomozó. Belenéztem az arcába. Magas fazon volt, kopaszodó, a hosszúkás

arcához nem illő, túlságosan is kicsi szemüveggel. – Azért teszi fel ezredszer is ugyanazt a kérdést, hogy hátha

összeroppanok, és valami más sztorit hallhatnak végre? Vagy egyszerűennincs jobb dolga? – dörzsöltem meg a szemem. Kimerült voltam.

– Ms. Blake...

– Rendőrbíró. Blake rendőrbíró – néztem rá barátságtalanul. – Mintha

folyton elfelejtené. Szándékosan csinálja vagy csak egy seggfej? Na, mi azábra? Taktikázgat vagy egyszerűen csak bunkó?

– Meg kell értenünk, hogy mi történt, Blake rendőrbíró, hogy többet nefordulhasson elő.

A másik nyomozó megköszörülte a torkát, és egyszerre fordultunk felé.Idősebb volt a kollégájánál, nagyobb darab, mint aki az elmúlt évtizedbenmég kívülről sem látott konditermet. Ősz haja rövid, finom keretbe vontapuha arcát.

– Én csak azt nem értem, rendőrbíró, hogyan lehetett olyan gyors éserős, hogy eltörte Brice rendőrbíró és Hermes kommandós bordáit és azutóbbi lábát is. Miért támadott a saját embereire?

– Nagyon is jól tudják a választ – ráztam meg a fejemet. – Tegye meg, hogy mégis felel a kérdésemre.



– Nem teszem.

Érre mindketten megmerevedtek a székükön. – Ugyan, Blake rendőrbíró, hiszen ez a normál eljárás – mosolygott

hirtelen az alacsonyabb, idősebb Owens. – Az lehet, de nem az én eljárásom – toltam hátra a székemet, és álltam

fel.

– Üljön vissza! – mondta Preston.

– Nem. Szövetségi tiszt vagyok. Maguk, fiúk nekem nemparancsolnak. Ha bevetési lennék, talán végig kéne ülnöm ezt abohóckodást, de nem vagyok bevetési kötelékben, szóval szálljanak lerólam. Minden kérdésükre válaszoltam, a válaszaim nem fognakmegváltozni, szóval... – legyintettem, és az ajtó felé indultam.

– Ha valaha együtt akar még dolgozni a bevetésiekkel, akkor addig ülitt, amíg mi mondjuk, és annyi kérdésre válaszol, amennyit kérdezünk – mondta Preston.

Mosolyogva ráztam meg a fejemet. – Nem értem, mitől lett ilyen jó kedve hirtelen – jegyezte meg Owens.

– Úgy tudom, Brice és Hermes is simán helyre fog jönni. Preston felállt, hogy fölém magasodjon. Én meg szartam rá.

– Hermes jóval egy méter nyolcvan felett van, és maga belepasszíroztaa falba, hogy beszakadt, a vámpír meg, aki mögötte állt, szinte átvitte azegész falat. Ez nem része a standard bevetési eljárásnak, Blake. Csakszeretnénk megérteni, mi történt.

– Valahol megvan maguknál is a laboreredményem. Abból csakkitalálják.

– Hat különböző likantrópiát hordoz, de alakot nem vált, ami orvosiképtelenség.

– Ja, hát orvosi csoda vagyok, és most hazaviszem a csodaseggemet.

– Hova haza? – érdeklődött Owens. – Hogy mondja? – szűkült össze a szemem. – A házába, vagy a Kárhozottak Cirkuszába, St. Louis Város Urához?

Ma este melyik otthonába tart?

– A Kárhozottak Cirkuszába, bár kicsit sem tartozik magukra.

– És miért pont oda, miért pont ma?

Fáradt lehettem, különben nyilván nem válaszoltam volna: – Mert ma ott alszunk.



– Ki a többes szám? – kérdezte Owens, és volt valami a hangjában,amiből kezdtem azt gyanítani, hogy a magánéletem sokkal jobban ér dekli,

mint a szakmai.

– Semmi köze a magánéletemhez, Owens nyomozó – ráztam meg afejemet.

– A rendőrségnél többen úgy vélik, hogy a magánélete erősenbefolyásolja a szakmai megbízhatóságát.

– Olyanok biztosan nem kérdőjelezik meg a szakmaimegbízhatóságomat, akik csak egyszer is veszedelmes helyzetbe kerültekmellettem. Senki, aki ma abban a házban ott volt velem, nem kérdőjelezimeg a megbízhatóságomat, és nekem ez éppenséggel totálisan elegendő is.

– Jelenthetjük, hogy maga túl veszélyes és kiszámíthatatlan, hogy

további akcióban vegyen részt a speciális erőkkel itt, St. Louis-ban – mondta Owens.

Erre már tényleg csak a fejemet tudtam rázni, meg vállat vonni. Így

mellény és felszerelés nélkül jóval könnyebben ment. – Úgyis kurvára azt teszik, amit akarnak. Mondhatok bármit, kurvára

nem számít. Nyilvánvaló, hogy a szexuális beállítottságomat akarjákfelhasználni ellenem – fogalmaztam szándékosan ilyen körülményesen,mert a szabályzatot én is ismertem.

– A szexuális beállítottságáról szó sem volt, Blake rendőrbíró – tiltakozott Owens.

– Poliamasius vagyok, ami annyit tesz, hogy egyszerre több emberbeszerelmes, és az előbb azt állították, hogy kétségbevonja amegbízhatóságomat, hogy nem vagyok fehér, misszionárius pózbagyógyult monogám liba. Nem valami egészen hasonlót állítottak régebbena homoszexuális rendőrökről is?

– Nem azt kifogásoljuk, hogy hány férfival él együtt, hanem azt, hogyezek a férfiak mind vámpírok és vérállatok – magyarázta Preston.

– Vagyis diszkriminálják a fiúimat, csak mert betegek?

– Nem diszkriminálunk mi senkit, Blake rendőrbíró – tette Preston

karjára a kezét Owens. – Vagyis nincsenek előítéleteik a vámpírokkal és az alakváltókkal

szemben?

– Persze, hogy nincsenek. Hiszen az törvényt sértene – fakadt ki

Owens, és addig rángatta a társa karját, míg végre leült mellé.



– Örülök, hogy nincsenek a betegekkel és a más szexuálisbeállítottságúakkal szemben előítéleteik – mondtam, de én nem ültemvissza.

– A polimicsoda nem szexuális beállítottság, hanem életmód – jegyezte

meg Preston.

– Vicces, én azt hittem, ez a szexuális beállítottságom, de persze hamaga pszichológus kiterjedt szexuálpszichológiai tapasztalattal, nyilvánmagának van igaza.

– Pontosan tudja, hogy nem vagyok pszichológus – vágta rá Preston, ésmost kezdett bedühödni. Ha kicsit piszkálgatom még, talán üvöltözni isfog, és az is rajta lesz a felvételen.

– Gőzöm sincs, mi a szakmai szakterülete, Preston nyomozó. Csak azthittem, hogy tud valamit, amit én nem, ha már ilyen szakértőihatározottsággal beszél az én nemi életemről.

– Egy kurva szót se szóltam a maga nemi életéről. – Elnézést, azt hittem, igen. – Rohadtul tudja, hogy nem.

– Nem, nem tudom – néztem bele már én is haragosan a szemébe. – Egyáltalán nem. Valójában azt hiszem, mindketten azzal az érvvelkérdőjelezték meg a szakmai megbízhatóságomat, hogy szörnyetegekkelfekszem össze, tehát nagy valószínűséggel magam is szörnyeteg vagyok.

– Ilyet mi soha nem mondtunk-jelentette ki Owens.

– Vicces, mert én meg ezt hallottam. Ha nem erre gondoltak, akkorkérem, világosítsanak már fel, hogy mire! Mire gondoltak pontosan,uraim? Mégis, mit értettem félre ebben a beszélgetésben?

Álltam, és vártam a választ. Preston dühödten állta a pillantásomat, deOwens válaszolt:

– Soha nem vájkálnánk a magán- és a nemi életében, ahogy soha nem

állítanánk azt sem, hogy a likantrópiában, illetve vámpírizmusbanszenvedő embereket nem illetnék meg ugyanazok a jogok ésjogosultságok, mint országunk egyéb állampolgárait.

– Ha esetleg indulna valamilyen választáson, majd szóljon, nehogymagára szavazzak.

– Nem indulok semmilyen választáson – kerekedett el a szeme

meglepetten.

– Hú, pedig amikor valaki úgy beszél, mint egy politikus, általábanindul valamin.



– Mehet is, rendőrbíró – futotta el végre az ő arcát is a düh. – Jobb is,

ha megy.

– Ezer örömmel – feleltem, és már húztam is el, hogy kettecskéndühönghessenek rajtam. Természetesen tehetnek olyan ajánlást, hogytöbbet ne vehessek részt a speciális erőkkel bevetésen, de az csak ajánlás,és a többi tisztnek legalább annyira herótja van ezektől a tagoktól, mintnekem. Felőlem aztán olyan ajánlást fogalmaztak meg, amilyet csakakartak. Felőlem aztán mehettek a pokolba is akár. Én hazamentem.



29.

Csak egy forró zuhanyra, babusgatásra, jó kajára, még jobb szexre éssok alvásra vágytam. Ehelyett két hangosan veszekedő szeretőmet kaptam,akik szabályosan ordítoztak egymással, amikor megérkeztem a cirkuszba,hogy még a nappali falait adó függönyökön át is tisztán hallottam őket.Nicky hozta mögöttem az egyik táskát a felszerelésemmel, Claudia amásikat. Claudia több centit rávert Nickyre, kevés nála magasabb embertláttam eddig, nőt meg egyet sem. Hosszú, fekete haja a szokásos, szoroslófarokban, arca szédületesen szép. Nem törékeny női szépség volt, hanemaz erő és a metszett arccsontok szépsége. Szemernyi smink nélkül, atestőrök jellegtelen fekete nadrágjában és pólójában is bombázó volt. Aválla és a két karja pedig csupa izom. Nicky szélesebb volt nála, demégsem tetszett mellette törékenynek, ugyanolyan erős volt bárkitársaságában és veszedelmes. A pisztolya meg a többi fegyver szintefeleslegesen biggyeszkedett rajta, mint a habos szülinapi tortán az extratűzijáték: menőbb lesz tőle, de annyira nem hiányzik. Melleslegvérpatkány volt, tehát gyorsabb és erősebb nálam, vagyis éppenséggel akülső összehasonlítás most híven tükrözte a belsőt. Claudia két lábon járóveszedelem volt, de szerencsére a mi oldalunkon állt. Ráadásul méglelkiismerete is volt, nem úgy, mint Nickynek, aki csakis az enyémetvehette kölcsön, szóval, ha nem voltam a közelben, szabadabban

dönthetett, mint Claudia. A lelkiismeret kicsit mindig útját állja a totálisanhalálos fenyegetésnek.

Közvetlenül a lenti vasajtón túl álltunk meg. A függönyfalakfélméternyire sem voltak a bejárattól, és igen meghökkentőmeglepetésként fogadták a hosszú kőlépcső komorságából érkező látogatótélénk vörös, arany és ezüst színükkel. Ott álltam hát, és csüggedtenbámultam a függönyt, mert nagyon nem akaródzott továbbmennem. HaNathaniel és Micah nem lettek volna már odabenn, azt hiszem, sarkon isfor dulok és indulok haza.



Mindenki hallotta Mephistopheles és Asher veszekedését. Asher azonőrjöngött, hogy Sátán, röviden Sáti, vagyis Mephistopheles valaki mássalis le akar feküdni. Aztán meghallottam Kelly, egy másik női testőrünkhangját.

– Hagyjátok abba mind a ketten. Elég volt. Nem fekszem le vele,Asher, legyen a tiéd, csak a tiéd.

– Jogom van nőkkel lefeküdni – jelentette ki Sátán. – így egyeztünkmeg.

– Lehet, hogy beleegyezett, hogy lefeküdj nőkkel is, de közben annyit

macerál majd, hogy elmegy az egésztől a kedved. – Kelly...

– Nem, Sátán, bocs, de nem. Cuki vagy, nem mondom, hogy nem, desenki sem lehet annyira cuki, hogy megérjen ennyi macerát. Ráadásul azse szokásom, hogy lenyúljam mások pasiját, és te egyértelműen Asherhöztartozol, különben nem tűrnéd ezt az egészet.

– Biszexuális vagyok, nem homi – jött erre Mephistopheles hang ja.

– Szeretem a nőket is, nem szokom le róluk, még a te kedvedért sem. – Vagyis hazugság volt az egész – éreztem most Asher végtelenül

elkeseredett és dühödt válaszát végigszánkázni a bőrömön. Képes volt ahangjával a rossz érzelmeket úgy átadni, ahogy Jean-Claude a szerelmet ésa vágyat.

A szívem összezuhant, belesajdult a mellkasom, még a hasam is. Ilyenaz, amit összetört szívnek neveznek, pedig nem az ember szíve törik össze,hanem inkább a mellkast és a hasüreget vájja ki valami éles, hogy egészenüresnek érzi magát végül. Szerettem Ashert, de újabban némi gyűlölet iskezdett ébredezni iránta a szívemben. Ez a végtelenül bizonytalan, szintemár tébolyodott féltékenysége kezdett megőrjíteni bennünket.

A függöny félrelebbent, és Kelly száguldott ki a nappaliból. Alignéhány centivel volt nálam magasabb, hosszú, szőke haját magasanfeltornyozta valami szoros fonatban. A fekete farmer és póló az őszínvilágához kicsit túlságosan is sötét volt, és most azt a benyomástkeltette, hogy egészen belesápadt a dühébe, pedig vele ilyesmi nemeshetett meg. Ilyenkor inkább kivörösödött.

– Annyira a te pasijaid, Anita – acsarogta rám indulatosan, hogy azoroszlánja is benne volt már az érzelmeiben. – Fel nem foghatom, hogy

tudod elviselni őket. – Jó velük az ágyban – vontam meg a vállamat.



– Nincs az a lepedő-akrobatika, ami miatt én ezt a sok szart bárkitől iselviselném – rázta meg hevesen a fejét, hogy a fonata ide-oda röpködött.

– A szerelem sok butaságba belerángat – mondtam ki a nagy igazságot. – Mindbe szerelmes vagy? – meredt rám döbbenten Kelly. – Hogy

tudsz mindbe szerelmes lenni?

Átgondoltam. Próbáltam volna, szerettem volna elmagyarázni, hogymindet másképpen szeretem, de hogy még ha másmilyen is minden egyesszerelem a szívemben, az fix, hogy a kéjvágynál és a barátságnál mindsokkal több.

– Hát, úgy fest, tudok. A levegőbe kapott a kezével, mintha valami számomra láthatatlant

próbált volna elsodorni onnan: – Na, hát mindenesetre én többet hozzá sem érek egy olyan pasihoz se,

aki a tiéd. Nekem túl bonyolultak. Valahogy egyik sem tud csak dugniegyet, aztán menni a dolgára.

– Pedig szerintem Sátán tud olyat. – Tudna, csak épp szerelmes Asherbe, az meg egy totál elcseszett pali.

– Hallak ám – szólt ki Asher. – Reméltem is – kiáltott vissza neki Kelly. – Nagyon is remélem, hogy

hallasz. Te meg Sátán elbaszott alakok vagytok, baszódjatok meg, főleg te,te kishitű pöcs! Ja, de nyilván ott az a rengeteg érzelem, azonnyavalyogtok, többet rinyáltok, mint egy kislány, baszódjatok meg!

– Mephistopheles szeret téged, Asher, tudod jól – hallottam meg Jean-

Claude hangát. – Ahogy te is, csak aztán feltűnik egy punci, és márisloholsz utána, mint valami kankutya a szuka után, és tudom, hogy itt vagy,

Anita.

Nagy sóhajjal húztam szét a függönyt. Úgy tűnik, Asher igyekezettmindannyiunkkal összeugrani.

– Mint az egyik szuka, ezt, azt hiszem, a szívemre vettem – mondtam,

ahogy Nickyvel és Claudiával a nyomomban beléptem a nappaliba. Nemakartam veszekedni, de persze ez soha nem jelenti azt, hogy nem is fogok.

Még láttam Sátán hátát, ahogy a másik oldalon félrerántja afüggönyfalat, és kirohan, hátra, a hálók meg a konyha irányába.Meghagyta nekünk a veszekedést, vagy mert túl dühös volt, hogymaradjon, vagy mert túlságosan is összezavarodott. Engem Asher mindenmás szeretőmnél jobban zavarba tudott hozni, még Cynricnél is jobban.Vele legalább tisztában voltam azzal, mik a gondjaim, de Ashernél... jó,



hát néhány baját ismertem, másokat meg Jean-Claude ismert, de még ígyis, őszintén szólva egy érzelmi aknamező volt. Az ember nem tudhatta,mikor gyalogol rá egy aknára, és mikor robban fel az egész érzelmi élete.Ahogy az első indulatokat megéreztem a gyomrom mélyén, rájöttem, hogykezdek belefáradni ebbe a folytonos cirkuszba.

Asher nagy lendülettel fordult felém, haja arany tajtékként hullámzottaz arca és a válla körül. Fél arcát el is takarta, és csak a szépséges, hibátlanfelet hagyta a fényben szem előtt – egy jégkék szem szikrázott felém.Dühös volt, de nem annyira, hogy megfeledkezzék a szétroncsolt félarcának leplezéséről. Amikor boldog volt, néha meg tudott feledkezni asebhelyeiről, de alapvetően mindig hajfátyolon át láthattam én is és a világis, mintha arany pókhálót feszített volna magára. Zakója világoskék színea szeme kékjét, szabása a dereka karcsúságát és válla szélességét emelteki. Hosszú combján feszes szaténcsizma a zakóhoz illő színben. Az ingecsak a zakó aljánál látszott ki, fehér volt, nyilván selyem. Még nemöltözött át a porondmesteri öltözékéből, amit odafenn, a cirkuszban viselt.Lesz valahol itt egy hozzá illő cilinder, kék szaténból fehér szalagpánttal.Nem mindig ugyanabban a ruhában lépett fel, de ebben már láttam, szóvaltudtam, hogy nemcsak azért viseli éppen ezt, mert olyan dögös benne,hanem mert épp munkából jött. De attól még dögös volt benne.

Vajon sekélyesség, hogy a haragom egy része elillant, ahogymegláttam ezt a szívdöglesztő szépséget? Vagy egyszerűen csak ez azigazság? Miközben ez átfutott az agyamon, megéreztem Jean-Claude-ot a

fejemben, tehát nemcsak a szépsége váltott ki bennem nagyobb türelmet,hanem az ő befolyása is. Jean-Claude évszázadok óta szereti és szerettenálam sokkal jobban. Nem mindig jöttek ki jól egymással, sőt volt vagyszáz év, amikor teljesen elidegenedtek egymástól, de Jean-Claude mégakkor is teljes mértékben kiszolgáltatott és eszköztelen volt Asherszépsége előtt.

Akinek a szeme halványkék tűzbe fordult, az a fél, ami a hajzuhatagalatt maradt, jegesen tüzelt át az aranyhálón. Hatalma jeges borzongáskéntszánkázott végig a bőrömön.

Nicky és Claudia közvetlen a hátam mögött állt, rajtuk túl a függöny.Hallottam, ahogy a két táska földre huppan, hogy szabaddá tegyék akezeiket, mert nemcsak nekem kezdett tele lenni a lelkem a vámpír sok

szarságával. Ők ráadásul nem szexeltek vele, és Jean-Claude boldog

emlékeit meg gondolatait se dajkálták róla a fejükben. Ettől kissé



görcsösebben álltak Asherhöz, vagyis legszívesebben kiverték volna márbelőle ennek a szarságnak egy részét.

Inkább éreztem, mint láttam a szoba túlsó végében a hasonlómozdulatokat, és hiába nem láttam őket Ashertől, tudtam, hogy Jean-

Claude testőrei is mozgolódnak. Mindkettőnk mellett általában ott voltlegalább két testőr. Bár olyan emlékem nincs, hogy Asher bármelyikünketis megütötte volna, és ha Jean-Claude fejébe ástam bele, akkor isszázadokat kellett visszalépnem, de lehet, hogy az is visszatartotta, hogymindig ilyen erőben voltunk.

És akkor engem vett célba a lobogó tekintetével, láthatatlan falkéntnyomult nek em az ereje, mintha át akarna szakadni rajtam. Régebbenmásmilyen volt az ereje, körbehömpölygött volna, átcsapott volnafelettem. Azóta más lett. Amióta Minden Sötétségek Anyja meghalt, mégnem próbálkozott velem. Egyszer majdnem megölt, mert annyira érzékeny

vagyok arra az erőre, amit ő tud. Most azonban csak álltam ott, és az erejeegyszerűen nekem ütközött – és semmi. Nem volt rám hatással. Aszépsége az igen, és a sok emlék, hogy milyen vele az ágyban, az is. Deahogy belenéztem ebbe a lenyűgöző arcba, hiába a közelség, hiába, hogyjeges ereje próbált éppen magába nyelni, csakis hasonló hidegségetéreztem iránta, hiába igyekezett bűvöletét az agyamra bocsátani.Vámpírerőkkel igyekezett lenyugtatni, hogy ne is foglalkozzam azundokságával. Vagyis csalt.

– Hányszor vetettél már be ellenem vámpírbűbájt, amikor felül akartálkerekedni egy vitában?

Pislogott, szemhéja félig ráereszkedett szeme kék tüzére, hogy az aranyszempillák kékséges keretbe kerültek, és egy pillanatra olyan volt, minthavalami démoni kemence félig nyitott ajtaján kukkantanék be.

– Nem magad mondtad, hogy ha nem izzik fel a kegytárgyad, akkornem próbálok ártani neked?

– Mondtam – bólintottam rá – , de lehet, hogy tévedtem. Vagy az islehet, hogy ha a szívem a nagy romantikus hevületben arra vágyik, hogybolonddá tegyék, akkor talán a kereszt is hagyja. Hogy utat engedjen aszabad akaratnak meg a többi blablának.

– Vagyis azt állítod, hogy a kereszted annyira intelligens, hogy mindenhelyzetet egyénileg bírál el?

– Nem, azt állítom, hogy az az erő, amiben hiszek, és ami a keresztmögött áll, elég intelligens ehhez.



– Vagy az is lehet, hogy az istened nem tart veszedelmesnek.

– Lehet – vontam vállat. Asher közelebb lépett hozzám, a látómezőm megtelt a csodás arany

hajjal, a szíveket meggyötrően szépséges arccal és a szeme izzásával. Aszája ugyanaz a duzzadtan édes száj volt, amibe Jean-Claude

beleszerelmesedett megannyi évszázaddal ezelőtt. A néhai egyházatyák,akik szentelt vízzel próbálták kiűzni belőle az ördögöt, elkerülték ezeket aduzzadt, szépséges ajkakat, mintha csak elrettentek volna maguk is aborzalomtól, amit műveltek. Ők sem bírták elviselni, hogy ezt az angyaliszépséget tönkretegyék. A jobb arcát félig szétroncsolta ugyan a víz, de aszáj felé épp csak egy keskeny, fehér égésnyom indul el, és az ismegtorpan még jó időben. Mert amikor az ember meglátja rémes tetténekkövetkezményeit, néha maga is visszahőköl a kártól, amit okozott, és utánamindent megtesz, hogy helyrehozza, amennyire lehet. Sokszor eltűnődtemmár, hogy vajon azok a papok, akik Ashert kínozták, utána nem váltak -ejobb, elnézőbb keresztényekké, vagy éppenséggel nem veszítették -e el

hitüket a saját brutalitásuk eredménye láttán. Asher magához ölelt, és abban a pillanatban, ahogy hozzámért, a

bűbája a következő sebességbe kapcsolt. A legtöbb vámpírerőt fokozza avámpír érintése, szóval nem volt abban semmi meghökkentő, hogyegyszeriben úgy éreztem, mintha eljött volna értem a hercegem. Felnéztemaz arcába, és már nem láttam a szeme tűzgomolyát, ahogy a jeges erejétsem éreztem. Hirtelen egyszerűen csak a tökéletes lett. Úgy tűnt el afejemből minden figyelmeztetés, minden barikád, mintha soha nem is lettvolna. Megcsókolt, puha, telt ajkát az enyémhez nyomta. És énvisszacsókoltam, beleadtam mindenemet, a számat, a nyelvemet, a

fogaimat, hogy végül már olyan volt, mintha a száját falatoznám, nemegyszerűen csókolóznánk. Hozzásimultam, ráfonódtam, beleolvadtam atestemmel a testébe, olyan érzés volt, mintha sehogy se lenne elég azérintése, és amikor elkezdte kirángatni a blúzomat a nadrágomból, én isbenyúltam a szaténzakója alá, és kirángattam az ingét a nadrág korcából.Vonzóbb gondolat, minthogy a bőrünket összetapasszuk, nem is létezettmár a fejemben. És a fájdalomé, meg valami rezes, édes ízé. Beletelt egymásodpercbe, míg leesett, hogy vér ízét érzem a számban, ám ahogy errerájöttem, az agyam el is kezdett tempózni vissza önmagába, ki a bűbájból.

Ellöktem magamtól Ashert, de az a vér, ami engem szabadulniösztökélt, őt csak még jobban hívta bele a csókba, és a szája az enyémre



tapadt, egészen mélyen benne járt már. Ha a vámpíragyarai nem vettékvolna véremet, csodás csók lett volna.

Még inkább próbáltam ellökni, a két karjából és a fájdalmas, vérescsókjából menekülni, de hiába tiltakoztam, a szám be volt fogva, a Hagyd

már abba! kiáltásomat letompította a csók. Olyan volt, mint a szado-mazo

szexben a szájpecek, mert attól az ember már nem is nagyon tud nemetmondani. A szájpecek a teljes bizalmat jelentette, hogy tudhatod, hogy apartnered soha nem tenne semmi olyat, ami neked már rossz. Vagy éppmindenképpen át akarsz lépni a saját határaidon, és nem akarod, hogyönmagad akarj kiszállni. Soha nem szerettem a szájpecket. Nathanielnekérdekes módon ez éppenséggel a teljes odaadást és a végső megnyugvástjelentette. Na, hát nekem nem.

Ha halandó lett volna, könnyűszerrel kiszabadulok az ölelésébőlanélkül is, hogy fájdalmat kellett volna okoznom neki. Az én erőm nememberi erő volt, de persze, ha ő halandó lett volna, akkor nem lettek volnaa szájában a vámpíragyarak, hogy azzal megsebezzen. Ha halandó lettvolna, nem is szerettem volna, mert akkor már nem Asher lett volna.

Túlságosan is szorosan ölelt magához, hogy ha szabadulni akartam, nelegyen más választásom, mint alaposan kárt tenni benne olyan pontokon,amiket nagyon is szerettem, és amikkel később szívesen eljátszottam volnamég. A karja még jobban magához vont, a másik keze pedig a tarkóm alácsusszant, belemarkolt a hajamba és keményen fogta. Bizonyoshelyzetekben nagyon bírom ezt a fogást, egyből beindulok, és behódolóüzemmódba kapcsolok tőle. De most nem ez volt a helyzet. Az agyaraitmegint a számba mélyesztette, én pedig fájdalmasan feljajdultam, de nempróbáltam már szabadulni, hanem hozzásimultam, amit ő nyilván élvezetivisszajelzésnek értelmezett. Hátamon a karja már nem szorított annyira,éppen csak ölelt és tartott. A lábamat a lába mögé csúsztattam, és kirúgtamhátulról a térdét, majd a padló felé indítottam, de még erre sem engedett el,így együtt zuhanunk el a csókban. Ha nem így teszek, a térdemet

kénytelen lettem volna olyan helyekre tolni, amit nyilvánvalóan nemélvezett volna. Nem akartam bántani Ashert. De mennyire nehéz iselszabadulni valakitől, aki erősebb nálad, de nem akarod bántani!

Forró energia hulláma csapott meg, és a következő pillanatban egy kézragadta meg a vállamat, és Asherét is. Megcsapta az orromat a száraz,napégette fű szaga, ami az oroszlánoké. Tudtam, hogy Nicky az, de Asherhatalma máris ostorként csapott, ám nem felém vagy Nicky felé.







Végighúzta hüvelykujját az alsó ajkamon, skarlátvörös csík maradtbőre fehérén.

– Nem vagy jól. – De jobban, mint Sin és Ares. – Sajnálom, ma petite – bólintott, és aztán megcsókolta a homlokomat. – Mit? – kérdeztem, de ő közben már Claudiát utasítgatta, hogy

vezessen valamelyik ülőalkalmatossághoz. Claudia támogatott, és tényleg nagyobb szükségem volt a karjára, mint

hittem. Talán Sin ütése járulékosan engem is kiütött, vagy épp Asherharapásai sokkolták a vártnál jobban a szervezetemet.

– Te vagy az én gyengeségem, Asher – állt meg Jean-Claude a másikvámpír előtt. – Nem lehetek a mestered, mert túlságosan is szeretlek, hogyelég keményen bánjak veled. Pedig nagyon is elkélne veled a kemény kéz.Anita sem viselt volna el hasonlót senki mástól.

Claudia az egyik puffos székhez támogatott, és ahogy lerogytam,remegtek a tagjaim, amit a kis kivéreztetés nem indokolhatott.

– Pedig nem szeret jobban a többinél, Jean-Claude, ezt biztosan tudom

– mondta élesen. Rémesen csengtek a szavai. – A mai világban ezt poliamasiusnak hívják, Asher – vágta rá Jean-

Claude. – Olyanok vagyunk. Vagyis több embert is tudunk szerelemmelszeretni.

– Anita már itt volt veled, mielőtt megérkeztem hozzád. De Irigység, avértigris nem. Te meg a farkaskirályod, Richard bevezettek a földiparadicsom ba, aztán meg már egy másik nőt dugtok. Én kevés voltam azágyadba, Anita is kevés volt, egyetlen férfi sem lehet neked elég, mertmindig kell melléd egy másik nő.

– Szeretlek és szeretők vagyunk. Mit vársz még tőlem?

– Hogy csak Anita és én legyek neked. – Az már zárt poli – szóltam bele én is. – Nathanieltől tanultam. Az

ugyanaz, mint a monogámia plusz egy személy. A beszédtől köhögnöm kellett, mert reszelt a torkom, és a köhögés után

vért köptem. Basszus, ha halandó lennék, nagy eséllyel össze kéne varrni a

szám belsejét, úgy szétharapott Asher. – Jean-Claude és Richard Irigységet dugja. Miért nem vagy rájuk

dühös? – ordította Asher felém.



Irigység az egyik új arany vértigrisünk volt, Sáti unokatestvére, és pontolyan magas, szoborszerű szépség, mint ő. Az aranytigrisek egytől egyigszemrevalóak voltak.

– Én meg még tizenöt másik pasival dugok rajtuk kívül. Valahogy nemtűnik fairnek, hogy én balhézzak velük Irigység miatt – feleltem. A

hangom megint krákogós volt, köhögtem hát megint, és újra vért éreztem a

számban. Vagy lenyelem, vagy kiköpöm valahova. Az előbb nem voltalattam szőnyeg, oda ki is köptem, de itt mindenütt puha, új szőnyeg vettkörül, arra csak nem csulázhattam rá a vért!

– Méghogy fair! A szerelem nem a tisztességességről szól, Anita. Aszerelemnél nem sok kevésbé tisztességes érzelem létezik! Soha nem juteszedbe, hogy Irigység esetleg jobb nálad az ágyban?

– Soha – ingattam elképedten a fejemet. – Micsoda gőg, hogy még csak meg sem fordul a fejedben, hogy akár

jobb is lehet!

– Én is véges vagyok, Asher. Richard halandó nőkkel is randizgat amásik életében. Nem lenne tisztességes Jean-Claude-dal, hogy itt

malmozzon, amíg én is más pasikkal vagyok. – Aki igazán szeret, az vár. – Ki találta ki ezt a szabályt?

– Sátán is le akar feküdni más nőkkel, pedig ott vagy neki. Ez se zavar?

Megfontoltam, aztán megint csak a fejemet ráztam. – Néhány hete említette már. Szexuálisan nagyon nagyétkű, és én a

legtöbb időt Jean-Claude-dal, Micah-val, Nathaniellel és veled töltöm. – A fiút is nyugodtan megemlítheted, mert ő is egyre több idődet

leköti. – Szóval szándékosan ütötted meg annyira – néztem bele az arrogánsán

is szépséges arcába. – Féltékeny vagy rá. – Nevetséges lenne egy fiúra féltékenykednem. – Jól mondod – bólintottam. – Irigység viszont féltékeny rád. Utálja, hogy Jean-Claude azon

nyomban ejti, ahogy te megjelensz.

– Ha problémája van Jean-Claude-dal, azt vele kell megbeszélnie. – Nos, Jean-Claude, beszélt veled erről a szépséges Irigység? – nézett

rá Asher. – Nem.



– Damian barátnője, Cardinale is utálja, hogy ugrik, ha csak a kis-

ujjaddal intesz felé – fordult vissza hozzám Asher. – Beszéltem velük erről, és azóta nem is feküdtem le Damiannel –

vontam vállat. – Ha ki akarják próbálni a monogámiát, az erő legyenvelük.

– De hogyhogy nem zavar téged? Miért nem vagy féltékeny?

– Nem tudom – feleltem, mert ez volt az igazság. Annyira messzejártam már attól az ideális párkapcsolati normától, amibe ifjú korombanszocializálódtam, hogy már kicsit se kattogtam ezen. – Nekünk ez ígyműködik, Asher.

– Nekem nem.

Jean-Claude lépett párat, de nem kettőnk közé állt be, hanem magáravonta a figyelmünket:

– Szeretlek, Asher. Anita is szeret. Mephistopheles is, és Nathaniel is.Ahogy Narcisszusz is.

Asher felhorkant.

– Igen, tudom, hogy te nem szereted őt viszont. Pedig a vérhiénákvezetője pont úgy tudna szeretni téged, ahogyan te szeretnéd, hogyszeressenek. Őt viszont te nem akarod. Vagy legalábbis nem úgy.

– Narcisszusz azt a figyelmet szereti, amit megkap tőlem, Jean-Claude.

– Efelől semmi kétségem. De úgy látszik, se ő, se én, seMephistopheles, se Anita, se Nathaniel nem szerethet téged eléggé. Nekedsemmi sem elég, Asher. Végül mindannyiunkat maga alá gyűr a tény,hogy te nem szereted eléggé önmagadat.

– Milyen filozofikus – acsargott gyűlölködőn Asher. – Találtam egy várost, ahol a legerősebb vérállatcsoport a hiénák, és

Város Urát keresnek maguknak. Azt hiszem, oda kellene látogatnod, hogyesetleg kedvedre való lenne-e a hely.

– Ez meg mit akar jelenteni, Jean-Claude? – meredt rá Asher. – Szerintem elég érthetően fogalmaztam. – El akarsz küldeni St. Louis- ból?

– Nem. Azt mondtam, hogy nézd meg azt a várost, hátha jobbankielégíti az igényeidet és megfelel az erődnek.

– Képes lennél eltaszítani magadtól, mert megütöttem a fiút?

– Hagytam, hogy vérét vedd a nőnek, akit szeretek, és aki a halandószolgám. Az én kezemnek kellett volna lerángatni téged Anitáról, nem



Sínének – soha nem nevezett a nevemen, csak ha dühös volt. Annakmindenesetre örültem, hogy épp nem rám dühös.

Asher hitetlenkedve méregette: – Bántottam már jobban is Anitát, amikor vele és Nathaniellel játszunk

az ágyban. – Olyankor bírod a beleegyezését. Most viszont nem egyezett bele. – És ha nem tetszik az a város?

– Akkor hívj. És ha már nem leszünk rád mérgesek, talánvisszatérhetsz.

– Ezt vegyem száműzésnek?

– Vedd úgy, hogy azért mész el, hogy átgondold, számodra mi afontos. A féltékenységed mindig tönkreteszi a boldogságodat, Asher. Csakerről megfeledkeztem – csóválta Jean-Claude a fejét. – Nem, szándékkalvertem ki a fejemből, de te újra meg újra az eszembe juttatod, hogy aszörnyű kishitűséged a végén minden szerelmedet tönkretette, tönkreteszi.

– Áruld el, Jean-Claude, őszintén, Juliannával azt tervezgettétek, hogyelhagytok engem, mielőtt meghalt?

– Most is megesküszöm, ahogy már százszor megtettem, hogy nem.

Beszélgettünk a féltékenységedről, hogy milyen elvárásaid vannakmindkettőnkkel szemben, de attól még szerettünk. Julianna is szeretetttéged.

– De téged jobban. – És megint ugyanaz. Ez a te gyenge pontod. – Miféle gyenge pont? Hogy legalább egyszer szeretném, hogy valaki

engem szeressen jobban, nem téged?

– Belle Morte nem engem szeretett jobban, Asher.

– Hazudsz.

– Menj csomagolni.

– Mennyi időre megyek? – kérdezte Asher. A dühe alól valami újérzelem csengett ki. Azt hiszem, a félelem.

– Egy hónapra mindenképpen. – Ne küldj el! Jean-Claude Sin felé intett, aki halkan nyögdécselve tért magához

lassacskán Nathaniel karjában. Nicky Ares pulzusát csekkolta, minthahirtelen elkapta volna az aggodalom, hogy túlságosan is nagyot talált ütni.

– Mindenki élve megúszta, de ez nem rajtad múlott, Asher. A másodikember vagy utánam, és mégis ezt tetted. Ez már nem egyszerűen gyerekes





– Utálni nem utálom – vontam meg a vállamat – , csak nem rajongok

érte. De megteszem, hogy mindenkinek a lehető legkisebb legyen amegrázkódtatás.

– Ezt vegyem úgy, hogy velem ellentétben te megteszed, amitmegkövetel a haza?

– Ne vedd sehogy. Nekem egyszerűen csak az a véleményem, hogygyönyörű vagy és lenyűgöző, de kurvára nem nőttél még fel – töröltem lea szám széléről a friss vért.

– Nem akartalak bántani. – Ezt már máskor is mondtad. Ha komolyan gondolnád, nem kéne

állandóan ezt hajtogatnod. – És azt se felejtsük el – kottyantott közbe Nicky – , hogy úgy

megsebezted Anitát, hogy most jó ideig mind búcsút mondhatunk az orálisszexnek. Nemcsak a tiéd. Nem tehetsz benne kárt, mert az mindannyiunk

szexuális életét súlyosan befolyásolja. Mi ezt nem nézhetjük el neked csak

úgy. – Te csak testőr vagy. Izom és Anita Menyasszonya. Nincs jogod

bármit is felróni nekem. – Nekem azonban nagyon is van hozzá jogom – szólalt meg most Jean-

Claude. – És én azt mondom, Nickynek teljességgel igaza van. Anitaösszes többi szeretőjének belegyalogoltál az életébe, amihez pedig nekednincsen jogod. Mert én vagyok a mestere.

– Dehogy vagy te Anita mestere. Az azt jelentené, hogy te irányítod.Márpedig ez nem igaz.

– Nem kell ahhoz birtokolnom, hogy szeressem, Asher. Te mindig úgybánsz a szeretőiddel, mint egy házikedvenccel: kényezteted, bántod ésbirtoklod ők et.

– Mi olyan rossz abban, ha az ember biztos akar lenni benne, hogy

szeretik?

– Én biztos vagyok benne, hogy Anita szeret engem. És ő is biztosbenne, hogy én szeretem őt.

– Nathanielt és Micah-t is jobban szereti. Ez a fiú meg egyszerűenimádja.

– Én is szeretem Anitát – szólalt meg Nicky. – De téged nem szeret – intézte el kurtán Asher, hogy fájjon Nickynek.



– Általában én is érzem Anita érzéseit – ellenkezett Nicky. – Tudom,

mit érez irántam. És biztosan tudom, hogy az élete része vagyok. Te biztosvagy ebben?

Asher Nicky felé lépett, aki ott állt Ares még mindig ernyedten,öntudatlanul heverő teste mellett.

– Használd ki ezt a pár órát hajnalig, Asher, hogy mindentösszecsomagolj – szólt rá Jean-Claude. – Eredj, ne itt vesztegesd az

idődet! Asher Jean-Claude-ról rám nézett, majd végül le Nathanielre, aki épp

Sint ültette fel. – Annyira sajnálom – mondta végül. – Jean-Claude-nak igaza van. Nem számít, hogy mi mennyire

szeretünk, ha te gyűlölöd önmagad. Az öngyűlölet tönkretesz mindent. – Nathaniel...

– Sin a testvérem, Asher. Nem hagyom, hogy bántsd, csak mert te úgyérzed, hogy nem szeretnek eléggé.

– Annyira nagyot azért nem ütöttem. Nathaniel Sint ölelte ültében, aki még mindig kábának tűnt, mint aki

nem is érti pontosan, mi történt. – A Város Ura felszólított, hogy eridj, és tedd a dolgodat. Hát menj! –

mondta Nathaniel. Soha nem hallottam még ilyen hidegnek és dühösnek ahangját.

– Menj, Asher! – visszhangoztam a szavát. – Most! – tette fel az i-re a pontot Jean-Claude.

Asher újabb replikába kezdett volna bele, de aztán meggondolta magát,és egyetlen szó nélkül sarkon fordult. Kisétált a nappaliból a szobájairányába, a ruhái és a bőröndjei felé, hogy azt tegye, amit parancsoltakneki. Rohadtul ideje volt már.



30.

A földalatti házunk mélyén, a rendelőszobában ültem avizsgálóasztalon. Lillian doki gumikesztyűjének állott léggömb íze volt,azzal kotorászott a számban. Ősz, rövid haja megnőtt kicsit, leért a fülealá, de egyébként ugyanaz az aprócska, vékony és rettenetesen kompetensnő volt, ami már legelső találkozásunkkor is. Fehér köpenyt húzott aruhájára, mert azt mégis csak egyszerűbb lecserélni, ha véres lesz, mintátöltözni. Lillian menő doki volt a halandó világban is, de persze a betegeimég csak véletlenül sem sejtették, hogy a dokinéni vérpatkány. Mert akkormár nem jártak volna hozzá. Az ember nem szívesen megy gyógyulnialakváltóhoz, nehogy épp a doki fertőzze meg likantrópiával valamilyenúton-módon. És ha az alakváltás önmagában nem lett volna elég taszító, adokinő ráadásul vérpatkány volt, ami nem egy kifejezetten vonzó csoport.Ha már vérállat leszel, akkor legalább legyél vérfarkas, vagy vérleopárd,vagy valami más sikkes ragadozó, nem egy rusnya kis rágcsáló. Azemberek így gondolkoznak.

– Ha halandó lenne, össze kellene varrni – mondta, miután kihúztavégre az ujjait a számból. Lehúzta a kesztyűit, és a „Veszélyes hulladék”feliratú kukába hajította. Nem nagyon fordult meg ebben a rendelőbenolyan, akinek a vére ne vámpír -, vagy alakváltóvér lett volna, vagyisminden, amire rákerül, veszélyes és fertőző hulladéknak minősül. Nemmintha a vámpírizmust egy véres kötéstől elkaphatná az ember, de attólmég fertőző betegségként kezelték. Bár...

– Volt már olyan, Lillian doki, hogy bárki is elkapta a likantrópiát azilyen veszélyes hulladéktól? – tettem fel a hirtelen jött kérdést.

A dokinő először meghökkent, aztán gondolkodott, végülelmosolyodott:

– Én nem tudok ilyen esetről, de attól még tartjuk az egészségügyiprotokollt.

Szétnyílt a függöny, és Jean-Claude lépett be. Mint mindig, most istökéletesen festett a szűk bőrnadrágban és a hozzá illő zakóban, alatta



pedig a már védjegyének számító csipkés fehér ingben. Az ing idézhettefel az emberben, hogy ez az ember mégiscsak több száz évvel ezelőttrőljön, bár ahogy beleláttam azokba az emlékeibe, akkoriban még egyáltalánnem ilyen holmit hordott: a mostani ingei mind modern anyagból, testreszabva készültek, azok meg ugyan fodrosak, de bő és libegős holmikvoltak. A legtöbb ruhája ebben a stílusban készült: régi idők hangulatátkeltették, de igazából szexi fellépőruhák, vagy szexi hétköznapi ruhákvoltak. Jean-Claude-on soha nem láttam még mást, mint szexi és/vagyszínpadias öltözéket.

– Anita – szólt rám élesen Lillian doki. Mcghökkenten fordultam vissza hozzá. Szomorkásán lebiggyesztette a száját, és Jean-Claude-ra nézett:

– Enyhén sokkos állapotban van. Úgy vélem, részben a korábbirendőrségi bevetés hatása, és ehhez még hozzáadódik a veszekedés, asérülése, a Cynric miatti aggodalom és... – elhallgatott, lesütötte a szemét,majd halkan folytatta – , és sajnálom, ahogy Asherrel alakult. Tudom, hogymilyen sokat jelent mindkettejüknek.

– Köszönöm, Lillian. Én meg azt tudom, hogy maga kifejezetten nemkedveli.

– Igyekszem nem azt firtatni, kibe szeretnek bele a barátaim, Jean-

Claude.

– Örömmel hallom, hogy a barátjának tart – felelte Jean-Claude. Édesvolt a hangja, de nyoma se volt benne érzelmeknek, akár az időjárásról isbeszélhetett volna. Nem mintha nem örült volna, hogy Lillian doki abarátunkként gondol ránk, sokkal inkább rutinból jött ez a hanghordozás,amikor leplezni igyekezett az érzelmeit. Ami nálam a zsaru fapofa volt, aközönyös, kissé undok és cinikus maszkom, az nála ez a szépséges, szintecsábító tónus volt. De ha az ember olyan jól ismerte, mint én, akkor tudta,hogy tökéletesen üres és semmitmondó nála ez a mosoly, pont, mint azok,amikkel én hódítottam az ügyfeleket a Halottkeltő Rt.-nél, már ha voltidőm zombit kelteni. Mostanában majdnem minden időmet elvitte arendőrségi meló.

Lillian visszamosolygott rá, de távolságtartón vizsgálgatta, mint akimegpróbál bekukkantani a bájos álarc alá. Öt nem lehetett olyan bolonddátenni, mint másokat.

– Ültesse Anitát abba a szép, hatalmas fürdőkádjába, mosdassa meg. Éshasználja ki, hogy vérzik, mielőtt még begyógyulnának a sebek.



– Hány öltés kellett volna, ha átlagos halandó?

Lillian felnézett rá, bele a szemébe. Nem, nem a szemébe, hanemvalahová az állkapcsa alsó részére, a tekintetét kerülte. Vámpírokkal ez asztenderd gyakorlat, ha az ember nem immunis a vámpírbűbájra, mint én.A vérpatkányok kicsit keményebb diók egy vámpírnak, de azért nemimmunisak. És hiába tekintette Jean-Claude-ot a barátjának, azért mégnem nézett bele a szemébe, a ravasz kis dokinő. Ami elég érdekes.Mármint olyan közömbösen érdekes. Jó, ő maga mondta, hogy sokkos

vagyok. Nem is tévedett. Minden kissé távolinak és érdektelennek látszottebben a mostani állapotomban.

– Tíz, talán tizenöt – mondta végül kénytelen-kelletlen, mint aki nem

szívesen árulja el. – De azért még ne haragudjon jobban Asherre. – Mit érdek li annyira, hogy haragszom-e rá, vagy sem?

– Mert eddig igazságos volt, nem reagálta túl. És ezt nagyon szeretemmagában. Részben ettől olyan jó vezető.

– Hízelgéssel próbál rávenni valamire. Lillian doki elmosolyodott, és a ráncai egyszeriben mind elvesztek

ebben a mosolyban. Mintha egy pillanatra előbukkant volna egy sokkalfiatalabb Lillian doki, a majd’ negyven évvel ezelőtti helyes lány. Merthirtelen helyes lett. Eddig még soha nem láttam csinosnak, soha nemgondoltam rá így. Ráadásul el is pirult kicsit. Jean-Claude így hatott alegtöbb nőre.

– Női bájom kevéske lenne ahhoz, de azt valóban szeretném, hamegmaradna türelmes és igazságos vezetőnek, mert arra van szükségünk.

– Azt mondja hát, hogy ma petite hamarosan a régi lesz megint. Nemérte semmi visszafordíthatatlan kár.

– Nem.

Jean-Claude odalépett mellém, a kezét nyújtotta. Le tudtam volnaszállni az asztalról segítség nélkül is, de már megtanultam, hogy a pasijaimszeretnek lovagiaskodni, jobb néha hagynom őket. Manapság egyébként iselég ritka az ilyesmi, nem lebeszélni kell őket, hanem bátorítani ezen atéren. A segítségével szökkentem hát le a vizsgálóról.

– Sin hogy van?

– Jól. Nathaniel és Micah mellette marad, figyelik, nem lett-eagyrázkódása.





– Vagyis megölted őket. – Ha nem akartam, hogy ők öljenek meg engem, nem volt más

választásom, ja. Kelly meg még néhányan segítettek. Ha a falkadominánsainak nagy része Jesse és Payne mellé állt volna, akkor most énfeküdnék a föld alatt. De mellém álltak. Engem jobb vezetőnek tartottak,és azt is gondolják, hogy nekem szorosabb a kapcsolatom veled és Jean-

Claude-dal, ezért a falka is jobb, védettebb helyzetbe kerülhet velem. Az járt a fejemben, hogy Payne és Jesse halott. Nagyobb

megrázkódtatást kellett volna éreznem, de szinte semmi nem volt, csaktompa bénultság mindennel. A szám hasogatni kezdett. A sokk és a lassanbecsengető fájdalom is azt mutatta, hogy rendesen megsebesültem.

– Vagyis ha Payne-nel feküdtem volna össze, akkor mellé álltak volna,és téged öltek volna meg.

– Nem is az, hogy lefekszel velem, hanem, hogy a Menyasszonyod

vagyok, és ezért fekszel le velem. Ettől fontosabb vagyok neked. – És mi van akkor, hogy ha olyasvalakivel kerülök metafizikai

kapcsolatba, aki egyébként rosszfiú?

– Mindenki tudja, hogy akkor magad zárod rövidre a helyzetet. Mintahogy az előző Rexszel is megtetted.

Az előző Rexet kénytelen voltam főbe lőni, miután megölte az egyikoroszlánt és majdnem Nathaniellel is végzett. Haven képtelen volt osztoznirajtam a többiekkel. Egyedül magának akart, és amikor kiderült, hogy aznem fog menni, megpróbálta megölni azokat, akiket szeretek. Aféltékenysége borzalmakra sarkallta, míg végül megöltem, hogy a

többieknek ne essen baja. Az a bunyó is elszabadult, valahogy úgy, ahogyez a mostani.

– Nem akarok még egy olyan helyzetet, mint Havennel, Jean-Claude – szorongattam a kezét.

– Senki se akar még egy olyat, ma petite.

– Tényleg komoly kárt tehetett volna Sinben. Jó nagyot kell ütni egyvértigrisen, hogy egyből kiterüljön.

– Sátánt ilyen könnyen nem intézte volna el – jegyezte meg Nicky.

– Hogy érted? – néztem megint rá. – Úgy, hogy sokkal erősebb, a nyaka meg izmosabb, jobban tűrte volna

azt az ütést, pláne, hogy jóval erősebb vérállatként is. Az erő is jóvédelem.

– Mennyire erős Sin a többiekhez képest? – pillantottam Claudiára.



– Klántigris, ami kicsit felturbózza a metafizikát – vonta meg a vállátClaudia. – De ezt nem számítva azt mondanám, hogy ő a másodikleggyengébb az összes tigrised közül. Csak Jáde gyengébb még nála is, devele szerintem az a gond, hogy fél az erőtől.

Az egyetlen metafizikailag hozzám kötődő nő. Még nálam is apróbb,úgy tűnik el az ölelésemben, mint én a legtöbb pasiméban. Az em ber nem

is lát belőle mást, mint a sápadt bőrét meg a hosszú, fekete haját meg azt anagy barna vágott szemét. Ha rágondolok, mindig olyan szavak jutnakeszembe, hogy törékeny, apró, pedig túl sok nővel kapcsolatban nem juteszembe ilyesmi.

– Évszázadokon át volt a vámpírmestere pofozózsákja. Ettőláldozattípus lesz az ember.

– Amikor egyedül gyakorol, hihetetlenül trükkös és gyors – mondta

Nicky. – Aztán összekerül valakivel a ringben, és totál lefagy. – Mert a mestere áldozatot csinált belőle. – De ha egyszer egy kibaszott nindzsa. A szó jó értelmében. Elvileg

Harlekin volt, és azok a kommandósoknál is profibbak. Olyan, mint avarázslat, amit azok tudnak, mint a filmeken a nindzsák.

– A mestere kiképezte, ahogy az összes Harlekint, de közben annyitbántotta, hogy Jáde nem megy semmire se a képességeivel meg atudásával – bólintott Claudia. – Mintha egyszerre csinált volna belőleszuperharcost és nyomorékot.

– Ez elég találó. – Csak azt nem értem, hogy a Harlekinnél miért hagytak ennyi tudást

és gyakorlást pocsékba menni. Elvesztegették – morogta Claudia.

– Komolyan nem bánnám, ha nem hajtogatnátok ennyit ezt a szót – jegyezte meg Jean-Claude.

– Már nem Minden Sötétségek Anyjának testőrei, Jean-Claude. A

Harlekin már nekünk dolgozik. – Persze, és igazad volt, hogy változtassuk meg ezt a hülye szabályt a

nevükkel kapcsolatban. Elég túlzó csak azért halálra ítélni bárkit is, mertkimondja hangosan.

– Túlzó? – kérdeztem vissza. – De akkor se jártak még a földön náluk nagyobb harcosok, gyilkosok

és kémek – mosolygott Jean-Claude.

– Jó, persze, de azt azért soha nem kellett volna, hogy csak azértvadásszanak le és öljenek meg bárkit is, mert kimondták, hogy Harlekin.





– Nem érdekel a ruhám, ha téged ölelhetlek – húzott magához megint. – Az inget ki lehet mosni, vagy el lehet dobni. Nem érdekel.

Már csak a fejemet húztam el, hogy belenézhessek az arcába. Atekintetünk összefonódott.

– Tudom, hogy szeretsz, de ha már a ruhád sem érdekel, akkor ez igazszerelem lesz – vigyorodtam el.

Erre felkacagott, hangosan, őszintén, és megpillanthattam azt azévszázadokkal fiatalabb vámpírt, aki akkor lehetett, amikor még nemtanulta meg elleplezni az igazi érzelmeit a nálánál hatalmasabbak előtt.

Rámosolyogtam, és a fegyvereim meg a mocskos ruhám dacárahozzásimultam, mert szerettem. Imádtam, hogy ilyen nevetést tudokelőcsalogatni belőle, hogy bízik bennem, megmutatja a legmélyebbérzelmeit is, mert tudja, hogy velem biztonságban van. Imádtam, hogy

hiába csattogtatják a fogukat a fülünknél a krokodilok, mi itt vagyunkegymásnak. A krokodilok állkapcsa így is, úgy is csattog, de együtt sokkalvidámabb, és még az esély is nagyobb, hogy ne ők kebelezzenek bebennünket, hanem mi készítsünk bőröndöt a bőrükből magunknak.

Felnéztem nevető arcába, és szerettem. Szívás volt ez a nap, de Jean-

Claude mellett már nem is tűnt akkora szívásnak. Erre való a szerelem.Hogy minden kicsit szebbnek tűnjék tőle. Amiről eszembe jutott Asher,hogy vajon szeretett-e ő valaha igazából bármelyikünket is. De gyorsan kiis vertem a fejemből a gondolatot, és átadtam magam az ölelésnek, és aférfinak, akit így meg tudtam nevettetni.





egyszer száműzi Jean-Claude, soha nem is jöhet vissza már, és akkoralaposan el akar búcsúzni... – a vállát vonogatva tárta szét a két tenyerét.

Már én is a homlokomat ráncoltam, mintha nem lennék biztos benne,hogy jól értettem-e, amit mondani próbál. És reméltem is, hogy nemértettem jól.

– Bocsáss meg nekem, ma petite – emelte a szájához a kezemet Jean-

Claude. – Eltarthat egy ideig.

– Búcsúszexet akar? – néztem rá. – Az a gyanúm. – Bántott bennünket ma este. Sint és engem. Tudom, hogy dühös vagy

rá – vontam össze a szemöldökömet. – Igen, de ha ez az utolsó alkalom, nem hagyom ki. – Az utolsó? De csak egy hónapra megy, nem?

– Lehet, hogy nem. A város vámpírmestert keres, és hozzám fordultak.Hogy én ajánljak valakit.

– Vagyis lehet, hogy Asher soha nem jön vissza?

– Lehet, hogy jobb, ha végre saját területe lesz. – Lehet, de... – elcsuklott a hangom. Hogy soha többet nem

szeretkezem Asherrel, soha nem látom Nathaniellel, Richarddal, vagyJean-Claude-dal és velem együtt az ágyban... hogy soha többé nem látomőt magát. Egészen összefacsarodott a gondolattól a szívem, de... – Ha ez

lesz az utolsó éjszaka, bánni fogom, hogy nem voltam ott, de most akkor istúlságosan dühös vagyok rá – mondtam, aztán leesett valami.

– Ráadásul engem nem is hívott, igaz?

Godofredo megrázta a fejét. – Én szívesen elbúcsúznék tőle, mert talán tényleg örökre szóló búcsú

ez, de tiéd a döntés, ma petite.

– Menj csak, búcsúzzatok el. Régebb óta szereted, mint amennyit mitöbbiek összesen éltünk.

– De táplálnod kell az ardeur t , hogy gyorsabban gyógyulj. – Megoldom – biccentettem, és koncentráltam, hogy közben ne

pillantsak hátra Nickyre. – Ha Nickyvel akarod megoldani – szólalt meg mégis Claudia – , akkor

kérnem kell valakit magam mellé a helyébe. – Vörös pólóst akarsz vagy feketét? – kérdezte God. Nicky vörösben

volt, Claudia feketében. A vörös azt jelentette, hogy a viselője késztáplálni az ardeur t , hogy kaja is, nemcsak testőr. Claudia csak testőr volt.



Mondjuk Nicky is csak nekem hordta a vöröset, mert még Jean-Claude-

nak sem adott vért, kivéve, ha én kértem rá, mert nekem nem tudott nemet

mondani. Ezért fő szabály szerint azon voltam, hogy olyat ne kérjek tőle,amit nem szívesen csinál.

– Anita mellett mindig vegyesen kell lennünk, ha esetleg vészhelyzetállna elő – mondta Claudia.

– Azt hiszem, most csak Domino és Ethan van szolgálatban – felelte

erre God. Domino szintén csak az én kajám volt, míg Ethan rugalmasabbtigris volt, vámpírokkal is kész volt tárgyalni.

– Nekem mindegy, melyik.

– Akkor máris küldöm valamelyiküket – mondta, majd felém fordult. – Hol találják Claudiát?

– A zuhanyzóknál. – Annak a szobának a zuhanyzója, ahol Micah-val, Nathaniellel és

Sinnel vagytok, vagy a közös zuhanyzó?

Kicsit váratlanul ért, hogy God Sint is belevette a felsorolásba. Nemaludt mindig velünk, otthon is megvolt a maga szobája és itt is, bár sokatnem használta. Lehet, hogy már Ashernek is ez volt az utolsó csepp? Mertnem mindig a szexről szól a féltékenység. Van, hogy egyszerűen azösszebújás és a törődés csapja ki a biztosítékot a többiekből. Mert haGodnak feltűnt, akkor nyilván másnak is. God nem épp az élesmegfigyelőképességéről volt híres.

– Lehet, hogy Micah már alszik, szóval legyen inkább a közöszuhanyzó.

– Akkor oda küldöm az utánpótlást – bólintott God, majd Jean-Claude-

ra nézett. – Mehetünk, uram?

– Persze – adott még egy gyors csókot nekem Jean-Claude, és márindult is a hosszúléptű God nyomában. Vissza sem nézett, csak igyekezettAsherhöz, búcsúzkodni. Én meg néztem, ahogy távolodik, a hosszú, feketehaja pedig egészen összemosódott a bőrszerkójával.

Nicky mellém lépett, és megfogta a kezemet. Egy ideig álltunk ottkézenfogva, aztán Nicky feltette a praktikus kérdést:

– Zuhanyozzak veled, vagy kint megvárjalak, és keresünk egy ágyat?

– Jean-Claude ágya szabad ma éjjel. – Ez tény, de én nem vagyok épp nagy favoritja, még ha Micah-t,

Nathanielt, Ashert, sőt Sint is szívesen látja benne melletted. – Ha te is táplálnád, te is felkerülnél a listájára.



– Ja, hát a szorgos véradók vannak rajta, az fix – vonta meg a vállát. Nekem mondjuk ez az összefüggés eddig nem tűnt fel, de most, hogy

mondta...

– Akkor zuhanyozzunk együtt. Legalább nem rúgjuk szét senki ágyát. – Nekem bejön a zuhany – vigyorgott szélesen Nicky. – Nekem is – vigyorogtam rá vissza.



32.

Claudia a közös zuhanyzók előtt várakozott a folyosón. Mivel két ajtajavolt, mindkettőt szemmel kellett tartania. Eredetileg egy ajtót terveztünkrá, de én megvétóztam a tervet, mert ha van kijárat is, van merremenekülni. Mondjuk így két ajtót kellett őrizni, de megérte. Nekemlegalábbis. Jean-Claude szerint nem megyünk túl sokra a kijárattal, haegyszer a támadók átjutnak a bejáraton, lejutnak a lépcsőn, be alabirintusrendszerbe... szóval ilyen mélyen a területünkre, de engemüldözési mánia témában nem lehet egyszerűen meggyőzni. Az őröknagyrésze is mellettem volt, lehet, hogy mindannyiunk legjobb barátja aparanoia.

Volt külön WC és öltözőrész férfiaknak és nőknek. Régen, amikor ezta részt kialakítottuk, elég felesleges ötletnek tűnt a külön női szakasz, demostanra már elegen voltunk idelenn csajok, hogy tökéletesen értelmes

elképzelés legyen a külön női szárny. Örültem, hogy nem én vagyok azegyetlen lány. Annak meg még jobban örültem, hogy lány vagyok, amikorkettesben maradtunk odabenn Nickyvel: mert egyből a karjába vett, ésmegcsókolt.

Lágy, gyöngéd csók volt, de mégis aggodalmasan kémlelte egyetlenkék szemével az arcomat.

– Nem fájt?

– Nem.

Erre elvigyorodott, szinte vicsorgott a villogó, fehér fogával, és megintmegcsókolt. Már közel sem olyan gyöngéden és puhán.

– Ez már fájt – húzódtam el tőle most én. – Érezni akarom a véred ízét, mielőtt még meggyógyít a szex. – De nem vagy szadista. Neked nem élvezet mások fájdalma. – Jó, az nem vagyok, csak alakváltó. Imádom a vér és a hús ízét, és a

szádnak olyan íze lesz. – Vannak alakváltók, akiknek már ennyitől kicsúszik a kezükből

minden – fürkésztem a vonásait, hogy lássam, mire is akar tulajdonképpen



kilyukadni. Valami titkos kis perverziója volt, ami eddig nem derült ki,vagy inkább azt tesztelte, mennyire bízom benne?

A Menyasszonyom volt, mindent érzett, amit én, de ez egy elég sajátosmetafizikai kapcsolat, a lényege az, hogy a Menyasszony mindenlehetséges vágyamat, kívánságomat egyből teljesíteni akarja. Épp ezértszükségtelen, hogy én érezzem az ő vágyait, érzelmeit. És így is volt,szóval Nicky tulajdonképpen egy misztikum volt a számomra.

Most ébredtem rá, hogy mennyire elkényeztetett már az, hogy szintemindenkinek beleláttam valamennyire az érzelmi életébe, és hiábanyavalyogtam emiatt idáig, hogy ez mennyire tolakodó meg minden, mostmégis számítottam volna rá, jól jött volna.

– Nem bízol bennem? – kérdezte. Hát igen, bizalompróba.

– A Menyasszonyom vagy. Azt hittem, nem okozhatsz nekem

fájdalmat, mert az neked rossz. – Te bírod a szexben a fájdalmat. Szerintem gyönyört fog hozni neked,

nekem meg bejön a vér, szex, husi téma. – Ja, hát a legtöbb alakváltónál keveredik ez az egész

zsákmányragadozó viszonylat a szexszel. – Ha az ember véletlen nem perverz, mielőtt elkapja a vírust, az

alakváltósággal menthetetlenül azzá válik. – Ez vitán felül áll – vigyorogtam.

– Megcsókolhatlak? Úgy rendesen. – De előbb tüntessük el a fegyvereinket a közelből. – Minek?

– Mert ha egyszer megérzed a vér ízét, nálam meg átkapcsol afájdalomkapcsoló, elfeledkezünk mindenről, és nem akarnám, hogyleszaggasd rólam a speckó, méretre gyártott vállszíjakat, hogy kihámozz aruhámból.

– Oké – vigyorgott még szélesebben, és a kék szemében gyönyörűségvillant.

Eleresztett, hátrébb lépett, és már csatolta is le magáról apisztolytáskáit. Én a csuklómra erősített késtokokkal kezdtem, amikben azezüst pengéjű késeim lapultak. Nekem jócskán tovább tartott a teljesleszerelés, mert én késeket is hordtam magamon, Nicky meg főlegpisztolyokban utazott. Egy mindenes kése neki is volt, de azt nem harcolnihordta. Nem mintha nem tudott volna bánni a pengével, de nem az volt az



erőssége. Ő a lőfegyverekkel és a közelharcban, test test ellen volt profi, éshogy mennyire, azt Ares most alaposan megtapasztalta.

– Olyan komoly vagy – szólalt meg hirtelen. – Nem is gondolsz a

szexre. Mintha inkább szomorú lennél. Mi a baj?

– Hú, de finoman vagy te tuningolva az én kedélyemre! – Tudod, hogy azért élek, hogy te boldog légy. – Kár, hogy ez szó szerint igaz, és nemcsak amolyan romantikus

szófordulat. Már a Browning BDM-nél tartottam, a késeket szépen bestokiztam az

egyik kisebb, zárható tárolószekrénybe. – Tudom, hogy bánt, hogy megfosztottál a szabad akaratomtól, és

értékelem is. De gondolj arra, hogy ha a régi Rexem akkor úgyparancsolja, rezzenéstelen fejjel öltelek volna meg, és Micah-t, Nathanielt

meg Jasont is.

Belenéztem az arcába, és próbáltam megfejteni. Mintha egy falatbámultam volna: érintetlen, simára mázolt, üres falat. Jóképű volt, de azontúl az ég világon semmi nem látszott az arcán, pedig itt szó sem volt afapofáról, amit Jean-Claude évszázadok alatt gyakorolt be önvédelemből,vagy amit én zsaruként öltöttem magamra, ha úgy hozta a szükség. Annálsokkal többről és ugyanakkor kevesebbről volt itt szó. A szociopaták nemrejtegetik az érzelmeiket, náluk inkább az a feladat, hogy mutassanakvalamit. Mert nem nagyon vannak nekik, ők a többi embert másolják, ésúgy tesznek, mintha. Ők a legprofibb színészek, mert így tudnak beolvadnia normális emberek közösségébe. De a legtöbbjüknek az a meggyőződése,hogy a többi ember is olyan, mint ők, csak mutatnak valamit, de éreznihozzájuk hasonlóan nem éreznek semmit. Nickyt régebben bántalmazták – így lett oda a fél szeme is – , szóval előtte nyilván voltak érzelmei, és talánezért is értette meg jobban másokéit. De tévedhetek is.

– Ezért is lett rajtad teljes a bűbáj, Nicky. Mert a szociopaták csakisönmagukkal törődnek egyébként.

– Ugyanolyan kíméletlen vagy, mint én voltam, Anita, de te megfizetedaz árát. Rosszul érzed magad, ha kegyetlenkedni kényszerülsz, kételkednikezdesz miatta magadban. Nekem ilyen gondom soha nem volt.

– Mert szociopata voltál. – Ezt most úgy mondtad, mintha változott volna a helyzet. Pedig nem.

Még most is szociopata vagyok, csak épp általában nem tudok úgycselekedni, mert te nem hagyod, mert pocsékul éreznéd magad tőle, ha



megtenném, amik néha az eszembe jutnak, márpedig nincselviselhetetlenebb gondolat a számomra annál, hogy te esetleg pocsékulérezd magad.

– Szóval én vagyok a te Tücsök Tihamérod?

– Mármint a Pinokkióból? Nathaniel megnézette velem a filmet, hogytudjam, mire gondolsz, szóval tudom, és igen, te vagy az én TücsökTihamérom.Te szólsz, ha épp rossz vagyok. Vagy épp jóvá teszel.

– De attól még nem vágysz rá magadtól, hogy jó legyél?

Megvonta a vállát, berakta az utolsó pisztolyát is a szekrénybe, és

rácsukta az ajtót. Be nem zárta, senki se nagyon zárta a fegyvereit, mertidelenn senki se vette volna el a másikét. Az efféle műhibákba többenbelehaltak már.

Kirángatta a pólóját a farmerből, és elkezdett kibújni belőle, lassabbana szokásosnál, hogy alaposan megbámulhassam a deszka hasát, a mellizmadomborulatait, a válla kerek izmait. Egészen belefeledkeztem a látványba,még a lélegzetem is elakadt. Felnéztem az arcába, a belelógó sárga hajára,ami tényleg sárga volt, eredetileg is, és amit egy deszkáson, vagy egy rave-

partin jobban el tudtam volna képzelni, mint nála. Pedig tudott táncolni,ami kicsit meg is lepett, bár nem tudom, miért. Ha nem lett volna olyanisteni gyilkos, simán felléphetett volna a Bűnös Vágyakban. A csajokzabálták volna, pláne, hogy ha akarta, bárkit levett a lábáról. Nyilván egyhétig csinálta is volna, csak hogy megmutassa, ez is megy neki. Dealapvetően nem az a habitus volt, hogy állandóra is vállalja.

– Ahogy rám néztél, egy pillanatig pontosan olyasmiket gondoltál, ésúgy néztél, amire vágytam, de utána megint elkomorultál – lépett lassanfelém, mint aki bizonytalan, hogy közelebb engedem-e magamhoz. – Mire

gondolsz?

– Mit érzek?

– Gyanakszol. Mintha nem bíznál bennem. – Bízom benned, mert a vámpírbűbáj tökéletesen megbízhatóvá tett, de

ha az nem lenne, akkor megöltél volna. És erre most velem élsz. Mármajd’ két éve vagy a szeretőm, és még mindig nem tudhatom biztosan,hogy érzel-e igazából irántam bármit is.

– Na, ebben tévedsz – állt meg előttem, hogy kénytelen voltamhátraszegni a nyakamat, hogy belenézhessek az arcába. Az ujjaivalvégigsimított az állam vonalán, míg a fülem mögött a hajam alá nem



csusszant a keze. Melegebb lett az érintése, mintha felment volna a láza,de más volt a helyzet: a szörnyetege mozgolódott.

– Miben tévedek? – kérdeztem halkan.

– Hozzád akarok érni. Meztelen akarok lenni veled, és a bőröm mindennégyzetcentijén érezni a bőrödet. Mindig érezni akarlak, és ha túlságosanmessze vagy tőlem, nem vagyok jól. Mintha elfelejtett volna felkelni anap. Nélküled fázom, elveszett vagyok – suttogta, ahogy lehajolt hozzám.

– De ezt a bűbáj csinálja – suttogtam vissza, bele az ajkába. – Tudom – felelte, és a szája megállt egy centire az enyémtől. – És nem zavar? – leheltem a szavakat.

– Soha semmit nem akartam még úgy az életemben, mint téged

megcsókolni – mondta ki lassan, hogy közben az ajka az ajkamhoz ért,mintha minden egyes szóval engem akarna simogatni. – Soha semmit nem

akartam még annyira, mint megdugni téged. – Függő vagy – feleltem, és közben kissé félrefordítottam az arcomat,

hogy beszélni tudjak. – A zavarodott csicskád vagyok – húzta vissza a számat a szájához. – És nem zavar?

– Nem. És téged zavar, hogy ki akarom nyalni a szádból a véredet,hogy felizgat az illata?

– Nem – leheltem alig hallható, remegő hangon. – Ölelni akarlak, felfalni a csókommal, hogy már szóhoz se juss többé.

Azt akarom, hogy a tested élvezze a fájdalmat, amit a csókom okoz, ahogya véredet szopogatom.

Megborzongtam, de nem a félelemtől, vagy legalábbis jobbára nemattól. Mert persze egy alakváltóval mindig ott volt az az extra borzongás,amit a határok átlépése hozott, hogy bármikor nagyon rosszul sülhet el adolog. De én épp ettől élveztem még jobban. Szembe kellett néznem végrevele, hogy ez az igazság.

– Hú – lihegtem bele a szájába. – Ez igen akar lenni? – kérdezte, ahogy a tenyere hátracsusszant a

tarkómra. Olyan hihetetlenül nagy keze volt. – Igen – csókoltam meg, de akkor a tenyere magához rántott, és olyan

szorosan tartott, hogy már nemet sem tudtam volna mondani, mert magábaszippantott a csókjával. A karja izomba csomagolt acél volt, ezerszerszorosabban tartott, mint Asher, de persze őt nem akartam volna bántani...Nickyt meg nem tudtam volna. Lefogott, csapdába ejtett, miközben



csókolt, és kinyalogatta a véremet a számból. Éles fájdalom volt, amit alapvetően nem szeretek, de mire tiltakozni kezdtem volna, Nicky márabba is hagyta, és sokkal gyöngédebben csókolt. Tudta, hogyan kellcsókolnia, és én viszonoztam a csókját, bár annyira masszívan tartott, hogycentinyit se tudtam mozdítani a fejemet, nem is tudom, a magam

akaratából csókoltam-e. A nyelve a legmélyebb sebembe kotort, és frissvér íze áradt szét megint a számban.

Mély, artikulátlan hangon felnyögött, és kissé felegyenesedett. Engempedig a levegőbe emelt. A lábam kalimpált, de nem eshettem le, olyan

biztosan szorított magához. Egyszerre éreztem magam biztonságban éscsapdában. Egyelőre nem jutottam dűlőre magamban, hogy bejön-e ez

nekem, vagy épp paráztat, és mivel nem éreztem magam rosszul ahelyzettől, a következő pillanatban mélyen, dorombolva morogni kezdett.

Megtöltötte a szájüregemet a hang, végigrezgette a gerincemet, és elérte alényem legmélyét, azt a titkos zugot, ahol erre hirtelen mozgolódás támadt.A sötétből sárgás-arany árny emelkedett ki, és a magas fű közepén azoroszlánomat láttam elindulni. Persze igazából semmi ilyesmi nem történt,csak a lelki szemeim láttak ilyesmit, hogy legyen valami pofája annak azérzésnek, amikor egy oroszlán testét érzem megmozdulni az emberitestemen belül. Ezért képzeltem el a magas fűben osonó oroszlánnak, akiéppen Nicky hívogató melege felé tart. A szörnyetegem éledezett, hogy amelegség melegre találjon, míg végül a bőrünk lázforrón tüzelt.

Kissé hátrébb húzódott, hogy lássam az oroszlán borostyánszínbefordult szemét. Emberi szájtól idegen morgás tört fel belőle, és én halkanvisszamorogtam. Erre Nicky felbőgött, köhögő hangorkán szakadt fel atorkából, amilyet véroroszlántól még soha nem hallottam. Elégmegdöbbentő volt ilyen közelről, annyira ledermedtem tőle, hogy csak arraeszméltem, hogy letesz a földre.

– Hogy... – kezdtem.

De nem tudtam volna befejezni se, még ha tudom is, mit akarokmondani, mert Nicky megragadta a farmerem korcát, és egyetlenmozdulattal letépte a gombot, kettétépte a cipzárnál. Hihetetlenül erős volt.Aztán megfordított, majdnem orra is buktam közben, és a padra lökött, énmeg nem győztem tompítani a kezemmel, hogy ne verje le a térdemet apad széle. Hátulról is feltépte a farmerem, lerángatta a maradékot acombomon, egy gyors mozdulattal benyúlt a tangám alá, és már le is

szaggatta rólam. Jó érzés volt, vagy fájt? Nem is éreztem már a



különbséget. Van egy pont a szexben, amikor a fájdalom nálam átkapcsolgyönyörbe, és édesen bizsergeti a testemet. Imádom, ahogy leszaggatjákrólam a ruhát, az erőt és a türelmetlen mohóságot, az egésztől beindulok.

Nicky két oldalról fogta meg a fenekemet. – Istenem, hogy imádom a seggedet! – morogta.

Akadt bőven olyan pasim, aki szex közben édes semmiségeketduruzsolt, esetleg verset szavalt a fülembe. Imádtam, de Nickyben nem eztszerettem.

Az egyik keze a csípőmet tartotta, a másikkal a fenekemet cirógatta,babusgatta, majd végül belém tolta egy ujját. Olyan szűk voltam még,hogy ez az egy ujj is hihetetlen érzés volt. Felnyögtem.

– Máris nedves vagy – hörögte-suttogta.

– Tudom – feleltem. A hangom rekedt volt.

Egy másik ujját is betolta, és megtalálta az ütemet, ki-be, mint aki

demózni akarja, mire is készül a későbbiekben, csak épp nagyban. Egyregyorsabban járt bennem a két ujja, és jól is esett, de ezt az idők végeztéigcsinálhattuk volna ugyanígy, nem jutunk semmire.

– Nem jó a szög – mondta valamivel később kissé józanabbul. – Hát nem. – Feküdj a padra! – Túl keskeny ezen szexelni – néztem hátra a vállam felett. – Csak csináld – mondta, és az ilyen pillanatokat szerettem Nickyben.

Hogy nem olyan költői és kifinomult, mint a többi pasim. Vajon mennyirelenne bunkó, ha nem mászom bele a kezdet kezdetén totálisan az agyába?Ezen azért elmerengtem néha.

– Farmerben aztán fix, hogy nem – egyenesedtem fel, és fordultamfelé.

– Világos – bólintott, és már le is térdelt elém, megmarkolta a maradékanyagot a két combom közt, és időm se volt megkapaszkodni, már tépte istovább. Kis híján eldőltem a rántástól, de a szabad kezével elkapott, tartott.Nem kellett sok idő, hogy lehasogassa mindkét lábamról a farmeremmaradékát, cafatokban persze. Már csak a pólóm, melltartóm és abakancsom élte túl. Nem szexi csizma volt, csak egyszerű bakancs arendőrségi terepmunkára, de ez most igazán nem számított.

– Pedig bármibe lefogadtam volna, hogy ezen a bakancson át le nemveszem ezt a farmert – mondtam halvánv nevetéssel.



Lassan, ízlelgetve végignyalta az arcomat, és már nem nevetgéltem.Aztán ugyanott belém harapott.

– Hé, egyelőre ne harapdáljunk. – Később majd jólesik – mondta, és végignyalta megint a harapás

helyét. – Később lehet, de most még nem. – Feküdj a hátadra a padra! – De nagyon keskeny – tiltakoztam, és lenéztem az arcába. Szőke haja

eltakarta a felét, de a kék szeme engem figyelt. Már ott vibrált benne az asötét pillantás, ami a legtöbb férfi szemében, arcán fellobban, amikor a nőmár meztelen annyira, hogy biztos legyen a szex. Nem száz százalékigbirtoklást sugall, van benne valami ragadozó mohóság is, ami nemfeltétlenül a vérállatság, vagy vámpírság miatt van, hanem egy nagyon isférfias pillantás.

Belenéztem Nicky arcába, ő pedig visszanézett rám, és a pillantásábanbenne volt minden, amire most mindjárt számíthatok.

– Feküdj a padra, Anita! És többet nem vitáztam.



33.

A pad tényleg nagyon keskeny volt, de Nicky rám parancsolt: – Fogd f el úgy, hogy a haspadon vagy, és kapaszkodj! Meg is kapaszkodtam a fejem fölött, közben ő is megszabadult a

ruháitól, és a fél lábamat megfogta, felemelte és betérdelt a helyére, hogy amegfelelő szögben férjen végre hozzám. A kezével csinálta, és így márelérték bennem az ujjai azt az édes pontot fenn a hüvelyemben. Nem voltvalami csinos póz, ráadásul egy pillanatra se engedhettem el a padot, mertakkor lezúgok. De hamarosan már nem is számított semmi, csak agyönyörűség, mert már el is élveztem, bele a kezébe. És sikoltottam, éskapaszkodtam, nehogy lepottyanjak.

Utána kihúzta belőlem az ujjait, és kívülről kezdett dolgozni rajtam, acsiklómat simogatta.

– Dugj meg! – lihegtem.

– Még nem – morogta válaszul. – Mert?

– Mert látom, mit művelnek veled a többiek az ágyban – magyarázta,de a keze egy pillanatra se állt meg, simogatott, csak simogatott.

– Ha azt akarom, hogy akarj engem, Anita, akkor oda kell tennem

magam. Ha nem vagyok A osztály, akkor majd azokhoz mégy, akikmindig a csúcson vannak, és megdolgoznak érted.

– De nekem ez... jó – lihegtem, mert elég nehéz volt a gondolataimrakoncentrálni, miközben az ujjai ilyen fürgén és ügyesen dolgoztak a kétlábam között. – Élvezem... jó veled.

– Legalább ketten jobbak nálam óráiban, és ketten nagyobbak is nálam.

Vigasztalni kezdtem, de hamar félbeszakított. – Nincs gondom, nem azért mondtam. Nem akarok mindenáron a

legnagyobb farkú faszid lenni – és egyre gyorsabban, erősebben dörzsöltea csiklómat. Már éreztem a gyönyör ígéretét, az alhasamban ott toporgott a

kéj, és ez az arcomra is kiülhetett, mert Nicky elvigyorodott. – Igen, ez az. Imádom ezt a nézésedet.



Az egyik pillanatban még csak nőtt és növekedett a feszültség, akövetkezőben meg szétrobbant bennem minden, átcsapott rajtam agyönyör hulláma, végigtáncolt a bőrömön, átjárta a csontjaimat, mindenizmomat, mintha az egész lényem élvezetté változott volna. A fejemethátrafeszítettem, és sikoltva élveztem, a hátam ívben feszült a kemény padfölé.

– Anita! – hallottam Nick)' hangját, aztán megéreztem a tenyerét aszegycsontomon, és fél kézzel tartott, hogy le ne billenjek a nagyficánkolásban, miközben a másik keze egy pillanatra sem állt le. Én megcsak szörföltem a gyönyör hullámain, míg végül elcsendesedett minden, éscsak feküdtem szédülten, ernyedt tagokkal, hogy azt sem tudtam, hol

vagyok.

A nevetését hallottam, azt a mély, férfias kuncogást, amitelégedettségükben szoktak hallatni, leginkább szex közben. Próbáltamfókuszálni, végignézni magamon, de akkor jött egy utólöket, és szétolvadtmegint a világ, és már csak azt éreztem, hogy Nicky a karjába vesz, ésfelemel.

Annyi erőm még volt, hogy a két karomat a nyakába fonjam, ésfelkapaszkodjam rá, ő meg a két karjával a seggem alá nyúlt, magárarántott, és leült velem a padra, hogy az ölébe kerültem. Lélegzetvételnyiszünetet sem kaptam, máris belém tolta a farkát lassan, de biztosan. Azegész olyan gyorsan követte az orgazmusomat, hogy most betöltött azérzés, olyan végtelenül jó érzés volt, olyan... lehunytam a szememet, és akét karját markoltam, ő meg tartott, és vigyázva vezette egymásba atestünket.

– Istenem, ez csodás! – nyögte, amikor már mindenestül bennem volt. – Ja, csodás – nyögtem válaszul. És akkor ültében előrehajolt, hogy megint a hátam alatt éreztem a

padot, visszakerültem a pozícióba, ahonnan indultam, csak most éppmélyen bennem volt Nicky farka.

– Le fogunk esni – mondtam, és a gondolattól kicsit vissza is találtammagamba.

– Kapaszkodj belém! Megoldom. Tettem, amit mondott, de az az elégedett, orgazmus utáni köd kezdett

oszladozni, felza bálta a szorongás, hogy mindjárt a padlón kötünk ki. Kissé megemelte a csípőmet, beigazította a lábaimat, hogy két oldalról

kulcsoljam a derekát, ő maga pedig a pad fölött volt lovaglóülésben, már



teljesen stabilan tartott, és a megfelelő szöget is megtalálta. Két kezével afejem fölött kapaszkodott, ahogy én az előbb. Így kezdett mozogni

bennem ki-be.

– A padon – leheltem elkerekedett szemmel.

– A padon – nyögte, emelt kicsit a csípején, a felsőteste úgymagasodott fölém, mint valami izomból és csontból kifeszített tető. Akarja is ritmusra mozgott, és lassan óvatosan inkább átfogtam én is a padraa fejem fölött. Így már csak a csípőnk ért össze, és szinte csak a farkátéreztem magamban, ahogy egyre gyorsabban jön-megy. Elméletileg ez ismisszionárius póz volt, de gyakorlatilag olyan messze volt az eredeti

elképzeléstől, amennyire csak lehetett, azt nem számítva, hogy a pasi vanfölül.

Az egyre hevesebb mozgásban már a hosszú tincs is résztvett, ami a félarcát mindig takarta. Kissé beláttam már alá, láttam a finom heget, ami a

másik szeme helyén maradt. Csakis ilyenkor, amikor az ágyban fölémmagasodott, és bennem munkálkodott, ilyenkor láthattam az egész arcát,és egyre jobban szerettem ezeket a ritka pillanatokat. Figyeltem, ahogykoncentrál, ahogy befelé figyel, hogy ne ragadja teljesen magával agyönyör, az a csoda, ahogy ki-be mozog bennem. Ő így próbáltaelnyújtani a szexet, hogy minél későbbre kitolja a végső pontot.

Lenézett rám, tüzesen elmosolyodott. – Túlságosan is magadnál vagy még – nyögte. – Nem csinálom elég

jól. Nem is tudom, mit feleltem volna erre, ha tudok válaszolni, mert

egyszeriben ritmust váltott, és sokkal gyorsabban kezdett dugni, erősen,gyorsan. De a pad túlságosan kemény volt ehhez, ezért megint váltott,simogató ritmusban táncoltatta rajtam a csípejét. Így sokkal lágyabborgazmus jött, mintha döngölne, és lassan épült fel, nem a semmibőlcsapott le rám.

– Mindjárt megvagyok – préseltem ki magamból lihegve, mert azerőlködés, hogy kapaszkodjam közben, eléggé fárasztott.

– Az jó – felelte. A szemét már lehunyta, nem engem nézett, bár azarca megint befordult, mindenét beleadta, hogy a lehető legtovább elhúzzaezt a pillanatot, és közben meg is tartson bennünket a pózban, és a csípőjeis egyre közelebb táncoltasson az orgazmushoz, amikor majd ő is elengedimagát.



És akkor egyszeriben ott volt, lecsapott rám a kéj megint, dobáltammagam, és belekiabáltam a gyönyörömet az arcába. A kezeim a padotmarkolták, mert legszívesebben a karjába és a hátába martam volna, hogytíz körmömmel is nyomát hagyjam annak, milyen gyönyört szabadítottrám.

– Istenem, istenem! – morogta, és még mélyebben döfte belém magát,hogy újabb kiáltás szakadt fel a torkomból, és már azt sem tudtam, hogy ezmost egy újabb orgazmus megint, vagy csak az előző befejezése.

Vad pofával morgott rám megint, a szeme oroszlános narancsbafordult, az emberi jelleg kezdett kiszökni a vonásaiból, és már egy vadállatborzongott bennem. Egy utolsó borzongás remegtette végig az egész testét,és remegtem benne én is, mert a farka még mindig tövig volt bennem.

Félig rám rogyott, a haja az arcomba lógott. Ereztem a nyakán lüktetőeret, a vére száguldását, láttam, ahogy fölöttem kalapál a szíve.

– Nem táplálkoztál – suttogta morogva.

Igaza volt. Nem tápláltam az ardeur t. El is felejtettem, hogy ezértszeretkeztünk. De ahogy izzadtan fénylő bőre alatt az izmok táncoltak, és afarka még mindig kitöltött bennem mindent, szétáradt a testemben afantasztikus szex minden finomsága, és kezdtem érezni, hogy túlságosanrégóta kapaszkodom már a nyavalyás pad szélébe, hogy le ne essünk.

– Ó, a francba is.

Elnevette magát, és még nem ernyedt el bennem, odabenn iscsiklandozott hát a nevetése, hogy nyöszörögni kezdtem a kéjtől ésficánkolni alatta. Együtt nevettünk, és borzongtunk azon az átkozottpadon, de még ez sem változtatott a tényen, hogy táplálnom kell azardeur t.

Végül felemelt a padról, én meg kapaszkodtam a nyakába, és közbenkicsusszant belőlem, már csak a testünk simult egymásra. Belenéztem azarcába, a homlokán is izzadság gyöngyözött.

– Imádom, hogy annyira élvezted, hogy megfeledkeztél róla – lihegte,

és a szeme még mindig lángoló borostyán volt. Rámosolyogtam, a karom a két vállát fogta át, tenyerem a halántékán

nyugodott.

– Isteni voltál. – Soha senkivel nem kellett ennyire jónak lennem – vigyorgott, bár

inkább volt macskavicsorgás, mint emberi mosoly. – Mert úgy érzed, versenyezned kell a többiekkel?



– Az is, de soha nem voltam még senkivel, aki ennyire imádta volna aszexet, mint te. Veled kell lépést tartanom.

Karommal és lábammal is szorosan öleltem, ő meg könnyedén tartott.Hiába, hogy egészen kimerültünk a szexben, és még mindig izzadt, kicsitse esett nehezére tartani engem. Jó, tudom, hogy akár egy autót is ki tudottnyomni fekve, olyan rohadt erős volt, mégis lenyűgözött mindenpillanatban ez a végtelen nagy ereje.

– Ezt én is elmondhatnám. – Az ardeur t akkor sem szabad elfelejtened – vigyorgott.

– God azt mondta, hogy Ethant vagy Dominót küldi váltásnak.Beküldöd valamelyiket?

– Nem én – rázta meg a fejét. – Folytatni akarod? – meresztettem nagy szemeket.

– Oroszlán vagyok, Anita. Egy percet adj, és már mehetünk is tovább. – Nem túl gyors ez? – ráncoltam a homlokomat. – Alapvetően megvan a rend, ilyenkor általában Nathaniel következik. – Ö aztán nem akadékoskodik, hogy másokkal kell osztoznia, mi? –

mosolyogtam.

– Persze, mert szereti nézni – mondta Nicky és felállt, de le nem rakottvolna a földre.

– Hú, ez aztán lenyűgöző – kapaszkodtam, és elismerően méregettemközben. – Szerintem én még egymagamban sem tudnék megállni most alábamon.

– Nem én vagyok a legnagyobb, a leghajlékonyabb az ágyadban, nemtudok összetett orgazmust és nincs több évszázados tapasztalatom, sőt,nem is én bírom a legtovább, mert Nathaniel és Jean-Claude riasztóandöbbenetes ezen a téren – indult el velem a zuhanyzók felé – , de erősvagyok. És jó harcos. És szinte bármiből hihetetlen gyorsan felállok. Adj

nekem két-három percet, és be is bizonyítom. Úgy cipelt, olyan könnyedséggel, mintha nem lenne súlyom. Én is erős

voltam, pláne a saját méretemhez képest, de soha nem tudtam volna ezt

megcsinálni. És bár soha nem leszek olyan erős, mint egy pasi, mostkészséggel átadtam magam a csodás könnyebbségnek, hogy nekem vanegy ilyen pasim, aki bevisz a zuhany alá, és nem azon borongtam, hogy énerre soha nem lehetek képes.



34.

Lezuhanyoztunk, és miután lemostuk magunkról a szappant és asampont, Nicky bebizonyította, hogy nem üres dicsekvés volt, amitkorábban mondott.

A nedves csempén kötöttem ki, előtte térdeltem, ő pedig fölémmagasodott, hogy a zuhogó vízből nem is nagyon jutott rám. Csak azok acseppek, amik a széles hátáról előre tartottak. Én meg lenyalogattam azoldaláról, az ágyékáról, a golyóinak lágyan csüngő bőréről. O nemborotválta magát odalenn, ahogy több más pasim, ezért nem vettem aszámba, mert nincs kiábrándítóbb, mint a fogak közé szoruló szőrszálak.Csak nyalogattam hát. Az már kiderült, hogy egészen jól helyrejöttmostanra, bár pontosan nem tudtam, mennyire gyógyultak be a sebek,mégis szívesen leteszteltem volna, mit bír a szám. És nem sok olyanpasival találkoztam még a praxisomban, aki nemet mondott volna aszopásra. Mivel a töke szőrös volt, nem kaptam be, de a farka nem volt az,bekaptam hát azt. A meleg víztől még ernyedten üdvözölt, így teljesen aszámba vehettem, szépen kaptam tőle levegőt, és a garatreflexem sem

kapcsolt ellenkezésbe. Most még élvezkedhettem vele kedvemre, és meg istettem. Nem maradt sokáig olyan kicsi és ernyedt a számban.

Alaposabban helyrejöttem, még annál is, amit gondoltam. Pedig nemrémlett, hogy Nicky energiáihoz nyúltam volna a gyógyulásért, ezekszerint valamikor mégis megtettem.

Ahogy meredezni kezdett a farka, kissé elbizonytalanodtam, mert aszámban mélyebben voltak még érzékenyebb sebek, amik fájtak közben.Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy mi legyen, és közben a szépségesszerszámát nézegettem.

– Ha fáj, csinálhatunk mást – javasolta.

Bólintottam, de közben már eldöntöttem, hogy nem hátrálok. Haegyenesen a torkomba engedem a farkát, és lehetőleg nem érinti a számoldalsó részeit, és így mozog bennem, mint az előbb, csak egy másiktestnyílásomban, akkor minimalizálhatom a fájdalmat. Úgy tűnt, a







Egyre csak a homlokát ráncolta. Még így pucéran, a zuhany alatt, állófarokkal is észnél volt annyira, hogy bebiztosítsa magát, nehogy későbbolyanért kapjon, amiről igazából nem is ő tehet. Nem hibáztathattam.

– Csináltam már Nathaniellel, Asherrel meg Richarddal is. – Ez komoly? Richarddal? – kerekedett nagyra a szeme.

– Aha.

– Oké, basszus, ha vele meg tudod csinálni... – Ja.

– Oké – morogta még mindig kissé szkeptikusan. Kiszabadítottam az ardeur t , forrón ömlött el rajtunk, az ujjaim

hegyéről Nicky csípőjére, ahol fogtam, és magamhoz húztam. A számbavettem, és toltam lefelé. Amikor már elértem a kezemet, elvettem onnan,és meg sem álltam addig, míg az alhasát nem éreztem a számnál. Közben akezemmel hátranyúltam, és a fejemet támasztó kezét nyomtam mégjobban, hogy a lehető legerősebben tartson.

Már nem kérdezett, csak tartott a hatalmas tenyerével, minden erejétbeleadva préselt magához. Eleinte minden tökéletes volt, ezt akartam,igen. De aztán ardeur ide vagy oda, levegő azért még kellett volna,próbáltam kissé hátrébb húzódni, de erősen fogott, egy centit sem eresztett.Minél inkább próbáltam eltolni magamtól, annál erősebben tartott. Kicsit

élveztem, hogy csapdába estem, hogy most aztán azt tesz velem, amit csakakar, hogy akár addig is itt tarthat, míg végül fuldokolni nem kezdek. Énmeg maradtam, amíg csak tudtam, míg végül a rémület az ardeur fölébekerekedett, és akkor megcsapkodtam a combját. És akkor következett anagy pillanat, amikor minden kérdésessé válik, a bizalom szent pillanata.Hogy vajon tiszteletben tartja-e az egyezségünket, és kienged-e a

pozícióból. Alig pár éve ismertem be önmagam előtt, hogy élvezem ezt apillanatot, hogy kell nekem ez a végsőkig elvitt bizalmi helyzet, amikor amásik a saját szabad akaratából dönt, hogy nem lép-e valami nagyon rossz

útra. Élveztem ezt a pillanatot, a tudatot, hogy most minden nagyonrohadtul gallyra mehet. Sokáig nem bírtam, hogy ettől ennyire beindulok,pedig nagyon is bejön ez nekem, de aztán megbékéltem vele, hogy ilyenvagyok. És azóta kurvára rohadtul élvezem.

Nicky elengedett. Kihúzta belőlem a farkát, és nagy, mély, reszketeglevegőt vettem.

– Minden rendben? – kérdezte kissé aggodalmasan. Rábólintottam, de aztán ki is tudtam mondani, hogy igen.



– Csinálhatjuk még egy ideig, de az ardeur egy idő után mindigbegörcsöl, ez ilyen önvédelmi reflex.

– Akkor dugjunk, hogy táplálhasd végre. – Dugd meg a számat, az ugyanolyan jó. Egy pillanatig szinte fájdalmas bizonytalanság ült ki az arcára, de aztán

biccentett.

– Majd meglátjuk, hogy akarjuk inkább, ha már ott tartunk. Ebben meg is egyeztünk, és folytattuk a lefogós mókát. Ez is olyan

volt, mint a megkötözős szex, de még csak kötél sem kellett. Amikor már nem bírta tovább a torkom még az ardeur rel sem, Nicky

döntött: – Meg akarlak dugni megint. Imádom, hogy én is fent vagyok a kurta

listádon, akiknek nem kell veled óvszert húzniuk. Nem tudatos döntés volt, csak épp olyan gyakran csináltam

Nathaniellel, Sinnel és Micah-val, hogy velük nem igényeltem a pluszréteg védelmet. Gyógyszert szedtem, teherbe nem eshettem, ráadásul a soklikantrópia, amivel már meg voltam fertőzve, bármilyen más fertőzéströvidre zárt volna bennem, még ha vérrel kerül is a durvulások közben aszervezetembe. De azért a többieknek kellett óvszert húzni. Akkor kerültát Nicky a privilegizált körbe, amikor egyszer Micah úton volt, és csaknégyesben csináltuk Nathaniellel és Sinnel. Igazából nem is gondolkoztam

eddig a kérdésen, természetesnek tűnt így. De most, hogy szóba került,kissé fennakadtam a problémán. Nekem általában addig mentek mindig isflottul az érzelmi dolgok, amíg nem kezdtem agyalni rajtuk, csakcsináltam ösztönből. Amikor már gondolkodni kezdtem, elkezdtem

kikezdeni az adott kapcsolatot, mintha hirtelenjében csapdába kerültemvolna. Lehet, hogy még mindig csapdának éreztem a szerelmet? Lehet,hogy még mindig olyan egészségtelen voltam, hogy ha egy pasi kimondta,milyen sokat számítok neki, rögtön menekülőre fogom? Hát nem ugyaneztművelem Sinnel is? Most rákezdek Nickyvel is?

– A gondolataidat nem hallom, csak az érzelmeidet érzem, és ez atekintet sem tetszik. Ez soha nem jelent jót. Mi rosszat mondtam?

Felnéztem az arcába. A haja még mindig hátrasimult csapzottan, mégmindig egészben láttam azt a csodás arcát, a teste még mindig vizesen ésgusztán fénylett. Még éreztem a torkomban azt a csodás kis fájdalmat,amit a farka hagyott maga után. Két éve van mellettem. Mit kellene mégtennie, hogy bizonyítson? Miért kell bárkinek is állandóan bizonyítania



nekem? És mit? Nem egy pasi akad az életemben, aki erre azt mondaná,hogy irtó sokat, de mennyire!

Most esett le, hogy közben az ardeur megint visszavonulót fújt.Régebben én voltam kiszolgáltatva neki, de azoknak az időknek vége. Márolyan biztos kézzel uraltam, hogy néha emlékeztetnem kellett rá magamat,nehogy totálisan megfeledkezzem róla. Mert ha nem táplálnám, akkor nemtudnék meggyógyulni, és energiadeficitbe kerülnék. Akkor előszörDamian és Nathaniel energiáit kezdeném elszívni, majd ha őket teljesenlemerítettem, következne Jean-Claude és Richard. De addigra a másikkettő már halott lenne. Ezt Jean-Claude magyarázta el, amikor elkezdtemprofin bánni az ardeur rel, és kezdtem azt hinni, hogy vége, nyert ügyemvan. Arról feledkeztem meg csupán, hogy az ardeur olyan, mint a gyomor.

Attól, hogy az ember fegyelmezi magát, és megtanul evés nélkül élni, atestnek még szüksége van a táplálékra.

Vagyis nekem is ennem kellett, de már nem kellett szembesülnömazzal a gigászi kontrollvesztéses meccsel, mint régen. Végre nem csak egyválasztásom volt. Már nem kenhettem az ardeur re a sok szexet. Az igaz,

hogy bizonyos pasikat az ardeur miatt vettem fel az étrendbe, de hogy mitkezdtem velük, azt már én döntöttem el. Most épp azt emésztgettem, hogyezzel kapcsolatban miket érzek.

– Anita? – nézett rám kérdőn Nicky. Az arca eltávolodott, megintátment védekezőbe. Szociopatává tette az élet, és ezen nem sokat lehetváltoztatni. A régi reflexek könnyen bekapcsolnak, és kiszorítják azérzelmeket. Márpedig én nem akartam, hogy eltűnjenek ezek az érzelmek.Mert tetszett, amit eddig láthattam a szívéből.

– Dugj meg! – kértem halkan. – Tessék? – kérdezte, mintha a víztől nem hallana jól. – Dugj meg! – ismételtem hangosabban.

A szája két vége felfelé kunkorodott, és az arcát már -már zavaróboldogság árasztotta el. Nickyvel mindig az az érzésem volt, hogy ott lapulbenne a sötétség, amit nekem köszönhetően el tud nyomni magában, deazért még ott van, és a végén egyszer úgyis kiszabadul, és akkor sötétjátszmákba kezd. Addig meg valahogy féken kell tartani, és lehet is, demegfeledkezni soha nem szabad róla.

Megmutatta nekem a benne lakó boldog szörnyeteget, aminek semmiköze nem volt az igazi szörnyetegéhez. Amit az arcán láttam, abban nemvolt semmi állati, az csupa emberi érzelem volt, még ha egyesek nem



szívesen ismerik is el. Nicky nem görcsölt rajta. Ahogy Nathaniel sem. ÉsSátán sem. És mivel egyiküket se zavarta, lassan kezdett engem se zavarni.

– Dug meg! – kértem még egyszer. Többet nem kellett kérnem.







36.

Claudia az egyik, Domino a másik bejáraton rohant be. – Mi történt? – kérdezte az utóbbi, fekete-fehér hajába túrva. – Gőzöm sincs – hadartam, miközben egyre csak pumpáltam Nick y

mellkasát, hogy elinduljon végre a szíve. Claudia már hívta is az ügyeletes dokit a mobilján. Aztán elzárta a

zuhanyt, míg Domino pulzust keresett volna Nicky nyakán. – A rohadt életbe – morogta, mert ő sem talált. – Nekem mondod? – kérdeztem kis híján zokogva. Nicky nevét

kiáltoztam hisztérikusan, fölébe emelkedtem, és az öklömmel ütöttem ahatalmas mellkasát. – Lélegezz már, a franc essen beléd!

Ha bármelyik másik metafizikai pasi lett volna, akkor adhattam volnaneki energiát, de ő a Menyasszonyom volt, az energiának ebben arelációban egyirányú az útja, vagyis csak elvenni tudok tőle, adni nem.Basszus, basszus, sokszor basszus!

Megnyitottam Jean-Claude-dal a kapcsolatot. Asher fejét babusgattaéppen az ölében a szex után. De nem szégyenlősködtem, berontottam afejébe, és némán kérdeztem tőle, hogy mi a halál történhetett Nick yvel.

Csak magamban beszéltem vele, a gondolataimban, nem kellett hangosanis kimondani a szavakat. Segítségért zokogtam, magyarázatért, és Nickynevét üvöltöttem gondolatban.

Jean-Claude felnézett rám, elfordult az ágyon heverő Ashertől, ésfelült.

– Ma petite...

– Segíts rajta! – Azon vagyunk – mondta Claudia.

Nem is vesződtem azzal, hogy magyarázkodni kezdjek. Dominoráadásul pontosan tudta, min mesterkedem, mert ő az egyik hívótigrisemvolt, érezte a gondolataimat, hogy merre járnak. Nicky feje mellett térdelt,és a két vállára tette a kezeit.



Jean-Claude emlékezetében Belle Morte jelent meg, ahogy egy férfikiterült testén ül lovaglóülésben. Szinte fénylik a teste az energiától, a bőrenem vámpírsápadt, emberi pír futja be, már -már halandónak mondanám.Alatta viszont az a férfi, az a vámpír, mozdulatlan, és sápadtabb a halálnál.És tudtam, hogy Asherrel együtt nézték végig, hogy öli meg Belle az egyikMenyasszonyát.

Azt is éreztem, hogy már jönnek is, bár Jean-Claude-nak elképzelésesincs, hogyan segíthetnénk Nickyn. Szóval annyira mindegy volt, hogyidejönnek -e vagy sem.

Szerencsére a doki is befutott, és Domino félretolt, ketten kivittékNickyt a zuhany alól az öltözőrészbe. Én meg botorkáltam a nyomukban,de az öltözőbe már nem fértem be, annyian voltak. Éppen amellé a padmellé fektették le a földre egy takaróra, amin szeretkeztünk. Közbenelőkerült egy második orvos is, már ott volt a kezében az újraélesztőtappancs, feltöltve, munkára készen. A nővérke, aki már feltapasztottaNicky mellkasára az elektródákat, ismerős volt, többször is összevarrtamár a kisebb sérüléseimet.

– Kész! – kiáltotta a doki a defibrillátor tappancsaival. – Hátra! – kiabálták többen is. Nicky teste megrándult, ahogy átjárta az áram. A nővérke a pulzusát

csekkolta, a doki pedig már töltötte is fel újra a tappancsokat. – Újra! Most erősebb töltést kapott, éreztem az égett hús szagát.

– Még egyszer! – Kérlek, Uram, mentsd meg őt! – imádkoztam az ajtófélfához

kuporodva. – Ne hagyd meghalni, kérlek! Kérlek, Uram! Nicky hangosan kapott levegő után, a szeme szélesre nyílt, rémülten

meredt ki, mintha valami rémes álomból ébredne, amiről kiderül, hogy avalóság. A dokik felé csapott, az egyiket a falhoz lökte, de erőtlenül,mintha végtelenül gyenge lenne.

– Nicky, Nicky, itt vagyok – nyomakodtam át a többieken hozzá. Végre meglátott, és a szemét lassan megtöltötte a felismerés. Már nem

tűnt annyira rémültnek, és a kezét nyújtotta, de nekem kellett befejeznem amozdulatot, mert erőtlen volt, képtelen volt elnyúlni egészen hozzám. Azujjai ernyedten pihentek a kezemben, nem szorongatta őket, énbabusgattam a hatalmas mancsát, aztán a meztelen mellkasomra vontam.

A doki a másik oldalán térdelt, és a szívét hallgatta a sztetoszkópjával.



– Lassú, de egyenletes – bólintott végül egészen elégedetten. – Mi

történt vele?

A fejemet ráztam, és csak most éreztem meg, hogy az arcomoncsorognak a könnyek. Nem is annyira sírtam, mint folyt belőlem, minthakilyukadtam volna, és eresztenék.

– Gőzöm sincs. Szexeltünk, és akkor egyszerre csak összeesett, ésmegállt a szíve. Én meg nem tudtam újraindítani.

– Hogy van? – kérdezte a doki Nickyt, aki azonban csakis rám nézett,mintha egyedül én lennék a helyiségben. Lehet, hogy meg sem hallotta akérdést.

– Hallasz engem, Nicky? – kérdeztem. Nagyot nyelt, fájdalmasan.

– Igen – suttogta.

– A doki azt kérdezi, hogy vagy. A homlokát ráncolva nézett körbe lassan, mintha csak most venné

észre a töbieket. Megint ugyanaz a pillantás, mintha más nem is létezne akülvilágból rajtam kívül. Magához tért, de még közel sincs jól, az fix.

– Kérdezze meg még egyszer, hogy van – kért a doki. – Hogy vagy, Nicky?

– Pocsékul. Gyengén – ráncolta még jobban a homlokát. Ráhajoltam a kezére, és megcsókoltam ernyedt ujjait. Halványan rám

mosolygott.

– Mire emlékszik? – kérdezte a doki, és én megismételtem Nickynekezt a kérdést is.

– Szexre. Csodás szexre – húzódott szélesebbre a mosolya. De azértláthatóan nem csökkent a zavarodottsága, mintha fájna valamije.

Visszamosolyogtam rá. – Kurvára csodás szex volt – mondtam.

Erre csak elvigyorodott, még ha nem is annyira szélesen, mint szokta,de azért biztatóan. Ettől a vigyortól oldódott is a görcs a gyomromban,amit eddig észre sem vettem.

Jean-Claude jött be a helyiségbe, amennyire az elsősegélyesektől és azőröktől be tudott jönni, de látnom sem kellett, már tudtam, hogy itt van.Arca gyönyörű volt, és áthatolhatatlan, de a válla szögletességéből láttam,hogy ő már rájött, mi történt Nickyvel, és persze azt is érzi, hogy nagyonnem fog nekem ez tetszeni.

– Lábra tud állni vagy hozzunk hordágyat? – kérdezte a doktor.



Nicky azt mondta, hogy nem kell hordágy, de amikor a térdemegbicsaklott, Dominóval kaptuk el, és utána ketten támogattuk. Így mármeg tudott állni a lábán, de azért láttam, hogy Domino tartja a súlya nagyrészét, ami elég bizarr látvány volt, így, hogy Nicky még mindig tök pucérvolt. Én is besegítettem, de túlságosan is alacsony voltam, hogy igazánszámítson a jelenlétem. Így aztán nem tiltakoztam, amikor Claudiafélretolt, és Dominóval ketten támogatták ki a zuhanyzóból azoroszlánomat. Mentem utánuk, de Jean-Claude kint várt a folyosón, afalnak támaszkodva. Égkék pizsamaalsó volt csak rajta, aminek a felsőrészét nyilván Asher viselte, és nyilván az ő szeméhez lett kitalálva. Jean-

Claude haja borzas volt, pont, mint szex után. És hát pont szex után volt. – Tudsz valamit, igaz? – szegeztem neki a kérdést, ami akaratom

ellenére is vádlón csengett. – Tudok- felelte közönyösen. – Halljam.

– Ne itt, ma petite.

– Hanem hol? – kérdeztem, és ez is dühösen hangzott. – Asher szobájában. Vagy a tiédben. – Miért Ashernél?

– Mert ostoba bolond vagyok – felelte helyette Asher. A folyosó végénácsorgott az árnyékban. Vagy annyira mozdulatlanul, hogy észre semvettem, vagy engem ragadott el egy másik dimenzióba a Nicky miattiaggodalom és rémület annyira, hogy egyszerűen kihagyott a figyelmem.Mák, hogy nem munka közben jött ez a rövidzárlat.

– Ha az ostoba bolond témát akarod boncolgatni, hát ahhoz mostsemmi indíttatásom – fontam össze a két karomat a mellem alatt. És csakmost esett le, hogy még mindig nincs rajtam semmi. Valahogy kiment a

fejemből. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy ez ciki, és zavarba isjövök mindjárt, de aztán arra gondoltam, hogy basszus, Nicky majdnemmeghalt, és a két vámpír egyértelműen tud valamit arról, mi ment nagyon

félre az ardeur rel , mert az ardeur tehetett róla, az totál zicher. Pedig aztgondoltam, hogy végre teljességgel én irányítom. És akkor, tessék, kishíján véletlenségből kicsinálom Nickyt. Basszus!

Asher kilépett a fénybe. A haja arany fénycsapda, mintha mindent

magába szívna a környezetéből. Ismerős volt a köntöse, többször is láttammár rajta. Arany alapon ezüst és kék hímzés, ami dúsan behálózta az egészruhát, a keskeny prémcsík szegélyt nem számítva, de a prém is díszítés





37.

Mivel száz százalékig nem tudhattuk, mi volt ez az egész azuhanyzóban, Claudia úgy döntött, hogy nagy erőkkel kell őriznibennünket. Felvetettem neki ellenérvként, hogy az ardeur rel szemben a

fegyverek meg a testi erő mit sem ér, de ismertem már ezt azarckifejezését, és tudtam, hogy úgysem enged. Nem is feszültem tovább,nem fecséreltem a Claudiával való vitára az energiáimat, tartogattamAsherre meg talán Jean-Claude-ra.

A ruháim, amiket zuhanyzás előtt levettem, végigcsinálták rajtam abevetést, szóval rendesen elkoszolódtak, én meg végre tiszta voltam. Ezértkénytelen voltam elkérni Asher pizsamafelsőjét, ami tényleg ott lapult aköntöse alatt, és aminek az alja villogott Jean-Claude-on. Valami miatt

zavart ez a nagy osztozkodás, bár a pizsi gyönyörű, égkék selyem volt,puha, mint az álom. Elég nagy volt rám, a térdemig leért, és az ujját isannyira fel kellett hajtani, hogy vaskos hurkák verdesték az alkaromat. Tisztára, mint amikor a kislány elcsórja az apukája ruháját, de még inkábbez, mint pucéron veszekedni.

A csuklóra való késtokokat gond nélkül fel tudtam venni, de a nadrágalá tervezett pisztolytáska nem működött, ahhoz kellett volna egy nadrágis. És a vállszíjak is idétlenül hintáztak rajtam minden mozdulatra, mertazokat is rögzíteni kellett volna alul a nadrág korcához. Mindenesetre,amit tudtam, magamra szedtem, a többi fegyveremet meg a kezemben

fogtam, és közben boldog voltam, hogy a cuccom javát már leraktam aszobámban.

Olyan sok őr vett minket körbe, hogy alig tudtunk előrehaladni afolyosón, minduntalan egymásnak ütköztünk vagy nekik. Aztán meg,amikor végre elértünk Jean-Claude szobájához, hiába próbáltam lerázniőket. Godofredo egyből ellenszegült.

– Sajnálom, Anita, de Claudia egyértelműen utasított bennünket:legalább kettőnknek mindig jelen kell lennünk személyünkben, ahol tivagytok, méghozzá élesre töltve.



– Ugyan minek?

– Mert Asher pár órája már megtámadott, Sint kórházba juttatta, ésmost már Nicky is kidőlt. Ma éjszakára nem szeretne több problémát.

– Asher biztosan nem fog már bántani, ami meg Nickyvel történt, azonegy testőr se segíthetett volna. Ha az előbb Claudia bent lett volna velünka zuhanyzóban, minden ugyanígy megtörtént volna, kivéve, hogy ő is, énis kényelmetlenül érezzük magunkat, hogy a szeme láttára dugokNickyvel.

God szeme kissé elkerekedett, soha nem szerette, ha úgy beszélek aszexről, ahogy csak pasik szoktak.

– Sajnálom, Anita, egyértelmű parancsot kaptam. – Hát én is sajnálom, de kizárt, hogy bármelyikőtök is bejöjjön velünk

a szobába. Ez most csakis hármunkra tartozik. Tiltakozni kezdett, de felemeltem a kezemet, és belé fojtottam a szót:

– Tudomásom szerint én és Jean-Claude Claudia felettesei volnánk,szóval egyszerűen felülírom a parancsát. Nem akarok és szükségem sincsközönségre.

– De te nem tudsz elég kemény lenni Asherrel. Egyikőtök sem az.Ezért is ragadtatja el magát néha.

– Ez tény, de az is, hogy ennek vége. Lezártuk a múltat. – Anita... – kezdte újra Godofredo. – Nem, kivételesen komolyan gondolom. Nem leszek azért

engedékenyebb Asherrel, mert szeretem... mert Jean-Claude szereti, és aszerelmét belém projektálja – javítottam ki magam.

– Nem hiszek neked – szögezte le God. A két vámpír felé fordultam. Jean-Claude épp kinyitotta az ajtót, Asher

mellette állt. Összenéztünk. – Ma petite jól beszélt. Nincs több engedékenység, még mon

chardonneret sem lesz kivétel. – Nem növeli a kijelentés hitelességét, hogy a kis sármányodnak

nevezed.

– Nicky a szavamat vette, hogy melletted maradok – lépett előDomino.

– Nem én haltam meg majdnem. Domino vállat vont, és beletúrt fekete-fehér hajába, ami nála az

idegességjele volt. Haja alapvetően fekete volt, csak néhány fehér tincsbújt meg benne, ami egyrészt elárulta, hogy fekete és fehér tigris is,



másrészt, hogy legutóbb fekete alakját vette fel, amikor átváltozott. Amásik vegyes tigrisem, Ethan haján nem látszott, hogy milyen klánokathordoz magában, emberi alakjában emberi haja volt, ezért gondoltákkorábban nem tiszta vérűnek a tigrisek. Mert a vértigriseknél a haj és aszem árulkodó jel volt, Domino narancsvörös szeme is tigris szem volt,akár állati, akár emberi alakjában állt előtted. Vagyis neki nem azért ragadt

meg az állati szem az emberi alakban is, mert valaki kényszerítette, hogysok időt töltsön el állatbőrében. Ő így született, tiszta klántigrisnek. Micahleopárd volt, őt valaki kényszerítette, és úgy maradt.

– Nicky megígértette velem, hogy nem hagylak magadra Asherrel.

– Asszem, ezért nem hibáztathatom – nevettem el magam keményen,és Jean-Claude-ra néztem.

– Úgy vélem, a saját titkaidat szeretnéd Domino fülétől távol tudni – mondta erre – , nem a miénket.

– Egyelőre gőzöm sincs, miféle titkokról beszélünk. – Hát tartson velünk a tigrised, és ha nem akarod majd, hogy tudjon

bizonyos dolgokról, majd kiküldőd a szobából. – És ha nem jöhetsz be velem? – néztem Dominóra. – Láttad, mit művelt Aresszal Nicky? – rázta meg a fejét Domino. – Láttam hát. Domino belenézett tűzszínű szemével a szemembe. A pillantás magáért

beszélt. – Igazán nagyra tartom a biztonságodat, Anita, de még annál is jobban

tartok a lehetőségtől, hogy esetleg élesben kell megverekednem Nickyvel – ingatta a fejét mosolyogva.

– Vagyis akár akarom, akár nem, te bejössz a szobába. – Figyelj, Anita, Asher felszaggatta a szádat, Sint meg kórházba

juttatta. Miért hagynának a testőreid kettesben ezek után vele?

Elég ésszerű okfejtés volt. – Megpróbálsz viselkedni? – pillantottam Asherre.

– Én mondhatok bármit, úgysem győzöm meg a testőröket. Nemhisznek nekem, és még csak nem is okolhatom őket ezért. Az, hogygyerekes voltam korábban, nem fedi a valóságot.

– Ja, hát utólag mindig olyan nagyon bánod, amit teszel, Asher. Kár,hogy soha nem tart sokáig nálad. Egy ideig rendes vagy, aztán valamibedühít, és el is felejtesz mindent.



– Igaz – bólintott Asher. – Sajnálom, mélységesen sajnálom, de igazadvan. Ráadásul az a bocsánatkérés, ami után nem következik semmijavulás, csak üres gesztus.

– Ámen. Lehajtotta a fejét, hogy a rengeteg arany haja az arcába zuhant.

Általában ettől mindig elszomorodtam, hogy ennyire bántja valami, hogymég a sebeit is rejtegeti, de most Nickyt idézte bennem a gesztus, ahogy aző haja is az arcába hullik, rá a kikapart szeme helyére, és csak még inkábbdühített.

– Legyen, Domino bejöhet – fordultam Godofredóhoz. – Jelentheted

Claudiának, hogy minden parancs szerint alakult. – Ő két őrt kért melléd. – Ne feszítsd túl a húrt – mondtam, és lehetett valami a hangomban

vagy az arcomon, mert szó szerint hátrálni kezdett, a két kezét leeresztette,ezzel mintegy jelezvén, hogy nem akart tolakodni.

– Oké. Ha Domino bemehet, Claudia nem fog felképelni. – Vagy inkább seggbe rúgni – javítottam ki. – Ja, azt se – mosolygott God, majd rábólintott.

Valami megpiszkálta a pszichés pajzsomat, mintha bekopogtattakvolna. Ismerős érintés volt, résnyire kikukkantottam hát, és üdvözöltemDamiant. Ennyire hófehér bőrt még a vámpírok közt sem gyakran látni.Bizonyára a lángvörös haja és ragyogó zöld szeme is hangsúlyozta akontrasztot, de már életében is sápadt bőrű volt és vörös, a nap nélkül leéltközel egy évezred meg csak fokozta a hatást. Éreztem, hogy egy kezet

szorongat, és a következő gondolattal már láttam is, hogy Cardinale kezétfogja. A nő majdnem olyan magas volt, mint ő, mindketten karcsúakvoltak, bár Damian izmos, Cardinale meg inkább sovány, mint a modellek,de az ő haja is vörös, bár narancsosabb és hullámos. Ez azonban nemváltoztatott azon, hogy festeni sem lehetett volna náluk szebb párt. Úgyösszeillettek, mint két telivér paripa, amit kifejezetten a küllemük miattpárosítottak.

Damian Jean-Claude táncos mulatóját, a Haláltáncot vezette, Cardinalepedig az egyik táncosnő volt. Némelyik ősi táncban együtt léptek fel.Damian életében még léteztek ezek a táncok, de a jó pár száz évvel későbbélt Cardinale nem ismerhette őket a maguk valójában. A csaj egyébkénttaxizott is a klubban, ami annyit jelentett, hogy a parketten bármelyikvendég táncolhatott vele. Az emberek valami miatt imádtak vámpírokkal



és alakváltókkal táncolni, ez vitte a klubot. Még táncmester is volt, aki avendégeknek betanította az ősi táncok lépéseit és formáit, és utána egésztömegek járták az évszázadok óta nem gyakorolt sortáncokat. Marhadögös látvány volt.

Damian most megmutatta a velük lévő másik nőt is: aprócska, mégnálam is centikkel alacsonyabb, filigrán lányka volt, aki elfért a hónomalatt, ha átkaroltam a vállát. Fénylő, fekete haja feszesen borította be afejét és a hátát, leért egészen a derekáig. Vágott szemét most lesütötte, deelégszer bámultam már bele, hogy tudjam, mély narancssárga, ami elsőretalán barnának látszik. Megfelelő fényviszonyoknál olyan volt, mint ahamvadó tűz, amiről már azt hiszi az ember, hogy ki is alszik rögtön, de hanem locsolod le vízzel, pár óra múlva felizzik megint, és porig égeti afejedre a házat. A neve kínaiul azt jelentette, hogy Fekete Jáde, de nekemő csak Jáde volt, az én Jádém. A fekete hívótigrisem, és az első nő azéletemben.

Jáde ki volt borulva, éppen kirántotta a kezét Damian kezéből. Ésrohanni kezdett a folyosón. Damian felfelé nézett, ahogy általábanmindannyian, amikor metafizikai síkon „látjuk” egymást.

– Azt hallotta valakitől, hogy bajod esett – mondta.

– A francba – szaladt ki a számon hangosan. – Mi a baj? – kérdezte rögtön God. – Valaki azt mondta Jádénak, hogy megsebesültem, és most a saját

szemével akarja látni, hogy jól vagyok -e.

– Miért nem nyugtatod meg agyban?

– Mert meg van rémülve. Pánikba esett. Se lát, se hall. – Nem hántásképp, de ahhoz képet, hogy nindzsa szupergyilkos kém a

csaj, elég könnyen bepánikol. – Egyszer próbáld ki, milyen évszázadokon át egy szadista

mestervámpírral – morgott Domino Godra. A szörnyetege is ingerültenfelhorgadt, hirtelen mintha nyári meleg kavarodott volna a közelében.

– Ismétlem, nem hántásképp mondtam – sietett God.

– Nem is bántódtunk meg – tettem a kezemet Domino karjára. Lekellett nyugtatnom, mielőtt Jáde ideért. Domino mindig óvja. Most azérintésre a tigrise ágaskodott, szólította volna az én feketémet is, de máramár megtanultam, hogyan csendesítsem le a szörnyetegeimet. Márértettem ezt az energiát is. Nem bezártam ilyenkor őket, hanemlecsendesítettem, mint egy zaklatott kis kölyköt. Persze, ezek a kis



kölykök boldogan szaggatták volna darabokra a testemet, hogy egyszer

kijussanak belőlem végre, de – mint végre megértettük – Jean-Claude

vámpírjegyei miatt nálam az alakváltás szóba sem jöhetett. A modernlikantrópiát vámpírok nem kaphatták el, és én ezek szerint túlságosan isközel voltam a vámpírsághoz, hiszen a jegyek mellett ott volt mégextrának a nekromanciám is. De az ősi likantrópia valaha az élőhalottakatis simán megfertőzte.

– Nyugi – kértem Dominót. Jáde abban a kitüntetésben részesítette Dominót, hogy őt, egyetlen

férfiként, beengedte az ágyunkba. Nathanielt és Crispint, a Bűnös Vágyakegy másik vetkőzős táncosát is elviselte, ő meg fehér tigris volt. Dealapvetően elég ritkán aludtam együtt Jádéval, mert én ragaszkodtam atöbbi pasimhoz is. És ő nehezen tolerálta a férfiakat, mert a mestere, akibántotta, férfi volt. A férfiaknál már csak a vámpíroktól irtózott jobban.Damian úgy férkőzhetett a bizalmába, hogy elmesélte neki, miket műveltvele az ő mestere, aki pedig egy csaj volt. A teremtője. Aki mellett Jádemestere kispályás kezdő volt. Jáde lassan kénytelen volt belátni, hogy anők is ugyanolyan hibbantak tudnak lenni, ott volt például Belle Morte,Jean-Claude és Asher régi mestere, vagy St. Louis városának valaha voltúrnője, Nikolaos, aki szintén hibbant, beteg ribanc volt. Vagy MindenSötétségek Anyja... szóval az őrület nem diszkriminál a nem alapján, denem ám.

Jean-Claude- ban is megbízott már, hiszen ő szinte mindenkibenbizalmat ébresztett. Elég érdekes volt látni, hogy csavarja az ujja köré.Nem egyszer mondta nekem, hogy én vagyok az egyetlen nő, akivel nemműködnek a taktikái. Ahogy Jádéval elnéztem, hajlottam elhinni ezt azállítását.

Most tűnt fel Jáde a folyosó végén, de úgy közeledett, mint egy fekete-

fehér ágyúgolyó. A fegyvereimet átadtam Dominónak, és alaposanmegvetettem a lábamat. Jáde egészen apró volt és könnyű, mint egytollpihe, de ez a lendület komoly becsapódást ígért.

Lelassított, és már láttam a lobogó fekete haját meg a sápadt arcábanrémülten villogó szemét. A következő pillanatban a karomba vetettemagát, mint egy kismajom. Lábával átkarolta a derekamat, a két karjával anyakamba csimpaszkodott, arcát pedig a hajamba fúrta. Jean-Claude keze

a hátamat támasztotta, nehogy a becsapódás energiája hanyatt lökjön, énmeg Jáde kis fenekét fogtam, mert csak így tudtam megtartani. Épp így



emelt fel engem is Nicky az előbb, amikor bevitt a zuhany alá szexközben. Ettől a gondolattól persze egyből összeugrott a gyomrom.

Jáde mormolt valamit a nyakamba, de kínaiul, amit persze hiába éltünkegyütt már egy éve, pláne a hajamba mormolva, nem értettem.

De azért csitítgatva simogattam a haját. – Jáde, édes kis tündérkém, tudod, hogy egy szavadat sem értem,

amikor ilyen zaklatott vagy. Lassabban és érthető nyelven, angyalom. – Azt mondták, megsebesültél – zihálta halkan. Rám emelte az arcát. Tiszta fekete maszat volt a szeme körül, vagyis az

én nyakam és a kék pizsama selyme is nagy eséllyel tiszta szemfesték lett. – De már sokkal jobban vagyok. Már meggyógyultam. Komolyan fürkészte az arcomat, akár egy gyerek, amikor azt lesi,

hazudnak-e nek i a felnőttek. Régebben próbálkoztam azzal is, de kiderült,hogy az igazság jobb taktika a kíméletes hazugságoknál. Sokkal csajosabbvolt, mint én, de az igazságot ugyanúgy mindenek felett valónak tartotta,mint én. Ha egyszer valaki hazudott neki, azt soha nem felejtette el. Ezt is

pont úgy, mint én. – Esküszöl?

– Esküszöm – jelentettem ki ünnepélyesen. Elmosolyodott, és szépséges arca egyszeriben boldogságban úszott.

Szabályosan ragyogott, és ha egyszer valaki így ragyog az emberre, mitlehet tenni? Megcsókoltam, és ő megölelt, hozzám simult nagyboldogságában. Hirtelen nagyra értékeltem, hogy a pizsamafelső atérdemig ér, mert egy rövidebb szoknyát ez a virgonc dörgölőzés anyakamig felgyűrt volna, és akkor az egymásnak örülő lányok látványátminden testőr premier plán élvezhette volna.

– Nem jönnél be a bájos Jádéval inkább a szobába, ma petite? – intett

az ajtóból Jean-Claude. Asher már rég eltűnt odabenn. Nagyot sóhajtottam, de sajnos igaza volt. Jáde úgyse hagyná, hogy

most egyszerűen csak letegyem, hogy menjen szépen, játsszon valakimással. Én mentettem meg az évszázadok óta tartó szenvedésből, mertegyszerűen jobb voltam metafizikában. És mellesleg vámpírnak is jobbvoltam, ezért a mestere is túlélte. A Harlekinek még most is vadásznak rá,és bár alig maradt néhány hozzá hasonló, megbízhatatlan vaddisznó, de őmég megmaradt. Jáde abban a hitben élt, hogy ha én esetleg meghalnék,akkor a volt mestere eljön érte, és visszaveszi őt. Szóval nem egyszerűen amegmentője voltam, hanem folyamatosan a menedéke. És hiába is



győzködtük volna, hogy ez baromság, mert a közhiedelem szerint addignem szűnik meg a kapocs mester és hívóállata között, amíg valamelyikükmeg nem hal. Csakhogy én, Jáde régi mesterével ellentétben tudtam, hogyazért is voltam képes elvenni tőle a tigrisét, mert Jáde is ezt akarta.Szabadulni akart, és amikor én felajánlottam neki a szabadságát, akkorszabad akaratát az enyémhez adta. Lényegesen egyszerűbb úgykimenekíteni a tömlöcből a rabot, ha a rab veled akar menni. Szeretetét ésbiztonságot kínáltam neki, míg a régi gazdája csak gyűlöletet és rettegéstadott. Van, aki nem a szeretetet választaná?



38.

Jean-Claude új, méretre gyártott ágya ugyanolyan baldachinos jószágvolt, mint a régi, és mégis nagyon más lett. Először is, a négy tartóoszlop,

ami a függönyöket tarthatta volna, túlságosan is vaskos volt, hogybármilyen anyagot rá lehessen aggatni, szóval nem lehetett bevackolni asejtelmes függönyök közé, hogy szinte kuckóban érezze magát az ember.Ráadásul ezek már acélból vágott oszlopok voltak, mindenfeléakasztókkal, kampókkal, hogy a megkötözős szexben biztos pontokhozlehessen rögzíteni egymást. Vámpírokkal és alakváltókkal ez a játék acéltés láncokat kíván. Mellesleg jóval szélesebb is lett az egész alkotmány,még a dupla franciaágynál is szélesebb, úgyhogy orgiaágynak kezdtükhívni. Most ott ültem az ágy végében, középen, a fekete és fehérselyempárnák kupacán, mellettem kucorgott Jáde, feje az ölemben, egyikkeze a combomon, a másik maga alatt, de alul a bokám körül játszadozottaz ujjaival. Én a vállára tettem az egyik kezemet, és a selymes hajátcirógattam. A másik oldalamon Jean-Claude ült, átkarolta a vállamat, énmeg bevackoltam magam, és a vállára hajtottam a fejemet. Szabadkezemet a combjára tettem, és izmos lábát simogattam. Asher meg sem

próbált közénk fészkelődni, egyrészt, mert érezte, hogy még mindig dühösvagyok rá, és nem akarta forszírozni a kedélyemet. Másrészt Jáde miatt,aki nem szerette, félt tőle. Nem bízott benne, teljes joggal. Mert Ashertingerelte, csábította Jádénak ez az abszolút áldozat lelke, nem éppenbántani akarta volna, csak meghódítani, elcsábítani, hogy igent mondjonneki, és hagyja, hogy kedvére eljátszadozzon vele.

Csakhogy Jáde sérült lelke nem volt alkalmas a szado szexre, talánsoha nem is heveri ki teljesen élete előző szakaszát, és nem is leszalkalmas már rá. Ezért is tartotta távol magától Ashert, amennyire lehetett.Mert a kettejük párosa nagyon is rossz ötlet lett volna.

Így hát az ágy lábánál járkált fel-alá, mint a ketrecbe zárt vad, aki idegességében megpróbálja kijárni magából a negatív energiáit. Azért isbújtam össze Jean-Claude-dal és Jádéval, azért cirógattam őket, és



hagytam, hogy simogassanak, mert az érintésünk segített eloszlatnilegalább részben a sok rossz energiát, ami Asherből csak úgy áradt felénk.

– Ha csak felmerül bennem a lehetősége, hogy egynél többször isszexelsz Nickyvel ilyen rövid időn belül, figyelmeztettelek volna – sóhajtott Jean-Claude.

– Tudom, hogy a Menyasszonyom, és hogy ez mit jelent, de eddig azthittem, csak akkor jelenthetek rá veszélyt, ha súlyosan megsebesülök.Mert azt mondtad, hogy olyankor véletlenségből elszívhatom az életerejét.Ezt mondtad.

– Igen, ma petite, de...

– Annyira nem sebesültem meg. – Nem, de egy Menyasszony képtelen megvédeni magát. Úgy vannak

kitalálva, hogy mindent megadjanak, amit csak a gazdájuk kér tőlük. – De először nem tápláltam az ardeur t. Legalábbis nem éreztem, hogy

ott lett volna – javítottam ki magamat. Próbáltam még egyszer átgondolni. – Mondjuk másodszor már nem fájt nagyon a szám, le is tudtam szopniNickyt.

– Rendesen felszaggattam pedig a szádat – torpant meg Asher az ágyvégében. – Akkor irtózatos tempóban gyógyultál, pláne, ha az ardeur nem

segített be. – Tisztában vagyok vele, hogy az ardeur bárkire halálos lehet, ha

túlságosan gyakran kerül kapcsolatba vele – ráncoltam a homlokomat. – De a gyógyításnak eddig még soha senkire nem volt ilyen hatása,

pláne, ha az ardeur nem került elő közben. – Belle Morte gyakran szívta el a Menyasszonyai életerejét, mielőtt

egy-egy nemesember udvarába mentünk, hogy ott mindenkit elcsábítsunk – hajtotta az arcát a hajamra Jean-Claude.

– De én semmi ilyesmit nem próbáltam, csak gyógyulni akartam megaz ardeur t táplálni.

– Amikor először végzett így egy Menyasszonyával, az neki is véletlen

volt – jegyezte meg Asher.

Egy emberként meredtünk rá. Szinte teljesen elfedte arcát a haja, nemcsak a heges felét takargatta,

mintha nem szeretné, hogy lássuk, ahogy visszaemlékezik. – Az első alkalom Belle-nek is hasonló volt, csak szex, viszont akkor

az orvostudomány még gyerekcipőben járt, így a szívét nem lehetettújraindítani. A Menyasszonya meghalt, és halott is maradt, örökre. De



Belle-t ez cseppet sem zavarta. Imádta a hatalmas energiát, amihez ígyjuthatott, és egyszerűen csak felvette a fegyvertárába a módszert. AmikorJean-Claude hozzánk került, már mesterien alkalmazta.

– Ezt nekem sohasem mesélted – morogta Jean-Claude.

– Nem hittem volna, hogy Anita is képes rá. Hiszen ő nem igazivámpír, ő...

– Itt én vagyok az úr, Asher. Kötelességed lett volna elmondani, hogy

eldöntsem, figyelmeztetnünk kell-e Anitát. – Már én is belátom – pillantott fel Asher, a szeme kéken csillogott,

kékebben, mint a köntöse kékje. – Sajnálom... – lehelte, és kérlelőn nyúltfelénk, és közben valahogy úgy intézte, hogy az öve kibomlott, és éppannyira nyílt meg a köntös, hogy tökéletes testét kivillantsa.

A sérült rész nem látszott, ahogy az arcából is mindig csak a hibátlanfelét mutatta, ügyesen leplezve hajával a másik felét, ami roncsolódott.Lehet, hogy a köntössel is ilyen ügyesen mesterkedett, hogy lássam, mitveszítek, ha elküldjük? Mert nekem szólt ez a csel, Jean-Claude-dal az

előbb bújt ágyba, őt már visszahódította, csak engem kellett mégelcsábítania.

Jean-Claude felé fordultam, hogy lássam az arcát, mire kissé hátrakellett dőlnie, hogy tényleg lássam.

– Nyugtass meg, hogy nem adtad be a derekadat.

– Ezt hogy érted, ma petite?

– Úgy, hogy ugye nem mondtad neki, hogy mégsem kell elmennie.Mennie kell, igaz? Bármilyen jó volt is vele az ágyban, legalább egyhónapra el kell mennie innen, igaz?

– Én magam is ezt mondtam. Nem tetszett ez a megfogalmazás. Jáde közben az ölemhez

dörzsölgette az arcát, mintha a másik, macska alakjában lenne. Így próbáltmegnyugtatni.

– Sin meg is halhatott volna ma este. A hiénáknak csakis ő parancsol,mi náluk labdába sem rúgunk. És a hatalmát ma arra használta, hogy ArestNickynek ugrassza, őt akarta kicsinálni, pontosabban Aresszal elintéztetni.Ráadásul, ha engem nem mar össze, akkor nem kellett volna agyógyulásomhoz az a rengeteg energia, és akkor most Nicky nem feküdneaz intenzíven. Ezt nem hagyhatjuk annyiban, Jean-Claude.

– Ma éjjel már nem mehet sehová, hiszen hamarosan itt a hajnal. Deholnap távozik, ahogy megparancsoltam neki.



– Megérdemlem az egy havi száműzetést – kerülte meg az ágyat Asher,és a köntöse már egészen szétnyílt, hogy csak szépséges keretként övezte amég szebb művet. A keze végigsiklott a köntös prémjén, lassan, elidőzve amárvány mellkasán, egyre lejjebb araszolva a hasára, onnan az ágyékára, sott megpihent, mintegy felhívva a figyelmet a szerszámára, ami ernyedtenvárakozott. Míg vért nem szív, ernyedt is marad, de én ezt bírtam avámpírokban. Másokkal olyan gyorsan zajlottak az események, épp csak aszámba vettem őket, és máris meredeztek. A vámpíroknál volt időmkiélvezni a programot, ízlelgetni a textúrát, élvezni a gyönyörűséget...

Jáde felemelkedett az ölemből, és lemászott az ágyról. – Hova mész?

– Én nem bírom. – Mit nem bírsz?

– Ti szeretitek a kegyetlenségét. De én nem. Kérlek, ne kelljenmaradnom!

– Senki se kényszerít semmi olyanra, amit nem szeretnél. Ezt mártöbbször is megígértük Jean-Claude-dal.

– És hiszek is nektek, de... elmehetek?

– Persze – sóhajtottam. – Egyébként most nem fogunk Asherrelszexelni.

– Jogod van szexelni vele, ha ahhoz van kedved – hátrált a lány az ajtófelé. Egyik kezével a másikat ölelte, az ujjai egészen elfehéredtek, annyiraszorította a saját karját. Vagyis félt. Félt a férfiaktól, félt velük lefeküdni, avámpíroktól is, de leginkább a férfi vámpíroktól. Én pedig egy vámpírkarjában hevertem, egy másik meztelenül közeledett felénk, és mind aketten határozottan férfiak voltak. Ami Jádét illeti, épp valamielborzasztóan rémületesre készültem.

– Mondom, most nem szexelni fogunk.

– De ő el akar csábítani, és ez... – hátrált bele Dominóba, és halkanfelsikkantott. Ahogy a vértigris megnyugtatón próbálta átkarolni, messzireelugrott tőle. Domino ismerte már a természetét, tudta, hogy ilyenkor nemszabad erőszakoskodni vele, mert akkor pánikba esik. Ezért is tűrte el éppDominót Jáde az ágyunkban. Még Nathanielben bízott ennyire, de perszeők ketten végtelen gyöngédséggel és figyelemmel bántak vele.

– Kísérd vissza a szobájába! – kértem hát most Dominót. – Ne, neki rád kell vigyáznia, míg Asher itt van – tiltakozott Jáde.



– Nem lesz gond – nyugtatta meg Domino. – Visszakísérlek, aztán márjövök is vissza.

Jáde ilyenkor neki sem engedte, hogy megérintse, de amikor ennyiremegrémült, nem ártott mellé valaki, akiben valamennyire bízhatott.Dominóban bízott még a leginkább az összes pasi közül. Claudiának nemvolt türelme hozzá, Kellyt meg Ashertől kellett ma éjjel távol tartani. Ezzelki is húzhattuk a női testőröket.

– Jövök, amint tudok – mondta Domino. – Addig, ha lehet, ne essen

bajod, Anita. Komolyan semmi kedvem nem lenne Nickyvel balhézni. – Jók leszünk – nyugtattam meg.

– Azt tudom, hogy jó vagy, Anita – vigyorgott immár kilépve az ajtón,és mielőtt még ránk csukta volna, hozzátette: – Csak egymásban netegyetek kárt.

– Domino – szóltam utána, de már csak a kuncogását hallottam, meg az

ajtó kattanását.



39.

Néma csend ült a szobára. Nem is tudom, hogy törtem volna meg anagy hallgatást, ha a mobilom nem előz be. De megszólalt ő helyettem, ésgyanús, hogy kissé talán túlságosan is készségesen ugrottam érte.Mentségemre szóljon, hogy az ágy mellett volt, a fegyvereim közt, éshosszú út vezetett odáig a csúszós, fekete selyem lepedőn. Asher volt agyorsabb, felkapta, és a kezembe nyomta.

– Itt Blake. Hallgatlak – nyomtam meg a tapiképernyőt. – Blake rendőrbíró? – hallottam az újoncunk, Arlen Brice rendőr - bíró

hangját. – Ja, Blake rendőrbíró, bocs, Brice. – Az egyik házban, amit a kommandósokkal feltártunk, egy

szekrényben bombagyártáshoz szükséges alapanyagokat találtunk. Hallgattam egy sort, próbáltam értelmezni.

– Az meg minek kellett nekik? Mi a halált akarnak vámpírokbombákkal?

Asher és Jean-Claude szabályosan szoborrá merevedett a kétoldalamon. Gőzöm sincs, honnan tudtam, de tudtam, hogy ez a reakció ameghökkenésüket hivatott kifejezni, méghozzá bárminél beszédesebben.Nem lett volna szabad elismételnem előttük a bomba szót. Nyakig jártunkaz éppen folyamatban lévő nyomozásban, szóval minden szava tabu volt,csak épp annyira meglepődtem én is.

– Ott a házban az egyik vámpír, akivel végeztünk, visszavonultbombaszakértő volt.

– Katonai?

– Nem, polgári, építkezéseken dolgozott, viszont azt tutira tudta,hogyan lehet egy egész épületet a levegőbe repíteni.

– Ez nem megnyugtató. – Zerbrowski azt mondta, hogy ott, a volt sörfőzdében a vámpírok

Jean-Claude-ot emlegették, és veled is rohadt módon beszéltek. Ezért



merült fel bennem, hogy esetleg nem ártana tudnod az egész bomba-

csinálásról. – Kész bombákat is találtatok?

– Azt nem, de a szakértőink szerint nem árt komolyan venni. Úgy fest,

biztosak benne, hogy gyártottak valamilyen szerkezetet, vagyis akkor az

már valahol a városban van. – Ezek a tagok megpróbálták felébreszteni a sajtó szimpátiáját. A

robbantgatás ebbe nem nagyon fér bele. – Az tény, de attól még robbanthatnak. Szívesen vitába szálltam volna vele, de nem sok ellenérvet találtam.

– És tudunk valamit a bomba méretéről? Hogy pontosan mit

keressenek a biztonságiak?

– Ehhez én nem értek. Az előzetes jelentést elolvashatom, de szerintemnem az én értelmezésemre vagy kíváncsi. Jobb lesz – most egy pillanatra

elhallgatott Brice, mintha papírokkal babrált volna –, ha inkábbAlvarezzel, Mark Alvarezzel beszélsz. Ő a főszaki.

– Várj, szerzek egy tollat, és felírom a számát!

Jean-Claude már nyújtotta is az éjjeliszekrényről a kis jegyzettömbötmeg a tollat. Minden szobában, minden ágy mellett volt, ahová csakbetévedhettem.

– Hívd Alvarezt, de majd csak ha már hivatalosan is tájékoztattak. Úgyértem, nem lenne jó, ha mindkettőnket kirúgnának. És a pasidnak senagyon szellőztesd a sztorit.

– Mert? Én nem tudhatom?

– Itt attól tartanak, hogy esetleg Jean-Claude vámpírjai közé isbeszivárgott néhány gyogyós, és ha őt is beavatjuk, azzal magunk ellendolgozunk.

– És ha valakit felrobbantanak, mielőtt cselekednénk?

– Zerbrowskit direkt ki se engedték a megbeszélésről, nehogyfelhívjon, mert akkor te beavatod a vámpírokat.

– Jesszus, Brice, akkor te hogyhogy felhívtál?

– Én nem voltam gyanús, mert szerintük nem vagy se kutyám, semacskám, úgysem szegek miattad szabályt.

– De megütheted a bokádat. – Mondhatom Alvarez számát?

– Ja, hallgatom.

Már mondta is, én meg leírtam.





– Tudom, és nem is szoktál – bólogatott csodásán közömbös képpel. – Egy zsaru nem tehet másként. – Értem én, ma petite.

– Szavatokat vehetem, ünnepélyesen, meg a többi baromság, hogy nembeszéltek róla senkinek. Tudom, hogy megtartjátok.

– Ünnepélyesen becsületszavunkat adjuk, meg a többi baromság – ismételte el már kissé hallható francia akcentussal, ami mindennél jobbanárulkodott az izgatottságáról. Csak akkor jött elő az akcentusa, ha úgyakarta, vagy ha nagyon felindult.

Asherre néztem, aki még mindig az ágy mellett ácsorgott. – Te is, szöszi. – Azt teszem, amit te és Jean-Claude parancsoltok nekem. Épp elég

bajt kavartam már a gyerekes viselkedésemmel. – Bár komolyan is gondolnád... – Nincs szó, amit ne gondolnék halálosan komolyan – sütötte le rám

arany hajfátyolán át súlyos kék tekintetét. – És igen, persze – sóhajtottam. – Oui.

– Most sajnálod, de amikor korábban kiabáltál velünk, azt is komolyangondoltad, szóról szóra. Ahogy azt is, hogy éppen úgy sebesíts meg, hogy

mások ne élvezhessenek tőlem egy ideig bizonyos dolgokat. – Nem tudnál megbocsátani nekem?

– Erre térjünk vissza később, mert most éppen a munkaköriszabályzatot tervezem felrúgni – legyintettem. – És erre a jelvényem isrámehet. Nem kevesen vannak a yardon, akik kapva kapnának egy ilyenkifogásért, hogy megszabadulhassanak tőlem, viszont ha az a bombaolyasvalakit ér, akit szeretek, tojok úgyis a melóra.

Még egyszer alaposan mérlegeltem a helyzetemet és a döntést, amithozni szándékoztam, és arra jutottam, hogy kis igazság mégis van abban,amit Larry meg mások rebesgetnek: igenis felboríthatja amegbízhatóságomat az, hogy szörnyetegekkel hálok. Első dolgom voltClaudiát hívni, hogy tájékoztassa minden érdekeltségünket, a biztonságiakbombát keressenek. Volt rá esély, hogy az embereink tartják a szájukat, ésmajdnem minden nap átmazsolázták a házunk táját poloskák után. És miértne lehetne a véletlen szerencse műve, hogy az ellenőrzéseik során bombátis találnak? Egyébként sanszos, hogy tényleg megtalálnák minden előzetesfigyelmeztetés nélkül, amikor poloskátlanítanak. De persze szart se értek a



robbanószerekhez, szóval nem tudhatom, hogy poloskairtás közbenegyértelműen rá lehet-e bukkanni bombákra, vagy ha nem azt keresi azember, akkor könnyedén elsiklik -e felette a figyelme. Ezt nem tudhattam,

ezért szóltam, mert ekkora kockázatot nem vállalhattam. Ja, hát túl sok emberrel jártam, és túl sokról kellett gondoskodnom. Ja,

hát néha tényleg kissé túlterhelt a dolog, de az is igaz, hogy még sohaennyire boldog nem voltam, és nem akartam volna elveszíteni aboldogságomat. Senkit sem akartam elveszíteni. És ha ennek a jelvényemlesz az ára, ám legyen.

Szövetségi rendőrbíró voltam inkább vagy Jean-Claude halandószolgája? Szövetségi rendőrbíró vagy Micah Nimir-Rája? Rendőrtiszt vagy

Nathaniel szerelme? Tiszt vagy Nicky mestere? Zsaru voltam vagy a

Tigrisek, tehát Sin, Sátán, Jáde, Ethan és Crispin újsütetű Úrnője?Lehettem egyszerre rendőr és a többi is?

Csak ültem ott az ágy szélén, és életemben most először merült fel

bennem a kétely, hogy a válasz a kérdésre talán nem.



40.

Nem találtunk bombát, pedig a vérpatkány és vérhiéna exkatonatestőreinknek volt fogalma arról, mit kell keresni, szóval, ha lett volnabomba, hát meg is találják, ebben biztos lehettem. Dolph jó három órávalBrice hívása után adta ki hivatalosan is a vészjelzést. Márpedig három órairtó hosszú idő tud lenni ilyen esetekben.

– Sajnálom, Anita – zárta a beszélgetést. – Mit?

– Hogy egyeseket jobban izgat a nyomozás tisztasága, mint az emberekbiztonsága. Néhány kollégának legalább annyi problémája van atermészetfelettiekkel, mint nekem volt néhány évvel ezelőttig.

Majdnem elismerően füttyentettem, hogy ezt így ki is mondja. Hogybeismeri.

– Kösz, Dolph, ez nagyon jólesik. – Még mindig nem értem, mi ez a nagy rajongás a

természetfelettiekért, de a fiam boldog, és téged sem láttalak még ennyireannak. A feleségem szerint a szerelmet nem megérteni kell, mert ha lenneértelme, már nem is szerelem lenne.

– Milyen kevéssé logikus, és milyen nagyon igaz.

– Kevéssé logikus és igaz. Ez így elég jól definiálja a szerelmet – összegezte Dolph, és lerakta.

Mire teljes bizonyossággal lecsekkoltuk, hogy sehol egy szál bomba,már jócskán elmúlt a hajnal. Közben éreztem, amikor Jean-Claude

nyugovóra tért, pontosabban a felkelő nappal meghalt, és akkor Asher semvolt már magánál, mert őt még hamarabb viszi a természet, mint Jean-

Claude-ot. Lent a föld alatt kicsit tovább bírják, de ha odafenn a nap felkel,azt egy vámpír akkor se bírja, ha épp nincs a közelében. A metafizikai

köteléken át láttam, ahogy a két vámpír összebújik és együtt kimúlik – aztán így töltik az egész napot, élettelenül. Nem szerettem vámpírokkalaludni, mert totál olyanok voltak, mint az igazi hullák, hidegek megminden, vagyis ha lefekszem aludni, hát Micah és Nathaniel ágyába bújok





– A francba.

– Az világos, hogy miért, igaz?

– Mint a nap.

– Vagyis Ashernek tényleg el kell mennie a tegnap éjszaka miatt. Csak bólintottam.

– Épp ideje volt. – Nem szeretted, mi?

– A te szeretőd, Anita, nem az enyém. Nálam aztán hiába is jött volnaezzel az érzelmi zsarolásos szarsággal.

– Valahogy nekünk is elegünk lett belőle – bólintottam, és indultam a

lentre vivő ajtó felé. Claudia gyorsan felzárkózott. – Egyébként Graham hívott. Ő a kevéske vérfarkas testőrök egyike, és mivel a robbanószerekről

kábé annyira volt képben, mint én, ő maradt odalenn, hogy vigyázzon azalvókra. Neki egyébként az igazi műfaja az ajtónállás volt, a klubjainkbólrakta ki a nemkívánatos vendégeket. Nem volt az az állig felfegyverzetttestőr típus.

– És? – vontam vállat. – Azt akarta, hogy kerítselek elő, és küldjelek hozzá. Mármint

Mephistopheleshez. De akkor is ugyanígy járt volna el, ha Jean-Claude

még ébren van. Ma reggel ketten is őrizték a lejárati ajtónkat, bár főszabály szerint

csak az ajtón belül, a kis belépőben vannak őrök. Kicsit feltuningoltuk azőrszemélyzetet, hátha a puszta látványuk elveszi az őrült támadóktámadókedvért.

– Persze, hát Sátán az én hívótigrisem. – Nem is azért. Micah viszonylag gyakran van házon kívül a Koalíció

ügyei miatt, Nathaniel pedig amolyan ötvenes évekbeli mindenkianyukája, de nem elég domináns, hogy Mephistophelest megvigasztalja.

– Ezért vagyok én az elsőszámú ügyeletes, ha valakinek kedve támadnavalaki vállán zokogni. Világos.

– A lényeg az, hogy Jean-Claude-ot ilyen ügyben soha nem hívnánk – rázta meg olyan hevesen a fejét Claudia, hogy a feszes copfja szintecsattogott a nyakán.

– Figyelj, inkább ne kerülgesd tovább a forró kását. Ki vele, Claudia,magamtól úgyse találom ki, mire megy ki a játék – torpantam meg.

– Szinte te is testőr egyenruhában vagy, és mégse érted? – mosolygott.



Lefelé sandítottam a ruhámra, és mosolyognom kellett. Tényleg én isugyanolyan fekete pólóban, farmerben és fekete bakancsban nyomultam,

mint ők, meg ha az enyémnek volt is egy kis sarka, szóval nem a bevetésitípus volt. De az én derekamon meg a hónom alatt is ott figyeltek apisztolyaim, a csuklómon a kések. Hacsak nem volt tele a hely

vendégekkel, nem sokat vesződtünk a fegyvereink dugdosásával. – Ja, hát tele van a szekrényem bérgyilkos cuccal. – Azt látom, hogy a pólót nem Nathaniel választotta, ahhoz nem elég

mély a kivágása, és én lecserélném laposabbra a bakancsot, de egyébkéntteljesen rendben vagy. Beállhatnál közénk.

– Kösz. Valóban. Elmosolyodott, és az arca hirtelen egészen megváltozott, felragyogott,

csodaszép lett egyszeriben. Milyen ritkán láttam így mosolyogni. – Mindig bizton számíthatunk rád, hogy te megérted a nyavalyáinkat,

Anita. Elfogadjuk a döntéseidet a fegyverek és az erőszak témákban. És azeffélékben is.

– Mármint hogy Sáti sír?

Bólintott, és kicsit megfakult a mosolya. – Én ugyan nem tudnék ennyi emberrel járni egyszerre, ha muszáj

lenne se. Egy is éppen elég nagy kihívás. El se tudom képzelni, hogy tudszte ennyi pasira gondolni egyszerre.

– Ezek szerint van valakid?

És erre elpirult! Soha az életben nem láttam még Claudiát elpirulni. – Ki az? – vigyorogtam most én. – Te csak menj, foglalkozz a saját szeretőddel, ne az enyém érdekeljen

– ingatta a fejét. – Hohó, szóval nem pasi, csak szerető?

Elnevette magát, és ehhez a nevetéséhez még végképp nem volt sohaszerencsém.

– Menj, pátyolgasd inkább Sátánt! Aztán nevetve odébbállt, én meg azon tűnődtem, hogy mennyire

hiányzott nekem ez a könnyedség. De komoly lehet Claudia dolga, ha márbeszél róla. Hát szerelmes lett! Ki hitte volna! Szuper!

Én meg mentem az ajtóhoz, hogy lesiessek Sátánhoz, hogymegvigasztaljam. Éreztem, hogy a puszta gondolatra meggörnyed aváljam, ki is húztam hát magamat, mély levegőt vettem, és egyenesebben,hetykébben nem is állhattam volna. Néha tényleg nehéz ügy ennyi pasi



nyavalyájával vesződni, minddel törődni, de akkor sem adnám egyiküketsem. Asher most ugyan r ákényszerített bennünket, hogy elküldjük egyidőre, de még így is hiányozni fog, pedig nem én voltam a legfontosabbbabája az elmúlt évben, hanem Sátán. És ő nem a pasiját akarta elveszíteni,épp csak egy csajt szeretett volna még mellé. És most itt állt megfürödve.Nagyot sóhajtottam, kihúztam magam, és mentem, hogy megvigasztaljamaz arany hívótigrisemet, az én Sátánomat, aki épp összetört szívvel zokog.A poliamasius lét egyik nagy furcsasága, hogy egyszerre lehetszösszetörve a B kapcsolatod miatt és felhőtlenül boldog a C- ben, miközbenC léte és a vele való boldogság egyáltalán nem pótolja B hiányát. Jó,persze, ez a másik, működő kapcsolat átsegíthet a veszteségen, segíthetbegyógyítani összetört szívedet, de a szíved akkor is összetört. Korábbanaz volt az elméletem, hogy az a jó abban, hogy ennyi pasija van azembernek, hogy csak akkor törik össze a szíve, ha mind egyszerre hagyjael. De a valóság ezt az elméletet is megcáfolta. Az viszont totálisanmegdönthetetlen, hogy nekem ez a valóság a lehető legjobb, nem adnámsemmiért. És csak reméltem, hogy Sátit is meg tudom győzni erről.



41.

Ahogy a nappaliba léptem, először nem láttam sehol Sátánt, viszontegyből az arcomba csapott az energiája forrósága, ami azt jelentette, hogytényleg nagyon fel lehet dúlva. Az aranytigrisek évszázadok alatt azönuralom nagymestereivé csiszolták magukat, hiszen csak így lehetettesélyük a Harlekin elől elrejtőzni. Most viszont kiszivárgott az energiája,így könnyűszerrel megtaláltam: épp csak a forróságot kellett követnem.

Ott kucorgott a kandalló mellett, hátát a falhoz vetve, lábait felhúzvaszépségesen formás mellkasára, fejét a térdére hajtva, hogy színjátszósarany haja mind előrehullott. A fehéres szőkétől egészen a sötét sárgáigváltakozott a hajszíne, hihetetlen látvány volt. Egyenes, sűrű, vállig érőhajzuhatag volt, épp csak az arcát takarta most, hogy nem is láttam egybőla könnyeit. Nickynél jóval magasabb volt, még ha vállban keskenyebb is,ám így sem lehetett éppen apró fiúnak mondani. És most mégis úgyösszehúzta magát, hogy ki sem látszott a szék rejtekéből, ami a kandallómellett állt közvetlenül. Fehér pólót és világos farmert viselt, csupahalovány sápadt színt, egészen kirítt a nappali csupa vörös és aranyából.

A testőrök megkönnyebbülten húzódtak vissza, ahogy megérkeztem, átis adták nekem a problémát, köszönték szépen. De Sátán mindig is az énproblémám volt, mert Asherrel járt, és ő csak engem tűrt meg magamellett, szóval Sátán a mi kettőnk birodalma maradt. Eldaráltam egy gyorsfohászt, hogy találjak valami okosságot, amivel vigasztalhatom, de voltmár annyi rutinom a magánéleti fronton, hogy tudjam, nem is igazán az afontos, hogy az ember valami okosat mondjon. Sokkal többet segít ajelenlét, ha a másik érzi, hogy van kire támaszkodni, van, aki figyel rá,még ha nem is mond semmit, vagy semmi okosat.

Odamentem hozzá, és selymes hajához értem. Fájdalmasan mélylevegőt vett, és felnézett rám. Egy pillanatra belenézhettem könnyáztatta,szépséges arcába, a borostyánból kifelé halvány kékbe váltó szemébe, de a

következőben már elkapott két erős karja, a térdei szétnyíltak, és magáhozrántott ellenállhatatlanul. Arcát az alhasamba nyomta, amennyire tudott,



hozzám simult. Olyan magas volt, hogy még így a földön ülve is felért afeje a köldökömig, szinte a szegycsontomat is elérte. Hirtelen nagyonaprónak éreztem magam.

– Jól van, Sáti, nincsen semmi baj, Sáti – mormoltam, miközben a hajátsimogattam.

A pólómhoz dörzsölve rázta meg a fejét. – Nagyon is nagy baj van – fakadt ki könnyes, feldúlt hangon. – Soha

nem volt jól, és soha nem is lehet. – Csak egy hónapra megy el, utána visszatér. – Szeretem Ashert, Anita, tényleg szeretem – préselte a hasamba az

arcát. – Az jó, Sáti. – Soha még eddig nem voltam szerelmes. Ráhajoltam, és szorosabban öleltem, mert első ízben még minden

annyival jobban fáj. – Egyszerre csodás és borzalmas, ugye?

– Igen – nézett föl rám egyszeriben – , mert ő maga is egyszerre csodásés borzalmas.

– Hát ja, ez nagyjából fedi a dolgot. A csodás és a borzalmas ténylegAsher jelzője.

– Ha most ezt hallaná, azt gondolná, hogy a hegek miatt mondod. Megcirógattam Sátán arcát, a tenyerem az arca élén futott lefelé.

– Én mondtam neki, hogy megpróbálom eltüntetni a hegeket. De nemhagyja.

– Mert fél. – Persze, tudom. De csak egy kisebb helyen vágnánk ki valamennyi élő

húst, hogy lássuk, az új seb hibátlanul tud-e összegyógyulni. De énmeggyógyíthatnám, a szexuális energiák ebben nagyon jók. És ha apróbaterületen nem jön össze, akkor elfelejtjük.

– Szerintem attól fél, hogy megint tökéletes lesz. – De miért?

Sátán válaszképpen csak megvonta a két hatalmas vállát, a karja mégszorosabban ölelte a combomat, hogy kénytelen voltam berogyasztani, ésha nem tart olyan erősen, hát fel is borultam volna. A nyakát és a vállátöleltem, mire hirtelenjében feljebb került a feje, a két mellem közé, ésonnan pislogott fel rám.

– Hékás – nevettem – , most azért jöttem, hogy megvigasztaljalak.





Még mindig a mellemmel a szájában elvigyorodott. A szemébenrosszaság, szex, egyszóval Sáti maga villant. Igazi kis pokolfajzat, ki is

érdemelte a nevét. Borzongtam, és ő addig harapdálta a mellemet, mígfelkiáltottam, és a nevét sóhajtottam.



42.

Sátán két hónapja nem ért nőhöz. Most minden régóta hiányolt testrésztsimogatni, babusgatni, ízlelgetni akart, és hát én nem vagyok semmi jónakaz elrontója. A szájába élveztem először, az arcára ültem, és közbenbelenéztem a kék szemébe, miközben a nevét sikoltottam a gyönyörtől, akezem pedig kapaszkodó után kapkodott. Utána a hátamra fektetett, és akezével, az ujjaival juttatott a csúcsra, míg a végén belevájtam akörmeimet a karjába, amit elértem. Utána ernyedten hevertem aszőnyegen, zihálva adtam át magam a csodás boldogságnak, amikoregyszer csak a szerszáma hegyét éreztem a lábaim közt.

– Ne!

Megállt, elhúzódott, hogy ne érjen hozzám. – Mi a baj?

Felküzdöttem magam az oldalamra, és kiástam egy óvszert a ruháim ésfegyvereim kupacából. Nickyvel nem használtam, de azért mindig voltnálam az ammó közt. Mostanában szoktam rá, így nem kellett hiábakutakodnom.

Sátán duzzogva méregette a kis fóliacsomagocskát. Mosolyogva toltamaz orra alá a pakkot.

– Bocs, de annyira nem állunk közel egymáshoz. – Asherrel is használsz? Mármint amikor én nem vagyok ott. – Igen – feleltem, és csak most esett le, hogy ehhez igazából Jean-

Claude ragaszkodott. Vajon mióta fontolgatta már, hogy Ashernek esetlegkívül tágasabb?

– Akkor így frankó – bólintott Sáti, feltérdelt, és elvette az óvszert. – Ha két hónapja tényleg csak Asherrel voltál, akkor valami más is

hiányozhat már – vigyorogtam rá. – Már ha nem kezdted el élvezni amazo-orált.

– Bekapni ő is be tudja, csak szopni nem tud az agyarai miatt. – Jó, hát, ha nem érdekel az orál, felőlem fel is húzhatod. – Ezt nem mondtam – vigyorgott hirtelen szélesen.



Elhevert a padlón, és máris keményen állt a szerszáma. Az ágyékátkezdtem nyalogatni.

– Jaj, ne, csak szopj le, kérlek! Csak szopj! – Más pasik meg amiatt sírnak, hogy összecsapom az előjátékot. – Én tutira nem fogok érte sírni – szinte könyörgőn nézett rám.

Megmarkoltam a farka tövét, és megnyaltam a hegyét. – Kérlek, Anita! Bekaptam a farkát, és egészen lassan nyeltem magamba egyre többet

belőle. Nem siettem, mert élveztem a szinte kétségbeesett arckifejezését,azt a végtelen türelmetlenséget. Addig araszoltam, míg az ajkam a

kezemhez ért, benne volt teljesen a számban, akkor elindultam visszafelé ahosszú, vaskos dorongon. Gyönyör és fájdalom táncolt az arcán, de nem akéjes fájdalom, hanem kellemetlen, mintha nagyon nem lenne elég, amitkap. Hagytam a francba a késleltetést és a játszadozást, feltérdeltem,ráhajoltam az ágyékára, hogy a lehető legjobb szögben legyek. Kétkezemmel marokra fogtam, és rákapcsoltam, fel-le dolgoztam rajta gyors

ritmusban, és olyan szorosan rátapadt a szám, hogy ügyelnem kellett,nehogy a fogaimmal kárt tegyek benne a nagy száguldásban. Ágybankönnyebb lett volna, a matrac rugózása besegített volna a ritmusba, ígykénytelen voltam a térdeimmel és a támaszkodó kezemmel tartani magam

A következő lefelénél elvettem a kezemet, hogy a szám az ágyékátérje, hogy teljes hosszában magamba nyeljem a farkát, és már a torkombanérezzem a végét, mert csak a számban nem fért el. Utána jöhetett kifelé, deközben szívtam, szoptam az egész számmal, amit egy vámpír, az agyaraimiatt nem tud megtenni.

Sátán a hangokból ítélve élvezte a műveletet, és ahogy felnéztem azarcába, még a szeme is csukva volt, a feje hátravetve. Ahogy a farkahegyéhez értem levegőt vettem, és már indultam is vissza. Kétszerbenyeltem még, aztán két hatalmas keze elkapta a karomat.

– Ha ezt így folytatod, elélvezek, pedig azt egy másik nyílásodbanszeretném – lihegtem.

– Szőnyeg van alattunk, szóval ki lesz felül?

– Nekem mindegy. Ha elég hosszan bírom, az első menet után helyetcserélünk.

– Jó terv. Ráültem, és a sok orgazmusom dacára is szűk voltam még. Nedves és

szűk.





a gerincemben visszhangzott lihegése. A szíve a bordáimon dobolt, és csakhevertem, deréktól lefelé erőtlenül, zihálva és remegve, ahogy azorgazmus utórengései végigszánkáztak rajtam.

– Hogy hiányoztak a csajok – súgta a fülembe. – Feltűnt nekem is – nyögtem ki nehezen. Erre mélyen, férfiasan felkuncogott, és szorosabban ölelt két nagy

karjába, egészen belecsomagolt az ölelésébe, körém gömbölyödött. Így

aludtunk el egymás karjában a kanapén, a nappaliban, ahol bárkikeresztülgyalogolt, ha bárhol dolga akadt idelenn a föld alatt. Nálam az,hogy így, nyilvánosan meztelenül elalszom, és még csak nem ismosakszunk meg szex után, azt jelentette, hogy a szex szuper volt, éshullára kimerültünk. Nem a hosszú nap eseményeitől vagy akialvatlanságtól, hanem a vad és rövid idő alatt átélt sok ingertől. Ráadásulaz elmúlt éjszaka és a reggel is érzelmileg lenullázott. Sátival együtt a szexutáni kimerült burokban aludtuk ki a sok rossz élményt, közbenkönnyebbült meg végre a testünk. Bármennyire szerette is Ashert, a nőkrőlnem tud lemondani még érte sem, és abban is biztos lehetett, hogy én sohanem akarnám, hogy miattam ne akarjon pasikkal összefeküdni. Sátán ezzela szeretkezéssel fejezte ki, hogy végzett Asherrel, vagy legalábbis a régiszabályokkal. Asher maga alatt vágta a fát azzal, hogy olyan megrögzöttenpróbálta csakis magának megtartani őt, mert így éppenséggel elveszítette.Ahogy elnyomott az álom a karjában, tudtam, hogy Sáti leszámolt aszerelem súlyos áron megszerzett mennyországával, és mostantól beéri a„nagyon bírlak, gyere dugjunk” purgatóriumával. Ez nem az igazszerelem, de azért még mindig van egy kevés köze hozzá.



43.

Egy kéz az arcomat simogatta.

– Anita, édesem, ébresztő – hallottam a halk biztatást. Az arcomat Micah tenyerébe nyomtam, és ahogy kezdtem magamhoz

térni, már azt is éreztem, hogy mögöttem az a meleg test nem lehetNathaniel, ahhoz túlságosan is magas és izmos. Ráadásul Micah keze is

furcsa szögben simogat, felülről, nem úgy, mint aki mellettem fekszik.Erre már kinyílt a szemem. A cirkusz alatti nappalit láttam magam körül,és bevillant, hogy utoljára itt szexeltem Sárival, vagyis akkor az a kar, amihátulról ölel, az ő karja, és a test, ami a hátamra és a fenekemre simul, az őteste.

Kissé felemeltem az arcomat, és már azt is konstatálhattam, hogy egypárnán és Sátán másik karján nyugodott eddig a fejem. Erre mocorognikezdett mögöttem, és felnyögött.

– Mióta alszunk?

– Az őrök szerint alig két órája – felelte Micah.

Felnéztem rá. A haja ki volt bontva, farmerben, lazán lógó pólóbanvolt, ami általában azt jelentette nála, hogy sietve kapkodta magára aruhát. Szíve szerint ő is betűrve hordta a pólót, ahogy én, és mindig csináltvalamit a hajával is.

– Mi a baj? – kérdeztem, és ennyi is elég volt, hogy az adrenalinelöntse az agyam. Egy szempillantás alatt éber lettem, és tudatosultbennem, hogy a fegyvereim egy kupacban hevernek a falnál,kartávolságon kívül. A fenébe is, hogy lehettem ennyire óvatlan?!

Sátán teste megfeszült mögöttem, és felemelkedett. – A karom nem tér magához, basszus. – Nincs baj, mindenkivel rendben van minden – csitított Micah. Felültem, éreztem, ahogy a kettőnk teste szétválik, és valami ránk

száradt szutyi szakadva enged. Sáti felüvöltött. – Ó, a szent szarba!

– Mi van? – merevedtem bele a mozdulatba.



– Az... óvszer... hozzánk... volt... ragadva – nyögte fájdalmasan. – Ezért szokott az ember utána lefürödni – jegyezte meg Micah

nevetve.

– Bocs, nem mozdulok többet. – Már mindegy, a kár megesett. A rohadt életbe!

– De nem is mozdultam!

– Én igen. – Nem azt mondtad, hogy már mindegy? Hogy megesett a kár?

– Amikor te leszakadtál. De én magamhoz is hozzáragadtam. Micah már szabályosan hahótázott. Felegyenesedett, a kezét nyújtotta.

Elfogadtam, de már csak a fegyvereimet sasoltam. Persze, biztonságbanvoltunk, a saját őreink mindenütt, de mi haszna a fegyvereknek, hanincsenek testközelben, stimmt?

Felhúzott, míg ott nem álltam előtte. Átölelt, bár a két keze

magasabban pihent a hátamon, mint máskor. Még mindig kacagott, azegész arca ragyogott, a zöld szeme csillogott a jókedvtől. Átfutott azagyamon, hogy milyen lenne egy rendes leopárd, ha emberkéntnevethetne?

– Minden a legnagyobb rendben, Anita, most nem kellenek a

pisztolyaid.

Én is átöleltem, és belenéztem a szemébe. Meztélláb pont egyformamagasak voltunk, szó szerint szemtől szemben álltunk.

– Ilyen nyitott könyv vagyok?

– Előttem – mosolygott.

Sáti óvatosan feltápászkodott a kanapéról. – Megyek zuhanyozni.

– Anitára is ráfér, de csakis a zuhany, nem a zuhanyszex. Micah-ra meredtem, közben Sátán fájdalmasan mormolta:

– Némi bőr épp leszakadt a micsodámról, szóval arra én is nemetmondanék, kivételesen.

– Zerbrowski telefonált. Megint megfeszült minden izmom, de Micah megnyugtatón szorított

magához. – Csak annyi, hogy be kéne menned az őrsre. – Miért? Mi történt? – már lehetetlenség volt lazítani. Zerbrowski nem

telefonált volna rám, ha nincs valami nagy gubanc.



– Elfogtak egy embert, aki azt állítja, hogy egy Benjamin nevűmestervámpír halandó szolgája. És csak veled hajlandó szóba állni.

Már épp belekezdtem volna, hogy semmiféle Benjamin nevű vámpírrólnem hallottam még, amikor bekattant, hogy a Barney nevű vámpír, BarneyWilcox, az elrabolt kislány ügyében elfogott első tanúnk mesélt erről aBenjáminról, aki a lázadó mozgalom feje lenne. Barney azt is említette,hogy ez a Benjamin régi motoros, és halandó szolgája is van. Amikor eztmondta, nem hittem neki, emlékszem, átfutott az agyamon, hogy nyilván

csak a többiek előtt játssza a vámpír a nagy májért, hogy elfogadják akicsik vezérüknek. Nem hittem volna, hogy létezik olyan hatalmas vámpír,aki halandó szolgát is tart, és mégis bevonzzák az olyan modernmozgalmak, amik a vámpírok függetlenségéért küzdenek, hogy lehessenek

szabad vámpírok, mesterek nélkül, mint a halandó emberek. Eddig aztfeltételeztem, hogy egy mestervámpírnak ennél több esze van.

– És tényleg halandó szolga? – kérdeztem. – Nem tudják. Te is tudod, hogy ennek az egész halandó szolga

dolognak a lényege, hogy a vámpírnak legyen emberi jelenléte. Haordítana róla, hogy valami más, akkor csapnivaló halandó szolga lenne,nem?

Ezt átgondoltam. Aztán biccentettem. – Bár ha tényleg ez a definíció, akkor én vagyok a legpocsékabb

halandó szolga a világon, mert én aztán vastagon nem vagyokhalandószerű.

– De te speckó eset vagy. A kivétel. – Ja, persze.

– Számítottál rá, hogy ez a Benjamin vagy a követe bejelentkezik?

– Dehogy Teljesen azt hittem, hogy a vámpír, aki említette, csakhazudik. Vagy hogy őt vezették félre. Felöltözöm, és bemegyek beszélnivele.

– Előbb azért zuhanyozz le – mondta mosolyogva.

– Sem a rendőrség, sem az állítólagos halandó szolga nem vérállat,nem éreznek rajtam szagokat.

– Hallgass rám, Anita, gyorsan mosakodj meg, a zsaruk úgysemengedik el, amíg be nem érsz! Kivárja, hogy elkészülj.

– Ezek szerint nem ébredtem föl a mobilomra?

– Nagyon úgy fest. – És Zerbrowski nálad keresett?



– Nappal van, Jean-Claude-ot nem hívhatta. – Ez tény. – Hékás, mi a baj? Miért vagy ennyire komoly? Mi jár a fejedben?

– Hogy amikor először hallottam a Benjamin nevet, az csapda volt. Ésmost egyszerűen csak besétál a halandó szolgája a rendőrségre, hogybeszéljen velem. De miért? Miért nem a jól bevált vámpírmódi szerintkeres meg, hogy fehér zászló alatt tárgyaljunk, ahogy szokás?

– Talán úgy van vele, hogy nagyobb a túlélési esélye, ha a rendőrség isszemmel tart közben.

– Ezt vegyem úgy, hogy a rendőrségen nagyobb biztonságban érzimagát, mint nálunk? – meresztettem Micah-ra nagy szemeket.

– Ő ember, vagyis hívhat ügyvédet, vagyis jár neki rendes tárgyalás, hafeladja magát. De ha vámpírhóhérként találkozol vele, és van kivégzésiparancsod, azt rá is érvényesnek tekintheted. Vagyis akár meg is ölheted.Talán átfutott a fején, hogy ha magánszemélyként találkozik veled, mennyiesélye lehet, miközben itt a sok alakváltó testőröd is.

– Ebben, mondjuk, lehet valami.

– Zuhanyozz le, öltözz fel, és valaki bevisz majd az őrsre. – Vezetni én is tudok. – Magad mondtad, hogy első alkalommal csapdába futottál. Meg

akartak ölni. És most még azt is tudják, hogy be fogsz menni,könnyűszerrel rajtad is üthetnek így út közben.

Tiltakozni próbáltam, de aztán inkább hallgattam. – Jó, akkor viszek magammal testőröket, de legfeljebb a rendőrségre

jöhetnek velem. A kihallgatásra nem viszem be őket. Kint malmoznak, ésvárnak.

– Kösz, hogy nem kezdtél vitatkozni – mosolygott nagyot, majd

megcsókolt. Aztán megnyalta a száját. – Sátit érezted a számon, igaz? – vontam össze a szemöldökömet. Micah a mennyezet felé pislogott, mintha valamin gondolkodna, aztán

leesett, hogy épp ízlelget. – Ühüm. – Azt tudod, hogy ha nem vérleopárd lennél, akkor ettől most

kiszaladnál a világból – mondtam.

– Nem azért viselem jól, hogy másokkal is osztoznom kell rajtad, mertvérleopárd vagyok – ingatta a fejét –, de ha nem lennék az, valószínűleg



nem hoznám a tudomásodra, hogy valaki más ízét érzem rajtad. Haegyszerű ember lennék, nem játszanék ilyen nyílt kártyákkal.

Volt idő, amikor tovább kellett volna firtatnom a témát, hogy pontosanértsem, mire gondol, de ma már ennyiből is vágtam. Néha azt gondolom,hogy a legtöbb emberre ráférne egy kis „állatiság”, hogy őszintébben éskönnyedebben kezeljék a problémáikat.

– Lezuhanyozom. Úgy lesz a leggyorsabb.

– Sátán is ott lesz, szóval próbálj ellenállni a kísértésnek. – Rohannom kell a bűnözők után. Ilyenkor nem könnyű elterelni a

figyelmemet – ráncoltam a homlokomat. Erre felvonta a szemöldökét, énmeg megadóan elvigyorodtam, aztán pirulni kezdtem, és gyorsan vállatvontam.

– Jó, ma kivételesen fegyelmezem magam.

– Ez az én kicsikém – mosolygott, és megcsókolt megint. Igen, az voltam, az ő kicsikéje.



44.

Ha az ember testőröket visz a rendőrségre, válogassa őket úgy, hogy nelegyen köztük olyam, aki épp körözés alatt áll. A vérpatkányokra volt aleginkább jellemző, hogy durva helyekről toboroztak. A sofőrünk Bramvolt, a magas, sötét és jóképű, örök tengerészsérós Bram. Most a kocsibanmaradt. Mielőtt valahol a dzsungelben egy vérleopárd meg nem támadta,elitosztagos volt a lövészeknél, így hát egészségügyi okokból leszerelték.A katonaság nagyot bukott, mi nagyot nyertünk vele.

Direkt ügyeltem arra is, hogy olyan ne jöjjön velünk, akivel járok is.Nem akartam több balhét a kolléganőkkel. Meg a kollégákkal sem.Valahogy mindkét nem hajlamos volt berágni rám, amiért ennyi dögöspasim van egyszerre. A pasik egyszeriben bizonytalanok lesznek, a csajok

meg féltékenyek. Ezért maradt Brammel a magas és izmos Godofredo is akocsiban, és ezért jöhetett csak Claudia és Büszkeség.

Claudiát részben azért hoztam, hogy szórakozzam kicsit. Imádtam aférfi kollégák arcát figyelni, ahogy meglátják ezt a szépséges és hatalmas,testi erejében lenyűgöző nőt. Mintha csiklandoztak volna, és újabbansimán csináltam és megtartottam magamnak olyasmiket, amik egyszerűencsak a jókedvemet és a boldogságomat szolgálták, nem volt több céljuk.Mert minek ennél több cél egyébként?

Egyébként felvett egy fekete széldzsekit, hogy eldugja a fegyvereitmeg a karizmait, hogy mégse hozza rá annyira a frászt a zsarukra. Istenivolt, hogy végre van egy másik nő is, aki félelmetes, ráadásul már elsőpillantásra is az, nem úgy, mint én a törpe termetemmel. Claudián rögtönjól látszott, hogy veszedelmes. Büszkeség pedig remekül mutatott a sötétszépsége kontrasztjában a maga arany törékenységével. Valamivel

alacsonyabb volt Mephistophelesnél. A haja rövid volt és hullámos, a fülealá ért. Az arca szív alakú, nem úgy, mint Sátáné, a szeme sápadt arany,ami se barnának, se farkas vagy oroszlán borostyánsárgájának nem tűnt.Egyszer megkérdeztem, hogy a jogsijában mi áll, milyen színű hivatalosana szeme, és azt mondta, hogy barna, de persze ez kamu volt. Ahogy az is,



hogy Nathaniel szeme kék, csak hát a jogsiba nem lehet olyat írni, hogyorgonalila vagy levendulaszín. A dokumentumok sztenderd válaszaivalahogy ritkán találták meg a pasijaimat, sőt, azokra se sokszorpasszoltak, akik csak velem dolgoztak és több közöm nem is volthozzájuk.

Büszkeség jóképű volt, a válla széles és izmos, Claudia fegyveresenvagy akár fegyvertelenül is bevállalta maga mellé erősítésül. Tőle nagyobbdicséretre senki se számíthatott, mint hogy hajlandó dolgozni vele. Maazonban a szememben a két legfőbb erénye az volt, hogy durván jól néz ki,viszont nem a szeretőm, sőt, senki másnak sem a szeretője vagy szerelme.Kicsit reménykedtem, hogy ha belengetem Arnet nyomozó, Millie meg atöbbi csaj előtt, akkor talán lepattannak a pasijaimról. Talán még Brice isprofitálhat belőle, ha kicsit csökken rajta a nyomás. Bár a fő gondom énmagam voltam, mert Brice új volt még nálunk, Arnet nem az ő életétfenyegette. Kezdett a csajtól borsózni a hátam, pedig nálam az nem megyegykönnyen.

Büszkeség egyetlen komoly hátránya az volt, hogy képtelen voltflörtölni. Csábítani igen és randizgatni, az rendben volt, de a könnyed,következmények nélküli flörtölgetés nem az ő terepe volt. Ugyanakkor atöbbi aranytigrisnek, akik éppen nem voltak a szeretőim, még komolyabbdefektjei voltak: az egyikük forrófejű volt, a másik meg komoly történész,aki a szívét réges-rég eljegyezte a könyvekkel. Volt még egy harmadik is,

de ő éppen egy másik vámpírcsaládnál járt háztűznézőben, ahol a VárosUrának a fő hívóállata a vértigris. Be kellett hát érnem Büszkeséggel.

Felzárkóztam kettőjükhöz, és ők beálltak a két oldalamra, kissé srégen

a hátam mögé, ahogy kell. – Nagyon nem örülök, hogy én leszek a kolléganőidnek odavetett

áldozati bárány. Thorn sokkal jobb nálam a flörtben. – De ő kiszámíthatatlan. Nem lenne okos dolog behozni a

munkahelyemre.

– Akkor ott van Düh. Ő teljesen kiegyensúlyozott. – Viszont olyan tökéletesen belehelyezkedett a Harlekin

történetírójának szerepébe, hogy közben azt is elfelejtette, hogy férfi. Aztmeg végképp, hogy a nőket szereti.

– Szerintem a könyveit sokkal jobban szereti bármilyen nőnél – jegyezte meg Claudia.



Büszkeséggel egyszerre bólintottunk rá, de azért felpillantottamClaudia arcára.

– Te bepróbálkoztál nála?

Elpirult. Életében másodszor, és mind a két esetben azon, hogy apasikról kérdezgettem.

– Bepróbálkoztál nála. – Dühnél? – botlott meg a semmiben Büszkeség. – Miért pont Dühnél?

És ebből rögtön tudtam, hogy Büszkeség érdeklődött Claudia iránt,vagy már talán próbálkozott is nála. Tetszett neki, mint nő.

– Mert nem testőr, és mégis meg tudja védeni magát. Nem szeretnékáldozattípussal járni, de a szakmából se senkivel, se testőrrel, sezsoldossal. Mert azok meg előbb-utóbb versenyezni kezdenek.

– Mármint veled? – kérdeztem. – Aha.

– Én bírom az olyan csajokat, akik lépést tartanak velem – morogta

Büszkeség. Claudia átnézett rá a fejem felett.

– Pedig szerintem te egy igazi elbaszott versenyzőalkat vagy. – Ja, hát szeretek a legjobb lenni, még ha nem is halok bele, ha nem

nyerek mindig.

– Aha. Hát ezt észben tartom – bólogatott Claudia elgondolkozva. Hirtelen az a döbbenetes késztetés ébredt bennem, hogy összehozzam

őket. Nem szokásom az ilyesmi, de most valahogy olyan csábítóanviccesnek tűnt. Ha Claudia nem célzott volna rá korábban, hogy állandópasija van, akkor akcióba is léptem volna. De ez az egész új volt mégnekem. Nem ártott kicsit informálódnom, mielőtt valami kolosszálisbaromságot művelek. És már ejtettem is a témát, amikor a bejárathozértünk. Claudia és Büszkeség egyszerre nyúltak a kilincsért, aztánkomoran villant össze a tekintetük.

– Én megmondtam – bólintott Claudia. Büszkeség könnyedén meghajtotta a fejét, és hátralépett, hagyta, hogy

Claudia tárja ki előttem az ajtót. Dögös arcára kiült a szokásos arrogancia,már -már düh, amit olyankor vett elő, amikor nem akarja közprédává tenniaz érzelmeit. Hát most nem akarta.

Bementem az ajtón, Claudia pedig úgy méregette Büszkeséget, minthamost ismerte volna meg. Lehet, hogy a gonoszok üldözése közepette végre



egy kis romantikában is lehet részünk, és kivételesen nem az énrománcaim okán. Ez de menő lenne!



45.

Claudiának és Büszkeségnek persze le kellett adni a kapuban a

fegyverarzenált, és a cuki portás szépen elzárta nekik megőrzésre.Claudiával egyszer már végigcsináltam ezt a procedúrát, de akkor legalábbmondhattam, hogy éppen csajos programon voltunk együtt, plázázni meg atöbbi, onnan hívtak be. Most képtelenség lett volna bármi hihető sztoritelőadni, a napnál is világosabb volt, hogy ezek ketten azok, amik: testőrök.Az én testőreim.

Zerbrowski gálánsán kihúzta Claudiának a saját székét, hogy azíróasztalához ülhessen, közben szexis utalásokkal bombázta, mire Claudia

egyszer csak felpattant, és a nagy magasból fenyegetően meredt leZerbrowskira. Nem volt nehéz dolga, bő húsz centivel nőtt fölé. ÚgyhogyZerbrowski kénytelen volt vigyorogva ugratni tovább, míg végül márClaudia is feladta a komorságát, és majdnem el is mosolyodott.

– Egy szavát se vegyem komolyan, ugye? – nézett rám végül. – Még a mondatok közötti szünetet se – ingattam a fejemet.

– Hékás – ágált Zerbrowski – , minden egyes szavamat a végletekigkomolyan gondoltam, igenis. Perverz vagyok, leteszem a nagyesküt!

És már emelte is esküre a kezét, csak a Biblia hiányzott, amirefelesküdhetne.

Kórusban röhögtük ki. Ő meg kedélyesen vigyorgott ránk, amolyantőről metszett Zerbrowski-módon.

Büszkeség Tammy Reynolds nyomozó asztalánál kapott helyet. ŐLarry felesége. Ez elsőre meglepett, de persze Tammy nem volt soha olyanellenséges velem, mint újabban a kis férje. Ennek részben nyilván az is azoka, hogy elég sokáig volt távol. Mert amikor visszatért az egyéves szülésiszabadságáról, egyből áthelyezték az FBI természetfeletti egységéhez, éscsak alig néhány hete került vissza hozzánk. Mert Tammy boszi volt,pszichés tehetséggel született, és a hozzá hasonlókat mindenki szívesenfogadta, az egyház is használta képességeiket a sátán elleni küzdelemben.A rendőrségnél és a szociális szférában is elég sok boszi helyezkedett el.



Hosszú, barna haját józan lófarokban fogta össze, a kosztümje is józanbarna volt, még józanabb fehér blúzzal, nulla sminkkel. Csinos volt, bár eza szerelés senkinek sem állt volna jól. Vagy tíz centivel volt magasabbLarrynél, és soha nem zavarta, hogy ő a magasabb. Ezt nagyon bírtambenne.

Dolph mögöttem tornyosult, Claudia kedélyesen kezet rázott vele, éserre Büszkeség is megjelent persze, hogy lekezeljenek. Hihetetlen, hogyegy nő közel akkora lehet, mint Dolph! Még Büszkeség is egészenaprónak tűnt mellettük, és akkor én? Én szinte ki se látszottam a földbőlhozzájuk viszonyítva, de azt hiszem, volt időm hozzászokni ehhez.

Dolph hátravitt megnézni a videót az állítólagos halandó szolgáról,

hátha így, képernyőn át is látok rajta valamit. Belenéztem a szemcsés, fekete-fehér filmbe. A férfi nagyon

mozdulatlanul ült az asztalnál, két keze összekulcsolva maga előtt, azasztallapon. Rövid, sötét haja volt, klasszikus fazon. Fehér ingben volt, a

legfelső gomb nyitva, nyakkendő sehol. A zakója fekete lehetett vagysötétkék, valami sötét szín és konzervatív. Egy pohár víz állt a kezeügyében, amiből még egy kortyot sem ivott. Csak ült, néha pislogott egyet,és várt.

– Szinte túlságosan is hétköznapi alak – jegyeztem meg.

– Pont, mint országunk több tízezer üzletembere. – Ja.

– És tényleg halandó szolga?

– A halandó szolga feladata, hogy halandónak látszódjék – ingattam a

fejemet. – És innen csak ennyit látok belőle, fizikailag közelebb kellkerülnöm hozzá, hogy érezni tudjak bármit is.

– Eddig ebből a csoportból mindenki az életedre tört, Anita. – Csak akkor jutok át a pajzsán, és láthatom, hogy halandó szolga-e, ha

bemegyek hozzá – néztem fel Dolph-ra.

– Ha az, akkor gyorsabb és erősebb a normálisnál?

– Valamivel igen, de a lényeg, hogy sokkal nehezebb benne kárt tenni,nehezebb megölni. Mert valamennyire részesül a mestere majdnem-

halhatatlanságából. – Hogyhogy csak majdnem?

– Mert akit és amit pisztollyal vagy késsel meg lehet ölni, az nemteljesen halhatatlan, csak épp nehezebb megölni.



– Ezt aláírom – bólintott rá Dolph mosolyogva. Aztán visszaváltottmegint epebaj komolyra. – Akkor sem rajongok a gondolatért, hogybemenj oda hozzá.

– Átkutattátok, hogy van-e nála fegyver vagy bomba, nem?

Dolph bólintott.

– Hát akkor nincs sok okom félni. A mobilomra befutott egy SMS, én meg automatikusan csekkoltam.

Egy segélykérés volt, Büszkeségtől: „A csaj meg akar téríteni! Ments meg,különben bunkó leszek!”

– A francba.

– Mi a baj?

– Tammy nyomozó ismét természetfeletti híveket próbál toborozni azegyháznak.

– A vallásszabadságba elvileg ez is belefér – ráncolta a homlokátDolph bár már nem egyszer figyelmeztettem, hogy inkább életeket akarjonmenteni, ne lelkeket.

– Még hitbuzgóbb, mint mielőtt elment szülni?

– Nagyon úgy tűnik – morogta a főnök. – Most gyorsan megmentem tőle Büszkeséget, keresek neki egy másik

asztalt, aztán lássuk a halandó szolgánkat – mondtam, az utolsó két szótidézőjelben, még ha a gesztust akadályozta is kissé a kezemben amobilom.

– Er idj, menekítsd meg a testőrödet, és utána bekísérlek azüzletemberhez.

Nem tiltakoztam. Vannak, akiket pont az tart vissza attól, hogy egybőlnekem essenek, ha egy ilyen nagydarab pacák tornyosul mellettem. Hiábais van ettől herótom, ez van.

Szaladtam a tigrisem felmentésére. Régebben, amikor Tammy atermészetfelettiekhez került, velem is tett egy kísérletet, hogymegszerezzen boszinak az egyháza számára. Én is kiakadtam, pedigkeresztény voltam, vagyok, még ha episzkopális is. De Büszkeség, ahogyminden aranytigris, valamiféle panteista hitet vall, ami az ősi Kínából ereda mi Krisztusunknál jóval korábbi időkből. Ez a vallás évezredek alatt érettmeg a mai formájára, időszámításunk előtt kétszáz óta illegalitásban, ateljes meglapulásban kellett továbbadni és ápolni, mert akkoriban Kínaelső császára megpróbálta teljesen leradírozni a híveit a Föld színéről. Azaranytigrisek egyébként is bujdosásban éltek, a hitük is a bujdosók hite, és



centivel sem érzik alacsonyabb rendűnek a jött-ment kereszténységnél,ami holmi zsidó szektaként kezdte.

Már majdnem odaértem, amikor Arnet állta el az utamat. – Ő is a pasid? – kérdezte nagyon halkan. – Se nem a pasim, se nem a szeretőm, csak a testőröm. – Eskü? – fonta össze a két karját formás, apró mellén. Nekem ehhez a

mutatványhoz túlságosan is nagyok a domborulataim, mindig alájuk kellettelőször kanalaznom a karommal, és kissé megemelnem őket, csak úgyfértem el.

– Eskü. – Akkor majd én kimentem a Prédikátor karmai közül – húzódott

mosolyra Arnet szája. Beletelt egy pillanatba, mire leesett, hogy a Prédikátor Tammy. Mire

megértettem, Arnet már riszált is a szűk, rövid szoknyájában az asztalukfelé. Jól szabott kosztümje volt, kiemelte a formás fenekét, még ha kissésovány volt is. Azért csinos. És ő legalább erőfeszítéseket tett, hogy

kinézzen valahogy, szolid smink meg minden. Most is bevetett, amit csaktudott, amikor könnyedén Büszkeség vállára tette a kezét, és lemosolygottrá meg Tammyre. Büszkeség már fel is emelkedett a székről, hagyta, hogyArnet vigye magával. Közben rám sandított kérdőn, és amikor halványanbiccentettem, hagyta vezetni magát, és leült Arnettel szemben.Megszabadult Tammy hittérítésétől, Arnetet meg nagyon is jól ismertehírből, alaposan fel volt készülve rá.

Zerbrowski Claudiát szórakoztatta, messziről úgy tűnt, mintha súlyosannyomulna rá, közben meg családi fotókat mutogatott neki az iPhone- ján.Játszotta a nagy kujont, közben meg nála hűségesebb, boldogabbcsaládapát még soha nem hordott hátán a Föld. A felesége, Katie egyszeregy kerti sütögetésen mesélte, hogy szerinte ezzel a szemérmetlenflörtöléssel vezeti le a felesleges energiáit, szóval ő nem szól bele. Amikormegismerkedtek, akkor is vadul cicázott mindenkivel, Katie-t kivéve.Először azt is hitte, hogy Zerbrowski észre sem vette őt. Hát ezt adja összevalaki.

Dolph két egyenruhást küldött be a kihallgató helyiségbe, akik a kétsarokban vették fel az őrhelyüket.

– Bemutatom Blake rendőrbírót, Mr. Weiskopf – kezdte, ahogy

beléptünk mi is.



Weiskopf elmosolyodott, őszintének tűnő mosollyal, mintha ténylegmegörült volna, hogy végre találkozunk.

– Blake rendőrbíró, Anita, igazán nem számítottam rá, hogy épp így,egy rendőrségi kihallgatószobában ismerhetem meg. Mesterem ésjómagam is rendkívül csalódottak vagyunk, hogy idáig fajult a helyzet.

Kezet fogtam vele az asztal fölött, és csak utána ültem le. Csak egypillanatig habozott, hogy elfogadja-e a kezem, de aztán automatikusannyúlt érte, ahogy általában mindenki, halandók és vámpírok egyaránt. De őnem volt vámpír, a keze meleg volt, élő... emberkéz. Bepróbálkozhattamvolna némi kis erővel a kézfogásban, de azt sértésnek is vehette volna, ígyinkább fegyelmeztem magam.

– Egészen pontosan hova fajult, Mr. Weiskopf? – kérdeztem, ahogy aszékre ereszkedtem. Dolph betolta alám a széket, amit eléggé utáltam,mert valahogy soha nem sikerült eltalálnom az időzítést, és most istúlságosan korán tettem le a seggemet, ami azt jelentette, hogy a székrendesen megütötte a térdhajlatomat. De legalább Dolph elég nagy volt éserős, hogy székestül betoljon az asztalhoz, a helyemre.

Nem is mozdult utána mellőlem, fenyegetően magasodott mindkettőnkfölé. A puszta jelenlétével próbálta minden meggondolatlanságtól elvenniWeiskopf kedvét, és hacsak nem szokott az ilyen hatalmasra nőtt emberektársaságához, sikerülni is fog. Általában szokott.

Weiskopf lassan végigsétáltatta a tekintetét rajta, fel a feje búbjáig ésvissza, majd lassan elmosolyodott. A kezei ismét összekulcsolódtak, ésernyedten hevertek maga előtt az asztalon.

– Mesterem nem helyesli az ügyünk nevében elkövetett erőszakot. – És mi lenne ez az ügy? – érdeklődtem. Nehezen tudtam elképzelni,

hogyan tudhatta meg valami tébolyodott ember Benjamin nevét, amitBarney- ból szedtünk ki ugyanebben a szobában korábban. De atébolyodottakat soha nem szabad alábecsülni. Mert attól, hogyelmeháborodott, még lehet nagyon is intelligens, nem lenne kivételes eset.Sőt, néha azon tűnődtem, hogy talán éppenséggel nagyon is okosnak kelllenni ahhoz hogy ilyen szinten elmenjenek otthonról. Hogy az őrületnekstílusa is legyen legalábbis.

– Ugyan már, Anita! – mosolygott rám, barna szeme megtelt némigyöngéd rosszallással. – Szólíthatom Anitának?



– Ha maga is elárulja a keresztnevét – mosolyogtam vissza rá édesen.Már elsőosztályú mosolyt tudtam hazudni, még a szemem is mosolygott

belé. – Olyan régóta vagyok Mr. Weiskopf vagy egyszerűen csak Weiskopf,

hogy maradjunk most is inkább annál – mélyült el a mosolya. – Weiskopf? Énnyi?

Mosolyogva bólintott. – Akkor maradjunk a Blake-nél. Vezetéknévért vezetéknév jár cserébe. – Úgy véli, ha megtudja a keresztnevemet, le tud nyomozni, és úgy

talán a mesterem nyomára is bukkanhat. – Elvégre ez volna a munkám – vontam meg a vállamat. – Nem éppen. A maga munkája a vámpírölés – fakult meg a mosolya

valamicskét. – Már az olyanoké, akik megszegik a törvényt. – Nem, Anita, vagyis Blake – ingatta a fejét immár komoly képpel – ,

maga apró hibákért is ölt már vámpírt. Olyanokért, amikért embereketsoha nem végeznének ki.

– Elismerem, a „három csapás” törvénye elég kemény időszak volt – biccentettem.

– Kemény? Ez lenne a megfelelő kifejezés? – nevetett fel epésen. – Igazságtalan, embertelen, szörnyűséges, barbár. Szóljon, ha van

olyan, ami tetszik!

– Mind egyszerre, leginkább a szörnyűséges. Maga lett a sok kisvámpír nagy mumusa, Ms. Blake.

– Blake rendőrbíró. – Legyen. De akkor én is Mr. Weiskopf vagyok. – Nem is nagyon mondtam még ki a nevét, Mr. Weiskopf. – Ha jobban meggondolom, tényleg nem. Kissé összeszedte magát, ahogy lesimogatta a fekete zakó elejét. Innen

bentről már látszott, hogy nem kék, hanem fekete. Próbált volna megintmosolyogni rám, de a szeme komor maradt. Dühös volt, és vagy én, vagy amunkám nem volt a kedvére való.

– Mesteremmel mi nem hiszünk a szemet szemért jogosságában. Mierőszakmentességet hirdetünk, maga viszont csakis erőszakot tud ajánlanimindenkinek.

– Sokat dolgoztam azon, hogy a „három csapás” elve kikerüljön avámpírtörvények közül. A kis vétségek már nem számítanak be a „három



csapás”- ba. Ma már csak akkor születik meg kivégzési parancs, ha egyvámpír ember sérelmére követ el erőszakot.

– Nagyra értékeljük, hogy a szakvéleménye nagyban hozzájárultWashingtonban a törvények módosításához, Blake rendőrbíró. És azt areménységet ébresztette a szívünkben, hogy Jean-Claude más lesz, mint azelőtte járók.

– Ki és minek járt Jean-Claude előtt? – szólt közbe Dolph. – A Vámpírtanács vezetőire gondolok, természetesen – nézett fel a

magasba, Dolph-ra Weiskopf. – Ahogy az a hírekben is többszörelhangzott, Storr kapitány. Feltételezem, nem akarja, hogy azt higgyem,annyira tájékozatlan, hogy nem tudja, híre ment, hogy Tanácsunk éléremost először amerikai vezetőt választanak.

– A pletykákat ismerem én is – bólintott Dolph. – Csakhogy ezek nem pletykák. Hanem a tények. Igyekeztem teljesen rezzenetlenül ülni, hogy egyetlen arcizmom se

tudósítson arról, hogy Weiskopf olyasmit árult el, vagy olyat is tudhat, amisoha nem hangzott még el semmilyen híradásban, és amiről jobb lenne, harendőrkollégáim nem értesülnének.

– Igen nagy reménységgel fogadtuk, hogy Jean-Claude megtűri azÖrök Élet Egyházát, és nem ragaszkodott hozzá, hogy egytől egyigfelesküdjenek rá.

Igyekeztem éber maradni, mert könnyűszerrel mondhatott volnavéresküt is, ami persze mindenféle kellemetlen kérdéseket válthatott volnaki Dolph- ból. Lehet, hogy tudja, de az is lehet, hogy gőze sincs mit jelentegy Város Urára felesküdni.

– De aztán Jean-Claude mégis megkövetelte, és ez romba döntötteminden illúziónkat.

– És el is határozták, hogy megölik őt – bólintottam. – Dehogy – meredt rám őszinte döbbenettel Weiskopf. – Nem, mi soha

nem helyeseltük az erőszakot. Becsületszavamra, és mesterem becsületéreis mondom, hogy soha senkit nem biztattunk semmiféle erőszakos tettre.Igen elkeserítette szívünket a halott rendőrtisztek látványa a hírekben.

– De gyerek- és idős vámpírokat gyűjtöttek maguk köré. Hogyelnyerjék a média szimpátiáját.

– Csak azt akartuk megmutatni a nagyközönségnek, hogy nem mindenvámpír szépséges és szexi, mint a maga vámpírjai. Meg akartuk mutatni,hogy a vámpírok is ugyanolyan sokfélék, mint a halandó em berek. Ezért



választottuk éppen őket, de soha nem állt szándékunkban ilyen gonoszmódon felhasználni őket.

– A maga mestere volt az ő mesterük is, és az ő irányítása alattkövették el a gonoszságaikat.

– Az én mesterem nem az ő mesterük. Szándékosan tartózkodtunk azirányítás és uralom mindenféle formáitól, csakis szavunkkal és érveinkkelpróbáltuk vezetni őket, ahogyan az embereket is szokás.

– Nagy baromság! – Az előbb adtam a becsületszavamat – villant megint harag a

szemében. – Benjamin mestervámpír, és azok a vámpírok nem tartoztak egyetlen

másik mesterhez sem. Ez azt jelenti, hogy ha egy mester elég hatalmas,sokkal határozottabban irányíthatja őket a saját szavaival, mint bárki ishalandó embereket.

– De csak, ha úgy akarja, márpedig az én Benjaminom évszázadok ótakínosan ügyel rá, hogy önnön magán kívül senki mást ne akarjon éspróbáljon irányítani.

– A vámpírok léte elválaszthatatlan a rendszertől és a hierarchiától,mindenki hűséggel tartozik valakinek. A maga mestere sem a semmibőllett, hanem egy vérvonal leszármazottja, tehát annak a vérvonalnaktartozik hűséggel. És annak, aki vámpírrá tette.

– A mesterét megölte egy régi vámpírhóhér, a maga egyik elődje, aHóhér. Addig azt tanították, hogy ha a vérvonalunk feje meghal, akkorvele halunk mi magunk is. De másnap este ugyanúgy felébredtünk. Csakhazugság volt az egész, hogy soha ne is próbáljunk családunk feje ellentörni.

– Csak egyetlen vérvonalról tudok, aminek a fejét levágták, és azt azövéi túlélték volna. Ott is csak ketten.

– Igen, a maga Igazsága és Gonosza, ők ketten voltak a túlélők, deilyen túlélő volt az én mesterem is. A mi vérvonalunk feje a vadonbankeresett menedéket. Nem akart ennek a szánalmas hierarchiának a részelenni, de mestervámpírként hamarosan követőket gyűjtött maga köré, és arégi jó szándékai fölé nőtt a hatalma, és a valaha volt jó szándékok amúltba merültek lassan. Pedig szent életet szánt nekünk, amennyire tisztánaz elátkozottak csak élhetnek.

Valami ismeretlen vérvonalról beszélt, ami a semmi közepén, a világtól távol próbált szerzetesi életet folytatni.



– Vámpírkolostor? – kérdeztem hitetlenkedve. – Úgy bizony. Amennyire ez lehetséges volt. Mert nagyon istenes

vámpír volt, a hite oly nagy volt, hogy a szent tárgyak mind izzani kezdteka jelenlétében. Mindannyian sokat szenvedtünk ettől.

Igyekeztem leplezni a meghökkenésemet ezen a sztorin, hogy egyvámpír megtartotta istenbe vetett hitét, és a saját hite lobbantotta lángra azereklyéket. Nagyon próbáltam elképzelni ezt az ellentmondást, ahogy egyvámpír hite saját maga ellen fordítja a szent tárgyakat. Hihetetlenül bizarrgondolat volt.

– Gondol, amit akar, Anita Blake, én az igazat mondom. – És ott volt maga is, vagy csak Benjamin elmondásából ismeri a

történetet?

– Maga is éppen olyan jól tudja, mint én – nézett a szemembe

mélységes komolysággal Weiskopf -, hogy milyen mértékben osztozikmestere emlékeiben a szolga. Ismerem a teljes igazságot, akár jelen volt isaz eseményeknél ez a test, akár egy másik test szerezte is az emlékeket.Ott voltunk. És láttuk az igazságot.

Lúdbőrzött a hátam ettől a többes számtól. Velünk is ez történne Jean-

Claude-dal, ha nem ügyelnénk olyan kínosan a pszichés kapcsolatainkra?Felidéztem magamban a több havi tanulási fázist, amikor Richarddal ésvele még újak voltunk a témában, belemásztunk egymás érzelmeibe,érzékelésébe, álmaiba, akaratunk ellenére is. Ha akkor nem építünk kivédelmi mechanizmusokat... ma is emlékszem még olyan pillanatokra,amikor azt sem tudom, kinek a testében vagyok épp, és hogy ki mit látéppen. Hát igen, ha nem állítjuk fel a pszichés szabályzatot, akkormostanra talán egy lélekké váltunk volna három külön testben. Richarddallegalábbis ettől paráztunk akkor. Azt nem tudom, hogy Jean-Claude is

beijedt-e a dologtól, de azt igen, hogy én halálosan. Annyira, hogy félévekre leléptem a messzi semmibe, és itt hagytam őket pszichésen ésfizikailag is, rohadtul keményen befeszítve minden pajzsomat ellenük.

Csak ültem ott, és hallgattam Weiskopf sok mi- jét, és tudtam, hogyteljesen komolyan gondolja. Ok ketten már nem két külön én voltak,

hanem egy nagy mi. De rajtam rohangált tőle a hideg. – Mivel rémisztettem meg ennyire? – nézett rám Weiskopf. Basszus, ennyit a pókerarcomról.

– Szóval akkor valamikor réges-régen egy vámpírhóhér elkaptaBenjamin vérvonalának a fejét, és megölte – próbáltam gyorsan terelni a



témát. – A mester halála soha nem jelenti az összes kisvámpír halálát is,Mr. Weiskopf. Az én egész pályafutásom során sem történt még sohailyen.

– Ha kismestereket öl. De nem vérvonalak teremtőjét, vérszökőkutat ,fontain de sangue-ot. Egy ilyen nagy hatalmú vámpír halála elvileg azösszes teremtménye halálát is jelenti. De ez csak hazugság volt, hogy nelázadjunk fel ellene. Hazugság volt, hiszen másnap este ismét ugyanúgyfelébredtünk. Csak mi, egyedül mi.

– Mert Benjamin elég hatalmas volt, hogy maga is elindítsa a szívét.Ilyen egyszerű.

– Nem – hajolt át az asztal felett Mr. Weiskopf. – Nem ilyen egyszerű. – Akkor a többi vámpír miért nem ébredt fel? Ha tényleg hazugság lett

volna, akkor mindannyiuknak fel kellett volna ébredniük. – Az a vámpírvadász sokukat megölte. A koporsóikban döfte le őket. – Embereket gyilkoltak a környéken?

– Mesterünket megtébolyította a hatalom – bólintott. – Ha másvámpírokat akarsz irányítani, előbb vagy utóbb a lelked és a szellemedbánja. Megroppan bele. Ezért is nem akartunk soha egyetlen vámpírt semuralni.

– És össze is jött?

– Felébredt bennünk a késztetést, hogy követőket gyűjtsünk magunkmellé, de leküzdöttük. Mindig úton voltunk, hogy ne hívjuk fel magunkramás mesterek figyelmét. Nem akartunk területekért harcolni, és térdet seakartunk hajtani egyetlen vámpír előtt sem. Csakis annyit akartunk, hogybékében lehessünk.

– Mégis lettek követőik. Akik megöltek két rendőrt. Az egyikük avárandós volt feleségét is majdnem lemészárolta, de szerencséremegakadályoztuk.

– Pontosabban megölték őt. – Igen, pontosan, megöltük, de ha közte és a terhes exe között

választanom kell, úgy hogy a nő egyetlen bűne, hogy elhagyta azerőszakos férjét, hát egy pillanatig sem haboznék megint.

– Ahogy mi sem – bólintott Weiskopf. – Helyes döntés voltmegmenteni a nőt és meg nem született gyermekét.

– Örömmel hallom, hogy egyetért – vontam össze a szemöldökömet. – Ne lepődjön meg ennyire, Anita Blake. Ha az ártatlan megmentése a

tét, hiszünk az erőszak erényeiben. Nem vagyunk teljességgel pacifisták.



– Jó tudni. – Csak olyan követőink voltak, mint egy halandó vezetőnek, nem

vártuk, hogy földig hajoljanak előttünk. Nem kellett esküt tenniük,ügyeltünk, hogy csakis a szavainkkal vezessük őket.

– Figyeljen, Weiskopf- ingattam a fejemet – , egy mestervámpír márazzal irányítja a kisebb vámpírokat, hogy a közelükben van. Olyan ez,mint valami természetfeletti feromon.

– Ez hazugság – vágta rá magabiztosan. – Így érzi meg rögtön egy Város Ura, ha másik mester lép a területére. – A maga Jean-Claude- ja mégsem érzett meg bennünket. Kerestem egy biztonságosabb választ.

– Azért, mert a maga Benjáminja nagyon öreg és hatalmas.Fogalmazzunk úgy, hogy őszintén próbál nem uralkodni mások felett.Mondjuk, hogy őszintén csak beszél nekik, csakis a szabadságról prédikálnekik, hogy ők is ugyanúgy megérdemlik.

– Mi csakis ennyit akarunk. Szabadságot magunknak és a többieknek.És nem diktatórikus törvények jármában senyvedni. Olyan merész álomez?

– Nem, Weiskopf, nagyon is jó álom, szép álom – mondtam teljes

meggyőződéssel. Most nekem sikerült meglepnem őt.

– Nem hittem volna, hogy egyetért velem. – Tele vagyok meglepetésekkel. – Sejthettem volna, Anita Blake.

– Legyen inkább csak Anita. – A barátkozással nem tud félrevezetni. – Nem barátkozom, csak unom már ezt az örökös Anita Blake-et.

Olyan érzés, mintha az osztályfőnök becitált volna az igazgatóiba, intőért. – Világos – mosolygott. – Legyen hát Anita. És köszönöm, hogy a

keresztnevén szólíthatom. – Szívesen. Vagyis tehát a mesterével elhatározták, hogy felszabadítják

a kisvámpírokat a mestervámpírok uralma alól?

– Pontosan.

– Én hiszek benne, hogy a vámpírok is emberek, Weiskopf, különbennem járnék velük, nem lennék egyik -másikba szerelmes.

– Akkor hogy képes mégis kivégezni őket?



Mélyet sóhajtottam, éreztem, hogy a hátam meggörnyed, hát gyorsankihúztam magam.

– Egy ideje lelkiismereti válságban vagyok. Dolph összerezzent mellettem, akaratlanul is. Leküzdöttem a

kényszert, hogy felpillantsak rá, minden idegszálammal a velem szemköztülő férfira próbáltam összpontosítani.

– Ezek szerint maga is gyilkosságnak érzi, amit tesz?

– Néha igen. – Mindig az.

– Borzalmas dolgokat művel némelyik vámpír – ráztam meg a fejemet. – Volt, hogy a lábam alatt cuppogott a szőnyeg áldozataik vérétől többszobában is, és az épületben nyers hamburgerszag terjengett.

Weiskopf összerándult. – Nem gondolom, hogy az ilyesmit művelő állatok kivégzése

gyilkosság lenne. Weiskopf a kezére pillantott, majd felnézett újra a szemembe.

– Ezt megértem. Ahogy azt is, amit a feleségére támadóval tettek.Bores rossz útra tévedt, meg kellett állítani.

– Így van.

– Halandó embert is megölne, ha ilyen fertelmet művel?

– Már volt, hogy megtettem. – És ezt a kollégái is tudják? – sandított fel Dolph-ra.

– Néha nemcsak a vámpírok között akadnak rosszfiúk – bólintottam. – A gonosz embereket is elkapjuk a rendőrségnél, és azokkal is végzek.

– Az embereket nem lehet csak úgy megölni, nekik jogaik vannak – szűkült össze a szeme cinikusan.

– Az alakváltókat embereknek tartja?

– Nekik törvény szerint joguk van a tárgyaláshoz, hacsak nem él márellenük kivégzési parancs. Ha egyszer rákerül a pecsét az ítéletre, akkor őkis olyan elveszett lelkek már, mint a vámpírok.

– És Benjamin a vérállatokat is fel akarja szabadítani a falkavezéreikalól?

Egy pillanatra meghökkenten bámult, mintha ez a gondolat még csakfel sem merült volna benne soha eddig.

– A nagyöreg vámpírok az alakváltókat mind alacsonyabb rendűlényeknek tartják – húzódott kellemetlen mosolyra az arcom. – Állatoknakgondolják őket, nem emberi lényeknek.



Őszintén összezavarodott. Nyílt a szája, aztán mégsem szólt semmit. – Nem tudok érvelni a vádjai ellen – préselte ki végül. – Valóban nem

jutott eszünkbe, hogy őket is felszabadítsuk az elnyomásból, mert őkállatok, és az állatoknak kell a fegyelem. Egy póráz, ami visszafogja őket,hogy veszett indulattal dúlják fel a civilizációt, hogy ártatlanokatmészároljanak le.

– A vámpírokról ugyanezt lehetne elmondani. – Ez nem igaz – ingatta a fejét. – Nagy szart nem. A friss vámpír épp olyan vadállat módjára

viselkedik, mint az alakváltó, aki az első teliholdját éli – mondtam, ésfélrehúztam kissé a pólóm nyakát, hogy megmutassam a sebet akulcscsontomon.

– Ezt nem vámpír tette – tiltakozott.

– Pedig becsületszavamra mondom, hogy igen.

Kibújtam a zakómból, és mivel a szobába nem hozhattam be fegyvert,minden nehézség nélkül tarthattam idegenvezetést a hegeimen és egyébborzalmakon, mert nem akadályoztak a fegyverszíjak. Megmutattam nekia könyökömet is, ahol a kulcscsontomat elintéző vámpír elkapott, és úgymegrázott, mint terrier a patkányt.

– Van egy kereszt alakú égéshege is. – Ó, igen, halandó Renfieldek remek tréfának gondolták, hogy meg-

billogozzanak vele.

– És azt a sebet, ami úgy összegyűri a bőrét, azt mi okozta?

– Egy alakot váltott boszi. – Nem alakváltó?

– Nem, egy boszi, aki varázslattal ellopta egy igazi alakváltó állatialakját.

– Akkor én is ott voltam – szólt közbe Dolph. – Anita mentette meg az

egyik tisztünk életét. Zerbrowski volt az, és a belei fordultak ki a hasüregéből. A két

kezemmel tartottam odabenn őket, mert a kollégák nem voltak ráhajlandók, mivel azt hitték, hogy igazi alakváltó tette, ésmegfertőződhetnek. De Dolph-fal végül sikerült kihoznunk onnan.

– És a vámpír, aki megtépte, friss vámpír volt?

– Nem.

– Nincs olyan idősebb vámpír, ak i ilyesmit tenne, hacsak nem

hazajárólélek volt, ami nem sokkal jobb a ghoulnál.



– Ez a vámpír több mint százéves volt, és rendes vámpír. És azért tetteezt velem, hogy szenvedjek. Hogy fájjon.

– Miért? – kérdezte. – Ezt tőle kellene megkérdezni. – Még él?

– Nem.

– Ahogy vannak rossz emberek, úgy vannak gonosz vámpírok is,gondolom – mondta lassan.

– Mert emberek ők is, Weiskopf. Vannak köztük jók és rosszak, mintahogy az emberek közt is. Csakhogy ők szupererősek, vérszomjasak és azérzékeik se hétköznapiak. És ha a mesterek nem tartják őket pórázon,akkor olyanok, mint az erejüktől megrészegült emberek.

– Nem igaz.

– Két rendőrt megöltek. És engem akartak, nekem állítottak csapdát. – Sokat beszéltek arról, hogy meg akarják ölni magát Jean-Claude-dal

együtt – stírölte a saját kezeit. – Mi nemet mondtunk erre, de ezek szerint

nélkülünk is folytatták cselszövésüket. – Ha tényleg a mesterük lennének, akkor ezt az egészet

megakadályozhatták volna. – De akkor semmivé váltak volna a céljaink, Anita. Azt akartuk, hogy

szabadok legyenek, hogy bebizonyítsák, a vámpírokat nem kell nyájkénttartani és terelgetni.

– Mint a vérállatokat?

– Ők részben valóban állatok, Anita. – Több olyan szeretőm van, aki havonta egyszer bundát húz, mint aki

koporsóban alszik. Ebbe Weiskopf beleborzongott, szó szerint, mintha égnek állna a hátán

a szőr. – Ez a maga döntése, de azon nem változtat, hogy a vámpírokban nem

lapul szörnyeteg. – Nem, ahogy a halandó sorozatgyilkosokban sem, és mégis

kimondhatatlan k egyetlenségekre vetemednek. – Bombát találtunk az egyik házban, amit átkutattunk – szólalt meg

most Dolph.

Ez azért így csak félig volt igaz. Csak bomba készítésére szolgálódolgokat találtunk, legalábbis Alvarez szerint. De amilyen hulla döbbenetült ki Weiskopf arcára, hát megérte hazudni.



– Jaj, ne.

– Mit terveznek a bombákkal? – nyomult tovább Dolph. – Hányat találtak?

Na, hát ez a gond a hazugsággal. Hogy az első után már nincsmegállás.

– Kettőt. – Nem, az nem lehet – sápadt el Weiskopf. – Mik a célpontok? – kérdezte Dolph, és nyomatékul az asztalra

támaszkodott, hogy félelmet ébresszen Weiskopfban, de ő ügyet sem vetettrá. Mélységesen megrázta, amit hallott.

– Sok robbantást emlegettek, de mi nemet mondtunk rá. – De megtiltani nem tilthatták, mert nem eskették fel őket – jegyeztem

meg.

– Amikor többet voltunk velük, jobban viselkedtek. – Ja, hát igen, a feromonok miatt. – Aggódtunk, hogy a puszta jelenlétünk hatással van rájuk, ezért

inkább máshol aludtunk, tőlük távol – rázta meg a fejét. – Bassza meg, Weiskopf, ezzel azt a kevés kis irányítást is elveszítették

Benjaminnal felettük. Igazi rémület ült ki az arcára.

– Létezik a szabadság. Valahogy elérhetjük azt a szabadságot, amitemberként élveztünk – mondta kétségbeesetten.

– Maguk vámpírok, Weiskopf – mondtam halkan, mert éreztem amélységes fájdalmát. – Ezen nem lehet változtatni, viszont azt jelenti,hogy szükségük van mesterre.

Hevesen megrázta a fejét, mintha ki akarna belőle rázni valamit. – Nem, nem, akkor minden igyekezetünk értelmetlenné válik.

– Mik a célpontok? – ismételtem meg a kérdést. – Az Örök Élet Egyháza – nézett rám. – Mert úgy érzik, Malcolm

elárulta őket, amikor mindenkit felesketett Jean-Claude-nak. Jean-Claude

klubjai és egyéb üzletei. Maga és Jean-Claude. Sokan érezték úgy, hogy ha

maga meg Jean-Claude meghalna, ha megölhetnék magukat, akkor végreszabadok lennének. Mi mondtuk nekik, hogy ez nincs így, hogy maguk alegjobb és legmodernebb uralkodói pár hosszú idő óta. Hogy maguk éppenreményt adnak.

A pulzusom száguldozott, pedig igazából semmi olyat nem mondott,amiről ne tudtunk volna. Az őreink ezerszer is lecsekkolnak mindent.



Nagyon jók az embereink, ezt tiszta szívvel hittem, és mégismegrémültem.

– Van még másik halandó szolga is a csoportban?

– Nincs.

Valamicskét visszavett a rémületem. Senki sem akadt köztük, akinappal bevethette volna a bombákat, és a bombaszakértőjüket mármegöltük.

– Várjon! Renfieldek vannak a csoportban? Kétszer harapók?

Undorodva húzta el a száját. – A kétszer harapó sértés azokra, akiket átváltoztatunk.

– Maradjunk akkor a Renfieldnél. Van valamelyik vámpírnak acsoportban?

– Egy pár. – A nevük? – kérdeztem, és a torkomban ugrált a szívem. Nem felelt.

– Ha felrobbantanak bármit vagy bárkit, akkor maga meg a mestere isépp olyan bűnösnek minősül, mint a többiek.

– Most még véget vethet ennek a tébolynak – szólalt meg Dolph. – Ha csak egy ember is meghal, akkor maga is felelősségre vonható,

mert a vámpír tettében segédkező halandó szolga vámpírnak minősül atörvény előtt. Vagyis akkor maga is ugyanúgy felel a gyilkosságért.

– Soha nem bocsátanánk meg magunknak, ha még több ártatlan embervére folyna – meredt az asztallapon egymást markoló két kezére Weiskopf.

Aztán sorolta a neveket. Az egyiküket nem találtuk a nyilvántartásban,de két másikat igen, mert az egyik több erőszakos bűncselekményt iselkövetett, a másik pedig vámpírsága előtt törvényszolga volt. Amikorvámpír lett, kirúgták. A kormány épp úgy nem óhajt vámpírokat azalkalmazottai sorában, mint ahogy a katonaság. Jelenleg épp tárgyalt aLegfelső Bíróság egy idevágó ügyet, de amíg meg nem születik a példátstatuáló ítélet, addig Clarence Bradley munkanélküli, és bebukta aszolgálatban eltöltött több mint egy évtizedét is. Ez azért elég alaposmotiváció bármilyen elkeseredett gesztusra.

Összeállítottuk a körözési anyagot arról a személyről, akiről képianyagunk is volt, és már a többiekről nyomoztunk használható fényképekután, amikor megszólalt a mobilom. Tényleg csak félig lepett meg Nickyhangja.

– Van itt egy kis gond – kezdte.



– Mondjad – próbáltam hozni a semlegest, ha esetleg a gondtermészete nem igényelné a rendőrség jelenlétét.

– Van itt egy Renfield, a testére erősített robbanóanyaggal. Hamegöljük, a bomba robban.

– Hol vagytok? – suttogtam.

– A Bűnös Vágyakban. – De az most zárva. – Egy új számot próbáltak épp. A szám egyszeriben homokszáraz lett, a szívem egyelőre hezitált, hogy

ezerrel verjen-e, vagy inkább álljon le, ne szárazzon. – Kik?

– Kettőt már sikerült kivinniük az embereinknek, de az utolsót elkaptaa bombás tag...

– A nevét, Nicky.

– Nathaniel az. A robbantó Nathanielt szorongatja. Ha lelőjük, akkorrobban. De ha nem lőjük le, akkor is felrobban egyszer.

Hirtelen émelygés kapott el, kénytelen voltam leülni az egyik asztalperemére, és lehajtani a fejemet.

– Mi a baj, Anita? – termett mellettem Claudia.

Ennyit a semleges pofáról és az érzelmek leplezéséről. Nagy vagyokbenne.

– És miért nem robbantotta fel eddig? – kérdeztem szinte normálishangon. Nincs annyi piros pont, amit ezért érdemeltem.

– Azt akarja, hogy ide gyere. Azt mondja, ha téged megkap, Nathanieltelengedi.

– Jó – bólintottam, és megmarkoltam az asztal peremét, és Claudiasegítségével lassan leszálltam róla. Változatlanul émelyegtem, forgottvelem a világ. És hirtelen nagyon meleg lett idebenn. Basszus.

– Figyelj, Anita, lehet, hogy akkor se engedi el Nathanielt! Lehet, hogy

ha ideérsz, egyszerűen csak robbant, hogy mind a ketten repüljetek. ÉsNathaniel a hívóleopárdod, ha mind a ketten megsebesültök, akkor sokkalnagyobb az esélye, hogy belehalj. Ezt te is tudod.

– De ő nem.

– Azt nem tudhatod biztosan. És lehet, hogy mindenképpen felrobbantbenneteket, csak mert úgy viccesebb. Ne csináld, Anita!

– Nem tudom nem csinálni. Ne áldozd fel Nathanielt, csak hogy énbiztonságban legyek, megértetted?! Azt soha nem bocsátanám meg neked.



Már egész kis tömeg gyűlt körém. Ott volt Claudia és Büszkeség, őtérdelt mellettem. És Zerbrowski meg Arnet, Tammy és Dolph és... nem isérdekelt, hogy ki van ott. Abban a pillanatban csak egy valaki érdekelt, ésaz a valaki nem volt ott.

– Soha nem bántanám Nathanielt. – Nyilván ezt mondod, most, hogy megtiltottam. Mert így már tényleg

nem lennél rá képes. – Figyelj, Anita, nekem is fontos Nathaniel! Éltem már oroszlán-

falkában, de ez az első otthon, ahol befogadtak, amióta az az asszony, aki

felnevelt... Mindegy, ezt most hagyjuk. A lényeg, hogy én is meg akarommenteni.

És ebből tudtam, hogy Nicky nem is olyan tökéletes szociopata, minteddig hittem, vagy amilyennek ő hitte magát.

– Vigyázz akkor rá mindkettőnk nevében! Már indulok is. – Vigyázok. – És magadat se ölesd meg, jó?! – Szándékosan biztosan nem fogom. – Nicky!

De már letette. Vissza is hívhattam volna persze, de mit mondtamvolna neki? Nehogy meghalj nekem? Nehogy bármelyikőtök is meghaljonnekem ? Ja, hát akár ezt is mondhattam volna.



46.

A Bűnös Vágyak St. Louis folyóparti részén van. Csupa keskenyutcácska, amiket inkább lovakra és szekerekre szabtak, macskakővel. Igazitörténelmi városrész menő klubokkal egymás hegyén-hátán, szóvaliszonyatos nagy a turista forgalom. Hétvégente a legnyüzsgőbb, parkolnimeg szinte sehol nem lehet. A bevetésieknek is nagy szívás ide felvonulni,de megcsináltuk, és ügyeltünk, hogy elég távol legyünk a bejárattól, hogyne lehessen látni bennünket.

Lisandro álldogált a nagy szállítókamionunk mellett. Vállig érő hajátösszefonta, ugyanolyan magas, sötét, jóképű volt, mint mindig, ráadásulboldog házasságban élt. A múlt nyáron, amikor Minden SötétségekÖreganyjával ütköztünk meg, bekapott egy lövést, és egy borzalmaspillanatig azt hihettük, hogy feláldozta magát, és vége, de szerencséretúlságosan is nagykutya, pontosabban nagypatkány egy kis sérüléshez,tehát túlélte. Nem kellett a felesége és a srácai előtt magyarázkodnom,hogy miért dobozban, holtan hozom haza a férjüket/apukájukat.Mélységesen megkönnyebbültem, de onnantól kezdve nem kerülhetett aszemélyes testőreim közé. Nem bírtam a felelősséget, hogy esetlegmiattam özveggyé teheti a feleségét, félárvákká a gyerekeit. Mostazonban, ahogy itt álldogált az erőtlen tavaszi napsütésben, derengeni

kezdett, hogy nem csak mellettem keveredhet veszélybe. Kommandósok között álltunk, megérkezett Dolph és Zerbrowski is. És

mindenki volt olyan megértő, hogy az embereim is maradhattak. – Hogy a halálba engedhettetek be egy bombának öltözött alakot, és

hogy lehetséges, hogy elkapta Nathanielt? – szegeztem neki a kérdést. Lisandro lesütötte a szemét, mély levegőt vett, aztán felszegte a fejét,

és belevágott: – Clay vigyázott a bejáratnál. Soha nem volt katona, soha nem

keveredett igazi erőszakba. Nem lett volna szabad őt tennem ide, mert márelőtte kihirdettük a rendkívüli állapotot. Az a fiatalember pedig két másiktársaságában érkezett, a pincérállásokra jelentkeztek.



– A másik kettő is benne volt?

– Úgy rohantak el, mint a nyulak, szóval nem hiszem. Úgy fest,

magányos harcos. – És hogy kerültetek ide Nathaniellel meg Nickyvel?

– Nem ezeket a kérdéseket kellene most feltenned, Anita – szólt közbeDolph.

Felnéztem rá, és már majdnem vitába szálltam vele, de csak nyeltemegyet. Mély levegő, lassan kifújtam, és bólintottam.

– Hadd derítsem ki én, amit tudnunk kell, Blake – szólalt meg Hill. Szívesen leállítottam volna, hogy rám bízhatják, de arra végképp nem

volt időnk, hogy kábítsam magam. Megint bólintottam hát. – Van alaprajzunk a klubról, és Blake mindent elmagyarázott útközben.

Ki van odabenn? És pontosan hol tartja fogva a túszt?

– Nicky, Nathaniel, Mephistopheles és Cynric van odabenn. – Állj! Mit keres itt Cynric? Se nem táncos, se nem testőr. – Nathaniel elhozta már magával néhányszor – pillantgatott elég nagy

kínban Lisandro. – Végignézi a próbát, néha táncol ő is. – És akkor miért ő maradt odabenn, miért nem te?

– Nem volt hajlandó magára hagyni Nathanielt. Ahogy Nicky sem. – És Sáti?

– A merénylő tudta, hogy ő az aranytigrised, és ragaszkodott hozzá,hogy ő maradjon. Szerintem az a terve, hogy két macskáddal együtt kapjonel.

– Sin is a macskám. – Szerintem zavarta, hogy olyan fiatal.

– Erre nincs időnk, Blake – figyelmeztetett Hill. – Sin is valakid?

– Odabenn mindenki a szeretőm, és a legtöbben velem élnek,legalábbis többnyire.

– Annyira sajnálom, Blake – bólintott Hill, és az együttérzését látvamajdnem összeroppantam.

– Nathaniellel három éve élek együtt, pontosabban júniusban lesz négy. – Kihozzuk onnan – jelentette ki ünnepélyesen. – Tudom – feleltem, de tudtam, hogy ez hazugság. Reméltem, hogy így

lesz, de ilyen közelségből a remény olyan nagyon kevésnek tűnt. Utána Hill meg a többiek a bombáról kezdték faggatni Lisandrót, és

szerencsére elég sokat tudott róla, többet, mint én mondhattam volna. Én

leragadtam ott, hogy bombamellény. Jó, azt is tudtam még, hogy az elsütő



szerkezetét nevezik „hullakapcsoló”-nak, ami akkor lép működésbe, ha azöngyilkosságra kész merénylőt kiiktatják. De hogy ez a valójában éberség-

ellenőrző kapcsoló hogyan nézhet ki, ott már bizonytalan talajra tévedtem.Lisandro viszont értelmes és világos leírást adott mindenről, amit látott.

Hillék bólogattak. Elégedettek voltak. A pokolba is, elégedett lettemvolna én is, ha nem cincog az agyamban folyamatosan a vésznóta, hogyNathaniel ott van benn egy bombával. Es Nicky is benn van. Es Sin is bentvan. Es Sáti is bent van. Egy bombával. Ez a kis rigmus zakatolt az

agyamban, míg körülöttem röpködtek az okos kérdések és a még okosabbválaszok. Gonosz kis nóta volt, az örökös bomba r efrénnel.

A vérállatok egyedül az égési sérülésekből nem tudtak regenerálódni,felállni. Az ezüst végezhet velük, más természetfeletti lények fogai éskarmai széjjeltéphetik őket, de ha túlélték, kiheverték, maradéktalanulhelyrejöttek idővel. A tűz volt az egyetlen, ami gyógyíthatatlan nyomokathagyott. Ráadásul némelyik természetfeletti lény gyorsabban ésalaposabban égett, mint a halandó emberek.

Tavaly nyáron végignéztem, ahogy egy vérfarkas összeég, miután egyrakéta túlságosan is közel csapódott be hozzá. Soha nem felejtem el alátványt. Emberi alakban borult lángba, próbált alakot váltani, hogyleküzdje a traumát a teste, végül azonban halálra égett, és örökre abba azátmeneti, kettős alakba dermedt. Rémálomba illő, elszenesedett torzmaradvány lett. Megfeszítettem az akaratomat, hogy ne akarjamNathanielt vagy Sint, Nickyt, Sátit olyannak elképzelni.

– Anita meg tudja csinálni – hallottam egy hangot, de némi időbe telt,mire rájöttem, hogy Büszkeség az.

Pislogva néztem bele a Sátánéra annyira emlékeztető arcba. Végül isunokatestvérek.

– Mit? Mit tudok én megcsinálni?

– Kapcsolatba tudsz innen lépni Mephistophelesszel vagy Nathaniellel.Esetleg Cynrickel. És az ő szemükkel mindent láthatsz. Akkor nem kelltalálgatóznunk.

– Tényleg képes vagy rá? – fürkészte az arcomat Hill. – Ha leeresztem a pajzsomat, és koncentrálok, akkor igen. – És akkor legalább három különböző tekintettel fel tudod mérni a

helyszínt? Ez komoly? Nem kell a sötétben tapogatóznunk?

– Ja, hát elméletileg így működik. – A mindenit! És az összes szeretőddel megy?



– Nem, Nickyvel nem, csak a többiekkel. – Később majd magyarázd el, hogy megy ez a dolog, hátha máskor is

hasznát vehetnénk – jegyezte meg a homlokát ráncolva. – Most meg

csináld, Blake. Lássunk a szemeddel, halljuk, ki hol van odabenn.

– Megpróbálom. – Ne próbáld, hanem csináld! Vagy ne csináld! Olyan, hogy próbálod,

nincs.

Beletelt egy kis időbe, mire leesett, hogy Zerbrowski épp a Csillagokháborújából idéz. Ezen muszáj volt, mosolyogni, és abban a szentpillanatban imádtam ér te.



47.

Az alacsony padkán ültem a gyenge tavaszi napfényben teljesfegyverzetben és felszerelésben, körülöttem kommandósok meg Arlen

Brice rendőrbíró, Zerbrowski, Dolph, no, és még egy csomóan atermészetfelettiektől, akikről nem is feltételeztem, hogy izgatja őket ez azügy. Ja, és ott voltak még a saját testőreim is, akik igyekeztek mindenkimást tisztesebb távolban tartani, míg én azon voltam, hogy mindentúsztárgyaló álmát valóra váltsam. Nem kellett a gyanúsítottaltelefonálgatni, sem kémeket bejuttatni a helyszínre, mert a kémeim márodabenn voltak. Épp csak fel kellett vennem velük a kapcsolatot.

Ahogy odalenn ücsörögtem a padkán, olyan volt, mintha kút fenekénkuporognék a sok nagyra nőtt ember gyűrűjében. De már a sulibanhozzászoktam, hogy mindig mindenütt én vagyok a legkisebb, szóval nemzavart. Először Sátánhoz nyitottam meg az utat, pontosabban ez elől akapcsolat elől bontottam el a torlaszokat. Büszkeség vetette fel, hogy velekezdjem, mert ő kiképzett harcos, kém, testőr és gyilkos volt. Persze nem

fejtette ezt ki a többiek előtt ilyen részletesen, megelégedett azzal, hogySátán testőr. Ennyi, testőr. Leeresztettem hát Mephistopheles, vagyis az énSátánom előtt a pajzsot. Ő már csak akkor került az életembe, amikorprofin használtam ezt a metafizikai hálózatos képességemet, szóval ő egypillanatra sem kószálhatott vagy pottyanhatott belém olyan mélyre, mint akorábbiak, Nathaniel, Micah, Jean-Claude vagy... mindegy, a lényeg, hogySátit biztos távolban tartottam magamtól, mert képes voltam rá és meg istehettem. Most először engedtem le teljesen a pajzsot, most előszörnyúltam érte.

A szeretkezésünkre gondoltam, arra az érzésre, amikor mélyen bennemjárt, a bőre tapintására, a... És már bent is voltam, ennyi elég volt. A dologáltalában úgy zajlott, hogy afölött lebegtem képzeletben, akivelkommunikáltam, de ezeken a kötelékeken sokkal mélyebbre is juthattam,ha akartam, ha kellett. És most kellett, hát beljebb csusszantam, Sátán



fejébe, és egy pillanatra az ő szemén keresztül láttam mindent, szó szerint.Szédítő érzés volt, gyorsan vissza is húzódtam.

Felfelé pislogott, kicsivel maga elé, ahol „látott” engem. Az arcárakiült a zsaruközöny, és már el is kapta onnan a pillantását, inkábbkörbenézett a klubban. Mit látsz? kérdeztem tőle gondolatban. És márláttam is, amit ő lát.

Sin a színpadhoz közelebb állt, mindenki más előtt a sok kis asztalkaközött, amiken még felfordítva pihentek a székek, várták, hogy eljöjjön azeste és vele a vendégek. Nicky állt az ajtóhoz legközelebb, Sátán másikoldalán. Nathaniel a színpad túlvégében volt a falnál, az ajtóktól alegmesszebb. Egy ismeretlen férfi karja fonódott a nyakára. A másikkezében egy henger alakú izé volt, amin lenyomva tartott egy gombot.Ezen meglepődtem, de Sáti rögtön arra gondolt, hogy így van kiélesítve, deamíg lenyomva tartja, nem robban. Vagyis a gombot kellett lenyomni,

azzal beindult a szerkezet, de felrobbanni csak akkor robbant, ha levette a

gombról a kezét. Ez a „hullakapcsoló”. Most Sin következett, aki a „belépésem”-kor összerezzent.

– Mi van, mi a gáz? – hallottam a merénylő hangát. – Hol van márAnita Blake? Hol a csaj?

– Engedd el a bátyámat! – szólalt meg Sin. – Nem is a bátyád – üvöltötte a merénylő. – De igen, a bátyám. – Dugulj el! Hé, oroszlán! Hívd fel újra!

– Menj el, Cynric, légy szíves! – mondta Nathaniel.

Éreztem, ahogy Sin megrázza a fejét, éreztem, ahogy eltökéli,megmakacsolja magát, hogy nem megy onnan sehova. Nem akartmeghalni, dehogy. Csak úgy döntött, hogy Nathanielt nem hagyja ott.Egyszerűen nem.

Nathanielre gondoltam, és egyszeriben éreztem a nyakamon a férfikarját. És belenéztem Sin arcába, a tágra nyílt kék szemébe, láttam asápadtságát, a látható ijedtségét és eltökéltségét. Éreztem Nathanielaggodalmát, ahogy a torkában dobog a szíve. Egy pillanatra három pulzus

lüktetett a nyakamban, egyik sem a sajátom. Részben azért is fejlesztettema tökélyre a pajzsomat, nehogy úgy járjak, mint Weiskopf és a mestere,hogy egyetlen lélekként éljek kettő, három vagy négy vagy nem t’om hánytestben... Amikor még csak hármasban voltunk Jean-Claude-dal ésRicharddal, megesett, hogy egyetlen hatalmas, közös szellemként



lebegtünk a három különálló test között. Velük hármukkal most előszöréreztem ennyire egybefolyva magunkat, csak Nicky maradt ki ebből asajátos intimitásból, amit a négy szív egymásba olvadt dobogása jelent.

Úgy éreztem, amit ők, mintha a kezembe gyűjtött kártyákba pillantanékbele. Gondolatokat csíptem el. Sáti volt a legjobb, ő egész mondatokat isgondolt, ezek szerint azok, akik a harc művészetére tanították, pszichésenis kiképezték. Az aranytigriseket tökéletes lényekké formálták, hogymajdani gazdájuk minden képességüket kiaknázhassa. És a gazdájuk énvoltam, vagyis a vámpírtörvények szerint Jean-Claude.

Nicky közelebb húzódott Sátánhoz, megérezte az energiámat, láttamrajta.

– Már hívom is, nyugi – mondta.

– Hívjad is! – üvöltötte idegesen a merénylő. Visszahúzódtam, de olyan volt, mint amikor az ember a szépen

összecsomagolt bőröndből kivesz valamit, aztán próbálja visszarakni. Sohanem sikerül ugyanúgy a csomag. Így maradt meg bennem is párgondolatfoszlány mindhármuktól.

Megszólalt a mobilom, és Büszkeség segített előbányászni azsebemből. Nehezen találtam a kis kezemet, még mindig sokkal nagyobbkezeket éreztem a testemen, még más testekben voltam kicsit. A francba

is, ennél azért jobb vagyok. És akkor jöttem rá, hogy nagyon nemakaródzik teljesen bontani a kapcsolatot. Ha most elveszítem Nathanielt,vagy elveszítem mindhármukat, ez volt az utolsó élményem velük. Nemakartam lezárni, még nem.

Szakítsd meg a kapcsolatot, Anita, így nem működünk éreztem Sátigondolatát.

Megtettem, de Nathanielt hagytam utoljára, lassan húzódtam visszabelőle, mintha még egyszer végigsimítanám belülről. Hoztam magammal ahaja és a bőre illatát.

– Nicky – szóltam bele a telefonomba.

– Azt akarja, hogy bejöjj. Nathaniel rémülete törte át a frissen felhúzott pajzsomat. Félt, és

éreztem, hogy arra gondol, felrobbantja magukat, mielőtt még bejutnék,mert attól tartott, hogy a merénylő velem együtt akarja magátfelrobbantani, hogy ő és Sátán is velünk pusztuljon. És ha két hívóállatomis odalesz, akkor tényleg nagyon sokat romlik a túlélési esélyem.



– Nathaniel fel akarja robbantani a bombát, mielőtt beérnék.Meggyőződése, hogy a merénylő két hívóállatommal együtt akar végeznivelem, hogy biztosan meghaljak.

– És ez nagy eséllyel így is van – mondta Nicky tényszerűen. Szinteláttam közben a kiismerhetetlen, kedélyes mosolyát.

Nathaniel re gondoltam, és ezerrel küldtem felé a gondolatot: Meg ne

próbáld! – Mi a fene ez?! – sikoltott fel a merénylő. – Ha alakot váltasz,

meghalsz!

– Eléggé megugrott idebenn az energiaszint. Túlságosan is idegesekvagyunk, még halandó barátunk is megérezte.

Engem akart figyelmeztetni, hogy a merénylő érzékenyebb, mintreméltük. A fenébe!

– Hol vagy most? – kérdezte Nicky. – A szomszéd utcában. – Megint dugó van? Szívás. – Nem akarod, hogy bemenjek.

– Nem.

– Azt gondolod, hogy robbant, amint belépek?

– Azt.

– A rohadt életbe. – Igen.

– Mondd, hogy sietek!

– Szerintem ez nem jó ötlet. – Mondd meg neki, hogy tíz perce van. Ennyi! – ordította a merénylő. – Hallottad? – kérdezte Nicky. – Hallottam. Mondd, hogy legyen inkább harminc! – Megpróbálom – felelte, és letette. – Mi történik odabenn? – kérdezte Hill. Pontosan leírtam, mi az ábra a klubban, ki hol van, és hogy a merénylő

kezd kiborulni.

– Kezd bepánikolni. – Ami jó hír lenne, ha épp nem az elsütőszerkezet kapcsolóján

tenyerelne – sommázta Hill. – Milyen Nathaniel reakcióideje? – kérdezte Zerbrowski. – Gyors – sandítottam rá.



– Gyorsabb, mint te voltál a sörfőzdében, amikor elkaptad Billingskarját, mielőtt behúzott volna a kölyökvámpírnak?

– Igen, gyorsabb – biccentettem némi gondolkodást követően. Mindgyorsabbak.

– Mindenki, aki bent van? – kérdezett vissza Zerbrowski. Bólintottam.

– Anita elég gyors, de mi mind jobbak vagyunk nála – szólt közbeClaudia.

– Mert ő ember – toldotta meg Büszkeség. – Mi jár a fejedben? – szegeztem neki Zerbrowskinak.

– Az, hogy a fiúdnak igaza van. Az, hogy ez az alak fel fogjarobbantani magát, amint elég közel vagy hozzá, hogy te is vele halj. Meg a

tieid.

– De ezzel nem sokra megyünk – húztam el a számat. – Hadd mondjam végig! Izraelben volt egy eset, amikor srácok

fociztak, és besétált közéjük egy merénylő bombamellényben, kiélesítve.A srácok rávetették magukat, és addig tartották a kapcsolón a kezét, míg arendőrség ki nem ért, és le nem szedték a merénylőt.

– Ez egy ember. Nem ölheted meg csak úgy – ellenkezett Dolph.

– De ez az ember ahhoz a csoporthoz tartozik, akik már megöltek kétrendőrt. Anita kivégzési parancsa érvényes minden emberre is, akiknekrésze volt abban a bűntényben, aminek az elkövetői ellen kiállították.

– Feltéve, hogy éppen folyik a vámpírvadászat – ingatta a fejét Dolph. – De arra nem alap, hogy akár egy rendőr is hidegvérrel lepuffantson egyembert.

– Ha a te feleséged nyakát szorongatná az a tag bombával a kezében,hidegvérrel lövöldöznél? – kérdeztem erre.

– Nagyon nem – felelte végül. – Álljunk le! – tartotta a magasba a kezét Hill. – Jól hallom, hogy az a

terv, hogy Anita besétál, és közben reménykedünk, hogy azok négyenegyszerre gondolnak ugyanarra, és vetik rá magukat a merénylőre, ésaddig tartják, míg mi be nem érünk, és le nem lőjük?

– Jól – bólintott Zerbrowski. – Nathaniel nem lett test-test elleni küzdelemre kiképezve – kifogásolta

Claudia.

– Sátán és Nicky viszont igen – szólt bele Büszkeség is. – És Sin iselég jó, ahhoz képest, hogy még csak kezdő. És halálosan gyors.



A szívem már megint a torkomban száguldozott, de a bőröm jegesenhideg volt.

– Hármukkal közölhetem, mi a terv – mondtam macskakörömbe téve aközölhetemet.

– És Nicky profi, egyből kapcsol, ahogy a többiek ugranak – bólogatottClaudia.

– Pontosabban, amikor én ugr om.

– Ez csak egy ember, néhány vámpírharapással – legyintett Büszkeség. – Tutira nem lehet erősebb Nathanielnél, Sinnél, Sátánnál és Nickynélegyütt.

– Vagyis nekem nem is jut belőle? – néztem rá. – Szükségtelen neked is elkapni. – Ezt nem vágom. – Azt akarja mondani, hogy te leszel az, aki szétlövi a mocskos fejét,

hogy nehogy felrobbanthassa a bombáját – szólalt meg Bram most először. – Nekem gyanús, hogy ez nem teljesen törvényes – csóválta a fejét

Dolph.

– Oda-vissza átolvastam már ezeket a kivégzési parancsokat. A törvénybetűje szerint nem lehet az eljárás ellen kifogást emelni, és pertől sem kelltartani, mer t ha egyszer egy kivégzési parancsot végrehajtottak, akkorkész, vége – magyarázta Zerbrowski.

Egymásra néztünk. – Nekem viszont az nem tetszik, hogy egymagad menj be oda – jött

most Hill.

– Azt egy szóval se mondta, hogy a rendőrséget hagyjuk ki. Hill elvigyorodott, fehéren villantak ki a fogai, mint a vicsorgó

kutyának. – Akkor fedezlek.

– Fedezünk – csatlakozott Killian.

És már csináltuk is. Nathaniellel meg a többiekkel kommunikáltam,hogy mit kell tenniük. Biztosra vettem, hogy Nicky is mozdul Nathaniellel

együtt, és az életemet tettem rá, hogy amíg a többiek is a kupacra érnek,erős satuba fogja a merénylőt, hogy esélye se legyen robbantani. És akkormár csak ki kell várniuk, hogy a kommandósokkal beérjek hozzájuk.Minden azon állt vagy bukott, hogy Nathaniel azzal a hihetetlen

koordinációval működik -e, mint a színpadon, a konditeremben meg alőtéren egyébként. Hogy a merénylő kezét rajta tudja-e tartani a kapcsolón.



Csak ennyit kell tennie, és a többiek már ott is lesznek, rávetik magukat abombásra, és vagy kivárnak bennünket, hogy lezárjuk ezt az ügyet, vagyfelrobbannak mind. Hallottam már jobb tervet is, de Hill, Killian megtöbbiek mind mellettünk álltak, és bennük ugyanúgy bíztam és hittem,mint a pasijaimban. Ahogy ők is hittek és bíztak bennem. Basszus. És mégkétszer basszus.



48.

Az arcomat nem takarhattam el, hogy a merénylő egyből tudja, én is ottvagyok a fegyveresek közt, akik betörnek az ajtón. De csak az arcommaradt szabadon, egyébként felszerelkeztem, ahogy egy klasszikus

vámpírvadászatra kell. Egyébként az is volt, a folyamatban lévő ügyünklegújabb fordulata. Elhelyezkedtem az egységben, és felvettem a ritmust,azt az osonó-csoszogó mozgást, ami lassúnak és nehézkesnek tűnhetkívülről, közben meg minden, csak nem az.

Már majdnem az ajtónál voltunk, annál az ajtónál, amin százszor ésezerszer is átmentem már, amikor leengedtem megint a pajzsomat.Bejelentkeztem Nathaniel előtt, most tartottam a távolságot, mertgyorsabbnak és ügyesebbnek kellett lennie, mint valaha, és nekem semártott koncentrálnom arra, amit csinálok. Most mindkettőnknek a legjobbatkellett hoznunk, amire csak képesek voltunk, és ahhoz tiszta fej kellett.Közöltem vele, hogy bemegyünk, és már bontottam is, mindenki magáramaradt a saját fejében. Így amikor Derry benyomta az ajtót, csak abbóltudtam, hogy Nathaniel nem bénázta el, hogy nem robbant semmi. Aztánnéhány pillanattal később, amikor a szemünk megszokta a bentifélhomályt, már láttuk a rakást is a terem túlsó végében. Mind rávetettettékmagukat a merénylőre.

Rohantam, ugyanúgy, ahogy a sörfőzdében is, csak most nem egyidegen életét kellett megmentenem. Most a szerelmeim élete volt a tét.Még át sem gondoltam az egészet, és már ott is álltam a kupac mellett.Nekem is varázslatnak tűnt, hogy hirtelenjében Nicky széles hátát látommagam előtt, a hatalmas kezét a többiekén, mint valami kétségbeesettbaseballverzióban, ahol a cél egyetlen játékos kezének a lefogása. Sáti amerénylőt szorította a falhoz, keze Nicky mancsa alatt, Sin a férfi derekátfogta át és szorította, mint a pályán a lefogásban. Nathaniel a férfi másikkezét fogta le, láttam a hosszú fonatát, a trikójából kivillanó izmos vállát,és mögötte a férfi arcát, amit eddig csak az ő tekintetükkel láttam.

– Ne! – kiáltotta még kidülledt szemekkel.



Aztán homlokon lőttem, a két szemöldöke között. A feje túlsó oldalánvér és egyéb sűrű trutyi csapódott a falra, de a bemenet aprócska volt,tiszta munka. Raktam mellé még egy ugyanolyan lyukat, ez a koponyájamaradékát is elvitte. A szeme kifordult, és már csak a kapcsolót kelletttartanunk, amíg a szakértő megérkezik, és úgy rendezi, hogy biztonságbanelengedhessük végre.



49.

Amikor átvágták a megfelelő vezetékeket, és elvitték a bombát, leültemNathaniellel és Sinnel a színpad szélére. Nicky és Sátán Büszkeséggel,

Claudiával meg a többi testőrrel beszélgetett a helyiség másik végében.Szerintem máris azon agyaltak, hogy mi csúszhatott ennyire félre, és ajövőben hogyan akadályozhatják meg az ehhez hasonlókatasztrófahelyzeteket. De pillanatnyilag magasból tettem rá, mirőlbeszélgetnek.

Csak ültem ott kéz a kézben Nathaniellel és Sinnel, csak öleltükegymást, csak ültünk és együtt voltunk. Ennyi bőven elég is volt. Sőt, többmint elég.

– Szóval ilyen a munkád? – kérdezte végül Sin elég furcsa hangon. Denem biztos, hogy a hangja volt furcsa, lehet, hogy a sokk meg a lövöldözésa zárt térben kavart be megint a hallásomba.

– Néha. – Nem hinném, hogy én szívesen csinálnám ezt napi rendszerességgel.

– Jó – szorítottam meg a kezét mosolyogva – , akkor keress valami

kellemesebb és biztonságosabb pályát. A fejét a vállamra hajtotta, nyilván elég ügyetlenül, mert jó tizenöt

centivel magasabb volt nálam. De zavarni nem zavarta. Mindkét kezévelaz enyémbe kapaszkodott, hiába voltak jóval nagyobb mancsai, hogy azenyém egészen elveszett bennük, és jobbára leginkább a saját kezétszorongatta.

Nathaniel szabad keze, amit nem fogtam, a combomon pihent. Arcon

csókolt, és én hozzásimultam. Ereztem, hogy Jean-Claude felébred,éreztem, ahogy beszívja az első lélegzetet, és a következővel már kérdezteis:

– Mi történt, ma petite?

És valami miatt ettől tört el nálam a mécses.



50.

Weiskopf megmondta az összes többi vámpír nevét. A mesterével,Benjaminnel az első vámpír és az emberi igazságszolgáltatás közöttivádalkut kötötték meg ezzel. Megkaptuk a neveket, ők meg szabadonelmehettek, hiszen igazából ők ketten senkit sem bántottak. Mindkettenrendkívül kiábrándultak a saját ideájukból, hogy véreskü nélkül is lehetvámpírokkal együtt létezni. Jean-Claude-dal megígértettük velük, hogynem tesznek újabb kísérletet. Nagyjából azt közöltük velük, hogy azemberi rendőrségtől ugyan biztonságban vannak, de ha újabb lázadástszítanak, tőlünk biztosan nem óvja meg őket senki.

Nicky és Sáti debütált a Bűnös Vágyak színpadán, méghozzá hatalmassikerr el. Sátán ráadásul imádta csinálni, valószínűleg nem az első lesz azutolsó fellépése. Ugyanez Nickyről nem mondható el. Bár a színpadon azódzkodásából semmi sem látszott, ugyanúgy belemelegedett, mint Sáti. Aszociopaták remek színészek. Nem volt hajlandó magára hagyni Nathanielta merénylővel, és nem az én kedvemért, hanem csakis Nathaniel miatt. Ezttőle tudom. Mert életében először végre családban élhet.

Sin azért volt éppen akkor a klubban, mert Nathaniel vetkőzni tanította,mármint sztriptízelni, de nem a színpadnak, hanem nekem. Épp egyszámot tanított be neki.

– A pasik, akiket a legjobban szeretsz, nagyon dögösek a színpadon – magyarázkodott nekem Sin.

– Micah nem az.

– De ő az egyetlen kivétel. És erre nem is lehetett mit mondani. Asher egy hónapra elutazott abba a másik városba, hogy tájékozódjon.

Neki találták ki, mert ott a vérhiénák vannak túlnyomó többségben, csakaz az egyetlen szépséghibája a történetnek, hogy több száz mérföldnyirevan. Nem vonzza a lehetőség. Sáti több alkalmat szeretne az ágybancsajokkal, és őszintén szólva férfiakat is szívesen beengedne oda, ha nemtudná, hogy Asher attól végleg bevadulna. De ezzel elő sem hozakodott,



csak a csajokat támasztotta feltételül, és Asher próbálja kijárni nálam,hogy gyakrabban feküdjek le Sátival. Jó, én is csaj vagyok, az tény. Denekem nemcsak ők ketten vannak a palettán, rajtuk kívül sok más pasi isvárja a sorát. Ráadásul Asher Jean-Claude-ra is féltékeny, ami meg aztánvégképp nem cool. Fontolgatjuk, hogy maradjon legalább két hónapotazon az új helyen, hogy rendesen kipróbálhassa magát, megmelegedhessenott.

Nathaniel végleg végzett vele, hiába, hogy Asher az ideális dominánsférfi az életében, ha szadomazóról van szó. És talán velem is így van ez, énis végeztem vele. Nathaniel soha nem bocsátja meg neki, hogy bántottaSint, és amilyen beteg Asher, most, hogy Nathaniel elutasította, csak mégjobban üldözi vágyával. Tényleg az a fazon, aki addig nem sokra tartsenkit és semmit, amíg könnyű és szép vele az élet. Neki dráma kell éshiszti, meg az olyanok, akiknek inkább valaki más kell. Mondtam neki,hogy menjen terápiára. Nem akar, és terápiára aztán senkit sem lehetkényszeríteni. De azt is megmondtam, hogy ha a féltékenysége miattmegint baja esne valakinek, akkor gondoskodom róla, hogy neki is baja

essen. Azzal nem fenyegethetem, hogy megölöm, mert tudja, hogy aztnem tenném meg, bár eljöhet az az eset, hogy úgy érzem, nincs másválasztásom. És egy ilyen helyzet nem hiányzik a lelkemnek. Szóval jobb,ha elmegy. De vajon van annyi lelkierőnk, hogy elküldjük, akár csak egyhónapra is megint? Hát, majd meglátjuk.

És pláne Jean-Claude elég erős, hogy elküldjön olyasvalakit, akitévszázadokon át szeretett? Fogalmam sincs. Hát nekem? Erre márlegalábbis talán a válasz.

Egyelőre elsősegélyt nyújtottunk a kérdésben. Többet vagyok Sátival,

de ő se nem Nicky, se nem Sin, és hát végképp nem Nathaniel vagyMicah, és nem hiszem, hogy neki is jutna még egy hely a házban és aszívemben. Szeretek vele dugni, de szerelmes nem vagyok belé. Ez az énházam, és olyanok laknak benne, akiket én akarok, Sátán pedig nincsközöttük. Persze, mondják, hogy metafizikai szempontból nem ártana, halenne egy aranytigris szerelmem is, és lehet, hogy tényleg nem ártana. Delehet, hogy a szívem olyan molekula, aminek minden szabad kötése foglaltmár, és ha még egy atom csatlakozna, felborulna az egyensúlya,boldogtalan lenne, túlságosan is aktív és a végén szétrobbanna. NemcsakAsher lehet indulatos. Az a gyanúm, hogy ezt kihagyta a számításból.Márpedig ha nem vigyáz, kénytelen leszek erre emlékeztetni, méghozzá



hamarosan. Remélem, nem fajul addig a helyzet, de kezdemhitvallásomként kezelni, hogy akit szeretek, azt nem bánthatja senki. Mégolyan se, akit szintén szeretek.



A szépség

Ajándék novella a Halálcsók c. regényhez

1.

Egyszer volt, hol nem volt, egy időben csak az üres házba jártam hazaa bűnügyekből, bár akkor még leginkább kizárólag a zombikeltésről és arosszfiú-üldözésről szólt az életem. Nem is annyira zsaru voltamakkoriban, hanem külső munkatárs. Aztán kibővítették a szövetségiekkötelékét, és szövetségi rendőrbíró lettem sok más vámpírhóhérkollégával, akik átjutottak a fegyvervizsgán. Ma már igazi szövetségijelvényem van, és igazi zsaruként jobban keresek, mint a zombikeltőmelóval. Jobban fizet, viszont abba szó szerint nem halhat bele senki, haesetleg lekésem, teszem azt, egy történelmi társaság megbízását, akikvalami régi csata rekonstruálásához szeretnének hiteles információtkiszedni valami hullából. A másikban, a zsarusban könnyen hullanak azemberek, ha én esetleg nem érek oda időben, és mégis vannak olyan esték,amikor nincs választásom, muszáj hazasietnem a pasijaimhoz, hogy velüklegyek, hogy a karjukban biztonságban és békességben érezzem magam,megfeledkezhessem a vérontásról és a pusztulásról, amit láttam. Ez amostani is egy ilyen este volt, és a megbeszéltek szerint éppen Jean-

Claude-hoz tartottam, St. Louis városának Vámpírurához, az egyiklegfontosabb pasimhoz. Hét éve jártunk már, eleinte kicsit se veled, senélküled üzemmódban, de az utóbbi pár évben már majdnem teljesharmóniában és szerelemben.

Ja, hát érzem én is az iróniáját annak, hogy épp egy vámpír karjaibarohanok kipihenni a munkámmal járó halált és borzalmakat, viszontnekem aztán bárki elhiheti, hogy a vámpírok nem halottak. Sokkal inkábbhalhatatlanok, és egyben ezerszer élettelibbek, mint a legtöbb halandó



pasas, akivel összehozott már az élet. Persze, nekem mázlim volt, hogymindig inkább szörnyetegekkel jártam, mint emberekkel. Egyesek szerintez azért van, mert én magam is szörnyeteg volnék, és van úgy, hogy egyetis értek velük, máskor meg inkább hajlok arra, hogy csak a féltékenységbeszél belőlük. Elég sokat aláznak és piszkálnak azért, mert apró éstörékeny, vonzó fiatal nő vagyok, akinek jó sok pasival van egyszerreviszonya, és nem csak alkalmi, hanem kiegyensúlyozott, randizós-dugóskapcsolat. Ha pasi lennék, akkor nyilván nem kötnének belém, komolyanezt gondolom. De még manapság is elég általános az a vélekedés, gyakrana nők részéről is, hogy egy csaj üljön nyugton a hátsóján, várja be aherceget a fehér lován, és akkor jöhet neki a holtodiglan-holtomiglan cucc.

Én a magam részéről hercegnő vagyok, aki pompásan megvan amegmentő lovagja nélkül, megmenti ő magát a saját lován, ha úgy hozza ahelyzet. Azt nem bánom, ha a herceg is beszáll az oldalamon a bunyóba,de akár arra is készen állok, hogy én mentsem meg őt a vészben, ha kell. Alényeg a lényeg, én nem vagyok az a passzív, „kivárom az igazi nagy őt”-

típus, és láss csodát, elég sok pasi akad, akinek bejövök ilyen makacs,

zűrös, erőszakos és szexuálisan-agresszív arculattal, sőt az utóbbitkifejezetten bátorítják bennem.

Alapvetően felveszek valami szexi fehérneműt, esetleg hagyom, hogyJean-Claude hámozza le rólam a ruhát, de egy helyszínelés után más amenetrend. Olyankor az ember soha nem tudhatja, mibe lépett, nyúlt bele,mi fröccsent rá. Szóval ilyenkor a vetkőztetés nem része az előjátéknak. Ésugyan igaz az is, hogy a rám száradt vér és belsőség, ami egy korábbiáldozatomról került rám véletlenül, egy vámpírt nem izgat fel szagilag

vagy bármi egyéb dimenzióban, a fő gond igazából az vele, hogy énundorodom a cucctól magamon. Szeretek mielőbb szabadulni tőle, és amocskos ruháimat a nejlonzsákban tudni, amiben az effélét a mosásbaeljuttatom. Először persze a fegyverektől kell szabadulni, és a protokollszerint egyenesen a fegyverszéfbe zárni, amit nemrég állíttattunk be Jean-

Claude hálószobájába. Egyre nagyobb a jövés-menés az életünkben, ésminél több az ember, annál kevésbé biztonságos elöl hagyni fegyvereket.Arról nem is szólva, hogy újabban kisgyerekek is élnek köztünk. A gyerekés a pisztoly nem túl jó párosítás. Ezért szereltettünk be fegyverszéfeket,és csak azokat a pisztolyokat tartom magamnál, amit könnyűszerrel éskényelmesen tudok viselni, vagy a kezem ügyében tartani. Egyébként atestőreink is így járnak el.



Ott tornyosult hát kupacban a széfben a sok késem, pisztolyom és azammo a többi veszedelmes játékszerrel együtt. Akkor következtek a ruhák,gyorsan bele a nejlonzsákba, amit majd elvisznek a mosodába. Pucérvoltam végre, egy szem pisztollyal a markomban, amit a fürdőbe ismagammal viszek mindig. A fürdőszobából víz zubogása hallatszott, Jean-

Claude már készítette a hatalmas kádban a fürdővizet. Nagy nyomássalfolyt bele a víz, hogy gyorsan megteljen, és direkt külön víztartálytszereltettünk be ehhez a medencényi kádhoz, hogy ne használjuk elmindenki elől a melegvizet, ha esetleg fürdőzni támad kedvünk. Így soha

nem fogytunk ki a forró vízből – tiszta varázslat. Totál csupaszon, a Browning BDM-mel a kezemben ballagtam be

hozzá a fürdőbe. Jó, a pisztoly nélkül is nyilván ugyanilyen biztonságbanlettem volna idelenn, mert ha valaki idáig verekszi magát a testőreinken ésaz egész biztonsági rendszerünkön át, akkor az a pár golyó a tárban márnem oszt, nem szoroz. De ahhoz már sikerült hozzászoknom, hogymeztelenül is kényelmesen mozogjak mások előtt, ahhoz viszont mégmindig nem, hogy fegyvertelenül is ugyanilyen lazán érezzem magam.

A fürdőszoba fekete márványból volt, néhol szénszürke elemekkel, acsillogó szerelvények ezüstből, és a dupla mosdó feletti hatalmas tükörmajdnem megkétszerezte a teret, ahogy a fél helyiséget visszatükrözteránk. A parapet és mellette az alacsony pad már nem látszott benne, ahogymögöttük a kád sem. A kádat is márványból építették, széles pereme volt,amire simán le lehetett ülni, sőt, kényelmesen el lehetett heveredni rajta,hogy akár ott is szeretkezhessünk Jean-Claude-dal. A kádat is tükrökvették körül három oldalon, olyan volt, mint a méregdrága nászutaslakosztályok luxusfürdőszobája. De ami most ebben a kádban várt rám,arra minden nászutas örök életében emlékezett volna.

Jean-Claude ült a kád végében, a fekete márványnak támasztotta hátát,karját könnyedén pihentette a hátsó peremen, és engem nézett, ahogybeléptem. A bőre a fekete márvány előtt csak még ragyogóbb, mégfehérebb volt, és a fekete haja szabályosan beleolvadt a márványba, nem islehetett látni, hogy hol kezdődik a fal, hol ér véget a haja. Hollófekete hajavolt, pont, mint az enyém. Mi nem egyszerű sötétbarnák voltunk, hanemfekete feketék. Még nem ért a melléig a víz, a mellbimbója valamivelsötétebben meredezett a sápadt bőrén, és a szíve meg a bimbó között ott



világított az évszázados forradás, annak a keresztnek a nyoma, amit valahaegy vámpírvadász égetett a bőrébe. Jean-Claude megölte azt az embert,ahogy én is megöltem azokat, akik az én karomba égettek hasonló nyomotegy izzó feszülettel. A különbség csak annyi volt, hogy azt a keresztet,amit nálam használtak, tűzön kellett fölhevíteniük, míg azt a régifeszületet, amit a rég halott kolléga vetett be Jean-Claude ellen, a

vámpírsága izzította föl. Akárhogy is, a végeredmény nagyon hasonló volt.Azok a vámpírjelöltek, akik engem megbélyegeztek, viccesnek találták,hogy olyan sebet ejtsenek rajtam, amit általában vámpírokon szokás afelizzó szent tárgyak természete miatt. Persze, csak addig érezték olyannagyon viccesnek a bulit, amíg bele nem haltak. Szóval hogy is ítélhetnémel azt, hogy Jean-Claude is végzett az őt megsebző vámpírhóhérral, mégha kollégámról volt is szó?! Ez a fogat fogért, nem? Ez így fair.

Amíg csak tudtam, elodáztam a pillanatot, hogy belenézzek az arcába,és amikor megtettem, pontosan ugyanazt éreztem, mint legelsőalkalommal, amikor megláttam: ő az egyik legszebb férfi, akit valaha

láttam. Hullámos fekete haja úgy keretezte az arcát, mintha direkt kiakarná emelni a szája vonalát, az orcája csontozatát és a szemét. Azokat aszemeket, amelyek mindig is kéknek tűntek... de milyen mélységesenmélykéknek! Éjfélkék a duplasűrű szempillák erdejében, amilyen kéketsoha még senki arcában nem láttam. Olyan kék, mint az óceáni mélység,ahol dermesztő hideg van már, vagy éppenséggel valami misztikusan izzó,ahol különös lények suhannak a fény számára érintetlenül és láthatatlanul.Ezek a csodás szemek szerelemmel néztek rám, de ahogy befogadtákmeztelenségem látványát az ajtókeretben, rögtön tüzes vágy izzott felbennük, amibe belepirultam, és éreztem, hogy ugyanaz a vágy villan az énszememben is. Hat év telt el, és én még mindig ugyanabban az ámulatbanélek, hogy ez a legbájosabb és – szépségesebb férfi ilyen hevesen vágyikrám. Mondják, hogy két ember vágyban ég egymásért. Hát ez ránk mindigigaz. Úgy tűnik, soha nem múlik el bennem a meglepetés, amikormeglátom őt, és tudom, hogy itt van nekem. Azt gondolná az ember, hogyegy idő után megszokom, hogy ilyen szépséges pasim van, és hogy azenyém, de nem, az érzés mindig ugyanolyan friss, mindig meglep aszépsége, hogy az enyém lehet és én az övé.

Határozottan tartottam felé, mint akinek célja van. Mert volt is.

Mosolyogtam, és ott volt a tükör mögötte, ezért láttam is a sajátmosolyomat, láttam, hogy magabiztos, birtokló mosoly. A tekintetem az ő



arcán láttam viszont, ugyanazt a vágyakozást, akarást, kívánást: egyformánakartuk egymást, egyformán és csorbítatlanul. Ez megszokhatatlan érzésvolt, csodás, hogy nem unjuk el egymást, hogy nem un rám. Ha őszinteakarok lenni, leginkább ez a második lepett meg minden egyesalkalommal, mert hiszen hogy lehet az, hogy nem un rá erre ajelentéktelen, kisvárosi, középosztálybeli csajra, aki vagyok, amikorvámpírléte évszázadai alatt több kontinens ezerféle szépségét – vámpírokatés halandókat – hódíthatta meg magának. Hogy jöhetek én ebbe a képbe?És mégis itt voltam, a kép közepén, változatlanul.

– Hogy k ételkedhetsz még mindig a szépségedben? – hallottam a

hangját a fejemben. Végigmértem, kissé elkomorodtam.

– Hogy láthatsz bele a gondolataimba, amikor szorosra zártam apajzsomat, és észre sem vettem, hogy belenéztél a fejembe? – kérdeztemhangosan, hogy átkiabáljam a víz zuhogását.

– Nem a gondolataidban olvastam, ma petite. Az arcod és a tested árultel. Láttam a vonásaidon átsuhanó kétely árnyát.

Megtorpantam, és ahogy őt néztem, feltűnt, hogy a kezem csípőreteszem. Valamit mindig kellett kezdenem a kezemmel, még meztelenül is,és a pisztoly csak az egyiknek adott feladatot.

Elnevette magát azzal a tapintható, bőrt cirógató, olvadó nevetéssel,ami mindig végigborzongatja a bőrömet.

– Ne csalj! – leheltem.

– Csak akkor lenne csalás, ha így akarnálak elcsábítani. De téged nemkell csábítani, te is akarod, amit én, nem kellenek a trükkök.

Ezzel nem lehetett vitatkozni, még ha megszokásból nagyon isszerettem volna belekapaszkodni valami kis ellenvetésbe. De aztánhagytam magam, nem aggályoskodtam, csak megráztam a fejemet, ésrámosolyogtam.

– Oké, igaz, nem kell már engem elcsábítani, ennél jobban elcsábulva

már nem is lehetek. – És ez a gúnyosság, ez is te vagy, ma petite, ez is mindig ott van

benned, még ilyenkor is. Igen, felpillantottam a tükörbe, és ott villogott a szememben a cinikus

gúny. Ezen nem lehetett nem mosolyogni, azon, ahogy gúnyos pillantással,kézben a fegyverrel és előreszegezett csípővel állok ott előtte. Mint aközhelyes kemény csaj valami Z kategóriás filmből.



Elnevettem magam, mire bevillant valami Jean-Claude-tól: egyérzelem, méghozzá öröm. Imádta, hogy ott állok előtte nevetősen,meztelenül. Emlékfoszlányok követték ezt az örömérzést, hogy milyenneklátott, amikor megismerkedtünk: akkor mennyire zavarba jöttem ameztelenségemtől, tőle, a szextől... annyi mindentől. Ereztem, hogyboldoggá teszi, hogy ilyen merészen állok itt most, ennyire otthonosanérzem már magam vele. Oda is mentem a kádhoz, hogy közelről láthassamőt a vízben. Láttam, hogy ő mit lát, ahogy felnéz rám. Szépségesnek látottengem, ami újra meg újra meglepett. Gyerekkoromban annyian vágták afejemhez, hogy mennyire nem vagyok szép, nem vagyok elég magas, nemvagyok elég szőke, elég kék szemű, hogy csak egy apró, sötét folt vagyoka családfán.

Odasiklott hozzám a vízben, és a kezét nyújtotta. Leültem a feketemárvány peremre. A víz meleg volt, még éppen nem forró, pont jó, Jean-

Claude még azt is tudta, milyen hőmérsékletű fürdővizet szeretek. A kádvolt az egyik kedvenc helyünk az előjátékhoz, bár szeretkezni inkább aperemén szeretkeztünk vagy az ágyban. Megfogtam a kezét, és hagytam,hogy bevonjon magához a vízbe. A pisztolyt magasan feltartottam, nehogyvizes legyen, és a belső oldali peremen lévő törölközőkre tettem, ahogyszoktam, mert általában oda húzódtunk be mindig.

Magához ölelt. Egyfajta csodának éreztem, karma-kiegyenlítésnek,hogy ez a lenyűgözően csodás pasi tart engem szépnek és kívánatosnak.Mintha a hosszú évek rút kiskacsaléte, amikor annyian rugdostak, hogycsúnya vagyok és értéktelen, végül beérett volna, és tényleg átváltoztamvolna a ragyogó hattyúvá, ami a csúfság alatt lapult meg.

Elég mély volt a víz, hogy a nyakába kapaszkodva lebeghessek benne,ahogy megcsókoltam. A keze lágyan pihent meg a hátamon, de ebben azelső csókban nem is értünk jobban egymáshoz. Leheletkönnyen ért összeaz ajkunk, amelyekre a gőz már nedves réteget vont, így szinte ittunkegymás szájáról.

Aztán szorosan átölelt, és a felsőtestünk összesimult, a mellem boldogborzongással cirógatta végig a mellkasát. Olyan természetes volt ez, a

karom magától fonódott a vállára, a hosszú haja édesen csiklandozta abőrömet, ahogy átadtam magam az érzésnek.

Megint egy csók, immár sokkal szenvedélyesebb, édesebb, a nyelvünkis cirógatta egymást. Évekkel ezelőtt kitanultam már a vámpírokkalcsókolózást, és most teljes lényemmel átadtam magam neki, körülöttünk a



meleg víz bugyogott, a lábammal átkaroltam a derekát, rákapaszkodtam,kezünk egyre buzgóbban ismerkedett az oly nagyon ismerős zugokkal,viszonyokkal. Mivel jóval magasabb volt nálam, ebben a helyzetben sem

értünk teljesen össze, mármint a hamis kis porcikáink nem találkoztakmég, az én ölem a hasára simult ugyan, de az ő ágyéka alattam maradt,még nem érezhettem a szerszámát.

Kívülről zaj szűrődött be. Nyúltam a pisztolyomért, bár a másik k ezem

és a lábaim nem eresztették Jean-Claude-ot. Ő közben úgy fordult avízben, hogy az ajtóra célozhassak.

Az ajtó kinyílt, és Asher állt a küszöbön, bizonytalanul, egyik kezébenkék selyemcilinder, a másik még mindig a kilincsen, állt mozdulatlanul,totális rezzenetlenségben, ahogy csak egy vámpír tud állni, minthagyökeret vert volna, lélegzetet se venne, a vér és az élet nem is keringenebenne, mintha egy szobor akarna belépni az ajtón. Csak vállig érőaranyhaja mozgott lágyan a gyenge huzatban. Egyébként a fél arca a hajamögött maradt elrejtve, épp csak kivillant alóla a halvány, jégkék szeme, aszépséges profilja, a csókolnivaló szája.

– A kopogás nem egy rossz találmány – mondtam halkan, óvatosan, ésa Browningot a mennyezetre emeltem, Jean-Claude pedig visszafordult,

hogy letehessem a törölközőkre, a helyére. Asher pislantott, és mintha egy csodaszép szobor kelt volna életre.

Elindult felénk. Testre simuló, kék szaténnadrág volt rajta, ami szintebelefolyt a térdig érő csizmájába. A fecskefarkú zsakettje is kék volt,amitől a halovány kék szeme mélységet nyert, és inkább mutatta a tavasziég kékjét, mint a szokásos jeges téli kéket. Az ő szeme haloványságábanvolt épp olyan meghökkentő, mint Jean-Claude-é mélységében.

Nyitva hagyta maga mögött az ajtót, és már -már meghajolva,cilinderrel a kezében nagyon körülményesen megszólalt:

– Őszinte sajnálatom, Anita, bocsáss meg nekem. Kopognom illettvolna, leginkább, mert nálad mindig van fegyver.

Azután elmosolyodott, és a mosolya el is árulta, hogy nagyon iskedvére van ez a kekeckedés, hogy szánt szándékkal jött be kopogásnélkül, mert tudni akarta, mi lesz. Asher szereti túlfeszíteni a húrt, élvezi akikényszerített helyzeteket, ő ilyen. Jean-Claude emlékeiből tudom, hogyévszázadok óta él így, hogy nem bírja nem kísérteni a szerencséjét.

– Ha legalább őszintén sajnálnád – morogtam, és közelebb bújtamJean-Claude-hoz.



Erre szabályosan elvigyorodott, ami Ashernél ritkább a közmondásosfehér hollónál, bár én nem tudtam nem mosolyogni ezen. És egybőléreztem, ahogy Jean-Claude is megkönnyebbül, mintha most merne csaklevegőt venni, ami persze nem igaz, mert nem is lélegzik. Erről eszembejutott, hogy csekkoljam a mellkasát, hogy a szíve dobog-e. Van, hogy

dobog, van, hogy nem.

A kézfejemre simult a keze, a mellkasára szorította a tenyeremet, és énmegéreztem a lassú, komótos dobbanásokat.

– Kettőtökért dobog – mondta Jean-Claude mosolyogva. UtoljáraAshernek és egy másik asszonynak mondhatta ezt több száz évvel ezelőtt,csak az az asszony, Julianna Asher halandó szolgája volt, míg én az övévagyok. De mindketten szerették, és Julianna szíve is kettejükért vert.Aztán az Egyház boszorkányságért megégette a szerencsétlent, mertvámpírokkal traf ikált. Jean-Claude-nak csak Ashert sikerült megmentenie,a szerelmüknek vége volt.

Most velem élnek ugyanúgy hármasban és szerelemben, és azóta nemláthattam ilyen boldognak őket, mint most. Mert persze ezt is látom azemlékeikben, ahogy látom Juliannát a kandalló mellett üldögélni, békésmosollyal kötögetni, amikor még lángolt a szerelem és jól voltakhármasban. De az emléket mindig a fájdalmas bánat zárja, hogy el kellettőt veszíteniük.

– Tudhattad, hogy munka után csatlakozom hozzátok a kádban vagy azágyban, szóval nem érkezhettem olyan nagyon váratlanul – tette le a

cilindert a mosdó melletti placcra, és már vetkőzött is, mosolyogva oldottameg kék selyem nyakkendőjét, gombolta ki a zsakettjét.

– Csak azt nem tudtam, hogy mikorra várjalak, ennyi. – Láthatod, jövök én mindig, inkább előbb, mint utóbb – gombolta már

az inge kézelőjét. Beletelt némi időbe, mire leesett a mondat kettős értelme, de akkor

aztán fülig is vörösödtem tőle, és gyorsan Jean-Claude nyakába rejtettemaz arcomat, mert annyira utáltam, hogy még mindig ennyire pirulósvagyok.

– Imádom, hogy még mindig képes vagy elpirulni, ma petite – csókolta fülembe Jean-Claude.

– Én nem – mormoltam bele a bársonyos nyakába. Asher kacagott, és az ő nevetése is végigcirógatta a bőrömet, mint

Jean-Claude-é, az ő nevetésének is hatalma volt, és használta is rendesen.



– Mindketten szeretjük, ha a nőnk megmarad hajszálnyit ártatlannak. Erre megfordultam, és dühödten meredtem volna rá, ha nem gombolta

volna már ki végig az ingét és a nadrágját, ami sokat csitított azindulataimon.

– Nem vagyok ártatlan – nyögtem ki kissé bizonytalanul.

– Már nem – ismerte el. Lehámozta a szűk pantallót hosszú lábáról, ésmár csak a szétnyílt fehér ing és a bőrénél is fehérebb selyemtanga maradt

rajta. Ettől csak még magasabbnak tűnt, mintha a lába soha nem akarnavéget érni.

Én meg csak bámultam bután, mintha lenyeltem volna a nyelvemet.Azt éreztem, hogy Jean-Claude is egészen mozdulatlanná válik mellettem,talán őt is ugyanaz a bénultság ragadta el, mint engem. Asher mosolyátegyszerűen gonosznak kellett nevezni, pedig ragyogó volt és csodaszép ésheves... De mégis gonosz, ahogy a hüvelykujját beakasztotta a tangájaperemébe, és elkezdte lassan húzni lefelé, miközben az arcunkat figyelte.Aztán, amikor leért vele, és levette, le nem tette volna, csak állt ott a fehéringe keretében ragyogó hófehéren, egyelőre ernyedten pihenőférfiassággal.

– Még nem ettél – köszörülte meg a torkát Jean-Claude.

– Tudtam, hogy Anita itt vár rám, miért tápláltam volna bárki mássalaz éhemet?

Mivel Asher egyik vámpírereje az orgazmust hozó harapása volt, nemis próbáltam tiltakozni.

– Nekem okés – suttogtam.

– Az jó – mondta Asher, és a földre ejtette a tangát. Hosszú lábainbelépett a kádba, derékig merült a vízbe, és az inge lassan átázott, vizesentapadt a testére és opálos sejtelmességgel nem is annyira leplezte, hanem

inkább kiemelte alakját, mintha valami szexi fehérneműt viselne. Ekkor letérdelt, és már a válláig megmerült a vízben, így amikor a

következő pillanatban felegyenesedett, az ing még inkább rátapadt,minden kidolgozott izmot és domborulatot megmutatott, a keskeny

csípejét, izmos hasát és széles vállát kiemelte, de még a két oldalán a bőremás minőségét is. Mert amikor az Egyház megölte Juliannájukat, akkorbelőle szentelt vízzel igyekeztek kiűzni az ördögöt. És a szentelt víz olyana vámpírtestnek, mint az emberinek a sav. A ruha alól is áttűnt a hegekérdessége, de imádtam, hogy már meg tudja mutatni magát teljességében.A hajával ugyan még mindig takargatta az arcát, mert a felét annak is



lemarta a szentelt víz, ott is ugyanolyan sebeket okozott. Ám az

évszázadok alatt Asher mesterien megtanulta használni a haját, hogymindent, ami tökéletes rajta, a figyelem központjába emeljen, és atökéletlenségeket a jótékony árnyékban óvva még inkább kiemelje aszépségét. Két kezét lassan simította végig a testén, fentről haladt lefelé, ésa tekintetem megbűvölve követte centiről centire, ahogy kell. A kezeklassan leértek az ágyékára, ami félig merült a vízbe, és ahogy játszadoznikezdett önmagával, nem is kellett rajta gondolkodnom, hogy mit isszeretnék csinálni.

Elnevette magát, boldogan, kéjesen és végtelen arroganciával, mert elvolt telve önmagával, és már a vámpírerő sem kellett, hogy boldoganborzongjak a kacagásától. Jean-Claude moccant az ölelésemben. Gyorspillantást vetettem az arcára: ugyanazt láttam, amit éreztem én magam is – mindketten nagyon élveztük a műsort.

– Imádom, hogy mind a ketten így néztek rám. Hogy mind a kettenakartok engem.

– Ki ne akarna téged, Asher? – kérdeztem. Rám mosolygott, és már nemcsak a kéjvágy és az önelégültség

ragyogott a mosolyában, hanem valami sokkal gyöngédebb, kedvesebbérzelem is.

– Köszönöm, mon chou, leginkább azt köszönöm, hogy ezt komolyanis gondolod. Nekem elhiheted, akadnak, akik már csak a hibás árut látjákbennem.

– Azok hülyék – néztem fel rá, ahogy egy hatalmas erotikus plakátrabámul fel az ember egy magas ház falán.

Nevetett tovább, és most már a bűvereje is benne volt a nevetésében,annyira, hogy a testem kéjesen borzongott végig Jean-Claude ölelésében.És minthogy a lábaim még mindig a derekára fonódtak, a borzongásbizonyos altesti tájékaimat a kemény hasához préselte. Legszívesebbentovább dörgölődzködtem volna hozzá, de persze ennél csodásabb módját istalálhattam Asherrel és Jean-Claude-dal egy fürdőkádban azörömszerzésnek. Végtelen lehetőségek tárultak elém. Nálam a helyzetígérete gyakran átveszi az előjáték szerepét, már a puszta gondolatoktóleléggé bemelegszem. Már attól hevesebben vert a szívem, ha eszembe jut,mi mindent műveltek velem ők ketten, hogy mi mindenre képesek, haszexről van szó.



Asher letérdelt elém a vízbe, és az ingén átderengett a kissé sötétebbmellbimbója. Leváltam Jean-Claude-ról, és kétfelől közrevettük Ashert,mintha ő lenne a közös ellenség. Nekem majdnem az államig ért a víz ígytérdeltemben, szinte úszva haladtam.

– Ma ki lesz fölül? – kérdezte búgón, a vágytól érdesebb hangonAsher. Először engem nézett meg magának, majd pillantása a meztelenJean-Claude-ra vándorolt.

– Úgy gondoltam, hogy ma mi ketten leszünk fölül, és ma petite alul – mondta Jean-Claude.

Egyszerre néztek rám, mint két ragadozó. Felálltam, így néhánycentivel fölébük magasodhattam, mert persze ők térdeltek. Azértegyenesedtem fel, mert nyakig a vízben gubbasztani nem túlságosandomináns helyzet, de így meg a mellem volt kint a vízből, és persze rögtönazt kezdték bámulni. Egyszeriben nem is tudtam eldönteni, hogy elbújjak -e vagy élvezzem, ahogy felfalnak a tekintetükkel. Bizonytalan lennék?Mármint én?

És kimondtam, ami az eszembe jutott, mert okosabbat nem tehettem: – Jó.

2.

Egymás után nyalogattam le a mellkasukról, hasukról a vizet, mígvégül Asher felült a kád peremére, én pedig elébe térdeltem a forró vízben,két hosszú lába közé, és így vettem a számba. Még mindig nem szívta avéremet, ezért ernyedt, puha volt a farka, és én imádtam így a számbavonni a pasikat, csak épp a legtöbb pasi, aki nem vámpír, az orál elsőpillanatai után már soha nem ilyen. Egy vámpírnak viszont vért kell amerevedéshez szívnia, különben nincs meg a kellő vérnyomás amunkához, ami olyan fantasztikus átalakítást visz végbe a férfiak farkán,így aztán velük bőven volt időm kiélvezni a nyalás-falást, anélkül, hogyhatalmas szerszám akarna folyton torkon döfni és kiszorítani belőlem alevegőt. Nem mintha nem imádtam volna mélyen benyelni a faszt, csaképp a testem nem élvezte mindig a levegőhiányt. Így egészen kényelmesen



tudtam teljesen befogadni a számba, élvezni az érzést, a bársonyospuhaságot. Csodás volt.

Felnéztem rá közben, figyeltem az arcát, ahogy az ajka elnyílt, a levegőegyre szaporábban jár a száján ki- be, és mégsem duzzad benne odalenn

semmi, ami a kéjérzést levezethetné. Amíg nem iszik a véremből, nem istud elélvezni.

Jean-Claude egyelőre mozizott. – Nézni akarom az arcát, ahogy élvez, de közben tudja, hogy addig

nincs csúcspont, amíg nem jut a véredhez – mondta.

És nekem bejött. A víz megmozdult körülöttem, simogatón csobbant és nyaldosott, és

még mielőtt Jean-Claude kezét megéreztem volna a bőrömön, tudtam,hogy beleunt a tétlen nézelődésbe, és beszállt a játékba. Nekem ez isbejött.

Térdelt mögöttem, és éreztem, hogy mélyebbre merül, mint eddig. Egypillanatra abbahagytam Asherrel a mókát, hogy megnézzem, min dolgozik,de sietve az arcomhoz ért, hogy visszatoljon Asher farkára:

– Nem mondtam, hogy hagyd abba és nézelődj! Alaphelyzetben nem hagytam volna szó nélkül a hangnemet, de

megegyeztünk, hogy most én vagyok alul, és a hálószobában képes voltamengedni. Néha semmi sem esett jobban, mint kiszállni kicsit az örökösirányításból, és hagyni, hogy mások mondják meg, mi legyen.

Visszatértem hát Asherhöz, fél kézzel a lágy heréivel játszadoztam, ésújra befogadtam őt a számba.

Jean-Claude keze a fenekemet simogatta, keze behatolt a combjaim

közé, szélesebbre tárta a lábaimat. Aztán az ujjai belém siklottak,könnyedén, ismerősen. Egy pillanatra meg is állt velem a világ, Asherrel aszámban mély levegőt vettem.

– A víztől mindig olyan csodásán szűk vagy, de azért még ne hagydabba. Azt akarom, hogy Asherrel a szádban élvezz és sikíts – mondta.

– Hadd szívjam először a vérét, és akkor vele élvezhetek, amikor acsúcsra juttatod – szólalt meg Asher.

– Nem – szögezte le Jean-Claude. – Látni akarom az arcodat, amíg azélvezettől vergődik, és a sikolya megremegteti a testedet, és te mégseélvezhetsz.

Felfelé sandítottam. Asher szinte szenvedett. Lassan megforgattam aszámban, hagytam, hogy kicsusszanjon belőlem, megcsókoltam az alhasát,



és úgy nyeltem vissza magamba megint. Tágra nyílt, szinte rémültszemmel nézett le rám, majd vissza Jean-Claude-ra.

– Nem úgy volt, hogy Anita van alul?

– Meggondoltam magam – jelentette ki Jean-Claude, és már táncolt isbennem az ujja, ki- be, és én kezdtem elúszni a kéj hullámain, és úgynyögtem bele az élvezetemet Asher testébe, mintha ő lenne az élőszájpeckem.

– Mon Dieu – lihegte sóhajtva Asher. – Ha panaszkodsz, nem kapod meg az orgazmusodat – fenyegette meg

Jean-Claude némi sötét kegyetlenséggel a hangjában, amit csak a ritkaszadista pillanataiban hallottam tőle.

Láttam Asher meglepetését, ahogy visszanézett rá, mint aki nem hiszi,hogy Jean-Claude képes lenne ilyesmire, de bármit látott is az arcán, azmeggyőzhette, mert sietve kijelentette:

– Nem panaszkodom.

– Nagyon helyes – dolgozott egyre szaporábban az ujjaival bennem,mintha így akarna megdugni. És ez a kombó: Asher a számban, Jean-

Claude keze a lábaim között, olyan heves élvezetet zúdított rám, hogysikoltva élveztem Asher farkán. Ő is sikoltott, de élvezni nem élvezhetett,csak az én kéjem hullámzott át a testére, hogy kezeit tehetetlenül szorítottaökölbe és a háta ívbe feszült.

– Kérlek, Jean-Claude, kérlek szépen! – könyörgött. – Nem.

Jean-Claude megemelte a csípőmet a vízben, míg végül már álltam.Emeltem volna fel a fejemet, de Jean-Claude a tarkómnál fogva megtartottAsher ölében.

– Tartsd magadon, Asher. A farkad lesz a szájpecke, amíg megdugom

– rendelkezett, és már el is vette a kezét a fejemről. Asher tenyere került ahelyébe, és megtartott az ágyékán. Ugyan még mindig puha és lágy volt,levegőt kaptam hát, de valami mégis azt akarta bennem, hogy most máremeljem fel a fejemet. Asher azonban nem eresztett, a keze szorítása nem

enyhült, moccanni se tudtam. Belőlem azonban ez az erő és ellenálláskiváltotta a küzdést, mert ilyen vagyok. Akkor azonban Jean-Claude

megemelte az altestemet, és keményen és tettre készen belém hatolt. Ahogy elindult belém, máris sikoltottam, még nem az orgazmustól,

hanem mert egyszerűen annyira jó volt. És az is jó volt, ahogy Asherleszorított az ágyékára, és én éreztem a szemérmét a számban, miközben



Jean-Claude farka bennem járt. Ez a kombó beindított, vergődni kezdtem,pedig tudtam, hogy nem lehet, és azt is, hogy nem is akarnék igazábólszabadulni, mert itt a legjobb nekem, de a vergődés és a küzdelem a részeennek a játéknak.

Jean-Claude ritmusa beállt, hosszan, mélyen döfött belém újra megújra, én meg közben szoptam Ashert. Az orgazmus a semmiből szakadtrám, váratlanul ért, az egyik pillanatban csak közeledett, ám akövetkezőben már Asher combjába mélyesztettem a körmeimet ésélveztem kegyetlenül, a testem tarajos hullámokat vert a vízben.

Jean-Claude is felkiáltott mögöttem, éreztem, hogy egy utolsót, egylegmélyebbet döf belém, és elélvez ő is, amitől csak megint élveztem én is.Asher halkan káromkodott franciául, én meg a testébe fojtottam akiáltásaimat. A körmeim olyan mélyen belévájtam, hogy éreztem, elered avére, orromat megtöltötte a friss vér rezes illata. A szemem tehetetlenülkifordult, és ha Jean-Claude nem tart hátulról, Asher pedig nem fogja afejemet, minden bizonnyal a víz alá süllyedek.

– Elengedheted – lihegett Jean-Claude. Alaposan kitornázta magát. Asher elengedte a fejemet, és felegyenesedtem, Jean-Claude közben

még mindig bennem volt, és úgy ölelt magához hátulról, szorosan. Másikkezével a hajamba markolt, és hátrarántotta a fejemet, ami nem segítettbenne, hogy végre megállják a magam lábán. A hajamnál fogva döntötteoldalra a fejemet, hogy a nyakam féloldalt hosszú ívben megfeszüljön.

Asher a vízbe ereszkedett, megállt előttünk, de Jean-Claude nem várt, anyakamba vájta az agyarait, és én immár akadály nélkül kiálthattam amárvánnyal és tükörrel kirakott fürdőszobába a kéjemet. Láttam azarcomat, olyan volt, mintha szenvednék, pedig dehogy. A szex miatt aharapás egyből orgazmust hozott, és vergődve dobáltam magam Jean-

Claude karjában, miközben ő a véremet itta. Amikor már csak ernyedtrongyként lógtam, átbillentette a fejemet a másik oldalra:

– Egyél! – hallottam.

Ashert nem kellett biztatni. Már rá is borult a nyakamra, két karjamagához ölelt mindkettőnket, így együtt tartottak fenn a vízben, ésszorosan a testemhez simult, hogy könnyebben hozzám férjen. A kezevégigsimította az arcomat, a szája a nyakamra tapadt. Gyöngédenmegcsókolt, és belém mélyesztette vámpírfogait, a harapása pedig... nincsmég egy vámpír, aki így harapna: maga a harapása gyönyörteli. Az egyikpillanatban még gyönyörtől kimerültén, ernyedten lógtam a karjukban, a



másikban pedig ismét megelevenedett a testem, belefeszültem a kéjbe,sikongva hangoskodtam tele a fürdőszobát újra, és a falak élesen vertékvissza a gyönyöröm hangjait. Körmömmel Asher alkarjába ástam, éséreztem, ahogy a farka pillanatról pillanatra telik meg élettel, merevséggel,és amikor az ajka elvált a nyakamtól, remegő tettrekészséggel ágaskodott.

– Cseréljünk helyet! – utasította Jean-Claude.

Félig vitt, félig húzott maga után a vízben, és oda telepedett, aholAsher ült még az előbb, ott aztán hagyta, hogy térdre rogyjak. Ashermegragadta a csípőmet, kemény volt, rohamra kész. Jean-Claude a

tarkómnál fogva rántott magára, de ő nagy volt, és elég volt bekapnom,duzzadt tovább, mégsem eresztett, egy pillanatra sem, a hajamat olyanerősen fogta, hogy már szinte túl sok volt. Bár a víz lemosta kissé, mégiséreztem rajta a saját ízemet és valamicskét az ő sósságát is. Asher amilyenerősen, váratlanul és mélyen csak tudott, belém hatolt. Nem kaptamlevegőt.

Semmi türelme nem maradt mostanra, egyből szédült tempórakapcsolt, és csak döngölt eszeveszetten, hogy tompa nehéz csattanásokkalegyesültünk és váltunk el megint. A víz kavargóit körülöttünk, felcsapottaz arcomba, az övékébe is.

Jean-Claude már annyira bemelegített, hogy szinte azonnal elélveztem,

de hangom alig hallatszott, hiába sikoltoztam tiszta tüdőből, a nagy farkabelém szorította a szuflát. Aztán már szufla se volt, nemhogy hang.Lefogta a fejemet, magára húzott, amennyire csak bírt. Még mindig táncoltbennem a gyönyör, ahogy Asher farka dolgozott odalenn, de a testem mármást is akart volna, egy kis levegőt, és a vergődésem már nem is voltannyira csak a játék része. Tudtam, hogy ha kell, Jean-Claude úgyiselereszt, hogy nem eshet bajom, de ezt az agyam tudta, a testem nem. A

testem csak annyit tudott, hogy levegőt akar, de levegő az nincs. – Mindjárt elmegyek – lihegte Asher rekedten.

– Együtt megyünk, de várj egy kicsit – mondta Jean-Claude. Asher

mélyen volt bennem, amennyire csak lehetett, és most megállt egypillanatra. Jean-Claude elengedte a fejemet, és hagyta, hogy levegőtvegyek. – Neked is tetszik ez a játék, ma petite?

– Tetszik, nagyon is – lihegtem két fuldokló lélegzetvétel után. Rá l tt tá á tt i i öléb é

Documents

21. Anita Blake - Halálcsók