Bevezető .............................................................................................................. 2

I. A Szovjetunió az 1970-es, ’80-as években ................................................. 2

I.1. A brezsnyevi pangás bel- és külpolitikai hatásai ..................................... 2

I.2. Gerontokrácia: Andropov és Csernyenko ................................................ 5

I.3. Gorbacsov.................................................................................................... 7 I.3.1. Az új főtitkár ....................................................................................................... 7 I.3.2. Peresztrojka – a korai évek .................................................................................. 9 I.3.3. Glasznoszty: közélet a nyilvánosság előtt ......................................................... 13

II. Paradigmaváltás: az Új Gondolkodás ................................................. 14

II.1. Kapcsolat a Reagan-adminisztrációval .................................................. 15 II.1.1. A Genfi Csúcs és a Reykjavíki Csúcs ........................................................... 15 II.1.2. A Washingtoni Csúcs és az INF-egyezmény ................................................ 17 II.1.3. A Moszkvai Csúcs ........................................................................................ 19 II.1.4. Az afganisztáni kivonulás hatásai ................................................................. 19 II.1.5. Sinatra legyőzi Brezsnyevet ......................................................................... 21

II.2. Kapcsolat a Bush-adminisztrációval ....................................................... 22 II.2.1. A Máltai Konferencia ................................................................................... 22 II.2.2. A START-I ................................................................................................... 23

III. A hidegháború vége .............................................................................. 25

IV. Összegzés ............................................................................................... 26

Bevezető

Szakdolgozatom célja a nyolcvanas évek végén a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült

Államok között végbement enyhülési folyamatot bemutatni annak közvetlen előzményeivel.

Sorra ismertetni a Brezsnyev-éra külpolitikai eredményeit és belpolitikai-gazdasági

mulasztásait, amely az andropovi és csernyenkói interregnum katalizáló hatásán át egyenesen

vezetett a fiatal, dinamikus és intelligens, a reális lehetőségeket felmérni képes Gorbacsov

kiútkereséséhez.

Témaválasztásomban objektív okok mellett személyes preferenciák is befolyásoltak.

Főiskolai tanulmányaim kezdetén konzulensem – akinek áldozatos segítő munkájáért ezúton

is szeretnék köszönetet mondani – egyik kurzusán ismerkedtem meg Gorbacsov politikájával

részletesebben, amely külpolitikai aspektusait már akkor kijelöltem szakdolgozatom kutatási

témájának. Az utolsó szovjet főtitkárt – emberiessége, nyitottsága és békére való mindent

felülbíráló törekvése miatt – mindig is tiszteltem mint államférfit és mint történelmi

személyiséget. Objektív okaim közül pedig a legfontosabb – amely megerősített választásom

helyességében –, hogy a jelen világpolitikai helyzetben az „ébredő”, világhatalmi státuszát

visszaszerezni igyekvő Oroszország és az Egyesült Államok torzsalkodásai ismét

aktualizálják a rakétatelepítések, védelmi rendszerek és kivonási megállapodások témáját.

Dolgozatom megírásakor kiemelkedő szerepet kapott Sz. Bíró Zoltán

„Politikatörténeti vázlat a késői Szovjetunióról” című elemzése, mely már a fentebb említett

kurzus elvégzésekor is segítségemre volt. Ezen túl sok egyéb orosz, magyar és angol nyelvű, a

kapcsolódó témákat különböző szempontokból megvilágító online és nyomtatott forrással

kerültem kapcsolatba. Ilyen például az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusi

Könyvtárának szovjet-orosz külpolitikai tanulmányai, a Wikipédia, egy, a hidegháborút

széleskörűen feldolgozó orosz nyelvű portál, vagy éppen az „Oroszország története” című

összefoglaló mű, illetve Walter LaFeber „America, Russia, and the Cold War” című kiterjedt

elemzése.

I. A Szovjetunió az 1970-es, ’80-as években

I.1. A brezsnyevi pangás bel- és külpolitikai hatásai

A nyolcvanas években lezajló, legjellemzőbben Gorbacsov nevéhez köthető – és a

Szovjetunió széthullásával végződő – folyamatok nem voltak előzmény nélkül valók: a

brezsnyevi pangás stabilitását ekkor fizette meg a Szovjetunió.

Leonyid Iljics Brezsnyev Sztálin idején jutott a Központi Bizottságba. Onnét 1964.

október 14-én belső puccsal került hatalomra, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP)

első titkári posztjára. A szuperhatalom új vezetője korlátozott horizonttal bíró, tipikus

apparatcsik hírében állt, akitől – a „rend” és a „hagyománytisztelet” embere lévén –

mindenféle újítás eszménye távoli. Mégis, az Összorosz Közvélemény-kutató központ 2007.

áprilisi felmérése szerint a válaszadók közel egyharmada (31%) jelölte meg a lassú beszédű

főtitkár regnálásának tizennyolc évét, mint „korszakot, amelyben szívesen élne, ha lehetőség

adódna rá”. i

A hetvenes évek végére a szovjet rendszer forradalmi múltjával szögesen ellentétes

helyzet állt be: a vezetés elöregedett, a reformok elmaradtak, a fejlődés lelassult. Legjobban

egy, a korra teljes mértékben jellemző viccel lehet leírni az akkori helyzetet, amely

megmutatja, miképpen változott meg a vezetői hozzáállás a körülményekkel szemben:

Lenin, Sztálin, Hruscsov és Brezsnyev utazik a vonaton. A vonat hirtelen megáll. - Hívjunk önkénteseket, a munkások és a parasztok majd megoldanak minden bajt - mondja Lenin. - Ha most azonnal nem indulunk tovább, kivégeztetem a mozdonyvezetőt! - hördül Sztálin. - Szedjük fel a síneket magunk mögött és építsünk belőlük egy új vasútvonalat - így Hruscsov. Brezsnyev halkan sóhajt: - Elvtársak! Húzzuk be a függönyöket, tegyünk fel valami zenét, és képzeljük azt, hogy még haladunk.

Ekkor vált végzetessé a túlfinanszírozott hadiipar és a fogyasztási javak termelése

közötti szakadék. A termelés általánosságban véve még bővült, de a bővülés egyre lassult. A

termelékenység romlott, az ötéves terveket nem tudta a gazdaság teljesíteni. A

mezőgazdaságban még rosszabb volt a helyzet. Ebben az időszakban a Szovjetunió

rendszeresen rászorult a gabonaimportra; a munkaszervezés és a munkaintenzitás minőségét

jól mutatja, hogy még a jó termésű években is megesett, hogy a termés negyede-ötöde

megsemmisült. A szovjet gazdaság vészes mértékű lelassulását még az elérhető – igencsak

kikozmetikázott – adatokból is ki lehetett olvasni. A mennyiségi problémák mellett egyre

súlyosbodtak a minőségi gondok is: jellemző példa, hogy a Szovjetunióban a teljes amerikai

kombájngyártás – akkori szint szerint – hetvenévi munkájával előállítható mennyiségű arató-

cséplőgép várt javításra.

Ezeket a nyugtalanító jelenségeket a vezetés is érzékelte. Egy 1979-es kormányzati

elemzés megállapította, hogy „a Szovjetunió a legfontosabb paraméterek tekintetében

mindinkább leszakad a modern technológiát széles körben alkalmazó országoktól”. Javaslat

történt a gazdaság mélybe hatoló strukturális átszervezésére. Nem sokkal ezután az elemzői

csoport vezetőjét leváltották tisztségéből. A felismerés képessége nem, csak az erre való

reagálás hajlandósága hiányzott a vezetőségből.

Ezzel párhuzamosan megromlott Moszkva külpolitikai helyzete is. 1979. december

24-én a 40. hadsereg bevonulásával megkezdődött Afganisztán szovjet megszállása, véget ért

az enyhülés időszaka, amelynek ideje alatt nem mentesen a hidegháborús szellemiségű

torzsalkodástól, de minden korábbinál kooperatívabb módon viszonyultak egymáshoz a

szuperhatalmak. Az amerikaiaknak terhes volt a vietnami háború mellett még a szovjetekkel

is feszült viszonyt fenntartani, ugyanekkor a szovjeteket a kínaiakkal való viszonyuk

megromlása – és a félelmük, hogy Kína esetleg Amerika mellé áll – mozdította az enyhülés

irányába. A hatvanas évek tapasztalatainak mentén megenyhült a szovjet-amerikai viszony.

Kiemelt szerepe volt ebben a kubai rakétaválságnak. A mindkét fél által körülbelül egyenlő

mértékben felhalmozott atomfegyverzet okán felismerésre került a kölcsönösen biztosított

megsemmisítés (MAD – mutually assured destruction) – mely szerint egy atomháború

mindkét fél teljes pusztulásával járna, tehát értelmetlen megindítani.

Ezen időszakban megkötésre került a Helsinki Záróokmány, amely 35 ország politikai

kötelezettségvállalását tartalmazta az alábbi témákban: európai biztonsággal kapcsolatos

kérdések, gazdasági, tudományos-technikai együttműködés, környezetvédelem, emberi jogok.

Létrejött az Szojuz-Apolló program, elkészült a Kék madár című szovjet-amerikai

koprodukciós film, és az amerikai életérzés legjellemzőbb szimbóluma, a kóla is megjelent a

Szovjetunióban. 1972-ben, kevéssel a szerteágazó területeket érintő szovjet-amerikai

együttműködési program aláírása után Nixon, az amerikai elnökök közül elsőként a

Szovjetunióba látogatott, ahol Brezsnyevvel a gazdasági kérdésektől a környezetvédelmen át

az antiballisztikus rakétákat (ABM) és a stratégiai hadászati fegyvereket (SALT-1) korlátozó

egyezményekig érvényes szerződéscsomagot írt alá.

A megszállás nyomán ez az enyhülési folyamat megszakadt, bár 1979-ben Bécsben a

két szuperhatalom még aláírta a SALT-2 egyezményt, de 1981-ben Ronald Reagan már az

enyhülés-ellenes csoportok támogatásával került az elnöki posztra. Egyes elemzők szerint az

enyhülés eredendően magában hordozta megszűnésének okát, hogy a kooperáció keretei nem

voltak pontosan és egyértelműen megjelölve.

Az amerikaiak 61 másik országgal egyetemben – a megszállás elleni tiltakozásképp -

nem vettek részt a Moszkvában megrendezett 1980. évi XXII. Nyári Olimpiai Játékokon,

1981 közepén pedig Reagan elnök elrendelte a nukleáris fegyverek széleskörű gyártását.

1982. november 10-én az öreg és beteg, a hatalmat már csak névleg gyakorló

Brezsnyev meghalt. Ezzel elkövetkezett egy három éves interregnum, a „kis hidegháború”, a

gerontokrácia leáldozása. Megkezdődött a gorbacsovi átmenet közvetlen előzménye.

I.2. Gerontokrácia: Andropov és Csernyenko

Brezsnyev halála után két nappal került bejelentésre az új szovjet vezető, Jurij

Vlagyimirovics Andropov megválasztása, ami sokakat meglepett. Az új főtitkár, az

Állambiztonsági Bizottság (KGB) korábbi elnöke - és a Szovjetunió magyarországi

nagykövete az 1950-es években - törékeny egészségi állapota ellenére ekkor felül tudott

kerekedni a hatalmi harcokban vetélytársán, Konsztantyin Usztyinovics Csernyenkón, és alig

fél év alatt megszerezte a Legfelsőbb Szovjet Elnökségének Elnöke címet. (Ez Brezsnyevnek

tizenhárom évébe telt.) A korrupt klánoktól való függetlensége és a KGB fejeként az ország

állapotáról szerzett szerteágazó és mélyreható ismeretei is indokolják lépéseit. Rövid, alig

tizenhat hónapos irányítása alatt leváltotta a szovjet miniszterek és területi párttitkárok közel

egyötödét, illetve a Központi Bizottsági vezetőinek egyharmadát, de a szigorú, katonás

fegyelemmel történő átalakításra való törekvését jelentősen korlátozta úgy Csernyenko, a

Központi Bizottság személyzeti ügyeinek korábbi felelőse, mint a már említett egészségügyi

problémái.

Belpolitikája a radikális reformok helyett a hatvanas évek közepén megjelent,

Koszigin nevével fémjelzett óvatos gazdasági kísérletezés vonalát követte, és legjellemzőbben

a szigorú rendtevés irányába mutatott. Andropov hithű, puritán kommunista lévén eleinte hitt

abban, hogy a rendszer alapvetően jó, csak a gyeplő esett be a lovak közé. Komoly, a

legfelsőbb pártvezetést is érintő korrupcióellenes intézkedéseket foganatosított, megpróbálta

élénkíteni a munkafegyelmet: munkaidőben rendőrjárőrök igazoltatták az embereket a

nyilvános helyeken, hogy miért nincsenek a munkahelyükön, valamint az alkoholizmus

visszaszorítását megcélzó kampány is indult ekkoriban.

Forradalmi értékű volt ellenben a későbbi nézetváltozása, amelyet a – politikai

végrendeletének is tekinthető – „Karl Marx és a Szovjetunióbeli szocialista építés” című

írásában a nyilvánosság számára is megfogalmazott. Ebben szembefordult a nárcisztikus

brezsnyevi retorikával, kritikusan ítélkezett a létező szovjet szocializmusról, kijelentette, hogy

elérkezett az idő a ’30-as, ’50-es években kialakult szocializmuskép felülvizsgálatának.

Külügyekben a brezsnyevi irányt követte, az amerikaiakkal szembeni határozott

fellépés híve volt. Igyekezett tovább bővíteni a szovjet befolyást a világban, nem használva

különösebben ezzel a hetvenes évek vége óta amúgy is meglehetősen fagyos szovjet-amerikai

viszonynak. Ez Reagan elnök 1983. márciusi kirohanása után - melyben a Szovjetuniót

„gonosz birodalomnak” nevezte - majd szeptemberben, egy dél-koreai polgári repülőgép

szovjet vadászgépek általi lelövetése után még tovább romlott. Az európai közepes

hatótávolságú nukleáris rakétákról szóló egyeztetéseket – válaszul az USA európai

rakétatelepítési lépéseire – a Szovjetunió 1983 novemberében felfüggesztette. Egy hónappal

később a szovjetek a stratégiai atomfegyverek leépítéséről történő egyeztetésekről is

kivonultak.

A feszes tempójú, rigorózus, a nyolcvanas évek szovjet állampolgárai számára

szokatlan, adminisztratív alapokon nyugvó, felülről vezérelt rendcsinálást befejezni, és a

nemzetközi kapcsolatokat az új mélypontról kihozni Andropov nem tudta. Egészségi állapota

rohamos romlásnak indult 1983 nyara-őszétől. 1984 februárjában meghalt.

Külföldi elemzők öröksége legjelentősebb tételének Gorbacsov felfedezését,

felemelését és patronálását tartják. Többek szerint Andropov őt szánta közvetlen – később

eszmei szempontból ez megvalósult - utódjának, de a főtitkár-helyettesi funkciókat betöltő

Mihail Szergejevics ideje 1984 elején még nem jött el: az új vezető ismét a Párt „nagy

öregjei” közül került ki egy hetvenkét éves férfi személyében.

Konsztantyin Csernyenko már megválasztásakor is olyan elégtelen egészségi

állapotban volt, hogy aktív szerepet a valós politikában már alig tudott vállalni. Hatalomra

kerülése is tulajdonképpen egy mellékhatása volt a Politikai Bizottság reform- és konzervatív

szárnya közötti harcnak, de egy évnél is rövidebb regnálása azért hozott változást – főleg a

belpolitikában -; a brezsnyevi szellem visszatértét. A személycserék – amelyekből ez idő alatt

egy jelentősebb volt, nevezetesen Nyikolaj Ogarkov fegyverkezéspárti vezérkari főnök

menesztése történt - és a korrupcióellenes programok leállításra, a fogyasztói javak és a

mezőgazdaság részarányának növelése pedig meghirdetésre került. Csernyenko bejelentette

továbbá az SZKP mikromenedzsmentben játszott szerepének csökkentését, és nagyobb

figyelmet ígért a közvéleménynek. Ettől függetlenül a KGB fokozottan üldözte a másképp

gondolkozókat. Rehabilitálták Sztálint, mint katonai vezetőt és diplomatát - mi több,

Volgográd visszanevezése Sztálingrádra is szóba került.

Bár szavaiban Csernyenko egy új enyhülés mellett állt ki, a kelet-nyugati kapcsolatok

fejlődése minimálisnak mondható ekkoriban. A Szovjetunió bojkottálta a los angeles-i Nyári

Olimpiai Játékokat, és ehhez a bojkotthoz javarészt sikeresen csatlakoztatta szövetségeseit is,

valamint megakadályozta, hogy az NDK első embere, Erich Honecker Nyugat-

Németországba látogathasson. Az afganisztáni harcok is felerősödtek. 1984 végén

Washington és Moszkva megegyeztek a fegyvertárgyalások 1985 eleji folytatásában.

A vezető kétes egészségi állapota akut problémává tette az öröklés kérdését, így

Csernyenko 1985. márciusi halálakor a Politikai Bizottság – eltérően az 1982-es és 1984-es

helyzettől – alig néhány óra alatt tudott dönteni: az elmúlt években egyre magasabb rangokra

emelkedett, és Andrej Gromiko külügyminiszter támogatását is élvező, viszonylag fiatal –

mindössze 54 éves – és egészséges Gorbacsovot nyílt szavazás útján főtitkárrá választották.

I.3. Gorbacsov

I.3.1. Az új főtitkár

Mihail Szergejevics Gorbacsov 1931. március 2-án, az észak-kaukázusi Sztavropol

mellett található Privolnoje falucskájában, orosz-ukrán paraszti családba született, apja

mezőgazdasági szerelő volt a helyi kolhozban. 1942-ben, 11 éves korában a terület német

megszállás alá került, ezzel három évig tartó nehéz korszak vette kezdetét. 15 éves korától

iskola mellett mezőgazdasági asszisztensként dolgozott a helyi kolhoz traktorállomásán.

Mindössze 17 évesen megkapta a Munka Vörös Zászló Érdemrendet. Feltehetően kiemelkedő

intelligenciája mellett a kitüntetésnek is szerepe volt abban, hogy 1950-ben felvételt nyert

joghallgatóként a Moszkvai Állami Egyetemre, ahol a Szovjetunió Kommunista Pártjának

teljes jogú tagja lett. Ugyanitt megismerkedett élete párjával, Raisza Makszimovna

Titarenkóval, akivel 1953-ban összeházasodtak, és 1955-ben visszaköltöztek a Sztavropoli

területre, és akitől később egy lánya született.

A pártba Mihail Gorbacsov 1952-ben lépett be, majd a jogi diploma 1956-os

megszerzése után karrierje szárnyalni kezdett. Az ötvenes évek közepétől a hatvanas évek

elejéig a helyi Komszomolban foglalt el magas tisztségeket, majd 1966 szeptemberétől a

sztavropoli városi pártszerv első titkára lett. 1967-ben agronómus-közgazdászi diplomát

szerzett, 1970-re a Sztavropoli Terület mezőgazdasági ügyekért felelős első titkára lett, rá egy

évre a Központi Bizottság tagjává vált, 1972-ben hazájának delegációját vezette Belgiumba.

1974-ben bejutott a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsába, mint az Ifjúsági Állandó Bizottság

elnöke. 1978 novemberében az SZKP KB titkárává választották, 1979-es tagjelöltsége után

1980-ban ő lett a Politikai Bizottság legfiatalabb teljes jogú tagja. Andropov vezetésétől

kezdődően – nem hivatalosan - ő volt a párt második embere, Jurij Vlagyimirovics a Központi

Bizottság több tagja szerint személyesen javasolta őt saját távolléte esetére a PB megbízott

vezetőjének. Csernyenko ideje alatt névleg az SZKP KB ideológiai kérdésekért felelős

titkáraként szolgált, a főtitkár 1985-ben bekövetkezett halála után – 1985. március 11-én -

pedig megválasztották az SZKP főtitkárává, a legmagasabb pozícióba, egy személyben lett a

Szovjetunió Védelmi Tanácsának elnöke és a Szovjetunió Fegyveres Erőinek Főparancsnoka.

Ő volt az első és az egyetlen olyan főtitkár a Szovjetunió történetében, aki 1917 után született.

Hivatali ideje alatt Gorbacsov a Szovjetunió kül- és belügyeit forradalmian érintő

intézkedéseket vezetett be. A peresztrojka (перестройка - átalakítás) többek között

megnyitotta a szovjet gazdaságot a piaci szereplők számára. 1987-ben – az 1920-as évek óta

először – lehetővé tette a magánvállalkozást.

Belügyek szempontjából a Gorbacsov által bevezetett glasznoszty (гласность -

nyíltság, nyilvánosság) éles fordulatot jelentett az autoriter szovjet múlthoz képest. A

glasznoszty nagyobb szólás- és – pravoszláv egyház megalakulásának ezredik évfordulójára,

1988-ban - vallásszabadságot hozott, valamint az állami beavatkozás csökkenését az egyén

életébe. Több ezer politikai okokból bebörtönzött személyt engedtek szabadon ez idő alatt.

Az 1980-as évekre a gazdasági problémáktól függetlenül a szovjet állam óriási

összegeket költött a fegyverkezési verseny keretében. Gorbacsov ebből a helyzetből kiutat

keresett és talált, a hagyományos és a nukleáris fegyverzetcsökkentés útján, amely

tulajdonképpen a hidegháború befejeződéséhez és a Nyugattal való viszony

normalizálódásához vezetett. 1989-ben a Szovjet Hadsereg kivonult Afganisztánból, ami egy

újabb elégedetlenséget keltő és drága háborút zárt le.

1988-ban Gorbacsov bejelentette, a Szovjetunió a továbbiakban nem követi a

Brezsnyev-doktrínát. Ezzel tulajdonképpen megadta a kelet-európai országoknak a politikai

berendezkedés szabad megválasztásának lehetőségét. A hidegháború lezárása érdekében tett

törekvései elismeréseképp Mihail Gorbacsov 1990 októberében megkapta a Nobel Békedíjat.

A pozitív külső értékelésektől függetlenül a Szovjetunióban sok ellenséget szerzett a

főtitkár. Támadták a konzervatívok, akik fenntartani óhajtották a régi idők szovjet politikai és

katonai berendezkedését –, és támadták a Borisz Jelcin későbbi orosz államelnök által vezetett

progresszívek, akik szerint a változásokat, a piacgazdaságra való áttérést még gyorsabban kell

végrehajtani. 1991-ben az augusztusi puccs során Gorbacsovot fekete-tengeri nyaralójában

három napra házi őrizet alá helyezték a konzervatívok, ahonnan Moszkvába visszatérve átadta

a hatalmat Jelcinnek. A Politbüro és a Szovjetunió gyakorlatilag megszűnt, és Gorbacsov

lemondott az elnökségéről 1991 decemberében.

Ezután többször megpróbált visszatérni a hatalomba, mindannyiszor – sikertelenül,

mivel nem tudott megfelelő mértékű támogatást szerezni a tömegektől. Azóta idejét a

Gorbacsov Alapítványnak és a Nemzetközi Zöld Kereszt környezetvédő szervezetnek

szentelve tölti.

Felesége, Raisza 1999-ben, leukémiában halt meg.

I.3.2. Peresztrojka – a korai évek

Még 1984 decemberében Gorbacsov egy központi bizottsági értekezleten előadást tartott

„A nép élő művészete” címmel, amelyben kifejtette a szocialista termelés dogmatikus

megközelítésén való túllépés, a gazdasági önigazgatás kifejlesztésének, az önálló

kezdeményezések támogatásának, és a nyilvánosság kiterjesztésének szükségességét – a

„szocialista demokráciát”. Alig hat hónappal később kiadásra került egy jelentés, melyben

benne voltak az alapvető tézisei annak a programnak, amelyet később a világ peresztrojkaként

ismert meg, és amely súlyosbodó kríziseken keresztül az SZKP, a Szovjetunió, a kétpólusú

világrend megszűnéséhez vezetett.

Főtitkárrá választása után Gorbacsov hamar felfrissítette a pártvezetést, a leginkább

„brezsnyevistának” tekintett emberek nyugdíjazásával, elősegítve ezzel a Pártban a

reformerek helyzetének stabilizálódását. 1987 elejére a Politikai Bizottság 70, a Központi

Bizottság 40, a területi pártbizottságok 60 százaléka kerül lecserélésre. 1985 májusában, egy

leningrádi beszédében először beszélt nyilvánosan a szovjet gazdaság növekedési ütemének

csökkenéséről, a hazai gépipar elmaradottságáról, a lakosság életszínvonalának emelésének

szükségességéről, de ennek még elmaradt a visszhangja. Júniusban az SZKP KB gazdasági

tanácskozásán célként tűzte ki a tudományos és technológiai fejlődés felgyorsítását. A

változtatás terveinek körvonalai láthatóan már léteztek, de a részletek ekkor még homályosak

voltak: a problémákat már felismerték, de Gorbacsov és köre programmal még nem,

legfeljebb elképzelésekkel rendelkezett. Az andropovi örökség mentén ők is úgy tekintettek

az aktuális helyzetre, mint egy alapvetően technikai-technológiai ügyre, fegyelmezési

kérdésre. Az első gorbacsovi év ennek a gondolatnak a jegyében telt, a „gyorsítás”

(ускорение - uszkorenyije) jelszava vált az 1985-86-ban kezdődött politikai és gazdasági

változások kulcskifejezésévé.

Az Andropov-féle megközelítés eredményeképpen 1985 májusában elfogadásra került

egy határozat, mely lefektette az alapjait a későbbi alkoholellenes kampánynak, mely többek

között beindította a házi alkoholpancsolás szárnyalását, cukorhiányhoz vezetett, és tönkretette

például a híres grúz és moldáv boripart, továbbá több tízmilliárd rubellel – három év alatt 63

milliárddal – megrövidítette a költségvetést. (Még a jégkrém-ellátás is akadozott.) Ehhez

hasonló elhibázott lépés volt a hadi termelésben már bevált állami minőség-ellenőrzés, az

úgynevezett „goszprijomka” (Госприёмка) ipari bevezetése, amely a minőségen

számottevően nem javított, viszont több esetben vállalatok teljes termelésének blokkolódását

eredményezte. A vállalatok egyszerűen képtelenek voltak úgy a nemzetközi, mint a hazai

szabványok betartására.

Szintén rendteremtő célzattal került elfogadásra egy új törvény, a „nem munkával

szerzett jövedelmek elleni harc fokozásáról”. Jelentős ambivalenciával állt a szovjet vezetés a

gazdasági önállósághoz: cél volt ugyan a gazdaság élénkítése, ötletgazdag és kezdeményező

emberek „kitermelése” - az adminisztratív akadályok lebontása nélkül, ha lehet. Idővel

bebizonyosodott, hogy nem lehet: néhány évvel később a korábbi „parazita magatartás” – a

piaci elemek megjelenése a szocialista valóságban – a gazdaság működéséhez

nélkülözhetetlen elemmé minősült.

Az Aganbegjan akadémikus nevéhez fűződő gépgyártás-fejlesztési program is – bár

jelentős költségvetési elsőbbséget kapott – bukásnak bizonyult: ez sem élénkítette a

gazdaságot az elvárt mértékben.

A korai gorbacsovi elképzelés – valami alapvetően helyesnek a felgyorsítása helyett

újraszervezés – változásával, a bajok valódi mélységének az első évben való feltárulásával

1986 júniusától a reform átfogó elnevezése is megváltozik – az új kulcskifejezés a

„peresztrojka” lesz.

Az átalakítás egy új, mélyebbre ható gazdasági, szociális és politikai reformként jelent

meg, amely minőségére neve is utal. Ennek keretében erőfeszítések történtek a szovjet

társadalom leginkább rászoruló csoportjainak helyzetének javítása érdekében. Nyugdíjasok,

kolhozparasztok, közalkalmazottak kapnak több pénzt, ezzel párhuzamosan megkísérlik

feljavítani az iskolák, óvodák, kórházak épülésének tempóját, illetve a már meglévő

intézmények ellátását. A közegészségügy rettenetes állapota mellett a lakáshelyzet volt még a

korszak Szovjetuniójának a legsúlyosabb problémája. Ugyan ekkor meghirdetésre került a

Lakás 2000 program, amely az ezredfordulóra minden szovjet családnak saját lakást szeretett

volna biztosítani, 1989-re kiderült, tisztán a politikai akarat adott helyzetben az ilyen

vállalások teljesítéséhez nem elegendő.

Tovább rontotta a szovjet gazdaság állapotát a Reagan-féle gazdaságpolitika nyomán

hirtelen zuhanásnak induló – kevesebb, mint fél év alatt nagyságrendileg harmadolódó –

olajár, az 1986. április 26-án bekövetkező, „Csernobil” összefoglaló néven közismert erőmű-

katasztrófa, az egyre elhúzódó afgán háború, valamint az 1985 májusában bevezetett

alkoholtilalom járulékos veszteségei. A deficit 1986-ra - az 1985-ös 17-18 milliárd rubelről –

közel megháromszorozódott. Ezt megnövelt pénzkibocsátással próbálta a vezetés

ellensúlyozni, ami viszont a szabott áras termékek kereskedelemből történő „felszippantását”

hozta magával. A kenyéren kívül szinte minden eltűnt a polcokról, bevezetésre került a

jegyrendszer. Nyilvánvalóvá vált, hogy az árakat fel kell szabadítani, viszont egy ilyen

népszerűtlen rendelkezést a hatalom nem akart magára vállalni.

1986. november 19-én hatályba lépett a magánvállalkozásokról, 1987. február 5-én

pedig a fogyasztói termékek előállításával foglalkozó szövetkezetekről rendelkező össz-

szövetségi törvény. 1988 májusában pedig „A Szovjetunióban működő szövetkezetekről”

címmel törvény született, amely bármely törvény által nem tiltott tevékenységet – beleértve a

kereskedelmet is – engedélyezte a szövetkezeteknek. Ez a lenini NEP óta az első olyan

rendelkezés volt, amely engedélyezte a szolgáltatói, termelői, külkereskedelmi vállalkozások

magántulajdonát. Az akkori állapotokhoz ez rendkívül merész liberalizáció volt. Eredetileg a

törvény magas adókat tervezett kiszabni ezekre a vállalkozásokra, de később ez az álláspont

újraértékelésre került: megjelentek a szövetkezeti éttermek, boltok és egyéb vállalatok a

szovjet valóságban.

Még 1987 elején engedélyezésre kerültek a közös vállalkozások szovjet vállalatok és

kapitalista, illetve fejlődő országbeli cégek között, majd 1987. június 30-án az állami

vállalatok minden eddiginél nagyobb függetlenséget kaptak az addig őket irányító

minisztériumoktól. A vállalatok a feléjük irányuló igényekhez igazíthatták kimenetüket, az

állami megrendeléseken felüli termelést szabad árakon értékesíthették, továbbá széles körben

bevezetésre került az önigazgatás módszere. A vállalatok egymás közt szerződéses úton

meghatározott árakon kereskedhettek a köztes termékekkel, valamint megjelent az

önfinanszírozás is: a cégeknek onnantól ki kellett termelniük a működési és az egyéb

költségeket, az állam a továbbiakban nem vállalt felelősséget: nem mentette meg a

veszteséges cégeket a csődtől. Az Állami Tervbizottság szerepe lecsökkent az általános

irányvonalak és az állami befektetési prioritások meghatározására, szemben a korábbi,

részletekbe menő tervezéssel.

Gyakorlatilag megszűnt a Külkereskedelmi Minisztérium monopóliuma is: a különböző

ipari és mezőgazdasági érintettségű minisztériumok saját maguk intézhették a hozzájuk

tartozó ágazatok külkereskedelmi ügyleteit, hasonlóképpen a helyi és regionális szervezetek,

valamint az állami vállalatok is bonyolíthattak külkereskedelmet, ezzel is próbálván

csökkenteni a kor jellemző szovjet sajátosságát, a kapcsolat, a visszajelzés hiányát a

fogyasztók, a cégek és azok külföldi partnerei között.

Röviden összefoglalva a peresztrojka volt a tervgazdálkodásból a piacgazdaságba való

átmenet szovjet módja. A folyamat felerősítette az addigra már egyébként is jelen lévő

szociális és gazdasági feszültségeket az országban, és kétségkívül elősegítette úgy a

nacionalizmus felerősödését a tagállamokban, mint a szociális helyzet romlását. Az átmenet

teremtette gazdasági káoszban megerősödött a szervezett bűnözés, és a modern orosz

üzletemberek java része kapcsolataik révén ekkor kezdte el hatalmas vagyonaik

felhalmozását.

Megállapíthatjuk, hogy a peresztrojka volt a Szovjetunió széthullását elősegítő belső

erő, a véghez vezető út Gorbacsov vitathatatlan jó szándékával volt kikövezve. A gazdasági

helyzet tarthatatlansága felismerésre került – a felismerés ténye önmagában megmutatja a

problémák méretét, hiszen amíg kisebbek voltak, a szovjet vezetés minden további nélkül

elkendőzte őket –, intézkedések láttak napvilágot a jobbítás nemes szándékával. Adott

helyzetben – kiemelt tekintettel a világpolitika akkori állására – ezeknek talán nem is lehetett

más kimenete, mint amit ma történelemként ismerünk.

I.3.3. Glasznoszty: közélet a nyilvánosság előtt

Bár a legfelsőbb állami- és pártvezetés 1986 őszére tulajdonképpen kicserélődött, a

reformszárny még mindig nem érezte pozícióját eléggé biztosnak. A pártapparátus és a

párttagság a gorbacsovi újításokat növekvő aggodalommal figyelte, és nem szembeötlően, de

igyekezte akadályozni azokat. A párton belül az erőviszonyok kedvezővé formálására az esély

minimális volt, ezáltal vált a reformerek számára a szélesebb társadalmi tömegek politikai

aktivitásának felébresztése, támogatásának megnyerése politikai szükségszerűséggé. Ezzel

óhajtották elérni a párton belüli konzervativizmus, mint a reformokat akadályozó tényező

leépülését. Ezzel viszont előbújt a szellem a palackból: az újonnan megjelenő csoportok már

nem csak a konzervatívokat, hanem a nekik nagyobb szabadságot adó reformereket is képesek

voltak támadni.

Maga a glasznoszty (гласность – nyíltság) mint politikai kifejezés már korábban is

használatban volt, mégis csak a csernobili atomerőműben 1986. április 25-ről 26-ra virradó

éjjel bekövetkezett katasztrófa hatására vált az egyik leginkább széles körben használt

politikai fordulattá. Az esemény a gorbacsovi korszak fontos szakaszhatárát húzta meg – a

gazdasági hatásokon túl – politikai szempontból is. A tragédiát hosszú napokon keresztül

eltitkolták, még a közelebbi területek – például Kijev – május elsejei felvonulásait is engedték

lezajlani, ezzel bebizonyosodott, hogy az információk kisajátításának évtizedes szovjet

hagyománya nem csak tarthatatlan, hanem a társadalommal szemben felelőtlen is. A

konzervatívok ezzel elszenvedték első komolyabb morális vereségüket. Az addig leginkább a

közügyek vitelének átláthatóságát, a sajtó a korábbiakhoz viszonyított fokozott szabadságát

jelentő glasznoszty átfogó jelentésű új társadalmi „intézmény” lett: elfogadásra került, hogy a

vélemények lehetnek különbözőek a közügyekben is, és ezek képviselete teljesen legitim.

Ennek a politikának a jegyében tehát a sajtó és úgy általában az információ szabadsága

kiszélesedett. Előkerültek az újságokban olyan témák, amelyekről korábban szó sem eshetett,

például az élelmiszerellátási, lakáshelyzetet érintő problémák, az alkoholizmus, a halandósági

mutatók, a környezetszennyezés, vagy éppen a nők másodrendű helyzete, illetve a

Szovjetunióban fennálló AIDS-helyzet, vagy éppen a desztalinizáció és az üzbég maffia

kérdése. Emellett az emberjogi aktivisták és a szamizdat-kiadók üldöztetése is alábbhagyott,

valamint a könyvtárakban a korábban zárt és csak engedéllyel kutatható irodalom is elkezdett

átkerülni a nyílt részre.

Természetesen az új és szabaddá vált témák közé szükségszerűen bekerültek olyanok

is, amelyek nemzetiségi feszültségekkel foglalkoztak, illetve az addig megszokottnál

nacionalistább hangnemet ütöttek meg. Utóbbiak a balti államokban voltak a

legjellemzőbbek, ahol a glasznoszty hajnala óta jelentek meg olyan írások, amelyek a

környezetük megóvására való jogukat, a hivatalos történetírás felülvizsgálását – kiemelt

tekintettel a Molotov-Ribbentrop paktumra –, majd később a szuverenitást és a Moszkvától

való függetlenséget feszegették.

Másik, kifejezetten a glasznosztyhoz köthető nemzetiségi villongás volt az 1988

februárjában történt eset. Ekkor Hegyi-Karabah, egy azerbajdzsáni, de többségében örmény

lakosságú tartomány megszavazta az egyesülést az Örmény SZSZK-val. Ez az azeriek elleni

erőszakba torkollott, amelyről híradások jelentek meg a szovjet televízióban. Ennek nyomán

örmények elleni vérengzés indult meg Szumgajt azerbajzsdzsáni városban.

A szólás szabadsága messze túlnyúlt azon a társadalomban, mint amit Gorbacsov és a

reformerek terveztek. Egyes nyugati történészek és elemzők ezt kiemelkedően fontos elemnek

tekintik a Szovjetunió széthullásának vonatkozásában, míg mások szerint inkább a vezetés

előtt hirtelen megjelenő új, világszínvonalú perspektíva hatására indult be egy, a

kapitalizmusba vezető felülről diktált átalakítás.

II. Paradigmaváltás: az Új Gondolkodás

Az új politikai gondolkodás alapelve, kiinduló elve egyszerű: a nukleáris háború nem lehet a politikai, gazdasági, ideológiai, bármilyen más célok elérésének eszköze. […] Az új politikai gondolkodás megköveteli még egy egyszerű axióma elismerését: a biztonság oszthatatlan. A biztonság egyetlen szilárd alapja valamennyi nép és állam érdekeinek, a nemzetközi életben őket megillető egyenlőségnek az elismerése. […] Az új gondolkodás magva az, hogy elismerjük az egyetemes emberi értékeknek és még pontosabban: az emberiség megmaradásának prioritását. […] Mi ezért vagyunk hívei a széles körű párbeszédnek, az álláspontok összevetésének, a vitának, az eszmecserének. M. Sz. Gorbacsov: Átalakítás és új gondolkodás

A mindaddig a „proletár internacionalizmusra” és a „békés egymás mellett élésre”

alapozó szovjet külpolitikát Gorbacsov lecserélte az „egyetemes emberi értékek”, majd a

későbbiekben a „választás szabadsága” tézisére. Tette ezt azon felismerés nyomán, hogy a

Szovjetunó kedvezőtlen nemzetközi megítélésén csakis a korábbi külpolitika radikális

megváltoztatásával lehet javítani.

Az „oszthatatlan biztonság” elvének megjelenésével a moszkvai védelempolitika is

alapvetően megváltozott. Az addig jellemző „erőegyensúlyról” egyre többen gondolták a

gorbacsovi reformerek közül, hogy idejétmúlt. Helyette megszületett az „érdekek

egyensúlya”, amely ésszerű elégségességen, a fegyverkezési verseny folytatása helyett a

kompromisszumkészségen alapuló biztonságpolitikát jelent.

Gorbacsov fentebb idézett könyvével szándékozta meggyőzni a világ nyilvánosságát

őszinte jó szándékáról, saját és népe tiszteletéről a világ többi része iránt, atomfegyver-

ellenességéről, és a – világnézeti különbségek ellenére létező – közös emberi értékeket

figyelembe vevő magatartásáról. Utóbbi kapcsán jelent meg kedvelt metaforája, a „közös

európai ház”, amelyre a „lakóknak” együttműködve kell vigyázniuk, de a lakások szuverén

egységek, amelyre tekintettel kell lenni.

II.1. Kapcsolat a Reagan-adminisztrációval

Az 1980-as amerikai elnökválasztáson republikánus kihívója legyőzte Jimmy Carter

addigi elnököt: negyvenedikként 1981. január 20-án beiktatták Ronald Wilson Reagant. A

hetven évével rekorder korú, közgazdász végzettségű, de színészként befutott, majd a

hatvanas évek közepén Kalifornia kormányzójává választott új elnök belpolitikájában a

Milton Friedman által inspirált neokonzervatív gazdaságpolitikát folytatta. Külpolitikájának

legmeghatározóbb, kiinduló lépése az SDI (Strategic Defence Initiative – Stratégiai Védelmi

Kezdeményezés, közismertebb nevén a „csillagháborús terv”, amely célja stratégiai

atomfegyvereket hordozó ballisztikus rakéták földi és űrbéli telepítésű fegyverekkel történő

megsemmisítése volt) meghirdetése. Ez tekinthető a Szovjetunió gazdasági egyensúlyának

megbontásán keresztül annak felbomlásához vezető legjelentősebb külső oknak. Nevéhez

fűződnek a közép-amerikai intervenciók – és ezáltal a fegyverkezési verseny újraindulása –

időszaka, az olajár 1986-os zuhanása, erős nyelvezettel megfogalmazott Szovjetunió- és

kommunizmusellenes kirohanások. Elnöksége idején felerősödött a két szuperhatalom közötti

kémtevékenység is.

II.1.1. A Genfi Csúcs és a Reykjavíki Csúcs

1985. november 21-én az új szovjet főtitkár és a már második ciklusát töltő amerikai

elnök először találkozott a svájci Genfben. Jelképes helyszínnek tekinthető ez nem csak az

alpesi ország hagyományos el nem kötelezettsége miatt, hanem az 1955-ben ugyanott,

ugyanazzal a céllal – a világ legerősebb hatalmainak békéről szóló megbeszélésére

lehetőséget biztosítandó – megtartott csúcstalálkozó miatt is.

A felek nem tűztek ki jelentős elvárásokat, inkább a későbbi komoly egyeztetéseknek

igyekeztek alapot teremteni, megismerni a vezetőket, egymást, személyes kapcsolatot

létesíteni, a két szuperhatalom közötti viszony feszültéségét csökkentve ezáltal.

A csúcs – bár Gorbacsov és Reagan a végén közös nyilatkozatot adtak ki – ennek

megfelelően az álláspontokban történő jelentős változás nélkül zárult. A kölcsönös vádak és

védekezések, a fegyverkezési versenyről és az SDI-ről (utóbbi téma többször is előkerült)

szóló vita mellett a felek kölcsönösen meghívták egymást egy éven belül saját országaikba.

11 hónappal később, 1986. október 11-12.-én az izlandi fővárosban, Reykjavíkban, a

korábbi francia konzulátuson (Höfði-ház) találkozott a két vezető. A politikai légkör – részben

a Danilov-Zakarov ügy, részben a genfi találkozó viszonylagos sikertelensége miatt – feszült

volt ekkoriban a két szuperhatalom között. Annak ellenére, hogy Reagan 1986-ban tett egy

javaslatot a ballisztikus rakéták teljes körű betiltására; a csillagháborús terv folytatása mellett

kötelezte el magát (a programba beavathatónak gondolta a szovjeteket is, akiknek gyanakvása

a projekt iránt nem csillapodott).

Reykjavíkban Reagan igyekezett a témákat kiterjeszteni az emberi jogokra, a szovjet

zsidók emigrálására, illetve az afganisztáni helyzetre. Gorbacsov ragaszkodott a leszerelés,

mint téma kizárólagosságához. A szovjet fél elfogadta a még 1981-ből származó, úgynevezett

„duplanullás” elvet, mely az összes közepes hatótávolságú rakétát (Intermediate-range

Nuclear Forces – INF) száműzte volna Európából, illetve 100 robbanófejben meghatározott

globális limitet szabna a maradéknak. Javasolták továbbá a ballisztikus rakéták teljes

betiltását 1996-ra. Utóbbi az amerikaiaknak nem felelt meg, ők a felezést javasolták,

feltételezvén, hogy ha egyszer elkészül - és a helyzet élessé válik -, az SDI a másik fél

mennyiséggel már el tud bánni.

Gorbacsov ragaszkodott az álláspontjához, miszerint a leszerelési egyezmények

szükségtelenné teszik az SDI-t, míg Reagan nem volt hajlandó feladni a kutatást. Az elvi

ellentéteken túl az ABM-egyezményt is különbözőképpen értelmezték a felek: a szovjetek a

szigorú értelmezéshez ragaszkodtak, míg az amerikaiak megengedőbbek voltak magukkal. A

csúcstalálkozó így kútba esett, megállapodás nem született, a résztvevők és a megfigyelők

mégis úgy nyilatkoztak róla, mint óriási áttörésről: tulajdonképpen ez vezetett el a következő

pontban tárgyalt INF-egyezmény megkötéséhez.

II.1.2. A Washingtoni Csúcs és az INF-egyezmény

A Reykjavíki Csúcs után több mint egy évvel az Egyesült Államok fővárosában,

Washingtonban, a Fehér Házban találkozott ismét a szovjet főtitkár és az amerikai elnök.

1987. december 8-án aláírásra került a hivatalosan Egyezmény az Amerikai Egyesült Államok

és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége Között a Közép- és Rövid Hatótávolságú

Rakétáik Megsemmisítéséről (The Treaty Between the United States of America and the

Union of Soviet Socialist Republics on the Elimination of Their Intermediate-Range and

Shorter-Range Missiles) elnevezést kapott megállapodás, az INF-egyezmény.

A közepes hatótávolságú atomrakétákról szóló tárgyalások az 1980-as évek elején

kezdődtek. 1981-ben a Reagan-adminisztráció felvetette a már említett „duplanullás” elvet,

amelyet a szovjetek akkor még visszautasítottak, mivel ekkor amerikai rakéták még nem

voltak Európában, és a Szovjetunió szerint a semmiért cserébe adták volna fel SS-20 típusú

rakétáikat, valamint a javaslat figyelmen kívül hagyta a brit és a francia INF-eket. 1982-ben

viszont Brezsnyev bejelentette az SS-20-ra vonatkozó önkéntes telepítési moratóriumot,

valamint felajánlotta a számuk csökkentését is, amiért cserébe hasonló mértékű brit és francia

leszerelést kért. Ezzel nem nyerte meg a NATO-t: a két érintett európai ország kijelentette,

hogy atomarzenáljuk független, és hogy az európai célú amerikai rakétatelepítéseket

elsősorban szovjet-amerikai ügynek tekintik.

1983-ban Andropov hatalomra kerülése után a helyzet megváltozott. A francia és brit

rakéták javaslatból kizárása miatti nézeteltérések okán a szovjetek felfüggesztették a

tárgyalásokat, majd 1984-ben az USA – a közvélemény tiltakozása ellenére – INF-

rendszereket kezdett telepíteni az NSZK-ba, Olaszországba és az Egyesült Királyságba.

1985 végére mindkét fél az INF-rendszerek Európában és Ázsiában való számának

csökkentése irányába mozdult. 1986. január 15-én Gorbacsov bejelentett egy, 2000-re minden

atomfegyvert betiltó javaslatot, amelybe az INF is beletartozott volna. Ezt az USA

visszautasította, helyette a közepes hatótávolságú rakéták nulláig történő fokozatos leépítését

javasolta Európában és Ázsiában. (A javaslat nem tartalmazott megkötéseket a brit és a

francia atomfegyverekre vonatkozólag.)

1986 augusztusa és szeptembere között lezajlott egyeztetések végül a Reykjavíki

Csúcshoz vezettek, majd 1987-re, részben Helmut Kohl nyugat-német kancellár döntése

hatására, mely a közös amerikai-német Pershing-rendszerek leszerelésére vonatkozott, még

részletesebb egyeztetések kezdődtek. Az egyezmény végleges szövege 1987 szeptemberére

került elfogadásra.

Az amerikai George Washington Egyetem Nemzetbiztonsági Archívuma és a Politikai

Bizottság nemrég nyilvánosságra került aktái szerint Gorbacsov sokkal messzebb ment volna

a leszerelési engedmények és a regionális konfliktusok kooperatív megoldásának

tekintetében, mint arra az amerikaiak számítottak, vagy reciprocitási elvek alapján el tudtak

érni. A 2007 decemberében először publikált iratok szerint a szovjetek jelentősen változtattak

a kérdésekhez való kezdeti hozzáállásukon, hogy megfeleljenek az amerikai követeléseknek,

és hogy nyomást gyakorolhassanak az USA vezetésére, elérendő a stratégiai atomfegyverek

számottevő mértékű leépítését. Gorbacsov céljai között szerepelt a START-egyezmény

előkészítése – a stratégiai támadófegyverek 50 százalékos csökkentése 1988 előtt – és aláírása

még Reagan mandátumának lejárta előtt. A tárgyalások során a Szovjetunió felvetette a

hagyományos haderők egynegyeddel való csökkentését Európában, illetve tárgyalásokat

javasolt a vegyi fegyverek leszereléséről.

Ezek az iratok tanúskodnak továbbá Gorbacsov vágyáról, hogy a regionális

konfliktusokat – főképp az iraki-iráni háborút, az afganisztáni, a közel-keleti és a nicaraguai

helyzetet – a két szuperhatalom őszinte együttműködésre alapozva oldják meg.

Az INF-egyezmény értelmében a felek közepes hatótávolságú – hagyományos és

nukleáris, földi indítású ballisztikus és cirkáló-típusú (típus szerint: Pershing Ib, Pershing II és

BGM-109B amerikai részről, SS-4, SS-5, SS-12, SS-20, SS-23, SSC-X-4 szovjet részről) –

rakétái 1991. június 1-jei határidővel felszámolásra kerültek. A megállapodásba 1987

márciusában belekerült egy – az amerikaiak legnagyobb meglepetésére a szovjetek által

elfogadott – kitétel, amely a felek egymást „bárhol és bármikor” történő ellenőrzésének

jogáról szól. A határidőre az USA 846 (667 közép- és 169 rövid hatótávú), a Szovjetunió

1846 darab (889 közép- és 957 rövid hatótávú) eszközt semmisített meg. (A robbanófejek

számában az egyenlőtlenség még nagyobb.)

A maga nemében az INF-egyezmény egyedülálló, mivel egy teljes atomfegyver-

kategóriát – melyet a szovjetek a leginkább fenyegetőnek tekintettek - szüntetett meg.

Alapvetően lecsökkentette továbbá a nukleáris fenyegetést Európában, és megnyitotta az utat

a további tárgyalások felé úgy a hagyományos európai haderőkről, mint a taktikai nukleáris és

vegyi fegyverekről.

II.1.3. A Moszkvai Csúcs

Egyes források a szovjet-amerikai viszony javulásának fontos állomásának – amely

nem csak megerősítette az együttműködés szellemét, hanem új lendületet is adott neki –, míg

mások sikertelennek, visszalépésnek értékelik az 1988. május 29-től június 2-ig tartó

Moszkvai Csúcsot. Bizonyos szempontból az INF-egyezmény megkötésének megünneplése

volt ez. A találkozó barátságos hangulatban és ünnepélyes keretek között zajlott, de

eredmények, tartalom nélkül; az amerikai elnök beszédet tartott a Moszkvai Állami

Egyetemen, feleségével találkozott a szovjet néppel az Arbaton, amit „mélyen megindító”-

ként értékelt később, és egy újságíró kérdésére közölte, hogy a híres „gonosz birodalomról”

tartott beszéde „más idő, más kor” szülötte volt. Hasonlóképpen az enyhülés szellemében

kijelentette a Vörös téren állva, hogy „a hidegháború befejeződött”.

A szovjetek részéről a találkozónak fontos belpolitikai üzenete volt: megmutatni az

embereknek – és nem kevésbé a szkeptikus Politikai Bizottságnak –, hogy a peresztrojka és a

glasznoszty útján az ország egy olyan új korba lépett, ahol nincs félnivalójuk az amerikai

elnöktől, ahol tudnak kooperálni a korábban a kommunizmus elpusztítását célzó hidegháborús

uszítónak beállított USA vezetőjével.

Ahogy azt az elnöki tanácsadók később elmondták, a találkozónak célja leginkább az

volt, hogy az elnök „elvihesse üzenetét a másik félhez, mintsem hogy attól tanuljon”,

valamint az „emberi faktor” hatásának megerősítése, érzetetni Gorbacsovval, hogy

erőfeszítései a leszerelés felgyorsításának érdekében nem ütköznek akadályba az amerikai fél

bizalmatlansága által.

A szovjeteknek ez a kioktató hozzáállás kevésbé tetszett a reagani kioktatás az emberi

jogokról, a vallásszabadságról, a zsidók kivándorlásának megkönnyítésének

szükségszerűségéről – ezt a belügyeikbe való direkt beavatkozásnak tekintették. Az ezen

témák kapcsán megjelenő feszültségektől eltekintve a találkozó lehetőséget biztosított a két

vezetőnek, hogy közösen ünnepeljék az elért sikereket. Reagan az első nap után így

nyilatkozott: „Azt hiszem, az üzenet tiszta: a nyilvánvaló és alapvető különbségek és a

felmerült elkerülhetetlen csalódásaink ellenére közös munkánk elkezdett eredményeket

hozni.”

II.1.4. Az afganisztáni kivonulás hatásai

1989 elejére a Szovjetunió megpróbálta végleg lezárni a „vérző sebet”, ahogy

Gorbacsov nevezte az évente megközelítőleg három milliárd amerikai dolláros hadikiadással

járó afgán háborút.

Gorbacsov már kevéssel a 40. hadsereg afganisztáni létszámának 120.000 fővel való

tetőzése – amely egészen 1989-ig csak kevéssel csökkent - után, 1986 végén megfelelően

támogatottnak érezte magát, hogy a kivonulást a Politikai Bizottság elé vigye, de még így is

csak komoly vita után sikerült döntést hozni az egy-másfél éven belüli végrehajtásról. Erről

azonban ekkor – a kabuli vezetésen kívül – senkit sem tájékoztattak. Washington is csak

kevéssel az 1988. február 9.-kei nyilvános bejelentés előtt szerez tudomást a moszkvai

tervekről. Az 1988. április 15-én Genfben tartott Afganisztán-konferencia – melyen a

Szovjetunió, az USA, Afganisztán és Pakisztán résztvevői vettek részt – záró szerződése

szerint a kivonulásnak 1989. február 25-ig be kell fejeződnie. A csapatkivonás májusban

indult, és határidőre le is zajlott.

A szovjet hadsereg mintegy 1500 főből és 470 katonai járműből álló utolsó menetoszlopa átdübörög az Amu-darja határfolyón átívelő (és álságosan a „Barátság” nevet viselő) hídon. A világsajtó összesereglett képviselői előtt 10.00 órakor Borisz Vszevolodovics Gromov altábornagy, a 40. Hadsereg főparancsnoka utolsóként, gyalog hagyja el Afganisztánt, véget vetve egy közel tíz évig tartó, s a nyugati katonai szakértők által – szovjet szempontból – eleve esélytelennek bélyegzett háborúnak.

A háború 3340 napon keresztül tartott, átlagosan napi öt halottal és összesen

körülbelül százezer sebesülttel orosz oldalról. A halottak és a sebesültek hatásán túl szokottnál

is jelentősebb fokú alkoholizmus és a fejét felütő kábítószer-használat útján is érvényesült a

háború pusztító pszichológiai és szociológiai hatása. Az afgán fél vesztesége összesen

egymillió körül alakult, és amint a szovjet hadsereg kivonult, az ország a megosztott törzsi

viszonyok mentén anarchiába süllyedt, melynek hatása máig érezhető a világpolitikában.

Gorbacsov a kivonulással több legyet is ütött egy csapásra: megszabadította hazáját

egy drága és meglehetősen szoros csapdából, az erre szánt erőforrásokat hasznosabb célokra

fordította, valamint feljavította kapcsolatait némely nagyobb, gazdasági és politikai

együttműködést kínáló országgal, úgy mint Mexikóval, Indiával, Argentínával.

Az USA számára ezek a lépések kevésbé fenyegettek arcvesztéssel, de a szovjetek új

nyugat-európai politikája igencsak fenyegetőnek tűnt. Gorbacsov bonni, párizsi és londoni

útjai nyomán kitört a „gorbi-láz”, és ezt a hirtelen magasba szökött népszerűséget a főtitkár ki

is használta. Ekkor jelent meg a – Nagy-Britanniától a Szovjetunión át húzódó - „közös

európai ház” fogalma a gorbacsovi retorikában, amivel az 1992-es történelmi dátum – és ezzel

egy közös, erős, nyílt szabad piac - felé haladó tizenkét gazdag nyugat-európai ország

irányába próbálta átvezeti hazáját a vasfüggönyön..

A nyilvánvaló gazdasági okokon túl – hiszen az amerikai gazdaság éppen leszálló

ágban volt, míg az európai-japán gazdaság erősödött, így előbbi kevésbé, utóbbi inkább vonzó

partnerré vált – a közel ötven éves Moszkva-Washington tengely Moszkva-London-Párizs-

Bonn-Tokió tengelyre cserélése a NATO helyzetét is aláásta volna, ha Gorbacsovnak sikerül

tető alá hozni nagyívű tervét. George H. W. Bush elnökké választásával azonban ismét

változik némileg az amerikai külpolitika, és vele együtt a szovjet mozgástér; elvész a korábbi

kezdeményező szerep a nemzetközi színtéren.

A „közös emberi értékek” hangoztatása a belpolitikában is tabuk ledőléséhez vezetett:

a korábban tisztán külpolitikai megközelítést takaró „új politikai gondolkodás” ebben az

időben kezdett olyan dolgokra is kiterjedni, mint például az emberi jogok, a civil társadalom,

és a hatalommegosztás. Ezek a változások olyan új belpolitikai feszültségeket keltettek,

amelyek miatt a Szovjetunió egyre kevésbé tudott befolyási övezetére figyelemmel lenni,

megindult az elszakadás.

II.1.5. Sinatra legyőzi Brezsnyevet

A belső problémák fokozódásával – a retorikában ugyan nem, de a valóságban – a

szovjet vezetés csatlósaira fordított figyelme egyre csökkent. Gorbacsov tehernek tekintette a

kelet-európai vezetőkkel való állandó tárgyalásokat, ha tudta, kihúzta magát alóluk. Mind

nagyobb hangsúlyt kap az egyes országok állampártjainak önállóságra, a „nemzeti adottságok

sajátos természetének” figyelembe vételére bíztatása. Elmarad viszont ezzel párhuzamosan az

önállóság határainak meghúzása, az esetleges retorziók mértékének tudatása, így az országok

egészen 1988-ig homályban tapogatóznak.

1988 márciusában Gorbacsov Jugoszláviába tett látogatása során közös nyilatkozatot

írt alá, amely ezeket a korábban hiányolt paramétereket véglegesen meghatározta: a

dokumentum leszögezte, hogy Moszkva tiszteletben tartja az államokat megillető

szuverenitást, a fejlődés útjának szabad megválasztását a testvérpártok „elidegeníthetetlen

jogának” tekinti, és elutasítja a „bármilyen ürüggyel” történő beavatkozást más országok

belügyeibe.

Ez az új hozzáállás 1989. október 25-én, egy amerikai televíziós műsorban kapott

„félhivatalos” megnevezést. Ekkor a meghívott vendég, Gennagyij Geraszimov külügyi

szóvivő Eduard Sevarnadze külügyminiszter két nappal korábbi, a be nem avatkozás

politikáját megerősítő beszédére utalva megjegyezte, hogy a korábban érvényes Brezsnyev-

doktrína a Gorbacsov-adminisztráció a Sinatra-doktrínát tekinti sajátjának. Ezzel Frank

Sinatra amerikai énekes My Way (Az én utam) című dalára utalt: az országok innentől kezdve

eldönthetik, milyen utat választanak, ideértve a politikai berendezkedést is – a Szovjetunió

ebbe már nem szól bele.

Ezen megközelítés mentén megtorlás nélkül maradt, hogy 1989 szeptemberében

Lengyelországban az 1940-es évek óta először nem kommunista kormányt választottak,

illetve hogy Magyarország még augusztusban megnyitotta nyugati határát a keletnémet

állampolgárok előtt (amely ellen az NDK vezetője, Erich Honecker sikertelenül tiltakozott

mind a magyaroknál, mind a szovjeteknél, beavatkozást kérve).

1989 őszén-telén a kelet-európai államok – hol békésen, hol bársonyos, hol véres

forradalmak útján – leváltották állampártjaikat, felszámolták a korábbi szövetségesi

viszonyukat a Szovjetunióval, és elindultak az úgynevezett plurális, polgári demokrácia útján.

II.2. Kapcsolat a Bush-adminisztrációval

Ronald Reagan még időben biztosította politikájának folytatását, megbízható embert

jelölt meg utódjául: alelnökét. George Herbert Walker Bush már 1985-től tervezgette a

választásokon való indulását. Az 1988-as választásokon elért 53,4%-os győzelme után 1989.

január 20-án ő lett az Amerikai Egyesült Államok 41. elnöke.

A nevével fémjelzett időszakhoz kapcsolódik a világpolitikában Panama megszállása

és az első öbölháború, illetve a hidegháborút névlegesen és gyakorlatilag is lezáró Máltai

Konferencia, valamint a START-I egyezmény megkötése, továbbá az ő elnöksége alatt zajlott

le a Szovjetunió széthullása.

II.2.1. A Máltai Konferencia

Csupán néhány héttel a berlini fal leomlása után, 1989. december 2-3.-án Máltán

találkozott az USA új elnöke és Mihail Gorbacsov. A korabeli média a Jaltai Konferencia óta

a legfontosabb találkozónak titulálta, míg az amerikai kormány „elhamarkodottnak”, de a

francia elnök Francois Mitterand és a brit kormányfő Margaret Thatcher, valamint egyéb

kulcsfontosságú európai vezetők nyomásgyakorlása mégis elősegítette a csúcs létrejöttét.

A helyszín kiválasztását hosszas egyeztetések előzték meg: olyan helyet szerettek

volna, amely kevésbé ünnepélyes. Így esett a választás Máltára, amely – mint a Földközi

tenger stratégiai középpontja – szimbolikusan összeköti Keletet Nyugattal, valamint itt

találkozott a híres Jaltai Konferencia előtt az akkori amerikai elnök és a brit miniszterelnök.

Az időjárás rettenetes volt, így a – Bush elnök javaslatára F. D. Roosevelt elnök szokásának

mintájára – hajókon lebonyolított csúcs a „Tengeribeteg Találkozó” („Seasick Summit”)

tréfás elnevezést kapta.

A konferenciának nem bármilyen megegyezés aláírása volt a célja, sokkal inkább egy

lehetőség biztosítása a két szuperhatalom részére, hogy megvitassák álláspontjaikat a gyorsan

változó európai helyzetről. Egyes megfigyelők ezt az alkalmat titulálják a hidegháború

„hivatalos” végének, de annyi mindenképpen elmondható, hogy a korszakra jellemző

feszültségek csökkentek, a kelet-nyugat kapcsolatokban érezhető változás állt be.

A találkozó során Bush támogatásáról biztosította a peresztrojkát és az egyéb kelet-

európai reformokat. Közös sajtótájékoztatójukon Gorbacsov bejelentette, hogy soha nem fog

„fegyveres harcot kezdeményezni az USA ellen”, és reményét fejezte ki, hogy az új korszak,

melybe belépnek, mentes lesz attól, ami a korábbi időket jellemezte: „erőfitogtatás,

bizalmatlanság, pszichológiai és ideológiai harc”. Az amerikai elnök válaszában kijelentette,

hogy képesnek tartja a feleket a tartós béke megvalósítására, és a Kelet-Nyugat kapcsolatok

kooperációs alapokra helyezésére.

Az 1989-es Máltai Csúcs sok szempontból a fentebb hivatkozott Jaltai Konferencia

eredményeivel homlokegyenest szembe mutató irányvonalat tűzött ki: az új világrendben a

szovjetek nem deklaráltak igényeket európai területek feletti irányításra, elfogadták a korábbi

csatlósaik távozását.

II.2.2. A START-I

A START-I (Strategic Arms Reduction Treaty – Stratégiai Fegyvereket Korlátozó

Egyezmény) a történelem legnagyobb és legösszetettebb fegyverkezést szabályzó

megegyezése. 2001-es végleges életbe léptetése az aláíró felek – a Szovjetunió és az Amerikai

Egyesült Államok – stratégiai fegyverzetének 80%-os megsemmisítését eredményezte.

1982. június 29-én Genfben az Egyesült Államok akkori elnöke, Ronald Reagan

előterjesztett – SALT III néven – egy javaslatot, mely a stratégiai fegyverek kétfázisú

leépítését célozta. Az első lépés ötezer darabban korlátozná az összes atomtöltet-számot, az

interkontinentális ballisztikus rakéták (Intercontinental Ballistic Missile – ICBM) száma ebből

legfeljebb 2500 lehet. További 850 ICBM-et engedélyezett volna a javaslat, amiből 110

lehetett volna „nehéz töltetű” – mint például az SS-18 -, és az egyéb rakéták össztöltetének

nagysága is szabályzásra került volna. A második fázis a nehézbombázók és tölteteik, illetve

az egyéb stratégiai rendszerekre vezetett volna be hasonló megszorításokat.

Akkoriban az USA lépéselőnyben volt a stratégiai bombázók szempontjából. Az

öregecske, de még mindig ütőképesnek számító B-52 stratégiai bombázók mellett elkezdte

bevezetni a kvázi-lopakodó bombázó B-1B Lancer repülőket, és dolgozott a B2 lopakodó

kifejlesztésén is. A Szovjetunió légiereje nem jelentett nagy fenyegetést Amerika számára,

mivel az összesen 1200 nehéz és közepes bombázóból csupán 150 tudta volna elérni az USA

légterét, ennek egy része is kizárólag légi utántöltéssel. Kiegyenlítette viszont valamennyire

az egyenlőtlenségeket az amerikai légtér beismerten gyenge védelme, illetve hogy a szovjet

légtér nagyobb és jobban védett volt ekkor.

Ez a helyzet a Tu-95MS és Tu-160 bombázók 1984-es megjelenésével megváltozott.

A tervezett egyezmény fenntartotta volna az amerikai előnyt még egy darabig.

Adott formában a javaslat a Gorbacsov előtti főtitkárok számára az elfogadhatóság

határán kívül esett (a TIME magazin egy cikke szerint a tervezetet az amerikai „héják”, a

keményvonalas politikusok kifejezetten a leszerelési folyamat hátráltatására, visszafordítására

találták ki), így a tárgyalások sorra elhalasztódtak. Ez a helyzet az SDI megjelenésével - amit

Moszkva nyílt fenyegetésnek tekintett – sem javult, a szovjet vezetők sorra visszaléptek a

leszerelési tárgyalásoktól. Ebben az időszakban a drámai atomfegyverkezési verseny tovább

folytatódott.

Az egyezmény 1989. július 31-én került ratifikálásra. Egyfelől meghatározta a

paritásokat – mindkét oldalon több mint tízezer atomtöltetben -, valamint engedélyezett a

feleknek hatezer vadászrepülőt, tízezer tankot, húszezer tüzérségi fegyvert és kétezer harci

helikoptert. Tiltás alá került a légi indítású ballisztikus, víz alatti indítású ballisztikus és

cirkáló, valamint orbitális rakéták gyártása, tesztelése és telepítése. Az érvénybe léptetése

viszont a Szovjetunió öt hónappal későbbi felbomlása miatt megkésett, mivel újra

érvényesíteni kellett. Ez 1992-ben, Lisszabonban történt meg a frissen függetlenné vált

Oroszországgal, Fehéroroszországgal, Kazahsztánnal és Ukrajnával. Utóbbi három

beleegyezett nukleáris fegyvereinek Oroszországba szállításába, hatástalanítás céljából. Az

egyezmény jelenleg is érvényben van az USA és az említett volt szovjet tagköztársaságok

között, de 2009. december 5-én lejár.

A huszonegyedik század elején az Egyesült Államoknak 3696, Oroszországnak 4237

telepített stratégiai töltete van, összes töltet szempontjából előbbi körülbelül tíz-, utóbbi

nagyjából tizenöt- tizenhétezret birtokol. A hordozórakéták számát mindkét fél leépítette 1600

alá, összesen legfeljebb 6000 töltettel. Oroszország esetében a 2007. január 1-i állapot 741

hordozórakéta, összesen 3821 töltettel.

III. A hidegháború vége

Reagan 1987. június 12-én a Berlini Fal tövében elmondott híres beszédéből 1989-re

valóság lett, a kelet-európai változások magukkal hozták egyes szovjet tagköztársaságok

útkeresését a Moszkvától való nagyobb függetlenség felé. Előbb Litvánia, majd Észtország és

Lettország nyilvánította ki egyoldalúan függetlenségét, majd az 1991 augusztusában lezajlott

puccs után a legitim szovjet hatalom, az Államfők Tanácsa döntése nyomán a három balti

köztársaság a Szovjetunióból „elbocsáttatik”.

1990 novemberében Párizsban a NATO és a – nem sokkal később megszűnő – Varsói

Szerződés megállapodást írt alá, amellyel egy közel három évtizeden át húzódó

tárgyalássorozat zárult le, és amelynek mentén az európai hagyományos haderők mennyisége

jelentősen lecsökkent.

1990 elejére az SZKP háttérbe szorulásával egyfajta hatalmi vákuum kezdett

kialakulni az országban, ennek ellensúlyozására született meg az ötlet az új szövetségi elnöki

rendszer létrehozásáról, amelynek ára a Kommunista Párt vezető szerepének – állampárt

mivoltának - az alkotmányból való törlése volt. A fenti, és egyéb belpolitikai események –

melyeket ennek a munkának nem feladata taglalni – hatására 1991. december 7-én

Belovezsszkaja Puscsában aláírásra kerül a Szovjetuniót megsemmisítő háromoldalú

egyezmény.

Oroszország, Ukrajna és Belorusszia vezetői közös akaratukként rögzítették, hogy a Szovjetunió, „mint nemzetközi jogi alany és geopolitikai realitás megszűnt létezni”.

A hidegháború során szembenálló két szuperhatalom közül az egyik megszűnt létezni, a

hidegháború véget ért. 1992-vel egy új fejezet kezdődött a világtörténelemben. A temetés

végül nem úgy zajlott le, ahogy azt Hruscsov elképzelte.

IV. Összegzés

Dolgozatomban a késői peresztrojka korának szovjet-amerikai viszonyát kívántam

bemutatni, a hetvenes évek végétől az összes fontosabb állomás ismertetésén keresztül

egészen a Szovjetunió felbomlásáig.

A nyolcvanas években lezajló, a Szovjetunió széthullását eredményező folyamatok nem

voltak előzmény nélkül valók: a brezsnyevi pangás stabilitását ekkor fizette meg a

Szovjetunió.

A hetvenes évek végére a vezetés elöregedett, a reformok elmaradtak, a fejlődés

lelassult. A termelés még bővült, de a bővülés egyre lassult. A termelékenység romlott, az

ötéves terveket nem tudta a gazdaság teljesíteni. Eredménytelen javaslat történt a gazdaság

strukturális átszervezésére.

1979. december 24-én megkezdődött Afganisztán szovjet megszállása, véget ért az

enyhülés időszaka, Moszkva külpolitikai helyzete megromlott.

1982. november 10-én Brezsnyev meghalt. Ezzel megkezdődött a gorbacsovi átmenet

közvetlen előzménye.

A következő főtitkár Jurij Vlagyimirovics Andropov lett, a KGB korábbi elnöke. Rövid

irányítása alatt szigorú átalakításokba kezdett a párt- és állami személyzetben.

Korrupcióellenes intézkedéseket indított, megpróbálta élénkíteni a munkafegyelmet.

Szembefordult a brezsnyevi retorikával, kritikusan ítélte meg a létező szovjet valóságot.

Külügyekben az amerikaiakkal szembeni határozott fellépés híve volt, ideje alatt a

Szovjetunió kapcsolata az USA-val tovább romlott.

A rendcsinálást és a nemzetközi kapcsolatok megjavítását nem tudta befejezni, 1984

februárjában meghalt. Utódja Konsztantyin Usztyinovics Csernyenko lett, aki 11 hónappal

később meghalt.

Mihail Szergejevics Gorbacsov 54 éves korában, 1985 márciusában lett a Szovjetunió

Kommunista Pártjának főtitkára. Az új vezető jogi és közgazdasági diplomával rendelkező,

kiemelkedően intelligens ember volt.

Hivatali ideje alatt Gorbacsov a Szovjetunió kül- és belügyeit forradalmian érintő

intézkedéseket vezetett be. A peresztrojka például megnyitotta a szovjet gazdaságot a piaci

szereplők számára. 1987-ben – az 1920-as évek óta először – lehetővé tette a

magánvállalkozást.

Belügyek szempontjából a Gorbacsov által bevezetett glasznoszty fordulatot jelentett

az autoriter szovjet múlthoz képest. A glasznoszty nagyobb szólás-, vallás- és

vallásszabadságot hozott.

1988-ban Gorbacsov bejelentette, a Szovjetunió a továbbiakban nem követi a

Brezsnyev-doktrínát.

Az 1991-es puccs után átadta a hatalmat a független Oroszország későbbi első

elnökének, Borisz Nyikolajevics Jelcinnek, azóta főképp jótékonysággal foglalkozik.

A nyolcvanas évek közepére a szovjet külpolitikát Gorbacsov lecserélte az „egyetemes

emberi értékek”, majd a későbbiekben a „választás szabadsága” elvére. Az „oszthatatlan

biztonság” elvének megjelenésével a moszkvai védelempolitika is alapvetően megváltozott: a

fegyverkezési verseny folytatása helyett a kompromisszumkészség.

1985. november 21-én új szovjet főtitkár és a már második ciklusát töltő amerikai

elnök először találkozott a svájci Genfben. A találkozó fő célja a vezetők személyes

kapcsolatának kialakítása volt, a feszültség csökkentése. A felek álláspontjai nem változtak,

de meghívták egymást magukhoz.

11 hónappal később, 1986. október 11-12.-én az izlandi fővárosban, Reykjavíkban

találkozott a két vezető. A politikai légkör feszült volt ekkoriban a két szuperhatalom között.

A találkozó fő témája a leszerelés volt. A szovjetek elfogadták a közepes hatótávolságú

rakéták Európából való kivonását, és javasolták a ballisztikus rakéták kivonását. Utóbbit az

amerikaiak nem fogadták el. Bár a csúcs nem volt sikeres, mégis ez vezetett el az INF-

egyezményhez.

A Reykjavíki Csúcs után több mint egy évvel Washingtonban találkozott ismét a

szovjet főtitkár és az amerikai elnök. 1987. december 8-án aláírásra került az INF-egyezmény.

A találkozón Gorbacsov őszinte együttműködési szándékot mutatott, további leszerelési

lépéseket javasolt.

Az INF-egyezmény egy teljes atomfegyver-kategóriát szüntetett meg, és

lecsökkentette a nukleáris fenyegetést Európában.

1988. május 29-től június 2-ig tartott a Moszkvai Csúcs, amely tulajdonképpen az

INF-egyezmény megünneplése volt. A találkozó barátságos hangulatban zajlott, de

eredménye nem volt. Az enyhülés szellemében Ronald Reagan amerikai elnök kijelentette,

hogy a hidegháború véget ért.

1989. február 25-én a Szovjet Hadsereg kivonult Afganisztánból, ezzel Gorbacsov

sokat segített hazája megítélésén a világban. Amerika számára fenyegető volt a Szovjetunió és

Nyugat-Európa közeledése. Ekkoriban jelent meg az új politikai gondolkodás fogalma és a

„közös európai ház” metaforája Gorbacsov retorikájában.

Bár az önállóság határait nem jelölte meg, a főtitkár a szövetséges országok

állampártjait nagyobb önállóságra bíztatta. 1988 márciusában Gorbacsov Jugoszláviában

nyilatkozatot írt alá. Ebben leszögezésre került, hogy Moszkva tiszteletben tartja az államok

szuverenitását, azok belügyeibe nem avatkozik bele. Ennek tréfás megnevezése a Sinatra-

doktrína lett, az énekes „My Way” c. dalára utalva. 1989 végén a kelet-európai államok

elindultak a függetlenség útján.

Reagan elnök utódja George H. W. Bush lett. Vele Gorbacsov 1989. december 2-3.-án

Máltán találkozott. A konferencia célja megbeszélés volt az európai helyzetről. A feszültségek

csökkentek, a békés szándék megerősítést nyert. Mondják, ez volt a hidegháború „hivatalos”

vége.

1989. július 31-én ratifikálásra került a világtörténelem legnagyobb szabású

fegyverkezési megállapodása, a START-I. Ez az USA és a Szovjetunió atomfegyvereinek

80%-ának megsemmisítését eredményezte. Az egyezmény jelenleg is érvényben van, de

2009. december 5-én lejár.

A külső és belső erők nyomására a Szovjetunió 1991 végével megszűnt létezni. A

hidegháború véget ért, új korszak kezdődött a világtörténelemben.