Adam Blake

A JÚDÁS

ÖSSZEESKÜVÉS

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

ADAM BLAKE: Dead Sea Deception

Sphere, 2001

First published in Great Britain in 2011 by Sphere

Fordította:

BALÓ ANDRÁS MÁRTON

A fordítást az eredetivel egybevetette:

BAJTAI ZOLTÁN

A regényben szereplő valamennyi alak

– a közismert személyek kivételével –,

valamennyi esemény az írói képzelet szüleménye,

a valóságos személyekkel és eseményekkel mutatott bármely

hasonlóság csupán a véletlen műve.

Copyright © Adam Blake, 2011

Hungarian translation © Baló András Márton, 2011

Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, 2011

Felelős kiadó: Szász Zsolt

ISBN: 978-963-266-254-1

Apámnak, Chrisnek

és bátyámnak, Chrisnek

és lelki testvéremnek, Chrisnek

és nővéremnek, Sandrának

– de a félreértések elkerülése végett nevezzük inkább őt is Chrisnek

ELŐHANG

Amikor a diszpécser telefonált, hogy szóljon Webster Gayle

seriffnek a repülőszerencsétlenségről, Gayle éppen a tekepályán volt,

és egy óriási fagylalt kehelybe készült belemártani a kanalát. Az

egyik gondolat, ami átsuhant az agyán, miközben figyelt – amellett,

hogy rögtön eltöltötte az elhunytak és hozzátartozóik iránt érzett

sajnálat meg a rémület, hogy milyen szar helyzetbe fogja ez hozni őt

–, az volt, hogy ez a hétdolláros fagylaltkehely most már biztosan

kárba fog veszni.

– Kényszerleszállás? – kérdezte, mert meg akart bizonyosodni

róla, hogy jól értette. A kezéből tölcsért formált és a telefonhoz tette,

hogy kirekessze a szomszédos sávban feldőlő, majd az alaphelyzetbe

visszaálló bábuk hangját.

– Nem – felelte határozottan Connie. – Sehogyan sem szállt le. A

gépmadár egész egyszerűen aláhullott az égből, lezuhant és szanaszét

robbant. Nem tudom, mekkora volt és honnan jött. Telefonáltam a

phoenixi és a Los Angeles-i légiforgalom-irányítóknak. Majd szólok,

amikor visszahívnak.

– És biztosan a megyehatáron belül van? – kérdezte Gayle,

belekapaszkodva az utolsó szalmaszálba. – Azt hittem, a légvonal

nyugatabbra van, egészen Arconánál.

– Pont az országútnál pottyant le, Web. Becsületszavamra, még a

füstöt is látom innen az ablakból. Nemcsak hogy a határon belül van,

hanem olyan közel van, hogy oda lehet sétálni a

bevásárlóközpontból. Már üzentem Doc Beattie-nek. Van még

valami teendőm?

– Igen – felelte Gayle pillanatnyi gondolkodás után. – Szóljon

Anstruthernek, hogy menjen oda, és egy jó nagy területet kerítsen el

körülötte kötéllel. Olyan messzire feszítse ki a géptől, hogy a

kíváncsiskodók ne láthassák, mi történt, és fotózni se tudjanak.

– És mi legyen Moggs-zal?

Eileen Moggs alkotta a Peason Chronicler teljes munkaidőben

foglalkoztatott alkalmazottainak az összességét. Régi vágású újságíró

volt: mielőtt leadott egy cikket, kocsikázott és elbeszélgetett az

emberekkel, sőt még a fotókat is maga készítette egy jókora,

egylencsés, digitális, tükörreflexes fényképezőgéppel. Gayle-nek a

gépről egy felcsatolható műpénisz jutott az eszébe, amit egy

szexuális segédeszközöket hirdető katalógusban látott egyszer, és

aztán próbált elfelejteni.

– Moggs bemehet – mondta Gayle. – Tartozom neki egy

szívességgel.

– Ó, csakugyan? – tudakolódzott Connie, de elég semleges

hangon ahhoz, hogy Gayle nem lehetett biztos benne, vajon a kérdés

burkolt célozgatás-e. Szomorúan eltolta magától a fagylaltkelyhet.

Spéci kehely volt, a neve hosszú, az összetevők listája meg még

annál is hosszabb, és különféle kombinációkban markánsan jelen volt

benne a csokoládé, a pillecukor meg a karamell. Gayle függő volt, de

már rég megbékélt gyöngeségével. Messze lekörözte nála a piát, és

valószínűleg a heroint meg a kokót is lekörözte volna, habár azokat

soha nem próbálta.

– Már indulok is oda. Mondja meg Anstruthernek, hogy minimum

ötszáz méter legyen.

– Mi legyen minimum ötszáz méter, főnök?

– A becsapódás helye és a kötél közötti távolság, Connie – felelte,

miközben intett a pincérnőnek, hogy hozza a számlát. – Azt akarom,

hogy a határvonal legalább ötpercnyi sétára legyen a roncstól.

Mindenhonnan jönni fognak az emberek, amikor kiszagolják, és

minél kevesebbet látnak, annál hamarabb fordulnak vissza és mennek

haza.

– Rendben. Öt perc séta – mondta Connie. Gayle hallotta, ahogy a

nő lefirkantja a számot. Connie utálta a számokat, azt állította, hogy

nem látja őket, ahogy néhányan a színeket nem látják. – Ennyi?

– Egyelőre ennyi. Próbálja meg újra a repülőtereket. Felhívom,

amikor kiérek.

Gayle elvette a kalapját a mellette lévő üres székről és feltette. A

pincérnő – egy szemrevaló, sötét hajú, sötét szemű nő, akinek

kitűzhető névkártyáján az állt: MADHUKSARA – hozta a számlát a

fagylaltról meg a hot dogról és a sült krumpliról, amiket korábban

evett. A nő úgy tett, mint aki megütközik azon, hogy Gayle hozzá

sem nyúlt a desszertjéhez.

– Szívesen becsomagoltatnám, ha volna rá mód – mondta, és

próbált jó képet vágni hozzá. A nő megértette a tréfát, de

hangosabban és hosszabban nevetett, mint amennyit érdemelt. Gayle

felnyögött, amikor felállt. Öregedett, és kínozta a reuma, még ezen

az éghajlaton is. – Viszlát, hölgyem – köszönt el kalapja karimájához

érintve az ujját, majd kifelé vette az irányt.

Gayle gondolatai üresen jártak, miközben átvágott a perzselően

forró hátsó udvaron rozoga, kék Chevrolet Biscayne-jéhez. A

rendőrség költségvetéséből járt volna neki új autó, amikor csak

akarta volna, de a Biscayne már helyi jellegzetesség volt. Bárhol

parkolta le, az olyan volt, mint a tábla, amin az áll: ORVOSI

ÜGYELET.

Hogyan kell kiejteni azt, hogy Madhuksara? Vajon hová valósi a

nő, és mi szél hozta őt az arizonai Peasonbe? Ez Gayle városa volt,

és erős, titkos kötelékek fűzték hozzá, de azt nem tudta elképzelni,

hogy valaki nagyon messziről idejönne élni. Mi vonzaná őt ide? A

bevásárlóközpont? A három vetítővásznas filmszínház? A sivatag?

Persze, emlékeztette magát, ez a XXI. század. Madhuksara

egyáltalán nem is biztos, hogy bevándorló. Lehet, hogy éppen itt, az

Amerikai Egyesült Államok délnyugati csücskében született és

nevelkedett. Annyi bizonyos, hogy nyoma sem volt külföldi

akcentusnak a beszédében. Másfelől viszont még soha nem látta őt a

városban azelőtt. Gayle nem volt rasszista, amit rendőri pályafutása

során sokan egyfajta újdonságként könyveltek el. Szerette a

változatosságot, az emberek között éppúgy, mint a fagylaltok

esetében. Viszont zsaruösztönei miatt az új arcokat, akármilyen

színűek is voltak, gondolatban a függőben lévő ügyek rekeszébe

helyezte azon az alapon, hogy az ismeretlen tényezőkről mindig

kiderülhet, hogy gondot jelentenek.

A 68-as országúton simán lehetett haladni egészen az autópályáig,

de már jóval a kereszteződés előtt meglátta az égbe emelkedő

koromfekete füstoszlopot. Felhőoszlop nappal, tűzoszlop éjjel, jutott

eszébe róla Gayle-nek mellékesen. Az anyja egy baptista

közösséghez tartozott, és úgy idézett a Szentírásból, ahogy egyesek

az időjárásról beszélnek. Gayle viszont harminc éve nem ütötte fel a

Bibliát, de annak, amiket az anyja mondott, egy része megmaradt

benne.

Lekanyarodott a Bassett birtokát határoló keskeny aszfaltútra, és a

mezőn át egy névtelen földútra jutott, ahol egykor, oly sok évvel

azelőtt, először csókolta meg valaki, de ne egy idős, rokon hölgyre

gondoljunk.

Meglepve és örömmel látta, hogy az utat már lezárták egy

tekintélyt parancsoló fekete-sárga rendőrségi szalaggal, mintegy száz

yardra onnan, ahonnan már látni lehetett a füstöt eregető,

elterpeszkedő, meggörbült fémtestet. A szalagot két, fenyőfából

készült kerítésoszlop közé feszítették ki. Egyik legszűkszavúbb és a

sodrából legnehezebben kihozható helyettese, Spence állt őrt,

ügyelve, hogy az autóvezetők ne kerüljék meg az úttorlaszt úgy,

hogy csinálnak a kukoricamezőn egy vargabetűt.

Miközben Spence kioldozta a szalagot, hogy átengedje a seriffet,

Gayle letekerte az ablakát.

– Hol van Anstruther? – kérdezte.

– Odafönt – mutatta Spence, oldalra biccentve a fejével.

– Ki van még ott?

– Lewscynski, Scuff és Moggs asszony.

Gayle bólintott és továbbhajtott.

Gayle-nek – akárcsak a heroinnal és a kokainnal – nagyobb

repülőszerencsétlenségekkel sem volt még tapasztalata. Úgy

képzelte, hogy a gép nyílegyenesen zuhant le, és farokkal fölfelé állt

bele a földbe. A valóság azonban nem volt ilyen frappáns. A gép

körülbelül kétszáz méter hosszan föltúrta a földet. A barázda kivájása

közben darabokra tört, és a nagy, meggörbült darabok mint óriási

tojáshéjak hevertek szerteszét az egész, feldúlt földterületen. Ami a

törzsből megmaradt, annak lángolt a túlsó vége, és – Gayle csak most

kezdte érezni, hogy letekerte az ablakát – szörnyű bűzzel töltötte meg

a levegőt. Nem tudta egyértelműen megállapítani, vajon a szagot az

emberi hús vagy a műanyag égése okozta-e, de nem is sietett

kideríteni.

Leparkolta a kocsiját Anstruther rendőrautója mellett, és kiszállt.

A roncs száz yardra volt, de a forróság úgy feszült a testének,

miközben odasétált, mint egy hevederzár az ajtónak. A frissen

szántott barázda tetején kisebb csoport állt. Gayle rangidős

helyettese, Anstruther a szemét árnyékolva tekintett végig az

átformált tájon. Mellette állt és ugyanarra bámult Joel Scuff, egy

senkiházi közrendőr, aki már huszonhét évesen nagyobb szégyent

jelentett a rendőri erőkre, mint az állomány nála kétszerte idősebb

tagjai közül sokan. Mindketten komornak és tanácstalannak

látszottak, mintha olyasvalakinek a temetésén lennének, akit nem

ismertek olyan jól, és most attól félnének, hogy beszélgetésbe

elegyednek velük.

A lábuknál, a föltúrt földön, lehajtott fejjel ült Eileen Moggs,

fallikus fényképezőgépe lustán hevert az ölében. Abból a szögből,

ahonnan Gayle nézte, nehéz volt biztosan megállapítani, de az arca

olyan gyűröttnek tűnt, mintha nemrég sírt volna.

Gayle felvánszorgott a kaptatón, és már épp készült neki mondani

valamit, de a földhányás tetejére érve ő is meglátta, amit a többiek

néztek. Önkéntelenül megtorpant, mert az agyát túlságosan leterhelte

az elé táruló szörnyű kép, és ezért elveszítette a kapcsolatot a lábával.

Bassett földjét mindenütt holttestek borították: férfiak, nők és

gyerekek hevertek szanaszét a föltúrt területen, miközben a fölpattant

bőröndökből kiömlött ruhák a perzselő légáramlatok hatására

tekeregve kígyóztak fölöttük, mintha a szellemeik járnának jelmezes

táncot, újonnan szerzett szabadságukat ünnepelve.

Gayle káromkodni próbált, de a szája hirtelen túl száraz lett, és

nem jött ki rajta hang. A rettenetes hőségben a könnyei azonnal

elpárologtak az arcáról, mielőtt bárki megláthatta volna őket.

ELSŐ RÉSZ

RUM-KÓDEX

1

A fényképen egy halott férfi feküdt egy lépcső alján elterülve.

Tökéletes, rendkívül éles fotó volt, amin még eddig senki nem vette

észre a legérdekesebb dolgot, és ez nem töltötte el lelkesedéssel

Heather Kennedyt.

Újra becsukta az íróasztalon heverő erős, barna papírból készült

dossziét és visszatolta. Amúgy sem volt benne sok egyéb néznivaló.

– Én ezt nem akarom – mondta.

Az íróasztal túloldaláról Summerhill főfelügyelő nézett vele

szembe. Most vállat vont, mintha azt mondaná, nincs élet, hogy

benne ne volna esős nap.1

– Nincs másik emberem, akinek adhatnám, Heather. Az osztályon

mindenki be van táblázva. Még magának van a legkevesebb feladata

– mondta Summerhill az olyan ember hangján, aki gondolkodik és

teszi, amit tenni kell. Nem tette hozzá, de akár hozzá is tehette volna:

tudja, miért maga húzza mindig a rövidebbet, és azt is tudja, mit kell

tennie, hogy ez ne így legyen.

– Rendben, nekem van a legkevesebb feladatom. Akkor inkább

leszek Ratner vagy Denning küldönce, de ne adjon nekem olyan

ügyet, amiben nem lehet egyről a kettőre jutni, és ítéletnapig

folyamatban lesz, mert nem lehet lezárni.

– Ha nem gyilkosság – mondta Summerhill, és még csak meg sem

próbált együttérzőnek látszani –, tegyen a végére pontot. Zárja le.

Amennyiben helytállóan be tudja bizonyítani, támogatni fogom a

döntését.

– És hogy tudnám ezt megtenni, amikor a bizonyíték háromhetes?

– vágott vissza Kennedy epésen. Vesztésre állt. Summerhill már

elhatározta magát. De Kennedy nem akarta megkönnyíteni a vén

szarházi dolgát. – Senki nem vizsgálta meg a tetthelyet. Ott helyben

senki nem kezdett semmit a holttesttel. Mindössze abból a néhány

fényképből tudok tájékozódni, amiket a helyi jard embere készített.

– Nos, igen, azokból meg a boncolási jegyzőkönyvből. Az

észak-londoni labor elég kérdést hagyott nyitva ahhoz, hogy újabb

lendületet adjon az ügynek, és talán ahhoz is, hogy néhány kiindulási

ponttal szolgáljon magának – mondta Summerhill, határozottan és

megfellebbezhetetlenül visszatolva neki a dossziét.

– Miért volt boncolás, ha senki nem találta gyanúsnak a

halálesetet? – kérdezte Kennedy őszinte tanácstalansággal. Hogy lett

ez egyáltalán a mi problémánk?

Summerhill fáradt képet vágott, lehunyta a szemét, és

megmasszírozta az ujjaival. Egyértelmű volt: csak annyit akar, hogy

Kennedy vegye már el végre tőle a dossziét, és tűnjön el a

délelőttjéből.

– A halott férfinak van egy húga, és ő erősködött. Hát most

megvan neki, amit akart. A boncolás nem tudta meghatározni a halál

körülményeit, és temérdek izgalmas kérdést vetett fel. Őszintén

szólva jelen pillanatban nem igazán van választási lehetőségünk.

Rossz kép alakulhat ki rólunk, mert nagyon gyorsan lezártunk egy

véletlen balesetből származó halálesetet, és mert megtagadtuk a

boncolás iránti első kérést. Úgyhogy újra elő kell vennünk az ügyet,

és még ha fölösleges is, le kell folytatnunk a vizsgálatot, amíg vagy

találunk valami tényleges magyarázatot ennek a fickónak a halálára,

vagy falba ütközünk, és alapos okkal mondhatjuk, hogy hiába

próbálkoztunk.

– Ami akár örökké is tarthat – mutatott rá Kennedy. Klasszikus

fekete lyuk. Egy olyan ügy, amelynél az elején nem végezték el az

aprólékos előkészítő munkát, s ez azzal jár, hogy azután mindennel

keményen meg kell szenvedni, a kriminalisztikától a

tanúvallomásokig.

– Igen, könnyen lehet. De nézze a jó oldalát, Heather. Egy új

munkatársat is be fog tanítani közben, egy lelkes, kezdő nyomozót,

aki csak most csatlakozott a részleghez, és semmit nem tud önről. A

neve Chris Harper. Egyenesen a St. John's Wood rendőrőrsről

vezényelték át, a rendőrtiszti főiskolán keresztül. Bánjon vele

gyöngéden, kérem. Odaát kulturáltabb modorhoz vannak szokva.

Kennedy mondani akart valamit, de meggondolta magát. Nem

volt értelme. Tulajdonképpen bizonyos szempontból csodálatraméltó

volt, milyen simán, milyen flottul lerendezték a dolgot. Valaki

hatalmas baklövést követett el – hamar lezárta az ügyet, aztán

utolérték őt a bizonyítékok –, és most az egész kusza helyzetet a

nyakába varrták a részleg legkönnyebben feláldozható

nyomozójának meg egy szerencsétlen ágyútölteléknek, akit az egyik

választókerületből osztottak be külön erre az alkalomra. Ha az ügyről

kiderül, hogy semmi különös, akkor nincs gond. Ha meg az derül ki,

hogy mégis van valami, nem kapcsolnak le miatta senkit, aki

számítana.

Kennedy halkan szitkozódva az ajtó felé indult. Summerhill

hátradőlt a székében, összekulcsolta a kezét a feje mögött, és

Kennedy távolodó hátát bámulta.

– Élve fogja el őket, Heather – intette őt egykedvűen.

Amikor Kennedy visszatért az íróasztalához, újabb ajándékot talált,

ami az őt minél hamarabb eltüntetni kívánók csapatától származott.

Egy rozsdamentes acélból készült csapdába szorult halott patkány

hevert az íróasztalán lévő iratokon. A medveveremben hét-nyolc

nyomozó volt, akik látszólag összevissza, valójában azonban

gondosan elrendezett csoportokban ücsörögtek, és lopva mind őt

figyelték, kíváncsian, hogy mit fog szólni. A helyiségben érezhető

fojtott izgalomból ítélve talán pénz is függött a dolog kimenetelétől.

Kennedy némán tűrte a kisebb provokációkat, de amikor lenézett

az ernyedt kis holttestre, a torka körül megszáradt vérre, tüstént

nyugtáznia kellett, amit már úgyis kilencven százalékos

bizonyossággal tudott – ezt nem hagyja annyiban.

Milyen választási lehetőségei voltak tehát? Gondolatban gyorsan

áttekintett néhányat, amíg nem talált egyet, aminek legalább megvolt

az az előnye, hogy azonnal hatott. Felvette a csapdát és felnyitotta;

kicsit erőlködnie kellett, mert a rugó merev volt. A patkány jól

hallható puffanással az íróasztalára pottyant. Kennedy félrehajította a

csapdát – hallotta, ahogy a háta mögött csörömpölve ér földet – és

fölvette a testet. Nem óvatosan, a farkánál fogta meg, hanem

szorosan a markába. Hideg volt: sokkal hidegebb, mint a környezet

hőmérséklete. Valaki a hűtőjében tartotta eddig, alig várva ezt a

pillanatot. Kennedy körbepillantott a helyiségben.

Josh Cornbes. Nem mintha ő lett volna a főkolompos – a

hadjáratot nem vezényelte senki ennyire tudatosan. Azonban azok

közül a rendőrök közül, akik mindenáron szerették volna

megkeseríteni Kennedy életét, Combes volt a leghangosabb, és a

leszolgált évek tekintetében ő volt a rangidős. Úgyhogy éppúgy

megfelelt a célra, hogy elégtételt vegyen rajta, mint bárki más, de a

legtöbbjüknél még talán jobban is. Kennedy odament Combes

íróasztalához, és az ölébe dobta a halott patkányt. Combes hevesen

pattant fel a székéből, amely hátragurult a görgőin. A patkány a

földre esett.

– A szentségit! – üvöltötte.

– Tudod – mondta Kennedy, amikor kissé megütközve mindenki

elnémult –, a nagyfiúk nem kérik meg a mamájukat, hogy csinálja

meg ezt helyettük, Josh. Egyenruhában kellett volna maradnod, amíg

a heréid leszállnak. Harper, maga jöjjön velem.

Abban sem volt biztos, hogy ott van: fogalma sem volt, hogy néz

ki. De amikor kifelé indult, a szeme sarkából látta, hogy az egyik ülő

férfi feláll és elkülönül a csoporttól.

– Hülye picsa – mordult fel Combes a háta mögött.

Kennedynek forrt a vére, de kuncogott, hadd hallják csak mind.

2

Harper vezetett. Könnyű nyári eső hullt alá, a semmiből jött.

Kennedy átfutotta az aktát, és ezzel jószerével el is telt az első perc.

– Bele tudott nézni az aktába? – kérdezte Kennedy, amikor

befordultak a Victoria Streetre, és ott nagy dugóba kerültek.

A kezdő nyomozó pislogni kezdett, de egy-két pillanatig nem

mondott semmit. A huszonnyolc éves Chris Harper a camdeni

műveleti osztályról, a St. John's Wood rendőrőrsről és egyúttal a

Nemzeti Nyomozóiroda agyondicsért rendőrtiszti főiskolájáról

érkezett: Summerhill irodájából kijövet, még mielőtt visszatért volna

a medveverembe, Kennedy gyorsan kikereste őt a részlegek

adatbázisában. Semmi különöset nem talált, mindössze egyszer

említették meg őt név szerint, amikor egy raktártűz kapcsán az ott

tanúsított bátorságáért kitüntetésre terjesztették fel. Ezenkívül volt

egy fegyelmi bejegyzés arról, hogy szóváltásba keveredett egy

rangidős rendőrrel egy közelebbről nem meghatározott személyes

ügyben. Akármi is volt ez, a jelek szerint rendezték anélkül, hogy

bárki panaszt tett volna, és bármiféle eljárás indult volna.

Harper szőke hajú volt és sovány, de izmos. Az arca kissé

aszimmetrikus, amitől úgy nézett ki, mintha éppen megrándulna az

arcizma, vagy egy sokat sejtető kacsintással tüntetné ki az embert.

Kennedy mintha réges-régen egyszer már összefutott volna vele

valahová menet, de ha így is történt, a találkozás annyira futó volt,

hogy se jó, se rossz benyomást nem tett rá.

– Nem olvastam végig – ismerte be végül Harper. – Alig egy órája

tudtam meg, hogy rám osztották ezt az ügyet. Éppen a dossziét

néztem át, amikor… szóval amikor maga fölbukkant, és előadta a

halott patkányos számát. Aztán meg elindultunk – folytatta, és úgy

tett, mintha nem venné észre Kennedy rászegeződő, figyelmes

tekintetét. – Megnéztem az összefoglaló táblázatot, és átfutottam az

első jelentést az esetről. Ez minden.

– Akkor csak a boncolásról szóló részt hagyta ki. Egyáltalán nem

járták be a tetthelyet. Emlékszik valamire?

– Nem sokra – vallotta be Harper a fejét rázva. Lassított, mert

beleszaladtak egy sor hátsó végébe, amiről úgy tűnt, hogy végig áll a

Parliament Street északi felén; útjavítás miatt egy sávra szűkült az

utca. Semmi értelme nem lett volna bekapcsolni a szirénát, mert az

autók nem tudtak volna sehová kitérni előlük. Folyton megálltak és

újraindultak, a járókelőknél is lassabban haladtak.

– A halott férfi tanár volt. Igazából egyetemi tanár, a Prince

Regent főiskolán tanított. Stuart Barlow. Ötvenhét éves. A főiskola

történelem tanszékén dolgozott, ami a Fitzroy Street-i épületben van,

és ott is halt meg. Leesett a lépcsőn, és kitörte a nyakát.

– Aha – bólintott Harper, mintha erről kezdett volna minden újra

az eszébe jutni.

– A boncolás viszont azt derítette ki, hogy nem így történt –

folytatta Kennedy. – Először ésszerű magyarázatnak tűnt, mivel a

lépcső alján feküdt. Úgy látszott, mintha megbotlott volna, és rosszul

esett: kitörte a nyakát, a koponyáját pedig erős ütés érte a bal

oldalon. Az aktatáskája nyitva hevert mellette, és a tartalma

kiszóródott, úgyhogy rögtön arra gondoltak, hogy nyilván bepakolta

a cuccát, és indult haza este, de amikor a lépcső tetejéhez ért,

megbotlott. A holttestre nem sokkal kilenc után bukkantak,

körülbelül egy órával azt követően, hogy Barlow rendszerint távozott

a munkahelyéről.

– A jelek szerint minden stimmel – szólt Harper, majd néhány

pillanatra elhallgatott. Az autó egy hosszabb szakaszon haladt előre,

aztán ismét megállt. – De akkor mi a gond? Nem abba halt bele,

hogy eltört a nyaka?

– De igen. A gond az, hogy szokatlan módon tört el. A

nyakizmokat ért sérülés torziós irányú volt, és nem síkbeli.

– Torziós irányú. Vagyis kitekeredett?

– Pontosan: kitekeredett. És ehhez valamilyen külső erőfeszítésre

van szükség, mert rendszerint nem ez történik, ha az ember leesik a

lépcsőn. Igaz ugyan, hogy ha a fejet hirtelen erős ütés éri oldalról, az

elfordíthatja a nyakat, de akkor is azt várná az ember, hogy a lágy

részek sérülése hosszirányú lesz, és a károsodott izom meg a külső

sérülés együtt kiadják az ütés szögét.

Átlapozta a kevés és nem kielégítő információkkal szolgáló aktát,

és végül elért ahhoz az oldalhoz, amelyik a legnyugtalanítóbb volt –

már persze ha nem a boncolás megállapításait tekintjük annak.

– Meg aztán ott van a „zaklató személy” is – mondta Harper,

mintha olvasna Kennedy gondolataiban. – Láttam, hogy van ott egy

idekapcsolódó jelentés egy másik esetről. A férfit a halála előtt

követték.

– Kezdő létére nagyon jó – bólintott Kennedy. – A „zaklató

személy” elnevezés talán kicsit túlzás, de igaza van. Barlow

bejelentette a rendőrségen, hogy valaki folyton követi. Először egy

tudományos konferencián, aztán később a háza előtt látta az illetőt.

Akárki is volt az, aki elsőre lezárta ezt az ügyet, vagy nem tudott

erről, vagy nem tartotta fontosnak. Mivel egyik esetösszefoglalóban

sincs hivatkozás a másikra, szerintem az első dokumentum a hiteles.

De a boncolási eredmények fényében elég hülyének nézhetnek

mindnyájunkat.

– Amitől isten óvjon – mormolta Harper.

– Ámen – mondta Kennedy ájtatos hangon.

Csönd lett, ahogy az gyakran megesik imák után. Harper törte

meg.

– És az a patkányos dolog részét képezi a szokásos napi

rutinjának?

– Mostanában igen, gyakran a részét képezi. Miért? Allergiás a

patkányokra?

– Még nem – mondta Harper némi gondolkodás után.

A Prince Regent főiskola történelem tanszékének otthont adó épület

modern külseje ellentmondott rendeltetésének: a rideg beton- és

üvegbunker egy mellékutcában bújt meg, nem messze a főiskola

Gower Street-i központjától. Ráadásul elhagyatott is volt, mivel a

tanítás már egy hete véget ért. Az előcsarnok egyik falát a padlótól a

mennyezetig hirdetőtábla foglalta el, olyan együttesek koncertjeit

reklámozva, melyeket Kennedy nem ismert, és olyan dátumokkal,

amelyek már elmúltak.

Ellis, a gazdasági igazgató bosszúsan jött eléjük. Arcán csillogott

az izzadság, mintha egyenesen egy aerobikedzés bürokratikus

megfelelőjéről érkezett volna, és úgy tűnt, látogatásukat az

intézmény jó híre elleni személyes sértésnek tekinti.

– Úgy tájékoztattak minket, hogy a nyomozást lezárták – mondta.

– Kétlem, hogy bárki, akinek felhatalmazása volna ilyesmit

állítani, így tájékoztatta volna önöket, Ellis úr – mondta Harper

pléhpofával. Ekkor még az volt a hivatalos álláspont, hogy az ügyet

még nem zárták le.

Kennedy utált szándékosan kétértelmű szavak mögé rejtőzni, és

abban a pillanatban egyébként sem érezte úgy, hogy bármennyire is

lojálisnak kellene lennie az osztályhoz.

– A boncolás során néhány meglepő dologra bukkantak – tette

hozzá anélkül, hogy Harperra nézett volna –, amelyek más

megvilágításba helyezték az ügyet. A többi tanszéken ne tegyen erről

említést, de egy kicsit még tovább kell vizsgálódnunk.

– Remélhetem legalább azt, hogy még a nyári egyetemi előadások

kezdete előtt vége lesz ennek az egésznek? – kérdezte a gazdasági

igazgató. A hangjában egyszerre bujkált ellenségesség és félelem.

Kennedy teljes szívéből ezt remélte, ugyanakkor úgy vélte, hogy

egy túlzóan optimista kijelentésnek kellemetlen következményei

lehetnek később.

– Nem – mondta kereken. – Kérem, ne remélje.

– De… a diákok – mondta Ellis elkomorodva, annak ellenére,

hogy diákok nem voltak sehol. – Az ilyesmi egyáltalán nem tesz jót

sem a beiratkozásnak, sem a tudományos hírünknek – folytatta, de ez

a megállapítás annyira semmitmondó volt, hogy Kennedy hirtelen

nem tudta, mit is válaszoljon, ezért úgy döntött, inkább hallgat. A

gazdasági igazgató viszont kötelességének érezte, hogy kitöltse az

így keletkezett űrt: – Minden bizonnyal megértik, hogy ha rossz

képzeteket társítanak a főiskolához, az árt a jó hírünknek. Ez volt

Alabamában is a biológia tanszéken történt lövöldözés után. Az

elkövető egy adjunktus volt, aki így akarta kifejezésre juttatni az

elégedetlenségét, ami nagyon ritka eset, az előfordulás esélye egy a

millióhoz, ráadásul a diákokat egyáltalán nem is érintették a

történtek. A tanszék jelentése szerint azonban a következő évben

csökkent a jelentkezők száma. Az emberek úgy hiszik, hogy egy

ilyen gyilkosságot meg lehet akadályozni.

Rendben, ez a megállapítás talán kevésbé semmitmondó, gondolta

Kennedy, viszont annál ellenszenvesebb. Ez az ember elveszítette az

egyik munkatársát, olyan körülmények között, amelyekről épp most

derült ki, hogy gyanúsak, és az első gondolata az, hogy miként hat ez

a főiskola bevételeire. Világos volt, hogy Ellis egy haszonleső tetű,

úgyhogy az egyes számú udvariassági csomagot kapta: csak az

alapok.

– Látnunk kell a helyet, ahol a holttestet megtalálták – mondta

neki Kennedy –, úgyhogy legyen szíves, vezessen oda.

Ellis üres, kongó folyosókon vezette őket. A hely szaga a régi

újságpapíréra emlékeztette Kennedyt. Gyerekkorában épített egy

babaházat dobozokból és újságokból a szülei sufnijában; az apja

valami rejtélyes oknál fogva gyűjtötte őket (lehet, hogy már akkor

kezdett elmenni az esze). Pontosan ugyanaz a szag volt: haszontalan

információkkal teli, leselejtezett papírok szomorú szaga.

Miután befordultak az egyik sarkon, Ellis hirtelen megállt.

Kennedy egy pillanatig azt hitte, hogy akadékoskodni próbál, de Ellis

kényszeredett mozdulattal egy közeli pontra mutatott.

– Ez az a hely, ahol az eset történt – mondta óvatosan, ugyanakkor

kissé perverz módon hangsúlyozva az „eset” szót.

– Köszönjük, Ellis úr – felelte Kennedy, miután körülnézett, és

fölismerte a rövid, keskeny folyosót és a meredek lépcsőt a korábban

látott fényképekről. – Most szeretnénk, ha magunkra hagyna minket,

de hamarosan ismét szükségünk lesz a segítségére, mert be kell

engednie minket Barlow úr dolgozószobájába.

– A portán leszek – mondta Ellis, és elvánszorgott, szemlátomást

szomorúságtól sújtva.

– Jól van, vegyük át, mi történt – mondta Kennedy Harperhoz

fordulva, és odaadta neki a kinyitott aktát a fényképekkel a tetején.

Harper kissé bizalmatlanul bólintott. Kezébe vette a fotókat, mint

egy pókerjátékos a kártyalapokat, és rájuk pillantott, majd a lépcsőre

nézett, aztán megint a fotókra. Kennedy nem sürgette őt: gyakorolnia

kellett a dolgot, az meg hadd tartson addig, ameddig. Akár tudta

Harper, akár nem, Kennedy ezzel szívességet tett neki, mert hagyta,

hogy saját maga alkosson képet, és nem bombázta őt rögtön a saját

gondolataival. Elvégre a tapasztalatlan Harpert nem azért osztották

be mellé, hogy kényelmesebbé tegyék a munkáját, hanem azért, hogy

betanítsa.

– Itt feküdt – mondta végül Harper, szabad kezével a tetthelyre

mutatva. – A feje… ott van, körülbelül a negyedik lépcsőfoknál.

– A fej a negyedik lépcsőfokon van, a futószőnyegen – vágott

közbe Kennedy. Nem akadékoskodott, csak megfogalmazta a maga

módján is. Ki akarta vetíteni a fejében lévő képet a térbe, és

tapasztalatból tudta, hogy ezt azzal segíti, ha mindent kimond. – Hol

az aktatáska? A fal tövében, ugye? Itt?

– Itt – mondta Harper a lépcső aljától úgy két méterre lévő pontra

mutatva. – Az oldalán fekszik és nyitva van. Egy nagy csomó irat is

van, szanaszét hevernek, valahol itt. Jól szétszóródtak, még a túlsó

falnál is vannak. Kicsúszhattak az aktatáskából vagy Barlow kezéből

esés közben.

– Van még valami?

– A kabátja – mutatott Harper az egyik fotóra. Kennedyt ez egy

pillanatra kizökkentette.

– Az nincs rajta a fényképeken.

– Tényleg nincs – értett egyet Harper. – De a bizonyítékok listáján

rajta van. Fotózáskor levették róla, mert félig takarta a holttestet, és a

sérülésekről készített fényképekhez az egészet látniuk kellett. Meleg

volt az este. Vagy talán éppen akkor vette föl, amikor megbotlott.

Illetve amikor megtámadták.

– A kabát illik az öltözéke többi részéhez? – érdeklődött Kennedy

némi gondolkodás után.

– Micsoda? – mondta Harper, és majdnem fölnevetett, de látta,

hogy Kennedy komolyan kérdezi.

– Ugyanolyan színű, mint Barlow zakója és nadrágja?

Harper hosszasan lapozgatta az aktát, de nem talált semmilyen

leírást a kabátról. Aztán rájött, hogy végül is rajta van az egyik

fényképen, egy olyanon, amelyik a vizsgálat elején készült, csak

valahogy a dosszié aljára keveredett.

– Fekete esőkabát volt. Nem csoda, hogy nem viselte.

Valószínűleg zakóban is izzadt.

Kennedy elindult fölfelé a lépcsőn, majd félúton megállt, és

alaposan szemügyre vette.

– Vért is találtak – szólt hátra a válla fölött Harpernak. – Hol volt

a vér?

– Alulról számolva a kilencedik és a tizenharmadik lépcsőfokon.

– Aha. Még most is látszanak a foltok, itt a fán, nézze – mondta

először az egyik, majd a másik, háromszög alakban a lépcső alja felé

mutató folt fölött írva le kört a kezével. – Nekiütődik, bumm, aztán

még pattog… Nem rablótámadás – fordult ismét Harper felé, de

továbbra is inkább magához beszélve.

Harper ismét belepillantott az aktába, de ezúttal nem a

fényképeket nézte, hanem a szöveges összefoglalást.

– Nem utalt semmi arra, hogy bármit is elvittek volna – értett

egyet. – A pénztárcája és a telefonja ott volt a zsebében.

– Tizenegy éve dolgozik itt – töprengett Kennedy. – Miért esett

volna el?

Harper egy kis ideig csöndben lapozgatott, majd felnézett, és a

lépcső tetejére mutatott.

– Barlow irodája annak az első emeleti folyosónak a másik végén

van – mondta. – Lényegében csak erre jöhetett, amikor elhagyta az

épületet, hacsak nem ment egészen vissza a portáig, hogy otthagyja a

feladandó leveleit vagy ilyesmit. És itt azt írják, hogy nem égett a

villany, úgyhogy a lépcsőház bizonyosan sötét volt.

– Nem égett? Miért, nem volt benne körte?

– De, csak már korábban kiégett.

Kennedy fölment a lépcső tetejére, ahol egy nagyon szűk pihenő

volt. Középen egyetlen ajtó, ami egy másik folyosóra nyílt – annak

alapján, amit Harper mondott, a Barlow irodájához vezető folyosóra.

Az ajtó mindkét oldalán volt két katedrálüveges ablak. A

mennyezettől körülbelül derékmagasságig tartottak, és át lehetett

látni rajtuk a folyosóra. Az ablak, és a padló között fehér fatáblák

voltak.

– Szóval ideér a lépcső tetejéhez a sötétben, és megáll, hogy

felgyújtsa a villanyt, de az nem működik – mondta Kennedy. Az

egyetlen kapcsoló az ajtótól balra volt. – És valaki, aki itt vár

jobboldalt, rátámad, miközben ő hátat fordít az illetőnek.

– Nem hülyeség.

– De az. Az ember ugyebár nem rejtőzik el egy ilyen helyen. Aki

itt álldogál, azt látják a lépcső aljáról és a túlsó folyosóról is ezeken

az ablakokon át. Az üveg áttetsző, homályosan akkor is lehetne látni,

ha valaki itt állna.

– Úgy, hogy nem ég a villany?

– Lehet, hogy itt nem ég a villany, de föl kell tételeznünk, hogy az

emeleti folyosón igen. Mindenképp észrevenné az ember, ha valaki

ott állna az orra előtt az üveg másik oldalán.

– Ez így igaz – mondta Harper, majd szünetet tartott és

elgondolkodott. – De ez egy főiskola. Az ember nem feltétlenül

gondolná, hogy ha valaki itt várakozik a lépcső tetején, azt rossz

szándékkal teszi.

– A gyilkos tudta magáról, hogy rosszak a szándékai – szólt

Kennedy a homlokát ráncolva –, úgyhogy fura lett volna, ha ezt a

helyet választja. Ráadásul Barlow jelentette a rendőrségen, hogy

követik, ezért talán ő maga is éberebb volt a megszokottnál. De erre

az egészre amúgy is van egy jobb válasz. Folytassa.

– Egy jobb válasz?

– Egy perc és megmutatom. Folytassa.

– Rendben. Szóval akárki is volt az, itt ólálkodik, ameddig Barlow

el nem megy mellette, aztán hátulról megragadja. Addig tekeri a

fejét, amíg a nyaka meg nem roppan, majd lelöki a lépcsőn – mondta

Harper, de már közben elmosolyodott, kinevetve a saját összegzését.

Kennedy kérdőn nézett rá, és előbb a lépcső tetejére, aztán az aljára

mutatott. – Igaza van – folytatta Harper. – Ez az egész egy nagy

hülyeség. Fölösleges felhajtás lenne, hiszen a fickó ötvenhét éves

volt, az ég szerelmére. Az esés amúgy is végzett volna vele. Miért

nem volt elég egyszerűen lelökni?

– Érdekes kérdés – mondta Kennedy. – Talán ez a valaki nem akar

kockáztatni. És azt se feledjük, hogy ez a valaki tudja, hogyan kell

kitörni az ember nyakát egyetlen mozdulattal. Talán egyébként nem

adódik rá lehetősége, hogy fitogtassa ezt a képességét, és ezen az

estén bizonyítani akart.

– Vagy az is lehet – szállt be Harper a játékba –, hogy verekedtek,

és a csavarás egy elrontott fejfogás volt. Többé-kevésbé ez is meg az

esés is lehetett baleset. Még ha meg is találjuk a fickót, megeshet,

hogy nem tudjuk rábizonyítani a szándékosságot.

Miközben Harper beszélt, Kennedy ismét lefelé indult. Elhaladt

mellette, majd visszament egészen a lépcső aljáig, ahol a korlát véget

ért, és egy ív után egy vastagabb faoszlop zárta le. Egy konkrét

dolgot keresett, amiről tudta, hogy ott kell lennie. A földhöz közel

volt, az oszlop külsején, azon az oldalon, amelyik a lenti folyosó, és

nem a lépcső felé nézett.

– Jól van, most nézze meg ezt – szólt Harpernak.

– Egy bevágás van a fában – mondta, miután lement, leguggolt, és

meglátta, amit Kennedy mutatott. – Gondolja, hogy azon az estén

ejtették, amikor Barlow meghalt?

– Nem, már korábban. Valószínűleg jóval korábban. De azon az

estén már biztosan ott volt. Látszik a fényképeken, amiket a

helyszínelők készítettek a holttestről. Nézze.

Visszavette tőle a fényképmásolatokat, átlapozta őket, és elővette

a képet, amit először látott aznap délelőtt, miközben ott ült vele

szemben Summerhill, és átnyújtotta neki a méregpoharat. Odaadta

Harpernak, aki először csak futó pillantást vetett rá, de aztán tovább

nézte.

– A francba – mondta végül Harper.

– Igen, ahogy mondja. A francba.

A fényképen egy kis, világosbarna szövetfoszlány látszott, ami

beakadt a fában lévő parányi bemetszés egyenetlen szélébe. A

helyszínelő fényképész gondosan élesre állította a képet, mert azt

feltételezhette, hogy éppen egy gyilkosság felderítésének a

kezdetében vesz részt.

A rojtos szövetfoszlány is a bizonyítékok közé került, úgyhogy

még mindig ott volt egy fölcímkézett zacskóban vagy dobozban,

melyet a törvényszéki orvostani csoportnak otthont adó

épületszárnyban tároltak. Úgy tűnt azonban, hogy azóta senki nem

gondolt bele igazán. Általában ugyanis nem kellett túl keményen

megdolgozni azért, hogy megállapítsák az áldozat jelenlétét a tett

helyszínén.

A fénykép hátterében, de azért többé-kevésbé jól kivehetően, ott

volt maga Stuart Barlow is. Sárgásbarna zakójának könyökén a

bőrből varrt folt tipikus agglegény egyetemi tanárra vallott,

szokatlannak csupán azt lehetett nevezni, hogy a nyaka lehetetlen

szögben állt, és döbbent arcát hamuszürkére színezte a halál.

– Átnéztem a fotókat, de ezt észre sem vettem – vallotta be

Harper. – Inkább csak a holttestet néztem.

– A helyszínelő nyomozó is. De érti, mit jelent ez, ugye?

– Barlow zakójából származik – mondta Harper és bólintott, de

látszott az arcán, hogy még mindig azt latolgatja, mekkora

jelentőséggel bír mindez. – Vagy talán a nadrágjából. De… rossz

helyen van.

– Teljesen mindegy, hogy zakó vagy nadrág, az a kérdés, hogy

mit keresett itt Barlow – mondta Kennedy, az ujjával rákoppintva

magára a bevágásra. – Ez jó két méterre van oldalirányban onnan,

ahol végül földet ért, ráadásul a korlát rossz oldalán: kívül. Maga a

fában lévő bevágás is lefelé mutat, azaz ha valakinek a ruháját

elszakította, annak nagyjából felfelé kellett mozognia, feltéve, hogy

ott áll, ahol mi most. Ha a test fentről zuhan le, ilyen nem történhet.

– Barlow talán hadonászik, miután földet ér. Nem hal meg

azonnal. Próbál felállni és segítséget hívni, vagy… – találgatott

Harper, de hirtelen elhallgatott és megrázta a fejét. – Nem, ez

nevetséges. A szegény ördögnek kitört a nyaka.

– Így van. Ha a beakadt cérnaszál az utcai kabátból származna,

akkor talán még bevenném a dolgot. Nem lehet kiszámolni, hogy az

ember kezében lévő valami milyen szögben csapódik ide-oda. De az

utcai kabát fekete. Ez a cafat abból a ruhából származik, amit az

áldozat viselt. Nem mozoghatott felfelé, miközben az áldozat maga

lefelé mozgott, és nem mutathatott be bonyolult piruetteket, szilárd

tárgyak körül pörögve. Nem, szerintem Barlow itt, a lépcső alján

találkozott a támadójával. A fickó valószínűleg itt, a lépcső alatti

bemélyedésben várakozott észrevétlenül, aztán amikor meghallotta a

lefelé közeledő lépteket, elfoglalta a helyét, előlépett, és amikor

Barlow elhaladt mellette, megragadta őt hátulról.

– Majd pedig úgy helyezte el a holttestet, mintha az magasról esett

volna le – fejezte be Harper a gondolatot. – Ez esetben nyilván

felvonszolta Barlow-t, akinek ekkor akadt be a ruhája abba a

rovátkába.

– Ne feledje a vért a fölső lépcsőfokokon – rázta meg a fejét

Kennedy. – A test valóban lezuhant, csak szerintem később. A

támadó megöli idelent Barlow-t, mert itt lent biztonságosabb. Nincs

ablak, úgyhogy kisebb az esélye, hogy Barlow megpillantja őt, amint

közeledik, vagy netán fölismeri, ha már találkoztak. De a támadó

alapos, és azt akarja, hogy az összes tárgyi bizonyíték stimmeljen,

ezért miután Barlow meghal, felvonszolja a holttestet a lépcsőn, majd

lelöki, hogy ettől még hihetőbbnek tűnjön a dolog. Ennek során,

mivel kézi erővel mozgatja a testet, a zakó beakad a rovátka szélébe,

és egy kis foszlány leszakad.

– Ez túl bonyolult – tiltakozott Harper. – Egyszerűen le kell ütni a

fickót egy csőkulccsal, nem? Akkor mindenki azt fogja feltételezni,

hogy balul végződött rablótámadás volt. Az emberünk szépen kisétál

innen, a kabátja alatt a gyilkos fegyverrel, és senkinek nem tűnik fel

semmi. Azzal, hogy fölvonszolja a testet a lépcsőn, még akkor is, ha

késő este van, és senki nincs itt, fölösleges kockázatot vállal.

– Lehet, hogy szívesebben vállalta ezt a kockázatot, mint azt,

hogy esetleg nyomozás indul. És ott van a villanykörte is.

– A villanykörte?

– A felső pihenőn. Ha igazam van, Barlow-t nem ott fent ölték

meg, de még csak nem is ott támadták meg. A lámpa viszont kiégett,

hogy egy kicsit még valószínűbbnek látsszon a zuhanás. Ez persze

lehet fura, véletlen egybeesés is, de nem hiszem, hogy az. A gyilkos

szerintem erre a kis részletre is ügyel. Kicsavarja a körtét, addig

rázza, amíg elszakad az izzószál, aztán visszarakja.

– Miután megölte.

– Igen, miután megölte. Tudom, őrültségnek hangzik. De ha

csakugyan így történt, akkor talán… – azzal Kennedy ismét elindult

fölfelé a lépcsőn, ezúttal azonban négykézláb, a fejét mélyen

lehajtva, hogy megvizsgálja a futószőnyeg szélét. Végül azonban

Harper találta meg azt, amit kerestek, hét lépcsőfokkal feljebb,

miután Kennedy már elhaladt a kérdéses pont mellett.

– Itt van – szólt neki Harper, és mutatott valamit.

Kennedy odafordult, és közelebb hajolt, hogy alaposan

megszemlélje. Egy kissé ferdén bevert, és így a fából kiálló szög

fejébe beakadva ott volt egy másik világosbarna szövetcsomó. Azért

maradt ott, mert nagyon közel volt a falhoz, ahová a lépcsőt használó

emberek nemigen lépnek. Kennedy elégedetten bólintott.

– Pompás – bólintott elégedetten Kennedy. Ez igazolta azt a

feltevést, hogy Barlow már halott volt, amikor felvonszolták a

lépcsőn, amelyen aztán ismét lezuhant.

– Szóval – foglalta össze Harper – van egy gyilkosunk, aki

előugrik a homályból, egyetlen mozdulattal kitöri a fickó nyakát,

aztán felvonszolja egy lépcső tetejére, amit bárki használhat, és elég

hosszan időzik itt ahhoz, hogy át tudja rendezni az egész színpadot, s

teszi mindezt azért, hogy balesetnek álcázza a gyilkosságot, és

megússza a nyomozást. Ehhez őrületesen nagy bátorság kell.

– Késő este volt – emlékeztette őt Kennedy, de ezzel nem akart

ellentmondani Harpernak. Az egész arra utalt, hogy a bűntényt

higgadtan, hidegvérrel követték el, nem felindultságból, és hogy nem

is egy verekedés fajult idáig. Fölegyenesedett. – Nézzük meg Barlow

dolgozószobáját – javasolta.

3

Leo Tillman álmaiban a felesége és a gyerekei egyszerre voltak élők

és holtak. Következésképp az álmok szinte semmihez nem tudtak

kötődni – valami apró részlet rossz képzettársításokat indított el

védtelen tudatalattijában –, és a rémálom irányába száguldottak.

Nagyon kevés éjszakát tudott végigaludni, és nagyon kevés olyan

hajnal volt, amely ne találta volna ébren, az ágya szélén ülve, amint

épp Unica típusú revolverét szedi szét és tisztítja, vagy az internetes

adatbázisokat böngészi, hátha látták valahol a családját.

De ma reggel nem az ágyán ült, hanem egy bonyolult kondigép

ülésén, egy idegen hálószobájában, és azt nézte, ahogy a nap felkel

Magasz felett. És nem fegyver volt a kezében, hanem egy A4-es

méretű nyomtatott lap, rajta pár száz szóból álló, kissé elmosódott

szöveg. A revolver ott volt az övébe dugva, kibiztosítva.

Szemben vele egy hatalmas kilátóablak foglalta keretbe a

kovácsoltvas kerítéssel körülvett elnöki palotát, amely egy keskeny

út túlsó végén állt. Pontosan úgy nézett ki, mint a Fehér Ház, ha

valaki odapottyantana a kellős közepére egy mecsetet, aztán

odébbállna. Azon túl a főutca volt, arról pedig közvetlenül nyílt a

kaukázusi autópálya. Tillman véleménye szerint vicc volt Magaszt

városnak hívni, ahogy Ingusföldet is vicc volt országnak nevezni. Se

hadsereg, se infrastruktúra, még emberek se voltak. A legutóbbi

népszámlálás adatai szerint a köztársaságnak kevesebb lakosa volt,

mint mondjuk Birminghamnek.

És Tillman számára az emberek fontosak voltak. A tömegben el

tudott rejtőzni, akárcsak az a férfi, akit keresett. Ettől Magasz

egyszerre vált vonzóvá és veszélyessé. Ha az, akit üldözött, netán itt

lett volna, amire egyébként vajmi kevés esélyt látott, nemigen lett

volna hová rejtőznie. De ugyanez állt volna Tillmanre is, ha a dolgok

rosszra fordulnak.

A mögötte lévő ágyból mozgolódás hallatszott: az ébredezéssel

járó mocorgás bizonytalan zajai.

Lassan ideje lett volna munkához látni.

Tillman azonban néhány pillanatig nézte még a napfelkeltét, mert

képtelen volt kiszakadni az álmodozásból. Rebecca a napon állt, mint

A jelenések könyvének angyala, és átkarolta Judot, Seth-t és Grace-t.

Mindegyikük úgy nézett ki, ahogy azon a napon, amikor utoljára

látta őket: nem lettek öregebbek, nem volt rájuk hatással az idő.

Annyira valóságosnak látszottak, hogy Magasz csak egy kartonból

kivágott városnak, egy rossz filmes díszletnek tűnt mögöttük.

Tillman mindig kiélvezte ezeket a pillanatokat, mert ezek tartották

őt életben és mozgásban, de félt is tőlük, mert meglágyították a

szívét, és elgyöngítették őt. A szeretet a jelenének nem volt része, a

múltjának azonban annál valóságosabban és elevenebbül, az emlékek

pedig olyanok voltak, mint valami voodoo-varázslat. A már

meddőnek hitt érclelőhely ismét feltárult lelke mélyén, és

föltámadtak saját lényének szinte már halott részei. Az idő nagy

részében Tillman lelkivilága pofonegyszerű volt, az emlékezés

azonban bonyolulttá és ellentmondásossá tette.

Sóhajt és halk motyogást hallott az ágyból, majd egy

határozottabb mozdulat hangját. Tillman kelletlenül behunyta a

szemét. Amikor néhány másodperccel később újra kinyitotta, a nap

már egyszerűen csak a nap volt, amely nem volt képes felmelegíteni

az ő világát: egy reflektor csupán, ami egy égi őrtoronyból világított.

Felállt, és odament az ágyhoz. Kartojev most már teljesen ébren

volt, és kezdett belenyugodni a helyzetébe. Próbálgatta ugyan a

kötelek feszességét, de csak egyszer kísérletezett mindegyikkel. Nem

akarta hiába pocsékolni az energiáját. Fogvicsorgatva, karizmát

megfeszítve nézett föl Tillmanre.

– Ki vagy te, faszfej? – érdeklődött oroszul, reszelős, érdes

hangon.

– Beszélj angolul – mondta neki Tillman tömören. – És hadd

adjak egy baráti tanácsot: ne mozogj.

Egy pillanatig csönd volt. Kartojev az ajtóra pillantott,

hallgatózott, és próbálta felmérni a helyzetét. Nem hallott közeledő

lépéseket, sőt az égvilágon semmit nem hallott a ház többi részéből.

Ez a betolakodó tehát megölte a testőreit, vagy csak kijátszotta őket.

Nem mindegy. Mindenesetre a legjobban teszi, ha húzza az időt. De

az, hogy meddig kell húznia, nagyban függött attól, hogy az imént

felmerült két lehetőség közül melyik következett be.

– Nem beszélek angolul, te seggfej – dünnyögte oroszul. – Bocs.

– Ez nem igazán felel meg a valóságnak – mondta Tillman

szelíden. – Hallottam, ahogy tegnap este a barátnőddel beszélgettél.

Kartojev csak most pillantott balra, maga mellé. Egyedül volt a

hatalmas ágyban. A vörös hajú nő, aki a múlt éjjel ott feküdt

mellette, nem volt sehol.

– Lent van – mondta Tillman, olvasva az orosz arckifejezésében.

– A gorilláddal együtt. Semmi értelme, hogy a lány is

keresztülmenjen azon a sok kellemetlenségen, amit te és én fogunk

mindjárt átélni. Nem árult el téged. A piának köszönheted a

helyzeted, nem a lánynak – azzal a zsebébe nyúlt, és elővett egy kis,

javarészt már üres üveget. Az orosz talán úgy érezhette, hogy fogva

tartója kárörvendve gúnyolódik rajta, Tillman azonban csak azt

akarta érzékeltetni vele, hogy nyakig van a szarban. – 1,4-butándiol.

Amikor eléri a gyomrot, GHB lesz belőle, egy olyan drog, amivel a

nőket szokták bekábítani, hogy az első randin meg lehessen őket

erőszakolni. De ha az ember alkohollal együtt issza, beletelik egy kis

időbe, amíg üt, mert a két szer ugyanazért az emésztőenzimért

verseng. Hát ezért aludtál olyan mélyen. És ezért hever most az

összes embered a fürdőszobában összekötözve, mint a tűzifa.

– A fiú a bárból – mondta Kartojev zordan, végre angolra váltva.

– Dzsamát. Meg fog halni. Tudom a nevét, meg hogy hol lakik, és a

családját is ismerem. Meg fog halni. Efelől biztosíthatlak.

– Már késő – mondta Tillman a fejét rázva. Nem vesződött azzal,

hogy cáfolja az ifjú csecsen bűnrészességét: a pia volt az egyetlen

közös tényező, és Kartojev nem volt hülye. – A srác már rég elment.

Adtam neki kétmillió rubelt a páncélszekrényedből. Nem egy

vagyon, de kezdetnek elég lesz neki Lengyelországban vagy

Csehországban. Valahol, ahová már nem ér el a kezed.

– Mindenhová elér a kezem. Ismerem az összes repülőjáratot, ami

Magaszból indul, és vannak barátaim a belügyminisztériumban.

Kinyomozom, hol van, és ízekre szedem. Mindkettőtöket ízekre

szedlek.

– Talán. De az is lehet, hogy túlbecsülöd a barátaidat. Miután

lezajlott a temetés, valószínűleg túlságosan el lesznek foglalva a kis

birodalmad feldarabolásával, úgyhogy nem fognak sokat aggódni

azon, hogy ki nyírt ki téged.

Kartojev hosszan és szigorúan nézte Tillmant, felmérve őt és

próbálva kitalálni, hányadán is áll vele. Egyértelműen talált valamit,

amit gyöngeségnek vélhetett.

– Nem fogsz megölni, köcsög. Az övedbe dugtad azt a nagy

pisztolyt, mint valami gengszter, de nem vagy elég tökös. Úgy nézel

ki, mint aki mindjárt elsírja magát, mint egy kislány.

Tillman nem vesződött azzal, hogy vitatkozzon. Talán kicsit

könnyes lett a szeme, amikor a napba nézett, és az orosz örömmel

magyarázott bele olyasmit, amit éppen akart.

– Igazad van – mondta Tillman –, legalábbis ami a fegyvert illeti.

Ott marad, ahol van, egyelőre. Már majdnem mindent megtettem

veled, amit terveztem. De ha ideadod nekem, amiért jöttem, lehet,

hogy eloldozlak.

– Mit? – nevetett csúfondárosan Kartojev. – Rám gerjedtél, jenki?

Le akarsz szopni?

– Angol vagyok, Janus. És kösz, nem.

Kartojev ideges lett a keresztneve hallatán, és ismét nekifeszült a

köteleknek.

– Megdöglesz, seggfej. Jobban teszed, ha nem kockáztatsz, és

megölsz, mert ha a kezem közé kaparintom a… – azzal hirtelen

elhallgatott. Még a hangos kifakadása közben is tisztán lehetett

hallani a kattanást. Az ágyból jött, közvetlenül alóla.

– Mondtam neked, hogy ne mozdulj. Mi van, nem érezted a

dudort a veséd alatt? De most már nyilván érzed. És talán azt is

tudod, mi az, mivel benne van a katalógusodban. A kedvezményes

áron kínált áruk között – mondta Tillman. Kartojev szeme tágra nyílt,

ő maga pedig hirtelen teljes mozdulatlanságba dermedt. – Na lám –

mondta Tillman bátorítón. – Elsőre kitaláltad.

Kartojev hosszan és hangosan káromkodott, de ügyelt rá, hogy ne

mozduljon. Tillman a magasba emelte a kezében lévő papírlapot, és

hangosan olvasni kezdett belőle.

– Az SB-33-as, minimális mennyiségű fém fölhasználásával

készült gyalogsági akna rafinált harctéri hadieszköz, amely könnyen

telepíthető, annál több nehézséggel jár viszont a felkutatása és

hatástalanítása. Elhelyezhető kézzel, de szétszórható a levegőből is a

kifejezetten ezt a célt szolgáló SY-AT rendszer segítségével. Lásd

92. oldal. Szabálytalan körvonala miatt az akna helyét a

legkülönfélébb terepviszonyok között is nehéz meghatározni, a

minimális mennyiségű fém fölhasználásával kialakított szerkezet (az

egész készülék mindössze hétgrammnyi vastartalmú fémet tartalmaz)

pedig a legtöbb hagyományos aknafelderítő rendszert

hasznavehetetlenné teszi.

– Baszd meg! – kiáltotta oroszul Kartojev. – Te megőrültél. Te is

meghalsz. Mindketten meghalunk!

– Tudod, Janus – rázta a fejét komolyan Tillman –, igazából nem

hiszem. Itt azt írja, hogy a robbanás iránya nagyon pontosan

meghatározott: egyenesen fölfelé irányul, hogy a szegény ördögnek,

aki rálép, föltépje a golyóit és esetleg a beleit is. Én nagy

valószínűséggel biztos távolságban vagyok itt. De félbeszakítottál,

mielőtt a jó részhez értem volna. Az SB-33-as kettős működésű. Ha

valaki erősen ránehezedik a fedélre, mint ahogy te az előbb, nem

robban, hanem zár. Ez azért van, hogy nagy távolságból,

aknamentesítő töltettel ne lehessen fölrobbantani. A következő

mozdulatodra fog kioldani a nyomólemez, te pedig új életet kezdesz,

csak akkor már két részre szakadva.

Kartojev megint káromkodott, olyan erőteljesen, mint az előbb, de

az arcából kiszaladt a vér. Nagyon jól ismerte árukészletének ezt a

tételét, és nem csak hírből: katonaévei alatt rengeteg alkalma volt

látni, hogyan tudja megcsonkítani az emberi testet az SB-33-as

töltete közvetlen közelről. Valószínűleg éppen mérlegelte magában,

milyen sokféleképpen nyomoríthatja meg őt a kumulatív töltet, ha

nem öli meg azonnal. Mivel az akna fedele közvetlenül a gerince

alsó részével érintkezett, szinte biztos volt, hogy végez vele, de azért

akadt még néhány nagyon undorító forgatókönyv.

– Tehát – folytatta Tillman – információkra van szükségem az

egyik kuncsaftodról. Nem jelentékeny személy, de törzsvevő. És

tudom, hogy a közelmúltban járt nálad. Azt viszont nem tudom, hogy

a sok terméked és szolgáltatásod közül melyik érdekelte. Vagy hogy

én magam hogyan tudnám őt elérni, pedig nagyon szeretném.

– Milyen kuncsaft? – kérdezte Kartojev, miután tekintete ide-oda

rebbent, először föl, aztán le, majd oldalra, végül vissza Tillmanre, a

lehető leghosszabb utat bejárva. – Mondd a nevét.

Az orosz elég ravasz és fegyelmezett volt, ezért nem hagyta, hogy

bármi is kiüljön az arcára, Tillman mégis látta a bonyolult számítás

nyilvánvaló jeleit azokban az ide-oda cikázó szemekben. Az ember

nem igazán lehet sikeres az olyan üzletágakban, mint az illegális

fegyverkereskedelem, a kábítószer- és embercsempészet vagy a

politikai befolyás adásvétele, ha beköpi a kuncsaftjait. Mindennek,

amit mond, hihetőnek kell hangoznia, ugyanakkor hazugságnak kell

lennie. Az apró, jelentéktelen részletek fognak a legközelebb állni az

igazsághoz, míg a helyekre, időkre és konkrét ügyletekre vonatkozó

kulcsfontosságú információk nyilvánvaló és kolosszális hazugságok

lesznek. Kartojev éppen valótlanságokból épített csúcsára állított

piramist az agyában.

– A név kiment a fejemből – intézte el a kérdést Tillman nyersen,

egy legyintéssel. – De ne is törődj vele. Muszáj innom egy kis kávét,

és esetleg be is kapok valamit. Majd később beszélünk.

– Várj… – kezdte Kartojev tágra nyílt szemmel, de Tillman már

az ajtó felé tartott. Amikor félúton járt az emeleti folyosón, még

hallotta, ahogy az orosz valamivel sürgetőbb hangon megint

megszólal. – Várj!

Tillman folytatta útját lefelé a csigalépcsőn. Súlyos, döngő

léptekkel ment le a parkettás falépcsőn, és mindenekelőtt utánanézett

a többi fogolynak. Kartojev barátnője meg a sok testőr nem a

fürdőszobában voltak: túl sokáig tartott volna elvonszolni

mindegyiküket a különféle helyekről, ahol éppen bódult álmukba

merültek. Tillman mindössze megkötözte őket, és betömte a szájukat

ott helyben, vagy – ha megeshetett, hogy megpillantják őket a

szemközti épületből – arrébb ráncigálta és belökte őket egy bútor

mögé. A legtöbben már ébren voltak és szédelegtek, úgyhogy

körbejárt a nyugtatós fecskendőkkel, mint valami narkó-Mikulás, aki

mindenkinek tartogat valami ajándékot. A kábítószert a férfiak – és a

nő – bal vagy jobb könyökvénájába adta be, mert azok vastag kötél

módjára ugrottak ki szorosan összekötözött karjukból. Csakhamar

mindenki újra álomba merült, ami mélyebb volt, mint annak előtte.

Ha felmerült a halál kockázata, Tillman pontosan és profin

cselekedett, amit az is tükrözött, hogy milyen kábítószert választott.

A nyugtatóból a hatékony adag és a halálos közötti különbség

körülbelül harminc volt az egyhez egy egészséges felnőttnél. Ezek az

emberek kutyául és gyöngén fogják érezni magukat, amikor

felébrednek, de felébrednek.

Miután ezzel végzett, Tillman odament az ablakhoz, és ott

üldögélt kis ideig, az utcát kémlelve. A ház a kert belsejében állt,

távol az úttól. A kapukat magasra építették, a falak tetején pedig

szögesdrót volt, minden bizonnyal a hívatlan vendégek elriasztására.

Tillman azonban azt sem szerette volna, ha meglepi őt egy olyan

vendég, akit hívtak, netalán egy munkatárs vagy ismerős, aki benéz,

hogy kiderítse, Kartojev miért nem jelent meg ezen vagy azon a

megbeszélt találkozón. Ha ez történne, a ház, a város és egész

Ingusföld rövid úton olyan csapdává válna Tillman számára, ahonnan

képtelenség megszökni. Minden oka megvolt tehát rá, hogy gyorsan

cselekedjen.

Még jobb oka volt azonban arra, hogy várjon, ezért így tett. És

mivel túl feszült volt ahhoz, hogy egyen, igyon, olvasson vagy

pihenjen, mozdulatlanul várt, és az ablakon át a vadzabot meg az

araukáriafenyőket bámulta.

Tillman kilenc évig volt zsoldos-katona, de ezalatt soha nem

végzett vallatást – nem volt különösebben az ínyére, és tapasztalata

szerint azok, akik erre szakosodtak, teljesen sérültek voltak –, de

látta, hogyan csinálják, és tudta a nagy titkot, miszerint hagyni

kellett, hogy az alany végezze el az ember helyett a munka dandárját.

Kartojev kemény legény volt, aki foggal-körömmel kapaszkodott föl

jelenlegi, magas társadalmi helyzetébe, és a kevésbé jelentékeny

halandók golyóit meg nyakát használta fogódzóul. Most azonban egy

érintőakna tetején feküdt, képzelete pedig gyorsan és bőszen

mérgezte önmagát. Amikor egy erős ember tehetetlenné válik, az

erőből gyöngeség lesz.

Tillman két és fél órát hagyott neki, és csak aztán ment újra fel a

hálószobába. Kartojev közben egy porcikáját sem mozdította,

amennyire Tillman meg tudta ítélni. A férfi arca sápadt volt, a szeme

tágra nyílt, az ajkai pedig kissé különváltak, úgyhogy látni lehetett

odabent összeszorított fogait.

– Hogy hívták? – kérdezte mély és nagyon jól érthető hangon. –

Kiről akarsz tudni?

– Bocs – felelte Tillman a zsebeit tapogatva. – Felírtam valahová.

Megyek, megnézem a kabátomban.

Amikor Tillman ismét az ajtó felé fordult, Kartojev szörnyű,

artikulálatlan hangot hallatott, mintha zabla lenne a szájában, és úgy

próbálna beszélni.

– Ne! Mondd meg! – krákogta. Tillman úgy tett, mintha

átgondolná a dolgot, aztán döntésre jutna. Odament az ágyhoz, és

leült a szélére, túlzott aggályossággal osztva el a súlyát.

– Ha hazudsz – mondta –, neked annyi. Érted? Vannak mások is a

listámon, akikkel ez a fickó üzletel, úgyhogy nem vagy

nélkülözhetetlen – sem nekem, sem neki. Ha hazudsz, sőt ha csak

habozol, hogy elmondj-e mindent, már itt sem vagyok. És ez esetben

nagyon hosszú napod lesz.

Kartojev beleegyezése jeléül óvatosan leeresztette a mellkasához

az állát, aztán újra felemelte, mintha lassított felvételen bólintana.

– Michael Brand – mondta Tillman.

– Brand? – kérdezett vissza Kartojev sértődött hangon,

értetlenkedve. Világos volt, hogy más nevet várt. – Brand… egy

senki.

– Azt nem mondtam, hogy fontos ember. Csak azt mondtam, tudni

akarok róla. Szóval mit vesz tőled, Janus? Miért jár hozzád?

Fegyverek? Kábítószer? Nők?

– Nőket soha nem visz – felelte az orosz, szaggatottan lélegezve. –

Fegyvereket igen. Kábítószert… igen. Vagy legalábbis olyan

dolgokat, amiket fel lehet használni kábítószer előállítására.

– Milyen mennyiségről van szó? – kérdezte Tillman, továbbra is

ügyelve rá, hogy a hangja egyenletes maradjon, és ne érződjön belőle

a sürgetés, mert az összes erőnek az ő oldalán kellett lennie. Ha egy

kis repedés is mutatkozik a páncélzatán, az ellenállásra késztetheti az

oroszt.

– Ami a fegyvereket illeti – dünnyögte Kartojev –, nem vitt olyan

sokat. Nem elég egy hadseregnek, de egy terroristának elég lenne

egy közepes méretű dzsihád finanszírozására. A puskákból inkább

százszámra, mint ezerszámra vett. Lőszer. Egy-két gránát.

Robbanószereket viszont nem vett. Úgy tűnik, nem nagyon érdeklik

a bombák.

– És a kábítószerek?

– Tiszta efedrin. Vízmentes ammónia. Lítium.

– Szóval metamfetamint kotyvaszt? – vonta össze Tillman a

szemöldökét.

– Én árulok metamfetamint – felelte Kartojev méltatlankodva.

– Mondtam is neki egyszer: ha speedet akar, Brand úr, miért a sok

helyet foglaló, sok kényelmetlenséggel járó nyersanyagokat

vásárolja? Egy kis felárért cserébe adok magának kristályt vagy port,

amennyit csak akar.

– Mire ő?

– Azt mondta, hogy teljesítsem a rendelését, és hogy nincs

szüksége másra.

– De olyan mennyiségben vitte, ami már kereskedelmi

forgalomban eladható?

– Nem igazán – morogta Kartojev, miután megrázta a fejét, majd

egész testében összerázkódott. Már jó néhány órája feküdt

ugyanabban a testhelyzetben, és az izmai kínzóan elgémberedtek. –

Bár nemrég, az utolsó szállítmánynál sokkal többet vitt, mint

rendszerint. Ezerszer többet.

– És mindig Brand jön érte, és ő fizet?

Már megint ez a nézés. Miért kérdezi ezt?

– Igen, mindig… a férfi ezt a nevet használja. Brand.

– Kit képvisel?

– Fogalmam sincs. Semmi értelme nem lett volna megkérdezni.

Tillman fenyegetőn nézett rá. Hirtelen felállt, és kicsit

megmozgatta az ágyat, mire Kartojev felkiáltott – a gyötrelmet

megelőző, elfojtott jajgatás volt ez –, de az akna nem robbant fel.

– Lófaszt – mondta Tillman, a foglya fölé hajolva. – Egy olyan

ember, mint te, biztosra megy. Még a kis ügyleteknél is. Mindent

kiderítettél Brandről, amit csak lehet. Már figyelmeztettelek a

hazudozással kapcsolatban, te kis geciláda. Most már kifogytam a

jóindulatból.

– Ne! – mondta Kartojev kétségbeesett őszinteséggel. – Persze,

megpróbáltam. De semmit nem találtam. Nem volt se hozzá, se tőle

vezető nyom.

Tillman elgondolkodott, arckifejezése továbbra is egykedvű volt.

Ami azt illeti, ez egybevágott a saját tapasztalatával.

– Akkor hogy lépsz kapcsolatba vele?

– Nem lépek vele kapcsolatba. Brand megmondja nekem, mire

van szüksége, aztán megjelenik. Készpénzben fizet, és maga intézi a

szállítást, rendszerint autóval. Egyszer egy teherautó jött, de mindig

álnéven bérelt kocsik voltak. Aztán mielőtt visszaviszik, tisztára

súrolják.

– És Brand hogy lép veled kapcsolatba?

– Telefonon. Mindig mobilon, és abból is mindig eldobhatón. Egy

szóval azonosítja magát.

Tillmannek ez a részlet megragadta a figyelmét. Valószerűtlennek

tűnt: amatőr és fölösleges.

– Nem bízik benne, hogy felismered a hangját? – kérdezte.

– Nem tudom, miért, de a diathéké szóval azonosítja magát.

– Az mit jelent?

– Nem tudom, neki mit jelent – rázta meg a fejét Kartojev

egyszer, lassan, nagyon óvatosan. – Nekem Brandet jelenti. Ez

minden.

Tillman az órájára nézett. Szinte biztosra vette, hogy az orosznak

nincs több mondanivalója, és az idő is ellene dolgozott. Ideje lett

volna szedni a sátorfáját. De három év óta Kartojev volt a legjobb

nyom, ami akadt, és nehezére esett odébbállni anélkül, hogy ne

facsarja ki belőle az utolsó csöppet is.

– Még mindig nem hiszem el, hogy ennyiben hagynád – mondta

Tillman, és lenézett a mozdulatlan, izzadó férfira. – Nem hiszem el,

hogy éveken át üzletelsz vele anélkül, hogy megpróbálnád kideríteni,

kicsoda is ő.

– Már mondtam neked – sóhajtott Kartojev. – Megpróbáltam, de

Brand mindig más útvonalakon érkezik, más repterekről, és más

irányokba távozik: néha repülőgéppel, néha kocsival. Különféle

valutákkal fizet, hol dollárral, hol euróval, de van, hogy rubellel. Az

igényei… sokfélék. Nemcsak olyasmiket szokott venni, amiket

említettél, hanem olykor legális technológiával működő, de

illegálisan beszerzett dolgokat is. Generátorokat, orvosi felszerelést.

Egyszer kért egy megfigyelő járművet is, amit újonnan terveztek az

orosz hírszerzésnek. Brand nyilvánvalóan közvetítő. Sok különböző

érdek fedőszerveként működik. Beszerzi, ami kell, akárkinek, aki

kész fizetni.

– Igen – értett egyet Tillman, és megremegett, amit nem tudott

visszafojtani, sem eltitkolni az orosz elől. – Ezt teszi. De azt mondod,

embert soha nem adtál el neki.

– Nem – mondta feszült hangon. Le tudta olvasni a Tillman arcára

kiülő érzelmet, és nyilvánvalóan aggódott, mit jelenthet ez az

önuralomvesztés. – Embert soha. Se munkára, se szexre. Talán az

efféle dolgokat másutt szerzi be.

– Az efféle dolgokat?

– Az efféle árukat.

– Nem sokkal jobb – rázta meg a fejét Tillman, most már egy

hóhér fapofájával.

– Én üzletember vagyok, már megbocsáss – dörmögte Kartojev

feszült hangon, ugyanakkor még ilyen szorult helyzetben is keserű

gúnnyal.

– Nem. Semmi sincs, ami miatt meg kéne bocsátanom – mondta

Tillman, majd lehajolt, és benyúlt Kartojev alá. Az orosz megint

felüvöltött, kétségbeesett dühvel, és egész testében megmerevedett,

ahogy rákészült a robbanásra.

Tillman kihúzta alóla a lapos műanyag dobozt, és megmutatta az

orosznak az üres, inaktív kijelzőt meg a fekete számlapra fehérrel

nyomtatott szavakat – ÉBRESZTŐ, IDŐ, BEÁLLÍTÁS, KI-BE. Egy

arasznyi hosszúságú elektromos kábel és egy kontinentális típusú

dugó fityegett a készüléken, amin a gyártó cég, a Philips neve is ott

szerepelt feltűnő betűkkel. Az ébresztőóra a nyolcvanas években

készülhetett. Tillman a Zjazikov-híd alatt vette egy töröktől, aki gyér

árukínálatát az elnök szobrának talapzatára terítette ki.

– Szarházi! – morogta Kartojev, de hitetlenkedő nevetése

zokogásnak hangzott.

– Amikor Brand legutóbb távozott innen, hová ment? – vetette

közbe a kérdést fürgén és élénken Tillman.

– Angliába ment. Londonba.

Tillman kivette a revolvert az övéből, ugyanazzal a mozdulattal

kibiztosította és bal halántékon lőtte Kartojevet, jobbra irányozva a

lövést. A matrac fölfogta a töltényt, és valamit elnyelt a hangból is,

de Tillman nem aggódott a zaj miatt: a ház ablakaiban háromrétegű

üveg volt, és a falak is vastagok voltak.

Gyorsan és módszeresen összecsomagolta a holmiját: az órát, a

fegyvert, a fénymásolt lapot és a maradék pénzt a páncélszekrényből.

Már korábban letörölte a szobában az ujjlenyomatokat, de most

megint így tett, aztán búcsúzóul még odabiccentett az ágyon heverő

halottnak, majd lement, és kiengedte magát.

London. Rég nem járt otthon, és ez nem volt véletlen. De talán

mégis van isten, és Tillman sorsa szimmetrikus.

Kör alakú.

4

Stuart Barlow dolgozószobáját már átvizsgálta az a rendőr, aki

először kapta az ügyet, de az aktában nem találtak bizonyítékokra

utaló feljegyzést, és semmit nem vittek el. A szoba átkutatása

rémisztő vállalkozásnak ígérkezett: minden felület tele volt

könyvekkel és iratokkal. Az dossziék és nyomtatott anyagok rétegei

nemcsak az íróasztalt borították el, de mindkét oldalon nagy

területeket foglaltak el a padlóból, aminek legalább annyi haszna

volt, hogy eltakarták a libafos-zöld szőnyeg egy részét. Ókori görög

szobrok és egyiptomi kariatidák szigorú, könyörtelen tekintettel

néztek le a rendetlenségre az őket ábrázoló nyomatokról, amelyek a

nyirkos angol időjárás és a rossz központi fűtés miatt hullámossá

váltak keretükben az üveg mögött.

A kis, telezsúfolt szoba az embert klausztrofóbiás érzéssel töltötte

el, és megfoghatatlan módon lehangolta. Kennedy eltűnődött, vajon

Barlow szégyellte volna-e külön bejáratú káoszát így közszemlére

tenni, vagy a jegyzettömbök és nyomtatott anyagok feltornyozott

halmai inkább a szakmai büszkeség jeleként értelmezhetők.

– Barlow úr a történelem tanszéken dolgozott – jegyezte meg

Kennedy a gazdasági igazgatóhoz fordulva. Ellis ígéretéhez híven

visszatért, hogy beengedje őket, és most ott állt a kulccsal a kezében,

mintha arra várt volna, hogy a halott férfi ingóságainak

kibogozhatatlan kuszasága láttán a nyomozók elismerjék

vereségüket. – Teljes munkaidőben tanított?

– Nem. Annak csupán nyolcvan százalékát kellett ledolgoznia

vágta rá Ellis pillanatnyi habozás nélkül. – Öt óra járt az

adminisztratív teendőkre.

– Mik voltak ezek?

– Ő volt a tanszéken a második ember, és ő irányította a

tehetséges diákoknak szóló programunkat.

– Jól végezte a munkáját? – érdeklődött Kennedy nyíltan.

– Nagyon jól – hunyorgott Ellis. – A tanári kar valamennyi tagja

jó munkaerő, de… nos, igen, Stuart szenvedélyesen szerette a

tárgyát. Háromszor-négyszer a tévében is szerepelt, történelmi és

régészeti műsorokban. És az átismétlést szolgáló weboldala nagyon

népszerű volt a diákok körében – mondta, majd szünetet tartott. –

Mindnyájunknak nagyon fog hiányozni – tette hozzá. Kennedy ezt

gondolatban úgy értelmezte, hogy sok diákot vonzott.

– Ez volt a szakterülete? – kérdezte Harper, miután fölvette

Dominic Lieven könyvét, amely Napóleon Oroszország elleni

hadjáratáról szólt.

– Nem – jelentette ki Ellis ismét kategorikusan. – A paleográfia

volt a szakterülete, azaz a legkorábbi írott szövegek. De az óráin ez

nem sokszor került szóba, mert a tantervünknek csak parányi részét

képezi. Viszont sokat írt a témában.

– Könyveket? – kérdezte Kennedy.

– Cikkeket. Javarészt a holt-tengeri leletek és a

Rylands-papiruszok szövegeinek részletes elemzésére

összpontosított. De dolgozott egy könyvön is a gnosztikus

szektákról, azt hiszem.

Kennedynek fogalma sem volt róla, mik voltak azok a gnosztikus

szekták, de elengedte a füle mellett. Nem vette komolyan fontolóra a

lehetőséget, hogy Barlow professzort egy tudós vetélytársa ölte meg.

– Tud akármit is a magánéletéről? – kérdezte inkább. – Tudjuk,

hogy nem volt nős, de volt-e viszonya valakivel?

– Nem hiszem – mondta a gazdasági igazgató. A jelek szerint

meglepte a kérdés, mintha a nőtlenség szükséges velejárója lenne a

tudósok életének. – Nyilvánvalóan lehetséges, de ő maga nem

említett senkit. És amikor a tanszéki fogadásokra jött, soha nem volt

vele senki.

Úgy tűnt, ez kizárja a sértett férjeket meg a féltékeny

exszeretőket. Így nehezebb lesz gyanúsítottakat találni. Kennedynek

azonban már eleve nem voltak túlzott reményei. Tapasztalata szerint

az ügyek megoldásához vezető munka nagy részét az ember az első

két órában elvégezte. Nemigen lehetett visszatérni egy olyan ügyhöz,

amely három hete kihűlt, és abban reménykedni, hogy majd egyetlen

bámulatos szökkenéssel át lehet ugrani a kiesést.

Ez idő alatt Harper folyton jött-ment a könyvek és iratok között –

jelképes erőfeszítés, de talán úgy érezte, hogy miután Napóleonnal

célt tévesztett, nincs vesztenivalója, és hátha másodjára talál valamit,

ami bepillantást enged a professzor szakmai életébe. Ezúttal egy

képnek látszó tárgyat emelt fel, amiről kiderült, hogy egy kasírozott

és gondosan bekeretezett újságkivágás. Az asztal egyik lábának volt

döntve. A szalagcím így szólt: „A Nag-Hammádi-svindli: két embert

letartóztattak”. A cikk melletti fényképen lévő férfi felismerhetően

Stuart Barlow volt, csak sokkal fiatalabb korában. Arcán félszeg,

fagyos mosoly.

– Az emberüknek priusza volt? – érdeklődött Harper.

– Ó, nem – mondta Ellis őszintén nevetve –, a legkevésbé sem. Az

a nagy diadala volt; tizenöt év telt el azóta, vagy talán még több.

Stuartot kérték föl szakértő tanúnak az ügyben, mert olyan széles

körű tudással rendelkezett a Nag-Hammádi-i leletekről.

– Mi volt ez az ügy? – kérdezte Kennedy. – És ha már itt tartunk,

mi az a Nag-Hammádi?

– A Nag-Hammádi-i lelet volt a XX. század legfontosabb

paleográfiai lelete, felügyelő – mondta Ellis. Kennedy nem vesződött

azzal, hogy a rendfokozatát illetően kijavítsa őt, bár a szeme sarkából

látta, ahogy Harper jelentőségteljesen forgatja a szemét. –

Felső-Egyiptomban, röviddel a második világháború vége után,

Nag-Hammádi városa közelében két fivér ásni ment egy

mészkőbarlangba. Csak az érdekelte őket, hogy denevérürüléket

találjanak, amivel trágyázhatják a földjeiket, azonban egy lezárt

korsóra bukkantak, amiben tucatnyi összefűzött kódex volt.

– Összefűzött mi? – kérdezte Harper.

– Kódex. A kódex egybefűzött lapok összessége, lényegében az

első könyv. A kora keresztény korban kezdték használni őket; addig

az volt a szokás, hogy tekercsekre vagy különálló pergamenlapokra

írtak. A Nag-Hammádi-i leletben lévő kódexekről kiderült, hogy

körülbelül a Kr. u. I–II. századból valók: evangéliumokat, leveleket,

ilyesmiket tartalmaztak. Köztük volt még Platón Az állam című

művének erőteljesen átírt fordítása is. Hihetetlen aranybánya a

Krisztus halálát közvetlenül követő időszakból, amikor a keresztény

egyház még az önmeghatározással küszködött.

– Hogyan lett ebből bírósági ügy? – kérdezte Harper, éppen akkor

szakítva félbe a kiselőadást, amikor a gazdasági igazgató vett egy

nagy levegőt, hogy újabb és még több információval bombázza őket.

Miután eltérítették, egyszerre látszott méltatlankodónak és kissé

tanácstalannak.

– A bírósági ügy sokkal később jött, és a Nag-Hammádi-i iratok

hamisított másolatait érintette, amiket régiségkereskedőknek

árusítottak az interneten. Stuart a vád tanújaként jelent meg, és azt

hiszem, főként azért volt ott, hogy véleményt mondjon az eredeti

iratok és a hamisítványok közötti fizikai különbségekről. Minden

gyűrődést és tintapacát ismert azokon a lapokon – fejezte be Ellis.

Harper lerakta a cikket, és még egy kicsit tovább kutakodott. Ellis

arcára sértődött kifejezés ült. – Biztos úr, kérem, ha mindenre

kiterjedő kutatást tervez lefolytatni, visszatérhetek a munkámhoz? És

visszajönnék később.

Harper kérdőn nézett Kennedyre, aki még mindig a bírósági

ügyön gondolkodott.

– Mi volt az ítélet? – kérdezte Kennedy.

– Az ítélet felemás volt – mondta Ellis kissé komoran. – A

kereskedőket, akik férj és feleség voltak, azt hiszem, bűnösnek

találták tisztességtelen úton szerzett javakkal folytatott üzérkedésben

és néhány, a megfelelő dokumentálásra vonatkozó mulasztásban, de

a fő vádpontban, a hamisításban ártatlannak nyilvánították őket.

Bírságot szabtak ki rájuk, és ki kellett fizetniük a perköltségek egy

részét.

– Mindezt Barlow professzor tanúvallomása miatt? – érdeklődött

Kennedy, mire Ellis arcára kiült a felismerés.

– Stuart nem játszott olyan fontos szerepet az ügyben – válaszolta

habozva. – Őszintén szólva mindenki elég viccesnek találta, hogy

olyan nagy jelentőséget tulajdonít neki. Szerintem a lényeges

bizonyítékok nagy része azoktól származott, akik megvették a

hamisított iratokat. És ahogy mondtam is, mindössze bírsággal

végződött. Nem igazán hiszem…

Kennedy sem hitte, de elraktározta a dolgot a memóriájában, hogy

később még visszatérhessen rá. Ha minden másban csődöt

mondanak, talán megéri ellenőrizni a szálat. Nem mintha nagyon sok

minden más került volna elő eddig.

– Barlow professzor húga miért nem vitte el ezt a sok holmit? –

kérdezte Kennedy. – Mert ugye ő az egyetlen túlélő rokon?

– Rosalind. Rosalind Barlow. Az irattárunkban ő van feltüntetve

legközelebbi hozzátartozóként – értett egyet Ellis. – És írtunk is neki,

de azt mondta, nem érdekli semmi Stuart holmijai közül. Egész

pontosan így fogalmazott: „Vegyék el belőle, amit a főiskola

könyvtárában el akarnak helyezni, a többit meg fordítsák jótékony

célra.” Valószínűleg végül így is fogunk tenni, csak bele fog telni

egy kis időbe, amíg átválogatjuk az egészet.

– Sok időbe – értett egyet Harper, majd kisvártatva folytatta. –

Végeztünk, felügyelő?

– Végeztünk – felelte Kennedy. Szigorúan nézett Harperra, de az

arckifejezése udvarias maradt. – Induljunk – azzal elindult az ajtó

felé, de még tétovázott. Ösztönösen észrevett még korábban valamit,

és ez a valami most nagy erővel próbált utat törni a tudatába.

Kennedynek több esze volt annál, mint hogy semmibe vegye az ilyen

figyelmeztető jeleket. Lelassított, megállt és újra körülnézett.

Már majdnem rátalált, amikor Ellis csörömpölni kezdett a

kulcsaival, és teljesen összezavarta vele Kennedyt, aki metsző

tekintettel nézett rá. Ellist ezzel sikerült elbizonytalanítania.

– Van még némi tennivalóm – mondta meggyőződés nélkül.

– Köszönjük a segítségét, Ellis úr – mondta Kennedy, miután

hosszan kifújta a levegőt. – Lehet, hogy még további kérdéseket kell

feltennünk önnek a későbbiekben, de ma már nem rabolnánk tovább

az idejét.

Miközben visszamentek az autóhoz, Kennedy összegezte magában

azt a keveset, amit tudtak erről a máris csúnyán eltolt ügyről.

Beszélnie kell a halott férfi húgával; ez most a legfontosabb. Talán

Barlow-nak tényleg volt egy legyőzhetetlen ellenfele a paleográfia

területén; vagy egy diáklány, akit teherbe ejtett; vagy egy öcs, akit

valamiképp megrövidített, és akiben egyre csak gyűlt a harag. Ha

közvetlenül megadják az embernek a gyilkos nevét, körülbelül

tízszer nagyobb a valószínűsége, hogy elkapja, mint ha a

nyomravezető jelekből magának kell kikövetkeztetni ezt az

információt. És eddig semmi fogódzójuk nem volt.

Illetve mégis. A zaklató, az a fickó, akiről Barlow azt mondta,

hogy követi őt. Ez volt a másik út, amin közelebb lehetett jutni a

célhoz. Harper utálni fogja őt, mert az volt az eltökélt szándéka, hogy

négyszemközt beszél Barlow húgával, és így ebben az ügyben a

hálátlan feladatok nagy része Harperra hárult.

Az autóban Kennedy nagyon őszintén beszélt Harperral.

– Amikor Barlow azt mondta, hogy követik – mondta az aktában

lévő feljegyzéseket olvasva –, valamiféle tudományos konferencián

volt.

– Igen, a londoni történeti tanácskozáson – felelte Harper. A

látogatásuk során adódó üres pillanatokban az aktát lapozgatta, a

jelek szerint nem teljesen eredménytelenül. – Azt mondta, hogy a

fickó az előcsarnokban őgyelgett, majd megint látta őt a parkolóban.

– Azon tűnődöm, vajon bárki más látta-e. Barlow nem adott

nekünk nagyon pontos személyleírást, de talán ki tudjuk találni a

hiányzó adatokat. Még az is lehet, hogy valaki ismerte a fickót.

Elvégre több tucatnyian voltak ott, talán több százan. A

szervezőknek biztos van egy listájuk az elérhetőségekkel.

Telefonszámok, e-mail-címek.

– Az emberek hívogatását megosztjuk, ugye? – pillantott rá

Harper gyanakvón.

– Persze. De előbb meglátogatom Barlow húgát. Amíg vissza nem

érek, egyedül kell folytatnia.

– Rendben – bólintott Harper, bár nem látszott túl boldognak. –

Mi van még?

Kennedy kellemesen csalódott. Harper olvasott az

arckifejezésében, és pontosan tudta, hogy van még más is.

– Sok szarságban lesz része, ha velem dolgozik – mondta. – Jelen

pillanatban ez van.

– És?

– És nagyon könnyedén kiszállhat. Csak mondja Summerhillnek,

hogy személyes nézeteltéréseink vannak.

– És valóban vannak? – kérdezte Harper rövid szünet után.

– Még csak nem is ismerem magát. Pusztán szívességet akarok

tenni magának, és talán magamnak is. Ha ugyanis jóban van azokkal

a majmokkal, akkor inkább ne dolgozzon velem. És maga is így

fogja jobbnak látni, mert az holtbiztos, hogy maga fogja megszívni.

Harper szórakozottan dobolt az egyik hüvelykujjával a

kormányon, először az egyik, aztán a másik orcáját felfújva.

– Nyomozóként ez az első ügyem – mondta.

– És?

– Még csak két órája vagyok rajta, és maga már próbálja elvenni

tőlem.

– Megadom magának a választási lehetőséget.

Harper elfordította a kulcsot, és az öreg Vauxhall Astra motorja

úgy mordult fel, mint amikor egy öreg macska tigrisnek akar

látszani.

– Még várok a döntéssel – mondta.

5

Tillman úgy tett, ahogy előzőleg eltervezte. Elvezette a bérelt autót

Erzurum külvárosába, és otthagyta, távolabb az úttól, faágak és

néhány nyalábnyi bozót alá rejtve. Álnéven bérelte ki, de nem azon,

ami a grúz és a török határokon felmutatott útlevelében állt.

A II. (Hódító) Mohammed szultánról elnevezett sugárúton bement

egy bárba, hogy telefonáljon a magaszi rendőrségnek – így

kinyomozhatatlan volt, legalábbis a helyi rendvédelmi erők számára

–, és tájékoztassa őket a holttestről. Ha másvalaki még nem akadt

rájuk, ők megtalálják majd a megkötözött és kipeckelt szájú

testőröket, és senki nem hal meg, Kartojevet kivéve. Nyilvánvalóan

nem könyörületességről volt szó, csak egy beállítottságról, amit

Tillman a precizitásnak és a szakmai büszkeségnek tulajdonított.

Nem tervezte, hogy hosszasan ott fog időzni, de akart még kettőt

telefonálni, mielőtt ismét eltűnik. Először Benard Vermeulens-t hívta

– ő zsaru volt, de olyan zsaru, aki Tillmanhez hasonlóan hivatásos és

zsoldos-katonai szolgálatot is teljesített, mielőtt visszatért volna a

polgári életbe. Most a szudáni ENSZ-missziónak dolgozott, és

hozzáfért mindenféle valószínűtlen, de időszerű információhoz, amit

néha hajlandó volt megosztani.

– Hogy vagy, Benny? – kérdezte Leo hollandul; ez volt az

egyetlen mondat, amire Vermeulens-nek sikerült megtanítania őt.

– Jézus Mária. Forgószél! – Tillman szinte a telefonkagylót tartó

kezén érezte Vermeulens rekedt hangjának vibrálását. – Velem

minden rendben! Hát veled, Leo? Mit tehetek érted? És ne vesződj

azzal, hogy azt mondod: semmit.

– Hát valóban kéne valami – vallotta be Tillman. – A szokásos

dolog.

– Michael Brand.

– Azt hallottam, Londonban van. Lehet, hogy még mindig. Meg

tudnád mozgatni a szokásos köveket? Szeretném tudni, hogy a neve

fölbukkan-e valami hivatalos dolgon vagy bármi egyében.

– Persze, Leo, megmozgatom őket.

– És a másik szokásos dolog?

– Hát azzal kapcsolatban rossz hírem van.

– Valaki keres?

– Valaki nagyon keres. Már két hete. Sok puhatolózás, sok kérdés.

Legtöbbször három-négy kanyarulat is van a láncban, úgyhogy nem

látom, ki kérdez. De akárki is az, úgy kérdez, mint aki komolyan

gondolja.

– Rendben. Kösz, haver. Tartozom neked egy szívességgel.

– Ezt barátságból teszem. Ha tartozol nekem egy szívességgel,

nem vagyunk barátok.

– Akkor nem tartozom neked semmivel.

– Így már jobb.

Leo letette és tárcsázta Insurance-t, de Insurance csak nevetett,

amikor meghallotta a hangját.

– Leo, te most már olyan kockázatot jelentesz, amit senki nem

hajlandó a továbbiakban vállalni – mondta neki, és a hangjából

őszinte gyengédség érződött.

– Senki? De miért, Suzie? – kérdezte. Nem ártott néha

emlékeztetni Suzie-t, hogy Tillman egyike annak a három-négy

embernek, akik még megvannak, és akik ismerték a nőt, amikor még

volt igazi neve.

– Szívem, ha megölsz valakit egy mellékutcában egy nevesincs

tengerparti városkában, az egy dolog. De megölni valakit annak a

nagyvárosnak az egyik csomópontjában, ahol mindnyájan élünk… az

meg egy másik.

Tillman nem mondott semmit, de azért egy pillanatra letakarta a

beszélőt a kezével, mert attól tartott, hogy esetleg elkáromkodja

magát, vagy csak hangosan felsóhajt. Órák. Mindössze néhány óra.

Hogyan előzhette meg őt a hír? Hogyan lehetséges, hogy valaki

máris összekapcsolta a nevét egy olyan halálesettel, amelyet épp csak

felfedeztek?

– Azt hittem, a világ egy falu – szólt Tillman, és nem mondott

semmi egyebet.

– Szeretnéd, igaz? Ha az lenne, csak MacTeale nagy testvére miatt

kellene nyugtalankodnod. A dolgok jelenlegi állása szerint azonban

mindenki miatt kell, aki szerepel a nyilvántartásában.

– MacTeale? – kérdezett vissza Tillman, és egy másodpercig nem

is tudta hová tenni a nevet. Aztán eszébe jutott a nagydarab, dühös

skót, akit a katonai magáncégnél eltöltött szolgálata utolsó évében

neveztek ki az osztaga élére. – Valaki megölte MacTeale-t?

– A jelek szerint épp te. Legalábbis ez a hír járja.

– A hír nem igaz, Suzie.

– Mondod te.

– Nem öltem meg MacTeale-t. Egy jelentéktelen orosz közvetítőt

öltem meg, aki azt hitte, hogy magas körökben vannak barátai, de

szerintem itt arról a fajta barátságról volt szó, ami csak rövid távra

szól. Ide hallgass, nekem csak egy másik útlevél kéne, arra az esetre,

ha ezzel valami gond lesz. Tudok előre egy összegben fizetni, ha az

megkönnyíti a dolgokat.

– Hiába próbálod megkönnyíteni a dolgokat, Leo, senki nem fog

neked eladni semmit, nem fognak alkalmazni, és nem fognak veled

semmilyen értesülést megosztani. A közösség bezárta a kapuit

előtted.

– És a közösségben te is benne vagy?

– Hát persze, Leo. Ha megsértem a kuncsaftjaim érzékenységét,

magányos leszek öregkoromra és szegény. De még így is jobb

helyzetben lennék, mint te, édesem. Mert, rossz néven ne vedd, de

annak alapján, amit hallok rólad, a napjaid meg vannak számlálva.

– Azért egy kicsit rossz néven veszem – mondta Tillman.

– Sok szerencsét – felelte Insurance, és a hangjából úgy tűnt,

komolyan is gondolja, amit mond, de letette a kagylót anélkül, hogy

megvárta volna a választ.

Tillman visszahajtotta és elrakta a telefonját, majd intett a

pincérnek, aki hozott neki még egy whiskyt szódával. Valaki

fáradságot nem kímélve próbálta lekapcsolni, és akárki is volt az,

nagyon rövid idő alatt csodákra volt képes. Lehajtotta a whiskyt,

mintha láthatatlan ellenfelére inna. Az első hibát, Brand úr, akkor

követte el, gondolta Tillman, amikor hagyta, hogy kiderítsem a

nevét. És most lám, mindössze tizenhárom év után megint eltolta.

Jelezte nekem, hogy jó nyomon vagyok.

◙

Tillman egy senki volt, és ezt ő maga az elsők között ismerte volna

be: sőt, ahogy öregedett, és egyre távolabb került életének attól az

egyetlen időszakától, amikor minden éles megvilágításba került, és –

rövid ideig – valamifajta értelemmel bírt, egyre inkább azzá vált.

Manapság a rejtély jelentette számára az állandóságot. A

hajtóvadászat öntötte formába az életét, és az adott neki értelmet, és

így Tillmant a hiány határozta meg: négy ember hiánya. Számára

csak az volt valós, ami nem volt ott. És most már nagyon régóta.

Annyi minden történt azóta, amin már nem lehet változtatni, és

minden bizonnyal még sok minden fog is, mert a másik lehetőség a

keresés abbahagyása volt. De ha Tillman abbahagyja a keresést,

akkor nem csupán egy senki lenne – akkor már a semmi és a sehol

szavakkal lehetne leírni. Ha beismeri, hogy soha többé nem fogja

viszontlátni Rebeccát és a gyerekeket, akár meg is halhat. Ahogy

magának megfogalmazta: soha nem jut haza, és végül beismeri, hogy

a világ üres.

Fiatalkorában más volt. Akkoriban az tűnt a legegyszerűbbnek, ha

úgy dönt, hogy nem lesz belőle senki. A Lancashire megyei

Prestonban született, és ott is élt tizenhat éves koráig. Ezalatt profi

semmittevővé vált, aki túl lusta volt ahhoz, hogy akár veszélyes, akár

hatékony legyen. Belesétált a dolgokba, aztán kisétált belőlük, és

semmivel sem törődött.

Az iskolában Tillman a legtöbb tárgyból jó volt – az elméleti és a

készségtárgyakból meg a tornaórán is –, de semmit sem csinált

igazán komolyan ahhoz, hogy a jóból remekké váljon. Ahhoz, hogy

jó legyen, nem kellett erőfeszítéseket tennie, és be is érte ezzel. Ezért

aztán tizenhat éves korára lemorzsolódott, és ezt tanárai sem tudták

megakadályozni. Munkát vállalt egy autószervizben, ami elég jól

fizetett ahhoz, hogy abból fenn tudja tartani a kicsapongás

hétköznapi formáival – ivás, nők, időnként szerencsejáték

izgalmasabbá tett életmódját, amibe különösebb meggyőződés nélkül

vetette bele magát.

Végül azonban letért a megszokott útról, bár lehet, hogy ebben

volt valami sorsszerűség. Anglia északi részéből egy egész nemzedék

vándorolt délre, mert úgy tűnt, hogy ott több a lehetőség. Még csak

nem is igazán tudatos döntés volt ez: a második világháború utáni

években Lancashire üzemei és gyárai megtorpedózott hajóként

merültek alá a mélybe, és az elsüllyedésük nyomán keletkező

hullámok egymillió embert vetettek az ország túlsó végébe.

Londonban Tillman sok mindent csinált, de semmit nem ambicionált:

erős ember volt, aki nem volt tisztában a saját erejével. Dolgozott

autószerelőként, vakolómunkásként, volt tetőfedő, biztonsági őr,

épületasztalos, azaz olyan munkákat végzett, amelyek szakértelmet

kívántak, és úgy tűnt, Tillman nagyon könnyen szert is tesz a

szükséges szakértelemre. Viszont egyik munka mellett sem tartott ki

elég sokáig ahhoz, hogy rájöhessen, ki is rejtőzik valójában ezek alatt

a hétköznapi álruhák alatt.

Utólag már egyértelmű, hogy egy ilyen ember egy nő mellett

találhatott volna igazán magára. Amikor találkozott Rebecca

Kelly-vel egy zártkörű bulin, amit az egyik volt főnöke rendezett egy

kelet-londoni kocsmában, Tillman huszonnégy volt, a lány egy évvel

fiatalabb, és nagyon kirítt ebből a környezetből, ahol rózsaszín tapéta

borította a falat. Annyira különleges volt, hogy bárhonnan kirítt

volna.

Nem sminkelte az arcát, de nem is volt rá szüksége: barna

szemében ott játszott minden színárnyalat, halovány bőre miatt pedig

olyan pirosnak tűnt az ajka, hogy rúzst sem kellett használnia. A

hajfürtjei olyanok voltak, mint amilyenekről az Énekek énekében

írnak, amelyre Tillman homályosan emlékezett egy hittanóráról:

hullámosak és hollófeketék. A belőle áradó nyugalom egy táncoséra

emlékeztetett, aki arra vár, hogy elkezdődjön a nyitány.

Tillman addig soha nem találkozott ilyen tökéletes szépséggel és

ilyen heves szenvedéllyel. Mint ahogy szűz lányokkal sem akadt még

dolga korábban, úgyhogy első éjszakájuk elég nyomasztóra

sikeredett mindkettőjük számára. Rebecca ott ült az összevérzett

lepedőn és sírt, fejét összefont karjába temetve, Leo pedig

megrettent, hogy valami súlyos és jóvátehetetlen sérülést okozott

neki. Aztán Rebecca átölelte és szenvedélyesen megcsókolta őt.

Megpróbálták újra, és akkor már minden jól ment.

Három héttel később eljegyezték egymást, majd egy hónapra rá

összeházasodtak Enfieldben. Az akkor készült fényképeken Tillman

védelmezőn a felesége dereka köré fonta a karját, és egy olyan ember

ünnepélyes mosolya ült az arcán, aki tudja, hogy valami becses és

törékeny dolgot tart a kezében.

A munka soha nem lehetett teljesen valós számára. Minden

erőfeszítés nélkül boldogult, kötöttségek nélkül váltogatta őket. A

szerelem és a házasság azonban egyértelműen valósnak bizonyult.

Tillman élete hozzákötődött egy másik ember életéhez, és létrejött

egy középpont, ami korábban nem létezett.

Addig úgy hitte, hogy boldog, ezért a boldogság soha nem

hiányzott neki, de ekkor megértette a különbséget, és szorongó

csodálkozással fogadta a tökéletes csodát, Rebecca szerelmét. Ilyen

ajándékot semmivel nem lehetett kiérdemelni, úgyhogy valahol

mélyen egyfolytában attól tartott, hogy a csoda elszáll, és

megfosztják az ajándéktól.

Ehelyett azonban jöttek a gyerekek, és az egyszerű csodából

bonyolult csoda lett. Jud. Seth. Grace. A neveknek bibliai csengése

volt. Tillman nem olvasta a Bibliát, de tudta, hogy van benne egy

kert, aztán felbukkan a Sátán, és baj lesz. Hat évig úgy érezte, mintha

ott élne, abban a kertben.

A boldog életnek az is a részét képezte, hogy megtanulta egyetlen

dologra összpontosítani a szakértelmét és az eszét. Megalapította a

saját cégét, amely központi fűtési rendszereket árult, és elég jól ment

ahhoz, hogy béreljen egy raktárt egy kis irodával, és felvegyen egy

titkárnőt. Heti hat napot dolgozott, de nem maradt későig, hacsak

nem volt muszáj. Mindig ott akart lenni, hogy segítsen Rebeccának

lefektetni a gyerekeket, bár a felesége soha nem hagyta, hogy esti

mesét olvasson nekik. Ez volt az egyetlen, amit nem értett benne.

Rebecca rettegett a meséktől, ő maga sem olvasott regényeket soha,

és ha Leo megpróbált belekezdeni, hogy „egyszer volt, hol nem

volt”, már az első mondat közben leállította őt.

Leónak el kellett ismernie, hogy Rebecca egy rejtély volt. Leo

tíz-tizenkét mondatban, ábrák segítsége nélkül elmesélt magáról

mindent, Rebecca viszont szűkszavúan nyilatkozott a múltjáról, és

még szűkszavúbban a családjáról. Csak annyit mondott, hogy nagyon

közel álltak egymáshoz, és a külvilággal szemben nagyon

zárkózottan viselkedtek: „Egymás számára a mindent jelentettük.”

Aztán elhallgatott, Tillman pedig valami tragédiát gyanított, és

túlságosan félt, úgyhogy nem puhatolódzott tovább.

Egy képet vett volna feleségül? Egy külső mázat? Nagyon keveset

tudott róla. De az embert akkor is magához láncolja a föld, ha

semmit nem tud a tömegvonzásról, őt pedig szoros kötelékek

láncolták Rebeccához meg a gyerekekhez. A szelíd, érzékeny Jud; a

féktelen, vadóc Seth; a heves, szeretetteli Grace. No meg Rebecca,

akivel szemben hatástalannak bizonyultak a melléknevek, mert

leírhatatlan volt. Ha úgy gondolná, hogy Leónak egyebet is tudnia

kell, elmondaná neki. És akár elmondja neki, akár nem, a

tömegvonzás attól még működik.

Egy szeptemberi estén, amikor a nyár egy autóbaleset

hirtelenségével ért véget, a fák pedig élénk piros és sárga színekben

pompáztak, Tillman hazament – a szokásosnál egy perccel sem

később –, és teljesen üresen találta a házat. Jud ötéves volt, épp akkor

kezdte az iskolát, úgyhogy eszébe jutott, hátha eltévesztette a

dátumot, és szülői volt aznap. Bűnbánón ellenőrizte a naptárt.

Semmi.

Aztán végigjárta a hálószobákat, és bűnbánata páni rémületbe

fordult. Rebecca polcai a ruhásszekrényben üresek voltak. A

fürdőszobában a mosdókagyló alatti pipereszekrény szintén üres volt;

Tillman fogkeféje magányosan állt a Barney nevű dinoszaurusz

arcképét viselő lila, műanyag fogmosó pohárban. A gyerekek szobáit

még kíméletlenebbül kifosztották. Eltűnt minden: a ruhák, a játékok,

a lepedők és a paplanok, a poszterek, a szegélydíszek és a

felrajzszegezett óvodai képek.

Illetve majdnem minden. Grace egyik játéka – Hó úr, egy

vaníliaillatú egyszarvú – beesett a kanapé mögé, és ott felejtődött.

Aztán megtalálta a Rebecca kézírásával írt, három szóból álló

üzenetet.

Ne keress minket.

Még csak alá sem írta.

Tillman lesújtva járkált, és próbálta feldolgozni a

megrázkódtatást, ami annyira brutális volt, mint egy amputáció.

Felhívta a rendőrséget, ahol azt mondták neki, hogy egyelőre várjon.

Nem egyből eltűnt személy az, aki csak kisétál a házából: el kellett

telnie némi időnek ahhoz, hogy kiérdemelje ezt a címet. Az őrsön

épp szolgálatban lévő őrmester azt javasolta neki, hogy telefonálja

esetleg körbe a felesége barátait és családját, ellenőrizendő, hogy

vajon nincs-e valamelyik ismerősénél. Ha pedig a gyerekek másnap

nem mennek iskolába, akkor telefonáljon újra. Addig sokkal

valószínűbb, hogy az egész család jól van, biztonságban, valahol a

közelben, mint hogy mindnyájukat elrabolták volna. Különösen,

mivel hagytak üzenetet is.

Rebeccának nem voltak barátai, legalábbis Tillman nem tudott

egyről sem, és fogalma sem volt róla, hogy hol él a családja, ha

egyáltalán még éltek. Ezeket a lehetőségeket tehát nem választhatta.

Mindössze annyit tudott tenni, hogy járta az utcákat, arra a nagyon

csekély esélyre alapozva, hogy esetleg összefut vele, bár tudta, hogy

ez hiú remény. Rebecca és a gyerekek addigra már messze jártak; az

üzenet célja vagy az volt, hogy ne kövesse őket, vagy az, hogy

meggyőzze őt: önszántukból mentek el – mintha ez egyáltalán

lehetséges lett volna.

Ő abból indult ki, hogy nem önszántukból mentek el. Miközben

gépiesen rótta Kilburn utcáit, újra meg újra lejátszotta magában a nap

eseményeit: a gyerekek búcsúcsókját, amely olyan spontán és

szeretetteli volt, mint mindig; aztán Rebecca jutott eszébe, amint azt

mondja, hogy talán elviszi az autót a szervizbe levizsgáztatni, és

ezért valószínűleg nem tudja majd hazahozni Tillmant (felhívta a

szervizt, és megtudta: Rebecca délben bevitte az autót, megkérte

őket, hogy egyúttal cseréljék ki a pótkereket, és abban maradt velük,

hogy másnap reggel érte megy, kivéve, ha az autó nem megy át a

műszaki vizsgán). Még a hűtőszekrény tartalma is beszédes

bizonyíték volt: egész hétre bevásárolt, feltehetőleg reggel, mielőtt

beadta az autót.

Úgyhogy az üzenetet inkább valamiféle erőszaknak engedve írta –

ezt az eshetőséget azonban Tillman igyekezett kiverni a fejéből, mert

az általa gerjesztett, veszélyes indulat azzal fenyegetett, hogy valami

őrült módon tör elő belőle.

A rendőrség másnap reggel sem volt készségesebb. Azt

magyarázták, hogy az üzenet teljesen egyértelművé teszi, miszerint

Tillman asszony a saját akaratából hagyta őt el, és magával vitte a

gyerekeket is, mert már nem volt képes rábízni őket.

– Volt valami perpatvar maguk között előző este? – kérdezte tőle

az őrsön szolgálatban lévő referens. Tillman merő utálatot látott a

szemében: persze, hogy volt perpatvar, mondta az a tekintet.

Sok nő elhagyja a férjét, de igen kevesen vannak azok, akik fogják

magukat, és elszöknek három gyerekkel, hacsak nincs valami

komoly baj.

Semmi nem volt, ismételgette Tillman, de a kérdés újra meg újra

előkerült, és minden alkalommal ellentmondást nem tűrő módon

utasították el Rebecca felvételét az eltűnt személyek listájára. A

gyerekeket felvették a listára: iskolás korú és annál fiatalabb

gyermekek nem tűnhetnek el csak úgy. Kérték Tillmant, hogy adjon

róluk személyleírást, és annak alapján összerakták a fantomképeket.

A gyerekeket keresni fogják, mondták neki. De ha megtalálják őket,

maradhatnak az anyjukkal, és a rendőrség nem feltétlenül fog

közreműködni abban, hogy Tillman és a felesége újra

találkozhassanak egymással. Az attól függ, milyen történetet mond el

Rebecca, és mi lesz a további szándéka.

A leereszkedő közöny és a szemérmetlen gyanúsítás ördögi

körének egy bizonyos pontján Tillman elveszítette az önuralmát,

úgyhogy egy éjszakát a börtönben töltött. Úgy kellett ugyanis

leteperni, mert trágárságokat ordítva rátámadt egy feltűnően fiatal

közrendőrre, miután a kis patkány azt kérdezte tőle, hogy

Rebeccának volt-e viszonya valakivel. Szerencsére nem forrasztotta

a kezét a kölyök nyakára, pedig annyi bizonyos, hogy már közel járt

hozzá.

Amennyire tudomása volt róla, soha nem folytattak valódi

nyomozást. Hébe-hóba kapott helyzetjelentéseket meg értesítéseket

arról, hogy látták őket – a londoni rendőrség szerint ezeknek mindig

utánajártak –, de mindig vaklármának bizonyultak. Időnként olvasott

olyan újságcikkeket, amelyek egy ponton valamifajta

összeesküvés-elméletté álltak össze, miszerint meggyilkolta a

feleségét és a gyerekeit, vagy pedig meggyilkolta a feleségét, a

gyerekeit meg eladta belga pedofiloknak. De az efféle elméletek

életben tartásához folyamatos utánpótlásra van szükség, és mivel az

első napot követően elapadtak a hírek, még azelőtt semmivé foszlott

az egész, hogy igazán kiteljesedhetett volna.

Tillman élete romjait szemlélte. Visszamehetett volna dolgozni és

megpróbálkozhatott volna felejtéssel, de ezt egy percig sem tekintette

igazán komoly választási lehetőségnek. A felejtés azonban azt

jelentette volna, hogy Rebeccát és a gyerekeit idegenek kezén

hagyja, akiknek a szándékairól nem is mert találgatásokba

bocsátkozni. Ha nem önszántukból mentek – és biztosan tudta, hogy

nem –, akkor nyomtalanul eltüntették őket egy nyüzsgő

nagyvárosból, és most azt várták, hogy a segítségükre siessen. Rá

vártak.

Tillman azonban elég okos volt ahhoz, hogy pontosan érzékelje,

mi ezzel a gond: az, hogy ő távolról sem az a fajta ember, akire nekik

szükségük van: ő nem olyan, aki meg tudja találni és ki tudja

szabadítani a családját. Azt sem tudta, hol kezdje.

Egy héttel az eltűnést követően aztán a konyhában üldögélve

könyörtelenül és éles elmével kitervelte a megoldást. Nem volt képes

véghez vinni azt, amit tenni kellett volna, ugyanakkor nem is bízhatta

ezt másra.

Meg kellett tehát változnia. Olyan emberré kellett válnia, aki tud

keresni, küzdeni, ki tudja szabadítani őket, és képes minden egyébre,

aminek révén helyreállítható a világ kibillent egyensúlya. A

rendelkezésére álló forrás egy ezernégyszáz font értékű megtakarítás

volt, és a lelkierő, amit eddig még soha nem tett próbára.

Elővette a papírdarabot a zsebéből, amire Rebecca az üzenetét

írta. Ne keress minket. Ezredszer olvasta el a szavakat, és mindenféle

rejtett jelentéseket keresett bennük. Talán, de csak talán, az első szó

utáni köz szélesebb volt, mint a többi: Rebeccának az iránta érzett

epekedése abba a parányi űrbe vetült, esedezve, hogy lássa meg azt,

amit a nő szíve valójában sikoltott, miközben a keze írt.

Ne

keress minket.

Jövök, mondta neki Tillman belül, a lelkében, ökölbe szorult

kézzel. Lehet, hogy eltart egy ideig, de megtalállak. A vérükkel

fizetnek majd azok, akik elragadtak titeket tőlem, és elevenen fognak

elégni.

Másnap katonának állt – a királyi tüzérség 45. tábori zászlóaljába

lépett be –, és nekifogott, hogy módszeresen újjáépítse az életét.

6

Később, amikor Harper visszatért a medveverembe, rendőrtársai

égtek a vágytól, hogy kikérdezzék, hogyan telt a napja a férfiak

rémével, de csalódást okozott nekik, mert nem volt semmi lényegi

mondanivalója.

– Körülbelül tíz percig voltunk együtt az autóban – mondta. – A

maradék idő azzal telt, hogy a tetthelyen próbáltunk nyomokat

találni, két hét késéssel. Nemigen beszélgettünk. Nem igazán

hasonlított egy randira.

– Ha az lett volna – mutatott rá Combes –, akkor ő mindenkinek

elújságolta volna, hogy túl korán ellőtted a patront.

Ez nagy nevetést váltott ki annak ellenére, hogy pusztán a

Kennedyvel kapcsolatos, szokványos, az elmúlt hat hónap során

sűrűn elsütött vicceknek volt egy újabb, igen gyenge változata. Mint

a viccek általában, ez is sűrűn bukkant fel ezután e-mailekben,

vécébeli falfirkákon, színvonaltalan kocsmázásokon. Miért hagyta

ott Kennedy a barátját? Mit mondott Kennedy a házassági

tanácsadónak? Miért nincs Kennedynek soha orgazmusa?

Elmesélték Harpernak a történetet, bár ő alaposan ismerte, mivel

ekkor már a londoni rendőrség összes rendőre ismerte, de a sztorit

elbeszélő nyomozók nem annyira az ő kedvéért, mint inkább a saját

örömükre mondták el. Kennedy fegyveres rendőrjárőr volt, egy

háromtagú csapat egyik tagja. Hajnali kettőkor egy fickó kiabált, és

hadonászott fegyverével egy harlesdeni sorház előtt. A szomszédok

hallották, hogy az ablakok darabokra törnek. Egyikük azt mondta,

lövést is hallott.

Kennedy szemből közelítette meg a fickót, míg Gates és Leakey, a

két kollégája a parkoló autók mögött haladva oldalról akarták

bekeríteni. A szóban forgó alak, egy bizonyos Marcus Dell

harmincéves volt, és valamilyen szer hatása alatt állt. A tárgy, amit a

jobb kezében tartott, valóban fegyvernek nézett ki. A bal keze

viszont rettenetesen vérzett, és amint Kennedy egy későbbi

vallomásában elmondta, neki az volt a gyanúja, hogy a férfi az

ablakot a kezével törte be, nem pedig pisztolylövéssel.

Úgyhogy tovább haladt a férfi felé, közben folyamatosan beszélt,

aztán közelebb érve látta, hogy mi van Dell kezében: egy törött,

kihajtható mobiltelefon, amit messziről akár pisztolynak is lehetett

nézni.

Lefújta a riadót, mire a két másik rendőr előjött a fedezékből.

Amikor egy ilyen feszült, életveszélyes szituációban váratlanul azt

mondják az embernek, hogy leléphet, akkor a düh és a

megkönnyebbülés sajátos keverékét érzi. így történhetett meg, hogy

amikor Dell a telefont Leakey felé dobta és szemen találta őt, mind

Gates, mind Leakey elvesztették az önuralmukat, és ketten együtt

tizenegy lövést adtak le hat másodperc alatt, amiből négy el is találta

Dellt. Két töltény a törzsébe fúródott, további kettő pedig az egyik

karjába, illetve lábába. Dell azonban csodával határos módon nem

esett össze, hanem Kennedyre vetette magát, és mivel Kennedy

ekkor már elég közel állt hozzá, Dellnek csak egyet kellett

előrelépnie, hogy torkon ragadja. Így történt, hogy Kennedy adta le a

halálos lövést: a töltény a bal szívkamrába fúródott. Amint azt az

aktába is szabatosan bejegyezték: „közvetlen közelről érte találat”. A

férfi szíve szinte szétrobbant, és Kennedy csak állt ott csurom

véresen, miközben Gates és Leakey megállapították a halál beálltát.

Így adta elő a történetet az áldozat felesége, az egyetlen szemtanú,

aki hajlandó volt tanúvallomást tenni. Kiderült, hogy Dell a saját

házába próbált meg betörni, miután összeveszett a feleségével, mert

nem akart a nővel megosztozni a drogadagján. Lorina Dell teljesen

bizonyos volt abban, hogy az események így követték egymást,

amint abban is, hogy a három fegyveres rendőr milyen szerepet

játszott az eseményekben.

Gates és Leakey persze másképp mondták el a történetet. Azt

állították, hogy még az előtt tüzeltek, hogy Dell eldobta volna a

telefont, amelyet mindketten pisztolynak néztek.

A történet itt egy kicsit zavarossá vált. Leakey egy kézi lőfegyvert

is kínált bizonyítékul, egy olcsó orosz GS18-ast, ami töltve volt, és

amiről azt állította, hogy Dell övébe dugva találta. Gates

megerősítette, hogy ez a fegyver származási helye, még akkor is,

amikor kiderült róla, hogy Dell egyetlen ujjlenyomata sincs rajta.

Nem a halott férfi drogos feleségének, hanem Kennedynek a

tanúvallomása alapján vádolták meg őket. Kennedy cáfolta, hogy a

GS18-ast a tett helyszínén találták volna (számos fegyver került

nemrég a tárgyi bizonyítékok tárolására szolgáló szekrényekbe,

amelyek egy razziából származtak; a razziát egy konténerhajón

tartották, amelyről utóbb kiderült, hogy fegyvert, hasist és – meglepő

módon – hamisított Viagra tablettákat csempésztek rajta). Kennedy

azzal vádolta meg mindkét rendőrtársát, hogy akkor lőttek rá Dellre,

amikor már egyértelművé vált, hogy nem jelent veszélyt.

Mindenkit meglepett Kennedy döntése, hogy az egyenes utat

választotta. Ez ugyanis azzal járt, hogy a fegyverviselési engedélyét a

társaiéval együtt bevonták, az osztályt pedig maga ellen uszította, és

a velük folytatott harcot végül is elveszítette. A fickó úgy halt meg,

hogy egy rendőr torkát szorongatta: az ügy még a bíróságig sem

jutott volna, ha mindenki következetesen ugyanazt a történetet

mondja.

Kennedyt több, egymást követő kihallgatáson, talán tucatszor is

megkérték, hogy ismételje el a saját verzióját, miközben egyetlen

szót sem írtak le. A kihallgatótisztek tapintatosan arra kérték, hogy

gondolja végig, milyen sorrendben követték egymást a

kulcsfontosságú események, és hogy mekkora veszélyt is jelentett az

ő testi épségére Mr. Dell támadása. Más, vitás ügyekben is tartottak

ilyen felülvizsgálatokat a rendőrség egészére és az összes érintett

rendőrre vonatkozó pozitív végkimenetellel. Nem tudtak azonban

többet tenni egy olyan zsaruért, akiből ennyire hiányzott az

önvédelmi ösztön. Kennedy továbbra is azt bizonygatta, hogy ő,

Gates és Leakey erőszakkal oltották ki egy zavart drogfüggő életét,

aki jóformán a lábán sem tudott megállni, és arra kérte az

államügyészt, hogy a törvény teljes szigorával sújtson le.

Ez mindeddig nem történt meg. Az ügy mostanra háromirányú

csatározássá vált a londoni rendőrség, az államügyészi hivatal és a

rendőrség elleni panaszokkal foglalkozó testület között. Teljes

kivizsgálást rendeltek el, aminek az eredményét meg kellett várni,

mielőtt pert indítanak. Gates-t és Leakey-t felfüggesztették, de

közben kapták a teljes fizetésüket, Kennedynek viszont tovább kellett

szolgálnia a részlegnél, és fegyverviselési engedély nélkül volt

kénytelen gyakorolni a mesterségét.

Azonban senkinek az élete sem tért vissza a rendes kerékvágásba.

Kennedyt kiközösítették: két lábon járó céltábla lett, és a

főfelügyelők bármilyen feladatot rátukmálhattak, amihez csak

kedvük volt. Amikor Kennedy felszólította, hogy tartsa magát távol

tőle, Harpernak az volt az érzése, hogy ez inkább hideg

pragmatizmus, semmint túlzottan lovagias nagyvonalúság. Mint

amikor a Titanicon rekedt tisztek végül azt mondták a

mentőcsónakoknak, hogy menjenek távolabb, nehogy a nagy

óceánjáró a víz fenekére húzza őket is.

Harper rájött, hogy Combes még mindig őt nézi, és azt várja, hogy

reagáljon valamit az elrettentő esetet elbeszélő tanulságos történetre.

– Ez a nő munkatársként elég nehéz esetnek tűnik – mondta

Harper, lekenyerezve őket.

– Ebben igazad van – értett egyet valaki, talán Stanwick.

– De gondolom, érzékenyen érintette, hogy az a két másik fickó

elrontotta az akciót – folytatta Harper, mire a helyiségben kicsit

fagyosabb lett a hangulat.

– Mégis mire számított a kis rohadék? – érdeklődött Stanwick. –

Megtámadott egy rendőrt és meghalt. Olcsón megúszta.

– Így van – mondta Harper. – És valószínűleg mindenki ezt fogja

alapul venni, úgyhogy Kennedy nem bánt senkit azzal, ha

ragaszkodik a saját történetéhez.

– Szeretnéd felszedni? – kíváncsiskodott Combes határozott éllel

a hangjában. – Igazán szemrevaló, nem igaz?

Tárgyilagosan nézve Kennedynek valóban megvolt mindene

ahhoz, hogy kiérdemelje ezt a jelzőt. Testének domborulatai és a

homorulatai épp a megfelelő helyen voltak; feltűnő, platinaszőke

haját egyszerűen, hátul összefogva viselte, ami ugyanakkor azt is

sugallta, hogy szex közben ki tudja bontani, meg tudja rázni, és hogy

ezt érdemes lenne látni. S bár az orra és az álla talán egy kicsit

hangsúlyosabb volt a kelleténél, arckifejezése karakteres volt, ami

igazán csinossá tette vonásait.

Viszont tíz évvel idősebb volt, mint Harper barátnője, Tessa,

akivel a kapcsolata elég friss volt ahhoz, hogy ne tudja tárgyilagosan

megítélni a többi nőt. Diplomatikusan vállat vont.

– Szeretné felszedni – jelentette be Combes a többieknek. – Hát

felejtsd el, fiacskám. Leszbi.

– Igen? – érdeklődött most már Harper, de csak nyomozói

minőségben. – Honnan tudod?

– Tavaly márciusban kimentünk együtt a lóversenyre, az egész

osztály – mondta neki Stanwick úgy, mintha valami fogyatékoshoz

beszélne és ő egy csajt hozott magával.

– És ezért most ti is a legszívesebben leszbik lennétek? – kérdezte

Harper ártatlanul, könnyed és barátságos hangnemben, de a

helyiségben a hangulat még fagyosabb lett: éppen próbára tették, és ő

nem teljesített jól.

– Mindenesetre jobban teszed, pajtás, ha kiszórakozod magad,

amíg lehet – foglalta össze egy másik kezdő nyomozó. – Már nem

sokáig lesz itt.

– Valószínűleg nem – értett egyet Harper.

A beszélgetés ezután más dolgokra terelődött, és ő kimaradt

belőle, de nem bánta. Sok telefonhívás volt még hátra, amiket akár el

is kezdhetett, amíg Kennedy kihallgatja Barlow húgát.

A Londoni Történészkonferenciát évente kétszer rendezték meg,

és a londoni egyetem volt a házigazda. Harper kinyomozta a

megfelelő iroda számát az egyetemen, és miután több üzenetet is

hagyott mindenféle huszadrangú recepciósnak meg asszisztensnek,

akik aztán neki hagytak üzeneteket, el tudta kérni a legutóbbi

konferencia részvevőinek elérhetőségét. E-mail-mellékletként

küldték át félóra elteltével, azonban nem dokumentumként, hanem

képként. Mindegyik oldalt külön ráhelyezték a fénymásoló üvegére,

és bescannelték, olykor kifejezetten hanyagul, úgyhogy a bal oldalon

lemaradtak a vezetéknevek első betűi, az alsó két-három sor pedig

mintha mindegyik oldalról hiányzott volna.

Harper visszaírt egy e-mailt, amiben megkérdezte, fellelhető-e a

lista valahol a rendszerben dokumentum formátumban is, aztán

kinyomtatta a bescannelt lapokat. Egyelőre tudott dolgozni azzal is,

amit kapott.

Miközben elsétált a folyosón a nyomtatóig, elgondolkodott a

nemrég lefolyt beszélgetésen. Miért kelt Kennedy pártjára, vagy

legalábbis miért nem volt hajlandó csatlakozni a többiekhez, amikor

mindenki megbélyegezte? Kennedy távolról sem volt rokonszenves,

ráadásul nagyon is világossá tette számára, hogy boldogan dolgozik

egyedül az ügyön.

Harpernak azonban ez volt az első ügye, és valami azt súgta, hogy

nem szabad kihátrálnia belőle. A rendőri munka őrző angyala nem

sok jót remélhetett az olyan rendőröktől, akik lejáratják magukat

azért, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzák a rendőrséget. Ráadásul

úgy tűnt, hogy Kennedynek jó rendőrösztönei vannak. A látványosan

zseniális megoldások nem jellemezték, viszont módszeresen és

alaposan dolgozott. Harper találkozott már olyanokkal, akiknek

zsenialitása csak látszólagosnak bizonyult, ezért többre becsülte

azokat, akik rendelkeznek az alapvető készségekkel, és ezeket

okosan alkalmazzák. És Kennedy igyekezett rendesen végezni a

munkáját, akármennyire is kizökkentette őt a lövöldözéssel végződő

eset, a függőben lévő bírósági ügy meg az, hogy száműzetésbe kellett

vonulnia a saját osztályán.

Kennedyvel fog tehát dolgozni, és a legjobbat feltételezi róla –

legalábbis amíg más ki nem derül. Ha túlságosan hajtaná őt, vagy ha

kiderülne róla, hogy labilisabb, mint gondolta, még mindig ott a

lehetőség, hogy szól a felettesének, és kéri, hogy helyezzék át, ahogy

Kennedy javasolta.

Mindeközben kifejezetten üdítő érzés volt szembekerülni az

olyanokkal, mint Combes vagy Stanwick, akikről már megállapította,

hogy önző seggfejek.

Visszavitte a kinyomtatott lapokat az íróasztalához, aztán

nekilátott a fárasztó és kellemetlen feladatnak, hogy felhajtson egy

szemtanút, aki talán nem is létezik.

A hetedik névig jutott a listán, amikor ráakadt a következő

holttestre.

7

Rosalind Barlow címe egyezett Stuart Barlow címével. A két testvér

korábban együtt lakott egy villaszerű földszintes házban, ami kicsivel

az M25-ös körgyűrűn kívül, Merstham faluban állt. Kennedynek is

volt egy bátyja, úgyhogy fenntartásokkal viseltetett az ilyen

háztartásokkal kapcsolatban. Egy nőnek a pasijával is elég nehéz

együtt élnie, de ha a bátyja lábatlankodik körülötte, az garantáltan

visszaveti a fejlődésben, és a kölcsönös függés kóros állapotát idézi

elő.

Azonban már érkezése után tíz perccel kénytelen volt

felülvizsgálni ezt a véleményét. Ros Barlow kemény, magabiztos nő

volt, magas és erős testalkatú. Gesztenyebarna hajkoronájával

magasztos és hősies szobrokhoz állhatott volna modellt. Az a

nőtípus, akit sokszor illetnek az „elegáns” jelzővel. Tizenöt évvel

volt fiatalabb a bátyjánál, és övé volt a ház, amit a szüleiktől örökölt.

Stuart Barlow évek óta házbér fizetése nélkül lakott benne, míg

Rosnak egy New York-i bank értékpapírosztályán volt állandó

munkája. Csak nemrég költözött haza Londonba, mert kapott egy

jobb állást a londoni Cityben, Anglia pénzügyi központjában, így

végül néhány hónapig, amíg a bátyja egy másik lakhelyet próbált

találni magának, együtt éltek. Most azonban, mondta, ő keres másik

lakást.

– Van egy barátom, akinél néhány napig ellakhatok, de aztán

megpróbálok keresni egy olyan helyet, ami egy kicsit közelebb van a

belvároshoz. Ha nem találok eladó lakást, akkor egyelőre kibérelek

egyet, de annyi biztos, hogy itt nem maradok.

– Miért nem? – kérdezte Kennedy, akit meglepett a nő hevessége.

– Hogy miért nem? Mert ez itt Stué. Itt minden az övé, és évekbe

telt, amíg megcsinálta pont olyannak, amilyennek szerette volna.

Inkább eladom valaki másnak, akinek tetszik ez a stílus, mintsem

azzal töltsem az elkövetkező két évet, hogy apránként átváltoztatom

olyanná, ami megfelel az én ízlésemnek. Úgy érezném, mintha… –

kezdte, és egy hasonlatot keresgélt – …még mindig próbálna belém

kapaszkodni, én meg egyesével törném el az ujjait. Szörnyű lenne.

Ros nagyon is természetesnek találta a hírt, hogy az ügyet újra

elővették. Mindössze annyit mondott, hogy: „jó”.

A villa nappalijában ültek, amelynek a falait XIX. századi

karikatúrák díszítették, és állt benne egy bárszekrény is, amit valaki

utólag alakított ki egy Viktória korabeli redőnyös íróasztalból. Egy

modern tervek szerint készült lépcső osztotta ketté a helyiséget,

amire az ember nem számít egy földszintes házban. Barlow

feltehetőleg kibővíttette a padlásteret, és kialakítottak odafenn egy

szobát.

– Ön kérte a boncolást – mondta Kennedy, letéve a kis adag, de

rendkívül erős kávét, amit Ros főzött neki, amikor érkezett. – Azért,

mert azt gyanította, hogy a bátyja halála nem baleset volt?

– Tudom, hogy nem az volt – felelte Ros, türelmetlenül

összekoccantva a fogait. – És azt is közöltem a közrendőrrel, aki itt

járt, hogy honnan tudom ezt. De láttam rajta, hogy nem figyel,

úgyhogy kérnem kellett a boncolást. Általában elég sok dolgom van

agyonhajszolt emberekkel, úgyhogy azonnal felismerem, ha ilyennel

találkozom. Az embernek nagyon fel kell emelnie a hangját,

egyébként senki sem figyel rá, és rohadtul nem történik semmi.

– Gondolom, egy helyi rendőr volt – felelte. Tulajdonképpen

egyetértett azzal, amit Ros mondott, de nem mondta ki. Nem azért

volt ott, hogy az együttérzésének adjon hangot. – Egyenruhát viselt?

– Igen, egyenruhás volt – vonta össze a szemöldökét Ros,

miközben felidézte. – És közrendőrt mondtam, de valójában nem

kérdeztem meg a rendfokozatát. Volt egy szám a vállán, illetve

számok és betűk, viszont nem volt rajta se csillag, se csík. Jó néhány

évig külföldön éltem, de azt hiszem, ez azt jelenti, hogy közrendőr,

hacsak nem változtatták meg az egyenruhára vonatkozó előírásokat.

– Igen, ez azt jelenti, hogy közrendőr – mondta Kennedy. Örült

neki, hogy Ros két hét elteltével is fel tudja idézni ezeket a

részleteket. Ez azt jelentette, hogy más dolgokra is ilyen világosan

emlékezhet. – Szóval ön szerint mi történt Stuarttal? – kérdezte

Kennedy.

– Meggyilkolták – válaszolta Ros, és a vonásai megkeményedtek.

– Értem. És miből gondolja?

– Ő mondta nekem – felelte. Még Kennedy pókerarcára is kiült a

meglepetés, mert Ros úgy érezhette, mintha ellentmondtak volna

neki, ezért még nagyobb nyomatékkal folytatta. – Igen. Mondta

nekem három nappal a gyilkosság előtt.

– Mondta magának, hogy meg fogják ölni?

– Hogy valaki esetleg meg fogja támadni. Hogy úgy érzi,

veszélyben van, és nem tudja, mit tegyen – mondta Ros egyre

élesebb hangon.

Minthogy Ros egyre izgatottabb lett, Kennedy szándékosan

visszafogottabb hangnemre váltott: – Ez bizonyára rettenetes volt

mindkettőjük számára. Miért nem léptek kapcsolatba a rendőrséggel?

– Stu már megtette ezt, amikor észrevette, hogy követik.

– A konferencián.

– Igen, ott.

– De ha ténylegesen veszélyben volt… – kezdte Kennedy.

Igyekezett óvatosan kérdezni, mert látta, hogy Rosnak nem tetszik,

ha kihallgatják, és valószínűleg minden kérdést provokációnak

tekint, ha nem elég tárgyilagos a megfogalmazás. – A bátyja

elmondott akkor mindent? Úgy értem: amikor felhívta a rendőrséget

és bejelentette, hogy követik? Vagy eltitkolt esetleg valamit? Azért

kérdezem, mert végigolvastam az ügy aktáját, és abban nem történt

említés semmilyen tényleges veszélyről.

– Azt mondtam, veszélyben érezte magát – rázta meg a fejét Ros,

összevonva a szemöldökét –, nem azt, hogy ténylegesen

megfenyegették. Mindent elmondott a rendőrségnek, amit tudott, és

amit igazolni lehetett. A többi… inkább csak amolyan benyomás

volt. De azt tudom, hogy félt, és nem általánosságban, hanem valami

konkrét dologtól. A bátyám nem tartozott a kiegyensúlyozott

emberek közé. Gyerekkorunkban ő volt az kettőnk közül, aki

váratlanul lelkesedni tudott valamiért; valamit lázasan gyűjteni

kezdett, ő lett a képregényeknek meg a népszerű tévéműsoroknak a

megszállottja. És érzelmileg is mindig… labilis volt. Úgyhogy

minden okom megvolt azt gondolni, hogy túloz és felnagyít valami

semmiséget. De ezúttal más volt a helyzet.

– Mennyiben volt más?

– Egyszer késő este betört ide valaki, és átkutatta Stuart összes

holmiját. Ez valóban megtörtént.

– Jelentették? – kérdezte erre Kennedy automatikusan. Arra volt

kíváncsi, hogy van-e ennek valamilyen írásos nyoma, készült-e róla

feljegyzés.

– Persze, hogy jelentettük. Különben nem igényelhettünk volna

kártérítést.

– Szóval el is loptak valamit?

– Nem. Semmit nem vittek el, amennyire meg tudtuk ítélni. De új

zárakat kellett felszerelni, és a hátsó ajtót is meg kellett javítani. Ott

jutott be az illető, akárki is volt.

– Ez az előtt vagy az után volt, hogy Barlow professzor

észrevette: követik?

– Az után. És én ekkor kezdtem komolyan venni az egészet.

Magukkal ellentétben.

Mivel még Barlow halála után sem kapcsolta össze senki az

eseteket, gondolta Kennedy. Arra, hogy Barlow jelentette a zaklatót,

csak azután derült fény, hogy beérkeztek a boncolási eredmények, és

a betörésre vonatkozó akta is – ha egyáltalán volt ilyen –

valószínűleg még mindig ott kallódott valahol a rendszerben.

Bohózatba illő hanyagság. A központi bűnügyi nyilvántartás nem

volt sem új, sem bonyolult. Elvileg önműködő volt, és amint új

ügyek kerültek a részleg adatbázisába, a rendszer megtette a

szükséges hivatkozásokat a régiekre. Az embernek semmi mást nem

kellett tennie, mint helyesen kitölteni a mezőt, és máris megjelentek

a régebbi adatok. Ezúttal azonban nem így történt.

– A jelek szerint kezdetben csakugyan nem voltunk formában –

próbálta a bűnbánó hangnemmel leszerelni Ros Barlow ellenséges

megnyilvánulását Kennedy. – De ha minden úgy van, ahogy állítja,

akkor miért nem támadta meg a betörő a bátyját itt, miután behatolt a

házba? Tetten érték? Meghallották, ahogy bejött?

– Nem hallottuk meg – rázta meg a fejét Ros. – Csak akkor

fedeztük fel a betörést, amikor lejöttünk reggel.

Szóval ha egyáltalán volt bármi kapcsolat a két eset között, akkor

sem Barlow meggyilkolása volt az elsődleges indíték, hiszen éppoly

könnyedén meggyilkolhatták volna itt, ha meglepik álmában, mint a

főiskolán. Sőt, még könnyebb dolguk lett volna.

Kennedy újra belegondolt a Barlow irodájában lévő feltűnő

rendetlenségbe. Talán nem is az volt a szoba normális állapota: lehet,

hogy valaki oda is betört. A széthúzott függönyök között rézsútosan

beszűrődő napfényt és a mozdulatlan levegőben lebegő finom

porszemeket nézte. A meggyilkolhatták szót kissé valószerűtlennek

érezte ebben a helyiségben, a forgatókönyv pedig, amit elképzelt,

miszerint Barlow holttestét felvonszolták a történelem tanszék

épületének lépcsőjén, aztán megint ledobták, nevetségesnek és

hatásvadásznak tűnt. Stuart Barlow-tól eltérően azonban ő nem az

érzéseire hagyatkozott. Kennedy a bizonyítékokat nézte, és a

bizonyítékok pillanatnyilag valami bonyolult és komisz dolog felé

mutattak. Egy gyilkosság, amit megelőzött egy tőle teljesen

független betörés, olyan tervet vagy indítékot sejtetett, ami

túlmutatott azon, hogy egyszerűen meg akartak volna ölni valakit.

– Megvitatták a bátyjával, vajon mit kereshetett a behatoló? –

kérdezte. – Barlow professzor talán azért félt, mert valami konkrét

holmi volt a birtokában? Valami értékes, amiről azt gondolta, hogy

egyesek talán keresni fogják?

Ros ezúttal tétovázott, de megint megrázta a fejét, elismerve

ezzel, hogy ilyesmiről nem tud.

– Lehetséges, de Stu szinte soha nem beszélt velem a munkájáról,

mert tudta, hogy halálosan untat. Az utóbbi időben viszont sokat

beszélgetett az írástudókkal, tehát valami régi dologgal foglalkozott.

Viszont ők javarészt fényképekből vagy átiratokból dolgoznak, nem

az eredetikből. Nem lett volna oka értékes régiségeket tartania a

házban.

– Az írástudók? – kérdezett vissza Kennedy.

– Igen. Ez a régi írások ismerőinek és írástörténészeknek az

internetes közössége; olyanok hozták létre, akik régi kéziratokkal és

ősnyomtatványokkal foglalkoznak.

– Tehát hivatásos tudósoknak, mint amilyen a bátyja volt?

– És azoknak, akiknek ez a hobbija. Sokan csak szórakozásképpen

foglalkoznak ezzel.

– Hogyan tudnék kapcsolatba lépni velük?

– Sajnálom – vont vállat Ros –, de fogalmam sincs. Én csak

táblázatszerkesztésre és e-mailezésre használom a számítógépet.

Ez… egy fórum, vagy egy weboldal? Még ezt sem tudom biztosan.

Meg kéne kérdeznie Stu egyik kollégáját. Szerintem mindenképpen

tőlük kellene kiindulni. Nem jut eszembe semmi más Stuart életéből,

ami indítékul szolgálhatott volna bárkinek arra, hogy kövesse vagy

megtámadja őt.

Kennedynek eszébe jutott valami, amit Ellis mondott.

– Egy könyvön is dolgozott. Lehetséges, hogy volt a könyvben

valami, ami nagy feltűnésre tarthatott számot, vagy sok vitát váltott

volna ki? Egy új elmélet, vagy egy régi cáfolata? Valami, ami esetleg

árthatott volna valaki más hírnevének?

Ros hirtelen fagyos lett. Egy pillanatig nem is válaszolt, és amikor

megszólalt, remegett a hangja.

– Stu tíz éve dolgozott azon a rohadt könyvön, és mindig azt

mondogatta, hogy a köszönetnyilvánítást már csak a halálos ágyán

fogja megírni – mondta, majd szünetet tartott, aztán hűvösebb,

tompább hangon folytatta. – Az is hátráltatta, hogy nem tudta

eldönteni, miről is írjon tulajdonképpen. Jó öt évig úgy volt, hogy a

holt-tengeri tekercsekről fog írni. Stu meg volt győződve róla, hogy

még mindig nagy dolgokat rejtenek, habár a terület összes szakértője

megvizsgálta őket töviről hegyire az elmúlt hatvanvalahány évben.

Tudja, mennyi könyv jelent már meg a tekercsekről? Több száz. Szó

szerint több száz. Amikor megkérdeztem Stut, miért akarná bárki is

elolvasni az ő könyvét róluk, csak titokzatosan mosolygott és

William Blake néhány sorát idézte.

– Melyik sorokat? – kérdezte Kennedy.

– Ööö… „Bujjuk a Biblia szent szövegét, / S hol fehéret olvasok,

te látsz feketét.”2 Stu úgy gondolta, hogy valami szörnyen okos

dologra jött rá, akármi volt is az. De aztán teljesen elveszítette az

érdeklődését a holt-tengeri tekercsek iránt, és elkezdődött a

gnosztikus korszaka. A sok, fura, kora keresztény kultusz –

ariánusok, nesztoriánusok meg mindenféle más szekták. Aztán azt

mondta, Ircnaeus püspökről fog szólni. Végül pedig a Rum-kódexről.

Azt hiszem, legutóbb, amikor beszéltünk róla, itt tartott. A

Rum-kódex teljes átértékelését tervezte.

Kennedy a kezével jelezte Rosnak, hogy folytassa, mert így nem

kellett hangosan beismernie, hogy fogalma sincs ezekről a dolgokról.

Annyit sejtett csupán, hogy nem valami illegális szeszfőzdéről van

szó.

– A Rum-kódex – magyarázta Ros – János evangéliuma elveszett

változatának egy középkori fordítását tartalmazza. Ennél

homályosabb értelmű írást elképzelni is nehéz, hacsak az ember nem

a központozását akarja kutatni. Nem hinném, hogy Stu könyve

bármilyen veszélyt jelentett volna bárkinek a hírnevére. Még a

sajátjára sem. Néhány egyetem megköveteli, hogy az ember

publikáljon, ha a tanári kar tagja akar maradni. De Stunak megvolt a

végleges kinevezése, úgyhogy bőven ráért.

Kennedy feltett még néhány kérdést, javarészt Barlow főiskolai

kollégáiról meg a barátairól, akikkel az interneten került kapcsolatba,

de Ros nem sokat tudott róluk mondani. Egyértelmű volt, hogy nem

ismerte igazán sem a bátyja szakmai életét, sem azt, hogy a

magánéletben mi foglalkoztatta.

Miközben azonban kikísérte Kennedyt, eszébe jutott valami.

– Michael Brand – mondta, mintegy válaszul egy kérdésre, amit

Kennedy már föltett.

– Ki az?

– Az egyik írástudó. Ő az egyetlen, akit Stu valaha említett nekem

név szerint. Talán nem is kell túl messzire mennie, ha beszélni akar

vele. Pillanatnyilag Londonban dolgozik, vagy legalábbis néhány

hete még erre készült. Stu találkozott vele a halála előtti este.

– Csak barátilag, vagy…?

– Fogalmam sincs – tárta szét a karját Ros. – De egy szállodában

lakott valahol a belvárosban, a főiskola közelében. Olyan közel, hogy

Stu munka után gyalog át tudott menni hozzá. Talán beszéltek

ezekről a dolgokról is. Talán Brand éppen ezért jött.

Miközben az ajtó felé tartottak, Ros szemmel láthatóan még

mindig a közelmúltból származó emlékeiben kutatott.

– Nem a Bloomsbury Streeten lakott – dünnyögte –, és nem is a

Great Russellen. De valahol ott volt a környéken, és két szóból állt a

hotel neve. Két rövid szóból – azzal kinyitotta az ajtót. Kennedy

kilépett, de még hátrafordult. – Pride Court. A Pride Court szálló

volt.

– Sokat segített, Barlow kisasszony – mondta Kennedy. –

Köszönöm.

– Szóra sem érdemes – mondta Ros elég hűvösen. – Csak

szeretném, ha viszonozná a szívességet.

Amikor Kennedy visszaért a kocsihoz, csöngött a telefonja.

Felismerte a számot: a medveverem egyik telefonjáról jött a hívás,

ezért elég nagy volt a kísértés, hogy ne vegye fel, de lehetett

Summerhill is, hogy ellenőrizze őt. Az egyik hüvelykujjával

felnyitotta a készüléket, miközben a másikkal a kulcsait keresgélte.

– Kennedy.

– Chris Harper vagyok.

– Hogy halad?

– Nagyszerűen. Komolyan, őrmester, a termelési mutatóim

elképesztőek.

Kennedy megnyomta a gombot a kulcson, mire az autó kattanva

kinyílt, de ő nem indult el a kocsi felé.

– Micsoda? Hogy érti ezt?

Harper felnevetett, de a hangja remegett az izgalomtól. Végül

majdnem sikerült egy unott profi hangján megszólalnia.

– Amikor nekiálltam, még csak egy hulla volt. Most már három

van.

8

Az első zombi-történetek két nappal a szerencsétlenség után keltek

szárnyra, de az igazi áradat csak a negyedik napon indult be. Webster

Gayle seriff azt gyanította, hogy ezek a dolgok csak egy idő után

jutnak el addig a pontig, ahol lendületbe jönnek, és onnantól nincs

megállás.

A második napon még csak egy történet volt – valakit ténylegesen

megpillantottak, már ha az ember így akarta mondani, de valójában

nyilván nem ez történt. Sylvia Gallos, a légitársaság 124-es járatán

meghalt egyik férfi özvegye fölébredt éjszaka, mert hangokat hallott

odalent. Bár a tragédia nagyon lesújtotta, azért volt annyi

lélekjelenléte, hogy éjjeliszekrénye fiókjából előkotorja a kicsi,

,22-es kaliberű revolverét, amit még a férje, Jack vett neki. A férfit a

munkája sokszor elszólította hazulról, és aggódott felesége

biztonsága miatt.

Többé-kevésbé biztos kézzel szorítva a fegyvert Mrs. Gallos

leosont a lépcsőn, de a házat üresen, az ajtót pedig zárva találta.

Viszont ment a tévé, a dohányzóasztalon egy félig kiivott pohár állt,

benne whisky szódával, a levegő pedig néhai férje kedvenc

kölnijének illatától volt terhes.

A második napra ennyi volt, de viszonylag nagy nyilvánosságot és

sok adásidőt kapott, rendszerint a tíz-tizenkét perces komolyabb

tudósítások után. A hatóságok még mindig azt próbálták kideríteni,

hogy kire háríthatják a felelősséget a szerencsétlenségért. A fekete

dobozt még nem találták meg, bár nagyon sok ember kereste a

helyszínen, és a vélemények megoszlottak azt illetően, vajon

pontosan mi is történt. Terroristatámadás volt? Vagy talán az egy

évvel korábbi, izlandi kitörés után az atmoszféra felső rétegeiben

megült vulkáni hamu hosszú távon jelentkező utóhatása? Tervezési

hiba? Az iparág szempontjából ez lett volna mind közül a

legrosszabb, hiszen ez azt jelentette volna, hogy az összes ilyen

repülőtípusra (a gép egy Embraer E-195-ös volt és mindössze

négyéves) felszállási tilalmat kell elrendelni a közeljövőben.

A harmadik napon a tévéhíradó már arról számolt be, hogy van

részleges válasz. Még mindig nem volt meg a fekete doboz, de a

biztosító meg az amerikai légi közlekedési hatóság emberei átnézték

a roncs nagy részét, aminek alapján megszületett egy

ellentmondásmentes, bár teljesnek egyelőre nem nevezhető történet.

Az egyik ajtó kirobbant repülés közben, ami hirtelen erős

nyomáscsökkenést okozott. Ez láncreakciót indított el: a nyomástartó

fal meggörbült, emiatt szétszakadt néhány hidraulikus kábel, majd

néhány másodperccel később a függőleges vezérsíkok leváltak. A

motorok akadoztak, a légáramlás leállt, és a gép – aminek az önsúlya

harminckét tonna volt – attól a pillanattól fogva körülbelül annyira

volt aerodinamikus, mint egy vasdarabokkal megtömött hatalmas

zsák. A tömegvonzás tette a dolgát és egy végzetes ölelésben

magával rántotta a 124-es járatot.

Peasonban továbbra is mindenkit a döbbenet és a gyász érzése

töltött el az égből alázuhant, halott idegenek iránt, de a jelek szerint

az ország lakossága úgy érezte, hogy az esemény – most, hogy van rá

magyarázat – sokkal kevésbé érdekes. Következésképp a magát a

szerencsétlenséget tárgyaló híradások helyett a harmadik napon

megjelentek az érzelmekre ható emberi történetek. Így került a

tudósítások középpontjába például az a nő, aki éppen New Yorkba

tartott, hogy húszévnyi viszálykodás után kibéküljön a húgával; a

fickó, aki gyermekkori kedvese kezét készült megkérni; meg az a

három utas, akiket, bár nem együtt utaztak és minden bizonnyal nem

is tudtak egymásról, ugyanabba a középiskolába vettek fel.

És ezek között az apránként adagolt, szappanoperába illő

tragédiák között felbukkantak a zombik is, a negyedik napon már

egészen nagy létszámban.

A közműveket felügyelő New York-i hivatal egyik tisztviselője

például, aki egy állami költségen tett mexikóvárosi út után tartott

hazafelé a 124-es járaton, bement az irodájába, küldött két e-mailt,

kicsit szörfözött az internetes pornóoldalakon, majd – miután kifelé

menet nem blokkolt, és sem a biztonsági őrök, sem a recepciósok

nem látták távozni – nyomtalanul eltűnt. A megadott időben egy

peasoni hullaház ravatalán feküdt, de nehéz megakadályozni, ha az

emberek el akarnak hinni valamit.

Egy New Jersey-i nő – szintén a 124-es járat egyik halálos

áldozata – kihajtott a garázsból az autójával, elment a helyi közértbe,

ott levett ötven dollárt a folyószámlájáról, és minden jel szerint vett

egy háziállatoknak való, zsinegre kötött játék aranyhalat meg egy

szardellakonzervet, amiket később – miután a bolt bezárt, és az autó

még mindig ott állt a parkolóban – megtaláltak a csomagtartóban. A

barátja megerősítette, hogy mindig ilyen csemegéket és ajándékokat

vett Félix nevű burmai macskájának, amikor elutazott valahová.

A leghátborzongatóbb azonban egy másik utas, bizonyos Angelica

Saville asszony története volt, aki telefonált a Schenectady-ben élő

bátyjának, és arról panaszkodott neki, hogy a gép órák óta köröz a

ködben, amely olyan sűrű, hogy nem lehet kilátni az ablakon. A

hívás kerek hatvanegy órával a gép lezuhanása után érkezett.

– Olvasta? – kérdezte Webster Gayle Eileen Moggstól, miközben

a szokásos hétköznapi ebédjüket költötték el egy szálloda

kávézójában, a 93-as út mellett. Megmutatta neki a New Jersey-i

nőről szóló történetet, mire Moggs összerázkódott, mintha a dolog

fizikai fájdalmat okozott volna neki.

– Körülbelül tízévenként előveszik a zombikat – mondta a nő

fanyar mosollyal, és Gayle már bánta, hogy miatta torzult el ez a

karakteres, kifejező arc, melynek szépségét csak fokozta a lángvörös,

göndör haj. – Mindig kivárják, míg az emberek elfelejtik az előző

esetet, hogy aztán irgalmatlanul nekilássanak, és még egyszer

megetessék velünk ezt az egészet. A firkászok erről nem tudnak

leszokni. A bostoni melaszkatasztrófa óta csinálják.

– A micsoda óta? – kérdezett vissza Gayle, mert azt hitte, rosszul

hallott.

– Az 1919-es bostoni melaszkatasztrófa óta. Ne vigyorogj, Web.

Komoly szerencsétlenség volt, amiben vagy kéttucatnyian

meghaltak. Felrobbant egy tartály, az emberek pedig belefulladtak a

melaszba, ami azért elég szörnyű halál – mondta Moggs.

Gayle engedelmesen bólintott, jelezve, hogy ez szerinte is komoly

szerencsétlenség volt, Moggs pedig tüstént a lényegre tért. – Utána

az újságok hetekig tele voltak olyan történetekkel, hogy a halottak

vagy a szellemeik megjelentek a munkahelyükön. A tudósítók

megkérdezték a túlélőket, kollégákat és rokonokat, akik további

részletekkel szolgáltak, igazolva ezzel a történetek hitelességét. Igen,

az John inge volt; Mary tényleg mindig abban a székben ült és a

többi és a többi. Csak annyi a szépséghibája a dolognak, hogy senki

nem nyilatkozott ilyeneket. Legfeljebb egy-két ember. Aztán a

firkászok hozzáköltötték a magukét, illetve beszállt még a játékba

néhány idióta meg csaló. És ez azóta is így megy.

Gayle seriff erre azt felelte, neki elhiszi, ahogy egyébként is

elhitte a nőnek mindazt, amiről nem volt saját tapasztalata – vagyis

mindent, ami Coconino megye határain kívül esett. De kicsit azért

füllentett is, mert valahol a lelke mélyén vonzották a seriffet ezek a

furcsa, hazajáró lelkekről szóló történetek. Rengeteg ember halt meg,

hirtelen, váratlanul és tragikus körülmények között. Túlságosan

fantasztikus volt az elképzelés, hogy néhányuk esetleg visszajöhet?

Talán olyan gyorsan adták ki a lelküket, hogy fel sem fogták a

halálukat, és folytatták a megszokott életüket, amíg utolérte őket a

hír, és aztán eltűntek. A kép egyre kísértette őt; erről nem számolt be

Moggs-nak, de folyton ez járt az eszében.

Az ötödik napon a mainstream médiában csak visszafogottan

szellőztették meg a zombikról szóló történeteket, az interneten

viszont ezrével hemzsegtek az ilyen sztorik. Gayle összeszedte őket

Connie segítségével, aki Moggs-nál sokkal kevésbé volt szkeptikus,

és nekiállt, hogy összeállítson róluk egy listát. Az nem zavarta

Gayle-t, hogy a történeteket néha nem jegyezte senki, és hogy az

olyan részletek, mint a név meg az életkor, minden tudósításnál

különböztek. Úgy okoskodott, hogy nincs füst tűz nélkül. És mivel ez

a szólás fölidézte magának a balesetnek a borzalmas és

kitörölhetetlen emlékét, szinte úgy tűnt, van benne valami időtlen

igazság. Több dolgok vannak földön és égen. Csak az ember nem

tudja, amíg nem vele történik meg, de aztán egyszer csak

megtörténik.

Mindeközben a seriff hivatala is részt vett a szerencsétlenség

körülményeinek felderítésében, de csak kisegítő jelleggel. Az első

nap azzal telt, hogy próbálták távol tartani a tömeget a roncstól, és

megszervezték, hogy a mentőautók viszont könnyen odajussanak. Az

újságírókat szinte egyáltalán nem engedték a helyszín közelébe,

kivéve Moggst, aki szabadon jött-ment. Senki nem sajnálta tőle ezt

az előjogot: Gayle seriffet nagyra becsülték, és a legtöbb

helyettesének meg járőrének is jutott ebből a tiszteletből.

Aztán amikor megérkeztek a légitársaság, az amerikai légi

közlekedési hatóság és a biztosítótársaság szakértői, Gayle és az

emberei irányították a fekete doboz keresését, ami a helyiek

segítsége nélkül akár egy tű is lehetett volna a szénakazalban. A

doboz rádiójelet bocsátott ki, a helymeghatározó berendezéseket

pedig arra az egyetlen hullámhosszra hangolták, és olyan érzékenyek

voltak, hogy szinte érezni lehetett, ahogy rángatják az ember karját,

mint egy vadászkutya. A területet azonban akkor is ismerni kellett

ahhoz, hogy tényleg hasznukat lehessen venni. Ha az ember csak

követni próbálja a helyes irányt, megeshet, hogy egy magaslat vagy

egy kiszáradt csermely kerül az útjába, és meg kell fordulnia. Akkor

aztán letér az útról, elhajt egy másik irányba, beragad a kocsijával

egy szurdokba. A seriff hivatalából négy ember dolgozott együtt a

mentőosztagokkal, akik tulajdonképpen csak abban segítették őket,

hogy boldoguljanak a terepen.

Őket bízták meg hivatalosan azzal is, hogy leltárba vegyék az

összeszedett tárgyi bizonyítékokat, és naplót vezessenek az

elszállításukról. Ez a munka nem volt túlzottan látványos – a Gayle

hatáskörébe tartozó dolgok közül nagyon kevés volt annak mondható

–, viszont ennek köszönhetően egyfolytában a szerencsétlenséggel

kellett foglalkoznia, s így napi kapcsolatban volt azokkal, akik a

tényleges nyomozást folytatták.

Ha talált valakit, aki hajlandó volt végighallgatni, mindig

megragadta az alkalmat, hogy felhozza a zombikról szóló

történeteket. Az emberek vagy viccesnek, vagy morbidnak találták a

témát, de akár így, akár úgy reagáltak, alapvetően marhaságnak

tartották az egészet. Az amerikai légi közlekedési hatóság egyik

munkatársa azonban az átlagnál fogékonyabb volt a gondolatra. A

Sandra Lestrier nevű, magas, ideges természetű nő a spiritiszta

egyház tagja volt. Ettől még nem volt hiszékeny, amint arra

fáradságot nem kímélve igyekezett rámutatni: a spiritiszta nem a

balek szinonimája volt, hanem olyasvalaki, aki hitt az életnek

nevezett végtelen többszörösség egy másik dimenziójában, és

kapcsolatban állt vele. De azért neki is volt egy elmélete a

szellemekről, és bár először vonakodott, végül is ráállt, hogy ezt

megossza másokkal is. Lenyűgözően magas termete és természetes

szépsége miatt a nők mindig egy kicsit sármosnak találták Gayle-t,

amivel ő soha nem élt vissza. Most, hogy már az ötvenes éveiben

járt, és még mindig nagyon dús haja őszbe vegyült, ez a sárm –

őszinte sajnálatára – valami biztonságot sugárzó öregurassággá vált.

A nők örömmel beszélgettek vele, de a jelek szerint csak Moggs lett

volna hajlandó megtenni ínég egy lépést a bensőségesebb viszony

felé.

– A szellemek a világ sebei – mondta neki Sandra Lestrier. – A

világot egy nagy, tárgyi dolognak látjuk, de ez csak egy parányi része

annak, ami a világ valójában. A világ él; így lehetséges, hogy életet

tud szülni. És ha valami ilyen nagy és él, akkor az ember azt várná,

hogy nagy lelke is van, igaz? Amikor a világ vérzik, a lelke vérzik.

És ezek a szellemek.

Gayle-t ez meglepte. A vallás soha nem játszott fontos szerepet a

családjában, de tudott róla, hogy van, és tudta, hogy háromféle

ízesítésben kapható: volt a hagyományos, ami nem jelentett gondot;

volt a zsidó, amivel szintén nemigen akadt gondja, hiszen az Úr a

zsidóknak jelent meg és nekik szólt, hogy tiszta a levegő; és volt a

muzulmán, na az volt a métely. Eddig nem gondolt arra, hogy a

vallásban is létezik a haladás, és éppúgy, mint bármi másban, itt is

jönnek-mennek a divatok.

Megkérte Lestrier-t, hogy meséljen még neki a világ sebeiről, de

kiderült, hogy a részletek érdektelenek és kissé zavarosak. Valami

olyasmiről szólt ez a történet, hogy az élet a halál árnyékának

völgyében is fennmarad, és sokféle emberi lélek létezik, amelyek

mindegyikének megvolt a saját neve és helye egy bizonyos

hierarchiában. Minél elvontabbá vált a dolog, Gayle annál kevésbé

figyelt oda. Végül maradt neki az eredeti metafora, de azon kívül

nem sok. Viszont maga a metafora tetszett neki.

Közben a dolog kezdett őrületté válni: a 124-es járat fekete

dobozát még mindig nem találták meg, és ez egyre inkább

feszélyezte az amerikai légi közlekedési hatóság embereit. A rádiójel

gyengült, úgyhogy már nehezen tudták meghatározni a helyét, habár

az összehangolt keresés érdekében még valami kémműholdat is

beüzemeltek. Az amerikai légi közlekedési hatóságnak a terepen lévő

emberei nagyon szerették volna áthárítani a felelősség egy részét a

seriff hivatalára, mondván, nem kaptak megfelelő segítséget,

úgyhogy Gayle-nek volt egy-két keresetlen szava az egyik fejeshez,

aki bejött az őrsre fölényeskedni.

A dolog egyre komiszabbá vált, ráadásul kezdett politikai

színezetet is ölteni. Gayle viszont gyűlölte a politikát, és ezért

szerette volna, ha minél előbb megkerül a doboz, még mielőtt a

kormányzói hivatalból is beszáll valaki az ügybe. Maga vette kézbe

tehát a keresőexpedíciók irányítását, aminek megvolt az a mellékes

hozadéka, hogy néha vele utazott Lestrier is az anyósülésen, és Gayle

így még többet tudhatott meg a nő új keletű vallásáról.

Amikor azonban a sápadt képű emberekkel találkozott, egyedül

volt, és egy széles folyóágy vonalát követte. A sok-sok kis

mellékfolyó keresztül-kasul barázdálta a terepet; az amerikai légi

közlekedési hatóság emberei egyszer már eljutottak ide, de vissza is

fordultak. Már késő délutánra járt, de az idő még mindig meleg volt.

Az ilyen felhőmentes napokon az árnyékok olyan feketék, mint a

kiömlött tinta, a nap pedig úgy függ égi holtpontján, mint egy

gyümölcs, amit az ember szinte a kezével elér, és meg tud érinteni.

Gayle olyan sokáig maradt a légkondicionált autóban, ameddig csak

tudott, de aztán kiszállt, és odasétált a partra, hogy megnézze a folyó

medrét. Nem mintha az évnek ebben a szakában nagyon sok víz lett

volna benne: csak kisebb pocsolyák itt-ott, körülöttük néhány

vakondgyík, mint valami díszőrség.

Gayle senki mást nem látott, de nem is igen lett volna oka

bárkinek kijönni ide a nap legmelegebb szakában. Vagy fél tucatszor

szállt ki az autóból, hogy lebaktasson a folyóágy aljára és

szétrugdosson néhány követ, ezzel is bizonyítva, hogy ott járt, aztán

visszabaktasson.

Aztán az egyik alkalommal, amikor csoszogva és csúszkálva ment

lefelé a meredek parton, hirtelen szembejött két vadidegen.

Egyáltalán nem rejtőzködtek, és nem valami fedezék mögül ugrottak

elő. Inkább annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak akkor

észlelte a jelenlétüket, amikor már ott voltak az orra előtt, és szinte

fenyegetőn bámultak rá.

Egy férfi és egy nő volt az. Mindketten a húszas éveik közepén

járhattak, magasak voltak, soványak és izmosak, mintha nagyon

sokat edzettek volna egy tornateremben vagy egy futópályán.

Hihetetlenül fehér bőrük volt, szinte mint az albínóké, de a férfi

pofacsontjának kiugró részén, ahol szemmel láthatólag megfogta

kissé a nap, sötétpiros foltok tűntek elő. A hajuk hosszú volt és

szurokfekete, a fickó kibontva hordta, a nő pedig hátul, praktikus kis

kontyba fonva. Úgy látszott, mintha a szemük is fekete lenne, bár

valószínűleg csak sötétbarna volt.

A szimmetria volt azonban az, ami Gayle-nek mindenekelőtt

feltűnt: egyforma, homokszínű inget, sárgásbarna, bő pantallót és

sárgásbarna cipőt viseltek, mintha be akartak volna olvadni a

környező sivatagba. Az arcuk, a tekintetük is egyforma volt, mintha

ugyanazt a személyt látnánk megkettőzve, bár a nemük különbözött,

és testfelépítésük egyáltalán nem hasonlított. Gayle-nek gyerekkori

játéka, a háromdimenziós dianéző jutott eszébe, ahol mindegyik kép

valójában két kép volt, amelyek átellenesen helyezkedtek el a

korongon. Egy másodpercig szinte nem is merte megszólítani őket,

mert attól félt, hogy hátborzongató összhangban válaszolnak.

De nem így történt. Megkésett köszönésére válaszul a nő

biccentett, a fiatal fickó pedig szokatlanul szertartásos módon úgy

felelt, hogy „jó napot kívánok”. Aztán mindketten tovább bámulták;

egyikük sem mozdult egy tapodtat sem.

– A lezuhant repülőgép fekete dobozát keresem – fejtegette Gayle

fölöslegesen. – Körülbelül ilyen nagy és ilyen hosszú – mondta és

mutatta is, ami miatt persze le kellett vennie a kezét az övéről, ahol a

hivataltól kapott 5,7 mm-es, FN gyártmányú fegyvere nyugodott a

kopott, bőr pisztolytáskában. Egy pillanatba beletelt, mire erre

ráeszmélt, úgyhogy aztán félszegen ismét leejtette a kezét. Az

idegenek továbbra sem moccantak, Gayle meg nem értette, miért érzi

magát olyan kényelmetlenül.

– Nem láttunk errefelé semmi ilyesmit – válaszolta a férfi. Mély

hangjában volt valami fura, ami kissé zavarta Gayle-t. Kicsit

külföldiesen hangzott a kiejtése, de nem ez volt benne a zavaró,

hanem a beszédtempó. Mintha kántálva olvasott volna egy könyvből,

a normál beszédnél valamivel lassabban, és súlyt adva annak, amit

mond, amire egy ilyen hétköznapi megjegyzés esetében egész

egyszerűen nincs szükség. A férfi alig észrevehetően megnyomta az

errefelé szót, amit Gayle észrevett, és nem tudott mire vélni.

– Minden segítséget szívesen veszek – mondta Gayle. – Látták

esetleg jelét valahol máshol?

A férfi összevonta a szemöldökét, és egy pillanatra úgy tűnt,

zavarja vagy bosszantja a kérdés, aztán kérdéssel felelt.

– Miért keresi? Fontos?

– Igen, meglehet. Rajta van az összes információ arról, hogyan

zuhant le a gép. Sokan keressük, és tűvé tesszük érte a környéket –

válaszolta Gayle, mire a nő bólintott, viszont a fickó egyáltalán nem

reagált. – Mindenesetre tartsák nyitva a szemüket – folytatta Gayle,

csak hogy megtörje a csendet.

– Azon leszünk – ígérte a nő. Akárcsak a társánál, az ő

beszédében is volt valami kimértség és súly, mintha egy előre leírt

szöveget mondana. Róla sem tudta megítélni az akcentusa alapján,

hogy hová valósi, de biztosan nem helyi volt. Gayle-t, aki számára a

helyi jelentette az üdvös dolgok etalonját, enyhe rossz érzéssel

töltötte el ez az idegenség.

A fiatal férfi a szeméhez nyúlt, hogy megtörölje a kezével, mintha

por ment volna bele. Amikor megint leeresztette a kezét, egy piros

folt volt az arcán, épp a szeme alatt. Ez kissé meglepte Gayle-t és –

megfeledkezve a jó modorról – odamutatott.

– Van ott valami az arcán – mondta ostobán.

– A könnyeim hullatom – szólt a férfi, vagy legalábbis így

hangzott, amit mondott.

– Miért? – kérdezett vissza Gayle. – Úgy néz ki, mintha… nem

vágta meg magát véletlenül? Úgy néz ki, mintha vérzene.

– Talán kereshetné amott – szólt közbe a nő, figyelmen kívül

hagyva, hogy Gayle segíteni próbál –, ahol az az omladék van. Ha a

doboz oda esett, lecsúszhatott a part alján növő gizgazba, és akkor

most nem látszik, hacsak nem megy hozzá nagyon közel.

A kimért beszédtempó most úgy hangzott, mintha egy ügyvédet

hallgatna a bíróságon, aki gondosan megválogatja a szavait, hogy

kikerüljön valamit, amit nem akar elismerni. Gayle azon tűnődött,

hogy ezek ketten talán tudnak valamit, csak nem akarják elárulni.

Semmi oka nem volt azonban, hogy ne engedje őket útjukra,

ráadásul valami miatt továbbra is lúdbőrzött tőlük a háta, úgyhogy

egész egyszerűen véget akart vetni ennek a találkozásnak. Búcsúzóul

már biccenteni készült, és meg akarta köszönni nekik a segítséget,

hogy aztán továbbmenjen.

Az idegenek azonban előbb mozdultak meg, mindketten

egyszerre, pedig nem tűnt úgy, mintha jelt adtak volna egymásnak.

Amilyen lassan beszéltek, olyan gyorsan mozogtak, mint ahogy a

vízcseppek peregnek egy zsíros serpenyőben. A másodperc tört része

alatt, zavarba ejtő sebességgel mentek el Gayle mellett, szétválva,

hogy megkerüljék. Gayle kínos lassúsággal fordult meg és nézte,

ahogy mennek. Látta, ahogy elgyalogolnak az autója mellett, aztán

továbbhaladnak, fel az útra, gyorsan és egyenletesen, egyszerre

lépve, mint a katonák.

A legközelebbi épület – egy benzinkút – legalább egy óra

gyalogútra volt, és aligha vállalkozott volna szívesen bárki is erre a

sétára délidőben. Ennek ellenére az idegenek épp erre készültek.

Vajon idáig is így jutottak? Egész egyszerűen idegyalogoltak

valahonnan? Hogy nem égett le teljesen az arcuk és a kezük?

Gayle szólásra nyitotta a száját. Az ember napszúrást kaphat és

meghalhat, ha hajadonfőtt járkál a tűző napon. De a szavak

valamiképp elhaltak, mielőtt megformálta volna őket. Figyelte,

ahogy a két alak felhág egy enyhe emelkedőre, aztán eltűnik a

láthatáron.

Gayle nagy erőfeszítéssel ismét a feladatára összpontosított.

A folyóágynak ezen a kis szakaszán sem volt semmi, viszont

rengeteg jelét látta annak, hogy ezek a csodabogarak itt mászkáltak:

csoszogó lábak nyomai a homokban és a patakágy sötétebb talaján,

zsálya, amit lépteik kiszakítottak a földből. Úgy látszott, hogy

lényegében ugyanazt csinálják, amit ő: lejönnek az útról, a part

mentén mennek egészen addig, amíg lehet, aztán amikor egy olyan

vízmosáshoz érnek, amelyen nem tudnak átkelni, megállnak és

megfordulnak.

Talán egy délutáni séta volt. Vagy drogügylet. Valami politikai

segítség viszonzása. Szerelmi légyott. Nem, az biztos nem. Volt

bennük valami, ami miatt Gayle úgy vélte, hogy rokonok – nagyon

közeli rokonok –, és a fantáziája lázadozott az elméjében felrémlő

közös önkielégítés képe ellen. Megpróbálta elfelejteni a

hátborzongató kettőst. Pedig nem tettek semmit, ami ne lett volna

helyénvaló, sőt tulajdonképpen rendkívül udvariasak és segítőkészek

voltak. Arról meg, hogy miért sétálgattak egy forró nyári napon egy

kiszáradt folyómederben, nem tartoztak magyarázattal a jardnak.

Hirtelen ráeszmélt, hogy izzad, mint egy ló, úgyhogy felmászott a

partra. Amikor visszaért az autóhoz, meghallotta Connie csacsogó

hangját a rádiótelefonból, amint arra kéri, hogy vegye fel, ha ott van.

A nyitott ablakon át benyúlt, leakasztotta a kézibeszélőt, és

megnyomta az adás-gombot.

– Jelentkezem, Connie – mondta – Itt vagyok a folyómedernél, öt

kilométerre a 66-ostól. Épp megyek vissza az útra. Szükség van rám?

– Jó napot, Web – felelte Connie. A magas sziklák ropogása miatt

csak szaggatottan lehetett őt hallani. – Jöhet vissza. Végeztünk a

fekete dobozzal.

– Rendben – mondta Gayle, kissé keserű belenyugvással fogadva

a hírt, mert sok-sok órája ment el a dologgal. – Hol találták meg?

– Nem találták meg.

– Micsoda? – kérdezett vissza Gayle, és bedugta a fejét az

ablakon, hogy a szél, ami pont rosszkor támadt fel, ne zavarjon be. –

Mit mondott?

– Nem találták meg. Egész egyszerűen abbahagyta a sugárzást,

úgyhogy felhagytak a keresésével. De az a nő az amerikai légi

közlekedési hatóságtól, akivel mindig beszélgetni szokott, azt

mondta, mindent megszereztek a roncsból, amire szükségük volt. Az

egész istenverte vándorcirkusz fogta magát és továbbállt. A nő kért,

hogy adjam át magának az üdvözletét. Vége!

Gayle inkább elképedve, mintsem sértetten rakta vissza a telefont

a tartóra. Bár ha jobban belegondolt, el kellett ismernie, hogy eléggé

bosszantotta is a dolog. Egyszerűen felhagytak a kereséssel? Az

egyik pillanatban még mindennél fontosabb, a következőben már

szart se számít?

Gayle makacs ember volt, és ezt nem tudta elfogadni.

Amíg ő azt nem mondja, hogy vége, addig nincs vége.

9

Volt annak valami haszna is, hogy zsaru az ember: például figyelmen

kívül hagyhatta a dugódíjat, a London belvárosára vonatkozó

parkolási tilalmakat és a sebességkorlátozást. Kennedy letekerte az

ablakokat, és úgy hajtott vissza Londonba az A23-ason – ha nem is

szélvészként, de azért elég gyorsan ahhoz, hogy a légáram lehűtse

túlpörgetett képzeletét.

Három halott történész, és mind ugyanarról a konferenciáról.

Oscar Wilde szavaival azt lehet mondani, hogy a számuk tetemesen

nagyobb itt a statisztikusok által megállapított rendes átlagnál.3

Ugyanakkor továbbra is könnyen megeshetett, hogy az egész mögött

nincs semmi különös, és valószínűleg nem is volt. Egy szörnyű,

véletlen egybeesés még most is valószínűbbnek tűnt, mint az, hogy

egy könyörtelen és rafinált gyilkos becserkészi azokat, akiknek

határozott véleményük van a Rum-kódexről meg a kiérdemesült

keresztény szektákról, és lecsap rájuk.

Stuart Barlow halála azonban nem baleset volt. Ez nyilvánvalóan

kitűnt mind a boncolásból, mind a tárgyi bizonyítékokból. Kennedy

vegyes érzésékkel viseltetett a boncolások iránt, mert néha inkább a

politikáról szóltak, mint a tényekről. Ami a tárgyi bizonyítékokat

illette, megbízott az ösztöneiben, és megint amiatt kezdett

búslakodni, hogy azon az éjjelen, amikor Barlow föl-le jojózott a

lépcsőn, senki nem vette a fáradságot arra, hogy odaküldjön egy

törvényszéki orvostani csapatot. Most lenne egy csomó DNS- meg

szövetminta, ujjlenyomatok és egyéb használható dolog minden

mennyiségben, amiből dolgozni tudna. Ehelyett most a sötétben

tapogatódzik.

Bizonyos szempontból talán azt is kívánta, milyen jó lett volna, ha

mindez nem most merül föl. Amióta Marcus Dellt lelőtték, egyfajta

mély ájulásban élt. Pontosabban: mióta ő lelőtte Dellt. Fontos volt,

hogy a helyes nyelvtani szerkezetet használja. Heather a cselekvő, ha

azt mondjuk: „Heather meghúzta a ravaszt”. Dell az elszenvedő, ha

azt mondjuk: „Egy golyó szíven találta Dellt, mégpedig úgy, hogy a

szíve a hátán keresztül szakadt ki belőle”.

Mielőtt az ember fegyveres rendőrjárőrré válhatna, rengeteg

dolgot tesztelnek rajta, de legfőképp a lelki egyensúlyát teszik

próbára. Persze különböző neveket adnak ezeknek a próbáknak:

például stressztűrő képesség, hajlam a pánikra, a pszichológiai

érettség mértéke és a többi. Végeredményben azonban minden arra

van kihegyezve, hogy miképpen hat az ember lelki egyensúlyára, ha

rá kell lőnie valakire, vagy ha valaki rálő?

A válasz pedig a lehető legegyszerűbben fogalmazva az volt, hogy

senki nem tudja. Kennedy minden skálán a felső értékeket kapta.

Pályafutása során három alkalommal rántott fegyvert és kétszer

tüzelt; az egyik esetben egy tűzpárbajban a vállán találta el és így

terítette le a felfegyverzett gyanúsítottat, egy Ed Styler nevű

bankrablót. Kennedy mindent épségben túlélt, és soha nem volt ezek

miatt egyetlen álmatlan éjszakája sem.

Dell más volt, és Kennedy tudta is, hogy mennyiben, de most még

nem akart a végére járni. Darázsfészek volt ez, amibe ha egyszer

belenyúl, talán soha többé nem tudja majd kihúzni belőle a kezét.

Úgyhogy rendíthetetlenül szolgált tovább fegyver nélkül, és igazából

meg is könnyebbült, hogy egyelőre, amíg el nem rendeződik ez a

kusza helyzet, nem kell viselnie. Azonban a gond – a távolabbra

mutató gond, amitől a függőben lévő bűnvádi eljárás hirtelen

parányinak tűnt – az volt, hogy a fegyverrel és a fegyverviselés

jogával együtt talán valami mást is elveszített: a saját ítéletébe vetett

szilárd hitét, amely lehetővé tette egyáltalán, hogy viselje.

Harpert az ebédlőben találta, ahonnan az egyik

kihallgatóhelyiségbe ment vele. Szó sem lehetett arról, hogy a

részlegről bárki belehallgasson a beszélgetésükbe. Becsukta az ajtót,

és nekidőlt. Harper az íróasztalra ült, a jobb kezében még mindig ott

volt egy fél csirkés szendvics, a bal kezében meg egy dobozos Fanta.

Délután négy volt, és most jutott végre odáig, hogy ebédeljen

valamit. Kennedy látta Harper arcán, hogy örül a fordulatnak, amit az

ügy vett. Az izzasztókamrában húgy- és penészszag terjengett, de ez

a jelek szerint nem zavarta Harpert.

– Kezdje a legelején – mondta Kennedy.

Harper, miközben az állkapcsa mozgott, tréfából indiai módra

mélyen meghajolt, de nem mondott semmit. Kennedynek – bár

nehezére esett – türelmesen meg kellett várnia, hogy Harper lenyelje

a falatot, és igyon rá egy kortyot.

– Megkaptam a listát, és nekiláttam – mondta végül Harper. – A

zaklatóval kapcsolatban semmire sem jutottam. Senki más nem látta,

és még csak arra sem emlékezett senki, hogy Barlow beszélt volna

róla.

– Meséljen a halálesetekről – vágott közbe Kennedy.

– Hát ez az, ahol a dolog érdekessé válik. Catherine Hurt és Samir

Devani. Mindketten részt vettek a történészkonferencián, és

mindketten meghaltak azóta. Elképesztő, igaz? És tudja, mi az, ami

még ennél is jobb? Hurt ugyanazon az éjszakán patkolt el, mint

Barlow, Devani meg másnap.

Kennedy nem szólt semmit, de közben elgondolkodott ezen az

időzítésen. Nagyon feszített tempó, mindenféle számítás szerint.

Eszébe jutott egy-két sor a Hamletből, de nem pontosan idézve:

valaki a halált kérdezi, hogy miféle dáridó készül az alvilágban, ami

miatt annyi fejedelmet visz el, és mindet ugyanazon az éjszakán.

– Hogyan haltak meg? – kérdezte.

– Mindketten baleset áldozatai lettek, vagy legalábbis balesetként

jegyzőkönyvezték őket. De ez volt Barlow-nál is. Catherine Hurt:

cserbenhagyásos autóbaleset. Devani: áramütés egy rosszul földelt

számítógép miatt – mondta el Harper a rövid listát, felemelve a bal

kezét és számolva az ujjain.

– Kikérte az aktákat?

– Csak Hurt esetéhez van akta. Ott van az íróasztalomon, de az

igazat megvallva lószart sem ér. Nincsenek tanúk, se zárt láncú

televízióval készült felvétel, semmi az égvilágon.

Kennedy kelletlenül tudomásul vette ezt. Egy televíziós

dokumentumfilmből úgy tudta, hogy Angliában van a világ zárt

láncú televízióinak a húsz százaléka, de valahogy soha nem ott

voltak, ahol lenniük kellett volna.

– Csak ezzel a kettővel végzett – kérdezte Harpert vagy még

dolgozik a listán?

– Körülbelül a kétharmadával vagyok kész, de még sok

visszahívást várok. Mielőtt megkérdezi, próbáltam kapcsolatot találni

a három áldozat között, de a kongresszustól eltekintve eddig még

nem találtam semmit. Még csak nem is mind történész. Devani a

kakukktojás, ő modern nyelveket oktatott egy alapképzést nyújtó

bradfordi főiskolán. Hurt gyakornok volt a leicesteri De Montfort

egyetemen. Amikor beírtam őket egy keresőprogramba, sehol sem

szerepelt a nevük egyszerre.

Ez meglepte Kennedyt. Az volt a tapasztalata, hogy ha találomra

begépelt a Google-ba mindenféle nevet, az automatikusan is kidobott

egymillió találatot. Talán a kapcsolat hiánya már önmagában gyanús

és abnormális.

– Akkor halad tovább a listán? – kérdezte.

– Van két új áldozat – mutatott rá Harper, és a csalódás okozta

bosszúság kiült az arcára. – Nem kéne kiszállnunk a tetthelyre és ott

kutakodnunk?

– Két lehetséges áldozat. És az esetek olyan rég történtek, mint

Barlow-é. Holnap elmegyünk, és kicsit körülnézünk, de először

bizonyosodjunk meg arról, hogy nem hagyunk ki senki mást.

– Maga mit fog csinálni? – érdeklődött Harper gyanakodva.

– Visszamegyek a Prince Regent főiskolára, és még egyszer

körülnézek Barlow irodájában. Nemrég betörtek a házába, és azon

tűnődöm, vajon nem kutatták-e át a főiskolai holmijait is.

– Az mit bizonyítana?

Kennedy az ösztöneire hagyatkozott – arra a megfoghatatlan

érzésre, hogy az első alkalommal, amikor ott járt, elszalasztott

valamit de ezt nem akarta mondani, mert nehezen volt védhető.

– Először is – mondta inkább – azt bizonyítaná, hogy a zaklató

létezett. Másrészt meg adhatna nekünk némi támpontot a lehetséges

indítékra vonatkozóan. Régészeti leletek, kéziratok, ilyesmi.

Csempészés, hamisítás, lopás. Nem tudom. Barlow úgy gondolta,

hogy valaki követi őt, és talán azt is sejtette, hogy miért. És egyúttal

rákérdezhetek erre a másik kettőre. Hátha valaki a főiskolán tudja,

volt-e valami kapcsolat Barlow és őközöttük – fejezte be, majd

szünetet tartott. – Megtenne nekem még valamit?

– Ó, amit csak akar. Egész délután itt fogok ücsörögni, és azt se

tudom, mit kezdjek az időmmel.

– Hívja fel a Pride Court szállót, ott van valahol Bloomsbury

környékén, és kérje el az elérhetőségét valakinek, aki a közelmúltban

ott lakott. Michael Brand.

– Rendben. Ő kicsoda?

– Benne volt valami internetes klubban, amihez Barlow is

tartozott. Úgy hívják magukat, hogy az írástudók. Tulajdonképpen az

lenne a legjobb, ha tudna szerezni valahonnan egy taglistát. Ha a

másik két baleset áldozata közül valamelyik szintén benne volt ebben

a csoportban, akkor az már jelenthet valamit.

Még mielőtt Kennedy elment volna, Harper megkérte, hogy

betűzze a nevet.

– Mikor jelenti Summerhill-nek? – kérdezte Harper Kennedytől,

miközben visszasétáltak a folyosón.

– Amikor már tudjuk, hányadán állunk. Még nem. A főfelügyelő

azért dobta ezt ide nekünk, mert semmit nem akart kezdeni vele.

Amikor visszamegyünk hozzá az üggyel, rögtön azt fogja gondolni,

hogy megpróbáljuk behúzni a csőbe. Úgyhogy jó okkal kell

szolgálnunk.

– Három halott történész nem elég jó ok?

– De. Ha meggyilkolták őket. Ezt viszont még nem tudjuk

biztosan.

– Kétségkívül meggyilkolták őket – mondta Harper szinte

vidáman. – Gratuláljon nekem.

– Mihez?

– Ez az első ügyem a részlegnél, és mindjárt egy sorozatgyilkosra

akadtam.

Kennedy nem osztotta Harper lelkesedését. Továbbra is

aggasztotta, hogy a feltételezett balesetek időben egymáshoz ilyen

közel estek. Egy gyilkos, aki egy listán halad végig? Nem túl

valószínű. Nagy szerencse, vagy kifogástalan felderítőmunka kell

ahhoz, hogy valaki két nap alatt elintézzen három embert, és teljesen

szárazon megússza. A sorozatgyilkosok gyakran rögeszmések, akik

mindig nagyon ügyesen megtalálják a saját elmezavaruknak

leginkább megfelelő áldozatokat, de rendszerint különálló esetként

kezelik az egyes gyilkosságokat. Azok a sorozatgyilkosok viszont,

akik nagyon rövid időn belül több áldozattal is végeznek, hirtelen

ötlettől vezérelve ölnek, a maguk által megválasztott helyen és

időben. Ha egyetlen gyilkossal van dolguk, akkor az a fentebbi

kategóriák közül egyikbe sem tartozik.

Kennedy megállt két fordulóval a medveverem előtt, hogy

megóvja Harper jó hírét, és felé fordult. Harper várakozón nézett rá,

majd kinyújtott kezével intve igyekezett buzdítani őt.

– Jól van, gratulálok – mondta Kennedy.

– Úgy mondja, mintha komolyan gondolná.

– Bravó, Chris – veregette vállon –, szép munka volt. És ez még

csak az első a sok közül.

– Köszönöm. Ez kárpótol azért, hogy telefonálással töltöm a

napot.

– A holnap más lesz.

Kennedy később visszagondolt erre az ígéretére, és eltűnődött,

hogy Harper vajon hitt-e neki.

10

Solomon Kuutma még a maga számára is rejtély volt. Ez az ember

tisztelte a becsületességet és a nyíltságot, mégis titokban kellett

mozognia, és a mély igazságokat mélyen el kellett rejtenie a világ

elől: miközben az életet a maga teljességében szentnek tekintette,

lelkiismeret-furdalás nélkül ölt és utasított arra másokat, hogy

öljenek.

Az életben egyedül talán az aggasztotta, hogy ezek az

ellentmondások kívülről nézve puszta képmutatásnak tűnhetnek.

Mások nem feltétlenül fáradnak azzal, hogy végiggondolják ezeket a

paradoxonokat, és eljussanak a mélyükön rejtőző, egyszerű

igazságig. Lehet, hogy megítélik őt, és igazságtalannak tartják tetteit,

és bár a férfiak ítélete annyit nyomott nála a latban, mint egy tollpihe

(a nőké pedig még annál is sokkal kevesebbet), már az

igazságtalanságnak a puszta feltételezése is bosszantó volt számára.

Éppen ezért eszébe jutott, hogy megírja az emlékiratait, amit majd

a halála után elolvashat a világ. Kihagyná belőle az összes nevet,

illetve az összes mellékes apróságot, viszont világosan elmagyarázná

a lényeget, miszerint azért kellett egy jó embernek elaltatnia a

lelkiismeretét, hogy átjusson a tű fokán, és így azok, akik nyitott

szemmel, lélekkel és szívvel olvasnák, megértenék.

Ez nyilvánvalóan őrültség volt. Az emlékiratot soha nem fogja

megírni, és soha nem fog magyarázattal szolgálni a világnak. Az

igazság még nevek nélkül is szembeszökő lenne, és sokévnyi

munkája veszítené el egy csapásra értelmét. A mesterei

elborzadnának, ha hallanák, hogy akár egyetlen másodpercig is

kacérkodott egy ilyen eszelős gondolattal. Még az is lehet, hogy

hazahívnák, nem kapná meg a kellő tiszteletet sem, és így a hazatérés

elviselhetetlen érzésekkel járna: a legnagyobb öröm helyett a

legélesebb fájdalom lenne.

Kuutma mindezek ellenére saját maga számára megfogalmazta a

magyarázatot a tetteire, és el is mondta magának hangosan; nem mint

valami imát, hanem mint valami megelőző varázsigét a gonosz távol

tartására, mert aki olyan dolgokat csinált, mint Kuutma, könnyedén

beleeshetett a gonosz csapdájába anélkül, hogy tudott volna róla. Egy

kávéház tetőteraszán ülve a Montmartre-on – alatta az odaadó

szeretőként buján elterpeszkedő Párizs – mérlegelte a helyzetet,

amely Leo Tillman ténykedése nyomán állt elő, és kifejtette – csakis

magának és talán Istennek –, hogy mit szándékozik tenni a helyzet

megoldására.

A legnagyszerűbb készségem és adottságom a szeretet – gondolta.

– Az ember nem tudja legyőzni az ellenségét anélkül, hogy ne

ismerné, és nem ismerheti anélkül, hogy ne szeretné, hogy a lelke

mélyén ne érezne némán együtt az ő lelkével. Miután ezt a herkulesi

feladatot az ember elvégezte, mindig az ellensége előtt fog járni, és

erőfeszítés nélkül képes lesz lesben állni élete minden ösvényén.

De Kuutma nem tudta szeretni Tillmant. És talán ezért is élt még

Tillman.

Kuutma már Törökországtól kezdve követte az egykori zsoldost,

és közben próbálta eldönteni, milyen megközelítés lenne a

leghelyénvalóbb most, hogy Tillman megölte Kirill Kartojevet, és

mielőtt meggyilkolta, feltehetőleg beszélt is vele.

Négy dimenzióban játszódó, dinamikus probléma volt, mert

követni kellett, ahogy Tillman ide-oda megy a kontinensen. Nagyon

gyorsan mozgott, de ez önmagában még nem okozott volna

nehézséget. Sokkal nagyobb gondot jelentett, hogy szánt szándékkal

véletlenszerűen haladt, ami megnehezítette az üldözést, és ami miatt

Kuutmának sokszor vissza kellett vonnia csapatait, hogy újra

hadrendbe állítsa őket. Taxit hívott, aztán gyalogolt, majd vett egy

vonatjegyet, aztán ellopott egy autót. És – pedig ekkor ez még

lehetetlennek tűnt – mintha tudott volna az amerikai katasztrófáról,

mert soha, de soha nem szállt repülőre.

Tillman csak néhány óráig maradt Erzurumban, ami nem volt elég

hosszú idő ahhoz, hogy Kuutma ráküldjön egy csapatot.

Tulajdonképpen szinte arra sem volt elég az idő, hogy Tillman

átöltözzön, megborotválkozzon és esetleg utánanézzen – akármilyen

csatornákat is használt –, vajon volt-e valamilyen mellékes,

kedvezőtlen következménye az Ingusföldön, Kartojev háza ellen

elkövetett fegyveres betörésnek, amely esetleg személyesen is érinti.

Kartojev halála kellemetlenül érintette Kuutmát. Az orosz csak

egy szállító volt, és még ahhoz is tisztátalan, hogy az ember

hozzáérjen, mert azok, amiket szállított, az emberek legalantasabb

vágyait elégítették ki. Mindazonáltal Kartojev hatékony volt, hasznos

ismeretség, és réges-rég megtanulta, hogy a dolgok rendszerében a

számára kijelölt helyen maradjon. Nem tett föl kérdéseket. Gyorsan

és kinyomozhatatlanul beszerezte a nehezen beszerezhető dolgokat

is, kapzsisága pedig az ésszerűség határain belül maradt.

Most kell találni egy új Kartojevet, és ezért Tillman volt a hibás.

Vagy talán maga Kuutma, amiért nem foglalkozott már korábban

azokkal az egyedi problémákkal, amiket Tillman jelentett.

Eddig tartózkodtam attól, hogy megöljelek, mert minden kétséget

kizáróan meg akartam győződni arról, hogy meg kell téged ölni:

hogy bizonyosan nem én ítéltem rosszul. Ez nem gyávaság volt,

hanem lelkiismeret-furdalás, ami nem kisebbíti az én érdemeimet.

Mindazonáltal Kuutma még Erzurumban sem ölte meg Tillmant.

Még ha a legrosszabb előérzetei is válnak valóra, akkor is volt idő

arra, hogy óvatosan haladjon a távlatok szintézise felé, amely az ő

rejtélyének a velejét képezte. Volt idő arra, hogy megértsen

mindenkit, megbocsásson mindenkinek és aztán cselekedjen.

Tillman Erzurumból Bukarestbe ment, valószínűleg Ankarán át. A

legvalószínűbb az volt, hogy vonattal, sőt több vonattal, miközben

gyalog visszakanyarodott a Bursától északra lévő hegyeken át. Volt

ott egy hely, ahol két szárnyvonal tíz kilométerre haladt el

egymástól, és utána vált szét északi és nyugati irányba.

A nyugati vonalon javarészt teherforgalmat bonyolítottak,

úgyhogy amikor a vonat egy kaptatón vánszorgott felfelé, Tillman

viszonylag könnyedén fölugorhatott rá, és aztán ülhetett a

vonórúdon, vagy betörhette egy vagon ajtaját, és abban zötykölődve

utazhatott ötszáz kilométeren és két hanyagul őrzött határon át a

román fővárosba.

Bukarestben aztán a saját útlevelét használta, hogy kivegyen egy

szobát egy belvárosi szállóban. Az útlevél az egyik volt a sok közül,

viszont használta már korábban, és valóban be lehetett őt azonosítani

vele. Kuutma alaposan és minden részletre kiterjedően számba vette

a lehetőségeket. Továbbra sem volt igazán világos, hogy mit tud

Tillman, és mik a céljai. Az ilyen ritka, kétértelmű pillanatokban a

Hírnökök hitvallása kettős volt. Ne tégy semmit, ami nem biztos.

Tedd, amit kell.

Kuutma úgy okoskodott, hogy Kartojev megölésével Tillman a

láthatatlan, bizonytalan határvonalat átlépve a második kategóriába

került. Meg kellett tőle szabadulni, és lehetőleg előtte kikérdezni. A

kikérdezést maga Kuutma végezné. Kapcsolatba lépett a helyi

Hírnökökkel és egy négytagú csapatot küldött a bukaresti szállóba,

hogy feltartóztassák, amíg maga Kuutma megérkezik és átveszi tőlük

a feladatot.

Azonban úgy tűnt, hogy – bár Tillman bejelentkezett a szállóba,

és előre kifizetett három éjszakát – ez is csak egy újabb cső, amibe

szerette őket behúzni, akárhová ment is. Amikor a Hírnökök

behatoltak a szobába, az ágyat üresen találták, mindent érintetlenül,

csak egy üzenet várt rájuk, amit annak rendje és módja szerint

eljuttattak Kuutmának.

Az üzenetben ez állt: A fegyver kétélű.

Kuutma bizonyos volt benne, hogy az üzenet nem közvetlenül rá

vonatkozik. Tillman nem is tudhatta, kicsoda ő, és csak egyetlen

emberrel találkozott az életében, aki elárulhatta volna neki, ki is

Kuutma valójában, de az az egy ember minden megalapozott, sőt

megalapozatlan gyanú felett állt. Nem, az üzenet kötekedés volt, és

éppen ezért gyermeteg és helytelen gesztus Tillman részéről. Csak

azt akarta mondani ezzel, hogy Kuutma és az általa képviselt erők

nem tudtak úgy lépni, hogy ne fedjék fel a szándékaikat és ezáltal ne

könnyítsék meg Tillman nyomozását.

Hát be fogja látni, hogy a fegyver nem kétélű: kétélű borotvákat

csak az emberi történelem utolsó és legkevésbé fontos korszakában

terveztek, amikor a méltatlanokat felszentelték.

Tillman Bukarestből Münchenbe ment, onnan pedig Párizsba – az

üldözéstől félve a lehető legkomplikáltabb eszközökkel, többek

között például lopott kocsival. Vagy teljesen kikerülte a

határállomásokat, vagy pedig hamis útleveleket mutatott föl, amiket

Kuutma forrásai még nem kapcsoltak össze vele. Utazásáról nem

voltak hivatalos bejegyzések, és a nyomokat akkor sem lehetett volna

nehezebben követni, ha maga Kuutma teszi meg ugyanezt a

zarándokutat.

Párizsban hadrendbe állítottak egy csapatot, mert Kuutma ekkor

már majdnem biztosra vette, hogy hová tart az üldözött vad. A három

Hírnök – akiket, miután kellően átgondolta a feladat és a célpont

természetét, maga Kuutma választott és jelölt ki – a nyomára bukkant

a párizsi Boulevard du Montparnasse-on, és tüstént támadásba

lendült. Azt feltételezték, hogy Tillman a metróállomás felé veszi az

irányt, és már el is határozták, hogy ott megölik, de Tillman ehelyett

a Tour Maine-Montparnasse irodaépület földalatti parkolójába sétált

be. Mire azonban a csapat megközelítette és körülvette az épületet,

hogy eltegye őt láb alól, eltűnt, és a terület alapos átfésülése után sem

bukkantak nyomára.

Ezen a ponton azonban a csapat megszegett egy szabályt.

Vezetőjük parancsára szétszóródtak, ahogy azt kell és illik, majd

különböző útvonalakon visszatértek a rejtekhelyükre. Viszont nem

használták a visszaellenőrzéses módszert, amit Kuutma azért vezetett

be, hogy az emberei közül senkit se lehessen követni.

Amikor aztán a párizsi rejtekhelyet üresen hagyták, valaki

kirabolta a házat. Tillman könnyed eleganciával fordította Kuutma

ellen a saját fegyverét. Szerencsére semmilyen iratot nem tartottak a

rejtekhelyen, hiszen milyen iratokra is lett volna szükségük a

Hírnököknek? Tillman lelépett, de üres kézzel.

Kuutma úgy érezte, tanul ezekből a kudarcokból. Tillman kilenc

évig szolgált zsoldos-katonaként, és tapasztalata nagy részét a városi

hadviselésben szerezte. A városokban jól eligazodott, tudta, hogyan

váljon láthatatlanná a tömegben, és hogyan találjon kiskaput ott, ahol

más csak zsákutcát látna. Ebből egyértelmű volt, hogy amikor

legközelebb el akarják kapni, azt olyan helyen kell megejteniük, ahol

ezeknek a képességeinek nem tudja hasznát venni.

Magasz. Erzurum. Bukarest. München. Párizs. Tillman immár

félreérthetetlenül nyugat felé tartott, végcélja pedig a jelek szerint

nem lehetett más, mint az a hely, ahová a legkevésbé lett volna jó, ha

megy. Persze az is lehet, hogy Kuutma pusztán paranoiás. Az összes,

könnyen mozgósítható emberét fölhasználta – nem voltak túl sokan,

de azért épp elegen –, hogy figyeltesse az állomásokat a Párizsból

észak felé tartó fővonalak mentén és a kompkikötőket Quimper-től

Hoek van Hollandig.

Közben számba vette, mit is tud a férfiról, aki a legbosszantóbb

kellemetlenség lett távolról sem derűs életében. A legérdekesebb

számára Tillmannek az az életszakasza volt, amely úgy kezdődött,

hogy hazatérve a családjának hűlt helyét találta.

Tillman simán visszatérhetett volna ahhoz, ami azelőtt volt: egy

ébren is alvó ember, akit először a saját restsége, aztán tunya

elégedettsége tett könnyen vezethetővé. Kereshetett volna egy másik

nőt, akivel ugyanolyan boldog lehetett volna, hiszen egy komoly férfi

számára minden nő egyforma. De ő nem így tett. Teljesen más

irányba indult, és új készségeket sajátított el. Szélsőséges, de nem

meglepő módon reagált a bánatra és a veszteségre: katona lett, olyan

ember, aki érzés nélkül öl, mert úgy tűnt, hogy a saját életében már

nincs semmi, amihez szükség lenne emberi érzésekre. Igen,

szélsőséges reakció. De most, visszatekintve, más olvasatát is fel

lehetett fedezni ennek a döntésnek.

Tizenkét évnyi katonáskodás, először a reguláris hadseregben,

aztán zsoldosként. Úgy tűnt, Tillman először merül bele valamibe

teljesen. Egészen elkötelezett volt. Kinevezték tizedessé, aztán

őrmesterré, majd tiszti rangot ajánlottak neki, de addigra ő már egy

zsoldos-katonai szervezet tagja volt, és a rang ott a legjobb esetben is

csak félig-meddig számít. Tillman úgy döntött, hogy őrmester marad,

mert így maradhatott harcos, és a megbízói ezt boldogan hagyták,

mert a harcban kitűnt. A vele szolgáló katonák néma áhítattal

tekintettek rá, és a Forgószél nevet adták neki tiszteletük jeléül, mert

csodával határos módon képes volt ép bőrrel megúszni mindent, és

akire vigyázott éppen, az is mindig megúszta.

Úgy tűnt tehát, hogy ez az új család új értelmet is ad Tillman

életének. Kuutma azonban most, hogy számba vette a

bizonyítékokat, azt gyanította, hogy ez mindig is csak a látszat volt.

Tillman nem akart új családot, hanem továbbra is az volt a feltett

szándéka, hogy megtalálja azt, amelyik elveszett, és az évek során

erre a konkrét feladatra készítette föl magát. Elsajátított egy csomó

olyan készséget, amelyek – miután visszavonult a katonáskodástól és

hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül belefogott a jelenleg

is folyó nyomozásába – a lehető legjobban megfeleltek a célnak.

Kuutma eszébe jutott egy beszélgetés, ami nyugtalanító

elevenséggel jelent meg az emlékeiben. Az utolsó… de mégsem.

Nem az utolsó volt, azután még találkoztak egyszer. De már közel

volt a szörnyű véghez, a pillanathoz, amelynek emléke

kitörölhetetlen.

– El fog téged felejteni?

– Ó, te jó isten! Mit érdekel az téged?

– El fog téged felejteni?

– Soha.

– Akkor bolond.

– Igen.

Tillman kiinduló pontjául egy név szolgált: Michael Brand.

Rebecca Tillman az eltűnése napján, előzetes megbeszélés alapján

találkozott egy bizonyos Michael Branddel. A nő sajnos lefirkantotta

a nevet, az időt és a helyet a jegyzettömbre a konyhában, ahol

felvette a telefont. És bár a lapot letépte és magával vitte, Tillman ki

tudta silabizálni a betűk és számok lenyomatát az alatta lévő lapon.

A név persze sehová sem vezetett. A szálló, ahol Rebecca Tillman

a megbeszéltek szerint találkozott Branddel, nem szolgált sem nemi

érintkezés, sem bűntett helyszínéül, és a törvényszéki orvostani

vizsgálat nem derített ki semmit. A szálló pusztán arra szolgált, hogy

elmondják Rebeccának, amit el kellett neki mondani, hogy ő aztán

megtehesse a szükséges előkészületeket. Ráadásul egy kicsit későn

mondták el neki, és a késedelem mindig helytelen az ilyen ügyekben.

Talán ha Brand jobban törődött volna a kötelességével… de Brand

szükségképpen csak egy nehézkes és megbízhatatlan eszköz volt.

Akárhogyan is, zsákutca volt, és éppúgy lehetett volna Tillman

nyomozásának a vége, mint a kezdete. Volt ugyan egy név, de

semmit nem tudott hozzá kapcsolni. Tény, hogy Rebecca és Brand

találkoztak, de semmi értelmes magyarázat nem volt a

találkozásukra. Tillmannek föl kellett volna adnia.

Ő azonban nem adta föl. Tizenhárom év múltán előbukkant a

világ véráztatta csatatereiről, az erőszak meg a halál árnyékából, és

váratlan lendülettel folytatta a nyomozást, amiről most úgy látszott,

hogy igazából soha nem is hagyta abba. Kereste a feleségét, aki ilyen

hosszú idő után talán már nem is volt életben, és a gyerekeit, akiket

meg sem ismerne, ha szembemennének vele az utcán.

Az akaraterejével próbálta újjáteremteni életének azt a pillanatát,

amely régen valódi örömmel töltötte el.

Mindennél fontosabb volt Kuutmának és azoknak, akik megbízták

őt és belehelyezték a bizalmukat, hogy Tillman kudarcot valljon.

Ugyanakkor fontos volt húszmillió másik ember sorsa szempontjából

is.

Mert ha Tillman egy kicsit is közel kerülne az igazsághoz,

ennyien halnának meg.

11

A gazdasági igazgató nem volt ott, amikor Kennedy odaért a

főiskolára, sőt tulajdonképpen senki sem volt ott. A történeti tanszék

épülete egy szerencsétlen kinézetű portást kivéve kihalt volt. A

portás mögött egy hirdetőtáblán rég elmúlt koncertek plakátjai

sorakoztak: a Dresden Dolls, a Tunng, az Earlies. Kennedy

megkérdezte tőle, hogy a portás egymaga kinyithatja-e neki a

helyiséget, de ez kívül esett a hatáskörén. És senki más nincs ott?

Senki. És a főépületben? A főépület kívül esett a hatáskörén.

– Hívjon át valakit most azonnal – mondta neki zordan,

felmutatva az igazolványát. – Nem a házi feladatomra szeretnék

haladékot kérni. Egy haláleset ügyében nyomozok.

A szerencsétlen fickó megragadta a telefont, és némiképp sürgető

hangon szólt a kagylóba. Két perccel később Ellis nagy garral sietett

be az ajtón, bosszankodva és idegeskedve.

– Kennedy felügyelő! Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar

viszontlátom – mondta, de arckifejezése sokkal többről árulkodott, és

cseppet sem volt kedves.

– Ellis úr, szeretném még egyszer megnézni Barlow professzor

irodáját. Lehetséges?

– Most? – kérdezte a gazdasági igazgató. A hangjából érződött a

lelkesedés hiánya.

– Ha csak egy mód van rá: igen, most.

– Az a helyzet, hogy holnap diplomaosztó ünnepség van, és még

sok a teendő, ha időben kész akarunk lenni. Ha tudna várni jövő

hétig, akkor már sokkal alkalmasabb volna.

Kennedy nem vesződött azzal, hogy elismételje a mondókáját,

miszerint egy haláleset ügyében nyomoz.

– Nekem úgy is tökéletesen megfelel, ha a saját nevemre

kiveszem a kulcsot. Egyedül is odatalálok. Tudom, hogy ön elfoglalt

ember. Persze ha már túl késő van, visszajöhetek holnap délelőtt –

mondta Kennedy, és gondolatban hozzátette: az istenverte

diplomaosztód alatt.

A gazdasági igazgató gyorsan beleegyezett, és elkérte a

szerencsétlen portástól a takarító kulcsát, ami ott függött mögötte egy

bezárt faliszekrényben.

– Ez nyitja az összes ajtót azon a folyosón – mondta Ellis. – De ha

be szeretne menni más szobákba is, arról természetesen tudnom kell,

mert annak személyiségi jogi következményei is vannak.

– Csak az az egy szoba érdekel. Köszönöm – mondta Kennedy.

Ellis már indult volna, de Kennedy megérintette a karját, hogy

visszatartsa, mire a gazdasági igazgató bosszús arckifejezéssel

fordult hátra. – Ellis úr, van még valami, amit meg szeretnék

kérdezni, mielőtt elmegy. Barlow professzor tagja volt egy írástudók

nevű internetes csoportnak vagy társaságnak. Tud erről valamit?

– Egy keveset – ismerte el Ellis kelletlenül. – Nem az én

szakterületem, ahogy azt mondtam korábban is, de igen, tudom, mit

csinálnak.

– Mit?

– Iratokat fordítanak. Nagyon régi és nagyon bonyolult iratokat.

Olyan kódexeket, amiknek az állaga nagyon leromlott, a

szövegösszefüggésükből kiragadott töredékeket, meg ilyesmiket.

Némelyikük, mint Stuart, szakértője a témának, de szerintem sok

műkedvelő is van a csoportban, aki csak érdeklődik. Ezen a

weboldalon eszmét cserélnek, hipotéziseket javasolnak és

visszajelzéseket kapnak. Stuart azzal viccelődött, hogy ha a CIA

rájön, milyen jól dolgoznak az írástudók, vagy alkalmazzák

mindnyájukat, vagy megöletik őket – mondta Ellis. Kennedy nem

értette a viccet. Kifejezéstelen arcát látva Ellis bővebben is

elmagyarázta. – Mármint hogy milyen jók kódfeltörésben. Egyes régi

kódexek annyira megrongálódtak, hogy a teljes mondanivalót a

szövegnek mondjuk az egyharmadából kell kikövetkeztetniük.

Röntgenfelvételekre, szövetelemzésre meg sok minden egyébre van

szükség, hogy az ember ki tudja találni, mi hiányzik.

– Miért nevezik magukat írástudóknak?

– Fogalmam sincs – felelte Ellis. Most rajta volt a sor, hogy

kifejezéstelenül nézzen. – De talán részben a szó pontos értelme

miatt, másrészt pedig azért, mert így nevezték a Szentírás ismerőit és

magyarázóit az ókori Izraelben. De pontosan nem tudom

megmondani.

– Ismeri a csoport más tagjait is, illetve meg tudná mondani,

hogyan tudnék kapcsolatba lépni velük?

– Szerintem azzal kell felvennie a kapcsolatot, aki a fórumot

működteti – felelte a gazdasági igazgató. Érdeklődése, mely már

kezdetben sem volt hatalmas, szemlátomást megcsappant. – Nem

hiszem, hogy túlzott nehézséget jelentene – mondta, majd újabb

gondolata támadt, és felvonta a szemöldökét. – Persze mindez csak

akkor igaz, ha a szerver és a moderátorok angliai illetőségűek –

gondolkodott el. – Ha, mondjuk, amerikaiak vagy európaiak, akkor

már nem biztos, hogy olyan könnyű, mert, gondolom, felmerülhetnek

jogi akadályok.

– Lehetséges. Köszönöm, Ellis úr, sokat segített – mondta

Kennedy.

Elvette a kulcsot, és elindult a lépcső felé, de még hallotta, amint a

gazdasági igazgató halkan, de éles hangon korholja a szerencsétlen

portást, Ellis ugyanis úgy érezte, hogy mindezt az ő személyes

beavatkozása nélkül is el lehetett volna intézni.

Barlow dolgozószobája pontosan olyan volt, ahogy Kennedy

emlékezett rá, azzal a különbséggel, hogy most későbbre járt az idő,

mint előző látogatásakor, úgyhogy a napfény alacsonyabb szögben

sütött be a rolón át. Megállt az ajtóban, és megpróbálta felidézni, mi

volt az, amit akkor meglátott, mi volt az, ami annyira kitűnt a

környezetéből, hogy megmaradt a tudatalattijában. Arra jutott, hogy

egy vonal volt, egy oda nem illő vonal, a szemmagasságánál

alacsonyabban. Úgy tűnt azonban, hogy most nincs ott, bár lehet,

hogy csak a megváltozott fényviszonyok miatt érezte így.

Fölvette és az üvegezett oldalával kifelé két kezébe fogta a

bekeretezett újságcikket. Az ablakon beszűrődő fény visszaverődött

róla. Mozgó fényszóróként körbejártatta a helyiségben, ezzel

helyettesítve az aznap reggeli napfényt.

Beletelt egy kis időbe, de végül ráakadt. Az egyik padlólap kiállt a

többi közül és árnyékot vetett a hátsó éle mentén. Mintha kiemelték

és visszarakták volna, de nem illesztették volna be pontosan

ugyanabba a helyzetbe.

Kennedy letérdelt, és a körmeit a lap alá csúsztatva, óvatosan

fölemelte. Alatta, a poros padlódeszkákon, szabadon hevert egy kissé

fénylő, téglalap alakú papírdarab. Legfölül egyetlen szó állt: Itt? Kék

golyóstollal, sebtiben firkantották oda, és kétszer aláhúzták. A jobb

alsó sarokban pedig, rendesebb és gondosabb kézírással, vékony

hegyű, fekete tollal írva, betűk és számok sora állt.

PS2

P75

NH II-1, III-1, IV-1

Eg2

B66, 75

C45

Amikor megfordította a papírlapot, látta, hogy egy fénykép.

A távolban egy épület látszott rajta: egy gyár, vagy még inkább

valamiféle nagy raktár egy gazzal benőtt parkoló közepén. A parkoló

aszfaltja repedezett volt, az épület szürkére festett betonfala pedig hat

vagy még annál is több emelet magasra emelkedett. A teteje

közelében volt néhány kisebb ablak, de egyébként összefüggő

betonfelület alkotta a falakat. A fénykép egyik sarkában egy út

részlete látszott. A drótkerítés aránylag jó állapotban volt, de másutt

rengeteg bizonyítékát lehetett látni a pusztulásnak: a szemetet

föltornyozták a kerítés mellett, a gyom átfurakodott az útburkoló

kövek közötti réseken, a fénykép egyik szélén pedig egy elhagyatott

kocsi állt, abroncs nélküli kerekeit téglákkal dúcolták alá. Az egész

kép elmosódott volt és kicsit furcsa szögből mutatta az épületet: vagy

nagyon gondatlanul, vagy nagyon gyorsan készülhetett, például egy

mozgó autó vagy vonat ablakából. Úgy nézett ki, mint egy frissen

befűzött film első kockája, amit azért kattint el az ember, hogy a gép

számlálóját nulláról egyesre állítsa. De ki használt manapság filmet?

Kennedy visszafordította a fényképet, hogy megint megnézze a

hátoldalán lévő betűket és számokat. Valamilyen kód talán? Ha igen,

akkor az üzenet nem volt túl hosszú, hacsak a számok és a betűk nem

egy könyv bizonyos szakaszaira vonatkoztak, mint valami

rejtjelkulcs. Lehet az is, hogy egy kulcs nélküli zár kombinációját

alkották, vagy valami fájl megnyitásához szükséges jelszót, de ennél

többet nem tudhatott meg anélkül, hogy egy másik nyom ne terelné

őt a megfelelő irányba.

Felcímkézte a fényképet, és egy tasakba tette, majd emlékeztetőül

lefirkantotta a jegyzettömbjébe, hogy hol találta. Ez után fölemelte a

szomszédos padlólapokat is, nehogy bedőljön egy kézenfekvő

trükknek. De a többi alatt semmi nem volt.

Eredetileg nem állt szándékában alaposan átkutatni a helyiséget,

csak azt a bizonyos megérzését akarta ellenőrizni, ennek ellenére

most azon kapta magát, hogy sorra vesz más, esetleges rejtekhelyeket

is: az íróasztalfiókok hátulját, bútorok alját, és benézett a falakon

függő képek mögé. Semmi más nem került elő, és az iratok meg

könyvek puszta tömege legyőzte őt. Ezt a rengeteg holmit nem neki,

hanem egy hozzáértőnek kellene átnéznie.

Feltámadt paranoiája, és mivel Barlow-ék villájába is

megpróbáltak betörni, úgy döntött, hogy ezúttal leellenőrzi az ajtót.

Szabványos, ötcsapos zár volt benne, egybeépítve az ajtót nyitó

gombbal. A kulcslyuk körül azonban vékony karcolások voltak, a

zárnak magának pedig túl nagy volt a holtjátéka. Valaki félig feltörte

egy forgatóval, aztán elfordította az egész hengert egy átfordító

pisztollyal, hogy kinyissa.

Ennek voltak előnyei és hátrányai is. Egyrészt akárki is tört be,

nem találta meg az elrejtett fényképet.

Másrészt ki tudja, mi az, amit viszont elvitt.

12

Chris Harper gyűlölte a sablonos, ismétlődő' feladatokat, de azt még

inkább gyűlölte, hogy jól el tudta végezni őket. Miután egyszer

mindenkit felhívott a londoni történésztanácskozás résztvevői közül,

és nem talált újabb hullát, rátért a másik két dologra, amit Kennedy

kért tőle.

Michael Brand már nem lakik a Pride Court szállóban, közölte a

recepciós sajnálattal. Brand már jó néhány hete elment; június

harmincadikán jelentkezett ki. Tehát három nappal Barlow és Hurt,

kettővel Devani halála után. Ezek szerint Barlow húgának igaza volt:

mialatt írástudó társai mindenféle változatos és titokzatos módokon

lelték halálukat országszerte, Brand mindvégig Londonban

tartózkodott. Aztán várt néhány napot, majd lelépett. Talán azért jött,

hogy figyelmeztesse Barlow-t; talán hozott neki, vagy elvitt tőle

valamit. Talán ismerte a gyilkost. Talán ő maga volt a gyilkos. Ezek

közül a feltevések közül valahogy egyik sem fért össze azzal, hogy

miután megtörtént a baj, ő még két napig egy olcsó londoni szállóban

időzött volna.

– Meghagyta az otthoni címét? – kérdezte Harper. A recepciós

erre tartózkodó lett, de csak amíg Harper meg nem említette a

folyamatban lévő nyomozást. Akkor ellenkezés nélkül, önként

megadott egy spanyolországi címet és a hozzátartozó telefonszámot.

Harper megköszönte, tárcsázta a számot, de csak egy vinnyogó

hangjelzést hallott, ami azt jelentette, hogy nem sikerült kapcsolatot

létesíteni, majd egy kattanást. Aztán egy idegesítően előkelő hang

bemondta: „A hívott számon előfizető nem kapcsolható. A hívott

számon…”

Harper ráment a spanyol választási névjegyzékre az Interpol

adatbázisán keresztül, és begépelte a gijóni címet: Campo del Jardin

12. Három név kapcsolódott hozzá: Jorge Ignacio Argiz, Rosa

Isabella Argiz és Marta Pacheco. Semmi Michael Brand, és a

feltüntetett telefonszám más volt, mint amit Brand megadott. Harper

tárcsázott. Jorge Argiz elsőre fölvette. Ismer-e Jorge egy bizonyos

Michael Brandet? Jorge elég jól tudott angolul ahhoz, hogy biztosítsa

a nyomozót: nem ismer ilyet.

Harper félretette Brandet, és az írástudókkal kezdett foglalkozni.

Az internetes keresés első találata az írástudók saját fóruma volt,

amelynek tiszteletet keltő és csillogó kezdőlapja az eltérő

olvasatokról és a vitatható beazonosításokról szóló érthetetlen

zagyvalékkal teli oldalak százait rejtette. Vajon minek az olvasatairól

és beazonosításairól volt szó? Úgy tűnt, semmi esélye rá, hogy

megtudja. A fórumtopikoknak jellemzően olyan címeik voltak, mint

„a festék szétterjedése összekapcsolja az 1-100 változatokat,

NH-papiruszok 2.2.1-3.4.6”, „kép a PH 1071-ről infravörös

spektrummal – 1000 nm-es szűrővel!” és „biztos, hogy zajin? DSS

9P1 14-es sor, 12-es oszlop”. Harpernek ez olyan volt, mintha

szanszkrit nyelven olvasna. A posztok némelyikében ténylegesen

volt szanszkrit szöveg, és még csak nem is kértek érte bocsánatot.

Volt egy KAPCSOLAT pont a menüsorban, de az e-mail-cím,

amire mutatott, egy megszűnt domainen volt, ami valószínűleg azt

jelentette, hogy évek óta nem cserélték, és már nem vezetett aktív

szerverhez. Harper azért küldött egy üzenetet, de nem hitte, hogy

bárki is meg fogja kapni – bejegyzést meg nem írhatott a fórumra, ha

nem csatlakozik a csoporthoz, ami viszont kissé hosszadalmasnak

tűnt ahhoz, hogy a végére járjon a dolgoknak.

Visszalépett a találatokhoz, és szűkítette a keresési feltételeket:

ezúttal az „Írástudók” és a „Barlow” szavak metszetére keresett rá.

Az első két találatot nyilvánvalóan robotprogram generálta: Olvasson

írástudók Barlow történeteket! Nézzen írástudók Barlow fényképeket

és videókat! A harmadik viszont egy rövid poszt volt egy másik

üzenőfalon. Ebben kihirdették, hogy egy bizonyos Sarah Opie

tanárnő a tudomány területén végzett tevékenységéért valami díjat

kap. Az ezt követő sok poszt között volt egy, amit Stuart Barlow írt:

„Megérdemelted, Sarah!” A poszt körülbelül tizennyolc hónapos

volt. A találat azért jött elő Harper listájában, mert Opie tanárnő az

érdeklődési területei és érdemei között felsorolta azt is, hogy tagja az

írástudók társaságának is. Opie a bedfordshire-i egyetemen tanított,

de nem a történelem tanszéken (ami a jelek szerint nem is létezett),

hanem az informatikai és számítástechnikai karon.

Harper tárcsázta az egyetem telefonközpontját, és Opie tanárnőt

kereste. Amikor a recepciós arra kérte, hogy hagyjon üzenetet,

azonosította magát, majd elmagyarázta neki, hogy egy gyilkossági

ügyben nyomoz, és azzal kapcsolatban keresi őt. Rövid, ideges

kapkodás következett, majd kisvártatva maga Opie tanárnő volt a

vonal túlsó végén.

– Elnézését kérem a zavarásért – kezdte Harper. – Tagja vagyok a

Stuart Barlow professzor halálának ügyében nyomozó csapatnak. Ha

jól tudom, ön egy olyan szervezethez tartozik, amelynek ő is a tagja

volt. Az írástudók csoportjához.

Hosszú szünet következett, és Harper már éppen készült megint

mondani valamit, amikor Opie tanárnő végül válaszolt – egy

kérdéssel:

– Ki maga?

Opie tanárnő hangja fiatalabbnak hangzott, mint azt Harper várta,

de rideg is volt a feszültségtől és a bizalmatlanságtól. Harper már

elmondta egyszer, hogy ki ő, de most elismételte.

– A nevem Christopher Harper. Nyomozó vagyok a londoni

rendőrség súlyos bűnesetekkel és szervezett bűnözéssel foglalkozó

részlegéről…

– Hogyan lehetek biztos mindebben? – vágott közbe Opie tanárnő,

még mielőtt Harper végzett volna a formaságokkal.

– Tegye le és ellenőrizze – javasolta Harper. A holttestek növekvő

számára tekintettel a nő paranoiája indokoltnak tűnt. – Hívja a

rendőrséget, kérje a műveleti osztályt, aztán a nyomozói részleget.

Mondja a nevemet, és tegye hozzá, hogy én kértem visszahívást. Én

akkor is itt leszek, és beszélhetünk – fejezte be Harper. Azt várta,

hogy megszakad a vonal, de nem ez történt. Hallotta azokat a tipikus

zajokat, amelyek arra utaltak, hogy van ott valaki, de nem beszél.

– Azt mondta, Stuartról van szó.

– Igen, illetve nem csak róla. Két másik dologról is.

– Miféle dolgokról?

Harper habozott, és ez jutott eszébe: Halott történészekről készítek

listát. Ismer ilyet? Ez még gondolatban is beugrató kérdésnek

hangzott.

– Nézze – mondta végül –, miért nem teszi le, és hív vissza?

Szerintem nyugodtabban tudna beszélni, ha megbizonyosodna róla,

hogy ki vagyok.

– Tudni akarom, miről van szó – mondta a hang a vonal másik

végén, az eddiginél is feszültebben.

Harper nagy levegőt vett. Amikor még egyenruhát viselt, ami

éppen egy évvel ezelőttig tartott, irigyelte a nyomozóktól a csak

rájuk jellemző egyéniséget, a könnyed és természetes tekintélyt. De

lehet, hogy ez egy olyan egyéni sajátosság volt, amit az embernek

éppenséggel el kellett sajátítania.

– Gyanús halálesetek különös sorozatáról van szó – mondta, majd

átlátszó módon helyesbített –, illetve olyanokról, amelyek esetleg

gyanúsnak tűnhetnek.

Tompa, koppanó hangot hallott, mintha a telefon kiesett volna

Opie tanárnő kezéből a padlóra, vagy beleütközött volna valamibe,

miközben megfordult.

– Halló! – mondta Harper. – Ott van még?

– Milyen halálesetek? Mondja el, kérem. Milyen halálesetek?

– Stuart Barlow. Catherine Hurt. Samir Devani.

– Ó, istenem – nyögte Opie zavartan. – Hát nem… nem balesetek

voltak?

– Várjon – mondta Harper. – Ismerte mindegyiküket? Opie

tanárnő, ez fontos. Honnan ismerte őket?

Választ azonban már nem kapott. Hallotta a kattanást, ahogy

letették a telefont, majd a búgó hangot. Tétovázva várt másfél percig.

Ha megint felhívná az egyetem telefonközpontját, a telefonja foglalt

lenne, amíg átkapcsolják a hívását abba az épületbe és arra a

mellékre, ahol a nő van. Ha a nő vissza akarta hívni, és nem csak le

akarta tenni, akkor így nem tudná őt elérni.

Éppen akkor, amikor már felhagyott a várakozással és a telefonért

nyúlt, az megcsörrent. Fölvette.

– Külső hívás az ön részére – mondta a diszpécser. – Egy

bizonyos Sarah Opie.

– Jöhet – mondta Harper. – Kapcsolja.

A telefonközpont zaja átadta a helyét egy másik tér csöndjének.

– Ön az, Opie tanárnő?

– Igen.

– Honnan ismerte azt a három embert? – kérdezte Harper, de

tudta, mi lesz a válasz. Ez valamelyest megmagyarázta, miért volt

déjá vu érzése, miközben hallgatta.

– Mind tagjai voltak az írástudók csoportjának. És…

Harper várt, de nem történt semmi.

– És?

– Ugyanazon a fordításon dolgoztak.

13

Tillman legközelebb Calais-ban bukkant föl, ahol jegyet váltott a La

Manche-csatornán átkelő doveri kompra. Nem véletlenül: ez volt a

legrövidebb tengeri útvonal, így itt volt a legrövidebb ideig zárt

helyen támadásnak kitéve. Kuutma mindazonáltal semmit nem bízott

a véletlenre. Nem mozdította el a megfigyelőit az északi

partvonalról, és a vasúttársaságnál dolgozó spiclijét is teljes

készenlétben tartotta, amíg a saját szemével nem látta, hogy Tillman

felszáll a kompra.

Kuutma még akkor is módszeresen és kínos lelkiismeretességgel

cselekedett. Ez volt az utolsó járat aznap, éjjel tizenegy óra

negyvenkor futott ki, de a calais-i kompkikötő még ekkor is zsúfolt

volt. A Hírnökök – megint három, mint Bukarestben és Párizsban –

utoljára szálltak fel, és ott maradtak a kijáratok közelében, amíg az

orrkapu be nem csukódott, és a vízi jármű el nem kezdett kitolatni a

horgonyzóhelyéről.

Kuutma állt a rakparton és figyelt. Vajon Tillman majd az utolsó

pillanatban megjelenik a fedélzeten, azt állítva, hogy valamit a parton

felejtett, és végül mégis leszáll? Vajon ez is csak egy újabb dupla

vagy tripla blöff lesz?

Úgy tűnt, hogy nem. Nem volt riasztás az utolsó pillanatban, sem

figyelemelterelő tülekedés; nem tört ki pánik, és az indulás után nem

fordult vissza a komp. A hajó zavarkeltő esemény nélkül kifutott, a

fedélzetén Tillmannel meg a három emberrel, akik a megölésére

készültek. Amikor elindult, Kuutma siklóhurkot rajzolt a levegőbe,

az akasztott ember áldását kérve a Hírnökeire.

Heves vágy fogta el, hogy ő is velük lehessen. Megint azon kapta

magát, hogy meddő ötletei támadnak, amitől kiesik a

gondolatmenetből, és ez terméketlen, sőt veszélyes. Nem sok jóval

kecsegtetett, ha az ember így megosztja magát. Most, hogy már

majdnem bevégeztetett, kész volt elismerni, hogy utálta Tillmant, és

túlságosan sokáig várt a zsoldos elleni lépések megtételével, mert

kételkedett saját indítékainak tisztaságában. Nem követné el még

egyszer ugyanezt a hibát.

Nem maradt senki, akiért elkövethetné.

Tillman vegyes érzelmekkel nézte a távolodó francia partokat.

Kartojev megerősített sok mindent, amit Tillman már tudott, néhány

új nyommal is szolgált, és – ami a legfontosabb – meghatározta a

következő úti célját. Most először érezte, hogy kezd közel járni

Michael Brandhez, és hogy míg korábban egy nevet kergetett, aztán

meg egy fantomot, most egy embert üldöz, aki szinte látszik, amint

előtte fut.

Másrészt voltak újabb, megfontolandó furcsaságok, például a

kábítószer. Eddig nem talált kapcsolatot Brand és a

kábítószer-kereskedelem között. Tillman vett már részt titkos

kolumbiai hadműveletekben és általánosságban tudta, hogyan űzik

ezt az ipart. Brand nem úgy járt-kelt a világban, ahogy egy

kereskedelmi utazó vagy egy beszerző szokott. Ha drogügyleteket

bonyolított, miféle drogügyletek lehettek azok? És ha kábítószerben

utazott, miért ment olyan messzire beszerezni az összetevőket,

amelyekhez könnyen hozzáférhetett a legtöbb országban? Tillman

biztos volt benne, hogy nem az egykori Szovjetunió volt Brand

központja. Mindig nagyon rövid ideig tartózkodott csak ott, és akkor

is szigorúan csak néhány emberrel találkozott.

Akkor itt valami ködösítésnek kell lennie. Brand azért

Ingusföldön szerezte be a vegyi anyagokat, mert nem akart nyomokat

hagyni, amik akár egy kicsivel is közelebb vinnének tevékenysége

valódi központjához. És elutasította Kartojevnek a finomított

metamfetaminra vonatkozó ajánlatát, feltehetőleg azért, mert maga

akarta kikeverni. Most pedig akkora adag kikeverésére készült, ami

tízszer nagyobb volt a szokásosnál.

Tillman félretette a kérdést későbbre. Most voltak égetőbb dolgok,

amiken gondolkodnia kellett.

Miközben nyugat felé tartott Európán át, minden eddiginél

világosabbá vált a számára, hogy nemcsak ő üldözi Brandet, hanem

őt is üldözik. Bukarestben csak a szerencse mentette meg. A város

vörös lámpás negyedében sétált, ahol mindenki jól nyitva tartja a

szemét, és egy mellette elhaladó férfi reakciójából kiolvasta, hogy

talán követik. Nem nézett hátra, de tesztelte a feltevést úgy, hogy

átsétált egy zsúfolt utcai piacon, ahol a követői kénytelenek voltak

közelebb kerülni hozzá. Standtól standig haladt, véletlenszerűen

fordulva jobbra-balra, emlékezetébe vésve az arcokat, amelyeket

látott maga körül, aztán félóra elteltével kiválasztott a tömegből egy

embert, akiről egyértelmű volt, hogy követi, és két másikat, akikről

meg valószínűsíthető volt ugyanez. Amint megtudta, kik vannak a

nyomában, pusztán az alkalmas pillanatot kellett kivárnia, hogy

lerázza őket. Viszont halvány gőze sem volt arról, hogy kik ők, és

mit akarhatnak.

Párizsban már felkészült rájuk. Számított rá, hogy ráakadnak, és

résen volt, hogy azonnal észrevegye, ha követni vagy figyelni

kezdik. Így képes volt arra, hogy az ellenkezőjére fordítsa a

helyzetet, és ismeretlen követői egyikét egészen a főhadiszállásukig

követte. Nem járt viszont nagy sikerrel. A ház, amit rejtekhelynek

használtak, a Périphérique-en volt, és három hálózsáktól eltekintve,

amik a csupasz parkettán hevertek egymás mellett, bútorozatlan volt.

Ezek az emberek egyértelműen aszkéták voltak, mint a kora

keresztény szentek, akik éveket töltöttek a pusztában, sanyargatva

magukat. Tillmant zavarta a gondolat, hogy az őt üldöző emberek

képesek ilyen komoly és zord áldozatot hozni. Sőt az is zavarta, hogy

ezek szerint ilyen sokan vannak. Nem értette, hogy egy ilyen méretű

és ilyen jól szervezett társaság miért rabolna el londoni nőket és

gyerekeket.

De talán az üldözés túl erős kifejezés volt. Lehet, hogy csak azt

akarták kideríteni, milyen messzire jutott. Vajon most már jó irányba

halad-e, vagy még mindig körbe-körbe jár? Már késő volt, de most

azt kívánta, bárcsak jobban igyekezett volna téves nyomra vezetni az

üldözőit úgy, hogy Belgiumon és Hollandián át megy. De ha az

ember nem akart repülőre szállni, akkor végső soron csak

ennyiféleképp lehetett az európai kontinensről Angliába jutni, és

mindezt még szerényebb eszközökkel is szemmel lehetett tartani.

És Angliába kellett mennie. Elég időt töltött Párizsban ahhoz,

hogy kapcsolatba lépjen néhány régi baráttal és ismerőssel az

őrző-védő üzletágból. Sokuk még mindig ebben az egyszerre civil és

katonai, látszólag törvényes világban tevékenykedett, és néhány

nagyon érdekes, egyúttal nagyon aktuális és értékes

információmorzsával tudtak szolgálni Michael Brandet illetően. A

szarházi tizenhárom évig nem bukkant fel, de most a felszínre

emelkedett, és Tillmannek ezt nem szalaszthatta el. Egyszerűen nem

volt más választása.

Tillman elfordult a korláttól, és a fedélzeten álldogáló néhány utas

között elhaladva visszament a befelé vezető kétszárnyú ajtón át.

Közben megnézte az óráját; az átkelés mindössze kilencven percig

tartott, és ő örömmel vette tudomásul, hogy már húsz eltelt.

A bárban sokkal nagyobb volt a tömeg. A családok tagjai egymás

felé fordulva ültek, területük határát kézitáskák és hátizsákok

jelölték. Javarészt mogorvának vagy fáradtnak tűntek, de mögülük, a

falakon lévő óriási fényképmásolatokról boldogabb családok

mosolyogtak le, fenntartva a karmikus egyensúlyt. Szabad helyek

híján az emberek részben a hátukat a rekeszfalnak vetve ültek,

részben a pultnak támaszkodtak, amely a helyiség jobb oldalán futott

végig. Az egyetlen csapos Stella Artois sört csapolt az egyetlen

működő csapból; a mellette lévő Guinness-csapra ráírták, hogy

üzemen kívül. A kocsmapult élelmiszeres pultban folytatódott, ahol

az emberek sorban álltak, hogy bagettet és chipset vegyenek. A

levegőben poshadt sör és fáradt főzőolaj szaga terjengett.

Tillman nem érzett éhséget, és szívesebben ivott whiskyt, mint

sört. Látta a Bell's, Grant's és Johnnie Walker whiskyk pult mögött

sorakozó italadagolóit. A hadseregben azonban csak akkor ivott,

amikor feledni akart, és manapság ritkán engedett meg magának

ilyen luxust. Egy-két másodpercig nagy volt a kísértés, a lépteit is

lelassította, de aztán elvetette az ötletet, és továbbsétált. Később,

amikor Londonba ér, lehet, hogy keres majd egy bárt, és felidézi ezt

a röpke mámort, egyelőre azonban inkább éber akart maradni.

Egy helyet keresett, ahol az elvárásainak megfelelően tud ülni:

rálát az összes kijáratra, a háta mögött fal van, és olyan fal vagy pult

közelében ül, amely szükség esetén eltakarja a kilátást. Tudta, hogy

ez ebben a zsúfolt helyiségben nem lesz lehetséges. Azt is tudta,

hogy kissé nevetséges ilyen feltételeket szabni egy olyan

környezetben, amelyben egy esetleges támadást nagyban gátolna az

általa kiváltott, azonnal kitörő vakrémület meg a fejvesztett

menekülés, és amelyben a gyilkos nem tudna hová menekülni, még

ha sikerülne is a támadás. Azok, akik követték őt Bukarestben és

Párizsban, továbbra sem csináltak semmi olyasmit, ami azt sugallná,

hogy bántani akarnák őt. Egyik alkalommal sem tettek mást, mint

hogy a sarkában voltak.

Akkor ez csak paranoia lett volna? Annyira túlzásba vitte a

szokásos óvatosságát, hogy rögeszmévé és elmebetegséggé fajult?

Vagy valami, tudatosan nem is feldolgozott ingerre reagált? Rendes

körülmények között megbízott az ösztöneiben, de már régóta

keményen hajszolta magát. Érezte, ahogy fáradtság nehezedik rá, és

olyan hirtelen, mintha valami tényleg nyomná őt. Ezzel együtt

hirtelen azt is érezte, hogy undorodik a körülötte tolongó emberektől

– az állandó fecsegés úgy hangzott, mintha a saját szívében és

lelkében lévő zűrzavar külső megnyilvánulása lenne.

Tillman utat tört magának a bár túlsó végébe, majd onnan kiment

egy sokkal kisebb előtérbe, aminek az egyik oldalán játékautomaták,

a másikon mellékhelyiségek sorakoztak. A sporttáskája mélyéről

elővette az egyik aprópénzes zacskóját – azt, amelyikben eurós

érmék voltak. Ahogy a táskába túrt, a kezébe akadt Hó úr, az

egyszarvú, ez a bolyhos, gazdátlan, csenevész drágaság, amelyet

most az egyik elülső mancsánál fogva beledugott a farmerja zsebébe.

Ott fityegett hasznavehetetlen kabalaként, miközben Tillman

bedobált negyven-ötven eurót a félkarú rablókba. A karok

húzogatása és a gombok nyomogatása felemésztette az időt anélkül,

hogy a figyelmét lekötötte volna, amelyet így az elhaladó és őgyelgő

emberekre tudott fordítani, akik teljes meggyőződéssel őgyelegtek és

haladtak el mellette. Semmi gyanús. Nem kondult meg a vészharang.

Persze Bukarestben sem kondult meg. Nem fogja megúszni, ha

alábecsüli az ellenségeit.

Amikor Tillmannek végül elfogytak az érméi, megnézte az óráját.

Mostanra már túl kellett hogy legyenek a félúton. Visszament a

bárba, beállt a sorba, és vett egy kávét, de a zaj és az

összezsúfolódott tömeg keltette klausztrofóbiás érzés megint

rátelepedett. Kettőt sem kortyolt az íztelen löttyből, aztán kisétált az

előtérbe.

Nemigen lehetett máshová menni. Úgy döntött, az átkelés utolsó

félóráját a fedélzeten tölti, de érezte, hogy utoléri a fáradtság.

Koffein híján legalább fröcskölhetne egy kis hideg vizet az

arcába. Bement az ajtón, amelyen egy stilizált férfi képe volt, aki úgy

tartotta a karját az oldala mellett, mint egy párbajba induló

vadnyugati mesterlövész.

Ablaktalan, kocka alakú helyiségbe lépett. A mosdókkal szemben,

az egyik fal mentén voltak a piszoárok, hátul pedig három fülke

sorakozott. A padlón állt a víz, ami az egyik mosdóból loccsant ki,

mert dugó helyett vécépapírt tömtek bele. Egyetlen, pislákoló

neoncső világította meg a nyomasztó helyiséget.

A dzsekijét az óvszer-automatára terítette, a sporttáskáját a

lábához tette a földre, és sokáig folyatta a hideg vizes csapot, majd

végül kénytelen volt elfogadni, hogy a víz langyos marad. Azért így

is az arcába fröcskölte, majd bekapcsolta a kézszárítót, és lehajtotta a

fejét, hogy azt érje a hőlégsugár.

Amikor fölegyenesedett, ott voltak. Egymás mellett álltak, és már

vetették is rá magukat. Két öltönyös férfi, meglepően jóképűek, jó

megjelenésűek és komoly külsejűek. Ez a típus azért szokott kopogni

az ember ajtaján, hogy megkérdezze tőle, megtalálta-e Jézust, vagy

hogy vajon a konzervatív jelölt számíthat-e a szavazatára. Annyi

ideje volt még Tillmannek, hogy észrevegye, milyen hátborzongató

összhangban mozognak – ez olyasvalami volt, ami csak egy edző

vagy parancsnok irányítása alatt folytatott vég nélküli gyakorlás

eredménye lehet. Aztán fölemelték a karjukat, és a fejük fölött

pislákoló neoncső fénye megvillant a kezükben lévő, rövid tőrökön.

Tillman a bal kezével leakasztotta a dzsekijét az

óvszer-automatáról, és megforgatta a levegőben maga előtt,

miközben behátrált a kis helyiségbe. E mozgó védőernyő mögött

előszedte súlyos revolverét a megszokott helyéről, bedugta hátul az

övébe, és ugyanazzal a mozdulattal kibiztosította.

Úgy tűnt, a két férfi számított erre. Miközben rájuk emelte a

fegyvert, az egyikük félig elfordult és a fordulás irányával

ellentétesen hátrarúgott a lábával: tökéletes karate-mozdulat. Tillman

látta, ahogy a rúgás közelít hozzá, de a férfi olyan embertelenül

gyorsan mozgott, hogy hiába látta, az nem segített rajta. A fickó a

sarkával belerúgott Tillman csuklójának a belső oldalába, és kiütötte

belőle a fegyvert. A revolver egy csattanással a padlóra esett.

A két férfi megsuhogtatta a késeket, mintha el akarnák dobni őket;

egyikük Tillman szívére, másikuk az arcára célzott. Tillman erre úgy

tett, mintha jobbra térne ki, és odacsapott a dzsekivel, mint egy

cséphadaróval, hogy az a tőle balra lévő férfi csuklója köré

tekeredjen. A másik férfi tőre széles, mély vágást ejtett a felkarján,

de Tillman nem törődött a fájdalommal. Megrántotta a dzsekit, hogy

közelebb húzza az egyik férfit, és belefejelt az arcába, aztán – mivel

nem esett össze – mögé került, hogy pajzsként használja, és

lélegzetvételnyi szünethez jusson.

A két férfi megint teljes összhangban mozogva reagált. Az,

amelyik belegabalyodott a dzsekibe, leguggolt, a másik pedig fölé

hajolt, és újra lecsapott a tőrrel. Tillman térdből hátrahajolt, mint egy

limbótánc-vetélkedő résztvevője, és így éppen nem érte őt el a kés.

A támadó átugrott térdelő bajtársán, és ismét előrenyomult, a kést

előre-hátra suhogtatva Tillman hasával egy vonalban. Tillman

ösztönösen leeresztette a kezét, hogy útját állja egy esetleges

kibelező döfésnek, de az ösztön majdnem a halálát okozta. A férfi a

keze mögött emelte fel a kést, olyan könnyedén mozgatva ide-oda

körülötte, mintha ott se lenne. Félrerántotta a fejét, és érezte meg

hallotta is, ahogy a levegő szétválik az arca mellett elhaladó tőr

körül.

A másik férfi már ismét talpon volt, és odasorolt az első mögé.

Valószínűnek tűnt, hogy a dolgok rosszról még rosszabbra fordulnak.

Tillman mérlegelte az esélyeket. A férfiak karatéban való jártassága

nem nyűgözte le különösebben: mindketten törékenyebb testalkatúak

voltak, mint ő, és még a kések sem számítottak volna túl sokat a kis

alapterületű mosdóban. Inkább a kettő az egy ellen felállás és a

férfiak megdöbbentő sebessége tette lehetetlenné a helyzetet. Ha nem

változtat a taktikáján, valószínűleg tíz másodperc sem kell, és

meghal.

Tillman egyetlen reménye az volt, ha valahogy javítja az esélyeit.

A feje fölé nyúlt, és pontosan a neoncső közepébe csapott az öklével.

Ablakok híján a neoncső volt az egyetlen fényforrás a

helyiségben. Az üveg csörömpölve tört szét, ahogy Tillman csupasz

ízületei hozzáértek, és a mosdó teljes sötétségbe merült.

Tillman a földre vetette magát és gurulni kezdett. Tapogatódzva

kereste a fegyvert, amelynek a helyzetét megőrizte az

emlékezetében. Semmi.

Lábak toccsanását hallotta a kiömlött vízben. Valami mozgott tőle

jobbra. Kirúgott a lábával, valamihez hozzáért, aztán továbbgurult.

Az ujjbegyeivel ezúttal súrolta az ismerősen hűvös fémtárgyat.

Kezével kitapogatta a markolatot, felemelte a revolvert,

fölegyenesedett, és széles ívben tüzelt: egyszer, kétszer, háromszor,

úgy helyezve el a lövéseket, hogy négyfelé ossza a helyiséget.

Ezzel tudatos kockázatot vállalt, hiszen ha vaktában tüzel,

elárulja, hol van. A tökéletes sötétségben mi sem lenne könnyebb,

mint az egyik, iszonyatosan éles kést közvetlenül a torkolattűzbe

dobni. De az Unica revolver ,454-es Casull lövedékkel volt töltve,

ami a Magnumnál is hatékonyabb volt. Ilyen távolságból még az sem

számítana, ha mindkét támadója golyóálló mellényt visel az elegáns

öltöny alatt. Már egyetlen találat is végleg hazavágná őket.

Tillman fejmagasságban tartotta a fegyvert, és nyolcas alakban az

ajtó felé hátrált. Szinte fotografikus memóriája ismét a segítségére

sietett, és már három lépés után érezte, ahogy háta beleütközik az

ajtókilincs tompa végébe.

Újabb mozgás, ezúttal tőle balra. Arrafelé lőtt, egyetlen töltényt

hagyva a revolver dobjában, és kirúgta az ajtót maga mögött. A fény

ék alakban áradt be a helyiségbe, és vele együtt a játékautomaták oda

nem illő csilingelése a szemközti falmélyedésből. A sötétben

mindkét férfi Tillman felé nyomult. Egyikük a karjára szorította a

kezét; ezek szerint az utolsó lövés súrolta. A másik Tillmanre vetette

magát, és egyenesen felé döfött a késsel.

A váratlanul beözönlő fény nélkül a tőr telibe találta volna a

torkát, de azzal, hogy Tillman az utolsó pillanatban meglátta,

önkéntelenül felidéződött benne a krav maga kiképzés, amit

zsoldosévei alatt kapott egy Vincent Less nevű ravasz vén rókától.

Miközben kizuhantak a folyosóra, a jobb kezével, amiben még

mindig ott volt a fegyver, eltérítette a csapást, aztán a szabad kezével

elkapta a férfi csuklóját, és úgy megcsavarta, hogy az elejtette a kést.

A férfi megragadta Tillmant, aki a mozdulat befejezéseként

megütötte a revolver agyával, mire az elesett. De Tillman közben

már kibontakozott a férfi szorításából, feltápászkodott, megfordult és

elfutott. Az egyik ellenfele a földön hevert, a másik legalábbis

megsérült, viszont neki csak egyetlen lövedéke maradt – ráadásul

akár nyer, akár veszít, nem engedhette meg magának, hogy ott

maradjon egy esetleges hivatalos vizsgálatra.

Tillman nem a bárba indult, hanem az ellenkező irányba. Arra

gondolt, hogy az emberek bizonyára meghallották a lövéseket, és a

pánikba esett tömegen valószínűleg nem fog tudni áthatolni.

Lelassított, majd az első adandó helyen befordult. A folyosón

azonnal beleütközött a vámmentes boltból kiözönlő tömegbe.

Egyértelmű volt, hogy a csetepaté hangja elhatolt oda is, de a jelek

szerint senki nem tudta, honnan jöttek a lövések, és ezért senki nem

is tudta igazán eldönteni, merre fusson. Tillman a lehető

leggyorsabban átverekedte magát a megzavarodott sokaságon. Az

adott pillanatban az emberek számára a legnagyobb veszélyt az ő

közelsége jelentette.

Talált egy lépcsőt, azon felment, és az elhagyatott felső fedélzetre

jutott. Egy másik ajtón át, gyakorlatilag egyszerre vele, egy nő

bukkant fel a fedélzet túlsó végén. Megállt, és amikor meglátta őt,

rábámult, mintha zavarodottság vagy aggodalom fogta volna el.

– Menjen vissza! – kiáltotta neki Tillman, majd a korláthoz ment

és kinézett. Még mindig jó néhány kilométer választotta el őket a

doveri parttól, de a hajón többé nem volt biztonságban, úgyhogy

nemigen volt más választása. Ha ott marad, kihallgatják, és ha

kihallgatják, letartóztatják – ha másért nem, engedély nélküli

fegyverviselésért.

A nála lévő iratok nagy része a dzsekiben maradt, a mosdóban. Ez

is kellemetlenséget jelentett, mivel ezúttal a saját neve alatt utazott.

De ez olyan kellemetlenség volt, amivel ráért foglalkozni. Kibújt a

cipőjéből és félrerúgta.

Éles fájdalom hasított belé, ami teljesen meglepte. A tompa fájás

aztán hirtelen és kínzón gyötörve terjedt szét a testében. Amikor

megfordult, látta, hogy a nő felé tart, és újabb kést húz elő az övéből.

Az első tőr egészen Tillman csontjáig hatolt, és most a combjából állt

ki a markolata.

A nő szép volt, és a vonásai nagyon hasonlítottak a mosdóbeli

férfiakéhoz: fehér bőr, sötét szem, sötét haj, arcán ünnepélyes

kifejezés, mint egy gyermek, akit a tanára felszólított, hogy

szavaljon.

Semmit nem lehetett tenni a második dobás megakadályozására,

mert a nő már magasba emelte a kezét a feje mögött. Tillman

elővette a fegyverét, de már akkor tisztában volt vele, hogy nem fog

tudni célozni és tüzelni is a rendelkezésére álló rövid idő alatt. Azért

követte a nő karjának irányát, és amikor az elhajította a kést, Tillman

meghúzta a ravaszt. A tőr olyan gyors volt, hogy szinte nem is

látszott, kivéve a röppályájának azt a rövid szakaszát, ahol

megcsillant rajta egy irányfény.

A golyó eltalálta a tőrt, és az zizegve repült el a feje fölött.

Tillman tudta, hogy ezt sokkal inkább a szerencsének, mintsem az

ítélőképességének köszönheti, és hogy ezt a mutatványt akkor sem

tudná megismételni, ha rengeteg ideje és egy töltött fegyvere is

lenne.

Fölszökkent a korlátra, és a vízbe vetette magát. Újabb kés repült

el a válla fölött, ami szinte súrolta őt, és elkísérte eszeveszett,

parabolikus ugrásán. A kés bőven elkerülte.

A hideg víz összecsapott a feje fölött, ő pedig merült lefelé a

sűrűbb, hidegebb és barátságtalanabb közegbe, majd lelassult,

megállt és elkezdett emelkedni.

A lába már kezdett megmerevedni, de ő némi erőfeszítéssel

bukfencezett egyet a vízben, és úszott tovább lefelé. Az éjkék, szinte

fekete vízben nemigen lehetett megállapítani, mi merre van, úgyhogy

nem tudhatta biztosan, hol van a komphoz képest. Azért, hogy kicsit

távolabb kerüljön tőle, legjobban tette, ha lent marad, ameddig csak

bír.

Amikor már fogytán volt a levegője, abbahagyta az úszást, és

emelkedni kezdett. Abban a pillanatban, amikor levegője elfogyott,

meglátta, hogy valami kiesett a zsebéből és most száll alá a mélybe,

oda, ahová már nem tudja követni. Egy fehér tárgy, ami a komp

tatlámpájának homályos, átszűrődő fényében megvillant, mint egy

madár szárnya.

Hó úr volt.

Tillman jóval a komp mögött bukkant fel a víz alól. Nem látott

hátrafelé néző vagy mutogató alakokat a fedélzeten. Az éj sötétje

elrejtette őt, a gyilkosok pedig aligha fogják jelenteni, hogy beugrott,

úgyhogy valószínűleg nem fogják keresni. A szinte maróan hideg víz

csökkentette a vérzést, és – lévén Anglia déli partja elég nagy célpont

– valószínűtlen volt, hogy elvéti az irányt.

Végre választ kapott a kérdésére is. Azok, akik követték őt,

tényleg holtan akarták látni. Ez talán azt jelenti, hogy Michael Brand

fél tőle. Remélte, hogy így van.

Azt viszont nem remélhette, hogy megtalálja Hó urat a sötétben és

a metszően hideg vízben. Minden erejét össze kellett szednie, ha élve

akart partra jutni.

– Bocsánatot kérek – motyogta, miközben a hullámok ringatták és

paskolták őt. Nem a játéktól, hanem a lányától, akit már oly sok éve

elveszített. Úgy érezte, mintha valamiképp elárulta volna Grace-t, és

eltűnt volna egy láncszem, amit igazából nem veszíthetett el.

Életben maradni: most csak ez számított. A komp farvize alapján

tájékozódva elindult északi irányba, a part felé, ami még mindig

tizenhat kilométerre volt.

14

Amikor Kennedy beszólt a főiskoláról, hogy ellenőrizze, Harper

hogy halad, a férfi bocsánatos önteltséggel elmondta neki, hogy talált

egy kapcsolódási pontot a három halott tudós között. Ez fontos hír

volt, de ahogy Harper elbeszélte, egyre veszített jelentőségéből, mert

Kennedy újabb meg újabb kérdésekkel hozakodott elő, amiket

Harper föl kellett volna hogy tegyen Sarah Opie-nak a telefonban: A

három halott írástudó csak a weboldalon keresztül állt közvetlen

kapcsolatban egymással, vagy ismerték egymást máshonnan is?

Mióta tartott a közös projektjük, és ki tudott róla? Volt más is, aki

együtt dolgozott velük, és nem volt ott a londoni

történésztanácskozáson? Nem volt ez lecseszés Kennedy részéről,

csak ilyen volt a munkamódszere, amit Harper már rövid

ismeretségük alapján is tudott. Ahogy rakta össze az agyában a

dolgokat, úgy jött rá, milyen információkkal rendelkeznek, és mire

van még szükségük.

– Úgy gondoltam, ennek egy része várhat, míg személyesen fel

nem keressük – mondta Harper megbántódva. – Hiszen ez a nagy

áttörés, nem igaz? Tudjuk, mi jelentette közöttük a kapcsolatot. És ha

ezt tudjuk, már nem lehetünk messze attól sem, hogy találjunk

indítékot is. Viszont tudtam, hogy kell majd tőle egy teljes vallomás,

és nem akartam előre ötleteket adni neki.

– Jól tette. De mondja csak, mit fordítottak?

– A Rum-kódexet. Ez szemmel láthatóan állandó vicc tárgya az

írástudók üzenőfalán. A legtöbben úgy gondolják, hogy hamisítvány.

De Opie tanárnő azt mondta, hogy Barlow új nézőpontból vizsgálta,

annak alapján, amire a kutatásai során rájött azokról a kora

keresztényekről. A szinoptikusokról.

– Gnosztikusokról.

– Vagy bármi. Szóval visszajutottunk Barlow-hoz. Ő kezdte

fordítani ezt a rumos dolgot, és ő vette be a másik kettőt.

– Csak a másik kettőt? Tehát senki mást nem vontak be? Senkit,

akit figyelmeztetni kéne, hogy valaki esetleg meg akarja ölni?

– Nincs több közreműködő – felelte Harper, aki ebben a

kérdésben szilárdabb talajon állt. – Barlow szólt egy másik fickónak

is, aki nagy szakértője ezeknek a régi kéziratoknak. A neve Emil

Gassan, és valahol északon, Skóciában dolgozik. De ő kerek perec

elzárkózott attól, hogy bármiben is együttműködjön Barlow-val.

Lényegében megmondta neki, hogy kopjon le.

– És Opie? Ő honnan tudja mindezt?

– A fórum posztjaiból? – mondta Harper, végül kérdő hangsúllyal.

– Rendben, elismerem, ez csak találgatás. Kétszer is egyenesen

rákérdeztem, de mind a kétszer sikerült kitérő választ adnia. Barlow

barátja. Hát annyi biztos, hogy ismerték egymást, mert Barlow

hozzászólt ezen az üzenőfalon, amikor Opie valami nagy díjat kapott.

De nagyon határozottan azt állította, hogy nincs benne a dologban, és

kétszer is elmondta, hogy semmi köze a projekthez.

– És mégis tudta, miről szól a projekt?

– Nem volt az titok – emlékeztette Kennedyt, és nagyon

igyekezett, hogy kerülje a csípős hangot, bár kezdte úgy érezni, hogy

Kennedy valódi mondanivalója az, hogy ő egy tökkelütött, aki nem

tud kikérdezni egy gyanúsítottat. – Ez a nő aktív az írástudók

oldalon, úgyhogy nem hiszem, hogy bármi szokatlan lenne a

tájékozottságában. Különben pedig maga is megkérdezheti őt. Össze

kéne hoznom vele egy találkozót, igaz? – kérdezte és közben az

órájára nézett.

Hat elmúlt, ami azt jelentette, hogy nagy valószínűséggel már nem

fogják az egyetemen találni Opie-t. Meg kéne szerezni az otthoni

számát vagy a mobilját, hátha elérik őt menet közben. Opie nem

örülne. Már Harper előzetes és nagyon óvatos kérdezgetésére is

elkomorult. Megijedt, és megrázta az eset, ahogy ez előfordulna

bárkivel, amikor megtudná, hogy három ismerőse talán ugyanannak

a gyilkosnak esett áldozatául. A válaszai egyre tömörebbek és

kurtábbak lettek; Harper szerint ezzel nem az együttműködéstől akart

elzárkózni, hanem már az is nehézséget okozott neki, hogy ezen a

problémán elgondolkodjon. Ahogy egy baleset okozta testi sérülés

sokkot idéz elő, a lelki sérüléstől is leblokkolhat az elme, és ez volt a

valódi oka annak, hogy Harper nem faggatta tovább Opie-t a

részletekről. Attól félt, hogy lelki válságba sodorja, amiből hosszú

távon sem tudna felépülni.

– Ma estére már hagyjuk – mondta Kennedy, Harper őszinte

megkönnyebbülésére. – Azt hiszem, következő lépésként vissza kell

mennünk a főfelügyelőhöz. Amikor nekünk adta az ügyet, azt

gondolta, hogy majd szépen elsikkad. Most már tudnia kell, hová

fajult, hogy döntést hozhasson arról, kiket von be.

– Úgy érti, hogy esetleg egy másik csapatnak adja az ügyet? –

kérdezte megütközve Harper. – Nahát arról szó sem lehet, őrmester.

Ez az én sorozatgyilkosom. Úgy értem, a miénk. Már nevet is adtam

neki.

– Chris, a világért sem akarom…

– A Történész. Ilyenekre is gondolni kell, Heather. Ha azt akarja

az ember, hogy az újságok a címlapon hozzák az ügyet, adni kell

nekik valamit, amin csámcsoghatnak. Alig várom az első

sajtótájékoztatót.

– Ez mind szép és jó, Chris, de a sajtótájékoztatón mi valószínűleg

nem leszünk ott.

– Ott leszek, ha beledöglök is – mondta Harper. Kennedy

felsóhajtott, mint egy anya, amikor konok gyerekével beszél.

– Nagy valószínűséggel nem akarják majd nagy dobra verni, mert

első körben eltolták a vizsgálatot Barlow ügyében. Ha mégis tartanak

médiaünnepélyt, mérget vehet rá, hogy maga Summerhill lesz a

mikrofonnál. Talán megengedi, hogy mi is ott üljünk és komolyan

nézzünk. Megírta a jelentést azokról, amiket kiderített?

– Nagyjából – hazudta Harper a macskakaparásra nézve, amit

menet közben firkantott le. Ez idáig semmit nem gépelt le, és semmit

nem iktatott.

– Hagyja az íróasztalomon. Hozzáteszem az enyémet, és

odadobom Summerhill iratgyűjtő tálcájára még ma este. Aztán reggel

bemegyünk hozzá, és rávesszük, hogy nyilatkozzon. Ha függőben

van egy fontos tanúkihallgatás, az megköti a kezét: nem akarja majd

hátráltatni a dolgokat úgy, hogy az megmutatkozzon az aktában.

Viszont adja meg nekem annak a másik fickónak a számát; a skótét,

aki nemet mondott Barlow-nak. Még ma fölhívom.

– Rendben – felelte Harper, és lassan lediktálta Emil Gassan

számát, hogy Kennedy le tudja írni. De továbbra is ideges volt. –

Ugye igazából nem gondolja, hogy Summerhill elveszi tőlünk az

ügyet?

– Magától talán nem. Viszont biztos, hogy egy másik rangidős

rendőrt fog ráállítani.

– Miért?

– Mert ha kiderül erről az ügyről, hogy már nem csupán valami

marhaság, amivel az ember idejét lehet rabolni, akkor már nem az én

előjogom, hogy foglalkozzam vele. Ha jobban belegondolok, ne is

hagyja a jegyzeteit az íróasztalomon. Küldje el a fájlt, és én majd

kinyomtatom az egészet egyben.

Kennedy nem mondta, de Harper tudta, hogy Combes és kis

csapata jutott az eszébe. Gonoszságból vagy puszta kíváncsiságból,

mert nincs jobb dolguk éppen, aggály nélkül megnéznék és

elolvasnák a Kennedy íróasztalán heverő papírt. Aztán ha

meglátnának benne valamit, ami megtetszik nekik, minden erővel

azon lennének, hogy megszerezzék, és őt meg Kennedyt hirtelen

kétfelől szorongatnák. Harper egyébként is úgy képzelte, hogy ez a

többszörös gyilkosság (a háromszoros emberölés még jobban

hangzott) bizonyítja az egyetemes törvényt – amiről remélte, hogy

egy napon majd róla nevezik el –, hogy a nagy nyomozók varázslatos

módon vonzzák az olyan eseteket, amelyek méltók arra, hogy

hátborzongató tehetségüket bevetve foglalkozzanak velük.

Miután Kennedy letette, Harper rájött, hogy elfelejtette mondani:

Michael Brand hamis nevet és címet adott meg. Amit Opie tanárnőtől

megtudott, az teljesen kitörölte ezt a kis információmorzsát az

agyából. Talán jobban lenyűgözte volna Kennedyt, ha azzal a hírrel

kezdi, hogy van egy igazi gyanúsítottjuk. Hát majd megtudja az

ügyről készített feljegyzéseiből, és aztán felvilágosíthatja őt arról,

hogy milyen kérdéseket kellett volna föltennie a spanyol fickónak a

telefonban.

Begépelte a feljegyzéseit – szintén egy olyan unalmas feladat,

amihez kissé kínos módon jó érzéke volt –, aztán indulni készült.

Elkezdett összepakolni, de még nem jelentkezett ki. Stanwick

odaballagott, és beleolvasott a megnyitott fájlba a válla fölött. Harper

félrefordította a monitort.

– Jézus Mária, csak néztem – zsörtölődött Stanwick. – Különben

is azt hittem, ez az ügy csak nyűg, amitől nem lehet megszabadulni.

Ezért adták neked és a vészmadárnak. Szóval mi a nagy titok?

– – A gyilkos itt van közöttünk a részlegnél – mondta Harper.

Lehet, hogy a főfelügyelő. De akár te is lehetsz.

– Ezt értenem kéne? – bámult rá Stanwick tanácstalanul.

– Igen – mondta Harper. Lenyúlt a konnektorhoz és kihúzta, úgy

kapcsolva ki ezzel a számítógépet, hogy a fájl még meg volt nyitva. –

Azt jelenti, hogy törődj a magad dolgával – azzal odébb ment,

közben várta, hogy a jól megtermett férfi a vállára teszi a kezét,

körbefordítja, és behúz neki egyet. Stanwick azonban csak

meglepetten füttyentett. Harper már akkor sem tett jó benyomást

rájuk, amikor nem volt hajlandó beszállni Kennedy

pocskondiázásába, ez a fütty azonban világosan jelezte: Harpernak

sikerült elérnie, hogy beskatulyázzák.

De Harper igazából nem törődött vele. Általában véve ambiciózus

volt, de inkább a tapasztalatot hajszolta, semmint a szakmai

előmenetelt. Rendkívüli dolgokat akart látni és csinálni. Az

egyenruha túl szűknek bizonyult számára, és talán a

nyomozóhivatalról is az derül majd ki, hogy szűkös. Ő csak vad

kalandokat akart.

Harper távozása után néhányan még átsodródtak a medvevermen, de

egyre többen távoztak; a kezdő nyomozók és az őrmesterek

egyesével vagy kisebb csoportokban szivárogtak el. Mire Kennedy

nyolc körül megérkezett, a nagy helyiség üres volt, de ő ezt egy

csöppet sem bánta.

Beletelt egy kis idejébe, amíg megírta a jelentést az aznap végzett

munkáról. Nem is azért, mert sok információt szerzett: bármilyen

szenzációs dolgokat is tudott meg, azokat össze lehetett foglalni

néhány hatásos mondatban. Csak védeni akarta magát, hogy később

ne lehessen őt hibáztatni. A baklövéseket ugyan már az ő bevonása

előtt követték el, ez azonban nem nyújtana sok védelmet, ha egy

fejnek hullania kell. És így, hogy már három gyilkosságon siklott át a

rendőrség, egyre valószínűbbnek tűnt, hogy a közhangulatnak

engedve valakit eltávolítanak az állásából.

Ezért is akarta kifogástalanul megírni a jelentését. Ő és Harper

akkurátusan ragaszkodtak minden szabályhoz és előíráshoz, kivétel

nélkül mindig végtelenül udvariasak voltak a tanúkkal, minden

kétségüket eloszlatták, és a szabályokat pontosan betartó,

megfeszített iparkodásukat csak azért szakították meg, hogy az

eseményekkel egy időben mindenre kiterjedő feljegyzéseket

vezessenek arról, amit csinálnak. Röviden szólva a rendőri munka

angyalai voltak.

Átolvasta Harper jegyzeteit, és hangosan káromkodott, mert szinte

sokkolta a Michael Branddel kapcsolatos információ. Hamis cím?

Kitalált telefonszám? Atya isten. Miért nem szegezte Opie-nak a

kérdést, hogy Brand vajon mit mondott magáról az írástudók

fórumán? Még mindig írt oda posztokat? Az oldal moderátorai tudják

valamilyen elérhetőségét? Ha Brand hazudott a címét illetően, ki

tudja, mi másról hazudott még – és Rosalind Barlow azt mondta,

hogy a bátyja a halála előtti este találkozott Branddel. Lehet, hogy ő

az emberük, de legalábbis egy életbevágóan fontos tanú, és már

háromhetes előnye volt velük szemben.

Mi volt még hátra? A skót fickó, Emil Gassan. Fölhívta őt azon a

számon, amit Harpertól kapott, de arról az derült ki, hogy egy

egyetemi telefonközpont. A recepciós közölte vele, hogy Gassan

tanár úr már távozott, majd az azonosítás körüli szokásos hűhó után

kiadta neki a személyes elérhetőségét. Megpróbálta őt az otthoni

telefonján, de azt nem vette föl, aztán a mobilján, de az ki volt

kapcsolva. Miután kifogyott a lehetőségekből, hangposta-üzenetet

hagyott Gassannek, amiben tájékoztatta, hogy egy függőben lévő

nyomozásról van szó, és meghagyta a saját elérhetőségét. Aztán az

eszébe véste, hogy később még próbálja meg újra az otthoni számot

és a mobilt.

Nyugtalan gondolatokba merülve kinyomtatta Harper jelentését,

és hozzátette a sajátjához. Gyűlölte, hogy neki kell behoznia a

lemaradást, és hogy akadályoztatva van, mert más rendőrök rosszul

végezték a dolgukat. Máris három hetet csúsztak, és mindenről

lekéstek. E-mail-csatolmányként elküldte a feljegyzést

Summerhillnek, aztán végigsétált a folyosón a főfelügyelő

titkárnőjének az íróasztaláig, és az ügyre vonatkozó akta többi

részével együtt otthagyta a nyomtatott változatot is az iratgyűjtő tálca

tetején, ahol biztosan meglátja másnap reggel.

Kész. Most már semmi nem gátolta abban, hogy hazamenjen.

Nem volt jó oka arra, hogy tovább halogassa.

Visszament a kabátjáért a medveverembe, és közben észrevette,

hogy az acél patkányfogó eltűnt a szemeteséből. Akárki hozta be

azért, hogy őt megijessze, bizonyára szüksége volt rá. De az is lehet,

hogy legközelebb az iratszekrényében vagy az öltözőszekrényében

bukkan rá.

Ahhoz képest, ami otthon várt rá, ez a pitiáner kötekedés teljesen

eltörpült.

15

Kennedy tíz óra után ért haza a Pimlico olcsóbb részén lévő

lakásába, úgyhogy immár az egymást követő negyedik alkalommal

hallhatta, amint Izzy disznóságokat mond Kennedy apjának, Peternek

a füle hallatára. Ez azt jelentette, hogy bocsánatot kell kérnie Izzytől,

miközben dühös is volt rá. Az a fajta keserű és savanyú kotyvalék

volt ez, amitől Kennedy ingerlékeny lett.

Izzy a fölöttük lévő lakásban lakott, és össze tudta kötni a rendes

munkáját azzal, hogy Kennedy apjára – meg a lenti szomszédok

gyerekeire is – vigyáz. Rendesen egy erotikus telefonszolgálatnál

dolgozott, és többnyire este kilenckor kezdődött a műszakja. Ha

Kennedy későn jött haza, Izzy fogta a telefonját, és bejelentkezett,

Peternek pedig végig kellett hallgatnia a „Bébi, szeretnéd belém

verni?” száz-egynéhány változatát.

A jelek szerint Izzy sokkal könnyebben megbirkózott ezzel, mint

Kennedy. Egyáltalán nem zavarta, hogy az öregember hallgatja az

előadását. Sőt elmondása szerint még jobb teljesítményre ösztökélte,

hogy megpróbáljon kipréselni valami minimális reakciót Peterből.

Tudta, hogy a főnöke néha ellenőrzi a hívásokat, mert meg akart

bizonyosodni róla, hogy ha már a kuncsaftok – úgyszólván –

beleadnak apait-anyait, akkor a lányok is. Izzy nem akart feddést

kapni azért, mert nem elég disznó a beszéde, és igazi kihívásnak tűnt,

hogy megzavarja Peter szinte zenszerű nyugalmát.

Kennedy ezt sok szempontból zavarónak tartotta, és érzelmeit

ínég tovább bonyolította, hogy őrülten vonzónak találta Izzyt. Barna

hajú, vékony nő volt, a dereka keskeny, a feneke hatalmas, vagyis

szinte teljesen egyezett Kennedy ideáljával. De mivel előnyös volt

számára a megállapodás, miszerint Izzy vigyáz az apjára, és mert a

nő csaknem tíz évvel fiatalabb volt nála, Kennedy nem érezte úgy,

hogy képes lenne kikezdeni vele.

Minden alkalommal, amikor végig kellett hallgatnia, amint Izzy

telefonszexet folytat egy magányos maszturbálóval, keserédes érzés

töltötte el, és felkorbácsolódtak kielégítetlen vágyai.

De nemigen volt más választása. Az igazság az volt, hogy az

időszakos felügyelet, amire az apjának mindig is szüksége volt, egyre

folytonosabbá vált. Kennedy hosszasan mentegetődzött, de a

szomszédja egy intéssel elhárította a bocsánatkérő szavakat. A

telefont még mindig a füléhez szorította, habár éppen szünet volt.

– Már evett – mondta, miközben zsebre vágta a kis cédulákat,

amire Kennedy felírta az utasításokat. – Bolognai spagettit, mert

amúgy is azt főztem a lenti kis szörnyetegeknek. Csak nem adtam

neki a spagettiből, mert azzal nem tud mit kezdeni, úgyhogy csak a

húsos mártásból evett. Talán érdemes megkérdezned, nem kér-e egy

kis pirítóst vagy valamit vacsorára.

Kennedy az ajtóig kísérte Izzy-t, fél füllel hallgatva a

helyzetjelentést: mit evett és ivott a nap folyamán Peter, milyen volt

a kedélyállapota, mi a helyzet az inkontinenciájával. Izzy mindig is a

szerződés részének tekintette, hogy rázúdítja az összes információt,

úgyhogy Kennedynek meg kellett hallgatnia, vagy legalábbis ott

kellett állnia, amíg Izzy végigmondja.

Végül Izzy elindult, Kennedy pedig ment, hogy maga is

utánanézzen Peternek. A villany le, a tévé pedig be volt kapcsolva –

a legutóbbi védőoltáspánikról szóló dokumentumfilm ment –, Peter

pedig előtte ült, és javarészt azt nézte, bár a tekintete elég sokszor

elkalandozott a falakra és a padlóra. Nadrágot és inget viselt, de csak

mert Izzy irtózott a pizsamában mászkáló öregemberektől: ő

választotta ki a ruhát, és ő segített neki felöltözni. Peter fehér haja

zilált volt, finom metszésű arcára hol fényt, hol árnyékot vetett a

kivilágosodó és elsötétedő képernyő, mint amikor a felhők gyorsított

felvételen kavarognak a hegy felett.

– Szia, papa – mondta Kennedy.

– Isten hozott itthon – mondta Peter biccentve, és ködösen nézett

rá.

Ritkán nevezte nevén, és amikor így tett, akkor is csak egy a

négyhez eséllyel találta el. Körülbelül ugyanolyan gyakran hívta

Heathernek, mint Janetnek (az anyja), Chrissie-nek (a húga) vagy

Jeannine-nek (az unokahúga). Néhanapján Steve-nek nevezte (a

bátyja), habár a család egyetlen tagja sem látta Steve-et tizennyolc

éves kora óta, amikor kisétált az ajtón.

Kennedy felkapcsolta a villanyt. Petert elvakította a hirtelen

felragyogó fény, és hunyorgott.

– Kérsz pirítóst, papa? – kérdezte Kennedy. – Vagy egy csésze

teát? Esetleg egy kekszet?

– Megvárom a vacsorát – mondta Peter, és figyelmét ismét a

tévére fordította. Azért készített két karéj pirított rozskenyeret és

bevitte neki. Úgysem fog emlékezni rá, hogy nemet mondott, és

minden bizonnyal jó hasznát fogja venni a szénhidrátoknak, ha egész

nap mindössze egy tál bolognai mártást evett. Elé rakta a pirítóst egy

tálcán egy csésze azonnal oldódó kávéval együtt, aztán visszavonult

a hálószobájába, amiben volt egy tévékészülék, egy hifiberendezés és

egy íróasztal. Olyan volt, mintha náluk fordítva lenne, és a lakás

nagyobb része lenne elkülönítve a szülőknek, neki pedig csak ez az

egy szoba jutna. Diákkorában lakott nagyobb szobákban is, viszont

megvolt benne szinte minden, amire szüksége volt, bár életének

ebben a szakaszában ez sokkal inkább hangzott holmi vádiratnak,

semmint dicsekvésnek.

Rossz érzése lett azonban, hogy egyedül hagyta Petert, mert nem

volt otthon egész este. Persze tudta, hogy ez nevetséges.

Képzeletében a húga jelent meg, és kiselőadást tartott, ami így

kezdődött: „Azok után, amiken keresztülmentünk a miatt a szarházi

miatt…” És ez ellen nem tudott mivel védekezni, mert igaz volt.

Peter igazán borzalmas férj és apa volt, és mostani állapotában –

mintha a személyisége engedély nélkül távozott volna – sokkal

inkább el lehetett viselni. Apja kegyetlenségei és gyarlóságai

formálták Kennedyt, de a példája és az elvárásai is. Hosszú távon

ebből semmi nem számított. Hosszú távon végül is csak az számított,

hogy Kennedy odébb tud-e állni, és egyértelmű volt, hogy nem tud.

Ezért visszavitte a saját kávéját a nappaliba, és végigülte a műsor

hátralévő részét az apjával. Amikor vége lett, és megjelentek a

hirdetések, Kennedy kikapcsolta a tévét.

– Milyen napod volt? – kérdezte Kennedy.

– Egész jó, egész jó – felelte az apja, mint mindig.

Kennedy meglehetős részletességgel mesélt neki a gyilkossági

ügyről, amiben nyomoz. Peter némán figyelt, bólogatott és időről

időre azt dünnyögte, hogy „ó”, de amikor Kennedy a végére ért, nem

fűzött hozzá semmit, és nem tett fel kérdéseket. Csak nézett rá

várakozó tekintettel, hogy van-e még valami. Persze Kennedy nem is

várta, hogy az apja reagáljon. Pusztán kényszert érzett – időnként és

egy bizonyos határig –, hogy úgy bánjon vele, mint egy emberi

lénnyel, mivel senki más nem volt erre hajlandó.

Odament a hifihez, és feltett egy kis zenét: a Gypsy Queens and

Kings egy lemezét az Egy elmúlt kor hangjai című sorozatból.

Kennedy anyja, Janet, aki azt állította, hogy cigány vér csörgedez az

ereiben – amit Peter mindig merő képtelenségnek nyilvánított –,

betegsége utolsó évében kizárólag a Fanfare Ciocărlia együttest

hallgatta. Amíg Janet élt, Peter ezt kigúnyolta, ahogy a legtöbb

dolgot, amit a felesége tett, és azokat az okokat is, aminek alapján

tette ezeket a dolgokat, de amikor Janet meghalt, Peter sírt; Kennedy

tudomása szerint életében mindössze másodszor. Aztán egyre

többször tette föl magának az albumot, és szinte hipnotikus

állapotban, szótlanul hallgatta késő este vagy a kora reggeli órákban.

Később nagykereskedelmi mennyiségben kezdett balkáni cigány

zenét vásárolni. Kennedynek fogalma sem volt róla, vajon tetszett-e

neki, vagy sem, de azt gyanította, hogy néha, ha a megfelelő időben

és a megfelelő szögből érték őt a hangok, azok az albumok

megidézték Peternek a halott feleségét. A zene képes volt arra –

legalábbis időnként –, hogy megváltoztassa őt, legalább addig, amíg

szólt, és még egy kis időre azután is, miután leállt.

Úgy tűnt, ezen az estén is ez történik. Peter tekintete tisztább lett,

ahogy a visító hegedű és a dagályos harmonika küzdöttek egymással

a dallam uralásáért. Kennedy csak három számot játszott le, mert

tudta, hogy Peter elméjének kitisztulása egyben veszélyes is. Ha

ugyanis felfogta, hogy Janet meghalt, a kedélye elkomorult,

kiszámíthatatlan lett, és valószínűnek tűnt, hogy aznap éjjel nem

alszik.

– Fáradtnak látszol, Heather – mondta Peter. A dal utolsó hangjai

még ott csengtek a levegőben. – Túl keményen dolgozol. Egy kicsit

önzőbbnek kéne lenned. Vigyázz jobban magadra.

– Ahogy te is tetted mindig – vágott vissza Kennedy, de csak

színlelte az élcelődő hangnemet. Inkább volt fájdalmas, mint

kellemes azt hallani, hogy apja újra úgy beszél, mint régen. Ettől

hiányozni kezdett neki a régi Peter, de meg is utálta őt, mivel részben

felidéződött apjának eredeti alakja – ismét kicsit olyan lett, mint aki

felelős azért, amit tesz, és ezért lehet gyűlölni.

– Dolgoztam értetek – motyogta Peter. – Érted és a gyerekekért.

Te miért dolgozol? – kérdezte. Jó kérdés volt, még ha a

megfogalmazásból úgy tűnt is, hogy összekeveri őt az anyjával.

Sekélyes választ adott.

– A közjóért.

– Na igen, igen – horkantott Peter. – És a köz ezért majd hálás

lesz neked, ahogy általában. Ahogy nekem is – érintette meg a

mellkasát. Hajdan jellegzetes mozdulata volt ez, mintha az én és a

nekem szavaknak még külön hangsúlyt kellett volna adni, amikor

Peter Kennedyre utaltak.

– Azt csinálja az ember, amihez ért – mondta Kennedy. Ez már

jobb válasz volt; Peter nevetve és bólogatva fogadta el. De a tekintete

megint változni kezdett, és halványult a szemében a fény, ahogy az

agya a tudatosság kis szigetéről visszacsusszant a kótyagos, zavaros

tengerbe, amelyben rendszerint lebegett. Kennedy önkéntelen

mozdulattal felemelte a kezét, és búcsút intett neki. – Kopj le, papa –

mondta gyengéden, és gyors egymásutánban fél tucatszor pislantott,

mert eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyja lehullani a könnyét.

Később, a saját szobájából Kennedy megint megpróbálta elérni

Gassant. Ezúttal szerencséje volt: valaki felvette az otthoni számot.

Magas, nyafogó hangja volt, és nem skót angolsággal szólalt meg,

hanem a királynőéhez hasonló kiejtéssel.

– Itt Emil Gassan beszél – mondta.

– Jó estét, Gassan tanár úr, Heather Kennedy őrmester vagyok a

londoni rendőrségtől.

– A rendőrségtől? – kérdezte Gassan azonnal. Egyszerre hangzott

rémültnek és kissé méltatlankodónak. – Nem értem.

– Az ön egykori kollégája, professzor Stuart Barlow halálának az

ügyében nyomozok.

– Még mindig nem értem.

– Gyanús körülmények között halt meg, különösen annak a

fényében, hogy két másik tudós, akikkel Barlow professzor együtt

dolgozott, vele egy időben hunyt el.

– Arra céloz, hogy Barlow-t meggyilkolták? Azt hittem, leesett a

lépcsőn!

– Az ügynek ebben a szakaszában nem célzok semmire, tanár ár,

csak információkat gyűjtök. Azt szeretném kérdezni, van-e most egy

kis ideje arra, hogy beszéljen nekem Barlow professzor fordítási

projektjéről.

– Barlow projektjéről? Te jó isten, csak nem a Rum-kódexre

gondol?

– De igen, a Rum-kódexre.

– Nos, azt az ostoba felvetést talán túlzott kitüntetés volna

„projekt”-nek nevezni, kedves… – várta, hogy Kennedy

emlékeztesse.

– Kennedy őrmester.

– És ha már itt tartunk, nem szívesen nevezem Stuart Barlow-t

kollégának. Tud róla, hogy az elmúlt két évtizedben szinte semmit

nem publikált? Mindenféle kósza hipotézisekkel állt elő azon a

hogyishívják… írástudók fórumán, de egy-két kósza e-mail nem

egyenértékű a komoly tudományos munkával. Ami pedig azt a

felvetést illeti, hogy még bármi újat el lehetne mondani a

Rumkódexről… nos, a Barlow-énál élesebb elméknek is beletört a

bicskájuk – fejezte be Gassan, az utolsó kijelentést fanyar, dölyfös

nevetéssel kísérve.

– Szóval amikor szólt önnek, és megkérdezte, hogy akar-e a tagja

lenni a csapatának…

– Határozottan nemet mondtam. Csak időpocsékolás lett volna.

– Tudna szánni egy kis időt arra, hogy elmagyarázza nekem

pontosan, mi az a Rum-kódex, tanár úr? – próbált szerencsét

Kennedy. A jelek szerint az egész ügy sikere olyan dolgokon múlott,

amelyekben ő egyáltalán nem mozgott otthonosan, és bízott benne,

hogy ennek a fickónak az önteltsége mögött azért van egy bizonyos

szintű tudás. – Már több különféle leírást hallottam, de még mindig

nem vagyok biztos benne, hogy tudom, mi az.

– Nos, olvassa el a könyvem. Paleográfiai szövegek: a lényeg, és

ami mögötte van. A Leedsi Egyetem adta ki 2004-ben, és kapható az

Amazonon. Elküldhetem az ISBN-számot, ha szeretné.

– Nem vagyok szakértő, tanár úr. Valószínűleg elvesznék a

részletekben. És ön most vonalban van, hogy úgy mondjam – felelte

Kennedy. A telefon túlsó végén kissé feszült csönd állt be.

– Mit akar tudni pontosan? – érdeklődött végül Gassan. – Arra

kevés az idő, hogy a nulláról kezdve alapos ismereteket nyújtsak

önnek a paleográfiáról, Kennedy őrmester. És rendes körülmények

között még egy bevezető kurzusért is díjazást szoktam kérni.

– Bárcsak megengedhetném magamnak, hogy öntől vegyek

órákat. De igazából nem akarok sokat tudni, csak azt, hogy ön mit

gondol, mit próbált Barlow professzor csinálni, és ez miért lett volna

fontos neki vagy bárki másnak az önök szakterületéről. Annak

alapján, amit mond, nyilvánvaló, hogy ön szerint alapvető hibákat

követett el. Csak szeretnék egy kicsit többet tudni, hogy

megérthessem, miben tévedett, mert egyelőre sötétben tapogatódzom

– mondta Kennedy. Gassan megint habozott. Túlzásba vitte volna a

burkolt hízelgést? Akármilyennek is hangzott Gassan, azért

feltehetőleg nem volt buta. De akár az volt, akár nem, bekapta a

horgot.

– Ahhoz, hogy a Rum-kódexről meséljek, el kell magyaráznom

néhány alapvető dolgot a Bibliával foglalkozó tudományos

kutatásokról.

– Mindent, amire csak szükség van.

– Akkor gyorsan végigfutunk rajta. Mert igazából sok egyéb

tennivalóm van.

– Ha gyorsan végigfutnánk rajta, az nagyszerű lenne. Megengedi,

hogy rögzítsem a beszélgetésünket? Szeretném, ha a kollégáim is

hasznát látnák.

– Amennyiben említésre kerül a nevem – mondta Gassan

gyanakvón.

– Természetesen.

– Hát jó, őrmester. Mennyit tud a Bibliáról?

16

EMIL GASSAN TANÁR ÚR FOLYÓ ÉV JÚLIUS 23-ÁN, 22-53 ÓRAI

KEZDETTEL TETT BESZÁMOLÓJÁNAK ÁTIRATA.

EMIL GASSAN: Hát jó, őrmester. Mennyit tud a Bibliáról?

KENNEDY ŐRMESTER: Azt hiszem, nem túl sokat. Tudom, hogy van

két szövetség.

EG: Valóban van. És persze tudja, hogy az Újszövetséget sokkal

később írták.

KŐ: Persze.

EG: Mennyivel később?

KŐ: Hát legalább ezer évvel később, nem? Az Újszövetséget

közvetlenül azok után az események után írták, amelyekről szól;

közvetlenül azután, hogy Jézus meghalt. A másikat meg… még a

fáraók idején.

EG: Igen, egy részét. De hosszú időbe telt összeállítani a Bibliát,

hogy az olyan legyen, amilyennek most ismerjük. Az anyag egy

része a Kr. e. XIII. századból származik, úgyhogy igaza van,

nagyon-nagyon régi, Róma és Athén, sőt gyakorlatilag Mükéné

előtt íródott. Más részeit viszont ezer évvel később írták. A

holt-tengeri tekercsek, amelyek az Ószövetség néhány

kulcsfontosságú szakaszának a legrégebbi fennmaradt példányai,

mindössze Krisztus előtt egy évszázaddal születtek. Ráadásul a

Biblia folyton változott, és hogy mit tartalmazott, azaz mi

számított Isten igéjének, az nemzedékről nemzedékre más volt.

KŐ: Ez mind lényeges a Rum-kódexszel kapcsolatban?

EG: Ó, még épp hogy csak elkezdtem, Kennedy őrmester. Szóval az

Ószövetség nagyjából ezer éven át íródott. Bizonyos

szempontból az Újszövetség is hasonló volt, egyéb tekintetben

viszont más. Abba a formába, amelyben ma ismerjük, viszonylag

későn öntötték, de a tényleges megírása gyorsan ment. Az

uralkodó elmélet szerint a kulcsfontosságú szövegek többsége

már létezett a II. század végén. Na most hány evangélium van?

KŐ: Négy?

EG: Köszönjük a részvételt, talán majd legközelebb. A helyes válasz

az, hogy közel hatvan.

KŐ: Ööö… Máté, Márk, Lukács, János…

EG: Tamás, Nikodémusz, József, Mária, Fülöp, Mátyás, Bertalan…

És ezek még csak azok a könyvek, amelyeknek a címében

szerepel az evangélium szó, amely egyébként végső soron nem

hordoz túl sok jelentést. Rendőrszemmel leginkább talán egy

tanúvallomáshoz lehetne hasonlítani, amit olyasvalaki tett, aki

csodás eseményeket látott.

KŐ: Érdekes párhuzam.

EG: Köszönöm. Talán később is felhasználom még. Nagyjából közel

száz olyan könyv van, amelyek különböző korokban vagy

különböző egyházaknál benne voltak a Bibliában, de aztán

kimaradtak. Van ugyanakkor olyan is, amely a kereszténység

egyes iskoláinál nem maradt ki. A görög és szláv ortodox

egyházak Bibliája például sokban eltér a keresztény egyházétól.

Sokkal több könyvből áll.

KŐ: AZ apokrif iratokról beszél, ugye? Az apokrif könyvekről.

EG: Nos, igen, azokról. Részben. De arról is, hogy ami az egyiknek

apokrif, az a másiknak az igaz hit. A valódi, szent igéről szóló

vita még a középkorban is bőven tartott, és nehéz megítélni, ki

nyert. A különféle egyházak kivették a közösből a saját

szövegeiket, és mindegyikük azt mondta, hogy az övék az igazi.

A rendszerint apokrif iratoknak hívott könyvek azok, amelyek

nem kellettek senkinek. De néha még azokból is vettek be, vagy

fordítva, olyan könyveket, amelyek régen részei voltak a

Bibliának, kivettek, mint például Hermász Pásztor című

könyvét. A korai egyházatyák berakták közvetlenül Az apostolok

cselekedetei után, most meg már alig emlékszik valaki is rá.

KŐ: Szóval a Rum-kódex egy apokrif könyv, ami kihullott a

Bibliából?

EG: Eltökélt szándéka, hogy eljusson a csattanóhoz, ugye, Kennedy

őrmester? Alig várja. De attól tartok, még nem egészen tartunk

ott. A kora keresztény egyházban szó szerint élet-halál kérdése

volt ez az egész, vagyis az, hogy mi származik Istentől, és mi az

embertől. Harcoltak miatta, és megölték egymást, hogy

eldöntsék, ki tudja jobban az igazságot. Egyeseket

meggyilkoltak, másokat kivégeztek vagy vértanúhalált haltak.

Alexandriai Areioszt például megmérgezték, és kínok közt halt

meg, mert megtámadta a szentháromság tanát. Az abból az

időből származó vallásos szövegek jó része valójában hitvita.

Olyanokat olvasunk benne, hogy „ne hidd azt, ne hidd ezt” meg

hogy „maradj távol azoktól, akik ezt vagy azt mondják”. Hallott

Irenaeusról?

KŐ: Attól tartok, nem. Vagy várjon csak… Stuart Barlow húga azt

mondta, hogy Barlow valamikor tanulmányozta őt.

EG: Stuart valamikor mindent tanulmányozott. A lugdunumi

Irenaeus püspök, akit később, a kellő időben szentté avattak. A

Krisztus utáni II. század vége felé élt az akkori Galliában, és írt

egy nagyon nagy hatású művet Adversus haereses címmel. Ez

alapvetően támadás volt a bevett normáktól eltérő hitvallások

ellen, egy lista, hogy a jó keresztények mit olvashatnak és mit

nem. A legtöbb írás, amit támadott, a ma gnosztikusnak nevezett

hagyomány része volt.

KŐ: Ami ugyancsak Stuart Barlow egyik kedvenc témája volt.

EG: Ajánlom figyelmébe az előző megjegyzésem.

KŐ: És ön azt állítja, hogy a Rum-kódex valami módon a gnosztikus

hagyományhoz fűződik?

EG: Ó, igen.

KŐ: Kérem, folytassa, tanár úr.

EG: Irenaeus Adversus haereses című műve lényegében kora

keresztény közbiztonsági hirdetmény. Megmondja a hívőknek,

mit kerüljenek el. Beszél arról a sok eszméről, amelyek

akkoriban mindenfelé terjedtek, és amelyeknek egy része korábbi

korokból maradt fenn, csak aztán beleerőltették a keresztény

hitbe. A jó püspök nézete szerint ezek valójában föl nem robbant

bombák voltak. A művében óva inti a nyáját az állítólagos szent

emberektől, akik valójában gonosz szándékú cukros bácsik, a

gnosztikus mozgalmakat pedig különös buzgalommal támadta.

Ezek a kereszténységen belül szinte olyanok voltak, mint valami

titkos társaságok – misztériumvallások, amelyek a Krisztus

életéről és tanításairól szóló tudást adták tovább. Olyan tudást,

amely olykor egyenesen szembement a hagyományos egyházak

tanításaival.

KŐ: Szóval a Rum-kódex is egy azok közül, amelyeket Irenaeus

támad?

EG: [nevet] Nem egészen.

KŐ: Értem, akkor nyilván még hiányzik egy láncszem.

EG: A Rum-kódex a XV. századból származik, őrmester. Azért

hívják így, mert egy hordó rumért vette egy portugál

hajóskapitány. Az egyik evangélium angol fordítása.

KŐ: Egy apokrif evangéliumé?

EG: A legkevésbé sem. A János evangéliuma fordítása, és az egész

benne van. A fordítás nem túl jó, de nagyon hasonlít az általunk

ismert változathoz. Az igazi érdekesség azonban, ami miatt sokat

vitatták, az az, hogy a végén van még valami. Néhány vers egy

másik evangéliumból, ami annyira apokrif, hogy még nem is

találták meg. Sehol másutt nem bukkant fel. Hét vers ebből a

másik evangéliumból, amely néhány nagyon különös

kijelentéssel kezdődik. Tudja, mik azok a kódexek, őrmester?

KŐ: Nemrég derítettem ki. Az első könyvek, igaz?

EG: Pontosan. De csak annyiban nevezhetők könyveknek,

amennyiben lapok halmazai voltak, amiket összehajtottak és

összefűztek. A mai könyvektől eltérően gyakran jó néhány olyan

szöveget csaptak egymáshoz, amiknek a legcsekélyebb

kapcsolata sem volt egymással. Akkoriban az embereknek a

könyvről alkotott fogalma nem egészen az volt, hogy az egyetlen

szöveg két fedél közé zárva. A kódexeknek még fedelük sem

volt. Csak összefűzött lapokból álltak. És ha az ember a végére

ért annak, amit éppen írt, mielőtt elérte volna a lap alját, nagyon

gyakori volt, hogy egész egyszerűen rögtön belekezdett valami

másba.

KŐ: És ez így van a Rum-kódex esetében is.

EG: És ez pontosan így van a Rum-kódex esetében is. A végén lévő

plusz versek nem Jánostól származnak, és nem is más, ismert

evangéliumból. Viszont Júdás Iskáriótes kiemelkedő szerepet

játszik bennük, és Irenaeustól tudunk egy Júdás evangéliuma

című műről, ami az ő korában általánosan elterjedt volt. Irenaeus

azt gondolta róla, hogy nagyon-nagyon gonosz tanításokat

tartalmaz.

KŐ: Szóval ön szerint a Rum-kódexben, a János evangéliuma után

ebből a másik evangéliumból, a Júdáséból olvasható egy rövid

részlet?

EG: Nos, nem kizárt, hogy a Júdás evangéliuma. Annyi bizonyos,

hogy egy olyan evangélium, amelyben Krisztus kizárólag

Júdáshoz beszél, és hozzá is titokban.

KŐ: Szóval a Rum-kódex…

EG: Nos, nem tudjuk. Annyit tudunk, hogy a Rum-kódex egy olyan

kódex fordításának látszik, amelyben benne van a János

evangéliuma, és azt követi a Júdás evangéliuma. De ha tényleg

így áll a helyzet, akkor az eredeti, a tényleges, arámiul írt

kódexet, amiből ez az angol nyelvű fordításrészlet származik,

nem találták meg, vagy legalábbis soha nem azonosították

minden kétséget kizáróan.

KŐ: Ez nagy kár.

EG: Ugye? De Veroese kapitánynak meg kellett volna tartania a

rumját, mert amit vett, az egy nagy zsákbamacska volt.

KŐ: Várjon. Lehet, hogy akkor mégsem értem önt egészen, Gassan

tanár úr. Azt hittem, hogy Barlow a Rum-kódex újabb fordításán

dolgozott.

EG: Nem, az nem lehet, mert a Rum-kódex már eleve fordítás.

Angolul írták. Elég rossz angolsággal, de azért angolul.

KŐ: Akkor Barlow mit szándékozott csinálni vele?

EG: Attól tartok, ezt tőle kellene megkérdeznie.

KŐ: Nem mondta el magának, mit tervez, amikor beszélt önnek erről

az egészről?

EG: Azt mondta, új szemléletmóddal akar közelíteni a

Rum-kódexhez, mert lehet, hogy többet rejt, mint azt bárki

valaha képzelte. De csak akkor lett volna hajlandó többet

mondani nekem, ha csatlakozom, és nekem a legkevésbé sem állt

szándékomban ilyet tenni.

KŐ: Hajlandó lenne találgatásokba bocsátkozni?

EG: Természetesen. Feltételezésem szerint akármi is volt, csak az

időmet pocsékoltam volna vele. Ha azzal jött volna oda hozzám,

hogy új megvilágításba kívánja helyezni Krisztus életét és

munkásságát a Jézus Krisztus Szupersztár című musical

szövegének alapos elemzésével, még akkor is jobban érdekelt

volna a vállalkozás. Tehetek még önért valamit, Kennedy

őrmester?

KŐ: Tanár úr, ön már így is többet tett, mint amennyit reméltem.

Köszönöm.

EG: Nagyon szívesen. Jó éjszakát.

17

Kennedy aludt és Júdásról álmodott. Júdás nem volt túl boldog. Egy

mezőn ült egy kopasz fa alatt, amire egy kötél volt hurkolva,

úgyhogy Kennedy tudta, mely pillanat volt ez – az öngyilkossága

előtti. Úgy tűnt azonban, hogy Júdás belefeledkezett a kezében lévő

pénz számolásába.

Júdás egyszer csak észrevette, hogy Kennedy ott van. Találkozott

a tekintetük, amikor Júdás szomorú, komor szemmel fölpillantott, és

megmutatta neki az érméket. Harminc ezüst.

– Tudom – mondta Kennedy. – Tudom, hogy komoly.

A sor a Smiths együttes egyik dalából származott, és Kennedy úgy

érezte, bocsánatot kell érte kérnie. De Júdás ekkor már a fán lógott,

lassan himbálódzva ide-oda, a világ legrútabb szélcsengője gyanánt.

A pillanat elmúlt.

18

Még hosszú időbe telt Tillmannek, mire összeszedte magát, és

folytatni tudta útját, miután végül kikúszott a folkestone-i strandra.

Csuromvizes volt, majd megfagyott, az erőfeszítéstől és a

vérveszteségtől nagyon gyöngének érezte magát, de tudta, hogy nem

engedheti meg magának azt a luxust, hogy bejelentkezzen egy

kórházba. Folyamatosan mozognia kellett, ha életben akart maradni,

mert ha megáll, akkor belehal a rendesnél alacsonyabb

testhőmérsékletbe és a sokkba.

Bizonyos tekintetben szerencsés volt. Hajnali háromkor

viszonylag könnyű volt vásárolni Folkestone-ban. Betört egy

gyógyszertárba, ahol kötszert vett magához meg szulfadiazint, majd

végigfosztogatta a nejlonzacskókat, amelyek egy turkáló elé voltak

kirakodva, és szerzett egy váltás ruhát. Az öltözője és a műtője egy

lakókocsi-parkoló férfivécéje volt.

A vállán és a combján lévő sebek továbbra is nagyon véreztek, és

a szulfadiazin még csak le sem lassította a folyamatot. Tillman azt

gyanította, hogy a hideg, szinte fagypont körüli víz mentette meg az

életét azzal, hogy összehúzta az artériáit. Valami ronda szer – amivel

feltehetőleg bevonták a kések pengéit – akadályozta a véralvadást.

Megint betört, ezúttal egy minidiszkontba, ahol hiába keresett

öngyújtót, úgyhogy végül beérte a gyufával. Néhány szál

segítségével meggyújtott egy ágat, amit valakinek a túl magas

duglászfenyőkből álló sövényéből tört le. Aztán beleharapott

vatelinezett pólójába, és a lánggal kiégette a tiszta, egyenes szélű,

hosszú, mély vágásokat. Égő húsának a fenyőgyanta bódító illatával

keveredő szaga hányingert keltett benne. Amikor végzett, kissé

remegő kezével sokkal több fertőtlenítő kenőcsöt hordott fel, mint az

előbb, és amennyire csak tudta, bekötözte a sebet.

A következő kihívást az jelentette, hogy el kellett jutnia

Londonba. A pénztárcája legalább még megvolt, mert azt a

nadrágzsebében tartotta, és nem maradt a kompon a dzsekijében.

Tillman messzire elkerülte a vasútállomásokat, mert tudta: elég

rosszul néz ki ahhoz, hogy valaki esetleg kísértésbe essen, és felhívja

a rendőrséget, ha megpróbálna jegyet venni. Jobb ötletnek tűnt az

éjszakai busz. Abban szinte biztos volt, hogy Folkestone-nak van

buszpályaudvara, a város pedig elég kicsi volt, hogy különösebb

gond nélkül meg is találja. Az első busz napfelkelte előtt indult. Egy

hatalmas parkolóház mellett állt az apró jegyautomata. Vett egy

jegyet, aztán úgy állt meg, hogy az utcalámpák fénye ne világítsa

meg őt, majd miután látta, hogy a vezető fölszáll, az utolsó

lehetséges pillanatban csatlakozott a kis sorhoz. Nem indított senkit

se arra, hogy megjegyzéseket tegyen, de néhányan gyanakodva

pillantottak rá. Úgy nézett ki, mint egy szokatlanul erős testalkatú

alkoholista, és valószínűleg olyan szaga volt, mint egy gyógyszertári

tűznek. Jól van. Senki nem akart a szemébe nézni, pláne nem

beszélgetni vele. Alhatott, amennyire a sebeitől tudott.

A Victoria buszpályaudvaron a dolgok kicsit könnyebbé váltak. A

Buckingham Palace Road egyik kávéházában rendelt egy hatalmas

adag angol reggelit; a hely tulajdonosa hozzá volt szokva, hogy a

szomszédos hajléktalanszállókon lakó fickók odajárnak, úgyhogy

fütyült rá, hogy néz ki Tillman, vagy hogy milyen szagot áraszt. Az

ételtől sokkal jobban érezte magát, és a vágások okozta heves

fájdalom is kezdett kicsit enyhülni, de már ez is elég volt ahhoz,

hogy a teste működőképessé váljon, ő pedig világosan tudjon

gondolkodni.

Létesítenie kellett egy főhadiszállást, amíg Vermeulens nem hívja.

Ki kellett derítenie, mit csinált Michael Brand Londonban, és hogy

még mindig ott van-e. Készen kellett állnia, hogy azonnal lépni

tudjon, és tudnia kellett gyorsan reagálni, ha valaki vagy valami

netán megtámadná.

A kilburni ház, ahol Rebeccával élt, és nevelte a gyerekeket, még

mindig megvolt, de Tillman még csak nem is vette fontolóra a

lehetőséget, hogy visszamenjen oda. Akárki is próbálta megölni őt a

kompon, sokat kellett tudnia arról, hogy mostanában merre mozog,

pedig a lépései komplikáltak voltak és titkosak. Úgyhogy nyilván

mindent tudnak, amit a múltjáról tudni lehet, hiszen az átlátható volt

és szembeszökő.

Először ellátogatott a Saint Pancras pályaudvarra, ahol számos

vésztartalékainak egyikét tartotta egy tárolószekrényben, majd

földalattival elment a Queen's Park városrészbe, ahol kivett egy

szobát reggelivel. Készpénzzel fizetett, igazolvány gyanánt pedig egy

Crowther névre kiállított hamis útlevelet mutatott be – egyikét az

utolsóknak, amiket még Insurance-től vett, mielőtt az beszüntette

volna a vele való üzletelést. Eszébe ötlött, hogy vajon biztonságos-e

még az útlevél. Nem tűnt annak, ha olyan célra akarja használni,

amihez ellenőrizhetik egy adatbázisban. Amikor legközelebb

repülőre száll – ha egyszer majd úgy dönt, hogy biztonságos repülni

–, valószínűleg előbb vennie kell néhány új azonosító okmányt.

Amikor kiteregette néhány megmaradt vagyontárgyát és számba

vette, hogy miket kell beszereznie meg pótolnia az elkövetkező

néhány napban, eszébe jutott a vízbe fúlt Hó úr. Az emlék olyan volt,

mint egy horgászzsinór, aminek a másik végét bekapta egy nagy

fehér cápa. Tillman rántott rajta egyet, és érezte, hogy feszül,

úgyhogy gyorsan és kétségbeesetten másfelé terelte a gondolatait.

Levette a ruháját meg a kötéseit, és vett egy hideg zuhanyt – nem

akarta kockáztatni, hogy meleg vagy akár langyos víz érje az égett

bőrt épp hogy csak behegedt sebein. Aztán felhívta Vermeulenst és

hangposta-üzenetben meghagyta neki az új mobilszámát.

Verőfényes, napos reggel volt, de a vastag függönyökön át alig

szűrődött be fény. Lefeküdt – hasra, mert a válla úgy kevésbé fájt –

és tizennyolc órát aludt egyhuzamban.

A telefon ébresztette. A kezével kitapogatta, hol van, és közben

próbálta összeszedni a gondolatait meg felidézni, hogy hol is van.

– Halló – mondta rekedten a telefonba, közben pedig próbált

rájönni, ki a franc az.

– Hogy vagy, Leo? – kérdezte valaki hollandul.

– Benny!

– Igen, én vagyok. Egy kis időre eltűntél. Hívtalak a megszokott

számodon, de nem ismertem a férfit, aki fölvette. Azt mondta, egy

barátod, de én inkább arra hajlottam, hogy nem.

A telefonja a dzsekije zsebében volt, és a késelő férfiak meg a

kolléganőjük bizonyára megtalálták. Megnézték, van-e benne

telefonkönyv, vagy eltárolt számok, de Tillman soha nem tárolt el

semmit. Ezért bekapcsolva tartották a telefont annak reményében,

hogy a barátai vagy az ismerősei majd csak hívják őt. Elég ügyetlen

stratégia volt, amivel nem jutnak messzire. Csak hat embernek volt

meg a szám, és Vermeulenst kivéve egyikről sem volt valószínű,

hogy előzetes megbeszélés nélkül felhívná.

– Nem a barátom – erősítette meg Tillman.

– Ennek ellenére nagyon szerette volna tudni, jól vagy-e, s ha

esetleg nem vagy jól, akkor hol látogathat meg.

– Igen – nevetett Tillman. – Biztos hozott volna virágot.

Valószínűleg fehér liliomot.

– Megzavarod az emberek lelki nyugalmát, Leo. Onnan tudom,

hogy minden valószínűség szerint igaztalan pletykák keringenek

rólad.

– MacTeale.

– Meg egyebek. Azt mondják, mostanában kábítószerrel

kereskedsz, meg azt, hogy két esetben is csapdába csalták és

letartóztatták az üzletfeleidet, míg te mindkét alkalommal megléptél.

Szóval a jelek szerint úgy döntöttél, hogy a saját embereid kiárusítása

jövedelmező mellékfoglalkozás.

– Nem kereskedek kábítószerrel, Benny. És nem dobtam fel

senkit.

– Persze, hogy nem. Soha nem volt benned annyi munkaerkölcs.

De az ilyen pletykák pénzbe kerülnek, Leo. Valaki el akar vágni

téged az utánpótlástól és a jóléttől. Meg a barátaidtól.

– Meg az oxigéntől is. Épp most szálltam le egy kompról, ahol

megpróbáltak feltrancsírozni. Profi munka.

– Profi – értett egyet Vermeulens. – Nagyon is. Valójában erre

utaltam én is. Hogy profik, jó összeköttetésekkel rendelkeznek,

megvannak a csatornáik, és pénz is bőven áll rendelkezésükre.

Úgyhogy vigyázz magadra.

– Ezért hívtál?

– Nem, Leo. Nem ezért hívtalak. Habár barátok vagyunk, annyira

nem izgulok az egészséged miatt, hogy fölhívjalak, és azt mondjam

neked: hideg téli estéken vegyél sálat. És különben is, ahol vagy, ott

nagy valószínűséggel nyár van.

– Honnan tudod, hogy hol vagyok, Benny? – kérdezte Tillman, és

maga is hallotta a paranoid élt a hangjában, a tompa félelmet az

agresszió mögött. Valami megváltozott Tillman agyában és

világában. Úgy élte meg, mintha a dőlésszög változna, mintha a sík

föld, amelyen állt, lejtővé vált volna, és most egyik másodpercről a

másikra ügyelnie kellene, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, és ne

csússzon ki a talaj a lába alól.

– A telefon, Leo. Az új számod angliai szám. Ez nagy

valószínűséggel azt jelenti, hogy visszatértél Angliába, de látod,

hogy nem kérdezem. És most már hadd térjek a lényegre, mert

közben ott van ez a Michael Brand.

– Mi van Michael Branddel? – ült fel Tillman.

– Elővigyázatlan volt. Nagyon.

– Az mit jelent?

– Gyilkosságért körözik, Leo. Sok gyilkosságért. Azt hiszem, a

szerencse végre rád mosolygott.

19

Másnap reggel jó háromnegyed órát vártak Summerhill irodája előtt,

de a főfelügyelő nem mutatkozott. Rawl rendőrnő, az ügyeletes, azt

mondta, Summerhill úton van, de késik. Aztán néhány perccel

később helyesbített.

– Útközben eltérítették. Westminsterbe kellett mennie először,

valami vizsgálóbizottsággal beszélni. Alapjuttatás, költségvetés,

ilyesmi. Még legalább egy óra, amíg ideér.

Kennedy és Harper kupaktanácsot tartott, és mérlegelték a dolgot.

Továbbra is tartotta magát az a nézet, miszerint Opie kihallgatását

függőben hagyták, hogy a főfelügyelőnek sürgősen döntenie kelljen.

Valószínűbb volt, hogy Summerhill nem veszi el tőlük az ügyet, ha

azonnal el kell végezni valamit. Másrészt viszont Opie-t tényleg ki

kellett kérdezni, és minél előbb kikérdezik, annál jobb.

– Reggelizett már? – kérdezte Harper Kennedyt.

– Nem – vallotta be. A reggeli nagyon ritkán fért bele a

mindennapjaiba.

– Hát akkor kapjunk be valamit. Evés közben kidolgozzuk a

kérdéseket, és fél óra múlva visszajövünk. Ha addig sem ér vissza,

megyünk.

Kennedy, vonakodva bár, de beleegyezett, elfojtva rossz érzéseit.

A munkanapja rendszerint állandó rohanás volt, és az evés – mint

más hétköznapi tevékenységek – eléggé háttérbe szorultak.

Viszont nemrég újra megnyílt a rendőrség utcájának a sarkán az

Anna királynőről elnevezett kávézó és üzletközpont, és Kennedy

végül nem tiltakozott.

A hely sokkal zsúfoltabb volt, mint gondolta; úgy tűnt, hogy az

ügy részleteiről beszélni nem lenne célszerű ennyi kíváncsiskodó

jelenlétében. Megpróbálták többféleképpen körülírni, de a gyilkosság

akkor is gyilkosságnak hangzik, ha virágnyelven beszélnek róla.

Körülbelül akkor adták föl, amikor megérkezett Harper angol

reggelije és Kennedy vajas pirítósa.

– Ugye tudja, hogy a reggeli a nap legfontosabb étkezése? –

kérdezte Harper, Kennedy szerzetesi szerénységgel megrakott

tányérját mustrálva.

– Nekem a vacsora a nap legfontosabb étkezése.

– Mert vacsorára eszik még egy szelet pirítóst eperdzsemmel?

Kennedy már azt fontolgatta, hogy megmondja Harpernak: semmi

köze hozzá, hogy mit eszik, de amikor ránézett, látta az arcán, hogy

csak a hangulat oldása végett tréfálkozott. Harper még mindig nem

tudta, pontosan hogyan is beszéljen vele, és milyen alapokon

nyugszik a szakmai kapcsolatuk. Hiszen még huszonnégy óra sem

telt el azóta, hogy Kennedy közölte vele: katapultáljon.

– Narancsdzsemmel – mondta végül Kennedy –, amiben vannak

héjdarabkák.

– Héjdarabkák. Ez már beszéd – füttyentett Harper. Gyorsan evett,

és már a kolbász, a tojás meg a szalonna jó részét megette, amikor

Kennedy még mindig csak a vajat kente. – És mindig nyomozó akart

lenni? – kérdezte két falat között.

– Igen, mindig – felelte Kennedy. Ez nem egészen volt igaz, de

annyira igen, hogy megtegye válaszul. Mindig olyasvalami akart

lenni, amivel elnyeri az apja elismerését, és nem csak az utálatos

megvetésére számíthat. – És maga? – kérdezett vissza, ösztönösen

másra terelve a beszélgetést.

– Mi van velem?

– Mikor döntött úgy, hogy magának ez az élet kell?

– Hetedikben – mondta Harper habozás nélkül.

– A hatosztályos gimnázium első éve – mondta Kennedy. Az

évfolyamok számozása megváltozott Kennedy iskoláskora óta,

úgyhogy gyors fejszámítást kellett végeznie. – Tizenkettő lehetett.

Harper feltunkolta a kolbásszal a tükörtojás sárgáját, aztán

egykettőre végzett vele. Ez szinte minden figyelmét lekötötte, de

azért úgy tűnt, gondolkozik is, hogy milyen magyarázatot adjon.

– Vézna kisgyerek voltam – mondta végül –, és amolyan

álmodozó természetű. Csöndes, sőt őszintén szólva elég hiszékeny is.

Olyannyira, hogy szinte bármit el lehetett velem hitetni, ahogy azt a

mamám is mondogatta, amikor undok volt velem. Az iskolában

ugrattak, de nem vészesen. A tanárok ott voltak, és igyekeztek

kézben tartani a dolgokat, én meg hozzájuk menekültem, és nem

éreztem szégyent emiatt.

Eltolta maga elől az üres tányért. – Aztán amikor középiskolába

kezdtem járni, minden rosszra fordult. A gyámoltalan kölyköt

hirtelen bedobták a mély vízbe – vigyorgott, mintha arra várna, hogy

Kennedy is nevessen ezen. – Akkor nyílt ki a szemem, amikor

láttam, hogy egy gyerek verekedés közben kést ránt. Na az olyan

volt, mintha… valami az előbb még egyensúlyban lett volna, aztán

egyszeriben csak felborult. Azokban a gyerekekben, akik ott

körülvettek, sokkal, de sokkal nagyobb volt az ártó szándék.

A fegyelmezés módjai viszont szinte semmit nem változtak.

Továbbra is bezárással, rossz maga viseleti jeggyel, az előjogok

elvesztésével fenyegettek. És mit ér azt mondani ezeknek a törpe

gengsztereknek, ezeknek a sunyi, rosszindulatú kis gazembereknek,

hogy ha nem igyekeznek, ott kell maradniuk tanítás után? Na akkor

és ott jöttem rá, hogy mire kellenek a zsaruk, és onnantól én is az

akartam lenni – folytatta, és megint Kennedyre vigyorgott. – Nyolc

évvel később aztán valóra vált az álmom. Maga is szereti az olyan

történeteket, amiknek jó a vége?

– Aha – bólintott ünnepélyesen Kennedy, nyugtázva a zanzásított

önéletrajzot –, köszönöm. Most már kicsit jobban értem magát,

Harper. A szigorú pedellus sakkban tartja a világ engedetlen

kisdiákjait. Az egyenruha nem is jelenik meg ebben a látomásban?

– Épp most bújtam ki az egyenruhából – emlékeztette őt Harper. –

Az egyenruha szerintem nem szexi. A civil öltözet annál inkább.

– Persze – mondta Kennedy. Harper töprengve figyelte. Kennedy

egyenesen a szemébe nézett; kicsit idegesítette a fürkésző tekintet. –

Mi az? Min gondolkozik?

– Magán. Legalábbis valamin, amit maga talán el tud nekem

magyarázni. Nekem eléggé úgy tűnik, hogy a munkájára

összpontosít, és jó is benne. Alig egy napja ismerem, de

többé-kevésbé az a benyomásom, hogy a hivatás a mindene. Úgy

értem, a rendőri munka magának nem csupán a hétköznapok része,

nem csak egy állás. Vagy tévedek?

– Fontos ez valamilyen szempontból?

– Talán nem. Csak azért kérdezem, mert jó volna tudni, ha már

együtt dolgozunk.

– Nem csak egy állás. És akkor mi van?

– És akkor – tárta szét a karját Harper – hogy érzi magát ebben a

nevetséges zűrzavarban? Mintha maga akarta volna. Mintha maga

döntött volna úgy, hogy közösítsék ki és utálják. Ment a saját feje

után ahelyett, hogy az egységét támogatta volna. Más rendőrök ellen

vallott a hivatalos kihallgatáson. Elég kirívó döntés, nem?

Kennedy gondolatban végigfutott jó néhány válaszon, s ezek nagy

része azt a jó tanácsot tartalmazta, hogy Harper bekaphatja. Végül

aztán beérte kevesebbel.

– Az egységem másik két tagja négy lövéssel terített le egy

fegyvertelen embert – felelte Kennedy.

– De a lényeg, ugyebár, nem ez? Gondolom, nem ez volt a fő.

– Miért, mi lett volna a lényeg? Maga szerint Marcus Dell nem

számít, mert fekete volt és be volt szíva?

– Jézusom – vont vállat Harper erőteljesen, mintha a szavak a

vállára nehezedtek volna, és le akarta volna rázni őket. Aztán

komolyabb hangnemre váltott. – Tudja, én jelentkeztem fegyveres

rendőrjárőrnek, mihelyt áthelyeztek a nyomozóhivatalhoz, pedig

tudtam, hogy legalább három év a várakozási idő. De nem kerültem

fel a várólistára sem, mert a pszichológiai tesztek nagyon kényesek,

és nagyon nehéz átmenni rajtuk. Az indulatok kontrollálásában nem

értem el elég pontot. Szerintem ebből az következik, hogy aki végül

fegyvert kap a kezébe, az bebizonyította, hogy alkalmas a viselésére.

Hallja, amit mondok? Bekerült a krémbe.

És én azt gondolom, hogy ha ilyen helyzetbe kerül az ember,

akkor a csapat mindennél fontosabb. Nem számít, hogy az a fickó,

Dell, viselt-e fegyvert, vagy sem. Úgy látszott, mintha viselne, és

megtámadott egy rendőrt. Az ember nem kritizálja utólag azokat a

szerencsétlen ördögöket, akiknek abban a helyzetben súlyos

következményekkel járó döntést kellett hozniuk, nem igaz?

Szerintem ez alapvető. Akkor meg mit nem értek?

Harper elhallgatott és várakozón nézett Kennedyre. Akár

ítéletnapig is ülhettek volna úgy ott. Kennedy nem érezte úgy, hogy

magyarázattal tartozna neki, és nem is érdekelte túlzottan, hogy

Harper mit gondol róla. Viszont a téves gondolatmenet annál inkább

érdekelte, mert tudta, hová vezet.

– Van valami fogalma arról, hogy a londoni rendőrség hány

emberölésért felelős? – kérdezte. – Összesen. Egészen 1829-től

fogva, amikor menesztették a korábbi rendfenntartókat, és

megalakították azt a szervezetet, amely máig létezik?

– Nincs – mondta Harper –, de magának sincs.

– Igaza van. De azt meg tudom magának mondani, mennyi van a

számlánkon évente. Úgy értem, hogy mennyi embert lőnek le. Nem a

balesetek számára gondolok, hanem a rendőrök által lelőtt

emberekre.

– Nos – rágódott Harper a kérdésen –, csak találgatni tudnék, de

azt tudom, hogy sokkal kevesebb, mint…

– Egy – mondta Kennedy. Harper összevonta, aztán felvonta a

szemöldökét, de nem mondott semmit. – Igen. Van olyan év, amikor

kettő, vagy ne adj isten, három, viszont van olyan év is, amikor egy

sincs. Szóval a nagy átlagot tekintve mindössze egy – folytatta. Nem

tette hozzá, hogy „és tavaly azt az egyet én lőttem le”, de úgy tűnt,

nem is szükséges. Harper bólintott, nyugtázva az adatot, és így

jelezve Kennedynek, hogy térjen a lényegre. – Szerte az országban,

beleszámítva Walest és Skóciát is, az évszázad eddigi legrosszabb

éve a 2005-ös volt. Szégyen, gyalázat, de ekkor háromszor annyi

áldozat volt, mint az előző évek során. Hat lelőtt ember egy évben.

Az országban. Érti? De tudja mit, kicsit lejjebb tehetjük a mércét. Az

összes haláleset, ami civilek és rendőrök érintkezéséből származik:

verések a vizsgálati fogságban, gyanús fogva tartási eljárások,

minden, ami egy kicsit túllő a célon. Így mennyi a szám? Van tippje?

– Nincs tippem. De biztos vagyok benne, hogy meg tudja nekem

mondani.

– Évente száznál is kevesebb. Sokkal kevesebb. A legtöbbször évi

hatvannal már közel járunk. Vannak olyan városok Amerikában, és

még csak nem is különösen nagy városok, ahol több haláleset

történik a rendőri őrizetbe-vételekkor, mint a mi egész szigetünkön.

És megmondom magának, miért. Azért, mert a zsaruk általában nem

azért csinálják, amit csinálnak, hogy pontokat szerezzenek vagy

háborúzzanak. Csak végzik a munkájukat, ami nehéz. Vér, veríték és

könnyek kellenek hozzá.

– Jó – mondta Harper. Kennedy elég élesen és keményen beszélt,

úgyhogy nagyon bátornak kellett volna lennie annak, aki ellenkezni

akar vele. De Harpernak amúgy sem állt szándékában ellenkezni. –

Nagyjából én is valami ilyesmit mondtam, mielőtt maga kilyukadt

volna ide. Hogy ez a munka nagyon kemény, és ha az ember már

csinálja egy ideje, talán megérdemel egy kis szeretetet és megértést.

De maga nyilván más következtetést von le.

– Nemcsak hogy más következtetést. Az ellenkező következtetést.

Ha az ember büszke ezekre a számokra, de ha legalább valamit is

jelentenek neki, akkor a szolgálatot teljesítő rendőröket magasabb

mércével kell méri, nem alacsonyabbal. Mert a legrosszabb, amit az

ember tehet, az az, ha nem vesz tudomást a dolgokról, és

automatikusan cselekszik. Mi hárman együtt, a csapatom és én,

megöltünk egy embert, amikor ez nem volt indokolt. Ha maga szerint

ezt meg kéne úsznunk szárazon, akkor dőljön hátra, és figyelje,

ahogy azok a számok egyre magasabbra kúsznak. Csak üljön és

nézze, hogy egy idő után senkit sem lehet felelősségre vonni, a hülye

kontárok meg, mint Gates és Leakey, visszamennek a részlegre, és

még vállon is veregetik őket, mintha nagy áldozatot hoztak volna a

többiekért – fejezte be Kennedy. Ekkor már egy kicsit hangosan

beszélt, úgyhogy a többi asztaltól néhányan ideges pillantásokat

vetettek rá.

– Jól van, értem, amit mond. Azt hiszem, ezt akartam hallani.

Most már tudom, honnan jön.

– Nem, nem tudja – biztosította őt Kennedy zordan. A legfőbb

dolgot ugyanis kihagyta a történetből. Nem szándékosan, csak

amikor ahhoz a ponthoz ért, rájött, hogy azt a legnehezebb szavakba

önteni. De Harper továbbra is csak nézett rá, várva a csattanót,

úgyhogy Kennedy elmondta neki anélkül, hogy tudta volna pontosan,

miért. – Mielőtt lett volna H. Kennedy őrmester, nyomozóhivatal,

403l-es szám, volt egy P. Kennedy őrmester, nyomozóhivatal,

1117-es szám. Tizenkét évet szolgált egyenruhában és huszonnyolcat

a részlegnél. 1993-ban lett fegyveres rendőrjárőr, habár akkoriban

még valami amerikai kifejezést használtak erre, mert az klasszabbul

hangzott.

1997. február 27-én Peter Kennedy őrmester, fegyveres

rendőrjárőr éppen egy fegyveres férfit követett, bizonyos Johnny

McElvoy-t, aki egy alvilági tűzharc helyszínéről menekült. Az

üldözés során Kennedy egy sötét sikátorba jutott, és attól tartott,

hogy csapdába csalják, úgyhogy három lövést adott le egy terhes

nőre hét méter távolságból. Mint utóbb kiderült, rosszul gondolta:

senki nem akarta csapdába csalni.

Csodálatos módon a nő életben maradt, de a lövés a méhét érte, és

elpusztította a magzatot, továbbá átment a gerince alsó részén is,

aminek következtében deréktól lefelé megbénult.

P. Kennedy őrmester teljesen összeomlott. A barátai azonban

támogatták őt, és együtt kidolgozták egy olyan változatát a

történetnek, amivel mind őt, mind a rendőrséget sok gyötrelemtől és

kínos helyzettől kímélték meg. Azt mondták, hogy McElvoy

védekezőállást vett föl a sikátorban és tüzelt rájuk. Kennedy

viszonozta a tüzet, és véletlenül eltalálta a nőt is, aki a lövöldözés

által kiváltott pánik következtében nem tudott elmenekülni onnan.

Amikor Kennedy eddig jutott az elbeszélésben, elhallgatott.

Harper csak nézett rá, szemmel láthatólag várt volna még valamit, de

a dolog ezen a ponton lett bonyolult és kellemetlen, és innentől már

nehezebb volt elmagyarázni.

– Tartották érte a hátukat – foglalta össze Kennedy.

– Ezt értettem. De a dolog baleset volt, nem? Szörnyű, de csak

egy baleset.

– Olyan baleset volt, amelynek következtében valaki rokkant lett,

és elveszítette a magzatát.

– És…? – kérdezte Harper kifejezéstelen tekintettel.

– És egy ilyen helyzetben – mondta elkeseredve Kennedy, hogy

Harper nem értette meg – nem az a helyes reakció, hogy az embert

megvédik a társai. Ha a hibát elfogadható okokból követte el, akkor

be kell érni az igazsággal. Ha baklövés volt, akkor az igazságnak ki

kell derülnie, és a zsarutól el kell venni a fegyverviselési engedélyét,

mert már eleve nem volt alkalmas arra, hogy fegyvert viseljen.

– Jó – mondta Harper hátradőlve a székében, és ravaszul nézve

Kennedyt. – Mit hagyott ki a történetből?

– Semmit nem hagytam ki.

– De igen. Egyetértek magával abban, hogy amit az apja tett, az

igazán rettenetes. És látom, hogy ez az ön lelkét is megsebezte.

Viszont nem tartotta vissza attól, hogy csatlakozzon a rendőrséghez,

nyomozó legyen magából, és fegyveres rendőrjárőrnek jelentkezzen.

Hol is van akkor az a seb? Mi fáj?

Kennedy nem válaszolt. Az asztalon hagyott egy tízest, ami

fedezte a reggelijüket meg a borravalót, aztán visszasétáltak a

rendőrségre. Menet közben mindketten hallgattak, de úgy tűnt,

mintha Harper ismerné a kihallgató tisztek trükkjét, és addig szegezi

az embernek a csöndet, amíg az úgy nem érzi, hogy muszáj

megtörnie ezt a hallgatást.

Kennedy végül így tett, és elmondta, hogy mit érez a

legrosszabbnak, és mi az, amit még ennyi idő elteltével sem tudott

nyugodt hangon elmondani. Peter Kennedy ugyanis felsorakoztatta

otthon a feleségét meg a három gyerekét, és a legapróbb részletekig

betanította nekik a hazugságot arra az esetre, ha netalán valaki –

iskolatárs, újságíró, valaki a boltban – valaha is kérdezősködne.

Heather, Steve és a kis Chrissie meg az anyjuk újra meg újra

elismételték Peter Kennedy őrmesternek, pontosan hogyan

következtek egymás után az események, és amikor rosszul mondták,

az őrmester lelkének minden rémületét dühös ordítozással vezette le,

amikor viszont jól mondták, akkor odaadó szeretettel ölelte meg

őket.

– Ez a hazugság teljesen tönkretette a családunkat – mondta

Kennedy. Most már, hogy túl volt a nehezén, legalább tárgyilagosan

össze tudta foglalni a következtetést. – Örökre ránk telepedett. Nem

lehetett kikerülni a témát, úgyhogy egyáltalán nem beszélgettünk.

Mit értünk el ezzel? Az apám örökre őrmester maradt, mert akármi is

állt a jelentésben, mindenki tudta, hogy mi történt. Mindenki látta a

stigmát. Elkezdett keményen inni, és azt hiszem, ez idézte elő az

Alzheimerét. Az anyám rákját meg ha nem is a stressz okozta, de

biztosan sokkal gyorsabban megadta magát neki miatta. És egyikünk

sem táplál már semmilyen érzést a másik iránt. A bátyámat tíz éve

nem láttam. Chrissie-vel szökőévenként egyszer találkozom. A

család szétesett és megszűnt. A játéknak vége.

– És az apja meghalt?

Kennedy erre a csoszogó, fárasztóan modoros vénemberre gondol,

akivel megosztotta a lakását, és azt mondta: – Igen, az apám halott.

– És azért lett leszbikus, hogy bosszút álljon?

Kennedy lemerevedett, megállt, megfordult és Harperra nézett.

Kész volt keményen visszavágni, de Harper elvigyorodott, és

megadón a magasba emelte a kezét.

– Csak próbáltam oldani a hangulatot – mondta.

– Hülye.

– De most komolyan, Sigmund Freud azt mondta…

– Ne feledje, hogy valószínűleg vissza fogom kapni valamikor a

fegyverviselési engedélyemet.

Harper továbbra is vigyorgott, de erre bólintott, és véget vetett a

tréfálkozásnak.

Summerhill azóta sem mutatkozott. Rawl azt mondta, még be sem

ment a bizottsági ülésterembe.

Kennedy döntött. Elmennek Lutonba, és ebédre már vissza is

érnek. Summerhill valószínűleg még akkor sem lesz itt. Elment az

aktáért, hogy bele tudják vezetni Opie vallomását, amennyiben mond

valami lényegeset, és írt egy pár soros üzenetet Summerhillnek,

amiben elmagyarázta, mire készülnek. Közben megkérte Harpert,

hogy az Interpolnál kérdezzen rá, nincs-e valamilyen információjuk

Michael Brandről. Soha nem lehet tudni.

Az autó, amivel előző nap mentek, valamilyen oknál fogva nem

állt rendelkezésre, úgyhogy kikölcsönöztek egy másikat a közös

gépkocsiparkból, és rövid keresgélés után meg is találták a

palackzöld Volvo S60-ast a Caxton Streeten lévő garázsban. Jó

állapotban volt, eltekintve egy mély karcolástól, amit valaki egy

kulccsal ejtett a jobb oldal teljes hosszában. Amikor kinyitották az

ajtót, áporodott füst áradt ki az autóból, mint valami gyilkos pára.

Harper káromkodott, Kennedy pedig összerezzent. De nem érte meg

a fáradságot, hogy ezért visszamenjenek, és kitöltsenek még két

köteg nyomtatványt.

Mire az M1-esre értek, a legdurvább csúcsforgalom már lement,

de még mindig lassan tudtak csak haladni. Harper mindenáron ki

akarta tenni a villogó fényt, és be akarta kapcsolni a szirénát,

Kennedy azonban nem látta értelmét, mert már úgyis sok időt

elvesztegettek a délelőttből.

A Prince Regent főiskolától eltérően, és annak ellenére, hogy a

tanítási időszak már véget ért, a bedfordshire-i egyetemen szemmel

láthatólag még mindig hemzsegtek a céltudatosan mozgó diákok, és

a parkoló is szinte teljesen tele volt. Kétszer körbementek –

mögöttük egy fehér Bedford furgon jött, amelyik szintén

parkolóhelyet keresett aztán Harper beállt a tanárok számára

fenntartott egyik helyre, ahová nagy, sárga betűkkel felfestették,

hogy PRIVÁT. A furgon helyet keresgélve haladt el mellettük, és

Heather egy pillanatra megpillantotta a sofőrt: a férfi a negyvenes

évei elején járt, és feltűnően jóképű volt, de valami komor, előkelő

módon. Fekete, göndör haja rövid volt és fényes, mintha olajjal

kenték volna be, az arca azonban olyan sápadt volt, mint egy görög

szoboré. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Kennedyt

kellemetlen meglepetés érte, amikor felismerte benne az apja

szemében tükröződő elbutulást. Olyan nézés volt ez, amely soha nem

jutott el egészen a külvilágig, vagy pedig elment mellette. Kennedy

nyugtalanul fordította el a tekintetét.

20

A főkaputól az informatikai tanszékre irányították őket, amely egy

nagy kiterjedésű, kifakult pázsittal borított terület túlsó oldalán volt.

Egy harmadik emeleti laborba mentek, ahol száz diák dolgozott

csöndben száz új, csillogó gépen. Illetve nem is; a csöndben rossz

szó erre. A termet megtöltötte az ujjak sebes kopogása a halk

billentyűzeteken, mintha száz láthatatlan madár kapirgálna. Sarah

Opie egy olyan munkaállomásnál ült, amely csak abban különbözött

a többitől, hogy szembe volt fordítva velük, és egy lelógó dróttal

csatlakozott a feje fölött lévő hatalmas LCD képernyőhöz. A

képernyő ki volt kapcsolva.

Opie tanárnő fiatalabbnak nézett ki, mint Harper gondolta –

fiatalabbnak és sokkal vonzóbbnak. Vörösesszőke, vállig érő haját

enyhén összeborzolva hordta. Minden bizonnyal a húszas évei

közepén járt, azaz elég fiatal lehetett ahhoz, hogy doktori címe

nagyon új keletű legyen, és ahhoz is, hogy a teremben lévő diákok,

akiket föltehetőleg tanított, inkább a kortársainak tűnjenek. Úgy

próbálta magát megkülönböztetni tőlük, hogy hivatalosabb volt a

megjelenése, de a sötétkék, hajszálcsíkos kosztüm, amelyet viselt,

szinte olyan benyomást keltett, mint egy szexi titkárnőjelmez,

aminek a viselőjét azért küldték, hogy vetkőzőszámot mutasson be.

Opie már várta őket. Felállt, és szó nélkül bement egy belső

irodába, aminek az üvegezett oldala a fő labor hátsó falát alkotta.

Kezét az ajtó gombján tartva várt, amíg Kennedy és Harper

bemennek, aztán becsukta mögöttük az ajtót. Némelyik diák

felpillantott a munkájából, amikor a nyomozók megérkeztek, és

lopva még most is figyeltek. Opie tanárnő hátat fordított nekik, és

karját szorosan összefonva szembenézett a két rendőrrel. Először

Harperra pillantott.

– Mindent elmondtam magának, amit tudok – mondta halkan.

– Hadd mutassam be Kennedy őrmestert a nyomozóhivataltól –

mondta Harper. – Őt bízták meg az üggyel, és ő is szeretné hallani a

történetét. Azonkívül volna még néhány pótlólagos kérdésem a

tegnapi beszélgetésünk után. Remélem, nem probléma.

Opie kissé megrázta a fejét, és egy pillanattal később leült az

irodában lévő két szék egyikére, bár az arckifejezésén leginkább az

látszott, hogy ez a néhány pótlólagos kérdés igenis probléma.

Kennedy helyet foglalt a másik széken, így Harpernak nem maradt

más, mint hogy nekidőljön az üvegtáblákat elválasztó egyik

alumínium távtartó lécnek.

– Van tehát három halottunk – kezdte Kennedy, miután engedélyt

kért Opie-tól, hogy használhassa a diktafont, és beállította. – Stuart

Barlow. Catherine Hurt. Samir Devani. Mindhárman érdeklődnek a

történelem, vagy legalábbis a régi dokumentumok iránt, és tagjai

ennek a csoportnak, amelyben ezekről a dolgokról vitatkoztunk. Na

most ön ugyebár azt mondja, hogy mindhárman ugyanazon a konkrét

projekten dolgoztak – mondta. Opie tanárnő kissé türelmetlenül

ráncolta a homlokát, és mindössze annyit felelt, hogy igen. Látszott

rajta, hogy úgy érzi, ezt a részt már megbeszélték. – És ezt a

projektet megvitatták az internetes fórumuk üzenőfalán is?

– Igen.

– Ez egy történelemmel foglalkozó fórum, ön viszont szemmel

láthatóan nem történész.

– Nem.

Kennedy ezúttal nem folytatta, hanem némán, várakozva nézett

Opie-ra. Harper tudta, Kennedy mit csinál, és ügyelt, nehogy

megtörje a csöndet. A rövid válaszokat váró kérdések jók voltak,

mert a konkrét információra összpontosítottak, de ha az ember nem

vigyázott eléggé, és ha a tanú nem volt elég bőbeszédű, könnyen bele

lehetett esni az egyszavas válaszok csapdájába – és a végén az ember

csak körben forog. A csönd eltartott néhány másodpercig, de végül

megtette a kívánt hatást.

– Ez a hobbim – mondta Sarah Opie. – Tanultam ókori irodalmat

az iskolában, és elég jól tudok ógörögül. Az emberek ezt kicsit

furának tartják egy informatikus esetében, de szeretem a nyelveket,

és jó a nyelvérzékem. Egyszer volt egy zsidó fiúm, aki egy kicsit

héberül is megtanított, és abból visszakövetkeztettem az arámira. Az

arámiban és az ógörögben lenyűgöző, hogy a karakterkészlet szinte

ugyanaz, mint a modern megfelelőikben, csak közben volt egy-két

hangváltozás, és ezért ugyanaz a betű nagyon különböző hangokat

jelöl. Persze bizonyos esetekben még csak nem is tudjuk, hogyan

hangzott valójában az élő nyelv. Például ott van a μ és a π betűk

kombinációjának a kétféle kiejtése: egyszer „b”, máskor „mb”, és ki

tudja, mikor jelent ez meg? Vannak az ókori szövegek, és van a

modern nyelvhasználat, és nem könnyű…

– Elmondaná, mit tud Stuart Barlow Rum-kódexszel kapcsolatos

projektjéről? – vágott a szavába Kennedy. Harper majdnem

elvigyorodott. Opie-nak végre megeredt a nyelve, Kennedy meg

félbeszakítja. Először túl kevésnek ítéli, amit mond, utána meg túl

soknak.

– Úgy kezdődött az egész, hogy Barlow professzor írt a fórumra,

mert munkatársakat keresett – mondta Opie. – Azt mondta, új

szemszögből akarja vizsgálni a Rum-kódexet, és érdeklődött, vajon

lenne-e kedve hozzá valakinek. A topik címe is ez volt: „Van

valakinek kedve új szemszögből vizsgálni a Rum-kódexet?”

– És ez mikor volt?

Opie a fejét rázta, de azért válaszolt.

– Legalább két évvel ezelőtt, de az is lehet, hogy három. Meg

kellene nézni visszamenőleg a topikot. Elérhető még az oldalon.

– És ki válaszolt? – kérdezte Harper.

– Catherine Hurt és Sam Devani – darálta el Opie a névsort kissé

remegő hangon. – Stuart próbálta megfűzni Emil Gassant is, mert ő

nagyon otthonosan mozog az újszövetségi arámiban, de Gassan tudni

sem akart róla.

– Miért?

– Úgy gondolta, Stuartnak nincs kellő tudományos hitele. Sőt

igazából senkinek sincs az egész csapatból. Nem akarta, hogy

hozzájuk társítsák.

– Szóval csak ők hárman voltak – mondta Kennedy. – Barlow.

Hurt. Devani.

– Igen, csak ők hárman.

– Nem felejtett ki senkit?

– Nem – felelte Opie bosszúsan. – Más nem volt.

– És Michael Brand?

– Michael Brand… – ismételte el a nevet különösebb nyomaték

nélkül. – Nem. Ő nem volt a csapat tagja.

– De ismeri őt?

– Nem igazán. Azt hiszem, egyszer-kétszer láttam a nevét a

fórumon, de soha nem vett részt azokban a vitákban, amikben én. És

én csak a fórumon vagyok fönt, a szimpóziumokra nem megyek.

Mivel nem vagyok történész, értelemszerűen nem kaphattam

támogatást arra, hogy történészkonferenciákra járjak, a fizetésemből

pedig nem engedhetem meg magamnak.

– És ez nem különös? Mármint hogy ugyanarra a fórumra írnak,

és nem is ismerik egymást?

– Nincs ebben semmi különös – vont vállat Opie. – Hány

regisztrált tagja van az írástudók fórumának? Legutóbb, amikor

megnéztem a számlálót, kétszáz fölött járt. Van egy számláló a

nyitólapon, úgyhogy lehet látni, amikor valaki újonnan csatlakozik,

és van egy topik is, amiben bemutatkoznak. Viszont nem mindenki ír

rendszeresen hozzászólásokat. Én sem, hacsak nincs tényleg egy

projekt, amin dolgozom. Talán ha húsz-harminc emberről

mondhatom, hogy jól ismerem, rajtuk kívül pedig el tudnám mondani

még húsznak a nevét. Úgy értem, a felhasználónevüket.

– Azt mondja, „hacsak nincs projekt, amin dolgozik” – kezdte

Harper, de világos volt, hogy Kennedy nem akarta Opie tanárnőt

magáról beszéltetni. Stuart Barlow csapatáról akart hallani, meg

arról, hogy mit csináltak, ezért átsiklott a kérdés fölött, ami egy kicsit

bosszantotta Harpert. De Kennedy volt a rangidős tiszt, úgyhogy joga

volt irányítani a kihallgatást.

– Beszélt magának Barlow professzor valaha arról, mit is próbál

pontosan csinálni, és mit ért azon, hogy új megközelítés? – kérdezte

Kennedy.

– Hát persze – mondta Opie kissé tanácstalanul. – Hogyne.

– Miért persze?

– Stuart és én elég jó barátok voltunk. Azt mondtam, nem járok a

konferenciákra, és ez igaz is, de amikor Londonban voltak, néha

bementem vonattal pénteken vagy szombaton, az előadások után, és

találkoztam néhány emberrel azok közül, akiket ismertem. Megittunk

valamit együtt, vagy esetleg elmentünk vacsorázni. így találkoztam

Catherine-nel és Stuarttal is. Nagyon muris volt, pont olyan, mint a

szórakozott professzor egy rajzfilmben. Ugyanakkor ő volt az egyik

legokosabb ember, akivel valaha találkoztam. Azt hiszem, ezért sem

publikált soha. Nehezére esett megállapodni egy dolognál. Ha volt

egy elképesztő ötlete, dolgozni kezdett rajta, de közben lett egy újabb

elképesztő ötlete, és egész egyszerűen félbehagyta az elsőt. Így is

beszélt – mesélte Opie, és valószínűleg eszébe juthatott egy konkrét

beszélgetés, mert elmosolyodott, de aztán szinte azonnal megint

komoly lett. – Szóval olyan nem létezett, hogy egy ilyen nagy dolgot

meg se említsen nekem. Valószínűleg előbb tudtam róla, mint hogy

bárki másnak mesélte volna.

– Szóval akkor össze tudja foglalni nekünk a projektet? – kérdezte

Kennedy, visszatérve a tárgyra, és erre ösztökélve Opie-t is. – Azt

hiszem, az ügynek ebben a szakaszában ez hasznos lenne.

Opie az ablakon át – talán kicsit vágyakozón – kinézett az

osztályára. Némelyik diák olykor még mindig a belső iroda felé

pillantgatott, de leginkább halkan dolgoztak. Nem volt rendbontás.

Lehet, hogy pornóoldalakon szörföltek vagy aknakeresőt játszottak,

de azt diszkréten tették.

– Igen – mondta Opie beletörődve. – Stuart azt mondta, hogy a

teljes kipróbálás módszerét akarja alkalmazni.

– Az mit jelent?

– Igazából nem vagyok biztos benne, hogy ő vajon tudta-e, mit

jelent, de végül az derült ki, hogy a sok számolgatásra és

adatfeldolgozásra gondol. Digitalizálni akarta a Rum-kódexet, és

aztán kivesézni egy igazán jó minőségű szoftverkészlettel, amit

gyakorlatilag a nulláról kellett megírni. Ezért akart Stuart

mindenáron informatikai hátteret a projekthez. Tudják, azt gondolta,

hogy a legjobb módszer a Rum-kódex forrásának a megtalálására…

– Várjon egy percet – vágott közbe Harper. – Ismételje el, kérem.

Mit akart?

– Informatikai hátteret – pislogott Opie meglepve. – Mert amire ő

gondolt, azzal több száz órányi…

– Az informatikai háttér magát jelenti? – érdeklődött Harper,

megint Opie szavába vágva.

– Persze hogy engem jelent. Én írtam a szoftvert, és én futtattam.

Mégis mit gondol, különben hogyan tudhatnék minderről?

– De azt mondta, nem volt a csapat tagja – kiáltott föl Kennedy

talpra ugorva.

– Nem is voltam – mondta Opie doktor, és önkéntelenül is egy

kicsit hátrébb tolta a székét, mert a föléje magasodó Kennedy

szemmel láthatóan egy kicsit túl közel állt hozzá. Opie továbbra is

értetlenül állt a dolog előtt, de most már ijedt és védekező is volt. –

Én csak a keresőket meg a szűrőket futtattam le nekik. Én voltam a

háttér. Stuart, Cath és Sam alkották a csapatot. Ők írták volna meg a

monográfiát, ha valaha eljutott volna a kiadásig. Persze úgy értem,

hogy ha megtalálják, amit reméltek. Stuart csak arra kért, hogy

biztosítsam a technikai hátteret, és én igent mondtam. Ettől még nem

lesz belőlem…

– Mozgó célpont lesz magából – kiáltott rá Kennedy, leállítva

Opie-t. – Ha valaki sorban meggyilkolja ennek a csoportnak a tagjait,

miért tennének különbséget maga és a másik három között? Azt

mondja, csak segítette őket, de hát beszélt és dolgozott velük.

Kívülről nem úgy néz ki talán, mintha maga is a csapat tagja lenne?

Opie először határozottan nemet intett a fejével, de a

meggyőződése hamar elpárolgott. Hitetlenkedve és kissé megkínzott

hangon felnevetett. Harper együtt érzett vele. A hitetlenség ésszerű

reakciónak tűnt. Ha az ember a titokzatos elméletektől és a

tudományos szócsavarástól megritkult levegőben él, valószínűleg

elhiszi, hogy egy elefántcsonttorony óvja a világ véres valóságától.

De most, hogy a Történész a városban garázdálkodott, semmi sem

nyújtott védelmet számára. Harper egy pillanatig bűntudatot érzett,

mert valahol belül élvezte ezt.

– Nem vagyok a csapat tagja – mondta megint Opie, de ez már

csak gyönge tiltakozás volt. Fellebbezés egy nem létező bírósághoz.

– Technikai háttér – mondta Kennedy, emlékeztetve őt a saját

szavaira. – Barlow professzor azt akarta, hogy segítsen neki. Ki

tudhatja még ezt? Beszélt erről a fórumon?

– Hát persze – állt föl most már maga Opie is. Az öklét

összeszorította, majd újra kinyitotta. – Persze, hogy beszéltem. Nem

volt titok. Én csak futtattam a programokat. Még a kinyomtatott

anyagot sem olvastam el. Nekem ez kínai volt.

Kennedy már szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta

magát, és mégsem mondott semmit. Kérdő tekintettel fordult

Harperhoz, aki bólintott. A részletek nem számítottak. Azt kérdezte

tőle, vajon ezt az illetőt el kell-e vinniük innen, és a válasz határozott

igen volt. Lehet, hogy minden másban tévedtek: Hurt és Devani

halálát tényleg balesetek okozták, az pedig, hogy Barlow-nak mind a

villájába, mind a főiskolai irodájába betörtek, csak elképesztő,

véletlen egybeesés volt. A kámforrá vált Michael Brand is –

Harpernak hirtelen eszébe jutott, hogy még mindig nem mondott róla

semmit Kennedynek – lehetett persze akár teljesen ártatlan, aki

szórakozottságból rossz címet diktált be. Mindez mindegy is volt.

Most csak egy dolog számított, és csak egyetlen módjuk volt arra,

hogy ennek érvényt szerezzenek. Okuk volt azt hinni, hogy egy tanút

közvetlen fizikai veszély fenyeget. Be kellett vinniük.

– Ideálljak az autóval a bejárathoz? – kérdezte Harper Kennedyt.

– Igen, köszönöm, Chris – mondta Kennedy, aztán a kezét

föltartva megálljt intett, és ismét Opie-hoz fordult. – Van hátsó

kijárat? – kérdezte.

– Micsoda? – kérdezte Opie. Úgy tűnt, még nem érti, hová

akarnak kilyukadni.

– Van ennek a tömbnek másik kijárata?

– Csak a vészkijárat.

– Arra megyünk – fordult Kennedy vissza Harperhoz –, és együtt

maradunk. Tanárnő, védőőrizetbe vesszük. Kérem, szedjen össze

mindent, amit most azonnal magával kell hoznia. Később

természetesen el fogunk küldetni valakit önhöz, hogy elhozza, amit

még szeretne, és amire szüksége lehet. De lehet, hogy beletelik egy

kis időbe, amíg maga ismét hazatér.

– Éppen egy óra közepén vagyok – mondta Opie, mintha ez még

mindig lényeges lenne.

– Küldje el a csoportot – mondta neki Kennedy –, vagy mondja

meg nekik, hogy dolgozzanak tovább felügyelet nélkül. Elég

megbízhatók ahhoz, hogy ilyet kérjen tőlük?

– Igen, de…

– El fogjuk magyarázni a munkaadóinak, az egyetem vezetésének,

hogy ez a mi döntésünk volt. És biztos vagyok benne, hogy fognak

találni valakit az ön helyére, amíg távol van.

Opie továbbra sem repesett az örömtől, és tovább vitatkozott, de

Kennedy fölvette a retiküljét és a kezébe nyomta. Ez valahogy

egyszerre ösztönözte cselekvésre és csendesítette el. Összeszedett

néhány dolgot az íróasztaláról – egy pendrive-ot, egy erszényt meg

néhány vastag, fehér táblára író filctollat – és beledobta őket a

táskába. Aztán szemrehányón és rémülten pillantott Kennedyre, amit

talán Istennek vagy a bosszúálló sorsnak szánt, és néhány lépést tett

az ajtó felé, de megtorpant, és gyorsan visszament az íróasztalhoz.

Átlapozott néhány iratot, majd felforgatott egy piros, műanyag

irattálcát, és végül előszedett egyetlen, összehajtott, sárga papírlapot.

– A jelszó a fájljaimhoz – mondta Harpernak és Kennedynek. –

Minden héten megváltoztatom.

– Leírja a jelszavát? – kérdezte Harper, kissé megütközve.

– Természetesen nem – szólt vissza ingerülten Opie, mert

bosszantotta a burkolt rosszallás. – De van egy kis szöveg, amiről

biztosan eszembe jut, ha netalán elfelejteném.

Visszament a fő laborba, a nyomában Harperral és Kennedyvel. A

diákok fölnéztek a munkájukból, mert tudták, hogy valami rendkívüli

dolog fog történni, és kíváncsiak voltak, mi lesz az.

– Ma kicsit korábban befejezzük az órát – mondta Opie tanárnő. –

Aki folytatni akarja a munkát, az maradhat egészen tizenkettő

harmincig. Az adatbázisokra vonatkozó házi feladat beadási

határideje nem változik, úgyhogy kérem, okosan használják ki az

időt. Viszlát, a jövő héten.

A diákok ismét a képernyőik felé fordultak, de fürge

mozdulatokkal elkezdték összeszedni szanaszét heverő holmijaikat,

amiből egyértelmű volt, hogy a legtöbben pakolnak. Kennedy az ajtó

felé taszigálta Opie-t, mert nagyon szeretett volna odaérni, mielőtt

mindenki elkezd kitódulni. Harper zárta a sort; az íróasztalok közötti

keskeny közlekedőfolyosón arra kényszerültek, hogy libasorban

menjenek. Át kellett lépniük a táskákon és könyveken is, úgyhogy

csak lassan haladtak.

Kennedy hirtelen megállt, és megfordult. Harperra nézett, vagy

talán Harper mögé, és tanácstalanul ráncolta a homlokát.

– Várjunk – mondta. – Azok a férfiak…

Egyszer csak azt hallották, hogy egy szék végigkaristolja a padlót,

ahogy valaki hátralöki, majd valami megmozdult Harper könyökénél.

A kezdő nyomozó megfordult, és egy férfival találta magát szembe,

aki rábámult. Úgy tíz évvel lehetett idősebb nála, sötét haja volt,

fehér bőre, az öltözete pedig egy bő, fehér ingből és könnyű,

sárgásbarna öltönyből állt; durva anyaguk alapján a ruhái úgy néztek

ki, mintha kézzel szőtték volna őket. A férfi állt, épp akkor ugrott

talpra. Az arca furcsa közönyt tükrözött, a szembogara viszont

óriásira tágult. Drog, gondolta Harper azonnal: biztosan valami szer

hatása alatt áll.

Harper a férfi vállára tette a kezét, hogy visszaültesse, de a férfi

megfogta Harper kezét a csuklójánál, vasmarokkal megszorította,

majd hirtelen, teljesen váratlanul kicsavarta. Harpernak elállt a

lélegzete, és térdre roskadt, ahogy a fájdalom szétáradt a karjában.

Hallotta, hogy Kennedy felkiált, de nem értette a szavakat. A bal

kezét ökölbe szorítva teljes erővel, de ügyetlenül ütött, úgyhogy nem

az állán, hanem a vállán találta el a férfit, aki továbbra is ugyanolyan

erővel szorította Harper csuklóját, de közben viszonozta az

ökölcsapást. Telibe találta Harper gyomrát.

Harper ettől hangosan felnyögött, és kiszállt a levegő a tüdejéből.

Próbálta pótolni az elveszett levegőt, de alig tudott lélegezni. A

férfi elengedte a karját, és Harpert magát is meglepte, hogy

hátrazuhan és lelöki a mögötte lévő számítógépet. Sikításokat hallott,

és meg tudta érteni, miért. A férfi, aki az előbb megütötte őt, sírt, és a

könnye sötétpiros volt.

További sikításokat hallott. Harper megpróbált felegyenesedni, de

visszaroskadt, mert a lába nem bírta el a súlyát. A vérző szemű férfi,

akinek az arcán piros patakokban hulltak a könnyei, még egy

pillanatig nézte őt – a tekintetében megvetés tükröződött aztán

elfordult.

A sikítások közepette Harper persze nem hallhatta, hogy a lába

között kopogva hull a vér a padlóra, viszont meglátta a lecsöppenő

vért. A hasához nyúlt, és akkor már érezte a sokat sejtető és

rettenetes, nyúlós nedvet. Pirosló ujjaira nézett és hitetlenkedő

nevetés tört föl a torkából.

A világegyetem parányi lett és vöröslött; pokoli forró volt, és az

íze, mint a vasé.

21

Kennedy számára mindössze az a kétszeres déjá vu érzés volt az intő

jel.

Amikor először ment el a férfi mellett, még csak halványan

derengett neki, hogy már látta valahol, aztán amikor másodszor

haladt el mellette, hirtelen beugrott neki. Őt látta odalent a

parkolóban, a fehér Bedford furgonban. Csakhogy most kettő volt

belőle.

Megállt és megfordult, amitől Harper is megállni kényszerült.

Kennedy szinte azonnal rájött, hogy a legelső benyomása téves volt,

mert más volt a két férfi testalkata; az egyik kicsit magasabb és

testesebb volt, mint a másik. Korban is eltértek – legalább tíz év volt

a különbség –, meg az arcuk is más volt, vagy legalábbis az

arckifejezésük. Ami a soványabb férfi arcán a kissé beszívottak

nyugalmának látszott, az rémisztően robotszerű ürességgé változott a

másik durvább vonásaiban. Arcbőrüket és hajszínüket tekintve

javarészt egyformák voltak – egyformán fura volt a magatartásuk is,

meg az, ahogy tágra nyílt szemmel bámultak és fogadták be az egész

világot, miközben valójában alig vettek tudomást a létezéséről.

Harper várakozón nézett Kennedyre, és Kennedy már szóra

nyitotta a száját, de még habozott, próbálva megformálni az agyában

a figyelmeztetést a veszélyre, aminek a valóságában még csak nem is

volt biztos.

A második férfi, aki közelebb ült hozzájuk, hátratolta a székét, és

felállt. A padlót végigkaristoló széklábak hangjára Harper

odafordította a fejét, hogy megnézze, mi az. Azután a dolgok olyan

gyorsan történtek, mintha valami stroboszkópos diavetítés képei

lennének; mindegyik dia állóképként vésődött be Kennedy

emlékezetébe.

Harper megérintette a férfi vállát.

A férfi kinyújtotta a karját, és Harper gyomrába vágott.

Fém villant, aztán eltűnt, mert húsba mártották.

Harper nekiesett az egyik íróasztalnak.

– Mindenki a földre! – kiáltott rá a teremben lévőkre a

moziszerűen pörgő események egy pontján Kennedy, majd Harper

segítségére sietett, aki hanyatt vágódott a padlón. A legegyszerűbb

karateütést irányozta a férfira, az egyetlent, amelyet valaha

gyakorolt: az ember tenyere fölfelé néz, a mutató- és középső

ujjainak ízületei előre, és csípőből üt, miközben előrelép ugyanazzal

a lábbal.

Még csak nem is sikerült közel kerülnie hozzá a kezével. A férfi

félrehajolt az ütés elől és közelebb lépett hozzá. Rettentő, szinte

képtelen gyorsasággal mozgott, miközben nem tűnt úgy, hogy

különösebben sietne. Egy pillanatig Kennedy az arcába bámult, és

Kennedy ekkor észrevette, hogy sír: piros könnyek peregtek le az

arcán, mintha vér lenne. Valamilyen oknál fogva a látványtól

fölkavarodott a gyomra, és ez az ösztönös visszahőkölés

megmentette őt. Hátradőlt, mintha valami ősi félelem fogná el, hogy

ő is megfertőződik. A korábban Harperba döfött kés rövid és vastag

volt, bíborvörösre festett pengéje úgy szórta a vérpermetet, mint

valami spray, amikor Kennedy mellkasa előtt a levegőbe hasított, és

végül a vállába döfött. A penge olyan éles volt, hogy úgy érezte, sem

az inge, sem a dzsekije, de még az alatta lévő hús és ín sem lassítja

le.

Körülötte szüntelen, őrjöngő sikítozás kezdődött, mintha egy

rocksztár lépett volna a tizenéves rajongókkal teli terembe. A férfi

egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, mire Kennedy belerúgott a

lábszárába abból az irányból, amerre már úgyis esett. A férfi

megtántorodott, és súlypontja egy pillanatra a testén kívülre került.

Miközben elvágódott, Kennedy még ököllel rávágott az állkapcsára

oldalról.

Az ikertestvére – aki annyira másként nézett ki, mint ő, és mégis

oly hátborzongatóan hasonlított rá – mögötte állt, Kennedyhez képest

nagyjából ugyanolyan szögben. Ez olyan hatást keltett, mintha

lehántott volna egy réteget egy hagymáról: a héj alatt ugyanaz a

szerkezet, ugyanaz a felépítés ismétlődött. A másik férfi azonban

feltartotta kinyújtott karját, és egy hosszú csövű kézi lőfegyvert

emelt rá. A tompa fényű acélcső mögül állhatatosan bámulta

Kennedyt vérben forgó, halványkék szemével.

Kennedy soha azelőtt nem bénult le, ha fegyvert látott. Ismerte a

fegyvereket: olyan eszközök voltak, amelyek veszélyesek, de

hasznosak, és alá vannak rendelve az ember akaratának. Ha mások

kezében voltak, félni kellett tőlük, de tudott olvasni egy lövész

testbeszédéből, és időben félre tudott ugrani. Miután már kilőtték a

töltényt, nem lehetett kitérni az útjából, de előtte volt egy belátható

időtartam. Fél másodperc a ravasz meghúzása és a robbanás között,

amely fél másodperc kezdetén a lövész már eltökélte magát, és ezt az

átmeneti állapotot még ki lehetett használni.

Ezúttal azonban más volt a helyzet. A fegyver láttán Kennedy

hirtelen úgy érezte, nincs akaratereje, és nem tud gondolkodni.

Mozdulatlanul állt, és nem azért, mert földbe gyökerezett a lába,

hanem mert nem tudta rászánni magát, hogy megmozduljon.

– Az igazságért – mondta a férfi egy ismeretlen nyelven.

Háromszor tüzelt, és olyan gyorsan, hogy a három lövés hangja

szinte összeolvadt. Kennedy összerándult és megmerevedett; várta a

halált, várta, hogy átsüvítsen rajta, mint a szél a búzamezőn.

Sarah Opie vad, eszelős táncot lejtett, amikor a golyók eltalálták,

és csak akkor esett össze, amikor a harmadik is célba talált.

A hang csak később hallatszott; úgy, mint a lusta mennydörgés,

miután a villámlás már tovatűnt. Kennedy előrevetődött, de akkor

már késő volt. A fegyver hirtelen az ő feje felé fordult, de ezúttal

fürgébben ütött és jobban célzott, úgyhogy sikerült félrelöknie.

Közelebb lépett a férfihoz, és megpróbálta elgáncsolni, de a hely túl

zsúfolt volt. Kennedy beleütközött egy íróasztal kiálló szélébe, és

megbotlott. Valaki megütötte őt a bal halántékán, mire ő a kemény

padlóra esett. A szeme káprázott.

Megpróbált megmozdulni és föltápászkodni. A látása kezdett

foltokban visszatérni, de émelygett, és a szögek meg a színek nem

voltak a helyükön. Azon kapta magát, hogy Opie tanárnő szemébe

bámul. A nő szája olyan fehér volt, mint az arca, és mintha mozgott

volna, de hang nem jött ki rajta. Remegő ujjával a mozaikpadlót

kaparta.

Amikor pillanatnyi szünet állt be a sikítozásban, Kennedy

álomszerű tisztasággal elkapott egy kis töredéket abból, amit Opie

mondott.

– A galamb… a galambút…

Kennedy észrevette, hogy valaki elállja a fényt, és felpillantott. A

fegyveres tornyosult fölé, aki most teljes erővel belerúgott Kennedy

mellkasába. Úgy terjedt szét a fájdalom, mint valami tűzijáték. A

rúgás hatására a levegőbe emelkedett, aztán visszaesett. Elakadt a

lélegzete, pislákoló tudata úgy formálódott újjá a döbbenetes

fájdalom körül, mintha az valami vaskos, szilárd tárgy lenne.

A gyilkos – mert az volt – kényelmesen, akkurátus mozdulatokkal

felsegítette elesett társát, aztán átléptek Kennedy fölött, és eltűntek.

Még hallotta távolodó lépteiket, vagy talán csak a rezgést érezte az

arcán, ahogy a padlón feküdt. A sikítozás továbbra is nagyon hangos

volt, és megtöltötte a levegőt, úgyhogy nehéz volt bármi mást

meghallani. És könnyen meglehet, hogy ha a mellkasában lévő kínzó

csomó ellenére sikerül még az életben levegőt vennie, ő is inkább

csatlakozna a kórushoz.

A hátára fordult, aztán – nagy nehezen, küzdve a hányingerrel és

az őt környékező, tompán lebegő öntudatlansággal – föltápászkodott.

Kicsiket lélegzett, de még az is úgy fájt, mintha félig megrágott

szögesdrótot próbálna lenyelni.

– Hívják a rendőrséget – mondta Kennedy annak a néhány

diáknak, akik nem voltak elég gyorsak, és nem jutottak el az ajtóig;

ők rémülten tömörültek a terem sarkaiban, miközben a szemük előtt

kibontakozott a szörnyű dráma. A szavak azonban nem úgy

hangoztak, ahogy kellett volna, vagy talán csak rosszul hallotta őket.

A nyelvét túl nagynak érezte a szájához képest, ő maga pedig

imbolygott, mintha nem találná a függőleges irányt.

Mindennek ellenére futva indult el. A gyilkosok nyilván a furgon

felé vették az irányt. Még volt idő arra, hogy megállítsa őket, vagy

legalább leírja az istenverte rendszámot.

Majdnem leesett a lépcsőn, mert túl gyorsan mozgott és nem tudta

megőrizni az egyensúlyát. Akárhogy is, az egyensúlyérzéke odavolt.

Sötét vér áztatta a ruhaujját, ami inkább volt fekete, mintsem vörös.

Az előcsarnokban álldogáló diákok riadtan engedtek utat az őrült,

vérbe borult, feldagadt arcú nőnek. Amikor a kétszárnyú ajtóhoz ért,

küszködött vele egy kicsit, aztán kitámolygott a napfénybe.

Azonnal megpillantotta a furgont, mert kicsivel a parkolóhelyeket

egyébként megtöltő kisautók fölé magasodott. Látta, ahogy az egyik

férfi beszáll a vezetőülésre. A másik kinyitotta az anyósülés felőli

ajtót, de még hátrafordult, és a biztonsági őrre nézett, aki Kennedy

szerint talán megpróbálta feltartóztatni. A férfi a dzsekijébe nyúlt. A

haragos arcú, túlsúlyos őr nem volt elég figyelmes, és ez majdnem a

vesztét okozta.

– Rendőrség! – ordította Kennedy, vagy legalábbis valami

olyasmit, aminek ugyanazok voltak a magánhangzói, mint a

„rendőrség” szónak. – Le van tartóztatva!

Kennedy kisétált az aszfaltra, a parkoló autók közé, egy keskeny

átjáróba, ahol csak ő volt meg a gyilkos. A férfi megfordult,

rápillantott, és egy kis ideig tétlenül nézte, mintha kellene neki

valamilyen kontextus, amiben Kennedy értelmet nyer. Viszont

legalább az őrről így megfeledkezett egy pillanatra. Kennedy kimért

léptekkel ment felé, a férfi pedig előhúzta, amiért a dzsekijébe nyúlt,

és ami már ott volt kéznél. Kennedy a pisztolyt várta, de nem az volt,

hanem a kés. Erre váratlan megkönnyebbülést érzett. A kés

megölheti, de nem semmisítheti meg olyan módon, ahogy egy

kereszt egy vámpírt. Még csak nem is látszott különösebben

félelmetesnek, bár most már tudta, mire képes. Az aszimmetrikus,

bizarr alakú kés az egyik oldalán kidudorodott. Kennedy csak ment

előre, a biztonsági őr pedig halkan káromkodva meghátrált.

A gyilkos absztrakt és tökéletes mozdulattal fölemelte a karját. A

kés így pontosan egy vonalba került Kennedy szemével, és karcsú

pengéje láthatatlanná vált.

– Le van tartóztatva – mondta újra Kennedy, immár sokkal

nagyobb meggyőződéssel, de egyre inkább nehezére esett a beszéd. –

És dobja el azt a fegyvert, vagy esküszöm, elveszem magától és

meghámozom, mint valami gyümölcsöt.

– Az igazságért – mondta a férfi, pontosan úgy, ahogy a laborban.

Hátrahúzta a karját, Kennedy pedig megfeszült, mint egy kapus, aki

várja a tizenegyest, és már eldöntötte, merre ugrik. Ha a férfi nem

találja el, lenne körülbelül egy másodperce, amit ki akart használni.

Ekkor dübörgő, tompa ropogás hallatszott, ami mintha minden

irányból jött volna egyszerre, és a kés, mint valami petárda,

fölrobbant a gyilkos kezében. De a férfi nem kiáltott föl, sőt egyetlen

hangot sem hallatott. Furcsán begörbített ujjakkal a mellkasához

szorította a kezét, és Kennedytől balra fordította a tekintetét. Jól

látszott, hogy a második golyó a mellkasába fúródott, mert világos

színű dzsekijén hirtelen pipacspiros kör jelent meg.

Ekkor feltűnt a lövész is; a kapu felől jött, és közben tüzelt. Az

egyik lövés bezúzta a furgon egyik hátsó ablakát, a másik a jelek

szerint nem talált el semmit.

A gyilkos megmozdult és beugrott – vagy inkább bezuhant – a

járműbe a már nyitott ajtón. A motor köpködve, morogva kelt életre.

A jövevény – egy jól megtermett férfi, aki még a testesebb

gyilkosnál is nagyobb és magasabb volt – mindössze néhány lépésre

volt a furgontól, amikor a vezető rükvercbe kapcsolt, és ő kénytelen

volt félreugrani. Végigszáguldott a keskeny átjárón, beleütközött egy

parkoló autó hátuljába, aztán széles, nagy ívben megfordult, és a

kapu felé indult.

A jövevény gondosan célzott és még két lövést leadott. Az első

nem ért célba, a második meg letépte ugyan a Bedford hátsó

lökhárítójának egyik végét, de nem találta el a kereket. A furgon

nagy robajjal áthajtott a leeresztett sorompón – a kapuőr félrekapta a

fejét és összerándult, amikor az éles darabkák pörögve repültek a

levegőbe – és elszáguldott. A lövész leeresztette különleges

gyártmányúnak látszó revolverét és Kennedyhez fordult.

A vörösesszőke, jól megtermett, széles vállú, lapátkezű férfi

alkata leginkább olyan volt, mint egy kocsmai verekedőé vagy egy

fizikai munkásé. Nehéz volt összeegyeztetni azzal a hajszálpontos

lövéssel. Az arckifejezésében viszont volt valami zord sztoicizmus,

amitől úgy tűnt, mintha befelé meg kifelé is nézne. Kennedy el tudta

képzelni, hogy bátor férfiak is összerezzennek ettől a tekintettől.

De a férfi halványkék szeme nem Kennedyébe nézett, hanem a nő

sebét fürkészte, amit kurta fejbólintással jelzett.

– Nézéssé meg mihamarabb – mondta. A halk, búgó hang nem

illett a markáns arcélhez. – Komolyan mondom. Azonnal.

Azzal a furgon után eredt. A biztonsági őr a kapunál összeszedte a

bátorságát, és a furgon elé állt, de mindjárt félre is ugrott, amikor az

nem lassított. Egy pillanat múlva a lövész már nem volt sehol.

Mintha Kennedy csak képzelte volna az egészet. Mintha aludt volna

valahol, és ezt álmodta volna, hogy Summerhill irodája előtt ül, és

Harper fütyörészik valamit mellette.

Harper.

Visszatántorgott az épületbe. A lépcsőházban és a folyosón

nyüzsögtek az emberek; legtöbbjük villámgyorsan kitért az útjából,

amikor meglátta a vért. A jelvénye még mindig a kezében volt, azt

mutatta föl, ha szükséges volt, mert így nem kellett megszólalnia. A

fülében émelyítő, egyhangú zúgást hallott, olyat, mint amikor gerjed

egy hangszóró.

A számítógépes labor előtt sűrűbb lett a tömeg. Javarészt azok a

diákok alkották, akik kimenekültek a vérengzés elől, és most

visszaszivárogtak, hogy szemügyre vegyék a következményeket.

Látott azonban jó néhány öltönyös embert is, akik a tömeg széléről

próbálták hasztalan helyreállítani a rendet úgy, hogy nagy hangon

szólítottak fel mindenkit, hogy nyugodjon meg.

– Hívja a mentőket és a rendőrséget! – ragadta meg Kennedy az

egyiküket, és az arcába kiabált. A kopasz, pirospozsgás férfi bután

bámult összezúzódott arcára, aztán a jelvényére, majd megint az

arcára, mígnem Kennedy félrelökte. A beszéde még kásásabb lett

közben, és az állkapcsa mindegyik szónál gyötrelmesen csikorgott,

de a hanghordozása olyan volt, hogy csak egy komplett hülyének

okozhatott volna gondot megérteni, mit akar mondani.

Harper ott feküdt, ahová esett, és az állapota súlyosnak tűnt.

Majdnem eszméletlen volt, és a hasát fogta, amiből hatalmas

mennyiségű vér ömlött bugyogva.

Kennedy letérdelt mellé, aztán lerogyott ülő helyzetbe. Ereje

végképp fogytán volt, úgyhogy egy feldőlt íróasztalnak döntötte a

hátát. Harper elfordította a fejét, és némán bámult rá.

– Tartson ki – mondta Harpernak, de csak hangfoszlányok jöttek

ki a torkán.

Artikulálatlan beszédével szembesülve Kennedy olyat tett, amitől

maga is elképedt, még a sok egyéb, elképesztő történés közepette is.

Esetlenül, de óvatosan fölemelte Harper fejét, és az ölébe fektette,

aztán addig simogatta a haját meg sápadt, verejtéktől csatakos

homlokát, amíg végül lecsukódott a férfi szeme.

Később megtudta, hogy a seb alapvetően nem volt életveszélyes.

Mély volt ugyan, de a kés nem ért egyetlen fontos szervet sem, és –

nagyon kicsivel, de – elkerülte a hasi ütőeret is. A

hashártyagyulladás persze később is komoly veszélyt jelentett volna,

de egy azonnali hasműtéttel meg egy általános hatású antibiotikum

segítségével teljesen fölépülhetett volna.

Kennedy karja közt halt meg, miközben a vére szakadatlanul

ömlött a padlóra.

MÁSODIK RÉSZ

A GALAMBDÚC TANYA

22

Hat nap teljes ködben telt.

Kennedy vállsebét számos öltéssel varrták össze, de az első három

napban először vér szivárgott belőle, aztán meg valami átlátszó

folyadék. Az orvosok azt mondták neki, hogy a kés pengéjén volt

valami szer, ami gátolta a véralvadást. Ez volt az egyetlen

magyarázat, és ezért halt meg Harper olyan gyorsan egy olyan

sérülésben, amit túlélhetett volna. Mivel az anyagot nem ismerték,

szinte lehetetlen volt semlegesíteni. Mindössze annyit tehettek, hogy

vártak, amíg kiürül a szervezetéből. Közben infúzión keresztül

vérplazmát kapott, a seben lévő kötést pedig néhány óránként

cserélték.

Arcának alsó fele annyira feldagadt, hogy a negyedik napig nem is

tudott beszélni, ráadásul sokkal nehezebben viselte a groteszk,

féloldalas arckifejezést, mint a fájdalmat, amit úgyis enyhített a

morfium. A legnagyobb sérülést az utolsó rúgás okozta, ettől ugyanis

két bordája megrepedt. Az orvosok szorosan bekötözték a mellkasát,

amitől úgy érezte, mintha olyan fűző lenne rajta, amit nem tud se

levenni, se meglazítani.

Ahogy feküdt a kórházi ágyon, és a fájdalomcsillapító okozta

bódult állapotban gondolkodni próbált, az emlékezetkieséseken

töprengett – nem is a verekedéssel, hanem az utána történtekkel

kapcsolatban hiányoztak emlékei. Emlékezett, hogy a hátát a

felborított íróasztalnak döntve ül, és Harper feje ott van az ölében. A

férfi a sebét fogja, ő meg a férfi kezét szorítja a sebhez, hogy lassítsa

a vérzést. Akár órákig is ülhettek ott úgy, de lehet, hogy csak néhány

perc volt. A diákok mind leléptek, úgyhogy egyetlen társaságuk

Sarah Opie holtteste volt, amely szemrehányón és hitetlenkedve

nézett rájuk.

Úgy emlékezett, hogy beszélt Harperhoz, ő meg válaszolt neki, de

amikor belegondolt abba, amit mondott, rájött, hogy nem is az ő

hangja volt, hanem az apjáé. Miért akarsz zsaru lenni? Nincs elég

zsaru a családban?

– Mi számít elégnek, papa? – motyogta, de hangja érthetetlen volt

megdagadt állkapcsa miatt.

Feleselj csak, Heather. Majd adok én neked.

Itt megint jött egy rész, amire nem emlékezett.

Aztán valaki felemelte a kezét Harper hasáról, mert ezzel már nem

segíthetett, ő meg nem tudta kinyitni az öklét, mert olyan sokáig

tartotta összeszorítva ugyanabban a helyzetben.

– Nyomozó. Mindketten nyomozók vagyunk – mondta a

mentősöknek. A szája szélén kipréselt hangja egy fújtatóra

emlékeztetett vagy Frankenstein doktor púpos szolgájára. – Jelentsék

a rendőrségnek.

– Fel tud állni? – kérdezte tőle valaki. – Tud járni?

Minden bizonnyal fel tudott állni, és járni is képes volt.

Emlékezett rá, hogy beszáll a mentőautóba, és felül a hordágyon,

hogy lássa, amint Harper testét vele átellenben elhelyezik egy ronda

műanyag zsákban.

Aztán megint jött egy rész, amit nem tudott felidézni, majd arra

emlékezett, hogy lefelé bámul, Harper arcába. Bizonyára kinyitotta a

zsák cipzárját.

– Hohó, azt nem szabad – mondta egy hang.

Harper arca zaklatottnak látszott. A szeme szorosan zárva volt, a

homlokát meg összeráncolta, mintha próbálna felidézni valamit.

Kennedy megsimogatta az arcát. A bőre nagyon hideg és viaszos

tapintású volt.

Bocsánat, Chris – mondta Kennedy némán. – Elkapom őket – tette

hozzá aztán, bár fogalma sem volt, sikerül-a majd beváltani az

ígéretét.

A hetedik napon Isten megpihent. Kennedy azonban nem volt Isten:

ő visszatért a munkájához és a vizsgálóbizottsághoz.

A bizottság elnöke Summerhill főfelügyelő volt, aki egy kegyetlen

bíró arckifejezését öltötte magára, de az első félórában, amíg átvették

az ügy aktájának a tartalmát, ártatlan kérdéseket tett fel. Miután a

személyzeti osztály munkatársa, bizonyos Brooks, és a rendőrséggel

kapcsolatos panaszokat vizsgáló független hivatal megfigyelője, egy

ravasz, vén csataló, Anne Ladbroke kedvéért Summerhill

megállapította, hogy az ügy akár három emberölésről is szólhat,

szigorúan objektív és elfogulatlan ellenszenvvel rátért a gyilkosságra.

– Ön és Harper közrendőr miért nem kért erősítést ehhez az

akcióhoz? – kérdezte. – Opie tanárnő nyilvánvalóan veszélyben volt.

– Nem, uram, ez egyáltalán nem volt nyilvánvaló – mondta

Kennedy. Amikor beszélt, az állkapcsa még mindig fájt, de sok

mondandója volt, és nem hagyta, hogy ez megakadályozza a

beszédben.

– A három ember, akiről tudjuk, hogy meghaltak, mind

közvetlenül érintettek voltak Stuart Barlow-nak a Rum-kódexszel

kapcsolatos kutatási projektjében. Opie tanárnő határozottan tagadta,

hogy bármiféle kapcsolatban állna ezzel a projekttel. Csak a

kihallgatás során derült ki, hogy tagja volt Barlow csapatának, amit

ráadásul ő, ahogy ön is hallhatta a szalagon, továbbra is tagadott.

A helyiségben, amely alapvetően raktárként szolgált, nem volt

légkondicionálás, úgyhogy meleg volt, és a festékkazetták csípős

szaga terjengett a levegőben. Most, hogy ezekről a dolgokról beszélt,

minden élénken felidéződött az emlékezetében, bár újabb rétegek

rakódtak rá a kórházi ágyon töltött idő alatt. Egy kis idő elteltével

nyilván minden emlék így alakul át, mígnem az ember főként az

egymást követő felidézéseket és újraértékeléseket kísérő érzelmeket

idézi fel.

– Csak a kihallgatás során derült ki… – tűnődött el Summerhill. –

Viszont kihallgathatták volna előző nap délután is. Miért vártak?

– Ugyanabból az okból, uram – mondta Kennedy, Summerhill

kifejezéstelen szemébe nézve. – Nem tűnt úgy, hogy okunk lenne a

gyors cselekvésre, mert Opie tanárnőről azt állapítottuk meg, hogy

hasznos tanú lehet, és nem azt, hogy potenciális áldozat. Ha nyíltabb

lett volna Harper közrendőrrel, és elmondta volna neki, hogy ő

szolgáltatja a szoftvert meg a technikai hátteret Barlow és az emberei

számára, más következtetésre jutottunk volna, és hamarabb léptünk

volna.

– Szóval részint Harper közrendőr kérdezési technikája a hibás –

foglalta össze Summerhill epés közömbösséggel. – Mindazonáltal

magának mint az üggyel megbízott rendőrnek, némi felelősséget

azért kell érte vállalnia.

A megfigyelő jegyzetelt.

Igen, szorongass csak meg, te rohadék. Szoríts sarokba, és majd

meglátod, hol marnak beléd.

– Nem fogadom el, hogy bármi hiba csúszott volna Opie tanárnő

kihallgatásába, amit Harper végzett. Uram – tette hozzá rövid szünet

után –, amint tudja, sőt amint már akkor tudta, amikor engem bízott

meg vele: az ügy azért érkezett a részlegre, mert tévesen sorolták be

az emberölést. A nyomozást újra kellett kezdeni, miután a boncolás

nem támasztotta alá a kezdeti feltevést, miszerint a halált véletlen

baleset okozta. Később bebizonyosodott, hogy betörtek Barlow

professzorhoz, illetve követték őt, és hogy mindez az ügyhöz

tartozik. Mindkét esetet jelentették, de egyiket sem csatolták az

ügyről szóló aktához. A hibák felhalmozódása megnehezítette a

dolgunkat, ezért nem ismertük fel rögtön az összefüggéseket. Ennek

ellenére Harper nyomozónak sikerült ráakadnia két másik gyanús

halálesetre és Barlow professzoréhoz kapcsolni azokat. Mindezt

egyetlen nap alatt. Akármit is veszünk alapul, ő példaszerűen járt el

az ügyben.

– Talán csak alacsonyabbra teszi a mércét, őrmester, mint mi –

nézett Summerhill megint Kennedyre, miután látványosan

lapozgatott az előtte heverő fölhalmozott iratokban.

– Talán így van, uram – válaszolta Kennedy anélkül, hogy a

hanghordozása bármit is változott volna.

– Ott helyben, az egyetemen – mondta Summerhill, miközben

ismét az iratokat tanulmányozta – meggyőződtek róla, hogy Opie

tanárnő potenciális áldozat, de továbbra sem hívtak erősítést.

– Úgy döntöttünk, hogy magunk visszük be. Úgy véltük, hogy

időben kell cselekednünk, és ez mindennél fontosabb.

– Ezért aztán úgy döntöttek, hogy nem a szokásos módon járnak

el.

– A korábbi kérdéseiben az indokolatlan késlekedést kifogásolta,

uram – felelte némi gondolkodás után, Summerhill szemébe nézve. –

Most pedig azt kifogásolja, hogy Opie tanárnő védőőrizetbe vételével

nem késlekedtem még tovább? Ha így van, kérem, ne feledje, hogy a

gyilkosai már az épületben voltak. Az erősítés nem érhetett volna oda

előbb náluk, hacsak nem teleportálnak. Azt gondoltuk, szorít az idő,

és igazunk is volt.

– Maradhattak volna Opie tanárnő irodájában – merengett Brooks

–, és bezárhatták volna az ajtót.

– Bezárhattuk volna az ajtót – visszhangozta Kennedy

pléhpofával.

– Igen.

– A falak üvegből voltak, és a gyilkosoknál fegyver volt.

Olvastad egyáltalán az aktát, te fürdős kurva?

– Mindazonáltal – szólt közbe Summerhill fürgén – azt biztosan

föltehetjük, hogy voltak más irodák is abban az épületben, amelyek

szilárdabb falakkal rendelkeztek. Utólag mindent tökéletesen meg

lehet magyarázni, Kennedy őrmester, de mi arról beszélünk, hogyan

döntött ott helyben, mert ez végül is olyan helyzethez vezetett,

amelyben egy rendőrtársa és egy polgári tanú meghalt.

Csönd nehezedett rájuk, de Kennedy kivárta a végét. Úgy tűnt,

Summerhill kifogyott az érvekből, és Kennedy ezt rossz jelnek vélte,

mert csak azt mutatta, milyen vékony a máz, amellyel bevonja abbéli

vágyát, hogy megszabaduljon tőle.

– Volt még egy csetepaté – törte meg a csöndet Brooks. – Úgy

értem, egy másik összecsapás. Ön a két gyilkos után eredt a

parkolóba.

– Igen.

– Ahol felbukkant egy harmadik lövész, aki a jelek szerint

megsebesítette a saját társát.

– Nem hiszem, hogy az ő társa lett volna, mert nem őt segítette,

hanem ellene fordult.

– Vagy pedig rosszul lőtt.

– Kilőtt egy kést az egyik férfi kezéből, aztán még egyszer

eltalálta, mielőtt be tudott volna szállni a bűnözők által menekülésre

használt autóba, majd pedig eltalálta magát a mozgó járművet is.

Szerintem elég jól lőtt – felelte Kennedy. Brooks ezt a választ csak

azzal nyugtázta, hogy zörögve lapozgatta a papírokat.

– És amikor a furgon elhajtott, ő ott maradt?

– Igen, egy rövid ideig, aztán üldözőbe vette az autót.

– Megkísérelte letartóztatni őt, őrmester? – kérdezte Brooks.

Kennedy nem mondta ki az első választ, ami az eszébe jutott, és a

másodikat sem.

– Ahogy látni fogja a jelentésemből – monda végül –, már

korábban megpróbáltam letartóztatni a gyilkosokat. A harmadik férfi

akkor avatkozott közbe, amikor ellenem fordultak, és másodszor is

megtámadni készültek. Ráadásul fegyvertelen voltam. Egy egyedül

intézkedő, fegyvertelen rendőrtől nem várható el, hogy megszólítson

egy fegyveres támadót, hacsak nincs reális esély arra, hogy le tudja

teríteni.

Különösen ha valószínűleg épp megmentette az életét.

– Szóval megint visszatértünk oda, hogy nem volt erősítés.

– Azt hiszem, igen.

– A harmadik férfiról adott személyleírása nagyon hevenyészett.

– Bizonyára elvonták a figyelmemet a törött bordáim meg a

vállamon ejtett seb.

Brooks ártatlan csodálkozással vonta fel a szemöldökét: a rejtett

szarkazmus gyanútlan áldozata.

– A hangneme nem segít magán, őrmester – mondta Summerhill.

– Valószínűleg nem – felelte Kennedy, de már fogytán volt a

türelme. Szerencsére úgy tűnt, hogy nekik meg a kérdéseik voltak

fogytán.

A főfelügyelő azonban a legjobbat a végére tartogatta.

– Térjünk vissza az informatikai laborban lezajlott eseményekhez

– mondta –, és egész konkrétan Opie tanárnő halálához. Harper

nyomozó ekkor már sebesült volt, ugye?

– Igen – bólintott gyanakvón Kennedy.

– A késes ember viszont, aki először őt, aztán magát is

megtámadta, a földön hevert.

– Így igaz.

– Amikor a másik férfi elővette a fegyvert, és célba vette Opie

tanárnőt, hol volt maga hozzájuk képest?

Kennedy látta, hová vezet ez a kérdéssor, de nem állt módjában

kitérni az útjából.

– Közöttük voltam – ismerte el.

– A lövésztől milyen távolságra? Úgy három méterre?

– Nagyjából.

– És pontosan?

– Valószínűleg kisebb volt a távolság.

– Tehát néhány lépés. És a fegyverrel nem magára, hanem valaki

másra céloztak. Becslése szerint lett volna lehetősége közbelépni és

megkísérelni a lövész lefegyverzését, mielőtt az tüzel?

Kennedynek eszébe jutott a jeges rémület, amit abban a

pillanatban érzett, meg hogy képtelen volt gondolkozni, lépni és

cselekedni. Ez egy másik emléket idézett fel: azt, amikor Marcus

Dell felé tántorog, aztán a nyaka köré kulcsolja a kezét, majd a saját

Glock 22-es típusú pisztolya, ahogy visszarúg a tenyerében, és kilövi

a .40-es kaliberű lövedéket, és az elindul végzetes útjára.

Bizonyos sebek már túlontúl fájtak ahhoz, hogy még jobban

felszakítsa őket egy hazugsággal.

– Nagyon gyorsan történt minden – mondta, miközben tudatában

volt a röpke habozásnak és a csekély remegésnek a hangjában. –

Talán… talán tétováztam egy másodpercig. Nehéz visszaemlékezni.

De a lövész nagyon gyors volt. Igazi profi.

– Háromszor tüzelt. Ez bizonyára beletelt néhány másodpercbe.

– Gondolom, igen.

– Ez azonban mégsem volt elegendő idő magának arra, hogy

közbelépjen?

– Mondtam, hogy nem emlékszem.

– Nos – mondta Summerhill, miközben összeszedegette és

visszacsúsztatta az iratokat a dossziéba –, még átgondoljuk a

javaslatunkat. Kérem, hogy a nap hátralévő részében legyen elérhető.

A döntés meglesz, még mielőtt ma este hazamegy.

Túl hirtelen lett vége, és Kennedy agyában még mindig ott

cikáztak a vele dacoló és őt vádoló képek. Számított erre a pillanatra,

de amikor elérkezett, még nem állt rá készen.

– Ennyi? – érdeklődött, és a hangja önmaga számára is bután és

sértődötten csengett.

– Egyelőre igen – felelte Summerhill. – Ha kíváncsi rá, hogyan

zajlik egy ilyen eljárás, nyugodtan kérdezze a személyzeti osztályt.

Brooks asszony egész nap elérhető lesz.

Elérkezett az idő: most vagy soha.

– Igazából önnel szeretnék beszélni, uram, de négyszemközt –

mondta Kennedy. A főfelügyelő éppen zárta le az aktát és vele

Kennedy pályafutását is, de most meglepve nézett fel.

– Úgy vélem, megkaptunk minden szükséges információt,

őrmester – mondta Summerhill.

– Ez olyan információ, amely az ügymenetre vonatkozik – tartott

ki rendületlenül Kennedy, egyenletes és udvarias hangon. – Azonban

kényes természetű, és csak olyanokkal lehet megvitatni, akiket meg

szoktak bízni bűnügyekkel.

Summerhill arcáról eltűnt a hivatalos közöny, és érzelmek egész

sorát lehetett leolvasni róla.

– Hát jó – mondta végül –, akkor beszéljük ezt meg az irodámban.

Utána csatlakozom önökhöz – tette hozzá Brooksnak és

Ladbroke-nak címezve.

Miután becsukta az iroda ajtaját, kizárva a külvilágot, Summerhill

lerogyott a székére, de szánt szándékkal nem kínálta hellyel

Kennedyt. Ő ennek ellenére leült a másik székre.

– Mit akar nekem elmondani? – érdeklődött Summerhill.

– Cigányvér folyik az ereimben – mondta Kennedy távolról sem

kiegyensúlyozott hangon.

– Mi? – bámult rá Summerhill kissé elképedve.

– Komolyan, Jimmy. Meg tudom jósolni a jövőjét. Látom magát,

amint két, talán három hónap múlva éppen üríti ki azokat az

íróasztalfiókokat, aztán elsétál a naplementébe. Az eső meg nagyon

esik.

– Azt mondta, az üggyel kapcsolatos információi vannak –

emlékeztette őt hűvösen Summerhill. Az arckifejezése azt mutatta,

hogy amit Kennedy mond, az továbbra is badarság a számára.

– Az ügymenettel kapcsolatos információim – helyesbített

Kennedy. – Igen, vannak. Már egy hete odatettem az irattartó

tálcájára, és fent van az osztály levelezőszerverén is, és mit tudom

én, még hol. Az irattárban is őriznek egy példányt mindenből, ugye?

Tehát bárhol meg lehet nézni, ha valaki meg akarja. A tárgy az, hogy

„a Stuart Barlow-ügy aktája”. Rajta, nézze meg.

Summerhill így tett, és meg is találta Kennedy egy héttel korábbi

e-mailjét.

– Na és? – vont vállat.

– Na és ellenőrizze a keltezést. Este küldtem, egy nappal azelőtt,

hogy Lutonba mentünk, hogy meglátogassuk Sarah Opie-t. Ott várt

magára, amikor másnap megérkezett a munkába. Csakhogy maga

elkésett. Tudom, mert több mint egy óráig vártuk, aztán végül

feladtuk, és elmentünk, hogy kikérdezzük a tanút – mondta Kennedy.

Summerhill kurta kézmozdulattal jelezte: térjen a lényegre. – Olvasta

egyáltalán azt az e-mailt, Jimmy? Azt írtam benne, hogy az ügy

egyre ijesztőbbé válik. Javasoltam, hogy vizsgálja felül az üggyel

foglalkozó csapat létszámát és azt, hogy mi mindenre terjedjen ki a

nyomozás. Megkértem magát, hogy sürgősen hozzon döntést arról,

mik azok a dolgok, amikkel a lehető legsürgősebben kell foglalkozni.

– Mindez azonban a tények szempontjából nem számít. Odament

erősítés nélkül és meghalt egy civil meg egy rendőrtársa is, aki kezdő

volt és maga engedelmeskedett az ő utasításainak?

– Igen – bólintott zordan Kennedy. – A karomban halt meg,

Jimmy. Nem valószínű, hogy valaha is elfelejtem. De azt hittem,

hogy az első kérdése az imént az volt, miért vártunk olyan sokáig, és

úgy tűnik, nem jutott eszébe, hogy magára vártunk.

– Nem, nem, őrmester – rázta a fejét Summerhill. – Sajnálom, de

ezzel nem megy semmire. Azért nem voltam itt, mert a parlamentbe

kellett mennem az osztállyal kapcsolatos ügyben. A távollétemben

pedig maga köteles egy másik rangidős tiszthez fordulni.

Kennedy korábban eddig a pontig gondolta végig. A többi már

csak találgatás volt, amiben vagy igaza volt, vagy nem. Harper jutott

az eszébe, amint ott fekszik az ölében, és éppen elvérzik. A szörnyű

pillanat még mindig élénken élt az emlékezetében, és a rettenet úgy

működött, mint egy függőón: kiegyensúlyozott és higgadt maradt

tőle.

– Meglehet – ismerte el Kennedy. – Meglehet, hogy a

parlamentben volt. De én már az ötödik vagy hatodik alkalommal

hallottam ezt a vizsgálóbizottságos történetet, amik közül az egyik

januárban volt, amikor nem is volt ülésszak. Magának voltak már

gondjai a piával, ugye, Jimmy? Két megrovás, egyszer majdnem

fegyelmi, vagy legalábbis így szól a fáma. Mostanában ismert

okokból nem jutok hozzá információkhoz, de nem hiszem, hogy az

ilyesmi csak úgy elmúlik. Úgyhogy az én elméletem szerint Rawl

közrendőrnőnek két nagy keresztje is van: az egyik egy általános

utasítás, hogy falazzon magának, amikor későn jön be, a másik pedig

a fantázia teljes hiánya.

Kennedy ismét szünetet tartott. Ha a bili kiborul, akkor most fog

kiborulni. Summerhill csak hosszú idő múltán szólalt meg, de sokkal

jobban uralkodott a hangján, mint Kennedy remélte, és sokkal

erőszakosabban reagált: teljes erővel visszavágott, és nem várta

tétovázva az újabb sortüzet.

– Őrmester, maga a jelek szerint azt gondolja, hogy csökkentheti a

magára nehezedő nyomást azzal, ha engem támad. Hadd ismételjem

meg, arra az esetre, ha netalán nem hallotta az előbb: az ön

ténykedése miatt meghalt egy rendőr. Hiába próbál zsarolni engem,

az nem befolyásolhatja…

– Magát is magammal fogom rántani – mondta Kennedy, de

Summerhill eközben is folytatta, úgyhogy Kennedy nem lehetett

biztos benne, vajon a főfelügyelő hallotta-e őt. Az üzenet

mindenesetre jól látszott az arcán, és jól hallatszott a

hanghordozásán.

– …egy független vizsgálóbizottság döntését, aminek én csak…

– Ha Rawl falazott magának, maga is repül.

– …egy tagja vagyok. A döntést közösen hozzuk.

– Akkor jó nagy temetést rendezzenek nekem – mondta Kennedy

elszorult torokkal –, csak rajta. De istenemre mondom, Jimmy, ha

bekasztliztat, vagy ha csak megpróbál távol tartani ettől az ügytől, az

ügyvédem azt fogja kiabálni a háztetőkről, hogy Harper meghalt,

mert maga túl részeg volt, hogy bejöjjön dolgozni. Ha igazam van,

azaz nem hívták magát aznap az alsóházba, és nincs olyan parlamenti

képviselő, aki alibivel szolgálna magának, akkor Rawl

naplóbejegyzése elegendő lesz annak a bizonyítására, hogy hazudott,

és magát ki fogják nyírni. Ezzel ugyan nem tudjuk feltámasztani

Chris Harpert, de legalább némi igazságtételt jelentene – fejezte be

Kennedy. Ekkor már mindketten álltak, egymás szemébe nézve, és

Summerhill előbb fogyott ki a szavakból, mint Kennedy. – Akárhogy

is dönt, értesítsen – mondta, és hirtelen undorodni kezdett tőle meg

saját magától is.

Vissza se nézett, úgy hagyta el Summerhill irodáját. A

medveverembe ment, hogy ott várja ki a döntést. Érezhető volt a

feszültség, mert mindenki tudott a felülvizsgálatról, és azt is tudta

mindenki, hogy mire megy ki. Egy nyomozó meghalt miatta. Most

már nem utálták, hanem meg akarták tagadni. Senki nem nézett a

szemébe.

Ő maga sem volt biztos benne, hogy szembe tudna nézni saját

magával. Ha tárgyilagosan tekintett a dolgokra, tisztában volt vele,

hogy Harper már megsebesült, amikor ő a fegyver láttán halálra

dermedt. Ha gyorsabban mozgott volna, azzal őt nem menthette

volna meg, viszont Sarah Opie-t igen.

Olyan sokszor gondolta már végig a történteket, hogy az emlékek

elkoptatták a csavarmeneteket az agyában, és rossz sorrendben álltak

össze, rossz szögből érkeztek és érthetetlenül összekuszálódtak. De

valahogy úrrá lett rajtuk.

23

Kuutma távol volt Londontól, amikor fogadta az Abidán csapatától

érkező hívást. Tulajdonképpen Moszkvában tartózkodott, és próbálta

úgy-ahogy megfoltozni a kommunikációs hálózatot, amelyben kárt

tett Kartojev meggyilkolása. Az orosz gazdasági miniszter

előszobájában állt, ami feleakkora volt, mint egy futballstadion. A

szokásos neve alatt utazott oda és várta, hogy kiderüljön, fogadják-e.

Amikor Abidán mesélt neki a rejtélyes lövészről, aki csak egy

kicsit érkezett későn, és ezért nem tudta szabotálni a küldetést,

Kuutma a személyleírásból – magasság, testalkat, vagy nagyon

világosbarna, vagy pedig halványvörös haj – és persze a lövés

pontosságából rögtön tudta, hogy a férfi Tillman volt. Aggodalmai

nagyon is beigazolódtak: Tillman nem sietett, de Kartojev halála óta

Londonba tartott, és most már tudott a kapcsolatról Michael Brand és

a közelmúltban történt halálesetek között.

A probléma bele volt kódolva magába a Hírnökök alapszabályába,

mert mindig is így működtek, és a jövőben is így kell majd tovább

működniük, amíg le nem telik a harminc évszázad (és már kezdett

közeledni a vége; a pontos időpontot lehetett vitatni, de semmiképp

sem volt messze). Szedték az átok nevű kábítószert, amely erővel és

sebességgel töltötte fel őket. Áldás volt, de egyúttal idegméreg is,

amitől végül meghaltak vagy megtébolyodtak. Kuutmának ezért

állandóan az új Hírnökök kiképzésével kellett foglalkoznia, és

folyton azzal küszködött, hogy elegendő tapasztalattal rendelkező

csoportvezetőt találjon.

A Rum-kódexszel kapcsolatos projekt esetében, akárcsak a 124-es

járatnál, több hibát is elkövettek. Elvarratlan szálakat hagytak,

lehetőségeket szalasztottak el, és szövevényes módszereket

alkalmaztak, amikor egyszerűek is voltak. Most pedig Kuutmára

maradt, hogy ezeket a helyzeteket kezelje, és elérje, hogy jó végük

legyen.

Becsületes ember lévén elismerte, hogy olykor ő is rosszul ítélte

meg a helyzetet. Tillman még mindig élt: ezért a szerencsétlen

körülményért Kuutmának kellett viselnie a felelősséget, és neki is

kellett rendbe hoznia a dolgot.

Már szinte meg is tudta indokolni, hogy eljött az idő, amikor neki

magának kell közbelépnie. A közbelépés iránti vágya azonban

nagyon erős volt, és ezt intő jelnek vette, hogy nem szabad így

tennie, mert érzelmileg nem tudott közömbös maradni, ezért nem

bízhatott meg a saját ítéletében.

Abidán csapata azonban immár kimerült. Hírát meglőtték a

mellkasán és a kezén. Az átok egy másik mellékhatásaként a két seb

már majdnem begyógyult, de a kábítószer ebben a tekintetben is –

akárcsak minden másban – adott és el is vett. A mellkasán ejtett seb

rendben volt, viszont a kezében a csontok és az izmok a gyógyulás

során deformálódtak, és természetellenes helyzetben forrtak össze,

úgyhogy a keze használhatatlanná vált.

– Vissza kell vinned Hírát az Éden kertjébe – mondta Kuutma

Abidánnak, miután némi latolgatás után döntött. – Pihenésre van

szüksége és arra, hogy a családjával legyen. Mind a testét, mind a

lelkét ért sérülés gyorsabban fog ott gyógyulni.

– De Tannanu, a küldetés… – mondta Abidán, és csüggedtnek

látszott.

– Tudom, Abidán. Van még tennivaló. Talán sok is, most, hogy ez

a Tillman is beavatkozott.

– Tillman?

– A férfi, aki meglőtte Hírát. Ő volt az.

– De hiszen Leo Tillman volt az, akit… – kezdte Abidán döbbent

és talán riadt hangon.

– Abidán – korholta szelíden a Hírnökét Kuutma, és ezzel

elhallgattatta.

– Igen, Tannanu?

– Menj vissza az Éden kertjébe és vidd magaddal a csapatod. Van

egy másik csapat most abban az országban. Franciaország óta

üldözik, és örülni fognak a lehetőségnek, ha újra összecsaphatnak

vele.

– Megkérdezhetem, Tannanu, hogy melyik csapat? – érdeklődött

óvatosan, de gondterhelten Abidán. Fájt neki, hogy kivonják a

frontvonalból, és Kuutma ezt teljesen megértette.

– Mirjám csapata. Mirjámon kívül még Écer és Kéfás vannak

benne. Jó utat, Abidán, és légy büszke arra, amit tettél.

Kuutma kikapcsolta a telefonját, és a szemközti falat bámulta. Egy

festmény díszítette, ami Napóleon moszkvai visszavonulását

ábrázolta, ahogy azt egy szovjet festő elképzelte, akinek

olvashatatlan szignója ott díszelgett a vászon alján. A festményen

Napóleon a nyeregbe süppedt, és beesett szemmel bámulta a

végeláthatatlan hóförgeteget. Mögötte a legyőzött, haldokló francia

katonák végtelenbe nyúló sora, akiknek arcán ugyanaz a kifejezés

tükröződött, különféle változatokban: a hódító megalázottsága

varázslatosan fölnagyítva és megsokszorozva, mint egy

tükörteremben.

Kuutma arra gondolt, szívesen látná ezt a kifejezést Tillman arcán.

– El fog téged felejteni?

– Soha.

– Akkor bolond.

– Igen. És jobban teszitek, ha féltek tőle. Nem elég okos ahhoz,

hogy tudja, mikor áll vesztésre, vagy hogy mikor adja meg magát.

Figyelmen kívül fogja hagyni azt az üzenetet, és nem fog megállni.

Aztán egy nap majd a szemedbe néz, Kuutma, és egyikőtök pislogni

fog.

Mirjám csapata. Személyesen fogja őket eligazítani. És habár ő

maga nem megy Londonba, figyelni és irányítani fogja őket a

háttérből; nem közvetlenül Tillman felé, mert most a Rum-kódexszel

kapcsolatos probléma követelt azonnali megoldást. De egyértelmű

volt, hogy Tillman fenyegetően halad a Rum-kódex felé.

Akármekkora lendületet is vett, és akármilyen erőforrásokkal is

rendelkezett, vagy így, vagy úgy, de abban az ütközésben el fog

pusztulni.

24

Részleges győzelmet aratott, és ha Kennedynek még lett volna

valami vesztenivalója az osztályon, akkor ezt a győzelmet

pirruszinak kellett volna nevezni. Summerhill eddig megelégedett

azzal, hogy sorsára hagyja, és a medveverem ellenséges légkörére

bízza őt, most viszont sokkal eltökéltebb és kevésbé hanyag lett az

üggyel kapcsolatban.

A vizsgálóbizottság felmentette, és tovább dolgozhatott az ügyön,

de a nyomozás vezetését most már az őrmesternél magasabb

rendfokozatú valakire kellett bízni. Summerhill ezért megbízta magát

az ügy irányításával, ami azt jelentette, hogy Kennedy közvetlenül

alatta fog dolgozni, az ő szeme előtt, a nap minden órájában.

Nem elégedett meg Harper helyettesítésével: saját magát nem

számolva öttagúvá bővítette az ügyön dolgozó csapatot. A másik

őrmester, aki Kennedynek a lehető legkíméletlenebbül az orra alá

dörgölte a kudarcát, Josh Combes lett. Három közrendőr egészítette

ki a névsort, és Kennedy mindegyiket ismerte. Stanwick egyszerű

eset volt, Combes ölebe; McAliskey rátermett volt ugyan, de alantas

természetű, és már kétszer elbukott az őrmesteri vizsgán; Cummings

pedig Summerhill saját embere volt, aki mindenben jó volt, az

osztozkodást kivéve.

Kennedy kinyomtatta az ügy aktáját, és hazavitte magával aznap

este. Vett egy hosszú, forró fürdőt, aztán vizes haját törülközőbe

csavarva pongyolában leült a kanapéra, és olvasni kezdte az aktát,

amely nem volt sokkal vastagabb, mint az előző héten. A következő

eligazítás másnap reggel kilenckor volt, és tudta, hogy Summerhill

mindenképpen rajta akarja majd kapni valami tévedésen, a műsort

pedig az összes jelenlévő élvezné.

Az apja jött oda, és átnézett a válla fölött, hogy mit olvas, ami

kicsit szokatlan volt. Nem vett már a kezébe sem könyvet, sem

folyóiratot. Egész egyszerűen nem tudott elég hosszan

összpontosítani ahhoz, hogy egy átlagos mondatot végigolvasson. De

az elmúlt hét, amíg Kennedy távol volt, megzavarta. A húga,

Chrissie ugrott be helyette (nagy kelletlenkedve), hogy vigyázzon rá.

Levitte magukhoz Somersetbe, ahol minden másutt volt, mint ahogy

az apja emlékezett, és ahol Chrissie krikettmegszállott férje meg

tizenéves lánya előnyt élvezett a tévéműsor kiválasztásánál. Minden

bizonnyal komiszul érezte magát, bár az Alzheimernek megvolt az az

előnye, hogy az ember a komisz érzéseket is könnyen elfelejtette.

– Gyilkossági ügy, papa – mondta pléhpofával. – Többszörös

gyilkosság, és további halottak. Négy civil és egy zsaru meghalt.

Kennedy úgy gondolta, hogy az apja talán reagál majd valamit a

rendőr halálára, de úgy tűnt, nem hallja őt. Az aktát sem próbálta

olvasni, inkább csak közel állt Kennedyhez, és áthatón nézte őt.

Talán hiányzott neki, és most biztosította magát róla, hogy visszajött.

Akárhogy is, Kennedynek ez nem nagyon tetszett.

– A lekváros piskóta a konyhában van, papa – mondta. Az apja

szerette az apró roládokat, amiket külön fóliába csomagolva lehetett

kapni, és a mondatra pavlovi reflexszel reagált. Kicsoszogott, hogy

megkeresse őket, és hagyta, hogy Kennedy elmélyedjen az aktákban.

A legújabb munkahipotézis szerint most már mind Barlow, mind

Hurt, mind Devani halála – tehát az első három eset – gyilkosság

volt. Százhatvan kilométerre a tetthelytől, Burnleyben véletlenül

ráakadtak a magára hagyott autóra, amely elütötte Catherine Hurtöt,

és amelyről kiderült, hogy a gyilkosság helyszínétől mindössze

néhány utcára lopták el. Bűzlött a fertőtlenítőszertől, és a

laborvizsgálatok nem mutattak ki benne sem ujjlenyomatokat, sem

szövetmintákat. A zárt láncú televízióval készült felvételen látszott,

ahogy az autó északnak megy, de a kép nem volt elég nagy

felbontású ahhoz, hogy a vezetőből bármi is látsszon.

A szövetfoszlányok, amiket ő és Harper találtak a Prince Regent

főiskolán, pontosan megfeleltek annak a ruhának, amit Barlow viselt

a halálakor, úgyhogy nagyon valószínűnek tűnt, hogy az eszméletlen

Barlow-t felvonszolták a lépcsőn.

A ballisztikai jelentésekből az derült ki, hogy a fegyver, amely

végzett Sarah Opie-val, egy SIG Sauer P226-os pisztoly volt, ami

népszerű típus a világ hadseregeinek és rendőri erőinek a körében. A

lőszert Németországban vették egy nagy, eredetileg az izraeli

hadseregnek szánt szállítmány részeként. Amennyire meg lehetett

állapítani, a konténert, amelyben Lübeckből Haifára szállították,

menet közben valahol eltérítették, és soha nem rakták ki.

Emil Gassant védőőrizetbe helyezték. Amikor meghallotta, mi

történt a bedfordshire-i egyetemen, még csak nem is tiltakozott

nagyon – habár úgy tűnt, megrázza a hír, hogy Stuart Barlow

munkája az enyhe lenézésen túl mást is kiváltott.

Fél gőzzel elkezdték keresni Michael Brandet is, de még nem

találták meg. Készpénzzel fizetett a Pride Court szállóban, és hamis

fényképes igazolványt mutatott be, amin az állt, hogy ő az asztúriai

egyetem gijóni központjának oktatója, ahol persze soha senki még

csak nem is hallott róla. Combes most már köröztette, de még nem

bukkant fel sehol. Körbeküldték az Opie tanárnővel és Chris

Harperral végző két férfi személyleírását, valamint az egyetem

parkolójában a semmiből föltűnt harmadik férfiét is, de még

sehonnan nem jeleztek vissza.

Lábnyomok. Rendszámtáblák. Úttorlaszok. Házkutatások.

Ujjlenyomatokat nem találtak, és sehol nem látták őket. Mintha

fantomokat kergetnének, de nem hibáztathatta Summerhill

módszereit. Úgy tűnt, mindent megtesz, amit lehet, és ő is ugyanazt

csinálta volna a helyében.

Csöngött a telefon, megszakítva az egy helyben forgó

gondolatmenetet. Felvette, és állával szórakozottan a vállához

szorította a kagylót: valószínűleg a részlegtől hívják valami

marhaság miatt, amit a vizsgálóbizottság talált ki.

– Kennedy – mondta kurtán.

– Jó név – mondta egy férfihang. – Van ír a családban?

Ismerte a hangot, de hirtelen nem tudta hová tenni. Olyan hang

volt, amely arra késztette, hogy felüljön, mire az aktából származó

iratok egy része az öléből lecsúszott a kanapéra, aztán a padlóra.

– Ki az? – kérdezte, de már tudta a választ, miközben a férfi felelt.

– A bedfordshire-i egyetem parkolójában találkoztunk egy hete.

Én voltam az, aki nem próbálta megölni.

Kis szünet következett, amíg Kennedy azon gondolkodott, mi a

francot feleljen. Válaszd a kézenfekvő megoldást.

– Mit akar?

– Beszélni – vágta rá azonnal a férfi.

– Miről?

– Az ügyről.

– Milyen ügyről?

– Jó katolikus voltam gyerekkoromban – mondta a férfi, miután

hangosan kifújta a levegőt. Kennedy nem tudta megállapítani, hogy

bosszús volt-e, vagy inkább türelmetlen. – De már rég nem kérte

senki, hogy mondjam fel a katekizmust. Eléggé képben vagyok azzal

kapcsolatban, amivel mostanában foglalkozik. Ezért is voltam a

bedfordshire-i egyetemen, és ezért figyeltem magát, ahogy

megpróbál fegyvertelenül letartóztatni két kegyetlen hóhért. Tudok

Barlow meggyilkolásáról, és azt is tudom, hogy egy nagyobb

összefüggés részét képezi, habár még nem sikerült rájönnie sem az

indítékra, sem arra, milyen kapocs lehet az áldozatok között

azonkívül, hogy nyilván mind ismerték egymást. Tudom, hogy

kereszttűzbe került, mert a társa meghalt, és tudom, hogy már nem

maga vezeti a nyomozást. De úgy gondolom, többet tud a dolgokról,

mint a többi fickó, akiket csak a múlt héten osztottak be a csapatba.

Ezenfelül szeretném azt gondolni, hogy már megtört a jég közöttünk,

ezért is tűnt számomra a lehető legértelmesebbnek, ha magát hívom

először.

– Nézze, hálás vagyok azért, amit tett – mondta Kennedy. Most

rajta volt a sor, hogy levegő után kapkodjon. – Szorult helyzetből

mentett ki. Viszont, bár minden tiszteletem a magáé, én mindössze

annyit tudok magáról, hogy jól bánik a fegyverrel, és nem vesződik

azzal, hogy figyelmeztető lövést adjon le, vagy felszólítsa az embert,

hogy igazolja magát. Ettől maga még sok minden lehet, de a zsaru

nem szerepel e lehetőségek között.

– Nem vagyok zsaru. De van néhány jó barátom, aki az, és még

sokkal több, aki az volt.

– Akkor mi maga? Valakinek a testőre?

– Nem.

– Katona?

– Nem egészen.

– Valami cég gorillája?

– Már megint ezzel a katekizmussal jön. Ha beszélünk, annak nem

a telefon a legjobb módja.

– Nem? Akkor hol beszéljünk?

– Van egy kávézó a földalatti-megállónál. Öt perc múlva ott

leszek, és körülbelül hét perc múlva elmegyek onnan.

– Akkor nincs sok időm, igaz?

– Nincs. Konkrétan azért, hogy ne legyen ideje semmilyen

meglepetést okozni és csapdába csalni engem. Komolyan mondom,

őrmester, hogy tehetnénk egymásnak néhány szívességet, viszont azt

nem kérem, hogy bízzon meg bennem, és én sem vagyok annyira

hülye, hogy megbízzak magában. Várjon rám a kávézó előtt, egyedül

jöjjön, és hozza a mobilját. Ott folytatjuk.

Kennedy kattanást hallott, és a vonal megszakadt.

Még latolgatta a választási lehetőségeket, de közben már húzta fel

a farmerjét, a pulóverét és az utcai cipőjét. A hajával nem volt mit

tenni; még csak félig száradt meg, és olyan kuszán állt, mint egy

szénaboglya. Egy baseballsapka alá gyűrte, és felszaladt Izzyhez.

Izzy nem meglepő módon éppen telefonált.

– Hát én szeretem, ha nagy – mondta Izzy annak, aki a vonal túlsó

végén volt, de közben Kennedyre nézett. – Azt szeretem, ha nagyon

nagy. Mondd, hogy épp hozzáérsz, szerelmem.

Kennedy széttárt ujjakkal feltartotta mindkét kezét. Tíz perc. Izzy

hevesen megrázta a fejét, de Kennedynek már egy húszfontos

bankjegy volt a kezében. Izzy a fejrázás közben meggondolta magát,

megragadta a bankjegyet, és intett Kennedynek, hogy menj, menj,

menj.

És Kennedy ment.

25

Kennedy körülbelül a hetedik perc végén ért a kávézóhoz. A hely

üres volt, és elég kicsi, úgyhogy ülhetett bárhová az ember,

mindenképp látni lehetett az utcáról. Előtte sem várt senki. A járdán

állva lassan körbefordult, és mindenkit, aki ott volt, jól szemügyre

vett, de egyikük sem hasonlított arra a jól megtermett férfira, akivel

az előző héten futólag találkozott.

Épp befejezte a szemlélődést, megcsörrent a mobilja.

– Halló.

– Látom magát. Menjen el az utca végéig. Van ott egy templom.

Menjen be. Vegyen egy gyertyát, és gyújtsa meg.

– Mondja nekem a jó katolikus.

– Ó, azzal kapcsolatban hazudtam. A gyertya csak arra kell, hogy

legyen időm kétszer körbesétálni az épületet és ellenőrizni, nem

követi-e magát valaki.

– Nem akarom magát csapdába csalni, és ha igen, akkor

poloskával csinálnám, nem spiclivel.

– Feltéve persze, hogy lenne poloskafészek a házban. Ezzel

kapcsolatban igazából a jobbik eshetőséget tételezem fel magáról. Én

most nem a maga csapatának a tagjai miatt aggódom.

Kennedy besétált a templomba – egy jellegtelen, sárga téglás,

modern épületbe –, és úgy tett, ahogy a férfi mondta. Céltalannak

érezte a fogadalmi gyertyát meggyújtani és az oldalhajóban lévő

drótból készült állványra helyezni – soha nem hitt semmilyen

istenben és sem más, független hatalomban –, de maga is

meglepődött, amikor úgy érezte, hogy felkavarodik a gyomra a

vallásosság megjátszásától. Harper halála túlságosan frissen élt az

emlékezetében. Ezt a tettetett hitbuzgalmat valahogy ízléstelennek

érezte, mintha Harper vagy a saját rovására viccelődne.

Miután a gyertyát a helyére tette, megfordult, félig-meddig arra

számítva, hogy a nagydarab férfi közben hangtalanul mögé állt, de

egyedül volt a templomban.

Kennedy várt, de kicsit nevetségesen érezte magát. A telefonja

nem csöngött újra, és senki sem mutatkozott. Öt perc elteltével

kiment ugyanazon az ajtón, amelyiken belépett. A nagydarab férfi ott

állt az ajtó mellett, a falnak dőlve, kezét fekete munkáskabátja

zsebébe süllyesztve. Abban a pillanatban inkább nézett ki

kőművesnek vagy kubikosnak, aki a nagy termete ellenére is teljesen

ártalmatlan, semmint bosszúálló angyalnak.

– Minden rendben – mondta a nagydarab férfi. – Úgy tűnik,

magunk vagyunk.

– Nagyszerű. És most?

– Igyunk meg valamit egy nagyon zajos kocsmában.

A Surrey Streeten találtak egy kocsmát, ahová alig lehetett beférni,

úgyhogy az éppen megfelelt a kívánalmaknak. Whiskyt ittak

szódával, amit a nagydarab – aki Tillman néven mutatkozott be –

kérdezés nélkül rendelt neki. Kennedy nem nyúlt hozzá, de a férfi

sem az övéhez. Úgy tűnt, inkább csak álcának vette. A zaj is

ugyanezt a célt szolgálta, fejtette ki Tillman.

– A kis térmikrofonokkal nem sokat lehet tenni – mondta a férfi –,

meg azzal sem, ha lefilmeznek, és a szájmozgásból következtetnének

arra, amit beszéltünk. Egy ilyen helyen mindkét módszerrel csődöt

mondanak, mert tiszta levegő kell ahhoz, hogy a mikrofon felvegyen

valamit, a kamerát pedig a szánkra kellene irányítani.

– Szóval még mindig azt gondolja, hogy követnek engem? –

kérdezte Kennedy félig lenyűgözve, félig elgondolkodva. Akárki is

volt ez a férfi, egyértelműnek tűnt, hogy nagyon óvatos.

– Nem – rázta meg a fejét Tillman. – Szinte biztos, hogy nem.

Akkor sem magát követték, amikor a bedfordshire-i egyetemre

mentek. Az informatikus nőt akarták. Ő volt az utolsó a listán. Én

voltam az egyetlen, aki követte, mert azt hittem, hogy valaki mást

követ. Olyasvalakit, akinek régóta a nyomában vagyok.

– Azt mondta – nézett Kennedy mélyen Tillman szemébe –, hogy

Sarah Opie volt az utolsó a listán. Kinek a listáján? És maga honnan

tudja ezt?

– Puszta következtetés. Mivel maga senki másnak nem eredt a

nyomába, ez arra utal: senki másról nem gondolja, hogy veszélyben

lenne. Azt persze nem állítom, hogy biztosan igaza van. Csak azt

mondom, hogy a jelek szerint úgy véli, egyelőre vége, és nem lesz

több haláleset – fejezte be Tillman, majd várakozón nézett rá, hogy

Kennedy megerősíti vagy cáfolja-e mindezt. Kennedy azonban nem

erősítette meg, és nem is cáfolta, csak a férfi szemébe nézett, és

hagyta, hadd pattogjon az ő térfelén a labda. – Tehát miről van szó? –

kérdezte végül Tillman. – Barlow volt az első, vagy legalábbis az

első, akire ráakadtak. Ők hárman együtt dolgoztak valamin, ami a

vesztüket okozta. Ez a munkahipotézis.

– Ez a csönd – mondta Kennedy hűvösen – az én hallgatásom.

Maga fölényben van. Olyan dolgokat mond nekem a saját ügyemről,

amiket nem szabadna tudnia, mert nem közöltük a nyilvánossággal,

sőt senkivel a részlegen kívül. Egy szót sem szólok addig, amíg nem

mondja el, honnan tudja mindezt. Lehet, hogy eljutott félútig, de én

nem vagyok hajlandó az út másik felén átsegíteni.

– Jó – bólintott Tillman. – Ez rendben van. Michael Brand.

– Mi van vele?

– Őt keresi. Én is. A különbség az, hogy maga körülbelül tíz napja

keresi, én meg tizenhárom éve. Csinált valaha olyasmit, amit

filmekben szoktak, hogy hajszálat tesz az ajtó tetejére vagy beékel

egy gyufaszálat az ajtó és az ajtófélfa közé, hogy meg tudja

állapítani, járt-e valaki a szobájában, amíg távol volt?

– Eddig nem, de lehet, hogy kipróbálom.

– Én évek óta ezt csinálom. Mindenféle hajszálakkal,

gyufaszálakkal, kartonpapírból készült ékekkel, konzervdobozokkal

és spárgákkal. Megvan a magam kis hálózata, amely értesít, ha

Michael Brand felbukkan. Vannak barátaim, és azoknak is vannak

barátai, fura, csöndes kis helyeken szerte a világon, akik figyelik az

információs szupersztrádát. Vírusos programkódok internetes

adatbázisokban. Régimódi újságcikk-archívumok vagy két tucat

olyan országban, ahol a számítógép még mindig ritkaságszámba

megy, vagy ahol kell nekem ez a plusz biztosíték. Tudja, Michael

Brand a rögeszmém. Nem sokat megy emberek közé, de amikor igen,

arról tudni akarok. Szóval amikor felbukkant a neve a nyomozás

során, én is felbukkantam. Ez a rövid válasz.

Kennedy nem tudta, mit szóljon. Amit Tillman mondott, az nem

vallott ép elmére, habár nyugodt és józan hangon beszélt. Kennedy

nem felelt. Egy-két pillanat múlva, figyelemelterelésképpen kortyolt

egyet a whiskyjéből. Egyáltalán nem esett jól, de több értelme volt,

mint bámulni Tillmant, mint valami flúgos alakot a buszon.

– Jól van – nevetett Tillman egy kicsit szomorkásan, mintha ennek

ellenére leolvasta volna Kennedy arcáról az érzéseit. – Talán

ismernie kellene a kontextust is. Tudja, én néhány évvel ezelőtt

elvesztettem a feleségemet és a gyerekeimet.

– Sajnálom – felelt Kennedy automatikusan és semmitmondón. –

Hogyan…

– Hogyan haltak meg? Nem haltak meg, hanem elvesztettem őket.

Hazamentem egy este, és nem voltak otthon. A házat teljesen

kirámolták, a padlástól a pincéig. Ez tizenhárom éve történt, és én

azóta keresem őket.

Vázlatosan elmesélte neki a történetet: hogy a hivatal csak húzta

az időt; hogy a rendőrség nem volt hajlandó nyomozást indítani;

bánatát, félelmét és zavarodottságát; sikertelen próbálkozását a

családja megtalálására és csatározását, majd hogy végül rájött:

teljesen más megközelítést kell alkalmaznia, ha valaha túl akar jutni

az első fázison.

Kennedy, miközben hallgatta, először arra gondolt, hogy Tillman

olyan, mint bármely férfi, aki még mindig szerelmes abba, aki

elhagyta, de aztán kezdte magával ragadni a férfi teljes

meggyőződése. Tizenhárom év hosszú idő ahhoz, hogy az ember

ilyen sokáig tagadja egy kapcsolat végét, és ami azt illeti, hosszú idő

ahhoz is, hogy bújócskát játsszon három gyerekkel. Egy egyedülálló

nő elég könnyen el tud rejtőzni, de egy háromgyerekes nőnek

nyilvántartásba kell őket vétetnie mindenféle orvosoknál,

fogászoknál, iskoláknál, gondozószolgálatoknál. Nem tűnhetnek el

könnyen szem elől. Persze ha nem haltak meg. Ezt az eshetőséget

Kennedy nem említette, de a jelek szerint Tillman megint kitalálta a

gondolatait.

– Hagyott egy üzenetet – mondta a férfi amiben arra kért, hogy ne

kövessem. És volt valamiféle logika abban, hogy miket vittek el.

Vagy nem is, inkább olyan volt, mint egy aláírás. Azt mondtam,

hogy a házat teljesen kirámolták, de ez nem teljesen igaz, mert

néhány dolgot otthagytak. Egy-két olyan apróságot, amelyek nem

számítottak. Könyveket, játékokat, ruhákat. De éppen ez a lényeg,

mert minden, ami ott maradt, olyasmi volt, ami nem számított.

Olyasmi, ami a gyerekeknek nem hiányzott. A kedvenc könyveiket, a

kedvenc játékaikat, azokat a ruhákat, amiket szerettek hordani, meg

azokat, amik még jók voltak rájuk, mind elvitték. Rebecca válogatta

össze őket, és pontosan eltalált mindent, kivéve… – kezdte, de a

hangja elhalkult.

– Kivéve mit?

– Semmit. Semmi fontosat.

– Értem – vont vállat Kennedy. – De akkor mire utal mindez?

Arra, hogy a saját, szabad akaratából ment, nem?

– Nem – felelte kereken Tillman. – Azt jelenti, hogy tudta: életben

maradnak, és együtt lesznek. Elvitt mindent, amire szükségük lehet

ahhoz, hogy valahol máshol kezdjenek új életet. De nem hiszem,

képtelen vagyok elhitetni magammal, hogy olyan életet akart,

amelynek én nem vagyok a része. És még ha esetleg tévedek, akkor

is szeretném megtalálni őt és megkérdezni, miért. Rebecca azért

ment el, mert nem volt választása. És hagyott egy üzenetet, amiben

azt írta nekem, hogy ne keressem, mert úgy gondolta, soha nem

fogom megtalálni őt, és nem tudom visszahozni onnan, ahová ment.

Próbálta nekem megspórolni legalább a fáradság egy részét – azzal

elhallgatott és figyelmesen nézte Kennedyt. Úgy tűnt, fontos neki,

hogy pusztán a szavának hitelt adjon.

– Michael Brand – emlékeztette Kennedy a férfit, és egyszersmind

elbliccelte, hogy színt kelljen vallania.

Tillman beleegyezéséül vonakodva bólintott. Amennyiben

ragaszkodtak ahhoz, hogy arról beszéljenek, amiért ott voltak, és

amiért egyáltalán beszélgettek, akkor a kérdés helyes volt.

– Rebecca találkozott vele – mondta Tillman. – Megbeszélt vele

egy találkozót, illetve valószínűbb, hogy fordítva történt. Brand

fölhívta őt, és megkérte, hogy látogassa meg a hotelban, ahol

megszállt. A szálloda körülbelül öt perc sétára volt a háztól. Ez aznap

volt, amikor eltűntek.

És Rebecca elment hozzá. A recepciós tudta, hogy néz ki Brand:

azt mondta, a fickó a harmincas évei közepén jár, kopaszra

borotválja a fejét, és kemény alaknak néz ki, mintha rendőr lenne

vagy leszerelt katona. Mutattam a recepciósnak egy fényképet, amin

Rebecca volt, és ő emlékezett, hogy látta őt Branddel. Nem tudom,

mi történt közöttük, és hogy Brand mit mondott neki, de akármit is

mondott, együtt távoztak. Gondolom, hazamentek, ahol Rebecca

elkezdett pakolni. Azóta nem láttam sem őt, sem a gyerekeket.

Tillman hangja nyugodt maradt, miközben mindezt elbeszélte.

Kennedy csak találgatni tudta, mekkora erőfeszítésébe került ez. Ha

még tizenhárom év elteltével sem hagyta abba a keresést, az általa

elbeszélt események mélyen megsebezték, és ez az egész életét

meghatározta. Kennedy tudta – ahogy Tillmannek is tudnia kellett –,

hogy még ha mindenben igaza is volt, az sem jelentette azt, hogy a

családja még mindig életben van, vagy életben volt akár egy órával

azután, hogy elmentek hazulról. Csak annyit jelentett, hogy Rebecca

úgy hitte, életben maradnak. Lehet, hogy Tillman négy fantomot

kerget, vagy ötöt, Brandet is beleszámolva.

És ha az ember elkezdett gondolkodni rajta, nyilvánvaló lett, hogy

Brand a leggyengébb lap az egész kártyavárban.

– A kettő nem lehet ugyanaz az ember – mondta Kennedy. – A

maga Michael Brandje és a mi Michael Brandünk…

– Miért nem?

– Miért lennének ugyanazok? A maga Michael Brandje titokban

férjes asszonyokkal találkozik olcsó szállodákban. Az én Michael

Brandem behazudja magát egy tudományos fórumra, és

történelemszemináriumokra jár, mint valami… – egy találó

hasonlatot keresgélt – üstökös a nagy pestisjárvány előtt, aztán

tömeggyilkosságot rendez és eltűnik. Nem sok közös van bennük,

Tillman. És a név sem lehet olyan ritka. Most komolyan, mekkora

esély van rá, hogy a maga embere a mi emberünk?

– Plusz-mínusz mennyi? – kérdezte őt Tillman nyugodtan és a

whiskyjét lötyögtetve, de továbbra sem kortyolt bele. – Szerintem

egyébként száz százalék. Abból is látszik, amit az előbb mondott,

hiszen ugyanazt a módszert követi: megjelenik, bejelentkezik egy

szállodába, elvégzi, amiért jött, aztán eltűnik. A két jellem talán

különbözik, de mindkét esetben ugyanúgy cselekedett.

– Még mindig nem…

– Hadd fejezzem be. Mert megígérem, tetszeni fog magának, amit

eddig kinyomoztam. Már hosszú idővel ezelőtt elkezdtem kirakni a

konzervdobozokat és a spárgákat Michael Brandnek, ami azt jelenti,

hogy volt lehetőségem néhány olyan dologra, amelyekre magának

még nem. Létrehoztam egy naplót. Egy amolyan adatbázist, kivéve,

hogy az adatbázisok általában számítógépen vannak, én meg nem

boldogulok a számítógépekkel, úgyhogy ezek csak jegyzetek, amiket

menet közben készítettem, használt borítékok hátuljára, meg ilyesmi.

Itt egy tény, ott egy tény – azzal közelebb hajolt Kennedyhez az

asztal fölött, és úgy nézett rá, mint a vén tengerész Coleridge

versében. – Nem csak a nevét nem változtatja soha. Van más is. Ha

hamis címet ad meg, annak is mindig ugyanaz a neve. Kert utca vagy

Kert út, Kert sor, sugárút, köz, akármi, de Kert valami. Mit mondott

a maga Michael Brandje? Hol lakik?

– Campo del Jardin4 – mormogta Kennedy. – De maga ezt az

aktából is kinézhette.

– Nem olvastam az aktáját, de fogadni mertem volna. Viszont ez

még nem minden. Találkoztam Brand egyik üzleti partnerével

Oroszországban, azaz bocsánat, a volt Szovjetunióban, aki elmondta

nekem, hogy az, akinek a nyomában vagyok, Londonba tart. Aztán

megtudtam, hogy maga nyomoz Michael Brand után. De igaza van,

ez még mindig lehetett volna egy másik Michael Brand, és az egész

véletlen egybeesés. Úgyhogy megmozgattam néhány követ, és

megszereztem a szálloda címét, ahol megszállt.

– A Pride Court, Bloomsburyben.

– Pontosan. Elment megnézni a szobát?

– Nem – ismerte el Kennedy. – Nem személyesen. Az egyik

kollégám végzett ott házkutatást.

– És talált az a kollégája valamit?

– Biztosan tudom, hogy nem.

– Értem. Nos, én igen. Ezt – azzal Tillman a zsebébe nyúlt, és

kivett egy kicsi, fényes tárgyat. A mutatóujja és a hüvelykujja közé

fogta, majd lerakta az asztal közepére. Egy ezüstérme volt.

Kennedy mindössze egyetlen pillantást vetett rá. Olyan volt,

mintha álmainak egy szilánkja öltött volna szilárd alakot, és nagyon

mélyen felkavarta. Nagy erőfeszítéssel összeszedte magát, és

remélte, hogy a férfi nem látta, aztán az érméért nyújtotta a kezét, de

a mozdulat megállt félúton, és Tillmanre pillantott: szabad?

– Persze, csak rajta. Soha nincs rajtuk ujjlenyomat. Ha Brand

egyszer kitakarít valahol, ott soha semmilyen nyom nem marad.

Ezeket kivéve.

Az érme réginek és kopottnak tűnt: csak annyiban emlékeztetett

érmére, hogy egy kis, lapos fémdarab volt, és egy emberi fej

körvonala látszott rajta. Az érme távolról sem volt szabályos, és nem

is volt kör alakú. A fej annyira elmosódott, hogy még azt sem

lehetett megállapítani, vajon férfié vagy nőé, de a homlokon volt egy

sor apró dudor, ami valami fejdísz, talán babérkoszorú lehetett.

Megfordította az érmét. Az írásos oldalt még nehezebben lehetett

kivenni: egy alak volt rajta, talán egy madár, összecsukott szárnnyal,

vagy talán csak egy búzakéve, meg néhány jelkép, amik között

mintha lett volna egy K meg egy P.

Kennedynek csak akkor tűnt fel a rendellenesség, amikor már jó

néhányszor át- meg átfordította az érmét. Az ezüst hamar oxidálódik,

és idővel fekete patina vonja be, amit nehéz eltávolítani. Ha ez az

érme annyira régi volt, mitől fénylett úgy? Valamiféle reprodukció

lehetett, de elég nehéz volt ahhoz, hogy tömör fémből legyen.

– A mosdókagyló alatti U alakú csőben hagyta – mondta Tillman.

– A kollégájának kicsit kitartóbban kellett volna keresgélnie. Brand,

mármint az én verzióm, Brand egy pont nulla, mindig egy ilyet hagy

hátra ott, ahol egy napnál több időt tölt. Régen elég szembeötlő

helyekre tette, mint például az ajtó felső küszöbfájának tetejére, vagy

az ágy fejlapja mögé. Néha még mindig ilyen helyekre teszi, de

manapság már egy kicsit több a képzelőereje.

– Nem értem – mormogta Kennedy a fejét rázva. – Ha veszi arra a

fáradságot, hogy hamis címeket adjon meg, miért hagy névjegyet?

– És miért tart ki egyetlen név mellett? – kérdezett vissza Tillman.

– Ez az igazi kérdés, és nem tudom rá a választ. De ő tudja. Régen

azt gondoltam, valami játékot űz velem, esetleg kötekedik, mintha

azt mondaná: „Olyan feltűnően tudom csinálni, ahogyan csak

akarom, és akkor sem fogsz soha utolérni.” De szerintem csak két

évvel ezelőtt tudta meg, hogy keresem, és előtte is ezt csinálta,

úgyhogy valami más lehet az ok. Valami, ami talán értelmet nyer, ha

megtudjuk, mit is csinál tulajdonképpen.

Mit is csinál tulajdonképpen? Kennedy józan esze még egyszer

utoljára lázadni próbált.

– Mi lehet az a logikai rendszer, ami összefüggést teremt az ön

családjának tizenhárom évvel ezelőtti elrablása és négy

történelemtanár meggyilkolása között?

– Három történelem- és egy informatikatanár.

– Akkor is. Nem akarom kiábrándítani, de a bedfordshire-i

egyetemen két gyilkos volt, nem egy. És lehetséges, hogy Michael

Brand nem volt köztük.

– Biztos, hogy nem volt köztük. Nem hiszem, hogy saját kezűleg

öl.

– Akkor mit csinál?

– Megmondom magának. De nem ingyen. Maga máris sok

mindent megtudott tőlem. Magának is meg kell osztania velem

mindent, ami felmerül a nyomozás során; mindent, amit eddig

megtudott, és mindent, amit ezután fog megtudni. Én pedig

elmondom, amit még tudok.

– Nem – rázta meg a fejét Kennedy. Még csak gondolkodási időre

sem volt szüksége.

– Miért nem?

– Mert rendőrnyomozó vagyok, maga viszont nem az. Igazán

hálás vagyok, hogy közbelépett, amikor az a fickó az életemre tört,

de nem vitathatok meg folyamatban lévő ügyeket olyanokkal, akik

nem tagjai a nyomozást végző csapatnak, és pláne nem olyanokkal,

akik még csak nem is tartoznak a rendőri erőkhöz.

– Komolyan mondja? – kérdezte végül Tillman némi hallgatás

után, miközben Kennedy arcát fürkészte.

– Komolyan.

– Akkor azt hiszem, végeztünk – azzal nyújtotta a kezét az

érméért, de Kennedy nem adta oda.

– Ez bizonyíték, amely egy gyilkossági ügyben játszik szerepet, és

magának semmi joga megtartani.

– Adja ide az érmét, őrmester. Ez nem egyirányú utca. Én egy

ajánlattal jöttem, maga visszautasított. Visszamegyünk arra a pontra,

ahonnan indultunk – mondta, de Kennedy kinyitotta a retiküljét és

beleejtette az érmét. – Őrmester…

– Nem – szakította félbe Kennedy. – Voltaképpen be kéne vinnem

magát mint tanút, sőt gyanúsítottat. Mégsem teszem ezt, mert

tartozom magának, és mert rosszul érezném magam, ha még én is

tetézném mindazt, amin már eddig is keresztülment. De nem tarthatja

meg. Tudja, van egy határ, és én az egyik oldalán állok, maga meg a

másikon. Nekem van jogom bűnözőkre vadászni. Ez a munkám.

Magának nincs. Ezért amit tett azzal az emberrel, aki meg akart

késelni engem, attól maga is bűnöző lett.

– Technikai dolgokról beszél – mondta Tillman türelmetlen

kézmozdulattal. – Azt hittem, maga talán képes messzebbre tekinteni

az efféle hülyeségeknél.

– Nem, a legkevésbé sem – felelte Kennedy. Úgy gondolta, fontos

lehet elmagyarázni Tillmannek, hogyan érti, bár saját maga számára

teljességgel nyilvánvaló volt. – Vannak rossz dolgok, amiket meg

tudok tenni, és egy másodpercig sem alszom rosszul miattuk, de ez

nem ilyen. Nem oszthatok meg magával információkat úgy, hogy

közben én magam zsaru maradok. Ettől átlépek egy határt, ami még

mindig számít nekem.

Kennedy most ráébredt, hogy mennyire számít ez neki. A hangja

remegett. Az, hogy erről beszélt, különféle érzéseket és

aggodalmakat ébresztett a lelkében, s ezek szorosan kapcsolódtak

mindahhoz, ami Marcus Dell-lel történt. Amit Tillman tett Harper

gyilkosával, az más volt, és amit az apja tett sok évvel ezelőtt, az

megint más. De a különbségeket akkor túlzottan csekélynek érezte.

Felállt.

– Rendben – mondta Tillman visszahúzva a kezét –, tartsa meg az

érmét. Van még belőle. De az biztos, hogy kellemetlen perceket fog

átélni, amikor el kell majd magyaráznia, hogy honnan szerezte, és

még kellemetlenebbeket, amikor bizonyítékként be kell majd

jegyeznie. Sajnálom, hogy nem tudtunk üzletet kötni, Kennedy

őrmester. Ha meggondolja magát, akkor, nos, megvan a számom a

mobiljában, ugye? De ne hívjon, csak ha úgy dönt, hogy hajlandó

megosztani velem az értesüléseit. Ez volt az utolsó eset, hogy ingyen

jutott információkhoz.

Kennedy nem feledte, hogyan nézett rá Tillman, miközben ezeket

mondta. Nem feledte, mert a tekintete annyira ellentmondott a

szavainak. Úgy beszélt, mint a filmekben a kemény csávók, a szeme

viszont egy olyan emberé volt, aki egy magas épület pereméről lóg,

és ujjainak a szorítása egyesével enged el, mint valami

visszaszámolás a vég előtt.

Tillman elment a nélkül, hogy hozzányúlt volna a whiskyjéhez.

Kennedy lehajtotta a magáét.

◙

Otthon, miután megköszönte Izzynek, hogy vigyázott az apjára, és

lefektette őt, Kennedy visszatért az aktához. Körülbelül még egy

órán át fürkészte sötét mélységeit anélkül, hogy egyetlen aranyrögöt

is felfedezett volna.

Ennek ellenére azért talált valamit, aminek a nyomába eredhetett:

összesen három dolgot.

Ott voltak a haldokló Opie tanárnő utolsó szavai. Kennedy

említést tett róluk a jelentésében, de észrevételét figyelmen kívül

hagyták, mert úgy ítélték meg, hogy nem vezetnek sehová.

Egyébként sem volt könnyű belátni, mit lehetne kezdeni ezekkel az

utolsó szavakkal.

Aztán ott volt a fénykép, amelyet Barlow irodájában talált. Egy

romos épület fényképe egy jellegtelen, névtelen helyen, és néhány

semmitmondó betű- meg számsor a hátulján. Barlow elrejtette; a

gyilkosa – vagy talán valaki más – átkutatta mind az otthonát, mind

az irodáját, de nem találta meg. Rosszabb a helyzet – de erre is

számítani kell –, ha megtalálták, és visszarakták, mert nem volt

fontos.

És ott volt a kés.

Nagyon nehezen tudott csak elaludni. Nem ment ki a fejéből,

mennyire zavaros volt Tillman tekintete, amikor indulni készült, és a

férfi tizenhárom évig tartó vándorlására gondolt, amely a hosszú

viszontagságok után sem érhet boldog véget. Emberrablási ügyekben

a legtöbb nyomozó háromnapos tömbökben számolt. Az első három

napon az esély ötvenszázalékos volt: a feltételezett áldozat éppoly

valószínűséggel kerülhetett elő élve, mint halva. Aztán az előbbi

esélye háromnaponként a felére csökkent.

Vajon Tillman tényleg hitt ennek az őrült kutatásnak a sikerében,

vagy csak azért csinálta, hogy ne kelljen arra gondolnia: majdnem

biztos, hogy a felesége és a gyerekei meghaltak?

Kennedy gyanította, hogy akár így van, akár úgy, csak ez a

hajtóvadászat tartja őt életben. Mint a cápák: ő is belehalna, ha csak

egy pillanatra is leállna.

26

A reggeli eligazítás a férfiak lelkét éppúgy próbára tette, mint a

nőkét. Summerhill azzal kezdte, hogy a nyomozás egyik száláról

kijelentette: nem vezet sehová.

– Amint tudják, bírósági végzésre behoztuk Barlow professzor

összes számítógépét, kettőt a főiskoláról és egyet otthonról.

Odaadtuk őket a törvényszéki informatikai csoportnak, hogy

megvizsgálják, ki tudnak-e deríteni belőlük valamit, de semmi

eredményt nem értek el. Az égvilágon semmi nincs a gépeken. Se

fájlok, se e-mailek, se képek, még egy internetes gyorsítótár sincs.

Valaki teljesen újrainstallálta a rendszert mindhárom gépen, és

letörölt mindent, akármi is volt rajtuk. Barlow-nak volt két külső

merevlemeze, de azok is üresek, meg fél tucat írható lemeze, amikről

kiderült, hogy üresek, még formázva sincsenek. Más nem volt.

Jelenleg az írásos dokumentumokat nézzük át, de a jelek szerint

nincs semmi új vagy idevágó.

Kennedynek eszébe jutottak a betörések, amiket Barlow

irodájában és a villában követtek el. Meglehet, hogy csak ezért törtek

be: nem találomra keresgéltek valamit, hanem le akartak törölni

mindent a számítógépekről. Profi munkát végeztek, mert a

törvényszéki informatikai adathalászok nem találtak semmit. Sokan

azt gondolják, hogy ha az ember a Delete-gombra kattint, meg is

szabadul a fájloktól, pedig valójában ezzel csak megjelöli őket és

lehetővé teszi, hogy később majd felülírják őket. Akárki is ölte meg

Barlow-t, alaposan ismerte a számítógépek működését.

– És a többi áldozat? – kérdezte Kennedy. – Lefoglaltuk az ő

fájljaikat meg irataikat is? Hiszen ha feltételezzük, hogy az indíték

valami módon kapcsolódik Barlow-nak a Rum-kódexes

projektjéhez…

– Hangsúlyozottan nem tételezzük ezt fel, őrmester – szakította

félbe őt Summerhill, miközben Combes csak sóhajtozott és rázta a

fejét. – Még ha a projekt indítékul is szolgál, akkor is legfeljebb

annyit tételezünk fel, hogy csak közvetett volt a kapcsolat. A projekt

hozta össze az áldozatokat, bár a jelek szerint akkor már ismerték

egymást az írástudók fóruma révén. Miután Barlow csapata összeállt,

beleásták magukat valamibe, ami magára vonta egy nagyon profi és

jól szervezett bűnbanda figyelmét. Talán vettek valami iratot vagy

tárgyi leletet a fekete piacon, és véletlenül keresztbe tettek a

bűnözőkartellnek, amelyiktől vették. Végtelen számú forgatókönyv

van, amivel magyarázható, hogy a haláleseteknek ez áll a hátterében,

és ezek közül nagyon kevés az, amelyik közvetlenül Barlow

kutatásának a tartalmára épül. Az emberek általában nem válnak

gyilkosság áldozatává tudományos nézeteltérések miatt.

– De ha legalább tudnánk…

– Ezt sem zárjuk ki – vágott közbe megint Summerhill, ezúttal

ingerültebb hangon, mintha azt mondta volna: most már elég az

akadékoskodásból; inkább bálás lehetne, hogy egyáltalán itt lehet. –

Persze hogy átvizsgáltuk a többi áldozat számítógépét is, különös

tekintettel Opie-éra, mivel neki az összes fájljáról volt biztonsági

másolat az egyetemi szerveren, és így jó messzire vissza tudtunk

nyúlni. Nem találtunk semmilyen levelezést Barlow-val, de még csak

utalást sem a nevére. Olyan fájlt vagy mappát sem találtunk,

amelyben a Rum-kódexre, a projektre vagy a projekthez kapcsolódó

többi személyre lett volna hivatkozás. Nyilvánvalóan vannak más

keresési beállítások, amiket alkalmazhattunk volna, de most még

nem akartunk túlságosan belemenni a sűrűjébe. Óvatos becslések

szerint is több ezer oldalnyi anyagról, több tízezer e-mailről és talán

több millió szóról van szó. Amíg nincs iránytűnk, nemigen vinne

előre, ha megpróbálnánk elolvasni minden egyes szót – mondta

végül Summerhill. Addig Kennedyre nézett, de most elfordult, és

Combesra tekintett. – Halljuk, ki mire jutott. Josh, kezdd te.

Combes tájékoztatta őket a Michael Brand utáni hajsza legújabb

fejleményeiről. Rákérdezett a főbb angliai és spanyolországi

szállodaláncoknál, hogy megtudja, vajon a férfi bejelentkezett-e

valaha máshová is ezen a néven, illetve kipostázott egy

személyleírást és egy fantomképet is, amiket a Pride Court szálló

recepciósa adott: középkorú férfi, kopasz, magassága átlagon felüli,

szeme barna, bőre fehér, az akcentusa külföldi, de nehéz

meghatározni, milyen.

Ebből nem nagyon lehetett kiindulni, és még nem is jött

visszajelzés sehonnan. Közben Combes elrendelte, hogy nézzék át a

légitársaságok, a vasutak és a kompok járatairól vezetett

adatbázisokat, hátha fel tudják térképezni, merre járt Brand a Pride

Court szállóba való érkezése előtt és után. Ezzel párhuzamosan

végignézték a börtönök és a rendőrségek adattárait is, de az

eredmény negatív volt. Nem létezett olyan Michael Brand sehol a

világon, akinek priusza lett volna, és illett volna rá az ő emberük

kora, illetve személyleírása.

Combes most lassan végigment az írástudók fórumának többi

tagján, hátha valamelyikük találkozott vagy magánúton e-maile-zett

Branddel.

Stanwick és McAliskey kihallgatta a diákokat, akik tanúi voltak

Sarah Opie halálának, és ők igazolták a történteket. Átvizsgálták az

egyetem biztonsági kamerái által készített felvételeket is abban a

reményben, hátha találnak egy olyat, amelyen látható a számítógépes

laborban tartózkodó vagy épp oda tartó két gyilkos. Nem volt

szerencséjük. A kamerák lemezre mentették a felvételeket, és a

kérdéses lemez formázási hibás lett, vagyis nem lehetett hozzáférni a

rajta tárolt adatokhoz. Találtak egy műszaki szakembert, aki talán

képes lett volna kimenteni használható adatokat a lemezről, de ez egy

hosszú folyamat lett volna. A fantomképeket elküldték a helyi

rendőrőrsöknek, és bemutatták a bűnügyi tévéműsorban is, arra kérve

mindenkit, hogy aki látta a két embert, hívjon egy külön erre a célra

fenntartott segélyvonalat. Az eddig befutott több száz hívást jelenleg

fél tucat egyenruhás közrendőr osztályozta.

Cummings a Samir Devani halálával kapcsolatos szálon indult el,

mert ez még mindig lehetett akár baleset is. Miután szétszedte és

megvizsgálta a halálát okozó számítógép alkatrészeit, ezt a

lehetőséget többé-kevésbé ki tudta zárni. A hálózati kábel meglazult

a gépben, valahogy visszahajlott, és hozzáért a burkolathoz. A drótot

hegyes szögben hajlították meg és átfűzték az alaplap fölösleges hőt

elnyelő szerkezetén, hogy ott maradjon a helyén. Így amikor a

számítógépet bekapcsolták a fali konnektornál, a régimódi

fémburkolat feszültség alá került. Cummings most azt próbálta

megállapítani, hogy ki tudott hozzáférni észrevétlenül a géphez

abban a tizenhat órában, ami az utolsó használat és a kapcsoló

végzetes megnyomása között telt el.

Summerhill végighallgatott mindenkit, és kérdéseket meg

javaslatokat vetett közbe, de az egészet gyorsan csinálta, fenntartva a

sürgősség és a céltudatosság érzését. Amikor Kennedyhez ért,

szünetet tartott.

– Hát maga jutott valamire, őrmester? – kérdezte, de a szelíd hang

gyanús volt. Semmilyen feladatot nem adtak Kennedynek, és csak

egy napja jött ki a kórházból. Talán azért csillant fel a főfelügyelő

szeme, mert nemleges válaszra számított.

– Utána akarok járni a gyilkos fegyvernek – felelte Kennedy. –

Úgy értem, a másik gyilkos fegyvernek. Mindenféle információnk

van a pisztolyról, de a késről, ami Harperral végzett, nincs semmi.

Szerintem érdemes lenne…

– Széles, hét-nyolc centiméter széles penge – mondta Combes, de

közben hátra se nézett Kennedyre. – Nagyon éles. A hegye

valószínűleg elfordul. Van még valami, amit tudni akarsz?

– Szerintem érdemes lenne utánajárni – folytatta Kennedy,

továbbra is Summerhillhez intézve a szavait. – Ennek a Michael

Brandnek a tanúvallomások szerint külföldi akcentusa volt, a

fegyveres támadó a bedfordshire-i egyetemen pedig szinte biztosan

valami idegen nyelven beszélt hozzám. Talán mindhárom férfi

ugyanarról a vidékről, ugyanabból az országból származik. A kés

pedig nagyon furán nézett ki. Lehetséges, hogy valami konkrét

földrajzi helyhez köthető. Ha igen, talán a végén elég adatunk lesz

ahhoz, hogy segítséget kérjünk egy másik rendőri szervtől.

– Elég tisztán látta a kést? – kérdezte Summerhill. Szemmel

láthatólag nem tett rá nagy benyomást az ötlet, de nem vetette el

kapásból. – Tényleg elég tisztán ahhoz, hogy felismerje megint, ha

látná?

Kennedy a szoba sarkában álló tábla felé intett a fejével. Néhány

filctoll is volt még ott, amelyek egy másik megbeszélésről

maradhattak.

– Szabad?

– Tessék.

Odament a táblához, a kezébe vett egy filcet, és rajzolni kezdett

valamit emlékezetből. Mögötte valaki azt dünnyögte: „Te már tudod,

mi az?”, mire valaki más felnevetett. Kennedy nem figyelt rájuk, és

próbált visszaemlékezni annak a fura, csúf pengének az alakjára.

Ugyanolyan hosszú volt, mint a kés nyele, de vastagabb és

aszimmetrikus. A tetején, az egyik oldalon kiszélesedett.

Otrombának és a célra alkalmatlannak tűnt, de olyan éles volt, mint a

borotva, és egyetlen döfése végzett Chris Harperral. Kennedy

visszarakta a filcet, és szembefordult a csapat többi tagjával.

– Ilyen – mondta, miközben visszament a helyére. Mindenki

megnézte a rajzot.

– Jó – mondta McAliskey lakonikusan. – Sajátos.

– Olyan, mint egy vakolókanál – jegyezte meg Cummings – vagy

egy tortaszeletelő. De nem igazán néz ki gyilkos fegyvernek.

– Szeretnék beszélni valakivel a hadtörténeti múzeumban –

mondta Kennedy Summerhillnek –, hacsak nincs szüksége rám

valami más okból, és szeretném átnézni visszamenőleg az Írástudók

fórumának archívumát, hátha van valami információ arról, mit is

akart Barlow csinálni ezzel a Rum-kódexszel.

– Nincs – mondta Combes. – Már átnéztük. Barlow nem tett fel

semmit a fórumra, kivéve azt az első felhívást, hogy önkénteseket

keres. Senki nem tudta, mire kellettek neki az önként jelentkezők,

kivéve azok, akiket beválogatott a csapatába, és hoppá, belőlük meg

épp kifogytunk, igaz?

– Elég, Combes őrmester – morgott Summerhill. – Igen. Jó. Tegye

azt, Kennedy őrmester. Az URL-címek és a hozzáférési kódok benne

vannak az ügy aktájában.

– És szeretnék megint beszélni Ros Barlow-val.

– A professzor húgával? Miért?

– Mert a professzor beszélt neki Michael Brandről, és most úgy

tűnik, hogy Michael Brand központi szerepet tölt be az ügyben, akár

tanúként, akár gyanúsítottként gondolunk rá – felelte Kennedy, de

miközben ezt az utolsó kikötést tette, kellemetlenül érezte magát,

mert tudta, hogy az egész csak ködösítés. Amióta beszélt Tillmannel,

határozottan úgy gondolt Brandre, mint a darab legfőbb

cselszövőjére. Erre oda kellett figyelnie. – És ha Barlow a fórumon

titkolódzott a projekttel kapcsolatban, legalább érdemes

megkérdezni, hogy beszélt-e róla otthon – tette még hozzá Kennedy.

Summerhill bólintott, de Combesra nézett.

– Járj ennek utána, Josh – mondta, mire Combes bólintott, és

lefirkantott pár sort emlékeztetőül.

– Ros Barlow már ismer engem – mondta Kennedy, és próbált

nyugodt maradni.

– Ne tegyünk úgy, mintha mindenkinek meglenne a maga

megjelölt területe, Kennedy őrmester – mondta Summerhill, majd

összekulcsolta a kezét, mintha közös imával akarná befejezni az

eligazítást, aztán tenyérrel fölfelé megint szétnyitotta őket. –

Hívjanak, ha megtudnak valamit. Máskülönben a jelentések este

hatra legyenek az íróasztalomon. Mire várnak, uraim?

Mindenki szedte a sátorfáját és szétszóródott. Summerhill tehát

nem akarja házon kívülre engedni, töprengett Kennedy, miközben

visszasétált a medveverembe. Vagy legalábbis ez a szándéka. Azt

nem mondhatta neki, hogy ne hagyja el az épületet, csak éppen az

összes ígéretes szál felgöngyölítését másra bízta.

Ez mindössze annyit jelentett, hogy fel kell kutatnia néhány másik

szálat.

A hadtörténeti múzeumban egy gyakornok vette fel a telefont, aki

hosszú ideig várakoztatta, majd kapcsolt egy bizonyos Carol

Savundra asszonyt, aki a gyűjtemény új beszerzésekért felelős

osztályának a vezetője volt. Savundra félvállról vette a hívást: a

hangján hallatszott, hogy sok a dolga, könnyen dühbe gurul, és nulla

ideje van speciális kérésekre, amelyek nem a megszokott

csatornákon érkeznek. Kennedynek nem voltak nagy reményei, de

azért leírta, milyen a kés.

– Semmi nem ugrik be – mondta Savundra.

– Azért elfaxolhatok egy rajzot a késről? Talán eszébe jut róla

valami, vagy esetleg körbeküldhetné a kollégáinak.

– Hogyne – mondta Savundra, de nem adta meg a számot, csak

amikor Kennedy külön kérte, és nem tudta biztosan megmondani,

hogy mikor tud visszajelezni. – Őszintén szólva, a régiségek egyre

kisebb részét képezik a gyűjteményünknek.

– Ezt a kést a közelmúltban használták egy gyilkossághoz.

– Igazán? Nos, akkor küldje át. Talán ha látom, beugrik róla

valami.

Kennedy megint lerajzolta a kést, ezúttal egy A4-es lapra, és

átfaxolta.

Ezután a sheffieldi késgyárnál próbálkozott, ahol egy bizonyos

Lapoterre úrral, a tervezési osztály főmérnökével beszélt. Ő sokkal

barátságosabb volt, de soha nem hallott semmi olyasmiről, ami akár

távolról is hasonlítana a Kennedy által leírt késhez. Visszahívta,

mihelyst megkapta a faxot, de csak azért, hogy megerősítse: fogalma

sincs.

– Sok aszimmetrikus pengéjű kést csinálunk, de ilyet még soha

nem láttam.

– Nem emlékezteti önt olyan késekre, amelyeket kifejezetten a

világ egy bizonyos részén gyártanak? – nyaggatta még tovább őt

Kennedy kissé kétségbeesve.

– Az égvilágon semmire sem emlékeztet. Olyan ez, mint amikor

talál az ember egy madárcsontvázat és tudja, hogy egy madáré volt,

mert a csontok úgy helyezkednek el, mint egy madáré. De ez még

semmi. Nem illik bele egyetlen olyan kategóriába sem, aminek

ismerem a nevét. Sajnálom.

Kennedy többet remélt a brit késgyűjtők céhétől és az amerikai

hírszerzéstől, utóbbi ugyanis internetes honlapján azzal dicsekedett,

hogy az amerikai hadseregnek ők szerzik be a késeket, de egyiknél

sem tudtak neki segíteni.

Kedveszegetten tért át aznapi másik feladatára, az írástudók régi

fórumtopikjaira, ahonnan korábban mások eredménytelenül

próbáltak információhoz jutni. Kennedy bejelentkezett a fórumra, és

a hozzáférési kód segítségével bejutott az archivált könyvtárakba.

Amikor szembesült a feladat nagyságával, rögtön rájött, hogy

akármilyen kategorikusnak hangzott is Combes kijelentése, nem

végezhetett ezzel a feladattal. Hétezer oldal, illetve hétezer topik

volt. Minden bizonnyal több tízezer poszt volt, úgyhogy ha az ember

csak egyszer át akarja olvasni az egészet, már az is önmagában

legalább kéthavi munka.

Talán valahogy osztályozni kéne őket. Az oldalnak nem volt saját

keresőprogramja, de a védelmi minisztérium buzgómócsingjai írtak

kifejezetten az osztály számára egyet, és Kennedy tudta, hogyan kell

azzal keresni egy bizonyos domainen. Az álnév, amit Barlow a

fórumon használt, oda volt írva a hozzáférési kódok alá: BARLOW

PRCL, azaz a vezetékneve és a főiskolai azonosítója. Az írástudók

fóruma nyilván nem rendelkezett olyan sok taggal, hogy bármi

szükség lett volna furfangos és posztmodern azonosítókra.

Amikor először futotta át, azt látta, hogy Barlow

kétszáztizennyolc topikhoz szólt hozzá, és ezek közül hetvenegyet ő

kezdett. Mindenekelőtt azokra irányította a figyelmét.

Azonban rögtön ugyanabba a problémába szaladt bele, amire

Harper panaszkodott. A topikok tárgymegjelölései, amikből

elméletileg tudni lehetett volna a témát, olyan rejtelmesek voltak,

hogy a legtöbb esetben az égvilágon semmit nem árultak el a

lehetséges tartalmakról.

Az ókori Çatal Hüyük elhelyezkedése – kihagy/kijavít?

Szóközi szigmák rossz helyen a 905-ös időszaki statisztika szerint

A Greensmith 2B nem akar repülni

Javasolt egyezések a Branche kódexnél az M1102-ben

Találomra rákattintott néhány topikra. A régebbiekben, ahogy

számított is rá, sokat emlegették a holt-tengeri tekercseket. Barlow

belekötött a létező olvasatokba és azokkal ellentétes olvasatokat

vetett fel, amiket aztán a többiek lehurrogtak, megtapsoltak vagy

lesajnáltak.

Aztán a tekercsek fokozatosan eltűntek a képből és más dolgokra

terelődött a szó. A középpontban továbbra is a fordítás és a

szövegértelmezés állt, de a szövegek már javarészt újszövetségiek

voltak – ilyen-olyan evangéliumtöredékek, amiket betű- és

számsorokkal azonosítottak. Úgy tűnt, hogy Barlow nézeteit gyakran

vitatják, de Kennedy nem tudta megállapítani, miért, mert túl

homályosak voltak az érvek, és túl sok volt a bennfentes poén.

Végül megtalálta a keresett topikot. A tárgyban, ahogy már Opie

is mondta, ez állt: Van valakinek kedve új szemszögből vizsgálni a

Rum-kódexet? A címsor alatt néhány velős mondat volt olvasható:

Arra gondoltam, hogy új nézőpontból megyek neki a Rum-kódexnek –

részben játékból, részben pedig egy könyv miatt, amit nem pénzért

írok. Kemény meló, vég nélküli számolgatás és adatfeldolgozás,

esetleg hírnév és vagyon. Érdekel valakit?

Ezzel hozzászólások rövid sorozatát indította el, amelyeknek a

többsége kötekedő volt és gúnyos. Miért kéne visszatérni a

Rumkódexhez? Pláne ha nem adnak rá pénzt? Barlow nem

gondolhatja komolyan. Semmi újat nem lehet benne találni, és a

kódex valószínűleg még csak nem is fordítás volt, hanem valami

vegyes felvágott. Igenlő választ HURT LDM és DEVANI [mező üresen

hagyva] adott. Sarah Opie-tól nem volt semmi. Barlow megígérte,

hogy telefonon kapcsolatba lép a munkatársaival, és a topik lassan,

néhány másik fórumtag helytelenítő közbeszólása után elhalt. Aztán

a címsor szerint sokkal – csaknem két évvel – később, és mindössze

három hónappal Barlow halála előtt – újabb hozzászólás érkezett egy

bizonyos BRAND UAS álnevű fórumtagtól. Nagyon izgat mindaz, amit

eddig elért. Szeretnék beszélni önnel, és talán át tudom segíteni egy

kritikus szakaszon.

Azután semmi.

Semmi, illetve egy végzetes zuhanás egy sötét lépcsőn, egy

villamos árammal feltöltött számítógép, egy áldozatát cserbenhagyó

vezető és fényes nappal előhúzott tőrök.

Kennedy azon tűnődött, vajon hogyan válaszolt Barlow Brandnek.

Magán a topikon belül nem reagált, nem kért telefonszámot, amin

eléri. Talán megnézte Brand adatlapját, és onnan kereste ki az

elérhetőségeket. Kennedy megpróbálta, de nem talált semmit. Brand

adatlapja mindössze egy névből állt.

Az UAS rövidítést megtalálta a honlapon lévő nyilvántartásban: a

spanyolországi asztúriai egyetemet jelentette. De ha Barlow ezen a

vonalon halad, azonnal kideríti, hogy Brand szélhámos. Feltehetőleg

biztos volt benne, hogy egy történelmi fórumon csak történészek

vannak, úgyhogy nem vesződött ilyesmivel.

Akkor magánúton küldött üzenetet. Azokhoz más volt a

hozzáférési kód, de az Írástudók fórumának moderátora azt is

megadta. Kennedy megnyitotta az archívumot, és látta, hogy az

adatokat a tagok azonosítói szerint tárolják. Barlow neve alatt két

tucat üzenet volt, de egyik sem a projekten dolgozó csapat tagjainak

szólt.

A másik két csapattaggal való levelezésnél egy kicsit későbbről

volt egy Sarah Opie-nak szóló üzenet: Sarah, emlékszel a

beszélgetésünkre az alapítók vacsoráján? Mit gondolsz, meg tudnád

csinálni, amire kértelek, a te saját rendszereddel vagy

számítógépeiddel? Hívj fel, és beszéljük meg.

És egy üzenet Michael Brandnek, ugyanarról a napról, mint

amikor Brand írta a hozzászólását: Brand úr, kíváncsivá tesz. Tudom,

hogy Sam Devani beszélt önnel, de azt is tudom, hogy nem mondott

el önnek semmit. Honnan hallott rólunk? Kérem, ne a fórumon

keresztül válaszoljon. Ha lehet, inkább visszafognám az erről való

spekulálást, semmint hogy táptalajt adjak neki.

Ezek után semmi, legalábbis semmi olyasmi, ami kapcsolódna a

folyó projekthez. Kennedy gondolt egyet, és átvizsgálta a többi

Írástudó magánúton küldött üzeneteit, hátha valaki más is említi

bennük a Rum-kódexet. Alaki szempontból valószínűleg éppen

megszegte a fórum átnézésére kapott engedélyt, ez azonban csak

akkor számítana, ha valamit találna. De nem talált semmit. A

Rum-kódex nem volt népszerű téma. Senki sem diskurált Barlow

nagy projektjéről, és senki se bocsátkozott találgatásokba azt illetően,

hogy miért csinálja. Úgy tűnt, mindenki fütyül rá. Azoknak az

üzeneteknek a címsoraiból, amiket ténylegesen megértett, a legtöbb a

jelek szerint a pénz körül forgott – kutatási ösztöndíjak, tanszéki

költségvetések, napidíjak, gazdasági hivatalok, pályázatok a

kulturális alaphoz, tőkekiutalások, zsebek mélyéről előkotort

aprópénz. Senkinek nem volt elég pénze, és senki nem tudta, honnan

jön majd a következő fizetési utalvány.

Kemény világnak tűnt ez, kivéve Stuart Barlow és kis

szabadcsapata számára: ők játékból csinálták. És meghaltak.

A nap, nyomasztó lassúsággal és tétlenségben el is telt ezzel a

szinte irányultság nélküli kereséssel. Az egyik szünetben, amikor

Kennedy félbehagyta a munkát, odament Harper íróasztalához, hogy

eltakarítson róla bármilyen, az ügyre vonatkozó iratot, ami esetleg

még ott maradt. Az ügyhöz nem kapcsolódó, osztályon belüli

szeméthalom alatt megtalálta azokat az adatkérő lapokat, amiket

Harper Michael Brandről töltött ki és küldött el az Interpolnak. Ezek

voltak az eredeti példányok, amik megmaradtak, mert faxon küldte ki

őket. Amikor Kennedy átfutotta őket, meglátta, hogy Harper

elkövetett egy alapvető hibát. Azt kérte, hogy csak azokról az

ügyekről tájékoztassák, amikhez Michael Brandet gyanúsítottként

kapcsolták, vagy lehetséges tanúként tüntették fel. Voltak azonban

olyan átmeneti esetek is, ahol Brand neve előjöhetett mások

vallomásában, és Kennedy azokat a jegyzékeket is látni akarta.

Elküldte a kérelmet javítva – ugyanazt a formanyomtatványt, csak

még néhány rubrikát beikszelt. Mivel ugyanaz a formanyomtatvány

volt, nem kellett külön jóváhagyatnia Summerhill-lel, csak

odabiggyesztette a saját aláírását meg azonosítóját a lap aljára és

szomorúan kihúzta Harperét.

Telefonálgatott még egy kicsit a kés ügyében, de semmit nem

tudott meg, aztán pontban ötkor kisétált a részlegről – hét év óta ez

volt az első alkalom, hogy ilyen korán hazaindult.

Izzy elképedt, sőt szinte méltatlankodott, amikor látta, hogy még

nincs hat óra, de Kennedy már hazaért.

– Soha nem érsz haza ilyen korán – mondta, miközben

összeszedegette a holmijait. – Mi van, nem volt ma semmi bűntény?

– Én súlyos bűnesetekkel foglalkozom, és ma csak könnyű esetek

voltak.

– Hát pocsék egy hangulatban van – jelentette Izzy, miután, mint

mindig, Kennedy ma is kikísérte őt az ajtóig. – Sírt, és azt a

borzalmas, rohadt peng-peng-peng zenét hallgatta. A mamádról

beszélt.

– Mit mondott róla? – kérdezte Kennedy meglepetve és zavartan.

– Azt mondta, sajnálja. „Sajnálom, Caroline. Sajnálom, ha

fájdalmat okoztam.” Ilyesmi.

Kennedy eddig azt hitte, már képtelen bármit is érezni az apja

iránt a fájdalmas szereteten és a múlóban lévő neheztelésen túl. Ez

azonban fájt, mert arra utalt, hogy a seb még mindig nem hegedt be.

Nagy levegőt vett, mire Izzy rájött, hogy szamárságot követett el.

– Mi az? – kérdezte elkenődve. – Sajnálom, Heather. Mit

mondtam?

– Minden rendben – rázta meg a fejét Kennedy. – Csak… –

kezdte, de nagyon nehéz lett volna mindent elmagyaráznia. – Az

anyám neve Janet volt – motyogta.

– Igen? És akkor ki volt az a Caroline? A szeretője?

– Nem. Csak egy nő, akit megölt. Jó éjt, Izzy – azzal becsukta az

ajtót.

27

Másnap reggel nem volt eligazítás. Summerhill az épületben volt, de

nem érintkezett senkivel, a többi nyomozó pedig korán és egyeztetés

nélkül távozott. Kennedy kénytelen volt a medveveremben várakozni

és megint a késszakértőit csesztetni, de ezúttal sem volt szerencséje.

Az Interpoltól sem jött semmi, viszont hozzá tudott férni az

internetes archívumukhoz, úgyhogy megnézte, vajon van-e olyan a

régebbi, lezárt ügyek között, amihez nincs szüksége osztályközi

engedélyre.

Az Interpol digitális adattárának a kezelőfelülete igen bonyolult

volt; meg kellett adni egy csomó, gyakran egyáltalán nem a tárgyhoz

tartozó adatot ahhoz, hogy az ember lekérdezhesse a rendszert.

Kennedynek azonban hirtelen rengeteg ráérő ideje lett, és elég

harapós kedvében volt ahhoz, hogy keresztülverekedje magát a

digitális akadályokon, és eljusson a lényeghez.

És amikor eljutott oda, talált is ezt-azt. Beírta a keresőmezőbe,

hogy Michael Brand, mire a rendszer több ilyen ember nevét is

kiadta kisebb értékre elkövetett lopások és olyan nemi erőszak

kapcsán, amikor egy nőn a randevúpartnere követ el erőszakot, de az

ő koruk és személyleírásuk még csak nem is hasonlított az általa

keresett Michael Brandére. Viszont előjött két, eltűnt személyekkel

kapcsolatos ügy is; az egyik tíz éve, New York állam északi részén, a

másik meg hét éve, Új-Zéland Déli-szigetén történt.

Kennedy lehívta, ami rendelkezésre állt a két esetről, és amit

talált, az elképesztette és elborzasztotta.

A New York-i eset: egy Tamara Kelly nevű nőről és három

gyermekéről a nő férje, Arthur Shawcross, egy írószergyártó cég

utazó ügynöke jelentette be, hogy eltűntek. Miután egy hétig az

országot járta, arra ért haza, hogy a házat kirámolták, a felesége és

három gyermeke pedig kámforrá vált. Az azt megelőző napon hívás

érkezett a házba egy olyan számról, amelyet Shawcross nem tudott

beazonosítani. Kiderült, hogy a szám tulajdonosa egy bizonyos

Michael Brand, de az eltűnést követő nyomozás során nem sikerült

előkeríteni magát a férfit.

Új-Zéland: Erwin Gaskell ács és asztalos két napra elment

hazulról, hogy meglátogassa az anyját, aki éppen lábadozott egy

szívműtét után. Mire hazament, a háza porig égett, a felesége,

Salome és három gyerekük pedig eltűnt. A tűzeset, valamint az

esetleges gyújtogatás miatt kikérdezték a közeli motel

szállóvendégeit, kivéve egyet, egy bizonyos Michael Brandet, mert ő

nem tért vissza a szobájába, hogy elvigye azt a kevés holmit, amit ott

hagyott. Azon a napon, amikor Salome Gaskell eltűnt, látták őket

egymással beszélni – vagy legalábbis láttak a nővel valakit, aki

megfelelt Brand személyleírásának. A személyleírás maga elég

részletes volt: a kopasz fejet és a sötét szemet mindenki megjegyezte.

Mindegyik alkalommal egy nő és három gyerek. Mi a francot

jelentett ez? Például azt, hogy Tillman talán nem is olyan őrült, mint

amilyennek látszik. Másrészt meg azt, hogy Michael Brand eddig

nem gyanított mértékben van benne a nő- és gyerekkereskedelemben.

Szexrabszolgaság? De miért választ minden esetben egész

családokat? És miért pont ilyen összetételű családokat? Az is kérdés,

vajon miért egyeztek bele a nők, hogy találkoznak és beszélnek

Branddel, ahogy Rebecca Tillman, és ahogy a jelek szerint a többi nő

is tette? Mivel etette be őket?

Sorozatgyilkosság? Vajon Brand pszichopata, aki saját múltjának

valami ősi pillanatát teremti újjá folyton? Ez nevetségesen hangzott,

ha ugyanarról a Brandről volt szó, aki gyilkosok hadát volt képes

összetoborozni, hogy eltegyék láb alól Stuart Barlow-t és

balszerencsés csapatát.

Ezen a ponton Kennedy, mivel egy pillanatra kifogyott az

ötletekből, és a bezártságérzéstől is nagyon szenvedett, nekiállt vadul

rögtönözni. Ismét úgy próbált információkhoz jutni, mint a kés

esetében: múzeumokat és levéltárakat hívott fel, és felolvasta nekik a

Barlow gondosan elrejtett fényképén lévő betű- és számsorokat.

P52

P75

NH II-l, III-l, IV-1

Eg2

B66, 75

C45

Senki sem tudta, hogy mit jelenthetnek.

Kennedy taktikát váltott, és áttért az internetes

keresőprogramokra, ez a módszer azonban hasznavehetetlennek

bizonyult, mert mindenféle tetszőleges alfanumerikus sorok

bukkantak fel mindenütt – termékek meg alkatrészek

sorozatszámaiban, autók rendszámtábláin, vonatszámokban és az

égvilágon mindenféle dolognak a gyártási számában meg

modellszámában. A keresés leszűkítésére pedig egész egyszerűen

nem volt mód.

Úgy döntött, hogy ha már ott ül a számítógépnél, az osztály

adatbázisában belenéz a többieknek az ügyről készített jelentéseibe,

hogy ellenőrizze, gyarapodtak-e az ismereteik, de nem működött a

felhasználóneve.

Szétnézett. Az ügyön dolgozó többi rendőr közül még senki sem

tért vissza, de McAliskey bekapcsolva hagyta a gépét, és be is volt

jelentkezve – fegyelmi vétség, ha bárki is venné a fáradságot, hogy

jelentse. Kennedy odament McAliskey asztalához, és megnyitotta

onnan a fájlt.

A képernyőre pillantva elkáromkodta magát, és elképedésében

tágra nyílt a szeme.

Nem volt jellemző rá, hogy dühösen rohangásszon, mégis

valóságos szélrohamnak lehet nevezni azt, ahogy eljutott a

medveveremtől a főfelügyelő irodájáig. Úgy tűnt, hogy Rawl-t is

sikerült meglepnie ezzel:

– A főfelügyelő nem… nem fogad… – kezdte.

– Csak egy pillanatra jöttem – mondta Kennedy, és már el is lépett

Rawl mellett. Summerhill épp telefonált, és felnézett, amikor

Kennedy belépett, de ez volt az összes reakciója vele kapcsolatban.

– Igen – mondta Summerhill a telefonba. – Igen, uram. Tisztában

vagyok vele. Megteszünk minden tőlünk telhetőt. Köszönöm. Önnek

is – azzal lerakta a telefont, és az íróasztal túloldaláról Kennedyre

nézett, kérdőn felvonva a szemöldökét.

– Maguk megakadályozták, hogy hozzáférjek az ügy aktájához.

– Nem egészen.

– Nem működik a jelszavam. Mi lenne akkor, ha „egészen”

megakadályoznák?

– Ez csupán egy pillanatnyi adminisztratív fennakadás, Heather,

semmi több. Ha az ember vizsgálóbizottság elé kerül, a személyzeti

osztálynak és a rendőrséggel kapcsolatos panaszokat vizsgáló

független hivatalnak az összes, folyamatban lévő ügyét tüzetesen

meg kell vizsgálnia. Ez elkerülhetetlenül azt jelenti, hogy az illető

biztonságos hozzáférését korlátozhatják úgy, hogy az összes jelszót

deaktiválják, és az összes hozzáférési kódot megváltoztatják.

Körülbelül egy napon belül kap új jelszót.

– És közben titkárnővé akarnak lefokozni.

– Nem tudom, mire…

Kennedy levágta a nyomtatott anyagot Summerhill íróasztalára. A

főfelügyelő csak belepillantott, és már rá is jött, mi az: Combes előző

napi jelentésének egy oldala, amit a számítógép szerint 19.30-kor

adott hozzá az aktához.

– Combes elment Ros Barlow-hoz tegnap délután, aki azt

javasolta neki, hogy menjen inkább játszani a kispajtásaival –

foglalta össze Kennedy.

– Igen – bólintott Summerhill. – Nos, úgy látom, sok értelme volt

megfogadni a tanácsát, hogy kérdezzük meg őt, vajon a fivére

beszélt-e neki valaha a munkájáról. De Ros Barlow nem bizonyult

együttműködőnek.

– Jimmy, a nő azt kérte, hogy velem beszélhessen.

– Tisztában vagyok vele.

– Nem volt hajlandó szóba állni Combes-szal, és konkrétan engem

kért. Mikor akarta ezt elmondani nekem?

– Ha elolvassa a teljes jelentést – nézett a főfelügyelő Kennedy

szemébe mentegetődzés nélkül –, látni fogja: Combes úgy gondolta,

hogy Rosalind Barlow semmivel nem tudja már kiegészíteni

korábban tett vallomását, ezért úgy vélte, nincs értelme az újabb

látogatásnak.

– Bassza meg! – robbant ki Kennedy. – A nő azt kérte, hogy

velem beszélhessen. Maga szerint ez azt jelenti, hogy nincs semmi

mondanivalója, vagy inkább azt, hogy Combest egy cincogó

rajzfilmfigurának, egy beképzelt kis faszfejnek tartja, és szívesebben

beszélne egy emberi lénnyel?

– Őrmester, azt tanácsolom, válogassa meg a szavait. Nem tűröm

a rendőrtársak elleni kirohanásokat.

Kennedy tanácstalanul megvonta a vállát.

– Az ég szerelmére – mondta feszült hangon –, én is dolgozom

ezen az ügyön, vagy be vagyok zárva a vécébe? Ha nem hajlandó

semmi fontos feladatot adni nekem, minek vagyok itt?

– Áthelyezést kér? – kérdezte Summerhill felkapva a fejét, mint

aki már régóta várt erre, és most örül, hogy végre eljött a pillanat.

Székével az íróasztal mögötti kartotékszekrényhez gurult. Kennedy

tudta, hogy abban vannak a részleg összes formanyomtatványának

sokszorosított másolatai, köztük a PD-012-es is, amelynek a

kitöltését Harpernak tanácsolta. Áthelyezési kérelem a munka

hatékonyságát befolyásoló személyes problémák miatt.

– Nem – mondta Kennedy nevetve, mire Summerhill leeresztette a

kezét. – Sajnálom, ha csalódást kell okoznom, Jimmy, de nem

áthelyezést kérek. Azt hittem, ezt a beszélgetést már lefolytattuk, és

azt hittem, megértettük egymást, de csak én voltam naiv, ugye? Nem,

csak folytassa. És közben kérje meg Rawl-t, hogy adjon nekem egy

ideiglenes jelszót. Nyugodtan fogjon rövid pórázra, ha ahhoz van

kedve, de ne próbáljon teljesen lehetetlenné tenni. Azzal felállt.

– Megtiltom, hogy beszéljen Ros Barlow-val, Heather – mondta

neki Summerhill gyűlölködő és gyanakvó tekintettel. – Azzal csak az

idejét pazarolja, és Rosalind Barlow-nak a rendőrség meg a

nyomozás iránt tanúsított ellenséges viselkedése megbízhatatlan

tanúvá teszi őt.

– Szerintem lelki társsá teszi, de maga a főnök.

– Ezt vésse azt eszébe.

– Ha elfelejteném, biztos vagyok benne, hogy maga emlékeztetni

fog rá. – Azzal gyorsan távozott, mert erős késztetést érzett, hogy

ököllel ráüssön valamire, és Summerhill arca csábítóan közel volt.

Amikor visszaért az íróasztalához, újra átgondolta az egészet.

Summerhillnek eltökélt szándéka volt, hogy a partvonalon tartja őt.

A főfelügyelő a maga módján valószínűleg semmi különöset nem

látott ebben: Kennedy kapott esélyt az ügy irányítására, és a

bedfordshire-i egyetemen bebizonyosodott, hogy nem képes rá,

hiszen egy rendőr meghalt a helyszínen. Utolsó, kétségbeesett

próbálkozásával, amit azután tett, hogy a vizsgálóbizottság összeült,

sikerült visszavétetnie magát a csapatba, de a főfelügyelő meg is

mondta neki a maga kendőzetlen módján, hogy ennél tovább nem fog

jutni.

Így három választási lehetősége maradt.

Befoghatta a száját és az íróasztalánál, a kényelmes széken ülve

figyelhette, hogy a föld forog tovább. Ez esetben azonban akár meg

is halhatott volna.

Előveheti a korábbi ultimátumát, és egy kicsit még jobban

megszorongathatja Summerhillt. Míg azonban az első alkalommal

nem blöffölt, ezúttal azt tenné, csak most, hogy visszakapta a

munkáját, egy kicsit több vesztenivalója volt.

Vagy…

Elővette a mobilját, és átnézte a fogadott hívásokat. Elég könnyen

megtalálta Tillman számát: az volt az első, amit nem ismert fel

azonnal. Megnyomta a visszahívás-gombot.

– Halló.

– Kennedy őrmester vagyok.

– Jó napot – mondta Tillman. Nem volt meglepődve, viszont

várakozó volt a hangja, mintha kérdés bujkálna a köszönésben.

– Nem mindent-vagy-semmit alkut akar kötni, ugye?

– Nem tudom, ezt hogy érti. Megosztjuk egymással az

információinkat, ez minden. Nem kérem, hogy dolgozzon velem,

csak azt, hogy mondja el, amit tud. Viszont egy dolgot kössünk ki:

semmi hazudozás vagy elhallgatás. Nem titkolódzhat azért, hogy

előnyt szerezzen.

– És maga cserébe ugyanígy tesz?

– Szavamat adom.

– Rendben.

– Van itt valami – mondta Kennedy, miközben odament

McAliskey íróasztalához, ahol az ügy aktája még mindig meg volt

nyitva a számítógépen –, ami első pillantásra érdekelheti. Legyen ez

egy potyainformáció, mert úgy érzem, eggyel jövök magának.

Elmondta neki a két másik nő történetét – a neveket, helyeket,

dátumokat, időpontokat. Hallotta, ahogy Tillman lefirkantja őket,

valószínűleg azért, hogy a saját ismeretségei révén is ellenőrizze

őket. Más módon azonban, legalábbis ami a telefonon keresztül is

hallható lett volna, nem reagált a hírre.

– Megvan? – kérdezte Kennedy.

– Igen. És most?

– Barkochbázzunk. Maga kezdi.

Tillman egy órán át vallatta őt az ügyről. Stuart Barlow-val

kezdte, aztán áttért a két másik áldozatra: a halál oka, az írástudókkal

való kapcsolat, Barlow titkos projektje (amely egy többszörös

gyilkosság indítékaként továbbra is nagyon nevetségesen hangzott),

az ismeretlen zaklató, valamint a nyomozás eddigi iránya. Tillman

minden résznél feltett valami lényegre törő és a részleteket firtató

kérdést, olyanokat, amilyet egy zsaru kérdezne. Mire alapozzák,

hogy Barlow halála gyilkosság volt? Tudtak-e ujjlenyomatot vagy

DNS-mintát venni a tetthelyeken? Ha nem, találtak-e bárminemű

tárgyi bizonyítékot, ami igazolta volna a kapcsolódást, vagy csak

abból indultak ki, hogy három gyanús haláleset történt nagyjából egy

időben? Kennedy felelt, amire tudott, és ha nem tudott, azt is

beismerte. Amikor Tillman kifogyott a kérdésekből, vagy legalábbis

elhallgatott, Kennedy hozzátett még néhány dolgot, amit ő maga

gondolt.

– Az indítékot illetően még mindig sötétben tapogatódzunk, de

szerintem fontos momentum, hogy Barlow és csapata úgy érezte,

hallgatniuk kell arról, amit találtak, sőt eleve arról is, amit kerestek.

– Mennyiben fontos momentum ez?

– Egyelőre fogalmam sincs, de van átfedés a hivatalos történelmi

kutatások és a kincsvadászat között. Emlékszik arra a nagy leletre, a

milliókat érő viking ezüstre, amire tavaly bukkantak? Miután

hivatalosan is igazolják, aranybánya lesz belőle. A megtalálók és a

földtulajdonosok jutalmat kapnak, a tulajdonjog pedig az államé lesz.

Mi van, ha Barlow valami ilyesmibe botlott? És aztán valaki más

megtudta, mit talált.

– Ez lehet egy gyilkosság indítéka – ismerte el Tillman.

– A hangjából ítélve nem sikerült meggyőznöm magát.

– A maga hangjából is hiányzik a meggyőződés.

– Szólíts Heathernek, és tegeződjünk. A teljes nevem Heather

Kennedy. Most nem zsaruként beszélek veled. Zsaruként eljutottam

ebben az ügyben, ameddig csak lehetett. Most egy aggódó

honpolgárral beszélgetsz.

– Rendben, Heather. Leo vagyok.

– Tudom, utánanéztem. És igazad van, nem veszem be, hogy ez a

dolog csak a pénzről szól. A pénz valami általános, bármikor

elővehető indíték, és az emberek többé-kevésbé tényleg mindent

elkövetnek, hogy megszerezzék, de azok az emberek ott a

bedfordshire-i egyetemen leginkább úgy viselkedtek, mint a katonák.

És két nap leforgása alatt megöltek három embert, három különböző

módon. Messzire elér a karjuk, és jól kiképezték őket.

– A szervezett bűnszövetkezetek működése gyakran hasonlít a

hadseregekére.

– Igen, efelől nincs kétségem. Viszont, és javíts ki, ha tévedek, az

üzleti vállalkozásokéra is hasonlít. Export-import, terjesztés,

értékesítés, megbízható módon beszerzett termékek és óriási

forgalom. Ha a tevékenységük nem lenne törvényellenes, ott

lennének a világ száz leggazdagabb embere között. Lopott

régiségekre vadásznának? Nem hiszem. Ilyesmivel a bűnözők egy

másik típusa foglalkozik, olyanok, akiknek nincs az egész világra

kiterjedő infrastruktúrájuk.

– És akkor mire jutottál?

– Arra, Leo, hogy Michael Branden tűnődöm, és részben ezért is

hívtalak. Megeshet, hogy ezt az ügyet nem tudjuk megoldani pusztán

következtetéssel és logikával, mint valami Sherlock

Holmes-történetet, úgyhogy szükségünk lehet arra is, amit te tudsz.

– Ez az egyik ok. És mi a másik?

– Azt is elmondom majd, de most mesélj Michael Brandről.

– Ha előbb elárulsz nekem valamit.

– Ne kímélj.

– Észrevettem, hogy Brand és Barlow zaklatója nálad két

különböző személy; legalábbis így utalsz rájuk. Miért?

– Lássuk csak – felelte Kennedy, mert gondolkodnia kellett,

mielőtt válaszolt volna. Már nagyon régen megszületett benne a

feltételezés, és most már egy ideje nem gondolkodott rajta. – Főként

azért, mert Barlow már ismerte Brandet az internetről. Ráadásul

valamikor, nem sokkal Barlow meggyilkolása előtt találkoztak.

Nyilvánvalóan lehet kapcsolat a két dolog között, de miért venné a

fáradságot Brand, hogy kitaláljon és felépítsen egy másik személyt,

az érdeklődő tudósét, ha közönséges zsaruként követni fogja

Barlow-t?

– Ez tehát ugyanannak a problémának a két különböző

megközelítése.

– Igen, pontosan. Tudjuk, hogy valaki felforgatta az áldozatok

holmiját, betörtek a házukba, irodájukba, feltörték a számítógépüket.

Keresnek tehát valamit, de nem találnak semmit. Brand beférkőzik

Barlow bizalmába. Ezzel a módszerrel lassabban lehet célt érni, ezért

az egyik embere továbbra is Barlow nyomában van, arra az esetre, ha

netalán azzal, hogy követik vagy átkutatják a holmiját, megtalálják,

amit akarnak.

– És amikor mindkét megközelítés kudarcot vall, mindenkit

megölnek.

– És tüzetesen átvizsgálják a holmijukat.

– Értem – mondta Tillman, majd hallgatott egy kis ideig. Kennedy

várt. Tillman számára nyilvánvalóan minden Brand körül forgott,

legalábbis annak alapján, amit a találkozásukon mesélt. Kennedy arra

gondolt, hogy minden bizonnyal valami fájó pontra, Tillman életének

a központi problémájára tapintott, úgyhogy teljesen készületlenül

érte, amit végül Tillman mondott. – Brand beszerző.

– Micsoda?

– Beszerző. Olyasvalaki, aki mások részére vásárol dolgokat.

– Miféle dolgokat?

– Bármit. Mindent. Nincs benne rendszer. A fegyver és a

gyógyszer két állandó dolog, de sok egyebet is hozzá szokott csapni.

Számítógépeket, alaplapokat, szoftvereket, szerszámgépeket,

elektronikus térfigyelő berendezéseket, faanyagot, vitaminokat. És

mindezek mellett…

– Nőket, akiknek pontosan három gyereke van – fejezte be a

mondatot Kennedy.

– Igen.

– Na, akkor tegyük fel, hogy ami most történik, az ugyanennek a

rendszernek a része. Brand megpróbálja rátenni a kezét valami

másra, mégpedig olyasvalamire, amit Barlow és az emberei találtak,

vagy csináltak, vagy pusztán tudtak róla. Támadásba lendül, és

beveti az embereit. Beférkőzik Barlow kegyeibe, aztán megöli és

átkutatja a házát. De nem találja, amit keresett, mert a csapat még

nem távozik, hanem folytatják a keresést – fejezte be Kennedy.

Aztán néhány másodpercig csak Tillman lélegzését hallotta.

– Folytatják a keresést – értett egyet Tillman. – De a

forgatókönyved mégsem hibátlan.

– Miért nem?

– Mert Sarah Opie-val nem próbáltak beszélni, őt csak lelőtték, és

ez nem hozható összefüggésbe a beszerzéssel. Nem hiszem, hogy ez

a szokásos üzletelés része lenne. Szerintem ez valami más, és ezért

gondolom, hogy ez most esélyt jelenthet a számunkra. Brand profi

módon tud előbukkanni a semmiből, majd megszerzi, amit akar, és

végül megint eltűnik. Soha nem marad helyben, és soha nem hagy

nyomot. De már vagy két hónap eltelt azóta, hogy Barlow-t

meggyilkolták, és Brand emberei még mindig itt vannak. Tehát most

nem ura a helyzetnek. Szerintem ez…

– Kármentés – egészítette ki megint Kennedy a mondatot a

hiányzó szóval.

– Gondolkodom. Igen. Figyelj, azt mondtad, még valamit akarsz

kérdezni tőlem.

Kennedy mesélt neki a késről és az azonosítására tett sikertelen

erőfeszítéseiről. Úgy tűnt, hogy Tillman örül, mert egy különálló és

konkrét problémának gyürkőzhet neki. Megkérte Kennedyt, hogy

tegye le a telefont, csináljon vele egy fényképet az általa készített

rajzról, és küldje el neki üzenetként, aztán visszahívta.

– Épp a minap volt szerencsém egy ilyen késhez – mondta

Tillman.

– Volt szerencséd? Hogyhogy?

– Valaki belém vágta.

– És biztos vagy benne, hogy ugyanilyen volt?

– Lényegében fel kellett gyújtanom magam, hogy kiégessem a

sebet, és elállítsam a vérzést.

– Igen – ismerte el Kennedy akkor ugyanilyen volt.

– Nem jutott eszembe, hogy utánamenjek magának a késnek –

mondta Tillman, talán kissé fura élénkséggel a hangjában. – Látod?

Ezért jobb, ha két agy dolgozik a problémán.

– Csakhogy egyikünknek sincs fogalma semmiről – mutatott rá

Kennedy, miután önkéntelenül felnevetett.

– Egyetértek. Viszont ismerek valakit, aki talán segíthet. Mérnök

az illető.

– Mérnök? Leo, én oda akarok kilyukadni, hogy a fegyver

származási helye esetleg…

– Sokat tud a fegyverekről. Igazi csodabogár. A neve Partridge.

Hadd beszéljek vele, aztán később visszahívlak.

Tillman letette a telefont, Kennedy meg összeszedte a holmiját.

Egy pillanatra furamód úgy érezte, hasonlítanak egymásra a

titokzatos Michael Branddel. Hiszen mindketten valamiféle

kármentéssel foglalkoznak, és próbálnak ismét úrrá lenni egy nehéz,

zűrös helyzeten: igyekeznek ellensúlyozni és kijavítani mások hibáit

és a sajátjukét; próbálják megtalálni az egyetlen biztonságos utat

azon az aknamezőn át, aminek a telepítésében ők maguk is

segédkeztek. Aztán persze lehet, hogy nincs is biztonságos út.

Azt viszont tudta, hol kezdje.

28

– Nem akarok nehézkesnek tűnni – mondta Ros Barlow –, csak

rosszul tűröm a hülyeséget. A kollégája folyamatosan hazudozott

nekem, és még akkor sem hagyta abba, amikor arra kértem, hogy

legyen őszinte. Úgyhogy megmondtam neki, hogy távozzon.

Felszeletelte az almás-mandulás süteményt, és olyan gonddal

rendezte el a szeleteket a tálon, amit Kennedy már rögeszmésen

kényszeresnek tartott.

– Nem hiszem, hogy Combes őrmester nyíltan hazudott volna

önnek – felelte Kennedy aggályoskodva. – Meglehet ugyanakkor,

hogy nem avatta be minden részletbe.

– Még nagy vonalakban sem vázolta az ügyet – méltatlankodott

Ros. – Csak bejött, és fontoskodva arról kezdett fecsegni, hogy a

nyomozás körét kiterjesztették, ezért nagyon fontos lenne

végigmenni a korábbi vallomásaimon és megbizonyosodni arról,

hogy nem hagytam ki semmi… milyen szót is használt? Semmi

perdöntőt. De amikor rákérdeztem, miért változott meg a helyzet,

nem akart egyenes választ adni. Mondtam neki, hogy úgy tudtam, ön

vezeti a nyomozást, mire ő felnevetett, és azt mondta, hogy nem.

Csak ennyit mondott, de azt úgy mondta, mintha sokkal többet is

tudna mondani, ha akarna. Megkérdeztem, mit ért azalatt, hogy nem,

mire ő úgy próbált elhallgattatni, mint valami diáklányt: ehhez

igazából semmi közöm nincs, és ő azért jött, hogy végigmenjen a

vallomásaimon, de az ideje véges. Akkor lett elegem, amikor azt

mondta, hogy ha szeretném elkapni a bátyám gyilkosát, akkor azt

kell tennem, amit mond, és ne akadályozzam őt a munkája

végzésében. Na erre megmakacsoltam magam – fejezte be Ros.

Kennedy bólintott; egyáltalán nem esett nehezére elképzelni a

jelenetet.

– Az igaz, hogy a nyomozás körét kiterjesztették – mondta,

gondosan megválogatva a szavait. Mesélt Rosnak a többi

halálesetről, de nem mondta el azt, hogy mi történt Harperral. Ros

azonban olvasott az esetről az újságokban, úgyhogy nagyjából tudta,

mit hagyott ki Kennedy.

– Maga ott volt, amikor az a másik férfi meghalt? Az a Harper

közrendőr?

– Igen, ott voltam. Sarah Opie volt a bátyja projektjén dolgozó

csapat utolsó életben maradt tagja. Amikor odaértünk, ezt még nem

tudtuk, de a beszélgetés során világossá vált, ezért úgy döntöttünk,

védőőrizetbe vesszük, de túl későn indultunk, és már ők is ott voltak.

– A szeme láttára történt? – kérdezte Ros, és fürkésző tekintettel

nézett rá.

– A szemem láttára – erősítette meg Kennedy. Tudta, hogy ez

inkább együttérzés, semmint vád, mindazonáltal nehéz volt

kiegyensúlyozott hangon beszélnie, az érzelmeit eltitkolni. Úgy tűnt,

Ros észrevette, milyen megterhelő ez neki, úgyhogy nem szólt többet

Harperról.

– Miért csak akkor mentek el Opie tanárnőhöz? – kérdezte inkább.

– Úgy értem, miért vártak ennyit? Azt hittem, a többi haláleset

mind… – kezdte, de megtorpant, és hagyta, hogy Kennedy beszúrja a

megfelelő kifejezést.

– …egy időben történt? Igen, valóban. És azt hiszem, azért kellett

meghalnia, mert mi meglátogattuk őt. Nem lehetett véletlen

egybeesés, hogy a gyilkosok ugyanakkor voltak ott, mint mi.

Figyeltek minket, vagy azért, hogy kiderítsék, mennyit tudunk, vagy

azért, hogy megszerezzék a nekik hiányzó információkat.

– Vagy mindkettő.

– Igen. Vagy mindkettő.

Ros bámulatos lelki nyugalommal egykettőre eltüntette a

sütemény felét – három szelet volt, mindegyik egy falat. Úgy tüntette

el őket, ahogy az emberek az osztrigát eszik, aztán összeérintette

ragacsos ujjbegyeit.

– Szóval többen vannak – mondta Ros. – Gyilkosok, többes

számban. Nem egy gyilkos.

– Én kettőt láttam – mondta Kennedy. – És van egy harmadik, aki

láthatatlanul meghúzódik a háttérben: egy Michael Brand nevű férfi,

akivel a bátyja is találkozott. Még nem tudjuk, mi a szerepe, de

valószínűleg nem teljesen ártatlan.

– És nem tudja, miért tették? Miért ölték meg Stut és a többieket?

– Nem, még nem.

– Gondolja, hogy most az én nyomomba erednek majd?

– Ezt sem tudom – ismerte el Kennedy őszintén. – De nem

hiszem. Nem eredtek a maga nyomába múltkor sem, amikor

beszéltünk. Ha igazunk van, és a bátyja kutatási projektje a

kulcsfontosságú tényező, az igazi kapocs az áldozatok között, akkor

maga csak abban az esetben lenne veszélyben, ha azt gondolnák,

hogy tud valamit. És egyelőre úgy tűnik, arra jutottak, hogy nem tud

semmit. Persze még mindig nincs sok fogalmunk arról, mit

próbálnak elérni, és mi az indítékuk. Amíg ezt nem tudjuk, addig azt

sem tudjuk pontosan megállapítani, hogy mekkora a kockázat.

– Jó – mondta végül Ros, miután jó néhány másodpercig némán

mérlegelte, amit Kennedy mondott. – Vállalom a kockázatot. Azt

akarom, hogy ezek a szarházik fejjel lefelé lógjanak. Mit akar tudni?

– Mindent, amit még el tud mondani nekem. Mindent a bátyja

munkájáról.

– Stu nem beszélt a munkájáról. De biztos tudja, hogy a bunkó

kollégája elvitte Stu számítógépét.

– Igen. Semmi nincs rajta.

– Úgy érti, semmi, ami erre az ügyre vonatkozna? – kérdezte Ros.

– A merevlemezt teljesen letörölték.

– És még mindig az indítékot keresik? – kérdezte Ros a

szemöldökét felvonva. – Minden bizonnyal a könyv összes

munkatársával végezni akartak.

– Ez csak akkor lenne magyarázat, ha tudnánk, hogy miért. Maga

mondta, hogy semmi lényeges nincs ebben a könyvben. Nem forog

kockán senkinek a hírneve. A Rum-kódex már a XV. század óta

megvan, igaz? És különben is csak egy újabb fordítása egy olyan

evangéliumnak, ami akkor már rengeteg különböző változatban

létezett.

– Stu azt mondta, ez volt az egésznek a lényege – vágott vissza

Ros.

– Hogy érti?

– Hogy a Rum-kódex unásig ismert volt, és értéktelennek tűnt.

Miért adott De Veroese kapitány egy egész hordó rumot valamiért,

ami nem volt sem ősi, sem rendkívüli, sem ritka?

– Tehát mi a poén? – kérdezte Kennedy.

– Nem tudom – ismerte el Ros komoran. – Csak arra emlékszem,

hogy Stu ezt mondta valakinek, akivel vitatkozott.

– Kinek? Ki volt az a valaki?

– Telefonon beszélt, de fogalmam sincs, kivel. Hónapokkal ezelőtt

történt. Valószínűleg valakivel a csapatból.

– Lehet, hogy magáról az iratról van szó – tűnődött Kennedy. –

Valami van vele azonkívül, ami rá volt írva. Az anyag, amiből

készült, vagy a kötés, vagy valami titkos üzenet, amit eddig nem

vettek észre… – találgatta, de aztán elhallgatott, mert hirtelen rájött,

milyen keveset tud erről az iratról, amely öt ember, és talán egy

hatodik halálát okozta. Ettől a gondolattól enyhe szégyenérzete

támadt. – Ros, hol őrzik a Rum-kódexet? Úgy értem, az eredetit?

– Avranches-ban, a kolostori másolóhelyiségben – vágta rá Ros. –

Bretagne-ban vagy Normandiában, mindenesetre valahol

Észak-Franciaországban. Van viszont egy szép fényképmásolat a

British Libraryben: minden oldal megvan nagy felbontásban. Stu

általában ezt használta, és csak kétszer ment el megnézni az eredetit.

– Amint azt említettem, a fivére számítógépéről letöröltek

mindent – mondta Kennedy, miután úgy döntött, hogy felveti a

másik dolgot, ami aggasztja. – Sarah Opie összes fájljáról készült

biztonsági másolat az egyetem hálózatán, amiket érintetlenül

megtaláltak. De a projekttel kapcsolatosan nem volt semmi.

– Talán azokat a fájlokat is megpiszkálták és elrontották.

– Nem hisszük. Nyomtalanul eltávolítani egy csomó fájlt egy

nagy szerverről úgy, hogy annak se legyen semmi nyoma, hogy az

ember belenyúlt… lehetséges, de nagyon magas szintű tudást és

szakértelmet igényel. És ha ezt meg tudták csinálni, nincs értelme

annak a brutális törlésnek, amit a bátyja számítógépén hajtottak

végre. Akkor mindkét alkalommal ilyen óvatosan jártak volna el.

– Mire akar kilyukadni, Kennedy őrmester?

– Nos, arra gondoltam, hogy ha a bátyja tudta, hogy követik, és

talán azt is tudta, hogy ez kapcsolatban áll a kutatásával, lehetséges,

hogy volt egy másik rejtekhelye, vagy a villában vagy Londonban, a

Prince Regent főiskolán, ahol esetleg a projekthez kapcsolódó

nyomtatott papírokat vagy lemezeket tartotta. Ha volt egy ilyen

biztos hely, a többieknek talán azt mondta, hogy töröljenek le

mindent arra az esetre, ha netalán a számítógépeiket megrongálnák.

– Sok itt a talán – jegyezte meg Ros.

– Tudom. De létezhet ilyen rejtekhely?

– Ha létezik is, soha nem árulta el nekem.

– Értem – mondta Kennedy, miközben igyekezett közömbösnek

és tárgyilagosnak tűnni, de úgy érezte, kicsit elkedvetlenedik. Az

utolsó próbálkozásánál, vagy inkább az utolsó két próbálkozásánál

tartott. – Van még két dolog, és kíváncsi vagyok, mi jut róluk eszébe,

mire asszociál velük kapcsolatban.

– Rendben – mondta Ros.

Kennedy elővette a táskájából a fényképet, amelyet Stuart Barlow

irodájában, a padlólap alatt talált. Azóta egy, a bizonyítékok

tárolására szolgáló, átlátszó tasakban tárolta, és a bal oldalon alul

lévő szabványos azonosítócímkére ráírta a dátumot, az időt és a

helyet; így próbálta elleplezni, hogy a fénykép törvénytelenül van

nála. Lerakta az asztalra, és odatolta Rosnak.

Ros hosszan bámulta a képet, majd megrázta a fejét: – Nem.

Sajnálom. Most látom életemben először. És nem tudom, hol készült.

– Elhagyott gyárnak vagy raktárnak látszik. Tud arról, hogy a

bátyja bármiféle kapcsolatban állt volna egy ilyen hellyel, vagy hogy

járt volna ilyen helyen? – kérdezte Kennedy. Amikor Ros újra

megrázta a fejét, Kennedy megfordította a fényképet, hogy

megmutassa neki a túloldalon lévő betű- és számsorokat. – És

ezekről eszébe jut valami?

– Nem – mondta Ros. – Sajnálom. Mi a másik dolog?

– A másik dolog még homályosabb – ismerte el Kennedy. –

Amikor Opie tanárnő meghalt, mondott valamit, amit nem értettem.

Egy galambot emlegetett.

– Egy galambot? – nézett fel Ros a fényképből, amit még a

kezében tartott és tanulmányozott.

– Csak néhány szót hallottam. Azt mondta, „a galamb, a

galambút”, de ami ez után következett, azt már nem…

Kennedy elhallgatott. Ros áthatón meredt rá; a tekintetében

mintha tanácstalanság vagy gyanakvás tükröződött volna.

– Felteszem, hogy ezt komolyan mondja, és nem csak valami

ízetlen tréfáról van szó, mivel maga nem olyan embernek látszik, aki

ilyesmivel szórakozna – mondta Ros.

– Komolyan mondom – biztosította őt Kennedy. – Miért? Talán

tudja, mit próbált nekem elmondani a haldokló tanárnő?

– Nem az volt, hogy „a galambút” – bólintott lassan Ros –, hanem

„a Galambdúc”. Vagy talán azt próbálta mondani, hogy „a

Galambdúcban”.

Ros-nak volt még mondanivalója. Kellett, hogy legyen. Kennedy

nem kérdezett. Csak várt és figyelt. Ros nagyot kortyolt a kávéjából,

aztán visszarakta a csészét, ami zörögve ütődött neki a csészealjnak,

mintha Ros keze reszketett volna.

– Bocsánat. Csak felidézte bennem a sok régi emléket. Sokat

jártunk oda gyerekkorunkban – mondta Ros, majd egy pillanatra

elhallgatott, aztán megrázta a fejét, és egyenesen Kennedy szemébe

nézett. – A szüleimnek két ingatlana volt, a villa, meg egy tanyaház,

aminek az a neve, hogy Galambdúc tanya. Lent van Surrey-ben,

Godalming közelében. Tulajdonképpen az A3100-as út közelében

van, és el sem lehet téveszteni, mert a papa kitette azt a szörnyűséges

táblát. Nagy rajongója volt a Goodyear léghajónak, úgyhogy a

Galambdúc szó G betűjéből egy madár szárnya jön ki, mint Hermész

sisakjából. Iszonyú nevetséges, de neki nagyon tetszett.

Kennedy egy pillanatig nem mondott semmit, mert attól tartott,

hogy a hangja elárulja, mennyire izgatott.

– Azt mondta, hogy Stu egy kicsit paranoid lett a halála előtti

hetekben – mondta végül.

– A jelek szerint azonban nem eléggé paranoid – mutatott rá Ros

keserűen.

Kennedy komor bólintással nyugtázta a módosítást.

– Mindenesetre lehetséges, hogy tartott megbeszéléseket a tanyán

a csapat tagjaival. Ha azt gondolta, hogy a főiskolán figyelik, és ha a

házukba betörtek…

– Lenne értelme – nyugtázta Ros.

– Van kulcsa a tanyához?

– Nálam van az összes kulcs. Négy van belőle. Mind ugyanazon a

karikán van, otthon, a konyhaasztal fiókjában. Azt hittem, a

közelükbe se ment senki évek óta. Ki akar jönni az egyikért?

– Tulajdonképpen nem szeretnék – mondta végül Kennedy

némiképp vonakodva, miután sokáig gondolkodott a dolgon. –

Igazából azt gondolom, hogy Harpert és engem követtek a

bedfordshire-i egyetemre, és mi nem vettük észre őket. Vegyük a

legrosszabb forgatókönyvet. Ha még mindig figyelnek, akkor azt is

tudják, hogy most találkoztunk. Lehet, hogy őrültnek tűnök, amikor

ilyeneket beszélek, de épp maga mondta az előbb, hogy a fivére nem

volt eléggé paranoiás ahhoz, hogy megmentse a saját életét. Hát most

gondoskodjunk róla, hogy maga ne az ő példáját kövesse.

– Rendben – mondta Ros szinte tárgyilagos hangon. Nem találta a

dolgot egészen természetesnek, de úgy tűnt, aláveti magát a

logikának. – Akkor hogy gondolja? – azzal visszatolta a fényképet

Kennedynek, aki betette a táskájába.

– Szokott futárral küldeni dolgokat a munkahelyéről? – kérdezte,

miközben még mindig a táskájában kotorászott, úgyhogy nem nézett

Ros-ra.

– Sokszor.

– Holnap vigye magával a munkahelyére az egyik kulcsmásolatot.

Tegye bele egy borítékba, és küldje el Isabella Haynesnek. Ő a

szomszédom.

– Mi a cím?

– Pimlico, East Terrace 22., 4-es ajtó – mondta Kennedy. – Kettő

meg kettő az négy. Mit gondol, nem fogja elfelejteni, ha nem írja le?

– Befektetési alapokkal foglalkozom, Kennedy őrmester – mondta

neki Ros szárazon. – Négy tizedesjegyig meg kell jegyeznem a

valutaárfolyamokat, amik mindennap változnak. East Terrace 22.,

4-es ajtó.

– Pimlico.

– Pimlico. Megadhatja az irányítószámot is, ha gondolja. Nem

fogom elfelejteni, sem összekeverni az ajtószámmal – tette hozzá

Ros. Kennedy megadta neki, aztán lerakta a hitelkártyáját az asztalra,

de Ros visszatolta. – Menjen. Holnap jelentkezem. Itt meg majd

rendezem én a cechet. Mindezt egy feltétellel.

– Ne kíméljen – mondta Kennedy. Már állt, és vette fel a kabátját.

– Akármit is talál, elmondja nekem – nézett fel rá Ros. – Amikor

módjában áll.

Kennedy látta a fel nem dolgozott gyászt és bűntudatot a másik nő

tekintetében, és eltűnődött, vajon ezt látja-e Ros is, amikor rá néz.

– Úgy lesz. Megígérem.

Amikor Kennedy visszatért a medveverembe, teljesen paranoid

üzemmódban megírta a jelentést a Ros Barlow-val történt

találkozásról, de kihagyott minden részletet, amiből arra lehetett

volna következtetni, hogy akármelyikük is rendelkezne lényegi

információval az ügyről.

Tanulsz – mondta magának fatalista megelégedéssel. Ez igazából

azt jelentette, hogy a helyzet körülötte egyre kuszábbá válik, és ő

kezdi elfogadni, hogy most már olyan világban mozog, ahol

ismeretlen titkos társaságok követhetik a tanúit, hogy meggyilkolják

őket, mielőtt bármi hasznavehetőt tudnának mondani neki.

Bármi hasznavehetőt, de miről? Egy mindenütt kapható

evangélium rossz középkori fordításáról? Ennek továbbra sem volt

semmi értelme. De ha ebben a kusza helyzetben az ember olyan

dolgokra bukkan, amik örökre megváltoztathatják az életét, akkor

inkább igyekszik alkalmazkodni a nehézségekhez.

A mobilja, amit a Ros Barlow-val folytatott beszélgetés idejére

lenémított, rezgett a zsebében. Kivette és kinyitotta.

– Halló.

– Sűrű napod volt? – kérdezte Tillman.

– Igen. De nem feltétlenül termékeny.

– A legjobb része talán most következik. Beszéltem

Partridge-dzsal, és megtalálta a késünket.

29

Kennedy azonnal kiszúrta John Partridge-ot, mert pontosan olyan

volt, amilyennek Tillman leírta – és a szöges ellentéte annak, amilyet

pallérozott, visszafogott hangja alapján várt volna. Domború

mellkasú, pirospozsgás arcú férfi volt, aki úgy nézett ki, mintha

egyenesen egy kolbászhirdetésből lépett volna elő, bár szürke garbót

viselt meg bő, sokzsebes nadrágot, nem pedig kötényt, és húsvágó

bárd helyett mobiltelefon volt nála, Kennedy nem tudta kiverni a

fejéből a mosolygós hentes képét, miközben átfurakodott a kisdiákok

és japán turisták nyüzsgő tömegén, és csatlakozott hozzá a British

Museum főlépcsőjén, ahol úgy állt, mint valami szerzetes egy

masszázsszalonban.

– Ön Partridge úr? – ment oda hozzá Kennedy a kezét nyújtva.

– Ön pedig Kennedy őrmester? – kérdezte a férfi. Kennedyvel

még senki nem fogott kezet ilyen röviden és óvatosan. – Örvendek.

Mindig örvendek, ha Leo barátaival találkozhatok.

– Ön tesz szívességet nekem – emlékeztette őt. – Hol a kés?

– Kéznél – mosolyodott el Partridge. – A közel-keleti műtárgyak

között. Jöjjön.

Előrement, hogy mutassa az utat, Kennedy pedig mellé szegődött,

és Partridge elkezdte sorolni, miért nem ő a megfelelő ember arra,

hogy ilyesmiről kérdezzék.

– Tudnia kell – mondta –, hogy az ön problémája igen távol esik

az én szakterületemtől, sőt semmi olyan területet nem érint,

amelyhez akár csak kis mértékben is értenék. Én tulajdonképpen

fizikus vagyok.

– Leo Tillman azt mondta, maga mérnök.

– Végzettségem szerint fizikus vagyok, de ténylegesen, a

foglalkozásomat tekintve mérnök, és a massachusetts-i műszaki

egyetemen tanultam anyagtudományt. Nagyjából tehát a tárgyak és

anyagok fizikai tulajdonságainak vizsgálatához értek a leginkább.

Ezen a területen belül, amely jócskán nagyobb, mint amekkorának

tűnik, van egy szűkebb szakterületem: a ballisztika. Az elmúlt évet

az állítólag elavult, Lagrange-féle ballisztikai egyenleteknek

szenteltem, amelyek a gyutacs begyújtása után a fegyverek

töltényűrjében terjeszkedő gázok nyomására vonatkoznak. Úgyhogy

ha szúró-vágó fegyverekről van szó, igazából olyan tudatlan vagyok,

mint egy kisgyerek.

– És mégis egy nap alatt megoldotta a problémámat – mondta

Kennedy, remélve, hogy a szó nem terelődik az elavult egyenletekre.

– Ez lenyűgöző.

– Sőt még lenyűgözőbb, mint gondolja, Kennedy őrmester –

mondta Partridge vidáman –, mert ez a dolog igen sok tekintetben

kívül esik az én tudományos szakterületemen.

Mosolyogva Kennedy felé fordult és figyelte a reakcióját, majd

folytatta: – Ez a tárgy ugyanis még csak nem is fegyver.

Kennedy összevonta a szemöldökét. Önkéntelenül is felidéződött

benne Harper nyomorúságos, keserves haláltusája, de igyekezett

tárgyilagos maradni.

– Láttam, mire képes – mondta.

– Ó, igen, veszélyes – értett egyet Partridge még mindig

mosolyogva –, sőt akár halálos fegyver is lehet. De a jelentősége

éppen abban rejlik, hogy eredetileg nem emberek megsebesítésére

vagy megölésére szánták.

– Fejtse ki – kérte Kennedy.

– Mindent a maga idejében – felelte Partridge, és még szélesebbre

húzódott a mosolya.

A férfi megállt egy nyitott ajtó előtt. A mellette lévő táblán az állt:

57-ES TEREM – AZ ÓKORI LEVANTE. Az ajtón benézve Kennedy

megpillantott egy festetlen agyagedényekkel teli tárolót.

Gyerekkorában mindig ilyesmiket társított a British Museumhoz, és

ezért is szerette jobban a természettudományi meg a természetrajzi

múzeumokat, de még a Victoria and Albert Museumot is.

– Az ókori Levante – kezdte Partridge komótosan és szabatosan,

mintha előadást tartana – magába foglalja a mai Szíriát, Libanont,

Jordániát, Izraelt és a palesztin területeket.

– És mikor hívták Levanténak? – kérdezte Kennedy. Azon

tűnődött, volt-e értelme ide jönnie, és ha nem, mennyi idő alatt tud

majd megszabadulni ettől a jó szándékú, de némiképp idegesítő

embertől.

– Nem vagyok történész – emlékeztette őt Partridge –, de

szerintem ebben a teremben a legtöbb kiállítási tárgy a Krisztus

születése előtti 8000 és 500 közötti időszakból származik. Eredetileg

szerettem volna megmutatni az aszimmetrikus penge egy későbbi

példányát, de ahhoz el kéne vinnem magát a berlini

Múzeum-szigetre. Angliában egy sincs az adott időszakból.

Belépett a terembe, Kennedy pedig követte. Elmentek az edények

előtt, aztán olyan kőtáblák mellett, amelyekbe lapos domborműveket

faragtak, és végül megálltak egy fémszerszámokkal teli tárló előtt.

– A második polc – mondta Partridge, de Kennedy már látta.

Önkéntelenül is, és annak ellenére, hogy tudta, Partridge-nak nincs

szüksége megerősítésre, felemelte a kezét, és megérintette az üveget.

– Az az, ott – mutatta.

Fizikai állapotát tekintve egyáltalán nem hasonlított arra a

fegyverre, amely beleállt a vállába, és véget vetett Harper életének.

Megette az idő vasfoga. A kifakult felület annyira rozsdafoltos lett a

patinától, hogy még azt sem lehetett megállapítani, eredetileg milyen

fémből készült, a nyél pedig pálcikavékonyságúra kopott. De a

pengének pontosan olyan alakja volt, mint ami most is oly tisztán élt

az emlékeiben: nagyon rövid, majdnem olyan széles, mint amilyen

hosszú, és egy aszimmetrikus toldás volt a hegyén, ami a tetején

lekerekedett, aztán alul begörbült.

Most, hogy nyugodt körülmények között látta, kissé

nevetségesnek tűnt. Mi volt a rendeltetése egy ilyen vacak kis

késnek? És mi volt az értelme annak a lekerekített kiszögellésnek a

hegyén, ahol az ember azt várná, hogy elkeskenyedik? Aztán,

miközben nézte, valamitől elszorult a torka, de most nem a

félelemtől: amikor a bedfordshire-i egyetemen a gyilkos fegyvert

szegezett rá, akkor félt. Ezt a kést, bár végzett Harperral és belőle is

lenyesett egy darabot, pusztán gyűlölte.

– Mi ez? – kérdezte Partridge-ot. Megkönnyebbülten tapasztalta,

hogy a hangja nyugodt maradt. Sikerült eltitkolnia az érzelmeit, hogy

majd később, magában intézze el őket.

– Borotva – mondta Partridge. – Férfiak használták a szakálluk

borotválására és formálására. Ez itt bronzból van, és ahogy látja a

kísérőszövegben, egy szemnai sírban találták. Ezt a késformát

azonban rendszerint egy későbbi korszakhoz és a Közel-Kelet egy

másik részéhez társítják – fordult a férfi Kennedy felé,

összekulcsolva a kezét a háta mögött. – Az ókori Izráel királyságának

római megszállása alatt a leigázott zsidóknak tilos volt fegyvert

viselni. Azért viszont nem lehetett letartóztatni az embert, mert

borotválkozóeszköz volt nála. Legalábbis elsőre nem. A

szabadságharcosok ezért a bő felsőruhájuk ujjába ilyen borotvákat

rejtettek. Nagyon hasznosnak bizonyult ez a fegyver, amikor

elmentek egy római katona vagy polgári tisztviselő mellett, ráadásul

pillanatok alatt újra el lehetett rejteni. Nagyon hatékony,

orgyilkosnak való fegyver. Latinul úgy hívták a rövid pengéjű kést,

hogy sica, ezért a felkelők, akik ilyen fegyvert használtak, a sicarius,

azaz a késelő nevet kapták.

– De ez kétezer évvel ezelőtt történt – mondta Kennedy.

– Nagyjából – értett egyet Partridge. – Ha viszont további

információkra lenne szüksége a penge történelmi kontextusával

kapcsolatban, abban sajnos már nem tudok segíteni. Tudásom az

adott témában az elmondottakra korlátozódik, bár a tárggyal

kapcsolatban lenne még néhány észrevételem. Elmondjam magának,

végül is hogyan ismertem fel a pengét? Úgy értem, hogyan van jelen

ez a régi tárgy korunk fegyverelméletében?

– Hallgatom – mondta Kennedy.

– Az aerodinamikai tulajdonságai miatt. A szúró-vágó

eszközöknek ahhoz az osztályához tartozik, amelyeket el lehet

hajítani és el is lehet velük találni a célt anélkül, hogy körbe-körbe

pörögnének. A modern dobókés a legismertebb példa erre. Azt egy

spanyol mérnök, Paco Tovar tervezte, akinek elege lett abból a

bosszantó jelenségből, hogy a legtöbb késnek olykor a nyele találja el

először a célpontot. Az ő késének a stabilitását a hosszirányú pörgés

adja, és többé-kevésbé ugyanúgy dobják el, mint egy krikettlabdát. A

sica nem hosszirányban pörög, és eredetileg nem is dobásra

tervezték, éppen ezért kissé rejtélyes, hogy miért is repül ilyen

biztosan. Aztán kiderült, hogy a magyarázat a penge szokatlan

alakjában rejlik. Részt vettem egy szimpóziumon, amit a témáról

tartottak, mégpedig akkor, amikor a dobókést először mutatták be,

Münchebergben, 2002-ben. Egy kollégát helyettesítettem, és

borzasztóan éreztem magam, mivel a késekkel kapcsolatos tudásom

csekély, és még annál is kevésbé érdeklődök irántuk.

– Nos, hálás vagyok, Partridge úr, hogy ennek ellenére megőrizte

ezt az emlékeiben – mondta Kennedy őszintén. – És ön azt állítja,

hogy ez a tulajdonság, vagyis az egyenes vonalú röppálya elég ritka?

– A szúró-vágó fegyverek esetében igen. Ezeknél rendszerint

követelmény, hogy a markolat elég vastag legyen, kényelmesen

illeszkedjen a kézbe, és könnyen lehessen viselni meg forgatni. A

pengének ugyanakkor jellemzően vékonyabbnak és könnyebbnek

kell lennie. Ez a kiegyensúlyozatlanság okozza rendes körülmények

között a pörgést.

– És ez elegendő ok lenne arra, hogy az emberek még ma is

használjanak ilyen késeket?

– Talán – vélekedett Partridge, miután ajkát biggyesztve fontolóra

vette a felvetést. – De úgy hiszem, hogy a dobókés, valamint az azóta

megjelent körülbelül fél tucat változata sokkal jobban megfelelnek

erre a célra.

– Viszont ezek csak a közelmúltban jelentek meg, ugye?

– Az elmúlt tíz évben – bólintott az öregember.

– Köszönöm, Partridge úr. Igen hasznos információkkal szolgált.

– Nagy megtiszteltetés volt számomra – mondta, kissé meghajtva

fejét.

Kennedy távozott, és magára hagyta Partridge-ot, aki a homlokát

ráncolva tovább fürkészte a késeket.

A londoni városi temetőben találkozott Tillmannel, aki a hátát egy

sírnak vetve ült, fegyverrel az ölében – ugyanazzal a fura kinézetű

dologgal, amelyet a bedfordshire-i egyetemen használt. Messze, a

temető túlsó végében, a kapu közvetlen közelében éppen zajló

temetést figyelte. Egy enyhe kiemelkedésen ült, ahonnan mindenre

jól rálátott.

– Volnál szíves eltenni azt az izét? – kérdezte Kennedy.

– Ahogy azt Móricka elképzeli – mondta rövid, kissé

elbátortalanító vigyor kíséretében Tillman, de nem mozdult, hogy a

pisztolytáskába tegye a fegyvert, és Kennedy most vette észre, hogy

éppen tisztítja. A sírnak dőlt, és figyelte, ahogy dolgozik.

– Jó kedved van – jegyezte meg bosszúsan.

– Igen – mondta Tillman, és aprólékos gonddal egy tisztítókefét

dugott a fegyver csövébe. Mellette a fűben nyitva állt egy kis tégely,

amiben Hoppe No. 9. márkájú oldószer volt. Az amil-acetát szúrós

szaga ülte meg a levegőt. – Elég jó érzéseim vannak ezzel az

egésszel kapcsolatban.

– Konkrétan a halálesetekkel, vagy az általános zűrzavarral

kapcsolatban?

– Azzal kapcsolatban, ahol tartunk – nevetett fel Tillman. Hangos

röhögés volt ez, de úgy tűnt, mintha erőltetné kicsit. – Értsd meg,

már hosszú ideje keresem Michael Brandet, talán hosszabb ideje,

mint amióta te nyomozó vagy. És még soha nem éreztem magam

ilyen közel ahhoz, hogy megtaláljam. A legjobbkor találkoztunk.

Amit te tudsz, és amit én tudok, szinte tökéletesen összevág. Jó

helyen járunk – mondta, majd nagy műgonddal becsúsztatott egymás

után mind a hat töltényűrbe egy galacsinná gyúrt rongydarabot. – Jó

helyen – ismételte dünnyögve, inkább saját magának, mint

Kennedynek.

– Örülök, hogy így gondolod – mondta Kennedy. A különös

revolver, amely úgy festett, mint egy aszimmetrikus hatlövetű,

önkéntelenül is felkeltette az érdeklődését. Végül rájött, mi az, ami

olyan furcsán néz ki rajta, és minden erejét összeszedve próbált nem

rákérdezni. Semmiképp nem akarta elárulni a viselkedésével, érdekli

az az átkozott fegyver. Tillman azonban meglátta, hogy nézi, és

odanyújtotta neki a fegyvert, hogy vessen rá egy pillantást.

– Kösz, nem – mondta Kennedy, de aztán önkéntelenül is

folytatta. – A cső egy vonalban van a forgótár aljával. Mi a francért?

– Ez a Mateba Unica 6-os számú modellje – mondta Tillman.

Kinyitotta a tárat előbb fel, majd balra csúsztatva, hogy megmutassa.

– Igen, a tárat a cső fölé szerelték, ami azt jelenti, hogy nagyon

enyhe a hátrasiklás, és az a kevés is egyenesen az ember felé rúg

vissza, nem pedig fel és hátra. A csőszáj így alig emelkedik meg

lövéskor.

– Még soha nem láttam ilyet.

– Ez az egyetlen ilyen automata revolver, amit gyártanak. A

Webley-Fosbery kitartott egy darabig, de már ők sem készítenek

ilyet. A Mateba még mindig gyártja az Unicát, mert akadnak elegen,

akiknek pont erre a kombinációra van szükségük: fantasztikus

pontosság és jó nehéz töltény.

– Beérem a szavaddal.

– Jól teszed. Tudom, miről beszélek. Csak közepesen jó lövész

vagyok, de ha ez van a kezemben, akkor eltalálom, amire célzok.

Kennedynek eszébe jutott a kés, amit a bedfordshire-i egyetemen

kilőtt a gyilkos kezéből. Azzal nehéz lenne vitába szállni.

– Te is hallottad az előadást a késről? – kérdezte, miközben leült

mellé.

– Partridge informált. Elég érdekes, igaz? A gyilkosságok

áldozatai egy nagyon régi evangéliumot nézegettek, a gyilkosok

pedig egy nagyon régi kést használtak. És a kettő forrásvidéke

ugyanaz: Palesztina, Kr. u. I. század.

– Érdekes, igen. De nem egészen tudom, mire jutunk vele.

– Én sem. Viszont bízom benne, hogy megmutatod, mennyire jó

nyomozó vagy, és összerakod úgy az egészet, hogy legyen értelme.

– Ez nem vicces, Tillman.

– Nem is nevetek. Ezen a helyen nem is illik viccelődni. De azt

komolyan gondolom, hogy szerintem közel járunk valamihez –

mondta, majd egy pillanatig némán ült, és járatta a fegyver

szerkezetét, hogy a tisztító folyadék bejusson minden kis résbe. – Az

az igazság… – kezdte elgondolkodva, majd ismét elhallgatott, mire

Kennedy körbenézett, és tekintete megállapodott Tillman arcán,

amely kifejezéstelen volt és merengő. – Nekem ez az egész ügyed

épp a megfelelő időben jött – folytatta. – Már majdnem feladtam.

Nem mondtam ezt így ki magamban, de már kezdtem elveszíteni a

lendületet. Aztán egy fickó Európa túlsó végéről idevezetett, én meg

idejöttem, és találkoztam veled…

– Nincs olyasmi, hogy sors meg végzet, Leo – mondta neki

Kennedy megijedve a hanghordozásától.

– Persze, tudom, hogy nincs – rázta a fejét Tillman. – Nincs előre

megírva minden. Nincs gondviselés. „Nincs végzet, csak ha magad is

bevégzed.” De akkor is örülök, hogy együtt dolgozunk rajta.

Kennedy elfordította a tekintetét. Nem szerette, ha emlékeztetik,

milyen vékony borotvaélen táncol a tényleges partnere, mert

annyival is kétségbeejtőbbnek látszott az ő helyzete.

– Ide hallgass, lehet, hogy találtam egy nyomot, ami elvezet

Barlow projektjéhez – mondta Kennedy, és elmesélte Tillmannek a

sokatmondó tényt, hogy Sarah Opie számítógépén semmiféle, a

Rum-kódexhez kapcsolódó fájlt nem találtak, majd elkezdett beszélni

a Galambdúc tanyáról, de mielőtt ténylegesen megnevezte volna a

helyet, hirtelen elhallgatott.

– Mindenesetre úgy hangzik, mint amit érdemes megnézni. Ma

este akarsz odamenni?

– Nem. Barlow húga holnap reggel küld egy kulcsot. De azt

szeretném, hogy maradj távol, amíg szét nem néztünk ott mint

lehetséges tetthelyen. Ha te mész oda előbb, tönkreteheted a

nyomokat, ráadásul te magad is hátrahagyhatsz valamit. Én meg nem

akarom, hogy véletlenül az ügyön dolgozó csapat többi tagjának a

látókörébe kerülj – mondta Kennedy. Úgy tűnt, hogy nem sikerült

meggyőznie Tillmant.

– Milyen nyomok? Milyen tetthely? Azzal a feltevéssel mész oda,

hogy a sovány fehér hercegek nem tudnak a helyről, nem igaz?

– Remélem, hogy nem tudnak.

– Akkor nincsenek ott nyomok, amiket tönkretehetnék.

– Ha igazam van, akkor így van. De nem sok fogalmunk van arról,

hogy mibe sétálhatunk bele. És mivel ez a helyzet, én akarok először

belesétálni. Egyedül.

Tillman felállt, és komoly arccal nézett rá.

– Abban állapodtunk meg, hogy megosztunk minden információt,

amit szerzünk – emlékeztette őt. – A dolog csak úgy működik, ha

ehhez tartjuk magunkat.

– Esküszöm az élő istenre – mondta Kennedy –, hogy akármit

találunk, azonnal értesítelek róla. Csak szabályosan akarom bejárni a

helyszínt. Nagyon körültekintő akarok lenni, amikor odamegyek,

hogy semmit se zavarjak össze. Az is lehet, hogy semmit se találok,

és ebben az esetben úgy jövök el onnan, mintha soha nem is jártam

volna ott. Mert a másik tényező ebben az egészben Ros Barlow. Ha

ezeknek az… akárkik is ők, az lesz a benyomásuk, hogy Ros tud

valamit, lehet, hogy ugyanúgy végeznek vele, mint Sarah Opie-val.

– Akkor vedd védőőrizetbe őt is, ahogy azt a másik fickót, azt az

Emil hogyishívjákot.

– Gassan. Emil Gassan. Megtenném, ha tudnám. De nem én

vagyok a főnök. Én leginkább csak egy csicska vagyok. Az a

feladatom, hogy bent legyek a részlegen, és az üggyel kapcsolatos

gemkapcsokat számolgassam.

– Szóval neked ugyanannyira szükséged van rám, mint amennyire

nekem rád – nézett rá ravaszul Tillman.

– Ha ettől jobban érzed magad, Leo, akkor igen, szükségem van

rád. És sokkal nagyobb szükségem lesz rád, ha találok ezen a helyen

egy megbízható nyomot. Épp ezért akarom azt, hogy maradj ki

belőle, és tartsd szárazon a puskaport, amíg gyorsan át nem kutatom

a helyet.

– Rendben – bólintott Tillman, szemmel láthatólag elégedetten. –

Megbízom benned.

– Valóban? – kérdezte Kennedy zavartan. – Miért?

– Jó emberismerő vagyok, és az őrmestereket különösen jól

ismerem. Sokáig én magam is az voltam, és magamon kívül is

ismertem még több tucatnyit. Könnyű volt megkülönböztetni a

szarházikat a szentektől.

– És mi van azokkal, akik se nem szarházik, se nem szentek?

– Olyanból nincs sok. A többi rang esetében sokkal több átlagos

példányt találsz. Az őrmesterek szélsőségesek – felelte Tillman. A

beszélgetés alatt nagyon figyelt Kennedyre, de most a temető kapuja

felé nézett, ahol az utolsó gyászoló is eltűnt végül, és a sírásók

befejezték a munkájukat. – Ha le akarod róni a tiszteleted, most lenne

itt az ideje.

– A tiszteletem? – kérdezte Kennedy, követve Tillman tekintetét.

– Miért? Kinek a temetése volt ez?

– Sarah Opie-é. Gondolom, ennek már korábban meg kellett volna

történnie, de az embereid nem adhatták ki a holttestet, amíg el nem

végezték a boncolást.

Kennedy egy pillanatra megzavarodott, mintha megszűnt volna

körülötte az idő, és ő végiglátogatná eddigi életének állomásait, mint

Ebenezer Scrooge a Karácsonyi énekben, miközben Tillman az

elmúlt baklövések szellemének a szerepét tölti be.

– Mit csináltál Sarah Opie temetésén? – érdeklődött Kennedy.

– Nem voltam a temetésen. Innen, messziről figyeltem. Minden

eshetőségre készen.

– Milyen eshetőségekre?

– Ha netalán sápadt arcú barátaink úgy döntenek, hogy

megfigyelés alá vonják a területet, hátha itt találnak engem, téged

vagy bárki mást, akit esetleg elszalasztottak. Elég alapos felderítést

végeztem, mielőtt jöttél, és most közben egy újabbat, de senki nem

mutatkozott.

Kennedy erre nem tudott mit felelni. És semmi sem jutott eszébe,

amit mondhatna Sarah Opie sírjánál. Ahhoz az iskolához tartozott –

ebben a dologban legalábbis –, amely úgy tartja, hogy a szavaknál

sokkal beszédesebb a tett.

30

A másnap délelőtt hosszúnak tűnt. Kennedy a legnagyobb részét a

medveveremben töltötte azzal, hogy áttekintette az ügyről készült

feljegyzéseket, de nem talált bennük sok újat vagy jelentőset.

Az egyetlen terület, amelyen tett egy kis előrelépést, a

bedfordshire-i egyetemen Stanwick és McAliskey által lejegyzett és

összegyűjtött tanúvallomások összeegyeztetése volt. Az első

alkalommal nem vette észre Phyllis Church vallomását, aki recepciós

volt annál az autókölcsönzőnél, amelyiktől Sarah Opie gyilkosai

kikölcsönözték a fehér Bedford furgont. (Ez is egy ígéretes nyom

volt, ami nem vezetett sehová: a férfiak rendkívül jó hamis

igazolványt használtak, amiből az derült ki, hogy portugál

borkereskedők, akik egy kereskedelmi vásárra érkeztek Londonba.)

A Church által a két férfiról adott személyleírás nagyjából

összhangban volt azokkal, amiket a többi tanú adott. Emlékezett

göndör, fekete hajukra meg sápadt arcbőrükre, és arra, hogy tűnődött,

vajon rokonok-e, mivel mindketten viselték ezeket a szembeötlő

vonásokat. De azt is hozzátette, hogy az egyikük korábban bizonyára

megsérülhetett, mert vérzett.

Kennedy háromszor elolvasta a vallomást, és miközben rágódott

rajta, egyes szavakat szórakozottan kihúzott egy sorkiemelővel.

A fiatalabbik volt az. Megtörölte a szemét. Aztán amikor

fénymásoltam az útlevelét az aktához, ránéztem, és azt hittem, sír. De

vér volt. Vér jött a szeméből. Nem sok. Ahogy mondtam is, olyan volt,

mintha sírt volna, de könnyek helyett vér jött. Igazából egy kicsit

hátborzongató volt. Aztán látta, hogy ránézek, és elfordult, úgyhogy

többet nem láttam. A másik meg mondott neki valamit spanyolul.

Legalábbis azt hiszem, hogy spanyol volt, de nem beszélek spanyolul.

Erre a fiatalabb kiment és kint várt. Őt aztán már nem is láttam.

A szavak ott visszhangoztak Kennedy agyában, és arra késztették,

hogy az emlékezetéből előkotorjon egy képet a férfiről, aki megölte

Harpert. És tényleg úgy volt: piros könnyek peregtek le az arcán. A

pillanat zűrzavara és rémülete el is feledtette vele, egészen

mostanáig. Könnyen lehetett a fény játéka is. De nem az volt.

Amikor a másik férfi Kennedy felé fordult és célzott, az ő szeme is

vérbe borult. A sápadt arc és a vérben forgó szemgolyók miatt úgy

nézett ki, mint egy misebortól részeg, kicsapongó szent.

Utánanézett kicsit annak, hogy milyen veleszületett betegségek

okozhatnak ilyesmit, vagy hogy lehet-e ez valamilyen kábítószer

mellékhatása. Vérbe borult szem; vérző szem; vérző könnycsatornák;

vérsírás; szemsérülések. Mindez és megannyi változatuk semmit

nem árult el neki azon túl, ami úgyis nyilvánvaló volt. A szem

parányi hajszálerei szinte bármitől elpattanhattak, egy erős

köhögéstől vagy tüsszentéstől a magas vérnyomáson és

cukorbetegségen át a tompa ütésig. A külső légnyomás változásai is

okozhatták, de már önmagában valami fizikai megerőltetés is elég

lehet, még olyanoknál is, akiknek összességében jó az erőnlétük.

A vérsírás megint valami más volt. A latin neve haemolacria, de

ez csak a tünet leírása. Úgy tűnt, hogy maga a jelenség igen ritka, és

gyakrabban figyelhető meg Krisztus vagy Szűz Mária szobrain, mint

valami betegség. Előidézheti rákos daganat a könnycsatornában,

valamint a kötőhártya-gyulladás valamely ritka formája is. Kennedy

egyelőre kizárta azt a lehetőséget, hogy a bedfordshire-i egyetemen

felbukkant két gyilkos egyszerre szenvedett egy ilyen betegségben.

Egy alternatív orvoslással foglalkozó weboldalon talált egy hosszú

cikket, ami arról számolt be, hogy bizonyos vallások révületbe esett

híveinek a szemében spontán módon megjelenhetnek vérrel keveredő

könnyek olyan szertartások során, amikor beléjük költöznek az

istenek. Az is kiderült azonban, hogy nem voltak dokumentált esetek,

és a cikk nagyban támaszkodott a XIX. századból, a Karib-tenger

térségéből származó anekdotikus forrásokra: néger varázslók azt

állították, hogy éppen Samedi báró vagy Carrefour mester lovagolja

őket, és megdönthetetlen érvekkel kényszeríti őket a véres könnyek

meg a véres verejték kiválasztására. Minden bizonnyal bűvészkedés.

Újabb zsákutca.

Felhívta Ralph Prentice-t, egy régi ismerősét, aki a rendőrségi

hullaházban dolgozott, és akivel nem beszélt azóta, hogy lelőtte

Marcus Dellt, majd azt követően elvesztette a fegyverviselési

engedélyét. Prentice nem tett utalást egyik dologra sem, bár biztosan

hallott róluk.

– A segítségedet szeretném kérni valamiben – mondta Kennedy.

– Csak rajta, ki vele – felelte Prentice. – Tudod, a

hasznavehetetlen információk kincsestára vagyok. És a ma reggeli

három hulla az asztalomon jóval kevésbé vonzó, mint te.

– Akkor szerencsém van, ugye?

– Ó, igen. Tegnap egy nagyon csinos nő feküdt itt.

– Félretéve most a nemi életedet, Ralph, ismersz valami olyan

dolgot, amitől az ember véres könnyeket sírhat?

– A párzási idő – vágta rá Prentice.

A válasz egyáltalán nem vágott a témába, viszont Kennedy egy

pillanatra megtorpant tőle.

– Micsoda? – kérdezett vissza Kennedy

– A párzási idő. A peteérés. Bizonyos nőknél minden hónapban

jelentkezik. Ha az illető teherbe akar esni, elég megbízhatóan jelzi,

hogy mikor érdemes próbálkozni.

– Bizonyos nőknél?

– Rohadt ritka. Egymillió emberből talán két-három.

– Értem, és mi a helyzet a férfiakkal?

– Nem jellemző. Megfertőződhet maga a könnycsatorna, ami

felsértheti a belső felszínt, és akkor kicsit szivárogni kezd a vér.

Tulajdonképpen biztos vagyok benne, hogy kötőhártya-gyulladás is

előidézheti, habár ott a sima, vérbe borult szem szokványosabb tünet.

– És ha két férfinál van egyszerre? Az a két férfi volt, akik

megölték Chris Harpert a múlt héten.

– Ó – mondta Prentice, majd hosszú csönd következett a vonal

másik végén. – Nos, ha nem számítjuk azt a forgatókönyvet, hogy az

egyik kap valami szemfertőzést és felelőtlenül közelről pislog a

másikra, amivel továbbadja neki, akkor két lehetőség ugrik be.

– És mik ezek?

– A kábítószer és a stressz, vagy esetleg a kettőnek valami

kombinációja.

– És pontosan milyen kábítószer?

– Valami olyan drog, amiről én még nem hallottam – ismerte el a

patológus –, de ez nem jelenti azt, hogy nincs ilyen. Itt mögöttem a

polcon van egy könyv, amiben huszonháromezer gyógyszert

sorolnak fel, és ebből vagy ezer az elmúlt tizenkét hónap során jelent

meg.

– Van lista a lehetséges mellékhatásokról?

– Mindig. A könyv részben épp ezt a célt szolgálja. Az orvosok

meg tudják nézni benne, hogy egy-egy konkrét beteg esetében van-e

valami ellenjavallat. Például létezik olyan antidepresszáns, amit nem

lehet felírni olyasvalakinek, akinek magas a vérnyomása, mert

felrobbanna tőle a szíve.

– Értem. És át tudnád nézni a kedvemért, Ralph? Kikeresni, mely

gyógyszereknél van felsorolva a vérsírás, mint…

– Huszonháromezer különböző vegyület, Heather. Az előbb

mondtam. Bocsánat, de ahhoz a nap huszonnégy órája és a hét hét

napja sem lenne elég. És közben a saját munkámat is végeznem kell.

– Megértettem – mondta Kennedy töredelmes hangon. – Ne

haragudj, Ralph, nem gondoltam bele. Viszont vannak internetes

gyógyszerkönyvek is, igaz? Amiknél be lehet írni ezt egy

keresőprogramba.

– Biztosan – ismerte el Prentice. – De értsd meg, hogy a

mellékhatásokat felsoroló listák néha három-négy oldalasak is

lehetnek. Mindent fel kell tüntetni, ami megjelent a kísérletek során,

még akkor is, ha csak egy betegnél jelentkezett. Úgyhogy

valószínűleg fogsz találni körülbelül száz gyógyszert, amiknél a

szakirodalom megemlíti lehetséges velejáróként a vér kiválasztását.

Őszintén szólva én nem vesződnék ezzel, hacsak nincs valami más

mód a kör leszűkítésére.

Kennedy megköszönte, és letette a telefont. Azért felment az

internetre, ahol talált is egy gyógyszeradatbázist, amit egy New York

állambeli kórházi cég üzemeltetett a helyi hipochondereknek nyújtott

szolgáltatásként, és azon rákeresett. De Prentice túlbecsülte: csak

tizenhét gyógyszernél sorolták fel a vérsírást, mint ritka, de ismert

mellékhatást. Mind metamfetamin-származék volt, amiket szemmel

láthatóan arra találtak ki, hogy kezeljék velük a figyelemhiánnyal

járó zavarokat, illetve a külső okokra visszavezethető elhízást.

Körülbelül ez idő tájt Stanwick jött be a medveverembe, akit

néhány perccel később Combes követett. Kennedy nem igazán

rajongott a társaságukért, és ők egyértelműen ugyanígy éreztek vele

kapcsolatban, de miközben arra várt, hogy Izzy beugorjon a

Galambdúc tanya kulcsával, nem akarta otthagyni az íróasztalát.

Kimentette a gyógyszerlistát, és becsukta a fájlt, majd egy kis időt

arra szánt, hogy beírja az ügy aktájába azt, amit újonnan tudott meg

John Partridge-tól a késről.

Csöngött a telefonja. Felvette.

– Szia – szólt bele Tillman.

– Szia – mondta. – Beszélhetünk később?

– Szerintem jobb volna, ha most beszélnénk. Mielőtt elindulsz.

– Miről?

– A vékony fehér hercegekről.

– Hol vagy most? – kérdezte habozva, mert nem tudott dönteni.

– A St. James's Parkban. A rendőrség felőli oldalon.

– Ott találkozunk – azzal megragadta a kabátját és távozott.

Végigsietett a Birdcage Walkon, de Tillman nem volt sehol. Csak

galambokat látott, ahogy a turisták körül gyülekeztek. A

polgármesteri hivatal ezeket a madarakat az állam ellenségeinek

tekintette, és madárházaktól bérelt vörös szárnyú ölyveket, hogy

azok elkergessék őket a Trafalgar Square-ről, ahol az ürülékük a

becslések szerint mintegy nyolcmillió fontos kárt okozott évente. A

galambok azonban csak egy-két kilométerrel költöztek délebbre, és

várták, hogy megszűnjön a veszély.

Rettenetes volt a hőség. A napfény csak úgy záporozott a földre, a

park fáira és Kennedy tarkójára. A ragyogó napsütés soha nem illett

igazán Londonhoz, és a polgármesteri hivatal minden bizonnyal ezt

is szabályozná, ha tudná.

Amikor Kennedy elért a Great George Street sarkára, és meglátta

a Churchill Museum súlyos, szürke párkányát, megállt. Itt már

sokkal többen voltak, és eszébe jutott, hogy akármelyikük lehet az ő

megfigyelésével megbízott személy, Chris Harper gyilkosainak a

barátja vagy társa. Akkor jött rá, hogy öntudatlanul is fürkészve

nézte az összes, mellette elhaladó ember arcát, a vonásoknak, a

halovány bőrnek és a fekete hajnak azt az árulkodó kombinációját

keresve, ami közös volt a bedfordshire-i egyetem gyilkosaiban. Egy

fiatal pár sétált el mellette, a fejüket összedugták, és a férfi valamit

mormolt a nő fülébe, de túl halkan ahhoz, hogy bárki is meghallja.

Talán azt súgta: célpont bemérve. Egy hosszúkás arcú férfiról, aki

ingujjban volt, és eltökélten felé tartott, kiderült, hogy a múzeum felé

kettős sorban haladó gyerekeknek teszi szabaddá az utat.

Kennedy a két út kereszteződésénél állt, ami úgy ékelődött be a

fölé magasodó, neoklasszikus árkádok közé, mintha azok egy

juhakol rácsos oldalai volnának. A hátulról rásütő napfény olyan

volt, mintha egy kéz lökdöste, terelte volna őt. Opie tanárnő

megránduló testére gondolt, ahogy a három lövedék belecsapódott;

Harperra, amint az ölében fekve elvérzett; és a végzetes pillanatra,

amikor rászegezték a fegyvert, és ő tétovázott.

Így nem lehetett élni és nem lehetett gondolkodni. Előre látta a

jövőjét, amelyet megmérgezett a bizonytalanság és a félelem. Látta

magát, amint az apjánál is súlyosabb hasznavehetetlenségbe,

halálszerű bénulásba süllyed.

Megfordult. Tillman ott állt egy lámpaoszlopnak dőlve tőle

néhány lépésre, és komoran, türelmesen figyelte őt. Kennedy

odament hozzá.

– Két nappal ezelőtt – kezdte Tillman minden különösebb

bevezető nélkül – kivettem egy koszos szobát reggelivel a Queen's

Parkban. Elég tisztának látszott, de amikor tegnap éjjel visszatértem,

már beköltöztek az élősködők.

– Várj. Úgy érted, hogy ott voltak a…

– Két elbűvölő fiatalember, akik ijesztően hasonlítottak egymásra,

és az én hazaérkezésemet várták. Fehér bőr, fekete haj. Szerintem

ugyanazok, akikkel a kompon találkoztam. Akkor majdnem

megöltek, és tegnap este biztosan megöltek volna, ha meglátnak.

Aztán amikor megpróbáltam inkább a hátuk mögé kerülni, kámforrá

váltak, mintha ott se lettek volna.

Kennedy némán dolgozta fel magában a történetet, miközben

Tillman nézte, és a reakciójára várt.

– Szerintem az azonos vonásoknak – mondta végül – valamiféle

optikai csalódás a magyarázata. Nagyon jellegzetes az

arckifejezésük, meg ahogy mozognak, és emiatt kevésbé veszi észre

az ember a kor és a testalkat nyilvánvaló különbségeit.

– Baszd meg a családi hasonlóságot – mondta Tillman felindulás

nélkül, de zord hangsúllyal. – Heather, lehallgatják a telefonomat, és

ez azt jelenti, hogy a tiédet is. Ha valakinek meséltél erről a

tanyaházról, vagy beírtad az ügyre vonatkozó aktába, vagy Ros

Barlow hívott, és szólt, hogy jön a kulcs, bármiben le merném

fogadni, hogy már tudják, hol van az a hely, és előbb érnek oda

nálad.

– Nem mondtam el senkinek – mondta Kennedy.

– Nem is írtad le sehová? Nem kell beírnod a dolgokat az aktába,

amikor szünetet tartasz?

– Ez így igaz, de nem írtam be. Senki nem tudja minket kivéve,

Leo. És ez így is marad.

– Veled akarok menni.

– Nem. Ezt már megbeszéltük. Először egyedül megyek, aztán

elárulom neked a címet.

– Rendben – mondta Tillman nagyon kelletlenül. – Megadom az

új számomat, mert váltottam, biztos, ami biztos – azzal megadta

neki, ő pedig fölírta a csuklója belsejére. – Könnyen víz alá kerülhet

a fejed, Heather.

Kennedy nem válaszolt, hanem távozott. A feje már akkor víz alá

került, amikor Harper meghalt, és tudta, hogy Tillman nála sokkal

mélyebben és sokkal hosszabb ideje víz alatt van. A kérdés az volt,

vajon vissza tudnak-e jönni a felszínre, mielőtt elfogy a levegőjük.

A medveveremben egy postai csomag várta Kennedyt az íróasztala

közepén. Izzy ezek szerint ott járt a távollétében, és beadta az utcai

recepcióra egy üzenet kíséretében: VAN A SZÁMODRA EGY CSOMAGOM,

BÉBI. EGY NAGY-NAGY CSOMAG. AKAROD ÉREZNI? NA? NA? – SOK

SZERETETTEL, I. Kennedy céklavörös lett – részint attól, hogy Combes

vagy egy másik seggfej ott van és elolvassa az üzenetet, de inkább

attól a gondolattól, hogy felhívja Izzy szexvonalát, és disznóságokat

mond neki.

Nagy nehezen elterelte a figyelmét az erotikus gondolatokról.

Combes és Stanwick továbbra is együtt dolgoztak valamin a helyiség

túlsó sarkában, és nem néztek Kennedy felé, sőt mintha észre se

vették volna őt. De még ha titokban meg is nézték volna a csomagot,

akkor sem láthatták volna Ros Barlow nevét a feladónál, mert a

címkén a Berryman Sumpter befektetési tanácsadó cég szerepelt.

Kennedy kinyitotta a csomagot és belenyúlt. Ujjbegye valami

hideg fémhez ért. Kivette a kulcsot – régifajta, súlyosnak látszó,

tollas kulcs volt, aminek hivalkodó arany fénye már megkopott, és

fakó barnás árnyalatot vett fel. A biztonság kedvéért letépte a címkét,

amin a feladó neve volt, és berakta a kabátja zsebébe, mielőtt a

borítékot a szemetesbe dobta volna.

Még egy dologra szüksége volt. Kiment a medveveremből, és

lesétált az alagsorba, ahol szekrényekben őrizték a bizonyítékokat.

Az ügyeletes rendőrt nem ismerte, és az egyenruha névjelzését

eltakarta a nyakán lévő fejhallgató. Amikor jött lefelé, látta, hogy a

fickó sietve ebbe a helyzetbe rántja a fejhallgatót. Nemrég jött a

főiskoláról, úgyhogy kihúzta magát, amikor Kennedy közeledett,

mint valami gyerek az iskolában. Az Empire magazin egy nyitott

példánya hevert előtte az íróasztalon.

– Sarah Opie – mondta Kennedy, és közben már írta is be a

naplóba. – 1488870-as számú ügy.

Megmutatta az igazolványát, mire a rendőr felnyitotta a pultban

lévő ajtót, hogy átengedje, aztán az egyik szekrényből kivette a kért

páncéldobozt, és odarakta a középen álló nagy asztalra Kennedy elé.

Egy darabig figyelte, ahogy Kennedy átvizsgálja egy halott nő

zsebeinek tartalmát.

Kennedy elővette a jegyzetfüzetét, és írogatott bele. A recepciós

rendőr figyelme fokozatosan, de kérlelhetetlenül ismét a koreai

harcművész-filmről szóló kritikára terelődött.

A 1487860-as Marcus Dell volt. Kennedy látta a páncéldobozt az

egyik alsó polcon, térdmagasságban. Kicsit kijjebb húzta, és

belekémlelt. Itt siklott ki az élete. Pandora szelencéje volt ez, a

Kennedy világában lakozó gonosz búvóhelye, vagy legalábbis innen

származott minden rossz.

Azért kinyitotta. Ha a naplóba nem került bele az aláírása, ez

súlyos szabálysértésnek számított, ami kötelező jelleggel vont maga

után írásos figyelmeztetést, de a recepciós rendőr nagyon el volt

merülve a folyóiratban. Kennedy letérdelt, és Marcus Dell holmijait

bámulta a dobozban, aztán belenyúlt és kezébe vette a halálát okozó

tönkrement telefont. Ebben az állapotában, felcímkézve és a hideg

nejlonba zárva, a világgal való kapcsolata megszűnt.

Kennedy határozott; lerendezett egy vitás kérdést magával.

– Kész – mondta néhány pillanattal később. A recepciós felnézett,

és azt látta, hogy Kennedy már vissza is rakta a sok különböző

tasakot és csomagot a páncéldobozba. A rendőr odajött, és

megszámolta futólag, majd egy kicsit gondosabban is ellenőrizte

őket, hogy megbizonyosodjon róla, vajon az összes szám egyezik-e a

jegyzéken szereplőkkel. Minden ott volt a helyén, szabályszerűen. A

rendőr bólintott, majd bezárta a dobozt, és visszarakta a polcra.

– Megtalálta, amit keresett? – kérdezte.

– Igen – bólintott Kennedy –, megtaláltam. Köszönöm.

A recepciós kiengedte Kennedyt, ő meg visszasétált a lépcsőhöz.

Félúton Combes állt a falnak dőlve, és rá várt – éppen a fordulónál,

így az ember nem tudhatta, hogy ott van, csak amikor már pont

belesétált. Szúrósan, barátságtalanul nézett Kennedyre, és nem

vesződött az udvariaskodással.

– Áruld el, miben sántikálsz, Heather – mondta nagy, gúnyos

nyomatékkal. – Vagy azt fogod mindjárt kívánni, hogy bárcsak soha

meg se születtél volna.

31

Kennedy arca tökéletesen kifejezéstelen maradt, amikor hirtelen

megállt Combes előtt, aki a szűk lépcsőn elég jelentős úttorlaszt

képezett. Kennedy úgy határozott, hagyja, hadd beszéljen először

Combes. Talán eleget elmond ahhoz, hogy kiderüljön, mennyit tud,

és abból Kennedy majd el tudja dönteni, mit kell elmondania neki, ha

egyáltalán.

– Lejöttél ide, hogy átnézz néhány bizonyítékot, amiket

gyűjtöttünk – kezdte Combes, és úgy tűnt, nagy örömmel diktálja a

tempót.

– És?

– És ha a Rum-kódexes gyilkosságokhoz kapcsolódik, jogosult

vagyok megkérdezni, mit néztél meg és miért.

– A Rum-kódexes gyilkosságok? – ismételte. – Most már így

hívjuk őket?

– Komolyan beszélek. A késen és a fórumon kéne dolgoznod. Ha

új információd van, vagy új dolog jut eszedbe a meglévőkről, be kell

jegyezned az ügyre vonatkozó aktába a számítógépen, és másolatban

el kell küldened a csapatnak.

– Nincs semmi új, legalábbis semmi lényeges. Csak alaposan át

akartam vizsgálni a bedfordshire-i egyetemen történteket.

– Igen? – kérdezte Combes, és még csak nem is vesződött azzal,

hogy palástolja erőteljes kétkedését. – Hirtelen ötlettől vezérelve?

Semmi köze ahhoz a csomaghoz, amit az előbb kaptál?

– Semmit nem csinálok hirtelen ötlettől vezérelve, Combes. És

nem egészen értem, milyen csomagról beszélsz, és miből gondolod,

hogy bármi közöd lenne hozzá.

Kennedy most vette észre, hogy Combes mindeddig a háta mögött

tartotta a borítékot. Most előhúzta, és megsuhogtatta az arca előtt.

– Erről beszélek. Most már emlékszel?

– Nagyon különös jellemre vall átkutatni a szemetemet – felelte

Kennedy, és az összegyűrt borítékról Combes buzgómócsing arcára

pillantott. Combes nem jött zavarba.

– Berryman Sumpter. A brókercég, ahol Ros Barlow dolgozik,

kimentem hozzá az irodájába, Heather. Azt hitted, két nappal később

már nem fogok emlékezni rá?

– Azt hittem, semmi közöd hozzá. És még mindig azt hiszem.

– Nem jegyezted be az aktába.

– Amiből az következik, hogy nem az ügyre vonatkozik.

– De azért letépted a címkét, hogy senki ne böngéssze át a

szemetesed, és ne kapcsolja össze az üggyel – mondta Combes, és

ezzel megfogta Kennedyt.

– A magánlevelezésemmel azt teszek, amit akarok – igyekezett

időt nyerni.

– És erre egyenesen lerohantál ide, hogy elvidd az egyik

elraktározott bizonyítékot. Micsoda véletlen egybeesés!

– Nem, Josh. Ez két külön dolog, amik egymás után következtek.

És mivel a másik dolog az, hogy én dolgozom, és éppenséggel itt

dolgozom, már egyáltalán nem is olyan véletlen az egybeesés, igaz?

Combes nem ment lépre, és arcán továbbra is ott ült a kárörvendő

félmosoly.

– Valamiben sántikálsz, és akármit is küldött neked Ros Barlow,

annak köze van hozzá.

– Úgy érted, amit Berryman Sumpter küldött nekem.

– Ó, igen, bocsánat – jegyezte meg csúfondárosan. – Akkor csak a

brókereid üzentek, ugye? Egy új befektetési portfolió, vagy valami

ilyesmi.

– Valami ilyesmi.

– Kivéve, hogy egyáltalán nem egy portfolió volt, merthogy nem

iratok voltak. Valami kicsi és szilárd volt, mint egy USB-meghajtó.

– Igaz. De nem barkochbázunk, ugye? Elengednél?

– Nem, még nem – felelte Combes, és nem mozdult. – Mit néztél

meg a bizonyítékok között? És ha azt mondod, hogy semmi közöm

hozzá, akkor megyek egyenesen a főfelügyelő irodájába.

Kennedy ezt egyáltalán nem szerette volna. Az igazság, vagy

annak egy kiválasztott szelete tűnt a legjobb dobásnak, hiszen

Combes egész egyszerűen lemehetett és ellenőrizhette a naplóban.

– Azokat a dolgokat néztem meg, amiket Opie zsebeiből szedtünk

ki.

– Igen? És miért is?

– Arra az esetre, ha netalán valamit elszalasztottunk volna.

Valamit, ami a nyomára vezethetne annak, hogy mit csinált Barlow

csapatában.

– Csak úgy, vaktában átkutattad a zsebeinek tartalmát. Zseniális

rendőri munka.

– Arra törekszem, hogy egy nap majd olyan jó legyek, mint te.

– Olvastam, amit beírtál az aktába, miután találkoztál Barlow

húgával, de abban nem volt semmi arról, hogy csomagot küld neked

– morogta Combes, lényegében figyelmen kívül hagyva, amit

Kennedy mondott.

– Valóban nem volt – értett egyet Kennedy. Nem látta értelmét

tovább titkolni azt, hogy Ros küldte a csomagot. Nevetségesen

könnyű lett volna ellenőrizni. – Barlow-nak eszébe jutott valami,

amit nem mondott, ezért küldött egy üzenetet.

– Futárral? Egy kívülállón keresztül? – kérdezte Combes, és

hangjából megvetés áradt. – Rohadj meg, Heather. Nem vagyok

hülye. És már mondtam neked, hogy figyeltem, amikor kinyitottad a

csomagot. Nem üzenet volt benne. Úgyhogy pakolj ki, vagy megyek

a főfelügyelőhöz, és megmondom neki, hogy nem tartod be a

jelentésre vonatkozó szabályokat. Meg talán a bizonyítékokra

vonatkozó szabályokat sem, mivel itt vagy lent. Elárulod, mit vettél

ki a szekrényből?

Kennedy inkább megmutatta; kinyitotta a jegyzetfüzetét a

megfelelő oldalon, és odanyújtotta neki. Combes elvette tőle, és

elolvasta: egy vers sorai voltak, de nem pontosan idézve.

Mi lelhetett, szegény fiú? Magadba bolygasz, sáppadón. – Madár

se zengedez már, kókkadoz a nád a tavon.5

– Nem értem – adta vissza neki Combes. – Mi a franc ez?

– Amikor megmondtuk Opie-nak, hogy védőőrizetbe vesszük,

elvett egy papírlapot az íróasztaláról. Mielőtt elmentünk, ez volt az

utolsó dolog, amit csinált. Azt mondta, egy kis emlékeztető szöveg

van rajta, amiről eszébe jut a fájljait védő jelszó. És ez állt rajta.

Combes megrázta a fejét:

– Az egyetem hálózatán lévő fájlok nem voltak titkosítva. Nem

kellett hozzá jelszó, hogy meg tudjuk őket nézni.

– Akkor minden bizonnyal más fájlokra utalt, nem igaz?

– Ellenőriztük az összes… – kezdte Combes, de hirtelen

elhallgatott, amikor Kennedy feltartotta a kulcsot.

– Barlow örökölt egy tanyát a szüleitől. Galambdúcnak hívják.

Galambdúc tanya. Opie utolsó szavai nem azok voltak, hogy „a

galambút”, hanem azok, hogy „a Galambdúcban”.

Combes a kulcsra meredt. Kennedy látta, ahogy gondolatban

összekapcsolja a dolgokat.

– Értem – mondta végül. – És arra gondolsz, hogy Barlow titkos

irodaként használta a tanyát, és a Rum-kódexes projekthez

kapcsolódó fájlok ott vannak?

– Igen.

– És miből gondolod?

– Opie közismert utolsó szavain kívül erre utal az is, hogy nem

voltak sehol másutt. És mert a gyilkosok teljesen letörölték Barlow

számítógépét, mégis készenlétben vártak, és figyelték, mikor

megyünk Opie-hoz. Van valami, amit nem akarnak, hogy lássunk, és

nem lehetnek biztosak benne, hogy nem fogjuk megtalálni. Szóval

lehet, hogy még mindig megvan valami biztos helyen, és Barlow

vagy Opie talán éppen a Galambdúc tanyán rejtette el.

– És arra gondoltál, hogy majd csöndben lelépsz, és megkeresed

egyedül? – kérdezte Combes nyílt megvetéssel. – Megkerülöd a

csapatot és learatod a babérokat?

– Sarah Opie azért halt meg, mert beszélt velünk, te barom –

üvöltötte Kennedy, elveszítve a türelmét. – És én semmiképp nem

akartam, hogy ez történjen Ros Barlow-val is. Ami pedig a csapatot

illeti: parkolópályára kényszerítettetek, úgyhogy nem volt más

választásom, ha nem akartam odafönt ücsörögni az íróasztalnál, és

nézni, hogy ez a szemét világ nélkülem is milyen jól elvan.

Miközben beszélt, önkéntelenül is egyre előrébb hajolt, és a végén

az arca már csak egy araszra volt Combesétól, aki csak pislogott

őszinte dühe láttán. Kennedy aztán szünetet tartott, amit Combes

gondolkodásra használhatott. Végül bólintott.

– Van benne valami – ismerte el. – Valóban parkolópályán vagy.

De ezt magadnak köszönheted. Már azelőtt erre játszottál, hogy

Harper meghalt.

Kennedy nem vesződött azzal, hogy ezt cáfolja.

– Nézd, csak beülök a kocsiba, és lemegyek Surrey-be. És nem

kérlek, hogy gyere velem. Ha tévedek, mit veszítünk?

– Nem veszítek semmit – felelte Combes, és kinyújtotta a kezét. –

Add ide a kulcsot.

– Micsoda? – kérdezett vissza Kennedy. Erre igazán nem

számított, bár Combest ismerve talán kellett volna.

– A következőt fogjuk csinálni – magyarázta Combes. – Én

lemegyek oda, és ellenőrzöm a dolgot, te meg felmész, és beírod az

aktába a Ros Barlow-tól kapott csomagot. A tegnapi bejegyzésed

már benne van a rendszerben, ugye? Akkor tehát azt kell írnod, hogy

Barlow-nak azután jutott eszébe a tanya, hogy tegnap este hazaért, és

erre saját jószántából elküldte a kulcsot. Persze a részlegnek. Azt ne

említsd, hogy neked küldte. A helyzet az, Heather, hogy ez

megbízható nyomnak látszik, csak éppenséggel én fogok a végére

járni, egyedül. Kellemetlen perceket szerzek neked úgy, ahogy te

szereztél John Gatesnek és Hal Leakeynek. Ha nem tetszik,

panaszkodj Summerhillnek. Csak ha így teszel, ne feledd,

valószínűleg tudni akarja majd, miért találkoztál egyáltalán

Barlow-val, miután megmondta neked, hogy ne menj a közelébe.

Mivel Kennedy nem adta oda a kulcsot, Combes megpróbálta

elvenni tőle, de ő félreütötte a kezét.

– Nem vagyok hajlandó alkudozni, Heather.

– Igazad van – mondta, és összefonta a karját, hogy Combes

egyáltalán ne tudja elérni a kulcsot. – Én sem. Megígértem Rosnak,

hogy nem verem nagydobra. Örömmel veszlek be, ha ezt akarod, de

titokban megyünk. Ha találunk valamit, jó. Akkor visszajövünk,

elmondjuk a csapatnak, és mi döntjük el, hogyan intézzük. Addig

senkinek nem szabad mondani erről egy szót se. Több ember nem

fog meghalni az én kezem alatt, Josh.

Combes dühösen felsóhajtott, és a tarkóját dörzsölte, miközben

Kennedyt nézte, mintha azt mondta volna: „Mi a francot fogok

kezdeni veled?” Kennedy erős késztetést érzett, hogy a térdével

ágyékon rúgja, de sajnálkozva vette tudomásul, hogy ez talán nem a

legjobb alkalom. Különösen mivel most már alaposan belemerültek

egy egymást kölcsönösen gyanúba keverő beszélgetésbe azt illetően,

hogy mi a legjobb módja az akta meghamisításának.

– Jó – mondta Combes. – Akkor a következőt tesszük.

Odamegyünk együtt, de indulás előtt szólunk Stanwicknek. Ő nem

fogja beírni, hol vagyunk, de legalább tudja arra az esetre, ha netalán

rosszra fordul a helyzet.

Kennedy mérlegelte a dolgot, különösen azt, hogy „együtt”.

Megakadt a torkán, mint egy szálka, de Combes már tudott a

tanyaházról és a kulcsról, így nem látott semmi módot arra, hogy

kihagyja őt. Ráadásul a jelek szerint a maga leereszkedő modorában

mintha még helyesen is próbált volna cselekedni. A többes számú

névmás semmivel sem lehetett könnyebb Combesnak, mint neki.

– Rendben – mondta végül Kennedy. – Benne vagyok. De

Stanwicknek hallgatnia kell. Ha abban a pillanatban rohan

Summerhillhez, hogy kitesszük a lábunkat az ajtón, ő kap egy jó

pontot, minket a sarokba állítanak, Ros Barlow-nak pedig esetleg

elvágják a torkát vagy golyót röpítenek a fejébe. Biztos vagy benne,

hogy be tudod fogni a száját?

– Stanwick még fingani sem mer a beleegyezésem nélkül –

biztosította őt Combes. – A legnagyobb seggnyaló. Ne mondd, hogy

nem vetted még észre.

Felmentek a lépcsőn, Combes haladt elöl. Kennedyt csábította a

gondolat, hogy megkérdezze, miért alkalmazza ugyanazt a taktikát

Summerhill-lel szemben, amit Stanwicknél annyira megvetett, de

nem akarta veszélyeztetni a nehezen kivívott, kétes egyetértést.

Stanwick még a medveveremben volt. Amint kiderült, éppen egy

újabb európai szállodalistán rágta magát keresztül, ahol Michael

Brand valaha is megszállhatott. A telefonkagyló a fülénél volt, és

éppen egy hangos és valószínűleg kétnyelvű beszélgetést folytatott.

– Nos, van ott valaki, aki beszél… Nem, van valaki, aki egy kicsit

jobban beszél angolul, mint… Micsoda? Nem, uram, tudom, hogy ön

beszél angolul, csak az akcentusa… Beszélhetnék valakivel…

Combes jelezte a kezével, hogy tegye le a telefont. Stanwick csak

egy pillanatig habozott, aztán engedelmeskedett, és tett egy obszcén

kézmozdulatot.

– Bassza meg – mondta Stanwick. – Ez a fickó biztosan nem

használja ugyanazt a nevet kétszer.

– Lehet, hogy egyszer szerencséd lesz – felelte Combes

vigasztalón. – Ide hallgass, Peter, Barlow húga révén Heather újabb

nyomra bukkant, és szüksége van valakire, aki elmegy és leellenőrzi

vele.

Kennedy nem ment volna el addig, hogy azt mondja, szüksége

van Combesra, de kinézett az ablakon, és bölcsen hallgatott,

miközben Combes elmagyarázta Stanwicknek, mi van a Galambdúc

tanyával, de igazából úgy tűnt, hogy Stanwick nem érti.

Nyilvánvalóan úgy érezte, hogy ha Combes lemegy kocsival

Surrey-be egy nyomot követve, az anyósülésen való utazás előjoga

az övé. Nem mondta, de kitűnt abból, ahogy többször is megkérdezte

ugyanazt, csak kicsit változtatva a megfogalmazáson: hogy mit

tegyen, ha valaki erről érdeklődik nála, hiszen nem is igen tud

semmit róla.

– Semmit – szólt közbe végül Kennedy. – Ne mondj semmit.

Hiszen ez a nyom még nem is szerepel az aktában, nem igaz? Tehát

még nem is létezik. Ez a lényeg.

– És ha kiderül, hogy nem vezet sehová – helyeselt Combes

lágyabb hangon –, akkor soha nem is létezett. Ha nem találunk

semmit, hallgatunk róla. De ha van ott valami, akkor mindnyájan

osztozunk a dicsőségen. Egyenlően: huszonöt százalék mindenkinek.

– Háromszor huszonöt az csak hetvenöt – tiltakozott Stanwick.

– A főfelügyelő is nyilvánvalóan kiveszi a maga részét – vont

vállat Combes. – Nézd, Peter, csak egy biztosító ember kell nekünk,

ez minden. Ha minden rendben megy, még délután visszaérünk, és

senki nem fog róla tudni. Aztán úgy írjuk meg a jelentést, hogy valós

időben történjen, elvisszük a kincset Jimmynek, és mindenki örülni

fog. De ha valamilyen oknál fogva bajba kerülünk, vagy ha valami

nem stimmel, te tudod, hol vagyunk.

– Igen, de honnan tudom? Nem fog ez visszaütni rám?

– Onnan tudod, hogy hagytunk egy üzenetet az íróasztalodon –

mondta Kennedy, és közben már kezdett is írni a jegyzettömbje

legfölső lapjára. – Tartsd a zsebedben, és akkor találd meg, ha valaki

megpróbál minket hívni, és mi nem vesszük fel – azzal odaadta

Stanwicknek az üzenetet, amiben ez állt: Galambdúc tanya, polgári

személy bejelentése alapján. – Jó lesz így? Akármi is történik, te így

tiszta vagy.

– De semmi nem fog történni – tette hozzá Combes. – És eleve az

a legvalószínűbb, hogy nincs is ott semmi. Csak ki kell pipálnunk.

Stanwick végül beadta a derekát, és Combes meg Kennedy

elindult Combes füstszürke Vauxhall Vectra típusú autóján. Combes

rideg udvariassággal kinyitotta Kennedynek az anyósülés felőli ajtót,

de Kennedy ezt figyelmen kívül hagyta, és beszállt a hátsó ülésre.

– Úgy is jó – mondta Combes.

– Csak az első néhány kilométerre. Nem érdekel, ha hülyén néz

ki. Igyekszem láthatatlan maradni.

Elfeküdt a hátsó ülésen, és magára húzta az esőkabátját, amit

külön erre a célra hozott magával. Ha valaki figyelné az utcai kaput,

nem sokat látna belőle: nagy halom szennyes vagy összegöngyölt

ponyva a hátsó ülésen.

Combes beindította a V6-os motort, és a kocsi elindult. Kennedy

becsukta a szemét, és kényszerítette magát, hogy mozdulatlan

maradjon. Nem bánta, hogy ilyen kényelmetlen testhelyzetben kell

maradnia, de a hátsó ülésen való fekvés erőteljes emlékeket kavart

fel. Úgy érezte, hogy megint gyerek, és kénytelen úgy utazni, hogy

az utazásról más, nagy hatalmú emberek döntenek. Mintegy tíz perc

elteltével felült, és amikor Combes megállt egy lámpánál, ami a

szokásosnál hosszabb ideig volt piros, megragadta az alkalmat, és

átült az anyósülésre.

Kennedy fogadni mert volna, hogy Combes szeret vagánykodni

vezetés közben, amit ő maga annyira megvetett, de kiderült, hogy

valójában elég biztonságosan vezet. Az idő nagy részében csak

kicsivel lépte túl a sebességkorlátot, és egyáltalán nem használta a

szirénát, pedig Kennedyt két alkalommal is csábította a gondolat.

Talán miatta viselkedett ilyen rendesen.

Nem sokat beszéltek, amíg ki nem jutottak a városból. Combes a

figyelme nagy részét a forgalomban való manőverezésnek szentelte,

amikor pedig ritkulni kezdtek az autók, úgy tűnt, lekötik a

gondolatai. Kennedy örült ennek, és a világért se zökkentette volna

ki. Egyszer-kétszer ellenőrizte a visszapillantó tükröt, hogy

megbizonyosodjon, nem követi őket senki.

– Az az idióta Stanwick alig hagyott benzint a tankban – mondta

Combes, miután elérték az A3-ast, és ő vetett egy pillantást a

benzinjelzőre, majd megpöckölte a hüvelykujjával. – Tankolni kell.

– Jó. Én addig megnézem, kapható-e itt térkép. Ros adott némi

útbaigazítást, de az egy kicsit elnagyolt.

Egy kis ideig csöndben hajtottak tovább, aztán Combes letért egy

benzinkúthoz, ami az „Utazók Oázisa” néven hirdette magát, ami

talán némi túlzás volt erre a salakbeton épületre és a három

kútoszlopra. Míg Combes tankolt, ő odament a kis bódéhoz, ahol

fizetni kellett, és megkérdezte, árulnak-e térképet. A pult másik

oldalán ülő kamasz kölyök tágra nyílt szemmel, hevesen rázta a fejét,

mintha Kennedy azt kérdezte volna tőle, vajon tartanak-e

gyerekpornó-filmet vagy kemény drogot.

Vett rágógumit, és elindult visszafelé, az autóhoz. Már majdnem

odaért, amikor Combes visszaakasztotta a pisztolyt, majd arca elé

emelte a kezét és nézte.

– Érted te ezt? – kérdezte Combes. – Benzin ment a kezemre.

Biztos szivárog ez a szar.

Kennedy visszament a bódéhoz, és a pult felett átnyújtotta a

hitelkártyáját.

– Hármas – mondta. Éppen a PIN-kódját ütötte be, de abbahagyta

és hátrafordult, mert hallotta, ahogy egy autó motorja köhögve életre

kel. Combes nagy sebességgel startolt, és visszasorolt a forgalomba.

– Te rohadt szemét! – üvöltötte Kennedy.

Futni kezdett, de aztán lassított, és megállt. Semmi esélye nem

volt, hogy utolérje: az autó már szinte nem is látszott.

Combesnak volt ideje ezt kiagyalni, és arra jutott, hogy nincs

szüksége a kulcsra a Galambdúc tanya ajtajának a kinyitásához –

elég a cím, azt pedig Kennedy már megadta neki. És rá sem volt

szüksége. Tudta, nem panaszkodhat, amiért kihagyta őt az akcióból:

csak úgy tudja őt bemószerolni, ha magára is ráhúzza a vizes lepedőt.

Még a részlegről se hívhatott senkit, hogy segítséget kérjen.

Amint erre rájött, eszébe jutott valami más is.

Tillman.

Tárcsázta az új számot, amit odaírt a csuklójára, de Tillman nem

vette fel, hangpostája pedig nem volt. Miközben azonban Kennedy

fel-alá járkált a benzinkút szűk kiszolgálóterületén és próbált

kigondolni egy B-tervet, Tillman visszahívta.

– Bocs. Épp dolgoztam valamin. Mi újság? Már a tanyán vagy?

– Távolról sem.

Kennedy elmondta neki, hogy Combes átverte, és erőt vett magán,

hogy elviselje a metszően gúnyos letolást. Tudta, milyen hülye volt;

először is hagyta, hogy Combes vezessen, aztán bedőlt annak az

ócska trükknek. De Tillman könnyedén vette a dolgot.

– Akkor hagyod, hadd csinálja? – kérdezte.

– Hogy mit hagyok?

– Elvégre a te csapatod tagja, nem? Akármit is talál, azt tovább

fogja adni neked. Lehet, hogy még az a legjobb megoldás, ha

hagyod, hadd folytassa. Aztán mi még mindig visszamehetünk és

körülnézhetünk, ha úgy gondoljuk, hogy elszalasztott valamit.

– Nem.

Kennedyben volt annyi tisztesség, hogy szégyellje magát, mert

eredetileg ki akarta hagyni Tillmant ebből a felfedezésből, saját

magáról viszont tudta, hogy a nyomok felderítésében még akkor sem

tudná felvenni vele a versenyt Combes, ha épp csúcsformában van.

És képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy Combes egymaga,

nélküle nyissa fel a Galambdúcban rejlő kincsesládát.

– Abban már nem gátolhatjuk meg Combest, hogy elsőnek érjen

oda, de tényleg fel akarom mérni ezt a helyet, amíg frissek az

esetleges nyomok. És a dolgok jelenlegi állása szerint biztos nem

kapnék engedélyt arra, hogy kijöjjek ide, ha egyszer már készült róla

jelentés. Talán ez az egyetlen esélyem.

– Rendben – felelte Tillman. Nem is vesztegette az időt azzal,

hogy vitába szálljon vele. – Szerzek egy autót, odamegyek és

felveszlek. Hol vagy?

Kennedy elmondta neki, hol találja az „Utazók Oázisát”, Tillman

pedig kurtán elköszönt, és letette a telefont.

Miközben várt, Kennedynek rengeteg ideje volt eltűnődni, mit is

értett Tillman azon, hogy szerez egy autót. Negyven perccel később,

amikor megjelent egy élénk színű, zöldre és sárgára festett

kamionnal, megkapta a választ.

Egy lopott teherautón tartottak a Galambdúc tanyára.

32

Körülbelül negyven perccel azután, hogy Kennedy és Combes

elment, csöngött a telefon Kennedy íróasztalán a medveveremben.

Stanwick még ott volt a helyiségben McAliskeyvel és néhány

másik nyomozóval együtt, akik a saját dolgukkal foglalatoskodtak. A

csöngésre senki nem figyelt, és egy kis idő elteltével, amikor

bekapcsolt Kennedy hangpostája, abba is maradt. Utána azonban

megint csöngeni kezdett, és ez öt-hat alkalommal megismétlődött.

Senki nem törte magát, hogy üzenetet hagyjanak nála, de

Stanwicknek eszébe jutott, hogy talán maga Kennedy szól be. Lehet,

hogy végül mégis szükségük van egy harmadik emberre, vagy azt

akarják, hogy kiküldjön egy törvényszéki orvostani vagy

informatikai csapatot. Talán csak ellenőrizni akarták a címet, vagy

szükségük volt valami engedélyre a főfelügyelőtől.

Végül felvette.

– Halló.

– Kennedy őrmesterrel szeretnék beszélni – szólt egy pallérozott,

kissé külföldies hangzású hang.

– Kivel beszélek?

– A kormányhivatalból telefonálok. Kennedy őrmester igazolhatja

a számomat, az azonosítóm alfa-zebra-tizenhét.

Stanwick ledöbbent. Ha a kormányhivatalból telefonálnak, az

nagy valószínűséggel a kémelhárítást jelenti, habár lehetett az

országgyűlés hírszerzést felügyelő bizottságából is valaki, aki a

parlament által finanszírozott egyik független bizottság nevében

érdeklődik; sőt akár maga a miniszterelnöki hivatal is. Akárhogy is

nézte, a dolog komoly volt.

– Kennedy őrmester nincs az íróasztalánál – mondta Stanwick. –

Én Peter Stanwick közrendőr vagyok. Segíthetek?

– Nem hiszem. Kennedy őrmester épp egy ügyön dolgozik?

– Igen.

– A Barlow-gyilkosságon.

– Ööö… Attól tartok, uram, erre nem áll módomban válaszolni.

– Ha a Barlow-gyilkosságon dolgozik, az aktában semmi jele,

hogy hová ment, és mit csinál.

Stanwick még jobban ledöbbent. Akárkivel is beszélt, a fickónak

rendkívül nagy mozgástere volt: az ügyek aktáihoz bármikor

hozzáfért, és ez olyan előjog volt, amely a részlegen kívül nagyon

keveseknek adatott meg, lényegében mindössze Istennek és néhány

közeli, személyes jó barátjának. A kormányhivatal tűzvonalában,

Stanwick hirtelen kezdte úgy érezni, hogy Combes-ék igazságtalanul

bántak vele.

– Olyasvalamiről… van szó, ami csak most merült fel. Hirtelen.

Kennedy és Combes őrmesterek úgy döntöttek, hogy azonnal

leellenőrzik, én pedig… már frissítem is az aktát.

– Kérem, tegyen így – mondta a férfi kurtán. – Lehetséges, hogy

Kennedy őrmester és… hogy is mondta? Combes őrmester éppen

egy már megkezdett műveletbe sétálnak bele. Ez távolról sem lenne

kívánatos, és szeretnénk minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy

visszafordulásra késztessük őket, ha még nem késő.

– Most azonnal elkészítem a bejegyzést – ígérte Stanwick. –

Beletelhet úgy körülbelül öt percbe, amíg frissül, de…

– A frissítés miatt nem aggódom. Köszönöm a segítségét,

Stanwick közrendőr. Meg fogjuk nézni az aktát, és remélem, most

már nem lesz szükség arra, hogy újra telefonáljak.

Stanwick is nagyon remélte. Átkozta Combest, amiért ilyen hülye

helyzetbe hozta őt, és magát is, amiért belement, hogy ő fogja

fedezni a vakmerő partizánakciójukat. Beírta az aktába, hogy

Surrey-be mentek, Godalming közelébe, a Galambdúc tanyára,

miután délelőtt tizenegy óra húsz perckor, futár útján csomag

érkezett Rosalind Barlow-tól. Percnyi habozás után tizenhárom óra

negyvenháromra datálta a bejegyzést. A szarházik már úgyis

rajtakapták, de nem ő volt nyakig a szarban, és ha sikerül

félrehúzódnia, talán teljesen elkerüli őt a vihar.

◙

Kuutma letette a telefont és elgondolkodott.

Nagy szerencse volt, hogy az embereivel felállíttatott egy kamerát,

aminek a látómezejében benne volt a rendőrség nyomozati

részlegének az az íróasztala, amelynél az az undorító Kennedy ideje

java részét töltötte. Amikor eltűnt a kamerából, viszont nem bukkant

elő az épületből (máskülönben azok, akiket a követésével megbízott,

jelentették volna, hogy meglátták), gyanakodni kezdett. Majdnem

háromnegyed óráig várt – hiszen Kennedy lehetett másutt is az

épületben, habár a nyomozócsapat többi tagjáról tudtak –, de végül

úgy döntött, telefonál, és őszintén örült, hogy így tett.

Felhívta Mirjámot, és elújságolta neki a jó hírt. Mióta az előző

megbízatásával kudarcot vallott, mert nem sikerült megölnie

Tillmant a kompon, vigasztalan volt és szégyenkezett, a csapata

pedig elcsüggedt. Kuutma feladatai közé tartozott, hogy figyelemmel

kísérje az általa használt eszközök súlyát és élét, és amikor csak

lehetett, kiköszörülje velük a világ egyenetlenségeit.

Ez jó lesz nekik. Áldásnak fogják venni, hiszen az is.

33

– Itt van – mondta Kennedy. – A következőnél fordulj balra. Nézd,

ott a tábla.

Még a növekvő sötétségben sem lehetett elvéteni a táblát.

Körülbelül öt kilométerre volt a legutolsó falutól, amelyen

áthaladtak, és pontosan úgy nézett ki, amilyennek Ros Barlow leírta:

a „Galambdúc” szó G-jéből kacskaringós arany szárny jött ki, az

egésznek a hatását lapos álpátosszá silányítva. A zömök, zsúpfedeles

ház és azon túl az elszórtan álló, düledező melléképületek nem tudtak

megfelelni ennek a fellengzős cégérnek. Hermész istenre volt

szükség, amint – talán dróton rángatva – alászáll a derült égből.

A tanyaház előtti, murvával borított kocsifeljáró túlságosan rövid

volt a kamion számára. Azonnal meglátták Combes szürke Vauxhall

Vectráját, amely éppen az épület előtt parkolt, fittyet hányva a

házkutatással kapcsolatos szabályoknak és a józan észnek. Mivel a

kocsifeljáró így el is volt torlaszolva, Tillman jobbra kanyarodott, a

derékig érő gyomon át behajtott a főépülettől jobbra lévő nagy

kiterjedésű, nyitott térre, és megállt. Kennedy körülnézett, hogy

látja-e Combest, de a jelek szerint még mindig bent volt. Ez azt

jelentette, hogy talált valamit, és legalább félóra előnye volt velük

szemben, ráadásul valószínűleg jobb időt futott az úton. Akármi is

volt tehát a Galambdúc tanya, az valószínűtlennek tűnt, hogy

zsákutca.

Kennedy izgatottságát leküzdve kiszállt a vezetőfülkéből, és jól

szemügyre vette a földet. A tanyaház körül és a ház meg a

melléképületek között – a murvával fedett kocsifeljárótól eltekintve –

mindent benőtt a gaz és a bozót. Nem lehetett megállapítani, vajon

voltak-e a földön kerék- vagy lábnyomok, bár ha esősebb lett volna

az időjárás, Kennedy talán letérdelt volna, hogy szétválassza a

gyomokat és vessen rá egy pillantást.

A tanyaház és körülötte a gazzal benőtt mezők teljes csöndbe

borultak. Más ház vagy tanyaépület se közel, se távol nem volt

látható. Magához a Galambdúchoz fél tucat, elhagyatottnak látszó

csűr és melléképület tartozott, amelyek úgy tömörültek a főépület

körül, mint titokzatos összeesküvők. Barlow jól döntött, ha ezt a

helyet rendezte be titkos bázisnak a Rum-kódexszel kapcsolatos

projektjéhez. Nyomot sem hagyott maga után: a külsőből ítélve olyan

volt, mintha tíz vagy még annál is több éve nem járt volna itt senki,

és ők – meg persze Combes – lennének azóta az elsők.

A düledező tanyaház ránézésre elhagyatott volt. Egyet kivéve az

összes ablakot bedeszkázták durván ácsolt pozdorjatáblákkal, az az

egy pedig be volt törve. Az ablakkeretek fájáról pikkelyesen mállott

le a festék, a bejárati ajtó fölötti dísztető pedig beroskadt, mint a

suszter mellkasa.

Tillman is kiszállt a kamionból a maga oldalán, és Kennedyhez

hasonlóan egy-két pillanatig ő sem mozdult. Míg Kennedy a földet

fürkészte, hogy talál-e valami nyomot, Tillman jól szemügyre vette a

melléképületeket, hogy látja-e az életnek bármi jelét. Aztán

Kennedyre pillantott, vállat vont, kissé megrázta a fejét, és az ajtó

felé indult. Kennedy utánaszegődött.

Úgy látszott, mintha az ajtóhoz nem nyúltak volna, de csak első

ránézésre. Miután egy pillanatig némán nézték, Tillman rámutatott

valamire, amit Kennedy már maga is meglátott: az ajtófélfa kicsivel a

zárlemez alatt szilánkosan meghasadt. Valaki felfeszítette az ajtót, és

aztán visszacsukta.

Kennedy berúgta az ajtót, mire az jól hallható nyikorgással

résnyire kinyílt.

– Bemutatsz minket egymásnak, vagy várjak a kamionban? –

dörmögte Tillman diplomatikusan.

– Gyere be. Nem hiszem, hogy bármit is számítana, mert már

nagyon távol kerültünk a hivatalos rendőri eljárástól. Akármit is

találunk, azt megosztjuk egymással, akár tetszik Combesnak, akár

nem. És neki éppen olyan jó oka van hallgatni a részletekről, mint

nekem – azzal még egyet taszított az ajtón a lábával, és belökte

annyira, amennyire csak lehetett. A házban még jóformán teljes

sötétség uralkodott. – Combes! – kiáltotta, de nem jött se válasz, se

visszhang: a sötétség tökéletesen elnyelte a hangot.

Amikor Kennedy átlépte a küszöböt, erős dohszag csapta meg az

orrát. A penész a sötétben mohón falta a tapétát és a függönyöket.

Kennedy hirtelen megijedt, amikor a vállához balról és jobbról is

hozzáért valami mozdíthatatlan dolog – mintha a tér, amelybe

belépett, valamivel szűkösebb lett volna annál is, ami az

ajtónyílásból látszott. Mintha nem is előszoba lett volna, hanem egy

alagút.

Kennedy ismét Combes nevét kiáltotta, ezúttal hangosabban, de a

hangja megint csak furamód tompán és fojtottan csengett.

Miközben tapogatódzva keresgélte az ajtó mellett a

villanykapcsolót, az ujjai valami puha, hűvös és szakadozott szélű

dologhoz értek. Amikor megzörrent, rájött, hogy papír, és ahogy a

szeme kezdett kicsit hozzászokni a sötétséghez, már látta is az ajtó

mögött nem sokkal, vállmagasságig, hevenyészve felhalmozott

papírlapokat.

Azonnal megtalálta a villanykapcsolót a halom fölött és

megnyomta, mire egy csupasz villanykörte fénye világította be a

helyet. Kennedy és Tillman mozdulatlanul állt és bámult.

– Mi a franc ez? – dünnyögte Tillman.

Több papírhalom is volt a helyiségben, de ez volt az egyetlen,

amely nem ért fel a padlótól egészen a mennyezetig. Egy hosszú

előszoba tárult eléjük, amiből két-két ajtó nyílt balra és jobbra, és

volt még egy ajtó a túlsó végén. A falak mentén papír állt óriási

halmokban, amelyek között épp csak annyi hely maradt, hogy egy

ember elférjen. Egyértelmű volt, hogy bizonyos helyeken el kell

fordulni vagy hajolni kissé, nehogy az ember felborítsa őket.

Ingatagnak látszottak, de egyik sem dőlt fel. Ehhez valószínűleg

hozzájárult az is, hogy szorosan be voltak ékelve a mennyezet és a

padló közé.

Az előszoba túlsó végéből nyíló szobában, amibe beláttak, további

papírkötegek voltak rendszertelenül felhalmozva, mint egy rosszul

megépített lépcsős piramis. A jelek szerint valaki eleinte

módszeresen töltötte fel a szobát a papírral, de végül elkezdett a

legközelebbi és legkönnyebben elérhető helyekre pakolni.

Kennedy elvette a legfelső lapot a legközelebbi halomról – arról,

amelyik csak a válláig ért. A papírra alfanumerikus zagyvalék volt

nyomtatva talpatlan betűtípussal: betűk és számok szerepeltek rajta,

és a betűk mind nagyok voltak. Jobbról balra megszakítatlan tömböt

képeztek, és teljesen megtöltötték a lapot. A margók másfél centisek

voltak. Nem volt se tagolás, se behúzás: semmi nem jelölte, hogy

vajon ez egy önálló dokumentum vagy egy sokkal hosszabb

valaminek az egyetlen oldala.

Kennedy megmutatta a lapot Tillmannek, aki futó pillantást vetett

rá, aztán Kennedyre nézett.

– Azt reméltem, hogy találunk egy floppylemezt – mondta

Kennedy.

Tillman ezen jót mulatott: hitetlenkedve, rekedten felnevetett.

Kennedy ment be elsőnek, oldalazva, hogy ne érjen hozzá a

papírtornyokhoz. A levegő fojtogatóan meleg volt, és belengte az a

fanyar, erős szag. Kennedynek az a nyugtalanító érzése támadt, hogy

mintha benyelné valami élő anyag. Kellemetlen volt a gondolat, hogy

az egykedvű és higgadt Tillman mellett idegesnek vagy

nyugtalannak tűnhet, úgyhogy határozottan visszaparancsolta az agya

hátsó szegletébe a balsejtelmeit.

– Jó döntést hoztál – mondta a mögötte álló Tillman. – Azt

hiszem, tényleg itt zajlott Stuart Barlow kutatási projektje.

– Nem tudom. Egyelőre nem látok semmit, ami hasonlítana egy

evangéliumra – dünnyögte Kennedy, majd magában hozzátette: és

semmit, ami hasonlítana arra a szarházi Combesra.

Lassan és körültekintően folytatták a kutatást. A csupasz

padlódeszkák nyikorogtak a talpuk alatt, a szag pedig egyre

erőteljesebb lett, ahogy maguk mögött hagyták a napfényt. Balra az

első ajtó újabb, papírokkal teli szobát rejtett, akárcsak jobbra az első.

A második szoba üres volt, eltekintve egy fél zsák cementtől meg

néhány rövid léctől. Balra a második egy előszobafélébe vezetett át,

ahonnan szűk, meredek lépcső indult felfelé. Közvetlenül ebből a

szűk helyiségből, a lépcső mögül nyílt még két ajtó, de ezekről

kiderült, hogy be vannak zárva.

Tillman intett Kennedynek, hogy álljon félre, majd különösebb

nehézség nélkül betörte az ajtókat: csak egyszer rúgott beléjük

nagyjából derékmagasságban. Az egyik helyiség újabb papírraktár

volt, a másik konyha. Ez érdekelte Kennedyt, úgyhogy bement és

körbenézett. Felnyitotta a mosogató mellett álló vízforraló kanna

tetejét: még volt benne egy kis víz. A mellette lévő teáskannát

színültig ellepte a pihés, szürke penész.

Tillman közben megtalálta a hűtőt. Amikor kinyitotta az ajtaját,

visszahőkölt, és egyik kezével eltakarta az arcát.

– Ezt nézd – szólt Kennedynek. Kennedy odament és benézett a

válla felett. A hűtő tele volt romlott dolgokkal: zöld tej, fehér pöttyös

sajt, meg almák, amiknek üde, piros felületén rothadó, barna foltok

jelentek meg.

– Mennyi idő alatt romlanak meg ennyire a dolgok? – kérdezte

Tillman. – Két hónap?

– Vagy annál is kevesebb – mormogta Kennedy. – Érzed, milyen

meleg van idebent, Leo? Most van hat hete, hogy Barlow meghalt.

Lehet, hogy rendszeresen járt ide, egészen addig, amíg meg nem

ölték – mondta. És ha tényleg járt ide – gondolkodott tovább

Kennedy –, az azt jelenti, hogy nálam ügyesebben le tudta rázni az

üldözőit. Én magammal vittem a halált a bedfordshire-i egyetemre,

ennek az amatőrnek meg mindennek ellenére sikerült megőriznie a

nagy titkát, amit a gyilkosai még mindig nem fedtek fel.

Erről aztán eszébe jutott, hogy ha Combes ott volt, miért voltak

ezek az ajtók még mindig zárva? Itt valami nem stimmelt, hacsak

nem volt még mindig ott valahol, mert annyira belemerült valamibe,

hogy félbehagyta a házkutatást, vagy meghallotta, hogy jönnek.

– Idelent nincs semmi más – mondta Tillman. – Nézzünk körül

fent.

– Egy másodperc – felelte Kennedy.

Visszament a bejárati ajtóhoz, kilépett és alaposan körbenézett.

Semmit és senkit sem látott. A csendet továbbra sem törte meg

semmi, csak egy varjú távoli, halk károgása.

Visszament és becsukta az ajtót. Tillman az átjáró túlsó végéből

várakozón nézett rá. Kennedy bólintott, mire Tillman elindult felfelé

a lépcsőn.

Kennedy utánaszegődött, és a biztonság kedvéért benézett minden

ajtó mögé meg a papírraktárak szegleteibe, hátha valaki vagy valami

ott rejtőzött az egyenetlen halmok mögött, de nem talált semmit. A

lépcső tetejére érve viszont kincsesbányára bukkantak.

Persze papírra is: rengeteg nyomtatott anyag, betűk és számok

ugyanolyan értelmetlen láncolata az összes lapon, mint amilyen

azon, amit Kennedy felvett és megvizsgált. Amikor azonban

felkapcsolták a villanyt a legnagyobb hálószobában, amelyből

hiányzott az ágy, az A4-es papírlapok halmai között találtak egy

másik halmot, ami szürke műanyag táblákból állt, és a

Hewlett-Packard emblémát viselte.

– Úgy néz ki, mint egy hifitorony – dörmögte Tillman.

– Ezek szerverek. Ilyen berendezéseket használnak például akkor,

amikor háromdimenziós effektekkel látják el a filmeket. Valakinek

nagyon nagy kapacitásra volt szüksége.

Kennedy egy kecskelábú asztalra mutatott, ami a szoba egyetlen

ablaka alatt állt. Egy monitor és egy billentyűzet volt rajta, amiket

kábelrengeteg kapcsolt a szerverszekrényhez. A szerverből kijövő

drótok a padlón átívelve elosztók tömegénél végződtek, ahol már alig

lehetett követni a tekervényes átkötéseket. A kábelek egy része be

volt dugva, más része kivezetett a szobából. Egyről biztosan lehetett

látni, hogy felfelé megy, és eltűnik a mennyezeten lévő csapóajtó

mögött. Nyilván nem volt elég konnektor a szobában ahhoz, hogy az

összes kábelt be lehessen dugni. Még a három- és négyutas

elosztókkal együtt is igénybe kellett venni a többi helyiségben lévő

konnektorokat. A kecskelábú asztal egyik oldalán szabálytalan alakú,

de szögletes tárgyak halma állt, ponyvával letakarva: talán további

számítógép-alkatrészek voltak, amiket még nem vettek használatba,

vagy már lecserélték őket, mert nem feleltek meg.

Ez volt az a szoba, ahol az egyetlen, bedeszkázatlan ablak volt, de

erre is vastag zsákvászont terítettek, ami aszimmetrikusan lógott egy

sor szögről. Akárki is dolgozott itt, a jelek szerint maga sem tudta

eldönteni, hogy akarja-e a fényt, vagy inkább el szeretné kerülni,

hogy az ablaküveg másik oldalán feltáruló festői táj elterelje a

figyelmét, illetve hogy netalán valaki meglássa kintről.

Az íróasztalon további papírlapok voltak, körülbelül egy tucat, s

ez a mennyiség a ház többi részéhez képest szerénynek volt

mondható. Még kibontatlan írható CD-k is álltak rajta nagy

halomban, zsugorfóliába csomagolva.

Kennedy odament az asztalhoz, és bekapcsolta a számítógépet,

mire az alig hallhatóan búgni és kattogni kezdett, jelezve, hogy

beindult. A hangot szinte teljesen elnyelték a papírból épített

meredek rézsűk és barikádok.

Kennedy közben az íróasztalon lévő papírokat nézte. Ugyanazt a

végeláthatatlan alfanumerikus özönt várta, de amikor meglátta, mi

van az első lapon, káromkodva felkiáltott, erre Tillman felvette a

másodikat, hogy megnézze, mi is váltotta ezt ki Kennedyből.

A papíron lévő szöveg még teljesen formázatlan volt:

egybefüggően írt szóáradat töltötte be a lapot a tetejétől az aljáig. Az

egyetlen különbség – és ez késztette Kennedyt arra, hogy hangosan

káromkodjon – az volt, hogy ezek valódi szavak voltak.

ÉSJÉZUSMEGÁLDOTTAŐTAKEZÉVELAMITNEMTETTMÁSO

KKALMÉGAZOKKALSEMAKIKKÖVETTÉKÉSÍGYSZÓLTHOZ

ZÁENGEMMEGVÁLTÓNAKHÍVNAKDEKIFOGENGEMMEGV

ÁLTANIURAMISKÁRIÓTESÍGYFELELTHAÚGYAKARODÉNE

SKÜSZÖMHOGYSZOLGÁLNIFOGLAKMINDENMÓDONÉSJÉ

ZUSÍGYSZÓLTISKÁRIÓTESHEZTELESZELAKEZDETÉSAVÉ

GAZALFAÉSAZÓMEGAAMIKOREZTHALLOTTAATÖBBITAN

ÍTVÁNYMEGHARAGUDOTTRÁMERT

A bold típussal szedett nagybetűk, továbbá a szóközök meg

sortörések hiánya miatt olyan lett a szöveg, mintha egy részeg ember

üvöltözve elmondott, zavaros fecsegését írták volna le. A lap alja

félbevágott egy szót: mint a hirtelen beálló, álpátosztól terhes csönd,

amikor a zavarosan fecsegő ráébred, hogy nem tudja, mit akar

mondani, és elcsoszog az éjszakába.

A számítógép közben beindult, de olyan üzemmódban, amelynek

a kezelőfelülete teljesen ismeretlen volt Kennedy számára. Fekete

alapon fehér mappaikonok jelentek meg, és mindegyik felett ott volt

a neve: RENDSZER, BIOS, BIZTONSÁG, ESZKÖZÖK, PROGRAMOK,

PROJEKTEK.

Kennedy leült az asztalhoz. A csővázas acélszék imbolygott,

úgyhogy előre kellett hajolnia, hogy ne boruljon fel. Rákattintott a

PROJEKTEK mappára, mire a képernyő elsötétült, majd újabb lista

jelent meg, ami mindössze két tételt tartalmazott: VISSZA A

FŐKÖNYVTÁRBA és RUM-KÓDEX.

Rákattintott a RUM-KÓDEX-re.

Egy piros szegélyű ablak jelent meg, és a jelszót kérte.

Kennedy kinyitotta a kézitáskáját, és kivette a jegyzetfüzetét. Az

utolsó oldalra lapozott, ahová lemásolta a Sarah Opie papírján

olvasott szöveget.

Mi lelhetett, szegény fiú? Magadba bolygasz, sáppadón. – Madár

se zengedez már, kókkadoz a nád a tavon.

Begépelte a 2-es számot, aztán gyors egymásutánban azt, hogy

9737885. Leütötte a RETURN billentyűt, de nem történt semmi,

kivéve, hogy a JELSZÓ ablak villant egyet, aztán megint üres lett.

– Mi volt ez? – kérdezte Tillman.

– Ezt a szöveget arról a papírlapról jegyeztem le, ami Sarah

Opie-nál volt, amikor meghalt. Azt mondta, ez az emlékeztető a

számítógépes jelszavához. Keats La belle dame sans merci című

verséből van, és valójában így hangzik: „Mi lelhetett, szegény fiú? /

Magadba bolygasz, sáppadón. – / Madár se zeng már, kókkadoz / a

nád a tón.” Összevonta a sorokat úgy, hogy mindkét sorban pontosan

nyolc szó legyen, és a szavak alakján is változtatott.

– Szóval arra gondolsz, hogy a jelszó nyolc számjegyből áll.

– Igen. És megpróbálkoztam az első két sorral, feltéve, hogy Opie

mindössze az egyes szavak betűinek a számát vette.

Megpróbálta a második sort is, de semmi nem történt: beírta a

számokat, amikor azonban leütötte a RETURN billentyűt, az ablak

megint kiürült és némán követelte a jelszót.

– Próbáld a kezdőbetűket – javasolta Tillman.

Kennedy így tett, de nem járt sikerrel. Aztán megpróbálta mindkét

számsort – a betűk számát és a kezdőbetűket – fordítva. A gép nem

engedett, csak kifürkészhetetlenül villant egyet. Kennedy halkan

káromkodott.

– Biztosan valami nyilvánvaló dolog – mutatott rá Tillman. – Ha

túl sokat kellett gondolkodnia rajta, semmi hasznát nem vette volna

emlékeztető szövegként.

Kennedy az ajkát harapdálva, vadul gondolkodott. Valami

nyilvánvaló dolog, de nem az első betűk és nem is a szavak hossza.

Miért nem egy sorba írta az egészet, miért csinált belőle két

nyolcszavas sort? A nyolcas tömbök arra utaltak, hogy a jelszó nyolc

számjegyű, de talán a sorok számának is volt jelentősége. Ezután

csak minden második szót vett számításba, és begépelte a betűk

összegét.

lelhetett – fiú – bolygasz – madár – zengedez – kókkadoz – nád –

tavon

9-3-8-5-8-8-3-5

A számítógép szorgosan zúgott magában egy-két pillanatig, aztán

a képernyő teljesen elsötétült, majd megjelent egy újabb lista, amely

feltehetőleg fájlneveket tartalmazott:

RUM-KÓDEX NYERS 1,1-7

RUM-KÓDEX NYERS 2,8-10

RUM-KÓDEX NYERS 3,11-14A

RUM-KÓDEX NYERS 4,14B-17

RUM-KÓDEX RÉSZLEGES 1,1-7

RUM-KÓDEX RÉSZLEGES 2,8-10

RUM-KÓDEX RÉSZLEGES 3,11-14A

RUM-KÓDEX RÉSZLEGES 4,14B-17

RUM-KÓDEX TELJES 1,1-7

RUM-KÓDEX TELJES 2,8-10

RUM-KÓDEX TELJES 3,11-14A

RUM-KÓDEX TELJES 4,14B-17

Kennedy rákattintott az első fájlra: RUM-KÓDEX NYERS 1,1-7. A

képernyő felvillant, a merevlemez száraz, kopogó hangon megint

felzúgott, aztán egy újabb lista tűnt elő.

dálat 2 tényleges

váv 3 tényleges 1 térközös

szemkát 2 tényleges 2 térközös

hé pontos

rés pontos

mim 1 tényleges 1 térközös

táu pontos

A képernyő jobb oldalán lévő görgetősávot használva megnézte,

milyen hosszú ez a lista. Úgy látszott, még jó néhány száz tételen át

folytatódik.

Bezárta a fájlt és megnyitotta az egyik RÉSZLEGESt. Ebben sokkal

több minden volt. Szavak értelmezhetetlen töredékei követték

egymást számokkal kombinálva.

– Van valami ötleted? – kérdezte Kennedy Tillmant, a monitor

felé biccentve a fejével.

– Fordítás – vetette fel Tillman, miközben Kennedy válla felett

olvasta a képernyőn látható szavakat.

– A fájlnévben az szerepel, hogy részleges – jegyezte meg

Kennedy. – És ezek a szó-listák mind olyan helyek a szövegben, ahol

valami bizonytalanság merült fel, ezért felsorolták a lehetséges

alternatívákat. Valami iratot néztek át, és közben fordították is.

– A Rum-kódexet.

– Az kell, hogy legyen. De várjunk csak, mégsem. Hiszen a

Rum-kódex már eleve fordítás, nem? Úgy értem, hogy a

tulajdonképpeni kézirat maga angolul van. Senki nem tudja, mi volt a

fordítás eredetije, és azt sem, hogy milyen nyelven volt, úgyhogy ez

így nem állja meg a helyét.

Kennedy ismét a kezébe vette a legfelső papírlapot, és

végigtekintett a zaklatott szóáradaton.

AKKORNEHAGYDSZOLGÁDHIÁBAKÜSZKÖDNIURAMANÉL

KÜLHOGYMEGJUTALMAZNÁDAJUTALOMAMITTŐLEMKA

PSZNAGYOBBLESZANNÁLMINTAMITBÁRKIISVALAHALÁT

OTTÉSNAGYOBBLESZANNÁLMINTAMITSZAVAKBALEHET

FOGLALNIMIUTÁNÍGYSZÓLTELVEZETTEŐTONNANEGYM

ÁSIKHELYREAHONNANMINDENÉGIÉSFÖLDIDOLGOTLÁT

NILEHETETTÁDÁMNAKÉSMAGJÁNAKADTAMAFÖLDETMI

TADJAKNEKEDLEGHÍVEBBÉSLEGTÜRELMESEBBGYŰLÖL

NIFOGNAKÉSGYALÁZNIDEAZTÁNMAJD

Odalent lapok tízezrei voltak, tele mindenféle betűvel és számmal,

összevissza: idefent alig néhány lap, de azokon valódi szavak

szerepeltek. A szöveget nem formázták, nem központozták, nem

voltak benne szóközök, mégis valamiféle tényleges, jellegzetesen

bibliai hangulatú történet volt.

– Egy kód volt, és ők feltörték – mondta Kennedy tűnődve.

Megfordult és Tillmanre bámult. A férfi némán nézett rá, és várta,

hogy még mondjon valamit. A darabok már mind ott voltak az

agyában, de nehezen álltak össze; mint amikor úgy próbálja kitalálni,

mit ábrázol egy kirakó, hogy a hátoldalát nézi, ahol nincs kép. –

Barlow évekkel ezelőtt tanúvallomást tett egy bírósági ügyben. Egy

hamisítókból álló kör hamis iratokat adott el, amik állítólag az egyik

híres bibliai leletből, a Nag-Hammádi-i iratok közül származtak.

– És?

– Ő volt a szakértő tanú. Felkérték, hogy alaposan vegye

szemügyre a valódi és a hamis iratokat, tanúsítsa, hogy melyik

melyik, és bizonyítsa, hogy valaki hamis evangéliumokat próbál

piacra dobni. Ő erre nagyon büszke volt. Még bekeretezett

újságkivágások is voltak az irodája falán – azzal megint a képernyőn

látható listára nézett, amely talán arámi betűket tartalmazott.

Tényleges. Térközös. Pontos. – Bizonyára több száz, talán több ezer

tudós és történész nézte már meg ezeket a dolgokat. De Barlow más

szemszögből közelített hozzájuk. Megpróbálta leleplezni őket; olyan

részleteket keresett, amik nem illenek oda. És… – kezdte, majd

elhallgatott. Eddig jutott a gondolataiban, mert fogalma sem volt,

hogy mit talált Barlow. De afelől biztos volt, hogy ez lehetett a

fordulópont. – Valami baj volt a Nag-Hammádi-i szövegekkel.

Valami, amit az ember csak akkor talál meg, ha eleve azért nézi őket,

hogy rábukkanjon a csalásra.

– De azt mondtad, ez évekkel ezelőtt volt – mutatott rá Tillman. A

kezébe vette az írható CD-ket, és forgatni kezdte a csomagot, és

olyan meredten nézte, hogy az már szinte túlzás volt.

– Tizenöt éve – kutatott az emlékezetében Kennedy.

– És ha akkor talált valamit, miért várt ilyen sokáig? Mi történt

közben?

– Talált valamit, vagy gyanított valamit – felelte Kennedy. Nem

tudta a választ, de amit nem tudott, annak az alakja lassan

kibontakozott a szeme előtt, és már határozott körvonala is volt. –

Folyton abbahagyta, aztán újrakezdte, és új szemszögből közelített

hozzá. Elmegy öt évre és ószövetségi szövegekkel foglalkozik: a

holt-tengeri tekercsekkel. Aztán a gnosztikus szektákkal foglalkozik,

végül meg elmegy Avranches-ba, hogy szemügyre vegye a

Rum-kódexet. És ekkor összeáll az egész. Olyan lehetett, mintha…

nála lett volna a kulcs, de nem tudta volna, hogy hol a zár.

– Nem igazán értem, miről beszélsz.

– Gondolj bele, Leo. A Rum-kódex egy olyan irat középkori

fordítása, amely már létezett. Senki nem tudott rájönni, hogy az a

portugál hajóskapitány tulajdonképpen miért is vette meg, és miért

gondolta úgy, hogy megéri, ha egy kódex az ő tulajdonában van. De

Barlow odament, megnézte és azt látta, hogy…

– Mit látott? – kérdezte mogorván Tillman.

– Olyasvalamit, amit addig senki más nem vett észre. Biztos

vagyok benne, hogy igazam van. A Rum-kódex egy kódot rejt, és

amikor Barlow megnézte, már eleget tudott ahhoz, hogy felismerje –

mondta, de közben már látta az érvelése gyenge pontját. – A

Rum-kódexben viszont csak János evangéliuma szerepel. Hol lehet

elrejteni egy kódot egy létező irat másolatában?

Tillman nem válaszolt. Visszadobta a CD-ket az íróasztalra, de a

csomag az asztallap szélét találta el, és nagy csattanással a földre

esett, aztán elgurult. Kennedy látta, hogy Tillman dühös, de csak

lassan jött rá, hogy miért. Nagy lendülettel folytatta az okfejtést, és

próbálta összerakni a dolgot, amíg tisztán élt benne a kép.

– Lehet, hogy nem a szavakban rejlik a kód, hanem talán abban,

ahogy megváltoztatták a szavakat. Ha a Biblia akkor létező

fordításából indul ki az ember, de kicsit összezavarja és

megváltoztatja, talán végül kijön egy kód, amit fel lehet törni. Szent

isten, Leo. Így volt. Biztos vagyok benne, hogy igazam van. Barlow

elfogott egy évszázadokkal ezelőtt írt kódolt üzenetet, és a kód

feltöréséhez összeállított egy csapatot.

– Bámulatos – mondta Tillman tompa hangon.

– Igen, az. Bizony bámulatos. De a feladat elvégzéséhez

szükségük volt egy számítógépes szakemberre is. Három történész és

egy műszaki specialista. Így már van értelme a dolognak. Néhány

nagyon nehezen megfogható összefüggést kerestek a Rum-kódex

szövegében, vagy valahol másutt az iratban. Olyan összefüggéseket,

amelyeknek a megtalálásához valamiféle statisztikai algoritmus

kellett. Őrület! Na de van még egy kérdés, amire választ kell

találnunk – lobogtatta meg az íróasztalon heverő vékony

papírköteget. – Ezeket az információkat még a középkorban rejtették

el. Miért lenne képes most akárki is ölni érte?

Kennedy ekkor elhallgatott, mert látta Tillman arcán, hogy a férfit

rohadtul nem érdekli ez a kérdés, ahogy a válasz sem. Az arcvonásai

olyan ridegnek és merevnek tűntek, mintha Kennedy az egész

gondolatmenetét erőnek erejével kényszerítette volna rá.

– Mi a baj? – kérdezte Kennedy.

– Ez az egész lényegtelen – mondta keményen. – Teljesen

lényegtelen, Heather.

– Hogy érted?

– Úgy, hogy ennek az égvilágon semmi köze a dologhoz – felelte,

miután szemmel láthatólag azon igyekezett, hogy elég erőteljes

kifejezést találjon. – Köze nincs ahhoz, amit én kerestem. Én

elveszítettem a családomat. Azt hittem, hogy ha Brand az, aki

megölte ezeket az embereket, vagy legalábbis ő adott utasítást arra,

hogy megöljék őket, akkor azt azért tette, mert átláttak rajta. Mert

felfedték a mocskos kis titkait.

– Szerintem ez történt, Leo. Találtak valamit, amit ő titokban

akart…

– Ez itt csak ókori történelem – mondta Tillman, és a szájából

szinte fröcsköltek a szavak. A keze most már ökölbe szorult, és az

arca elvörösödött.

Kennedy nem foglalkozott a kijelentés hevességével, és ügyelt rá,

hogy ő maga semleges hangon szóljon.

– Az áldozatok mind történészek voltak. Azt kell mondanom,

hogy ez benne volt a pakliban.

– Ez nem vicces, Heather. Én legalábbis nem tartom annak.

– Én sem. De egyvalamiben tévedsz: igenis van köze a dologhoz.

Valamiképp mindennek ez a kulcsa, és ha kitartóan folytatjuk,

szerintem meg fogjuk találni a választ az összes kérdésünkre.

Tillman már szólásra nyitotta a száját, de aztán nem mondott

semmit, hanem szimatolni kezdett.

Hirtelen Kennedy is megérezte a szagot, amit talán már több mint

egy perce öntudatlanul is észlelt, de amit elfedett a doh és a por

szaga.

Valami égett.

34

Habár ő volt az egyetlen nő a csapatban, és egész életében azt

tanították neki, hogy a nők vessék alá magukat a férfiak akaratának,

Mirjám irányította a többieket. Ez még csak nem is döntés kérdése

volt, hanem egyszerű számítás eredménye, amihez az ő és a másik

két Hírnök, Écer és Kéfás személyiségjegyeit vették alapul. Aki

ismerte mindhármukat, annak egy másodpercig sem lehetett kétsége

afelől, hogy mit fog kiadni az egyenlet.

Ezért amikor Kuutma hívta őket, és Écer vette fel, szó nélkül át is

adta a telefont Mirjámnak, és a továbbiakban ő beszélt Kuutmával.

– Ami a Tillman utáni hajszátokat illeti, úgy hiszem, sikeresek

voltatok. Ugye, sikerült újra megtalálnotok?

Mirjám kifejezéstelen, nyugodt arccal nézett, mert Écer és Kéfás

figyelte őt, de érezte, ahogy egy keserédes érzés fogja el. Büszke volt

arra, amit sikerült elérnie, de elkeseredett és boldogtalan volt amiatt,

ahogy a hadművelet végződött.

– Megnéztük visszamenőleg a híváslistát Tillman telefonján –

felelte Mirjám. – Azon, amit a kompon szereztünk tőle. A listán

szerepelt egy szám, ami egy olyan néven volt bejegyezve, amelyet

ismertünk. A férfi Tillman egykori zsoldos-bajtársa volt. Benard

Vermeulens. Beszéltem Dávid csapatával, akik Omdurmánban

vannak, és megkértem, hogy egy darabig hallgassa le az összes

számot, ami Vermeulens nevére van bejegyezve. Annak alapján

megállapítottuk, hogy Vermeulens az elmúlt tíz napban csak egy

angliai számot hívott. Gyerekjáték volt nyomkövetőt telepíteni arra a

számra.

– Jól csináltátok. De még nem kaptátok el, ugye?

Mirjám szája lefelé görbült. Ez volt az egyetlen látható jele annak,

amit érzett, de ez elég volt ahhoz, hogy Écer és Kéfás gondterhelten,

tekintetükben a Mirjám iránti szerető gondossággal pillantsanak

egymásra. Écer kissé szaggatott mozdulatokkal siklóhurkot rajzolt a

levegőbe.

– Megpróbáltuk – vallotta be Mirjám. – Tegnap éjjel, kétszer is.

Először meglátta a csapdánkat és nem sétált bele.

– És másodszor?

– A telefon által sugárzott jel két órán át nagyon gyorsan mozgott

ide-oda, aztán nem mozdult. Miután belőttük a készülék pozícióját,

odamentünk. Egy nyugat-londoni kanálisban találtunk rá, de Tillman

nem volt ott. Bedobta egy csatornanyílásba. Bizonyára rájött, hogy a

telefon segítségével követtük őt nyomon – fejezte be a gyónást

Mirjám és várta a büntetést: a Tannanu szigorú, aggodalmas hangját,

amint megmondja neki, hogy csalódott a teljesítményében, és

visszahívja a csapatával együtt az Éden kertjébe.

– Tillmant nem könnyű elcsípni – mondta ehelyett Kuutma. – A te

csapatod távolról sem az egyetlen azok közül, amelyeket lerázott.

Egyelőre tegyük is őt félre, mert szükségem van rátok egy másik

feladathoz, amely pillanatnyilag sürgősebb – folytatta Kuutma.

Mirjám hangosan felsóhajtott. – Tudod, hogy a Rum-kódexszel

kapcsolatos ügyből származó írásos vagy digitális feljegyzéseket

keresünk. Újonnan szerzett információk alapján most úgy hiszem,

hogy a kódexre vonatkozó fájlokat nem az internetre is rákapcsolt

számítógépen, hanem különálló, elszigetelt formában tárolták egy

konkrét helyen. Megadom neked a címet, ti pedig odamentek és

megsemmisítetek mindent, amit csak találtok, és amin vélhetően

információk vannak.

– Tannanu, ez azt jelenti, hogy mindent meg kell semmisítenünk –

mondta Mirjám, aki, miután Kuutma mégse feddte őt meg, alig várta,

hogy kivívja az elismerését.

– Pontosan, lányom. Örülök, hogy ilyen gyorsan a lényegre térsz.

– De ahhoz, hogy biztosan megsemmisüljön minden, először

gondosan fel kell derítenünk a helyet, mert lehet, hogy a falra véstek

valami írást, amit nem biztos, hogy egy tűzvész, vagy akár egy

robbanás olvashatatlanná tesz. Lehet például egy borospince az

épület alatt, ami le van zárva, és a többi.

– Az, hogy felveted ezeket a kérdéseket, Mirjám, arra vall, hogy

rögtön látod, milyen bonyolult ez a feladat, és milyen alapos munkát

kíván. Igen, ezeket az eshetőségeket mind ki kell zárnotok, és

teljesen meg kell bizonyosodnotok róla, hogy nem marad egyetlen

szó vagy jel sem. Csak így mehetünk biztosra.

Mirjám heves vágyat érzett, hogy megköszönje Kuutmának,

amiért még egy esélyt adott neki és a csapatának arra, hogy

bizonyítsanak. A hajón teljes kudarcot vallottak annak ellenére, hogy

úgy tűnt, Tillman, az ellenség, egészen ki van nekik szolgáltatva a

kézenfekvő kijáratok nélküli zárt térben. Aztán Londonban megint

kudarcot vallottak, úgyhogy csodálatos dolog volt ilyen hamar

megkapni a lehetőséget arra, hogy lemossa a gyalázatot, és

visszaszerezze a saját és csapata jó hírét. Viszont azt is tudta, hogy a

Tannanu nem vár hálát, és nem is veszi szívesen. Mindketten tudták,

hogy milyen jelentős dolog történt: ez egy ajándék volt. Ezért nem is

mondott semmit.

Kuutma megadta Mirjámnak a címet, ő pedig leírta. Écer és Kéfás

a válla fölött a papírra pillantva szótlanul elolvasták, és egymásra

néztek, aminek nem lehetett félreérteni a jelentését.

– Megvan – mondta Mirjám tömören. – Van még valami utasítás?

– Igen – felelte Kuutma, majd rövid szünetet tartott, mintha arra

várt volna, hogy Mirjám kérdezzen. De ő ismét a hallgatást

választotta a fölösleges beszéd helyett. – A nyomozónő, Kennedy is

ott lesz egy férfi kollégájával. Öljétek meg mindkettőjüket, és

lehetőleg úgy, hogy az minél kevesebb további vizsgálódást vonjon

maga után. A legideálisabb az volna, ha balesetnek lehetne gondolni

a halálukat. Ha mégis lesz bizonyíték az erőszakra, akkor az tűnjön

hétköznapi erőszaknak, és magától az esettől semmi nyom ne

vezessen se előre, se hátra. Már így is túl sokat tudnak rólunk,

Mirjám, és mivel még Tillman is életben van…

Kuutma nem fejezte be a mondatot. Mirjám becsukta a szemét.

Szája némán mozgott: átkot mormolt, amiben a harmincas szám

kiemelkedő szerepet játszott. Écernek, aki tudott szájról olvasni,

elakadt a lélegzete, olyannyira megdöbbentette az istenkáromlás.

– Értem a problémát, Tannanu. Kelthetnénk esetleg azt a látszatot,

hogy a férfi megerőszakolta, majd meggyilkolta a nőt, és aztán

szégyenében megölte magát.

– Ez is egy lehetőség, Mirjám. Talán túl bonyolult, de

mindenesetre egy lehetőség. Viszont ne feledd, hogy a bocsánatos

bűnök köre nagyon pontosan meghatározott. Tégy belátásod szerint,

és aztán gyere el hozzám. Személyesen hallgatom meg a jelentésed.

– Így lesz, Tannanu. Amikor eljövünk onnan, semmi nem marad

utánunk.

– Elhiszem neked. Sok szerencsét.

Kuutma letette, Mirjám pedig visszaadta Écernek a telefont. A két

férfi csak nézett rá izgatottan és várakozva; úgy kihúzták magukat,

mint a feszes vigyázzban álló katonák. Mirjám hirtelen úgy érezte,

nagyon szereti őket, és olyan mélyről jövő öröm töltötte el, hogy

szinte felnevetett.

– Akcióba lépünk – mondta egyszerűen. – Testvérek, ismét

akcióba lépünk. Méghozzá ma este.

– Ez csodálatos – mondta Kéfás.

– Igen! Igen, az. – Azzal Mirjám odament a bárszekrényhez. A

szállodai szobát, amiben laktak, nem Brand néven vették ki (Kuutma

csak magát kötelezte erre a hagyományra, a csapatot nem). A

bárszekrényből kivett három injekciós fecskendőt és három, a

fecskendőkbe illeszthető ampullát. Mindenkinek adott egyet, és

igyekezett ünnepélyes arcot vágni, miközben mindvégig úgy érezte,

mintha ajándékokat osztana szét.

A szertartás maga csöndet kívánt, úgyhogy kinyitották a

fecskendőket, beillesztették a kapszulákat, és beadták maguknak az

injekciót anélkül, hogy egyetlen szót is váltottak volna. Mindössze a

két férfi Mirjámra vetett izgatott pillantásai jelezték, hogy rájuk is

átragadt a nő lelkesedése.

A kábítószer a szokásos módon, lassan terjedt szét Mirjám

szervezetében: teste középpontjában buborék támadt, ami egyre

tágult, míg végül teljesen be nem töltötte őt, és elért a bőre belső

felületéhez, ahol hirtelen elpukkant.

– Áldás és átok – dünnyögte Kéfás, és megremegett, amikor a

serkentőszer felélénkítette az idegrendszerét. A kábítószer nevében –

átok – a két összetevő közül csak az utóbbit ismerték el.

Amikor azonban Mirjám és csapata rajtaütnek a Galambdúc

tanyán és végső csapást mérnek Heather Kennedy őrmesterre, az

áldás vezérli majd a szemüket és a kezüket.

◙

Az út rövid volt és eseménytelen. Nem volt GPS-ük, de Écer

nagyszerűen tudott térkép alapján tájékozódni, úgyhogy

csalhatatlanul a célba juttatta őket.

Az útra néző, szembetűnő tábla alapján rögtön beazonosították a

tanyát. Mirjám elhajtott az épület mellett, aztán lefordult egy keskeny

dűlőútra, ami az erdőbe vezetett, és még körülbelül egy kilométeren

át tartott. A dűlőút váratlanul visszakanyarodott, és patkó alakban

elvezetett a birtok hátsó részéhez. Így mire találtak egy félreeső

parkolóhelyet, ami magáról az útról nem volt látható, majdnem

visszaértek oda, ahonnan indultak.

– Mit vigyünk? – kérdezte Écer Mirjámtól.

– Csak kést és fegyvert – határozott Mirjám. – Most a lehető

legkevesebb holmit vigyük magunkkal, aztán ha szükségünk lesz

bármi másra, egyikőtök majd visszajön érte.

A Galambdúc tanya kertjét könnyű volt megtalálni, és szinte

teljesen nyitott volt hátulról. Egyetlen szál szögesdrót volt kifeszítve

faoszlopokra; ez pusztán jelképes kerítés volt, és elég alacsony

ahhoz, hogy simán átlépjenek rajta.

Óvatosan közelítettek, de száz méterre a háztól még a növekvő

sötétségben is jól látták a drogtól nagyon érzékennyé vált szemükkel,

hogy a tanya ablakaira táblákat szögeztek. Ha a célszemélyek már

bent is voltak az épületben, akkor sem lehettek tudatában annak,

hogy a Hírnökök közelednek. És ha még ezután fognak megérkezni,

annál jobb.

Mirjám azért mindenesetre óvatos volt. Nem egyenesen haladt,

hanem kissé átlósan, a két férfi pedig szó nélkül követte. Így minél

közelebb kerültek a tanyaházhoz, annál többet láthattak a külsejéből

és a melléképületekből.

Már távolabbról észrevették az autót. Kennedy és a társa tehát már

megérkeztek, és odabent voltak. Az összes Hírnök által megtanult

kézmozdulatok nyelvén Mirjám jelezte Écernek és Kéfásnak, hogy

váljanak szét, és különböző irányokból közelítsék meg a tanyát.

Némán és ügyesen ellenőrizték egymás után mindegyik

melléképületet. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy a rendőrök

odabent vannak, magában a tanyaházban, de ők nem akartak semmit

teljesen biztosra venni. Az autót maga Mirjám ellenőrizte: nem ült

benne senki, és be volt zárva. Csak azután hívta magához a csapatát

– ismét némán, egy kézmozdulattal miután a területet alaposan

átfésülték.

A tanyaháznak két ajtaja volt, de gyors szemrevételezés után

látták, hogy az oldalajtót belecsavarozták a keretébe, úgyhogy azt

nehéz lett volna gyorsan kinyitni. Mirjám olyan helyre állította

Kéfást, ahonnan mindkét ajtót láthatta, és utasította, hogy lőjön le

bárkit, aki előjön. Aztán ő és Écer odament a bejárati ajtóhoz.

Az ajtó félig nyitva volt. Az ajtófélfában keletkezett kár arra

mutatott, hogy a nyomozók csavarhúzóval vagy feszítővassal

feltörték. Mirjám intett Écernek, hogy kövesse, de ha odabent

szükséges, maradjon hátra. Aztán könnyedén meglökte az ajtót, hogy

még egy kicsivel jobban kinyíljon, és beosont. A megvetemedett,

kiszáradt fa recsegett, de annyira halkan, hogy távolabbról nem

hallhatták meg.

A falak mellett felhalmozott papírkötegekből álló útvesztőt

meglátva kissé megdöbbentek. Olyan környezetben nőttek fel, ahol

kevés volt a könyv és a kép, úgyhogy szavuk sem volt a fejükig érő,

megfejthetetlen számadatokkal teli fehér lapokból álló halmokra.

Kissé talán szeméremsértőnek is érezték, úgyhogy Mirjám már szinte

emelte is a kezét, hogy eltakarja Écer szemét. Habár a férfi idősebb

volt nála, Mirjám mindig is úgy érezte, hogy meg kell őt védeni a

világi, profán dolgoktól.

A papíroktól eltekintve azonban a ház belső elrendezése nagyon

egyszerűnek látszott. Gyorsan megbizonyosodtak afelől, hogy senki

nincs a földszinten – és éppoly gyorsan arról is, hogy fent viszont

van valaki, aki elővigyázatlanul, hangosan járkál.

Elindultak a lépcső felé, továbbra is Mirjámmal az élen. Eddig

teljes csendben mozogtak, de Mirjám látta, hogy a lépcső deszkái,

amik az ajtóhoz hasonlóan meg voltak vetemedve, recsegni fognak,

ha rálép, akárhogy is próbálja elosztani a súlyát. Csendben kifűzte a

csizmáját, levette, és jelzett Écernek: egyenesen tartotta a kezét, majd

előredöntötte, aztán a lépcső felé biccentett.

Écer rögtön megértette. Csizmája orrát az alsó foknak vetette és

óvatosan előrehajolt. Kinyújtotta a kezét, az egyikkel a lépcső és a

fal, a másikkal a lépcső és a korlát találkozási pontjának

támaszkodva. Amikor úgy érezte, egyensúlyban van, biccentett

Mirjámnak, aki fellépett a hátára, a vállára rakva előbb az egyik,

aztán a másik meztelen talpát, és onnan könnyedén felszökkent az

első pihenőre. A fa mozgott alatta, és halk recsegéssel tiltakozott, de

Mirjám már félúton volt a lépcsőn, a maradék távot pedig két hosszú

lépésben meg tudta tenni.

Jelzett Écernek, hogy maradjon ott, ahol van, aztán óvatosan

benézett a lépcsőfordulóba. Senkit nem látott, viszont tisztán

kivehető hangok jöttek a szobából, amely közvetlenül szemben vele,

a lépcső tetején nyílt. Valaki járkált a szobában, és a hangokból ítélve

nagy tárgyakat mozgatott.

Mirjám akkor mozdult, amikor a szobában is mozogtak, így

álcázva az általa keltett hangokat. Néhány kimért lépéssel a szoba

ajtaja mellett termett, és közben már azzal kapcsolatban is jutott

valamire, hogy ki lehet bent. Súlyos, jellegzetes és egyforma lépteket

hallott, beszélgetést viszont nem. Tehát egyetlen ember van odabent,

aki valószínűleg férfi.

Hol volt akkor a nő? Ezt a problémát is meg kell majd oldania, de

most arról kellett döntenie, hogy megölje-e a férfit, és aztán keresse

meg a társát, ezzel azt kockáztatva, hogy a nő felfigyel a dulakodás

zajára, vagy várjon, és egyszerre intézze el mindkettőt.

Célozz arra, ami ott van előtted – ezt a szabályt a Tannanu és a

többi tanára sokszor elmondta, ő pedig alaposan az emlékezetébe

véste. Úgy érezte, biztosan meg tudja ölni vagy harcképtelenné tudja

tenni a férfit anélkül, hogy annak ideje legyen felhívni a társa

figyelmét a veszélyre.

Miután döntött, belépett a szobába. Továbbra is olyan halkan

mozgott, ahogy csak tudott, de tudta, hogy ilyen kis távolságból még

a légmozgás is elárulhatja. Ezért most a gyorsaság volt számára a

legfontosabb.

A férfi – zömök, széles vállú és valószínűleg másfélszer olyan

súlyos, mint ő – a szoba túlsó végében térdelt egy elektromos elosztó

mellett, amibe éppen különféle dugókat próbált belecsatlakoztatni.

A szeme sarkából látta, ahogy Mirjám jön felé. Amikor a nő

odaért hozzá, már éppen állt volna fel, és nyitotta volna a száját,

hogy üdvözölje, vagy felszólítsa, hogy igazolja magát.

Mirjám torkon rúgta. Nem vette vissza a csizmáját, de elfordította

a lábát, és a rüsztjével találta el a férfi védtelen torkát. Kinyújtott

lábában ott volt teste teljes súlya, és az erő akadálytalanul jutott el a

csípőjétől a lábfejébe.

A hang, amit a férfi adott, nem is hang volt, hanem néma rezgés:

összeroncsolt gégefője egy pillanatig lüktetett, ahogy a nő lábfeje

eltalálta. Mirjám ez után leeresztette a lábát, felemelte a másikat,

bemutatott egy félpiruettet és lovaglóülésben, könnyűszerrel rávetette

magát a férfira, aki már állt volna fel, de erre ismét térdre rogyott. A

kezét a nyakához emelte, és nem próbált sem védekezni, sem

támadni. Mirjám izmos lába közé szorította a férfi fejét, és alkarjával

átfogta a halántékát.

Ha ilyen testhelyzetből félig kicsavarja a férfi fejét, azzal

könnyedén kitörhette volna a nyakát, hacsak az nem tudja, hogy ez a

szándéka, és meg nem támasztja magát. Mirjám akkora erőt

alkalmazott, mintha ezt akarná tenni, de nem tekerte el annyira a férfi

fejét. Így elzárta a légutait, de közben nem tett kárt egyetlen

csigolyájában sem. Arra számított, hogy úgyis fel kell majd gyújtani

az egész tanyaházat, és ha meg is sérülnek a férfi lágy szövetei, az

nem látszódna, mert a sokkal nagyobb égési sebek elfednék.

A férfi néhány másodperces késéssel értette csak meg, hogy az

élete veszélyben van, és ez a mulasztás volt az oka, hogy már semmit

nem tudott tenni ellene. Ebből a testhelyzetből kizárólag úgy tudta

volna elérni a nő kezét, ha a karját hátrahajlítja a saját feje mögé, de

erejének nagy részét elvette a kényelmetlen, kicsavarodott testtartás,

míg a nőét szinte megkétszerezte a vérébe juttatott átok. A férfi

vonaglott és erőlködött, de Mirjám jól helyezkedett, és a férfi nem

volt képes sem kibillenteni az egyensúlyából, sem kiszabadulni a

szorításából. A lábával eleinte erőteljesen csapkodta a csupasz

padlódeszkákat, de aztán az ereje egyre inkább elhagyta.

Amikor a férfi már elég gyenge volt, és Mirjám megengedhette

magának, hogy áthelyezze kicsit a súlyát, előrehajolt, hogy súgjon

valamit a férfi fülébe.

– Minden rendben. Mindjárt vége – mondta neki. Az angol

kiejtése nem volt jó, de lassan és tagoltan beszélt, ezért szinte

egészen biztos volt benne, hogy a férfi értette őt. Apró gesztus volt

ez, mégis fontos. Kegyetlenségünket szertartásnak álcázzuk, hogy

távol tartsuk magunktól állatias ösztöneinket. Mirjám épp akkor volt

igazán gyöngéd és figyelmes, amikor ölt.

A férfi utolsó tudatos mozdulataként mindkét kezét a nő egyik

bokája köré kulcsolta. Jó ötlet volt, de ez is túl későn jött: már nem

volt elég ereje ahhoz, hogy ellökje a nő lábát és kibillentse az

egyensúlyából. A fogás hatástalan volt, a lökés pedig erőtlen.

A férfi már nem moccant, de Mirjám még egy teljes percig

szorította, aztán felállt, és hagyta, hogy eldőljön. Letérdelt mellé, és

megtapogatta a nyakán a pulzusát. Nem volt. A férfi arca vérvörös

volt, és kidülledt szemmel meredt rá. Mirjám ügyet sem vetett rá.

Gyorsan átkutatta az emelet többi részét, de nyomát sem találta a

nőnek. Persze ekkor már nem is számított rá, hogy megtalálja: ha lett

volna valaki hallótávolságon belül, azonnal odarohant volna a férfi

kétségbeesett kapálódzására.

Visszament a földszintre, immár kevésbé aggódva a nyikorgó

padlódeszkák miatt. Écer még mindig ott várt a lépcső alján.

– A férfi volt, egyedül – mondta Mirjám, miközben visszabújt a

csizmájába és befűzte. – Tovább kell keresnünk.

Alaposan átfésülték a tanyaházat. Mindenhová benéztek, ahová

egy emberi test be tudott volna préselődni. Végül Mirjám

megbizonyosodott arról, hogy a nő nincs ott. Ha eleve nem is jött, az

jó. Ha ott volt korábban, de már elment, akkor lehet, hogy nagyon

szűkös idő áll a rendelkezésükre a feljegyzések elpusztítására –

márpedig ez volt megbízatásuk másik része, sőt a Tannanu valójában

ezt a feladatot említette először.

Mirjám visszaküldte az autóhoz Écert és Kéfást, hogy hozzák oda

a felszerelésük egy részét, köztük a tűzgyújtó készletet.

Beazonosíthatatlan vegyszerek voltak benne, és egy hajlékony cső is,

amivel füstöt tud fújni a halott férfi tüdejébe. A legtöbb halottkém

ugyanis ilyenkor nem vizsgálódik tovább, hanem megállapítja, hogy

a halál oka füstmérgezés volt.

Miután a férfiak elmentek, Mirjám visszatért a számítógépes

szobába. Azt az utasítást kapták, hogy pusztítsanak el mindent, amit

ott találnak, és ő tudta, hogy néha még olyan floppylemezeken és

merevlemezeken is helyre lehet állítani az információkat, amelyek

súlyos károkat szenvedtek. A tűzgyújtó anyagokkal együtt Écer és

Kéfás elhozták az autóból azt az eszközt is, amivel minden adatot le

lehet törölni egy számítógépről: egy aktatáska méretű dobozban lévő

hordozható áramfejlesztő gépet, ami rendkívül erős, váltakozó áramú

mágneses mezőt hoz létre. Ha maximumra állítják és tíz másodpercre

a számítógép mellé teszik, az összes fájl meg fog hibásodni, úgyhogy

ha bármit is ki tudnak menteni a tűzvészből, az is teljesen

használhatatlan lesz. Persze egyszerűbb lenne magukkal vinni a

számítógépet, viszont fennállna a veszély, hogy megállítják és

átkutatják őket, amikor még náluk van. Így jobb volt.

Mirjám azonban eltűnődött, vajon milyen titkot fedeztek fel ebben

a házban; vajon neki és testvéreinek milyen titkot kellett ismét

kitörölniük a világ emlékezetéből? Odament az íróasztalhoz, és a

kezébe vette a legfelső papírlapot. Amikor elkezdte olvasni, vegyes

érzelmek árasztották el. A lapon sorakozó szavak váratlanul

ismerősnek tűntek: olyannyira, hogy fejből fel tudta volna mondani

őket. De amikor ezen a helyen látta őket viszont, egy pillanatra

zavarba esett, mintha kinyitott volna egy ajtót egy idegen házában, és

a saját hálószobáját találta volna mögötte.

Ebben a furcsa, időtlen pillanatban éles fény világított be az

ablakon és tökéletesen kirajzolta őt.

Persze csak káprázat volt. De aztán amikor a kiképzése miatt

önkéntelenül is mozdulatlanná vált, és a fény elsuhant, egy másik

fénypont jelent meg, szorosan az első mellett. Ekkor már hallotta a

motor hangját és a murva csikorgását a gumik alatt. Fényszórók

voltak. Egy autó fényszórói.

A nő lehetett az. Vagy talán valaki más. Akárki is volt az, nem

számított: meg kellett halnia, és nekik be kellett végezniük a

pusztítást. Mihelyst a fényszórók elhaladtak, Mirjám megmozdult, és

elvégezte a szükséges teendőket. Gyorsan odahúzta a testet egy

dobozokból álló halomhoz, és letakarta azzal a ponyvával, ami ott

hevert a dobozokon, így aki csak egy futó pillantást vet a halomra,

nem látja meg.

Hol volt Écer és Kéfás? Már biztosan jöttek visszafelé az autótól,

de nyilván meglátták a fényszórókat, és tudták, hogy a helyzet

megváltozott. Remélhetőleg ott maradnak, ahol vannak, és

megvárják, amíg ő kapcsolatba lép velük. Sajnos nem mehetett ki, és

nem hívhatta őket: még nem. Ki kellett várnia, amíg elérkezik az idő,

és meg kellett tudnia, ki is az, akivel most el kell bánniuk.

Odament az ablakhoz, és kicsit arrébb húzta a zsákvásznat.

Odalent, tőle balra, a háztól kis távolságra egy nagy kamion állt.

Mirjám látta, hogy kinyílnak a vezetőfülke ajtajai, és előbb egy nő,

aztán egy férfi száll ki. A sötétben csak árnyalakokat látott, nehéz

volt kivenni őket annak ellenére, hogy az átok élesebbé tette a látását.

A két alak az ajtó felé indult. Mirjám hátrébb húzódott az ablaktól,

fontolóra vette a lehetőségeket, majd végül a legnyilvánvalóbb

mellett döntött. Megvárja őket ott, a szobában, és megöli

mindkettőjüket, amikor belépnek. Lehet, hogy csontot is kell törnie,

de megtesz mindent, hogy ne legyen rá szükség. Ha látható sérülések

vannak a testeken, amiket a tűz sem tesz felismerhetetlenné, lehet,

hogy a megerőszakolás forgatókönyvéhez folyamodik, amit a

Tannanunak is vázolt. Vagy kidobja a testeket az ablakon, hogy úgy

nézzen ki, mintha a sérüléseket akkor szenvedték volna el, amikor

megpróbáltak kimenekülni az égő házból.

Halkan a szoba ajtajához ment. Most már odalentről, az

előszobából hallotta őket: a hangjuk a lépcső felé tartott, aztán

elhaladt mellette. A konyhába mentek. Hallotta, hogy a férfi

Heathernek hívja a nőt, ami egyáltalán nem érte meglepetésként. A

nő válasza azonban készületlenül érte.

– Érzed, milyen meleg van idebent, Leo?

Leo. Leo Tillman.

Mirjám keze önkéntelenül ökölbe szorult. A célpont, amelyet

annyiszor elvétettek. Az ember, aki először Écer és Kéfás elől

menekült meg a komp szűkös mosdójából, aztán meg az ő kését lőtte

ki a levegőben. Aki felismerte a csapdájukat, ki tudja, miféle, szinte

láthatatlan nyomravezető jelből, és elkerülte azt. Aki leküldte őket

egy nyirkos kanálisba, hogy keressék az eldobott telefonját. Ő most

itt volt. Itt volt a nővel.

Az átokról köztudott volt, hogy bizonyos érzelmeket felerősít.

Egy Hírnök kiképzésébe beletartozott az is, hogy megtanulja ezeket

az érzelmeket kordában tartani, és elraktározza őket agyának egy

olyan szegletébe, ahol a létükről is megfeledkezhet, míg el nem

veszítik ártó erejüket. Így tett most Mirjám is: nem vett tudomást

ezekről az érzelmekről, amelyeket Tillman nevének elhangzása és

személyes jelenléte keltett benne. Megpróbálta racionálisan felmérni

a helyzetet. Tillman képzett harcos volt, aki túlélte Mirjám két

testvérének támadását. Tényleges esély volt tehát arra, hogy ha

megpróbálja ott megölni, még a meglepetésből származó előnyt sem

tudja eléggé kihasználni, és esetleg megint kudarcot vall.

Lépéseket hallott a lépcsőn: Tillman és a nő jött felfelé. Mirjám –

olyan gyors mozdulatokkal, amilyenekkel csak mert – átment a felső

pihenőre és belépett a szemközti szobába. Lehetségesnek tűnt ugyan,

hogy az ellenségei oda mennek be először, de nem volt valószínű. A

nyitott ajtón át látni lehetett a számítógépet, az biztosan magára

vonja a figyelmüket. Az látszott ésszerűnek, hogy rögtön odamennek

és megvizsgálják.

Mindössze néhány lépésre voltak tőle, amikor elmentek mellette.

Hagyta, hadd menjenek. A keze és lába bizseregni kezdett, mint

amikor hirtelen, erőszakos mozdulatra készül, de nem moccant.

– Ezek szerverek – mondta a nő a férfinak, miután bementek a

szobába. – Ilyen berendezéseket használnak például akkor, amikor

háromdimenziós effektekkel látják el a filmeket. Valakinek nagyon

nagy kapacitásra volt szüksége.

Tíz lépésre voltak Mirjámtól, aztán tizenötre. Ha megmozdul, és

ők meglátják a mozgást, Tillmannek lenne ideje megfordulni, sőt

talán arra is, hogy előhúzza a fegyverét és célozzon. Viszont olyan

kicsi volt a távolság, hogy Mirjám nem tudta volna elvéteni a célt, ha

eldob egy kést. Előhúzott egyet az övéből, és kiegyensúlyozta a

kezében. Felemelte, és kész volt eldobni – de csak ha tökéletes

alkalom kínálkozott.

A nő bement közé és Tillman közé, eltakarva előle a férfit.

Könnyű volna megölni Kennedyt, de azzal felhívná a jelenlétére

Tillman figyelmét. Ha a férfi talál valami fedezéket a szobában, és el

tudja hárítani a támadását, akár minden veszélybe kerülhet.

A pillanat elmúlt. Most már egyiküket se látta, mert beljebb

mentek a szobába, minden bizonnyal az íróasztalhoz.

Mirjám elhagyta a búvóhelyét, és lement a lépcsőn. A háta mögül

érkező hangok elég erősek voltak ahhoz, hogy elfedjék a mozdulatai

keltette zajt, de azért a futószőnyeg széle mentén haladt, hogy a

minimálisra csökkentse a veszélyt: nehogy megnyikorduljon a vén

falépcső és elárulja őt.

Csak akkor vette észre, hogy kissé remeg a lába és a keze, amikor

már az előszobában volt: apró, szinte észrevehetetlen jele volt ez

annak az erős érzelmi hullámnak, amelyet félelemnek neveztek.

Kisétált és a tanyaház mögé ment, szorosan a falhoz lapulva.

Miután már se a hálószoba ablakából, se az útról nem lehetett őt

meglátni, vakmerőn kisétált a magas fűbe. Écer és Kéfás felállt –

még a sötétben is felismerték őt –, hogy ezzel is jelezzék: látják, és

jelentkeznek nála.

– Ott van Tillman és Kennedy is – mondta.

– Akkor mit csináljunk? – hunyorgott Écer meglepődve.

– Úgy teszünk, ahogy döntöttünk – felelte Mirjám. – Felgyújtjuk a

helyet. Ha megpróbálnak elmenekülni, lelőjük őket. Ha az épületben

maradnak, benn égnek. Hárman vagyunk, és az épületnek három

olyan oldala van, amin ajtó vagy ablak is van. De ha elég gyorsan

dolgozunk, még az emeleten lesznek, ahol csapdába esnek, és semmi

hasznát nem tudják majd venni az ajtóknak meg az ablakoknak.

Kéfás bólintott, majd egy másodperccel később Écer is. Mirjám

észrevette a pillanatnyi habozást, és tudta, mire vélje: burkolt kérdés

volt. Ha láttad őket, hogyhogy még életben vannak? Hátat fordított

testvéreinek és előrement, az épület felé.

Két tartály vegyszer volt náluk. Az áttetsző vegyület után nem

maradt semmilyen melléktermék, és gyakorlatilag szagtalan volt –

csak mintha kicsit befújták volna a levegőt virágillatú

fertőtlenítőszerrel –, mégis olyan gyorsan és hevesen égett, mint a

kerozin. Az épület hátuljánál kezdtek, és onnan jutottak el az ajtóig:

Écer és Mirjám öntötte, benedvesítve vele a papírhalmokat, a falakat

és a padlót. Kéfás a lépcső aljánál állt, felemelt fegyverrel,

készenlétben az utolsó pillanatig.

Écernél volt a gyújtótöltet, amelyet a bomlástermékei alapján

ugyancsak nem lehetett beazonosítani, és amely majd fellobbantja a

lángot. Odaadta Mirjámnak, aki kurta biccentéssel nyugtázta a

gesztust. Még élénken élt az emlékeiben, hogy Écer az előbb kissé

habozott.

Az ujjával megmutatta azokat a helyeket, amelyeket Écernek és

Kéfásnak jelölt ki, mire ők beleolvadtak a sötétbe. Ha tovább

várakoznak, azzal semmit nem nyernek, és már így is túl sok időt

elvesztegettek.

Kihúzta a szalagot, amely elválasztotta egymástól a töltet két

vegyi összetevőjét. Összekeveredtek, és a rakéta sercegve kelt életre

a kezében. A karját előre, felfelé lendítve eldobta. A rakéta

végigrepült az előszobán, ahol még pattant egyet, aztán megállt.

Halk puffanás hallatszott. Heves láng csapott fel, mintha egy

angyal jelent volna meg a keskeny előszobában, és Mirjám arcát

finoman meglegyintette a szétterjedő, forró lég, mintha a szerető

kedves unszolná őt simogatva. Halkan becsukta az ajtót és elfoglalta

az őrhelyét.

35

Valaki virágokat égetett. A lépcső olyan volt, mint egy forró

levegővel teli üst, amit pusztuló virágok bűze töltött meg: pokol egy

csöndes, nyári réten. Tillmannek nem volt nagy képzelőereje, de

azért lelki szemei előtt égőáldozat és lemészárolt ártatlanok képe

jelent meg, amit már nem tudott elhessegetni. Olyan szag volt, amely

alól feloldozásra volt szükség.

A mellette álló Kennedy káromkodott. Egy pillanatig úgy tűnt,

mintha földbe gyökerezett volna a lába. Aztán letérdelt. Tillman azt

hitte, imádkozik, de hamar rájött, hogy keres valamit. Amikor felállt,

egy csomag lemez volt a kezében.

– Nincs idő – mondta neki Tillman.

– De van, a francba is – mordult rá Kennedy, és eltépte a

zsugorfóliát.

Kiabálniuk sem kellett: a tűz a hevessége ellenére sem volt még

hangos. Ez még a szagnál is nyugtalanítóbb volt: a tűz olyan volt,

ami a lehető legkevesebb zajjal és a legnagyobb hatásfokkal végezte

a dolgát.

Tillman odament az ajtóhoz, és kilépett a katlanba. Úgy érezte,

mintha ténylegesen nekiütközött volna valaminek, ami megtölti a

lépcsőházat. Addig jutott, amíg a lépcső elkanyarodott, azon túl

bántóan éles, sugárzó fény táncolt, mint valami élő dolog. Gyorsan

bepillantott a sarok mögé, de ez is elég volt ahhoz, hogy felmérje,

nem jutnak át rajta. A földszinti előszoba forró kemencévé változott,

ami képes lett volna leolvasztani a húst a csontról.

Tillmannek eszébe jutottak az ablakok. Mind be volt deszkázva,

kivéve a számítógépes szobában lévőt.

Visszafutott a lépcsőn, és beszaladt a szobába. Kennedy a géppel

foglalatoskodott, a billentyűzetet kalapálta, és betett egy lemezt a

meghajtóba.

– Heather! – üvöltötte Tillman, de Kennedy nem válaszolt. – El

kell tűnnünk innen.

– Csak a földszint ég. Még van pár percünk – kiáltotta Kennedy

anélkül, hogy hátranézett volna. Tillman megragadta a karját, maga

felé fordította őt, és a szemébe nézett.

– Addigra megfulladunk a füsttől – emlékeztette. – Te is nagyon

jól tudod. Menjünk.

– Törd be az ablakot – mondta Kennedy másodpercnyi tétovázás

után. – Mindjárt jövök.

Tillman gyorsan odament az ablakhoz, és körbenézett, hogy mivel

törhetné ki az üveget a keretből. Kennedy kivette a lemezt a

meghajtóból, felmarkolta és zsebre vágta.

Tillman odament a szerverhez, és a kezébe vette a halom

legtetején lévő dobozt. Drótok kapcsolták a többihez, de addig tépte

és rugdosta őket, amíg szét nem jöttek.

– Az bizonyíték! – ordította Kennedy.

– Három percen belül olvadt műanyag lesz – mondta Tillman.

Háromszor rávágott az üvegre. Már az első ütésre betört, a másik

kettő csak arra szolgált, hogy eltávolítsa a keretből kiálló szilánkokat,

és ők biztonságosan ki tudjanak mászni. Már készülődött a negyedik

csapásra, amikor valami kívülről eltalálta a fát, és Tillman arcához

közel becsapódott az ablakszárny szélébe.

Egy másodperccel később hallották egy félautomata fegyver

süvítő dörrenését. Tillman addigra már reflexszerűen visszahúzódott.

A második lövés a füle mellett ment el, elég közel ahhoz, hogy

érezze a sodró légáramot. Belefúródott a mennyezetbe, és vakolat

hullott a fejükre.

Kennedy a mennyezetben lévő lyukra nézve elkáromkodta magát.

Tillman azt hitte, hogy a nő rá fog akaszkodni: válságos helyzetben

ez sokakkal előfordult, még ha amúgy talpraesettek is voltak. Ilyen

helyzetben az ember rendszerint a legjobban tette, ha egyszerűen

leütötte őket. Kevesebb gondot jelentettek, ha pusztán holt teherként

kellett cipelni őket, mintha hátráltatták az embert.

De tévedett. Kennedy csak gondolkodott. Körbepillantott a

szobában, és tekintete megállapodott a takarón, ami egy

szeméthalmot fedett. Felkapta, és egy pillanatra megdermedt, mert a

ponyva alatt egy friss hulla hevert.

– Szegény ördög – mormogta Kennedy. – Jobb lett volna, ha…

Jézusom, Combes!… – kiáltott fel. Kiszaladt a szobából, maga után

húzva a takarót. Tillman követte; sejtette, hogy Kennedy mire készül.

Nem menti meg őket, de legalább nyernek vele némi időt.

A fürdőszobában találta őt. Kennedy már kinyitotta a csapokat a

mosdóban meg a kádban is, és éppen azon igyekezett, hogy csíkokra

szaggassa a takarót. Tillman elővette a vadászkést az övéből, és

odanyújtotta neki. Kennedy a késsel gyorsan belevágott a pokrócba,

és lenyesett az egyik sarkából egy háromszöget. Tillman elvette tőle,

és beáztatta a mosdóban gyűlő vízbe. Kennedy közben újabb csíkot

vágott a takaróból, ezúttal magának.

Amikor a lenyesett darabok teljesen átáztak, az arcuk köré

kötötték őket, mint a cowboyok a kendőjüket. Néhány percig nem

ereszti át a füstöt, elodázza a szénmonoxid-mérgezést, és ad nekik

némi mozgásteret. De mit kezdjenek ezzel a mozgástérrel?

A helyiséget most már kezdte megtölteni a sűrű füst. A levegőben

az odalent égő papír apró, parázsló darabjai szálldostak, mintha

lámpások lebegnének a folyón. A tűz is már sokkal hangosabb lett,

úgy harsogott a lépcsőházban, mint egy démon, bepótolva az

elvesztegetett időt. Ettől és a kendőktől szinte lehetetlenség volt

beszélni.

A lépcsőn már nem lehetett lemenni.

Valaki odakint arra várt, hogy azonnal végezzen velük, mihelyst

kidugják a fejüket az ablakon.

Milyen lehetőségük maradt?

Kennedy ráütött Tillman karjára és intett. A férfi követte őt vissza

a számítógépes szobába. Kennedy a mennyezetben lévő csapóajtóra

mutatott. Tillman határozottan bólintott, és egyetértése jeléül

feltartotta a hüvelykujját. Rendben, menjünk arra.

Egymásra halmozták a még felbontatlan papírdobozokat. Tillman

felemelte Kennedyt, hogy az kinyithassa a csapóajtót – szerencsére

nem volt zárva – és felhúzódzkodhasson a padlástérbe. Aztán a férfi

is felmászott a dobozokból álló ingatag halomra, majd felugrott, és

elkapta a csapóajtó szélét. A fa olyan hangosat reccsent, hogy még a

lobogó lángok harsogása sem nyomta el, de tartott. Odabent

megtámaszkodott a könyökével, Kennedy pedig segített neki

átlendülni.

A padlástér megtelt a sűrű, szürke füsttel, amikor azonban

mozogtak, sötétebb járatok keletkeztek a füstben, amik ott maradtak

a nyomukban, mint az elmúlt idő alagútjai.

Nem is merték remélni, hogy van tetőablak, de igazából nem is

volt szükségük rá. A tetőszerkezet még az első világháború előtt,

valószínűleg a XIX. században készült, úgyhogy a cserepeket a

hagyományos módon, egyetlen fapecek tartotta egyensúlyban. A

lucfenyőből készült lécek viszont olyan régiek voltak, és annyira

megette őket a szú, hogy Tillman puszta kézzel szét tudta őket

szedni. Közös erővel vágtak egy rést, és kikúsztak a nyeregtetőre.

Olyan volt, mintha egy tó jegébe vágott lyukon másztak volna ki.

A hézag körüli rész megroggyant, bedőlt, és szemmel láthatólag

beszakadt volna a súlyuk alatt. Lefelé, az eresz irányába csúsztak, de

az sem látszott biztonságosnak.

Egy másodperccel később pedig, amikor a tető szélén lévő egyik

cserép borotvaéles szilánkokra robbant, amelyek az arcukba

csapódtak, már annál is sokkal kevésbé volt biztonságos. Tillman

hallotta a kézi lőfegyver ropogását: bizonyos hibahatáron belül még

be is tudta azonosítani. Egy könnyű, de robusztus SIG Sauer P226-os

volt, valószínűleg Kellerman revolver-elsütőszerkezettel, kétállású

ravasszal. Az a fajta fegyver, amelyet egy Kennedyhez hasonló zsaru

használhatott, mielőtt rendszeresítették volna a .40-es kalibert.

Tillman a tetőgerincen hátrált, és amennyire csak tudott, a

cserepekhez lapult. Kennedy követte a példáját, sőt tulajdonképpen

már egy kicsivel előtte elindult.

A tetőgerincen sem volt azonban menekvés. Épp a legmagasabb

ponton lesznek, amikor beszakad a tető, és ettől már legfeljebb csak

két perc választja el őket. Ha addig nem találja el őket egy golyó, a

tetőn át visszazuhannak abba a katlanba, és még szerencsésnek

mondhatják magukat, ha esés közben nyakukat szegik.

Kennedy azonban egyáltalán nem ezt tervezte. Tillmantől balra,

az épület hátulja felé nézett. A férfi követte a tekintetét, és meglátta,

hogy mit keres: a legközelebbi melléképület nem volt messze a

tanyaháztól, és kicsivel magasabbnak is tűnt. Pontosan szemben állt a

tanyaházzal, és a homlokzatán volt egy négyzet alakú lyuk, ahol

egykor ablak lehetett. A nyílás a hanyag festők nemzedékeinek

munkája nyomán bezárhatatlanná vált, a fa zsalugáterek jelezték az

irányt, amerre ugraniuk kellett.

Veszélyes, de nem lehetetlen.

Kennedy megpróbált felegyenesedni a tetőgerincen. Tillman még

lejjebb volt, de a szeme sarkából meglátta a mozdulatot, és

visszahúzta őt, pont amikor lövedékek fúródtak a körülöttük lévő

cserepekbe: a rézsútos golyózápor nyomán törmelék szállt szerteszét.

Tillman előhúzta a revolverét, és viszonozta a tüzet, hogy egy kis

időt nyerjenek, és figyelmeztesse a lövészeket, hogy még jobb

lőállást keresve se távolodjanak el túlságosan messzire a tanyaház

falaitól.

– A francba! – üvöltötte Kennedy frusztrált dühvel. – Túlerőben

vannak.

Tillman a hátára fordult, hogy új tárat tegyen a revolverébe. Két

tartalék tár volt nála, átalakított HKS 255-ösök. Ezenkívül nem volt

semmije, még külön töltényei sem. Mivel a sötétbe tüzelt, miközben

hátulról megvilágították a lángok, amik már ott tekeregtek a cserepek

közti résekben, tudta: vajmi kevés esélye van arra, hogy bárkit

eltaláljon, ráadásul könnyű célponttá teszi saját magát. Abban bízott

csak, hogy a láthatatlan gyilkosok így legalább rá tüzelnek, Kennedy

meg közben át tud menekülni a szomszédos melléképületbe.

Azonban ez sem tűnt jó ötletnek, mert a gyilkosok kényelmesen

odamennek, és agyonlövik a nőt. Valami jobbal kellett előállnia,

hogy legalább némi esélyük legyen a túlélésre.

A tekintete először átsiklott a kamionon, aztán visszatért rá.

Felrobbantani a benzintankot? Az, hogy ezt egy másodpercig is

komolyan fontolgatta, annak a jele volt, hogy mennyire kétségbe volt

esve. Ha a mendemondákat leszámítjuk, már többször

bebizonyosodott: nem lehet belobbantani a benzintankot pusztán

azzal, hogy az ember belelő. A golyó nem fejleszt elég hőt, és a

benzin, amint azt az oktánszám is mutatja, nem elég instabil. Ha a

tank fémborításán szikrát tudna csiholni, az talán segítene, de ennek

az esélye millió az egyhez.

Így nem maradt más hátra, mint egy híresen ostoba mutatvány.

Tillman a zsebébe nyúlt, és kis keresgélés után megtalálta, amit

keresett: a gyufát, ami Folkestone óta nála volt. Megint kinyitotta a

revolver tárát, és a tenyerének ütögette, mire kicsusszant egy golyó.

Kennedy elképedve figyelte őt.

– Indulj el a melléképület felé – mondta neki Tillman. Kennedy

nem hallotta, hogy mit mond, úgyhogy a férfi levette a szájáról a

kendőt, és eldobta: idekint tisztább volt a levegő, és akárhogyan is,

de most már valószínűleg nem füstmérgezésben fognak meghalni. –

Indulj el a melléképület felé – ismételte.

– Meg fognak látni – mutatott rá Kennedy.

– Nem számít. Menj oda és kerülj olyan közel az épülethez,

amennyire csak lehet, de ne ugorj, amíg… nos, akkor ugorj, amikor

másra néznek.

– Mire fognak nézni?

– A nagy fényességre – morogta Tillman.

A férfi a töltényre összpontosította a figyelmét. A .45-ös kaliberű

Colt hüvelyén alapuló .454-es kaliberű Casull lövedék a tüzérségi

lőtér klasszikusát kisebbfajta remekművé varázsolta. Casull és

Fulmer, a tervezők olyan, kézi lőfegyverbe való töltényt

szándékoztak kifejleszteni, amellyel a legnagyobb nagyvadakat is le

lehet lőni, úgyhogy a végsőkig akarták fokozni a becsapódáskor

leadott energiát – lehetőleg azonban úgy, hogy a lövész karja ezt ne

szenvedje meg. Ezért a puskagyutacsot keresztezték a

pisztolytölténnyel, amivel 4100 barnái is nagyobb nyomás hozható

létre a töltényűrben, és így hihetetlenül fel tudták gyorsítani a töltény

sebességét.

A kis hátrasiklással működő Unicához keresve sem lehetett volna

tökéletesebb lövedéket találni. Tillman többnyire ragaszkodott a

boltban kapható, szabványos töltényekhez, de néhanapján

összeállította magának a sajátját, egy Hornady rézhüvely és egy régi,

ír leírás alapján készített gyutacs felhasználásával.

Következésképpen tudta, hogyha a fogával felfeszíti a hüvelyt, nem

fog felrobbanni, és nem fogja leszakítani az arcát.

Kennedy elindult, és lassan araszolt a tetőn; a lövések követték a

mozgását. Szorosan a cserepekhez simult, de tartott tőle, hogy így is

eltalálják. Valószínűleg már attól is csúszni kezdene lefelé, ha csak

súrolná egy lövedék, és a tető széléhez érve lezuhanna.

Azon tűnődött, vajon Tillman pusztán csaléteknek használja-e őt,

miközben megpróbálja levetni magát a tetőgerinc túlsó végén, bízva

a szerencsében, hogy nem töri el a lábát vagy a gerincét.

Tillman közben kinyitotta a gyufásdobozt, és két tucat gyufának

leharapta a fejét. A szájában sűrű masszává rágta őket, aztán a

töltényhüvely aljába csöpögtette a vörösfoszforból és nyálból álló

bűzös, keserű keveréket. A fogával visszazárta a hüvelyt. Olyan

erősen harapott rá, ahogy csak bírt; már-már úgy érezte, hogy a foga

darabokra törik a kifejtett nyomás alatt. Azonban még így is több

mint ötven százalék esély volt arra, hogy a fura, házi készítésű dolog

egész egyszerűen felrobban a csőben. De most már nem akarta

visszacsinálni.

Kennedy olyan messzire ment, amennyire csak tudott:

kétharmadig jutott, és szorosan odasimult egy széles

kéménykürtőhöz. Az legalább nyújtott némi fedezéket, viszont elállta

az útját is, hacsak nem áll vagy térdel fel, hogy araszolva megkerülje.

A lövészek egészen odáig követték őt, és most többé-kevésbé

szabadon megválaszthatták a szöget, ahonnan lőnek. Teljes volt

immár a sötétség, ezért egyáltalán nem lehetett látni őket, de amikor

tüzeltek, a torkolattűz mindig elárulta a helyzetüket. Tillman persze

célozhatott volna a torkolattüzekre, de tudta azt is, hogy idiótának

kell lenni ahhoz, hogy tüzelés után egy helyben maradjon valaki.

Maradjunk az A tervnél – gondolta –, ahol az A betű az „abszurd”

rövidítése.

Háromig számolt magában, aztán felült. Gondosan célzott, habár

tudta, hogy minden bizonnyal kitűnően megvilágítja őt hátulról a tűz.

A válla mellett egy golyó süvített el, elég közel ahhoz, hogy érezze.

Egy második lövés a lába közötti cserepeken csattant.

Visszatartotta a lélegzetét, a fegyverét a célpontra irányította,

kizárta a külvilágot, és meghúzta a ravaszt.

Az éjszaka azonnal nappallá változott, sőt nem is akármilyen

nappallá, hanem egész konkrétan a harag napjává, amikor Isten

elveszíti türelmét, és azt mondja, hogy ebből most már tényleg elég

volt.

36

Ez már a végjáték volt.

Tillman és a nő lényegében csapdába estek az épületben, amely

éppen porig égett.

Mirjám számított rá, hogy megpróbálkoznak majd az ablakokkal,

és készenlétben állt, hogy amikor így tesznek, visszaszorítsa őket.

Szinte bizonyosan úgy érezte, hogy eltalálta Tillmant, amikor a férfi

megjelent a hálószoba ablakában, mert már eleve oda célzott, és nem

lett volna meglepve, ha sem őt, sem a nőt nem látják többé.

A tetőről jövő hangokat Écer hallotta meg először. Füttyentett –

két rövid hangot –, hogy magára vonja Mirjám figyelmét, és a tetőre

mutatott. Mirjám látta a mozgolódást, először csak homályosan,

aztán hirtelen kirajzolódott a nő feje és válla. Tüzelt, mire a nő

leszegte a fejét és eltűnt.

Nem volt rá szükség, hogy Mirjám megmondja Écernek és

Kéfásnak, hogy mit kell tenniük. Vele egyszerre elléptek a ház

falától. Két alak mászott felfelé a tetőn, de jobbára beleolvadtak a

háttérbe: csak akkor látszottak, amikor egyikük vagy másikuk

valamelyik testrésze a tető vonala fölé került, és a feltörő lángok

fénye megvilágította őket. Mirjám megcélozta ezt a vonalat a

fegyverével és várt.

A lángok kétszer is kirajzoltak valamit egy rövid időre. Mirjám

tüzelt, de másodszorra viszonozták a lövéseket, úgyhogy megint

közelebb kellett húzódnia a falhoz, hogy Tillman ne lássa.

Egy pillanatig fontolgatta, hogy annyiban hagyja a dolgot, hadd

emésszék el őket szép lassan a lángok, és akkor nincs további

bonyodalom. A ház azonban nem volt teljesen elszigetelt, és úgy

tűnt, Tillman meg Kennedy a hátsó rész felé másznak, ahonnan át

lehet ugrani a legközelebbi melléképületre.

Mirjám füttyentett, mire Écer megint ránézett. Jelezte, hogy

menjen a ház hátuljához, mire a férfi rögtön nekiindult. Gyorsan

végigszaladt az épület elülső homlokzata előtt, amíg meg nem látta

Kéfást a túloldalon. Hátranézett Mirjámra, aki éppen akkor tűnt fel,

és ugyanazt a néma utasítást adta neki.

Mirjám maga úgy döntött, elöl marad. Az már képtelenségnek

tűnt, hogy Tillman és Kennedy vissza akarjanak mászni az épületbe,

amelynek a belseje bizonyára összefüggő lángtengerré változott, és

megint az ablakhoz próbáljanak eljutni, de ha így tesznek, vagy –

ami még kevésbé volt elképzelhető – az ajtó felé menekülnek, akkor

Mirjám olyan helyen lesz, ahonnan le tudja lőni őket.

Elismeréssel nyugtázta, hogy Écer meg Kéfás köröznek, és menet

közben tüzelnek. Egy pillanatra meglátta a nő vállát és a háta egy

részét. Úgy tűnt, hogy Kennedy megtette a tetőgerinc hátsó végéhez

vezető út nagy részét, ahol váratlanul egy függőleges kéménykürtő

állta az útját, ami némi fedezéket is nyújtott mindaddig, amíg nem

próbált továbbmenni. Viszont még körülbelül egy perce volt arra,

hogy ott időzzön, mert aztán beomlik a tető, és amikor csak

áthelyezte a testsúlyát, mindig élesen kirajzolódott a fehérre festett

kémény előtt. Kéfás célba vette őt, de aztán hirtelen egy másik

célpontra, feltehetően Tillmanre fogta a fegyverét, és leadott két

lövést.

A harmadik lövés a tetőről jött, és Mirjám nemcsak hallotta,

hanem azzal egy időben látta is a levegőben a vörösen világító

csíkot, amely a lehető legrövidebb távolságot jelezte két pont között.

Az egyik pont Tillman volt. A másik a kamion, amellyel érkezett.

A robbanás meglepően váratlan volt és fájdalmasan fényes. Tüzes

levegő áradt Mirjám felé, és ledöntötte a lábáról. A robajlás jóval

később hangzott csak fel, mintha nem is ahhoz a robbanáshoz, hanem

egy másikhoz tartozna.

Kábultan emelte fel a fejét, és csak hunyorgott a gomolygó

füstben. Csengett a füle, alig látott, és a forró levegő, amelyet

belélegzett, olyan volt, mint valami elfőtt kőolajleves. Próbált

kiáltani Kéfásnak, de csak szaggatott köhögés tört fel belőle, ami úgy

hasogatta szétégett torkát, mintha üvegszilánkokat próbálna lenyelni.

Aztán furcsa látomása támadt. A világ fekete-fehér lett, és egy

férfi korommal a krétaporba rajzolt alakja szaggatott, nem igazán

meggyőző mozdulatokkal nevetséges burleszktáncot járt. Aztán

elesett, ahogy Charlie Chaplin szokott elesni; akkora lendület volt az

esésben, hogy attól szinte újra talpra állt, de aztán másodszor is

elesett.

A férfi Kéfás volt. Nem táncot lejtett, és nem valami

burleszkszámot adott elő, hanem a haláltusáját vívta. A lángok úgy

nyaldosták és fonták őt körbe, mint valami szerető. Az égő benzin

átáztatta a ruháját és a bőrét, kivonta a nedvességet a testéből, és

gőzzé változtatta, hogy aztán a levegőbe hajítsa, és erőszakos,

rettenetes módon átlényegítse.

Mirjám felsikoltott, de a sikoly annyira fájt, hogy az agya szinte

kikapcsolt. Küzdenie kellett, hogy ne veszítse el az eszméletét.

Feltápászkodott, a szeme könnyben úszott. Meglátta Écert, amint

a tanyaház hátsó oldala mentén fut, aztán hirtelen megáll, amikor

meglátja, amit Mirjám már meglátott: Kéfás égőáldozattá vált.

– Écer! – mondta Mirjám krákogva és elindult felé. Felhólyagzott

szájjal próbálta formálni a hangokat. – Écer, ne…

Ne menj közel hozzá – akarta volna mondani. – Ne lépj ki a

fénybe, csak könnyű célponttá válsz. De Tillman fegyvere már

eldördült, és a megvilágítás révén tisztán tárult Mirjám szeme elé

Écer sorsa. A férfi feje mellett gomolygó füst vörös lett, egy részét

ugyanis Écer vére és agya képezte, ami egy lyukon át távozott a

fejéből. A lyukat egy a közepes lőtávolságnál közelebbről kilőtt

nehéz lövedék fúrta. Már halott volt, amikor botladozva megállt, és

teste teljes súlyával elvágódott.

Mire Mirjám észbe kapott, már futott is a melléképület felé, mert

Tillmann meg Kennedy épp ugrani készültek, és közben sebezhetőek

lesznek. Még győzhet, még bosszút állhat, még teljesítheti a

küldetést.

A melléképület ajtaja csukva volt, de csak lógott a zsanérjain.

Mirjám addig rángatta és emelgette, amíg ki nem nyílt, aztán

bevetette magát a sötétbe. Karját a testéhez szorítva függőlegesen

megpördült, aztán egyik kezében a fegyverrel, másikban a tőrrel

megfeszítette izmait. Ha előbb látja meg Tillmant, mint a férfi őt, a

kést fogja használni. Ha tűzharcra kerül a sor, a fegyverre bízza a

dolgot, és imádkozik, hogy Tillman még éljen, amikor odamegy

hozzá, hogy elvághassa a torkát.

Kívülről tompa puffanást hallott, majd még egyet. Nem másztak

be, csak átmásztak az épületen.

Mirjám ismét felsikoltott – olyan istenkáromlás szaladt ki a

száján, amiről be se vallotta volna, hogy ismeri. Kiszaladt az

épületből, de az égő kamion, a lángban álló épület és a füsttel

túltelített levegő jobban elvakította, mint ha bekötötték volna a

szemét egy kendővel. A fájdalmasan vakító fényen túl, a sötétből

rohanó léptek zaja hallatszott. Abba az irányba futott, és addig tüzelt,

amíg ki nem ürült a tár, és be nem ragadt a ravasz.

Aztán megbotlott a sötétben, és elterült a göröngyös földön. A bőr

lehorzsolódott a tenyeréről, és nem kapott levegőt. Úgy érezte,

mintha felszakadt volna a mellkasa, megégett arcbőre pedig túl szűk

lett volna a koponyájára, és feszült volna, mint egy halotti maszk.

Elcsigázva fordult át a hátára a nagy fűben. Egy pillanatig úgy érezte,

haldoklik. De a minden lélegzetvétellel fokozódó fájdalomból tudta,

hogy még életben van.

A kínzó fájdalmon túl megpillantotta a vigasz halvány

körvonalait. Isten még nem végzett vele. Ő pedig még nem végzett a

szörnyetegekkel, akik kioltották szeretett testvérei életét.

37

Futás közben eljött egy pillanat, amikor Tillman eltűnődött, pontosan

mi elől is futnak.

Nyilván a lövészek elől. Ketten már halottak voltak: az egyikkel a

felrobbanó benzintank végzett, a másikkal egy lövés. Próbált

számolni, amíg fent volt a tetőn, és szinte biztos volt benne, hogy

összesen már csak egy vagy kettő lehet életben.

Ez az egy vagy kettő ugyanakkor ténylegesen tüzelt, és lehetett

kéznél erősítése, akiket nagyon gyorsan mozgósítani tudott. A sikoly,

amit hallottak, miután leugrottak a melléképület tetejéről, talán éppen

jeladás volt. Olyan volt, mint egy nő hangja. Mellékesen eltűnődött,

vajon az a nő volt-e, aki a hajón harminc méterről kést röpített a

combjába. Azzal a nővel nem lett volna jó a sötétben

szembetalálkozni, miközben Tillmannél csak egy üres fegyver van.

Akkor már jobb most futni, és később felmérni a helyzetet,

semmint maradni, harcolni, és idő előtt odaveszni. Kennedy

zsebében ott volt a lemez, valamit tehát nyertek a dologból,

mégpedig olyasvalamit, amit a sápadt arcú gyilkosok nagyon

igyekeztek eltüntetni előlük.

Kennedy eleinte lépést tartott vele, aztán egyszer csak lehagyta.

Tillman lassabban haladt a kés okozta seb miatt. A fájdalom ellenére

felgyorsította a lépteit, és éppen akkor érte be Kennedyt, amikor egy

sekély árokhoz jutottak. A jelek szerint ez volt a déli telekhatár.

Miközben az árkon küzdötték át magukat, Tillman belesétált egy

szögesdrót-kerítésbe, de az csak egyetlen huzalból állt, úgyhogy alig

okozott neki sérülést. Átmászott rajta, és egy földúton találta magát,

ami éles szögben vezetett vissza a távolban húzódó főúthoz.

Hátranézett Kennedyre, aki éppen a dróton próbálta átverekedni

magát. A kezét nyújtotta, de a nő vagy nem látta, vagy pedig úgy

döntött, nem fogadja el.

Ez már semleges terep volt, nem a Galambdúc. Egy idő után néma

egyetértésben lelassítottak; arra jutottak, hogy most már elég messze

lehetnek a tanyától. Kennedy lehajolt, és megfogta a térdét.

Lassan-lassan helyreállt a légzése. Tillman állva maradt, és

hátranézett, hogy nem üldözik-e őket, de már biztosan meghallották

volna, hacsak nem nindzsák voltak a nyomukban.

– És most merre menjünk? – kérdezte Kennedy akadozó hangon.

– Itt vagyunk… a semmi közepén… te meg felrobbantottad a

kamiont!

– Akkor jó ötletnek tűnt – mondta Tillman.

Kennedyből rekedtes nevetés tört elő. – A célnak megfelelt –

jegyezte meg komoran. – Hogy csináltad?

A válasz az volt, hogy a vakszerencse segítségével. Ott volt

először is a merő véletlen, hogy Tillman nem talált öngyújtót a sebei

kiégetéséhez Folkestone-ban, és be kellett érnie a gyufával;

azonkívül meg egy érdekesség egy évtizedekkel korábbi

kémiaóráról.

– Gyújtólövedéket csináltam egy szabványos golyóból. A titkos

összetevő a gyufák összemorzsolt feje volt, ami javarészt kristályos

vörösfoszfor. A gyulladáspontja nagyjából kétszáz fok, ami

körülbelül ugyanannyi, mint a tankban lévő benziné. De ezt a

hőmérsékletet csak egy másodperc tört részére kell elérni, mondjuk,

a becsapódás okozta súrlódás révén, és aztán elkezd szikrát hányni,

mert a vörös a fehérfoszfor egyik változata, ami meg a levegőn

magától meggyullad.

Tillman elhallgatott, mert tulajdonképpen ennyit tudott a dologról.

Gyerekkorában sörétes légpuskával csinálta ugyanezt. Bekente az

apró, henger alakú ólomgolyók hegyét daraszerű, vöröses salakkal,

aztán megvárta, amíg megszáradnak, majd tíz méterről lövöldözni

kezdett az öngyújtógázos palackokra a hátsó kertjükben kialakított

külön bejáratú lőterén, és csodálta a szárnyaikat hirtelen kiterjesztő

fény- és hőangyalokat.

Kennedy némán, hosszan nézte. Úgy tűnt, mintha szólni készülne,

de nem mondott semmit. Tillman mindenesetre várt, mert tudta, hogy

most következik valami.

– Két ember meghalt – mondta végül Kennedy.

– Hogyan?

– Két ember meghalt. És te ölted meg őket, Leo. Gyilkosságot

követtél el.

– És? – vont vállat Tillman. Tényleg nem tudta biztosan, milyen

választ vár tőle Kennedy.

– És a francba is, elvileg le kéne téged tartóztatnom. Ezt… jól

eltoltuk. Nem vagyok a csajod, se a haverod, se… semmi egyebed.

Nem találkozgathatunk így többet.

Tillman lassan kifújta a levegőt. Kezdte elveszíteni a türelmét.

Még az ő rendetlen életviteléhez képest is vad volt ez az éjszaka, és

ha visszagondolt, nem érzett elégtételt, hogy megölte azt a két

embert.

– Valóban nem – értett egyet. – Nem sokáig. De az alku áll,

Kennedy. Akármi is van a lemezeken vagy a papírokon…

– Igen? Akármi is van rajtuk?

– Nos, én öltem érte. Úgyhogy az enyém is.

Kennedy megint némán nézett rá, és Tillman megint kivárta őt.

Ezúttal azonban nem következett semmi. Akármit is akart mondani

Kennedy, nem találta rá a szavakat. Elment Tillman mellett, és

elindult a dűlőúton a főút felé. A férfi tekintettel volt a

lelkiállapotára, és egész végig csak jó messziről követte.

38

A Galambdúc tanyán történteket nem lehetett eltitkolni. Amikor

Kennedy kiért az útra, felhívta a részleget, és jelentette a házkutatás

eredményét, Combes halálát, valamint a gyilkosokkal történt

összecsapást. Semmit nem hagyott ki – kivéve, hogy elmondása

szerint egymaga jutott el a tanyára, miután különvált Combestól, és

egyedül volt akkor is, amikor kimenekült a lángokból. Tillmanről

hallgatott.

Az elkövetkező félórában URH-kocsik, mentőautók, tűzoltók és

sárgán villogó furgonok érkeztek. Kordonnal elkerítették a helyszínt,

eloltották a lángokat, amiket még mindig tápláltak a tanyaház és a

kamion maradványai, majd elkezdték a tetthely bejárásának hosszú

és körülményes folyamatát. Kennedy sok szerencsét kívánt nekik

hozzá.

Maga Summerhill az utolsók közt érkezett. Ennek számos oka

lehetett, de az egyik bizonyosan az volt, hogy mielőtt eljött a

részlegről, visszamenőleg átnézte a bejegyzéseket, hogy kikeresse

azokat az adatokat, amelyek ehhez a pokoli felforduláshoz vezettek,

és teljesen megbizonyosodjon arról, hogy nem adta rá az áldását.

Csak néhány szót váltott Kennedyvel, aki egy kicsit túljátszotta a

kimerültségét és a fájdalmát, hogy sakkban tartsa Summerhillt, és ne

hagyja, hogy a mentősök elhanyagolják a kötelességüket. Vajmi

kevés magyarázattal szolgált, és szándékosan félbehagyta, miután

elmondta Summerhillnek, hogy az eddig azonosítatlan holttestek

egyike Combes őrmesteré: újabb halott rendőr. Summerhill meg sem

kérdezte, hogy sikerült-e szerezni valami tárgyi bizonyítékot,

úgyhogy nem kellett hazudnia.

Ideiglenes kötéseket tettek a vágott sebeire és az égési sérüléseire,

aztán egykettőre elszállították a legközelebbi kórházba, ahol volt

baleseti sebészet. Indulás előtt Kennedy még megkérte Summerhillt,

hogy küldjön utána egy rendőrautót. Ha arra készültek, hogy

begyógyszerezzék, vagy esetleg elaltassák, előbb rögzíteni akarta a

vallomását: nem tudhatta, mit felejt el az érzéstelenítés hatása alatt.

Summerhill először vonakodott, de aztán beleegyezett. Ettől

eltekintve azonban megparancsolta, hogy senkivel ne beszéljen,

mielőtt vele nem beszélt.

– Senkivel, Heather. Még egy rohadt pappal se.

– Nem ismerek egyetlen papot se, Jimmy – mondta a nő rekedt

hangon. – Nem mozgok olyan körökben.

Valójában javarészt felszíni sérüléseket szenvedett, és senki nem

akarta elaltatni. Csak helyileg kezelték, fájdalomcsillapítóval és

érzéstelenítő géllel. Javasolták viszont neki az intravénás infúziót; ezt

Kennedy visszautasította és aláírta a fontoskodó formanyomtatványt,

amelyen lényegében az állt, hogy ez az ő dolga.

Huszonöt perccel később kisétált a baleseti sebészet tolóajtóján, és

ott találta a rá várakozó URH-kocsit.

– Vissza kell mennem a részlegre. Azonnal hajtson a Scotland

Yardra. Olyan bizonyítékok vannak nálam, amiket be kell jegyeznem

– mondta a kissé meghökkent közrendőrnek, aki erre nyúlt a rádióért.

Kennedy a férfi karjára tette a kezét, és leállította. – Lehet, hogy

terrorista-bűncselekményről van szó, úgyhogy ne haragudjon, de

nem beszélhet róla olyan csatornákon, amelyek nincsenek titkosítva.

A közrendőr nem ellenkezett, és nem tett fel kérdéseket: persze

marhaság volt, amit Kennedy mondott, de a

terrorista-bűncselekmény gyanúja mindig jól használható ütőkártya

volt; feneketlen zsák, amiből különleges erőket lehetett

felszabadítani, ha az ember át akart ugrani egy kisebb akadályt a

részlegen anélkül, hogy magyarázkodnia kellett volna. És egyébként

tényleg marhaság volt? Annyi bizonyosnak látszott, hogy egy olyan

összeesküvéssel áll szemben, amely jobb erőforrásokkal

rendelkezett, mint ő, és más országokkal is volt kapcsolata.

Amikor visszaértek a rendőrségre, elengedte a közrendőrt.

Valószínűleg azonnal jelentést fog tenni, de csak a saját felettesének.

Amiatt nem aggódott, hogy a hír egyhamar visszajut Summerhill

fülébe.

A medveveremben lemásolta a lemezt, aztán betette az eredetit

egy Summerhillnek címzett borítékba, amit berakott a házon belüli

küldemények közé. Mellékelt hozzá egy néhány soros szöveget,

amiben elmagyarázta, hogy az égési sérülések okozta fájdalom és a

súlyos megrázkódtatás miatt elfeledkezett róla, hogy sikerült

kimentenie egy kis emléktárgyat a pokolból.

Érezte, milyen abszurd ez a titokzatoskodó meseszövés, de azt is

tudta, hogy a következő néhány nap durva lesz: még a korábbiaknál

is durvább. Újabb rendőr halt meg, és a jelentésből megint az fog

kiderülni, hogy Kennedy tisztességes erősítés nélkül ment oda.

Ezúttal ráadásul a parancshierarchiát is semmibe vette, és úgy járt el,

hogy nem volt felhatalmazása az ügyért felelős rendőrtiszttől.

Minden esély megvolt rá, hogy a törvény, amely a bedfordshire-i

egyetemen történtek óta Damoklész kardjaként ott függött a feje

felett, most teljes szigorával lesújt. Ha így lesz – azaz ha

vizsgálóbizottságokat állítanak fel, amelyek támadják és

ellehetetlenítik őt –, legalább szerette volna, ha értékelni tudja, amit

talált, és ha továbbra is részese lehet a nyomozásnak, amennyire tud.

Ennyivel tartozott Harpernak és magának is.

Készített még egy másolatot a lemezről, Tillmannek. Amíg várt,

hogy az ósdi, nyikorgó meghajtó befejezze a munkát, megnézte az

e-mailjeit. Válaszoltak az Interpol központjából.

Átfutotta az e-mailt: „A kölcsönös segítségnyújtásra vonatkozó

ENSZ-egyezményben lefektetettek alapján az Ön által kért

információ… olyan, a közelmúltból származó adatokat találtunk,

amelyeknek köze lehet az Ön… a mellékelt dokumentumok csak

házon belül, engedéllyel köröztethetők…”

Rákattintott a csatolmányra, majd egy hosszú percen át bámulta a

képernyőt. Még csak nem is pislogott.

Aztán a kezébe vette a telefonját és hívta Tillmant az új

mobilszámán.

– Halló.

– Szia, Heather.

Ahhoz képest, amin röpke két órával korábban keresztülmentek,

Tillman hangja elég higgadt és tárgyilagos volt. Kennedy eltűnődött,

vajon hol lehet. Egy sztráda menti olcsó büfében az A3-as út

közelében? Egy guildfordi kocsmában? Vagy már visszaért

Londonba, ahol meghúzta magát egy bérelt szobában, és valami

fegyvermagazint olvasgatott?

– Leo – kezdte, de nem tudta folytatni.

– Jól vagy? Mi történt, amikor megérkeztek a nagykutyák? Kicsit

távolabbról figyeltem a cirkuszt: nem sok kedvem volt annál

közelebb menni.

– Én… – kezdte újra Kennedy, de megint megtorpant. – Eddig

rendben ment minden.

– Szólj, ha komolyra fordul a dolog. Segítek, amiben tudok.

– Leo, ide hallgass. Kaptam egy üzenetet az Interpoltól.

Válaszoltak a C52-esemre.

– A midre?

– Ezt kell kitölteni, ha függőben lévő ügyekkel kapcsolatban

információkat kérek más rendőri szervektől. Megkérdeztem őket…

megkérdeztem őket Michael Brandről.

– És találtak valamit? – kérdezte Tillman megváltozott hangon. –

Felmerült valami új?

– Egy csomó dolgot továbbítottak Amerikából. Mindenféle iratot,

PDF-formátumban, az arizonai helyi erőktől meg az FBI-tól – felelte,

aztán nyelt egyet, és újra próbálkozott. – Leo, vannak más szálak is.

Annak a segítségével, amit a Galambdúcban szereztünk, meg

tudjuk…

– Heather – vágott közbe Tillman, mert nagyon jól érezte, hogy

Kennedy feszült, és azt akarta, hogy mondja már, akármiről is van

szó. – Tíz vagy annál kevesebb szóban.

– Michael Brand…

– Igen? Mondd már.

– Meghalt repülőgép-szerencsétlenségben egy Peason nevű város

közelében, Arizonában. Lezuhant és meghalt, Leo. Hat hete.

HARMADIK RÉSZ

A 124-ES JÁRAT

39

A Colorado folyó mostanra szinte teljesen kiapadt. Dél-Kalifornia

alaposan lecsapolta az úgynevezett Nagy Amerikai Csatorna (van-e

olyan igaz hazafi, aki ne állna fel és ne tisztelegne egy olyan

vízfolyásnak, amelyiket nagyképűen így hívnak?) és különböző

öntözőcsatornák révén, amiket az arizonai termőföldek szomjának az

oltására építettek. Yumától valahol délre jószerével elfogyott és

beleveszett a kiszáradt folyóágyakba; az óceánhoz soha nem jutott

közelebb egy-kétszáz kilométernél.

Mindezt Kennedy a taxivezetőtől, egy John-Bird nevű szószátyár

fickótól tudta meg, aki azt állította magáról, hogy háromnegyed

részben mohave indián. A megbeszéltek szerint várta őt a központi

terminál előtt a Laughlin/Bullhead repülőtéren, amelyet nagyképűen

nemzetközinek hívtak, de Londonból csak úgy lehetett odajutni, ha

az ember átszállt a Washington Dulles reptéren. A tizenöt órás

repülőút után Kennedy már akkor le volt használva, amikor beszállt a

taxiba, és a hőség sem segített – a helyi idő 11.50 volt, úgyhogy a

nap delelőn állt, és vakítóan sütött –, habár John-Bird vidáman

tájékoztatta őt, hogy ez száraz hőség, és közel sem annyira gyengíti

le az embert, mint a világ kevésbé civilizált részein tapasztalható

párás hőség. Eggyel nagyobb fokozatra kapcsolta a

légkondicionálást, ami semmivel sem csökkentette a hőmérsékletet,

viszont jelentősen növelte a zajt.

Rámentek a 68-as főútra, és egyenesen kihajtottak a városból,

majd egy darabig a Colorado mellett haladtak, aztán keletnek

fordultak, Kingman és a távolabbi Flagstaff irányába. A folyó

mindannak ellenére is lenyűgözte Kennedyt, amit John-Bird

mondott: a kanyargó óriás kétszer olyan széles volt, mint a Temze, és

magasra tornyosuló, narancsszínű sziklafalak szegélyezték.

Akárhogy változott a látóhatár, az égen egyetlen felhő sem látszott.

– Sétáljon le a völgybe, és várjon a gázlónál csókkal – mondta

John-Bird. – Tudja, mi ez? Így lehet megjegyezni, mik a Colorado

mellékfolyói. A San Juan, a Little Colorado, a Verde, a… mi is a

másik V? Ja, igen, megvan, a Virgin folyó, aztán a Gila, meg a

Colorado-vízvezeték. Jópofa, mi? Úgy hangzik, mint valami sláger,

de ezt nem énekli ám senki. Csak emlékeztetőnek jó.

– Nagyon hasznos – értett egyet Kennedy savanyún. Peason

negyvenöt perc volt autóval, és a jelek szerint John-Bird csak most

kezdett belejönni. Ez után arról mesélt neki, honnan származik a

folyó neve: a hordalék régen élénkpirosra színezte a vizet, de

manapság a Glen-kanyon-gát kiszűri azt a sok mindent, úgyhogy a

folyó ugyanolyan színű, mint bármelyik másik. Jópofa, mi?

Kennedy, hogy eltérítse őt a kedvenc témájától, a

repülőgép-szerencsétlenségről kérdezte. Igen, derült ki, aznap

dolgozott, Grasshopper Junctionból vitt egy fuvart, és maga is látta,

amint a gép lezuhan.

– Őrületesen hirtelen történt, mintha a semmiből jött volna. Soha

nem láttam még ilyet. Viszont elég messze volt, úgyhogy semmi

hangot nem hallottam. Teljesen zajtalan volt, és ezt azóta sem tudtam

elfelejteni: amikor lezuhant az égből, biztos volt egy hatalmas

robbanás, és én mégse hallottam semmit… tudja, mint amikor be van

kapcsolva a tévé, de levette a hangerőt. Az a sok ember mind

egyetlen hang nélkül halt meg.

John-Bird ezen egy-két percre elmélázott, úgyhogy Kennedy

fellélegezhetett egy kicsit és megnézhette az útmutatást, amelyet a

seriff hivatala küldött neki. A mélázás azonban rövid ideig tartott, és

a taxisofőr csakhamar további érdekességekkel kezdte szórakoztatni

őt az ország délnyugati részének kedvenc vízi útjáról. John-Bird

tudása ugyanakkor nem korlátozódott pusztán a Colorado folyóra: a

Mead-tóról és a Mohave-tóról is sokféle ismerettel rendelkezett. A

Las Vegas-öbölről azonban nem volt hajlandó beszélni.

– Az nem jó hely. Nem családias.

Kennedy, aki a fáradtságtól úgy érezte magát, mintha be lenne

szíva, szabad képzettársítással megpróbálta elképzelni, hogy nézhet

ki egy lepusztult, nem családbarát víztömeg. Talán törvényellenes

adalékanyagok voltak benne.

Amikor végül megérkeztek Peasonbe, a szállodánál megkérte

John-Birdöt, hogy várja meg, amíg felviszi a csomagjait, hogy aztán

egyenesen továbbvihesse őt a seriff hivatalába. A szálloda egy

egyszerű, az haciendákra emlékeztető stílusban épített motel volt.

Kennedy tudta, hogy nincs a legjobb formában, de fel akarta venni a

kapcsolatot a seriffel, és el akarta indítani a dolgokat azon a fronton.

Könnyen megeshetett ugyanis, hogy igen hamar be kell fejeznie az

akciót, ezért a lehető legjobban ki akarta használni a rendelkezésére

álló időt.

A seriff hivatala egy földszintes épület volt Peason főutcáján, egy

ingatlanközvetítő szomszédságában, aminek a kínálatában

KÉTSZERES ALAPTERÜLETŰ LUXUSLAKÁSOK szerepeltek. John-Bird

adott egy névjegyet, amit Kennedy ünnepélyesen az erszényébe tett,

de megfogadta, hogy csak akkor használja, ha minden kötél szakad.

Átkelt az utcán, és bement az irodába, miközben John-Bird

integetve elhajtott mellette.

Odabent pot-pourri – méz, lilaakác és talán rózsaszirmok – illata

terjengett, a légkondicionálás pedig tökéletes fokozatra volt állítva. A

pultnál egy csúnya bőrű, nagy hajú, tekintélyt parancsoló nő ült,

akinek az arca olyan lapos és harcias volt, mint egy buldogé. A jelek

szerint az ő feladata volt a hely erkölcsének a fenntartása, és úgy

látszott, mintha ezt komolyan is venné. Az íróasztala mögött volt egy

fából készült, derékmagasságú válaszfal, ami kettéosztotta a

helyiséget, és amibe egy kis ajtót vágtak.

– Tessék, hölgyem – mondta a buldog Kennedynek. – Miben

segíthetek?

Kennedy odament az íróasztalhoz, és átadta a referenciáit: egy

ajánlólevél a londoni rendőrség fejléces papírján és egy kinyomtatott

e-mail, amiben egy bizonyos Webster Gayle nevű valaki meghívta

őt, hogy bármikor szívesen látja, jöjjön, amikor szeretne, és nagy

örömére szolgálna, ha segíthetne neki, amiben csak tud.

– Londonból jöttem – magyarázta –, hogy találkozzak Gayle

seriffel. Konkrétan nem beszéltünk meg időpontot, de gondoltam,

szólok neki, hogy megérkeztem.

– Ó, igen – mondta végül a buldog, miután lassan, rendíthetetlen

nyugalommal, alaposan szemügyre vette mindkét papírt. – Web

jelezte, hogy jön. Ő azt hitte, holnap, de ezek szerint már ma.

Rendben, foglaljon csak helyet, én meg szólok a seriffnek, hogy itt

van.

Kennedy leült a felkínált székre, miközben a buldog mindenféle

gombokat nyomogatott egy kapcsolótáblán, és mormogott valamit a

belső telefonba, de túl halkan ahhoz, hogy Kennedy hallja. A seriff

hangja ezzel szemben fájdalmas hangerővel hallatszott.

– Kösz, Connie. Mondja meg neki, legyen szíves, várjon egy

percet. Ha egy angol hölggyel találkozik az ember akkor az az

illendő, ha megfésülködik, és betűri az ingét a gatyájába. Csinos

egyébként? Vagy úgy néz ki, mint a királynő?

– Mindjárt jön – mondta a buldog, miután kikapcsolta a vonalat és

kifürkészhetetlen arccal Kennedyre pillantott.

Kennedy várt, és próbált nem elbóbiskolni. Ivott két pohár vizet a

ballonos vízadagolóból; a víz szinte fájdalmasan hideg volt, és sokat

segített. Mire lehajtotta a másodikat, egy kétajtós szekrény méretű

férfi már nyitotta is az ajtót és elindult Kennedy felé. A köztük lévő

távolságot két hosszú lépéssel hidalta át, majd kinyújtotta hatalmas,

ormótlan kezét, hogy Kennedy megrázhassa.

Kennedy rögtön azok közé a nagy növésű férfiak közé sorolta

Gayle-t, akik ösztönösen megtanulták, milyen óvatosan és finoman

kell bánni azokkal, akik sokkal kisebbek náluk. Gayle nem szorította

meg a kezét, csak könnyedén megérintette Kennedy tenyerét meg az

ujjízületei hátulját az ujjbegyeivel, udvarias biccentéssel helyettesítve

a tényleges kézfogást.

– Webster Gayle vagyok, a megyei rendőrfőnök. Mindig öröm

találkozni egy másik rendőri egység tisztjével, őrmester. És az önök

rendőrségének jó híre van.

– Köszönöm, seriff. Nézze, én csak most érkeztem, és inkább

vagyok holt, mint élő. De ha holnap volna egy kis ideje, szeretném

kifaggatni erről az ügyről, és esetleg megtudni, hogy vélekedik…

– Holnap? Nos, persze, holnap is beszélhetünk. De most pont van

egy kis ráérő időm, és tudom, hogy csak ötnaposra tervezi az

itt-tartózkodását. Ha tényleg túl fáradt, akkor rendben, ma már ne

bolygassuk, és találkozzunk reggel. De ha úgy gondolja, hogy még

egy órán át képes állva maradni, akkor legalább az alapokat

átvehetnénk, azaz hogy mit is akar csinálni nálunk, és mi ezt hogyan

tudjuk megkönnyíteni.

– Persze – bólintott Kennedy mosolyogva. Teljesen ennek az

embernek a jóindulatától függött, és több esze volt annál, semmint

hogy visszafogja Gayle-t, ha ennyire készséges. Emellett a seriffnek

abban is igaza volt, hogy nincs sok ideje, sőt valószínűleg kevesebb

volt, mint ahogy a férfi gondolta. – Hogyne, vágjunk bele.

Kennedy tudta, hogy el fog jönni ennek a beszélgetésnek az ideje,

úgyhogy előre megírt egy beszédet és remélte, hogy az

időeltolódásból adódó fáradtság ellenére megfelelő meggyőző erővel

fogja tudni elmondani azt. A beszédben kifejtette, hogy pontosan

milyen bűntényekben is nyomoz, hogy ezek mennyiben tartoznak

Gayle hatáskörébe, hogy az ott-tartózkodását milyen nemzetközi és

kormányközi egyezmények indokolják, és hogy milyen szintű

segítséget vár a seriff hivatalától. Más szóval felkészült, hogy kitöltse

a londoni rendőrségtől származó hivatalos (vagy legalábbis

hivatalosnak látszó) segítségkérő űrlap üres rubrikáit, és hogy pontos

határt szabjon annak, ami máskülönben akár biankó csekknek is

látszhatott.

Kiderült azonban, hogy Webster Gayle-nek is – akárcsak

John-Birdnek – volt egy kedvenc témája, amiről nagy örömmel

beszélt, és szerencsére ez nem a Colorado folyó volt, hanem a 124-es

járat. Apró irodájában, amely igazából csak a nagyobb tér falként

szolgáló paravánokkal leválasztott szeglete volt, bele is fogott, még

mielőtt leült volna.

– Azt mondták végül, hogy emberi mulasztás történt – mondta

Gayle, szinte gúnyos hangsúlyt adva a kifejezésnek. – De szerintem

ez olyasmi, amivel akkor hozakodnak elő, amikor nem igazán tudják,

mi mást lehetne mondani.

– Azt hittem, az ajtó volt. Kinyílt a levegőben, mire az utastérben

lecsökkent a nyomás.

– Így igaz – helyeselt Gayle. – De az ajtó szerkezetileg

kifogástalan állapotban volt, úgyhogy nem igazán tudnak

magyarázattal szolgálni arra, hogy miért nyílt ki. Én arra gondolok,

hogy az emberi mulasztás afféle utolsó mentsvár. Ha semmi egyéb

nem romlott el, hát akkor bizonyára az emberek romlottak el. Ez

könnyebb, mint azt mondani, hogy „fogalmunk sincs”, vagy

felszállási tilalmat kiadni az egész flottára, amíg minden egyes gépen

ellenőrzik az ajtókat, ahogy az ausztrálok tették az Airbus A380-as

repülőikkel nemrég. Tudja, amikor felrobbant az egyik hajtómű. És a

francba is, ott még csak nem is halt meg senki.

– De ez az egész most már csak elvi szinten érdekes, ugye? –

kérdezte Kennedy udvariasan. – Hiszen a vizsgálatot lezárták,

amikor megtalálták a fekete dobozt.

– Nem, hölgyem – felelte a seriff nyomatékosan. – Nem találták

meg a fekete dobozt. Mindössze annyi történt, hogy felhagytak a

keresésével, amikor a műszer már nem adott jelet, aminek egyébként

nem szabadna megtörténnie. Utánaolvastam. A benne lévő

akkumulátornak három hónapig működnie kéne, és lényegében nem

lehet megsemmisíteni még egy bombával sem. Persze ez logikus is,

nem igaz? Amikor egy gép lezuhan, az egy kicsit olyan, mint egy

robbanás, úgyhogy bírnia kell a… – kezdte Gayle, de hirtelen

elhallgatott és kifejezéstelen arccal nézett. Kennedy úgy látta rajta,

mintha eszébe jutott volna valami nagyon konkrét és nagyon eleven

emlék, amit próbált elfelejteni.

– Maga látta, amikor a gép lezuhant, seriff?

– Nem, hölgyem, nem láttam – felelte a jól megtermett férfi,

miután összeszedte magát. – De láttam, hogy nézett ki utána. A

roncsot meg mindent. És nem fogom egyhamar elfelejteni, annyit

mondhatok – azzal dobolni kezdett az asztalon; vagy a kérdés, vagy a

saját, zavaros emlékei eltérítették a tárgytól. – Szóval a doboz –

mondta végül, miután ismét felvette a fonalat – nem sérül meg és

nem szünteti be a jeladást, hacsak nem, mondjuk, egy működő

vulkánba esik. És amikor legutóbb néztem, nem volt sok tűzhányónk

Coconino megyében. Úgyhogy máris két rejtélyünk van. Hogy nyílt

ki az ajtó, és mi történt a dobozzal? De ez még nem minden; van egy

harmadik is. Tudja, hányan élték túl a szerencsétlenséget?

– Én azt hallottam, hogy senki sem élte túl – hunyorgott Kennedy.

Ereje fogytán azon tűnődött, hogyan terelődött a beszélgetés ilyen

gyorsan az X-akták vidékére.

– Azt jelentették, hogy senki sem élte túl – mondta Gayle szinte

élvezkedve –, de aztán mindenféle dolgok kezdtek történni. – Azzal

nekilátott, hogy részletesen összefoglalja azokat az eseteket, amelyek

során a 124-es járat hazajáró szellemeit a haláluk után

megpillantották. Kennedy, aki komoly kétkedéssel fogadta az

ilyesmit, és képtelen volt bármifajta érdeklődést mímelni, minden

tőle telhetőt megtett azért, hogy egyáltalán ne reagáljon. Aztán

amikor Gayle lassan a végére ért, próbált valami semmitmondó

választ adni.

– Nos, én… úgy vélem, ez egy más jellegű rejtély. Úgy értem,

hogy erre a két dologra, már ami a járaton történt, meg ami utána a

dobozzal, ténylegesen választ lehet kapni. De a szellemek, hát

tudja… arra soha nem lesz magyarázat. Az emberek azt fogják hinni,

hogy látták, amit láttak, de soha nem lesznek képesek bizonyítani.

Szóval nincs válasz rá, és ez egész egyszerűen mindig is így lesz –

mondta. Minden erejét összeszedve próbálta nem megbántani

Gayle-t; a seriff nem is vette a szívére, hanem egy könnyed

mosollyal túllépett az ellenvetéseken.

– Nos, hölgyem, én arra jutottam, hogy az életben érdemes

nyitottan gondolkodni. Néha, ha valami lehetetlennek látszik, az csak

azért van, mert az ember rossz szemszögből nézi.

Átkozott időeltolódás. Kennedy nagyon fáradt volt, és nem volt

kedve az efféle hazardírozáshoz.

– Nos, ahogy mondtam is, amire én most összpontosítani

szeretnék, azok a…

– …tények, amelyek kapcsolódnak az ön által folytatott

nyomozáshoz. Tudom. De megint csak azt kell mondjam: a fontos

dolgokról néha úgy tűnik, hogy nem a megfelelő irányba mutatnak.

De hát ezt maga úgyis tudja, hiszen nyomozó – mondta kedélyesen

és bizalommal. Olyan buzgalommal beszélt, mint egy árus a

portékájáról, és Kennedy rájött, miért állt rá Gayle olyan

szolgálatkészen, hogy találkozik vele és segít neki a nyomozásban:

már régóta várta, hogy valakinek eladhassa ezt a dolgot. Beletörődött

és komoran eltűnődött, vajon mennyire kell Gayle kedvében járni a

kedvenc rögeszméjét illetően ahhoz, hogy válaszokat kapjon a saját

kérdéseire.

– Így igaz – helyeselt tartózkodón.

– Na már most én nem azt mondom, hogy meg kell hallgatni

minden hóbortos elméletet, ami az ember útjába kerül. Én csak nagy

fontosságot tulajdonítok a nyitottságnak, ahogy azt említettem is, és

nem hiszem, hogy azonnal el kell vetni valamit, csak mert

ostobaságnak hangzik. Nekem úgy tűnik, hogy a nagy dolgok

feltalálásához ostoba kérdések vezetnek. Mi van például, ha

patkánymérget juttatunk az ember vérébe gyógyszer helyett? Ha

netalán nem tudta volna, az egy olyan szer, amivel meg lehet

akadályozni, hogy az illetővel szívroham végezzen. Vagy mi van

akkor, ha az ember becsukja a szemét és megpróbál a fülével látni?

Az a radar.

Szóval elkezdtem azon gondolkodni, hogy lehet benne valami, de

nem tudtam biztosan, mi lehet az a valami. Aztán átbeszéltem a

dolgot egy kedves barátommal, Eileen Moggs-zal, aki a helyi

újságunkba szokott írni és a legokosabb ember, akit ismerek. És ő azt

mondta, mindig ezt csinálják egy katasztrófa után. Ő annak

tulajdonította, hogy a lapoknak mindennap új hírekkel kell

szolgálniuk, és ha van egy sztori, de az előző tudósítás óta nem

történt semmi, akkor egész egyszerűen fogják magukat és kitalálnak

valamit, mert az emberek folyton hallani akarnak róla, és ki kell

elégíteni a kíváncsiságukat. Találkozott már ezzel a jelenséggel?

– Igen. Szerintem a barátjának igaza van – felelte Kennedy. Úgy

tűnt, Gayle örül a válasznak.

– De aztán – fenyegette meg az ujjával – megmutattam a

barátomnak azt a sok mindent, amit összegyűjtöttem; a sok kis ezt

meg azt, amiket az interneten meg más ilyen helyeken találtam, mire

ő maga is gondolkozni kezdett rajta. És azt mondta, ezúttal másról

van szó.

– És miben más ez pontosan?

– Nos, erre a kérdésére talán magától Eileentől hallhatja majd a

választ, őrmester. Nagyon szeretném bemutatni magukat egymásnak,

ha adódik rá alkalom.

– Nos, az nagyszerű lenne – mondta Kennedy. Arra jutott, hogy

már rég nem lenne érdemes a saját napirendi pontjait erőltetni. –

Nagyon örülnék, ha találkozhatnék… Moggs asszonnyal. De amint

tudja, engem szorít az idő, és főként a gyilkossággal kapcsolatos

nyomozásra vonatkozóan szeretnék további információkat szerezni.

– Stuart Barlow, meg az összes többi, aki utána következett. Igen,

olvastam az ügyek aktáit, amiket átküldött nekem. Bizony nem kis

fejtörést okoznak.

– Enyhén szólva, seriff.

– És ön szerint a repülőgép-szerencsétlenség ügyében általunk

folytatott nyomozás valamiképp a segítségére lehet.

– Igen, ebben reménykedem. A 124-es járat egyik utasa egy

Michael Brand név alatt utazó férfi volt.

– Azt mondja, a „Michael Brand név alatt”, ami azt sejteti, hogy

ez nem a valódi neve volt. Így áll a helyzet?

– Nem igazán tudjuk megmondani. Hiába kerestük szerte

Európában, sehol nem sikerült a nyomára jutnunk, és ekkor

megtudtuk, hogy meghalt itt, Amerikában. Alig tudunk róla valamit,

kivéve, hogy a pályafutása már jó néhány éve tart, és ez idő alatt a

gyilkosságon kívül más bűntényeket is elkövetett.

– Például?

– Talán emberrablás. Talán fegyvercsempészet. Talán

kábítószer-kereskedelem.

– Ez mind csak talán?

– Javarészt szóbeszéd, és a forrás egy titkos informátor, akit meg

sem nevezhetek. De ittlétem oka kizárólag a Barlow-üggyel van

összefüggésben. Szerintünk bőven van annyi ennek az ügynek az

aktájában, amennyi igazolja, hogy mi az aggodalmunk oka, és hogy

miért kerestük önt meg ezzel a kéréssel.

– Igen – felelte Gayle, miután megvakarta az állát annak jeleként,

hogy komoly és nagy horderejű gondolatok járnak a fejében –, azt

hiszem, ebben egyet kell értenem magával. A többszörös emberölés,

ami ott történt, elég jó ok arra, hogy minden ajtón kopogtassanak,

ami csak eszükbe jut. Mi itt elég feszített tempóban dolgozunk, de

pár napot biztosan tudok magára szánni.

– Pár napot? – ismételte Kennedy bárgyún. Egy-két másodpercbe

beletelt, amíg felfogta ennek a jelentőségét.

– Azután vissza kell térnem az irodába, mert van némi

papírmunkám.

– Pár napot a saját idejéből? Seriff, ez sokkal több, mint amit

remélni mertem. Biztos benne, hogy…

– Nagyon örülünk, ha megtehetjük, amit tudunk, őrmester –

intette csendre Kennedyt széles, de túlzottan szerénykedő mosollyal

az arcán. – Most pedig mondja el, mire gondolt.

Kennedynek beletelt egy másodpercbe, amíg összeszedte a

gondolatait. Közömbösséget, sőt merő rosszindulatot várt, és egy

barátságos megszállottat talált helyette, aki részt akart venni az ő

nyomozásában, mert nem engedték neki, hogy a sajátjaként

folytathassa le. Ez egy igazi, telivér ajándékló volt, úgyhogy

Kennedynek le kellett küzdenie a késztetést, hogy szétfeszítse a

száját és jobban megnézze a fogát.

– Nos, abban reménykedtem, hogy mindenekelőtt megtudhatom,

vajon az önök által itt folytatott nyomozás eredményeként kiderült-e

bármi, ami fényt deríthetne Brand származására és lehetséges

szövetségeseire. Például kérdés, hogy megtalálták-e bármelyik

ruhadarabját vagy más holmiját, és ha igen, vajon én vagy a

kollégáim hozzáférhetünk-e, hogy megvizsgáljuk. Ugyanígy kérdés

az is, hogy vajon találtak-e bármi, törvényszéki orvostani

szempontból fontosat a testén, vagy hogy megadta-e a címét az

amerikai nemzeti légiközlekedési hatóságnál, amikor megvásárolta a

jegyet. Meg ilyenek.

– Nem hiszem, hogy ezek bármi gondot okoznának – mondta

Gayle. Kennedy felsorolása alatt végig bólogatott. – Annyit már most

mondhatok, hogy nincs sok adat, de végeztek boncolást, úgyhogy

arra vonatkozóan biztosan lesznek fényképek meg jegyzőkönyvek.

Az összes ruhát és holmit elhoztuk és bejegyeztük bizonyítékként;

azokat is, amelyeket egyértelműen össze tudtunk párosítani egy

konkrét testtel, és azokat is, amelyek esetében végül felhagytunk a

kereséssel. Mindezeknek a nagy része innen északra van, egy

raktárépületben, amit Santa Claus városától bérlünk.

– Santa Claus városától? – kérdezett vissza Kennedy. Most már

oda kellett figyelnie, mert egyre nagyobb hajlandóságot mutatott

arra, hogy azt visszhangozza, amit Gayle mond.

– Igen. Santa Claus körülbelül tizenhat kilométerre van Peasontől,

még épp a megyehatáron innen. Ma már kísértetváros, nem lakik ott

senki, viszont így rengeteg hely van, amit szinte ingyen adnak bérbe.

Nekünk meg helygondjaink vannak, úgyhogy ott tároljuk azt, ami

már nem fér el itt. Szóval ez rendben lesz, lássuk, mi van még?

– Attól függően, hogy mit találok, már ha találok egyáltalán

valamit, hálás lennék, ha hajlandó lenne az összekötői teendőket

ellátni. Tudom, nagy kérés, és ha úgy jobb magának, az Interpolon

keresztül is intézhetem. Pusztán arról van szó, hogy Amerikáig nem

ér el a hatásköröm, és ha elég szerencsések vagyunk ahhoz, hogy

találjunk egy szálat, amit érdemes nyomon követni, nagyszerű lenne,

ha ezt minél egyszerűbben meg tudnánk tenni.

– Ezt mindig az adott esetnél kell eldönteni, de valószínűleg

kölcsön tudunk adni egy helyettest meg egy íróasztalt magának, ha

arról van szó.

– Ez igazán kedves, seriff. Köszönöm.

– Szívesen. Most pedig elviszem magát a szállodába. Azt hiszem,

lassan lyukat beszélek a hasába, pedig bizonyára szüksége lenne

némi pihenésre a repülőút után.

Kennedy jelképesen tiltakozott egy kicsit, de Gayle seriff

erősebbnek bizonyult. Felállt és elindult, Kennedy pedig követte őt

az előtérbe.

– Szóval – számolta közben Gayle a kezén a napirendi pontokat –

boncolási jegyzőkönyvek, az áldozatok holmijai, dokumentált

bizonyítékok. Egyelőre ennyi volna, ugye?

– Ennyi bőséges volna egyelőre, seriff.

– Délelőtt megcsináljuk. Connie, elviszem Kennedy őrmestert a

szállodába. Félóra múlva jövök.

– Rendben – mondta a buldog, miután kissé túlzottan is hosszasan

nézett Kennedyre, aztán Gayle-re. – Mit mondjak, ha Eileen Moggs

keresi?

Kennedy csúfondárosságot vélt kihallani Connie

hanghordozásából, mintha a buldog azt szerette volna, hogy a kérdés

kissé készületlenül érje a seriffet, és hátba támadja őt. Ha ez így volt,

nem jött be. Gayle erre mindössze vállat vont.

– Mondja meg neki, hogy visszahívom. Úgyis találkozom vele

később. Jöjjön, őrmester.

– Mehetek taxival is… – vetette ellen jelképesen még egyszer

Kennedy.

– Ugyan már. Szeretnénk, ha jó emlékekkel térne vissza

Arizonából.

Kennedy elmosolyodott és bólintott, miközben a seriff

kitessékelte őt az ajtón. Magában azonban azt gondolta, ez talán túl

nagy kívánság Gayle részéről.

◙

A szállodában Kennedy kinyitott egy üveg mexikói sört, amit a

bárszekrényben talált, és vett egy forró fürdőt, amivel próbálta

álomba ringatni magát. Fonák módon azonban ettől csak feszült és

nyugtalan lett ahelyett, hogy addig a szintig kitolná az

időeltolódásból adódó fáradtságot, amíg már el tud aludni.

Még túl sok idő volt hátra a nappalból, viszont senkit nem ismert

Peasonben, és nem volt hová mennie. Az éjjeliszekrényen lévő

peasoni programajánló füzet sem ígért semmi jót. A jelek szerint a

virágkiállításról épp lemaradt, a következő kulturális eseményre – a

Bullheadi Hardyville Napokra – pedig csak októberben került sor, és

arról is úgy tűnt, hogy a fő szórakozást a női ruhában fellépő ronda

férfiak jelentik. Tervei szerint akkor már rég nem lesz itt.

Miféle ártatlan mulatságot eszelhetett hát ki magának a szállodai

szobában?

Elővette a laptopját, amely tulajdonképpen Chrissie húgáé volt,

bejelentkezett a vezeték nélküli internetre, és megnézte az

e-mailfiókját. Négy új levele érkezett. Az első három Jimmy

Summerhill főfelügyelőtől, és a hangnemük a tárgyilagos

szakmaiságtól a tajtékzó dühig terjedt. Ezeket áthelyezte a kukába,

elvégre is órára fizetett az internetkapcsolatért.

A negyedik e-mail Izzytől jött, aki hajlandó volt vigyázni

Kennedy apjára, amíg Chrissie érte nem megy a hétvégén – feltéve,

hogy Kennedy maga nem ér még vissza addig.

Olyan hirtelen mentél el. Hiányozni fogsz, amíg távol vagy.

És, tudod, remélem, nincs semmi baj.

Belefogott a válaszlevélbe, de elvetette, aztán nekikezdett egy

másiknak, de annak is ugyanaz lett a sorsa.

Sok baj van – írta végül –, de még mindig rajta vagyok az ügyön.

Elmesélhetem majd egy ital mellett valamikor.

Azután – bár egyáltalán nem reménykedett benne, hogy választ is

fog kapni – küldött egy e-mailt, már a sokadikat, Leo Tillmannek,

amiben leírta neki, hogy hol van és mit csinál. Velősen fogalmazott,

de a lényeget elmondta benne.

Leo, ahogy a legutóbbi üzenetben is írtam, Arizonában vagyok és a

Michael Brand-szálat próbálom felgöngyölíteni. Egyelőre nincs

újabb hír, de kapcsolatba léptem a helyi rendőri erőkkel, akik

nagyon segítőkészek. Remélem, holnap már sok minden lesz, amiről

beszámolhatok. MEGINT csatolom a Galambdúc tanyán talált

fájlokról szóló elemzést, amit Gassan tanár úrtól kaptam. Lehet,

hogy már olvastad őket, de ha nem, nagyon jó volna, ha elolvasnád.

Amint megtaláljuk a megfelelő bombát, talán kirobbanthatjuk a

botrányt ezzel az egésszel kapcsolatban – és minden arra utal, hogy

Brand megfelelő bomba lenne. Az alku még mindig áll. Szólj, ha

találtál valamit, amit megosztanál.

Heather

Csatolta a fájlokat és elküldte az e-mailt. Tillmannel kapcsolatban

pillanatnyilag nem jutott eszébe jobb, mint hogy folyton üzenetekkel

bombázza őt, és közben reméli, hogy végül kap valami halvány

visszajelzést.

Most pedig, mivel ott volt nála is az elemzés, kinyitotta a dossziét.

Úgy érezte, hogy már kívülről tudja, mi áll benne, de ha újraolvasta,

azzal felfrissítette a tartalmáról meglévő emlékeit, és mindig újra

átélhette azt, amikor először és utoljára találkozott személyesen Emil

Gassannel, azon a lehangoló, düledező rejtekhelyen, ahol tartották őt,

amíg biztosan nem volt veszélyben a való élete. Azt az alkalmat,

amikor a tanár úr Júdás törzséről mesélt neki.

40

– Szóval ez egy evangélium? – érdeklődött Kennedy elképedve.

– Igen.

– Úgy értem, a lefordított változat is egy evangélium? Barlow

összeszed egy kódfeltörő csapatot és éveket szentel az idejéből arra,

sőt végül az életét áldozza azért, hogy lefordítson egy evangéliumot

egy másik evangéliumra?

Emil Gassan kissé türelmetlenül vállat vont. Egy csupasz, sivár

szobában ültek: négy asztal és nyolc szék volt benne, a falakat pedig

a sötétzöldnek arra az árnyalatára festették, amely csak azokban a

viktoriánus épületekben fordul elő, amelyekből kórház, rendőrőrs

vagy elmegyógyintézet lett. A falon egy plakát a biztonságos szexet

hirdette, rajta egy rajzolt egyszarvú, ami óvszert viselt a szarván.

Gassan jobb keze egy vékony, fekete borítójú jegyzetfüzeten

nyugodott; úgy tartotta rajta, mintha arra készülne, hogy esküt tesz

rá.

Tíz nap telt el a Galambdúc, a tűz és Combes halála óta, tehát

kilenc nap és néhány óra azóta, hogy elküldte Gassannek a

Galambdúcban készített lemez másolatát és megkérte őt, hogy rakjon

össze a rajta lévő fájlokból valami értelmeset. Gassan nem sokat

alkudozott: csokoládét kért – Terry's márkájú, narancsízű

csokoládégolyókat –, néhány üveg jóféle meursault-i bort és a

Private Eye című élclap legutóbbi három számát. Azt mondta,

alapvetően azért, hogy ne feledkezzen meg a kinti világról – és

cserébe megoldja neki a rejtvényt. Kennedy hallotta, hogy remeg a

hangja a buzgalomtól, amitől az lett a benyomása, hogy Gassan

akkor is ráállt volna, ha minden pontban elutasítja őt.

– Igen, őrmester – mondta Gassan, némi ingerültséggel a

hangjában. – Lefordított egy evangéliumot egy másik evangéliumra.

De nyilvánvalóan nem voltam elég világos. Stuart valami olyat tett,

ami… igen figyelemreméltó, sőt szinte hihetetlen. És ha a

mellékhatások között nem szerepelt volna, hogy most én is halott

lennék ahelyett, hogy csupán itt vagyok Crewe-ban, teljes szívemből

azt kívánnám, bárcsak igent mondtam volna, amikor Stuart szólt

nekem. Sőt ha nem tartanék ugyanezektől a mellékhatásoktól, már

elrohantam volna a telefonkönyvemben szereplő összes folyóirathoz,

hogy tartsák szabadon a legközelebbi szám címlapját. Nem mintha

hozzáférnék a telefonkönyvemhez ezen az isten háta mögötti helyen,

de nem baj, mert úgyse telefonálhatok.

Mintha a szigorú biztonsági őrizetről való panaszkodás Gassan

eszébe juttatta volna, hogy most éppen nem érzékeli azt, felállt,

odament az ajtóhoz és kinyitotta. Odakint egy egykedvű közrendőr

ücsörgött, és tiszteletteljesen biccentett a professzornak, aki szó

nélkül ismét becsukta az ajtót.

– Talán jobb volna halottnak lenni – mormogta Gassan, mintegy

magának. – Halott, híres és fontos. Vajon az vonzóbb, mint ez a

bizonytalan ideig tartó szünet? Nem tudom.

– Tanár úr, tudom, hogy ez az egész nagyon kellemetlenül érinti

önt. De, mint azt bizonyára tudja, még mindig nyomozunk az

ügyben. És minél többet tud mondani nekem, annál nagyobb az

esélye, hogy le tudjuk zárni, és az élete visszatérhet a megszokott

kerékvágásba.

– Az hatalmas vigasz lenne, de ez sajnos egy hatalmas, cégéres

baromság – mondta Gassan csípősen, és mélységes megvetéssel

nézett Kennedyre. – Ezek az emberek úgy jönnek-mennek, ahogy

kedvük tartja, és azt ölik meg, akit kedvük tartja. Én csak azért

vagyok még életben, mert amikor ennek volt még jelentősége, nemet

mondtam Barlow-nak, és ezért úgy szerepelek valahol a nagy

kőtábláikon, mint akit figyelmen kívül lehet hagyni. Isten

irgalmazzon nekem, ha egyszer meggondolják magukat.

– Nem mindenhatók – mondta Kennedy. A professzor fatalizmusa

feldühítette, sőt undorodott is tőle egy kicsit, de igyekezett, hogy ez

ne látsszon az arcán és ne hallatsszon a hangján.

– Könnyen megeshet, hogy azok. Él még valaki azok közül,

akikkel végezni akartak?

– Én. Azt hiszem, velem végezni akartak – felelte Kennedy. És

persze Tillman, de őt nem szerette volna megemlíteni ebben a

beszélgetésben.

– Minden tiszteletem az öné, de ezek tudósokat ölnek. Olyanokat,

akik tudják és értik a dolgokat. Csak akkor vesződnek a

magafajtával, amikor véletlenül az útjukba kerül.

– Én éppen megint erre készülök. És ismétlem, minél többet tud

mondani nekem, annál nagyobb lesz az esélye, hogy megtalálom és

felelősségre vonom őket – válaszolta Kennedy zordan. Ennél nem

akart tovább menni, csak a kegyetlensége késztette arra, hogy

folytassa. Önkéntelenül is bosszantotta az a vonal, amit Gassan vont

az értő emberek meg a lassú észjárású, gürcölő zsaruk közé. –

Ezenkívül egyetlen alternatíva van, tanár úr, mégpedig az, hogy az

élete hátralevő részét efféle helyeken tölti, és rejtőzködik a megtorlás

elől, amely talán nem is fenyegeti. Mint Salman Rushdie vagy

Roberto Saviano; kivéve hogy ők azért rejtőzködnek, mert valami

olyat írtak, ami nagy hatással volt a világra. Magának még ennyi

vigasza sem lenne.

Hirtelen elhallgatott. Gassan félig döbbenten, félig csodálkozva

bámult rá. Kennedy egy pillanatig azt hitte, hogy ki fog viharzani a

szobából, és visszavonul a csigaházába, ahogy Tillman is tette (igaz,

neki sokkal jobb oka volt rá), és hagyja, hadd próbálja kitalálni az

egészet egyedül.

A professzor azonban bólintott, majd lebilincselő nyugalommal,

sőt szinte alázattal jött vissza, és ült le vele szemben.

– Igaza van. Ha jelentéktelen vagyok, azt csak magamnak

köszönhetem. Nincs miért panaszkodnom. És végül így is, úgy is a

folyamat része leszek, ugyebár. A legkevesebb, amit tehetek, hogy

ellátom Stuart Barlow írnokának a feladatait, ha már

visszautasítottam az összes ragyogóbb szerepet, amit felkínáltak.

Rajta, őrmester, csak tessék. Kérdezzen ki. Hallgasson ki. Kínozzon

és alázzon meg. Akár meg is verhet, ha akar. Abban legalább lenne

valami újszerű. Igen. Barlow lefordított egy evangéliumot egy

evangéliumra. Miután a tudósoknak ez ötszáz év alatt nem sikerült.

– De ez az új evangélium – kérdezte Kennedy, miután hangosan

kifújta a levegőt –, amit Barlow talált, amikor megfejtette a

Rum-kódexet, ez olyan, amelyet azelőtt nem ismertek?

– Pontosan. Egyedülálló. Egy eleddig felfedezetlen evangélium,

ami valószínűleg a Krisztus utáni I. századból származik.

– Ezt honnan tudja megállapítani? A Rum-kódex középkori.

– A Rum-kódex maga is csak egy fordítás, amint azt már tudja.

Amikor Stuart keresni kezdte az irat forrását, amiből fordították,

először a legkorábbi kódexeket nézte meg és azokat a tekercseket,

amelyek közvetlenül azok előtt keletkeztek, a Nag-Hammádi-i

iratokat és a Rylands-papiruszokat. És egy olyan rejtjelkulcsot

alkalmazott, aminek az apró, keserves nehézségeket okozó töredékeit

már észrevette a holt-tengeri tekercsekben. Rengeteg minden volt,

amiből kiindulhatott. Az ő problémája valójában a bőség zavara volt.

Nézze csak. Látott már ilyesmit azelőtt?

Kinyitotta a jegyzetfüzetet és belelapozott, aztán Kennedy felé

fordította, aki egy rövid, tételes listát látott maga előtt.

P52

P75

NH II-l, III-l, IV-1

Eg2

B66, 75

C45

– Igen. Egy fénykép hátuljára volt írva, amit Stuart Barlow a

padló alá rejtett az irodájában. Mit jelent?

– Ezek a betűk és számok különféle tekercsek és kódexek konkrét

helyeinek a rövidítései – felelte Gassan, miután ismét becsukta a

jegyzetfüzetet, mintha kellemetlen lenne neki mással is megosztani a

tartalmát annak ellenére, hogy azt ígérte, mindent felfed Kennedy

előtt. – A P előtag a Rylands-, a B a Bodmer-, a C a Chester Beatty,

az Eg pedig az Egerton-papiruszokat jelöli. Az NH természetesen

Nag-Hammádi. Úgy vélem, ki tudja találni, mi a közös ezekben a

konkrét papiruszokban. Vagy többet tulajdonítok magának, mint

amennyit kéne?

– Mindegyik János evangéliumának a korai másolata –

kockáztatta meg Kennedy, miután eszébe jutott a Rum-kódex.

– Pontosan. János evangéliumának, vagy egyes esetekben János

titkos könyvének, amely egy ahhoz kapcsolódó szöveg. Némelyik az

egészet tartalmazza, némelyik csak töredékeket, és van olyan is,

amelyik nagyon töredékes, de mindegyiken János evangéliuma van.

Nem tudjuk, hogy a Barlow által átnézett tekercsek közül végül is

melyikről derült ki, hogy az volna a Rum-kódex forrása, de arra

következtethetünk, hogy János evangéliumának egy olyan teljes,

vagy majdnem teljes másolata volt, amely az időszámításunk szerinti

I. század végéről vagy II. század elejéről származik.

– Na most összekavarodtam – ismerte be Kennedy. – Hogyan

jutunk el János evangéliumától ehhez a másik szöveghez?

– Természetesen egy rejtjel segítségével – adta meg Gassan kurtán

a nyilvánvaló választ. – És ez volt tulajdonképpen Barlow

munkájának a lényege, a felfedezésének a veleje.

Kennedy azon gondolkodott, hogyan tudná másképpen

megfogalmazni ugyanazt a kérdést. Azt ugyanis tudta, hogy egy

rejtjel; ő azt szerette volna megérteni, hogyan működik ez a rejtjel, és

egész egyszerűen azt akarta tudni, hogy mit hogyan rejtjeleztek.

Gassan látta, hogy habozik, és felsóhajtott.

– Hát jó. Kezdjük az elejéről. Őrmester, úgy hiszem, amikor

először beszéltünk, elmagyaráztam önnek, hogy a kódex egy több

részből álló szöveg.

– Azt mondta, hogy egyetlen kódexben akár két-három különálló

könyv vagy irat is lehet.

– Pontosan. Az ókori világban nem létezett egy üzenet

csorbítatlanságának vagy különállóságának a fogalma. A papirusz

készítése sokba került, és kevés volt belőle, úgyhogy az ember

felhasználta mind, amije volt. És ha ez azzal járt, hogy egymáshoz

nem illő dolgok kerültek egymás mellé, például egy platóni dialógus

meg egy bibliai traktátus, akkor is különösebb lelkifurdalás nélkül

egymás után írták őket. Valószínűleg még helyet sem hagytak ki

köztük, hanem az egyik irat után vagy alatt mindjárt kezdték írni a

következőt. Amikor aztán a tudósok megnézték a Rum-kódexet,

valami ilyesmit találtak ott is. Rajta van az egész János evangéliuma,

aztán hét vers egy másik evangéliumból. Kézenfekvőnek tűnt a

feltételezés, hogy valaki megnézett egy arámi kódexet, és elkezdte

fordítani az elejétől fogva, aztán addig folytatta, amíg valamilyen

oknál fogva félbeszakították.

– Értem.

– De most tegyük fel, hogy a két szöveget, illetve az egy szöveget

és a másik, apró töredéket valami okból rakták egymás mellé.

Amikor az ember egy anagrammát old meg, van, hogy leírja az

eredeti változatot, és miközben megoldja, kihúzogatja a betűket.

Hasonló a helyzet, ha valaki egy rejtjelezett üzenettel találja magát

szembe: először esetleg leírja a rejtjelt, utána pedig a megfejtett

üzenetet.

– Szóval a János evangéliuma volt a rejtjel?

– A János evangéliumának egy bizonyos másolata. Ahogy

mondtam, nem tudtam megállapítani, melyik. Aki leírta a

Rum-kódexet, a János evangéliumának ezt az írott másolatát

választotta, és elmondták neki, hogy működik a kód, vagy pedig

sikerült megfejtenie egyedül. Ez a férfi, mert majdnem bizonyos,

hogy férfi volt, leírta a teljes, eredeti szöveget, aztán elkezdte

megfejteni az üzenetet és letisztázni a rejtjelezett szöveget. De a

munkát vesződségesnek találta: még úgy is, hogy tudta, amit tudott,

mindössze hét verset sikerült megfejtenie, aztán abbahagyta. Vagy az

is éppoly könnyen megeshet, hogy egy másik papírlapon folytatta. És

mivel elmulasztotta leírni a rejtjelkulcsot, az üzenet többi része

elveszett.

– Értem.

– Nagyon örülök. Ezt követően évszázadokig nem történt semmi

változás. De aztán jött Stuart Barlow, aki valami nyomra vezető jel

vagy valami logikai bakugrás vagy egy megérzés ösztökélésére igen

alaposan kezdte vizsgálni a Nag-Hammádi-i szövegeket meg a többi,

régi iratot, és megtalálta a János evangéliumának megfelelő

változatát. Ezenkívül talált magán a papiruszon valamiféle

behelyettesítési rejtjelt, ami a szabványos betűformák szövevényes,

szinte láthatatlan variációiból állt. Egy másik, rejtjelezett üzenetet is

talált ugyanazokban a szimbólumokban: a szemmel látható

evangélium mögé elrejtett evangéliumot.

Gassan felállt és odament az ablakhoz. Nyugtalanul nézett ki rajta,

habár semmi látnivaló nem volt odakint: az ablak egy világítóaknára

nézett, ami az épületen belül helyezkedett el, a falai téglából voltak,

és minden oldala két és fél méter széles volt. Kennedy várt egy-két

percet, aztán csatlakozott hozzá. Tudta, mennyire idegesíti Gassant

kényszerű remetesége, és közben mennyire retteg attól, hogy ha

felveszi a Rum-kódexszel foglalkozó projekt szálait, őt is megfertőzi

az átok. Kennedy szerette volna megnyugtatni, de a vigasz, amelyet

nyújtani tudott, az is kétségbeejtő volt: miután a Galambdúc tanyát

eltörölték a föld színéről, és Josh Combes égőáldozattá vált, Michael

Brand visszatért az odújába, ahol rendes körülmények között lakott.

Ők most valószínűleg egész egyszerűen azért vannak biztonságban,

mert nem jelentenek neki hitelt érdemlő veszélyt.

– Szóval a papiruszon lévő mindegyik betű és szimbólum

valójában két betű volt? – kérdezte, közben a semmit bámulva,

akárcsak Gassan.

– Lényegében igen. Mindegyik betűnek megvolt a szokásos

jelentése, de volt egy rejtjeles jelentése is – felelte. Nem nézett rá, de

kezdetben fásult hangja kissé felélénkült, amikor a szakmai

részleteket kezdte magyarázni. – A rejtjel két, teljesen metatextuális

jegy kombinációját használja. Az egyik a betűk írásakor az

íróvesszővel a papírra vetett további vonások száma. Például az

arámi „hé” betűt – mondta, és közben belerajzolta az ablakon

lecsapódott párába – jellemzően két vonással rajzolják: az egyik egy

vízszintes vonalból, majd egy hegyes szögben lefelé kanyarodó

görbületből áll, a másik pedig egy különálló, lefelé irányuló vonás.

Ez ugyebár két mozdulat az ecsettel vagy az íróvesszővel. De amikor

az írnok az összetett vonást veti papírra, egyszer, vagy akár kétszer is

felemelheti közben az íróeszközt. Ugyanakkor egyetlen, folytonos

alakzatként is leírhatja a nélkül, hogy egyszer is felemelné az ecsetet.

Így a betűnek három változata lesz. Hasonlóképpen a második vonás

is leírható egy, de két mozdulattal is, az íróeszközt ugyanis meg lehet

pihentetni félúton, a vonalat így enyhén megvastagítva. Ebből már

kétszer három, azaz hat változat jön ki.

A másik jegy az egy betűn belüli vonások egymáshoz viszonyított

hossza. Ez durván lehet rövid, közepes és hosszú. A „hé” betű esetén

a különálló vonást az írnok jellemzően mindkét irányban egy kicsit

továbbhúzza az összetett vonás vízszintes és függőleges szárainál. De

megteheti azt is, hogy pontosan addig húzza, meg azt is, hogy

rövidebbre veszi, és a vonás nem ér el a vízszintes és a függőleges

szárakig. A betűnek így már legalább tizennyolc különböző változata

van, de valójában minden bizonnyal még ennél is több, mivel a

viszonylagos hossz kódként való használata maga után vonja a betű

egyik és másik jegye, vagy esetleg az egyes betűk és szomszédjaik

közti viszonylagos távolság használatát.

– És mindegyik ilyen… változat, ahogy ön nevezi őket… – kezdte

Kennedy, belegondolva a kissé szédítő lehetőségbe, és minden

erejével azon igyekezve, hogy fogást találjon rajta.

– …a rejtjelkulcsban egy másik szimbólumnak felel meg. Szóval

ez a „hé” lehet aztán gámal, dálat vagy zajin. A forrásszövegben

továbbra is „hé” betűnek olvasnák, de a megfejtett szövegben valami

teljesen más állna helyette.

– Miért tenne bárki ilyesmit? – kérdezte Kennedy. – Egy

evangélium nem a vallás igéjét lenne hivatott terjeszteni? Ha

rejtegetni kell, éppen a lényeg veszik el, nem?

– Sok szteganografikus szöveg, azaz titkos üzenet létezett abban

az időszakban, őrmester – horkant fel Gassan. – A kora keresztény

szekták hadban álltak egymással, és gyakran a helyi vezetéssel is.

Minden okuk megvolt titkosítani az üzeneteiket.

– De ha egy keresztény üzenetet egy másik mögé rejtenek el…

– …az ugyebár leginkább arra utal, hogy a keresztények, vagy

talán a keresztények egy bizonyos csoportja volt a célközönség. Egy

ilyen rejtjel segítségével egyszerre lehetett elrejteni és széles körben

terjeszteni egy evangéliumot. Az olvasók pedig anélkül vihették az

üzenetet egyik helyről a másikra, hogy folyton hátra kellett volna

tekintgetniük, nem követik-e őket. Hiszen ha valaki belenézett a

szövegbe, nem látott mást, csak János evangéliumát, ami kanonikus,

és semmi kifogásolnivaló nincs benne.

– Míg a titkos üzenet eretnekség?

– Bizton állíthatjuk, őrmester, hogy a titkos üzenet az elképzelhető

legnagyobb fokú, lélegzetelállító eretnekség.

– De akkor mi a fene ez az üzenet?

– Hát nem olvasta? – kérdezte elborzadva és méltatlankodva

Gassan, miután végre megfordult, és már nem az ablakon nézett

kifelé.

– Olvastam néhány részt abból, amit már rendes szöveggé

alakítottak, de semmi különöset nem találtam bennük.

Legnagyobbrészt mindössze Jézus beszélt a tanítványaihoz. De nem

ismertem ki magam a fájlok között, mert túl sok volt belőlük, és úgy

tűnt, hogy mind megvan vagy száz oldal.

Gassan habozott: küzdött benne a nemtetszés, hogy rövid

összefoglalást kérnek tőle, meg a vágy, hogy kiálljon egy hordóra és

szónokoljon, de a harc hamar eldőlt.

– Maga azokat az embereket üldözi, akik megölték Barlow-t,

Catherine Hurtöt és a többieket, nem?

– De igen.

– Akkor úgy vélem, nem árt tudnia, hogy mivel áll szemben. De

úgyis veszíteni fog. Ezt valószínűleg jobb, ha előre tisztázzuk.

– Köszönöm, tanár úr. Már úgy értem, azt, hogy megszavazta

nekem a bizalmat.

– Higgyen nekem, őrmester, azt kívánom, bárcsak másképp lenne.

Ha le lehetne győzni őket, én is újra olyan életet élhetnék, ami méltó

az „élet” elnevezésre. De hát, persze, ha le lehetne győzni őket… –

kezdte, majd visszament a szoba közepére, megérintette a fekete

jegyzetfüzet borítóját, aztán meg az asztalt, mintha meg akarna

bizonyosodni, hogy a szavak és a világ még ott vannak, ahol hagyta

őket.

– Ha le lehetne őket győzni?

– Hát akkor – nézett körbe reményvesztett tekintettel – már nem

léteznének, ugyebár? Annyi évszázad telt el azóta. Ha bármi

elképzelhető módon sebezhetők lennének, valaki már legyőzte volna

őket.

41

Gayle seriff másnap reggel kilenckor felvette Kennedyt a szálloda

előtt. Előző este rendőrautóval vitte haza őt, ma reggel viszont egy

olyan kocsival jött, amely csak kicsivel volt kisebb egy focipályánál,

és színvilágát két alapárnyalat, az égszínkék és a rozsdabarna uralta

egyenlő arányban. A karosszériában helyenként valódi lyukak voltak.

– Még soha nem hagyott cserben, őrmester – biztosította őt

komolyan Gayle arról, hogy az autó elviszi őket úti céljukig, amikor

meglátta Kennedy kétkedő arckifejezését. – Ha lenne elég hely a

temetőben, azt hiszem, az lenne a kívánságom, hogy ebben

temessenek majd el.

A táj errefelé laposabb volt és kevésbé megkapó, mint a Colorado

partja mentén, de Kennedy ugyanazokat a roppant méreteket

érzékelte, miközben kihajtottak Peasonből a 93-as autópályán. Tőlük

jobbra, a távolban hegyek tornyosultak, mint valami sziklaközönség

egy bolygóméretű amfiteátrumban. Balra a látóhatár egyetlen,

tökéletes görbét alkotott. A 93-as országút alkotta a választóvonalat,

mintha az ember rendezte volna el a tájat úgy, mint amikor Isten

elválasztotta a boltozat alatt lévő vizeket a boltozat felett lévő

vizektől. Az út nagy részén nem láttak más autót a sajátjukon kívül.

Santa Claus városa azonban jól mutatta az emberi törekvések

mögött meghúzódó álpátoszt. Gayle elmesélte, hogy Santa Clausnak

a fénykorában tízezer lakosa volt; most azonban nem volt több egy

Disney-rajzfilm negédes házikóinak a csoportjánál, amelyet lassan

visszakövetel a sivatag. Az épületeket úgy festették be, hogy

mézeskalács házaknak nézzenek ki: piros-fehér csíkos falak,

selyemcukor-rózsaszín frízek meg élénkzöld, lekerekített tetejű

spaletták, amiket nyitott helyzetben rögzítettek; és az egész kezdett

romba dőlni. Egy leprás Mikulás sandított le az egyik tornácról,

amelynek a korlátja ferdén lógott, mintha valami összetört emberi

bordázat lenne. Itt-ott, a düledező épületek között egy kopott sínpár

és néhány megmaradt talpfa volt látható, ami a jelek szerint azért

készült, hogy kiszolgáljon egy gyerekeknek való piros mozdonyt,

ami most egy ház oldalának dőlve állt: örökre kifogyott a gőzből, és

vágánykotróját félig betemette a homok.

Az utca két végén egy-egy tökéletesen karbantartott hirdetőtábla

állt. A déli tábla számítógépeket reklámozott, az északi pedig, amire

a leprás Mikulás bámult ocsmány vigyorával,

inkontinencia-betéteket. Gayle seriff arrafelé mutatott, ahol – kicsivel

az északi táblán túl – kis, alumíniumvázas raktárépületek rövid sora

állt, mint arányosan lekicsinyített repülőgéphangárok.

– A harmadik a miénk, őrmester. Hacsak nem akar odamenni a

Mikuláshoz, hogy elmondja neki, mit szeretne kapni karácsonyra.

– Amit minden lány akar – mondta Kennedy, folytatva a

tréfálkozást. – Egy pónit és egy Barbie babát. Meg békét a világban.

– Lám-lám – mondta Gayle, miközben előrement. – Azt hiszem, a

kisöreg magára kacsintott, amikor a kívánságait mondta, úgyhogy

valószínűleg most már csak ki kell várni a karácsonyt. Na, lássuk,

miket tároltunk el itt.

Elővette az övén lógó súlyos kulcscsomót, és lassan, gondosan

válogatni kezdett a kulcsok között, majd végül kiválasztott egy nagy,

üreges szárú rézkulcsot és beillesztette a tökéletes kört formázó

kulcslyukba. Nem fordította el, csak benyomta, aztán újra kihúzta.

Két, különböző magasságú fémes hang csendült fel, majd Gayle

oldalra lökte a fém tolóajtót. Egy sötét helyre léptek be, ahol olyan

nagy volt a forróság, mint egy kemencében.

– Van légkondi – mondta Gayle, miközben a közvetlenül az ajtó

melletti falon lévő kapcsolókkal babrált –, de kell egy kis idő, amíg

lehűti.

– Nem baj.

Amikor a lámpák vibrálva felgyulladtak, Kennedy beljebb ment a

tágas, egybefüggő térbe, amely lényegében egyetlen raktárhelyiség

volt, amit hosszú fémpolcokkal folyosókra osztottak. A tér hozzá

közelebb eső végén egy íróasztalt látott, amin két A4-es mappa volt,

egy kék meg egy piros.

A polcok tele voltak dobozokkal, amiket kétségkívül nagy

tételben vásároltak az EZ-STACK raktározási és tárolási megoldásokat

kínáló cégtől, amelynek az emblémáját viselték. Mindegyik

doboznak volt egy száma is. Gayle kinyitotta a felső, kék dossziét,

hogy megmutassa neki a listát, amelyen minden rajta volt. Aztán

odalapozott a „B” betűhöz, és az ujját végighúzta a bal oldali

margón.

– Michael Brand, Michael Brand, Michael Brand – mormogta. –

Megvan. A 161-es számú doboz.

A dobozokat szép sorban rakták a polcokra, és mindegyik ott volt

a maga helyén, úgyhogy a 161-es megkeresése mindössze abból állt,

hogy Gayle odasétált a második folyosó megfelelő helyére és levette

a polcról. Odavitte az íróasztalhoz és letette.

– Tessék, őrmester, szolgálja ki magát – biccentett. Kennedy

levette a doboz tetejét és belenézett.

Mindent külön zacskóba tettek. A legtöbb dolog valami ruhadarab

volt: ing, nadrág, kabát, alsónadrág és zokni. A közönséges

nejlonzacskóba burkolva első pillantásra úgy néztek ki, mint amik

épp most érkeztek vissza a tisztítóból. A tisztító azonban nem végzett

valami jó munkát, mert szinte minden ruhán piros-fekete vérfoltok

maradtak itt-ott.

A doboz alján, a tönkrement ruhák alatt volt még egy-két tárgy

elszórva. Egy pénztári blokk, aminek az egyik sarkán szintén

piros-barna folt éktelenkedett: egy újság meg egy csomag rágógumi

szerepelt rajta, amiért készpénzben fizettek a Los Angeles-i repülőtér

egyik újságosbódéjánál. Egy fekete műanyag fésű. Egy pénztárca,

amit már kiürítettek. Egy különálló zacskó, benne a bankjegyek és az

érmék, amiket a pénztárcában találtak: mindösszesen 89,67 dollár.

Egy felbontott zsebkendős csomag. Egy félig már üres levél fahéjízű

rágógumi, feltehetőleg az, amelyik a pénztári blokkon is szerepelt. És

ennyi: ez volt Michael Brand összes világi java.

– Hol az útlevél? – kérdezte Kennedy. Nem táplált vérmes

reményeket, de ez még azt a keveset is szétfoszlatta.

– A járatról származó holmik nagy területen szóródtak szét,

őrmester, ráadásul a sivatagban. Nagy valószínűséggel még mindig

ott van valahol, hacsak valaki meg nem találta és be nem adta egy

közeli rendőrőrsre, vagy meg nem tartotta emléktárgy gyanánt, vagy

el nem adta valakinek. De amikor felszállt a gépre, beszkennelték,

úgyhogy az útlevélben lévő információ benne van a nyilvántartásban.

– Tudom. Nem is annyira magára az útlevélre gondoltam.

– Hanem a csomagellenőrző-szelvényre?

– Igen, arra.

– Már leellenőriztük a járat rakományjegyzéke alapján, amit a

légitársaság küldött nekünk. Brand nem vitt fel táskát a fedélzetre, és

semmilyen poggyászt nem adott fel.

Gayle engedélyével Kennedy kesztyűt húzott, és átnézte a

csalódást okozó zsákmányt. Megfordította a pénztári blokkot, és

megbizonyosodott róla, hogy nincs semmi az átellenes oldalon: se

titkos üzenet, se egy talányos lista. Belekotort a pénztárcába, hátha

talál egy papírcetlit, amit nem vettek észre, vagy valami feliratot,

jelzést magán a bőrön; vagy hátha valahol ki volt szakadva a bélés,

ahol elrejthettek valamit. De semmi.

Az egyik egydolláros bankót viszont megjelölték: valaki három

párhuzamos vonalat húzott piros filccel a bankjegy felső oldalának a

közepéről a jobb sarkába. Mintha megpróbálták volna áthúzni

Benjámin Franklin arcát, de elvétették volna. Kennedy egy kis ideig

törte a fejét, vajon mi lehet az, aztán feladta.

– És az a holmi, amit nem tudtak senkivel se összepárosítani?

– Abból elég sok van, rengeteg doboznyi. A legutolsó folyosó

nagy részén csak az van. Jó hat-hétezer tételről van szó. Nem hiszem,

hogy beleférne a napba az egész átvizsgálása.

– Van róla lista?

– Mi sem természetesebb. Az a másik dosszié, a piros.

Kennedy átolvasta a listát, hátha talál valami nagyon szembeötlőt.

Számos dolog volt, amin egy pillanatra, vagy olykor valamivel

többre is elidőzött a tekintete: üvegből készült egyszarvú egy

darabja; medál, rajta koponya és marihuánalevél; az amerikai

lobogó motívumaival díszített műpénisz. De honnan tudhatná, mi volt

Michael Brandnél, és hogy az mit jelenthetett neki? Fontosabb volt

viszont, hogy vagy három tucat mobiltelefon tulajdonosát nem

azonosították – de amikor ahhoz az oldalhoz ért és felnézett Gayle

seriffre, az már rázta a fejét, mielőtt Kennedy megfogalmazhatta

volna a kérdést.

– Nem engedhetem meg, hogy bekapcsolja őket, őrmester.

Engedély nélkül törvénybe ütköző, azt meg semmi szín alatt nem

tudnék szerezni alapos gyanú híján. Az pedig igazából senki ellen

nem merül fel, még a maga Michael Brandje ellen sem, ha jobban

megnézzük.

– Valóban nem – értett egyet Kennedy vonakodva. – Ennek a

nagy része inkább zsigeri megérzés, semmi több.

– És a zsigeri megérzés jó, egy rossz szót sem hinnék el róla.

Viszont korlátozza a hatásköröm, ha érti, mire gondolok. Van, amit

megtehetek, és van, amit nem.

Kennedy majdnem felnevetett. Mintha magát hallotta volna,

mielőtt találkozott Tillmannel, és olyan mélyen belegázolt ebbe a

mocsárba, hogy már nem látta a szárazföldet. Végül mindössze

annyit mondott, hogy teljesen megérti, miközben még mindig a

kezében tartotta a Michael Brand készpénzét tartalmazó

nejlonzacskót.

– Mondja, seriff – mutatta fel Gayle-nek a bizonyítékos tasakot –,

kaphatnék egy fénymásolatot erről az egydolláros bankjegyről? Azt,

amelyiken a piros csíkok vannak?

– Persze. Akár most is magunkkal vihetjük a városba, csak

beírom. Connie le tudja másolni magának, amíg átmegyünk a

hullaházba. Miért, lát valamit azokban a vonalakban?

– Lehet, hogy valami rejtjel. Úgy tűnik, hogy azok, akikkel

dolgunk van, kedvelik a rejtjeleket. Persze könnyen lehet, sőt az a

legvalószínűbb, hogy nem jelent semmit. De szeretnék gondolkodni

rajta.

Gayle ünnepélyesen kitöltött egy formanyomtatványt, amit az

íróasztal legfelső fiókjából vett ki, és a második fiókban lévő apró

lyukasztóval lyukakat bélyegzett bele. Aztán – épp amikor az

erőlködő légkondicionáló kezdte volna lehűteni a nagy

repülőgéphangár túlhevült levegőjét – ismét kiléptek a sivatagba.

42

– Szóval mit mondana, ha azt kérdezném, kik a nagy gazemberek a

Bibliában? – kérdezte professzor Gassan. Úgy állt az asztalnál,

mintha egy pulpitus lenne, habár csak ők ketten voltak a szobában. A

régi szokásokat nehezen veti le az ember, vagy talán csak ez volt az

egyik mód, ahogy meghatározta a helyiségben egymáshoz

viszonyított helyzetüket.

Kennedynek még kevésbé volt kedve egy bibliaórához, mint az

első alkalommal, amikor beszéltek. A professzor felcsillanó szeme

nagyjából olyan nyomasztólag hatott a kedélyére, mint ahogy egy

kígyó tekintete megbénít egy nyulat. De azt gyanította, talán csak így

tudja rávenni Gassant, hogy elmondja neki, amit tudni akart – és

Gassan meg csak így tud tovább élni a félelmei és belső lelki tusái

ellenére.

– Káin – kockáztatta meg. – Júdás. Poncius Pilátus. Vagy

törzsekre gondolt, mint például azok, akik nem tudták kimondani,

hogy „sibbólet”?

– Nem, egyénekre gondoltam, és biztos voltam benne, hogy

bárkiket is említ, Káin és Júdás köztük lesz. Azt hiszem, a legtöbben

ezt a két nevet hoznák fel. A legtöbben, vagyis azok, akik a

gnosztikus hagyományon kívül állnak. Gondolom, hallott már a

gnosztikusokról – nézett rá mereven, jelezve, hogy Kennedy

türelmetlensége ellenére a maga módján tér a lényegre.

– Kora keresztény szekta. Stuart Barlow őket akarta

tanulmányozni a könyvében, amelyikből aztán kinőtt a Rum-kódex

kutatása.

– Pontosan. De mondjuk inkább, hogy szekták, többes számban,

mert sok volt belőlük, és voltak olyan hittételek, amelyeket mind

osztottak. A gnosztikusok valami ellenében határozták meg magukat.

Vallási szélsőségesek voltak, már jóval Krisztus eljövetele előtt: ő

csak új célt és lendületet adott nekik. Magukévá tették Jézus

tanításait, mert Jézus hajlandó volt bajt zúdítani a saját fejére.

Bizonyára úgy érezték, találtak egy szellemi vezetőt, aki olyan, mint

ők.

A gnosztikusok abból a feltevésből indultak ki, hogy a Biblia nagy

része, sőt igazából az egész Biblia, ahogy az az utókor számára

fennmaradt, teljes badarság. Olyan emberek firkálmánya, akik

igazából nem értették meg a csodákat, amelyeknek a tanúi voltak. A

„gnosztikus” szó görög eredetű, a „gnózis” szóból származik, amely

tudást jelent. Ezek a szekták úgy hitték, hogy létezik egy rejtett

igazság minden, a világ és az ige mögött. Amikor Isten az emberhez

szólt, Ádámhoz, Mózeshez, vagy később az újszövetségi

prófétákhoz, mint például Keresztelő Szent Jánoshoz, soha,

semmikor nem mondott nekik egyszerű, egyértelmű igazságokat,

mert a világegyetem nem egy egyszerű hely, az igazság pedig

összetett dolog, amit el kell rejteni, hogy az átlagemberek ne lássák

és ne hallják.

– Amikor azt mondja, „rejtett igazság”, rejtjelekről beszél? Ez a

lényeg? – kérdezte Kennedy. Amikor a hallgatóság félbeszakította,

Gassan szigorúan felvonta a szemöldökét.

– A lényeg az, őrmester – felelte Gassan némi támadó éllel a

hangjában –, hogy azok, akik megölték a társát és Stuart Barlow

csapatát, nem osztják a maga világnézetét. Próbálom lehetővé tenni

önnek, hogy olyannak lássa őket, amilyenek, és ne torzítsa el a róluk

alkotott képét a saját értékrendje. Nem a szó szoros értelmében vett

rejtjelekről beszélek. Az csak egy kis rész. A gnosztikusok

használtak rejtjeleket, és a Barlow által talált rejtjelt egyértelműen

ebben a kontextusban kell értelmezni. De ezek az emberek a

teremtett világ egészét egyetlen, roppant nagy, titkos üzenetnek

tekintették. Úgy hitték, hogy Isten akarata és igéje más dolgokban

fejeződik ki, és hogy a legtöbb szent szöveg pusztán… esetlen

közelítés ahhoz az üzenethez, amelynek a megértésére az emberek

nagy része soha nem lesz képes.

Azért mesélem ezt el magának, mert amit ezután fogok mondani,

az furcsának hangozna anélkül, hogy mindezt előrebocsátanám. A

gnosztikus hagyományban a Biblia hősei és gazemberei nem

ugyanazok, mint akiket rendszerint annak tekintünk.

– Ők azt gondolják, hogy Jézus átállt a sötét oldalra?

– Nem, a gnosztikus hagyomány nagyon jóindulatú Jézussal.

Nekik Istennel van gondjuk – felelte Gassan. Kennedy elmosolyodott

és vállat vont: akkor szabad a gazda. – A gnosztikus szekták úgy

hitték, hogy világunk alkotója és uralkodója, akit rendszerint a

legtökéletesebb istenként és minden jóság forrásaként imádnak,

valójában egy sokkal alantasabb, bűnös lény volt, aki Jaldabaot

néven is ismert. Az igazi isten pedig valahol másutt van, jóval

érzékelésünk és létezésünk síkja felett.

– Várjon – szállt vitába Kennedy. – Ha ezek a gnosztikusok

lázadó keresztények vagy zsidók voltak, vagy mik, akkor hinniük

kellett abban, hogy Isten teremtette a világot. Hiszen ez ott áll a

Bibliában, még akkor is, ha az ember nem jut túl az első fejezeten.

– Természetesen valamilyen isten teremtette a világot. De melyik?

Ne feledje, ezek olyanok, akik azzal kérkednek, hogy olvasnak a

sorok között, és megtalálják azokat az üzeneteket, amelyeket a

tudatlanok nem vesznek észre. Az ő tanításaik szerint a

legtökéletesebb Isten a felsőbbrendű jóság és tisztaság

megtestesítője, aki maga nem a teremtett dolgok világegyetemében

lakik. Ezt a világegyetemet, azaz a miénket nagy erejű lények lakják,

akik a legtökéletesebb Istenhez képest olyanok, mint a hangyák, de

számunkra azért isteneknek látszanak. A Földet az egyik ilyen lény

teremtette, akármilyen elnevezés mellett dönt is az ember. És nagy

örömmel tart igényt az imádatunkra, habár a gnosztikusok véleménye

szerint nem érdemli meg.

– Miért nem?

– Mit miért nem, őrmester? Kérem, hogy teljes mondatokban

tegye fel a kérdéseit.

Kennedy a fogát csikorgatta; egyáltalán nem élvezte a dolgot. A

meggyilkolt férfiak és nők nyomának nem egy tanterembe kéne

vezetnie, különösen nem egy olyanba, ahol az embernek fel kell

tennie a kezét, és csak úgy kaphat szót.

– A világot teremtő isten miért nem érdemli meg, hogy imádják?

– kérdezte fagyosan.

– Mert olyan szörnyen elfuserálta. Mert megteremtette a gonoszt,

a betegségeket, a szegénységet meg az éhezést, de ő hozta létre az

évszakok tökéletlen egyensúlyát is, ami miatt vagy a hőségtől halunk

meg, vagy a túl nagy hidegtől; megteremtette az árvizet, a tüzet, a

ragályokat meg az összes többit. Őszintén szólva a gnosztikusok úgy

gondolták, hogy a világ összecsapott munka, és nem szerették volna

vállon veregetni a teremtőjét, meg azt mondani neki, hogy milyen

csodálatos. Ők messzebbre, a tökéletesség távoli szférájára

tekintettek, amelyet némelyikük néha, amikor egyáltalán

beszennyezték azzal, hogy néven nevezték, úgy hívott: Barbéló

birodalma.

Ha így olvassuk a Bibliát, és Jahvét leginkább a tökéletlen

szinonimájának tekintjük, a bukott világ korlátolt és korlátozó

istenének, a Biblia nagyon is másmilyen történetté válik. így azok a

bibliai alakok, akik az engedelmesség mintaképei, ostobákká válnak

és a butaság fáklyahordozóivá, akiket inkább kerülni kell, mint

tisztelni. Ádám gyáva, aki önként a nyakába veszi az igát. Éva a

bátor lélek, aki benéz a függöny mögé, és a szabályokat megkerülve

játszik.

– Aztán megbüntetik a vétkeiért.

– Ó, mindkettőjüket megbüntetik, őrmester. Sőt a gyermekeiket is,

akik ártatlanok, meg a gyermekeik gyermekeit, és így tovább. Isten –

mármint az alantasabb: Jaldabaot – szadista és pszichopata. Ha az

ember azt teszi, amit mond neki, az sem védi meg szeszélyes

igazságérzetétől. Mózes első könyvének hősei tehát az engedetlen

Éva, tanítója, a bölcs kígyó, és fia, a lázadó Káin. Amikor aztán

elérünk Jézusig, az erkölcsi távlatok még gyökeresebben

megváltoznak.

– Azt mondta, Jézus mindennek ellenére hős lett.

– Ó, igen.

– Isten fia.

– Kinek a fia?

– A nagy, tiszta isten fia – sóhajtott egy nagyot Kennedy. – Nem a

gonoszé.

– Pontosan, őrmester. Jézus Barbélóból jött, és elhozta értékes

tudását a bukott világnak. És meghalt ugyan érte, de az is része volt a

tervnek. Ez így lényegében úgy hangzik, mint az Újszövetség,

amelyet már, gondolom, ismer és szeret.

– Igen, ismerős a történet – ismerte el Kennedy.

– Nos, ne kényelmesedjen el. 1983-ban, Genfben egy hivatásos

közvetítő, aki maga szigorúan véve nem volt orgazda, viszont ismert

orgazdákat és nagyjából hasonló munkát végzett, eladásra kínált egy

felbecsülhetetlenül értékes kódexet az érdekelt testületeknek és

intézményeknek. Az irat egy elveszett evangélium volt.

– Egyszer azt mondta nekem, professzor úr, hogy több száz ilyen

evangélium kering a világban.

– De nem olyanok, mint ez. Ez Júdás evangéliuma volt.

– A Júdás? Júdás Iskáriótes, aki elárulta a Messiást?

– Vagy inkább az – kezdte Gassan úgy, mintha valami bravúros

fogásra készülne –, akiből Messiás lett – fejezte be, majd hagyott egy

kis hatásszünetet, ami valószínűleg hosszabbra sikerült a kelleténél.

Kennedy kivárta őt, mert már elege volt a kórus szerepéből, amit a

professzor ráosztott. Végül aztán, szigorúan szippantva egyet, mint

aki disznók elé szór gyöngyöt, folytatta. – Az úgynevezett Júdás

evangéliuma, vagy hivatalos elnevezéssel a Tchacos-kódex,

döbbenetes mértékben megsérült, és a legtöbb kárt akkor szenvedte,

amikor az a tökkelütött, aki kiásta, meg a barátai, ügynökei és

segédei ide-oda hurcolták a világban, hogy megpróbálják eladni és

meggazdagodjanak rajta. Mindent megtettek vele, amit nem

szabadna egy törékeny papirusszal, talán azt az egyet kivéve, hogy a

feneküket nem törölték ki vele. Éppenséggel érthető, ha az ember azt

gondolja, hogy átmeneti őrizőinek némelyike inkább elpusztította,

semmint megóvta volna.

Szóval a Júdás evangéliuma, abban a formában, ahogy azt a

Tchacos-kódexben olvashatjuk, nagyon töredékes. Mindössze

tizenhárom oldal maradt fenn az eredeti harmincegyből, és azok is

csak részlegesen. Az irat rendkívüli mértékben megrongálódott és

elporladt. Mindazonáltal abból is, ami megmaradt, világossá válik,

hogy a tényleges mű elképesztő.

– Milyen értelemben elképesztő? – érdeklődött Kennedy.

– A Júdás meg Krisztus közötti kapcsolatra összpontosít, amit

egyedülállónak és mélynek ábrázol. Tulajdonképpen a másik

tizenegy tanítvány leginkább azért van benne, hogy legyenek a

komolyságot enyhítő, komikus szereplők. Semmit nem értenek meg

abból, hogy mi is Jézus igazi küldetése a Földön, és amikor

félremagyarázzák a dolgokat, Jézus nemegyszer kissé dühösen és

gúnyosan beszél velük. Júdás ezzel szemben megérti az üzenetet úgy

is, hogy el sem mondják neki. Ő gnosztikus: egyik a sok, különféle

változat közül. Ő egy olyan kultuszhoz tartozik, amely már régóta

létezik, és amely olvasni tud a Biblia sorai között. Júdás tudja, hogy a

nagy igazságokat el kell rejteni, és azt is tudja, miért.

Következésképpen Júdás az, akire Jézus a terve legkényesebb részeit

bízza.

– Úgy érti, Jézus valójában azt akarta, hogy…

– Igen, őrmester. Jézus megkéri Júdást, hogy árulja el őt. Ez

alapvető fontosságú volt a küldetéséhez. Szenvednie kellett és meg

kellett halnia, hogy az üzenete soha ne vesszen el. Olyasvalakinek

kellett őt megtámadnia és elpusztítania, aki közel állt hozzá, és

akiben megbízott: ennek a történetnek az ereje volt az eszköz,

amelynek a révén a tanításai elterjedtek szerte a világon. Júdás

tevékeny közreműködő volt Krisztus alaposan kidolgozott tervében.

– Értem és elismerem, hogy ez eltér a hagyományos felfogástól,

sőt kifejezetten magávalragadó. De mégse olyasvalami, amiért bárki

is ölni lenne képes, nem?

– Egykor olyasvalami volt. Irenaeus az Adversus Haereses című

művében, amelyről már beszéltünk, kifejezetten óva intette az

embereket a Júdás evangéliumától. Az alexandriai Athanasziosz

állítólag még ennél is sokkal vészjóslóbb szavakkal szólt arról, hogy

az egyházat meg kell tisztítani attól a mételytől, amelyet az efféle

szövegek képviselnek. Bizony sok-sok ember meghalt azért, mert a

Júdás evangéliumát olvasták és terjesztették. Aztán ezek, mármint a

gnosztikus egyházak, amelyek a kígyó, Éva, Káin és Júdás hitét

vallották, végül eltűntek a történelem színpadáról.

A modern korban azonban… nos, a Júdás evangéliuma,

legalábbis abban a csonka formájában, ahogy az a Tchacos-kódexben

olvasható, már jó néhány éve szabadon hozzáférhető. Az általunk

ismert fordítás 2006-ban jelent meg. Ez természetesen részleges,

akkora hézagokkal, amin egy busz is átfér. Rodolphe Kasser és

kollégái készítették, a finanszírozásban pedig a National Geographic

segített. De abból a csapatból tudomásom szerint senkit sem lőttek le,

senkit sem döftek szíven és senkit sem löktek le a lépcsőn.

Gassan ismét elhallgatott, lemondón legyintett és leült, felhagyva

a színjátékkal. Talán a Stuart Barlow halálára tett utalás

megkeserítette az örömöt, amit a felett érzett, hogy a tudását

fitogtathatja.

– Akkor mi változott meg? – kérdezte Kennedy.

– A Rum-kódex – mondta a professzor teljesen más hangnemben,

ölébe ejtett, összekulcsolt kezét bámulva – a teljes Júdás

evangéliumát tartalmazza. Ráadásul van hozzá ismertető szöveg,

vagyis utasítások annak a számára, akinél van a kódex, akárki is

legyen az, arra vonatkozóan, hogy mit kell és mit nem szabad tenni

az üzenettel.

– Folytassa – mondta Kennedy, mert abban a pillanatban úgy

látszott, hogy Gassan már a lényegre térne, de aztán visszariad, és

nem képes, vagy nem hajlandó feltárni a valódi rejtélyt.

– Nos, tudja, őrmester, ha Jézus terve tényleg az volt, hogy

gyötrelmek között hal meg a kereszten, akkor az a tanítvány, aki

megértette, Jézusnak mire van szüksége, és segíteni is tudott neki

ennek a tervnek a kivitelezésében, a legnagyszerűbb volt mind közül,

és végtelenül nagy szolgálatot tett az Istennek. Ha Krisztus tényleg

megváltott minket, akkor csak Júdás áldozata révén tudott így tenni.

– Júdás áldozata? – ismételte Kennedy, egy pillanatra elképedve.

– Mit áldozott fel Júdás?

– A társai tiszteletét – vont vállat Gassan, mintha a válasz magától

értetődő lenne. – Az egész világ jóindulatát. A történelmi

megítélését. És az életét, persze, de ez minden bizonnyal csak kis

részét képezte az egésznek. Mindazonáltal Júdás halála Krisztuséhoz

fogható. És a teljes evangéliumban, már úgy értem, a Barlow-féle

fordításban, amely a Rum-kódexből származik, hűséges

szolgálataiért cserébe Júdásnak jutalmat kínálnak.

– Harminc ezüstöt?

– Nem – mosolyodott el halványan Gassan. – Az egy másik

evangélium, egész pontosan Mátéé. De a harmincas szám itt is

megjelenik, mégpedig oly módon, amelyből valószínűnek tűnik,

hogy Máté nem véletlenül választotta ezt a számot. Felolvassam

magának a szöveget?

– Halljuk – vont vállat Kennedy. Gassan ismét a kezébe vette a

jegyzetfüzetet.

– A letisztázott szövegnek van egy digitális változata is, amit majd

elküldök magának. Gondolom, el akarja olvasni teljes egészében,

mielőtt felnyergel és ismét csatába indul. Az ügyvédemnek is

küldtem egy másolatot, benne Barlow és az én összes jegyzetemmel,

egy levél kíséretében, amiben azt írom, hogy tegye közzé a szöveget

a halálom után. Akkor már nem lesz semmi vesztenivalóm, nem

igaz? És akkor kiérdemlem, hogy az én nevem is szerepeljen az

evangélium felfedezőinek a listáján, ha már meghaltam érte –

mondta, aztán végre megtalálta a helyét és hangosan olvasni kezdett,

de a hangja szinte teljesen elszíntelenedett. – „Aztán Júdás így szólt

hozzá: minden úgy lesz, ahogy eltervezted, ó, uram. Jézus pedig így

szólt: igen, akármi is történjék, úgy lesz minden. Gyalázni fognak

téged, akik nem ismernek, mégis azok fölé fogsz emelkedni, akik

gyűlölnek téged. Júdás így szólt: és mikor fogok felemelkedni, ó,

uram? Jézus erre így szólt: ettől a pillanattól fogva, amelyikben most

szólok hozzád, egészen addig, amíg Ádámnak magja nem szakad,

átkozni fogják a nevedet. De az én atyám csak egy bizonyos időre

adott hatalmat Ádám magjának. Utána véget fog vetni az ő

uralmuknak, hogy a világ a tiéd és tieidé lehessen. Jézus adott

Júdásnak harminc ezüstöt és megkérdezte tőle, hány krajcárt ér. Mert

annyi esztendeig fogja Ádám magja uralni a világot: annyi

esztendeig tart még a haszonbérletük. De utána letaszíttatnak, és a

világ örökké a tiéd és a tieidé lesz.”

A professzor felnézett Kennedyre, talán mert azt várta, hogy

kérdez valamit. Kennedynek csak egy elég banális kérdés jutott az

eszébe.

– És mi a válasz? Hány krajcárt ér a harminc ezüst?

– Háromezret. Egy ezüst száz krajcárnak felelt meg. Háromezer

esztendő tehát, aztán Júdás gyermekei következnek a trónon.

– Akkor legalább még van egy kis időnk.

– Miért mondja ezt, őrmester? – vonta össze a szemöldökét

Gassan.

– Még ha az evangéliumot közvetlenül Krisztus halála után is

írták – felelte Kennedy egy vállrándítás kíséretében –, akkor is csak

kétezer év telt el.

– Ez igaz. Sajnos azonban Júdeában akkoriban senki semmit nem

számolt Krisztustól. Júdeában és Samáriában, ahol feltehetőleg ezt a

szöveget írták, az volt a szokásos, hogy Izráel és Júda egyesítésétől,

azaz i. e. 1012-től számolnak. Háromezer-húsz esztendő,

plusz-mínusz néhány év. Nagyon nem szívesen árnyékolom be az

örömét, de a haszonbérletünk lejárt.

Kennedy becsukta a szemét és megdörzsölte a hüvelyk- és a

mutatóujjával. Még nem fájt a feje, de érezte, hogy hamarosan fog,

és a fájás úgy formálódott koponyája boltozatos kupolájában, mint

valami viharfelhő.

– Értem – mondta. – Szóval megismertünk egy jókora részt a

gnosztikus Bibliából, ami réges-régen nagy titok volt. Követtem

mindent, amit mondott, professzor úr, illetve valahol menet közben

mégis lemaradhattam valamiről. Szavak miatt senki nem öl. Vagy

legalábbis ilyen régi szavak miatt.

– Ó, az isten szerelmére, őrmester! – fortyant fel az addig

lehangolt Gassan, és szaggatott, esetlen ívekben hadonászott a

karjával. – Mindenki a szavak miatt öl! Mi más miatt ölnének az

emberek? A pénz miatt? A pénz a kormány szava, hogy cserébe

aranyat adnak. A törvény a bírók szava, hogy ki élhet szabadon, és ki

nem. A Biblia… a Biblia Isten szava, hogy az ember csináljon csak

azt, amit akar, azt a sok, borzalmas dolgot, mert úgyis

megbocsátanak neki. Minden a szavakra vezethető vissza. És azok,

akik ölnek értük, minden esetben azt gondolják, hogy ők birtokolják

a szavakat – azzal elhallgatott, mert hirtelen mintha észrevette volna,

hogy túl hangosan beszél, szinte kiabál, pedig egy üres, visszhangos

szobában vannak. Feszengve, de még mindig dühödten fordult el.

– Olvassa el az egészet – javasolta, tétova kézmozdulattal a

jegyzetfüzetre mutatva. – Ne csak az evangéliumot, hanem a benne

megfogalmazott igét meg üzeneteket is. És majd meglátja.

43

A hullaház jó messze volt, Bullheadben. A jelek szerint Peason

semmit nem tartott a határain belül: egyfajta kiszervezett város volt.

Bullhead azonban nagyon más volt, mint Santa Claus: kicsi, de

élénk forgalmú, városias központ, és benne egy még élénkebb

forgalmú hullaház. Kennedy alig hitte el, milyen élénk forgalmú,

hány hűtőkamrája volt, és milyen sok ajtón állt az, hogy megtelt. A

parkolón át mentek be, és így jó néhány ablaktalan furgon mellett

elhaladtak, amiket súlyos fagyasztóegységekkel szereltek fel.

Kennedy már épp elég időt töltött mindenféle alakulatokkal, hogy

felismerje, mik azok: ilyen mozgó fagyasztóegységeket rendes

körülmények között a katasztrófa sújtotta övezetekbe küldenek, hogy

sok holttestet tudjanak tárolni, és megelőzzék a járványok

kialakulását.

– Mi folyik itt? – kérdezte Gayle-t, amikor a perzselő aszfaltról

beléptek a légkondicionált hűvösbe.

A seriff nem értette, Kennedy mire gondol, aztán követte a

tekintetét és felmordult. Úgy tűnt, hogy készülne válaszolni, de egy

tizenévesnek tetsző fehér köpenyes asszisztens már épp feléjük

tartott, arcán egy igazi főorvos mosolyával, amit nyilván az

idősebbektől tanult, akik őt nyugtatgatták annak idején.

– Majd később elmondom – dörmögte Gayle. – Ez afféle tabutéma

errefelé.

Brand holtteste már nincs az épületben, mondta el nekik az

asszisztens azt, amit úgyis tudtak. Három hete kiadták, hogy

eltemethessék, habár az állami hatóságok végül úgy döntöttek, hogy

elhamvasztják, két másik, a gépről származó gazdátlan holttesttel

együtt. De erről a seriff hivatala már biztosan értesült.

– Nem azért jöttünk, hogy megnézzük a holttestet, fiam – szólt

közbe Gayle. – Csak az aktába akarunk belenézni.

– Az akta nyilvános. Úgy lehet hozzáférni, hogy…

– Igen, de az csak egy összefoglaló. Én a teljes aktára gondolok,

az összes kis plusz aprósággal, fényképpel, fényképmásolattal meg

miegyébbel együtt. Én kérvényeztem, és a megye már jóváhagyta, de

kérdezze meg a felettesét, mielőtt kiadja nekünk, mi meg örömmel

várunk, amíg ezt megteszi, amennyiben nem vesz több időt igénybe

két percnél a már amúgy is zsúfolt napomból.

Miután Gayle így belefojtotta a legénybe a betanult szövegét, az

szó nélkül eliramodott. Kennedy le volt nyűgözve. Gayle közvetlen,

meleg, egyáltalán nem fenyegető stílusa, amely mögött azért ott

érződött az acélosság, hogy nem érdemes kikezdeni vele, a jelek

szerint úgy működött, mint valami talizmán. Kennedy örült, hogy

nem egyedül kell átverekednie magát ezen az útvesztőn.

Az asszisztensnek messze nem kellett két perc, és már vissza is

jött. Egy apró, ablaktalan irodába vezette őket, aminek a falára a

himbálódzó kiscicát ábrázoló régi motivációs posztert szögezték ki,

csakhogy a kiscica fejére egy puska célkeresztjét rajzolták, és az

eredeti felirat – tarts ki! – helyett ez állt rajta: Úgyis mindjárt leesik a

kis szarházi. A rendőrségi hullaházakban szabad volt a rendőrök

humorát alkalmazni, ami mindig vaskos volt.

Az asszisztens a saját felhasználónevével és jelszavával beléptette

őket a digitális irattárba, majd udvariasan és anélkül, hogy akár

egyszer is sikerült volna teljesen Gayle szemébe néznie, megkérte

őket, hogy csak a hivatalosan általuk kért aktába nézzenek bele,

aztán magukra hagyta őket.

– Kellek most itt? – kérdezte Gayle.

– Köszönöm, nem, seriff. Boldogulok.

– Rendben. Telefonálok egyet, és útközben szerzek kávét. Hozzak

magának is?

Kennedy nem kért hozzá cukrot, csak tejet. Gayle kiment, ő meg

elmélyedt az akta rideg tényeibe.

Brand holttestén, mint a legtöbb emberén, akik lezuhantak a

géppel, számos horzsolás és zúzódás, a szöveteknek a súrlódás által

előidézett elváltozásai és a nyomás megszűnéséből adódó sérülések

jelentkeztek. A lista másfél oldalra rúgott, de négy szóban össze

lehetett foglalni: Brand szörnyen nézett ki. Egy ilyen mértékben

szétroncsolódott test esetében szinte értelmetlen volt azzal

kísérletezni, hogy megállapítsák a halál okát, habár a szokásos

kikötésekkel levonták a szokásos következtetéseket. Amikor az

utastérben hirtelen lecsökkent a nyomás, Brand tüdejének a belső

fala meghasadt. Az érszövetben megjelenő koncentrált oxigén arra

utalt, hogy a tüdőbe szorult levegő átpréselődött a mellüregbe, ahol

az oxigén zárványokat alkotott mind a nagyobb, mind a kisebb

véredényekben. A szív azon nyomban megállt, de az agyba már

úgyse jutott vér. Nagy valószínűséggel olyan gyorsan elvesztette az

eszméletét és meghalt, hogy szinte biztosan nem élt már, amikor a

gép becsapódott.

Ennyit lehetett megállapítani nagy vonalakban. Ezenkívül voltak

még apróbb részletek, megfigyelések és feltevések formájában,

felületesen felvázolva, rendszerint egyértelmű következtetések

nélkül. A Brand ujjpercein lévő horzsolások azt jelzik, hogy esetleg

verekedésbe keveredett egy másik utassal, a zuhanás kezdetekor

kitört riadalom közepette. A mindkét kézen jelentkező törött

ujjkörmöket és az ujjbegyek szövetét ért sérüléseket már nehezebb

volt megmagyarázni: talán miközben menekülni próbált,

belecsimpaszkodott az egyik ablak vagy ajtó keretébe. Mindenesetre

annyi valószínűnek tűnt, hogy Brand állt, amikor a nyomás

váratlanul lecsökkent, mert a bekötetlen utasok több és a testen

nagyobb felületen jelentkező sérüléseket és szöveti elváltozásokat

szenvedtek, mint azok, akik egy bizonyos testhelyzetben,

moccanatlanul ültek. Azt viszonylag nagy biztonsággal meg lehetett

állapítani, hogy nem viselt biztonsági övet: a bekötött utasok

mindegyikének a csípőjén ugyanaz a zúzódási mintázat volt, amelyet

az okozott, hogy a repülőgép sebessége hirtelen megváltozott, és az

utas nagy erővel nekilökődött a testet visszafogó övnek. Brand

testéről ezek a zúzódások hiányoztak.

Viszont sok sebhely volt a testén, és aki a boncolást végezte,

aprólékosan feljegyezte mindet. Lőtt seb, szúrt seb, ütődés okozta

seb, a halállal való korábbi, futó találkozások emlékei, és mind elég

régről származtak, úgyhogy javarészt már behegedtek. Egy helyen

egy újabb, szúrt seb keresztezett egy régebbi sérülésből maradt heget.

Ez egy felkiáltójelet is kiérdemelt a halottkémtől, aki bizonyára

eltűnődött, vajon pontosan miféle életvitelt is folytatott Michael

Brand. A korát is figyelembe véve elképesztő mennyiségű a régebbről

származó sérülés a testén. Őszintén szólva még a frontszolgálatuk

végére érő hivatásos katonákon sem láttam a sérüléseknek ilyen

lenyűgöző és változatos tárházát.

A korát is figyelembe véve? Kennedy visszament a dokumentum

elejére és összevetette a Michael Brand útleveléből származó adatok

összefoglalásával, amik függelékként szerepeltek benne. Aztán

megnézte a fényképeket.

Számos felvétel készült az arcáról, de mind egyformák voltak,

amennyire Kennedy meg tudta ítélni. Mindegyiken egy dülledt

szemű, vörös, püffedt arc látszott, a bőr szederjes és erezett az

elszakadt véredényektől. Bármilyen halott férfi lehetett, élete

bármely szakaszában. De a sok sérülés alatt vajon mennyi idős volt?

Mennyit élt Michael Brand, mielőtt Ikaroszként lezuhant az égből,

összeroppanva haldoklása közben?

A válasz az volt, hogy nem elég sokáig. Vagy éppenséggel túl

sokáig, attól függően, honnan nézte az ember.

Valaki berúgta az ajtót kívülről, mire az nekivágódott a falnak.

Kennedy megfordult és már állt is fel, kezét védekezőn maga elé

tartva.

Gayle volt az: a lábával nyitotta ki az ajtót, mert mindegyik

kezében polisztirol kávéspoharak voltak.

– Bocsánat, őrmester – nézett rá valami aggodalomfélével. – Nem

akartam megijeszteni. Csak sosem tudom felmérni a saját erőmet.

Kennedy kalapáló szívvel eresztette le a kezét. Miközben elvette a

kávét, látta Gayle arckifejezéséből, hogy érzi a remegést az ujjaiban,

de a seriff megőrizte közvetlen hangnemét, amikor megkérdezte tőle,

hogy megtalálta-e, amit keresett.

– Találtam… valamit – ismerte el.

– Örömmel hallom. Valami jót?

– Azt hiszem, hazugságon kaptam Michael Brandet, ráadásul

feltehetőleg nagy hazugságon. Kaphatok még néhány percet?

– Nem vagyunk időhöz kötve – mondta Gayle könnyedén. – Csak

rajta. Addig én nézem az elhaladó autókat.

Kennedy befejezte a jegyzeteit. Most már a rend kedvéért csinálta,

meg hogy közben helyreálljon a légzése és a szívverése, de a

tekintete megakadt az agy boncolásáról szóló rész egy apró részletén.

A szerotonerg idegsejtek nagymérvű károsodása nem magyarázható

más sérülésekkel és nem kapcsolható sem valamelyikhez külön, sem

több sérülés kombinációjához. A hippocampus szerotonin

receptorainak pusztulásával együtt ez az idegkárosodás arra utal,

hogy az illető huzamosan és ismételten ki volt téve valamilyen, az

idegrendszerre ható kábítószernek, mint például a metamfetamin,

amelyet rendkívül nagy adagokban fogyasztott.

Mitől sírnak vért az emberek? Ralph Prentice azt mondta, a

stressztől vagy a kábítószertől. Kezdte úgy vélni, hogy a kábítószer is

része az egész dolognak. Michael Brand, és valószínűleg a sápadt

arcú gyilkosok is, akikkel most már két ízben is találkozott,

valamilyen, a metamfetamin-családhoz tartozó narkotikumot

használtak, talán azért, hogy megnöveljék a sebességüket, az erejüket

és az éberségüket. De megfizettek érte, mert kárt okozott a

szervezetükben. Zsaruként, még ha csak minimális képzésben is volt

része a narkóról, annyit azért tudott, miből állhat a károsodás. Ez a

tény egyelőre csak arra volt jó, hogy bevezessék az aktába, annyira

hasznavehetetlen volt, és annyira nem kapcsolódott semmihez,

később azonban talán fontossá válhatott.

Becsukta Brand aktáját és felnézett. Bár Gayle azzal viccelődött,

hogy az elhaladó autókat fogja nézni, valójában őt figyelte

elgondolkodó arckifejezéssel, és talán várakozón.

A seriff maga volt a megtestesült szakmai tapintat, de jogos volt a

részéről, ha azt várta Kennedytől, hogy megossza vele, amit

megtudott. Hogyan is tudta volna azonban Kennedy elmagyarázni az

agyában formálódó elméletet, különösen ennek a jóindulatú, nyájas,

egyszerű embernek, aki szemmel láthatólag valami olyan, keresetlen

udvariasságot is megtestesített, amiről Kennedy úgy képzelte, hogy

már rég kiveszett a világból?

– Őrült gondolataim támadtak – mondta szinte bocsánatkérőn.

Gayle felvonta a szemöldökét, nyugtázva az előzetes fenntartást és

kérve, hogy folytassa. – Azt hiszem, Brand lehet a válasz az egyik

kérdésére. Szerintem könnyen megeshet, hogy ő idézte elő a gép

lezuhanását.

– És ezt miből gondolja? – nézett rá Gayle némiképp

tanácstalanul.

Kennedy megmutatta neki, amit az aktában talált: a bizonyítékot

arra, hogy Brand verekedett, meg az ujjbegyeit ért sérüléseket,

amiket akkor szenvedhetett el, amikor megpróbálta feltépni az ajtót,

mielőtt elszakadt a tömítőgyűrű. Ha az ember jobban belegondolt, ez

önmagában nem volt valami sok, de Gayle tűnődve bólintott.

– Brand késve szállt fel a gépre – mondta neki Gayle. – Ezért

telefonáltam most az amerikai légi közlekedési hatóságnak. Az

utasok már szálltak fel a gépre, amikor ő jegyet váltott, és éppen

hogy csak odaért a kapuhoz. Annyi bizonyos, hogy mielőbb New

Yorkba akart érni.

– Vagy talán nem is. Talán csak azért sietett annyira, hogy

feljusson erre a konkrét gépre.

– Hogy aztán elpusztítsa?

– Lehetséges – felelte Kennedy diplomatikusan. – Azt hiszem,

igen.

– De miért?

– A gép Mexikóból indult, igaz?

– Mexikóvárosból.

– És mi volt az útvonalterv?

– Fogalmam sincs, őrmester. De mivel a légitársaságok többnyire

szeretik a gépeket kivinni a víz fölé, ha csak egy mód van rá,

szerintem átrepült az öböl felett, és talán érintette az állam délnyugati

csücskét, mielőtt nyugat felé fordult.

– És mi van odalent, délen, seriff?

– A sivatag. Aztán Tucson. Aztán megint a sivatag.

– Ki tudnánk deríteni – kockáztatta meg végül, némi tűnődés után

Kennedy –, hogy vajon a 124-es járat változtatott-e bármit is az

útvonaltervén?

– Azt hiszem, igen. Ha jól emlékszem, az amerikai légi

közlekedési hatóság minden ilyen adatot nyilvántartásba vesz, és

aztán húsz évig tárolja. Miért? Mi jutott az eszébe?

Az, ami Kennedy eszébe jutott, még a maga számára is

nevetségesnek hangzott. Megrázta a fejét, ami azt is jelenthette, hogy

nem tudom, meg azt is, hogy nem mondhatom meg. Akárhogyan is

volt, a jelek szerint Gayle elfogadta a fejrázást úgy, mint annak a

jelét, hogy egyelőre nem kap pontosabb választ.

– Felhívom őket a kocsiból – mondta, miközben gondosan a

szemetesbe dobta a kávéspoharát. – Induljunk.

Miközben visszafelé tartottak Peasonbe, Kennedy nem felejtette el

újra megkérdezni a seriffet a hűtőegységgel felszerelt teherautókról.

Gayle csendben rágódott a kérdésen egy kis ideig, mintha azon

gondolkodna, mi lenne a legjobb válasz.

– Nos, olyasmiről van szó, ami minden nyáron megtörténik –

mondta végül. – Nagyon sokan jönnek át a határon illegálisan

Mexikóból. Régebben ez csak az állam déli részein volt gond. Tudja,

odalent, Tucson környékén. De most sokkal több járőrt küldtek ki,

mert az állami törvényhozás azt mondta, hogy keményebben kell

fellépnünk. Úgyhogy az embercsempészeknek távolabb kell

maradniuk a városoktól meg az utakról, és sokkal több sivatagos

részen kell átmenniük, mielőtt át tudják adni a rakományt. Át kell

kelniük a 8-as és a 10-es autópályán, mielőtt keletre fordulnak. És az

sok sivatagos területet jelent. Úgyhogy sokan kudarcot vallanak

minden évben, különösen nyáron.

– Jézusom – döbbent meg Kennedy. – De ha egy teherautóba fér,

mondjuk, hány holttest? Tíz? Vagy egy tucat? Az azt jelenti…

– Egy rosszabb hónapban még ilyen messzi északra is juthatnak

húszan-harmincan. Meg átveszünk azokból is, akiket lentebb, délen

már nem tudnak elhelyezni. Összesen több száz, vagy talán több ezer

ember, őrmester. Ráadásul a sivatag gyorsan elnyeli a holttesteket,

mert befedi őket a homok és a por, vagy megeszik őket az állatok.

Úgyhogy ha valaki csontokra bukkan, nem tudhatja biztosan, hogy

kétszáz vagy csak két éve hevernek ott. Senki nem tartja őket

számon.

Kennedy nem mondott semmit, de valahonnan, az agya hátsó

szegletéből felbukkant benne egy régi idézet, amit egyszer egy

történelemtankönyvben olvasott. Szegény Mexikó, olyan messze van

Istentől és olyan közel az Egyesült Államokhoz!

– Máshol nem is láttam ilyen teherautókat, csak… – kockáztatta

meg végül Kennedy.

– …földrengés vagy ilyesmi után. Valami természeti katasztrófa

alkalmával. Persze. Nos, azt hiszem, ez a mi katasztrófánk. Isten

ítéletének arizonai beteljesülése. Csak éppenséggel lassú felvételen.

Ezután kissé nehéz volt megtörni a csöndet. Gayle felhagyott a

könnyed beszélgetéssel, ismételten felhívatta Connie-val az amerikai

légi közlekedési hatóságot, és átkapcsoltatta magát. Connie jól

hallhatóan kíváncsi volt, és felajánlotta, hogy majd ő telefonál Gayle

nevében, és felteszi a kérdéseket, amikre a seriff választ szeretne

kapni. Gayle kedvesen megköszönte, de megmondta neki, hogy ezt

most maga intézi, mire Connie megsértődött, és csend állt be az éter

hullámain, miközben tette, amit Gayle kért tőle.

A hívás azonban csak időpocsékolás volt. A szerencsétlenség

napján semmi rendelleneset nem iktattak be a 124-es járat

útvonaltervébe. Ahogy Gayle gondolta is, az öböl vonala mentén

haladt északi irányba, és Tucsontól nyugatra, Puerto Penasco, majd

egy nagy, kietlen rész felett repült el, amíg Lake Havasu Citynél

irányt nem változtatott Los Angeles felé.

Kennedy kinézett a kocsiból az ablakon át, és a sivatagot látta,

amin keresztül úgy kanyargott az út, mint valami elektromos vezeték,

ami összekapcsolta Arizonát az azon túli világgal, amelynek a

létezését máskülönben olyan könnyű volt elfelejteni. A vadzsálya

édes és erős szaga bejött az autó nyitott ablakán át.

Miért akarták, hogy lezuhanjon egy repülő? Miért tértek át az

egyszerre egy gyilkosságról a tömeges vérengzésre, amelynek az

áldozatai most veszedelmes halmokban álltak a már amúgy is

túlterhelt halottasházak hűtőkamráiban?

Feltéve, hogy egyáltalán igaza volt, miért érte meg végezni a

124-es járat összes utasával?

44

Kennedy átlapozta a Gassan által teljesnek nevezett átiratokat, és

egyre inkább a valószerűtlenség érzése töltötte el.

– Van… – kezdte, de a mondatnak, amelyet próbált

megszerkeszteni, nem volt értelme. Abba kellett hagynia és újra

kellett kezdenie. – Az evangélium egy… idő után már nem Júdásról

szól, hanem…

– Egyfajta metakommentárrá válik – értett egyet Gassan. Megint

az ablaknál állt, mintha arra a gyér fényre áhítozna, ami ott bejött. A

búvóhelynek nem volt ablaka a földszinten, a magasabban lévőkön

meg mindig becsukták a spalettát, ha a bentlakók biztonsági

besorolása ezt indokolttá tette. – Vannak ilyen szakaszok az

Újszövetségben és a Koránban is, azt hiszem. Utasítások arra nézve,

hogyan kell olvasni magát a szent szöveget. A teljesség kedvéért az

üzenetnek arra vonatkozóan is kell utasításokat tartalmaznia, hogyan

biztosítható a saját fennmaradása. A recept nemcsak a torta

elkészítési módját adja meg, hanem egy receptet is a további

receptekhez.

– De… – kezdte Kennedy. Ismeretlen fogalmakkal küszködött,

amiket igazából nem is akart érteni. – Azok a büntetések, amiket itt

leír. Maga arra céloz, hogy…

– Nem célzok semmire – nevetett fel Gassan tompa, nyugtalanító

hangon. – De gondoljon bele, mi történt akkor, amikor az az

amerikai prédikátor, Jones, vagy mi volt a neve, azzal fenyegetőzött,

hogy elégeti a Korán kétszáz példányát a szeptember 11-i támadások

évfordulóján. Irakban az iszlamisták templomokat kezdtek

bombázni, és több tucatnyian meghaltak. Néhányan leszögezték,

hogy Isten igéjének a rugalmatlan értelmezése a fundamentalizmus

leglényege. A fanatikus számára Isten igéje tárgyiasult, fizikai dolog,

a létezés egy ténye. És mivel a létezés sarokköve is, tisztelni kell.

Úgy tűnik, nincs ésszerű határa annak, hogy az ilyen

gondolkodásmódú emberek milyen messzire mennek el abban, hogy

haragjukkal sújtsák azokat, akiket a világ ellenségeinek tekintenek –

mondta a professzor, és a Kennedy kezében lévő papírkötegre nézett.

– Feltételezem, hogy eljutott a negyvenegyedik oldalon lévő

szakaszig, amely úgy kezdődik: „Ezt a testamentumot nem

olvashatják és nem ismerhetik meg”.

– „Ezt a testamentumot nem olvashatják és nem ismerhetik meg –

bólintott Kennedy és hangosan olvasni kezdett – az atyafiságon kívül

állók, és nem juthatnak hozzá semmi módon. Ha azonban mégis

megismerik, el kell hallgattatni…

– …és meg kell ölni őket, hogy a napjaik meg legyenek számlálva

– folytatta Gassan a felolvasást. – Mert az Úr nem velük kötött

megállapodást, hanem velünk, akik Júdástól és Káintól, meg

apjuktól, a kígyótól származtatjuk magunkat”. – Azzal Gassan

hangja elhalt, és a szája lefelé görbült, mintha mindjárt sírna. – Ez

volt a halálos ítéletük – dünnyögte. – Barlow megfejtette a választ, és

ezért végeztek vele.

Kennedy már addig is érezte, hogy fokozódik benne a düh, de

mostanra olyan nagy lett, hogy már a légzése is egyenetlenné vált

tőle. Küzdött ellene egy kis ideje, de nem járt eredménnyel, mert

nem igazán értette, honnan jön. Ekkor megértette, de igazából ez sem

segített abban, hogy meg tudja zabolázni az érzéseit. Bizonyára ilyen

dühöt érezhetett Tillman is. Rossz választ kapott: ez a száraz

magyarázat és a rémálmok, amiket átélt, groteszk módon és

rettenetesen nem illeszkedtek.

– Gnosztikusok – mondta, mintha a szó annyit tenne:

foltozó-varga. – Azt várja tőlem, hogy elhiggyem: a gnosztikusok

azért gyilkolnak szerte a világban, mert egy kétezer éves szöveg miatt

veszélybe került a biztonságuk? – kérdezte dühödt gúnnyal, mire

Gassan csupán bólintott.

– Kétlem, hogy manapság gnosztikusoknak hívnák magukat,

őrmester – jegyezte meg szelíden. – Ha egyáltalán valaha is hívták

így magukat. Gondoljon rájuk úgy, mint Júdás népére, habár

egyértelműen azt állítják magukról, hogy az eredetük Júdáson

keresztül egészen az emberi kor hajnaláig vezethető vissza. Azt kell

feltételeznünk, hogy már a holt-tengeri tekercsekben is ősi

üzeneteket rejtettek el, és ez vezette a nyomukra Barlow-t. Ezen

sokat tűnődtem.

– Komolyan? – nevetett fel Kennedy, de a nevetése rekedtesen és

rosszindulatúan csengett. – És azon nem tűnődött, hogy ébren van-e?

– Azon tűnődtem, hogy amikor Káinról és Júdásról beszélnek,

vajon tényleges, biológiai leszármazásra gondolnak-e, ami hozzájuk

köti őket, vagy valami spirituálisabb természetűre. Bizonyos

értelemben mindenki, aki fellázad Jaldabaot, a bitorló, elnyomó és

zsarnokoskodó isten ellen, rokon lélek Káinnal és Júdással: de a

„származtatjuk magunkat” szó szerintibb olvasatra utal. Júdás

törzsére.

– Megismétlem. Egy kétezer éves irat…

– A gyilkosságai, őrmester – vágott közbe Gassan –, nagyon is

jelenvalók.

– Pontosan. És épp ezért nem gondolom, hogy gnosztikusok

követték el őket – emelte a magasba a kezét Kennedy. Gassan egy

kicsit oldalra döntötte a fejét, és a leereszkedő, bosszantó mozdulattal

azt sugallta, hogy alig figyel Kennedy érveire.

– Tudja, mit jelent Júdás neve?

– Júdásé? Csak a Júda egy alakváltozata, nem? Azt jelenti,

„oroszlán”.

– A Júda nem azt jelenti, hogy „oroszlán”, hanem azt, hogy „Isten

magasztalása”. Az oroszlán csak a jelképe volt. De én Júdás másik

nevéről, az Iskáriótesről beszéltem.

– Fogalmam sincs – ismerte el Kennedy.

– Két elmélet létezik. Az egyik szerint egy helyre, egész pontosan

egy városra utal, és azt jelenti, a kerijjóti férfi. A másik szerint azt

jelölte, hogy ő egy bizonyos csoporthoz tartozik, amelynek a neve a

kedvenc fegyverükből származik…

Amikor később visszafelé tartott Londonba, Kennedy azon kapta

magát, hogy újra meg újra Gassan ez után következő szavait

ízlelgeti. És a sok ismételgetés során egyszer csak neki is

kikristályosodott, illetve – milyen szót is használt a professzor? –

tárgyiasult Júdás népének a gondolata: valami valódivá vált, amivel

most már foglalkoznia kellett.

– …a kedvenc fegyverükből származik, amely egy rövid kés volt,

a sica. Júdás Iskáriótes neve tehát jelenthette azt is, hogy „Júdás, a

sicarius”, azaz „Júdás, a késelő”. És maga is tudja, őrmester, hogy

milyen késre gondolok, mert magát is megtámadták vele, meg azt a

szegény fickót is, aki magával dolgozott. Van bennük

hagyománytisztelet, vagy talán úgy tekintik a küzdelmeiket, mint

ugyanannak az évszázadról évszázadra folytatódó küzdelemnek az

egyes szakaszait.

Tehát egy elveszett törzs. Vagy nem is elveszett, hanem titkos:

egy egész faj, amely visszavonult a világtól és eltüntette a

lábnyomát, hogy senki ne tudjon még a létezésükről sem. De amikor

csak kellett, előbújtak a rejtekhelyükről. Nem mindenki, csak

néhányuk. Mielőtt Kennedy távozott volna, Gassan búcsúzóul még

megkísérelte ezt világossá tenni a számára.

– Ötvenharmadik oldal, őrmester. Júdás népe kétféle titkos

megbízottat küldött ki a világba, kapcsolatot teremteni a hétköznapi

emberekkel: ezek a Malakhim és a Kelim, a Hírnökök és az

Eszközök. Nem tudom, mit csináltak az Eszközök, viszont a

megfogalmazásból elég világosan kiderül, mire voltak valók a

Hírnökök. „Küldd ki a Hírnökeid, ha meg kell akadályozni, hogy

bárki is nyugtalanságot okozzon a népnek, vagy üldözze azt. Akik

bajt hoznának a népre, azoknak a szemét zárják le, és csukódjék

rájuk a sír ajtaja. Mert azok, akik ezt cselekszik, szentek és igazak

Isten szemében.” A Hírnökök felszentelt gyilkosok voltak, őrmester.

Sőt szerintem mindmáig azok, és velük akadt most dolga.

– A gazember – mormogta Kennedy.

– Ne feledje – bólintott komoran és egyetértőleg Gassan –, hogy

Júdásnál is tovább vezetik vissza a származásukat, egészen Káinig.

– Talán ezért tudnak olyan könnyedén gyilkolni. A vérükben van.

45

Gayle kitette Kennedyt a szállodánál. Máshol volt dolga, úgyhogy

egy kis időre magára kellett hagynia őt, de azt mondta, jelentkezik

majd nála később a nap folyamán, és szükség esetén lesz megint a

sofőrje.

Kennedy felment a szobájába, bekapcsolta a laptopot, és küldött

egy újabb e-mailt Tillmannek, aztán még fel is hívta őt, bár tudta,

hogy úgysem fogja felvenni, és hagyott egy üzenetet a hangpostáján.

– Leo, van valami, amit el kell mondanom neked. Valami nagyon

fontos. Mindent más megvilágításba helyez és azt jelenti, hogy a

nyom, amit követtél, nem is hűlt ki. Hívj fel, vagy pedig válaszolj az

e-mailre. Csak valahogy tudasd velem, hogy figyelsz, és akkor

elmondom. De nem fogom szétkürtölni a nagyvilágban, és nagyon

jól tudod, hogy miért. Hívj fel, kérlek.

Azt tervezte, hogy ez után komoly vizsgálódásba fog, de ehelyett

jó félóráig nagy léptekkel járkált fel-alá a szobában, mert képtelen

volt leülni, és értelmetlen dolgokat csinált azzal a kevés holmival,

amit magával hozott.

– Megint én vagyok – hívta fel végül ismét Tillmant. – Leo, a

Michael Brand, aki meghalt a gépen, a húszas évei vége felé járt, ami

azt jelenti, hogy gyerek volt még, amikor Rebecca eltűnt. Semmi szín

alatt nem felelhetett meg annak a személyleírásnak, amit akkor adtak

róla. Az egy másik ember volt, és szerintem Michael Brand mindig

egy másik ember. Michael Brand valószínűleg soha nem is létezett.

Ez csak egy név, amit akkor használnak, amikor valami feladatot kell

elvégezniük. Vannak náluk az úgynevezett Hírnökök, és talán az

összes Hírnök neve Michael Brand. Az isten szerelmére, felhívnál

végre? És ha nem hívsz, akkor olvasd el a rohadt e-mailjeim.

Szükségem van rád!

Ebben legalább volt valami katartikus. Ez után végre leült a

laptophoz, és elkezdett dolgozni. Először behívott néhány, Arizona

államot ábrázoló térképet. Egész weboldalakat talált, amiket

kifejezetten ennek a témának szenteltek, és amik a legkülönfélébb

térképeket kínálták – volt köztük tengerészeti, légügyi, helyrajzi,

gazdasági, domborzati és politikai. Egy olyan webhelyet is

felfedezett, amely lehetővé tette, hogy a leegyszerűsített, vázlatos

térképről átkapcsoljon műholdas felvételre, és ez két teljes órára

beszippantotta. Követte a 124-es járat valószínű útvonalát a

Kaliforniai-öböl mindkét partján, aztán Mexikó és Arizona sivatagos

tájain keresztül egészen a messzi északra fekvő Havasu-tóig.

Magának sem vallotta be pontosan, mit is keres, de nem is talált

semmit, vagy legalábbis semmi rendkívülit. Semmi rejtélyeset,

semmi jelöletlent, semmi vitathatót. Semmi olyat tehát – mondjuk ki

végre –, amely a pusztaság közepén rejtőzködő tébolyult gyilkosok

titkos enklávéja lehetett volna. Persze ez amúgy sem lehetett a

keresett pusztaság. Miért élne ez az ókori Júdeából származó renegát

vallási szekta Arizonában?

Talán szerették a száraz, meleg időt.

Vagy esetleg odamentek, ahol a hatalom összpontosult. Talán

csak addig éltek a Közel-Keleten, amíg azt érezték a világ

középpontjának, aztán amikor Európa lett a menő, nyugatra

özönlöttek, a gyarmati rendszer haláltusájakor pedig elkotródtak az

Újvilágba.

Vajon én ezt tenném, ha vérengző őrült lennék – tűnődött Kennedy

– aki különleges alkut kötött az Istennel? Mindent összevetve is

nehéz volt ezt megválaszolni.

Ez után más taktikát választott, és egyszerre több keresőmotor és

metakereső segítségével közvetlenül igyekezett információkat

szerezni Dél-Arizonáról. Mik a legjelentősebb természeti

képződmények, hol koncentrálódik a lakosság, hol vannak a

legeldugottabb helyek és a rendhagyó mikroklímák?

Sokat tanult, vagy legalábbis sokat szörfölt és sok információhoz

jutott, de mindez nem nyújtott igazi bepillantást és nem adott neki

ötleteket. A terep nehéz volt, egyes részeken megközelíthetetlen, és

nem lehetett ráfogni, hogy sűrűn lakták. Ebből a szempontból

Arizona a harmincharmadik volt Amerika ötven tagállamának a

sorában, és a lakosság legnagyobb része néhány jelentősebb

nagyvárosban összpontosult. Viszont jó úthálózata volt, sok légi

útvonal érintette, és műholdak figyelték a nap huszonnégy órájában.

Kennedy elképzelt egy lehetséges forgatókönyvet. A 124-es járat

felszáll Mexikóvárosban. Valaki kinéz az ablakon, és meglát valamit,

amit nem szabadna meglátnia – valamit, ami Júdás törzsének a

létezésére utal. Valahol, valahogy megszólal egy vészcsengő, és

útnak indítják Michael Brandet – az egyiket a sok közül. Amíg a gép

a levegőben van, nyilvánvalóan nem tud felszállni, így a legjobb,

amit tehet, hogy eljut Los Angelesbe, és az útmegszakításkor száll

fel, ami – éppen hogy csak, de – sikerül neki. Aztán valami módon

eléri, hogy a gép lezuhanjon, ami egy páratlan harci jártassággal

rendelkező, habzó szájú őrültnek semmi gondot nem okoz.

Amikor azonban közelebbről megvizsgálta a forgatókönyvet, már

kevésbé tetszett neki. Az egész azon múlt ugyanis, hogy van ott

valami látnivaló, ami elég nagy ahhoz, hogy meg lehessen pillantani

a 124-es járat utazómagasságából (amiről Gayle kiderítette, hogy

körülbelül nyolcezer méter volt), és nemcsak hogy meg lehet

pillantani, hanem be is lehet azonosítani; ugyanakkor olyasvalaminek

kellett lennie, amit feltehetőleg csak átmenetileg, ezzel az egy

alkalommal lehetett látni. Máskülönben a Dél-Arizona és Mexikó

feletti égből úgy hullanának a repülők, mint a nyári eső.

Ha agyonütik, akkor sem tudta elképzelni, mi lehetett volna az a

valami, de mégsem tudott előállni másik forgatókönyvvel. Végül arra

a nyilvánvaló következtetésre jutott, hogy ezt nem tudja megoldani a

szállodai szobájából.

– Szemügyre akarom venni a területet, amely felett a gép átrepült.

Legalábbis egy részét – mondta el a tervét Gayle-nek, amikor az

délután három körül benézett.

– Az nagyon nagy terület – mutatott rá a seriff meglepetve, és

egyértelműen látszott, hogy nincs sok bizalma az ötlettel

kapcsolatban. – Mire gondolt, hol kezdené?

– Nem tudom. Talán az államhatárnál. Az útvonal arizonai

részéhez a legkönnyebb eljutni innen.

– Aha – mondta Gayle, de távolról sem hangzott úgy, mint akit

meggyőztek. – Viszont a Mexikóváros és Los Angeles közötti

távolság körülbelül kétezer-ötszáz kilométer. Sőt talán megvan

kétezer-hatszáz is. És ennek valószínűleg csak mintegy egytizede

fekszik Arizonán belül. Nem hiszem, hogy ezzel sokra menne.

– Nos, legalább lesz némi elképzelésem a terepviszonyokról.

Arról, hogy milyen messzire vannak egymástól ezek a helyek, és hol

fekszenek egymáshoz viszonyítva. Talán ad néhány ötletet.

Miközben beszélt, megpróbált gyors fejszámolást végezni.

Kétezer-ötszáz kilométer, nyolcezer méter magasból… a látótér

valószínűleg úgy… mindössze egy háromszöget tudott maga elé

képzelni, aminek az egyik oldala nyolcezer méter volt. Ha az ember

lenéz, akkor éppen maga alatt, igazán tisztán egy legalább két

négyzetkilométer kiterjedésű területet látna. Úgyhogy óvatos

becslések szerint is hatalmas területet kellene átkutatnia. Már az is

napokig tartana, ha ezt a távolságot meg akarná tenni autóval: és ki

tudja, mennyit látna az útról.

– Egész egyszerűen nem akarok itt ücsörögni. És nem jut eszembe

jobb, amit tehetnék – mondta csüggedten Kennedy. Rövid ideig

csend volt, amíg Gayle elgondolkodott ezen.

– Menjen repülővel – mondta végül.

46

Amikor befutott Mirjám hívása, Kuutma épp zenét hallgatott, ami

szokatlan volt, mert Kuutma utálta a zenét.

Nem, ez nem volt igaz. De nehezen kezelhető közeg volt a

számára. Nem értette, hogyan épül fel, és azt sem, mitől olyan vonzó.

Fiatalabb korában bizonyos dallamokat egyfajta örömmel hallgatott.

Emlékezett, hogy még táncolt is egyszer. Mindez azelőtt volt, hogy

Hírnök lett és eljött volna az Éden kertjéből. Azután az élete

megmásíthatatlan pályára állt, és a zene valahogy lassan megszűnt

bármit is jelenteni neki.

Talán a kábítószer hatása volt. Az átok módosította azt, ahogy az

ember a világot észlelte, illetve pontosabban szólva azt módosította,

ahogy a fogyasztó és a világ kapcsolódott egymáshoz. A valóság

szépiaszínben fürdő, a szirup lassúságával folyó némajáték lett. Az

agy gyorsabb lett, a mozdulatok biztosabbak: az ember

összességében úgy érezte, hogy fokozottan tudatában van a körülötte

lévő dolgoknak, ugyanakkor a kábítószer paradox módon

megfosztotta életszerűségük és egyediségük nagy részétől ezeket a

dolgokat. A látvány, a hang, az állagok, az ízek: mind kifakultak és

kisimultak egyetlen dimenzió mentén, és – Kuutma nem tudta

világosabban kifejezni – saját maguk vázlatrajzai lettek.

Éppen ezért jókor jött, hogy a telefon csöngése kizökkentette a

zene lehangoló talányosságából.

– Halló – szólt bele Kuutma.

– Repülőjegyet váltott, Tannanu – mondta Mirjám tökéletesen

kiegyensúlyozott hangon.

– Hová?

– Mexikóvárosba. De nem hiszem, hogy a célállomás a lényeg. A

124-es járattal megy.

– Aha.

Kuutma elgondolkozott. Ez számos szempontból jó volt. Egyrészt

azt mutatta, hogy a nyomozónak még mindig nem igazán sikerült

összeraknia a képet. Másrészt lehetőséget kínált arra, hogy

elvégezzék a munkát, amelyet Angliában nem fejeztek be. És ezt az

ügyet mégiscsak végig rosszul kezelték. Ha most megint

intézkednek, nem szabadna újabb, elvarratlan szálakat hagyniuk.

Ezért nem utasította Mirjámot arra, hogy lépjen Tillman ellen. Ez

volt az egyetlen oka, mondogatta magának újra meg újra, nem volt

más. Mindenesetre amint Tillman visszatért a Nyugat-Londonban

bérelt szobájába, amelyet Mirjám csapata már beazonosított, nem is

volt szükséges lépni. A sorsa ezzel Kuutma kezébe került, és Kuutma

bármelyik pillanatban elrendelhette a megölését.

Kuutma emlékeztette magát, hogy ezáltal a dolog veszített a

sürgősségéből, sőt érdemesebb és hasznosabb volt megfigyelést

végezni, mint azonnal akcióba lépni. Ha most megölik Tillmant,

talán működésbe lép valami késleltetett szerkezet: információk

szivárognak ki, és újabb veszélyforrás keletkezik.

Kuutma ezt azonban igazából nem hitte.

Londonba utazott. Földalattira szállt, aztán buszra, és elment a

nyomorúságos lyukba, ahol Tillman felütötte a tanyáját. Kibérelte a

szomszédos szobát, és aprólékos gonddal, egy remekbe szabott, igen

hegyes ácsfúró segítségével több órán át dolgozott azon, hogy egy

parányi lyukat vágjon a falba, nagyon közel a padlóhoz. A lyukba

beillesztett egy üvegszálas vezetékkel ellátott apró kémkamerát, és

amit látott, az nagy megelégedéssel töltötte el.

– Nem fog megállni. Aztán egy nap majd a szemedbe néz, Kuutma,

és egyikőtök pislogni fog.

– Nem hiszem, hogy az én leszek, Rebecca.

– De te nem ismered őt, én viszont igen.

– Kedves testvérem, bárcsak soha nem kellett volna megismerned

őt. Nagy öröm számomra, hogy többé tudnod sem kell róla.

– De hiszen többé már semmiről nem kell tudnom, Kuutma. Ezért

küldtek téged.

Talán akkor kellett volna megölnie Tillmant. Vagy ha nem, akkor

onnantól fogva legalább békén hagyhatta volna. De nem ölte meg és

nem is hagyta békén, vagy legalábbis nem azonnal. Tett még egy

dolgot, aminek lettek – lehettek – következményei.

– Mit tegyek, Tannanu? – kérdezte Mirjám, és ezzel

félbeszakította Kuutma merengését, amelybe soha nem is kellett

volna belefognia. Igyekezett mind a távolabbi, mind a közelebbi

múltból származó emlékeitől szabadulni, és különféle terveket

kezdett forgatni a fejében, vizsgálgatva őket, hogy hol hibádznak.

– Egyelőre ne tegyél semmit. Hagyjad a nőt, hadd menjen oda és

hadd térjen vissza. Kövesd, ha elhagyja a repülőtéri terminált

Mexikóban. Attól függően, hogy hová megy, és kivel találkozik,

lehetséges, hogy gyorsan kell majd cselekedni, és több célpont ellen.

Egyelőre azonban hadd gyülekezzenek csak. Az jó, ha összegyűlnek,

mert jócskán megkönnyíti a feladatunkat. Ismered az egy fő szabályt,

amit követünk, Mirjám.

– Ne tégy semmit, ami nem biztos – idézte Mirjám. – Tedd, amit

kell.

– És ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy mindig oda

kell figyelnünk, vajon a tetteink ennek a vonalnak melyik oldalára

esnek.

– Értem, Tannanu.

– De te búsulsz a testvéreid miatt, Mirjám. A fájdalom, amit

érzel… ha valamennyire is jól ismerlek, megkockáztatnám, hogy

valósabb és nagyobb a számodra, mint bármi más ezen a világon.

– Nem nagyobb és nem valósabb, mint Isten, Tannanu.

– Ezért mondtam azt, hogy ezen a világon – felelte Kuutma

szelíden. – Szeretted őket. Együtt harcoltatok, és megosztottad velük

mindenedet, amit csak a jámborság megengedett. Higgy nekem,

tudom, milyen nagy az, amit elvesztettél – mondta. Aztán amikor

Mirjám nem válaszolt, folytatta. – Nem lenne szégyen, ha most haza

akarnál menni. Valaki más bevégezhetné ezt a küldetést, te pedig

meggyógyulhatnál a szeretteid körében.

– Tannanu, bocsáss meg nekem – mondta Mirjám immár éles

hangon –, de ha meghátrálok ez elől valami érzelmi fájdalom miatt,

valami képzelt seb miatt, amit a szívemen ejtettek, már hogy is ne

kéne szégyellnem magam? Amikor Écer és Kéfás mindent odaadtak,

hogyan méricskélhetném én ki, mennyit adok, és hogyan

mondhatnám, hogy ez elég, amaz meg túl sok? Te küldtél ki.

Könyörgök, ne hívj haza addig, amíg a munkámat teljesen be nem

fejezem.

– Nem foglak, leányom – hajtotta meg a fejét tiszteletteljesen

Kuutma, de ezt Mirjám nem látta, és soha nem is fogja megtudni.

Csend lett.

– Mi ez a zene? – kérdezte Mirjám tompább hangon, mintha a

Kuutma felett aratott győzelme kimerítette volna.

– A Rolling Stonestól a „Paint It Black”.

– Kellemes neked ez a hang, Tannanu?

– Nem – jött zavarba Kuutma –, természetesen nem. Rettenetes

kakofónia. Csak azért hallgatom, hogy gondolatban jobban rá tudjak

hangolódni az űzött vadra. Ez Tillman, és az ő zenéje. A tűz óta

többször is hallgatta, és meg akartam érteni, milyen érzelmeket

ébreszt ez a zene.

– És megkaptad a választ, Tannanu?

– A kétségbeesés szól ebből a zenéből, leányom – felelte Kuutma,

mert ebben a kérdésben szilárdabb talajon állt. – Tillman kétségbe

van esve.

47

Kennedy attól félt, hogy a 124-es járaton utazni hátborzongató és

nyugtalanító érzés lesz, de az első öt-tíz perc elteltével már nem volt

több, mint egy egyszerű járat. Elfoglalta az ablak melletti ülést,

amelyet megadott, amikor jegyet váltott, jelezte, hogy nem kér

ingyenitalt és sósperecet, majd kényelmesen elhelyezkedett, és nézte,

ahogy kibontakozik alatta a táj.

Város, külváros, sivatag, sivatag, sivatag. Kőbánya, kisváros, gát,

aztán megint sivatag. Ahogy a gép egyre magasabbra szállt, ő egyre

kevésbé tudta megállapítani, melyik tereptárgy micsoda. Egy kis idő

múltán a lakott területeket már csak a színükről tudta

megkülönböztetni: szürke foltok a kiterjedtebb sárgásbarna, fosbarna

és olajzöld foltok hátterében.

Huszonhétezer láb magasból nehéz volt nagy felfedezéseket tenni.

A partvonalat természetesen látta, és a folyók is elég élesen

kirajzolódtak. Az utakkal már nehezebb dolga volt, de néha ki

lehetett találni, hol vannak: ahol megszakadt a hegyek vonala, vagy

ahol megtisztították körülöttük a területet. Talán volt egy út valahol,

ahol nem kellett volna útnak lennie? Egy út, ami valami ismeretlen

helyre vezetett?

De nem lehetett ilyesmi. Az ilyen maradandó dolgokat minden,

ezen az útvonalon közlekedő járat utasa látná. Ő most olyasmit

keresett – olyasmi kellett neki –, amely ideiglenesen volt ott, és csak

akkor, egyszer volt látható. Éppen ezért a repülőút legfeljebb a dolog

lehetséges léptékéről adhatott neki valamilyen benyomást, de ennyi.

Azért szállt fel a gépre, hogy barkochbázzon, de még mindig csak ott

tartott, hogy nagyobb-e, mint egy kenyértartó.

Akkor tehát utak, de nem az utakon haladó járművek. Ember

alkotta építmények, ha nagyon magasak, vagy elég nagy

kiterjedésűek. Más repülők: nem egyet látott elhaladni komótosan,

közepes távolságra tőlük.

Valami fény is lehetett. Amikor leszállt az este, a táj olyan lett,

mint valami rácsozat, aminek egyes lyukaiban fény gyúlt, mások

teljes sötétségben maradtak. Igen, ebben lehet valami: egy fény, ahol

nem kéne fénynek lennie? De persze ahogy egyre sötétebb lett, a

szembeszökő tereptárgyakat is egyre nehezebb volt kivenni, úgyhogy

egyre kevésbé lehetett tájékozódni is. Ki tudta volna megmondani,

hol van olyan fény, amelynek nem kéne ott lennie, és más dolgokhoz

képest hol helyezkedik el? A pilóta meg a másodpilóta. Nekik

vannak műszereik, amik alapján el tudnak igazodni, és van

irányzékuk is. Lehetséges volna, hogy azért kellett lezuhannia egy

egész repülőgépnek, mert Brand meg akarta ölni a pilótákat?

Látott egy szabályosan villogó fényt odalent, azt nézte: három

másodpercig égett, aztán öt másodpercre elsötétült. Odébb volt, a

parton, úgyhogy arra gondolt, biztosan világítótorony. Lehetséges

volna, hogy a 124-es járatról észleltek valami másféle jelzőfényt,

amit azért gyújtottak meg odalent, hogy olyan jelzést küldjenek,

amelyet kizárólag Júdás népének szántak? Elvégre szerették a

rejtjeleket: talán felvillanó fáklyák segítségével kommunikáltak

egymással a sötétben, meg azokkal a súlyos, ráccsal borított

fényszórókkal, amilyeneket a királyi légierőnél használtak a második

világháborúban.

De hát a mobiltelefon korában ez igazán nagy szamárság volna.

Közben Mexikóváros fölé értek – a gyéren lakott, áthatolhatatlan

sivatag után olyan fényözön tárult eléjük, mintha több galaxis

csavarodott volna egymásba és a gép megkezdte a leszállást.

Kennedy végül feladta, mert úgy ítélte meg, hogy semmi értelme

tovább próbálkozni.

Csaknem három órát kellett agyonütnie a visszaútig. Zord

kísértetként bolyongott a várócsarnokban, de a legtöbb bolt és

kávézó már bezárt éjszakára. Végül talált egy bárt, oda beült, és

rendelt egy nagy margarita koktélt. Ha farkassal laksz, gondolta

magában, legalább próbálj meg úgy tenni, mintha vele együtt

ordítanál.

A pult másik végéről egy nő időnként lopva rápillantott. Fiatalnak

látszott és talán szép is volt, de túlságosan ki volt sminkelve. Nem

egészen volt Kennedy zsánere, mert ő inkább a nagyon telt,

gömbölyű idomokat kedvelte, de azért érdekes volt a maga karcsú és,

semmi kétség, igen hajlékony testalkatával. Nagyon szürke,

hétköznapi ruhát hordott: a föld árnyalatait viselő, de közelebbről

meghatározhatatlan színű blúz és pantalló volt rajta, ami el is ment

volna, ha a bőre barnább lett volna, de így egész egyszerűen

piszkosfehérnek látszott a karja tiszta, világos bőre mellett.

Kennedy a legkevésbé sem érezte magát begerjedve, viszont

fenemód feszült volt, úgyhogy hosszú idő óta először vette fontolóra

egy gyors numera esetlegesen jótékony hatásait. Puhatolódzó

lépéseket tett ez irányban, és nem vette le róla a szemét – így amikor

a nő legközelebb lopva Kennedyre pillant, találkozik a tekintetük.

Ezzel azonban nem a várt hatást érte el. A nő nem mozdult, de

összehúzta magát. Nem úgy, mint aki bátortalan vagy zárkózott,

hanem mint aki megfeszül és felkészül az összecsapásra. Jézusom.

Kennedy nyilvánvalóan félreértette őt. Talán a nő utálta a zsarukat,

és valahogy rájött, hogy ő az.

Kennedy már épp készült, hogy megigya az italát és távozzon, de

a nő megelőzte. A kelleténél kicsit nagyobb erővel lerakta a poharát,

odaintette a csapost, váltott vele néhány szót, aztán átadott neki egy

köteg bankjegyet. A csapos vállat vont, megszámolta a pénzt és

bólintott. A nő elment, Kennedy pedig sajnálkozva és fájdalmasan

nézett a segge után.

Ezután már szép lassan itta a margaritát, hogy az alkohol enyhítse

kissé felkorbácsolódott nemi vágyát, és valami nyugalomfélébe, vagy

inkább beletörődésbe ringassa. Jelzett a csaposnak, hogy hozza a

számlát, mire a férfi megrázta a fejét.

– Már rendezték a számlát, asszonyom.

– Hogyan?

– Már rendezték a számlát. A hölgy kifizette az italát, és azt kérte,

hogy adjam ezt oda önnek.

A csapos lerakott valamit a pultra Kennedy elé, ami úgy nézett ki,

mint egy negyeddolláros, egészen addig, amíg a kezébe nem vette;

akkor már érezte a súlyát, látta szabálytalan alakját és a szélén

körbefutó, részben lekopott, unciális betűket. Az érme párja ott volt a

pénztárcájában – Tillman adta neki a Surrey Street-i kocsmában.

Eldobta az érmét, és kirohant a bárból. Gyors iramban

keresztül-kasul bejárta a várócsarnokot, a kilátástalan helyzet

ellenére is reménykedve, hogy megint belefut a nőbe. Elég kevés

ember volt odabent, úgyhogy rögtön kiszúrta volna, de persze a nő

nem hagyta volna ott az érmét, ha maradni szándékozott volna.

Kennedy végül kifulladva lelassított; nem csak a futástól lihegett:

kalapált a szíve is a mellkasában.

Ez egy… mi is volt ez? Kihívás. Provokáció. Ígéret. A pultnál ülő

nő azok közül való volt, akiket keresett: Júdás törzsének egy tagja.

És hagyta, hogy Kennedy meglássa, mintha azt mondaná neki, hogy

akármennyire is megkönnyítik a dolgát, és akármennyire is minden

ott van a szeme előtt, akkor sem fog eljutni hozzájuk, akkor sem

tudja teljesen összerakni a képet.

Vagy talán azt akarta jelezni, hogy az se számít, ha sikerül neki.

Kennedyt egy pillanatra elöntötte a düh, mint valami hőhullám, de

ez most megtört, és különös módon nyugodtnak érezte magát. Akárki

is volt a nő, így felfedni magát vakmerőség volt: a több évszázada,

sőt évezrede tartó rögeszmés titoktartás kontextusában ez érthetetlen

hiba volt. Talán erőfitogtatásnak szánta, de valójában nem az volt;

nem lehetett az. Valami olyan érzelem megnyilvánulása volt,

amelyen nem volt képes egészen uralkodni, és amely ott munkált

benne, eltorzítva az ítélőképességét. Kennedynek hirtelen eszébe

jutott, hogy ő és Tillman egy női hangot hallottak sikítani azon az

éjjelen, amikor a Galambdúc leégett. Lehetséges lett volna, hogy ez

ugyanaz a nő volt? Hogy az Atlanti-óceánon át is követte Kennedyt?

Eszement gondolat: ha azon a lángoló, véres éjszakán minden

további nélkül megölték volna, most miért tétováznak?

Akkor valaki más volt. De olyasvalaki, aki azt akarta, hogy tudja:

tudnak róla és követik őt, miközben ő meg őket követi.

A valódi összecsapás tehát nem volt már messze, és Kennedyt

most előre figyelmeztették, úgyhogy ha nem készül fel a

védekezésre, csak magára vethet.

Az ingajárat hajnali kettőkor szállt le Bullheadben, és Kennedy

három után ért vissza Peasonbe, a szállodába. Ismét John-Bird volt a

sofőrje, de ezúttal elébe vágott a Coloradóról szóló anekdotáinak,

mert tüstént elaludt a taxi hátuljában. John-Bird ennek ellenére nem

hagyta abba. Amikor Kennedy hébe-hóba felébredt a szendergéséből,

furán megnyugtatónak hatott a szóáradat: jó érzés volt, hogy nincs

egyedül. Hálából mindig, amikor John-Bird a folyóval kapcsolatos

tényekkel szórakoztatta, azt motyogta feleletképpen, hogy „igazán?”,

aztán rögtön újra álomba merült.

Miután feltámolygott a szobájába, arra készült, hogy arccal előre

bezuhan az ágyba, és alszik még egy kicsit, sőt valószínűleg még

azzal sem vesződik, hogy levetkőzzön. Az ágy melletti telefon

kijelzője azonban pirosan villogott. Felvette a kagylót, és tárcsázta a

hangpostát. A kézibeszélőt az álla és a válla közé szorította,

miközben leráncigálta a cipőjét kissé megdagadt lábáról.

– Üdv, őrmester – hallotta Webster Gayle erőteljes, egészséges,

vidám hangját. – Remélem, sikerült valamit megtudnia a határtól

délre, és nem csak olcsó tequilát iszogatott. Alig várom, hogy

megtudjam, hogyan mentek a dolgok. Viszont nem halogathatjuk ezt

tovább. Találkoznia kell Eileennal, hogy vele összefogva elérjék a

kritikus tömeget. Ígérem, hátrébb fogok állni, hogy még véletlenül se

essek a robbanás hatósugarába. Eileen korán szokott kelni, ezért arra

gondoltam, hogy reggelizhetünk együtt. Fél nyolckor várom magát

odalent. Aludjon jól.

Egy margarita, töprengett Kennedy fáradtan, miközben

összegömbölyödött az ágyon, és félig magára húzta a takarót. Semmi

nem volt, amire örömmel lehetett volna várni, csak egy reggeli a

szellemekkel. És az egy margaritától még csak be sem rúgott eléggé.

48

Egy percen belül világossá vált Kennedy számára, hogy az Eileen

Moggs és Webster Gayle közötti kapcsolat nem szimplán szakmai,

hanem jócskán túlmegy azon. Körülbelül újabb egy perccel ezután

már azt is tudta, hogy a férfi és a nő különbözőképpen látják a

kapcsolatot.

Gayle seriff lazán és tárgyilagosan, nagyon jó barátjaként mutatta

be Moggst. A kifejezés, amely a tévés beszélgetőműsorok

házigazdáinak szótárából származott, önmagában szinte semmit sem

jelentett, és nem is számított, hogy jelent-e. Miközben azonban

Gayle ezt mondta, Moggs arcán egy pillanatra büszke és fájdalmas

mosoly jelent meg, ami megerősítette, hogy a seriffnek tényleg nincs

jobb barátja, mindamellett azt is elismerte vele, hogy nem volt jobb

szó arra, amit Moggs jelentett Gayle számára.

A két nő kezet rázott, és jól megnézte egymást, hogy képet

alkossanak a másikról.

– Ó, maga kétségkívül zsaru – mondta Moggs kuncogva.

– Úgy nézek ki? – kérdezte Kennedy bánatosan.

– Teljes mértékben, drágám, és ezt veheti bóknak. Az apám zsaru

volt, és mindkét fivérem is az. Akinek ilyen alakú a válla, arra

rendszerint legalábbis a puszipajtásomként gondolok.

Ami megmagyarázza, miért randizik a seriffel – gondolta

Kennedy. Hagyta, hogy Moggs átterelje őt a konyhába vezető

gyöngyfüggönyön, ahol gofri, tojás és szalonna várt rá. Minden

meglepően jó volt, akárcsak a kávé és a narancslé – az utóbbit Moggs

szemmel láthatólag kézzel facsarta egy régimódi, kurblis

gyümölcsprés segítségével, aminek kitüntetett helye volt a

kredencen. Kennedy úgy érezte, testi-lelki lemaradásban van, de a

reggeli felüdítette, és a Moggs kedélyes faggatódzására adott válaszai

egyre hosszabbak lettek.

Mióta is van Kennedy a nyomozóhivatalnál? Nagyjából hat éve.

És mindig zsaru akart lenni? Lényegében mindig. Családi

hagyomány. (Igen, az szokott lenni – értett egyet Moggs.)

Először jár az Egyesült Államokban? Nem, másodszor. Kennedy

egyszer egy hetet töltött New Yorkban egy barátnőjével – ez is egy

téves lépés volt a sok közül egy olyan kapcsolatban, amely

érthetetlen módon plátói maradt, bár minden jel arra mutatott, hogy

valami ősibbé alakul és beteljesül. Kennedy nem említette a lányt:

fogalma sem volt, Moggs és Gayle hogy viszonyul a

homoszexualitáshoz, és nem akarta, hogy a helyzet még kínosabbá

váljon, mert már amúgy is épp elég kínos volt.

– Egyszer voltam Londonban – közölte bizalmasan Moggs –, de

pocsékul éreztem magam. Nyár dereka volt, de végig esett az eső.

Utána vagy egy hónapba telt, mire megszáradtam. Ráadásul amikor

vendéglőbe mentem, meg kellett mutatnom az étlapon, mit kérek,

mert rá kellett jönnöm, hogy nem beszélem a nyelvet; pedig elvileg

ugyanazt a nyelvet beszélik ott is! – mondta Moggs és harsányan

nevetni kezdett a saját viccén. Kennedy is nevetett. – Tehát –

folytatta Moggs, hirtelen komolyra fordítva a szót – ez a nyomozás,

amit maga valami gyilkossági ügyben folytat… Web nem akar róla

beszélni, mert nem akar visszaélni a helyzetével; én ugyanis újságíró

vagyok, ő pedig a törvény őre. Viszont azt mondta, talán maga akar

beszélni róla, és ahhoz nincs joga, hogy magát ne engedje beszélni.

Úgyhogy arra gondoltam, a mindenit neki, ha én megmutatom,

nekem mim van, maga talán hajlandó lenne megmutatni, mije van

magának. Mit szól?

– Erre nem tudok válaszolni, amíg nem tudom, magának mije van

– felelte Kennedy, mert úgy döntött, a nyers őszinteséget választja.

És ha kiderül, hogy szellemekről fog beszélni, akkor inkább nem kell

a segítsége.

– Jogos – ismerte el Moggs vigyorogva. – Nagyon is jogos.

Viszont ide hallgasson. Web jó ember, igaz? Úgy értem, hogy bár

most találkozott vele először, fogadok, hogy ez magának is

nyilvánvaló. Olyan jó, hogy azt gondolja, mindenki más is jó. Ez egy

zsarunál bizonyos szempontból gyengeség.

– Én is itt vagyok! – tiltakozott Gayle.

– Csitt, Web – mondta neki Moggs gyengéden. Egész idő alatt

Kennedyn tartotta a szemét, amely mintha rá is villant volna. – Én

viszont újságíró vagyok, őrmester, úgyhogy én tudom, hogy a

legtöbb ember galád. Talán maga is egyetért velem.

– Szerintem fele-fele – adta meg Kennedy gyanakvón.

– Nos, szerintem nem. Én úgy vélem, az arányok ennél sokkal

rosszabbak. Mert miről is van szó? Web üzenetet kap egy külföldi

zsarutól, aki a segítségét kéri. Web első gondolata ebben a

helyzetben az, hogyan is segíthetne neki. Az én első gondolatom

viszont az, hogy itt valami nem stimmel. Mit veszíthetek, ha segítek?

Hogy fest a dolog, ha kicsit alaposabban szemügyre veszem és

megpiszkálom? Ért engem?

– Igen, értem magát – felelte Kennedy. Látta, mire megy ki a

dolog, és minden kétséget kizáróan tudta, hogy legyőzték.

– Szóval miközben Web leteríti magának a vörös szőnyeget, és

mindenféle bámulatos dolgokat mesél magáról, hogy milyen okos,

milyen udvarias, milyen bámulatos a kiejtése, meg minden, én nem

tudom megállni, hogy ne tegyem fel a kérdést: ki is ez a Kennedy

őrmester, és mi is az ő kiindulópontja voltaképpen? Mert

mindenkinek van valami kiindulópontja, ugyebár.

– Igen, ez kétségkívül igaz.

– És a maga kiindulópontja az, hogy már nem zsaru. Elbocsátották

a rendőrségtől, vagy felmondott, attól függően, hogy kit kérdezek.

Ezt azonban elfelejtette megemlíteni Webnek, amikor arra kérte őt,

hogy segítsen magának a nyomozásban.

Kennedy meglepődve érezte, hogy elpirul. Tudta, hogy csak idő

kérdése, és valaki rá fog jönni, hogy a referenciái nem valódiak, de

nem számított rá, hogy amikor eljön a pillanat, az ilyen fájdalmas

lesz.

– Igazán sajnálom, seriff – fordult Gayle-hez és komolyan

gondolta, amit mondott. – Bizonyára azt gondolja, hogy cinikus

módon felhasználtam magát, és talán így is van. De el se hinné, mi

mindent vesztettem és mi mindent megtettem eddig, hogy

megoldjam ezt az ügyet. Úgyhogy nem adhattam fel még akkor sem,

amikor már elvették tőlem az ügyet és aztán az állásomat is – azzal

felállt, indulásra készen, vagy egyedül, vagy Gayle foglyaként.

– Üljön le, őrmester – mondta neki kuncogva Gayle, látva

Kennedy feszült és ünnepélyes arcát. – Én nem is látom akkora

hazugságnak azt, amit mondott. Szerintem vannak olyanok, akik már

az előtt zsaruk, hogy megkapnák a jelvényt, és az után is azok

maradnak, hogy visszaadják. Vagy soha nem is lesz jelvényük, mint

például Eileen-nak, de olyan ösztöneik vannak, és úgy nézik a

világot, mint egy zsaru.

– Vannak, akiknek a vérében van – mondta Moggs szerénytelenül.

– De komolyra fordítva a szót, hölgyem, mert inkább nem hívnám

őrmesternek, nem az volt a célom, hogy mindezt az orra alá

dörgöljem. Csak jeleztem, hogy utánajártunk, és tudunk magáról

mindent. Az óceán innenső partján úgysincs semmilyen törvény adta

hatalma, és biztos tudomásom van róla, hogy ezen az ügyön

dolgozott az utolsó, rendőrként töltött napjáig. Maga a világ

szemében mindössze annyi hibát követett el, hogy nem hagyta abba.

Másrészt meg Web sem szegett meg semmilyen szabályt azzal, hogy

segített magának, mert ami azt illeti, minden, amit mutatott,

szabadon hozzáférhető. És ha valaki kérdezné, a seriffnek joga van

bárkinek bármit megmutatni egy folyamatban lévő üggyel

kapcsolatban.

– Habár általában nem mutatok meg bárkinek bármit – vetette

közbe Gayle. – Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy ilyen

elővigyázatlan lennék bárkivel, aki csak úgy besétál az utcáról,

őrmester.

– A francba is – mondta Moggs –, az a nagy igazság, hogy a

kedvenc témánkon dolgozik, és ezért akartuk magával megosztani,

amink van. Tehát mit szól?

Moggs hirtelen mozdulattal kezet nyújtott, amit Kennedy – még

mindig pirulva – elfogadott; nem a szokásos módon fogtak kezet,

hanem összeütötték a tenyerüket és összekulcsolták a hüvelykujjukat,

ami sokkal erőteljesebbnek és megnyugtatóbbnak érződött.

– Jöjjön át a nappaliba – mondta Moggs –, és megmutatom

magának, amim van.

Előrement és mutatta az utat. A függönyön át visszamentek a szűk

előszobába, majd onnan a meleg, barátságos hangulatú, puha bútorral

és az alkony színeivel teli térbe. A súlyos kanapéra horgolt, színes

takarót terítettek, amit egy stilizált, de pompás amerikai sas díszített.

– Tulajdonképpen – mondta Moggs, mihelyst leültette Kennedyt a

kanapéra – ez épp olyasfajta dolog, amihez megerősíthetnénk

magunkat egy kis kávéval. Megyek és főzök még egy kannával.

Moggs visszaszaladt az előszobán át a konyhába, Gayle pedig egy

perc múlva követte, dünnyögve valamit arról, hogy segít behozni a

tálcát. Kennedy egyedül maradt, és amíg várta, hogy a szívverése

ismét helyreálljon, a falakat nézegette, amelyeket fényképek

borítottak. Az egyik falon arcképek voltak, de Eileen Moggs nem

volt látható rajtuk, viszont még Kennedy is felismert közülük

néhányat: Webster Gayle (kétszer), George Clooney, Jesse Jackson,

Bill Clinton, Bono és Donald Rumsfeld, aki olyan fenyegető

tekintettel nézett, mint az ördög, aki beszívott. Az ezzel szemközti

falon mindenféle helyek voltak: a Grand-kanyon, a 66-os út a híres

táblával és egy motoros bandával, az anasázi indiánok lakóhelyeinek

romjai, kaktuszok, az állami törvényhozás épülete, amint több száz

tüntető ostromolja, valamint egy nagyon felkavaró kép, amin sivatagi

környezetben egyenruhás rendőrök egy csoportja (Kennedy nem

ismerte elég jól az egyenruhákat ahhoz, hogy meg tudja állapítani,

vajon szövetségi rendőrök voltak-e, vagy az adott államé)

ünnepélyesen állt egy fekete férfi holtteste körül.

Gayle a gyöngyfüggönyön át hátrálva, a nyakát behúzva jött be, a

kezében egy tálcával, amin három bögre volt. A nyomában Moggs

érkezett, ő süteményt hozott és – kissé meglepő módon – egy üveg

Jim Beam whiskyt. Gayle letette a tálcát, Moggs pedig letekerte a

kupakot az üvegről.

– Szoktam tenni egy kupicával a kávémba – mondta Moggs

Kennedynek. – Igazából csak egy kicsi, jelképes mennyiséget, de

ahhoz elég, hogy elvegye az élét a dolgoknak – azzal öntött a saját

kávéjába, majd Kennedyre nézett, felemelve az üveget, készen arra,

hogy neki is töltsön.

– Miért, olyan dolgokról fogunk beszélni, amelyeknek éle van?

– Hát nem olyasmikről beszélgettünk már eddig is? – vigyorodott

el Moggs.

– Jöhet – mondta Kennedy, és Moggs öntött.

– Én kihagyom – mondta Gayle. – Még vissza kell mennem

dolgozni.

– Nekem ez is munkaidő – zsörtölődött Moggs.

– Hogyne. De egy újságírótól mindenki azt várja, hogy részeg

legyen.

A szerelmesek könnyed meghittségével ugratták egymást, és

nevetniük sem kellett egymás tréfáin. Moggs odament a szoba

sarkában álló túlméretezett, L alakú íróasztalhoz, és egy nagyon

vastag, olajzöld dossziéval tért vissza. Lerakta az asztalra kettőjük

közé, miután odébb tolta a süteményes tányért, hogy helyet csináljon

a fő fogásnak.

– Íme – mondta Moggs az olyan ember hangján, mint aki éppen a

lényegre tér. – Ez a mi aktánk az élőholtakról.

– A 124-es járat szellemeiről? – kérdezte Kennedy. Nem várta

izgatottan, hogy mi van a dossziéban, de azért hirtelen elfogta valami

bizonytalan, kellemetlen érzés.

– Pontosan – erősítette meg Moggs. – Nézze meg. ígérem, hogy

része lesz csodákban, jelenésekben és égi jelekben.

– Én… nem hiszek az ilyesmiben – tiltakozott Kennedy

finnyásán, de erőtlenül.

– Ó, én sem, őrmester. De azért olvassa el. Aztán majd beszélünk.

Félórával később Kennedy még mindig olvasott, miközben

házigazdái figyelték őt – de az égi jelek és csodák még várattak

magukra. A dosszié valójában pontosan azt tartalmazta, amire

számított: felmelegített szóbeszédeket, egymondatos

kísértethistóriákat és szomorú önámításokat.

Az összes szokásos, gyanús alak megjelent a történetekben: a

férfi, aki érthetetlen halandzsával teli e-maileket küldött az irodai

számítógépéről, miközben a teste egy arizonai hullaház ravatalán

feküdt; a nő, aki a gép lezuhanásának pillanatában halott férje kezét

érezte a vállán és a csókját az arcán; az autó, amit járó motorral

otthagytak a kocsifeljárón az éjszaka közepén („a feleségem

slusszkulcsa volt a kocsiban, pedig nála volt, amikor meghalt,

esküszöm”); az anyát és lányát jelképező, a bölcsőde ablakára

lecsapódott párába rajzolt pálcikafigurák, meg a kedves, öreg hölgy,

aki habozás nélkül, könnyek között az unokája műveként azonosítja

őket („mindig göndör hajúnak rajzolta magát, pedig az utóbbi egy

évben már nem volt göndör a haja”). S a többi, s a többi,

jelentéktelen és érdektelen változtatásokkal. Olyan történetek,

amelyeket az emberek azért mesélnek egymásnak, hogy meggyőzzék

magukat: a halál minden valószínűség ellenére sem a vég.

Bár még csak a felénél tartott, Kennedy becsukta az aktát, hogy

jelezze, végzett vele. Eddig is csak azért húzta, mert többé-kevésbé

meggyőződött róla, hogy Gayle és Moggs az egyik igen bizarr

amerikai egyház hittérítői, és most meg kell nekik mondania, hogy a

közös piknikhez nem hoztak elég szendvicset.

– Ahogy mondtam is – ismételte olyan semlegesen, ahogy csak

tudta –, soha nem tudtam igazán a magamévá tenni ezt az egész halál

utáni élet dolgot. Érdekes, de nem igazán az én…

– Érdekes? – hitetlenkedett Moggs. – Miért mondja ezt, hölgyem?

Hiszen ennek a nagy része ugyanaz a szemét, mint amit a közérti

szennylapok próbálnak megetetni velünk a hét minden áldott napján.

Olyan szinten érdektelen, hogy a hatodik oldalig sem tudok eljutni

anélkül, hogy ne veszíteném el az életkedvem.

– Nos, akkor… – torpant meg Kennedy – …miért mutatta meg

nekem?

– Ez a helyes kérdés. És én egy kérdéssel fogok felelni rá.

Észreveszi-e, hogy mi a mintázata ennek a sok szamárságnak?

Moggs hangjában volt egy kis önelégültség, mint az olyan

tanáréban, aki már tudja a helyes választ, és arra számít, hogy az

ember majd a rosszat mondja be. Kennedy ismét kinyitotta az aktát,

és a kezdetinél nem nagyobb lelkesedéssel újra alaposan átnézte az

első néhány oldalt.

– Ténylegesen nem történt észlelés – mondta Kennedy –,

legalábbis nem olyan, ami igazolható. Az égvilágon semmi nem volt,

amit ne lehetett volna meghamisítani vagy beképzelni. Tökéletes

bulváranyag: a lehető legkevesebb tény és név, hogy nehéz legyen

bármit is leellenőrizni, és minél nagyobb mozgástér maradjon. Az

egyik hírügynökség átveszi a másiktól a történetet és kicsit csiszol

rajta…

– Pontosan – mondta Moggs. – Én már számtalanszor láttam ezt

korábban, hölgyem. Ide hallgasson, tegeződhetünk? Köszönöm. Én

már számtalanszor láttam ezt korábban, Heather, és úgy tűnik, hogy

te is. De ahogy mondják, a kivételtől kell várni, hogy erősítse a

szabályt, és ezúttal elég nagy és igen szembeszökő kivétellel van

dolgunk.

– Nem értem, miről van szó – vont vállat felemelt kézzel

Kennedy. Gayle szemmel láthatólag égett a vágytól, hogy

közbeszóljon, de visszafogta magát, mert feltehetőleg belátta, hogy

most Moggs a főszereplő, és nem ő.

– Az igazság az – visszakozott egy parányit Moggs –, hogy nekem

is jó időbe beletelt, amíg megértettem. Web megőrjített ezzel az

egésszel. Még amikor nem beszélt róla, akkor is ott volt a kifejezés

az arcán, ami arról árulkodott, hogy erre gondol. Úgyhogy

összeszedtem mindenféle újságkivágásokat, és beragasztottam őket

ebbe az albumba, alapvetően azért, hogy fejbe kólinthassam vele és

megmutathassam, hogy mi minden miatt mese habbal az egész.

Aztán a szemembe ötlött a dolog, talán azért, mert az egész egy

helyen volt, és Web megpróbálta rendszerezni időpont meg dátum

szerint. Lényegében ez volt a dolog nyitja. Menj vissza az elejére,

Heather, és ne feledd, hogy az akta időrendi sorrendben van.

Az első cikk Peter Bonville köztisztviselőről szólt, akinél a szokás

hatalma annyira nagy volt, hogy még a halál sem tarthatta vissza

attól, hogy bemenjen a munkahelyére, főzzön magának egy csésze

kávét, beindítsa a számítógépét, és végignézze a bejövő leveleit.

Valami zavarta ebben Kennedyt, de maga sem tudta megmondani,

micsoda. Ellenőrizte a dátumot: július ötödike. Három nappal az

után, hogy a 124-es járat lezuhant.

– Nem ez volt az első – mondta Kennedy. – Volt egy negyedikei

keltezésű.

– Sylvia Gallos – erősítette meg Moggs elismerően. – Igazad van.

Először engem is összezavart, de ott egy parallaxis hibáról van szó.

Tudod, Gallos betelefonált egy helyi rádióállomás késő esti

beszélgetős műsorába aznap éjjel, amikor a gép lezuhant. Úgyhogy

nincs időeltolódás. Negyedikén történik és negyedikére dátumozzák.

A Bonville-sztori egy nappal később futott be, de két nappal

korábban történt. Csak nem lett belőle hír, amíg valaki úgy nem

gondolta, hogy figyelemreméltó – folytatta Moggs. Most már

egyértelműen kezdtek eljutni a dolog lényegéhez. Moggs ugyan nem

halkította le a hangját, de színpadiasan közelebb hajolt Kennedyhez,

mintha ahhoz, amit mondani készült, úgy kellett volna tenni, mint az

összeesküvők. – Peter Bonville sztorijának több különböző változata

volt, és őrülten sokféle részlet megjelent arról, hogy mit is tett

állítólag aznap, amikor bement a munkahelyére. Például a saját

azonosítókártyájával lépett be. Tévedés. Semmilyen bizonyítékot

nem találtak arra, hogy bement és eljött. Bonville főzött magának

egy kávét, de csak félig itta meg, és a csészét otthagyta az asztalán.

Tévedés. Ha jól tudom, csak az osztatlan terű irodában jártak: a

konyharész másutt volt, és oda nem ment be senki. Bonville beszélt

néhány munkatársával, akik csak később tudták meg, hogy kísértetet

láttak. Tévedés. Senki nem látta őt. Az összes bizonyíték, ami az

ottlétére utal, a számítógépéből, a munkaállomásából származik,

amelyet bekapcsoltak és használtak.

– Mire használták? – kérdezte Kennedy. A feszültségtől bizsergést

érzett a tarkóján és az alkarján. Valóban lett volna egy szemernyi

igazság a sok bágyasztó, elkoptatott tündérmese nedves derékaljai alá

temetve?

– Nos, erre megint csak különböző változatok vannak. Némelyik

szerint Bonville pornóoldalakat böngészett. A legtöbb szerint

e-maileket küldött, vagy mindenféle halandzsával meg ijedt

panaszokkal teli leveleket, hogy egy sivatagban tévelyeg valahol,

ahol soha nem jön fel a nap. Erre is rákérdeztem Bonville

munkahelyén, a közműveket felügyelő New York-i hivatalban.

Persze nem kellett volna szóba állniuk velem, sőt még Web-bel sem

kellett volna szóba állniuk, ha ő hívta volna fel őket, mert az

illetékessége véget ér a megyehatáron. De el akarták mondani, mert a

mindenfelé keringő, bolond históriák bosszantották őket, és tisztázni

akarták a dolgot. Azt mondták, hogy sem Bonville levelező

programját, sem a böngészőjét nem nyitotta meg senki. Mindössze

annyit tett, akárki is volt az, hogy letörölt néhány fájlt. Ezért azt

feltételezik, hogy mindennapos számítógép-kalózkodás volt, és nem

szellemjárás.

A kezdeti bizsergés immár sokkal nyomatékosabbá vált, úgyhogy

Kennedy is előredőlt, mintha arra készülne, hogy áthajol az asztalon

és megcsókolja Moggs-t – ami talán arra késztette volna Gayle

seriffet, hogy megváltoztassa a róla alkotott, jó véleményét.

– És lehet tudni, milyen fájlokat?

– Nem, nem tudni. És a munkahelyén sem tudják, mert a hivatal

központi szerverét később, de még a nap folyamán megfertőzte egy

vírus, amitől az összes fájl biztonsági másolata is törlődött, mielőtt

bármit tudtak volna tenni velük. Mindössze egy nyilvántartási

táblázat maradt néhány fájlnévvel, de azok nem mondanak semmit,

mert ilyenek, hogy adat 1, adat 2 meg adat 3.

Kennedynek elsőre azonnal a Rum-kódex jutott eszébe. De nem,

annak csekély volt a valószínűsége. Ha Stuart Barlow csapatának

bármelyik tagja beszélt volna egy New York-i állami hivatalnál

dolgozó alacsonyabb beosztású hivatalnokkal, annak a nyomára már

rég ráakadt volna. Ez más volt, nem a Rum-kódex. De eléggé

hasonlított a Rum-kódexre ahhoz, hogy ugyanúgy reagáljanak rá.

Kiküldték Michael Brand-et.

– Szóval ezen a szálon nem igen lehet miből kiindulni – folytatta

közben Moggs. – De elmesélem, mi keltette fel az érdeklődésemet,

Heather. Említettem neked, hogy ez volt a legelső kísértetjárás, de

azt nem mondtam, hogy mennyire korán történt. Megvan ugyanis,

hogy mikor módosították utoljára azt a nyilvántartási táblázatot, ami

egybeesik azzal, amikor törölték a fájlokat. És ezt szinte egy időben

tették, gyakorlatilag öt perc leforgása alatt, július másodikán, délelőtt

11.13-tól kezdődően. Más szóval a fájlokat akkor törölték, amikor a

124-es járat még a levegőben volt: körülbelül jó tíz perccel az előtt,

hogy Peter Bonville szellemmé vált.

Kennedy maga is leellenőrizte az időpontokat, és aztán egy

percnyi, de legalább öt másodpercnyi néma csönddel adózott Moggs

nyomozómunkájának.

– Moggs kisasszony… Eileen, teljesen igazad van. Jól kiszúrtad.

Ez egy előzetes kísértetjárás volt – mondta csodálattal telve. Moggs

felnevetett; egyértelmű volt, hogy tetszik neki a kifejezés, és örül a

dicséretnek is.

– Előzetes kísértetjárás, aztán két napig semmi, majd begyűrűzik a

többi szellemtörténet. Úgyhogy mire Bonville főnöke rájön, hogy

hiányzik néhány fájl, és beszól a központba, a többi híradás már

mind megjelent. És ezért erről is úgy számolnak be, mint a 124-es

járat egy újabb szelleméről.

– Ez valóban nagyon ravasz – dünnyögte Kennedy lassan

bólintva, miután oda-vissza végigkövette a gondolatmenetet. – Az

illető eltünteti a nyomait, amennyire csak lehet, de amikor rájön,

hogy nem tüntette el őket eléggé, hagy egy csomó hamis nyomot,

hogy úgy látsszon, az ő nyomai sem vezetnek sehová.

– „Egy bonyolult hazugság” – mondta Moggs. Úgy hangzott, mint

valami idézet, de Kennedynek nem ugrott be, honnan van, és nem

volt kedve megkérdezni.

– Szóval azt gondolják – fordult inkább Gayle-hez hogy valakik

arra használták ennek a fickónak a távollétét, hogy hozzáférjenek a

számítógépéhez és leszedjenek róla valamit? Aztán amikor soha

többé nem tért vissza az íróasztalához, mert meghalt, kidolgoztak egy

természetfeletti fedőtörténetet?

– Pontosan ezt gondolom – értett egyet Gayle.

– Szerintem téved, seriff.

Gayle pislogva fogadta az egyenesen az arcába vágott, nyers

szavakat. Egy perccel ezelőtt még mind összeesküvők – és egy

összeesküvés leleplezői – voltak, most pedig úgy tűnt, Kennedy

mégsem akar játszani.

– Az hogy lehet? – kérdezte a seriff.

– Megvan neked a 124-es járat utaslistája? – fordult Kennedy

Moggshoz.

– Megszereztem minden információt erről az ügyről, ami

törvényesen a birtokomban lehet, és aztán még annál is egy kicsit

többet – bólintott Moggs.

– Ide tudnád hozni?

Moggs odament az íróasztalhoz és beindította a számítógépet.

Gayle is odalépett és a nő mögé állt, miközben az begépelte a

jelszavát. Gayle védelmezőn és az összetartás jeleként a vállára tette

a kezét. Megmutatták Kennedynek a gyereküket, és ő most arra

készül, hogy elveszejtse a sok bába közt?

– Íme – mondta Moggs, miután leütött néhány billentyűt és

megnyitott egy fájlt. – Megvan.

– Keresd ki Peter Bonville-t.

– Megtaláltam. Értelemszerűen az eleje felé van.

– Rendben, akkor most megmondom az ülésének a számát.

– Hogyan, emlékezetből? – pillantott rá Moggs zavartan.

– Egészen mostanáig még a nevét sem hallottam.

– Akkor honnan tudod az ülésének a számát?

– Talán tévedek. Több szempontból is remélem, hogy nem jól

gondolom. 29E? – kérdezte. Moggs és Gayle egyszerre néztek a

képernyőre, majd Kennedyre bámultak.

– Honnan tudta? – érdeklődött Gayle.

Kennedy a belső zsebébe nyúlt, és kivette az előző nap Gayle-től

kapott összehajtogatott lapot – a Brandnél lévő megjelölt bankjegy

fénymásolatát –, és odanyújtotta neki. Gayle elvette és alaposan

szemügyre vette, de Moggs jött rá először.

– A három vonal itt lent pont keresztülmegy a sorozatszámon.

– A hétszentségit! – kiáltott fel Gayle csodálkozva, amikor egy

másodperccel később ő is meglátta. A három piros vonal egy E

betűn, illetve a 2-es és a 9-es számjegyeken ment át.

– Amikor megláttam ezt a bankót, először arra gondoltam, hogy

talán valami kódolt üzenet – mondta Kennedy. – Azok, akiknek a

nyomában vagyok… szeretik a kódokat és a titkos üzeneteket.

Szerintem azt hiszik, mindenkinél okosabbak, és mindenki szeme

láttára tudják tenni a dolgukat mindaddig, amíg nem hagyják

lehallgatni a telefonjaikat. És ami azt illeti, ez pont beleillik abba,

ahogy csinálják.

– És miért jelenti ez azt, hogy tévedünk? – kérdezte Gayle.

– Mert azt feltételezték, hogy a Bonville számítógépe elleni

támadás magáért való volt, de nem. Akárki is adta ezt a bankjegyet

Brandnek, így jelezte neki, hogy ki a célpont. Ami azt jelenti, hogy

Brand azzal a feltett szándékkal szállt fel a gépre, hogy megöli

Bonville-t. És valamilyen okból, amelyet most már soha nem fogunk

megtudni…

– Atyaisten – mormogta Moggs.

– …megölt mindenkit a gép fedélzetén. Azzal teljesítette a

küldetését, hogy a 124-es járat lezuhant.

49

Ezután már bizonyos szempontból könnyű volt. Bonville nem Los

Angelesben szállt fel. A 124-es járat a mexikóvárosi Benito Juárez

nemzetközi repülőtérről indult, és ő már kezdettől fogva a gépen ült.

Kennedy az illetékességre vonatkozó, Moggs által már említett

esetleges gondok ellenére megkérte Gayle seriffet, hogy a

közműveket felügyelő New York-i hivatalban hívja fel Bonville

egykori főnökét, egy Lucy Miller-Molloy nevű nőt. Mit csinált

Bonville Mexikóban? És ha már itt tartanak, mit dolgozott Bonville?

Mi volt a munkája? Mi volt a szakterülete?

A rövid válasz úgy szólt, hogy az energiairányítás, a némiképp

hosszabb pedig úgy, hogy Bonville nagyra becsült gondolkodó volt

az energia csúcsidőben történő kiegyenlítése terén. Miller-Molroy

maga is túlontúl sokat tudott a témáról ahhoz, hogy egy hozzá nem

értőnek világosan elmagyarázza, de eleget mondott Gayle-nek ahhoz,

hogy a seriff össze tudja foglalni az alapokat Kennedy és Moggs

számára anélkül, hogy ellentmondásba kerülne magával.

– Mondjuk, valaki egy várost vezet, ahol van egy áramfejlesztő,

ami elektromos árammal látja el a várost. Néha sok energiára van

szükség, néha nem olyan sokra. Azt az időt, amikor az

áramfogyasztás alacsony, arra használják fel, hogy feltöltsék a

tartalék áramfejlesztőket, vagy mondjuk néhány kilométeres távon

vizet szivattyúzzanak a folyón felfelé, egy gáton át, ahol van egy vízi

erőmű is. Aztán amikor megint csúcsidő van, ez a tartalék energia ott

lesz elraktározva, mint a pénz a bankban, aminek egy részét a város

visszajuttathatja saját magának, és növelheti a teljesítményt.

Úgy tűnt, sok különböző módja van az energia visszafolyatásának,

és némelyik ezek közül olyan olcsó, hogy önmagában is kifizetődő.

Bonville megvizsgálta az energetikai rendszereket és tanácsot adott:

itt erre meg erre van lehetőség, és ennyibe fog kerülni minden egyes

erg.

A közműveket felügyelő New York-i hivatal egy kis ideig külsős

tanácsadóként alkalmazta Bonville-t, majd fix havi fizetést juttatott

neki. Ennek volt egy kellemes következménye is: többletbevételt

tudtak termelni azáltal, hogy kikölcsönözték más

önkormányzatoknak. A sok ilyen hakni közül Mexikóváros volt a

legutóbbi.

– Odament és megmondta nekik, hogyan takarékoskodjanak az

elektromos árammal – foglalta össze Gayle, amikor beszámolt

Kennedynek és Moggsnak. – Az volt az elképzelés, hogy

megvizsgálja az energiafelhasználásukat, aztán megmondja nekik,

hol van tartalék kapacitás a rendszerben, és hogyan használhatnák azt

fel.

Ekkor már elmúlt dél, a negyedik kanna kávét itták, és Gayle a

whiskyvel kapcsolatos szigorán is enyhített: ivott egy kortyot egy

apró kupicából, amin piros betűkkel az állt: „tijuanai emlék”. A

felirat megerősítéséül egy sombrero és egy kaktusz sziluettjét is

ráfestették.

– Nem értem, hogyan illik bele ez a történet a te történetedbe –

mondta Moggs Kennedynek, miközben a Bonville-ről készített és a

délelőtt folyamán kiegészített jegyzeteiben lapozgatott. – Júdás népe

ugyebár azokat öli meg, akik ráakadnak a titkos bibliájukra. Akkor

tehát Bonville is ráakadt volna erre a Rum-kódexre valahol odalent,

Mexikóban?

Kennedy pontosan ugyanezt latolgatta, és végül előhozakodott

valami válaszfélével:

– Szerintem ennél szélesebb körre vetették ki a hálójukat –

mondta, Moggs pedig fürgén tovább gépelt. – Az, hogy az emberek

nem láthatják meg Júdás evangéliumát, nem csak puszta hittétel,

amit vakon követnek. Ha így lenne, megöltek volna mindenkit, aki

olvasta a néhány évvel ezelőtt felbukkant csonka változatot, a

Tchacos-kódexet. Szerintem az a lényeg, hogy nem akarják, hogy

bárki is tudjon arról, hogy léteznek, vagy hogy valaha léteztek. Az

evangélium teljes változatában, amit Barlow-nak is sikerült kinyernie

a Rum-kódexből, szó van a belső szabályaikról és arról, hogy hogyan

épül fel a társadalmuk. Világossá válik belőle, hogy létezik egy olyan

közösség, egy olyan törzs, amelyet Júdás imádata határoz meg, és a

jelek szerint ez az, amit titokban akarnak tartani.

– Egy ókori eredetű, júdeai törzs? Még mindig nem értem, hogyan

kapcsolódik ez Bonville-hez.

– Pedig lehet, hogy kapcsolódik. Tudjuk, hogy Bonville a világot

járta és az energiafelhasználással kapcsolatos tanácsokat adott a helyi

kormány embereinek meg az állami hivataloknak. Éppen ezért sok,

az energiaáramlásnak és az energiafogyasztásnak a különböző

helyeken és időpontokban fennálló mintázataira vonatkozó adathoz

hozzáfért. Mi van, ha talált egy olyan adatot, amely nem illett bele a

mintázatba?

– Energiafelhasználás olyan helyen, ahol nem kéne lennie – nézett

Moggs Kennedyre. A keze megállt a levegőben, a billentyűzet felett.

– Pontosan. Vagy csak nagyobb, mint kéne, az adott helyhez és

népsűrűséghez képest. Talán mindössze a statisztikákból rájött, hol

tanyázik Júdás népe. Még az sem biztos, hogy tudta, mit talált. De

olyan kérdéseket kezdett feltenni, amiket nem kellett volna, és olyan

helyeken kezdett kutakodni, ahol nem kellett volna. És leállították,

mielőtt összeállt volna benne a kép.

Gayle nyugtalan pillantást vetett Moggs számítógépére. Kennedy

olvasott a gondolataiban.

– Nagyon körültekintőnek kell lennünk, ha bárkinek is beszélünk

erről – értett egyet. – Tulajdonképpen azt gondolom, hogy egyelőre

maradjon köztünk a dolog. Eileen, van laptopod? – kérdezte. Moggs

bólintott. – Mentsd el a jegyzeteidet egy USB-meghajtóra, és tedd át

őket a laptopra. A laptoppal pedig ne kapcsolódj az internetre. Ha el

tudtak jutni Bonville számítógépéhez, a tiédhez is el tudnak.

– Talán az itthoni számítógépemmel is le kéne kapcsolódnom –

dünnyögte Moggs. – Internetezéshez használhatom a szerkesztőségi

gépet is.

– Nem – rázta a fejét Kennedy –, az itthoni gépeddel ne

kapcsolódj le. Arra az esetre, ha esetleg ellenőriznének téged, nekünk

jobb, ha az égvilágon semmi rendkívülit nem találnak. Minden

legyen úgy, ahogy lennie kell, és ne legyen semmi gyanús. Ha

megtudják, hogy közeledünk hozzájuk, ők előbb fognak értünk jönni.

És nem szabad hagynunk, hogy ez megtörténjen.

– Mi a következő lépés? – kérdezte Moggs.

– Santa Claus – válaszolta Gayle, mielőtt Kennedy szólni tudott

volna. – Visszamegyünk a raktárba, ahol a bizonyítékok vannak, és

megnézzük, vajon találunk-e Bonville holmijai vagy a névtelen

dolgok között valamit, ami arról árulkodik, hogy mit is talált.

– Szerintem is így kell tennünk – mondta Kennedy –, méghozzá

most mindjárt. Ha ott nem járunk sikerrel, kérünk a New York-i

hivataltól egy listát az összes helyről, ahol Bonville, mondjuk az

elmúlt évben járt. Abból már ki tudunk indulni.

– Sőt talán többet is megtudhatunk ebből a listából – mondta

Moggs. – Ha egyeztetjük a New York-i szerveren lévő fájlokkal,

lehet, hogy csak egy eltérést találunk; egyetlen helyet, amihez nem

tartozik elmentett adat.

Végül abban maradtak, hogy mindkét szálat megpróbálják

felgöngyölíteni. Moggs otthon marad és telefonál, Gayle és Kennedy

pedig elmennek kocsival a Santa Claus-i raktárépületekhez, hátha

forró nyomra lelnek ott. Gayle kifejezésének hallatán Kennedy

összerezzent.

– Az én kedvemért – kérte őt Kennedy – használjuk inkább csak a

„bizonyíték” szót.

50

A 93-as főúton most sem volt autó egyik irányban sem, ameddig

csak a szem ellátott. Kennedy mégis folyton a visszapillantó tükröt

kémlelte, mert nem bízott abban, hogy a sivatag üres.

– Ehhez kell majd egy kicsit magyarázkodni – töprengett Gayle. –

És amint magyarázkodni kezdünk, beszáll az FBI is. Nem tudom, az

jó-e, vagy rossz, mert nekik végül is megvannak az erőforrásaik. És

szerintem ha a veszély nagyon nagyra nő, már nem is lesz veszély.

Senki nem akar majd elkapni minket, ha ez az egész dolog

nyilvánosságra kerül. Az FBI-ügynököknek viszont megvannak a

saját szabályaik, és rém nehéz velük tárgyalni. Lehet, hogy az

arizonai nyaralása kicsit hosszabbra fog nyúlni a vártnál, őrmester.

Ha úgy vélik, hogy szükségük lehet arra, amit tud, akkor azt akarják

majd, hogy itt legyen kéznél. És tudom, hogy maga mögött nem áll

senki, aki síkra szállna magáért. Viszont meg sem említeni magát…

nos, az ezen a ponton már elég nehéz lenne.

– Nem kell hazudnia miattam, seriff. Maga csak játsszon úgy,

ahogy azt helyénvalónak tartja, és ha menet közben megszegtünk

vagy megerőszakoltunk valami szabályt, azt nyugodtan fogja rám.

– Na, azt nem fogom.

– Jó. Én úgy nyomultam be ide, hogy hazudtam magának, és erről

a hazugságról tudnak. Viszont azt már elég, ha mi tudjuk, hogy maga

átlátott a szitán. Így csak egy másik zsarunak segített, és az egész

ebből kerekedett ki.

– Rendben. Ez a változat jó lesz.

A kocsi kipufogójából láng csapott ki és durrant egyet, ami úgy

hangzott, mint egy zavart köhintés.

Letértek a főútról, leparkolták az autót és továbbmentek a

raktárépülethez. A délután közepe felé járt az idő, úgyhogy még

melegebb volt, mint az első látogatásukkor. Visszaültek a kocsiba,

Gayle bekapcsolta a légkondit, és várták, hogy az ósdi szerkezet

lehűtse kicsit a levegőt.

– Maga és Eileen régóta együtt vannak? – kérdezte Kennedy.

– Ó, ez afféle… tudja, amit hall, az nem mindig… – kezdte Gayle

és egy kicsit el is pirult. Aztán a hangja elérte a tagolt beszéd határát

és elhalt, majd új erőre kapott egy kérdéstől, amit ő tett fel. – És

maga? Van egy Kennedy úr is, őrmester? Egy nagy ő?

– Leszbikus vagyok – felelte, miután a seriff köntörfalazásától

torkig lett a saját mellébeszélésével. – De most éppen nincs senkim.

Már egy ideje nem volt részem komolyabb rosszalkodásban.

– Értem – pirult el még jobban Gayle. – Nos… kinek a pap… –

kezdett egy újabb olyan mondatba, amit nem készült befejezni. –

Szerintem most már mehetünk – mondta, és ismét kiszállt a kocsiból.

A raktárépületben tényleg kicsit hűvösebb lett. Egyenesen a jobb

oldali folyosóhoz mentek, és menet közben elvették a piros mappát.

Gayle, mint valami tábornok, felvázolta a haditervet. Hozott két

pár gumikesztyűt, amiből az egyiket Kennedynek adta, meg egy

fertőtlenítő spray-t.

– Innentől idáig az egész az – mutatta a fejével Gayle, miközben

bekente a saját és Kennedy kezét. – Igyekeztünk a hasonló típusú

holmikat egy helyre csoportosítani, de őszintén szólva attól függött a

dolog, hogy ki vette nyilvántartásba őket. Anstruther saját

kategóriákat állított fel, amiket én nem igazán értettem, Scuff meg

szimplán lusta, úgyhogy nem hiszem, hogy sok mindent

kihagyhatnánk – mondta, miközben vette fel a kesztyűt. – 138-tól

197-ig vannak a ruhák, de kiforgattuk az összes zsebet, úgyhogy azt

csak akkor nézzük át, ha minden kötél szakad, mert ott nagy

valószínűséggel nem sok mindent találnánk. A 198-as éppen itt van.

Van tehát öt egység, azaz éppen hatvan doboz. Szerintem maga

kezdje a túlsó végén, én meg itt, és találkozunk középen.

Kennedy bólintott, majd elindult a helyére, és közben felhúzta a

kesztyűt, kígyószerű mozdulatokkal dugva bele az ujjait.

– Őrmester! – kiáltott utána Gayle.

– Igen? – fordult meg Kennedy.

– Nem érdekel, kivel osztja meg az ágyát. Csak úgy neveltek,

hogy nem szabad beszélni róla. Nem akartam megbántani – mondta

Gayle nevetséges őszinteséggel.

– Nem bántódtam meg – mosolyodott el Kennedy.

– Akkor jó. Jó keresést.

– Magának is, seriff.

A dobozokban tárgyak tragikomikus egyvelege volt; persze futó

képet már nyert róluk akkor, amikor először nyitotta ki a piros

dossziét. Most végig kellett néznie őket, és a feladatról az derült ki,

hogy borzalommal és szánalommal teli, mint amikor valaki halott

gyerekek beleiből próbálja megjósolni a jövőt. Ő azonban most a

múltban igyekezett olvasni, és nem engedhette meg magának, hogy

finnyás legyen.

A tárgyak önmagukban véve hétköznapiak voltak, a helyzet

sajátlagossága tette őket rettenetessé. Egy tárca, benne két vigyorgó

gyerek, egy fiú és egy kissé kancsal lány fényképe; egy ezüst

töltőtoll, rajta vésett felirat: MG – negyven év; egy kulcstartóként

szolgáló nagy kristály, amibe lézerrel egy idősebb, nemes vonású nő

háromdimenziós arcmását gravírozták; egy MP3-lejátszó

képregény-kockákkal díszített tokban, rajta elmosódott, fekete filccel

a Stu Pearce név. Félbeszakadt életek csonkjai, amik még sajogtak,

bár a sikoly már rég elnémult, és a testek a föld alatt voltak.

Megacélozta a szívét, hogy az érzelmek ne ragadják magukkal:

csak lassítanák őt, és nehezebb lenne tőlük gondolkozni. Olyasmit

keresett, amiről elképzelhető, hogy Peter Bonville-é volt, és

valamilyen módon üzenetet is tartalmazhat. Egy CD, egy

USB-meghajtó, egy hangfelvevő készülék, egy Walkman, egy

határidőnapló. Végül eljutottak a telefonokhoz, és Gayle-nek meg

kellett küzdenie az indokolatlan kutakodás elleni törvénnyel meg a

saját lelkiismeretével.

Végül azonban éppen Gayle bukkant rá, és ha tárgyilagosan

nézték, elég hamar. Egyénileg persze minden perc, amit ezekbe a

karton sírboltokba mélyedve töltöttek, egy egész napnak tűnt.

– Őrmester – szólt Kennedynek, mire az odanézett. Egy A5-ös

méretű, vagy talán valamivel kisebb jegyzetfüzetet tartott a magasba,

aminek piros borítójára a WALMART GAZDASÁGOS szavak voltak

festve.

– Biztos? – kérdezte Kennedy. – Vagy csak talán?

– Nos – lapozott bele Gayle nagy gonddal rögtön az elején van

egy címlista, ami felett az áll, hogy „kapcsolóállomások”. Aztán van

egy másik lista az „energetikai központokról”. Sok számoszlop,

aztán a következőket olvasom. „Szombat: látogatása Siemens

áramfejlesztőben, Poniente 116 590, Industrial Vallejo, Metro

Azcapotzalco, Mexikóváros, Distrito Federal, gyanús dolgok”. Ez

szerintem elég szilárd bizonyíték.

Kennedy szerint is az volt. Odament és Gayle válla felett

beleolvasott a jegyzetfüzetbe, miközben az lapozott. Nagyobbrészt

megfejthetetlen volt, de egészében véve nagyon úgy tűnt, hogy az

elektromos áramról van szó. Amperben és voltban mért

mennyiségek, az áramtermelési kapacitásra tett utalások, csúcsidőn

belüli és kívüli átlagok, ellenállások tűréshatárai, időszakonkénti és

ingadozás olyan nevű területeken, mint például Azcapotzalco, Alvaro

Obregon meg Magdalena.

Az utolsó előttit megelőző oldalon újabb táblázatot találtak, felette

cím, nyomtatott nagybetűkkel: XOCHIMILCO-I RENDELLENESSÉGEK. A

táblázatban számoszlopok szerepeltek, és némelyik szám mellé több

kérdőjelet is írtak, mintha azok mindenféle logikával és józan ésszel

dacoltak volna.

– Mit gondol? – kérdezte Gayle.

– Szerintem ígéretes – mondta Kennedy.

El kellett dönteniük, hogy folytatják-e a keresést, vagy nem.

Találhattak volna még valamilyen digitális adathordozót, ami

megerősíti és igazolja ezeket a kézzel írott jegyzeteket, de már ez is

elegendő volt a sikerhez és az FBI bevonásához, hiszen lényegében

meglett a bizonyítékok alkotta lánc hiányzó szeme. Ha Michael

Brandet vették kiindulásul, és visszafelé haladtak, eljutottak Stuart

Barlow-hoz, ha pedig előrefelé, akkor a 124-es járat szabotálásához.

A 124-es járat Bonville-hez vezetett, Bonville pedig… ide, egy

Xochimilco nevű helyre, ami feltehetőleg Mexikóban van. Egy

helyre, ami valamiképp fontos Júdás népének és bizonyítaná a

létezésüket.

Kennedy mérlegre tette ezt és a dermesztő kilátást, hogy tovább

kutakodjanak a többi földi maradvány dobozaiban. Az egyenletnek

csak egy megoldása volt.

– Ennyi elég – bólintott Gayle, amikor a tekintetük találkozott.

Úgy tűnt, ő is elismeri, amit Kennedy gondolt, csak nem mondott ki.

– Legalábbis minden jel arra mutat. Innen már hagyjuk a nagyfiúkra,

hogy kiderítsék.

Ahogy Michael Brand bankjegye esetében, Gayle most is

ragaszkodott, hogy kövesse a bizonyítékokra vonatkozó

eljárásrendet, és kiírja a nevére a jegyzetfüzetet. Egyúttal megragadta

az alkalmat, hogy visszategye a bankót. Kennedy az ajtónál várt;

különös nyugalom érzése szállta meg. Most, hogy volt valami

bizonyíték a kezében Chris Harper gyilkosai ellen, akármilyen

aprócska is, úgy érezte, mintha elengedhetné magát, és a többi már

menne magától. Tudta, hogy ez nem igaz, és hogy igazából van egy

másik kálvária, amit nemsokára végig kell járnia, amikor visszatér

Angliába, de egy pillanatig jó volt élvezkedni.

– Jól van – csukta be Gayle a dossziét. – Meg is volnánk.

Kennedy megvárta, amíg Gayle bezárja az épületet, aztán együtt

indultak a kocsi felé. Gayle néhány lépéssel előtte haladt.

– Hívjuk fel Eileent – mondta Kennedy. – Szeretném tudni,

hogyan boldogult a New York-iakkal.

– Majd az autóból felhívom, a kihangosítóval. Sokkal jobban

fogok örülni, amikor…

Ekkor éles csattanás hallatszott, mint valami ostorpattogás, és a

hanggal egy időben egy golyó fúródott Gayle vállába, a nyakához

közel. Bizonyára teljesen áthatolt a testén, mert miközben a vér

bugyogott onnan, ahol a golyó eltalálta, Kennedy látta, amint egy

piros kör terjed szét Gayle fehér ingének a hátulján: először szétterült

és kikerekedett, mint a felkelő nap, aztán megereszkedett és

aszimmetrikussá vált, mint Dali elfolyó órái. A seriff elképedve és

fájdalmasan mordult fel, majd megingott és elvágódott.

Kennedy túlságosan ledöbbent és megrökönyödött még ahhoz is,

hogy fedezékbe vonuljon, de nem is igen volt hová bújni: a

legközelebbi tereptárgy a kocsi volt, de az is tíz méterre állt, ráadásul

ugyanabban az irányban, ahonnan a lövés jött. Levette a szemét

Gayle testéről, és az autó felett a faház tornácán álló Télapóra nézett.

De nem a Mikulás lőtt: a lövész előlépett mögüle, kezében a

felemelt fegyverrel. Az a nő volt, akivel a Benito Juárez reptér

bárjában találkozott. A nő, aki otthagyta az ezüstérmét Kennedynek.

Ezúttal semmilyen sminket nem viselt, úgyhogy döbbenetesen jól ki

lehetett venni az arca szépségét elcsúfító vörös, kicserepesedett bőrt.

– Csak te és én – mondta a nő valami meghatározhatatlan

akcentussal, de jól érthetően. – Ennek már korábban meg kellett

volna történnie, te gyilkos kurva. De soha nem lehet tudni, mikor mit

akar tőlünk az Isten. Azt akarta, hogy várjak. És végre most végez

veled.

51

Ilyen közelről, fényes nappal nem lehetett eltéveszteni, hogy ki volt a

nő. Az égési sérülések alatt ugyanolyan holtsápadt volt, mint a többi

gyilkos: egyrészt azok, akiket a bedfordshire-i egyetemen látott,

másrészt meg azok, akiket Tillman megölt a Galambdúcban.

Kennedy tudta, hogy fegyvertelenül, fedezék híján nincs esélye.

Tétovázva, határozatlanul hátra és oldalra lépett, a nőtől távolabb,

mintha el akarna futni, valójában azonban egy kicsit közelebb került

az autóhoz.

A nő őszintén felnevetett. Feltartott kezében valami ezüstszínű

tárgy villant. Ezúttal nem egy érme, hanem a kocsikulcs volt, amit

Gayle a gyújtásban hagyott, mert ki a franc lopná el itt, az isten háta

mögött? Feldobta a levegőbe, aztán úgy tett, mintha el akarná kapni,

de az utolsó pillanatban hagyta, hogy a lába elé essen, és rátaposott a

csizmája sarkával.

– Sehová se tudsz menni – mondta a nő. – Nem voltam olyan

ostoba. De ide nézz. Most valami ostobaságot fogok tenni.

Leeresztette a fegyverét, megfordította, és a tenyerével rácsapott a

tölténytár zárjára, mire az félig kicsúszott. Teljesen kihúzta, és

ledobta a homokba, aztán hanyag mozdulattal a háta mögé hajította a

fegyvert. Kennedyre nézett és színpadiasan vállat vont. Szóval.

Kennedy azonnal, ösztönösen és rosszul reagált, amire már

közben rájött. Gyorsan a fehér arcú nő felé rohant, aki csak állt

leengedett karral, és figyelte, ahogy közeledik, majd néma üvöltéssel

megcélozta a hideg, megvető arcot. Az ütés a nő nyakának közepe

táját érte volna, ha Kennedy keze eljutott volna odáig.

A nő azonban elkapta a csuklóját, majd megfordította, és

elhajította őt – a mozdulat szinte rögtönzött, mégis villámgyors volt.

Kennedy rövid, kis ívben a levegőbe repült, és nekiütközött a

Télapónak, ami ripityára tört, majd a mögötte lévő falnak csapódott,

és nagy erővel ért földet.

Megpróbált feltápászkodni, de valami nagy erő visszalökte. A nő

lovaglóülésben rátérdelt, és a jobb kezével meg a bal alkarjával

torkon ragadta, gyötrelmes fájdalmat okozva neki. Továbbra is

szorítva Kennedy nyakát, felemelte a fejét, miközben a térdét

szilárdan Kennedy lapockái között tartotta, a felsőtestét teljesen a

földhöz szögezve.

– Ez nagyon fog fájni neked, sokkal jobban, mint képzeled –

mormogta a nő Kennedy fülébe. – És nagyon hosszú ideig fog

tartani. A barátod közben el fog vérezni és meghal. A másik barátod,

az újságíró, már meghalt. És a gyilkos fegyvert a te kezedben fogják

megtalálni, a kést pedig, ami veled végez, a seriffében. Küzdj. Küzdj

ellenem, te mocskos, szánalmas lény. Hadd törjelek meg még jobban.

A fájdalmadat Istennek ajánlom, aki szereti – azzal erősen nekiütötte

Kennedy fejét a tornác deszkáinak. Kennedy elkábulva, csengő

fülekkel megpróbált oldalra gurulni, ami váratlanul sikerült neki,

mert a nő közben már felállt, és odébb ment.

Kennedy tántorogva tápászkodott fel. A nő megvárta, aztán félig

megfordult, és iszonyú erővel hasba rúgta. Kennedy összegörnyedt,

és látta az érkező felütés-horog kombinációt, de nem tudta kikerülni,

úgyhogy hátratántorodott. Ezúttal berepült a faház ajtaján, ízzé-porrá

zúzva a kiszáradt fát.

A nő hosszú léptekkel bement utána az ajtón, és ismét ráugrott,

miközben ő még mindig az ajtó törmelékei közül próbálta

kiszabadítani magát. A nő nagyon gyors volt. Kennedy az útját állta a

karjával, de a nő átkulcsolta a két kezével, az egyikkel a könyök

fölött, a másikkal a könyök alatt, és derékból kissé előredőlt. Hirtelen

elviselhetetlen nyomás nehezedett Kennedy felkarjára, aztán hallotta

a roppanást, ahogy a csont engedett. Sikolyra nyitotta a száját, de a

nő a felkarjával rácsapott az állkapcsára, amitől a szája becsukódott,

úgyhogy a hangból csak a fogak és a nyelv kerepelő kattogása meg

egy félig visszaszívott lélegzet maradt.

– Türelem – mondta a nő szigorúan. – Nem kell úgy sietni.

Ütések záporoztak Kennedyre, amitől egyre hátrébb tántorodott,

míg végül nekiütközött egy belső falnak. A fal azonban nem is fal

volt, hanem egy tömör gerenda, ami mintha a testében lévő összes

csontba belevágott volna. A látása elhomályosult, de még látta,

ahogy a nő lábtartást vált, hogy újból támadjon. Oldalra vetődött. A

fordított, félkörívet leíró rúgás a levegőt kaszálta ott, ahol az előbb

Kennedy volt. A négyszögletes gerenda úgy tört el, mint egy vékony

faág.

Kennedy szempontjából ennek két előnye volt. Az egyik az, hogy

nem a nyaka roppant meg, a másik meg az, hogy a tető beomlott és

rájuk esett.

A tető fazsindely volt, és nem esett szét azonnal, hanem egy kicsit

még ferdén csüngött, mint egy órási légycsapó. Aztán először a nőt

találta el, de csak azért, mert ő állt. Ahhoz nem volt elég erős az ütés,

hogy végezzen vele, de ahhoz igen, hogy megsebesítse, és elvonja a

figyelmét. Kennedynek körülbelül egy másodperce volt odébb

gurulni, miután meglátta, hogy közeledik. Fájdalom hasított a törött

bal karjába, amikor a testsúlyával ránehezedett. A tető most már

amúgy is darabokra tört, és deszkák meg por zúdult rájuk.

Kennedy négykézláb balra kúszott – két térden és egy könyökön,

mert a bal karja hasznavehetetlenül csüngött – egészen az oldalfalig,

aztán félig felegyenesedett, és az ajtónyílás felé futott, amit

nagyjából ki tudott venni a szilánkokra tört fa, a por és a mindenféle

törmelék függönyén át.

Majdnem sikerült neki.

A kés a háta alsó részén, a jobb oldalon találta el, és mélyen

behatolt a testébe. Először olyan érzés volt, mintha egy ütés érte

volna, aztán tiszta és tökéletes hideg terjedt szét attól a ponttól, ahol

a testébe fúródott. Ez azonban még csak a szenvedés előhírnöke volt,

amelynek a nyomában ott járt maga a némán sikoltó fájdalom.

Kennedyt már csak a lendület tartotta mozgásban. Tett egy lépést,

aztán még egyet, és az ajtónyíláson át botladozva kilépett a

perzselően forró, szabad levegőre, de térdre rogyott, és a tornácról

előrebukott a homokba.

A háta mögül hallotta, hogy jön a nő, aztán meglátta az árnyékát,

ahogy rávetült.

– Nincs méreg rajta – mondta a nő rekedtes, reszelős hangon.

Köhintett egyet, aztán még egyet. Jó! Legalább őt is zavarta ez az

átkozott por. – Nincs méreg a pengén. Semmit nem fognak találni,

ami a halálodat valami más halálesethez kapcsolná. És így lassabb is

lesz. Itt fogunk üldögélni együtt, te és én. Énekelek neked, miközben

meghalsz.

Kennedy megint fél kézzel próbált kúszni. A sarkával felverte a

port, a lába és a jobb keze nem talált támaszt. Újra megpróbálta,

megemelkedett és egy kicsit előrébb jutott, de aztán visszazuhant a

hasára, gyengén lélegezve. Az oldalában már nem hidegséget érzett,

hanem egyfajta szaggatott, ütemes, forró lüktetést. Nem mert

odanézni. Nem akarta tudni, mennyi vért veszít.

A nő elkezdte elrámolni a holmijait: felvette a földről a fegyvert, a

tölténytárat és a kulcsot. A kulcs körülbelül két-három lépéssel

odébb hevert, és miközben lehajolt, hogy felvegye, egy pillanatra

háttal volt Kennedynek.

Kennedy eddig azt mímelte, hogy szinte teljesen mozgásképtelen,

de most felhagyott ezzel, és sokkal gyorsabban kezdett kúszni,

fürgén megtéve a távolságot, amely Gayle testétől elválasztotta. A nő

megfordult, meglátta és először hűvös mosoly jelent meg az arcán,

majd egy pillanat alatt rájött, hová tart. Miközben Kennedy a

seriffhez ért, a nő egyetlen, gyors mozdulattal beütötte a helyére a

félautomatája tölténytárát, célzott és tüzelt. A mozdulat túl gyors

volt: a töltény elakadt a töltényűrben és a fegyver csak kattant egyet,

de nem történt semmi.

A nő a földre dobta a fegyvert, és Kennedy felé futott.

Kennedy széthúzta a Gayle övén lévő pisztolytáska szíján a csatot

és kihúzta a tokjából az 5,7 mm-es FN gyártmányú pisztolyt. Arra

sem volt ideje, hogy megnézze, vajon a seriff életben van-e és

lélegzik-e még. A hátára fordult, és közben kibiztosította a fegyvert a

hüvelykujjával. A kakast húzta fel? Ott volt, ahol várta, a markolat

hátsó részén, balra, de lehet, hogy csak a tölténytárat vette ki.

A fegyver túl könnyűnek tűnt, és olyan volt a tapintása, mint

valami műanyag gyerekjátéknak. A nap a szemébe sütött, de a felé

futó nő a testével eltakarta. Ez meg a távolság ellensúlyozta az

esetlen, egykezes fogást meg az elhomályosult látását. Hirtelen

kinyújtotta a karját és tüzelt.

Azokat, akik szeretik az 5,7 mm-es FN-t, lenyűgözi a fegyver

húszlövésnyi kapacitása. Azok, akik utálják, ki nem állhatják a

torkolattüzet, amit néha produkál; mintha egy reflektor fénye

világítana az ember szemébe. A durranásokkal járó villanások fekete

alapon fehér foltokat égettek a szemgolyója belsejére. Kennedy újra

meg újra, gépiesen, egyenletes ütemben húzkodta a ravaszt, a

csuklóját pedig közben negyedkörívben mindig egy kicsit jobbra

vagy balra mozgatta.

Végül a fegyver kiürült, és a ravasz már nem engedett. Kiejtette a

kezéből.

Amikor újra moccanni tudott, legelőször – még mielőtt a jobb

kezével és a fogával feltépte volna a saját blúzát, hogy érleszorítót

csináljon – ellenőrizte a nő állapotát. Az derült ki, hogy a húsz

lövésből csak kettő talált, és abból is az egyik csak horzsolta a

lábikráját.

A másik golyó viszont keresztülment a mellkasa bal oldalán, és a

nő által kiadott hangokból ítélve elég egyértelmű volt, hogy

átlyukasztotta a tüdejét.

Kennedy már nem sokat tudott tenni érte, és Gayle amúgy is

fontosabb volt. A seriff vállsebének a vérzését elállítani úgy, hogy

csak a jobb kezét tudta használni, és ha megmoccant, a bal karjában a

csontok egymáshoz dörzsölődtek – nos, ez olyan érzés volt, mintha

szögesdrótból készült kesztyűt viselne, és közben láncfűrészekkel

zsonglőrködne. Hosszú időbe telt, és mire végzett, a saját sebéből

már csak lassan csordogált a vér és kezdett megalvadni. Nem merte

kihúzni a kést, mert azzal újra beindította volna a vérzést, úgy

viszont, hogy a kés ottmaradt a helyén, nem tudta bekötözni a sebet,

úgyhogy hagyta úgy, ahogy volt.

Gayle olyan gyengén lélegzett, hogy a mellkasa szinte nem is

mozgott. Kennedy csak akkor érezte az enyhe légáramot, ha az arcát

a férfi szájához tette.

A kocsi rádióján bejelentette az esetet. Valószínűleg nem tudott

túl értelmesen beszélni, mert az agya ekkorra már kissé elszállt.

Hallotta, amint Connie – a recepciós buldog – újra meg újra, kiabálva

kérdi, hogy Web jól van-e, majd azt mondja, hogy küldi Anstruthert.

Aztán csönd lett.

A csöndben csak a nő hangja hallatszott: fuldokló, bugyborékoló

hangok ocsmány egyvelege. Kennedy botladozva odament hozzá.

Olyan volt, mint egy hollywoodi indián, mert fakó arcát pirosra

festették az égési sebek és a saját vére.

Gayle a kocsi hátsó ülésén hagyta a kabátját. Kennedynek volt

még annyi ereje, hogy felmarkolja, és a nő feje meg válla alá tegye.

Azt gondolta, ez talán valamelyest kitisztítja a légutait, de úgy tűnt,

nem sokat számít.

A nő még mindig beszélni próbált, először valami idegen nyelven,

tele folyékony ajakhangokkal (ezek sokkal kevésbé hangzottak

szépen, amikor a vértől voltak folyékonyak), amiket olykor a

hangrésben képzett hangzókkal kapcsolt egymáshoz, de aztán

angolul, amíg végül már csak valamiféle nyögdécselés jött ki a

torkán.

Mielőtt meghalt, komor, vad tekintetét Kennedyre szegezte, és

egy titkot súgott a fülébe.

Némi vigaszt nyújtott neki, hogy Kennedy hallja, amit mond, és

sír.

NEGYEDIK RÉSZ

AZ ÉDEN KERTJE

52

A kétségbeeséssel kapcsolatban az volt a helyzet, hogy nem lehetett

az embert kimozdítani belőle. Ott maradt, ahol volt, mint egy vonat,

amit otthagytak a mellékvágányon.

Tillmant tizenhárom évig elkerülte a kétségbeesés, egész

egyszerűen annak köszönhetően, hogy volt egy konkrét napirendje.

Voltak dolgok, amiket meg kellett tennie, és meg is tette őket;

könyörtelenül összpontosítva és kifogyhatatlan türelemmel haladt

A-tól B-ig és B-től C-ig. Kívülről mindez még lenyűgözőnek is

tűnhetett – valamiféle sikernek, az akaraterő valami nagyszerű

megnyilvánulásának –, de mindössze arról volt szó, hogy ebbe

menekült, ez volt számára a megváltás.

És most hirtelen semmi dolga nem akadt. Michael Brand meghalt,

és a nyom kihűlt. Talán Kennedy tovább tudja folytatni a Rum-kódex

utáni nyomozást, ha sikerül valamit kibányásznia azokból a

lemezekből meg papírokból, de hogy ez a nyom elvezesse őt

Rebeccához és a gyerekeihez, az most már lehetetlennek tűnt.

Már nem is voltak gyerekek. Grace, a legkisebb, középiskolás

lenne, és mostanában fedezné fel a sminket, a rockzenét meg a

fiúkat. Sőt igazából már fel is fedezte volna őket, mert a felnőtté

válás ideje egyre korábbra tolódott, és a lányok meg a fiúk sokkal

korábban kezdtek nővé és férfivá érni.

Rebecca megöregedett. Vagy meghalt. A gyerekek felnőttek.

Vagy meghaltak. Az ügy le volt zárva. Az út véget ért.

És az út végén, pontosan ott, ahol mindig is, ott volt az az

ablaktalan vonat. A sok év alatt egyszer sem mozdult, csak állt a

mellékvágányon, és arra várt, hogy Tillman felszálljon rá.

Tillman az ágyon ült egy dohos, bérelt szobában, egy mocskos,

nyugat-londoni külvárosban, fegyverrel az ölében. Hat töltény volt

benne, de pusztán megszokásból. Csak egyet akart kilőni.

Beletelt egy kis időbe, amíg eljutott erre a pontra. Kennedy az első

néhány napban gyakran megcsörgette a mobilját, és akkor – de az

már úgy tűnt, nagyon rég volt – fel is vette és beszélt vele. Kennedy

elmesélte, hogy felfüggesztették, mire szinte azonnal benyújtotta a

lemondását. Abból, amit elmondott, úgy tűnt, hogy a lehető

legtökéletesebben bemártották. Ha a rendőrségnél maradt volna, a

Combes halálát feltárni hivatott nyomozás során elég olyan ügyrendi

szabálytalanságra derült volna fény, amely indokolttá tette volna,

hogy átadjanak egy aktacsomót a legfőbb ügyészségnek, és

megkérjék őket, hogy vegyék fontolóra bűnvádi eljárás indítását

Kennedy ellen vétkes hanyagságért és esetlegesen gondatlanságból

elkövetett emberölésért is. A főnöke azt mondta neki, hogy ha

hajlandó kilépni a szolgálatból és aláírni egy titoktartási

nyilatkozatot, békén fogják hagyni. Inkább csak el akarták tüntetni,

mintsem kárt okozni neki. És még ezeknél is sokkal inkább véget

akartak vetni a médiában megjelenő találgatásoknak.

Úgyhogy Kennedy igent mondott, és aláírta, aztán még ledolgozta

az utolsó néhány napját az általa „medveveremnek” nevezett

helyiségben. Lezárta és átadta az ügyeit, kiürítette az íróasztalát, és

ünnepélyes szertartásossággal eltemette a karrierjét. Még ezért az

engedményért is harcolnia kellett: a felettesei azt akarták, hogy

azonnal tűnjön el, mert jobban szerették volna, ha a felmondási idejét

otthon tölti ki, de Kennedy makacsul ragaszkodott hozzá, hogy

végigjárja keresztútja összes stációját.

A kollégái legalábbis így értelmezték azt, hogy továbbra is ott volt

a részlegen. Néhányan kelletlenkedő tisztelettel viseltettek iránta, de

csak távolról, ahogy az olyasvalaki esetében dukál, aki két héten

belül két társát kísérte a sírba. Senki nem akarta hozzásegíteni

Kennedyt a mesterhármashoz.

Kennedy hagyta, hadd gondoljanak, amit akarnak, közben pedig

igénybe vette a szívességeket, amikkel még tartoztak neki,

meghamisította a jegyzőkönyveket, mások aktáiban kutakodott, és

mindezt olyan mértékben, hogy azzal tönkretette volna magát, ha lett

volna bármi esély arra, hogy bárki is rajtakapja ezeken a

törvénytelenségeken. Ha bárki kérdezte, csak rendet rakott, és éppen

eléggé rendet rakott ahhoz, hogy a fedőtörténet megállja a helyét.

A legfontosabb – és a legkirívóbban törvényellenes – cselekedete

az volt, hogy kiderítette, hol tartják Emil Gassan professzort, és

továbbította neki a másolatot, amelyet a Galambdúcból elhozott

lemezről készített. Mellékelt hozzá egy rövid kísérőlevelet, amiben

arra kérte Gassant, hogy ha sikerül bármi értelmeset kihámoznia a

lemezen lévő fájlokból, kérje, hogy hadd találkozhasson vele. A

kérésnek tőle kellett érkeznie, és addig, amíg Kennedy még

névlegesen zsaru volt, ráadásul a londoni rendőrségnek azon az

osztályán keresztül, amelyik kijelölte a professzor rejtekhelyét és

felügyelt rá – ott ugyanis nem feltétlenül tudtak a Kennedyt

fenyegető elbocsátásról, és nem is lett volna különösebb okuk

ellenőrizni. Így legalább reménykedhetett abban, hogy közvetlenül

hozzá irányítják a kérést, és nem a főfelügyelőhöz.

Tillman mindezeket az információkat a Galambdúc leégésének

éjjele utáni első két hétben kapta Kennedytől. Arra már nem

emlékezett, hogy ő maga mit csinált abban a két hétben, sem arra,

hogy milyen volt az idő, hogy mit evett, hogy hol járt, vagy hogy

bármi jelentőset tett volna. A felhalmozott energia, amely idáig

hajtotta, a végét járta, ő pedig lemerülőben volt.

A második hét után már nem vette fel a telefont. Kennedy egyre

hívogatta és hagyta az üzeneteket, de Tillman néma üzemmódra

állította a telefont, és eldugta, talán egy fiókba. Hallotta, hogy valaki

jár-kel a szobaajtaja előtt, majd egy kicsit később a szomszéd

szobában. Aztán szinte alig hallható, kaparászó hang jött a fal

tövéből. Az nem lehetett, hogy Kennedy akarta volna ellenőrizni őt,

mert soha senkinek nem adta meg a címét. Persze Kennedy nyomozó

volt, és az derült ki róla, hogy elég jó a szakmájában, úgyhogy talán

mégis valahogy sikerült eljutnia hozzá. Ez azt jelentette, hogy rögtön

költöznie kéne: ha Kennedy képes volt őt megtalálni, az ellenségei is

képesek voltak rá.

Ő azonban nem mozdult, csak várt. Nem vallotta be magának,

mire, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy semmi nem fog történni.

A halálra várt; arra, hogy a sápadt arcú gyilkosok betörjék az ajtót

és elvágják a torkát vagy lelőjék vagy tegyék vele, amit kedvük tartja

azért, hogy eltöröljék őt a föld színéről. Az helyénvaló lett volna és

ésszerű, neki pedig nem kellett volna vennie a fáradságot, hogy

gondolkodjon és cselekedjen. A gondolkodás és cselekvés most már

szinte meghaladta a képességeit. Vagy talán olyan nagyon és oly

sokáig küzdött a nyilvánvaló ellen, hogy a saját csökönyössége, mint

valami afta a szájában, mindent tagadó dacot szült. Így most, amikor

mindössze örökre le akarta hunyni a szemét, nem tudta elszánni

magát, hogy megtegye a nyilvánvaló és szükséges lépéseket.

Hat golyó a fegyverben. A bal kezében egy üres tár – nehéz volt

beszerezni olyan méretűt, amely illett az Unica kialakításához.

Aprólékos gonddal kinyújtotta a kezét, hogy az éjjeliszekrényre

helyezze, de rosszul ítélte meg a távolságot, és a tár a padlóra esett, a

lába elé, aztán begurult az ágy alá és ott nekiütközött valaminek.

Felemelte a fegyvert és belebámult egyetlen, fekete szemébe.

A tárat már nem látta sehol. Eltűnt. Hiányozni fog. Valószínűleg

már soha többé nem fogja beilleszteni a revolverébe. De miért is

zavarná ez? Csak nem valami ürügyet keresett az életre?

Lassan és nehézkesen, mintha újra eszébe kellett volna, hogy

jusson, hogyan kell mozogni, felállt az ágyról, letérdelt és benyúlt

alá, de a keze nem a tárra, hanem a telefonra kulcsolódott. Szóval itt

végezte. Először csak bámult rá, mint olyasvalamire, amely egy

elmúlt életre emlékezteti, amiben még volt szerepe.

A telefon meglepő módon még nem merült le teljesen. A fedelébe

illesztett apró képernyőn egy alak táncolt, egy rajzolt egyszarvú, egy

transzparenst húzva maga után, amin az állt: „ÚJ ÜZENETEI

ÉRKEZTEK”.

Az alak hirtelen elhomályosult. Tillman szemébe könnyek

szöktek, és hirtelen valami ellentmondást nem tűrő fájdalom ejtette

csapdába, ami kifosztotta és lerombolta őt. Hó úr vízbe fúlt.

Akárcsak a kislány, aki régen, elalváskor oly hevesen kapaszkodott

Hó úrba, és szurtos védőpajzsként emelte magasra a világ kínjai és

félelmei ellen. Végül cserbenhagyta. Végül minden cserbenhagyta.

És Tillman ekkor rettenetes bizonyossággal érezte, hogy meghalt,

hogy mind meghaltak. Rebecca. Jud. Seth. Grace. Ha még élnének

valahol a világban, már megtalálta volna őket. Tizenhárom éve

menekült az elől, hogy ezt az egy dolgot beismerje, de most vékony

szálakban örvénylett át rajta az érzés, mint amikor tinta ömlik a

vízbe. Aztán felállt és felegyenesedett, és ezzel az apró mozdulattal

felkavarta a feketeséget, ami szétterjedt lénye minden szegletébe. A

homlokához szorította a fegyvert.

Most azonban, hogy már hozzászokott a szeme a sötétséghez,

másképp látta a szobát, és a döntő pillanatban megpillantotta az oda

nem illő, új dolgot: az ajtaja alatt becsúsztatott üzenetet. Odament és

felvette.

Nem üzenet volt, hanem egy fénykép. Rebeccát ábrázolta,

húszéves kora körül. Rögtön tudta, hogy ő az, habár akkor még nem

ismerte. Egy asztalnál ült egy kávézó teraszán; a háttérben, egy

széles utcán emberek sétáltak. Az ég furcsa, szürke színű volt,

mintha vihar lett volna készülőben. Rebecca szégyenlősen félrekapta

a fejét, mint aki próbál elbújni a fényképezőgép elől, miközben tudja,

hogy úgyis el fogják lőni a képet.

Lövés. A véletlen egybeesés elszédítette.

Mintha hallotta volna a fényképezőgép zárját, amint sokatmondó

kuncogással kivág egy pillanatot az idő végtelen árjából; amint a

mulandót örökkévalóvá és állandóvá teszi.

A golyót azonban nem hallaná, hacsak a tudat nem tapad a péppé

zúzott agyvelőhöz. Az örökkévalóság várt, és már igencsak fogytán

volt a türelme.

Megfordította a fényképet. A hátuljára apró, takaros betűkkel öt

szót írtak.

Azt mondta, nem fogsz megállni.

Volt egy átmeneti állapot, de Tillman nem tudta pontosan, hogy az

miből állt. Ütni kezdett valamit: a falat, az ajtót vagy az egyik bútort,

és addig ütötte, amíg hangosan és dörömbölve tiltakozni nem

kezdtek fentről, lentről és a folyosó túloldaláról is.

De ez még nem volt elég. A kezébe hasító fájdalom kezdte

szétoszlatni a ködöt és a tompaságot, de a világ még így is túl messze

volt, és neki újra hozzá kellett kapcsolódnia, mielőtt a világ

eltávolodott volna tőle.

Betörte az ablakot, és kiválasztott egy akkora üvegdarabot, amit

kényelmesen meg tudott fogni. Ezzel aztán sebeket ejtett a karján és

a mellkasán, gondosan megfontolva, milyen mélyek legyenek a

vágások, hogy idegeket és főbb artériákat ne metsszen el.

Így már javult a helyzet.

A szobája előtt, a folyosóról kiáltozásokat hallott, és valaki hosszú

ideig dörömbölt az ajtaján, de végül feladta és elment.

Tillman a szeme elé emelte az üvegdarabot, és nézte a saját vérét,

amely az üveg keskenyebbik végéről csöpögött. Ennek a térképnek a

segítségével talált el magához, a vörösségben, az összevisszaságban

és a veszélyes kavarodásban, nem pedig a kietlen semmi

ürességében.

A fénykép. És a telefon. Új üzeneteid érkeztek – mondta Hó úr. –

Új üzeneteid érkeztek a halott feleségedtől.

Megint elővette a telefont, és felhívta a hangpostát.

– Leo, van valami, amit el kell mondanom neked… – hallotta

Kennedy hangját.

Miután az összes üzenetet lejátszotta, Tillman csak ült csendben

az ágyon, és bámulta a karján lévő vörösen tátongó vágásokat.

Kennedy üzenete és Rebecca mosolya kavargott a szeme mögött,

de már nem úgy, mint a tinta, hanem mint olaj és víz. Az olaj és a víz

nem vegyülnek.

Kennedy azt mondta, hogy Michael Brand valami tartósnak az

örökké változó jelképe. Nem egy ember, hanem egy álarc, amit bárki

viselhetett, aztán félredobhatott.

A fényképen lévő szavakon keresztül Michael Brand azt mondta

neki: gyere és keress meg.

Tillman felállt. A lába még remegett egy kicsit, de nekilátott, hogy

lassan és módszeresen elvégezze a teendőket.

Megkereste a tárat, és visszatette a málhazsákjába, amelyben az

éppen nála lévő fegyvereket és lőszert tartotta.

Ellenőrizte, hogy valóban hat golyó van-e a revolverében. Olyan

sokáig volt távol, hogy nem lehetett teljesen bizonyos, csak ha a saját

szemével látja. Az járt a fejében, hogy akár nem is kell meghalnia, és

ez esetben újra számít, hogy a fegyver jó műszaki állapotban legyen.

Lezuhanyzott – úgy bűzlött már, mint egy halott –, és leborotválta

az egy hónapja növő szakállát.

Maga sem tudta, milyen hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára

elhagyta a bérelt szobát. Keresett egy olcsó éttermet, és addig evett,

amíg el nem múlt az éhsége. Ez hamar bekövetkezett: a

farkasétvágyról, amit akkor érzett, amikor leült enni, kiderült, hogy

már néhány morzsa is könnyen csillapítja. A keze kicsit remegett

evés közben. Vissza kellett nyernie az erejét, de ez egy gyakorlati

probléma volt, és tudta, hogyan fogjon hozzá.

Amikor visszatért a szobájába, elolvasta a Gassan által a

Galambdúc tanyán talált fájlokról készített elemzést, amelyet

Kennedy küldött neki, és ismerkedett mindazzal, amit Kennedy

megtudott Júdás törzséről. Legvégül aztán megint a kezébe vette a

telefonját és tárcsázott.

– Szia, Leo!

– Hogy vagy, Benny? – kérdezte hollandul.

– Megvagyok. Nem vall rád, hogy ilyen sokáig megtarts egy

számot, Leo. Még mindig Angliában vagy? Hogy mentek ott a

dolgok? Sikerült személyesen találkoznod Brand úrral?

– Még nem, Benny. De talán hamarosan sikerül. Meglehet, hogy

nagyon is hamarosan.

– Nos, ez akkor talán jó hír – mondta Vermeulens

elővigyázatosan.

– De addig is abban reménykedem, hogy tudsz nekem tenni egy

szívességet.

– Ezt kitaláltam, Leo.

– Ha ezen túl vagyok – mondta Tillman, mert szégyellte magát –,

és élve kerülök ki belőle, kárpótollak érte, Benny. Közel vagyok…

valamihez. Valami nagy dologhoz. De újra utaznom kell, és

Suzie-tól, vagyis Insurance-től most nem tudok venni semmit.

Viszont ha te fordulsz hozzá, hogy vásárolnál a nevemben, talán

kivételt tenne.

– Mi kéne?

– Az alapcsomag. Útlevél az én személyleírásommal. Hitelkártya

ugyanarra a névre, rajta kétezer, amit bármikor levehetek. Kísérő

iratok, amik elég jók ahhoz, hogy ne bukjak le első pillantásra.

– Ez nem kis szívesség, Leo.

– A pénz nem gond. Előre tudok fizetni elektronikus átutalással a

dominikai számláról.

– Nem a pénzre gondolok, hanem az állásomra.

– Soha senki nem fogja megtudni.

– Tőled talán nem. De nem tudsz ugyanígy kezességet vállalni

mindenki másért – azzal elhallgatott. Tillman nem erőltette: tudta,

hogy nem tud mit mondani, amivel befolyásolhatná Vermeulens

döntését, és nem akarta tovább győzködni, mert már így is elég

nyomást gyakorolt rá pusztán a kérdéssel. – Valami nagy dolog –

mondta végül Vermeulens. – Elég nagy ahhoz, hogy végre véget

vessen ennek az egésznek? Vagy csak annyira nagy, hogy egy

állomás legyen a még nagyobb dolog felé vezető úton?

– Vége lesz az egésznek – mondta Tillman, és a fegyverre

gondolt, meg az első töltényre a fegyverben. – Így vagy úgy, de ezzel

vége lesz.

– Akkor megteszem, ami tőlem telik. Hagyd bekapcsolva a

telefonod, Leo.

– Kösz, Benny.

– És ne feledd, hogy semmivel nem tartozol nekem. De lehet,

hogy ez… az utolsó semmi.

53

Az Éden kertjében nem voltak évszakok. Egyik nap olyan volt, mint

a másik, viharok nem érték, és változatlan volt, mint az Úr orcája:

egy darabka örökkévalóság, ami alábukott a bukott világba, de attól

még tökéletes és csodálatos volt.

Kuutma öt éve nem járt odahaza, úgyhogy most feltűnő volt, mint

egy idegen, és amikor végigsétált a nagy fasoron a Középútig,

minden szem rászegeződött. Az abnormálisan sötét bőrére, a

járásmódjára, a mozdulataira, a kifejezésekre, amelyek átsuhantak az

arcán. Vagy otrombán, vagy finoman, de mind kirítt valahogy, és

mivel egyértelműen nem nő volt, nem lehetett az Eszközök közül

való. Ezekből a kirívó dolgokból mindenki tudta, hogy csak

egyvalami lehet, és ezért mindenki, aki mellett elment, meghajolt

előtte vagy köszöntötte vagy azt dünnyögte, miközben elhaladt: én

elküldelek titeket, és könnyedén megérintette a vállát jobb keze

ujjaival. Kuutma úgy tekintett erre, mint ami megilleti, és ment

tovább.

Nemcsak ők láttak azonban idegent benne, hanem ő is idegennek

látta őket: érezte a nyers feszültséget a levegőben, a félig félelemmel

telve, félig elbűvölten várakozó hangulatot. Kuutmának ez nem

tetszett, mert a változás előjele volt egy olyan helyen, amelyet nem

szokott változás érni. Aggasztotta és szégyenkezett miatta.

A Középútnál balra fordult, elhaladt a magtárak, a karámok,

Talitha boltjai, majd a gyülekezőhely mellett. Azon túl volt a Kincs,

ahol a vének találkoztak. Kuutma egyenesen az ajtóhoz ment, ahol

négy nagy termetű, kemény izomzatú férfi állt. A szertartásos

szavakkal üdvözölte őket: visszatértem a házba, ahonnan útnak

indultam, amire ők egyszerre, ünnepélyes szertartásossággal feleltek,

a szokásos választ adva: Isten segedelmével.

– Beszélnem kell velük – mondta Kuutma átváltva angolra, ami

bizonyos értelemben fortélyos lépés volt, mert ezzel emlékeztette az

őröket arra, hogy honnan jött és mit tett. Így nagyon nehéz volt nekik

nemet mondani. Mindazonáltal nem hagyhatták, hogy háborgassa a

véneket, csak úgy, ha előbb bejelentik, úgyhogy egyikük bement a

Kincsbe, a többiek pedig közben, néma csöndben, vigyázzban álltak

Kuutma előtt, amíg a bajtársuk vissza nem tért és nem jelezte neki,

hogy menjen be.

Egyik őr sem jött vele, de az ajtón belül ott álltak még ketten, és

amikor belépett, mellészegődtek két oldalról, igazodva a lépteihez.

Kuutma a Kincs Szentjébe, azaz a tárgyalóterembe ment. A roppant

nagy tér üres volt, a három vént kivéve, akik középen, egy

emelvényen ültek.

A Kuutmát kísérő őrök megálltak a küszöbön: nem hívták őket.

Kuutma maga térdet hajtott, siklóhurkot rajzolva a levegőbe, aztán

lement a lépcsőn a szoba közepére.

A három szigorú férfi – kettő közülük aggastyán, az egyik még

fiatal – nézte, ahogy közeledik. Nem mosolyogtak, amikor

meglátták, de kurta biccentéssel fogadták főhajtását.

Hagyományosan, azon a nyelven, amely még az igaz nyelv előtt volt,

úgy ismerték őket: a Tölgy, a Kőris és a Mag, amelyből az lesz. Csak

ez utóbbi tisztet tölthette be hatvan évnél fiatalabb férfi.

– Kuutma – szólalt meg a Tölgy elsőként, ahogy a hagyomány

megkívánta, az igen élemedett kortól kissé magas és panaszos

hangon. – Szörnyű nehézségekkel kellett szembenézned. Rettenetes

nehézségekkel – azzal be is fejezte; úgy tűnt, mindössze ennyit akart

mondani. Először balra, aztán jobbra pillantott, a két munkatársára,

mintha arra hívná fel őket, hogy vegyék kezükbe a dolgok

irányítását.

– Példa nélküli nehézségekkel – mondta a Kőris egyetértőn,

kimért és csípős hangon. – Soha eddigi történetünk során nem

fenyegetett minket két ilyen méretű veszély egyszerre. És, Kuutma,

talán épp ezért nem tudtál a tőled megszokott alapossággal és minden

részletre kiterjedő odafigyeléssel eljárni. Bizonyos dolgokat rosszul

végeztek el, másokat túl későn. Bizonyos dolgokat pedig egyáltalán

nem végeztek el, és ezért továbbra is oda kell figyelni rájuk.

Kuutmának nem volt más választása, mint fejet hajtani a vének

előtt és elfogadni a korholást. Valami, ami a valóságban nem tudott

remegni, reszketett benne – talán a lelke. Letérdelt.

– Nagytiszteletű vének – mondta tekintetét a földre szegezve –,

úgy végeztem a feladataimat, ahogy az képességeimből tellett. Ha ez

nem volt elégséges, szolgátok alázatosan könyörög bocsánatért.

– Az angliai tudósokkal – ismerte el a Kőris – gyorsan és

hatékonyan elbántál. De a jelek szerint még ott is maradtak

elvarratlan szálak. A férfit, Tillmant, olyan sokáig elhanyagoltad,

hogy egy idő után igazi rákfene lett belőle. Az amerikait úgy ölted

meg, hogy biztosra lehessen venni: alaposan kivizsgálják. Egy

lezuhant repülőgép, több száz ember meghal! A

legmegbocsáthatatlanabb azonban az, hogy a nő, a londoni rendőr

őrmester most már össze tudja rakni ezeket a dolgokat. Amikor az

Egyesült Államokba utazott, azonnal meg kellett volna értened, hogy

a halála minden más feladatodnál előrébb való. Neked kellett volna

megölnöd őt, nem bízhattad volna rá a feladatot a legifjabb és

legkevésbé tapasztalt Hírnöködre.

Kuutma továbbra sem állt fel, de megengedte magának, hogy

felnézzen vádlója arcába.

– Tizenhárom évvel ezelőtt azt tanácsoltam, hogy öljük meg

Tillmant – mutatott rá –, de az elődeitek elvetették az ötletet, mert

nem láttak benne veszélyt. Az, hogy életben maradt, véletlenszerűen

bezavart nem egy, a közelmúltban végrehajtott akciónkba. A

rendőrnő például meghalt volna, ha nem lett volna vele Tillman. És a

férfi által szolgáltatott információ tette lehetővé a számára, hogy

rájöjjön az amerikai hadművelettel való kapcsolatra.

Ami a 124-es járat lezuhanását illeti, nem adtam ilyen utasítást.

Az ügynöknek, akit kiküldtem, hogy bánjon el az amerikaival, azt

mondtam, hogy ölje meg, mielőtt beszáll a gépbe. Ehelyett úgy

döntött, hogy elpusztítja a gépet és vele együtt saját magát is.

Őrültség volt.

– Talán nem megfelelően igazítottad el az ügynököd – szólalt meg

most a Mag is. Szelíd volt, de a visszafogott hang mögött Kuutma

észrevette a támadó élt.

– Nehór, Ptolemaiosz fia volt az. Talán emlékeztek, hogy öt

hónappal ezelőtt arra kértelek titeket: hívjátok őt vissza az Éden

kertjébe. Akkor azt mondtam, hogy nehezen barátkozik meg a

külvilággal, és hogy úgy érzem, felül kellene vizsgálni, alkalmas-e

Hírnöknek.

– Emlékszünk – mondta a Mag –, és arra jutottunk, hogy a

megfelelő irányba terelgetve, a megfelelő útmutatással belenőhet a

neki rendelt szerepbe. Most már világos, hogy végül is nem kapta

meg ezt az útmutatást. Ha kevésbé félreérthető és valamivel

gyakorlatiasabb utasításokat adtál volna azt illetően, hogy hogyan

bánjon el az amerikai tisztviselővel, nem kellett volna kétségbeesve

rögtönöznie, és nem hozott volna olyan végzetesen téves ítéletet. Mi

úgy hisszük, hogy végül is minden Kuutmára vezethető vissza. Ez a

Brand név, azaz a billog jelentősége. Kuutma akarata tűz, és a

nyomok, amelyeket mások lelkén hagy, olyanok, mintha tüzes vassal

égetné bele őket.

Kuutma éppolyan jól tudta, hogy ez téves etimológia, mint a Mag.

De azt is tudta, hogy ezt a vitát nem tudja megnyerni, sőt még csak

bele sem mehet.

– A szolgátok bocsánatért esedezik – mondta újra.

– Megbocsátunk – mondta a Kőris, és bizonytalan, nem túl

meggyőző kézmozdulattal megáldotta. – Állj fel, Kuutma. Nem

kérjük tőled, hogy vezekelj.

A Mag erre felvonta az egyik szemöldökét, mintha a Kőris

túllépte volna a hatáskörét.

– Azonban úgy határoztunk – mormogta a Mag –, hogy ez lesz az

utolsó alkalom, amikor Kuutmaként akcióba lépsz. A képességeidet

mostantól az otthonodhoz közelebb fogjuk kamatoztatni.

Kuutma nem hagyta, hogy az arca bármi érzelmet mutasson. Még

csak meg sem merevedett. De a lelkébe belemarkolt valami, ami

egyszerre volt forró, mint egy izzó széndarab, és hegyes, mint egy

kifeszített drót. Úgy érezte, mintha súlytalanná válna.

– Itt, az Éden kertjében? – kérdezte a félreértések elkerülése

végett.

– Az Éden kertjében – felelte a Kőris –, de nem itt. Kivonulásra

készülünk.

Akkor tehát igaz volt. Kuutma tudta, mihelyst belépett a kapun, és

megérezte azt a feszültséget a levegőben: az emberek arra készültek,

hogy itthagyják az otthonukat, és egy másik, távoli helyen leljenek új

otthonra. Két évszázada nem történt ilyesmi, és akkor is, akárcsak

most, azért került rá sor, mert fennállt a veszélye, hogy kitudódik, hol

van az Éden kertje. Kuutma a fájdalom és a rázúdított szégyen súlya

alatt az öröm furcsa pezsdülését érezte: örömöt azért, hogy a dolgok

végül is úgy alakulnak, ahogy kell.

– Ennek nem én vagyok a megmondhatója – mormogta, ismét

lesütve a szemét. A Mag nagy levegőt vett, és szinte mintha

méltatlankodva húzta volna a száját.

– Valóban nem – értett egyet a Mag. – Kuutma, pillanatnyilag

élnek a világon olyanok, akik tudhatják, kik vagyunk és hol vagyunk.

A halálukról annak rendje és módja szerint gondoskodni fogunk, de

most nem ez a fontos. Ezeken már túlléptünk. Mindenekelőtt meg

kell védenünk a népet.

– Mindig is gondom volt rá – mondta Kuutma, aztán vicsorgott,

de továbbra sem emelte fel a fejét, úgyhogy nem látta senki.

– Tudjuk. És azt is tudjuk, hogy ezt most bizonyára büntetésnek

érzed. De a kivonulásnak meg kell lennie, és nekünk gondoskodnunk

kell arról, hogy meglegyen. És ebben is, mint mindenben, számítunk

a segítségedre.

Kuutma felállt. Szigorúan véve meg kellett volna várnia, amíg

engedélyt kap rá, de ez az alkalom olyannak tűnt, amikor a

formaságok belevesznek a gondolatok és a szavak, illetve a szavak és

a tettek közötti terekbe. Hosszan és némán bámult a Magra, a Mag

pedig arra várt, hogy szóljon, akárcsak a Tölgy és a Kőris.

– A kivonulással együtt jár a kiegyenlítés – mondta ki Kuutma a

nyilvánvaló dolgot. A Tölgy bólintott. – Mikor lesz? – érdeklődött

Kuutma.

– Két nap múlva – mondta a Tölgy.

– Olyan hamar?

– Olyan későn – mondta a Mag zordan.

– Maradni akarok – mondta Kuutma, miután siklóhurkot rajzolt a

levegőbe, engedve a kérdésben. – Hogy feledtessem a kudarcomat,

hadd legyek én az, aki tartja a mérleget, és biztosítja, hogy a

kiegyenlítés megtörténik. Engedjétek ezt meg nekem, és én könnyű

szívvel fogom feladni a Kuutmaként betöltött helyemet.

Kuutma a Mag szemébe nézett. Olyan sok kimondatlan dolog

bujkált a mögött a mondat mögött, olyan nagy tartózkodás és

félelem. Mi lenne, ha nem adnám fel a helyem? Vagy ha sértődötten,

békétlenül adnám fel? Nem mondott fenyegető szavakat, de a szeme

szikrázott.

– A rendszer önműködő – mondta a Mag. – Nincs szükség arra,

hogy bárki is itt maradjon.

– Tud egy gép igazságosan bánni egy emberrel? – zendített rá erős

hanglejtéssel, zord vadsággal Kuutma. – Meg tud egy kapcsoló vagy

kar felelni Isten előtt, hogy a kiegyenlítés jogosan történik? Ha

valami lehetségessé válik, attól még nem válik elkerülhetetlenné.

Engedjétek meg nekem, hogy itt maradjak – fejezte be, majd kivárta

őket, ők pedig egyesével fejet hajtottak, utolsóként a Mag.

– Te fogod tartani a mérleget, Kuutma. Te fogod végezni a

kiegyenlítést.

Kuutma ünnepélyes komolysággal megköszönte nekik, amit ők

kegyesen fogadtak.

Aztán távozott. A lelkében rettenetes fájdalom és rettenetes

remény hadakozott. Még Kuutma volt: amíg az Éden kertje meg nem

szűnik létezni, és újjá nem születik, az övé volt a név.

A név és még valami.

54

Tillmannek kicsit hosszabb időbe telt Arizonába utazni, mint bárki

másnak. Volt egy-két teendője, mielőtt útnak indult, és egyiket sem

lehetett megspórolni vagy rövidebbre fogni.

Először is el kellett mennie az iratokért, amelyeket Benny

Vermeulens vett az ő nevében. Insurance őrületes árat kért érte,

húszszor többet, mint amennyit rendes körülmények között kellett

volna fizetni egy ilyen csomagért, és előre akarta a pénzt. Ez nem

volt gond: Tillman kiürítette a különféle számláit, és elküldte az

összeget. Az átadás lebonyolítása azonban problematikusabb volt.

Benny értette, hogy Tillman miért nem akar megadni postacímet,

és hogy miért nem akarja postafiók útján átvenni az útlevelet, a

hitelkártyát meg a készítésük bizonyítékait. Azt is tudta, hogy

Tillman aggódni fog, mennyire bízhat meg az iratokban, lévén hogy

kegyvesztett lett Insurance-nél.

Benny úgy oldotta meg ezeket a problémákat, hogy maga utazott

Londonba a hamis útlevéllel. Termetre szinte egyformák voltak,

úgyhogy a hasonlósághoz mindössze egy kis hajfestésre és színes

kontaktlencsékre volt szükség. Abban állapodtak meg, hogy a

Heathrow-n találkoznak, a négyes terminál indulási csarnokában lévő

Café Rouge-ban. Tillman érkezett elsőnek, rendelt két dupla

eszpresszót és leült. Ölében összekulcsolt kezére meredt, és

felmérhetetlen dolgokat mérlegelt. Amikor megnyikordult a vele

szemben lévő szék, felnézett.

Benny egy vastag borítékot csúsztatott oda neki az asztalon.

Szemmel láthatóan drága öltönyt viselt, amitől talán kevésbé

tiszteletre méltónak, viszont veszélyesebbnek tűnt, mint a harci

öltözékében bármikor is. Vagy talán az hatott nyugtalanítóan, hogy

pont úgy akart kinézni, mint Tillman.

– Tessék, Leo. Boldog karácsonyt.

– Július van – mondta Tillman, miután elvette a csomagot anélkül,

hogy megvizsgálta volna a tartalmát. Vermeulens már százezerszer

kiérdemelte a bizalmat.

– December van – rázta a fejét Vermeulens, pufók arcán fennkölt

kifejezéssel. – December vége felé. Az év fordulója, amikor senki

sem biztos benne, vajon újra felkel-e majd a nap.

– Nem tudtam, hogy költő is vagy, Benny – mosolygott Tillman

zavartan.

– Én vagyok a legkevésbé költői lény a világon, Leo. Csak azt

mondom neked, amit már úgyis tudsz. Csatába indulsz a sötétség erői

ellen, és nem hiszed, hogy vissza fogsz jönni. Ez lehet az egyetlen

oka annak, hogy így lemész a nullára.

– A pénzre gondolsz? Pénzt bármikor tudok szerezni.

– A hangodra gondoltam, ahogy beszéltél, amikor felhívtál. A

tekintetre, amit most, hogy itt vagyok, látok a szemedben. Leo,

többet szolgáltam a katonai magáncégnél, mint te. Sokakat láttam,

akik tűzharcban megölették magukat, mert azt gondolták, ütött a

haláluk órája. Úgy viselkednek, hogy az… – jelezte egy

kézmozdulattal – …tarthatatlan. Nem figyelnek elég éberen a

körülöttük lévő dolgokra és emberekre. Nem hagynak maguknak

menekülési útvonalat, és megfeledkeznek az elemi óvatosságról,

mert azt hiszik, hogy az lényegtelen.

– Láttam ilyet én is – mondta Tillman. – De velem nem ez a

helyzet, Benny. Én odamegyek, elvégzem a feladatot, és aztán

eljövök. Mint mindig.

– És mi a feladat? – kérdezte Vermeulens gyászos nevetéssel.

Tillman nem válaszolt. – Nem olyan, mint a korábbiak. Ne vesződj

azzal, hogy hazudsz nekem, Leo. Ez egy kíméletlen harc, amibe

végül te is bele fogsz pusztulni. Remélem, megéri.

Tillman a borítékot forgatta a kezében, a súlyát méricskélve és a

szilárdságát tapogatva.

– Azt hiszem, megéri – mondta végül.

Aztán ott volt az ellátás meg a felszerelés beszerzése – nem

Londonban, hanem Los Angelesben. Ezt nem bízta az Insurance-re.

Voltak kapcsolatai Amerikában, és habár évek óta nem beszélt velük,

amikor telefonált, megtalálta őket. Fegyver? Bármilyen méretű és

típusú fegyverhez hozzá tudott jutni. Robbanószer? Hasonlóképpen.

Manapság még profi színvonalú elektronikus lehallgató

berendezéseket is be lehetett szerezni bárhol a világon, csakúgy, mint

a tömegoszlató eszközöket, például kapszaicin tartalmú gázspray-t

meg könnygázt. Tillman összeállított egy hosszú listát, amit aztán

készpénzben fizetett átvételkor.

Végül útra kelt. Rendes körülmények között nem szállt repülőre,

mert a repülőgép a természetéből fakadóan kijáratok nélküli, zárt tér

volt. Egy repülőúton az ember könnyen kerülhetett olyanoknak a

kezébe, akik esetleg ártani akarnak neki. Ezúttal azonban nem

törődött ezekkel az aggodalmakkal, mert ezek egy olyan élet részét

képezték, amelyben különbséget lehetett tenni a „biztonság” és a

„veszély” között.

Tillman rendes körülmények között jól bírta a hosszú utak

unalmát is: mozdulatlanul ült és megoldandó logisztikai fejtörőkön

gondolkodott. Ezúttal azonban csak egy gondolat járt a fejében: a

bosszú, úgyhogy az egész repülőutat azzal töltötte, hogy ezen az

egyetlen, nagy célkitűzésen elmélkedett, mint valami esdeklő, aki

egy senki más által nem látott oltárnál térdel.

Kifizette a fegyvereket meg a lőszert, és kinyomoztatta, hogy

Heather Kennedy volt rendőr őrmester egy kingman-i kórházban

fekszik, ahol Arizona állam rendőrsége őrizetben tartja, és előre

megfontolt szándékkal elkövetett gyilkossággal, megtévesztéssel,

egy csomó kisebb bűncselekménnyel, valamint azzal vádolja, hogy

rendőrnek adta ki magát. Tillman tudta, milyen körülmények között

tartják fogva Kennedyt, milyen sérüléseket szenvedett, és mennyire

valószínű, hogy a nappal vagy az éjszaka egy bizonyos pontján

eszméleténél lesz.

Los Angelesben Tillman autót bérelt az Insurance-től vásárolt

ideiglenes néven. A beiktatott megállókkal együtt a nap legnagyobb

része el is telt a kocsiúttal, viszont az autózásnak megvolt az az

előnye, hogy nehéz volt meghatározni a pontos helyzetét, ha

Insurance netalán eladta az útlevél és a hitelkártya adatait valami

kívülállónak.

Bullhead Cityből felhívta a kórházat, és azt követelte, hogy hadd

beszélhessen Heather Kennedyvel. Tudatosan vállalta a kockázatot.

A nővér arra kérte, hogy várjon – nyilván megkérdezte az ügyeletes

rendőrt –, aztán ismét beleszólt.

– Miről van szó?

– Meghalt az anyja – felelte Tillman. – És Isten óvja magát attól,

hogy ezt eltitkolja előle, asszonyom. Tudnia kell, és joga van tudni.

Megint várakoznia kellett, aztán egy rekedt hangú rendőr vette át

a telefont, aki feltett még néhány kérdést. Tillman gondolatai másutt

jártak, úgyhogy kitalált valami lassú lefolyású betegséget Kennedy

anyjának, és gépiesen taglalta a kór módosulásait, amik még elég

időt hagytak neki arra, hogy az egyetlen lányának elrebegjen egy

utolsó üzenetet.

– Az egyetlen lánya? – dörmögte a zsaru. – Mi úgy tudjuk, hogy

van egy húga. Most akkor hogy is van ez?

– Ő a féltestvére. Az apjuk közös.

– És maga?

– Én is a féltestvére vagyok. Nekünk az anyánk közös. Ide

hallgasson, van olyan állami vagy szövetségi törvény, amely tiltja,

hogy Heather érintkezhessen másokkal? Mert ha nincs, akkor jó

lenne, ha végre abbahagyná ezt a hülye kérdezősködést, és adná őt.

Felvételt készítek az egész telefonbeszélgetésről… Bocsánat,

elismételné a nevét?

Kiderült, hogy a rendőrt úgy hívják: „várjon egy másodpercet”.

Tillman várt. A következő hang, amelyik beleszólt a telefonba, végre

Kennedyé volt. Kába és nagyon fáradt volt, de nem úgy hangzott,

mint akit teljesen elbódítanak a gyógyszerekkel.

– Ki az? – kérdezte Kennedy. Kis késéssel visszhangzott, amit

kérdezett: talán csak rossz volt a vonal, de az is lehetett, hogy egy

gyorsan a vonalra kapcsolt lehallgatókészülék volt, amit nem

ellenőriztek le kellőképpen.

– Leo vagyok – felelte. Ezután hosszú szünet következett.

– Leo – mondta Kennedy, majd ismét elhallgatott. – Hála

istennek.

– Szóval megöltél valakit? Vagy gyilkosságra szövetkeztél? Nem

ismerek rád, kislány.

– Emlékszel a Galambdúc tanyára?

– Persze.

– Emlékszel, hogy hallottunk ott egy női sikolyt?

– Hogyne.

– Ő követte el a gyilkosságot, és ő is szövetkezett. A helyi seriff

jótállna értem, de most mély altatásban fekszik. Lőtt seb a

felsőtesten, és lehet, hogy nem épül fel. Márpedig ha nem épül fel,

oda az alibim. Volt egy nő, aki mellettem tanúskodott volna, de őt is

megölték.

– Hát ez nagyon úgy hangzik, mintha meg lennél lőve.

– Ugye-ugye.

– Hiányzol nekünk, Heather. Mindnyájunknak.

– Mindnyájatoknak? – kérdezte Kennedy gyanakvón. Tillman

tűnődött, vajon Kennedy tudja-e, hogy a vonalat lehallgatják, de azt

feltételezte, hogy tudja. Nem volt idő rá, hogy fortélyos módon

kiderítse.

– Igen. Nekem. Freddie-nek. Jake-nek. A kis, kancsal Wendynek.

Sokat gondolunk rád.

– Hát… nekem is hiányoztok.

– Ne udvariaskodj. Mindenki tudja, hogy te meg én nem álltunk

valami közel egymáshoz mostanában. De szeretném, hogy tudd: a

jövőben ez másképp lesz.

– Mindig ezt mondod.

– De most komolyan gondolom, Heather. Rövidesen

meglátogatlak. Ígérem.

– Rendben. Ahogy akarod.

– Mit gondolsz, készen állsz rá, hogy meglátogassalak?

– Jöhetsz bármikor, Leo. Mondd meg, melyik nap melyik

órájában. Vagy egyszerűen lepj meg.

– Akkor inkább megleplek. És figyelj csak, sok látogatód van ott,

Heather?

– Nem olyan sok. Csak két nagydarab, tagbaszakadt zsaru az

ajtónál a szórakoztatásomra, meg még kettő a folyosón, ott, ahol

elágazik, miután kiszáll az ember a liftből.

– Nem akarják, hogy elkóborolj és eltévedj.

– Nyilvánvalóan. De ha netalán így esne, még mindig ott van a

bokámra erősített nyomkövető.

– Értem. De legalább kollégák között vagy, úgyhogy tudtok

szakmai dolgokról beszélgetni.

– Nekem egy kis, sarki üzletem van a Queen's Parkban, nekik meg

egy nagy bevásárlóközpontjuk Monument Valleyben. Elképednél, ha

tudnád, milyen kevés… – azzal elhalkult a hangja.

– Öt percre korlátozom a beszélgetés idejét – szólt bele ismét a

zsaru. – De holnap megint telefonálhat, ha akar.

– Még nem is mondtam el neki, hogy meghalt az anyja – mondta

Tillman –, mert próbáltam neki finoman beadni. Legalább azt

engedje meg, hogy…

– Holnap – azzal megszakadt a vonal.

Tillman elrakta a telefont és továbbhajtott. Az agya ismét

mozgásba lendült. Megkönnyebbülés volt, hogy végre valami

gyakorlati dolgon gondolkozhat. És tudta, hogy még nagyobb

megkönnyebbülés lenne, ha volna valami, aminek jól neki tudna

feszülni.

55

A Tábe nevű lány egyedül élt, habár szigorúan véve nem élhetett

volna egyedül, mert túl fiatal volt hozzá. Azelőtt árvaházban lakott a

segítőkkel. Mindig szófogadó és udvarias volt, de ahogy a segítők

mondták, a lelke együtt mozgott a csenddel. Úgy tűnt, mintha

egyedül élne egy kis, beszűkült világban, és alig érzékelné az

embereket, akik körülötte élték az életüket.

Ez nem azt jelenti, hogy önző lett volna. Tábe melegszívű,

kedves, sőt figyelmes lány volt, legalábbis olyankor, amikor elég

hosszú időre kiszakadt a saját gondolatainak köréből ahhoz, hogy

kommunikáljon másokkal. Viszont művész volt, akinek a világát

színek, árnyalatok és textúrák alkották. Javarészt csendéleteket

festett. Régebben festett embereket is, de egyszer megbotránkoztatta

a segítőket, amikor megkérdezte, készíthet-e egy vázlatot egy Arám

nevű fiúról úgy, hogy az mezítelen. Ez egy életre véget vetett

számára az emberi alakok festésének.

Most egyedül élt egy szobában, egy ház negyedik szintjén, de a

festményei messzire ellátszottak napkelettől napnyugatig. Boldognak

tűnt egyedül. Az Arám nevű fiúnak már megvolt az eljegyzése, és

Tábe boldog, táncoló gyerekekkel festette tele a lakást, amibe majd

az esküvő után beköltözik a pár. A jelek szerint nem neheztelt az

ifjúra, de hát elsősorban amúgy is esztétikai szempontból érdeklődött

iránta.

Kuutma a szobájában találta őt; éppen egy fekete

olajpasztell-rúddal rajzolt az egyik falra felszegezett lepedőre (a

többi falon, közvetlenül a vakolatra festve, eperrel és ribizlivel teli

cseréptálakat ábrázoló képek voltak). Beletelt egy kis időbe, amíg

észrevette, hogy nincs egyedül. Amikor végül feltűnt neki Kuutma

jelenléte, fejet hajtott előtte, és azt suttogta: én elküldelek titeket,

miközben még a falra festett gyümölcsöknél is élénkebb vörös lett az

arca.

– Úgy köszöntöttél, mint egy Hírnököt – mondta Kuutma, és intett

Tábénak, hogy üljön le. – Az arcszínem miatt?

– Nem csak amiatt – felelte Tábe. Idegesen dörzsölgette az

ujjbegyeit, amik feketék és zsírosak voltak a pasztellkrétától, de

egyenesen Kuutma szemébe nézett. – Emlékeztem az arcodra.

Meglátogattál minket egyszer az árvaházban, és én megkérdeztem az

egyik Segítőtől, hogy ki vagy. Azt mondta, te vagy Kuutma, vagy

más néven Brand. A billog.

– Valóban az vagyok – bólintott Kuutma. – Legalábbis a

kivonulásig.

A szó hallatán a lány szeme felcsillant, ami kissé meglepte

Kuutmát. De hát a fiataloknak minden, ami újdonság, izgalmasnak

tűnhet pusztán azért, mert újdonság. Meg persze festő volt, és

akárhova is költözik ezután az Éden kertje, ott mások lesznek a

fények, és új tereket tud majd megfesteni. Tábénak a kivonulás olyan

lehet, mint valami újjászületés.

– Azért mentem el az árvaházba – folytatta Kuutma –, hogy

meglátogassalak téged és a két fivéredet. Magam is meg akartam

bizonyosodni arról, hogy boldogok vagytok ott. Tudod, ismertem az

anyádat.

– Az anyám… – kezdte volna, és az arca elborult egy pillanatra,

aztán nem fejezte be a mondatot. Kuutma mintha némi keserűséget

hallott volna a lány hangjában, mire összevonta a szemöldökét.

– Tudod, őt is elküldték, mint engem.

– Nem úgy, mint téged – nézett mereven a férfi szemébe Tábe.

Irgalmat nem ismerő tekintete elől nem lehetett kitérni.

– Az Eszközök munkája éppolyan fontos, mint az, amit a

Hírnökök végeznek. Sőt még fontosabb is. Mindketten a nép

fennmaradásáért dolgozunk, de a mi munkánk dicsőséges, az övék

meg keserves és megalázó. Minket becsülnek, őket meg gyalázzák –

mondta Kuutma. Tábe vállat vont, de nem felelt. – Szerintem büszke

lehetsz az anyádra – folytatta kimérten. – Légy nagylelkű vele,

amikor visszagondolsz rá. Gondolj bele, mit jelentett neked, no meg

nekünk az áldozat, amit hozott.

Tábe most a pasztelltől fekete ujjait nézte. Látszott, hogy arra

vágyódik, bárcsak tűnne már el Kuutma, hogy folytathassa a munkát.

– Ismerem az apádat is – szólt ismét Kuutma.

A lány hirtelen ismét felpillantott, és ahogy belebámult a férfi

szemébe, mely olyan volt, mint két sötét seb makulátlanul fehér

arcán. Persze a Hírnökök mindent sebnek néznek. Kuutma alig

néhányszor szeretkezett életében, és minden alkalommal az a

rettenetes gondolat gyötörte, hogy egy nő nemisége olyan, mint egy

régi, félig begyógyult sérülés helye.

Várt, időt adva a lánynak, hogy szóljon, de az csak nézte őt.

– Nem is érdekel, milyen az apád? – kérdezte végül Kuutma.

– Nem – felelte Tábe ellentmondást nem tűrőn. – Mire mennék

most már azzal, ha tudnám?

– Az apád… bátor ember, akinek megvannak a saját elvei.

Katona, mint én. Csakhogy ellenünk harcol. Az ellenségünk.

– Akkor meg kell ölnöd őt? – kérdezte, miután fontolóra vette,

amit Kuutma mondott.

– Igen. Ezért is jöttem el ma hozzád – vallotta be Kuutma, és

kelletlenül mosolygott. Amikor odament, még nem állt szándékában

elmondani mindezt a lánynak. – Talán az utolsó cselekedetem

Kuutmaként az lesz, hogy megölöm az apádat. Úgy látom… – kezdte

tétovázva és gondosan megválogatva a szavait – …hogy az útjaink

keresztezni fogják egymást. És amikor ez bekövetkezik, akkor nem

lesz más választásom, meg kell ölnöm őt. Áldásod adod rá?

– Persze – felelte Tábe sötét, acélos tekintettel. – Én elküldelek

titeket, Kuutma. Mindent, amit teszel, a mi nevünkben teszed. Persze,

hogy az áldásom adom rá. Ő csak testben az apám, nem lélekben. De

ha olyan bátor, ahogy mondod, remélem, nem fog megsebesíteni

téged. Remélem, gyorsan meghal anélkül, hogy egyetlen csapást is

mérne rád.

Kuutma látta, ahogy a lány arcáról sugárzik az ártatlanság és az

őszinteség. Az egyszerűsége alázatra késztette őt – őt, aki odakint, a

nagyvilágban olyan összetetté és kifinomulttá vált, mint egy kígyó.

Persze a kígyó is szent volt: a kígyó volt a legszentebb mind közül.

– Légy áldott, lányom – mormogta és letérdelt elé. A hangja kásás

lett valami olyan érzelemtől, amelyet nem mert vizsgálgatni.

– Légy áldott, Tannanu – mondta a lány, de megzavarta őt, hogy

Kuutma oda nem illő módon letérdelt előtte. A férfi rájött, hogy

felkavarta őt, és valószínűleg tönkretette a festményt, amin éppen

dolgozott, úgyhogy valamit motyogott bocsánatkérés gyanánt és

elment.

Miután Kuutma távozott, Tábe fel-alá járkált egy kis ideig,

szorosan átkarolva magát, amitől fekete ujjlenyomatok maradtak a

felkarján. De már tudta, hogyan kell az erős érzelmeket valami

kevésbé mulandó formába önteni, úgyhogy csakhamar a kezébe vette

a pasztellkrétát és tovább próbálkozott azzal, hogy megörökítsen egy

esővel terhes viharfelhőt.

56

Tillman nem sietett. Kidolgozott egy tervet, ami elfogadható volt

ugyan, de sok mozgással járt, és neki abból a feltevésből kellett

kiindulnia, hogy ellenséges területen van. Kennedy kijuttatása a

kórházból önmagában nem lenne nehéz, de az arizonai rendőrség

azonnal mozgósítani fogja az erőit, amint a nő eltűnik a szemük elől.

Akkor pedig gyorsan és nyomtalanul el kell őt tüntetnie,

máskülönben kudarcot vallana a hadművelet.

Leparkolt a kórház melletti tömbnél, és odasétált az épület

kertjéhez, ahol alapos felderítést végzett, de fürgén járva-kelve, hogy

ne kérdezzenek rá, kicsoda és mit csinál. Minden emeletről volt

alaprajza, amikből dolgozhatott, de csak akkor tudta volna hasznukat

venni, ha kapcsolni tudta volna őket a valósághoz. Ennek úgy kezdett

neki, hogy háromdimenziós térként képzelte el az épületet, és a

fejében lévő, sematikus ábrákra leképezte a tényleges bejáratokat

meg kijáratokat.

Jó hír volt a lapos tető, három emelettel Kennedy szobája, vagy

legalábbis az alaprajzon a húszas kórteremnek megfelelő helyiség

alatt. Rossz hír volt viszont… nos, több rossz hír is volt. Lemérte,

mennyi idő alatt érnek ide a legközelebbi rendőrőrsről:

csúcssebességű üldözés esetén alig három perc alatt. A lapos tető a

parkolóhoz képest az épület túlsó oldalán volt, és nem talált

közelebbi feljárót. Mind Bullhead City, mind Seligman rendelkezett

helikopter-repülőtérrel, és csak két főút vezetett ki a városból – a

40-es országút és a 93-as autópálya. Egy perc alatt le lehet zárni őket,

amint kiadják a riasztást.

Gondolkodott, hogy a terepviszonyok miatt hogyan alakítsa át a

tervet, de nem tudott előhozakodni egyetlen elegáns és könnyen

kezelhető megoldással sem. Az egyik mégis kiemelkedett a többi

közül, mert szerfelett zűrzavaros és rendszertelen volt. Ha valakinek

nincs egy jó lapja sem, játsszon ki egy dzsókert.

Tillman visszament az autóhoz, a kórházhoz hajtott, és leparkolt,

nem túl közel a rendőrautóhoz, amiről már kiszúrta, hogy ott áll elöl

a parkolóban, nem túl messze az utcától: vékony hajszál, amin sok

fog múlni.

Már összeválogatta a felszerelést és egy újrahasznosítható nejlon

bevásárlószatyorba rakta. A szatyrot a helyi virágos neve és

emblémája ékesítette, felül pedig egy cserepes növény levelei lógtak

ki belőle. Bement a bejárati ajtón, elhaladt a recepciós pult mellett és

ment tovább, mint az olyan ember, aki már tudja, hová tart.

A főépület első emeleti férfivécéjében Tillman kivette a zacskóból

a felszerelést és egy hosszú, fehér köpeny meg egy hivatalosnak

látszó azonosítójelvény segítségével átváltozott műtőssegéddé. A

jelvény hamisítvány volt, és még csak nem is nagyon jó, de simán át

lehetett vele ejteni azt, aki nem azzal tölti a napjait, hogy valódi

jelvényeket nézeget, így például egy ideiglenes őrszolgálaton lévő

zsarut.

Reményei beváltak, amikor a személyzeti teherfelvonó melletti

széles folyosón szert tett egy üres betegszállító targoncára. Arra

készült, hogy kicsit járnia kell majd a kórtermeket, amíg talál egyet,

de minél kevesebb időt töltött azzal, hogy a fehér öltözetben sétálgat,

annál kisebb esély volt arra, hogy valaki megkérdezi, kicsoda és mit

csinál.

Tillman felment lifttel a negyedik emeletre, és a betegszállító

kocsit maga előtt tolva kilépett. A két zsaru – az első kettő, akiknek a

jelenlétére Kennedy figyelmeztette – ott állt, ahol a folyosó elágazott.

Zordnak, barátságtalannak és ébernek látszottak. Tillman odament

hozzájuk és biccentett, így jelezve, hogy be akar menni a folyosóra.

– Áthelyezés a huszonkettesből – mondta. A közelebb álló zsaru

ellenőrizte Tillman jelvényét, amit ő segítőkészen odatartott a bal

hüvelykujjával. A jobb keze egy husángon nyugodott, amit a

betegszállító kocsi fogantyúja alatt tartott, de azt remélte, hogy nem

kell használnia: ha már ilyen korán rögtönöznie kéne, az rossz előjel

lenne az egész átkozott akcióra nézve.

A zsaru intett, hogy menjen. Tillman továbbgurította a

betegszállító kocsit a többek között Kennedy kórterméhez is vezető

mellékfolyosón.

A betegszállítót és a fehér öltözéket a huszonkettes kórteremben

hagyta. A hosszú köpeny úgyis csak akadályozná, és mostantól

gyorsan kell mozognia. A kocsi alsó kosarából kivette a szatyrot, és

félrehajította a cserepes növényt.

Kennedy kórterme, a húszas számú, egy derékszögű kanyar után

volt, körülbelül tíz méterrel odébb. Tillman nagyon gyorsan

befordult, és azon kapta magát, hogy egyenesen a másik két zsaru

felé tart, akik éppolyan kigyúrtnak és mogorvának látszottak, mint az

első kettő.

Ledobta a szatyrot, és lövésre készen felemelte mindkét kezét.

Mindegyikben egy üveg gázspray-t tartott, és a mutatóujjak már

eleve a szórófejekre szorította. Nem hagyományos gázspray-k voltak,

hanem egy orosz gyártmányú termék, benne a pelargonsav egy

különlegesen komisz fajtájával. A két férfi összeesett, és kínjában az

arcát karmolta. Tillman felvett egy szájmaszkot, majd elkábította

őket egy dezfluránba mártott zsebkendővel, aztán bekente az arcukat

tej és sebfertőtlenítő keverékével, ami enyhíti a spray legrosszabb

hatásait. Nem állt szándékában megölni a törvény őreit, még

akaratlanul sem.

Otthagyta őket a földön fekve, és a kétszárnyú lengőajtón át

bement a kórterembe, amely további fülkékre oszlott. Kennedy ágya

szerencsére mindjárt ott volt a másodikban, és Tillman már meg is

látta őt, de épp akkor jött ki egy nővér egy másik, távolabbi fülkéből,

és észrevette a férfit. Egy másodperccel később észrevette a kezében

lévő revolvert is, amellyel Tillman nem pontosan rá célzott, de a

nővér akkor sem hagyhatta figyelmen kívül.

– Menjen vissza – mondta Tillman. – Ne mondjon semmit, és ne

csináljon semmit. Csak várjon.

A nővér a vakrémülettől szinte némán vinnyogva hátrálni kezdett,

majd eltűnt a fülkében. Tillman ismét Kennedyre fordította a

figyelmét.

– Leo, örülök… hogy látlak – krákogott Kennedy. Rosszul nézett

ki. Begipszelt bal karját kötözőszalaggal a testéhez rögzítették, és az

oldala is vastagon körül volt tekerve pólyával. Ahhoz azonban nem

fért kétség, hogy ő az, és ráadásul mozogni is képes. A fájdalomtól és

az erőlködéstől nyögve feltápászkodott az ágyból, hogy üdvözölje

Tillmant, aki már húzta is elő a drótvágót a szatyorból.

– Melyik lábadon van a nyomkövető? – kérdezte a férfi tömören.

Kennedy megmutatta, mire Tillman letérdelt, hogy elvágja a pántot.

Annyira szoros volt, hogy csak félig tudta becsúsztatni a drótvágó

pengéjét, de amikor összenyomta, a pánt teljesen elszakadt. – Nyisd

ki az ablakot – mondta Kennedynek, majd félrehajította a drótvágót

és megint benyúlt a szatyorba; ezúttal azt a kötelet vette elő, amin

majd leereszkednek, és egyetlen mozdulattal kigombolyította.

Kennedy arcán riadalom suhant át, amikor meglátta a kötelet.

– Leo – mondta szilárdan –, én semmi szín alatt nem mászok ki

ezen az istenverte ablakon. Nézz rám. Csak egy ép karom van!

– Ne aggódj, majd én viszlek, úgyhogy nem kell cipelned a saját

súlyodat.

Tillman átfűzte a kötelet a kampó karikáján, és ellenőrizte a

könnyen állítható és kibontható csomót, amivel az övéhez rögzítette.

Kennedy nem fecsérelt több időt vitatkozásra. Megpróbálta

kinyitni az ablakot, de csak résnyire sikerült, mert egy biztonsági zár

is volt rajta. Kennedy nyújtotta a kezét Tillman fegyveréért, amit az

kissé vonakodva adott át neki. Kennedy a revolver agyával, három

jól irányzott csapással leverte a zárat a keretről, majd visszaadta neki

a fegyvert. Tillman közben kétszer átfűzte a kötelet a csomón, a

kampót pedig biztosan beakasztotta Kennedy ágyának acélvázába,

aztán nekitolta az ágyat az ablaknak, hogy ne csússzon el, amikor

belecsimpaszkodnak a kötélbe.

– Kész vagy? – kérdezte Tillman, mire Kennedy bólintott.

Tillman átsegítette őt a párkányon, aztán ő is kimászott. A bal

karját a nő dereka köré fonta, a jobb karját pedig rajta tartotta a

csomón, hogy ne csússzon el. Néhány másodpercbe beletelt, amíg

olyan fogást talált, amelyik elég biztos volt, és mégsem nyomta

Kennedy sérült karját. Hátradőlt, hogy kipróbálja a súlyt, mire

Kennedy káromkodott egyet, mert cseppet sem tetszett neki, hogy

egyensúlyát vesztve ott lebeg a mélység felett.

Hallották, hogy a szobában megszólal a riasztó: vagy a nővér

kiáltott segítségért, vagy megtalálták a két letepert zsarut. Mostantól

kezdve minden másodperc számított, és Tillmannek pillanatról

pillanatra követnie kellett a tervnek a fejében lévő, tökéletes,

eszményi változatát.

Elrugaszkodott az ablakpárkánytól, és a kórház fala mentén lassú,

óvatos szökkenésekkel leereszkedett a kötélen. Ha egy sziklás

hegyfal vagy egy fából ácsolt mászófal lett volna, három gyors,

himbálódzó rúgással megtette volna a háromemeletnyi távot, de ez a

fal javarészt üveg volt. Ha berepülnek rajta, akkor csak az lenne a

kérdés, hogy elvéreznek-e, mielőtt a kórház biztonsági szolgálata

vagy a folyosón őrködő rendőrök megtalálják és bilincsbe verik őket.

Mire földet értek a kavicsolt lemezfedésű lapos tetőn, néhány

ablakból már bizony kikukucskált egy-két fej. Az egyik fejhez egy

kar is tartozott, amely egy fegyverben végződött.

– Maradjanak ott, ahol vannak! – üvöltötte egy hang. –

Térdeljenek le, és tegyék a kezüket a fejükre!

Tillman gondosan célzott, és meghúzta a ravaszt. A zsaru sietve

visszahúzta a fejét, és nem viszonozta a tüzet – egyelőre legalábbis.

Tillman felnyalábolta Kennedyt, és elrohant vele a tető széléig,

ahonnan levetette magát. Kennedy, aki a negyedik emeletről történő

hajmeresztő ereszkedést egyetlen hang nélkül kibírta, most

önkéntelenül is felsikoltott, de Tillman lába zengő, fémes csengéssel

ért földet a szemetes konténeren, amit előzőleg pontosan arra a

helyre tolt. Onnan három lépéssel a földön termettek – a konténerről

a rendes kukára, majd egy használt tűkkel teli műanyag tartályra,

végül pedig az aszfaltra.

– Tudsz futni? – kérdezte Tillman.

– Tudok.

– Akkor fussunk.

57

Az első lövések akkor dördültek el, amikor megkerülték az épületet.

A mentőkocsiálláson át a központi parkolóhoz rohantak. Tillman

ment elöl, és kicsit lassított, amikor a harmadik sorhoz ért, ahol egy

élénkpiros, Noble M15-ös típusú sportkocsi várta őket. Kennedy

rémülten bámult a túlságosan is szembeötlő autóra: tátongó oldalsó

szellőzői egy cápa kopoltyújára emlékeztették.

– Jézusom, Leo, ezzel nem jutunk messzire, mert nagyon hamar

elkapnak.

– Szállj be – mondta Tillman tömören.

Kennedy a kórház bejáratára pillantott. Még nem volt látható jele

az üldözésüknek. Talán ha kijutnak a parkolóból az utcára, mielőtt

felbukkannak a zsaruk, lenne némi esélyük.

Kinyitotta az ajtót, és bemászott az anyósülésre, aztán nagy

nehezen bekapcsolta az övet fél kézzel. A vezetőülésre nézett, és

egyre türelmetlenebb lett.

Azonban még további, teljes húsz másodperc telt el, amíg kinyílt a

másik ajtó, és Tillman – nem éppen sietősen – beszállt.

– Gyere már, igyekezz! – üvöltötte Kennedy. Tillman elfordította

a kulcsot, és felpörgette a motort, de maradt, ahol volt. – Leo, az

isten szerelmére! – ordította Kennedy.

– Csak várd ki a végét – mormogta, és a válla felett hátranézett a

kórház ajtaja felé, ahonnan most két sötétbarna egyenruhás alak

futott ki a napfényre. Tillman megvárta, amíg megteszik az

autójukhoz vezető távolság felét, aztán egyenesen az útjukba tolatott,

arra kényszerítve őket, hogy jobbra és balra félreugorjanak.

Miközben összeszedték magukat, ő csikorgó kerekekkel elszáguldott,

és már a kocsisor végén járt, amikor a rendőrök előhúzták a

fegyverüket és céloztak, de a lövéseket inkább csak a rend kedvéért

adták le.

– Megláttak minket – jajveszékelt Kennedy. – Hagytad, hogy

meglássanak.

– De nem találtak el, úgyhogy elég jól állunk. Nyisd ki a

kesztyűtartót.

A kesztyűtartóban egy lapos, fekete műanyag doboz volt, aminek

az elülső oldalán kis fények villogtak zölden és narancssárgán, a jobb

alsó sarokban pedig a UNIDEN BEARCAT BC355C felirat volt

olvasható. A kusza kábelrengeteg arra utalt, hogy valamiféle

ideiglenes jelleggel az autó akkumulátorára kötötték. Kennedy

ráismert: egy ultrarövid-hullámú rádióadások lehallgatására szolgáló

készülék volt, és habár ilyen modellt még nem látott, volt némi

elképzelése arról, hogy mit kell vele kezdeni. Megkereste a hangolót,

amely már be volt állítva a 155 MHz-es hullámsávra. Kicsit keresgélt

még, és hamar behozta a helyi rendőrség hullámhosszát, ahol nem

meglepő módon róluk folyt a beszélgetés.

– …a nyomukban, és látjuk őket – mondta egy férfihang. – Az

East Oak Streeten hajtanak, a 93-as autópályától északra, és keletnek

mennek. Ismétlem, kelet felé tartanak az East Oak Streeten.

– Értettem, négy-hét – vette át most a szót egy női hang. – Az

autóink a Maple Streeten meg a Topeka Streeten jönnek végig, egy

másik egység pedig az Andy Devine Avenue felől érkezik. Biztosan

a 93-as autópálya felé mennek. Felállítunk egy úttorlaszt a

Powderhouse Canyon Roadnál, vége.

– Vettem – szólt ismét a férfihang. Ha belenéztek volna a

visszapillantó tükörbe, valószínűleg ott láthatták volna a közepén a

rendőrautó vezetőjét, jócskán lemaradva, de kétségbeesetten

igyekezve.

Tillman két keréken jobbra fordult, és veszélyes tempóban

végigszáguldott egy keskenyebb úton. Meredek lejtőn hajtottak, és

Kennedy egy pillanatig arra gondolt, hogy a rendőrautó talán

túlhalad vagy legalábbis lemarad, de a vezető éppoly biztos kézzel

vette be a kanyart, mint Tillman.

– Jobbra fordultak – mondta a férfihang. – A 4th

Streeten vagyunk.

– Vettem. Rendben, pontosan látom, hol vagytok. Valószínűleg

balra fognak kanyarodni a…

Átszáguldottak egy nagyobb kereszteződésen, majdnem leszedve

az útjukba került, komótosan haladó, fűzöld, vászontetős autó hátsó

lökhárítóját. Ahogy mentek tovább dél felé, egy autóduda távolodó

és egyre mélyülő tülkölését hallották.

– Vissza az egész, mégsem – motyogta a nő. – Úgy látom, nem a

93-as autópálya felé tartanak. Öt-nulla, túlhaladtál. Épp most…

hajtottak át a Topeka Streeten és továbbra is délnek mennek –

folytatta. De honnan a francból tudta? – Egyáltalán nem kifelé

tartanak a városból. Vissza fognak kanyarodni.

– Meg kéne gondolni, ne állítsunk-e fel úttorlaszt a 40-es

autópályán meg a 66-os úton is – mondta egy másik férfi, oda nem

illő lassúsággal és tömörséggel. – Máshova nem tudnak menni,

hacsak nem akarnak megvacsorázni a halasnál, mielőtt elkotródnak

innen.

– Meglesz – mondta a nő. – Bullhead-ből jön egy helikopter. Már

felszállt, körülbelül hat perc múlva megérkezik.

Kennedy keservesen és trágárul káromkodott. Az eredeti

rendőrautó még mindig a nyomukban volt, egy vonalban velük, mert

a diszpécsernő valahonnan tudta, merre mennek. És most, mindennek

a tetejébe még egy légi megfigyelővel is fel kell venniük a harcot.

– Fel kéne adnunk – motyogta. – Ha nekimegyünk az egyik ilyen

úttorlasznak, holtbiztos, hogy tüzelni fognak ránk, és valószínűleg mi

leszünk az elsők, akik meghalunk.

– Senki nem fog meghalni – mondta Tillman olyan teljes

bizonyossággal, hogy Kennedy csodálkozva bámult rá és egy

pillanatra elhallgatott.

– Öt-nulla, hol vagy most? – törte meg a csendet a

vevőkészülékből érkező locsogás.

– Úgy tettem, mintha délre kanyarodnék, és most éppen fordulunk

rá a Hoover Avenue-ra, a 2nd

Streetnél. Ők hol vannak?

– Még mindig tőletek északra. Ez nagyszerű. Még előttük

odaérhetsz a 4th

Streethez és elvághatod az útjukat. Ismétlem, dél felé

haladnak a 4th

Streeten, és meglepheted őket.

Tillman beletaposott a gázba: a Noble háromliteres motorja fura,

tompa zajt adott, mintha egy óriás próbálna fenyegetőn ordítani, de

közben vigyáz, nehogy felébressze az alvó kisgyereket. Az autó úgy

suhant el, mint egy motoros siklócsónak, és úgy tűnt, mintha egy az

egyben elemelkedett volna az úttól.

A következő kereszteződésen majdnem hangsebességgel hajtottak

át. Nyugatról egy másik rendőrautó tartott feléjük jó gyorsan, de

elsuhantak az orra előtt, arra kényszerítve a vezetőt, hogy fékezzen,

mert máskülönben telibe trafálta volna az eredetileg őket követő

kocsit.

– Elszalasztottuk őket! – ordította az öt-nulla vezetője.

– A fenébe! Bocs, öt-nulla, azt hiszem, rosszul olvastam le a

távolságot. Négy-hét, még mindig a sarkukban vagy?

– Éppen hogy. Most már jócskán előttem vannak.

– Öt-nulla, fordulj meg és cövekelj le az Old Trails Roadon.

Zsákutcába hajtanak, és ha jól látom, az az egyetlen kijárat.

Négy-hét, ne veszítsd őket szem elől, de ne támadj, amíg nem jön az

erősítés. A férfinél fegyver van.

– Tudom, hogy fegyver van nála, Caroline. Az istenit neki, hiszen

visszalőtt rám a kórházban.

– Azért nem kell káromkodni, Leroy.

– De igen, ha valamit közölni akarsz valakivel. Ide hallgass, kezd

eltűnni. Igencsak felgyorsult. Mennyi idő kell még a helikopternek,

hogy ideérjen?

– Két perc. Most a 68-as országút felett van.

Tillman belenézett a visszapillantóba, ahol már szinte alig látszott

a rendőrautó, olyan messze volt. Lassított kicsit, vett egy éles bal

kanyart, aztán meg egy jobbat, és ráhajtott egy útra, ami párhuzamos

volt azzal, amelyiken eddig haladtak. Két tömbbel arrébb, déli

irányban Kennedy meglátott egy hidat, ahol ez az út keresztezett egy

kisebb utat. Tillman ismét a visszapillantóba nézett, aztán lehúzódott

az útról és egyenesen lehajtott a partra. Néhány másodpercig

csúszkáltak a homokos, vízi növényekkel és bozóttal borított talajon.

Kennedy azt hitte, hogy felborulnak és körbe-körbe fognak forogni,

de Tillman valahogy megőrizte az uralmát az autó felett és sikerült

lelassítania. A part alján begurult a híd alá és megállt. Közvetlenül

szemben velük állt egy autó, félig a járdán: egy sötétkék Lincoln

szedán, aminek a kerék felett kicsit rozsdás volt az első sárhányója.

– Ez a mi kocsink – mondta Tillman. – Nem volt csomagod,

ugye?

Tillman meg se várta a választ, hanem kiszállt és két hosszú

lépéssel megtette a két autó közötti távolságot. Már a volán mögött

ült, mire Kennedy észbe kapott. A férfi kivágta az anyósülés ajtaját

és ellentmondást nem tűrőn intett neki.

Amikor Kennedy beszállt, ő éppen egy ugyanolyan

vevőkészüléket állítgatott, mint amilyen a Noble kesztyűtartójában is

volt.

– Elvesztettem őket! – kiáltotta a négy-hét vezetője pánikba esve.

– Nem, négy-hét. Még mindig ott vannak előtted.

– Micsoda? Hol?

– Délre mennek a 5th

Streeten. Csak hajts egyenesen tovább.

A híd egy acélvázas, beton és aszfalt borítású építmény volt,

úgyhogy hallották, ahogy a rendőrautó, mint valami tompa

mennydörgés, elhajt a fejük felett.

Tillman várt még egy darabig, aztán kigurult a híd alól és elindult

kelet felé. Egy kis idő elteltével meghallották a nyugatról érkező

helikopter hangját. Balra kanyarodtak, és magasabb épületek –

három-négy emeletes bérházak – tövében haladtak, hogy fentről

nehezebb legyen meglátni őket.

– Nem látom őket, Caroline, és lassan véget ér az út.

– Pedig ott vagy pontosan rajtuk, négy-hét. Talán már kiszálltak

az autóból. Nézz körül, nem látsz-e egy gyalogló nőt.

Nem lát-e egy nőt? Miért ezt mondja ahelyett, hogy nem lát-e egy

nőt és egy férfit? Kennedy ekkor jött rá, mit csinált Tillman, és

minek a nyomát követte a diszpécsernő.

– Te disznó – mondta megbotránkozva, egyszersmind félelemmel

vegyes tisztelettel. – Az én nyomkövetőmet üldözik, igaz? Hová

tetted?

– Odaragasztottam az autójuk aljára még a kórház parkolójában.

Ezért akartam azt, hogy jó közelről kövessenek, és így félrevezesse

őket, amit a kijelzőn látnak. Ezeket a nyomkövetőket rendszerint

néhány méteres pontossággal lehet belőni.

Kennedy szinte katatóniásan süppedt az ülésbe, amikor a hosszúra

nyúlt adrenalinlöket utóhatásai elérték a szervezetét.

– Te disznó – ismételte.

Tillman sötét szemüveget, egy nem túl jó álbajuszt és egy

Yankees feliratú baseballsapkát öltött magára, amiket mind a

kesztyűtartóból, a vevőkészülék mögül húzott elő.

– Azért még ki kell jutnunk ebből a kutyaszorítóból, és rá kell

térnünk az autópályára – mormogta. – De mindenképp sokat segít,

hogy rossz felé keresnek minket.

Két rendőrautó hajtott el déli irányban mindkét oldalon a

keresztutcákon, miközben ők továbbra is észak felé tartottak.

– Egyébként hová megyünk? – kérdezte végül Tillman.

– Xochimilco, Mexikóváros – felelte Kennedy, mire Tillman

nagyot sóhajtott. – Mi a gond?

– Át kell kelni a határon, ami kicsit megbonyolítja a dolgokat.

– Mi a fene – nevetett fel önkéntelenül Kennedy. – Az nem

számított bonyolultnak, hogy engem megszöktess a kórházból és

ráverj az arizonai rendőrség seggére? Magasra teszed a lécet, Leo!

58

Ha az ember a megfelelő tárgyilagossággal nézte a kivonulás

folyamatát, akkor hasonlatos volt ahhoz, mint amikor a víz

leörvénylik a lefolyón. Gyülekezés, elrendeződés, a véletlenszerű

összevisszaság fokozatos helyettesítése egy erőteljes, irányított

áramlással, ami aztán kérlelhetetlenül magába olvasztja az egész

folyamatot.

Kuutma úgy érezte magát, mint egy parafa dugó, ami ott lebeg a

víz felszínén, de túl könnyű, hogy az áramlás hatással legyen rá.

Figyelte, ahogy az emberek csomagolnak – de nem a saját

holmijaikat, mert azokat már réges-régen elcsomagolták, hanem a

világuk infrastruktúráját. Leeresztették a föld nélküli

növénytermesztésre szolgáló, már víztelenített, de még csepegő

medencéket a fent lévő ablakokból a földre, ahol már várták a rakodó

csapatok, és gurították őket tovább. Egy textilgyári szövőszék gurult

el egy szekéren, amit egyetlen, erőlködő ökör húzott. Kuutma

hallotta, amint a hajcsár biztató szavakat mormol a fülébe: „Már csak

három van hátra, öreg harcos, aztán nekilátunk a kártológépeknek, és

azok sokkal könnyebbek.” A legszürreálisabb mind közül egy

tagbaszakadt férfi volt, aki a Kincs Szentjéből származó faragott

fapulpitust cipelte a vállán. Izzadságtól fénylő arcáról határtalan

büszkeség sugárzott: olyan volt, mintha az Isten egy darabját

hurcolná.

A város csomagolt, összehajtogatva magát, előbb az egyik, aztán a

másik sík mentén, amíg végül el nem tűnik egy földbe vájt lyukon.

Kuutmát közben ki kellett képezni az új feladataira. Elment a

szivattyútelepre, ahol jelentkezett a vízmesternél, egy Szela nevű

nőnél, aki tíz évvel volt fiatalabb Kuutmánál. Vörös haja volt, ami

recesszív tulajdonság náluk, és nagyon ritka, úgyhogy akik ezzel

bírtak, azok után mindig mindenki megfordult az utcán. Kuutma, aki

még magán viselte a külvilág köpönyegét, se gondolatra, se

pillantásra nem méltatta.

– Kuutma vagyok – mondta, mert tudta, hogy Szelát már

eligazították.

Gyakorlatias nő volt, és szemmel láthatón nagyon lekötötte a vízi

erőmű itt már szükségtelenné vált részeinek – a

tisztítóberendezéseknek, a mérőóráknak és a két legnagyobb

szivattyúnak – a szétszerelése. Mindazonáltal tiszteletteljesen

meghajolt Kuutma előtt és megérintette a vállát.

– Én elküldelek titeket. Ismered már a berendezést, Kuutma?

Tudom, hogy sokan eltöltenek egy idényt a szivattyútelepen, amikor

fiatalok, hogy elsajátítsák az alapokat.

– Ez az én időm után vált gyakorlattá. Általában véve azonban jól

boldogulok a gépekkel, és jártas vagyok a munkád elméletében.

– Értem – bólintott Szela. – Ráadásul azt hiszem, hogy holnap már

csak a zsilipeket kell működtetned.

Megmutatta neki, hol vannak a zsilipek és mit csinálnak. Négy

volt, amelyek közül kettő a Cutzamalá víztározókból vonta el a vizet,

kettő pedig közvetlenül a város alatti víztartó rétegből, a Texcoco-tó

maradványából. Szela nagyon büszke volt a rendszerre, és volt is oka

rá.

– Az elmúlt évtizedekben – dicsekedett – maga a város folyton

vízhiánytól szenvedett. Évente egy méterrel mélyebbre süpped a

tóágyba, Kuutma, tudtad ezt? Mexikóváros ilyen sebességgel

használja el a saját talajvízforrásait. De nálunk mindig volt víz, és

még a nyomás sem csökkent soha. A népünk elveszi, amire szüksége

van, Isten segedelmével.

– Úgy vélem, az egyik zsilipet átépítették – tért vissza Kuutma a

gyakorlati kérdésekhez. – Melyik az, és hogyan működik?

– Ez nem zsilip, csak egy ciszterna, egy derítő, aminek a tartalma

bele fog ömleni a vízáramba, amikor az eléri a harmadik állomást. Ez

itt a hozzátartozó vezérlőberendezés. A víz az egyes állomáson

érkezik, végigfolyik a Középút alatti vízvezetéken, majd elfolyik

ezeken a mellékágakon. De amikor elmegyünk, az összes mellékágat

lezárjuk, úgyhogy a víz egyenesen vissza fog folyni a Cutzamalá

folyóba, azaz Mexikóváros fő vízforrásába. Mindössze annyit kell

tenned, hogy ezzel a karral kinyitod a zsilipkaput, és amikor készen

állsz, beöntöd a koncentrátumot a ciszternából a vízbe – azzal Szela

siklóhurkot rajzolt a levegőbe. Kuutma felvonta a szemöldökét. –

Bocsánat – mondta, mint aki kicsit zavarban van. – Ha állatból halna

meg ilyen sok, akkor is szomorú lennék.

– De nem kérnéd Istent, hogy áldja meg a tetemeiket.

– Azt hiszem, nem.

– Köszönöm, vízmester. Azt hiszem, ezzel nem lesz gond. Nincs

viszont egy vezérlő, amit úgy hívnak, hogy „Az árvíz hangja”?

– „Az árvíz hangja”? – kérdezett vissza Szela zavartan. – Az egy

védelmi berendezés, Kuutma. De semmi nem fog maradni, amit

védeni kéne.

– Tudom, mégis kíváncsi vagyok. Kérlek, mutasd meg nekem.

– A legnagyobb szivattyúk nélkül amúgy sem működik, legalábbis

nem úgy, ahogy működnie kéne. Ez a vezérlő itt „Az árvíz hangja”, a

zsilipeket ez a kar kapcsolja, a csatornákat pedig ezzel az összesen

tíz csúszkával lehet más útvonalra terelni.

– És ezek holnap még mind működni fognak?

– Az egész vezérlőpult áram alatt lesz – bólintott Szela. – Nem

tudom kikapcsolni a szivattyútelep részeit külön-külön, de soha nem

is volt szükség rá.

– Hát persze. Hadd köszönjem meg ismét, hogy időt szakítottál

rám. Bizonyára nagyon elfoglalt vagy. Gondolom, adsz nekem egy

kulcscsomót.

– A másolatok az irodámban vannak – mondta Szela, odaadva a

saját kulcsait, amelyek az övén lógtak –, de ezekkel kellene utoljára

bezárni az ajtókat: Haninától kaptam őket, aki akkor volt vízmester,

amikor én először idejöttem. Kérlek, őrizd meg őket, amikor

végeztél, Kuutma. Boldoggá tenne, ha a tieid lennének. Persze ha

tudsz mit kezdeni egy ilyen emléktárggyal.

– Életem végéig meg fogom őket őrizni – ígérte Kuutma, majd

szertartásosan meghajolt és távozott.

Ha állatból halna meg ilyen sok, akkor is szomorú lennék.

Érzelgős gondolat volt, és érzelgősségből keveset látott az Éden

kertjében. Gyengeségnek érezhették és láthatták – gyengeségnek,

amit a nép, kicsiny létszáma miatt, nem engedhetett meg magának.

Mi van azonban a saját gyengeségével? Mi van a saját páncélzatán

lévő lyukakkal, amiket ugyanilyen kivédhetetlen érzelmek vágtak

bele?

Húszmillió ember megölésére készült, és mégis csak egy

érdekelte.

Szenteltessék meg a Te neved, ó, Uram. Segíts, hadd vegyek egy

olyan lélegzetet, amelyben csak Te vagy.

59

A határon való átkelés könnyebbnek bizonyult, mint azt Tillman

képzelte. Amikor aztán később, már biztonságos távolból

visszagondolt rá, miközben a Chihuahuától kicsivel délre eső

névtelen hátország mellékútjait rótta, megértette, miért ment ilyen

jól.

Arizona állam rendőrsége mindenáron meg akarta akadályozni a

mexikóiakat abban, hogy átkeljenek a határon. Az összes járőr, akit

láttak – és tudta, hogy még annál is sokkal több van – mind az északi

irányba tartó forgalmat figyelte, és eszükbe sem jutott, hogy

gyanakodjanak egy fehér férfira, aki dél felé tart.

Egy magányos fehér férfira, mert Kennedy a Lincoln hátsó

ülésébe süppedve hevert egy takaró alatt, úgyhogy egyáltalán nem

lehetett őt látni, és az idő nagy részében aludt. A sérülései még

mindig sok kényelmetlenséget okoztak neki. Tillmannél nemigen

volt semmi, amit fájdalmai csillapítására tudott volna adni neki,

viszont maradt még egy kevés a dezfluránból. Öntött belőle egy

keveset egy papír zsebkendőre, amit Kennedy beszippantott, majd

mély és ijesztően mozdulatlan álomba merült.

A határátkelés előtt sűrű bocsánatkérések közepette átrakta őt a

csomagtartó alatti süllyesztett pótkeréktartó rekeszbe. Kennedy attól

félt, hogy ha egy ilyen szűk helyen kell összegömbölyödnie, akkor

fel fog nyílni az oldalán lévő seb, de Tillman nem engedett. Nem

kockáztathatták, hogy egy rutinvizsgálat során esetleg rátaláljanak.

Igaza is lett, mert a Nogales-tól északra lévő határállomáson a

határőrök kinyitották a csomagtartót és átkutatták a csomagjait –

legalábbis az ártalmatlan részét, mivel a fegyverek és a

robbanószerek a kibelezett és átalakított hátsó ülésekben voltak –, és

csak aztán engedték útjára.

Még ment egy jó darabon, aztán amikor már nem tartotta

veszélyesnek, megállt, és kisegítette Kennedyt a börtönéből. Az

oldalán lévő átvérzett kötések azt mutatták, hogy a félelmei

beigazolódtak. Tillman derékig levetkőztette, majd gyorsan és

szakszerűen lecserélte a kötést. Közben megcsodálta lenyűgözően

szép mellét, mert pont ott volt az orra előtt, de utána minden tőle

telhetőt megtett, hogy kitörölje az emléket, vagy legalábbis más

dolgokon járjon az esze. Általában amikor gyógyszert osztott a

katonatársaknak, nem nézte, férfi vagy nő-e az illető: kell bizonyos

mértékű szenvtelenség, amikor az ember kisebb javításokat eszközöl

olyasvalakinek a gyarló testén, akivel egy-két órával korábban még

viccelődött.

Jó alkalom volt viszont ez arra, hogy odaadja Kennedynek a ruhát,

amit hozott neki: kék farmer, fekete póló, bő szabású, fekete dzseki

és tartós anyagból készült sportcipő. Kennedy nagy nehezen felvette

őket, miközben Tillman segített neki ide-oda rakni a felkötött karját.

Semmi sem illett rá tökéletesen, de összességében többé-kevésbé

megfelelt, és így már tagadhatatlanul sokkal kevésbé volt feltűnő.

Mint valami turista a határ északi oldaláról, aki egyszerre próbál

divatosan és lezserül öltözködni, de mindkettőben kudarcot vall.

– Nem hiszem, hogy kibírom – nyöszörögte Kennedy. – Még ezer

kilométer. Valószínűleg egy teljes nap és egy teljes éjszaka,

huszonnégy órás autóút, és amikor rámegyünk egy huppanóra, az

mindig olyan, mintha valaki egy kötőtűt szúrna a vesémbe.

– Vegyél be még egy kis dezfluránt – javasolta Tillman. – Alhatsz

egész úton. Aztán amikor odaérünk, rászánunk két órát, hogy

rendesen magadhoz térj.

– Ébren kell maradnom – rázta meg a fejét Kennedy

ellentmondást nem tűrve.

– Egy teljes nap és éjszaka – emlékeztette őt Tillman. – Nem

fogsz tudni végig ébren maradni, Heather. És ha túlságosan erős lesz

a fájdalom, sokkos állapotba is kerülhetsz. Akkor pedig kórházba

kellene vigyelek, ahol minden valószínűség szerint

összekapcsolnának minket a személyleírásokkal, amiket közben már

minden rendőrőrsnek szétküldtek. Csak egy emberrel kell

találkoznunk, aki kicsit is ébren van, és biztosan meg vagyunk lőve.

– Jó, rendben – mondta végül Kennedy mogorván és kelletlenül,

miután meghányta-vetette a dolgot.

Elnyúlt a Lincoln hátsó ülésén, Tillman pedig megint elkábította:

ezúttal nagyobb adagot adott be neki, de ez még mindig jócskán a

gyógyszerhez mellékelt adagolási útmutatón lévő piros vonal alatt

volt. A dezflurán végtére is általános érzéstelenítő szer volt, úgyhogy

tényleg fennállt a veszély, hogy Kennedy túl mély álomba merül, és

olyan birodalmakba látogat, ahol még a lélegzéshez is gépi segítségre

lenne szüksége.

Tillman lenézett az eszméletlenül fekvő Kennedyre, és hirtelen

addig ismeretlen lelkiismeret-furdalást érzett. Vajon az ő őrülete

szippantotta be a nőt, vagy egész egyszerűen olyan pillanatban

találkoztak egymással, amikor megegyezett az őrületük

hullámhossza? Betakarta egy pokróccal, és beszíjazta a vállánál meg

a derekánál a biztonsági övekkel. Annak mindenesetre örült, hogy

nem mondta el neki: az ágya javarészt plasztik robbanóanyagból

készült.

Továbbra is a mellékutakon hajtott, habár ezek hepehupásabbak és

alattomosabbak voltak. Amikor leszállt az éj, felkapcsolta a

reflektort, és lelassított, ami kompromisszumos megoldás volt, mert

egyrészt oda kellett volna érniük, mielőtt üldözőik átlépik a határt,

másrészt – és erre most égetőbb szükség volt – jó lett volna nem

belemenni a kráter mélységű kátyúkba.

A sivatagi éjszaka olyan hatalmas volt, mint egy kontinens, és ők

voltak az egyedüli lakói: egy kísérteties hernyó kúszott a sötétben: a

reflektor fénykévéje volt. Tillman azon kapta magát, hogy

ábrándozásba merül: Rebecca és a gyerekek beszéltek hozzá, vagy

legalábbis látta maga előtt az arcukat, és olyan hangokat hallott, amik

az ő hangjukra emlékeztették őt. De nem hangoztak el valódi szavak,

és nem vártak tőle feleletet. Amit mondtak, annak ez volt a lényege:

rövidesen.

Zacatecas után, amikor még mindig hátra volt vagy ötszáz

kilométer, keresett egy hirdetőtáblát az út mellett, majd lehúzódott,

és beparkolt mögé úgy, hogy ne lehessen látni az autót, hacsak valaki

nem direkt keresi. Nem vesződött azzal, hogy lefeküdjön. Csak

hátracsúsztatta az ülést egy kicsit, becsukta a szemét, és már aludt is.

Álmaiban alaktalan és förtelmes dolgok jelentek meg, de Rebecca

arca ott lebegett felettük és hívta őt tovább.

60

Kennedy hét körül kelt, amikor a nap. Motyogott és megfordult, de a

fény belevilágított a szemébe. A torka olyan fájdalmasan száraz volt,

hogy nyelni sem tudott, a feje pedig a saját szívverése ütemére

lüktetett.

Az autó még mindig, vagy talán már megint mozgásban volt, és a

lehasznált lengéscsillapítók miatt úgy zötykölődött, mint valami

gumicsónak a szélviharban.

– Jézusom – nyöszörgött Kennedy rekedtes hangon. – Hol…

vagyunk?

– A López Mateos úton. Már ötven kilométert jöttünk lakott

területen, de szigorúan véve még nem vagyunk a városban, és

Xochimilco délre van. Mondjuk, még egy óra.

Anélkül, hogy levette volna a szemét az útról, hátranyúlt az ülés

felett, és adott Kennedynek egy üveg vizet. A nő kábán felült, hogy

igyon. Az első kortyot a szájában tartotta, és öblögetett vele, aztán

hagyta, hogy apró cseppekben lecsorogjon a torkán. A gyomra még

így is émelygett tőle, és forgott vele a világ, de rendületlenül

kitartott, miközben Tillman csendben hajtott tovább. Amint torka

megduzzadt nyálkahártyája megnyugodott kissé, már tudott

nagyobbakat is húzni az üvegből, és végül kiürítette az egészet. A

fejfájását egyáltalán nem enyhítette, de úgy érezte, most már képes

kicsit figyelmen kívül hagyni a fájdalmat és gondolkodni.

Nézte, ahogy elsuhannak a névtelen külvárosok meg

városnegyedek, és közben lassan, döcögve ismét kitisztult az elméje.

Amikor Tillman lehúzódott, valahol egy földszintes salakbeton

épületekből álló végeláthatatlan házsor felénél, Kennedy először nem

értette, miért áll meg. Aztán megcsapta az orrát a főtt étel szaga: a

tojásé, a kenyéré meg valami fűszeres dologé. Kennedy gyomra

háborgott még kicsit, de aztán rájött, hogy a hányinger alatt ott az

éhség.

Leültek a dísztelen, forgalmas étkezde hátsó szegletében, és

huevos rancherost meg frissen sült, apró zsömlét ettek. Kennedy nem

vette le a dzsekit, csak úgy magára terítette, hogy takarja begipszelt

karját, és fél kézzel evett. Az étel váratlanul ízletes volt; Tillman

hagyta, hogy Kennedy hadd falja be mohón és némán a reggelit.

Amikor aztán végzett, Tillman rögtön a tárgyra tért.

– Tudnom kell, hová megyünk. Azt mondtad, Xochimilco, és már

majdnem ott vagyunk. De van cím? Lehet tudni, pontosan hová

tartunk?

– Nincs cím – felelte Kennedy, eltolva az üres tányért. A tojással

meg a kolbásszal együtt bekapott két fájdalomcsillapítót is, úgyhogy

az elfogyasztott ételnek, ilieve a fájdalom enyhülésének

köszönhetően kezdte emberi lénynek érezni magát. – Viszont tudom,

hogy melyik áramfejlesztő állomás szolgálja ki a területet, ahol a

hely van, és azt gondolom, hogy valami nagy dolog lesz, például egy

irodaház vagy irodaházak sora.

Elmondta Tillmannek, mit tudott meg Peter Bonville-ről meg a

rejtélyes fennakadásokról, amiket a tisztviselő az

energiafelhasználásban észlelt, és amik az első nyomot jelentették az

úton, ami végül elvezette Júdás törzséhez. Tillman elgondolkodva

vonta össze a szemöldökét, miközben hallgatta az információkat.

– És mindez mostanában volt? – kérdezte, miután Kennedy

végzett.

– Az elmúlt két hónapon belül. Bonville éppen Mexikóvárosból

tartott visszafelé, amikor a 124-es járat lezuhant, mégpedig azért,

mert ő rajta volt. És a szerencsétlenség ugyanazon a napon történt,

amikor Stuart Barlow-t meggyilkolták.

– De szerinted nem volt kapcsolat a kettő között.

– Nem tűnik valószínűnek – vont vállat Kennedy. – Tudomásunk

szerint Barlow és Bonville soha nem találkoztak és soha nem

érintkeztek egymással. Nem is ugyanazokban a körökben mozogtak.

Szerintem az egyetlen kapcsolat közöttük az, hogy mindketten

veszélyt jelentettek Michael Brandre és az ő… nos, az ő népére.

Azokra, akik kiküldték a világba.

Elhallgatott, mert eszébe jutottak Júdás evangéliumának a szavai:

a Hírnökök és az Eszközök, a Malakhim és a Kelim, a kétféle titkos

megbízott, akiket ez az ősi, nindzsamániás szekta kiküldött a világba.

Hirtelen felötlött benne egy összefüggés, valószínűleg azért, mert az

agyában lévő idegek egy pillanatra összegubancolódtak és a

megszokottól eltérően kezdtek működni.

– Mi volt a feleséged, Rebecca lánykori neve?

– Kelly. Miért?

– Volt egy másik Kelly is, aki eltűnt. Tamara, Talulah, vagy

valami ilyesmi. Ez volt az egyik eset azok közül, amiket Chris még a

halála előtt összekapcsolt Branddel – mondta Kennedy. Tillman csak

nézett rá és várta, hogy mit fog kihozni ebből. – Repülővel jöttél.

Úgy értem, ide, Amerikába. Londonból.

– Igen.

– De nem a saját neved alatt utaztál, ugye?

– Az utazáshoz az iratokat egy nőtől szoktam venni – rakta le a

villáját Tillman, bár még csak félig ette meg a tojását –, aki hamis

igazolványokra szakosodott. Korábban a CIA-nál volt, vannak

barátai a katonai magáncégek között, és főként nekik dolgozik.

Kémkedés, de nem kormányszintű, annál eggyel alacsonyabb.

Heather, mire akarsz kilyukadni?

– Brand mindig ugyanazt a nevet használja. Ez megnehezíti a

dolgát, mert könnyebben megeshet, hogy olyasvalaki, mint például

te, a nyomára akad. Mégsem használ soha fedőnevet. Miért?

– Szabad a gazda.

– Talán azért, mert nem akar hazudni. És ha csakugyan így van,

akkor talán…

Kennedy megint szédülni kezdett, és félő volt, hogy a tojás, ami

olyan jó ízű volt, mégsem marad meg a gyomrában. Tillman látta az

arcán, hogy kisebbfajta rosszullét környékezi, úgyhogy kinyújtotta a

kezét és megérintette a karját.

– Menjünk?

– Nem, jól vagyok. Leo, Emil Gassan azt mondta, hogy a

Malakhim valami olyasmit jelent arámiul, hogy Hírnökök. A rendes

Bibliában az angyalokat hívják így. Brand gyilkos csapatának a

tagjai talán a népük őrangyalainak tartják magukat, és ezért

használják ezt a nevet.

– Értem. Folytasd.

– Nos, ha igazam van, akkor a Kelim, azaz az Eszközök, az

valami más.

Kennedy remélte, hogy Tillman befejezi helyette a

gondolatmenetet, de nem fejezte be. Igazából a következőt akarta

mondani: mi van, ha az Eszközök, akárcsak Brand, itt járnak a

hétköznapi emberek között, és aggály nélkül hazudnak a kilétükkel

kapcsolatban? Mi van, ha olyan nevet választanak, ami fennen hirdeti

a származásukat, a céljukat vagy a mibenlétüket?

Rebecca Kelly.

Tamara Kelly.

És talán még sok-sok további Kelly. Miért is nem keresett rá a

Kelly vezetéknevű eltűnt nőkre?

Mi van, ha ők voltak a Kelim, akik előjöttek, mint Brand és

csapata, hogy valamiféle küldetést teljesítsenek, aztán amikor

végeztek, ismét eltűntek? És ha közben lett saját életük, és

felneveltek egy családot, a család visszatért velük.

– Lehet, hogy csak közkatonák, vagy valami különleges egység

tagjai egyazon szervezeten belül, és nagy valószínűséggel mind

Brandnek dolgoznak. De azt hiszem, abban igazad van, hogy nem

akar hazudni. Ezért hagyja ott az érméket is. Azt mondtad, hogy

ebben az evangéliumban annak kapcsán említik az ezüstöket, hogy

ezek az emberek valamiféle alkut kötöttek Istennel. És ha Brandnek

valóban van köze Júdáshoz, akkor az érmék utalhatnak erre. Azt

jelzik, hogy Júdás népéből valaki ott járt – mondta és kuncogott, ami

annyira nem illett Kennedy hangulatához, hogy szinte ténylegesen

összerezzent tőle. – De egy bérgyilkosnál kisebbfajta hátrányt jelent,

ha nem bír hazudni. Nem értem, miért kötnék meg ennyire a saját

kezüket.

– Miért mondanak le a katolikusok az örömökről és az

élvezetekről böjtkor? – tette fel a költői kérdést Kennedy, mert ő úgy

vélte, érti az okát. – Istennek ajánlják a szenvedésüket, és talán ez is

valami hasonló: Júdás népe meg az igazmondását ajánlja fel –

mondta, de közben még jobb magyarázat jutott az eszébe. – Vagy

talán így előre feloldozást nyernek bizonyos bűnökért, ahogy a

püspökök régen megáldották a háborúba induló katonákat. De nem

minden bűntől tisztulnak meg, amit kedvük volna elkövetni, csak a

gyilkosságtól, úgyhogy másféleképpen kell erkölcsösnek lenniük,

például úgy, hogy nem hazudnak.

– Ez őrültség – mutatott rá Tillman.

– Tényleg azt gondoltad, hogy épelméjű emberekkel van dolgunk,

Leo? Mindazok után, ami történt? – kérdezte Kennedy, de Tillman

nem válaszolt, hanem intett és biccentett inkább a pincérnek, hogy

fizetnek. – Már legalább két évezrede úgy élnek, mint valami nagy,

titkos társaság – dünnyögte. – De ez nem is elég jó hasonlat arra,

hogy mik is ők valójában. Mert itt egy emberfajról van szó. Egy

titkos emberfajról, sőt szinte azt mondhatjuk, egy titkos biológiai

fajról. Nem tekintik magukat olyannak, mint minket, a többi embert;

kevésbé tartják magukat hozzánk hasonlónak, mint minket a

majmokhoz, és úgy tekintenek magukra, mint akik különállnak

tőlünk. Kellene nekik egy saját ország valahol, de mindössze…

– …egy irodaházuk van Mexikóvárosban.

– Vagy valami ilyesmi. Szóval ne várj épelméjűséget, Leo.

Akármit is találunk ennek az útnak a végén, biztosíthatlak róla, hogy

nem lesz épelméjű.

Továbbindultak dél felé a városon át, amely mintha hullámokban

rontott volna nekik. A végeláthatatlan, vályogból és betonból épült

nyomorúságos lakótelepek – a régit és az újat ijesztő

összevisszaságban csapták oda egymás mellé – átadták a helyüket az

üzleti negyedeknek, ahol acél- és üvegerődök törtek az ég felé. Aztán

ugyanez megtörtént fordítva is, amikor a csillogó tornyok és bástyák

eltünedeztek, és megint jöttek a por, a salakbeton és a kétségbeesés

sugárutjai.

Végül Tillman zsebtérképéről – amit egy benzinkútnál vett,

amikor Kennedy még aludt – az derült ki, hogy megérkeztek

Xochimilcóba.

Kennedy nem ilyesmit várt. Az alapján, amit a Michael Brand

rendelkezésére álló erőforrások puszta mértékéről tudott – hiszen

ezek az erőforrások elégségesek voltak ahhoz, hogy egész

kontinenseket megtöltsön gyilkos csapataival, miközben a

repülőgépek úgy hullottak az égből, mint a legyek –, azt hitte,

valamiféle energiagócot fognak megközelíteni. Megfelelőnek tűnt

volna például az egyik égre törő torony, vagy pedig valamelyik

épületegyüttes egy kerítéssel körülvett, kapukkal elzárt területen,

mint valami modern kori erőd, amit elzárnak a körülötte elterülő

várostól.

Xochimilcóban semmit nem találtak, ami akár távolról is

emlékeztetett volna ezekre – ez egy javarészt elhagyatott gyárnegyed

volt. A széles utcákat borító aszfaltot felverte a gaz, és a járdaszegély

mellett parkoló autók mind kiégett roncsok voltak. Mintha egy olyan

városon hajtanának keresztül, amely valamiféle magánapokalipszis

helyszínéül szolgált volna. Körülöttük hatalmas épületek

magasodtak, de azok is csak rút vázak voltak: minden ablak be volt

törve, az ajtók pedig sötéten és üresen tátongtak, mint egy halott

ember szája.

Valami ott motoszkált Kennedy emlékezetében, ami a halál és a

katasztrófa felhangjait hordozta.

– Cím nélkül nem lesz könnyű – dünnyögte Tillman, miközben

vaktában kanyarodott ide-oda. – Mintha ez már a térképen se lenne

rajta, még ha tudnánk is, mit keresünk.

– 73-as déli áramfejlesztő állomás. Ahol Bonville a fura

jelenségeket találta az energiafelhasználásban. Oda kell mennünk.

Tillman bólintott, de úgy tűnt, Kennedynek nem sikerült

meggyőznie őt. Lehúzódott a járdaszegély mellé, elővette a telefonját

és tárcsázni kezdett. Aztán habozva Kennedyre nézett.

– Egy barátom – mondta Tillman. – De nem ismer téged, és

szigorúan megválogatja, hogy ki ismerheti meg az üzletét. Kiszállnál

addig?

– Persze. Úgyis jót tenne már egy kis séta.

Kennedy kiszállt a kocsiból és meglepődve érezte, hogy hűvös a

levegő. Szellő támadt, és sűrű felhők voltak az égen, amitől a fény

természetfeletti, ezüstszürke árnyalatot nyert. A távolból

mennydörgés hallatszott. Nyári mennydörgés és tisztító eső.

Kennedy rettentő mocskosnak érezte magát, és arra vágyott, hogy

addig fürödhessen valamilyen vízben, legyen az forró, hideg vagy

langyos, amíg nem érzi újra a magáénak a testét.

Lassan sétált az utca vége felé. Semmi sem hallatszott. Szinte

néma csend honolt ebben a több mint húszmillió lelkes városban.

Úgy tűnt, a húszmillióból egy sem él Xochimilcóban. Odament egy

magát hősies önhittséggel „El Paraiso”-nak nevező kávézóhoz, vagy

legalábbis a kirakatához. Az ablakokat acél hullámlemezekkel fedték

be, úgyhogy valószínűtlennek tűnt, hogy a cégtáblán hirdetett

finomságok (ENCHILADAS! CHILAQUILES! BISTECK!) valóban

kaphatók lennének.

A vendéglő törpe volt az óriások utcájában, de éppolyan halott

volt, mint az óriások: a kései monopolkapitalizmus válsága, akárcsak

a halál angyala, nem kímél senkit, akinek az ajtófélfáján nincs ott

Isten oltalmának varázsjele.

Amikor Kennedy a sarokra ért, megállt. Egy osztott pályás sugárút

keresztezte az útját, ami elég széles volt ahhoz, hogy a közepére egy

fasort ültessenek, de amúgy egyetlen autó sem ment rajta. A túlsó

oldalon, Kennedyvel szemben egy raktárépület-együttes állt. Egy

tekintélyt parancsoló építmény és számtalan melléképület, mind

sötétszürkére festve. Néhány apró ablak volt fent, magasan a falba

vágva, de olyan mélyen ültek, hogy biztosan nem ment be rajtuk

semmi fény. Most is szilárdan álló kerítés vette körül, amin több

kapu is volt, mind súlyos lakatokkal lezárva. Odafent zárt láncú

televíziós rendszer kamerái meredeztek acéltartókon és pásztázták az

utcát mindkét irányban.

Kennedy hangosan, hitetlenkedve felnevetett. Meghallotta

Tillman lépteit és megfordult.

– A 73-as áramfejlesztő állomáshoz tartozik az egész – mondta

Tillman és szélesre tárta a karját, a körülöttük lévő területre mutatva

az szolgál ki mindent a környéken. Valami mással kell

próbálkoznunk, Heather. Talán ha Bonville beszélt valami helyivel

arról, amin dolgozott, vagy leadott egy jelentést, abból kizárásos

alapon következtethetnénk. Ha nem, akkor szerintem meg kéne

néznünk… – azzal hirtelen elhallgatott, mert végre meglátta, hogy

Kennedy az utca túloldalán lévő nagy, szürke raktárépületre mutat.

– Itt vagyunk, Leo. Ez az.

Az az épület volt, amelyet a Stuart Barlow padlója alól előkerült

fénykép ábrázolt – aminek a hátuljára Barlow a Júdás evangéliumát

tartalmazó tekercsek és kódexek listáját írta.

Útjuk vége meg volt írva tehát útjuk kezdetében.

61

Tillmannnek tíz percébe telt megállapítani, hogy a kamerák nem

működnek.

Mindenekelőtt azt vette észre, hogy a látószög növelése érdekében

forgatható tartókra szerelték őket, viszont olyan helyzetben voltak

rögzítve, amely nem feltétlenül volt sem a legpraktikusabb, sem a

legelőnyösebb. A bal oldali többé-kevésbé előrefelé nézett, a jobb

oldalit viszont befelé, a bal oldali felé irányították, és így lényegében

mindkettő a területnek ugyanazt a darabját figyelte, jobb oldalon

pedig maradt egy holttér.

Ez azonban lehetett volna valami műszaki hiba eredménye, amitől

a kamerák nem mozdultak, de attól még be voltak kapcsolva.

Tillman a holtteret kihasználva átsurrant az utcán és odaaraszolt a

közelebbi tartóoszlop aljához. A felszerelése tartalmazott egy

digitális multimétert, azzal bemérte a drótokat, és kiderült, hogy nem

folyik bennük áram.

Mivel már nem kellett lopakodnia, Tillman egyenesen visszament

Kennedyhez, mutatóujját végighúzva a nyaka előtt.

– Semmi. Nincs áram. Vagy központilag lezárták őket, vagy az

egész környéken áramszünet van.

Kennedy az utcalámpákra mutatott, amelyek néhány tömbbel

odébb éppen pislákolva gyúltak ki. A hozzájuk legközelebb eső

lámpákat bezúzták, de egyértelmű volt, hogy ha áramszünet van, az

nagyon helyi jellegű.

Tillman elgondolkozott.

– Azt hiszem, itt kéne elválnia az útjainknak – mondta

Kennedynek.

– Micsoda? – döbbent le Kennedy. – Hogy érted ezt, Leo? Együtt

csináljuk. Tudom, hogy harcképtelen vagyok, de nem azért

kocsikáztam ennyit, hogy most csókot nyomjak az arcodra, és búcsút

intve utadra engedjelek. Bemegyek veled, arra mérget vehetsz.

Úgy tűnt, Tillman nem is hallja, mit mond. Kennedy még beszélt,

miközben ő már visszaindult a Lincolnhoz. Kennedy lassú ügetésbe

kezdett, hogy utolérje.

– Komolyan mondom – folytatta. – Lehagyhatsz, de nem

akadályozhatod meg, hogy bemenjek, hacsak nem kötözöl meg és

nem tömöd be a számat. És ha ilyesmivel próbálkoznál, akkor én

keményen küzdenék, és elég zajt csapnék ahhoz, hogy messziről is

meglássák, ahogy közeledünk. Ismétlem, Leo: együtt csináljuk végig.

Ekkor már az autónál voltak. Tillman kivágta a hátsó ajtót, aztán

megfordult, és Kennedyre nézett.

– Te zsaru vagy, Heather. Az a dolgod, hogy betartasd a törvényt.

– Már nem vagyok zsaru, mert ki kellett lépnem, emlékszel?

– Mégis azért vagy itt, mert zsaru vagy. Azért, mert gyilkosságok

történtek, és neked az a feladatod, hogy biztosítsd: a gyilkosok

megfizetnek.

– Nem is figyelsz, Leo – mondta Kennedy, igyekezve megőrizni a

nyugalmát. – Ez már nem a feladatom. Minden, amit itt csinálok, az

kétszeresen vagy háromszorosan törvényellenes. Nincs törvényi

jogköröm, nem vagyok a rendőri erők tagja, ráadásul körözött

szökevény vagyok. Ez már rég nem a törvényről szól, hanem az

igazságról.

– Miféle igazságról? – kérdezte Tillman, miközben még mindig

meredten nézte Kennedyt és várt, méricskélte őt, valami jel után

kutatva.

– Micsoda?

– Miféle igazságról szól ez, Heather?

– Miért, többféle van? – kérdezett vissza Kennedy, viszonozva

Tillman pillantását.

– Sokféle van. És amelyik engem izgat, az mind közül a

legrosszabb. Az az igazán ocsmány. Szemet szemért. Megölték a

feleségemet és a gyerekeimet. Elvettek tőlem mindent, amit csak

lehetett. De ahhoz nem voltak elég tisztességesek, hogy megöljenek

engem is. Tizenhárom év. Tizenhárom sivár év ezen a világon.

Nekem mindössze annyi maradt hátra, hogy visszaadjam nekik, ami

jog szerint őket illeti.

Benyúlt a kocsiba és feltépte az üléshuzatot, ami mögött két

géppuska és négy kézi lőfegyver volt, azonkívül nagy halom lőszer

tölténytárakban és feltekercselt hevederekben, meg számos fényes,

fekete, körülbelül tégla méretű és alakú plasztik csomag, rajtuk az

MI 12 PLASZTIK C4 ROBBANÓTÖLTET felirat.

Kennedy kinyitotta a száját, aztán becsukta. Szóhoz sem jutott,

aztán amikor mégis, már tudta, hogy nem olyan szavakat talált,

amelyek jók lesznek bármire is.

– Leo… tévedsz.

– Micsoda? – kérdezte Tillman, és úgy tűnt, nem sértődik meg.

Csak szomorúan mosolygott. – Heather, szerinted tényleg van esély

arra, hogy a családom még él? Tizenhárom év elteltével?

Kennedy, mint valami szent gyilkos, először meggondolatlanul a

lehetetlen hazugságot akarta mondani, de az még a torkában elhalt.

– Nem – mondta végül. – Nem hiszem, hogy még élnének. De ha

valamiben is igazunk van, akkor az az épület tele van emberekkel,

akiknek semmi közük nem volt a megölésükhöz. Más emberek

családjai is lehetnek odabent, Leo. Annyira mindenáron le akarsz

számolni Michael Branddel, hogy kész lennél úgy viselkedni, mint

ő? Mert ha igen, akkor esküszöm az élő Istenre, hogy velem kell

kezdened, úgyhogy vedd elő azt a spéci pisztolyodat és szorítsd a

fejemhez.

Hosszú másodpercekig csak álltak egymással szemben. Tillman

arca megvonaglott, mintha a puszta gondolat is fizikai fájdalmat

okozna neki.

– Nem azért jöttem ide, hogy gyerekeket öljek – mondta.

– Akkor jó.

– A plasztik…

– Igen, Leo? Mi van a plasztikkal?

– Fogalmam sem volt, mit fogunk itt találni, és hogyan fogunk

majd bejutni. Csak fel akartam készülni minden eshetőségre.

– Akkor ezzel megvolnánk – bólintott Kennedy. – Készen állunk.

– Így van.

– De azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk Michael Brandet, igaz?

Az összes Michael Brandet.

– Nem.

– Nem?

– Nem – rázta meg a fejét lassan Tillman. – Valaki küldte őket.

Valaki kiválasztotta, kiképezte és felszerelte őket. Valaki megmondta

nekik, mit tegyen velem és az enyéimmel. És a te ifjú barátoddal,

Harperral. Meg Isten tudja, még kivel. Végzünk velük, Heather.

Nemcsak Branddel, hanem azokkal is, akik Brand mögött állnak.

Végzünk az összes gazfickóval, mind egy szálig.

– Add ide az egyik fegyvert.

Tillman odaadta. Kennedynek déjá vu érzése támadt, amikor

elvette. Egy Glock 22-es volt, olyan, mint amivel megölte Marcus

Dellt. De az egy másik országban volt, és az a Heather Kennedy

most már hivatalosan halott volt.

Kennedy az agyával felfelé odatartotta Tillmannek a fegyvert,

hogy megmutassa a tár helyének az alját. Tillman megértette a

célzást, kiválasztott egy tölténytárat a kibelezett ülés üreges

belsejében lévő gazdag választékból, és becsúsztatta a helyére. A nő

kért még kettőt. A férfi mindkét kezébe fogott egyet-egyet és

óvatosan betette őket Kennedy dzsekijének a zsebeibe, aki biccentve

köszönte meg őket.

– Az otthontól túlontúl messze került exzsaruként rám ruházott

hatalomnál fogva kinevezlek helyettesemnek – mondta Kennedy. –

Tudod, mit jelent ez, Leo?

Úgy tűnt, mintha Tillman kicsit tartana attól, hogy elfajulnak a

dolgok, és hogy mennyire szabad átengednie neki a döntéshozatalt.

De a lejtő, amin voltak, már olyan meredek lett, hogy egyikük sem

akart lenézni. És Kennedy ezen a ponton jobban tudta Tillmannél,

hogy mi van az alján, mert hallotta a gyilkos nő utolsó szavait Santa

Clausban, amelyeket eltökélt szándéka volt örökre eltitkolni Tillman

elől.

– Nem, Heather. Mit jelent? – kérdezett vissza Tillman. Kennedy

bedugta a farmere övrészébe a fegyvert, és ráhúzta a dzsekit.

– Azt jelenti, hogy egy fegyveres egység lettünk, úgyhogy

menjünk és használjuk a fegyverünket.

Kiderült, hogy a raktárépület-együttesbe legkönnyebben oldalról

lehet bejutni, ahol a szomszédos telken, amely egykor egy

raktárhelyiségeket magánszemélyeknek bérbe adó cég telephelye

volt, a kerítéshez közel állt egy földszintes sufniféle, ahonnan át

tudtak ugrani.

Tillman ment előre, és amikor Kennedy ugrott, elkapta és

megtartotta őt, hogy ne essen el. Csak most jött rá, hogy a hosszú

alvás és az evés ellenére még mindig milyen gyenge. Az oldala

merev volt és érzékeny, a törött karja még a fejénél is jobban fájt, az

érzéstelenítőszer pedig még nem távozott a szervezetéből, és a

fájdalmat rohadtul nem enyhítette, viszont az agyát eltompította.

Tillman előzőleg rengeteg könnyű és nehéz fegyvert átpakolt egy

málhazsákba, amit a hátán vitt. Az Unica helyett most egy FAMAS

gépkarabélyt tartott a kezében, ami szuronnyal és gránátvetővel is fel

volt szerelve, ahogy a francia hadsereg használta. A fegyver

megijesztette Kennedyt: úgy nézett ki, mint a hirtelen halál svájci

bicskája.

A főépület fala mentén haladtak és keresték, hol juthatnak be. Az

egyetlen ajtóról, amit találtak, kiderült, hogy behegesztették a

keretébe. Az ablakok magasan, jóval a fejük felett voltak, és mivel

Kennedy nem tudott mászni, a kötél és a kampó csak a végső

megoldás lehetett.

A kerítés mellett, bizonyos távolságra egymástól voltak még

további oszlopok, amikre kamerákat szereltek: egyik sem mozgott, és

amikor Tillman megvizsgálta a multiméterrel, az derült ki, hogy

egyikben sincs áram.

Amikor elérték a raktárépület elejét, óvatosan kikukucskáltak az

előtte elterülő, aszfalttal borított térre. Olyan volt, mint egy

gyakorlótér, a felszíne lyukacsos és töredezett, és felverte a gyom.

Voltak azonban olyan rendellenességek, amelyek halkan egymásra

mutogattak. A kerítés tökéletes karban volt, a lakatok szilárdan be

voltak zárva és nem ette őket a rozsda, a telep területén lévő gyom

pedig le volt taposva egy irányban, mintha nemrég nagy forgalom

haladt volna rajta.

Tillman vonakodott kilépni a szabadba, habár tudta, hogy semmi

félnivalójuk nincs a kameráktól. Túl sok, jó kilátást nyújtó pontot

számolt, ahonnan figyelhették őket. Inkább hátramentek, ahol az

aszfalt helyét néhol már átvette a por és a föld, és ahol a főépület

meg a sok melléképület némelyike között szűkebb volt a hely.

Amikor közelebbről megvizsgálták ezeket a félreeső

építményeket, egyértelműen azt látták, hogy nem használják őket,

mert az ajtókat az elsőhöz hasonlóan ezeken is behegesztették. Végül

azonban Kennedy friss és jól kivehető keréknyomokat talált a sárban,

amelyek egy garázsnak vagy hangárnak látszó épület felbillenő

ajtajához vezettek. Ez is elhanyagoltnak és használaton kívülinek

látszott, de a keréknyomok másra utaltak.

Az ajtón lakat volt. Tillman elővett egy feszítővasat a

málha-zsákjából, és egyetlen mozdulattal kettétörte a hevederpántot,

kicsit felnyögve az erőfeszítéstől. Fellendítette a redőnyt, és

bebámultak az épület belsejébe.

Egy-két pillanatba beletelt, amíg Kennedy feldolgozta, amit látott.

Egy rámpa tetején álltak, ami lefelé teljes sötétségbe veszett. Úgy

tűnt, hogy pont olyan széles, mint maga az épület, és szelíden lejtett.

Az épület csak a rámpát rejtette, illetve ha másnak is otthont adott, az

odalent volt, a rámpa túlsó végén.

– Van benne elemlámpa is? – kérdezte halkan Kennedy Tillman

táskája felé intve a fejével. A hangja visszhangzott a kísérteties

csendben, és csak hosszú idő elteltével enyészett el.

Tillman elővett két jókora, henger alakú, gumitokos elemlámpát.

A jelek szerint nemcsak fényforrásnak, hanem gumibotnak is

tervezték őket.

Kennedy bekapcsolta az egyiket, és az erős, biztos fénykévével

levilágított a sötétségbe. Tillman ugyanígy tett. Mindössze annyit

tártak fel azonban, hogy a rámpa sokkal messzebbre nyúlik, mint

gondolták, a fénykévékkel sem érték el ugyanis az alját.

Tillman Kennedyre pillantott, aki bólintott. Csak lefelé mehettek.

Kennedy nyugtalansága minden lépéssel nőtt. Nem tudott elképzelni

olyan forgatókönyvet, amelybe egyszerre belefértek volna ezek a

nagyfokú óvintézkedések és az ennyire hanyag őrzés. És ki élne

egyáltalán egy ilyen kietlen helyen? Nyilvánvalóan a készletek

valamiféle lerakatát találták meg és nem az ellenségeik hátországát,

ahogy azt eredetileg gondolta.

A rámpa körülbelül száz méter hosszú volt és az utcaszint alatt

mintegy tíz méterrel ért véget. Az alsó végén acél hullámlemezből

készült görgős ajtó állta az útjukat, amely teljes szélességben elzárta

a rámpát. Kennedy a falra világított az elemlámpájával, a vezérlő

berendezést keresve, de nem talált semmit: valószínűleg a másik

oldalon volt. Már épp készült felvetni, hogy nézzenek körül másutt,

amikor Tillman a padlóra irányította a maga elemlámpáját, és látták,

hogy az ajtó nem is állja az útjukat: az acélredőny alja és a padló

között egy jókora hézag volt.

Némán négykézlábra ereszkedtek – Kennedy nyögött

fájdalmában, amikor a már amúgy is megterhelt izmai tiltakozásukat

fejezték ki – és átkúsztak az ajtó alatt.

A másik oldalon is teljes sötétség volt. Amikor felálltak, Kennedy

légmozgást érzett az arcán, és ebből arra következtetett, hogy egy

nagyon nagy térben vannak. Vaktában tapogatózott az

elemlámpájával, de semmi nem volt elég közel ahhoz, hogy

meglássák.

Tillman kinyújtotta az egyik kezét és végigtapogatta az

acélredőny innenső oldalát. Kennedy mindig előtte világított az

elemlámpájával, majd megállapodott egy kapcsolótáblán. A táblától

balra lévő piros fény a tudtukra adta, hogy itt legalább még van áram.

Odament Tillmanhez, és együtt szemügyre vették a

kapcsolótáblát: három nagy csúszka volt a bal oldalon, mellettük

pedig négy, kisebb kapcsolóból álló, jelöletlen tábla.

– Ha hozzáérünk ezekhez – suttogta Kennedy –, az olyan, mintha

a magasba emelnénk a kezünket és azt kiáltanánk: „idenézzetek”.

– Hallgatózz egy kicsit – mondta szintén suttogva Tillman.

Kennedy hallgatódzott, de az égvilágon semmit nem hallott.

Még a távoli forgalom zajai sem szűrődtek be, ami a legtöbb

városban rendszerint már csendnek számít. Tillmannek igaza volt.

Már csaptak elég zajt, amikor átkúsztak a redőny alatt, meg a

lépteikkel, akármilyen halkan is haladtak, amikor lefelé mentek a

rámpán, hogy azt meghallották volna ebben a néma csendben. Ha

volt itt bárki is, az előtt az érkezésük már biztosan nem volt titok. De

ha volt itt valaki, miért nem kérdezte meg tőlük, hogy kicsodák és

mit akarnak?

Tillman ezúttal nem vesződött azzal, hogy megvárja Kennedy

jóváhagyását. A csúszkákat teljesen letolta és elkezdte felkapcsolni a

felső sorban lévő kapcsolókat, egyszerre egyet.

A csúszkáknak nem sok foganatja volt, de a kapcsolók hatására

fényszimfónia csendült fel, amit Tillman vezényelt: nem körték,

fénycsíkok vagy spotlámpák gyulladtak fel, hanem hatalmas, a

padlótól a tetőig a falba illesztett táblák keltek életre körülöttük, mint

egy-egy napfelkelte.

Kennedynek elállt a lélegzete.

A tér, ahol álltak, olyan magas volt, mint egy székesegyház, de

sokkal hosszabban elnyúlt: egy földalatti sugárút volt, amire oldalról

mindenünnen szinte fájdalmasan erős fény sugárzott. Kennedyt

elvakította az erős fény, úgyhogy eltakarta a szemét a jobb

felkarjával, és hunyorogva fojtotta vissza könnyeit.

– Várj – mormogta Tillman. – Rendben, megvan.

Azért volt olyan vakító a fény, mert először a csúszkákat tolta le.

Most körülbelül egyharmadával visszavette őket, és a fény máris

elviselhetőbb lett.

Szemügyre vették a környezetüket, és Kennedy lassan ráébredt

arra, hogy mégiscsak jó helyen járnak.

Egy utcán álltak, vagy inkább egy sugárúton, ami mindkét

irányban a távolba veszett. Az út két oldalán kis fabódék álltak, mint

valami standok egy piacon, mögöttük pedig tartósabb építmények,

rajtuk ajtók és ablakok: egy fedett metropolis fedett főútjára jutottak.

Kennedyben két gondolat ötlött fel rögtön. Az első az volt, hogy a

piaci standok mind üresek voltak, illetve egy-kettőt kissé ügyetlenül

fosztottak ki. A második meg az, hogy a tér valójában nem lehetett

olyan magas, lévén nem voltak annyival a föld alatt. Felnézett a

mennyezetre és gondosabban szemügyre vette. Egy roppant boltozat

volt, amit úgy festettek be, hogy a felhős, kék égboltra hasonlítson.

Nyilván a raktárépület tetejének a belseje volt. A főépületben álltak,

amelynek kivájták a belsejét, hogy a földalatti csarnok égboltozatául

szolgáljon.

– Ez a legnagyobb őrültség, amit valaha láttam – mondta

Kennedy, és hirtelen száraz lett a torka.

Tillman nem mondott semmit, hanem továbbindult az utcán, és

intett neki, hogy kövesse. Kennedy felsorakozott mellé, közben pedig

lecserélte az immár fölöslegessé vált elemlámpát a Glock 22-esre és

szorosan megmarkolta.

A piaci standok csak körülbelül az első húsz méteren át tartottak,

a mögöttük lévő építmények azonban folytatódtak. Némelyiknek

széles ablakai voltak, mint a kirakatok, bennük pedig polcok és

tartók, amikre az árut lehetett rakni. Mind üres volt, kivéve

helyenként néhány szétszórt dobozt, egy-két műanyag szalagot meg

nejlonzacskót. Az egyikben egyetlen árva sárga sál lógott egy

máskülönben teljesen üres, polírozott fából készült állványról. Az

ajtók fölött táblák voltak, rajtuk a héberhez hasonlító írás. Újból

felötlött benne a talány: ha Júdás népe az ókori Júdeából származik,

ahogy azt a sica nevű kés sugallta, miért jöttek a Szentföldről ide,

Mexikóvárosnak ebbe az isten háta mögötti pusztaságába?

Valószínűleg soha nem fogja megtudni, de hirtelen bizonyosnak

érezte: a dolognak semmi köze ahhoz, hogy a világi hatalom hol

összpontosul éppen. Egy húszmilliós nagyváros akkora sivatag,

amiben kitűnően el lehet rejteni egy homokszemet. Az is lehet, hogy

gyakran csinálták ezt. Talán Júdás törzse egy nomád nép volt,

amelyik mindig odavándorolt, ahol a legjobban el tudtak bújni, vagy

ahol a legmegfelelőbb erőforrásokat találták.

E a gondolat mentén továbbhaladva egy másik, rettenetes

eshetőség jutott az eszébe, aminek hangot sem mert adni: lehet, hogy

elszalasztották őket.

Közeledtek a raktárépület északi végéhez. Felettük a tető

egyenesen nekiütközött az elülső, függőleges falnak, és a

megtévesztően valósághű felhők hirtelen éles szögben meghajlottak,

mintha valami láthatatlan sorompó állta volna az útjukat, és eltörtek

volna.

Kennedy azt várta, hogy a roppant tér bezáródik, de a felettük lévő

űrt most váratlanul felváltotta a lábuk előtt nyíló űr: ahol véget ért a

raktárépület, és a mennyezet bezáródott, a nagy sugárút lefelé, egy

széles, ereszkedő lépcsősorban folytatódott, amiből aztán jobbra,

balra és egyenesen is további lépcsők ágaztak ki. Innen további utcák

indultak, de azok is lépcsősek voltak és még mélyebbre mentek a

föld alá.

Tillman találomra elindult az egyik lépcsőn. Egy másik főútra

jutottak, ami éppoly széles és majdnem olyan magas volt, mint az

első. Itt nem boltok voltak, hanem olyan épületek, amelyek inkább

házaknak néztek ki. A falakban sok-sok ablak, a falak előtt teraszok,

amikre székeket meg asztalokat raktak ki, a sarkokon és az oszlopos

korlátokon díszes kővázák és szobrok álltak. Némelyik váza azonban

felborult és összetört, némelyik ajtó mögött pedig sötét belső terek

tátongtak. Valaki sokat fáradozott azon, hogy a hatalmas, fedett

épületegyüttes otthonosnak látsszon – és aztán kifosztotta.

Tillman morcos ábrázattal ment, majd hirtelen megállt,

balra-jobbra nézett, és végül a tekintete megállapodott Kennedyn.

– Nem lehet, hogy emberek így éljenek – motyogta a dühtől kásás

hangon. Bizonyára ő is megijedt, akárcsak Kennedy, hogy túl későn

érkeztek, és hogy hiába fejtették meg a rejtvényt, végül nem mennek

semmire vele.

– De igen – mondta Kennedy szomorúan –, szerintem lehetséges.

A falakban lévő fények valószínűleg tartalmaznak

ultraibolya-sugarakat is, hogy ne őrüljenek meg a téli bezártság

miatti erős depressziótól. Talán nagy néha felmennek, habár nem

hiszem, hogy tál gyakran. Elég régóta élnek a föld alatt, úgyhogy

melanin nemigen maradt a bőrükben.

Úgy látszott, hogy Tillman nem figyel rá, úgyhogy elhallgatott. A

férfi odament valami díszítőelemhez, ami egy erkély széle felett

lógott. Egy fehér lap volt, amire valaki egy rendkívül szép képet

festett. Azt a pillanatot ábrázolta, amikor a viharfelhőkön áttörő

napfény azt hirdeti, hogy a viharnak vége, vagy hogy nem is fog

jönni. A viharfelhők borzalmas, fekete pöfetegek voltak, a rajtuk

áttörő napfény pedig olyan, mint a legmívesebb, áttört arany

ötvösmunka, amely csak akkor látszott, amikor az ember egy

bizonyos szögből nézte a festményt, és a fény éppen úgy verődött

róla vissza.

– A francba ezzel az egésszel! – ordította Tillman leszakítva és

kettétépve a lapot. Minden fal és párkányzat megkettőzve és

töredezetten verte vissza a szavait, mint valami káromkodásból álló

refrén, ami folyton magába botlik.

– Leo… – kezdte Kennedy, de Tillman eszelős tekintete láttán

elhallgatott. A férfi most nem vágyott együttérzésre és részvétre,

Kennedy meg igazából nem is tudott volna sok mindent mondani.

Elmondhatatlanul fáradtnak érezte magát, mint akit kifacsartak.

Kegyetlen dolog volt, hogy idáig eljöttek, és csak ezt a sírboltot

találták.

Mivel nem volt semmi mondanivalója, végül otthagyta Tillmant

és visszament a lépcső tetejére. Az egész roppant építmény olyan

volt, mint egy hangterelő mennyezet, úgyhogy Kennedy saját

magukra rétegződve, még sokkal összetettebb lármaként hallotta

vissza a mozdulatait. Duchamp Lépcsőn lemenő aktjára gondolt,

amely szögletes, stroboszkópszerű töredékeket bocsát ki magából

menet közben. Kennedy eltűnődött, ő vajon mennyit hagy ezen a

helyen magából? Jogos kérdésnek tűnt, figyelembe véve, hogy az

idejutásért mennyi mindent kellett feláldoznia.

Nem bírt egyhuzamban felmenni a lépcsőn. Kicsivel a fele út után

volt egy terasz; rátámaszkodott a korlátjára és megpihent. Megint fájt

az oldala és a karja is. Meg kellett volna kérnie Tillmant, hogy a

feszítővassal, a fegyverekkel, a lőszerrel meg a sok egyébbel együtt

tegye be az érzéstelenítőszert is a málhazsákjába.

Amikor lenézett, látta, ahogy a férfi odalent járkál. Benézett

egy-két házba, talán hogy ellenőrizze, hátha valaki elbújt bennük. Az

egyik ajtó nem engedett. Kennedy figyelte, ahogy Tillman berúgja. A

hangja olyan volt a roppant térben, mint valami kongó mennydörgés.

A mennydörgés azonban nem halkult, hanem egyre hangosabb

lett, és most már úgy tűnt, hogy nem is alulról jön, hanem felülről.

Kennedy megtette az út hátralevő részét a lépcső tetejéig és arra

nézett, amerről jöttek.

Úgy tűnt, mintha a folyosó égő viasz módjára olvadna. Aztán

látta, hogy a hullámzó tömeg a falaktól, a padlótól és az égre festett

mennyezettől függetlenül mozog. Vízből készült faltörő kos volt, ami

teljesen betöltötte a teret, a padlótól a plafonig.

Az ár magával sodorta Kennedyt. Isten jól kitolt vele.

62

Kuutma hét percig tartotta nyitva a zsilipkapukat. Már az első

harminc másodpercben elég nagy víztömeg áradt ki ahhoz, hogy

belekeverhesse a koncentrátumot. Azután a vizet már csak

fegyverként használta.

A külső kamerákat ugyan kikapcsolta, viszont az Éden kertjén

belüli biztonsági rendszer továbbra is működött, és így láthatta, amint

először a nő, aztán Tillman is megadja magát az özönvíznek. A nő

persze cselekvőképtelen volt a törött, begipszelt karjával, de az sem

számított volna sokat, ha teljesen fitt és jól tud mozogni. A víz óriási

nyomással, nagyon gyorsan áradt végig a sugárúton a Középút felé.

A legerősebb úszó is komoly bajban lett volna.

A nő elmerült, és közben hátrafelé leesett a Középút lépcsőjén. Az

özönvíz, amilyen roppant nagy volt, egy percen belül megtölti a teret,

és az a köpedelmes nőszemély sehol sem tud majd a felszínre

emelkedni, hacsak nem úszik vissza egészen magáig a Középútig, és

nem keresi meg újra a felső szintet – vagy nem megy tovább és nem

talál rá a Küldöttek útjára. Mindkettő elég nagy bravúr lenne úgy,

hogy az egyik karjával tud csak úszni.

Habár Tillman már az alsó szinten volt, paradox módon sokkal

nagyobb esélye volt a túlélésre, láthatta ugyanis a lépcsőn

elszabadulva és harsogva lezúduló, tucatnyi csáp gyanánt kutató,

tapogatódzó vízfüggönyt. Volt ideje megtámasztani magát és

megfogódzkodni egy díszerkély vasrácsába. A víz rázúdult, de

erősen kapaszkodott, és nem engedett – az első percben.

Majd miután az alsó tér gyorsan megtelt, és a víz nyomása

csökkent, mert szintbe került, Tillman lassú, erőteljes csapásokkal

felfelé rugaszkodott. A gépkarabélyt elveszítette, de a málhazsákja

még ott volt a hátára szíjazva. Körbenézett, feltehetőleg a nőt kereste,

de aztán az összes fény kialudt, mert a víz elárasztotta a csatlakozási

pontokat és a biztosítékdobozokat. Ez azt jelentette, hogy Kuutma

már nem tudta nyomon követni Tillman mozgását, és azt is, hogy a

halványról lényegében a nullára csökkent annak az esélye, hogy

Tillman megtalálja a nőt, mielőtt az megfullad.

Kuutma elzárta a vizet, aztán nekilátott, hogy összeszedje a saját

fegyvereit és felszerelje magát a következő teendőre. Hat sica-penge,

az öve mindkét oldalára három-három. A SIG Sauer a vállán lévő

pisztolytáskába, golyóálló mellénye zsebében egy teljes tár és két

tartalék. Mozdulatai módszeresek voltak és ráérősek. Tudat alatt, az

ésszerűségen túl tudta, hogy ennek így kell lennie. Ezért maradt ilyen

sokáig életben Tillman. Ezért hajolt le ő maga sötét és rettenetes

irgalommal, hogy félbeszakítsa Tillman öngyilkosságát.

Tillmannek nem volt joga ahhoz, hogy úgy vessen véget az

életének, továbbá volt még valami, amit hallania kellett, mielőtt

meghal: hallania és megértenie. Vissza kellett állítani egy bizonyos

egyensúlyt, és Kuutma áldásnak tekinthette, hogy az egyensúlyt az ő

gondjaira bízták.

Bezárta a szivattyútelep ajtaját, és lesétált a lépcsőn a földszintre.

Még egyszer persze vissza kell majd jönnie, hogy visszaengedje a

vizet a Cutzamalá-víztározóba. Ez lesz az utolsó dolog, amit tenni

fog, aztán örökre távozik erről a helyről és rácsukja az ajtót egész

eddigi életére.

Elért a nagy sugárúthoz. A roppant, fenséges víztömeg már elfolyt

az alsóbb szintekre, de néhol még mindig maradtak mély pocsolyák.

Kuutma ezt azokból a zajokból tudta, amiket hosszú lépteivel vert,

amikor beléjük ment: nem látta őket ugyanis, mert a sugárút teljes

sötétségbe borult. Áramkimaradás esetére volt egy kézzel

működtethető rendszer, amivel világítani lehetett, és ő tudta, hol

vannak a vezérlő állomások. Odament a legközelebbihez, félretolta a

falban lévő táblát és elfordította a kurblit, amelyet mögötte talált.

Magasan a feje felett a raktárépület tetejének – az Éden kertjét

fedő héjnak – vékony acéllemezei az egymást szorosan takaró

helyzetükből szinte függőlegesre fordultak el. Odakint borús volt az

idő: csak szürke fény szűrődött be, de az is megtette.

A nagy sugárút túlsó végén a csobbanások és csapkodások

jelezték, hogy Tillman feljött a felszínre, mint valami bálna. Kuutma

abba az irányba bámult, de először nem látta a férfit. Aztán egy

hadonászó alak ágaskodott fel a Középút lépcsőjének a tetején, ahol

az a legszélesebb és a legszebb volt: az alak felágaskodott, aztán

visszaesett, és görcsös, esetlen mozdulatokkal kiúszott a nagy

sugárút jelentette szárazföldre.

Kuutma hosszú léptekkel ment ellensége felé; mindkét kezében

egy-egy mívesen kiegyensúlyozott, ismerős sica-pengét tartva.

63

Amikor a víz összecsapott Kennedy feje felett, az összes hibát

elkövette.

Mindenekelőtt elfelejtett levegőt venni. Amikor a tajtékzó

zűrzavar ledöntötte a lábáról, összeszorította a száját ahelyett, hogy

teleszívta volna a tüdejét levegővel, ami kitarthatott volna addig,

amíg újra oxigénhez jut.

Aztán fel akart bukkanni a víz alól, ezért küzdeni próbált az ár

ellenében, ami fogva tartotta és vitte őt, és ezzel hiábavaló harcra

fecsérelte az erejét. A teste természetes felhajtóereje úgyis a felszínre

viszi majd, most meg arra kellett használnia az összes erejét és

fürgeségét, hogy ne ütődjön neki valamelyik épületnek vagy

építménynek, ami felé úgy vitte a víz, mint egy szaladó gyerek a

játékát a kezében.

Nagy erővel neki is vágódott egy falnak, és a megrázkódtatástól

meg a fájdalomtól majdnem kinyitotta a száját, levegő után

kapkodva. Tudta azonban, hogy az a végét jelentené, úgyhogy

igyekezett újra az ösztönei urává válni. Kígyózva és tekergőzve

ugyanabba az irányba fordult, amerre a víz özönlött, és a lábával

tempózott, hogy hol balra, hol jobbra térjen ki, de mindig épp hogy

csak sikerült neki.

Egy kicsit olyan, mint a repülés – gondolta Kennedy kábán. Látta

az alsó szint mozaikpadlózatát meg a fedett utcákat és házakat, ahogy

száguldva rohantak el mellette és alatta; a spektrum kék vége felé

eltolódó homályon szertelenül tört meg és szüremlett át a csillámló

fény.

Aztán kialudtak a fények, és ő tudta, hogy még nagyobb bajban

van.

A tüdeje már kezdett tiltakozni a levegőhiány ellen. Legfeljebb ha

fél perce volt, hogy eljusson valahova, ahol van levegő, és fogalma

sem volt, hol talál ilyen helyet.

Apró fénypontok kezdtek táncolni a szeme előtt a tovarohanó

sötétségben, amelyek víz alatti napokká nőttek, és elvakították

Kennedyt, pedig közben tudta, hogy valójában egyáltalán nincsenek

is ott. Kezdte elveszíteni az eszméletét.

Gondolkodni próbált. Maradtak esetleg levegővel telt üregek a

házak belsejében? Abból, amennyi rémlett neki a középiskolai

fizikatanulmányaiból, lehetségesnek tűnt – de nem volt ideje arra,

hogy házról házra járjon és átkutassa mindegyiket, ráadásul a

rendőrigazolványát sem tudta volna felmutatni.

Koncentrálj, Heather, koncentrálj.

Minek van több értelme: meglovagolni az árt, vagy küzdeni

ellene?

Felfelé próbáljon menni, lefelé vagy oldalra?

Valószínűnek tartotta, hogy ez az egész nem sokat számít, de

fontosnak érezte, hogy eldöntse. Az apja mindig azt mondta neki,

hogy legyen ura a helyzetnek. Ha csak sodródik, az szinte mindig

hiba.

64

Tillman feltápászkodott. A fülében hangosan vert a szíve, de más zajt

nem hallott, és fény sem volt. Forgott vele a világ, ráadásul úgy tűnt,

mintha a szívverésével egy ütemben tágulna ki és húzódna össze,

mintha az ő szíve irányította volna magának a világegyetemnek a

lüktető szívét.

Hitetlenkedve nevetett. Végül is kicsi a világ – gondolta. – És én

pont itt vagyok a közepén.

A gyomra azonban émelyegni kezdett, és hirtelen hányingere lett.

A nagyzási hóbort okozta izgalom alábbhagyott, és a hányingertől

térdre rogyott. Belehányt a vízözön utolsó hullámába. A hányás

bűzös volt, és chili- meg korianderízű, valószínűleg azért, mert benne

voltak az étel maradványai, amit ő és Kennedy ettek útközben,

amikor jöttek… valahonnan.

Hideg volt és sötét, mint a sírban. Tillman megborzongott.

Hirtelen azonban meleg és leheletkönnyű fény ereszkedett le a feje

fölül, mintha szürke liba-pihetoll hullana. Tillman megpróbált

uralkodni gyorsan verő szívén, lüktető fején és remegő kezén. Nem

kéne ilyen rosszul éreznie magát. Valami baj volt vele.

És Kennedy. Meg kellett találnia Kennedyt és megbizonyosodni

róla, hogy jól van. Összeszorította a fogát, becsukta a szemét és

elszámolt tízig. Legalábbis megpróbált. De a számok nagy része nem

jutott eszébe.

– Nos, végre találkozunk – mondta egy nyájas hang a feje felett.

Valami erősen Tillman állkapcsára vágott oldalról, amitől a férfi

elterült, és az oldalára fordult az összehányt vízben. Zihált,

hadonászott és próbált újra felegyenesedni. Újabb rúgás, ezúttal a

bordáiba, mire összegömbölyödött, mint a súlyos fájdalom köré

tekeredő gombolyag.

– Nyugodtan szánjon egy-két pillanatot arra – mondta a hang

hogy tájékozódjon. Remélem, nem nyelt túl sok vizet. Nem lenne jó,

ha idő előtt meghalna, és nem tudnánk beszélni.

Tillman a földön maradt. Ha a földön marad, és nem éri újabb

támadás, akkor van egy lélegzetvételnyi gondolkodási ideje,

akármennyire is eltompult és kitekeredett az agya. Volt valami a

vízben? Az nagyon is valószínűnek tűnt. Nem emlékezett, hogy nyelt

volna vizet, de azt nem kerülhette el, hogy semennyi ne jusson a

szervezetébe. És lehet, hogy azt a valamit, akármi is volt az, nem is

kellett lenyelni. Lehet, hogy a bőrön át is be tudott jutni. Lehet, hogy

párolgott el a vízből, és ő éppen akkor lélegezte be.

– Keljen fel – mondta a hang.

Tillman lassan kitekeredett, megfordult, négykézlábra állt, és úgy

kelt fel, mintha alázatos üdvözlés gyanánt a földre borult volna, csak

fordítva.

Az előtte álló férfi többé-kevésbé vele egykorúnak látszott.

Nagyon magas volt, de nem túl széles vállú. Izmos, de sovány – egy

táncos vagy futó testalkata. Kopaszra borotválta a fejét, sötét bőrű,

vékony arcát a halvány fényben a sasorr úgy osztotta ketté, mint egy

függőleges forradás. Olyan ünnepélyesség lengte körül, mint egy

szobrot vagy egy miséző papot.

– Michael… Brand – mondta Tillman, de gumiszerű száján

érthetetlenül jöttek ki a szavak.

– Igen, az vagyok – mondta az idegen, és hangjába valami

elégedettség- és büszkeségféle keveredett. – A Michael héber eredetű

név és azt jelenti: „Ki lehet olyan, mint az Isten?”. A Brand, azaz a

billog az a jel, amit Jaldabaot, a bukott világ istene hagyott atyánk,

Káin homlokán. Megpróbálok őszinte lenni, Tillman úr. Próbálok

soha nem hazudni. A hazugság alantasabbá teszi az embert,

akármilyen nemes is az indítéka. Kuutma vagyok, azaz Brand, a

billog.

Tillman minden erejét összeszedve feltápászkodott, és felemelt

ököllel odalépett az előtte álló férfihoz. A férfi keze gyorsan

mozgott. Tillman érezte, ahogy valami hideg mélyed az alhasába, de

amikor az ujját odaérintette, lüktető meleget talált. Lenézett a kezére.

Vére szakadatlanul folyt ki esetlenül szétálló ujjai között.

– Most pedig gyorsan kell beszélnünk – mondta Michael Brand. –

Nem sok ideje van hátra, és vannak dolgok, amiket hallania kell.

65

Szimmetria – mondta magának Kennedy. Nem ment vele sokra, de

legalább valamennyire tudott rá támaszkodni.

Mindent, ami mellett elmentek, és amit láttak itt, egy egyszerű és

elegáns rendszer szerint terveztek: úgy helyezték el a széles főutcát a

raktárépület teteje alatt, és úgy építették meg az utca végén a térről

hirtelen szintkülönbséggel lefelé vezető lépcsőket. Minden

szimmetrikus volt és kellemes, rendezett látképet nyújtott az

elfuserált világ barlanglakóínak.

Az alsó szint túlsó végén tehát talán van egy másik lépcső és egy

másik tér.

Kennedy arra úszott, amerre a víz folyt, és inkább a lábát

használta, mert ha a jó karjával tempózott, akkor oldalra lendült és

nem tudta irányítani magát. Valamilyen oknál fogva szorosan

becsukta a szemét. Úgysem világított azonban semmi, úgyhogy

valószínűleg nem hagyott ki semmit.

Egyre nőtt a nyomás a tüdejében és a sötétség a fejében. A fejével

már a roppant folyosó mennyezetét súrolta, úgyhogy elrugaszkodott,

és lefelé fordította a testét, mert megrettent, hogy belegabalyodik

valami lámpaszerelvénybe, vagy beveri a fejét az egyik

mennyezetpárkányba. Az mindennek a végét jelentené.

Bár úgyis vége volt mindennek. Elfogyott a levegője és az ideje.

Teljesen mindegy volt, hogy felfelé megy vagy lefelé. Feladta, és

lebegni kezdett felfelé, várva, hogy a háta meg csapkodó végtagjai

nekiütődjenek a mennyezetnek, ahonnan aztán nincs tovább. Amikor

ez megtörténik, valószínűleg kinyitja a száját, káromkodik egyet és

megfullad.

Csobbanva bukkant fel a víz alól. A csobbanás mindkét oldalon

belehasított a sötétségbe, és szűnni nem akaró susogást keltett.

Kennedynek olyan érzése támadt, mintha átszakította volna az

égboltozatot. A valahonnan beszűrődő szürke fénynél látta a fedett

tavat, aminek a felszínén lebegett.

Egy pillanatig nem emlékezett hol van. Aztán eszébe jutott:

Arizonában. De nem, az korábban volt. Lementek délre, Mexikóba

kocsival. Ez itt Mexikóváros volt.

Mexikóváros egy sötét tó volt, amiben senki nem halászott, és

senki nem úszott, kivéve őt.

Lassan, zihálva körbefordult a vízben. Nagyokat lélegzett, mintha

levegődarabokat tört volna le, és azokat rágta volna, kétségbeesetten

nyomva le őket a torkán. A háta mögött ablakok sötét boltíveivel

tarkított üres fal emelkedett. Az alól jött fel; ott vezettek

láthatatlanul, a padlótól a plafonig elárasztva az alsó szint utcái.

Balra, jobbra és előrefelé is többszörös lépcsősorok vezettek, mint

azok, amiket a másik téren látott, de fogalma sem volt, hová. A

távolságok először elködösültek, aztán sűrű, tömött sorokban,

vészjóslón kezdtek közeledni felé. Az agya egy petyhüdt, lagymatag,

vizenyős valami lett, amiben a gondolatok nem voltak hajlandók

mozogni.

A távolból azonban hangokat hallott.

66

– Meghalt – mondta Kuutma Tillmannek. – Régen meghalt. A víz

egy kicsit visszahúzódott; Kuutma leült a főlépcső tetejére. Tillman

valamivel odébb térdelt, mindkét kezét a sebére szorítva. Annak

ellenére, amit Kuutma mondott neki, a sebet gondosan olyan helyen

ejtette, hogy még jó időbe teljen, amíg elvérzik. A pengét nem kente

be, úgyhogy ha Tillman nem moccan, a vérzés fokozatosan

lelassulna, sőt talán még el is állna. És abban a pillanatban nem tűnt

úgy, hogy képes lenne mozogni.

– Rebecca – motyogta Tillman. Zihált, és a hangja olyan gyenge

volt, mint aki teljesen megtört.

– Pontosan – értett egyet Kuutma. – A maga Rebeccája. Én öltem

meg ennek a késnek a szakasztott másával – azzal a magasba emelte

a sicát, hogy Tillman jól lássa, és forgatta a kezében, hogy

megvilágítsa az a kevés fény, ami beszűrődött. A félhomályban a

penge nem csillogott, hanem inkább úgy nézett ki, mintha valami

halott dolgot tartana a kezében. A világ haldokolt, szinte teljesen

néptelen volt. – De nem játszadoztam vele, és nem kínoztam úgy,

ahogy magát. Belevágtam a mellkasába a negyedik meg az ötödik

borda között és kettévágtam a szívét, úgyhogy nagyon gyorsan

meghalt.

Kuutma beszéd közben még csak nem is nézett Tillmanre, de a

szeme sarkából látta, ahogy Tillman feláll, és felé támolyog.

Számított rá, sőt várta.

Amikor Tillman odaért, ő is felállt. A sica továbbra is ott volt a

jobb kezében, de ő a ballal védte ki Tillman esetlen ütését, aztán a

bal karjával és a jobb lábával megakasztotta őt, majd olyan erővel

vágta a lépcső tetejéhez, amitől könnyedén el is törhetett volna a

gerince. Csak ekkor hajolt le, és nyitotta fel Tillman arcát a pengével:

egyetlen, a homlokától az álláig futó vágást ejtett.

– Jó – mondta helyeslőn. – Gyűlöljön engem úgy, ahogy én

gyűlölöm magát. Gyűlöljön minden lélegzetével, amíg olyan sűrűvé

nem válik a gyűlölete, hogy megfullad tőle. Pontosan ezt akartam

magától.

Kuutma átment a lépcső másik oldalára és megint leült. Az

erőszaktól kissé felszabadult, viszont gyorsabban vert tőle a szíve.

Meg kellett keresnie az erőszak halk szívét, és abba beköltöznie,

ahogy akkor tette, amikor a kinti világban ölt. De ez nem a kinti világ

volt, hanem az Éden kertje. És most nem úgy ölt, mint máskor: ez

most a kiegyenlítés volt.

Kuutma figyelte, hogy mikor moccan és vonaglik meg az

összeroskadt test, jelezve, hogy Tillman még él és az eszméleténél

van, aztán folytatta az elbeszélését.

– A halál Rebecca joga volt. Ez minden Eszköz joga. De soha

nem gondoltam volna, hogy ezt fogja választani. Megmondtam neki,

amikor odajött hozzám, hogy nem kell ezt választania. Másoknak

talán igen, ezt kell, de neki nem. Soha egy pillanatig sem… – kezdte,

de nem fejezte be. Nem így akarta kezdeni: tartania kellett magát a

célhoz és logikusan fel kellett építenie a mondandóját, amíg végül fel

nem tárja azt, ami majd elpusztítja Tillmant.

Előbb az ellenség lelkét öli meg, és csak aztán adja meg a

kegyelemdöfés a testének.

– Nem vegyülünk – kezdte újra Kuutma, bár még mindig nem

nyugodott meg. – Ez az egyik parancsolat, amit előírtak nekünk.

Tisztán farijuk a vérvonalunkat. Ez nem csak Júdás, hanem már az

Éden kertje óta így van.

A tisztaságnak azonban ára van. A népünk lélekszáma kevesebb

mint százezer, és egy ilyen kis közösségben bizonyos veleszületett

betegségek gyorsan terjednek. Most már ismerjük ennek a genetikai

alapját, ahogy valószínűleg maga is, Tillman úr. Egy kis, saját magán

belül szaporodó közösségben a két recesszív alléllel rendelkező

gének rettenetes gyakorisággal találkoznak, és az emberrel született

fogyatékosságok, a szív, a test, az elme gyengesége ragályossá válik.

Ha időről időre nem áramlik új génanyag a közösségbe, nem tud

gyarapodni.

A Vének sok évszázaddal ezelőtt összeültek tanácskozni, és bölcs

döntést hoztak. Nem adhatjuk a drága vérünket az emberiségnek

nevezett félállatok elfajzott tömegének, de ha szükséges, mi

elvehetjük az ő erejüket és energiájukat. Gazdagíthatjuk az

állományunkat az ő legjobbjaik génjeivel.

A kiküldött nőket hívjuk Kelimnek, azaz Eszközöknek. Míg a

Hírnökök halált visznek a világba az Éden kertjéből, az Eszközök

azért mennek oda, hogy életet hozzanak. Ez az ő szentségük és

dicsőségük.

Tillman megint felkelt félig, és az egyik könyökére támaszkodott.

Állatias erő áradt a tekintetéből. Kuutma elrakta a sicát, és elővette a

fegyvert a pisztolytáskájából. Amikor legközelebb nekiront, kilövi az

egyik térdét, valószínűleg a jobbat.

– A víz – mondta szinte érthetetlenül Tillman.

– A víz? – vonta össze Kuutma a szemöldökét, mert a

megjegyzésről úgy gondolta, hogy nem tartozik a tárgyhoz. – A víz

mérgezett. Az átok. Ugyanaz a méreg, amit mi, Hírnökök szedünk,

hogy erősek és gyorsak legyünk. Ha a koncentrációja nagyobb, mint

öt az egymillióhoz, megbénítja és megöli az embert. Maga csak

nagyon kis adagot kapott belőle, mert amikor a víz elsodorta, a zsilip

éppen csak elkezdte beleüríteni a mérget. Amióta beszélünk, azóta

folyik bele, és a koncentráció hamarosan eléri a halálos szintet,

amikor egyetlen korty is egy-két percen belül végez az emberrel.

Mexikóváros egy roppant temető lesz. Amikor a nép költözik,

semmit nem hagy maga mögött. Behintjük sóval a földet és hamuval

az eget.

De Rebeccáról volt szó. Rebecca Beit Evromról.

Tillman megfeszítette az izmait, és összeszedte az erejét. Kuutma

biztosan tudta, hogy rövidesen meg fog mozdulni. De ilyen

állapotban, hogy elkábította a vízben szétáradt átok, és legyengítették

a sérülései, nem jelentett veszélyt.

– Az Eszközöket sorshúzással választják – folytatta Kuutma. Úgy

érezte, mintha bitófát ácsolna, amin majd Tillman fog lógni, és már

készíti a siklóhurkot a nyakára meg a csapóajtót a lába alá. – Ők

aztán elmennek a kinti világba a Hírnökök által szolgáltatott hamis

iratokkal és megházasodnak. Kikérjük a potenciális férjjelöltek

kórtörténetét, és megvizsgáljuk, hogy a magjuk hordoz-e bármi kórt.

Ha nincs kockázat, egybekelnek, persze csak a nemzés végett. Ez

vallási értelemben nem házasság.

Az Eszközök három gyermeket szülnek, aztán visszatérnek.

Amikor a férj hazamegy, üresen találja a házat, a nő pedig visszatér

valódi otthonába, népe keblére. Száműzetésének végre vége. El tudja

képzelni, milyen nehéz elviselni ezt a kötelességet, még ha szent is.

Rettenetes kínszenvedés az embernek három, négy vagy öt évig úgy

tenni, mintha szeretne valakit, és egy hazugság árnyékában élni.

– Nem! – mondta elakadó lélegzettel Tillman. Sikerült talpra

állnia, és tett egy lépést Kuutma felé. Kuutma felemelte a fegyverét,

mire Tillman megállt.

– Szörnyű pech volt – mondta Kuutma nagyobb hévvel, mint

ahogy szándékozta. – Az esélye… úgy két-háromszázezer az egyhez.

Nem gondoltam, hogy a piros golyót fogja húzni a zsákból. Hogy ki

fogják választani. De mivel én voltam Kuutma, arra gondoltam, hogy

neki nem lesz olyan rossz, mint amilyen másoknak volt. Őrködni

fogok felette. Bizonyos tekintetben akkor is vele lennék, ha nem is

tudnék beszélni vele.

Angliába küldtem, ahol találkozott magával. Megosztotta magával

az ágyát, és megszülte a maga gyerekeit. Júdást, akit a maga

jelenlétében Jud-nak hívott. Seth-t. Grace-t. Figyeltem, ahogy nőnek,

és vártam, mikor jön el az én időm. Kivártam az utolsó nap utolsó

óráját, amíg végül eljött a nap, és hazahívhattam őt.

Istenem, de keserves idők voltak! – mondta Kuutma, és azon

kapta magát, hogy összeszorított foggal, rikácsoló és elfúló hangon

beszél. – Nem követett el bűnt, érti? Ártatlan volt. És mégis minden

nap végén ott kéjelgett a maga karjai közt és megadta magát a…

förtelemnek. Mélységesen együtt éreztem vele. Néha…

Miért mondta mindezt? Miért távolodott el annyira attól, amit

eredetileg mondani készült?

– Néha az emberek ezt elfelejtik, és nem törődnek az áldozattal,

amit az Eszközök hoznak értünk. Pedig a saját húsukat áldozzák fel.

És a nők olykor arra térnek vissza, hogy senki nem akarja őket

feleségül venni. Senki nem akar egybekelni velük. Az írás azt

mondja, hogy az eszköz tiszta marad, de hogyan maradhat valami

tiszta, ha oly sok éven át minden éjjel megmártózik a szennyben és a

piszokban? Érti? Ez rejtély. Szent rejtély.

De én felajánlottam… felajánlottam neki… magam – hunyorgott

Kuutma, hogy visszafojtsa a könnyeit. Felállt, és tett egy lépést

Tillman felé. Valami delejes erő vonzotta, ami bizonyára Tillmant is

őhozzá, és továbbgördítette őt pusztulása következő szakaszába.

– Megmondtam neki, hogy semmi nem változott közöttünk. Én

feleségül veszem és felnevelem a gyerekeit. De ő a halált választotta.

Úgy érezte, annyira bemocskolta őt a maga érintése, olyan

mélységesen beszennyezte, hogy nem tud többé egy becsületes

ember szemébe nézni, sem elfogadni a szerelmét. Hall engem,

Tillman úr?

– Hallom, amit mondasz – motyogta Tillman –, te szánalmas kis

pöcs. Elhajtott, mert még mindig engem szeretett.

Kuutma nem tudta türtőztetni magát, és felordított. A hang nagyon

mélyről, a tudatalattijából szakadt ki. Három hosszú lépéssel

megtette a közte meg Tillman közt lévő távolságot, és a pisztoly

agyával úgy rávágott a férfi orrnyergére, hogy az összetört. Tillman

megtántorodott, és összeroskadt, de Kuutma gyorsan megfordult,

mint egy dervis, és belerúgott a gyomrába, még mielőtt földet ért

volna. Amikor Tillman meggörnyedve hátratántorodott, Kuutma

megint megütötte a fegyverrel, ezúttal a halántékán, mire Tillman

végül elesett.

– Nem szeretett téged! – ordította Kuutma. – Soha nem szeretett!

Az ember nem öli meg magát azért, mert szeret valakit!

Tillman kifulladva és magatehetetlenül térdelt négykézláb

Kuutma lába előtt. Kuutma betett egy golyót a SIG Sauer

töltényűrébe, és kibiztosította a fegyvert, majd Tillman fejének

szegezte hátulról.

Azonban visszanyerte az önuralmát, mielőtt meghúzta volna a

ravaszt. Majdnem végzett már, de csak majdnem. Nem küldhette

Tillmant a másvilágra ebben az abszurdan és sértőn dacos

hangnemben. El akarta mondani neki a többit is, és nézni akarta,

ahogy a lelkét is kisírja a mocsokba.

– A lánya neve már nem Grace – mondta Kuutma –, hanem Tábe.

Idegenek nevelték fel, és arra tanították, hogy gyűlölje magát. Olyan

boldog itt velünk, Tillman úr. Festő. Rengeteg szépséget rejt

magában, és az szinte kiárad az ujjaiból a világba. Hall engem? A

lánya szereti az életet, amit én adtam neki! Mielőtt ide jöttem,

elmentem hozzá. Megmondtam neki, hogy meg fogom ölni magát, és

az áldását kértem. Örömmel adta. „Miért törődnék én azzal, mi

történik a testem apjával?”, mondta. És amikor végzek magával,

vissza fogok menni hozzá. El fogom neki mondani, hogyan halt meg,

ő pedig meg fogja csókolni a kezem, és megint meg fog áldani.

Tillman remegett. Kuutma egy pillanatig azt hitte, hogy a

félelemtől, de aztán rájött, hogy a férfi egykor hatalmas testét a

zokogás rázza.

– Él! – mondta könnyek közt Tillman. – Grace él! Az én

Grace-em él!

Szertelen dühében Kuutma újra meg újra rávágott a fegyver

agyával az előtte lévő összegörnyedt, magatehetetlen roncsra.

– Gyűlöl téged! – ordította. – Hallod, amit mondok? Gyűlöl!

Most már Kuutma keze is remegett, így kevés erő volt a

csapásaiban. Tillman összekuporodott, mint patkány a

felhőszakadásban, és állta őket.

Kuutma megint a férfi koponyájához nyomta hátulról a SIG

Sauert. De még nem mondta el a végső, megválaszolhatatlan érvet.

Valami fenséges ösztön vezette arra, hogy Rebeccával kezdje, és a

végére tartogassa a legrosszabbat.

– A fiai… – kezdte.

Kuutma egyszer csak azt látta, hogy odafent valami megmozdul,

és esik lefelé. Félreugrott. A díszváza, amelyet egy jóval a feje felett

lévő terasz korlátjáról löktek le, darabokra tört a földön, pontosan ott,

ahol az imént állt. Éles szélű cserépdarabok repültek az arcának és a

testének.

– Mennyire szeret téged Isten, Kuutma? – kérdezte egy hang, és

mintha mindenünnen szólt volna.

Rebecca hangja volt.

67

Hat hónapos volt a legrövidebb tanfolyam, amit tartottak a

kábítószerekről, és már be lehetett írni az önéletrajzba mint

gyakorlati tapasztalatot. Amit Kennedy nem tudott a drogokról, azzal

egész könyvtárakat lehetett volna megtölteni.

A sors iróniája, hogy mindaz, amit a metamfetaminról tudott, egy

razziáról származott, amikor egy emberölés ügyében szálltak ki. Egy

nő egy húsklopfoló hegyes végével álmában megölte két lakótársát

és azok néhány drogos barátját. Jól kiklopfolta őket, és boldogan el is

magyarázta, miért: mert megpróbálták őt mikrohullámokkal és a

párnájába ivódott méreggel megölni.

Ötből egy azok közül, akik hosszú távon fogyasztanak

metamfetamint, végül is megadja magát a gyakorló orvosok által

amfetamin-pszichózis néven ismert makacs elmebetegségnek. Brand

pedig legalább tizenhárom évig rendszeresen fogyasztotta.

Mindenképp őrültnek lehetett tekintetni, még a vallási

megszállottakra vonatkozó szigorú előírásokhoz képest is.

Kennedy lassan lement a lépcsőn, Brand – illetve Kuutma, ahogy

a jelek szerint hívta magát – meg Tillman felé tartott. A Tillmantől

kapott fegyvert elvesztette, de volt nála egy székláb, amit útközben

kapott fel, és most az oldalához szorított, azt remélve, hogy ott nehéz

lesz észrevenni.

Kétségbeesetten rögtönzött. Igazából mindössze meg akarta

akadályozni ezt a mocsok alakot abban, hogy befejezze a mondatot.

A jelek szerint azonban amúgy is magára vonta a figyelmét, úgyhogy

most már csak annyi volt a dolga, hogy magán is tartsa.

– Mennyire szeret téged Isten? – ismételte ugyanazon a rideg,

szigorú hangon. Kuutma nem válaszolt. Úgy tűnt, képtelen

megszólalni; csak bámulta a közeledő alakot, és önkéntelenül is

hátralépett egyet. – Nekem úgy tűnik – mondta Kennedy hogy

azokat, akiket szeret, megvédi. A hívőket már a Földön

megjutalmazza, a hitetlenekre pedig lesújt. Így megy ez, ugye? És

maga a kar, amivel lesújt, úgyhogy ha valaki, akkor maga biztos

tudja.

– Ja csak maga az! – nevetett fel hirtelen Kuutma. Kennedy

egyáltalán nem ezt a választ várta, illetve remélte. – Egy pillanatig

azt hittem… – kezdte, és egész testében megremegett, mintha valami

belső szakadék széléről húzódna vissza. – Isten szereti a népet, te

köpedelmes nőszemély. Velünk kötött szövetséget. Csak a bukott

isten törődik veletek.

Kennedy közben a lépcső aljára ért, és mindössze két-három

lépésre volt Kuutmától. Az órájára pillantott, aztán Kuutma szemébe

nézett, és vállat vont.

– Kicsit késésben vannak, nem igaz? – kérdezte Kennedy

szelíden.

– Istenkáromlással az ajkadon fogsz meghalni – felelte Kuutma.

– Már több mint húszéves késésben – folytatta Kennedy, mintha

nem is hallotta volna őt. – Elvileg harminc évszázad után maguknak

kellett volna következniük a trónon. De a harminc évszázad elmúlt és

még mindig itt élnek a sötétben, mint a csótányok. Rejtőznének a

világ elől. Egyre több helyen szakad át a gát, és egyre több ujjukat

kell a lyukakba dugni, mert a világ egyre szűkösebbé válik.

Műholdas megfigyelés, adatfigyelés, biometrikus útlevél genetikai

ujjlenyomat. Még a villanyszámlák is elárulják magukat Kuutma. És

maguk csak várnak, Isten meg még mindig nem jelenik meg, és

lassan úgy érzik magukat, mint a szégyenlős lány a sarokban, akit

soha nem kérnek fel táncolni. És ha nem szent, mit fog majd érni az a

sok gyilkosság? Ha Isten nem áldotta meg magát, és nem mondta

magának, hogy harcoljon, akkor mi lesz azzal a sok vérrel, ami a

lelkén szárad?

– Nem szárad vér a lelkemen – mondta Kuutma. Kennedy lassan

megállt, mire Kuutma tett egy lépést felé. Miközben a fegyver

továbbra is a kezében volt, és a nő szívére célzott vele, leakasztotta

az egyik utálatos, ferde kést a derekáról. – Minden meg van nekem

bocsátva.

– De csak a gyilkosságok – emlékeztette őt Kennedy. – A

hazugságok nincsenek. Úgyhogy mondja meg nekem az igazat

valamiről, Kuutma, mielőtt megöl.

A kést mellkasmagasságban tartva a mutató- és a nagyujja között

hatvanfokos szögben megdöntötte a pengét és dobásra készen

hátrahajlította a kezét.

– Kérdezzen.

– Az egész, siralmas mutatvány azért volt, mert nem dughatta meg

Rebecca Beit hogyishívjákot? Mert hallottam már kangörcsről,

öregem, de ez azért nagyon-nagyon szánalmas.

Kuutma eldobta a kést.

Ilyen helyzetben nemigen lehet eldönteni, mi a jobb, de Kennedy

végül jobbra vetődött. Nem az volt a jó irány, de a mozdulat azért

megmentette őt: a gipszet egy acélváz köré öntötték, és a kés az

egyik merevítő bordát találta el. A penge megpattant a gipszen, és

súrolta Kennedy arcát, aztán elrepült a sötétbe.

Kuutma újabb pengét húzott elő. Kennedy előrevetődött, és a

széklábbal kiütötte a kést Kuutma kezéből. Így már csak a SIG Sauer

maradt. Kennedy még nem nyerte vissza az egyensúlyát, amikor

Kuutma már felemelte a fegyvert, és éppen húzta volna meg a

ravaszt, de ekkor fülsiketítő robbanás hallatszott. Kuutma döbbenten

nézett le a saját mellkasára, ahol a vér úgy terjedt szét, mint valami

szupernóva, két szédítő másodperc alatt beborítva az egész

felsőtestét.

Tillman nem bízott abban, hogy fog tudni célozni: túlságosan erős

volt a hányingere, túlságosan szédült, és a keze túlságosan reszketett.

Még ahhoz is nagyon erősen kellett volna összpontosítania, és

minden energiájára szüksége lett volna, hogy kivegye a revolvert az

övéből és kibiztosítsa.

Nagy nehezen feltápászkodott, miközben Kuutma teológiai vitát

folytatott Kennedyvel, és aprókat lépve elindult feléjük. Úgy tűnt,

Kuutma, nem veszi őt észre, viszont Kennedy igen. A nő állta a sarat,

és tovább beszélt, a világ legkönnyebb célpontjául szolgálva.

Tillman aztán végre felemelte a fegyvert, és közvetlen közelről

Kuutma kézi szövésű vászonzakója hátának szegezte.

Épp a megfelelő ponton.

Meghúzta a ravaszt.

Meghúzta erősebben, mert a ravasz nem akart engedni erőtlen

ujjának.

Tüzelt, de a fegyver annyira visszarúgott, hogy rögtön el is ejtette,

pedig rendes körülmények között ezzel a problémával simán

megbirkózott volna.

De csak egyetlen lövés kellett. Kuutma térdre zuhant, és még

mindig döbbenten, kifejezéstelen tekintettel bámulta Kennedyt.

– Isten… – fulladozott – Isten az én…

– Isten azt gondolja – mondta neki Kennedy kimért, hűvös hangon

–, hogy maga egy hazug, gyilkos gazember.

Kuutma már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a halál előbb

ért oda.

68

JESUS-ERNESTO PENA, A MEXIKÓI ÁLLAMRENDŐRSÉG

HADNAGYA ÉS FELIPE JUAREZ KÖZRENDŐR

ÖSSZEFOGLALÓ BESZÉLGETÉSE, MEXIKÓVÁROS KÖRZETI

RENDŐRŐRS. IDŐPONT: 15:30.

PENA HADNAGY: A helyszínről jött a segítségkérés?

JUAREZ KÖZRENDŐR: Elsőre én is azt hittem, hadnagy úr. De

amint tudja, a hívást nem regisztrálták rendesen, és az derült ki,

hogy a mobiltelefon-társaságok híváslistáinak átvizsgálása ilyen

sűrűn lakott területen… nos, nem túl célravezető.

PENA: Egy férfi volt? Egy férfi hangját hallotta?

JUAREZ: Igen.

PENA: ÉS pontossan megjelölte a helyet is, ahonnan hívja?

JUAREZ: Pontosan. Egy raktárépületet Xochimilcóban, ami

korábban a Chiquita banáncég birtokában volt. A jelenlegi

tulajdonosait nehéz megállapítani. Az derült ki, hogy a cégek

egész útvesztőt alkotnak, és a legtöbbnek Afrikában vagy a

Közel-Keleten van a székhelye. Óriási a zűrzavar.

PENA: Mondja el nekem, mit talált, amikor megérkezett a

helyszínre.

JUAREZ: Szinte le se tudom írni, hadnagy úr. Egy föld alatti

komplexum volt, szinte egy kisebbfajta város. El volt árasztva

vízzel, de nagyrészt még sértetlen volt. Hihetetlen volt. Ha valaki

azt mondta volna nekem, hogy létezik ilyen hely, kinevettem

volna.

PENA: Láttam a képeket, Juarez közrendőr, és egyetértek. Ha jól

tudom, két embert talált ott, amikor megérkezett.

JUAREZ: Egy férfit és egy nőt. Mindketten megsérültek, a férfi

súlyosan. Volt egy seb a hasán, és egy másik az arcán. A nőt

megverték, és talán a bal oldala is megsérült. Egy kabát volt a bal

karjára vetve, úgyhogy nem láttam.

PENA: Egy holttest is volt ott.

JUAREZ: Igen, így igaz. Egy másik férfi holtteste. Egy lövés

lyukasztotta át a felsőtestét, amit nagyon közelről adtak le.

Azonnal azt feltételeztem, hogy vagy egyikük, vagy ketten

együtt ölték meg, és ezért kísérletet tettem a letartóztatásukra.

Ebben megakadályozott, hogy a férfi gyorsabban rántotta elő a

pisztolyát és kényszerített, hogy adjam át az oldalfegyverem.

PENA: A sebesülései ellenére gyorsabban rántotta elő a pisztolyát?

JUAREZ: Hadnagy úr, olyan gyorsan mozgott, mint egy kígyó. Az a

férfi katona volt, efelől semmi kétségem. Látta azokat a

fegyvereket és lőszereket, amiket otthagyott; egy egész arzenál.

Ráadásul úgy tűnt, nem teljesen normális, mintha meg lett volna

zavarodva. Ha vittem volna erősítést, talán lett volna esélyem

ellene, jobban mondva ellenük. De egyedül semmi.

PENA: Szóval maga ott állt, és a fegyvere helyett a saját farkát

ragadta meg?

JUAREZ: A maszturbálást inkább magukra, az államrendőrségre

hagyom. Nem versenyezhetek egy szakértővel.

PENA: Szeretném, ha ez benne maradna a jegyzőkönyvben.

TÖRVÉNYSZÉKI GYORSÍRÓ: Ön dönt, hadnagy úr.

PENA: Mondja el nekem, mi történt ezután.

JUAREZ: Odavittek egy lépcsőhöz, és megmutatták, hogy az épület

alsó szintjeit valakik elárasztották vízzel. Elmagyarázták azt is,

hogy a víz mérgezett, mert valamifajta idegmérget fecskendeztek

bele, és hogy semmilyen körülmények között nem szabad

visszakerülnie a talajvízbe, hanem ott kell maradnia, ahol van, és

őrizni kell, amíg ki nem lehet szivattyúzni. Tényleg mérgezett

volt?

PENA: Ez bizalmas információ, Juarez közrendőr, és maga nincs

azok között, akik erről tudomást szerezhetnek.

JUAREZ: Persze, nyilván nem vagyok. De azt tudom, hogy a hely

tizenkilenc napig le volt zárva. Egy háromtömbnyi területet

lezártak, és minden sarokra „veszélyes anyag” feliratú táblákat

raktak.

PENA: Bizalmas információ.

JUAREZ: És a műholdas adások? Azt beszélték, hogy ezelőtt két

napon át több száz teherautó jött-ment, de senki nem tudja, mit

szállítottak el a raktárépületből.

PENA: Bizalmas információ.

JUAREZ: És hogy alagutak is voltak, amik más, Xochimilcón belüli

helyekre vezettek. Hogy voltak házak, magtárak,

raktárhelyiségek, úszómedencék, tornatermek…

PENA: Mondja el, mi történt ezután.

JUAREZ: Mi történt ezután? A férfi és a nő egy hihetetlen történetet

meséltek el nekem. Már úgy értem, hogy más helyzetben

hihetetlennek tűnt volna, de ott és akkor nem is volt olyan nehéz

elhinni. A férfi elveszítette a feleségét és a gyerekeit, a nő pedig

a társát. A férfi, akit megöltek, rengeteg embert meggyilkolt, és

meg akarta ölni az egész várost. A családomat. A barátaimat.

Mindenkit, akit ismerek. Képzelheti.

PENA: Képzelem. És aztán?

JUAREZ: Megkötözték a kezem, de nem szorosan, és a férfi azt

mondta nekem, hogy nem járnék jól, ha követném őket.

PENA: Megpróbálta követni őket?

JUAREZ: Végül igen. De addigra már elmentek. Semmi nyomot

nem találtam utánuk.

PENA: Mennyi idő telt el közben?

JUAREZ: Úgy tizenöt-húsz perc.

PENA: Tizenöt-húsz percébe telt kiszabadítani a kezét, amikor ott

hevert egy kés – a 21-es tétel – közvetlenül a lába előtt?

JUAREZ: Sötét volt. Nem láttam a kést.

PENA: Amíg tiszta nem lett a levegő.

JUAREZ: Sötét volt. Nem láttam a kést.

PENA: És a többit sem a sok eszköz közül – 16-os tétel –, amik a

halott férfi övében, illetve a málhazsákban voltak?

JUAREZ: Sötét volt. Nem láttam…

PENA: Igen, köszönöm, Juarez közrendőr. Azt hiszem, értem.

Lássuk most az 1217-es nemzetközi körözést. Ez egy olyan nőre

vonatkozik, aki megszökött az arizonai Kingman kórházból, ahol

rendőri őrizet alatt állt, és ebben egy férfi segített neki, aki egy

kötélen leereszkedett vele az épület falán.

JUAREZ: Igen. Olvastam.

PENA: Nézze meg a fényképeket. Ez az a férfi és nő, akiket látott?

JUAREZ: Tudomásom szerint a nő ellen felhozott vádakat elejtették

a seriff tanúvallomása alapján, aki azt mondta, hogy a nő

valójában megmentette őt egy támadótól.

PENA: De a férfit még mindig körözik. Nézze meg a fényképeket.

JUAREZ: Szerintem ha a víz tényleg mérgezett volt, akkor az a férfi,

aki meghalt a raktárépületben, egy kurvapecér volt, aki

megmérgezte a vizet, és ezért megérdemelte, hogy közvetlen

közelről lelőjék.

PENA: Szerintem ha ki akarnám kérni a véleményét, akkor

kikérném. Nézze meg a képeket.

JUAREZ: Nem ők azok. Bárcsak segíthetnék, hadnagy úr.

PENA: Bárcsak satuba foghatnám a golyóit.

JUAREZ: Olyan kevesen boldogok igazán ezen a világon.

69

Kennedy hazament. Volt hová hazamennie.

Az otthona egy szoba volt, amiben az apja várta. Elmesélte neki,

merre járt és mit csinált, habár tudta, hogy az öreg úgysem érti.

Egyébként Kennedy sem értette az apja történetét, ha már itt tartunk.

A legjobb volt, ha az ember tanúskodott és figyelt, amikor csak

lehetőség volt rá.

Más is várta őt, nem túl messze, egy másik szobában.

Elhangzottak mindenféle malacságok, azután olyan dolgok

következtek, amihez nem volt szükség szavakra.

– Én mindig is azt hittem, hogy heteró vagy – mormogta Izzy

fülébe.

– Dehogyis – vihogott Izzy. – Tizenöt éves korom óta nem

vagyok heteró.

– Pedig olyan jól tudod mondani a dolgokat…

Izzy lovaglóülésben ráült, és olyan mosoly jelent meg az arcán,

amely csak Kennedynek szólt, amely megolvasztaná a platinát is, és

egy angyal is széttenné tőle a lábát.

– Ó, beszélni mindenki tud, édesem, de valójában a tettek

számítanak.

70

Tillman is hazament. Az otthona még mindig üres volt. Most

azonban másmilyennek érezte az ürességet, mert tudta, hogy a

felesége őt szeretve és rá gondolva halt meg. Tudta, hogy nem akarta

őt elhagyni, és nem tudta elképzelni az életét nélküle, mint ahogy ő

sem volt képes új életet kezdeni nélküle.

Tudta, hogy a gyerekei életben vannak valahol a világon, és hogy

boldogok.

Úgy érezte, a magánya egy ereklyetartó, amiben a legszentebb

dolgot tartotta: az emlékeit arról a rövid időről, amit együtt, egy

családként töltöttek, és amire már senki más élő ember nem

emlékezett.

Mivel élt, az egész igaz volt. Mivel emlékezett, ott voltak vele.

Ezenkívül meg mi más számított?

71

– Web, levele jött. Rajta van a királynő feje a bélyegen, úgyhogy

gondolom, Angliából érkezett. Kit ismer maga Angliában?

Connie az íróasztal felett átnyújtotta a levelet Gayle seriffnek,

aztán még ott lézengett egy kicsit, mint olyasvalaki, akinek van még

valami más tennivalója, amit mindjárt elvégez.

– Köszönöm, Connie.

– Ó, szívesen – felelte Connie. De Gayle nem tett olyan

mozdulatot, amely arra utalt volna, hogy a levél felbontására

készülne, sőt a nemtörődömség látszatát keltve félre is rakta,

úgyhogy Connie-nak végül vissza kellett vonulnia.

Amikor kiment, Gayle megint a kezébe vette a borítékot, feltépte

a kisujjával, és kivette belőle a levelet. Heather Kennedytől érkezett,

amit már kitalált, mert ő volt az egyetlen angol, akivel valaha

találkozott.

Kedves Web!

Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam elmenni Eileen temetésére.

Igazság szerint egy hajszálon múlt, hogy sikerült kijutnom

Mexikóból, és egy kicsit aggódtam, hogy ha visszamegyek Arizonába,

talán megint nem akarnak elengedni. Tudom, hogy az eredeti

vádakat ejtették, de aztán ott volt az a sok kár, amit Tillman okozott,

amikor kiszabadított, meg egy-két dolog Mexikóban, ami még annál

is eszeveszettebb volt.

És igazából ezért is írok. Úgy érzem, joga van tudni, hogyan

végződött az egész. Maga többet veszített ebben a dologban, mint én,

és ez nem az a fajta veszteség, amit valaha is pótolni lehet; én is

mindössze a történettel szolgálhatok. És hadd fejezzem ki a szívem

mélyéről jövő hálámat is mindazért, amit tett értem.

Gayle tovább olvasott, majdnem egy órán át. Csak akkor hagyta

abba, amikor Connie kávét hozott neki, és nem akart rögtön kimenni

a szobából. De Gayle megvárta, amíg Connie ismét magára hagyja,

és csak aztán folytatta az olvasást.

„Eszeveszett” dolog volt, pontosan ahogy Kennedy írta. Ezt a

titkot könnyű volt megtartani, mert soha senki nem hinné el. Júdás

népének az egyetlen jó tulajdonsága talán csak az volt, hogy amilyen

átkozottul lehetetlen alakok voltak, az ember beléjük botolhatott, és

ők aztán ki tudták magyarázni magukat. Nem lehet igaz, mert az

egész túl vad, túl nevetséges és túl nagy hülyeség ahhoz, hogy igaz

legyen.

Viszont micsoda sztori lett volna ez Moggsnak! Hogy ki tudta

volna cifrázni!

Gayle csak akkor látta, miről is van szó valójában, amikor elért a

végére, az utolsó oldalra. Akkor sok mindennel kapcsolatban

meggondolta magát. Egyáltalán nem is volt olyan könnyű megtartani

ezt a titkot, legalábbis nem Kennedynek, aki ismerte ezt a Tillman

nevű fickót, és neki köszönhette az életét. Moggs nem írhatta volna

meg a sztorit úgy, ahogy az valójában történt, mert ahhoz egész

egyszerűen nem volt elég kegyetlen.

Újraolvastam Gassan fordítását, és belevesztem néhány apró

részletbe. Sokkal több értelme lett azután, hogy én magam is láttam a

helyet. Az Eszközök gyerekei megtartják a születésükkor kapott

neveket, amennyiben az anya választotta őket. Ha viszont az apa

választotta, akkor a nép újra megkereszteli őket.

Azt hiszem, Rebecca gyerekeivel az volt a helyzet, hogy Brand

egész egyszerűen minél többet el akart törölni a múltjukból. Semmi

baj nem volt a nevekkel, amiket eredetileg kaptak, ő mégis újakat

adott nekik. És én tudtam, mik ezek a nevek. A nő, aki majdnem

megölt mindkettőnket Santa Clausban, haldoklása közben elárulta.

Grace, a lány, Tábe lett.

A fiúk – Écer és Kéfás – meghaltak a Galambdúcban.

Gayle összehajtogatta a levelet, és betette az íróasztal fiókjába, de

meggondolta magát, és berakta az irodai iratmegsemmisítőbe. Aztán

támadt egy még jobb ötlete, és Anstruther öngyújtójával elégette a

konfettiszerű csíkokat, míg végül semmi nem maradt a levélből.

Connie, aki a külső irodából az üvegen át kísérte figyelemmel az

jelenetet, szomorúan vette tudomásul, hogy ezt a pletykát soha nem

fogja megtudni.

Tartalomjegyzék

ELŐHANG

ELSŐ RÉSZ RUM-KÓDEX

MÁSODIK RÉSZ A GALAMBDÚC TANYA

HARMADIK RÉSZ A 124-ES JÁRAT

NEGYEDIK RÉSZ AZ ÉDEN KERTJE

Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2012

Felelős kiadó: Szász Zsolt

A borítót tervezte: Bányász Éva

Nyomdai előkészítés: Jonatán Press Bt.

Műszaki szerkesztő: Oszoli Judit

A nyomdai kivitelezést a debreceni

Kinizsi Nyomda Kft. Végezte

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

ISBN: 978-963-266-254-1

1 Somlyó György fordítása

2 Képes Géza fordítása

3 Mikes Lajos fordítása

4 Jardin: kert

5 Babits Mihály fordítása alapján.