A Nyelvtörténet II. című kurzus tematikája és szakirodalma

1. A magyar szótőrendszer kialakulása és változása  2. A magyar névszójelezés története: a számjelölés (-k, -i), a melléknévfokozás jelölésének és a kiemelőjelnek

a kialakulása

3. A magyar birtokos személyjelek kialakulása és fejlődése

4. A birtokviszony jelölésének a módjai és eszközei nyelvünk történetében: a birtokjel és a birtokos jelző ragja

5. A tárgy jelölésének fejlődéstörténete

6. Az ősi (primer) határozórag-rendszer módosulása az ősmagyar kortól

7. A határozórag-rendszer továbbfejlődése: az ős- és ómagyar korban (a szekundér ragok)

8. Az magyar igemódok és igeidők jelölésének a története

9. A magyar igeragozás kialakulása és története: igei személyragjaink eredet szerinti rétegei

10. Az ikes, a határozott és az általános igeragozás elkülönülése

11. A magyar névutózás kibontakozása; névutóink állományának, típusainak gazdagodása

12. A magyar igekötők kategóriájának a keletkezése, gyarapodása

13. A magyar névelők kialakulása, története

14. A magyar kötőszók története: kialakulásuk és fejlődésük az összetett mondatok szerkezeti típusaiban

1. A magyar szótőrendszer kialakulása és változása   a tőszavak és toldalékok többsége rövid mgh.-ra végződött, ez a tővéghangzó a relatív tövek kisebb hányada pedig illabiális diftongusra mindkét típust a egyalakúság jellemezte az ómagyar kor végére kialakult az összes ma létező tőtípus típusok: - rövid mgh.-ra végződő egyalakúak: a korai ómagyar korban a diftongusok megalkották az egyalakú, hosszú mgh.-ra végződő

töveket, ezek megrövidültek - véghangzóvesztők: zártabbá váltak a középső nyelvállású mgh.-k, később elvesztek; a tővéghangzó elveszett a szó végéről és

szóalak belsejéből, létrejött a valódi teljes tő; egyre több toldalék magához vonta a tővéghangzót; az analógia igyekszik átvinni az egyik típusból a másikba az elemeket; az ősmagyar kor óta a nyelvünkbe lépett jövevényszavakat ide sorolja az analógia

- hangzónyújtók: a tővéghangzónak az abszolút szóvégi és testes toldalék előtti helyzetben történt lekopása hatására azt követően sok lexémánk tő belseji mgh.-ja megnyúlt, ezt nevezzük pótnyúlásnak, a valódi csonka tövek mgh.-ját érintette, a korai ómagyar kor a folyamat ideje

- hangzóhiányosak – hangzóvesztők: a CVCVCV-C és a VCVCV-C alakok második mgh.-ja kiesett, emiatt az ősi toldalékok előtt a módosult alakú teljes tő maradt meg hangzótoldók: az abszolút tővégen a véghangzó lekopása után két msh.-ra végződő csonka tövekhez ha újabb msh. járult, az utolsó két msh. közé betoldott egy mgh.-t a nyelvünk

- hosszú mgh.-ra végződő egyalakúak: ebben az esetben a tővégi hosszú mgh.-k nem rövidültek meg- v-s változatú teljes töveket és hosszú mgh.ra végződő töveket változtatók- j-s változatú teljes töveket és hosszú mgh.ra végződő töveket változtatók- rövid mgh.ra végződő csonka töveket és a hosszú mgh.ra végződő csonka töveket változtatók- hosszú mgh.ra végződő teljes töveket és a hosszú mgh.ra csonka töveket változtató diftongusra végződő egyalakúból- véghangzó rövidítők: a korai ómagyar kor táján az abszolút szóvégi helyzetben az á/é mgh.-k megrövidültek- az egyalakú, rövid mgh.ra végződők: az ősmagyar kor végén megrövidült a szóvégi „í” teljes tő – CVCV típusú tőnek a tővéghangzót őrző alakja

ha változatlan maradt akkor valódi teljes tő elterjedése az ómagyar korban

csonka tő – az ősi tő végéről a véghangzóját vesztett tő abszolút szóvégen; testes toldalékok előtt

csonkatövüsődés – az ősi teljes tőnek csonka tövűvé válása oka: fonetikai helyzet – hangsúlytalanság morfológiai jelenségek hatására

lappangó teljes tövek – diftongusok esetében a tővéghangzó ott is volt meg nem is ősmagyar kor végére hosszú mgh.-k

nem valódi csonka tő – az eredeti tővéghangzó az új toldalékba vonódott tővéghangzó a toldalékhoz vonódik

nőtt a felhasználásuk

2. A magyar névszójelezés története: a számjelölés (-k, -i), a melléknévfokozás jelölésének és a kiemelőjelnek a kialakulása

A magyar névszójelzés története: a számjelölés (-k, -i)

névszójeleink tekintélyes hányada alapnyelvi eredetű eredetüket tekintve két típus:1. alapnyelvi örökségek – a –k általános többesjel

az –i birtoktöbbesítő jel az egyes számú birtokos személyjelek a –b középfokjel

- ezek többnyire csak alaki fejlődésen mentek át, némi funkcionális elrendeződés2. új keletű, belső magyar fejlemények – birtokos személyjelek többes számú

alrendszere (ősmagyar kor) az –é birtokjel (ősmagyar kor) az –ik kiemelőjel (ómagyar kori) a leg- felsőfokjel (ómagyar kor)

a –k többesjel története:- létezett az alapnyelvben is- a feltevések szerinte eredetileg *-kk+mgh. alakú volt, eredetileg denominális névszóképző lehetett- kicsinyítő- és/vagy gyűjtőnévképző- talán már az ugor korban produktív volt a többes szám jelölésére- leginkább a névmásokon jelölhette a többességet- a személyes névmások mellett megjelent a gyűjtőnévképző, és a személyes névmásokhoz hozzákapcsolták a gyűjtőnévképzőt- ezek együttesen agglutinálódtak – a birtokos és az alany többségét jelölték- a birtokos személyjelekben, igei személyragokban többesjelölőként kezdett funkcionálni, ezekbe beépült- jelentős állomás az általános többségi funkció irányában- e szerep és helyzet előkészítette a –k-nak az általános többesjellé alakulását- előfeltétel, a névmások melletti funkcióváltozás- a –k általános többesjel az ősmagyar kor elejére/elején feltétlenül kialakulhatott- a magyarban általános többesjelként kizárólag a –k jelentkezik- széles körű morfematikai elterjedtsége is arra utal, hogy rendkívül régi eleme nyelvünknek- az ómagyar kor elejére beépült minden olyan toldalékos rendszerbe amely a két szám és három személy együtteséből áll- ómagyar kor elején – a névszók általános többesjele

a birtokos személyjelek része az igei személyragok része a névmások többségét kifejezi a főnévi igenév személyragjainak része a személyes névmási határozók teljes sorának része

- alaki szempontból a –k morféma semmilyen ingadozást nem mutat- tőtani kapcsolódás módja megfelel a ma egyetlen msh.-ból álló toldalékok szokásos viselkedésének- a csak mgh.-s változatokat mutató tövekhez rendszerint közvetlenül kapcsolódott- az –i melléknévképzős alak után előhangzóval, igen korai időtől- a teljes tő-csonka tő szembenállását mutató típusokban a –k mindig a teljes tőhöz kapcsolódott- a névszók közül a számnevek jellemző funkcióikban nem vehették fel- latin hatásra a kései ómagyar korban egyre terjedt az –i birtoktöbbesítő jel története:- az alapnyelvi *-j (*-i˰) rokon nyelvi megfelelői vagy a névszóragozás függő eseteiben jelentkeztek, vagy a személyes névmások

sorában- a magyarban a birtok többségét jelöli a birtokos személyjeles névszókban, vagy az –é birtokjel után

- ez a szerepe valószínűleg az ősmagyar kor első felében szilárdult meg- lassú, fokozatos, hosszan tartó folyamat a paradigmába való beépülése- a 15.-16. sz.-ban a többes szám mindhárom személyében az –i nélküli alakot használták, az egyes számú és a többes számú

birtok kifejezésére is- funkcionális változás nem történt vele- hangalaki módosulás viszont annál inkább, már az ősmagyar kor elejétől, újabbnál újabb morfémaváltozatok jelennek meg- az alapnyelvből valószínűleg *-i˰ formában örökölte a magyar nyelv- az ősmagyar kor elejétől a névszók véghangzójával diftongust alkotott, az ősmagyar kor végétől e diftongusokból

monoftongizálódva hosszú –í fejlődött, és az ősmagyar kor végén megindult ennek a szóvégre került hosszú –í-nek a rövidülése- egy ideig feltehetőleg fonetikai helyzettől függően rövid és hosszú mgh.-s változatban élt, az analógia innen lassan továbbvitte a

rövid mgh.-s alakot a többi személybe is, a szóalak belsejébe, a birtokos személyjel elé- a 3. személyű alak azonban az ősmagyar kor végén egybeesett, alakilag megegyezett egyéb toldalékos alakokkal, így többszörös

grammatikai homonímia keletkezett- az E/3 személyű birtokos személyjeles forma, a lexémák felső nyelvállású mgh.-ra végződtek, az –i melléknévképzős alak is

létezhetett, ezt a többszörös grammatikai homonímiát meg kellett szüntetni- ez részben úgy oldódott fel, hogy a rövid –i alakú birtoktöbbesítő jel ismételten a teljes tőhöz csatlakozott, ez a folyamat az

ősmagyar kor végén a rövid szavakon ment végbe- az ősi teljes tövek végén leginkább –a/-e állhatott, ezért az –i birtoktöbbesítő jel ezek után épült be- az ősmagyar kor végén, ómagyar kor elején az –i magához vonta a tővégi vokálisokat, létrejött a birtoktöbbesítő jel új variánsa -

-ai/-ei, hosszú ideig csak rövid szavakon- szabály az ómagyar korban – rövid tő+testesebb jel, hosszú tő+eredeti egy mgh.-s alakú jel, az alaki kiegyenlítődés érdekében- az –ai/-ei változat lassan, fokozatosan terjedt- a –jai/-jei kialakulásának a feltételei a 12.-13. sz. táján érlelődtek meg, E/3 személyű birtokos személyjel –ja változata msh.-s

tövek mellett is megjelenik- az –á/-é birtokos személyjel szóvégi helyzetben megrövidült, az –ai/-ei változatot átértékelte a nyelvtudat, az analógia hatására

azokban az alakokban amelyekben egyes számban –a/-e volt a személyjel, a birtoktöbbesítő jelnek az –ai/-ei változata terjedt el- az előbb említett analógia hozta létre a –jai/-jei-t, a főnevek E/3 személyű birtokos személyjelzésében a –ja/-je változatot

használták, ezek esetében a birtoktöbbesítő jel –jai/-jei változatú lett

A melléknévfokozás jelölésének és a kiemelőjelnek a kialakulása

a melléknevek fokozásáról megoszlanak a vélemények, egyes kutatók szerint a középfokot nem külön alaki kitevővel, hanem szintaktikai eszközökkel fejezték ki

mások azt igazolják, hogy a névmásokban felbukkanó fgr. *-mp nyomatékosító képzőelemből több rokon nyelvben középfokjel fejlődött

már az alapnyelvben a tulajdonság nagyobb fokára utaló képzőként funkcionált térbeni szembenállást jelölt, azt mutatta, hogy a tudakolt dolgok vagy személyek közül melyikről van szó, a beszélőhöz

közelebbiről vagy a tőle távolabbiról mások arra utalnak, hogy az *-mp az alapnyelvben eredetileg kicsinyítő/nagyító képzőkből kapcsolódott össze, azt jelentette,

hogy valamely tulajdonság egy kevéssel kisebb vagy nagyobb mértékben van jelen tehát már az alapnyelvben megkapta fokozó funkcióját, amely egyébként az egyik legrégebbi testes morfémával jelölt funkció, a

magyar nyelv az alapnyelvből továbbvitte a középfok jelét, funkcionális változás nem igen ment rajta végbe, az ősmagyar kor

elején *-mp 〥/ -mp 〥 alakú lehetett

a szóalak belsejében az –mp hangváltozásokat szenvedett el, a -p zöngésült -b-vé, az –m pedig kiesett denazalizációval az ősmagyar kor elején létrejött a b-s változat, de folyamatosan csak rövid b-s változat létezett, a kései ómagyar korban a szó

belsejében, intervokalikus helyzetben jött létre a geminált változat szó végén továbbra is csak a rövid változat fordult elő, mgh. után csak a 17. sz.-ban került át a hosszú variáns a csonka tő:teljes tő szembenállást mutató tőváltozatok közül az esetek nagy többségében a csonka tőhöz járult a rövid –b-s

változat a –b előtti mgh. a két nyílt szótagos tendencia értelmében esett ki a tovább toldalékolt alakból a hosszú –bb-s változat hangzóközi helyzetben jelent meg, az egy szótagú melléknevek alakjaiból terjedt tovább, majd az

abszolút szóvégeken is megindult a térhódítása, jelentősebb elterjedése a teljes tő visszaállítása következményeként valósul meg

régiségét mutatja, hogy utána többféle morféma is állhat a fokozás átterjedt a határozatlan számnevek és határozószók kategóriájába is a felsőfok jelölése lényegesen későbbi, első adatai a 16.sz.-ból valók az ómagyar korban még különféle körülírással fejezték ki a legnagyobb mértéket fokozatai:- a minden névmási jelzővel bevezetett névutós szerkezet+ennek alaptagjaként középfokú melléknév- középfokú melléknévi alak+minden+-nál/-nél vagy –tól/-től ragos főnévi hasonlító határozói bővítménye- a leg+ -b,bb felsőfokjel első eleme valószínűleg a határozók köréből indult ki, nyomatékosító határozószó volt a fejlődés kiindulópontja a határozószók körében keresendő, innen terjedt át bizonyos helyzetviszonyító melléknevekre, a

középfokjel nélkül a –leg nyomatékosító jel és a középfokjel együttes megjelenése az említett határozószókban kellő állapotot teremtett arra, hogy

az analógia a melléknevekre is tovább vigye a felsőfok:középfok ilyen jellegű megkülönböztetését az –ik kiemelőjel a kiemelés, a megkülönböztetés, szembeállítás eszköze keletkezési ideje az ómagyar kor a kialakulása egyes névmásokhoz köthető, elsősorban az egyik/másik névmáspár végső morfémája vált a fenti funkcióra

alkalmassá ezeknek a névmásoknak a végén álló –ik elem eredetileg a T/3. személyű birtokos személyjel, tehát a T/3. személyű birtokos

személyjel átértékelődésével keletkezett az egyik-másik pár két valóságelem megkülönböztetésének és szembeállításának az eszköze volt, magukban hordták azt a

lehetőséget is, hogy több valóságelem esetén a felsorolásnak a kiindulópontja legyen, ilyen módon vonódott át az eredetileg csak –d képzős sorszámnevekre, ezáltal azok alaki viselkedését is befolyásolta

később a melléknevek –b/-bb középfokjeles alakjaihoz is hozzájárult, így bővült a használati köre a kiemelés, a megkülönböztetés eszközeként

3. A magyar birtokos személyjelek kialakulása és fejlődése nyelvünk egyik legszorosabban strukturált rendszere, az egyik legrégebbi részrendszer, szerkezeti vázát az 2 szám és a 3

személy együttese adja meg jellegzetes, 6 elemből álló alaksort hoz létre, közvetlen kapcsolatban áll minden más személyjelölő paradigmával az uráli alapnyelv idején keletkezett a toldalékok azonos funkcióban, a birtokost, a birtokszóhoz csatolt birtokos személyjel fejezi ki azonos szerkesztési elv alapján, azonos jellegű ,eredetű morfémákból épülnek fel, egyrészt személyes névmásokból, másrészt

valamilyen többesjelből tehát a birtokos személyjelek személyes névmásokból keletkeztek, eleinte ezek értelmezőként álltak közvetlenül a névszói

alaptagjuk mögött a szintagmát jellemezte a kettős hangsúly és a tagok közötti szünet idővel az értelmező agglutinálódott, hangsúlytalanodott, a közöttük ejtett szünet eltűnt, az önálló szóból toldalékmorféma,

birtokos személyjel fejlődött a magyar nyelvbe készen léptek be, funkciójukat már az alapnyelvben magukra vették a magyar birtokos személyjelek végleges kiformálódása hosszadalmas folyamat, az egyes személyekben, egyes és többes

számban az ősmagyar kor kezdetén valószínűleg nem volt különbség, az ősmagyar kor folyamán jelentős változások történtek a paradigmában

az egyalakúság az illeszkedés következtében megszűnt, kétalakú toldalékokká váltak a többes számú birtokos jelölésére elődeink kiegészítették az ősi jeleket –k többesjellel a T/3 személyjelről Benkő Loránd azt feltételezi, hogy a másik öt alaktól eltérően nem személyes névmási eredetű, szerinte a –k

többesjel vette magára a T/3 személyű birtokos jelölésének funkcióját, a –k előtti mgh. pedig az ősi szavainkban tővéghangzó, ez az mgh. a nyelvi fejlődés későbbi szakaszában állandósult nyelvállásban a toldalékhoz vonzódott, a toldalék részévé vált

a kétalakúság kialakulása mellett egyéb hangváltozások is történtek az egyes személyjelekben, az ősmagyar kor végére a szóalakzáró helyzetű személyjelek végéről lekopott a véghangzójuk

az E. és T/2. személyű alak között a kezdő msh.-t tekintve is van különbség, egyes számban a –t-> -d- zöngésülés zajlott le az ősmagyar korban

a változás oka feltehetően funkcionális, a grammatikai homonímia a –t kezdetű birtokos személyjel egybeesett két másik morfémával - a –t kezdetű tárgyraggal és a –t kezdetű lokatívuszraggal az egyes szám első és második számú birtokos személyjelek (-m/-d) a magyar nyelv további életében hasonló hangalakban

mutatkoztak az E/3 személyű személyjel ősmagyar kor eleji *-se alakja sok hangváltozáson esett át, az *-se morféma –s hangja elnémult, és a

megmaradó mgh. a tővéghangzóval illabiális utótagú diftongust alkotott, az –ai˰/-ëi˰ diftongusok –á/-é/-í-vé egyszerűsödtek, az ómagyar kor elején, abszolút szóalak végen meg is rövidültek

más vélemény szerint az *-se alak első hangja a képzés helyének változásával J-vé lett, és ennek vokalizálódásával jött létre a diftongus, a további fejlődés az előbbi változatéval azonos

az mgh.-s toldalékváltozatok belső ingadozása mind hosszúság, minda hangszín tekintetében erős lehetett, a korai ómagyar kor elején az –á/-é~í volt az uralkodó fővariáns, az ősmagyar kor végén és az ómagyar kor elején az –á/-é~í :-a/-e~i variánsok mellé megteremtődtek annak a feltételei, hogy megkezdődjék a j-vel bővült változatok kialakulása

az –á/-é tövű szavak végén lévő mgh. + az eredetibb mgh.-ból álló –á/-é ~-a/-a~i között hiátus keletkezett, ezt j-vel oldották fel, itt állandósul az msh., a toldalék részének kezdték érezni, így alakult ki a –já/-jé-s változat, ez az E/3 személyű birtokos személyjel j-s változata, már az ősmagyar kor utolsó szakaszában megjelenhetett

a korai ómagyar korban az mgh.-s változatok szabályosan a csonka tőhöz járultak, a j-vel kezdődők pedig az mgh.-s végű tövekhez, megkezdődött a –ja toldalékváltozat terjeszkedése az msh.-s tövek mellett, különösen később az -at/-et alakú főnévképzős szóalakokban

ezek a képzők sokáig őrizték véghangzójukat, és ezekhez a tővégekhez a j-vel kezdődő variáns illett, a –t utáni mgh. kiesését követően, a j-vel kezdődő alak msh. után került, az igei paradigma felől érkező analógiás hatás is a –ja-s változat terjedését segítette (a -je-s változat jóval később bukkan fel)

az ősmagyar kor elején a –k gyűjtőnévképzőből többesjel keletkezett, ebben közrejátszhattak a személyes névmások is, a személyes névmásokhoz kapcsolt gyűjtőnévképző átalakulhatott többesjellé, de agglutinálódhattak birtokos személyjellé is

a korai ómagyar korban az –m és a –k közötti mgh. kiesett, ezt nyílt szótagbeli helyzete tette lehetővé, így a szóalak végén elvonódott az –mk forma

az –m képzés helyében hasonult a –k-hoz, ez az alak a teljes tövek tővégi mgh.-ját magához vonta, egy bizonyos nyelvállásfokon stabilizálta, és ez az mgh. előhangzóvá alakult

az ómagyar kor elején az –ank/-enk alakok voltak a jellemzők, a kései ómagyar kortól a XX.sz.-ig az –nk~onk/-enk/-önk voltak a fővariánsok, a köznyelvben zártabbá váltak ezek ezek az mgh.-k, - -unk/-ünk

a T/2 személyű személyjel az ősmagyar korban hasonlóan keletkezett és épült fel mint az első személyé, a véghangzó elvesztése az ősmagyar kor végén következhetett be, a –tok/-tëk/-tök alak hamar kialakulhatott

a T/3 személy az előző 5 típustól eltérő típust képvisel, a puszta –k többesjel foglalódott le sajátos pontban, ráértéssel megkapta a T/3 birtokos személyjel funkcióját is, a –k előtti mgh. az ősi töveken tővéghangzó, ez később toldalékokhoz vonzódott, főbb változatok:

1. mgh.-s kezdetűek - -ak/-ek, -ok/-ëk/-ök, -uk/-ük/-ik2. j-vel bővült változatok - -jak/-jek, -jok/-jëk/-jök, -juk/-jük a többes számú birtokra utaló alparadigmáról:- a szóalakon belül a birtoktöbbesítő jel megelőzi a birtokos személyjelet- az egyes számú és többes számú birtokra utaló elemek szembenállása világosan és következetesen megvalósul, kivétel az E/3.

személy- az E/3. személyű alakban mindig jelen van a birtokosra utaló személyjel, a több birtokra utalóban pedig sohasem, a homonim –i

magába sűrítette mindkét funkciót, külön személyjel nélkül is kifejezte az E/3. személyt- a T/3. személy esetében a birtokos személyjel elé igen későn lép be a birtoktöbbesítő jel

4. A birtokviszony jelölésének a módjai és eszközei nyelvünk történetében: a birtokjel és a birtokos jelző ragja

az –é birtokjel - nem alapnyelvi eredetű- az egyetlen olyan névszójel amelynek kialakulása az ősmagyar korra tehető- bizonyítékok – már az ősmagyar korban beépült a birtokos névmási sorba

az –é latívuszragból formálódott, ez pedig már az ómagyar kor elején megvolt

- birtokviszony jelölésének egyik formája:- a birtokost megnevező szón képes jelezni, utalni annak birtokára

- az ilyen szóalak egy olyan birtokos jelzős szintagmával egyenértékű, melynek

birtokszavát az –é morféma helyettesíti

- nem mutat személyre, nem illeszkedik formailag sem, alapnyelvi örökségből

származik, előzménye az –é latívuszi határozórag

- alaki fejlődésük hasonló, az alapnyelvi *-i˰ morfémából+tővéghangzóból jött létre, a kettő diftongust alkotott az ősmagyar korban

- majd monoftongizációval hosszú mgh.-vá fejlődött- a latívuszrag többféle alakváltozatából többféle morfémafejlődés, morfémahsadás következik be, ha több funkciója fejlődik ki

egy régebbi morfémának, de több alakváltozata is van akkor széthasadnak, itt három alkategória van1. megmaradt latívuszragnak –á/-é formában2. birtokjel alakult belőle –é alakban3. –í>-i valamihez tartozást kifejező melléknévképző fejlődött- a funkcióváltozás ősi funkcionális összefüggés alapján történt- így alakult ki az új funkciója az –é morfémának- a funkcionális fejlődés döntő mozzanata a tulajdonítást kifejező állítmányi szerepkör megjelenése volt- az –é birtokjeles és az –i melléknévképzős szóalakok grammatikai használatban, mondatbeli szerepük szerint jobban

elkülönülnek- az –é birtokjeles alak a mondatban állítmány, alany, tárgy, határozó vagy értelmező lehet, de jelző nem- az –i képzős melléknév elsősorban jelző, ugyanazt a szemantikai tartalmat hordozza, mint az –é birtokjel- kései kialakulását igazolja a szóalakban elfoglalt helye, többi névszójel után állhatott, de más névszójel nem követte- nagyfokú kiegyenlítettség jellemezte, alakja –é, némely nyelvjárásban –í

birtokos jelző ragja- keletkezéstörténetileg három fokozat különíthető el1. a birtokos jelzős szerkezet teljesen jelöletlen, a tagok viszonyára csak a szóren utal2. a szerkezet lehet egyszeresen jelölt, az alaptag viseli magán a birtokos személyjelet3. a birtokos jelzős szerkezet lehet kétszeresen jelölt, az alaptag birtokos jelzős személyjelet visel, a jelző pedig –nak/-nek ragot- a három fázis időbeli távolsága évezredekben mérhető- a folyamat egy általános tendencia érvényesülését mutatja – a nyelvi fejlődés a teljesen jelöletlen állapottól halad a mind

bonyolultabb jelölés felé- morfematikai jelölésének a lehetősége az ősmagyar kor utolsó szakaszában teremtődött meg, ennek grammatikai eszköze a –

nak/-nek rag lett - néhány szintaktikai helyzetben kötelező, az esetek többségében viszont másodlagos, szabad változatként jelentkezik az eredetibb

jelöletlen forma mellett- a teljes jelöltség kialakulásának közvetlen funkcionális oka a jelöltség és a szórend belső összefüggésében rejlik

- hagyományos szórend esetén, mikor a jelző és a jelzett szó sorrendben a szerkezet két tagja szorosan egymás mellett állt, a jelölés hiánya nem okozott kommunikációs zavart

- a közbeékelődések vagy a jelző és a jelzett szó felcserélődése miatt a két tag elszakadt egymástól, ilyenkor szükség volt morfematikai kitevőkre amely a tagok összetartozását mindig egyértelműen jelzi

- a mondatszerkezetek bővülésével ez az igény egyre nyilvánvalóbbá vált, ennek tett eleget a –nak/-nek rag- alaki kitevője a részeshatározó ragjából alakult ki, ennek oka, hogy számos nyelvben vannak olyan szerkezetek, amelyekben a

datívusz grammatikai tartalma igen közel áll a genitívuszéhoz, különleges átmeneti eset a datívusz poszesszívusz, és ez a birtoklás kifejezésére szolgál azokban a nyelvekben ahol nincs meg a habeo jelentésű ige

- a magyar nyelvben ráadásul bizonyos mondatszerkezetek kedvező hátteret biztosítanak ehhez a változáshoz, a részeshatározó után következhetett E/3. személyű birtokos személyjellel ellátott szóalak, valóságvonatkozása alapján akár birtokszava is lehetne az előbbinek

- ezekben a mondatokban könnyen bekövetkezhetett olyan szerkezet eltolódás amelynek eredményeként a –nak/-nek ragos főnév birtokos jelzővé értékelődött át

- az igei alaptagtól elszakadt bővítmény egy főnévi alaptag bővítményévé vált- az ősmagyar kor vége felé már kialakultak használati szabályai, kötöttségei máig érvényesek- a rag hangtestében alaki elkülönülés nem kísérte a funkcionális változást- a –nak/-nek rag eredetileg helyhatározó rag volt, funkcióváltozása hasonlóan történhetett, mint az –é birtokjel esetében, a

változás alapja funkcionális kapcsolatukban rejlik- a latívuszi árnyalatot kifejező –nak/-nek ’felé’ jelentésű volt, ebből könnyen megmagyarázható a ’neki és az ’övé’ jelentés

5. A tárgy jelölésének fejlődéstörténete valószínűsített alapnyelvi kettőssége tovább élt az ősmagyar kor kezdetén is a zéró morféma az alapnyelvben feltehetőleg a határozatlan tárgyat jelölte az akkuzatívuszi –m ragnak a helyébe lépett a –t valamikor az ősmagyar kor elején, ekkor a –t a határozott tárgy ragja volt keletkezéséről és koráról többféle nézet él valószínűleg morfémaként élhetett már az alapnyelv korában is, kezdetben ún. determináló elem volt, a névszó mondatbeli

határozottságát jelölte kérdés az is, hogy miből keletkezett, a legvalószínűbb, hogy a –t kezdetű mutató névmásból, vagy az E/2. személyű személyes

névmásból, illetőleg az ebből kialakult birtokos személyjelből lett összefügghet etimológiailag a –t lokatívuszraggal is, a két mondatrész közötti átmenetet a mai nyelvünkben is jelzik határozói

értékű tárgyas szerkezetek legkésőbb az ősmagyar kor elején megtörtént a funkcionális átértékelődése a névszó határozottságának majd a tárgy határozottságának a jelölésére adaptálódott az ősmagyar eredetűnek mondott tárgyragunk annyiban ősmagyar, hogy tárgyjelölő képessége ekkor lett általánossá a magyar szóalakokban teljesen úgy viselkedik, mint az egyéb ősi, alapnyelvi eredetű toldalékunk az alapnyelvi határozott tárgyrag, az –m valószínűleg azért esett ki nyelvünkből, mert az E/1. személyű –m jelű birtokos

személyjelünk alakulásakor, a homonímia indukálhatta a változást kérdéses az is, hogy egy korábbi determináló elem, hogyan fejlődhetett tárgyraggá, ebben a különféle rendszerkapcsolatoknak

lehetett döntő szerepe, főként az igeragozásnak az ősmagyar kor első felében az általános és a határozott igeragozás fokozatosan elkülönült, ezáltal maguk az igealakok egyre

inkább képesek voltak utalni a tárgy határozottságára vagy határozatlanságára mivel egy bizonyos viszonyra nem szükséges kettős jelöltséggel is utalni egy mondaton belül, ugyanabban a szószerkezetben, a

–t egyre inkább felszabadult a tárgy határozottságának kizárólagos jelölési kötelezettsége alól a határozottságnak a tárgyon való jelöltsége feleslegessé vált, ebből következően a –t elem determináló funkciója fokozatosan

háttérbe szorult, el is vesztette szerepét mivel korábban a tárgy határozottságára utalt, a tárgyként álló névszó végén továbbra is ott maradt, de ezt követően mindenféle

tárgyat jelölt, vagyis a határozatlant is, általános tárgyraggá vált a zéró morfémás alak visszaszorult, az ősmagyar kor második felétől a jelöltség előtérbe került a korai ómagyar kor nyelvemlékeiben már a határozott és a határozatlan tárgyra egyaránt utal az E/1. személyű és az E/2. személyű alakban zéró ragos a megoldás, ez azért van, mert az E/1. személyű alak az –m határozott

tárgyraggal esett egybe, míg az E/2. személyű birtokos személyjel az ősmagyar kor elején a –t tárgyragunkkal egyezett meg a birtokos személyjelek önmagukban alkalmasak a determinálásra is, így akár képessé váltak 2-2 morféma összes funkcióját

magukba sűríteni, tehát utalni tudtak a birtokosra, a tárgyra és annak határozottságára egyszerre

6. Az ősi (primer) határozórag-rendszer módosulása az ősmagyar kortól az ősmagyar kor elején az alapnyelvből örökölt határozóragjaink:- lokatívuszi: *-na/-ne, *-ta/-te, (?-la/-le)- ablatívuszi: *-la/-le- latívuszi: *-i˰ (tővéghangzóval diftongust alkotva ), (-ka/-ke) a négy (öt) elem mind alaki, mind funkcionális szempontból egységes csoportot alkotott megvalósult bennük az irányhármasság elsődleges dolog az irányhármasság elvén alapuló általános helyhatározás a magyar a tér 3 irányét és az időt is egymástól eltérő szuffixumokkal fejezte/fejezi ki nyelvünknek ez az ősi sajátsága irányította az egész magyar határozórag-rendszer fejlődését későbbiekben is a tér 3 irányára más-más alakokkal mutattak rá a határozói viszonyok kifejezésére csekély elemmel rendelkezett a nyelvünk az ősmagyar kor kezdetén, ezeknek a grammatikai

tartalma rendkívül tág volt a helyviszonyra is meglehetősen elnagyoltan, tágan utaltak így viszont arra is alkalmasak, hogy az elsőleges helyhatározói szerepük mellett idő, mód, állapot, eszköz és tárhatározók

ragjaként is szerepeljenek ez a funkcionális gazdagság azzal is összefügg, hogy a ragos szóalak egészének a jelentését nagymértékben meghatározza a

ragozási tő alapnyelvi határozóragok változatlan formában és funkcióban nem maradtak fenn a magyarban sem napjainkig kimutathatók azonban az ősmagyar kor folyamán ragszilárdulással keletkezett határozószókban és névutókban, és a

szekunder esetragok elemeként *-na/-ne >-n - lokatívuszi rag- ősi alaktani elemünk- elsődlegesen a hol kérdésre felelő határozók viszonyának a jelölője- ez a helyjelölés volt az elsődleges szerepe- különféle részrendszerekben, és más-más alaktani és jelentéstani típusokban maradt fenn- eredeti lokatívuszi szerepében esetragként- eredeti lokatívuszi szerepében határozószókban- megkétszereződve, funkcióváltással ablatívuszi szerepben- néhány ős- és ómagyar kori névutóban különböző szerepekben- alaki és funkcionális változással szekunder rag részévé válva, szuperesszívuszi funkcióban, időhatározó ragjaként, mód- és

állapothatározó ragként- egyéb módon keletkezett szekunder ragok részévé válva *-ta/-te >-t- lokatívuszi rag- ősi alaktani elemünk- használati köre sok tekintetben párhuzamos az –n morfémáéval- elsődlegesen a hol kérdésre felelő határozók viszonyának a jelölője- az általános helyjelölés volt az elsődleges szerepe- a magyar nyelv története folyamán elvesztette teljes értékű esetrag szerepét- már az ősmagyar korban visszaszorult, csak bizonyos határozószókban, névutókban és egyes elszigetelt főneveken maradt fenn- az –n-től eltérően helyhatározói szerepében nem specializálódott, vagyis alaki változással nem jött létre belőle új rag- eredeti lokatívuszi szerepében maradt fenn néhány elszigetelt főnéven- eredeti lokatívuszi szerepében általános érvénnyel hol kérdésre felelő ősmagyar kori keletkezésű határozószókban, névutókban- egyéb szerepű határozószókban, névutókban- helységnevek inesszívuszában

- szekunder ős- és ómagyar kori határozóragok elemeként önálló szavakból keletkezetten; összetett ragok elemeként *-la/-le > -l- ablatívuszrag- ugor alapnyelvből való- önálló esetragként ma már nem használatos- eleven helyhatározói használata már az ómagyar korban sem volt- csak elhomályosult formákban és nyelvjárásokban- ős- és ómagyar kori határozószók, névutók és szekunder határozóragok tömegében fenn maradt- eredeti ablatívuszi jelentésében esetragként- eredeti szerepében bizonyos helységnevek mellett, nyelvjárási kötöttségekkel- általános ősmagyar kori elterjedtségét igazolja a nagyszámú ablatívuszi jelentésű határozószó és névutó, az ősi tövek

véghangzójának adaptációjával, testesebb formában is élhetett- alaki- és jelentésmegoszlással lokatívuszi szerepben is elterjedt lehetett- más (idő, mód, állapot) határozós viszonyt is kifejezhetett hangváltozással, palatalizálódva is- szekunder ragok részeként önálló szavakból, névutókból az ősmagyar, ómagyar korban keletkezett ragokban; összetett

szekunder ragokban *-i˰ >-á/-é- latívuszrag- ősi alaktani elemünk- elsődlegesen a hová kérdésre felelő határozók viszonyának a jelölője- az efféle általános helyjelölés volt az eredeti, elsődleges szerepe- különböző részrendszerekben, más-más alaktani és jelentéstani típusokban maradt fenn- eredeti funkciójában az ősmagyar korban visszaszorult- az ősmagyar hangalak kérdése itt összetettebb, mivel az *i˰ az előtte álló tővéghangzóval kettőshangzót alkotott, az ősmagyar

kor második felében ezekből a diftongusokból hosszú –á/-é fejlődött, némely szóalakban e hosszú mgh.-k meg is rövidültek, így napjainkig hosszú és rövid mgh.-s változat is lehet a következménye

- eredeti latívuszi jelentésében csak a világgá megy szerkezetben őrződött meg- határozószók, névutók mutatják az eredeti jelentésének az ősmagyar kori elterjedtségét- igekötőink némelyikéből már eltűnt, mások viszont őrzik ezt a morfémát- nagy számban keletkeztek vele az ős- és ómagyar korban szekunder ragok, a névutói eredetű határozóragok részeként;

összetétellel keletkezett szekunder ragokban az elsődleges ragok a magyarban erősen megkoptak, visszaszorultak, elvesztették produktivitásukat az ősmagyar kor elején kevés elemből álló, zárt rendszert alkotó kategóriának a tagjai a viszonylag kevéssé differenciált

grammatikai tartalmukkal és nagyfokú poliszémiájukkal az ősmagyar korban már mind kevésbé tudtak megfelelni az akkori kommunikációs igényeknek

az ősmagyar korban azonban még éltek a primer ragok, azonban egyre szükségesebbé vált a határozói viszonyok mind árnyaltabb, differenciáltabb, körülhatároltabb kifejezése, ugyanakkor ezeknek testes, funkcióként más-más morfémával való jelölése

a kifejezési módok és a ragozás eredeti, szűk kereteinek a kibővülésére került sor a viszonyítás új elemei jobbára az ősi alapelemek felhasználásával keletkeztek az alapnyelvből örökölt ősi határozóragok ezekben a másodlagosan alkotott névutókban és szekunder, testesebb ragokban is

élnek az ősmagyar kor folyamán kibővül a szűk határozórag-rendszer, sajátos funkciójú elemek sokasága lép be e mondattani viszony

kifejezésére, olyan nyitott rendszerek keletkeznek, melyek az ómagyar kor során képesek további elemekkel gyarapodni

7. A határozórag-rendszer továbbfejlődése: az ős- és ómagyar korban (a szekundér ragok)

az ősmagyar kor elejétől, a mondatbeli kifejezések árnyaltabbak, differenciáltabbak voltak, és az ősi primer ragok már nem voltak alkalmasak ennek a szerepnek a betöltésére

analitikus, névutós szerkezetek jöttek létre a szerep ellátására, ezzel pedig egy egyre bővülő, nyitott szófaji kategória azonban tovább élt és folyamatosan erősödött a határozó viszonyok szintetikus kifejezésének a módja is a névszóragok állománya fokozatosan gyarapodott új elemekkel, ezeket nevezzük szekunder névszóragoknak ezekkel átstrukturálódott az egész határozórag-rendszer a fejlődésük főbb tendenciái:- az újabb ragok alakilag testesebbek- funkcionálisan határozott karakterűek, differenciáltak- helyhatározás körében új funkciók jönnek létre; külső és belső helyviszony- a külsőn belül a közvetlen helyszín és a közelség kifejezése többféle módon és nyelvi előzményekből keletkeztek, nagy időbeli távolságokra egymástól- névutók agglutinációjával- primer ragok és morfémák összetételével- primer ragok alaki és funkcionális változásával névutói eredetű névszóragok- tágak az időbeli határai, kezdetei az ősmagyar korba nyúlnak vissza, utolsó hullámai pedig a kései ómagyar kor ragállományát

gyarapítják- több, mint egy tucat elem jött így létre, mai névszóragjainknak mintegy a fele, mind számra, mind pedig funkcionális

fontosságra sokszorosan felülmúlják az egyéb módokon létrejötteket: ban/-ben, -ba/-be, -ból/-ből; -ra/-re, -ról/-ről; -nál/-nél; -hoz/-hez/-höz; -tól/-től; -nak/-nek; -val/-vel; -szor/-szer/-ször; -ért; -kor; ?-ként; -nként

- önálló eredet bizonyítékai:1. ha egy mai névszóragnak palatális vagy veláris mgh.-jú variánsának paradigmatikus megfelelője van a személyes névmások

rendszerében, magyarázat → ha egy hajdani ragos névszó kétirányú fejlődésnek indula. önállóságát fokozatosan elvesztette, névutóvá, majd raggá váltb. önállóságát megőrizve határozószói-névmási használatban további toldalékokat vett fel2. fontos érv a névutói eredet mellet, ha maga a névutó előzményéül szolgáló alapszó is kimutatható szerkezeti jegyek miatt voltak alkalmasak a névutók arra, hogy belőlük ragok keletkezzenek, ezek a következők:- szórendi jellemző, a bővítmény általában megőrzi az alaptagot- a fő- vagy szakaszhangsúly a szerkezet első tagján- az ugor nyelvekben a névutó a főnév zéró ragos alakjához járult a raggá válási tendencia főbb jellegzetességei:- lassú, fokozatos- a különböző elemek különböző időben kerültek be a folyamatba- a fejlődés üteme nyelvjárásonként más és más volt- egy-egy elem esetében is átmeneti állapotok sorával számolhattunk a raggá válás kritériumai: (alaki természetűek)- megrövidülés- illeszkedés- egybeírás tényezők melyek a raggá válás megtörténtét befolyásolják:- használati gyakoriság- funkcionális gazdagság- névutói előzmények hangtani felépítése primer ragok összetételével keletkezett határozóragjaink

- ritkább, mint az előző típus, raghalmozásnak is nevezzük- akkor volt rá szükség, ha a primer rag funkciója elhomályosulóban volt- -ig; -ént; -lan/-len; -lag/-leg; -(s)t; -stul/-stül; -nott/-nól/-ni az –ig határvető rag- létrejöttében szinonim ragok kapcsolódtak össze- két ősmagyar primer latívuszrag együtteséből született az ősmagyar korban, *-i˰ és *-k- a cselekvés térbeli és időbeli határát jelölte meg az –st mód- és állapothatározó rag- az –s melléknévképző és a –t lokatívuszrag összetételével keletkezett, feltehetőleg az ómagyar kor elején a –stul-stül határozóragunk- az –st és az –ul/-ül összetételével jött létre az ómagyar korban- mód- és állapothatározó rag, majd később a társhatározóé is az –ént ~ -int mód- és állapothatározó rag- három primer rag összetételével jött létre, -é latívuszrag + -n + -t lokatívuszragok- az ősmagyar kor végén és az ómagyar kor elején keletkezhetett, visszaszorult- határozószók, névutók, kötőszók őrizték meg a –lan/-len mód-, idő- és mértékhatározó rag- az ablatívuszi –l és a lokatívuszi –n ragok halmozódásával jött létre, talán az ősmagyar kor végén és az ómagyar kor elején- igen korlátozott használatú lehetett a –lag/-leg módhatározórag- az ablatívuszi –l és a latívuszi –g ragok halmozásával jött létre, talán az ősmagyar kor végén és az ómagyar kor elején- korlátozott használatú lehetett- funkciója: mód-, állapot-, hely-, idő- és fokhatározói viszony kifejezése primer ragok alaki és funkcionális módosulásával keletkezett névszóragjaink- a primer ragok magyar nyelvi sorsát a ragrendszer egésze és más morfematikai részrendszerek határozták meg- alaki oldalról – a toldalékok hangtani felépítésének tendenciaszerű módosulásai, testesedésük- funkcionális oldalról – az általános grammatikai tartalom helyébe lépő speciális, differenciált szerep- grammatikai tartalmuk meghatározott szerepkörre szűkült le- átrendeződésükben több tényező játszott szerepet1. névutók – a határozóragok szerepét részben átvállalták, a leggyakrabban használt névutók raggá váltak; a primer ragok funkciója

módosulta névutók és a szekunder ragok egyre több szerepükből kiszorították a primer ragokatősmagyar kor végétől a kései ómagyar koron is túl nyúlnak

2. testesebb hangtani felépítésű morfémák az ősmagyar kortól – a C típusú átadta helyét a –VC típusnak, a V típus pedig a –CV típusnak, az előző esetben a tővéghangzó az egy msh.-ból álló toldalékhoz vonódott, az utóbbi esetben hiátustöltő msh. került az egy mgh.-ból álló rag elé

3. csonkatövülés megjelenése és terjeszkedése – a szóalakok morfémahatárainak a belső átrendeződése; a tővéghangzók a toldalékokhoz vonódtak; a tővéghangzóból előhangzóvá vált mgh.-k bizonyos nyelvállásfokon stabilizálódtak, egységesültek

-n ~ -on/-en/-ön- -n lokatívuszragból, a különválás legfőbb eszköze a tővéghangzó-előhangzó- beilleszkedett a szorosabb külső helyviszonyra utaló ragok közé, mint az irányhármasság új eszköze- mód- és állapothatározói funkcióban alsó nyelvállásfokon –an/-en- az ősmagyar kor végére elindult alaki elkülönülésük -ul/-ül- az –l ablatívuszrag előtt felső nyelvállásfokon stabilizálódott az ősi tővégi mgh. -vá/-vé- az ősi –á/-é latívuszrag egy hiátustöltő msh.-val egészült ki- új állapothatározórag, (essívusi eredményhatározó)- keletkezésének elindítói az mgh.-ra végződő tövek voltak

8. Az magyar igemódok és igeidők jelölésének a története

A magyar igemódok jelölésének története

a módjelölés az igei morfémaosztály legsajátosabb formai ismertetőjegye, már az alapnyelvekben is az volt a magyar nyelv az alapnyelvből örökölte mindhárom igemódját, a modális viszonyok a közlés alapviszonyai, ennek megfelelően

nagyon koraiak mivel a funkciók alapnyelviek, ezért a módjelölés magyar nyelvi változásai alaki természetűek az igejelek rendszerét kezdettől fogva jellemzi- a zéró morféma mind az igemódok, mind az igeidők sorában funkcióval bíró rendszertag- a testes mód- és időjelek egymást kizáró érvénnyel jelennek meg az igei szóalakokban, az igetövet csak a módjel vagy csak az

időjel követhette egy szóalakon belül az ősmagyar korban jelentős változások zajlottak le

kijelentő mód jelölése- az alapnyelvben sem volt testes morfémájú jele, a magyar nyelvtörténet minden korszakában a zéró módjel különböztette meg a

többi igemódtól- jelének sem alaki sem funkcionális változásával nem kell számolnunk

felszólító mód jelölése- a legősibb nyelvi funkciók közé tartozik, talán ősibb, mint a közlés- a nyelvek legkorábbi idejében ki kellett fejezni a parancsot, felszólítást, utasítás, erre nem volt azonban feltétlenül külön nyelvi

elemre szükség, a puszta igető nyomatékosított ejtésben alkalmas volt a parancs kifejezésére- eredetileg kijelentő mód nyomatékkal ejtve, E/2. személyre vonatkozott- már az alapnyelv korában is létezett egy testes morfémás szerkezet is a felszólítás funkciójának kifejezésére- *-ka/-ke képzős igenév szolgált e szerep ellátására, ez az igenév értékelődött át felszólító módú igealakká, a képző pedig

felszólító módjellé- a felszólító paradigma ősmagyar kori átalakulása szorosan összefügg azzal, hogy a *-ka/-ke módjel egybeesett a *-ka/-ke

igenévképzővel, sőt az ebből keletkezett múlt idő jellel is- az mgh.-ra végződő *-ka/-ke formáns k-ja intervokalikus helyzetben már az ősmagyar kor első felében zöngésült, majd

spirantizálódott g-vá, ha a g-t nem követte további toldalék, véghangzója igen korán eltűnt- a ragtalan *kéreg alak hárman homonímiát alkotott – kérjen, felszólító mód E/3.; kérő, folyamatos melléknévi igenév; kéré,

elbeszélő múlt idő, E/3., ezt ki kellett küszöbölni, az utóbbi két egybeesést hangváltozással oldotta fel nyelvünk- a felszólító mód esetében a homonímia megszüntetésére nyelvünk morfológiai eszközhöz folyamodott, a szóalakot egy testes

ragmorfémával lezárta, a határozatlan ragozásban a módjelhez egy személyraggá átértékelődött –n járult, a módjel eredetileg a teljes tőhöz járult

- az előbbi folyamatban a két nyílt szótagos tendencia vett részt- ezt követően a módjel az ősmagyar kor második felében az msh.-ra végződő csonka tőhöz kapcsolódott- később a zöngés msh. után került -g-nak a képzési helye megváltozott, palatalizálódott, -j-vé vált, a zöngétlen msh. utáni -g

zöngétlenedett -c-vá, majd ez az msh. is palatalizálódott és lett belőle -c’- így az ősmagyar kor végén a felszólító mód jele g ~ g’ ~ c’ ~ j alakban járult az igékhez- egy másik vélekedés szerint a felszólító mód előzménye a *-j megszólító módjel- a megszólítás funkciójában eléggé könnyen magyarázható a felszólító funkció- bármely nézet is igaz, az ősmagyar kor végén már a módjel az msh. tővégekhez járult, a tővéghangzó a két nyílt szótagos

tendencia hatására esett ki- a tövek utolsó hangjától függően sokféle formájú asszimilációk jöttek létre- a felszólító módjel sokféle változata az ősmagyar kor végétől az ómagyar kor végéig alakult ki- tővégi msh.-k és asszimilációk milyensége szerint:1. mgh.-ra végződő tövek:a. a tiszta v-s tövűek: tővégi mgh.+-j

b. az sz-et vagy v-t tartalmazó igék: -g > -dzs’ változással affrikáció –gy2. palatalizálódó msh.-ra végződő igéka. a –d, -l, -n végűek: -d+-j - dzs’ (>-gy) ~ ddzs’ (>-ggy)

-l+-j - -ly ~ -lly -n+-j - -ny ~ -nny b. a t-re végződő igék esetében a t+módjel különböző összeolvadásokat hozott létre – mgh. a –t előtt+ -c’ > -ss msh. a –t előtt+ -c’ > -cs

c.az –ít képzős igék – rendkívül sok variáció a képző korábbi alakja miatt, a –t

kiesése miatt, időben és térben eltérő módon3. a nem palatalizálódó msh.-ra végződő igéka. az ómagyar kor derekáig élhetett a módjel korábbi alakja, ezekben az igékben a –j általánosul, a –gy-hez hasonul isb. az –s, -sz, -z végű igék – a sziszegők és a –j kapcsolata a kései ómagyar korszak folyamán teljes hasonulást eredményez

feltételes mód jelölése- uráli alapnyelvben *-neke alakú lehetett, ősmagyar korban –ná/-né, egy más irányú fejlődéssel –nó/-nő- az alapnyelvben egy *-na/-ne fejezhette ki a feltételes módot, az ősmagyar kor elején ez kiegészült az -i ̯ múlt idő jellel, eszerint a

feltételes mód jele az ősmagyar kor elején: -nai/-nei alakú volt- nyelvünk története során az elbeszélő múlt idő és a feltételes mód jele párhuzamos fejlődést mutat- az ősmagyar korban a feltételes mód jelen ideje csak a módjelet tartalmazta, ez eleinte az ige teljes tövéhez járulhatott, maga is

szótagot alkotott- a két nyílt szótagos tendencia következtében a módjel előtti mgh. már az ősmagyar kor végén kieshetett- a módjel a korai ómagyar korban az msh.-s végű csonka tő után állt, az ősmagyar kor eleji kettőshangzó a korszak második

felében monoftongizálódott, -á-vá és –é-vé- az E/3. személyben abszolút szóvégen álló módjel hosszú mgh.-ja a szó végi rövidülés általános tendenciája következtében

megrövidült a kései ómagyar korban, de a kialakuló kétféle rövid és hosszú mgh.-s változatok mindegyike fenn maradt, ezt az egyszerű különbséget használta fel nyelvünk a kétféle igeragozás megkülönböztetésére

- némely igékben a módjel –n eleme a kései ómagyar korra geminálódott, ennek oka az intervokalikus helyzet volt- a feltételes mód múlt idejű jelzése az ősmagyar kor második felére nyúlhat vissza, szerkesztésmódja analitikus lett, a –t jeles

múlt idejű igealak egészült ki a volna segédigével

A magyar igeidő-jelölés változásai

az alapnyelv korában meg tudták különböztetni a múlt, jelen és jövő időt

a jelen idő az alapnyelvtől napjainkig jelöletlen minden igemódban, azaz, az ősmagyar kor elején is zéró morfémájú lehetett

múlt idő jelölése- az uráli nyelvek időjelei olyan igenévképzőkből származtak amelyek igei aspektust fejeztek ki, ezek az alapnyelvi időjelek

következményei, átértékelődésükkel keletkeztek az időjelek, átértékelésük a mondatban múlt idejű állítmány szerepében történhetett, időviszony kifejezésére is alkalmasak volt, nominális igenévi Á → múlt idejű igealak

- az elbeszélő múlt idő1. az alapnyelv múlt idő jelei közül a *-j ~ -iK öröklődött át, ez lett az elbeszélő múlt jele2. ez a félhangzóból álló alak az igék mgh.-s végű teljes tövéhez járult, az ősmagyar kor elejétől a tővéghangzóval diftongust

alkotott, ezekből a kettőshangzókból az ősmagyar kor végére –á/-é ~-í lett3. az eredeti múlt idő jelét csak az mgh.-k hosszúsága jelzi4. az alapnyelvből örökölt múlt idő jel mellett, az ősmagyar kor elején a (*-k) -g és -b formájú folyamatos melléknévi igenévképző

is átértékelődött a múlt idő jelévé, hasonló funkcióban kezdték el használni, mint az ősi elbeszélő múlt idő jelét5. a labiális –ó/-ő múlt idő jel jóval ritkább használatú lehetett, de beépült az elbeszélő múlt idő paradigmájába

6. az E/3. személy abszolút szóvégen álló elbeszélő múlt idő jel hosszú mgh.-ja a szó végi rövidülés általános tendenciája következtében megrövidült a kései ómagyar korban

- -a/-e, -á/-é, -ó/-ő időjel funkciói1. ősmagyar korban meglehetősen tág jelentéskör volt jellemző rá2. a jelennel kapcsolatba nem hozott általános elbeszélő múltat jelölte, de lehetett folyamatos, befejezetlen múlt értéke is3. ómagyar korban az írott nyelvben rendkívül gyakori, a narráció múlt ideje lett4. a múltban megtörtént eseményt írja le, időviszonyítás nélkül, a személytelen elbeszélések múlt ideje5. közvetlen élőbeszédben a közelmúlt kifejezőeszköze lehetett6. ómagyar kor után fokozatosan visszaszorult a használata, szerepét átvette a –t jeles múlt

- befejezett (-t jeles) múlt idő1. az ősmagyar korban keletkezett, igenévképzőből lett, múlt idő jelévé való átértékelése mondatokban történhetett2. az egyes és többes számként álló névszói állítmányként álló igenevek könnyen átértékelődhettek E/3. és T/3. személyű igealakká3. ezek a képzőt felfoghatták időjelnek, a képzőhöz asszociálódott másodlagos időfogalom – a jelenben fennálló állapotot egy

korábbi cselekvés őrizte meg4. ez az igealak eleinte a jelenben fennálló állapotát írta le a múltban lezajlott cselekvésnek, történésnek; a továbbiakban ennek

eredményét, befejezettségét jelölhette; majd magát a történést amely a múltban ment végbe majd a jelenre befejeződött, később csupán a múltban folyó cselekvés is kifejezhette

5. a befejezett melléknévi igenév átértékelődött múlt idejű igévé, a képző pedig időjellé6. a befejezett múlt idő jelének alaki változásai az eredeti rövid –t-nek a geminálódását jelentik, intervokalikus helyzetben, két

mgh. között következett be a –t nyúlása a korai ómagyar korban, a kései ómagyar korban pedig megindul a szó belseji hosszú –tt- nek az mgh.-ra végződő igetőhöz és a teljes mgh.-s tőhöz való analogikus átterjedése

7. funkcionális változások – az ómagyar korig a jelennel valamilyen kapcsolatban álló múltat jelentette; általában az élőbeszéd múlt jele; az ómagyar korban lecsökken, majd meg is szűnt a jelenre való vonatkozása; teret hódított az –á/-é jeles múlt rovására is

összetett múlt idők1. zéró+vala típusú múlt, folyamatos múlt- jelen idejű igealak, és elbeszélő múltú létige kapcsolatából keletkezett az ősmagyar kor vége felé- a névszói > névszói-igei állítmányok mintájára jöhetett létre- jelenbeli tartós állapotot a vala múlt idejű tartós állapottá alakította át, vagy jelenbeli tartós történést múlt béli befejezetlen

történéssé, vagy jelenbeli tartós cselekvést múlt béli befejezetlen cselekvéssé- az ősmagyar kor végén ómagyar kor elején múltbéli állapotot jelölt, vagy múltbéli tartós, ismétlődő, befejezetlen cselekvést- valószínűleg ez a típus vesztette el legkorábban a jelentését, egyre inkább az elbeszélő múlttal egyező funkcióban használták2. –t+vala típusú múltidő, régmúlt- már az ősmagyar kor vége felé megjelent, a –t jeles múlt idejű igealakból és a létige elbeszélő múlt idejű alakjából tevődött

össze, keletkezése a –t jeles múlt alakulásához hasonlóan magyarázható- a –t képzős igenév a múltban befejezett történés következtében létrejött múltbéli állapotot jelölt, vagy a történés, cselekvés

eredményét fejezte ki, az állapot a jelenben volt érvényes, az eredmény a jelenben volt meg- ha a múltbéli állapotot vagy eredményt akarták érzékeltetni, akkor a létige megfelelő alakja, a vala szolgált erre- az ősmagyar kor végétől az ómagyar kor végéig legfőbb funkciója a régmúlt kifejezése volt, két múltbéli cselekvés közül a

korábban bekövetkezőt jelölte, múltbéli előidejűséget, kései ómagyar korban a –t+volt is gyakori változat volt- közép magyar kortól fokozatosan beleolvadt az elbeszélő múltba, egyre kevésbé volt a múlt idejű alakok között jelentésbéli

különbség

jövő idő jelölése- az uráli, fgr. alapnyelvben nem volt külön jövőidő jel, a jövő időt a mondatok jelen idejű igei állítmányai fejezték ki, a biztosra

vett jövőt jelentette- az ősmagyar kor vége felé kialakult egy egyszerű jövőidő jel egy képzőbokorból, a mozzanatos *-ma/-me és a mozzanatos *-

da/-de halmozásával- mindkét egyszerű képző jelölhette a cselekvés kezdetét, ami a jelenben kezdődik az a jövőben fog kialakulni

- az ősmagyar kor végén ómagyar kor elején értékelődött át az –amod /-emëd képzőbokor a jövő idő jelévé, alakja az mgh. kiesését követően –md majd hasonulással –nd lett, funkciója az ún. feltételes jövő idő

- az esetleges, feltételhez kötött, lehetőséget kifejező jövőre utal, csak alárendelő összetett mondatok, feltételes mellékmondataiban használták, esetenként bizonytalanságot kifejező jövő

- a kései ómagyar korban kialakul az összetett jövő idő- ez egy analitikus szerkezettípus, a szószerkezet értékelődött át paradigmataggá, a szintagma eredetileg a cselekvéshez való

hozzáfogást jelentette, ezekben a szerkezetekben állítmányi alaptagként a kezd és a fog igék szerepelhettek- az –md képzőhöz hasonló funkciót tölthettek be- az analitikus jövő idő kialakulásához a konkrét jelentésű fog ige jelentéstani kiüresedése, grammatikai elemmé válása járult

hozzá, a főnévi igenév és a fog közötti szintaktikai viszony elhomályosult, értelmezhetetlenné vált, így a fog segédigés jövő beépült az igeragozási rendszerbe

- eredetileg a szándékolt jövő fogalmát fejezte ki, kifejezhette a biztosra vett jövőt az igeidők rendszere az ősmagyar korban erőteljesen megváltozott, nagy mértékben kiteljesedett a kijelentő mód egyetlen múlt ideje mellé újabb múlt idők keletkeztek a jelöletlen jövő idő mellett időjellel alakult forma is létrejött kifejezhetővé vált igei paradigmával a feltételes mód múlt ideje is

az ősmagyar kor elején a múlt idők mindig szintetikus formák voltak, az ekkor létrejött újabb igeidőknek csak egy része szintetikus építkezésű, más része analitikus szerkezetű

9. A magyar igeragozás kialakulása és története: igei személyragjaink eredet szerinti rétegei

a magyar igeragok nyelvünk egyik legszorosabban, legerősebben strukturált, zárt rendszerét alkotják szerkezeti vázát a 2 szám és a 3 személy együttese adja meg, ez jellegzetes, 6 elemből álló alaksort hoz létre a magyar nyelv minden korszakákban paradigmákba rendeződtek, keletkezésük idejétől, módjától és nyelvi előzményeitől

függetlenül eredetük szerint öt rétegbe tagolódtak

1. a zéró morféma (puszta igető)- a preuráli korban valamint az uráli korszakban valószínűleg nem ragozták az igét, mindkét szám mindhárom személyben Ø

szerepelt, tehát az igei Á és az A közötti viszony kifejezésének legősibb módja a személyragtalan ige az önállóan használt személyes névmással, vagy a 3. személyű főnévvel

- az A-Á-i viszony analitikus jelölésmódú, az efféle szerkezetek tehát 1., 2. vagy 3. személyre egyaránt vonatkozhattak- a fgr. alapnyelvben és a későbbi korokban a puszta igetőből álló alak fokozatosan leépült, maradványai később beépültek az új

részrendszerekbe- hosszan tartó ingadozás volt a ragos és ragtalan formák között

2. személyes névmási eredetű ragok csoportja- az agglutinációval keletkezett igei személyragok csoportját alkotják- önálló szavakból, alapnyelvi személyes névmásokból keletkeztek- a folyamat valószínűleg nem egyszerre zajlott a három személyben, legkorábban a 3. személyben agglutinálódott az igetőhöz

egy morféma, ez a tárgy szerepét tölthette be, így a ragos igealak a mondta 3. személyű tárgyára tudott utalni- ezt tekinthetjük a későbbi határozott és általános ragozás csírájának- az uráli fgr. alapnyelvben agglutinálódtak 1. és 2. személyben a személyes névmások az igetőhöz, ezek a mondat alanyának a

szerepét töltötték be- a fgr. nyelvben kialakult egy olyan paradigma, amelynek minden személyében voltak testes személyragok, az A-Á-i viszony

szintetikus jelölésmódú- az Á-A-i szerkezetben másodikként szereplő, kis nyomatékú névmás fokozatosan elvesztette eredeti jelentését, az igei előtaggal

összetételt alkotott, igen sok összetétel utótagjaként állt, alaki változásokat követően elvesztette önálló szó jellegét, az előtte álló igetőhöz agglutinálódott, önálló szóból grammatikai szerepű morfémává vált

- már az uráli-fgr. alapnyelvben igei személyragokká agglutinálódtak a személyes névmások, ezek a személyragok számjelölés nélkül utaltak a személyre, az eredetileg egyalakú formánsok illeszkedés által kétalakúakká váltak

- az ősmagyar kor kezdetén a személyes névmási eredetű ragok a tárgyra is utalhattak az alany személyén kívül- az ősmagyar kor folyamán a személyes névmási eredetű igeragjaink többnyire a határozott ragozásba épültek be

3. a tővéghangzót adaptáló többesjel- az ősmagyar kor kezdetén is tovább éltek a zéró morfémás igealakok, a tárgytalanság, a határozatlanság képzetét továbbra is a

ragtalan igealakok kelthették- szükségessé vált az egyes és többes számú alany megkülönböztetése- a zéró morfémás paradigma többes számú személyének igealakjai kiegészültek az ősmagyar kor elején a –k többesjellel,

mindegyik igemódban, mindegyik igeidőben- a –k többesjeles alakok a tővéghangzót egy-egy funkcióban más-más nyelvállásfokon stabilizálták- a kialakulóban lévő kétféle paradigmasor az ősmagyar kor derekán változáson ment át, a ragtalan alkalmazkodott a ragos

paradigmához- ez a változás rendszerhatás következménye, a nyelv törekszik az egyöntetűségre, egyneműségre, szabályszerűségre- a jelöletlenség irányából tart a jelöltség irányába a változás- az igealakok többségében a testes morfémák kiszorították a zéró morfémásokat

4. a képzői eredetű ragok csoportja- az ősmagyar kor derekától váltak igei személyraggá,más szerepű toldalékok értékelődtek át új funkciójú formánsokká,

igeragokká, tehát funkcióváltással keletkeztek igeképzőkből- az –sz és az –l gyakorító képzőből, az –n és a –k mozzanatos igeképzőből- ezekre az ősi igeképzőkre ráadaptálódott a személyrag szerep, ez a változás akkor következhetett be, amikor a képzők

produktivitása visszaszorult, képzőfunkciójuk elhalványult, ezeket a morfémákat a beszélők már a szótő tartozékának vélték, személyjelölő szerepet ruháztak rá

- ezek a ragok az ősmagyar kor második felének különböző szakaszaiban jelentek meg- legkorábban az –n, először felszólító módban, átterjedt a tesz, vesz típusú igékre, azok kijelentő mód jelen és elbeszélő múlt

idejére, később pedig néhány gyakran használt második személyű zéró morfémás alakra- időben következő rag az –l, gyakorító képzőből először ikes igei személyraggá értékelődött át, történést kifejező, szenvedő és

visszaható igék ragozásának eleme volt, később áthatol az iktelen igék általános ragozásába, múlt időben általánossá vált, jelen időben egyre inkább kiszorította a másik E/2. személyű személyragot az –sz-t

- gyakorító képzőből keletkezett az –sz rag, csak az általános ragozás E/2. személyében jelentkezik, csak jelen időben, az eredetileg zéró ragmorfémás használatú –sz végű igék végéről értékelődött át

- legfiatalabb igeragunk a –k, az ősmagyar kor vége felé léphetett be a paradigmába, a magyar nyelvben E/1. személyben korábban csak egyetlen testes rag volt az -m, ennek csak a határozott ragozásban lenne a helye, múlt időben azonban az általános ragozásban is ez maradt fenn, ikes ragozásban E/1. személyben is ez az egyetlen személyrag

5. egyszerűbb ragok összetétele- az ősmagyar kor derekán keletkeztek, a –k többesjelnek a paradigmába épülésével a korai egyes számú ragok egészültek ki a

számjelölés eszközével- a határozott és az általános ragozás paradigmájában is találhatók efféle elemek- a testes igei személyragok terjedése következményeként a korábbi zéró morfémások fokozatosan visszaszorultak, leépültek

10.Az ikes, a határozott és az általános igeragozás elkülönülése az uráli alapnyelvben nagyfokú volt a mondatbeli jelöletlenség, a mondatok bonyolultabbá válásával, a kötött szórend fokozatos

fellazulásával egyre kevésbé tudta egyértelműen betölteni a funkcióját, kevésbé tudta biztosítani a zavartalan kommunikációt a mondat alanyának és határozatlan tárgyának a jelöletlensége okozhatott megértési zavart az ősmagyar kor elején az alapnyelvből örökölt kötött szórend, az SOV, jelölte, hogy közvetlenül az igei Á előtt álló szó a tárgy, de a szórend

megváltozásával ez már nem volt egyértelmű többféle megoldás létezett:- a tárgy jelöltsége- a tárgyra irányuló igeragozás kialakulása - egy olyan igefajta létrehozásával, amely a cselekvő tárgyas igéket mediális, történést kifejező igékké alakítja át a kommunikációs igény miatt alakult ki az, hogy a nyelv grammatikai eszközökkel meg tudja különböztetni a tárgyra irányuló

cselekvést a nem tárgyra irányulótól az ikes ragozás kialakulása, változása- az ősmagyar kor első felében, az első kísérletet az A és T megkülönböztetésére a tárgy egyértelmű kifejezésére az ikes ragozás

jelentette- ez a megoldás a cselekvő tárgyas igéknek a mediális, történést kifejező igékké alakítása volt- ezeknek a mediális igéknek az a tulajdonsága, hogy valóságos cselekvő nem állhat velük egy mondatban- a mondatbeli alany szerepét annak az objektumnak a neve tölti be, amelyre a cselekvés eredetileg irányult, tehát a mediális ige

mellett nem eshetett meg, hogy a két ragtalan névszót összecseréljék- eredetileg erre szolgálhatott az ikes ige, a tárgy egyértelmű kifejezésének a funkcionális szükséglete is támogatta- a visszaható jelentést hordozó ikes igék a grammatikai szerkezet átértékelődésével jöttek létre, a jelöletlen tárgynak alannyá

történő átértékelésével- alaki levezethetősége szintén korai, a tárgyrag általánossá válása előtti időre mutat- volt, hogy az SOV szórendű mondatból elmaradt az alany, az OV szerkezetű tárgyas igés mondatok is meghonosodtak a

nyelvünkben- ez a mondat átértékelődött SV mondattá, az eredeti cselekvő ige tárgya grammatikai alannyá vált, a korábbi T/3. személyű

tárgyas, cselekvő ige pedig az új alanyhoz tartozó E/3. személyű történést jelentő állítmánnyá- mivel a fenti folyamat igen korai, ezért az ikes személyragok is az ősmagyar kor elejéről származnak- ekkor még nem különült el a határozott és az általános igeragozás, az igeragjainknak még nem létezett minden eredetbeli rétege- az E/3. személyű –ik személyrag azonos a személyes névmási eredetű –í >-i igei személyrag és a –k többesjel összetételéből

keletkezett t/3. személyű –ik raggal- az ikes ragozás E/1. személyét az igeragozásban a már meglévő –m fejezte ki, ez ismét az ikes ragozás régiségére vall, akkor

keletkezett mikor a határozott és az általános ragozás még nem különült el- az E/2. személyű –l rag eredete meglehetősen bizonytalan, valószínűleg az –l gyakorító képzőből értékelődött át raggá,

visszaható funkción keresztül, ezek a képzők éppúgy az igék mediális, tárgytalan voltát fejezik ki, mint az ik, a funkcionális azonosság indíthatta el az analogikus hatást

- az ikes ragozás jelen idejében így kialakult az –m, -l, -ik raghármas, az ikes igék addig létrejött valamennyi paradigmájában kötelező érvényűvé vált

- a –t jeles múlt időre már nem terjedt át az ikes ragozás- mielőtt teljesen kibontakozott volna teret hódított a –t tárgyrag, másrészt még az ősmagyar korban elkülönült két újabb

paradigma, a határozott és az általános ragozásé- e két folyamat ragjai feleslegessé tették az ikes ragozást- a kései ómagyar korban még tartott térhódításuk, a mediális igék mellett a tárgytalan cselekvők is azok lehettek- egy részük elvesztette mindegyik eredeti funkcióját, így cselekvő tárgyas igét is ragozhattak ikesen- a későbbi korokban az ikes személyragok közül az –l terjeszkedése szembetűnő, behatolt az általános ragozás több

részparadigmájába- teret hódítanak az általános ragozású igék az ikesek rovására, az ikes ragok funkciótlanná váltak, analógiás hatásra kezdtek el

iktelenül viselkedni

a határozott és általános igeragozás elkülönülése szoros összefüggésben van az ősmagyar kor eleji határozatlan tárgy jelöletlenségével

a szórendi változás eredményeként jelölni kellett azt, ha az igei állítmány nem irányulhatott tárgyra; azt ha irányulhatott és a cselekvő ige mellett a tárgy határozott; és azt ha e tárgy határozatlan

ha a tárgy határozott volt, szükség volt arra, hogy a tárgy határozottságára külön morfematikai elem utaljon a determináltság a tárgyon egy determináló elemmel, illetve az igén olyan igei személyraggal, mely a határozott tárgyra való

utalást is magába foglalja, később a határozott tárgyra való utalás az igei személyragokra hárult emiatt azonban felmerült olyan személyragoknak is a megjelenése amelyek nem utaltak a határozott tárgyra a határozott és általános igei személyragok elkülönülése fokozatosan, feltehetőleg személyenként történt, E/3. majd E/2. végül

E/1. elkülönülésük egyes számban- a kijelentő mód jelen idő E/3. személyben már megvolt a ragos ragtalan kettősség, ezen kívül csak az ősmagyar kor végén a –t

jeles múltban, ebben a múltban a ragos alak lett a határozott, a ragtalan az általános paradigma tagja- az –n az általános ragozásban kapott helyet- E/2. személyben a határozott ragozású paradigma kikristályosodása során a a személyes névmásból keletkezett rag került be

ebbe a sorozatba, az általános ragozás először a felszólító módban különült el világosan- az általános ragozás kijelentő módja jelen idejében az –sz csak az ősmagyar kor második felében vált raggá- legtovább az E/1. személy őrizte mega *me névmásból keletkezett ragját, mind a határozott, mind az általános ragozásban- a –k az általános, az –m a határozott igeragozás tagja lett- a –t jeles múlt időben nem teljes a két igeragozás különválása elkülönülés többes számban- az ősmagyar kor elején kétféle többes szám lehetett az igeragozásunkban – személyes névmásokból keletkezett a rag+ -k

többesjel; puszta ragtalan igealak + -k többesjel- T/3. személy esetében határozott ragozásban a névmásból eredő ragok+ a –k többesjel, általános ragozásban a –nak/-nek

jelentkezik az ősmagyar kortól napjainkig- T/2. a határozott és az általános ragozás személyragjainak az elkülönülése sem teljes, mindkét ragozásban megtalálható a *te

névmásból agglutinálódott elem + a –k többesjel - -tok/-tëk/-tök - T/1. személy névmásból + többesjelből keletkezett rag –nk ~ -unk/-ünk nem a határozott hanem az általános ragozásban

állapodott meg, a határozott ragban semmilyen külön morféma nem utal a személyre igei személyragjaink kialakulása szempontjából az ősmagyar kor volt a legmozgalmasabb korszak, az korai ómagyar korban már

mindhárom rendszernek a teljes személyragállományával rendelkezett nyelvünk

11.A magyar névutózás kibontakozása; névutóink állományának, típusainak gazdagodása

szükségessé vált a határozói viszonyok árnyaltabb kifejezése, újabb nyelvi eszközökkel erre analitikus és szintetikus szerkesztésmód is lehetőséget adott a pontosabb helyviszonyokat szintaktikai határozós szerkezetekkel fejezték ki, egy olyan szintagmalánccal, amelyben az

állítmány helyhatározói bővítményét rövid, lexikális jelentésében helyviszonyt jelölő primer határozóragos főnév fejezte ki, ez a főnév grammatikai viszonyban állt egy másik főnévvel is melynek viszonylagos helyzetét jelölte, általában birtokos jelzős szerkezetet alkottak, ebből a szerkezetből az ősmagyar kor elején kivált a névutók csoportja

különösen az ugor nyelvekre jellemző a névutózás, az alapnyelvek felbomlásának idején indult meg keletkezésük az ugor nyelvekre jellemző a határozói viszonyok névutókkal való kifejezése, szófaji és grammatikai rendszerük már az

ősmagyar korban szilárd lehetett az ősmagyar kor keletkezésüknek legfontosabb szakasza egységes lexémák, morfológiai szerkezetük elhomályosult, azonban felismerhetők rajtuk az ősi primer határozóragok, tehát

ragszilárdulással keletkezett elemek eredetileg térviszonyt kifejező lexémák határozóragos alakjai voltak, a legkorábbi rétegbe tartozó elemek tő és primer

határozórag kapcsolatából állnak a tövek vagy olyan névszók amelyek besorolhatók bizonyos szemantikai kategóriákba, vagy névmások, a toldalékok primer

határozóragok az ősmagyar kor végére megjelenik a névutó szófaj, önálló névutói rendszer alaki felépítésük sok tekintetben megegyezik a határozószókéval, jellemző a határozószói-névutói kettős szófajúság a mondat szerkezetének átalakulásával lehettek grammatikai viszonyt kifejező eszközök névutóink nagy része jelöletlen birtokos jelzős szerkezetekre vezethető vissza mondatokban keletkeztek, egy szintagmatag névutóvá vált, ezt követően már csak az előtte álló főnévvel képes a

mondatrészszerep betöltésére később olyan névutók is keletkeztek, melyek morfológiai felépítésükkel is utaltak a birtokos jelzős szintagmára, az ómagyar

kortól keletkeztek, ún. jelölt birtokos szerkezet alaptagjából névutók

névszói alapszavú névutók

1. többirányú névutók- itt is érvényesül az irányhármasság, egyik ősi típusukat azok a többirányú névutócsaládok alkotják, amelyek az egykori határozói

irányhármasságot alaki összetartozásukkal tükrözik- kialakulásukban az ablatívuszi –l, a lokatívuszi –t és –n és a latívuszi –á/-é vett részt- típusaik a tövek szempontjábóla. a 3 irányt azonos tőből keletkezett –l, -t, -n, -á/-é-vel ellátott 3 alak fejezi ki, térviszonyt kifejező főnévből és primer ragból

épülnek fel, a tér 3 irányára mutatnak, legkorábbi névutóink speciális helyviszony kifejezésére vonatkoztakb. a 3 irányt különböző tövekből keletkezett, de funkcionálisan összetartozó alakok is kifejezhették, ezek az alakulatok bizonyára a

legkorábbi névutóink közé tartoztak, ősmagyar korban alaki előzményük két szótagú lehetettc. a 3 irányt két alak is kifejezhette, 2 azonos tőből keletkezett alak, ezek az ősmagyar kor első felében szilárdultak meg- a morfológiai kohézió szoros maradt köztük

2. egyirányú névutók- már az ősmagyar korban létezhettek, sohasem alkottak szócsaládot- ragszilárdulással illetve szófajváltással keletkeztek- megszilárdult ragok szerinti típusok:a. az –l ablatívuszrag szilárdult megb. lokatívuszrag szilárdulásával a –t raggal, illetve az –n raggal, jelentős részük kettős szófajú volt

c. latívuszrag megszilárdulásávald. több primer rag együttesét tartalmazó névutók az ősmagyarbane. testes határozórag szilárdulásával keletkezett névutók, új típust teremtenek a névutói rendszerben, számbeli gyarapodásuk a

kései ómagyar korban indul meg- jóval változékonyabb, heterogénebb- az elemek rendszerbeli kötöttségei kisebbek, a névutók töve többnyire főnév- nyitott csoport, a későbbi korokban ez a kör mutatja a legnagyobb számbeli gazdagodást, jövevényszavakból is keletkeztek

névmási alapszavú névutók- nem alkotnak olyan szoros rendszert, másodlagosan, határozószókból váltak névutókká- az *u ~*o távolra mutató névmásokból keletkeztek az át, által, óta, a raghalmozás korai keletkezésű lehetett, az újabb ragok a

korábbi végződés funkciójának az elhomályosulása miatt kerültek a szóalak végére- a *ta ~ *to ~ *toba távolra mutató névmástőből jött létre az –l ablatívusz raggal a túl határozószónk majd névutónk, ragvonzó

névutó, az –n ragos névszó mellett áll, a határozószó – névutó kettős szófajisága valószínűleg ehhez a csoporthoz köthető- a mi kérdő-vonatkozó névmásból –á latívuszraggal miá további –t lokatívuszraggal miatt

egyéb nyelvi eszközökből keletkezett névutók- határozószókból, azok átértékelődésével, szófajváltással, ragvonzók- néhány névutónk határozói igenévből keletkezett, szintén ragvonzók- alanyos szerkezetből vált ki a múlva névutónk- összetétellel keletkezett a nélkül névutónk, szóhatár-eltolódással

életük az ómagyar kortól- rendszerük a korai ómagyar kor végére kialakult, erős, stabil szófaji kategóriává vált, az irányhármasság strukturális rendszere

tartotta össze névutóink e korai rétegét- a differenciáltabb viszonyjelentés kifejezése újabb névutók keletkezéséhez vezet- kategóriájuknak változásában két jelentős folyamat:

1. a rendszerbe beépülő új elemekkel való bővülés, gyarapodás, ezek alkotásában már részt vesznek a szekunder ragokkorai rétegük valószínűleg helyhatározói funkciót fejezett kilegtöbbjük jelentősfejlődésen ment keresztüla helyjelölő szerep mellett megjelentek elvontabb határozói funkciókjövevény alapszavú névutóink már eleve arra a szerepkörre jöttek létre amelyet később ismerünkjellemzőek rájuk a jelentésváltozások, funkcióbővülések

2. rendszerből való kilépés, a fő funkciójuk megtartásával a határozóragok sorába is átléptekösszeforrt az azt közvetlenül megelőző névszóval, ős és ómagyar korban ez a határozórag keletkezés fő formája

keletkezési módjaik- jelöletlen birtokos jelzős szerkezetekből ragszilárdulással- jelölt birtokos jelzős szerkezetből ragszilárdulással- értelmezős szerkezetből szófajváltással- határozószós szerkezetből szófajváltással- alanyos szerkezetből- minőségjelzős szerkezetből

12.A magyar igekötők kategóriájának a keletkezése, gyarapodása

szófaji kategóriájuk nem ősi öröksége nyelvünknek, a magyar nyelv önálló életében keletkeztek, de az ugor alapnyelvben már rendelkezhettek azokkal a szerkezeti előzményekkel, amelyek lehetővé tették a magyar igekötők ősmagyar kori kialakulását

legrégebbi rétegük latívuszragos határozószókból keletkezett a korai ómagyar kort még az igekötő nélküliség jellemzi inkább, ebben a korszakban bontakoztak ki a legrégebbi igekötőink előzményei az ősmagyar korban a mondatokban az igékkel határozós szerkezetet alkottak, a térnek hat

különböző, egymással párosával szemben álló helyét jelölték - meg – el, ki –be, le – fel az ősmagyar korban a mondatban utánuk álló igével egyre szorosabb kapcsolatba kerültek, összetett szót alkottak vele, de a

határozószók igekötővé válása során alaki és funkcionális változások következtek be meg - egyik legrégebbi- hátsó rész jelentésű főnév latívuszragos keletkezett egy határozószó, és ebből a meg hangalakú igekötő el- elülső rész jelentésű főnév latívuszragos keletkezett egy határozószó, majd az el igekötő a korai ómagyar korban az alaki redukció még nem keletkezett be, a latívuszrag még megtalálható az igekötőkön jelentésváltozás történt a fent említett két szóban, a cselekvés befejezettségének morfológiai jelölőjeként léptek fel, egyre

kevésbé csak az irányt jelentették, a használati körük egyre jobban kiterjedt, elhomályosult a határozószó-igekötő eredeti jelentése, gyakoribbá váltak, a cselekvés befejezésének a mozzanata lett fontosabb, amikor ez lett a fő funkció, akkor váltak igekötővé

a fel igekötő is az előző kettőhöz hasonlóan keletkezett, de valamivel későbbi a be is az ómagyar korban vesztette el latívuszragját, így jött létre ez az alak a ki és le azonos típust képviselnek, latívuszragjuk a kí és lé alakban vonódott össze, és ezek szóvégi hosszú mgh.-ja rövidült

meg az ómagyar korban, erősebben őrzik latívuszi irányjelentésüket az ómagyar kori igekötők második rétegéhez tartoznak a következők: által, alá, elé, egybe, majd: hátra, haza, körül, ide, oda,

vissza, öszve; rëá, belé, hozzá, neki a hová kérdésre válaszoló határozószókból keletkeztek szófajváltással, alaki módosuláson nem mentek át, máig őrzik eredeti

ragjaikat, tő és ragmorféma együtteséből állnak, irányjelentésüket megtartották a szófajváltást itt is funkcionális változás előzte meg, ez az átértékelődés hasonló módon történhetett, mint a legősibb igekötők

keletkezésekor, jelentésük az idők folyamán általánosabbá vált, igekötőjellegük erősödött a közép magyar kori (3.réteg) igekötőknél is a szófajváltás volt a fő keletkezési mód, a hová kérdésre felelő ragos főnevekből

létrejött határozószókon keresztül váltak igekötőkké a határozószók is tovább éltek, alaki rövidülés nem történt, pl.: együvé, félre, keresztül, mellé, széjjel, szembe, szerte, szét, tele,

túl, végbe, végig a ragszilárdulás, mint új igekötő keletkezési mód honosodik meg ekkor, ragos főnévből közvetlenül lett igekötő a 4., újmagyar kori réteg szófajváltással és ragszilárdulással jött létre

az ómagyar kori igekötők kétféleképpen változtatták meg az ige funkcióját:

1. jelentésmódosító szerep

- irányjelentés- aspektusképzés- cselekvés akcióminőségének a megváltoztatása- jelentésspecializáló szerep- ez a szerep a közép magyar korban erősödött meg, megjelent egyfajta szóképző funkció is

- már az ómagyar korban megjelent a jelentéssűrítő funkciójú igekötő

2. szintaktikai szerep

- a mondatban állítmányként álló igének a szintaktikai viszonyait, más mondatrészekkel való kapcsolódási lehetőségeit, vonzatait is megváltoztathatja, megváltoztathatja az ige tranzitivitását is

- főbb típusok:

a. az igekötős ige mellett másfajta határozó áll, mint a testhelyzetet, tartós, nem változó állapotot jelentő alapigék mellett

b. az igekötő leszűkítheti az alapige kötött bővítményeinek a körét

c. az igekötő új vonzattal is bővítheti az igét

d. a tárggyal és a határozóval is bővíthető alapige egyes igekötőkkel ellátva egyik bővítményét, más igekötőkkel másik bővítményét veszíti el, illetve tartja meg

e. az igekötő az intranzitív igét tranzitívvá is teheti

kapcsolataik más nyelvi részrendszerekkel- az igeidők kialakulásával mutatható ki kapcsolat, összefüggésük kétirányú, kölcsönös, keletkezésüknek egyrészt oka a múlt idők

változása, másrészt következménye is- hiányzott nyelvünkből a cselekvés befejezettségének a jelölése, és erre szolgált a kialakuló igekötőrendszer- kialakulásuknak következményei

a. a bonyolult igeidőrendszer egyszerűsödött

b. erősödött a perfektiváló és a mozzanatosságot kifejező szerepük

13.A magyar névelők kialakulása, története a névelőtlenség az archaikus, megkövült kifejezésekben és közmondásokban jellemző határozott névelő története- belső magyar fejlődés eredménye, a korai ómagyar korban keletkezett, növekedett alkalmazásának a mértéke- a főnévi mutató névmásból vált ki szófajváltással, csak a főnév, főnévi szerkezet előtt álló, szerepében kijelölő jelzői formájában

toldaléktalan az esetében beszélhetünk névelővé válásról- a nyelvtörténet folyamán uralkodós alakja a veláris a, az , a veláris főnévi mutató névmás folytatásaként, de nyelvjárásokban

előfordult a palatális is- alakilag jó ideig nem tértek el egymástól, egyalakúak, mindkettő mgh.-ból és msh.-ból állt, toldalék nélküliek, névelőként és

névmásként is mgh.-val kezdődő szavak előtt - az alaki elkülönülés hosszan tartó folyamat, a névelővé válás folyamatát az a forma megjelenése, bizonyos mértékű

felszaporodása kíséri, de az msh.-val kezdődő szó előtti a alakú névelőhasználat szabályozása hosszan elnyúló folyamat- a kétalakú határozott névelő a, az formáinak a fonetikai helyzettől függő váltakoztatása a kései ómagyar korban terjedt el- megkezdődött a z-nek a szókezdő msh.-hoz való hasonulása a szóbeli használatban- a szófajváltást kísérő másik tényező, a névmási önállóságának, hangsúlyának a csökkenése- a hangos beszédben való megjelenését az elhangsúlytalanodás jelzi, ez a szófaji változás jellemző jegye, az ómagyar kortól máig

a névelő hangsúlytalan, a mutató névmás hangsúlyos a mondatainkban- jelzői szerepben a kései ómagyar kortól elterjedt a névmásképzős azon forma- a közép magyar kortól általánossá vált a főnévi mutató névmási kijelölő jelző egyeztetése a jelzett szavával- megjelent a névmás+névelő+főnév szerkezet is- minden tartalmi vonatkozása a kommunikációra vonatkozott, szövegben a már előfordult főnévre utalt vissza- az az belépett a nem ismételt főnevek elé is, ezek elindították a határozott névelők kialakulását- a határozottság eredetileg a szövegből adódott, de ez később elhomályosulttá vált- a fő funkció a főnév szövegbeli azonosítása volt- később magára vette az általánosan ismert fogalom jelölésének a szerepét is- a prezentálás a keletkezéstől társult a csoporthoz, ismertként jeleníthetett meg olyan személyt, dolgot, fogalmat, amelynek

ismertsége nem a szövegösszefüggés következménye- a deiktikus funkció azt jelentette, hogy a névelő a névmási előzményből megőrizte a valóságos szituáció valamely elemére való

rámutatás motívumát- megjelent olyan főnevek előtt, amelyek csak a névelő által váltak határozottakká; a már eleve határozott főnevek előtt is

elterjedt; olyan főnevek elé is belépett amelyek már más nyelvi eszközök által is determinálva voltak határozatlan névelő története- az ómagyar kor legkorábbi nyelvemlékeiben nem található meg, a kései ómagyar korban vált gyakoribbá, belső nyelvi

fejlemény, szófaji elkülönüléssel keletkezett- az egy szavunkból keletkezett- ennek a szónak a számnévi, határozatlan névmási használatából különült el ez az új szófaji szerep- közvetlenül a főnév előtt álló, jelzői szerepű egy válhatott névelővé- jellemző rá a toldalékolhatatlanság, ezzel különült el az előzményszófajoktól, illetve névelőként hangsúlytalanabb, mint

számnévként, névmásként- a szó hangalakjában nem következett be változás, kiejtésben hangsúlytalanodással járt a funkcióbeli változás, a névelő

hangzásban jelentéktelenebb- funkcionális módosulással, elkülönüléssel jött létre- a tartalmasabb jelentés helyett a valamilyen fokú meghatározottságon belüli definiálhatatlanságot jelölő szerepe került előtérbe- ha egy szövegben a főnév nem határozott, akkor ennek a jelöletlenségét felválthatta az egy-gyel való jelöltség- a határozatlan névelő a szövegbeli rémához kapcsolódott- az új témát rémaként bevezető szerepe is lett

14.A magyar kötőszók története: kialakulásuk és fejlődésük az összetett mondatok szerkezeti típusaiban

nem alapnyelvi eredetű kategória, lassú, hosszú fejlődés eredménye főbb keletkezési módok:1. szófajváltás- határozószókból – ősmagyar korban: hogy, ha, mert, mint

ómagyar korban: : így, úgy, meg, hát, tehát, azért, sőt továbbá, bátor, pedig közép magyar korban: azonban, ellenben, viszont, ugyan úgy, szinte, mivel, amennyiben, minélfogva, mindazonáltal újmagyar korban: miszerint, következésképpen, valamint mindamellett, miután

- partikulákból – ősmagyar korban: és, is, de közép magyar korban: ám, bár, ámbár, ámbátor

- módosító szókból – ómagyar korban: ugyanis- igékből – ősmagyar korban: vagy, akár

ómagyar korban: hiszen2. összetétellel- szerves összetétel – ősmagyar korban: avagy, azaz

ómagyar korban: tudnimélt, tudniillik, jóllehet- szervetlen szókapcsolatokból – ősmagyar korban: hanem, hogynem

ómagyar korban: mintha, hogyha, csakhogy közép magyar korban: mivelhogy, mégpedig újmagyar korban: ámde, éspedig, bárha

3. szótársulások kötőszói szerepben- ősmagyar korban: is – is, avagy – avagy, nemcsak – de, nem – hanem- ómagyar korban: vagy –vagy, sem – sem, mind – mind, akár – akár; nem – de, nemcsak – hanem, nemcsak – de – is- közép magyar korban: hol – hol, részint – részint, noha – azért, ha – tehát, nemcsak – hanem – is- újmagyar korban: majd – majd, egyrészt – másrészt, bár – is, ha – is, jóllehet – mégis, míg – azonban, mivel – tehát, valamint –

is alaki változások- hiszem > hiszen, miért > mert funkcionális változások- mint’hogy’ >ahogy kihalás- hogymert, hogymivel, hogynem, olymely

szófajok kötőszói szerepben- vonatkozó névmások – ősmagyar korban: ki, mi, mely, hol, ha ‘ahová’, hogy

ahogy ómagyar korban: mikor(on), miként, miképpen, mióta mihelyt, mennyi; mint, miért, mert közép magyar korban: aki, ami, amely, ahol, ahová