Al AlvarezA nagy menet

Budapest, 2008

A fordítás alapjául szolgáló mű:Al Alvarez: The Biggest Game in Town, Bloomsbury, London, 2003

A mű először a Houghton Mifflin gondozásában jelent meg, 1983-ban.

Copyright © Al Alvarez, 1983

Fordította: Kádár Anikó Hungarian translation © Kádár Anikó, 2008

Szerkesztő: Rácz I. Péter és Nemes Krisztián Korrektor: Ligeti Szilvia

Hungarian edition © Jaffa Kiadó, 2008

Minden jog fenntartva!

ISBN 978 963 9604 57 5

Felelős kiadó: Rados Richárd

Jaffa Kiadó www.jaffa.hu

David és Jane Cornwellnek

11981 ÁPRILISÁNAK VÉGE, kedd, reggel kilenc óra, a Mint Hotel te­tején lévő óriási, kivilágított számok szerint a hőmérséklet már el­érte a harminchárom fokot. A Binion’s Horseshoe Casino előtt ott állt a híres, aranyra festett, két méter magas patkó, összesen egymil­lió dollárt ölelve át ívével. Száz, tízezer dolláros bankjegy, különle­ges, golyó- és bombaálló plexifal mögött gondosan sorba állítva és elrendezve — mintha valamiféle előre jósolható örökkévalóság szá­mára lennének ott — a Las Vegas-i szerencsejátékosok hőn áhított, jól látható, ám a legkevésbé sem elérhető álmaként. Amennyiben valaki túl közel merészkedne hozzájuk, a Binion’s egyik nagydarab, pisztolytáskás biztonsági őre — akinek kifényesített bőröve csiko­rogva feszül nyersszín egyenruhájához — diszkréten közelebb lép.

A milliódolláros patkó visszatükrözte a reggeli nap sugarait a Fremont Streeten. A patkó mögött a homályban némi mozgolódás látszott: a hosszúkás alakú, alacsony mennyezetű, kissé leharcolt, zajos és füstös terem ebben a korai órában, a legtöbb kaszinóval ellentétben, zsúfolásig tele volt. Nyakba felkötött ruhát viselő nők, cowboycsizmás és Stetson-kalapos férfiak tolakodtak a rulett- és kockaasztalok körül. Csattogtatták a félkarú rablók karjait, ott ül­tek félkörben a black jack-asztalnál az osztóval szemben; még a kenószobában is szinte az összes hely foglalt volt. A helyiség hát­só részénél lévő kordonnál már összeverődött a tömeg. Ez a kor­don választotta el az alkalmi szerencsejátékosokat attól a terület­től, amelyet az elmúlt évtizedben minden évben öt héten keresz­tül a pókernek különítettek el. A pókerszobává átalakított helyiség egyik falán nagy sárga transzparens lógott, vörös felirattal: 1981. ÉVI PÓKER-VILÁGBAJNOKSÁG A BINION’S HORSESHOE CASI­NO RENDEZÉSÉBEN. Vele szemben, egy hasonlóan nagy fekete tábla az aznapi, a hivatalos versennyel egy időben zajló, bajnok­ságon kívüli pókerpartikat sorolta fel: „Texas Hold ’Em No Limit — 5, 10, 25” „Texas Hold ’Em No Limit — 25, 25, 50”, „7 Card Stud — 50, 100”, „7 Card Stud — 200, 400”. Minden számsor alatt nevek és kezdőbetűk látszottak. Minél nagyobbak voltak a számok, an­nál rövidebbek voltak az alattuk lévő oszlopok.

Úgy tűnt, az elkerített részen egész éjjel tartott a játék. A játéko­sok sápadtak és borostásak voltak. Kényelmetlenül feszengtek a he­lyükön, ásítoztak, nyújtózkodtak koszos ingjeikben, egyik cigaret­táról a másikra gyújtottak. Legtöbben úgy néztek ki, mint azok, akik inkább a pályaudvari padokon alszanak, mint hogy kifizessék a ho­telszobát. Egyedül az osztó volt az alkalomhoz illően öltözve: ra­gyogó fehér inget viselt, keskeny, fekete, westernstílusú nyakkendővel,

amelynek két hosszú szárát belül a Horseshoe felirat díszítette. Ellenőrizte a még bent maradt három játékos előtt lévő tétet, a ma­radék zsetonokat hozzásöpörte az asztal közepén lévő kupachoz, majd eldobta a kezében lévő kártyacsomag legfelső lapját. Felfordí­tott egy közös lapot, és a már előtte lévő négy másik mellé helyez­te. A balján ülő cowboy ujjai hegyével kétszer megkopogtatta az asztalt. A cowboytól balra egy idősebb férfi ült, testre feszülő póló­jában mereven bámulta a felfordított lapokat, majd kivett két feke­te zsetont az előtte álló kupacból és középre tolta őket. Teljesen kö­zömbösnek tűnt, mintha nem is érdekelné az egész játék.

— Két dollár — mondta az osztó unottan.A következő játékos, egy lekonyuló bajszos, izgatott fiatal férfi

két markával eltakarta a két előtte lévő, lefordított kártyalapot, a sarkukat felhajtva megnézte, aztán az osztó elé pöccintette őket. Olyan elegánsan csinálta, akár egy jampec, mikor beszélgetés köz­ben valami új témát dob fel. Már csak a cowboy maradt. Néhány centire hátratolta Stetson-kalapját, majd egy teljes percen át pis­logás nélkül bámulta az idősebb férfit. Mindeközben az előtte lé­vő fekete zsetonkupacot pergette maga előtt a filcen, mintha csak egy jojót mozgatna madzagon. Ujjai gyorsak és szokatlanul hosszúak voltak. Hirtelen megállt a keze, látszólag számolás nél­kül felemelt hét zsetont a kupacból és középre tolta őket.

— Emelem öt centtel — mondta.A kövérkés, idősebb férfi összefonta karját a mellkasán, lehaj­

totta az állát és a cowboyt méregette. Hosszú szünet következett. Majd korábbi unott hangján megszólalt az osztó:

— Öt dollár önnek.Öt cent? Öt dollár? Ez volt az első reggelem Las Vegasban, ezért

előrehajoltam, hogy megnézzem a fekete zsetonokon lévő jelöléseket.

Mindegyik közepén volt egy, a kaszinó szimbólumával dí­szített fehér korong, körülötte felirat: „Horseshoe Club, Las Vegas, Nev.”. A patkó belsejét a tulajdonos, Benny Binion cowboykala­pos portréja díszítette, aki bátorítóan mosolygott aláírása fölött. A figura alatt felirat: „$100”. Így már világos volt. Mint kiderült, a nagy játékosok mindig lehagyják a nullákat, amikor megteszik a téteket. Talán így mutatják ki, hogy különböznek másoktól. Mi­nél nagyobb a tét, annál több nullát hagynak le. Ahogy megtud­tam, a póker nyelvezetében az ötcentes, ötszáz dollárnak felel meg, a tízcentes ezernek, az egydolláros tízezernek. Ez teszi az egészet olyan valószerűtlenné.

A kulcsszó: valószerűtlenség. Az elkülönített terem hátsó ré­szén, a lehető legmesszebb a nézőktől egy másik csoport férfi ké­szülődött új játékhoz. Vasalt ruhában, jól fésülten, arcvíz és púder illatának felhőjében. Néhányuk arcát felismertem az újságok fotói alapján, valamint Doyle Brunson Super/System című — szigorúan profiknak szóló, pókerfogásokat taglaló — könyvéből. Mielőtt elin­dultam volna Londonból, úgy tanulmányoztam ezt a könyvet, akár a Bibliát, most viszont bosszúsan tapasztaltam, hogy a fotó­kon szereplő arcok sokkal inkább megmaradtak bennem, mint a tanácsok és a játékelemzések. Maga Brunson is ott ült az asztal­nál, csakúgy, mint Bobby Baldwin és Puggy Pearson, akik vala­mennyien győztek már póker-világbajnokságon. De voltak ott még sokan mások is, akiknek az arcát felismerni véltem, a nevük­re azonban nem emlékeztem. A nagy csapat egy kis reggeli mó­kához készülődött. A férfiak beszélgettek, eközben hanyagul ki­rakták zsetontartó állványaikat, és elrendezték őket az asztalon: voltak magas, fekete zsetontornyok, néhány torony szürke — öt­száz dolláros — zseton, és, mintegy utógondolatként, egy kisebb

bástya, zöld — huszonöt dolláros — zsetonból. Úgy tűnt, mindegyik játékosnak külön építészeti terve van, a végeredmény azonban leginkább zord és elhagyott erődökhöz hasonlított. A zsetonok el­rendezése után turkálni kezdtek nadrágjuk zsebében, előhúztak néhány köteg bankjegyet, a pénzt a zsetonok és az asztal bőrszé­le közé helyezték, mintha az lenne az erődítményt védő őrség. A pénzkötegek ötszáz dolláros bankjegyek voltak, mindegyik kö­rül „5000 dollár” feliratú papírszalaggal, olyan frissek, akár ma­guk a játékosok. Hétköznap reggel volt, negyed tíz körül járt, és a fiúk letelepedtek egy csendes kártyapartihoz.

Isten hozott Álomországban.

Ám Anglia sem tűnt sokkal valóságosabbnak azon az április vé­gén. Az évszázad leghidegebb tavasza volt. Szélvihar tombolt a part mentén és a hegyekben annyi hó esett, hogy több ezer újszü­lött bárány fagyott meg. Az elindulásomat megelőző napon egy csoport fiatal fagyott halálra a dartmoori dombságban, az egyéb­ként csendes délkeleti országrész útjai járhatatlanokká váltak. Ál­talában Angliának nem olyan az időjárása, amire sok szót lehet­ne pazarolni: nyirkos tél, hűvös nyár, nedves és bűnbánó közép­szerűség, a jó magaviseletért járó bűnbocsánattal. Ám abban az évben, úgy tűnt, még az időjárás is hozzájárult a hely demorali­zálásához: gazdasági pangás, infláció, tömeges munkanélküliség, sztrájkok, felkelések és most még a hóviharok is. A kertészek és a kutyabarátok békés nemzete mintha a távoli történelmi múltba süllyedt volna vissza, akárcsak „április langy esője”.*

* „Ha március fagyának erejét / április langy esője veri szét / [...] / minden sarka felől Angliának / zarándokok Canterburybe járnak." (Vas István fordítása) — Utalás Geoffrey Chaucer Canterbury mesék című művére. Részlet az Általános előbeszédből.

Mivel szokás szerint az összes repülőtéren fennakadás volt, fel­hívtam a Gatwicket, hogy a járatomról érdeklődjek. Egy órába telt, mire kapcsolták őket. Az operátor unott és hivatalos hangon szó­lalt meg:

— Az utasoknak két órával a járat indulása előtt kell kiérni.— Miért két órával?Csend lett. Aztán feladta: — Mert akkora rohadt nagy káosz van

itt. — Még lehetett hallani a kuncogását, amikor letette a kagylót.A káosz késő délutánra mérséklődött, a reptér nyugodt lett, még­

is félórát vártunk a kifutópályán. A motor visító hangja élesen hasított a jeges sussexi tájba. Később, amikor a felhők eloszlottak, Anglia olyan volt, akár Skandinávia: hó mindenütt, amerre csak a szem ellát. Ekkor vette kezdetét a másik valóság. A London és Las Vegas között közlekedő Western Airlines második közvetlen jára­tán mindenki izgatott volt, szinte ünnepélyes, és alig várta, hogy beteljesíthesse vágyait. Miközben a végtelenre nyúló szürkületben nyugat felé repültünk, a brit hideglelés tovatűnt a bourbon ízétől és az amerikai angolt beszélő utaskísérők erős akcentusától.

A denveri vámvizsgálat után az óriási gép szinte teljesen ki­ürült. A McCarran repülőtér sem volt zsúfolt, amikor éjfél után megérkeztünk, ahogy a város sem, mivel kedd reggelre már nyo­ma sem maradt hétvégi rohamnak. Egy angol ügyvéddel utaz­tam egy taxiban. Ő egy hétre jött, hogy nyélbe üssön egy üzletet. Ahogy megtudtam, ez volt az első látogatása Las Vegasban. Ko­moran jegyezte meg:

— Nem nagyon játszom szerencsejátékot, de azt hiszem, most fogok.

A belvárosban, ahol egymással szemben állt a Binion’s Horse­shoe, a Golden Nugget, a Fremont és a Four Queens a Fremont

Street és a Casino Center kereszteződésénél, az éjszakai kivilágítás olyan fényt sugárzott, akár egy olvasztókemence. Az ügyvéd megborzongott és azt mondta: — Nálunk Londonban nincs ehhez fogható.

Úgy tűnt, a légitársaság kedvessége, valamint az éjszakai hő­mérséklet, ami magasabb volt, mint a legmelegebb angliai nyáron, őt is megpuhította; hangja zavart és ijedt volt, de egyáltalán nem elégedetlen.

— Nincs még egy ilyen hely — mondta a szakállas taxisofőr.„Nincs még egy ilyen hely.” Még nincs. Talán a Hold lesz Ve­

gashoz hasonló, amikor majd bányászkolóniák épülnek rajta, és vakítóan ragyognak az áttetsző kupolák alatt. Ám egy óriási be­főttesüveg helyett Vegas légkondicionált volt. Huszonöt mérföld­del odébb a Hoover-duzzasztógát erőműve termeli azt a több mil­lió kilowattot, amely nélkül az egész város összeomolna, szétro­hadna az elviselhetetlen forróságtól és visszakerülne a paiute in­diánok, a kitartó aranyásók és a mormonok kezébe: ők voltak az első fehér emberek, akik letelepedtek itt. Most viszont a légkondi­cionáló és a sivatagi munka tartja életben a szerencsejátékot: dél­ben túl nagy a forróság a golfhoz vagy a teniszhez, de még az úszáshoz is, így a kaszinó marad az egyetlen lehetőség. Talán az amerikai dél egész kultúrája ugyanazon az elven alapul: a lakos­ságot, amely a légkondicionált autók, lakások, irodák és gyárak között ingázik, mesterségesen tartják hűvösen és élénken a pusz­tító környezeti viszonyok közt — ez a jövő kultúrája, amelyet a technika határoz meg, ugyanakkor erősen függ is tőle.

Las Vegas egyenes következménye mindannak, ami egy külföl­di számára a legtitokzatosabb Amerikával kapcsolatban: vagyis a nagyvárosok és a körülöttük lévő vidék közti összeköttetés teljes

hiányának. Azt mondják, az ember keresztülsétálhat egész Londo­non a füvön, és bár ez nem fedi teljesen a valóságot, azért van benne valami. Az európai zöld vidék belenyúlik a nagyvárosokba. A városok kifelé terjeszkednek, a külvárosokon túlra, oda és vissza, és a folyamatos ki- és beszivárgás folyamata megszelídíti, s egyben leigázza a tájat. Mintha Stockholmtól a Földközi-tengerig nem is lenne ember által érintetlen terület.

Amerikában aligha létezik ez a szoros összeköttetés. A New Yorkhoz és Chicagóhoz hasonló nagyvárosok sajátos, emberfor­málta vidékek, végtelenek és önállóak, így az utcákon sétálva az ember el sem tudja képzelni, hogy egykor másképpen is folyhatott ott az élet. De egy óra utazással a Hudson-folyó másik oldalán az autópályáról letérve már szarvasokat és borzokat találunk az er­dőben, amelyek egyenesen az érintetlen természet, nem csupán a vidék érzetét keltik. Évekkel korábban, mikor még felvirágzásának kezdete előtt Denver kocsmákkal teli belvárosában jártam, a hosszú, neonnal kivilágított utcasor végén egyszer csak megpil­lantottam a Sziklás-hegységet. Azt hittem, hallucinálok. Olyan volt, mintha valaki a Times Square-ről nézne végig a Broadwayn és az Everestet pillantaná meg. Az amerikai nagyvárosok befelé fordulók, mintha a körülöttük lévő vidék túl ellenséges lenne ah­hoz, hogy figyelmet fordítsanak rá.

És minél nyugatabbra utazik az ember, annál nagyobb kietlen­séget és barátságtalanságot tapasztal. Új-Mexikó és Arizona sár­gásbarna sivatagjai, amelyek a forróság és az égbolt kéksége kö­zött reszketnek, szívszaggatóan gyönyörűek, de ugyanilyen szív­szaggatóan közömbösek is azoknak az embereknek az erőfeszíté­seivel szemben, akik mindezek ellenére itt próbálnak meg boldo­gulni. J. B. Priestley egyszer megjegyezte: délnyugaton az ember

sokkal többet tud a földrazjról, mint a történelemről. A vidék túl nagy, túl öreg, kiszáradt és kemény; az alárendeltség elleni egyet­len védekezés a szembeszállás, amint azt Brigham Young Taber­nákuluma mutatja Salt Lake Cityben, vagy a homokkövekből és a barátságtalan sósíkságokból magasba emelkedő St. Pancras állo­más Utahban.

Brigham Young küldte az első fehér telepeseket Las Vegasba 1855-ben. Ez azonban csaknem száz évvel azelőtt történt, hogy megépítették volna városuk első, saját, science-fiction jellegű gó­tikus Tabernákulumát. Las Vegast hivatalosan 1905. május 15-én, egy földárverés során alapították, amelyet a San Pedró-i, a Los Angeles-i és a Salt Lake City-beli Vasúti Társaság szervezett. De a város csak akkor kezdett el virágozni, amikor Nevada állam lega­lizálta a szerencsejátékot 1931-ben. Kezdetben csak néhány lehar­colt játékszalon állt azon a helyen, ahol most a belváros útkeresz­teződései találhatók. Aki valódi fényre és csillogásra vágyott, az Renóba ment, mivel az a város állattenyésztéssel is foglalkozott, nem csak a szerencsejátékból élt. 1939-ben a szövetségi kormány hozzákezdett a Hoover-gát építéséhez Boulder Cityben, így Las Vegas volt a legközelebbi hely, ahol az építőmunkások eljátszhat­ták a pénzüket. Amit Boulder City elindított, azt a vakító Mojave-si­vatagot átszelő, alig hatórányi útra lévő Los Angeles folytatta. Szerencsejátékból élő városnak megfelelően, Las Vegas szerencsés volt, legalábbis földrajzi értelemben. Állandó lakosainak száma most már több mint félmillió és folyamatosan tovább emelkedik.

A mai formájában a város, Andrew Marvell A szerelem megha­tározása című versét idézve: a „kétségbeesésből fogant”*. Egészen

* N. Kiss Zsuzsa fordítása

pontosan egy keleti parti bérgyilkosból lett hadvezér alapította a város határain kívül eső lúg és mesquitefa parlagán. 1937-ben, a néhai Benjamin Siegel — akit a háta mögött leginkább csak Bugsy-ként emlegettek — New Jerseyből Hollywoodba ment, egyrészt szí­nészi ambícióinak beteljesítése végett (jó barátságban állt George Rafttal), másrészt, mert a szindikátus megbízta, hogy a stúdiókon keresztül vegye át a lóversenypályák irányítását a nyugati parton. Színész ugyan nem lett belőle, viszont betársult a lóversenybe, időközben pedig gyakran megfordult Las Vegasban: jött, látott és az esélyeit latolgatta. Egy óriási kaszinóról álmodott a városhatá­ron kívül, a Los Angeles felé vezető úton, hogy az idefelé tartó tu­ristákat becsalogassa. 1945-ben aztán megépíttette a Flamingót, amely óriási, osztályon felüli, a plafontól a padlóig lámpafüzérek­kel díszített külsejével olyan volt, mintha mindenkivel dacolni akarna, aki csak elhalad mellette. Ő maga is emlékműként tekin­tett rá, és bár igaza lett, nem abban az értelemben, ahogyan sze­rette volna. A kezdeti években a Flamingo, dacolva a szerencsejá­ték természetével, folyamatosan veszteséges volt. Balszerencsés időszak, panaszkodott Siegel, de a támogatók nem ugrottak ki a bőrükből örömükben. Annak pedig még kevésbé örültek, hogy Siegel visszautasította a keleti parti versenypályák átengedését a nemzeti szindikátusnak. 1947. június 20-án Bugsy Siegelt Beverly Hillsben, a North Linden Drive-on agyonlőtték — annál a háznál, amelyet szeretőjének, Virginia Hillnek vásárolt. Igen jó előérzettel Miss Hill éppen három nappal korábban utazott el egy kis francia­országi kiruccanásra. Las Vegasban a mai napig tisztelettel emlé­keznek Siegelre. A Flamingo a háború utáni évek Rubik-kockája volt — nagy ötlet, amiből mások húztak hasznot. Egymás után nyíltak a kaszinók és a nyugat felé vezető út a ma ismert Strippé

változott. Az út ma már tíz kilométer hosszan, hivalkodóbbnál hi­valkodóbb paloták soraként nyúlik a Clark megyei sivatagba.

A kaszinók tengerparton elhagyott játékokként fekszenek a per­zselő talajon. Világító neontábláik sokasága kígyózik az úton. Nyughatatlanul, hívogatóan és szikrázóan, dicsőségük utolsó pil­lanatában, még mielőtt az elem lemerülne. Tom Wolfe írja, hogy „Las Vegas a világ egyetlen városa, melynek metszővonalát a lát­határ szélén nem házak teszik, mint New Yorkban, sem fák, mint a massachusettsi Wilbrahamban, hanem fényjelek. Az ember mér­földnyi közelségből nézheti Las Vegast, amint a 91-es főútvona­lon közeledik feléje kocsival, és nem lát se épületeket, se fákat, csak fényjeleket”.* Ám ezek a fénylő táblák inkább a fantázia, semmint a szerencse világába csalogatnak lázasan. A Strip amo­lyan idősebbek számára épült Disneyland, a hotelek nemcsak szál­lásként funkcionálnak, hanem hollywoodi díszletként, egy-egy öt­let köré emelték őket, lehetővé téve, hogy vendégeik saját mozi­filmjükben játszhassanak főszerepet. Azokat, akik titkon a Ben Hur után vágyakoznak, a Caesars Palace várja. Itt végigsétálhat­nak Kleopátra bárkáján (kilátással a kártyaasztalokra), miközben italukat római rabszolgának öltözött lányok szolgálják fel. Az Aladdinban Az Ezeregyéjszaka meséi, a Dunesben és a Saharában a Desert Song visszafogottabb változata, a Circus-Circusban pedig a Big Top elevenedik meg, és az artisták az ember feje felett rep­kednek a trapézon. Eközben folynak a kártyapartik, a gyerekeket pedig külön show-műsorokkal szórakoztatják. Valamennyi hotel egy-egy külön világot alkot, háromezer emberrel megtöltve,

* Tom Wolfe Las Vegas! (Mi?) Las Vegas! (Nem hallom! Nagy a ricsaj!) Las Vegas!!!!!! című tudósítása a Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal című kötetben jelent meg, Bartos Tibor fordításában.

medencével, konditeremmel, elegáns és drága boltok sokaságával. Több szállodához tenisz- és golfpálya is tartozik, híres sztárok és külön stáb részvételével, és a legtöbb hotel exkluzív show-műso­roknak is otthont ad. Ezek a műsorok drágábbak és pazarabb mó­don vannak megrendezve, mint egy musical a Broadwayn. Együttesen olyan hatást keltenek, mint a „borscs-övezet”* filmes változata, ahol a szerencsejáték a fantázia és a kikapcsolódás egyik formája. Még a vékonyabb pénztárcával rendelkezők szá­mára is a bőség érzetét keltik — a luxust és az olyan szintű kiszol­gálást, amely másutt csak a gazdagoknak adatik meg. Addig a né­hány napig, amíg a pénze kitart, a Las Vegas-i turista minden te­kintetben igazi filmsztárnak érezheti magát.

A Strip szállodáinak vendégei rendszerint középkorúak és kö­zéposztálybeliek — több mint negyedrészük főiskolát végzett, ötöd­részük vállalkozó —, és ez pontosan egybevág a kaszinók elképze­léseivel. Jobban érdekli őket a forgótőke, mint a dollárkötegek. Ezért nem sikerült idecsalogatni az arab olajmágnásokat, akik az európai szerencsejáték-piacot mozgatják. Mint megtudtam, az arabok túlságosan szigorúnak találják a Las Vegas-i szabályokat. Ha egyetlen számra megteszik a maximális tétet a ruletten, akkor ezt már nem duplázhatják, háromszorozhatják, vagy négyszerez­hetik meg két számra bontva, háromszorosára vagy négyszeresé­re növelve esélyeiket, mint Londonban. A jelenlegi kaszinótulaj­donosok nem akarják, hogy valaki milliókat nyerjen, vagy millió­kat veszítsen. Biztosabb, megbízhatóbb ügyfeleket szeretnének, olyanokat, akik maximum néhány tízezer dollárt nyernek, vagy

* A New Yorktól északra elterülő Catskill-hegyekben lévő nyaralótelepeket, szállodákat és panziókat hív­ták így, amelyek az ötvenes években csalogatták a hegyekbe a túlnyomó többségben zsidó nyaralókat.

veszítenek. Ami persze bőven elég ahhoz, hogy a legtöbbünket le­söpörjön az asztalról. Ám a valóban nagyszabású játékok világá­ban mások az elképzelések, és Las Vegas ilyen tekintetben kudar­cot vallott. A kaszinók több mint egymilliárd dollárt forgatnak meg évente, de ez az összeg a tizenkétmillió, hétvégéjüket itt töl­tő, visszajáró és átutazó vendég, valamint a város második legna­gyobb szolgáltatását, a villám-házasságkötést évente igénybe ve­vő hatvanezer pár által költött pénzből jön össze.

Évente csupán két esemény jelent kivételt e fenti szabály alól, és mindkettő késő tavaszra esik. Las Vegasban vannak a legkemé­nyebb és a legnehezebb pókerjátszmák, napi huszonnégy órában, heti hét napon, évi ötvenkét héten át. No meg ott van a Binion’s Horseshoe, amelyre egyik korlátozó szabály sem vonatkozik. A Horseshoe-ban a játékosok maguk állapítják meg a téteket az el­ső licitnél. 1980-ban például valaki két bőrönddel érkezett, egye­nesen a sivatagból. A bőröndök egyike üres volt, a másikban száz­dolláros címletekben hétszázhetvenhétezer dollár lapult. Az ide­gen a kaszinó végében lévő kasszánál beváltotta a ropogós bank­jegyeket zsetonokra, majd a biztonsági őrök kíséretében odavitte őket a kockaasztalhoz, feltett mindent egyetlen dobásra, nyert, majd visszament a kasszához, immár dupla annyi zsetonnal a ke­zében. Megtöltötte mindkét bőröndjét, majd távozott. Az egyetlen megjegyzése a következő volt: „Az infláció úgyis elvitte volna a pénzt, így azt gondoltam, legjobb lesz, ha megduplázom, vagy el­veszítem mind.” Soha többé nem látták.

Ez Las Vegasban sehol máshol nem történhetett volna meg, csak a Binion’s-ban. A Strip mentén lévő nagy kaszinók külső csillogásuk és pompájuk ellenére nincsenek felkészülve ilyen mértékű fogadásokra, mivel vezetőik egyszerű cégalkalmazottak,

akiknek az irodája sem a kaszinóban található. A Horseshoe azonban családi vállalkozás, amit Benny Binion alapított és két fiával, Jackkel és Teddyvel együtt vezet. Egyikőjük mindig ott van, amikor döntést kell hozni. Jack Binion a negyvenes éveiben jár, fiatalos, ritkás hajú és ártatlan kinézetű férfi, arca akár egy vidéki kisfiúé — kerek szemek, nagy száj, kicsi orr, elálló fülek. Li­mit nélküli elvükről, mint valami üzleti filozófiáról, igencsak hi­vatalosan beszél:

— A mai amerikai kereskedelem legfőbb problémája, hogy a vál­lalatok nem termékorientáltak többé, sokkal inkább pénzügyi in­tézményekké váltak. Az egyesülések és az infláció következtében pénzügyi szakemberek vették át az ország és a vállalatok irányí­tását. Megváltozott az üzlet szerkezete, mert ez termeli a profitot. Meggyőződésem, hogy az első ötszáz piacvezető vállalat 80%-ának a vezetője befektető bankár, aki a pénzügyi szektorból érke­zett, és nem a ranglétrán mászott fel odáig, ahol most van. Na­gyon kevés a termelést biztosító vezetők száma. Azt gondolom azonban, hogy a helyzet változóban van, legkésőbb tíz éven belül visszaállnak a régi viszonyok.

Mindez talán nem több, mint egyfajta személyes ízlés és stílus szépen megfogalmazott kifejeződése, hiszen maguk Binionék is nagy szerencsejátékosok voltak, és a legtöbb gazdag vendég, aki a Horseshoe-ban megfordul, a barátaik közül kerül ki. Binionék kártyáznak, golfoznak és teniszeznek velük, sőt, olykor anyagilag is kisegítették őket, ha úgy hozta a szükség.

— A szerencsejáték világában a magánélet és az üzleti élet annyi­ra összefonódik, hogy szinte eggyé válnak — jegyezte meg Jack.

Maguk a játékosok határozottabban fogalmaznak:— Vegasban a nagy játékosok számára Binionék a játékosok.

Azok a profi pókerjátékosok, akikkel beszélgettem, egyedül a Binion család iránti érzéseiket illetően voltak egy véleményen: nem pusztán csodálatot éreztek irántuk, hanem — ami ebben az érezhetően zártkörű világban még inkább szokatlan — szeretetet. Ez az érzés hatotta át magát az ütött-kopott, félhomályos, mégis állandóan zsúfolt kaszinót is.

— Kis hely a miénk — mondja Jack Binion —, ezért nagyon zsú­foltan vagyunk. Az emberek azonban jól érzik magukat, és ez sa­játos hangulatot teremt. Régóta vagyunk már itt, ezért szeretek úgy gondolni magunkra, mint a játékosok játékosainak házára. Nem mintha a többi hely csak a turisták kiszolgálásával foglalkoz­na, de ide csak a játékosok krémje jön. Olyanok vagyunk, mint egy diszkontáruház: semmi flanc, amolyan önkiszolgálás inkább, viszont itt kötheted a legjobb üzleteket.

Ezt a fajta családias légkört nem lehetne a Strip mentén talál­ható hollywoodi stílusú palotákban megteremteni, és nem is len­ne helyénvaló. A Horseshoe Las Vegas belvárosához, más nevén a Glitter Gulchhoz tartozik. A Glitter Gulch földrajzilag is elkülönül a város többi részétől. A Caesarstól taxival nyolc dollár, busszal húsz perc. A szerencsevadászokat úgy hozzák ide a Los Angeles-ből érkező buszok, akár a bevándorló munkásokat a kaliforniai gyümölcsültetvényekre. Az itteni szállodákban nincs tenisz- és golfpálya vagy fitneszterem, de még medence is csak elvétve akad (és általában kisebb, mint egy átlagos — Phoenix külvárosában lévő — kerti medence), azok is legtöbbször eldugva, a tetőkön. Las Vegas belvárosa szigorúan a szerencsejátékról szól; semmi mást nem lehet itt csinálni, sehova máshova nem lehet menni. A Fremont Street tele van olcsó ruhákat, bóvli ajándékokat, cir­kongyűrűket és pornót kínáló boltokkal. A körülbelül négy

háztömbnyi területen több a zálogház, mint egész Londonban. Vi­szont csak egyetlenegy illatszerboltot találtam, meg egy olcsó áruk boltját, olyan helyet pedig egyáltalán nem láttam, ahol zöld­ség vagy gyümölcs kapható. A hagyományos boltokat csakúgy, mint a mindennapi életvitelt, száműzték a bevásárlóközpontokba és a külvárosokba.

Glitter Gulch az átutazó vendégek kedvelt helye. Legtöbben közülük idősek és mind feltűnően öltözködnek. Az éltesebb nők citromzöld, banánsárga vagy floridai narancsszínű nadrágkosz­tümben feszítenek. Egyik kezükben műanyag pohárnyi aprópénz, a másikban Vegas ötvenezer félkarú rablójának egyike. Az idős férfiak — műfogsorral, égszínkék műszálas öltönyben — alacsony tétekben játszanak, ötven centtel a black jacken, három dolláros limittel a stud pókeren, és járókerettel vagy egyéb segédeszközzel közlekednek. Aztán itt vannak a görnyedt hátúak, a púposak és a csontsoványak. No meg az elhízottak, akik szorgalmasan váltják be készpénzre a tb-csekkjeiket, a mozgássérült-kedvezményüket és a nyugdíjukat, azt remélve, hogy nyernek a jackpoton és ez majd megédesíti hátralévő napjaikat. Mindegyiküket valami bor­zalmas Walpurgis-éjszerű vidámság és a szerencsejátékosok nosz­talgiával vegyített optimizmusa mozgatja. SZÉP IDŐK — hirdeti egy felirat a következők mellett: 50 CENTES KOKTÉLOK, NYER­JEN EGY AUTÓT 25 CENTÉRT, INGYENASZPIRIN ÉS LELKISE­GÉLY-NYÚJTÁS. E világ Snopesai* számára Glitter Gulch a leg­végső állomás a sír felé vezető lassú vonatúton.

A fiatalok kevesebben is vannak, és nehezebb is észrevenni őket. A jól fésült és karót nyelt ifjak, akik olyan büszkén és

* William Faulkner több regényében is szereplő, feltörekvő, pénzéhes család.

magabiztosan utaznak Amerika-szerte és az ország legfőbb Európá­ba irányuló exportcikkének tűnnek, legtöbbször elkerülik Vegas belvárosát. Itt inkább a nagy fenekek, a sörhasak, a Big Mactől és sült krumplitól elhízott testek jellemzőek, bármelyik nemet is te­kintjük. A fiúk kartetoválást hordanak, a lányok pedig olyan bor­zalmasan dauerolt és illatozó hajkoronát viselnek, hogy egy átla­gos frizura itt már-már jelenésnek hat — az emberek megbámul­ják, és azon töprengenek: ez vajon ki lehet?

Viszont egyikőjük — legyen bár öreg vagy fiatal — sem annyira borzalmas, mint a Strip menti turisták; egyszerűen csak kevésbé tehetősek és sokkal egyszerűbb gondolkodásúak. Glitter Gulch a történések valódi terepe, maga az élet — a luxus és a csillogás, az üdültetésekből adódó haszonszerzés hamis látszatkeltése nélkül. Az emberek pusztán a szerencsejáték miatt vannak itt, és legtöbb­jük előbb vagy utóbb szerencsét próbál a Horseshoe-ban is. Ez hát a környezet, mely helyet ad a póker-világbajnokságnak.

2BENNY BINION hetvenhét éves, derűs, kerek arcú, pocakos férfi, akár egy szakáll nélküli, cowboykalapos Mikulás: jóságos és mo­solygós. Amikor azonban harmincöt évvel ezelőtt otthagyta Te­xast, a bűnügyi nyilvántartásban csempészet, szerencsejáték, lo­pás, rejtett fegyverviselés és két gyilkossági vád is szerepelt a ne­ve alatt. (Az egyik vádat önvédelemre hivatkozás címen elejtették, a másik miatt két év felfüggesztett börtönbüntetést kapott.) Akár­csak kortársa és régi jó barátja, Johnny Moss, a háromszoros pó­kervilágbajnok, Benny is szegény családból származott — apja rak­táros volt —, és a nehezebb utat választva a leleményességére tá­maszkodva próbált boldogulni: szeszcsempésznek állt. Moss a kö­vetkezőket mesélte róla:

— Biztos helyen tartotta a cuccot, egy autóban, Dallas belváro­sának közelében. Szerzett egy pintet, betette a hátsó zsebébe, el­adta, aztán szerzett egy újabb pintet.

A szesztilalom eltörlése után szerencsejátékba kezdett, amely akkor is, csakúgy, mint most, illegális volt Texas államban. Mire véget ért a második világháború, már úgy emlegették: „A dallasi szerencsejáték ura” — ahogy Jack, a fia meséli róla. 1946-ban az­tán hirtelen elhagyta a várost.

— El kellett mennem — mondta állítólag. — Nem az én seriffemet választották meg abban az évben.

Las Vegasba költözött, ahol legális volt a szerencsejáték, és megvette a leharcolt Horseshoe nevű kis kaszinót, amely El Dora­do Club néven még 1937-ben kezdte meg a működését. Ami pe­dig a múltjában történt sötét ügyleteket illeti, arról csak ennyit mondott:

— A nehéz idők kemény embert kívánnak.1953-ban aztán ismét nehéz idők jöttek: adócsalásért öt év

börtönre ítélték, amelyet a Leavenworthi Állami Büntetés-Vég­rehajtási Intézetben kellett letöltenie. A kaszinót egy New Or­leans-i férfinek adták el, és a Binion család egészen 1964-ig nem is szerezte vissza a kaszinó teljes tulajdonjogát. A törvény azonban még akkor sem hagyta nyugodni Bennyt, noha akko­riban már Nevada harmadik legbefolyásosabb emberének híré­ben állt. Az 1970-es évek közepén vádesküdtszék elé kellett állnia, hogy tanúvallomást tegyen arról a pénzről, amit a helyi seriffnek adott.

— Nem megvesztegetés volt — állította Benny. — Ha a seriff nem adta volna vissza a pénzt, befogtam volna a konyhára mo­sogatni.

(Mellékesen: a seriff egészen véletlenül Nevada második legbe­folyásosabb embere volt.) Később, amikor arról faggatták, hogy miért adott pénzt politikai jelöltnek, beleértve Gerald Fordot is, ő azt válaszolta:

— Szívességből, mi másért?A seriffet adócsalással vádolták meg, de a vádakat elengedték.A nehéz idők talán megkeményítik az embert, a kor, a hírnév és

a gazdagság azonban a kemény embereket szeretetre méltó öreg­emberekké változtatja. Bár a kaszinó vezetése ma már Jack Bini­on kezében van, Benny mindennap megbeszélést tart a Sombrero Teremben, a Horseshoe éttermében. Mindig ahhoz a kaszinóra né­ző asztalhoz telepszik, amely kizárólag neki és barátainak van fenntartva. Tömörarany-gombokkal díszített cowboyinget visel, méregeti az ajtón belépő embereket, néhányukat üdvözli, és jó pár órát tölt telefonálással azon a privát készüléken, amely a széke mögött található. Tavaly áprilisban visszakerült a hírekbe egy maffiabesúgó által írt könyv megjelenése kapcsán. A könyvben a férfi azt állította, hogy Benny egyszer kétszázezer dolláros szerző­dést kötött egy bérgyilkossal.

— Kétszázezer dollár, kizárt — háborgott egy barátja. — Kettő, ta­lán. Kaszinói érmében.

Úgy tűnt, Bennyt nem izgatják túlságosan a vádak.Ez is jellemző volt rá.— Nem törődik vele — mondta Jack Straus, az egyik leglenyűgö­

zőbb és valószínűleg az egyik legokosabb profi pókerjátékos.— Belefáradtam, hogy a játékosok saját magukról szóló hőstör­

téneteit hallgassam — hogy támadt rájuk négy nagydarab fickó, akiket aztán levertek, vagy hogy csábították el a csinos nőket. Amikor Benny történetet mesél, ő a félkegyelmű, a gyáva. Végül

rájöttem, itt van egy ember, aki tudja, hol a helye. Egyáltalán nem akar lenyűgözni senkit, mert pontosan tudja, kicsoda is ő. És meg­tisztel azzal, hogy feltételezi, te is pontosan tudod ezt.

Ám a póker-világbajnokság hónapjában Bennynek ideje sincs lenyűgözni bárkit is. A világ minden tájáról érkező újságírók és fotósok hada lepi el a Horseshoe-t. Tévétársaságok kábelezik be a pókerszobát, állítják fel kameráikat a játékosok vállmagasságá­ban, szöszmötölnek a világítással, mialatt folyamatosan érkeznek a játékosok Amerika minden pontjáról, csakúgy, mint Londonból, Párizsból, Athénből, Sydneyből, Oslóból és Dublinból.

— Régebben a vadnyugaton a prémvadászok minden negyedik évben találkozót tartottak — meséli Straus. — A hegyekben élők összegyűltek, hogy elmeséljék egymásnak a történeteiket, birkózó- és kenuversenyt rendezzenek, és a barátaikkal találkozzanak. Ez a mi prémvadász találkozónk, csak mi évente tartjuk.

A póker-világbajnokságot 1970-ben rendezték meg először, de az ötlet még 1949-ből származik, amikor Nick, „a Görög” Danda­los Las Vegasba érkezett, hogy részt vegyen egy high-stakes pó­kerjátékban. Már akkor is rengeteg komoly parti volt városszerte, de mindegyik körjáték volt, hét vagy nyolc játékossal és minden­hol megvolt a maximális fogadási összeg. A Görög azonban limit nélküli (no-limit) pókert akart játszani, egyetlen ellenféllel. Benny Binion azonnal meglátta az újonnan nyílt kaszinója számára az ingyenes szereplési lehetőséget, és felajánlotta, hogy megszervezi a játékot, feltéve, ha az a nyilvánosság előtt zajlik. Amikor a Gö­rög beleegyezett, Binion felhívta Johnny Mosst Dallasban.

Moss, aki mostanában leginkább egy felingerelt baziliszkuszra hasonlít, akkoriban negyvenkét éves volt, borotvált, vékony hajá­ban éles választékot viselő férfi, akit kis szeme és pödrött bajsza

tett jellegzetessé. Dallas utcáin nőtt fel, nyolcéves korában újság­kihordó, kilencévesen pedig táviratkézbesítő volt. Ha az ember azt kérdi tőle, mikor tanult meg kártyázni, ízesen csak annyit mond: hamarabb tanult meg csalni, mint játszani.

— A kártyapakli aljáról húzni, a második lapot kiosztani a pak­li tetejéről, tükröt használni, megjelölni a lapokat, lekoptatni a számokat a kockán: bármit megcsináltam, amivel csalni lehetett — mesélte. — Azt hittük, mi vagyunk az okosok. Mindenki más ba­lek. A balekoknak van pénzük, nekünk nincs. Meg tudtam volna élni ebből, de nem ez volt az igazán jó megélhetés. Sosem tudtam megtartani annyi pénzt, mint azok, akiket átvágtam, így idővel rá­jöttem, jobb baleknak lenni. Most már hatvan éve balek vagyok. Viszont nem könnyű megverni.

Tizenöt éves korában jó útra tért, bűnözőként bűntársai ellen vallott, abbahagyta a csalást és a dallasi Otter’s Club játékbarlang­jában kezdett el dolgozni mint felügyelő, a játékosokat védte a csalók ellen. Akkor kezdett el komolyabban kártyázni. Tizenkilenc évesen bejárta az egész Délnyugatot, mindenfelé játszott, ahol csak egy jó parti akadt, és gyakran vette igénybe Benny Binion anya­gi támogatását. Ez azonban bizonytalan megélhetés volt.

— Mindenhol ott vannak a csalók, a tolvajok, az útonállók, nyo­modban a rendőrség meg a rangerek — mondja. — Aztán be kell szállnod játszani. Nyerned kell, aztán meg kell tudnod lógni a pénzzel.

Éveken át revolverrel a zsebében játszott, a kocsija hátsó ülésén pedig egy 410-es kaliberű duplacsövű puskának volt bérelt helye.

— Ötször vagy hatszor is letartóztattak, mert kiszúrták a fegy­vert — meséli. — Azt mondtam, madarat lőni megyek, így csak két­száz dollárt kellett fizetnem. De mivel őzsörét volt a tárban, nem

hagyták annyiban: „Ha ezzel lelő egy madarat, az darabokra sza­kad.” Mire én: „Ez kétlábú palimadaraknak való, nem pelikánok­nak.” Odakint mindenre fel kell készülni. Tudják, hogy ha fegy­verrel mész be egy szállodai szobádba, jobb, ha nem várnak rád odabenn. Vannak helyek, amelyeket könnyebb kirabolni, mint a többit. — Majd mosolyogva hozzáteszi: — Nem mintha gonosz ban­dita lennék, vagy ilyesmi.

Moss végigkártyázta a kelet-texasi olaj fellendülésének idejét, csakúgy, mint a világgazdasági válságot. Elkezdett golfozni is, amelyet ugyanolyan tehetséggel űzött, mint a kártyajátékot. Ha­sonlóan nagy tétekkel játszott itt is, olykor százezer dollárral egy körben, máskor ezer dollárral lyukanként. Las Vegasban viszont sosem járt, és amikor Benny Binion 1949-ben felhívta, éppen hul­lafáradt volt egy négynapos pókermaratont követően. Ennek el­lenére felszállt az első Dallasból induló gépre, taxival a Horse­shoe-hoz hajtott, kezet fogott a Göröggel és azonnal leült játszani.

A következő hetekben a Görög megkapta, amit akart, Binion pedig olyan mértékű nyilvánosságra tett szert, amilyenről egyikük sem álmodott. A játék öt hónapon át tartott, négy-öt naponkénti alvással, és bár a Görög tizenöt évvel volt idősebb Mossnál, min­den pókeren kívüli idejét a kockaasztalnál töltötte és szúrós meg­jegyzéseket tett Moss gyengeségére: — Mit fogsz csinálni, Johnny, átalszod az életed?

Az asztalnál, amelyet Benny gondosan a kaszinó bejáratához közel helyezett el, még az első szünet előtt óriási tömeg verődött össze, mindenki azért jött, hogy megnézze a város legnagyobb játszmáját.

Ötlapos stud pókerrel kezdtek, amely Moss szerint „nem épp az erőssége”. A hetek alatt — miközben egymást váltották asztaluknál

az alkalmi játékosok, akik minimum tízezer dolláros tétekkel lici­táltak — Moss és a Görög a pókertörténelem leghíresebb és legdrá­gább pókerpartiját játszotta.

Az ötlapos stud póker az egyik klasszikus játékfajta. Mindegyik játékos egy megadott összeget tesz be a közös alapba és első kör­ben két lapot kap — egyiket lapjával lefelé, ez a rejtett vagy zárt lap, a másikat felfordítva, ez a nyílt lap. Ezután licitálnak, majd még három nyílt lapot kapnak, egyiket a másik után, végül passzolnak (vagyis nem emelnek), licitálnak vagy dobnak minden egyes lap után. Moss és a Görög százdollárosokat tett be az alap­ba, és annak kellett megtennie az első emelést, akinél a legkisebb értékű lap volt, mégpedig, ahogy ők játszották, kétszáz dolláros értékben. Mielőtt elkezdődött ez a különleges osztás, mindkettőjük előtt körülbelül negyedmillió dollárnyi zseton volt. Mire befejez­ték, mind a félmillió dollár bent volt az asztalon.

Moss első két kártyája egy zárt kilences és egy nyílt hatos volt, a Görögnél egy hetes látszott. Moss most is a korábbiakhoz hason­ló ízességgel meséli a történetet. Olyan erős texasi kiejtése van, hogy az ember néha azt hiszi, egy külön nyelvet beszél, mondatai azonban olyan rövidek, mint egy távirat:

— Kis ember, nagy dobás. Kétszáz dollárt hívtam először egy ha­tossal, mire ő megemelte ezerötszázzal vagy kétezerrel, én meg tartottam. Jött a következő lap, nekem egy kilences, neki egy ha­tos. Akkor már két kilencesem volt. Hívtam egy jó nagyot — talán ötezer is megvolt —, ő meg még rátett, így már huszonötezernél tartottunk. Tartottam. El akartam nyerni az összes pénzét, de nem akartam ráijeszteni. Jött a következő lap, ő egy hármast húzott, én egy kettest. Tehetetlen volt a két kilencesemmel szemben. Csapdá­ba ejtettem, és pont úgy licitált, ahogyan szerettem volna. Jól

megemeltem a hívását, de ő tartotta. A markomban volt. Most már százezer dollár volt bent — talán több is, nem tudom pontosan — és meg akartam nyerni mindet. Végül húztam egy hármast, ő meg egy bubit. Ennek nagyon megörült és ötvenezerrel emelte a tétet. Nem volt esélyem a bubija ellen. De nem játszhatja el az összes pénzét, csak azért, hogy esetleg megverjen. Nem érdekelt, mit húz, úgyis megveri a két kilencesemet. Beszálltam a maradék pénzzel.

Nick Dandalos ötvenhét éves volt, magas, borotvált és udvari­as. Egy angol egyetemen végzett és arról volt híres, hogy megvert minden kártyást a keleti parton, beleértve a legendás Arnold Rothsteint is, akitől hatvanmillió dollárt nyert el. Abban a néhány csendes pillanatban, azt követően, hogy Moss betolta a negyed­millió dollárnyi zsetonjának maradékát, a Görög fölnézett rá, majd pislogás nélkül, lágy hangon így szólt:

— Mr. Moss, attól tartok, nálam egy bubi van.— Görög — válaszolta Moss ha önnek egy bubija van, akkor

ma sokat fog nyerni.Újabb fájdalmas csend következett, majd a Görög lassan előre­

tolta a zsetonjait és megfordította a lapot. A káró bubi volt.— Megvert — mesélte Moss. — Körülbelül kétszázötvenezer dollár

volt előttünk fejenként, és elvitte. De annyi baj legyen. Így is meg­vertem.

Egy idős ember beszél így, akinek már nem kell hírnevet sze­reznie magának és a meggazdagodás miatt sem kell aggódnia, aki ugyanolyan nyughatatlan most is, mint akkor volt. Ez az a karak­tertípus, akit John Wayne szeretett megmintázni: nagyon határo­zott, kegyelmet nem ismerő, valaki, akit az emberek csodálnak, de csak tisztes távolságból. Még ma is leülnek vele a legjobb játéko­sok. Maratonuk alatt, Moss és Nick, a Görög majdnem az összes

pókerfajtát végigjátszották. Az ötlapos stud pókerről a hétlaposra váltottak, a hétlaposról pedig a high-low splitre. Játszották a lowball mindkét (ace-to-the-five és deuce-to-the-seven) formáját és szépen lassan Moss kifárasztotta ellenfelét. Közel öt hónap után a Görög elvesztette az addig megnyert pénzét, ekkor udvariasan el­mosolyodott, majd kedvesen így szólt:

— Mr. Moss, azt hiszem, most el kell, hogy engedjem.Kicsit meghajolt, majd felment az emeletre és lefeküdt. Ponto­

san nem lehet tudni, mennyit vesztett, a pletykák szerint úgy két­milliót.

Még 1970-ben, Binionék elhatározták, hogy újra megrendezik az óriások csatáját, amihez a legnagyobb profikat hívták meg a közönség előtti játékra. Nem volt hivatalos pénznyeremény, a nyertest az összegyűlt játékosok demokratikus úton választották meg. Johnny Moss volt a nyerő.

— Abban az időben nem csak egy játék volt, és nem volt kiesé­ses verseny — magyarázza. — Meg kellett nyerned minden játsz­mát, el kellett hoznod az összes pénzt. Akkor aztán te voltál a leg­jobb játékos és a többiek rád szavaztak. Sok kártyás utált, mégis rám szavazott, mert én vagyok a világ legjobb játékosa. Ez na­gyon jó érzés, tudja, mert sok a jó játékos. De a legtöbbjük csak egyféle játékban erős, én pedig jó voltam mindegyikben. Mind az öt játszmát megnyertem abban az évben és egy nagy trófeát kap­tam. ’74-ben ezt az arany karkötőt adták, amelynek a belső felére oda van vésve a dátum.

A kezén lévő karkötő — csakúgy, mint az óraszíja — feltűnést keltő arany láncszemekből áll. Olyan súlyosnak néz ki, mintha még egy georgiai börtön egymáshoz láncolt rabjainak is nehéz lenne felemelni.

— Nyertem egy ezüstkupát is, egyszerű ezüst, vésett. Összesen nyomhatott vagy negyven fontot.

Moss hetvenöt éves, szemei kicsik és halványak, arca, mint a nyereg bőre. Az orrától mély barázdák futnak végig majdnem egészen az álláig, elegánsan ívelő szája az állandó grimaszolástól megmerevedett. Viszont még ma is szinte minden este játszik, és még mindig nyer. 1981-ben azzal ünnepelte az ötvenötödik há­zassági évfordulóját, hogy megnyerte a hétlapos high-low split bajnokságot egy, a floridai Orlandóból érkezett komor, karót nyelt amatőr ellen, aki pont úgy nézett ki, mint aki bármikor megkap­hatná egy filmben a beépített CIA-ügynök szerepét, bár foglalko­zását tekintve háztartásigép-szerelő volt.

A finálé úgy zajlott, akár egy rituális törzsi tánc. A harmadik helyezett egy ideges, szerencsétlen fickó volt kék szaténöltönyben. Megállás nélkül rázta a lábát, vakaródzott, hadonászott, játszott a zsetonjaival, tekergődzött a helyén — az ilyeneket nevezik a kár­tyások „beszédes jeleknek”, de nála olyan sok volt belőle, hogy egyik sem tűnt fontosnak. Távozását követően az asztal a nyuga­lom és az összpontosítás meghitt szigetévé vált a kaszinó hangza­varában. Moss és az Orlandóból érkezett férfi mereven ültek szé­keikben. Egyikőjük sem nézett rá a hetedik kártyalapra, amikor le­fordítva kiosztották eléjük. Mindketten összekeverték a többi, ná­luk lévő zárt lappal, aztán véget nem érő percekig egymás szemé­be néztek. Végül felhajtották a zárt lapok szélét, üresen rámered­tek, majd szó nélkül licitáltak a fekete és szürke zsetonokkal. Ahogy a játék tovább folytatódott. Moss, aki világosbarna öltönyt viselt, sötétbarna szegélyezéssel, amelyben olyan volt, mint egy csokoládés keksz, levette nehéz karkötőjét és az óráját, majd a zse­tonjai mellé helyezte az asztalra. Kigombolt inge alól kivillant

vastag, fonott arany nyaklánca. A közönség nagy áhítattal nézte e kincseket. Szerették Mosst, ő pedig pléhpofával játszott nekik. Öreg gyíkszeme mintha valami örömfélét fejezett volna ki, amikor egy-egy megnyert játszma után tapsoltak neki. Mérgesen morgott viszont, ha nagyobb összeget veszített, vagy ha ellenfele kezdte egyre jobban megizzasztani. Azt mondták, nagyon babonás, ezért egy alkalommal, amikor a Stripen pókerszobát vezetett, kirúgott egy osztót, aki egyfolytában rossz lapokat adott neki. Vészjóslás tekintetében ő és floridai ellenfele láthatóan egymásra találtak.

A nyeremény az asztal egyik sarkában volt felhalmozva, ropo­gós százdollárosok formájában: harmincháromezer-ötszáz dollár a győztesnek, tizenháromezer-négyszáz a második helyezettnek. Bi­nion egyik gorillája ült mellette, egy homokszínbe öltözött római gladiátor, aki mereven a pénzre szegezte a szemét — ő volt az egyetlen személy, aki nem a játékosokat vagy a kártyát figyelte.

Mossnak majdnem két órájába telt, hogy ellenfelét megko­passza. Ezután ő és a felesége, Virgie segédkezett Binionéknak és a többi kártyás havernak elpusztítani egy cukormáztól csöpögő évfordulói tortát a Sombrero Teremben. De még aznap este tovább játszott.

Azóta, hogy 1970-ben a profi játékosok Mosst bajnokká válasz­tották a Binion’s-ban, a bajnokság kibővült és a szabályok meg­változtak. A résztvevők minden játékra külön neveznek — a tét a négyszáz dolláros női hétlapos stud pókertől a tízezer dolláros fő­játékig terjed. A játék kieséses, vagyis addig folyik a parti, amíg el nem fogy mindenki elől az összes zseton és amíg egyvalaki el nem nyeri az összeset. 1971-ben Moss hat másik profi játékos elől nyerte meg a bajnoki címet; 1973-ban az utolsó körben kapott ki

Puggy Pearsontől, de a következő évben ismét nyert. Ekkor hat­vanhét éves volt. 1981-re tizenkét különböző versenyben lehetett indulni, a világbajnoki címért versengő játékosok száma hetven­ötre emelkedett, a hétszázötvenezer dolláros nyereményalapot pe­dig a között a kilenc játékos között osztották szét, akik eljutottak az utolsó körig: a győztes kapta a felét, a második a húsz száza­lékát, és így tovább, míg a hetediknek, a nyolcadiknak és a kilen­cediknek két-két százalék jutott.

A bajnokság során majdnem az összes pókerfajtát játsszák, ki­véve az ötlapos stud pókert, amely túl lassúnak és nehézkesnek tűnik ahhoz, hogy fenntartsa a legjobb játékosok érdeklődését. A játék, aminek során eldől, ki lesz a bajnok, a hold’em, amely te­xasi eredetű és a tizenkilencedik század végétől játsszák. Máshol még a mai napig sem teljesen elfogadott. (Én magam is sikertele­nül próbáltam meg bevezetni New Yorkban az ott elfogadott két­féle pókerjátékba. Londonban, meglepő módon, a játékosok ke­vésbé merevek.) A hold’em a hétlapos stud egyik változata, közös lapokkal. Minden játékos megteszi a kezdőtétet, majd két zárt la­pot kap. Mindig az osztótól balra ülő játékos kezdi meg a licitá­lást. (Azokban a kaszinókban, ahol olyan profi osztó van, aki nem játszik, kis, hokikorongra emlékeztető tárgy, az úgynevezett but­ton jár körbe a játékosok között, ez jelöli, hogy ki lenne az osztó az adott körben.) A többi játékos vagy tartja a licitet, vagy emeli, vagy bedobja a lapot. Ezután az osztó három nyílt lapot tesz kö­zépre (flop), amit egy újabb licitkör követ, ezúttal azonban a játé­kosok passzolhatnak is. Ezt követően két újabb közös lapot — amit negyedik utcának, vagy turnnek, valamint ötödik utcának, más néven rivernek is neveznek — osztanak ki, egyiket a másik után, amelyek midegyikét egy-egy licitkör követi. A középen lévő öt lap

közös, amelyet minden játékos felhasználhat, hogy a legjobb pó­kerkombinációt, azaz kezet (handet) hozza ki.

A variációk és a lehetőségek száma végtelen. A kézben lévő ász pár számít a legerősebb kezdésnek, a flop után azonban bármi le­hetséges: egy kézben lévő kis pár hirtelen három egyforma lap le­het (ezt Vegasban setnek hívják); két egymást követő kártya egy sort vagy egy flusht alkothat. Annyira bonyolult, hogy Doyle Brunson haladó pókerjátékosoknak szóló könyvében kétszáz ol­dalt szentel a hold’emnek — háromszor-négyszer annyit, mint a többi pókerfajtának.

— A hold’em a stud pókerhez és a lapcserés pókerhez képest, olyan, mint a sakk a dámajátékhoz képest — mondta Johhny Moss. — Az ész, a pszichológia és a pozicionálás játéka, a blöffé, az adok-ka­poké: sokkal inkább függ az ember ügyességétől és személyisé­gétől, mint a jó lapoktól. — Ahogyan Kenny Rogers fogalmaz: — Tudni kell, mikor tartsa az ember a tétet, mikor dobja be a lapo­kat, mikor álljon fel, vagy mikor kezdjen el futni.

A hold’emet Las Vegas jó néhány kaszinójában játsszák, de majdnem mindig korlátozzák a licit összegét. Még a Golden Nug­getben is — ami egy vadnyugati stílusú kaszinó, pont szemben a Horseshoe-val —, annak ellenére, hogy itt található a legnagyobb és legforgalmasabb pókerszoba a városban és kifejezetten a hold’emre specializálódott. Nagyon ritkán van olyan játék, ahol az első körben harminc, a negyedik és az ötödik utcában pedig hat­van dollárnál nagyobb licittel lehetne játszani, valamint négynél többször lehetne emelni körönként. Az úgynevezett jammed pot­ban két vagy több játékosnak van nagyon erős lapja, amellyel az­tán megpróbálják minél jobban túllicitálni egymást, vagyis pont elegek ahhoz, hogy több száz dollárt veszítsenek kezenként. A

profi játékosoknak azonban ez kispálya. Ők általában lenézik a korlátozott emelésű pókert, amely számukra fantáziaszegény és gépies játék. Jack Straus nagyképűen csak „fegyelmezett munká­nak” nevezte ezt a kártyajátékot, és a következőket állította:

— Bárki, aki ért a matematikához, az képes limit pókert játszani, és így szerezhet magának némi létjogosultságot. Csak meg kell tanulni ülni és várni. — Vagyis az igazán nagy játékosok szerinte pontosan tudják, mekkora az esélyük arra, hogy egy vagy két húzott lappal összehozzanak egy sort, egy flusht vagy egy full house-t. A limit pó­kerben pontosan tudják, mennyibe fog ez nekik kerülni, ahogy azt is, hogy pontosan mennyi lesz az asztalon, ha tartják, vagy ha eme­lik a tétet, netán ha őket licitálják túl. Minden lépést le lehet a ma­tematika és a valószínűségszámítás szintjére egyszerűsíteni. A kü­lönbség a legjobb és a mögöttük pusztán kicsivel lemaradó, jó játé­kosok között az, hogy az előbbiek a lehető legtöbbet nyerik a jó ke­zekből és a lehető legkevesebbet veszítik a gyenge kezekből.

Amikor a bajnokok limit pókert játszanak, olyan magasak a té­tek, hogy már maga a kezdőtét is tönkreteszi a kevésbé tapasztalt játékost. Moss egyszer mesélt nekem egy olyan hétlapos stud játszmáról, ahol a kezdőtét 800 dollár volt, az osztó 1600 dollárt hívott vakon (vagyis anélkül, hogy megnézte volna a neki osztott lapokat), a legelső kör első licitje 3200 dollár volt, az első emelés pedig 6400 dollár.

— Nyolcszázhetvenezer dollárt nyertem aznap este — az eddigi legtöbbet egyetlen játék során — sztorizott. — A legnagyobb zse­tonjuk a fekete százdolláros volt. Rakásban állt a székem mellett, mert az asztalon már nem volt elég hely. — Megkérdeztem, kivel játszott. — Los Angeles-i fickók voltak — válaszolta, majd magya­rázatképpen hozzátette — Főleg gazdagok.

— Úgy gyanítom — mondta egy közös barátunk abból a pénz­ből nem sokat kellett leadózni. Ez nem pókerjáték volt, inkább pénzmosoda.

Ritka az ilyen fantasztikus limit parti. Vegasban az öt licitkörrel játszott hétlapos stud pókerben is mindig korlátozott az összeg. Ez gyakran 300 és 600 dollár, néha 500 és 1000, máskor kicsit maga­sabb. Ezeknél a szédületesen magas összegeknél ugyanarra a szak­értelemre és képzelőerőre van szükség, mint a korlátozás nélküli (no-limit) pókernél. Minél kevesebb pénzzel játszanak egy játékot, annál nehezebb lesz a feladat. A huszonhét Las Vegasban töltött éj­szakámból huszonnégyen három- és hatdolláros limit hold’emet játszottam a Golden Nuggetben: tizenegy játékossal az asztalnál, akik közül rendszerint legalább nyolcan helyiek voltak. Volt köztük nyugdíjas kamionsofőr és farmer, voltak öregedő, elvált nők, akik így egészítették ki a tartásdíjat, illetve mindig volt két-három osztó a magasabb limit partikról, akik a pihenőidejüket használták ki ar­ra, hogy ügyességüket teszteljék. Mindannyian ott ültünk, egyik ke­zet a másik után dobtuk el, vártunk a biztosan legyőzhető partne­rekre, a „flúgosokra”, a gyengékre, vagy legalább egy kifáradt turis­tára, aki egyenesen a sivatagból hajt ide szerencsét próbálni. A fe­gyelmezettség és a türelem gyakorlatai voltak ezek, amelynek több köze volt a sóbányászathoz, mint a szerencsejátékhoz.

Ám az utca másik oldalán fekvő Binion’s-ban a hold’emet limit nélkül játsszák. Ez azt jelenti, hogy az első kötelező licit után a já­tékosok az összes előttük lévő zsetonnal beszállhatnak, tekintet nélkül az asztal közepén fekvő összegre. Amikor például Amaril­lo Slim Preston 1972-ben elnyerte a bajnoki címet Puggy Pear­sontól, az összes zsetonját, vagyis 51 000 dollárt tolt be az asztal­ra, ahol addig mindössze 2000 dollár feküdt.

— Jobb, ha odabent van — mondta a meglepett közönségnek. Puggy úgy döntött, blöfföl, tartotta a licitet és vesztett.

A blöff adta lehetőségek ma már olyan végtelenek, mint a pszi­chológia árnyalatai. (Amarillo Slim korábban vakon emelt Puggy minden hívására, így értéktelen lapokkal nyerte el a kasszát. Ami­kor viszont a nagy lépés következett, erős keze volt és Puggy tar­totta a hívást.)

— A no-limit igazi gyomrot próbáló játék — mondta Jack Stra­us. A többi profi játékoshoz hasonlóan ő sem a matematikai ké­pességeik szerint ítéli meg ellenfeleit, hanem a „szívük” alapján, vagyis hogy van-e merszük kockáztatni az összes pénzüket, ami­kor úgy érzik, mellettük áll a szerencse. Crandall Addington, egy feltűnően elegáns texasi férfi, aki általában irányt adó a verse­nyen részt vevők divatját illetően, és ellentétben a pókerelit többi tagjával, inkább kedvtelésből, mintsem pénzért játszik (hiszen már megcsinálta a szerencséjét az ingatlan- és az olajüzlet terén), a kö­vetkezőket mesélte: — A limit póker tudomány, de a limit nélküli póker művészet. A limitnél egy célpontra lő az ember. A limit nél­külinél a célpont életre kel és visszalő.

Jó példa erre az egyik legkeményebb, megszakítás nélküli, baj­nokságon kívül játszott parti, amikor Addington, Straus, Brunson és Puggy Pearson aranyköpésekben, szurkálódásban és okosko­dásban próbálta meg egymást túlszárnyalni a zsetonkupacok ár­nyékában. Jesse Alto, a houstoni autókereskedő is az asztalnál ült. Alto rendszeresen részt vett a világbajnokságon, 1976-ban máso­dik, 1978-ban ötödik helyezést ért el. Alto körülbelül ötvenéves, borotvált arcú, jól szituált, őszülő hajú és izmos karú férfi. Az egyik karján lévő kisebb tetoválás enyhén elmosódott, mintha megpróbálta volna egyszer eltüntetni. Mindez éles kontrasztban

állt platina Audemars—Piguet karórájával. Bonyolult férfi, bonyo­lult családi háttérrel: szülei Libanonból származtak, ő maga vi­szont Mexikóban született és Izraelben nevelkedett. Egy hajó fe­délzetén volt rakodómunkás, amikor tizenkilenc évesen Texasba érkezett. Azóta is ott él. A nagy játékosok közül korábban sokan voltak sportolók — Brunson és Straus is középiskolai kosárlabda­sztárok voltak —, de Alto azon kevesek egyike, aki a mai napig többé-kevésbé edzésben maradt a fallabdának és a golfnak kö­szönhetően. A maratoni játékosok körében páratlan kitartásával szerzett hírnevet: egyszer egy álló hétig játszott anélkül, hogy akár egy pillanatra is ellankadt volna a figyelme. Ezenkívül tehet­séges nyelvésznek is számít.

A flop előtt Alto ráemelt a kezdő licitre, majd tartotta, amikor Straus szerényen túllicitálta őt. A többi játékos bedobta a lapokat. A flop különböző színű királyból, tízesből és nyolcasból állt. Al­to, akinél káró király és nyolcas volt, passzolt, hogy csapdába csalja ellenfelét. Straus hezitált egy darabig, majd ezer dollárral emelt, ismét csak szerényen, a játék szabályainak megfelelően, de pont eléggé ahhoz, hogy blöffölni tudjon. Ez volt az, amire Alto várt és két párja (király és nyolcas) birtokában ötezer dollárral emelte a tétet.

Straus még mélyebbre süllyedt a székében. Több, mint 185 cen­ti magas volt — Lombkoronának is becézték —, mégis olyan gör­nyedten ült az asztalnál, beejtett vállai közé hajtott (göndörödő ősz hajú és ősz szakállú) fejével, mintha csak el akarná rejteni ter­metes méretét. A pókerasztalnál, de azon kívül is, Straus volt a va­dász, a mesterlövész. Erre emlékeztetnek a szemei is: sötétkékek, jobbról balra rézsútosan lefelé hajlanak, a bal mindig kissé csuk­va, mintha éppen a célpontot figyelné. Hosszú ideig csendesen

nézte Altót anélkül, hogy Altót ez zavarba hozta volna. Ekkor Straus a tenyerével körbefogta a lapokat, és hüvelykujjával felfe­lé kezdte gyűrögetni a széleket. Újabb szünet. Majd hirtelen, szin­te mérgesen, középre tolt néhány kupac zsetont.

Az osztó gondosan megszámolta őket, majd így szólt:— Harmincezer dolláros licit.A célpont életre kelt és visszalőtt.Alto alig mozdult, addig kihúzott hátát begörbítette, mintha va­

lami súlyos terhet raktak volna rá. A lehetőségeit latolgatta, mi­közben Puggy Pearson egy hatalmas szivarra gyújtott mellette. Vajon Strausnak király és ász van a kezében? Esetleg két pár, mint neki? Vagy talán egy olyan pár, ami a floppal együtt egy király, tízes vagy nyolcas sort alkothat? Vagy dámája van egy bubival és a soron következő lapra licitált, azt remélve, hogy ezzel kiegészí­ti a sort? Vagy — hiszen Jack Strausról volt szó, aki gátlástalan blöfföléseiről és rendíthetetlen bátorságáról (egyszer százezer dol­lárt tett egy középiskolai kosárlabdameccsre) volt híres — egysze­rűen blöfföl? Hosszú, csöndes perceken át a két játékos csak néz­te egymást az asztal felett, mozdulatlanul és szótlanul, akárha kő­ből lettek volna vésve. Végül Alto megszámolta a zsetonjait és ko­moran középre tolta őket. Straus hívása az összes pénzét elvitte, nem tudott többször licitálni. Felfordította a királyt és a nyolcast. Straus bólintott, majd mintha mi sem lenne természetesebb, meg­fordította a kezében lévő lapokat: két tízes. A középen lévő tízes­sel együtt már három volt neki, Altót már csak egy másik király menthette volna meg. Az osztó fölcsapta a legfelső lapot, egy he­tes, majd egy újabbat — négyes. A három tízes volt a nyerő.

A hold’emben ezen a szinten a célpont nemcsak visszalő, de akár egy lidérc, mozog is, folyton változtatva a helyzetét. Straus

korábban kétszer is pontosan ugyanúgy licitált, csak sokkal gyengébb lapokkal — ezeket Alto mindkétszer tartotta és meg is verte őt. Az egyetlen különbség a licitek között az volt, hogy a korábbiak sokkal kisebb összegek voltak, tízezrek helyett csupán pár ezrek. Figyeltem a két előző kezet, amelyek alapján teljesen érthetetlennek tűnt — még egy ilyen kívülálló és aránylag kezdő játékosnak is, mint amilyen én vagyok —, hogyan volt képes Stra­us vesztes lapokra licitálni. Tisztában voltam ugyanakkor azzal is, hogy ha mindezt én is tudhatom, akkor ő még jobban tudja. Az egyik legfőbb különbség a profi játékosok és az amatőrök kö­zött, hogy az előbbiek egészen apró jelekből is hátborzongató pontossággal képesek kitalálni az ellenfél lapjait: az időzítésből, a helyzetből, abból, ahogyan ujjukkal a zsetont mozgatják, még a nyaki verőér lüktetéséből is. A Super/System című könyvében Doyle Brunson számos példát hoz arra, miből tudta, milyen lapok vannak az ellenfele kezében. Csak két nappal a Straus és Alto közti, versenyen kívüli játszma előtt Stuart Ungar — aki 1980-ban, huszonhat éves korában nyerte meg a világbajnokságot — egy hétlapos stud játszmában mindössze egy hármas párral a ke­zében tartotta az utolsó kör több száz dollár értékű licitjét. Ungar fölényesen besöpörte az egész kasszát, még mielőtt ellenfele meg­mutatta volna zárt lapjait, mivel teljesen biztos volt abban, hogy ellenfele a saját lapjaival csupán „álmodozhatott” a nyerésről. Straus, annak ellenére, hogy a mai napig nem nyert bajnokságot, ugyanezzel az idegesítő telepátiával rendelkezett. A legtöbb nagymenőhöz hasonlóan olyan régóta és akkora összpontosítás­sal játszott, hogy már semmi sem volt számára meglepő, szokat­lan vagy megfejthetetlen. Ennek ellenére szemmel láthatóan olyan felelőtlenül szórta a pénzt, mint valami kezdő. Persze csak

látszólag. Straus teljesen csőbe húzta Altót. Először bizalmat kel­tett benne, elhitetve vele, hogy ő maga, Straus, gyenge lapokkal játszik, amikor pedig elérkezett a pillanat, mesteri trükköt vetett be, Alto pedig tartotta a tétet. A két vesztes kéz jövedelmező be­fektetés volt Strausnak, amely aránytalanul nagy haszonnal járt: 8000 dollárból 40 000 dollárt hozott.

3— EZEN A SZINTEN a szerencsejáték üzlet — jelentette ki Jack Binion. — Ezek a fickók a lehető legárnyaltabb módszerekkel próbálják egymást megverni, ha viszont meg kellene fogalmaz­niuk a lényeget, azt mondanák, a szerencsejáték nem más, mint egy nagy kockázattal járó, nagy megtérülést jelentő befektetés, amely ráadásul még szórakozásnak is felfogható. — Üzleti szempontból a tízperces tranzakció Straus és Alto között nem volt különösebb jelentőségű. Hasonlóan nem érdemelt nagyobb figyelmet a többi játszma mellett, amelyeket naponta játszot­tak a Horseshoe-ban. Mégis elég pénzt hozott a győztesnek 1981-ben ahhoz, hogy egy teljes évig gondtalanul megéljen belőle a családjával.

Persze az átlagos jövedelműek nem játszanak nagy tétekben Las Vegasban. Egyedül az Egyesült Államok területén ötvenhatmillió­ra becsülik a pókerjátékosok számát. Közülük mindössze két-há­romezren vesznek részt a Binion’s-ban rendezett partikon és összesen csak húszan indulnak az igazán nagy jákékokon. Ennek ellenére az a könnyedség és rendíthetetlenség, amellyel az elit az óriási pénzösszegeket kezeli, a hétköznapi emberek számára fel­foghatatlan. Nemcsak hogy másfajta képességet igényel, hanem teljesen másfajta valóságfelfogást is.

Nem sokkal a nagy kassza elnyerése előtt, az ebédszünetben, Straus a pénzének egy részét elvette az asztalról, körülbelül tizenöt­ezer dollárnak megfelelő zsetont hagyva csak a helyén. Amikor a játék folytatódott, Brunson, Straus kupaca felé bökve azt kérdezte:

— Kis tételben játszunk ma, Jack? — Straus lenézett az előtte lé­vő fekete zsetonkupacokra és ártatlanságot színlelve azt mondta.

— Teljesen kiment a fejemből, hogy odakint nincs nálam pénz. Nem csoda, hogy meztelennek éreztem magam. — Majd elővett a nadrágja zsebéből hét vagy nyolc köteg ötezer dollárost és hanya­gul az asztalra dobta.

— Felfoghatatlan összegekről van szó. Elmegy az ember esze. — És ezek nem egy kívülálló szavai, hanem A. J. Myerséi, aki maga is rendszeresen és sikeresen játszott, 1981-ben pedig elnyerte a legnagyobb hétlapos stud bajnokság 67 500 dolláros fődíját. Myers, a nyugdíjas éveit töltő volt ingatlanügynök pont úgy néz ki, mint Saul Bellow jó húsban lévő nyugati parti változata, taná­rosan félüveges okuláréval az orra hegyén és piros virágos szalag­gal a szalmakalapja körül. Myersnek öröklakása van a városban, és Beverly Hills-i otthonából évente akár tucatnyi alkalommal is leutazik a játék kedvéért. Rendszeresen részt vesz a hétlapos stud

partikon a legprofibbak ellen, de mindezek ellenére is nehezen ér­ti meg a profi játékosok közömbösségét a pénz iránt.

— Odafigyelnek rám, de egyáltalán nem értjük meg egymást — állítja. — Olyan összegekben képesek fogadni egy-egy labdajáté­kon — amerikai focin, kosárlabdán vagy baseballon —, amely min­den képzeletet fölülmúl. Számos tehetős embert ismerek, ezek kö­zül sokaknak több mint százmillió dollárjuk van, mégsem tenné­nek meg pár száz dollárnál nagyobb összeget egy játékban, mert szörnyű érzés lenne számukra, ha veszítenének. Ezalatt mások, akik gazdagságban meg sem közelítik őket, szemrebbenés nélkül akár százezer dollárt is megkockáztatnak. Legtöbbjük átlagos gol­fozó (nyolcvan körüli ütésszámmal), és nem ritka, hogy akár öt­ven vagy százezer dollárt is nyernek egy-egy játékban. Még a pro­fi golfozók sem keresnek ennyi pénzt, mert ha így lenne, akkor valószínűleg annyira izgatottak lennének, hogy remegne a kezük­ben az ütő. Ha egy profi golfos és egy szerencsejátékos golfozik együtt és a profi golfos ütésszáma mondjuk hetven, míg a szeren­csejátékosé nyolcvankettő, viszont az utóbbinak beszámítják az úgynevezett hendikepet, akkor biztosra vehető, hogy mindig a profi golfos fog veszíteni. Túl nagy lesz rajta a nyomás, a szeren­csejátékost viszont épp ez fogja ösztönözni.

— Ez így van — helyeselt Straus. — Minél magasabb a tét, annál messzebbre vagyok képes elmenni.

A pókerben, akárcsak a golfban, a játékosok legalább a saját tel­jesítményükre fogadnak. A lapok körbejárnak, de végül a legjobb játékos nyeri a versenyt. Amikor viszont egy sporteseményre fogad­nak, akkor valami olyanra tesznek fel óriási összegeket, ami telje­sen függetlenül alakul tőlük. Még a néhai Arnold Rothsteinnek is csak egyszer sikerült nyernie a baseball-világbajnokságon.

— Azok a játékosok, akik tehetségükkel hatalmas összegeket nyernek a pókerben, könnyedén elveszíthetik, ha olyan dolgokra fogadnak, ami teljesen kívül esnek az irányításukon — összegzi a dolgot Myers.

A Sombrero Teremben ültünk Myers feleségével és lányával, aki pont úgy festett, mint Matisse háremhölgyeinek kaliforniai válto­zata, és aki épp most tért vissza egy nagyobb európai utazásról. Megértően bólogattak, tudva, hogy Myersnek joga van kifogásol­ni másokat, hiszen le tudta győzni a drogfüggőséghez hasonló já­tékszenvedélyét. Először a kockajáték kedvéért jött Las Vegasba. Nagy hírnévre tett szert a szállodákban, amelyekben „el is kényez­tették”. Ingyen biztosították számára a luxuslakosztályt, az ételt, az italt és egyéb szolgáltatásokat, amit csak el tudott képzelni („a nagy balekoknak kijáró összes mellékszolgáltatást” — ahogy ő fo­galmaz), bárhol is fordult meg. Egy egész vagyon „adózott pénz” folyt ki a kezei közül, mire rájött, hogy vegasi álomélete veszé­lyezteti a valódi, otthoni életét.

— Inkább abbahagytam.— Csak így egyszerűen?— Hiszek a szabad akarat erejében. A családom iránt érzett

felelősségemben. Ha egyedül lettem volna, talán nem hagyom abba. De feleséggel és gyerekkel már nem tehet meg az ember bármit. Tudtam, hogy nincs az a pénz, ami elég lenne ehhez a hobbihoz.

— Aztán mi történt?— Megtanultam black jacket játszani, így le tudtam ülni játék

közben, és nem kellett a kockaasztalnál állva teljesen kifárasztani magam. Rövid idő alatt szakértője lettem a játéknak, aminek kö­szönhetően a kaszinók nem engedtek többé játszani.

Így kezdett el pókerezni, és sokáig csak kisebb tétekben játszott Kaliforniában.

— Kezdetben féltem a profi játékosoktól és nehezen tudtam ver­senybe szállni velük — idézi fel emlékeit. — Nem a játékosi képessé­gükről beszélek, hanem a pénzről. Olyan összegekben játszottak, amihez nem voltam hozzászokva, és amíg az ember meg nem szok­ja a nagy téteket, addig behúzza fülét-farkát és nagyon szerényen játszik. A pénztől merevvé válik az ember és elkezd taktikázni. Meg­próbál addig nem kockáztatni, amíg nincs nyerő pozícióban, majd amikor a másik nagyobbat licitál, azonnal a legrosszabbra gyanak­szik. A taktikázó játékosokat szeretik a profik, mert őket fölényesen le tudják győzni. Idővel hozzászoktam a játék volumenéhez. Tiszte­let, és nem félelem kérdése. Gazdag fickó vagyok, azt hiszem, sosem féltem a nagy pénztől. De időbe telt, mire rájöttem, ha túlságosan tisztelem a pénzt, akkor nem tudok rendesen játszani. A zseton olyan, mint egy babzsák; van egy viszonylagos értéke, de addig ér­téktelen, amíg a játszma véget nem ér. Ez az egyetlen hozzáállás, amellyel nagy tétekben játszani lehet.

— Viszont így is inkább azokat a játékokat szeretem, ahol kö­zepes a tét, mint a 200/400 dolláros partik, ahol, még ha nincs is szerencséd, csak húsz-harmincezer dollárt veszíthetsz. A legmaga­sabb tét, amelyben játszottam, az 500/1000 dolláros játszma volt, ahol az ember már könnyedén elveszíthet akár százezer dollárt is. Könyörögtek, hogy szálljak be az 1000/2000 dolláros játékba, de mindig visszautasítottam. Túl magas volt nekem; nem akartam, hogy befolyásolja a játékomat. Az igazság az, hogy már az 500/1000 dolláros játszmákat sem igazán szeretem. Túl sok ben­nük a pénz. Bántja az érzékenységemet. Időről időre azonban mégis belekerültem a közepes tétekben játszott partikba és olyan

játékosokkal játszottam, akik látszólag még a 15/30 dolláros limi­tet sem tudták megengedni maguknak, mégis, még ők beszéltek rá, hogy emeljem a tétet. Isten tudja, honnan volt pénzük, de ha veszítettek, mindig fizettek.

„Bántja az érzékenységemet.” Felesége bólintott, háremhölgy­szerű lánya mosolygott, ő maga pedig egyre kísértetiesebben ha­sonlított Saul Bellowhoz. Ítélete az adott körülmények között he­lyénvalónak tűnt. A Binion’s kaszinó zajos homályában azon­ban, az utcáról beáradó déli forróság és a feliratok fényének vib­rálása közepette szavai olyan idegennek hangzottak, mintha kí­naiul beszélne. Olyan volt az egész, mint a helyi iskolások raj­zaiból készült kiállítás, amely a McCarran reptér falait díszítette, amikor megérkeztem. GYEREKEK IS ÉLNEK LAS VEGASBAN — ragyogta egy felirat újra és újra, de én csak kábult, félig már al­vó gyerekeket láttam, amint szüleikre várnak a Golden Nugget előtti, szőnyeggel takart járdán. A szülők éppen a családi kassza pénzét költötték odabent. De megemlíthetném még azokat a sze­rencsétleneket is, akik vattacukortól ragacsos arccal csavarogtak a Circus-Circus magasföldszintjének valamelyik mutatványos­bódéja körül. Las Vegas legalább annyira nem a gyerekek váro­sa, mint amennyire nem az érzékenységé. Jóindulat és kifino­multság nélküli város, ahol a tapasztalat, a túlélés és a pénz a hasznosítható érték.

— Vegasban aranyban mérik az embert — mondta Straus. — Ezt hívják aranyszabálynak: akinél az arany, az szabja a feltételeket. Azt is mondják, ez az egyetlen olyan hely, ahol az a benyomás alakul ki az idelátogatókban, hogy száz dollár még egy kenyérre sem elég. Vegyük például Ulvis Albertset, aki az elmúlt öt évben szabadúszó fotóriporterként fényképezte a pókerbajnokságot, és

akinek a játékosokról készített csodálatos portréiból 1981-ben könyv is megjelent Pókerarcok címmel. Az első alkalommal, ami­kor a Binion’s kaszinóban járt, több résztvevő is vásárolni szere­tett volna a róla készített fotó nagyításaiból.

— Hetvenöt dollár lesz — mondta, amiből adódott egy kis prob­léma. Amikor a játékosok előhúzták az óriási pénzkötegeiket, ki­derült, hogy egyiknek sem volt aprója. — Végül száz dollárt kér­tem értük — mesélte —, és mindenki elégedetten távozott.

Vegyünk egy másik példát: Chip Reese 1974 óta él Las Vegas­ban. Szőke, kócos hajú férfi, ducisága kövérségbe hajlik, kerek ar­ca csak addig tűnik vidámnak, amíg az ember a szemébe nem néz. Rikítóan színes bársonyöltönyt visel, ez a vegasi hacuka azonban megtévesztő: szerény, ohiói középosztálybeli családból származik és a Dartmouth Egyetemen végzett. Már itt megalapozta a hírne­vét. Miután végzett, a Big Daddy Lipinski Pókerszobát a Beta The­ta Pi házban David E. Reese Emlékszobának keresztelték át, vala­mint táblát is avattak Reese tiszteletére azoknak az iskolatársainak a nevével, akiket a négy év alatt „megkopasztott”. Jogi tanulmá­nyainak fedezésére egy cég képviselőjeként kezdett dolgozni, de a fizetés ellenére utálta a munkáját, ott is hagyta kilenc hónap után. Útban Kalifornia felé, ahol egy barátját akarta meglátogatni, meg­állt Vegasban egy hétvégére. 400 dollárral a zsebében ült le egy 20 dolláros, hétlapos stud partihoz; az első nap végére 800 dollárt nyert; a másodikon 1000-et; két hét múlva pedig már 25 000 dol­lárral volt több pénze. Azóta is Vegasban él, jelenleg pókerszobát vezet a Dunesben. Azt mondják, Reese több millió dollárt nyert az első három évben. Igaz, vagy sem, annyi bizonyos, hogy a hatal­mas pénzösszegek pókerjátékosok közti vándorlásának következ­tében teljesen elvesztette a realitásérzékét.

— Szeretném azt állítani, hogy érdekelnek a világ dolgai, hogy aggódom a pénztárcám miatt — mondta. A Nevadában töltött évek nem befolyásolták az akcentusát, hangja éles és „Ivy Lea­gue-es”*, mindenféle affektálás nélkül. — De amikor naponta több százezer dollárért pókerezem, akkor mit törődöm én azzal, hogy egy jégkrém itt tíz centbe kerül, máshol meg húszba? A nagy tétben játszott póker egy teljesen más világ és nehéz össze­kapcsolni bármi mással, ami az ember körül történik. Itt, Vegas­ban a százdolláros bankjegy olyan, mint máshol az egydolláros. Nincs is nálam ilyen kis pénz, legfeljebb csak ha borravalót aka­rok adni a pincérnőnek. Arra meg nem is emlékszem, hogy mi­kor volt nálam utoljára aprópénz. Más helyeken ez problémát okoz: egyszer lehajtottam a pályáról egy út menti büféhez, hogy vegyek egy hamburgert. Amikor megkaptam az ötdolláros szám­lát, előhúztam egy százdolláros bankjegyet. Úgy néztek rám, mint valami tolvajra, majd azt mondták: „Ezt nem tudjuk felvál­tani.” Az ember nem is gondol az ilyen helyzetekre, amíg meg nem történnek vele.

Reese híres arról, mennyire képes az ilyen helyzetekről megfe­ledkezni. Azt beszélik, egyszer eljátszotta az összes ékszerét a sa­ját házában. Máskor meg hosszú ideig szó nélkül fizette a havi kétezer dolláros vízszámlát. Egy idő után a vízügyi társaság ész­revette, hogy a házat ellátó vízvezeték eltört és eláztatta a környe­ző területet. Reese-nek fel sem tűnt a dolog.

— A pénz semmit sem jelent — állítja. — Ha tényleg törődnék ve­le, akkor nem tudnék leülni a pókerasztalhoz és eljátszani

* A legelőkelőbb keleti partvidéki egyetemek hallgatóira jellemző kiejtés. Az Ivy League az Egyesült Államok új-angliai területén található elitegyetemek szövetségének elnevezése. — a fordító megj.

ötvenezer dollárt. Ha azon gondolkodnék, mi mindent lehetne venni azon a pénzen, akkor nem lennék jó játékos. A pénz csak egy mé­rőeszköz, amivel a sikert mérik. A Monopolyban a játék végére megpróbálod elnyerni az összes készpénzt. Ugyanígy van ez a pó­kerben is: úgy bánsz a zsetonokkal, mint a játékpénzzel, és nem is gondolsz rájuk, amíg a parti tart.

A pókert ez a pénzügyi vonatkozás különbözteti meg a többi kártyajátéktól. Terence Reese, az Angol Bridzsliga vezetője szerint a képességek tekintetében nincs túl nagy különbség a bridzs és a póker között. Mégis, a póker szerencsejátéknak számít, a Brit Játék­bizottság is éveken át ebbe a kategóriába sorolta, mivel a bridzs-zsel ellentétben a pókert pénzért játsszák. A zsetonokkal nem csak pontoznak; a kártyalapokkal együtt kombinálva ez adja meg a játék sajátos jellegét. Az, hogy a játékos hogy bánik a zsetonok­kal — hogyan és mikor licitál, passzol, vagy emel —, az ellenféllel való kommunikáció egyik formája.

— Az ember a zsetonjai segítségével kifinomult kérdéseket tesz fel — mondta a kifinomult Crandall Addington. A kérdések és a vá­laszok félrevezetők lehetnek. Az óriási licit a gyengeség jele is le­het, kísérlet a többiek kiszorítására a közös kasszából, mert — eset­leg — nem olyan lapjai vannak, amilyeneket szeretne. A lapok, a pénz és a helyzetek együttes kombinációja komplex informá­ció- (vagy illúzió-) halmazt hoz létre az asztalnál, amely meghatároz­za a játszma lefolyását. A pókerben a fogadás („pénzmenedzs­mentnek” is hívják) a kártyák jóslásához és az esélyek latolgatá­sához hasonlóan művészi tevékenység.

— Ahhoz, hogy magas tétekben tudj játszani, teljesen közöm­bösnek kell lenned a pénz iránt — mondja Doyle Brunson. — A pénz csak eszköz. Csak akkor veszed észre, amikor elfogy.

A profi játékosok között azonban elég relatív jelentése van a pénz elfogyásának. Bár mindannyian büszkén mesélik, hogy már annyiszor le voltak égve, hogy számon sem tudják tartani, a pénz nélküliség láthatóan nem befolyásolja pazarló szokásaikat. Johnny Moss arról mesélt, hogy amikor fiatal volt, bárkitől kölcsön tudott kérni tízezer dollárt pókerre, viszont nem ismert senkit, aki akár öt­száz dollárt is adott volna neki, ha mondjuk el akarta hagyni a vá­rost. Moss arra is rávilágított, hogy a játékosok a legjobb autókkal járnak, a legmárkásabb ruhákat viselik, a legjobb szállodákban szállnak meg, a legcsinosabb nőket kapják meg és még akkor is milliomosként élnek, amikor le vannak égve; ilyesfajta csekélység egyáltalán nem befolyásolja őket életszínvonaluk fenntartásában.

Nem sokkal ezelőtt például Stu Ungarnak Renóban kellett vol­na játszania. (Ungar volt az 1980-as világbajnok, akiről, akárcsak Chip Reese-ről, azt mesélték, hogy több millió dollárt forgatott meg néhány év alatt Las Vegasban, úgy, hogy amit megnyert a kártyán, azt elvesztette a sportfogadásokon.) Késve érkezvén a McCarran reptérre szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a kö­vetkező járat csak négy óra múlva indul. Gondolkodás nélkül ren­delt egy magángépet. A kereskedelmi járat harminc dollárjába ke­rült volna, a magángép ezzel szemben ezerkétszáz dollár volt. Mi­vel azonban egy magas tétben játszott partira készült, nem volt értelme az időhúzásnak.

— A Holdra is elmegyek, ha elég nagy a tét — mondta Bobby Baldwin, egy másik fiatal világbajnok. Mindeközben 1180 mérföl­det ingázik Las Vegas és otthona, Tulsa között és évente vagy húszezer dollárt költ repülőjegyre. — Egy alkalommal egy Lear je­tet béreltem, de amíg úton voltam, vége lett a játéknak — mesélte. Egykedvűen vállat vont. — Lyukra futás. — A kiadásait illetően így

fogalmazott: — Az egyensúly fenntartása érdekében havi tizenöt-húsz­ezer dollárt kell keresnem. Az igazat megvallva a feleségem és én a szupermarket közelébe sem megyünk. Az élelmiszert ház­hoz szállítják, a kihordófiú be is pakolja a kamrába. — Baldwin nem dicsekszik, göndör fürtjei és diákos, szemüveges arca a póker­asztalon kívüli szokatlanul szerény stílusával párosul. Egyszerűen csak érzékeltetni akarja, hogy a nagy tétű póker immunissá teszi a játékosokat a gazdasági valóság iránt. A pénz nem számít a pro­fiknak, olyan, mint a vízvezeték-szerelőnek a csavarkulcs: a szak­mája egyik eszköze. Legtöbbször ez az eszköz még csak nem is az elnök arcmása által hitelesített zöld bankó, hanem egy számmal és a kaszinó nevével ellátott színes, műanyag korong. Egy New York-i játékos, akit csak Big Julie-ként emlegetnek, egyszer böl­csen megjegyezte:

— A fickó, aki a szerencsejátékot kitalálta, okos volt, aki viszont a zsetont bevezette, az egyenesen zseni.

A zseton olyan, mint egy bűvészmutatvány, amikor az illuzio­nista egy tojásból biliárdgolyót varázsol, az élet nyomorából va­lamiféle játékot, a valóságból pedig illúziót. Azok a játékosok, akik „ledermednek” egy ötvendolláros bankjegy puszta látványá­tól is, mert arra gondolnak, hogy abból egy hétre be lehetne vá­sárolni, képesek gondolkodás nélkül akár két zöld zsetont is meg­játszani, ha jónak bizonyul a lapjárásuk.

— A zsetonoknak nincs fix helyük — mondja Jack Straus. — Sok­kal könnyebb zsetonban játszani, mint a pénzben. Valami miatt a gyengébb játékosok nehezen válnak meg a pénztől, de ha zsetont kapnak, akkor teljesen a játék hatalma alá kerülnek.

A zseton tulajdonképpen Las Vegas valutája. Amikor egy játé­kos hitelkeretet kap egy kaszinóban, akkor a pénzét zsetonokra

váltja. Ezzel fizeti a borravalót, az ételt, az italt, a szexuális szol­gáltatásokat és valószínűleg még a boltban is tud vele vásárolni. Minél jobban hozzászokik az ember, annál jobban elveszíti a reali­tásérzékét. Néhány darab fekete műanyagért cserébe mondjuk egy kabátot kapni többé nem üzleti tranzakció, hanem varázslat.

— Ez a város elvarázsolja az embert — magyarázta Doyle Brun­son. — Azok a fickók, akik otthon húsz dollárral sem fogadnának, itt szemrebbenés nélkül licitálnak ötszáz vagy akár ezer dollárral is, különösen a pókerbajnokság alatt. Egy hónapon át vagy még annál is tovább folyamatosan játszani olyan, mintha az ember egy kuktafazékban főne. Ha nem vagy elég óvatos, eléred a forráspon­tot és felrobbansz. Aztán csak úgy odadobod a pénzed. A nyomás addig-addig nehezedik az emberre, amíg el nem veszíti az összes realitásérzékét. Ez az a pont, amikor a játékosok nagy rakás pén­zeket veszítenek.

Egyik kora este egy fiatal texasi cowboyjal ültem az asztalnál a Sombrero Teremben. Fehér ingje foltos volt, farmerja kopott, kó­cos, puha bajszát látva pedig még huszonnégy événél is fiatalabb­nak tetszett. Két falat sült csirke között az aznapi vesztes játékát magyarázta részletesen. Huszonötezer dollárt veszített nyolc óra alatt, de úgy tűnt, különösebben nem izgatja a dolog.

Pár nappal később a társasági élet egyik központi figurája, Eric Drache sétált be a Sombrero Terembe, vidám volt, mint mindig, bár egy kicsit gondterheltnek tűnt. Drache, aki a világ egyik legjobb hétlapos stud játékosa, New Jerseyből való. A Rutgersre járt kémia szakra, de két év után otthagyta az egye­temet (a versenypályán volt egy fontos vizsga napján). Vietna­mi szolgálata alatt tanult meg pókerezni; saját játékot vezetett New Yorkban és New Jerseyben, majd hatszáz dollárral jött

Vegasba egy hétvégére, hogy aztán soha többé nem menjen vissza keletre. Az első három hónapban hetvenezer dollárt nyert, a következő két évben hétszázötvenezret vesztett, majd megint visszanyerte, vesztett és nyert, és ez azóta is így van. Most ő szervezi a Binion’s-ban a bajnokságot. Eszes, megbízható férfi, gyönyörű angol felesége (egy orvos lánya a devoni Tauntonból, a Columbián tanult és szintén hétlapos stud pókert játszik) csu­pa kedvesség és bűbáj.

— Hogy megy? — kérdeztem.Megrázta a fejét: — Szörnyen.— Mennyire szörnyen?— Egy-hatvan. Kifogtam egy rossz sorozatot és tízezret vesztet­

tem egy óra alatt.Megvonta a vállát, nevetett, majd átvágott az étteremben lévő

tömegen, beszélgetett és viccelődött a többi játékossal. Húsz perc­cel később visszatért, megállt az asztalomnál a bejárat mellett, és mélyen elmerült egy beszélgetésbe egy másik nagy játékossal. Hallottam, ahogy ezt mondja:

— Tíz és féllel tartozik nekem, plusz még egy-nyolc Renótól... — Aztán észrevette, hogy még mindig ott ülök. — Bocsánat — mond­ta. — Nem láttam, hogy itt van. A pénz miatt az ember hajlamos megfeledkezni a mindennapi udvariasságról. Épp egy kölcsönről beszélek. A legrosszabb, ha az ember saját pénzből pókerezik. — Ezen mindketten nevettek, majd kimentek a pókerasztalokhoz.

Ez a nemtörődömség az igazi nagyágyúk ismérve, de ez nem feltétlenül egy pszichopatologikus személyiségtorzulásnak tudha­tó be, és még csak nem is a pénz iránti közömbösségből fakad, amire minden Las Vegasba érkezőt felkészítenek. Sokkal inkább fájdalmas tapasztalatoknak köszönhető.

— Régebben mindenünket feltettük mindennap — mesélte Doyle Brunson. — Minden másnap le voltunk égve. Ezek után az ember­ben kialakul egyfajta kőkemény tűrőképesség, ami a pénz iránti hozzáállásban mutatkozik meg.

— Ha valaki a megélhetésért pókerezik, az tartást ad az ember­nek — mondta Bobby Baldwin. — A túléléshez kell egyfajta bátor­ság. Mindegy, hogy mennyire megy rosszul vagy jól a játék, szi­lárdnak kell lenned. A póker jellemformáló, különösen rossz idők esetén. A jó játékost nem onnan lehet megismerni, hogy hányszor nyer, vagy hogy mikor nyer, hanem hogy hogyan tud veszíteni. Nem számít, ha harminc napig egyfolytában nyersz, ha a har­mincegyedik nap rossz estéd van, kiborulsz, és mindent elveszí­tesz. Így nem lehet túlélni. Ebben a világban együtt kell élned a csapásokkal. Lesznek esték, amikor veszítesz: méghozzá sokat. Néha ezek tényleg nagy veszteségek. Nekem is volt, hogy több százezret vesztettem, de nem mentem fel a szobámba és lőttem magam agyon, ehelyett lefeküdtem és úgy aludtam, mint egy jól­lakott kisbaba. Amikor a nagymenők veszítenek, tényleg úgy al­szanak, mint egy csecsemő, csak egy kicsit más értelemben: egy órát alszanak, egy órát bőgnek, majd alszanak megint egy órát és bőgnek egy másikat. Nekem viszont könnyebben megy az alvás, ha veszítek, mint ha nyerek. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ez az igazság. Azt hiszem, ennek az az oka, hogy ha nagyon rossz estém van, akkor az alvásba menekülök. Amikor viszont nyerek, akkor fel vagyok dobva, izgatott vagyok, nem tudok olyan hamar lenyugod­ni, mint amikor rossz a kedvem és félig depressziós vagyok.

Természetes és könnyed viselkedésnek tűnik ez, amíg az em­bernek el nem jut a tudatáig, hogy ez a csendes, finom modorú tulsai fiatalember mekkora összegekről beszél, amikor azt mondja,

„néha ezek tényleg nagy veszteségek”, amelyek csak „félig te­szik őt depresszióssá”. A nagymenők leginkább olyanokkal ülnek le játszani, akiknek legalább annyi pénzük van, mint nekik. Azok az összegek, amelyek egy hétköznapi embert teljesen földhöz vágnának, nekik csupán kis fennakadást jelentenek az éves pénz­áramlásban.

Mint általában, most is Straus fogalmazta meg mindezt a leg­inkább emberközeli szempontból:

— Ha a pénz az istened, akkor felejtsd el a limit nélküli pókert, mert túlságosan fájni fog, ha elveszíted — fogalmaz. — Az én sze­mélyes véleményem az, hogy nem viheted ezeket a kis zöld papír­darabokat magaddal a sírba, és az is lehet, hogy öt év múlva már semmit sem érnek, ma viszont örömet szerezhetek vele magamnak vagy másoknak. Ha azt akarta volna bárki is, hogy az ember ka­paszkodjon a pénzbe, akkor fogantyút tett volna rá.

Az olyan embereket, mint Straus, az vonzotta Las Vegasba, hogy ez az egyetlen olyan hely, ahol a pénz iránti teljes közöm­bösség — ami elengedhetetlen az igazi pénzeszsákok számára — jól összeegyeztethető volt azzal a magatartásformával, amelyet a vá­ros az összes idelátogatóba olt. Az egyik oldalon ott volt Straus, Brunson, Baldwin, Drache és Ungar; a másik oldalon pedig ott voltak a kis öreghölgyek a műanyag pohárnyi aprójukkal az egyik kezükben, a játékautomaták karjával a másikban, folyamatosan pénzt dobálva a nyílásokba és várva a nagy nyereményesőt a jackpoton, ami majd megváltoztatja nyomorúságos kis életüket: deus ex machina.

Az isten a nagymenők számára néhány évvel korábban jelent meg, méghozzá furcsa jelmezben. Jimmy Chagra kokaindíler volt, most éppen harmincéves börtönbüntetését tölti a Leavenworthben

„szervezett bűnözésben való résztvétel” miatt. Egy utolsó játszmá­ra jött, mialatt arra várt, hogy ügye annak a bírónak a színe elé kerüljön, akit Texasban egyszerűen csak úgy hívtak: Maximum John. (A tárgyalás napján John H. Woodot lelőtték és teljesen ért­hető módon Chagrát is meggyanúsították, majd később felmentet­ték.) Chagra olyan volt Vegasnak, mint az arab hercegek a londo­ni kaszinóknak: a plátói ideál, egy pénzeszsák, akinek nem számít a holnap, látszólag kifogyhatatlan és adómentes bevétellel a nar­kóüzletből.

A korábbi években, még mielőtt a város fenntartói rájöttek vol­na, hogy lelkiismeretes őszinteséggel nagyobb hasznot tudnak húzni, úgy tartották, a kaszinókat a maffia használja pénzmoso­dának. Chagra pénze koromfekete volt, de nem érdekelte a kifehé­rítése, csak élvezni akarta, amíg ideje engedi. Természetesen az egyetlen kaszinó, amelyik engedte őt játszani azokkal az őrült összegekkel, amikhez ragaszkodott, a Binion’s Horseshoe volt. Minden este ott játszott — kocka, black jack, rulett —, napközben pedig elment a fiúkkal friss levegőt szívni a Dunes golfpályájára. Nem volt szokatlan, hogy félmillió dollárt fogadott egy-egy kör­ben. Mivel jó gin römijátékos volt és Binion pókertermében éppen a világbajnokságra készülődtek, elhatározta, hogy megtanulja a hold’emet és a Deuce to 7 Kansas City lowballt.

A profik örömmel tanították, de még őket is megdöbbentették azok az összegek, amelyekkel játszani akart. A minimum licit öt­venezer dollár volt, de csak kevesen mertek ilyen kis összeggel asztalhoz ülni, mert Chagra időről időre bedobott egy húszezer dolláros vaklicitet, amelyre csak ennyit mondott: — Csak hogy egy kicsit felrázzuk a játékot. — Amikor már belejöttek a játékba, át­lagban kétmillió dollár fordult meg az asztalon.

— Annyi pénz volt — emlékszik Jack Binion hogy az ember nem is látta már a zöld posztót. — Jack Biniont nem könnyű le­nyűgözni, Chagra játékáról azonban még ő is zavartan, meghatot­tan beszélt, mint valami megmagyarázhatatlan természeti jelen­ségről. Okkal, hiszen azokban a hetekben, amelyeket Chagra ott töltött, két-hárommillió dollár közötti összeget nyert a kaszinótól kockán és black jacken. Egyik kora reggel nem volt szerencséje a pókerben, odasétált a kockaasztalhoz, feltett százezer dollárt egyetlen dobásra, nyert, majd elment aludni.

Chagra híre az egész kaszinóban elterjedt: egy különösen viha­ros pókerjátszma közben 10 000 dollár borravalót (két 100 dollá­ros köteg formájában) adott az egyik pincérnőnek, amikor a nő egy ajándék üveg Mountain Valley ásványvizet hozott neki.

— A pókerben a pénz hatalom — jelenti ki Alvin Thomas, alias Titanic Thompson, más néven Damon Runyon’s Sky Masterson, egykori kártyás, aki képes volt bármekkora összeget feltenni bár­mire, ha úgy gondolta, van némi esélye. De a pénz csak a hozzá­értők kezében hatalom. Egy naiv újságíró egyszer azt kérdezte Amarillo Slimtől, hogy egy texasi milliomos, aki bármekkora összegben tudna játszani, miért nem áll ki a profikkal.

— Fiam — válaszolta Slim, akinek harsány, népies stílusa volt —, annak a milliomosnak annyi esélye volna, ha velünk akarna ját­szani, mintha a Szabadságszobortól akarnál egy csókot kicsikarni.

Jimmy Chagrával is az történt, hogy azt a két-hárommillió dol­lárt, amelyet a kockán és a black jacken nyert, könyörtelenül és kamatostól elvesztette a pókerasztalnál. Az az őrült játszma, ami­be Chagra belekezdett, egy másik nagymenőt is odacsalogatott: Major Riddle-t (Major a keresztneve volt, nem a rangja), aki a Sil­ver Bird tulajdonosa és több más Las Vegas-i kaszinó részvényese

volt. Riddle hetvenes éveinek elején járt, amikor Chagrával ta­lálkozott, de ezzel mit sem törődött. Egyszer három nap, három éj­jel játszott egyfolytában Chagra ellen, egész addig, amíg át nem hívták a Dunesbe egy igazgatótanácsi értekezletre, amelynek ő volt az elnöke. Csak azzal a feltétellel volt hajlandó elmenni, ha a játék addig nem szakad meg.

— Természetes, hogy az ember meg akarja verni a fickót — mondta Eric Drache. — De nem akarja megölni. — Mint ahogy vé­gül mégis ez történt: Riddle néhány hónap múlva meghalt, miu­tán boldogan veszített hárommillió dollárt, az idő alatt, míg Chag­ra a városban volt.

Amikor azt kérdeztem, ki kapta meg a pénzt, közömbös, póker­játékoshoz illő választ kaptam:

— A pénz jól lett szétosztva.Egyedül Straus volt egy kicsit készségesebb a válaszadással:— Olyan volt az egész, mint a tévében a Fantáziasziget. Arra

vártam, hogy megjelenjen Tattoo, a törpe és azt mondja, ez az egész csak egy álom: „Nézze, főnök! A gép! A gép!”

Az egyik játékosnak azonban nem ért véget a szüret, miután Chagra bevonult a büntetésvégrehajtási intézetbe. Ennek a fickó­nak volt egy barátja, Travis, aki „kisebb zűrbe keveredett”, amiért hat évig ült Leavenworthben. Travis szintén pókerezett — a speci­alitása, akárcsak Chagrának, a gin römi volt —, és tartozott ennek a Las Vegas-i fickónak, mert az többször kisegítette, amikor le volt égve. Körültekintően megszerveztek egy gin römipartit Travis és Chagra között, amelyet előbbi, a barátja nevében játszott, a ha­szon egy részéért. Úgy szerveztek mindent, hogy a pénzügyi tranzakcióra a büntetés-végrehajtási intézeten kívül kerüljön sor Chagra emberei és a Las Vegas-i férfi között.

— Miközben mindenki csak ábrándozott a régi szép időkről, amikor Jimmy a városban volt, én tulajdonképpen játszottam ve­le — mondta ez a férfi. — Néhány héttel később Travis felhívott a börtönből és ezt mondta: „A fickó könnyű eset. Ötvenhatezret nyertünk. Menjünk még tovább. Menjünk el ötszázig.” Mire én: — Persze, Travis, továbbmegyünk. De csak lassan, nem kell úgy ro­hanni. Szóval a pénz hozott össze minket. Betettem Travis száza­lékát a bankba és vártam, hogy hívjon a következő játék miatt. Csak vártam és vártam. Hetek teltek el, aztán hónapok, és semmi hír. Arra gondoltam, hogy ez az átkozott bolond a saját pénzével játszik; neki annyi, ha Chagra tényleg megemeli a tétet, akkor tényleg vége. A következő, amit hallottam, hogy Travis szívro­hamban meghalt. Azt hiszem, annyira boldog volt a pénzzel, amit nyert, hogy nem tudott vele mit kezdeni. Ez volt tehát a játszma vége. Nehéz volt Travisnek és nehéz volt nekem is.

Mint a legtöbb szerencsejátékkal kapcsolatos történetre, erre is igaz, hogy a lényeg nem magában a nyerésben volt, hanem a le­hetetlen körülmények közötti nyerés elképzelésében. Mickey Apple­man szerint a képzeletnek ez az összetevője különbözteti meg az igazi nagymenőket azoktól, akik a megélhetésükért kártyáznak. Appleman a verseny csodabogarának számít. New York-i értelmi­ségi a cowboyok között, aki értelmes szemeivel kukucskál ki Har­po Marxéhoz hasonló, göndör hajfürtjei alól, és akinek olyan a ru­házata, mint egy hippi vetetlen ágya. Long Islanden nőtt fel, és olyan végzettségeket szerzett az Ohiói és a Case Western Reserve Egyetemeken, amelyekről a többi játékos előtt nem akar beszélni: diplomája van oktatásból, statisztikából és üzletvezetésből is.

— Úgy volt, hogy az üzleti szférában fogok dolgozni, de én nem akartam rövidre nyírt hajat és makkos cipőt — mesélte. Közösségi

munkába kezdett Washingtonban. Az 1967-es felkelések után egy harlemi elvonóközpontban dolgozott. Éveken át különféle pszi­choanalízis-kezeléseken vett részt, de amikor azt kérdeztem, hogy ezek segítettek-e neki kigyógyulni a játékfüggőségéből, mérgesen így válaszolt: — A játék nálam sosem volt függőség. Épp ellenke­zőleg. Többet segített, mint a pszichoanalízis. Depresszióban szen­vedtem: annyira be voltam zárva a saját kis világomba, hogy so­sem éreztem jól magam. Találnom kellett valami elfoglaltságot. Csak a pszichoanalízis befejezése után kezdtem el kártyázni és a depresszióm nem is tért vissza soha többé.

De az önelemzést nehéz abbahagyni és Appleman másra sem tudott gondolni, mint a játékra. Szerinte ez a befelé fordulás és az ebből fakadó, tapasztalatszerzésre való nyitottság különbözteti meg a profi játékosokat az utca emberétől.

— Náluk nincs kegyelem — mondta. — Ezek mind jó játékosok, kifinomult technikákkal, amelyeket az embernek elemeznie kell, és el is kell sajátítania. Mint minden más területen, itt is fejlesztened kell magad és a játékodat. A póker tehetség, művészet és tudo­mány. Folyamatosan fejlődnöd kell és meg kell ismerned a gyen­ge pontjaidat. A siker érdekében gyakorlatiasnak kell maradnod. Valamennyire hinned kell benne, hogy jó játékos vagy, de azzal is tisztában kell lenned, hogy kivel szállsz szembe. Nem lehet ámí­tani magadat. A magabiztosság jó fegyver lehet a kezedben. A gyengeségét kihasználva tudod megfogni az ellenfeledet. Ha jól játszol, olyan jó tudsz lenni, mint bárki más, viszont az különböz­teti meg a férfit a fiútól, ahogy a nyomást kezelni tudja, amikor rossz passzban van. Az a furcsa, hogy ha igazi nagymenő akarsz lenni, akkor mindenképpen kell, hogy legyen valami gyengéd is. Néhányan csak pénzt csinálni jönnek ide, egymás után vesznek

részt a kis tétben játszott partikon, a megélhetésért játszanak, és nem hibáznak. Viszont nem rendelkeznek az igazi játékosokra jel­lemző elhivatottsággal, ezért soha nem fogják megismerni az iga­zi nagymenők örömét, a játék romantikáját. Ezeknek a kis tétben játszóknak a póker szigorúan csak üzlet, a profiknak viszont üz­lettel egybekötött szórakozás; móka és játék egyben, ahol a cél szentesíti az eszközt. Végtére is, miért vagyunk mindannyian itt a Horseshoe-ban? Amikor több százezer dollárért játszik az ember, akkor nem a pénz számít. Úgy értem, mennyi pénzre lenne szük­séged? Az ellenfél bármi áron való legyőzése, a megmérettetés és az ezzel járó izgalom adja a dolog lényegét. A nagy tétben játszott póker nagyon kockázatos sport, olyan, mint az autóverseny. Min­dig is értékeltem azokat, akik nagyban játszottak, mert a kicsi­nyesség nem része az életüknek. A kis tétekben jól játszó „átlago­sak” soha nem fogják megtapasztalni azt a fajta izgalmat, mint azok, akik nagyban játszanak. Persze mindenki másféle kielég­ülést keres. Én romantikus típus vagyok, nekem a szerencsejáték maga a szerelem. Ez az, amit élvezek, minden más mellékes. Csak játszom és játszom, aztán egyszercsak megnézem, hol tartok. Ab­ban a pillanatban jövök csak rá, hogy valódi pénzért játszottam. Hogy is tudnék játszani, ha állandóan az összegeken járna az eszem? Mérhető vajon, hogy milyen dolgokat és szolgáltatásokat lehetne venni egy tízezer dolláros fogadásból? Nem. Viszont a já­ték nyújtotta belső öröm nagyon is mérhető. Mindenkiben ott ke­ringenek ezek a megfoghatatlan energiák. Sokan egész életükben szublimálják, elnyomják ezeket. De vannak játékosok, akik ehe­lyett kiengedik. Erről szól a nagy tétben játszott póker.

A Sombrero Terem legalább olyan messze van a szegénynegye­dektől, mint Appleman mostani pókerjátszmái azoktól a régi

negyed- és féldolláros limitektől, „amikor ötven dollár egy vagyon­nak számított”. Hosszú út vezetett idáig a pszichiáter rendelőjétől, igaz, a szublimáció a freudisták közkedvelt kifejezése, amikor a szerencsejátékról beszélnek. Appleman viszont mindenféle nega­tív felhang vagy pszichológiai belemagyarázás nélkül használja a kifejezést: az a fajta szublimáció, amiről ő beszél, útlevél a sza­badság felé az egyén fojtogató börtönéből. W. H. Auden egyszer a következőket írta egy fiatal költőről: „Az embernek az az érzése, hogy [verseinek szereplői] egy sétáról visszatérve sokkal többet tudnának mesélni arról, ami aggasztotta őket, mint arról, amit lát­tak.” A póker jelentette Appleman számára a kiutat az állandó ag­gódásból a tudatos és objektív élet felé. Amikor azt mondta, hogy „a szerencsejáték maga a szerelem”, akkor nem a füstös szobákra, a mogorva arcokra vagy a modoros csevegésekre utalt, hanem a legmagasabb értelemben vett játék művészetére és a személyes szabadság romantikájára.

Ez a romantika minden nagymenőt a hatalmába kerít. Azzal büszkélkednek, hogy milyen jól élnek a rendszeren kívül, nincse­nek főnökök vagy kormánybürokraták a nyakukon, akik megmon­danák, hogy mit csináljanak, vagy hogyan csinálják, nincs meg­szokás, hacsak nem a saját maguk által választott, és nincs olyan siker, amelyet ne saját erőből, segítség nélkül értek volna el. És nincs kudarc sem. Ugyanúgy elbűvöli őket a nagy veszteség ro­mantikája, mint a nagy nyereményé, és nem kötnek kompro­misszumot. Jack Binion egyszer egy nagy öregről mesélt, aki, mint minden profi játékos, többször volt leégve annál, semmint számon tudta volna tartani. De hetvenhárom évesen volt egy utolsó nagy szerencsesorozata és hétszázezer dollárt nyert. Mindenki, még a többi játékos is azt mondta neki, hogy kössön életjáradék-biztosítást.

Százezer dollárból az egész hátralévő életét biztosítani tudta volna és még maradt volna hatszázezer dollárja, amit elkártyázhat.

— Még csak el sem gondolkodott rajta — mesélte Binion. — In­kább megkockáztatta, hogy tönkremegy. Ami meg is történt, de ez egyáltalán nem zavarta. És ha az ember belegondol, igaza volt. Ha itt, Amerikában tönkremész, akkor sem fogsz éhen halni. Pénzügyi tekintetben sokkal nagyobb a különbség közted és egy afrikai bennszülött között, mint ha a világ leggazdagabb emberé­vel hasonlítanád össze magad. Nagyjából ugyanazt az ételt esszük, és ugyanolyan matracon alszunk, mint a Hunt fivérek odalent Dallasban. Ez az ing rajtam 100% pamut, Bunker Bunt sem tudna ennél különbet venni. Talán csak annyi a különbség, hogy ő megengedhet magának egy magánrepülőt, míg én inkább otthon kényszerülök maradni. De ez nem nagy dolog. Ha az Egyesült Államokban egyszer eléred az alsó középosztályt, nincs nagy különbség felső és az alsó réteg között. Itt, a Horseshoe-ban, ha ezek a fickók leégnek, akkor kevesebb pénzben játszanak. Ennyi a különbség.

— Kevesebb pénzben? — kérdeztem. — Itt vagyonok cserélnek gazdát naponta.

Binion megrázta a fejét. Mintha csalódott volna bennem. Eddig úgy tűnt, hogy megértjük egymást, de most először észrevette a brit akcentusomat és rájött, hogy én is csak egy értetlen külföldi vagyok.

— A szabad vállalkozás rendszerében feltételezned kell, hogy mindenki saját maga tudja leginkább eldönteni, mit kezdjen a pénzével — magyarázta türelmesen. — Gyakran elgondolkodom azon, hogy ha nagyon vágynék egy jó turmixra, mennyit fizetnék érte? Az emberek kiadnak akár száz dollárt is egy üveg borra, de

nekem ez nem éri meg. Persze nem azt mondom, hogy hülyeség ilyesmire költeni a pénzt, ha az ember erre vágyik. Szóval, ha egy fickó húsz-harmincezer dollárt fel akar tenni a pókerben, az az ő dolga. Lehet, hogy a társadalom szerint ez nem helyes, de ha ő ezt akarja, akkor nem lehet ezért elitélni. Ez Amerika.

És Las Vegas is: az egyetlen hely a Földön, ahol a szerencsejá­tékot a hazaszeretet egyik megnyilvánulásaként magyarázzák.

4A GOLDEN NUGGET szobái a western korát idézik. Az élénkpiros falakon vadnyugati jeleneteket ábrázoló képek, rajtuk cowboyok, szerencsejátékosok és könnyűvérű nők; az ablakoknál és az ágy­nál lévő élénkpiros függönyöket aranyszínű bársonyszalag sze­gélyezi; a futballpálya nagyságú ágyat szintén élénkpiros takaró fedi, melynek közepén „GN” feliratú aranyozott hímzés, mint Na­póleon címerén, az ablak előtt csipkefüggönyök. De az illúziókel­tés ezzel véget is ér. A kilátás a parkolókra nyílik, a veszteseknek való, lepukkant, eldugott kis hotelekre, néhány boltra, amelyek akkora felirattal hirdetik, hogy KÖLCSÖNT adnak, mint az utcai frontjuk. A vasúti sínekkel és mögöttük, a kék hegyekkel szegé­lyezett barnás sivataggal lesz teljes az összkép.

Minden este hat óra körül, fél órán keresztül, nyugat felől be­szűrődött némi napfény, amitől olyan érzése volt az embernek, mintha odakint lenne, bár az ablakok nem voltak nyitva, a lég­kondicionáló zakatolása pedig egyre erőteljesebbé vált, ahogy a napfény betolakodott.

Odalent csupa kifényesített mahagóni és réz, Tiffany-utánzatú lámpák, s az a fajta közvetlen baráti hangulat, amelyet a nyuga­tiak elsajátítottak.

— Helló! Hogy van? — kiált ki a szomszéd szobában lévő ven­dég, amikor délben az ázsiai származású pincér zsúrkocsin betol­ja a reggelijét. Erre a pincér, egyáltalán nem ázsiai akcentussal, ezt válaszolja:

— Helló! És ön hogy van?Vajon miért tűnik mégis az elkövetkező négy hét itt a hotel­

ben kész börtönbüntetésnek? Mert az idő fogalmát eltörölték eb­ben az órák nélküli városban, mert nincs friss levegő és a kaszi­nókon kívül sehová nem lehet menni. Reggel tízkor már elvisel­hetetlen a hőség és 1981-ben a Golden Nuggetnek még nem volt medencéje. Miután rávettem magam, hogy sétálni menjek — öt háztömböt Garces felé, ötöt fel a Nyolcadik utcán, ötöt pedig át Fremontba, majd vissza az ajándékboltok felé, a hotelbe —, iz­zadtan, csatakos lábbal, kiszáradt ajakkal értem a szobámba, mintha csak egy kellemetlen félórát töltöttem volna a börtön ud­varán valamilyen foglalkozáson. Egy hét Glitter Gulchban eltöl­tött idő után olyan fizikai tüneteket fedeztem fel magamon, mint az idegfeszültség, a koncentrációképesség hiánya, az álmatlan­ság és étvágytalanság, amelyek egyáltalán nem kéne, hogy ve­lejárói legyenek az egyéni vágyak kielégítését megcélzó város­beli tartózkodásnak.

Később felfedeztem a Mint tetején egy kis medencét, pont szem­ben a Golden Nuggettel, a Horseshoe mellett. Minden délután öt­kor felosontam egy órára, ott úszkáltam föl és le a túlmelegedett vízben, a belváros egyetlen, mindenhonnan jól látható órájának óriási, villogó számjegyei alatt. Aztán feküdtem a tűző napon, hallgattam a tévéantennák nyikorgását a szélben, néha körbesé­táltam a tetőn és megcsodáltam az alattam elterülő várost: a nap­fény által közömbösített neonfényeket, a hegyláncok redőit, ame­lyek az eget szegélyezték. Abban a napszakban nem volt három-négy embernél több a medencénél, sokszor pedig csak magam voltam a homokszínű sivatagi madarakkal, amelyek az antennák között ugráltak és az unatkozó őrrel, aki alig várta, hogy hatkor bezárhasson. Csend, friss levegő, testi megkönnyebbülés és tér: úgy éreztem magam, mint egy szabadult rab.

Voltak mások is a városban, akik így éreztek, igaz, más okokból.— Igen, én texasi vagyok, de nem mehetek vissza. — Tony Salinas

testes, jóképű férfi, hosszú fekete hajjal és kissé olívaszínű mexikói bőrszínnel. Két játék között ráérősen lófrált a pókerasztalok között: — Volt egy kis zűröm az FBI-jal — mondta. — Tudja, mindig is sze­rettem nagyban játszani. Volt érzékem a hendikepfogadásokhoz az amerikai futballban. 1980-ban megnyertem az NFL Football Handi­capping Contest világbajnokságot és a szövetségiek feltételezték, hogy ezúttal is fogadtam. Ez nem volt igaz, de nem akarták elhin­ni. Mikor látták, hogy ezt most mégsem tudják a nyakamba varrni, megpróbáltak rávenni, hogy súgjam be a többi szerencsejátékost, lent, San Antonióban, és nagyon begerjedtek, amikor erre nem vol­tam hajlandó. Elindították ezt az ügyet, ami hat évig tartott. Végül a bíró azt mondta: „Mr. Salinas, nem akarom, hogy az ön és az FBI tovább játssza ezt a macska-egér harcot. Tízezer dollárra és öt év

börtönre ítélem.” — „A szerencsejáték miatt?” — „Igen. Ugyan a bűn­cselekménynek nincs áldozata, de Texasban a szerencsejátékot tilt­ja a törvény.” A bíró tudta, hogy ebből élek, és tett egy ajánlatot: „Fizesse ki a bírságot, és hatvan napot adok arra, hogy a családjá­val együtt Nevadába költözzön. Ott legális a szerencsejáték, magá­nak ott a helye. Ha elmegy, a börtönbüntetését öt év felfüggesztett­re változtatom.” — „Bíró úr! — válaszoltam — Én már hat éve Neva­dába szeretnék menni, de erre az ügyre hivatkozva Ön nem enged­te, hogy elhagyjam Texast.” — „Most már engedem — mondta. — Csak öt évig ne jöjjön vissza.” — Nem vagyok hülye. Tudta, hogy igent mondok. Ez egy visszautasíthatatlan ajánlat volt, nem igaz?

— Úgy érti, öt évre ítélték Las Vegasba?— Így van. 1978. július 28-án költöztem ide, és minden nagy­

szerűen megy azóta is. Az első évben nagyon szerencsés voltam és egymillió dollárt nyertem. Soha többé nem megyek vissza.

Mivel a szerencsejátékot sok állam tiltja, még a legnagyobb ne­vadai profik is szembetalálhatják magukat a törvénnyel. A ver­seny utolsó előtti estéjén, amikor már az összes parti lezajlott, ki­véve a tízezer dolláros hold’emet, amely majd eldönti, hogy ki lesz a következő világbajnok, díjátadás volt a Sombrero Teremben. Az összes korábbi világbajnok ott volt, kivéve az 1975-ös év világ­bajnokát, Bryan „Sailor” Robertset.

— Sailor ma este nem lehet velünk — jelentette be Jack Binion —, éppen börtönben ül. — A résztvevők együttérzően motyorásztak egymás között. Binion folytatta: — De ne aggódjanak! Holnapra már kint lesz.

A többiek udvariasan tapsoltak.Cowboy Wolford, egy másik nagymenő egyáltalán nem tudott

részt venni a versenyben. A Sombrero Terem egyik kisebb traktusának

hátsó falára szögezve, távol a kaszinó hangos pókerjátsz­máinak zajától, egy tőle származó üzenet lógott, amelyen legmé­lyebb sajnálatát fejezte ki távolmaradása miatt. Amikor Cowboy nyert, mindenkinek, akit csak meglátott, borravalót osztogatott: az osztóknak, a pincérnőknek és az öreg feketéknek, akik a csik­keket söprögették a padlón. Az előző évben, amikor hatalmas összeget nyert egy versenyen kívüli partin, túláradó örömében borravalót adott a mellette álló férfinak. De a mellette álló férfi az Állami Adóhatóság egyik embere volt és azt hitte, meg akarják vesztegetni. Byron „Cowboy” Wolford most harmincnapos bör­tönbüntetését tölti.

Csak kevesen vannak a pókerjátékosok között, akik ilyen nyil­vánosan kerülnek szembe a törvénnyel. Rendszerint ugyanolyan óvatosan bánnak a törvény képviselőivel, mint egymással játék közben. Egyszer egy gengszter utáni nyomozás kapcsán az egyik nagy játékost beidézték a bíróságra.

— Ismeri? — kérdezték tőle.Megvonta a vállát majd így válaszolt: — Együtt játszottunk.— Beszélt magával?— Kicsit beszélt.— És mit mondott?— A szokásosakat: „Passz”, „Emelem”, de legtöbbször ezt mond­

ta: „Tartom”.Azoknak, akik kevésbé túlfűtött életet élnek, az üzenet egyér­

telmű: „Tartsd magad távol a hatóságoktól”! Vegasban a játéko­sokat ellenőrző hatóságok igen változatos formában bukkanhat­nak fel, és mindegyik, ahogyan mondják „nagyon brutális” tud lenni. Glitter Gulch és a város többi része a Las Vegas-i rendőrka­pitányság hatáskörzetébe tartozik, a Strip viszont Clark megye

része és a seriff fennhatósága. Emellett minden kaszinónak megvan a maga — külön egyenruhás — fegyveres testülete. A különféle stí­lusokkal csak tovább színesítik az összképet.

Egyik délután például a Las Vegas-i Rendőrség járőrkocsija állt meg a Golden Nugget előtt parkoló egyik autó mellett. Az autó előtt egy sovány, rövid, őszes hajú, derékig csupasz férfi állt, két kezével a motorháztetőre támaszkodva. Az ajkai akár egy csontvázéi, rá­adásul szemöldöke sem volt. Koszos, piros ing hevert a motorház­tetőn, a zsebének tartalma kiszórva: papírfecnik, koszos zsebkendő, néhány aprópénz, pénztárca és egy zöld fésű. Két nagydarab rend­őr motozta nagy alapossággal és undorral, a harmadik a kocsiban ült és egy kis, a két első ülés között lévő számítógépbe írta be az adatokat. Mindhárman bajuszt viseltek, sörhasuk volt, nagy pisztoly lógott az oldalukon és rengeteg nyikorgó bőrbe bújtatták testüket. Az egyik, miközben vágta a pofákat, becsúsztatta a kezét a vézna fickó csuklópántja alá. Talált valamit, majd — finnyásan, mint aki nem akarja, hogy a körmei alá föld menjen — kigombolta a férfi far­merját és néhány centire lehúzta a cipzárját. A farmer alatt egy má­sik koszos szürke nadrág volt. A vékony fickó elhúzta a száját, majd gyámoltalanul vállat vont. A két óriás kiürítette az alsó nadrág zse­beit is: két ütött-kopott pénztárca volt benne és egy repülőjegyhez hasonló papír. A további talált tárgyakat a piros inggel együtt át­tették a járőrkocsi motorháztetejére. Miközben ez történt, egy egész csapat, színes ruhába öltözött turista gyűlt oda.

— Végre van közönséged — mondta az egyik rendőr.A vézna férfi nyájasan nevetett, oldalra billentette a fejét, keze­

ivel még mindig a motorháztetőre támaszkodott. Az autóban ülő rendőr továbbra is az adatokat írta be a gépbe. A bamba tömeg közelebb húzódott.

Akármi is történjen vele, a fickónak szerencséje volt, hogy nem valamelyik magán biztonsági csapattal találkozott össze. Azt a fegyveres rablót, akit a biztonságiak kaptak el a Horseshoe-ban, amikor egy szobát próbált kirabolni, egy második emeleti külön­szobába vitték, és úgy összeverték, hogy a jajveszékelését nem­csak az egész kaszinóban, de az egész utcában hallani lehetett. A Horseshoe-nak nincs is problémája a rablókkal.

A többi kaszinó ennél azért kicsit higgadtabban jár el. Egyik délután ott felejtettem egy arany öngyújtót a medencénél a Mint tetején, de mire rájöttem, hogy ott maradt, a medence már bezárt. Később szóltam a hotel biztonsági őreinek, akik gondosan felírták, de nem csináltak az égvilágon semmit. Másnap a fiatal medence­felügyelő visszaadta a gyújtót. Akkor talált rá, amikor a napozó­ágyakat pakolta el. Nem értesítette a biztonságiakat, ők meg nem kérdezték. A turisták jönnek és mennek, de jó személyzetet nehéz találni.

Előző nyáron a feleségemmel és két gyermekemmel egy hetet töltöttem az egyik legnyugodtabb kaszinóban. Amíg kártyáztam, ők napoztak és úsztak. A második délután, amikor a feleségem be­jött a szobába, észrevette, hogy az összes pénzt ellopták a pénz­tárcájából. A biztonsági főnök kövér volt és egykedvű.

— Nem tehetünk semmit.— Olyasvalaki lehetett, akinek volt pótkulcsa — mondta a fele­

ségem.— Tudja ön, asszonyom, hányan dolgoznak ezen a helyen? Úgy

kétezren. És tudja, hány pótkulcs van?— Az egyik szobalány ma reggel bejött, miközben zuhanyoztam.

Amikor kinyitottam az ajtót, elszaladt, mintha valamin rajtakap­ták volna.

A feleségem olyan ideges volt, hogy alig tudta visszatartani a sírást. Kifújta az orrát és hozzátette:

— Felismerném.— Semmi értelme — legyintett az őr jóindulatúan. — Hogyan tud­

ná bizonyítani, hogy a maga pénze volt nála? Még ha direkt ott­hagyta volna a pénztárcáját az ágyon, és elbújt volna a fürdőszo­bában, akkor sem tudná rábizonyítani. Ezt hívják csapdának. Semmit sem tehet. Ismerek olyan vendégeket, akik a WC-tartály­ba rejtették a gyémántjukat, ami aztán ugyanígy tűnt el. Minden értéket magukkal kell vinni, vagy leadni a portán.

A feleségem újra kifújta az orrát.— Ez felháborító.— Az — bólogatott az őr higgadtan. — De van biztosítása, nem?

Írjon le mindent a jegyzőkönyvbe, és visszakövetelheti.Az őr nyugodt volt, de nem csak azért, mert unta az egészet,

vagy mert nem tudott mit csinálni. Tudta, hogy előbb-utóbb min­den visszakerül a szerencsejáték gazdaságába: ékszer, fényképező­gépek, öngyújtók, tollak és a pénz. Mindent eladnak, vagy elzálo­gosítanak, és zseton vagy aprópénz formájában térnek vissza a nyerőautomatákba.

— Las Vegas olyan, mint egy pénzen növekvő élősködő — mond­ta egy texasi férfi. — A sivatag közepén terpeszkedik, nem termel semmit, mégis félmillió embert lát el. Anyagilag az Egyesült Álla­mok többi részétől függ, a befolyt pénzt pedig a kaszinókon ke­resztül juttatja el ahhoz az ötszázezer emberhez. Azt hiszem, egy modern csoda, olyan, mint a kenyér és a hal. Azt látom, hogy a kaszinók tele vannak olyan turistákkal, akik azt mondogatják ma­guknak, hogy jól szórakoznak, miközben elveszítik a pénzüket, és ezt nem tudom megérteni. Viszont mindig telt ház van.

— És maga is visszajár.— A pókerből élek. Másrészt tetszik a hely is. A sivatag elvágja

Vegast a külvilágtól. Meg kell erőltetned magad, hogy idejuss. Kell, hogy legyen pénzed, amit eljátszhatsz. Ha a kaszinók a nagy­városokban lennének, akkor azok játszanának, akik nem engedhe­tik meg maguknak, hogy veszítsenek: építőmunkások, taxisofő­rök, háziasszonyok, postások. Csak azért, mert ott a lehetőség. Ve­gasban a vesztesek saját választásukból vesztesek. Nélkülük nem lenne szerencsejáték-gazdaság.

Ránézett az órájára és felállt. — Ideje játszani. — Elhallgatott, hir­telen rám nézett, majd oldalra, mintha zavarban lenne. — Csak még valami — mondta. — Amit az élősködőről mondtam.

Vártam.— Ne említse a nevem. Nem akarom, hogy bárki is azt higgye,

ócsárolom a jó öreg Vegast.

5A PÓKER-VILÁGBAJNOKSÁG első éveiben a játékosokon kívül minden amatőr szinten szerveződött. Szájról szájra terjedt a hír, bár tulajdonképpen senkit sem hívtak meg és a játszmák sem vol­tak kiírva.

— Ha egy időben hét hétlapos stud pókerjátékos jött a Horse­shoeba, akkor az a hétlapos verseny volt — feltéve, hogy egyikő­jük sem aludt el — mondta Eric Drache. A szervezetlenség ellenére a verseny egyre nagyobb méreteket öltött és öt év elteltével Jack Binion felkérte Drache-et, hogy szervezze meg a bajnokságot.

— Nem kérek érte semmit — mondta Drache. — Jack annyi szíves­séget tett már nekem, hogy ha életem végéig ezt csinálnám, akkor is az adósa maradnék. Különben meg szeretek szervezkedni.

Ma már egy levelezőlistán küldik ki a résztvevőknek a prog­ramot a világ minden tájára. Tizenhárom különálló eseményt szerveznek. Egy Los Angeles-i kommunikációs cég ad ki na­ponta sajtóközleményt, amelyet aztán az ügynökségek rend­szeresen közzétesznek. A tévécsatornák a főbb eseményeket közvetítik, még a londoni Times és az Observer is megírja az eredményeket.

A játékosok száma időközben egyre növekedett. 1981-re azoknak a profi játékosoknak a száma, akik részt vettek a tízezer dolláros Texas Hold’em világbajnoki címért folyó versenyben, hatról hetvenötre nőtt. A többi címért több száz jelölt versengett és még ennél is többen jöttek a Horseshoe-ba, hogy az éjjel-nap­pal zajló, versenyen kívüli játszmákban játsszanak a bajnokság ideje alatt.

Május 5-én, késő délután, a világbajnokság második hetének végén már csak két játékos maradt a huszonhétből; mindketten ötezer dollárt fizettek be a kasszába, hogy megküzdjenek a hét­lapos, magas limitben játszott világbajnoki címért. Az alapon felül még egy ötvendolláros nevezési díjat is fizetniük kellett az asztalidőért és az osztó béréért. Johnny Moss, Doyle Brun­son, Puggy Pearson és Stu Ungar mind kiestek már az első na­pon. Őket további nagy játékosok — Chip Reese, Bobby Baldwin — követték másnap reggel és a tévékamerák szemet vakító lám­pafényeinek kereszttüzében már csak Eric Drache és A. J. Myers maradt.

Egész viselkedésük azt sugallta, mintha valamiféle titkos meg­állapodás lenne közöttük, miszerint a keleti és a nyugati part összecsapását testesítenék meg. Myers mintás inge egészen a köl­dökéig ki volt gombolva, kivillantva ősz mellkasát és vastag

aranyláncát. Szalmakalapja, melyet fehér virágokkal díszített vas­tag, vörös szalag fogott körbe, lazán félrecsúszott a fején, félüve­ges szemüvege orra hegyére csúszott, mindeközben egy óriási szi­vart rágcsált. Egy másik, celofánba csomagolt szivar az asztalon hevert a felhalmozott zsetonjai mellett. Eric Drache ezzel szemben a keleti visszafogottság megtestesítője volt: szolid, halszálkás, gyapjú Harris sportdzsekit, Viyella inget és egyszerű gyapjú nyak­kendőt viselt. Sokkal inkább hasonlított egy oxfordi tanárra, mint egy szerencsejátékosra. Úgy tűnt, mintha még unatkozna is.

— Úgy érzem, licitálás közben lelem majd a halálomat egyszer — mondta pár nappal korábban. — Ha filmet kellene forgatnom ma­gamról, a fele csak a kezemről szólna, amint egyik tétet a másik után teszi meg. Mintha külön életet élne, mint Dr. Strangelove-nál. Minden egyes kezdőtét egy újabb lépés a sír felé. Pillanatnyi­lag nyerésben vagyok, így könnyű élvezni a játékot, mert azzal ál­tatom magam, hogy ezt a pénzt a pókernél érdekesebbre fogom majd fordítani, például utazásra. Ez persze nem így lesz, de kíván­csi vagyok, mi lesz ennek a vége. Soha többé nem lesz állásom. Úgy értem, melyik munkahelyen kapnék évi háromszázezer dol­lárt? Most vagyok a csúcson, és itt már nincs túl sok lehetőség. Valószínűleg jó lennék kommunikációs területen (a képesítésem megvan hozzá), de nem vagyok kész arra, hogy a legaljáról kezd­jem el és onnan másszak fel a ranglétrán. Így a póker az egyetlen, ami biztonságot ad. Valamiféle biztonságot, bár Johnny Moss jó példa számomra. Hetvennégy éves, de még ma is mindennap ját­szik, ráadásul nyer. Most vagyok harmincnyolc, nem akarom a következő harminc vagy negyven évemet a pókerasztalnál tölte­ni. Már húsz éve játszom profi szinten. Gyakorlatilag ugyanabban a játékban. De milyen hosszú egy pókerparti? Ha a megélhetésedért

játszol, akkor sosincs vége. Csak mert abbamarad, nem jelen­ti azt, hogy véget is ért. Lehet, hogy a játékosok elmennek, de to­vább gondolkodnak rajta, újra lejátsszák magukban, kidolgozzák a stratégiát. Másnap megint ott lesznek. Ők, vagy mások.

— Csak a játékról szól minden. Még beszélgetni sem lehet. A vesz­tesek csak ezt hajtogatják: „Pofa be és tegyél!” Egyébként is, miről lehetne beszélni azokkal a fickókkal, akik tizenkét órán át játszanak, aztán hazamennek és lefekszenek aludni. Mi történik velük? Miről fognak beszélni? Arról, hogy mit álmodtak? Néhány évvel ezelőtt volt itt egy öreg fickó, egy törzsvendég, aki még azt sem tudta, hogy Vietnamban háború volt. Ezért élvezzük, amikor valaki messzebb­ről jön ide. De ilyenből nincs sok, mert túl magasak a tétek.

— Gyakorlatilag, szűk család a miénk, profi játékosoké. A fe­szültség sokszor nem a magas pénzösszegek miatt van, hanem „családi feszültség” okán, épp ebből a túl bensőséges viszonyból adódóan. Olyan, mintha az ember megőrült volna: mindig ugyan­azzal a hét fickóval egy cellába összezárva nap nap után. Ha va­laki azt mondaná, hogy menjek a Horseshoe-ba és játsszak negy­vennyolc órán keresztül, nem érteném, milyen bűnt követtem el, hogy két nap börtönre ítéltek. Egyszerűen ott ragadsz. Nincs sem­mi látnivaló, de engem már a játék sem köt le annyira. Már min­dent láttam. Mindent, ami megtörténhetett, már megtörtént: volt, hogy az osztás kellős közepén elaludtam vagy végigjátszottam egy partit anélkül, hogy kiosztották volna a nyílt lapokat. Az asz­talnál még nem halt meg senki mellettem, bár több kártyás már nincs közöttünk. Ezenkívül mondhat nekem bármit, nem fog meg­lepetésként érni.

— Szívesen fizetnék akár száz dollárt is, ha lenne valaki, aki mint egy hirdetőoszlop, körbejárna az aktuális hírekkel: ez

valamelyest lekötné a figyelmemet. Így viszont magamat próbálom el­szórakoztatni. Néha felveszem a lapokat, és egyszerre nézem meg mindhármat. Máskor nagyon lassan fordítom fel őket, hogy minél tovább fenntartsam az izgalmi állapotot. Vagy ha például flushre játszom, úgy hajtogatom a lapokat, hogy a felső kártya visszatük­röződjön az alsó hátlapján, így meg tudom állapítani, hogy feke­te vagy piros, és így még a pénz szintjére is le tudom szűkíteni az esélyeimet. Mindenfélét csinálok, ami az unalmat elűzi. Megnézek minden csinos nőt és minden elegánsan öltözött férfit. A játékom­ra ez nincs jó hatással, jobban kellene koncentrálnom. De annyi­ra unatkozom, hogy muszáj ezt tennem.

Aznap Drache fáradt volt: Egy hosszú partin volt túl, amelyet állandóan meg kellett szakítania, mert mindig valami szervezés­beli problémával fordultak hozzá. A kaszinóban állandó alap­zajjá vált a hangosbemondó hangja, folyton csak azt lehetett hallani, hogy „Eric Drache-et kérik a telefonhoz”. Valószínűleg a hétlapos stud bajnokság miatt is ideges volt, ahol a szakmai hírneve forgott kockán. Most viszont már az utolsó körnél járt, mégis úgy tűnt, unatkozik, nem érdekelte sem maga a játék, sem a pénz, ahogy nem hajtotta a nagy nyerésvágy sem. Ami­kor az ember már mindenen túl van, akkor ez is csak egy játék marad a sok közül.

Drache és Myers hanyag testtartásban ültek a székükön, és alig hallhatóan viccekkel szórakoztatták egymást. A tévéproducer ide­gesítően matatott körülöttük: a komolyság és az erőfeszítés látsza­tát próbálta kelteni, ahogy azt a játék és a két játékos közt meg­oszló zsetonok értéke — 135 000 dollár — megkívánta. Intett az operatőrnek és a hangtechnikusnak, hogy közelítsenek rá Drache-re. Drache az adásrendezőre vigyorgott, aki amúgy régi barátja

volt még New Jerseyből. Bal válla fölött beszélt, tisztán, hogy be tudják állítani a mikrofont:

— Ha kétszer veszítenék sorozatban, Frank, légy szíves, kérj egy rövid szünetet.

Aztán visszaült, előhúzott egy zsebkendőt az asztal alatt lévő dobozból és megtörölte a homlokát. A producer hűvösen odaintett az operatőrnek, hogy Myerst vegye.

Drache visszadőlt és azt mondta:— Tavaly több időt töltöttem A. J.-vel, mint a feleségemmel.Myers vidáman bólogatott, miközben a felesége és lánya (a há­

remhölgy) egyetértően mosolygott.Drache valószínűleg nem túlzott. Myers és ő, úgy tűnt, annyira

ismerik a másik játékát, hogy akár nyílt lapokkal is játszhattak volna. Drache egy nyílt végű ászsorra licitált (ami nagyon erős kéz), de amikor Myers visszaemelt, pedig nyolcasnál nem volt na­gyobb lapja, Drache azonnal passzolt.

— Kár — mondta Myers és megfordította zárt lapjait: még két nyolcas volt.

— Micsoda meglepetés — mondta Drache.A lapok nem kedveztek Drache-nek, Myers pedig sorozatos

nyerésben volt, egyik kört a másik után nyerte, mintha valami va­rázslat irányítaná mozdulatait. Drache semmi mást nem tehetett, mint hogy hősiesen állta, visszafogta magát, semmit sem kockáz­tatott és remélte, hogy visszatér a szerencséje, még mielőtt a kez­dőtétekre elmenne az összes pénze.

— Ez az életben maradásért folytatott harc — mondta. — Ami kö­rönként hétszáz dolláromba kerül. — Nem tűnt feldúltnak.

A hétlapos studban az első körben minden játékos két lapot kap kézbe, egyet pedig felfelé fordítva. A vegasi szabályok szerint,

amelyek úgy lettek kitalálva, hogy minél jobban ösztönözzék a já­tékosokat a közös kassza gyarapítására, a „legalacsonyabb indul” — vagyis a legalacsonyabb nyílt lappal rendelkező játékosnak kell megtennie az első tétet. Ezt követően három újabb lapot osztanak lapjával felfelé, minden lap után licitálni kell, a licitet most már a legmagasabb értékű lap tulajdonosa kezdi. A hetedik lapot aztán lefordítva osztják ki, ezt követi az utolsó kör licitje.

Hat egymást követő körben Drache-nek kellett kezdenie, Myers minden alkalommal azonnal emelt, Drache pedig mindig passzolt. Myers félig odafordult a feleségéhez és a lányához, egyben a mö­géjük zsúfolódott közönséghez. Összehúzta a szemöldökét, tenye­rét mutatta és szivarfüstje mögül megszólalt:

— Ez a férfi a megélhetéséért pókerezik. Gondolták volna? — Drache a többiekkel együtt nevetett, de nem hagyta magát: min­denkinél jobban tudta, hogy az aranyköpések az idegesség jelei, amit Myers így próbál palástolni.

Végül Drache megnyert egy kört.— Csak figyeljetek — mondta. — Rohamot indítok. — Aztán meg­

nyerte a következő kört is, de utána újra passzolni kezdett.— Vége a rohamnak — mondta Myers.Két órán keresztül eseménytelenül zajlott a parti, majd rövid

időre, egy kör erejéig nekilódult. Drache-nek a hatodik lap után egy kilencese, egy kettese és egy négyes párja volt, valamint két kilences lapja volt kézben, amiből egy fullt tudott kirakni. Myersnél egy bubi, egy hetes és egy ötös pár volt; volt egy má­sodik bubija kézben, ami összesen két párt tett ki. De amikor Myers licitált a hetedik lap után, Drache nem emelt rá. Jól is tet­te. Myers utolsó lapja egy újabb bubi volt, ami egy még erősebb fullt jelentett.

Ezután már csak idő kérdése volt, hogy Drache mikor dől ki. Vagy ahogy Texasban mikor lesz „Broomcorn’s uncle”, azaz mi­kor emésztik fel a kezdőtétek. Húsz perc múlva „elment a riverig” (vagyis felhasználta mind a hét lapot), egy nyitott végű sorhoz, ki­lencestől a dámáig, de mégsem sikerült összeraknia a kezet. Myers nyerte a kört és egyben a bajnokságot is a közös lapoknak kiosz­tott ászokkal. Nyereménye 67 500 dollár volt, Drache-é 27 000.

Néhány órával később ismét együtt ültek a pókerasztalnál, de ezúttal a hivatalos bajnokságban megengedettnél sokkal maga­sabb tétekkel játszottak.

6MARIO PUZO, aki egyébként szerette Las Vegast, úgy vélte, három napnál többet nem ideális itt eltölteni. Ha már az elején szeren­cséd van, menj haza az első géppel, mert a kaszinók azt az — előbb-utóbb törvényszerűen bekövetkező — állapotot használják ki éves kétmilliárd dolláros bevételük megszerzésére, hogy senki sem marad sokáig szerencsés.

Puzo csupa olyan játékot — baccarát, rulettet, kockát és black jacket — játszott Vegasban, amelyeknél a kaszinók átlagos profit­szintje 2-16 százalékos, és hosszú távon mindig felemészti a játé­kosokat. Viszont a póker még Las Vegasban sem annyira az egy­oldalú haszonszerzésről szól. A kaszinók játékosonként vagy óra­díjat számolnak fel az ülőhelyekért, vagy levesznek valamennyi

összeget minden körből. A pénz nagy része azonban a játékosok között cserél gazdát. Ezért van az, hogy a pókerszobák a kaszinók legvégében találhatók, messze a többi játéktól. A kaszinók vezetői minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a pénzeszsákok pénzét ne egyetlen pókerjátékos nyerje meg, hanem inkább kockán vagy ru­letten veszítsék el. Ezért tűnik úgy, hogy a profi kártyások az egyetlen olyan szerencsejátékosok, akik képesek túlélni ezt a vá­rost, feltéve, ha ellent tudnak állni a kísértésnek, hogy egy másik, kevésbé kiszámítható szerencsejáték vigye el a nyereményüket.

Legtöbbjük értelemszerűen ki van tiltva a black jack-asztaltól, mivel a kaszinók azt feltételezik, hogy akik a pókert a legmaga­sabb szinten képesek űzni, azok vagy egészen pontosan emlékez­nek minden lapra, vagy egy olyan számolási technikát használ­nak, amellyel mindent meg tudnak nyerni. Eric Drache például már az első adandó alkalommal akadályba ütközött, amikor ját­szani próbált. Mit sem tudott az egészről, és mindjárt nagyban fo­gadott, ahogy mindig is tette. Kevesebb mint egy óra alatt ötezer dollárt vesztett, de aztán műszakváltás volt, az új játékfelügyelő felismerte, és azonnal leállította a játékot.

— Ez az ember megélhetésért játszik — mondta. — Nem marad­hat itt.

— Nem tudta, hogy nem értek hozzá, és semmi esélyem nyerni — magyarázta Drache. — De nem okozott problémát. Legalább megkérdezhettem magamtól, mit is keresek ott egyáltalán. Soha többé nem játszottam black jacket.

A profi pókeresek azért is képesek a túlélésre, mert olyan sok időt töltenek Vegasban, hogy már ellent tudnak állni azoknak a kísértéseknek, amelyeknek a kívülállók könnyedén bedőlnek. Ilyen kísértés a pillanatra meg nem szűnő események állandó

forgataga, amely mindenhová elkísér, akármerre is megy az ember (a miniszoknyás és mély dekoltázsú, sorsjegyet áruló lányok az étte­remben, a medencénél, és tulajdonképpen mindenhol, kivéve a te­nisz- és golfpályákat), a filmsztárimidzs, amelyet a kaszinók kí­nálnak a vendégeknek (a lakosztályok óriási, szövettel bevont ágyai, a süllyesztett, márványutánzatból készített kádjai, és a hollywoodi stúdiókat és sminkszobát idéző dupla — férfiaknak és nőknek egyaránt kijáró végig lámpákkal borított, tükrös fésül­ködőasztalok), és persze mindenekfölött a pénzről és az esélyekről való fantáziálás szülte hatalomvágy.

Jó példa erre Joel, aki négy évvel ezelőtt érkezett Las Vegas­ba. Ez volt az első látogatása Amerikába, és több ezer angolhoz hasonlóan azért jött ide, mert akkoriban a font erős volt, a dol­lár pedig gyenge, és Amerika váratlanul az olcsó családi nyara­lások kedvelt célpontjává vált. Joel, a felesége és a gyerekeik nagy körútra indultak: megcsodálták a kilátást az Empire State Building tetejéről, megnézték Washington történelmi látványos­ságait, végigautóztak a Golden Gate hídon, elmentek Disney­landbe, Universal Citybe és Marinelandbe, eltöltöttek egy hétvé­gét Las Vegasban, rácsodálkoztak a Grand Canyonra, végül ki­pihenték magukat a miami Fontainbleauban. Vegasban a Cae­sars Palace-ban szálltak meg, és mialatt a felesége és a gyerekek fürödtek, Joel játszott egy kis black jacket és egy kis pókert. Mi­vel Londonban rendszeresen és versenyszerűen játszott, nem tett túl sok kárt magában.

Joelnek volt egy furcsa tulajdonsága: esténként sosem olvasott vagy beszélgetett, még csak a tévét sem nézte, mint más rendes ember, hanem miközben Groucho Marx-szivarával pöfékelt, csak ült otthon és bambult.

— Talán azon gondolkodott, hogyan adjon el egy újabb ruhát — élcelődött az egyik barátja. — Egy ilyen kispályás fickóhoz képest elég jól csinálta.

Talán. Ám valószínűbb, hogy ilyenkor szabadjára engedte a fantáziáját. Merthogy Joel gyermeki képzelőerővel volt megáldva, aminek következtében nem tudta megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól. Bárkinek, aki csak hajlandó volt végighallgatni, úgy mesélt a nagy veszteségeiről, mintha azok kisebb nyeremények lettek volna, a kis nyereményekről meg úgy, mint egész vagyo­nokról. Képzeletbeli világban élt, valószínűleg azért, mert a való­ságban nem nagyon volt mivel büszkélkednie. Joel tinédzserkora óta a ruhaiparban dolgozott. De zsarnoki természetű apja nemcsak a munkába, hanem egy régimódi — egyik üzleti partnerének lá­nyával kötendő —, előre eltervezett házasságba is belekényszerítet­te az alig huszonegy esztendős fiát. Egy évvel az amerikai utazás előtt Joel végérvényesen kiszabadult apja szorításából, miután megalapította saját kis cégét. A nyaralás tulajdonképpen önállóvá válása első évfordulójának megünneplése volt.

A gyermeki képzelőerő egy középkorú testben ideális összeállí­tás a John Gregory Dunne által „idióták vakító Disneylandjének” nevezett hely — vagyis Las Vegas számára. A hosszú évek alatt Londonban Joel mindössze egyszer volt csak színházban, akkor, amikor Frank Sinatra — koncertsorozatának egyik állomásaként — a városban járt. Hónapokkal korábban lefoglalta a jegyeket, és elvitte a feleségét is. Mindketten nagyon kiöltöztek, olyan köteles­ségszerűen, mint amikor zsinagógába mentek a nagyobb ünnepe­ken. Joelnél mindig volt néhány fölösleges jegy is, amit kis ha­szonnal árult a pókerasztalnál. Sinatra éppen a Palace-ban énekelt azon a hétvégén, amikor Joel Las Vegasban járt. Ő pedig a

feleségével és a gyerekekkel lenyűgözve ülte végig mindkét estjét. Olyan volt neki, mint valami titokzatos jel, mint valami ómen: „Las Vegas, Las Vegas, te vagy az én városom”. A vonzalom mind erősebbé vált, és Joel a több hónapos családi veszekedések elle­nére egyre kevésbé tudott ellenállni a város hívogatásának, miu­tán visszatértek a sivár londoni külvárosba. A házát fedezetként használva összegyűjtött egy kis tőkét az új vállalkozásához. Így életében először a pénz nem jelentett problémát. A londoni póker­partikon is beindult a szerencsesorozata, ahol korábban éveken át csak az egyik „tőkeadó” volt. Las Vegas hívogató szava egyre hangosabb lett. Novemberben vissza is tért.

De Joel nemhiába töltött éveket a divatszakmában. Stílusosan akart visszamenni és a lehető legkevesebb kiadással. Ezért elintézett magának egy húszezer dolláros hitelkeretet a Caesars Palace-nál.

— Semmi szerencsejáték — mondta. — Csak póker. De Las Vegas­ban fontos, hogy az ember megadja a módját.

Természetesen a hotelben úgy bántak vele, mint mindenki más­sal, aki jelzi, hogy bőven van elveszteni való pénze: vagyis király­ként. Ingyen-luxuslakosztályt kapott kör alakú ággyal, süllyesztett káddal, italokkal az italosszekrényben, mindezt egy karnyújtásnyi­ra az uszodától. Meghajoltak előtte, mosolyogtak rá, elkényeztet­ték, hízelegtek neki, etették, itatták, sőt az igazgató is kivételes bá­násmódban részesítette. Ingyen biztosítottak neki egy „szolgálat­kész” hölgyet is. Joel az a férfi volt, aki egész felnőttkorát olyan nővel élte le, akivel alig váltott két szót, akivel alig értek egymás­hoz. Ahhoz pedig mindig is túlságosan tartott az apjától, hogy sze­retőt tartson. Nem számított, hogy a Las Vegas-i nő nagydarab volt, erős csontozatú, hidrogénezett hajú és strasszos szemüveget hord (egy texarkanai biztonsági őr ötödik gyereke volt a nyolcból),

olyan fejedelmi módon bánt Joellel, mint a többiek a Caesars Palace-ban: lelkesedést színlelt és tudta jól, mitől érezheti magát igazi férfinak ez a kisebbségi komplexusban szenvedő, egész eddigi életét leigázottságban töltő ember. Joel ekkor fedezte fel a szex örömeit is. Kábultan rajongta körül a nőt, mohón és csodálattal nézte, mintha ő fedezte volna fel a spanyolviaszt. Fantáziája élén­kebb volt, mint bármikor. Végül, negyvenhat évesen szerelmesnek érezte magát, bár ebben szerepe lehetett a kapuzárási pániknak is. Tudta, hogy talán ez az utolsó esélye. Vásárolt neki egy förtelmes arany karkötőt és egy kék Pontiac Firebirdöt, és ráadásnak még a kezét is megkérte. Természetesen a nő visszautasította, de nyitva hagyta a lehetőséget, mert jó partit nehéz találni, különösen Las Vegasban. Ezzel tovább növelte Joel magabiztosságát, amelyet az­tán Joel a pókerasztalnál élt ki: állítása szerint pár száz dollárt nyert, ami valójában azt jelentette, hogy nem veszített sokat.

Ez elég is volt neki. Visszament Londonba, elhagyta a feleségét és elköltözött egy lakásba, amit képtelen volt fizetni. Mindennap felhívta a lányt Las Vegasban és ötszáz dollárt küldött neki heten­te, hogy ne kelljen dolgoznia. A nő megosztotta a pénzt a kerítő­jével, és ugyanúgy dolgozott tovább. Két hónappal később Joel visszatért annak reményében, hogy pénzre tehet szert. Vesztett. Még egyszer megkérte a nő kezét; a nő még egyszer elutasította.

— Legalább változtass munkát — könyörgött neki a férfi. — Ta­nulj, és legyél osztó. Kifizetem. — Kitartása feldühítette a nőt, aki amúgy nem volt szívtelen.

— Joel — mondta. — Te göncökkel keresed a pénzt, én a puncim­mal. Nekem ez a munkám.

Joel visszarepült Londonba, eladta megmaradt üzletét, és vissza­tért Las Vegasba. Talált egy másik szőke utcalányt (ő a texasi

Lubbockból származott), és végicsinálta vele ugyanazt a színjáté­kot. Tovább veszített, bár beszélni csak az összetört szívéről be­szélt. Igazi Las Vegas-i történet az övé: egy év sem kellett hozzá és Joel az Isten veled, Columbus* jómódú nagybácsijából meggyö­tört Dosztojevszkij-hőssé változott, aki kétségbeesetten zokog a díványon, miközben a szajhája bankjegyeket tép szét és dobál a tűzbe. Úgy tűnt, hogy mámorossá teszi ez a szerep, feldobja a sa­ját katasztrófája. Úgy ölelte magához Vegast, mint a korai keresz­tény mártírok a forró vasat: ez volt a végzete, ez adott értelmet az életének, minden képzeletét fölülmúlta. Amikor visszatért Lon­donba, szerencsétlenségéről panaszkodott, azt állította, hogy ami­kor meghallották, hogy a Caesarsban van hitelkerete, csúnyán rá­szedték: nyakára küldték a lányokat, majd elvették a pénz és az ajándékok nagy részét, amellyekkel elárasztotta őket. Amikor pe­dig a lányok ki akartak szállni, cementbe temették őket és bedob­ták a Mead-tóba.

Aztán maga Joel is eltűnt, nagy adósságokat hagyva maga mö­gött, beleértve egy hétszázötven dolláros telefonszámlát azokért a hívásokért, amelyeket London és Las Vegas között bonyolított. Senki sem hitte el, hogy bárki is csúnyán átverte volna. Azt be­szélték, hogy Johannesburgba ment, de a felesége, aki időközben újra férjez ment, nem volt erről teljesen meggyőződve.

Ahogy minden alkotóművész saját fantáziájának a megszállottja, Joelnek a város és a játék jelentette a végzetét.

— A pókerjátékos nem csaphatja be magát — mondta Mickey Appleman. — Realistának kell maradnod, hogy nyerj. Nem hiheted

* Philip Roth 1959-ben íródott kisregénye.

azt, hogy jól játszol, amikor egyfolytában veszítesz. Ha nem jól ítéled meg a játékodat a többiekéhez képest, akkor esélyed sincs.

A másik ok, amiért Joelnek esélye sem volt, az, hogy nem tudta különválasztani a játékot a szextől. Ezt a keveredést a nagy játé­kosok nem engedhetik meg maguknak. Mindegyik olyan nőt vett feleségül, aki — ki kevésbé, ki jobban — megbékélt azzal a helyzet­tel, hogy egy függővel él együtt. Állandó lebegésszerű állapotban élni gazdagság és a szegénység között, a hosszú egyedüllétek, mi­alatt a férjük úton volt két város között egyik játéktól a másikig: csak az egyik oldala a játékosfeleség-létnek. Ami még ennél is rosszabb volt, hogy olyasvalakivel kellett együtt élni, aki fizikailag jelen volt ugyan, de a gondolatai folyamatosan máshol jártak.

— Különleges nőnek kell ahhoz lenni, hogy valaki együtt tudjon élni egy nagy pókerjátékossal — elemzi a helyzetet Bobby Baldwin. — Tisztában kell lennie azzal, hogy nem tudja a férjét megváltoz­tatni. Úgy kell hozzámennie, hogy már ismeri a bevett szokásait, a megszokott dolgait és meg kell tanulnia ezekkel együttélni. — Baldwin rendszerint érzékeny és tapintatos volt, amikor az embe­rekről beszélt, akár egy fiatal lány, kínosan udvarias és kínosan szerény, ám ebben a témában a hangja olyan határozott volt, mint a pókerasztalnál. Ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. — Én úgy látom, hogy ha egy férfi nem élheti úgy az életét, ahogyan neki leginkább megfelel, akkor nem jó partnert választott. Az em­ber nem áldozhatja fel magát csak azért, mert a másik arra kény­szeríti, válasszon közte és egy másik dolog között. Ezzel persze mindkét választást kizárja. Én már kétszer voltam nős. Nagyon szerettem az első feleségemet, de egyszerűen nem tudta elfogadni az életstílusomat. Shirley, a második feleségem, úgy tűnik, tudja ezt kezelni. Nagyon szerencsés vagyok, hogy rátaláltam.

Shirley Baldwin úgy néz ki, mint egy kisvárosi Jacqueline Onas­sis: haja fel van tupírozva, arca kerek, arcvonásai finomak és egy óriási gyémántot visel. A többi feleséghez hasonlóan olykor meg­nézi férje nagyobb játszmáit, komoran végigüli a monoton órákat és az erőltetett beszélgetéseket. Ha a helyzet úgy kívánja, bátorító­an mosolyog vagy reagált egy-egy viccre. Mindezt olyan türelme­sen és odaadóan teszi, mint egy apáca. A legtöbb esetben azonban a feleségek távol maradnak a kaszinóktól és úgy élnek, mintha a póker is csak egy lenne a többi szakma közül. Virgie Moss és Louise Brunson rajta tartják a szemüket a családi befektetéseken és a napi kiadásokon, gondoskodnak a gyerekekről, arról, hogy férjeik­nek mindig legyen tiszta inge, hogy legyen előttük étel. Soha nem kérdezik őket a nyeremény vagy a veszteség felől, de mindig tudják, hogyan legyenek megértők és együtt érzők, amikor a helyzet úgy kí­vánja. A fiatalabb feleségek már kevésbé kötöttek a hagyományos társadalmi szerepekhez. Jane Drache például a Columbián tanul, és férje biztos benne, hogy anyagilag is meg tudja állni a helyét.

— Azt szeretném, hogy a házasságunk a kettőnk közti kapcso­lattól függjön, ne a pénztől — mondta. — Bármikor elhagyhat, ha akar, és ez nem az anyagiakon fog múlni. — Igaz, a Drache házas­pár New Yorkból jött, így nem érvényes rájuk a texasiakra jellem­ző férfiközpontú szemlélet.

— Minden rendben van a nőkkel — állítja Amarillo Slim. — Az egyetlen olyan hely, ahol az ember megverheti őket, és nem kerül érte börtönbe, az a pókerasztal.

Akármilyen szerepet játszanak is a nők, ők biztosítják a hátte­ret a férfiaknak, a stabil pontot egy állandóan változó világban.

— A család, a feleség és a gyerekek biztonságot adnak — mond­ta Bobby Baldwin. — Motiválják az embert, hogy erős és határozott

legyen, tartást adnak, szívet, bátorságot, vagy nevezheted, aminek akarod. Értelmet adnak az életnek. Nélkülük kicsúszna a kezedből az irányítás, mert ha nem tartoznál felelősséggel senki­nek, mit számítana, hogy veszítesz vagy nyersz? Engem személy szerint az hajt előre, hogy a feleségemnek és a családomnak, be­leértve a szüleimet, a nagymamámat és a testvéreimet, mindent meg tudjak adni. Néhány fickónak semmi más nem számít, csak a játék. Nincs is ezzel semmi gond, de szerintem életük legszebb pil­lanatairól maradnak le. Én tudom élvezni az élet apró örömeit.

Mickey Appleman szintén tudja, hogyan kell élvezni az élet ap­ró örömeit, mégpedig New York-i módon. Sokat olvas, meditál, el­mélkedik az életén és azon is, hogy mihez kezdjen vele. A család­dal kapcsolatban egyetért Baldwinnal, ő viszont a másik oldalon állt, és sóvárogva mondta:

— A legtöbb fickót valaki hazavárja. Ez a fajta biztonság erőt ad a pókerben, segít nyerni. Nekem nincs senkim. Amikor befejezem a játékot, felmegyek a szobámba, és ott is egyedül vagyok. Ezért, bizonyos értelemben, nekem nehezebb.

Appleman viszont saját akaratából maradt egyedül, hiszen, amire már Joel is rájött, Vegasban nincs hiány barátságos nők­ből. A nagy tétben játszott partikon mindig ott lebzselnek a nagy pénztől és a kockázattól felajzott rajongók. Viszont a verseny ideje alatti légkör a Binion’s-ban a hangoskodás, a nagy mulato­zás és az obszcén beszélgetések ellenére meglepően szexmentes volt. Évente öt héten keresztül a férfiak veszik birtokukba a he­lyet, nők nélkül. Vagyis persze ott vannak a nők, de azon a né­hányon kívül, akik a férfiakkal egyenrangú játékosként ülnek a kártyaasztalhoz, inkább csak amolyan kiegészítő elemeknek szá­mítanak, olyanok, mint a hang a hangosbeszélőn vagy a zsetonok

zörgése. Semmi nyoma annak az érzéki vibrálásnak, amely a nyaralóhelyekre jellemző. Azok a nők, akik nem a férjeik miatt vannak itt, leginkább komoran hallgatják a szenvedélyesen elő­adott, bár kissé zavaros történeteket arról, hogy néhány lökött já­tékos hogyan próbált meg blöffölni, amikor mindössze egy hatos pár volt a kezükben.

— Két tetves hatossal, érted ezt?A nők ilyenkor mosolyognak, bólogatnak és körbenéznek, hát­

ha jön a felmentő sereg.Egyik este azzal a férfival szálltam liftbe a Golden Nuggetben,

aki aznap délután úgy győzött le mindenkit az amatőröknek ren­dezett hold’em partin, mint egy igazi hódító. A férfi magas, kö­zépkorú cowboy volt, de profilból leginkább egy sasorrú, szakál­las spanyol konkvisztádorra hasonlított. Láttam, amint mozdulat­lanul ül két óriási torony mögött, melyekből az egyik fekete száz­dolláros zsetonokból, a másik szürke ötszázasokból állt, három fe­ketével a tetején. Mindkét torony több mint egy láb magas volt, melyeket szimmetrikusan rendezett el, három-három egymás mel­lett lévő zsetonra alapozva. Úgy néztek ki, mint egy türelmes gye­rek által legóból épített, futurisztikus építészeti csodák, ami nem is volt véletlen, hisz maga a játék is a türelemről szólt. De aznap­ra véget ért a verseny és most a cowboy elindult a szobája felé egy rózsaszín, kivágott ruhát és magas tűsarkú cipőt viselő szőke nő­vel. A nő mintha csak Az urak a szőkéket szeretik című filmből lé­pett volna elő, egyik kezében egy pohár italt, másikban cigarettát tartott. A Nowhere Mant dúdolta. Miközben a lift emelkedett és a cowboy azt a játszmáját elemezte nekem, amit történetesen én is láttam, a szőkeség bizonytalanul mosolygott. Úgy tűnt, hogy a cowboy el is feledkezett a nőről.

— Amikor valaki már az elején emel — okoskodott azt feltéte­lezem, hogy ász-bubinál nincs jobb lapja.

A lift megállt, az ajtók kinyíltak. A szőke nő előrelépett, majd megállt. A fickó felemelte a kezét, mint egy forgalomirányító rendőr és megnyomta az ajtókat nyitva tartó gombot. — Két ász, két király. Ász-király. Be kellett volna csalogatnia a többieket a közös kasszába, hátha valaki ráemel.

Aztán udvariasan odébb lépett, s kissé meghajolt a nő előtt, amikor az kilépett előtte a liftből. Mikor az ajtók ismét becsukód­tak, szó nélkül karon fogta és a folyosón a szobája felé vezette. Néhány órával később, amikor egy kis szunyókálás után lemen­tem, a lány egyedül iszogatott a Golden Nugget bárjában, a férfi pedig az utca túloldalán, a Horseshoe-ban pókerezett.

A kicsit régimódi udvariassági gesztus (elvégre a férfi már az ötvenes éveiben járt), a hallgatagság, a határozottság, az a hiva­talos stílus, amivel megragadta a nő karját a könyökénél fogva és a szobájába vezette, mind a formális érintkezés jelei voltak: érzékiség nélküli szex, amiből még az érdeklődés is hiányzott. Szex, amit az ember éppúgy megvesz, akár egy italt. Szex, mint a lazítás egyik formája a játék izgalma és feszültsége után, akár az éhség, amit csillapítani kell. Mint minden másfajta éhséget — fix áron.

Nevadában a bordélyházak törvényesen működnek és Las Vegas soha nem törekedett a szexuális képmutatásra. A Strip menti buszmegállókban ingyenes újságokhoz lehetett jutni, ame­lyek tele voltak mindenféle playmate-hirdetéssel mindkét nem ré­szére. A bordélyházak és a call-girl-ügynökségek („El sem kell hagynia a hotelszobáját!” jelszóval) egész oldalakon hirdettek, el­mosódott fotókkal, hitelkártyalogókkal, mindenféle borzalmas

szlogenekkel: „A legjobb módja, hogy feldobja Las Vegas-i tartóz­kodását”. Több hasábon keresztül hirdették magukat a szerény, egyéni szolgáltatásokat nyújtók is, olyan nevek alatt, mint Sherri, Terri, Lori és Desarya. A Strip menti toplessbárok nemcsak a min­den igényt kielégítő táncoslányokat kínálták — a kövértől a sová­nyig, a hajlékonyabbaktól a darabosabb mozgásúkig —, de azok­nak a mozgáskorlátozott vendégeknek is kínáltak szolgáltatáso­kat, akik már nem tudták megmászni a négy lépcsőfoknyi utat a parkolótól a bárig. Úgy tűnt, a nevadai Clark megyében nem lehet elég mélyre süllyedni a szexuális szolgáltatások terén. A kínálat pedig egyre bővül, profik és amatőrök tekintetében egyaránt.

— Úgy érzem, a nők itt keményebbé váltak — mondta Mickey Appleman. — Nem olyan érzékenyek, mint a keletiek. Olyanok, mintha kifordultak volna önmagukból. Szerintem ez a maga mód­ján tragikus, de ez a város mindenkivel könyörtelen. Tönkreteszi a lelket. Ha itt hosszú távon sikeres akarsz maradni, érzéketlennek kell lenned. De amikor egy játékos érzéketlen, akkor pont a sze­mélyisége nem érvényesül. Alapvetően ezért nehéz Las Vegasban élni: megfosztja az embert a lelkétől.

Lelketlen, személytelen, egydimenziós: minden Disneylandben ilyen az élet. De a világbajnokság alatt a Horseshoe-ban olyan ko­moly és fegyelmezett légkör uralkodik, akár egy olimpiai edzőtá­borban. Soha életemben nem láttam még ennyi, látszólag egészsé­ges férfit egy helyen, akik ilyen hosszú ideig csak egyetlen célt tar­tanak szem előtt szex és ivás nélkül. Csak a lapok forgatására kon­centrálnak órákon át, és izgatottan várnak minden egyes osztást.

Az egyik délután, miután leúsztam a napi adagomat, hazafelé tartottam és két fekete utcalány szállt be velem a Mint liftjébe a kerítőjükkel. Nagydarab nők voltak és harsányak, a férfi vékony

volt, akár egy fogpiszkáló, és gyorsan, idegesen gesztikulált. Mindannyian úgy fel voltak szerelkezve nyakláncokkal és karkö­tőkkel, akár a fenyőfák karácsonykor. Az egyik lány hozzám dör­gölte a vállát és ezt kérdezte: — Akarsz egy kicsit szórakozni, szi­vi? — Tizennyolc év körülinek saccoltam, mosolyogtam, megráz­tam a fejem, és azt mondtam: — Túl öreg vagyok én már ehhez a szórakozáshoz. — Végigfuttatta a szemét a többieken, majd sokat­mondóan kacsintott: — Én meg tudnálak fiatalítani. — Mindannyi­an nevettünk, bár valószínűleg másként értelmeztük a viccet. A lift ajtajai a kaszinó szintjén kinyíltak és ők hárman élénk cse­vegés közepette kiléptek. Furcsa, gondoltam, még csak kísértést sem éreztem.

Később azonban, amikor az esti hold’em partira pókerasztalhoz ültem a Nuggetben, majd kézbe vettem első lapjaimat, frissnek éreztem magam, a szívem kedélyesen vert, minden érzékem ki volt élesedve. Ahogyan a lány mondta volna: megfiatalodtam. A freu­distáknak végtére is igazuk lehet, amikor az mondják, hogy a kár­tya nem más, mint szublimáció. Egy másik kártyafüggő szavaival élve: „A szex jó, de a póker tovább tart”.

7DOYLE BRUNSON, a póker-világbajnokság kétszeres győztese 1933-ban született a nyugat-texasi Longworthben, egy kisebb, mezőgazdaságból élő faluban. Apja a földeken és a helyi gyapot­feldolgozó üzemben dolgozott.

— Nem voltunk szegények — mesélte. — Talán még jobban is él­tünk, mint a falubeliek általában: mindig volt mit enni és soha nem voltak anyagi nehézségeink, ahogy másoknak. Viszont sosem dúskáltunk nagyon semmiben. Ha valami különlegeset akartál, akkor meg kellett dolgoznod érte: elmehettél gyapotot vágni vagy az építkezésekre rakodni.

Brunson sportolói ösztöndíjából fedezte tanulmányait. Az abi­lene-i baptista főiskolára, a Hardin—Simmonsra járt. Ő volt a

kosárlabdacsapat sztárja. Az egyik kosárlabda-magazin az ország legjobb főiskolás játékosának választotta és a Minneapolis Lakers is megkereste. Kiváló hosszútávfutó volt. Középiskolásként ő volt a legjobb Texasban, még arra is esélyesnek tartották, hogy egyszer az olimpiai csapatban versenyezzen.

— Csak futottam és futottam — mesélte. — Sosem éreztem a fá­radtságot.

Azon a nyáron, amikor a főiskolát befejezte, Brunson sport­karrierje váratlanul félbeszakadt. A sweetwateri gipszkarton­gyárba ment dolgozni, ahol pakolás közben megcsúszott. A jobb lába két helyen is eltört. Két évig volt gipszben, és indu­ló profi sportkarrierje ezzel véget is ért. A Hardin—Simmonson maradt és Master fokozatú diplomát szerzett pedagógiából, az­zal a céllal, hogy egy nap a megyei iskola igazgatója lesz. Az egyetlen állás, amelyet végül felajánlottak neki, egy középisko­lai kosárlabdacsapat edzői munkaköre lett volna, évi 4800 dol­lárért. Mivel ekkorra már a főiskolai pókerpartikon is többet ke­resett ennél, inkább felcsapott irodagépeket árusító ügynöknek ötször annyi fizetésért. Nem tartott sokáig ez sem. Egy alkalom­mal, annak az irodának a hátsó részében, ahová üzletet kötni ment, épp egy pókercsata zajlott, Brunson beszállt és három óra alatt elnyerte az egyhavi fizetésének megfelelő összeget. Innen már csak egy út létezett számára.

Amikor először találkoztam Brunsonnal és a feleségével, Louise-zal épp a Golden Nugget liftjénél ácsorogtak. Louise a negyvenes éveinek közepén járó, alacsony, molett és beszédes nő, kedves, pu­fók arccal, széles mosollyal, amit sokszor meg is villant. Mialatt beszélgettünk, Brunson szórakozottan kotorászott a zsebében, majd előhúzott egy nagy maroknyi, többségében fekete zsetont.

Louise odatartotta a markát, hogy átvegye és úgy nevetett, mint egy fiatal lány.

— Mivel érdemeltem ezt ki? — kérdezte.Brunson rámosolygott.Brunson 190 centiméter magas és közel 130 kiló, 45 kilóval

több, mint mikor kosárlabdázott. A legtöbb súlyfeleslege a hasán és a fenekén van, de csak tessék-lássék módon küzd azért, hogy ledolgozza. A vörös húsokat tiltó diétával próbálkozott egy egész évig, de úgy tűnt, nem a vörös húsok okozzák a problémát. Játék közben, míg a többiek ásványvizet ittak, ő állandóan tejes turmixo­kat kortyolgatott, amelyeknek ráadásul tejszínhab volt a tete­jén. Egy délután beosont a Sombrero Terembe, ahol már előkészí­tették az esti büfét, és a tálakat fehér terítővel fedték le. Brunson óvatosan körülnézett, majd felemelte a terítő egyik sarkát, kicsem­pészett alóla egy nagy szelet csokitortát és elégedetten csámcsog­va kivonult.

— A verseny alatt négy-öt alkalommal is eszem desszertet — val­lotta be később. — Egyszerűen nem tudom magam távol tartani at­tól az asztaltól.

Kedvesen mosolygott, miközben alsó ajkát beharapva megmu­tatta felső fogsorát. Ez a kedves mosoly, a lágy arcvonások, a nagy, pocakos test a barna sportingben és a vitorlaként lobogó nadrágban egy csendes, középkori kolostor jóságos apátjának megjelenését kölcsönözte számára. Annak ellenére, hogy törött lá­ba miatt sántítva tudott csak járni, még mindig golfozott: single-fi­gure hendikepet játszott és azt állította, bárkit képes megverni teniszben vagy úszásban, kivéve Jack Biniont.

— Tudom, hogy ez hülyén hangzik — szabadkozott —, de annak ellenére, hogy a mérleg mindig is sokat mutatott, soha nem

éreztem magam kövérnek. Már nem tudok futni a lábam miatt, de bár­mi mást meg tudok csinálni, mint akárki más. Azt hiszem, a ma­gadról alkotott belső kép a fontos.

A legtöbb nagymenő játékosnak a póker a sportok egyik helyet­tesítője, ehhez fordulnak, ha már nem tudnak sportolni, mert ugyanazt a koncentrációt, ügyességet és kitartást igényli, és ugyan­úgy lehetőséget teremt a bennük lévő versenyszellem kiélésére.

— Fegyelem és kitartás, erről szól a póker, főleg, ha az ember a profikkal játszik, hosszú játszmákban — mondta Brunson. — A spor­tolói múltam miatt, bennem mindkettő megvan. Néha, amikor már napok óta játszom, kényelmetlenné válik a sok ülés. Elkezd kicsit fájni a lábam. De nem változtatok helyzetet. Ott ülök, hagyom, hogy fájjon, csak hogy emlékeztessen arra, hogy jól játsszam. — A higgadtságnak az a fajta megnyilvánulása, amellyel kezelni tud­ják a rossz köröket, amelyek olykor akár az egész pénzüket elvi­szik, egy másik módja annak a kitartásnak, amelyet a pókerjátéko­sok olyan nagyra becsülnek.

Jack Binion a nagymenőket „szellemi sportolónak” hívja. Eb­ben van is valami, mert Brunsonnál a póker és a sport elválaszt­hatatlanul összefonódott. Brunson apja, egy kellemes modorú férfi, akiről Brunson mindig nagy szeretettel beszélt, maga is pó­kerezett titokban. Méghozzá elég tehetségesen ahhoz, hogy má­sik fiát a nyereményből taníttatni tudja a főiskolán. Brunson hu­szonöt éves volt, amikor az apja meghalt. A következő húsz év­ben Brunson utazgatott és szinte bármilyen játékban részt vett. A húsz évből hat éven át volt együtt Amarillo Slim Prestonnal és Sailor Robertsszel. Ez a társulás egészen addig tartott, amíg kö­zös, milliós nagyságrendű pénzüket egy szerencsétlen Las Vegas-i látogatás alkalmával el nem veszítették 1964-ben. Ezekről az

élményeiről most úgy beszél, mint az edzőtáborról a versenyző: büszkeséggel és izgatottan.

— Teljesen homályba merültek azok az évek — ködösít Brunson. — Alig emlékszem rájuk. Ha az ember a pókerjátékát és a hatodik érzékét akarja fejleszteni, sok időt kell rá szánni. Egyszer egy egész nyáron át nem is láttam a napot. Egész éjjel játszottam, az­tán napközben aludtam, hajnalban feküdtem, napnyugtakor kel­tem. Azt hiszem, fizikai képtelenség lett volna ennél is többet fog­lalkozni a játékkal az alatt a tíz év alatt. Csak pókereztem, alud­tam, ettem, és nagy ritkán felszedtem egy nőt — mintha csak a boltba ugrottam volna le érte.

Ez persze azért nem egészen így történt. Az ötödik év körül Brunson megnősült és még ugyanabban az évben majdnem meg is halt. Későbbi felesége, Louise akkoriban gyógyszerészként dol­gozott a texasi San Angelóban. Brunson két éven keresztül udva­rolt neki, két játszma között, amennyi idő alatt a nő már a bolt teljes vitaminkészletét többször is eladta neki. Mivel Brunson már majdnem harmincéves volt, a nő feltételezte, hogy nős, ezért elő­ször visszautasította a férfi közeledését. Amikor tisztázódott a do­log, akkor meg a férfi foglalkozása körül akadt egy kis félreértés.

— Megkérdezte, mivel foglalkozom, én mondtam neki, hogy fogadással — mesélte. — Ő viszont úgy értette, hogy fogadós va­gyok és ezt adta tovább az anyjának is.

Végül ezt is tisztázták, ám azt azóta sem tudni, hogy a nő fel­világosította-e erről az anyját.

1962 augusztusában, négy hónappal az esküvőjük után, Brun­son fájó torokkal és egy borsó nagyságú gombóccal a nyakán éb­redt. A háziorvosa három héten át antibiotikumokkal kezelte, de a dudor ekkorra már tojásnyira dagadt. Ez idő tájt az aggodalom már

pánikká változott, főleg, mert Brunson egyik öccse nem sokkal ko­rábban halt meg rákban. Doyle és Louise azonnal Fort Worthbe mentek egy specialistához. Az orvos ránézett, mondott pár bíztató szót, majd másnap megoperálta. A daganat addigra már minden­hová kiterjedt: a gyomrára, a mellkasára, a nyakára és az agyára, annyira, hogy szabad szemmel is látni lehetett. Újra összevarrták, és megmondták Louise-nak, hogy a férjének inkább csak hetei, semmint hónapjai vannak hátra. Akkorra a nő már terhes volt és annak reményében, hogy férjét minél tovább életben tartsa, és megélje gyermekük születését, újabb operációt szervezett Houston­ba. Megmentésére nem volt esély, de legalább le tudták lassítani a rák terjedését. A műtét nyolc órán át tartott és sikeres volt. Sőt va­lójában, amikor az orvosok felnyitották, nyoma sem volt a ráknak.

Az orvosok „spontán gyógyulásnak” nevezték, „igazi csodá­nak”. Tényleg úgy tűnt, semmi logikus magyarázata nincs a tör­ténteknek. Az egyik pillanatban Brunson ott állt az akasztófánál, kötéllel a nyakában; a következő pillanatban pedig szabad ember volt. Mindkét dolog megmagyarázhatatlannak tűnt. Később Louise megtudta, hogy a barátaik közül többen beszéltek a pappal, az egész közösség a férje gyógyulásáért imádkozott. Ezt égi jelnek vette és azóta hívő keresztény. Aktív támogatója a helyi egyház­nak és részt vesz a külföldi missziókban. Brunson nem nyilatko­zik a dologról; ő maga ritkán jár templomba, bár ezt mondja: — Keresztény családban nőttem fel és nincs rá okom, hogy megvál­toztassam a belém nevelt hitet.

Ezenkívül — igaz, hogy csak pókerjátékosként — hisz az ESP, vagyis az Extra Szenzoros Percepció erejében.

Brunson kételkedései ellenére a csodák tovább folytatódtak. Nemsokkal azután, hogy lányuk megszületett, Louise-nál méhrákot

diagnosztizáltak. Komoly operáció előtt állt, de mire erre sor került volna, a tumor eltűnt. Még két gyereket szült. Aztán ami­kor Doyla — az idősebb lányukat nevezték el így, Brunson után, amikor kétséges volt, hogy a férfi megéri-e a gyermek születését — tizenkét éves lett, a kislánynál idiopátiás scoliosist diagnoszti­záltak erős gerincferdüléssel. Összegyűltek a szakorvosok és alter­natív megoldásként testkapcsot javasoltak, illetve acélrudat akar­tak a gerincébe ültetni. A legtöbb, amit remélhetett, hogy túléli a beavatkozást és élete végéig nyomorék marad. Ám Louise ekkor felkeresett egy híres természetgyógyászt, Katherine Kuhlmant, és maratoni hosszúságú, közös imádságot rendeztek. Két héten belül a gyerek gerince magától kiegyenesedett. Doyla gyógyulása egyi­ke volt annak a mindössze három ismert esetnek, amikor ilyen kö­rülmények között nem volt szükség orvosi beavatkozásra.

Furcsa háttér ez az egyik leggyakorlatiasabb profinak. Brunson nyugtázza a furcsaságokat, ahogyan nyugtázza azt is, ha csoda tör­ténik a kártyaasztalnál, kommentárt azonban nem fűz hozzájuk, annak ellenére, hogy elismeri felesége nagyszerű munkáját. Saját, hihetetlen gyógyulásáról így beszél: — Soha nem gondoltam komo­lyan, hogy meg fogok halni. De mielőtt Houstonba mentem volna a második műtétre, a barátaim összegyűltek, hogy elbúcsúzzanak tőlem, és ekkor vettem a célzást, és egy listát készítettem azokról, akik részt vesznek a temetésemen. Tényleg morbid volt. De a szívem mélyén sosem hittem el. Talán azért, mert még csak harmincéves voltam és az ember csak öreg korában hal meg, nem ilyen fiatalon. Lehet, hogy ez a hozzáállás mentett meg. Én úgy látom, a halálhoz vezető útnak több állomása van: az első a hitetlenség, az utolsó az elfogadás. Hát, én egyszerűen nem hittem el. Tudja, sportoló vol­tam, és bármit megcsináltam, amit a fejembe vettem. Valószínűleg

azt hittem, a halált is túlélem. — Brunson esetében a fizikai erő mo­rális és lelki tartást adott, olyan volt, mintha eldöntötte volna, hogy ha a halál nem tudja legyőzni, akkor más sem. — Onnantól kezdve megváltozott az egész életszemléletem — mondta egy nap Vegasban. — Elkezdtem igazán élvezni az életet. Bár továbbra is sokat pókerez­tem, értékelni kezdtem azokat a dolgokat, amiket korábban észre sem vettem. Egészen odáig csak jártam az országutakat, játéktól já­tékig, mintha szemellenző lenne rajtam. Most már észreveszem a fá­kat, a virágokat és hogy milyen kék az ég.

Gyógyulása után Brunson hihetetlen nyerősorozatot produkált: ötvenhárom pókerjátszmát nyert egymás után. Olyan volt, mintha semmi sem szabhatna határt annak az életerőnek, amely a halál legyőzésével szabadult fel belőle. Az ötvenhárom játszma végére kifizette az orvosi számláit és még így is elég pénze maradt, hogy családjának évekig biztosítsa a megélhetést. Azóta sem néz vissza.

Mindössze néhány sebhely maradt Brunson nyakán a rák utó­hatásaként. Markáns állkapcsa és az egész arca egy kicsit el volt tolódva bal felé. A jobb oldalon, az állkapocscsontja alatt, egészen a füléig húzódó, nagy mélyedés volt látható. Beültetett bőrrel volt fedve, amely így leginkább egy jéghártyával borított, kráteres tó­hoz hasonlított. Közvetlenül mellette óriási L alakú sebhely, ezt akkor szerezte, amikor néhány évvel ezelőtt a sebészek újra fel­vágták, hogy kivegyenek egy daganatot, ez alkalommal egy jóin­dulatú nyirokcsomót.

A rákkal való brutális találkozás megerősítette Brunsonban azt a hitét, hogy kétségtelenül győzelemre született. A halál egyszerű­en már nem aggasztotta többé, sőt, valójában megerősítette az én­képét, már egészen fiatalon. 1980-ban középiskolás osztálytalál­kozóra ment a Sweetwater Gimnáziumba, amiről így mesélt:

— Egészen addig a korom egyáltalán nem foglalkoztatott, ugyan­úgy éreztem magam huszonöt, harmincöt és negyvenévesen. Az­tán elmentem erre a találkozóra és láttam, hogy mindenki mennyire megöregedett és rájöttem, hogy én is megvénültem. De azt is láttam, hogy azok a fickók fél lábbal már a sírban vannak. Elismerem, arról nem tehet az ember, hogy hogy néz ki, kivéve, ha odafigyel magára. De ott voltunk mindannyian, negyvenhat éve­sen és míg néhányan nagyon roskatagok voltak, mások pont olyan fiatalosnak tűntek, mint iskoláskorukban. Akkor jöttem rá, hogy soha nem akarok szellemileg megöregedni. Olyan szeretnék maradni, mint Johnny Moss. — Most hetvennégy éves és bár az utóbbi egy-két évben mintha öregedni kezdett volna, a gondolko­dásmódja semmit sem változott. Szellemileg még mindig fiatal. Két-három éjszakán át fenn tud maradni és játszani, képes nagy­ban gondolkodni, és tervezi a jövőt. Remélem, én is ilyen leszek.

A sebhelyektől eltekintve a halállal való küzdelmének egyetlen nyoma maradt, Brunson kényszeres pontossága. Ezt akkor ta­pasztaltam, amikor megbeszéltük, hogy hétkor együtt reggeli­zünk. Már fél hatkor felkeltem, de pont mielőtt elindultam volna, valaki felhívott New Yorkból egy üzleti ügyben. A beszélgetés el­húzódott, és húsz perccel később értem a Sombrero Terembe. Brunson már majdnem túl volt a reggelijén és udvariatlanul bó­lintott, amikor leültem. Fagyos volt, mint egy jégcsap. Bár elné­zést kértem és elmagyaráztam, mi történt, nyilvánvalóan nem hitt nekem. Nem beszélt sokat, de ingerültsége úgy áradt szét az üres helyiségben, mint egy ködfelhő, és sok időbe telt, mire szer­tefoszlott. Másnap reggel pont az ellenkezője történt: én pontban hétkor ott voltam, ő meg fél nyolcra jött. Amikor rájött a téve­désre — azt hitte, időpontot változtattunk —, nagyon ledöbbent, a

kelleténél többször kért elnézést, és később többször visszatért a témára, ezúttal már kifejezetten mérgesen:

— Engem az adott szó kötelez — mondta. — Ha valaki a szavát adja, hogy ott lesz egy adott időpontban, és ezt nem tartja be, ak­kor fabatkát sem ér a szava. Ehhez nagyon erősen ragaszkodom. — Előző délután figyeltem, amint kétszáz darab százdolláros bank­jegyet számol le a zsebéből előhúzott óriási pénzkötegből, és ud­variasan egy másik játékosnak adja anélkül, hogy egy kicsit is za­varba jönne, ezért aztán megkérdeztem:

— Miért olyan erősen?— Számomra az idő a legértékesebb — válaszolta. — Sokkal fon­

tosabb, mint a pénz vagy bármi más.Ez volt az első alkalom, hogy megtapasztalhattam, úgy gondol

az idejére, mintha csak kölcsönbe kapta volna.Legközelebb egy lehetetlenül korai — egyáltalán nem a vegasi

életformára jellemző — időpontra beszéltük meg a találkozót, ugyanis május 4-ével kezdődően, öt napon át tartott a Doyle Brunson Meghívásos Golfverseny a Dunes Hotel mögötti kis golf­pályán, ahová Brunson engem is magával vitt. A versenyt a Pro­fi Golfszövetség nem hagyta jóvá, mert a szabályzat szerint a golfjátékosok nem játszhatnak szerencsejátékot. Brunson egész végig ezen morgolódott, míg a golfpályához nem értünk. Bosszan­totta ez a képmutatás:

— Minden golfos játszik szerencsejátékot, még ha csak kétdollá­ros tétben is — acsargott. — Mit számít, hogy mekkora az összeg?

Azon is bosszankodott, hogy érzékenyen érinti — a baptista ne­veltetés nem múlik el nyomtalanul —, ha a hétköznapi emberek gyanakvással tekintettek a választott hivatására. Egy évvel koráb­ban, 1980-ban, ahogy ő mondta, „a találkozók évében”, hazalátogatott

Longworthbe és találkozott idős, általános iskolai tanárával. A nő szemrehányóan nézett rá világoskék szemével, majd megkér­dezte, mivel foglalkozik. Brunson így mesél erről:

— Mondtam neki, hogy „pókerezem”, mire rám nézett, megráz­ta a fejét, és ennyit mondott: „Édes istenem, nem találtál magad­nak valami jobbat”? — Brunson is szomorúan rázta a fejét: — Ez náluk az általános hozzáállás — folytatta. — Vidéki emberek, jó em­berek, de nem értik meg, hogy másképp is lehet élni, mint ahogy ők megszokták, ezt egyszerűen nem hajlandók elfogadni. — Ha va­laki bizonyos körökben válik gazdaggá és híressé, még mindig le­nézi „a normális világ” — ahogy a hétköznapi létet a szerencsejá­tékosok nevezték — s ezt Brunson nehezen képes megérteni.

A golfszövetség döntése ellenére több tucat fiatal profi golfos nevezett a versenybe és körülbelül ugyanennyien jöttek a szeren­csejátékosok közül is az eseményre. Fel-alá bóklásztak a klubház­ban, miközben Brunson elvánszorgott az első elütési helyre, majd vissza, az esélyeket latolgatva.

— Figyelem, ahogy elütik a labdát és felírom az eredményt — tá­jékoztatott.

A fogadásokat egy boríték hátuljára jegyezte fel, és a nyertese­ket, amint véget ért a verseny, rögtön ki is fizette.

Brunson aznap sokat beszélt egy Billy nevű, alacsony emberrel. Billynek teljesen ősz haja volt, méretes feneke és sunyi, szatírra emlékeztető arca: élénk, összehúzott szemek, felfelé hajló száj, mintha állandóan valami titkos viccen mosolygott volna. Hallot­tam, amint ezt mondja:

— Minden játékosra tízezer dollárt teszek.— Ha a kettő az egyhez fogadást akarod, megkapod — válaszol­

ta Brunson.

Később Brunson elárulta, hogy „Billy a legnagyobb sportfo­gadó a világon”. Tisztelettel beszélt róla, én meg kíváncsi vol­tam, hogy a „legnagyobb” mennyire nagyot jelent, mert egyszer maga Brunson is száznyolcvanezer dollárt vesztett egyetlen fogadáson és gyakran tett fel akár két-háromszázezer dollárt is körönként.

— Doyle több pénzben játszott napi szinten, mint amennyit Watson és Nicklaus egy egész évben nyert — mesélte Brunson egyik barátja.

A napsugarak megcsillantak a pálya harmatán, a hűvös levegő­ben érezni lehetett a frissen vágott fű illatát. A madarak szerelme­sen daloltak egymásnak a megtépázott pálmafákon és a boróka­bokrokon. Az eget szegélyező hegyek csillogtak a ködben.

— Az nem köd — mondta Brunson. — Légszennyeződés.De legalább elég messzinek tűnt Glitter Gulchtól.A Binion’s legtöbb nagy tétekben játszó törzsvendége kint volt

a friss levegőn és a mérkőzést nézte. Felbolydult rovarkolóniaként kocsikáztak fehér ülésborítású autóikban lyuktól lyukig, játéktól játékig. Ketten viszont kényelmes távolságból figyelték az esemé­nyeket: egyikük egy nagydarab fickó volt, aki pont úgy nézett ki, mint egy középkorú beugró színész A hihetetlen Hulkból, a másik pedig alacsony, majomarcú, idős férfi, nehéz Navajo karkötővel az egyik csuklóján, arany Patek—Philippe órával a másikon. Karórája fölött a bőrén egy sombrerót viselő táncoslány ropta tarka tetová­lásként. A többi játékos tisztelettel nézte őket a távolból, de a ver­seny öt napja alatt nem láttam, hogy akár egyetlen szót is váltot­tak volna egymással vagy bárki mással. Amikor végül megkérdez­tem Brunsont, hogy azok ketten kicsodák, a maffiafőnök-e és a testőre, ő kitért a válaszadás elől.

— Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán létezik a maffia — mondta. — De ha az emberek azt látják, hogy pizzát eszel, mind­járt Chicagóval hoznak kapcsolatba.

A pályabírák adó-vevő segítségével követték a verseny mene­tét, a szerencsejátékosok pedig állandóan körülöttük legyeskedtek, hogy megbizonyosodjanak a pálya többi részén zajló meccs állá­sáról. Az elcsípett információk birtokában aztán odarohantak Brunsonhoz és frissítették a fogadásokat. Billy egy pillanatra meg­állt a kocsinknál.

— Még hatot a húszasra — motyogta, majd elviharzott.Brunson följegyezte a boríték hátoldalára.Brunson szigorú szemmel figyelte, ahogy az egyik játékos há­

romszor gurított. Azután, miközben a férfi kedvetlenül sétált egyik elütőhelytől a másikig, megkérdezte tőle, hogy áll.

— Három ponttal vagyok lemaradva — válaszolta a férfi. Élénk­vörös nadrágja és fehér pulóvere nem illett komor hangulatához. Brunson atyáskodva megveregette a vállát.

— Egyet se aggódj — mondta —, nagyon jól csinálod.Ahogy továbbgördültünk, elmosolyodott és elégedetten tette

odébb nagy, puha testét a kocsi ülésén.— Ez jó hír — mondta. — A másik fickóra fogadtam.A kellemesen hűvös levegő és a mások játékára való fogadás

láthatóan mindenkiben oldotta a feszültséget. Jack Straus odajött hozzánk és számtalan történeteinek egyikével kezdett szórakoztat­ni bennünket.

— Emlékszel, Doyle, amikor el akartalak vinni arra a kis sziget­re? — Brunson nyájasan vigyorgott, majd oldalra nézett. Úgy tett, mintha egy játékost figyelne a távolban, aki éppen ütéshez készü­lődött. Straus hozzám fordult, most már áradt belőle a szó: — Az

volt az alapötlet, hogy közösen bérlünk egy kis lakást és golfo­zunk meg horgászunk egész nap. Megtöltöttük volna a hűtőtáskát salátával, gyümölccsel és friss zöldséggel, így talán le is adtunk volna pár kilót. De Doyle felesége nagyon vallásos, és valami mi­att azt gondolta, hogy csajozni megyünk. Doyle meg úgy viselke­dett, mint egy kilencvenéves öregember, akit nemi erőszakon kap­nak rajta: be akarta ismerni a bűnét. Így tehát volt köztünk egy kis nézeteltérés. Végül azt mondtam a feleségének, hogy ha fel akarnék szedni egy nőt, akkor Doyle csak nyűg lenne a nyaka­mon. Ezzel aztán meg is nyugtattam. Végül azonban soha nem mentünk el, igaz, Doyle?

Brunson vidáman bólogatott miközben beharapta az alsó ajkát.Az egyik lyuknál Puggy Pearson megállt Brunson mellett és

elemezni kezdte a játékosokat. A szája sarkából egy óriási szivar lógott. Az első ütő hibátlanul tette a dolgát és a labda kicsivel a golfpálya szélén túl landolt. Ellenfele lendített egyet próbaképpen, majd elütötte a labdát.

— Mennyi az esélye? — kérdezte suttogva Pearson.— Öt a négyhez.— Tíz centet teszek erre a játékra!A tízcentes Las Vegasban ezer dollárt jelentett. A második játé­

kos kifordult, a labda megpördült, megpattant majd egy homok­akadálynak ütközött. A versenyző megdörzsölte a derekát, majd mondott valamit a játékostársának és a pályabírónak. Aztán sar­kon fordult, felmászott a kocsijára és elhajtott a klubház felé. A szerencsejátékosok odagyűltek a pályabíróhoz.

— A játékosnak — magyarázta — meghúzódott egy izma és fel­adta a játékot.

— A francba — mondta Pearson.

Brunson előhúzta a borítékot és ráfirkálta: „Puggy, mínusz ezer dollár.”

— Ebadta kölyke — motyogta Pearson mérgesen igazi kutya­ütő.

Egyik kutya, másik eb, oly mindegy: a szerencsejátékosok szlengjében mindkettő kifejezés a vesztest, a legelőnytelenebb la­pokkal rendelkező játékost jelenti; a nagy tétben játszók körében elég közkedvelt kifejezés.

— Doyle Brunsonra egyáltalán nem jellemző, hogy veszítene — mondta egy albuquerque-i olajmágnás. — Van, hogy rosszul gol­fozik, nem megy neki egykönnyen, de végül mégis begurítja. Ez a legrohadtabb az egészben. Brunson single-figure hendikepgolfos, de képes olyanok ellen is kiállni, akik két-három ütéssel jobbak nála. Teszi mindezt annyi pénzért, hogy vele ellentétben az ellen­felei biztos, hogy el fogják rontani a játékot idegességükben. Ha elég magas a tét, képességein fölül játszik, pedig általában az a jellemző, hogy ha nagy a tét, az ember inkább rosszabbul játszik. Doyle-nak egy tízezer dolláros Nassau-fogadás olyan, mintha, mondjuk egy átlagpolgár venne egy pohár szódát. — Egy Nassau három fogadásból áll: a pálya első kilenc szakaszára, a második kilenc szakaszra és egy összesítettre. A fogadás adott összegre szól. A tízezer dolláros Nassauban az a játékos, aki a legtöbb sza­kaszt nyeri az első kilencből, tízezer dollárt kap, csakúgy, mint az, aki a legtöbbet nyeri a második kilencből. Aki pedig az összesí­tettben nyeri a legtöbbet, újabb tízezer dollárral lesz gazdagabb. — A legtöbb fickó ennyi pénztől meghátrálna, nem úgy Doyle. Ez a pasas semmitől nem fél.

Jó példa erre az az eset, amikor a tizennyolcas számú lyuknál álltunk, és egy meccset figyeltünk, amely éppen akkor döntetlenre

állt. A lyuktól messzebb álló játékos egy gyönyörű hosszút pat­tolt és a labda begurult az üregbe. Brunson együtt tapsolt a töb­biekkel. A másik játékos labdája alig több mint fél méterre állt meg a zászlótól, így tulajdonosa épp csak kicsivel maradt le az el­ső mögött. Miután végigsandított a környezetén, meglendítette az ütőt, majd ráhajolt a labdára és erősen koncentrált. De az ütés pil­lanatában hezitált és a labda túlment a lyukon. A tömeg egy em­berként sóhajtott fel, úgy tűnt, mintha korábban mindenki vissza­tartotta volna a lélegzetét, majd egyszerre engedte volna ki. Brun­son megvonta a vállát:

— Nyolcvanezret vesztettem ezen a meccsen — mondta egyhan­gúan. — Majd hozzátette: — Menjünk, gratuláljunk a vesztesnek. Mindenki más úgyis a győztesnek gratulál.

— Akkora a szíve, akár egy görögdinnye — mondta az Albu­querque-ből való férfi. — Ez a nagylelkűség páratlan ebben a ke­gyetlen üzleti világban. Talán így jutott a csúcsra.

Dél is elmúlt már, Brunson Lincoln Continentalja mellett áll­tunk az olajmágnással és arra vártunk, hogy visszaindulhassunk. Brunson a klubházban még mindig a reggeli verseny eredménye­it adminisztrálta. Amikor végre kijött, kedélyesen mosolygott.

— Hogy ment? — kérdezte az albuquerque-i férfi.Brunson vállat vont.— Nyertem is, vesztettem is. Azzal kinyitotta a Lincoln csomag­

tartóját, előkotort egy papírdobozt, amiből drága, beépített órás tollakat és bőrtokban lévő német vadászkéseket vett elő, s ezeket mind nekünk adta.

— Tudjátok ezeket használni? — kérdezte.Amikor megköszöntük, zavartan nézett, majd ezt mondta: — Van

egy barátom, aki tartozik a pókerben, de kicsit le van égve. Odaadta

ezeket az ügynökének, én meg elhoztam párat, az adóssága tör­lesztésének fejében, csakhogy kisegítsem. Semmiség az egész.

Bemászott a kocsiba és nagyot ásított.— Nem aludtam többet két óránál az éjjel — mondta. — Régebben

ez sosem volt gond, de úgy látszik, öregszem. Azt hiszem, ledőlök egy kicsit. — Újra ásított. — Kis ebéd, kis szieszta.

Csendben mentünk visszafelé. Viszont amikor délután négykor lementem a Horseshoe kártyaszobájába, Brunson ismét játszott. Még éjfélkor is ott volt.

Azon az estén, amikor az IRA tagja, Bobby Sands a belfasti bör­tönben belehalt az éhségsztrájkba, egy barátságtalan texasi férfi­val ültem egy asztalnál a Sombrero Teremben. A férfi azt mesél­te, hogy már 28 000 dolláros veszteségnél tart, és egy teljes nap­ja játszik egyfolytában. Komor arca borostás volt és egy nagy da­rab sült oldalast evett kézzel. Mohón falta, mindkét kezével, csu­pa zsír volt a szája, borostás álla és koszos pólója is. Egy oldalas­darabbal rábökött a tányérja mellett heverő Las Vegas-i Sunra.

— Én ezt nem tudom felfogni — mondta. — Ez a fickó halálra éheztette magát. Ez nem normális.

Mondtam neki, hogy ez elkerülhetetlen volt. — Az IRA-nak már­tírra volt szüksége, Thatcher meg egy csökönyös öszvér.

— Nos — mondta, miközben úgy nézett rám, mintha pont most tettem volna meg egy nagy tétet, és tudni akarná, hogy blöffölök-e — szerintem egymillió dollárt nyertél volna, ha erre itt fogadást kötsz. Senki sem hitte volna el.

— Nem volt más választása — mondtam.— Egy csomó lett volna — válaszolta sóvárogva. — Pofonegysze­

rű. — Majd visszatért a sült húshoz.

Ez volt az egyetlen olyan eset a Glitter Gulchban eltöltött négy hetem alatt, hogy valaki a külvilágról beszélt. Néhány nappal ké­sőbb jött a hír, hogy rálőttek a pápára, de a sok kereszt ellenére, amelyek a játékosok és a személyzet nyakában lógtak, és amiből arra következtettem, hogy sok itt a hívő, senki sem beszélt erről.

Egy általam is ismert fickó éppen azon a napon vett részt a 3/6 dolláros hold’em partiban a Golden Nuggetben, amikor Jimmy Cartert elnöknek választották. Hajnalban kis időre abbahagyta a játékot és felment a szobájába, hogy megnézze a választási ered­ményeket a tévében. Amikor visszatért az asztalhoz, bejelentette: — Új elnökünk van, Jimmy Carter. — Az osztó hűvösen ránézett, mintha valami titkos házirendet sértett volna meg, a mellette ülő férfi pedig így szólt hozzá: — A tét három dollár. — Más megjegy­zés nem esett. Később azon az estén a Las Vegas-i Review Journal szalagcímben hozta a következőket: „AZ OSZTÓK VESZTETTEK AZ ADÓHATÓSÁGGAL SZEMBEN!”. A jobb alsó sarokban, egy kis bekezdésben pedig ez állt: „Jimmy Carter az új elnök”.

Ha az ember Glitter Gulchban tölt egy bizonyos időt, már sem a hegyek, sem pedig a felettük látszódó, repülő húzta csíkok nem tűnnek valódinak. Mindent elnyel a képzelet és a nagy, kielégít­hetetlen önimádat. Valamelyik délután egy turista azt mesélte a napozóknak a Mint Hotel medencéjénél, hogy egy férfi, aki egy rakás pénzt vesztett, leült a Caesars Palace előcsarnokában, fegy­vert vett a szájába és meghúzta a ravaszt.

— Mikor? — kérdezte a medence felügyelő.— Tegnap — mondta a turista.Egy egérszürke hajú, fiatal nő, aki két black jack-játszma kö­

zötti pihenőjét töltötte a napon, felnézett a Harold Robbins-regé­nye fölül és így szólt: — Tegnap én is pont a Caesarsban voltam.

A nagy játékosok úgy próbálják meg távol tartani magukat ezektől a valószerűtlennek tűnő eseményektől, hogy mindenre fogadást kötnek. Ez az egyetlen, ami leköti a figyelmüket. Minél sikeresebbek, annál nagyobbnak kell lennie a tétnek.

— Régebben mindenféle játékban részt vettem, lehetett kicsi vagy nagy a tét — mondta Brunson. — De most már csak nagy tét­ben tudok játszani. Azt mondogatom magamnak, hogy ez azért van, mert nem akarom kifárasztani magam a fontos partikra, de az igazság az, hogy azért nem vagyok jó a kis tétben játszott pó­kerben, mert már nem érzek hozzá kellő ösztönzést.

Megkérdeztem, mit ért kis tét alatt.— Hát, a 200/400 dolláros határ most már kicsinek számít nekem,

bár már itt is lehet akár tíz- vagy húszezer dollárt nyerni, rövid időn belül — ecsetelte a részleteket. — De néha nagyon magas tétek­ben játszunk: 500/1000 dollárban, olykor kétezerben és nincs fel­ső határ. A kaszinótulajdonosokkal, a bukmékerrel és a drogdíle­rekkel játszott pókerben akár több millió dollár is kerülhet az asz­talra. Azt hiszem, el vagyok kényeztetve. Játékosként több tapasz­talatom van, mint nekik, de nincs meg bennem a vágy, a koncent­ráció és a fegyelem, ha nem elég nagy a tét. Ha a tét elég magas ahhoz, hogy a figyelmemet lekösse, akkor vagyok igazán elemem­ben. A többiek mindig ezen viccelődnek. Azt mondják: „Jobb, ha nem emeljük túl magasra, mert Doyle még jobban fog játszani.” Ez ugyanígy van mindennel: nem golfozom, hacsak nem sok pénzért, és soha nem nézek amerikaifutball- vagy kosármeccset, csak ha fogadást kötök rájuk. Különben megőrülnék az unalomtól. — Majd hozzátette: — Nem mintha megrögzött játékosnak tartanám ma­gam. Sok időt kibírok fogadás nélkül, olyankor nem is golfozom. Nem nézem a meccseket, és nem kártyázom. Az ember igazodik a

körülményekhez, és azt hiszem, egyszerűen hozzászoktam ehhez. Ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak!

Ez a közömbösség az olyan dolgok iránt, amiben nincs elég sok pénz, 1977-ben is megmutatkozott, amikor — miután egymásután második alkalommal nyerte meg a póker-világbajnokságot — Brunson egy évig távol maradt a játékasztaltól, hogy könyvet ír­jon a pókerről. Szakértőket kért fel minden olyan játékkal kapcso­latban, amelyiknél úgy érezte, nem az ő asztala. Crazy Mike Carót a lapcserés póker, Joey Hawthorne-t a lowball, Chip Reese-t a hét­lapos stud, David Sklanskyt a high-low split, Bobby Baldwint pe­dig a limit hold’em kapcsán faggatta. A szakértők addig mondták magnószalagra a tapasztalataikat, míg végül Brunsonnak egész felvételhegyei gyűltek össze. Aztán egy sportíró, Alan Goldberg segítségével a felvételeket egy hatszáz oldalas könyvvé rendezte.

Mint minden pókerjátékos, Brunson is hosszasan kielemezte magában a nyeréseket és a vesztéseket — főleg saját vesztéseit —, kiértékelte a játékokat és a játékosokat. Az évek alatt ennek segít­ségével csiszolta technikáját, saját hibáiból tanult, a többiekét pe­dig kihasználta.

— De soha nem gondoltam át tudatosan, amit csinálok — mond­ta. — Tudtam, hogy sok ötletem van, de ezeket soha nem fogal­maztam meg magamban pontosan. A könyv megírásának éve volt a legnehezebb a munka szempontjából.

Az első kiadáshoz Brunson egy kimondottan vegasi ihletésű cí­met választott: Hogyan nyertem több mint egymillió dollárt pókere­zéssel? Később ezt megváltoztatta egy kevésbé blikkfangos címre: Super/System: Power Pókertanfolyam. Ahogyan a címek, maga a szöveg sem volt különösebben figyelemre méltó, kivéve talán azt

az elszánt következetességet, hogy minden főnévi igenévhez vala­milyen határozót kapcsoljon. Brunson könyve azonban mint a magas szinten és nagy tétben játszott póker bonyolultságát elem­ző gyűjtemény, amely elsősorban haladó játékosoknak szólt, a maga nemében úttörőnek számított. A klasszikus, pókerről szóló könyvek, mint Herbert 0. Yardley Egy pókerjátékos nevelődése, olyan egyszerű útmutatók voltak, amelyek főként a kezdő játéko­sokban próbálták meg eloszlatni azon tévhitet, miszerint a póker szerencsejáték és a legjobb tudásuk szerint ismertették a hagyo­mányos póker szabályait.

Brunson ezt a fajta alaptudást már eleve feltételezte, mint aho­gyan azt is, hogy erős lapokkal mindenki jól tud játszani. Azok a bonyolultabb stratégiák érdekelték, amelyekkel a legnagyobb já­tékosok megverték egymást.

Kétféle pókerről szóló könyv létezik: egyrészt a „hogyan csi­náld” típusú könyvek, amelyek többé-kevésbé elvontak, és főleg a valószínűségszámításról meg a százalékokról szólnak, másrészt ott vannak az életrajzjellegűek, lásd Yardley klasszikusát, pél­dákkal és konkrét tanácsokkal, zamatos történeteken és drámai játszmákon keresztül bemutatva a játékot és történetét. Nemrég Johnny Moss, Amarillo Slim Preston és Bobby Baldwin azzal húztak hasznot világbajnoki címükből (Moss 1970-ben, 1971-ben és 1974-ben nyert, Preston 1972-ben, Baldwin pedig 1978-ban), hogy megírták — vagy megíratták — saját életük és az úgy­nevezett nehéz idők történetét, amelyből néha hasznos, néha ke­vésbé hasznos tanácsokat kaphat az olvasó, biztos forrásból. Brunson ennél szerényebb volt, ugyanakkor ambiciózusabb is. Őt nem a saját imidzse foglalkoztatta, hanem magának a játék­nak a bonyolultsága, a játék legmagasabb szintjén. De mivel azt

elemezte, ahogyan ő és az ő általa ismert játékosok játszanak, az eredmény egy szakkönyvhöz képest meglepően személyes lett. A következőket írja:

„A legjobb játékosok, akiket ismerek, nagyon rámenősek... és meggyőződésem, hogy ez az, ami megkülönbözteti a jó játékoso­kat a legjobbaktól. Ez a választóvonal. Ebben biztos vagyok.

Nincs senki, aki sorozatban meg tudna verni. Senkinek sem adom oda a pénzemet... és a többi nagy játékos is így van ezzel. Egy rámenős játékosnak talán egy darabig sikerülhet a pénzemre hajtani... De az első adandó alkalommal átveszem a kezdeménye­zést és beteszem az összes pénzt a közös alapba.

Olyan ez, mint amikor egy kisfiú felemeli a fejét, de állandóan pofont kap. Nos, egy idő után nem fogja felemelni a fejét. Szóval, ha egy fickó egyfolytában csak engem szívat, akkor ő és én ráme­gyünk a közös kasszára.”

A nyelvtan helyenként kicsit akadozott, a központozás követhe­tetlen, de a hangvétel határozott, az üzenet pedig egyértelmű: támadás, folyamatos támadás.

Mindez különös ellentétben áll Brunson játékasztalon kívüli jó­kedvével, humorával, nagylelkűségével és édesszájúságával. Johnny Moss pont úgy néz ki, amilyen a valóságban is: Brunson szavaival élve „kemény dió”. Ezzel szemben Brunson úgy festett, mint Chaucer egyik jókedvű figurája: kövérkés volt és jóindulatú, Jack Straus pedig, aki a másik nagyágyúnak számított az asztal­nál, az életben olyan sármos és hanyag volt, mint Paul Newman A nagy balhé című filmben. Megkérdeztem őket, hogy ez a kettős­ség nem teszi-e az életüket túl bonyolulttá.

Brunson nevetett, bár a nevetése nem sok lelkesedésről tanús­kodott.

— Úgy érti, skizofrén, vagy valami ilyesmi vagyok?— Nem, csak úgy értem, bonyolult.Elnézően bólogatott, mintha egy kisgyerekkel beszélne— Amikor asztalhoz ülök, azért vagyok ott, hogy nyerjek —

mondta. — Nincs ebben semmi bonyolult.— A nyerés minden — mondta Straus. — Doyle, amikor még a fő­

iskolán kosárlabdáztál, zavart, ha vesztettél? Nekem mindig görcsben volt a gyomrom. Nem tudtam enni, amikor vesztett a csapatom, és ha valamelyik csapattársam nevetett, mert jókedvű volt, attól nagyon rosszul éreztem magam. Még aludni sem tud­tam, csak feküdtem, és azon gondolkodtam, mit kellett volna csi­nálnom. A póker ugyanez: minden a versenyről szól. Mindenki­nek megvannak a maga félelmei. Én például attól félek, hogy za­varba jövök. Ha vesztek, egyáltalán nem érdekel a pénzveszteség, egyszerűen utálom azt a kínos helyzetet, hogy legyőztek.

Brunson, Straus és a többiek talán azért tudnak ilyen lazák len­ni a pókerasztalon kívül, mert minden agressziójukat kiélik és sza­bályozzák a játék közben. Ahogyan Mickey Appleman csodálattal és némi sóvárgással a hangjában megjegyezte: — Ezeknek az em­bereknek az életében nincs helye a kicsinyességnek.

Brunson haszonszerzési vágya, valamint az a késztetés, hogy valami olyanban vegyen részt, ami anyagilag is felkelti a figyel­mét, a könyvkiadás terén is érvényesült. Több kiadó is megkeres­te, de az ő pénzügyi helyzetét tekintve mindegyik ajánlat komoly­talannak tűnt.

— Filléreket ajánlottak, öt-tíz százalékot, a többit mind zsebre akarták tenni — mondta. — Azt kértem tőlük, engedjék meg, hogy

kivegyem a részem a kiadás folyamatából, kerüljön bármennyibe is, és vegyenek be társnak. Ezt válaszolták: „Mi bonyolítjuk a do­log technikai részét, mi tudjuk, »hogyan« kell ezt csinálni, ismer­jük az eladási viszonyokat, a nyomdát. Ön hozza a szöveget, így máris partner — tíz százalékért.” Ebből később sem engedtek, akár­hogy is érveltem. Végül úgy döntöttem, hogy kiadom egyedül. Persze azt mondták, ez lehetetlen, de akkor ezzel vágtam vissza nekik: „Egész életemben azt tettem, amit csak a fejembe vettem. Ezt is meg fogom”. Kerestem egy írót és létrehoztunk egy közös vállalkozást, a B. & G. Kiadót — Brunson és Goldberg.

Mivel Brunson soha semmit nem vett félvállról, mindjárt irodát bérelt („Úgy nézett ki, mint a Doubleday Kiadó”), személyzetet vett fel, beszereltetett egy százezer dolláros számítógépet, majd amikor végül kiadták a könyvet — százdolláros áron —, az ország minden olyan újságjában meghirdette, amelynek a példányszáma maga­sabb volt százezernél. De Las Vegason kívül egy ilyen drága köny­vet, nem túl figyelemfelkeltő címmel nehéz eladni. Mint kiderült, Brunson kevésbé ért a marketinghez, mint azt feltételezte.

— Elköltöttem háromszázötvenezer dollárt, és ezért semmi mást nem tudtam felmutatni, csak egy könyvet, amit száz dollárért árultam — taglalja Brunson. — Voltak, akik megvették, de ez nem hozott hasznot és a kiadások teljesen felemésztettek. Azt tervez­tem, hogy még több szerencsejátékkal kapcsolatos könyvet adok ki. Nagyon belejöttem a könyvkiadásba. De kiderült, hogy téved­tem. A New York-i kiadóknak igazuk lett: valami olyasmibe ütöt­tem az orrom, amihez egy cseppet sem értek. Aztán Goldberg és én összevesztünk, kivásároltam a részét és egy titkárnővel folytat­tam tovább. A lány később meglopott, így most már egyedül vi­szem a kiadót. Kicsiben működik, de legalább hasznot hoz.

A B. & G. Kiadó jelenleg egy pici irodában működik a Strip kö­zelében. Brunson mindennap begyűjti a leveleit a postáról, ő ma­ga szortírozza őket, gondosan ellenőrizve a megrendelőlapokat és a keltezést. Egyetlen alkalmazottja egy zömök, vörösesszőke hajú, fogszabályozós lány. Rajongással tekintett rá, miközben Brunson a reggeli leveleket bontogatta.

— Ezt nézze, kedvesem — kiáltotta a lánynak, és meglobogtatott egy megrendelési utalványt, amihez egy csekk volt tűzve. — Ezt a nyomtatvány két éve küldtük szét. Furcsa, hogy így megmaradnak a dolgok.

Brunson végül ötezer példányban adta el könyvének első kiadá­sát, majd levitte a könyv árát ötven dollárra. Később kiadta ismét, most már új, szellemesebb címmel, s lassan, de biztosan, ez is fo­gyogat azóta. Végtére is a könyv ára nem volt több egy kezdőtét­nél vagy egy első licitnél egy olyan partiban, amely Brunsonnak és a haverjainak kicsinek számított. Azóta már tapasztalatot szer­zett a könyvkiadás terén is, és többé nem voltak illúziói azzal kap­csolatban, hogy a nagy kiadókkal versenyre szállhat a saját terü­letükön.

— Olyan volt ez, mint egy játék — mondta. — És én azt játszot­tam, hogy üzletember vagyok.

Unalmas pillanataiban Brunson most azzal a gondolattal ját­szik, hogy indul a képviselőválasztáson, mint független, egyplat­formos jelölt: programjának célja az lenne, hogy megreformálja azokat a szerencsejátékokra vonatkozó törvényeket, amelyeket Robert F. Kennedy vezetett be még főállamügyész korában, hogy leszámoljon a maffiával.

— Felháborítóak, mert alkotmányellenesek és egy olyan szeren­csejátékból élő államban, mint Nevada, talán be tudnék gyűjteni

néhány szavazatot — mondta Brunson. Amikor megjegyeztem, hogy nehéz függetlennek maradni egy olyan zárt világban, mint Washington, higgadtan megrázta a fejét és azt mondta: — Minden­kinek, aki a politikával kezd foglalkozni, vannak politikai ambíciói — legtöbben elnökök szeretnének lenni —, ezért félnek bárkinek is a tyúkszemére lépni. Érdekes lenne megnézni, mit csinálna egy olyan fickó, akit fikarcnyit sem érdekel a politika. — Kényelmesen elhelyezkedett a székén. — Csak egy ötlet — tette hozzá.

Időközben a könyve Brunson ellen dolgozott, már ami a szeren­csejátékot illeti, hiszen csak még jobban kiélezte a versenyt.

— Régebben, ha valaki ugyanolyan rámenősen játszott, mint én, akkor nagyobb sebességre kapcsoltam és azonnal visszavágtam — mondta Brunson. — De most, hogy olvasták a könyvemet, rájöttek, hogyan csinálom, azt hiszik, blöffölök és megemelik a tétet. Tönk­retette az egész eddigi játékstílusomat. Mindeddig simán meg­nyertem a játékot anélkül, hogy felvettem volna a lapokat, mert a többiek soha nem emeltek. Most már szükségem van a lapokra.

A limit nélküli hold’em pókernél az a stratégia, hogy addig vár valaki, amíg erős lapokat nem kap, mint például egy nagyobb pár, vagy egy ász-király, aztán pedig minél több játékost csalogat be a közös alapba, úgy, hogy az elején csak egy kisebb összeggel li­citál, majd a flop után egy nagyobbal. Brunson volt az első, aki felhívta a figyelmet arra, hogy ezek az erős kezek könnyen elvesz­hetnek, ha utána középszerű lapok jönnek be, és hogy egy kis pár­ból vagy két, egymást követő, azonos színű lapból — mondjuk kőr hatos és hetes — egy semlegesnek tűnő floppal egy sort, egy flusht vagy egy drillt is ki lehet rakni.

— Korábban a többiek nem így játszottak. Csak akkor emeltek, ha magas értékű lapjaik voltak. Ha alacsony lapjaid voltak és aránylag

kevés pénzzel licitáltál, de mégis le tudtad győzni azokat az erős ke­zeket, akkor nyert ügyed volt. Csak idő kérdése volt az egész. Olyan könnyű volt, mintha csak loptál volna. De mostanra már mind­annyian olvasták a könyvemet és rájöttek a technikámra.

Felemelte a két kezét, egyiket pár centivel a másik fölé.— Ennyi volt régebben a különbség a jó és a legjobb játékos kö­

zött. A legjobb játékosok odaengedték a „kisebbeket” a pénz kö­zelébe, majd jól megverték őket. A kisvárosi bajnokok, akik oda­haza megnyerték az összes játékot, idejöttek, mi meg itt jól elver­tük őket. Most ez a helyzet. — Összetette a kezét, egyiket a másik­ra. — Egyre nehezebb. De talán annyira mégsem rossz. Legalább jönnek új játékosok. De ennek ellenére... — Gúnyosan oldalra for­dította a fejét, a karjait széttárta, mintha áldást mondana. — Ha új­ra kezdhetném, nem írnám meg a könyvet.

8AZ ÖT HÉT, amíg a Horseshoe pókerszobája nyitva van, olyan a profi kártyásoknak, mint a karácsony előtti hetek a Saks Fifth Avenue-n. Anyagi szempontból az év elejét vagy végét jelentik, amikor is vagy annyi bevételre tesznek szert, amiből vígan kihúz­zák egészen a következő versenyig, vagy annyit vesztenek, hogy a következő tizenegy hónapban nagyon vissza kell fogni magu­kat, ha túl akarják élni. Anyagilag azonban maga a világbajnok­ság sokkal kevésbé számít, mint a versenyen kívüli partik. Maga a verseny egy cirkuszi forgataghoz hasonló, amely az ország külön­böző pontjairól csábítja ide a játékosokat, ahol a nagymenők csak tisztességből és a Binion család iránti elkötelezettségükből vesz­nek részt. A hivatalos játszmák kieséses alapon történnek. Minden

attól függ, hogy az embernek sikerül-e jó lapokat kapnia a meg­felelő időben, mivel ha egyszer elfogynak a zsetonok, nem tudják magukat visszavásárolni. A versenyen kívüli játékokban a pénz gyakorlatilag korlátlan.

— Szeretnék a bajnokság összes versenyén indulni — mondta Brunson. — De nagyon sok jó játékos nevez, és nem lehet min­denkit megverni. Az embernek nem maradna elég ideje és ener­giája a nagy tétben játszott, versenyen kívüli partikra. A verseny elődöntőjének, a hétlapos stud pókernek a fődíja például ötven­ezer dollár. Semmi bajom azzal, hogy három napig játsszam és ötvenezret nyerjek, de ez csak az első díj. Ez alatt az idő alatt olyan játékban is részt vehetnék, ahol ennél jóval többet lehetne nyerni. Persze, a nyerés ott sem biztos — a pókerben semmi sem biztos —, de abban legalább ott a pénz, csak azt kell kitalálnom, hogyan nyerjem meg.

És ki is találja. A vegasi profik páncélos lovagként várják az or­szág egész területéről ideáramló játékosokat, hogy kihívhassák őket. De mivel mégiscsak a vadnyugaton vagyunk, a páncélos lo­vag helyett nevezhetjük őket az utolsó puskaforgatóknak, egy ve­szélyes világ magányos harcosainak is. A kockázat, a kihívások és a magány táplálja a büszkeségüket. Elég megkérdezni őket, hogy milyen előnyökkel jár ez az életforma, és ők a szabadságról, a rendszeren kívüliségről fognak beszélni, arról, hogy nem kell fő­nököknek megfelelni, hogy ők maguk döntik el, mikor és mennyit dolgoznak. Aztán azzal fognak dicsekedni, hogy nem kerül be a nevük egyetlen számítógépes hálózat rendszerébe sem, bár arra panaszkodnak majd, hogy az adóhatóság mennyire másként bá­nik velük, mint a többi üzletemberrel: megadóztatja a nyeremé­nyeket, de nem enged el semmit, ha vesztenek. Beszélnek majd —

talán nem olyan határozottan — a mindezzel együtt járó felemelő és felszabadító érzésről, miközben büszkék arra, hogy kockáztat­hatnak. Ha nem is az életüket, de legalábbis a megélhetésüket. Curtis Skinner, egy igazi vegasi törzsvendég, akit mindenki csak Vasembernek hív (nevét onnan kapta, hogy a golfpályán csak vasütőt szeret használni, fát nem), azt mesélte, hogy az 1950-es években Brunson az egyik golfmérkőzésen mind az ezerötszáz dollárját feltette az első kilenc lyukra, vesztett, és a második ki­lencre már nem is tudott fogadni.

— Olyan nagyban játszik, amennyire azt a pénztárcája megen­gedi — mondta a Vasember. — Már az első körben föl is teszi az összes pénzt.

Láttam korábban a Vasembert pókerezni, bár soha nem Brun­son ellen, ezért meg is kérdeztem:

— És mi a helyzet önnel?A Vasember alacsony, pocakos férfi, horgas orral, ráncos arc­

cal, akár egy Hogart-kép. Zöld baseballsapkát és tréningruhát vi­sel, amelynek a cipzárja mindig addig van lehúzva, hogy a szőrös mellkasán lógó nyakláncának aranymedálja kilátszódjon. Megráz­ta a fejét, és azt mondta: — Én a közepes tétű játékot szeretem. Nem vagyok túl nagyravágyó.

A legnagyobb mestere ennek az abszolút „mindent vagy sem­mit” életformának Jack Straus. 1970-ben egy Las Vegas-i pech­sorozat következtében összesen negyven dollárja maradt. Ő vi­szont ahelyett, hogy abbahagyta volna a játékot, odavitte a negyven dollárt a black jack-asztalhoz és egyszerre feltette min­det. Nyert, így tovább játszott a pénzzel, egészen addig, amíg a negyven dollárból ötszáz nem lett. Visszavitte az ötszáz dollárt a pókerasztalhoz, ahol négyezerre növelte az összeget, amivel

aztán ismét visszament a black jackhez és meg sem állt egészen tízezer dollárig. Végül feltette a teljes összeget a Kansas City Chiefs mérkőzésére a Super Bowlon és húszezer dollárt nyert. Kevesebb mint huszonnégy óra alatt a majdnem teljes anyagi csődtől egy viszonylagos gazdagságig jutott el. A történet elég széles körben ismert volt ahhoz, hogy bekerülhessen a szeren­csejáték történetébe, de az igazi tanulság az volt, hogy Straus egyáltalán nem volt hajlandó megalkudni. Minden alkalommal, ahányszor csak licitált, az összes pénzét feltette, legyen az negy­ven, vagy tízezer dollár.

Büszkeség és fegyelem kérdése az egész. A pókerben a jó játé­kos egyik ismérve a pénzmenedzsment kezelése: vagyis a játékos­nak képesnek kell lennie arra, hogy jól ítélje meg a téteket és a helyzetet, mert így tudja a legnagyobb hasznot összehozni anél­kül, hogy kiesne. De itt Straus szorult helyzetben volt — negyven dollár még egy csekély tétben játszott pókerben sem lenne elég —, és amikor látta, hogy fordul a szerencséje, még tovább ment.

— A szerencsejátékon való nyerés utáni legjobb dolog: a játékon való vesztés — mondja Nick „a Görög” Dandalos, aki 1966 kará­csonyán égett le csúnyán. — Azt az örömöt, amelyet ez a fajta anyagi létezés nyújt, ki sem tudom szavakban fejezni.

Straus, aki a többi nagy játékossal ellentétben olvasott és világ­látott embernek tudhatja magát, szívesebben idézi Ernest Heming­way sajátjaként adoptált közmondását: „Jobb egy napot oroszlán­ként élni, mint ezer évet bárányként.” Amikor Straus nagyvadra vadászott Afrikában, megkapta annak az oroszlánnak a mancsát, amelyet először lőtt le. A mancsba arannyal vésték bele a köz­mondást. Ez egyrészt öndefiníciójának sajátos része, másrészt a fenevad előtti tisztelgés volt.

— Sokan az év háromszázhatvanöt napján kis tétekben játsza­nak, így próbálják biztosítani a megélhetésüket — magyarázza Straus. — Én csak a nagyon nagy tétben játszott partikon veszek részt. Nincs belőlük sok, de ilyenkor megpróbálok többet nyerni annál, amennyi éppen csak az évi megélhetéshez szükséges.

Igazi mesterlövész módjára Straus jobban kedveli a kis lét­számú játszmákat, mint a nagyobbakat, amelyekben nyolcan, kilencen is részt vesznek. Akkor érzi igazán elemében magát, amikor egyetlen ellenfelet kell csak legyőznie, amikor a tá­madás, a kezdeményezés és a pszichológia sokkal fontosabbak, mint maguk a lapok. Ezért nem teljesít olyan jól a világbajnok­ságokon, mert ott kezdetben a türelem a legfontosabb tényező. 1981-ben eljutott a (limit nélküli) ace-to-the-five lowball dön­tőjéig, amely a lapcserés póker olyan változata, amelyben a ha­gyományosan erős kezek — a három egyforma szín vagy a full — nem érnek semmit. Az ász a legkisebb értékű lap és a legjobb, legerősebb kéz a kis sor — ász, kettes, hármas, négyes, ötös —, amelyet wheelnek is hívnak.

A verseny utolsó partijaiban Straus Mickey Perryvel, egy má­sik texasival került szembe. A lapjárás Perrynek kedvezett és Straus láthatóan védekező játékot folytatott. Minden egyes al­kalommal, amikor Perry licitált, Straus a rá nem jellemző elő­zékenységgel passzolt. A tévékamerákat összevissza mozgatták, égtek a reflektorok, és a körülzárt játéktér körül már ott tola­kodtak a nézők, nyújtogatták a nyakukat, hogy jobban láthas­sák a játékot.

Végül egy erős kéz kezdett kialakulni. Perry ezer dollárt tett meg az osztás után, ezt azután Straus megemelte háromezerre. Hosszú szünet következett.

— Amikor ezt csinálja — mondta utána Straus azt feltételezem, kilencesre vár, talán egy erős kilencesre — kettes, hármas, négyes, kilences, a vacak lapjai mellé.

Hosszú hezitálás után Perry tartotta a háromezer dolláros tétet és kártyát kért, mintha azt akarná demonstrálni, hogy Strausnak igaza volt a lapjaival kapcsolatban. Straus nem kért új lapot. Az osztó adott egy lapot Perrynek, aki, miután a lapjai közé csúsztat­ta azt, a mellkasa magasságába emelve, óvatosan, legyezőszerűen szétterítette a kezében tartott kártyákat. Aztán megint passzolt. Straus 27 000 dolláros licitet tett meg, az alapban lévő pénz há­romszorosát. Ezután újabb, fájdalmasan hosszú szünet követke­zett, sokkal hosszabb, mint az előző.

— Ekkor már tudtam, mi van nála — mondta Straus —, megvolt a kilencese, ráadásul erős kilences volt. Kilences, nyolcas.

A nézőtéren a tömeg elhallgatott; még a játékot vevő operatő­rök is mozdulatlanok voltak. Lassan, kelletlenül, Perry leválasztott 27 000 dollárt az előtte lévő zsetonokból: két és fél kupac 2 500 dollár értékű zsetont és további négy ötszázast. A szürke zseton­kupac egy középkori kastélyhoz hasonlított. Várt, miközben azt számolgatta, mennyi zsetonja maradt így, majd átkukucskált a kupac fölött, hogy megnézze, mennyi maradt Strausnak. Aztán, még lassabban és még kelletlenebbül betolta középre a 27 000 dollárt, majd megfordította a lapjait. Pontosan azok voltak, ami­ket Straus megjósolt: kettes, hármas, négyes, nyolcas és kilences. Straus lefelé fordítva dobta oda a lapjait, annak jeléül, hogy elfo­gadja az eredményt.

Az adásrendező azonnal előre lépett.— Mr. Straus — mondta neki —, csak a nézők kedvéért, láthat­

nánk a lapjait?

Straus, mint általában, görnyedten ült a székében, mintha rej­tegetni akarná óriási termetét. Kicsit előrehajolt, felvette a lapokat, lassan megfordította őket, egyiket a másik után, olyan megrendült arccal, mint egy fizetett virrasztó a halott mellett: három dáma, két bubi volt.

A nézők egy emberként kezdtek tapsolni.— Nézzünk szembe a ténnyel, a szerencsejátéknak romantiká­

ja van — mondta Jack Binion. — A filmek azt mutatják, amit az emberek látni szeretnének. Kíváncsi lennék, hogy egy nagy sztár, mint mondjuk Clark Gable, hány játékost alakított már a karrierje során. Mindannyian azokról az emberekről ábrándo­zunk, akik valami olyasmit tesznek, amit mi magunk nem me­rünk, és hősöket fabrikálunk belőlük. Jack Straus egy ilyen hőst testesít meg. Lehet, hogy nem valami nyájas, de független, elbű­völő, minden helyzetben nyugodt és olyasmiket tesz, amiről má­sok csak álmodoznak. Sokan vannak, akik szeretnének Jack Straus helyében lenni.

Maga Straus élvezi a szabadságot és ennek a fajta létnek a bi­zonytalanságát. Carl Canon, texasi játékos, aki eredetileg ügyvéd volt, mielőtt a hivatásaként kezdett volna játszani, a következőt állítja:

— A tisztességesebb szakmát választottam.Straus, aki testnevelés szakos diplomát szerzett és a texasi A & M

Egyetem kosárlabdasztárja volt, ugyanígy gondolja.— Semmit sem bánok az életemben. — Ha újra kellene kezdenem,

ugyanígy csinálnám.Straus nagymenőként mesél tapasztalatairól. Végtelenül hosszú

és elképesztő történetei rendre így kezdődnek: — Meséltem már azokról az időkről, amikor...

Amikor egy használtautó-kereskedő irodájában játszott és ép­pen akkor jött be egy vásárló, amikor a kereskedő már a hatodik kört vesztette, egymás után.

— Az a piros Chevrolet érdekelne — mondta a vásárló.— Tűnjön a pokolba! — válaszolta a kereskedő. — Nincs már

olyan autó, amit el tudnék adni.Vagy amikor a háziúr pont egy játék kellős közepén jelent meg

egy bérelt lakásban.— Nem engedem, hogy illegális játékot játsszanak a lakásomban

— mondta.A vagyonos üzletember, aki akkorra már több mint 50 000 dol­

lárt vesztett, cigarettafüstjén keresztül rápillantott és odamordult: — Mennyiért adja el ezt az egész kócerájt?

A háziúr 38 000 dollárt mondott.A férfi gondolkodás nélkül kitöltött egy csekket és átlökte az

asztal másik oldalára. — Itt van a 38 000 dollárja, most pedig kot­ródjon a házamból!

Vagy amikor egy idegen érkezett Houstonba, és gin römit akart játszani nagy tétben.

— Mindenkinek mondtam, hogy ne nagyon káromkodjon, mert ez egy köztiszteletben álló üzletember. (Mindig is jó volt az ember­ismerő képességem.) Szóval játszottunk pár napig és egyre na­gyobbak lettek a tétek. Minden egyes alkalommal, amikor elfogyott a pénze, az idegen férfi néhány percre kiment, majd visszajött egy újabb köteg bankóval. A tizedik ilyen alkalom után ezt mondtam a többieknek: „Legyetek vele kedvesek. Rendes fickó, nehogy elri­asszuk, hátha még máskor is visszajön.” „Jack — mondta az egyik játékos ennek nem számít, mennyit veszít. Az ablakon keresztül véletlenül épp megláttam, hogy egy egész bőröndnyi pénz van a

kocsija hátsó ülésén”. Ekkor jöttem rá, hogy talán nem is annyira becsületes üzletember. Néhány nap múlva feltűnt az FBI és utána érdeklődött. Kiderült, hogy rabló volt, első számú közellenség, akit Tennesse-től Texasig köröznek. Végül kiforgattuk az összes vagyo­nából, de úriemberként állta a sarat. Amikor elment, hallottam, amint ezt mondja: „Könnyen jött, könnyen ment.”

Vagy amikor a bankszámláján még jóval kevesebb pénz volt a mostaninál és több pénzzel tartozott egy nagymenőnek, mint amennyije volt.

— A fickó azt mondta, hétfőn jön a pénzért, de tudtam, hogy szerdáig nem tudom összeszedni az összeget. Ezt viszont nem mer­tem neki megmondani, mert soha többé nem bízott volna meg ben­nem. Miközben épp ezen töprengtem, egy ismerősöm jött oda hoz­zám. Amikor elmondtam neki, hogy mi a helyzet, ezt kérdezte: „Attól félsz, hogy adósságba vered magad? Nézd meg ezt a kék öl­tönyt, ami rajtam van. Ma kezdtem el biztosítást árulni”. És tény­leg, kék öltöny, fehér ing és egy sötét csíkos nyakkendő volt rajta, haja rövidre vágva, és egy fekete Forddal volt, a korábbi tűzpiros, nyitható tetejű autója helyett. Támadt egy ötletem. Megkerestem egy másik rövid hajú ismerősömet — ők ketten voltak az egyedüli jó külsejű ismerőseim —, adtam nekik két diplomatatáskát és két üres irattárcát. Aztán fogtam egy papírtáskát és megtömtem újság­papírral. Úgy volt, hogy délben a Hilton előtt találkozom azzal a fickóval, akinek tartoztam. A barátaim és én egyeztettük az óráin­kat, mondtam nekik, hogy várjanak a szálloda előtt a Forddal dél előtt tíz perccel. Douglas, a fickó, akinek tartoztam, két perccel ti­zenkettő előtt már ott volt. Persze, amikor meglátta a két öltönyös pasast a sötét autóban, ideges lett. Én öt perccel később értem oda, addigra már tűkön ült. Amikor befordultam a sarkon, a két fickó

odarohant hozzám, megragadott, felmutatták az igazolványukat és betuszkoltak az autóba. Douglas elrohant. Szerdára megvolt a pénz, felhívtam, de ő ezt mondta a telefonba: „Ne mondj egy szót se! Mindent láttam”. Egy hétbe telt, mire ki tudtam fizetni.

A különféle történetekben az öröm volt a közös, amivel Straus választott hivatásáról mesélt. Johnny Mosstól vagy Doyle Brun­sontól eltérően Straus középosztálybeli családból származott, ezért a pénz neki soha nem okozott igazán problémát. Még a középis­kolában kezdett el játszani.

— Már az elején egész ügyes voltam — mondta.Tizenhat évesen autót nyert egy pókeren. Mivel akkor még nem

tudott vezetni, a vesztest kérte meg, hogy vigye el a kocsit a há­zukig, de aztán alig tudta kimagyarázni a szüleinél a nyereményt. A családja visszafogott és vallásos volt; szülei ellenezték a szeren­csejátékot, és a kötelességtudatot istenítették. Az apja egy csoma­golástechnikával foglalkozó üzemet irányított és egész életét az 1930-as évek törvényei szerint élte.

— Akkoriban hatvanöt éves korig kellett dolgozni, aztán havi kétszáz dollárért nyugdíjba mehetett az ember — mesélte Straus. — Szegény apám, Isten nyugosztalja, nagyon keményen dolgozott és minden tőle telhetőt megtett. De ötvennyolc éves korában meghalt és addig soha, semmit nem csinált, sehová nem ment. — Straus le­vonta ebből a tanulságot és életét két elvnek rendelte alá: kívül maradni a rendszeren és arra használni a tehetségét, hogy élvez­ze az életet, amennyire csak lehet.

A szórakozás még a pénzszerzésnél is többet jelentett számára. Egyszer bérelt két szobát egy kínai étterem felett, ahol aztán pri­vát kártyaklubot nyitott. Mindenki más pénzhamisításra használ­ta volna ezt a helyet, de nem így Straus.

— Két évig üzemeltettük és a helyből származó profitot plusz még tizennégyezer dollárt az adósságok kifizetésére használtuk fel — mondta. — Soha senki nem ment haza leégve. Ha valaki nyert, készpénzt kapott, ha vesztett, hitelt. De mindennap játszottunk és jókat szórakoztunk. Gazdasági csőd, de virágzó társasági élet volt.

Ahogyan a rabló is mondta: „Könnyen jött, könnyen ment”, és Straus olyan embernek tűnt, akinél a dolgok könnyen jönnek: ki­váló sportoló, jó lövő és természetadta kártyás volt.

— A sport volt az életem, egészen addig, amíg ki nem öreged­tem belőle; aztán a szerencsejáték tűnt a legjobb dolognak — mondta. — Szórakoztató volt, eseménydús, tele kihívásokkal.

Ez egybevágott Jack Binion véleményével, miszerint a legjobb pókerjátékosok nemcsak „szellemi sportolók”, de korábban fizika­ilag valóban sportoltak és akkor fordultak a szerencsejáték felé, amikor már nem volt meg bennük a megfelelő erőnlét vagy a kedv a sportoláshoz.

— Izgalom kérdése az egész — mondta Binion. — A szerencsejáték egy mesterségesen generált borzongás, az ember már az esemény előtt felizgatja magát azzal, hogy pénzt tesz bele. Meddig tudná fenntartani egy játékgép valakinek az érdeklődését, ha nem pénzért játszana? Nem túl sokáig. De ha egyszer bedobod a pénzt, már nem mindegy, mi lesz az eredmény. Egyfajta izgatottság lesz rajtad úrrá az alatt az idő alatt, amikor megteszed a tétet, egészen addig, amíg ki nem derül az eredmény. Amikor még iskolába jártunk és áthatott az iskola szellemisége, akkor is tele voltunk izgalommal, ha a csa­patunk a bajnokságon vett részt. Aztán az ember kikerül az iskolá­ból, bekapcsolja a tévét és nézi a Charleston—Houston kosármeccset. Egyik csapat sem jelent neki semmit és talán maga a kosárlad­ba sem érdekli igazán, így az izgatottság is elmarad. De ha felteszel

mondjuk száz dollárt az eredményre, akkor megint úgy érzed, „visszajöttek a régi szép idők”. A szerencsejáték során az ember tu­lajdonképpen már az esemény előtt előre felspannolja magát.

Idővel azonban ez is szokássá válik, és már effajta stimulálásra sincs hozzá szükség. Straushoz egyszer vadul őrjöngve állított be az egyik barátja egy négynapos „alkoholtúra” után. A férfi egy puskával hadonászott és azt mondogatta, hogy mindannyiukat megöli: Straust, a fiát és egy kártyás barátját. A részeg combon lőtte a kártyás fickót, majd mindhármukat arra kényszerítette, hogy térdeljenek le és kulcsolják össze a kezüket a tarkójukon. A fiú és a sebesült férfi le is térdeltek, Straus viszont állva maradt és sikertelenül ugyan, de megpróbálta jobb belátásra bírni az őrült férfit, miközben arra várt, hogy leteperhesse. Amikor a rendőrség fegyverekkel és szirénákkal a helyszínre érkezett, a férfi agya még jobban elborult.

— Mit akarsz, hova lőjek? — ordította Strausnak. — A gyomrod­ba vagy a szemed közé?

— Majdnem azt mondtam neki: „Mi lenne, ha a nagylábam uj­jára?” — mesélte Straus. — De attól tartottam, nem érti majd a po­ént. Életemben először nem találtam szavakat.

Szerencséjére a rendőrség pont ekkor érkezett meg, és a fickó az ablakhoz lépett. Straus ekkor rávetette magát, és kiverte a kezéből a fegyvert. Amikor az egésznek vége lett, megkérdezte a sebesült játékostársát:

— Mennyit tettél volna rá, hogy kiütöm a fegyvert a kezéből, mielőtt megöl?

— Nyolc az öthöz, az ő javára — válaszolta a barátja.— Úristen! — mondta Straus. — Ha tudtam volna, hogy nyolc az

öthöz tennél ellenem, soha nem mertem volna nekiugrani.

Ma már csak jó viccnek tűnik az egész, de akkor halálosan ko­molyan gondolta. Az igazi szerencsejátékos számára mindennek ára van, még a saját életének is, és a megfelelő összegű pénz csak még inkább fokozza a már meglévő izgalmat. Nick, a Görög végül már csak 5/10 dolláros limit lapcserés pókert játszott a kaliforniai Gardena pókerszobájában, de amikor valaki megjegyezte, hogy ez azt mutatja, hogy talán leáldozóban van a csillaga, gőgösen így válaszolt: — Ez is verseny, nem?

A játék másik oldala épp ez a versenyszellem, az erős vágy, hogy az ember mindenkit legyőzzön, mindent megnyerjen.

— Eszembe nem jutna leülni egy alacsony tétű partihoz, csak azért, hogy ott üljek és várjak a semmire — mondja Straus. — Ha nincs meg a játékban a vesztés kockázata, akkor a nyerés sem annyira érdekes. Ki van számolva az időm itt a földön, és minden percét ki akarom használni. Ezért bárkivel leülnék játszani, ha ha­talmas összegű a tét. Nem számít, ki az illető. Ha ott van előtte száz- vagy kétszázezer dollár értékű zseton, mindenki egyforma. Mindenkit sárkánynak látok ekkor, s le akarom vágni a fejét.

Straus szemszögéből nézve ez tökéletesen érthető. A többiek számára az egyetlen rejtély, hogy a gazdag amatőr játékosok miért ülnek le velük játszani, miközben tudják, hogy nagyon kevés az esélyük. Amikor Bobby Baldwint kérdeztem erről, ezt válaszolta:

— A póker az egyetlen játék Las Vegasban, ahol a játékos má­sok ellen játszik és nem a kaszinó ellen. Ha nyersz a huszonegyen vagy a kockaasztalnál, elégedett vagy magaddal. De ha Jack Doyle, vagy ellenem nyersz, nos, az a legnagyobb dolog. Különben is, sok játékos, aki idejön, megengedheti magának, hogy veszítsen, és valójában sokan szórakozásként fogják fel a dolgot. Néha nyer­nek, de még ha veszítenek is, ezt mondják: „Kit érdekel, legalább

adtam magamnak egy esélyt azokkal a fickókkal szemben és a legjobb formámat hoztam”. Ráadásul élvezik a játékot, meg a tár­saságot. Mi soha nem veszekszünk. A vagyonok gazdát cserélhet­nek, de mindenki úriember marad.

Mindez túl szépnek hangzott, hogy igaz legyen, ezért megkér­deztem az egyik amatőrt, aki rendszeresen részt vett a világbajnok­ságon. Seymour Leibowitz kellemes modorú, kövérkés férfi, aki a ruhaiparból menekült a szerencsejátékba és az amatőr játékok baj­noka volt Philadelphiától Miamiig. A vegasi nagy játékosok ellen azonban ritkán nyer. De akkor miért rohan fejjel a falnak?

— Ez a legjobb társaság — magyarázta. — A világ minden tájékán játszottam már, de egyik hely sem hasonlítható ehhez. Ezek az em­berek nagyon jó játékosok és nagyon sportszerűek, tisztességesek. Egyszerűen szeretek itt lenni. Ami a költségeket illeti: ha egy kicsit sem fájna, amikor vesztek, akkor nem is lenne olyan szórakoztató. A lehetőségeimhez mérten játszom, de nagy tétben. Ezeket szere­tem. Ez okoz örömöt. Úgy tekintek rá, mint egy egy hónapos va­kációra. Ha körbe akarnám utazni a világot, negyven-ötvenezer dolláromba kerülne, mert bármit is csinálok, szeretem stílusosan csinálni. Máskülönben mi értelme lenne? De egy vakáció végén az ember nem kap semmit. Viszont ha idejövök, boldogan megyek haza, emlékekkel telve, barátságokra gondolva. Úgy tűnik, minél nagyobb tétben játszol, annál kedvesebbek az emberek.

1981-ben a világbajnokság díjátadóján Seymour Leibowitz kü­löndíjat kapott mint „a verseny legrokonszenvesebb játékosa”.

9A TEHETSÉGESEKNEK, ahogy Jack Binion mondja, Las Vegas az Ígéret Földje, a többieknek viszont maga a végzet. Valószínűleg ezzel magyarázható a bűncselekmények magas száma is, amit a helyi újságok elég nehezen tudnak eltitkolni. A világ minden vesztese idejön Vegasba, annak reményében, hogy megfordul a szerencséje. De a vesztesek mindenhol vesztesek maradnak, bár­hová menjenek is, és végül teljesen kétségbeesnek. Ebből ered a sok erőszak és lopás.

És ezért van a depresszió is. Amikor egy visszatérő játékos jól tel­jesít az alacsony tétben játszott partikon, akkor azt próbálják meg bemagyarázni maguknak, hogy ezzel biztosították a megélhetésü­ket, pedig az csak zsebpénz. A legtöbben elég jók ahhoz, hogy

tudják, mekkora a valószínűsége, hogy össze tudnak rakni egy erős ke­zet, és ki tudják kalkulálni előre, mekkora esélyük van, hogy meg­nyerjék a kasszát. De mivel a kezdőtét alacsony, akár hosszú órá­kon át is várhatnak a bomba jó lapokra. Ez nagy előnyt jelent ne­kik a türelmetlen turistákkal szemben. Nem elég viszont csak a kár­tyaszoba jutalékának összegét megnyerni — azt a néhány dollárt, amelyet minden kör után levon a kaszinó —, mert az olyan kevés, hogy azonnal el is tűnik, mind a nyerteseknél, mind a veszteseknél.

Olykor a rendszeresen visszatérő játékosoknak nagyon jó es­téjük van és minden jól megy számukra. Csak aztán ellent kell áll­niuk a kísértésnek, hogy a nyereményüket átvigyék a szomszédos asztalnál folyó, nagyobb tétben játszott partiba. A Golden Nug­getben a 3/6 dolláros limit hold’em és a 10/20 dolláros közt mér­hető különbség van, mind képességben, mind pénzben. Néhány irreálisan nagy önbizalommal rendelkező törzsvendég mégis meg­kockáztatja a nagyobb téteket, de legtöbbjük a következő este me­gint a kisebb játékokban fog játszani, megint leég, majd újra meg­próbálja összeszedni magát.

Mindeközben a fizikai igénybevétel olyan könyörtelenül emész­ti fel őket, mint a kártyaszoba jutaléka. Fáj a hátuk a sok görnye­déstől, hasogat a karjuk, mert végig az asztal bőrrel borított szé­lének támaszkodva ülnek, a bőrük nyirkos és sápadt lesz, mivel egész éjjel játszanak, és egész nap alszanak. Felpuffad a hasuk, fá­tyolossá válik a tekintetük. Emésztésük tönkremegy a sok kávétól és a keményítővel teli, rendszertelenül fogyasztott ennivalóktól, amelyeket a félórás szünetekben sebtében befalnak.

Ami a beszélgetéseket illeti, a játékosok csak a rövid szünetek­ben beszélnek egymással, amíg az osztó szétteríti az új kártyapak­lit a posztón, ellenőrzi, és megkeveri a lapokat.

— Hogy mennek a dolgok Utahban? — kérdezte egy nyúzott, idő­sebb férfi.

— Esett, amikor eljöttem — válaszolta a szintén nyúzott és idős szomszédja.

— És hogy van a háta?— Jobban, mióta nem teherautózom.— Ön jön — mondta az osztó az első férfinak.Mickey Appleman szerint sok ember nem tud beilleszkedni oda,

ahol él, Las Vegas viszont mindenkit befogad. De ami még fontosabb, és ezt magam is észrevettem, senkit sem kritizál. Egyik este egy hetve­nes éveiben járó, magas, méltóságteljes, a néhai Mária királynőre meg­szólalásig hasonlító nő ült le egy kis tétekben játszott hold’em játsz­mához. Finom vonásait kora csak még inkább kiemelte. Fekete-fehér, szolid ruhát viselt; ősz haja egyszerű kontyba volt fogva. Udvariasan mosolygott minden alkalommal, amikor tétet emelt és amikor nyert, megköszönte az osztónak, amint felé tolta a zsetonokat. Minden ízé­ben nő volt, kivéve egy apróságot: egy szépen összehajtott kis papír­kendő fogpiszkálóval volt a kontya elé tűzve, hogy eltakarja szemét az erős fénytől. Úgy tűnt, ez senkinek nem szúrja a szemét.

Ahogy arra a férfira sem tett senki megjegyzést, aki a Sombre­ro Teremben ünnepélyesen végigette az egész büfét, és annyira kövér volt, hogy úgy tűnt, kopasz feje egy másik testhez tartozik. Olyan volt, mint aki beszorult egy túlfújt léggömbbe. Úgy pislo­gott ki ebből a nagy, tömör masszából, akár egy teknősbéka a páncéljából; csontkeretes szemüvege kis orra hegyére csúszott, szemei kidülledtek és csodálkozóan elnyíltak.

Nem sokkal azután, hogy megérkeztem, egy ideig Las Vegas in­kább cirkusznak tűnt, semmint nyaralóvárosnak. Egy idő után azonban már fel sem tűntek ezek a dolgok.

Egyik délután együtt ebédeltem a Binion’s egyik osztójával. Csontsovány fiatalember volt, nagy, bánatos szemekkel, nagy, vastag szemüvegben. Az ingjére tűzött műanyag tábla szerint Ronnie-nak hívták. Egy könyv volt mellette a párnázott padon, az asztalon pedig egy külön lapokból álló iratcsomó és egy számoló­gép. Amikor leültem, éppen a papírokat böngészte és számokat ütögetett a számológépbe, olyan sebességgel és kézügyességgel, ami nem illett bánatos szemeihez.

Elégedetten bólogatott, amikor meglátta a sajtókitűzőmet, de amikor megkérdeztem, melyik játékban fog osztani, bizonytalanul válaszolt és csalódottnak tűnt.

Becsukta az irattartót, és türelmesen nézte, ahogy eszem, majd amikor megtömtem a pipámat, egy cigarettát vett elő és várta, hogy meggyújtsam neki. Végül megszólalt:

— Gondolom, fogalma sincs róla, ki vagyok.Ránéztem a kitűzőjére, és azt mondtam: — Ronnie.Szemei a vastag lencsék mögött még jobban beestek és félsze­

gen elmosolyodott: — Régebben Suzie voltam — mondta.Átlapozta az iratcsomót és elővett egy régi újságcikk kivágást:

„A NEMET VÁLTOZTATOTT OSZTÓ VISSZATÉRT A HORSESHOE-BA”. Elmesélte, hogy a tengerészetnél szolgált — a Karib-tengeren, a kubai rakétaválság idején —, de amikor visszajött, semmi sem jött össze neki. 1970 és 1976 között harminchatszor próbált ön­gyilkosságot elkövetni altatókkal, de úgy tűnt, a kórházban senki sem értette meg, még a kórházi pszichiáter sem. 1970-ben New Jerseyben nővé operálták. Később, Suzie néven, Las Vegasba jött és osztóként kezdett dolgozni.

— Jó volt — mesélte. — De mégsem oldotta meg a problémámat.— Milyen problémáját? — kérdeztem.

Nagy szemeivel mereven nézett rám.— A magányét — mondta.1980-ban aztán talált valakit, aki meghallgatta. A férfi hittérí­

tő volt és rajta keresztül Suzie megtalálta Istent, újjászületett, amit azzal bizonyított, hogy visszaoperáltatta magát.

— Nem volt nagy ügy — magyarázta. — Eltávolították a mellei­met és levágtam a hajam. Nem volt olyan fájdalmas, mint az első műtét.

Megkérdeztem, hogy mindez boldogabbá tette-e, és ő igenlően bólogatott.

— Korábban rettegtem a haláltól és az öregedéstől. Ebben a sor­rendben. Most már tudom, hogy nincs halál. A halálod napja a születésed napja is egyben.

Azt várta, hogy erre mondok valamit, de miután nem reagál­tam, fejével a sajtókitűzőm felé bökött, majd ezt mondta:

— Az olvasás sokat segített. Elolvastam Dale Carnegie Hogyan szerezzünk barátokat és befolyásoljunk másokat? című könyvét, amely megváltoztatta az életemet. Nagyszerű könyv. — Amikor megkérdeztem, mi mást olvasott még, megütögette a padon lévő nagy könyvet maga mellett. — A Bibliát. Több igazság és bölcses­ség van benne, mint bármelyik más könyvben a földön.

Aztán hirtelen nagyon emelkedett hangulatba került és a béké­ről, a nyugalomról meg az elégedettségről kezdett beszélni. Bi­zonytalan, éneklő, gyermeki hangon, mint aki egy betanult leckét mond fel. Szemei a távolba vesztek, és abban a pillanatban a leg­magányosabb embernek tűnt, akivel valaha találkoztam — mintha a magány lenne a lételeme, mint halnak a víz.

Egy csoport játékos jött be a terembe, és leültek a mellettünk lé­vő asztalhoz. Ronnie pislantott, megrázta a fejét, idegesen nézte

őket. Abbahagyta az elmélkedést, amelyet máskülönben folytatott volna, és elkezdett a számológépével babrálni. Amikor aztán a pó­kerről kezdtünk beszélgetni, mint előbb vagy utóbb mindenki más a Sombrero Teremben a verseny idején, az esélyekről és a valószí­nűségekről kezdett fecsegni, mint bármelyik vegasi játékos. Csak amikor már felálltam, hogy elmenjek, akkor jutott megint eszébe, hogy tulajdonképpen a bizarr története tette vegasi sztárrá.

— Meg fog jelenni rólam egy hosszabb cikk a National Enqui­rer-ben — újságolta. — Ne felejtse el megvenni!

— Rendben — mondtam.De később, ahányszor csak találkoztunk, úgy tett, mintha nem

ismerne meg, mintha azt érezné, hogy elárulta magát.

A bizarr látványosságokat mindig könnyebb bizonyos távolságból szemlélni. A Golden Nugget tizenkettedik emeletén lévő szobám ablaka — ami a hátsó parcellákra, a vasúti sínekre és a kék hegyek­hez vezető sivatagra nézett — mindig megnyugtató volt számom­ra. Egyik reggel egy zenekar hangjára ébredtem, távolról jött, de jól lehetett hallani a dupla üvegen keresztül is. Az üvegen keresz­tül kicsinyítve és megrövidülve egy „shriner” csoportot* pillantot­tam meg, amint végigvonulnak a keresztutcán: volt köztük egyen­ruhát viselő rezesbanda, török lebegő köntöst és fezt viselő férfi­ak, bohócok, kocsik, aztán egyre többen, egy csapat mutatványos mobilágyakon és felnőtt férfiak miniatűr autókat vezetve. Két kis­teherautó parkolt a sarkon, közvetlenül alattam, ezekből hideg sört osztogattak. A menet szétszakadt, majd véletlenszerűen újra­formálódott a kocsikhoz érve, ahol emberek iszogattak. Léggömbök

* Az Ancient Arabic Order of Nobles of the Mystic Shrine nevű észak-amerikai szabadkőműves páholy tagjai.

lebegtek a forró szélben, a vasúti sínek felé repülve. Egy csa­pat vicces motoros zötykölődött a tömegben, de volt ott egy tűz­oltóautó is, integető, bohócruhás személyzettel. A menet végét egy csapat szakadt külsejű csavargó zárta, két hasonlóan szakadt ki­nézetű tevével. A szakadtak előtt egy férfi táblát hordozott, amire az volt felhímezve, hogy „Whittieri Shrinerek”. Minden kaszinó tele volt velük aznap este. Ledobálták magukról színes ruháikat és szétszórták az automaták körül, hangosan mulatoztak a kockaasz­talnál. Ám ellentétben Whittier kedvenc fiával, Richard Nixonnal, egyikőjük sem pókerezett.

Ahogy teltek a napok, egyre több időt töltöttem a hotelszobám ablakánál, azt várva, mikor fordul rosszabbra a jó idő. Szürkület­kor felszállt a köd és látni lehetett a rózsaszín naplementét a he­gyek mögött. Egyik este az újhold vékony szelete jelent meg felet­tük, rövid időre túlragyogva az alatta lévő város vibráló fényeit. De addigra már annyira hatalmába kerített a hely szelleme, hogy azon gondolkodtam, vajon nem balszerencsés-e az újholdat meg­pillantani az üvegen át.

Egyik délután gyalog tettem meg a tizennyolc háztömbnyi utat a Szerencsejátékosok Könyvklubjába, ami a munkásnegyedben volt, a Charleston Boulevard közvetlen közelében, a belváros és a Strip között. A hoteltől néhány háztömbnyire — túl a buszpályaudvaron és a Nevadai Nemzeti Parkon, ahol tábla jelezte, hogy TV-N KERESZTÜLI BANKUTALÁS — az utcák kihaltak voltak, a turisták tovatűntek. Errefelé egyszintes és rozzant házak álltak, akár egy ipari nomádtáborban, előttük öreg, ütött-kopott autók. Viszont mindegyiknek saját kertje volt, árnyékot adó pálmafákkal, pelyhes nyárfákkal vagy murvafürttel. A széles utcák hihetetlenül csendesek

voltak Glitter Gulch lármája után. Madarak csiripeltek a fákon, gyerekek játszottak a kiszáradt gyepen és kutyák aludtak a veran­da alatti árnyékban. A Clark megyében eltöltött négy hét óta ezek voltak az első háziállatok, amelyeket láttam — leszámítva azt a két vakvezető kutyát, amelyek türelmesen várták a járdán a Mint já­tékautomatáit szorgalmasan töltögető gazdáikat.

A Szerencsejátékosok Könyvklubjának bejáratánál egy lefelé mutató, háromszög alakú, gigantikus tábla lóg, ezt leszámítva azonban semmi sem emlékeztet Las Vegasra. A hely egyszerre könyvesbolt és kiadó, nyomda, postaszolgálat és klub, ahová a já­tékosok, az elmélkedni szándékozók, az írók, kutatók, újságírók és a kibicek jönnek. Legtöbbjük egyszerű betérő látogató, körülnéz­nek, beszélgetnek, megnézik, ki van még a városban. Maga a könyvesbolt, amely régebben pizzériaként működött, csendes, leg­inkább amolyan tudományos hely, ahol — a thrillerektől a mate­matikáig — több mint ezer könyv sorakozik a polcokon — de mind­egyik a szerencsejátékról szólt. A bolt mögött, abban az épületben, amely régebben egy olasz ételszállító céghez tartozott, most iro­dák vannak, raktárhelyiségek, ahol a könyveket kinyomtatják és csomagolják. A modern technika minden eszközével fel vannak szerelve: elektromos szedőgépekkel, valamint számítógépekkel, a leltár és a megrendelőlista kezelésére. A ritkaságokat — mint pél­dául Edmond Hoyle, a kártya szabályainak kidolgozója által dedi­kált hat példányt — az egykori húsfagyasztóban tartják.

Ennek a különleges vállalkozásnak John Luckman és felesége, Edna a tulajdonosai. Másokhoz hasonlóan (ahogy például egy nyu­gat-angliai krematórium igazgatóját Mr. Ashnek, vagyis „Hamu­nak” hívtak) Luckman is hű maradt nevéhez, és bukmékerként kezdte karrierjét Santa Monicában. Ezután jött Las Vegasba, ahol

tizenkét éven át dolgozott a kaszinókban, kezdetben black jack-osztó­ként, végül pedig mint pit boss a Tropicanában. De a szerencsejáték jobban érdekelte témaként, mint életformaként. Lenyűgözték a régi, szerencsejátékról szóló könyvek — gyűjteménye most a nevedai egyetem könyvtárában található. Akkor fordult a könyvkiadás felé, amikor egy lelkész a fészerében hagyta a nyomdagépét. Luckman mindig is lelkesedett a „csináld magad” dolgokért, boldog volt, ha csavarhúzóval dolgozhatott, így a gépezet teljesen lenyűgözte. Megpróbálta kinyomtatni saját dokumentumait, aztán vett egy jobb gépet és elhatározta, hogy újra kinyomtat néhány szerencsejátékról szóló könyvet azok közül, melyeknek már lejárt a szerzői joga. Pittsburgh Phil versenyelméletével kezdte, amit egy legendás sport­fogadó írt, majd a művet egy „Tények” elnevezésű könyvsorozattá bővítette (Tények a Black jackről, a Kockáról, a Kenóról, a Rulettről, a Játékautomatákról). Ezek a kötetek egyszerű, papírkötéses, útmu­tató-jellegű kiadványok voltak a vegasi szerencsejátékosok számá­ra. A „Tények” sorozat kötetei több mint kétmillió példányban kel­tek el, és Luckman kis családi vállalkozása több mint félmillió dol­lárt hozott éves szinten. A könyvek rendelési listáján Indonéziától Lengyelországig szerepelnek a megrendelők. Luckmann legfőbb vá­sárlói az állami börtönök foglyai lennének, de a szövetségi fegyhá­zak igazgatói nem engedik, hogy Luckman kiadványai bekerüljenek az intézetekbe. Ezzel ő maga is egyetért:

— Azt hiszem, inkább a jogi könyveket kellene odabent gyűjte­niük. — Viszont nem ért egyet az egyik helyi kaszinó igazgatójá­val, aki megtagadta könyveinek árusítását, mondván, hogy azok a mértékletességet hirdetik.

Ez a mértékletesség tényleg jellemző Luckmanre és az egész vállalkozására. Maga Luckman — aki nemrég szervezte meg az

Amerikai Könyvkereskedők Szövetségének konferenciáját, ame­lyet együtt rendeztek meg a háromlapos monte trick-bajnokság­gal — ritkán játszik, ha mégis, akkor is csak nagyon kicsi össze­gekben. Asszisztense, Howard Schwartz, aki sovány, visszahúzó­dó, fiatal tanáremberként Coloradóban tanított, és aki a Kaszinó és sport és a Rendszer és módszer klubmagazinokat szerkeszti, magá­ra mint „félénk, konzervatív fogadóra” utal. Mindketten a tudósok megszállottságával lelkesednek egy-egy különleges téma iránt és mindketten kicsit büszkék arra, hogy vásárlóik nagy része nem helybéli.

— Azt hiszem, összesen nincsenek hatan az osztók, aki rendsze­resen idejárnának — mondja Luckman. — A játékosok nem olvasók. — Úgy véli, aki csak a pénzért vagy az izgalom kedvéért játszik, az pont a dolog lényegéről marad le. Őszinte, barátságos férfi, pety­hüdt arccal és vastag, csontkeretes szemüveggel. Olyan higgadtan és nyugodtan bánik a vásárlóival, mint egy szociális munkás az utcai bandákkal.

Számos könyvének szerzője tanár, akik vagy a szerencsejáték matematikájáról folytatnak elmélkedést, vagy kevésbé magas szinten kezdő szerencsejátékosoknak adnak szakmai tanácsokat. Nagyon kevés köztük a profi szerencsejátékos. Mickey Appleman „sikertelen, tehetséges embereknek” nevezi őket, akik „nagyon in­telligensek, de képtelenek beilleszkedni a normális világba”. Ez alól csupán David Sklansky jelent kivételt, aki a pókerből él, és három könyvet is írt már Luckmannek. Ezek egyike egy sokrétű tanulmány, amely a Sklansky a póker elméletéről címet kapta. Másfelől viszont Sklansky nagyon is beleillik Appleman meghatá­rozásába. Egy matematikus professzor fiaként a New Jersey-beli Teaneckben nőtt fel és a Pennsylvaniai Egyetemre járt.

— Hogy pontosan értsék, nem az állami egyetemre — teszi hozzá —, csak a nevük hasonló, hanem a Pennsylvaniai Egyetemre. Nagy különbség van a kettő között: az utóbbi az Ivy League tagja.

Nem az a fajta különbség, ami a játékostársakat lenyűgözné, de neki számít, még akkor is, ha pár év után otthagyta az egyetemet.

— Nem szerettem azokat a kurzusokat, amelyek untattak — mondta. Semmi kedvem nem volt részt venni azokban az üres fe­csegéseken. — Mivel apja matematikusi képességét örökölte, koc­kázatelbírálóként kezdett dolgozni. Ez sem tartott sokáig. — Egy nap olyan új ötlettel álltam elő, amivel harmadára lehetett volna csökkenteni némely probléma megoldásának idejét. Amikor elma­gyaráztam a főnökömnek, mindössze ennyit mondott: „Ha ezt akarod, felőlem csináld”. Senkinek nem beszélt az ötletemről. Más szóval, tudtam valamit, amit senki más nem tudott, de amiért semmiféle elismerést nem kaptam.

Ami a megjelenését illeti, Sklansky olyan, mint Dosztojevszkij valamelyik lázadó diákja: arca széles, szakálla rövidre vágott, fémkeretes szemüveget és jellegtelen ruhát visel. Hangja óvatos­kodó, de kicsit megszállott.

— A pókerben, ha jobb vagy a többieknél, azonnal pénzt tudsz keresni — mondja. — Ha valami olyat tudok, amit a másik nem és ő nem is hajlandó tanulni vagy nem érti, akkor — és itt megemeli a hangját és minden szót kihangsúlyoz — elveszem a pénzét. Igaz­ság szerint, a fickónak, aki a kockázatelbíráló irodát vezette, már rég csődbe kellett volna mennie; nem is lehetett volna a főnököm. De az üzleti világban máshogy mennek a dolgok. Mindig is a hoz­zá nem értő emberek mondták meg, mit csináljak, és ezt nagyon utáltam. A világ tele van idiótákkal, akikkel nem tudok mit kez­deni. Így vagyok a politikával is. De ez a város mindent megad,

amire vágyom. Vonz a szerencsejátékosok életének szabadsága, szeretek a magam ura lenni, szeretem, hogy itt konkrétan a képes­ségeid alapján jutalmaznak, nem pedig az alapján, amit az embe­rek gondolnak rólad.

Sklansky bizonyos szempontból mégis csodabogárnak számít a vegasi nagy játékosok között. Mások büszkén mesélnek azokról az időkről, amikor le voltak égve, majd összeszedték magukat; azok a játékosok a hozzájuk hasonlókat akarják megverni, nem a bale­kokat. Velük ellentétben Sklansky soha nem volt leégve, és ez nem áll szándékában a jövőben sem. Hozzáállását A póker elmélete cí­mű könyvének első fejezetében foglalja össze, amelynek Milyen a pozitív hozzáállás? a címe, és a következő mondattal indít: „Ami­kor játszunk, mindenekelőtt azt kell magunkban tudatosítani, hogy pénzt szeretnénk nyerni.”

A kiemelés tőle származik és arra a nagyfokú, üzletembereket jellemző szenvedélyre utal, amely a játékszemléletében is tükröző­dik. Talán a New Jersey-beli Teaneckben eltöltött kellemes gye­rekkor nem épp a legideálisabb háttér egy olyan életforma mellet­ti elköteleződéshez, amely annyira kétes megítélés alá esik, mint a póker.

Megkérdeztem Sklanskyt, hogy a szülei mit gondoltak arról, amit csinál.

— Kezdetben ellenezték — mondta. — De végül is nem sok em­bernek van három cím a neve mellett a Megjelent könyvek nagy katalógusában. Miután látták ezt, másként kezdtek el gondolkod­ni a munkámról. Tegyük hozzá, elég jól is kerestem vele, s ez min­dig büszkeséggel tölti el a szülőket. Addigra nyilvánvalóvá vált a számukra, hogy nem valami megszállott vagyok. Tulajdonképpen többen is mondták már itt a városban, hogy nem vagyok az a

tipikus szerencsejátékos. Nem vettem sértésnek. Épp ellenkezőleg, játékosként tekintek magamra, nem szerencsejátékosként. Iskolás­koromban nagyon jó voltam matematikából, az általános teszte­ket általában maximumra teljesítettem. De a kedvenc tantárgyam a valószínűségszámítás volt, amely kevésbé függ a matematikától, sokkal inkább azon múlik, mennyire vág valakinek az esze és tud logikusan gondolkodni. Ezt a képességet alkalmazom a pókerben is. Az elméletről szóló könyvemben a logika fontosságát hangsú­lyozom mindenek felett. Amikor elvesztek egy kört, megállok egy percre és átgondolom, mit csináltam rosszul és hogyan tehettem volna jobban. A legjobb játékosok rendkívüli, természetadta ké­pességgel rendelkeznek. Nekem ez nincs meg, de megpróbálom ta­nulással és gondolkodással helyettesíteni. Ami számukra tíz év ta­pasztalatát jelenti, én egy óra alatt kidolgozom egy ceruza és egy darab papír segítségével. Olyan ez, mintha én a golf biomechani­káját tanulmányoztam volna, és soha nem vétenék technikai hi­bát, nekik viszont akkora tehetségük van a játékhoz, hogy nem számít, ha hibáznak is. Mégis sokan odajönnek hozzám valami­lyen bonyolultabb problémával kapcsolatban vagy gyakorlati ta­nácsért, mint ahogyan Jack Nicklaus is tanácsot kér az edzőjétől, holott bármikor le tudja győzni.

Bármilyen mércével mérjük is persze, Sklansky végtelen nagy koncentrációképességgel rendelkező, kivételesen jó játékos.

— Mindennek, ami az asztalnál történik, jelentősége van — mondja, és megvan az a képessége, hogy minden egyes osztásnál még a legapróbb jeleket is olvasni tudja. Viszont az a természetad­ta tehetség, amivel a nagy játékosok rendelkeznek, inkább képze­let, mintsem logika kérdése. Ennek következtében ők olyan lapok­kal játszanak, amilyenekkel Sklanskynak soha még csak eszébe

sem jutna, és ezzel meg is nyerik a partit. Például egy limit nélkü­li hold’emben Jack Straus megkapta a pakli legrosszabb lapjait, egy hetest és egy kettest, két különböző színből. De mivel nyerési so­rozatban volt, még ezekre a lapokra is megemelte a tétet, amelyet aztán csak egy játékos tartott. Kiosztották a flopot — hetes, hármas, hármas —, ezzel együtt Strausnak két párja lett: egy hetes és egy hármas. Ismét licitált, de közben észrevette, hogy ellenfele túl gyorsan nyúl a zsetonok után, és ebből megtudta, hogy hibát kö­vetett el. Rájött, hogy a másiknak egy nagy pár van a kezében, ezért emelte meg magabiztosan ötezer dollárra Straus hívását. En­nél a pontnál a passzolás lett volna a logikus döntés, mivel Straus biztos volt abban, hogy megverték. Csak egy blöff mentette volna meg számára a partit. Ezért tartotta a tétet és így elültette a másik játékosban a gyanút. Az osztó megfordította a negyedik lapot: egy kettes volt. Ez egy párt alkotott Straus második zárt lapjával, bár nem javított a nála lévő kezen, mert már volt egy hármas pár a kö­zös lapok közt az asztalon. Straus gondolkodás nélkül tizennyolc­ezer dollárra emelte a tétet. Hosszú szünet következett, miközben a másik játékos azon gondolkodott, mit jelenthet ez a licit. Aztán Straus előrehajolt, elővette legelbűvölőbb, félszeg mosolyát.

— Megmondom, mi legyen — susogta. — Szépen ideadod nekem az egyik huszonöt dolláros zsetonodat és megnézheted bármelyik lapomat, amelyiket csak akarod.

Megint csend lett. Végül a férfi odatolta az egyik sárga-zöld zsetonját és rámutatott Straus egyik lapjára. Straus megfordította: egy kettes volt. Megint csend lett. Úgy vélte, Straus ajánlatának egyetlen logikus magyarázata az lehet, hogy mindkét lapja egy­forma, s így a floppal együtt egy fullt alkot három kettessel. A má­sik férfi bedobta a nyerő kezet.

— Pszichológia kérdése az egész — mondta később Straus.A pókerben, mint minden másban, a képzelet akkor veszi át a

szerepet, amikor a logikus gondolkodás már nem elég. Teljesen megváltozik a valóság, ahogyan Straus akciójában is, rossz lapjai ellenére. Straus lépése nem csupán blöff volt, hanem játék, a szó szoros értelmében — stílusos és elegáns ésszerűség.

— Mindenkinek van egy nagy szerelme az életben — mondta Mickey Appleman. — De legtöbben lemondanak róla, amikor fel­nőnek, elkezdenek dolgozni és családjuk lesz. Vannak azonban olyanok, akik soha nem adják fel, ragaszkodnak gyerekkoruknak ehhez a részéhez. Számukra a póker helyettesíti a gyermekkori fantáziát. Azt hiszem, én is közéjük tartozom. Nekem a pókerben a fantázia nincs anyagiakhoz kötve. Beteljesülés kérdése, hogy az legyek, aki valójában vagyok, hogy jól csináljam a dolgokat és át is éljem őket — egyszerűen, hogy jól érezzem magam.

Appleman Sklanskyéhoz nagyon hasonló családból származik és pókerbeli képességükben is sok a közös. Appleman egy hosszú, za­varos, önelemző időszak után kezdett el játszani, mert a szerencse­játék oldotta meg azokat a problémáit, amikkel korábban képtelen volt megbirkózni. Pár abszurd, lélektani bűvészmutatvány sokkal többet adott neki érzelmileg, mint a korábbi munkája, ahol szegé­nyekkel és függőkkel foglalkozott. Ezért inkább lemondott azokról a jól fizető állásokról, amikre MBA-diplomája feljogosította volna. Sklansky viszont nagyon is a „normális világban” él és azt állítja, hogy a póker nem más, mint „ugródeszka” valami más felé.

— A szerencsejátékban a helyzetek elemzésének a képessége a nagyobb dolgok mikrokozmosza — mondja. — A matematikával majdnem mindent le lehet modellezni, bár a legtöbb ember erről mit sem tud. Nekem megvan az a képességem, hogy a nem

matematikai helyzeteket is a logika módszereivel értelmezzem. Azt re­mélem, hogy a könyveim, és ezáltal az ismertségem segítségével lehetővé válik, hogy más területeken is kipróbáljam magam. Ta­lán néhány cég úgy gondolja majd, hogy David Sklanskynak megvan a képessége ahhoz, hogy felismerjen helyzeteket, azokat logikusan átlássa és megmondja, mit kellene tenni — talán megéri kipróbálni őt. Nem kell a legelejéről kezdenie, több ranglétrafoko­zatot átugorva léphet mindjárt előre, és rögtön megtehetnénk a rendszerek elemzéséért felelős igazgatóhelyettesé.

Furcsa elképzelésnek tűnik ez egy olyan embertől, aki a fantá­zia fővárosában él, és akinek pénzkereseti forrása mások gyenge­ségeinek folytonos, logikán alapuló kizsákmányolása. De mint ahogy John Luckman mondta, „a játékosok nem olvasók”. Ezért az a néhány Sklanskyhoz hasonló ember — aki nemcsak olvas, de ír is arról, amit csinál — teljesen kívül esik a megszokott vegasi kö­rökön, és túlságosan el vannak merülve a könyvek világában. Ma­gának Luckmannak nincsenek effajta illúziói, óriási forgalma és hosszú megrendelési listája ellenére sem.

10A NYUGAT FELÉ menő tehervonatok számára a Nevada-sivatag egyfajta határvonalat jelentett, az út kellemetlen szakasza vette innentől kezdetét, amelyet át kellett vészelni. Jelenleg, hála a lég­kondicionálónak, itt van az állam legfőbb látványossága. 1981 májusában az Egyesült Államok szeszélyes időjárását egyaránt jellemezte a csípős hideg és a hirtelen enyhülés. Alabamában tor­nádóriadó volt, Floridában pedig hurrikánveszély. De Las Vegas­ban kiszámítható volt az időjárás, akárcsak egy irányított kísérlet. Sütött a nap, fújt a sivatagi szél, de a Mint tetején lévő kivilágí­tott hőmérő mindennap 30-32 fokot mutatott.

Aztán május 15-én reggel kisebb csoda történt. Amikor felkel­tem és az ablakhoz léptem, sehol sem láttam a napot. A parkoló,

a zálogházak és a vasúti sínek mögötti hegyek sötét fátyolba bur­kolóztak. A ködfátyol egy ideig bizonytalanul lebegett a város széle körül, majd lassan beljebb kúszott. Délben már esett az eső. A levegő lehűlt és Glitter Gulch lármás utcáit áthatotta a nedves, leszálló por szaga. Aznap délután a Mint uszodája üres volt, tisz­ta és kellemes. Másnap ki sem nyitott. A levegő hőmérséklete hu­szonhárom fok alá süllyedt, Vegasban ez túl hideg az úszáshoz.

De három nappal később, amikor az 1981-es világbajnokság legfontosabb, záróeseménye elkezdődött, újra visszatért a hőség. A légkondicionálás ellenére a Horseshoe-ban iszonyú hőség volt, bár úgy tűnt, ez a játékosokat nem zavarja. Távol az újságíróktól, a tévékameráktól és a már reggel óta a korlátok mögött tolongó nézők zajától, hetvenöt pókerjátékos gyűlt össze — kettővel több, mint az előző évben —, hogy fejenként tízezer dollárt befizetve részt vehessenek a világbajnoki címért játszott limit nélküli hold’em partikon.

— Ez az amerikai demokrácia — mondta egy New York-i újságíró. — Tízezer dollárba kerül, de bárki, akinek van ennyi pénze, leülhet és összemérheti szerencséjét a legnagyobbakkal.

Az volt az érzésem, hogy ha le tudná írni az összeget a költsé­geiből, akkor ő maga is asztalhoz ülne. Pontosan ez az, ami a pó­kert megkülönbözteti a többi sporteseménytől. Amikor Norman Mailer 1974-ben Kinshasába ment, hogy az Ali—Foreman mérkő­zésről tudósítson, elmehetett volna Alival egy edzésre, de arról még maga Mailer sem álmodozhatott — pedig maga is bokszolt és azóta is edzi magát —, hogy egy ringbe szálljon a klasszissal. Ali vagy Foreman közvetlen közelében az ember nehezen tud elkép­zelni kivételesebb fizikai és erőnléti állapotot. Nem így a póker­ben. Itt mind a hetvenöt résztvevő kivételes képességekkel

rendelkező, szellemi atléta, a több mint ötvenmillió játékosból álló pira­mis csúcsa. Látni azonban nem nagyon lehetett rajtuk: legtöbbjük középkorú és túlsúlyos volt. Sápadt, petyhüdt arcuk, bevérzett szemük, nikotintól besárgult ujjaik és borostájuk nem sokat árult el képességeikről.

Stu Ungar, a címvédő bajnok, húszas éveinek közepén jár, de úgy néz ki, mint egy vézna tinédzser. Laza csontozatú, falfehér, ideges férfi, hadaró beszéddel, és egy majoméhoz hasonló állka­poccsal.

— Pont úgy néz ki — mondta Jack Straus, aki nagy rajongója —, mint Zira, a doktor, A majmok bolyójából.

Johnny Moss és Puggy Pearson soha nem voltak hármasnál jobb tanulók az iskolában, de meséltek egy nagy játékosról, aki meg még írni és olvasni is alig tudott. Viszont bármelyikük pon­tosan meg tudja mondani, hogy áll a közös kassza, vagy hogy me­lyik lapok estek már ki, mennyi van még a pakliban, mi az, ami segítene rajtuk, és ki tudják számolni, mennyi az esélyük egy erős kéz összerakására. Mindezt egészen pontosan tudják, még ha ez náluk nem is tudatos, és csupán a játékösztönből fakad, a tapasz­talatból és az öröklött matematikai képességből. Még a tanultab­bak is sokszor keltik az ártatlan, kedves, vidéki kisfiú látszatát, csakhogy ezzel is megtévesszék az ellenfelet. Ez is a pókerjátszma része.

Így tehát a tehetséges és tanult kívülálló is meg tudja győzni magát arról, hogy ő is esélyes, már csak azért is, mert minden já­tékhoz szerencse is kell. A sakk pusztán az információk játéka — mint a nyílt lapokkal játszott póker —, ahol mindig a legjobb játé­kos fog nyerni; ezért lehet a számítógépet is beprogramozni a já­tékra. A póker esetében azonban ez csak akkor lehetséges, hogyha

a véletlenszerű tényezőt is bekalkuláljuk a programba, amely képes aztán blöfföt generálni vagy a kártyák találomra történő le­osztására megfelelően reagálni. Amikor különösen kedvezőek a lapok, még egy amatőr is meg tud verni egy profi játékost. Ám hosszú távon már nem. Ezért is hívják Las Vegasban a pókerasz­talokat a „kisvárosi bajnokok sírjának”. Az Egyesült Államok he­lyi pókerbajnokai azért jönnek Vegasba, hogy összemérjék egy­mással tudásukat, akárcsak a teniszjátékosok Wimbledonban. Szinte valamennyien leégve térnek haza.

1981. május 18-án délben a pókervilág hetvenöt legnagyobb túl­élője kószált idegesen a Sombrero Teremben. Csak körülbelül a negyede gondolhatta komolyan, hogy esélyes a bajnoki címre, de még az a néhány kiválasztott is olyan izgatott volt, mint a ver­senylovak futam előtt. Úgy tűnt, nem tudnak nyugton maradni. Egyik csoporttól a másikig, asztaltól asztalig mászkáltak, kicsit beszélgettek, majd továbbmentek, álldogáltak, meghallgatták a pletykákat, felmérték az ellenfeleket, s közben teljesen feltöltődtek izgalommal.

Még Doyle Brunson is idegesnek tűnt, bár nagy nyugalmat su­gárzó megjelenése a feszültséget valamilyen tudatalatti búsko­morsággá változtatta.

— A legjobb, ha úgy közelíted meg, mintha ez is csak egy lenne a többi játék közül — mondta. Kényelmetlenül fészkelődött a szé­kén, akár egy jéghegy a meleg tengervízben. — Ez persze nem tel­jesen igaz. A mai nap az év legfontosabb napja a pókerjátékosok életében. Minden évben egyre többen jönnek el. Hetvenöt játékos háromnegyed millió dolláros pénznyereményt jelent. 375 000 dol­lár a nyertesnek. Akárhogy is nézzük, jó kis fizetésnap.

A helyi bukmékerek arra kötötték a legtöbb fogadást, hogy har­madszorra is Doyle nyeri el a címet — az előtte lévő évben Stu Un­gar az utolsó körben verte meg —, és ez további pluszterhet jelen­tett számára, amelynek nem örült igazán. Amikor ezt szóba hoz­tam, határozatlanul ingatta a fejét és ezt mondta:

— Nem vagyok olyan jó, mint tavaly. — A jéghegy még mélyebb­re merült a vízben. — De keményen fogok játszani, és talán törté­nik majd valami. Kicsi az esélye annak, hogy ezt a sok játékost megverjem. A kieséses játékban, ahol ha elfogynak a zsetonok, nem tudsz visszamenni és még többet venni, nem feltétlenül a leg­jobb játékos nyer. Sok múlik a szerencsén. Azt hiszem, ez vonz annyi játékost. A megfelelő lapoknak kell a megfelelő időben ná­lad lenni ahhoz, hogy el tudjál jutni az utolsó körig. És ha már egyszer odáig eljut valaki, akkor a legjobb játékosnak jó esélye van a nyerésre. A legfontosabb pénz az első tízezer dollár. Ha már van húszezer dollárod, amiért zsetont tudsz vásárolni, akkor már nem visel meg annyira, ha elveszítesz egy kört, és így jó esélyeid lesznek a nyerésre. De ha elveszítem az első köröket, nem sok mindent lehet tenni, a következőt, amibe pénzt teszek, már meg kell nyernem. Ez egy kicsit meglendíti az ember kezét, amikor ala­csonyabb zsetonokat kezdene el középre tolni. Soha nem szeret­tem kevés pénzzel játszani. Szeretem, ha sok pénz van előttem. Ha valaki előtt több pénz van, mint előttem, az befolyásolja a játék­stílusomat. Nem mindenki ilyen. Vannak, akik csak ülnek ott, megpróbálnak felépíteni egy erős kezet és megpróbálják tartani azt. Én jobban szeretem fokozatosan, sok kis körből összerakni a nyereményemet. De ha bejön egy nagy összeg, akkor megjátszom. A versenyek lényege azonban az, hogy megnyerd a kis kasszákat már az elején, s azután már csak reménykedj, hogy összejön egy

vagy két nagyobb. Aztán majd kiderül, hogy az utolsó körben ki lesz a leginkább szerencsés.

Megkérdeztem, mit ért azalatt, hogy nem játszik jól, mivel az összes versenyen kívüli játékot megnyerte és még akkor is jobb majdnem az összes többi játékosnál, ha épp nincs formában.

— Az első alkalommal, amikor megnyertem a bajnokságot, sze­rencsém volt néhány nagyobb kasszával: kezdetben nekem volt a leggyengébb kezem, de aztán sikerült legyőzni az ellenfelemet minden olyan alkalommal, amikor az összes zsetonom bent volt. Amikor másodszor nyertem el a címet, egyetlenegyszer sem hi­báztam a három nap alatt. Soha nem kockáztattam a zsetonjaimat fölöslegesen, mindig jól ítéltem meg a másik játékost, eldobtam az erős kezet, ha vesztésre álltam és soha nem fogytak el a zsetonja­im, csak egyre halmozódtak. De idén... — Megvonta a vállát. A jég­hegy megrázkódott. — Nem is tudom. Ha lenne valami kisebb alap­tét, amivel kezdeni tudok, akkor lassanként összegyűjthetném a zsetonjaimat... — Méltóságteljesen felállt. — Megyek és ellenőrzöm a magas tétben játszott lapcserés pókert, nehogy megint egy asz­talhoz tegyenek Johnny Moss-szal, Bobby Baldwinnal, Puggy Pearsonnal és Jack Strausszal, ahogy eddig minden évben.

Jack Straus a nyeremény összegére panaszkodott. — Nem hiszem, hogy szét kellene osztani — felét a nyertesnek, húsz százalékát a másodiknak, és így tovább — mondta. — Mind a kilenc ember — az egész utolsó asztal — kap majd pénzt. Nem ez a verseny lényege. A nyertesnek kellene elvinnie mind a hétszázötvenet.

Ma még Straus is idegesnek tűnt. Egyik lábáról a másikra állt, mint a ló, amikor rossz időt érez. Méretes termetének kö­szönhetően átlátott a tömeg fölött. Egy vékony, egyenes hátú

nő ácsorgott bizonytalanul a Sombrero Terem bejáratánál mályvaszínű kezeslábasban. Straus jelzett neki: félig intett, fé­lig üdvözölte. A nő visszaintett és átvágott a tömegen, hogy csatlakozzon hozzá.

A legtöbb női pókerjátékos lakkozza a haját és nyúzott arcúnak tűnik. Ettől még a fiatal nők is idősebbnek látszanak. Nem így Betty Carey, aki húszas éveinek közepén jár, és még ennél is fia­talabbnak néz ki. Olyan a bőre, mint egy „friss levegőn játszó” kislánynak. Keskeny felső ajka Cupido nyilához hasonlít, mosolya lefegyverző. A szemei pedig olyanok, mint két érdekesen metszett jégdarab: a felső szemhéjai egyenesek, a végeik lefelé görbülnek. Profilja saséhoz hasonlít, akárcsak Samuel Becketté, de az övét el­lensúlyozzák lágy hajhullámai. Reneszánsz típusú arc, amilyene­ket Piero della Francesca festett oldalnézetből — nem egy megszo­kott látvány Las Vegasban. Viszont ő az egyik legerősebb póker­játékos az országban, akiben hatalmas versenyszellem lobog. Nemcsak hogy benevezett a bajnokságra, de a versenyen kívüli partikon is részt vett és így olyan nagyágyúkkal került össze, mint Brunson, Moss, Baldwin és Pearson. Estéről estére meg is kopasz­totta őket. Végül Straus megállította.

Ekkor láttam először: a higgadt és szemtelenül fiatal nő az asz­tal egyik oldalán, szemben hat profi pókerbajnok. Mintha Chris Evert Lloyd játszott volna Borg, McEnroe és Connors ellen. Na­gyon lazán viselkedett, bort kortyolgatott és fekete-szürke zseton­kupaca mögül mosolygott rájuk. A kupac akkora volt, hogy alig tudta átfogni a karjával. A rakás felett furának tűnt a nő quattro­cento feje és finom válla: a zsetonhalom olyan volt előtte, mint valami túlhordott, terhes pocak. Nyolc óra volt, s ekkorra már több mint kétszázezer dollárt nyert. Amikor azonban nyolc óra

múlva a játék véget ért, már le volt égve; harmincezer dollárt nyert tőle Brunson, pénzének nagyobb része pedig Straushoz ván­dorolt, aki fullal verte a nő három nyolcasát.

Nem sokkal azelőtt Brunson egy elefántcsont medált ajándéko­zott neki, amely eredetileg egy tizennyolcadik századi zseton volt. Két szó volt belevésve: Szeretet és Rettegés.

— Ez azt jelenti, Betty, hogy szeretni fogsz ezekkel a balekokkal játszani, de rettegni fogsz, ha ellenem kell játszanod.

És a jóslat beteljesült.— Nézze csak — motyogta Straus, amikor a nő csatlakozott hoz­

zánk. — Ő itt az egyetlen ember, aki úgy gondolkodik, mint én. — Megérintette a nő karját és barátságosan rámosolygott. — Betty — kérdezte tőle —, te hogyan osztanád el a nyereményt?

A nő nem gondolkodott sokat.— A nyertesnek adnám mind. — Rámosolygott Strausra, majd fé­

lénken körbenézett a zsúfolt helyiségben. — Telt ház — mondta.— Az reményt keltő — válaszolta Straus.A beszélgetés ellaposodott.Betty Carey Wyomingból származik, az anyja még mindig ott

él. Apja háborús hős volt, akinek csúnyán megsérült a lába és a wyomingi hideg nem tett jót a keringésének. Ezért aztán minden télen Las Vegasba jött, és néhány belvárosi étteremnek tengeri ételeket importált. Tizenegy évvel ezelőtt halt meg, amikor Betty még tinédzser volt, egy közúti balesetben a Clark megyei siva­tagban.

— Defekt? — kérdeztem, amikor először találkoztam vele Straus oldalán.

— Gyilkosság. — Mindenféle különösebb hangsúly nélkül mond­ta ezt, mintha azt mondaná „szívinfarktus” vagy „rák”.

— Háromszor szorították le az útról az autóját — mesélte. — Két­szer vissza tudott kapaszkodni az útra, harmadszorra a kocsi fej­re állt, ő pedig meghalt.

Megkérdeztem, mi történt a másik sofőrrel.— Eltűnt — mondta röviden. — Feltáratlan ügy.Ez a gyerekkori élmény tette férfiasan agresszívvá Bettyt. Négy

éve vett részt először nagy tétű pókeren és azóta, ahogyan Straus fogalmaz, „ő az egyik houstoni kártyafőnök”. Betty ugyanis jelen­leg Houstonban él. De itt, Vegasban is kártyafőnök volt, egészen addig, amíg szembe nem került a könyörtelen Jack Strausszal. A katasztrófa után pár napra eltűnt a Horseshoe-ból, valószínűleg azért, hogy összeszedje az adósság kifizetéséhez szükséges pénzt. Azon az estén, amikor visszatért, ott állt Strausszal a Sombrero Teremben, amikor egy játékos, akinek pedig Straus tartozott, oda­ment hozzájuk. Straus óriási pénzcsomót húzott elő, és elkezdte leszámolni.

Betty rámosolygott.— Fogadjunk, hogy egy szegény kislánytól szerezted ezt a pénzt

— mondta.— Persze, hogy onnan.Majd visszatette a köteget a zsebébe.— És jó helyen tartom, épp a szívem felett.Éppen Straus tinédzser fiával — aki apja kiköpött, szakáll nélkü­

li mása volt, ugyanazzal a nagy termettel — és kifutófiújával, Larry Morrellel ácsorogtak a teremben. Larry hátborzongatóan hasonlít az öreg komikus színészre, Jerry Colonnára: feje kopasz, akár egy biliárdgolyó, nagy fekete bajsza van, és maga a megtestesült ra­jongás, bármiről is legyen szó. De láthatóan most Larry is kifo­gyott a mondanivalóból.

— Mennyi az idő? — kérdezte Straus nyűgösen.A legtöbb vegasi játékos tele van ékszerekkel: hatalmas, gyé­

mántköves aranygyűrűket, nehéz arany nyakláncokat és karkötő­ket viselnek, némelyiken gyémántból kirakva a nevük, és a világ legdrágább karóráit, mindenféle változatban. Doyle Brunson ugyan nem híve a hivalkodásnak, de még ő is egy gyémánt szá­mokkal kirakott Audemars—Piguet-t és egy platina karkötőt hord. Straus viszont semmit nem visel.

— Amikor gyerek voltam, szerettem volna egy ötdolláros órát, majd egy tízdollárosat, aztán pedig egy százdollárosat — mondta. — Amikor már pénzt kerestem, egy Rolexet szerettem volna, ké­sőbb egy Patek—Philippe-et. Mostanra viszont már rájöttem, hogy az az igazi luxus, ha az embernek nem kell tudnia az időt. — De néhány perccel a hold’em-világbajnokság kezdete előtt már úgy tűnt, hiányzik neki ez a luxus.

— Tíz perc múlva egy — mondta Betty Carey.— Akkor menjünk — válaszolt Straus.

A játékosok heteken át úgy voltak felöltözve, mintha egy texasi bi­liárdterem hátsó részén zajló játszmában vennének részt: farmert, koszos pólót vagy olcsó, Dél-Koreából származó skót kockás, gyöngyházutánzatú gombokkal díszített cowboyinget viseltek. Most viszont olyan volt a pókerszoba, mint egy divatbemutató pástja. Talán a tévékamerák miatt volt a változás, de az is lehet, hogy Crandall Addington — egy texasi olaj- és ingatlanmágnás és amatőr játékos — miatt, aki két nappal azelőtt érkezett, és aki öltöz­ködésével mindig is irányadónak számított a Horseshoe-ban a di­vat tekintetében. Addington egyszer öt egymást követő napon ját­szott anélkül, hogy meglazította volna a Dior nyakkendőjét. Tavaly

egy nercprém Stetson-kalapban érkezett. Idén a fehér vászonöl­tönyéhez illő kalapot választott, fehér selyeminggel és fehér selyem nyakkendővel. Szakálla fénylett és gondosan formára volt nyírva.

Amarillo Slim Preston másfajta divatot követ. Preston magas, hosszúkás arcú, ijesztően sovány férfi — valaki egyszer „az éhín­ség prototípusának” nevezte — és rendszerint egyfajta cowboyba­rokkos ruhát visel. Öltönye sárga volt, barna szarvasbőr váll­résszel és szegéllyel; gyíkbőr csizmáján a SLIM felirat díszelgett fehér bőrből, Stetsonjának teteje pedig csörgőkígyóbőrrel volt sze­gélyezve: a hüllő szája a szélek felé mutatott, csörgője pedig füg­gőlegesen állt az egyik oldalon, mint egy toll.

Addingtonnal vagy Simmel senki sem próbálta meg felvenni a versenyt, bár sokan választottak maguknak egy imidzset és annak megfelelően öltöztek. Gene Fisher, egy másik texasi amatőr játé­kos elnyűtt Stetsont és vörös, lovassági inget viselt, deréktól vál­lig tartó átlós gombolással. Ősz hajával és szakállával pont úgy festett, mint Kit Carson. Az egyik fiatal cowboy világoskék Stet­sonban volt, fekete inggel, amelybe cirádás minta volt hímezve fe­kete selyemmel. A sakkmester Ken Smith, aki Bobby Fischer után Boris Szpasszkijjal együtt a második lett a reykjavíki maratonon, ugyanazt viselte, mint amit minden versenyen: szalonkabátot és elnyűtt kalapot (amiről azt állította, hogy a Ford Színházban ta­lálták, azon az estén, amikor Lincolnt meggyilkolták). Smithnek csapzott szakálla és nyávogós hangja van, és akkora hastérfoga­ta, mint Swinburne egyik óriási, alvó vaddisznójának. Ahányszor csak megnyert egy kört, dobbantott a lábával, megemelte a kalap­ját a közönség felé és ezt lihegte: — Micsoda játékos!

A többiek már kevésbé követték a divatot, bár olyannak tűntek, mint az Osztrigák az Alice Tükörországban című könyvben:

„Gonddal kefélt kalapban és / cipőben mindegyik”*. Brunson és Straus világoskék szarvasbőr kabátot viselt a tengerészkék ing és nadrág fölött. Chip Reese lecserélte velúr szabadidőruháját és visszatért az Ivy League gyökereihez: szürke flanelnadrág és kék hajszálcsíkozású szürke ing volt rajta. Bobby Baldwin szürke nad­rágot és szürke Lacoste teniszpólót viselt: öltözködése sportos, egyben szolid volt, mint Baldwin maga. Még Mickey Appleman is elegánsan öltözött fel, bézs bársonyzakó és fekete póló volt rajta, Stu Ungar pedig egy tiszta bowlingpólót öltött.

A verseny szervezője, Eric Drache egy műanyag tálban keverte össze a neveket, és a húzás sorrendje alapján ültette le a hetvenöt játékost a nyolc asztalhoz. A játékosok lassan vánszorogtak a he­lyükre, miután Drache felolvasta a nevüket. Idegesen viccelődtek egymás között, a sorsolás igazságtalanságát és az asztalok erőssé­gét kritizálva, vagy saját szerencsétlenségükön sajnálkoztak. A nézők a korlátok mögött tolakodtak a jó helyekért. A reflekto­rok világítottak, a kamerák vették az eseményeket, a hangosbe­mondó monoton hangja pedig — amely korábban a „Jack Biniont kérik a telefonhoz” vagy az „Eric Drache-t kérik a telefonhoz” szó­lamokat ismételgette — átmenetileg elhallgatott.

Jack Binion közvetlenül az alá a transzparens alá ült le a terem hátsó részén, amely az éppen zajló eseményt hirdette: 1981. ÉVI PÓKER-VILÁGBAJNOKSÁG A BINION’S HORSESHOE CASINO RENDEZÉSÉBEN. Személyének kisugárzása szinte beragyogta a tö­meget, háromrészes flanelöltönyében és laza, de visszafogott etoni öregdiákstílusú nyakkendőjében méltóságteljes benyomást keltett. Csendet kért, de mivel a közönség nem hallgatott el, a hangzavarban

* Tótfalusi István fordítása

mutatta be a játékosokat, név és származási hely szerint. Mind­egyikükről mondott néhány dicsérő szót is. Kedvenc jelzője a „na­gyon erős kezű” volt. A játékosok, mikor nevüket hallották, feláll­tak, lopva a közönségre pillantottak, elkerülve a kamerák kereszttü­zét, majd gyorsan visszaültek. A nézők mindenkit megtapsoltak — a helyieket lelkesebben, a többieket inkább udvariasságból.

Rövid szünet következett, majd Frank Cutrona, a játékvezető és asszisztense körbejárt az asztalok között és mindenkinek kiosztot­ta a tízezer dollár értékű zsetonjait. A játékosok megszámolták a zsetonokat és elrendezték a filcen, mindegyiket sajátos építészeti terv alapján. Színek szerint vagy keverve, véletlenszerű módon, tí­zesével vagy húszasával, magas, ingatag, sárga-zöld huszonötös tornyokba, fekete százasokba, és szürke ötszázasokba. Az osztók felhúzták az ingujjukat, hogy jól lehessen látni a csuklójukon lé­vő aranyakat, majd szétterítettek minden egyes kártyapaklit, hogy ellenőrizzék, teljesek-e. A csomagokat lefordítva az asztalra tették, és ott pakolták szét a lapokat, ahogy ez Vegasban szokás, majd kevertek, emeltek és osztani kezdtek. Az állóhelyeken a tömeg — hangos rágógumi-kérődzés közepette — ünnepélyesen előrébb lé­pett, mint marhák a zsilipkapunál.

Az első játékos másfél órával a kezdést követően esett ki. A kö­zönség megtapsolta. Amikor felállt, udvariasan odabólintott az asztalnál maradó játékostársainak. Úgy tűnt, zavarban van. Tíz­ezer dollár elég sok pénz egy másfél órás kis szórakozáshoz.

— Száztizenegy dollár percenként — motyogta valaki a tömeg­ből, majd aggályosan hozzátette —, körülbelül.

Fél hatra, amikor egy korai vacsora erejéig abbamaradt a játék, tizennégy újabb játékos esett ki, többen a „nagyon erős kezűek”

közül is, akik korábban eljutottak a döntőig: Milo Jacobson, aki Brunson ellen vesztett a játék végén 1977-ben, Charlie Dunwoo­dy, aki ötödik lett 1980-ban, Gabe Kaplan, a színész, aki hatodik volt 1980-ban, és aki 1979-ben megnyerte a Póker Klasszikusok versenyét Renóban, és Bones Berland, egy fiatal, profi játékos, aki 1977-ben második lett.

Most először csendesedtek el a beszélgetések a Sombrero Te­remben. Úgy tűnt, végre a feleségek és a leányok is szerephez jut­nak. Fejcsóválások közepette hallgatták, ahogy a férfiak csúnya vereségükről és szerencsétlen lapjárásukról panaszkodtak. Johnny Moss és felesége, Virgie egy távolabbi sarokba ültek le. Úgy dug­ták egymáshoz a fejüket, miközben a nő gyengéden fogta férje ke­zét, mintha friss házasok lennének. Mellettük Louise Brunson néz­te idegesen, ahogy Doyle elpusztítja a második szelet csokitortát is. Jack Straus lebiggyesztett ajakkal, görnyedten ült egy kávé mellett a fiával és Larryvel. A versenyen egy idősebb, vörös hajú nővel került egy asztalhoz, akin több gyémánt volt, mint Harry Winston kirakatában. Gyémántok voltak a nyakában és a mellka­sán, mindkét csuklóján és az összes ujján is. A nő nemcsak ama­tőr volt, de hold’emet is csak nemrég kezdett játszani. Viszont egész nap jobbnál jobb lapokat kapott, és senki sem tudta megál­lítani az asztalnál. Straus zsetonjai már amúgy is kétezer dollárra csökkentek, és rossz hangulatban volt.

— Ha veszít a nő ellen, egész évben rosszkedvű lesz — mondta a fia.

A póker a darwinizmus társadalmi formája: az erős életben marad, a gyenge elesik. Walter Matthau egyszer a következőket mondta: „A játék a kapitalizmus legrosszabb oldalát testesíti meg, azt, amelyik oly naggyá tette országunkat.” Mivel Las Vegas gondoskodik

az állandó történésekről, mégpedig a legmagasabb szinten, ezért a legalkalmasabbak előbb-utóbb megtalálják az odavezető utat és elképesztő gyorsan rá fognak jönni, hogy valóban túlélők-e vagy sem.

— Olyan ez, mint egy evolúciós kísérlet, ahol felgyorsítod az időt — mondta David Sklansky.

De a kieséses limit nélküli pókerben, ahol nincs második esély és minden hiba végzetes lehet, ez az evolúciós folyamat nemcsak felgyorsított, de el is van torzítva. Mert az elején a szerencse leg­alább olyan fontos szerepet játszik, mint maga a tudás. A nagy já­tékosok tudják, hogy mikor állnak vesztésre és csak az amatőrök érzik biztonságban magukat, akiknek a zsetonon kívül nincs más veszítenivalójuk. A világbajnokság egész hónapban e csúcspont köré szerveződött, de most, amikor újra folytatódott a verseny, komor volt a hangulat, mogorvák voltak az arckifejezések és mo­notonul folyt a játék.

Továbbra is sorra estek ki a nagy játékosok: Johnny Moss, Ju­nior Whited és Tony Salinas, a texasi óriás, akit korábban öt év száműzetésre ítéltek Vegasba. Betty Carey negyed kilenckor esett ki; Barbara Freer, a másik legjobb női résztvevő, néhány órával később.

Előző nap beszélgettem Barbara Freerrel, ezzel az alacsony, kö­zépkorú nővel, aki fekete kefefrizurát hord, és 1978 óta vesz részt a bajnokságokon.

— Amikor először ültem itt asztalhoz, még soha életemben nem játszottam hold’emet — mesélte. — De játék közben beletanultam. Abban az évben ötvennégy résztvevő volt, és akár hiszi, akár nem, tizennyolcadik helyen végeztem. — Szeme csillogott, és egy pehely­súlyú, klasszis versenyző harcias magabiztossága áradt belőle.

— Elhiszem — mondtam.Elégedetten bólintott. — Jobban szeretek férfiakkal játszani.

A nők hajlamosak kicsinyeskedni: ha megvered őket, azt mond­ják, szerencséd volt. A férfiaknál egyértelműbb az agresszió és ne­kem ez tetszik. Ahelyett, hogy elijesztene, ösztönzően hat rám. Erős vágyat érzek, hogy nyerjek, és szeretem a versenyt. Egy nap ott leszek a Binion’s Hírességek Csarnokában, együtt a többi nagy játékossal.

Másnap este fél tizenegykor — ő volt az utolsó játékos, aki az el­ső napon kiesett — elutasítóan vonta meg a vállát, amikor megkér­deztem, mi történt.

— Két párom volt az ellenfél drillje ellen — mondta. — De végig kellett csinálnom. Játékos vagyok, nem igaz? — Hangja még min­dig könnyed volt, de önbizalma már elszállt, nagy, festett szája re­megett. Olyannak tűnt, mint akit szélütés ért, mégis a saját lábán ment be a kórházba. Később ugyanezt az arckifejezést láttam a többi kieső nagy játékosnál is.

— „Mi tesz hősiessé? — kérdezte Nietzsche A vidám tudomány­ban, majd meg is válaszolta saját kérdését: — Ha elébe megyünk és nekimegyünk legnagyobb szenvedéseinknek és legnagyobb remé­nyeinknek.”* — s máshol, Zarathustra szavaival:

„Riadtan, megszégyenülve, esetlenkedőn, miként a tigris, hogy­ha elvétette az ugrást: nemegyszer láttalak benneteket így félrevo­nulni, ti fölmagasló emberek. Félre-sikerült egy dobásotok. No de mit számít, ti kockavetők! [...] Hogyha pedig nagy dolgot vétette­tek el, magatok is mindjárt — félre-sikerültek volnátok talán?”**

* Romhányi Török Gábor fordítása ** Kurdi Imre fordítása

Arra a rövid időre, amíg a vesztesek tényként kezdik elfogadni, hogy a világbajnoki címre nagy valószínűség szerint még egy évig várniuk kell, a válasz egyértelmű volt.

— A pokolba is! — mondta csüggedten, a fekete, cirádás hímzé­sű ingében megjelenő cowboy. — Úgy elvertek, mint egy lovat.

Másnap újabb játékosok estek ki: Jack Straus, Puggy Pearson, Amarillo Slim és Jesse Alto. Straus már a játék újrakezdése után fél órával kiesett.

— Huszonnyolcezer dollár volt a közös kasszában — mondta. — Betettem az összes zsetonomat, megfordítottam a lapjaimat és megmondtam az ellenfelemnek, hogy megvertem. Ami igaz is volt. Viszont bent maradt és az ötödik utcában nyert. — Tekintete kissé zavaros, arckifejezése pedig, mint mindenki másnak, aki a Sombrero Teremben kószált, bánatos volt.

Egyedül Johnny Moss engedte szabadjára a mérgét. A recepci­ónál álldogált, egy kis kecskelábú asztalnál, amelyen hivatalos életrajzi könyvének — Bajnokok bajnoka: Napjaink legnagyobb pó­kerjátékosa — néhány elfekvő példánya hevert. A könyv tizenöt dollárba került, és úgy tűnt, jól fogy. Virgie Moss az asztal mögött ült morcosan, a könyökénél egy pénzzel teli szivarosdobozzal. Moss sokatmondóan az életrajz címére bökött, majd emlékeztetett arra, hogy kora ellenére idén már megnyerte a high-low split-baj­nokságot.

— De jövőre nem indulok. Kilenc nekem túl sok. Hét játékos, ahogy Texasban is játszottuk, így kellene. A kilencnél az ember csak ül ott és várja, hogy a lököttek megtörjék a balekokat. Én nem ilyenekkel akarok játszani. Én igazi játékosokkal szeretnék játsza­ni. Olyanokkal, akik tényleg értenek hozzá, nem pedig idiótákkal. — Idegesen ránézett a feleségére. — Hát nem így van, szívem?

A nő merev arca megértő, fiatalos mosolygásra húzódott.— De igen, szívem.Második nap eseménytelenül folytadódott a játék, egészen négy

óráig, amikor az egyik fiatal játékos, Ricky Clayton hirtelen úgy borult rá az asztalra, akár egy báb, amelynek elszakadt a zsinórja. A tévékamerák ráközelítettek, Eric Drache pedig azonnal fontos­kodni kezdett. Felemelte mindkét kezét, mintha megadná magát.

— Minden rendben. Semmi baj — mondta. — Csak gyomorgörcse van. Már régebben is volt ilyen. Tartsunk egy korai vacsoraszünetet.

Egy órával később Ricky Clayton újra a helyén ült és a zseton­jait rendezgette, mintha mi sem történt volna.

Nem sokkal az aznapi játék vége előtt, amikorra a hetvenöt indulóból már csak húszan maradtak, erős kéz volt kibontako­zóban Chip Reese és egy barátságtalan texasi játékos, Bill Smith játszmájában. Smithnek himlőhelyes arca ellenére lágy arcvo­násai vannak, mint Karl Maldennek. A nagy játékosok közül ő volt az egyetlen, aki nemcsak ivott, de ez meg is látszott rajta: dülöngélt a székében, reszelős hangján passzolt, majd emelt. A pincérnők állandóan újratöltötték a könyökénél lévő whiskyspoharat. De ő is — ahogyan Binion mondja — „erős kezű” veszélyes és agresszív játékos volt, akivel a többiek óvatosan bántak. Most azonban a licitnél Reese nyolcezer dollárra emel­te a tétet. Smith morcosan bámult rá. A többi, már kiesett játé­kos az asztal köré gyűlt.

— Ha Bill tartja, a jó öreg Chip alulmarad — motyogta Johnny Moss elégedetten.

Smith elgondolkozva belekortyolt a whiskybe, aztán leválasz­tott négy szürke zsetont egy húszas kupacból, majd a többit be­tolta középre. Teljesen érdektelennek tűnt, mintha csak aprópénzért

játszana. Az osztó megköszörülte a torkát, még jobban fel­hajtotta az ingujját, felcsapta a legfelső lapot, és kiosztotta a flo­pot: káró bubit és hetest, valamint egy treff hármast. Reese me­reven nézte a lapokat, majd húszezer dollárt licitált. Smith gon­dolkodás nélkül mindkét kezét a zsetonjai mögé tette és az egé­szet betolta középre.

Az osztó megszámolta, majd megszólalt:— Tizenkilenc-hármas emelés.Halk mormolás hallatszott a tömeg felől.Reese mozdulatlanul ült egy darabig, de makacsul tartotta a té­

tet, így kevesebb mint tízezer dollárja maradt mindössze. Az asz­tal közepén akkorra már hetvenötezer dollár feküdt.

Mivel Smith mindent betett, nem volt több licit, így mindkét játékos felfordította a kezében lévő lapokat: Reese-nél két bubi volt, ami egy drillt alkotott a középen lévő bubival együtt; Smithnek egy káró nyolcasa és tízese volt, négy lapot adva neki ezzel a flushhöz, amivel jó esélye volt egy sor vagy egy színsor kirakásához.

Az osztó ismét fölcsapta a felső lapot, és kiosztotta a pikk ki­rályt, ám ez egyikőjükön sem segített. Aztán drámai szünetet tartott, mint egy színész, aki tudja, hogy a nézők minden rezdü­lését figyelik, és felfordította a káró ötöst. Smith összerakta a flusht. Bizonytalanul előrehajolt, és maga felé húzta a zsetonku­pacot. Reese összeszorított szájjal, fájdalmas és döbbent szemek­kel nézte.

Május 20-án, a verseny harmadik napján a helyi újságok cím­lapjai egyenlő arányban oszlottak meg két hír között. Az első egy folytatásos történet volt egy kacsáról, amelynek nyílvessző

állt ki a begyéből, a másik pedig a helyi élelmezési szövetség le­endő vezetőjének megválasztásáról szólt. A kacsa elég ügyes volt ahhoz, hogy napokig távol tartsa magától jóakaróit, annak ellenére, hogy a nyílvessző testének mindkét felén kiállt belőle; úgy nézett ki, mint egy vállfa. Az élelmezési ügyosztály új tit­kárának, akit a maffia állítólagos tiltakozása ellenére a tisztújí­tó szavazáson választottak meg, láthatóan hasonló csodára lett volna szüksége:

— Nem — mondta a megválasztása alkalmából tartott sajtókon­ferencián. — Nem kaptam halálos fenyegetéseket. Még nem.

Akkorra már csak húsz játékos maradt, összesen háromnegyed millió dollár értékű zsetonnal. Az élen 81 600 dollárral Perry Green állt, egy alacsony, szakállas, pocakos férfi, aki pont úgy fest, mint VIII. Henrik miniatűr változata, de igazából szőrmekereskedőként dolgozik Anchorage-ben, és hívő ortodox zsidó. A mezőnyt Chip Reese zárta a maga 7 800 dollárjával.

Doyle Brunson, aki 47 800 dollárral a hatodik helyen állt, ide­gesnek és lehangoltnak tűnt.

— Idáig jól mentek a dolgok — mondta. — Most meg olyan, mint­ha egyetlen jó lapom se lenne. — Fogfájástól szenvedett és a mir­hafű illata lengte be.

Az egyetlen vidám ember ebben a mindent átható komorságban Andy Moore volt: az egyetlen kívülálló, aki még versenyben ma­radt. Moore a harmincas éveinek közepén jár és elég elhanyagolt kinézettel rendelkezik. Van egy bárja a floridai Sarasotában, ahol hetente kétszer kisebb társaság gyűlik össze pókerezni, s mint szerte az országban több ezer társuk, kétdolláros kezdőtéttel és pot limittel játszanak, így aztán két-háromszáz dollárnál nem nyer, de nem is veszít senki többet.

— Legtöbbször vesztek — mesélte. — Itt van a barátom is — mu­tatott egy magas, életvidámnak látszó férfira, aki legalább annyira örült Moore sikerének, mint maga Moore. — Úgy el szo­kott verni, mintha kétfenekű dob lennék. — A nagyra nőtt barát nevetett, Moore vállát lapogatta, majd az enyémet is: olyanok voltunk, akár egy nagy család.

— Játszhatnék sűrűbben is, ha akarnék — folytatta Moore. — De vannak más rossz szokásaim is, ezért be kell osztanom az időmet. Azt hiszem, túlságosan szeretem a nőket, szeretek inni és golfoz­ni. — A barát egyetértőleg nevetett és megint vállon veregette.

1977-ben Moore Las Vegasba jött, hogy belekóstoljon a sze­rencsejátékosok életébe, de három hónap múlva ugyanannyi pénzzel távozott, mint amennyivel érkezett: vesztett a pókeren, nyert a golfon.

— Szeretem a szerencsejátékkal járó izgalmakat, de a város hűvös hangulatát nem tudtam megszokni — mondta. — Huszon­hét évig Sarasotában éltem, ott jártam középiskolába is, és an­nak ellenére, hogy mára huszonötezerről százezerre nőtt a vá­ros lakosainak száma, még mindig kisvárosnak számít. Kedves és barátságos hely, ahol az emberek ismerik egymást és jó a hangulat. Nekem Vegas olyan, mint egy jégcsap. Még ha meg is nyerem a bajnokságot, nem akarnék többé visszajönni ebbe a fagyos légkörbe.

Mindeközben egy tündérmese vált valóra számára. A bajnokság előestéjén fejenként ötszáz dollárt tettek össze a barátjával, hogy Moore részt tudjon venni kilenc másik játékossal egy tízezer dol­láros nyereményért folyó partiban, amely összeggel majd a dön­tőbe nevezhet. Meg is nyerte, sőt az első nap végére 45 000 dol­lárra tornázta fel a nyereményét, amellyel akkor a harmadik

helyen állt. Azóta jelentősen megcsappant a pénze — a döntő harma­dik napjára 12 900 dollárja maradt —, de ez csak tovább fokozta az izgalmakat.

— A lényeg, hogy nekem csak ötszáz dolláromba kerül — mond­ta. — Így nem érzem azt, hogy elszórok tízezer dollárt, amelyet az­tán a játék során meg kéne őriznem. Millió az egyhez az esélyem. De ha beüt, beüt.

Más játékosokkal ellentétben Moore nem palástolta el az örö­mét, és azt akarta, hogy az egész világ osztozzon vele ebben. Min­den egyes körben feltartotta a lapjait és megmutatta a közönség­nek. Nagyon szerették ezért, no meg azért is, mert esélytelen volt. Amikor nyert, hangosan megtapsolták, ő pedig ragyogó arccal fordult feléjük, és hitetlenkedve rázta a fejét. Amikor vesztett, le­görbült a szája és csüggedten görnyedt össze.

— Csak keményen! — kiabálta a tömeg. — Kitartás, Andy!A hatalmas termetű sakkmester, Ken Smith, aki szintén a kö­

zönségnek játszott, nemcsak felkiáltásokkal („Micsoda játékos!”) és kalaplengetéssel tűzdelte a játékát, de a közönséget használta rezonátornak, ha csevegni — vagy blöffölni — támadt kedve. Kora délután egy morcos kinézetű férfival, Don Furrh-rel került össze. Mihelyt Smith megtette a tétet, Furrh baljósan a zsetonok mögé húzta a kezeit. Aztán addig vártak, amíg eldöntötte, beteszi-e az összeset vagy sem.

— Erős kezem van — mondta recsegő hangon Smith. — Jó lapod­nak kell lennie, Don!

Egy nagydarab, festett szőke nő, levágott szárú farmerben és nyakban megkötött felsőrészben, bekiabált a nézők közül:

— Mondd meg neki, Smitty!Ken Smith hangja még egy decibelt emelkedett.

— Tényleg nagyon jó a lapjárásom!— Ámen! — kiabálta a szőke nő.Furrh megvetően nézett Smithre, megvonta a vállát és bedob­

ta a lapjait. De a következő osztásnál, mintha Smith közjátéka felbátorította és ösztönözte volna, feltette az összes pénzét a nála lévő bubira és kilencesre, amikor egy másik kilencest osz­tottak a flopba. De rosszul időzített és rossz ellenfelet választott Jay Heimowitz személyében, aki egyike volt annak a kevés, ke­leti versenyzőnek, akik eséllyel indult a texasi játékosok ellen a hold’emben. Heimowitz habozás nélkül megadta a tétet, és meg­vetően felfordította a kezében lévő lapokat: két bubi volt. Furrh kiesett.

Percekkel később Ken Smith újra játszott, és „Micsoda játékos” kurjantásaival majdnem túlharsogta a játékautomaták zaját. Brunson, aki vagy harminc éve ismerte Smitht jóindulatúan rámo­solygott.

— Csupa szív vagy, Ken — mondta. — Szív és pocak.A közönség tapsolt.— Tudod, mit fogok most tenni? — folytatta Brunson. — Megeme­

lem két ronggyal, blöffölni fogok, és nyerek.— Kóstolgass csak! — vágott vissza Smith, majd emelt, amikor a

következő flopot leosztották. A flopban egy király volt, egy dáma és egy bubi.

— Emelem! — kiáltotta Brunson olyan erővel, hogy beleremegett az állkapcsa.

A kezét a megfogyatkozott zsetonkupac mögé tette, és harcia­san középre tolta. Smith várt, vállat vont, majd előzékenyen be­dobta a lapjait. Brunson magához húzta a kasszát, majd felfordít­va, az asztalra hajította zárt lapjait: egy ötös és egy hatos volt, két

különböző színből. Méltóságteljesen felállt, megemelte Stetsonját és basso profundo ezt kiáltotta: — Micsoda játékos!

A tömeg felmorajlott.Brunson láthatóan jól érezte magát, de lapjárását tekintve

nem állt valami fényesen. Később azt mesélte, hogy az egyetlen erős keze a három nap alatt egy király pár volt, de el is dobta őket, amikor Gene Fisher — Kit Carson hasonmása — ráemelt a nála lévő lapokra, amiket Brunson nagyon is jól sejtett: három kilencesre.

— Soha nem húztam olyan lapot, amivel egy sort vagy egy flusht össze tudtam volna hozni. — mondta. — Ahányszor meg­nyertem egy kört, a legrosszabb kézzel nyertem.

Mindezt saját képességeinek kihangsúlyozásként mondta, azaz hogy a rossz lapjárás ellenére tizenegyedik lett a hetvenöt játékos­ból. Lassanként kifogyott a zsetonjaiból és végül a harmadik nap közepén, Andy Moore-ral közösen, aki szintén jócskán híján volt a zsetonjainak, minden pénzt betettek a kasszába, még mielőtt a flopot kiosztották volna. Moore-nak pikk ásza és egy négyese volt, Brunsonnál pedig káró király és egy kettes. A flop egyikőjükön sem segített, de amikor egy ász jött be a negyedik utcába, Brun­son számára véget ért a verseny. A közönség hangosan megtap­solta, amire ő széles karmozdulatokkal reagált, mintha egy ural­kodó intene a tömeg felé. Ám tekintete zavaros volt és máskor élénk arckifejezése szomorkássá változott.

Pár órával korábban a játékosok rövid időre levetették póker­arcukat. Ekkor még tizenöten voltak versenyben, és Eric Drache bejelentette, hogy a maradék három asztalt kettőbe vonják össze. A helyeket kártyán sorsolták ki, a pirosak az egyes számú asztal­hoz, a feketék a ketteshez kerültek, nyolc-nyolc játékos mindegyik

asztalhoz. Frank, a játékvezető kevert és osztott, ezalatt Drache a játékosokat szólította. Hirtelen mindenki egyszerre csat­tant fel: az első négy lap mind piros volt. Valaki bekiabált.

— Bunda! — és őt követve valamennyien új osztást kezdtek kö­vetelni.

Frank türelmesen összeszedte a lapokat, kevert, majd újra osz­tott: treff ászt, kettest és hármast.

— Ez nem lehet igaz! — kiáltotta Stu Ungar. — Egy az ötezerhez ennek az esélye!

— Az sem érdekel, ha egy az ötmillióhoz — válaszolta Frank. — Így jöttek a lapok, így lesznek a helyek.

— Rendben — mondta Drache.— Rendben — mondta Jack Binion, a döntő szó jogán.A játékosok kelletlenül ültek át új helyükre, miközben vészjós­

lóan motyogtak egymás közt. Nem a lapokkal volt bajuk, hanem babonásak voltak. Még a vesztesek is tartottak attól, hogy az új helyük az asztalnál rosszat hoz számukra.

Nem sokkal a helycsere után két nyugdíjas farmer esett ki: Sam Moon, egy idősebb férfi a texasi Corpus Christiből, aki paradi­csomtermesztéssel foglalkozik és rendszeresen indul a versenye­ken, valamint Milton Butts, akinek húga és sógora egész nap ott ült mögötte, szinte vele együtt éltek át minden kört. Butts olcsó, kék műszálas inget viselt, baseballsapkát, és vastag szemüveget. Nagy kezei voltak, foga viszont nem sok volt, és Moonhoz hason­lóan úgy festett, mintha az Érik a gyümölcsből* lépett volna elő, nem pedig egy magas tétű pókerjátszmából. Amikor Butts utolsó zsetonjait is elvesztette, a húga átölelte és sírni kezdett.

* John Steinbeck regénye

A még versenyben maradt három New York-i játékosból Mic­key Appleman esett ki elsőként, sápadtan felemelkedett az asztal­tól, látszólag meg sem tudott szólalni, olyan volt, mintha Harpo Marx Lear királyt alakította volna. Eltűnt a szobájában és órákig elő sem jött. Jay Heimowitz azonban szigorúan és tekintélyt pa­rancsolóan játszott, mintha előre eldöntötte volna, hogy ez az év az ő éve lesz. Stu Ungar, a csodafiú ült vele szemben, aki az elő­ző évben mindenki meglepetésére megnyerte a versenyt, és aki most is a józan ész szabályai szerint játszott: engedett, támadott, ellenállt, ugyanakkor került minden nagyobb összecsapást.

Nem úgy Bill Smith, aki minden szabályt felrúgva, piálva is folyton nyert. Előbb 37 000 dollárt veszett egy komor kinézetű nagymenő, Sam Petrillo ellen, ami után viszont mindjárt ráemelt a következő körben: és nyert is. Nem sokkal utána Stu Ungar az összes zsetonját feltette a két nála lévő ászra, valamint a flopban lévő fullra. Smith ismét nagyot vesztett, de ez sem vette el a tá­madókedvét. A nap végére már nagyon részegnek tűnt, mégis a második helyen állt 114 800 dollárral — mindössze 13 500-zal le­maradva az első helyen álló Bobby Baldwintól.

— Ha Bill végül legyőzi az olyan profikat, mint Bobby, azzal az elkövetkező tíz évre lejáratja a pókerről kialakult képet— mormog­ta az egyik nagy játékos.

Azon az estén arany karkötőket osztottak szét a többi verseny győztesei között és Bill Boyd hivatalosan is bekerült a Hírességek Csarnokába Edmond Hoyle, Wild Bill Hickok (akit két párral — egy királlyal és egy nyolcassal — a kezében lőttek le, és aki után ezt a kombinációt csak a „Halott Kezeként” emlegették), Sid Wyman, Nick „a Görög” Dandalos, Red Winn, Blondie Forbes és Johnny Moss mellé. Bill Boyd megfontolt, visszafogott férfi, pont olyan,

mint egy háziorvos, és a Golden Nugget kártyaszobájának az igaz­gatója. Ő az ötlapos stud verhetetlen bajnoka, aki annyira jól ját­szik, hogy végül senki sem állt ki ellene, ezért aztán törölték is ezt a versenyszámot a világbajnokságból.

Amikor már minden díjat kiosztottak és elintézték a formaságo­kat, Benny Binion beszédet mondott. Óriási tapsvihar közepette sétált oda a mikrofonhoz, zavartan körbepillantott a zsúfolt te­remben, majd vontatottan ezt mondta:

— Remélem, mindenkinek győztesként fog távozni innen!Ezzel véget is ért a beszéd. A közönség még hangosabban tapsolt.

11A HARMADIK NAPON, fél órával a játék vége előtt mindenki ked­venc, esélytelen játékosa, Andy Moore nem túl bölcs módon egy pár ászra és egy pár dámára emelt, így beleesett a mogorva texa­si játékos, Gene Fisher csapdájába, aki egy sort épített a flopban lévő lapok segítségével. Ez a hiba húszezer dollárjába került Moore-nak, és kibillentette őt az egyensúlyából. Közvetlenül ez­után elvesztett még két kört, bár egyik sem múlott sokon, és vé­gül a mezőny végére került a maga 27 000 dollárjával. Amikor az utolsó nap elkezdődött a játék, szemei be voltak dagadva, és még mindig csüggedtnek tűnt.

— Olyan kéz volt, amelyet nem kellett volna megjátszanom — mondta. — Ezen rágódtam egész este.

Mindennek ellenére a hetvenöt indulóból eljutott az utolsó ki­lencig, és ez azt jelentette, hogy minimum tizenötezer dollár nye­reséggel zárja a versenyt.

— És az egész csak öt rongyodba került — mondta magas barát­ja vidáman. De Moore-t ez nem vigasztalta.

Chicago Sam Petrillo esett ki elsőként. Petrillo helyi versenyző­ként már tíz éve játszik, határozott, mogorva férfi, vastag ajkai között vékony szivarokkal. Becenevét arról a városról kapta, ahol feleségét és három gyerekét hagyta, hogy profi pókerjátékos le­gyen. Vegasban black jackkel kezdett, de később átváltott a póker­re, és a hét hat napján, napi tizenkét órát játszott. Húsz perccel a játék kezdete után mindent betett a nála lévő ászra és királyra, de Bobby Baldwin — akinél viszont két dáma volt — emelt.

A dámák nyerőnek bizonyultak, Baldwin megnyerte a 150 000 dollár értékű kasszát, ezzel, és összesen 200 000 dollárral az első helyre került.

Tíz perccel később Baldwin megint megkapta a dámákat, áldo­zata ez alkalommal Andy Moore volt. Moore felvette a nyeremé­nyét, és utoljára vigyorgott rá a közönségre. Mindössze ennyit mondott: — Szerettem volna tovább bent maradni.

A pókerben gyakran vannak visszatérő kezek, amelyek verhe­tetlennek tűnnek. Doyle Brunson például kétszer is megnyerte a bajnokságot egy tízessel és egy kettessel, olyan kézzel, amelyik egy átlagos játékban gyakorlatilag értéktelen. De mindkét esetben, akár akarta, akár nem, meg kellett várnia, amíg az első három nyílt lapot kiosztják, mert a bajnokság utolsó szakaszában nagyon magasak voltak a kezdőtétek (játékosonként négyezer dollár, plusz egy nyolcezer dolláros kötelező első licit), és annyi pénzét elvit­ték, hogy nem tehette meg, hogy korábban kiszálljon. Mindkét

alkalommal a közös lapok felhasználásával építette fel fullját, há­rom tízesből és két kettesből. Ebben az évben úgy tűnt, hogy a dá­ma pár adja a nyerő kezet. Hetven perccel azután, hogy legyőzte Andy Moore-t, Baldwin Perry Greennel találta magát szembe, de ez alkalommal Greennél volt a dáma páros. Baldwinnak két kilen­cese volt a zárt lapok között, a harmadik kilences a flopban volt. Amikor Green 42 000 dollárral licitált, Baldwin lebiggyesztett aj­kakkal 85 000 dollárral emelt, bekényszerítve ezzel Green összes pénzét a kasszába.

Green mozdulatlanul ült a helyén, levegőt is alig vett, olyan volt, mint egy kövér Buddha. Cipőjét már akkor lerúgta, amikor leült, zoknis lábait egymáshoz szorította, pocakját az asztalhoz nyomta; vaskos karjaival szinte átölelte a zsetonkupacot, kezei bi­zonytalanul tartották a lapokat. Két teljes percig bámult Baldwin­ra, majd középre tolta az összes maradék zsetonját. Az osztótól egy bubit kapott, aztán egy harmadik dámát, ami jól jött Green párja mellé. A tömeg egy emberként sóhajtott fel. Valaki bekia­bált: — Kitartás, Bobby!

Baldwin mosolyogni próbált, miközben az osztó Green felé tol­ta a 220 000 dollár értékű zsetonkupacot, de úgy tűnt, a szája kö­rüli izmok nem engedelmeskednek neki.

Egy órával korábban még úgy látszott, Baldwin megnyeri má­sodik világbajnoki címét, most viszont gondterhelt volt az arca, és kétségbeesetten próbálta menteni a menthetőt. De ezen a szinten a játékosok már minden apró rezdülést érzékelnek. Tudták, hogy a nyerő Baldwin teljesen más, mint a sebzett Baldwin, ezért meg­próbálták megtörni. Háromszor próbált blöffölni, de mindhárom alkalommal tartották a tétet. Legutoljára Stu Ungar, méghozzá egy hatalmas összeget, és a flopba kiosztott lapokból végül össze is

rakta a két végzetes dámát. Tizenöt perccel később Baldwin két ki­rályt kapott és az összes pénzét betette Gene Fisher ellen. Ám Fi­shernek ott volt a két nyerő dáma a kezében, majd jött a harma­dik is, ez alkalommal az ötödik utcában. Miközben a tapsoló tö­megen át kifelé tartott, Baldwinnak sikerült némi mosolyt erőltet­nie az arcára. A felesége követte, megnyugtatásként ujjai hegyé­vel megérintette a hátát.

Amíg Baldwin játszott, a verseny végkimenetele majdnem tel­jesen biztosnak tűnt. Ahogy kezdett, mindenkit kibillentett az egyensúlyából. A benn maradt hat játékos közül egyedül Ungar nyert már korábban is, de ő még túl fiatal volt, és a közönség úgy vélte, hogy tavalyi, Brunson elleni győzelme csak a szerencséjé­nek volt köszönhető.

— Csak mázlija volt — mondta egy aszott öregember hawaii ing­ben. — A kezdők szerencséje!

— Ezt mondogasd Texasban! — kiabálta neki egy magas cowboy, miközben a háta mögé préselődött.

Ken Smith elismerően kalapot emelt. És egy időre úgy tűnt, a verseny sokkal inkább a földrajzi helyek és nem a játékosok össze­csapásának színtere, mivel a hold’em eredetileg texasi játék volt. Brunson hazafiasságból még fogadott is Gabe Kaplannal arra, hogy a texasiak megverik a zsidókat. Most egyenlően oszlottak meg az erőviszonyok: Ken Smith, Gene Fisher és Bill Smith — Stu Ungar, Perry Green és Jay Heimowitz ellen.

A nap elején Heimowitz a harmadik helyen állt 103 000 dollár­ral, mostanra viszont kevesebb mint 50 000 dollárja maradt. Hei­mowitz magas, vékony üzletember a New York-i Monticellóból, karakteres orral és állal, atlétatermettel és -temperamentummal. Aznap reggel hatkor kelt, lefutott pár mérföldet, amikor még a

levegő aránylag hűvös volt, elvégzett „pár száz” lábemelést és egyéb tornagyakorlatokat, aztán visszafeküdt aludni, egészen a játék kezdetéig. Minden étkezésre szánt szünetben felment a szobájába, lezuhanyozott és megborotválkozott.

— Ha jól érzed magad és megpróbálsz kinézni valahogy, az se­gíthet a játékban — mondta.

A játék alatt elég sokat mozgott, néha felállt, nyújtózkodott, sétált az asztal körül. Mégsem keltette a nyughatatlan ember be­nyomását. Inkább olyannak tűnt, mint akiben nagy energiák vannak felhalmozódva, amiket tudatosan féken tart. Az összes já­tékos közül ő tűnt a legelszántabbnak, akiben a legerősebb a bi­zonyítási vágy.

— A vágy — mondta. — Ez különbözteti meg a legjobb játékoso­kat a többiektől — a nyeréshez szükséges versenyszellem. Sokan tudnak jól játszani egy rövid ideig, de aztán néhány óra vagy vesztes kör után elvesztik a lendületüket. Képesnek kell lenned ott ülni és küzdeni órákon át. El kell fogadnod azt is, ha rossz lapja­id vannak, vagy ha igazságtalanul győznek le. Mindezt kezelni is tudnod kell. Nem kell feltétlenül a legjobb játékosnak lenned ah­hoz, hogy nyerj, akaraterővel is győzhetsz, ha képességeid korlá­tainak megfelelően folyamatosan azt teszed, amit tenned kell. A póker semmi máshoz nem hasonlítható: majdnem bármit el tudsz érni, csak akkor veszítesz, ha feladod.

Ezen az utolsó napon azonban az akaraterő és a fegyelem nem volt elég ahhoz, hogy legyőzze a magas kezdőtéteket és a legjobb második kezeket. Végül fél ötkor Heimowitz megkapta a két nye­rő dámát. Megtett egy nagyobb összeget, amelyet egyedül Ungar tartott. A flopban egy király volt, egy bubi és különböző színű tí­zesek, ezzel Heimowitz egy nyitott végű sort tudott összerakni a

dáma párjával. Bár a kombináció erős kéznek számított, sokat gondolkodott, mielőtt tartotta volna a tétet, ám ekkor Ungar ak­korát licitált, hogy az összes megmaradt zsetonjával be kellett szállnia. Mivel nem volt több hívási lehetőség, Heimowitz meg­fordította a dámáit. Ungar várt, vigyorgott, picit remegett, majd megmutatta a zárt lapjait: két bubi volt, amelyek a flopban lévő lapokkal egy drillé álltak össze. Heimowitz hirtelen felállt, össze­csapta a kezét, valamiféle furcsa rituálé keretében begörbítette mindkét vállát, majd vadul megragadta székének támláját, mint­ha erődemonstrációra készülne. Arca ünnepélyes volt. A terem­ben csönd lett, csak a légkondicionáló állandó mormolása hal­latszott. Az osztó felcsapta a legfelső lapot, egy hetest, majd még egyet, egy negyedik bubit. Aznap először a dámák nem hoztak szerencsét. Heimowitz a 30 000 dolláros nyereménye ellenére el­keseredetten távozott.

Mindjárt a következő körben Ungar megverte Bill Smitht, ami­kor Smith hatos párjával és sorával szemben egy flusht épített fel a flopból. Smith ledöntötte az italát, ropogós százdolláros bankje­gyek formájában besöpörte a 37 500 dollárt és felkecmergett a székéből. A tömeg hangosan, de egyfajta megkönnyebbüléssel tapsolta meg. A póker tiszta életű imidzse még legalább egy évig megmarad.

Amikor öt órakor, egy korai vacsora kedvéért szünetelt a játék, már csak négyen maradtak. Stu Ungar, aki két órával korábban ötvenezer dollárral az utolsó helyen állt, most 340 000 dollárral vezetett. Perry Green állt a második helyen 220 000 dollárral. A két texasinak, Gene Fishernek és Ken Smitnek fejenként 95 000 dollárja volt. Brunson megrázta a tokáját. — Nem volt valami sze­rencsés, hogy Gabe-bel fogadtam — mondta.

Néhány órával később még kevésbé tűnt szerencsésnek, amikor Perry Green négy ásszal legyőzte Ken Smith nagy sorát. Smith bi­zonytalanul felállt, majd megemelte a kalapját, amikor Jack Bini­on átadta neki a nyereményét. Valaki a tömegből bekiabált:

— Micsoda játékos! — Smith ismét kalapot emelt.Green verhetetlennek tűnt. Szépen befészkelte magát egy

400 000 dolláros kupac mögé, mint aki fagypont alatt van, egy porcikája sem mozdult. Fehér tetejű sapkát viselt, rajta a Horseshoe emblémájával, és fejfedő árnyékából bá­mult mereven kifelé. Vele ellentétben Stu Ungar megtörtnek lát­szott, ahogy hanyag testtartásban ült a székén. Olyan sérülékeny­nek tűnt, mint egy madárfióka, amely kiesett a fészekből. Fészke­lődött, tekergette a karját, forgatta a fejét, majomszerű állkapcsát és vékony ujjait pedig megállás nélkül mozgatta.

Amikor minden várakozás ellenére, mindjárt az első alkalom­mal, 1980-ban Ungar megnyerte a világbajnokságot — legyőzve Doyle Brunsont az utolsó körben —, még csak néhány hónapja játszott hold’emet. Huszonhat éves volt akkor, és a világ legjobb ginrömi-játékosaként érkezett New Yorkból Las Vegasba. Annyi­ra jó volt, hogy már senki sem mert kiállni ellene, még a borscs-öve­zetben sem, ahol tizenkét éves kora óta mindenkit megvert, akit csak lehetett. Apja bukméker volt és a fiatal Stu a kártya és a szerencsejáték világában nőtt fel, amelyet „New York-i gulyás­nak” neveztek. Amikor Eric Drache saját pókerversenyt rendezett New Jerseyben, Ungar már abban is jelentős sikert ér el, noha akkor még csak tizenöt éves volt. Drache, nagy rajongójaként csak „őrült tudósnak” becézte. Azt állították róla, hogy száz­nyolcvanötös az IQ-ja, de úgy tűnt, ezt csak a kártyában és az esélyek latolgatása közben kamatoztatja. Drache szerint Ungarnak

még bankszámlája sem volt, egészen addig, amíg Las Vegas­ba nem jött. Amikor végül rábeszélték, hogy nyisson egyet, azt hitte, minden egyes alkalommal be kell mennie a bankba, ha csekket akar kiállítani.

— Ennek ellenére, vág az esze, mint a borotva, mindennek tuda­tában van, ami körülötte történik — állította Drache. — Nem szíve­sen csábítanám el a feleségét. Már ha lenne neki. Azonnal rájön­ne. — Természetadta tehetsége volt a kártyához, ez általánosan el­ismert ténynek számított. A Vegasban felállított pókerrekordja még Chip Reese-énél is jobb volt: állítólag két éven belül több millió dollárt nyert. — Bár ezt nehéz követni, mert állandó moz­gásban van a pénze, és amit kártyán nyer, azt elveszíti a külön­böző sportfogadásokon, a kockaasztalnál vagy más olyan helye­ken, amely felkelti az érdeklődését.

Jack Straus egyszerűen Kamikáze Kölyöknek hívta. Drache en­nél visszafogottabban fogalmazott: — Vannak rossz szokásai — mondta. — De ezért nyilvánvalóan nem Vegas a felelős. Azt mond­ják, hogy apja halála után, jóval azelőtt, hogy a fiatal Stu Neva­dába érkezett, mindössze két hét alatt elköltötte az egész öröksé­gét — mind a 90 000 dollárt — a versenypályán.

Természetadta tehetsége ellenére a bukmékerek mindössze egy a negyvenhez esélyt adtak annak, hogy másodszorra is megnyeri a versenyt, és ezzel Ungar maga is egyetértett: ő Brunsonra tette a legtöbbet, magára egyáltalán nem fogadott.

Amikor már csak hárman maradtak, akkor sem tűnt valószínű­nek, hogy ő nyeri a versenyt. Annak ellenére, hogy Gene Fisher — aki, lekonyuló bajszával, Stetsonja karimája alól göndörödő ősz hajával még mindig úgy nézett ki, mint egy vadnyugati nemes­ember — kevés megmaradt zsetonjával nem jelentett rá igazi

veszélyt. Vele ellentétben viszont a mozdulatlan Perry Green megin­gathatatlannak tűnt. Johnny Moss azonban nem így gondolta.

— Szerintem Stuey megnyeri. Lehet, hogy nem úgy néz ki, mint Buffalo Bill, de kemény játékos. Egy aligátor vére csörgedezik az ereiben.

Márpedig Mosstól ez a legnagyobb bók, amellyel versenytársa­it illeti.

Húsz perccel azután, hogy Bill Smith kiesett, Green és Ungar egyre több pénzt halmozott föl a közös kasszában. Green, akinél egy pikk ász és egy káró dáma volt, visszafogottan licitált, és csak akkor tartotta a tétet, amikor Ungar, akinek egy király párja volt, tízezer dollárra emelt. Amint az osztó felfordította az első három lapot (treff ász, káró tízes és ötös), az operatőr rájuk közelített. Un­gar elkeseredetten nézte a lapokat, oldalra csúszott a székében, és mutatóujjával kétszer megérintette a posztót, jelezve, hogy passzol. Green rábámult, majd a három ártalmatlan lapot nézte. Csak a szemgolyója mozdult. Több zsetontornyot is leválasztott az előt­te álló bástyából és betolta őket középre. Az osztó szakszerűen megszámolta, majd ezt mondta:

— Hatvanezer.Ungar még jobban előredőlt a székében, egészen odáig, hogy

már félő volt, leborul a földre. Tudta, hogy amikor Green ilyen na­gyot licitál — a közösben lévő pénz kétszeresét —, az két dolgot je­lenthet: először is vagy neki magának van nagyon erős keze, és mindenféle további időhúzás nélkül ott helyben meg akarja nyer­ni a potot, vagy arra gondol, hogy Ungarnak vannak erős lapjai — valószínűleg két nagyobb értékű káró —, és a lehető legkevesebb esélyt akarta neki megadni, hogy összerakja a kezet. Ungar elvett néhány zsetont a kupacból és elkezdte őket az ujjai között ide-oda

forgatni, akár valami zsonglőr. Aztán hirtelen, mintha nem akar­na magának több időt adni arra, hogy meggondolja magát, levá­lasztott hatvanezret a most már igencsak megcsappant zsetonjai­ból és betolta középre. Az osztó begyűjtötte, megszámolta, majd felcsapta a fölső lapot és kitette a kőr királyt. Ezzel együtt Ungar­nak már három királya volt. Kiegyenesedett a székében, türelmet­lenül rázta a fejét, mintha valami személyeset kérdeztek volna tő­le, aztán lazán a maradék zsetonjai mögé tette a kezét és középre tolta. Csönd volt, miközben az osztó számolt: — Kilencvenezer — mondta végül.

Egy hang szólalt meg a közönségből: — Azannya!Megint csend lett, Perry Green csak ült, próbálva megfejteni

Ungar mozdulatait. Teltek a percek. Végül leválasztott kilencet a húsz szürke zsetonkupac közül és középre tolta. Az osztó egy treff négyest húzott. Ekkor a közönség felmorajlott. Green pislan­tott egyet, de nem mozdult. A kasszában most már 330 000 dol­lár feküdt.

Második alkalommal a verseny során Ungar átvette a vezetést, méghozzá 400 000 dollárral, szemben Green 300 000 dollárjával. Gene Fisher 50 000 dollárral a sor végén kullogott. Szerencsét­lenségére negyed órával később ki is esett, amikor Perry Green egy flusht rakott össze az ötödik utcában, megverve ezzel Fisher három királyát. Fisher lassan felemelkedett és kedves arcát a tap­soló tömeg felé fordította. Amikor Binion átnyújtotta neki a har­madik helyért járó 75 000 dolláros díjat, úgy vigyorgott, akár egy iskolás fiú.

Brunson, aki Gabe Kaplannal állt az egyik operatőr mögött, egy bankjegyköteget halászott elő bő nadrágjának zsebéből, amiből százdolláros bankjegyeket kezdett el leszámolni.

— Ennyit a texasiakról — mondta Kaplan. — Zsidók fogják játsza­ni a döntőt.

A Fisher elleni győzelemmel Green 100 000 dollárt söpört be, amellyel ismét átvette a vezetést. Most már háromnegyed millió dollárnyi zseton volt az asztalon, megosztva egy alaszkai ortodox zsidó szűcs és egy huszonhét éves New York-i csodafiú között. Ilyen a kieséses póker természete: a pénznek addig nincs jelentősé­ge, amíg valaki meg nem nyeri az utolsó kört. A zsetonok olyanok, mint a tőr a vívásban: támadásra, védekezésre és ellentámadásra szolgáló eszközök, amelyeket egészen addig használnak, amíg az egyik fél meg nem adja a kegyelemdöfést. Ezzel fejezték ki a nagy­menők a pénzhez való legőszintébben viszonyukat. A „póker nyel­ve” volt, amellyel minden apró részletet ki lehetett fejezni, de egé­szen addig nem volt jelentősége, amíg a játék véget nem ért.

Gene Fisher kiesése után a kezdő tétet négyezer dollárra, a kö­telező első licitet pedig nyolcezerre emelték, mindkét játékosnak jelentősen lecsökkentve ezzel az esélyeit. Ennek ellenére a játék lassú volt, fél órán keresztül szinte csak állt, mindketten csak kós­tolgatták egymást, és visszavonultak az összecsapás első jelére. Aztán fél kilencre, amikor Green még mindig nagy fölényben volt, egy hatalmas kassza alakult ki, miután káró bubit, valamint treff kilencest és nyolcast osztottak ki a flopban. Ungar, aki treff ászt és bubit tartott a kezében, mindent feltett a bubi párjával és négy lappal egy magas treff flushből. Green egy tízessel és egy dáma párral tartotta a tétet, egy nyitott végű sorra vagy egy gyengébb flushre bazírozva. A negyedik lapnak egy harmadik bubi jött, ötö­diknek pedig egy pikk hatos. A zsetonok értéke 560 000 dollár volt, így 600 000 dollárral Ungar került az élre, Greennek pedig mindössze 150 000 dollárja maradt.

Ennél a pontnál Green egész viselkedése megváltozott. Ugyano­lyan apatikus maradt, mint eddig, alig mozdult, arca kifejezéstelen volt, de fenyegetést és rendíthetetlenséget sugárzó aurája — mint egy kis lyukon — elszivárogni látszott. Úgy tűnt, mintha a verseny megnyerése eredetileg nem is állt volna szándékában, most azon­ban, hogy ilyen messzire eljutott, túl nagy lenne rajta a nyomás.

— Vége van — mondta Straus. — A kölyök felfalja, mint macska az egeret.

De a parti csak háromnegyed tízkor — újabb egy és negyed órá­nyi, kapkodó és nyomasztó játék után — fejeződött csak be. Ungar egy kőr ásszal és dámával a kezében nagyot hívott még a flop előtt. Green, akinek treff tízese és káró kilencese volt, óvatosan tartotta a tétet. A flopba kiosztott lapokkal (káró hetes, kőr nyol­cas és négyes) együtt Ungar négy kőrt rakott össze, Green pedig egy nyílt végű sort. Amikor Ungar ismét hívott, Green megkoc­káztatta az összes maradék zsetonját. Órák óta ugyanúgy ültek ott, Green kerek pocakját az asztalra gyűrve, kövér kezeivel gondosan fogva a lapjait. Ungar dülöngélt a székén, bal karját átvetette a széktámlán, és jobb kezének csontos ujjaival babrált a lapokkal. Sokat várt, amíg megadta volna a hívást, aztán mindketten felfor­dították a lapjaikat. Green rábámult Ungar két kőrére, bólintott egyet, majd visszanézett a közös lapokra. Ungar nagy szája meg­rándult, teste nyugtalanul mozgott ide-oda a székében.

— Egy darabig elég bizonytalan volt a végkimenetel — mondta később.

Az apró zajok és a tompa morajlás, amelyek a Binion’s Horse­shoe-ban amúgy is a csendet jelentették, még inkább halkabbá vál­tak: a hangulat a vihar előtti csöndre emlékeztetett. Az osztó fel­fordította a treff négyest, majd a következő lapot, egy káró dámát.

A verseny zárásaként a dámák ismét csodát tettek. Green nem tud­ta összerakni a sorát, Ungar pedig egy pár dámával, egy pár né­gyessel és egy ász kísérőlappal megnyerte a második világbajnoki címét. Egy és háromnegyed óráig néztek farkasszemet egymással.

— Tyűha! — mondta Ungar és örömében úgy ugrott fel a helyé­ről, mint akibe belecsapott a villám. A nézők tapsoltak és egyetér­tően hangoskodtak. A tévékamerák hol ráközelítettek, hol távo­labbi képeket adtak: felváltva mutatták Ungart és Greent, vala­mint az óriási zsetonkupacokat és a kiosztott lapokat. A kaszinó másik végéből olyan zörgés hallatszott, mintha a maguk a játék­automaták is tapsolnának. Jack Binion fülig érő szájjal sietett elő­re. Mögötte két biztonsági őr hozta a pénzkötegeket, amelyeket tűzifarakásként halmoztak fel az asztalra. Binion magához ölelte Ungart és Greent, majd a vakuk villogása közepette átfogta a vál­lukat. Valaki egy mikrofont dugott Ungar orra alá, de ő mindössze ennyit tudott kinyögni: — Ez fantasztikus!

Abban az évben utoljára Jack Binion kiosztotta a nyereményt: 375 000 dollárt Stu Ungarnak, 150 000-et pedig Perry Greenek. A tévékamerák mindent felvettek, a biztonsági őrök pedig mor­cosan néztek.

A díjátadó után egy kicsit zavaros és elég rosszul hangosított sajtó­tájékoztató következett a Sombrero Terem egyik szárnyában. Vala­ki megkérdezte Ungart, hogy hány éves korában kezdett kártyázni.

Behúzta a nyakát, és ezt motyogta: — Hét, vagy nyolc, valami ilyesmi.

Másvalaki arról érdeklődött, mit csinál a szabadidejében.— Szabadidő? — Ungar felemelte a fejét és hitetlenkedve az új­

ságíró szemébe nézett. — Csak akkor nem játszom, ha alszom vagy

eszem. — Nyugtalanabbnak tűnt, mint bármikor. Egyfolytában fészkelődött a kemény kis széken, amire ültették, rázta a fejét és bizonytalanul nyújtózkodott.

Majd jött a kikerülhetetlen kérdés: — Mit fog csinálni a pénzzel?Ungar megint lehajtotta a fejét, vigyorgott és maga elé motyog­

ta: — Eljátszom.— Elnézést — mondta az újságíró —, nem értettem.Ungar egy pillanatra kihúzta magát, és rávigyorgott a várako­

zó arcokra.— Beteszem a bankba és odaadom a gyerekeimnek. Mi mást? —

Rövid, kontrollálatlan nevetés tört ki belőle, és az újságírók kíno­san vele együtt nevettek. Áttetsző arcbőre most még sápadtabb­nak tűnt, mint máskor. Megdörzsölte a szemét és a nyakát, majd hirtelen felállt és megnyújtóztatta a hátizmait. Arcáról eltűnt a vi­gyorgás, kimerültnek tűnt.

— Ennyi volt, srácok — mondta.Perry Green nagyon ünnepélyes volt. Bemutatta a feleségét: —

Gyere közelebb, Gloria, a sajtó képviselői szeretnének találkozni veled. Íme ő az. Csinos, nem igaz, fiúk?

Gyorsan elhadarta anchorage-i körének neveit:— Van egy csodálatos bátyám, ő viszi az üzletet a távollétem­

ben, Grace Blackkel együtt, aki pedig az alsó szinten lévő üzlet igazgatója. És ott van a gyárban az a sok csodálatos kollégám, Victor és Mary, Juan és a többiek. Az ő segítségük nélkül nem let­tem volna most itt. — Aztán egy lélegzetre elkezdte sorolni azokat a „hírességeket”, akiknek sokat köszönhetett: — Oral Roberts tisz­teletes, Ike és Tina Turner, a Four Freshmen, és a Bee Gees, Sam Snead és a Pittsburgh-i Kalózok tulajdonosa.

A verseny nyitónapján, Jack Binion azt mondta nekem:

— A verseny végén beszéljen majd a második helyezettel. Egy nagy rakás pénzt fog nyerni, mégis olyannak tűnik majd, mint aki mindent elveszített.

Perry Green azonban pattogott, mint egy gumilabda, mintha most akarná bepótolni az asztalnál töltött hosszú időt.

— Ebben az évben átvehettem az Ortodox Zsidó Hitközösségek Uniójának Elnöki díját — mondta. — A lányom nemsokára anya lesz. Új házat építünk csodálatos feleségemmel és öt gyermekünk­kel. Részt veszek egy ortodox zsinagóga építésében, fent, Alaszká­ban ez lesz az első. Szeretnénk, ha nem kellene sokat gyalogolni. Nagyon jó év ez az idei.

— És most megnyerte ezt a pénzt is.— Ó, igen.Arca elkomorodott; kis kövér teste megroggyant. — Tudom,

sokaknak csalódást okoztam — mondta. — De közel voltam, nem igaz?

Másnap reggel tíz órára a pókerasztalokat — a transzparensekkel, hirdetőtáblákkal, és a tévétársaságok felszereléseivel együtt — el­vitték a Horseshoe hátsó részéből. Szürke munkaruhás férfiak új­ra összeszerelték a játékautomatákat. A kaszinó, mint mindig, most is zsúfolásig tele volt. Leginkább turistákkal: tréningruhák, nyakba akasztott felsőrészek, Stetsonok és szőkített, dauerolt ha­jak. Az egyik kockaasztalnál egy játékos nyerő szériában volt, a nézők ünnepelték, olyan üdvrivalgással kísérve minden akcióját, mintha apacs indiánok lettek volna.

Amikor megérkeztem, Doyle Brunson éppen kifelé jött a Somb­rero Teremből. Barnába volt öltözve, mint egy Benedek-rendi szerzetes, méltóságteljesen és ünnepélyesen nézett ki.

— A pokolba is! — mondta — Tizenegyedik lettem a hetvenötből, azért nem mondhatom, hogy nagyon csalódott vagyok.

Barátságosan vállon veregetett. Ahogy a fejem fölé magasodott, úgy tűnt, mintha áldásában részesítene.

— De maga is tudja, én is tudom, hogy nem ez számít — folytat­ta. — Az a legrosszabb, hogy tegnap nem lehettem ott az utolsó körben. Nem elkeseredett voltam, inkább üresnek éreztem magam. Mindössze csak szerettem volna ott lenni. — Vállat vont, kifújta a levegőt, majd beharapta az alsó ajkát és mosolygott. — Idén a teg­napi nap volt a legrosszabb. De most már semmit sem tehetek, megpróbálom elfelejteni és várok egy újabb évet.

Az étteremben a feldobottnak és vidámnak tűnő Jack Straus szórakoztatta a közönséget. Ő és Betty Carey egész éjjel játszottak, így Betty megint le volt égve.

A játéknak akkor lett vége, amikor egy pikk nyolcas, egy kilen­ces és egy tízes jött a flopba, majd a pikk ászt osztották ki a negye­dik utcában. Betty minden pénzét feltette és Jack megadta a hívást. Betty győzedelmesen felfordította a pikk hetest, és ezt kiáltotta:

— Sor! — Straus bánatosan rázta a fejét.— Nem nyert, szívem — mondta, és felfordította a pikk dámát.Straus izgatottan mesélte a partit egy New York-i újságírónak,

aki rosszallóan rázta a fejét:— Mondja meg nekem, Mr. Straus — kérdezte nyugodtan —, so­

ha nem sajnálja azokat, akiket megver?Straus kényelmesen kinyújtózott. Bal szemhéja lecsukódott és

úgy nézett az újságíró komoly arcába, mintha egy puska csövén nézne keresztül.

— Vicces, hogy ezt kérdezi — mondta. Könyökét az asztalra tette. Hangja halk volt és bizalmas. — A múlt hónapban, amikor El Pasó-ban

jártam, egy szobafestővel játszottam együtt, és elnyertem az egész havi fizetését — 1 240 dollárt — plusz még száz dollárt hitel­be. Amikor a játék véget ért, a fickó megírta a csekket, én pedig ha­zavittem őt, hogy ide tudja adni a maradékot. A szegénynegyed­ben lakott, és amikor a házához értünk, ott állt a felesége hat gye­rekkel. „Szívem”, kezdte a férfi. „Rossz hírem van. Elvesztettem a fizetésemet pókeren.” „A francba!”, mondta a nő és a másik szobá­ba terelte a gyerekeket. Aztán kiabálni kezdett: „Miből fogunk így enni adni a gyerekeknek a jövő hónapban?”, kérdezte. „Szívem — mondta a férfi — a legrosszabbat még nem is mondtam. Még száz dollárral is tartozom ennek az úrnak.” Mialatt beszélgettek, én kör­benéztem és megláttam a nő nyitott pénztárcáját a telefon mellett. Egy tíz— és egy egydolláros bankjegy volt benne. Tudja, mit csinál­tam? — Mialatt Straus beszélt, egyre előrébb hajolt az asztal felett, egészen addig, hogy arca már csak pár centire volt az újságírótól.

— Nem — mondta az újságíró a kíváncsiságtól nagyra kerekedett szemekkel. — Mit csinált?

Straus bal szeme még jobban lecsukódott, arckifejezése elkomo­rodott. — Elvettem a tízdollárost — mondta. — A többi pénzt pedig elengedtem neki.

1982-ben száznégy játékos, összesen tízezer dolláros kezdőtétet tett be a közös kasszába, mindannyian a tizenharmadik hold’em világ­bajnoki címért versenyeztek. Doyle Brunson a negyedik helyen vég­zett, amivel 52 000 dollárt nyert. Nyereményét ezzel a legelső, 1970-ben megrendezett póker-világbajnokság óta több mint egymillió dollárra növelte. Jack Strausnak az első nap végére mindössze ötszáz dollárja maradt. Ebből a vesztes pozícióból addig blöffölt, míg végül megnyerte a világbajnoki címet és az azzal járó 520 000 dollárt.

A nagy menet Las Vegasba és a hatalmas tétekben játszott pókerpartik világába kalauzolja olvasóját. AL ALVAREZ kellő távolságtartással és hamisítatlan brit iróniával szemléli ezt a különös világot. Könyvében megismerhetjük a kietlen nevadai sivatag közepén épült Las Vegas természeti és emberi környezetét, mely a világtól elzárva a szabadság mámorító illúzióját nyújtja mindenkinek, aki megfordul a városban. Alvarez pontos és találó portrékat vázol a vegasi pókervilág jellegzetes figuráiról, hogy aztán az utolsó két fejezetben páratlanul izgalmas sorokban számoljon be az 1981-es póker-világbajnokság három napjáról, ahol a könyvben addig fölbukkanó összes nagymenő megjelenik, hogy összemérje egymással tudását.

„A póker jellemformáló, különösen rossz idők esetén. A jó játékost nem onnan lehet megismerni, hogy hányszor nyer, vagy hogy mikor nyer, hanem hogy hogyan tud veszíteni. Nem számít, ha harminc napig egyfolytában nyersz, ha a harmincegyedik nap rossz estéd van, kiborulsz, és mindent elveszítesz. Így nem lehet túlélni. Ebben a világban együtt kell élned a csapásokkal. Lesznek esték, amikor veszítesz: méghozzá sokat. Néha ezek tényleg nagy veszteségek Nekem is volt, hogy több százezret vesztettem, de nem mentem fel a szobámba és lőttem magam agyon, ehelyett lefeküdtem és úgy aludtam, mint egy jóllakott kisbaba...”