A nagy,a fájó,

a szerencsés bukás

Regény

ÍrtaKéri Tamás

2

TARTALOM

1966Intermezzo

Vissza 1956-ba, avagy a földi mennyország1956. október 23.1956. október 25.

A vízválasztó„Geológiát a földrengést követő reggelen kezdünk tanulni”

November 4.Utolsó felvonás és végjáték

1976Az előtörténet, avagy változatok egy témára

Kis ugrások helyett – egy nagyA hullámok játékának kitett magyar zsidó a metafizika tengerén

A szalagtól a regényigAz utolsó találkozás?

1986A múlt ajzása

Újra a Petőfi KörbenRádiótól rádióig: a BBCRádiótól rádióig: a SZER

SZER II.Az új otthon

Amerikába jövő magyarokVissza ÉvikéhezUtóismerkedés

Visszapillantás ‘56-raA kihegyezett pótceruza világa

Zoltán a kulcs?A változásképtelenség magasiskolája

A szerző mentegeti magátPali levelei

Kísért a múltÓ, Kanada!

Válasz az Elcserélt Szobák rejtélyéreDaydreaming

1996Nagybetegen

Utóvédharcok a történelmi forduló előtt és után (meg helyett)A PC, a posztmodernizmus és egyéb nyalánkságok

A magyar téma – újraKrausz-bajok

A múlt és a jelen összefolyikInformációk a kilátástalanságról

Margó vállalkozásaSzembesülések, hellyel-közzel

Újra Magyarországon (Ki hitte volna?)Az önmagát túlélt Krausz-téma lezárul (?)

Újra otthonAz átszervezés

Remekmű, a saját jogán1945. január 22.

Louisiana

3

Sokat szenvedett feleségemnek,hálával és köszönettel

Hozzám már hűtlenek lettek a szavak,vagy én lettem mint túláradt patakoly tétova céltalan parttalans úgy hordom régi sok hiú szavam,mint a tévelygő ár az elszakadtsövényt jelző karokat, gátakat.

Babits Mihály

4

A mélypontokon nem is egyszer jutottam el odáig, hogy közöljem, igaz, csakis magammal:elég volt, köszönöm szépen, megérkeztünk a végállomáshoz. Oda, ahol habozás nélkülállapíthatjuk meg: nagyot, a témát meg magamat egyaránt kimerítőt szívóskodtunk, de ennéltovább én már nem veszkődök vele. Nem marad más hátra, mint feladni. Feladni úgy is, mintreménytelent. Hiszen ha jól megnézzük, nemigen értek én túl sokat életem akár logikusként isfelfogható fordulataiból, nemhogy olyasmiből, amelynek a megértéséhez vagy tíz év keservesagymunkájának a termékeivel sincsen meg a lehetőségem. Ha csak lehet – és ha annyiraakarom, miért is ne lehetne –, a sok más dőreség mellett feledkezzünk meg róla; ahelyett,hogy továbbra is sikertelenül kísérelnénk meg felhozni a napfényre, taszigáljuk csak szépenvissza oda, ahova való, a sutba, hogy ott komótosan berendezkedhessen magamnak. Ígyugyan bennem marad – ha nem több, hát tompuló emléke –, de azért még nem kell érezzem;és ha mégis ezt tenném, akkor legalább létemet ne ássa többé alá.

Pocsékba ment azonban minden erőfeszítés, mert kiderült: mind csüggedtebben bár, dekényszeres, ha nem mániákus buzgólkodásom ellenére is képtelen voltam próbálkozásaimatabbahagyni. Abbahagyni racionális gondolkodáshoz szoktatgatott agyam facsargatását annakérdekében, hogy megértsem addig főleg bukdácsolással eltöltött létem megfoghatatlan és mintilyen – sajnos nem ritkán az előtérbe tolakodó nagy szavakat használva – fennkölt rejtélyét.Vagyis azt, hogy vajon mikor, hogyan és főleg miért helyezte át saját akaratomból senki más,mint én magam a kétséget kizáróan valódi és e minőségében lenyűgözően létező színhelyrőlegy másik, egyáltalán nem különleges, csak éppen hogy minden ismertnél vagy elképzeltnélmeghittebbnek érzett szobába azt a pár órát, azt az egyszeri kezdetet? Hogyan volt lehetségesez, annak ellenére is, hogy annak a pár órának minden mozzanata olyan elevenen él bennemma is, mintha mindaz csak tegnap, tegnapelőtt történt volna? Vagy ha kívánságomra bármikorismét meg is történhetne? Hogy a semmiből elővarázsolódott szoba, benne szereplők és cse-lekmény hiányában, csendéletként vagy inkább enteriőrként, maga a dívány, annak a szokat-lanul rézsútos, a falaktól függetlenített fekvése, rajta az omlós-puha párnákkal, a talán vajmiilletlenségre is utaló, bár készségesen félrehullott, helyét a követelő igénynek átadó takaróval,a használat főbb pontjain kopottá háziasult, meleg-barna bőrkarosszékkel; köröskörül meg-annyi, később, egyszer talán még a fontosnál is fontosabbá válható, aprólékos gonddal kidol-gozott részlet, amely eszményi rendezetlenségével, ezt rögzítő végletességével fotografálódottmindörökre belém? Hogyan volt, hogyan lehetett mindez lehetséges, amikor kétség semférhet hozzá: abba a szobába én soha, de soha életemben be nem tettem a lábam!?Merthogy én, annak az életnek oly sok alkatrészével, tulajdonaimmal együtt még a lakásomatis elpazarló, ezért aztán albérleti szobákba kényszerült fél-nomád, hurkaalakra összepréseltcselédszobák meg az azokba éppen hogy elhelyezhetően keskeny tábori ágyak után, a kín-keservesen átevickélt előzményekhez képest akkoriban végre a konszolidáció hitetlenkedőenközömbös útjait jártam – igaz, két jó lábamon kissé még ingadozva. A maga úri műfajában iskontrasztként nyomban barátságos albérletem egy csendes utca vége felé, egy négyszögleteskis cul-de-sac téren álló házban már nem cselédszoba volt, hanem egy tágas lakószoba, amelymegszokott szintjéből hozzám lenyúlva alkalmazkodott szerény szükségleteimhez, sőt azokatmeghaladóan ellátott még északkeletre néző ajtó-ablakokkal meg egy kis erkéllyel is, barát-ságosra használt bútorokkal, eléggel ugyan, de egyáltalán nem túlzsúfoltan. Érezni lehetett: ittvalamikor valakik meghitten éltek. Érezni lehetett, hiszen a szoba egész lényével minthakifejezetten ilyen hatást törekedett volna a múltból hozzám továbbítani.

5

Az oly igen budai albérleti szobának ezt aztán nem szánhatták sem tervezői, sem eredetilakói, még rémálmaikban sem. Erősen kétlem, hogy az ‘albérlet’ szó fogalmáról lehettekvolna akárcsak elképzeléseik is. A ház ugyan a harmincas évek második felében épült, ennekellenére még mindig valamelyest új benyomást keltett; az átvonuló világvége viharai alighagyták rajta nyomaikat. Annál inkább főbérlőimen: az egykori hivatásos katonatiszten, aki1947-ben került ki végleg ‘szakmájából’, és azóta csak hébe-hóba dolgozott, akkor, amikorazt elkerülni már sehogy sem volt képes. Dolgozott, dolgozgatott, utálkozva pár hétig, hogy alegelső adódó alkalommal rúgattassa ki magát, a sorsot kemény kényszerrel szorítva afantáziátlan ismétlésekre; aztán végre megint ülhessen otthon, várhasson, megcsappant, defeltartózhatatlanul tovább fogyó hittel a valahogy majd mindent visszaváltoztató csodára. Naés hogy a vesztett csaták sztereotipan ismétlődő részleteit részvétlen objektivitással megta-pasztalt messzelátójával éretlen kamaszként a függöny mögül másfajta harci akciók feltárásá-ért kutatgathassa térbeli szomszédainak lakásait, azoknak a terepeit meg állásait, kitartásajutalmaként egyszer-egyszer megtekinthetve a váratlan – márminthogy a számára váratlan –harci akciókat, a réseket az ‘ellenfelek’ védelmén, miközben jómaga sündisznóállását gon-dosan vette körül a masszív gyűlölet áttörhetetlen falával. A rendelkezésre álló jelek meg asaját vélekedése szerint is az ő eltartására hivatott feleségével akkor ismerkedtem meg, ami-kor végre álláshoz engedtek jutni, egy pár hónappal korábban létrehozott könyvkiadóban,méghozzá az akkortájt igen aktív Írószövetség égisze alatt, a hajdani főúri palota padlásszo-bájában kapva elhelyezést a könyvelésben, négy középkorú nő birodalmában én, a korrektor.

Edit, a feleség, az autodidakta könyvelőnő, új kiadói szobatársaim egyike, kora-harmincas,érzelmileg példásan elhanyagolt, pedig még kézhezállóan formás asszony – a töltött galamb-nak a legszelídebben gömbölyded, de közel sem a bús gerlicei variációjában – igyekezettmagát ha nem is jó karban, de legalább egyben tartani, átmenteni ki tudja hová gyermektelen,vidámtalan, deklasszálódó kettősüket. Azt hiszem, drukkoltam is neki, hogy szerezzen be egyrejtett értékei kibontására alkalmas szeretőt – érett, még várakozóan formás teste alighanemmegérdemelte volna egy kissé kiéhezett, tehát vállalkozó szellemű férfiúnak a tüzetesebbfigyelmét. Amint azt egyszer az irodában említette, Nagykállón született, ezért én, belátom,nem is kissé ötletszegényen, később Kállai-kettősnek neveztem el őket magamban. Bár végre-dolgozói mivoltomban eleinte nemigen zavart, hogy a hivatali szobának előléptetett tyúkólbanmilyen zsúfoltan vagyunk, később, az ebéd utáni lelombozódás állapotában mit sem szerettemvolna jobban, mint valahol másutt, valahol messze, még az Óperenciás tengeren is túl lenni.

Edit, a Kállai-kettősből, hetek óta tudhatta, hogy sürgősen, ha nem már a kétségbeesés határánis túl keresek albérletet, de talán az engem kísérő reputációból sem igen érezhette: én lennéknemhogy az ideális, de az egyáltalán szóbajöhető lakó-jelölt. Nyilván ezért is döntött úgy,hogy személyemnek az akkortájt domináló albérlő-aspiráns részét ignorálja. Lassan azonban,óvatlan pillanatokat óvatos felmérésekre felhasználó, bennem a kilátásra, egy szép szobárameg a még nem is létező ügy egyre inkább kitolódására való tekintettel is berzenkedést keltő,szinte szakadatlan figyelemmel kísérés után mintha kezdett volna megszokni, belémtörődni,alighanem az őt sűrűn látogató végzet legújabb, ráadásul zsidó megnyilvánulási formájában.Olyannyira, hogy végül egy nyilván jóelőre kitervelt beszélgetés alkalmából, lelkesedésétnem nagy sikerrel mérsékelve, felajánlotta nekem kétszobás lakásának egyik szobáját, mint-hogy pénzre a mai életkörülmények közt igen nagy a szükség, de csakis egy pontosan fizető,tiszta, a távolságot, a szabályokat szigorúan megtartó, egymás magánéletét a kellő, az illőmódon tisztelő, szolid albérlőtől. Én az lennék, nemde? Magától értetődik, és ami engem illet,az ajánlatot nagyon is értékelem – így én, nyomban a szóbanforgó színtér megtekintése után.Természetesen két havi próbaidővel – így ő. Természetesen – visszhangoztam (több mintkészségesen) én.

6

Márciusi koratavaszkor költöztem be. Sajátos egybeesésként az akkor, 1956-ban, még nem isegyéves fennállás után máris növekvő kiadó is szükségesnek tartotta helyet változtatni, igaz, arégitől csak két saroknyira mozdulva el, a diplomáciai negyed ezúttal egy másik, tágasabbkorabeli palotájába, amelyben viszont a teret nekem többé már – férfiasan titkolt fájdalom-érzettel eltelten – nem kellett megosztanom a négy gráciával. Mi több, hamarosan előléptem,műszaki szerkesztővé avanzsáltam. Edit lakásában is gyorsan konszolidálódott a helyzetem.Igaz, eleinte a polgári rendezettségben úgy éreztem magam, mint holmi besurranó tolvaj, errőlazonban szerencsére gyorsan leszoktam. Úgyszólván soha nem ütköztünk egymásba mi, atapintatosság mintaképei; fürdőszobahasználati időnk elhatárolódott; hozzám nem jött sohasenki; saját, igen ritkán üzemben lévő iker-telefonom volt; anyagilag ment minden, mint akarikacsapás. Két hónappal később, az albérlői viszony véglegesítése alkalmából, Edit –mintha csakis az illendőség ki nem mondott szabályainak tett volna eleget – megemelte alakbért. Szerepet cserélve most én lettem a katonatiszt: szó nélkül fizettem.

A hajléktalanságból, a tömény kilátástalanságból érkezve mégis, mint a talpára esett macska –amelynek magyarul csupán hét, angolul viszont úgy nagy átlagban kilenc élete van, ha tetszik,bizonyságául annak, hogy a szám-misztika a legkevésbé sem érdektelen szerepet játszik anyelvek életében – meglepően gyorsan szoktam hozzá az új helyzethez: a szoba, a benne nyil-ván régen tanyájukra lelt, barátságos szellemekkel, hagyta magát kedvelni, nem nehezedettrám, igaz, én se őrá. A legkevésbé sem siettetve, sőt a folyamatot tudatosan élvezve, naprólnapra inkább szoktunk egymáshoz. Minden maradt ott, ahol volt: én még véletlenül semmozdítottam volna el kijelölt helyéről egyetlen bútordarabot sem, nem zavartam a részbenátöröklött, az elsüllyedt múltakról mesélő, valahogy átérzetten meghitt békéjét. Összekutyult,csak lassan oldódó létemhez meg sem kíséreltem volna szobámat adaptálni, ehelyett enged-tem, sőt elősegítettem, hogy új környezetem kebelezzen be engem magába. Nyugtatóan,majdnem hogy andalítóan hatott rám a szűrt világosság; jó volt ebben a szobában nekem, ahétalvónak egymásbafűződő kis részletekben ébredni, nézni egy új, ha nem is szükségszerűenjobb, de legalább már nem rosszabb nap elébe. Mindennek ellenére, azt azért vajon honnansejthettem volna, hogy itt eszmélek majd a semmi ismerthez sem hasonlítható ébredésekre, anemcsak hogy nem is előre megérzett, még kevésbé remélt, sőt legtitkosabb álmaimban ismerőben ismeretlen vágyak beteljesedésére?

Ha albérletemről a meglehet szűrt világosság az első megkülönböztető jel, ami emlékezetem-ben felmerül, a másiknak, annak az álombeli helynek az atmoszférája némileg talán hasonlóvolt – az is főleg tompa félhomályával, amely fizikailag is oly jólesőn burkolt ölelésébe.Abban nem is ágy volt, hanem dívány, annak a feje szemben az ablakkal, nem háttal, mint azén albérletemben. Jellemző módon ajtó, bejárati nyílás már a megálmodáskor kimaradt aképből. Feltehetően azért, mert nem is volt rá szükség: ide nem járogatott csak úgy ki meg be,mint egy fölös mértékben igénybe vett előszobába, a kiválasztott emberfia – ide egyszer, nemtöbbször, egyetlenegyszer és nyilván máris bejöhetett, hiszen mindjárt a kezdetektől fogvabenn is találta magát. Hol lehetett volna másutt és főleg miért? Magától értetődően volt ottbenn. Onnan kimenni meg vajon ki és megint csak miért akart volna?

Érdekes: míg nálam sokágú, nagyzolóbb múltak ízléséből idetévedt, egy árnyalattal megnéhány üvegfürttel valamelyest elnagyolt csillár ékeskedett a szoba közepén úgy, hogy annaka fénye verődött vissza egy még csak helyenként vakfoltos, zöldesszürke rámás tükörből, ittfelső világítás egyáltalán nem is volt – szükségtelennek ítéltetett? vajon kik által és miért? –,csakis ernyős asztali meg állólámpák, mindössze három-négy, tompa fényű villanykörtével.Hangulatvilágítás. Olyannak tűnt az egész ambience, mintha meglehet lakályos, de azértmégiscsak pincelakás lenne – félreértés ne essék, a helyre magára a legkevésbé sem deho-nesztálóan –, viszont kompenzálásként azért felülről, az ablakféleségeken át rézsútosan be-szűrődő fénysávokkal. Amelyek vibráló zebracsíkjaival egybefonódva bágyadt-fehér színű,

7

préselt virág hangulatát idéző csipkefüggöny is ereszkedett fátyolként alá, talán hogy mégjobban lágyítsa az amúgy is félreérthetetlenül feminin atmoszférát. A dívány színe ernyedt-világos drapp volt – bár ez az örökkévalóság számára majd csak akkor derült ki, amikor taka-ró meg lepedő már tovatűnt róla. Nem volt abban a szobában semmi harsány, semmi túlfűtött,piros vagy lila, ó, dehogyis; semmi, ami akárcsak szublimáltan is erotizáltnak hathatott volna.Szerényen húzódott viszont meg a dívány feje mellett a barátságosan kényelmesre, sőt a magatotyakos módján a közepén, mint egy kopaszodó fejen meghittre koptatott barna bőr karos-szék, amely, amikor éppen nem a múlton merengett, félszegen kínálta föl rokkant öblösségét.Mindez úgy, hogy én azután, később, főleg erre az idő múlásán kényszerű magányában eltű-nődő, nemes bútordarabra, de az egész szoba-belsőre gondolva a felismerés meghatottságávalidézzem az isteni Vergiliust: Sunt lacrimae rerum et mentem mortalia tangunt – Vannak,igen, vannak a tárgyaknak könnyeik, és a múlandó dolgok meg-megérintik a lelket.

Arról persze sejtelmem sincs – hogyan is lehetne? –, hogy mi módon kerülhettünk volna miebbe a testet-lelket régen várt sajátjaként befogadó álomszobába. Úgy véltem – ma márfogalmam sincs, miért –, hogy az én lakásomtól legföljebb pár utcányi távolságra lehettünk, arajta átfolyó, meglehetősen élénk forgalom zajait be-beküldő úton, amelyen ablakunk fölött,az emelkedőn kanyarogva ziháltak, velük szemben, a lejtőn meg fémesen fékezve csikorogtaka villamosok. Ha ez a szoba lett volna testeink első találkozásának a színhelye, akkor nyilvánvalakitől, ismerőstől, baráttól kellett volna kölcsönkérni-kapni. Vagy ‘szobakiadótól’ a mármegszokott módon, előre felbecsült órákra kibérelni. Azon a környéken, de széles e hazábanmásutt sem igen volt azonban akkortájt nekem egyetlenegy ilyen, számításba jöhető, mégkevésbé igénybe vehető ismerősöm. Egyébként a mások számára jellegtelen hétköznapidélelőttön, mi az egész lényünkkel már elviselhetetlenül, kibírhatatlanul várt alkalomból,mindentől megkülönböztetendően másirányú elfoglaltságunk miatt nem mentünk dolgozni; haÉvikének nem akaródzott volna albérletembe jönni – de végül is mi tarthatta volna visszaettől? –, akkor is nyilván messzire elkerülte volna, már persze ha feltételezzük, hogy egy-általán ismerte volna, a sekélyes kéjű pásztorórák özvegyi nyugdíjat kiegészíteni hivatott,futószalagos ‘kéglijeit’.

Egy nemcsak vállalkozó szellemű, de mindenre elszánt pszichológus elmélyülten vájkálhatnalelkemben, diszfunkcionális családomban eltöltött, nyilván megrontással is terhes, ‘nehéz’gyermekkoromban – nem volt az persze közel sem olyan tragikus, de manapság minden,magára valamit is adó embernek gondosan meghirdetett módokon ilyen ‘nehéz’ kezdetekjutottak ki –, na meg kibogozhatatlan traumáim sötét kísértetvilágában. Mindezt úgy, hogy énegyetlen hangot sem ejtettem, meg se nyikkantam volna bizonyos témákról, gondosan távol-tartva magam még a lehetőségétől is annak, hogy bő lére eresztve valljak neki alkalmankéntazért csak polgárriasztóan duhaj, nem is ritkán fölöttébb rendhagyó hajlamaim bűntudatmen-tes kielégítése érdekében kifejtett, sokoldalú és sokirányú, vakbuzgó tevékenységemről. Ettől– gondolom – már csak a dolog megszokottsága miatt is cseppet sem zavartatva magát, alélekbúvár akár egész szakmai kelléktárát bevethette volna annak a nemes célnak az érde-kében, hogy választ találjon a megválaszolhatatlannak bizonyuló kérdésre. Vagyis erre: Végülis miért kellett nekem az évek folyamán utólag valahová máshová és egyben lefelé, csaknem aföld alá süllyeszteni – ez aztán fölöttébb gyanús, egészen a tudat alá! – a mi még harmatosanfriss szerelmünk előnászának a színterét? Magába a Vénusz-barlangba, à la Tannhauser? Denem, hiszen mondom, nem volt az a szoba a legkevésbé sem amolyan második felvonásbeli,buja operai díszlet, magán a férfi-hátgerincen föl-lecikázó, mindenféle kísértésekbe kergetőzene kíséretében; annak a karaktere, ha már Tannhausernél és a végleteknél kötöttünk ki,jóval inkább emlékeztethetett volna Erzsébetre. Olyannyira, hogy arra én meghatottan, sőt atestet-lelket tördelő, bűnbánó zarándoklat után, kezemben a kivirágzott vándorbottal, afeloldozást végre kiérdemeltnek a tiszta áhítatával emlékezhetek vissza. Olyanként, mint ahol

8

boldogságra derengő révületben vette kezdetét közöttünk és bennünk valami – bármelyik lettlegyen is a valódi színhely –, ami hosszú időre szólt; sőt, hogy ha már eddig is ezt tettük,továbbra is következetesen a Tannhausernél maradjunk, az Esthajnalcsillag melegítő fényétőlbeszórtan, amint azt ma már sejtjük, egész életeket kapcsolt össze. Én nem látok, ezért nem isvagyok képes adni semmiféle magyarázatot a titokzatos helycserére.

Ha talán csak azt az efemer körülményt nem, hogy később, az életünk középpontjában ahelyét örökre elfoglalt órák múltán egy közeli vendéglőbe mentünk, amelybe viszont ténylegnéhány lépcsőn kellett lemenni, lévén az valóban valamelyest a föld vagy legalábbis a lejtősutcaszint alatt. Ennek a kétségkívül létező, később egyszer még futólag leellenőrzött vendég-lőnek azonban már egyetlen részletére sem emlékszem; arra, hogy mit ettünk-ittunk, szagok-ra, ízekre még kevésbé; légkörére, hangulatára aztán végleg nem, hiszen a sajátunkat mihoztuk-vittük magunkkal mindenhová, különösen ezen a megszentelt napon; nem emlékszemmásra, csakis Évikére, ott velem szemben, többnyire szótlanul, kisimult, alabástrom arcánfátyolos félmosollyal, párafelhős szemeiben olyan bágyadt gyöngédséggel, ami bennem azéteri-szelíd Giotto meglehet ugyancsak reális, mégis leheletfinom teremtményeit idézte föl...

Bár a legkevésbé sem én magam lennék a hitetlenség példaképe, már csak ezért is tettem megminden megtehetőt a titok megértésére; végül mégsem marad más hátra, mint elfogadni. El-fogadni a varázslatot. A megismerhetetlenség mögött szemérmesen rejtőző pillanatok, órák,napok, a rejtelmek közül ezt a csupáncsak legelsőt. Hiszen sokáig még csak nem is sejthet-tem, mennyi más történés, kiesés, visszájára fordulás fogja ezt követni. Igen, elfogadni: Vala-milyen ok miatt az idők folyamán a színtér áttevődött albérletemből egy felfoghatatlanul is-merős, ismerősen meghitt, melegen magába ölelő, de mert hol volt, hol nem volt, soha többéfel nem lelhető szobának a realitásokon kívüli, azon túli voltába. Az csakis azért és addiglétezett, hogy kezdetét vehesse benne az előre elrendeltetett; azt a szobát azonban többé senki-nek, elsősorban mi magunknak nem volt szabad újra látnunk. Abba a szobába többé soha, egyszemvillanásnyi időre sem térhettünk vissza. Azt kell mondanom: félek. Nem is kicsit félekilyesmiket mondani: úgy, mint az első emberpárnak a kiűzetés után a Paradicsomba? Nemvolt többé bebocsátás számunkra, mint a be nem avatottaknak, a fel nem kenteknek aSzentélyek Szentélyébe?

Nem, hiába keresem, bármi hasonlóra akkor sincs mentség. Nemigen szabadna ilyesmire mégcsak gondolni sem, nemhogy le is írni. Mások szemének, mások olvasására szántan leírni.Ehelyett nem lenne helyesebb, célravezetőbb megosztani a rejtély iránt érdeklődőkkel az arrólmeg az ahhoz szervesen kapcsolódókról, nem utolsó sorban a fenségességében a kis szobát isberagyogó 1956-ról szóló tanmeséket? Miért is lehetnénk olyannyira könnyelműek, hogyvalami ilyesmire legalább kísérletet ne tegyünk? Ha már másért nem, hát azért, hogy meg-próbáljuk megérteni, vagy ha ez túlságosan is soknak bizonyulna, megérezni valamit amagukat felfedni hajlamos, de ma még a mélyben meghúzódó titkokról? Egy nép történeténeka legmagasztosabb napjairól, meg egy azokkal összeforrt szerelemnek a titkairól?

9

1966

10

(Pali szövege) Ha már úgy adódott, hogy annyi sok lehetőség közül most ennek kell terítékrekerülnie, akkor nyomban itt, a kezdetekben meg kell mondanom: még a mi kirívóan nemmindennapi átlag-országunk csiricsáré állagának a mesteri összekutyultságához mérten isugyancsak szokatlanul, a szinte csakis rovottmúltúakkal, börtöntöltelékekkel beültetett könyv-kiadóban, minden kritérium szerint is elképesztő, e minőségében is szívelszorító társasággyűlt össze. Már úgy értem, egészében, de még inkább és kitapinthatóbban reprezentatívegyedeiben is. P. Howard lelki Csontbrigádja. Magának az 1949-ben megrendezett, a szovjetmintákat szolgai hűséggel követő Rajk-pernek, majd kisebb-nagyobb másolatainak, elágazá-sainak az előkészítése során, közben meg azután szakszerű alapossággal ripityára szétcincáltemberek. A még menet közben is át- meg átírt, sok-balkezesen összeeszkábált forgatókönyvű,a nagy előadás előtti titkos helyszíni próbákon számtalanszor eljátszott álperek áltanúinak, ahamisítatlan álvádlottaknak a kifilézett, a feltrancsírozott, de annál valódibb maradványai.Ezek azok, akikből rehabilitációjuk betetőző aktusaként az ‘illetékesek’ létrehozták, a koinci-denciák gyönyörpéldányaként mikor máskor, mint 1956-ban, úgyszólván percekkel a forra-dalom kirobbanása előtt az Idegennyelvű Könyvkiadót. Hol máshol helyezve azt el, mint abelváros egykor legreprezentatívabb helyén, a letarolt tetejű állapotában is a fülbemászódalocskákban megénekelt Váci utcában? Abban is a hajdani Rotschild Klára szalon márcsakis az udvarra néző árnyékát rejtegető épületben? Na és ha már így benne voltak, mirőlmásról nevezve azt el, mint Mátyás királynak, az igazságosnak a Corvináiról?

Volt nálunk a nagy kotyvalékban egy amerikai quaker kommunista, aki bátyjával együtt – kétyankee-szabásúan hat láb magas, kifogástalan modorú, vérnyomástól meg a napi többszöriborotválkozástól pirosas arcú angolszász úr – a háború alatt kémkedett szorgalmasan a sem-legességét a mindenkori kínálattól függően áruba bocsátó Svájcban a Szovjetuniónak. A sorscsaknem egy évtized múltán az ÁVO hathatós közreműködésével mégis kommunista börtön-be juttatta, persze hogy nem, közel sem valamiféle valóban elkövetett bűnökért. Hogy akkormiért? Hát amolyan kitüntetésként, tehát hogy így is szolgálhatja hőn szeretett pártját. Tehetipedig ezt azért, mert még ott Svájcban történetesen kapcsolatba került Allen Dullesszel, azOSS, a még gyerekcipőben járni vagy inkább csak tipegni kezdő amerikai kémszervezeteurópai kirendeltségi vezetőjével, a későbbi CIA-fejessel. Igaz, ezt ép bőrrel úszhatta volnameg, hiszen amerikai ‘kapcsolataihoz’ természetesen kért és kapott engedélyt, meg azokróljelentett is. Nem véletlenül, hiszen a szovjet kémszervezetek – az ő esetében azoknak akatonai változata, a GRU – a még majd megnyerendő háború kellős közepén is igen aktívankémkedtek – nem annyira ellenségeik, mint szövetségeseik ellen. Magyarországon viszontkésőbb, a hidegháború egyik csúcspontján, abban is a nagy perek koreografálásakor kapórajött valaki, aki Dullest meg a CIA-t a nem-moszkovita magyar kommunistákkal köthette egycsomaggá össze. Még akkor is – sőt, akkor még inkább, már csak a hitelesség kedvéért is –,ha a jó ügy érdekében az ‘összekötőnek’ magának is pár évnyi börtönt kellett lehúznia.

A mi quakerünk a börtönben a kommunizmusból meghitt, svájfoltan a személyére szabottvallást kreált. Már később, a kiadóban, irodai szobájában fura kis agyagszobrocskák voltakelhelyezve, érezhetően valamilyen, talán éppen a zárkájában gondosan kifundált rendszerszerint, amelyek engem jobb híján a rómaiak házi isteneire, ahogy később mondták volna,védőszentjeire, első évi gimnáziumi latintanulmányaim után alighanem először felismerni véltlaresekre meg penatesekre emlékeztettek. November hetedikét, ahogy azt a mi köreinkbennevezték, a Nagy Októberi Hőzöngés napját mindig összcsaládi ünnepként élte meg közöt-tünk, mi másnak, mint a kommunista ortodoxia nemrégiben fölfedezett osztályharcos főkellé-keinek, a meleg, az érző bolsevik szívből áradó, a marxi-lenini tanítások lényegét tükröző

11

békének meg szeretetnek a nevében, meghitt kis ceremóniákkal, az alkalomhoz illő, ünnepiöltönyben, törékeny, csipkeruhába bújt, ezüsthajú és jóságos mosolyú feleségével együttotthon sütött mákos-diós kiflire meg sherryre, Jerez de la Fronterából származó, több nyelvenbeszélő sherryre híva meg angol szerkesztői sarokszobájába a feltételezhetően hozzájukhasonlóan meghatott kollégákat. Valahogy csak képtelen lennék elhinni, hogy maga köré senézve, környezetéből eredő egyetlen őszinte szót soha nem hallva a mi ünneplési ingereinkmegítélését illetően valaha is hitetlenségi rohamai lehettek volna. Neki, az ős-hívőnek?Akinek a quakeri feladata a perekben az volt, hogy akkor még töltött édes-sütemények helyettelőregyártott terhelő ‘vallomásokat’ nyújtson át ‘személyes’ tapasztalataiból egyes vádlottakmindeddig a világ meg a párt előtt eltitkolt CIA-kapcsolatairól, amelyek súlyos meg mégsúlyosabb ítéleteket támasztottak alá, ha nem magát a halált hozták. Piszlicsáré kételytazonban a kiegyensúlyozott férfiú számára – soha.

Nálunk töltötte el hányatott élete alighanem utolsó szakaszát, ezúttal úgy is, mint francianyelvi szerkesztő, a volt szociáldemokrata képviselő, a ‘magyar trockizmus atyja’, magának amonstre pernek a nyolcadrendű vádlottja. Őt a körültekintő szereposztás szerint egy széles-körű imperialista összeesküvés mégiscsak nélkülözhetetlen kellékéhez, a kihagyása eseténörök-harag megsértődő francia kémszervezethez, a Deuxieme Bureau-hoz fűzték bensőségesszálak. Egyebek közt Monsieur Gachot-hoz, a budapesti francia kulturális attaséhoz. Gachotmellesleg – Tamás mesélte – neki még a háború alatt a gimnáziumban francia kiejtést oktatótanára volt, akit, lévén pirinyó kis emberke, csakis M. Planchet-nak, Padló úrnak neveztekosztályában. Ez akkor vált feltűnővé, amikor a valódi, de magas és potrohos, ráadásulmalacfejű franciatanár hóna alatt osont be őcingársága is az órákra, hogy 50 percen átkíséreljen meg raccsolásra, gall orrhangokra szoktatni. Gachot úr fő-főügynökét egyébként atárgyaláson gyakran a bírónak kellett leállítania, mert míg fölhúzott rugója le nem járt, őbeszélt, beszélt, beszélt... Áradt, patakzott belőle a szó. Meggyőződésem, hogy még most isvallana, ha a fonalat el nem metszi maga az idő, ha a per immár vagy 17 éve nem ért volnavéget. Készséges fecsegésével, fel sem tett kérdésekre adott, szolgálatkészen mind újabb,elvetemült bűnöket feltáró és magára vállaló feleleteivel, azzal, hogy minden lehetségesalkalommal bűnei halmazára rádobott még egy púpos lapáttal, ékesszólóan bizonyította:amatőrök összetákolta színjátékról van itt szó, méghozzá gyatra előadásban. Ez a mindentátlengő primitívség persze hogy bosszantotta későbbi kollégánkban az igényes intellektuelt,az intellektuel meg ismételten hozta ki sodrából a tanácselnököt, akinek időnkénti kontrolltvesztett kiborulása meg az, ahogyan a szerepét gondosan túljátszóra ráripakodott, ingerültenintette csöndre, fenyegette fenyítésekkel, kiválóan jött át még a rádióközvetítéseken is. Avádlott, később egy ideig Tamás szobatársa a kiadóban, sokoldalúan művelt ember volt, akiegyebek közt még arra is merészkedett, hogy Szabó Lőrinc halhatatlan bravúrja után újrafordítsa le Shakespeare szonettjeit egy izgalmas kétnyelvű kiadványban.

Aki alaposabban odafigyelt, felfedezhette a jelenlétét a mindig a háttérbe húzódó, mindenhívságosságtól üdítően mentes, csöndes, okos, még doktorátussal is fölszerelt, fiatal tanárnő-nek, tehetséges szakmatársamnak. Minthogy tudatosan tartózkodott mindentől, ami feltűnő,különösen rá beállított szemekkel kellett szemlélődni, hogy felfedezd, mennyire proporcio-náltan csinos, szép testű, bogárszemű nő volt a decens Gyurika, ahogy a kiadóban csaknemmindenki szólította. Pakson született, ott is nőtt fel. Ez a dunai vízállásjelentésekben tett,akkoriban a rádióban naponta többször is elhangzó említéseken kívül egyébként jelentékte-lennek tűnő körülmény adhatta a pajkos ötletet a nagy mű, a tárgyalási forgatókönyv szerzőiszámára ahhoz, hogy az ő belekeverésével egyszerre több legyet is üssenek. Egyrészt meg-semmisítő csapást mérjenek a Magyarországi Svábok Demokratikus Szövetségére, hiszenGyörgyi-Gyurika családi barátja volt Klein Antalnak, az akkor illendőnél valóban demok-ratikusabb beállítottságú szövetség vezetőjének. Másrészt Klein paksi birtokán került sor –

12

került volna sor, már persze ha sor került volna rá – az ördögi duó, Rajk magyar és Rankovicsjugoszláv belügyminiszter a lehető leggaládabban magának ‘Sztálin elvtárs legjobb magyartanítványának’, Rákosi Mátyásnak az életére is törő, összeesküvő ál-vadásztalálkozójára,amelyet a budapesti jugoszláv nagykövet ki másnak, mint szeretőjének, Gyurikának a köz-vetítésével hozott volna létre – a konspirációhoz illő, sűrű titokban. Mindez persze márazután, hogy Titóból, a lánglelkű párt- és partizánvezérből ‘az imperialisták láncos kutyája’lett. A nagykövet veszedelmes vadmacskának beállított szeretője mellesleg szűzen ment abörtönbe és úgy is jött ki onnan. Édesanyjával együtt szabadult, nagyanyja – igen, a veleegyütt becsukott nagyanyja – azonban már nem élte túl a börtönt.

Ennyi talán talajelőkészítésként elég is lenne ahhoz, hogy feltehessem a kérdést: tulajdon-képpen hogyan is kerültem én, a 32 éves, nagyjából-egészében apolitikus, modernizmussalküszködő műkritikus meg művészettörténész szerkesztőként a Csontbrigádba? A kimerítőválasz: nem tudom. Mi több: fogalmam sincs róla. Talán elenyésző példányszámban meg-jelent Csontváry meg Moholy-Nagy tanulmányaim hívták föl rám az ezúttal kivételesen nemsanda figyelmet? Igaz, én némi késéssel, egy 1961-es, friss eresztéssel jöttem, mégis néhány‘szinténzenész’ társammal együtt kilógtam a sorból. Mint valaki, aki már a dolgok ter-mészetéből kifolyóan is soron kívüli. Igaz, akadt azért közöttünk, új fiúk-lányok közt olyan is,aki ‘56 után kisebb-nagyobb fürdőt vett, többségünk azonban még az ilyesfajta okvetet-lenkedésekből is kimaradt. Az egyik fertelmesen megkínzott volt ‘összeesküvő’ – akirőltudtuk: egy alkalommal három teljes napig, 72 órán át kellett álljon a fal mellett meg azzalszemben a kihallgatások során; mellesleg ő maga ‘élményeiről’ soha nem beszélt –, majdalapító kiadói törzstag, Pődör László volt külügyes minket kollektíve és csak félig-meddigtréfásan gúnyolódva minduntalan ‘túlélőkként’ emlegetett, robbanóanyagként dobva beközösségünkbe egy olyan fogalmat, amely később viharos vitákra is alkalmat szolgáltatott.

Én, Varga Pál, az akkor oly igen kicsinyre összeszorult világban, amelyben az egymáshozakárcsak távolról is hasonlóak óhatatlanul lökődtek neki egymásnak, nem is a kiadót akkortájtmég körüllengő intimitás légkörében ismerkedtem meg Holló Tamással, aki ott előbb idegennyelvű korrektorként kapaszkodott meg – éppen az előbb említett Gyurika osztályán –, hogykésőbb a magyar szerkesztőség tagjává lépjen elő. Mielőtt Tamás hozzánk került volna – hajól emlékszem, úgy ‘64-’65 táján, amint azt később egyszer elmondta, hosszú évekig tartó el-és kitiltások, négerkedés meg kényszer-szabadúszás után –, társaságban, főleg a Fészekbentöbbször is találkoztunk, sőt a Belvárosi Kávéház csütörtök délutánra rendszeresült palávereinamolyan alkalmi, fél-beltagokként vétettetünk – már ha egyáltalán – számításba. Amint aztTamás évek múlva kibökte, ő a kezdetektől fogva az eredeti jelenségeknek kijáró érdek-lődéssel kísérte a szerinte rendszerint borúsan maga elé meredő, az asztal melletti padülésentollászkodó varjú-létemet. Nem mondhatnám, hogy a tizenöt-húsz jelenlévő közt túl gyorsantaláltunk volna egymásra, homályba vesző idők után azonban fokozatosan kezdtünk egymásiránt fölmelegedni.

Kisebb, majd nagyobb éjszakai sétákkal indult peripatetikus barátságunk, véget érni nemakaró beszélgetésekkel, gondolom kölcsönösen ösztönző hatású, de azért közel sem mindigfennkölt vitákkal. Hiába volt ő nyomban a háború után a bölcsészkaron a reneszánsz előz-ményeiért meg első, némileg bizonytalan lépéseiért rajongó idősebb Gerevich professzor úrodaadó hallgatója – innen egyebek közt egész életére megmaradt, személyes elkötelezettsége,ha nem éppen imádata a kezdetek, azokból is elsősorban Cimabue iránt –, ekkorra már talán alegkevesebb szál a festészet-szobrászathoz fűzte. Erre valahogy már nem futotta véges idejé-ből. Na meg energiájából. Hiszen az egyetemmel párhuzamosan filmfőiskolába is járt, megidőnként segédrendezőként a filmgyárban is dolgozott. Így, gondolom, eleinte amolyanképzőművészeti kútfőként szolgálhattam neki – egyebek közt. A magam részéről viszontsokat kaptam tőle filozófiából, kölcsönös szenvedélyünkből, a zenéből, na és persze rogyásig

13

irodalomból, történelemből, politikából, politikaelméletből. Ami amúgy igazából érdekelte,arról szívesen és színesen beszélt, időnként bőbeszédűen is, főleg ha olykor valamilyen for-mában sport került a napirendre úgy, hogy a sztorik csak úgy ömlöttek belőle, meg amikorszám-memóriáját csillogtatva atlétikai és úszáseredményekkel dobálózott; de tudott kérdezni– ritka adomány! – és tudott hallgatni is. Néha hetekig és mélységesen mélyen. Akkor viszontaztán lehengerlően, úgy, hogy olyankor végtelennek tűnő csendjét a világért sem mertemvolna megtörni. Később értettem meg: Tamás nemigen barátkozott, inkább csak elfogadta –már ha elfogadta – másoknak a közeledését. Amint azt egy váratlan megnyílás pillanatábanmegtudtam: tulajdonképpen egész életében egyetlenegy testi-lelki jóbarátja volt, osztálytársa,padtársa a gimnáziumban, Gyuri, akit pár héttel azután, hogy ő maga munkaszolgálatra kellettbevonuljon, az akkor még nem Budapesthez tartozó Újpestről, már a gettóból vitték megölni1944 nyarán Auschwitzba. 17 évesen. Gyuri után az űr örök és betölthetetlen maradt. Tamás abaráti érzelmek viszonzásához a sosem oldódó görcs miatt is csak nehezen volt képes eljutni.Adni viszont ettől függetlenül szeretett, az adás csaknem minden formájában olykor szintefizikai örömet okozott neki. A sors iróniája, hogy jóegynéhány időszakban, bajba keveredvén,gyakran szorult rá az elfogadásra.

Mindebből sokat azonban akkor még nem tudtam, mert nem is tudhattam. Akkor, amikorcsütörtökönként négy-öt kilométereket róttunk le előbb az egyik, majd vissza, a másik irány-ba, el egészen a kapukig, hogy azután újra kezdjük az éjszakai pas-de-deux-t. Közben néhaegyütt csodálhattuk meg a ritka látványt: a nagyvárosi napfelkeltét, amelyet inkább csaksejteni lehet, mint látni. Még ennél is ritkábban bukkant ki maga a hajnali Nap, olvasztottarannyal öntve be az annak idején végtelen gonddal egyforma magasra épített körúti házakfedelét.

Tamás esetében ugyancsak helyénvaló volt különbséget tenni aközött, ahogyan őt nagy álta-lánosságban a nők látták, szemben a férfiak első benyomásaival. Ez utóbbiak olvasottságát,memóriáját, a világra nyitottságát és persze a legjobb forrásokból begyűjtött, a legbővebbtáplálékot nyújtó emlőkön kiérlelt, nem is ritkán fölöttébb bizarr humorát értékelték benne,már amellett, hogy félreismerhetetlenül ragadt rá valami fluidum abból, amit ő nagy büszkénatyai örökségeként csak angyalföldi vagányságnak nevezett. Mások szerint viszont ebbenegyáltalán nem volt nehéz felismerni egyfajta dörzsöltségnek a helyenként formátlan és egyrecsak tovább oszló körvonalait sem. Furcsa: az általa elkövetett, olykor csaknem végzetesélethibák ellenére is olyannyira nyilvánvaló volt embereket, helyzeteket felmérő, józanítélőképessége – igaz, főleg akkor, ha másokról volt szó –, hogy sokan, habozás nélkül élvevissza baráti hajlamaival, sőt készségével, használták őt fel amolyan házi tanácsadóként.Aminek ő cseppet sem örült, mert ilyesmire, mármint tanácsadásra magát csakis szigorúanmeghatározott keretek közt tartotta – ha egyáltalán tartotta – alkalmasnak. Hasonló jellegűellenszolgáltatást azonban sosem fogadott volna el; környezetünkben senki nem emlékszikmég hírből sem semmi olyasvalamire, hogy ő maga bárkitől tanácsot kért volna. Melleslegegyáltalán nem vetette meg az italt sem – hogyan is tehette volna ezt piás-vendéglős örök-ségével –, de csakis barátok közegében. Mert nem szeretné – fejtette ki egy ízben nekem eztszámára fontos témaként –, hogy ilyen jellegű rossz tulajdonságai túltengéseivel pedanté-riájukról messze földön ismert gyűjtők körében a legkevésbé sem kívánt feltűnést keltsen, ésezért életét esetleg úgy fejezze majd be, mint egy kopott aranyhal valakinek a házi akváriumá-ban. Vagy mint egy sebtiben felskiccelt, borvirágos orrú ivófigura egy másiknak a rézkarc-gyűjteményében. Akkor már inkább ő lesz az ökör abból az ismert mondásból, amely szerint:ökör iszik magában. Nem szeretek gyakorolni olyan sportokat – állt egyszer kedvenc szokásaszerint elő feloldhatatlan ellentmondásokat hordozó szentenciái egyikével –, amelyekneknélkülözhetetlen kelléke a nagyközönség intenzív jelenlétének ösztönző hatású vagy inkábbcsak annak szánt megnyilvánulása.

14

Namármost, amint azt az évek során ugyan kénytelen-kelletlen a kívántaknál jóval beha-tóbban megtanultam: a nők – már úgy értem, egyes, arra rendeltetett nők – Tamásban előszöra szemével találkoztak össze, amint gyanútlanul haladtak előre szorgos teendőik végzéseközben sorsdöntő benyomásokban mindaddig érdemileg szegénykedő életük útjain, hogyaztán bármiféle előzmény nélkül felnézve hanyatt-homlok hulljanak bele abba a szempárba,nem ritkán akár drámai körülmények közt is. Na és ha az engem be kell valljam némilegirritáló témát jól értem, közel sem egyenlő esélyű leosztásokban. Különösen akkor nem, haTamás, az ugyancsak hangulatember jó passzban volt, na és főleg lesülten a szeme ‘világított’– mint tette azt nyáron, ellenállhatatlanul vonzva magához az előbb csak körülötte mindszorosabb körökben repkedő habtestűeket. Erre a barna alapszínre, kontrasztként a ‘világító-forráshoz’, nemcsak víz- és napimádata következményeként, de cseppet sem lebecsülendő, mertmivelhogy nem is lebecsülhető, vagyishogy – barátom iránti tapintatomból fakadó vissza-fogottsággal jellemezve – túlméretezett hiúsága miatt sikerült minden nyáron szert tennie.Kijutott a részem abból – mint azt már említettem vala, messze a kívánt mértéken felül –,hogy halljam egyébként normálisnak tűnő nőket úgy nyilatkozni szemeiről, mint ‘reflekto-rokról’, amelyeknek a fényében ők akaratukat vesztett lényekként alakulnak át elveszett,moccanásra is képtelen nyuszikká; eljutott füleimhez valami sutyorgás a ‘kék mágiá’-ról;hitetlenkedő tanújává váltam elmélyült, a tárgyhoz illően olykor kiélezett vitáknak arról azépületes témáról, hogy Tamás szeme világoskék, vagy sötétebb kék, vagy éppenséggelszürkés színezetű-e, és vajon milyen árnyalatúaknak lehetne minősíteni a benne fel-fellobbanófoltocskákat. Volt, aki Conrad Veidt tengeri vihart felkorbácsoló, a hullámokat megtáncoltató,az egész mozivásznat megtöltőre felnagyított szemeit vélte újra láthatni A bagdadi tolvajból.Minderről itt egyelőre ennyit és úgy, hogy a polgári erkölcsök védelmében csakis a viszony-lag szerény tálalásban felszolgált megnyilvánulásokból idézve szemelgessek morzsácskákat arendelkezésre álló példatárból.

Mindezek alapján aligha lehetne kétséges: egyesekre igen erősnek bizonyulhatott a szemekszexuális hatása. Egyik közös barátnőnk, egy sok műfajt kipróbált, vállalkozó szellemű lélek,egy szombat esti partin hosszasan és feledhetetlenül provokatívan a ‘vádlott’ szemébe-szem-fenekébe nézve fejtegette, persze hogyan másképp, mint az azokat birtokoló Tamás elfogult,sőt kifejezetten zavarba került jelenlétében: szeme időnként, a legkevésbé sem ritkán keltolyan benyomást, mintha éppen most hozta volna ide magával, persze hogy egyenesen a test-langyos ágyikóból – vagy nevezzük inkább így: az aznapi parádés szolgáltatások nászágyábóljövet? Csak éppen hogy a remélem rám jellemző, tehát hűvösen mértéktartó körülírásomhelyett, a megpendült leányzó minden teketória nélkül, nyílegyenesen lőtt bele a céltáblaközepébe, nem, meg sem kísérelve behelyettesítésre alkalmas szavakat meg fordulatokattalálni. Utánozhatatlan, ilyen témakörben nőktől még soha nem hallott, gazdagon illusztrált,ihletett árnyalataiban visszaadhatatlan szókimondással. Szavamra mondom, a jó lélek egészenodavolt, hangjában nem is igen rejtett, felfoghatatlan módon, úgy is mondhatnám, szemé-lyében sértett valamivel, ami engem, a felindultság hátteréül szolgáló eseményekről vagyhiányáról mit sem tudó hallgatót alighanem féltékenységre, ha csak nem éppen elutasításralátszott emlékeztetni.

Tamás ettől a váratlan vádözöntől, amint arra utaltam már, jócskán zavarba jött, olyannyira,hogy a hatást ha akarta se tudta volna leplezni. Igaz, ez a legkevésbé sem akadályozta megabban, hogy kinyilvánítsa: tartós reggeli ébredés-képtelenségét nem szabadna még féktelenüleltúlzott szexuális konnotációkkal is elnehezíteni. Nem tagadta, mint mondta, hogyan istagadhatná: szereti a női nemet – helyesebben a női igent mondó női nemet – javította őt kinémileg megenyhült előbbi provokátora. A szemeiről viszont nem tehet – folytatta immárzavartalanul Tamás –, mint ahogy arról sem, hogy azok kiben-kiben milyen képzeteketkeltenek-e vagy sem. Különben is – tette hozzá – csakis bizonyos típushoz tartozó nőkről szól

15

a mese. Arra viszont már képtelennek minősítette magát, hogy e rejtélyes típust megkíséreljevalahogy le is írni. Szerinte ez az egész nagy hajcihő a szeme körül nem több, mint sok hűhósemmiért. Sőt, ha az ember jobban belegondol, rájöhet, hogy az egész cécóban van valamimegalázó elem. Végül is mégiscsak képtelenség őt tenni felelőssé valamiért, amiről ő nemtehet. Azt viszont már annál inkább habozás nélkül szögezte le: szereti, ha tetszik, szereti,persze hogy nagyon is szereti, ha szeretik – ki nem? –, de a kínok kínját kell elszenvednie, haegyes nők, mármint persze olyanok – korrigálta nyomban magát –, akik neki még egymásratornyosuló szűk esztendők ínségei idején sem kellenének, próbálják őt mint űzött vadatizgatottan csaholva meghajtani. Igaz – fűzte hozzá –, bár úgyszólván mindenki eget-földethord össze annak az utolérhetetlen gyönyöreiről, amikor mi válunk valaki babusgató szerel-mének a sokat és bőkezűen becézett tárgyává – bár eme elragadtató, sőt állítólag égi gyönyö-röket a sors következetesen sűrű titokként kezeli –, mégis általános érvényű törvénynek tűnik,hogy az a személy, akit mi nem szeretünk, sőt látni se akarunk, de aki annál inkábbragaszkodik irántunk érzett vágyai teljes kiéléséhez, játszi könnyedséggel válik számunkrakibírhatatlan némberré.

Szívesen idézte egyik közeli barátjának a rosszindulat árnyékától nem teljesen mentes, ámdejópofáskodóan annál gyakrabban elismételt kijelentését – másoknak is, de neki magának is –arról, hogy „Tamás már megint buzgón forgatja a szemeit”. Ami az általam is későbbmegismerhetett barát részéről egyáltalán nem csak arra utalt, hogy Tamás szokás szerintfalánk tekintettel felméri, fantáziájával nyomban levetkőztetve ki is értékeli a Luxorba, tehátaz egérfogó csapdába gyanútlanul besétáló nőt csakúgy, mint az abban rejlő, behatóbb tagla-lásra, netán még elragadtatásra is érdemesnek ígérkező lehetőségeket, de hogy mindezek utána felderítésből ilymódon kapott eredmények szerint legott meg is kísérel a lehető legkihívóbbmódon szemezni vele. Mire Tamás sztereotip válasza: sajnos nem érti, miről van szó, barátjamire alapozná ezt a megfigyelését, hiszen meggyőződése szerint széles e világon nincs, alegszorgosabb kutatással sem igen lehetne nála szemérmesebb – vagy ha tetszik, gyávább –férfira találni. Főleg ami a nyilvánosnál is nyilvánosabb helyeket illeti. Persze hogy megnézi acsinos nőket – az isten szerelmére, vajon milyen viszonylag egészséges, tesztoszteronnal akellő mértékben ellátott, heteroszexuális férfi ne tenné ezt! –, de csakis és kizárólag akkor,amikor azok nem látják, mert nem figyelnek oda. Abban a minutában, hogy észrevennék vagyakár észrevehetnék, nyomban el is kapja róluk a tekintetét. Sőt ezzel általában nem is elégszikmeg, hanem igyekszik olyan ártatlanul nézni bele a világba, mint a ma született bárány. Teszipedig ezt részben szeméremből, de nem kevésbé a megalázó, éppen ezért gondosan elkerü-lendő visszautasítástól való félelmében, sebeket ütő tapasztalatok alapján attól is ugyancsaktartva. Szilárd meggyőződése szerint egyébként is a gátlástalanul a vesékbe vagy azokkörnyékére nézés, a kihívó szemezés durva beavatkozás az illető nő legprivátabb belügyeibe –márpedig a jól ismert és teljes joggal széleskörűen értékelt, valóban nemes célok elérésénekvan nem ilyen barbár-durva, mondjuk egy arcátlan henteslegényre szabott formája, de éppenellenkezőleg, felettébb tetszetős, millió más, remélhetőleg jóval kellemetesebb, a konvenciókközül magukat a legszépségesebbeket igénybe vevő változata is. Ő a maga részéről habozásnélkül állíthatja, hogy idegen nővel nem szemezett, ilyen jelenségre önkontrollját veszítve ránem bámult, és ezt az elmondott okok miatt a jövőben sem fogja tenni – igaz, mindeztegyetlenegy, de annál égrekiáltóbban nagyszerű, viszont soha többé meg nem ismételhetőremekmű-kivétellel.

A ‘szemforgatással’ ugratás egyébként kipukkant, mint a nagy szöget végsőkig felsrófolt mo-hósággal bekebelező, de már egyébként is roskatagon lottyant autógumi. Méghozzá akkor,amikor Tamás életében először vezetői jogosítványért folyamodott, és legott egyértelművévált: rövidlátó, méghozzá annak is a vaksi fajtájából. Olyannyira, hogy nem is gyönge szem-üveg nélkül oda se lenne engedhető a kormány mögé. Így derült ki: amit a barát szuggerálás-

16

nak, ‘szugizásnak’, pőrére meztelenítésnek vélt, sőt egyszer ingerültségében már egyenesenaddig ment el, hogy „bizonyos, jól ismert típusú, a lehető legintimebb testi folyadékok kölcsö-nös cseréjének” az ünnepélyes aktusok keretében lebonyolítását gondolatban máris kilátásbahelyező szándékokra célzott, Tamás szerint logikus lett, mint összegszerűen a kétszer kettő:nem volt az minden hozzátapasztott asszociációjával együtt sem más, mint reflexszerűdenevér-hunyorgás, kétségbeesett kísérlet a szem fókuszba hozására, méghozzá azért, mert azeszpresszó-asztaltól messzebbre, mondjuk el egészen a Luxor bejárati ajtajáig, az abban fel-feltűnő jelenségekig egyszerűen nem, vagy ha igen, akkor is csak zavaros kontúrokban látott.Még a vak is láthatja, hogy vaksi vagyok – magyarázta el az éppen egybegyűlteknek egyízben, hangjában meglepőnek tűnő módon némi büszkeséggel. – Még azt sem lenne túlzásmondani, hogy a diagnózis, de főleg annak a következményei miatt egy világ omlott összebennem. Merthogy ebben a világban ezek szerint egyáltalán nem lehetne kizárni egy lehetsé-ges jelenséget. Ez pedig az, hogy pusztán rövidlátásom diagnosztizálásának köszönhetőenrombolódott talán végleg szét az az oly sokáig ápolt, de íme most, alighanem kivédhetetlenmódon megalapozatlannak bizonyuló, be kell valljam, ezért ugyancsak letörő, bár azérttitokban mégsem teljesen elfogadott, visszájára fordított érzésem, vagyis az, hogy a világengem magamból, egész lényemből kiforgató, farkaséhséget kiváltó, vérlázító módon van telefeltétlenül megszerzendően csábítóbbnál csábítóbb, ragyogó, elkápráztató, szívderítő-szo-morító, mindenki mástól alapjában különböző, még ismeretlen, de közelebbről megismerendőkvalitásokkal bőkezűen felszerelt, vitathatatlan klasszisú és főleg rám váró nőkkel? – közöltebarátjával, vagy inkább kérdezte barátját, kihívóan és ehhez még lefegyverzően ártatlanulmosolyogva bele annak a kétkedő képébe. Azt gondolom már erősítgetnem sem igen kell,hogy a megfigyelésére, sőt olyannyira lényegbevágó felfedezésére igencsak büszke barátotilyen álmagyarázatokkal meg defenzív humorizálással a lábáról levenni nem lehetett. Gyengekifogás – zárta le a maga részéről az egész ügyet.

Ennyit új barátom lényével igencsak összhangban lévő külsejéről. Még talán megemlítenémazt a sajátosságát, hogy nem ismertem senkit, aki valamennyire is közel kerülve hozzáérdektelen, közömbös lett volna iránta. Az emberek többsége úgy tetszett gyorsan, néha igengyorsan a gyanútlan szemlélő számára hevenynek tűnő ellenszenvvel reagált lényére, vagy, őmaga szerint is az elenyésző kisebbség, éppen ellenkezőleg, erősen vonzódott hozzá. Közteszinte semmi. Mindez – az előzményekből is logikusan következtethetően – még fokozottab-ban vonatkozott a környezetébe került nőkre. Saját tapasztalataim birtokában merem állítani,hogy a nőnemű lények többsége Tamás megismerése után így vagy úgy, de többé nem maradtugyanaz, mint annakelőtte – jelentsen kinek-kinek az esetében ez bármit is.Ami viszont mindezek után most már szerény személyemet illeti, nekem 1965-tel beköszön-tött meggárgyulásomnak az éve. Méghozzá úgy, hogy nem számítottam én bizony semmiilyesmire, hiszen addigi pályafutásom során sosem árultam el olyan hajlamokat, amelyeketszerelemre orientáltaknak lehetne tekinteni, mint ahogy nem voltam én valamiféle nőfalómonstrum, lévén hogy semmi ilyesfélére még csak igényem se lett volna. Most ráadásul mégnem is gondolok azokra az engem időnként hatalmukba kerítő hangulatokra, amelyekben anőket, az egész női nemet úgy, ahogy van, idegesítően idegen, inadekvát, érthetetlen és ilyen-ként taszító tömegjelenségként fogtam fel. Enélkül is: én és az idejüket meg a közelebbről ittremélem meg nem határozandó, viszont úgy általában értékesnek ítélt, néha egyenesen remek-művekként dicsőített tulajdonaikat velem nagylelkűen megosztó nőnemű lények, mi csakúgy-ahogy összekerültünk, meg aztán csak úgy-ahogy elsodródtunk egymástól. Rövidebb-hosszabb idő után. Jó vagy rossz érzésekkel eltelten, vagy tök üresen. Ideig-óráig kiürítetten,mint egy kőbányai Dreher söröshordó, amelynek a kezeléséről, a hordó csapolásától egészen a‘friss’ csapolásig, Tamás volt oly szíves engem tájékoztatni. Az ilyen össze-szétsodródásokméghozzá nem is ritkán úgy bonyolódtak le, hogy – esete válogatja – prekoncepciókkal-e

17

vagy azok nélkül, de nem is kevéssé felületeseknek látszhattunk magunknak meg egymásnak;márpedig ez leheletkönnyű elrendezésnek tűnhet az emberiség zöme számára is, amely zömebben a dolgát megkönnyítő motivációt kap a majd szükségessé váló kellékhez, a nagylelkűbúcsúintéshez, vagy ahelyett, illetve amellett a gyors, nyomot sem hagyó felejtés áldásához.

Most viszont sajnos arról kell beszámoljak, hogy holdkóros alvajáróként vagy inkább üzekedőfajdkakasként pistultam bele Margitba, ó istenem, Margitba, aki kísértetiesen emlékeztetett afauszti alku utolérhetetlen szépségű tétjére, Mefisztó grandiózus ajándékára. (Már perszecsakis akkor, ha eltekintünk attól, amit ez ügyben Gounod Faust-paródiájában művelt.) Vilá-goskék, tágra nyílt, csodálkozó, de egyben okosságot, mélységet sugárzó szemeivel, vakítóanfehér, hibátlan bőrével, érett búzaszőke, fonott hajával. Mondom, külsőre. Egyébként –egyébként a többit, a többi jónak a jelenlétét szinte csak érzem, hiszen azokra a reszketőmohóságtól aligha futotta volna időmből. Sebesvágtában lett viszonyunk, magasságos egek,micsoda viszonyunk! Egyetlen percre sem tudtuk volna elengedni egymást. Márpedig azttudnod kell: én az igazit, a nagy szexet sehogy sem vagyok képes elválasztani az érzelmektől– a kicsit szerencsére igen, szükség esetén akár fölöttébb gyakran, sőt mondhatnám mentőlinkább, annál jobban –, így tehát szélvészgyorsasággal szerelmes lettem; mit kerteljek, ahogyitt állok előtted megtörten, szerelmes is vagyok. Szokott megértőkészségedre hivatkozvakérlek: legyél olyan kedves és add ehhez még hozzá, hogy Margó ráadásul zenész, fuvolás –nem, édes barátom, bizony nem is akármilyen, hanem fenomenálisan tehetséges. Márpedig azén életemnek a zene organikus része (orgazmikus? – már elnézést kérek), Margónak megalighanem maga az Élet, így, nagy kezdőbetűvel. Még a szexbe is zenét – vagy talán fordítva,a zenébe is szexet olt? Vagy úgy szeretne-becézne, mint kedvenc hangszerét? Nem tudom –de félelmetesen egész az egész. Mesterien volt ez megkomponálva, és próbák nélkül istökéletes lett az előadás.

Csak vagy egy hét múlva estem, mit estem, zuhantam le a mennyekből, magam körül cirkuszibohóchoz méltó porfelhőt felverően nagyot puffanva. Akkor, amikor Margó – végtelenülsajnálom, kedves Faludy György, a legkevésbé sem ‘nagykeblű kokott’, éppen ellenkezőleg,imádnivaló bársony-körtécskékkel blúzt és szemet kiszúróan fölszerelt gyönyörűség –, mon-dom, mikor Margó mint derült égből a villám ütött le lábamról, ahogy láthatóan és hallhatóanküszködve, akadozva, nagyokat nyelve nyögte ki: barátja, igen, a minden kétséget kizáróanpersze hogy valóban hímnemű barátja most jött haza Kelet-Németországból, ahol nyelvészlévén valamilyen ősmarxista nyelvészkonferencián vett részt. Margó szipogva kért bocsána-tot, hogy nem mondott el mindjárt, a legeslegelején mindent – akarta ő, persze hogy akarta, denem volt elég ereje hozzá. Meg aztán minden olyan lélekszakajtóan gyorsan történt. Na ésnem is gondolta volna helyesnek csak úgy nekem esni, kirukkolni vele, ezért aztán mindighalasztotta, valamilyen, sejtelme sincs, milyen, de valamilyen kedvezőbb alkalomra várt.Majd holnap. Aztán a változatosság kedvéért: holnap; majd megint, újra: holnap. Nem tudja,sose tanulta meg, hogyan kell valakit bántani, nagyon, de úgy igazán nagyon bántani. Aztakarná velem megértetni – próbáltam meg összerakni egy vélhetően értelmes kérdést –, hogycsakis rám való tekintettel nem közölt velem objektíve persze hogy meredeken ellenemirányuló, persze hogy másirányú elfoglaltságáról persze hogy egyáltalán semmit? Ettől Margóugyan némileg elképedt, de azért meg nem tántorodott: Azt is, de még inkább azt, hogy énmagam kerültem el a válaszúthoz. És akkor döntésre képtelenül ott állni és Neked bármitmondani – ez aztán minden erőmet meghaladta volna. Hogy mióta van viszonyuk? Egy ideje.Igen, a házasság gondolata magától értetődően felvetődött, nem is egyszer – hogy is nevetődött volna föl, ha még nem is konkrét formában. Higgadt, nagyon okos, rendes, stabilember, szereti és kényezteti őt módfelett. Méghogy ő, Margó, szereti-e? Már ne haragudjak,de nem egészen érti ezt a kérdést. Végül is miféle nőszemélynek tartom én őt? Természetesen– csak az az érzés persze egészen más, mint a csoda, amit mi élünk át. Ami nekünk megada-

18

tott. És akkor most mi lesz? Azt aztán ő egyáltalán nem tudja. El van veszve, úgy érzi, ebbebele is fog pusztulni. Mefisztó, te ördög, hát ebben állapodtunk meg? – őrjöngtem magamban.

Így kezdődött és azután heteken át tartott könyörtelen hatalmában az oldódni sehogy nemakaró, tömény lelki nyomor. Egyszer, kétségbeesésem egyik mélypontján már azzal vádoltamőt magamban, hogy... na igen, hát hogy két vasat tart a tűzben. Ezt azonban nyomban el iskellett vetnem, hiszen aki Margót akár csak futólag ismeri, ilyesmit semmiképpen sem téte-lezhet fel róla. Igazam van, persze – mondta egy nélkülem, viszont helyettem kivel mással,mint a nyelvésszel eltöltött, nyomorult hétvége, meg az azon nyilván végrehajtott rágódásután hétfőn Margó –, nincs más út, szakítani fog a nyelvésszel, hamarosan, csak nem most,most még képtelen lenne ezt megtenni; ha tényleg szeretem, akkor igazán adhatnék neki leg-alább egy szusszanásnyi időt – közölte velem, aki pedig neki minderről egy megveszekedettszót se szóltam, csak mint az a sokat emlegetett féreg, mindegyre beljebb szorultam a fába.Szó se lehet róla, mert akik itt szakítani fognak, azok mi leszünk – következett szerdán, egykétségbeesett, ezért aztán annál félelmetesebben egymásbaomló, remekbeszabott szuper-orgiaután –, hiszen ilyen egyenes, jellemes, szerető embert a mai világban még nagyítóval semigen lehet találni – és ezt hagyja ő most ott? Na és egyáltalán, persze ha már eddig eljutottunkvolna, meg szabad kérdeznie, akkor vajon végül is miért tenné ezt, pusztán szex miatt?Pusztán szex? – gerjedtem erre most már be én is. – Post coitum omne animal triste – mond-tam, egész lényemben, na meg nem is kevéssé még oly igen friss és valóban fenomenálisteljesítményemben érezve magamat vérig sértve, helyzetemet nem is kis mértékben ugyan-csak félreértve, meg egyben úgy vélve, hogy tettem ezt frappánsan jól elhelyezett, fanyarhumorral. Mit beszélsz? – rivallt rám Margó, szinte magán kívül, ezúttal első ízben. Erreaztán én, már ha ez egyáltalában lehetséges lett volna, még mélyebben süppedtem a pre-freudiánus mocsárba, ostoba módon meg is magyarázván szavaimat: Csak azt mondtamlatinul, hogy... hogy hát igen, koitus után minden állat szomorú. Lehet, hogy bármi mást, deezt aztán nem lett volna szabad mondanom. Mert hogy erre mit kaptam! Ha azt fejtegetném,hogy rám szakadt a mennybolt, ezzel még megközelítően sem mondtam volna sokat. Hogyhogyan merészelem én, minden lehetséges ember közül én, pont én őt, aki engem most máraztán végleg ki nem állhat, állatnak minősíteni? Azt meg vajon honnan veszem, hogy őszomorú lenne? Még hogy ő meg a szomorúság... Éppen ellenkezőleg, ő fuldoklik a méregtől,olyan eszeveszetten dühös, hogy attól tart: nyomban, pillanatokon belül föl is fog robbanni.Arról már nem is beszélve, hogy irgalmatlanul utál, mert mindeneken túl személyemben mégegy latintudásával nagyképűsködő pojácát is hozott útjába a vakszerencse. Na és ha minden-áron tudni akarom, akkor közölheti: ő is tanult latinul. Ezt a váratlan, nem szükségszerűenismeretterjesztő bejelentést úgyszólván átmenet nélkül nyomban kontrollálhatatlan sírógörcskövette, Noé-korabeli könnyáradattal, olyannal, mintha magának az elszontyolódott angya-lokkal teli mennyeknek a csatornái nyíltak volna meg. Hogy azután szeretetteljes, félénk-óvatos vigasztalási kísérletemre Margit szőke fonottkalácssága rémisztő Gorgo-fővé torzulvameredjen rám, véremet fagyasztva. Majd – tableau, szélvészként kirontás a színpadról – márelnézést, a lakásomból.

Ez volt Margó életében az az elhúzódó lelkiállapot, amelyet a német a Verwirrung derGefühle – Az érzelmek zűrzavara – zuhatagos-zivataros kifejezésével jellemez, bár igaz, egyegész műfajt, művészeti irányzatot vagy mondjuk inkább közérzetet értve ez alatt. És ez voltugyanakkor az én esetemben az a gyötrelmes történelmi pillanat, amikor addigi életembenelőször kezdtem elveszíteni jobb sorsra talán már nem is érdemes fejemet. Márpedig ezt akezdetet olyan méretű fejvesztés sorozat követte, hogy arra még 1793-ban, a Nagy Terroridején a párizsi téren, a mai helyén, a Place de la Concorde-on, az orcáikon angyali mosollyal,a nappal főleg gyilkolászással elfoglalt férjeiknek hálósipkát kötögető nénikék is riadtanmeredtek volna korabeli, fölöttébb népszerű szappanoperájukra és annak főszereplőjére, a

19

bepörgött guillotine-ra. Ha az a fej történetesen egy ezer fejű hidráé lett volna, naponta mindetlenyisszantották volna! Nem tudtam, nem is akartam, egyszerűen képtelen voltam belenyu-godni Margó elvesztésébe. A két bársonykörtéről, jaj, azokról már nem is beszélve! Zenét, ó,zenét aztán meg sem mertem volna kísérelni hallgatni – szegény fejem, dehogy is mertemvolna! Bármilyen formájában! Ahhoz, hogy kinyúljak, más sem hiányzott volna! Egyszermeg készakarva, hátha az segít, csudamódra be is törülköztem – de az se használt, mertmásnapra minden, már ha ez egyáltalában lehetséges, csak még pocsékabb lett. Én ugyan nemtudok erről semmit, de Tamás azt állította, hogy egyes, különösen aggasztónak tűnő idő-szakokban, átlagban vagy úgy tíz percenként vettem elő valahonnan egy monogramos crèpede chine zsebkendőt, és abba fújtam bele hatalmasan az orromat. Szerinte nem is kétséges,hogy tevém ezt csupán a nagyobb érzelmi nyomaték kedvéért. Nekem persze az a gyanúm,hogy ezt csakis a színpadias hatásfokozás érdekében tehette hozzá a semmi ilyenféleségreaztán egyáltalán rá nem szoruló nyomoromhoz. Mintha csak akkoriban nem lett volna nekemabból éppen elég nagy készletem...

„Ekkor lépett életünkbe a szamba!!!!” – közölte rendezői utasításra minden lehetségesnélinkább melodramatikusra véve a figurát a jobb sorsra érdemes, egyébként egyéniségéhezillően visszafogott stílusú és elragadó, ámde az olcsó kasszasiker hajszolásának az áldozatává,a rút visszaélés tárgyává vált Anouk Aimée, a bien-aimé, a berobbanó csűrdöngölős tada-radada, ta-ta-ta tada-rada-da kíséretével Claude Lelouche Egy férfi és egy nő című filmjében,első házassága argentin pampák meg bikák formájában még a képbe is beúszó, hacacáréscsúcspontjára emlékezve vissza. Én meg akkor nyomban, a giccses olcsóság Mount Everestjén, ésami a legszörnyűbb, az egyébként tehetséges rendező önprostituálásán kiborulva vonultam ki amoziból. A sors azóta is csak várt, hogy most aztán végre egy nagyot, egy letaglózót üssönvissza. Merthogy, ekkor lépett életembe – a szambát ezúttal mellőzve – Holló Tamás!

„A parádét én vezénylem!” – szögezte le tőrre, dühös viadalra készen és ellentmondást nemtűrő hangon, amilyen nehezen indulva be, most aztán már egy olyan ember fékevesztettzabolátlanságával vetve magát a harcba, mint aki a szél-elfútta kalapját kergeti mindegyrenövekvő elszántsággal a nagyvárosi utca szemetét meg újságpapirost tekergető, fergetegesforgószelében. Tette viszont ezt csakis vagy három napig tartó kéztördelő könyörgésroha-maim után, amikor kérges szívét végül is meglágyítva hajlandó lett segíteni nekem, ő, akitkörnyezetemben egyesek a női lélek ha lehet még a testnél is titkosabb rejtelmeinek a szak-avatott ismerőjeként írtak le. Na és meg persze az után, hogy végleg kiürültem kátyúba futottéletem nyomorának az ecseteléséből, a végszükséglet jelenlétét alátámasztó, remélhetőlegkövethető érvekből, a szerinte igen kevéssé félreérthető, így nyilván meglehetősen hitelesöngyilkossági célzásokból, sőt még a hanghatásokhoz nélkülözhetetlennek ítélt fehér zsebken-dőkből is; a katatónikus állapotban magam elé meredésből, hogy azután pár perc múltán újraOrlandó Furiosóvá alakuljak vissza; csakis mindezek szakértőként végigszemlélése, szavamramondom, kifejezett, ha nem éppen csámcsogó végigélvezése után adta meg magát, igaz, akezdet kezdetén még az előtte álló feladat méretei miatt csüggedt, így azután a mindaddigszívósan ellenálló Holló, és mint Osztap Bendernek, a nagy kombinátornak a reinkarnációjaIlf és Petrov korai húszas évek-beli, remekbeszabott szovjet gúnykacajából, a Tizenkét székből– vagy nem is tudom, talán a Szovjet milliomosból? –, vette magára irodai szobájában aszerelmi bonyodalom kedvező kibogozásának a nemes ügyét.

Ennek bevezető aktusaként nyomban közölte: véget ért az édelgések kora, mostantól radikálisváltozások jellemzik az új atmoszférát. Csak úgy kezdetnek: lehetetlen állapot nézni a le-konyultan hosszú képemet, amelyet a világnak nyújtok, olyannyira, hogy ő már attól tart: ráfogok lépni a saját államra. Többi, egykori elfoglaltságuk újkeletűen akutt hiányában csupánfutólagos említést érdemlő részeimről már nem is beszélve. Márpedig minden ilyesminekmost, e pillanattól fogva vége, ilyen-olyan alkatrészeim ezentúl csakis és kizárólag felfelé

20

tendálhatnak. Sőt, mostantól kezdve újra a megszokott, meglehet a felületes szemlélőnek talánérdektelennek tűnő Pali-arcot kell viselnem, az érdeklődő vagy az akár oda se bagózó világelé tárnom. Nem pedig egy felfoghatatlan jelenséget, amely ámulatot keltően regisztráltatja:szemeid egyszerre képesek félreismerhetetlen kifejezést adni a pilledt lankadtságnak meg – azördög érti ezt – a nekiveselkedett szenvedélyek tüzes izzásának. Annak is az éjfekete formájá-ból. Aztán meg egyszer csak egész, eddigi lényedtől elidegenedett küllemedben úgy nézel ki,mint egy eltekeredett kiskutya. Gondolod, hogy mozgósítsam baráti körünket, és próbáljunkkutyaságodnak új otthont találni? Természetesen csakis akkor, ha a kutyus már szobatiszta.

Na és ha ez a kezelés-fajta netalántán nem lett volna elég, Tamás nyomban ezután szigorúankötelező feltételként szabta meg: mondjuk vagy két hétig maradéktalanul, betűről betűrekövetnem kell utasításait – nem mindenben persze, de kivétel nélkül minden egyes, Margótérintő ügyben. Az égvilágon semmi mást nem tehetek, semmi mást nem mondhatok. Aztsajnos nem írhatja elő, hogy mikre gondolhatok és mikre nem – pedig az föl nem becsülhe-tően hasznos lehetne a mi kis epizódunkban is. Mindenesetre nem ért egyet azokkal a kitéte-leimmel, amelyekkel távollétében Margót határozatképtelensége miatt elítéltem. Tamásszerint, ha valaki számára különösen nehéz helyzetében életében egyszer-kétszer nehézségetokoz a döntés, az nemcsak hogy nem baj, de egy tisztességre törekvő embert ékesítő bélyeg islehet. Bármilyen más, magát a napirenden lévő kérdést illető ügyben azonban nincs mellé-beszélés: semmilyen, de így, ahogy mondja, az égvilágon semmilyen körülmények közt sem.Márpedig ha ez így is lesz, akkor Margót tekintsem máris a sajátomnak. Ha viszont azutasításokat lépten-nyomon megszegem, többé egy szemernyi esélyem se lehet. Arról márnem is szólva, hogy akkor ő mossa kezeit. Rá se ránts, pajtás – biztatott, ha másért nem, delegalább a nyomaték kedvéért. – Csak viselkedj következetesen, és akkor Margód számárahirtelen fájdalmas realitássá válik az ősök tapasztalatból leszűrt, remek mondása, miszerint:igencsak nehéz feladat egyszerre mindkét vállon vízzel telt vödröket cipelni haza a folyóról.Ez szemmel láthatóan igen tetszett neki, de azt azért ennek ellenére sem tudta megállni, hogyne így folytassa: Persze szeretném tudni, mert hogy nemigen értem, viszont fúrja az oldala-mat: nevezett ismeretlen úrhölgyre miért is van olyan halaszthatatlan szükséged? Hiszen hajózanul fontoljuk meg a kérdést, nyilvánvalóvá kell váljon: a hölgyhöz meg a lényeget illetőalkatrészeihez hasonló jelenségekkel Dunát lehet rekeszteni. Az lenne csak a látvány! Az,amely szép hazánkat a világ kimagaslóan legizgalmasabb idegenforgalmi látványosságáváavatná! – ütötte meg Tamást váratlanul a lelkesedésnek a szele. Ez viszont nekem már sok,mindennél is több volt; persze hogy elanyátlanodtam, talán még el is pityeredtem, majd ki-nyilvánítottam, amit eddigelé még soha nem tettem: Azért, mert nem tudok nélküle élni!Érted? És nem is akarok! Sőt, mi több, nem is fogok! Margó pedig, vedd tudomásul, nem‘valamilyen hölgy’, hanem maga a tökély; ember, nő – és színtiszta zene! Hát ez bizonyzsarolás volt, annak is a javából. Tamás nyomban meg is adta magát, mondván: Ez esetben:Húzd rá cigány, csak azért is!

Egy ízben váratlanul megkérdezte tőlem: olvastam-e az amerikai irodalom egyik első nagyfigurájának, a nagyszerű Hawthorne-nak az igen kevéssé ismert, Rappaccini leánya címűkisregényét vagy inkább novelláját. Mondtam, nem. Erre ő, akárcsak a legcsekélyebb mérték-ben sem utalva a köztünk erjedő-erjedező témára, nyomban elmesélte a novella sztorivonalát.Amely szerint egy álomszerűen titokzatos, nem is igen tudni, miért pont olaszországi helyenegy gyönyörűséges leány él varázsló apja csodálatos kertjében sehol másutt fel nem lelhető,gyönyörű virágok közt, méghozzá, ahogy az a meséből kiderül, magukból menthetetlenülgyors halált okozó illatokat kibocsátó virágok között. Rappaccini leánya azonban ezek gyilkoshatására immunis, minthogy maga is e növények közt, talán úgy is mondhatnánk, azokegyikeként nőtt fel. Sajnos azonban a messziről jött, de egyetlen pillantásra egy életre szólóana lányba beleszerető főhős számára a minden virágnál százszorta szebb leányzó – csakúgy,

21

mint az őt körülvevő növények – maga a halál. Az érzelmeit viszonzó, de a fiú életéértreszkető lány könyörgő tiltásával, a kérlelésekkel, az életveszélyek ecsetelésével a hozzá,mint mágneshez vonzódó, az életével mit sem törődő fiút nem is képes elrettenteni. Hogyaztán, amikor az elvarázsolt kertben a búcsúztató éjszakában először ölelhetik meg egymást,elég egyetlen lehelet – és a fiúnak vége. Tanulságos kis történet, nemde? – kérdezte hangjá-ban perverz diadallal vegyes, könyörtelen gonoszsággal Tamás. Mire én gondolkodás nélkülvágtam rá: Miért, talán nem szép halál a végső beteljesülés pillanatában múlni el? Tamáselismeréssel jutalmazta a rám egyébként cseppet sem jellemző féktelenség magamat is meg-lepő megnyilvánulását, ezzel szemben viszont több példabeszédet – igaz, csakis rövidebbideig – ezután már nem hallatott.

Nos, vissza tehát az általa partitúra nélkül elvezénylendő parádék parádéjához, amelynek aszabályait Tamás embertelenül szigorúan szabta meg: nem írhatok semmit, nemhogy levelet,de egyetlen betűt, rajzot, ábrát, még hangjegyet sem Margónak. Nem küldhetek neki üzenetet,jelzést, mondjuk az ilyen esetekben azon nyomban szolgálatkész közvetítőkké váló közösismerősök révén, még csak olyasmit sem, amit esetleg annak vehetne. Természetesen – ezttalán nem is kéne, mert fölösleges lenne mondania – nem hívhatom föl telefonon. Soha. Atelefont tulajdonképpen, már persze amennyiben ez megszervezhető lenne, nem is szabadnafölvennem. Hiszen ha ez így megy tovább, a telefon egyre inkább valamiféle szerelmi fétisséválik. Na igen... És persze ha Margó esetleg tehetetlenségéből kiszabadulandón, fondorkodvalevelet küldene, azt nézegethetem, csodálgathatom, illatát beszívhatom, ő ugyan nem bánja,tőle akár csókjaimmal is elhalmozhatom, miközben vélhető vagy várható, helyesebben olyigen nagyon várt tartalmán tűnődök, de kinyitnom, azt aztán nem szabad, oda kell neki,Tamásnak adnom, természetesen a magántitok szigorú megőrzése mellett, ideiglenes letétbe.Ő majd elteszi, vélhetően szebb időkre. Ha pedig szerelmem tárgya bedugna az ajtó alá egyszívet puhító tartalmú és célzatú cédulát, azt mindaddig föl nem vehetem, amíg teljesen biztosnem vagyok abban, hogy a dugdosó már eltávozott. Beengedni? Erről aztán szó sem lehet. Eza tilalom persze minden más tiltások hatályát messzemenően felülmúló érvénnyel bír. Hiszenha csak valamennyire is figyeltem, az lenne a Rappaccini-figura lehető legálnokabb variáció-jának a csupán némileg módosított célú, korszerűsített formák közt történő megvalósítása.

Tessék szíves lenni megérteni az egész, közel sem véletlenül minden részletében, lehetségesfordulataiban végiggondolt hadműveletnek a leglényegét – oktatott a parádé vezetője: feltét-lenül és minél hamarabb elérni azt a Margót egész valójában megrázó hatást, amely szerintPali nemcsak hogy nem őrjöng, nem bánkódik, nemcsak hogy nincs neki fájdalmas hiány-érzete, de úgy, ahogy van, számára ő mint olyan meg is szűnt létezni. Pali fölszívódott, Palinincs, ne is kérjen. Elfogyott. Jónapot. Margó nem tudhat róla semmit. Sőt még annál iskevesebbet. Hiszen a cél az ő bizonytalanságban tartása, na és ezzel arra a gondolatra veze-tése, hogy Palinak elege van az egész hercehurcából. Ezzel a ki nem mondott fenyegetésselkell csavarni egyet meg még egyet a hüvelykszorítón. Mindezt – higgyem el neki – még csakkiélezi a jámbor és persze mit sem sejtő nyelvész feltehetően intenzív, éppen ezért percrőlpercre mind kevésbé kívánt jelenléte. Ami miatt – és ez az, amire rá kell ébredjen – úgy,ahogy vagy, Margó örökre elveszíthet téged. Már ha a két kan – ó, bocsánat, a két érdemdúsférfiú – közötti ingadozás megalázó játékát ő öt percnél tovább folytatja. Hiszen egészmagatartásod, ezen belül főleg érthetetlen felszívódásod is ezt látszik bizonyítani. Meg kellvele értetni: egy olyan ádáz viadal kellős közepén találja magát, amelyben nem mindennapitétek forognak kockán. Meg kell őt ingatni abban a hitében, hogy rád minden körülményekközt számíthat – persze mindaddig, amíg nem teszi meg a tovább már nem halasztható lépé-seket. Addig viszont szembe kell néznie az elutasítás lehetőségével is. Meg kell vele értetni:nincs korlátlan ideje. Valaki valahol valamikor – ha már itt tartunk – egyszer elkezdte terjesz-teni azt a birkákra szabott marhaságot, miszerint ‘jobb később, mint soha’. A kérdés ezzel

22

szemben az esetek túlnyomó többségében sokkal inkább így van föltéve: ‘mennyivel jobbelőbb, sőt most, azon nyomban, mint esetleg, egyszer majd, később!’. Millió más ok mellettmár csak ezért sem lehet kinn az utcán elveszett gyerekként kóvályogni, annál inkább kellviszont a normálist megközelítő, azt ha lehet elhitető módon kinézni, mozogni, közlekedni,úgy, mint bármikor máskor, azelőtt, boldogult agglegény korodban – bármilyen nehezedreessék is ez –, már persze ha mit tesz isten, valaki orvul figyelne. Jelekre, megfejthető, érthetőjelekre vadászva, és semmi ilyesmit sehol sem találva. Ennek ellenére is célszerű viszonttartalékokat képezni, hiszen nagy tétekre menő vállalkozások alkalmából kiszámíthatatlandolgokra is fel kell készülni, nem hagyva semmit sem a véletlenre. Tudomásul kell venni,hogy néha még a kapanyél is elsül; ezért aztán ha valami ehhez hasonló következne be, azéppen akkor elháríthatatlan közeledésre kifogástalanul, bár érdektelenül udvariasan, csakisnémileg sajnálkozóan, ámbátor határozottan és főleg kurtán közlendő: milyen nagy kár, hogyéppen most nincs egyetlen pillanatnyi időm! Sebaj, esetleg majd egy másik, remélhetőenadandó alkalommal kipótolhatjuk. (Ez fontos: a jövőre való tekintettel messzemenően azillendőség határain belül kell maradni.)

Én a Tamás névrokonára, Tomás de Torquemada spanyol főinkvizítorra szerencsére csak tá-volról, de azért kétségtelenül emlékeztető szigorúságú rendszabályok bevezetése miatt alapo-san elanyátlanodva egy ízben fellázadtam, vagy legalábbis kísérletet tettem valami ilyesfélére.Közöltem szerepébe magát mindinkább beleélő barátommal: ez az egész receruca itt nem iskis híján, de annál inkább kétségbeejtően kezd hasonlítani ahhoz, amikor közlöd valakivel,szeretnél egy üdítő fürdőt venni. Mire teljes elképedésedre pillanatokon belül ruhástól-mindenestől a korláton át a hajó fedélzetéről – mint a szakácsinas egy vödör krumplihéjat –behajítanak a tengerbe; onnan kezdve azután a többi már a te dolgod: úszhatsz, vagy ha aznem menne, el is süllyedhetsz. Tamás ezt hallva, elismerését titkolni meg sem kísérelve nézettrám, de aztán, igaz, némi kis habozás után, úgy döntött, hogy inkább, már csak a látszatfenntartása érdekében, de mégis megsértődik. Ennek a döntésének megfelelően tehát java-solta, hogy az egész elcseszett vállalkozást azon nyomban függesszük föl, merthogy ő, és ezta félreértések elkerülése érdekében közli, nem tévesztendő össze egyikével az ószövetségiprófétáknak, azok közül is inkább a csodatévők fajtájából, aki képes lenne az én teljes és,amint azt már volt szerencséje kifejteni, feltétlen egyetértésem meg aktív közreműködésemnélkül cselekedni, mármint hogy a siker legkisebb reményében is tenni bármit. Mire énleforrázva, sőt leterrorizálva, több hasonlattal ezután jó ideig nem mertem előállni, drákóibarátom pedig, a célba érés diadalát szinte már a csontjaiban érezve, megszállottan továbbvezényelte napról napra inkább testhezálló parádéját.Egy alkalommal kifejtette: több mint hajlandó lenne a végkimenetel ügyében velem fogadni,de a maga részéről nem tartja tisztességesnek olyasmiről tenni ezt, amiről száz százalékosanbiztos. Apropó fogadás – próbálta nyilván akutt lóversenyzős kedvemért a szituációt érthetőb-bé tenni –, a mély, latyakos, sőt sáros pályán az elöl futó lovak maradnak csak valamennyireis tiszták. Értetlenül meredhettem rá, mert szomorúan nézett vissza és csüggedten legyintett:Legyek olyan szíves, és meg se kíséreljek kérdezni – nem válaszolna úgyse, mert most, aheveny gügyeség állapotában – amint az látszik is – úgysem lennék képes semmit semfelfogni. Jó, rendben van, te nyilván alaposan átgondoltad, mit csinálsz, és én mindezt hálásanköszönöm – adtam meg magam letörten –, de azt azért nem értem: honnan és főleg hogyanlehet majd nekem is megtudni, hogy szenvedéseim meghozták a maguk gyümölcsét, hogy azirgalmatlanságok végtelenül hosszúra nyúlt sorának immáron a végére értem? Mire Tamás:Tudni fogod te azt, pajtás, minden ízedben, hűha, de még hogy, külön-külön minden egyesporcikádban, sose félj! Már legalábbis amíg engem látsz! És élni is fogsz vele, de azt aztánúgy, mint talán még soha életedben nem tetted. Már azon kívül persze – fűzte hozzá, ezúttalengem is beleértve, úgy is, mint az emberiségből kiábrándultságát bizonyítandó személyt –,

23

hogy első dolgaid közt is a legelső lesz azon nyomban tökéletesen elfelejteni: mindazt a szépetmeg jót atyai jótevődnek köszönheted. Lehet – bár kétlem –, hogy nincs igazam, de én úgyéreztem: Tamás magabiztosságával, rendíthetetlenségével mindinkább kezdett olyan jellegetölteni, hogy egy tripla eszpresszót is játszi könnyedséggel lett volna képes halál idegessé tenni.

Viszont – igaz, ami igaz, kalapot le előtte – amit mondott, az úgy is lőn. Pontosan úgy. Perszeelőbb még le kellett leisztolnom egy eszméletlen hetet meg mindent, ami azzal járt: csiga-lassúsággal vánszorgó, kibírhatatlan lelki-fizikai gyötrelmekkel, ordító hiányérzetekkel, kísér-tésekkel, álmatlan éjszakákkal, látomásokkal. Tömény iszonnyal. Szenvedtem, mint egybarom, de azért tartottam magam Tamás jottányit sem lazított regimentjéhez. Amikor egyszer– egyszer? – elgyengültem, közölte, szinte sziszegve: Na, most aztán már kezdek komolyanaggódni érted. Pontosan úgy állsz ott, arcodon azzal a kevéssé lelkes kifejezéssel, amelystílszerűen illett volna egy korai keresztényhez, közvetlenül az előtt, hogy betuszkolták azarénába. Általában ilyesféle kedveskedésekkel próbált engem jobb kedvre deríteni, amikorpedig én többnyire valóban úgy éreztem magam, mint akit a mártíromság szele környékez.Ennek ellenére is, amint azt mondottam, le a kalapot előtte, hiszen a hóhérlelkűnek igaza lett.Maradéktalanul. Mert alig több mint egy hét múltán az én Margóm, igen, maga az igazi,valóban ott kopogtatott ajtómon, fogadkozott, hogy élete nagy szerelmét többé egyetlenpercre sem engedi el maga mellől. Aztán ezt elismételte lassan, átgondoltan, mélyről jövően.Emberien, szépen. Úgy, amilyen ő.

Tamás, az ő enyhén szólva sajátos látószögéből szemlélve a fejleményeket, mindezt ígyfoglalta össze: Te a magad részéről egyértelműen megfogalmazott végkimenetelt vártál a harciakciótól. Tudtad pontosan, mit akarsz – és azt most meg is fogod kapni. Busásan. Margó viszonthajlott, mint a nádszál, ingadozott, csetlett-botlott – ezzel szemben viszont ő is meg fogja kapni...

Én a szokásos Tamás féle double-entendre-okra most már oda se hederítettem, mint ahogy azta Csehov-idézetet is elengedtem a fülem mellett, miszerint: ha félsz a magányosságtól, megne nősülj! Én ugyanis ez idő tájt a szó szoros értelmében tartósan részeg voltam a bol-dogságtól, amikor meg nem, akkor úsztam benne. Hát még ahogy múlt az idő, és mindegyrevilágosabbá vált: Margó számára a nyelvész a hajdani megoldhatatlan dilemmából, amonstruózus lelki válságból átvonuló záporesővé értékelődött le. Nem, nem lett ő teljesenelfeledve – az emberi lélek nem így működik –, csak nem maradt többé Margó figyelmének atárgya, kiesett annak a fókuszából, valahogy úgy, ahogy még az életadó Nap maga sem állszakadatlan érdeklődésünk középpontjában, például amikor éjszakánként barlangja sötétjébenpiheni ki fáradalmait.

Tamásra a végül személyesen is megismert Margó lenyűgöző benyomást gyakorolhatott, aszó szoros értelmében lesöpörte őt a lábáról. Tette ezt pedig olyannyira, amint azt több ízbenki is fejtette, ha valahogy már a kezdetek kezdetén tudta vagy akár csak sejtette volna, hogyegy ilyen elragadó nőről, remek emberről, egy manapság oly ritka, a szó legteljesebb értel-mében igazi klasszisról van szó, esze ágában sem lett volna segíteni nekem, még a kisujjátsem mozdította volna meg. Lévén ugyebár Margó az emberiség közkincse, főleg ami benne afenomenálisnak ítélt zenészt illeti, de úgy egészében is. Megkért viszont rá, hogy ne grasszál-jak az utcán olyan hihetetlenül pöffeszkedő módon, mint egy rossz amerikai filmben egynémet páncéloshadosztály porosz karikatúraként áb