Beleolvasó - John le Carré: The Night Manager - Éjszakai szolgálat

7/25/2019 Beleolvasó - John le Carré: The Night Manager - Éjszakai szolgálat

http://slidepdf.com/reader/full/beleolvaso-john-le-carre-the-night-manager-ejszakai-szolgalat 1/53

„Az Éjszakai szolgálat ot eszes tempója és összetett,mélyen szántó története teszi letehetetlen regénnyé.

Korunk egyik legontosabb krónikása most van igazán elemében.”San Francisco Chronicle

„Elképesztő teljesítmény.”Te New York imes Book Review

„Lenyűgöző... Nagyszerűen megírt... Letehetetlen.”Te Wall Street Journal



A szerző eddig meg jelent művei az Agave Könyvek gondozásában:

Karla-trilógiaSuszter, szabó, baka, kém (korábban Árulás címen)Hajsza Csapda

Önálló kötetek A kém, aki bejött a hidegről

A zebra dala Az üldözött A mi emberünk Egy tökéletes kémTörékeny igazság A panamai szabó Tükrök háborúja Single & Single





John le Carré: Te Night Manager

Copyright © 1993 by David Cornwell

Hungarian translation © Fazekas László, 1995

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

John le Carré: Te Night Manager

Ballantine Books, an imprint of the Random House Publishing Book, New York, 1994

Fordította: Fazekas László

ISBN: 978 96 3419 046 2

Agave Könyvek

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán

Szerkesztő: Vas Annamária

Korrektor: Boncz Éva

Készült: A Kinizsi Nyomda kft. nyomdájában, Debrecenben, 2016-ban

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Műfaj: kémregény



John le Carré: Könyvekrôl és filmekrôl

A kém, aki bejött a hidegről című könyvemnek köszönhetem első, a film-iparral kapcsolatos tapasztalatomat, és utólag visszagondolva rá, a tűzke-resztség szokatlanul kellemesre sikerült. Remekül megértettük egymást afilm rendezőjével. Élveztem, hogy baráti kapcsolatot tudtunk kialakítani aorgatókönyvíróval, aki – mivel a második világháború alatt brit kémeketképzett ki – sokkal többet tudott a kémkedésről, mint én. Nem bántak túlszabadon a történetemmel (bár ezt ma már nem tekintem kritériumnak),és csupán annyi dolgom volt, hogy apróbb változtatásokat hajtsak végre aorgatókönyvön, miközben összebarátkoztam Richard Burtonnel, és elke-rekedett szemmel néztem, hogy mennyit iszik.

Régi stílusú stúdiófilm lett a könyvből. Majdnem mindenki, aki résztvett az elkészítésében, teljes munkaidős alkalmazottja volt a stúdiónak. Es-ténként, a tábortűz mellett tapasztalt veteránok Clark Gable-ről és DorothyLamourról meséltek különböző történeteket. A rendező, Ritt dühös baloldalivolt, aki még mindig hordozta a hollywoodi eketelistázás be nem gyógyulósebeit. A rendező és a őszereplő közti ellenségeskedés – Richard Burtonvolt a gondtalan lótuszevő, és Ritt a megbocsátani sose képes, megsebzettember – erősítette Burtonben az elidegenedettség érzését, és erőteljesebbétette az alakítását.

Az út a könyvtől a filmig akadálytalannak bizonyult: a történet bár bo-nyolult, de egyenes vonalú, egy saját pusztulását előidéző, bosszúálló hőssel

és egy ártatlan női áldozattal, aki a végzetére vár. Ritt olyannak akarta meg-



6

filmesíteni a könyvet, amilyen, és ez ragyogóan sikerült. Mi egyébre vágyhatmég egy író? A filmkészítés egyértelműen az őt kiszolgáló iparnak látszott. Temegírod a könyvet, ők megfilmesítik, s a munka el van végezve. Legalábbisígy gondolhattam ártatlan tudatlanságomban.

* * *

Második, az elsőt gyorsan követő találkozásom a filmmel aztán visszarángatotta öldre. A szóban orgó könyv az első munkám, az Ébresztő a halottaknak volt, de a stúdió úgy érezte, hogy a film túlságosan rémisztő a mozinézőszámára, s ezért átkeresztelte Te Deadly Affair re („Végzetes viszony”-ra).*

A könyv története mindig is hihetetlen volt, de reméltem, hogy a filmké-szítők, némi tőlem kapott segítséggel, tudnak változtatni ezen. A rendező,a Tizenkét dühös ember rel híressé vált Sidney Lumet azonban egyáltalánnem akart találkozni velem, s hallani se akart az általa javasolt változtatásokmegbeszéléséről. George Smiley-t James Mason alakította a filmben, de aszerződéssel összeüggő okokból át kellett keresztelni Dobbsra. A legköze-lebb akkor kerültem a orgatáshoz, amikor Masonnal uborkás szendvicsetettem a Ritz Hotelben, a Piccadillyn. Ha volt is valahol díszbemutató, énnem hallottam róla. Amikor a film végül elkerült egy hozzám közeli moziba,meghívtam magamat egy jegyre, és megnéztem egyedül. Álomszereposztásavolt: James Mason, Maximilian Schell, Simone Signoret, Harry Andrews,Roy Kinnear – nem is beszélve egy szép fiatal skandináv színésznőről, aki,megdöbbenésemre, meztelenre vetkőzött, ami a hatvanas években szükségesmerészségnek számított. Olyan nagy hatással volt rám, hogy a moziból kijővemásra nem is tudtam gondolni. Amikor magamhoz tértem, olyan érzésemtámadt, hogy sok szépen ényképezett kis részletet láttam, amelyek nemálltak össze egésszé. Olvasta Lumet a regényemet? Lehetséges. És az is, hogyez okozta a gondot.

* Magyarországon Ébresztő a halottnak címmel játszották – a ordító



7

* * * Azóta mintegy tizenöt regényem talált utat a filmvászonra, akár mint játékfilm, akár mint tévéfilm. Az átalakulás azonban ugyanolyan kiszá-míthatatlan, csalódást keltő vagy örömteli számomra, mint eleinte volt.

Láttam, amint kitalált alakok, akiknek a megformálásával éveket töltöttem,pillanatok alatt papírmasé-figurákká válnak. Láttam, ahogy valamelyikregényem élettelen mellékszereplői varázslatos módon elnagyítódnak ésátalakulnak. Láttam, ahogy könyveimben szereplő jelenetek, amelyeketvért izzadva tettem eszültté, teljesen ellaposodnak a legelemibb rendezőihibák miatt. És láttam, amint a legunalmasabbak, a legkevésbé élvezhetőkközé tartozó írásaim a kiváló rendezésnek és színészi játéknak köszönhetőenéletre kelnek. Kezdetben volt a szó. Az író számára élet és halál dől el rajta.

A filmkészítő számára a kezdet a kép. És az alkotó küzdelem azóta tart,hogy az első film elkészült.

* * *

Mit tanultam? Azt, hogy bármelyik író, aki úgy megy egy orgatókönyv-megbeszélésre,hogy a regénye őrkutyájának tekinti magát, csak az idejét vesztegeti. Ennekannyira kézenfekvőek az okai, hogy szinte már banálisak. Egy regényt, amelytucatnyi órán át tartó türelmes olvasást igényel, százpercnyi türelmetlennézésre szánt filmmé alakítanak át.

A legtöbb, amit egy regényíró kérhet, az az, hogy történetének az íve ma-radjon meg, és hogy a moziból távozó néző találkozzon néhány karakterrelés néhány olyan érzéssel is, amely az olvasóban munkál, mikor becsukja akönyvet.

És ez igen nagy kérés. Az író énközpontú, nem akarja átadni a munkájátsenkinek. Kitalálja a karaktereit, elöltözteti, hanggal látja el őket, kitalálja,mit szeretnek, mik a gyengeségeik, a manírjaik. Jeleneteket talál ki nekik,különböző helyekre rakja őket nappal vagy éjszaka, üggetlenül attól, hogy

éppen milyen évszak van. Dönthet úgy, hogy az egyik pillanatban az Úr



8

hangjaként szólal meg, a következőben pedig belehelyezi magát a cselek-ménybe, és a részesévé válik.

Ami a költségeket illeti: egy könyvhöz elegendő közepes vastagságú A4-espapír hat vagy hét ontért beszerezhető. Utána, az én esetemben, már csak a

golyóstollbetétekre kell költeni. A filmkészítés kiadásai mindent egybevetvehúszmillió dollárnál kezdődnek.

* * *

És most nézzük annak a szerencsétlen forgatókönyvírónak a munkáját, akinekegy több mint négyszázötven oldalas regénnyel van dolga. A stúdióvezetőktúl jól fizetettek ahhoz, hogy könyveket olvassanak. A beosztottjaik látjákel őket a szüzsékkel, ahogy a rövid tartalmi kivonatokat szakmai berkekbennevezik. Öt oldal elegendő, köszönjük, és csak semmi szóvirág, nem kellenekhosszú mondatok.

De a orgatókönyvíró nem tud mit kezdeni a tartalmi kivonattal. Azértfizetik (általában igen jól), hogy átrágja magát az egész könyvön, és – ahogya szakmában mondják – kiszedje az őrölt borsból a légypiszkot. Miutánezzel végzett, a producerek azt kérik, hogy készítsen egy munkatervet – vá-zolja el, mi az a ő irány, amerre haladni akar –, amit aztán, ha sor kerül aorgatókönyv megírására, majdnem biztosan figyelmen kívül hagy. Ennekaz is lehet az oka, hogy az első nagy nekibuzdulás után elelejti, mit írt amunkatervbe. Vagy rájön, hogy a munkaterv ugyanannyi fejfájást okoz, mintmaga az eredeti regény.

Vannak azonban sötétebb okai is annak, hogy egy orgatókönyvíró a sajátfeje után megy. Ahelyett, hogy adaptálna egy kezelhetetlen regényt, úgy dönt,hogy ráhúz egy maga által kitalált jobbat, amit már évek óta alakít magában,csak valahogy még nem jutott ideje papírra vetni. Találkoztam ilyen esettelnéhányszor, és mindegyiknek sírás lett a vége.

* * *



9

Szóval mely, a munkáimból készült filmekre emlékszem örömmel vagy netánbüszkeséggel, ha vannak ilyenek? A jó hír az, hogy a rossz filmek egy nap alatteledésbe merülnek, ám ezzel szemben a rossz könyvek – ha az ember megíregyet vagy kettőt – még jóval azután is kísértenek, hogy a szerző eleledkezik

róluk; nem utolsósorban azért, mert mindig akad egy okos új kritikus, akiszentül állítja, hogy az a legjobb darab az egész életműből.

Öröm? Büszkeség? A kém, aki bejött a hidegről esetében kétségtelenüléreztem büszkeséget, ha örömöt nem is. A nehéz embernek számító, ragyo-gó tehetségű Richard Burtonnel való rövid kapcsolatom után szomorúságmaradt bennem, amit tovább erősített korai halála. Ritthez űződő viszo-nyának élessége, bármilyen hasznos is lehetett alkotói szempontból, az időmúlásával nem enyhült.

Bármilyen urcsán hangozzék is ez, azokra a filmekre emlékszem a legszí-vesebben, amelyeknek az elkészítése a legörömtelibb volt. Nem szüntelenmókára, kacagásra gondolok, nem ilyen jellegű örömre. Hanem azokra afilmekre, amelyeknek a rendezője, szereplő- és alkotói gárdája igazán élvezteazt, amit csinált, amelyeknél a munka során elkerülhetetlen összezördülésekés rivalizálások nem akadályozták egy nagyobb, közös cél megvalósítását.

Az első – és legontosabb – ezek közül örökre a BBC Suszter, szabó, baka,kém című sorozata marad Alec Guinness-szel a őszerepben, amelybe a héthónapig tartó orgatás alatt mindenki apait-anyait beleadott. Amikor elké-szült, a gyártók az egészet megmutatták a BAFTA (Brit Film- és Televíziós Akadémia) tagjaiból álló meghívott közönségnek – négy epizódot ebédelőtt, és hármat utána. Ha bárki bombát helyezett volna akkor az épület alá,a brit értelmiség krémjének a ele elveszett volna. És a nézőknek tetszett afilm. Nekem úgyszintén. Még Alec is szerette – aki pedig csak elvétve voltelégedett a saját munkájával.

Lábjegyzet: a Suszter, szabó, baka, kém című mozifilm, amelyben GaryOldman alakította George Smiley-t, valamilyen megoghatatlan módonugyanúgy lázba hozta a készítőit.

* * *



10

Az elszánt diplomata volt a következő film, amelynél elfogott a régi lelkesedés– és remélem, az alkotóit is. Élvezettel írtam a könyvet: a Big Pharma lon-doni dolgozóinak első, titokban zajló zsörtölődéseitől az iparág bázeli ehérkéményei között zajló eseményeken át a kenyai törzsi alvakig, ahol olvasni

is alig tudó fiatal, élrevezetett anyákkal beleegyező nyilatkozatot íratnak alá,mi által kísérleti nyulakká változtatják saját gyermekeiket.

A film producere, Simon Channing Williams ugyanolyan szenvedéllyel hittabban, hogy a film valami ontosat mond, mint brazil rendezőnk, FernandoMeirelles. Ralph Fiennes és Rachel Weisz támogatásával ezt ki is mondták,s miután ez megtörtént, a Kibera nevű nyomornegyedben* létrehoztak egykórházat, a Turkana-tónál** pedig egy iskolát. Mindkettő máig remekülműködik. A orgatókönyv – amely hol hozzáad az eredeti történethez, holelvesz belőle – a maga sajátos irányát követi, de a regény íve valahogy meg-maradt, ahogy a benne rejlő szenvedély is. Rachel Weisz pedig a őszerepért

jól megérdemelt Oscar-díjat kapott.Mindmostanáig ez a két film jelenti a csúcspontjait a filmiparral létrejött,

hullámzó kapcsolatomnak.

* * *

Kétségeim támadtak, mikor megtudtam, hogy az Éjszakai szolgálat ból,a cselekményt napjainkba áthelyezve, hatórás tévéfilmet ognak készíte-ni. Azt hiszem, azért is döbbentett meg a dolog, mert húsz évvel ezelőttörökre eladtam a regény megfilmesítésének jogát. A sztárrendező SydneyPollack ( Aranyoskám, ávol Afrikától stb.) szerelmes lett a regényembe, ésrábeszélte a stúdiót, hogy vegye meg neki. A Chinatown orgatókönyvéértOscar-díjjal kitüntetett Robert Towne-t kérték meg a orgatókönyv meg-írására, de ő valamilyen rejtélyes (számomra máig ismeretlen) ok miatt nemtudta beejezni. Nagy összegek cseréltek gazdát, a filmjogok a hollywoodipáncélszekrényekbe zártan maradtak, én pedig – mivel általános volt az

* A kenyai őváros, Nairobi egyik negyede – a ordító

** Az egykori Rudol-tó Kenyában – a ordító



11

egyetértés abban, hogy a regény valósággal kínálja magát a megfilmesítésre– mogorván gyászoltam.

És most a jelenről.Örültem a tévés megoldásnak. A hosszú orma sokszor jobban illett a

munkáimhoz, mint a mozifilm, és a televíziós dráma napjainkban – legyenszó Amerikáról vagy Skandináviáról, ritkábban pedig Nagy-Britanniáról – újmagasságokban szárnyal.

De hogy egy majdnem negyed századdal ezelőtt írt regényem cselekményétáthelyezzék a jelenbe? És ne essen szó benne Pine észak-québeci útjáról? SeKözép-Amerikáról? Hogy szeretett kolumbiai drogbáróimat közel-keletihadurakkal helyettesítsék? Ne legyen iszonyú sok dollárt érő luxusjachtjaRichard Ropernek? Más legyen a történet beejezése, amit majd még meg-beszélünk? Mit jelentsen ez?

Ó, és egyébként, ha nem bánod, David,* a vezető nyomozódból nőt csiná-lunk. Nem a te Mr. Burröd lesz, hanem a mi Mrs. Burrünk, okos, belevaló,kitartó, sziporkázó, és terhes végig, egész idő alatt, ami azért érdekes, mertnemcsak a filmben lesz az, hanem a valóságban is.

Minderre egy kevésbé nagyvonalú ember, mint amilyen én is vagyok,mi mást mondhatott volna, mint azt: miért nem írtok egy regényt? Ennyiváltoztatás után mi marad az enyémből?

* * *

És a válasz, meglepő módon, ez: jelentős része megmaradt, több, mint ameny-nyit remélni mertem.

Vegyük Mrs. Burrt! Rendben van, hogy a könyvben érfi volt: érdes mo-dorú, nehéz természetű, ellentmondást nem tűrő fickó, egy emlék sajáthírszerzői múltamból, abból az időszakból, amikor az ügynököket irányítónők ritkaságszámba mentek, és ha akadt is belőlük néhány, én eggyel se talál-koztam. De vajon valóban ezt akarjuk 2015-ben? Egy középkorú, ehér érfi

* John Le Carré valódi neve David John Moore Cornwell – a ordító



12

ügynököt, aki egy másik középkorú, ehér érfival harcol, és egy harmadik,fiatalabb középkorú ehér érfit használ egyverként?

Ott volt aztán Richard Roper jachtjának a kimúlása. Szerettem azt a jachtot. A regényben sok időt töltöttünk rajta. Az Roper őhadiszállása.

Távol tartja a szárazöldtől, egyajta elvetemült Bolygó Hollandit csinál be-lőle. Egyszer vendégeskedtem egy nagyon gazdag ember jachtján, és láttam,hogyan irányítja róla a világot.

De egy luxusjacht árából jószerivel az egész földet bérbe lehetne venni, és afilmekben – hacsak el nem süllyesztik őket – gyorsan klausztrofóbiát okoznak.Sokkal jobb tehát a film szempontjából, ha Roper kap egy milliárdoshoz illőszigetet egy palotának is beillő, Gatsby-stílusú villával a közepén, körülötteszétszórt házakkal az alárendeltjei és őrzői számára.

Ami Mrs. Burrt illeti, most már természetesen azt kívánom, hogy bár őtírtam volna bele a regényembe, és nem nehéz természetű érjét. De nem ígytörtént, és különben is, az akkor volt. Nem tehettem hát mást, mint hogyóvatosan ugyan, de üdvözöltem a családban, és nagyon reméltem, hogy aorgatókönyvíró, a rendező és a producer képes élvezhető, hiteles figurátmegalkotni.

Így történt. Megtalálták hozzá Olivia Colmant.És ahogy a orgatókönyv egyre vastagodott David Farr hozzáértő mun-

kája olytán (Stratordban láttam és nagyon élveztem a Royal ShakespeareCompany számára készített színpadi munkáit), ahogy a távolból figyeltema négy hónapig tartó orgatást, s időnként megnéztem egy-egy kis részletetaz elkészült anyagból, úgy lettem egyre lelkesebb. Újból kezdődtek azok akis remegések a gyomromban, amelyek az izgalom korai jelei. A rövid rész-letekből, ha szerencsés az ember, egy dolgot tudhat meg: azt, hogy olyanrendezővel van dolga, akiben megbízhat. Susanne Bier rögtön ilyennekbizonyult – nem csupán azért, mert mindenki tudja, hogy jó, és ennek alá-támasztására egy Oscar-díjat is elmutathat, hanem mert az első pillanattólkezdve látható volt, hogy aprólékos, a részletekre nagyon odafigyelő mesélő,és az ő alkotását nézve az ember nyugodtan hátradőlhet, beleeledkezhet a

történetbe, ahelyett hogy rossz érzéssel azt várná, mikor botlik meg.



13

* * *

A drámai háromszög okozatosan létrejött – vagy inkább négyszög? HughLaurie mint Roper a Pine-t életre keltő Tom Hiddlestonnal szemben. És a

páratlan Elizabeth Debicki által alakított Jed, mint fődíj mindkettőjüknek. Kia képlet negyedik tagja? Corkoran, a történet Jágója, vagy inkább Bosolája*Tom Hollander megormálásában maga az ördög.

Már csak egy vagyok a nézők közül, mert nem a könyv megfilmesítésérőlvan szó, hanem igazi filmről, amiért mindannyian fizetünk, s amit érzésemszerint most valóban megkapunk: egy filmet, amely olyan dolgokat vesz észrea regényemben, amelyeket szerintem senki sem, beleértve talán magamat is.Ugyanez történt a Suszter, szabó, baka, kémből készített BBC-sorozat és Azelszánt diplomata esetében is.

Pár nappal ezelőtt végre egyben láthattam az egész filmet – három órát este,hármat másnap reggel. Ami a legjobb: Susanne Bier még azután is hosszanrágódik a dráma kínálta csonton, hogy más rendezők már rég eladták volna.Továbbá a film és a könyv ide-oda hullámzó interakciója révén kétirányúolyamat jött létre közöttünk: kezdtem olyan dolgokat észrevenni a művé-ben, amelyekkel ő maga talán nincs is tisztában, ahogy ő is észrevett olyandolgokat a regényemben, amelyek bennem nem tudatosodtak.

Például tudja-e vajon, hogy a filmjében Roper úgy bukik el, hogy győz?Legalábbis én így látom. Még amikor egy rendőrautó hátuljába bevágvaelviszik – a vesztőhelyre vagy a Reichenbach-vízesésekhez?** –, akkor is olyanfickó, akit, bármilyen csúnya dolgokat művelt is, nehéz elülmúlni.

Talán azért van így, mert Hugh Laurie Roperje annyira megnyer bennün-ket hűvös nyugalmával, merészségével, nagyvilági modorával és leplezetlengonoszságával, hogy egyszerűen nem akarjuk elengedni. Vagy mert egy idő

* Daniel de Bosola John Webster XVI–XVII. századi angol drámaíró Amalfi hercegnő című

tragédiájának gonosz szereplője – a ordító

** A Reichenbach olyó vízeséseinek összesen 250 méter magas sorozata a Berni-elöldön,

Svájcban – a ordító



14

után elkezdjük törni a ejünket azon, hogy vajon Jonathan Pine nem érzi-emagát túl jól a bosszúálló angyal szerepében. És vajon Pine bűnei, ha össze-adjuk őket, nem vetekszenek-e a maguk módján Roperéivel?

Susanne Bier ezt valóban így kitalálta? – kérdezem magamtól. Vagy csupán

arról van szó, hogy két kiváló angol színész öntudatlanul is a elülmúlhatat-lanság érzését sugározza, és annyira elvarázsol, maga mellé állít bennünket,hogy az már túlmegy a racionalitáson? Vagy hogy másképp tegyem el akérdést: lehetséges, hogy Pine és Roper kezdettől fogva kölcsönösen tisztábanvannak egymás szándékaival? Időnként majdnem úgy tűnik, igen: minthaRoper élvezné, hogy partner lehet önmaga tönkretételében, pusztán azért,mert örül, most megmérkőzhet valakivel, aki ugyanolyan intelligens és gát-lástalan, mint ő. Mintha egy kicsit szerelmes lenne a kivégzőjébe.

Beleírtam mindezt a regénybe? Szeretném hinni, hogy igen.De ha nem, akkor nagyon köszönöm a filmnek, hogy megtette helyettem.

David Cornwell, 2015. október



15

Graham Goodwin emlékére



16



17

1.

1991 januárjában, egy hóviharos estén Jonathan Pine, a zürichi Meister PalaceHotel éjszakás szállodavezetője kilépett a recepcióspult mögötti irodájából.Korábban soha nem tapasztalt érzések kavarogtak benne, miközben a későnérkező ontos vendégre várva eloglalta helyét az előcsarnokban. Az Öböl-háború még éppen csak elkezdődött, de a szövetségesek bombatámadásairólszóló hírek már komoly riadalmat keltettek a zürichi értéktőzsdén. A szállodaihelyoglalások száma pedig, ami januárban úgysem volt sok soha, kritikusszintre csökkent. Svájc, hosszú történelme során nem először, ismét nehéznapokat élt át.

A Meister Palace azonban meg tudott elelni a kihívásnak. A taxisoőrökés a város lakói által meghitten csak Meisterként emlegetett szálloda, amelykülső képében és hagyományaiban messze ölülmúlta minden versenytársátZürichben, ezúttal is hű maradt önmagához. Minél zavarosabbá vált körülöttea világ, annál jobban ragaszkodott a maga szabta színvonalhoz, s a civilizáltéletstílus bástyájaként emelkedett ki a vészterhes káoszból.

Jonathan parancsnoki megfigyelőpontja a hall két elegáns, nőidivat-árutbemutató vitrinje közötti kis résben volt. A bahnhostrassei Adèle kirakatibabája egy szál aranyszínű bikinialsóban és korallfüggőkkel a fülében coboly-stólát kínált, amelynek árát az ügyeletes portás mindig készséggel megmondtaaz érdeklődőknek. Az állatvédők szőrmeviselet ellen indított hadjárata más

nyugati nagyvárosokhoz hasonlóan természetesen Zürichet is elérte, de a



18

Meister Palace ügyet sem vetett rá. A szintén bahnhostrassei César kira-kata – pazar színes hímzéses ruháival, gyöngyös turbánjaival és ékkövekkelkirakott, legalább hatvanezer rankba kerülő karóráival – az arab ízlésnekkívánt hódolni. Jonathan a gazdagságnak, a luxusnak e két alpári oltára kö-

zött helyezkedett el, s elmélyülten figyelte az előcsarnokba nyíló lengőajtót.Magabiztos ember volt, de tartózkodó, és gyakran jelent meg arcán az

önvédelemből kiejlesztett, bocsánatkérő kis mosoly. Visszaogottan viselke-dett, azt is csak kevesen tudták róla, hogy angol, de remekül vágott az esze,és látszott rajta, hogy élete virágában van. Ruganyosan, de mozdulataivaltakarékoskodva járt, olyannyira, hogy egy tengerész, ha látja, egész biztosankollégát vélt volna eledezni benne. Hullámos haját gondosan nyíratta,dús szemöldöke alól meglepően ártatlan, szelíd tekintettel nézett a világba.

Ennek az egész viselkedésében megnyilvánuló szelídségnek és jóindulatnakmagas, izmos atlétatermete adott még nagyobb nyomatékot. Aki csak egyszeris találkozott vele a szálloda vendégei közül, az soha többé nem tévesztetteössze senkivel – sem Herr Stripplivel, az érkezők ogadásáért elelős, zselézetthajú úriemberrel, sem Herr Meister valamelyik ensőbbségesen viselkedő,magát öldre szállt istenségnek képzelő ifú germánjával. Jonathan magavolt a tökéletes szállodai vezető. Aki ismerte, az kizárólag ebben a szerepbentudta elképzelni, s még csak eszébe sem jutott azon gondolkodni, hogy kiklehettek a szülei, vajon szereti-e a zenét, van-e elesége és gyerekei, esetlegkutyája. Most is nyugodtan állt a helyén, és minden figyelmét a bejáratraösszpontosította, akár a mesterlövész a célpontra. Zakója gomblyukába ezúttalis szegűt tűzött, mint esténként mindig.

A havazás a januárban megszokotthoz képest is igen erős volt. A szállodakivilágított bejárata előtt szélben lobogó, sűrű átyolként kavarogtak a kövérhópelyhek, s a ontos vendég jöttét leső alkalmazottak megbűvölve figyeltékőket. „Lehetetlen, hogy Roper megérkezzen – gondolta Jonathan. – Haengedték is, hogy elinduljon a gépe, ebben a hóviharban biztosan nem tudleszállni. Herr Kaspar tévedett.”

Ám Herr Kaspar, a őportás, még soha nem követett el szakmai tévedést,

s miután a belső inormációs láncon bejelentette a ontos ember érkezését,



19

már csak egy nevetségesen tudatlan személy vélhette, hogy a vendég gépenem tud majd leszállni. Mi másért maradt volna ott Herr Kaspar azon akései órán, ha nem egy nagyvonalúan költekező vendég kedvéért? FrauLoring mesélte Jonathannek, hogy volt idő, amikor Herr Kaspar két frankért

bárkit hajlandó lett volna nyomorékká verni, öt rankért pedig akár megis ojtani, de hát a kor sokat változtat az emberen. A őportást már csak alegzsírosabb borravaló reménye tudta eltéríteni kedvenc esti időtöltésétől,a tévénézéstől.

„A szállodánk, sajnos, zsúolásig telt, Mr. Roper! – Jonathan legalábbgondolatban még egyszer megkísérelte elejét venni az elkerülhetetlennek. –Herr Meister mélységesen sajnálja ezt a megbocsáthatatlan tévedést, amit azegyik új alkalmazottunk követett el. Szerencsére sikerült szereznünk önnekegy lakosztályt a Baur au Lacban…” – Persze az ötlet, még ha csupán annakszánta is, eleve halva született, hisz nemigen akadt ezen az éjszakán Euró-pában olyan nagy szálloda, amelyikben ötven vendégnél több tartózkodottvolna. A gazdagok a háborús hírektől megrettenve mindenhol otthonaikbabújtak, kivéve Richard Onslow Ropert, a Bahama-szigeteki Nassauból jöttkereskedőt.

Jonathan keze megmerevedett, és önkéntelenül kihúzta magát, minthaharcra készülne. A szálloda bejárata előtt egy gépkocsi – hűtőrácsa alapjánMercedes – tűnt el, reflektoraival ényalagutat vágva az örvénylő hóörge-tegbe. Herr Kaspar idős római szenátoréra emlékeztető eje is megemelke-dett, s a csillár énye megcsillant pomádézott haján. Az autó azonban nempontosan a bejárat előtt, hanem valamivel távolabb parkolt le – csupán taxivolt, jelentéktelen városi taxi. Herr Kaspar eje rögtön vissza is hanyatlott,és a főportás folytatta a tőzsdei záró árfolyamok elmélyült tanulmányozását. Jonathan is megkönnyebbülten elmosolyodott, tekintete megállapodottegy pillanatra a ráeső ényben csillámló, híres parókán, Herr Kaspar száz-negyvenezer frankos fejdíszén, minden svájci portás büszkeségén, amelynekkedvéért gazdája még arra is képes volt, hogy – Frau Loring szerint – TellVilmoséhoz hasonló bátorsággal szembeszálljon Madame Archettivel, a

zsarnok milliomossal.



20

Talán hogy veszélyesen elkalandozó gondolatait összeszedje, vagy mert va-lami rejtett kapcsolatot vélt eledezni Herr Kaspar akkori és a maga jelenlegihelyzete között, Jonathan elidézte magában a történetet úgy, ahogyan FrauLoring, a őszobaasszony mesélte, amikor először hívta meg sajtondüre a

szállodában lévő manzárdszobájába. Frau Loring a hetvenötödik évét taposta,és Hamburgból származott. Korábban Herr Meister dajkája volt, s ha igaz apletyka, egyben Herr Meister édesapjának a szeretője. Ő ápolta – élő szem-tanúként – gondosan a paróka legendáját.

– Madame Archetti abban az időben Európa leggazdagabb asszonya volt,ifú Herr Jonathan – mesélte olyan közvetlenséggel, mintha Pine apjával istöbbször együtt hált volna. – A világ minden szállodájában megkülönböztetettbánásmódban részesült, de neki a Meister volt a kedvence mindaddig, amígKaspar szembe nem szállt vele. Utána is járt még nálunk, de csak ritkán, s akapcsolat sem volt már a régi.

Mint Frau Loring beszámolójából kiderült, Madame Archetti megörö-költe az Archetti szupermarket-láncolatot, és vele akkora vagyont, hogy akamatainak a kamataiból is ényűzően megélt. Ötven-egynéhány éve senkedvenc időtöltése volt, hogy teherautót megtöltő ruhatára és népes kíséreteelőtt járva, nyitott angol sportkocsiján végiglátogassa Európa legelegánsabbhoteljeit. Névről ismert minden portást és őpincért a hamburgi Négy Év-szaktól a velencei Ciprianin át a Comói-tó partján lévő Villa d’Estéig. Diétásétkezésre vonatkozó jó tanácsokkal, gyógynövények használati utasításaivallátta el őket, és elkészítette a horoszkópjukat. Ezenkívül elképesztő borravalótadott nekik, ha úgy érezte, hogy szolgálataikkal kiérdemelték.

Herr Kaspar pedig – Frau Loring állítása szerint – igazán nem volt híján aszolgálatkészségnek. Annyira nem, hogy a rendszeres évi látogatások húszezersvájci rankot eredményeztek számára, nem beszélve az ajándékba kapott,saját készítésű hajápoló szerekről, a párna alatt tartandó, isiászát meggyó-gyító, varázserejű kövekről, a karácsonyra és a jelesebb szentek ünnepeireküldött él-él kiló belugakaviárról, amit Herr Kaspar diszkréten készpénzreváltott a város egyik elegáns élelmiszerüzletében. Mindehhez elég volt néhány

színházjegy és vacsorára szóló asztaloglalás, amiért a őportás természetesen



21

felszámolta a szokásos szolgálati díjat. Ezenkívül már csak a megfelelő alázatravolt szükség, amit Madame Archetti – a szolgahadak királynőjének szerepét

játszva – meg is követelt magának.Nem is volt semmi baj mindaddig, amíg Herr Kaspar meg nem vette a

parókát. A beszerzést, Frau Loring elmondása szerint, nem siette el. Először –

hála a Meister egyik olajüzlettel oglalkozó vendégének – öldet vásároltTexasban. A beektetés sikeresnek bizonyult, jelentős hasznot hozott, ésKaspar csak ezután döntött úgy, hogy pártogójához hasonlóan már ő iseljutott arra a szintre, ahol megengedhet magának egy gyarapodó éveitmegszépítő szeszélyt. Hónapokig mérlegelt, mire megszületett a döntés acsodaparókáról, az utánzás művészetének utolérhetetlen remekéről. Hogyelavassa, kivette rendes évi szabadságát, Míkonoszra utazott, majd egyszeptemberi reggelen ismét megjelent a recepcióspult mögött bronzbarnárasülten, és – ha valaki nem nézte meg alaposabban a ejét – legalább tizenötévvel fiatalabban.

Márpedig, mint Frau Loring elmondta, a ejét senki sem nézte, vagy haigen, akkor sem tett rá semmilyen megjegyzést. Bármilyen urcsa is, a pa-rókáról senki nem beszélt – sem Frau Loring, sem André, a zongorista, semBrandt, Berri éttermi őnök elődje, sőt maga az idősebb Herr Meister sem,aki pedig árgus szemekkel figyelte, nem talál-e valami szokatlant, kivetnivalóta személyzet tagjainak a megjelenésében. Mintha a szálloda alkalmazot-tai hallgatólagos megállapodást kötöttek volna arról, hogy osztoznak HerrKasparnak a megfiatalodás ölött érzett örömében. Frau Loring – a portássikerén elbuzdulva – még arra a kockázatos lépésre is rászánta magát, hogykihívó nyári ruhát vegyen el, s hozzá páránymintával hímzett harisnyáthúzzon. Minden a legszerencsésebben alakult, egészen addig, amíg Madame

Archetti meg nem érkezett szokásos egy hónapos tartózkodására, és a szállodahalljában elsorakozott a megszokott ogadóbizottság: Frau Loring, Brandtéttermi őnök, André és az idősebb Herr Meister, aki személyesen kívántavendégét a Tower lakosztályba kísérni.

A pult mögött pedig, parókában, ott állt Herr Kaspar.



22

Madame Archetti először nem vett tudomást a kedvence külsejébenbekövetkezett változásról. A recepció előtt elhaladva még mosolygott is,bár ez a mosoly olyan volt, mint az első bálos hercegkisasszonyé – egyszerreszólt minden jelenlévőnek. Engedte, hogy Herr Meister két, Brandt éttermi

őnök pedig egy oldalról arcon csókolja, külön is rávillantott egy mosolytFrau Loringra, és átölelte a zongorista André csenevész vállát, mire a érfiolvatagon kinyögte: „Madame!” A hölgy csupán ezek után ordult HerrKasparhoz.

– Nocsak! Mi van a ejünkön, Kaspar? – kérdezte.– Haj, madame! – hangzott a elelet.– Kinek a haja, Kaspar?– Az enyém – válaszolta tiszteletteljes tartózkodással a érfi.– Vegye le! – adta ki a parancsot Madame Archetti. – Különben soha

többé egy pennyt sem lát tőlem.– Nem tudom levenni, madame! A hajam a személyiségem része. Ösz-

szenőtt vele.– Akkor válassza szét őket, Kaspar! Nem, ne most, az túl bonyolult lenne,

de holnap reggelre tegye meg! Különben nem kap semmit. Ezúttal milyenszínházat szán nekem?

– Az Otelló t, madame!– Reggel ellenőrizni ogom. Ki énekli a címszerepet?– Leiser, madame! Ő ma a legjobb mór.– Majd meglátjuk!Másnap reggel, percre pontosan nyolc órakor, Herr Kaspar ismét ott állt a

posztján. Zakója hajtókáján ényesen csillogtak a beosztását jelző, keresztbetett kulcsok, s fején diadalmasan ült lázadásának bizonyítéka, a paróka. A szál-loda halljában egész délelőtt érezhető volt az izgalom. A vendégek, akárcsakannak idején a híres reiburgi libák, megsejtették a készülő veszedelmet, mégha nem is voltak tisztában az okával. Szokásához híven Madame Archettiezúttal is délben jött ki a Tower lakosztályból, hogy hűséges és odaadó hó-dolója, egy szépreményű, fiatal grazi odrász karján lesétáljon a hallba.



23

Az előcsarnokba érve Herr Kaspar felé fordult, és jól hallható csodálkozássala hangjában megkérdezte:

– Hol van ma Herr Kaspar?– A pultja mögött, és készen arra, mint mindig, hogy az ön szolgálatára

álljon, madame! – válaszolta Herr Kaspar olyan hangon, hogy aki hallotta,annak ülében még sokáig úgy visszhangzott ez a mondat, mint a szabadsághimnusza. – A mórra is megvannak a jegyek.

– Nem látok itt semmiéle Herr Kaspart – közölte a kísérőjével Madame Archetti. – Csupán hajat látok. Kérem, közölje majd vele, hogy ájlaljuk azeltűnését!

– Úgy hangzott ez, mint a gyászharang kondulása – ejezte be a történetetFrau Loring. – Attól a pillanattól kezdve, hogy az a nő belépett a szállodába,Herr Kaspar nem kerülhette el a sorsát.

„Ma éjjel pedig az én gyászharangom kondul meg” – gondolta Jonathan,miközben a világ legrosszabb emberére várt.

Jonathan aggódott a keze miatt, amely ezúttal is makulátlan volt, mint mindigazóta, hogy a katonai iskolában átesett az első rajtaütésszerű körömvizsgá-laton. Először a nadrágja lampaszához szorította, olyan tartásban, ahogyanazt a gyakorlótéren elsajátította, de aztán – maga sem tudta, mikor – hátra-kulcsolta, és egy zsebkendőt szorongatott a markában, mert érezte, hogy azizgalomtól az ujjai végén kezd kiütközni az izzadság.

Később a mosolyát illetően támadtak kétségei, ezek eloszlatására gyorsellenőrzést tartott a közeli tükörben. Valamelyest megnyugtatta, hogy a szo-kásos, szívélyes, vendégváró mosolyt látta, amit a szakmában eltöltött éveksorán ejlesztett ki. A barátságos mosolyt, amely azért kellően tartózkodó isvolt, mert Jonathan tapasztalatból tudta, hogy a vendégek, különösen a na-gyon gazdagok, könnyen nyűgössé válnak a hosszú utazástól, és rettenetesenzavarja őket, ha érkezésükkor csimpánzként vigyorgó, éjszakás szállodaveze-tővel találják szembe magukat.



24

A mosolya tehát rendben volt, még a belsőjét háborgató émelygés sem tudtaletörölni az arcáról. A fontosabb vendégek érkezésére tartogatott nyakkendőjetökéletesen ült a helyén, a haja pedig – bár Herr Kaspar ékességét meg semközelíthette – gondosan ésült, s legalább a sajátja.

„Ez egy másik Roper – próbálta győzködni magát. – Tökéletes élreértésaz egész. Semmi köze sincs hozzá. Két Roper van, mindkettő kereskedő,és mindketten nassauiak.” Hányszor próbált már belekapaszkodni ebbe agondolatba azóta, hogy délután él ötkor, a munkát elvéve, átutotta HerrStripplinek a késő este érkező vendégekről készített listáját, és a számítógépképernyőjéről rávillantak Roper nevének villózó betűi…

„Roper R. O., tizenhat ő, magángépen Athénból, várhatóan 21.30-kor”– és mögötte a jelzés, amit Herr Strippli különösen fontos vendégek esetébenszokott alkalmazni: „V VIP!” Jonathan lehívta a vendégekről vezetett belsőnyilvántartást, és begépelte a nevet. Roper R. O., utána három betű: OBG.

A belső kód azt jelezte, hogy az illetőnek testőrei vannak, akik a svájci szö-vetségi hatóságok engedélye alapján egyvert is viselhetnek. Roper, OBG,üzleti cím az Ironbrand Land, Ore & Precious Metals Company Nassauban,a levelezési cím szintén nassaui postafiókszám, a jótálló pedig jó nevű zürichibank. Hány Roper lehet a világon, akinek a keresztneve R-rel kezdődik, s acégét Ironbrandnek hívják? Hány véletlen egybeesést képes az Úr előrántanivarázsköpenye ujjából?

– Ki lehet ez a Roper R. O. odahaza? – kérdezte Jonathan németül HerrStripplitől, aki éppen úgy tett, mintha nagyon el lenne oglalva valamivel…

– Egy brit, akárcsak maga. – Stripplinek dühítő szokása volt, hogy min-dig az anyanyelvén válaszolt Jonathannek, aki pedig sokkal jobban beszéltnémetül, mint ő angolul.

– Kétlem, hogy olyan lenne, mint én. Nassauban él, nemesémmel keres-kedik, svájci bankokkal áll üzleti kapcsolatban. Maga szerint ez én vagyok?– A munkában együtt töltött hónapok során a vitáik kezdtek olyanokkáválni, mint a házasok közötti meghitt zsörtölődések.

– Mr. Roper igen ontos vendég – közölte Strippli, miközben a kinti hó-

viharra elkészülve bőrkabátját gombolgatta. – Magánszemélyként az ötödik



25

helyen áll a költekezési listán, az angolok között pedig ő az első. Amikorlegutóbb itt járt a csapatával, napi átlagban huszonegyezer-hétszáz svájcirankot költöttek, nem számítva az egyéb szolgáltatások díját.

Jonathan hallotta, amint Herr Strippli beindítja a motorját, és a hózápor-

ral mit sem törődve, elindul a völgybe, az anyjához. Ült még egy darabig azasztalánál, arcát termetéhez képest kicsi tenyerébe temetve, mint aki rémültenlégitámadásra vár. „Nyugalom! – biztatta magát. – Roper nem siette el adolgot, hát te se tedd!” Izgalmát legyűrve kihúzta magát, nyugalmat eről-tetett az arcára, és nekilátott, hogy átnézze az asztalán összegyűlt hivatalosleveleket. Egy stuttgarti textiláru-kereskedő a karácsonykor rendezett oga-dásáról kiállított számla ellen emelt kiogást. Jonathan csípős hangú választogalmazott neki, és élrerakta, hogy majd aláírassa Herr Meisterrel. EgyPR-ral oglalkozó nigériai vállalat konerencialehetőségek elől érdeklődött.

Jonathan sajnálattal közölte velük, hogy a szállodában minden hely oglalt,nem állhatnak rendelkezésükre.

A szép és előkelő rancia lány, Sybille, aki az édesanyjával lakott a szál-lodában, újabb bánatos levelet írt neki. „Elvitt vitorlázni. Kirándultunk ahegyekben. Csodálatos napokat töltöttünk együtt. Hát annyira angol, hogynem lehetünk többek, mint barátok? Amikor rám nézett, láttam, hogy árnyéksuhan át az arcán. Ennyire rémesnek talál?”

Érezve, hogy a sok üléstől elgémberedtek a tagjai, és szüksége van egy kismozgásra, az északi szárnyba ment, megnézni a készülő grilléttermet, amitHerr Meister a város egyik pusztulásra ítélt régi házából kimentett, nemesés öreg Arolla enyővel kívánt beburkoltatni. Senki sem tudta, miért tartjaszükségesnek a grilléttermet, és arra sem emlékezett már senki, mikor kezdő-dött el az építkezés. A gondosan megszámozott burkolólapok a vakolatlan falmellett sorakoztak egymásra rakva. Jonathan beszívta a gyantaszagot, és eszébe

jutott, hogy Sophie hajának vaníliaillata volt, amikor egy éjjel besétált a érfiirodájába abban a kairói szállodában, melyet Nofertiti királynőről neveztek el.

Igazságtalanság lett volna részéről, ha ezért a Herr Meister által kezdemé-nyezett építkezést okolja. Délután él öt óta, mióta meglátta Roper nevét,

Jonathan lélekben úton volt Kairó elé.



26

Többször is látta már, de soha nem beszélt vele. Negyvenes, közönyös, sötéthajú szépség. Nádszálkarcsú, elegáns és megközelíthetetlen. Figyelte, amikorvégigcserkészte a Noertiti butikjait, vagy beszállt az izmos soőr vezetteRolls-Royce-ba. Ha az előcsarnokban sétált, a soőr testőrré változott, min-

dig ott járt a nyomában, elöl összekulcsolt kézzel. Amikor napszemüvegéta eje búbjára tolva leült a Le Pavilion étteremben, hogy elogyasszon egymenthe frappét, a soőr is ott kortyolgatta szódáját valamelyik szomszé-dos asztalnál. A személyzet Madame Sophie-nak nevezte. Madame SophieFreddie Hamidhoz tartozott, a három Hamid fivér közül a legfiatalabbhoz.

A Hamidoké volt Kairó jelentős része, benne a Noertiti Királynő Szállodais. Freddie huszonöt éves korára leginkább arról a képességéről vált neveze-tessé, hogy akár élmillió dollárt is el tudott veszíteni tíz perc alatt baccarán.

– Ön Mr. Pine – mondta az asszony ranciás kiejtéssel, és helyet oglaltaz asztal másik oldalán álló karosszékben. Fejét kissé oldalra hajtotta, ésfigyelmesen nézte az előtte ülő Jonathant. – Anglia virága.

Hajnali három volt. A nő selyem nadrágkosztümöt viselt, a nyakábantopázköves amulett lógott. „Csak óvatosan, lehet, hogy kicsit becsípett!” –figyelmeztette magát Jonathan.

– Köszönöm – válaszolta kedvesen. – Hosszú ideje nem mondtak márnekem ilyet. Miben lehetek a szolgálatára?

Diszkréten beleszimatolt a levegőbe, de csak látogatója hajának az illatátérezte. Furcsa volt, hogy bár eketén énylett, szőkének adta ki magát: melegvaníliaillatot árasztott.

– Én pedig Madame Sophie vagyok a hármas tetőlakosztályból – olytattaaz asszony, mintha csak magát akarta volna emlékeztetni rá, hol is lakik.– Gyakran látom önt, Mr. Pine! Nagyon gyakran. Magának igen áthatópillantása van.

Antik gyűrűt viselt az ujján – sötét gyémántot sápadt aranyoglalatban.– Én is gyakran látom önt – elelte begyakorlott mosolyával Jonathan.– Vitorlázik is – állapította meg a nő, mintha valami mókás kilengésen

kapta volna rajta. A rejtélyesen hangzó is t azonban nem magyarázta meg. –

A barátom múlt vasárnap elvitt a kairói jachtklubba. Éppen pezsgőkoktélt



27

ittunk, amikor beutott a maga hajója. Freddie elismerte, integetett is, demaga annyira el volt oglalva a kikötéssel, hogy ügyet sem vetett ránk.

– Ha jól emlékszem, tartottunk tőle, hogy nekiutunk a mólónak – vála-szolta Jonathan, elidézve magában a klub teraszán hangoskodva pezsgőt

vedelő egyiptomi társaságot.– Csinos, kékre festett hajó volt, angol zászlóval a tatján. A magáé? Nagyon

elegánsnak tűnt.– Isten ments, dehogy! A brit nagykövetség első beosztottjáé.– Ilyen magas beosztása lenne? Pedig milyen fiatalnak látszott… Mind-

ketten annak látszottak. Egészen meglepődtem rajta. Eddig valamiért úgyképzeltem, hogy akik éjszaka dolgoznak, azok mind olyan beteges kinézetűek.Mondja, mikor van ideje aludni?

– Éppen szabad hétvégém volt – tért ki a válasz elől Jonathan, mivel nemérezte szükségét, hogy ismeretségüknek ebben a korai szakaszában megvitassaa hölggyel az alvási szokásait.

– És ha hétvégén szabad, mindig vitorlázni megy?– Amennyiben meghívnak.– Mit csinál még a szabadidejében?– Kicsit teniszezem, kicsit úszom, és óvom halhatatlan lelkemet.– Halhatatlan?– Remélem.– Hisz is benne?– Ha boldog vagyok, igen.– Ha pedig boldogtalan, akkor kételkedik. Nem csoda, hogy az Úr kegyei

kiszámíthatatlanok. Miért legyen ő rendíthetetlenül következetes, amikor miolyan állhatatlanok vagyunk?

Az asszony rosszalló pillantást vetett aranypántos szandáljára, mintha az isvalami helytelen cselekedetet követett volna el. Jonathan közben már azongondolkodott, vajon józan-e, vagy szívott Freddie kábítószeréből. Az a hír

járta ugyanis, hogy a Hamidok libanoni hasissal is kereskednek.– Szokott lovagolni? – olytatta a kérdezősködést az asszony.

– Sajnos nem.



28

– Freddie-nek lovai is vannak.– Hallottam.– Arab telivérek. Csodálatosak. Ugye tudja, hogy akik arab lovakat te-

nyésztenek, azok a nemzetközi elithez tartoznak?

– Igen, én is így értesültem. A nő kissé elgondolkozott, és Jonathan rögtön megpróbálta kihasználni

a szünetet:– Tehetek önért valamit, Madame Sophie?– Ez az első beosztott, ez a mister…– Ogilvey.– Sir Ogilvey?– Nem, csak mister.– A barátja?– Vitorlázótárs.– Iskolatársak voltak?– Nem. Én nem olyan iskolákba jártam, mint ő.– De ugye ugyanabba az osztályba tartoznak, ha jól mondom? Ha nem

is tenyésztenek arab telivéreket, attól ugye még mindketten… jaj, istenem,hogy is mondják ezt… gentlemanek?

– Mr. Ogilvey és én vitorlázótársak vagyunk – ismételte meg Jonathan alegsemmitmondóbb mosolyával.

– Freddie-nek is van jachtja. Az úszó bordély. Ugye így emlegetik?– Biztos vagyok benne, hogy nem.– Én pedig biztos vagyok abban, hogy igen.

Az asszony ismét szünetet tartott, és selyembe bújtatott karját előrenyújtvaa karkötőjét vizsgálgatta.

– Szeretnék inni egy kávét, Mr. Pine! – szólalt meg kis idő múlva. – Egyip-tomit. Utána pedig kérnék magától egy szívességet.

Mahmud, az éjszakás pincér vörösréz findzsában hozta be a kávét, ésszertartásosan töltött nekik. Jonathan közben elidézte magában, hogymielőtt Freddie elbukkant volna a láthatáron, a nő egy gazdag örmény,

azt megelőzően pedig egy alexandriai görög partnere volt, aki gyanús kon-



29

cessziós üzleteket bonyolított le a Nílus mentén. Freddie valósággal ostromalá vette az asszonyt, a leglehetetlenebb pillanatokban orchideacsokrokkalárasztotta el, és a lakása előtt, a Ferrarijában aludt. A lapok pletykarova-tainak újságírói gyakorlatilag diadalünnepet ültek, az örmény pedig végül

elhagyta a várost.Látva, hogy vendége megpróbál cigarettára gyújtani, de remeg a keze,

tüzet adott neki. A nő behunyta a szemét, és mélyen leszívta a üstöt. Nya-kán vékony ráncok árulkodtak a koráról. „Freddie Hamid pedig még csakhuszonöt éves” – gondolta Jonathan, miközben az asztalra tette az öngyújtót.

– Én is brit állampolgár vagyok, Mr. Pine! – közölte az asszony olyanhangon, mintha valami közös bánatban kívánna osztozni vele. – Fiatal vol-tam még, és léha, amikor az útlevele miatt eleségül mentem az ön egyikhonfitársához. Egy őszinte emberhez, akiről kiderült, hogy igaz szívből szeret.

A jó angolnál nincs jobb, de a rossznál sincs rosszabb. Figyeltem magát. Azthiszem, maga jó. Ismeri Richard Ropert, Mr. Pine?

– Tartok tőle, hogy nem.– Pedig ismernie kellene. Gazdag és eltűnően vonzó. Ötvenéves Apolló.

Lovakat tenyészt, akárcsak Freddie. Azt tervezik, hogy közös méntelepetnyitnak. Mr. Richard Onslow Roper az önök egyik híres nemzetközi vállal-kozója. Így sem ugrik be?

– Sajnálom, de a neve semmit nem mond.– Pedig Dicky Roper sokat üzletel Kairóban. Angol, akárcsak maga, elbű-

völő, gazdag, ellenállhatatlan. Nekünk, egyszerű araboknak talán túlságosanis az. Van egy nagyszerű motoros jachtja, kétszer akkora, mint Freddie-é.Hogy lehetséges, hogy nem ismeri, mikor maga is hajózik? Hát persze hogyismeri! Csupán tetteti magát, látom én.

– Ha nagyszerű motoros jachtja van, akkor valószínűleg nem kell szállo-dába mennie. Én viszont elég ritkán olvasok újságot, ezért nem tudok róla.Sajnálom.

Madame Sophie cseppet sem sajnálkozott, sőt, szinte elderült a válasz-tól. Az arcára volt írva a megkönnyebbülés, mikor határozott mozdulattal

a táskájáért nyúlt.



30

– Szeretném, ha lemásolna nekem néhány személyes dokumentumot –mondta.

– Rögtön szemben, az előcsarnok másik oldalán van a vendégszolgálatiirodánk, Madame Sophie – válaszolta Jonathan. Már nyúlt is a teleonért,

hogy tárcsázzon, de a nő hangja megállította.– Bizalmas dokumentumokról van szó, Mr. Pine!– Semmi kétségem aelől, hogy Mr. Ahmadi tökéletesen megbízható.– Elhiszem, de szeretném, ha az itteni berendezést használnánk – mondta

az asszony, és a sarokban álló énymásolóra villantotta a tekintetét. Jonathanbiztos volt benne, hogy az előcsarnokban tett sétái alatt nézte ki magának,ugyanúgy, ahogyan őt is kiszemelte. A nő benyúlt a kézitáskába, kivett belőleegy köteg élbehajtott, ehér papírt, és az asztalon át eléje tolta.

– Ez sajnos csak egy kis teljesítményű másológép, Madame Sophie –figyelmeztette vendégét Jonathan, és elkelt a székről. – Kézzel kell majdcserélgetnie benne a lapokat. Megmutathatom, hogyan csinálja, hogy aztánmagára hagyjam?

– Csináljuk együtt, kérem! – mondta a nő, némi aggodalommal a hang- jában.

– De hát az iratok bizalmas jellegűek…– Kérem, segítsen nekem! Műszaki analabéta vagyok. Egyedül semmi-

képpen sem boldogulnék. – Felemelte a hamutartóról a cigarettát, és mélyenbeleszívott. Már csak szokatlanul elkerekedett szemén látszott, hogy kizökkentkezdeti nyugalmából. – Csinálja maga! – adta ki az utasítást.

Jonathan pedig engedelmeskedett.Bekapcsolta a gépet, sorban berakosgatta mind a tizennyolc lapot, és mi-

közben cserélgette őket, lopva beléjük is olvasott. Nem tudatosan csinálta, bárazért sem tett semmit, hogy elkerülje a leskelődést. Egyszerűen beleivódottmár, hogy állandóan éber legyen, mindenre odafigyeljen maga körül.

A nassaui Ironbrand Land, Ore & Precious Metals Companytől a kairóiHamid InterArab Hotels and Trading Companynek, augusztus 12-én. A HamidInterArabtól az Ironbrandnek, személyes köszönetnyilvánítással.



31

Az Ironbrandtől érkezett levelek alján elegánsan odakanyarított kézjegy,mint monogram egy ing zsebén. Az InterArab levelein nem volt aláírás, dea túlméretezett nagybetűkkel gépelt név, Szaid Abu Hamid, ott állt mind-egyiknek a végén.

Aztán Jonathan meglátta az árujegyzéket, és a vér is megfagyott az ereiben.Kiverte a hideg veríték, aggódott, hogy amikor ismét megszólal, izgatottságamegérződik a hangján. Pedig csak egy egyszerű, dátum és aláírás nélkülilap volt: az 1990. október l-jétől rendelkezésre álló áruk listája. A cím alatta elsorolás – mintha a saját múltját tartalmazó lexikon pokoli címszavaitolvasta volna.

– Biztos benne, hogy egy másolat elég lesz? – kérdezte a nehéz percekbenmindig megtalált, könnyed hangján.

A nő mellén keresztbe kulcsolt karokkal, cigarettázva állt mögötte.– Maga rendkívül hozzáértő – jegyezte meg. Azt már nem ejtette ki,

miben.– Tulajdonképpen nem nehéz, ha az ember odafigyel. Csak a papír be ne

gyűrődjön, mert akkor baj van – elelte Jonathan.Külön kupacba rakta az eredeti dokumentumokat, egy másikba a máso-

latokat, és közben megpróbált nem gondolkodni – mint amikor valaki egyholttestet terít ki.

– Kész – mondta könnyeden, olyan nemtörődömséggel, hogy már-mármaga is meglepődött rajta.

– Egy jó szállodában az ember bármit kérhet. – Madame Sophie ezt nemkérdezte, hanem megállapította. – Van megelelő méretű borítékja? Hátpersze hogy van.

A borítékok az asztal bal oldalán, a harmadik fiókban voltak. Jonathankiválasztott egy A4-es méretű sárgát, és a nő elé rakta, de az nem nyúlt hozzá.

– Kérem, tegye bele a másolatokat, aztán zárja le jól, és helyezze el aszéfében! Ragassza is le, úgy biztosabb! Elismervény nem kell. Köszönöm!

Jonathannek megvolt az a képessége, hogy különösen meleg mosollyaltálalja a visszautasítást.



32

– Sajnos tilos bármit is átvennünk megőrzésre a vendégektől, MadameSophie. Még önnel sem tehetek kivételt. Tudok viszont biztosítani önnekegy széet.

Míg ezt mondta, az asszony összehajtotta az eredeti példányokat, és visz-

szarakta őket a táskájába. Aztán bezárta, és a vállára vette.– Ne legyen már ennyire bürokratikus, Mr. Pine! Látta a boríték tartal-

mát, és maga zárta le. A nevét is írja rá! Csináljon úgy, mintha a maga leveleivolnának!

Jonathan, anélkül hogy engedékenységén cseppet is meglepődött volna,elvett egy piros filctollat, és nagybetűkkel ráírta a borítékra: PINE.

„Saját elelősségére – mondta magában a nőnek. – Én nem kértem, hogyezt tegye. Nem is bátorítottam rá.”

Hangosan viszont azt kérdezte:– Mennyi ideig kívánja nálam tartani őket, Madame Sophie?– Lehet, hogy örökre, de lehet, hogy csak egy éjszakára. Egyelőre bizony-

talan a dolog. Olyan, mint egy szerelmi kapcsolat. – A kacérkodó hangsúlytazonban rögtön komoly kérés váltotta fel: – Maradjon ez köztünk! Rendben?Megállapodtunk? Igen?

Jonathan beleegyezett. Közölte, hogy természetesen úgy lesz, ahogy a hölgyakarja, és kis mosollyal jelezte, némileg meglepődött, amiért ez a kérdésegyáltalán elmerült.

– Mr. Pine!– Igen, Madame Sophie?– A halhatatlan lelkére?– Arra.– Természetesen mindannyian halhatatlanok vagyunk, de ha mégis kide-

rülne, hogy én nem vagyok az, akkor legyen szíves, adja át a dokumentumokata barátjának, Mr. Ogilvey-nek! Bízhatom benne, hogy megteszi?

– Ha ezt kívánja, természetesen. Az asszony még mindig mosolygott, és változatlanul csupa rejtély volt

számára.

– Ön állandóan éjszakás, Mr. Pine? Mindig? Minden éjjel? – kérdezte.



33

– Ez a oglalkozásom.– Maga választotta?– Természetesen.– Önként?

– Hogyan másként?– De maga olyan jól mutat napvilágnál!– Köszönöm.– Időnként majd elhívom.– Megtiszteltetésnek ogom venni.– Akárcsak maga, lassacskán én is hadilábon állok az alvással. Kérem, ne

kísérjen ki!Mikor kinyitotta előtte az ajtót, ismét érezte rajta a vaníliaillatot, és közben

arra gondolt, milyen jó volna ágyba vinni ezt a nőt.

Herr Meister soha el nem készülő grilléttermében állva Jonathan látta önma-gát, miközben, akár egy titkos színjáték mellékszereplője az ő túlzsúolt kisszínházában, nekiáll módszeresen feldolgozni Madame Sophie iratait. Végül isa megelelő kiképzésben részesült katona számára – üggetlenül attól, mikorkapta ezt a kiképzést – semmi riasztó sincs abban, ha szólítja a kötelesség.

A belé nevelt automatizmus ilyenkor rögtön működésbe lép, s anélkül, hogyelőtte különösebben átgondolná, teszi a dolgát, miként azt tennie kell.

Pine, amint a Noertiti szállóbeli irodája ajtajában áll, a kihalt előcsarno-kon keresztül figyeli a tetőlakosztályokhoz tartó lit mozgását jelző, világítószámokat.

A lit üresen visszatér a öldszintre.Pine ujjaiban urcsa bizsergés, a bőre száraz.Kinyitja a széet. A zárkombinációt a szálloda igazgatója talpnyalásból

Freddie Hamid születési dátumára állította be.Pine kiveszi a énymásolatokat, a sárga borítékot kicsire összehajtja, és

szmokingja belső zsebébe teszi, hogy később megsemmisítse.

A énymásoló még meleg.



34

Pine a gép élességszabályozóját erősebbre állítja a jobb minőség érdekében,és lemásolja a másolatokat. Rakéták nevei. Irányítórendszerek nevei. Műszakihalandzsa, amit nem ért. Általa kiejthetetlen nevű vegyszerek, amelyek el-használási módját azonban ismeri. Újabb, legalább annyira halálos tartalmú,

de már sokkal könnyebben kimondható nevek: Sarin, Soman, Tabun. Az új másolatokat összeogja az aznap esti vacsoraétlappal, összehajtja, és

a másik belső zsebébe teszi. A becsomagolt papirosok még melegek. Az eredeti másolatokat beteszi egy, az elsőtől megkülönböztethetetlen,

új borítékba. Erre is ráírja a nevét, csupa nagybetűvel, és ugyanoda helyezi,ahol az előző eküdt.

Bezárja a széet, s ezzel a rend, mintha mi sem történt volna, helyreáll.Pine nyolc órával később, egy másfajta szolgálatot teljesítve, Mark Ogilvey-

val az első beosztott jachtjának kabinjában ül. Eközben Mrs. Ogilvey (divat-tervező által kreált, egyedi armerében) üstölt lazacos szendvicseket készíta hajó konyhájában.

– Freddie Hamid tehát veszedelmes kis játékszereket vásárol Dicky OnslowRopertől? – mondogatja hitetlenkedve Ogilvey, és közben másodszor lapozzaát a dokumentumokat. – Mi az ördög akar ez lenni? Az a kis tetű jobbantenné, ha megmaradna a baccaránál. A követ ki og kelni magából. Ezthallgasd meg, drágám!

Mrs. Ogilvey azonban már hallotta, amit hallania kellett. Az Ogilvey-kugyanis, férj és feleség, csapatmunkát végeznek. Családalapítás helyett inkábbkémtevékenységet olytatnak.

„Szerettelek” – utott át Jonathan ején a teljesen hiábavaló gondolat.Szerettelek, és mégis elárultalak egy nagyképű brit kémnek, akit különben kinem állhattam. Elárultalak, mert én is azok közé tartozom, akik azt mondjákmagukról: mi. Mi – titoktartó angolok, akik számára a hűség, a lojalitásmagától értetődő. Mi, a jó fiúk.

Szerettelek, de arra sem tudtam elszánni magam, hogy ezt időben meg-

mondjam neked.



35

Sybille levele jutott az eszébe: „…láttam, hogy árnyék suhan át az arcán.Ennyire rémesnek talál?”

Dehogy. „Egyáltalán nem vagy rémes, Sybille – próbálta megnyugtatnigondolatban kéretlen levelezőpartnerét. – Csak közömbös. Ami rémisztő,

az a munkám.”



36

2.

A motorzaj a szél zúgásán át is hallatszott. A hangra Herr Kaspar ismételemelte híres-nevezetessé vált ejét, összetekerte, majd íróasztala fiókjábarakta a zürichi értéktőzsde árolyamainak alakulásáról szóló jelentést, ésodabólintott Mariónak, a szállodai hordárok főnökének. Utána fésűt vett előbelső zsebéből, és végigszántott vele a parókáján. Mario szigorúan ránézettPablóra, aki Benito, a Luganóból érkezett kisinas felé adta tovább a parancsolótekintetet. Eddig mindhárman az előcsarnokban húzták meg magukat, demost latinos merészséggel begombolták a kabátjukat, majd a vendégeknekenntartott esernyőket és kocsijukat megragadva nekivágtak a hózivatarnak.

„Ez nem a valóság, csupán képzelődöm – gondolta Jonathan, a közeledőmotorzúgást figyelve. – Nincs itt más, csak a hóvihar.”

Azonban kiderült, hogy mégsem képzelődött. A limuzin nagyon is való-ságos volt, még ha úgy úszott is elő a hóörgetegből, mint valami szellem.

A hatalmas, kikötni készülő csatahajóra emlékeztető jármű megállt a bejáratelőtt, és a hordárok rögtön odaugrottak hozzá – kivéve a mindig egyénieskedőPablót, aki az utolsó pillanatban szerzett egy söprűt, és lázasan takarítanikezdte a havat az ajtóhoz vezető vörös szőnyegről. A széllökésektől kavargóhó még egy utolsó, áldott pillanatra mindent eltakart az előcsarnokban állókelől, így Jonathan elképzelhette, hogy a vihar visszaűzte a tengerre a cirkálót,

jéghegynek vágta, Mr. Richard Onslow Roper pedig, egyverviselési enge-

déllyel rendelkező testőrei és tizenhat tagú társaságának tagjai kíséretében



37

hullámsírba veszett. Az egész társaság az örökre emlékezetessé vált, 1991. januári nagy hóvihar áldozata lett. Béke poraikra.

A limuzin azonban ismét megjelent, és elegáns szőrmebundák, ápoltérfiak, egy szép, hosszú lábú fiatal nő, ékkövek és arany csuklóláncok,

nagy, lenyűgözően nagy ekete bőröndök kerültek elő belőle, mint kikötő-be ért kalózhajóról a rablott zsákmány. Megjelent egy második, majd egyharmadik limuzin is – gépkocsik egész armadája. Herr Kaspar már ott állta orgóajtónál, és személyesen pörgette olyan ütemben, hogy az tökéletesenösszhangban legyen a vendégek mozgásával. Először egy barna teveszőrkabát ért az előcsarnokba. Gazdája szürke selyemsálat tekert a nyaka köré,szája sarkában elnyűtt cigarettát tartott, és azzal a lekicsinylő pillantássalnézett a világba, ami az angol első osztály tagjainak a sajátja. Nem, ez nemaz ötvenéves Apolló.

A teveszőr kabátost húszas éveiben járó, tengerészkék öltönyös követte;tekintete olyan élettelen, akár egy viaszbábué. „Az egyik testőr – állapítottameg magában Jonathan, megpróbálva elkerülni a érfi bizalmatlan pillantá-sát. – Még egy, akire ügyelni kell, és biztosan lesz harmadik is, ha Roper él.”

A szép nőnek gesztenyebarna haja volt, és bár csaknem lábszárközépigérő, sokszínű, steppelt télikabátot viselt, mégis sikerült hiányos öltözetű-nek látszania. Magabiztos arckiejezése Sophie-ra emlékeztetett, a haját isugyanúgy leeresztve hordta, mint ő. Valakinek a elesége? Esetleg a szeretője?Hat hónap után először Jonathan ismét érezte magán az első látásra meg-kívánt nő pillantásának irracionális, bénító hatását. Sophie-hoz hasonlóangyémántos gyűrűt viselt, s ugyanúgy meztelennek látszott elöltözötten is.Nyakában kétsoros, gyönyörű gyöngy, a csuklóján ékköves karkötő. Mégsemezek, hanem érzékien kecses mozgása, a szája sarkában játszó magabiztosmosoly, a szépsége tudatából táplálkozó önbizalom tette igazán az álmokparadicsomának lakójává. Az ajtó közben tovább orgott, ontotta a vendé-geket, míg az előcsarnokban ott nem állt az egész, az angol elitet képviselőtársaság. Mindannyian elegánsan öltözöttek, napbarnítottak voltak, és pusztamegjelenésükkel tagadták, hogy egyáltalán létezhet betegség, szegénység, a

nélkülözéstől sápadt arc, a kortól, a nehéz kétkezi munkától meggörnyedt



38

váll. A csapatból egyedül a teveszőr kabátos rítt ki némileg, gondatlanulösszesározott szarvasbőr csizmájával.

A gyülekezet közepén ott állt „A Férfi”, mert csakis ő lehetett annak alapján,ahogyan Sophie leírta. Magas, karcsú, külső megjelenésre is végtelenül nemes.

Gondosan hátraésült, őszbe játszó haj, s olyan arc, amelynek tulajdonosávalpókerezve bárki csak veszíthet. Tartása, mint az arrogáns angoloké – él térdekissé megrogyasztva, egyik keze a háta mögé csapva. „Freddie olyan gyenge– mondta annak idején Sophie. – Roper pedig annyira angol.”

Mint a lázas tevékenységhez szokott emberek általában, Roper egyszerretöbb dolgot is csinált: kezet rázott Kasparral, majd ugyanazzal a kézzel vál-lon is veregette, de csak azért, hogy rögtön utána csókot dobjon FräuleinEberhardtnak, aki egyből elpirult, és lelkesen visszaintegetett neki. Aztánaz uralkodói tekintet Jonathanen állapodott meg, aki el is indult elé, bárennek nem volt tudatában; csupán annyit érzékelt, hogy látóterében az Adèlekirakatát előbb az újságosstand, később a recepcióspult mögött álló FräuleinEberhardt, és végül maga „A Férfi” váltja el. „Szikrányi lelkiismeret sincsbenne – jelentette ki Sophie. – Ő a legrosszabb ember a világon.”

„Felismert – gondolta Jonathan, és várta a enyegető támadást. – Láttaa ényképemet, elmondták neki, hogyan nézek ki. Egy másodperc, és márnem og mosolyogni.”

– Dicky Roper vagyok – hallotta a lusta, vontatott hangot, miközben egykéz kulcsolódott az övére. – Az embereim oglaltak itt néhány szobát. Elégsokat, azt hiszem. Hogy van? – A Belgravia negyedben szokásos, nagyongazdagokra jellemző hanglejtést használta.

– Nagyon örülök, hogy megismerhetem – mormolta Jonathan. – Fogadjarészvétemet a szörnyű útért, amiben része lehetett. Nem volt túl merészvállalkozás elindulni? Biztosíthatom róla, hogy önön kívül senki sem szántará magát. A nevem egyébként Pine. Én vagyok az éjszakás szállodavezető.

„Biztosan hallott már rólam – gondolta, és várt. – Freddie Hamid meg-mondta neki a nevem.”

– Mi van az öreg Meisterrel? – érdeklődött Roper, és tekintetét a szép nő

elé villantotta. Az éppen az újságosstandnál állt, a magazinok között válo-



39

gatott, miközben másik kezével állandóan előrehulló, dús haját igazgatta.– Otthon ül az Ovaltine-jával és egy könyvvel? Legalábbis remélhetőleg egykönyvvel. Mit csinálsz, Jeds, drágám? Aha, a régi szenvedély: magazinok.Én utálom őket.

Beletelt kis időbe, míg Jonathan rájött, hogy a nőt hívják Jedsnek. E töb-bes számot sejtető név, mintha egyetlen személy magába sűrítené neménekteljes változatosságát… A lány csak élig ordult eléjük, de ennyi is elég voltahhoz, hogy látni lehessen huncut, vidám mosolyát.

– Én remekül érzem magam, drágám – vágott vissza kihívóan, mint abokszoló, aki egy megrendítő ütés után is összeszedi magát, és kész olytatnia küzdelmet.

– Herr Meister ma este sajnos semmiképp sem lehet itt – válaszolta Roper-nek Jonathan –, de nagyon várja már a holnapot, hogy miután kipihentékmagukat, üdvözölhesse önt.

– Maga ugye angol, Pine? Érződik a kiejtésén.– A legteljesebb mértékig, uram!– Bölcs ember. – Az unott tekintet ismét tovavándorolt, ezúttal a recepciós-

pulthoz, ahol teveszőr kabát a Fräulein Eberhardttól kapott bejelentkezésilapokat töltötte ki éppen. – Mi tart ilyen sokáig, Corky? Megkéred az ifúhölgy kezét? – szólt oda neki Roper. – Az lenne csak szép – mondta halkan

Jonathannek, és magyarázatként hozzátette: – Corkoran őrnagy, a segítő-társam.

– Nem sok híja, őnök! – válaszolt nevetve Corky, és még intett ishozzá a kezével. Lábát összezárta, a enekét kissé hátratolta; volt valami atartásában, ami (önkéntelenül vagy szándékosan, nem lehet tudni) emi-nin jelleget kölcsönzött neki. A könyöke mellett oszlopban álltak a kékbrit útlevelek.

– Az isten szerelmére, hiszen csak néhány nevet kell leírnod… Nem öt-venoldalas szerződésről van szó, Corks!

– Az új biztonsági rendszabályok sajnos okoznak némi kényelmetlenséget,uram – magyarázta Jonathan. – A svájci rendőrség azonban ragaszkodik

hozzájuk, és mi nem tehetünk semmit.



40

A szép Jeds addigra már kiválasztott magának három magazint, és leültvelük. Lábát kinyújtotta, a sarkára támaszkodott, úgy, hogy enyhén lehor-zsolódott csizmájának az orra égnek meredjen. Sophie-nak volt szokása ígyülni. „A húszas évei közepén járhat – állapította meg magában Jonathan.

– Mindig is ennyi lesz, nemigen og megöregedni.”– Régen dolgozik itt, Pine? Amikor legutóbb erre jártam, még nem volt itt,

ugye, Frisky? Biztosan észrevettünk volna egy külföldre szakadt, fiatal angolt.– Biztosan nem volt itt – válaszolta az öltönyös, és közben úgy nézett

Jonathanre, mintha célkereszten át venné szemügyre. Karfiolülek, minta birkózóké, jegyezte meg magának Jonathan. Szőke, már-már ehér haj.

A keze, akár a balta.– Szinte napra pontosan hat hónapja vagyok itt, Mr. Roper.– Korábban hol volt?– Kairóban – elelte legkönnyedebb hangján Jonathan. – A Noertiti

Szállodában.Mint a robbanás előtti visszaszámlálás, olyan volt az idő múlása. Az elő-

csarnok metszett tükrei azonban nem hulltak szilánkokra a név hallatán, saz oszlopok és a kristálycsillárok is stabilan a helyükön maradtak.

– Szerette? Mármint Kairót.– Szerettem.– Miért hagyta ott mégis, ha annyira jól érezte magát?„Maga miatt” – gondolta Jonathan, de ehelyett azt mondta:– A kóborlás iránti szenvedélyből, legalábbis azt hiszem, uram. Tudja,

hogy van ez. A mi szakmánk egyik vonzereje, hogy sokat változtatja a helyétaz ember.

Hirtelen megélénkült körülöttük a mozgás. Corkoran otthagyta a recep-cióspultot, és kezében cigarettát lóbálva eléjük tartott. A Jeds nevű nő,magazinjait elnyalábolva, Sophie-éra emlékeztető tartással állt, és várta,hogy valaki fizessen helyette.

– Majd hozzáírják a számlához, szivi! – mondta Corkoran.Herr Kaspar egy halom levelet nyomott a másik öltönyös kezébe, és egyen-

ként végigtapogatta a vastagabb borítékokat.



41

Jonathan a szeme sarkából látta, hogy Mario nagy kupac bőröndöt tol a te-herlift felé, közben túljátssza a görnyedt, erőlködő járást, amellyel a hordárokigyekeznek magukra vonni a vendégek könnyen elkalandozó figyelmét. Aztánmagát pillantotta meg a tükrökben, amint elhalad; oldalán Corkoran, egyik

kezében cigarettával, a másikban a magazinokkal. Egy pillanatra még azt ismegengedte magának, hogy szerepéből kizökkenve megijedjen, mivel seholnem látta Jedset. Megordult, és észrevette, sőt, a tekintetük is találkozott, alány pedig rámosolygott, ami csak fokozta amúgy is sürgető vágyát. Roperévelis összeakadt a pillantása, mivel Jeds szorosan a érfi mellett haladt, mindkétkezével a karját ogva, csizmájával csaknem a lábára lépve. A testőrök és azelegáns társaság tagjai mögöttük. Jonathan elfigyelt egy szép arcú, haját atarkóján összeogva viselő érfira, oldalán szimpla kis eleséggel.

– A pilóták majd később jönnek – magyarázta Corkoran. – Beszart aziránytű, azt javítják. Mindig van valami. Ha nem az iránytűvel, akkor abudiöblítéssel. Állandóan itt dolgozol, haver, vagy csak átmenetileg?

Leheletéből végig lehetett követni a nap örömeit: az ebéd előtt elfogyasztottmartinikat, az ebédhez ivott borokat, a kávé mellé elszolgált brandyt, s asok méregerős rancia cigarettát, amit közben elszívott.

– Állandóan, már amennyiben bármi is állandó ebben a szakmában, őrnagy– válaszolta Jonathan, kicsit változtatva megszokott, a vendégekkel szembenmindig szolgálatkész hanghordozásán.

– Hidd el, így vagyunk ezzel mindannyian, haver! – értett egyet lelkesenaz őrnagy. – Jézusom, csak az állandó, hogy minden időleges!

Újabb snitt, s már a nagytermen haladtak keresztül, ahol Maxie, a zongo-rista két, szürke selyembe öltözött idős hölgynek éppen a When I ake MySugar o ea című számot játszotta. Roper és a nője még mindig szorosanegymás mellett. Szeme sarkából figyelve őket Jonathan megállapította, hogyvagy nagyon újak egymás számára, vagy nemrég békültek ki egy kiadós ve-szekedés után. „Jeds” – ismételte meg magában a nő nevét, és szeretett volnaegyszemélyes ágya biztonságában lenni.

Aztán a társaságot néhány lépésnyire megelőzve, már ott is álltak a Tower

lakosztályba vezető lit díszes, vadonatúj ajtaja előtt.



42

– Mi az ördög történt a régi littel, Pine? – Roper hangja számonkérő volt.– Azt hittem, Meister legalább szereti a régi dolgokat. Ezek az átkozott sváj-ciak, ha tehetnék, még Stonehange-et is modernizálnák. Nem így van, Jeds?

– Nem csinálhatsz jelenetet egy lit miatt, Roper! – válaszolta bosszúsan

a lány.– Na csak figyelj!Valahonnan a távolból Jonathan a sajátjáéra emlékeztető hangot hallott,

amint az új lit előnyeit sorolta: „biztonsági intézkedés, de egyben új szol-gáltatás is, amit ősszel vezettünk be, kizárólag a Tower lakosztály vendégeiszámára…” Míg beszélt, a személyesen Herr Meister által tervezett, koro-nában végződő, aranybojttal díszített, nagy aranykulcsot lóbálta a kezében.

– Tudom, hogy kicsit túl díszes, nem igazán ízléses – mondta a elvonóról–, de biztosíthatom róla, hogy kevésbé kifinomult ízlésű vendégeink egysze-rűen imádják. – Szavait cinkos kis mosoly kísérte, olyan, amilyet korábbanegyetlen vendég előtt sem engedett meg magának.

– Én is imádom, pedig én aztán kifinomult ízlésű vagyok – jegyezte megaz őrnagy, bár őt senki sem kérdezte.

Roper kezébe vette a kulcsot, és ujjaira ektetve méregetni kezdte. Alapo-san megnézte mindkét oldalról, megvizsgálva külön a koronát és a bojtot is.

– Tajvani – mondta, és Jonathan rémületére odadobta a karfiolülű öltö-nyösnek, aki mélyen előrehajolva elkapta. – Az enyém.

Kilenc milliméteres automata Beretta, kibiztosítva, a jobb hónalj alattitokban – állapította meg magában Jonathan. A testőr balkezes volt, és anadrágszíján lévő tokban tartalék tárat is hordott.

– Szép védés volt, Friskykém! – jegyezte meg Corkoran, mire a vendégekegyetértően nevettek.

Lelassult mozgás, mintha minden víz alatt történne. A litbe egyszerrecsak öten értek be, így a többieknek várniuk kellett. Roper szállt be először,maga után húzva a nőt. „Modelliskolába járt – gondolta Jonathan –, megtalán külön tanolyamra is, mint Sophie, ahol megtanulta, hogyan mozgassaa csípőjét járás közben.” A őnököt Frisky követte, majd Corkoran őrnagy,

ezúttal cigaretta nélkül, és végül Jonathan. A nő haja lágy és sötét gesztenye-



43

barna. Ő maga szinte meztelen, miután levetette és a karjára terítve vitte atélikabátját. Fehér, a Sophie-éra emlékeztetően buggyos, eltűrt ujjú blúztviselt. A lit elindult, Corkoran pedig valamiért rosszallóan nézett, mint akicitromba harapott. A lány csípője, mintha csak vidáman ismerkedni akart

volna, hozzádörgölőzött Jonathanhez. „Hagyd abba! – kiáltott rá gondo-latban. – Ha flörtölni akarsz, ne tedd! Ha pedig flörtölni sem, akkor tartsdkordában a csípődet!” Neki nem vaníliaillata volt, hanem olyan, mint a fehérszegűé, amit a kadétiskolások viselnek az egyenruhájukon az ünnepeken.Roper mögötte állt, két széles kezét birtoklóan a vállára rakva. Frisky üvegestekintettel bámulta a lány nyakán látható harapást és a drága blúz alatt jólkivehető, csupasz mellet. Akárcsak rajta, Jonathanen is kezdett elhatalma-sodni a vágy.

– Ha megengedik, előremegyek, és megmutatom, milyen, az önök kényel-mét szolgáló változtatásokat vitt végbe Herr Meister a legutóbbi látogatásukóta – javasolta.

„Talán itt lenne az ideje, hogy eladja a szolgálatkész jó modort mintéletstílust” – vetette el hajnali sétájukon Sophie, miközben az élettörténetéthallgatta.

Előrelépett, hogy bemutassa a lakosztály összes előnyét: az asztalba süly-lyesztett, ényűző bárt, a szuperhigiénikus, automata, gyorsöblítéses vécét(mindent magától csinál, csak éppen fogat nem mos…), és folytatta tovább aszertelennek tűnő, bár gondosan kidolgozott tréfákat, csak hogy elkápráztassaMr. Richard Onslow Ropert és a mellette álló karcsú derekú, vidám arcú,megbocsáthatatlanul gyönyörű nőt. Egyáltalán hogyan merészel valaki ilyenszép lenni ezekben az időkben?

Meister legendás Tower lakosztálya, mint egy árbocra tűzött galambdúc,messze a szálloda szeszélyesen szabdalt, Edward kori hangulatot árasztóteteje ölé magasodott. A három hálószobás palota kétszintes volt, és Jona-than szűkebb körben használt meghatározása szerint svájciasított XIV. Lajos

korabeli stílusban épült. A csomagok is megérkeztek, a hordárok eltették



44

borravalójukat. Jeds visszavonult a legnagyobb hálószobába, és valahonnanmessziről már a nő éneke és a zuhany csobogása hallatszott. A trilla, bár el-mosódottan szólt, provokatív, ha nem egyenesen szemérmetlen volt. Frisky,az öltönyös, lecövekelt a teleon mellett, és megvető hangon utasításokat

mormolt valakinek. Corkoran őrnagy, újabb cigarettával elegyverkezve,de már a teveszőr kabát nélkül, az ebédlői teleonon lassan, ranciául beszéltvalakivel, aki nála rosszabbul tudta a nyelvet. Az arca puók és pirospozsgásvolt, mint egy kisgyereké. A ranciája azonban tökéletes, nyilvánvalóan azanyanyelve.

A lakosztály benépesült, mindenhonnan beszélgetés hangjai hallatszot-tak. A magas, lóarokba ogott hajú érfit, mint kiderült, Sandynek hívták.Éppen angolul társalgott teleonon egy Gregory nevezetű prágai illetővel,miközben Mrs. Sandy még nagykabátban egy karosszékben ült, és a alatbámulta. Jonathan azonban nem sok figyelmet szentelt ezeknek a másod-lagos szereplőknek. Tudta, hogy léteznek, hogy elegánsak, s ők a külsőbolygói egy naprendszernek, amelynek közepe Mr. Richard Onslow RoperNassauból, a Bahamákról. A palota nevezetességeiről tartott idegenvezetéstmár beejezte, így ideje volt, hogy távozzon. Egy tiszteletteljes búcsúintés,az elmaradhatatlan elhívás („Kérem, élvezzék az összes kényelmet, amitnyújtani tudunk!”), és normális körülmények között már ment is volnavissza a öldszintre, hagyva, hogy a vendégek napi tizenötezer rankért – azadót, a kiszolgálást és a reggelit beleszámítva – érezzék magukat olyan jól,ahogyan csak tudják.

Ez az éjszaka azonban nem szokványosan alakult: ez Roper éjszakája volt, ésSophie-é, csak éppen az ő szerepét bizarr módon ezúttal Roper nője alakította,akinek a nevét mindenki Jednek mondta volna, és nem Jedsnek. Mr. OnslowRoper azonban szerette többes számba tenni mindannak a megnevezését, amiaz övé volt. A hó még mindig zuhogott, és ellenállhatatlanul vonzotta a világlegrosszabb emberét, aki a szoba közepén állt, háttal a többieknek, arccal anagy franciaablak és a hóval borított erkély felé. Kezében zöld kötéses, nyitottSotheby’s-katalógust tartott, mint egy kottát, amiből éppen énekelni készül,

a másik karját pedig elemelte, mintha egy láthatatlan zenekar valamelyik



45

hangszerének kívánt volna beinteni. Orrán előretolva émkeretes, éllencsésolvasószemüveg.

– Borisz közlegénynek és a csapatának jó lesz hétőn, ebédidőben – szóltki Corkoran az ebédlőből. – Megelel?

– Legyen – válaszolta Roper, és miközben lapozott, a szemüveg peremeölött a hóesést figyelte. – Nézze! Maga az örökkévalóság.

– Bármennyiszer látom, soha nem tudok betelni vele – vallotta be őszintén Jonathan.

– A miami barátja, Appetites azt mondja, miért ne mehetnénk a Kronen-halléba. Ott jobban őznek. – Ez megint Corkoran volt.

– Túl zajos. Vagy itt esznek, vagy hoznak magukkal szendvicset. Sandy!Mennyibe kerül manapság egy elogadható lóportré Stubbstól?

A szép érfiej kipillantott a nyitott ajtószárny mögül.– A mérete?– Hetvenszer száz centiméter.

A vonzó arc kis grimaszba rándult.– Júniusban eladtak már egyet a Sotheby’snél. ájkép Protectorral volt a

címe. Szignálva és dátumozva: 1779. Szép darab volt.– Quanta costa? – Elég jól ül?– Gyerünk már!– Egymillió-kétszázezer. Plusz a jutalék.– Fontban vagy dollárban?– Dollárban.

A másik ajtó elől Corkoran őrnagy elháborodott hangja hallatszott:– A brüsszeli fiúk a elét készpénzben akarják, őnök! Ha kíváncsi a véle-

ményemre, ez azért túlzás.– Mondd meg nekik, hogy nem írod alá! – vetette oda Roper olyan hangon,

amit eltehetően arra használt, hogy megelelő távolságban tartsa magátólCorkorant. – Az ott ent szálloda, Pine?

Szeme közben a sötét ablakra szegeződött, és megigézetten, mint egy

gyerek, bámulta a hóesést.



46

– Jelzőény, Mr. Roper. Gondolom, a hajók számára. A Herr Meister által különösen nagy becsben tartott, aranyozott rézog-

lalatú óra ütni kezdett, de Jonathan, mintha megbénult volna, nem tudtamegmozdítani a lábát, hogy elinduljon. Fényes cipője úgy mélyedt a szalon

süppedő szőnyegébe, mintha oda lett volna betonozva. Sűrű szemöldökévelkirívó ellentétben álló szelíd tekintete Roper hátára szegeződött. Jonathanmégis csak elmosódottan látta a érfit, gondolatai máshol jártak. Nem aTower lakosztályban volt már, hanem Sophie-éban, a kairói Noertiti Hoteltetején.

Sophie is háttal állt neki, s a háta olyan gyönyörű volt, amilyennek mindig isgondolta – a ehér pongyolánál is ehérebben villant elő a nyakkivágásból.Ő is előreszögezte a tekintetét, de nem a hóesésbe, hanem a kairói éjszakaiégbolt nedves ényű csillagaira és a néma város ölött lógó sápadt, ogyóholdra. A tetőteraszra nyíló ajtókat szélesre tárták, odakint jól látszottak avirágok. Csak ehér virágok voltak – leander, bougainville, agapanthus. A szo-bába az arab jázmin illata áramlott be. Mellette, az asztalon, vodkásüveg állt,egész határozottan inkább élig üresen, mint élig telin.

– Csöngetett – emlékeztette az asszonyt Jonathan, a hangjában bujkálómosollyal, megjátszva az engedelmes szolgát. Közben pedig azt gondolta:„Talán ez lesz a mi éjszakánk.”

– Igen. Hívtam, és rögtön jött. Nagyon kedves magától. Biztos vagyokbenne, hogy ön mindig kedves.

A érfi már tudta: mégsem ez lesz az ő éjszakájuk.– Kérdezni akarok valamit – olytatta Sophie. – Őszintén válaszol rá?– Természetesen, amennyiben lehet.– Úgy érti, lehetséges, hogy nem?– Úgy értem, esetleg nem tudom a választ.– Ó, a választ tudja, afelől semmi kétségem. Hol vannak a papírok, amiket

a gondjaira bíztam?

– A szében, a borítékban. Ráírtam a nevem.



47

– Látta őket valaki rajtam kívül?– A széet több alkalmazott is használja. Általában készpénz van benne,

amíg el nem viszik a bankba. Legjobb tudomásom szerint azonban a borítékérintetlen.

Sophie türelmetlenül megvonta a vállát, de nem ordult meg.– Megmutatta őket valakinek? Válaszoljon igennel vagy nemmel, kérem!

Nem kívánok ítéletet mondani maga ölött. Hirtelen ötletnek engedve ke-restem el, és nem a maga bűne, ha hibát követtem el. Az a szentimentálismegérzésem támadt, hogy maga becsületes, megbízható angol.

„Én is annak hittem magamat” – gondolta Jonathan. Az azonban eszébesem jutott, hogy lenne bármilyen választása. Abban a világban, amelyhezvalamely rejtélyes módon a hűsége kötötte, csupán egyetlen válasz létezettaz asszony kérdésére.

– Nem – elelte. Aztán meg is ismételte: – Nem, senkinek.– Ha ezt mondja, én hiszek magának. Nagyon szeretném hinni, hogy van

még egy utolsó gentleman a öldön.– A szavamat adtam, és ez az igazság. Senkinek sem mutattam meg.– Freddie azt állítja, hogy elárultam. Rám bízta a papírokat, mert nem

akarta sem az irodájában, sem otthon tartani őket. Dicky Roper pedig min-dent megtesz, hogy okozza Freddie gyanakvását.

– Mi oka van rá?– A levelek részben tőle származnak. A mai napig Freddie és Roper arra

készült, hogy üzleti partnerek legyenek. Ott voltam néhány tárgyalásukonRoper jachtján. Nem tetszett neki, hogy tanúja is van a beszélgetésüknek, demivel Freddie ragaszkodott hozzá, hogy ott legyek, nem volt más választása,bele kellett egyeznie.

Sophie várta, hogy Jonathan mondjon valamit, de miután az néma ma-radt, olytatta:

– Freddie ma este meglátogatott. Később jött, mint általában. Mikor avárosban van, rendszerint vacsora előtt szokott elkeresni. A elesége irántitapintatból a garázsliten jön el, két órát marad, aztán hazatér, hogy otthon

vacsorázzon. Talán nevetségesen hangzik, de büszke vagyok arra, hogy se-



48

gítettem neki sértetlenül megőrizni a családi békét. Ma este viszont későn jött. Teleonált, és megtudta, hogy Ropert figyelmeztették.

– Ki figyelmeztette?– Egy barátja Londonból. Roper tehát eléggé biztos a dolgában – űzte

hozzá a nő, érezhető keserűséggel a hangjában.– Milyen szempontból?– Abból a szempontból, hogy tudja, a hatóságok értesültek a tervezett

üzletükről. Óvatosan beszélt a teleonban, csak annyit mondott, hogy szá-mít Freddie diszkréciójára. A bátyjai már nem voltak ilyen finomak, mertFreddie nem avatta be őket a tervbe. Bizonyítani akart előttük, és egészenodáig ment, hogy valamilyen ürüggyel kivonta a orgalomból a teherautóikegy részét, ugyanis azokkal akarta Jordánián át elszállítani az árut. A fivéreiennek sem örültek, Freddie pedig, mivel megijedt, mindent bevallott nekik.

Azért is dühös, hogy elveszítette az annyira tisztelt Mr. Roper megbecsülését.Tehát nem maga volt? – tette el ismét, még mindig az éjszakába bámulva, akérdést Sophie. – Határozottan nem? Mr. Pine-nak nincs semmi ötlete arravonatkozólag, hogyan juthatott el ez az információ Londonba, és miként sze-rezhettek róla tudomást Mr. Roper barátai? A szé, a papírok… semmi ötlet?

– Nem. Semmi. Sajnálom. Az asszony eddig egyszer sem nézett rá, de ekkor megfordult, látni engedte

az arcát. Az egyik szeme teljesen eltűnt egy nagy duzzanatban, mindkét arcaszinte a elismerhetetlenségig össze volt verve.

– Kérem, vigyen el kocsikázni, Mr. Pine! – mondta. – Freddie elveszíti a józan eszét, ha úgy érzi, csorbát ejtettek a büszkeségén.

Az idő mintha megállt volna. Roper még mindig a Sotheby’s katalógusábatemetkezett. Az ő arcát senki sem verte péppé. Az antik óra ismét ütni kezdett,és Jonathan, bármilyen abszurdnak érezte is tettét, ellenőrizte a karóráján,hogy pontosan jár-e. Végre ismét képes volt megmozdulni. Az órához lépett,kinyitotta az üvegedelet, és a nagymutatót eltekerve pontosan beállította.

„Húzódj fedezékbe! Lapulj le!” – mondta közben magának. A rádióban Alfred



49

Brendel Mozartot játszott. Corkoran még mindig teleonált, de ezúttal márolaszul, amit távolról sem tudott olyan jól, mint a ranciát.

Jonathan azonban képtelen volt elutni, hogy menedéket keressen, merta lépcsőn már lépkedett leelé a korábban is megcsodált, ingerlően szép nő.

A szállodavezető először nem hallotta, mert mezítláb jött, nem viselt papu-csot, csupán a Herr Meister kedves vendégeinek enntartott vastag, puhaürdőköpenyt. Ám miután észrevette, alig bírta elviselni a látványt. A nőhosszú lába még rózsaszínű volt a orró ürdőtől, haja gondosan kiésülveomlott a vállára. A szegűk illatát a habürdőé váltotta el, és Jonathan majdbelepusztult a vágyakozásba.

– Hadd ajánljam figyelmébe a bárkészletet is – mondta, még mindig Roperhátának címezve a szavait. – A malátawhiskyket maga Herr Meister válogattaössze. Hatéle vodka is van, a legkiválóbbak. – Törte a ejét, mit mondhatnamég. – Továbbá, természetesen huszonnégy órán át az ön és kedves barátairendelkezésére áll a szobaszerviz.

– Farkaséhes vagyok – szólt közbe a lány, nem tudván elviselni, hogy nemvele oglalkoznak.

Jonathan megeresztett eléje egyet legelbűvölőbb szállodásmosolyából.– Kérjen a személyzettől, amit csak óhajt! Az étlapot tekintse csupán

iránytűnek, és gondoljon arra, hogy örömet szerez nekik, ha munkára ser-kenti őket! – Aztán ismét Roperhez ordult, és mintha csak gonosz kisördögincselkedésének engedett volna, még egy lépéssel továbbment: – Rendelke-zésükre áll az angol nyelvű kábeltévé is, ha a háború eseményeit kívánnáknyomon követni. Előbb a zöld gombot, aztán a kilencest kell megnyomnia távirányítón.

– Köszönöm, jártam ott, és láttam az előadást. Jártas a szobrászatban?– Tartok tőle, hogy nem igazán.– Én sem, úgyhogy már ketten vagyunk. Helló, drágám! Jó volt a ürdő?– Isteni.

Jed a szobán átvágva ledobta magát egy alacsony otelbe, kezébe vette azétlapot, s apró, kerek lencséjű, aranykeretes és – legalábbis Jonathan meggyő-

ződése szerint – tökéletesen szükségtelen szemüveget tett fel. Sophie biztosan a



50

feje búbjára tolva viselte volna. Brendel közben befejezte, és a rádióbemondóközölte, hogy Dietrich Fischer-Dieskau következik, Schubert dalaiból össze-állított műsorával. Ropernek csak a háta meredt Jonathan elé. Jed, oda semfigyelve rá, hogy mit tesz, keresztbe rakta a lábát, és az étlap tanulmányozása

közben eligazgatta rajta a ürdőköpenyt. „Ringyó! – kiáltotta egy néma hang Jonathan ejében. – Angyal!” Nem értette, hogyan engedhette, hogy ennyireelragadja a antáziája. Roper mutatóujja közben már a katalógus egyik egészoldalas illusztrációján nyugodott.

– 236. tétel. Vénusz és Adonisz, márvány, talapzattal együtt 175 centimétermagas. Vénusz az ujjával elragadtatottan megérinti Adonisz arcát. Canovaszobrának korabeli másolata, készítője ismeretlen. Az eredeti Genben, aVilla La Grange-ban található. Becsült ára 60 000–100 000 ont – olvastaaz ismertetőt.

„Az ötvenéves Apolló tehát Vénuszra és Adoniszra vágyik” – állapítottameg magában Jonathan.

– Tulajdonképpen mi az a roasty? – kérdezte Jed.– Ön bizonyára a rösztire gondol – válaszolt a szállodavezető a beavatot-

tak ensőbbséges stílusában. – Egy svájci ínyencség burgonyából. Sok vajjalkészítik, sütve. Ha valóban olyan éhes, ajánlom, kóstolja meg. Kiválóankészítik nálunk.

– Na milyen? – érdeklődött Roper, még mindig a szoborról beszélve. –Tetszik? Vagy nem? Csak őszintén! Képzeld el, drágám, Miamiban! Mi avéleménye, Pine?

– Azt hiszem, jórészt attól ügg, milyen környezetbe kerül – válaszoltaóvatosan Jonathan.

– Egy virágokkal szegélyezett ösvény végére, a dombra ültetett lugashoz,ahonnan rálátni a tengerre. Nyugatra néz, hogy gyönyörködni lehessen anaplementében.

– A legszebb hely a világon – tette hozzá Jed. Jonathan dühös volt rá, amiért nem tudja beogni a száját. Miért érzi úgy,

mintha a nő a ülébe suttogna, amikor pedig a szoba másik végéből beszél?



51

Miért kell állandóan közbeszólnia ahelyett, hogy azt az átkozott étlapotolvasná?

– Szavatolt a napsütés? – kérdezte, legszívélyesebb mosolyával.– Évente háromszázhatvan napon át – vágta rá Jed.

– Gyerünk! – sürgette Roper. – Ne udvariaskodjon! Mondja meg őszintén!– Azt hiszem, nem igazán az én ízlésemnek való – elelte Jonathan, még

mielőtt alaposan megontolta volna a választ.Ezt meg mi az ördögnek kellett mondania? Talán Jed miatt történt, bár ezt

nem teljesen tudta eldönteni. Nem volt határozott véleménye a szobrokról.Soha nem vásárolt, nem adott el egyet sem, sőt, nem is nagyon nézegette őket,kivéve talán gyerekkorában Haig earljének ronda bronz emlékművét, amelya katonai iskola gyakorlóterén állt. Tulajdonképpen semmi mást nem akart,csak Jed tudomására hozni, hogy jobb lesz, ha megtartja a kellő távolságot.

Roper arcvonásai cseppet sem változtak, Jonathannek mégis az jutotteszébe, nem lát-e át rajta a érfi úgy, mint az üvegen.

– Rajtam nevetsz, Jemima? – kérdezte az, a lányhoz ordulva, kedvesmosollyal az arcán.

Az étlap lejjebb ereszkedett, és kibukkant mögüle a huncut, tökéletesenártatlan arc.

– Mi az ördögnek nevetnék rajtad? – kérdezett vissza a lány.– Úgy rémlik, te sem voltál odáig a szobortól, amikor megmutattam a

képét a repülőgépen. Jed az ölébe rakta az étlapot, és levette tökéletesen ölösleges szemüve-

gét. Közben Herr Meister ürdőköpenyének eleje szétnyílt, és Jonathan,legnagyobb megrökönyödésére, megpillantotta tökéletes ormájú, a ráesőlámpaényben aranyló bimbójú keblét.

– Ez óriási baromság, drágám! – elelte a lány. – Én csak azt mondtam,hogy a nőnek túl nagy a eneke. Ha szereted a nagy seggeket, vedd megnyugodtan! A te pénzedről van szó, olyan eneket veszel rajta, amilyet akarsz.

Roper elvigyorodott, elkapta az üveg Dom Pérignon pezsgőt, amit HerrMeister küldött ajándékba, és egyetlen mozdulattal kitekerte a dugóját.



52

– Corky!– Igenis, őnök!Egy pillanatnyi szünet, aztán a már korábban is hallott, távolságtartó hang:– Szólj Danbynek és MacArthurnak! Iszunk.

– Máris, őnök!– Sandy! Caroline! Pia! Hol az ördögben vannak ezek ketten? Biztosan

már megint veszekednek. Dögunalmas! Állandóan csak gondom van velük– tette hozzá Roper, mintegy magyarázatképpen Jonathannek. – Ne menjenmég, Pine! A parti csak most kezdődik. Corks, rendelj még néhány üveggel!

Jonathan azonban elindult. Elnézésélét motyogva az ajtó elé tartott, ésvisszanézve még látta, hogy Jed a pezsgőspohár fölött búcsúzóul bohóckodvaráölti a nyelvét. A köszönésre legszívélyesebb mosolyával válaszolt.

– Viszlát, öreg haver! – mondta neki Corkoran, mikor elhaladt mellette.– Kösz a figyelmes gondoskodást!

– Jó éjszakát, őrnagy!Frisky, a szőke testőr a lit melletti széken ült, és egy erotikus témájú,

viktoriánus metszeteket tartalmazó kötetet böngészett.– Szoktál golfozni, haver? – kérdezte, mielőtt Jonathan beszállhatott volna

a litbe.– Nem.– Én sem.

A rádióból még mindig Fischer-Dieskau éneke szólt.

Az étteremben lehetett vagy él tucat vendég. Asztaluk ölé görnyedve ül-tek a gyertyaényben, mint imádkozó hívők a élhomályos katedrálisban.

Jonathan is közöttük volt. Arra gondolt, ez a szép az életében: egy él üveg jó bor, egy tányér kitűnő étel, és a szálloda ezüst evőeszközei, amint patinásméltóságukkal, bölcsen rákacsintanak a damasztabroszról.

Mindig is szeretett egyedül vacsorázni, ezen az estén pedig Berri, az éttermifőnök – tekintettel a háború alatti pangásra – a konyha melletti egyszemélyes

asztalától átültette az egyik nagy ablak mellé. A hóborította golpályát meg



a tó partján villódzó városi ényeket figyelve Jonathan gratulált magának,amiért sikerült viszonylag jól megoldania a nehéz eladatot, ami elé ez aronda helyzet állította.

„Nem volt könnyű dolgod azzal a mindenkit lekezelő Roperrel, Jonathan

fiam! – hallotta a katonai iskola parancsnokát, amint éppen legjobb kadétjátdicséri. – Corkoran őrnagy nagyon nehéz eset, és szerintem a lány is az. Desemmi gond! Szilárd voltál, jól tartottad magad.” És Jonathan az ablakranézve látta is a rá visszapillantó arcon megjelenő, elismerő mosolyt.

Aztán az étel váratlanul keserűvé vált a szájában, a belei görcsbe rándultak,látása elhomályosult. Felpattant az asztaltól, motyogott valamit Berrinek egyelelejtett, sürgős munkáról, és még éppen idejében ért a érfimosdóba, hogymindent kiadjon magából.

Documents

Beleolvasó - John le Carré: The Night Manager - Éjszakai szolgálat