AGATHA CHRISTIE

GYILKOSSÁG A CSENDES HÁZBAN

Magyar Könyvklub Budapest, 1996

Fordította Kada JúliaA fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Agatha Christie: Murder in the Mews.Copyright © Agatha Christie Mallowan, 1937 Hungarian translation © Kada Júlia, 1996

Magyar Könyvklub, Budapest, 1996 Felelős kiadó: Dr. Kratochwill Balázs igazgatóIrodalmi vezető: Ambrus ÉvaFelelős szerkesztő: Borbás MáriaMűszaki vezető: Szilassy JánosMűszaki szerkesztő: Szabó ImreA sorozatot és a borítót tervezte: Pintér LászlóMegjelent: 9,25 (A/5) ív terjedelembenSzedte és nyomta: Kossuth Nyomda Rt, Budapest Felelős vezető: Székely Károly vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 95.0685ISBN 963 548 271 X 251

A négy kiseregényt tartalmazó kötet Agatha Christie legtermékenyebb, legjobb korszakából való. Noha a kisregény terjedelme nem ad rá lehetőséget, hogy Monsieur Poirot a maguk teljes pompájában bontakoztassa ki zseniális képességeit, a kötetnek mind a négy darabjában mégis tanúságot tesz róluk. Mert természetesen miről is szólnak: gyilkosságokról, öngyilkosságokról, kémkedésről és egyéb rejtélyekről, de van családi indítékú tragédia is a kötetben. Az utolsó, inkább csak elbeszélés terjedelmű darab pedig - a nem sokkal később keletkezett Nyaraló gyilkosok előképe - nyilván annyira tetszett szerzőjének, hogy teljes regényben dolgozta fel az alapötletet. Egytől egyig érdekes történetek, kiváló jellemrajzok. Aki netán úgy gondolná, ilyen rövid írásban nem lehet bűnügyi történetet izgalmasan feldolgozni, téved. Monsieur Poirot rövidebb idő alatt, szerényebb terjedelem esetén is megteszi a magáét. Szerencsés gyűjtemény - látszik, hogy a szerző egy végből szabta, egy nekifutásra írta, és nem utólag ollózták össze a kötetet.

TartalomGyilkosság a csendes házban A hihetetlen betörés Halott ember tükre A rodoszi háromszög

Gyilkosság a csendes házban

ELSŐ FEJEZET

- Garast az ünnepre, uram - vigyorgott behízelgően a szurtos ábrázatú kisfiú. - Szó sem lehet róla! - közölte Japp főfelügyelő. - És ide figyelj, te kölyök... - kezdett rövid kiserkölcsi prédikációba. A rémült kölyök lóhalálában vonult vissza. -A fenébe, egy kiöltözött zsaru! - közölte ifjú barátaival tömören. A csapat kereket oldott, s közben a versikét kántálta: Jegyezd fel, jegyezd fel, Ötödike, november, Lőpor, ármány, hitszegés, Nincs miért helyeselni, Hát ne mondja senki, Hogy ily gaztettet feledni kész. - Trés bien, Japp - mosolyodott el a főfelügyelő társa, egy alacsony, idősebb, tojásfejű úriemberhatalmas, katonás bajusszal. - Szép prédikációvolt. Gratulálok. - A lőporos összeesküvés évfordulója csak arcátlan ürügy a koldulásra, semmi más! - méltatlankodott Japp. - Érdekes, hogy így fennmaradt - töprengettHercule Poirot. - A petárdák még mindig pufog-nak, holott az, akinek az emlékezetére meggyújtják őket, tettével együtt már rég feledésbe merült. - Higgye el, a legtöbb ilyen kölyöknek fogalmasincs, ki volt Guy Fawkes valójában - bólintott aScotland Yard embere. - És nemsokára teljes lesz a zűrzavar a fejükben, semmi kétség. Tulajdonképpen tiszteletbőlvagy gyűlöletből gyújtanak annyi feu d'artífice-tnovember ötödikén? Bűnnek vagy nemes cselekedetnek számít felrobbantani az angol parlamentet? - Nem kétséges, hogy sokan az utóbbira szavaznának - nevette el magát Japp. A két férfi letért a főútvonalról a csöndesebb, szűk utcákba. Együtt vacsoráztak, s most Hercule Poirot lakása felé tartottak. Séta közben néha még mindig megütötte fülüket a petárdák hangja. Időnként aranyló zápor világította be az eget. - Gyilkosságra való éjszaka - tört ki Jappból aszakember. - Egy ilyen éjszakán például senkinem hallana meg egy pisztolylövést. - Mindig különösnek találtam, hogy ezt nemhasználják ki jobban a bűnözők - jegyezte megHercule Poirot. - Tudja, Poirot, néha már szinte örülnék, hamaga elkövetne egy gyilkosságot.- Na de kedves barátom! - Komolyan, szeretném látni, hogyan fog hozzá. - Drága Jappem, ha én gyilkosságot követnékel, magának a legcsekélyebb esélye sem volna rá,hogy lássa... hogyan fogok hozzá! Valószínűlegazt sem tudná meg, hogy egyáltalán gyilkosságtörtént.

Japp vidáman, szeretetteljesen elnevette magát. - Beképzelt kis ördög maga, tudja? -jegyezte meg elnézően.Másnap délelőtt fél tizenkettőkor megszólalt Hercule Poirot telefonja.- 'Álló? 'Álló?- Maga az, Poirot?- Oui, c'est moi. - Itt Japp. Tegnap este hazafelé útba ejtettük aBardsley Gardens közt, emlékszik?- Igen. - És arról beszélgettünk, milyen egyszerű volnalelőni valakit, mikor mindenfelé durrog az a rengeteg rakéta meg petárda?- Hogyne. - Nos, történt egy öngyilkosság abban az utcában, a tizennégyes számú házban. A halott egyfiatal özvegyasszony, bizonyos Mrs. Allen. Épp odaindulok. Nincs kedve velem jönni? - Bocsásson meg, drága barátom, de az öngyilkossági ügyeket olyan fontos személyiségekreszokták bízni, mint ön? - De gyorsan vág az esze! Nem szokták. Azigazat megvallva mintha az orvosunknak az lennea véleménye, hogy nem tiszta ügy. Nos, jön? Valami azt súgja nekem, hogy nem ártana. - Természetesen megyek. Azt mondta, tizennégy?- Igen.Szinte egy időben ért a Bardsley Gardens köz 14.elé Poirot és az autó, melyben Japp ült méghárom férfival. A ház addigra már szemmel láthatólag az érdeklődés középpontjába került. Nagy csoport ve-rődött össze, sofőrök a feleségükkel, kifutófiúk, csavargók, jól öltözött járókelők és megszámlálhatatlan gyerek. Mindannyian tátott szájjal bámulták az épületet. A lépcsőn egyenruhás rendőr állt, s minden tőle telhetőt elkövetett, hogy távol tartsa a kíváncsiskodókat. Tettre kész fiatalemberek kattogtatták a fényképezőgépüket, és amikor Japp kiszállt a kocsiból, odarohantak hozzá. - Egyelőre nincs mit mondanom - hárította előket a főfelügyelő. - Hát megjött - biccentett odaPoirot-nak. - Gyerünk be. Besiettek a házba, az ajtó becsukódott mögöttük, s ők ott álltak egymáshoz préselődve egy létraszerű lépcső aljában. A lépcső tetején megjelent egy férfi. - Ide, uram! - szólt le, amikor felismerte Jappet.Japp és Poirot felment. A férfi odafönt kinyitott baloldalt egy ajtót. Kis hálószobában találták magukat. - Gondolom, uram, az a leghelyesebb, ha röviden elmondom, mi történt.- Úgyvan, Jameson- bólintott Japp. -Halljuk! - A halott bizonyos Mrs. Allen, uram - kezdte atörténetet Jameson körzeti felügyelő. - Egy barátnőjével lakott itt, bizonyos Miss Plenderleithtel.Miss Plenderleith nem tartózkodott a házban. Vidékre utazott, csak ma délelőtt tért vissza, és csodálkozott, hogy senkit sem talál itthon. A bejárónő rendszerint kilencre jön. Miss Plenderleith előszörfeljött a szobájába (vagyis ebbe a szobába), azutánátment a barátnője szobájába ott szemben. Azajtó zárva volt. Hiába rángatta a kilincset, hiábakopogott és kiabált, nem kapott választ. Végülnagyon megijedt, és felhívta a rendőrséget. Tízóra negyvenöt perckor. Azonnal kijöttünk, és fölfe-

szítettük az ajtót. Mrs. Allen a földön hevert, átlőtt fejjel. Kezében egy Webley .25-ös automata pisztolyt találtunk... minden öngyilkosságra utal.- Miss Plenderleith most hol van? - Odalent a nappaliban, uram. Rendkívül higgadt, józan ifjú hölgy. Helyén van az esze. - Mindjárt beszélek vele. De előbb Brettet szeretném látni. Kiment a folyosóra Poirot-val, s belépett a szemközti szobába. - Jó napot, Japp, örülök, hogy megjött - pillantott fel egy magas, idősebb férfi. - Elég furcsa ügy. Japp közelebb lépett hozzá. Hercule Poirot fürkésző tekintettel nézett körül a szobában. Jóval nagyobb helyiség volt, mint a másik. Az egyszerű hálószoba volt, ezt a zárt erkélyes hálószobát viszont úgy rendezték be, mint egy nappalit. A falak ezüstszínűek, a mennyezet smaragdzöld. Az ablakon modern mintás, ezüst-zöld függöny. A smaragdzöld selyemtakaróval borított heverőn sok arany- és ezüstszínű párna. Magas antik diófa szekreter és fiókos szekrény, csillogó krómozású modern székek. Az alacsony üvegasztalon öblös hamutartó, tele cigarettacsikkel. Hercule Poirot beleszimatolt a levegőbe. Aztán odalépett Japp mellé, aki a holttestet nézte. Huszonhét év körüli fiatal nő teste hevert a földön, mintha az egyik krómszékről esett volna le. A haja szőke, az arca finom vonású, szinte festetlen. Csinos, sóvár, talán kissé butácska arc. A fej bal oldalán alvadt vércsomó. A jobb kéz ujjai apró pisztoly köré fonódtak. A nő egyszerű, magas nyakú, sötétzöld ruhát viselt. - Mi a baj, Brett? - nézte Japp az élettelentestet.- A helyzete stimmel - mondta az orvos. - Hafejbe lőtte magát, pontosan így kellett a padlóra csúsznia a székből. Az ajtót belülről bezárták, és az ablakot belülről rögzítették.- Ez stimmel, azt mondja. Akkor mi a baj? - Nézze meg a pisztolyt. Nem nyúltam hozzá,várom az ujjlenyomatosokat. De azért jól látni,mire gondolok. Poirot meg Japp letérdelt, és alaposan szemügyre vették a pisztolyt. - Látom - állt föl Japp. - A kéz hajlása. Úgylátszik, mintha fogná, de valójában nem fogja.Van még valami? - Van bizony. A jobb kezében tartja a pisztolyt.És most nézze meg a sebet. A pisztolyt közvetlenül a bal fül fölött tartották a fejhez... érti, a bal fülfölött! - Aha - bólintott Japp. - Ez a jelek szerinteldönti a kérdést. Nem tarthatta a pisztolyt éssüthette el ebből a helyzetből a jobb kezével. - Szerintem merő képtelenség. Átnyúlhatugyan, de kétlem, hogy el is tudná sütni a fegyvert. - Ez tehát egyértelmű. Valaki más lőtte le, ésmegpróbálta öngyilkosságnak feltüntetni. De mivan a bezárt ajtóval meg ablakkal? - Az ablakot becsukták és bereteszelték - válaszolt a kérdésre Jameson felügyelő -, az ajtónakviszont, bár zárva volt, nem találtuk meg a kulcsát. - Hát igen, ez súlyos baklövés - bólintott Japp.-Akárki volt a tettes, távozóban bezárta az ajtót, ésremélte, hogy senki sem fogja hiányolni a kulcsot.- C'est béte, ca! - dünnyögte Poirot. Ugyan már, Poirot. Még hogy butaság?! Ne mérjen mindenkit a saját ragyogó intellektusához, öregem! Az igazat megvallva az ilyesféle apró részletek könnyen elkerülik az ember figyelmét. Az

ajtó zárva van. Be kell törni. Ott hever egy nőholtan... kezében pisztollyal... semmi kétség, öngyilkosság... mielőtt elkövette, magára zárta az ajtót. Nem kutatnak a kulcs után. Tulajdonképpen nagy szerencse, hogy Miss Plenderleith azonnal a rendőrséghez fordult. Megkérhetett volna egy-két sofőrt az utcából, hogy törjék fel az ajtót... és akkor a kulcsügy szóba sem kerül. - Hát, alighanem így van - bólintott HerculePoirot. - A legtöbben így jártak volna el. Az emberek általában csak a legvégső esetben fordulnak a rendőrséghez, igaz? - Még akkor sem vette le a szemét a holttestről. - Magának szemet szúrt valami? - kérdezteJapp hanyagul, de a tekintete csupa figyelem volt. Hercule Poirot megrázta a fejét. - Csak az óráját néztem - hajolt előre, s ujja hegyével megérintette a kecses, ékkövekkel díszített karórát, amelyet fekete moarépánt rögzített a pisztolyt tartó kéz csuklójához. - Csinos kis jószág. Szép pénzbe kerülhetett -állapította meg Japp. - Gondolja, hogy van ittvalami? - nézett fürkészően Poirot-ra.- Nos... nem lehetetlen. Poirot odasétált a lehajtható lapu szekreterhez, melynek elegáns tárgyait úgy válogatták össze, hogy illeszkedjenek a szoba színeihez. Középen tömör ezüst tintatartó, előtte csinos zöld lakkmappa, tőle balra smaragdzöld üveg tolltartó, azon ezüst tollszár, egy rúd zöld pecsétviasz, egy ceruza és két bélyeg. A mappától jobbra asztali naptár, amely a hét napját, a dátumot és a hónapot mutatta. Volt még egy kis üvegedény söréttel töltve, benne élénkzöld lúdtoll. Poirot kivette és megnézte a tollat, de az még sose látott tintát. Nyilvánvalóan csak dísz volt. írásra a tintafoltos hegyű ezüst tollszárat használták. Poirot a naptárra nézett, - November ötödike, kedd - mondta Japp. -Igen, az volt tegnap. - Bretthez fordult. - Mikor álltbe a halál? - Tegnap este tizenegy harmincháromkor -vágta rá Brett. Mikor meglátta Japp elképedt áb-rázatát, elvigyorodott. - Elnézést, öregem. Csakmegjátszottam a detektívregények menő orvosát!Nem tudtam megállni. Az igazat megvallva, mindössze annyit tudok, hogy tizenegy körül történt...esetleg egy órával, de nem többel előbb vagykésőbb.- Azt hittem, megállt a karórája... vagy ilyesmi.- Megállt, csakhogy negyed ötkor. - Az pedig lehetetlen, hogy negyed ötkor öltékmeg, ugye?- Szóba sem jöhet. Poirot felhajtotta a mappa fedelét, megnézte az itatóst. - Jó ötlet - bólintott Japp. - De nincs szerencsénk. A mappában makulátlan fehér itatóspapír. Poirot megnézte a többi lapot is, de hiába. A papírkosárhoz hajolt. Két-három összetépett levél és szórólap. Épp csak kettétépték őket, könnyű volt összerakni. Pénzkérő levél valami veteránsegélyező társaságtól, meghívó egy november harmadikai koktélpartira, bejelentkezés a szabóhoz. A szórólapok közül az egyik egy szőrmekiárusítást reklámozott, a másik áruházi katalógus volt.- Itt semmi nincs - állapította meg Japp.- Különös... - jegyezte meg Poirot. - Arra gondol, hogy az öngyilkosok rendszerinthagynak búcsúlevelet?- Pontosan. - Ez is azt bizonyítja, hogy nem öngyilkosság

volt - lépett el Japp az asztaltól. - Most behívomaz embereimet, hadd lássanak munkához. Mi pedig menjünk, beszélgessünk el ezzel a Miss Plenderleithtel. Jön, Poirot? Poirot mintha nehezen tudott volna megválni az íróasztaltól és tartozékaitól. Az ajtóból még egyszer visszanézett a lendületes, smaragdzöld lúdtollra.

MÁSODIK FEJEZET

A keskeny lépcső aljából nyílt a tágas nappali, amely eredetileg istálló volt. Az érdes vakolattal bevont falú, réz- és fametszetekkel díszített szobában ketten ültek. A tűz melletti karosszékből fekete hajú huszonhét-huszonnyolc éves nő nyújtotta kezét a lángok felé. - ... és ahogy mondtam, kisasszony - magyarázta neki levegő után kapkodva egy testes, idősebb nő, ölében fonott szatyorral, mikor a két férfi belépett -, annyira megijedtem, kis híján összeestem azon a szent helyen. És ha elgondolom, hogy éppen ma reggel... - Egyelőre elég lesz, Mrs. Pierce - vágott aszavába a másik. - Ezek az urak itt, azt hiszem,rendőrtisztek.- Miss Plenderleith? - lépett hozzá Japp. - Az vagyok - bólintott a lány. - Ez pedig Mrs.Pierce, a bejárónő. - Épp mondom Miss Plenderleithnek - kezdterá megint Mrs. Pierce, akit nem lehetett elhallgattatni -, ha elgondolom, hogy épp ma reggel kellett a nővérem Louisa Maudjára rájönni a rohamnak, aztán más nem volt kéznél, és hát mégiscsakközeli rokon, és gondoltam, Mrs. Allen nem fog haragudni érte, bár én nem szeretek csalódást okozni a naccságáknak... - Hát persze, Mrs. Pierce - vágott közbe ügyesen Japp. - Talán volna szíves kifáradni Jamesonfelügyelővel a konyhába, és rövid tanúvallomásttenni. Alighogy megszabadultak a bőbeszédű Mrs. Pierce-től, aki távozóban már Jamesont tartotta szóval, a főfelügyelő ismét a lányhoz fordult. -Japp főfelügyelő vagyok. Miss Plenderleith, szeretném hallani, mit tud az ügyről. - Természetesen. Hol kezdjem? - kérdezte alány lenyűgöző önuralommal. Szomorúságrólvagy döbbenetről legfeljebb modorának már-mártermészetellenes merevsége árulkodott.- Mikor érkezett haza ma délelőtt? - Azt hiszem, közvetlenül fél tizenegy előtt. Mrs.Pierce, a vén hazug, nem volt itt, én találtammeg...- Gyakran előfordul ilyesmi? - Úgy hetenként kétszer tizenkettőre ér ide...vagy akkor sem - vont vállat Jane Plenderleith. -Kilencre kellene jönnie, de mint mondtam, hetenként kétszer vagy őt „fogja el a rosszullét", vagyvalamelyik rokona betegszik meg. Ezek a bejárónők mind ilyenek... nem lehet rájuk számítani.Akad nála rosszabb is.- Régóta dolgozik önöknél? - Alig több mint egy hónapja. Az előző bejárónőnk lopott.- Kérem, folytassa, Miss Plenderleith. - Kifizettem a taxit, behoztam a bőröndömet,kerestem Mrs. Pierce-et, nem láttam sehol. Fölmentem a szobámba, kicsit rendbe hoztam magam, aztán átmentem Barbarához... Mrs. Allen-

hez, és zárva találtam az ajtót. Ráztam a kilincset és kopogtam, de nem válaszolt. Akkor lejöttem, és telefonáltam a rendőrségre. - Pardon! - vetette közbe Poirot gyorsan. -Eszébe sem jutott, hogy megpróbálja betörni azajtót... mondjuk az utcában lakó sofőrök segítségével? - Nem, azt hiszem, eszembe sem jutott. -A lány hűvös, szürkészöld szeme gyors pillantással mérte fel Poirot-t. - Gondoltam, ha valami bajvan, a rendőrséghez kell fordulni. - Tehát úgy vélte... pardon, mademoiselle...hogy van valami baj.- Természetesen. - Mert nem kapott választ, amikor kopogott?Hiszen a barátnője bevehetett valami altatót vagyilyesmit...- Sose szedett altatót -válaszolta élesen a lány. - Vagy például elmehetett, és távozáskor bezárhatta az ajtót. - Miért zárta volna be? Különben is, hagyottvolna nekem pár sort.- És nem hagyott? Egészen biztos benne? - Persze hogy biztos vagyok. Azt azonnal megláttam volna. - A hangja egyre élesebb lett. - Nem próbált meg benézni a kulcslyukon,Miss Plenderleith? - kérdezte Japp. - Nem - gondolkozott el Jane Plenderleith. -Eszembe sem jutott. De úgyse láttam volna semmit, nem igaz? Hisz benne volt a kulcs - nézett Jappre kérdően, ártatlan, tágra nyílt szemmel.Poirot hirtelen elmosolyodott a bajusza alatt. - Ön természetesen igen helyesen cselekedett,Miss Plenderleith - mondta Japp. - Gondolom,nem volt oka feltételezni, hogy a barátnője öngyilkosságra készül.- Ugyan, dehogy. - Nem látszott nyugtalannak... esetleg lehangoltnak? Csönd támadt... érzékelhető csönd. - Nem - válaszolta végül a lány.- Ön tudott róla, hogy pisztolya van? - Igen - bólintott Jane Plenderleith. - Indiábanmindig a keze ügyében volt. Egy fiókban tartottaa szobájában.- Aha. Volt fegyverviselési engedélye? - Azt hiszem, volt. De nem vagyok biztos benne. - Most pedig, Miss Plenderleith, legyen szíveselmondani Mrs. Allenről mindent, amit csak tud.Mióta ismeri, hol élnek a rokonai... szóval mindent. Jane Plenderleith bólintott. - Körülbelül öt éve ismerem Barbarát. Egyik külföldi utamon találkoztam vele... hogy pontos legyek, Egyiptomban. Hazafelé tartott Indiából. Én egy ideig Athénban voltam a brit iskolában, és hazautazásom előtt pár hetet Egyiptomban töltöttem. Együtt voltunk egy nílusi hajókiránduláson. Összebarátkoztunk, megkedveltük egymást. Én akkoriban éppen kerestem valakit, akivel együtt bérelhetnék lakást vagy egy kis házat. Barbarának nem volt a világon senkije. Gondoltuk, jól kijövünk majd egymással.- És jól kijöttek? - kérdezte Poirot. - Nagyon. Mindegyikünknek megvolt a barátiköre. Barbara többet járt társaságba, az én barátaim inkább művészfélék. Talán jobb is volt így.Poirot bólintott. - Mit tud Mrs. Allen családjáról - folytatta Japp -,

és a korábbi életéről, mielőtt önök találkoztak volna?- Tulajdonképpen nem sokat - vont vállatJane Plenderleith. - A lányneve, azt hiszem, Armitage volt.- A férje? - Az a gyanúm, nem nagyon dicsekedhetett vele.Azt hiszem, ivott, úgy vélem, meghalt egy-két évvelazután, hogy összeházasodtak. Egy kislányuk született, aki hároméves korában meghalt. Barbara nemsokat beszélt a férjéről. Tizenhét éves lehetett, mikorhozzáment Indiában. Aztán Borneóra kerültek, vagyvalami más isten háta mögötti helyre, ahová a naplo-pókat küldik... de szemmel láthatólag nem szeretetterről beszélni, úgyhogy sose hoztam szóba. - Tudomása szerint voltak Mrs. Allennek anyagi problémái?- Nem. Biztos, hogy nem voltak.- Semmiféle adósság... vagy ilyesmi? - ugyan, dehogy! Biztos, hogy nem ilyen természetű bajban volt. -Még valamit meg kell kérdeznem... remélem, nem veszi rossz néven, Miss Plenderleith. Volt Mrs. Allennek egészen közeli barátja vagy barátai? - Nos, jegyben járt valakivel, ha ez válasz az önkérdésére - közölte Jane Plenderleith hűvösen.- Hogy hívják az illetőt? - Charles Laverton-West. Valami hampshire-ihelység parlamenti képviselője.- Mrs. Allen régóta ismerte?- Valamivel több, mint egy éve.- És mikor jegyezték el egymást?- Két... nem... majdnem három hónapja. - Az ön tudomása szerint nem vesztek összevalamin? - Nem - rázta a fejét Miss Plenderleith. - Csodálkoztam volna, ha ilyesmi előfordul. Barbaranem volt veszekedős fajta.- Mikor látta utoljára Mrs. Allent?- Pénteken, mielőtt elutaztam hétvégére.- Mrs. Allen a városban maradt? - Igen. Ha jól tudom, vasárnap el akartak menni valahová a vőlegényével.- Ön hol töltötte a hétvégét?- Essexben, a laidellsi Laidells Hallban.- Ki volt a vendéglátója?- Mr. és Mrs. Bentinck.- Csak ma reggel vált el tőlük?- Igen.- Nyilván nagyon korán elindult. - Mr. Bentinck fölhozott kocsival. Mindig koránindul, mert tízre a Cityben kell lennie. - Értem - bólintott Japp, mint aki előtt mindenvilágos. Miss Plenderleith válaszai határozottak ésmeggyőzőek voltak. - Önnek mi a véleménye Mr. Laverton-West-ről? - kérdezte most Poirot.- Fontos ez? - vont vállat a lány.- Talán nem, de azért szeretném hallani.

- Nem nagyon gondolkodtam felőle. Fiatal... legfeljebb harmincegy-harminckét éves... ambiciózus... jó szónok... sokra akarja vinni.- Ez mind mellette szól. És mi szól ellene? - Nos... - Miss Plenderleith egy-két percig gondolkodott. - Véleményem szerint elég mindennapi ember... nincsenek eredeti gondolatai... és kissé nagyképű. - Ezek nem valami súlyos hibák, mademoi-selle - mosolygott Poirot. - Ön szerint nem? - kérdezte kissé gúnyosan alány. - Az ön szemében talán igen. - Poirot figyelte alányt, és észrevette, hogy zavarba jön. Kihasználtaaz előnyét. - Mrs. Allen azonban... bizonyára észresem vette őket. - Tökéletesen igaza van. Barbara csodálatosnak találta a vőlegényét... éppolyan sokra tartotta, mint ő saját magát. - Ön nagyon szerette a barátnőjét, ugye? -kérdezte Poirot szelíden. Látta, hogy a lány keze ökölbe szorul a térdén, s az állkapcsa megfeszül. - Igen - felelte mégis érzelem nélkül, tárgyilagosan. - Még valamit, Miss Plenderleith - szólalt megJapp. - Önök ketten nem vesztek össze? Nemvolt valami nézeteltérés önök közt?- A világon semmi.- Az eljegyzés miatt sem? - ugyan, dehogy. Örültem, hogy Barbarát,olyan boldognak látom.Pillanatnyi csönd támadt. - Az ön tudomása szerint voltak Mrs. Allennekellenségei? - kérdezte aztán Japp. Ezúttal érzékelhető volt a csönd, mielőtt Jane Plenderleith válaszolt volna. - Nem egészen világos előttem, mit ért ön ellenségen - mondta végül kissé megváltozott hangon. - Például van valaki, aki hasznot húzhat a halálából? - ugyan, dehogy, ez nevetséges ötlet. Különben sem volt valami nagy jövedelme.- És azt ki örökli? Jane Plenderleith mintha kissé meglepődött volna. - Tudja, fogalmam sincs. Nem csodálkoznék, ha én örökölném. Mármint ha egyáltalán készített végrendeletet. - Másfajta ellensége sem volt? - tért gyorsanmás témára Japp. - Senki, aki valamilyen okbólgyűlölte? - Nem hiszem, hogy bárki is gyűlölte volna.Olyan szelíd volt, igyekezett mindenkinek a Kedvében járni. Igazán kedves, szeretetre méltó teremtés volt. - A kemény, tárgyilagos hang most először csuklott el kissé. Poirot nyájasan bólintott. - Tehát összegezve - mondta Japp -, Mrs.Allen az utóbbi időben jókedvű volt, nem küszködött anyagi problémákkal, jegyben járt valakivel, és ez boldoggá tette. A világon semmi oka nem volt az öngyilkosságra. Ez a helyzet, ugye? Pillanatnyi csönd támadt. - Igen - mondta végül Jane. - Bocsásson meg, beszélnem kell Jamesonfelügyelővel - állt föl Japp. Kiment. Hercule Poirot kettesben maradt Jane Plenderleithtel.

HARMADIK FEJEZET

Pár percig mindketten hallgattak. Jane Plenderleith gyors, fürkésző pillantást vetett a kis emberre, de aztán csak nézett maga elé szótlanul. Ám nem feledkezett meg Poirot jelenlétéről; nagyon ideges volt. Bár mozdulatlanul ült, megfeszült minden izma. Mikor Poirot végre megtörte a csendet, a lány mintha már a hangjától is megkönnyebbült volna. - Mikor gyújtotta meg a tüzet, mademoiselle ?- kérdezte Poirot barátságos, semmitmondó hangon. - A tüzet? - kérdezte a lány révetegen, szórakozottan. - Ja, ma délelőtt, amint megérkeztem.- Mielőtt fölment az emeletre, vagy utána?- Előtte. - Értem. Hát persze... És már megrakták...vagy önnek kellett megraknia? - Már megrakták. Csak meg kellett gyújtanom.- Kis türelmetlenség volt a hangjában. Szemmelláthatólag arra gyanakodott, hogy Poirot csaktársalog vele. Talán így is volt. - De a barátnőjénél... - folytatta a kis embercsöndes, csevegő hangon - láttam, az ő szobájában csak gázkályha van. - Ez az egyetlen szénnel fűthető kandallónk -válaszolta Jane Plenderléith gépiesen -, a többimind gázkandalló.- És gázzal főznek is?- Azt hiszem, ma már mindenki azzal főz.- Ez igaz. Sokkal kevésbé munkaigényes. A rövid beszélgetés elhalt. Jane Plenderléith cipője türelmetlenül dobolt a padlón. - Ezt az embert - szólalt meg aztán hirtelen -,ezt a Japp főfelügyelőt... ügyesnek tartják? - Nagyon alapos. Igen, nagyra becsülik. Keményen és lelkiismeretesen dolgozik, szinte semmisem kerüli el a figyelmét.- Nem is tudom... - mormolta a lány.Poirot figyelte. Szeme zölden világított a tűzfényében. - Nagyon megrendítette önt a barátnője halála? - kérdezte csöndesen. - Borzasztóan - mondta a lány nyers őszinteséggel.- Egyáltalán nem számított rá, ugye?- Persze hogy nem. - Meglehet, először az volt az érzése, hogy ezlehetetlen... ez nem történhetett meg? Csöndes, együttérző hangja mintha megtörtevolna Jane Plenderléith ellenállását. - Pontosanerről van szó - válaszolta indulatosan, őszintén,merevség nélkül. - Még ha Barbara végzett volnamagával, akkor sem tudom elképzelni, hogy ígyölje meg magát.- De hát volt pisztolya! - Igen, de az csak úgy... megmaradt! - legyintett Jane Plenderleith türelmetlenül. - Valamikor isten háta mögötti helyeken élt. Hozzászokott, azért tartotta meg... más oka nem volt rá. Ezbiztos.- Miért olyan biztos benne?- Emlékszem, miket mondott.- Miket? - biztatta Poirot szelíden, nyájasan. - Nos, egyszer például az öngyilkosságról beszélgettünk. Az lenne a legegyszerűbb, mondta, ha az ember kinyitná a gázt, eltömne minden rést, aztán csak lefeküdne. Szerintem ez képtelenség,

mondtam... hogy az ember csak feküdjön ésvárjon. Akkor már inkább golyót röpítenék magamba. Erre sose lenne képes, válaszolta. Annyira félne, hogy nem sikerül, és különben is, az a nagy dörrenés! - Értem - mondta Poirot. - Igaza van, nagyonkülönös... Mert, mint az imént említette, volt aszobájában gázkályha. - Úgy van... - nézett rá Jane Plenderleith kissémeghökkenve. - Nem is értem... egyáltalán nemértem, miért nem azt választotta. - Valóban nagyon... különösnek látszik - csóválta a fejét Poirot -, valahogy természetellenesnek. - Az egész ügy természetellenes. Még mostsem tudom elhinni, hogy végzett magával. Csaköngyilkosság lehetett, ugye?- Hát, van még egy lehetőség.- Micsoda? - Lehetett gyilkosság is - nézett Poirot a lányszemébe. - Jaj, nem! - hőkölt hátra Jane Plenderleith. -Az isten szerelmére! Micsoda szörnyű gondolat!- Talán szörnyű, de úgy találja, lehetetlen? - Hiszen az ajtót belülről zárták be. És az ablakot is. - Az ajtót bezárták... ez igaz. De azt nem lehettudni, hogy belülről vagy kívülről. Tudja, a kulcsnincs meg. - De hát... ha nincs meg... - pár percig hallgatott. - Akkor csak kívülről zárhatták be. Különbenott volna valahol a szobában. - Lehet, hogy ott van. Ne felejtse el, a szobátmég nem kutatták át kellő alapossággal. Vagykidobhatták a kulcsot az ablakon, és valaki fölvehette. - Gyilkosság! - fontolgatta a lehetőséget JanePlenderleith, s okos, szomorú arcára kiült az izgalom. - Azt hiszem, igaza van. - Ha viszont gyilkosság volt, lennie kellett valami indítéknak. Ön tud valami indítékról, mademoiselle ? A lány elgondolkozva rázta a fejét. De hiába tagadott, Poirot-nak megint az volt az érzése, hogy Jane Plenderleith valamit elhallgat.Nyílt az ajtó, és belépett Japp. - Felvetettem Miss Plenderleith előtt a lehetőséget - állt fel Poirot -, hogy a barátnője halála nem volt öngyilkosság. Japp egy pillanatig bosszúsnak látszott. Megrovó pillantást vetett Poirot-ra. - Kissé korai még egyértelműen állást foglalni. Tudja, minden eshetőséggel számolnunk kell. Egyelőre mindössze erről van szó. - Értem - mondta Jane Plenderleith csöndesen. - Mondja csak, Miss Plenderleith - lépett közelebb Japp -, ezt látta már? - nyújtott a lány elé atenyerén egy apró, ovális, sötétkék zománctárgyat. - Soha életemben - rázta a fejét Jane Plenderleith.- Nem az öné vagy Mrs. Allené?- Nők nemigen hordanak ilyesmit.- Tehát felismeri. - Eléggé nyilvánvaló, nem? Ez egy mandzsettagomb darabja.

NEGYEDIK FEJEZET

- Ez az ifjú hölgy magabiztosabb már nem is lehetne - méltatlankodott Japp. A két férfi ismét Mrs. Allen hálószobájában volt. A holttestet lefényképezték és elvitték, az ujjlenyomatos is végzett, s már el is ment. - Nagy hiba volna ostobának nézni - helyeseltPoirot. - Egyáltalán nem ostoba. Épp ellenkezőleg : rendkívül értelmes és határozott ifjú hölgy. - Maga szerint ő tette? - kérdezte Japp pillanatnyi reménykedéssel. - Tudja, nem lehetetlen. Alaposan ellenőriznünk kell az alibijét.Mondjuk összevesztek ezen a fiatalemberen...a kezdő képviselőn. Gyanús, hogy ilyen gúnyosmegvetéssel beszél róla! Mintha ő is szerelmeslett volna belé, csak nem kellett volna a férfinak. Az a fajta nő, aki hidegvérrel eltenne láb alól bárkit, ha úgy látja jónak. Igen, alaposanellenőriznünk kell az alibijét. Nagyon is kapórajött neki ez a vidéki út, és végeredményben Essex nincs olyan messze. Van vonat bőven.Vagy mondjuk egy gyors autó. Érdemes lennemegtudakolni, tegnap este nem ment-e koránlefeküdni, mert mondjuk fájt a feje.- Igaza van - helyeselt Poirot. - Mindenesetre valamit elhallgat előlünk. Maganem vette észre? Ez az ifjú hölgy tud valamit. - Kétségtelenül - bólintott Poirot elgondolkozva. - Ez a baj az ilyen ügyekkel - panaszolta Japp.- Az emberek nem hajlandók beszélni... néha alegtiszteletreméltóbb okokból.- Amiért nem hibáztathatja őket, barátom. - A mi dolgunkat viszont nagyon megnehezíti -zsörtölődött Japp. - Legalább bizonyíthatja a találékonyságát -vigasztalta Poirot. - Egyébként mi van az ujjlenyomatokkal? - Gyilkosság volt, semmi kétség. A pisztolyonegyáltalán nincs ujjlenyomat. Gondosan letörölték, mielőtt az áldozat kezébe tették volna. Még havalami elképesztő akrobatamutatvánnyal át tudnyúlni a feje másik oldalára, akkor is meg kellettvolna fognia a fegyvert, hogy elsüsse, és holtaután nem törölhette le. - Semmi kétség, minden külső beavatkozásrautal. - Az ujjlenyomatokkal egyébként sem mentünk sokra. A kilincsen semmi. Az ablakon semmi. Sokatmondó, nem? Mrs. Allen ujjlenyomataimindenütt.- Jameson megtudott valamit? - A bejárónőtől? Nem. Az asszony sokat fecsegett, de tulajdonképpen keveset tudott. Megerősítette azt a tényt, hogy Allen és Plenderleith jól kijött egymással. Elküldtem Jamesont, hogy kérdezősködjön az utcában. Beszélnünk kell majd Mr. Laverton-Westtel is. Hogy megtudjuk, hol volt és mit csinált tegnap este. Közben pedig átnézzük Mrs.Allen iratait.Hozzá is látott késlekedés nélkül. Néha dörmö-gött valamit, és odatolt egy-egy iratot Poirot elé. A kutatás nem tartott sokáig. Az íróasztalban kevés papír volt, az is gondosan elrendezve és osztályozva. - Nem sok, igaz? - dőlt hátra végül Japp mélysóhajjal.- Nem bizony.

- Nagy része egyértelmű... nyugtázott számlák, néhány kifizetetlen számla... semmi különös.Meghívók társas összejövetelekre. Pár soros levelek a barátaitól. Ezek... - tette a kezét hét vagynyolc levélre - meg a csekk-könyv és a bankbetétkönyv. Magának feltűnt valami?- Igen, az, hogy hiteltúllépése volt.- És még? - Vizsgáztat? - mosolyodott el Poirot. - Hátigen, észrevettem, amire gondol. Három hónappal ezelőtt felvett kétszáz fontot személyes célra...és tegnap is kivett kétszáz fontot... - A csekkfüzet ellenőrző szelvényén viszontsemmi sincs. Személyes célra csupán kisebb ösz-szegek... legfeljebb tizenöt font. Márpedig én aztmondom magának... hogy itt a házban nincsennyi pénz. Mindössze négy font tíz shilling egytáskában, meg egy másik táskában pár shilling.Szerintem ez magáért beszél. - Azt jelenti, hogy a pénzt Mrs. Allen tegnapkifizette valakinek.- Úgy bizony. De vajon kinek?Nyílt az ajtó, és belépett Jameson felügyelő.- Nos, Jameson, megtudott valamit? - Igen, uram, megtudtam egyet-mást. Előszöris, a lövést senki sem hallotta. Két-három nő aztmondja, hogy igen, mert bebeszélte magának...de egyébként semmi. Abban a nagy petárdadurrogásban nem is hallhatták. - Hát, nem nagyon - dörmögte Japp. - Folytassa. - Mrs. Allen tegnap késő délután és este itthonvolt. Öt óra körül jött haza. Hat körül megintkiment a házból, de csak a sarki postaládáig. Féltíz körül megállt itt egy autó... Swallow típusúluxuskocsi. Egy férfi szállt ki belőle, a személyleírás szerint negyvenöt körüli, jól öltözött, katonásmegjelenésű, keskeny bajuszos úriember sötétkékfelöltőben, keménykalapban. James Hogg sofőr atizennyolcas számú házból azt mondja, régebben islátta már látogatóba jönni Mrs. Allenhez. - Negyvenöt körüli - mondta Japp. - Ez alighalehetett Laverton-West. - Akárki volt, nem egészen egy órát töltött itt.Tíz óra húsz körül távozott. Az ajtóban megállt, ésmondott még néhány szót Mrs. Allennek. Egykisfiú, Frederick Hogg itt lődörgött a közelben, éshallotta.- Mit mondott? - „Nos, gondolja meg a dolgot, és értesítsen."Erre Mrs. Allen válaszolt valamit, a férfi meg aztfelelte: „Rendben van. Viszontlátásra." Aztán beszállt a kocsijába és elhajtott. - Ez tíz óra húszkor történt - jegyezte megelgondolkodva Poirot. Japp megdörzsölte az orrát. - Vagyis tíz óra húszkor Mrs. Allen még élt - mondta. - Mi van még? - Tudomásom szerint más nincs, uram. Féltizenegykor ért haza a sofőr, aki a huszonkettőbenlakik, és már megígérte a gyerekeinek, hogy rendez nekik egy kis tűzijátékot. Alig várták, a környéktöbbi gyerekével együtt. Ő fellőtte a petárdákat, és

az egész szomszédság azt nézte, utána mind lefeküdtek. - Senki mást nem láttak bemenni a tizennégybe? -Senkit... ami persze nem jelenti azt, hogy nem is járt ott senki. Úgysem vették volna észre. - Aha - bólintott Japp. - Persze. Nos, elő kellkerítenünk azt a „katonás megjelenésű, keskenybajuszos úriembert". Nyilvánvaló, hogy Mrs. Allentő látta utoljára élve. Kíváncsi vagyok, ki lehet? - Miss Plenderleith talán megmondhatja - jegyezte meg Poirot. - Talán igen - közölte Japp komoran. - De azis lehet, hogy nem. Nincs kétségem afelől, hogysok mindent mondhatna, ha akarna. És maga,öregem? Egy darabig négyszemközt volt a lánnyal. Nem vette elő azt a gyóntatópapos modorát, amely néha csodákra képes? - Sajnos, csak gázkályhákról beszélgettünk -tárta szét a karját Poirot. - Gázkályhák... gázkályhák - méltatlankodottJapp. - Mi ütött magába, öregem? Mióta betette ide a lábát, mással sem törődik, csak lúdtollakkal meg papírkosarakkal. Ne féljen, észrevettem, hogy csöndben átnézte a lentit is. Talált valamit? - Egy virághagyma-katalógust meg egy régiképes újságot - sóhajtott föl Poirot. - Miért, mit várt? Ha valaki meg akar szabadulni egy terhelő bizonyítéktól, irattól vagy akármitől,amit maga keres, aligha fogja egyszerűen a papírkosárba dobni. - Tökéletesen igaza van. Csak valami lényegtelen semmiséget dobnak el így - mondta Poirotszerényen. Japp mégis gyanakodva nézett rá. - Nos -jelentette ki -, én tudom, most mit fogok tenni. És maga? - Eh bien - mondta Poirot. - Befejezem akutatást a lényegtelen semmiség után. A szemétláda még hátravan. - És fürgén kiszökdécselt a szobából. - Ennek elment az esze - nézett utána viszolyogva Japp. - Tökéletesen elment az esze. Jameson felügyelő tiszteletteljesen hallgatott. Az arcára rá volt írva, hogy hamisítatlan angol fölénnyel erre gondol: - Külföldiek! - De hangosan ezt mondta: - Tehát ez Mr. Hercule Poirot! Már hallottam róla. - Régi barátom - magyarázta Japp. - Egyébként korántsem olyan ütődött, amilyennek látszik.De most mintha valami baj volna vele. - Kissé szenilis, ahogy mondani szokták, uram- jegyezte meg Jameson. - Hiába, a korral jár. - Azért szeretném tudni, miben sántikál -mondta Japp. Odament az íróasztalhoz, és nyugtalanul meredt a smaragdzöld lúdtollra.

ÖTÖDIK FEJEZET

Japp épp a harmadik sofőrfeleséggel beszélgetett, amikor Poirot halk macskalépteivel ott termett mellette. - Te jó ég, alaposan rám ijesztett - mondtaJapp. - Talált valamit?- Azt nem, amit kerestem. - Szóval látta már máskor is azt az úriembert?- fordult Japp ismét Mrs. James Hogghoz. - De mennyire, uram. A férjem is látta. Egybőlmegismertük. - Nézze, Mrs. Hogg, látom, maga okos asszony.Biztosra veszem, hogy majdnem mindenkit ismer

a környéken. És kiváló ítélőképessége van... remek ítélőképessége, látom én... - ismételte meg a főfelügyelő arcpirulás nélkül harmadszor is. Mrs. Hogg kissé kihúzta magát, és mérhetetlenül bölcs ábrázatot öltött. - Beszéljen nekem erről a két fiatal hölgyről: Mrs. Allenről és Miss Plenderleith-ről. Milyenek voltak? Szerettek szórakozni? Mulatságokba jártak, ilyesmi? - Jaj, dehogy, uram, ők aztán nem. Persze eljártak szórakozni, különösen Mrs. Allen, de finomhölgyek voltak, érti ugye, hogy gondolom? Nemolyanok, mint egyik-másik perszóna az utca túlsóvégén. Esküdni mernék rá, hogy amit Mrs. Ste-vens művel, bár igazság szerint azt se hiszem,hogy valaha férjnél volt... nem szívesen beszélnékróla, hogy az mit művel... én aztán... - Hát persze - vetett véget a szóáradatnakügyesen Japp. - Igen fontos, amit mond. Szóvalvéleménye szerint Mrs. Allent és Miss Plenderleithtmindenki kedvelte? - De mennyire, uram, olyan finom hölgyekmind a ketten... különösen Mrs. Allen. Mindig voltegy kedves szava a gyerekekhez. Azt hiszem, őmaga elveszítette a kislányát, szegényke. Hát bizony, én magam hármat temettem el. És azt mondom... - Értem, igazán nagyon sajnálatos. És MissPlenderleith? - Hát, finom hölgy ő is, igaz, nem olyan barátságos, érti ugye, hogy gondolom? Épp csak odabiccent az embernek, sose áll meg egy szóra. De azért nem mondhatok rá egy rossz szót se, nem én.- Mrs. Allen meg ő jól kijöttek egymással? - Nagyon. Sose veszekedtek, ők aztán nem.Nagyon szépen megvoltak... Mrs. Pierce is megmondhatja. - Igen, már beszéltünk vele. Mondja, ismerilátásból Mrs. Allen vőlegényét? - Az úriembert, akihez hozzá akart menni? Hátpersze. Elég gyakran járt itt. Azt mondják, képviselő.- Nem ő volt itt tegnap este? - Dehogy, uram, szó sincs róla - húzta ki magát Mrs. Hogg. Méltóságteljes hangjában leplezettizgalom bujkált. - És ha engem kérdez, uram, szósincs arról, amire ön gondol. Mrs. Allen nem olyanhölgy volt, ő aztán nem. Igaz, csak maguk voltaka házban, de én nem hiszek el semmi effélét.Hoggnak is megmondtam, épp ma reggel: „Eredjmár, Hogg", mondtam neki, „Mrs. Allen úrihölgyvolt... igazi úrihölgy, úgyhogy te csak ne céloz-gass semmire!" Mert tudom én jól, mi jár a férfiakeszében, már ne is haragudjon. Közönséges agondolkodásuk. Japp figyelmen kívül hagyta a sértést. - Tehát maga látta őt megérkezni is, elmenni is... így van, ugye?- így bizony, uram. - Semmi mást nem hallott? Például szóváltást? - Nem én, uram, nem is hallhattam. Persze nehiggye, hogy errefelé sose hallani effélét... nagyon is hallani, mindenki tudja... az egész környék beszéli, hogy szokott nekiesni Mrs. Stevens, az utca túlsó végén, annak a szerencsétlen, maflaszobalányának... mondtuk is neki mind egytől

egyig, bolond, hogy eltűri, de hát igen szép bértkap... átkozott természete van annak az asszonynak, de megfizeti a személyzetet... heti harmincshillinget ad... - A tizennégyből viszont nem hallott semmiilyesmit, ugye? - vágott közbe Japp. - De nem ám, uram. Amúgy sem hallhattamvolna, pufogtak a petárdák mindenfelé, az énEddie-mnek meg hajszál híján leégett a szemöldöke. - Az a férfi tíz óra húszkor távozott... így van,ugye? - Lehet, uram. Meg nem tudnám mondani. DeHogg azt mondja, márpedig szavahihető, komolyember.- Maga látta őt elmenni. Hallotta, mit mond? - Nem, uram. Ahhoz messze voltam. Csak azablakból láttam, ahogy Mrs. Allennel beszélget azajtóban.- A hölgyet is látta? - Igen, uram, ott állt mindjárt az ajtónál. - Tudja, mi volt rajta? - Nem tudnám megmondani, uram. Igazságszerint nem figyeltem. - Azt sem tudja, nappali ruhában volt vagyestélyiben? - szólt közbe Poirot.- Mi tagadás, uram, nem. Poirot elgondolkozva pillantott fel az ablakra, aztán át a 14-es számú házra az utca túloldalán. Elmosolyodott, és a pillantása futólag találkozott a Jappével.- És az úriember? - Sötétkék felöltőt viselt és keménykalapot. Nagyon jól öltözött, elegáns úriember volt. Japp föltett még néhány kérdést, aztán áttért a következő tanúra, a pajkos képű, ragyogó szemű Frederick Hogg úrfira, aki csak úgy dagadozott a büszkeségtől. - Igen, uram, hallottam, amit beszéltek. „Gondolja meg a dolgot, és értesítsen", ezt mondta azúriember. Olyan barátságosan. Erre Mrs. Allenmondott valamit, az úriember meg azt válaszolta:„Rendben van. Viszontlátásra", és beszállt az autójába... én kinyitottam neki a kocsi ajtaját, de semmit se kaptam - közölte Hogg úrfí bánatosan. - Aztán elhajtott. - Azt nem hallottad, hogy Mrs. Allen mitmond?- Nem, uram, azt nem. - Meg tudod mondani, milyen ruha volt rajta?Például milyen színű? - Nem tudom, uram. Őt nem is láttam. Alighanem eltakarta az ajtó. - Hát persze - mondta Japp. - Nos, ide figyelj,fiam. Gondold meg jól, mit válaszolsz a következőkérdésemre. Ha nem tudod, nem emlékszel,mondd meg! Érted?- Igen, uram - nézett rá Hogg úrfi lelkesen. - Melyikük csukta be az ajtót, Mrs. Allen vagy azúriember?- A bejárati ajtót?- Hát persze, mi mást? A gyerek elgondolkozott. Hunyorgott az erőfeszítéstől, annyira törte a fejét. - Gondolom, talán a hölgy... Nem, mégse. Az úriember. Becsapta az ajtót, aztán gyorsan a kocsiba ugrott. Mint aki

nagyon siet. - Rendben van. Nos, fiatalember, úgy látom,igen értelmes kölyök vagy. Itt egy hatpennys, fogjad. Amint elbocsátotta Hogg úrfit, Japp a barátjához fordult. Egyszerre bólintottak mind a ketten.- Hát, esetleg! - mondta Japp. - Vannak bizonyos lehetőségek - helyeselt Poi-rot. A szeme zölden villogott. Akár a macskáé.

HATODIK FEJEZET

- Nézze, Miss Plenderleith, nem gondolja, hogy jobb lenne, ha itt és most azonnal elmondana mindent? A vége úgyis az lesz - tért Japp a tárgyra kertelés nélkül, amint ismét beléptek a 14-es számú ház nappalijába. - Fogalmam sincs, miről beszél - vonta fel aszemöldökét Jane Plenderleith. A kandallónál állt,lábát óvatosan melengette a tűznél.- Igazán, Miss Plenderleith? - Válaszoltam minden kérdésükre - vont vállata lány. - Nem tudom, mi egyebet tehetnék. - Úgy vélem, még nagyon sokat tehetne... haakarna. - Ez azonban csak vélekedés, főfelügyelő úr,igaz?Japp elvörösödött a dühtől. - Azt hiszem - szólt közbe Poirot -, hogy made-moiselle jobban méltányolná a kérését, ha elmondaná neki, hol tart az ügy jelenleg. - Mi sem egyszerűbb. Tehát a tények a következők, Miss Plenderleith. Az ön barátnőjét átlőtt fejjel találtuk, kezében pisztollyal, a szobájában, melynek ajtaja és ablaka zárva volt. Egyértelműöngyilkosságnak látszott. Csakhogy nem öngyilkosság volt Ennek bizonyításához az orvosszakértői vélemény magában is elég. - Tessék? - hajolt előre a lány. Fürkészőennézett a felügyelőre. Gúnyos fölénye egy pillanatalatt szertefoszlott. - A pisztoly a kezében volt... de az ujjai nemkulcsolódtak rá. Ráadásul a pisztolyon egyetlenujjlenyomatot sem találtunk. És olyan szögbőlérte a lövés, hogy a sebet nem okozhatta önkezé-vel. Ezenkívül nem hagyott búcsúlevelet... amiöngyilkosság esetén elég szokatlan. Valamint az ajtó ugyan zárva volt, de a kulcs nem került elő. - Hát erről van szó! - fordult meg lassan JanePlenderleith. Leült egy székre velük szemben. -Első perctől fogva úgy éreztem, lehetetlen, hogyő végzett magával! És igazam volt! Nem lett öngyilkos. Valaki más ölte meg. - Pár pillanatiggondolataiba merült. - Kérdezzenek tőlem, amitakarnak - emelte föl aztán elszántan a fejét. -Segítek, amiben csak tudok. - Tegnap este Mrs. Allennek látogatója volt -kezdte Japp. - Akik látták, azt mondják, negyvenöt év körüli, katonás viselkedésű, keskeny bajszú,elegáns férfi volt, Swallow típusú luxuskocsivaljött. Tudja, ki lehet? - Természetesen nem vagyok biztos benne, dea leírás Eustace őrnagyra illik.

- Ki az a Eustace őrnagy? Mondjon el mindent,amit tud róla. - Barbara külföldön ismerkedett meg vele...Indiában. Körülbelül egy évvel ezelőtt bukkant fel,s azóta időnként eljött.- Mrs. Allen barátja volt? - Annak mutatta magát - mondta Jane szárazon.- Mrs. Allen hogyan fogadta? - Nem hiszem, hogy kedvelte... az igazat megvallva biztos vagyok benne, hogy nem.- De azért udvariasan bánt vele?- Igen. - Nem látszott úgy soha... gondolja meg jól aválaszt, Miss Plenderleith... mintha félne tőle? Jane Plenderleith egy-két percig gondolkodott. - De igen - mondta aztán. - Azt hiszem, félt tőle. Mindig ideges volt a közelében.- Mr. Laverton-Westtel találkozott az az ember? - Azt hiszem, mindössze egy alkalommal. A jelek szerint nem nagyon kedvelték egymást. VagyisEustace őrnagy olyan barátságosan viselkedettCharlesszal, ahogy csak tudott, de nem sokrament vele. Charles igen jó érzékkel szimatoljameg, ha egy ember nem... az igazi. - És Eustace őrnagy, az ön szavaival élve, nemvolt az igazi? - érdeklődött Poirot. - Nem - mondta a lány szárazon. - Kissé fara-gatlanul viselkedett. Látni lehetett, hogy nem voltgyerekszobája. - Nagyon meglepné önt, Miss Plenderleith,ha azt mondanám: ez az ember zsarolta Mrs.Allent? - Japp előrehajolva figyelte a hatást. Elégedetten látta, hogy a lány összerezzen, arca kipirul. - Hát erről van szó! - csapott Jane a székekarfájára. - Milyen ostoba voltam, hogy nem jöttem rá magamtól! Hát persze! - Ön lehetségesnek tartja, mademoiselle ? -érdeklődött Poirot. - Bolond voltam, hogy nem jutott eszembehamarabb! Az utóbbi fél évben Barbara többszörkért kölcsön tőlem kisebb összegeket. És nemegyszer láttam, hogy ül a csekkfüzete fölött ésvalamin töpreng. Tudtam, hogy sose költ többet,mint amennyit megengedhet magának, úgyhogynem nagyon törődtem vele, de persze ha nagyobb összegeket fizetett ki rendszeresen...- A viselkedése is erre utalt? - Hogyne. Ideges volt. Néha kifejezetten izgatott. Mintha kicserélték volna.- Bocsásson meg, de az előbb nem ezt mondta. - Az egészen más - legyintett türelmetlenülJane Plenderleith. - Nem volt depressziós. Szóvalnem voltak öngyilkos gondolatai vagy mit tudomén. De a zsarolás... az más. Bár szólt volna nekem! Én elküldtem volna azt az embert a pokolba. - De hátha elment volna... nem a pokolba,hanem Mr. Charles Laverton-Westhez! - jegyeztemeg Poirot. - Ez igaz - mondta Jane Plenderleith lassan. -Hát igen... ez igaz...

- Ön nem is sejti, mivel zsarolhatta az az ember? - Fogalmam sincs - rázta a fejét a lány. -Ismervén Barbarát nem hiszem, hogy komolydolog lehetett. Másrészt viszont... - Elhallgatott,de aztán folytatta. - Szóval Barbara bizonyos tekintetben elég hiszékeny volt. Gyerekjáték lehetett ráijeszteni. Őszintén szólva az a fajta volt, aki készistenáldás egy zsarolónak. Az aljas gazember! -tört ki mélységes felháborodással. - Csakhogy a bűntény nem erre vall - jegyeztemeg Poirot. - Az áldozatnak kellene megölnie azsarolót, nem pedig a zsarolónak az áldozatát. - Ez igaz... - ráncolta a homlokát Jane Plenderleith -, de nem adódhatnak olyan körülmények...?- Például? - Tegyük fel, Barbara elveszítette a türelmét.Esetleg megfenyegette a férfit azzal az ostobapisztolyával. Ő ki akarta csavarni a kezéből, aztána dulakodásban elsült a fegyver, és megölte Barbarát. Erre a zsaroló megrémült, és megpróbáltaöngyilkosságnak álcázni a dolgot. - Ez lehetséges - bólintott Japp. - De van egykis probléma.A lány érdeklődve nézett rá. - Eustace őrnagy (amennyiben ő volt az) tegnap este tíz óra húszkor távozott innen, és azajtóban elköszönt Barbarától. - Értem - nyúlt meg a lány arca. Pár percighallgatott. - Később visszajöhetett - mondta végül.- Az lehetséges - bólintott Poirot. - Mondja csak, Miss Plenderleith - folytattaJapp -, általában hol fogadta a vendégeit Mrs.Allen? Itt, vagy az emeleti szobában? - Itt is, ott is. De ezt a szobát inkább akkorhasználtuk, ha népesebb társaság jött össze, megén fogadtam itt a saját barátaimat. Tudja, úgyoldottuk meg a dolgot, hogy Barbaráé volt a nagyobb hálószoba és nappalinak is használta, senyém volt a kis hálószoba és ezt a szobát ishasználtam. - Ha Eustace őrnagy tegnap estére bejelentettemagát, az ön véleménye szerint Mrs. Allen melyikszobában fogadhatta? - Azt hiszem, itt - mondta a lány kissé bizonytalanul. - Kevésbé lett volna bizalmas. Viszont ha csekket akart kitölteni vagy ilyesmi, akkor valószínűleg fölviszi az emeletre. Itt nincsenek íróeszközök. - Csekkről nincs szó. Mrs. Allen kétszáz fontotvett fel tegnap készpénzben. Ennek a pénzneknyomát sem találtuk a házban. - Annak a gazembernek adta? Jaj, szegényBarbara! Szegény, szerencsétlen Barbara! Poirot köhintett. - Hacsak nem véletlenül történt a dolog, mint ön mondta, igazán különös, hogy valaki végezzen egy ilyen rendszeres jövedelem forrásával. - Véletlen? Már hogy lett volna véletlen? Dühbe gurult, elöntötte a vér az agyát, és lelőtte azt aszerencsétlent.- Ön szerint így történt? - Igen. Gyilkosság történt - tette hozzá a lány

indulatosan -, gyilkosság! - Nem mondom, hogy önnek nincs igaza,mademoiselle- jelentette ki Poirot megfontoltan. - Milyen cigarettát szívott Mrs. Allen? - kérdezteJapp.- Egyiptomit. Ott is van, abban a dobozban.Japp kinyitotta a dobozt, kivett egy cigarettát,bólintott és a zsebébe csúsztatta.- Hát ön, mademoiselle?- érdeklődött Poirot.- Én is.- Nem szív török cigarettát?- Soha.- És Mrs. Allen?- Ő sem. Nem szerette. - És Mr. Laverton-West - folytatta Poirot. - Őmit szív? - Charles? - meredt rá a lány. - Miért érdekes,hogy Charles mit szív? Csak nem akarja őt gyanúsítani? - Nem ez volna az első eset, mademoiselle -vont vállat Poirot -, hogy egy férfi megölte a nőt,akit szeret. - Charles nem ölne meg senkit - rázta a fejétJane türelmetlenül. - Nagyon óvatos ember. - Csakhogy a legóvatosabb emberek követik ela legagyafúrtabb gyilkosságokat, mademoiselle. Jane rámeredt. - De nem abból az okból, amelyre ön utalt, Monsieur Poirot.- Ez igaz - bólintott Poirot. - Nos, azt hiszem, itt már nem sok tennivalónkmaradt - állt föl Japp. - Szeretnék még egyszerkörülnézni. - Hogy nincs-e valahol elrejtve a pénz? Parancsoljon. Keresse, ahol csak akarja. Nézze meg azén szobámban is... bár nem valószínű, hogy Barbara oda rejtette volna.Japp gyorsan, de alaposan átnézte a lakást.A nappali alig néhány perc alatt feltárta minden titkát. A főfelügyelő fölment az emeletre. Jane Plenderleith egy szék karfáján ült, cigarettázott és a tűzbe bámult. Poirot nézte. - Nem tudja, Mr. Laverton-West jelenleg Londonban tartózkodik? - kérdezte halkan pár perc múlva. - Fogalmam sincs. Gondolom, Hampshire-benvan a családjánál. Azt hiszem, táviratoznom kellettvolna neki. Istenem, de szörnyű! Megfeledkeztemróla. - Nehéz mindenre gondolni, mademoiselle,ha katasztrófa történik. Aztán meg a rossz hírúgyis megvárja az embert. Minél később értesülróla, annál jobb.- Ez igaz - bólintott a lány szórakozottan.Hallották, hogy Japp lefelé jön a lépcsőn.- Nos? - ment eléje Jane. - Sajnos semmi, aminek hasznát vehetnénk,Miss Plenderleith - rázta a fejét Japp. - Már azegész házat átkutattam. Ja, talán még benézekebbe a szekrénybe, itt a lépcső alatt - próbálta

kinyitni az ajtót gombjánál fogva.- Zárva van - mondta Jane Plenderleith.Volt a hangjában valami, amire mindkét férfifelkapta a fejét. Kutató pillantással néztek a lányra. - Látom - mondta Japp nyájasan. - Lenneszíves idehozni a kulcsot? Jane valósággal kővé meredt. - Én... nem is tudom, hol lehet. Japp szeme rávillant. - Igazán sajnálatos. -A hangja rendíthetetlenül nyájas és fesztelen volt. - Kár volna feltörni, és tönkretenni az ajtót. Majd elküldöm Jamesont egy kulcssorozatért. - Várjon csak... - indult el kényszeredetten alány. - Egy pillanat. Talán... - Visszament a nap-paliba, s egy perc múlva kezében nagyméretű kulccsal jött vissza. - Mindig zárva tartjuk - magyarázta -, mert azesernyőknek meg efféléknek könnyen lába kel. - Bölcs előrelátás - vette át Japp a kulcsotvidáman. Elfordította a zárban, és kitárta az ajtót.A szekrény belsejében sötét volt. Japp elővette azseblámpáját, és körbefuttatta. Poirot érezte, hogy mellette a lány megdermed, s egy pillanatra elakad a lélegzete. Tekintetével követte Japp zseblámpájának fényét. A szekrényben nem sok holmi volt. Pár esernyő, az egyik törött, négy sétapálca, egy sorozat golfütő, két teniszütő, egy gondosan összehajtogatott takaró, néhány foszladozó díványpárna. A párnák tetején kisméretű, elegáns, szögletes táska pihent. - Az az enyém - szólalt meg sietősen JanePlenderleith, amikor Japp a táskáért nyúlt. - Én...ma délelőtt hoztam magammal. Úgyhogy abbannem lehet semmi. - Azért mindenesetre megnézzük - mondtaJapp az eddiginél is nyájasabb derűvel. Kinyitották a táskát. Bőrrel bevont kefékkel és illatszeres üvegekkel fölszerelt neszesszer volt. A piperecikkeken kívül mindössze két képes újságot találtak benne. Japp aprólékos figyelemmel vette szemügyre a készlet minden darabját. Mikor végre becsukta a táska tetejét és futólag átnézte a párnákat is, a lány nyilvánvaló megkönnyebbüléssel sóhajtott fel. A szekrényben nem volt semmi más, csak amit első pillantásra észrevettek. Japp hamar végzett vele. Visszazárta az ajtót, és átadta a kulcsot Jane Plenderleithnek. - Nos - mondta -, itt nincs többdolgunk. Meg tudná adni nekem Mr. Laverton-West címét?- Farlescombe Hall, Little Ledbury, Hampshire. - Köszönöm, Miss Plenderleith. Egyelőre végeztünk. Lehet, hogy később még visszajövök.Egyébként erről egy szót se senkinek. A szélesnyilvánosság előtt maradjon csak öngyilkosság. - Hogyne, értem - fogott kezet a lány mindkettőjükkel. Ahogy végigmentek a keskeny utcán, Japp kifakadt: - Mi a... fene lehetett abban a szekrényben? Valami biztosan volt.- Igen, valami volt. - És lefogadnám tíz az egyhez, hogy annak avalaminek köze volt a táskához! De amilyen szánalmas tökfilkó vagyok, nem találtam semmit.Belenéztem minden üvegbe, a bélést is megtapogattam... mi az ördög lehetett?Poirot töprengve csóválta a fejét. - Az a lány benne van a dologban - folytattaJapp. - Még hogy ma délelőtt hozta magával azta táskát! A fejemet rá, hogy nem! Megnézte azt a

két újságot?- Igen.- Nos, az egyik tavaly júliusi volt.

HETEDIK FEJEZET

- Na tessék - morogta Japp másnap, mikor besétált Poirot lakásába. - Még sincs benne. - Dühösen az asztalra dobta a kalapját, és egy székberoskadt.- Ki nincs benne?- Plenderleith. Éjfélig bridzselt. Megesküdött ráa házigazda, a háziasszony, a tengerésztiszt vendég és két cseléd. Kétség sem fér hozzá, füstbe ment az elképzelésünk, hogy bármi köze lehet az ügyhöz. De azért szeretném tudni, miért jött olyan izgalomba attól a kis neszesszertől a lépcső alatt. Ez a maga dolga, Poirot. Maga szeret az ilyen kilátástalan semmiségekkel foglalkozni. A Kis Táska Rejtélye. Sokat ígérően hangzik, nem? - Mondok egy másik címet. A Dohányfüst Szagának Rejtélye. - Kicsit nehézkes cím. A dohányfüst szaga?Ezért szimatolt annyira, mikor megvizsgáltuk aholttestet? Észrevettem... meg hallottam is. Egyfolytában szimatolt. Gondoltam, náthás.- Tévedett. - Mindig azt hittem, csak a szürkeállományateszi - sóhajtott fel Japp. - Ne mondja, hogy aszaglása is kifinomultabb, mint a többi halandóé.- Nyugodjon meg, nem. - Én nyomát sem éreztem cigarettafüstnek -folytatta gyanakodva Japp.- Én sem, barátom. Japp tanácstalanul nézett rá. - Mrs. Allen ezt szívta... - vett elő a zsebéből egy cigarettát. -Egyiptomi. Hat csikk az övé volt. A másik három török cigarettáé.- Pontosan. - Gondolom, magának meg sem kellett néznie, úgyis tudta, amilyen orra van. - Biztosítom róla, az orromnak ehhez semmiköze. Az orrommal a világon semmit sem állapítottam meg.- De a szürkeállományával annál inkább? - Nos... volt itt néhány apróság... maga szerintnem?- Például? - nézett rá Japp a szeme sarkából. - Eh bien, valami kétségtelenül hiányzott aszobából. És volt valami, aminek nem kellettvolna ott lennie, azt hiszem... Aztán meg azíróasztalon...- Tudtam! Megint az az átkozott lúdtoll! - Du tout. A lúdtollnak merőben negatív szerepe van. - Beszéltem Charles Laverton-Westtel, fél óramúlva ott lesz nálam a Scotland Yardon - vonultvissza biztosabb területre Japp. - Gondolom, jelen akar lenni.- Nagyon is. - És örül majd a hírnek, hogy ráakadtam Eus-tace őrnagyra. Szolgálati lakása van a CromwellRoadon.- Remek. - Ezen a nyomon továbbmehetünk. Egyáltalán

nem rokonszenves figura ez a Eustace őrnagy.Meglátogatjuk, amint beszéltem Laverton-Westtel.Önnek megfelel így?-Tökéletesen.- Akkor gyerünk.Fél tizenkettőkor Charles Laverton-Westet bevezették Japp főfelügyelő irodájába. Japp felállt, és kezet fogott vele. A képviselő középtermetű, határozott egyéniségű férfiú volt. Az arcát simára borotválta, mozgékony ajka akár egy színészé, szeme kissé kidülledt, mint a jó szónokoké gyakran. Elég jó megjelenésű volt, a maga diszkrét, előkelő módján. Szertartásosan és tökéletes lelki nyugalommal viselkedett, bár sápadt volt és levertnek látszott. Leült, kesztyűjét és kalapját az asztalra tette, s Jappre nézett.- Először is hadd mondjam meg, Mr. Laverton-West, tisztában vagyok vele, milyen fájdalmas ez önnek. - Hagyjuk az érzelmeimet. Mondja, főfelügyelő,van valami elképzelése arról, mi oka lehetett a...Mrs. Allennek, hogy végezzen magával?- Ön semmit sem tud erről mondani nekünk?- A világon semmit. - Nem vesztek össze? Nem hidegültek el egymástól? - Szó sincs róla. Engem villámcsapásként ért adolog. - Talán érthetőbb lesz, uram, ha megmondom, hogy nem öngyilkosság történt... hanem gyilkosság. - Gyilkosság? - Charles Laverton-West szemekis híján kiugrott a helyéből. - Azt mondja, gyilkosság? - Pontosan. Mondja, Mr. Laverton-West, vanvalami elképzelése arról, hogy ki ölhette meg Mrs.Allent? - Nincs... egyáltalán nincs... a leghalványabbsejtelmem sincs - hebegte Laverton-West. -A puszta gondolata is... hát ez egyszerűen képtelenség! - Mrs. Allen sose beszélt arról, hogy ellenségeivolnának? Nem említett senkit, aki esetleg haragszik rá?- Soha.- Tudott ön arról, hogy pisztolyt tart a háznál? - Nem volt róla tudomásom - hökkent megkissé a képviselő. - Miss Plenderleith szerint Mrs. Allen külföldrőlhozta magával évekkel ezelőtt.- Valóban? - Természetesen ezt csak Miss Plenderleithtőltudjuk. Elképzelhető, hogy Mrs. Allen azért tartotta keze ügyében pisztolyt, mert úgy érezte, veszély fenyegeti. Charles Laverton-West tanácstalanul csóválta a fejét. Rémültnek és kábultnak látszott. - Mondja, Mr. Laverton-West, mi a véleményeMiss Plenderleithről? Úgy értem, megbízható, szavahihető teremtésnek tartja? A másik töprengett egy pillanatig. - Azt hiszem, igen... véleményem szerint az. - Nem kedveli őt, ugye? - nézett rá fürkészőenJapp. - Ezt nem mondanám. Nem vagyok csodálójaaz ilyesfajta fiatal nőknek, engem nem vonz ez acsípős nyelvű, független típus, de véleményem

szerint teljes mértékben szavahihető. - Értem - mondta Japp. - Ismer egy bizonyosEustace őrnagyot? - Eustace... Eustace... Ja igen, már emlékszem. Egyszer találkoztam vele Barbaránál... Mrs.Allennél. Véleményem szerint elég kétes alak.Mondtam is a... Mrs. Allennek. Nem az a fajta, akitszívesen láttam volna a házamban, ha már összeházasodtunk.- És mit mondott Mrs. Allen? - Tökéletesen egyetértett velem. Vakon megbízott az ítéletemben. Egy férfi jobban meg tudjaítélni a másik férfit, mint egy nő. Arra hivatkozott,hogy nem lehetett udvariatlan valakivel, akit márjó ideje nem látott... azt hiszem, iszonyodott attól,hogy esetleg sznobnak mutatkozik. Persze az esküvőnk után jó néhány régi ismerősének a társasága ... nos, mondjuk így, nemkívánatosnak minősült volna. - Vagyis javított volna a társadalmi helyzetén,ha feleségül megy önhöz? - kérdezte Japp kertelés nélkül. - Ó, nem erről van szó - emelte föl ápolt kezétLaverton-West. - Az igazat megvallva Mrs. Allenédesanyja távoli rokonságban volt az én családommal. Származását tekintve egyenrangú voltvelem. Csakhogy nekem, az én helyzetemben különös gonddal kell megválogatnom a barátaimat... és a feleségemnek is. Hiszen az emberúgyszólván örökös reflektorfényben van. - Kétségtelenül - mondta Japp szárazon. -Tehát nem tud a segítségünkre lenni? - folytatta. - Nem. Teljességgel tanácstalan vagyok. HogyBarbarát meggyilkolták! Merő képtelenségneklátszik. - Mondja, Mr. Laverton-West, megtudhatnám,hol tartózkodott november ötödikén este? - Hogy hol tartózkodtam? Én? - emelte föl ahangját Laverton-West felháborodottan. - Merő formaság - magyarázta Japp. - Nekünk... mindenkitől meg kell kérdeznünk. - Feltételeztem volna - mérte végig CharlesLaverton-West méltóságteljesen -, hogy az énhelyzetemben lévő ember kivételt képez.Japp szótlanul várt. - Nos... lássuk csak... Ja igen, a Házban voltam. Fél tizenegykor jöttem el. Végigsétáltam arakparton. Néztem a tűzijátékot. - Jó, hogy manapság nincsenek effajta összeesküvések - jegyezte meg Japp vidáman. Laverton-West halszemével rámeredt. - Aztán... hazasétáltam - fejezte be. - Mikor ért haza? Az ön londoni lakása, ha jóltudom, az Onslow Square-en van.- Nem tudom pontosan.- Tizenegykor? Fél tizenkettőkor?- Az idő tájt.- Beengedte valaki? - Nem, van saját kulcsom.- Találkozott valakivel séta közben? - Nem... de meg kell mondanom, főfelügyelő,nagyon rossz néven veszem ezt a faggatást. - Biztosíthatom önt, merő formaság, Mr. Laver-

ton-West. Nem az ön személye ellen irányul,higgye el. A válasz láthatóan megnyugtatta az ingerült képviselőt. - Nos, ha más nincs...- Egyelőre nincs, Mr. Laverton-West. - Remélem, tájékoztatni fognak a fejleményekről. - Természetesen, uram. Egyébként hadd mutassam be Monsieur Hercule Poirot-t. Talán hallottmár róla. - Igen... hallottam már ezt a nevet - nézett Mr.Laverton-West fürkészően a kis belgára. - Higgye el, uram - Poirot modorából egyszerre sütött a külföldi -, vérzik önért a szívem. Micsoda veszteség! Micsoda gyötrelmeken mehet önmost keresztül! De nem mondok többet. Az angolok olyan lenyűgözően tudják leplezni az érzelmeiket. Engedje meg... - kapta elő a cigarettatárcáját - jaj, elfogyott. Japp?Japp megtapogatta a zsebét, és a fejét rázta. - Tessék - vette elő a cigarettatárcáját Laverton-West -, parancsoljon az enyémből, MonsieurPoirot. - Köszönöm... nagyon köszönöm - vett ki egycigarettát a kis ember. - Igaza van - folytatta a másik -, mi angoloknem hivalkodunk az érzelmeinkkel. Hidegvér: ez ajelszavunk. - Meghajolt és távozott. - Micsoda beképzelt tökfilkó - méltatlankodottJapp. - A Plenderleith lánynak tökéletesen igazavolt. De elég jó megjelenésű fickó... nagy hatás-sal lehet egy nőre, akinek nincs humora. Mi van a cigarettával? - Egyiptomi - nyújtotta át neki fejcsóválva acigarettát Poirot. - Költséges fajta. - Ezzel nem sokra megyünk. Igazán kár, éle-temben nem hallottam gyöngébb alibit! Az igazatmegvallva nincs is alibije... Tudja, Poirot, kár, hogy nem fordított a helyzet. Ha az asszony zsarolta volna őt... Jobb alanyt kívánni se lehetne... igazi balek volna. Megtenne bármit, csak elkerülje a botrányt. - Drága barátom, kellemes dolog kényünkkedvünk szerint alakítgatni az ügyet, csakhogynem ez a dolgunk. - Nem, a mi dolgunk Eustace. Megtudtam rólaegyet-mást. Ronda fickó, semmi kétség. - Egyébként Miss Plenderleithtel kapcsolatbanúgy járt el, ahogy mondtam? - Igen. Várjon egy percet, betelefonálok, megkérdezem, mi újság. Fölvette a telefont. Rövid beszélgetés után letette a hallgatót. - Elég szívtelen teremtés - nézett Poirot-ra. - Elment golfozni. Szép dolog, mikor alig egy napja ölték meg a barátnőjét.Poirot felkiáltott.- Most meg mi van? - kérdezte Japp. De Poirot csak magában motyogott. - Hát persze... hát persze... hogyne... Micsoda szamár vagyok... hiszen majd kiszúrta a szememet. - Ne fecsegjen itt összevissza magában - szóltrá nyersen Japp -, inkább jöjjön, intézzük el Eus-tace-ot. Elképedve látta, hogy Poirot-nak felragyog azarca. - Hogyne... intézzük el... feltétlenül. Merttudja meg, én már mindent értek... a világon

mindent! -

NYOLCADIK FEJEZET

Eustace őrnagy a világfiak könnyed magabiztosságával fogadta őket. A lakása kicsi volt, mint mondta, csak afféle éjszakai szállás. Itallal kínálta a jövevényeket, s amikor elhárították, elővette a cigarettatárcáját. Japp is, Poirot is kivett egy cigarettát. Összenéztek. - Látom, török cigarettát szív - forgatta ujjaiközt a cigarettát Japp. - Igen. Bocsássanak meg, jobban szeretik azerősebbet? Az is van valahol. - Köszönöm, ez nekem nagyon is megfelel. -Japp előrehajolt. - Gondolom, Eustace őrnagy,sejti, miért jöttünk - folytatta megváltozott hangon. A másik közönyösen megrázta a fejét. Magas, kissé közönséges, de jó megjelenésű férfi volt. Tasakos, apró szeme, ravasz tekintete meghazudtolta joviális modorát. - Fogalmam sincs. El sem tudom képzelni, miszél hozott ide egy olyan nagyágyút, mint ön,főfelügyelő úr. Az autómmal van valami probléma? - Nem az autójával. Azt hiszem, Eustace őrnagy, ön ismer egy bizonyos Mrs. Barbara Allent. Az őrnagy hátradőlt, kifújta a füstöt. - Hát erről van szó - mondta, mint aki már mindent ért. -Persze, magamtól is rájöhettem volna. Igazán sajnálatos ügy.- Tud róla? - Tegnap este láttam az újságban. Nagyon szomorú. - Még odaát Indiában ismerkedett meg Mrs.Allennel, ugye?- Igen, jó néhány évvel ezelőtt.- A férjét is ismerte? Rövid csönd támadt, alig tizedmásodpercnyi, de ezalatt az apró disznószemek a két férfi arcára villantak. - Nem, az igazat megvallva, Allennel sose találkoztam - mondta aztán.- Azért csak tud róla valamit? - Elég züllött fickó volt, úgy hallottam. Perszelehet, hogy ez csak szóbeszéd.- Mrs. Allen nem mondott róla semmit?- Sosem emlegette.- Ön bizalmas kapcsolatban volt a hölggyel? - Régi barátok voltunk - vont vállat Eustaceőrnagy -, tudja, nagyon régi barátok. De ritkántalálkoztunk. - Az utolsó estéjén azonban látta őt? November ötödikén este?- Őszintén szólva láttam.- Ha jól tudom, az otthonában kereste fel. - Igen, valamilyen befektetéssel kapcsolatbanakarta kikérni a tanácsomat - bólintott Eustaceőrnagy. - Persze tudom, mi érdekli önöket... - teltmeg a hangja bánatos gyöngédséggel -, hogymilyen lelkiállapotban volt... meg effélék. De hátezt nem könnyű megmondani. Elég természetesen viselkedett, bár ahogy most visszagondolok, mintha kissé ideges lett volna.- Nem is célzott rá ön előtt, hogy mire készül? - Egy árva szóval sem. Az igazat megvallva,

azzal köszöntem el tőle, hogy hamarosan felhívom, és elmegyünk együtt valahová. - Azt mondta, felhívja őt? Ezzel búcsúzott eltőle?- Igen. - Különös. Értesülésem szerint ön egészenmást mondott. - Nos, természetesen nem emlékszem mindenszóra - változott meg Eustace arcszíne. - Értesülésem szerint ön valójában aztmondta: „Nos, gondolja meg a dolgot, és értesítsen." - Lássuk csak, igen, azt hiszem, igaza van. Bárnem egészen. Úgy rémlik, azt javasoltam, majdtudassa velem, mikor ér rá. - Ez kicsit más, nem igaz? - jegyezte megJapp. - Drága barátom, senkitől sem kívánhatja,hogy szóról szóra emlékezzen rá, mit mondott egybizonyos alkalommal - vont vállat Eustace őrnagy.- És Mrs. Allen mit felelt? - Hogy majd felhív. Legalábbis nagyjából ezt,pontosan nem emlékszem. - Erre ön azt mondta: „Rendben van. Viszontlátásra."- Valószínűleg. Mindenesetre valami effélét. - Azt mondja, Mrs. Allen kikérte a tanácsát abefektetéseivel kapcsolatban - folytatta Jappcsöndesen. - Nem adott át önnek véletlenülkétszáz fontot készpénzben, hogy fektesse be arészére ? Eustace arca bíborvörös lett. - Mi az ördögöt akar mondani ezzel? - mordult föl előrehajolva.- Átadta önnek a pénzt vagy sem?- Ez az én dolgom, főfelügyelő úr. - Mrs. Allen kétszáz fontot vett fel a bankjábankészpénzben - mondta Japp csöndesen. - A pénzegy része ötfontos bankjegyben volt. Ezeknek aszámát természetesen ellenőrizni lehet.- És ha átadta? - Befektetésre szánta a pénzt, vagy... zsarolásról van szó, Eustace őrnagy? - Micsoda nevetséges ötlet! Legközelebb mivelhozakodik elő? - Azt hiszem, Eustace őrnagy - közölte Japphivatalos hangon -, itt az ideje, hogy megkérdezzem önt, hajlandó-e velem jönni a Scotland Yardra és vallomást tenni. Természetesen nem kényszeríthetem, és amennyiben úgy látja jónak, jelenlehet az ügyvédje is. - Az ügyvédem? Mi az ördögnek kellene nekem ügyvéd? És minek figyelmeztet maga engem? - Én Mrs. Allen halálának körülményeivel kapcsolatban folytatok nyomozást. - Jóságos isten, ember, csak nem gondolja...De hát ez képtelenség! Ide figyeljen, elmondom,hogyan történt. Elmentem Barbarához, ahogy korábban megbeszéltük...- Mikor ment oda? - Gondolom, fél tíz körül. Leültünk és beszélgettünk...

- Cigarettáztak is? - Igen, cigarettáztunk. Miért, bűn? - kérdezte azőrnagy harciasan.- Hol beszélgettek? - A nappaliban. A bejárattól balra. Barátságosan beszélgettünk, mint mondtam. Valamivel féltizenegy előtt jöttem el. A küszöbön még megálltam néhány búcsúszóra...- Búcsúszóra... pontosan - dünnyögte Poirot. - Maga meg kicsoda, szeretném tudni! - för-medt rá Eustace. - Valami átkozott digó. Minekártja bele magát? - Én Hercule Poirot vagyok - jelentette ki méltóságteljesen a kis ember. - Tőlem akár az Achilles-szobor is lehet! Amintmondtam, Barbara meg én barátságban váltunkel. Egyenesen a Távol-keleti Klubba hajtottam. Tíz óra harmincötkor értem oda, és egyenest a kártyaszobába mentem. Ott bridzseltem fél kettőig. Tessék, ezt a kalapjuk mellé tűzhetik. - Nem szoktam feldíszíteni a kalapomat -mondta Poirot. - Kitűnő alibije van. - Hiába is próbálnák megtámadni! Nos, uram- fordult Japphez -, elégedett? - A látogatás során végig a nappaliban maradtak?- Igen.- Ön nem ment fel Mrs. Allen szobájába? - Mondom, hogy nem. Ki se tettük a lábunkatabból a helyiségből. Japp néhány percig elgondolkozva nézte az őrnagyot. - Hány pár mandzsettagombja van? -kérdezte aztán.- Mandzsettagombom? Hogy jön az ide? - Természetesen nem köteles válaszolni a kérdésre. - Dehogynem, válaszolok én! Nekem nincs rej-tegetnivalóm. Csak a végén követelem majd,hogy kérjenek bocsánatot. Hát van ez... - nyújtotta ki a karját. Japp fejbólintással nyugtázta az arany és platina mandzsettagombot. - Meg ez - az őrnagy felállt, odament egy fiókhoz, elővett egy tokot, kinyitotta, és dühösen odalökte szinte Japp orra alá. - Igazán szép - mondta a főfelügyelő. - Látom, azegyik hibás... lepattant róla egy kis darab zománc.-Na és?- Nyilván nem emlékszik, mikor történt.- Legfeljebb egy-két napja. - Meglepné, ha azt mondanám, hogy akkor, amikor ön Mrs. Allennéljárt? - Miért lepne meg? Egy szóval sem tagadtam,hogy ott jártam - fölényeskedett az őrnagy. Méltatlankodott tovább, színlelte a jogos felháborodást,de a keze remegett. - Csakhogy a mandzsettagombnak ezt a szilánkját - hajolt előre Japp - nem a nappaliban találtuk. Hanem az emeleten, Mrs. Allenszobájában - mondta nyomatékosan -, abbana szobában, ahol végeztek vele, és ahol járt valaki, aki ugyanolyan cigarettát szívott, mint ön. Ez talált. Eustace hátrahanyatlott a székben. Sunyin lesett jobbra-balra. Nem volt valami felemelő látvány, ahogy a szájhős egyik pillanatról a másikra meghunyászkodik. - Semmit sem tudnak rám bizonyítani. - Csaknem nyüszített. - Hamis vádat akarnak felhozniellenem... De nem fog sikerülni... Van alibim...Aznap éjjel többé a közelébe se mentem annak a

háznak... - Többé közelébe se ment a háznak... - szólaltmeg Poirot. - Nem is volt rá szüksége... MertMrs. Allen valószínűleg már halott volt, amikormaga elment - Ez képtelenség... egyszerűen képtelenség...Ott állt az ajtóban... beszélt velem... Az embereknek hallaniuk kellett... látniuk kellett... - Azt hallották, hogy ön beszél Mrs. Allennel -mondta Poirot szelíden -, és úgy tesz, minthamegvárná a válaszát, aztán újra megszólal... Régitrükk... Nyilván mindenki feltételezte, hogy Mrs.Allen ott van, de látni nem látták, azt sem tudtákmegmondani, estélyi ruhában volt-e... arról nemis beszélve, hogy milyen színű volt a ruhája... - Jézusom... ez nem igaz... nem igaz... - Eustace összeomlott. Minden ízében reszketett... Japp utálkozva nézte. - Meg kell kérnem, uram, hogy jöjjön velem - mondta határozottan.- Letartóztat?- Mondjuk úgy, bekísérjük kihallgatásra. A csöndet mély, reszkető sóhaj törte meg. -Végem van - mondta kétségbeesetten az imént még hetvenkedő Eustace őrnagy. Hercule Poirot a kezét dörzsölte, és vidáman mosolygott. Szemmel láthatólag élvezte a helyzetet.

KILENCEDIK FEJEZET

- Öröm volt látni, ahogy összecsuklott - mondta Japp aznap később elégedetten.A Brompton Roadon hajtottak végig Poirot-val - Tudta, hogy vége a játéknak - jegyezte megszórakozottan Poirot. - Épp eleget tudunk rábizonyítani - folytattaJapp. - Két-három különféle álnevet, valami zűrösügyet egy csekkel, meg egy szép kis esetet, amikor Bathe ezredes néven a Ritzben lakott, s lóvá tett fél tucat kereskedőt a Piccadillyn. Egyelőreezekért helyeztük vád alá... amíg a mostani ügyetnem tisztázzuk végképp. Mondja csak, öregem,mi jutott eszébe, hogy lélekszakadva vidékre akartmenni? - Kedves barátom, az ügy minden részletét annak rendje-módja szerint tisztázni kell. Magyarázatot keresni mindenre. Jelenleg annak a rejtélynek a megoldásán fáradozom, amelyet ön vetett fel.Az Eltűnt Táska Rejtélyének megoldásán. - Én a Kis Táska Rejtélyének neveztem... nemtudok róla, hogy eltűnt volna.- Várjon csak, mon ami.A kocsi befordult a keskeny utcába. A 14-es számú ház előtt Jane Plenderleith épp akkor szállt ki egy kis Austinból. Golfruhában volt. Egyik férfiról a másikra nézett, aztán elővett egy kulcsot, és kinyitotta az ajtót. - Parancsoljanak -tessékelte be őket. Japp követte a lányt a nappaliba. Poirot egy-két percig még az előszobában maradt, s olyasmit dünnyögött, hogy - Cest embétant... Bosszantó... de nehéz boldogulni ezekkel a kabátujjakkal. Mikor pár perc múlva ő is belépett a nappaliba, már felöltő nélkül, Japp elmosolyodott a bajusza alatt. Az imént hallotta a nyíló szekrényajtó halk nyikorgását. Kérdő pillantást vetett Poirot-ra, aki alig észrevehetően bólintott. - Nem akarjuk sokáig igénybe venni az idejét,

Miss Plenderleith - mondta Japp határozottan. -Csak azért jöttünk, hogy megkérdezzük, meg tudná-e mondani Mrs. Allen ügyvédjének nevét. - Az ügyvédje nevét? Azt sem tudtam, hogyvan ügyvédje - rázta a fejét a lány. - Amikor önök ketten kibérelték ezt a házat,valaki nyilván megírta a szerződést. - Nem hiszem. Tudja, én vettem ki a házat, abérleti szerződés az én nevemre szól. Barbaranekem fizette a bérleti díj felét. Nem sokat törődtünk a formaságokkal.- Értem. Nos, akkor nincs mit tenni. - Sajnálom, hogy nem segíthetek - mondtaJane udvariasan. - Tulajdonképpen nem olyan fontos... Golfozni volt? - fordult Japp az ajtó felé. - Igen. Nyilván szívtelenségnek látszik - pirult ela lány. - De az igazat megvallva, eléggé nyomasztott ez a környezet, úgy éreztem, ki kell szabadulnom innen, tennem valamit... kifárasztani magam, ... különben megfulladok! - tört ki szenvedélyesen. - Megértem önt, mademoiselle - sietett a válasszal Poirot. - Mi sem érthetőbb, mi sem természetesebb. Itt ülni ebben a házban és gondolkozni... nem, ez korántsem lett volna szívderítő.- Örülök, hogy megérti - mondta Jane kurtán. - Tagja valamelyik golfklubnak? - Igen, Wentworthben játszom. - Ma gyönyörű idő volt - jegyezte meg Poirot. - Sajnos már alig maradt levél a fákon! Egyhéttel ezelőtt még csodás volt az erdő.- Igazán szép nap ez a mai. - Viszontlátásra, Miss Plenderleith - búcsúzottJapp szertartásosan. - Értesítem önt, amint valami biztosat tudunk. Az igazat megvallva, már őrizetbe vettünk egy gyanúsítottat.- Kicsodát? - nézett rájuk türelmetlenül a lány.- Eustace őrnagyot. Jane bólintott és elfordult. Lehajolt, hogy meggyújtsa a tüzet a kandallóban. - Nos? - kérdezte Japp, amikor a kocsi kifordult a keskeny utcából. - Simán ment - vigyorgott Poirot. - A kulcsezúttal benne volt a zárban.-És...? - Eh bien - mosolygott Poirot -, a golfütőkeltűntek... - Hát persze. Akármi legyen is ez a lány, bolondnak nem bolond. Eltűnt más is ? - Igen, barátom - bólintott Poirot -, a kis kézitáska! A kocsi megugrott, ahogy Japp lába önkéntelenül beletaposott a gázba. - A fenébe - mondta a főfelügyelő. - Tudtam, hogy itt van valami. De miaz ördög lehet? Szinte milliméterenként kutattam át azt a táskát. - Szegény Jappem, de hiszen... hogy is kellmondani, „napnál világosabb, kedves Watson".- Hová megyünk? - nézett rá Japp dühösen. - Még négy óra sincs - pillantott az órájáraPoirot. - Ha minden jól megy, sötétedés előttWentworthbe érünk.- Gondolja, hogy valóban ott járt? - Azt hiszem. Számíthatott rá, hogy érdeklődnifogunk. Igen, úgy vélem, ki fog derülni, hogy ott

volt. - Nem bánom, gyerünk. - Japp ügyesen manőverezett a forgalomban. - Bár nem fér a fejembe, mi köze lehet ennek a kézitáskaügynek abűncselekményhez. Szerintem a világon semmi. - így van, barátom, egyetértek önnel. A világonsemmi köze hozzá. -Akkor minek... Nem, ne is mondja! Fő a rendszeresség, módszeresség, és hogy elkössünk minden szálat! Mindegy, szép az idő. Az autó falta a mérföldeket. Röviddel fél öt után megérkeztek a wentworthi Golfklubba, ahol hétköznap lévén nem voltak valami sokan. Poirot egyenesen a raktároshoz ment, és elkérte Miss Plenderleith ütőit. A hölgy holnap egy másik pályán játszik, magyarázta. A raktáros odahívott egy fiút, aki átnézte az egyik sarokban álló ütőket. Végül odahozott hozzájuk egy J. P. monogramos zsákot. - Köszönöm - mondta Poirot. - Nem hagyottitt egy kis kézitáskát is? - fordult vissza hanyagultávozóban.- Ma nem, uram. Esetleg a klubházban. .- Ma volt itt?- Hogyne, láttam őt. - Nem tudja, melyik labdaszedő fiú volt mellette? Elhagyta a kézitáskáját, és fogalma sincs, hol volt nála utoljára. - Nem kellett neki labdaszedő. Bejött ide, ésvett egypár labdát. Csak néhány vasütőt vitt kimagával. Mintha akkor lett volna a kezében valami kis táska. Poirot megköszönte a felvilágosítást, és távozott. A két férfi átment a klubházba. - Gyönyörű, nem igaz? - állt meg Poirot egypillanatra, hogy megcsodálja a látványt. - Ezek asötét fenyőfák, s mögöttük a tó. Bizony, a tó...- Erről van szó, ugye? - nézett rá Japp hirtelen. - Lehetségesnek tartom - mosolygott Poirot -,hogy valaki netán látott valamit. Az ön helyébenkikérdezném őket.

TIZEDIK FEJEZET

Poirot hátralépett, s félrehajtott fejjel vizsgálta a bútorok elrendezését. Ezt a széket ide... ezt a másikat meg oda. Igen, így jó lesz. Valaki csönget ... Alighanem Japp. - Igaza volt, öregem! - sietett be a főfelügyelő.- íme a legfrissebb hírek. Tegnap Wentworthbenláttak egy fiatal nőt, aki bedobott valamit a tóba.A nő személyleírása illik Jane Plenderleithre. A tárgyat könnyű volt kihalászni, épp a nádasba esett.- Mi volt az? - Hát a kézitáska! De hát az ég szerelmére,miért? Ez nekem magas! Nem volt benne a világon semmi... még azok a képes újságok sem. Mi oka lehet rá egy feltehetőleg épelméjű fiatal nőnek, hogy a vízbe dobjon egy drága neszesszert...én mondom, egész éjszaka nem hagyott nyugodni a dolog. Nem látom semmi értelmét. - Mon pauure Japp! Ne féljen, rövidesen megnyugodhat. Közeleg már a válasz. Csöngettek. Az ajtóban megjelent Poirot tökéletes inasa, George. - Miss Plenderleith - jelentette be az új jövevényt. A belépő lány most nem volt olyan magabiztos, üdvözölte a két férfit. - Azért kértem, hogy fáradjon ide... - magyarázta

Poirot - itt szíveskedjék helyet foglalni, maga pedigitt, Japp... mert van az ön részére néhány hírem. Jane Plenderleith leült. Egyikükről a másikra nézett, kalapja félrebillent. Lekapta, és türelmetlenül maga mellé tette. - Nos - mondta -, Eustace őrnagyot letartóztatták.- Ön nyilván a reggeli lapokból értesült róla.- Igen. - Egyelőre kisebb kihágások miatt emeltek vádat ellene - folytatta Poirot. - Közben mi bizonyítékokat gyűjtünk a gyilkossággal kapcsolatban. - Tehát valóban gyilkosság történt? - kérdeztea lány türelmetlenül. - Igen - bólintott Poirot. - Gyilkosság. Egy emberi lény előre megfontolt szándékkal egy másik emberi lény életére tört. - Hagyja abba - borzongott meg a lány. - Ebben a megfogalmazásban iszonyúan hangzik. - Kétségtelenül... de iszonyú is. - Elhallgatott.- Most pedig, Miss Plenderleith - mondta aztán -,elmondom önnek, hogyan jöttem rá, mi is történtvalójában. A lány most Jappre nézett. - Megvannak a módszerei, Miss Plenderleith - mosolygott a felügyelő. - Tudja, én elviselem a hóbortjait. Azt hiszem, érdemes végighallgatnunk őt. - Mint tudja, mademoiselle - kezdte Poirot -,november hatodikán délelőtt érkeztem a bűntettszínhelyére barátommal. Bementünk a szobába,ahol megtalálták Mrs. Allen holttestét, és nekemazonnal feltűnt néhány sokatmondó részlet. Tudja, volt abban a szobában egy és más, amit határozottan különösnek találtam.- Folytassa - mondta a lány. - Először is - magyarázta Poirot - a cigarettafüst. - Azt hiszem, ezt eltúlozza, Poirot - szólt közbeJapp. - Én nem éreztem semmit. - Pontosan - fordult feléje villámgyorsan Poirot. - Egyáltalán nem érezte az áporodott füstszagát. Én sem. Különös volt, nagyon különös,hogy a szobában... tökéletesen friss a levegő. - Szóval erre akart kilyukadni! - sóhajtott felJapp. - Mindig olyan körülményesen fejezi kimagát. - A maguk Sherlock Holmesa is így tett. Emlékszik, felhívta a figyelmet arra a különös mozzanatra a kutyával éjszaka... és a megoldás az volt, hogy hiányzott a különös mozzanat. A kutya mitsem tett azon az éjszakán. De menjünk tovább.A következő apróság, amely fölkeltette a figyelmemet, a halott nő karórája volt.- Mi van vele? - Semmi különös, csak éppen a jobb csuklóján viselte. Márpedig úgy tapasztaltam, hogy legtöbben a bal kezükön hordják a karórát.Japp vállat vont. - Jóllehet, amint ön megjegyezte, ebből nemvonhatunk le semmiféle biztos következtetést -folytatta Poirot, mielőtt a főfelügyelő megszólalhatott volna. - Vannak, akik szívesebben hordják ajobb csuklójukon. Most azonban rátérek egy iga-zán érdekes pontra... rátérek, barátaim, az íróasztalra.- Gondoltam - jegyezte meg Japp. - Ez már valóban fölöttébb különös volt... fölöttébb figyelemreméltó. Két okból. Először is valami hiányzott az íróasztalról.- Micsoda? - kérdezte Jane Plenderleith.

- Egy lap itatóspapír, mademoiselle - fordulthozzá Poirot. - A mappában legfölül tiszta, makulátlan itatóspapír volt. - ugyan már, Monsieur Poirot - vont vállatJane. - Az emberek időnként letépik az elhasználtlapot! - De aztán mi történik vele? A papírkosárbadobják, nem? Csakhogy a papírkosárban semvolt Megnéztem. - Nyilván előző nap kivitték - kezdte elveszítenia türelmét Jane Plenderleith. - Azért volt tiszta azitatós, mert Barbara aznap nem írt levelet. - Ez valószínűtlen, mademoiselle. Mrs. Allentugyanis látták aznap este lemenni a postaládához. Tehát leveleket kellett írnia. A nappaliban nemírhatta meg őket, mert ott nem voltak íróeszközök.Az ön szobájába aligha ment be levelet írni. Akkorviszont mi történt az itatóssal, mellyel a leveleitleitatta? Igaz, előfordul, hogy valamit a tűzbe dobnak, nem a papírkosárba, a szobájában azonbancsak gázkandalló van. A nappaliban pedig nemgyújtottak tüzet az előző nap, hisz ön azt mondta,minden készen volt, csak meg kellett gyújtania. -Szünetet tartott. - Fogas kérdés. Hiába kerestemmindenütt, a papírkosarakban, a szemétládában,sehol sem találtam használt itatóspapírt... és valami azt súgta nekem, hogy ez igen fontos. Minthaazt az itatóst valaki szándékosan vette volna ki amappából. Vajon miért? Mert állt rajta valami,amit könnyűszerrel el lehetett volna olvasni egy tükörrel. És volt még egy különös mozzanat az íróasztallal kapcsolatban. Emlékszik nagyjából a tárgyak elrendezésére, Japp? Mappa és tintatartó középen, tolltartó baloldalt, naptár és lúdtoll jobboldalt. Eh bien ? Nem érti? A lúdtoll, emlékszik, meg is néztem, csak dísznek volt ott... sose használták. Nos? Még most sem érti? Még egyszer elmondom. Mappa középen, tolltartó baloldalt... baloldalt, Japp. Nem az a természetes, hogy a tolltartó jobboldalt áll, ahol jobb kézzel könnyebb elérni?... Kezdi már érteni, ugye? A tolltartó baloldalt... a karóra a jobb kézen... az eltüntetett itatóspapír... és amit utólag vittek be a szobába: a hamutartó a csikkekkel! Abban a szobában friss, tiszta volt a levegő, Japp. Annak a szobának az ablaka egész éjjel nyitva volt, nem csukva... És akkor megpróbáltam elképzelni. - Villámgyorsan megfordult, és szembenézett Jane-nel. -Magam elé képzeltem önt, mademoiselle, amint megérkezik a taxival, kifizeti, fölszalad a lépcsőn, talán azt kiabálja, „Barbara"... aztán kinyitja az ajtót, és ott találja a barátnőjét holtan, pisztollyal a kezében... természetesen a bal kezében, hiszen balkezes, ezért hatolt a golyó is baloldalt a koponyába. Az asztalon egy önnek címzett levél. Abból megtudja, mi hajszolta öngyilkosságba szegényt. Nagyon megrendítő levél lehetett... Egy fiatal, gyöngéd, boldogtalan teremtésé, akit a zsarolás öngyilkosságba hajszolt... Azt hiszem, ön abban a pillanatban döntött. Bűnhődjön, aki ezért felelős... kapja meg, amit érdemel! Ön fogja a pisztolyt, letörli róla az ujjlenyomatokat, aztán visszateszi a jobb kézbe. Majd fogja a levelet, és kitépi a mappából a felső lapot, amellyel a levelet leitatták. A nappaliba siet, tüzet gyújt, és mindkettőt elégeti.Aztán felviszi a hamutartót... ezzel is felhívja a figyelmet, hogy odafönt két ember ült és beszélgetett... fölviszi a mandzsettagombról lepattant zománcdarabkát is. Ez szerencsés lelet, ön számít rá, hogy perdöntő lesz. Aztán becsukja az ablakot, és bezárja az ajtót. Senkinek nem szabad megsejtenie, hogy ön hozzányúlt valamihez a szobában. A rendőrségnek mindent úgy kell találnia, ahogy van: ezért nem hív segítséget az utcából, ezért értesíti azonnal a rendőrséget. Aztán folytatódik a színjáték. Ön józanul, hideg fejjel játssza a szerepét. Először semmit sem hajlandó mondani, de ügyesen érezteti, nem hiszi el, hogy öngyilkosság történt. Később aztán készségesen Eustace őrnagy nyomára vezet bennünket... Meg kell adni, mademoiselle, igen ügyes munka volt... ügyes gyilkosság... mert az. Gyilkossági kísérlet Eustace őrnagy ellen.

- Nem gyilkosság - ugrott fel Jane Plenderleith -hanem igazságszolgáltatás! Az az ember öngyilkosságba hajszolta szegény Barbarát! Azt a szelíd, gyámoltalan teremtést. Tudja, mikor kiment Indiába, beleszeretett valakibe szegényke. Csak tizenhét éves volt, a férfi meg nála jóval idősebb és nős. Aztán Barbarának gyereke született. Bedughatta volna egy árvaházba, de ilyesmiről hallani sem akart. Inkább elment valami isten háta mögötti helyre, és Mrs. Allennek mondta magát. Később a gyerek meghalt, Barbara pedig visszajött Angliába, és beleszeretett abba a nagyképű, beképzelt tökfilkóba. Imádta Charlest, az meg önelégülten fogadta a hódolatát. Ha másmilyen ember, azt tanácsoltam volna Barbarának, mondjon el mindent, így azonban arra biztattam, hogy tartsa a száját. Hiszen rajtam kívül senki sem tudott arról a régi ügyről... És akkor váratlanul felbukkant azaz átkozott Eustace! A többit már tudják. Rendszeresen zsarolta, de Barbara csak tegnap fogta fel, hogy Charlest is kiteszi a botránynak. Eustace-nak más sem kell, mint hogy ő feleségül menjen egy gazdag emberhez, aki retteg a botránytól! Mikor Eustace távozott a tőle kapott pénzzel, Barbara leült és végiggondolta az egészet. Aztán feljött ide, és levelet írt nekem. Szereti Charlest, közölte, és nem tud nélküle élni, de ha a javát akarja, nem lehet a felesége. A legjobb megoldást választja, írta. - Jane fölvetette a fejét. - Hát csodálkozik, hogy azt tettem, amit tettem? És képes ezt gyilkosságnak nevezni? - Mert az is: gyilkosság. - Poirot hajlíthatatlan volt. - A gyilkosság néha talán jogosnak látszik, de attól még gyilkosság marad. Ön őszinte, józan teremtés, mademoiselle. Nézzen szembe az igazsággal. A barátnője végül is azért halt meg, mert nem volt bátorsága élni. Lehet, hogy együtt érzünk vele. Lehet, hogy sajnáljuk. De ez nem változtat a lényegen... hogy ő volt a tettes... nem más. - Szünetet tartott. - És ön? Az az ember most börtönben ül, hosszú évekig bűnhődik majd egyéb tetteiért. Ön valóban képes volna előre megfontolt szándékkal megfosztani bármiféle emberi lényt az életétől... érti, az életétől? A lány rámeredt. Szeme elsötétült. - Nem. Igaza van. Nem volnék képes. Sarkon fordult, és kisietett a szobából. Hangosan csapódott a bejárati ajtó...Japp hosszan, nagyon hosszan füttyentett. - Nahát, a fenébe! - mondta. Poirot leült, és nyájasan rámosolygott. Jó darabig egyikük sem törte meg a csendet. - Nem öngyilkosságnak álcázott gyilkosság -szólalt meg végül Japp -, hanem gyilkosságnakbeállított öngyilkosság. - Méghozzá nagyon ügyes munka. Sehol semmi túlzás. - És mi van a kézitáskával? - kérdezte Japphirtelen. - Az hogy kerül az ügybe? - De kedves, drága barátom, hisz már megmondtam: sehogy.- Akkor miért... - A golfütők miatt. A golfütők miatt, Japp. Balkezes játékos ütői voltak. Jane Plenderleith azövéit Wentworthben tartotta. A szekrényben Barbara Allen ütőit láttuk. Nem csoda, hogy a lány,hogy úgy mondjam, halálra rémült, mikor kinyitottuk azt a szekrényt. Kis híján semmivé lett a terve.De okos teremtés, azonnal észrevette, hogy elárulta magát. Látta, hogy láttuk. Tehát a legjobbatteszi, ami abban a pillanatban eszébe jut. Megpróbálja valami másra terelni a figyelmünket. -Azazenyém. Én... ma délelőtt hoztam magammal.Úgyhogy abban nem lehet semmi - mutat a kézitáskára. És beválik a számítása, maga már indulis a hamis nyomon. Amikor Jane Plenderleithmásnap hozzálát, hogy megszabaduljon a golfütőktől, megint a kézitáskát használja a... hogy ismondják... az átterelő hadművelethez? - Elterelő hadművelethez. Úgy érti, valójábanaz volt a célja, hogy... - Gondolkozzék, barátom! Hol a legkönnyebb

egy táska golfütőtől megszabadulni? Elégetninem lehet, sem berakni a szemétgyűjtőbe. Haottfelejti valahol, még visszaküldik. Hát kiviszi mindet a golfpályára. Otthagyja a klubházban, előveszpár vasütőt a saját táskájából, aztán kimegy apályára labdaszedő nélkül. Semmi kétség, megfe-lelő időközökben kettétör egy ütőt és bedobja valami sűrű bokorba, s végül eldobja az üres zsákot is. Ha valaki itt-ott törött golfütőt talál, nem fog csodálkozni. Olyat is hallottunk már, hogy egy-egy játékos dühében minden ütőjét eltörte és elhajította! Mi tagadás, ez ilyen játék! De közben eszébe jut, hogy az eljárása még így is feltűnhet valakinek, tehát látványosan bedobja a tóba azt a hasznos elterelő hadműveleti tárgyat, a kézitáskát. Ez hát „A Kis Táska Rejtélyének" valódi megfejtése, drága barátom. Japp néhány percig szótlanul nézett a barátjára. Aztán fölállt, és a vállára csapott. - Nem is rossz egy ilyen vén csatalótól! - nevette el magát. - Szavamra, magáé a babér. Jöjjön, megebédelünk valahol, jó? - Szívesen, drága barátom, de babért nem kérek. Inkább omelette awc champignons, blan-quette de veau meg petits pois a la frangaiselegyen a menü, s utána egy baba au rhum.- Vezessen! - mondta Japp.

A hihetetlen betörés

ELSŐ FEJEZET

Amíg az inas körbevitte a felfujtat, Lord Mayfield bizalmasan jobboldali szomszédjához, Lady Júlia Carringtonhoz hajolt. Tökéletes házigazda hírében állt, s mindent elkövetett, hogy méltó legyen a hírnevére. Bár nem nősült meg, mindig elbűvölően kedves volt a nőkkel. Lady Júlia Carrington negyvenéves, magas, fekete hajú, élénk teremtés volt, igen sovány, de nagyon szép. Különösen a keze és lába volt gyönyörű. Kapkodó, nyugtalan modora csupa ideg asszonyra vallott. A kerek asztalnál nagyjából vele szemben ült férje, Sir George Carrington repülő tábornagy. Sir George a haditengerészetnél kezdte pályafutását, s azóta is megőrizte a haditengerészek nyílt, fesztelen modorát. Nevetve évődött a házigazda másik oldalán ülő szép Mrs. Vanderlynnel. A szerfelett csinos, szőke Mrs. Vanderlyn némi kellemes, korántsem zavaró amerikai akcentussal beszélt. Sir George Carrington másik oldalán Mrs. Macatta országgyűlési képviselőnő foglalt helyet, a lakásügyi meg gyermekegészségügyi kérdések megfellebbezhetetlen szakértője, aki örökösen kurta, parancsoló mondatokban beszélt, és minden tekintetben elég nyomasztó jelenség volt. így talán nem is csoda, hogy a repülő tábornagy szívesebben társalgótt jobb oldali szomszédjával.Mrs. Macatta, aki mindig és mindenhol csak amunkájáról beszélt, bal oldali szomszédjának, az ifjú Reggie Carringtonnak ontotta a tőmondatos információk özönét kedves témáiról. A huszonegy éves Reggie Carringtont egy cseppet sem érdekelte sem a lakáskérdés, sem a gyermekegészségügy, sem semmiféle politikai téma. - Hát ez rémes! - vagy - Tökéletesen igaza van - mondta néha, s szemmel láthatólag máshol járt az esze. Mr. Carlile, Lord Mayfield magántitkára az ifjú Reggie és édesanyja között ült. Az intelligens, tartózkodó modorú, sápadt, cvikkeres fiatalember keveset beszélt, de mindig készen állt arra, hogy továbblendítse az elakadó társalgást. Amikor észrevette, hogy Reggie Carrington már alig tudja elnyomni az ásítást, előrehajolt, és ügyes kérdést tett fel Mrs. Macatta „Egészséges gyermekekért" programjával kapcsolatban. Az asztal körül a főkomornyik és két inas jöttment hangtalanul a tompa, borostyánszín fényben:

körülhordták a tálat, teletöltötték a borospoharakat. Lord Mayfield igen sokat fizetett a szakácsának, és valódi borszakértő hírében állt. A kerek asztalnál is azonnal látni lehetett, ki a házigazda. Az asztalfő nyilvánvalóan ott van, ahol a magas, széles vállú, sűrű ősz hajú, egyenes és markáns orrú, kissé előreugró állú Lord Mayfield ül. Ez az arc szinte kínálkozott a karikatúrára. Mint Sir Charles McLaughlin, Lord Mayfield nemcsak fényes politikai pályát futott be, hanem egy óriási gépipari vállalatot is vezetett. Elsőrangú mérnök volt. A főnemesi címet egy évvel korábban kapta meg, s ugyanakkor nevezték ki az ország első fegyverkezési miniszteréül, az újonnan létrehozott minisztérium élére. A felszolgálók az imént behozták a desszertet, kitöltötték az első pohár portóit. Lady Júlia mostelkapta Mrs. Vanderlyn pillantását, és fölállt. A három hölgy kiment a szobából. Megint körbejárt a portói, és Lord Mayfield futólag megemlítette a fácánokat. Vagy öt percig vadászatról folyt a szó. - Gondolom, inkább átmennél a többiekhez aszalonba, Reggie fiam - mondta végül Sir George.- Lord Mayfield nyilván megbocsátja. - Köszönöm, Lord Mayfield - kapcsolt a fiúazonnal -, akkor talán megyek is. - Elnézését kérem, Lord Mayfield - szólalt meghalkan Mr. Carlile -, még át kell néznem néhányelőterjesztést meg egyéb iratot... Lord Mayfield bólintott. A két fiatalember kiment a szobából. Az inasok már korábban távoztak. A fegyverkezési miniszter és a repülő tábornagy egyedül maradt. - Nos - szólalt meg Carrington pár perc múlva -,rendben van? - Tökéletesen! Egyetlen európai országbansincs semmi, ami ennek az új bombázónak anyomába érhetne.- Leköröztük mindet, ugye? Gondoltam. - Miénk a légi fölény - jelentette ki Lord Mayfield határozottan. - Ideje volt! - sóhajtott fel Sir George Carrington. - Tudod, Charles, nehéz időszak van mögöttünk. Egész Európa egy nagy lőporos hordó. És mi nem voltunk felkészülve, az ördögbe is. Épphogy megúsztuk. S még most sem vagyunk egyenesben, akárhogy ráhajtunk a megépítésnél. - Azért megvannak az előnyei is annak, hogykésőn kaptunk észbe, George - dünnyögte LordMayfield. - Az európai hadifelszerelés nagy részemáris elavult... az országok meg közben a csődszélére sodródtak. - Szerintem ez nem jelent semmit - állapítottameg Sir George komoran. - Örökösen azt hallani,hogy ez meg az az ország csődbe jutott! De azértminden megy tovább. Én egy szót sem értekezekből a pénzügyekből. Lord Mayfieldnek megvillant a szeme. Sir George Carrington igazi régi vágású „derék, becsületes vén tengeri medve". De akadnak, akik szerint csak megjátssza. Carrington témát váltott. - Vonzó nő ez a Mrs. Vanderlyn, igaz? - jegyezte meg túlságosan is hanyagul. - Szeretnéd tudni, mit keres itt? - nézett ráMayfield derűsen. - ugyan, szó sincs róla - jött kissé zavarbaCarrington. - Dehogy nincs! Engem ne akarj átejteni,George. Kicsit megijedtél, hogy én vagyok a legújabb áldozata!

- Be kell vallanom - mondta Carrington vontatottan -, elég különösnek találtam, hogy itt van...szóval, épp ezen a hétvégén. - A keselyűk a tetem köré gyűlnek - bólintottLord Mayfield. - Márpedig nekünk itt jó kis tetemünkvan, Mrs. Vanderlynt pedig bízvást nevezhetjük a főkeselyűnek. - Tudsz valamit erről a nőről? - csapott le rá arepülő tábornagy. Lord Mayfield levágta a szivarja végét, és körülményesen rágyújtott. - Hogy mit tudok Mrs. Vanderlynről? - hajtotta hátra a fejét. - Tudom, hogy amerikai állampolgár - kezdte lassan, megrágva minden szót. - Tudom, hogy volt három férje, egy olasz, egy német meg egy orosz, következésképp három országban tett szert hasznos „kapcsolatokra"... azt hiszem, így szokták nevezni őket. Tu-dom, hogy igen drága toaletteket és fényűző életmódot engedhet meg magának, azt viszont némi homály fedi, hogy miből. - Látom, Charles - dünnyögte Sir George Car-rington vigyorogva -, a kémeid nem fecsérelték azidejüket. - Tudom azt is - folytatta Lord Mayfield -, hogyMrs. Vanderlyn nemcsak ellenállhatatlanul vonzó,hanem kitűnően tud hallgatni is, és elbűvölő érdeklődést tanúsít az „üzleti ügynek" minősülő témák iránt. Vagyis egy férfi abban a boldogító tudatban számolhat be neki a munkájáról, hogylebilincselően érdekesnek találják! Nem egy sokatígérő karrier sínylette meg, hogy a fiatal tiszt túlságosan igyekezett érdekessé tenni magát, s egykicsivel többet mondott el Mrs. Vanderlynnek akelleténél. A hölgy, akinek legtöbb barátja amúgyis a hadseregben szolgál, tavaly télen ráadásulolyan grófságba járt vadászni, amely egyik legnagyobb fegyvergyárunk közelében van, és nemcsak a vadásztársaság tagjai közt szerzett új barátokat. Egy szó, mint száz, Mrs. Vanderlynnek igenjó hasznát veszi... - szivarjával kört írt a levegőbe- inkább nem mondom meg, kicsoda! Maradjunkannyiban, hogy egy európai nagyhatalom... vagytalán több is. - Óriási kő esett le a szívemről, Charles - sóhajtott mélyet Carrington. - Azt hitted, a szirén hálójába estem? Édesöregem! Mrs. Vanderlyn módszereinek a magamfajta óvatos duhaj már nem dől be. Aztán meg,ahogy mondani szokták, felette is eljárt az idő.A zöldfülű tisztecskék nem veszik észre. De énötvenhat éves vagyok, barátom. Négy év se kell,és alighanem ronda öregember leszek, aki vonakodó első balosok után lohol. - Belátom, szamár voltam - mentegetőzöttCarrington -, csak kicsit furcsának találtam... - Furcsának találtad, hogy itt van egy meghittcsaládi összejövetelen épp akkor, amikor te megén nem hivatalos megbeszélést tartunk egy felfedezésről, mely valószínűleg új megvilágításba helyezi majd a légvédelem teljes problémakörét?Sir George Carrington bólintott. - Éppen erről van szó - mosolygott Lord May-field. - Ez a csalétek.- A csalétek? - Tudod, George, ahogy a filmekben szoktákmondani, nincs bizonyítékunk ellene. Márpedig

szükségünk volna rá! így is jóval többet megúszotta kelleténél. Csakhogy igen óvatos... átkozottulóvatos. Tudjuk, miben mesterkedik, de képtelenek vagyunk rábizonyítani. Valami nagy fogással kellett kísértésbe hoznunk.- Vagyis az új bombázó gyártási leírásával? - Pontosan. Olyan nagy fogásnak kell lennie,amelyért érdemes kockázatot vállalnia, érdemesszínt vallania. Akkor aztán... elkapjuk. - Hát... - dörmögte Sir George - így már rendben van. És ha mégsem vállalja a kockázatot? - Az sajnálatos lenne - mondta Lord Mayfield.- De azt hiszem, vállalni fogja - tette hozzá. -Menjünk át a hölgyekhez a szalonba! - állt fel. -Nem foszthatjuk meg a feleségedet a bridzspartijától. - Az ördögbe, Júlia túlságosan odavan a bridzsért. Egy vagyont fizet rá. Nem engedheti meg magának, hogy ilyen nagy tétekben játsszon, mármegmondtam neki. Csak az a baj, hogy születetthazardőr. - Megkerülte az asztalt. - Remélem,Charles, beválik a terved - indult a házigazdávalkifelé.

MÁSODIK FEJEZET

A szalonban ezalatt többször is elakadt a beszélgetés. Mrs. Vanderlyn nőtársaságban sose volt elemében. Elbűvölően odaadó, megértő modorát, mely az erősebb nem tagjaira mindig megtette a hatását, a nők valamilyen okból nem méltányolták. Lady Júlia mindig vagy nagyon kellemesen, vagy nagyon kellemetlenül viselkedett. Ezúttal Mrs. Vanderlynt ellenszenvesnek, Mrs. Macattát unalmasnak találta, és esze ágában sem volt eltitkolni a véleményét. A beszélgetés akadozott, és ha Mrs. Macatta nincs ott, valószínűleg el is akad. A képviselőnő azonban rendkívül céltudatos hölgy volt. Mrs. Vanderlynre kezdettől fogva ügyet sem vetett, mert mihaszna élősködőnek tartotta, Lady Júliának azonban megpróbálta felkelteni az érdeklődését a küszöbönálló jótékonysági összejövetel iránt, amelyet ő szervezett. Lady Júlia kitérő válaszokat adott, elnyomott egy-egy ásítást, és gondolataiba merült. Miért nem jön már Charles és George? A férfiak olyan utálatosak. Mindjobban elmerült gondolataiba és problémáiba, s egyre felületesebben válaszolgatott. Mikor a férfiak végre beléptek a szobába, a három nő szótlanul ült. Júlia betegnek látszik - gondolta Lord Mayfield. - Ez az asszony csupa ideg. - De hangosan csak ennyit mondott: - Mit szólnának egy játszma bridzshez? Lady Júlia egy csapásra felderült. A bridzs volt az élete. Ebben a pillanatban megérkezett Reggie Carrington is. Lady Júlia, Mrs. Vanderlyn, Sir George és Reggie leült a kártyaasztalhoz. Lord Mayfield Mrs. Macattát szórakoztatta. Két robber után Sir George tüntetően a kandallópárkányon álló órára nézett. - Már nem érdemes belefogni egy újba - jegyezte meg. - Hiszen még alig van háromnegyed tizenegy -bosszankodott Lady Júlia. - Csak egy rövidet. - Olyan nincs, drágám - válaszolta Sir Georgebarátságosan. - Különben is, Charlesnak megnekem még dolgoznunk kell. - Ez nagyon jelentőségteljesen hangzik - duruzsolta Mrs. Vanderlyn. - Úgy látom, maguk bölcs férfiak ott a hatalom csúcsain sose pihennek. - Nekünk nem negyvennyolc órás a munkahetünk - mondta Sir George. - Tudja, szégyellem is, hogy ilyen bárdolatlanamerikai vagyok - suttogta Mrs. Vanderlyn -, de

engem annyira felvillanyoz, ha olyan emberekkeltalálkozom, akik a kezükben tartják hazájuk sorsát. Ezt ön nyilván gyerekes dolognak találja, Sir George. - Drága Mrs. Vanderlyn, sose fordulna meg afejemben olyasmi, hogy maga „bárdolatlan" vagy„gyerekes" - mosolygott a szemébe Sir George.A hangjában mintha lett volna egy árnyalatnyiirónia, ami nem kerülte el az asszony figyelmét. - Sajnálom, hogy befejeztük, maga kitűnő partner - fordult gyorsan Reggie-hez. - Szenzációsvolt az a négyes szanzaduja - mosolygott rá elbűvölően. - Csak a szerencsének köszönhető, hogy bejött- motyogta Reggie boldogan és pirulva. - Szó sincs róla, maga briliánsan következtetett. Pontosan kiszámította a licitből, melyik kártyahol van, és annak megfelelően játszott. Komolyanmondom, lenyűgöző volt. Lady Júlia hirtelen fölállt. - Ez a nő aztán nem válogat az eszközökben - gondolta utálkozva. Az-tán a fiára nézett, és megenyhült a tekintete. Ez elhitte, az utolsó szóig. Milyen esendően fiatal! Csak úgy sugárzik róla a boldogság. Olyan hihetetlenül naiv. Nem csoda, hogy örökösen bajba kerül. Hisz annyira megbízik mindenkiben. Túlságosan jóhiszemű, ez a baj. George egyáltalán nem érti meg. A férfiakban szikrányi együttérzés sincs. Elfelejtik, hogy ők is voltak fiatalok. George borzasztóan szigorú Reggie-hez. Mrs. Macatta is fölállt. Mindenki mindenkinek jó éjszakát kívánt. A három hölgy távozott. Lord Mayfield töltött Sir George-nak, aztán magának. - Készítse ki a dossziékat és a teljes dokumentációt, Carlile - nézett föl, amikor Mr. Carlile megjelent az ajtóban. - A tervrajzokat és másolatokat is. A repülő tábornagy meg én azonnal megyünk.Csak járunk egyet odakint, ugye, George? Márnem esik. Mr. Carlile megfordult, hogy távozzon, s bocsánatkérést mormolt, mert kis híján nekiment Mrs. Vanderlynnek. -A könyvem... - duruzsolta a hölgy feléjük tartva -, amit vacsora előtt olvastam... Reggie már ugrott is. - Ez az? - emelt föl egy könyvet. - Itt a kanapén? - Igen. Nagyon köszönöm - mosolygott bájosan Mrs. Vanderlyn, ismét jó éjszakát kívánt, és távozott. - Gyönyörű este van - nyitotta ki az egyik franciaablakot Sir George. - Jó ötlet, hogy járjunk egyet. - Akkor jó éjszakát, uram - köszönt el Reggie.- Fölballagok, lefekszem.- Jó éjszakát, fiam - mondta Lord Mayfield.Reggie távozott a detektívregénnyel, amelybeaznap este fogott bele. Lord Mayfield és Sir George kilépett a teraszra. Gyönyörű este volt, a tiszta égbolt telehintve csillagokkal. - Te jó ég, ez a nő aztán nem sajnálja a parfümöt - vett mély lélegzetet Sir George. - De legalább nem valami pacsulit használ -nevette el magát Lord Mayfield. - Az a gyanúm,drágább illatszert nemigen találsz. - Gondolom, ez is valami - húzta el a száját SirGeorge. - De mennyire! Szerintem az a nő, aki olcsóparfümtől szaglik, súlyos emberiségellenes bűntettet követ el. - Csodálatos, hogy kitisztult - nézett fel az égre

Sir George. - Mikor a vacsoránál ültünk, hallottam, hogy zuhog. A két férfi ráérősen ballagott végig a teraszon, amely végigfutott a ház mentén. Előtte kissé lejtett a föld, és pompás kilátást nyújtott a lankás sussexi tájra. Sir George szivarra gyújtott. - Ami pedig azt az ötvözetet illeti... - fogott hozzá.Rátértek a technológiai részletekre. - Hát akkor lássunk hozzá - sóhajtott fel LordMayfield, mikor ötödször közeledtek a terasz távolabbi végéhez.- Igen, sok még a tennivalónk.Megfordultak. - Oda nézz! - kiáltott fel meglepetten LordMayfield. - Láttad?- Mit? - kérdezte Sir George. - Mintha valaki kilépett volna a dolgozószobámfranciaablakán, és átosont volna a teraszon.- Ostobaság, öregem. Semmit sem láttam.- De én láttam... legalábbis azt hiszem.- Becsapott a szemed. Épp akkor néztem vé-gig a teraszon, és ha lett volna ott valami, biztos észreveszem. Nemigen van olyasmi, amit én meg ne látnék... bár az újságot csak kartávolságból tudom elolvasni. - Ebben lekörözlek, George - kuncogott LordMayfield. - Én szemüveg nélkül olvasok. - Csak éppen nem mindig ismered meg azt,aki a másik oldalon ül a Házban. Vagy a monoklidat csak ijesztgetésnek szánod? Nevetve léptek be Lord Mayfield dolgozószobájába a nyitott franciaablakon. Mr. Carlile a páncélszekrény mellett állva papírokat rakosgatott egy dossziéban.- Elkészült, Carlile? - Igen, Lord Mayfield, az iratok mind ott vannakaz íróasztalán. Az impozáns mahagóni íróasztal rézsútosan állt az ablak melletti sarokban. Lord Mayfield melléje lépett, és hozzálátott, hogy rendezze az odakészített dokumentumokat.- Gyönyörű éjszaka van - mondta Sir George. - Csakugyan - helyeselt Mr. Carlile. - Érdekes,hogy kitisztult az ég az eső után. - Eltette a dossziét. - Szüksége lesz még rám ma este, Lord Mayfield? - kérdezte. - Nem hiszem, Carlile. Ezeket majd elzárommagam. Valószínűleg későn végzünk. Maga menjen csak, feküdjön le. - Köszönöm. Jó éjszakát, Lord Mayfield. Jóéjszakát, Sir George.- Jó éjszakát, Carlile. - Egy pillanat, Carlile - szólt Lord Mayfield éleshangon a távozni készülő titkár után. - A legfontosabb anyagról megfeledkezett.- Tessék, Lord Mayfield?- A bombázó tervrajzairól, ember.- Ott vannak legfölül, uram - meredt rá a titkár.- Itt nincs semmi ilyesmi.- De hát most tettem oda.- Tessék, nézze meg a saját szemével. A fiatalember meghökkent arccal sietett az íróasztalhoz. Odalépett Lord Mayfield mellé. A miniszter kissé türelmetlenül mutatott a papírhalomra az asztalon. Carlile egyre rémültebb arccal lapozta át az iratokat.- Na ugye, nincsenek ott. - De hát ez... ez hihetetlen - dadogta a titkár.

- Három perce sincs, hogy idetettem őket. - Nyilván eltévesztette - mondta Lord Mayfieldbarátságosan. - Ott kell lenniük a páncélszekrényben. - Nem tudom elképzelni... biztos vagyok benne, hogy kiraktam őket! Lord Mayfield odasietett mellé a nyitott páncélszekrényhez. Sir George is odament. Pár perc is elég volt, hogy meggyőződjenek róla: a bombázó tervrajzai nincsenek ott. A három férfi elképedve, tanácstalanul ment vissza az íróasztalhoz, hogy még egyszer átnézze az iratokat.- Jézusom! - mondta Mayfield. - Eltűntek!- De hát ez képtelenség! - kiáltott fel Mr. Carlile. - Ki járt ebben a szobában? - csattant fel aminiszter.- Senki. A világon senki. - Ide figyeljen, Carlile, azok a papírok nem párologhattak el. Valaki elvitte őket. Járt itt Mrs. Vanderlyn?- Mrs. Vanderlyn? Dehogy, uram. - Ezt megerősítem - szimatolt a levegőbe Car-rington. - Ha itt járt volna, éreznénk, Mármint aparfümjét. - Senki sem járt itt - hajtogatta Carlile. - Egyszerűen nem értem. - Ide figyeljen, Carlile - mondta Lord Mayfield.- Szedje össze magát. Ennek a végére kell járnunk. Egészen biztos benne, hogy a tervrajzok ott voltak a páncélszekrényben?- Esküdni mernék rá. - Látta őket? Nem csak feltételezte, hogy ottvannak a többi dokumentum között? - Nem, Lord Mayfield. Láttam őket. És odatettem az íróasztalra, a többinek a tetejére. - És azt mondja, azóta senki sem tette be alábát ebbe a szobába. Maga kiment innen?- Nem... legalábbis... de igen. - Aha! - kiáltott fel Sir George. - Alakul adolog!- Hogy a fenébe... - csattant fel Lord Mayfield. - Normális körülmények között - szakította félbe Carlile - eszembe sem jutott volna elhagyni a szobát, mikor fontos iratok hevernek mindenütt, de amint azt a női sikolyt meghallottam... - Női sikolyt? - kiáltott fel Lord Mayfield csodálkozva. - Igen, Lord Mayfield. El sem tudom mondani,mennyire meglepett. Épp akkor készítettem ide azasztalra az iratokat, mikor meghallottam, és természetesen azonnal kirohantam az előcsarnokba.- Ki sikoltott? - Mrs. Vanderlyn francia szobalánya. A lépcsőnállt, sápadtan és nagyon feldúltan, s egész testében reszketett. Azt mondta, kísértetet látott.- Kísértetet? - Igen, egy magas, fehér ruhás nőt, aki hangtalanul mozgott, és a levegőben lebegett.- Micsoda nevetséges mese!- Én is ezt mondtam neki, Lord Mayfield. Megkell adni, látszott rajta, hogy nagyon szégyelli magát. Aztán fölment, én pedig visszajöttem ide.- Mennyi ideje ennek? - Egy-két perccel azelőtt történt, hogy ön bejöttSir George-dzsal.- És maga mennyi ideig volt odakint?A titkár töprengett. - Két percig... legfeljebb.

- Az elég - nyögött fel Lord Mayfield. - George- ragadta meg a barátja karját -, az az árnyék,amit láttam elosonni ettől az ablaktól... Az volt az!Alighogy Carlile kiment, beugrott ide, fölmarkoltaa papírokat és meglépett. - Ronda ügy - mondta Sir George. - Szép kiskutyaszorítóban vagyunk, Charles. Most mi a fenéhez kezdjünk?

HARMADIK FEJEZET

- Legalább próbáld meg, Charles! A két férfi Lord Mayfield dolgozószobájában ült. Sir George már fél órája unszolta barátját, hogy járjon el az ő tanácsa szerint. Lord Mayfield eleinte makacsul tiltakozott, de lassan beadta a derekát.- Ne légy már ilyen átkozottul konok, Charles! - Minek belerángatni egy istenverte külföldit,akiről a világon semmit sem tudunk? - habozottLord Mayfield. - Én történetesen elég sokat tudok róla. Az afickó szenzációs.- Ne mondd! - Ide figyelj, Charles. Ez is egy lehetőség! Ebben az ügyben a legfontosabb a diszkréció. Ha a dolog kiszivárog...- Mármint amikor kiszivárog! - Az nem olyan biztos. Ez az ember, ez az Her-cule Poirot... - Majd idejön, és elővarázsolja a tervrajzokat,mint a bűvész a nyulat a cilinderből, ugye? - Ki fogja deríteni az igazságot. Nekünk pedigaz kell. Nézd, Charles, én vállalom a felelősséget. - Nem bánom, tedd, amit jónak látsz - mondtaLord Mayfield habozva -, de föl nem foghatom,mit tehet az az ember... - Telefonálok neki - vette föl a kagylót SirGeorge -, most rögtön.- Nyilván ágyban van már. - Hát majd fölkel. A fenébe, Charles, nem hagyhatod, hogy az a nő megússza.- Mármint Mrs. Vanderlyn? - Persze. Gondolom, nincs kétséged afelől,hogy az ő keze van a dologban. - Nincs. A saját fegyveremet fordította ellenem,méghozzá bravúrosan. Nem szívesen vallom be,George, hogy egy asszony túljárt az eszünkön. Ezellentmond a józan észnek. De megtörtént. Semmitsem leszünk képesek rábizonyítani, pedig mindketten tudjuk, hogy a szálak az ő kezében futnak össze. - Rémesek a nők - jelentette ki Carringtonmély meggyőződéssel. - A fene egye meg, semmi látható kapcsolatasincs az üggyel! Hiába vagyunk meggyőződveróla, hogy ő vette rá a lányt arra a sikítozós trükkre, meg hogy az odakint settenkedő férfi a bűntársa volt, bizonyítani nem tudjuk, az ördögbe is.

- Talán Hercule Poirot-nak sikerül. - Az ég szerelmére, George - nevette el magátLord Mayfield -, azt hittem, önérzetesebb angolvagy, semhogy egy franciába helyezd a bizalmadat, akármilyen agyafúrt az illető. - Még csak nem is francia, hanem belga -vallotta be kissé szégyenkezve Sir George. - Nem bánom, hívd ide a belgádat. Hadd próbáljon szerencsét. Lefogadom, ezzel az üggyel őse fog többre menni nálunk.Sir George nem válaszolt. A telefon felé nyúlt.

NEGYEDIK FEJEZET

Hercule Poirot kissé hunyorogva nézett egyik férfiról a másikra. Finoman elnyomott egy ásítást. Hajnali fél három volt. Legmélyebb álmából ébresztették föl, és éjnek évadján lóhalálában idehozták egy hatalmas Rolls-Royce-on. Aztán végighallgatta a két férfi beszámolóját. Épp most jutottak a történet végére. - Ezek a tények, Monsieur Poirot - mondtaLord Mayfield. Hátradőlt a székében, és tempósanszemére illesztette a monokliját. Azon át vizsgálgatta Poirot-t okos, világoskék szemével. De nemcsak okos volt a szeme, hanem szkeptikus is,semmi kétség. Poirot futó pillantást vetett Sir George Carringtonra, aki szinte gyermeki bizalommal hajolt előre a székében. - Igen, most már ismerem a tényeket - mondta megfontoltan. - A szobalány sikolt, a titkár kimegy, a névtelen leskelődő bejön, felkapja az iratokat és távozik. A tények... semmi kétség, kiválóan megfelelnek. Lord Mayfield szemmel láthatólag felfigyelt az utolsó szavakra. Kissé kihúzta magát, szeméből kiesett a monokli. Hirtelen támadt éberséggel nézett a detektívre. - Tessék, Monsieur Poirot?- Azt mondtam, Lord Mayfield, hogy a tényekkiválóan megfelelnek... a tolvaj céljainak. Egyébként biztos benne, hogy egy férfit látott? - Azt nem tudnám megmondani - rázta a fejétLord Mayfield. - Épp csak... egy árnyék volt. Azigazat megvallva nem is mertem volna megesküdni rá, hogy egyáltalán láttam valakit. - És ön, Sir George? - nézett most a repülőtábornagyra Poirot. - Ön meg tudná mondani,hogy férfi volt, vagy nő?- Én a magam részéről nem láttam senkit.Poirot töprengve bólintott. Aztán váratlanul fölpattant, és odament az íróasztalhoz. - Biztosíthatom önt, hogy a tervrajzok nincsenek ott - jegyezte meg Lord Mayfield. - Fél tucatszor átnéztük azokat a papírokat mind a hárman.- Mind a hárman? Úgy érti, hogy a titkára is?- Igen, Carlile is. - Mondja, Lord Mayfield - fordult meg Poirothirtelen -, melyik papír volt legfölül, amikor ön azíróasztalhoz ment? Mayfield homlokát ráncolva töprengett. - Lássuk csak... igen, valami jelentéstervezet volt légvédelmünk helyzetéről.Poirot fölkapott egy iratot, és odavitte hozzá.- Ez az, Lord Mayfield?Lord Mayfield elvette, és belepillantott. - Igen. - Ön észrevette ezt az iratot az asztalon? - vitteoda Poirot a papírt Carringtonhoz. Sir Charles elvette, messze tartotta magától, aztán föltette a cvikkerét. - Igen. Én is átnéztem

mindet, Carlile-lal és Mayfielddel együtt. Ez volt legfölül. Poirot elgondolkozva bólintott. Visszatette a lapot az íróasztalra. - Ha van még kérdése... - nézett rá Mayfieldkissé értetlenül. - Hogyne, természetesen van még egy kérdés.Carlile. Carlile a kérdés! - Carlile minden gyanún felül áll, Monsieur Poirot! - csattant fel Lord Mayfield. - Kilenc éve amagántitkárom. Betekinthet minden bizalmas iratomba, és szeretném felhívni a figyelmét, hogykönnyűszerrel másolatot készíthetett volna a tervrajzokról, feljegyzéseket a gyártási leírásról, és sose derült volna ki. - Ez méltánylandó szempont - mondta Poirot.- Ha ő a bűnös, fölösleges lett volna megrendeznie egy otromba betörést. - Különben is -jelentette ki Lord Mayfield -, énmegbízom Carlile-ban. Kezeskedem érte. - Carlile-lal minden rendben van - közölte Carrington mogorván. - Ezzel a Mrs. Vanderlynnel pedig - tárta szét akarját Poirot kecsesen - semmi sincs rendben,ugye?- De nincs ám - mondta Sir George. - Azt hiszem, Monsieur Poirot - mondta LordMayfield megfontoltabban -, nem kétséges Mrs.Vanderlyn... hogy is mondjam... tevékenységiköre. Erre vonatkozólag a külügyminisztérium értékesebb adatokkal szolgálhat önnek. - A szobalány pedig önök szerint együttműködik az asszonyával?- Kétség sem fér hozzá - vágta rá Sir George. - Ésszerű feltételezésnek látszik - közölte LordMayfield óvatosabban. Csönd lett. Poirot felsóhajtott, és szórakozottan átrendezett egy-két tárgyat a tőle jobbra álló asztalon. - Úgy vélem, ezek az iratok pénzt jelentenek. Vagyis az ellopott dokumentumok nagy összeget érnek.- Igen... ha bizonyos kezekbe jutnak.- Például? Sir George megemlített két európai nagyhatalmat. Poirot bólintott. - Erről a tényről vélhetőleg bárki tudhat, ugye?- Mrs. Vanderlyn kétségtelenül tud róla.- Azt kérdeztem, bárki ?- Gondolom, igen. - Minimális intelligenciával bárki felismerhettea tervrajzok készpénzben kifejezhető értékét? - Igen, de hát Monsieur Poirot... - Lord Mayfield láthatóan feszengett. - Csak számba veszem a lehetőségeket - emelte föl a kezét Poirot. Megint fölpattant, fürgén kilépett a franciaablakon, és zseblámpával szemügyre vette a pázsit szélét a terasz túlsó oldalán.A két férfi nézte. - Mondja, Lord Mayfield - kérdezte Poirot, amikor visszajött és leült -, ezt a sötétben lopódzógonosztevőt ön nem kerestette? - A kert végében kijuthatott egy forgalmas autó-útra - vont vállat Lord Mayfield. - Ha ott várt rá egykocsi, rövidesen bottal üthettük volna a nyomát.- De hát a rendőrség... a járőrök... - Valamiről megfeledkezik, Monsieur Poirot - szóltközbe Sir George. - Nem kockáztathatjuk a nyilvánosságot. Ha kiszivárogna, hogy ezeket a

tervrajzokat ellopták, az a pártra nézve katasztrófát jelentene. - Ó, persze - mondta Poirot. - Szem előtt kelltartania la politique-ot A legnagyobb diszkrécióval kell eljárni. Hát inkább értem küldenek. Talánígy egyszerűbb is. - Számít rá, hogy eredményre jut, MonsieurPoirot? - Lord Mayfield mintha nem fűzött volnanagy reményeket a dologhoz. - Miért ne? - vont vállat a kis ember. - Csakalaposan végig kell gondolni... töprengeni rajta... Most pedig szeretnék Mr. Carlile-lal beszélni -közölte pillanatnyi szünet után. - Természetesen - állt fel Lord Mayfield. - Megkértem, hogy maradjon fönn. Itt kell lennie a közelben. - Kiment a szobából. - Eh bien - nézett Sir George-ra Poirot. - Mi isvan azzal az emberrel a teraszon? - DrágaMonsieur Poirot, ne engem kérdezzen!Én nem láttam őt, nem tudom leírni. - Ezt már mondta. De nemcsak erről van szó,ugye? - hajolt előre Poirot.- Hogy érti ezt? - csattant fel Sir Charles. - Hogyan is fogalmazzam meg? Az ön kételkedése ennél mélyebb.Sir George belefogott valamibe, aztán elakadt. -Mondja csak - biztatta Poirot. - Mondja el! Mindketten ott állnak a terasz végén. Lord Mayfield látja, hogy egy árny kisurran a franciaablakon, és átoson a füvön. Ön miért nem látja azt az árnyat? - Fején találta a szöget, Monsieur Poirot - meredt rá Carrington. - Ez azóta sem fér a fejembe.Tudja, esküdni mernék, hogy senki nem jött kiezen az ablakon. Gondoltam, Mayfield csak képzelődött... valami mozgó faágat látott... vagy ilyesmi. Aztán mikor bejöttünk, és kiderült, hogy elrabolták az iratot, mintha mégis neki lett volna igaza,nem nekem. De azért... - De azért a szíve mélyén ön még mindig annak hisz - mosolyodott el Poirot -, amit a sajátszemével látott, jobban mondva nem látott?- Úgy van, Monsieur Poirot.- Bölcsen teszi - mosolygott rá Poirot. - Nem talált lábnyomokat a pázsit szélén? -kérdezte éles hangon Sir George. - Nem bizony. Lord Mayfield úgy gondolja, árnyat lát. Aztán bekövetkezik a rablás, és most márbiztos benne... esküdni merne rá! Már szó sincsképzelődésről... semmi kétség, látta azt az embert. Csakhogy ez nem igaz. Engem nem nagyonérdekelnek a lábnyomok meg effélék, de hát ezt anegatív bizonyítékot mégsem lehet figyelmen kívül hagyni. A füvön nem voltak lábnyomok. Maeste zuhogott az eső. Ha egy ember átment ateraszon és lelépett a fűbe, meglátszottak volna alábnyomai. - De hát akkor... - meredt rá Sir George -akkor... - Visszajutottunk a házba. Azokhoz, akik itt vannak a házban. Nem folytatta, mert nyílt az ajtó, és belépett Lord Mayfield Mr. Carlile-lal. A titkár, bár még mindig nagyon sápadt volt, és nyugtalannak látszott, bizonyos mértékig visszanyerte a lélekjelenlétét. Csíptetőjét igazgatva leült, és kérdően nézett Poirot-ra. - Mennyi ideje volt itt a szobában, amikor meghallotta a sikolyt, monsieur?Carlile elgondolkodott. - Gondolom, öt-tíz perce. - Azt megelőzően nem volt semmiféle zavaró

körülmény?-Nem. - Ha jól tudom, az este legnagyobb részébenegy szobában tartózkodtak mind.- Igen, a szalonban. - Sir George Carrington és felesége - pillantotta noteszébe Poirot -, Mrs. Macatta, Mrs. Vanderlyn, Mr. Reggie Carrington, Lord Mayfield ésön. így van? - Én nem voltam a szalonban. Itt dolgoztammajdnem egész este. - Ki ment föl elsőnek? - fordult Poirot LordMayfieldhez. - Azt hiszem, Lady Júlia Carrington. Igazságszerint a három hölgy együtt távozott.- És aztán? - Bejött Mr. Carlile, és én szóltam neki, hogykészítse ki az iratokat, mert Sir George és énazonnal jövünk. - Ekkor határozta el, hogy járnak egyet a teraszon?- Igen. - Szóba került Mrs. Vanderlyn jelenlétében, hogyelintéznivalójuk van még a dolgozószobában?- Igen, említettük. - De akkor nem volt a szobában, amikor önutasította Mr. Carlile-t, hogy készítse ki az iratokat.- Nem. - Elnézést, Lord Mayfield - szólalt meg Carlile.- Épp amikor ön ezt mondta, akkor futottamössze vele az ajtóban. A könyvéért jött vissza, lennfelejtette.- Tehát maga szerint meghallhatta?- Lehetségesnek tartom. - Ott felejtette a könyvét - tűnődött Poirot. -Megtalálták, Lord Mayfield?- Igen, Reggie odaadta neki. - Hát, erre szokták azt mondani, hogy elkapa-tott... bocsánat, elkoptatott trükk... márminthogy valaki ott felejti a könyvét. Rendszerint beválik!- Ön szerint szándékosan hagyta ott?Poirot vállat vont. - Ezután önök, uraim, kimentek a teraszra. És Mrs. Vanderlyn?- Fogta a könyvét és elment. - És az ifjú Monsieur Reggie? Ő is ment lefeküdni?- Igen. - Monsieur Carlile pedig idejön, és öt vagy tízperc múlva sikoltást hall. Folytassa, Monsieur Carlile. Sikoltást hallott, és kiment az előcsarnokba.Talán az lesz a legegyszerűbb, ha pontosan elismétli minden mozdulatát.Mr. Carlile kissé zavartan állt fel. - Most sikoltok - mondta Poirot készségesen.Kinyitotta a száját, és fülhasogató bégetést hallatott. Lord Mayfield félrefordult, hogy elrejtse mosolyát, Mr. Carlile pedig azt sem tudta, melyik lábára álljon. -Allez! Gyerünk! Rajta! - kiáltotta Poirot. -Megadtam a végszót. Mr. Carlile mereven az ajtóhoz lépkedett, kinyitotta és kilépett rajta. Poirot követte. A másik kettő

a nyomukban maradt. - Az ajtót becsukta maga mögött, vagy nyitvahagyta? - Már nem emlékszem. Azt hiszem, nyitvahagytam.- Mindegy. Folytassa. Mr. Carlile még mindig nagyon merev léptekkel a lépcső aljába ment, ott megállt és fölnézett. - Azt mondja, a szobalány a lépcsőn volt. Körülbelül hol?- Nagyjából félúton.- Feldúltnak látszott?- Hogyne! - Eh bien, akkor most én vagyok a szobalány- szaladt föl Poirot fürgén a lépcsőn. - Körülbelülitt?- Egy-két lépcsővel följebb.- így? - Poirot pózba vágta magát.- Hát... szóval... nem egészen.- Hát hogyan?- Nos, a fejéhez kapott. - Szóval a fejéhez kapott. Ez fölöttébb érdekes,így? - Poirot fölemelte a karját, két keze a fülefölött ért a fejéhez.- Igen, ez az. - Értem. Mondja csak, Monsieur Carlile, a lánycsinos? - Az igazat megvallva nem néztem - közölteCarlile megrovóan. - Nem nézte? De hisz ön fiatal. Hogy lehet az,hogy egy fiatalember nem veszi észre, ha egy lánycsinos? - Kérem, Monsieur Poirot, ismételten csak any-nyit mondhatok, hogy én a magam részéről nemnéztem. - Carlile kétségbeesett pillantást vetett munkaadójára. - Úgy látszik, Monsieur Poirot szeretné magátnagy kujonnak feltüntetni, Carlile - nevetett SirGeorge Carrington. - Én bizony mindig észreveszem, ha egy lánycsinos - jelentette ki Poirot, a lépcsőn lejövet. Mr. Carlile félreérthetetlen rosszallással, némán fogadta a megjegyzést. - És ekkor mondta azt a mesét, hogy kísértetetlátott? - folytatta Poirot.- Igen.- Maga elhitte? - - Ugyan, Monsieur Poirot, dehogy! - Nem arra gondoltam, hogy ön hisz-e a kísér-tetekben. Hanem hogy az volt-e a benyomása, a lány valóban elhiszi, hogy látott valamit? - Ezt nem tudnám megmondani. Levegő után kapkodott, és feldúltnak látszott, ez tény. - Hallotta vagy látta az úrnőjét? - Igen, őszintén szólva láttam. Kijött a szobájá-

ból odafönt, és leszólt, hogy „Léonie",- És aztán? - A lány fölszaladt hozzá, én meg visszamentem a dolgozószobába. - Amíg ön itt állt a lépcső aljában, beléphetettvalaki a nyitva hagyott ajtón a dolgozószobába? Carlile megrázta a fejét. - Csak ha elmegy mellettem. Amint látja, a dolgozószoba ajtaja a folyosó végén van.Poirot elgondolkozva bólintott. - Meg kell mondanom, nagyon örülök, hogyLord Mayfield látta a tolvajt kilépni a franciaablakon - folytatta megfontolt, kimért hangján Mr.Carlile -, különben most igen kínos helyzetbenvolnék. - Ostobaság, kedves Carlile - szólt közbe LordMayfield türelmetlenül. - Magára semmiképpsem vetődne a gyanú árnyéka sem. - Kedves, hogy ezt mondja, Lord Mayfield, de atények makacs dolgok, és be kell látnom, a látszatellenem szól. Mindenesetre remélem, hogy átkutatják a holmimat, engem pedig megmotoznak. - Ostobaság, drága öregem - tiltakozott Mayfield.- Szeretné, valóban? - dünnyögte Poirot.- Határtalan megelégedésemre szolgálna.Poirot egy-két percig elgondolkozva nézett rá. -Értem - dünnyögte végül. - Hogyan helyezkedik el Mrs. Vanderlyn szobája a dolgozószobához képest? - kérdezte aztán.- Épp fölötte van.- És az ablaka a teraszra néz?- Igen. Poirot ismét bólintott. - Menjünk be a szalonba - mondta végül. Körbejárta a szobát, megvizsgálta az ablakok zárját, rápillantott az eredményekre a bridzsaszta-lon. - Ez az ügy bonyolultabb, mint amilyennek látszik - fordult végül Lord Mayfieldhez. - Csak egyvalami biztos. Az ellopott tervrajzok még mindig itt vannak a házban. - De kedves Monsieur Poirot - meredt rá LordMayfield -, az az ember, aki a szemem láttáratávozott a dolgozószobából...- Nem volt ott senki.- Hiszen a saját szememmel láttam... - Engedje mélységes tisztelettel megjegyeznem, Lord Mayfield, ön azt hitte, hogy látja. Megtévesztette egy faág árnyéka. Aztán a rablás ténye természetesen meggyőzte önt, hogy amit képzelt,valóság. - Ugyan már, Monsieur Poirot, a szememnekcsak hiszek... - Én meg jobban hiszek a saját szememnek,mint a tiednek, öregem - szólt közbe Sir George. - Bocsásson meg, Lord Mayfield, ebből nemengedhetek. A teraszon át senki sem ment ki agyepre. - Amennyiben Monsieur Poirot-nak igaza van -mondta Mr. Carlile sápadtan és kimérten -, agyanú automatikusan rám hárul. Én vagyok azegyetlen, akinek módjában állt elkövetni a rablást. - Ostobaság - ugrott fel Lord Mayfield. - Gondoljon, amit akar, Monsieur Poirot, de én nem

értek egyet magával. Semmi kétségem a magaártatlansága felől, Carlile. Hajlandó vagyok kezességet vállalni érte. - De hát én egy szóval sem mondtam, hogyMonsieur Carlile-ra gyanakszom - dünnyögte Poirot barátságosan. - Nem - válaszolta Carlile -, de tökéletesenvilágossá tette, hogy senki másnak nem állt módjában elkövetni a rablást.- Du tout! Du tout! Egyáltalán nem! - Hiszen most mondtam, hogy senki sem mentel mellettem az előcsarnokban a dolgozószobaajtajához. - Egyetértek. De bejuthatott valaki a dolgozószoba franciaablakán.- Maga mondta az imént, hogy ez lehetetlen. - Én csak azt mondtam: kintről nem jöhetett-mehetett senki úgy, hogy ne hagyta volna a füvöna lábnyomát. De a házból igen. Az illető kijuthatott ebből a szobából a franciaablakon, végigosonhatott a teraszon a dolgozószobáig, aztánvissza ide. - Csakhogy a teraszon ott volt Lord Mayfield ésSir George Carrington - vetette ellen Mr. Carlile. - Igen, de fel-alá jártak. Sir George Carrington-nak minden bizonnyal kitűnő szeme van - hajoltmeg feléje Poirot -, de nem a tarkóján hordja!A dolgozószoba ablaka a terasz legvégén van,aztán jönnek ennek a szobának az ablakai, és aterasz folytatódik jobboldalt, egy, két, három, esetleg négy szoba mellett, igaz? - Ebédlő, biliárdszoba, reggelizőszoba éskönyvtár - sorolta Lord Mayfield. - Önök pedig végigmentek a teraszon oda-vissza ... hányszor is ?- Legalább ötször-hatszor. - Na ugye, a tolvajnak csak ki kellett várnia amegfelelő pillanatot. - Úgy érti, hogy mikor én kint az előcsarnokban a francia lánnyal beszéltem - töprengett Carlile -, a tolvaj a szalonban várt?- Erre céloztam. Persze ez csak egy lehetőség. - Szerintem nem hangzik valami meggyőzően- állapította meg Lord Mayfield. - Magyon kockázatos. Poirot figyelmesen hallgatta. - Úgy - bólintott végül. - Értem már. Csakhogy a jelek szerint a hölgy igen ügyesen fordította önök ellen a saját fegyverüket.Sir George káromkodásban tört ki. Poirot némi derűvel nézte. - Tehát nincs kétsége afelől - mondta aztán -, hogy az ő keze van a dologban... vagyis akár aktív szerepet játszott benne, akár nem, mindenképpen ő a felelős érte? - Már hogy volna kétségem! - meredt rá SirGeorge. - Ehhez nem fér kétség. Ki másnak állhatna érdekében, hogy ellopja azokat a tervrajzokat? - Hát persze! - Hercule Poirot hátradőlt, ésfölnézett a mennyezetre. - Mindazonáltal alig negyedórája megállapodtunk abban, Sir George,hogy azokban a papírokban komoly összeg testesül meg. Talán nem olyan nyilvánvaló formában, mint a bankjegyekben, pénzben vagy ékszerekben, de azért pénzt jelentenek. Ha akad ittvalaki, akinek anyagi gondjai vannak... - Kinek nincsenek manapság? - horkant fel amásik. - Gondolom, ezzel még nem keverem

magam gyanúba - mosolyodott el. - Mais oui, ön mondhat bármit - viszonozta amosolyt udvariasan Poirot -, mert ebben az ügyben egyedül önnek van megtámadhatatlan alibije.- De én is átkozottul pénzszűkében vagyok! - Hogyne, egy férfiúnak az ön társadalmi helyzetében rendkívül magasak a költségei - csóváltaa fejét Poirot együttérzően. - Azután a fia is abbana korban van, mikor igen sok pénzbe kerül... - Épp elég már az iskoláztatása is - nyögött felSir George -, és ráadásul az adósságok. De higgye el, nem rossz kölyök. Poirot együttérzően hallgatott. A repülő tábornagy nem fogyott ki a panaszokból. A fiatalokban nincs semmi tartás és állóképesség, az anyák azt se tudják, hogyan kényeztessék a gyerekeiket, örökösen a pártjukat fogják, micsoda átok, ha egy nő a hazárdjáték rabja lesz, ostobaság, ha valaki nagyobb tétekben játszik, mint amilyeneket megengedhet magának. Sir George általánosságban beszélt, nem említette név szerint a feleségét vagy a fiát, de nem értett a ködösítéshez, könnyű volt átlátni rajta. - Bocsásson meg, nem lett volna szabad olyasmivel fárasztanom, ami nem tartozik közvetlenül a tárgyhoz - hagyta abba váratlanul -, különösen ilyen későn... jobban mondva korán -nyomott el egy ásítást. - Azt javaslom, Sir George, feküdjön le. Nagyon kedves volt, és sokat segített. - Igen, azt hiszem, lefekszem. Maga szerintvan rá remény, hogy visszaszerezzük a tervrajzokat? - Mindenesetre megpróbálom - vont vállat Poirot. - Nem látom be, miért ne sikerülne. - Na én megyek. Jó éjszakát. - Sir Georgetávozott. Poirot ülve maradt, és töprengve bámulta a mennyezetet, aztán elővett egy kis noteszt, üres oldalra lapozott, s ezt írta rá:Mrs. Vanderlyn?Lady Júlia Carrington ?Mrs. Macatta ?Reggie Carrington?Mr. Carlile?Alá pedig ezt:Mrs. Vanderlyn és Mr. Reggie Carrington?Mrs. Vanderlyn és Lady Júlia?Mrs. Vanderlyn és Mr. Carlile?Elégedetlenül csóválta a fejét. - Cestplus simple que ca - dünnyögte. - Ennél azért egyszerűbb. -Aztán hozzáírt néhány rövid mondatot.Látott Lord Mayfield egy „árnyat"? Ha nem, miért mondja ? Látott Sir George valamit? Csak akkor volt biztos benne, hogy semmit sem látott, mikor már megvizsgáltam a virágágyat Megjegyzés: Lord Mayfield rövidlátó, szemüveg nélkül olvas, de a szoba másik végébe nem lát el monokli nélkül. Sir George táuollátó. Ezért a terasz túlsó végéről az ő szeme megbízhatóbb, mint Lord Mayfieldé. Lord Mayfield mégis határozottan állítja, hogy igenis látott valamit, és nem ingatja meg barátja ellenvéleménye. Állhat valaki olyan tökéletesen minden gyanún felül, mint látszólag Mr. Carlile ? Lord Mayfield nem győzi hangoztatni az ártatlanságát Túlságosan is. Miért? Mert titokban gyanakszik rá, és szégyelli a gyanúját? Vagy mert határozottan gyanakszik valaki másra? Mármint MÁSRA, mint Mrs. Vanderlyn? Eltette a noteszt. " Fölállt, és átment a dolgozószobába.

ÖTÖDIK FEJEZET

Mikor Poirot belépett, Lord Mayfield az íróasztalánál ült. Most hátrafordult, és letette a tollat. - Nos, Monsieur Poirot - nézett rá fürkészően -, meghallgatta Carringtont?

- Igen, Lord Mayfield - ült le Poirot mosolyogva. - Megvilágított valamit, amit nem nagyon értettem,-Mit? - Mrs. Vanderlyn jelenlétének okát. Megértiugye, lehetségesnek tartottam... - Azt hitte, vonzódom a hölgyhöz? - találta kiMayfield azonnal Poirot kissé eltúlzott zavaránakokát. - Szó sincs róla. Egyáltalán nem. Érdekes,Carrington is erre gondolt. - Tudom, beszámolt a beszélgetésükről, melyet erről a tárgyról folytattak. - Felsültem a kis cselszövésemmel - vallottabe Lord Mayfield gyászosan. - Dühítő bevallani,hogy egy nő túljárt az ember eszén. - Csakhogy egyelőre nem járt túl az ön eszén,Lord Mayfield! - Maga szerint még lehetséges, hogy mi maradunk fölül? Ezt örömmel hallom. Bár el is tudnámhinni. - Felsóhajtott. - Úgy érzem, bolondot csináltam magamból... olyan büszke voltam rá,hogy ilyen szépen kitaláltam, miképp fogom tőrbecsalni. - Pontosan mi volt a terve, Lord Mayfield? -gyújtott egy parányi cigarettára Hercule Poirot. - Nos - habozott Lord Mayfield -, az igazatmegvallva, nem dolgoztam ki a legapróbb részletekig.- Senkivel sem beszélte meg?- Nem.- Még Mr. Carlile-lal sem?- Nem. - Ön nem szívesen avat be a terveibe másokat,Lord Mayfield - mosolygott Poirot. - Tapasztalataim szerint jobb így - mondtagyászosan a másik. - Ön bölcs ember. Ne bízz meg senkiben. DeSir George Carringtonnak mégis megemlítette adolgot?- Csak mert láttam, hogy az a jámbor lélek komolyan aggódik miattam - mosolyodott el Lord Mayfield. - Régi barátok? - Igen. Több mint húsz éve ismerem. - És a feleségét?- Természetesen őt is régóta. - De (bocsássa meg, ha tapintatlan vagyok)vele már nem olyan közeli barátok, ugye? - Nem látom be, mi köze a szóban forgó ügyhöz az én személyes kapcsolataimnak, Monsieur Poirot. - Én viszont azt hiszem, Lord Mayfield, hogynagyon is sok. Egyetértett az elméletemmel, ugye,hogy a szalonban tartózkodott valaki? - Igen. Mi tagadás, én is úgy látom, másképpnem történhetett. - Ezt azért ne mondjuk. Túl magabiztosanhangzik. De tegyük fel, hogy az elméletem megállja a helyét. Ez esetben ki lehetett a szalonban ön szerint? - Világos, hogy Mrs. Vanderlyn. Egyszer márvisszament egy könyvért. Miért ne ment volna

vissza újra egy másikért, vagy a táskájáért, vagy aleejtett zsebkendőjéért... tucatnyi női ürügyet találhatott. Utasítja a szobalányát, hogy sikoltozásával csalja ki Carlile-t a dolgozószobából, ő meg ezalatt besurran a franciaablakon, amint önmondta. - Megfeledkezik arról, hogy az illető nem lehetett Mrs. Vanderlyn. Mikor Carlile a lánnyal beszélt,hallotta, hogy asszonya az emeletről szól le neki. - Igaza van - harapott az ajkába Lord Mayfield.Szemmel láthatólag nagyon bosszantotta a dolog. - Látja, szépen haladunk - mondta Poirot szelíden. - Először adva van az egyszerű magyarázat, hogy a tolvaj kintről surrant be, és elmenekült a zsákmánnyal. Mint már akkor is mondtam, ez az elmélet tökéletesen megfelel a célnak, túlságosan is megfelel, éppen ezért nem szabad habozás nélkül elfogadni. Végül elvetettük. Akkor jön az idegen ügynök elmélet Mrs. Vanderlynnel kapcsolatban, s egy bizonyos pontig itt is mintha szépen összeállna a kép. Most azonban ez is túlságosan kézenfekvőnek látszik, olyannyira megfelel a célnak, hogy nem fogadhatjuk el. - Ön szerint Mrs. Vanderlynnek semmi köze azügyhöz? - A szalonban nem Mrs. Vanderlyn tartózkodott. Elképzelhető, hogy a tolvaj a bűntársa volt, de az is lehet, hogy semmi köze nem volt hozzá.Amely esetben felvetődik az indíték kérdése. - Nem erőltetett kissé a gondolatmenete, Monsieur Poirot? - Nem hiszem. Na már most, miféle indítékokjöhetnek számításba? Először is a pénz. Lehetséges, hogy a dokumentumokat azért lopták el,mert készpénzre akarták váltani őket. Ez a legkézenfekvőbb számításba vehető indíték. De az iselképzelhető, hogy egészen másról van szó.- Például? - Lehetséges, hogy azért tették - mondta Poirot megfontoltan -, mert valakinek ártani akartak vele.- Kinek? - Esetleg Mr. Carlile-nak. Ő lenne az első számú gyanúsított. De lehet, hogy többről van szó.Aki egy ország sorsát tartja a kezében, Lord Mayfield, annak nagyon sokat árthatnak a közhangulat megnyilvánulásai. - Ezt úgy értsem, hogy a tolvaj nekem akartártani? Poirot bólintott. - Azt hiszem, nem tévedek, Lord Mayfield, ha azt mondom, körülbelül öt évvel ezelőtt ön nehéz időszakon ment keresztül. Azzal gyanúsították, hogy fraternizál egy európai nagyhatalommal, amely iránt ennek az országnak a választópolgárai mélységes ellenszenvvel viseltettek.- Ez igaz, Monsieur Poirot. - Az államférfinak manapság nincs könnyűdolga. Azt a politikát kell megvalósítania, amelyetaz ország szempontjából előnyösnek tart, de szemelőtt kell tartania a közhangulatot is. Amely sokszor szentimentális, zagyva és indokolatlan, mégsem lehet figyelmen kívül hagyni. - Kitűnően fogalmazta meg! Pontosan ez keseríti meg a politikus életét. Fejet kell hajtania azország közvéleménye előtt, bármilyen kártékonynak és megalapozatlannak találja. - Azt hiszem, ez volt az ön dilemmája is. Az aszóbeszéd járta, hogy kiegyezett a szóban forgóországgal. Erre szembefordult önnel az itteni közvélemény és a sajtó. Szerencsére a miniszterelnöknek módjában állt kategorikusan cáfolni ahíresztelést, ön is visszautasította, bár rokonszenvét nem titkolta most sem. - Mindez szóról szóra igaz, Monsieur Poirot, deminek föleleveníteni ezt a régi históriát? - Mert elképzelhetőnek tartom, hogy egy ellensége, akinek csalódást okozott, hogy önnek sikerült

úrrá lennie a kritikus helyzeten, megpróbál ismét problémát okozni. Ön hamar visszanyerte aközvélemény bizalmát. Már nem állnak fenn azoka különleges körülmények, és ön jelenleg politikaiéletünk egyik legnépszerűbb alakja, méghozzájoggal. Gyakran emlegetik a miniszterelnöki posztvárományosaként, aki Mr. Humberly visszavonulása után a nyomába lép. - Gondolja, hogy engem akartak diszkreditálni? De hát ez képtelenség. - Tout de mérne, Lord Mayfield, nem vetne jófényt önre, ha kiderül, hogy az új angol bombázótervrajzainak nyoma veszett éppen akkor, amikoregy bizonyos igen bájos hölgy az ön házánakvendége volt. Elég lett volna néhány apró célzásaz újságokban az önök kapcsolatára, s márismegrendül önben a bizalom.- Senki sem vette volna komolyan. - Dehogynem, kedves Lord Mayfield, és ezt önnagyon jól tudja. A nagyközönség bizalmát igenkönnyű elveszíteni. - Ez igaz. - Lord Mayfield egyszerre nagyonnyugtalannak látszott. - Jézusom, ez az ügy egyrebonyolultabb és kilátástalanabb. Komolyan azthiszi... de hát ez képtelenség... egyszerűen képtelenség.- Nem tud senkiről, aki... irigyelné önt?- ugyan, ez nevetséges. - Azt mindenesetre belátja, ugye, hogy nemtérek el a tárgytól, ha megkérdezem, milyen akapcsolata a jelenleg itt tartózkodó vendégekkel? - Talán nem... Júlia Carringtonról kérdezett.Tulajdonképpen nem sokat mondhatok róla. Sose kedveltem különösebben, és azt hiszem, ő semengem. Nyughatatlan, vakmerő teremtés, meggondolatlanul költekezik, és él-hal a kártyáért. Azthiszem, régi vágású úrihölgy lévén lenéz, amiért amagam erejéből küzdöttem fel magam. - Mielőtt idejöttem, elolvastam az önre vonatkozó szócikket a Ki kicsodá-ban. Ön egy híresgépipari vállalat élén állt, s maga is kiváló mérnök; - Nemigen van, amit én ne tudnék a gyártásrólaz biztos. Lentről verekedtem föl magam - közölteLord Mayfield mogorván. - O la la! - kiáltott fel Poirot. - Milyen ostobavoltam... milyen ostoba! - Tessék, Monsieur Poirot? - meredt rá a másik. - Végre megvan a kirakós játék egy darabja.Valami, amit eddig nem értettem... De most márminden a helyére került. Tökéletesen illeszkedikegymáshoz. Lord Mayfield kissé meghökkenve, kérdően nézett rá. - Még nem - rázta a fejét Poirot, s futólagelmosolyodott. - Előbb rendeznem kell a gondolataimat. - Fölállt. - Jó éjszakát, Lord Mayfield. Azthiszem, tudom már, hol vannak azok a tervrajzok. - Tudja? - kiáltott fel Lord Mayfield. - Akkorgyerünk, szerezzük vissza őket máris! - Az nem volna helyes - rázta a fejét Poirot. -Semmit sem szabad elhamarkodni, az végzetes

volna. Bízza csak Hercule Poirot-ra a dolgot. -Ezzel kiment a szobából. - Szélhámos - vont vállat megvetően LordMayfield. Aztán elzárta a papírjait, eloltotta a lámpát, s indult lefeküdni ő is.

HATODIK FEJEZET

- Ha betörtek a házba, mi az ördögnek nem hívta Lord Mayfield a rendőrséget? - kérdezte Reggie Carrington. Hátrább tolta a székét a reggelizőasztaltól. Ő érkezett le utolsónak. A házigazda, Mrs. Macatta és Sir George már végzett. Anyja és Mrs. Vanderlyn ágyban reggelizett.Sir George ismét beszámolt a történtekről, an-nak megfelelően, amiben Lord Mayfield és Hercule Poirot megállapodott, de nem volt valami elégedett magával. - Nagyon furcsának találom, hogy inkább egykülföldi csodabogarat hívtatok - mondta Reggie.- Mit vittek el, apa?- Nem tudom pontosan, fiam. Reggie fölállt. Aznap reggel nagyon nyugtalannak, idegesnek látszott. - Semmi... fontosat, ugye? Nem valami... iratot vagy effélét? - Be kell vallanom, Reggie, nem tudom pontosan.- Persze, titok! Értem én. Fölszaladt a lépcsőn, félúton egy pillanatra homlokráncolva megállt, aztán továbbment, s bekopogott anyjához. Bebocsátást nyert. Lady Júlia az ágyban ült, és számokat firkált egy boríték hátára. - Jó reggelt, szívem - nézett föl. -Valami baj van, Reggie? - kérdezte éles hangon. - Semmi különös, csak úgy látszik, az éjjel betörtek a házba.- Betörtek? És mit vittek el? - Fogalmam sincs. Titokban tartják. Valamicsodabogár magándetektív mindenkit kifaggatodalent.- Pontosan mi történt? - Nem tudom. Mi már ágyban voltunk. Vigyázz,anya, lecsúszik a tálcád! - kapta el a reggelizőtálcát, s tette az ablak melletti asztalra.- Pénzt vittek el?- Mondom, hogy fogalmam sincs. - Ez a nyomozóféle nyilván mindenkit kérdésekkel zaklat - töprengett Lady Júlia.- Nyilván.- Hogy hol voltak tegnap éjjel? Meg ilyesmikkel? - Valószínűleg. Hát én nem sokat mondhatokneki. Azonnal lefeküdtem, és pillanatok alatt elaludtam.Lady Júlia nem válaszolt. - Mondd, anya, nem adnál egy kis pénzt? Teljesen leégtem. - Nem - felelte anyja határozottan. - Magamnak is szörnyű hiteltúllépésem van. Fogalmamsincs, mit fog mondani apád, ha meghallja. Kopogtak. Sir George lépett be. - Hát itt vagy, Reggie. Légy szíves, menj le a könyvtárba. Monsieur Hercule Poirot beszélni szeretne veled. Poirot akkor fejezte be a beszélgetést a rettenthetetlen Mrs. Macattával. Néhány rövid kérdéssel kiderítette, hogy a hölgy kevéssel tizenegy óra előtt fölment a szobájába, lefeküdt, és nem hallott vagy látott semmi érdemlegeset. Ezután finoman átsiklott a betörésről személyesebb ügyekre. A maga részéről őszinte csodálója Lord Mayfield-nek. Mint az utca embere, nagy embernek tartja őt. Persze Mrs. Macatta ezt sokkal jobban megítélheti, hisz az ő köreiben mozog.

- Lord Mayfield okos ember - állapította megMrs. Macatta. - És kizárólag a saját erejéből vitteilyen sokra. Semmit sem köszönhet születési előjogoknak. Csak talán nem elég koncepciózus.Tapasztalataim szerint a férfiak e tekintetben, sajnos, mind egyformák. Hiányzik belőlük a nőknagyvonalú képzeletgazdagsága. Higgye el, Monsieur Poirot, tíz év sem kell hozzá, és a nők kezében lesz a kormányzás. Efelől nincs kétsége, jelentette ki Poirot. Aztán Mrs. Vanderlynre terelte a szót. Igaz a szóbeszéd, hogy igen közeli barátja Lord Mayfieldnek? - Szó sincs róla. Az igazat megvallva csodálkoztam is, hogy itt találom. Nagyon csodálkoztam. Poirot kikérte Mrs. Macatta véleményét Mrs. Vanderlynről... meg is kapta. - Semmirekellő teremtés, Monsieur Poirot. Aza fajta, aki miatt az ember szégyelli, hogy nő! Egyszó, mint száz, parazita, mihaszna élősködő.- Tetszik a férfiaknak? - A férfiaknak! - legyintett Mrs. Macatta megvetően. - A férfiakat mindig leveszi a lábukról az ilyenelőnyös külső. Például az a fiú, az a Reggie Carrington nyakig vörösödik, ha csak egy szót szól hozzáaz az asszony, azt se tudja, hová legyen a büszkeségtől, amiért egyáltalán észrevette. Az meg otrombán hízeleg neki. Például agyondicsérte mint kártyapartnert... holott egyáltalán nem jeleskedett.- Nem jól játszik?- Tegnap este hibát hibára halmozott.- De Lady Júlia jól játszik, ugye? - Véleményem szerint túlságosan is -jelentetteki Mrs. Macatta. - Akár egy hivatásos. Kártyázikreggel, délben, este.- Magas tétekben? - Én semmi esetre sem engednék meg magamnak ilyen téteket. Nem tartanám helyénvalónak.- Nagy összegeket nyer? - Ebből akarja kifizetni az adósságait - hördültfel Mrs. Macatta erényes felháborodással. - Dehallom, mostanában üldözi a balszerencse. Tegnap este úgy láttam, valami nagyon nyomja alelkét. A szerencsejáték csaknem olyan ártalmas,Monsieur Poirot, mint az ital. Ha rajtam állna,megtisztítanánk ezt az országot... - Hosszas fejtegetés következett Anglia erkölcseinek megtisztításáról, s Poirot kénytelen volt végighallgatni. Aztán gyorsan lezárta a beszélgetést, és Reggie Carringtonért küldött. Gondosan szemügyre vette s azonnal felmérte a belépő fiatalembert. Határozatlanságra valló száját, lefegyverzően kedves mosolyát, gyenge állát, távol ülő szemét, keskeny fejét. Úgy érezte, jól ismeri ezt a típust.- Mr. Reggie Carrington?- Igen. Mit parancsol?- Csak mondja el a tegnap estéről, amit tud. - Nos, lássuk csak, bridzseltünk... a szalonban.Aztán fölmentem lefeküdni.- Hány órakor? - Tizenegy előtt. Gondolom, a betörés későbbtörtént.- Úgy van. Nem hallott vagy látott valamit? - Sajnos semmit - csóválta a fejét Reggie sajnálkozva. - Azonnal lefeküdtem, és elég mélyen

alszom. - A szalonból egyenesen a hálószobájábament, és reggelig ki sem jött onnan?- Ez a helyzet.- Különös - jegyezte meg Poirot. - Hogyhogy különös? - kérdezte Reggie éleshangon.- Nem hallott például egy sikolyt?- Nem én.- Ez fölöttébb különös.- Nézze, nem értem, miről beszél!- Ön kissé nagyothall?- Szó sincs róla. Poirot ajka megmozdult. Talán újra megismételte: „különös". - Nos, köszönöm, Mr. Carrington, végeztünk - mondta aztán. Reggie fölállt, de tanácstalanul ott maradt. -Tudja - bökte ki -, most, hogy mondja, azt hiszem, mégiscsak hallottam valamit.- Aha, tehát hallott valamit? - Igen, de tudja, olvastam... egy detektívre-gényt, ami azt illeti... és hát... szóval nem figyeltem fel rá. - Értem. Ez mindent megmagyaráz. - Poirot-nak egy arcizma sem rezzent. Reggie még tétovázott egy darabig, aztán megfordult, és lassú léptekkel az ajtóhoz ment. -Mondja, mit loptak el? - torpant meg. - Valamit, aminek óriási az értéke, Mr. Carring-ton. Ennél többet nem áll módomban közölni.- Aha - bólintott Reggie zavartan. Távozott. - Beleillik a képbe - bólintott Poirot. - Pompásan beleillik. Megnyomta a csengőt, és udvariasan megtudakolta, Mrs. Vanderlyn fölkelt-e már.

HETEDIK FEJEZET

Mrs. Vanderlyn igen csinos volt, amint belejtett a szobába. A remek szabású rozsdabarna sportkosztüm kiemelte meleg hajszínét. Egy székhez vonult, és káprázatos mosolyt villantott az előtte álló kis emberre. Mosolyában egy pillanatra felsejlett valami. Talán diadalérzet, szinte gúny. Azonnal eltűnt, de egy másodpercig kétségtelenül ott volt. Poirot sokatmondó jelzésnek találta. - Betörők? Tegnap este? Hát ez szörnyű! Nem, dehogy, nem hallottam a világon semmit. És a rendőrség? Tehetetlen? - Egy pillanatra megint gúnyosan villant a szeme. Ön aztán nem fél a rendőrségtől, hölgyem, ez világos - gondolta Poirot. - Tudja jól, hogy nem fogják riasztani őket. Amiből az következik, hogy... mi is? - Nyilván belátja, asszonyom - közölte higgadtan -, hogy ezt az ügyet rendkívüli diszkrécióval kell kezelnünk. - Hogyne, természetesen, Monsieur Poirot,ugye? Eszembe sem jutna, hogy akár egy árvaszót is kifecsegjek róla. Annyira csodálom LordMayfieldet, isten ments, hogy a legcsekélyebb kellemetlenséget okozzam neki. - Keresztbe rakta alábát. Selyemharisnyába bújtatott lábfején tükörfényes, barna bőr körömcipő billegett. Nyájas,lefegyverző mosolyából sugárzott a kicsattanóegészség és a mélységes megelégedés. - Ha módomban áll segíteni, csak egy szavába kerül. - Köszönöm, madame. Tegnap este a szalonban kártyáztak, ugye?

- Úgy tudom, ezután a hölgyek mind fölmentek lefeküdni.- így van. - De valaki visszajött egy könyvért. Ha nemtévedek, ön volt az, Mrs. Vanderlyn. - Én jöttem vissza elsőnek, igen. - Hogyhogy elsőnek? - kérdezte Poirot éles hangon. - Én mindjárt visszajöttem - magyarázta Mrs.Vanderlyn. - Aztán fölmentem, és csöngettem aszobalányomért. Nagyon sokáig nem jött. Megintcsöngettem. Végül kimentem a folyosóra. Hallottam a hangját, és szóltam neki. Mikor kikefélte ahajamat, elküldtem. Nagyon ideges volt, zaklatott,többször meg is húzta a hajamat. Alighogy elküld-tem a lányt, láttam, hogy Lady Júlia jön fel alépcsőn. Állítólag ő is egy könyvért ment vissza.Érdekes, nem? - fejezte be Mrs. Vanderlyn széles,macskaszerű mosollyal.Mrs. Vanderlyn nem kedveli Lady Júlia Carring-tont, gondolta Hercule Poirot. - Kétségtelenül, madame. Mondja csak, hallotta a szobalánya sikoltozását? - érdeklődött.- Igen, hallottam valami ilyesmit.- Megkérdezte, mi történt? - Meg. Azt mondta, látni vélt egy lebegő, fehérruhás alakot... micsoda ostobaság!- Lady Júlia mit viselt tegnap este? - Ó, arra gondol, hogy talán... Igen, már értem. Valóban fehér estélyi ruhában volt. Persze, ezmindent megmagyaráz. A lány a sötétben csakegy fehér alakot látott. Ezek a lányok olyan babonásak. - A szobalánya régóta szolgál önnél, madame? - Á, dehogy - nyitotta tágra a szemét Mrs.Vanderlyn. - Legfeljebb öt hónapja. - Majd vele is szeretnék beszélni, ha megengedi, madame. Mrs. Vanderlyn felvonta a szemöldökét. - Hogyne, parancsoljon - bólintott hűvösen. - Szeretnék néhány kérdést föltenni neki, megérti, ugye? - Hogyne - csillant fel az asszony szeme ismétgúnyosan. Poirot fölállt és meghajolt. - Asszonyom -mondta -, őszintén csodálom önt. Mrs. Vanderlyn mintha kissé meghökkent volna. - Ez igazán kedves öntől, Monsieur Poirot, de miért? - Olyan tökéletes a páncélja, ön olyan hihetetlenül magabiztos. - Nem is tudom, ezt bóknak tekintsem-e? -,nevetett Mrs. Vanderlyn kissé zavartan. - Talán inkább figyelmeztetésnek - mondtaPoirot -, hogy ne vegye félvállról az életet. - Sok sikert, kedves Monsieur Poirot - nevetettMrs. Vanderlyn ismét magabiztosabban. Fölállt. -Köszönöm, hogy ilyen aranyos dolgokat mondott- nyújtott kezet, s kiment a szobából. - Sok sikert kíván, ugye? - dünnyögte Poirotmagában. - Persze, mert biztos benne, hogy úgysem fogok sikerrel járni! De még milyen biztosbenne! És ez engem nagyon bosszant. Némi ingerültséggel húzta meg a csengő zsinórját, és kérte, hogy küldjék be Mademoiselle

Léonie-t. Elismerően méregette a lányt, aki tétován megállt az ajtóban. Fekete ruhájában, gondosan elválasztott, hullámos fekete hajával, tartózkodóan lesütött szemével maga volt az illedelmes szerénység. Poirot elismerően bólintott. - Jöjjön csak be, Mademoiselle Léonie - mondta. - Ne féljen!A lány bejött, és szerényen megállt előtte. - Mondja csak - változott meg Poirot hangjahirtelen -, tudja, hogy öröm magára nézni? Ez nem tévesztette el a hatást. - Az úr nagyon kedves - suttogta lágyan Léonie, és rávillantotta a tekintetét a szeme sarkából. - Képzelje, megkérdeztem Monsieur Carlile-t,hogy maga csinos-e, s erre azt mondja, fogalmasincs! - Szép kis alak! Micsoda halvérű fickó! - vágtaföl a fejét megvetően Léonie.- Tökéletes jellemzés. - Szerintem még életében rá nem nézett egylányra. - Valószínűleg nem. Milyen kár. Sokat veszít.De azért akadnak ebben a házban, akik méltányolják a szépséget, nem igaz?- Fogalmam sincs, monsieur, miről beszél. - Dehogy nincs, Mademoiselle Léonie, tudjaazt maga nagyon jól. Szép kis mesét talált kitegnap este arról a kísértetről. Amint meghallottam, hogy maga a fejéhez kapta a kezét, mikor ottállt, tudtam, hogy szó sincs itt kísértetekről. Ha egylány megijed, a szívéhez kap, vagy a szájához,hogy elfojtsa a kiáltást. Ha a haján van a keze, azegészen mást jelent. Mégpedig azt, hogy össze-kócolódott a haja, és gyorsan le akarja simítani! Tehát hadd halljam az igazságot, mademoiselle. Miért sikoltott fel a lépcsőn? - De monsieur, igazat mondtam, láttam egyfehérbe öltözött, magas alakot... - Ne sértsen meg, mademoiselle, ne becsüljealá az intelligenciámat. Ez a mese Monsieur Car-lile-nál talán bevált, de Hercule Poirot-nál nem fog.Az igazság az, hogy önt épp akkor csókolták meg,ugye? És megkockáztatom a feltételezést, hogyMonsieur Reggie Carrington volt a bűnös. - Eh bien - kacsintott rá Léonie szégyenkezésnélkül -, végeredményben mit számít egy csók? - Hát persze, mit számít - helyeselt Poirot előzékenyen. - Tudja, a fiatalúr odajött mögém, és átölelte aderekamat... természetesen megijedtem, és sikí-tottam. Ha számítok rá... akkor persze nem sikí-tottam volna.- Hát persze - bólintott Poirot. - De úgy osont mögém, akár egy macska. Ésakkor kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és kisétált atitkár úr, és a fiatalúr meglépett, eltűnt az emeleten, én meg ott maradtam, mint egy hülye. Hátpersze hogy mondanom kellett valamit, főleg egyilyen illedelmes fiatalembernek!- így aztán kitalálta azt a kísértetet?

- Semmi más nem jutott eszembe, monsieur.Csak az a magas, lebegő figura fehérben. Tudom, nevetséges, de hát mi mást tehettem volna? - Semmit. Ez mindent megmagyaráz. Az elsőperctől fogva erre gyanakodtam. - Monsieur nagyon okos - nézett rá Léoniekacéran -, és nagyon megértő. - Nem fogom kínos helyzetbe hozni e miatt azügy miatt, de viszonzásul megtenne valamit?- Örömmel, monsieur.Mennyit tud az úrnője viselt dolgairól? - Nem sokat, monsieur - vont vállat a lány. -Persze megvannak az elképzeléseim.- Például? - Hát, nem kerülte el a figyelmemet, hogy asz-szonyom barátai mind katonák vagy tengerészekvagy pilóták. Aztán ott a többi barátja... külföldiúriemberek, akik nagy titokban jönnek el hozzánéha. Asszonyom nagyon csinos, bár azt hiszem,már nem sokáig. A fiatalemberek igen vonzónaktalálják. Néha az az érzésem, túl sokat mondanakel neki. De ezt csak úgy gondolom. Az asszonyomnem nagyon bizalmas velem. - Ezt úgy értsem, hogy az asszonya senkit semavat be az ügyeibe?- így van, monsieur. Más szóval nem tud a segítségemre lenni. - Sajnos, nem, monsieur. Boldogan segítenék, ha tudnék. - Mondja csak, az asszonya ma jó hangulatbanvan?- De mennyire, monsieur.- Történt valami, aminek örül?- Mióta idejöttünk, szünet nélkül jókedvű.- Maga csak tudja, Léonie. - Én aztán igen, monsieur - közölte a lánymagabiztosan. - Ebben nem tévedek. Ismerem azasszonyom hangulatait. Most nagyon jó kedvében van.- Határozottan diadalittas?- Ez a helyes kifejezés, monsieur. - Én ezt elég... nehezen viselem el - bólintottkomoran Poirot. - De belátom, elkerülhetetlen.Köszönöm, mademoiselle, végeztünk. - Én köszönöm, monsieur- nézett rá kacéranLéonie. - És biztosíthatom, ha önnel találkozom alépcsőn, nem fogok sikítani. - Drága gyermekem - jelentette ki Poirot méltóságteljesen -, én már alaposan benne járok a korban. Hogy is jutna eszembe effajta léhaság?De Léonie kuncogva távozott. Poirot lassan járt fel-alá a szobában. Elkomolyodott, mint akit valami nyugtalanít. - Most pedig - mondta végül - lássuk LadyJúliát. Kíváncsi vagyok, mit fog mondani. Lady Júlia nyugodtan, magabiztosan lépett a szobába. Kecsesen bólintott, és helyet foglalt a széken, amelyet Poirot odahúzott neki. - Lord Mayfield azt mondta, néhány kérdést óhajt föltenni

nekem - mondta halkan, előkelően.- Igen, madame. A tegnap estéről.- A tegnap estéről? Tessék.- Mi történt, amikor befejezték a bridzspartit? - A férjem szerint késő volt már belekezdeniegy másikba. Fölmentem lefeküdni.- És aztán?- Elaludtam.- Más nincs? - Nincs. Sajnos nem mondhatok semmi érde-keset. Mikor történt a... - tétovázott - a betörés?- Röviddel azután, hogy ön fölment.- Értem. Tulajdonképpen mit vittek el?- Néhány bizalmas iratot, madame.- Fontos iratokat?- Nagyon fontosakat. Lady Júlia a homlokát ráncolta. - Értékesek voltak? - kérdezte végül.- Igen, madame, nagyon sok pénzt érnek.- Értem.Csönd támadt. - És mi volt a könyvével, madame?- kérdeztePoirot. - A könyvemmel? - nézett rá az asszony meghökkenve. - Igen, ha jól emlékszem, Mrs. Vanderlyn aztmondta, röviddel azután, hogy önök hárman visz-szavonultak, ön ismét lement a könyvéért.- Ó, igen, lementem. - Tehát valójában nem feküdt le azonnal? Hanem visszatért a szalonba?- így van. Megfeledkeztem róla. - Amíg a szalonban volt, hallotta, hogy valakisikolt?- Nem... de igen... nem hiszem. - De hát, madame, ha a szalonban volt, hallania kellett. - Semmit sem hallottam - vetette hátra a fejétLady Júlia. Poirot fölvonta a szemöldökét, de egy szót sem szólt.Lassan kínossá vált a csönd. - Milyen lépéseket tesznek? - kérdezte LadyJúlia éles hangon. - Milyen lépéseket? Nem értem, mire gondol,madame. - Mármint a rablással kapcsolatban. A rendőrség nyilván megteszi a szükséges lépéseket. - A rendőrséget nem értesítették - rázta a fejétPoirot. - Engem bíztak meg az üggyel. Az asszony rámeredt. Nyugtalan, elgyötört arca megnyúlt, arcizmai megfeszültek. Sötét szeme kutató pillantással igyekezett áthatolni Poirot közönyén. De hiába. - Nem mondhatja meg, milyen lépéseket tesznek? - sütötte le a szemét csüggedten Lady Júlia. - Csak arról biztosíthatom önt, madame, hogyminden követ megmozgatok. - Hogy elkapja a tolvajt, vagy hogy... visszaszerezze az iratokat? - A legfontosabb, madame, hogy az iratokmegkerüljenek.

Lady Júliát mintha kicserélték volna, unott lett, fásult. - Hogyne - mondta közömbösen -, hát persze.Megint csönd lett.- Van még valami, Monsieur Poirot? - Nincs, madame. Nem akarom tovább igénybe venni az idejét.- Köszönöm. Poirot kinyitotta előtte az ajtót. Lady Júlia rá se nézett, amikor kiment. Poirot visszasétált a kandallóhoz, és gondosan elrendezte a dísztárgyakat a párkányon. Akkor is ezzel foglalatoskodott, amikor Lord Mayfield belépett a franciaablakon.- Nos? - kérdezte az újonnan érkezett. - Azt hiszem, minden rendben. Szépen alakulnak a dolgok.- Úgy látom, örül - meredt rá Lord Mayfield. - Egyáltalán nem örülök. De meg vagyok elégedve. - Komolyan mondom, Monsieur Poirot, nemtudok eligazodni magán. - Nem vagyok olyan szélhámos, amilyennekhisz.- Én egy szóval sem mondtam... - De gondolta! Mindegy, nem veszem rossznéven. Néha kénytelen vagyok szerepet játszani. Lord Mayfield tanácstalanul és némi bizalmatlansággal nézett rá. Nem értette Hercule Poirot-t. Szerette volna semmibe venni, de valami azt súgta neki, hogy ez a nevetséges kis ember nem olyan jelentéktelen, amilyennek látszik. A képességek megítélésében Charles McLaughlin sose tévedett. - Nos - mondta -, mindannyian a kezébenvagyunk. Ön szerint mi a következő lépés?- El tudná küldeni a vendégeit? - Azt hiszem, ez megoldható. Majd azt mondom, föl kell mennem Londonba e miatt az ügymiatt. Akkor valószínűleg maguktól elmennek.- Kitűnő. Próbálja meg így intézni a dolgot.- Nem gondolja...? - tétovázott Lord Mayfield. - Biztosra veszem, hogy ez a legjobb megoldás. - Ha ön mondja - vont vállat Lord Mayfield, éstávozott.

NYOLCADIK FEJEZET

A vendégek ebéd után hagyták el a kastélyt. Mrs. Vanderlyn és Mrs. Macatta vonaton utazott, Carringtonék a kocsijukon mentek. Poirot az előcsarnokban állt, és hallotta, milyen elbűvölően búcsúzik Mrs. Vanderlyn a házigazdától. - El sem mondhatom, mennyire sajnálom, hogy ennyi baja és aggodalma volt - mondta. - Remélem, végül minden elrendeződik, és önnek nem lesz semmiféle kellemetlensége. Az én számon pecsét lesz.- Kezet nyújtott, és kiment a Rollshoz, amely azállomásra vitte. Mrs. Macatta már a kocsiban ült. Ő kurtán és együttérzés nélkül köszönt el az imént. Léonie, aki előreült, a sofőr mellé, hirtelen visszafutott az előcsarnokba. - Asszonyom neszesszere nincs a kocsiban! - kiáltotta. Mindenki a táska keresésére indult. Végül Lord Mayfield találta meg az egyik tölgyfa szekrény mellett, ahová korábban lerakták. Léonie boldog kiáltással kapta föl az elegáns zöld szattyánbőr táskát, és kisietett vele. - Lord Mayfield, Lord Mayfield - hajolt ki erre akocsiból Mrs. Vanderlyn. - Lenne szíves ezt alevelet a saját postázandó küldeményeihez rakni?

- adott át egy borítékot. - Ha magamnál tartom,hogy majd föladom a városban, biztosan megfeledkezem róla. A levelek mindig napokig hevernek a táskámban. Sir George Carrington a zsebórájával játszott, felpattintotta a fedelét meg lecsukta. A pontosság megszállottja volt. - Jól elhúzták az időt - dörmögte. - A végén még lekésik a vonatot... - Ugyan, George, ne akadékoskodj már - szóltrá a felesége ingerülten. - Az ő vonatuk, nem amiénk.Férje szemrehányóan nézett rá.A Rolls elment. Reggie odahajtott Carringtonék Morrisával a főbejárathoz. - A kocsi előállt, apa - szólt ki. Az inasok kihozták Carringtonék poggyászát, és Reggie felügyeletével berakták a csomagtartóba. Poirot kilépett a főbejárat elé, onnan figyelte az eseményeket. Hirtelen egy kéz nehezedett a karjára. - Monsieur Poirot - súgta a fülébe Lady Júliaizgatottan. - Beszélnem kell önnel... most rögtön. Poirot megadta magát. Lady Júlia maga után húzta a kis reggelizőszobába, és becsukta az ajtót. - Igaz, amit mondott - lépett közel hozzá -,Lord Mayfieldnek az a legfontosabb, hogy az iratok előkerüljenek? - így van, madame - nézett rá kíváncsian Poirot. - Ha... ha azokat az iratokat visszaküldenékönnek, vállalná, hogy minden további kérdezőskö-dés nélkül visszajuttatja őket Lord Mayfieldnek?- Nem tudom, jól értem-e, amit mond. - Persze! Jól érti, ebben biztos vagyok! Arrólvan szó, hogy a... tolvaj névtelen marad, ha aziratok megkerülnek. - Mennyi idő múlva, madame ? - kérdezte Poirot.- Tizenkét órán belül.- Ezt meg tudja ígérni? - Meg. - Poirot nem válaszolt, hát sürgetőenmegismételte: - Garantálja, hogy nem kerül nyilvánosságra az ügy? - Igen, madame - válaszolta most már ünnepélyesen a másik. - Garantálom. - Rendben van, a többit bízza rám. - Az asszonykisietett a szobából. Egy perc múlva Poirot hallotta, hogy a kocsi elhajt. Átment az előcsarnokon, svégig a folyosón, a dolgozószobába. Ott vártaLord Mayfield.- Nos? - nézett föl, amikor Poirot belépett. - Az ügy lezárult, Lord Mayfield - tárta szét akarját Poirot.- Tessék? Poirot szóról szóra elmondta, mi történt közte és Lady Júlia között. - De hát mit jelentsen ez? - nézett rá LordMayfield elképedve. - Nem értem. - Világos, nem? Lady Júlia tudja, ki lopta el atervrajzokat.- Csak nem akarja azt mondani, hogy ő maga? - Szó sincs róla. Lady Júlia talán hazárdjátékos.De nem tolvaj. Ám ha vállalja, hogy visszajuttatjaa tervrajzokat, ez azt jelenti, hogy vagy a férje, vagya fia lopta el őket. Sir George Carrington azonbanodakint volt önnel a teraszon. Tehát csak a fia

lehetett. Azt hiszem, meglehetős pontossággalrekonstruálni tudom, mi történt tegnap este. LadyJúlia bement a fia szobájába, és üresen találta.Lejött, hogy megkeresse, de nem látta sehol. Aztán ma reggel meghallja, hogy rablás történt, éshallja azt is, hogy a fia kijelenti, egyenesen a szobájába ment, és ki se jött onnan. Márpedig tudja,hogy ez nem igaz. És még valamit tud a fiáról.Hogy gyenge akaratú, és kétségbeejtő anyagihelyzetben van. Látja, mennyire behálózta Mrs.Vanderlyn. Minden világos előtte. Mrs. Vanderlynrávette Reggie-t, hogy lopja el a tervrajzokat. Elhatározza, nem hagyja ennyiben a dolgot. Majd őkézbe veszi Reggie-t, megszerzi az iratokat és visz-szajuttatja őket. - De hát ez az egész képtelenség! - kiáltott fölLord Mayfield. - Csakhogy ezt Lady Júlia nem tudja. Ő nemtudja, amit én, Hercule Poirot kiderítettem - hogyReggie Carrington tegnap este nem iratokat lopott, hanem Mrs. Vanderlyn francia szobalányának tette a szépet. - Légből kapott ostobaság az egész, -úgy,ahogy van!- Az bizony.- És az ügy korántsem zárult le. - De igen, lezárult. Én, Hercule Poirot, tudomaz igazságot. Nem hisz nekem? Tegnap sem hittnekem, amikor azt mondtam, tudom, hol vannak a tervrajzok. Pedig tudtam. Nagyon is kéznél voltak. -Hol?- Lordságod zsebében.Csönd lett. - Tisztában van vele, mit beszél, Monsieur? -szólalt meg végül Lord Mayfield. - Hogyne. Tisztában vagyok vele, hogy igenokos emberrel van dolgom. Első perctől fogvanem fért a fejembe, hogyan állíthatja olyan határozottan ön, aki saját bevallása szerint rövidlátó,hogy látott valakit kilépni a franciaablakon. Elakarta fogadtatni ezt a megoldást... a kényelmesmegoldást. Miért? Később egyenként kizártam atöbbieket. Mrs. Vanderlyn fönt volt az emeleten,Sir George önnel a teraszon, Reggie Carrington afrancia lánnyal a lépcsőn, Mrs. Macatta az igazakálmát aludta a szobájában (a házvezetőnő szobájamellett, és Mrs. Macatta horkol!), Lady Júlia pedignyilvánvalóan a fiát gyanúsítja. Tehát csak kétlehetőség maradt. Vagy Carlile csúsztatta az iratokat a zsebébe, ahelyett hogy az íróasztalra tettevolna őket (márpedig ez ésszerűtlen, hisz mint önrámutatott, le is másolhatta volna valamennyit),vagy pedig... vagy a tervrajzok a helyükön voltak,mikor ön az íróasztalhoz ment, onnan pedig nemkerülhettek máshová, mint az ön zsebébe. ígymár világos minden. Az, hogy ön makacsul állította, igenis látott valakit, hogy kitartott Carlile ártatlansága mellett, és semmiképp nem akart értem küldeni. Csak egyvalami okozott fejtörést: az indíték. Meg voltam győződve róla, hogy ön becsületes ember, tisztességes. Ez abban is megmutatkozott, hogy semmi áron nem akart egy ártatlan

embert gyanúba keverni. Az is nyilvánvaló volt,hogy a tervrajzok eltűnése az ön egész pályáját kedvezőtlenül befolyásolhatja. Akkor mire jó ez az esztelen lopás? Végül rájöttem a válaszra. Nézzük az ön pályafutásának azt a kritikus szakaszát pár évvel ezelőtt, amikor a miniszterelnök ország-világ előtt kijelentette: ön soha nem kezdett tárgyalásokat a szóban forgó nagyhatalommal. Tegyük fel, hogy ez nem volt szó szerint igaz, és maradt valami feljegyzés, talán egy levél, amely azt bizonyítja, hogy ön valójában igenis megtette azt, amit a nyilvánosság előtt cáfolt. Ezt a cáfolatot megkövetelte a közérdek. Ám kétséges, hogy az utca embere is így látná. Vagyis abban a pillanatban, amikor a legfőbb hatalom az ön kezébe kerül, valami ostoba visszhang a múltból meghiúsíthatna mindent. Gyanítom, hogy az a levél egy bizonyos kormány kezében volt, amely üzletet ajánlott önnek: odaadják a levelet cserébe az új bombázó tervrajzáért. Más esetleg visszautasította volna. De ön nem! Ön beleegyezett. Mrs. Vanderlynnek kellett lebonyolítania az üzletet. Megállapodtak, hogy lejön ide, és elintézik a cserét. Ön akkor árulta el magát, mikor bevallotta: nem volt határozott terve a hölgy leleplezésére. így hitelét vesztette a magyarázat, hogy miért hívta ide. Ön tehát megrendezte a rablást. Úgy tett, mintha látná a teraszon a tolvajt... ezzel tisztázta Carlile-t a gyanú alól. Az íróasztal olyan közel van a franciaablakhoz, hogy a tolvaj elvihette volna a tervrajzokat még akkor is, ha Carlile ki sem lép a szobából, csak hátat fordít, mert a páncélszekrénynél van dolga. Ön odament az íróasztalhoz, elvette a tervrajzokat, és a zsebében tartotta őket egészen addig a pillanatig, amikor a korábban megbeszélt terv szerint Mrs. Vanderlyn neszesszerébe csúsztatta őket. Tőle pedig viszonzásul meg-kapta a végzetes iratot, mint az ő postázásra váró levelét.Poirot elhallgatott. - Ön mindent tud, Monsieur Poirot - mondtaLord Mayfield. - Most nyilván utolsó gazembernektart. - Szó sincs róla, Lord Mayfield - emelte fölPoirot tiltakozóan a kezét. - Mint mondtam, igenokos embernek tartom önt. Akkor értettem mega dolgot, mikor itt beszélgettünk az éjjel. Ön elsőrangú mérnök. Azt hiszem, lesz néhány apróváltoztatás a bombázó gyártási leírásában, olyanötletesen megoldott változtatások, hogy nem isigen lehet megállapítani, miért nem működik aszerkezet olyan remekül, mint remélték. Egy bizonyos idegen nagyhatalom azt tapasztalja majd,hogy a típus nem válik be... Semmi kétség, nagycsalódás lesz...Ismét csend támadt. - Ön igen agyafúrt, Monsieur Poirot - szólaltmeg végül Lord Mayfield. - Csak arra kérem,egyvalamit higgyen el nekem. Bízom magamban.Azt hiszem, képes leszek kivezetni Angliát a válságból, amely véleményem szerint küszöbön áll.Ha nem volnék őszintén meggyőződve arról, hogyhazámnak szüksége van rám a kormánykeréknél,nem tettem volna azt, amit tettem... nem igyekeztem volna hasznot húzni mindkét félből... és együgyes trükkel kirántani a fejem a hurokból. - Ha lordságod nem tudna mindenkiből hasznot húzni -jelentette ki Poirot -, nem is volna igazipolitikus!

Halott ember tükre

ELSŐ FEJEZET

Modern lakás volt. Modern bútorokkal. A karosszékek kocka alakúak, a támlás székek szögletesek. Az ablakra merőlegesen modern íróasztal, mellette apró termetű, idős férfi. Voltaképpen az ő feje az egyetlen tárgy a szobában, amely nem szögletes. Hanem tojás alakú. Monsieur Poirot egy levelet olvasott:Vasútállomás: Whimperley Táviratcím: Hamborough SL JohnHamborough Close,Hamborough SL Mary, Westshire 1936. szeptember 24. Monsieur Hercule PoirotTisztelt uram! Olyan ügyről van szó, amely rendkívüli óvatosságot és diszkréciót igényel. Úgy határoztam, önt bízom meg vele, mert kedvező véleményeket hallottam önről. Okom van feltételezni, hogy becsapnak és kijátszanak, de családi okokból nem kívánok a rendőrséghez fordulni. Magam is teszek bizonyos lépéseket, de álljon készen, hogy ha táviratilag idehívom, haladéktalanul indulhasson. Lekötelezne, ha erre a levélre nem válaszolna.Híve,Gervase Chevenix-Gore. Monsieur Hercule Poirot szemöldöke egyre följebb csúszott, míg kis híján eltűnt a hajában. - Kicsoda ez a Qervase Chevenix-Qore tulajdonképpen? - kérdezte az üres levegőtől. A könyvespolchoz ment, és levett egy nagy, vaskos kötetet. Hamar megtalálta, amit keresett.Chevenix-Gore, Sir Geruase Francis Xavier, 10. bnet; nemesség: 1694; nyűg. szds. 17-es ulánusok;szül. 1878. május 18.;apja:SirGuyCheve-nix-Gore, 9. bnet; anyja: Lady Claudia Bretherton, Wallingford 8. earlje 2. lánya. Apja megh., 1911; házass.: 1912, Vanda Elizabeth, Frederick Arbuthnot ezredes (l. ott) id. lánya; isk.: Eton. Kat. szolg.; európai front 1914-18. Kedvtelések: utazás, vadászat nagyvadra. Cím: Hamborough St. Mary, Westshire, és Lowndes Square218, S.W. 1. Klubok: Cavalry, Travellers. Poirot elégedetlenül csóválta a fejét. Pár percre gondolataiba merült, aztán az íróasztalhoz ment, kihúzott egy fiókot, és elővett egy halom meghívót. - Ez az! - derült fel az arca. - Biztos, hogy ő is ott lesz!- Hát mégiscsak sikerült eljönnie, Monsieur Poirot! - üdvözölte a hercegnő mézédes hangon. -Nagyszerű! - Megtisztel, madame - hajolt meg Poirot. Elmenekült néhány rangos és lenyűgöző személyiségtől: egy híres diplomatától, egy hasonlóképpen híres színésznőtől meg egy közismert sportrajongó főrendtől, s végre ráakadt arra, aki miattidejött: az örökös „jelen volt még" vendégre, Mr.Satterthwaite-re.- A drága hercegnő... - csicsergett Mr. Sat-terthwaite vidáman - mindig olyan remekül érzem magam az összejövetelein... Lenyűgöző személyiség, érti, hogy gondolom, ugye? Néhány éve sokszor összefutottunk Korzikán... Mr. Satterthwaite beszélgetés közben előszeretettel hozta szóba főrangú ismerőseit. Elképzelhető, hogy Smith, Jones vagy Brown urak társaságában is időzött olykor, ám ezt sohasem emlegette. Mégsem volna méltányos elintézni őt azzal, hogy üresfejű sznob. Éles szemmel figyelte meg az emberi természetet, és ha igaz, hogy a kibic tud a legtöbbet a játékról, Mr. Satterthwaite igen sokat tudott. - Drága öregem, időtlen idők óta nem láttammagát. Nagy kiváltságnak tartom, hogy annak idején a Varjúfészek-ügy jóvoltából módomban álltközelről megfigyelni önt munka közben. Azóta úgyszólván bennfentesnek érzem magam. Erről juteszembe, épp a múlt héten találkoztam Lady Mary-vel. Olyan elbűvölő teremtés, csupa üde frissesség! Futólag említést tettek a legfrissebb botrányokról - egy earl lányának a hóbortjairól meg egy viscount szánalmas viselkedéséről -, majd Poirot ügyesen szóba hozta Gervase Chevenix-Gore nevét.

- Az aztán eredeti figura, semmi kétség! - vetteát a szót azonnal Mr. Satterthwaite. - Az utolsóbaronet... így emlegetik.- Pardon, nem egészen értem. - Ez tréfa, tudja, vicc - ereszkedett le Mr. Satterthwaite elnézően az idegenből jött ember alacsonyabb szellemi színvonalára. - Valójában persze nem ő az utolsó angol baronet. De az tény,hogy egy korszak zárul le vele. Ő a Bátor BitangBaronet... a szeszélyes, hőzöngő arisztokrata, amúlt századi regények kedvelt alakja, a fickó, akiképtelen fogadásokat köt, és megnyeri őket. Részletekkel is szolgált. Ifjúkorában Gervase Chevenix-Qore körülhajózta a földet egy vitorláson. Részt vett egy sarki expedíción. Kihívott párbajra egy lóversenybolond arisztokratát. Fogadásból felhajtotta kedvenc kancáját egy hercegi palota lépcsőjén. Egyszer meg a páholyából leugratott a színpadra, és a mondat közepén ragadta el az ismert színésznőt. Megszámlálhatatlan anekdota keringett róla. - Régi nemesi família - folytatta Mr. Sat-terthwaite. - Sir Guy de Chevenix részt vett azelső keresztes háborúban. De most alighanemkihal a család. Az öreg Gervase az utolsó Che-venix-Gore.- És elszegényedtek? - Szó sincs róla. Gervase mesésen gazdag. Értékes ingatlanai vannak, házak, szénmezők, ráadásul ifjúkorában bejegyeztetett a nevére valamibányát Peruban vagy isten tudja, hol Dél-Amerikában, s az egy vagyont hozott neki. Elképesztőember. Akármihez nyúl, minden sikerül neki.- Gondolom, már nem fiatal. - Hát nem, szegény öreg Gervase - sóhajtott felMr. Satterthwaite fejcsóválva. - Ha megkérdeznéaz embereket, a legtöbben azt mondanák, sültbolond. Bizonyos értelemben az is. Bolond, semmikétség... nem orvosi értelemben, nem úgy, hogytévképzetei volnának, hanem olyan értelemben,hogy abnormális. Világéletében rendkívül eredetiegyéniség volt. - S az évek múltával az eredetiség jobbárakülöncséggé fajul? - vetette föl Poirot. - Úgy van. Pontosan ez a helyzet szegény öregGervase-zel. - Netán túlzott elképzelései vannak a tulajdonfontosságáról? - De mennyire! Az a gyanúm, Gervase a világon mindig is csak kétféle embert ismert:a Chevenix-Gore-okat meg a többieket!- Túlzásba vitt családi büszkeség! - Az. Minden Chevenix-Gore pokolian fennhéjá-zó... nem ismernek se istent, se embert. Gervasemeg, az utolsó a sorban, a többinél is rosszabb.Tudja, úgy beszél... komolyan mondom, minthaő volna... maga az Atyaúristen. - Hát igen - bólogatott Poirot lassan, elgondolkozva -, erre számítottam. Tudja, kaptam tőle egylevelet. Különös levelet. Nem fölkért, hanem aszíne elé idézett.- Királyi parancs - kuncogott Mr. Satterthwaite. - Pontosan. A jelek szerint ennek a Sir Gervase-

nek eszébe sem jutott, hogy én, Hercule Poirotfontos ember vagyok, és megszámlálhatatlan üggyel kell foglalkoznom, így merőben valószínűtlen,hogy módomban áll mindent félredobni és engedelmes kutya módjára loholni hozzá... mintha egysenki volnék, aki örül, hogy megbízást kapott. Mr. Satterthwaite az ajkába harapva elfojtott egy mosolyt. Talán arra gondolt, hogy egoizmus dolgában Hercule Poirot-nak nemigen van mit Gervase Chevenix-Gore szemére vetnie. - Persze talán sürgős ügyben idézte a színe elé... - dünnyögte. - Szó sincs róla! - közölte Poirot nyomatékosgesztussal. - Mindössze arról van szó, hogy rendelkezésére kell állnom, ha és amennyiben szüksége lesz a szolgálataimra! Enfin, je uous de-mande! Most mondja! - emelte föl ismét a kezét.A mozdulat minden szónál ékesebben fejezte kiMonsieur Poirot mélységes felháborodását.- Tehát visszautasította? - Egyelőre nem volt rá módom - válaszoltaelgondolkozva Poirot.- De visszautasítja? A kis ember arca megváltozott. - Hogyan is fejezzem ki magam? - ráncolta a homlokát töprengve. - Visszautasítani... ez volt az első gondolatom. De isten tudja... Az embernek néha vannak megérzései. Az a benyomásom, hogy itt valami szaglik... Mr. Satterthwaite nem mutatta a derültség semmi jelét az utóbbi fordulat hallatán. - Komolyan? - mondta. - Érdekes... - Úgy vélem - folytatta Hercule Poirot -, hogyaz olyasfajta ember, amilyennek az imént leírta,nagyon sebezhető... - Sebezhető? - csodálkozott el Mr. Satterthwaite. Ez nemigen jutott volna eszébe Qervase Chevenix-Gore-ról. De éles eszű volt és intuitív. Azt hiszem, értem, mire gondol - mondta töprengve. - Az ilyen ember páncélt hord... de még milyen páncélt! A kereszteseké semmiség volt ehhezképest... a gőg, a büszkeség, az önbecsülés páncélját. Az ilyen vértezet bizonyos értelemben védelmet nyújt. A nyilak, az élet mindennapi nyilai lepattannak róla. De van egy nagy veszély. A páncélban az ember néha észre sem veszi, hogy megtámadták. Késve látja meg, késve hallja meg... ésmég később érzi a támadást. - Elhallgatott. -Hány tagú Sir Gervase családja? - kérdezte aztánmegváltozott hangon. - Hát ott van a felesége, Vanda. Arbuthnotlány... fiatal korában gyönyörű volt. Még mindigszép. Bár szörnyen réveteg. Imádja Gervase-t. Azthiszem, nagy híve az okkult tanoknak. Amulette-ket meg szkarabeuszokat visel, és valami egyiptomi uralkodónő reinkarnációjának mondja magát.Aztán ott van Ruth, a fogadott lányuk. Saját gyere-kük nincs. Igen vonzó lány, a modern fajtából. Ebből áll a család. Persze ott van még Hugó Trent. Qervase unokaöccse. Pamela Chevenix-Gore Reggie Trenthez ment feleségül, és Hugó volt az egyetlen gyerekük. A fiú árva. A címet persze nem örökölheti, de azt hiszem, végül az övé lesz Gervase pénzének nagy része. Jóképű fickó, a királyi lovasgárdánál szolgál. Poirot elgondolkozva bólintott. - Sir Gervase-nek nagyon fáj, hogy nincs fia, aki örökölhetné a címet, ugye? - kérdezte aztán.- Alighanem elevenébe vág.- Megszállottja a családi ősi névnek? - Igen. - Mr. Satterthwaite pár percig hallgatott. Fúrta az oldalát a kíváncsiság. - Van valami konkrét oka rá, hogy lemenjen Hamborough

Close-ba? - kockáztatta meg végül a kérdést. - Nincs - csóválta a fejét Poirot töprengve. -Nem látok rá semmiféle okot. Mindazonáltal azthiszem, le fogok menni.

MÁSODIK FEJEZET

Hercule Poirot egy első osztályú vasúti kocsi sarkába húzódott. Robogott vele a vonat az angol tájon át. A detektív elgondolkozva húzott ki a zsebéből egy gondosan összehajtogatott táviratot. Kinyitotta és újra elolvasta:üljön föl négy harmincasra Sí. Pancrason szóljon kalauznak állítsa meg expresszt Whimper-leynél.- Cheuenix-Gore Poirot összehajtotta a táviratot, és visszatette a zsebébe. A kalauz mérhetetlenül alázatos volt. Az úr Hamborough Close-ba utazik? Hogyne, Sir Qer-vase Chevenix-Gore vendégeinek mindig megáll a vonat Whimperleynél. - Nemesi privilégium, uram, azt hiszem. - Azóta kétszer jött be. Először biztosította utasát: mindent megtesznek, hogy egyedül maradjon a kocsiban, és senki se zavarja a nyugalmát, másodszor pedig bejelentette: az expressz tíz percet késik. A vonatnak 7.50-kor kellett volna megérkeznie, de pontosan nyolc óra két perc volt, amikor Hercule Poirot leszállt a kis vidéki állomáson, és a figyelmes kalauz kezébe nyomta a remélt félkoronást. Fütyült a mozdony, és az Északi Expressz ismét elindult. - Mr. Poirot? - lépett oda Poirot-hoz egy sötétzöld uniformisba öltözött, magas sofőr. - Hamborough Close-ba, ugye? - Fogta a detektív elegáns útitáskáját, és indult előtte kifelé az állomásról. Hatalmas Rolls várta őket. A sofőr kinyitotta az ajtót Poirot előtt, utasa térdére terített egy pompás szőrmetakarót, és elhajtottak. Vagy tíz percig robogtak kanyargós utakon és mezei ösvényeken, aztán a kocsi bekanyarodott egy széles kapun, melyet kétoldalt hatalmas kőgriffek díszítettek. Áthajtottak a parkon, föl a házhoz. Ahogy odaálltak, nyílt az ajtó, s lenyűgöző méretű komornyik jelent meg a lépcsőn. - Mr. Poirot? Erre parancsoljon, uram - vezette át a vendéget az előcsarnokon. Jobboldalt középen kinyitott egy ajtót. -Mr. Hercule Poirot -jelentette be az újonnan érkezettet.A szobában jó néhány estélyi öltözékű embertartózkodott. A belépő Poirot éles szeme azonnal látta, hogy nem várták. Minden jelenlévő leplezetlen csodálkozással nézett rá. Végül tétován feléje indult egy magas hölgy, akinek sötét haját ősz szálak szőtték át. - Elnézését kérem, madame - hajolt a kezefölé Poirot. - Félek, késett a vonatom. - Nem tesz semmit - mondta Lady Chevenix-Gore révetegen, s még mindig tanácstalanul meredt a vendégre. - Nem tesz semmit, Mr.... nemhallottam jól... - Hercule Poirot - mutatkozott be a detektívtisztán és érthetően. Mögötte valaki hallhatóan levegő után kapott.Poirot ekkor vette észre, hogy a házigazda nyilvánvalóan nincs a szobában. - Tudott az érkezésemről, madame ? - dünnyögte halkan. - Hogyne... persze... - A válasz nem hangzottvalami meggyőzően. - Azt hiszem... szóval nyil-ván, de én olyan szórakozott vagyok, MonsieurPoirot. Mindent elfelejtek - vallotta be szomorkáselégedettséggel. - Megmondanak valamit, úgytűnik, felfogtam, de aztán kimegy a fejemből!Eltűnik! Mintha ott se lett volna. - Aztán, mintha

elmulasztott kötelességének tenne eleget, tétovánkörülnézett, s azt mormolta: - Gondolom, mindenkit ismer. Bár ez nyilvánvalóan nem felelt meg az igazságnak, Lady Chevenix-Gore szemmel láthatólag ezzel a bevált fordulattal szokta megkímélni magát a bemutatás fáradságától és a keserves feladattól, hogy megjegyezze az emberek nevét. Most azonban óriási erőfeszítést tett, hogy eleget tegyen az embert próbáló helyzet kívánalmainak: - A lányom, Ruth - mutatott a Poirot előtt álló lányra.Magas, fekete hajú teremtés volt ő is, de egé-szen más típus, mint Lady Chevenix-Gore. Nem elmosódott, bizonytalan vonású, hanem szép metszésű, kissé hajlott orrú és tiszta vonalú, határozott állú. Sűrű, göndör fekete haját hátrafésülte. Festetlen arca olyan hamvas és üde volt, akár a szegfű. Ilyen gyönyörű lányt nem sokat látott életében, gondolta Poirot. Az volt a benyomása, hogy nem csak szép, hanem okos is, és úgy sejtette, büszke és ingerlékeny. - Ez aztán a szenzáció, Monsieur Poirot-t üdvözölhetjük körünkben - mondta kissé affektáltan,de Poirot úgy érezte, csak játszik. - Úgy látszik, azöregúr gondoskodott egy kis meglepetésről. - Tehát nem tudták, hogy jövök, mademoí-selle ? - kérdezte Poirot gyorsan. - Nekem fogalmam sem volt róla. így csakvacsora után járulhatok ön elé az autogramgyűjtőkönyvecskémmel. Az előcsarnokban megszólalt a gong, aztán a komornyik kinyitotta az ajtót, és bejelentette: -A vacsora tálalva van. - De szinte még ki sem mondta az utolsó szót, amikor különös dolog történt. A szertartásos modorú szolgából egy pillanatra elképedt emberi lény lett... Olyan gyorsan történt, a jól nevelt szolga álarca olyan hamar a helyére került, hogy aki nem nézett véletlenül éppen oda, semmit sem vett észre az egészből. Poirot azonban történetesen odanézett. És szöget ütött a fejébe a dolog. A komornyik tétován állt az ajtóban. Bár az arca megint illendően kifejezéstelen volt, izmai megfe szültek. - Te jó isten - mondta Lady Chevenix-Gore bizonytalanul -, ez fölöttébb különös. Én igazán... az ember nem is tudja, mitévő legyen. - Ez a páratlan megdöbbenés annak tulajdo-nítható, Monsieur Poirot, hogy apám, az utóbbi húsz évben először, elkésett a vacsoráról. - Fölöttébb különös... - nyöszörögte LadyChevenix-Gore. - Gervase soha... Magas, katonás, egyenes tartású férfi lépett oda hozzá. - A jó öreg Gervase! - nevette el magát vidáman. - Végre elkésett! Szavamra, ezt hallani fogja tőlünk egy darabig. Mit gondolnak, nem találja a gallérgombját? Vagy Gervase mentes a mi emberi gyarlóságainktól? - De hát Gervase soha nem késik el - rebegteLady Chevenix-Gore zavartan. Szinte nevetséges volt, hogy ez az egyszerű epizód milyen megdöbbenést vált ki. Hercule Poirot azonban egyáltalán nem találta nevetségesnek... A megdöbbenés mögött nyugtalanságot, sőt talán szorongást sejtett. És azt is érthetetlennek találta, hogy Gervase Chevenix-Gore nem jelenik meg titokzatos körülmények közt iderendelt vendégének üdvözlésére. Közben szemmel láthatólag senki sem tudta, mitévők legyenek. Példátlan esemény történt, fogalmuk sem volt, hogyan birkózzanak meg vele. Végül Lady Chevenix-Gore vállalta a kezdeményezést, már amennyire azt egyáltalán kezdeményezésnek lehetett nevezni. Mindenesetre tétován megszólalt. - Snell, az úr...? - nem fejezte be a mondatot, csakvárakozóan nézett a komornyikra. Snell, aki szemmel láthatólag hozzászokott már úrnője tudakozódó módszeréhez, késedelem nélkül válaszolt a közelebbről meg nem határozott kérdésre. - Sir Gervase nyolc óra előtt öt perccel

jött le, milady, és egyenesen a dolgozószobába ment. - Értem... - Lady Chevenix-Gore szája nyitvamaradt, szeme a semmibe révedt. - Gondolja,hogy... szóval... hallotta a gongot? - Úgy vélem, hallania kellett, milady, hiszen agong éppen a dolgozószoba ajtaja előtt függ. Természetesen nem volt tudomásom róla, hogy SirGervase még a dolgozószobában tartózkodik, különben jelentettem volna neki, hogy tálalva van.Jelentsem most, milady? - Köszönöm, Snell. Igen, legyen szíves. Hogyne, persze... - fogadta Lady Chevenix-Gore látható megkönnyebbüléssel a javaslatot. - Snell valódi kincs - fordult a vendégekhez, mikor a komornyik távozott. - Nem is tudom, mihez kezdenénk nélküle. Valaki helyeslően dünnyögött, de senki sem szólalt meg hangosan. Hercule Poirot fokozott érdeklődéssel figyelte a népes társaságot, és az volt a benyomása, mindannyian feszültek. Gyorsan körbepillantott, osztályozta őket. Két idősebb férfi, a katonás megjelenésű, aki az imént megszólalt, meg egy sovány, szikár, ősz hajú, összeszorított szájú jogászféle. Két fiatalabb férfi, mindkettő egészen más típus. Az egyik bajuszos, kissé fennhéjázó; ő lehet Sir Gervase unokaöccse, aki a királyi lovasgárdánál szolgál, gondolta Poirot. A másikat, fényes, hátrafésült hajával, feltűnően jó külsejével határozottan alacsonyabb társadalmi osztályba sorolta. A társaságban volt még egy alacsony, szemüveges, okos tekintetű középkorú nő, meg egy lángvörös hajú lány. Snell jelent meg az ajtóban. A modora előírásszerű volt, de a tökéletes komornyik rezzenéstelen álarca mögött ismét fölsejlett a zaklatott emberi lény. - Elnézését kérem, milady, de a dolgozószobaajtaja zárva van. - Zárva? - kérdezte egy fiatal, élénk, kissé izgatott férfihang. A hátrasimított hajú, jóképű fiatal-ember volt. - Megyek, megnézem... - indult el gyors léptekkel. De Poirot szép csöndben átvette a parancsnokságot Olyan magától értetődően, hogy senki nem tartotta különösnek, hogy egy vadidegen, aki csak most érkezett, se szó, se beszéd, átveszi az irányítást. - Jöjjön. Menjünk át a dolgozószobába - mondta. -Kérem, vezessen bennünket - nézett Snellre. A komornyik engedelmeskedett. Poirot ment a nyomában, s a többiek követték őket, mint a birkanyáj. Snell átvezette őket a tágas előcsarnokon, el a lépcső kettéágazó íve meg a hatalmas állóóra és a gongnak helyet adó falmélyedés mellett, aztán végig a keskeny folyosón, melyet egy ajtó zárt le. Itt Poirot Snell elé lépett, s óvatosan lenyomta a kilincset. Az megmozdult, de az ajtó nem nyílt ki. Poirot finoman kopogott. Aztán egyre hangosabban. Hirtelen abbahagyta, térdre ereszkedett, és benézett a kulcslyukon. Lassan állt fel. - uraim - nézett körül komoran -, ezt az ajtót azonnal be kell törni! Irányításával a két magas, erős testalkatú fiatalember rohamot indított. Nem volt könnyű dolguk. Hamborough Close-ban tömör ajtók voltak. Nagy nehezen mégis engedett a zár, recsegett-ropogott a fa, s az ajtó bevágódott. Egy pillanatig dermedten álltak az ajtóban, egymáshoz préselődve nézték az eléjük táruló látványt. A lámpák égtek. A bal oldali fal mentén hatalmas, súlyos, tömör mahagóni íróasztal. Mellette, nem az asztalnál, hanem elfordulva, széles hátával feléjük, nagydarab férfi ült roskadtan a székben. Feje és felsőteste lelógott a szék jobb oldalán, jobb keze és karja ernyedten csüngött. Alatta a szőnyegen apró pisztoly csillant meg... Nem volt szükség találgatásra. Minden világos volt. Sir Gervase Chevenix-Gore agyonlőtte magát.

HARMADIK FEJEZET

Az ajtóban állók pár pillanatig mozdulatlanul meredtek a látványra. Aztán Poirot előrelépett. - Jézusom, az öreg agyonlőtte magát - szólalt

meg éles hangon Hugó Trent. -Jaj, Gervase... Gervase! - nyögött fel Lady Chevenix-Gore hosszan, iszonyattal. - Vigyék el Lady Chevenix-Gore-t - szólt hátraPoirot. - Itt már úgysem tehet semmit. - Jöjjön, Vanda - mondta engedelmesen azidős, katonás fellépésű férfi. - Jöjjön, kedvesem.Már semmit sem tehet. Vége van. Jöjjön, Ruth,vegye gondjába az édesanyját. Ruth Chevenix-Gore azonban már befurakodott a szobába, és ott állt szorosan Poirot mellett, aki a székben elterülő, félelmetes alak fölé hajolt... egy herkulesi termetű, vikingszakállú férfi teste fölé. - Biztos benne, hogy... meghalt? - kérdezte alány halkan, feszülten, furcsán fojtott, tompa hangon.Poirot felnézett. A lány arcát átfűtötte valamilyen szigorúan megfegyelmezett és elfojtott érzelem, amelyen Poirot nem tudott kiigazodni. Nem fájdalom volt... inkább valami rémülettel vegyes izgalom. - Az édesanyja, kedvesem... - mormolta azalacsony, csiptetős szemüveges nő -, nem gondolja, hogy...?- Akkor mégsem autó volt vagy egy pezsgős- üveg dugója! - kiáltott föl a vörös hajú lány magas, hisztérikus hangon. - Hanem a lövés... Poirot megfordult. - Valaki értesítse a rendőrséget ... - nézett szembe velük. - Azt ne! - kiáltotta Ruth Chevenix-Gore indulatosan. - Sajnos, nem tehetünk mást - mondta a jogászkülsejű idős férfi. - Lesz szíves elintézni, Burrows? Hugó... - Ön Mr. Hugó Trent? - fordult Poirot a magas,bajuszos fiatalemberhez. - Azt hiszem, helyes volna,ha kettőnkön kívül mindenki távozna a szobából. Most is mindenki alávetette magát az utasításának. Az ügyvéd kiterelte a többieket. Poirot egyedül maradt Hugó Trenttel. - Mondja, ki maga? - meredt a fiatalemberPoirot-ra. - Mert nekem halvány sejtelmem sincsróla. Mit keres itt? Poirot névjegytárcát húzott elő a zsebéből, s kivett egy kártyát. - Magándetektív? - nézett a névjegyre HugóTrent. - Persze, már hallottam magáról... Demég most sem értem, mit keres itt! - Nem tudott róla, hogy a nagybátyja... mert anagybátyja volt, ugye...? - Az Öreg? - pillantott le a halottra Hugó Trent.- Igen, a nagybátyám volt.- Ön nem tudott róla, hogy hívatott? Hugó megrázta a fejét. - Fogalmam sem volt -mondta lassan. A hangjában nehezen meghatározható érzelem bujkált. Az arca merev volt és ostoba... hasznos álarc a válságos pillanatokban, gondolta Poirot. - Westshire-ben vagyunk, ugye? - mondta Poirot csöndesen. - Jól ismerem az itteni rendőrfőnököt, Riddle őrnagyot. - Körülbelül félmérföldnyire lakik innen. Valószínűleg maga fog átjönni.- Az jó lesz - bólintott Poirot. Óvatosan járkált a szobában. Félrehúzta a függönyt, és megvizsgálta a franciaablakokat, finoman megpróbálta kinyitni őket. Zárva voltak. Az íróasztal mögötti falon kerek tükör lógott. Szilánkokra tört. Poirot lehajolt, és fölvett egy apró tárgyat.

- Az mi? - kérdezte Hugó Trent.- A golyó. - Egyenesen áthatolt a fején, és a tükörbe vágódott?- Úgy látszik. Poirot gondosan visszatette a golyót oda, ahol találta. Az íróasztalhoz lépett. Néhány iratot gondosan csoportokba rendeztek. Az itatósmappán egy letépett papírlapon nagy, reszketeg betűkkel ez állt: SAJNÁLOM. - Nyilván közvetlenül azelőtt írta... hogy megtette. Poirot elgondolkozva bólintott. Megint az összetört tükörre nézett, aztán a halottra. Homlokára redők futottak, mintha meghökkent volna valamin. Az ajtóhoz ment, amely ferdén lógott, kifeszített zárjával. Tudta, hogy nincs benne a kulcs, hisz különben nem nézhetett volna be a kulcslyukon. A padlón is hiába kereste. A halott fölé hajolt, és végigtapogatta. - Igen - mondta. - A kulcs a zsebében van. Hugó elővette a cigarettatárcáját, és rágyújtott. - Szerintem minden világos - mondta rekedtes hangon. - A nagybátyám bezárkózott ide, ráfirkálta az üzenetet arra a darab papírra, aztán agyonlőtte magát.Poirot tűnődve bólintott. - Csak azt nem értem, miért hívatta magát -folytatta Hugó. - Mit jelentsen ez az egész? - Ezt már nehezebb megmagyarázni. Amíg arra várunk, Mr. Trent, hogy az illetékes hatóságokmunkához lássanak, volna szíves felsorolni nekem, kikhez volt szerencsém ma este, amikormegérkeztem? - Hogy kikhez? - kérdezte Hugó szinte szórakozottan. - Hogyne, persze. Bocsásson meg. Talánüljünk le - mutatott egy kanapéra a szoba legtávolabbi sarkában, minél messzebb a holttesttől. -Nos, ott van Vanda - folytatta akadozva -, tudja, anagynéném. Meg Ruth, az unokatestvérem. Őket már ismeri. A másik lány Susan Cardwell. Csak vendégségbejött. Aztán Bury ezredes. A család régi barátja. És Mr. Forbes. Ő is a család régi barátja meg az ügyvédje, meg minden. Fiatal korában mindkét öregúr szerelmes volt Vandába, és azóta is hűséges, odaadó csatlósai. Nevetséges, de megható. Aztán ott van Godfrey Burrows, az Öreg, mármint a nagybátyám titkára, és Miss Lingard, aki a Chevenix-Qore család krónikáján dolgozik az öreggel. Történelmi adatgyűjtést végez szerzőknek. Azt hiszem, más nincs. Poirot bólintott. - Ha jól tudom, önök hallották is a lövést, amely végzett a nagybátyjával - mondta. - Igen, hallottuk. Azt hittük, pezsgősüveg dugója... legalábbis én azt hittem. Susan és Miss Lingard úgy gondolta, egy autó kipufogója. Tudja, az országút itt van a közelben.- Ez mikor történt? - Hát, körülbelül hét után tíz perccel. AlighogySnell először megütötte a gongot.- És önök hol voltak, amikor meghallották? - Az előcsarnokban. Még nevettünk is, tudja,vitatkoztunk, hogy honnan jött a hang. Én aztmondtam, az ebédlőből, Susan, hogy a szalon felől, Miss Lingard, hogy az emeletről, Snell pedig, hogy kintről, az országút felől, csak az emeleti ablakon át. „Van valakinek további elképzelése?" - kérdezte Susan. Én meg nevettem, és azt mondtam, a gyilkosság mindig számításba jöhet. Elég rohadt érzés most rá gondolni - rándult meg az arca. - Az meg sem fordult a fejében senkinek, hogySir Gervase esetleg agyonlőtte magát?- Persze hogy nem. - Önnek semmiféle elképzelése sincs arról, miért követhette el az öngyilkosságot? - Hát, azt nem mondanám... - mondta Hugóvontatottan.- Tehát van valami elképzelése?

- Igen... hát szóval... ezt nehéz megmagyarázni. Természetesen nem számítottam rá, hogy öngyilkos lesz, de azért nem vagyok olyan nagyonmeglepve. Az a helyzet, hogy a nagybátyám sültbolond volt, Monsieur Poirot. Ezt mindenki tudta.- Ön szerint ez elégséges magyarázat? - Hát, előfordul, hogy az emberek agyonlövikmagukat, ha becsavarodnak.- Lenyűgözően egyszerű magyarázat. Hugó Poirot-ra meredt. Az megint fölállt, és céltalanul járkált a szobában. Kényelmesen berendezett helyiség volt, nagyrészt súlyos, Viktória korabeli bútorokkal. Tömör könyvespolcok, hatalmas karosszékek és néhány eredeti Chippendale támlás szék. Kevés volt a dísztárgy, de néhány bronzmunka a kandallópárkányon felkeltette Poirot figyelmét, és szemmel láthatólag a csodálatát is. Egyenként kézbe vette őket, s gondosan megvizsgálta mindet, csak aztán tette vissza óvatosan. A bal szélen állóról körmével leszedett valamit. - Az mi? - kérdezte Hugó közömbösen.- Semmi különös. Csak egy kis üvegszilánk. - Érdekes, hogy a tükör így szilánkokra tört alövéstől - jegyezte meg Hugó. - A törött tükörbalszerencsét jelent. Szegény öreg Gervase...Gondolom, a szerencséje túl sokáig kitartott.- Szerencsés ember volt a nagybátyja? - Közmondásos volt a szerencséje! - nevette elmagát Hugó. - Amihez csak hozzáért, arannyáváltozott! Ha esélytelen lóra tett, az biztos befutott!Ha befektetett egy keveset ígérő bányába, ottazonnal aranyércet találtak! Hihetetlen módonmenekült meg a legveszélyesebb helyeken a legveszélyesebb helyzetekből. Nemegyszer csak csodának köszönhette az életét. A maga módjánrendes öreg fickó volt, tudja. Az biztos, hogy sokfelé megfordult, sok mindenen átment, abban anemzedékben nemigen akadt párja. - Kedvelte a nagybátyját, Mr. Trent? - düny-nyögte Poirot csevegő hangon. Hugó Trentet mintha meglepte volna a kérdés. - Hát... igen, persze - mondta bizonytalanul. -Tudja, néha nem volt könnyű vele. Az idegeire ment az embernek, meg minden. Szerencsére nekem nem sokat kellett együtt lennem vele.- Ő szerette magát? - Nem nagyon mutatta! Őszintén szólva elégrossz néven vette, hogy a világon vagyok.- Hogyan, Mr. Trent? - Nézze, neki nem volt fia... és ezt nagyon rosz-szul tűrte. Mindene volt a család meg ilyesmi. Azthiszem, borzasztó nehezen viselte el a gondolatot,hogy vele kihalnak a Chevenix-Gore-ok. Tudja, acsaládfa visszavezethető a normann hódítás koráig.És az öreg volt az utolsó sarj. Gondolom, az őszempontjából ez valóban istencsapás lehetett.- Ön nem osztozik az érzelmeiben?- Szerintem ez az egész kiment már a divatból- vont vállat Hugó.- Mi történik majd a vagyonnal? - Nem is tudom. Talán én öröklöm. De lehet,

hogy Ruthra hagyta. Amíg Vanda él, valószínűlegaz övé lesz. - A nagybátyja nem közölte határozottan aszándékait?- Hát, volt egy dédelgetett ábrándja.- Micsoda? - Az volt a vesszőparipája, hogy Ruthnak megnekem össze kellene házasodnunk. - Ez kétségtelenül megnyugtató megoldás lettvolna. - Fölöttébb megnyugtató. Csakhogy Ruthnak... nos, neki megvannak a saját, igen határozott elképzelései az életről. Persze ritka vonzó teremtés, és ezt tudja is. Nem siet férjhez menni éscsaládot alapítani. - De ön a maga részéről szívesen belementvolna, Mr. Trent? - hajolt előre Poirot. - Nem látom be, mit számít manapság,hogy kit vesz el az ember - mondta a fiatalember unottan. - Olyan könnyen megy a válás.Ha nem jön össze a dolog, gyerekjáték végetvetni a bonyodalmaknak és elölről kezdenimindent. Kinyílt az ajtó, s Forbes lépett be egy magas, határozott fellépésű férfival. - Jó napot, Hugó - biccentett a jövevény Trent-nek. - Fogadja részvétemet. Tudom, milyen nehéz most mindannyiuknak.- Jó napot, Riddle őrnagy - lépett hozzá Poirot.- Emlékszik rám?- De mennyire - fogott kezet vele a rendőrfő-nök. - Szóval maga is itt van? - kérdezte tűnődve, s kíváncsian nézett Hercule Poirot-ra.

NEGYEDIK FEJEZET

- Nos? - kérdezte Riddle őrnagy húsz perccel később egy sovány, őszülő hajú idősebb férfitól, a rendőrségi orvosszakértőtől. Az orvos vállat vont. - Több mint egy félórája... de legfeljebb egy órája halott. Tudom, hogy nem érdeklik a szakmai részletek, tehát megkímélem tőlük. Átlőtték a fejét, a pisztolyt a jobb halántékától pár hüvelyknyire tartották. A golyó áthatolt az agyon, és kijött a másik oldalon.- Összeegyeztethető ez az öngyilkossággal? - Tökéletesen. Aztán a test félredőlt a székben,és a pisztoly kiesett a kezéből. - Magánál van a golyó?- Igen - emelte föl az orvos. - Rendben van - mondta Riddle őrnagy. - Eztmegtartjuk, hogy összehasonlíthassuk a pisztoly-lyal. Örülök, hogy ilyen világos az ügy, és nincssemmi probléma. - Doktor úr, ön biztos benne, hogy nincssemmi probléma? - kérdezte szelíden HerculePoirot. - Nos, van itt valami, ami elég furcsa - válaszolta az orvos megfontoltan. - Amikor főbe lőttemagát, kissé jobbra kellett dőlnie. Különben agolyó nem a tükör közepébe vágódott volna, hanem a tükör alatt a falba. - Nem valami kényelmes helyzet öngyilkossághoz - jegyezte meg Poirot.

- Ugyan, a kényelem... - vont vállat az orvos -,mikor az ember mindennek véget akar vetni... -Nem fejezte be a mondatot. - El lehet vinni a holttestet? - kérdezte Riddleőrnagy.- Igen. Én végeztem vele a boncolásig. - És ön, felügyelő? - fordult Riddle őrnagy egymagas, közömbös arcú, civil ruhás férfihoz. - Végeztünk, uram. Megvan minden, ami kell.A pisztolyon csak a halott ujjlenyomatait találtuk.- Akkor elvihetik. Kivitték Gervase Chevenix-Gore földi maradványait. A rendőrfőnök és Poirot magára maradt. - Nos - mondta Riddle -, a jelek szerint mindentiszta és világos. Ajtó, ablak zárva, az ajtó kulcsa ahalott zsebében. Minden előírás szerint... egy apróságot kivéve.- Mi volna az, barátom? - kérdezte Poirot. - Maga! - mondta ki Riddle nyíltan. - Magamit keres itt? Poirot válaszul odaadta neki a levelet, melyet egy héttel azelőtt kapott Sir Gervase-től, meg a táviratot, amely végül idehozta. - Nofene! - mondta a rendőrfőnök. - Hát ezérdekes. A végére kell járnunk. Véleményem szerint közvetlen kapcsolatban van az öngyilkossággal.- Egyetértek. - Számba kell vennünk, kik tartózkodnak a ház-ban. - - A nevüket megmondhatom. Most kérdeztemmeg Mr. Trenttől. - Poirot elismételte a névsort. -Ön talán tud valamit ezekről az emberekről, Riddleőrnagy. - Hogyne, tudok róluk egyet-mást. Lady Chevenix-Gore a maga módján éppolyan bolond, mintaz öreg Sir Gervase volt. Imádták egymást... ésmind a ketten hibbantak voltak. Az asszony mintha nem is ezen a világon élne, de néha hátborzongatóan tisztán lát, és elképesztően fején találja a szöget. Az emberek kinevetik. Azt hiszem, tud róla, de nem érdekli. Szikrányi humorérzéke sincs. - Úgy tudom, Miss Chevenix-Gore csak a fogadott lányuk.- Igen.- Nagyon csinos ifjú hölgy. - Pokolian vonzó lány. Megtáncoltatta a legtöbb fiatal fickót a környéken. Elbolondítja őket,aztán a szemük közé nevet. Remekül megüli alovat, és nagyon ért hozzá.- Ez minket pillanatnyilag nem érdekel. - Hát nem... talán nem... Lássuk a többieket.Persze ismerem a jó öreg Buryt. Rendszerint itttéblábol. Mint egy ideszokott macska. Afféleszárnysegéd Lady Chevenix-Gore mellett. A házrégi barátja. Gyerekkoruk óta ismerik egymást.Azt hiszem, neki is, Sir Gervase-nek is érdekeltsége volt valami társaságban, amelynek Bury volt az igazgatója.- Hát Oswald Forbes, róla tud valamit?- Azt hiszem, egyszer találkoztam vele.- Miss Lingard?- Sose hallottam róla.

- Miss Susan Cardwell? - Az a csinos, vörös hajú lány? Többször láttamRuth Chevenix-Gore-ral a napokban.- Mr. Burrows? - Őt ismerem. Chevenix-Gore titkára. Köztünkszólva nem nagyon kedvelem. Jóképű fickó, ésezt tudja is. Nem a legjobb családból való.- Régóta dolgozik Sir Gervase-nek?- Azt hiszem, körülbelül két éve.- Más nincs...? - Poirot elhallgatott. Magas, szőke férfi sietett be utcai ruhában. - Jó estét, Riddle őrnagy - mondta kifulladva, szemmel láthatólag izgatottan. - Azt hallottam, hogy Sir Qervase agyonlőtte magát, s azonnal idesiettem. Snell azt mondja, igaz. De hát ez hihetetlen! Egyszerűen nem tudom elhinni! - Pedig igaz, Laké. Hadd mutassam be. EzLaké kapitány, ő kezeli Sir Qervase birtokát. Monsieur Hercule Poirot, akiről talán hallott már. - Monsieur Hercule Poirot? - ragyogott felLaké arca, mintha el sem tudná hinni az örömhírt.- Boldog vagyok, hogy megismerhetem. Legalább... - Elakadt a szava, a kedves mosolyt mintha letörölték volna az arcáról. - Csak nincsvalami... zavaros ügy... az öngyilkosság körül,uram? - kérdezte rémülten, izgatottan. - Miből gondolja, hogy ez valami „zavaros ügy",a maga kifejezésével élve? - kérdezte éles hangona rendőrfőnök. - Abból, hogy itt van Monsieur Poirot. És azegész ügy olyan hihetetlennek látszik! - Szó sincs róla - szólt közbe gyorsan Poirot. -Én nem Sir Qervase halála miatt jöttem. Mikormegtörtént, már itt voltam... mint vendég. - Értem. Érdekes, nem szólt, hogy ön idejön,mikor ma délután átnéztük a számlákat. - Laké kapitány, ön kétszer is azt mondta, „hihetetlen". Tehát meglepte Sir Gervase öngyilkosságának híre? - De mennyire! Természetesen sült bolondvolt; ezt senki sem tagadja. De egyszerűen nemfér a fejembe, miképp juthatott arra a gondolatra,hogy az emberiség nélküle is boldogul. - Mond valamit - nézett Poirot elismerően afiatalember nyílt, intelligens arcába.- Ha már itt van, Laké kapitány - köszörültemeg a torkát Riddle őrnagy -, talán foglaljon helyet, és válaszoljon néhány kérdésemre. - Parancsoljon, uram - ült le Laké kettőjükkelszemben.- Mikor látta utoljára Sir Gervase-t? - Ma délután, három óra előtt. Be kellett mutatnom néhány számlát, és tisztázni az egyik tanya újbérlőjének ügyét.- Mennyi ideig maradt nála?- Körülbelül fél órát. - Gondolja meg alaposan a választ: észrevettvalami különöset a viselkedésében? A fiatalember elgondolkozott. - Nem hinném. Talán egy kicsit izgatott volt... de nála ez nem ment ritkaságszámba.

- Nem találta úgy, hogy nyomasztja valami? - Egyáltalán nem, inkább jókedvűnek láttam.Nagy kedvvel dolgozott azon a családtörténetimunkán.- Mióta foglalkozik vele?- Vagy hat hónapja.- Miss Lingard azóta van itt? - Nem. Csak körülbelül két hónapja érkezett,amikor Sir Gervase belátta, hogy egyedül nem tudmegbirkózni az anyaggyűjtéssel.- És az ön véleménye szerint élvezte a munkát? - Fantasztikusan! Tulajdonképpen a világonsemmi nem érdekelte, csak a családja - jegyeztemeg a fiatalember némi keserűséggel. - Tehát az ön tudomása szerint Sir Gervase-tnem nyugtalanította semmi?- Nem - válaszolta Laké kapitány alig észrevehető szünet után.- Mit gondol, nem aggódott Sir Gervase vala-milyen okból a lánya miatt? - szólt közbe Poirothirtelen.- A lánya miatt?- Igen, azt mondtam.- Tudomásom szerint nem — válaszolta kimérten a fiatalember.Poirot nem szólt többet.- Akkor köszönöm, Laké - szólalt meg Riddle őrnagy. - Szeretném, ha itt maradna, esetleg lesz még pár kérdésünk. - Természetesen, uram. - Felállt. - Tehetekmég valamit? - Igen, beküldheti a komornyikot. És tudakoljameg, milyen állapotban van Lady Chevenix-Qore,válthatok-e vele néhány szót most, vagy túlságosan felzaklatták a történtek. A fiatalember bólintott, és gyors, határozott léptekkel kiment a szobából. - Rokonszenves fiatalember - jegyezte megHercule Poirot. - Igen, rendes fickó, és érti a dolgát. Mindenkikedveli.

ÖTÖDIK FEJEZET

- üljön le, Snell - mondta Riddle őrnagy barátságosan. - Sok kérdésem van magához, és alighanem nagyon megrázták az események. - Csakugyan, uram. Köszönöm, uram. - Snellolyan tartózkodóan ereszkedett le a székre, hogyaz nem is számított leülésnek.- Régóta van a háznál, ugye? - Tizenhat éve, uram, azóta, hogy Sir Qervase...szóval... hogy úgy mondjam, megállapodott. - Ja, persze, a gazdája fiatalabb korában nagyvilágutazó volt. - Igen, uram. Részt vett egy sarki expedícióban,és megfordult számos érdekes helyen. - Meg tudja mondani, Snell, mikor látta a gazdáját utoljára ma este? - Az ebédlőben voltam, uram, ellenőriztem a

terítéket. Nyitva volt az előcsarnokba nyíló ajtó, ésláttam, hogy Sir Gervase lejön a lépcsőn, áthaladaz előcsarnokon, és végigmegy a folyosón a dolgozószobába.- Ez mikor történt? - Közvetlenül nyolc óra előtt, uram. Lehetséges, hogy már nyolc óra előtt öt perccel.- Ekkor látta utoljára?- Igen, uram.- Hallotta a lövést? - Igen, uram, csak természetesen akkor eszembe sem jutott... hogyan is juthatott volna?- Mit gondolt, mi az? - Azt hittem, egy autó, uram. Itt megy az országút a park kőkerítése mellett. Esetleg az erdőben lőtt valaki... talán egy vadorzó. Azt álmomban sem... - Ez mikor történt? - vágott a szavába Riddleőrnagy.- Pontosan nyolc perccel nyolc után. - Honnan tudja ilyen pontosan? - kérdezte éleshangon a rendőrfőnök. - Egyszerű, uram. Akkor ütöttem meg előszöra gongot.- Először? - Igen, uram. Sir Gervase utasítására mindigmeg kellett ütnöm a gongot hét perccel a vacsorakezdetét jelző valódi gongszó előtt. Nagyon kényes volt arra, uram, hogy mire a második gongszó felhangzik, már mindenki együtt legyen aszalonban. Amint másodszor megütöttem a gon-got, bementem a szalonba, jelentettem, hogy tálalva van, és mindenki átvonult az ebédlőbe. - Kezdem már érteni - mondta Hercule Poirot -,miért lepődött meg annyira ma este, amikor jelentette, hogy tálalva van. Sir Gervase ilyenkor márrendszerint a szalonban volt? - Tudomásom szerint még soha nem fordultelő, hogy ne lett volna ott, uram. Nagyon megdöbbentem, uram. Eszembe sem jutott... - Rendszerint a többiek is ott voltak már? -szólt közbe megint Riddle őrnagy. - Aki egyszer elkésett a vacsoraasztaltól, uram- köhintett Snell -, az többé nem részesült meghívásban.- Értem. Elég drasztikus eljárás. - Sir Gervase főszakácsa azelőtt a morva uralkodó udvari szakácsa volt, uram. Mindig aztmondta, uram, hogy a vacsora olyan szent dolog,akár egy istentisztelet.- És a család? - Lady Chevenix-Gore mindig nagyon ügyeltSir Gervase nyugalmára, uram, és a vacsorárólmég Miss Ruth sem mert elkésni.- Érdekes - dünnyögte Hercule Poirot. - Értem - mondta Riddle. - Tehát mivel avacsora negyed kilenckor volt, maga előszörnyolc óra nyolckor ütötte meg a gongot, szokásszerint? - Igen, uram... de nem szokás szerint. A vacsora rendszerint nyolckor volt. Most azonban SirGervase negyedórával elhalasztotta, mert vendéget várt, aki a késői vonattal érkezik - hajolt megPoirot felé. - Amikor a gazdája bement a dolgozószobába,

úgy látta, izgatott vagy nyugtalan?- Nem tudnám megmondani, uram. Olyanmessze volt tőlem, nem tudtam megítélni, milyen az arckifejezése. Csak annyit láttam, hogy ott megy.- A dolgozószobában egyedül volt?- Igen, uram.- Később bement valaki? - Nem tudnám megmondani, uram. Ezt követően átmentem a tálalóhelyiségbe, és csak akkorjöttem ki, amikor nyolc óra után nyolc perccelelőször ütöttem meg a gongot.- És ekkor hallotta a lövést?- Igen, uram. - Úgy tudom, a lövést mások is hallották -vetette közbe Poirot nyájasan. - Igen, uram. Mr. Hugó és Miss Cardwell. MegMiss Lingard.- Ők is az előcsarnokban voltak? - Miss Lingard a szalonból lépett ki, Miss Cardwell ésMr. Hugó pedig épp akkor jött le a lépcsőn.- Szóvá tették a dolgot? - kérdezte Poirot. - Nos, uram, Mr. Hugó azt kérdezte, pezsgőlesz-e a vacsorához. Sherryt, rajnai fehérbort ésburgundit fogunk felszolgálni, mondtam.- Azt hitte, pezsgősüveg dugóját hallották?- Igen, uram.- De senki sem vette komolyan a dolgot? - Nem, uram. Mindannyian beszélgettek és nevettek, amikor bementek a szalonba.- A többiek hol voltak?- Nem tudnám megmondani, uram. - Erről a pisztolyról tud valamit? - nyújtotta feléa pisztolyt Riddle őrnagy. - Igen, uram. Sir Qervase-é. Mindig itt tartotta,az íróasztala fiókjában.- Rendszerint töltve volt?- Azt nem tudnám megmondani, uram.Riddle őrnagy letette a pisztolyt. - Nézze, Snell- köszörülte a torkát -, most nagyon fontos kérdést akarok föltenni magának. Gondolja meg aválaszt alaposan. Tud valamiről, ami oka lehetetta gazdája öngyilkosságának?- Nem, uram. Semmi ilyesmiről nem tudok. - Nem viselkedett Sir Gervase különösen azutóbbi időben? Nem nyomasztotta valami? Nemnyugtalankodott valami miatt?- Elnézését kérem, amiért megemlítem, uram- köhintett Snell bocsánatkérően -, de Sir Gervaseviselkedését a kívülállók mindig kissé különösnektalálhatták. Rendkívül eredeti gondolkodású úriember volt, uram.- Hogyne, persze, ezzel tisztában vagyok. - A kívülállók nem mindig értették meg SirGervase-t - nyomta meg a két szót Snell. - Tudom, tudom. De olyasmi nem volt, amitmaga szokatlannak nevezne?

A komornyik habozott. - Azt hiszem, uram, hogy Sir Gervase-t nyugtalanította valami - mondta végül.- Nyugtalanította és nyomasztotta? - Nem mondanám, hogy nyomasztotta, uram.De kétségtelenül nyugtalanította.- Van valami elképzelése arról, hogy mi?- Nincs, uram. - Kapcsolatban állt a dolog például egy bizonyos személlyel? - Nem tudnám megmondani, uram. Különbensem vagyok biztos benne, épp csak ez volt abenyomásom. - Meglepte az öngyilkosság? - szólt közbemegint Poirot. - Nagyon meglepett, uram. Szörnyű megrázkódtatás volt a számomra. Álmomban sem gondoltam rá, hogy ilyesmi megtörténhet.Poirot elgondolkozva bólintott. Riddle rápillantott. - Nos, Snell - fordult aztán a komornyikhoz -, azt hiszem, nincs több kérdésünk. Biztos benne, hogy nincs semmi más, amit elmondhatna nekünk... nem történt például valami szokatlan esemény az utóbbi néhány nap alatt? - Semmi, uram - állt fel a komornyik. - A világon semmi - rázta a fejét.- Akkor elmehet. - Köszönöm, uram. - Indult az ajtó felé, de gyorsan félrehúzódott. Lady Chevenix-Gore suhant be. Szári jellegű, bordó-narancssárga selyemöltözék simult az alakjára. Az arca derűs volt, modora nyugodt és fegyelmezett. - Lady Chevenix-Gore - ugrott föl Riddle őrnagy. - Azt mondták, beszélni kíván velem, hát lejöttem - mondta a hölgy. - Menjünk át egy másik szobába? Ez nyilvánnagyon fájdalmas emlékeket ébreszt önben. Lady Chevenix-Gore megrázta a fejét, és leült az egyik Chippendale székre. - ugyan, dehogy, mit számít? - mormolta. - Nagyon szép öntől, Lady Chevenix-Gore,hogy úrrá lett a fájdalmán. Tudom, milyen szörnyű megrázkódtatás lehetett ez önnek, és... - Először elég nagy megrázkódtatás volt - szakította félbe a hölgy. - De hát, tudja, Halál nem létezik, csak Átalakulás - folytatta könnyed, cseve-gő hangon. - Ami azt illeti, Gervase most ott áll a maga bal vállánál - tette hozzá. - Tisztán látom. Riddle őrnagy bal válla megrándult. A rendőrfőnök kétkedően nézett Lady Chevenix-Gore-ra.- Ön persze nem hiszi el - mosolygott rá azasszony révetegen, derűsen. - A legtöbben nem hiszik el. Az én számomra azonban a szellemi világ éppolyan valóságos, mint ez itt. De parancsoljon, kérdezzen, amit csak akar, ne féljen, hogy elszomorít. Tudja, a sorsunkat nem kerülhetjük el. Az ember nem menekülhet el a Karmája elől. Minden beleillik a képbe... a tükör... minden.- A tükör, madame ? - kérdezte Poirot. - Igen - intett az asszony fejével bizonytalanul atükör felé. - Látja, szilánkokra tört. Ez szimbolikus! Ismeri a Tennyson-verset? Kislánykorombansokszor elolvastam... bár akkoriban persze nemtudtam az ezoterikus értelméről. „A kristálytükör meghasadt: Lesújt az átok, így riadt Shalott kisasszonya." Ez történt Gervase-zel.Betelt rajta az átok. Nyilván tud róla, hogy a legtöbb régi családot átok sújtja... a tükör meghasadt. Tudta, hogy meg van pecsételve a sorsa! Azátok betelt!

- De madame, a tükör nem az átoktól hasadtmeg... hanem a golyótól! - Az tulajdonképpen egyre megy... - mondtaLady Chevenix-Gore szokott kedves, réveteg modorában. - A Sors keze volt.- De hát az ön férje főbe lőtte magát. - Ez persze nem volt helyes - mondta elnézőenLady Chevenix-Gore. - De Gervase világéletébentürelmetlen volt. Sose tudott várni. Ütött az órája... s ő elébe ment. Tulajdonképpen olyan egyszerű az egész. Riddle őrnagy nem bírta tovább. Megköszörülte a torkát. - Tehát ön nem is csodálkozott azon, hogy a férje véget vetett az életének? - kérdezte éles hangon. - Számított valami effélére? - ugyan, dehogy - nyílt tágra az asszony szeme. - Az ember nem mindig befolyásolhatja ajövőt. Gervase persze igen különös ember volt,rendkívüli ember. Más, mint a többiek. ValamelyikNagy született újjá benne. Ezt már jó ideje tudom.Valószínűleg ő maga is tudta. Nagyon nehezéreesett, hogy alkalmazkodjon a mindennapi életostoba kis szabályaihoz. - Elnézett Riddle őrnagyválla fölött. - Lám, mosolyog. Milyen bolondokvagyunk mindannyian, gondolja. Hát igen, azokvagyunk. Akár a gyerekek, úgy teszünk, mintha azélet valóságos volna és számítana... Holott az életnem más, mint az egyik Nagy Illúzió. Riddle őrnagy belátta, hogy szélmalomharcot vív. - Tehát semmit sem tud nekünk mondani arról, hogy a férje miért vetett véget az életének? - kérdezte csüggedten. - Nagy erők mozgatnak bennünket - vont vállat az asszony -, ők szabják meg a cselekedeteinket ... Ön ezt nem érti. Ön megragadt az anyagi világban. - Ha már az anyagi világnál tartunk - köhintettPoirot -, van valami elképzelése arról, madame,kire hagyta a férje a pénzét? - A pénzét? - meredt rá az asszony. - Én sosegondolok a pénzre - jelentette ki megvetően. - Mikor jött le a vacsorához az este? - váltotttémát Poirot. - Hogyhogy mikor? Micsoda az idő? A végtelenség, nem más. Az idő végtelen. -Az ön férje azonban, madame, nagyon is törődött az idővel... különösen a vacsora idejével, ha jól tudom. - Drága Gervase - mosolygott elnézően az asz-szony. - Ebben olyan gyerekes volt. De hát örömet szerzett neki. Úgyhogy sose késtünk el. - Ön a szalonban tartózkodott az első gongszóidején?- Nem, a szobámban voltam. - Emlékszik, ki volt már a szalonban, amikorön lejött? - Azt hiszem, majdnem mindenki - válaszoltaLady Chevenix-Gore tétován. - De fontos ez? - Valószínűleg nem - ismerte be Poirot. - Aztánvan itt még valami. Említette önnek a férje, hogyarra gyanakszik, meglopják? - Hogy meglopják? - Lady Chevenix-Gore nemmutatott különösebb érdeklődést. - Nem hiszem. -Meglopják, becsapják... valamilyen módon megrövidítik...?

- ugyan, dehogy... nem hiszem... Gervase nagyon dühös lett volna, ha bárki ilyesmire vetemedik.- Szóval önnek sose beszélt ilyesmiről? - Nem... dehogy - rázta a fejét Lady Chevenix-Gore még mindig különösebb érdeklődés nélkül.- Emlékeznék rá...- Mikor látta a férjét utoljára élve? - Vacsora előtt benézett hozzám lefelé menet,mint mindig. Ott volt a szobalányom. Csak annyitmondott, hogy lemegy.- Miről beszélt legtöbbet az utóbbi hetekben? - Hát a családtörténetről. Remekül haladt vele.Úgy találta, hogy az a fura kis jószág, Miss Lingardvalódi kincs. Mindenfélét előásott a British Muse-umból, meg ilyesmi. Tudja, Lord Mulcasternek ismunkatársa volt. És milyen tapintatos... úgy értem, sose bányászott elő olyasmit, amit nem kellett volna. Hiszen vannak ősök, akikről jobb megfeledkezni. Gervase nagyon érzékeny volt. És MissLingard nekem is segített. Sok érdekes adatottalált Hatsepszutról. Tudják, én Hatsepszut reinkarnációja vagyok - közölte nagy lelki nyugalom-mal. - Azelőtt meg papnő voltam Atlantiszban -tette hozzá. - Ez... igazán... nagyon érdekes - fészkelődöttRiddle őrnagy. - Hát, tulajdonképpen azt hiszem,Lady Chevenix-Gore, végeztünk is. Igazán köszönjük, nagyon kedves volt öntől. - Jó éjszakát - állt fel Lady Chevenix-Gore, ésszorosabbra vonta magán a leplet. - Jó éjszakát,Gervase kedvesem - állt meg a pillantása egyponton Riddle őrnagy mögött. - Bárcsak jöhetnélte is, de tudom, nem lehet. Legalább huszonnégyóráig ott kell maradnod, ahol a lelkedet kiadtad -tette hozzá magyarázatképpen. - Eltelik még egykis idő, mire szabadon mozoghatsz és beszélhetszvelünk. - Ezzel kivonult a szobából. - Te jó ég - törölgette a homlokát Riddle őrnagy. - Ez a nő sokkal bolondabb, mint gondoltam. Komolyan elhiszi ezt a sok sületlenséget? Poirot elgondolkozva rázta a fejét. - Valószínűleg csak önvédelemből áltatja magát. Egyelőre szüksége van rá, hogy teremtsen egy álomvilágot, s oda meneküljön férje elvesztésének fájdalmas ténye elől. - Szerintem már-már orvosi eset - jegyeztemeg Riddle őrnagy. - Mennyi zagyvaságot összehordott, szikrányi értelem sem volt az egészben. - Szó sincs róla, barátom. Az az érdekes, hogyamint Mr. Hugó Trent az imént említette, a zagyvafecsegésben akad néha egy-egy találó észrevételis. Emlékszik arra a megjegyzésre a tapintatosMiss Lingardról, aki hagyja feledésbe merülni anemkívánatos ősöket? Lady Chevenix-Gore egyáltalán nem bolond, higgye el. - Poirot fölállt, sfel-alá járkált a szobában. - Van ebben az ügybenegy és más, ami nem tetszik nekem. Egy cseppetsem tetszik. - Az öngyilkosság indítékára gondol? - nézettrá kíváncsian Riddle őrnagy. - Öngyilkosság... öngyilkosság! Rossz úton járunk, én mondom magának. Lélektanilag hibás az egész. Mert milyen embernek látta magát Che-

venix-Qore? Kimagasló személyiségnek, mérhetetlenül fontosnak, úgy érezte, körülötte forog avilág! Kezet emel magára az ilyen ember? Soha!Inkább valaki másra... valami szánalmas csúszó-mászóra, egy féregre, akinek volt mersze felbosz-szantani őt... Azt talán szükségesnek találta volna... és jogosnak. De hogy önmaga ellen forduljon! Káprázatos önmaga ellen! - Mindez nagyon szép, Poirot. Csakhogy a bizonyítékok egyértelműek. Az ajtó zárva, a kulcs ahalott zsebében. Az ablak zárva. Tudom, a könyvekben előfordulnak ilyen esetek, de a valóságban még sose találkoztam velük. Van még valami? - Van bizony - ült le az íróasztal melletti székbePoirot. - Nézze. Én vagyok Chevenix-Gore. ülök azíróasztalomnál. Elhatároztam, hogy végzek magammal... mondjuk azért, mert tudomásomra jutott valami sötét ügy, amely besározza családomősi nevét. Nem valami meggyőző, de be kell érnünk vele. Eh bien, mit teszek most? Ráfirkálomegy darab papírra, hogy SAJNÁLOM. Igen, ezlehetséges. Aztán kihúzom az íróasztalfiókot, előveszem a pisztolyt, amelyet mindig ott tartok, hanincs töltve, megtöltőm, és akkor... főbe lövömmagam? Dehogy, előbb elfordítom a széket...így, kicsit jobbra dőlök... így... s csak akkor emelem a halántékomhoz és sütöm el a pisztolyt! -Poirot fölugrott a székből. - Mondja meg, vanennek értelme? - fordult hátra villámgyorsan. -Miért fordította el a széket? Az esetleg magyaráza-tul szolgálna, ha lett volna ott például egy kép a falon. Mondjuk egy arckép, amelyen búcsúpillantását akarta nyugtatni a haldokló. De hát a függönyön ... ah non, ennek semmi értelme. - Talán ki akart nézni az ablakon. Hogy mégegy utolsó pillantást vessen a birtokra. - Drága barátom, ezt maga sem gondolja komolyan. Nagyon jól tudja, hogy képtelenség.Nyolc óra után nyolc perccel már sötét volt, éskülönben is, behúzták a függönyt. Nem, más magyarázatot kell keresnünk... - Véleményem szerint csak egy van. GervaseChevenix-Qore megőrült.Poirot elégedetlenül csóválta a fejét. - Gyerünk - állt fel Riddle őrnagy. - Kérdezzükki a többieket. Hátha tőlük megtudunk valamit.

HATODIK FEJEZET

A Lady Chevenix-Qore egyenes válaszaiért folytatott kilátástalan küzdelem után Riddle őrnagy megkönnyebbülésére szolgált, hogy olyan éles eszű jogásszal van dolga, mint Forbes. Mr. Forbes mindvégig rendkívül tartózkodóan és óvatosan fogalmazott, de sose beszélt mellé. Sir Gervase öngyilkossága nagyon megrendítette, vallotta be. Sose hitte volna, hogy Sir Gervase olyan ember, aki képes önkezével véget vetni az életének. Nem volt tudomása semmiről, ami tettének indítékául szolgálhatott volna. - Sir Gervase nemcsak az ügyfelem volt, hanem igen régi barátom is - jelentette ki. - Gyerekkorom óta ismerem. Bízvást állíthatom, hogy mindig nagyon élvezte az életet. - Az adott körülmények között meg kell kérnem önt, Mr. Forbes, hogy semmit ne hallgasson el. Az ön tudomása szerint nem volt SirGervase életében valami titkos szorongás vagybánat? - Nem. Voltak kisebb problémái, mint a legtöbbünknek, de semmi komoly. - Nem volt beteg? Nem volt valami nézeteltérés közte és a felesége közt? - Nem. Sir Gervase és Lady Chevenix-Gore rajongásig szerették egymást.

- Lady Chevenix-Gore-nak a jelek szerint elégkülönös nézetei vannak - jegyezte meg Riddleőrnagy óvatosan. - A hölgyek szeszélyeit - mosolygott Mr. Forbes férfias elnézéssel - el kell néznünk. - Sir Gervase-nek minden ügyében ön volt ajogi tanácsadója? - folytatta a rendőrfőnök. - Igen. A Chevenix-Gore család jogi képviseletét már több mint száz éve az én cégem, a Forbes,Ogilvie és Spence látja el. - Volt... valami botrányos ügy a Chevenix-Gorecsaládban? - Tessék? - vonta fel a szemöldökét Mr.Forbes. - Nem értem, mire gondol. - Monsieur Poirot, volna szíves megmutatni Mr.Forbesnak azt a levelet, amelyet én már láttam? Poirot szó nélkül fölállt, és kis meghajlással átnyújtotta a levelet Mr. Forbesnak. Az ügyvéd elolvasta. - Igen figyelemreméltó levél - vonta fel a szemöldökét még jobban. -Most már értem a kérdését. Nem, nincs tudomásom semmiről, ami egy ilyen levél megírását indokolhatná. - Sir Gervase egyáltalán nem szólt önnek errőlaz ügyről?- Egy szót sem. Be kell vallanom, ezt fölöttébb különösnek találom.- Rendszerint beavatta önt a bizalmába? - Azt hiszem, bízott az ítélőképességemben. - És önnek fogalma sincs, mire vonatkozik eza levél? - Nem szeretnék elhamarkodott következtetésekbe bocsátkozni. Riddle őrnagy figyelmét nem kerülte el a válasz rejtett értelme. - Mr. Forbes, ön talán meg tudja mondani nekünk, kire hagyta a vagyonát Sir Gervase. - Hogyne. Nem látom semmi akadályát. Feleségére Sir Gervase hatezer font évi jövedelmet hagyott, amely a birtokra terhelendő, továbbá Lady Chevenix-Gore-nak jogában áll tetszés szerintválasztani az özvegyi lak és a Lowndes Square-ilondoni ház közt. Volt még természetesen többkülönféle kisebb hagyományozás és örökhagyás,de semmi rendkívüli. A vagyon további részét SirGervase fogadott lánya, Ruth örökli, azzal a kikötéssel, hogy ha férjhez megy, férjének fel kell vennie a Chevenix-Gore nevet. - Unokaöccsére, Mr. Hugó Trentre Sir Gervasesemmit sem hagyott?- De igen. Ötezer fontot hagyományozott rá.- Úgy tudom, Sir Gervase gazdag ember volt. - Rendkívül gazdag. A birtokon kívül óriási magánvagyonnal is rendelkezett. Természetesenmár nem volt olyan gazdag, mint régen. Gyakorlatilag minden befektetés jövedelme megcsappant.Továbbá Sir Gervase komoly összeget veszítettegy bizonyos vállalaton, a Paragon SzintetikusGumipótlón, amelybe Bury ezredes rábeszéléséreigen nagy összeget fektetett.- Nem volt valami bölcs tanács? - A nyugállományú katonák járnak a legrosz-szabbul, ha pénzügyi tranzakciókba kezdenek -sóhajtott fel Mr. Forbes. - Tapasztalataim szerinthiszékenységük messze felülmúlja még az özvegyasszonyokét is... márpedig ez nagy szó. - De azért ezek az előnytelen befektetések nembefolyásolták lényegesen Sir Gervase jövedelmét,

ugye? - Lényegesen nem. Még mindig rendkívül gazdag volt.- Mikor készítette el a végrendeletét?- Két évvel ezelőtt. - Nem volt ez a végrendelet netán kissé méltánytalan Mr. Hugó Trenttel, Sir Gervase unoka-öccsével szemben? - dünnyögte Poirot. - Hiszenmégiscsak ő Sir Gervase legközelebbi vérrokona. - Nem, ha az ember figyelembe veszi a családtörténetének bizonyos mozzanatait - vont vállatMr. Forbes.- Nevezetesen? Mr. Forbes mintha nem szívesen mondott volna többet. - Ne gondolja, hogy fölöslegesen akarunk régibotrányokat előásni vagy ilyesmi. De az a MonsieurPoirot-nak írott levél magyarázatra szorul. - Annak, ahogyan Sir Gervase unokaöccsévelszemben viselkedett, semmi köze semmiféle botrányos ügyhöz - sietett a válasszal Mr. Forbes. -Egyszerűen arról van szó, hogy Sir Gervase mindig komolyan vette családfői feladatait. Volt egyöccse meg egy húga. Öccse, Anthony Chevenix-Gore elesett a háborúban. Húga, Pameia férjhezment, és Sir Gervase helytelenítette ezt a házasságot. Vagyis az volt a véleménye, hogy a húgánakelőzetesen ki kellett volna kérnie az ő beleegyezését és jóváhagyását, úgy találta, Trent századoscsaládja rangban nem méltó a Chevenix-Gore-okhoz. A húga ezen csak nevetett. Következésképp Sir Gervase sose nézte valami jó szemmel az unokaöccsét. Azt hiszem, ennek volt némi szerepe abban, hogy úgy határozott, örökbe fogad egy gyermeket. - Arra nem volt remény, hogy saját gyerekelegyen? - Nem. Nagyjából egy évvel az esküvő után egygyermekük halva született. Az orvosok azt mondták Lady Chevenix-Gore-nak, soha többé nem lehet gyereke. Körülbelül két évvel később Sir Gervase örökbe fogadta Rutht. - És kicsoda volt Mademoiselle Ruth? Hogyandöntöttek épp mellette?- Azt hiszem, egy távoli rokonuk gyermeke volt. - Sejtettem - nézett Poirot a családi arcképekre a falon. - Látni, hogy közülük való: ugyanaz azorr, ugyanaz az áll. Sokszor visszatér ezeken afalakon. - Örökölte a vérmérsékletüket is - jegyeztemeg szárazon Mr. Forbes. - Azt sejtem. Hogy jöttek ki egymással, a nevelőapja meg ő? - Gondolhatja. Nem egy súlyos összeütközésvolt köztük. De azt hiszem, bármennyit veszekedtek, tulajdonképpen jól megértették egymást.- Mindazonáltal sok gondot okozott Sir Gervase-nek a lánya? - Állandó gondokat. De biztosíthatom önt, emiattnem vetett volna véget az életének.- Persze hogy nem - helyeselt Poirot. - Az ember nem loccsantja szét az agyvelejét, csak mert önfejű lánya van! Tehát mademoiselle az örökös! Sir Gervase-nek soha nem fordult meg afejében, hogy megváltoztatja a végrendeletét? Mr. Forbes köhintett, hogy leplezze zavarát. - Az igazat megvallva, amikor idejöttem (vagyis két nappal ezelőtt), Sir Gervase úgy rendelkezett, hogy fogalmazzam meg az új végrendeletét. - Hogyan? - húzta közelebb a székét Riddleőrnagy. - Ezt eddig nem mondta. - Önök csak azt kérdezték, mi áll Sir Gervase

végrendeletében - sietett a válasszal Mr. Forbes. -Én megadtam a kívánt felvilágosítást. Az új végrendeletnek még a végleges megszövegezéséresem került sor... nemhogy az aláírására. - Mik voltak a kikötések? Hátha elárulnak valamit Sir Gervase lelkiállapotáról. - Lényegében megegyeztek a korábbiakkal, deMiss Chevenix-Gore csak azzal a feltétellel juthatott volna az örökséghez, hogy feleségül megy Mr.Hugó Trenthez. - Értem - mondta Poirot. - Ez elég nagy különbség. - Én nem helyeseltem ezt a kikötést - mondtaMr. Forbes. - És kötelességemnek tartottam,hogy felhívjam Sir Gervase figyelmét: megtámadás esetén feltehetőleg komoly esély van rá, hogymegnyerik a pert. A bíróság nem helyesli az ilyen,feltételekhez kötött örökhagyást. Sir Gervaseazonban eltökélt volt. - És ha Miss Chevenix-Gore (vagy netán Mr.Trent) nem lett volna hajlandó eleget tenni a kikötésnek? - Ha Mr. Trent nem lett volna hajlandó feleségül venni Miss Chevenix-Gore-t, akkor a lány feltétel nélkül örökli a pénzt. De ha ő hajlandó lett volna elvenni, és a lány visszautasítja, akkor Mr.Trent az örökös.- Furcsa ügy - mondta Riddle őrnagy.- De hát mi van emögött? - hajolt előre Poirot.- Mi járt Sir Gervase fejében, amikor ezt a kikötést tette? - koppintott az ügyvéd térdére. -Valaminek történnie kellett, valami konkrét dolognak... Azt hiszem, volt az ügyben egy másik férfi... valaki, akit Sir Gervase nem látott szívesen. Azt hiszem, Mr. Forbes, maga tudja is, ki az. Tudnia kell. - Semmiféle értesülésem nincs róla, MonsieurPoirot, higgye el.- De találgathat. - Sose találgatok - jelentette ki Mr. Forbesmélységes megbotránkozással. Levette a cvikke-rét, és megtörölgette egy selyem zsebkendővel. - Van még valami, amit tudni szeretnének? - kérdezte. - Pillanatnyilag nincs - válaszolta Poirot. - Legalábbis ami engem illet. Mr. Forbes úgy nézett rá, mint akinek a véleménye szerint Monsieur Poirot-t vajmi kevés információ illetné meg. Aztán a rendőrfőnök felé fordult. - Köszönöm, Mr. Forbes - mondta Riddle. -Azt hiszem, nincs más. Szeretnék Miss Chevenix-Gore-ral beszélni, ha lehetséges. - Hogyne, természetesen. Azt hiszem, odaföntvan Lady Chevenix-Gore-ral. - Akkor talán inkább... hogy is hívják?... Bur-rowsszal beszélek először, azután pedig a családtörténész nővel. - Mindketten a könyvtárban vannak. Szólok nekik.

HETEDIK FEJEZET

- Ez aztán kemény munka volt - mondta Riddle őrnagy, amint az ügyvéd kiment a szobából. -Nem gyerekjáték kihúzni valamit ezekből a régivágású ügyvédekből. Szerintem az egész ügy a lány körül forog.- Igen, úgy látszik.- Jön is már Burrows. Qodfrey Burrows csupa készséges előzékenység volt. Illedelmesen visszafogott mosolyába szomorúságot vegyített, s egy árnyalatnyival több fogat villantott rájuk a kelleténél. Gépies mosoly

volt, hiányzott belőle az őszinteség. - Szeretnénk néhány kérdést feltenni önnek,Mr. Burrows. - Parancsoljon, Riddle őrnagy. Kérdezzen, amitcsak akar. - Először is, ne kerülgessük a dolgot, mondjameg, van valami elképzelése Sir Qervase öngyilkosságáról? - A világon semmi. Borzasztóan megdöbbentett.- Hallotta a lövést? - Nem. Gondolom, épp a könyvtárban lehettem. Elég korán lejöttem, mert utána akartam nézni valaminek a könyvtárban. Az a ház túlsóvégében van, így nem hallhattam semmit.- Volt ott még valaki? - érdeklődött Poirot.- Senki a világon. - Fogalma sincs, hol lehettek a többiek ebbenaz időpontban?- Gondolom, a legtöbben odafent öltözködtek.- Mikor jött át a szalonba? - Épp Monsieur Poirot érkezése előtt. Akkormár mindenki ott volt... kivéve persze Sir Gervase-t.- Különösnek találta, hogy nincs ott? - Mi tagadás, igen. Máskor mindig a szalonbanvolt már az első gongszó előtt. - Nem vett észre az utóbbi időben valami változást Sir Gervase viselkedésében? Nem nyugtala-nította őt valami? Vagy aggasztotta? Esetleg nyomasztotta? Godfrey Burrows elgondolkozott. - Nem... nem hiszem. Egy kicsit... talán szórakozott volt, mintha foglalkoztatta volna valami. - De nem volt az a benyomása, hogy valamikonkrét dolog aggasztja?- Nem, dehogy.- Nem voltak... pénzügyi gondjai? - Eléggé nyugtalanították egy bizonyos vállalat... nevezetesen a Paragon Szintetikus Gumipótló ügyei.- Pontosan mit mondott erről? - Nos... - villant fel ismét Godfrey Burrowsgépies mosolya, most is kissé valószerűtlenül - azigazat megvallva... azt mondta: „a vén Bury vagyszamár, vagy csirkefogó. Alighanem szamár. Dekénytelen vagyok kesztyűs kézzel bánni vele, Vanda kedvéért." - Mire mondta ezt... hogy Vanda kedvéért? -kérdezte Poirot. - Hát, tudja, Lady Chevenix-Gore nagyon kedveli Bury ezredest, az pedig imádja őt, akár egyszentet, úgy jár a nyomában, mint egy hűségeskutya.- Sir Gervase nem volt... féltékeny? - Féltékeny? - meredt rá Burrows. - Sir Gervase?- nevette el magát - Azt sem tudta, mi az. Sosefordult volna meg a fejében, hogy valaki egy másikférfit előnyben részesíthet vele szemben. - Az az érzésem, ön nem nagyon kedvelte SirGervase Chevenix-Gore-t. - Dehogynem - vörösödött el Burrows. - Legalábbis ... szóval ez az egész cirkusz ma már kissé

nevetségesnek tűnik.- Milyen cirkusz? - kérdezte Poirot. - Hát, ha úgy tetszik, a feudális alapeszme. Azősök imádata meg az arisztokratikus gőg. SirGervase sok szempontból igen jó képességű ember volt, és érdekes életet élt, de sokkal színesebbember lett volna, ha nincs annyira elfoglalva önmagával meg az egoizmusával.- A lányának is ez volt a véleménye?Burrows ezúttal lángvörös lett. - Azt hiszem,Miss Chevenix-Gore modern gondolkodású teremtés ! De hát én természetesen sose beszéltem vele az apjáról. - Pedig a modern gondolkodású fiatalok szívesen beszélnek a szüleikről! - jegyezte meg Poirot.- A modern szellemiséghez hozzátartozik a szülőkbírálása.Burrows vállat vont. - És nem volt semmi egyéb - szólt közbe Riddle-, semmiféle pénzügyi probléma? Sir Gervase sosebeszélt arról, hogy rászedik? - Rászedik? - képedt el Burrows. - ugyan,dehogy. - És ön a maga részéről jó viszonyban voltvele? - Persze hogy jó viszonyban voltam. Miért nelettem volna?- Én kérdeztem öntől, Mr. Burrows. - A lehető legjobb viszonyban voltunk - mondta a fiatalember mogorván. - Tudott róla, hogy Sir Gervase írt MonsieurPoirot-nak, hogy jöjjön le ide?- Nem tudtam. - Sir Gervase rendszerint saját kezűleg írta aleveleit?- Nem, majdnem mindig nekem diktálta őket.- Ebben az esetben viszont nem?- Nem.- Mit gondol, miért?- Fogalmam sincs. - Nem is sejti, mi lehetett az oka, hogy ezt alevelet saját kezűleg írta?- Nem. - Értem. Elég különös - tette hozzá nyájasanRiddle őrnagy. - Mikor látta utoljára Sir Gervase-t? - Mielőtt fölmentem átöltözni a vacsorához. Bevittem hozzá néhány levelet, hogy írja alá.- És milyen kedvében volt? - Semmi különös. Jobban mondva úgy látszott, valami miatt nagyon elégedett magával. - Csakugyan? - kapta fel a fejét Poirot. - Szóvalez volt a benyomása? Hogy valami miatt nagyonelégedett? És nem sokkal később mégis agyonlövi magát. Ez különös!- Én csak elmondtam, mi volt a benyomásom- vont vállat Godfrey Burrows. - Hogyne, nagyra értékeljük. Hisz végeredményben ön az utolsók közt van, akik élve látták.- Snell látta élve utolsónak.- De ő csak látta, nem beszélt vele.

Burrows nem válaszolt.- Hány órakor ment föl átöltözni a vacsorához?- kérdezte Riddle őrnagy.- Körülbelül öt perccel hét után.- Sir Gervase akkor hol volt?- A dolgozószobában. - Általában mennyi ideig tartott, amíg Sir Gervase átöltözött?- Rendszerint teljes háromnegyed órát szánt rá. - Ha tehát negyed kilenckor volt a vacsora,feltehetőleg legkésőbb fél nyolckor fölment?- Minden valószínűség szerint.- Maga korán ment átöltözni?- Igen, gondoltam, átöltözöm, és aztán megyekle a könyvtárba utánanézni annak, amire szükségem van.Poirot elgondolkozva bólintott. - Köszönöm, azt hiszem, egyelőre végeztünk -mondta Riddle őrnagy. - Lenne szíves beküldeniMiss Hogyishívjákot? Az apró termetű Miss Lingard szinte azonnal betipegett. Nyakában a láncok halkan csilingeltek, amint a hölgy leült és kérdően nézett egyik férfiról a másikra. - Ez az egész nagyon... szomorú... Miss Lingard - kezdte Riddle őrnagy. - Csakugyan nagyon szomorú - helyeselt illedelmesen Miss Lingard.- Ön mikor is jött ide? - Körülbelül két hónapja. Sir Gervase írt a múzeumba egy barátjának... Fotheringay ezredesnek... és ő engem ajánlott. Elég sok adatgyűjtést végeztem már történelmi munkákhoz.- Úgy találta, nehéz Sir Gervase mellett dolgozni? - Tulajdonképpen nem. Persze a kedvében kellettjárni. De hát tapasztalataim szerint ezt mindenférfi elvárja. Riddle őrnagynak az a kínos érzése támadt, hogy Miss Lingard alighanem most épp az ő kedvében jár. - Önnek az volt a feladata, hogy segítségére legyen Sir Gervase-nek a könyve megírásában?- Igen.- Miből állt a munkája? - Nos, tudják, őszintén szólva abból, hogy megírom a könyvet - csillant fel Miss Lingard szeme.Egy pillanatra egészen emberinek látszott. - Felkutattam a forrásmunkákat, kicéduláztam őket,rendszereztem az anyagot. Aztán pedig megszerkesztettem, amit Sir Gervase írt. - Nyilván rendkívüli tapintattal kellett eljárnia,mademoiselle - jegyezte meg Poirot. - Nagy tapintattal és határozottsággal. Mindkettő nélkülözhetetlen - jelentette ki Miss Lingard. - Sir Gervase nem vette rossz néven az ön...szóval... határozottságát? - Egyáltalán nem. Természetesen azt mondtam neki, hogy minek fárasztaná magát mindenjelentéktelen semmiséggel.- Ja igen, értem. - Tulajdonképpen gyerekjáték volt - folytattaMiss Lingard. - Sir Gervase-zel igen könnyű voltbánni, ha az ember kiismerte. - Most pedig, Miss Lingard, szeretném hallani,van-e tudomása valamiről, ami fényt deríthetneerre a tragédiára. - Sajnos, nincs - rázta a fejét Miss Lingard. -Nézzék, engem természetesen nem avatott a bizalmába. Gyakorlatilag idegen voltam. Különbenis, azt hiszem, sokkal büszkébb volt annál, sem

hogy bárkinek elmondja a családi problémáit. - De önnek az a véleménye, hogy családi problémák miatt vetett véget az életének? - Hát persze! Miért, felvetődött más lehetőségis? - csodálkozott el Miss Lingard. - Ön biztos benne, hogy családi problémákaggasztották?- Tudom, hogy nagyon nyomasztotta valami.- Ön tud róla?- Hát persze.- Mondja, mademoiselle, beszélt önnek erről?- Nem konkrétan.- Mit mondott? - Lássuk csak. Észrevettem, hogy nem figyelrám, máshol jár az esze...- Egy pillanat. Pardon. Mikor történt ez?- Ma délután. Általában háromtól ötig dolgoztunk.- Kérem, folytassa! - Amint mondtam, Sir Gervase-nek szemmelláthatólag nehezére esett a koncentráció... tulajdonképpen mondta is, és hozzátette, hogy súlyosgondok gyötrik. Aztán valami ilyesmit mondott...lássuk csak... (persze nem emlékszem szó szerint): „Szörnyű dolog, Miss Lingard, ha szégyent hoznak egy család nevére, mely mindig az országdísze volt."- Ön mit mondott erre? - Hát, valami megnyugtatót. Azt hiszem, olyasmit, hogy minden nemzedékben vannak gyengejellemű emberek is, ez a nagyság ára, de gyarlóságaikra ritkán emlékszik az utókor.- És sikerült megnyugtatnia? - Többé-kevésbé. Visszatértünk Sir Roger Che-venix-Gore-ra. Az egyik korabeli kéziratban találtam egy rendkívül érdekes rá vonatkozó utalást.Sir Gervase figyelme azonban ismét elkalandozott. Végül azt mondta, ma délután nem dolgozik többet. Nagy megrázkódtatásban volt része, tettehozzá.- Megrázkódtatásban? - Ezt mondta. Természetesen nem kérdeztemsemmit. Csak annyit mondtam: „Igazán sajnálom,Sir Gervase." Aztán megkért, hogy szóljak Snell-nek, Monsieur Poirot ma este érkezik, küldje ki eléa kocsit a hét ötvenes vonathoz, a vacsorát pedigcsak negyed kilenckor tálalják. - Gyakran kérte meg önt, hogy ilyesmit intézzen? - Nos... nem... ez rendszerint Mr. Burrows dolga volt. Én csak a magam irodalmi munkájátvégeztem. Nem voltam a titkárnője. - Sir Gervase-nek ön szerint konkrét oka lehetett rá, hogy önt kérje meg ezeknek a dolgoknaka lebonyolítására, ne Mr. Burrowst? - kérdeztePoirot. Miss Lingard elgondolkozott. - Nos, lehetséges ... Akkor ez eszembe sem jutott. Azt hittem, csak éppen így adódott. De ha jobban meggondolom, valóban megkért, ne szóljak senkinek Monsieur Poirot érkezéséről. Meglepetésnek szánja, mondta. - Szóval ezt mondta? Nagyon különös, fölöttébb érdekes. És ön említette valakinek? - Dehogy, Monsieur Poirot. Csak Snellnek szóltam a vacsoráról, meg hogy küldje ki a sofőrt ahét ötvenes vonat elé, mert egy úr érkezik vele. - Mondott Sir Gervase még valamit, ami fontos

lehet az ügy szempontjából? Miss Lingard töprengett. - Nem... nem hinném - mondta. - Nagyon zaklatott volt... Emlékszem, amint kimentem a szobából, hallottam, hogy ezt mondja: „Bár úgyis hiába jön. Már késő."- Ön nem is sejti, mire mondhatta ezt? - N... em. - Mintha lett volna az egyszerű tagadószóban egy leheletnyi tétovázás. - „Már késő" - ismételte meg Poirot homlok-ráncolva. - Ezt mondta, ugye? „Már késő." - Nem tudna valami útmutatással szolgálni nekünk arra vonatkozólag, Miss Lingard - szólt közbe Riddle őrnagy -, hogy mi keseríthette el ennyire Sir Gervase-t? - Az a benyomásom, a dolog valamilyen módon kapcsolatban lehetett Mr. Hugó Trenttel -mondta Miss Lingard töprengve.- Hugó Trenttel? Miből gondolja? - Nos, konkrétumot nem tudok, de tegnap délután szóba került Sir Hugó de Chevenix (aki saj-nos nem örvendett valami jó hírnévnek a Rózsák Háborúja idején), és Sir Gervase megjegyezte: „Jellemző a húgomra, hogy éppen Hugónak nevezte el a fiát! Ez a név mindig csak bajt hozott a családunkra. Tudhatta volna, hogy egy Hugóból nem lehet valamirevaló ember." - Nagyon gondolatébresztő, amit mond - jegyezte meg Poirot. - Adott is egy új ötletet. - Sir Gervase nem mondott semmi közelebbit?- kérdezte Riddle őrnagy. - Nem - rázta a fejét Miss lingard -, és természetesen nem lett volna helyénvaló, hogy én bármit válaszoljak. Sir Gervase tulajdonképpen nemis nekem mondta, csak úgy magának.- Hát persze. - Mademoiselle, ön idegen itt, mindössze kéthónapja érkezett - szólalt meg Poirot. - Azt hiszem, felbecsülhetetlen segítség volna, ha őszintén beszámolna nekünk, mi volt a benyomása acsaládról és a személyzetről. Miss Lingard levette csiptetős szemüvegét. -Hát, őszintén szólva eleinte úgy éreztem magam, mintha az őrültekházába kerültem volna! - pislogott elgondolkozva. - Lady Chevenix-Gore mindenhol olyasmit látott, ami nem volt ott, Sir Gervase pedig úgy viselkedett, mint... mint egy király... és elképesztően pózolt... Mi tagadás, az volt a benyomásom, hogy ilyen csodabogarakkal még soha életemben nem találkoztam. Persze Miss Chevenix-Gore tökéletesen normális volt, és hamarosan arra is rájöttem, hogy Lady Chevenix-Gore valójában rendkívül kedves, melegszívű asszony. Jobb és kedvesebb nem is lehetett volna hozzám. De ami Sir Gervase-t illeti... nos, véleményem szerint ő valóban őrült volt. Az egomániája... így nevezik, ugye?... napról napra súlyosabb lett.- És a többiek? - Gondolom, Mr. Burrowsnak nem lehetettkönnyű dolga Sir Gervase-zel. Azt hiszem, örült,hogy egy kis lélegzethez jut, amíg mi a könyvöndolgozunk. Bury ezredes mindig nagyon kedvesvolt. Rajongásig szereti Lady Chevenix-Gore-t, éselég ügyesen bánt Sir Gervase-zel. Mr. Trent, Mr.Forbes és Miss Cardwell csak néhány napja vanitt, így róluk nem sokat tudok. - Köszönjük, mademoiselle. És mi van az intézővel, Laké kapitánnyal? - Nagyon rokonszenves ember. Mindenki kedveli.- Sir Gervase is? - Hogyne. A fülem hallatára mondta, hogyLake-hez foghatóan jó intézője még sose volt.Persze Laké kapitánynak is adódtak problémái SirGervase-zel... de végeredményben elég jól boldogult vele. Nem volt könnyű dolga.

Poirot elgondolkozva bólintott. - Volt valami... valami - dünnyögte -, amit meg akartam kérdezni öntől... valami apróság... Mi is, mi is?Miss Lingard türelmesen nézte. - Nahát! - csóválta a fejét Poirot bosszúsan. -Már a nyelvemen volt! Riddle őrnagy várt egy-két percig, aztán látva, hogy Poirot még mindig tanácstalanul ráncolja a homlokát, ismét átvette a szót. - Mikor látta utoljára Sir Gervase-t?- Teánál, ebben a szobában.- Milyennek találta? Normálisan viselkedett?- Már amilyen normálisan ő viselkedni szokott.- A hangulat feszült volt? - Nem, azt hiszem, senkin sem vettem észresemmi különöset.- Sir Gervase hová ment tea után? - A dolgozószobába Mr. Burrowsszal, mint rendesen.- Akkor látta őt utoljára? - Igen. Én átmentem a kis reggelizőszobába,ahol dolgozni szoktam, odaültem az írógéphez, ésmegírtam a könyv egy fejezetét a feljegyzésekalapján, amelyeket megbeszéltünk Sir Gervase-zel. Hét óráig dolgoztam, akkor fölmentem pihenni és átöltözni a vacsorához.- Úgy tudom, ön hallotta is a lövést. - Igen, itt voltam, ebben a szobában. Hallottamvalami lövésfélét, és kimentem az előcsarnokba.Ott találtam Mr. Trentet és Miss Cardwellt. Mr.Trent tréfálkozva kérdezte Snelltől, pezsgő lesz-e avacsorához. Sajnos, eszünkbe sem jutott komolyan venni a dolgot. Biztosra vettük, hogy egykocsi kipufogója volt. - Hallotta Mr. Trenttől, hogy „Persze mindigszámításba jöhet a gyilkosság is?" -Azt hiszem, mondott valami hasonlót... természetesen csak viccből.- Azután mi történt?- Mindannyian bejöttünk ide. - Emlékszik rá, milyen sorrendben jöttek le atöbbiek a vacsorához? - Azt hiszem, Miss Chevenix-Qore érkezett elsőnek, azután Mr. Forbes. Aztán Bury ezredes ésLady Chevenix-Gore együtt, és rögtön utánuk Mr.Burrows. Úgy rémlik, ez volt a sorrend, de nemvagyok benne egészen biztos, mert nagyjából egyidőben jöttek mindannyian.- Az első gongszóra? - Igen. Mindig mindenki nagyon sietett, ha azta gongszót meghallotta. Sir Gervase borzasztóansokat adott arra, hogy pontosan jelenjenek meg avacsoránál.- Ő maga általában mikor jött le? - Majdnem mindig a szalonban volt az elsőgongszó előtt.- Meglepte önt, hogy ezúttal nem volt ott?- Nagyon. - Megvan! - kiáltott fel Poirot. - Eszembe jutott,mit akartam kérdezni - folytatta, mikor a másik

kettő kérdően nézett rá. - Ma este, mademoiselle,amikor Snell jelentette, hogy a dolgozószoba zárva van, és mindannyian odamentünk, ön lehajolt,és fölvett valamit a földről.- Én? - csodálkozott el Miss Lingard. - Igen, mikor befordultunk a dolgozószobábavezető egyenes folyosóra. Egy apró és fényestárgyat. - De különös... egyáltalán nem emlékszem.Várjon csak... igen, igaza van. Egészen megfeledkeztem róla. Lássuk csak... itt kell lennie. - Kinyitotta fekete szaténtáskáját, és tartalmát az asztalra borította. Poirot és Riddle őrnagy érdeklődésselszemlélte a kollekciót. Volt ott két zsebkendő, egypúderkompakt, egy kis kulcscsomó, egy szemüvegtok és még egy tárgy, amelyre Poirot türelmetlenül lecsapott. - Az ördögbe, egy golyó! - mondta Riddle őrnagy. A tárgynak valóban olyan alakja volt, mint egy puskagolyónak, de kiderült, hogy apró ceruza. - Ezt vettem föl - mondta Miss Lingard. - Tökéletesen megfeledkeztem róla.- Tudja, hogy kié, Miss Lingard? - Igen, Bury ezredesé. Egy puskagolyóból készíttette, amely a dél-afrikai háborúban találta el... pontosabban nem találta el... értik, hogy gondolom.- Tudja, mikor vesztette el az ezredes?- Hát, délután még nála volt, amikor bridzsel-tek, mert mikor bejöttem a teához, láttam, hogy ezzel írja föl a pontokat.- Ki vett részt a partiban? - Bury ezredes, Lady Chevenix-Qore, Mr. Trentés Miss Cardwell. - Talán az lesz a legjobb - mondta Poirot nyájasan -, ha magunknál tartjuk, és mi adjuk vissza az ezredesnek. - Az jó lesz. Én olyan feledékeny vagyok, mégkimenne a fejemből. - Megkérhetnénk, mademoiselle, hogy legyenszíves beküldeni Bury ezredest? - Hogyne. Máris megyek és megkeresem. -Elsietett. Poirot fölállt, és céltalanul járkált a szobában. -Lassan összeállnak a délután eseményei - mondta. - Érdekes. Fél kettőkor Sir Gervase átnézi a számlákat Laké kapitánnyal. Kissé szórakozott. Háromkor megbeszélést folytat Miss Lingarddal a könyvről, amelyen dolgozik. Nagyon elkeseredett. Elkeseredését Miss Lingard egy elejtett megjegyzés alapján Hugó Trenttel hozza kapcsolatba. Teánál Sir Gervase viselkedése normális. Tea után, mint Godfrey Burrowstól tudjuk, valami miatt nagyon jókedvű. Öt perccel nyolc előtt lejön az emeletről, bemegy a dolgozószobájába, egy papírlapra odafirkálja, hogy „Sajnálom", és főbe lövi magát!- Értem, mire gondol! Ez nem logikus. - Különös módon változott Sir Gervase Cheve-nix-Gore hangulata! Szórakozott... nagyon zaklatott ... normális... jókedvű! Van ebben valami nagyon különös! Aztán meg az a fordulat: „Márkéső." Hogy mire ideérek, „már késő" lesz. Semmi kétség, ez igaz. Mire ideértem, már késő volt...ahhoz, hogy élve lássam.- Értem. Komolyan azt hiszi...? - Sose fogom megtudni, miért hívatott Sir Ger-vase! Ez biztos! - Poirot nyugtalanul járkált aszobában. Megigazított néhány tárgyat a kandallópárkányon; szemügyre vette a fal mellett álló kártyaasztalt, kinyitotta a fiókot, és elővette a bridzs-

blokkot. Aztán átment az íróasztalhoz, és belenézett a papírkosárba. Nem volt benne semmi, csakegy papírzacskó. Poirot kivette és megszagolta. -Narancs - dünnyögte, kisimította a zacskót, éselolvasta a feliratát: „Carpenter és Fiai, Gyümölcs-kereskedés, Hamborough St. Mary". Mialatt gondosan összehajtogatta, belépett Bury ezredes.

NYOLCADIK FEJEZET :

Az ezredes egy székbe roskadt. - Szörnyű ez az egész, Riddle - sóhajtotta fejcsóválva. - Lady Chevenix-Gore csodálatosan viselkedik... csodálatosan. Remek asszony! Nagyon bátor! - Ha jól tudom, ön régóta ismeri - jött vissza aszékéhez halkan Poirot. - Úgy van, ott voltam az első bálján. Emlékszem, rózsabimbók voltak a hajában. És fehér,habos ruhát viselt... A nyomába se érhetett senkia bálteremben! - áradozott az ezredes. - Ez az öné, ugye? - nyújtotta eléje a ceruzátPoirot. - Tessék? Hogyan? Ja igen, köszönöm, délután nálam volt a bridzsnél. Érdekes, képzelje,háromszor egymás után százas pikk honőrömvolt. Ez még soha az életben nem fordult elővelem.- Úgy tudom, önök tea előtt bridzseltek -mondta Poirot. - Milyen hangulatban volt Sir Gervase, amikor bejött teázni? - Mint rendesen... semmi különös. Álmombansem jutott volna eszembe, hogy végezni akar magával. Ha jobban meggondolom, talán valamivelingerlékenyebb volt a szokásosnál.- Mikor látta őt utoljára? - Hát akkor. A teánál. Többé nem láttam élvea szerencsétlen fickót.- Tea után be sem ment már a dolgozószobába?- Nem, többé nem láttam.- Mikor jött le a vacsorához?- Az első gongszó után.- Ön és Lady Chevenix-Gore együtt jöttek le? - Nem, mi... szóval... csak az előcsarnokban találkoztunk. Azt hiszem, ő az ebédlőből jött, megnézte,rendben vannak-e a virágok... vagy valami ilyesmi. - Remélem, nem veszi rossz néven, Bury ezredes, ha meglehetősen személyes kérdést teszekfel önnek. Nem különböztek össze Sir Gervase-zela Paragon Szintetikus Gumipótló miatt? - ugyan, dehogy - lett lángvörös Bury ezredesarca. - Szó sincs róla. Csak az öreg Gervase-bensose volt józan belátás - hadarta. - Ezt ne felejtsékel. Azt képzelte, bármibe kezd, az fényesen beüt!A jelek szerint egyáltalán nem fogta fel, hogy azegész világon gazdasági válság van. Ezt mindenrészvény és értékpapír megérzi.- Tehát önök mégiscsak összezördültek? - Az nem számít. Csak hát Gervase olyan átkozottul eltúlozta a dolgot. - Önt hibáztatta bizonyos veszteségekért, amelyeket el kellett szenvednie? - Gervase nem volt normális! Ezzel Vanda istisztában volt. De ő tudott vele bánni. Én teljes

mértékben rábíztam a dolgot.Poirot megköszörülte a torkát. Riddle ránézett, aztán témát váltott. - Tudom, ön a család régi barátja, Bury ezredes. Van róla tudomása, hogy kire hagyta Sir Gervase a pénzét? - Nos, a nagy részét, azt hiszem, Ruth örökli.Legalábbis ezt vettem ki Gervase elejtett szavaiból. - Ön nem tartja ezt méltánytalannak HugóTrenttel szemben?- Gervase nem kedvelte Hugót. Ki nem állhatta. - De nagyon erős volt benne a családi érzés. ÉsMiss Chevenix-Gore végeredményben csak a fogadott lánya volt. Bury elgondolkozott. Egy darabig hímezett-hámozott, de végül kibökte: - Nézzék, azt hiszem, jobb, ha megmondom. Persze maradjon köztünk, meg minden.- Hogyne... ez természetes. - Ruth törvénytelen gyerek, de ízig-vérig Chevenix-Gore. Anthony lánya, Gervase öccséé, aki elesett a háborúban. A jelek szerint összeszűrte a levet valami gépírónővel. Mikor meghalt, a lány írtVandának, aki erre elment hozzá... a lány gyereket várt. Vanda röviddel azelőtt tudta meg, hogyneki már nem lehet gyereke. Beszélt Gervase-zel,úgyhogy végül magukhoz vették a gyereket ésörökbe fogadták. Az anyja lemondott róla. Úgynevelték föl Ruthot, mintha az édeslányuk volna,és az is, minden tekintetben. Csak rá kell nézni, avak is láthatja, hogy tőrőlmetszett Chevenix-Gore! - Értem már - mondta Poirot. - így már sokkalérthetőbb Sir Gervase viselkedése. De ha nemkedvelte Mr. Hugó Trentet, miért akarta mindenáron összeházasítani Mademoiselle Ruthtal? - Hogy rendet teremtsen a családban. így tartotta helyénvalónak.- Még akkor is, ha nem kedveli a fiatalembert? - Maga nem érti az öreg Gervase-t - horkant felBury ezredes. - Ő nem tekintette érző lényeknekaz embereket. Úgy intézte a házasságokat, minthaa királyi család tagjairól lenne szó! Azt tartottahelyénvalónak, ha Ruth és Hugó összeházasodik,és Hugó felveszi a Chevenix-Gore nevet. HogyHugónak meg Ruthnak erről mi a véleménye, aznem számított. - És Mademoiselle Ruth hajlandó volt alávetnimagát apja akaratának? - Már hogy lett volna! - kuncogott Bury ezredes. - Abban a lányban Gervase emberére talált! - Tudomása volt önnek arról, hogy röviddel ahalála előtt Sir Gervase új végrendeletet készíttetett, amelynek értelmében Miss Chevenix-Gorecsak azzal a feltétellel örökölte volna a vagyonát,ha feleségül megy Mr. Trenthez? Bury ezredes füttyentett. - Ezek szerint megneszelt valamit a lányról meg Burrowsról... - csúszott ki a száján. Azonnal elhallgatott, de már késő volt. - Tehát volt valami Mademoiselle Ruth és Mon-sieur Burrows között? - kapott a szón Poirot. - Valószínűleg egy szó sem igaz az egészből...egy árva szó sem. Riddle őrnagy megköszörülte a torkát. - Azt hiszem, Bury ezredes, el kell mondania mindent, amit

tud - mondta. - Mindez hatással lehetett Sir Gervase lelkiállapotára. - Talán igen - mondta Bury ezredes bizonytalanul. - Hát, ez a Burrows elég jóképű fickó, legalábbis a nőknek ez a véleménye a jelek szerint. Ő meg Ruth az utóbbi időben sülve-főve együtt voltak, és Gervase ezt nem nézte jó szemmel... egyáltalán nem nézte jó szemmel. Burrowst nem akartakirúgni, mert félt, hogy azzal csak ront a helyzeten.Ismerte Ruthot. Annak a lánynak nem lehet parancsolgatni. Hát úgy látszik, ezt a megoldást eszelte ki. Ruth nem az a fajta, aki mindent feláldoz a szerelem oltárán. Szereti a fényűzést és a pénzt. - Ön személy szerint jó véleménnyel van Mr.Burrowsról? Az ezredes annak a nézetének adott kifejezést, hogy Qodfrey Burrows nem nagy klasszis, amely megállapítás Poirot-t kissé megzavarta, Riddle őrnagy azonban csak mosolygott a bajusza alatt. Föltettek még néhány kérdést, megkapták rájuk a választ, majd Bury ezredes távozott. - Mit szól ehhez, Monsieur Poirot? - nézettRiddle a detektívre, aki gondolataiba merült. - Mintha lassan kibontakozna az ábra... a megfontolt ... a gondosan kidolgozott terv.- Bonyolult ügy - jegyezte meg Riddle. - Az. De egyre fontosabbnak érzek egy odavetett mondatot.- Nevezetesen? - Hugó Trentnek azt a nevetve odavetett mondatát: „Persze mindig számításba jöhet a gyilkosság is." - Észrevettem, hogy maga kezdettől fogva erreakar kilyukadni - jegyezte meg Riddle éles hangon. - Miért, magának nem az a véleménye, barátom, hogy minél többet tudunk, annál kevesebbindítékot találunk az öngyilkosságra? Gyilkosságiindítékokból viszont már egész csinos kis gyűjteményünk van! - Akkor se feledkezzen meg a tényekről... azajtó zárva, a kulcs a halott zsebében. Jó, tudom,vannak mindenféle utak és módok. Meggörbítetttűk, madzagok... mindenféle trükkök. Tegyük fel,elméletileg lehetséges... De beválnak azok a trükkök a gyakorlatban? Én kétlem. - Mindenesetre vizsgáljuk meg a helyzetet úgy,hogy gyilkosságból indulunk ki, nem pedig öngyilkosságból. - Jó, nem bánom. Mivel maga a tett színhelyénvan, alighanem gyilkosság történt! - Nem valami hízelgő megjegyzés - mosolyo-dott el Poirot. - Tehát vegyük szemügyre a helyzetet abból kiindulva, hogy gyilkosság történt - komolyodott el. - Eldördül a lövés, négyen az előcsarnokban állnak: Miss Lingard, Hugó Trent,Miss Cardwell és Snell. A többiek hol vannak? - Burrows azt mondja, a könyvtárban volt.Nincs, aki igazolhatná. A többiek gyaníthatóan aszobájukban, de ki tudja? A jelek szerint külön-külön jöttek le mind. Még Lady Chevenix-Gore ésBury is csak az előcsarnokban találkozott. LadyChevenix-Gore az ebédlőből jött. És Bury? Háthanem az emeletről, hanem a dolgozószobából!Ott van mindjárt az a ceruza. - Igen, a ceruza nagyon érdekes. Semmiféleérzelmet nem mutatott, mikor szóba hoztam, detalán csak azért, mert nem tudta, hol találtam, ésészre sem vette, hogy leejtette. Nézzük, ki játszottmég, amikor használták a ceruzát. Hugó Trent és

Miss Cardwell. Ők nem jönnek számításba. Azalibijüket igazolhatja Miss Lingard és a komornyik.A negyedik Lady Chevenix-Gore.- Rá nem gyanakodhat komolyan. - Miért nem, barátom? Én mondom magának,én nem teszek kivételt. Mindenkire gyanakszom!Tegyük fel, hogy bár látszólag a férjéért rajong,valójában a hűséges Buryt szereti. - Hát... - hümmögött Riddle. - Ez bizonyosértelemben már évek óta amolyan háromszögféle. - És Sir Gervase meg Bury ezredes összeveszett azon a vállalaton. - Mi tagadás, lehet, hogy Sir Gervase el akartbánni vele. Nem ismerjük a részleteket. Talánéppen ezért rendelte ide magát. Mondjuk Sir Gervase gyanakszik, hogy Bury szándékosan megko-pasztotta, de nem akarja dobra verni, mert fél,hogy a felesége is belekeveredett. Igen, ez elképzelhető, így mindjárt volna indítéka akármelyiküknek. Meg kell adni, elég furcsa, hogy Lady Chevenix-Gore ilyen nyugodtan fogadja a férje halálát.Talán az egész kísértetügy csak színjáték! - Aztán ott a másik bonyodalom - mondtaPoirot. - Miss Chevenix-Gore és Burrows. Nagyonfontos nekik, hogy Sir Gervase ne írhassa alá az újvégrendeletet. Jelenleg mindent a lány örököl,csak föl kell vennie a férjének a család nevét... - így van, és ami azt illeti, elég gyanús Burrowsbeszámolója Sir Gervase hangulatáról ma este.Hogy jókedvű volt, valami miatt nagyon elégedett!A többiektől nem ezt hallottuk. - Aztán ott van Mr. Forbes. Korrekt, szigorúúriember, régi, megbízható cég. De hallottunkmár ügyvédekről, néha igen jó nevű ügyvédekről,akik hozzányúltak az ügyfeleik pénzéhez, ha bajbajutottak. - Azt hiszem, Poirot, kissé dramatizálja a helyzetet. - Ön szerint olyan ez, mintha egy filmből vettem volna? Csakhogy az élet olykor meglepőenhasonlít a filmekhez, Riddle őrnagy. - Hát, amit itt láttunk eddig, az valóban hasonlít- vallotta be a rendőrfőnök. - De nem kellenefolytatnunk a munkát? Elég későre jár, és mégnem beszéltünk Ruth Chevenix-Gore-ral, holott valószínűleg ő a legfontosabb az egész társaságból. - Egyetértek. Miss Cardwell is hátravan még.Talán előbb őt hívjuk be, mert vele gyorsan végzünk, Miss Chevenix-Qore-t pedig hagyjuk utoljára.- Helyes.

KILENCEDIK FEJEZET

Az este Poirot csak egy futó pillantást vetett Susan Cardwellre. Most figyelmesebben megnézte. Intelligens arc, gondolta, nem szabályos szépség, de olyan vonzó, hogy egy babaarcú nő megirigyelhetné. A haja gyönyörű, a sminkje mesteri. Éber tekintete van, gondolta Poirot. - Közeli barátja ön a családnak, Miss Cardwell?- érdeklődött Riddle őrnagy néhány bevezető kérdés után. - Egyáltalán nem ismerem őket. Hugó intézte

el, hogy meghívjanak.- Ön tehát Hugó Trent közeli barátja? - Igen, ebben a minőségemben vagyok itt. MintHugó barátnője - nyújtotta el a szavakat SusanCardwell mosolyogva.- Régóta ismeri? - Alig egy hónapja. - Elhallgatott. - Úgyszólvánjegyesek vagyunk - tette hozzá végül. - És azért hozta le önt, hogy bemutassa a családjának? - Jaj, dehogy, isten ments! Titokban tartottuk.Csak föl akartam deríteni a terepet. Hugó aztmondta, ez kész bolondokháza. Gondoltam, megnézem magamnak. Hugó szegénykém borzasztó aranyos, de esze egy csepp sincs. Tudják, elégválságos volt a helyzetünk. Nincs egy fillérünk se,és Hugó legfőbb reménysége, az öreg Sir Gervasea fejébe vette, hogy Hugónak meg Ruthnak össze kell házasodnia. Tudják, Hugó elég gyámoltalan. Képes volna beleegyezni a házasságba abban a reményben, hogy később majd kimászik belőle. - Ön nem találta dicséretesnek ezt az elgondolást, mademoiselle ? - érdeklődött Poirot nyájasan. - Nem bizony. Mi van, ha Ruthra rájön a bolondóra, és nem hajlandó elválni, vagy mit tudomén? A sarkamra álltam. Csak akkor fog elkocognia knightsbridge-i Szent Pál-templomba, ha én állhatok mellette az oltár előtt szemlesütve és liliom csokorral. - Tehát most lejött, hogy saját szemével lássa,mi a helyzet?- Igen.- Eh bien! - mondta Poirot. - Hugónak persze igaza volt! Sült bolond mind,egytől egyig. Kivéve Ruthot, aki a jelek szerinttökéletesen épelméjű. Éppoly kevéssé lelkesedettezért a házasságért, mint én, hiszen megvan asaját fiúja.- Mr. Burrowsra gondol? - Burrowsra? ugyan, dehogy. Ruthot sose tudná levenni a lábáról egy ilyen pojáca.- Akkor kihez fűzték gyengéd érzelmek?Susan Cardwell nem válaszolt. Cigarettáértnyúlt, rágyújtott, s csak aztán mondta: - Ezt inkább tőle kérdezze meg. Végeredményben csak rá tartozik. - Ön mikor látta utoljára Sir Gervase-t? - szóltközbe Riddle őrnagy.- Teánál.- Nem viselkedett különösen? - Csak annyira, mint máskor - vont vállat alány.- Tea után ön mit csinált?- Biliárdoztam Hugóval.- Sir Gervase-t többé nem látta?- Nem.- Mi a helyzet a lövéssel? - Hát ez elég furcsa volt. Tudják, azt hittem, azelső gongszót hallom, úgyhogy gyorsan befejeztem az öltözködést, és rohantam ki a szobából.Ekkor meghallottam azt, amit a második gongszónak véltem, és szinte röpültem lefelé a lépcsőn. Aznap, mikor megérkeztem, egy percet késtem a

vacsorától, és Hugó azt mondta, kis híján eljátszottam az esélyeinket, hogy valaha dűlőrejussunk az öreggel, ezért aztán nagyon szedtem alábamat lefelé. Hugó épp előttem ment, s egyszerre valami furcsa pukkanást vagy dörrenést hallottunk. Biztos egy pezsgősüveg dugója, mondta Hugó, de Snell megcáfolta, és szerintem különben sem az ebédlőből jött a hang. Miss Lingardúgy hallotta, föntről jön, végül megállapodtunkabban, hogy egy autó kipufogója volt, aztán betódultunk a szalonba, és megfeledkeztünk az egészről. - Az eszükbe sem jutott, hogy Sir Gervase esetleg agyonlőtte magát? - érdeklődött Poirot. - Miért jutott volna, mondja meg! Az öreg minden jel szerint nagyon élvezte, hogy mindenkitdróton rángat. El sem tudtam képzelni, hogy ilyesmi kitelik tőle. Nem is értem, miért csinálta. Nyilván mert bolond volt.- Sajnálatos eset. -Az... Hugónak meg nekem. Nyilván nem hagyott rá semmit, vagy szinte semmit.- Ezt kitől hallotta?- Forbesból szedte ki Hugó. - Nos, Miss Cardwell... - Riddle őrnagy pilla-natnyi szünetet tartott -, azt hiszem, végeztünk. Mi a véleménye, vajon Miss Chevenix-Qore elég erősnek érzi magát, hogy lejöjjön és beszéljen velünk?- Azt hiszem, igen. Mindjárt szólok neki. - Egy kis pillanat, mademoiselle - szólt közbePoirot. - Ezt látta már? - nyújtotta tenyerén atöltény-ceruzát. - Igen, azt hiszem, ma délután a bridzsnél. Gondolom, az öreg Bury ezredesé.- Magával vitte, mikor vége volt a partinak?- Fogalmam sincs.- Köszönöm, mademoiselle. Akkor végeztünk.- Rendben van, szólok Ruthnak. Ruth Chevenix-Qore úgy vonult be a szobába, mint egy királynő. Magasra tartott fejjel, kipirult arccal. De a tekintete, akárcsak Susan Cardwellé, éber figyelemre vallott. Ugyanazt a halvány barackrózsaszín ruhát viselte, mint Poirot érkezésekor. A vállára tűzött mély tónusú, lazacszín rózsa akkor még friss volt és üde, de közben elhervadt.- Nos? - szólalt meg Ruth. - Mélységesen sajnálom, hogy zaklatnom kellönt - kezdte Riddle őrnagy. - Nem tehet mást, zaklatnia kell - vágott közbea lány. - Mindenkit zaklatnia kell. De megtakaríthatok maguknak egy kis időt. Fogalmam sincs,miért lett öngyilkos az Öreg. Csak annyit mondhatok, hogy ez egyáltalán nem vallott rá. - Volt ma valami különös a viselkedésében?Nem volt levert vagy érthetetlenül izgatott... önnem vett észre semmi szokatlant?- Nem hiszem. Nekem nem tűnt fel...- Mikor látta utoljára?- Teánál. - Ön nem ment be a dolgozószobába... később? - kérdezte Poirot. - Nem. utoljára ebben a szobában láttam. Ottült - mutatott egy székre a lány.- Értem. Ezt a ceruzát ismeri, mademoiselle ?- Bury ezredesé.- Látta az utóbbi időben?- Nem emlékszem.

- Nem tudja, Sir Gervase és Bury ezredes...összekülönbözött valamin mostanában?- A Paragon Gumivállalatra gondol?- Igen.- Azt hiszem, igen. Az öreg tombolt miatta!- Netán úgy érezte, becsapták? - Egyáltalán nem értett a pénzügyekhez - vontvállat a lány. - Föltehetek önnek egy kérdést, mademoiselle- kérdezte Poirot -, egy elég arcátlan kérdést?- Persze, ha úgy látja jónak. - Ez az eset... sajnálja ön, hogy... az apja meghalt? - Már hogyne sajnálnám - meredt rá Ruth. -Nem szoktam látványosan zokogni. De hiányoznifog... szerettem az Öreget. Mindig így hívtuk Hugóval. Az „Öreg", tudja, afféle primitív, emberszabású-majom-eredetű-törzsi-pátriárka értelemben.Tiszteletlenül hangzik, de valójában sok szeretetvan benne. Persze tulajdonképpen nála zavarosabb fejű vén szamarat még nem hordott a hátána föld!- Érdekes dolgokat mond, mademoiselle. - Annyi esze sem volt, mint egy csirkének! Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez az igazság.Sose használta a fejét, azt sem tudta, hogyan kell.De azért valaki volt. Fantasztikusan bátor, megminden. Képes volt belevágni egy sarki utazásba,meg párbajozni. Mindig az volt az érzésem,azért hőzöng annyit, mert a lelke mélyén tudja,hogy nem valami okos. Akárki túljárhatott az eszén. - Olvassa el ezt, mademoiselle - vette elő zsebéből a levelet Poirot. A lány elolvasta. - Hát ezért jött ide! - adta vissza a levelet.- Mond ez önnek valamit, mármint a levél? - Nem - rázta a fejét a lány. - Valószínűleg igaz,ami benne áll. Szegény öreg drágámat akárki rászedhette. John szerint az előző intéző a szemét iskilopta. Tudja, amilyen gőgös és nagyképű volt,sose ereszkedett le odáig, hogy utánanézzen a részleteknek! Főnyeremény volt a szélhámosoknak. - Ön olyan képet fest róla, mademoiselle,amely merőben eltér az általánosan elfogadottól. - Hát persze... elég jól leplezte a dolgot. Vanda(a mostohaanyám) teljes erejéből segített neki. Azöreg annyira élvezte, hogy úgy járkál a világban,mintha ő volna a Magasságos Atyaúristen. Ezértörülök bizonyos értelemben, hogy meghalt. Nekiígy a legjobb.- Ezt nem értem, mademoiselle. - Egyre jobban elhatalmasodott rajta a dolog -mondta Ruth komoran. - Előbb-utóbb lakat alákellett volna tenni... Már így is beszéltek róla. - Volt önnek tudomása arról, mademoiselle,hogy szándékában állt új végrendeletet készíttetni,melynek értelmében ön csak akkor örökölhettevolna a pénzét, ha feleségül megy Mr. Trenthez? -Micsoda képtelenség! - kiáltott föl a lány. -Egyébként biztosra veszem, hogy ez jogi úton

érvényteleníthető... Nem lehet az embereknek előírni, kivel házasodjanak össze, ebben biztos vagyok. - Amennyiben Sir Gervase ténylegesen aláírtvolna egy ilyen végrendeletet, ön eleget tett volnaa feltételnek, mademoiselle? - Én... - meredt rá Ruth - én... - Nem tudta tovább mondani. Két-három percig tanácstalanul bámulta lába hegyén himbálózó körömcipőjét. A cipő sarkáról apró rög hullott a szőnyegre. -Várjanak! - ugrott fel hirtelen Ruth Chevenix-Gore. Kiszaladt a szobából, de szinte azonnal visszatért, oldalán Laké kapitánnyal. - Előbb-utóbb úgyis kiderül - mondta kissé kifulladva. - Miért ne tudnák meg most? John meg én három héttel ezelőtt megesküdtünk Londonban.

TIZEDIK FEJEZET

Kettőjük közül Laké látszott zavartabbnak. - Alaposan meglepett bennünket, Miss Chevenix-Gore... jobban mondva Mrs. Laké - szólaltmeg Riddle őrnagy. - Senki sem tudott erről aházasságról? - Nem, titokban tartottuk. Ami Johnnak egycseppet sem volt ínyére. - Én... tudom, hogy gyalázatosnak látszik ígyintézni a dolgot - mondta Laké kissé dadogva. -Azonnal oda kellett volna állnom Sir Gervaseelé... - Közölni vele, hogy feleségül akarod venni alányát, és kirúgatni magad - vágott közbe Ruth. -Engem meg alighanem kitagadott volna, és a fejetetejére állítja az egész házat, mi meg gratulálhattunk volna egymásnak, hogy milyen remekül viselkedtünk! Az én módszerem jobb volt, hidd el!Ami már megtörtént, azon nem lehet változtatni,így is nagy cirkusz lett volna... de végül jobbbelátásra tér.Laké nem úgy nézett ki, mint akit meggyőztek. - Mikor szándékozott közölni a hírt Sir Gervase-zel, madame ? - kérdezte Poirot. - Elő akartam készíteni a terepet. Gyanakodottrám meg Johnra, hát úgy tettem, mintha márGodfrey érdekelne. Várható volt, hogy az öregettől végképp dühbe gurul, s úgy számítottam,ezek után szinte megkönnyebbüléssel fogadjamajd, hogy Johnhoz mentem feleségül!- Tudott valaki egyáltalán erről a házasságról? - Igen, Vandának végül megmondtam. Mellénk akartam állítani.- És sikerült? - Igen. Tudja, nem nagyon lelkesedett azért,hogy Hugóhoz menjek... gondolom azért, mertrokon. A jelek szerint attól félt, hogy teljesen ütő-dött gyerekeink lesznek, hisz úgyis elég hibbantmár a család. Ez nyilván képtelenség, hisz engemcsak örökbe fogadtak. Azt hiszem, valami távolirokon gyereke vagyok. - Biztos benne, hogy Sir Gervase nem is sejtette az igazságot?- Persze hogy nem.

- Igaz ez, Laké kapitány? - kérdezte Poirot. -Biztos, hogy amikor ön ma délután beszélt SirGervase-zel, ez az ügy nem került szóba?- Nem, uram. Nem került szóba. - Mert tudja, Laké kapitány, bizonyos tanúvallomások szerint Sir Gervase fölöttébb ingerlékenyhangulatba került, miután önnel beszélt, és többször is említette, hogy szégyent hoztak a családra. - Nem került szóba az ügy - ismételte Laké. Azarca falfehér lett.- Akkor látta utoljára Sir Gervase-t?- Igen, már mondtam. - Hol volt ön ma este nyolc perccel nyolc óraután? - Hogy hol? Hát odahaza. A falu végén, körülbelül félmérföldnyire innen. - Nem jött fel Hamborough Qose-ba nagyjábólabban az időben?- Nem. - Ön hol volt, mademoiselle - fordult a lányhoz Poirot -, amikor az apja agyonlőtte magát?- A kertben.- A kertben? És hallotta a lövést? - Hogyne. De nem tulajdonítottam neki különösebbjelentőséget. Azt hittem, nyulakra lövöldözvalaki odakint, bár most jut eszembe, feltűnt, milyen közelről jön a hang.- Aztán visszajött a házba... merrefelé is? - Ezen a franciaablakon jöttem be - bököttfejével a mögötte lévő ablakra Ruth.- Volt valaki idebenn? - Nem. De Hugó meg Susan és Miss Lingardegy pillanat múlva bejött a hallból. Lövöldözésrőlmeg gyilkosságról meg effélékről beszéltek. - Értem - mondta Poirot. - Igen, azt hiszem,most már értem... - Nos... akkor... köszönöm - mondta Riddleőrnagy kissé bizonytalanul. - Azt hiszem, egyelőrevégeztünk. Ruth és a férje megfordult és kiment a szobából. - Az ördögbe... - szólalt meg Riddle őrnagy. -Egyre nehezebb ezt az ügyet nyomon követni -fejezte be csüggedten. Poirot bólintott. Fölvette a Ruth cipőjéről lehullott apró rögöt, és elgondolkozva tartotta a kezében. - Olyan, mint az a szilánkokra tört tükör a falon- mondta. - A halott ember tükre. Ahány új tényrebukkanunk, mind más szögből mutatja. Mindenelképzelhető nézőpontból visszatükröződik. Nemsokára teljes lesz a kép... - Fölállt, és gondosan beletette az apró rögöt a papírkosárba. - Mondok én magának valamit, barátom. Az egész rejtély kulcsa a tükör. Menjen be a dolgozószobába, és nézze meg maga, ha nekem nem hisz. - Ha gyilkosság történt, azt magának kell bebizonyítania - jelentette ki határozottan Riddle őrnagy. - Nekem az a véleményem, hogy öngyilkosság volt. Hallotta, mit mondott a lány arról, hogyegy régebbi intéző becsapta az öreg Gervase-t.Lefogadom, Lake-nek jó oka volt rá, hogy beadjaneki ezt a mesét. Valószínűleg belenyúlt a kasszába, Sir Gervase gyanút fogott, és azért hívta idemagát, mert nem tudta, meddig mentek a dolgokLaké és Ruth között. Aztán ma délután Laké megmondta neki, hogy összeházasodtak. Ettől Gervase

összeroppant. „Már késő" volt bármit is tenni.Elhatározta, véget vet mindennek. Agya, mely akkor sem működött valami megbízhatóan, mikorminden a legjobban ment, felmondta a szolgálatot. Véleményem szerint így történt. Mit tud felhozni ellene? Poirot nem mozdult a szoba közepéről. - Mit tudok felhozni ellene? Semmit... csak azt az egyet, hogy nem magyaráz meg mindent. Bizonyos tényeket figyelmen kívül hagy.- Például? - Például Sir Gervase hangulatváltozásait a mainap folyamán, Bury ezredes megkerült ceruzáját,Miss Cardwell (igen fontos) tanúvallomását, MissLingard beszámolóját arról, hogy milyen sorrendbenjöttek le az emberek a vacsorához, Sir Gervaseszékének helyzetét a holttest megtalálásakor, apapírzacskót, amelyben eredetileg narancs volt,és végül a kulcsfontosságú törött tükröt. - Maga szerint ennek a halandzsának van valami értelme? - meredt rá Riddle őrnagy. - Remélem, értelmet fogok adni neki - mondtaPoirot szelíden -, mégpedig holnapra.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Hercule Poirot másnap reggel röviddel pirkadat után ébredt. A ház keleti részében kapott szobát. Fölkelt az ágyból, félrehúzta a sötétítőfüggönyt, és elégedetten állapította meg, hogy felkelt a nap, és szép, derült reggel van. A szokott aprólékos gonddal látott öltözködéshez. Mikor kész volt, vastag felöltőbe bújt és nyaka köré sálat tekert. Aztán lábujjhegyen kiment a hálószobából és végig a csendes házon, le a szalonba. Hangtalanul kinyitotta a franciaablakot, és kisétált a kertbe. A nap épp előbukkant. A levegő ködös volt, a derült reggelek párájával. Hercule Poirot végigment a ház fala mentén körbefutó teraszon Sir Gervase dolgozószobájának ablakáig. Ott megállt és körülnézett. A franciaablak előtt pázsitos sáv futott a házzal párhuzamosan. Előtte széles növényszegély. Az őszirózsa még mindig gyönyörűen virított. Poirot a szegély előtti köves úton állt. A szegély mögötti füves úttól gyepsáv futott a teraszig. Poirot gondosan szemügyre vette, s megcsóválta a fejét. Aztán megvizsgálta kétoldalt a szegélyt. Lassan bólogatott. A jobb oldali virágágyban a puha talajon jól kivehető lábnyomokat talált. Amint homlokát ráncolva meredt rájuk, neszt hallott, és fölkapta a fejét. Épp fölötte felhúztak egy ablakot. Vörös hajú fejet pillantott meg. - Mi a csuda hozta ide ilyenkor, Monsieur Poi-rot? - nézett le rá Susan Cardwell okos arcaaranyvörös fénykoszorúban. - Szimatol egy kicsit? - Jó reggelt, mademoiselle- hajolt meg Poirotszertartásosan. - Eltalálta. Ön most figyelemmelkísérhet egy nyomozót, méghozzá kiváló nyomozót a nyomozás aktusa közben - mondta kissé fellengzősen. Susan félrehajtotta a fejét. - Feltétlenül megörökítem majd az emlékirataimban - jegyezte meg. - Lemehetek segíteni?- Boldoggá tenne.- Először azt hittem, betörő. Merre ment ki?- A szalon franciaablakán.- Egy pillanat, máris megyek.Úgy is tett. Poirot minden jel szerint még mindig ugyanott állt, ahol Susan eredetileg megpillantotta. - Hogyhogy ilyen korán felébredt, mademoiselle?

- Nem aludtam valami jól. Elfogott az a szörnyű érzés, ami hajnali ötkor szokott rájönni az emberre.- Már nincs olyan korán! - Pedig úgy éreztem! Nos, maga szuperdetek-tív, mit látunk?- Nézze, mademoiselle, lábnyomok.- Azok hát. - Méghozzá négy - folytatta Poirot. - Tessék,ott vannak. Kettő az ablak felé tart, kettő onnankifelé.- Kinek a lábnyoma? A kertészé? - Ejnye, ejnye, mademoiselle! Hiszen ezek apró, kecses női cipő nyomai. Győződjön meg rólaa saját szemével. Könyörgök, lépjen melléjük aföldbe. Susan pillanatnyi habozás után óvatosan odatette a lábát a lágy földbe, ahol Poirot mutatta. Apró, magas sarkú sötétbarna körömcipőt viselt. - Látja, az öné majdnem ugyanaz a méret.Majdnem, de azért nem pontosan. Ezek az önénélvalamivel hosszabb láb nyomai. Talán Miss Chevenix-Gore ... vagy Miss Lingard... vagy akár LadyChevenix-Gore lábáé. - Lady Chevenix-Gore-é semmi esetre sem...neki nagyon kicsi lába van. Miss Lingard pedigolyan furcsa, lapos sarkú cipőben jár. - Akkor Miss Chevenix-Gore lábnyoma. Perszemost jut eszembe, említette is, hogy tegnap estekint járt a kertben.Poirot vezetésével megkerülték a házat visszafelé.- Még mindig nyomozunk? - kérdezte Susan. - Hát persze. Most bemegyünk Sir Gervase dolgozószobájába.Már indult is. Susan Cardwell követte. Az ajtó még mindig szomorúan lógott sarokvasain. Odabent minden úgy maradt, ahogy előző este hagyták. Poirot félrehúzta a függönyt, és elgyönyörködött a napfényben. Egy-két percig csak állt, és nézte a szegélyt. -Gondolom, ön nem sokat tud a betörőkről, mademoiselle - mondta aztán. - Sajnos, nem, Monsieur Poirot - rázta a fejétsajnálkozva Susan Cardwell. - A rendőrfőnöknek sincs szerencséje baráti kapcsolatban állni velük. Csak szigorúan hivatalos keretek között találkozik bűnözőkkel. Velem másképp áll a helyzet. Egyszer igen kellemes beszélgetést folytattam egy betörővel. Rendkívül érdekes dolgot mondott a franciaablakokkal kapcsolatban... megemlített egy érdekes trükköt, amely néha alkalmazható, ha a kilincs nem zár nagyon szorosan. Beszéd közben elfordította a bal oldali ajtó kilincsét. A középső rúd kijött a földön lévő vájatból, s Poirot maga felé húzhatta a franciaablak két szárnyát. Szélesre tárta őket, aztán megint becsukta, de a kilincset nem fordította el, tehát a rúd nem csúszott vissza a vájatba. Aztán elengedte a kilincset, várt egy pillanatig, majd gyors, lökésszerű ütést mért az ajtóra magasan, a rúd közepénél. A lökéstől a rúd visszacsúszott a lyukba a földön ... s a kilincs magától elfordult.- Érti már, mademoiselle?- Azt hiszem, igen - sápadt el Susan. - A franciaablak most zárva van. Bejönni nemlehet a szobába, ha zárva van az ablak, az azonbanlehetséges, hogy valaki kimegy, behúzza az ajtószárnyakat, aztán rájuk üt, mint én az előbb, s a

rúd becsúszik a földbe és elfordítja a kilincset is.Akkor az ablak szorosan zárva van, és aki ránéz,azt mondaná, belülről csukták be. - Vagyis ez... - remegett meg Susan hangja -ez történt tegnap este?- Azt hiszem, igen, mademoiselle. - Én ebből egy szót sem hiszek el - tört kihevesen Susan. Poirot nem válaszolt. Odament a kandallópárkányhoz. - Mademoiselle, szükségem van önre, minttanúra - fordult meg hirtelen. - Már van egytanúm, Mr. Trent. Ő látta, mikor tegnap este megtaláltam ezt az apró tükörszilánkot. Szóvá is tettemelőtte. Nem mozdítottam el, hogy a rendőrök itttalálják. A rendőrfőnöknek külön felhívtam a figyelmét, hogy a törött tükör értékes nyom. Denem tulajdonított jelentőséget a megjegyzésemnek. Most tehát ön a tanúm, hogy beteszem egykis borítékba ezt a tükörszilánkot (amelyre, nefelejtse el, már felhívtam Mr. Trent figyelmét)... így. - Betette. - És ráírtam valamit... így... és leragasztottam. Ön a tanúm, mademoiselle!- Igen, csak... csak nem értem, mit jelent.Poirot átment a szoba másik végébe. Megállt azíróasztal előtt, és a falon függő törött tükörre meredt. - Megmondom én önnek, hogy mit jelent,mademoiselle. Ha tegnap este itt állt volna, ésebbe a tükörbe néz, látta volna, amint elkövetik agyilkosságot...

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Ruth Chevenix-Gore - most már Ruth Laké - ez egyszer idejében lejött reggelizni. Hercule Poirot az előcsarnokban várta, és félrevonta, mielőtt belépett volna az ebédlőbe.- Szeretnék egy kérdést feltenni önnek, madame.- Tessék. - Tegnap este a kertben járt. Belelépett a virágágyba Sir Qervase dolgozószobájának ablakaelőtt?- Igen, kétszer - meredt rá Ruth.- Hogyhogy kétszer?- Először őszirózsát szedtem. Hét óra tájban.- Kissé szokatlan ilyenkor virágot szedni, nem? - De igen. Tegnap délelőtt elrendeztem a virágokat, de tea után Vanda azt mondta, a vacsoraasztalon nem elég szép a virágdísz. Eredetileg azthittem, még megfelel, úgyhogy nem szedtem frissvirágot.- De anyja ezt kívánta?- Igen. Tehát közvetlenül hét óra előtt kimen-tem. Azért onnan szedtem, mert arra nemigen jár senki, úgyhogy nem számított, ha elrontom a hatást. - Értem, de mi volt a második alkalom? Aztmondta, másodszor is kiment. - Az közvetlenül vacsora előtt történt. Egy kisbrillantin cseppent a ruhámra... épp a vállára.Nem volt kedvem átöltözni, és egyik művirágom

sem illett annak a ruhának a sárgás színéhez.Eszembe jutott, hogy mikor az őszirózsát szedtem,láttam egy későn nyíló rózsát, hát kiszaladtam,levágtam és a vállamra tűztem. - Értem - bólintott elgondolkozva Poirot. -Emlékszem is, tegnap este rózsát viselt. Mikorszedte le, madame ?- Nem is tudom. - De ez életbevágóan fontos, madame. Gondolkozzék... próbálja meg felidézni. Ruth a homlokát ráncolta. Poirot-ra nézett, aztán megint elfordította a tekintetét. - Nem tudom pontosan - szólalt meg végül. - Nyilván... hát persze, öt perccel nyolc után lehetett. Épp megkerültem a házat visszafelé, mikor meghallottam a gongot, aztán azt a furcsa dörrenést. Nagyon siettem, mert azt hittem, a második gongszó volt, nem az első. - Tehát ezt gondolta... és nem próbált meg adolgozószoba franciaablakán át bejönni onnan avirágágytól? - De igen, megpróbáltam. Gondoltam, háthanyitva van, és így gyorsabban bejutok. Csakhogyzárva volt. - Ez mindent megmagyaráz. Gratulálok, madame.- Mihez? - meredt rá a lány.- Hogy mindent meg tudott magyarázni. A föl-det a cipőjén, a lábnyomait a virágágyban, az ujjlenyomatait az ablak külső felén. Minden a legnagyobb rendben van. Mielőtt Ruth válaszolhatott volna, Miss Lingard sietett le a lépcsőn meglepően vörös arccal. Mintha kissé meghökkent volna, mikor meglátta egymás mellett Poirot-t és Rutht.- Bocsánat - mondta. - Valami baj van? - Azt hiszem, Monsieur Poirot megőrült! - csattant fel Ruth dühösen, s beviharzott az ebédlőbe.Miss Lingard elképedve nézett Poirot-ra. A detektív megrázta a fejét. - Majd reggeli után megmagyarázom - mondta. - Szeretném, ha tíz órára mindenki ott lenne Sir Gervase dolgozószobájában. Amikor belépett az ebédlőbe, megismételte a kérést. Susan Cardwell gyors pillantást vetett rá, aztán Ruthra nézett. Mikor Hugó megkérdezte: - Tessék? Miről van szó? -, a lány alaposan oldalba bökte, mire a fiatalember szófogadóan elhallgatott. Amikor Poirot végzett a reggelivel, fölállt és az ajtóhoz ment. Megfordult, és előhúzta nagy, régimódi zsebóráját. - Öt perc múlva tíz. Tíz perc múlva... a dolgozószobában.Poirot körülnézett. Mindenfelől érdeklődő tekintetek szegeződtek rá. Itt van mindenki, állapította meg, egy kivétellel, de ebben a pillanatban belejtett a kivétel. Lady Chevenix-Gore puhán siklott feléje. Megviseltnek, betegnek látszott. Poirot odahúzott egy hatalmas széket, s a hölgy leült. Fölnézett a törött tükörre, megborzongott, és kicsit elfordította a székét. - Gervase még mindig itt van - jegyezte meg tárgyilagosan. - Szegény Gervase ... De nemsokára szabad lesz. Poirot megköszörülte a torkát. - Azért kértem mindannyiukat, hogy fáradjanak ide, hogy hallhassák Sir Gervase öngyilkosságának valóságos tényeit - hirdette ki. - Ez a Sors keze - mondta Lady Chevenix-Gore. - Gervase erős ember volt, de a Sors nálais erősebb. - Vanda... kedvesem - lépett hozzá Bury ezredes. Az asszony felmosolygott rá, s kinyújtotta a kezét. Az ezredes megfogta. - Te vagy a támaszom, Ned - mondta halkan Lady Chevenix-Gore. - Úgy értsük, Monsieur Poirot, hogy ön mindenkétséget kizáróan megállapította, miért lett apámöngyilkos? - kérdezte éles hangon Ruth.

- Nem, madame - rázta a fejét Poirot.- Akkor mi ez a halandzsa? - Nem tudom, mi az oka Sir Gervase Chevenix-Gore öngyilkosságának, mert Sir Gervase Chevenix-Gore nem is lett öngyilkos. Nem ölte megmagát. Hanem megölték... - Megölték? - visszhangozták többen is. Megdöbbent arcok fordultak Poirot felé. - Megölték?- nézett fel rá Lady Chevenix-Gore. - Az lehetetlen ! - rázta a fejét szelíden. - Azt mondta, megölték? - szólalt meg mostHugó. - Ugyan, ez képtelenség. Senki sem volt aszobában, mikor rátörtük az ajtót. Az ablak zárvavolt. Az ajtó belülről zárva, a kulcs pedig a nagybátyám zsebében. Hogyan ölhették volna meg?- Mégis megölték. - És a gyilkos a kulcslyukon át távozott? -kérdezte Bury ezredes hitetlenül. - Vagy kirepült akéményen? - A gyilkos - mondta Poirot - a franciaablakonment ki. Megmutatom, hogyan. - Megismételte amanővert a franciaablakkal. - Látják? - kérdezte. - így történt! Az első pillanattól fogva valószínűtlennek tartottam, hogy Sir Gervase öngyilkosságot követett el. Egomániás volt, az ilyen ember nem végez magával. De akadt egyéb is! A látszat szerint közvetlenül a halála előtt Sir Gervase leült az íróasztalához, egy noteszlapra odafirkálta, hogy SAJNÁLOM, aztán főbe lőtte magát. Csakhogy a végső aktus előtt valamilyen okból elfordította a székét, hogy merőleges legyen az asztalra. Miért? Valamilyen okának lennie kellett. Akkor kezdtem világosabban látni, mikor egy súlyos bronzszobor talpán apró tükörszilánkot találtam... Hogy kerül ide a törött tükör szilánkja?, kérdeztem magamtól... és eszembe jutott egy megoldás. A tükör nem a pisztolygolyótól tört össze, hanem attól, hogy belevágtak egy súlyos bronzszobrot. Azt a tükröt szándékosan törték szilánkokra. Igen, de miért? Visszamentem az asztalhoz, és lenéztem a székre. És most már értettem. Minden csak szemfényvesztés volt. Aki öngyilkos akar lenni, nem fordítja el a székét és dől a karfára, mielőtt agyonlőné magát. Az egészet elrendezték. Az öngyilkosság csak ámítás volt! Most pedig térjünk rá egy igen fontos tényezőre. Miss Cardwell tanúvallomására. Miss Cardwell azt mondta, tegnap este nagyon sietett lefelé a lépcsőn, mert azt hitte, már a második gongszót hallja. Vagyis úgy vélte, korábban már hallotta az elsőt És most figyeljék meg, hová csapódott volna be a golyó, ha Sir Gervase szabályosan ül az íróasztalnál, amikor eltalálja a lövés! Amennyiben az ajtó nyitva van, a golyó egyenest kirepül rajta, és nekivágódik a gongnak! Értik már Miss Cardwell tanúvallomásának jelentőségét? Csak ő hallotta az első gongszót, senki más,. de az ő szobája közvetlenül e fölött van, onnan jólhallhatta. Egyetlen kondulás volt csak, ne felejtsék el. Szóba sem jöhet, hogy Sir Gervase agyonlőtte magát. Egy halott nem tud fölállni, becsukni az ajtót, ráfordítani a kulcsot, aztán kényelmesen elhelyezkedni! Ebben valaki másnak a keze volt, márpedig akkor nem öngyilkosság, hanem gyilkosság történt. Valaki, akinek a jelenlétét Sir Gervase magától értetődőnek tartotta, ott állt mellette, és beszélt neki. Sir Gervase el volt foglalva, talán éppen írt valamit. A gyilkos a jobb halántékához emeli a pisztolyt és elsüti. Megtörtént a bűntett! Aztán gyorsan, munkára! A gyilkos kesztyűt húz. Bezárja az ajtót, a kulcsot Sir Gervase zsebébe dugja. És ha azt az egyetlen hangos gongszót meghallotta valaki? Akkor rájönnek, hogy az ajtó nyitva volt, mikor a lövés eldördült. Tehát a gyilkos elfordítja a széket, elrendezi a testet, a pisztolyra préseli a halott ujjait, és szándékosan összezúzza a tükröt. Aztán kimegy a franciaablakon, egy rántással bezárja, s távozik. Nem a fűre lép, hanem a virágágyba, ahol utólag elsimíthatja a lábnyomokat; aztán megkerüli a házat és bemegy a szalonba. - Szünetet tartott. - Csak egyvalaki volt a kertben, mikor a lövés eldördült - mondta. -ugyanaz a személy hagyta a lábnyomait a virágágyban és ujjlenyomatait az ablak külső felén -lépett Ruthhoz. - Indítéka is volt, nem igaz? Apja megtudta az ön titkát. Arra készült, hogy kitagadja. - Hazugság! - Ruth hangja megvetően és tisztán csengett. - A maga történetéből egy árva szó

sem igaz. Hazugság az egész, elejétől végéig! - Nagyon erős bizonyítékok szólnak ön ellen,madame. Lehet, hogy az esküdtek majd hisznekönnek. De az is lehet, hogy nem!- Nem fog az esküdtszék elé kerülni! A többiek meghökkenve fordultak meg. Miss Lingard már állt. Az arca elváltozott. Az asszony minden ízében reszketett. - Én lőttem le! Beismerem! Megvolt rá azokom. Már... egy ideje készültem rá. MonsieurPoirot-nak igaza van. Bejöttem ide, mikor tudtam,hogy itt van. A pisztolyt már korábban kivettem afiókból. Ott álltam a széke mellett, és a könyvrőlbeszéltem... aztán lelőttem őt. Nyolc óra utántörtént. A golyó a gongnak vágódott. Eszembesem jutott, hogy így áthatol majd a fején. Nemértem rá kimenni és megkeresni. Bezártam azajtót, és a halott zsebébe tettem a kulcsot. Aztánmegfordítottam a széket, összetörtem a tükröt,odafirkáltam egy darab papírra, hogy „Sajnálom",kimentem a franciaablakon és bezártam, úgy,ahogy Monsieur Poirot mutatta önöknek. A virágágyba léptem, de a lábnyomaimat elsimítottamegy kis gereblyével, amelyet előzőleg odakészítettem. Aztán megkerültem a házat, és bementem aszalonba. A franciaablakot nyitva hagytam. Nemtudtam, hogy Ruth kiment arrafelé. Ő nyilván elölkerülte meg a házat, én meg hátul. Tudják, ahelyére kellett tennem a gereblyét a fészerben.A szalonban vártam, míg nem hallottam, hogyvalaki lejön a lépcsőn, Snell meg odamegy agonghoz, és akkor... - Poirot-ra nézett - Nos,tudja, mit tettem akkor? - Persze. Megtaláltam a zacskót a papírkosárban. Kitűnő ötlet volt. Azt tette, amiben a gyerekeknek olyan öröme telik. Felfújta a zacskót, ésnagyot ütött rá. Megfelelően nagyot durrant.A zacskót a papírkosárba hajította, és kirohant azelőcsarnokba. így gondoskodott az öngyilkosságmegfelelő időpontjáról... és a saját alibijéről. Demég valami nyugtalanította. Nem maradt ideje,hogy fölszedje a golyót. Ott kellett lennie valahol a gong közelében. Márpedig életbevágóan fontos volt, hogy a golyót a dolgozószobában találják meg, nem messze a tükörtől. Fogalmam sincs, mikor jutott eszébe, hogy elvegye Bury ezredes ceruzáját... - Pontosan akkor - mondta Miss Lingard. -Amikor mindannyian bejöttünk az előcsarnokból.Csodálkoztam, hogy Rutht már a szobában találom. Rájöttem, hogy nyilván a kertből jött, a franciaablakon át. S akkor megláttam Bury ezredesceruzáját a bridzsasztalon. A táskámba csúsztattam. Ha később valaki észreveszi, hogy fölemelema golyót, úgy tehetek, mintha a ceruza lett volna.Bár az igazat megvallva nem tartottam valószínűnek, hogy bárki is észrevenné. Aztán, amíg önöka holttesttel voltak elfoglalva, leejtettem a tükörmellé a golyót. Mikor ön erről kérdezett, nagyonörültem, hogy idejében eszembe jutott a ceruza. - Igen, ez ügyes megoldás volt. Alaposan ösz-szezavart.

- Féltem, hogy valaki meghallotta az igazi lövést, de tudtam, hogy mindenki visszavonult aszobájába, és öltözik a vacsorához. A cselédek aház személyzeti részében vannak. Miss Cardwell azegyetlen, aki meghallhatja, ő pedig valószínűlegazt hiszi majd, hogy egy autó kipufogója. Valójában a gongot hallotta. Azt hittem... azt hittem,minden tökéletesen sikerült... - Igen különös történet -jegyezte meg pedánshangján megfontoltan Mr. Forbes. - A jelek szerint nincs semmiféle indíték... - Volt indítékom... - jelentette ki Miss Lingardhatározottan. - Rajta, telefonáljanak a rendőrségre! - tette hozzá indulatosan. - Mire várnak?- Megkérhetném önöket, hogy szíveskedjenekmindannyian elhagyni a szobát? - szólt Poirot szelíden. - Mr. Forbes, hívja fel Riddle őrnagyot. Itt maradok, amíg meg nem érkezik. Lassan, egyenként kimentek a szobából. Hüledező pillantásokat vetettek az ápolt, jól fésült, szálegyenesen ülő asszonyra, zavartak voltak, tanácstalanok és döbbentek. Ruth ment ki utolsónak. - Nem értem - állt meg az ajtóban tétován. - Maga meg azt hitte, hogy én tettem - nézett Poirot-ra dühösen, szemrehányóan. - Szó sincs róla - rázta a fejét a detektív. - Egypillanatig sem hittem.Ruth lassú léptekkel távozott. Poirot egyedül maradt az apró termetű, középkorú, pedáns asszonnyal, aki épp az imént vallotta be, hogy ügyesen kitervelt, hidegvérű gyilkosságot követett el. - Nem - mondta Miss lingard. - Maga nemhitte, hogy ő volt a gyilkos. Azért vádolta meg,hogy engem szóra bírjon. Igaz?Poirot lehajtotta a fejét. - Amíg itt várunk - folytatta Miss Lingard köny-nyedén -, elmondhatná, mi terelte rám a gyanú-ját. - Több tényező. Először is az ön beszámolójaSir Gervase-ről. A hozzá hasonló gőgös embersose beszélt volna becsmérlően az unokaöccsérőlegy kívülállónak, különösen, ha az illető az öntársadalmi helyzetében van. Ön ezzel akarta alátámasztani az öngyilkosság elméletét. Továbbámindent elkövetett, hogy azt sugallja, valami HugóTrenttel kapcsolatos szégyenteljes, kínos ügy hajszolta Sir Gervase-t öngyilkosságba. Sir Gervaseazonban ezt megint csak nem vallotta volna beegy idegennek semmi áron. Aztán ott volt a tárgy,amelyet ön felemelt az előcsarnokban, és az a fontos tény, hogy ön egy szóval sem említette: Ruth a kertből jött be a szalonba. Aztán megtaláltam a papírzacskót... a Hamborough Close-féle kastélyok szalonjának papírkosarában nemigen találni efféléket. Ön volt az egyetlen, aki a szalonban tartózkodott, mikor a „lövést" hallották. A papírzacskótrükk csak egy nőnek juthatott eszébe... egyszerű, kézenfekvő eszköz ötletes felhasználása. Minden beleillett a képbe. Az igyekezet, hogy Hugóra terelje a gyanút, és távol tartsa Ruthtól. A bűncselekmény módszere... és indítéka. - Maga ismeri az indítékot? - rezzent össze azapró termetű, őszülő asszony. - Azt hiszem. Ruth boldogsága... ez volt azindíték! Alighanem látta őt John Lake-kel... ésrájött, mi a helyzet. Aztán a kezébe került az újvégrendelet fogalmazványa, hisz könnyen hozzá-férhetett Sir Gervase irataihoz... megtudta: Ruthotkitagadják, ha nem megy hozzá Hugó Trenthez.

Ekkor szánta el magát, hogy kezébe veszi azügyet, s kihasználja azt a tényt, hogy Sir Gervasekorábban levélben hozzám fordult. Valószínűleglátta azt a levelet. Hogy eredetileg miféle zavarosfélelem és gyanakvás íratta meg Sir Gervase-zel, nem tudom. Nyilván gyanakodott, hogy Burrows vagy Laké módszeresen megrabolja. Mivel nem volt tisztában Ruth érzelmeivel, elhatározta: magánnyomozást indíttat. Ön ezt használta ki, és megfontoltan berendezte a színteret az öngyilkossághoz, amelyet valószínűsített azzal is, hogy elmondta: Sir Gervase-t mélységesen elkeserítette valami Hugó Trenttel kapcsolatban. Táviratot küldött nekem, utóbb pedig arról számolt be, hogy Sir Gervase azt mondta: „már későn" érkezem. - Gervase Chevenix-Gore kíméletlen zsarnokvolt, és felfújt hólyag! Nem nézhettem ölbe tettkézzel, hogy tönkreteszi Ruth boldogságát.- Ruth az ön lánya? - kérdezte Poirot szelíden. - Igen... a lányom. Gyakran... gondoltam rá.Mikor hallottam, hogy Sir Gervase Chevenix-Goremunkatársat keres a családtörténet megírásához,kaptam az alkalmon. Látni akartam a... lányomat. Tudtam, hogy Lady Chevenix-Gore nem fogfölismerni. Annyi év eltelt azóta... akkor még fiatalés csinos voltam, s különben is, megváltoztattama nevemet. Aztán meg Lady Chevenix-Gore olyanréveteg, semmit sem tud biztosan. Őt kedveltem,de a Chevenix-Gore családot gyűlöltem, úgy bántak velem, mint a kapcaronggyal. Most pedig Gervase arra készült, hogy önhittségből és sznobizmusból tönkretegye Ruth életét. De én elhatároztam, hogy a lányom boldog lesz. És az is lesz ...hasoha semmit nem tud meg rólam! - A hangjában könyörgés volt. - Tőlem nem tud meg senki semmit - hajtottfejet szelíden Poirot. - Köszönöm - mondta Miss Lingard csöndesen.Később, mikor már megjött a rendőrség és el is ment, Poirot a kertben találta Ruth Lake-et a férjével. - Komolyan azt hitte, Monsieur Poirot, hogy énvoltam a tettes? - kérdezte kihívóan. - Tudtam, madame, hogy ön nem lehetett...az őszirózsa miatt.- Hogyhogy az őszirózsa miatt? - Négy lábnyomot találtam a virágágyban, madame, és csak négyet. Ám ha ön korábban virágot szedett ott, többnek kellett volna lennie. Vagyis az ön első és második ottjárta közt valaki elsimította a lábnyomokat. Csak a tettes lehetett az, de az ön lábnyomai ott maradtak, tehát valaki más volt. Ez automatikusan tisztázta önt minden gyanú alól. - Értem már - derült fel Ruth arca. - Tudja,lehet, hogy szörnyű, de kicsit sajnálom azt a szerencsétlen asszonyt. Hiszen inkább vallomást tett,mint hogy engem börtönbe juttasson... legalábbis ő úgy gondolta. Ez... mégiscsak nemes cselekedet. Nem szeretek rágondolni, hogy végig kellcsinálnia a bűnvádi eljárást gyilkosságért. - Ne eméssze magát, madame! Erre már nemkerül sor. Az orvos azt mondja, súlyos szívbeteg.Csak pár hete van hátra. - Örülök neki. - Ruth letépett egy őszi kikericset, és szórakozottan az arcához szorította. -Szegény asszony. Vajon miért tehette...?

A rodoszi háromszög

ELSŐ FEJEZET

Hercule Poirot a fehér fövényen ült, és kinézett a szikrázó kék víztükörre. Aggályos eleganciája piperkőcre vallott; fehér flanellöltöny volt rajta, fejét széles panamakalap óvta a naptól. A régi nemzedékhez tartozott, amely még kényesen takargatta magát a nap elől. A mellette ülő Miss Pamela Lyall, aki megállás nélkül beszélt, a modern iskolát képviselte, azaz napbarnított testén csak elhanyagolható méretű öltözéket viselt. A szóáradat időnként elakadt, amíg a hölgy újra bedörzsölte magát a mellette álló üveg olajos tartalmából. Miss Pamela Lyall másik oldalán kebelbarátnője, Miss Sarah Blake feküdt arcra borulva egy tarka csíkos törülközőn. - Még mindig olyan foltos vagyok - dünnyögte Miss Lyall elégedetlenül, és irigy pillantásokat vetett barátnője páratlanul egyenletes barnaságára. -Monsieur Poirot... volna szíves? A jobb lapockám alatt... én nem érek oda, azt a részt nem tudom rendesen bedörzsölni. Monsieur Poirot volt szíves, aztán gondosan megtörölgette olajos kezét a zsebkendőjében. Miss Lyall tovább fecsegett. Legkedvesebb időtöltése az volt, hogy figyeli az embereket maga körül, és hallgatja a saját hangját. - Nem tévedtem... az a nő Chanel-modellben valóban Valentiné Dacres volt... mármint Chantry. Mindjárt gondoltam, hogy ő az. Azonnal megismertem. Valóban káprázatos, ugye? Nem csoda, hogy megőrülnek érte. A vak is láthatja, hogyelvárja! Ezzel már nyert ügye van. A két új vendéget, akik tegnap este érkeztek, Goldéknak hívják. A férfi fantasztikusan jóképű. - Nászutasok? - dünnyögte Sarah fojtott hangon. - ugyan, dehogy - rázta a fejét Miss Lyall, mintaki ismeri az életet -, akkor csupa vadonatúj holmi volna a nőn. Az újdonsült asszonyt messzirőlmeg lehet ismerni! A világon a legérdekesebbdolog az embereket figyelni, ugye, Monsieur Poi-rot, és megpróbálni minél többet kitalálni rólukpusztán ránézésre? - Nem pusztán ránézésre, drágám - jegyeztemeg kedvesen Sarah. - Alaposan ki is faggatodőket. - Goldékkal még egy árva szót sem beszéltem- jelentette ki méltóságteljesen Miss Lyall. - Különben sem látom be, miért ne érdeklődhetnékembertársaim viselt dolgai iránt. Az emberi természet egyszerűen lenyűgöző. Ön szerint nem, Monsieur Poirot?Ezúttal hagyott időt a válaszra. - Qa dépend - felelte Poirot, le sem véve szemét a kék víztükörről. - Attól függ. - Nahát, Monsieur Poirot! - döbbent meg Pa-mela. - Szerintem a világon semmi sincs, amiolyan érdekes... olyan kiszámíthatatlan volna,mint egy emberi lény!- Kiszámíthatatlan? Szó sincs róla. - Már hogyne lenne az! Mikor az ember már azthiszi, hogy gyönyörűen felmérte őket... elkövetnek valami merőben váratlan dolgot. - Ez nem igaz - rázta a fejét Hercule Poirot. -Nagyon ritka eset, hogy valaki olyasmit tegyen,ami nem vág Össze a jellemével. Végül már unalmas. - Egyáltalán nem értek egyet önnel! -jelentette ki Miss Pamela Lyall. - Amint ránézek az emberekre, azonnal járni kezd az agyam... - lendültismét támadásba teljes másfél percnyi szünet

után -, milyenek lehetnek... vajon milyen kapcsolatban vannak egymással... mit gondolnak, mitéreznek? Ez... jaj, hát ez olyan izgalmas. - Nem nagyon - mondta Hercule Poirot. -A természet gyakrabban ismétli magát, mint hinné az ember. A tenger - tette hozzá elgondolkozva- összehasonlíthatatlanul változatosabb. - Ön szerint az emberi lények ugyanazokat aviselkedésmintákat ismételgetik újra meg újra? -fordította oldalra a fejét Sarah. - Sztereotip mintákat? - Précisément- bólintott Poirot, s ujjával ábrátrajzolt a homokba. - Pontosan.- Mit rajzol? - kérdezte Pamela kíváncsian.- Egy háromszöget - felelte Poirot. De Pamela már másfelé nézett. - Jönnek Chantryék - mondta. Egy asszony közeledett a parton... magas teremtés volt, egy pillanatra sem feledkezett meg önmagáról és a testéről. Kis mosollyal odabiccentett nekik, aztán leült valamivel távolabb a parton. Vörös-arany selyemköpenye lecsúszott a válláról. Fehér fürdőruhát viselt. - Káprázatos az alakja, nem? - sóhajtott felPamela. De Poirot az arcát nézte: egy harminckilenc éves nőét, aki tizenhat éves kora óta híres a szépségéről. Mint mindenki, ő is tudta, kicsoda Valentiné Chantry. Híres nő volt. Híres a szeszélyeiről, a gazdagságáról, óriási zafírkék szeméről, merész és kalandos házasságairól. Öt férj és megszámlál-hatatlan szerető volt mögötte. Volt már a felesége egy olasz grófnak, egy amerikai acélmágnásnak, egy profi teniszbajnoknak meg egy motorversenyzőnek. A négyből egy, az amerikai meghalt, a többieket azonban hanyagul lerázta a válóperes tárgyaláson. Hat hónappal ezelőtt ötödször is férjhez ment, ezúttal egy tengerészparancsnokhoz. Az lépkedett most a nyomában a parton. Hallgatag férfi volt, fekete hajú, harcias állú és mogorva. Kissé emlékeztetett az ősmajomra. - Tony drágám - mondta a szépség -, a cigarettatárcámat... A férfi odanyújtotta neki, meggyújtotta a cigarettát, és segített az asszonynak lecsúsztatni válláról a fehér fürdőruha pántját. Valentiné Chantry kitárt karral feküdt a napon. A férje úgy ült mellette, mint valami zsákmányát őrző vadállat. - Tudja, engem borzasztóan érdekel ez a kétember... A férfi olyan brutális! Olyan hallgatagés... valahogy fenyegető. Az ilyen nőnek ez nyilván tetszik. Mintha egy tigrist zabolázna meg! Kíváncsi vagyok, meddig tart ki mellette. Azt hiszem, mindegyikre hamar ráun... különösen az utóbbiidőben. De ez az ember veszélyessé válhat, haszabadulni akar tőle. Újabb pár közeledett a parton... kissé bátortalanul. Az előző esti új jövevények, azaz Mr. és Mrs. Douglas Gold, mint Miss Lyall a szálloda vendégkönyvéből megállapította. Hála az olasz előírásoknak, tudta a keresztnevüket és korukat is, mert azt is átvezették az útlevelükből. Mr. Douglas Cameron Gold harmincegy éves volt, Mrs. Marjorie Emma Gold harmincöt. Miss Lyall kedvenc időtöltése, mint már szó esett róla, az emberi lények tanulmányozása volt. Legtöbb honfitársától eltérően vadidegenekkel isazonnal szóba tudott elegyedni, nem várt jó angol szokás szerint négy napot vagy egy hetet az óvatos közeledésig. Mikor látta, hogy Mrs. Gold kissé habozva, félénken közeledik, odakiáltott neki: -Jó reggelt, gyönyörű napunk van, ugye? Mrs. Gold apró termetű volt... akár egy kisegér. Kellemes külsejére, szabályos arcára és szép bőrére félénk modora és hanyag öltözködése miatt nem nagyon figyelt fel senki. Rendkívül jó megjelenésű férje viszont világosszőke, göndör hajával, kék szemével, széles vállával, keskeny csípőjével inkább ifjú színpadi hősnek látszott, mint a való életbéli fiatalembernek, bár ez a benyomás csak addig tartott, amíg Mr. Gold meg nem szólalt, hiszen nagyon természetesen,

póztalanul viselkedett, sőt talán kissé együgyűen. Mrs. Gold hálásan nézett Pamelára. - De gyönyörűen lebarnult - ült le mellé. - Én szörnyen fakónak érzem magam! - Rémes, mennyi fáradsággal jár, ha az emberegyenletesen akar lesülni - sóhajtott fel Miss Lyall.- Maguk csak most érkeztek, ugye? - folytattarövid szünet után. - Igen, csak tegnap este. A Vapo d'Italia hajónjöttünk.- Jártak már Rodoszon?- Még soha. Gyönyörű, ugye? - Kár, hogy ilyen messze van - jegyezte meg aférje.- Jó lenne, ha közelebb volna Angliához... - Isten ments, akkor rémes volna - szólt közbeSarah fojtott hangon. - Véget nem érő sorokbanhevernének egymás mellett az emberek, akár ahalak a halárus pultján. Testek mindenütt!- Ez igaz - helyeselt Douglas Gold. - Dühítő,hogy az olasz pénz árfolyama jelenleg ilyen katasztrofális.- Hát nem mindegy, az biztos.A társalgás szigorúan az előre megszabott mederben folyt. Nem volt éppen elmésnek nevezhető.Odébb a parton Valentiné Chantry megmoz-dúlt és felült. Fél kézzel a fürdőruháját tartotta, hogy le ne csússzon a melléről. Nagyot ásított,tátott szájjal, mégis kecsesen, akár egy macska.Közömbösen nézett körül a parton. Marjorie Goldfölött elsiklott a pillantása, Douglas Gold göndör, aranyfürtös fején azonban töprengve megállt. A válla kígyózva megmozdult. - Tony drágám szólalt meg valamivel hangosabban a kelleténél -, isteni ez a napsütés, ugye? Én valamikor napimádó lehettem... nem gondolod? A férje válaszképpen morgott valamit, amit a többiek nem hallottak. - Drágám, simítsd el a törülközőmet, jó? -folytatta Valentiné Chantry változatlanul emelthangon, affektáltan elnyújtva a szavakat. Mérhetetlen gonddal helyezte vissza gyönyörű tagjait a törülközőre. Douglas Gold most már odanézett. Pillantásában leplezetlen érdeklődés csillant. - De gyönyörű nő! - jegyezte meg Mrs. Goldvidáman Miss Lyallnak. - Valentiné Chantry - felelte halkabban Pame-la, aki éppúgy szeretett tájékoztatást adni, mintkapni. - Tudja, azelőtt Valentiné Dacres volt...káprázatos, ugye? A férje annyira odavan érte...le nem veszi róla a szemét! - Gyönyörű a tenger... - pillantott végig Mrs. Gold ismét a parton. - Olyan csodálatosan kék. Menjünk be máris, Douglas, jó? A férfi még mindig Valentiné Chantryt bámulta, és csak percek múlva válaszolt. - Hogyan? Persze, hogyne, azonnal - mondta szórakozottan.Marjorie Gold fölállt, és lesétált a vízhez. Valentiné Chantry az oldalára dőlt. Pillantása megállt Douglas Goldon. Bíborajka halvány mosolyra nyílt.Mr. Douglas Gold nyaka kivörösödött. - Tony drágám - szólalt meg Valentiné Chantry-, ugye megtennéd? Kellene az a kis arckrémestégelyem... megtalálod odafönt az öltözőasztalon. Le akartam hozni. Légy olyan drága, hozd ide.

A parancsnok engedelmesen fölállt. Peckes léptekkel bevonult a szállodába. - Isteni, Douglas - vetette magát a vízbe MarjorieGold -, olyan langyos! Gyere. - Maga nem megy? - kérdezte a férfitól Pamela Lyall. - Szeretek előbb jól átmelegedni - válaszoltaGold szórakozottan. Valentiné Chantry megmozdult. Egy pillanatra fölemelte a fejét, mintha a férje után akarna szólni, de az épp eltűnt a szálloda parkjának kőfala mögött. - Szeretem utoljára hagyni a fürdést - magyarázta Mr. Gold. Mrs. Chantry ismét felült. Kezébe vett egy napolajas flakont. Nem boldogult vele... hiába küszködött a lecsavarható tetővel. -Jaj, istenkém... nem tudom kinyitni ezt a vacakot! - kiáltott fel ingerülten. - Ha esetleg nézett a másik csoport felé. Az előzékeny Poirot már föl is pattant, de a fiatal, ruganyos Douglas Gold megelőzte. Egy pillanat alatt ott termett az asszonynál.- Megengedi? - Jaj, köszönöm... - hangzott ismét az elbűvölő, nyújtott hang. - Igazán nagyon kedves. Énolyan ügyetlen vagyok, semmit sem tudok kinyitni... úgy látszik, mindig ellenkező irányba csavarom. Nahát! Már meg is van! Nagyon köszönöm ... Hercule Poirot elfojtott egy mosolyt. Fölállt, és megindult ellenkező irányban a parton. Nem ment nagyon messzire, de ráérősen sétált. Már visszafelé tartott, amikor Mrs. Qold kijött a vízből, és csatlakozott hozzá. Jót úszott. A csúf fürdősapka alatt ragyogott az arca. - Imádom a tengert - mondta kifulladva. - Ésitt olyan csodás meleg. Úgy látszik, nagyon szeret úszni, állapította meg Poirot. - Douglas meg én élünk-halunk a fürdésért. Őnéha órákig bent marad - folytatta az asszony. Hercule Poirot pillantása Mrs. Gold válla fölött a strandnak arra a részére siklott, ahol a lelkes úszó Mr. Douglas Gold Valentiné Chantryval beszélgetett. - Nem értem, miért nem jön már... - jegyeztemeg Mrs. Gold, hangjában gyerekes riadalommal. Sok asszony mondhatta ezt már az idők folyamán, gondolta Poirot, amint töprengve nézte Valentiné Chantryt. Mellette Mrs. Goldnak elakadt a lélegzete. - Azt hiszem, nagyon vonzó nőnek tartják - jegyezte meg fagyosan. - Douglas azonban nem kedveli ezt a típust.Hercule Poirot nem válaszolt. Mrs. Gold ismét a tengerbe vetette magát. Lassú, nyugodt tempókkal úszott kifelé. Láthatóan nagyon szerette a vizet.Poirot visszatért a parton ülő csoporthoz. Az közben kibővült az öreg Barnes tábornokkal, aki rendszerint fiatalokkal vette körül magát. Most Pamela és Sarah közt feszített, s kellőképpen kiszínezett, botrányos eseteket adtak elő Pamelával. Chantry parancsnok közben visszatért küldetéséből, és most ott ült Valentiné egyik oldalán, Douglas Gold a másikon. Az asszony egyenes derékkal ült köztük, és beszélt. Simán és könnyedén, dallamos hangon, elnyújtva a szavakat. Jobbra-balra nézett, hol az egyik, hol a másik férfit vonta be a beszélgetésbe. Épp egy anekdota végén tartott. -... és mit gondol, mit mondott akkor az a csacsi ember? „Hiába, hogy csak egy perc volt, én akkor is megismerném magát, nagysád, akárhol." Emlékszel, Tony? Hát nem aranyos? Szerintem az emberek olyan jók... velem mindig mindenki annyira kedves... nem is tudom, miért... Mondtam is Tonynak, emlékszel, ugye, drágám: „Tony, ha egy icipicit féltékeny akarsz lenni, hát arra a portásra féltékeny lehetsz." Komolyan mondom, annyira imádnivaló volt...Szünet támadt.- Rendes fickók... ezek a portások.

- Hát igen... tudja, annyira törte magát... borzasztóan igyekezett... azt sem tudta, hová legyenörömében, hogy a szolgálatomra lehet. - Ebben nincs semmi különös - mondtaDouglas Gold. - Mi sem természetesebb, ha önrőlvan szó. - Jaj, de kedves! - kiáltott fel az asszony elragadtatva. - Hallottad ezt, Tony?Chantry parancsnok dörmögött valamit. - Tony nem valami ékesszóló - sóhajtott fel a felesége. - Igaz, bogárkám? - túrt bele a férfifekete hajába hosszú vörös körmű, fehér ujjaival.A férfi hirtelen ránézett a szeme sarkából. - Nem is tudom, hogy bír elviselni engem -dünnyögte az asszony. - Olyan borzasztóanokos... annyi esze van... én meg csak butaságokat beszélek szünet nélkül, de úgy látszik, nembánja. Akármit teszek vagy mondok, nem bánjasenki... engem mindenki csak kényeztet. Szörnyen elrontanak, azt hiszem. - Az a maga oldalbordája ott a vízben? - szóltoda a másik férfinak Chantry parancsnok.- Igen. Azt hiszem, ideje, hogy utána menjek. - De hát olyan isteni itt a napon - duruzsoltaValentiné. - Még nem szabad bemennie a vízbe.Tony drágám, azt hiszem, én ma nem is fogokfürödni... hisz ez csak az első napunk. Még meghűlnék, vagy mit tudom én. Te viszont bemehetnél, Tony drágám. Mr.... Mr. Qold majd itt marad,és elszórakoztat engem, amíg te úszol. - Inkább nem - jelentette ki Chantry mogorván. - Még nem megyek be. Úgy látom, Gold, afelesége hívja, integet magának. - Milyen pompásan úszik - mondta Valentiné.- Biztos ő is olyan borzasztóan gyakorlatias teremtés, aki mindenhez ért. Annyira félek az ilyen nőktől, mert úgy érzem, megvetnek. Hisz én olyan rémesen ügyetlen vagyok... igazi kétbalkezes,ugye, Tony drágám? Chantry parancsnok azonban ismét csak dörmögött valamit. - Olyan aranyos vagy, nem vallód be. A férfiakra mindig lehet számítani... ezt szeretem annyirabennük. Szerintem a férfiakra sokkal jobban lehetszámítani, mint a nőkre... és sose mondanakutálatos dolgokat. Szerintem a nők annyira kicsinyesek.Sarah Blake az oldalára fordult. - Például mi-csoda kicsinyesség - nézett Poirot-ra -, ha valaki nem látja be, hogy a drága Mrs. Chantry maga a tökély! Micsoda ostoba liba ez a nő! Komolyan mondom, Valentiné Chantrynál butább nővel nemigen találkoztam, mióta a világon vagyok. Mást se tud, csak a szemét forgatni, és azt nyávogni, hogy „Tony drágám". Az a gyanúm, vatta van az esze helyén. - Un peu séoére! - vonta föl mozgékony szemöldökét Poirot. - Kegyed kissé szigorú! - Hát persze. Ha akarja, nevezze merő gonosz-kodásnak. Megvannak a módszerei, az biztos! Egyférfit sem képes békén hagyni? A férjét mindjártszétveti a düh. - Mrs. Gold nagyon jól úszik - nézett ki a tengerre Poirot. - Hát igen, nem fél a víztől, mint mi. Kíváncsivagyok, Mrs. Chantry bemegy-e a vízbe egyáltalán,amíg itt van. - Ő aztán nem - jegyezte meg Barnes tábornok fojtott hangon. - Isten ments, hogy lejöjjön az

arcáról a festék. Bár meg kell adni, szemrevalónő, igaz, már nem fiatal. - Magára néz, tábornok - jegyezte meg huncutulSarah. - Ami pedig a festéket illeti, téved. Manapságmindannyian vízállók és csókállók vagyunk.- Mrs. Gold jön kifelé a vízből - jelentette Pamela. - Bogyóért, gyümölcsért járjuk a mezőt - dú-dolta Sarah -, de jön az asszony, és elviszi őt...elviszi őt... elviszi őt. Mrs. Gold odament hozzájuk. Jó alakja volt, de a sima úszósapka sokat rontott a külsején. - Nem jössz, Douglas? - kérdezte türelmetlenül. - Csodás meleg a víz. - Dehogynem - állt föl sietve Douglas Gold.Egy pillanatra megtorpant. - Au reuoir - mosolygott föl rá elbűvölőenValentiné Chantry.Gold elindult a parton a feleségével. - Szerintem ez nem volt bölcs dolog. Nemjó politika elrángatni a férjet egy másik nőmellől. A férfiak rosszul tűrik, ha ki akarják sajátítani őket. - Úgy látszik, ön sokat tud a férjekről, MissPamela - jegyezte meg Barnes tábornok.- Csak másokéról.- Az nem ugyanaz! - Nem, tábornok, de azért arról tudok egyet-mást, mit nem szabad. - Hát, édesem - mondta Sarah -, én példáulnem húznék a fejemre egy ilyen sapkát... - Szerintem ésszerű viselet - mondta a tábornok. - Úgy látom, kedves, józan kis teremtés ez az asszony. - Fején találta a szöget, tábornok - bólintott Sarah. - Csak tudja, a józan kis teremtések józanságának is van határa. Az a gyanúm, ha Valentiné Chantryról van szó, nemfogja megőrizni a józanságát. - Oldalra pillantott. - Nézzék azt az embert - suttogta izgatottan. - Majd szétveti a düh. Szörnyen indulatos lehet... Chantry parancsnok valóban nagyon ádáz pillantást vetett a távolodó pár után. - Nos? - nézett föl Susan Poirot-ra. - Maga mitszól ehhez? Hercule Poirot nem szólt egy szót sem, csak mutatóujjával rajzolt a homokba ismét egy ábrát. Megint ugyanazt: egy háromszöget. - A szerelmi háromszög - tűnődött Susan. -Talán igaza van. Ha igen, akkor izgalmas heteknek nézünk elébe.

MÁSODIK FEJEZET

Monsieur Hercule Poirot csalódott Rodoszban. Szabadságra jött ide, pihenni akart. Elsősorban a bűntényeket akarta kipihenni. Azt mondták neki, október végén Rodosz szinte néptelen. Békés, elhagyatott. Ez tulajdonképpen megfelelt a valóságnak. Nem volt más vendég, csak Chantryék, Goldék, Pamela meg Susan, a tábornok és ő maga, valamint két olasz házaspár. Ám Monsieur Poirot éles esze már kikövetkeztette az események szükségszerű alakulását ezen a szűk körön belül. - Nekem mindenről bűntények jutnak eszembe - rótta meg magát. - Emésztési zavaraim vannak! Örökösen képzelődöm!De azért nyugtalan volt.

Egy reggel, amint lejött, a teraszon találta Mrs. Goldot a kézimunkájával. Ahogy odalépett hozzá, mintha megvillant volna egy gyorsan elrejtett batiszt zsebkendő fehére. Mrs. Gold szeme száraz volt, de gyanúsan fénylett. A viselkedése is mintha egy hajszálnyival vidámabb lett volna a kelleténél. Túlságosan derűs. - Jó reggelt, Monsieur Poirot - mondta olyanlelkesen, hogy felkeltette a detektív gyanúját. Lehetetlennek tartotta, hogy az asszony ennyiremegörült neki. Hisz alig ismerik egymást. Aztánmeg Hercule Poirot csak a foglalkozását illetőenvolt önhitt, személyes vonzóerejét szerényen ítéltemeg. - Jó reggelt, madame - válaszolta. - Ismétgyönyörű napunk van. - Igazán szerencse, nem? De hát Douglasnakmeg nekem mindig kedvez az időjárás.-Valóban? - Bizony. Nekünk tulajdonképpen minden tekintetben kedvez a szerencse. Tudja, MonsieurPoirot, mikor az ember látja azt a sok bajt megkeserűséget meg válást meg mindent, nem győzhálát adni Istennek a saját boldogságáért.- Jólesik ezt hallani, madame. - Hát igen. Mi nagyon boldogan élünk Doug-lasszal. Tudja, már öt éve házasok vagyunk, ésmanapság öt év elég hosszú időnek számít... - Nem kétlem, hogy bizonyos esetekben örökkévalóságnak tűnhet, madame - jegyezte meg Poirot szárazon. - ...de úgy érzem, most még boldogabbakvagyunk, mint a házasságunk első napjaiban.Tudja, olyan remekül összeillünk.- Persze, csak ez a fontos. - Ezért sajnálom annyira azokat, akik nem boldogok egymással.- Úgy érti... - Csak általánosságban mondtam, MonsieurPoirot.- Értem. Hát persze. Mrs. Gold kiválasztott egy selyemszálat, a fény felé tartotta, és megfelelőnek találta. - Itt van például Mrs. Chantry... - folytatta.- Igen, Mrs. Chantry...?- Nem hiszem, hogy jószívű teremtés.- Nem. Talán nem. - Őszintén szólva biztos vagyok benne, hogynem az. De bizonyos tekintetben szinte sajnálatraméltó. Mert hiába van annyi pénze, hiába olyanszép meg minden - Mrs. Gold ujjai annyira remegtek, hogy nem tudta befűzni a szálat a tűbe -, nemaz a fajta nő, aki mellett kitartanak a férfiak. Azthiszem, olyan asszony, akire nagyon hamar ráunnak. Nem gondolja? - Én a magam részéről kétségtelenül elunnámvele a beszélgetést, mielőtt huzamosabb idő eltelne - mondta Poirot óvatosan. - Látja, épp erre gondoltam. Természetesen vanbizonyos vonzóereje... - akadt el Mrs. Qold szava.Remegő szájjal, tétován bökdöste a kézimunkáját.Hercule Poirot-nál kevésbé éles szemű megfigyelőnek is észre kellett volna vennie, milyen szomorú. -

A férfiak olyanok, akár a gyerekek! - folytatta kissékövetkezetlenül. - Mindent el lehet hitetni velük... -hajolt a munkája fölé. Feltűnés nélkül ismét elővette az apró batiszt zsebkendőt. - Ma reggel nem megy úszni? - terelte inkábbmásra a szót Hercule Poirot. - A monsieur, akegyed férje már lent van a strandon? Mrs. Qold pislogva nézett fel rá. - Ma reggel nem ment le - nyerte vissza dacos vidámságát. -Megbeszéltük, hogy az óvárosba megyünk, és körüljárjuk a városfalat. De valahogy... elkerültük egymást. Nélkülem mentek el. Az igealak sokat elárult, de mielőtt Poirot bármit mondhatott volna, visszaért a strandról Barnes tábornok. - Jó reggelt, Mrs. Qold. Jó reggelt, Poirot - huppant le mellettük egy karosszékbe. - Ma reggel mindketten dezertáltak? Sok a szökevény. Maguk ketten, aztán az ön férje, Mrs. Gold... valamint Mrs. Chantry. - És Chantry parancsnok? - kérdezte hanyagulPoirot. - Ő odalent van. Miss Pamela vette kezelésbe -kuncogott a tábornok. - De nem nagyon boldogul vele. Afféle vasöklű, hallgatag férfi, amilyenekről a könyvekben olvasni. - Én kicsit félek attól az embertől - borzongottmeg Marjorie Qold. - Olyan... sötéten néz néha.Mintha képes lenne... bármire! - mondta reszketve. - Gondolom, rossz az emésztése - jegyeztemeg vidáman a tábornok. - Sokan köszönhetik azemésztési zavaraiknak, hogy híresek lettek a romantikus búskomorságukról vagy fékezhetetlendühkitöréseikről.Marjorie Gold udvariasan elmosolyodott. - És a kegyed embere hol van? - érdeklődötta tábornok. - Douglas? - mondta az asszony habozás nélkül, természetes, vidám hangon. - Mrs. Chantryvalbementek a városba, azt hiszem, a régi városfalatakarják megnézni. - Persze... az nagyon érdekes. A lovagok idejéből, meg minden. Magának is velük kellett volna tartania. - Sajnos, későn jöttem le - mondta Mrs. Gold.Aztán felugrott, néhány bocsánatkérő szót mormolt, és besietett a szállodába. - Kedves kis asszonyka - nézett utána Barnestábornok gondterhelten. - Többet ér egy tucatolyan kifestett lotyónál, mint valaki, akit most inkább nem nevezek meg! A fenébe! A férje egytökfilkó! Nem tudja, milyen jó sora van - csóváltaa fejét. Aztán fölállt, és bement a szállodába. Sarah Blake akkor ért fel a strandról, s meghallotta a tábornok utolsó szavait. - Kedves kis asszonyka - húzta el a száját, ahogy a távozó tábornok után nézett. - Kedves kis asszonyka! - vetette le magát az egyik székbe. - A férfiak nem győzik dicsérni a slampos nőket... de ha komolyra fordul a dolog, mindig a kicicomázott lotyók viszik el a pálmát, méghozzá játszi könnyedséggel. Szomorú, de így van. - Nekem ez az egész nem tetszik, mademoi-selle!-jelentette ki Poirot határozottan.- Komolyan? Nekem sem. Bár az igazat meg-vallva, azt hiszem, nekem mégiscsak tetszik. Van az emberben valami ronda kis ördög, aki örömét leli a balesetekben és katasztrófákban meg jó barátaink kellemetlenségeiben. - Hol van Chantry parancsnok? - kérdezte Poirot. - A strandon szedi ízekre Pamela (na látja, ő

aztán remekül érzi magát). Ez nem sokat javít ahangulatán. Mikor feljöttem, már kis híján szétvetette a düh. Nagy viharnak nézünk elébe, higgye el.- Valamit nem értek - dünnyögte Poirot. - Nem is könnyű megérteni - állapította megSarah. - Most már csak az a kérdés, hová vezetmindez. - Igaza van, mademoiselle - csóválta a fejétPoirot -, a jövő fölöttébb nyugtalanítónak látszik. - Ezt szépen mondta - jelentette ki Sarah, ésbement a szállodába. Az ajtóban kis híján összeütközött a kifelé tartó Douglas Golddal. A fiatalember a jelek szerint nagyon elégedett volt magával, de mintha némi bűntudat is gyötörte volna. - Jó napot, Poirot -mondta. - Megmutattam Mrs. Chantrynak a keresztesek falát - tette hozzá kissé zavartan. - Marjorie-nak nem volt kedve velünk jönni. Poirot kissé felvonta a szemöldökét, de ha akart volna mondani valamit, akkor sem lett volna rá ideje, mert Valentiné Chantry viharzott ki a teraszra. - Douglas - kiáltotta magas hangján. - Egygint martinival...! Meghalok egy pink gin-ért! Douglas Gold indult, hogy megrendelje az italt. Valentiné ledobta magát egy székbe Poirot mellett. Csak úgy ragyogott. - Jót fürödtél, Tony drágám? - kiáltott oda a férjének integetve, mikor észrevette, hogy Pamelával feléjük tart. - Fantasztikusan szép napunk van, ugye? Chantry parancsnok nem válaszolt. Fellódult a lépcsőn, rá se nézett a feleségére, szó nélkül elment mellette, s eltűnt a bárban. Lecsüngő karjával, ökölbe szorított kezével most még jobban hasonlított egy gorillára. - Ó - tátotta el Valentiné Chantry meghökken-ve tökéletes vonalú, ám butuska száját. Pamela Lyall arcára volt írva, hogy mérhetetlenül élvezi a helyzetet, bár megpróbálta leplezni, már amennyire a magafajta nyíltszívű teremtéstől telt. - Kellemesen töltötte a délelőttöt? - ült le Valentiné Chantry mellé. - Jaj, csodás volt - kezdte Valentiné. - Elmentünk... - Poirot fölállt, s észrevétlenül bement abárba ő is. Ott találta az ifjú Goldot, aki kipirulvavárta az italt. Zavartnak és dühösnek látszott. - Azaz ember egy vadállat! - intett fejével a távolodóChantry parancsnok felé. - Lehetséges - mondta Poirot. - Igen, lehetséges. Csakhogy az asszonyok szeretik a vadállatokat, ne felejtse el! - Nem csodálnám, ha kiderülne, hogy bántalmazza a feleségét - dünnyögte Douglas.- Valószínűleg azt is szereti a hölgy.Douglas Gold zavartan nézett rá, aztán fogta apoharat és távozott. Hercule Poirot fölült egy bárszékre, és rendelt egy sirop de cassis-t. Hosszú, elégedett sóhajokkal kortyolta, amikor bejött Chantry és lehajtott jó néhány pink gin-t gyors egymásutánban. - Ha Valentiné azt hiszi, tőlem is olyan könnyen megszabadul, mint attól a sok istenverte hülyétől, nagyon téved! - tört ki váratlanul, nem is annyira Poirot-nak, inkább a világnak úgy általában. - Én megszereztem, és meg is tartom.Nem lesz egy másik fickóé, csak a holttestemen át! - Pénzt dobott a bárpultra, sarkon fordult és kiment.

HARMADIK FEJEZET

Három nap múlva Poirot kirándulást tett a Próféta hegyére. Kellemes volt az autózás a hűvös

levegőben, aranyoszöld fenyők között az egyre följebb kanyarodó úton, magasan az emberi lények kicsinyes civakodása és perpatvarai fölött. Az autó a vendéglőnél állt meg. Poirot kiszállt, és besétált az erdőbe. Végül kijutott egy pontra, amely mintha valóban a világ tetején lett volna. Lent a mélyben kéken és vakítóan csillogott a tenger. Itt végre békesség volt... távol a gondoktól... a világ fölött. Hercule Poirot óvatosan letette gondosan összehajtogatott felöltőjét egy fatönkre, és leült. - Semmi kétség, a jó Isten tudja, mit csinál. Deazért érthetetlen, miért engedte meg magának,hogy bizonyos emberi lényeket létrehozzon. Ehbien, itt legalább egy időre megszabadulok ezektől a nyugtalanító problémáktól - tűnődött. Összerezzenve pillantott fel. Barna kabátos, barna szoknyás, alacsony nő közeledett felé sietve. Marjorie Gold felhagyott a színleléssel. Csupa könny volt az arca. Poirot nem menekülhetett. Az asszony már ott volt mellette. - Monsieur Poirot. Segítenie kell. Olyan szerencsétlen vagyok, fogalmam sincs, mitévő legyek. Istenem, mihez kezdjek? Mihez kezdjek?- nézett föl rá feldúltan, s belekapaszkodott akabátja ujjába. Aztán valamit észrevett az ar-cán, megriadt, s kissé visszahúzódott. - Mi... mi az? - dadogta. - A tanácsomat akarja hallani, madame ? Aztkéri?- Igen... igen... - dadogta az asszony. - Eh bien, tessék - mondta Poirot kurtán, pa-rancsolóan. - Azonnal utazzon el... amíg nemkéső.- Tessék? - meredt rá Mrs. Qold.- Jól hallotta, utazzon el erről a szigetről.- utazzak el? - döbbent meg az asszony. - Ezt mondtam.- De hát miért... miért?- Ezt tanácsolom önnek... ha kedves az élete.Az asszonynak elakadt a lélegzete. - Hogy értiezt? Megrémít... halálra rémit.- Az a szándékom - bólintott Poirot komoran. - Hogy is mehetnék! - roskadt le az asszony.Kezébe temette az arcát. - Douglas nem jönnesemmi áron. Az az asszony nem engedné. A hatalmába kerítette... testestül-lelkestül. Egy rossz szótsem lehet szólni előtte arról a nőről... Bolondulérte... Elhiszi minden szavát. Hogy a férje bántalmazza, hogy ő maga a sértett ártatlanság, hogynem értette meg soha senki... Douglas velemmár nem is törődik, én nem számítok, mintha avilágon se volnék. Azt akarja, hogy adjam vissza aszabadságát... váljak el tőle. Arra számít, hogy aza nő majd elválik a férjétől és hozzámegy. De énfélek... Chantry nem fog lemondani a feleségéről.Nem olyan fából faragták. Az az asszony tegnapeste horzsolásokat mutatott a karján Douglas-nak... azt mondta, a férje műve mind. Douglasegészen megvadult. Hisz olyan lovagias... Jaj,istenem, annyira félek! Hová vezet mindez? Mondja meg, mit tegyek! - Megmondtam - nézett a távolba Hercule Poirot a víztükör fölött, az ázsiai szárazföld kék dombjainak vonalára. - utazzon el a szigetről, amíg nem késő... - Nem lehet... - rázta a fejét az asszony - nemtudok... csak ha Douglas...

Poirot felsóhajtott. Megvonta a vállát.

NEGYEDIK FEJEZET

Hercule Poirot Pamela Lyall-lal ült a strandon. - Dúl a szerelmi háromszög - állapította meg alány elégedetten. - Tegnap ott ültek Valentiné kétoldalán, és ádáz tekintettel méregették egymást!Chantry a kelleténél többet ivott. Odáig ment,hogy inzultálta Douglas Goldot. Gold remekülviselkedett. Nem jött ki a sodrából. Az asszonypersze nagyon élvezte. Dorombolt, akár egy férfifaló tigris. De hát valóban az. Mit gondol, mi lesz ebből? - Félek - csóválta a fejét Poirot. - Nagyonfélek... - Mindannyian félünk - mondta Miss Lyall kép-mutatóan. - Tulajdonképpen a maga szakmájábavág ez az ügy, Monsieur Poirot. Legalábbis amivéfajulhat. Semmit sem tud tenni?- Már megtettem, amit tudtam. - Mit? - hajolt előre boldog izgalommal, türelmetlenül Miss Lyall. - Azt tanácsoltam Mrs. Goldnak, utazzon el aszigetről, amíg nem késő. -Szóval... úgy gondolja... - Pamelának elakadt a szava.- Tessék, mademoiselle? - Tehát maga erre számít? - mondta Pamelatöprengve. - De hát ő nem lenne képes... sosetenne ilyesmit... Hisz olyan kedves fiú. Mindenrőlaz a nőszemély tehet. Ő... nem tudná... megtenni... - Elhallgatott. - Gyilkosság? - mondta aztánhalkan. Ez... ez jár az eszében? - Valakinek ez jár az eszében, mademoiselle.Én mondom. Pamela megborzongott. - Nem hiszem el -jelentette ki.

ÖTÖDIK FEJEZET

Az október huszonkilencedikén bekövetkezett események egyértelműek voltak. Először is a két férfi - Qold és Chantry - összeveszett. Chantry egyre jobban felemelte a hangját, utolsó szavait négyen is hallották: a pénztáros a szállodapultnál, az igazgató, Barnes tábornok és Pamela Lyall. - Maga átkozott csirkefogó! Ha azt képzelik a feleségemmel, hogy ezt megtehetik velem, nagyon tévednek! Amíg én élek, Valentiné mellettem marad. - Ezzel kirontott a szállodából. Halálsápadt volt a dühtől. Mindez vacsora előtt történt. Vacsora után (senki sem tudta, hogyan) kibékültek. Valentiné elhívta Marjorie Goldot egy kis autózásra a holdvilágnál. Pamela és Sarah velük tartott. Gold és Chantry játszott néhány parti biliárdot. Később csatlakoztak Hercule Poirot-hoz és Barnes tábornokhoz a hallban. Chantry mosolygós volt és jókedvű, talán első ízben.- Jó parti volt? - kérdezte a tábornok. - Én nem vagyok partner ennek a fickónak -mondta a parancsnok. - Negyven-hat volt a végeredmény. - Merő véletlen. Semmi más, higgye el - hárította el Douglas Gold szerényen a dicséretet. - Mit

isznak? Megyek, megkeresem a pincért.- Köszönöm, pink gin-t kérek.- Rendben. Tábornok?- Köszönöm. Whiskyt szódával.- Én is azt iszom. És ön, Monsieur Poirot? - Igazán nagyon kedves. Én sirop de cassis-tkérek.- Sirop... micsodát?- Sirop de cassis-t. Feketeribizliből készítik. - Ja, likőr! Értem. Gondolja, hogy tartanak?Még sose hallottam róla.- Igen, tartanak. De nem likőr. - Furcsa ízlése van - nevette el magát DouglasGold -, de hát ki-ki azzal mérgezi magát, amiveljónak látja. Megyek, megrendelem. Chantry parancsnok leült. Bár természeténél fogva nem volt beszédes és közvetlen, most szemmel láthatólag igyekezett szívélyesen viselkedni. - Furcsa, mennyire hozzászokik az ember,hogy semmit sem tud a világról - jegyezte meg. - Hát, a négy nappal ezelőtti Continental DailyMailnek nem sok hasznát veszem - dörmögte atábornok. - Persze utánam küldik a Times-t, meghetenként a Punch-ot, de átkozottul soká tart, mígideérnek. - Kíváncsi vagyok, kiírják-e a népszavazást apalesztin kérdésben. - Az egész ügyet gyalázatosan rosszul intézték- nyilatkoztatta ki a tábornok, épp amikor vissza-tért Douglas Gold, nyomában a pincérrel, aki az italokat hozta. A tábornok belekezdett egy történetbe, amely indiai szolgálata idején játszódott, 1905-ben. A két angol udvariasan, bár különösebb érdeklődés nélkül hallgatta. Hercule Poirot szopogatta a sirop de cassis-t A tábornok elérkezett a történet csattanójához, s mindenki kötelességtudóan nevetett. Ekkor megjelentek a hölgyek a hall bejáratánál. Láthatóan kitűnő hangulatban voltak mind a négyen, beszélgettek és nevetgéltek. - Tony, drágám, isteni volt - omlott Valentinéegy székbe a férje mellett. - Isteni ötlet volt Mrs.Goldtól. Velünk kellett volna jönnötök!- Ki mit iszik? - nézett körül kérdően Chantry. - Én pinkgin-t kérek, drágám - mondta Valentiné.- Gint és gyömbérsört - mondta Pamela.- Brandyt narancslikőrrel - közölte Sarah. - Rendben - állt fel Chantry. - Tessék, idd megezt - tolta a felesége elé saját érintetlen poharát.- Magamnak majd rendelek egy másikat. Ön mitkér, Mrs. Gold?Mrs. Goldról épp a kabátját segítette le a férje.- Kaphatnék narancslét? - fordult hátra az asz-szony mosolyogva.- Hát persze. Narancslét - indult a férfi az ajtó felé. - Olyan gyönyörű volt, Douglas - mosolygott aférjére Mrs. Gold. - Kár, hogy nem jöttél velünk.

- Én is sajnálom. Majd egyik este elmegyünk, jó?Egymásra mosolyogtak. Valentiné Chantry fölkapta a pink gin-es poharat, és fenékig ürítette. - Ez már nagyon rám fért- sóhajtott föl.Douglas Gold elvette Marjorie kabátját, és egykanapéra tette. - Mi a baj? - mondta éles hangon, amikor visszatért a többiekhez. Valentiné Chantry hátrahanyatlott a karosszékben. Szívéhez kapott, az ajka elkékült. - Olyan... furcsán érzem magam... - zihálta. Ekkor jött vissza Chantry. - Hé, Val, mi a baj? -sietett a feleségéhez. - Én... nem tudom... az italnak... olyan furcsaíze volt... - A pink gin-nek? - fordult hátra Chantry meg-vonagló arccal. - Ez az én italom volt... - ragadtameg Douglas Qold vállát. - Mi a fenét tett bele,Gold? Douglas Qold az asszony eltorzult arcára meredt. - Én... én... hozzá se... - dadogta halálsápadtan.Valentiné Chantry lecsúszott a székben. - Hívjanak orvost - kiáltotta Barnes tábornok -,gyorsan...Valentiné Chantry öt perc múlva halott volt...

HATODIK FEJEZET

Másnap reggel senki sem fürdött. Pamela Lyall sápadtan, egyszerű sötét ruhában jött le az előcsarnokba. Elkapta Hercule Poirot-t, és behúzta a kis írószobába. - Ez iszonyú! - mondta. - Iszonyú! Maga megmondta! Maga előre látta! Gyilkosság!Poirot komoran lehajtotta a fejét. - Istenem! - kiáltott fel a lány. - Maga megakadályozhatta volna! - dobbantott. - Meg kellettvolna akadályoznia! Valami módon! Meg lehetettvolna akadályozni!- Hogyan? - kérdezte Hercule Poirot. Ez egy pillanatra elhallgattatta Pamelát. - Nem szólhatott volna valakinek... a rendőrségnek? -Mit mondtam volna? Mit lehet mondani... előre ? Hogy valaki gyilkosságra készül? Higgye el nekem, mon enfant, ha egy emberi lény elhatározza, hogy megöl egy másik emberi lényt... - Figyelmeztethette volna az áldozatot - erős-ködött Pamela.- Előfordul, hogy a figyelmeztetés nem használ- mondta Hercule Poirot. - Figyelmeztethette volna a gyilkost... - töprengett Pamela - éreztethette volna vele, hogytudja, mi a szándéka.- Ez már jobb terv - bólintott helyeslően Poirot.- Csakhogy ebben az esetben is számolni kellminden bűnöző legfőbb gyengéjével.-Mi az? - Az önhittség. Egyetlen bűnöző sem hiszi el,hogy a számításába hiba csúszhat. - De hát ez nevetséges... ostobaság - kiáltottfel Pamela. - Hisz olyan gyerekes volt az egész!A rendőrség egyből letartóztatta Douglas Goldottegnap este. - Hát igen - bólintott Poirot elgondolkozva -,

Douglas Gold nagyon ostoba fiatalember. - Elképesztően ostoba! Hallottam, hogy megtalálták a többi mérget... mi is volt...?- Egyfajta sztrofantin. Szívbénulást okoz. - Szóval hogy a maradékot megtalálták aszmokingja zsebében.- így van. - Elképesztően ostoba! - ismételte meg Pamela. - Talán később meg akart szabadulni tőle...csak megbénította a rémület, hogy nem azt mérgezte meg, akit akart. Hatásos jelenet volna egyszíndarabban. A szerető beleteszi a sztrofantint a férj poharába, aztán mikor ő mással van elfoglalva, a feleség issza meg... Gondolja el, micsoda iszonyú pillanat lehetett, amikor Douglas Gold megfordult, és látta, hogy megölte az asszonyt, akit szeret. - Megborzongott. - A maga háromszöge! A szerelmi háromszög! Ki hitte volna, hogy ez lesz a vége?- Én tartottam tőle - dünnyögte Poirot. - Maga csak Mrs. Goldot Figyelmeztette - támadt neki Pamela. - Neki miért nem szólt? - Úgy érti, miért nem figyelmeztettem DouglasGoldot is? - Nem. Chantry parancsnokot. Szólhatott volnaneki, hogy veszélyben van... hisz végeredményben őt akarták megölni... ő állt az útjukban! Semmi kétség, Douglas Gold arra számított, a feleségét rá tudja venni, hogy beleegyezzen a válásba...hisz olyan szelíd kis teremtés, és annyira odavanérte. De Chantry pokolian makacs. És a fejébevette, hogy semmi áron nem adja vissza Valentiné-nak a szabadságát. - Nem lett volna értelme, hogy beszéljek Chant-ryval - vont vállat Poirot. - Meglehet - látta be Pamela. - Valószínűlegazt mondta volna, hogy tud ő vigyázni magára, éselküldte volna magát a pokolba. Mégis úgy érzem,kellett lennie valami megoldásnak. - Az eszembe jutott - mondta Poirot elgondolkozva -, hogy megpróbálom rávenni Valentiné Chantryt, utazzon el a szigetről, de nem hitt volnanekem. Olyan ostoba volt, föl se fogta volna.Pauure femme, a butasága ölte meg. - Nem értem, mit használt volna, ha ő elutazik -mondta Pamela. - Egyszerűen utána ment volna.- Kicsoda?- Hát Douglas Gold. - Azt hiszi, Douglas Gold utána ment volna?Téved, mademoiselle... nagyon téved. Még nemlátja át ennek az ügynek a lényegét. Ha ValentinéChantry elutazott volna a szigetről, a férje is velemegy.- Hát persze - nézett rá Pamela értetlenül. - És akkor, tudja, egyszerűen máshol követtékvolna el a gyilkosságot.- Nem értem magát. - Azt mondom, hogy akkor ugyanezt a bűncselekményt máshol követték volna el... azt a bűncselekményt, hogy Valentiné Chantryt meggyilkolja a férje. - Azt akarja mondani - meredt rá Pamela -,hogy Chantry parancsnok... Tony Chantry... öltemeg Valentine-t? - Igen. Ön is látta! Douglas Gold behozta nekiaz italt. Chantry csak ült a pohár mellett. Mikor

mindannyian a szoba túlsó végébe néztünk, mertbejöttek a nők, ő a keze ügyében tartott sztrofan-tint beleejtette a pink gin-be, aztán udvariasanodatolta az italt a felesége elé, aki megitta. - De hát a sztrofantint Douglas Gold zsebébentalálták meg! - Gyerekjáték volt a zsebébe csúsztatni, mikormindannyian a haldokló asszony körül tolongtunk. Két teljes perc is beletelt, amíg Pamela újra lélegzethez jutott. - De hát egy szót sem értek az egészből! A háromszög... hisz maga mondta... - Háromszögről beszéltem, ez igaz - bólogatotthevesen Poirot. - Csakhogy maga tévedett. Hagyta, hogy ügyes színjátékkal félrevezessék! Hagyta,hogy elhitessék magával: Tony Chantry is, Douglas Gold is Valentiné Chantryba szerelmes. Hagy-ta, hogy elhitessék magával: a szerelmes Douglas Qold arra a kétségbeesett lépésre szánta el magát (mivel Valentiné Chantry férje nem volt hajlandó beleegyezni a válásba), hogy erős szívbénító mérget ad be Chantrynak, amelyet végzetes tévedés folytán Valentiné Chantry ivott meg helyette. Mindez szemfényvesztés. Chantrynak már egy ideje szándékában állt végezni a feleségével. Halálosan unta, ezt az első perctől fogva láttam. Csak a pénzéért vette el. Most valaki mást akart feleségül venni, hát azt tervezte, hogy megszabadul az asszonytól, de megtartja a pénzét. Ez pedig másképp nem ment, csak ha megöli.- Mást akart feleségül venni? - Bizony - mondta Poirot megfontoltan -, a kisMarjorie Golddel Szerelmi háromszög volt, semmi kétség! De nem úgy, ahogy maga gondolta.Valentiné Chantry egyik férfit sem érdekelte. Csakaz ő hiúsága és Marjorie Gold ügyes manipulációja hitette el magával az ellenkezőjét. Igen okosasszony ez a Mrs. Gold, és rendkívül vonzó a magatartózkodó, madonnaszerű, szegény-kis-teremtésmódján! Sok női bűnözőt ismertem már ebből afajtából. Ott volt Mrs. Adams, akit felmentettekférje meggyilkolásának vádja alól, pedig mindenkitudja, hogy ő követte el. Mary Parker eltette lábalól a nagynénjét, a kedvesét és két fivérét, csakaztán kezdett el könnyelműsködni, s akkor elkapták. Meg ott volt Mrs. Rowden, akit annak rendjemódja szerint fölakasztottak. Mrs. Lecray megmenekült, de csak egy hajszálon múlt. Mrs. Goldugyanez a típus. Amint megláttam, mindjárt tudtam ! Ez a fajta csak úgy lubickol a bűnben! Igazánjól kitervelt, csinos kis munka volt. Mondja meg,miféle bizonyítéka volt arra, hogy Douglas Goldszerelmes Valentiné Chantryba? Ha jobban bele-gondol, rá fog jönni, hogy csak Mrs. Gold bizalmas közlései meg Chantry féltékeny hőzöngése. Igaz? Érti már?- Ez iszonyú! - háborgott Pamela. - Agyafúrt pár - állapította meg Poirot a szakember tárgyilagosságával. - Kitervelték, hogy ittmajd „összetalálkoznak", és megrendezik a bűncselekményt. Hidegvérű ördög ez aMarjorie Gold!Szemrebbenés nélkül akasztófára küldte volna azta szerencsétlen, ártatlan, bolond férjét. - De hát Goldot tegnap letartóztatták - kiáltottfel Pamela. - Elvitték a rendőrök! - Csakhogy én később beszéltem velük -mondta Hercule Poirot. - Igaz, azt nem láttam,mikor Chantry betette a pohárba a sztrofantint.A többiekkel együtt én is a hölgyekre néztem,

amikor bejöttek. De attól a perctől fogva, hogyrájöttem: Valentiné Chantryt megmérgezték, lenem vettem a szememet a férjéről. így aztán láttam, amint Douglas Gold zsebébe csúsztatja asztrofantint... Hitelt érdemlő tanú vagyok - tettehozzá komoran. - Mindenhol ismerik a nevemet.Amint a rendőrök meghallgattak, az egész ügy újmegvilágításba került.- És aztán? - kérdezte Pamela megbűvölten. - Eh bien, föltettek néhány kérdést Chantryparancsnoknak. Ő megpróbálta szitkozódássalkivágni magát, de tulajdonképpen nem valamiagyafúrt, úgyhogy hamar megtört. - Tehát Douglas Goldot szabadlábra helyezték?- Igen.- És... Marjorie Gold? - Én figyelmeztettem. - Poirot arca szigorú lett.- Igen, figyelmeztettem... Odafönt a Próféta hegyén ... Ez lett volna az egyetlen lehetőség, hogya bűncselekményt megakadályozzam, úgyszólván közöltem vele, hogy gyanakszom rá. Megértette. De nagyon okosnak hitte magát... Megmondtam neki, hogy utazzon el a szigetről, ha kedves az élete. Ő úgy döntött... hogy marad...