1

Michel Foucault: Felügyelet és büntetés 1. Kínhalál 1.1 Az elítélt teste 19. század elsı fele: a büntetés „egyénre szabásának idıszaka, nagy humanizációs program, amely révén a fájdalommal járó testi büntetés eltőnik. Vajon mi lehetett ennek a változásnak az oka? Mi az oka, annak hogy a megtorlásról a javításra kívánnak átállni? Miért tőnik el a test, mint a büntetés legfıbb terepe? a) 19. század eleje: eltőnik a büntetés mint látványosság, a nyilvánosság elıl háttérbe húzódik. Eltőnnek a vaslánccal egybekötött közmunkások, eltőnik a pellengérre állítás, a nyilvános megkövetés, a szégyentábla stb. De a fegyencek sem vasláncba verve vándorolnak immár, hanem cellákra osztott, feketére festett diszkrét kocsikban szállítják ıket. A nyilvános kivégzéstıl tartottak. Szánalmat ébreszthetett a szemlélıkben a bőnös iránt. A büntetésbıl így a büntetıeljárás rejtettebb része lesz. Nyilvános viszont lesz az ítélethozatal és az azt megelızı per, ám a büntetés végrehajtása eltőnik a nyilvánosság elıl. Ez pont fordítva volt korábban. Ráadásul nem a testet büntetik igazából ezután, hanem a megtorlás helyett a javítás révén a lelket veszik célba. b) A test-büntetés viszonya megváltozik: már nem ugyanaz a viszony, mint a kínvallatásban volt. Most a test már csak közvetít, hogy egy lelki dologtól, a szabadságtól való megfosztást érzékeltessék segítségével. A kivégzés is ezen két változásról (a,b) tanúskodik: nincs már minél hosszabb kínhalál, helyette gyors és pontos eszközök hajtják végre az ítéletet. A nyaktiló igazából alig ér a testhez, ahogy a börtön sem nyúl különösképpen hozzá: mégis érvényesíti mindkettı a törvényt. A büntetés nem a testre, hanem egy elvont jogra és annak birtokosára irányul. A fájdalmas halál végsı eltőnése 1830-1848 közé esik Európában. A test büntetése helyett más a büntetırendszer célkitőzése 25: a test helyett a lélek a célpont 1760 óta. A bőnöket azokkal a fogalmakkal kezdik megítélni, mint amelyekkel az orvostudomány dolgozik: orvosi esetek lesznek a bőnözık, de oly módon, hogy orvosolni kell betegségüket, a normális társadalomtól való elhajlásukat. Semlegesíteni akarják veszélyes tulajdonságait az átneveléssel, javítással. A tudományosan megismerhetı és szabályozható tárgyak körébe emelkednek a törvénysértések, a bőnesetek. A középkor elejétıl a 18. század közepéig: vizsgálat – tényállás megállapítása – elkövetı meghatározása – törvényes büntetés. Ebbıl állt a az igazságszolgáltatás. A 18. század közepétıl azonban már azt kérdezik: ki a tettes, mi motiválta, mi az elıélete, miként javítható? Ráadásul mindig megvizsgálják: beszámítható-e orvosilag a tettes? A tettest személyében vizsgálják meg, nem pedig mint egyszerő tettest. Emberrıl szóló tudomány és igazságszolgáltatás egybefonódik. Az igazságszolgáltatás az emberrıl szóló tudományra támaszkodik egyre inkább. Az ember a tudás tárgya lesz. A hatalom igényli a tudást, nélküle jóval kevésbé hatékony a feltételezések szerint. A fı bírósági ítéletet kezdik körbevenni kisegítık, tudós, tudományos szakértık: pszichológusok, nevelık, büntetés végrehajtói (akik a büntetés letöltésének hosszát is befolyásolhatják saját ítéletükkel) stb. Vajon a büntetésnek tényleg csak a bőncselekmény megfékezésének egy módja lenne? Foucault szerint nem: mivel a javító büntetés kérdése gazdasági kérdés is. Az emberi test

2

közgazdasági hasznosítása is cél lesz. A test mint hasznos termelıerı, amely egyben megfelelı módon fegyelmezett és alávetett. Ebbe az általános gondolatkörbe – a test politikai technológiájának kérdéskörébe – illeszkedik a büntetés átalakulása is. Foucault a hatalom természetérıl 38-40 1.2. A kínpad látványa 18. század közepéig: a büntetések java része számőzetés vagy pénzbírság, amelyeket azonban gyakran kiegészítı büntetés címén kísér kínzás (kikötés, pellegérre állítás, ostorozás, megbélyegzés, de az elnyújtott halál is kínzás, hiszen kínhalál /a fejvesztés gyors és kíméletes módjától kezdve a felnégyelésig, máglyáig, kerékbetörésig bezárólag igen sok válfaja van/), azaz az ítéletnek mindig kellet tartalmaznia valami fájdalmasat a test vonatkozásában is. Kínzás kritériuma: bizonyos mennyiségő fájdalom, amely mérhetı (fıleg a kínhalálnál látjuk azt, hogy ki van mérve ki mennyit és meddig bír), méghozzá a bőntett súlyával mérhetı egybe (minél nagyobb a bőn, annál nagyobb a kín); A kínzás ráadásul egy nyilvános rituálé része 48: a test megbélyegzésének rituáléja, melynek során a bőnös elnyeri örök bélyegét testén. Másrészt a nyilvánosság felé elrettent, ezért is nyilvánosak ezek az igazságszolgáltatási módszerek egészen sokáig. A középkorban és az újkor elején nem a vizsgálat a nyilvános, hanem a végrehajtás. A bőnvádi eljárás – Anglia kivételével – egészen a 19. század elejéig titkos volt egész Európában. A vádlott gyakran nem is ismerte a vádat, csak az ítéletbıl tudta azt meg. Ennek oka: féltek, hogy a bőnvádi eljárás során a nép közbekiabál, zavargások lesznek. 50 A titkosság persze nem gátolta azt, hogy bizonyos szabályokat azért mindig betartsanak: közvetlen (tanúvallomások) és közvetett (érvek) bizonyítékok, közeli nyomok és távoli nyomok, s ezek pontos rendszerét fogalmazták meg az eljárók bírák részére. De ezt csak a szakértık ismerik pontosan. A lényeg persze: a vádlott távollétében megalkotni az igazságot, hogy aztán a vádlott azt bevallja. Erre tendál minden 18. század elıtti per, és ezért is kell sokszor a kínvallatás. A titkosság-nyilvánosság jellemzıje megfordul majd a 18. század közepétıl kezdve: nyilvános lesz az eljárás, a végrehajtás viszont már nem. De többek között éppen az eljárás nyilvánossága miatt is eltőnik a kínvallatás a 18. század végére. Persze a 18. század elıtt is pontosan szabályozott volt a kínvallatás módja. 56. Ráadásul van olyan kitétel is, hogy ha a vádlott állja a sarat és a kínvallatás ellenére sem tesz beismerı vallomást, akkor a bírónak bizonyos esetekben fel kell menteni a vádlottat. A kínvallatás igazából egy folyamat része: van egy gyanú, amiért már eleve megérdemli a büntetést. Ez lesz a kínzás, aminek segítségével aztán továbbfejtik a bőnösségét. A bizonyítást és ítélethozatalt követıen aztán a végrehajtás nyilvános már. Nyilvánosan is be kell ismerni a bőnét. És ha lehet ugyanúgy büntetik, amilyen bőnt elkövetett. A bőn megismételtetése tehát igazából a cél, azzal, hogy egyben a büntetést is megkapja. A kínhalál, mint az elnyújtott halálos ítélet közszemlére teszi, hogy milyen lesz a túlvilági szenvedése azoknak, akik bőnt követtek el. 63. Sıt ha a bőnös gyorsan meghal, akkor az annak bizonyságául szolgált, hogy Isten meg akarta kímélni ıt. A kínhalál azonban egyben politikai rituálé is. Nemcsak a bőnt akarja megfelelı mértékben és módon megtorolni, hanem ezen túlmenıen is tartalmaz valamit: a bőnös ugyanis megszegte a király-uralkodó törvényeit, és ezért is jár neki valamilyen büntetés. Elrettentı példa legyen. Az elítélt persze kegyelemben részesülhet, ha a kivégzés valami miatt nem járt sikerrel, ahogy ilyenre azért akadt példa a guillotin feltalálásáig. Sokak szerint a kínhalál és kínzás egy olyan

3

társadalomban és termelési rendszerben terjedhetett el, ahol a munkaerınek és az emberi testnek nincs haszna, nem haszonorientált a gondolkodásmód. Nem ipari termelı társadalom. A büntetés és az uralkodó hatalmának nyilvános demonstrálása – e kettıs célja van a középkori büntetésnek. A titkos kínhalálnak nem lett volna értelme. Ugyanakkor ambivalenssé válhat a nép szerepe: megsajnálhatják a kivégzettet vagy éppen kitöltik rajta bosszújukat. Gyakran zavargások is kitörnek ezeken a napokon. Az elítélttıl azt várják utolsó szó jogán, hogy ismerje el még egyszer bőnösségét, hogy hitelesítse a kínhalált és az ítéletet. De ezzel a bőnbánattal gyakran szimpátiát is kiválthatott, ahogy makacsságával is. 2. Büntetés 2.2 Az általánossá vált büntetés 18. század egyre gyakrabban felmerül az imént bemutatott büntetések gazdaságosságának kérdése, amivel egyidıben a büntetés emberiességérıl is elkezdenek értekezni. Azaz: a büntetıbíráskodás nagy reformidıszaka jön el a 18. század második felére. Mindez azonban egy folyamatba ágyazódik: a büntetések enyhülésének folyamatába a 18. században. A 17. század óta feltőnıen csökken a véres bőncselekmények , a fizikai agressziók száma: a tulajdon elleni bőntettek válnak gyakoribbá. Lopás, szélhámosság a gyilkosság, verekedés, testi sértés helyett. A sőrőn ismétlıdı bőnözést, mely a legszegényebb rétegeknél figyelhetı meg, felváltja lassan a hozzáértı bőnözı. A gonosztevık nagy bandái ugyan feloszlóban vannak, de kisebb szervezettebb bandák jönnek helyettük. Úgy tőnik tehát, mintha a törvény megszelídülése elıtt megszelídült volna maga a bőn is. 103. Ezzel egy idıben azonban a törvények kezdik lassan számba venni a kisebb bőnöket is. A gazdasági bőncselekményekkel szembeni türelmetlenség megnı. A büntetés egyre több embert ér el, egyre mélyebben behatol a társadalom szövetébe. A reformerek kritikájának célja: a hatalom jobb használata. Rendszerezni kell, egységessé tenni, a helyi, alsóbb fokú bíróságok eljárásrendjét is leírni. A vád oldalán túl nagy hatalom van, ami önkényeskedés ítéletekhez vezethet. Ugyanakkor a következetlenségek gyengítik is a hatalmat – állítják. Az egyenetlenséget kritizálják, homogenizálni kell a büntetést állandóbbá, hatékonyabbá és kiszámíthatóbbá tenni, és a felügyeletet mindenre kiterjeszteni. A reformerek inkább a hatalom érdekeit tartják szem elıtt, nem az emberiesebb büntetés s céljuk – állítja Foucault. A reformok az igazságszolgáltatáson belülrıl, a bíróktól indulnak ki. Azaz nem újfajta érzékenység, hanem a törvénytelenségekkel szembeni újfajta politika büntetıbíráskodás átalakulásának motorja. Foucault szerint ennek oka: a tulajdon egyre szentebb és emiatt egyre inkább védik a kisebb bőnökkel szemben is azt. Azaz: a polgári réteg találmánya lenne a büntetés humanizálása, de egyben egyetemessé tétele. Korábban ezekkel szemben nagyobb volt a tolerancia (népi törvénytelenségek). A monarchia legfelsıbb hatalma személyes királyi bíráskodást tételezett, amely ugyanakkor korlátlan, és szabálytalan volt, ráadásul nem folyamatos, így a kisebb népi törvénytelenségek megtorlás nélkül maradtak. Ez változik meg, válik egyetemessé a büntetés, és homogénné az igazságszolgáltatás. Az új politikai stratégia (enyhébb, de általánosabb büntetés és felügyelet) jól megfogalmazódik az alapelvek szintjén a szerzıdés általános elméletében. Mindenki elfogadta azt, tehát büntethetı, ha megszegi. 120. A szerzıdéselmélet révén immár nem a bőnözı és a király személyes

4

hatalma, hanem a bőnözı és a társadalom áll egymással szemben. A büntetés az uralkodó bosszúja helyett a társadalom védelmének funkcióját tölti be. A társadalom pedig azt nézi majd, hogy hogyan lehet a társadalmon esett kárt ellensúlyozni? Mi lenne a hasznosabb? A büntetést inkább a lehetséges ismétlıdésének fényében kell kiszabni, nem csak az elkövetett bőnhöz mérten. Az eljövendı törvénysértések elkerülése az elsıdleges cél. A büntetés a hatások mővészete lesz. Mi legyen a büntetés hatása?

1. a bőn gondolatához a büntetés valamivel nagyobb hátránya kapcsolódjék minden potenciális elkövetıben. Azaz: több érdeke főzıdjék a bőncselekmény elkerüléséhez, mint végrehajtásához.

2. A fenyítések ne feltétlenül a testre koncentráljanak, hanem a képzeletet és a lelket mozgósítsák.

3. A büntetések azokra hassanak még inkább, akik nem követték el ıket, hogy azokat továbbra is visszatartsa a bőn elkövetésétıl.

4. Minden bőncselekményhez elıre tudott büntetés kapcsolódjon, nem úgy mint a középkorban. Tudja a bőnös, hogy mi leshet a büntetése.

5. A büntetés ilyen általánosításához azonban az is kell, hogy a társadalom minden tagja ténylegesen lássa, miért, milyen eljárás révén, milyen érvekkel alátámasztva ítélik el a vádlottat. A teljes igazság feltárása a cél. Ebbıl következik, hogy a végsı bizonyításig a vádlottat ártatlannak kell tekinteni.130

6. Minden törvénysértés osztályozni, minısíteni kell. Kimerítı jogszabálygyőjtemények kellenek.

A célpont továbbá nem csak a bőncselekmény, hanem maga a bőnelkövetı személye, tulajdonságai, elıélete, jelleme, környezete lesz az igazságszolgáltatás vizsgáló tekintetének célpontja. A tudományos vizsgálat tárgya is egyben, azé a tudományosságé, amelynek elsıdleges célja: a bőnözı megjavítása. 2.2. A büntetések enyhülése Egyes reformerek: a büntetés mutassa meg mi volt a bőn, és ugyanazon a területen szabja ki a büntetést (de a jövıbeli elrettentés, és nem a bosszú céljából). Így a gyilkos halállal, a tolvaj pénzbüntetéssel, a közszabadsággal visszaélık saját szabadságuktól való megfosztottságukkal bőnhıdjenek. A büntetések ráadásul csak akkor hajtanak hasznot, ha egyszer végük lesz és elérik céljukat: megjavul az ember. Azaz: a büntetés idıtartamára egyre nagyobb hangsúly helyezıdik. 147. A reformerek leggyakrabban a hasznosság miatta a közmunkát javasolták büntetésként. Ez a közmunka kettıs szerepet tölt be: hasznos önmagában, de látványossága révén el is rettent. Azaz a 18. század végi reformerek a büntetést is láthatóvá tették volna. 153. Az oktatás, átnevelés a cél, és a tanulság leszőrése a többieknek. A bebörtönzésre ezek a reformerek egyáltalán nem gondoltak, mert a büntetésnek meg kell nyilvánosan mutatnia a bőnt és egyben a javítani kellet úgy, hogy közben hasznos volt a társadalom számára, és egyben tanulságként is szolgálta többieknek. 156. Mert az elzárás lemond a közösségre tett hatásról, nem mutatja meg a bőnt, nem képes megfelelni a bőnök specifikusságának. Ráadásul költséges, a rabokat tétlenségre kárhoztatja. Ennek ellenére, nemsokára a bebörtönzés lesz a büntetés fı formája az 1810-es évektıl kezdve. A börtön ugyanakkor nem természetes módon foglalta el a kínzások eltőnésével

5

szabadon maradt helyet. A börtön marginális helyet foglalt el sokáig a büntetésvégrehajtás rendszerében. Az alapelv az volt, hogy a börtön biztosítja személyt, de nem bünteti azt. 161. Zálogba veszi a testet, de még nem bünteti. Olyan eljárás, amelyet például az adósokkal szemben szoktak alkalmazni. A börtön ráadásul a királyi önkényhez kacsolódott közvetlenül legalábbis Franciaországban. A börtön a fejedelem ügye, a klasszikus jogászok nem is foglalkoznak vele. Azaz: törvényen kívüli gyakorlat. Mi az oka tehát a hirtelen elterjedésnek? A börtönmodell mintája az 1596-ban, Amszterdamban megnyílt Rasphius nevő intézmény, amely eredetileg koldusoknak és fiatalkorú gonosztevıknek lett létrehozva. Munka, fegyelmezés, felügyelet, szigorú idırend stb. rendszerét mutatja ez, ahogy a hozzá hasonló intézmények is. Az angol modell még egy dolgot vesz ehhez hozzá: az elkülönítést, mivel a börtönközösség szökési tervek szövögetésére teszi alkalmassá a fogvatartottakat, zsarolási vagy cinkostársi viszonyt alakíthat ki a jövıben a kiszabadulás után. A reformintézet, ahogy 1779-ben még nevezték Angliában hármas célja: a megtérés eszköze legyen, elrettentı példaként szolgáljon, a tanulás feltétele is egyben. A philadelphiai modellben pedig mindehhez még egy dolog járul: az egyénekrıl megszerzett tudás kialakítása kíséri a viselkedés ellenırzését. (Jelentések, ellenırzések stb.) Éppen emiatt immár nem a bőncselekmény típusa, hanem viselkedésük alapján osztják szét ıket a börtönben. A bőnhıdést az egyén természetéhez igazítják. A reformerek a testet vették volna célba, a megvalósult javító büntetés gyakorlata azonban elsısorban a lelket. Nem a képzeteket célozzák, hanem azt mondják: minden bőnnek megvan a maga gyógyírje a fizikai befolyásban. Azaz: a büntetés meghatározásához ismerni kell azoknak az érzéseknek az alapelvét és mőködését, amelyek az idegrendszerben jönnek létre. Nem is a társadalmi szerzıdés említett alanyát próbálják meg újranevelni, újraalkotni, hanem engedelmes alanyt kívánnak létrehozni, aki fölött állandóan gyakorolható a hatalom. 18. század vége a büntetıhatalom háromféleképpen szervezıdik meg: 1. a régi monarchikus jogra támaszkodó módon. Itt a büntetés a fenségjog szertartásrendjéhez tartozik, a bosszú rituális jegyeit használja a nézık szeme láttára. (szertartás; a megkínzott test, a legyızött ellenség) míg a másik kettı a büntetıjog megelızést, hasznosságot, nevelést szolgáló módján. 2. A reformer jogtudósok elképzelései szerint néhány intézményben. (képzet, amelyre hat; az újramínısítés útján lévı jogalany, a manipulált lélek) 3. zárt intézmények sora kezd kialakulni (testen alkalmazott begyakoroltatásos nevelés, jobbítás; a dresszírozott test)

3. Fegyelmezés 3.1. Az engedelmes testek A katonából szintén szoktatás, begyakorlás útján faragnak egységes katonajellemet, de csak a 17. század végétıl kezdıdıen. Addig nincs uniformitás a hadseregben. Katonai, iskolai, kórházi, javítóintézeti, végül börtönbeli szigorú uniformitásra kényszerítı szabályok jelennek meg. Az engedelmes test kialakításának lehetünk szemtanúi. Ez az engedelmeskedés különbözik a rabszolgaságtól, mivel nem a test birtokba vételén alapszik, hanem az önfegyelmen. Különbözik a jobbágyságtól is, mivel ez nem igazán a testre irányul, inkább a munka termékére. De különbözik az aszketizmustól is, amennyiben az aszketizmusnak nem a hasznosság a célja az önfegyelmezésben. A fegyelmezés révén önállóan, de mégis a hatalom akarata szerint mőködı testek jöjjenek létre – ez a cél. Az új technika a test erejét és ügyességét nem csökkenti a fegyelmezéssel, sıt inkább növeli, hogy aztán ezt a megnövelt erıt saját céljaira használja.

Mindehhez elengedhetetlen: a felosztás megfelelıen kifinomult formája. 193. 1. az elzárás, elkülönítés révén: az emberek felosztása a térben: csavargók elzárása szolgáló házakban, kórházakban, katonaságnál a 18. századtól, kollégiumokban, iskolákban, a mőhelyekben, gyárakban. 2. de az elzáráson belül is ki lesz jelölve az egyén helye. Ne csoportosuljanak, szervezkedjenek. A rendszerezés, csoportosítás, osztályozás, rangsorolás, hierarchizálás, normalizálás (norma meghatározása) és végül mindezek kielemzésének nagy idıszaka a 18. század. Hatalom és tudomány is ezt használja.

6

Ezzel összefüggésben pedig megfelelı építészeti megoldások látnak napvilágot. Az egyén pontos helyének meghatározásához kell mindez. A felosztás elısegíti az ellenırzést. De ez utóbbinak van azért más formája is: az idıbeosztás pl. De az erıkoncentráció is a fegyelmezés célja lesz. Nagy emberi gépezetek jönnek létre a fegyelmezés révén. Taktika, stratégia kell ezek összehangolására, mozgatására. 3.2. A helyes fegylemezı nevelés módszerei A fegyelmi hatalom sikere egyszerő eszközeiben rejlik: normalizáló szankcióban, a hierarchikus felügyeletben, és e kettı kombinációjában: a vizsgában. Hierachikus felügyelet: itt a figyelı szemnek már önmagában is kényszerítı ereje van. A megfigyelés technikái már önmagukban hatalmi-kényszerítı jelleggel rendelkeznek. A hierarchikusan egymás alá rendelt és egymást valamint az alsóbb szinteket is figyelı katonai tábor modellje terjed el a 18. században. A felügyelıket is felügyelı rendszer. Az iskolákban, városokban, kórházakban is ezt kezdik alkalmazni. A betegek megfigyelése és osztályozása szempontjából is lényeges mindez. De a nagyüzemben is ezt alkalmazzák, ahogy az iskolákban is. Normalizáló szankció: büntet és jutalmaz egy meghozott norma szerint. Az egyéneket ily módon különbözteti meg egymástól. Az összehasonlítás, hierarchizálás, rangsorolás, osztályozás, kizárás, egységesítés módszerével az egyéneket különbözteti meg a büntetırendszer ezen része, ellentétben a jogi büntetırendszerrel, amely: tetteket minısít, nem hierarchizál, nem egységesít. A fegyelmi intézetek a törvények által nem szabályozott területeket alkotnak kis törvényeket. A vizsga: az elıbbi kettıt egyesíti. A kórház is vizsgálatoknak, vizsgának veti alá a 18. századtól kezdve a betegeket. A vizit rendszeressé válik. A 17. században az orvos még kívülrıl járt be a kórházba. A 18. századra már bent lakik, vizitel, felügyel, vizsgál. Gyors és alkalmankénti, rendszertelen vizsgálat helyett, rendszeres vizit. Az orvos kezd fölébe emelkedni a belsı személyzetnek. A kórház segélyhelybıl a képzés és ismeretszerzés helye lesz. 253. Az iskolában is egyre több vizsga lesz a 18. század végétıl kezdve. A vizsga besorolja egy dokumentációs-adminisztrációs rendszerbe az egyént. Nyilvántartásba veszik a lehetı legtöbb módon. Ezt a nyilvántartást veszik aztán birtokba a tudósok, hogy a bennük található adatokból különféle következtetéseket vonjanak le. 3.3. A panoptikusság A pestisek idején is nagy hasznát veszik a nyilvántartásoknak, besorolásoknak, kategorizálásoknak, elkülönítéseknek, már a 18. század elején is. A középkorral ellentétben az újkor válasza a pestisre: a felügyelet alatt, karanténban tartott város. A leprást még számőzik, a pestises jeleket felmutatót megfigyelik, elkülönítik. Az egyik a tiszta közösség, a másik a fegyelmezett társadalom állama. De a 18. századra a kettı összeér. A kizárások és megfigyelések együttesen hatnak már a 19. század elején. A panoptikusság válik minden fegyelmezı rendszer építészeti megoldásának mintaképévé. Bentham Panopticon címő munkájában elemzi az ideális börtönt. A tömlöc hármas elvébıl (bezárás, elrejtés és sötétség) csak az elsıt ırzi meg különleges építményében, amely kör alakú, közepén egy megfigyelı toronnyal. A tornyon kis nyílások, amelyekbe befelé nem látnak az fogvatartottak, ám kifelé látnak az ırök, ráadásul a tornyon belül válaszfalak, hogy az

7

átvilágító fény segítségével még véletlenül se lássák meg az elítéltek az ır tényleges helyét. A cellákban egymástól elszigetelten élnek a bebörtönzöttek úgy, hogy a mögöttük lévı világos ablak megvilágítja a cella minden egyes sarkát, így mindig szem elıtt lehet. Az ırnek nem kell konkrétan figyelnie, mert az eléltnek a tudatában az van: nem tudja nézi-e az ır, de bármelyeik pillanatban nézheti is. A fogvatartó lát, de nem látják a fogvatartottak, s ez ad különleges hatalmat felettük. Az ır ellenırizhetı és megszámlálható embertömeg felett diszponál, míg a fogvatartott megfigyeltként teljesen elszigetelıdik. A felügyelet a láthatatlanság miatt akkor is hat, amikor éppen nincs munkában (az ır révén). A hatalomnak Bentham szerint láthatónak (kis toronyból nézhetik), de ellenırizhetetlennek kell lennie (nem lehet tudni mikor is néz ténylegesen az ır). A panoptikumban önfegyelmezıvé válnak a rabok. Ez a panoptikusság kezdi el jellemezni a legtöbb fegyelmezı intézetet a 18. század végére. 285. Hasznos egyének gyártására kezdik el használni ezeket. A rendırség 18. századi megszervezése is a fegyelmezés államosításának egy lépését tükrözi. 292. A nyomozás eljárása a 12-13. században alakul csak ki. Ezt megelızıen: eskü, próbatétel, párbaj, magánemberek egyezsége. A világi igazságszolgáltatásba az egyházi inkvizítori eljárásban való kialakulásával egy idıben kerül be. A nyomozás eredetileg azonban fejedelmi, uralkodói jog volt, azaz politikai és nem igazságszolgáltatási eredető. Az empirikus természettudományok is sokat köszönhetnek a nyomozás középkori kialakulásának. 306. Ami a nyomozás volt a természettudományoknak, az a fegyelmezés technikája volt a humántudományoknak. A „humán” (pszichológia, pedagógia, kriminológia stb) tudományok ebbıl merítettek. 4. A börtön 4.1. A teljes és szigorú intézményekrıl A börtön egyenlı büntetés mindenkinek, szemben a pénzbírsággal. Itt mindenki elveszti szabadságát. A börtön ráadásul csak azokat a mechanizmusokat ismétli meg szigorúbban, amivel a 19. század elején már szinte minden társadalom találkozott saját kebelében: az iskola, a kaszárnya, a kórház is fegyelmez és átnevel egyben. A börtön fı elvei: elszigetelés a külvilágtól és egymástól (ez utóbbi teljes vagy részleges), munkára fogás (bérezéssel vagy anélkül), a büntetés felülvizsgálatának joga, megfigyel (felügyelet és ismeretszerzés céljából) 337. Mindezek azt célozzák: megjavítsák a bőnöst. (Az elkövetı helyett a bőnözı jelenik meg, akinek elıélete is benne van már az igazságszolgáltatás rendszerében, nem csak aktuális tette) 341 4.2. Törvénysértések és bőnözés A rabláncok eltőnnek a 19. század elsı harmadában, helyettük cellákra osztott, lefüggönyözött rabszállítókocsik. Egy guruló börtön. A börtön kritikusai is megjelennek az 1820-45 közötti idıszakban, amikor kezd általánossá válni a börtönbüntetés. Nem csökkenti a bőnözés százalékos arányát. A fogvatartás visszaesıvé teszi az elítélteket. A börtön bőnözıket farag, mivel bandába verıdnek a börtönben. Ráadásul a jövıjük számára ne hasznos munkát végeznek. És nyomorba dönti a fogvatartott családját, amelybıl a gyerek könnyen bőnözı lehet, így közvetetten termel bőnözést. 366. A börtönreformok állandó hét elve: 1. fı feladata a javítás; 2. elkülönítve kell kezelni a fogvatartottakat; 3. a büntetés idejének változtathatósága az egyén viselkedése függvényében;

8

4. a foglyok javítása munka révén; 5. a foglyok oktatása; 6. szakképzett személyzet kezelje a börtönöket és a bennük raboskodókat; 7. a bebörtönzést az utólagos ellenırzés kövesse. Azt állítják: a börtön célja a bőnözés csökkentése. Csakhogy a bőnözés nem csökken a börtön megjelenésével egyidıben, hanem nı, mivel egyre szélesebb körre terjed ki a felügyelet, a törvénykezés és a bőn meghatározása, kategorizálása. Azaz: bőnözést termel a börtön valójában Foucault szerint. De ez nem volt rossz a hatalomnak, mivel az egész társadalmat felügyelete alá vonhatta a bőnözésre hivatkozva. A rendırségi felügyelet szállítja a börtönnek a törvénysértıket, akiket a börtönök bőnözıkké változtatnak, hogy aztán a társadalomba visszatérı bőnözıt a rendırség figyelje újból. 384.

9

Sajó András

Miért büntetünk? Értelem, érzelem és ésszerőtlenség a társadalom szabályozásában

Miért is büntetünk, azaz miért tartjuk szükségesnek, hogy a társadalom nevében az állam börtönbe zárja azokat, akik bőncselekményt követnek el? Ez a téma azonban csak ürügy arra, hogy egy sokkal alapvetıbb kérdést vizsgáljunk, nevezetesen, mennyiben szolgálja és szolgálhatja a jog az ésszerőséget, illetve ésszerőek-e a jog elıírásai. Az embereket nemcsak az értelmük, hanem érzelmeik és szenvedélyeik is irányítják. Ha így van, elvárható-e, remélhetı-e, hogy a jog pusztán az ésszerőséget szolgálja? Vajon nem inkább szenvedélyeinket, elıítéleteinket szentesíti?

I. Ésszerő-e a büntetés? Ésszerőség és jog? A naponta tapasztalható jogszabályi korlátoltság és butaság mellett ugyan ki mer itt ésszerőségrıl beszélni? Az ésszerőség tudományos feltevése olyan, mint amivel Newton élt a szabadesésre vonatkozó törvény megfogalmazásakor. A szabadesés törvénye nem számol azzal, hogy a mozgó test ellenállásba ütközik. Tapasztalataink szerint a testek nem légüres térben mozognak, de ettıl még Newton törvénye igaz. Fogadjuk el, hogy az ésszerőség nem ütközik a butaság közegellenállásába. Vegyük a büntetıjogi büntetés példáját.

Büntetésre, különösen a szabadságvesztésre alapvetıen két megfontolás alapján kerülhet sor , leszámítva azt a nem mőködı elvet, hogy a börtön átnevel. Egyfelıl az igazságosság azt kívánja, hogy a sérelmet megtoroljuk, a megsértett világrendet helyreállítsuk. A második felfogás szerint a büntetés elrettent a bőncselekmények elkövetésétıl, mégpedig a következı módon: a büntetés a tervezett jogsértı cselekedetet költségesebbé teszi, hiszen kevésbé éri meg megtenni azt, amiért büntetés jár. Azaz a büntetés a jogsértı emberi viselkedés költsége. Eszerint tehát a büntetés annyiban ésszerő, amennyiben ésszerő emberek viselkedését befolyásolja. Gary Becker Nobel-díjas közgazdász szerint a bőnözést ésszerő magatartásnak kell tekintenünk, olyannak, mint akármelyik üzleti befektetés. E megközelítés feltételezi, hogy aki bőncselekményre készül, elgondolkodik azon, hogy megéri-e vállalni a büntetés kockázatát, és adott esetben ésszerően úgy dönt, hogy nem érdemes bőnözni. De mi a helyzet, ha a befolyásolni kívánt emberek nem képesek felmérni tetteik következményeit vagy nem érdeklik ıket a következmények? Ebben az esetben a viselkedésüket nem sikerül a várható büntetéssel mint viselkedésük költségével befolyásolni. A büntetıjog itt nem igazolható, mint ésszerő rendszer. A büntetıjog, legalább részben, le is vonja a szükséges következtetést, az elmebeteg tettest nem kezeli bőnelkövetıként. Mielıtt megvizsgálnánk a büntetéssel elrettentés mögött álló feltevés ésszerőségét, jeleznem kell, hogy természetesen az emberi értelemre és ésszerőségre vonatkozó, nagyrabecsüléssel teli feltevés nem jelenti azt, hogy az értelem valami tökéletes dolog lenne. Az emberi értelem felettébb korlátozott, egyebek közt azért, mert a korlátok és a rutinok nélkül nem lenne képes a bonyolult valóságot kezelni. A jog, minden állítólagos ésszerőségével együtt egyike a korlátozó valóságkezelı programoknak, ami új helyzetekben kifejezetten ésszerőtlen és így káros következményekkel járhat. De ez a leszőkítés nem a hétköznapi gondolkodás vagy a jog sajátsága. Az ismert természettudományos példa szerint az Antarktisz feletti ózonlyuk-jelenséget azért ismerték fel késve, mert az azt regisztráló amerikai számítógép programja úgy volt megírva, hogy bizonyos sugárzásnövekedés fölötti értékeket, mint mérési hibát, automatikus kiiktasson az elemzésbıl.

II. A büntetés költsége és a várható büntetés összefüggése

10

Az értelem korlátainak elırebocsátása után vizsgáljuk meg, mennyiben ésszerő, azaz a társadalmi ráfordításhoz képest mennyiben hatékony a büntetıjogi büntetés. A fogvatartás Magyarországon elítéltenként körülbelül évente és fejenként kétmillió forintjába kerül a költségvetésnek. Ebbıl a pénzbıl három munkanélkülit lehetne minimálbéren foglalkoztatni. Az Egyesült Államokban egy elítéltre többet kell költeni, mintha a legdrágább és legjobb amerikai egyetemre járatnák teljes tandíjjal. Ezek a költségek bizonyos aggályokat keltenek a börtönbüntetés ésszerőségével kapcsolatban. S ezek a kétségek csak fokozódnak, ha meggondoljuk, hogy a börtönbıl kikerülık jelentıs része megmarad a bőnözıi pályán. A betöréses bőncselekmények elkövetıinek kétharmada bőnismétlı, harminc százaléka visszaesı. Magyarországon 2002-ben 93 milliárd forint volt a vagyon elleni bőncselekményekkel okozott közvetlen kár, amibıl csak 6,8 milliárd térült meg. A bőncselekményekkel okozott kár a fejlett országokban a nemzeti termék öt százalékát is elérheti. Ehhez kell hozzávenni a bőnözés elleni fellépés költségeit. Az Egyesült Államokban például 1992-ben a teljes kormányzati kiadások 7,5 százalékát igazságszolgáltatásra és bőnüldözésre fordították. Ez több mint a teljes magyar bruttó nemzeti termék. Az állampolgárok szintén hatalmas összegeket költenek bőnmegelızésre, azaz rácsokra, magánrendırökre és hasonlókra. Az amerikai számla végösszege 155 milliárd dollár, amihez még hozzászámolhatjuk a bőnözéssel okozott közvetlen károkat, azaz 50 milliárd dollárt. Ezeket a közvetlen károkat a károk háromszorosát kitevı ráfordítással sem sikerült elkerülni. De persze ez sem mérvadó a kiadások értékeléséhez, mert nem tudjuk, a 155 milliárd dollár ráfordítással mennyi további bőncselekményt kerültek el. A büntetési rendszer ésszerőségét nem lehet pusztán a fenti kiadások alapján megítélni. Elvégre a büntetési rendszer kiadásaival szemben az az igazi „nyereség”, hogy bizonyos bőncselekményeket nem követnek el, s így jelentıs megtakarítás keletkezik. Egy - csak a mostani viszonyok közt és csak Amerikára érvényes - számítás szerint egy elkövetı egy évnyi börtönbe zárásával négy bőncselekmény marad el, de ezeknek az elmaradó bőntetteknek a kilencven százaléka erıszakmentes betörés és lopás. Könnyen belátható, hogy ha egyáltalán nem költenénk a bőnözés elleni fellépésre, akkor a mai kiadások sokszorosára rúgna az elszabadult bőnözés okozta kár. A jog ugyan nem tekinti az embereket bőnözıknek, de feltételezi, hogy elsısorban az vezérli ıket, hogy mi a hasznuk, illetve a káruk, ha megtartják a jog elıírásait. Ha egy áru drágul, kevesebbet vásárlunk belıle. Ha egy bőncselekmény elkövetésével elérhetı elınyt tekintjük árunak, és ezen áru bőncselekménnyel való megszerzése drágul, akkor csökkenni fog iránta a kereslet, azaz kevesebbet bőnözünk. A bőnözı, mint minden más üzletember, akkor vág bele szükségletei bőncselekmény útján való kielégítésébe, ha feltételezi, hogy az így várható ráfordításait meghaladja vállalkozása nyeresége. Melyek a bőncselekmény mint vállalkozás költségei? Ha leszámítjuk a boltban beszerzett pajszer árát, marad a várható büntetés költsége. Vajon a bőn várható következményének mérlegelésekor csak a büntetı törvény és a joggyakorlat alapján ismert büntetésre van tekintettel a reménybeli elkövetı? Nem, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy - ha rászánja magát a tettre - utol is éri majd a büntetés. A lebukás korántsem biztos. A büntetés elıre látott költségét csökkenti a büntetés bekövetkeztének

11

valószínősége. Ha például a lebukási esély 75%, azaz csak minden negyedik bőncselekmény-elkövetı ússza meg a dolgot, akkor a kétmilliós büntetés csak másfél milliónak számít (0,75*2 000 000). A közgazdasági racionalitás szerint a bőntett elkövetésére vonatkozó döntés során a bekövetkezési valószínőséggel kell korrigálni a várható elınyt, illetve hátrányt. Miért kell a várható elınyt vagy hátrányt a bekövetkezés valószínőségével korrigálni? Tegyük föl, hogy van három sorsjegyszelvény, az egyik háromezer forintot ér, a másik kettı után nem jár nyereség. Ezer forintért húzhatok egy szelvényt a három közül. Belátható, hogy egy húzási esély megér ezer forintot, mivel egy a háromhoz kihúzhatom a háromezres értéket. Alkalmazzuk ezt a megfontolást a várható büntetésre. Tegyük fel, hogy egy ésszerő állampolgár elgondolkodik azon, érdemes-e a tisztes autólopásra adni a fejét. Megnézi a büntetıtörvénykönyvet, és azt találja, hogy az ilyesmiért 3 év börtön jár. Ez tőnik a tett költségének. Úgy értesült, hogy az autótolvaj-szakmában minden harmadik elkövetı lebukik. Ahá! - mondja a döntés elıtt álló reménybeli autótolvaj, három autót kell lopnom ahhoz, hogy egyszer három évre becsukjanak, vagyis a mostani tettemre egy év jut a háromból. Ha ellopok egy Trabantot, ez nem ér meg egy év büntetés. De ha egy jó Mercedest kötök el, ebbıl két évig fejedelmien megélek, tehát megéri vállalni a feltételezett egy évet a börtönben. A népi bölcsesség szerint jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. A túzok jövıbelisége, ezzel járó bizonytalansága csökkenti értékét. Ugyanígy csökken a bizonytalan költség is.

Az ésszerő elrettentés e modelljét érdemes finomítani. Az ugyanis, hogy mekkora elınyt vagy hátrányt (költséget) tulajdonítunk egy eseménynek, nemcsak a tett következményeként járó közvetlen nyereségtıl függ. Eddig nem számoltunk lelki költségekkel, illetve nyereséggel. A bőnelkövetést mérlegelı számára fontos költségtényezı, illetve nyereségforrás, hogy mit gondolnak mások az ı cselekvésérıl. Egy bőnözı környezetbe kerülı fiatalnak a bandataggá fogadásához gyakran veszélyes akciókban kell részt vennie. A fiatal tudja, hogy a bőntett kockázatos, a lebukás esetén várható büntetés pedig súlyos. Ez visszatartaná ugyan az elkövetéstıl, de számolnia kell a környezet reakciójával. Az esetleges lebukás várható veszteségét meghaladja a bandába fogadás elınye, illetve a meghátrálás esetleges szankciói, a megvetés, az esetleges verés. A viselkedés befolyásolásának része a környezeti megítélés. A lélektani megfontolások szerint módosított viselkedésbefolyásolási modell szerint nemcsak attól függ a viselkedés, hogy mennyire valószínő a hátrány, hanem attól is, hogy mit gondol a cselekvı arról, hogy mit fognak gondolni ıróla, a viselkedésérıl mások. A viselkedés költségének része a szociális költség is. Márpedig ha a bőncselekménynek nyilvánított magatartást nem tartják rossznak a többiek, akkor a tiltott magatartás szociális költsége csökken. Ugyanakkor - mint látni fogjuk - a jog bizonyos fokig változtathatja ezt a megítélést, illetve befolyásolhatja a társadalmi preferenciákat, a helyesre és helytelenre vonatkozó elképzelést, vagyis hogy milyen vonzerıt tulajdonít az elkövetı és környezete a bőncselekménnyel elérhetı elınynek.

12

III. Az elrettentés költségei A büntetırendszer az ésszerően gondolkodó ember döntését kívánja befolyásolni, az ésszerő emberek közé számítva a potenciális elkövetık döntését is. A döntést a jog a büntetés bekövetkezési valószínőségének emelésével, illetve a büntetés szigorának növelésével befolyásolhatja. Mindkettı költséges - a kettı legolcsóbb kombinációját kell alkalmazni. Mind a bőnelkövetést nehezítı, drágító, fokozottabb rendıri jelenlétet kívánó jobb felderítés, mind pedig az újabb börtönférıhelyek pótlólagos költséggel járnak. A büntetırendszer akkor ésszerő, ha az elrettentéssel járó növekvı költség a ráfordítást meghaladó kárt hárít el. Mivel túl sok ismeretlen és bizonytalan elem szerepel ebben az összefüggésrendszerben - például nagyon nehéz megállapítani, hogy milyen becslésekkel, feltevésekkel dolgoznak a potenciális és valódi bőnelkövetık vagy milyen súlyt tulajdonítanak a bizonytalan, jövıbeli büntetésnek -, nem tudjuk meghatározni a bőnözés elleni fellépéshez szükséges optimális társadalmi ráfordítást. De erre nincs is szükség. Az ésszerő jogi szabályozás egy éppen adott helyzeten akar javítani. Például külföldi vagy hazai tapasztalatok alapján meg lehet becsülni, hogy ha a szabadságvesztésre ítéltek számának csökkentése mellett az erıforrásokat a jobb bőnmegelızés, a hatékonyabb felderítés érdekében átcsoportosítják, az az adott helyzetben csökkenti vagy emeli a bőnözést.

Az elmondottakból több következtetés adódik. 1. Elıször is: egy adott ponton a bőncselekmények leküzdésére fordított pótlólagos társadalmi költség már nem fog arányban állni az ezzel elérhetı bőnözés-, azaz kárcsökkenéssel. A növekvı ráfordítás hozama csökken. Még ha minden harmadik szabadult rabból visszaesı lesz is, akkor is túl költséges lenne, ha minden vagy akár minden harmadik szabadult rabot a nap huszonnégy órájában rendır követné. Az sem megoldás, ha az elkövetıket életük végéig börtönben tartjuk, nemcsak mert ez igazságtalan, oktalan és embertelen, hanem mert végtelenül drága is. Továbbá, amennyiben a bőnözés a lehetıségek és a szükségletek kiváltotta viselkedés, úgy adott ismert bőnözık kivonása a társadalomból keveset segít. A bőnelkövetésbıl kivont elkövetı helyét - a kínálat törvénye szerint - mások töltik be, amennyiben a bőn termékére kellı kereslet van. Különösen jól látható ez a kábítószer- és fegyverkereskedelemben. Az elfogott dealer helyébe azonnal belép a versenytárs vagy új szereplık lépnek a színre. 2. Az elrettentés költségeire vonatkozó feltevésekbıl egy további következtetés adódik: a felderítés javítása épp úgy növelheti a bőncselekmény költségességét, mint a súlyosabb büntetés. Ha egyáltalán érdemes növelni a bőnözés elleni ráfordításokat, ezeket oda érdemes fordítani, ahol a fajlagos ráfordítás hatása elrettentıbb. Ha viszont az elrettentés költségei aránytalanul nagyok, akkor a társadalom esetleg átminısítheti a helytelenített, deviáns cselekményt, amelyhez az elkövetık annyira ragaszkodnak, hogy nem lehet ráfordítás-hatékonyan növelni cselekedetük költségét. Ezt hívják dekriminalizálásnak. Vegyük az amerikai alkoholtilalmat, a prohibicionizmust. A túlzott alkoholfogyasztás kétségkívül súlyos bőnözésforrás, családi és egyéni tragédiák forrása. 1919-ben, egy morális keresztes hadjárat végén az amerikaiak nagy többséggel, alkotmánymódosítás útján betiltották mindenféle alkohol gyártását és behozatalát. 1933-ra az alkoholcsempészetre szakosodott gengszterizmus következtében sosem látott méreteket öltött a bőnözés - elég Al Caponéra utalni. A gyakorlatias amerikaiak - morál ide, morál oda - visszavonták az alkotmánymódosítást.

13

IV. A büntetés megítélése: az ésszerőség érzelmi alapjai IV/a A bőnözı viselkedés ésszerősége A bőnözı viselkedés ésszerőségére vonatkozó felfogás a közgazdaságtanból szivárgott át a viselkedés- és jogtudományba. De elfogadható-e ez az ésszerőség-feltevés? Az ember érzelmi lény és gyakran irracionálisan cselekszik. Hol az ésszerő kalkuláció a szenvedély diktálta cselekvésben, a féltékenységbıl elkövetett gyilkosság esetén? Vajon nem azokból lesz elsısorban bőnözı, akik mivel túl impulzívak és csak a jelennek élnek, túlértékelik a bőncselekménnyel megszerezhetı elınyt? Mindez nem mond ellent az ésszerőségi feltevésnek, mert a büntetıjog elsısorban az ésszerő embereket akarja visszatartani, ideszámítva azokat is, akik amúgy elvetemült, égetni valóan rossz emberek lennének. Amellett az értelem fortélyos: ha a viselkedés költségének növelésével nem lehet befolyásolni azt, aki szenvedélybıl vagy korlátozott értelemmel cselekszik, a jog még mindig elérheti, hogy az elıtt gyakoroljon befolyást, mielıtt a jövendı bőnelkövetı elvesztené az uralmat önmaga fölött. Vannak emberek, akik minél ittasabbak, annál inkább meg vannak gyızıdve arról, hogy remekül vezetnek, kizárt dolog, hogy balesetet okozzanak. Egy így gondolkodó ismerısöm egyszer ittasan vezetve bajba keveredett. Azóta ugyan változatlanul felhajt egy-két, sıt sok kupicát vendégségben, de mielıtt kézbe venné az elsı poharat, odaadja a háziasszonynak a slusszkulcsát, s megkéri, hogy jól dugja el és semmiképp se adja vissza neki, míg ki nem józanodik. A példát lefordítva a költségek nyelvére: ha az ittas vezetés bírsága nagy és a bírság kiszabása felettébb valószínő, akkor olcsóbb akár taxival hazamenni. Az értelem csele olyan helyzetbe hoz, hogy az ésszerőség még akkor is érvényesül, amikor már ésszerőtlenek lennénk.

IV/b A büntetéssel kapcsolatban felmerülı aránytalanság és igazságtalanság érzése: irigység, felháborodás, harag Az ésszerő bőnözés közgazdasági modellje olykor felháborodást kelt, mivel az uralkodó társadalmi elképzelés szerint a jog és a jogi büntetés igazságos. A rossz minden valamirevaló mesében elnyeri méltó büntetését. Érzéseink azt követelik, hogy bőn ne maradjon megtorlatlan. A megtorlás igazságossága mögött nem nehéz tetten érni a bosszú munkáját, még ha a megtorlást helyeslı embert személy szerint nem is érte sérelem. Más érzelmek, például az áldozattal való együttérzés szintén megtorlásra, intézményesített bosszúra indítanak. Ellentétben áll-e a bosszú diktálta megítélés, a megtorlás igénye az ésszerőséggel? Ezen a ponton kell szót ejtenünk az értelem és az érzelem viszonyáról. Legalább a modernitás kezdetei óta az érzelmek, különösen a szenvedélyek az értelem ellenségének számítanak. A civilizáció arra büszke, hogy megtanít uralkodni a számunkra káros szenvedélyeken, amelyek állítólag csak kudarcokat okoznak társadalmi kapcsolatainkban, akadályozzák a modern gazdálkodáshoz szükséges céltudatos fegyelmet és alkalmazkodást. Értelem és érzelem mai napig érvényesülı szembeállítása szerint az érzelmektıl megszabadított gondolkodás megbízható, tárgyilagos. Ehhez járult még, különösen a 19 században, az érzelmek feminizálása, azaz a nıkhöz kötése, illetve ezzel szembeállítva a hısi, kemény, érzelmeit leküzdı férfi militarista kultusza. A nık alávetésének fenntartásában fontos szerepe volt annak a tételnek, hogy a gyenge nıt a szív uralja, tehát nem lehet rábízni a köz ügyeit, ahol az értelem hideg döntése szükséges. A modern pszichológia az érzelem és értelem kapcsolatának szorosságát hangsúlyozza. Egyes helyzetekben, ahol értelmi alapon nem tudunk dönteni, például mert hiányzik a megfelelı információ, az érzelem lehetıvé teszi a választást, kiragad a tehetetlenségbıl, vagy - bizonyos esetekben - gyorsítja a döntést, és ezzel segít az alkalmazkodásban. Az érzelmek segítenek a viselkedés irányításában, akár pótolhatják is a tanácstalan értelmet. Vegyük az irigységet. Irigységbıl sokan akár tönkre is tennék azt, akire irigyek. De egy másik érzelem, a szégyen, visszatartja az irigy embert attól, hogy ártson a másiknak. Az érzelem társadalmi szabályozó funkciót lát el. Hasonló a helyzet a harag, és még inkább a felháborodás esetében. A harag hasznos információkat adhat a környezetnek, például arról, hogy mennyire eltökélt valaki az erı alkalmazására vagy egészen racionális jogi lépések, például feljelentés megtételére. A felháborodássá stilizált harag erkölcsi színezető lesz és társadalmilag elfogadhatóvá válik. A felháborodás megítélésének alapjává válik és fontos szerepe lesz a társadalom

14

irányításban. A jognak számolnia kell azzal, hogy mi kelt felháborodást.

Az érzelemkutatók egy csoportja szerint a bosszúvágy mögött részben ott munkálkodó harag érzését a normasértés váltja ki. Társadalmi norma az, hogy sorban állunk és érkezési sorrendben jutunk be az ajtón. Ha azonban valaki elém került a sorban, noha késıbb érkezett, mint én, és emiatt nem jut nekem hely, akkor felháborodom. A felháborodás más ember szabálytalanságára adott természetes válasz. Amikor tehát a normasértést büntetjük, nemcsak a norma megerısítésére, a normaszegéssel szerzett elıny felszámolására és elrettentésre törekszünk, hanem elemi érzelmi szükségletet elégítünk ki. Ez az érzelem azonban nem ésszerőtlen, hiszen olyasmivel - a normaszegéssel - szembeni fellépésre mozgósít, ami társadalmilag elfogadhatatlan. Más kérdés, hogy valamennyi normaszegéssel szemben heves érzelemmel fellépni céltalan és értelmetlen. Képzeljük el, hogy járnánk, ha minden szabálytalanul parkoló és nem megbírságolt autó látványára felháborodnánk. Aki Budapest belvárosban jár, láthatja, hogy úgy nagyjából minden második autó szabálytalanul parkol. El lehet képzelni, mi történne, ha emiatt állandóan dühöngenénk, vagy állandóan rendıri intézkedést követelnénk. De a szabálytalanság ettıl még irritál, és felháborodásunk egy része az ellen fordul, aki a normasértést megtorlatlanul hagyja. Ezért különösen fontos az állami jogalkalmazás következetessége. Ha az állam túl sok esetben tétlen a látható jogsértéssel szemben - vagy nem nyújtja az ígért jogvédelmet -, akkor elveszti hitelességét. A jogilag helytelenített cselekedetet tervezı személy ilyenkor leszámítolja, majd valószínőleg alá is becsüli a szankció valószínőségét. A „senkit sem kapnak el”-feltételezés miatt nı a bőnözés.

A normaszegés ténye a társadalomban haragot vált ki, ami annál erısebb, minél fontosabb normát, értéket sért a magatartás. Ezek az érzések motiválják a normaszegés büntetését. De a büntetés attól tőnik igazságosnak, hogy megfelel egyfajta arányossági igénynek. Azt kívánjuk, hogy a büntetés nemcsak a tett súlyosságához, de mások büntetéséhez képest is arányos legyen. Ezen érzelmi gyökerő késztetések mozgatják az igazságérzetet. Nem azt állítom, hogy az igazságosság nem alapozható meg racionálisan, vagy hogy racionális megfontolások alapján ne juthatnánk arra a következtetésre, hogy valamely elrendezés igazságtalan. Nagyon gyakori, hogy azt nevezzük igazságtalannak, ami gazdaságilag ésszerőtlen, abban az értelemben, hogy a gazdasági erıforrásokat nem hatékonyan használják fel. A kártérítés elmaradása gazdaságilag is irracionális, de egyben igazságtalanságnak tartjuk, ha a károsult nem kap kellı kártérítést attól, aki a kárt gondatlanságával okozta.

Ezek az ésszerőségnek megfelelı igazságossági megfontolások azonban érzelmi alapon válnak hitelessé, mozgósító erejővé. Ha igazságtalansággal találkozunk, ez valamiféle felháborodást vált ki. Ha megvizsgáljuk a felháborodást kiváltó helyzetet, többnyire valamiféle aránytalanságot találunk. Különösen zavaró, ha valakinek az érdemei és annak elismerése között látunk eltérést, például ha az arra érdemtelent jutalmazzák, azt pedig mellızik, aki keményen dolgozott. Felháborít, amikor Lear királlyal a lányai nem bánnak érdeme szerint. Az aránytalanságot mint igazságtalanságot sérelemként éljük meg - különösen, ha a következmények személyünkben érintenek, vagy ha empatikusan azonosultunk az igazságtalanság áldozatával. Az igazságtalan megítélés, elbánás negatív önértékeléssel jár és ennek megfelelı érzelmeket vált ki (megszégyenülés, kisebbségi érzés). Ezeknek az érzelmek hatására és leküzdésére egyebek közt haragot és felháborodást érezhet az áldozat.

15

IV/c Értékfeltevések és a tények: az igazságos világra vonatkozó elképzelés Az igazságossághoz való ragaszkodásnak van másfajta olvasata is. Melvin Lerner nagyhatású könyvet írt a sokatmondó Hit az igazságos világban: Egy alapvetı téveszme címmel. Lerner szerint az emberek hajlamosak arra, hogy mindent, amit tapasztalnak, valamilyen módon igazságosnak tekintsenek. Nehezen elviselhetı abban a tudatban élni, hogy a világ alapvetıen nincs rendben. Nehezen viseljük el a kognitív disszonancia állapotát, azaz értékfeltevéseink és a tények ellentétét. Ahol nem lehet az értékfeltevésen változtatni, ott a tényeket hozzuk összhangba, némi kozmetikázás árán, az értékekkel. Lerner kísérleti eredményei szerint az emberek hajlamosak a lottónyertesrıl azt hinni, hogy azért nyert, mert keményebben dolgozott a szelvényén, mint aki nem nyert! A balszerencse, sıt a bőncselekmények áldozatai viszont rászolgáltak sorsukra. Az igazságos világra vonatkozó alapvetı elképzelés szerint az emberek azt kapják, amit megérdemelnek. A büntetés segít helyreállítani a világ rendjét, a megsértett rend helyreállítása lehetıvé teszi a világ igazságosságára vonatkozó feltevés mőködtetését az állandósult igazságtalanság közepette. A megtorlásigény és az igazságosság követelte büntetés nem feltétlenül kerülnek ellentétbe az értelem szavával, még akkor sem, ha felmérések alapján tudjuk, hogy elvont kérdésekre („Mit érdemel, aki ellopta az árvák vagyonát?”) sokan hajlamosak nagyon szigorú, ésszerőtlenül költséges büntetéseket követelni. A jogtörténetbıl ismert, szenvedélyes érzelmi szükségleteket kielégítı, súlyos, nyilvános büntetések, mint a szégyenbélyeg sütése az arcra vagy a tolvajok megcsonkítása ma ésszerőtlenül kegyetlennek tőnik. De mindezeket nem puszta szadizmus diktálta. Egy olyan kor alkalmazta e büntetéseket, mely alig rendelkezett rendırséggel. A lakosságnak magának kellett felismernie a korábbi büntetés alapján a gyanúsakat. A költséges börtönrendszert szintén nem engedhették meg maguknak a szegényebb társadalmak.

Az igazságos megoldásokra vonatkozó elképzelések hozzájárulhatnak egy adott bőnözés leghatékonyabb kezeléséhez. Ne feledjük, hogy a közgazdasági racionalitás nem kínál pontos elırejelzést az optimális elrettentés mértékérıl. Az igazságérzet sugallatának értékét persze hiba lenne túlbecsülni, mert sokszor ragaszkodik kevéssé hatékony, túlhaladott megoldásokhoz. Ez azonban inkább az értelem és a képzelıerı hibája, mintsem az érzelmek döntést torzító hatásáé. A közfelfogás - kellı tájékozottság hiányában - gyakran elutasítja az alternatív büntetéseket, a félig nyitott börtönöket, a pénzbüntetést, noha ezek az olcsóbb megoldások is kellı elrettentı hatással lehetnek. Ebben az elutasításban azonban nem feltétlenül az irracionális bosszúvágy, a feszítsd meg, kövezzed meg vágya dolgozik, hanem a tájékozatlanság. IV/d Az áldozattá válástól való félelem A büntetıjog racionális megközelítésével kapcsolatban felvetıdik egy további nehézség. A büntetıpolitika egy olyan társadalmi légkörben formálódik, amelyet áthat az áldozattá válástól való félelem. A kutatások többségében egyébként azt állapították meg, hogy akik bőncselekmények áldozatai voltak, azok kevésbé kívánnak szigorú büntetést. A félelem éppen konkrét tapasztalatok hiányában követel szigorú, a következményekkel és költségekkel nem számoló büntetıpolitikát. Nagyon sok országban az elmúlt húsz évben a lakosság többsége úgy követelt szigort és súlyos börtönbüntetéseket, hogy a bőnözés nem nıtt - de a közhangulatnak engedve a büntetések egyre szigorodtak. Természetesen az sem kizárható, hogy éppen ezzel a szigorítással tették a bőntetteket kellıen költségessé, és ez járul hozzá a hatékonyabb elrettentéshez - de a közvetlen és társadalmi költségek, mint az amerikai példán láttuk, rendkívül nagyok. Az érzelmek védelmében meg kell jegyeznem, hogy a félelem is indíthat felettébb ésszerő cselekvésre, egyáltalán nem feltétlenül bénít, hanem optimális megoldások kiválasztására sarkallhat, amennyiben váratlan események, kedvezıtlen fordulatok lehetıségének figyelembevételére és az azokra való felkészülésre indít. Kétségtelen azonban, hogy az áldozattá válás alaptalan, vagyis irracionális félelme ritkán képes ésszerő megoldásokat diktálni. Miközben mindenféle mutató szerint csökken a bőnözés, mégis erısödik attól való félelmünk, hogy bőncselekmény áldozatává válunk. A szorongás forrása az, hogy egyre bonyolultabb és kezelhetetlenebb világban élünk. Ezt a világot a televíziók és a tömegkultúra kínálta értelmezés

konkrét, erıszakos fenyegetésekre egyszerősíti le. Ennek a valóban irracionális érzelemnek a szükségleteit kívánják kielégíteni felelıtlen politikusok, akik vasszigorral kialakított közbiztonságot ígérnek. S mivel ez a fajta populizmus meghatározza a választható lehetıségek keretét, a gyıztes politikusok sem tudnak kitörni ígéreteik körébıl, és érzelmek diktálta büntetıpolitika érvényesítésére kényszerülnek. Ennyiben tehát az ésszerőség valóban szembe kerül az érzelmek és szenvedélyek diktátumával.

16

De még ezen a ponton sem reménytelen a helyzet. A tapasztalatok szerint a rendteremtı, szigorító programok elfelejtıdnek, különösen ha a már említett költségkorlátokba ütköznek. A büntetıpolitika mesterei a rendteremtési felhatalmazásokba ésszerő programokat rejtenek. A szigorú büntetési tételeket a bírák kicselezik. Börtönırök és a közegészségügyi hatóságok a dekriminalizáció lelkes híveivé válnak, amikor a börtönökben a túlzsúfoltság miatt antibiotikumnak ellenálló tébécé jelentkezik. A rendırfınöknek sikert kell felmutatnia, tehát kiharcolja a pénzt a köztéri világításra és a bőnmegelızı járırözésre. Az embereket sikerül visszacsalogatni az utcára, ami viszont az utcai erıszaktól veszi el sokak kedvét. Legalábbis így történt New Yorkban az elmúlt tíz évben. V. Az áldozat nélküli bőncselekmények társadalmi megítélése Az igazságérzet is határt szab a szorongás diktálta szigorításvágynak. Egy ponton túl a büntetések visszatetszıvé válnak, fıleg mivel olyan cselekményekkel kapcsolatban is üldözésre, szigorításra kerül sor, amelyek büntetése már aránytalannak tőnik. Különösen így van ez az áldozat nélküli bőncselekményeknél, amelyeket az állam, részben a maga uralmát védendı, büntetni rendel. Az ilyen, áldozat nélküli bőncselekmények közé tartoznak egyes politikai bőncselekmények, beleértve a politikusok bírálatát. Más esetben az állam morális hadjáratra vállalkozik olyan áldozat nélküli magatartások ellen, amelyek széles körben népszerőek és csak morálisan zavarják a többséget vagy a hatalmon levı kisebbséget, lásd az alkoholtilalom már hivatkozott példáját. A klasszikus büntetıjog, még ha a megtorlás elvét vallotta is, hangsúlyozta a büntetés természetes határait. Az 1789-es Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata szerint a törvény csak olyan büntetéseket szabhat ki, amelyek feltétlenül és nyilvánvalóan nélkülözhetetlenek. Az 1789-es francia Nemzetgyőlés tagjai ugyanis a királyi önkényuralomról szerzett tapasztalatok alapján attól tartottak, hogy a bőncselekménnyé nyilvánítás lehetıségével a törvényhozás visszaélhet, és a szabadság semmivé lesz. Ugyanezen Nyilatkozat szerint a szabadságba beletartozik mindaz, aminek megtétele másnak nem árt. A magatartások elítélésének feltétele, hogy a magatartás mások ártalmára legyen. Továbbá, hogy az állam nem okozhat nagyobb hátrányt a büntetéssel, mint amit az elkövetı okozott.

A klasszikus büntetıjogi felfogástól eltérıen a mai büntetıjogi rendszerekben egy sor magatartás pusztán azért számít bőncselekménynek, mert a hatalmon levık ezt így vélik helyesnek. A közfelfogás viszont nem feltétlenül követi ezt a hatalmi értékítéletet, s az emberek nem látnak bőncselekményt ott, ahol a hivatalosságok szerint látniuk kellene. 1843-ban a rajnai tartományi győlés elhatározta, hogy büntetendıvé teszi az erdıben lehullott gallyak szedését, hogy falopássá minısítik azt, amit a szegények évszázadok óta megtehettek. Erre Karl Marx, aki ekkor még nem volt marxista, az írta: „A nép látja a büntetést, de nem látja a bőntettet, és mert látja a büntetést ott, ahol nincs bőntett, már ezért sem fog büntettet látni ott, ahol büntetés van. Azzal, hogy a lopás kategóriáját ott alkalmazzátok, ahol nem szabad alkalmazni, ott is megszépítettétek (a lopást), ahol alkalmazni kell.”

Másfelıl persze nem tagadható, hogy a jog állásfoglalása, a magatartások megengedetté, támogatottá vagy tiltottá nyilvánítása nemcsak a viselkedés költségeit befolyásolja. Bizonyos határok közt a társadalmi normák átalakításával befolyásolhatóak az egyének preferenciái, kedvtelései is, vagyis az, hogy minek mekkora értéket tulajdonítanak. A gallyszedés tilalma a piaci társadalom igényeihez igazította a tulajdon tartalmát. Az erdı értéke és felhasználásának hatékonysága megnıtt az intézkedéssel. Hosszabb távon, különösen a falusi szegénység csökkenésével és új tüzelési technológiák elterjedésével a falusi kemencék főtése sem függött a hullott fa begyőjtésétıl, elfogadottabbá vált, hogy a hullott gally sem közpréda, elvitele tehát helytelen. Mint az amerikai prohibicionizmus kapcsán láttuk, az alkoholárusítás tilalma esetében viszont nem sikerült a társadalmi normákat és ezzel a magatartás várható következményének értékelését megváltoztatni. Másként alakult a dohányzás visszaszorítása. Az amerikaik e viselkedést egyre költségesebbé tették, nemcsak abban az értelemben, hogy ma ezer forintnál többe kerül egy csomag szívnivaló, hanem a dohányzási lehetıségek visszaszorításával is. A jogi értékelés nyomán a társadalmi felfogás is változott. A munkahelyen dohányzókat és a dohányzókat általában társadalmi szankciók (pl. kiközösítés, némi megvetés) sújtják. Mindez jelentısen csökkentette a dohányzást. A viselkedés társadalmi jelentése átalakulhat a jogi normák hatására. Valaha jó fejnek számított, aki az elıírásokat megszegve bukósisak nélkül motorozott. Ma felelıtlen fickónak minısül, és a motorosok abban versenyeznek, kinek a legdivatosabb a bukósisakja. Ahol a magatartás fokozódó költségő tiltása nem találkozik társadalmi egyetértéssel, ahol a büntetést aránytalannak érzik, ott feszültség keletkezik. Az ellenérzések még ott is megjelennek, ahol egyébként éppen a társadalmi félelem keltette várakozásokat véli kiszolgálni a szigorító törvényhozás és igazságszolgáltatás. Az utcai szorongás nem szőnik meg, hiába kerül több elkövetı börtönbe.

17

De mint a preferenciák befolyásolása kapcsán láttuk, az igazságérzet nem mindig mőködik, ellenállását megtöri a megszokás. Ezért különösen nagy a jogalkotó felelıssége. Montesquieu, az államok természetének 18. századi francia búvára így ír: „Kétfajta romlottság van; az egyik, amikor a nép nem tartja meg a törvényeket; a másik, amikor a törvények rontják meg a népet: ez gyógyíthatatlan baj, mert magában az orvosságban rejlik.” A bennünk rejlı irracionalitást kiszolgáló politikai jogalkotás ezért veszélyes. Végkövetkeztetésem azonban reménytelibb, mint a demokratikus jogalkotással nem számoló Montesquieu-é volt. A törvény nem bizonyos, hogy végzetesen meg tudja rontani a népet. Egy demokráciában jórészt idejében észre tudjuk venni, ha egy szorongásainkra választ adó rendszer nem mőködik vagy túl költséges. A bennünk mőködı érzelmek - például az igazságtalanság kiváltotta felháborodás - képesek ítéleteinket az ésszerőség irányába módosítani.

Bibliográfia Becker, G.: Az emberi viselkedés ökonómiai megközelítése, In: Lengyel Gy., Szántó Z. (szerk.): Gazdasági rendszerek és intézmények szociológiája, Aula, Budapest, 1997. Becker, G. Stigler, G: Law Enforcement, Malfeasance, and Compensation of Enforcers, Journal of Legal Studies, 1974. 3: 1-18. Becker, G.: The Economic Approach to Human Behavior, The University of Chicago Press, Chicago, 1976. Cooter, R., Ulen, T.: Law and Economics Reading, Pearson Addison Wesley, 1999. Dworkin, R.: Law's Empire, Harvard University Press, 1988. Elster, J.: A társadalom fogaskerekei, Osiris, Budapest, 1995. Foucault, M: Felügyelet és büntetés. A börtön története, Gondolat, Budapest 1990. Harmathy A., Sajó A.: A jog gazdasági elemzése, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1984. Lerner, M.: The Belief in a Just World: A Fundamental Delusion (Perspectives in Social Psychology), Plenum Pr, 1980. Marx, K., Engels, F.: Karl Marx és Friedrich Egels mővei, 1. kötet, Kossuth Kiadó, Budapest, 1957. Montesquieu: A törvények szellemérıl, Osiris, Budapest, 2000. Ortony, A., Clore, G., Collins, A.: The Cognitive Structure of Emotions, Cambridge University Press, 1990. Posner, R.: Economic Analysis of Law, Aspen Publishers Inc.; 2002. Rawls, J.: Az igazságosság elmélete, Osiris, Budapest, 1997. Sajó A.: Önkorlátozó hatalom, KJK, Budapest, 1995. A Társadalmi Bőnmegelızés Nemzeti Stratégiája, 2003. www.im.hu/adat/letoltes/TarsBNemzStrat.pdf Coreman, H., Mocan, N.: Carrot, Sticks and Broken Windows, National Bureau of Economic Research http://www.nber.org/papers/w9061 Vavró, I.: Bőnözés és áldozattá válás, 1999. www.tarki.hu/adatbank-h/nok/szerepvalt/vavro99.pdf