Csiffárv Tamás

TartalomElőszó ......................................................................... 5 Ezerkilencszáztizenhat ......................................... 60

A verduni vérszivattyú ............................................ 60Ezerkilencszáztizennégy ....................................... 6 Tengeri csaták: Jütland ............................................ 66Keleti front: Lemberg, Przemysl és Lódz ........... 6 Asiago és a Bruszilov o ffenziva........................... 7?A nyugati avagy a német A 6., 7., 8., és a 9. isonzói csata ............................ 75

front előzményei .................................................... 16 Somme menti c s a ta .................................................. 80Liége ostroma ............................................................. 18 Románia támadása - a negyedik front ................ 83A Tannenbergi csata ................................................. 21A mame-i csa ta .......................................................... 24 Ezerkilencszáztizenhét ......................................... 88Küzdelem a Mazuri-tavaknál és az első ypres-i A 10. isonzói csata és a Kerenszkij-offenziva ... . 88

ütközet ...................................................................... 28 A harmadik ypres-i c s a ta ........................................ Q0Szerbiai hadjárat - déli front .................................. 30 A l l . isonzói csata és a Caporettói á ttö ré s ......... 92

Ezerkilencszáztizenöt ............................................. 32 Ezerkílencszáztizennvolc....................................... Q6Téli hadjárat - Keleti f ro n t ...................................... 32 Michael hadművelet - márciusi németA Gorlicei áttörés .................. ................................... 39 offenziva az angolok e l le n ................................. 96Az első négy isonzói csata - Olasz front ............. 47 Georgette hadművelet - májusi próbálkozásokCham pagne-Artois és Franciaországban ................................................. 99

a második ypres-i c s a ta ........................................ 52 Harc a Piave m e n té n ................................................ 104Második artois-i c sa ta ............................................... j yA nagy őszi általános Kronológia: ................................................................ 116

offenziva - Nyugati front ........................ . 59 Ajánlott és felhasznált irodalom: .......................... 11 9

' ■» ^v ’

^ÜLyMAlMHí U1 l l t l í i t l J ® ö

*•*»*>»*

ElőszóAz I. Világháború 1914 és 1918 között zajlott a K öz­ponti hatalmak - Németország, Osztrák-M agyar M o­narchia - és az Antant - Nagy-Britannia, Francia- ország, Oroszország - illetve szövetségeseik között. 1914-ben lépett be a háborúba a Központi hatalmak oldalán Törökország, 1915-ben pedig Bulgária. Az Antanthoz csatlakozott 1914-ben Szerbia, Japán és Belgium, 1915-ben Olaszország, 1916-ban Portu­gália és Románia, 1917-ben pedig Görögország, Kína és az USA. Az Osztrák-M agyar M onarchia főherceg­ét, Ferenc Ferdinándot 1914. június 28-án az annek- tált Sarajevóban meggyilkolta Gavrilo Princip; ez az esemény kirobbantotta a háborút. A két szemben álló szövetségi rendszer országai mozgósítottak és egy

hónapon belül már háborúban álltak egymással. Új tí­pusú háború kezdődött, mely az egész lakosságot súj­totta; a háborús veszteségek hatalmasak voltak. A vi­lágháború em beráldozatának szám a m integy 9 000 000 fő volt: Németország 1 950 000 főt, Fran­ciaország 1 390 000 főt, M agyarország és Ausztria 1 000 000 főt, Nagy-Britannia 780 000 főt, Olasz­ország 530 000 főt, Románia 600 000 főt, Oroszor­szág 1 700 000 főt, végül Törökország és Szerbia 400-400 000 főt veszített.

Kötetünk a világháború legnagyobb csatáit, kato­nai offenzíváit foglalja össze elsősorban az egyetemes történelem ezen korszaka, illetve a hadtörténet iránt érdeklődők számára.

Ezerkilencszáztizennégy

Keleti front: Lemberg, Przemysl és Lódz

A háború első heteiben az orosz tábornoki kar több tá­madási variációt dolgozott ki. A tervek megvalósításá­hoz azonban nem volt kellően képzett a hadvezetés. Tény, hogy a cári Oroszországnak volt a legnagyobb békebeli serege, ebből következett, hogy a mozgósítás rengeteg időt vett igénybe. A tervezett négy és fél m il­liós hadsereg fele azonban kiképzetlen volt. Oroszor­szág az úgynevezett „A” tervet alkalmazhatta, ami azt jelentette, hogy amennyiben a Németország nyugaton veti be főerőt, akkor két hadsereggel támadhat Porosz- országban és néggyel Galíciában.

Ezzel szemben az Osztrák-Magyar Monarchia sú­lyos gondokkal küzdött mind a fegyvereket, mind a kiképzést tekintve. A frontkatonák kiképzése felfestett ábrákkal és néha gyakorlati fegyverhasználattal tör­tént, magyarul a közepes szintet érhette el. Tüzérsé­günk a nagyhatalmak között a legkisebbnek számított, ennek ellenére kölcsönadtunk több Skoda típusú 30 és feles mozsarat, - melyek megjegyzendő a kor legjobb mozsarai közé számítottak. A gépfegyverből való ellá­tottság az orosz szintet ütötte meg: egy zászlóalj 2 gépfegyverrel, míg egy lovas-divízió ennek a duplájá­val rendelkezett. A Monarchia hadászati terve három lehetőséggel számolt a kezdeti időben: Szerbia elleni

Egyszerű segítség

6

háború, Oroszország elleni háború Németország szö­vetségeseként, végül a kettő előbbi együtt. Sajnos sze­rencsétlenségére a legkedvezőtlenebb variáció való­sult meg, köszönhetően a rossz hadvezetésnek.

A galíciai frontra 1914. július végén elindultak a Monarchia belsejéből a katonákkal megrakott teher­vonatok. Az osztrák-magyar tábornoki kar a vak sze­rencsében hitt, mikor megtámadták a felvonulóban lé­vő orosz sereget a Visztula és a Búg folyó között. A tá­madásban a Monarchia két hadserege vett részt, velük szemben a 4. és az 5. orosz hadsereg vetette meg a lá­bát a Búg partján. A Monarchia erői Lublin és Chelm irányában sikeresen törtek előre, majd bevették Kras- nik és Komarov városokat. A támadás alatt azonban a Monarchia hadereje a jobbszám yon csak részben tud­ta felvonultatni az adott pozícióra kijelölt két hadse­regét. A 3. és a 8. orosz hadsereg átvette a támadó sze­repet: ennek következtében mélyen benyomult Kelet- Galíciába, vereséget mérve a Rava-Russzkaja, Prze-

Az elzásziVosges árokban

Az első lövészárok Vauquoisnál

mysl és Lemberg (Lvov) térségekben lévő osztrák­magyar haderőkre. A 2. hadsereg egységeivel sem si­került visszaverni az orosz támadást; ennek a hatására döntött úgy a hadvezetés, hogy a jobbszám yon a tá­madást le kell állítani és a balszámy megsegítésére a 4. hadsereg jelentős részét át kellett szállítani. Ekkor indult meg támadás a Monarchia jobbszám ya ellen,

II. Miklós cár és Miklós nagyherceg

1

Csata a sziklák között

melynek következtében kénytelen volt az osztrák-ma- gyar haderő a frissen szerzett területeket feladni. Az augusztus utolsó napjaiban és szeptember elején folyt harcokban több mint 1 millió katonát vonultatott fel a monarchia: 798 gyalogzászlóalj, 377 lovasszázad és 2068 löveg. A veszteség ezen pár hét alatt több mint 300 ezer fő volt a Monarchia részéről. Az orosz had­erő ezzel szemben 824 gyalogzászlóaljjal, 694 lovas­századdal és 2646 löveggel rendelkezett. Az osztrák­magyar haderő jobbszám ya 1914. szeptember 11-ig az Erdős-Kárpátokig, balszámya a Dunajec alsó vo­nulatáig vonult vissza.

Przemysl vára csak a lembergi nagy csatákat köve­tő időszakban kapcsolódott be a hadműveletekbe, amikor fedezte visszavonuló hadtesteinket, tartotta magát a kiszögelés. A vár Lengyelország délkeleti ré­szén fekszik a Kárpátok északi lábánál. A keleti front egyik kulcsfontosságú kiszögellése volt a vár, mely Átkelés az erdőn

Fogolyélet

9

Közép-Európa legnagyobb erődjének számított akko­riban. Befogadóképessége nagy volt, így a fronton harcoló alakulatok ellátását is innen lehetett legegy­szerűbben biztosítani. A vár korszerűtlenségét legin­kább az mutatta, hogy az övvonal közelsége miatt nemcsak messze-hordó ostromágyúkkal, de tábori ágyukkal is be tudott lőni az orosz tüzérség. A várban mindenesetre 120 000 főnyi sereg tartózkodott, mely­ben a csapatok 60%-a a Magyar Királyi Honvédség­ből került ki. Przemysl első ostroma 1914. szeptember 17-én kezdődött és október 12-ig tartott. A kudarc vár­ható volt, a német és az osztrák-magyar vezérkar ter­mészetesen egymást hibáztatta. A tannenbergi győze­lem után a győztes 8. német hadsereg jö tt volna segí­teni, a németek azonban inkább a poroszországi ese­ményekre koncentráltak. A németek szerint az oszt- rák-magyar hadvezetés hibázott, mert a 2. osztrák-ma- gyar hadsereg túl sokáig tartózkodott Szerbiában.

A katona halála Elégedett a császár

10

Negyedik rangjelzés

11

A háború remény teles égé

Búcsú a firontramenőtöl

12

Ugyanakkor tény, hogy 1914 októberére fejeződött be az orosz haderő általános mozgósítása. A közvetlen orosz fenyegetés akkora vált valósággá, mikor meg­kezdte az orosz hadvezetés a sereg átcsoportosítását a Visztula Varsó feletti és alatti folyásához. A központi hatalmak úgy határoztak, hogy megelőző csapást kell mérni az orosz gőzhengerre. A német hadvezetés egy új sziléziai bázissal rendelkező hadsereget állított fel: a 9. német hadsereget, aminek fővezére lett - az egész keleti front parancsnokaként működő - Hindenburg.Szeptember végén a támadás elindult: a 9. német had­sereg Szilézia felől Varsó közelébe jutott október kö­zepére. A támadás jobb szárnya - az 1. osztrák-ma­gyar hadsereg - ugyanakkor felszabadította Prze- myslt. Az orosz hadvezetést azonban nem érte várat­lanul a német támadás; az offenzívát a Visztula és a San folyók mentén megállították, majd ellentámadás­ba mentek át visszaszorítva a német hadsereget és a Monarchia seregét egészen a szeptember 28-ai hatá­rig. Ezzel párhuzamosan még 1914. szeptember 25-én Magyarország területére is betört az orosz haderő az Uzsoki-szoroson át, november 4-én pedig Przemyslt újra körülzárták. A vár második körülzárása - négy és fél hónapon át - ismét 8-10 orosz hadosztályt kötött le. A folyamatos vereségek hatására a német vezetés úgy döntött, hogy nyugatról hat hadtestet átirányíta­nak a 9. német hadsereg megsegítésére. November 1.- én pedig felállították a német keleti főparancsnoksá­got, Hindenburg vezérletében. A brigadéros

Az erődítmény elhagyása 1914. szeptember 3-án

13

Céloz a mesterlövész

14

Kornyilov generális

N ovem ber 11-én megindult a ném et támadás Lódz irányába, ahol a 2. orosz hadsereg állom áso­zott. Lództól keletre, Brezezinynél áttörték az orosz vonalat és délkeleti irányban továbbnyom ultak; azonban délről az 5., keletről meg az 1. orosz hadse­reg avatkozott a küzdelembe. A lódzi csata végered­m ényben orosz sikerrel zárult, igaz a ném et hadve­zetés m egállította az orosz előrenyomulást. A m o­narchia hadtesteire azonban egyre nagyobb nyomás nehezedett. Az orosz hadvezetés leállította a Szilézia elleni hadm űveletet, hogy m egfelelően koncentrál­hasson a Krakkó és a Kárpátok közötti térségben harcoló osztrák-m agyar hadtestekre. A Przemysl vá­rát m ég m indig tartó egységek egyébként ebben az időben hajtották végre a legsikeresebb kitöréseiket;1914. novem ber 6-tól decem ber 28-ig 11 kitörést hajtottak végre a - többségben m agyar - csapatok. N ovem ber végén összpontosított tám adást rendelt el az orosz hadvezetés, ami elsősorban a m onarchia se­regének a balszám yát érintette kedvezőtlenül. A ma- gyar-osztrák hadtestek hősiesen álltak helyt, sőt el­lentámadásba is lendültek; véres harcok alakultak ki decem ber 4-én Lapanowánál és Limanowánál. V ég­eredm ényben sikeresen verték vissza az orosz offen- zívát a ném et és a m onarchia hadtestei. E küzdelem ­ben a legkiemelkedőbb teljesítm ényt az elemzők szerint az 5., a 14. honvéd-, illetve a 10. budapesti huszárhadosztály nyújtotta. N agy áldozatok árán volt lehetséges a Dunajec mögé visszaszorítani az orosz cári seregeket, hasonlóképpen a Tarnów- Visztula szakaszon, illetve egészen G orlicéig a Tamów és a Kárpátok közti szakaszon. M indez azonban nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy Przem ysl várát felszabadítsák. M ég decem ber 15-én Tamássy altábornagy kitört M agyarország felé 20 hadosztállyal és egészen Birczáig tört előre; a vár felmentésére igyekvő 3. hadsereg azonban nem tu­dott előnyomulni a vár védelm i köréig.

A z O sztrák-M agyar M onarchia egyébként az 1914-es nyári, őszi és a téli harcait negatívan köny­velhette, m ivel em bervesztesége csak a keleti fron­ton m eghaladta a 800 ezer főt. Sőt a M onarchia nem áll át a hadigazdaságra; a legfelsőbb vezetés, - élén a császárral, Ferenc Józseffel - pár hónapos háború­val számolt. A tüzérségnél az első két hónapban m ár m unícióhiány következett be: növelni kellett a kato­nák létszám át, a ruhák és fegyverek minőségét, il­letve az élelem m el való ellátottságot. A z anyaor­szág gazdasága önm agában nem tudta m indezt elő­teremteni.

15

A nyugati avagy a német front előzményei

A német támadás terve Alfréd von Schlieffen-től szár­mazott, a terv lényege a francia hadsereg teljes meg­semmisítése volt. Schlieffen a Hollandián, Belgiumon és Luxemburgon keresztül történő átkaroló támadást látta a legreálisabbnak. A Schlieffen-terv már számolt az orosz „gőzhengerrel”, de azzal nem, hogy az ipari forradalom a tízes évek elejére már lehetővé teszi Oroszországban a vasútvonalak kibővítését és az orosz hadsereg jelentős fejlesztését; a keleti frontra védekező, defenzív katonapolitikát tervezett. Végül a német vezérkar a Belgiumon keresztül haladó korri­dort jelölte meg a jobbszám y előretörési céljának.1914 januárjában a német békelétszámú hadsereg 900 ezer embert tett ki. Ebben a 900 ezer főben benne volt a teljes haditengerészet és a gyarmati hadsereg is; a mozgósításkor azonban a hadsereg 2 és fél millió főre növekedett. 1914. augusztus közepére m ár harcra ké­szen állt az első vonalbeli haderő. A német haderő át­ütőerejét egybehangzóan a korabeli hadseregszerve-

McDowall Monoplane

Sopwith Púp, 1918

16

Fel a kezekkel!

Hadifogoly táborban

17

Lesbenállás

zés adta, ugyanakkor a katonai kiképzés Európában a legkeményebbnek számított, mivel a porosz mintát valósították meg. A német hadvezetés élvonalbeli erőn kívül még rendelkezett egy úgynevezett Besatzungsheer-rel, mely mintegy másfél millió ki­képzett, de fegyveres harcra már nem megfelelőnek tartott embert foglalt magába; utóbbi megszálló és hátországi feladatokat látott el többségében.

A mozgósítást követő 2. héten a hadsereg - készül­ve a villámháborúra - már elérte a csaknem 4 m illió főt; besorolva a tartalékosokat is. A gyors győzelem mellett szólt a tüzérség ereje is; az újonnan rendszere­sített lövegek nagy része a régi tarackokat és mozsa­rakat váltotta fel - e tűzerővel szemben a fal szerű erődvédelem szinte teljesen hatástalan volt. A légierő feladatát ekkor a német hadvezetés még nem becsülte sokra; feladatát szinte a felderítésben látta a mintegy 380 repülőgépnek és a 30 léghajónak. A haditengeré­szet súlya más volt: ekkor joggal tartották a német flottát Európa egyik legerősebb fegyvernemének. 15 nehéz-, 38 könnyűcirkáló, 44 sorhajó, 217 torpedóve­tő, 28 tengeralattjáró állt készen az ütközetre 1914 elején. II. Miklós cár

Liége ostroma

1914. augusztus 2-án a német hadvezetés felszólította Belgiumot, hogy engedje át területén a német csapato­kat. Augusztus 17-ig sikeresen bezárult az első hadmű­velet, melynek eredményeként egyesülhetett az 1-5. hadsereg. A támadás hasonlított a Schlieffen tervhez, azonban a két német hadseregnek viszonylag nagy te­rületet kellett védenie Metz és a Jura hegység között. A támadó jobbszárny megkezdte Liége ostromát, melynek feladata a holland határaitól egészen az

18

A jó bajtárs

Ardenekig való védelem volt. Az erődrendszer nagy­sága és korszerű felépítése miatt úgy tartották, hogy a Liége és a Namur közötti terület áttörhetetlen. Az erő­dítményrendszer 6-6 erődből állt átlagosan 4-500 fős katonasággal és összesen 400 löveggel. A német had­vezetőség számított bizonyos ellenállásra, de arra nem, hogy Liége-t ilyen szívós fogják védeni. A németek te­hát 1914. augusztus 4-én hajnalban átlépték a belga határt; miután a gépesített egységek biztosították a te­repet és kellő mennyiségű élelmiszert foglaltak le, megjelentek az északi határ szakaszán a liége-i ost­romra kiképzett speciális brigádok. Augusztus 5-én a Liége-től délre eső erődöket tűz alá vették, majd meg­rohamozták. Az erődök azonban kitartottak, sőt ko­moly veszteségeket okoztak a rohamozó német alaku­latoknak. A speciális német rohamegységeknek azon­ban mégis sikerült elérniük a védelmi gyűrűt, ugyan­akkor Délen is kiértek a Maas folyó partjára, ahonnan már látszódtak Liége magas épületei. Augusztus 6-án megjelent több zeppelin léghajó, de csak egyről bom­báztak; azonban ez is elégendő volt arra, hogy Leman

tábornok feladja a várost. Közben Leman a Brüsszel alatti főerőkhöz küldte a 3. belga hadosztályt, hogy megóvja a teljes megsemmisüléstől. A németek kezé­be került a várost, de ekkor még mindegyik erőd belga kézen maradt. Augusztus 13-án indult el az 1. német hadsereg. Még 10-én este áttették a sínekről az útra a 42-es Knappokat és másnapra beléptek a 10 kilométe­res körbe, amin belül ezek az ágyúk mindent elpusztí­tottak; augusztus 12-én az egyik ágyú már tüzelőképes állapotban volt - az este folyamán kilőtte első egyton- nás lövedékét a Pontisse erődre. Ezzel egy időben a Monarchia Skoda 30 és feles ágyúi szintén megkezd­ték a bombázást. 13-án, a Pontisse erőd olyan állapot­ba került, hogy az első gyalogsági rohammal sikeresen be is vették. A délután folyamán komoly tüzérségi tá­mogatással a németek végeztek még két további erőd­del. Augusztus 14-re az északi és keleti erődök sorra elestek; még ezen a napon elindult az 1. német hadse­reg Brüsszel felé, a 2. és 3. német hadsereg pedig már letudta a Maas folyón való átkelés nehezebbik részét. Ezzel megnyílt az út Franciaország felé.

20

A Tannenbergi csata

Az orosz hadászati koncepció lényege a német keleti hadsereg visszaszorítása volt Kelet-Poroszországba, a Visztula folyó mögé. A német elképzelés viszont az volt, hogy a Kelet-Poroszországot védő 8. hadsereg­nek lassan vonuljon vissza a Visztula mögé, majd on­nan az erősítés megérkezése után a Mazuri-tavaknál

Az orosz lovasság harca tannenbergnél

az 1. és 2. orosz hadsereget külön-külön verje meg. A két támadó orosz hadsereg összességében 400 ezer embert tett ki, míg a németek tulajdonképpen csak en­nek a felét; az oroszok utánpótlása azonban nem volt kellően megszervezve. A német hadsereg 10 és fél gyaloghadosztállyal, 3 népfelkelő dandárral, 1 lovas­hadosztállyal és 774 löveggel rendelkezett. A két orosz hadsereg együttvéve 19 gyaloghadosztállyal, 8 és fél lovashadosztállyal és 1284 löveggel bírt. E szá­mokat nézve az orosz hadsereg volt túlsúlyban, ám az oroszok nem igazán rendelkeztek nehéztüzérséggel. Az sem szabad elfelejteni, hogy a németek állandó utánpótlási vonalak rendelkeztek; többségében Danzigból látták el a 8. hadsereget.

WWI aircraft, Trenton, 1988 Gallieni tábornok

21

iSPRill

Légi torpedó

22

Német torpedoromboló

Nők egy hadászati üzemben

1914. augusztus 17-én az 1. orosz hadsereg átlépte a határt; a 8. német hadsereg Allenstein környékén várta támadást. Prittwitz tábornok úgy határozott, hogy hadseregét megosztja: keletre három hadtestet, míg délre csak egy hadtestet küldött a 2. orosz hadse­reg ellen. Prittwitz tábornok az 1. orosz hadsereggel Gumbinnennél ütközött meg augusztus 20-án. A beke­rítéstől tartva a tábornok azonban elrendelte a vissza­vonulást a Visztula mögé; az érthetetlen lépést a né­met vezérkarban nem díjazták: Hindenburgot augusz­tus 23-án kinevezték Prittwitz helyére. Gyors átcso­portosítás után megindult a német támadás a déli orosz hadsereg ellen: augusztus 28-án a német hadtes­tek felsorakoztak és támadásba lendültek. Először az orosz szárnyakat zúzták szét, majd bekerítették a fő­erőt; a 2. orosz hadsereg 125 000 emberét, 500 löve- gét veszítette el tulajdonképpen két nap alatt. Ekkor indította meg támadását az 1. orosz hadsereg, amely eddig akadály nélkül haladhatott Kelet-Poroszország szíve felé, ám a Mazuri-tavak környékén a 8. német hadsereg megállította az orosz előretörést. Az orosz támadás összehangolatlanságnak köszönhetően a né­met hadvezetés győzedelmeskedni tudott a két cári hadseregen. A tannenbergi győzelem azonban végső soron orosz szemszögből is elérte célját, mivel öt gya­logos és egy lovashadosztályt kellett a német hadve­zetésnek átirányítani a keleti frontra: hadászati szem­pontból célt ért, de a csatában vesztett.

23

A marne-i csata

Az előretörő német hadsereg maga előtt tolva az angol expedíciós és az 5. francia hadsereget elérte a Mame folyót. 1914. szeptember 4-re befejeződött az átkelés, ekkor már kevesebb mint 4 kilométerre volt az első német hadsereg elővédje Párizstól. A gyors támadás biztosítása érdekében Moltke a Marne északi partján csupán egy hadtestet hagyott. A 3. német hadsereg Reims és Epem ay elfoglalása után szeptember 5-én Epamaytól keletre megkezdte az átkelést a M ame fo­lyón. Moltke ekkor adta fel végleg a jobbszám yas be­kerítő hadműveletet és leállította az 1. hadsereg előre­törését, azt oldalvédnek rendelte.

Életkép Éclusier-Vaux mellett Jézus jelenése a haldokló katona előtt

Könyörtelen összecsapás az oroszokkal

Karácsony a froton

24

Csata a Mame folyónál

Dompierre falu

25

A német tüzérség mozgókórháza

26

Az orosz forradalom egynk arca Merülőhajó az Adrinán

Katonai levél

Joffre tábornok viszont előretekintésének köszönhe­tően sikeresen halmozott fel komoly erőtartalékot; reá­lis tervezésének köszönhetően a német jobbszárny és a középtörzs erőivel szemben ki tudta egyensúlyozni az erőbeli aránytalanságot. Ugyanakkor a Párizs mellett állomásozó erők jóval meghaladták a német jobbszámy erejét; így a Verdun-Párizs térségben az erők egyértel­műen kiegyenlítettek voltak: a német támadás 900 ezer főjével szemben 1 082 000 francia és angol állt szem­ben. A német támadás 1928 tábori és 436 nehézlöveget vonultatott fel, míg az antant majdnem ezerrel több — összesen 2816 db - tábori löveggel rendelkezett. Joffre kitűnő stratéga is volt, élt az alkalommal. A német had­seregek nem haladtak összehangoltan; mivel az első német hadsereg az angol hadsereget és az 5. francia hadsereget üldözte; ezáltal igazából csapdába is került- két oldalán a Párizst védő 9. hadsereg és a 2. német hadsereget feltartó 6. francia hadsereg állt. Joffre szep­tember 5-én megkezdte a bekerítő hadművelet, a 6. francia hadsereggel; másnap az eddig visszavonuló an­gol expedíciós hadsereg is ellentámadásba kezdett.

27

Moltke ekkor leállította a balszámyon a hadműve­leteket. Erőt kellett gyűjtenie: a felszabadult egysé­gekből új hadsereget szervezett és a 7. német hadsereg parancsnoksága alá rendelte. Ezt a hadsereget a M ame-tól több mint 100 kilométerre irányították, majd csak a későbbiek során avatkozott újra a harcok­ba. Kluclc tábornok - az 1. német hadsereg parancsno­ka - ekkor úgy ítélte meg hadserege helyzetét, hogy vissza kell vonulni a M ame északi oldalára. Szeptem­ber 7-ére virradó éjszaka átkelt Kluck a M ame folyón, így sikeresen visszaverhette a 6. francia hadsereg tá­madását. Ezzel a lépéssel azonban mintegy 38-40 km rés támadt az 1. és a 2. német hadsereg között, ami le­hetővé tette, hogy ezen a folyosón a brit és az 5. fran­cia hadsereg előre nyomuljon. Ekkor a Bülow tábor­nok vezette 2. német hadsereg megkezdte a visszavo­nulást az Aisne folyó mögé. Szeptember 11-én vala­mennyi Verduntól nyugatra harcoló német egység megkapta parancsot az általános visszavonulásra. Közben a mame-i csatával egy időben kezdett táma­dásba az anstwerpeni belga hadsereg is, melynek fel­adata az volt, hogy a német utánpótlása útvonalakat megszakítsa. Szeptember 16.ára az angol erősítés is megérkezett. A Compiègne - Soissons - Reims - Varennes - Verdun vonal volt az a védelem, amit az antant azonban már nem tudott áttörni. Moltkénak a vereség miatt niennie kellett. A vereség azt bizonyítot­ta, hogy Németország nem tudta 6 hét alatt legyőzni Franciaországot; ez által elkerülhetetlenné vált a két- frontos háború.

Alhadnagy

Küzdelem a Mazuri-tavaknál és az első ypres-i ütközet

A tannenbergi győzelmet követően még támadásban volt a német hadigépezet; ki akarta verni Kelet-Po- roszországból az orosz seregeket, mégpedig úgy, hogy a 8. német hadsereggel az ellenséget mélyen vissza­szorítja Oroszországba. Ehhez nagyon kellett volna az Osztrák-Magyar Monarchia ereje is.

A támadást a német hadvezetés két irányba szer­vezte. Az észak-keleti régióban a cél az volt, hogy amíg délkeleti irányba támad - a Monarchiát segíten­dő - hadsereg, addig a többi egység feltartja az 1. orosz hadsereget. A szeptember 9-én megindított of- fenzívát siker koronázta, ugyanis nemhogy kiszorítot­ta az 1. orosz hadsereget Poroszországból, hanem to­vábbszorítva majdhogynem teljesen szétzúzta.

Gyalogsági roham

28

Nyugaton egységelvonás nélkül folytatta Németor­szág a háborút, míg keleten az orosz támadást csak ép­pen késleltette.

Flandriában a legkomolyabb áttörési kísérletek a tengertől nem messze: Ypres környékén történtek. Több mint egy hónapon át véres küzdelem színhely­evé vált ez a tengerparttól úgy 35 km-re fekvő város. A németek számára létfontosságú volt az áttörés, hi­szen a győztes díja a tengerpartból egy 30-40 km-es szakasz lett volna. E terület birtoklásával bevehetővé váltak volna a legnagyobb francia tengeri kikötők; sőt az itt kiépített állások befolyásolhatták volna az angol expedíciós hadtestek és a francia hadseregek angliai ellátását is.

A belga hadsereg a tenger és Ypres közötti szaka­szon foglalta el pozícióit. Ypres városát ekkor már túl­nyomó többségben franciák védték, de az angol erősí­tés már útban volt. Pontosan ezt az egyesülést akarta megelőzni Falkenhayn, mikor megindította a táma­dást 1914. október 12-én. A két hadsereg - a 4. és a 6.- a teljes frontszakaszon kezdte meg a támadást. Több mint egy héten át erőfölényben voltak a németek az antantseregekkel szemben, de ennek ellenére nem tudtak célt érni, jórészt az összehangolt belga - angol- francia manőverezésnek köszönhetően. Tehát a né­met áttörés végül is nem következett be. A szülőföld-

Ypres-i városháza

I. Péter szerb király

jén védő belga hadsereg hatalmas tanúbizonyságot tett e harcokban hazaszeretetéről; ennek volt végső soron köszönhető, hogy Belgium ezen része antant kézen maradhatott. A német támadás kifulladásával az an­tant ellentámadásba ment át október 20-án. Az éket az angol hadsereg képezte, de részt vettek a műveletben a belgák és franciák is. Ez az offenzíva a szívós német védelemnek köszönhetően azonban nem érte el célját; október 28-án kénytelen volt a nagy veszteségek m i­att leállítani a támadást az antant.

Ezt követően újra Falkenhayn lépett: két hadseregét a tengerpart felé irányította, ám itt újra csak csődöt mon­dott a német hadsereg, mivel október 29.-én megnyitot­ták azokat a zsilipeket, amik a tengert zárták el. A német hadvezetés ekkor Ypres-től délre kezdett támadásba, ahol is sikerült olyan átütőerőt összpontosítaniuk, ami ekkor már sikerrel járt: a harcászati áttörést elérték, de a két hadseregnek már nem volt annyi tartaléka, hogy azt meg is tarthassa. Ezért november 11-én Falkenhayn fel­függesztette a támadást; a további offenzíva ezután egyébként egyik oldalról sem lett volna szerencsés, hi­szen az időjárás ekkor már senkinek sem kedvezett. Gyakorlatilag ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy sem őszre, sem télre nem fejeződhet be a háború, sőt évekig elhú­zódhat; a szembenálló vezérkarok számolhattak azzal, hogy innentől egy új időszámítás kezdődött el.

29

Szerbiai hadjárat - déli front

A Monarchia adatai szerint a háborút megelőző utolsó évben serege, mely 16 hadosztályból állt elérte a fél­millió főt; a háború kitörésekor azonban a mozgósítás­sal a haderő 3 és fél millió főre emelkedetett. Ezzel szemben Szerbia mozgósított hadereje 250 000 főből állt, beleértve a montenegrói haderőt is. Megjegyzen­dő, hogy a szerb katona a kor egyik legjobb harcosá­nak számított, mivel a Balkánon a folyamatos háborúk alatt nagy harci tapasztalatokat szereztek. A felszerelé­se valamivel gyengébb volt, mint a monarchia katona­ságáé, de összességében a hiányos tüzérségi felszere­lést ellensúlyozta a modem könnyűtüzérség. A monar­chia hatalmas számbeli fölényét szem előtt tartva Put- nik vajda, a szerb hadsereg vezérkari főnöke, inkább szétszórt kisebb egységekben — természetesen túlnyo­mórészt a hegyekben - próbált ellenállni az osztrák­magyar haderőnek. Érthető módon, tehát hadászati koncepciójának lényege: a partizán háború volt.

Putnik 1914. augusztus 10-ig három részre osztot­ta haderejét és elfoglalta harci állásait. Az osztrák-ma­

gyar hadvezetés arra készült, hogy az oroszok elleni felvonulás alatt megsemmisítő csapást mér a szerb haderőre. A támadás 1914. augusztus 12-én kezdődött Potiorek tábornok vezényletével. Az 5. hadsereg több egysége átkelt a Drinán és előretört a Jadar folyó felé; a 2. hadsereg pedig Szabácstól északra átkelt a Száván és elfoglalta a várost. A túlerőt és az adott helyzetet mérlegelve Putnik vajda meglepő módon a visszavo­nulás helyett az ellentámadásra adott parancsot au­gusztus 16-án. A 3. szerb hadsereg az 5. osztrák-ma- gyar hadsereg offenzíváját tartotta fel, miközben az 1. és a 2. szerb hadsereg Szabács ellen vonult, így a M o­narchia 5. hadseregének oldal védje sokszoros túlerő­vel került szembe. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogyha a sereg nem vonul vissza, akkor a bekerítés veszélyez­teti; Potiorek ekkor elrendelte a visszavonulást. Au­gusztus 23.-án a Monarchia seregei ugyanott álltak, mint augusztus 12.-én, a támadás napján. Komoly veszteséget igaz nem szenvedett a sereg - halottak, el­tűntek, fogságba kerültek és sebesültek száma mint­egy 22 000 fő volt -, inkább a harci morál esett mély­pontra.

A betolakodó

30

A szerbiai kudarc után a 2. hadsereget a hadvezetés átküldte az orosz frontra. Conrad úgy gondolta, hogy a kibontakozó galíciai küzdelemmel egy időben kell megindítani a támadást a déli fronton; arra számított, hogy a tartalék átirányításával meg lehet törni a szerb ellenállást. Kisebb szerb egységek szeptember első hetében betörtek Boszniába, de komoly hadműveleti tevékenységet nem fejtettek ki. 1914. szeptember 8-án Conrad megindította a második szerb támadást a 6. és az 5. hadsereg részvételével. A 2. hadsereg kisebb egységeiből, illetve az ideszállított kisegítő egységek­ből új hadsereg alakult, mely Krauss tábornok vezeté­sével a Száva mentén sorakozott fel. A támadás kez­detben sikeres volt, mivel könnyen keltek át a Dunán és a Száván, ám 16-án megindult a szerb ellentáma­dás, mely előtt megtorpantak Conrad hadseregei. Saj­nos megint elhibázott volt a támadás, melynek lénye­ge az lett volna, hogy a délről jövő támadás lehetősé- Olaszfivnto.gét kivédje, illetve kisebb szerb területeket elfoglal­jon. Ez utóbbi azért sikerült, mivel a Száva és a Duna hídfők megtartásával már gyakorlatilag Szerbiában volt a Monarchia hadereje.

Katonák és a kapitányuk

Még érthetetlen volt a következő lépés: a legsúlyo­sabb Kárpátokbeli harcok alatt a hadvezetés újabb tá­madást rendelt el Szerbia ellen; a keleti fronton egyre nagyobb volt az orosz nyomás és egyre mélyebbre tol­ta a magyar védvonalat. A hazai politika nem enged­hette meg, hogy a Monarchia szomszédjai felbátorod­janak és esetleg beleavatkozzanak, azaz egy új frontot nyissanak. Ekkor rendelte el a hadvezetés az újabb tá­madást, melynek sikerrel kellett volna végződnie, hogy sakkban tartsa a Monarchia szomszédjait, első­sorban Olaszországot és Romániát. M ost is a gyorsa­ság lett volna a legfőbb fegyver; mivel a keleti fronton a Monarchia ereje akkor úgy tűnt, hogy elég az orosz támadás megállítására, így 1914. november 15-én el­rendelték a Szerbia elleni újabb támadást. A hídfőál­lásokból felfejlődött arcvonal hatalmas lendülettel nyomta magam előtt a szerb hadsereget: Putnik vajda a túlerő miatt nem vállalta az összecsapást a Monar­chia seregeivel. November 15-én Valjevó elesett, majd 29-én Belgrád. December 3-án a szerb hadigépe­zet támadásba lendült, mire 9.-én Potiorek elrendelte a visszavonulást, sőt feladta a második hadjáratban megszerzett hídfőket is. A Monarchia vesztesége ek­kor már jelentős volt: 150 ezer fő elesett vagy megse­besült, további 75 ezer eltűnt, illetve fogságba esett. Szerbek veszteségeik kisebbek voltak, de arányaiban hatalmasabbak: a 250 ezres seregből 120 ezer fő m a­radt, a tisztikar jelentős része elesett, vagy fogságba került, az ország gazdaságilag mélyponton volt. Ösz- szességében Szerbia ekkor már nem tudott volna egy újabb támadással szembeállni.

31

Ezerkilencszáztizenöt

Az északi szárnyon február 17-én kezdődtek meg a hadműveletek: Kelet-Poroszországban két német hadsereg lendült támadásba: a 8. és az akkor alapított 10. ném et hadsereg. A front középső szakaszán észak-keleti irányban a 9. ném et hadsereg tört előre. A déli fronton az időjárás tulajdonképpen lehetetlen­né tette, hogy a M onarchia csapatai előrejussanak a járhatatlan terepen. Csak a front legdélebbi szaka­szán sikerült teljesíteni a kitűzött célt: sikeresen vis­szafoglalták Bukovinát. A középső szakaszon nem tudták Przemyoel várát visszafoglalni. Ugyanis a már hónapok óta sanyargatott védősereg kénytelen volt magát megadni 1915. március 22-én. A 120 ezer - többségében magyar - katona csak évek múlva lát­hatta újra hazáját.

Az első tank

Téli hadjárat- Keleti front

Az orosz hadvezetés ez évben a döntő csapásra ké­szült; ezeket a terveket azonban megelőzte a M onar­chia és Németország, mivel ők a támadást nem tavasz­ra tervezték, mint az oroszok, hanem januárra. Az1915. január 23-án kezdődött offenzíva célja az volt, hogy a 3., 8., és 11. orosz hadsereget kiszorítsák Galí­ciából. A támadás a front délebbi szárnyán bontako­zott ki a román határtól egészen a Visztula felső folyá­sáig. Ezen a szakaszon öt hadsereg vett részt a táma­dásban: négy osztrák-magyar - 1., 2 ., 3., és a 4. had­sereg - illetve egy német; tulajdonképpen 41,5 gyalog és 8,5 osztrák - magyar - német lovas-divízió állt szemben 29 gyalog- és 14 lovas hadosztállyal.

32

Életképek a lövészárokból

33

A lövészárokban

34

Szí. Márton katedrális

Ypres romjai

35

Az orosz hadvezetőség felbátorodva a osztrák-ma­gyar sikertelenségen: átirányított több hadtestet a dé­li frontra. Az orosz ellentámadás rendkívüli nagy veszteségeket okozott a Monarchiának; kiheverhetet- len volt az, hogy a nemzetiségi egységek csaknem tö­megesen adták meg magukat. A 28. prágai ezred ugyanakkor - oroszlánrészt vállalt a védekezésben - megállította az orosz előretörést április első napjai­ban. Rövid négy hónap alatt több mint 800 ezer em ­bert veszített az Osztrák-M agyar Monarchia. Észa­kon közben sikeresebbnek bizonyult a német táma­dás. A 10. és a 8. hadsereg 15 és fél gyaloghadosztá­lya 11 és fél orosz hadosztállyal állt szemben. Febru­ár 7-én kezdte meg a 8., és február 8-án a 10. hadse­reg a támadást; a gyors előretörés kiverte a 10. orosz hadsereget Kelet-Poroszországból. Február 22-én egy orosz hadtestet sikerült bekeríteni az augusztovi erdő­ben - ez mintegy 100 ezer foglyot jelentett. A nagy veszteség és a front hossza sem tudta olyan mérték­ben gyöngíteni a cári Oroszország haderejét, hogy a háború abbahagyására kényszerüljön. Sőt, egész ta­vasszal tulajdonképpen védekező harcokra kénysze­rült a Központi hatalmak hadereje, mivel a vesztesé­gek a többi tartalék bevetését igényelték. Újra előtér­be került I Iindcnburg koncepciója, mely szerint a ke­leti fronton csak egy hatalmas frontális támadással le­het kivívni a győzelmet; tulajdonképpen ezért halasz­totta el a német hadvezetés a nyugati offenzívát és kezdett egy újabb keleti tám adásra felkészülni.Ugyanakkor látnunk kell, hogy a központi hatalmak végül sikerrel jártak a vesztes téli hadjárat ellenére, hiszen elmaradt a nagy orosz offenzíva. Balkáni lovas veterán

Halál a souain-i úton

36

Harc után

37

Lyautey tábornagy

38

A Gorlicei áttörés

Magyar huszárok az orosz fronton

1915 májusára elkészült az újabb támadás terve. Az orosz hadvezetés azzal számolt, hogy a támadás Bu­kovinából fog indulni, hiszen ez volt az a terület, amit a Monarchia el tudott foglalni. De nem így történt - innen északnyugatra egy kis falu mellett döntött a központi hatalmak hadvezetése.

Az 1,3 millió fős központi haderő mintegy 1,8 m il­lió orosz katonával állt szemben; Gorlicénél az áttö­rés szakaszán természetesen - az átcsoportosítások­nak köszönhetően — nagyobb erővel rendelkezett az

Szuronyos támadás Magyar szakaszvezető

Harcok Champaigne-ben 1915. december 25-én

Mametz ostroma

40

A hős ágyánál

41

osztrák-magyar-német hadsereg. Ezen a ponton a központi hatalmak 357 ezer katonájával szemben 219 ezer orosz katona védekezett. A támadó fél 334 ne­héz- és 1272 könnyűlöveggel rendelkezett, míg az oroszok 4 nehézlöveggel és 675 könnyű löveggel. Számottevő erőnek kell ebben az időszakban tekinte­nünk az aknavetőket is, mellyel ekkor az oroszok nem rendelkeztek. A központiak 96 aknavetője az át­törésben rövid távon komoly tűzerőt jelentett. A gép­fegyverek számát tekintve megközelítőleg ugyanaz volt az arány mindkét oldalon; a központi hatalmak seregei azonban el voltak látva munícióval, míg a harcokban legyengült 3. orosz hadsereg m uníció­hiánnyal küszködött.

Az új pápa

Harc áldozatai

Tehát 1915. május 2-án megkezdődött a Gorlice menti csata, amelyben a l l . német hadsereg és a m eg­erősített 4. osztrák-magyar hadsereg állt szemben a 3. orosz hadsereggel. A l ó km szélességű áttörés sikere a kiváló vezetésnek volt köszönhető. A központi ha­talmak két hadseregét Mackensen tábornok alá ren­delték. A kidolgozott hadászati taktika sikert hozott; következményeként május közepéig mintegy 150 km-t tolták maguk előtt a cári 3. hadsereget a közpon­ti egységek.

42

Pétain marsall

43

A központi hatalm ak hadvezetése habozott: kiak­názzák-e az orosz hadseregek vert helyzetét, vagy nem; végül is a háború első évében elvesztett terüle­tek visszaszerzése m ellett döntöttek. Elsőként G alí­cia teljes lerohanását rendelték el; június 3-án vis­szafoglalták a rom okban heverő Przemyoel várát, majd június 22-én Lemberget. Időközben azonban a háborúba lépő, tám adásra készülő olaszok 850 ezer fős haderejükkel kom oly fejtörést okozott Conrad- nak. A támadás mindenesetre folytatódott keleten;1915. július közepére teljesen kiszélesedett a front az arcvonalon. M ackensen hadteste Breszt-Litovszk felé vonult; Kelet-Poroszországból a 8. és 12. hadse­reg tört előre déli irányban. A 9. ném et hadsereg a

főerőkkel párhuzamosan, Varsó irányába tört. A déli szakaszon is m egindult a tám adás észak-nyugati irányba az osztrák-m agyar-ném et egységekkel. Az összehangolt m anőver végül azt eredm ényezte, hogy1914. július 7-én Lublin, majd az ettől keletre fekvő Chelm városa augusztus 1-én esett el. Kurland, az északi hadtest kezébe került, m iután Ivangorod vá­rosát elfoglalta, augusztus 5-én pedig elesett Varsó is. A hónap végére elfoglalták az egész „kongresszu­si” Lengyelországot; 1915. augusztus 26-án végül összeomlott Breszt-Litovszk védelm e is. A déli szár­nyon az osztrák-m agyar erők sikeresen vették vissza K elet-Galíciát, kom oly veszteséget okozva a 7. orosz hadseregnek.

Felderítés a harcok közben

44

Cukorgyár Dompiérre-ben

Két támadás között

45

Végül az orosz haderő szeptember végén sikeresen megvetette lábát a Riga - Dünaburg - Baranovicsi - Pinszk - Dubno - Tamopol - Czemowitz szakaszon. Ekkor a főparancsnokságot átvette személyesen a cár, új vezérkari főnököt nevezett ki: Alekszejev táborno­kot. A Központi Hatalmak a támadásra bevetett erők egy részét aztán átcsoportosították: Monarchia eseté­ben az olasz frontra, német vonatkozásban pedig a nyugati frontra. A Monarchia fellélegezett, mentesült a nyomás alól, de a nyári hónapok veszteséglistája még így is nagy volt: a harcképtelenségi veszteség meghaladta a fél millió főt; ettől függetlenül a siker morális szemszögből jelentős volt. A főcélt azonban a Központi hatalmak nem érték el: az orosz kormány nem volt hajlandó különbékére, sőt újabb fegyverke­zésbe kezdett. Francia offenzíva a champagne-i csatában

Mozgósítás Párizsban a Gare de L ’est-en

46

Az első négy isonzói csata - Olasz front

Az olasz hadüzenettel egy időben a Monarchia 125 zászlóaljjal, 18,5 lovasszázaddal és 67 üteggel rendel­kezett az olasz - osztrák-magyar határon ez idő tájt; ekkor indult el ide a keleti frontról a VII. hadtest is. A mozgósított olasz hadsereg meghaladta a 850 ezer főt, ezzel szemben elhanyagolható volt a Monarchia véd- serege. Az olasz egységek elérték a határt, 1915. jún i­us 22-én átkeltek az Isonzó alsó folyásán; azonban itt már ekkor kiépült a keleti frontról ideszállított 5. had­sereg, illetve a Balkánról iderendelt hadtestek állásai.A támadásban Görz és a tengerpart között akarták ki­erőszakolni az áttörést az olaszok a keményen véde­kező magyar-osztrák hadtestekkel szemben. A dober- dói fennsíkra az olasz hadvezetés különös figyelmet fordított: ezt a helyet érte a legnagyobb tüzérségi per­gőtűz. Az olasz vezetés úgy tervezte, hogy az arcvo­nal áttörése után két irányban fog támadni: egyrészt dél felé, Trieszt irányába, másrészt északra, Graz felé.Ezekben a csatákban - mint mindegyik isonzói csatá- Angol hadihajó flotta (Rosyth)

Vártorony a piactéren

bán is - rengeteg magyar küzdött. A Plava és Görz kö­rüli sáv, valamint a doberdói fennsík nagy temetője lett a magyarságnak. Örökké hirdeti a magyar katonák hősiességét a Monté San Michelén felállított emlék­oszlop felirata: „Ezen a csúcson testvériesültek a ha­lálban az olaszok és magyarok, akik az életben hű kö­telességteljesítéssel harcoltak.” Már az első összecsa­pások alkalmával is kegyetlen harc dúlt a térségben; 1915. június 23-tól július 7-ig a védők 86 heves táma­dást vertek vissza.

47

soissons-i katedrälis

48

A második isonzói csatában még nagyobb erőt ve­tett be az olasz hadvezetés: ekkor Doberdó, Monté San Michelé, Monté dei sei Busi, Monté Sabotino, Podgora, Pevna és Oslavija voltak a legkeményebb összecsapások színhelyei. Ezekben az összecsapások­ban az Osztrák-Magyar Monarchia részéről 78 ezer ember, 180 géppuska, 371 ágyú állt szemben 250 ezer olasz katonával, 530 géppuskával és 860 ágyúval. A végeredmény ugyanaz lett, mint az első csatában, csak nagyobb áldozatot hozott mindkét fél.

Gyakorlatilag a harmadik és a negyedik csata ide­jén 47 napon át szakadatlanul dübörögtek az ágyúk és küzdöttek a katonák. A leghevesebb harc Oslavijánál dúlt, ahol november végén az olaszok 54 zászlóaljuk-

Angol megfigyelők egy malomban

Halál a lövészárokban

kai hiába támadtak a Monarchia 8 zászlóaljára. Pod­gora ellen negyvenszer, Oslavija ellen harmincszor, a Monté Sabotino ellen pedig tizenötször hiába támad­tak az olaszok. A küzdelem csak december 14-én ér véget, amikor erős fagy köszöntött be. Az olasz siker­telenség azonban nem az olasz rohamegységekben ke­resendő. A Monarchia szerencséjére az olasz hadsereg nem rendelkezett megfelelő számú nehéztüzérséggel, amivel támogatni lehetett volna az Isonzónál a roham­ra induló csapatokat. így az épségben maradt állások­ban könnyen lehetett hárítani a nagyobb támadásokat is. A másik fontos tényező az utánpótlás volt: Olasz-

49

A reimsi katedrális romjai

50

ország gazdasága ekkor még nem állt át a haditerme­lésre. Ugyanakkor az osztrák-magyar egységek már - az orosz és déli fronton - harci tapasztalatokat szerez­tek és kiváló harci állásokat építettek ki a stratégiailag fontosabb helyekre. Jelentős segítség volt egy hadosz­tálynyi német hegyivadász egység érkezése is, amely szintén beleavatkozott a harcokba. Olaszország hadba lépése azonban a tengeren komoly problémát jelentett a Monarchiának, mivel az olasz flotta majdhogy dup­lája volt a Monarchiáénak; igaz a Monarchia rendel­kezett korszerűbb fegyverekkel, s emellett a tagolt partvidék a védekezés szempontjából is nagy előnyt jelentett. Katonai posta a 3000 méteres hegyen

Támadásban a hadihajó tüzérsége

51

Champagne-Artois és a második ypres-i csata

Az év első hónapjaiban Joffre és a vezérkar túlnyomó többsége egy olyan támadásban gondolkodott, aminek a célja az oroszok helyzetének javítása lett volna. A legfontosabb területet is meghatározták, amit fel akar­tak szabadítani a német megszállás alól: ez egy 70 km-es sávot jelentett Verdun és Reims között. A nagy francia offenzíva 1915. február 16-án kezdődött meg, amikor támadásba lendült a közel kétszeres túl­erőben lévő 4. francia hadsereg. Az offenzíva egészen márciusig folytatódott azonban komolyabb eredmény nélkül. A védekezésre kényszerült 3. német hadsereg10,5 gyalogos- és egyetlen lovasdivízióval védeke­zett. A több száz kilós repeszgránátok sem voltak ké­pesek megtörni a németeket; a 946 löveg folyamatos bombázása kevés volt arra, hogy a kimerült német 3. hadsereg ne tartson ki. A túlerő ellenére a franciáknak a támadás 240 ezer fős veszteséget hozott, evvel nem állt arányban a csekély területnyerés.

Verdim bombázása

Katonatemetés

Észak-verduni életkép

54

Puskások támadása az vpres-i csatában

55

Innen északra 1915. március 10-e és 20-a között Artois-ban az angolok, szintén hatalmas túlerővel tá­madtak, Lilié felé törve. Ez esetben az 1. angol hadse­reg állt szemben a 6. német hadsereggel. Ennél az ösz- szecsapásnál már érvényesült a modem tüzérségi elő­készítés: a korábbiakhoz viszonyítva tömeges méret­ben vetették be, közvetlen a gyalogtámadás előtt. V é­gül is e két támadás nem törte meg a német védelmet, sőt a sikeres védekezés segítette a következő német támadás előkészítését.

A második ypres-i csata esetében nem beszélhe­tünk hihetetlen veszteségekről; azonban itt újra hírt adott magáról az emberi féktelen brutalitás. Falken- hayn gáztámadása - 1915. április 22-én - a 4. hadse­reg rohamát előzte meg azon a frontszakaszon, amit algériai-francia katonák védtek. Még a 6 km-es arcvo­nalon a gáz hömpölygött, mikor elindult a német ro­ham, ami végül is ellenállás nélkül számolta fel az el­ső vonalakat. A harcvonalba vezényelt kanadai kato­

nák - kiváló kiképzésnek és felszerelésnek köszönhe­tően - szembe tudtak szállni a német támadással. Áp­rilis 24-én, a következő gáztámadáskor szintén válto­zatlan maradt a helyzet: a kanadaiak és a franciák nem

A francia Maréchal Angol katonák Péronne-ban

56

Olasz, orosz és japán kitüntetések

57

Jô cotm t raw/LLfUAs

i m m••e se c u t.

H t m a u a v t

HHABtTrfHi ntcpt/cH

fltlM ■•’{»fii■.tj* tA fta trrA y e m i t

t X s T H o r U iCenOCHAT'f

IKXLJ! UX*

nujan: ha ten

.'OLTAtKt

Vit I BUS UNIT'SDrt>C*OT

F R A N C P

C O U R B Sr

adták fel állásaikat. Ennek ára azonban nagy volt; a kórházak megteltek gázmérgezettekkel, akiknek több­sége vagy megvakult, vagy meghalt.

Az Ypres körüli fegyveres összecsapások még tar­tottak május végén is, de az angoloknak volt köszön­hető, hogy Ypres városa megmenekült a németektől. E csata az antant oldaláról 60 ezer katonaéletet követelt, míg a németek embervesztesége mintegy 30 ezer volt.

Gyalogos katonák egy kis flamand faluban Átkelés a dolomitokban

A francia, az angol- és az osztrák-magyar hadihajó-flotta a Földközi-tengeren

rrc c T T H o r

P A R IS

J3 SOUS flARJffS

58

Második artois-i csata

1915. március 29-én a francia és az angol vezetés az azonnali támadás mellett döntött Arras és Lilié között. Az angol kormány új egységeket szervezve megsok­szorozta a Franciaországban állomásozó hadtesteinek erejét; ekkor már 20 hadosztálya harcolt a fronton, de nem sok eredménnyel.

A május 9-én az 1. angol és a 10. francia hadsereg ütközött meg a 6. német hadsereggel. Nagy előkészí­tő tűz előzte meg a gyalogsági rohamot, de a mintegy 2,3 millió kilőtt gránát ellenére, nem tudták géppuska­fészkek zömét megsemmisíteni. Feltétlen elismerést érdemelnek azok a német katonák, akik részt vettek a csatában, egyrészt a kitartásuk miatt, másrészt a el­szántságuk miatt. Az offenzíva során a végsőkig kitar­tó németek lövészárkaiba többször törtek be francia katonák, de véres közelharcban a németek mindunta­lan visszaverték a támadásokat. Az idő azonban az an­tantnak dolgozott, mert az első sorokban lévő német egységek utánpótlása gyakorlatilag lehetetlen volt; az ott küzdők végsőkig kitartva az árkokban maradtak mindörökre.

1915. június 20-án Joffre leállította a támadást, lát­va azt, hogy eredménytelen. A csata után az antant 132 ezer katonája feküdt vérbe fagyva a mintegy 20 km-es szakaszon. A német veszteség jóval kisebb volt- valamivel több mint a felét tette ki az antant veszte­séggének - de számukra ez is hatalmasnak bizonyult.

A nagy őszi általános offenzíva- Nyugati front

Az 1915-ös őszi offenzívát a nyugati hadműveletek csúcsának tartja a hadtudomány. Az összehangolt tá­madás csúcspontját szeptember utolsó hetére, október első heteire tették. Champagne és Artois központtal

Saint Michele útja Meuse-ben

bontakozott ki az angol, francia offenzíva 1915. szep­tember 25-én, mely fel akarta számolni a Párizs felé irányuló német kiszögellést. A csata első lövésétől számítva a gyalogság és a tüzérség mozgása összefo­gott volt. Megkezdték a hátország bombázását, a vas­útvonalak megsemmisítését. A támadás terve az volt, hogy a betörést - akár Champagne, akár Artois térsé­gében - áttöréssé lehessen fejleszteni, majd harapófo- gószerűen körbezámi a még állva maradt német egy­ségeket. A Reims és az argonne- i erdő közötti szaka­szon a 2. és a 4. francia hadsereg 35 gyalogos és 7 lo­vas hadosztálya sorakozott f e l , több mint 2000 löveg- gel. A folyamatos tüzérségi előkészítés miatt a német hadsereg nem tudott ellenállni; a franciák betörtek a német állásokba 17 km széles szakaszon, majdhogy 4 km-es mélységben.

Artoisben ugyanakkor az angol 1. és a 10. francia hadsereg összereje lényegesen meghaladta a német egységek erejét; az antant oldalon 29 gyalog- és 1 lo­vashadosztály várta a támadást. A támadás kezdetben jól haladt; Arrastól délnyugatra egy sikeres rohamnak köszönhetően elfoglalták az első sorokat. A maradék német egységek a második vonalban vetették meg a lábukat. Az offenzívát Champagne térségben október 7-én, míg Artois-ban október 14-én fejezték be; mint­egy negyedmillió szövetséges és 150 ezer német kato­na várta a tömegsírt.

Az 1915-ös év harcai nem tudták alapvetően meg­változtatni a korábbi helyzetet; az antant fölény meg­maradt szeptember után is: 150 hadosztály állt szem­ben 100 német hadosztállyal.

Poincare az olasz fronton

59

Ezerkilencszáztizenhat

A verduni vér szivattyú

A verduni erőd korszerű erődrendszer volt a maga ide­jében. A német támadás nem is azért irányult e térség­ben, mert el akarták volna foglalni az erődrendszert, inkább azért mert itt tartózkodott a legnagyobb francia haderő. Németország célja az volt, hogy egyszer s mindenkorra felőrölje az ellenállást. A német hadi­tervben egy összetett támadássorozattal számoltak; az elképzelés szerint a franciák más frontokról - hogy Verdun védelmét biztosítsák - rengeteg katonát cso­portosítottak volna át; a megüresedett szakaszokon pedig támadást indított volna a német hadvezetés. Az erőket összehasonlítva azonban Németország egyér­telműen gyengébb volt itt az ellenfélnél; az átcsopor-

tosítási lehetőségek viszont jók voltak. A vasút lehető­vé tette, hogy az egyes egységek órák alatt az adott helyszínre érhessenek; természetesen ez vonatkozik az utánpótlásra is. Anglia számára kisebb problémát jelentett az utánpótlás megszervezése, mert több m o­torizált egységgel volt felszerelve, mint a központi ha­talmak, sőt a vízi szállítás is adott volt a La Manche csatornán. Németország ezzel szemben nehezebben oldotta meg ezt a kérdést.

A helyszínen tartózkodó ném et haderő a keletről és a Balkánról odavezényelt csapatokból állt; 2 és fél m illió ném et katona több mint 3 és fél m illió fős an­tant sereggel találta magát szemben. Falkenhayn a tám adás első lépését Verdimtől északra, a M euse fo­lyótól keletre eső 12 km-es szakaszra helyezte. Az 5.

Verdun romokban

60

Templomrom mögé bújva

ném et itt 6,5 hadosztályt sorakoztatott fel a 3 francia hadosztály elé. A tűzerő fölénye m ost is, m iként az eddigi a ném et tám adásoknál is, bőven megvolt; 850 ném et löveg várt a tűzparancsra, hogy földig rom ­bolja az előttük álló 10x12 km-es területet. A francia védelem 263 darab löveggel tartotta magát. M egle­petés volt az is, hogy a ném etek rengeteg lángszórót vetettek be, ami ebben az időben szinte csodaszám ­ba ment.

A tüzérségnek 1916. február 21-én adták ki a tűz- parancsot, ez egy nyolcórás elsöprő erejű bombázás jelentett, melyben a legnagyobb pusztítást a 44-es Kruppok (Kövér Berta) valósították meg. Ezt követte a német gyalogság rohama, melynek következtében 10 km szélességben és 3 km mélyen áttörték a francia védelmet. 1916. február 25-én elesett Douaumont erődje. A német veszteség hatalmas volt - a pár nap alatt 25 ezer fő - de képes volt az offenzívának ellen­állni Verdun, sőt egyre inkább Verdun védelmére ren­dezkedett be a francia vezetés; 1916. március végére16,5 hadosztály és több mint 500 nehézlöveg állt Ver­dun előtt.

A front ezen szakaszán a harc gyújtópontja áttevő­dött a M euse-től nyugatra fekvő területre. Az első tá­madás itt március 6-án indult, de egész hónapban folytak a hadműveletek: folyamatosan támadtak a németek, aminek köszönhetően végül sikerült nekik elfoglalni a „304-es m agaslat” északi lejtőjét és az ún. „Halott ember dom bját” . Kölcsönös erőfelmor­zsolás folyt itt egy hónapon keresztül különösebb eredmény nélkül - nyilvánvalóvá vált újabb pihent alakulatok felállítására, illetve átcsoportosításra van szükség. Ezzel tisztában volt az antant is; a keleti frontról való ném et átcsoportosítás valahogy meg kellett akadályozniuk. El is érték azt, hogy mind az orosz, mind az olasz fronton megindult a teherm en­tesítő támadás. Az oroszok az 1. és 2. hadsereget m ozgósították 1916. március 16-án; a hevenyészve összecsapott haditervvel az orosz hadsereg azonban nem lehetett sikeres. Hasonló céllal történt tulajdon­képpen az olasz támadás, az 5. isonzói csata is, ami szintén nem volt sikeres. Az olasz ütegek Trieszt irá­nyába törtek előre, amit két napos tüzérségi előkészí­tés előzött meg. A kiválóan védekező Osztrák-Ma-

61

Az angol-francia szövetség manifesztációja

62

Három angol hadihajó

Katonai g\>ülés Jeruzsálemben

63

gyár M onarchia csapatai nem rendültek meg. A bom ­bázás március 11-én kezdődött, a gyalogsági tám a­dás pedig ezt március 13-án követte. A folyamatos vesztett csaták az olasz katonák harci m orálját egyér­telműen rontották; ekkor m ár majd mindenki tisztá­ban volt azzal, ha a Doberdói fennsíkról nem biztos a hazatérése. Az 5-ik isonzói csatában a Doberdón a M onté San M ichelét, St. M artinót, a Selz és a Mon- falcone előtti m agaslatokat érte az olasz támadás. A március 16-án Cadoraa vezérkari főnök által leállí­tott támadás visszaverésében 45 magyar zászlóalj vett részt.

Átkelés az ideiglenes hídon

1916. április kezdete tehát fordulópontot jelentett a Verdun körüli harcokban. Egyik fél sem hagyhatta meg a másiknak az erődöt és a várost. A franciák előtt Verdun olyan szimbólummá vált, mint M agyarorszá­gon a török háborúk korában Eger. Nyár végéig 47 né­met hadosztály és 70 francia hadosztály érkezett a

Kolostor romokban

Lebombázott erőd

64

Közelharc egy városban

Katonák egy kávéházban

65

verduni térségbe. A küzdelem heve az ősz beálltával kicsit csökkent, de még mindig megmaradtak olyan helyek, ahol naponta több száz ember vérzett el. Ilyen volt a Douaumont erőd is, ahol gyakorlatilag a franci­ák sikerrel jártak, de óriási veszteséget szenvedtek; a „Halott ember dombját” viszont a németek nem en­gedték ki a kezükből.

Megközelítőleg a francia veszteség 100 ezer fővel volt nagyobb, mint a német; becslések szerint 550 ezer embert veszített a francia hadsereg és 450 ezer főt a német. Győztese a csatának tehát nem volt. Francia- ország lényegében megvalósította célját: meg tudta védeni az erődöt.

Tengeri csaták: Jütland

1916-ra a német számítások a tengeren sem jöttek be: nem sikerült felőrölni egyik hatalom hadiflottáját sem. Nem tudott a német flotta elcsalogatni a német partokhoz egyetlen egy angol hajót sem, hogy a lőtá- volon belül kerüljön; az erőviszonyok ezen a téren, bi­zony nem a németeknek kedveztek. A német flottapa­rancsnokság azonban bízott búvárhajóiban, és új csa-

Lopakodó léghajó A dicsőség ékszere

Templom Clermont-en-Argonne-ben

66

Katonák árvákkal Cote d ’azur-ban

67

tahajóiban. Angliának szintén fontos volt egy nagy tengeri csata, hiszen kénytelen volt megnyitni a Kele- ti-tenger átjárhatóságát. Ezzel ugyanis Oroszország­gal közvetlen kapcsolatba kerülhetett volna, sőt a Svédországból érkező német szállítmányokat is meg lehetett volna semmisíteni. Scheer admirális, az új flotta parancsnok, sokkal aktívabban merte felvállalni a fegyveres összecsapást az angolokkal, mint elődje. Bombázta a szigetországot, mi több meglepő közel­ségbe merészkedett néha egy-egy német hajó. Próbál­ta provokálni az angolokat, akik tisztában voltak a helyzettel.

A világháború legnagyobb tengeri csatája 1916. május 31-én és 1916. június 1-én zajlott le Németor­szágtól, pontosabban a dániai Jylland félszigettől észak, észak-nyugatra. A csata lefolyása alatt több mint 250 hajó fordult meg ezen a vízen. Az angol ten­geri haderő a döntő összecsapásban 28 sorhajóval - dreadnought típusú hajó - 9 csatacirkálóval, 33 cirká­lóval és 81 romolóval érkezett a helyszínre. A német flotta ennél jóval gyengébb erővel jelent meg: 16 sor­hajóval, 5 dreadnought-nál kisebb típusú sorhajóval, 6 csatacirkálóval, 11 cirkálóval és 63 romlóval. Komoly veszteségeket szenvedett el mindkét fél. Anglia 3 csa-

Szolgálcitát teljesítő tengerész

Angol és német hadiflotta összecsapása

Hciborús apokalipszis

69

70

Sebesült katonák mosolya

Utasszállító hajó támadás előtt és után (Boulogne sur Mer)

71

Kilátás a régi bástyára

tacirkálót, 3 cirkálót és 8 rombolót, vagyis 115 000 tonna hajótere került a mélybe, mindemellett 6000 matróz nem térhetett haza. A német tengerészet ennél kevesebbet veszített, persze ez sem elhanyagolható: 1 csatahajót, 1 csatacirkálót, 4 cirkálót és 5 rombolót veszített az utolsó jütlandi fegyveres összetűzésben. Ez összesen 61 000 tonna elvesztését jelentette, ugyanakkor 4500 tengerész tűnt el, vagy halt meg. Mindkét flotta elvesztette büszkeségét is: Anglia a 27 ezer tonnás Queen Maryt, Németország pedig a 28 ezer tonnás Lützowot. Tehát a németek könyvelhették el a nagyobb sikert: a német hajók erősebbek voltak, ugyanakkor páncélzatuk összehasonlíthatatlanul erő­sebb volt, mint az angoloké. Igaz az angol hajóágyúk erősebbek voltak. A tankönyvek manapság nem német győzelmet regisztrálnak, az adatok és számok azon­ban a német siker mellett szólnak; igaz a csatának nem volt jelentősebb következménye: Anglia bizton­sága továbbra is megmaradt, a hajógyártás is ugyan­olyan ütemben folyt tovább. Ez konkrétan azt jelentet­te, hogy amíg a háború négy éve alatt 20 új angol csa­tahajó szállt vízre, addig Németország csak 7 új csata­hajót állított hadrendbe.

Asiago és a Bruszilov offenzíva

1916 elején a Monarchia befejezte hadműveleteit a Balkánon: elfoglalta Montenegró és Albánia északi részét. A felszabadult erőket át lehetett irányítani a Balkánról és a keleti frontról az olasz frontra. Conrad Dél-Tirolból akart támadni Pádua felé félkört leírva az olasz síkságon, hátba támadva az Isonzónál védekező olasz erőket. 1916. május 15-én megkezdődött a bom­bázás, amit a 11. és a 3. hadsereg rohama követett. A támadás azonban egy a vártnál nagyobb erejű ellensé­ges hadseregbe ütközött; végül is május végére sike­ralt legyűrni az ellenséget - Conrad elfoglalhatta Arsiero és Asiago városokat. A támadás azonban el­akadt, mivel orosz offenzíva kibontakozóba volt; Conrad kénytelen volt berendezkedni a védelemre, és a szükséges haderőt átcsoportosítani az orosz hadszín­térre. E hadművelet során 318 löveget, 191 gépfegy­vert és 45 ezer olasz hadifoglyot ejtett a Monarchia. Természetesen a veszteség sem volt elhanyagolható: 44 ezer emberrel nem lehetett számítani ezentúl az osztrák-magyar hadseregben. A részsiker tehát sok ál­dozatba került: igaz közelebb került a Monarchia

72

Isonzóhoz, de mindez kevés volt ahhoz képest, amit emberben veszített.

Az egyeztetett antant tervek szerint 1916 májusá­ban egy időben indul meg az offenzíva a Somme fo- lyónál, Isonzónál és a keleti fronton. Ám a helyzet úgy adódott, hogy Olaszország lett a fő célpontja a Monarchiának; ezért az antant kérte Oroszországot, hogy nagyobb erőket vessen be a Monarchia ellen. Bruszilov, aki a délnyugati orosz frontért volt felelős, az olasz kérés következtében nagy szerephez jutott. Joffre az olasz kérés mellé állt, mivel tisztában volt azzal, hogy ha Oroszország nem lép délnyugati front­ján, akkor kénytelen lesz francia és angol katonákat

Katonai táborhely Fricourban

Metzeral völgyeJohn French

73

bevetni Isonzónál. Oroszország az eredeti terv szerint Vilna ellen indította volna támadása fő csapása, amíg dél-keleten Bruszilov védekezik. Ám Bruszilov - ki­váló előkészítés követően felduzzasztott hadseregei­vel, mintegy 630 ezer fővel - lerohanta a Pinszktől a román határig terjedő széles frontszakaszon a M onar­chia 475 ezer fős védseregét. A tábori, kisebb űrmére­tű tüzérség tekintetében jobban fel volt szerelve ekkor is az orosz támadó erő. Bruszilov elérte a kitűzött célt; taktikájának lényege a gyors, rövid, jól célzott tüzér­ségi előkészítés volt, amit gyalogsági roham követett négy hullámban. Az első hullám feladata az első két állás elfoglalása volt, a másodiké a veszteség pótlása,

illetve az esetleges ellentámadás feltartása volt, míg az utolsó kettő hullámé a maradék állások elfoglalása volt. 1916. június 4-én indult a támadás; 40,5 hadosz­tály Luclc városnál és Bukovina közelében áttörte a frontot. Ezért volt kénytelen Conrad harcoló egysége­ket átirányítani az olasz frontról a keleti frontra. A cá­ri hadvezetés ugyanakkor látva a sikert a Vilna-elleni támadástól elállt; az ott várakozó egységeket átirányí­totta azokra a területekre, ahol az áttörés megtörtént. Az áttörés mélynek bizonyult, ugyanakkor a délkeleti front teljes szakaszán kénytelen volt védekezni a M o­narchia. Az igazi segítséget a német egységek jelentet­ték, akik augusztus közepére sikeresen megállították

jSSBi&awt Canaux. w il lm lm in

Flandria katonai térképe

DOUVRESFolhestone

(V rivieres Routes principales Voies férreos p r

" - V . T l P |

- x r r .......—

-- *■mnvmmBgtë ' ~sr* iLtsr

M E R

74

A 6., 7., 8., és a 9. isonzói csata

Romok Arrasban

az előrenyomuló orosz hadsereget a Monarchia had­testeivel karöltve. Az orosz hadvezetés azonban foly­tatta az offenzivát egészen szeptember 20-ig; de hiá­ba: a központi hatalmak állásai ekkor már szilárdan kitartottak. Az áttörés kapcsán az orosz veszteség több mint 800 ezer főre rúgott, de 400 km-es szakaszon 100-120 km mélységben áthelyeződött a front az Osztrák-Magyar Monarchia területére. A legnagyobb sikerét produkálta Bruszilov evvel az offenzívájával. A Monarchia vesztesége hozzávetőlegesen 600 ezer főt tett ki, míg a német haderő vesztesége 85 ezret ko­m i mozgott. Ez az offenzíva jelentette a Monarchia és Oroszország számára az utolsó nagy katonai erőfeszí­tést: lényegében erő tartalékaik elfogytak; ettől kezdve nemhogy a támadás, de a védekezés is komoly prob­lémát jelentett mindkét harcoló félnek.

Az olasz hadvezetőség, látva a Monarchia helyzetét, úgy döntött újratámad. A tervezett olasz nyári offenzí­va, még a májusi antant terv alapján Isonzónál ment volna végbe, de erről lemondani a Monarchia Dél-TÍ- roli támadása miatt. A Bruszilov offenzíva miatt azon­ban a Monarchia a Dél-Tirol-i támadást leállította és jelentős erőket csoportosított át a keleti hadszíntérre. Ekkor Cadorna, az olasz vezérkar vezetője úgy dön­tött, hogy a védekezésbe átment Monarchia hadtesteit megtámadja. A gyors ellentámadás miatt a Monarchiá-

A Dunkerqu-i úton Calais felé

75

St. Albert templom

76

Szétlőtt erőd romjai

mMHí

Roham Vermellesben

77

nak nem volt ideje megfelelő állásokat kiépíteni; az olasz támadás visszavetette a kiszögeléseket és újra visszaszerezte Asiagot és Arsierot. Ezt követően Olaszország az eddig nyugaton támadó hadsereget át­dobta Isonzóhoz. 1916. augusztus 4-én megindult a támadás; ugyanúgy, mint az eddigi csaták a térségben ez is rendkívül véres volt. Az olaszoknak sikerült tért nyerni; több fontos pozíciót elfoglaltak a Doberdó fennsíkon, majd pedig megszállták Görz városát. E csatában 48 magyar zászlóalj küzdött; kezdetben 17 olasz hadosztály támadt 9 osztrák-magyar hadosztály ellen. Félelm etes pergőtűz zúdult az állásokra Tolmeintől egészen a tengerig. A csata első felében, a görzi hídfő jobbszám yán - a Monté Sabotinón — álló egységeket az olaszok hamar legyűrték: a hídfő dé­lebbre elterülő részében azonban kudarcot vallottak. Világossá vált számukra, hogy a hídfőt csak abban az esetben foglalhatják el, ha előbb a doberdói fennsík északi pillérét, a Monté San Michelét foglalják el. Itt

a magyar 7. hadtest állt harcra készen; támadásokkal és ellentámadásokkal ide-oda hullámzó elkeseredett harc bontakozott itt ki, amelynek kimenetele azonban a tartalékok hiányában nem lehetett kétséges. A görzi hídfőt végül ki kellett üríteni; az utóvéd szerepét egy magyar népfelkelő zászlóalj játszotta hatalmas önfel­áldozással.

Természetesen a görz-i hídfő feladása Görz városá­nak átadását is jelentette. Ebből a pozícióból azonban az olasz hadsereg nem tudott áttörést produkálni; az asiagói szakaszon harcoló egységek megakadályozták az olasz áttörést. 1916. augusztus 16-án a támadás ab­bamaradt, ennek ellenére az olasz hadsereg erkölcsi sikert aratott és tért nyert. A Monarchiának - a német­olasz hadiállapot beálltával - komoly segítséget nyúj­tottak a német utászok a védelem kiépítésében; ez volt az, ami felfogta a heves isonzói támadássorozatot. E támadássorozatot a szakirodalom 3 részre osztja: 7., 8. és a 9. isonzói csatára. A hetedik isonzói csatában, ami

Katonai gyűlés Jeruzsálemben

78

Reimsi kisiskolás

1916 szeptemberében zajlott, 120 osztrák-magyar zászlóalj ellen 130 olasz zászlóalj küzdött, sikertele­nül. A gyújtópont ismét Doberdó volt, ahol 53 és fél magyar zászlóalj mutatta bátorságát. A nyolcadik csa­ta október 11 -én kezdődött szintén komoly tüzérségi előkészítéssel; de hiába ismételte négy napon keresz­tül rohamait az olasz hadsereg, a Monarchia helyt tu­dott állni. Október 11-én kilencszer rohamozott 33 olasz dandár, de hiába, a kiválóan védekező M onar­chia csapatai - benne 53 magyar zászlóalj - nem hát­ráltak meg. November elején a kilencedik isonzói csa­ta is lezajlott, de hasonlóan végződött, mint az eddigi­ekhez. 56 magyar zászlóalj bocsátkozott harcba a csa­ta folyamán Doberdónál. Evvel a csatával lezárult a Doberdó birtokáért folytatott küzdelem; az olaszok belátták, hogy ezen a pokollá vált térségen keresztül nem érhetik el hadműveleti céljukat.

Stant Jean de Vignes apátság Soissons-ban Sándor cár ezred katonatisztje

80

Somme menti csata

1916. június 24-ét írták mikor megkezdődött az antant hatalmak támadássorozat döntő csapása: a somnie-i csata. Földrajzilag Péronne várostól nyugatra, illetve a Somme folyótól délre és északra húzódó 18-22 km-es szakaszon folyt a század addigi legnagyobb csatája. A cél a németek verduni jelenlétének gyengítése volt. Az antant abban bízott, ha nyertes csatát vív, akkor a Pá­rizs felé nyúló német kiszögelést felszámolhatja, sőt akár evvel háborút is nyerhet.

A tervezetnél kisebb erővel vonult fel a térségben az antant, mivel Verdunnél még mindig komoly har­cok folytak. Tehát a francia tervek módosultak: a Somme völgyébe szánt egységek nagy részét át kel­lett irányítani a front más szakaszaira. A támadásban Franciaország 12 hadosztállyal, míg Anglia 24 had­osztállyal vett részt; ekkor több mint kétszer annyi katona fölött rendelkezett az antant, mint a német ve­zetés. A támadás alatt pontosan 17 német hadosztály védekezett elkeseredetten. A tüzérséget tekintve az antant hatalmas erővel rendelkezett; 1655 könnyű- és

Elsővilágháborús emléklap

1348 nehézlöveggel rendelkezett, míg Németország 598 közepes és 246 nehézlöveggel védte állásait.1916. június 24-én indult a tüzérségi előkészítés, amely olyan pergőtüzet jelentett, ami nem csak időtar­talmában - 1 hetes pergőtűz — hanem pusztításában is „emlékezetes” volt. Egy hét után - még a gyalogsági roham előtt - el kellett hagyni az első állást a ném e­teknek, m ert már nem volt mit védeni. Olyan pusztí­tást végzett, többek között a angol királyi helyőrség tüzérsége a 119 mm-es lövegekkel, hogy több négy­zetkilométeres körzetben a visszaemlékezők szerint szinte holdbéli tájjá változott a területet. Ezt követte az antant roham, ami gyorsan be is vette az első véd­vonalat, ám további támadásokkal sem voltak képe­sek áttörni a következő német vonalat. A két kilomé­teres betörés után a francia és angol egységek tovább özönlöttek a térségbe, ahol véres harc alakult ki. M in­den szempontból az antant fölénye érvényesült; en­nek ellenére július és augusztus hónapokban nem ju ­tottak előrébb. Augusztus végén a harcok elérték a csúcspontjukat; ettől kezdve heves küzdelem folyt egészen november végéig. Ekkor már kétszeres erő-

Gallipoli, szobor Törökországban

81

fölényben volt az antant: 62 brit és 44 francia hadosz­tály rohamozta a német állásokat, akik mindösszesen 58 hadosztályt tudtak bevetni az elkeseredett harcba. A légi fölény azonban nem az antant oldalán volt. A Somme-i csata öt hónapig tartott; veszteségek magu­kért beszéltek. Az antant veszteség 650 ezer fő volt, ebből az angol 450 ezer, a francia pedig 200 ezer fő. A német veszteség is viszonylag nagy volt; összesen annyi embert veszített ezekben a harcokban Németor­szág, mint Anglia és Franciaország együttvéve - va­gyis 650 ezer főt.

A bombázások ellenére a legnagyobb veszteséget a gépfegyverek okozták. A németeknél ekkor már egy ezred kilencven gépfegyverrel rendelkezett. Az ilyen géppuskafészkek felszámolására fejlesztették ki az el­ső tankot is, ami először 1916. szeptember 15-én in­dult el az antant állásokból. Összesen 49 tank támadt A légballon visszatérte észak-Arrasban

Sommetól északra egy 15 km-es szakaszon. A tankok kezdetlegességét mutatja, hogy ebből a 49-ből 17 egy­általán nem volt képes elkezdeni a támadást sem. A „Mark I” típusok külön a fent említett géppuska lci- szögelésekre lettek kifejlesztve; 1916. szeptember 15- én 2-3-as kötelékekben támadtak egy kitűzött célpont­ra, egy megerősített állásra. A harcrend szerint 5 perc-

Francia sereg SzalonikibenVisszatérés a Bisson torpedónaszádra

82

Árvíz Stciint Georges-ben

cél a gyalogság érkezése előtt kellett a célponthoz odaérkeznie a tanknak és olyan „rendet” tenni az adott ellenséges állásban, hogy a gyalogságnak komoly problémája m ár ne legyen. Annak ellenére, hogy az első támadás alkalmával, több tank csődöt mondott az mindenesetre tény, hogy amik elérték a német vonala­kat, azok nagy riadalmat keltettek. Innentől kezdve több sikeres hadművelet kulcsfigurájává vált a tank, mint például szeptember 26-án is, mikor Thiepvalt tá­madta a gyalogság nyolc tank kíséretében. Az angol hadvezetésen belül vita alakult ki a tankok bevetésé­nek időpontját illetően; az egyik elképzelés szerint igenis szükség volt még ilyen szinten is a tankok be­vetésére, a másik elképzelés szerint várni kellett vol­na egy több százas tank tömegre és azzal kellett volna lehengerelni a német védelmet. Tény az, hogy az an­tant támadása nem hozott — az új fegyverek ellenére sem - komolyabb eredményt; pusztán 45 km-es sza­kaszon sikerült beljebb tolni a német védőket mintegy10 km-es szélességben.

Minden esetre az antant háromfrontos offenzívája végül is előrevetítette a központi hatalmak vesztét.Látható volt a Monarchia küszködése, elsősorban a tartalékok hiánya miatt. Németország 1916-ban még helyt tudott állni - volt mobilizálható tartaléka - de ezzel együtt is gyengült a nyugati front. Leszálló zeppelin

83

Románia támadása - a negyedik front

A Bruszilov-offenzíva ideje alatt már az osztrák-ma­gyar hadvezetés számított a román támadásra. A m a­gyar miniszterelnök, Tisza István az 1916-os nyári si­kertelenségsorozat hatására valószínűnek tartotta, hogy Románia - amely ekkor komoly haderővel ren­delkezett - hadat üzen a Monarchiának. Tisza július 7- i levelében az uralkodónak már azt fejtegette, hogy nemcsak az oroszok ellen kell védekezni, hanem Er­dély védelme is fontos. Éppen ezért a Monarchia meg­állapodást kötött Németországgal és Bulgáriával egy esetleges támadás esetére a hadműveletek összehan­golt egyeztetéséről. A megállapodás értelmében tám a­dó jelleggel lépett volna fel a három hatalom, hogy együttesen semmisítse meg a román hadsereget.

Románia még a Verdun alatt kapta a felszólítást francia oldalról, hogy lépjen be a háborúba. Azonban nemcsak Franciaország, hanem Oroszország is szük­ségesnek érezte Románia belépését. Pontosan ebben a helyzetre állt elő Románia hatalmas területi igényei­vel, amelyek ütköztek Oroszország elképzeléseivel is. Ekkor Románia már az antant győzelmére számítva várta megfelelő időpontot; végül 1916. július 6-án fel­ajánlotta szolgálatait az antant nagyhatalmaknak. Ro­mánia 1916. augusztus 27-én üzent hadat a M onarchi­ának, s már a 28.-ára virradó éjszaka Erdély hágóin át­kelt a román hadsereg. Természetesen nem lepte meg Romániát az a három hadüzenet, melyet a központi hatalmaktól kapott. A román sereget 4 hadseregre osz­tották, ez összesen 600 ezer embert jelentett; 1300 lö- vege azonban nem volt korszerű.

Frontkatonák

84

Különleges zsákmány

85

Az angol lovasság támadása St. Quentinnél

A románok a 3. hadseregükkel délen védekeztek, míg a másik hárommal benyomultak Erdélybe. Ekkor Erdélyben kevesebb, mint 34 ezer magyar katona vé­dekezett 76 löveggel; a Monarchia által ideirányított egységek természetesen nem tudtak komolyabb ellen­állást tanúsítani a több mint tízszeres túlerőben lévő románokkal szemben. Az előrenyomulást csak néhány kisebb olyan manőver hátráltathatta, mint amilyen a dunai román erőd, Tutrakan elfoglalása volt. Közben ezzel egy időben indult meg Románia ellen a 3. bol­gár hadsereg. A jó helyzetfelismerésnek köszönhetően benyomult Bulgária hadserege Dobrudzsába. Közben Erdélyben tovább folyt a román előretörés, egyes he­lyeken már elérte a 80 km-es mélységet is. Szeptem­ber közepén indult el az antant balkáni hadereje, melynek csapatlétszáma elérte a 350 ezres főt. A M o­narchia - mivel már sem az olasz, sem az orosz fron­ton nem maradt elég ereje, ahhoz, hogy feltartson akár egy kisebb támadást is - kénytelen volt német segítsé­get kérni. Ekkor gondolt először Conrad a lemondás­ra, amit Ferenc József nem fogadott el; 1916. szep­tember 16-án írta alá Hindenburg és Conrad azt az egyezményt, aminek értelmében „a jövőbeni bolgár­

német-osztrák-magyar-török hadműveletek egységes vezetésének biztosításáért őfelsége a német császár át­veszi a központi hatalmak és szövetségeseik hadmű­veleteinek fővezérletét.”

A vezetés átvétele után Bülow tábornokra bízták azt a feladatot, hogy tartsa fel a balkáni antant haderőt; Mackensen kapta meg a 3. bolgár hadsereget, ami ak­kor már javában Dobrudzsában harcolt. Erdélyben az 1. osztrák-magyar hadsereg és a 9. német hadsereg - utóbbi kiegészítve osztrák-magyar egységekkel - állt szembe a románokkal. A két hadsereg parancsnoka Falkenhayn lett. Utóbbi katonai erő megfelelőnek bi­zonyult arra, hogy felvegye a harcot a 33 gyalog és 8 lovas divízióval Erdélyben. Közben a román hadveze­tés leállította az Erdélyi támadást és csapatainak egy részét átszállította a dobrudzsai hadszíntérre. Az erő- egyensúly ezzel felborult; ezt látva előbb a 9. német hadsereg indult meg és nyert kedvező pozíciót, majd ugyanígy tett a Monarchia hadserege is. A két hadse­reg együttes manővereinek köszönhetően sikerült vis­szavonulásra kényszeríteni a román hadseregeket. Elő­ször az 1. román hadsereg vonult vissza, majd a máso­dik is hozzávetőlegesen október elején. A 4. román

hadsereget az 1. osztrák-magyar hadsereg futamította meg: ez volt tulajdonképpen az a fordulópont, ami a Románia katonai összeomlását jelentette. Saját erejé­ből a három hadsereg nem volt képes a szervezett visz- szavonulásra, egy komolyabb román alakulat sem m a­radt, amely felvehette volna a harcot az előretörő né- met-osztrák-magyar katonákkal. Közben a dobrudzsai fronton megjelent az orosz haderő, ami azt jelentette, hogy a román egységek orosz irányítás alá kerültek. Az Erdélyből fejvesztve visszafutó erőkből újabb ro­

mán hadsereget szerveztek, de mindez ekkor már ke­vés volt ahhoz, hogy feltartsák a minden irányból Bu­karest felé törő központi hatalmak seregeit. 1916. de­cember 9-én esett el Bukarest - Romániából német ka­tonai megszállási övezet lett. Megjegyzendő a román hadsereg igazi veszte a szervezetlen visszavonulás volt, amely több mint 325 ezer katona életébe került. Románia elestét a balkáni antant haderő sem tudta megakadályozni, mivel Bulgária határain a német és bolgár egységek áttörhetetlen falat hoztak létre.

Repülőtámadás a mazuri-tavaknál

87

Ezerkilencszáztizenhét

A 10. isonzói csata és a Kerenszkij-offenzíva

A z olasz haderő rendkívüli m ódon m egerősödött fe lszere lésben és hum ánerőforrásban egyaránt;1917 elején m ár 16 friss hadosztály csatlakozott a harcoló alakulatokhoz. A tüzérség is elérte azt a szintet, am ivel m ár kom oly veszélyt je lentett ellen­felei számára. O laszország nehéztüzérsége több m int négyszeresére nőtt egy év alatt; a közepes tü ­zérséget is duplájára fejlesztették. O laszországnak a háború kitörésekor például összesen 600 gépfegy­vere volt, m íg 1917. tavaszára m ár 8200 gépfegy­verrel rendelkezett.

1917. május 12-én indult Isonzónál a 28 kiválóan felfegyverzett olasz hadosztály a támadásra. A táma­dás centruma a bainsizza-heiligengeisti térségben meglehetősen mostoha körülmények között lévő ma­gyar csapatokat érte. Május 23-ára teljesedett ki a tá­madás, mikor is a 40 km-es szakaszon olyan elkesere­

dett harc folyt, melyre - a visszaemlékezők szerint - addig nem volt példa az Isonzó mellékén; a karsztos, meszes fennsíkon leginkább a 41. honvédhadosztály tűnt ki. Az offenzívát egészen a hónap végéig erőltet­ték, mikor is biztossá vált, hogy olasz egységek a frontot nem tudják áttörni; egyedül Görz város térsé­gében nyertek vissza kisebb területet, de mindez a fel­áldozott erőkkel messze nem volt arányban. Sőt még az elfoglalt térség sem maradt sokáig olasz kézen;1917. június 4. és 8-a között a Monarchia azt vissza­vetette. A veszteség az olaszok és a Monarchia olda­lán is jelentős volt, de összességében e térségben megint egy nyertes csatát könyvelhetett el az Osztrák- Magyar Monarchia. Igaz ezzel a csata nem zárult le, mert Cadoma tábornok június 10-én Asiagónál újra offenzívát kezdett, melyet egészen a hónap végéig fenn is tartott. A kétszeres emberfölény most is kevés­nek bizonyult: a jelentéktelen sikerhez hatalmas vesz­teség párosult.

Árvíz Ramscapelle-ben

A keleti fronton a német hadvezetés a nyárra nem számolt orosz támadással: ekkor eléggé vert helyzet­ben volt az orosz hadsereg; nem tudta a német hadve­zetés elképzelni azt, hogy újra lehetséges lenne a for­radalmi hangulat kellős közepén mozgósítani. M ind­ezek ellenére hiányos felszerelésben és fáradtan felso­rakozott 221,5 gyalog és 37,5 lovashadosztály az arc­vonalon. Nyilván e haderő ütőképességét a felszerelés hiányossága, de még inkább a katonalázadások lénye­gesen csökkentették. Tulajdonképpen ezért kellett a német hadseregnek gyorsan cselekedni; nyugatról még 6 német hadosztályt irányítottak át a keleti front­ra. így érte el azt a szintet a védelem, mely képes lett volna maga feltartóztatni az orosz gőzhengert. Össze-

Douglas Haig

sen 126,5 gyalog és 21,5 lovashadosztály várta a köz­ponti hatalmak árkaiban az orosz offenzívát. A táma­dást a délnyugati fronton akarták elindítani, ahol 12 hónappal korábban történt meg a sikeres orosz áttörés. Most is Bruszilov tervei alapján történt minden, aki1917. június 4-én elfoglalta Alekszej tábornok helyét. E tervről azonban az osztrák-magyar hadvezetés in­formációt szerzett, így kellő képen fel tudott készülni, illetve tudta fogadni a 31 orosz divíziót és az 1328 lö- veget. A támadás fő iránya Kelet-Galíciára irányult, pontosabban Lemberg és Drohobycz elfoglalására. A támadó oroszokkal szemben 29 német-osztrák-ma- gyar és török divízió sorakozott fel. 1917. július 1-én kezdte meg a harcot a tüzérség. Az ezt követő támadás legfőbb eredménye egy 20 km-es betörés volt, amit Sztaniszlaunál hajtottak végre az orosz egységek nagy áldozatok árán. A támadáskor már küszöbön állt a for­radalom; ennek tudható be a rengeteg lázadás és pa­rancsmegtagadás is, amin nyilvánvalóan a cári tiszti­kar megpróbált úrrá lenni. Ezt a helyzetet használták ki a központi hatalmaknak; július 19-én megindult az ellentámadás, augusztus első hetéig hatalmas sikere­ket is ért el. A központi hatalmaknak elfoglalták Tamopolt, Kolomeát és Czemowitzot; így tulajdon­képpen visszakerültek a háború előtt birtokolt terüle­tek: Kelet-Galícia egésze és Bukovina. Oroszország ezzel elveszítette a háborút, miután Bruszilov helyére Komyilov került az ország már nem vett részt aktívan a háborúban. Komyilov 1917. augusztusában az or­szág belső problémáival foglalkozott, miközben a Monarchia hadtestei Kijev irányában törtek előre. Igaz ez az előnyomulás nem tartott sokáig, mivel a Monarchia is kimerült, sőt Olaszország újabb támadá­sát kellett kivédenie.

Folyó Neuportnál

89

A harmadik ypres-i csata

Az antant a csaták súlya alatt nem roppant össze; de a francia és az orosz hadsereg válsága miatt a nyáron már csak az angol és az olasz hadsereg volt támadóké­pes. Eldcor született meg az újabb támadás terve, mely az angolok ypres-i offenzíváját és a 11. isonzói csatát eredményezte.

Az ypres-i csata „előjátéka” a tulajdonképpeni messines-i csata volt. Az angolok győzelme ebben a csatában a lelem ényességüknek volt köszönhető: olyan módszert alkalmaztak, amelyet már jó 400-500 éve, a várháborúk időszakában használtak utoljára. Tudni illik 21 alagutat fúrtak a német árkok alá, m e­lyet egy detonációval berobbantottak 1917. június 7- én. 10 ezer áldozatot követelt ez a robbantás, amely után az összeroppant német állások felé elkezdtek dü­börögni az angol tankok. A tankok nagy létszámának köszönhetően egyből sikerült birtokba venni a hegy­gerincet, mely a várostól délre elterülő terepet uralta.

Június végén az angol erőösszevonások után indult meg az újabb csata, melyet az angol erőfölény jellem ­zett. Összesen 57 hadosztályt, 3535 löveget, 680 re­pülőt és körülbelül 200 tankot vetettek be, míg a né­metek 18 hadosztállyal, 1162 löveggel és 640 repülő­vel védekeztek. Tudnunk kell azt is, hogy a német munícióhiány ekkor m ár kritikus méreteket öltött.

1917. július 31 - én indult az offenzíva. A több mint két hétig tartó tüzérségi előkészítésnek köszönhetően az angol gyalogság meglepő könnyedséggel haladt szin­te a harmadik védrendszerig; csak itt találta magát szembe a német utánpótlással. A német elszántságnak volt köszönhető, hogy meghiúsult az angol teljes át­törés. A november elejéig tartó harcokban az angolok csak 22 km szélességben és 8 km mélyen tudtak elő­rehaladni. Az elkeseredett harc utolsó momentumánál- Passandale elfoglalásánál leállították az angol tá­madást. E véres harcok hatalmas veszteségek köve­teltek; az angolok 324 ezer főt, míg a németek 217 ezer katonát veszítettek. E veszteségek olyan m aga­sak voltak, hogy egy időre le is kellett állítani az an-

Katona visszatérése tant támadásokat.

Zeppelin darabjai

90

Genf városéinak evakuációja

91

A 11. isonzói csata és a Caporettói áttörés

Mint említettük a harmadik ypres-i csatával egy idő­ben indult a támadás az Isonzó mellékén. Az olaszok olyan erőfölényt tudtak biztosítani maguknak a csata folyamán, amilyenre eddig még példa nem volt az Isonzó völgyében. 51 olasz hadosztály és 5200 löveg várta a parancsot a támadásra, mely 1917. augusztus 12-én indult meg egy kettős átkarolási tervvel. A M o­narchia egységei ebben a csatában a lehető leg­rosszabb helyzetben voltak: főleg az utánpótlás követ­keztében. Ennek ellenére a Bainsizza térségben a Mo­narchia védekező csapatai csodálatos kitartással a végsőkig védték állásaikat, és csak akkor vonultak vissza, mikor világossá vált, hogy segítség nélkül tel­jesen felmorzsolódnak. A Hermada előtt, napokon ke­resztül elkeseredett harc folyt váltakozó sikerrel. M in­dent egybevéve azonban az augusztus 19-től szeptem­ber 12-ig tartó harcok alatt nem volt képes az olasz hadsereg komolyabb térnyerést kiharcolni; a kétszeres

túlerő ellenére nem sikerült Trieszt felé előretörni - Görz városánál értek el kisebb taktikai sikereket.

A keleti front kiesésével nagyobb jelentősséget tu­lajdoníthatott a német hadvezetés az olasz frontnak. Riga elfoglalása után nyilvánvalóvá vált, hogy a kö­vetkező isonzói csatában már végzetessé is válhat a déli fronton a helyzet. Az olasz veszteség 1917 máju­sától szeptemberéig megközelítőleg 720 ezer ember volt, ennek ellenére változatlan erővel harcoltak. A központi hatalmak hadvezetése úgy döntött, hogy megelőzi az olasz offenzívát; átcsoportosít a keleti frontról egy olyan haderőt, mellyel eredményt lehet majd elérni. Az átcsoportosított hadosztályokból új hadsereget szerveztek, 14. hadsereget, melyet 7 német és 8 osztrák-magyar hadosztály alkotott. E sereg az Isonzó felső szakszán foglalt állást Flitsch és Tóiméin között. A cél az volt, hogy tüzérségi előkészítés után teljes egészében elsöpörje az előtte álló 2. olasz had­sereget. A másik oldalon Caporetto környékén építet­te ki állásait a 2. olasz hadsereg. Caporettoval szem-

Carency romjai

92

Foch tábornok

93

Angol tengeralattjáró

94

Szt. Márton ka teára!is Halle-ban

ben 44 hadosztály és 3540 löveg várta a tűzparancsot; a csapatok többsége osztrák-magyar volt. Az egész isonzói front főparancsnoka Jenő főherceg lett, aki k i­válóan irányított. 1917. október 24-én adták ki a tűpa­rancsot, ami a 12. isonzói csata kezdetét jelentette. A többségében magyar rohamegységek támadása meg­hátrálásra, mi több, visszavonulásra kényszeríttette az olaszokat; október 27-én kiadták a Tagliamentóig szó­ló visszavonulást. De az olasz haderő itt sem tudta megvetni a lábát.

1917. november 10-én a Piavenál tudta csak az olasz hadsereg végre megállítani a központi hatalmak haderejét. A Monarchia hadtestei itt még megpróbál­koztak az áttöréssel: a l l . osztrák-magyar hadsereget is visszaverték, a november 12-i támadás is kifulladt. Mindez az új olasz főparancsnoknak, Diaz tábornok­nak volt köszönhető, aki kiegészítette a piavei frontot a segítségre érkező 5 angol és 6 francia hadosztállyal. Az olasz hadsereg azonban oly hatalmas veszteséget szenvedett, mely pótolhatatlannak bizonyult: nemcsak felszerelésben, de emberben is; 40 ezer sebesült és ha­lott, 300 ezer katona fogságban. További 350 ezer ka­tona menekült vissza Olaszországba, egységüket és fegyverüket elveszítve. A dezertőrölc száma is mint­egy 50 ezer főt tett ki. A tüzérség 3152 löveget hagyott hátra, hozzávetőlegesen 3000 gépfegyver, 1732 akna­vető és 300 ezer puska került a központi hatalmak bir­tokába. A sikeres áttörést azonban nem használták ki, pedig az olasz hadsereg ekkor már a végét járta. A megszállt terület kormányzását átvette a Monarchia.

95

Ezerkilencszáztizennyolc

Michael hadművelet - márciusi német offenzíva az angolok ellen

Lényegében ez a hadművelet is abba a kategóriába so­rolható, amelynek végcélja a teljes megsemmisítés.Ludendorff elképzelését fogadta el a német hadveze­tés; ennek megfelelően a gyengének mutatkozó angol hadsereg megsemmisítését tűzték ki célul, már csak azért is mivel az angolok látták el utánpótlással ekkor a francia hadseregeket. Az elképzelés szerint miután megtörtént az angol hadseregek megsemmisítése, azután Franciaországot már könnyedén térdre lehetett volna kényszeríteni. Az angol haderő a tengerparttól Oisne városáig védekezett. Ennek a haderőnek a jobb- szárnyára mérte volna Ludendorff a megsemmisítő Francia repülőgépek bombáznakcsapást, mivel az itt védekező erő sokkal gyengébben volt felszerelve, mint a parti ütegek. Arras városától 15 km-re képzelték el el a támadás gyújtópontját.

Az offenzíva kezdetéig a fenti 70 km-es szakaszon a németek több mint kétszeres erőfölényt értek el az átcsoportosítások révén. A támadásban a 17., a 2., és a 18., hadsereg vett részt: összesen 76 hadosztály, 6608 löveg, 3534 aknavető, 1070 repülőgép és 10 tank. A 10 tankból, 5 elfogott angol tank volt, míg a többi új német gyártmány. Utóbbiak mintegy 33 ton­nát nyomtak, egy 57 mm-es ágyúval és 6 géppuská­val rendelkeztek.

A támadást, mint mindegyiket a világháború alatt, a tüzérégi tűz előzött meg. A tüzérségi tűz ez esetben azonban sokkal rövidebb volt, de sokkal rombolóbb hatású; a romboló-repeszaknák mellett rengeteg gáz­lövedék is hullott az angol állásokra. Az új terv úgy­nevezett lépcsőzetes támadással számolt, aminek az volt a lényege, hogy a „támadóhullámok” küzdik le az ellenséges állást, kiszögelést és egyből tovább indul­nak a következő akcióra. A terv szerint rengeteg moz­gatható löveget és aknavetőt kellett volna magával vinnie a gyalogságnak, amivel az újabb állásokat le tudta volna küzdeni. Az áttört állások ugyanakkor megvalósíthatták volna a mozgóháborút. Az áttörés méretét jól szemlélteti az egy km-re eső ágyúk száma. Ludendorff emlékirata szerint 1 km-re 100 ágyút kel­lett csoportosítani, hogy lehetségessé váljon az áttö­rés. A jobbszárnyat helyezte Ludendorff a középpont­ba, melynek a Cambrai térségben, illetve ettől észak­ra eső területeken kellett volna olyan áttörést produ­kálnia, aminek végeredménye a nyertes világháború lett volna.

96

■-'/WS/P/r v. ti*

Angol kitüntetések

97

A német jobb szárnnyal szemben két hadsereg állt, északon a 3., míg délen az 5. angol hadsereg. A leg­rosszabb helyzetben az utóbbi hadsereg volt: egyrészt felszerelése sem felelt meg a kor hadiszínvonalnak, másrészt a szokásosnál sokkal szélesebb frontszakaszt védett.

1918. március 21-én kora hajnali órákban remegett meg először a föld, mikor is a németek elkezdték a pusztító bombázást. A 3. és az 5. angol hadsereg egy­ségei számára a védekezés lehetetlenné vált, különö­sen az után, hogy reggel 9-kor megindult a német gya­logsági roham is pergőtűz közepette a tej fehér köd­ben. Az angol balszámyon, az 5. hadsereg járt a leg­szerencsétlenebbül, mivel a köd még másnap is meg­maradt.

hiúsult: nemhogy az áttörés, hanem még a térnyerés sem valósult meg. Igaz Cambraitól délre jelentős elő­rehaladást értek el, de északon az elkövetkező napok­ban szinte teljesen elakadt a támadás. Végül is azon­ban a támadás a németek számára sikert hozott; az 5. német hadsereget több mint 50 kilométerrel előre tol­ták, vagyis 50 km-es betörést értek el egy 30 km-es szakaszon. A hadmozdulati siker jelentősségét elis­merve Ludendorff azt az utasítást adta a déli szárny­nak, hogy a Somme-ig törjön előre. Ám Amiens váro­sánál elakadt a támadás, így dél felé voltak kénytele­nek utat törni a front centrumának hadtestei. Luden­dorff közben még mindig erőltette a német jobbszám y áttörését, ezt azonban a leharcolt katonák már nem voltak képesek véghez v inni. A balszámyon mintegy kéthetes harc állt be Amiens térségben, melyet az an­golokat leváltó francia hadtestek és a németek vívtak. Az elkeseredett küzdelem nem hozott eredményt, ezért állította le Ludendorff végül az offenzívát 1918. április 4-én; ekkor már 250 ezer fős volt a német vesz­teség. Igaz az antant az összehangoltság hiányában most is több embert veszített, mint Németország; na­ponta csaknem 35 ezer ember esett el.

Francia és amerikai katonai prezentáció

Az első napot tekintve lassan de biztosan haladt előre a német hadsereg a front minden szakaszán, ki­véve Cambrai térségét, ami mintegy 8 km-t foglalt magába. Egyedül itt nem voltak képesek megvalósíta­ni március 21-én az átlagos 4-5 km-es betörést. M ás­nap világossá vált a német hadvezetés számára, hogy a tervezett kulcsfontosságú áttörés Cambrai-nál meg­ Harcok Verdimben

98

kozott délről a 4. német hadsereg. A támadásban résztvevő 29 hadosztály között több olyan volt, amely két héttel korábban még elkeseredett harcokat vívott innen délre. 2300 löveg és 500 repülő vett részt a meglepetésszerű támadásban, ami végül is egy 8 km-es betörést eredményezett. Az elemzők az első napot tartják a legsikeresebbnek német szem­pontból, m ivel csak ezt követően érkezett Foch pa­rancsnoksága alatt az angol erősítés, ami elégendő- nek is bizonyult a ném et erők feltartóztatásához. A harcokat Ludendorff még április végéig erőltette, de ma m ár tudjuk mindez felesleges volt. Gyakorlatilag az angolok elleni támadás katonai szempontból je ­lentős taktikai sikert hozott, de stratégiailag elhanya­golható eredménnyel járt. Ha a veszteséget nézzük ném et győzelemre gondolhatnánk: a ném et oldalon 86 ezer fő, míg az antant részéről több mint 100 ezer katona halt meg, illetve tűnt el.

Támadás után Carency-ben

Georgette hadművelet - májusi próbálkozások Franciaországban

M iután egyértelművé vált 1918. március utolsó nap­jaiban a német hadvezetés számára, hogy a M ichael hadm űvelet megbukott, új tervet dolgoztak ki; a Georgette hadm űvelet lényege az adott körülm ények jobb kihasználása lett volna. A haditerv ez esetben is az angolok elleni támadás volt, lényegében az erők felmorzsolása. A támadás célpontja az Arras és a ten­gerpart közötti szakaszon volt. 1918. április 9-én in­dultak meg a ném et egységek az Armentiéres város és a La Bassée-csatom a közti térségben. A támadás a szembenálló 1. angol hadsereg éppen itt lévő három hadosztálya ellen irányult, ezen belül is inkább a kö­zépső hadosztályra, a még friss portugál hadosztály­ra koncentrált. A 6. német hadsereg kísérelte meg a frontális támadást, amihez egy nappal később csatla­

99

Lang1 hadvezér

100

A Georgette hadművelet után az eredeti angolok el­leni tervet dobni kellett, ugyanis május hónapban az angol hadsereg veszteségét nemhogy pótolták, de tü­zérségük ereje jóval meg is haladta a korábbi szintet. Németország azonban nem akarta kiengedni kezéből a kezdeményezést, ezért tovább támadott. A hadvezetés olyan frontszakaszt választott ki a támadásra, amelyet nem angol, amerikai vagy portugál hadtestek védtek, hanem franciák. A franciák ugyanis nemcsak ember­anyagban, de szinte minden hadikellékben hiányt szenvedtek. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy ek­kor már komoly amerikai erő volt jelen a fronton, amely segítette a leharcolt francia erőket, jórészt av­val, hogy pihenhettek. Ezt a körülményt nem vette fi­gyelembe a német vezérkar; azt hitte, hogy a francia vonalakat az előző támadásoknál kisebb méretű offenzíva is összedöntheti.

Egy hónapos előkészületi munka után fel­álltak a hadosztályok a Montdidier-Reims sza­kaszra. 120 km-es vonalon 38 hadosztály, 5263 löveg, 1233 aknavető, 3080 gázgránátvető és 500 repülő várta a támadást. Ezzel szemben nem egész 21 hadosztály és mindössze 1400 lö­veg védekezett. A frontszakasz hossza miatt N é­metország olyan offenzíva sorozatot tervezet, mely 4 lépcsőből állt. A csapások külön-külön fo­lyamatban játszódtak volna le, természetesen nem egy időben; egyfajta láncfolyamat valósult volna meg, mégpedig azért, hogy a tüzérséget könnyebben lehes­sen csoportosítani az adott helyszínekre. A láncfolya­mat első pontja a szakasz felénél kellett hogy végbe-

Templom romja Nieuportban Szenegáli katona

101

menjen a 7. német hadsereg frontális támadásával. Ez volt a „Blücher” hadművelet. A második lépés - „Goerz” hadművelet - szorosan kapcsolódott az első­höz, mivel közvetlen azt követte volna a szakasz bal- szárnyán való támadás. Végrehajtásáért az 1. német hadsereg volna a felelős. A harmadik lépés - „Jork” hadművelet - a jobbszám yon való támadást jelentette, melyet Noyontól keletre hajtott volna végre a 7. német hadsereg. A negyedik manőver kiegészítője volt az előzőnek, a „Gneisenau” hadműveletben a 18. német hadseregnek kellett M ontdidier és Noyon térségben támadni. 1918. május 27-én kezdődött meg a táma­dássorozat, melyet a „Blücher” és a „Jork” művelet nyitott komoly sikerekkel. A sikerek oly jelentősnek tűntek, hogy Ludendorff elrendelte a szembenálló francia erők teljes megsemmisítését, illetve a Mame folyóig való előre nyomulást. A totális lerohanás érde­kében Flandriából is átirányítottak ide alakulatokat. Ekkor következett a 3. lépés, a Goerz művelet, mely­nek végcélja Reims elfoglalása lett volna: ám az 1. hadsereg sem volt képes mindenre - a jobbszám y nem tudta bevenni a célpontot. Ezzel egy időben érte el a

7. német hadsereg a M ame folyót, de kénytelen volt megállni, hiszen Noyon és Reims városok között csapdába kerülhetett volna. Ludendorff június 9-én el­indította a „Gneisenau” hadművelet, melyben a 18. német hadsereget két szárnyra bontotta. A balszámyat dél felé irányította, míg a jobbszám yat a Noyon-i ki- szögelés felszámolására küldte. E támadásban hatal­mas erőket mozgósított mindkét fél, azonban a német hadsereg ekkor nemcsak számbeli fölényben volt, de a felszerelése is sokkal jobb volt, mint ellenfeléé. M ontdidier és Noyon között 21 német hadosztály, 2500 ágyú és 500 repülő indult a csatába. Ám nem ér­tek el jelentősebb sikereket, mivel a francia hadveze­tés megállította a német offenzívát. Ugyanígy járt a 7. német hadsereg is, bár nem veszített hatalmasa erőket. Ennek volt köszönhető, hogy az egész offenzívát leál­lították 1918. június 14-én. Jóllehet a harmadik és a negyedik német manőver komoly eredményeket ért el, de azt kiaknázni már nem lehetett. A felmorzsolt erők mellett a 60 km-es mélységű német előrenyomu­lás is inkább gondot okozott a hadseregnek, mint előnyt.

102

Reménytelen roham

Harc a Piave mentén

A válságos helyzet alakult ki a Központi hatalmak számára a délnyugati fronton is. Bulgária tartotta még magát, de nem volt ereje már támadni. Ugyanebben a helyzetben volt Törökország is, akinek tartalékai a végsőkig kimerültek. Németország ugyanakkor ki­vonta erőit az olasz frontról, ezzel a teljesen kimerült Monarchia magára maradt. Az antant haderő sem tu­dott azonban Olaszországra koncentrálni, mivel min­den erejét a nyugati hadszíntérre összpontosította. A Piave mentén komolyabb erőt végül is Anglia és Fran­ciaország tudott felsorakoztatni, de ezek sem voltak elegendők egy hatékony támadás indításához; mind- összesen 5-5 hadosztálynyi angol és francia haderő maradt az olasz fronton. Ezek mellett még jelen volt egy amerikai és egy csehszlovák egység is, ami végső soron elhanyagolható erőt képviselet. Játék a marokói katonával

Szanitécek munkában

104

Püspökség romjai

105

HHHH

Í

Rádiósok Szí. Eloynál

Ostrom után

106

Repülőgépeket figyelve

107

Mindez még is elégendőnek bizonyult a Monarchia erejéhez, amely ekkor 54 hadosztályt sorakoztatott fel, míg a védekező fél 60 hadosztálya állt a Piave dé­li partján. Hasonló arányban volt jelen a tüzérség is: az antant 7550 lövegével szemben csak 6833 löveget tudott felmutatni a Monarchia. Ez volt jellem ző a lé­gierőre is: az antant repülőinek száma 524 volt, m i­közben az osztrák-magyar hadvezetés csak 280 gép­pel rendelkezett e térségben. A Monarchia seregében ekkorra már gyökeresen megcsappant a harci szellem; érthető is: a frissen visszatért hadifoglyoknak egyből puskát nyomtak a kezébe és felültették őket a legkö­zelebbi vonatra, amely az olasz frontra robogott. Ugyanakkor a Monarchia gazdasága összeomlóban volt; már szinte etetni sem tudta katonáit.

A támadás végül is 1918. június 15-én kezdőit meg a dél-tiroli frontszakaszon, amelyért Conrad volt a fe­lelős. Az előretörés már az első két napon kifulladt a felszerelésnek és utánpótlásnak köszönhetően. Pusz­tán a támadás második szakaszában ért el kisebb ered­ményt a hadsereg: sikeresen átkelt a Piavén. A veszte­ségek ugyanakkor hatalmasak voltak; Conradot levál­tották a vezéri posztról, helyére József főherceg ke­rült, akinek nagyobb volt a lelkesedése, de kisebb a ta­pasztalata. A Monarchia mindenesetre próbálta m en­teni a menthetőt: a Piave másik oldalán beásták magu­kat a maradék egységek. Ez időben süllyedt el a Szent István csatahajó is, mikor megkísérelte a Monarchia haditengerészete az Ontrantói-szoros blokádjának át­törését.

108

Végső roham

Harcok után Yser-ben

109

A legutolsó csata

1918 nyarán, a német haditervek már szinte álomvi­lágban születtek; egyértelműen átgondolatlan koncep­ciónak tűntek. A német hadvezetés ekkor már nem volt abban az állapotban, hogy képes lett volna reáli­san felmérni erőtartalékait. Mindenesetre megszüle­tett az ötödik támadás terve is, melynek lényege a „reimsi zsák” felszámolása, illetve Reims elfoglalása lett volna. Mint az előző német támadást is, ezt is fel­osztották fő hadmozdulatokra.

Az első hadmozdulatot a 7. hadsereg vitte volna végbe; a támadás Cháteau-Thierry és Reims térség­ben bontakozott volna ki délkeleti irányban; a had­mozdulatot „M ameschutz”-nak keresztelték, mivel a tényleges végállomása a támadásnak Épem ay volt, amihez át kellett kelni a M ame-n. Az offenzíva máso­dik része - a Reims hadmozdulat - ettől északkeletre, Sebesült szenegáli katona

Léghajó bombázza varsát

110

v e m m m

Katonai léghajó

111

I

Rálátás Párizs északi külterületéreRepülők és léghajók támadása

Louppy-le-Cháteau-i templom romjai Lovasroham

112

Német duplaszámyú repülőgép

A haldokló katona végrendelkezése

113

Landwehr katonák

114

a Reims és az Aisne folyó közötti szakaszra koncent­rálódott. Ezt a feladatot az 1. és a 3. hadsereg kapta meg, melynek ék alakban kellett volna továbbhaladni déli irányban.

Ha az ember áttanulmányozza térképen az utolsó és az utolsóelőtti német offenzíva tervét, akkor sok hasonlóságot vehet észre. A különbség pusztán az, hogy a bekerítő manővert - a „zsákot” - ellenkező ol­dalról kívánták felszámolni. Az offenzívának éppen ezért komoly erőfölényben kellett végbemennie; ezért várt a fronton „ugrásra” készen 48 hadosztály - köz­tük több ezer magyar is - 6353 löveg, 2200 aknavető és 900 repülő. Ezzel szemben állt 36 szövetséges had­osztály 3080 löveg támogatásával.

1918. július 15-én indult meg a tüzérségi csapásmé­rés. A franciák visszavonták egységeiket, aminek kö­

szönhetően a német egységek könnyen haladtak a Máméig, ott viszont kénytelenek voltak megállni, mivel olyan védelmi erő várta őket, melyet képtelenség volt megtörni a folyón való átkelés közben. Ekkor a franci­ák lépéselőnybe kerültek és megindították az ellentáma­dást még a sötétedés beállta előtt. Ekkor végérvényesen nyilvánvalóvá vált, hogy Németország ereje és gazda­sága nem veheti fel a versenyt az egyesült nemzetek ha­dikapacitásával. Két napos próbálkozás után a németek befejezték a támadást; ez nemcsak az offenzíva végét jelentette, hanem a háború elvesztését is.

Ettől kezdve az erőegyensúly felborult; a világhá­ború menetében már csak kisebb vereségeknek kellett elkövetkezni, hogy Németország kapituláljon, hogy a Központi hatalmak aláírják a fegyverszünetet, hogy az emberiség első világméretű háborúja befejeződjön.

Törökök az itatóvályúnál

115

Kronológia

Hogy a világháború eseményei a magyar történelem szempontjából is értékelhetővé ugyanakkor érthetővé váljanak az alábbiakban a tárgyalt időszak kronológi­áját adjuk közre.1913. június 10. - Tisza István alakít kormányt1914. február - Tisza tárgyalásai a nem zetiségek­

kel.1914. június 28. - Szarajevói merénylet: Gavrilo Prin-

cip megöli Ferenc Ferdinándot.1914. július 7. - Tisza a közös minisztertanácson há­

ború helyett erélyes diplomáciai lépést kíván.1914. július 14. - a Szerbiához intézendő követelések

összeállítása.1914. július 23. - ultimátum Belgrádban.1914. július 25. - szerb válasz és mozgósítás, - orosz

mozgósítás a monarchia ellen.

1914. július 28. - Az Osztrák - Magyar Monarchia hadat üzen Szerbiának

1914. július 31. - általános mozgósítás.1914. augusztus 5. - Az Osztrák - M agyar Monarchia

hadat üzen Oroszországnak1914. szeptember - orosz invázió északkeleten.1914. október 10. - Károly román király halála.1914. november - Tisza a német főhadiszálláson.1914. december-január - orosz invázió északkeleten.1914. december 2. - Belgrád első elfoglalása.1915. január - Oroszok benyomulnak a Kárpátokba1915. május - A galíciai Gorlicénél a Monarchia áttö­

ri az orosz védelmi vonalat. Olaszország had­üzenete a Monarchiának.

1915. július - Az Isonzó folyónál az Osztrák - M a­gyar Monarchia megállítja az olasz támadást

1915. október - A központi hatalmak megszállják Szerbiát

Fia sírja

116

Anzac csapatok partraszállása

1915. december. 7. - Mihali Tivadar kifejti a románok aspirációit.

1916. június - Erzberger akciója a magyar nemzetisé­gi politika megváltoztatására.

1916. július - Károlyi Mihály vezetésével megalakul a Függetlenségi és 48-as Párt

1916. augusztus - Apponyi a Károlyi Mihály-féle ra­dikalizmus ellen.

1916. augusztus - Románia betör Erdélybe1916. augusztus 27. - román hadüzenet.1916. november 21. - Meghal I. Ferenc József, utóda

IV. Károly1916. december 12. - békeajánlat a középhatalmak

nevében.1916. december 31. - IV. Károly koronázása, nádor­

helyettes Tisza István.1917. február 5. - Tisza bejelenti a búvárhajó-harc ki­

élesítését.1917. március - orosz polgári (Kerensky) forradalom.

- élelmezési zavarok Ausztriában, - Sixtus her­ceg békeközvetítése.

1917. március - IV. Károly békekezdeményezése1917. május. - Czemin lemondása. Burián megint

külügyminiszter.1917. június - Megalakul a Választójogi Blokk /cél az

általános és titkos választójog kivívása/, kineve­zik Esterházy Móricot miniszterelnökké.

1917. július 23. - Holló Lajos Tiszát vádolja a béke­kötés akadályozásával.

1917. augusztus 20. - Wekerle Sándor kormánya1917-18. - Horvátországban nyílt mozgalom a dél­

szláv egység érdekében.1917. november 7. - orosz kommunista forradalom.1917. december - USA hadüzenete a Monarchiának1918. jan u ár-W ilso n amerikai elnök 14 pontos béke­

programja1918. január 24. - Wekerle kormányának első átalakí­

tása.1918. március - brestlitovski béke.

1918. április - A rom ái kongresszuson az antant elis­meri a csehek és románok területi követeléseit

1918. április 23. - Wekerle kormányának második át­alakítása, megegyezés Tiszával a választójog ügyében.

1918. szeptember 23. - Tisza István kudarca Szaraje­vóban.

1918. október 4. - Burián nyilvánosságra hozza a mo­narchia békekérését.

1918. október 15. - Károly király manifesztuma elis­meri a népek önrendelkezési jogát Ausztriában.

1918. október 16. - Wekerle a nemzetiségeknek egyé­ni jogokat ígér, - Károlyi Mihály: a háborút el­vesztettük.

1918. október 16. - IV. Károly kinyilvánítja a M onar­chia föderatív átalakítását.

1918. október 17. - Tisza: a háborút elvesztettük.1918. október 23-24. - Megalakul a Magyar Nemzeti

Tanács: elnöke: gróf Károlyi Mihály1918. október 23. - a fiumei katonai lázadás híre.

Wekerle lemond, - nemzeti tanács Károlyi M i­hály elnökletével, - Andrássy külügyminiszter, különbékét kér.

1918. október 26. - a nemzeti tanács kiáltványa.1918. október 28. - általános sztrájk - József főherceg

homo regius, „lánchídi csata” , (rendőrség a tö­megbe lő). Deklarálják a Csehszlovák állam megalakulását.

1918. október 29. - Hadik János alakít kormányt. Horvátország elszakad a Monarchiától

1918. október 30-31. - József főherceg Károlyi Mihályt nevezi ki miniszterelnöknek, az “ őszirózsás for­radalom “/polgári demokratikus/ győzelme

1918. október 31. - Tisza István halála, - Károlyi M i­hály kormánya. - november 1. esküje alól föl­mentést kér.

1918. november 3. - Az Osztrák - Magyar Monarchia Padovában aláírja az antant hatalmakkal a fegy­verszüneti szerződést

117

A győztesek felvonulása

Ünneplik a győzteseket Vauquois ■

118

Újjáépítés

Ajánlott és felhasznált irodalom

A világháború 1914-1918. Különös tekintettel M a­gyarország és a magyar csapatok szereplésére. I-X. köt. - Bp., 1928-1942

Benda Kálmán: Magyarország történeti kronológiája I I I .-B p ., 1982

Berkó - Gyalókay - Markó - Pilch: A magyar katona vitézségének ezer éve II. - Bp., é. n.

Galántai József: Az első világháború - Bp., 1980 G róf Andrássy Gyula: Diplomácia és világháború -

Bp., é. n.Hanák Péter: Magyarország története 1890-1918 I—II.

-B p . , 1978József főherceg: A világháború, amilyennek én láttam

I-V II. k ö t .-B p ., 1934 Lukachich Géza: A Doberdó védelme az első isonzói-

csatában - Bp., 1918 Suhay Imre - Berkó István: a magyar királyi honvéd­

ség története 1868-1918 - Bp., 1928 Szabó László: Doberdó, Isonzó, Tirol - Bp., 1977A háború befejezése

119

Csiffáry Tamás, 2007 © 2007, Fix-term Kft.

Minden jog fenntartva!A Kiadó hozzájárulása nélkül sem részben,

sem egészében nem másolható.

ISBN 978 963 9726 13 0

Felelős kiadó a Fix-term Kft. ügyvezetője 1143 Budapest, Stefánia út 25.

Tel: 239-6521 Nyomtatta és kötötte:

Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető: Berki István vezérigazgató

Az I. Világháború 1914 és 1918 között zajlott a központi ha­talmak illetve szövetségeseik között Ferenc Ferdinandot 1914. június 28-án az annektált Sarajevóban meggyilkolta Gavrilo Princip; ez az esemény kirobbantotta a háborút. A két szemben álló szövetségi rendszer országai mozgo'itnt- tak és egy hónapon belül már háborúban álltak egymással. Új típusú háború kezdődött, mely az egész lakosságot súj­totta; a háborús veszteségek hatalmasak voltak. A világhá­ború emberáldozatának száma mintegy 9 millió fo volt.

Kötetünk a világháború legnagy obb csatáit, katonai -t- fenzíváit foglalja össze elsősorban az egyetemes történetem ezen korszaka, illetve a hadtörténet iránt érdeklődőknek.