Beleolvasó - Chris Beckett: Sötét Éden

7/24/2019 Beleolvasó - Chris Beckett: Sötét Éden

http://slidepdf.com/reader/full/beleolvaso-chris-beckett-soetet-eden 1/33

„Saját előfeltételezéseinek folyamatos megkérdőjelezésével

a Sötét Éden az összetettség egy ritka fokát éri el.”SFX

„Kiváló irodalmi SF, amiről könnyen elképzelhető,hogy majd komoly díjakra jelölik.”

Fantasy Book Critic

„A Sötét Éden az egyik legkülönlegesebb,

legegyedibb »elveszett kolónia«-történet, amit valaha olvastunk.”Strange Horizons

„Döbbenetesen jó, teológiai árnyalatokkal színezett sci-fi.”The Guardian

„Hihetetlen nyelvezettel írt lehengerlő regény,egy igazán csodálatos és idegen világ nagyszerű bemutatása.”

The Sunday Times







Chris Beckett: Dark Eden

Copyright © Chris Beckett, 2012

Hungarian translation © Farkas Veronika, 2015

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Chris Beckett: Dark Eden

Corvus, an imprint of Atlantic Books Ltd, Great Britain, 2012

Fordította: Farkas Veronika

ISBN: 978 96 3419 048 6

Agave Könyvek

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

A borítót tervezte: Magyar Péter

Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán

Szerkesztő: Héjja EditKorrektor: Boncz Éva

Nyomdai munka: Séd Nyomda Kft., 2016

Felelős vezető: Katona Szilvia

www.sednyomda.hu

Műfaj: science fiction



A saját családomnak – Maggie-nek, Poppynak, Domnakés Nancynek – sok szeretettel.





Köszönetnyilvánítás:

Hálás köszönetet szeretnék mondani szeretett lányomnak, Nancynek, aki

elsőként javasolta, hogy írjam meg ezt a könyvet. Köszönöm továbbá TonyBallantine-nak, Una McCormacknek, Mathilda Imlah-nak és John Jarroldnek,hogy más-más formában, de hozzájárultak a végső változat elkészüléséhez ésa könyv megjelenéséhez.

És sok-sok köszönet szeretett feleségemnek, Maggie-nek.





9

1.

Vöröslámpás John

Puff, puff, puff . Vén Roger egy bottal csapkodta a csapatrönköt, hogy feléb-

resszen és kicsaljon minket a kunyhónkból.– Ébresztő, lusta frisshajak. Ha nem igyekeztek, a merülésnek vége lesz,

mielőtt odaérnénk, és az összes bak visszamegy a Sötétbe!Hmmf, hmmf, hmmf, búgták körülöttünk a fák, miközben csak pumpálták

és pumpálták a forró nedveket a föld alól. Hmmmmmmm, súgta az erdő. ÉsPeckhamút felől odahallatszott a Denevérszárny csapat fejszéinek a hangja.Ők pár órával előttünk kezdtek mostanában felkelni, és már szorgosan vágtákaz egyik fát.

– Mi? – morgott az unokatestvérem, Gerry, aki ugyanott aludt, ahol én. –Még csak most feküdtem le!

Az öccse, Jeff feltámaszkodott a könyökére. Ő nem mondott semmit, csakfigyelte a nagy, kíváncsi szemeivel, ahogy Gerry és én ledobjuk magunkrólaz alvóbőrt, felkötjük a derékkötőnket, és felkapjuk a vállkötőnket meg alándzsánkat.

– Toljátok ki a seggeteket, lusta banda! – hangzott fel David haragos, frö-

csögős hangja. – Toljátok ki a seggeteket, mielőtt bemegyek, és én ráncigállakki titeket.Gerry és én kimásztunk az alvóhelyünkről. Az ég üvegfekete volt. A Csil-

lagos Örvény olyan tisztán látszott, mint egy fehérlámpás az ember orraelőtt, és a levegő olyan hűvös volt, mint egy merülésben, amikor nincs felhőközöttünk és a csillagok között. A vadászcsapat legtöbb felnőtt tagja márösszegyűlt a dárdáival, a nyilaival és az íjaival: David, Met, Vén Roger, LucyLu… Keserű szag terjengett a tisztás körül, és a füstöt megvilágította a tűz

és a fényes lámpásfák. A csapatunk vezetője, Bella, és Gerry anyukája, az énkedves, csúnya nagynéném, Sue éppen denevért sütöttek reggelire. Ők nem



10

jöttek velünk, de korán felkeltek, hogy ellenőrizzék, mindenünk megvan-e,amire szükségünk lesz.

– Tessék, kicsikéim – mondta Sue, miközben egy-egy fél denevért nyújtottát nekünk: egy szárnyat, egy combot, egy apró kicsi aszott kezet.

Pfuj! Denevér! Gerry és én fintorogva rágtuk a porcogós húst. Az keserűkeserű volt, annak ellenére, hogy Sue megédesítette egy kis pirított tönkcu-korral. De pont erről szólt a vadászat. Azért reggeliztünk denevért, mert ami csapatunk még nem talált jobb húst a Család körüli erdőben, úgyhogymost távolabb készültünk szerencsét próbálni, a Peckham-hegyekben, ahol amerülés idején lejöttek a gyapjasbakok a Havas Sötétből.

– Nem a Hideg Ösvényen megyünk eléjük – mondta Roger –, hanemmegkerüljük, és a Majomösvényen megyünk fel, majd a fák tetejénél térünk

vissza a Hideg Ösvényre.Puff! David fenéken csapott a nagy, nehéz dárdája nyelével, és felnevetett.– Ébresztő, ébresztő, Johnny fiú!Belenéztem a ronda denevérképébe – az övé volt az egyik legcsúnyább

denevérarc a Családban: úgy nézett ki, mintha az orra helyén még egy cakkosszája lett volna – de semmilyen válasz nem jutott eszembe. Abban az emberbensemmi vicces nincsen. Ok nélkül is erősen megüt akárkit, utána pedig úgynevet, mint aki tréfásat mondott.

De ekkor egy csapat Tövisfa-frisshaj érkezett a tisztásunkra dárdákkal ésíjakkal, és sétáltak végig a csapatainkat összekötő letaposott úton a Nagytóig.

– Hahó, Vöröslámpások! – kiáltottak oda nekünk. – Nem vagytok mégkészen?

Bella megegyezett az ő csapatuk vezetőjével, Lizzel, hogy néhányan velünk jöhetnek, és részesülhetnek a zsákmányból. Ők a Családnak a mellettünk,Vöröslámpások mellett élő csoportja voltak, és ekkoriban még ugyanakkor

aludtak és keltek, mint mi, és ezért könnyű volt velük együtt tennünk a dol-gunkat (könnyebb, mint mondjuk a London csapattal, akik akkor vacsoráztak,amikor mi még csak ébredeztünk).

Észrevettem, hogy Tina is köztük van; Tövisfa Tina, aki egy kagylóhéjjal vágta a haját, hogy kis tüskékben szétálljon.

– Mindenki elkészült? – kérdezte Bella. – Mindenkinek van dárdája? Min-denkinek van vállkötője? Remek. Akkor induljatok. Menjetek, hozzatok ne-künk néhány bakot, és hagyjatok minket békében végeznünk itt a dolgunkat.

~ ~ ~



11

Elindultunk az ösvényen, amely egy nagy foltnyi villogó csillagvirágon veze-tett át a Denevérszárnyba. Egy egész csapat denevérszárnyi felnőtt és frisshajkalapált a tisztásukon egy hatalmas vöröslámpásfát a feketeüveg fejszéikkel a virágai rózsaszín fényében. Mi kisétáltunk a tisztásuk szélére a Család Kerí-

téséhez, elhúztuk a gallyakat a nyílása elől, és kimentünk a nyílt erdőbe. Nemmaradt több kunyhó és tábortűz előttünk: semmi más, csak a világító fák.Hmmf, hmmf, hmmf, búgták a fák. Hmmmmmmm, súgta az erdő. Egy éb-

renlétig csak gyalogoltunk a lámpásfák fényében, és útközben begyűjtöttünkminden madarat, denevért és gyümölcsöt, amit csak találtunk, majd végül lepi-hentünk a Lávabuborék nevű nagy szikla mellett. A Vén Roger mindenkinekadott egy rágós kis magsüteményt, ami őrölt csillagvirágmagokból készült,hogy legyen valami a hasunkban, utána hátradőltünk, és nekitámaszkodtunk

a sziklának, hogy ne kelljen attól tartanunk, hogy leopárdok lepnek meg min-ket hátulról. Arrafelé rengeteg sárgalámpásfa volt, nem úgy, mint otthon, aCsaládban, és ugrinak nevezett sárga állatok is, akik a hátsó lábukon ugráltakki az erdőből, és a négy kezüket egyszerre rázva bámultak minket tágra nyíltszemmel, miközben azt mondták, hogy píp píp píp . De az ugrik nem finomak,és a bőrüknek sem tudjuk hasznát venni, úgyhogy csak megdobáltuk őketkövekkel, hogy odébbálljanak, és hagyjanak minket nyugodtan aludni.

Amikor felébredtünk, a Csillagos Örvénymég mindig

fényes fényes voltaz égen. Ettünk egy kis száraz süteményt, majd ismét elindultunk a vörös-lámpások, a fehérlámpások és a tövisfák alatt, miközben lippangók cikáztakés csillogtak körülöttünk mindenütt. A lippangókat denevérek kergették, a fákpedig azt búgták, hogy hmmf, hmmf, hmmf, mint mindig, amíg ez bele nemolvadt az erdő nagy hmmmmmmm jébe, ami az életünk háttérzaját jelentette.

Pár kilométerrel később odaértünk egy kis tóhoz, ami tele volt fényes hul-lámfűvel, és az összes frisshaj levette a kötőit, hogy lebukjunk a vízbe rákhalra

és kagylóra vadászni. Az összes fiú azt figyelte, ahogy Tövisfa Tina fejest ugrika vízbe, és mindegyik arra gondolt, hogy mennyire kecses a hosszú lábaival,hogy milyen sima a bőre, és hogy mennyire szeretnének vele feküdni. Deamikor Tina feljött a víz színére, egyenesen odaúszott hozzám, és átnyújtottnekem egy haldokló kagylót, amiből még mindig sütött a rózsaszín fény.

– Tudod, mit mondanak az osztrigákról, nem igaz, John? – kérdezte. Tomnyakára, ő tényleg csinos csinos volt, a legcsinosabb az egész Családban. Ésezt ő is jól jól tudta.

Néhány órával később odaértünk arra a helyre, ahol a Peckham-hegyekelkezdenek kiemelkedni a Körkörös Völgy fái közül, és felfelé indultunk



12

közöttük a Majomösvényen, ami igazából nem is ösvény, csak egy általunkismert útvonal a fák között. A fák – a vöröslámpások, a fehérlámpások és azégetően forró tövisfák – a hegyoldalban is folytatódtak, és villogó csillagvirágoknőttek alattuk, ugyanúgy, ahogy az erdő többi részében. Patakok ömlöttek le

köztük a sötétségből és a jégből a Nagytó felé, még mindig hideg hidegen, demár ekkor is fénylettek és csillogtak az élettől. És apró, majomnak nevezettállatok ugráltak egyik fáról a másikra. Kicsi, nyurga testük volt, és hat hosz-szú karjuk, mindegyik végén egy-egy kézzel. Jóképű Róka lelőtte az egyiketegy nyílvesszővel, és önelégült önelégült volt, noha a majmok csontosak ésinasak, és csak egy falatnyi hús van rajtuk, mert gyorsan mozognak, és nehézőket eltalálni a bőrükön lévő nagy foltok miatt, amik hol felragyognak, holkialszanak, miközben a lámpásvirágok között ugrálnak.

Ahogy feljebb értünk, egyre hidegebb lett. A csillagvirágok eltűntek, a fákkisebbek lettek, és már nem jártak arra majmok, csak egy-egy kisbak rohant végig a fák között. Majd a fák is eltűntek, és kiléptünk az erdő felső széléna kopár talajra. Hamarosan, amikor magasabbra értünk az utolsó pár kis fatetejénél, megnézhettük az alattunk elterülő Körkörös Völgyet – az egészÉdent, amit ismertünk, ahol lámpások ezrei és ezrei ragyogtak onnantól, ahola Peckham-hegyen álltunk, egészen a távoli Kék-hegyek Sötét árnyékáig, és abalra lévő Sziklástól, aminek a közepén vörösen izzott a Snellins-hegy, egészenaddig a sötétségig jobboldalt, amit az Alpok jelentett. És mindezek felett mégmindig ott ragyogott a Csillagos Örvény hatalmas spirálja.

Persze odafent, ahol nem voltak fák, amik világíthattak volna a lámpás- virágokkal, vagy felmelegíthették volna a levegőt a törzsükkel, sötét sötét volt – éppenhogy csak ki lehetett venni a dolgokat a csillagok és az erdőszélfényénél –, és hideg hideg volt, főképp a lábunknak. De mi, frisshajak egy-mással keltünk versenyre abban, hogy ki tud felszaladni egészen a hóig. A jég

olyan hideg volt, hogy úgy tűnt, mintha égetne minket, és a legtöbb kölyökcsak tíz húsz lépést tudott megtenni, majd felkiáltott, és ismét leszaladt. Deén egészen a gerincig felvittem Gerryt, majd ügyet sem vetve a Vén Rogerre,aki azt kiabálta, hogy menjünk vissza, lementünk annyira a túloldalon, hogya többiek ne lássanak minket.

– Most már elértük, amit akartunk, nem, John? – kérdezte Gerry reszketve.Csak derékkötő volt rajtunk, és a bakirha a vállunkon, és úgy fájt a lábunk,mintha megnyúzták volna. – Ne menjünk most vissza a többiekhez?

Az unokatestvérem, Gerry körülbelül egy teheridővel fiatalabb volt nálam –más szóval, az apja akkoriban feküdt az anyjával, amikor én megszülettem –, és



13

Gerry felnézett rám, csodálatosnak tartott engem, és nagyjából bármit megtett volna, amit kérek tőle.

– Ne, várj egy kicsit. Várj egy kicsit. Maradj csendben, és hallgasd.– Mit hallgassak?

– A csendet, te idióta.Eltűnt az erdő hmmmmmmm je, a fák hmmf hmmf hmmf je, egy csillagmadársem szólt a távolban, hogy húm húm húm, egy lippangó sem cikázott és vil-logott körülöttünk, és a lecsapó denevérek huss ja is hiányzott. Semmit nemhallottunk a víz csendes kis csörgedezésén kívül, ami a hó alól fakadt többszáz kis patakban. És sötét sötét volt. Egy fafény sem világított odafent, csaka Csillagos Örvény.

Alig tudtuk kivenni egymás arcát. Erről a Föld nevű hely jutott eszembe,

ahonnan Tommy és Angela jöttek a kezdetek kezdetén a Három Útitárssal,és ahova egy szép ébrenléten mindnyájan visszatérünk majd, ha a megfelelőhelyen maradunk, és jók jók jók leszünk. A Földön nincsenek lámpásfák,nincsenek csillogó lippangók vagy fényes virágok, de van egy nagy nagy fény,ami nálunk egyáltalán nincs. Egy hatalmas csillagból süt. És olyan ragyogó,hogy ha ránéznénk, kiégetné a szemünket.

– Amikor az emberek a Földről beszélnek – mondtam Gerrynek –, mindigazt a nagy csillagot emlegetik, nem, és azt a gyönyörű fényt, ami süt belőle?De a Föld körbe-körbe forgott, nem, és az idő felében nem is a csillag feléfordult, hanem sötét sötét volt, lámpások és minden nélkül, és csak olyanfények világlottak, amiket az emberek csiholtak.

– Miről beszélsz, John? – kérdezte Gerry vacogó fogakkal. – És miért nemmehetünk vissza, ha csak beszélgetni akarsz?

– Azon a sötétségen gondolkoztam. Azt Éjszakának hívták, nem? Csakarra gondoltam, hogy az is ilyen lehetett. Ami idefent van a Havas Sötétben,

azt hívhatják ott Éjszakának.– Hé, John! – kiabált a Vén Roger a gerinc túloldaláról. – Hé, Gerry! – Félt,hogy megfagyunk, eltévedünk, vagy valami történik velünk odafent.

– Jobb lenne visszamenni – mondta Gerry.– Hadd fortyogjon egy kicsit.– De én fázom fázom, John.– Csak egy percet.– Oké, egy percet – válaszolta Gerry –, de ennyi.

Konkrétan számolt a pulzusán, egytől hatvanig, az a lüke fiú, majd felugrott,és mindketten visszamásztunk a gerinc túloldalára. Gerry egyenesen leszaladt



14

a többiekhez, de én megálltam egy pillanatra odafent, részben azért, hogymegmutassam, önálló ember vagyok, és nem rohanok észveszejtve a VénRogerhez, vagy akárkihez, részben pedig azért, hogy megnézzem, milyeneka dolgok odafentről, a gerinc tetejéről: a fénylő erdő, körülötte a sötétséggel,

és mindenekfelett a fényes fényes csillagok. Az a mi otthonunk odalent,gondoltam, az a mi egész világunk. Furcsa érzés volt kívülről látni. És bár aközöttünk elterülő erdő egyik oldalról nagy nagynak tűnt, a másik oldalrólkicsi kicsinek, egy apró, fényes helynek, felette csillagokkal, és minden oldalána hegyek sötétségével.

Amikor Gerry visszaért a többiekhez, nagy hűhót csapott a fagyos lábakörül. Megkérte a többieket, hogy tapogassák meg és dörzsöljék át, könyörögnikezdett, hogy vigyék a hátukon, amíg át nem melegszik, és általában véve úgy

ugrándozott és pattogott, mint egy idióta. Gerry így viselkedik az emberekkel.„Én csak egy bolond vagyok, nem bántok senkit”, ez az üzenete. De én más vagyok. Az én üzenetem az, hogy „én aztán semmiképpen nem leszek bolond,és ne gondold, hogy nem bántanálak”. Én úgy viselkedtem, mintha nem isérezném a hideget a lábammal, és hamarosan annyira elérzéketlenedett, hogytényleg nem is éreztem. Észrevettem, hogy Tina engem néz, és mosolyog,úgyhogy visszamosolyogtam rá.

Folytattuk az utunkat közvetlenül a hó alatt, az erdő felső peremén, ahol mégmindig nagy fény áradt szét a fák miatt. A Vén Roger morgott és panaszko-dott, hogy a frisshajakban már nincs tisztelet, és hogy régen minden jobb volt.

– A vén bolond attól félt, hogy vissza kell mennie a Családba, és el kellmondania az anyukátoknak, hogy elveszített titeket – mondta Tina. – Arragondolt, mekkora bajba kerülne. A Vén Roger nem kapna több fekvést.

– Mintha így kapna – mondta a sötét szemű Róka, akiről az anyám egyszermegemlítette, hogy vagy az apám, vagy nem. (De egy másik alkalommal azt

mondta, hogy az is lehet, hogy a Vén Roger az – állítólag nem volt mindigennyire bolond –, vagy egy csinos kis frisshajú fiú Londonból, akivel egyszerfeküdt. Én azt kívántam, bárcsak tudnám, de sok sok ember nem tudta biz-tosan, ki az apja.)

Odaértünk a Hideg Ösvényhez, ami egy nagy hókígyó olvadékvizénekpatakja mellett szaladt. Ezt az ösvényt a gyapjasbakok taposták ki, és mi láb-ujjhegyen settenkedve közelítettük meg, hátha most is van ott néhány. Csakhűlt helyük volt, de rengeteg friss baknyom vezetett le a hóból a lenti erdőbe

tartó patak melletti sáros részre. A bakok már megindultak. A merülés lehoztaőket onnan, ahol általában élnek, bármit is csináltak ott általában.



15

– Egyszer egy nagy csapatot láttam belőlük pontosan ezen a helyen –mondta Roger. – A hókígyótól jöttek le az ösvényen körülbelül tíz tizenötteheridővel ezelőtt. Tíz tizenketten voltak, és onnan, a Havas Sötétből ván-doroltak le libasorban, és…

Ekkor hagytam abba a figyelést. Felnéztem a Havas Sötét feketeségébe,és elgondolkoztam. Senki nem tud semmit arról a helyről, azt leszámítva,hogy magas magas, sötét sötét és hideg hideg hideg , és hogy az összes patakés hatalmas hókígyó („gej zűr”, ahogy a Legvénebbek nevezik őket) forrása,és hogy az egész világunkat körbeveszi.

De ekkor észrevettem egy fényt magasan az égben; a sápadt, fehér fény egykis távoli foltja lebegett ott a sötétben.

– Hé, nézzétek! Odafent!

Ha az ember meglát valamit, amiről nem tudja, hogy micsoda, általábanelég egy két másodperc ahhoz, hogy tudja, vagy legalábbis sejtse. De erreegyáltalán nem tudtam rájönni. Tényleg fogalmam sem volt, hogy mi lehet.Úgy értem, az égen csak egy fényforrás van: a Csillagos Örvény. És a földön van egy másik: az élő dolgok, a fák, növények és állatok, plusz az a tűz, amitmi rakunk magunknak. De e között a kettő között nem láttam más fényt,csak az olyan vulkánokét, mint a Snellins-hegy, azok pedig vörösek voltak,mint a tűz, nem pedig halványak és fehérek.

Ez bután hangzik, de pár pillanatig nem tudtam másra gondolni, minthogy az egy Leszálló Eccség lehet, egy olyan éghajó fényekkel, mint ame-lyik Tommyt, Angelát és a Három Útitársat is idehozta az Édenbe a Dacoscsillaghajóról.

Hát, nekünk mindig azt tanították, hogy egyszer el fog jönni. A HáromÚtitárs visszament a Földre segítségért. Az biztos, hogy valami rosszul alakult,ezt tudtuk, különben a földi emberek már rég eljöttek volna, de nekik volt egy

olyan tárgyuk, amit úgy hívtak, hogy Rá Dió, amivel át lehet kiabálni az égen,és egy másik tárgyuk is, amit Kompúternek hívtak, és ami magától is meg tud jegyezni dolgokat. És el fog jönni az az ébrenlét, amikor megtalálják a Dacos t, vagy meghallják a Rá Diót, és építenek egy új csillaghajót, és eljönnek értünka Csillagos Örvényen át, az Égi Lyukon át, hogy visszavigyenek minket annaka hatalmas hatalmas csillagnak a ragyogó fényébe.

És egyetlen édes félelmetes pillanatra azt hittem, hogy most végre meg-történik.

De Roger megszólalt.– Igen – mondta. – Ezek ők. Ezek a gyapjasbakok, úgy bizony.



16

Gyapjasbakok?Hát, persze hogy ők azok! Ez most már egyértelmű volt. Az a sápadt fény

egyáltalán nem is az égben volt, hanem fent a hegyekben, a Havas Sötétben,és csak a gyapjasbakok sugározzák. Michael neveire, de örültem, hogy nem

szólaltam meg hangosan. Pont azért indultunk útnak, hogy gyapjasbakokatkeressünk, én pedig azt hittem róluk, hogy égi emberek az átkozott Földről!Bolondnak éreztem magam, de amögött szomorú is voltam, mert pár má-

sodpercre tényleg elhittem, hogy végre eljött az idő, amikor megtaláljuk azutat arra a fénnyel és emberekkel teli helyre, ahol az összes nehéz kérdésretudják a választ, amiket mi képtelenek vagyunk megoldani, és olyasmiket islátnak, amiket mi már csak annyira látunk, mint a vakok…

De nem, természetesen nem. Semmi sem változott. Még mindig nem volt

semmink az Édenen és egymáson kívül, ezen az ötszáz emberen az egész világban, akik itt bújunk egymáshoz a feketeüveg dárdáinkkal, a rönkcsónak- jainkkal és a kéregkunyhóinkkal.

Ez csalódást okozott. Szomorú szomorú volt. Abba viszont csodálatos voltbelegondolni, hogy azok a hegyek olyan magasak. Úgy értem, a Családbóllátszott az árnyékuk a csillagok előtt, és lehetett látni, hogy nagyok nagyok, demaguk a hegyek nem látszottak, csak az alacsonyabb lejtőik, ahol még voltakfák és fény, és nem igazán lehetett megállapítani, hogy meddig tartanak ahegyek, és honnan kezdődnek a felhők felettük. Én még csak egyszer jártamaz alacsonyabb dombokon, és úgy képzeltem, hogy a Havas Sötét mögöttüktalán kétszer háromszor lehet olyan magas, mint az a gerinc, ahova Gerryvelfelszaladtunk. De most láttam, hogy tízszer tizenkétszer olyan magas.

És odafent – olyan magasan, olyan messze, egy annyira másmilyen helyen,mint ahol most voltunk, hogy inkább úgy tűnt, mintha egy álmot látnék,nem pedig egy valódi helyet – egy sor gyapjasbak vonult libasorban a lej-

tőn, és a fejük tetején lévő halványfehér lámpás megvilágította körülöttüka havat. A hó egy pillanatra, amikor a bakok elhaladtak mellette, fehérenfelragyogott, majd szürke lett, utána ismét visszaváltozott feketévé. És bára gyapjasbakok robusztus állatok, kétszer háromszor annyit nyomnak, mintegy ember, olyan aprónak és magányosnak tűntek odafent a kis fénytócsá- jukban, mintha hangyák lennének. Vagy olyan kis röppentyűk, mint amika denevérek füle mögött élnek. És a gondolataim mélyén feltámadt egyolyan kis sejtelem, hogy vannak más világok is, amelyek nem a Csillagos

Örvényben rejtőznek, és nem is az Égi Lyuk túloldalán, hanem idelent, azÉdenben. Azok a helyek, ahova a gyapjasbakok tartanak, ahonnan érkeznek.



17

– Amiről meséltem, akkor körülbelül tizenkét tizenhárom bak volt – mondtaa Vén Roger. – Lejöttek ide, és mi négyet kicsináltunk, mielőtt a többi felsza-ladt a hegyre, ahova nem tudtuk őket követni. Ismeritek Jeffo Londont, azta féllábú fickót, aki csónakokat készít? Hát, akkoriban még két lába volt, de

egy kicsit elragadta a hév, és a maradék hét nyolc bak után indult. Eltévedtodafent a Sötétben. Mi addig vártunk, ameddig csak tudtunk, de hamarosanmi is elkezdtünk fázni, úgyhogy lejjebb ereszkedtünk az ösvényen egy kicsit,és ott folytattuk a várakozást. Senki nem gondolta, hogy vissza fog találni, deközvetlenül azelőtt, hogy éppen elindultunk volna a Családhoz a bakokkal, visszaért az átkozott! Botladozva jött le az ösvényen ilyen fehér égésekkel alábujjain és a lábán. Később megfeketedtek, fekete égés lett belőlük, bár ezt valamiért szürkösödésnek nevezik, és ezért van csak egy lába. A másikat le kel-

lett vágnunk, lefűrészeltük egy feketeüveg késsel. Harry pöcsére! Hallanotokkellett volna, hogy kiabált. De mi, többiek, hát, mi örültünk örültünk, hogyolyan sok bakhússal térhetünk vissza, azt megmondhatom. Boldogok voltunk.Összevissza feküdtünk, szerintem mindenki. Annyit tudok, hogy én…

– Aha, rendben, Roger – szakította félbe David. Ő nem szereti, ha azemberek a fekvésen nevetgélnek, és viccelődnek vele. – Rendben, Roger, ezbiztosan rendkívül érdekes, de az a csapat nem jön le, nem igaz?

A Vén Roger felkukucskált a Havas Sötétbe, és úgy tett, mintha látna.Abban a korban járt, amikor az emberek elkezdenek megvakulni; nyolcvanteheridős volt, vagy olyasmi. De nem akarta, hogy megtudjuk, mennyire súlyosaz állapota, nehogy úgy döntsünk, hogy mégse ő legyen a vadászok vezetője acsapatunkban – noha tényleg nem neki kellett volna lennie –, úgyhogy sem-miképpen nem lett volna hajlandó bevallani, hogy csak homályos foltokatlát. – Nem, azt hiszem – mondta. – Ezt… izé… mindig nehéz megállapítania gyapjasbakoknál.

Ez őrültség, gondoltam, hogy hagyjuk, hogy ez az öregember vezessen min-ket. Egyre kevesebb élelmünk volt nekünk is, és általában a Családnak is. Mégnem kevés kevés, de az ébrenlétek alatt mindannyian éhesek voltunk egy kicsit.De kit küldünk ki mégis, hogy vezesse a csapatunk gyapjasbakvadászatát? Ezta vén, vak bolondot!

– Távolodnak tőlünk – mondta David hidegen. – Úgyhogy jobb lenne, halemennénk, és megpróbálnánk azokat elkapni, akik már korábban levonultak.

– Honnan tudod, hogy az a csapat odafent nem ugyanaz, mint akik lemen-

tek? – kérdezte Met. Ő egy nagy magas fiú, aki nem túl okos, és nem szólalmeg gyakran. – Nem lehet, hogy már lementek, és most ismét felvonultak?



18

– Nézd meg a nyomokat, Met – bökte durván karon David. – Vedd szem-ügyre azokat az átkozott nyomokat. Mindegyik lefelé tart, nem? Egyik semnéz felfelé. Nézd meg, merre mutatnak a lábujjaik, Einstein. Ez azt jelenti,hogy egy jó adag még odalent van, nem? És én azt mondanám, hogy lent is

maradnak, amíg a Csillagos Örvény fent van.– Nem várhatnánk meg itt, amíg ismét feljönnek? – kérdezte Met.Ez… egy ostoba javaslat volt. Nem volt rajtunk más, csak azok a rongy-

kötők, amivel a közepünket takartuk el, és egy bakirha a hátunkon, a lábunkmeg csupasz volt, és fázott.

– De okos – mondta David, és egy olyan mosollyal nézett Metre, ami nem is volt igazi mosoly, miközben a szél ki-be fújt a ronda, lyukas arcán, azon a másikszáján, ami az orra helyén volt, és ami mindig pirosnak és gyulladtnak tűnt. –

Te mindenképpen maradj itt, Met, de én nem szeretnék szürkösödést kapni.Ő mindig is egy ilyen szarkasztikus gazember volt. De még ez és az ütö-

getése volt a legbarátságosabb, amit valaha is tett.– Ha bárki meg akar fagyni idefent Mettel, rajta – mondta David. – A többiek

jöjjenek le a hidegből oda, ahol tényleg vannak gyapjasbakok, jó?Hideg hideg volt. Még úgy is hideg volt, ha egy fatörzsnek dőltünk, mert

idefent csak alacsony kis fák voltak, és azok nem adnak annyi meleget, mintegy nagy vöröslámpás vagy fehérlámpás odalent a völgyben. De utána arragondoltam, hogy Met ötlete nem is volt annyira ostoba. Ha kitalálhatnánk,hogyan maradhatnánk idefent egy kicsit tovább, akkor sokkal sokkal többbakot ledöfhetnénk, mert azok mindig ezeken az ösvényeken szoktak lejönniés visszamenni a merülések idején. Akkor hát miért nem találjuk ki, hogyantarthatnánk magunkat melegen idefent? Miért nem hoztunk magunkkal többirhát, vagy miért nem készítünk olyan kötőket, amiket magunkra tekerhet-nénk? Miért nem találtuk ki, hogy rakhatnánk kötőket a lábunkra? Miért

nem gondoltunk arra, hogy túl hideg és nehéz az út az átkozott Sötét mellettahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljuk megkerülni?De ez így volt, ahogy volt. Ismét lesétáltunk a patak mentén, és nemsokára

már megint magas fák vettek körül minket, mindenütt lámpások voltak, ahovacsak néztünk, fehérek, vörösek és kékek, és az a kis hasadék a dombokon aHideg Ösvény Völgyévé szélesedett. Az egy kis hely: egy óra alatt végig lehetsétálni rajta ahhoz a keskeny kis réshez a hegyekben, amelyik visszavezet aKörkörös Völgybe, ahol élünk.

– Kíváncsi vagyok, hova mennek a gyapjasbakok – mondtam. – Kíváncsi vagyok, nincs-e egy másik erdő a hegyek mögött.



19

– Egy másik erdő? – horkantott fel Róka. – Ne legyél ostoba, John. Sehol nem lehet még egy olyan nagy hely, mint a Körkörös Völgy.

– Ez tévedés! Amikor Tommy, Angela és a Három Útitárs először megpil-lantották az Édent, mindenütt fényeket láttak…

– A hegyek mögött az Árnyékemberek élnek – szakított félbe Lucy Luhangos, lassú, álmodozó hangon.Ő egy olyan nő volt a kerek, sápadt arcával és a nedves szemével, aki körbe

szokta járni a Család csoportjait, és felajánlja, hogy egy kis feketeüvegért, régibőrökért és ételmaradékért beszél a halottaik árnyékával.

– Ez ostobaság – mondta Tina. – Az Árnyékemberek nem léteznek.Én egyetértettem vele. Nekem nincs időm effélékre, amiket az emberek

a szemük sarkából vagy álmukban látnak. Harry pöcsére, éppen elég valódi

helyzettel kell szembenézni! Éppen elég dologgal van mit kezdenünk ésmegoldanunk.

– Nem mondanád ezt, ha te is úgy látnád őket, mint én – válaszolta LucyLu azon az álmodozó hangján, mintha csak félig lenne a mi világunkban, féligpedig egy árnyékvilágban, amit csak ő lát.

– Van, aki azt hiszi, hogy az ég csak egy nagy, lapos kő – szólalt meg Gerryis hirtelen –, és a Csillagos Örvény pedig az alatta növő sziklalámpásokból áll,mint amilyenek a barlangokban vannak. Ez a nagy, lapos kő ott terpeszkedika Havas Sötét tetején. A Sötét igazából azért van, hogy megtartsa.

– Na ez tényleg ostobaság – mondta Tina azzal a rekedtes nevetésével. – Fiú,ez tényleg az. És rajtad kívül senki nem is mond ilyeneket, Gerry. Ezt mosttaláltad ki. Mert más akarsz lenni, mint a hősöd is, John.

– Nem is! – nevetett Gerry.Örült, hogy eltérítette a vitánkat Lucy Luval és a Rókával.– Dehogynem – válaszolta neki Tina. – Ez a legfélseggűbb dolog, amit

valaha hallottam.– Igen, és arra is vigyázz, hogy a Legvénebbek előtt ne mondj ilyeneket– tette hozzá a Vén Roger. – Nekik ez nem tetszene. Hogy jöhetett volna le Tommy és Gela a Csillagos Örvényből a Három Útitárssal, ha csak szikla-lámpásokból állna egy kövön?

– Szóval Gerrynek nem lehetnek saját gondolatai? – kérdeztem. – De aLegvénebbek bármilyen tündérmesét kitalálhatnak, amilyet csak akarnak, ésránk kényszeríthetik, hogy igaznak fogadjuk el?

– Vigyázz magadra, John – mondta David. – Átkozottul vigyázz arra, hogymit beszélsz.



20

– Frisshajak! – sopánkodott a Vén Roger. – Amikor én voltam fiatal, mitiszteletet tanúsítottunk a Legvénebb iránt. Soha nem mondtunk olyat, hogyaz Igaz Történet kitaláció.

Én igazából nem gondoltam, hogy kitaláció. Nem kételkedtem abban, hogy

Tommy, Angela és a Három Útitárs az égből érkezett. Végtére is, ott vannaka Mementók, ott vannak a Föld Modelljei, ott vannak a régi írások és a fákrafaragott képek. Rengeteg okunk van arra, hogy elhiggyük, hogy igaz. Csakaz nem tetszett, hogy néhány ember foghatja azt a történetet, kisajátíthatjamagának, és azt mondhatja vele, amit ők akarnak.

~ ~ ~

A Vén Roger hamarosan párokba osztott minket, és szétküldött bennünketa Hideg Ösvény Völgyében, hogy keressünk gyapjasbakokat. Én Gerryvelkerültem párba. Minket a Torok nevű keskeny hasadékhoz küldött, amelyegyenesen a Kerek Völgy közepébe vezet.

– Megismételném, csak a Torokig – mondta Vén Roger –, és ne tovább.Úgy ki tudjátok majd szúrni azokat a bakokat, amik megpróbálnak megszöknielőlünk.

Mi odasétáltunk a Torokhoz, és leguggoltunk a dárdánkkal, hogy ott vár- junk a bakokra. Volt egy hely felettünk, ahová egyszer kétszer ellátogattamkorábban, a Család felé nézve a jobb oldali domb sziklás részén, és ezt megis mutattam Gerrynek.

– Odafent van öt hat jó száraz barlang – mondtam neki –, előttük egy kisnyílt résszel, ahol le lehet ülni és az erdőt nézni. Kicsivel alattuk pedig egytavacska, három négy méter széles, meleg meleg a tövisfák gyökerétől.

Gerry felnézett oda, ahova mutattam, és megvonta a vállát.

– Az jó hely lenne a Családnak – magyaráztam neki. – Sokkal jobb, mintahol most élünk. Ott minden megvan, amire szükségünk lehet: egy tó, barlan-gok. És vannak a közelben gyapjasbakok. Szerintem feketeüveget is találunk,ha egy kicsit kinyitjuk a szemünket.

Gerry felnevetett.– Te fura fura dolgokat beszélsz néha, John. Hogy érted, hogy jó hely a

Családnak? A Család egy hely! – Az egy hely és egy embercsoport – válaszoltam. – Az emberek elköltöz-

hetnek, nem? Vagy mondjuk csak néhányan. Az emberek és a hely nem mindig jelentik ugyanazt. A Család máshol is élhet, és ez jó hely lenne ideköltözni.



21

– De nekünk a Kör mellett kell maradnunk! – tiltakozott Gerry. – Különbena Föld nem fog megtalálni minket, amikor visszajönnek értünk! Ne csináld, John, te…

Ekkor elhallgatott, és felnevetett, mint aki rájött, hogy viccelek, de előtte

sikerült bolonddá tennem egy pillanatra.Én magam nem voltam biztos benne, hogy vicceltem-e, vagy sem.– Menjünk be a nagyerdőbe – mondtam.Gery megvonta a vállát. Bármit megtett volna, amit akarok. Ő azok közé az

emberek közé tartozik, akiknek szükségük van rá, hogy mások megmondjáknekik, mit tegyenek és mik legyenek.

– A Hideg Ösvény Völgyében kellene maradnunk – emlékeztetett.– Igen, de csak egy kicsit fogunk továbbmenni.

~ ~ ~

Nem sokkal azután találkoztunk a leopárddal, hogy átmentünk a Torokon aKerek Völgybe.

Az egyik olyan tisztáson álltunk, amilyenek a fehérlámpáserdőkben vannak,ahol egy öregebb facsoport meghal, szétmorzsolódik, és még nem jönnek fela helyükre újak az Alvilágból. Mindenhol fehérlámpások és tövisfák voltakkörülöttünk, fehéren és kéken ragyogó virágokkal, a lámpásokból táplálkozólippangókkal, a fák alatt pedig csillagvirágokkal. De ott, a tisztáson csak ap-ró pici csillagvirágok nőttek, a talajhoz közel, és tisztán látszott felettünk aCsillagos Örvény, mert nem takarták el az ágak és a lámpások.

Éppen letérdeltem, hogy igyak egy patakból, amikor megláttam.– Odanézz, Gerry! – suttogtam, miközben sietve feltápászkodtam.– Mi az?

A fák között a csillagvirágok egy csoportja felragyogott, majd ismét elhal- ványult. És ugyanez történt egy másik facsoportnál is, az első facsoporttólbalra: a virágok felragyogtak, majd elhalványultak. És utána egy kicsit távolabbmegint ugyanez.

– Gela cicijére! – mondta Gerry. – Gyorsan! Fel egy fára!Én nem mozdultam. Egy újabb virágcsoport világlott fel és tűnt el. Eközben

ott ragyogott a Csillagos Örvény, a lippangók repkedtek és szikráztak, a fák aztbúgták, hmmf, hmmf, hmmf, az erdő pedig azt, hogy hmmmmmmm, mint mindig.

Újabb virágok ragyogtak fel és tűntek el, és ezúttal megláttuk a leopárdsötét árnyékát is, amely majdnem észrevehetetlen volt azok mögött a fénylő,



22

világító csillagvirágokkal a bőrén, amelyek menet közben hátrasiklanak afarka felé, és ezért úgy tűnik, mintha egy helyben maradnának. A leopárd ottkörözött körülöttünk, ahogy a leopárdok szokták, körbe-körbe; néma, sötétfoltként kúszott a bőrén hullámzó fényes virágokkal.

– Azt a fehérlámpást még elérhetjük – suttogta Gerry. – Nem tud olyangyorsan futni.Mindketten azt a sötét árnyékot figyeltük a fák között, és közben mindket-

ten lassan forogtunk körbe, hogy az állat mindig előttünk legyen. (Biztosanfurán furán nézhettünk ki, ahogy ott álltunk, és egy ütemre forogtunk.) Egygyors pillantást vetettem arra a fára, amelyről Gerry beszélt, és láttam, hogyigaza van. Könnyen elérhetjük, ha nem botlunk meg futás közben. A leopárdpersze azonnal abba fogja hagyni a körözést, amint meglátja, hogy megmoz-

dulunk. Abbahagyja a körözést, és utánunk veti magát, de ha jól választjukmeg a pillanatot, akkor mire odaérne hozzánk, már a fánál leszünk, és felhúz-hatjuk magunkat az ágak menedékébe. És akkor nem kell mást tennünk, csakkiabálnunk és várnunk egy kicsit, és Vén Roger, David, Róka meg a többiekhamarosan megérkeznek, és addig ordibálnak a lándzsájukat, az íjukat és anyilaikat rázva, amíg a leopárd el nem tűnik az erdőben. A felnőttek le fognakminket szidni, amiért nem maradtunk a Hideg Ösvény Völgyében, de leszebből egy jó történetünk, amit mesélgethetünk, úgyhogy nem haragudnánakannyira, főleg, ha egy kicsit megfűszerezzük azzal, ahogy a leopárd állkapcsaa sarkunk mögött csattant össze, amikor felhúztuk magunkat az ágak közé,ahogy ránk szegezte azt a jeges tekintetét… Olyasmikkel, amilyeneket azemberek ki szoktak találni, hogy a dolgok egy kicsit izgalmasabbnak tűnjenek,mint amilyenek valójában voltak. Ugyanakkor, gondoltam, egy ilyen történetbiztosan érdekes és izgalmas lenne, de minket nem tüntetne fel különösebben jó fényben, ugye? Az emberek szívesen hallgatnák egy két ébredésig, de nem

lennének tőle jobb véleménnyel rólam és Gerryről. Mi csak annyit tennénkbenne, amennyit bárki más meg tudott volna tenni: észrevennénk egy leo-párdot, keresnénk egy fát, és elfutnánk.

– Te fuss, ha akarsz – suttogtam. Még mindig lassan forogtunk mindket-ten körbe-körbe azon a ponton, hogy mindig szembe legyen velünk a sötétállat. – Fuss csak.

– Mi? Te…De Gerry túlságosan rettegett ahhoz, hogy ott álljon és vitatkozzon velem,

úgyhogy elszaladt, és olyan gyorsan száguldott a tisztáson a fa felé, ahogyancsak tudott.



23

Hát, én láttam, ahogy a leopárd megáll. Láttam, ahogy megvillan a szeme,ahogy ugrásra készen megfeszíti a testét.

– Ide! – kiáltottam fel. – Ide gyere!A leopárd felém fordította a fejét. Gerry felmászott a fa alacsonyabb ágai

közé, és megindult a teteje felé. A leopárd lassan felém kezdett kúszni, majdmegállt, és csak figyelt. Most, hogy mozdulatlanná vált, a foltjai sem haladtaktovább az oldalán hátrafelé, csak villogtak egy helyben, mint az igazi csillagvi-rágok. A bőre fekete fekete volt alattuk. Nem olyan fekete, mint a fekete haj,nem olyan fekete, mint egy csillagmadár tollai, nem olyan fekete, mint egyelszenesedett fadarab. Azok nem igazi feketék. De a leopárdok bőrén nincsenszőr, haj, tollak vagy pikkelyek. Egyszerűen nem kapja el a fényt. Nincsenekkörvonalai. Nincsenek rajta különböző árnyalatok. Olyan fekete fekete, mint

az ég a Csillagos Örvény mögött. Olyan fekete fekete, mint egy lyuk, amimindennek a fenekére vezet, mint az Égi Lyuk.

Sírni akartam. Fel akartam kiáltani, hogy tévedtem, hagyjuk abba a játékot.Azt kívántam, bárcsak elszaladtam volna, ahogy Gerry tette, ahogy az összestöbbi kölyök tette volna, és az összes felnőtt is, kivéve, ha egy nagy vadász-csapatban vannak, rendes lándzsákkal, amik igazi feketeüveg lándzsahegyben végződnek. Nálam csak egy bakvadászó gyereklándzsa volt, aminek a nyeleegy vöröslámpás hajtásából készült, a hegye pedig egy tövisfa vacak töviséből,amit forralt gyantával ragasztottak oda.

De nem lett volna értelme sírni vagy kiabálni. Még megijedni sem voltértelme. Elvégre nem mondhattam azt a leopárdnak, hogy feladom, és nemakarok tovább játszani, mint egy bújócskázó kisgyerek, nem igaz? És a leo-párd sem csinált volna úgy erre, hogy „rendben, pajtás, akkor vége a játéknak”.Hoztam egy döntést, és most vállalnom kellett a következményeit.

Úgyhogy jó pozícióba vágtam magam, előkészítettem a dárdámat, és csak

figyeltem a leopárdot, vártam, hogy támadjon. És abbahagytam az érzést.Abban a pillanatban semmi értelme nem volt érezni, úgyhogy eldöntöttem,hogy semmit nem fogok érezni egyáltalán. Ebben elég jó vagyok.

– Segítség! – kezdett kiabálni Gerry a fa tetejéről. – Gela szerelmére, gyer-tek ide, és segítsetek nekünk! Egy átkozott leopárd van itt! Egy nagy nagyleopárd, és meg fogja enni Johnt!

– Fogd be, Gerry, te idióta – sziszegtem. – Nem tudok tőled koncentrálni,és akkor tényleg meg fog enni.

A leopárd engem figyelt. A leopárdok szeme kerek, lapos, és akkora, mintaz ember tenyere, és nem úgy mozog a leopárd fejében, mint a mi szemünk.



24

Nem forog egyik oldalról a másikra. De olyan közelről, amilyen közel mostén voltam a leopárdhoz, látszik, hogy a szeme belsejében van mozgás, kis villanások, amik átrendeződnek és csillognak. És ez olyan, mintha a gondo-latokat lehetne érzékelni abból a fekete fejből, mintha konkrétan látni lehetne

őket. Látni igen, megérteni viszont nem. Csak azt lehet látni, hogy vannak.A leopárd énekelni kezdett.Egyenesen a szemembe nézett azokkal az üres, csillogó lemezekkel, kinyi-

totta a száját, és kijött belőle az az édes, szomorú, lassú dal, amit a leopárdokszoktak énekelni azon az édes, szomorú hangon, amilyen van nekik, azon ahangjukon, ami éppen olyan, mint egy nőé. Ezt persze mindenki hallotta már:azt a magányos úúúúú-ííííí-ááááá t az erdő mélyéről, ami olyan emberinektűnik, hogy nem lehet nem arra gondolni, hogy valami módon tényleg emberi

lehet. Mindenki ébredt már arra álmából, hogy ott szól odakint. És mindenkiarra gondolt, hogy Gela szívére, de örülök örülök, hogy itt vagyok a Családban,ahol emberek vesznek körül. És hallgatni kezdték a többi, máskor ébren levőcsapatok barátságos, ismerős zajait: azt, ahogy húst sütnek, bőrt kaparnak,kunyhókat építenek ágakból és kéregből, fát vágnak kőfejszével, beszélgetnek,nevetnek, vitatkoznak és mindenfélét kiabálnak egymásnak.

És a többi ébren lévő és dolgozó embereknek ettől az édes hangjától, ettőla kedves hangjától távoli távolinak tűnt a leopárd abban az erdőben, minthaegy teljesen másik világban lenne, túl messze ahhoz, hogy gondolni kelljen rá, vagy aggódni kelljen miatta. Végtére is, nem több egy állatnál, csak egy állatodakint a kerítés mögött, aki a maga furcsa módján vadászik, és igazából nemis különbözik annyira a denevérektől, vagy a farókáktól, vagy a csőkúszóktól.Úgyhogy felsóhajtottak, a másik oldalukra fordultak, és kényelmesen elhelyez-kedtek az alvóirhák között, befészkelték magukat, hogy folytassák az alvást.És most szinte még kényelmesebben érezték magukat, mint korábban, azt a

magányos leopárdot hallgatva odakint, amikor ők biztonságban és melegbentudhatták magukat a kerítésen belül, ugyanúgy, ahogy kényelmes kényelmesaz esőt hallgatni a kunyhók kéregtetején, ha az ember szárazon és melegenfekhet odabent.

De most nem a kerítés mögött történt ez a dolog. A leopárd ott volt, és én isott voltam. És nem valami kőbaknak vagy ugrinak énekelt, akit sikerült sarokbaszorítania, hanem nekem. Egy altatót énekelt, egy panaszos dalt a régmúltból,a szerelem dalát, egy lassan elhalkuló dalt, lassan elhalót, hátradőlőst, békésen

a háttérbe olvadót, egyre halkabbat, halkabbat és halkabbat, amíg teljesen elnem távolodott, már nem is volt ott, hanem elveszett és feledésbe merült…



25

És ekkor az állat hirtelen felém vetette magát, átugrotta azt a pár métert, amimég köztünk volt, tágra tágra nyitott állkapcsokkal, csillogó szemekkel, a fejétgyilkosan leszegve, miközben az a békés dal ott húzódott és halkult mögötte,ugyanúgy, ahogy a foltjai. Én kirántottam magam az álomból, felemeltem a

dárdámat. Kivártam a pillanatot, mert tudtam, hogy csak egy esélyem lesz,csak egy lehetőségem arra, hogy sikerüljön. Felemeltem a dárdámat, felké-szítettem, és magamra parancsoltam, hogy maradjak mozdulatlan, és várjak.Még ne… Még ne… Még ne…

Most!Michael neveire, milyen jó volt a következő pillanat! Pont eltaláltam, be-

ledöftem a dárdámat a leopárdnak a szájába, és az egyenesen beleszaladt anagy, forró torkába.

Bumm – a dárda másik vége nekicsapódott a mellkasomnak, és elrepített.Placcs – a leopárd zöldesfekete vérének egy nagy adagja teljesen összefröcs-költ. Az a nagy, fekete állat a földre zuhant, és vergődni kezdett, hörgöttés gurgulázott, és azt a rettenetes, kemény valamit karmolászta a torkában,amitől nem kapott levegőt. Én gyorsan odébb gurultam a csapkodó lábai elől. Aaaargh-aaargh-aaargh, hörgött a leopárd, miközben megpróbálta ellökni adárdát, aaaargh-aaargh-aaargh. Fuldoklott. A saját vérében fuldoklott. Ha-marosan már nem csapott zajt, és csak gurgulázott és vonaglott néhányat.Majd mozdulatlanná vált.

– Tom pöcsére, John, te megölted az átkozottat!Gerry leugrott a fáról, és felém szaladt.Én feltápászkodtam. A fejem furcsán furcsán viselkedett, és nem tudtam,

mit csináljak, gondoljak vagy mondjak.– Lucy Lu azt hiszi, hogy a leopárdok halott nők – ezt böktem ki furcsa

furcsa vidám hangon. – Tudod, Árnyékemberek. Azt mondja, hogy ezért

hangzik úgy a daluk, és ezért olyan szomorú szomorú az énekük. Ez perszeostobaság, mint minden, amit mond. Úgy értem…– És te, John, te átkozott idióta! Te elkaptad, nézd! Teljesen egyedül! Tom

nyakára, te teljesen egyedül elkaptad!Az egész testem remegett. Akkor sem remeghettem volna jobban, azt

hiszem, ha egy egész órán keresztül sétálgatok meztelenül a Havas Sötéten.– Elmondok neked valami furcsát – szólaltam meg. – Amikor megláttuk

azokat a gyapjasbakokat odafent, a hóban, egy pillanatra azt hittem, hogy az

egy Leszálló Eccség a Földről. Hahh! Ez nagy ostobaság volt tőlem, nem?Gerry felnevetett.



26

– Tom pöcsére, John! Te megöltél egy leopárdot !– De tegyük fel, hogy egy ébrenlétkor valaki tényleg eljön, nem? Azt beszé-

lik, hogy a csillaghajó megsérült, amikor Angela és Michael kergetni kezdtéka Rendőrségi Eccségben, és megpróbálták megállítani. Azt mondják, hogy

ereszteni kezdett. De még akkor is, ha a csillaghajó elromlott a hazaúton, ésmég akkor is, ha a Három Útitárs meghalt, a Földön élő emberek előbb-utóbbmeg fogják találni, nem? Úgy értem, azon egy Kompúter is volt, nem, és egyRá Dió? Oké, hogy már kétszáz teheridővel ezelőtt elindultak az Édenről.De gondolj bele, mennyi idő kellhet egy új csillaghajó megépítéséhez. Úgyértem, a vén Jeffónak fél teheridőre van szüksége egyetlen vacak rönkcsónakmegépítéséhez, hogy a Nagytón lehessen vele halászni.

Gerry megfogta a vállamat, és megrázta.

– Gela cicijére, John, hagyd már abba az átkozott éghajós szövegedet! Meg-öltél egy leopárdot! Teljesen egyedül! Egy gyerekdárdával!

Ez furcsa furcsa volt. A leopárd még mindig rángatózott előttem, a fekete vére borított, és én egész testemben reszkettem reszkettem. De könnyekgyűltek a szememben, amikor a Három Útitársra gondoltam, akik otthagyták Tommyt és Angelát az Édenen, hogy megpróbáljanak visszajutni a Földre:Dixonra, aki kitalálta, hogy lopják el a csillaghajót, Mehmetre, akit Angelakedvelt, mert kedves volt, és gyengéd, és Michaelre, aki elnevezte az állatokatés a növényeket. Azt kívántam, bárcsak tudnám, mi történt velük, amikor visszaindultak az égben a Föld felé a szivárgó éghajójukon.

És azt kívántam, bárcsak tudnánk, mennyit kell még várnunk, mielőtt valakieljön értünk a Földről.



27

2.

Tövisfa Tina

John érdekes . Úgy értem, jól néz ki, és ilyen értelemben is tetszett, de leginkább

az nyűgözött le, ahogy viselkedik. Az egész vadászkiránduláson igyekezett máslenni, igyekezett nem ugyanolyan lenni, mint az összes többi frisshaj. Egye-nesen felment arra a jeges gerincre. Felidegesítette a Vén Rogert és Davidetazzal, hogy megkérdőjelezte az Igaz Történetet. Nyugodt és csendes maradt,miközben Gerry nevetéseket próbált begyűjteni a fagyos lábával. Igen, és énis nekiadtam azt a kagylót, és ő örült, de nem csinált nagy ügyet belőle, ahogya többi fiú tette volna. Nem csinált nagy ügyet abból, hogy ő és én feküdnifogunk. És most, miközben mi, többiek bakra vadásztunk, ő teljesen egyedülelkapott egy leopárdot, amit még soha senki nem tett meg, kivéve, ha sarokbaszorult, és nem volt más választása. És az unokatestvére, Gerry mindenkinekelmondta, hogy Johnnak volt választása. Rengeteg ideje lett volna felszaladniegy fára, de ő úgy döntött, hogy lent marad a földön, és szerencsét próbál.

Szóval, miért tette? Azt el tudom képzelni, hogy egy buta fiú ilyesmitcsinálna hősködésből, vagy mert a többiek azt mondják, hogy gyáva. De John soha nem hősködne, és senki nem tartaná gyávának. Ő nem ezért tette.

Még nem találtam ki, hogy miért, de azt tudom, hogy ő olyan, mint egy jósakkjátékos: nemcsak olyasmiket lép, amik abban a pillanatban helyesnektűnnek, hanem előre is gondolkozik. Ő négy öt lépésre előre gondolkodikarról, amit el akar érni.

Hát, egy kicsit én is ilyen vagyok. Tudom, mikor kell kivárnom a megfelelőpillanatot. Úgyhogy nem kérdeztem meg Johntól, miért kapta el a leopárdot,bármennyire is szerettem volna tudni, és nem csaptam nagy hűhót körülötte,mint a többiek, és a séta legnagyobb része alatt lemaradtam tőle, és hagytam,

hogy azokkal beszélgessen, akik újra és újra és újra meg akarták hallgatni aleopárdos történetet. De magamban mosolyogtam, miközben visszasétáltunk a



28

Lávabuborékhoz és a Családba, mert örültem annak, hogy ki fogom deríteni,milyen is ő igazából.

~ ~ ~

A Család nyolc csoportra osztva bújik meg a nagy, öreg sziklák között, amik aNagytó és a Hosszútó között állnak ki a talajból, és nyúlnak felfelé, a Mélytófelé. Mindegyik csoportnak megvan a maga területe a kéregkunyhóival ésegy tűzrakással, amelyben mindig izzik a parázs (egy új tűz meggyújtásagallyakkal és feketeüveg-szikrákkal fél órába is beletelik, úgyhogy senki nemörül annak, ha kialszik a tüze). A Család külső peremét a tavak és a sziklákalkotják, vagy, ahol semmiféle természetes határvonal nincsen, ágakból és kö-

vekből összerakott kerítés tartja kívül a leopárdokat és más nagyobb állatokat.Az első csoport a kerítésen belül Peckham felől a Denevérszárny, úgyhogy akerítésnek ahhoz a részéhez mentünk először.

A Vén Vöröslámpás Roger és a nagy, buta Met elhúzták a Denevérszárnykapuját takaró ágakat.

– Leopárdzsákmány! – üvöltötte be a Vén Roger. – Jade fia megölt egyátkozott leopárdot!

– John kapta el – kiabált Gerry izgatottan –, az én unokatestvérem, John!Nemrég a legtöbb csoportban úgy határoztak a felnőttek, hogy több ételfára

van szükségünk a Családban, hogy megoldódjon az élelmiszerhiány. Úgydöntöttek, hogy ki kell vágnunk azokat a fákat, amiknek a gyümölcsét nemlehet megenni, mint például a vöröslámpásfákat. És amikor hat ébredésselkorábban elindultunk, a Denevérszárny éppen szorgosan vágott kifelé egynagy vöröslámpásfát, és tagjai végig ezzel foglalkoztak, amíg mi távol voltunk,négy ébredésen át csapkodták azt a fát kőfejszével. Végül, körülbelül két

órával azelőtt, hogy odaértünk, sikerült kidönteniük egy kötéllel, és amikorátmentünk a kerítésen, egy nagy fa hevert a földön, körülötte szétszórt töröttkőfejszedarabokkal (valakinek nemsokára át kell majd mennie a Kék-he-gyekbe újabb feketeüvegért). A talaj még mindig meleg és ragacsos volt agyantától. Egy kisgyerek rossz helyen volt, amikor a forró gyanta kifröccsent.Csúnyán megégett. Megégett megégett. Ha túléli, örökre megmaradnak ahegei. És most csak kiabált és kiabált egy kunyhóban, az anyja pedig ottsírt mellette. Számukra minden rosszul alakult, mindent elrontott egyetlen

ostoba pillanat. De a Denevérszárny többi tagja elégedett elégedett volt amunkájával. A hatalmas, kidőlt törzs körül járkáltak, botokkal csapkodták,



29

és arról beszéltek, milyen sok kérget hántottak le róla, és milyen sok fát. És agyerekek örültek, hogy megehetik majd a tönkcukrot. És mindenki próbáltanem észrevenni a kunyhóban üvöltő gyereket.

– Egy fiú megölt egy leopárdot! – bömbölt fel a Vén Roger ismét. – Egy

kis frisshaj. Jade fia, John. John és Gerry két ágra kötözve cipelték be az elejtett állatot. Én mögöttükmentem a ronda öreg Daviddel és a jóképű, üres Rókával. Négy másik embercipelte azt a nagy gyapjasbakot, akit négyen szorítottunk sarokba és terítettükle nagyjából ugyanakkor, amikor John a leopárdot. Abból a bakból rengetegélelem lesz, rengeteg bőr meg csont a kötőkhöz és az eszközökhöz, és normálhelyzetben mindenki le lett volna nyűgözve, de most senkit nem érdekeltmás, csak a leopárd. Rohanva érkeztek, hogy megérintsék azt a furcsa, fekete

bőrt, ami annyira sima sima, hogy szinte olyan, mintha a semmit érintenéaz ember. Bele akartak nézni a halott halott szemébe. Ki akarták tapogatniazokat a kitüremkedéseket a bőrén, ahol a csillagvirágfoltok csillogtak éshullámzottak, amikor még élt.

– Nézd azokat a nagy, fekete fogait – mondták a denevérszárnyiak, ésodanyúltak, hogy megérintsék.

– Óvatosan – mondta a Vén Roger, bár a leopárdfogakat nem igazán le-hetne törékenynek nevezni. – Ezek a Vöröslámpáséi, ne felejtsétek el: nemszeretnénk, ha baja esne a jó késeknek.

– Én láttam, amikor megölte – mondta Gerry újra és újra. – Odafent voltamegy fán, és láttam! John is felmászhatott volna egy fára, de nem, John, az uno-katestvérem nem olyan. Teljesen egyedül szembenézett vele, egy közönségesgyerekbakdárdával. Képzeljétek csak el! Egy egyszerű dárdával, aminek csaktövishegye van.

És Gerry végignézett a lenyűgözött denevérszárnyiakon, és a többi cso-

portból sorra érkező embereken: a halforrásiakon, a tövisfaiakon, a brook-lyniakon. Örült örült, mert még soha nem érdekelt ilyen sok embert ennyireaz, amit mondott (ő nem egy különösebben vicces, okos vagy akár érdekesfiú. Még csak saját véleménye sem szokott lenni. Mostanáig szinte észresem vettem).

– És ráadásul tisztán, egy csapásra ölte meg! – mondta el mindenkinek. –Egyetlen döféssel.

– Hát, ha nem így lett volna, most nem lenne itt, hogy elmesélhesse, nem?

– kérdezte egy körülbelül velem és Johnnal egyidős denevérszárnyi fiú. – Egyleopárd nem fog ott ácsorogni és kivárni a második próbálkozást.



30

A fiút Mehmetnek hívták. Őt is, mint rajta kívül sok más embert is, MehmetHaribeyről nevezték el, aki a Három Útitárs egyike volt. De annak ellenére,hogy Mehmet Haribey az Igaz Történet szerint barátságos volt, és kedves,Denevérszárny Mehmet egyáltalán nem tűnt barátságosnak. Keskeny, okos

arca volt, egy kis hegyes, sárgás szakállal, és egy szarkasztikus mihaszna volt,aki szeretett szeretett hibát találni másokban.Nos, én is elég szarkasztikus tudok lenni, ha akarok, és gond nélkül tudom

kezelni a szarkasztikus embereket, de Gerry egyáltalán nem. Láttam, hogyMehmetre néz, és összehúzza a szemöldökét, de nem igazán érti, hogy mireakar Mehmet kilyukadni, úgyhogy csak vállat vont, és folytatta.

– Egy átkozottul nagy leopárdot – kiáltott fel ismét izgatottan, miközbenelfordult Mehmettől. – John azt mondta, én is kaphatok a szívéből. És ez

egy kifejlett példány, nem csak egy kicsi. Énekelt Johnnak, meg minden. Úgyénekelt, mint egy nő, még akkor is, amikor felé rohant. Hallanotok kellett volna. Olyan volt, mint egy kedves, gyengéd nő, még akkor is, amikor nagyratátott szájjal rohant felé. És teljesen kifejlett. Láttatok már valaha ekkorát?Ez a legnagyobb, én azt mondanám. John azt mondta, hogy megkaphatomaz egyik szívét, mert én is ott voltam, amikor a leopárd ránk talált.

Átsétáltunk a csoporton, és megérkeztünk a Vöröslámpások területére, amia Tövisfa előtt van. És a vöröslámpásiak elővettek egy kis gyümölcssört, éskörbeadták kiszárított gyümölcshéjban, hogy megihassuk, és megünnepel-hessük a dupla zsákmányt.

– John, te idióta – mondta John anyja, Jade, azzal a mosolyával, amitőlállítólag megőrülnek a férfiak. – Miért nem másztál fel egy átkozott fára,mint egy normális ember?

Én ránéztem, és azon gondolkoztam, hogy miért nem látják benne a férfiakaz ürességet. Olyan, mintha Jade úgy tenne, mintha ember lenne, mintha

mozgatná a testét, hogy elevennek tűnjön, de belül elveszett elveszett.– Jade, Jade – nevetett a testvére, Sue. – Az egyetlen fiad teljesen egyedülmegöl egy leopárdot, és ez minden, amit mondani tudsz neki?

Vöröslámpás Sue Gerry anyukája, és ő is denevérképű, mint David, és mintaz én testvérem, Jane. Ő éppen olyan ronda ronda, amilyen szép John anyja,de kedves, nagylelkű, és ezt mindenki tudja, nemcsak a vöröslámpások, hanema Családnak az egész itteni oldala.

– Ez egy átkozott bolond – válaszolta Jade.

Én Johnra néztem. Az ő arca mozdulatlan mozdulatlan volt, de Gerryhelyette is felháborodott.



31

– A te fiad, John egy zseni zseni – mondta Jade-nek hevesen. – Átkozottulzseni. Hány húsz teheridős fiú tett ilyet valaha…?

– Éveset kellene mondanod – szólalt meg a Vén Roger. – Azt kellenemondanod, hogy tizenöt éves, nem pedig azt, hogy húsz teheridős. Tudod, mit

mondanak a Legvénebbek: a világ nem a nők hasából pottyant ki.– Hány tizenöt éves fiú – mondta Gerry – terített le egy leopárdot egyedül valaha?

– John tényleg egy bátor fiú – mondta Roger –, még akkor is, ha udvariatlanaz idősebbekkel.

– Ő egy átkozottul szerencsés fiú – mondta savanyúan David, összecsücsö-rítve a ronda denevérajkait, amik szétváltak ott, ahol az orrának kellett volnalennie.

Kisfiúk gyülekeztek körénk fehérlámpásbotokból vágott játék dárdákkal.– Hogy ölted meg, John? Milyen volt?Ekkor már nemcsak a vöröslámpás gyerekek sertepertéltek ott körülöttünk,

hanem olyanok is, akik az én csapatomból, a Tövisfából jöttek, vagy Brook-lynból, sőt, egészen a Londonból és a Kékoldalból, a Család túlsó oldaláról.Felnőttek is átsétáltak.

– Egyenesen a torkába, úgy hallottam – mondta egy öreg halforrási fickó,akit Tomnak hívtak. Ő is denevérképű volt, és karomlába is volt a szerencsétlennyomorultnak, úgyhogy még csak vadászni sem tudott. De ügyes holmikatkészített fából és kőből – dárdákat, fűrészeket, fejszéket, késeket, hajókat –,és szeretett beszélgetni a vadászatról. Szerette megmutatni, hogy tudja, miről van szó.

– Persze ez a legjobb módja – mondta. – Egy szép tiszta csapás. De messzenem könnyű.

– Ez átkozottul igaz – válaszolta Gerry. – Nehéz nehéz. Johnnak csak egy…

– Nem olyan nehéz – szakította félbe John. – Csak nehéznek tűnik, mert veszélyes. Olyan, mint egy fa tetején egyensúlyozni. Ha belegondolsz, az semnehezebb, mint egy földhöz közel lévő ágon egyensúlyozni, amire bárki képes.Az az egyetlen különbség, hogy ha odafent nem sikerül, akkor véged, és ettőlnehezebbnek tűnik.

Elmosolyodtam. Nekem tetszett, amit John mondott, és tetszett, hogy nemazért mondta, mert szerénynek akart látszani, hanem azért, mert idegesítettea Család földhözragadtsága, az, hogy ekkora izgalmat kelt bennük, ha valaki

megöl egyetlen vacak állatot. De Gerry döbbenten bámulta. Miért zavarja Johnt, hogy az emberek nagy hűhót csapnak körülötte? Miért nem tetszik



32

neki, hogy mindenki azt mondja, hogy csodálatos ember? Szegény Gerry, akitsoha senki nem igazán vett észre, egyszerűen nem értette.

– Johnnak csak egy másodperce volt arra, hogy sikerüljön – ismételte meg.– Ha túl korán vagy túl későn szúr, akkor vége.

Miután kivágták a leopárd két nagy szívét, a felnőttek hullámfű köteletkötöttek a mellső lábára, és felhúzták a gyülekezőfára a Vöröslámpás közepén,hogy mindenki lássa. Később lenyúzták a bőrét, és kihúzták a hosszú, feketefogait és a karmait késnek, majd kiszárították a beleit kötélnek, és letisztítottáka csontjait ásóknak, horgoknak, késeknek és dárdahegyeknek (a csont jobba fatövisnél, bár a feketeüvegnél nem). És persze valaki a szemét is megette: valaki, aki kezdett öregedni, és elkezdett félni a közeledő sötétségtől, mertaz emberek azt beszélték, hogy a leopárd szeme jó a vakság ellen, annak el-

lenére, hogy az íze rossz rossz. A leopárd húsának többi része keserű keserű,annyira, hogy rosszul lesz tőle az ember, úgyhogy amikor a vöröslámpásokkivették belőle a csontokat, a bőrt, a beleket és minden más hasznos részt, ahúst ismét kivitték a Családból, és jó messze kidobták, hogy a farókák és acsillagmadarak megehessék.

Ami a nagy gyapjasbakot illeti, amit körülbelül ugyanakkor ejtettünk el,amikor John és Gerry találkozott a leopárddal, nos, mint már mondtam, azemberek bármikor máskor annak is örültek örültek volna. Végtére is, sok élel-met adott sok ébrenlétre. Jó nagy bőre volt, rengeteg kötőre elegendő, olyanlábai, amiket meg lehetett olvasztani majdnem olyan jó ragasztónak, mint aforró gyanta, és olyan fogai, amiket magőrlésre lehet használni (a legjobbfajta,ami nem hagy magokat a lisztben, mint a kőből készült magőrlők). Máskor

joggal várhattunk volna egy kis dicséretet, amiért hazahoztuk, és néhánykérdést arról, hogy ki volt az, aki levadászta, de ez most senkit nem érdekelt.A Vöröslámpás egyszerűen, minden hűhó nélkül elkezdte megnyúzni, levágni

a finom lámpást a fejéről és szétvágni a húsát a Vöröslámpásnak, meg azt arészt, amit mi, tövisfák viszünk haza magunkkal (egy láb nekünk, öt nekik:ebben állapodtunk meg). De mialatt a bakot nyúzták, végig a leopárdrólbeszélgettek, aminek az ehetetlen húsa ott lógott felettük a fán.

– Hogy csináltad, John?– Nem féltél?– Milyen érzés volt?– Ügyes voltál, mi Johnunk – mondta Bella, a Vöröslámpás csapat vezetője,

aki ekkor tért vissza egy találkozóról a Csillagvirágban. – Ügyes voltál, John.



Ez jól fog jönni a következő Éves Fordítónkon, vadászfiúnk. És ez a Vörös-lámpás érdeme lesz a csoportok közül.

Ő egy okos, inas nő, és mindig egy kicsit fáradtnak tűnik. Az egész Családbólhozzá szoktak elmenni, ha valami problémájuk vagy vitájuk van. Rengetegen

mondják azt, hogy ő a legjobb csoportvezető az egész Családban. Egyik éb-renlétet a másik után dolgozza végig, kicsit sem olyan, mint a mi lusta öreg Tövisfa Lizünk: mozgásban tartja a dolgokat, megoldja őket, és mindenféleunalmas témát észben tart, olyanokat, amiken a legtöbb ember nem is akargondolkozni.

És John közel közel állt hozzá, legalábbis úgy hallottam, bár mást, ennélfurcsábbakat is hallottam már.

~ ~ ~

Ekkor Lucy Lu is megszólalt.– Abban a leopárdban John nagyanyjának az árnyéka volt – mondta min-denkinek azon az éneklős hangján, mintha senkinek kétsége sem lehetneefelől, ha az ő különleges különleges szemén át látná a világot. – Azt akarta,hogy John megölje a leopárdot, amibe be volt zárva, és hogy kiengedje őt aCsillagos Örvénybe.

Lucy Lu soha nem szereti, ha valaki más túl sok figyelmet kap. Ő mindigazt akarja, hogy ő tűnjön annak, aki a legjobban tudja, mi történik.

– Azt hittem, azt mondtad, hogy az Árnyékemberek a Havas Sötét túlsóoldalán élnek – dünnyögte John.

Lucy Lu szerintem nem hallotta, de én elnevettem magam, és John oda-nézett rám, és elmosolyodott.

– És most megtalálta a békéjét – kiáltott fel Lucy Lu –, békében van. És

soha többé nem kell…De ekkor egy Mike nevű londoni fiú érkezett futva a Körkörös Tisztásról.– Hahó, hol van John? A Legvénebbek látni akarják. A Legvénebbek hal-

lottak a leopárdról.Szegény John. Már láttam, hogy egy darabig semmi ideje nem lesz magára,

úgyhogy megittam az italomat, és felkaptam a hús egy részét, hogy átvigyema Tövisfába.

– Ne aggódj, John – mondtam neki, mielőtt elindultam. – Egy két ébrenlét

alatt el fog múlni, és utána esetleg találkozhatunk a Mélytó mellett, jó?

Documents

Beleolvasó - Chris Beckett: Sötét Éden