82 Külügyi Szemle

Az olasz állam és a maffia kapcsolata a hidegháború utánAndreides Gábor

Az 1992-es esztendő számos tekintetben alapvető fontosságú a modernkori Olaszország történetében. A nemzetközi politikában bekövetkezett mélyreható változások, úgy a bipoláris rend megszűnése, mint a Szovjetunió széthullása, a

Balkánon tapasztalható nemzetiségi feszültségek, valamint az abból adódó migrációs folyamatok hatalmas kihívások elé állították az olasz politikai vezetést. Ráadásul Itália belpolitikai viszonyait húsz esztendő után ismét két olyan súlyos esemény zavarta meg, amelyek külön-külön is komoly károkat okoztak volna, 1992-ben azonban a történések egyszerre jelentkeztek.

Egyrészt februárban egy egészen aprónak tűnő, milánói korrupciós ügyből kipatta-nó országos botrány felborította és elsöpörte a második világháborút követően megala-kult, úgynevezett első köztársaság politikai intézményrendszerét. Olyan tradicionális politikai pártok lettek semmivé rövid időn belül, amelyek évtizedekig uralták az olasz belpolitikát, ezzel párhuzamosan új, addig nem ismert politikai alakzatok jelentek meg a színen.

Másrészt az év közepén történt brutális gyilkosságok okozta megdöbbenés, felhábo-rodás és országos gyász, valamint a maffia fokozódó terrorjának hatására a társadalom végérvényesen és határozottan szembefordult a szervezett bűnözéssel és a kapcsolódó, vele összejátszó, korrupt politikai rendszerrel – a titkos megállapodásokkal, a pénzmo-sásokkal, az árulásokkal és a politikai gyilkosságokkal.

Előzmények

„Nem hiszem, hogy az olasz államnak igazán szándékában állna harcolni a maffiával” – Tommaso Buscettának, a szicíliai maffia1 (Cosa Nostra) egyik leghíresebb tagjának e sú-lyos kijelentése 1984 nyarán, brazíliai letartóztatását követően hangzott el; pontosan akkor, amikor a bűnbánó maffiózó (pentito) megkezdte együttműködését az olasz igaz-ságszolgáltatással. A corleonei klán2 uralmát szentesítő, ún. második maffiaháború3 őrült öldöklése elől idejében az óceánon túlra menekülő férfi Giovanni Falcone vizsgá-lóbíró előtt elmondott vallomásai rendkívül hasznosaknak bizonyultak. A Brazíliában

2012. ősz 83

Az olasz állam és a maffia kapcsolata a hidegháború után

megkezdett, majd később Olaszországban folytatódott kihallgatások során Buscetta több mint érdemi információkkal, alapvető jelentőségű összefüggésekkel segítette a maffiaellenes küzdelmet. Az addig csak felszínes és többnyire lényegtelennek tűnő in-formációkkal rendelkező olasz állam elkezdte felismerni a maffiaproblematika igazi súlyát és jelentőségét. Buscetta vallomásai nemcsak azért voltak alapvető fontosságúak a maffiaellenes küzdelemben, mert azok információkkal szolgáltak a Cosa Nostráról, hanem mert segítségükkel a hatóságok megértették a maffia közvetítette konkrét jeleket és általános szimbólumokat is. Az események felgyorsultak, az állam egyre több apró, de annál fontosabb eredményt ért el a Cosa Nostra elleni küzdelemben.

Úgy tűnt tehát, hogy nem igazolódnak be Buscetta szavai, hiszen Falcone és kollégái egyre mélyebbre hatoltak a maffia belsejébe,4 a palermói ügyészek, vizsgálóbírók és nyomozók válogatott csoportja (az úgynevezett pool antimafia)5 növekvő magabiztosság-gal és sikeresen küzdött a szicíliai szervezett bűnözéssel. A pool antimafia-csoportban Falcone ismét együtt dolgozott kollégájával-barátjával, a szintén palermói születésű Paolo Borsellino vizsgálóbíróval. Az ő és a hozzájuk hasonló maffiavadászok kitartása és elkötelezettsége alapvetően meghatározta a nyolcvanas évek szervezett bűnözés el-leni küzdelmét, és hozzájárult az állam maffiaellenes harcainak első igazán nagy rész-sikereihez.

A szinte kibogozhatatlan viszony: az állam és a Cosa Nostra

Az, hogy melyik fél kért előbb szívességet a másiktól, ma már szinte kideríthetetlen. Az mindenesetre biztos, hogy a tradicionálisan az első politikai merényletnek tartott 1893-as Notarbartolo-gyilkosságot6 követő perek (Milánóban, Bolognában, majd Firenzében) összességében felmentések sorával, valamint annak a megállapításával jártak, hogy a maffia márpedig nem létezik, aki pedig ennek az ellenkezőjét állítja, az rosszindula-túan Szicília és a szicíliaiak lejáratására törekszik. Az is tényként közölhető, hogy a fasizmus ideje alatt a híres-hírhedt Cesare Morinak, a Vasprefektusnak is csak a maffia katonai szárnyát sikerült lefejeznie; amint hozzálátott volna a politikai viszonyok és kapcsolatok feltérképezéséhez, a jobb sorsra érdemes főhivatalnokot nyugdíjazták, és szinte azon nyomban elvezényelték Szicíliából.

Az, hogy a második világháborútól kezdődően létezik kapcsolat a Cosa Nostra és az olasz politika között, már a hatvanas évek elején is tudott és közismert volt Itáliában. 1943 júliusában a Szicíliában partra szálló angolszász csapatokat helyismeretével és kapcsolataival hatékonyan segítette egy bizonyos Salvatore Lucania nevű, az egyesült államokbeli börtönbüntetéséből frissen szabadult, az amerikai hatóságokkal véd- és dacszövetséget kötő amerikai-olasz maffiózó, akit később Lucky Luciano néven ismert meg a nagyvilág.7

84 Külügyi Szemle

Andreides Gábor

Lucianónak az amerikaiak büntetlenséget ígértek, ha közvetít a partraszálló szövet-ségesek és a szicíliai maffia képviselői között. Luciano munkája sikerrel járt: a sziget fel-szabadítását követően, 1943. július 27-én a szövetséges hatóságok don Calogero Vizzini maffiafőnököt Villalba, Giuseppe Genco Russo főnököt pedig Mussomeli település pol-gármesterévé nevezték ki. Mindketten az 1942-ben alapított Kereszténydemokrata Pár-tot (Democrazia Cristiana) képviselték.

A szicíliai szervezett bűnözés nagyon tudatosan és szisztematikusan épült be az olasz politikai élet képviselőinek soraiba. Valójában nem állt meg a politikai életnél: kapcsolatokat keresett és talált a nagyvállalkozók, az állami bürokrácia vezető kép-viselői körében is. Sőt, beszivárgott a szabadkőművesség8 soraiba, bekapcsolódott és jelen volt olyan, az elmúlt hatvan esztendő olasz történelmének jelentős és fontos ese-ményeinél is, mint például Junio Valerio Borghese államcsíny-kísérleténél,9 Aldo Moro elrablásánál10 és a kiszabadítására tett kísérleteknél, a Vatikánnal kapcsolatba hozható illegális pénzügyeknél, pénzmosásoknál, a Sindona-11 és a Calvi-12ügyeknél.

A szerepek jól meghatározhatók voltak. A politikus elfogadta a maffiózó hozzájá-rulását a választási küzdelmekhez: anyagi támogatást vagy szavazatok biztosítását; mindezek fejében vállalta, hogy közbeszerzési eljárásokban a Cosa Nostra javára dönt, és számára politikai védelmet biztosít. Maga Ernesto Ruffini,13 a maffiaproblematika jelentőségét számos helyen csökkenteni,14 relativizálni igyekvő egykori palermói érsek figyelmeztette a politikusokat: „Ha a szavazatokat akarjátok, meg kell keresnetek azo-kat ott.”15 A katolikus főpap megfogalmazásában az „azok ott” kitétel természetesen a Cosa Nostrára, illetve a maffiózókra vonatkozott.

A szicíliai maffia a politikában igyekezett mindig a nyerésre esélyes jelöltre tenni a voksát. A kilencvenes évekre a maffia és a politika kapcsolatának meghatározására két nagy elképzelés látott napvilágot. Az egyik az úgynevezett Lima-modell,16 a másik pe-dig a Ciancimino-modell.17 Az előbbiben tulajdonképpen nem másról, mint a politika és a maffia közötti kapcsolatról alkotott tradicionális elgondolásról és megegyezésről volt szó. E szerint a Cosa Nostra a béke és a politikai nyugalom fejében választási hát-teret, a megfelelő szavazatok biztosítását ígérte a politika számára. Az utóbbi esetben – amelyet bátran nevezhetünk a corleoneiek metódusának, és amelyre később még kité-rünk – nem volt paritás: a maffia nyilvánvalóvá tette, hogy ebben az érdekházasságban ő az, aki irányít.

A második világháborút követően a közélet és a politika sokáig egyszerűen nem vett tudomást a maffiáról. Nem beszéltek róla, nem törődtek vele. Délen veszélyes és kerülendő tabunak tartották, északon irreleváns kérdésként kezelték. 1945-öt követő-en – egészen 1962-ig, a maffiaügyeket vizsgáló első parlamenti bizottság (Commissione Parlamentare di inchiesta sul fenomeno della mafia e sulle altre associazioni criminali)18 megala-kulásáig – a maffiáról alkotott összolasz kép inkább kötődött az irodalmi és folklorisz-tikus hagyományokhoz, mint a nagyon komoly politikai és társadalmi valósághoz. Az

2012. ősz 85

Az olasz állam és a maffia kapcsolata a hidegháború után

országos televíziók, rádiók, a nagyjelentőségű lapok sem igen foglalkoztak a kérdéssel, minden kapacitásukat lefoglalta az úgynevezett ólomévek19 (anni di piombo) tombolása.

A nyolcvanas évek elejétől azonban olyan erővel jelentkezett a probléma, hogy a maffia létét és az általa okozott súlyos nehézségeket egészen egyszerűen nem lehetett tovább elhallgatni. Míg azelőtt nagyon sokan úgy vélték, hogy a maffia nem más, mint egy régen legendává nemesedett, elfeledett jelenség, vagy csupán a sziget ellenségei-nek, az „idegeneknek”, az „északiaknak” a gonosz és lejárató szüleménye Szicília be-feketítésére és tönkretételére, a nyolcvanas-kilencvenes évekre foglalkozni kezdtek a maffiajelenséggel.

Az évtized tehát igen nagy változást hozott a szicíliai szervezett bűnözés és a politika viszonyába. A kötelékek, amelyek a felek napi szintű kapcsolatait biztosították, lazul-ni látszottak, az állam részéről tapasztalt jóindulatú semlegesség tűnőben, védernyője szakadozóban volt. A maffia kezdte megérteni, hogy a biztonság, amit az állam évtize-deken keresztül megteremtett a számára, eltűnőben van. Változóban volt a világ, ezzel együtt pedig változtatásra volt szükség, hiszen a Buscetta-vallomások és az egyre na-gyobb számban csatlakozó pentitók nyújtotta információk súlyos nehézségeket okoztak a Cosa Nostra számára: nemcsak hogy fokozódtak a letartóztatások, de súlyosbodtak is a vádak a maffiaellenes perekben.

Ne feledjük, hogy Olaszországban Carlo Alberto Dalla Chiesa csendőrtábornok 1982-es meggyilkolásáig20 a büntetőtörvénykönyv nem ismerte a szervezett bűnözéssel való együttműködés vádját.21 Buscetta első vallomásaiban nem szerepelt politikusok neve, de a Cosa Nostra tisztában volt azzal, hogy csak idő kérdése, és a „két világ főnö-ke”22 megnevezi a politikai kapcsolatokat. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az évtized elejére a belső terrorizmus okozta félelem és gondok alábbhagyni látszottak, az államnak ideje és energiái szabadultak föl, amit a maffiaellenes küzdelmek terén használhatott föl.

Bármilyen furcsának és paradoxonnak is tűnik, a maffia nem szívesen foglalkozik a politikával. A politikai problémák mindössze addig érdeklik, míg közvetlen módon veszélyben érzi hatalmát és anyagi érdekeltségeit. Az ilyen „vészhelyzetben” is meg-elégszik annyival, hogy olyan „barátokat” kutasson fel, akik immunitását, érinthetet-lenségét újra garantálni tudják. Kitűnő példa erre a nyolcvanas évek közepe, amikor is a Cosa Nostra valamelyest irányt váltott. A maffia politikai üzenetei is egyértelműen erről tanúskodtak, hiszen szavazatai, amelyekkel addig az esetek döntő többségében a kereszténydemokratákat támogatta, más pártok – a szocialisták és kis részben a radiká-lisok – erejét növelték.

A maffia politikai preferenciáiban bekövetkezett, időleges változások mellett a má-sik intő jel az erőszak, a terror fokozódása volt. Az úgynevezett „kiváló holttestek” (cadaveri eccelenti) listájára egyre több komoly név került föl. Többek közt 1982. április 30-án meggyilkolták a maffiaellenes vizsgálóbizottság tagját, az Olasz Kommunista

86 Külügyi Szemle

Andreides Gábor

Párt politikusát, Pio La Torrét; július 29-én Palermo központjában pokolgép végzett Giovanni Falcone közvetlen felettesével, Rocco Chinnici vizsgálóbíróval; valamint éle-tüket veszítették olyan tényfeltáró újságírók, mint Giuseppe Fava, akik fáradhatatlan munkával igazolták a Cosa Nostra és az olasz politika szoros együttműködését. 1984-ben, három hónapos polgármesterséget követően lemondott a szicíliai főváros vezetője, Giuseppe Insalaco, aki több ízben is felemelte szavát a szervezett bűnözés és a politika számtalan összejátszása miatt. Insalacót négy évvel később, 1988-ban, Palermo belvá-rosában érte utol a Cosa Nostra bosszúja. A maffia, mint oly sokszor, most sem felejtett.

Még Buscetta és Falcone együttműködésének kezdetén Salvatore „Totò” Riina – aki időközben a corleoneiek és a Cosa Nostra megkérdőjelezhetetlen vezetőjévé lépett elő – arról biztosította a komoly veszteségek és esetleges károk miatt aggódó alvezéreit, hogy ha az erőszak, a megfélemlítés és a korrupció nem képes határt szabni és megálljt pa-rancsolni a palermói maffiaellenes vizsgálatoknak és pereknek, akkor azokat majd az ő római politikai kapcsolatai megállítják.

A maffia a Semmítőszéknél támadta meg az 1986–87-es monstre maffiapernek a Buscetta-nyilatkozatokra és -vallomásokra épült döntéseit és határozatait, arra hivat-kozva, hogy a processzus egy olyan maffiózó vallomásain alapul, aki maga is tagja volt a Cosa Nostrának, nyilatkozatait tehát nem lehet perdöntő igazságként kezelni. A Semmítőszék a szervezet minden jogi próbálkozása ellenére, 1992. január 30-án – az ún. Buscetta-elmélet, vagyis a Buscetta vallomásaiban szerepelt terhelő adatok elisme-résével – megerősítette az 1986-os perben született ítéleteket. Ekkor Riina dühödt hábo-rút indított az állam ellen, amelynek egyik első áldozata egy kereszténydemokrata kép-viselő volt, aki 1992. március 12-én a saját autójában esett áldozatul Riina bosszújának.

Ezzel véget ért a Cosa Nostra és a kereszténydemokraták által még Salvatore Giuliano23 idején kötött paktum. Az igazságszolgáltatással együttműködő maffiózók egyöntetűen arról számoltak be, hogy a maffia és Róma között intenzív volt a kapcsolat, amelynek ápolója és biztosítója Salvo Lima, a Cosa Nostra politikai referense, Giulio Andreotti24 miniszterelnök szicíliai politikai összekötője volt.

Kettőjük viszonyára, Lima fontosságára mi sem jellemző jobban, mint az a vita, amely a nemzetközi hírű közgazdász, Paolo Sylos Labini és Giulio Andreotti között zajlott 1974-ben. Sylos Labini ebben az időben annak a költségvetési minisztériumnak volt a vezető munkatársa, amelynek Andreotti a minisztere. Andreotti minisztériumi államtitkárrá nevezte ki szicíliai bizalmasát, Salvo Limát, akinek a személye ellen több kifogással is élt Labini. Végül választás elé állította a minisztert: vagy ő marad, és Lima megy, vagy Lima marad, és ő távozik, mert ilyen feltételek mellett nem tudja folytatni a munkáját. Az ügy egy másik kereszténydemokrata politikuson, Beniamino Andreattán keresztül Aldo Moro kormányfőhöz is eljutott, aki keserűen megüzente Labininek, hogy tehetetlen, mert Lima „túl erős, túlontúl veszélyes”.25 Andreotti is meghozta köz-ben a döntését: Lima maradt, Labini ment.

2012. ősz 87

Az olasz állam és a maffia kapcsolata a hidegháború után

A corleonei klán uralta szicíliai maffia a frontális támadással egyértelművé kíván-ta tenni, hogy elutasítja Gaetano „Tano” Badalamenti – a Riina utasítására 1978-ban a Cupola tagjainak sorából kitaszított egykori főnök – elgondolását, miszerint nem lehet és nem érdemes háborúzni az állam ellen. A Badalamenti-féle vélemény összességében a Cosa Nostra Riina utáni vezetésével és Bernardo Provenzanónak a későbbiekben az ún. „láthatatlan” maffiáról alkotott elképzeléseivel volt némiképpen rokonítható.

Riina haragja időközben egyáltalán nem csillapodott, a maffia pörölycsapásai újra célba találtak: húsz esztendővel ezelőtt, 1992. május 23-án, 17 óra 58 perckor egy autó-pálya alá rejtett, gyilkos erejű bomba végzett Giovanni Falcone vizsgálóbíróval, felesé-gével és három testőrével. A maffia számára Falcone elsősorban azért jelentett veszélyt, mert míg az állam a hatvanas-hetvenes években az egyes eseteket támadta, addig a szívós és elkötelezett vizsgálóbíró színrelépésével strukturálisan, szervezetileg is ké-pes volt hatalmas károkat okozni a Cosa Nostra soraiban. Sarokba szoríthatónak és legyőzhetőnek tartotta a maffiát, olyan emberi alkotásnak, amelynek volt kezdete, és ebből adódóan vége is lesz. Munkájában alapvető fontosságúnak tartotta a munkatár-sak megfelelő kiválasztását. Ez részben a professzionális munkavégzés, részben pedig a csapdák és az esetleges árulások elkerülése végett volt igazán jelentős. Borsellinóhoz hasonlóan ragaszkodott munkájához, és tökéletesen tisztában volt a hivatásából adódó összes veszéllyel. Tevékenységük sikerének egyik fontos összetevője a perszonalizáció elkerülése volt, vagyis ügyeltek arra, hogy a Cosa Nostra elleni harc ne egy adott sze-mély körül koncentrálódjon. Mert ha a küzdelemnek egyetlen vezéregyénisége van, az végzetes következményekkel járhat. Ez történt Dalla Chiesa tábornok esetében is, aki rendkívüli hatalma ellenére egyedül volt és maradt. Nem alakult ki körülötte az a haté-kony együttműködés, amely igazán sikeressé teheti a maffiaellenes erőket.

Falcone 1991-ben – amikor elfogadta az őt, valamint munkatársait korábban erősen kritizáló szocialista igazságügy-miniszter, Claudio Martelli meghívását, és a miniszté-riumban a maffiaellenes büntetőügyek országos igazgatója lett – létrehozott két olyan szervezetet, amely napjainkban is alapvető jelentőségű a szervezett bűnözés elleni küzdelemben. Az első a DIA (Direzione Investigativa Antimafia), amely egyfajta olasz FBI, a csendőrök, rendőrök és a pénzügyőrök erőit egyesíti; a másik a DNA (Direzione Nazionale Antimafia), a maffiaellenes nyomozók országos központja, amely a nagyobb városokban működik, és több országos kerület munkáját hangolja össze.26 Falcone tehát Rómában lefektette a maffiaellenes küzdelem igen szilárdnak bizonyult alapjait.

Borsellino kollegája halálát követően tudatában volt annak, hogy nagy valószínű-séggel az ő sorsa is megpecsételődött. Május 23. után már nem az volt a kérdés, hogy végez-e vele a maffia, hanem az, hogy ez mikor következik be. Talán ez is közrejátszott abban – emlékeznek az egykori munkatársak –, hogy szokatlanul megfeszített tempót diktált magának és környezetének egyaránt. Paolo Borsellino helyettes ügyészt közel két hónappal barátját követően, 1992. július 19-én ölte meg a szicíliai maffia. A merénylet

88 Külügyi Szemle

Andreides Gábor

számos kérdést vetett föl, sokan nem értették – és nem értik ma sem –, miért történt mindez ilyen gyorsan.

Mert Falcone haláláról már nagyon korán, 1982 végén döntés született a Cosa Nostra vezetésében.27 A vizsgálóbíró irtózatos károkat okozott a szervezett bűnözésnek, likvi-dálásával a szicíliai maffia politikai kapcsolatai, a Salvo unokatestvérek28 is egyetértet-tek, és nagy valószínűséggel Vito Ciancimino, a kereszténydemokrata párti palermói polgármester, a szicíliai maffia tagja sem emelt kifogást. Ciancimino Corleonéban szü-letett 1924-ben, hat évvel volt idősebb Totò Riinánál, és majdnem kilenc esztendővel Bernardo Provenzanónál, akivel a viszonylag nagy korkülönbség ellenére rendkívül jó kapcsolatokat ápolt.

A palermói városvezetés egykori nagyhatalmú funkcionáriusának a városi építőipar megrendeléseit és beruházásait irányító tanácsosi pozíciója elengedhetetlen szerepet játszott a szicíliai főváros kirablásában, megsarcolásában (sacco di Palermo), az ötvenes-hatvanas évek egyik legnagyobb spekulációs botránysorozatában, amelynek során a corleonei klán megalapozta a maffián belüli gazdasági hatalmát, és kezébe kaparintotta Palermót. Ciancimino tipikus példája volt a két világ határán, a legális és az illegális viszonyok között otthonosan és biztosan mozgó politikusnak. Az ő esetében nehezeb-ben alkalmazható Francesco Cossiga egykori kereszténydemokrata politikus, belügy-miniszter megfogalmazta állítás, miszerint maffiózó politikusok nem, kizárólag csak a Cosa Nostrával együttműködő, összejátszó politikusok léteztek és léteznek az olasz politikában.29

De Borsellinónak miért kellett ilyen gyorsan meghalnia?Az egész országot megrázó és mérhetetlen felháborodást kiváltó támadássorozatot

követően az állam ismételten fölvette a kesztyűt, és válaszlépésre szánta el magát. A „Szicíliai Vecsernye” hadművelet keretében 7000 katonát küldött a szigetre, és meg-kezdődött a vadászat a maffiára. Az olasz állam ehhez hasonló katonai erődemonstrá-ciójára a második világháború óta nem került sor. 1993. január 8-án a rendőrség letar-tóztatta Baldassare Di Maggiót, Riina sofőrét, akinek nagy szerepe volt abban, hogy egy héttel később, január 15-én, több mint húszesztendős bujkálást és szökést (latitanza) követően Palermóban a corleonei klán és a Cosa Nostra feje, Totò Riina is kézre került. A májusban Szicíliába látogató katolikus egyházfő, II. János Pál pápa is sokakat meglepő szigorral és határozottsággal emelte föl szavát a szicíliai maffia ellen. 1993. május 8-án az agrigentói Templomok Völgyében intézett mennydörgő szózatot a szer-vezett bűnözés ellen. A katolikus egyház fejének határozott fellépése annál is inkább szokatlan volt a szicíliaiak számára, mert a palermói bíboros nagyon sokáig próbálta minimalizálni a Cosa Nostra jelenségét, az egyház pedig nem minden esetben hallatta és emelte fel szavát a maffia ellen.

Az olasz állam ezt követően ismételten és határozottan odacsapott: letartóztatták Nitto Santapaola maffiafőnököt és Salvatore Pulvirentit, a Cosa Nostra cataniai ún.

2012. ősz 89

Az olasz állam és a maffia kapcsolata a hidegháború után

katonai egységeinek/szárnyának főnökét. A maffia válasza nem késett sokáig: május és június során sorozatos merényleteket követett el Milánóban, Firenzében és Rómában. A pokolgépes merényletekben több civil is életét vesztette.

A mélyben azonban ismételten – és ha lehet, még jobban – összegabalyodtak a szálak az állam és a Cosa Nostra között. Totò Riina valójában Falcone halálát követően meg-egyezésre kívánta kényszeríteni az olasz államot, és feltételekkel ugyan, de véget akart vetni a frontális támadássorozatnak, háborúnak. Már az a kívánságlista, az úgyneve-zett „papello” is készen volt, amelyen olyan feltételek szerepeltek, mint az 1986–1987-es, valamint az azt követő óriásperek határozatainak felülvizsgálata, a szigorított börtö-nök (carcere duro) eltörlése, vagy a maffiózók személyi vagyonának elkobzását biztosító törvény hatályon kívül helyezése. És vajon ezt a feltételezett alkut az állam elfogadta volna? A feltételezéseket, miszerint kifejezett alku körvonalazódott az állam (a csend-őrség) és a Cosa Nostra között, a bíróság elé állított és a maffiával való összejátszással vádolt magas rangú csendőrtisztek határozottan cáfolták, ám azt elismerték, hogy a tarthatatlan helyzet rendezése érdekében egy mediátor (Vito Ciancimino) segítségével a kapcsolatfelvétel megtörtént.30

Borsellino halála viszont akkor következett be, amikor a feltételezett tárgyalássoro-zat az állam és a szicíliai maffia között már folyamatban volt. Vajon Paolo Borsellino tudott-e a megindult tárgyalásokról, és ha igen, mit gondolt róluk? Számtalan dilemma sorjázik ez ügyben, a válaszokban még nem lehetünk bizonyosak, de egészen valószí-nű, a közeljövőben közelebb kerülünk a kérdések megválaszolásához.

Riinát 1993-as letartóztatását követően a Cosa Nostra élén először sógora, Leoluca Bagarella követte, az ő 1995-ös letartóztatása után pedig gyermekkori testi-lelki jó ba-rátja, Bernardo Provenzano vette át a vezetést. Provenzano egyik legnagyobb erénye a türelme volt. Három évvel idősebb barátja mellett képes volt türelemmel várni; várako-zásait pedig siker koronázta, hiszen hatvanéves korára a szicíliai maffia megfellebbez-hetetlen vezetője lett.31 Másik nagyon jellemző tulajdonsága pedig a kegyetlensége volt.

Provenzano nem ismert kegyelmet, áldozataival különös embertelenséggel végzett, nemhiába aggatták rá az „U’ Tratturi”, vagyis a „Traktor” ragadványnevet. Provenzano a hatalom csúcsára érve azonban stratégához méltó módon viselkedett, hiszen Riina stratégiájának tarthatatlanságát fölismerve, a még folyamatban lévő válaszcsapások el-lenére, már a visszahúzódáson gondolkodott. Vízióiban egy olyan Cosa Nostra szere-pelt, amely észrevétlen, nem konfrontálódik mindenáron Rómával, mégis hatékonyan képvisel az érdekeit. A „békepárti” Bernardo Provenzanót végül 2006. április 11-én, 43 (!) esztendei bujkálást követően, szülővárosához, Corleonéhoz közel, egy szerény pajtá-ban fogta el az olasz rendőrség.

90 Külügyi Szemle

Andreides Gábor

Andreotti

Salvo Lima szicíliai temetését követően a La Repubblica című, baloldali-liberális olasz napilap az európai parlamenti képviselő meggyilkolásának egyértelmű politikai ve-tületére utaló karikatúrát jelentetett meg a címlapján. Egy sötét öltönyös férfit ábrázolt, akinek feltűnően görbe hátából reszelő állt ki. Amennyiben valakinek mindezek után kételyei támadtak volna e titokzatos alak kilétét illetően, annak csak rá kellett pillanta-nia a bal válla fölött alacsonyan ülő, denevéréhez hasonló fülekre: Andreotti kormányfő volt a megrajzolt alak. A karikatúra poénját sem volt nehéz megfejteni: olaszul a resze-lőt ugyanis limának mondják.32

A kilencvenhárom éves Giulio Andreotti hosszú, több évtizedes politikai pályafutá-sa alatt otthonosan mozgott a politikában, és nem tévedt el a vatikáni diplomácia és az ottani viszonyok útvesztőiben sem. Egy ízben még magának a katolikus egyházfőnek, XXIII. János pápának is említette: „Megengedi, Szentatyám, de Ön nem ismeri a Vati-kánt”.33

Az idős, egyre többet betegeskedő, a politikától és a nyilvánosságtól természetesen már visszavonult örökös szenátor személye sok tekintetben még mindig megosztja az olasz társadalmat: vannak, akik istenítik és rajonganak érte, mások egyenesen a go-nosz megtestesülését látják benne. Nem véletlen, hogy olyan ragadványnevekkel illet-ték, gúnyneveket aggattak rá, mint Belzebub, Róka, Szalamandra, a Sötétség Fia vagy a Fekete Pápa. Kiterjedt kapcsolatai biztos iránytűt jelentettek a maffia és a szervezett bűnözés világában történő eligazodásban is – bár ez utóbbi a sokszoros vádak és bíró-sági perek, tárgyalássorozatok ellenére sem nyertek egyszer sem bizonyítást. Giulio Andreotti és a szicíliai maffia vélt vagy valós kapcsolatáról, arról az érdekszövetségről, amelyben a felek kölcsönös, kisebb-nagyobb szívességeket tettek egymásnak, számta-lan újságcikk, riport és könyv született.

Említettük már, hogy a maffia állam elleni háborújának egyik első áldozata Salvo Lima volt, akinek halála nem volt véletlen. Az igazságszolgáltatással együttműködő maffiózók egyöntetűen arról számoltak be – és ezzel csak megerősítették azt, amit tulaj-donképpen mindenki sejtett –, hogy Lima nem volt más, mint a biztos láncszem Szicília és Róma, vagyis a Cosa Nostra és Andreotti kormányfő között. Lima tehetségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy nélküle és előtte Andreotti és pártbéli frakciója, amely a Primavera, vagyis a „Tavasz” elnevezésre hallgatott, körülbelül két százalékát fedte le a Kereszténydemokrata Pártnak. Politikai háttere csupán Lazio tartomány határain belül maradt. Limával, Cianciminóval és Szicília érkezésével ez a párton belüli arány tíz százalékra növekedett.

A kereszténydemokrata politikusnak azért kellett meghalnia, mert nem tudta, nem akarta betartani az ígéretét, hogy rendbe hoz mindent, és elsimítja a maffiaperek okoz-ta jelentős hullámokat. Ahogyan egy névtelenségét megtartó pentito magyarázta: „Lima

2012. ősz 91

Az olasz állam és a maffia kapcsolata a hidegháború után

megígérte, hogy Rómában mindent elintéznek… Azért ölték meg, mert nem tartotta be a Palermóban tett ígéreteit, nem intézte el, hogy betartsák őket. Egy darabig, mint hal-lottam, csitította is az embereket, hogy ne izguljanak.”34 Ugyanakkor Giovanni Brusca, a Falcone-gyilkosság végrehajtója is egyértelműen kijelentette, hogy Limának azért kellett meghalnia, mert Andreotti, szembefordulván a Cosa Nostrával, tisztára akarta mosni magát.35 Riina biztosította a Cosa Nostrát a római politikai garanciák és a jelen-tős védelem létezéséről, és ezek megszűntekor nehéz helyzetbe került.

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Lima elleni támadás valódi célpontja Giulio Andreotti kormányfő volt, aki azokban a hetekben ért miniszterelnöki mandátumának végére, de életművének megkoronázása, az államfői megbízatás még hátravolt. A szicíliai maf-fiának minden eddiginél nagyobb szüksége volt arra, hogy érdemben befolyásolja az országos politikát. Ezt pedig egyetlen módon, az egyre növekvő erőszakkal tehette. A Falcone elleni merénylettel ez bizonyos mértékig sikerült is neki. A gyilkosság idején ugyanis már zajlott a felkészülés a köztársasági elnök megválasztására. A poszt lehet-séges várományosai között pedig a legerősebbek között emlegették Andreottit. Brusca vallomásaiból tudjuk, hogy Riina őrjöngve jegyezte meg: „Majd én megválasztatom a köztársaság elnökét!”36 És valóban, a Falcone halála utáni sajtóértesülések, pletykák Andreottit teljes mértékben diszkreditálták. A köztársaság elnökévé május 25-én Andreotti párttársát, a 2012 januárjában elhunyt Oscar Luigi Scalfarót választották.

Elképzelhető, hogy az Andreotti körül terjengő feltevések és célozgatások mégis töb-bet jelentenek egyszerű pletykánál, politikai dezinformációnál? Egy biztos: a Falcone- és a Borsellino-gyilkosságot követően egyre több pentito szolgált érdemi informáci-ókkal az igazságszolgáltatás számára. Ezekben a vallomásokban pedig rendszeresen felbukkant Andreotti neve. Így érthető, hogy a palermói ügyészség 1993. március 27-én kezdeményezte a szenátusnál Andreotti szenátor mentelmi jogának felfüggesztését. Az ügy 1995. március 2-án terelődött jogi útra, majd az Andreotti elleni per még abban az évben, szeptember 26-án kezdetét vette. Giulio Andreottit a szicíliai maffiával való szo-ros együttműködéssel vádolták.

Az ügyészség képviselte vádnak nagy sajtóvisszhangja lett. A felhördülés pedig ak-kor lett a legnagyobb, amikor a közvélemény arról értesült, hogy Andreotti személye-sen is találkozott Totò Riinával Palermóban, akivel a kölcsönös tisztelet és együttműkö-dés jegyében a maffiaszokásoknak megfelelően csókot is váltott. Baldassare Di Maggio, Riina sofőrje – az állítólagos csók szemtanúja – állította és eskü alatt vallotta, hogy felis-merte a főnökénél látogatást tevő miniszterelnököt. A tanúvédelem alá helyezett pentito, Di Maggio közben visszatért Szicíliába, hogy szülővárosában, San Giuseppe Jatóban „egy rendezetlen számla” ügyében eljárjon. Ennek azonban semmi köze sem volt az Andreotti-perhez. Di Maggiót ezért a gyilkosságért őrizetbe vették, és ezzel máris meg-volt az ürügy az Andreotti-per ejtésének a kezdeményezésére. Ugyanis a védelem min-denekelőtt azt kívánta bizonyítani, hogy az Andreottira nézve terhelő vallomásoknak

92 Külügyi Szemle

Andreides Gábor

nincs bizonyító erejük, mert maguk a koronatanúk sem szavahihető, hanem többször bí-róság elé citált személyek. Ha ugyanis az állítólagos csók szemtanúja nem az a bűnbánó maffiózó, akinek kiadja magát, hanem olyan, aki továbbra is bűncselekményeket követ el, noha rendőrségi védelem alatt áll, akkor már az is kapitális tévedés, hogy egyáltalán figyelembe veszik az Olaszország második világháborút követő időszakának egyik leg-jelentősebb államférfija ellen tett vallomását, arról már nem is szólva, hogy terhelő bizo-nyítéknak fogadják azt el. Érdekes, hogy Giovanni Brusca nem tudott pontos adatokat szolgáltatni azzal kapcsolatban, hogy Andreotti és Riina valójában találkoztak-e.37 1999. október 23-án Andreotti szenátort első fokon fölmentették a vádak alól. A másodfokú felmentő ítélet csak 2003. május 2-án született meg Palermóban. A palermói Semmítő-szék ezen ítéletet hagyta helyben 2004. október 15-én.

1999. áprilisban az ügyészség egy másik, nem kevésbé jelentős ügyben ismét eljárás alá vonta Andreottit. Sőt, életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását kezdeményezte a szenátorral szemben. Az Andreotti elleni vád ekkor az volt, hogy megbízást adott egy oknyomozó újságíró, Mino Pecorelli meggyilkolására. Pecorelli tudniillik az Osservatore Politico című lapjában rendszeresen támadta a kormányfőt.38 És hogy mindez hogyan kapcsolódik a Cosa Nostrához?

1993-ban Tommaso Buscetta a vallomásainak egyikében mintegy mellékesen szólt arról, hogy Gaetano Badalamenti, az Egyesült Államokban 1987-ben 45 esztendős bör-tönbüntetésre ítélt maffiafőnök, az Olaszország és az USA közötti kábítószer-csempé-szet, az úgynevezett „Pizza Connection” emblematikus figurája említette: a Pecorelli-gyilkosság a Cosa Nostra Andreottinak tett szívessége volt. Másodfokon azután 2002-ben a perugiai fellebbviteli bíróság 24 esztendős börtönre ítélte Andreottit, va-lamint az amerikai börtönben ülő Badalamentit. 2003-ban Palermóban a fellebbviteli bíróság kimondta, hogy elévülés miatt az Andreotti szenátor elleni maffiás vádak nem bizonyíthatóak, s őt a vádak alól felmentették.

Befejezés

Jogosan merülhet föl a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy az olasz állam még mindig nem tudta legyőzni a szervezett bűnözést, miképpen elképzelhető, hogy nem sikerült végérvényesen sarokba szorítania a maffiát.

Az egyik legfontosabb ok a maffia szerkezetében, szigorú hierarchiájában keresendő. A Cosa Nostra az egyház rendelkezéseihez hasonló, rigorózus szabályai, rendelkezései nehezen bevehetővé tették, illetve teszik a szervezetet. Arról sem szabad megfeledkez-ni, hogy az olasz állam viszonylag fiatal, 150 éves története során a centrális politikai viszonyok hiánya biztosította a maffia számára a mintegy „állam az államban” történő megerősödését. Az olasz állam sokáig egész egyszerűen „nem ért el” Szicíliáig; hiány-zott az akarat és a szándék a tényleges és érdemi cselekvésre.

2012. ősz 93

Az olasz állam és a maffia kapcsolata a hidegháború után

A második világháborút követően a kereszténydemokrácia politikai feudummá tette Szicíliát, ez pedig nem segítette különösebben a szervezett bűnözés elleni hathatós küz-delmet. A politika és a Cosa Nostra összejátszása – a köztudott, de mégsem bizonyítha-tó kapcsolatok az országos vagy a helyi politikusok és a maffia között – csak hozzájárult ahhoz, hogy sokan gondolták legyintve, hogy „a maffia ellen nem tehetünk semmit mindaddig, míg ez a kormány lesz hatalomban, ezekkel az emberekkel”.39

Ám húsz évvel ezelőtt valami – úgy tűnik – megváltozott. Az olasz társadalom felemelte szavát a maffia ellen. Falcone és Borsellino élete és halála pedig ahhoz járult hozzá, hogy napjainkra a Cosa Nostra jócskán veszített jelentőségéből. Fel-tételezett vezetője, Matteo Messina Denaro bujkál, a rendőrség egységei a nyomá-ban vannak. A vezető szerepet a calabriai ’Ndrangheta vette át a szicíliaiaktól. Jelenleg ez a szervezet a nagyobb és hatalmasabb úgy Itáliában, mint külföldön; nem utolsó-sorban azért, mert sikeresen válaszolt a modern kor kihívásaira: aktívan részt vesz a kábítószer-csempészetben, illetve az illegális fegyverkereskedelemben. Nagy előnye a szicíliaiakkal szemben, hogy családi szerkezete – a családok közötti vérségi kapcsolat – gyakorlatilag kizárja a szervezeten belüli árulást. Nem véletlen, hogy a ’Ndrangheta soraiban nincsenek bűnbánó, az igazságszolgáltatással együttműködő maffiózók – so-raiba férkőzni így még nehezebb, mint a Cosa Nostra esetében. Másrészt az is igaz, hogy a kilencvenes években, a szicíliai maffia elleni hajtóvadászatok idején, mintha az állam is elfeledkezett volna a calabriaiakról: a perek, a vizsgálatsorozatok igazából a ’Ndrangheta sorait nem érintették.

Jegyzetek1 A maffia szó maga minden valószínűség szerint arab gyökerű. Van, aki szerint a ma-afir szóból

származik, amely egykor egy Szicília nyugati felében tanyázó arab törzs neve volt; mások a mu’afah szóra vezetik vissza az eredetét, amely védelmet, oltalmat, biztonságot jelent. A „maffiózó” szó kezdetben „az igazság embere”, „a békebíró”, „a gyengék jótevője” jelentésekkel bírt. Olaszország egyesítését követően azonban határozott jelentésmódosulás ment végbe. A szó etimológiájáról és a maffia történetéről bővebben lásd: Gellért Gábor: A maffia. Budapest: Kossuth, 1978. 11–12. o., illetve Gaetano Rizzo Nervo: Il fascino della medusa. Mafia è bello. Cosenza: Luigi Pellegrini Editore, 1992. 53–104. o.

2 Luciano Violante: I corleonesi. Mafia e sistema eversivo. Róma: Intervista di Giuseppe Caldarola – L’Unità, 1993.

3 Bővebben lásd Andreides Gábor: „Tényleg meggyengült a Cosa Nostra?”. Nemzet és Biztonság, Vol. 3. No. 7. (2010). 57. o.

4 Buscetta együttműködésének első konkrét eredménye abban a hatalmas maffiaperben jelentkezett, amely 1986. február 16-án kezdődött, a per teljes időtartamára hermetikusan elzárt Palermóban. 474 kisebb-nagyobb és egészen nagy jelentőségű maffiózó állt bíróság elé. És ellentétben a korábbi évek gyakorlatával, a bíróság valós és igen hathatós munkát végzett: a 19 esetben életfogytiglani, összességében 2000 évnyi börtönbüntetéssel, 11 milliárd lírát kitevő kártérítés megítélésével (és 475 esetben felmentéssel) végződő perrel az olasz állam először mért jelentős és kemény csapást a szicíliai maffia vezetésére.

94 Külügyi Szemle

Andreides Gábor

5 A négy-öt bíróból, vizsgálóbíróból álló, Antonino Caponetto bíró javaslatára 1983-ban létrehozott palermói munkacsapat teljes munkaidőben, minden energiájával csak és kizárólagosan a szervezett bűnözéssel, a maffiaellenes küzdelemmel foglalkozott. Hasonló munkacsoportok alakultak más olasz nagyvárosokban, így Milánóban, Nápolyban és Torinóban is.

6 Emanuele Notarbartolo di San Giovanni (1834–1893) szicíliai politikus volt. Palermói városi vezetőként többek között azzal vívta ki a maffia haragját, hogy könyörtelenül szembeszállt a korrupt állami hivatalnokokkal, pénzügyőrökkel. A Notarbartolo-gyilkosságról lásd bővebben: John Dickie: Cosa Nostra. A szicíliai maffia története. Budapest: Gabo, 2005.150–173. o.

7 A Cosa Nostráról és a szövetségesek partraszállásáról bővebben lásd: Stella Szonja: „Gli alleati e la Cosa Nostra”. In: Dal testo alla rete. Atti e documenti del convegno internazionale per dottorandi Budapest, 22–24 Aprile 2010 organizzato dall’atelier ITADOKT (szerk. Szkárosi Endre – Nagy József). Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem, 2010. Elektronikus változat: ITADOKT, http://itadokt.hu/userfiles/olasz_kotet_beliv_on_line_edizione.pdf, 2010. július 16. 281–291. o.

8 1980. október 5-én egy addig kevesek által ismert férfival készített interjút jelentetett meg az ismert újságíró, Maurizio Costanzo, a Corriere della Sera című napilapban. Licio Gellit az írás „a legtitkosabb és leghatalmasabb szabadkőműves páholy elvitathatatlan főnökeként” mutatta be. Nem telt el fél év, és a P(ropaganda) 2 szabadkőműves páholyra egy véletlen folytán lecsapott a rendőrség, felgöngyölítvén ezzel a modernkori Olaszország egyik legsúlyosabb botrányát. A Gelli vezette titkos páholy fő céljának tekintette az Olasz Köztársaság mindenkori kormányának teljes és totális ellenőrzését, a sajtó és az igazságszolgáltatás felügyeletét és a szakszervezetek fellépésének letörését. A szervezet tagjai között voltak parlamenti képviselők, csendőrtábornokok, hadseregtábornok, admirálisok, egyetemi tanárok, ügyészek, újságírók. A P2 e magas rangú olasz közéleti személyiségeken kívül tagjai között tudhatta az akkor még kevéssé ismert nagyvállalkozót, Silvio Berlusconit.

9 A Mussolini köztársaságában szocializálódó Borghese herceg nevéhez fűződő szélsőjobboldali hatalom-átvételi kísérlet 1970. december 7–8. éjszakáján zajlott le Olaszországban. Az 1969-ben a legapróbb részletekig kidolgozott puccs a belügy- és a védelmi minisztérium, valamint az Olasz Állami Televízió épületeinek elfoglalása mellett az államfő, Giuseppe Saragat, valamint a rendőrség vezetőjének meggyilkolásával is számolt. A Rómában, Milánóban és több olasz nagyvárosban egyszerre megindult államcsíny műveleteit a „névadó” Borghese herceg váratlanul leállíttatta. Az olasz állam – sokak szerint – sikeresen védte magát, és ez lehetett a legfőbb oka Borghese hirtelen visszavonulásának. Az állampolgárok nagy többsége csak hónapokkal később értesült az államcsínykísérletről.

10 1978. március 16-a reggelén, nem sokkal kilenc óra után, a Vörös Brigádok elrabolta Aldo Morót, a DC elnökét, volt kormányfőt és minisztert. A mai napig tisztázatlan körülmények közt elkövetett emberrablás során életét vesztette Moro ötfős testőrsége, Aldo Morót pedig ismeretlen helyre hur-colták. Moro a fogságból március 29-én levélben fordult a belügyminiszterhez és a kormányhoz, hogy kezdjenek tárgyalást a Vörös Brigádokkal. A DC, a kormány és a fő politikai erők – így a PCI is – azonban elutasították a politikus kérését, és nem fogadták el a Vörös Brigádokat tárgyalófél-ként, hanem a szigorú elutasítás politikáját vállalták fel. A terrorszervezet kivégezte a fogságában lévő politikust; holttestét 1978. május 5-én, az olasz főváros egyik forgalmas utcájában (via Michelangelo Caetani) álló Renault 4-es személygépkocsi csomagtartójában találták meg, félúton a PCI (via delle Botteghe Oschure) és a DC (Piazza del Gesù) székháza között.

11 Michele Sindona bankár volt az 1970-es évek Itáliájának egyik, ha nem a legbefolyásosabb pénzembere. A legnagyobb amerikai bankok nagyhatalmú képviselőjeként alapvető hatással bírt az olasz pénzforgalomra. 1974-ben Andreotti az olasz líra megmentőjének nevezte. Ő felügyelte a Szentszék külföldi pénzügyi befektetéseit. Birodalmának összeomlásakor külföldre szökött. Az Egyesült Államok azonban teljesítette Olaszország kérését, Sindonát kiadták, Olaszországba szállították, ahol bíróság elé került. Huszonöt esztendős börtönbüntetésre ítélték. 1986-ban ciánnal mérgezett kávé végzett vele, életét a kórházban már nem tudták megmenteni.

12 Roberto Calvi sok tekintetben Sindonához hasonló pályát futott be. A kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező bankszakember, „Isten bankára” kitűnő kapcsolatokat ápolt úgy a vatikáni

2012. ősz 95

Az olasz állam és a maffia kapcsolata a hidegháború után

pénzügyi körökkel, mint a maffiával; ráadásul mindketten tagjai voltak a P2-es szabadkőműves páholynak. Neve egyre többször került szoros összefüggésbe pénzmosásokkal, illegális pénzügyi manőverekkel. A külföldre menekült bankár holttestét 1982-ben, egy londoni híd alatt felakasztva találták meg. Az öngyilkosság teóriája véglegesen csak 2002-ben dőlt meg. Calvi halálának igazi körülményeit ma is homály fedi.

13 Ernesto Ruffini az egyik „legtöbbet idézett és legkevésbé ismert” olasz bíboros, akit a maffiával kapcsolatos megnyilatkozásai miatt tulajdonképpen tősgyökeres szicíliainak is gondolhatnánk, bár 1888-ban a lombardiai San Benedetto Póban született. 1947-től 1963-ig volt a szicíliai katolikusok prímása.

14 Ernesto Ruffini, Palermo bíborosa egy alkalommal így viccelődött: „Maffia? Az nem egy szappanmárka?” Sőt, a bíboros VI. Pál pápa előtt a maffiát quantité négligeable-nak, azaz elhanyagolható tényezőnek nevezte. 1963-ban, a Cosa Nostra első igazi mészárlásánál, a Palermo határában fekvő Ciaculliban hét rendőr vesztette életét. A pápa kérte Ruffinit a történtek nyilvános és határozott elítélésére; mindezt abból a célból, hogy elváljon a katolikus egyház a maffiás keveredésektől. Ruffini válaszában kifejtette, hogy szó sincs a katolikus egyház és a maffia közötti keveredésről. Minden csak a kommunisták mesterkedése, akik így akarnak csapást mérni a kereszténydemokrata pártra.

15 Francesco Cossiga: La versione di K. Sessant’anni di controstoria. Milánó: RAI–Rizzoli, 2009. 59. o.16 Nevét Salvo Lima kereszténydemokrata politikusról kapta, akinek szerepére a későbbiekben

természetesen bővebben kitérünk.17 A modell Vito Calogero Ciancimino kereszténydemokrata politikus nevét viseli. Az ő szerepére is

bővebb utalás olvasható e tanulmány későbbi részeiben.18 Az olasz parlament két házának tagjaiból álló (25 képviselő, 25 szenátor), speciális jogokkal

felruházott vizsgálóbizottságot 1962. december 20-án hozták létre.19 Ezzel a jelzővel illetik Olaszországban gyakorlatilag a teljes hetvenes évtizedet, amikor az olasz

állam súlyos és mély válságon ment keresztül, s mindennaposak voltak a jobb- és baloldali szélsőségesek fegyveres fellépései mind az államhatalom, mind egymás ellen. Az ólomévekkel kapcsolatban lásd: Andreides Gábor: „Ólomévek – Itália a hetvenes években”. Grotius, http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=FDJHOK, 2009. december 10.

20 Carlo Alberto Dalla Chiesa tábornokot, a palermói prefektust, a terrorizmusellenes harc hősét, a Cosa Nostra reménybeli legyőzőjét feleségével és testőrével együtt 1982. szeptember 3-án, megbízatásának majdnem éppen századik napján végezte ki a maffia; azelőtt, hogy a tábornok az állam által reá ruházott teljhatalommal élni tudott volna.

21 1982 előtt ahhoz, hogy valakit maffiás ügyekben elítéljenek, minden esetben szükséges volt az illetőre bizonyítani az emberrablás, robbantás vagy gyilkosság vádját. Az ún. Rognoni–La Torre-törvény 1982-es elfogadását követően, a Büntetőtörvénykönyv 416-os paragrafusának értelmében büntetendővé vált a szervezett bűnözéssel való kapcsolattartás is.

22 A „két világ főnöke” („boss dei due mondi”) elnevezés Buscetta esetében arra vonatkozott, hogy a palermói születésű maffiózó foglalkozott az Európa és Dél-Amerika közötti kábítószer-csempészettel.

23 Salvatore Giuliano (1922–1950) hírnevét és népszerűségét annak köszönhette, hogy egyfajta modernkori Robin Hood volt a társai szemében. Giuliano egy csendőr megölése miatt menekült Szicília hegyeibe, ahol bandát szervezett. Kapcsolatba került az 1943-tól erősödő szicíliai szeparatista mozgalommal is. Végül barátja és alvezére, Gaspare Pisciotta áldozata lett, aki a kegyelem ígéretének fejében tőrbe csalta és lelőtte őt.

24 Az 1919-ben Rómában született Giulio Andreotti örökös szenátor neve elválaszthatatlan Olaszország második világháború utáni történelmétől. A hétszeres miniszterelnök, nyolcszoros védelmi miniszter, ötszörös külügy-, kétszeres pénzügyminiszter és más fontos kormányzati posztot és funkciót is betöltő Andreotti pályája végigkísérte az első Olasz Köztársaság megszületését, megerősödését és bukását is. Részese volt mindannak, ami a második világháborút követően az olasz politikában történt: az esetek döntő többségében személyesen (közvetlenül) vagy a háttérből (közvetetten) befolyásolta is a folyamatokat.

96 Külügyi Szemle

Andreides Gábor

25 Paolo Sylos Labini tanúvallomása a Giulio Andreotti szenátor elleni perben, Palermo, 1996. június 16. Lásd: „Blu notte: »La mafia in politica« – prima parte”. YouTube, http://www.youtube.com/watch?v=_1uX8lGC3ow&feature=relmfu, 2008. október 2.

26 Dickie: i. m. 426. o.27 Saverio Lodato: „Ho ucciso Giovanni Falcone” La confessione di Giovanni Brusca. Milánó: Oscar Storia

Mondadori, 2006. 86. o.28 Ignazio és Antonio Salvo a Kereszténydemokrata Párt tagjaként aktívan együttműködött a Cosa

Nostrával. Palermóban az ő tulajdonukban volt a Hotel Zagarella, amelynek több alkalommal is vendége volt Giulio Andreotti és számos maffiafőnök. 1984-ben Giovanni Falcone a szervezett bűnözéssel való együttműködés vádjával letartóztatta a Salvo-unokatestvéreket. Antonio egy klinikán halt meg 1986-ban; Ignaziót elítélték, őt a börtönben meggyilkolták.

29 Cossiga visszaemlékezéseiben ezzel kapcsolatban úgy gondolkodik, hogy a Cosa Nostra soraiba fölvételt nyerhetnek a legkülönbözőbb foglalkozások képviselői, orvosok, ügyvédek, de pártpolitikusok nem. Márpedig azért nem, mert a két szervezett hatalom, a politikai párt (állam) és a szicíliai maffia nem férne meg egymással. Cossiga: i. m. 61. o.

30 „Processo a Mori, De Donno: »Non ci fu nessuna trattativa. Il papello? Mai visto«”. Corriere Del Mezzogiorno, http://corrieredelmezzogiorno.corriere.it/lecce/notizie/cronaca/2011/8-marzo-2011/processo-mori-de-donno-non-ci-fu-nessuna-trattativa-papello-mai-visto-190179212147.shtml, 2011. március 8.

31 Meg nem erősített információk szerint Baldassare Di Maggio aktív közreműködése nem lett volna elegendő Totò Riina elfogásához; a sikerhez az is kellett, hogy Provenzano szintén hasznos információkat szivárogtasson ki barátjáról a hatóságok számára.

32 Dickie: i. m. 444. o.33 Giulio Andreotti: Il potere logora… ma è meglio non perderlo. Milánó: BUR, 2008. 55. o.34 Uo.35 Lodato: i. m. 87. o.36 Uo. 106. o.37 Uo. 89. o.38 Pecorelli többek között számon kérte a miniszterelnökön a Moro-ügyben játszott szerepét, valamint

a vatikáni pénzmosásokkal és illegális üzletekkel való kapcsolatát firtatta.39 Giovanni Falcone – Marcelle Padovani: Cose di Cosa Nostra. Milánó: BUR Saggi, 2005. 150. o.

Résumé

The Italian State and the Mafia following the Cold War Era

The year 1992 was essential in the history of modern Italy. The changes in international politics, the end of bipolarity, the collapse of the Soviet Union, the national tensions in the Balkans and migration from the South have initiated essential challenges for the Italian political leadership. In Italy two massive events took place that deserve to be analysed in more detail. Both happened at the same time in 1992. On the one hand, in February a smaller case of corruption came to light in Milan that developed into a huge scandal making the political institutions of the first Italian Republic obsolete. Traditional political parties disappeared from the landscape of Italian domestic politics within a short period of time. At the same time, new political formations appeared. On the other hand, the shocking news of the murders due the terror of the mafia drew the attention to the corrupt political system, including money laundering and political crime.