A SZELLEMI VAGYON KITELJESÍTÉSE IDŐBEN

Tσ γνωδι σεαυτον: „Ismerd meg Önmagad és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is.”1

Életünk minden napján, minden szakaszában vannak potenciális tanulási-fejlődési feladataink. Utolsó leheletünkig folyamatosan energiát veszünk fel a környezetből, és energiát bocsátunk ki. Nem mindegy, hogy eközben a bennünk szunnyadó képességek kibontásával beváltjuk-e a ránk bízott lehetőséghalmazt, hozzájárulva ezzel az univerzum gazdagodásához is vagy – bár elvonjuk az univerzumtól a nekünk szánt energiát – elpazaroljuk, esetleg kibocsátott negatív energiáinkkal mi magunk is hozzájárulunk életterünk beszennyezéséhez, mérgezéséhez.

Foglalkozzunk most a misztikus számok közül a tizenkettővel, mivel ennek is meg van a maga szerepe és jelentősége. A görög mitológiában Akhilleusznak tizenkét próbát kellett kiállnia, amelyek megfeleltethetők életutunk egy-egy tanulási szakaszának. A tizenkettő a négy és a három szorzata. A szellemi tőke négy eleme (erkölcs, tehetség, tudásszomj és törekvés) és a kiteljesítésének lehetőségére szolgáló három út (érzékelés-érzés-gondolkodás) háromszor négy, azaz tizenkét tanulási korszakot jelöl ki életünk során (44. ábra).

1. ábra: TANULÁSI CIKLUSOK ÉLETÜNK SORÁN

E tizenkét tanulási szakasz – amely egyébként megfelel a tizenkét állatövi archetípus tanulási témájának – két nagy ciklusba ágyazódik. Életünk első fele egy növekedési, míg a második egy visszafejlődési, összehúzódási ciklust foglal magába, ezért életgörbénk a ciklusok és tanulási szakaszok bejelölésével egy haranggörbe formájú függvényen is ábrázolható. Az egyes időszakok hossza különböző és azon belül egyénenként is eltérő lehet. A kisgyermekkor legnagyobb tanulási feladatai az első három évben zajlanak: ide négy tanulási szakasz esik, majd az ütem folyamatosan lassul és egy-egy tanulási szakaszhoz egyre nagyobb időintervallum, kapcsolódik. Az intenzív tanulási időszak nagyjából a fiatal felnőttkor eléréséig tart, a tapasztalatok elmélyítése alapján a felelősségteljes begyakorlás igényének megjelenése és alkalmazása az aktív életkorra esik, míg a végső szintetizálás (vagy ennek elmaradása) az inaktív életszakasz feladata. Ezeket a tanulási témaköröket – tetszik, nem tetszik – valamilyen szinten abszolválnunk kell.

1 A delphoi jósda homlokzatán lévő felirat

Életünket felfoghatjuk egy, az önismeretünk megvalósítását szolgáló több részből álló zeneműként, amely nyitányból, két felvonásból és fináléból áll. A nyitány adottságaink, képességeink számbavételét és megismerését teszi lehetővé a fizikai (testi), míg az első felvonás a lelki, a második felvonás ugyanezt a szellemi síkon. Megismert adottságaink és képességeink hasznosítására és meghaladására kínál kibontakozási lehetőséget a darab fináléja. A zenemű mind a négy részében három fő vezérmotívum szerepel, amelynek variációit az adott sík témakörei színezik, első vezérmotívum az identitás, a második a biztonságra törekvés, míg a harmadik a két előző szintetizálása az információszerzés révén.

Gördüljön hát fel a függöny, szóljanak e nagy zenei dráma vezérmotívumai, amelyhez aláfestést minden szakasz záróakkordjaként régmúlt és kortárs hírességek műveinek kiragadott részei szolgáltatják.

1. ÚJSZÜLÖTT KORSZAK: TÚLÉLÉSI KÜZDELEM

A születés és a csecsemőkor tanulási témája az önvalónkba és a külvilágba való behatolás, az „én” határok kijelölése, az önérvényesítés , azaz identi tásunk megtapasztalása a cselekvésen keresztül . Vezérmotívuma: Én vagyok.

Az egységélmény kellemesen langymeleg állapota a születést megelőzően véget ér: a magzat helyzete egyre szűkebbé és kényelmetlenné válik, amiből egyetlen kiút marad: a szülőcsatorna. A születés a legelső életkrízis, a végérvényes átmenet a polaritásba. Sokan vélik úgy, hogy a paradicsomból való kiűzetés mítoszának a földi életben a születés, az anyaméhből való kitaszítás az ihletője. „A csecsemő is szenved, ha szül a nő, a páros kínt

enyhíthet alázat” mondja a költő2, és valóban, a születést többnyire félelemtől vegyes válsághelyzetként éli meg a csecsemő is és az anya is.

Azt mondják, hogy a születés folyamata egyben az élet filmjének felgyorsított lepergetése is, és tény, hogy számos későbbi válságszituáció az élet során meglepő analógiát mutat a születési krízissel: E válságok többnyire hatalmas erővel jelentkeznek, gyakran szép múltat rombolnak széjjel, és nincs értelme bárkit is hibáztatni miattuk. Mindig fel kell áldozni valamit a régiből, hogy valami új megszülethessen. Az újrakezdésnek ezt a mintáját követhetjük minden áttörést jelentő síkon. Vannak előrejelző követek, mint a jósló fájások, amelyek bejelentik az újat, azután tolófájások, amelyek kikényszerítik – akár fájdalom árán is – az új világrajövetelét. A visszaútra, a helyben maradásra nincs lehetőség: indulni kell a bizonytalanba, az ismeretlenbe, a félelmetesbe. Az is jelzésértékű a későbbiekre vonatkozóan, hogy a gyerek fejest mer-e ugrani az életbe vagy az orvosnak kell őt császármetszéssel vagy egyéb fizikai beavatkozással a világra segítenie. A köldökzsinór elvágásával az újszülött kapcsolatba lép a belégzés és kilégzés ritmusával, és ezzel egy lépéssel előbbre jut az ellentétek kettős világában, amibe aztán egyre mélyebben bele kell hatolnia.

A megszületést követő első megnyilvánulás a kétségbeesett üvöltés. A szó szoros értelmében itt „két-ségbe” esésről, azaz a méhen belüli védettségben a mamával való teljes szimbiózis (egységélmény) megszűnéséről van szó. Fizikailag ez az aktus a köldökzsinór elvágását követően a levegő3 tüdőbe áramlása.

Persze a születésnek nem kellene feltétlenül félelemmel és fájdalommal járnia az újszülött számára!

Thorwald Dethlefsen: A „gyengéd szülés”4

A szülés az a folyamat, amelyben manapság mindent szisztematikusan rosszul csinálnak, amit csak rosszul lehet csinálni. Kezdve a programozott szüléssel, amelyik erőszakosan szembeszáll a világ természetes ritmusával,

2 József A: Nagyon fáj József Attila összes művei 3 V.ö.: levegő és tüdő, mint a kommunikáció természeti analógiái 4 Dethlefsen T.: Az újjászületés élménye Magyar Könyvklub 1996. p. 193.

folytatva az öntudatlan anyával, a gyermek az egyik sokkot éli át a másik után. Nem csoda, hogy hangosan ordít. Az már szinte groteszk, hogy ezt az ordítást a jó érzés jeleként érzékelik. Ha egy gyermek helyesen születik, akkor nem ordít, hanem mosolyog…

Egy orvos mindenesetre felfogta, mi történik a szüléskor, s mit művelnek eközben az emberek. Ez a francia orvos, a párizsi dr. Leboyer, a „gyengéd szülés” atyja. Ő fejlesztette ki azt a szülési folyamatot, amelyben a születés traumája mind az anya, mind a gyermek számára elkerülhetővé válik. Az anyák elsötétített szobákban, elkülönítve, teljes nyugalomban hozzák a világra gyermeküket. A gyermeket születés után azonnal az anya hasára fektetik, s az anya átöleli az újszülöttet. Az anya és a gyermek közötti összeköttetés a köldökzsinóron keresztül megmarad. Az apa természetesen jelen van. Minden lassan és természetesen történik, minden hirtelen megnyilvánulást kerülnek. A gyermek csak helyet cserélt: bentről ki, egyébként nincs semmilyen változás. Egy idő múltán a köldökzsinórt az anyán masszírozni kezdik, így a pulzus egyre lassúbbá válik, amikor teljesen megszűnik, akkor vágják el a köldökzsinórt. Anélkül, hogy kapna egyet a fenekére, a gyermekben a légzés ritmusa magától, lassan alakul ki.

Ha az egyébként zavar- és komplikációmentes szülés e „gyengéd” módszerrel párosul, akkor az így világra hozott újszülöttek mosolyogva születnek meg, és későbbi életükben is kevesebb vagy kisebb megrázkódtatással járó traumát élnek át. Nem félnek, és szoronganak a sötétben, nincsenek lidérces álmaik, tehát összességében sokkal nagyobb esélyük van a kiegyensúlyozottabb lelki életre, mint a hagyományosan erőszakos módon világra segített társaiknak.

A születést követő első napok a túlélésért való küzdelem, illetve a halálfélelemből fakadó megnyilvánulások. Már semmi sem áramlik magától, minden szükséglet kielégítését ki kell harcolni. A szopási időszakokban az egységélmény rövid időre és más minőségben helyreáll a mamával, és az alvási periódusok is visszaidézik a teljesség boldog elégedettségét. A jótékony alvás szakaszaiból a valóságra ébredve azonnal tiltakozni kell az éhség, a szomjúság, a magárahagyottság, a kitaszítottság miatt. E parányi, ráncos emberke kivörösödött arccal, hadonászó, ökölbe szorított kezecskékkel üvölti haragját a világba, ha kínozza az éhség, a hideg, a fájdalom. Azonnali beavatkozást követel. Apró, és a hangja is gyenge, mégis igen harcos, agresszív érdekérvényesítés ez, amellyel az új jövevény jelzi, hogy ő is itt van, és részt kér az életből. Ez akkor tapasztalható, ha valóban a fizikai szükségleteinek a kielégítését követeli meg, amit ha megkap, azonnal elégedetten el is hallgat. Nem tévesztendő össze ez a sírás a lelki szükségletek (babusgatás, simogatás, gügyörészés) iránti igény jelzésére szolgálóval, ami a testi szükséglet (tisztába tevés, etetés, itatás) után sem marad abba. Egyébként a legtöbb anya jól eligazodik kisbabája e kettős igényét megjelenítő, külső szemlélő számára egyformának tűnő üvöltésén.

A csecsemő sírása azt üzeni, hogy „Én is itt vagyok, figyelmet kérek, vegyetek komolyan vagy baj lesz!” És tényleg baj lesz. Többnyire még akkor sem hagyja abba, ha már fogytán az ereje vagy nem kap elég levegőt. Van, hogy álomba sírja magát, de van, hogy végkimerülésig követeli a magáét. Nem ritka, hogy a sírástól félrenyel, csuklik, fulladozni kezd, szívverésében zavar áll be, és életveszélyes helyzetbe sodorja magát.

Későbbiekben az élet számos veszélyhelyzetében, kiélezett konfliktushelyzetében előhívható ez az agresszív megnyilvánulás. Többnyire olyankor, amikor a veszélyeztetettséget, a fenyegetettséget életellenesként éljük meg vagy zsigeri félelmeink leküzdéséhez az ilyen fajta figyelemfelkeltés erőt, bátorságot adhat. Jól tudjuk, hogy az is fél, aki üvölt, nem csak az, aki suttog. Az üvöltés enyhítheti a belső szorongást. Félelmetesnek látszani ugyan még nem bátorság, de ettől még hatásos lehet, ha képes elriasztani az ellenfelet.

A tanulási feladat tehát az erő kommunikálásával a félelem leküzdése. Két esetben alkalmazzuk többnyire: ha saját magunk vagyunk veszélyben vagy szorult helyzetben, illetve olyankor, mikor nálunk védtelenebbet akarunk megvédeni. Nem a testi fölényre, hanem a bátorság demonstrálására van szükség, ezért alkalmazzuk az üvöltést, a késhegyre menő összeszólalkozást, amit nem is igen lehet tekintélyvesztés nélkül félbehagyni. Képletesen – néha nem csak úgy – a másik vesztét akarjuk, hiszen csak ezen az áron nyerhetünk. Agyunk vörös ködbe borul, szavainkat az ösztönök irányítják, kontrollálatlanul bugyognak elő a meggondolatlan vagdalkozások, sértések. Néha övön aluli megjegyzések is. Nem számít. A küzdelem célja a túlélés, a mindennél erősebb életösztön. És az életben maradás adja meg a felmentést a zsigeri agresszióra. Radnóti ennek a problémakörnek a költészet nyelvén így ad hangot:

Radnóti Miklós: Huszonnyolc év5

Erőszakos, rút kisded voltam én ikerszülő anyácska, - gyilkosod! öcsémet halva szülted-é, vagy élt öt percet, nem tudom, de ott a vér és jajgatás között úgy emeltek föl a fény felé. akár egy győztes kis vadállatot, ki megmutatta már, mennyit ér: mögötte két halott.

Mögöttem két halott előttem a világ, oly mélyről jöttem én, mint a haramiák; oly árván nőttem én, a mélységből ide, a pendülő, kemény szabadság tágas és szeles tetőire.

Milyen mély volt gyermekkorom, nagy, s milyen hűvös, Hívó szavad helyett kígyó szisszent felém játékaim kis útjain, ha este lett s párnáimon vért láttam én, a gyermeket elrémítő, nagy, hófehér pehely helyett.

Milyen mély volt gyermekkorom, s milyen magos az ifjúság! A két halál megérte-é? – kiáltottam a kép felé, mely ott sütött szobám falán. Huszonnyolc éves voltál akkor, a képen huszonöt talán, ünnepélyes ifjú nő, komolykodó, tűnődő. Huszonnyolc éves voltár akkor, most ugyanannyi lettem én, huszonnyolc éve, hogy halott vagy, anyácska! véres szökevény!

Anyácska, véres áldozat, a férfikorba nőttem én, erősen tűz a nap, vakit, lepke kezeddel ints felém, hogy jól van így, hogy te tudod, s hogy nem hiába élek én.

5 Radnóti Miklós összes versei és műfordításai Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1974. p.119

2. SZAVAK NÉLKÜL KORSZAK: ÉRZÉKELÉS

E korszak tanulási témája a biztonságra törekvés f izikai ( test i síkon), azaz önvalónkról és a külvilágról nyert információk gyűj tése az ösztönös megismerés tapasztalatain keresztül . Vezérmotívuma: Nekem van .

A mamával való szimbiózis élményét a szoptatás időszaka még fenntarthatja egy ideig, de a kisbaba egyre inkább kénytelen szembesülni különállósága tényével. A teljesség, az egységélmény helyett öt érzékszerv áll rendelkezésére, amelyek segítségével kezdi felfedezni és megismerni „énje” határait. Szemügyre veheti, szimatolhatja, fülelheti, ízlelgeti és tapogathatja a világot, mely körbeveszi. Szerencsére ilyenkor még csalhatatlanul működik a

hatodik érzék is, amelynek iránymutatása alapján ösztönösen megnyugszik jólelkű emberek közelségében, és pánikszerűen reagál olyan személyekre, helyzetekre, tárgyakra, akik, és amelyek a biztonságát veszélyeztetik. Ebben a korszakban a kisbaba lassan felfedezi a saját testét, annak működését és a szűkebb környezetét. Figyeli, tapogatja, szagolgatja, ízlelgeti a keze ügyébe kerülő tárgyakat, érzékeli a zajokat. Ráhangolódik a nappalok és éjszakák ritmusának váltakozására, és az ébrenlét időszakaiban egyre érdeklődőbben aktivizálja magát. Szinte mindennel azonnal a szája felé közelít, hiszen a tájékozódás legbiztosabb módja, ha megkóstolja és „bekebelezi” az ismeretlen dolgot.

Ahogy tanulja használni érzékszerveit, szemlélődés közben felfedezi izmait, testi funkcióit. Testének fokozatos birtokba vételével igyekszik leküzdeni az elkülönültség érzéséből adódó szorongást, félelmet. Érzékszervei segítségével lassan kapcsolatot épít ki a környezetével. Mindent birtokolni akar, és mindenhez ragaszkodik, ami számára a biztonságot jelenti: személyekhez, tárgyakhoz, rítusokhoz. Kapaszkodik a tapasztalataiba. Lassan felfedezi, hogy a fizikai valóság megismerése az érzékszervei közvetítésével lehetővé válhat számára, ezért minden igyekezetével fejleszti képességeit, és önfeledten örül minden apró sikernek. A fizikai valóság felfedezése az állandóság, a megszokás biztonságát ígéri.

Az érzékelési korszak legfontosabb tanulási feladata tehát az elkülönültség elfogadása, az én-határok megtapasztalása, ugyanakkor fontos időszaka az ösztönös léleképítésnek. Ennek útja a birtoklási igény feltámadásán, a begyűjtésen és a ragaszkodáson keresztül a szokások rögzülésébe torkollik. A megismerés a személyes megtapasztaláson keresztül zajlik, ehhez az érzékszervek birtokba vétele szolgál eszközül.

Karinthy Frigyes: A papám6

(Hat hónapos fiú naplójából)

Elhatároztam, hogy feljegyzek magamnak néhány megfigyelést, amikre később, mint naturalista írónak, szükségem lehet. Szűk környezetem csak kevés teret enged a szemlélődésre, s így egyelőre néhány állandó jelenséggel foglalkozom: ezek között az én szolgálatomra kirendelt személyzetnek sajátos alakjával, aki hetek óta igyekszik már érdeklődésemet felkelteni önmaga iránt, olyan makacs, jobb sorsra érdemes buzgalommal, ami bizonyos jóindulatú és leereszkedő szánalmat vált ki belőlem. Ez a személyzetem középtermetű, kuszált hajú és sárgás arcbőrű ember, egyebet nem tudok róla, nem is érdekel, bár, mondom, sokszor igazán meghat az a buzgalom, amivel észre akarja vétetni magát. Állandóan körülöttem kuncsorog, a legkisebb jelre odaugrik hozzám és naiv, lelkesedő arcán csak úgy világít a forró vágy, hogy valamiben szolgálatomra lehessen, szegényke. Főleg az utóbbi időben minden igyekezetével azon van, hogy megjegyezzem az arcát és a nevét. Naponta százszor bemutatkozik nekem: „Papa, papa – én a papa vagyok”, mondja újra és újra, kétségbeesetten és reménykedve, hogy talán egyszer mégis méltatom majd arra, hogy megjegyzem magamnak. Annyit erőlködik, hogy most már körülbelül tudom is, sőt ki is tudnám mondani a „papa” szót, de direkte nem teszem, az ember ne bizalmaskodjék a szolgáival, az sose jó. Nem kell, hogy elbízza magát, úgyis eleget a terhemre van. Bár, ismétlem, ez a kutyahűség bizonyos szánakozó jóindulatot kelt bennem. Bokros teendőim közt (most kezdenek kibújni a fogaim, nagyon el vagyok velük foglalva) néha futólag gondolok rá: miféle ember lehet

6 Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem Akkord Kiadó, Budapest. 2000. p. 87-90

szegény? Múltkor reggel, még ágyban fekve, miután néhány parancsoló kiáltással berendeltem Mama nevű szolgálómmal a reggelit, és jóízűen elfogyasztottam: eluntam magam, szórakozottan nézegettem körül, és megpillantottam őt, az asztal előtt ült, valami fekete rudacskát tartott a kezében, és ezzel a rudacskával kapirgált egy előtte heverő papírdarabra. Hirtelen szánalom fogott el: milyen fejletlen, tudatlan ember lehet! Lám, ott van a kezében egy tárgy, előtte az asztalon papír – és ez a gyermekes, csacsi ember, ahelyett hogy mind a kettőt bedugná a szájába, mint ahogy értelmes emberhez illik, egyikkel kapirgálja a másikat, mintha viszketne neki a papír. De ez még semmi. Egy másik, hajlott végű csőnek a végét meg néha a szájához emelte, füstöt szítt belőle, aztán megint kifújta, ahelyett hogy az egész csövet megpróbálta volna lenyelni; szegény, buta ember, hiszen ez még azt se tudja, hogy a dolgokat, amik a kezünkbe kerülnek, kivétel nélkül be kell dugni a szájunkba, ez az egyetlen mód, hogy kívül ne maradjanak. Mondom, nagyon megszántam és halkan felnevettem. Persze rögtön odanézett, felugrott és sugárzó arccal, sopánkodva futott hozzám, mint egy kis kutya. Kegyesen rámosolyogtam, hogy buzgalmát megjutalmazzam, és megengedtem neki, hogy időközben átnedvesedett toalettemet szárazra cserélje ki. Ezután intettem neki, hogy leülhet mellém, sőt azt is tűrtem, hogy felemeljen és az ölébe vegyen. Mindezt azért, mert kíváncsi voltam rá, mit mívelt azzal a fekete rudacskával, minek az neki, szegénykének. „Kö… kö” mondtam neki értelmesen, franciául (Que faites vouz? ezt akartam kérdezni). Erőlködve figyelt, hogy megértse, mit parancsolok, de rögtön láttam, hogy szűk kis agya nem fogta fel szavam jelentését. Zavartan elvigyorodott és ismételte, amit beszéltem. „Kö…kö” mondta és ugrált, mint egy papagáj. Bosszantott ez az együgyűség és kicsit összehúztam a szemöldököm, amire aggódva és ijedten figyelni kezdett. „Gagyigó” mondtam neki, de ezt se értette, csak mondta utánam. „Vevegyő” próbálkoztam most már haragosan, de nem tudott értelmesen felelni. Homályosan érezhette azonban, hogy akarok valamit, mert dadogni kezdett. „Bubu”, mondta, „Bubuka” és más ilyen értelmetlen artikulálatlan szavakat ejtett. Lehetetlen ember, igazán nem megyek vele semmire. Megfogtam a fülét és cibálni kezdtem, erre visszarántotta, ahelyett hogy értelmes ember módjára levette volna a fejéről, hogy ideadja nekem játszani. Látva, hogy reménytelen az eset, meguntam szegénykét és hangosan kiabálni kezdtem, hogy jöjjön a másik személyzet és vigye innen ezt az embert. Jött is már, futva, jól összeszidta a „papá”-t, és átvett tőle. Szegény „papa” elszontyolodva, lehorgasztott fejjel ódalgott vissza az asztalhoz.

3.”MIÉRT?” KORSZAK: CSAPONGÁS

A “Miért? korszak az önálló mozgás, a járás és a beszéd elsaját í tásának időszaka. Tanulási témája az információszerzés társasági és intel lektuális kapcsolatok útján, és az önkifejezés, azaz önvalónk és a külvilág megismerése sokoldalú és lankadatlan érdeklődéssel . Vezérmotívuma: Gondolkodom .

A fizikai test érzékszerveken keresztüli megtapasztalása, birtokba vétele után ez a korszak a tényleges használatba vétel időszaka. Titáni méretű tanulási feladat áll a kisgyermek előtt, mégis pajkos, örömteli, élményekben gazdag, színes időszak ez. A mozgás összerendezése, a két lábra állás, majd a megindulás, és közben a szóbeli kifejezőkészség elsajátítása. Megfigyel,

utánoz, felfedez és kísérletezik, fáradhatatlanul. Minden érdekli, válogatás nélkül mindent meg akar érteni, szakadatlanul kérdez, és a kapott válaszokat elfogadja. Szókincse elképesztő ütemben gyarapodik. Kombinációs készsége, gondolkodásának eredetisége sok meglepetéssel szolgál. Figyelme az információ befogadásra és a minél tökéletesebb visszaadásra irányul, nem ennek a korszaknak a feladata, hogy a hallottakat kritika alá vonja. Pillangóként csapong egyik feladatról, témáról a másikra.

A polaritások felfedezése ebben az időszakban a „jó” és „rossz” megtapasztalásán keresztül történik. A követendő értékek, a minták ebben a nagyon fogékony időszakban vésődnek be. „Anyám szájából édes volt az étel, / apám szájából szép volt az igaz” emlékezik a felnőtt József Attila élete legfelhőtlenebb időszakára. Sokan vélik, hogy nagyjából három éves korig a gyermek nevelése befejeződik. Ami utána következik, az már csak felesleges ráadás. Talán pont a játékosság, az örömteliség teszi olyan termékennyé ezt az időszakot. A fantázia szabadon csapong, segítségével még színesebb a világ. Kellenek az új és újabb hősök, kellenek a mesék, a rigmusok, a mondókák. A gyermek értelme és lelkivilága ezektől gyarapodik, a játékosságon és az élményeken keresztül lehet

táplálni, gyarapítani. A meseélmény varázsa semmihez sem fogható. Minden nap el lehet kalandozni meseországba és kiválasztani azt a mesét, ami a gyermek képzeletét megragadja, és amit fél-éberen és álmában tovább szövögethet. A mesélés fontosságáról, az érettség szintjéhez igazodó mese megválasztásához jókora szakirodalomból7 kaphatunk támpontot. Különösen megszívlelendő azonban, hogy a legjobb mesék mindig archaikus hősükkel vagy történésükkel hatnak a mesét hallgató kisgyermekre, hiszen ezek a mesék tudatalatti képeket mozgósítanak.

Amilyen nagy erőfeszítést és összpontosítást követel a kisgyermektől e feladatok elsajátítása, annyi élvezetet, spontán örömöt is ad számára a legkisebb eredmény is. A környezet általában nagy lelkesedéssel, folyamatos pozitív megerősítéssel nyugtázza a teljesítményt. Íme egy kis ízelitő ennek az időszaknak a hihetetlen kreativitásáról és a bizonyság, hogy a tanulás lehet örömteli és kellemes, okozhat folyamatos „flow” élményt.

Hárs László: Miértek és hogyanok8

Hogyha nyár van, hol a tél? Egész télen hol a nyár? Mikor nem fúj, hol a szél? És hogyha fúj, hova száll?

Fényes délben hol a Hold? Sötét éjjel hol a Nap? Ha kimosták, hol a folt? Ha nem habzik, hol a hab?

Ha beszélnek, hol a csend? Ha felszárad, hol a sár? A mente az hova ment? A várkastély mire vár?

A félóra mitől fél? Az aludttej hánykor kel? Két adagot mért nem kér, ki nyaklevest ebédel?

A golyóban mi a jó? Kiabálban mi a bál? Miért folyik a folyó? A tó vize miért áll?

Mért nem úszik a csibe? A hal mért nem repül el? Az eső mért esik le? Mért nem esik soha fel?

Miért mindig ma van ma? A holnap miért nem ma van? Minden csupa hol meg ha, csupa miért és hogyan.

Mondják: néhány év alatt nagyra növök biztosan, s mind az összes titkokat megfejthetem egymagam.

7 Jung érdemei elévülhetetlenek az archetipusok felismerésében, számos követője és tanítványa közül különösen Marie-Louise …… tett sokat hozzá az archetipikus mesék értő elemzésével ahhoz, hogy megértsük, miért hatnak ezek a mesék olyan mélyen a kisgyermekre. 8 Cini-cini muzsika – Óvodások verseskönyve Móra Könyvkiadó p. 191.

De marad majd egy titok, amit akkor sem értek: hogy lesznek a hogyanok, s miért vannak miértek?

4. DACKORSZAK: ÉRZÉS

A dackorszak az érzelmi fej lődés időszaka. Tanulási témája az érzelmi és lelki szinten végzett cselekvés, az önelfogadás és önszeretet , azaz önvalónk és a külvilága mélyebb rétegeibe merülés érzelmi reakciók hullámverésében. Vezérmotívuma: Érzek .

Áttekintettük, hogyan igyekszik a kisgyermek többé-kevésbé megismerni, és birtokba venni testi adottságit. Megtanulja az érzékszervek funkcionális működtetését. Kapcsolatot teremt önmaga és a szűkebb környezete között. Mindeközben azonban a lelki fejlődésre is figyelmet kell fordítani. A tanterv előbbieket kísérő vagy követő szakasza tehát az érzelmek megismerése,

érzelmi reakciók kitapasztalása.

A dackorszakon belul első, második szakaszt is megkülönböztetnek. Jogos ez az elnevezés, hiszen ilyenkor az érzelmi cselekvések kerülnek kipróbálásra, megtapasztalásra: Melyik érzelemnyilvánítás az eredményesebb a kisgyermek akaratérvényesítéséhez? A hízelgés, az alkalmazkodás, kedveskedés vagy az ellenkezés, a hisztéria, a duzzogás, megsértődés, félrevonulás? Mivel itt a szocializáció többnyire a szűkebb családban, illetve a korban nagyjából összeillő pajtások körében zajlik, ezért elsősorban az ő visszajelzéseik segítik a tapasztalatszerzést. Minden kisgyermek hamar kitapasztalja, hogy kivel melyik módszere a célravezető, s a többeknél beváló taktikákat rögzíti. Ezért fordulhat aztán elő, hogy 50 éves, magas beosztású üzletasszony a tárgyaló felek legnagyobb megrökönyödésére előadja azt a hároméves korában alkalmazott duzzogási taktikát, sírógörcsöt vagy meg nem-értettségi nagyjelenetet, amellyel annak idején sikeresen tartotta sakkban az egész családját. Vélhetőleg a tárgyalás közben elhangzott egy olyan „hívó-szó” vagy olyan hangulati elem, amely aktivizálta a sok éves, dac-korszak idején bevésett technikát.

Sokaknál ez a dackorszakban elsajátított technika későbbiekben az érzelmi fejlődésben féket is jelenthet. Olyan mélyen rögzül, hogy csak nagyon megkésve, esetleg idős korban sikerül továbblépni a fejlődés útján, de az is előfordulhat, hogy valaki élete végéig megtartja ezt a „gyermeteg” kapcsolattartási technikát és nem képes tőle megszabadulni. Kár lebecsülni a kisgyerekkor fejlődési szakaszában ezt az állomást, nagyon sok későbbi bonyodalomnak, egyéni kudarcnak veheti kezdetét az a szülő, aki képes szerető figyelemmel és értő módon helyes irányba terelni az itt felgyülemlő negatív emóciókat. Igen jó példa erre az Arany János által megfestett „családi dráma” kezelése az édesapa részéről:

Arany János: Juliska elbujdosása

Egyszer egy kis leány mit tett fel magába? Azt, hogy ő biz΄ elmegy széles e világba, elbujdosik messze, a határon végig, a mező párkányán leboruló égig, túl a három nyárfán, a tanyákon is túl. Fele sem bolondság, mert már éppen indul; szegénykét vajon mi indíthatta erre?

Hát bizony gyakorta megesik, nem újság a gyerekszobában az ily háborúság: A fiú vagy lányka tisztjét megfeledi: papa megdorgálja, s a mama megfeddi, sőt, ha nagy a vétség, s nagyon rossz a gyermek,

az se hallatlan, hogy valakit megvernek, azzal kényszerítik a maga javára, melynek egy-két könnycsepp nem olyan nagy ára.

A mi kis lányunkat vereség nem érte: de fájt neki a szó, megneheztelt érte; félreül duzzogni, csinál képet, bosszút, töri fejét nagyba, miképp álljon bosszút. Mellé sompolyog a cicus, vigasztalja, dorombol egy nótát, a kezét is nyalja: de a keményszívű elveri a macskát, orrára koppintva egy goromba fricskát.

Jön az ebéd sorja, csörög tányér, kalán: ez a kis haragost megbékíti talán? Ó, dehogy! akármit terítnek, tálalnak: ő még arra sem néz, elfordul a falnak. Majd összekeresi, ami csak az övé, szép rendetlenségbe köti mind együvé; nem marad ki semmi, vele megyen a báb: lesz kivel az úton beszélni legalább.

Akkor megcsókolja szüleinek kezét, búcsúzik örökre, nem használ a beszéd; anyja szépen kéri: „Ugyan hová mennél? Hol hálnál az úton? Mit innál, mit ennél? Ne menj el galambom, ne menj el virágom! Ki lesz akkor az én kedves kis leányom? Ha te engem itt hagysz, ugyan hová legyek?” Gondolá a rossz lány: azért is elmegyek.

De az édesapja komolyan így szóla: „Már fiam, ha elmész, nem tehetek róla: itt van egy fehér pénz a nagy útra, tedd el; erre sem vagy méltó önnön érdemeddel.” Fanyalogva nyúlt a kis leány a pénzhez, otthon maradásra szinte kedvet érez; de örökségét már kiadá az atyja, egy szó kellene csak: szóval sem marasztja.

(Elindult világra, s az utcaajtónál egy kutyát látott, s nem mert világra menni. – A.J. jegyzete)

5. JÁTÉKOS KORSZAK: RAGYOGÁS, ÖRÖMSZERZÉS

A játékos korszak tanulási témája az önmegvalósítás, az identi tás biztonsága, azaz önvalónk kinyilvánítása a külvilágnak az érzelmek kisugárzásán keresztül . Vezérmotívuma: Megmutatom magam .

A játékos korszak az „ego” kiteljesítésének időszaka. Döntő jelentősége van abban, hogy a gyermek szocializálódjon, megtalálja és elfogadja a helyét a mikroközösségben. A hangsúly azon van, mennyire illeszthető össze a kisgyermek saját magáról alkotott én-képe a közösségi szerepekből neki szánt szereppel. Megerősítést vagy elutasítást kaphat, mikor a helyét keresi a csoporton belül. Természetesen a kiscsoporton belül nagyon sok csoportszerep

képzelhető el, amelyekben minden bizonnyal képviselve lesznek az elemek különböző

kombinációkban. A játékos korszak tanulási feladata ezért szintén nagy követelményt támaszt a kisgyerekkel szemben: meg kell tanulnia eligazodnia ebben az új szituációban. A közösség tagjai között biztos lesznek olyanok, akik egy általa begyakorlott kezdeményezésre vagy válaszreakcióra nem a szokott – eddig a családtagokkal begyakorlott és ezért már ismerős módon reagálnak. Ez az időszak tartogatja a legtöbb nyílt konfrontációit, amikor elemi összeütközésekre kerül sor: víz a tűzzel, levegő a földdel versengve nincs nagy esély a békés rendezésre, hiszen a kisgyermek még leplezetlen őszinteséggel mondja ki, amit gondol, teljes vállszélességgel belemegy a küzdelembe, nem törődik sem a maga, sem a másik sérülékenységével.

A játékosság korszakában nagyjából kialakulnak a társas kapcsolatokban elfoglalt jellemző szerepek, amelyben lesznek vezetők és vezetettek. A vezérszerepnek itt, a gyerekkorban még az a követelménye, hogy a vezetőt a többiek valóban elfogadják vezetőjüknek, és ez többnyire valamilyen vezetői alkalmasságot megtestesítő képesség, tulajdonság megléte miatt van. Az extravertált kisgyermekek lételeme, hogy a figyelem középpontjába kerülhessenek. Ezt természetesen sokféle módon tehetik: van, aki fizikai erejével, erőszakosságával, félelemkeltéssel vívja ki a többiek előtt a tekintélyét, van, aki ötletességével, kreativitásával, ügyességével, értelmével hat a csoporttársaira. Néhány kisgyermekről már ekkor, ahogy a többiekkel játszik a homokozóban megállapítható, hogy vezetésre, irányításra termett. A gyerekek általában szeretik, ha van közöttük olyan irányító, akinek az útmutatásait követni lehet. Számukra a végrehajtás, az engedelmesség többnyire nem okoz nehézséget. Szívesen teljesítik az elvárásokat, végrehajtják a rájuk bízott feladatokat, együttműködők és segítőkészek. Minden kisközösségben található egy-két olyan gyerek, aki a magányos játékokat kedveli, nem kíván bekapcsolódni a közösségi játékokba. Van, amelyik szívesen keresi a felnőttek társaságát, és velük kommunikál, de van, amelyik inkább félrevonulva, egymagában van legszívesebben.

A vezetésre termett kisemberek az uralkodói, hatalomgyakorlói szerepre készülnek: könnyedén osztják a parancsokat a többieknek, akik azokat kivétel nélkül végrehajtják. Ha baj van, hallgatnak rájuk, ha viszály van, elfogadják az általuk kimondott ítéletet. Minden gyerek szeretne az ő csapatukba tartozni, lelkesednek értük, felnéznek rájuk, tisztelik őket. Otthon csak róluk mesélnek, hogy ma mit produkáltak, milyen játékot eszeltek ki, mit mondtak akkor, amikor… Ezt ők természetesnek veszik, hiszen az uralkodás náluk „születési előjog”, így számukra is természetes, hogy küldetésük megkérdőjelezhetetlen. Ugyanakkor ritkán élnek vissza szerepükkel, rendkívül jószívűek és nagylelkűek. Szeretik a népszerűséget, ha figyelnek rájuk, ha középpontban lehetnek, imádnak lubickolni a sikerben és elismerésben. Szívesen járnak a többiek kedvében, szórakoztatják, jó kedvre hangolják őket. Játékosak, szellemesek, sziporkázóak tudnak lenni, minden megnyilvánulásukban van valami magával ragadó. Lelkesedést, tetszést tudnak kiváltani a környezetükből, minden különösebb erőfeszítés nélkül. Nem idegen tőlük azonban az öncélú tetszelgés, a pózolás, szerepjátszás sem, ha ezzel tudják megragadni mások érdeklődését.

Más kérdés, hogy mit kezd magával az olyan kisgyermek, aki magát vezetésre méltónak és alkalmasnak tartja, ám ezt a többiekkel nem sikerül elfogadtatnia, azaz nincs megfelelő tömegbázisa vezérsége elismertetéséhez. Ez a helyzet többnyire identitási zavart okoz, ami a kettős szerepjátékban is megnyilvánulhat: az erőssel szemben végrehajtó szerepet folytatnak, míg a legkisebb lehetőség esetén azonnal érvényesítik az uralkodói szerepkört. Lehet, hogy ezt csak oly módon tudják megtenni, hogy életük egyik színterén – pl. az óvodai közösségben – alkalmazkodnak a végrehajtói szerephez, míg a családi környezetben valóságos diktátorrá lépnek elő, terrorizálva a nagyszülőket, a kisebb testvéreket vagy éppen a szülők valamelyikét. Természetesen fordított szerep is elképzelhető, amikor otthon az engedelmes, szófogadó kisgyerek, és a gyerekközösségben válik hangadóvá, vezéregyéniséggé.

Közös ezekben a különböző csapatszerep-tanulási feladatokban, hogy ha elfogadó, elismerő környezetben tud a kisgyermek megnyilvánulni, akkor ő is szeretetre méltó, jóságos. Nehezebb dolga van a kisembernek, ha nem együttműködő, de ellenséges, rosszindulatú, esetleg közömbös közegben kell kibontakoznia. Ilyenkor felerősödnek benne a gátló, és ellenséges megnyilvánulások, a sértődékenység, a megbántottság. A meg nem értettség belőle is rosszindulatot, bizalmatlanságot, haragot és bosszúállást vált ki. Ezek az indulathullámok hosszú időre eltorlaszolhatják lényének sugárzó, melegséget, jóságot, nagyvonalúságot árasztó csatornáit. Az alábbiakban Szabó Lőrinc

versében azt a végtelen nagylelkűséget és világmegváltó jóságot érhetjük tetten, amely egy 3-5 éves emberke legfontosabb üzenetét tolmácsolja a külvilág felé.

Szabó Lőrinc: Kicsi vagyok én

Kicsi vagyok én, majd megnövök én, mint a tüdő a fazékból, kidagadok én

Kicsi vagyok én, majd megnövök én, apámnál is, anyámnál is nagyobb leszek én.

Kicsi vagyok én, erős leszek én, világ minden óriását földhöz vágom én.

Kicsi vagyok én, bátor leszek én, óriások palotáit elfoglalom én.

Kicsi vagyok én, nagy hős leszek én, aranyszobát adok minden testvéremnek én.

Kicsi vagyok én, boldog leszek én, én leszek a legjobb ember a föld kerekén.

6. KISISKOLÁS KORSZAK: KÖRÜLTEKINTÉS

A kisiskolás korszak tanulási témája az önismeret , az ismeretszerzés anyagi szinten, azaz önvalónkról és a külvilágról szerzett i smereteink pragmatikus és szisztematikus gyű j tése és rendszerezése. Vezérmotívuma: Beilleszkedem .

Lezárul a felhőtlen játszadozás időszaka, és az első iskolai nap korszakváltás olyan szempontból is, hogy mostantól a kötelességszerű tanulás fanyarabb világa következik. Nap, mint nap beülni az iskolapadba, elkészíteni a házi feladatot, megszokni a kötött napirendet, a fegyelmet, a kötelességvállalást. Be kell hatolni az olvasás, írás, számolás birodalmába. Eleinte a kis ujjak görcsösen szorongatják a tollat, nehezen engedelmeskednek az új, finom

mozdulatoknak. A betűvetés elsajátítása új világot nyit meg a fejlődő kisdiák számára: az írásban felhalmozott tudás birodalmát. Most már nem kell várni, hogy meséljenek neki: levesz egy mesekönyvet a polcról, és mesélni tud magának. Behatolhat a történelem, az irodalom, az életrajzok és bármilyen más, írásban megörökített feljegyzések birodalmába. Érdeklődése még mindig sokirányú, ám ez már nem a „Miért korszak” szabad csapongása: a tudás-befogadás most már előre meghatározott mederben folyik, kisebb szabadságfokkal. Változott a tudás átadók köre is, sokkal több az idegenek által közvetített tudás, akik az együttműködést már szabályokra, és kevésbé a szeretetteljes, elfogadó légkörre alapozzák. Előtérbe kerülnek az elvárások: dicséret csak a jó

teljesítményért jár, a hanyagság, a nemtörődömség, a lustaság, a figyelmetlenség a közös munkát akadályozza, és többnyire ezek negatív megítélés alá esnek az iskolában. Kivételes esély, ha a tudomány fellegvárába olyan szerető tanító vezet, aki szeretetével feloldja az új feladat, az ismeretlen terület miatt érzett félelmet. Erről szól az alábbi szemelvény:

Móra Ferenc: Hogy tanultam meg olvasni (részlet)9

Persze a Küsmödi kincsei meg nem mentettek volna engem a Kese kalapos iskola-műhelyétől, ha drága jó édesanyám meg nem ment. De ő az ölébe húzott, és megcirógatta a bozontomat: - De ilyen télben nem adom ám ki szegénykémet a házból! Gyenge virágszálam, dehogy eresztem ki ebbe a vad időbe! Tél fagyában, hófúvásban botorkálni, hogy engedhetném? Hóban elbukhatna, jégen elcsúszhatna, rossz gyerekek megkergethetnék, kutyák megszaggathatnák. Kese kalapos tudományát nyáron is megtanulhatja. Aztán meg annyit én is tudok, mint az a vén szeleburdi. Ne félj kincsecském, úgy megtanítalak én téged írni-olvasni, hogy püspök korodban sem felejted el. - No, azt megnézzük! – nevette el magát édesapám. Én magam is azt gondoltam, hogy, no azt szeretném látni, mikor én belőlem szülém tudós embert csinál! Hát pedig azt csinált. Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszívtől telik. Akárhogy fűtöttük a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S az a befagyott ablak az én palatáblám, édesanyám gyűszűs ujja rajta a palavessző. Lesz-e valaha a világon gyémántból faragott íróvessző, amely drágább lehetne a munkában megbarnult, jeges vizekben megvörösödött, éles szelektől reszelősre fújt vézna ujjaknál, mely sütés, főzés, mosás, mosogatás után fáradhatatlanul kopogott a jégvirágos üvegen? És lesz-e valaha a világon szépírómester, aki utánozni tudná azokat az ide-oda csúszkáló, hol hanyatt vágódó, hol orra bukó, furcsa ákombákomokat, melyek korcsolyázó tündérek szeszélyes lába nyomához hasonlítottak? Sokat sírtunk és sokat kacagtunk azon a télen. Voltak gonosz, makacs betűk, amelyek nem akartak szót fogadni tanítómesteremnek se, és voltak kedvesek, derék, barátságos betűk, amiket az én ujjaim is egyszerre elő tudtak hívni. A g betűnek sohase fogom megbocsátani azokat a könnyeket, melyek a világ legdrágább szeméből omlottak miatta. S az o betűre mindig úgy fogok gondolni, mint áldásra nyitott szájra. Ezt kedveltem a legjobban, mert ez volt a legkönnyebb. Le tudtam írni a számmal is; csak rá kellett lehelnek egészen közelről az ablakra. Egyszer ugyan odafagyott az orrom hegye, de édesapám megvigasztalt azzal, hogy marad abból elég, ha a fele le is fagy. A világból pedig csak annyit láttam ezen a télen, amennyit a jégbe karcolt betűkön keresztül látni lehetett. Fagyott madarakat a hóban. A Báró cigány rőzseszedő gyerekeit. Néha egy-egy ijedt nyulat. Egyszer messziről az öreg Küsmödit is láttam egy nagy H betűnek a létrájában. Azon az estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe:

Édesapám odaállt mögém a méccsel, hogy jobban lássa, mit dolgozom. A betűk árnyéke óriássá nyúlva vetődött ki a hóra, s úgy reszketett a mécs lobogásában, mint valami varázsírás. - Te, az S-et megfordítva írtad! – kacagott édesapám. – Így kell azt írni. Azzal a körmével egy rendes S betűt hasított az ablak jegébe. De én ravaszul csóváltam a fejemet, hogy engem nem lehet bolonddá tenni. Tudom én, hogy az az igazi, amire szülém tanított. S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik még velem, hogy megfordítva írom az S-et, mint ahogy a falusi szabók cégtábláján látni. S amikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, s megcsókolom a szívemmel a ráncos kezet, mely e kígyóbetűt először megmutatta nekem.

9 Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön Móra könyvkiadó 1985. p. 39-41.

7. SERDÜLŐ KORSZAK: EGYENSÚLYOZÁS, HARMÓNIÁRA TÖREKVÉS

A serdülő korszak tanulási témája a társadalmi és intel lektuális cselekvés megtapasztalása, viszonyunk a külvilághoz, emberi kapcsolataink építéséhez, ápolásához, megszűnéséhez, azaz önvalónk megismerése a külvilág visszajelzései alapján. Vezérmotívuma: Összekötöm magam .

A fizikai és lelki fejlődés cselekvési-átélési-információfeldolgozási triászával lezárul az „ego”-építési korszak, és kezdetét veheti egy újabb nagyobb ívű ciklus, amelynek a lényege, hogy önmagunkat a mások tükrében is megpillanthassuk, tehát a figyelem, a tanulás most már a másik emberekre irányul. „Hiába fürösztöd önmagadban,/Csak másban moshatod meg

arcodat.”10- írja találóan erről József Attila a Nem én kiáltok című versében. Először az azonos neműek között kell sokszor „életre szóló” barátot választani, s többnyire mikor már a baráti kör megszilárdul, merészkedik odáig, hogy serdülőkorban a gyermekként még élvezett viszonylagos semlegességből a férfi vagy női polaritásba jusson. Ennek során a gyermeknek meg kell halnia, hogy megszülethessen a férfi vagy a nő. És újra megtörténik a születés kapcsán már átélt ugrás az ismeretlenbe: a viszonylagos semlegességből ki kell lépni a férfi-női polaritás világába. Ettől kezdve a legfontosabb téma a párkapcsolat lesz a maga feszültséget gerjesztő vonásaival.

A társkapcsolati próbálkozások korszaka, az azonos és a másik neműekkel kapcsolatos tapasztalatszerzés időszaka. Itt ismét az érzékszervek jutnak elsődleges szerephez, akárcsak az érzékelő tanulási szakasz idején. Veszélyt rejthet a ragaszkodás felerősödése miatt a függőség kialakulása (pl. telefon-függőség, a bandába verődés, cigaretta, szeszes ital, drog stb.) Mivel most a valahová tartozás igénye motivál, fontos az elfogadás, befogadás. A másik nem felfedezése még veszélytelen, elsősorban az ízlelő és tapintó szervek mozgósításáról van szó. Sajátos metakommunikáció figyelhető meg az együvé tartozók között, ami az azonos öltözködésben, gesztusokban, hanghordozásban nyilvánul meg kifejezésre juttatva az összetartozást és a másoktól való elkülönülést. Az első zsengék versben, prózában, zeneműben vagy más alkotásban is erre az időszakra esnek. Fontos a felnőttes én határok és tulajdonságok elfogadása. A saját én-határok kialakulása után a figyelem a másik felé fordul,

Karinthy Frigyes: A lányok11

A lányok a Vadász utcába járnak? Egy órakor gyakran találkozunk velük, tarkán sereglenek ki a körútra, vihognak és sugdolóznak. Copfjukon piros és kék pántlika fityeg, hárman-négyen összefogódznak, egymásba karolnak, az egyik halkan, súgva mond valamit , hangosan kuncogni kezdenek. Ellenségesen és értetlenül és irigyen nézem őket, vajon miféle butaságon nevetnek folyton? És mit sugdolódznak? Ha két lány összejön, mindjárt sugdolódzni kezdenek – ismeretlen dolgon nevetnek, elkomolyodom és gyanakodva, rossz érzéssel húzom fül a szemöldököm –valami profán, cinikus, tisztátalan dolog van a világon, amiről csak ők tudnak, és mindig arról beszélnek; gúnyosan, alattomosan néznek rám és elszaladnak. Vajon mi lehet az? Mert valamit tudnak, amit én nem tudok. Különben buták és tehetségtelenek, növényt és bogarat nem gyűjtenek, bélyeget se. Leideni palackot nem csinálnak, se magdeburgi féltekét. Egyszer napfogyatkozás volt, a hold árnyéka elhaladt a Napkorong előtt. Napokig készültem rá, üveget kormoztam, és dobogó szívvel vártam a csillagászok által kijelölt időpontot. Mikor a fényes tányérba beleharapott a fekete csorba, ujjongva és áhítattal kiabáltam – és kezemben a kormos üveggel kerestem valakit, akinek elmondjam, hogy milliárd kilométernyire mi történik. Odakünt. Csak két lányismerősöm volt a másik szobában, befutottam és lelkendezve hívtam őket, hogy jöjjenek gyorsan, mert a pompás színjáték csak percekig tart. Nem lehetett rávenni egyiket se, hogy az utcai szobába átjöjjenek – valami butaságon vihogtak, csúfoltak engem, ugyan, hagyj bennünket, mondták. Dühösen és gesztikulálva magyaráztam, hogy milyen nagy és ritka tüneményről van szó, és hogy mindjárt vége lesz, de hiszen csak arról van szó, hogy átjöjjenek az utcai szobába, kiabáltam elkeseredve. Valami kétértelmű ostobaságot feletek, egy szón megint zokogni kezdtek, nem jöttek át, nem nézték meg. De vajon mi lehet az – mert van valami velük. Valami van, amit mindenki tud, csak én nem, ami miatt úgy bánnak

10 József Attila összes művei 11 Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem Akkord Kiadó, Budapest. 2000. p. 49.

a lányokkal, mint valami kiváltságosokkal, és ők ezt tudják. Még egészen kicsike voltam, mikor a rokonaim ilyeneket mondtak nekem „hát állva hagyod a kis kisasszonyt és te ülsz? Nem szégyenled magad? Milyen gavallér lesz belőled?” és nekem fel kellett állni a kényelmes székről, hogy a csipkébe öltözött kis majom leülhessen. Az arcom égett a szégyentől és haragtól – miért? Kérdeztem magamban – miért? Micsoda ostoba, jogtalan, igaztalan előny? Ha pofon vágnám, leesne a székről. De hát ő pofon vághat engem, csak azért, mert ő a gyengébb, és így lovagiasságból nem üthetem vissza? Hát nem látják, hogy ő tudja ezt, és kinevet bennünket, és kényelmesen elterpeszkedik? Miért? Miért? Mi lehet ez? A lányokat nem bántja senki. Taknyos másodista korukban már magázza őket a tanár, nem kapnak barackot a fejükre, udvariasan beszélnek velük. A felsőbbistákat pláne kisasszonynak szólítják az iskolában is. Fiatalabb tanárok előre köszönnek nekik az utcán – hallatlan! Szelídség , gyengédség veszi körül őket – én meg tegnap olyan brusztflekket kaptam verekedés közben, hogy egész nap nehezen lélegeztem. Ha elmondanám, azt felelnék, úgy kell neked, mért nem vágtad pofon, nem szégyelled magad? De hát ő kezdte tanár úr – hát engem nem véd senki? Nem szégyelled magad? egy felnőtt fiút védeni kell – micsoda katona lesz belőled? Az ám – katonaság! A tornaórán szabadgyakorlatokban, felvonulásokban készülünk rá. Az kemény dolog lesz, tudom, eleget hallottam róla. Hideg priccs, borjú a hátamon, alélt menetelések, puska és szurony. Hiszen szép, lelkes dolog, tudom, vágyom is rá – de hát miért csak mi? A hazát meg kell védeni. Aki nem kockáztatja az életét a hazáért, az gyáva és becstelen. Hát ők? Ők? Miért nem gyávák és becstelenek? Eszükbe se jut kockáztatni az életüket – ezek vihognak és pipiskednek: mégis senki se mondja nekik, hogy ők gyávák és becstelenek, sőt! Inkább eszményül állítják elénk. Meg kell védeni a nőket, a gyenge nőket! Királyért és hazáért – és a nőkért! Hét a lányok királyok? Miért? Miért? Miért? Miért mindenütt, mindég ez a kivételezés, ez az extravurst, ez az elnézés – miért, miért? A villamosban fel kell állani nekik – a legjobb falattal őket kell megkínálni, ha leejtenek valamit, úgy állnak ott, hanyagul és kényelmesen, mintha a természet törvénye volna, hogy azért nekem kell lehajolni. Tizennyolc éves koruktól kezdve már kezet csókolnak nekik, mint az öreg püspököknek, akik munkában és áldásban töltötték az életüket. Jobb oldalra kell engedni őket az utcán. De hát miért? Mit nyújtanak ők, mit tesznek, miért kell tisztelni őket? Hiszen műveletlenek, ostobák, lusták és dologtalanok. Mulatságban nőnek fel, férjhez mennek – attól kezdve a férjük dolgozik helyettük, eltartja őket. Szabadjegyet váltottak az életre azzal, hogy megszülettek – míg nekünk véres verejtékkel kell kiverekedni minden percünket, újra és újra bebizonyítani, hogy jogunk van az élethez. De hát miért, miért, miért? A fiúk valami szégyenletes és ostoba dologról fecsegnek az iskolában. Nem, az képtelenség, ostobaság, nem lehet. Itt valami titok lappang, az bizonyos, de az őrültség, az lehetetlen, hogy az legyen a titok. Hiszen az egy buta vicc, egy gyerekes játék, hiszen ennél érdekesebb a Toricelli-féle űr vagy egy Leclanché-elem? Miért? Miért? Érzem, egy napon meg fogom érteni. Félek ettől a naptól – ezen a napon keveredem majd el a szürke tömegbe: ezen a napon jövök rá, hogy én is az vagyok, amik ezek itt, akik szembejönnek velem az utcán. Ezen a napon el fogom felejteni az Osztályt, a Leclanché-elemet, növénygyűjteményemet, és el fogom felejteni önmagamat.

8. KAMASZ KORSZAK: MAGNETIZÁLÁS

A kamasz korszak tanulási témája szintén az önérvényesítés, de – szemben az újszülött korszakkal – i t t a cselekvés helyett az érzelmi és lelki biztonság elérésére irányul a tapasztalatszerzés, azaz ez önvalónk és a külvilág legmélyebb rétegeibe való behatolás a szenvedélyek örvényein áramolva. Vezérmotívuma: A mélyére hatolok .

A kamaszkor hozza meg a szülői háztól való elszakadást szociális téren, és a belépést az önállóság világába. Az önállósodás igen fájdalmas folyamat, hiszen itt a családi köldökzsinórok elvágása a cél, s ez többnyire igen nagy konfliktussal, sokszor erőszakos módon történik.

A kölcsönös kapcsolattartási és érintkezési szabályokat többé-kevésbé kitapasztalva a kamaszkor ideje új tanulási fejezetet nyit, és ez az érzelmeinkben való elmerülés, a másik ember mélyebb megismerésének vállalásán keresztül. Az udvarias társalgás, a puhatolózó közeledés itt már kevés: szőröstül-bőröstül kell felfedezni a hiányzó felet a kiszemelt partnerben. Bele kell merészkedni a

„teljessé válás” formájába azáltal, hogy meg kell nyílni a másik ember előtt fizikai és lelki értelemben. A megismerés valódi mélységeiről van szó, hiszen itt már nehezebb fenntartani a látszatot, az udvariaskodást, a felszínességet. A képmutatásra fizikai síkon valójában sok esély nincs: Egy nő ugyan tudja színlelni a boldog együttlétet, ám egymásra valóban figyelő partnerek között a lelepleződés előbb-utóbb elkerülhetetlen. A férfi esetében egyenesen „direkt visszajelzés” van, ha a testi kívánalom nem valódi. A szexuális kapcsolatban a meztelen valóság a normális, és a pőreség elárul minden titkot, nincs az a szépészeti szer, ami elleplezhetné a bőr természetes kipárolgását, a rejtegetett testi hibákat: minden lelepleződik. A testi kapcsolat a maga fizikai megvalósulásában kérlelhetetlenül őszinte.

Emberi kapcsolataink tisztán megmutatják az önmagunkhoz való viszonyulásunkat. Amennyire elfogadóak, szeretetteljesek vagy éppen visszautasítóak vagyunk másokkal, ugyanolyan elfogadással vagy el nem fogadással viszonyulunk saját magunkhoz is. Kapcsolataink minősége tehát tükör önmagunk felé. Érdemes mihamarabb feltörni azt a mázat, ami az önmagunkkal való kapcsolat hiányát leplezi, és feltölteni magunkat örömmel, békével, önmagunk elfogadásával, mert csak így rakhatunk le szilárd alapot, amelyen aztán felnövekedhet a feltétel nélküli szeretet. Aki elutasítja az intimitást vagy menekül előle, az fél önmagába tekinteni. Elveti azt a lehetőséget, amelyet a kapcsolatok kínálnak az önismeret megszerzésére, arra, hogy elfogadjuk, szeressük lényünk sötét oldalát is, ne csak azt, amelyik megfelel vágyainknak. Ez lesz a feltétel nélküli szeretet alapja.

Lelki síkon a helyzet nem ennyire nyilvánvaló és egyértelmű. Fromm12 szerint az ember az elkülönültsége miatti szorongását, félelmét az aktív szeretettel tudja leküzdeni, hiszen a szeretet az egyetlen olyan tevékeny erő az emberben, amelynek gyakorlása során az ember megőrzi integritását, egyéniségét. A szeretni tudás a szellemi egészség kiteljesítésének legbiztosabb útja, amelyen töretlenül haladni fáradságos, sok vesződéssel járó vállalkozás. Ám aligha van még egy tevékenység, még egy vállalkozás, amely annyi fáradozással indul és rendre annyiszor kudarcot, vall, mint a szeretet. Tévedéseink a szeretet megítélésével kapcsolatban, abban gyökereznek, hogy feltételezzük, hogy a szeretni tudás veleszületett képességünk, amely − mihelyt megtaláljunk szeretetünk tárgyát − teljes mélységében kiteljesedik. Holott a valóság az, hogy a szeretni tudásért, mint minden az életben megszerezhető tudásért sok-sok erőfeszítést kell tenni és mindenkinek meg kell fizetni a tanulópénzt. A szeretet nem velünk született képesség, hanem ugyanolyan nehéz fáradsággal, sok gyakorlattal megszerezhető tudás, mint pl. a járás, a beszéd, az írás vagy olvasás, amely ezért csak fegyelmezett gyakorlással, magas szintű koncentrálással, sok-sok türelemmel és eltökéltséggel valósítható meg. „Felelős vagy azért, akit megszelídítettél” tanítja a róka a Kishercegnek, amikor barátokká válnak. És később valóban megérti a leckét, amikor felismeri, hogy miért jelent számára többet az ő egyetlen rózsája, mint az a rengeteg, ami a rózsakertben pompázik: „Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz – mondta nekik. – Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettek meg senkit. … Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymagában többet ért, mint ti valamennyien, mert ő az akit öntözgettem. Mert ő az akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött ővtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni, meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.”13

A kamaszkor tanulási feladatai során mélységeinkbe merülünk, lemerészkedünk tudatalattink rejtett tartományaiba. Talán legszebben erről a merész vállalkozásról Orpheusz és Eurüdiké gyönyörű története mesél.

Orpheusz és Eurüdiké14

Orpheusz Kalliopé múzsának és Oiagrosz folyamistennek, mások szerint magának Apollónnak volt a fia. Csodálatosan szép éneke még az Alvilág urait is meglágyította. Felesége, Eurüdiké, a folyó partján játszott társnőivel, a Drüaszokkal, a fák istennőivel, mikor meglepte őket

12 Fromm, E.: A szeretet művészete. Háttér Kiadó. Budapest, 1994. 13 de Saint-Exupery A. : A kis herceg Móra Könyvkiadó Budapest, 1965. p. 82. 14 Görög regék (Írta: Trencsényi-Waldapfel Imre) (Móra, Bp., 1982.) p. 267-269.

Arisztaiosz, Apollón fia, a pásztoristen és a méhek kedvelője. Futott előre Eurüdiké, és futtában nem látta a mérges kígyót a magas fű között, ez megmarta, és a kígyómarás halálát okozta. Betöltötte hangos siratóénekkel a Drüaszok kara a hegyeket, velük sírtak a Rhodopé hegység sziklavárai, a Pangaion csúcsa, Rhészosz harcias földje, a geták népe és a Hebrosz folyó és egész Thrákia. Maga Orpheusz lantja zengő hangjában keresett vigasztalást, és egyedül bolyongva a parton, csak Eurüdikét énekelte; róla énekelt, amikor a nap felkelt, és róla énekelt, amikor a nap lenyugodott. Elment a Tainaron hegyfokához is, az Alvilág torkának tátongó mélységéhez, s a fekete félelemtől sötétlő ligetbe hatolt. Ott az Alvilág félelmetes királya elé járult, hogy kérlelje az emberi könyörgésekre meglágyulni nem tudó szívét. Énekére megindultak az Erebosz mélyére rejtett lakukból a könnyű árnyékok, a napvilágtól megfosztott emberek képmásai, s jöttek sűrű rajban, mint ahogyan a lombos ágakon a madarak ezrei bújnak meg, mikor az este vagy a téli vihar a hegyekből összetereli őket. Jöttek anyák és férjek, nagyszívű hősök, akik már eleget küzdöttek az életben, gyermekek és hajadon leányok, és ifjak, akiket még szüleik előtt helyeztek máglyára, mindazok, akiket a fekete iszap, a Kókütosz folyó és az undok mocsár lomha vize köt meg, és a Sztüx kilencszer körülfolyó árja tart fogva. Elcsodálkozott az éneken Hádész palotája, sőt maga a Tartarosz legbelsőbb zuga is, és az Eumeniszek, akiknek a hajába sötétkék kígyók fonódtak. Nyitva felejtette három száját a Kerberosz, és a kerék, amelyhez kötve Ixion bűnhődött, megállt. Perszephoné, az Alvilág királynéja is megilletődött, és visszaengedte Eurüdikét, csak azt kötötte ki, hogy férje mögött menjen fel a napvilágra, s míg fel nem érnek, ne nézzen hátra Orpheusz. Hanem Orpheusz eszét elvette a vágy hitvese után – megbocsátható vétek, ha egyáltalán ismerték a megbocsátást az alvilági istenek –, s már majdnem felértek a napvilágra, mikor megállt hirtelen, és visszanézett. Ezzel meghiúsult minden, amit elért, az Alvilág engesztelhetetlen urával kötött szerződést ő maga szegte meg, recsegő hang hallatszott háromszor az Aornosz mocsár felől, és szomorúan mondta Eurüdiké: – Engem, szegény hitvesedet, és téged, Orpheusz, a te meggondolatlanságod veszített el. Íme, visszahív már a kegyetlen végzet, s elhomályosuló két szememre újra álom borul. Isten veled, a nagy éjszaka vesz körül, és sodor magával, csak erőtlen kezemet nyújthatom feléd még egyszer, de nem lehetek többé a tiéd. – És eltűnt Orpheusz szeme elől, mint a füst, mely szerteoszlik a levegőben. Az hiába kapkodott az árnyék után, és hiába akart oly sokat mondani neki, többé nem látták egymást. Kharon, az Alvilág révésze, nem engedte meg még egyszer, hogy átkeljen az Alvilágot elzáró mocsáron Orpheusz. Mit tehetett, hova vonszolhatta magát, kitől kétszer ragadta el hitvesét a halál? Mivel engesztelhetné meg a holtak lelkeit, az alvilági istenségeket? Eurüdikét már, mint hűvös árnyékot, a Sztüx vizén vitte a csónak. Mondják, hogy hét álló hónapon át siránkozott egy szikla alatt, a Sztrümon folyó elhagyatott partján, és szomorú sorsát újra meg újra elénekelte, és énekére meglágyultak a tigrisek, megindultak a kemény tölgyfák. Mint mikor a nyárfa árnyékában a gyászoló fülemüle elveszett fiókáin kesereg, melyeket a keményszívű szántóvető kiszedett a fészekből, mikor még tolluk sem volt, és az anyamadár egész éjszaka siratja őket, az ágon ülve, nem fogy ki az énekből, és bús panaszával betölti az egész vidéket. Orpheusznak sem kellett többé a szerelem, s nem lelt vigasztalást új menyegzőben. Magányosan nézte a sivár jeget a hüperboreoszok földjén, a Tanaisz folyó havas vidékét és az örök dérrel belepett mezőket.

9. FIATAL FELNŐTT KORSZAK: MELENGETÉS

Fiatal felnő t t korszak tanulási témája az önértékelés, az identi tás terén folytatott információszerzés, azaz önvalónk és a külvilág felfedezése a lelkesedés és a meggyőződés erejét felhasználva. Vezérmotívuma: Bízom, hiszek.

Ebben az életszakaszunkban minden szinten egyensúlyra törekszünk és ehhez a motiváló erőt céljaink elérhetőségébe vetett hitünk, belső értékeink szilárdsága biztosítja. Az ember nemcsak testi, hanem lelki táplálékkal is él. Ahogy az étel megvonása a test pusztulásához vezet, a lélek is megsínyli a lelki táplálék megvonását. Az ember kiteljesedéséhez szükség van a hitből, ideákból gyúrt lelki táplálékra, ami lelki energiával tölti fel, hinni, lelkesedni,

küzdeni tud általa, amiért érdemes élnie, és ha kell az életét is áldoznia. Ebben az időszakban, már egy magasabb szinten, kezdődik minden elölről: újból meg kell születnünk, immár önmagunk számára. Ismét felmerül az anyáról való leválás, valamint az önállóság kérdése. Fontos feladat ekkor belső értékeink felülvizsgálata, saját magunk nevelése, gondozása. Meg kell vizsgálnunk a szülőktől kapott

összes értéket, majd a számunkra elfogadható elveket megtartva, el kell vetnünk közülük azokat, amelyek nem egyeznek felismert, személyes céljainkkal és szükségleteinkkel.

Ekkor kell megtanulnunk, hogy mi az, amit elfogadunk az élettől, a kapcsolatoktól, mi az, ami használ nekünk, és mi az, amit visszautasítunk, mert ártalmas a számunkra. Meg kell tanulnunk különbséget tenni jó és rossz között, s közben egyensúlyt teremteni nemcsak másokkal, hanem az önmagunkkal való bánásmódot illetően is. Ahogyan a kisgyereknek élete kezdetén ki kell vívnia saját biztos pozícióját ugyanez a feladat áll szociális téren a fiatal felnőtt előtt. Meg kell tanulnia gondoskodni a saját anyagi ellátásáról, meg kell teremtenie az önálló egzisztenciáját, megalapozni társadalmi helyét és szerepét. A szülői háztól való végleges elszakadás az önálló élet megkezdésének egyik legjelentősebb lépése. Milyen kényelmes volt eddig a felelősségvállalásban osztozni a szülőkkel vagy egyenesen mindent rájuk hárítani! A „magam ura vagyok” élmény számos előnyt, jogot biztosít, egyidejűleg azonban arra kényszerít, hogy a fiatal felnőtt minden szaváért, tettéért egyedüli felelősséggel tartozik. Övé a siker és a kudarc joga és következménye is. Vállalni kell a megmérettetéseket, erőpróbákat, megerősítést nyerni a visszaigazolt helytállásokból és okulni a balul végződő vállalkozások tapasztalataiból.

Meg kell találni azt az iránytűt, amely az eligazodáshoz hathatós támpontot nyújt, és ez nem lehet más, mint az egyre jobban elmélyülő belső értékrend, a próbák és tapasztalatok tüzében érlelődő belső meggyőződés. Mivel ez rendkívül személyes, mi sem természetesebb, hogy többnyire nemcsak ragaszkodunk hozzá, hanem hajlamosak vagyunk egyedül üdvözítőnek kikiáltani, netán a többiekre is ráerőltetni. A szerint kezdjük megítélni az embereket, hogy mennyire vallanak a mienkkel megegyező nézeteket, mennyire azonosak meggyőződéseik a mienkkel. Az ideológiai választóvonalak sokszor messzebbre löknek embereket egymástól, mint a fizikai értelemben leküzdhetetlennek tűnő távolságok, határok. A felelősséget növelő párkapcsolati és munkahelyi vizsgákon keresztül vezet az út az élet közepéig. Most már nem csak önmagáért kell az embernek felelősséget vállalni, de megtapasztalhatja a társáért, a gyermekeiért, korosodó szüleiért, barátaiért és munkatársaiért érzett felelősség súlyát is. Éretté, felelősségteljessé kell válni.

Mindig is nagy játékteret tartogatott a vezetők, politikusok számára, hogy felekezeti, ideológiai erkölcsi vagy más ideológiai megkülönböztetések alapján embereket, embercsoportokat ellenségképnek kiáltsanak ki, és ha azok nem tudnak vagy nem hajlandók megváltozni, kirekesszék, kiközösítsék őket. Mivel az identitáshoz egyfajta ideológiai hovatartozás is elengedhetetlen, ezt sajnos könnyűszerrel el lehet érni. A férfiak ebben az életkorban igazán elemükben vannak, erős hajtóerő náluk a siker. Fontossá válik számukra, hogy valamit elérjenek az életben. Érzik az erejüket, a színes, sokféle feladat megoldására való képességüket. Nőknél nehezebb ez az időszak. Sokféle feladatot szeretnének jól megoldani, de nem minden megy úgy, ahogy azt eltervezték. Ezért esik aztán a legtöbb válás éppen erre az életkorra. Belső krízis kíséri ezeket az éveket, s ez az időszak ezért náluk inkább a lelki fejlődés időszaka.

Adamis Anna: Arra születtem15

hogy kisgyerek legyek, anyám mellett játsszam hosszú éveket, arra születtem, hogy felnőtt is legyek, s megértsem a szóból azt, amit lehet,

s végül arra jöttem én e világra, hogy hinni tudjam: nem vagyok hiába.

Arra születtem, hogy megszeressenek, s megszeressem én is azt, akit lehet, arra születtem, hogy boldog is legyek, s továbbadjam egyszer az életemet,

15 Innen és túl (Versek az Isten-kereső emberről) (Szerk.: Lukács László) Vigilia könyvek, Bp., 1984 p. 191.

s végül arra jöttem én e világra, hogy belehalnom se kelljen hiába.

10. AKTÍV KORSZAK: SZINTETIZÁLÁS

Az aktív korszak tanulási témája a cselekvés anyagi szinten, azaz önvalónk és a külvilág elfogadása az egyetemes törvények hatásait megtapasztalva. Vezérmotívuma: Elhivatott vagyok .

Eljön az a felismerés életünkben, amikor rádöbbenünk, hogy az életet nem élhetjük tovább egyik percről a másikra: mélységet, tartalmat és célt kell adni neki. A siker és a spiritualitás nem okvetlenül zárja ki egymást. Ha azonban a sikert ez utóbbi rovására keressük, akkor kibillenünk az egyensúlyból. A stabilitás és a folyamatos fejlődés legragyogóbb korszaka ez, ahol szinte megfiatalodhatunk. Ugyanakkor mélyen filozofikus évek kezdete is ez az időszak, amikor elengedhetetlenül fontos a befelé fordulás, a szemlélődés.

Ebben az életkorban már teljesen tisztában vagyunk saját korlátainkkal, s így ezt a szakaszt a velük való megbékélésre használhatjuk, miközben a legtöbbet hozhatjuk ki a legígéretesebb képességeinkből.

Ez az időszak az önfegyelem elsajátítása is, amely nem más, mint a lélek edzésének időigényes folyamata. Annál is inkább, mert az önuralom kialakításához nem elegendő az észérvek elfogadása. Mint tudjuk, az érzelmek nem mindig hallgatnak a józan észre. Amikor a heves indulatok felbontották a nyugalmunkat, a kezünkből már kirepült a gyeplő. Az igaz ember szavai a lényeget mondják, és lénye a változásban is hűséges és kitartó. Hangot ad a szívéből jövő érzelmeinek, s ezért hangja a hallgató szívéig hatol. A tiszta hang pedig felszabadulást eredményez.

Meg kell tanulnunk annak szükségességét, hogy őszintén beismerjük érzéseinket először önmagunk előtt, majd bizalommal közöljük azokat másokkal, még akkor is, ha félünk a következményektől. Fontos feladatunk a hallgatni tanulás, hiszen csak akkor tudunk őszintén kommunikálni, ha meghallgatjuk önmagunkat, ehhez azonban csöndre van szükségünk. „A csendes erő az önuralomból sarjad.” — mondja Stuart Wildet.

Az önuralom tulajdonképpen a nagyobb távlatokban való látás képessége. Ha belegondolunk, hogy valójában milyen keveset is jelent az egész élet szempontjából nézve az az ügy, ami bennünk éppen indulatot, félelmet vagy elkeseredést váltott ki, azonnal csillapodni kezdenek érzéseink, és ismét uralni tudjuk a helyzetet. Bölcs dolog hát hozzászoktatni magunkat ahhoz, hogy bármilyen erős érzelmi hullámzáskor egy pillanatra megálljunk, s kívülről, egy harmadik, semleges személy szemszögéből nézzük a helyzetet. De a szemléletmód-váltáshoz segítségül hívhatjuk p1. a humort is. Nyugodtan nevessünk magunkon, illetve a kialakult helyzeten. A megváltoztatott hozzáállás pedig másfajta viselkedést fog eredményezni.

E korszak tanulási feladatának aktív megélése mellett van egy másik, passzív útja is, ez pedig a bizonytalanságba és a pánikba való elmerülés. Ez az út azonban egész eddigi fejlődésünk befagyasztásának lehetőségét is jelentheti. A növekedés és érés alternatívája ebben az esetben a stagnálás, majd a megöregedés. A folyamat kísérő tünete az öregedéstől és a haláltól való beteges félelem. A biológiai leépülés, amely ebben az életkorban nyilvánvalóan elkezdődik, lesújtó és ijesztő azok számára, akiknek az életét eddig csupán felületes értékek irányították. Belső sürgetésként jelentkezve elindíthatja náluk az élet értelmének kutatását, és ellenállhatatlan kényszert éreznek arra, hogy feltárják lelkük legrejtettebb titkait. Ennek a folyamatnak, amit az emberi végesség vagyis a halál gondolata már megérint, természetes velejárója a gyász, a nosztalgia és az örökre elveszett lehetőségek számbavétele. A gyász, ami a következő életszakaszba való áthaladás rítusa, szükséges és egészséges is, hiszen valami valóban meghalt. Ismét fel kell hát tennünk a kérdést: Mi is valójában az életünk célja? Magának a célnak nem feltétlenül kell megváltoznia, ám a mód, amellyel egyre közelebb kerülünk hozzá, egészen biztosan változik. A változás részét képezheti elkötelezettségünk megszilárdítása is, de csak akkor, ha kötődésünk tárgya továbbra is alkalmas az életcél betöltésére. Ha

eddig folyamatosan megtagadtuk saját természetünket, ebben a szakaszban az haragvó, bosszúálló fúriaként támad ránk, s hamis alapokra rendezett életünket romlásba döntheti.

Életünk a továbbiakban a begyűjtött információk feldolgozására, a megérlelésre, a szintézisre, a szűkítésre kell, hogy irányuljon. Erőnk, egészségünk sem a régi már, nem vágyunk már annyira az új dolgok megismerésére, nem izgatnak már az új lehetőségek: a feszültségünk lassan alábbhagy, rá kell azonban találnunk a visszaútra, és a kulcsokra, amelyekkel a megoldások és feloldások zárjai nyithatók.

Ennek a periódusnak nincs mindenkire érvényes mintája vagy leírása. Egyszerűen olyan időszakba lépünk, amelyben a személyes fejlődésnek a lehető legélesebb tudatossággal kell arra irányulnia, hogy a jövő teljes mértékben saját döntéseink és cselekedeteink függvénye.

E tanulási szakasz jellemzésére kitűnő példát szolgáltat Németh László, aki nemcsak író, hanem orvos is volt. Alkotó munkásságát hátráltatta, hogy magas vérnyomás betegségben szenvedett. Híres hipertónia levelei beszámolnak arról, hogyan figyelte, analizálta, mikor és milyen élmények befolyásolják, hogy vérnyomása magasba szökkenjen. Megfigyelései alapján teljes életmódváltozást valósított meg: távol tartotta magát az olyan rendezvényektől, ahol vitába keveredhetett szemléletmódjukban, értékrendjükben az övétől eltérő emberekkel. A napi időbeosztásában a munka- és pihenőszakaszokat vérnyomásának alakulásához igazította. Akkorra időzítette a sétálást, vagy a pihenést, amikor – megfigyelései szerint – a vérnyomása a napszakaszon belül jellemzően megemelkedett és akkorra az alkotó tevékenységet, amikor a vérnyomása normális kereteken belül maradt. Ezzel a rendszeres és következetes életvitellel gyógyszerszedés nélkül képes volt korlátok között tartani betegségét.

16

11. ELSŐ SZÁMVETÉS KORSZAKA: FÖLÜLEMELKEDÉS

Az első számvetés korszakának tanulási témája a társadalmi és intel lektuális biztonság, azaz önvalónk és a külvilág megreformálása az egyetemes törvények megkérdő jelezésén és az így átél t élményanyagok magasabb rendű összefüggéseinek megértésén keresztül . Vezérmotívuma: Meghaladom.

„Az emberélet útjának felén/ egy nagy sötét erdőbe jutottam,/ mivel az igaz utat nem lelém.” írja Dante az Isteni színjátékban jól jellemezve, milyen pokolra szállást tartogat számunkra ez a tanulási időszak. Eddig életünk a fejlődésről a középtől való távolódásról szólt: számos vállalkozásba fogtunk, ami a megismerést, a fejlődést, a kiteljesedést szolgálta. Sokszor ezek inkább

mennyiségükben voltak számosak, a tapasztalatok kiérlelésére nem is nagyon volt mód, mivel folyamatosan jöttek az új, ismeretlen kihívások, feladatok, nehézségek. Most azonban egy minőségi váltásra van szükség.

Nagyjából a megállapodottság szakaszába érkezve egyéniségünk szilárd struktúrába rendezettsége kezd meginogni, felbomlani. Erre az időszakra esik az életközép válság (midlife crisis). Életünk eseményei ebben a korban nemcsak jelzik, hanem ki is kényszerítik a változást. Leggyakoribb reakciónk az ellenállás és a tagadás. Óriási lázadás törhet fel bennünk önkorlátozásainkkal szemben. Elveszíthetjük álmainkat, ideáinkat vagy eddigi spirituális irányunkat. Ilyenkor életbevágóan fontossá válik a múlttól való elszakadás, valamint morális és filozófiai nézeteink újragondolása. Ezekben az években a változtatás iránti vágy és a nyugtalanság gyakori életérzés. Az életcél átmeneti elhalványulása jelzi, hogy újra kell fogalmazni a céljainkat. Ha életünk ezen új, érési ciklusában nem szentelünk kellő figyelmet lelkünk sürgető üzeneteinek, akkor kemény válságot kell megtapasztalnunk.

Az életközép válság többnyire annak belátásáról szól, hogy életünket nem élhetjük tovább egyik percről a másikra. Mélységet, tartalmat, célt kell adni a hátralévő éveknek. Ehhez szükségünk van életünk alapos felülvizsgálatára annak érdekében, hogy tisztán lássuk

- természetünk mely vonása maradt érintetlenül, 16 Az erről készült tanulmányt igyekszem megszerezni, a leírást emlékezetből, Czeizel Endre TV előadása alapján állítottam össze.(LÁ)

- melyeket nem fejlesztettünk eddigi életutunk során, - hogyan fedezhetjük fel azokat a belső kincseinket, amelyekkel eddig még semmit sem kezdtünk, - hogyan tudunk kreatívabban reagálni a bennünk uralkodó feszültségekre

Gyakran visszatérő kérdés bennünk ebben az életciklusban, hogy elégedettek vagyunk-e a másoktól átvett értékekkel vagy teret engedünk a fejlődés új irányának? Választási pontnál tart tehát az életünk. A fejlődésbe vetett hithez viszont személyes elszánás kell. Csak a bevésődött szokások és minták elengedése teszi lehetővé, hogy belépjünk végre személyes erőnk megtapasztalásának izgalmas időszakába. Határozott vágyunk, hogy minden kötődéstől megszabaduljunk, s visszatérjünk saját, személyes erőforrásainkhoz. Egyre erőteljesebben kutatjuk azokat a lehetőségeket, amelyek segíthetnek új irányt adni az életünknek. Ez a sürgetés eleinte még ösztönös, s ezért hajlamosak vagyunk ebben az életkorban hirtelen késztetések alapján cselekedni. A kalandvágyat azonban a veszteségérzet félelme kíséri. El kell döntenünk, hogy valóban fel akarunk-e nőni. Ha a család vagy a társadalom által kínált értékrendszer és a saját vágyaink és szükségleteink irányába mutató értékek között nagy a szakadék, akkor életünknek ez az időszaka romboló hatású is lehet.

Ennek az életszakaszunknak – és azon belül az életközép válság stációinak – egyik megrázó irodalmi megjelenítését adja Babits Mihály a Jónás könyvében17:

17 Babits Mihály: Jónás könyve, második rész Babit Mihály összegyűjtött versei OSIRIS-SZÁZADVÉG Kiadó Budapest, 1995. 449-451 o.

Az Ur pediglen készített vala Jónásnak egy hatalmas cethalat s elküldte tátott szájjal hogy benyelné, halat s vizet vederszám nyelve mellé minek sodrán fejjel előre, hosszant Jónás simán s egészben úgy lecsusszant gyomrába hogy fején egy árva haj nem görbült, s ájultából csakhamar fél-ébren pislogott ocsúdva, kába szemmel a lágy, vizes, halszagu éjszakába.

És így jutott a szörny-lét belsejébe vak ringások eleven bölcsejébe, és lakozék három nap, három éjjel a cet hasában, hol éjfél a déllel egyforma volt, s csupán a gondolatnak égre-kigyózó lángjai gyuladtak, mint fulladt mélyből pincetűz ha támad. És könyörge Jónás az ő Urának a halból, mondván: „Kiáltok Tehozzád, hallj meg, Isten! Mélységből a magasság felé kiáltok, káromlok, könyörgök, a koporsónak torkából üvöltök.

Mert dobtál vala engem a sötétbe s tengered örvényébe vetteték be, és körülvett a vízek veszedelme, és fű tekeredett az én fejemre, bő hullámaid átnyargaltak rajtam, és Egyetemed fenekébe hulltam, a világ alsó részeibe szállván, ki fent csücsültem vala koronáján! Én aki Jónás voltam, ki vagyok már? Ki titkaidat tudtam, mit tudok már? Kényedre hány-vet hánykódó vized s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet.”

S lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt, sürűn szíván kopoltyuját a Halnak, mely csupa verdesés és lüktetés volt, s a vízből-szürt lélekzet mind kevés volt, a roppant haltest lihegve-dobogva szokatlan terhét ide-oda dobta kinjában, míg Jónás émelygve s étlen tovább üvöltött a büzös sötétben, s vonítva, mint a farkas a veremben,

nyögött: „Bezároltattál, Uram, engem! Sarak aljába, sötétségbe tettél, ragyogó szemed elől elvetettél. Mindazonáltal szemeim vak odva nem szűnik nézni te szent templomodra. Sóvár tekintetem nyilát kilőttem s a feketeség meghasadt előttem. Éber figyelmem erős lett a hitben: akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten! Rejteztem én is elüled, hiába! Utánam jöttél tenger viharába. Engedetlen szolgádat meggyötörted, magányos gőgöm szarvait letörted. De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád, annál világosabb előtte orcád.

Most már tudom hogy nincs mód futni tőled s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved. De te se futhatsz, Isten, énelőlem, habár e halban Sós hús lett belőlem!”

Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal, Jónás meg visszarugott dupla talppal. S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat: a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.

És monda Jónás: „Ki táncoltat engem? Ki az aki nem hágy pusztulni csendben? Besóztál görgő tengered savával és csapkodsz, mintha játszanál csigával. Mert megfogyatkozott bennem a lélek: de az én Uram akará hogy éljek. Ebének kíván engemet a Pásztor és megszabadított a rothadástól. Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod s csahos szókkal futok zargatni nyájad. Mert imádságom eljutott tehozzád és végigjárta a Magasság hosszát. Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen, hogy amit megfogadtam, ne felejtsem, mert aki éltét hazugságba veszti, a boldogságtól magát elrekeszti.”

Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap és akkor az Ur parancsolt a halnak, ki Jónást a szárazra kivetette, vért, zsirt, epét okádva körülötte.

12. VÉGSŐ SZÁMVETÉS KORSZAKA: BEFELÉ FORDULÁS, BELÁTÁS

A végső számvetés korszakának tanulási témája az információszerzés érzelmi és lelki síkon, azaz önvalónk és a külvilág azonosságának megsejtése, feloldódás az egység-élményben érzelmi-hangulati hullámokon keresztül . Vezérmotívuma: Belátom .

Életünknek vége felé már magunk mögött hagyhatjuk az értékeléseket és az ítélkezéseket‚ nem kell már állandóan megkülönböztetnünk a jót és a rosszat feloldódhat bennünk a dualitás… és megérkezhetünk a teljes szabadság állapotába. A legtöbb ember számára az élet vége inkább horrorisztikus elképzelés, mint megoldás. Nem akarják, hogy bármi dolguk legyen vele, és

inkább sok tünettel függve maradnának az élet közepén, mint hogy szemük elé táruljon az élet végpontja, a halál.

Ez az időszak a bölcsesség állapotába érést is potenciálisan magában hordozza. A nagy elcsendesülések, a nagy „be”látások időszaka ez. A jelenben megszűnnek az örökös kívánalmak, nincsenek új és újabb célkitűzések, nem akarunk már megfelelni a kihívásoknak, megtanultuk viszont becsülni a pillanat ízét, örülni minden új napnak, amit az élet még felkínál. Eltávolodva a kapcsolatoktól – hiszen többségük már nincs is velünk a földi valóságban – értelmetlennek és céltalannak tűnnek a viták, a harcos indulatok.

Nagyon fontos hát ebben az életkorban felülvizsgálni az életünket, hogy tisztán lássuk, természetünk mely vonásai maradtak érintetlenül vagyis eddigi utunk során melyeket nem fejlesztettünk. Erőfeszítéseink bőségesen megtérülnek, ha felismerjük, hogy az őszinteség és a személyes integritás ösvényét követve vállalhatjuk csak fel felelősségünket önmagunkért, és így támogathatjuk az önmagunkon túlmutató közösségi értékeket. A változtatás célja, hogy a küzdelemben megtanuljunk még kreatívabban reagálni a bennünk uralkodó feszültségre. Ha felfedezzük, hogy valóban vannak belső kincseink, amelyekkel eddig még semmit sem kezdtünk, akkor hamarosan felbukkannak az új én kifejeződésének lehetőségei.

Az ént, a karaktert és az egyéniségünket is fel kell adnunk ahhoz, hogy szabaddá váljunk. Ahogy Weöres Sándor mondja: „Bontsd szét személyedet és beléd tódul a világ./Bonts szét a személyeddé vált világot és beléd tódul a teljesség.” Megtanulunk békét kötni a világgal. Nem lázadozunk, nem elégedetlenkedünk, mindent elfogadunk olyannak, amilyen … és kezdjük sejteni, hogy ez nem véletlenszerű. Figyelmünk végleg önmagunkba zárul, hiszen fontos feladatunk a számvetés készítése: indulatmentesen leltározunk, búcsúzkodunk a földi léttől, és készülődünk az egység újbóli megtalálására.

Arany János: EPILOGUS

Az életet már megjártam. Többnyire csak gyalog jártam, Gyalog bizon'... Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot, Fényes tengelyt, cifra bakot: S egy a lelkem! Soha meg se' irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel, Hetyke úrral, cifra nővel: Hogy' áll orra Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral Találkoztam s bevert sárral: Nem pöröltem, -- Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott, Egy kis virág nekem nyitott: Azt leszedve, Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam; Nem azt adott, amit vártam: Néha többet, Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem, S több a hír-név, mint az érdem: Nagyravágyva, Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -- Tudom, boldognak is vélnek: S boldogságot Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely Fölemészt: az örök kétely; S pályám bére Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!... Mily kevés, amit beválték Félbe'-szerbe' S hány reményem hagyott cserbe'!...

Az életet már megjártam; Mit szivembe vágyva zártam, Azt nem hozta, Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat, Kértem kérve: S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán, Hova múzsám el-elvárnám, Mely sajátom; Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget, Hol, mit kezdtem, abban véget... Ennyi volt csak; S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő: Egy nyugalom vár, a végső: Mert hogy' szálljon, Bár kalitja már kinyitva, Rab madár is, szegett szárnyon?