Paula Mclain2

A párizsi feleség Ernest Hemingway és első felesége, Hadley Richardson szívszorító szerelmének története.

Hadley halk szavú, huszonnyolc éves nő, aki már-már lemond arról, hogy valaha is szerelmes és boldog lehet, amikor 1920-ban Chicagóban megismerkedik Ernest Hemingwayjel. Rabul ejti a jóképű fiatal férfi lobbanékony természete és szenvedélyes vágya, hogy íróvá váljon. A rövid udvarlást és a gyors házasságkötést követően hajóra szállnak Párizs felé, és hamarosan az ott élő amerikaiak – köztük Gertrude Stein, Ezra Pound, F. Scott és Zelda Fitzgerald – színes és szeszélyes társaságának ünnepelt párja lesz belőlük.A kávéházak szabados erkölcsű világa azonban ellentétben áll a család és a monogámia hagyományos értékeivel. Hadley féltékenységgel és önbizalomhiánnyal viaskodik, Ernest pedig ígéretes írói karrierjének elindításán fára-do zik. Párizs tele van csábítással, és a házaspárnak szem besülnie kell a veszéllyel: Hemingway árulása az irodalomtörténet egyik legszebb szerelmének végét jelentheti.

„Ez a könyv az életről szól, amelyet igyekszünk megragadni, és a szerelemről, amely elillan.”

Sarah Blake

A párizsi feleség 3

Paula Mclain4

„McLain gyönyörű portrét rajzolt az 1920-as évek csillogó párizsi életéről – egy feleség és egy talpraesett nő szemszögéből... McLain életteli, tiszta hangú regé-nye képzelt önéletrajz. Ám empátiája a valódi Hadley Richardson iránt annyira őszinte, hogy beszámolója kifejezetten valósnak hat.”

Entertainment Weekly „Magával ragadó és megható könyv.... McLain mes-terien ábrázolja Hadley zavarodottságát és fájdalmát, lesújtó felismerését, hogy nem harcolhat egy szerele-mért, amely már elmúlt.”

Cleveland Plain Dealer

„A párizsi feleség varázslatos könyv, mert a Paula McLain által elképzelt Hemingway és Párizs olyan valóságosnak tűnik, hogy az embernek az az érzése támad, mintha hallgatózna és egészen új dolgokról ér-tesülne. Az író első felesége, Hadley biztos és nyugodt tekintetén át lehetünk szemtanúi annak, ahogy egy ember legendává válik, a háttérben pedig feltűnik a húszas évek Párizsának tündöklő, dzsessztől lüktető miliője… Igazán magával ragadó regény.”

Sarah Blake

A párizsi feleség 5

Paula Mclain a kaliforniai Fresnóban szüle-tett 1965-ben. Szülei elhagyták, így lánytestvérei-vel együtt a kaliforniai állam gyámsága alá került, majd tizennégy éven keresztül nevelőszülőknél élt. Segédápolóként, pizzafutárként, autógyári mun-kásként és pincérnőként is dolgozott, mielőtt fel-fedezte, hogy tehetséggel és kellő akaraterővel is rendelkezik az íráshoz. A University of Michiganen szerzett diplomát irodalomból 1996-ban. Jelenleg a New England College-ban tanít, és Clevelandben él a családjával.

Paula Mclain2

„Azon az éjszakán boldogan kibújtam volna a bő-römből, bele az övébe, mert úgy hittem, ezt jelenti a szerelem. Hisz épp az imént éreztem, hogy egy-másba olvadunk, és nincs többé különbség kettőnk között.

Házasságom legsúlyosabb tanulsága az volt, hogy felismertem, ez a gondolatmenet hibás. Nem tudtam bejutni Ernest minden zugába, és ő nem is akarta ezt. Szüksége volt rám, hogy biztonságban érezhesse ma-gát, hogy támogassam, igen, pontosan azért, amiért nekem szükségem volt őrá. De az is kedvére volt, ha beletemetkezhetett a munkájába, ahol nem értem el. És onnan akkor tért vissza, amikor kedve tartotta.”

„Olyan erősnek éreztem magam, olyan elégedett voltam az életünkkel – de Kittynek igaza volt. A verseny egyre könyörtelenebb lett. Párizs tele volt csábító nőkkel. Ott ültek a kávéházakban, megannyi friss arc és hosszú, gyönyörű láb, és arra vártak, hogy

Részletek a könyvből

A párizsi feleség 3

valami botrányos történjen. Az én testemet időköz-ben megváltoztatta az anyaság. Ernest azt állította, hogy imádja a húsosabb csípőmet és a mellemet, de ott, ahol ennyi látnivaló akad, könnyen megeshet, hogy elveszíti az érdeklődését irántam. Lehet, hogy ez már be is következett – de mit tehetek ellene? Mit lehet ilyenkor tenni?

Amikor Ernest valamivel később hazaérkezett, még mindig ébren voltam, és a fáradtságtól akarat-lanul is elsírtam magam.”

„– Az biztos, hogy okos nő – jegyeztem meg, és belém hasított a féltékenység növekvő vonzalmuk miatt. Pauline valóban okos nő volt, és úgy tűnt, örömét leli abban, hogy bebizonyítja, intellektuáli-san egyenrangú Ernesttel. Lehettem Ernest leglel-kesebb szurkolója, az is voltam a chicagói éjszaka óta, amikor ányújtotta nekem azokat a gyűrött pa-pírlapokat. De én nem voltam kritikus. Nem tudtam elmondani neki, miért jó a munkája, miért fontos az irodalom szempontjából, nem tudtam lefolytat-ni vele az ősi párbeszédet az írók és a könyvek sze-relmesei között. Pauline képes volt erre, Ernestnek

Paula Mclain4

pedig ez tetszett, ahogy várható volt. Úgy tűnt, új energiával telt meg esténként, amikor lejött a föld-szintre a napi munka után, mert ott volt egy érdekes ember, aki meghallgatta, és akivel lehetett beszél-getni. Mi lehetne ennél izgalmasabb? Én bármilyen őrülten szerettem, bármilyen keményen küzdöttem azért, hogy megértsem és támogassam őt, öt eszten-dő után nem lehettem számára friss szem, friss mo-soly. Nem lehettem új.”

„Vannak férfiak, akik szeretik a magányt, de Ernest nem ilyen volt. Ha egyedül volt, túl sokat ivott, az italtól nem tudott aludni, és ha nem aludt, megszó-laltak benne a rossz hangok, és a mélyből előtörtek a rossz gondolatok, és még többet ivott, hogy meg-próbálja elhallgattatni őket. Bár nem ismerte be, tudtam, szenved amiatt, hogy mély fájdalmat oko-zott nekem ezzel a viszonnyal. Nekem pedig fájt a tudat, hogy ő szenved. Így kuszálja össze az embert a szerelem. Most is szerettem őt, és továbbra is úgy éreztem, gondoskodni akarok róla – ugyanakkor nem kellett sietnem, hogy válaszoljak a leveleire. Én is szenvedtem, és senki sem sietett hozzám.”

A párizsi feleség 5

„Pfife komoly pillantást vetett rá, és maga fizette a számlát, azután sietve elmentek a lakására, a Rue Picot-ra. A húga nem volt otthon, és még lámpát sem gyújtottak, nem tettek úgy, mintha bármi má-sért jöttek volna fel. Meglepte Pfife hevessége – hi-szen buzgó katolikus volt, és úgy hitte, félénk lesz, tele bűntudattal. De a bűntudat csak sokkal később jött. Egyelőre nem volt más jelen, csak Pfife tökélete-sen meggyőző és csodás idegensége. Keskeny csípője, hosszú, fehér lába egészen más volt, mint a feleségéé. A melle olyan, mint két kicsi, félbevágott, feszes húsú őszibarack, vadonatúj ország, és ő nagyon boldog volt, hogy vele van, amíg nem gondolt bele, mit is jelent ez.

Amikor hazament a feleségéhez, szörnyű, szar alaknak érezte magát, és megesküdött, hogy többé nem történik meg. És amikor megtörtént újra és újra, egyre tervezettebben és szándékoltabban, azon töprengett, hogyan mászhat ki a zűrzavarból, amit ő maga okozott. Ha Hadley megtudná, kétszer halna bele, hiszen mindketten elárulták. De ha nem tudja meg, nos, az talán még annál is rosszabb. Úgy nem is volt egészen igaz, hiszen Hadley az élete, és amiről ő nem tudott, annak nem is volt értelme.

Paula Mclain6

Mindkettőjüket szerette, és itt lépett be a fájda-lom. Úgy hordozta magában, mint a lázat, és be-lebetegedett a gondolatba. És néha, amikor már órák óta feküdt ébren, tisztán látta, hogy csak az életét kell megváltoztatnia, hogy alkalmazkodjon a körülményekhez. Poundnak sikerült. Ott volt neki Shakespear és Olga, és senki sem kételkedett abban, hogy szereti őket. Nem kellett hazudnia, mindenki tudott mindenről, és azért működött a dolog, mert ő nem engedett, nem alkudott meg, nem lett más.

Ez volt a trükkje, nem igaz? Ford majdnem egy-idős volt az ő apjával, és neki is sikerült. Amikor az első felesége nem volt hajlandó elválni, egyszerűen nevet változtatott, és elvette Stellát, aki gyönyörű volt, igaz, és sosem volt elég belőle. Azután össze-állt Jean Rhysszel, beköltöztette őt abba a házba, ahol Stella festett az egyik szobában, és a kisgyerek sírt a másikban, egy harmadikban pedig Ford Jean könyveit szerkesztette és ágyba is vitte a nőt. Jeant mindenki „Ford barátnője” néven emlegette, Stellát pedig „Ford felesége”-ként, és úgy tűnt, ez mindent kellőképpen egyértelművé tett.

Miért ne lehetne Pfife az ő barátnője? Ez a felállás pusztító is lehet, de a házasság talán nem az, ha el-fojtja a lobogást az emberben? Nagyon el lehet csen-

A párizsi feleség 7

valóban rosszra fordulnak –, akkor az öngyilkosság megengedett. Annak kell lennie.”

„A további napok során azon törtem a fejemet, va-jon Ernest javaslata új ötlet, valamiféle kísérlet arra, hogy megoldjuk ezt a zűrzavart, vagy pedig kez-dettől fogva ez volt a szándéka. Évek óta szerelmi háromszögek vettek körül minket – szabadgon-dolkodó, szabadon élő szeretők, akik készek voltak felrúgni minden szabályt, hogy megtaláljanak vala-mit, ami kellőképpen igaz, kockázatos vagy felsza-badító. Nem tudtam, mit gondolt róluk Ernest, de nekem úgy tűnt, szomorúak, mi több, gyötrődnek. Legutóbbi hírünk Poundról az volt, hogy a szerető-je, Olga Rudge világra hozta a kislányukat, de úgy döntöttek, nem ők fogják felnevelni. Pound életében nem volt helye gyereknek, és állítólag egyikük sem szeretett volna kompromisszumokat kötni. A kicsit egy parasztasszony gondjaira bízták a kórházi osz-tályon, ahol Olga szült. A nő elvetélt, és boldogan vitte haza a gyermeket.

Megdöbbentett, hogyan képes valaki ilyen köny-nyen lemondani a gyermekéről, de még jobban

Paula Mclain8

desedni egy házasságban. Egy új nő beszédre kész-tet, és azáltal, hogy mindent elmondasz neki, újra friss lesz minden. Kicsalogat a gondolataid közül, és eltűnik az érzés, hogy a legjobb részed apránként legyalulják rólad. Ez az ő érdeme. Bármi történt is, bármilyen szörnyűség, ezt nem fogod elfelejteni.”

„Nem értette, hogy lehet a szerelem kert az egyik pillanatban, és változhat át háborúvá a következő-ben. Most háborúban állt, és a hűségét lépten-nyo-mon próbára tették. És az egykori érzés, a friss sze-relem fájó és eszelős boldogsága olyan távol került tőle, hogy már nem is tudta biztosan, az övé volt-e valaha. Most csak a hazugság és a megalkuvás ma-radt. Mindenkinek hazudott, kezdve saját magával, mert ez háború volt, és minden tőle telhetőt meg kellett tennie, hogy talpon maradjon. De most ki-csúszott a kezéből az irányítás, ha egyáltalán vala-ha is az övé volt. A hazugságok egyre szorosabbra fonódtak körülötte, egyre bonyolultabbá váltak. És mert sokszor nagyobb volt a fájdalom, mint amit el tudott viselni, volt egy fekete kanavásszal borított jegyzetfüzete, vastag, krémszínű rongypapír lapok-

A párizsi feleség 9

kal, ahová felírta, milyen módokon ölheti meg ma-gát, ha arra kerül a sor.

Bekapcsolhatja a gázt, és várhat a lassú ködre, az elkékült és fullasztó félálomra. Felvághatja a csuklóján az ereket, a borotva mindig kéznél volt, és a testen egyéb helyek is vannak, ahol még gyorsabb a dolog, a fül alatt a nyakon, a comb belső felén. Látott már hasba döfött kést, de az nem neki való. A felöklelt lovakra emlékeztette Spanyolországban, a kibuggyanó lila zsigerekre. Azt nem, ha akad más lehetőség. Ki lehet ugrani egy felhőkarcoló ablakán. Ez New Yorkban jutott eszé-be, amikor részeg volt, és boldog a Max Perkinsszel való találkozás után, amikor meglátta a Woolworth Buildinget. Még boldogságában is ez jutott eszébe. Aztán ott van a tenger mélye, egy óceánjáróról le-ugorva éjszaka, amikor nincs más szemtanú, csak a csillagok. De ez szörnyen romantikus, ráadásul egy óceánjárót is szerezni kell hozzá. Ha az ember komolyan gondolja, nem úszhat semerre. Le kell süllyednie a mélybe, és ott maradni, hagyni, hogy a levegő elfogyjon, és még tovább, és ha valaki mégis akar tőle valamit valamit, hát menjen el érte. De amint eszébe ötlött, rögtön tudta, hogy a fegyver az egyetlen módszer, amellyel valóban megtenné.

Paula Mclain10

Az első alkalommal, amikor komolyan szemügyre vett egy puskát, és arra gondolt, milyen lenne meg-húzni a ravaszt, tizennyolc éves volt, nem sokkal az-után, hogy megsérült Fossaltánál. Villámcsapásként hatotta át a színtiszta fájdalom, erősebb fájda-lom, mint amit valaha is lehetségesnek tartott. Elveszítette az eszméletét, és amikor magához tért, a lába péppé volt zúzódva, és egyáltalán nem tarto-zott hozzá. A feje sem, de ott feküdt egy hordágyon, várva, hogy a szanitécek elvigyék, körülötte halot-tak és haldoklók. Odafent az ég elfehéredett, dado-gott a fény és a hőség. Üvöltés. Vér mindenütt. Két órán át feküdt ott, és valahányszor meghallotta az aknatüzet, önkéntelenül is imádkozni kezdett. Még azt sem tudta, honnan jönnek a szavak, mert sosem imádkozott.

Csupa vér volt, feküdt kitárulkozva az égnek, az ég pedig kitárulkozva a halálnak. Hirtelen meglátta a fegyvert, az egyik tiszt pisztolyát, egészen közel a lábához. Ha elérhetné. Mindenki haldoklott, és ez sokkal normálisabbnak és természetesebbnek tűnt, mint a fájdalom. Ez a förtelmes kitárulkozás. Az el-méjével a pisztoly után nyúlt. Újra és újra megtette, de nem sikerült. Azután jöttek a szanitécek, és élve vitték el onnét.

A párizsi feleség 11

Mindig bátornak vélte magát, de nem volt al-kalma megtudni az igazat az ágyúzás éjszakáján. Most semmivel sem állt közelebb ahhoz, hogy megtudja. Ősszel megfogadta, hogy ha karácso-nyig nem oldódik meg a helyzet Pfife-fal, meg-teszi. Nem oldódott meg, és még mindig nem tette meg. Akkor azzal magyarázta önmagának, hogy túlságosan szereti őt és Hadley-t is, és nem okozhat szenvedést egyiküknek sem – de hát így is nagyon szenvedtek.

Most nyár volt, és a dolgok egyre inkább lehe-tetlennek tűntek. Nem tudta elképzelni az életét Hadley nélkül, és nem is akarta, de Pfife egyre szo-rosabban fonta magát a szíve köré. A „házasság” szót használta, és egyre komolyabban gondolta.

Mindkettejüket akarta, de nem kaphatott meg mindent, és a szerelem most nem segíthetett rajta. Csak a bátorság segíthetett, de mi is az tulajdonkép-pen? Az, ha a pisztoly után nyúl, vagy az, ha ott ül együtt a fájdalommal, a remegéssel, a szörnyű féle-lemmel? Nem tudhatta biztosan, de az első pisztoly óta már sok fegyver után nyúlt. Tudta, hogy amikor eljön az ideje, egy puskát használ majd, és a meztelen lábujjával húzza meg a ravaszt. Nem akarta megten-ni, de ha a dolgok túlságosan rosszra fordulnak – ha

Paula Mclain12

meglepődtem, amikor egy újabb levélből megtud-tuk, hogy Shakespear is várandós. Nem Pound volt az apa, Shakespear igazság szerint egy szót sem ej-tett az apa kilétéről, csak annyit írt, hogy megtartja a gyermeket. A viselkedését egyértelműen a bosszú motiválta. Ezt teszi az emberrel egy ilyen szörnyű, ocsmány helyzet, őrült tettekre készteti, amelyek el-lenkeznek a saját értékeivel, saját énjével.

Egyik délután Ernesttel lefeküdtünk aludni a szo-bánkban, amikor Pauline teljesen hangtalanul be-lopózott. Épp arról álmodtam, hogy többtonnányi homok temetett maga alá. A kép a fuldoklást idézte, de furcsamód nem rémálom volt. A homokot me-legnek és cukrosnak éreztem, és ahogy lassan össze-nyomott, az járt a fejemben: Ez a mennyország. Ez a mennyország. Olyan ernyedt és kábult voltam, hogy addig észre sem vettem, hogy Pauline bejött, amíg be nem bújt a takaró alá Ernest mellé. A délutáni hőségben mindig meztelenül aludtunk. Tudtam, mi történik, de nem akartam annyira felébredni, hogy érezzem is. Nem nyitottam ki a szememet. Senki sem szólalt meg, senki sem csapott zajt, ami kizök-kenthetett volna a kábulatból. Az ágy homok, nyug-tattam magamat. A lepedő homok. Még mindig álmodom.”

A párizsi feleség 13

„Reggel, amikor a napsugarak beszűrődtek a zsa-lugáterek résein, és az arcomra hullottak, tudtam, hogy eljött egy újabb nap, akár akarom, akár nem, és kinyitottam a szememet. A szellő meglibbentette a krémszínű vászonfüggönyöket. A fény hosszúkás mintákban vetült a sötét padlóra, én pedig ásítottam egyet, kinyújtóztam, és letoltam magamról a taka-rót. Az ággyal szemközt egy hosszú tükör állt, és láttam benne magamat, napbarnított voltam, izmos és feszes a sok úszástól és kerékpározástól. A hajam kiszőkült a napsütéstől, csak egy árnyalatnyi vörös maradt benne, a szemem tiszta volt, és csillogott, nagyon jól néztem ki. Már nem lepődtem meg ezen – hogyan tűnhetek ilyen erősnek és egészségesnek, amikor valójában haldoklom.

A szállodánkban mindenből három volt – három reggelizőtálca, három frottírköntös, három nedves fürdőruha a szárítókötélen. A szálloda szél felőli oldala mellett végigfutó, zúzott kővel felszórt ösvé-nyen három kerékpár pihent kitámasztva. Egyfelől roppant erős szerkezeteknek tűntek, szobroknak, ahogy a délutáni napfény megcsillant krómozott kormányukon – egy, kettő, három, szép sorban. De

Paula Mclain14

másfelől nézve az is látszott, milyen vékony a ne-héz váz alatt a támasztórúd, hogy a borulás szélén egyensúlyoznak, akár a dominók, vagy az elefánt-csontvázak vagy maga a szerelem.”

„A Carmelben töltött nyár után Bumbyval vissza-tértünk Párizsba. Szörnyen hiányzott neki az apja, és őszintén szólva nem tudtam, hová máshová me-hetnék.

Néhány hónappal később kapcsolatot kezdtem Paul Mowrerrel, Ernest egyik régi újságíró isme-rősével. Paul a Chicago Daily News külpolitikai szerkesztője volt, és mellesleg jó költő. Ernesttel Lausanne-ban dolgoztak együtt, és néhány alka-lommal találkoztam is vele akkoriban. Nem sokkal azután, hogy Ernesttel különváltunk, egy tenisz-klubban futottam össze vele, és a mérkőzésem után meghívott egy sörre a Café de l’Observatoire-ba. Érdeklődött irántam, ezt finoman értésemre adta, de időre volt szükségem, hogy gondolkodjak. Még annyi szállal kötődtem Ernesthez, hogy nem tudtam biztosan, képes leszek-e valaha is mást szeretni. De Paul hihetetlenül kedves volt, és türelmes, a szeme

A párizsi feleség 15

pedig csodálatosan tiszta és tengerkék. Minél tovább néztem bele, annál többet akartam látni. Paul men-tes volt minden bonyolultságtól. Megbízhatónak, kiegyensúlyozottnak tűnt, és mindig valami csodá-latos nyugodtság töltötte el. Tudtam, hogy örökké szeretni fog, és nem tesz tönkre, még egy kicsit sem. Muszáj volt hagynom, hogy megtörténjen.

1928 tavaszán Ernest és Pauline az Államokba utaztak Párizsból. Pauline öt hónapos terhes volt, és Piggottba indultak, onnan pedig Key Westbe, mert Dos Passos azt állította, ott lehet legjobban tarponra halászni a világon. Úgy tervezték, Pauline majd vesz ott maguknak egy házat, és nagyszerűen berende-zi az életüket, mert ő minden ilyen dologhoz értett – hol kaphatóak a legszebb bútorok, hol keretezik a legjobban a képeket, kikkel érdemes barátkozni. Talán jobban tudott gondoskodni Ernestről, mint én. Vagy talán mégsem.

Ernest végül nem volt olyan szerencsés a szere-lemben, mint én. Még két fia született, mindkettő Pauline-tól, de őt is elhagyta egy másik nő miatt. Azután azt is elhagyta egy még újabb miatt. Összesen négy felesége volt, és számos szeretője. Néha fájdal-mas volt arra gondolnom, hogy azok szemében, akik érdeklődéssel figyelték az életét, én csupán a korai

Paula Mclain16

feleség, a párizsi feleség voltam. De ennek valószí-nűleg a hiúság volt az oka, hogy ki akartam tűnni a nők hosszú sorából. Igazság szerint nem számított, mit gondolnak mások. Mi ketten tudtuk, mi volt a miénk, és ez mit jelentett, és igaz, utána még sok minden történt, mégis, egyikünk életében sem tör-tént semmi, ami a háborút követő párizsi évekhez volt fogható. Az élet fájdalmasan tiszta, egyszerű és jó volt akkoriban, és azt hiszem, Ernest akkor volt leginkább önmaga. Én kaptam a legjobbat belőle. Mindketten a legjobbat kaptuk egymásból.

Azután, hogy elutazott az Államokba, csupán két ízben találkoztam vele hosszú életem során, de tá-volról figyeltem, hogyan válik belőle igen gyorsan nemzedékének legfontosabb írója és önmaga által kreált hős. Láttam a Life magazin címlapján, hal-lottam a háborúkról, ahonnan bátran tudósított, és egyéb hőstetteiről is – a világszínvonalú horgásztel-jesítményekről, az Afrikában elejtett nagyvadakról, az elfogyasztott alkoholmennyiségről, amely ahhoz is elegendő lett volna, hogy nála kétszer testesebb férfit tartósítson. A saját élete köré felépített legen-da elegendő volt arra, hogy egy ideig elfedje, de én tudtam, hogy legbelül még mindig elveszettnek érzi magát. Hogy villanyfénynél alszik, ha egyáltalán ké-

A párizsi feleség 17

pes elaludni, hogy annyira retteg a haláltól, hogy ha csak teheti, mindig és mindenhol elébe megy. Igazi talány volt – jó és erős, gyenge és kegyetlen. Kivételes barát, és utolsó szemét. De egyetlen vele kapcsolatos dolog sem volt igazabb a többinél. Mind igaz volt.”