Madárfejűek Társasága

NNCL32-25Fv1.0

Bohumil HrabalSÖRGYÁRI CAPRICCIO

Fordította Hap Béla ISBN 963 07 3763 9 Bohumil Hrabal: PostřižinyČeskoslovenský Spisovatel, Praha, 1976© B. Hrabal, 1976Hungarian Translation © Hap Béla, 1979

Bovaryné én vagyok

GUSTAVE FLAUBERT

1 Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, mikor ronggyal és összegyűrt Nemzeti

Politiká-val tisztítom a lámpák üvegcilinderét, gyufával ledörzsölöm az égett kanócok feketéjét,visszateszem a rézsapkákat, és pontosan hét órakor bekövetkezik az a gyönyörű pillanat, mikorabbahagyják a munkát a sörgyári gépek, és a dinamó, mely az áramot nyomja mindenfelé, aholvillanykörte ég, az a dinamó csökkenteni kezdi a fordulatszámot, és ahogy gyengül az áram,gyengül a körték fénye is, a fehér fény lassanként rózsaszínbe megy át, a rózsaszínű fény pedigszürkébe, flóron és organdin szűrődik át, végül a wolframszálak piros, angolkórosgyermekujjakat mutatnak a plafonon, piros violinkulcsot. Aztán meggyújtom a kanócot,felteszem a cilindert, felcsavarom a sárga nyelvecskét, felteszem a porcelán rózsákkal díszítetttejüveget. Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, szeretek fölfelé nézni az alatt a néhányperc alatt, mikor úgy folyik el a körtéből a fény, mint a vér a kakas elvágott torkából, szeretemnézni az elektromos áramnak ezt az egyre halványuló kézjegyét, és borzadok a gondolatára,hogy eljön az az idő, mikor bevezetik a sörgyárba a városi áramot, és az összes sörgyári lámpa,az istállók összes viharlámpája, az összes kerek, tükrös lámpa, az összes kerek, kanócos, hasaslámpa egy nap fogja magát, és nem gyullad meg, már senki nem lesz kíváncsi a fényükre, mertezt az egész ceremóniát felváltja egy kapcsoló, akárcsak a vízcsap, ami azokat a szép nyomós

kutakat váltotta fel. Szeretem ezeket az én égő lámpáimat, melyeknek fényében tányérokat megevőeszközt hordok az asztalra, újságok vagy könyvek nyílnak szét, szeretem a lámpáktólmegvilágított, csak úgy az abroszon pihenő kezeket, a levágott emberi kezeket, melyeknekránc-kézírásából kiolvasható annak az embernek a jelleme, akié az a kéz, szeretem a hordozhatópetróleumlámpákat; melyekkel esténként a látogatók elé megyek, és az arcukba meg az útravilágítok, szeretem azokat a lámpákat, melyeknek fényében függönyöket horgolok, és mélyenálmodozom, azokat a lámpákat, melyek egy erőszakos fújással eloltva, szúrós szagot árasztanak,s ez a szag szemrehányással önti el a sötét szobát. Csak legyen erőm, ha bent lesz a sörgyárbanaz áram, hetente legalább egyszer meggyújtani este a lámpákat és figyelni a dallamos sistergést,azét a sárga fényét, mely mély árnyakat vet, és óvatos járásra és álmodozásra késztet.

Francin az irodában két kerek, kanócos, hasas lámpát égetett, két, házmesterné módjáraörökké morgó lámpát, melyek az óriási asztal szélén álltak, két lámpát; melyek úgy árasztották ameleget, mint két kiskályha; két lámpát, melyek óriási étvággyal habzsolták a petróleumot. Edundi lámpák zöld ernyői szinte vonalzóval meghúzva hasították fénytérre és árnytérre azirodát, úgyhogy ha benéztem az ablakon, Francin mindig szét volt vágva egy vitriollal leöntöttFrancinra és egy félhomály elnyelte Francinra. Iszonyú huzatuk volt a sárgaréz szerkezeteknek,ezeknek a rézkosaraknak, amelyekben vízszintes sróffal le- vagy felcsavart kanóc mozgott,annyi oxigént fogyasztottak a Francin lámpái, hogy kiszipolyozták maguk körül a levegőt,olyannyira, hogy ha Francin a közelükben tette le a cigarettáját, a rézszáj kék füstszalagokatszürcsölt befelé, s a cigarettafüst, ahogy a bűvkörébe került ezeknek a hasas lámpáknak,kíméletlenül szürcsölődött befelé, és az üvegcilinder huzatában elemésztődött a lángtól, melyzöldesen fénylett a sapka fölött, mint az a fény, ami a korhadt tuskóból jön, mint a lidércfény,mint a Szent Illés tüze, mint a Szentlélek, amely a kerek kanóc kövér, sárga fénye fölött lebegő,lila lángocska formájában szállt le. S e lámpák fényében Francin a nyitott sörgyári könyvekbeírta a söreladást, a bevételt és a kiadást, összeállította a heti és a havi jelentéseket, hogy mindenév végén megvonhassa a mérleget az egész naptári évre, és úgy ragyogtak e könyvek lapjai, akára keményített ingmellek. Ha Francin lapozott, a két hasas lámpa úgy felháborodott mindenmozdulaton, hogy kialvással fenyegetett, elterpeszkedtek a lámpák, mintha két, álmából felvert,nagy madár lenne ott, az a két lámpa a szó szoros értelmében mérgesen tekergette hosszúnyakát, széjjelhajigálták a plafonon azokat a szüntelenül lélegző árnyjátékokat, azokat azözönvíz előtti állatokat, a plafonon ezekben a félárnyékokban mindig lobogó elefántfüleketláttam, lélegző csontváz-mellkasokat, két nagy éjjeli lepkét odaszögezve ahhoz a fénycölöphöz,amely az üvegcilinderből állt ki és emelkedett egyenesen a plafon felé, ahol mindegyik lámpafölött vakító, kerek tükröcske fénylett, egy-egy élesen megvilágított ezüst pénzdarab, melyszakadatlanul, alig észrevehetően, de mégis mozgott, kifejezve melyik-melyik a magalámpájának hangulatát. Francin, amikor lapozott, újra fölírta a vendéglősök kereszt- ésvezetéknevét. Ehhez hármas redisztollat használt, és ahogy a régi misekönyvekben ésünnepélyes oklevelekben szokott lenni, minden kezdőbetűből iniciálét kanyarított, tele díszeskacskaringókkal és dalmahodó erővonalakkal, ahogy ott ültem az irodában, és a félhomálybólnéztem az irodai lámpáktól klórmésszel bekent kezét, mindig az volt a benyomásom, hogy aFrancin azokat az iniciálékat az én hajamról mintázza, az inspirálja, mindig a hajamon felejtettea szemét, szikrázott belőle a fény, láttam a tükörben, hogy ha én .este ott voltam valahol, ott azén frizurám meg a hajam minősége miatt mindig eggyel több lámpa volt, Francin a redisztollalfelírta a főbb kezdőbetűket, aztán vékony tollakat mártogatott az impressziója szerint zöld, kékvagy piros tintába, és nekilátott körülrajzolni az iniciálékat az én dalmahodó hajammal, mint alugast körülnövő rózsabokor, úgy díszítette fel Francin a hajam vastag vonalainak sűrű hálójávalés ága-bogával a vendéglősök kereszt- és vezetéknevének kezdőbetűjét.

Aztán mikor fáradtan hazajött az irodából, állt az ajtóban az árnyékban, fehér mandzsettáiarról árulkodtak, mennyire kimerült a nap folyamán, az a két mandzsetta szinte a térdeit érte,annyi gondot és bosszúságot vett a vállára Francin a nap folyamán, hogy mindig összement tízcentimétert, talán többet is. Én pedig tudtam, hogy a legnagyobb gond én vagyok, hogy miótaelőször megpillantott, láthatatlan és mégis oly konkrét hátizsákban cipel a hátán, és az a hátizsáknapról napra nehezebb. Aztán álltunk minden este az égő, lehúzós lámpa alatt, a zöld tányérjaakkora volt; hogy mind a ketten aláfértünk, az alá az esernyőnyi csillár alá, ott álltunk alatta a

sziszegő petróleumlámpafény záporában, fél kézzel átöleltem Francint, és a másik kezemmel atarkóját simogattam, neki le volt hunyva a szeme, .és mélyeket lélegzett, és mikormegnyugodott, átölelte a derekamat, úgy nézett ki, hogy valami szalontáncba akarunk fogni,csakhogy valami többről volt szó, tisztítófürdő volt ez, és Francin abban súgta a fülembe, miminden történt vele aznap, én meg simogattam, és minden kézmozdulatom a ráncait simította ki,aztán kibontott hajamat simogatta, minden alkalommal lejjebb húztam a porcelán csillárt, sűrűnkörül volt aggatva korallal egymáshoz erősített színes üvegcsövecskékkel, zörgött a sokcsingilingi a fülünk mellett, mint meg annyi bádogmütyürke és dísz egy török táncosnő. derekakörül, néha az volt az érzésem, hogy egy üvegkalap az a nagy lehúzós lámpa, mindkettőnkfejibe nyomva fülig, egy metszett jégcsapok záporával körülaggatott kalap... HátrakergettemFrancin arcából az utolsó ráncot, valahova a hajába vagy a füle mögé, ő meg kinyitotta a szemét,fölegyenesedett, a mandzsettái visszakerültek a csípője magasságába, bizalmatlanul rám nézett,és mikor elmosolyodtam és bólintottam, ő is elmosolyodott, aztán lesütötte a szemét, és leült azasztalhoz, összeszedte a bátorságát, és rám szegezte a tekintetét, én meg rá, és láttam, mekkorahatalmam van rajta, láttam, hogy a szemem megbűvöli, mint a tigriskígyóé a rémült pintyet, harámered.

Ma este nyerítés hallatszott be a sötét udvarról, aztán még egy nyihogás, aztán patákdobogása hangzott fel, láncok csörgése és csatok csilingelése, Francin felegyenesedett és fülelt,fogtam a lámpát, kimentem a folyosóra, és kinyitottam az ajtót, a sörgyári kocsis kiabált odakinta sötétben : – Hola, Ede, Kare, hola ištene! – de mondhatta azoknak, vágtattak ki az istállóból aherélt belga lovak lámpával a szügyükön, úgy, ahogy megjöttek fáradtan, kifogva a kocsiból,igástul és a hám szegélyére akasztott istránggal, teljes szerszámban az egész napi sörhordásután, amikor mindenki azt hitte, hogy ezek a herélt csődörök másra se gondolnak, mint aszénára, a puttony cefrére meg a láda zabra, szóval ez a két ló évente négyszer váratlanulvisszaemlékezett csődöréveire, még kifejletlen mirigyekkel, de mégis már mirigyekkel teligeniális ifjúságukra, és fellázadtak, csináltak egy kis lázadást, sötét alkonyokon jelt adtakegymásnak az istállóba hazatérőben, és megbokrosodtak, megbokrosodtak, csak az emberekmondják, hogy ezek a volt csődörök megbokrosodtak, nem bokrosodtak meg azok, csak nemfelejtették el, hogy még mindig és az utolsó pillanatig követheti az állat is a szabadság útját...most a szolgálati lakások mellett száguldottak a betonjárdán, patáik szikrát hánytak, s a vezetékló szügyén dühödten rángatózott és hánykolódott a lámpa, és röpködő csatokat és szakadtistrángot világított meg, kihajoltam, és a petróleumlámpa finom fényében átrepült a belga pár, akövér; óriási herélt csődörök, Ede és Kare, huszonöt métermázsát nyomtak együtt, s e huszonötmétermázsát most mozgásba hozták, s ez a mozgás minduntalan zuhanással fenyegetett, s azegyik ló zuhanása a másikét is jelentette, mert egymáshoz láncolták őket a hevederek még abőrcsatok meg a gyeplő, de mintha folyton összebeszéltek volna abban a vágtában, mindkettenegyszerre bokrosodtak meg, és hol az egyik, hol a másik vezetett, nem többel, mint néhánycentiméterrel... mögöttük szaladt a szegény kocsis az ostorral, kiverte a hideg verejték, hogy haaz egyik ló a lábát törné, hány évig vonná azt le neki a sörgyárigazgatóság... a két ló veszte megazt jelentené, hogy fizethet életevégéig... – Hola, Ede, Kare! Hola ištene! – ám a fogat már amalátázó előtti huzattal robogott szemközt, most lágyabbak lettek patáik a kémény meg a szérűmelletti, sáros úton, lassítottak is a lovak, aztán az istállóknál, a macskaköveken megintgyorsítottak, a folyosók petróleumlámpáinak szögletes fényaknáitól bevilágított kis betonjárdánpedig, azon a járdán, melyből minden földön vonszolt csat, minden lánc, minden patkó szikrákatcsiholt, szóval ott nekiiramodott a két belga, nem is rohanás volt az már, hanem visszafogottzuhanás, mint a vásári trombita, úgy fújtattak az orrlikaik, szemük kimered és iszonnyal tele, azirodánál a kanyarban mindkettő, mint egy börleszkben, megcsúszott a betonjárdán, de siklottaktovább szikrákat hányó hátsó patáikon, a kocsis megdermedt félelmében. Francin az ajtóhozszaladt, de én az ajtófélfának támaszkodva álltam, és imádkoztam, hogy ne essék semmi bajuk alovaknak, nagyon jól tudtam, hogy az ő esetük az enyém is, és Ede meg Kare újra egyetértésbenügetett egymás mellett a malátázó huzatjával szemben, patkóik lehalkultak a puha sárban acsíráztató szérű melletti úton, és megint jelt adtak egymásnak, és harmadszor is nekiiramodtak,a kocsis félreugrott, s a lámpa, ahogy az egyik ló megrántotta a kantárt, nagy ívben elrepült, éspozdorjává tört a mosókonyhán,. a csörrenés új erőt adott a belgáknak, felnyerítettek, előbb

egymás után, aztán mindketten egyszerre, és nekiiramodtak a betonjárdán... Francint néztem,mintha én változtam volna át egy belga csődörpórrá, az én lázongó természetem volt az, havontaegyszer őrjöngeni egy jót, én is negyedévenkénti szabadságvágyban szenvedtem, én, aki heréltsem voltam, épp ellenkezőleg, egészséges, olykor túlságosan is ... Francin meg rám nézett, éslátta, hogy a megbokrosodott belga fogat, az a két világos, lobogó sörény meg a két hatalmas, abarna test mögött a levegőben lobogó farkcsóva, mindez én vagyok, nem én, hanem az éntermészetem, az én sötét éjszakán végigröpülő, megbokrosodott arany frizurám, az én lobogó,ősszé nem fogott hajam... félretolt, és most ott állt Francin előrenyújtott kézzel a folyosóróláradó fény alagútjában, fölemelt kézzel a lovak elé lépett, és "Idudududu! Holá!"-t kiáltott, aherélt belga csődörök lefékeztek, patkóik alól szikrák röpködték, Francin hátraugorva kantáronragadta a vezeték lovat, megrántotta a kantárt, a zabla belemélyedt az állat habzó pofájába, s alovak mozgása lecsillapodott, a csatok, a gyeplő és a szerszám szíjai a földre estek, odaszaladt akocsis, és kantáron fogta a nyergest... – Gondnok úr... – dadogta a kocsis. – Lecsutakolni őketszalmával, átvezetni az udvaron... negyvenezret ér ez a pár, érti, Martin úr?. – mondta Francin, sahogy berobogott a kapun, mint egy ulánus, akiknél a monarchiában szolgált, hát fellök, ha félrenem ugrok, keresztülment volna rajtam... aztán a sötétből ostorcsapások hangzottak és a belgaLovak fájdalmas nyerítése, káromkodás és ostornyéllel mért ütések, aztán a lovak sötétbenugrándozása és a hosszú ostor csattogása, mely a lábukra tekeredett, és a bőrüket hasogatta.

2 Hanem hozzátartozik a partrómhoz négy sertés is, a sörházi sertések, sörtörkölyön meg

krumplin hizlaltam őket, nyáron pedig, mikor ért a répa, a zöldjéért jártam nekik, azt aztánösszevagdaltam, leöntöttem kovásszal meg állott sörrel, és az állatok húsz órát aludtak, és egykilogrammot is gyarapodtak naponta, mert az úgy volt, hogy mikor hallották az én malackáim,hogy kecskét fejni megyek, hát már visítottak örömükben, mert nem tudták, hogy kettejüketsonkának adom el, a másik kettőt meg Levágatom házi disznótorra. Mikor megvoltam akecskefejéssel, már visongtak elragadtatásukban a malackák, mert tudták, hogy az egész kifejttejet egyenesen elébük öntöm. Cicvárek úr csak ránézett a malacra, s már mondta is, mennyitnyom, és az mindig annyi is volt, aztán felnyalábolta és bedobta őket egy olyan böllérkocsiba,hálót vont fölébük, és azt mondta: – Ellenkeznek a kis dögök, akárcsask az anyjukom, mikorfiúkoromban először csókoltam meg.

Azt mondtam búcsúzóul a malackáimnak: – Pápá, malackáim, remek sonka lesz belőletek!Tudtam, hogy a malacok nem vágynak ilyen dicsőségre, de hát egy halállal mindannyian

tartozunk, a természet pedig könyörületes, ha már nincs mit tenni, akkor minden élőt, aminekhamarosan meg kell halnia, elfog az iszonyat, mintha csak állatnak-embernek kiégnének abiztosítékai, aztán már nem érez semmit, és nem fáj semmi, az iszonyat lecsavarja a kanócot,hogy az élet már csak úgy pislákol, és rémületében nem tud semmiről A böllérekkel nem voltszerencsém, az első annyi gyömbért tolt a hurkába, hogy édesség lett belőle a második annyitivott reggel óta hogy amikor felemelte a husángot, hogy elkábítsa vele a disznót, a saját lábáttörte el, ott álltam az odakészített késsel, mérgemben, majd a böllért vágtam le, ráadásulvihettem kocsin a kórházba, és szaladgálhattam másik után. A harmadik böllér meg atalálmányával jött, felfedezte a forrázás helyett a forrasztólámpával való perzselést, a leveshelyett a böllért kellett volna a W.C.-be öntenem, mert egyrészt benne maradt a bőrben a sörte,másrészt és főleg benzinszagú volt a disznó, és a kanálisba kellett öntenünk a levest, mert még amegmaradt disznónak se kellett.

A Myclík úr, az böllér volt, az én szájam íze szerint való. Kikevert márványkuglófot éstejeskávét hozatott, és rumot csak akkor ivott, mikor a májas hurka már az üstben volt, egyolyan böllér, aki minden szerszámát konyharuhába csavarva hozta magával, három kötény voltvele, az egyiket a leszúráshoz, a forrázáshoz és a zsigereléshez vette fel, a másodikat amikor adeszkára szórta a belső részeket, a harmadikat meg amikor már majdnem minden készen volt.Arra is kioktatott Myclík úr, hogy vegyek egy üstöt tartalékba, és azt csak a hurkák meg adisznósajt meg a belsőségek abálására meg a zsír kisütésére használjam, mert amit fazékban

abálnak, annak szaga marad, márpedig a disznóölés az ugyanolyan, nagyságos asszonyom, mintamikor a pap misét mond, mert mind a kettőben vérről meg húsról van szó.

És miközben sütöttük a knédlit a hurkába, és hoztuk a teknőt, és főztem éjszakáig a darát, éskészítettem ki a tányérra a sót meg a borsot meg a gyömbért meg a majorannát meg akakukkfüvet, a malac délben már nem kapott enni, és böllérkötényt szimatolt, a többi jószág isszomorú volt és csöndes, a malac előre remegett, mint a nyárfalevél, a többi fa nyugodt, a viharvalahol a Kárpátokban vagy az Alpokban dühöng, de a nyárfalevél remeg és zizeg, mint adisznóm, amelyet holnap ölni fognak.

A disznót mindig én hoztam ki az ólból. Nem szerettem, ha zsineggel felkötötték a pofáját,mire jó fájdalmat okozni neki, a böllérhöz csalva, a füle mögét vakargattam, aztán a homlokát,aztán a hátát, aztán jött hátulról Myclík úr a szekercével, felemelte, és hatalmas csapássalleterítette a disznót, a biztonság kedvéért odavágott még két-három mélyre hatót a szétroncsoltsertéskoponyára, átnyújtottam Myclík úrnak a kést, lehajolt, és beledöfte a gyilkot a nyakatövibe, egy darabig kereste a hegyivel a verőeret, aztán előtört a vérsugár, odatartottam afazekat, aztán még egy nagy lábast, Myclík úr, mikor edényt váltottam, mindig udvariasanbefogta tenyerével a sugárban ömlő vért, aztán megint elengedte, akkorra már a keverővelkavartam a vért, hogy meg ne alvadjon, aztán a másik kezemmel is, két kézzel egyszerrecsapdostam bele a gyönyörű, gőzölgő vérbe, Myclík úr a segédjével, Martin kocsis úrral,belegurította a disznót a teknőbe, csöbrökkel öntötték rá a forró vizet, nekem meg föl kelletttűrnöm a ruhám ujját, és szétfeszített ujjakkal kavarnom a kihűlő vért, alvadt vérdarabokathajigáltam ki a tyúkoknak, mindkét kezemmel könyékig a hűlő vérben, egyre gyengült a kezem,cincáltam vele az utolsó alvadt vércsomókat, mintha az utolsókat bokszolnám a disznóba, aztánengedett a vér, kihűlt, kivettem a kezem a fazekakból és a lábasból, miközben a leforrázott,megkopasztait disznó lassan emelkedett a krummholcon a nyitott szín gerendája felé.

A levágott disznófej nyelvestül a deszkán feküdt, éppen elhoztam a két lapockát. S márszaladtam is át az udvaron a kendőm alatt összefogott hajjal, hogy egy percet se szalasszak el,mert Myclík úr már kiontotta a beleket, és utasította a segédjét, hogy menjen, és fordítsa ki ésmossa ki őket, maga meg emlékezetből turkált a disznó belső részeiben, mint a vak Hanus atoronyórában, el-elvágott valamit, kiszabadult a lép, a máj, a gyomor, végül a tüdő meg a szív is.Odatartottam a csöbröt, és belefordult az az egész gyönyörű pejsli, a nedves színeknek ésformáknak ez a szimfóniája, semmi sem lelkesített föl úgy, mint a halványpiros sertéstüdő,gyönyörűen dagadó, akár a laticel, színben semmi sem oly szenvedélyes, mint a májsötétbarnája, az epe smaragdjával díszítve, mint a viharfelhők, mint a selymes bárányfelhők,ugyanúgy vonul a belek mertén a göröngyös zsír, sárgán, mint a szétcsöpögött gyertya, mint améhviasz. A gége is kék meg halványpiros gyűrűkből van összerakva, mint a színes porszívócsöve. És amikor kigurítottuk ezt a gyönyörűséget a deszkára, Myclík úr fogta a kést,megköszörülte a fenőacélon, aztán levagdalt hol egy még meleg husikadarabot, hol néhánymájfecnit, hol egy egész vesécskét meg egy fél lépet, én pedig odatartottam a nagy lábast apirított hagymával, és bedugtam azokat a sertésből kiszedett diribdarabokat a sütőbe, de mégelőbb gondosan megsóztam-paprikáztam az egészet, hogy meglegyen délre a disznótorosgulyás.

Szitával kiszedtem a megfőtt disznóaprólékot, a lapockát, a félbevágott fejet, kifordítottamőket a deszkára, húsdarabot húsdarab után, Myclík úr kiszedte a csontokat, s amikor egy kicsitkihűlt a hús, ujjam közé fogtam egy darab fület meg egy darab fejhúst, kenyér helyettdisznófület haraptam hozzá, Francin kijött a konyhába, soha nem evett, egy falatot se tudottlenyelni, hát csak állt a kályhánál, és üres kenyeret evett, kávét ivott hozzá; és nézett rám, éshelyettem szégyellte magát, én meg jóízűen ettem, és ittam a sört a literes üvegből, Myclík úrmosolygott, és csak úgy udvariasságból vett egy darab húst, de aztán meggondolta magát, és atejeskávé meg a márványkuglóf mellett döntött, aztán fogta a hintakést, feltűrte a ruhaujját, s ahatalmas mozdulatok kikezdték a húsdarabok alakját és funkcióját, s a hintázó késekfélholdjaitól lassan töltelékké változott a hús, Myclík úr odatartotta tenyerét, beleszórtam aleforrázott fűszert, Myclík úr volt az egyetlen olyan böllér, akinek le kellett öntenem forróvízzel a fűszert, mert mint mondta, és én azt nagyon is tapintótagosan értettem, finomabb leszazoknak az illatoknak az eloszlása, aztán hozzátette a beáztatott knédlit, és hatalmas

tenyerével-ujjaival megint összedögönyözött és összekevert mindent, aztán mindkét kezérőllehúzta a tölteléket, beletúrt, megkóstolta, és szép volt e percben, mint egy költő, eksztázisban amennyezetre nézett, és ezt ismételgette magában: bors, só, gyömbér, kakukkfű, knédli,fokhagyma, miután eldarálta ezt a kis böllérimát, beledugta az ujját a töltelékbe, és odanyújtotta,az ujjamra vettem, azt meg a számba, megkóstoltam, én is a mennyezetre néztem,sertéseksztázissal teli szememmel széttártam, és nyelvemen ízlelgettem ezt az egészillatlegyezőt, majd bólintottam, hogy mint gazdasszony jóváhagyom az ízlajstromot, és semmiakadálya, hogy elkezdődjék a májashurka-készítés. Myclík úr fogta a levagdalt, egyik végükönbehurkapálcikázott béldarabokat, bal keze két ujjával kitágította a nyílást, s a másik kezévelcsak gyömöszölte, és gyönyörű májas hurka nőtt ki a markából, fogtam, és hurkapálcikávalelkötöttem; és így dolgoztunk, és ahogy fogyott a töltelék, úgy nőtt a belekközlekedőedény-lánca mentén a májashurkahalom.

– Martin úr, hol maradozik már megint? – kiabált minduntalan Myclík úr, és Martin kocsisúrral mindannyiszor az történt, talán egész életében, valahányszor egy kis ideje akadt, hogyelácsorgott a színben, az ólban, a kocsi mögött, a folyosókon, elővett egy kis, kerek tükröt, ésbámulta magát benne, annyira tetszett saját magának, hogy megrendülve azon, amit a kerektükörben látott, egész órákat volt képes elálldogálni az istállóban, elfelejtett hazamenni, mertcsipesszel tépdeste orrából a szőrszálakat, tépkedte a pamacsokat a szemöldökéből, sőt nemcsaka haját, hanem még a szempilláját is festette, és púderozta az arcát. Mondtam magamban, nekema következő disznóhoz más segédet küldjön a Francin a sörgyárból. – Martin úr, hol volt mármegint, az istenért? Szíveskedjék felvagdalni itt ezt a bélhájat, darás meg zsemlés véres hurkátfogunk csinálni, hol volt?

Myclík úr töltötte a darás hurkát, már meg-itta a második stampedlit, egyszerre csakbelenyúlt a véreshurka-töltelékbe, és vércsíkot kent az arcomra. Elnevette magát, apró szememegcsillant, mint egy gyűrű, belenyúltam a véres lábosba, és mikor arcon akartam kenni aböllért, az elugrott, mire tenyérrel a fehér falnak estem, de mire sikerült összekennem, Myclík úrmár nyomta is rám a második flekket, és közben pálcikázta tovább a hurkát. Megint belenyúltama vérbe, és nekieredtem, Myclík úr néhányszor félreugrott, mint a szavojai táncban, aztánösszevéreztem az arcát – pálcikáztam tovább a darás véres hurkát, és nevettem, ahogy a böllérrenéztem, egészséges öblös nevetéssel nevetett, nemcsak afféle nevetés volt az, hanem valahonnana pogány korból jövő nevetés, mikor az emberek hittek a vér és a nyál erejében, nem tudtammegállni, hogy föl ne markoljak egy csomó darás vért, és megint össze ne kenjem Myclík urat,újból félreugrott, elvétettem, ő meg nagy röhögéssel újabb csíkot kent az arcomra, közbenszurkálta tovább a pálcikákat a hurkavégekbe, Martin úr hozott egy rekesz sört az erjesztőből, ésamikor óvatosan lehajolt, egész maroknyi véres tölteléket mázoltam az arcába, Martin kocsis úrkivette zsebéből a kerek tükröt, megnézte magát benne, és alighanem jobban tetszett magának,mint bármikor máskor, egészséges nevetéssel felnevetett, és három ujja közé fogott egy csipettölteléket, beszaladtam a szobába, Martin úr utánam, kiabáltam, el sem jutott az agyamig, hogya falon túl már ülésezik a sörgyár igazgatósági tanácsa, és áthallatszik a székzörgés meg akiabálás, de Martin úr összekent vérrel, és nevetett, az a vér valahogy közelebb hozottbennünket egymáshoz, igevettem, leültem a kanapéra, előrenyújtottam a kezemet, mint egybábu, nehogy összepiszkítsam a huzatot, Martin úr is ugyanúgy tartotta összekent kezét, delassanként testének egész többi részét elfogta a nevetés, rázkódott, s a torkából fullasztó,ujjongó, köhögő röhögés tört fölfelé, Myclík úr odarohant, és beletenyerelt Martin úr arcába,úgy villogott a dara azon az arcon, mint az igazgyöngy, erre Martin úr abbahagyta a nevetést,elkomolyodott, úgy látszott, . ütni akar, de nem, elővette a kerek zsebtükröt, belenézett, ésalighanem olyan szépnek találta magát, amilyennek még soha, és felkacagott, felvonta torkazsilipét, és röhögött bömbölve, Myclík úr egy terccel mélyebben hahotázott gurgulázónevetéssel, mely a fekete bajusza alól kikandikáló, apró fogóira hasonlított, és így röhögtünktorkunk szakadtából,; nem tudva, miért, elég volt egy pillantás, és máris kacagásban törtünk ki;hogy fájt tőle az oldalunk. Ekkor kinyílt az ajtó, és beszaladt Francin redingotban, melléreszorítva káposztalevél alakú kravátliját, s az összevérezett arcok meg az iszonyú röhej láttánösszekulcsolta a kezét, de én nem tudtam megállni, rogy három ujjal ki ne vegyek egy kis vérestölteléket, és a Francin arcába ne kenjem, hogy akarva-akaratlan felnevessen, ámde ő úgy

megijedt, hogy azon véresen-hurkásan visszaszaladt az ülésterembe; az elnökség két tagjahanyatt vágódott, mert azt hitték, bűntény esett a serfőzdében, maga az elnök, Gruntorád doktorúr rohant be a konyhába a hátsó bejáraton, körülnézett, aztán mikor látta azt a nagy röhögést azösszevérezett arcokon, fellélegzett, leült, én meg töltelékes kezemmel piros csíkot húztam adoktor úr arcára, egy röpke pillanatra mindnyájan elhallgattunk, könnyefolyós szemmel néztükdoktor Gruntorádot, ő meg felállt, és ökölbe szorította a kezét, és bulldogállkapcsot vicsorított...ám egyszerre csak felkacagott, a vér ereje tette, az a szakrális valami, hogy nemtudommi ellegyen hárítva, emberemlékezet óta így tombolták ki magukat az emberek sertésvérrel valóösszekenődzködéssel, a doktor úr belenyúlt a töltelékbe, és nekiiramodott, kacagva szaladtam aszobába, nem talált el a doktor úr, rátenyerelt a megvetett ágyra, megint kiment a konyhába, ésteli marokkal jött vissza, az asztal körül kergetőztünk, a fehér abrosz tele volt atenyérlenyomataimmal, Gruntorád doktor úr pillanatonként otthagyta véres névjegyét azabroszon, megelőzött, visongva szaladtam ki a folyosóra, ami az ülésteremmel köti össze alakásunkat, a teremben már égett a villany, én meg belerohantam az ülésbe, arany csillárok,alattuk zöld posztóval bevont asztal, rajta nyitott akták meg jelentések. Gruntorád elnök úrutánam szaladt, az igazgatósági tanács minden tagja azt hitte, hogy az elnök úr meg akar ölni,sőt már meg is kísérelte, Francin ült a széken, és a homlokát törölgette a véres kezével, az elnökúr néhányszor körülszaladta velem az asztalt, visongtam, mindkettőnkről csurgott az izzadság,akkor megcsúsztam és elestem, és doktor Gruntorád, a korlátolt felelősségű városi sörgyárelnöke az arcomba tenyerelt, és leült, lógtak a mandzsettái, rájött a nevetés, nevetett, akárcsakén, nevettünk, de a nevetés csak fokozta az elnökségi tagok rémületét, mert mind azt hitte, hogymeghibbantunk.

– Ha nem veszik rossz néven, uraim, meghívom magukat a disznótorra – mondtam.Gruntorád doktor úr hozzátette– Maga meg, gondnok úr, intézkedjék, hogy hozzanak az erjesztőből tíz rekesz ászoksört.

Mit tízet, húsz rekeszt!– Jöjjenek, kérem, uraim, de a disznótoros gulyást levesestányérból kell enniük, kanállal,

csurig! És mindjárt jön a májas hurka tormával meg a zsemlés véres hurkácska. Erre kérem,uraim – tessékeltem be véres kézmozdulatokkal a vendégeket a hátsó bejáraton.

Aztán késő éjszaka az igazgatósági tanács tagjai szétszéledtek a bricskáikban, ki-ki a magakuckója felé, mindüket lámpával a kezemben kísértem ki, a kapu elé beálltak a bricskák, asárfogóra erősített, égő kocsilámpák a lovak tompán fénylő farára világítottak, az igazgatóságitanács összes tagjai kezet fogtak Francinnal, és vállon veregették. Azon az éjszakán egyedülaludtam a hálószobában, a nyitott ablakon hideg levegő húzott be, a székek között a padlótborító rozsszalmán májas és véres hurkák csillogtak, közvetlenül az ágy mellett hosszúdeszkákon hűltek a disznó szétszerelt alkatrészei, a kicsontozott és felparcellázott sonkák,karajok és sertéssültek, lapockák, csülkök és lábak, minden glédába állítva Myclík úr utasításaszerint. Mikor lefeküdtem, hallottam, hogy Francin fölkel, langyos kávét tölt magának akonyhában, és száraz kenyeret harap hozzá, pazar lakoma volt, úgy tömte magába az ételt azigazgatósági tanács minden tagja, mintha fizetnék érte, csak Francin ácsorgott a konyhában, ésitta a langyos kávét, és harapdálta hozzá a száraz kenyeret, feküdtem a dunnák közt, és elalváselőtt még kidugtam a kezem, és megtapogattam a lapockákat meg a sültet, és ujjaimmal aszűzérméket érintve aludtam el, és az egész disznót megettem álmomban, hajnalban, mikorfelébredtem, olyan szomjas voltam, hogy mezítláb mentem az üveg sörért, kihúztam a dugót, ésmohón ittam, aztán meggyújtottam a lámpát, és a kezemben tartva jártam falatról falatra; és nemtudtam megállni, hogy meg ne gyújtsam a petróleumfőzőt, levágtam két szép sovány szeletet acombjából, kiklopfoltam, megsóztam, megpaprikáztam, és vajban nyolc perc alatt kisütöttem,egy örökkévalóságnak tetszett, egész idő alatt a nyálamat nyeldestem, ez volt az én stílusom,megenni mindkét combot csak úgy, natúrszeletekben, citromot rácsepegtetve, végül vizet isöntöttem a sniclik alá, befödtem, dühösen tört ki alóla a gőz, s már raktam is ki a húst a tányérra,és faltam mohón, szokás szerint leettem a hálóingemet mint ahogy mindig leeszem a blúzomat alével vagy a mártással mert ha én eszek, akkor nem eszek, hanem habzsolok... és mikormegettem, és kitörültem a kenyérrel a tányért, láttam, hogy a nyitott ajtón át a sötétben néz ráma Francin szeme, csak az a két szemrehányó szem, hogy megint úgy eszem, ahogy egy rendes nő

nem eszik, még jó, hogy addigra jóllaktam, mert ez a tekintet mindig elvette az étvágyamat, alámpa fölé hajoltam, de eszembe jutott, hogy a kanóc füstje beleenné magát a húsba, kivittem alámpát a folyosóra, és egy erőteljes fújással elfújtam. És visszamásztam az ágyba, és egysertéslapockát érintve ujjaimmal, lassanként álomba merültem, és előre örültem, hogy sütök kiés kapok be reggel, ha felébredek, két natúrszeletet.

3 Boďa Červinka mindig szívügyének tekintette a hajamat. Azt mondta, ez a haj a régi szép

időkből maradt itt, sose volt ilyen haj a fésűm alatt. Ha Boďa kifésülte a hajamat, mintha kétfáklyát gyújtott volna meg az üzletben, a tükrökben meg a tálakban meg a korsókban fellángolta hajam máglyája, és kénytelen voltam elismerni, hogy Boďának igaza van. Sose láttam olyanszépnek a hajamat, mint Boďánál az üzletben, mikor megmosta abban a kamillateában, amitotthon főztem, és a tejeskannában hoztam magammal. Amíg nedves volt a hajam, soha nemnézett ki belőle az, ami száradás közben történt vele; alighogy száradni kezdett, mintha csakezer arany méh, ezer szentjánosbogárka született volna azokban a hajfolyamokban, mintha ezerborostyánkő robbant volna szét. S amikor Boďa először húzta át a fésűt a sörényemen, hátpattogott és szikrát hányt a hajam, és felduzzadt és megnőtt és forrt, és Boďának le kelletttérdelnie, mintha két egymás mellett álló csődör farkát fésülné kaparóval. És fény gyúlt azüzletében, a biciklisták leugráltak a kerékpárjaikról, és a kirakatüveghez nyomták az orrukat,hogy lássák és megtudják, mi vonzotta oda a szemüket. Maga Boďa meg elmerült a hajamfelhőzetében, és hogy zavartalanul tehesse, mindig bezárta a boltot, pillanatonoként belémszagolt, és amikor végzett a fésüléssel, kéjesen felsóhajtott, s csak aztán fogta össze a hajamat amaga ízlése szerint, de én rábíztam magam, hol lila, hol zöld, hol piros vagy kék pántlikával;mintha valami katolikus szertartás részét képezném, mintha valami egyházi ünnep részétképezné a hajam. Aztán kinyitotta az üzletet, kitolta a biciklimet, felakasztotta a tejeskannámat avázra, és udvariasan a nyeregbe segített. De akkorra már egész tömeg verődött össze az üzletelőtt, mindenki azt a kamillaszagú hajat bámulta. Amikor beletapostam a pedálba, Boďa úr egydarabig szaladt mellettem, és fogta a hajamat, nehogy bekapja a lánc vagy valamelyik drót. Ésamikor eléggé felgyorsultam, Boďa úr a levegőbe lendítette a frizurám csücskét, mint ahogycsillagot hajítanak a levegőbe, vagy sárkányt lendítenek az ég felé, és kifulladva ment vissza azüzletbe. Velem meg szaladt a bicikli, és lobogva úszott utánam a hajam, hallottam, hogy pattog,mint a só vagy a selyem, ha dörzsölik, mint ahogy a távolodó eső kopog a bádogtetőn, mintahogy a bécsi szelet sül a zsírban, úgy lobogott mögöttem az a hajfáklya, mint mikor a srácokszurkos seprűvel szaladgálnak Szent Fülöp-Jakab éjszakája előestéjén, vagy mint haboszorkányt égetnek, úgy lobogott mögöttem a hajam füstcsíkja. Az emberek pedig megálltak,és én egyáltalán nem csodálkoztam rajta, hogy nem tudják levenni a szemüket erről a lobogóhajról, mely mint egy reklám vonul feléjük. Nekem is jólesett látni, hogy látnak, az üreskamilláskanna a kormányhoz ütődve csilingelt, s az áramló levegő fésűje hátrafelé fésülte ahajam. Átvonultam a téren, minden tekintet az én lobogó hajdíszemben futott össze, akár adrótok a bicikli kerekében, amelyen a pedált taposta az én mozgásba lendült énem. Francinkétszer látott így lobogni, és az én lobogó hajam mind a kétszer beléfojtotta a szuszt, meg seszólított, mintha nem ismerne, képtelen volt odakiáltani, váratlan megjelenésem úgymegbénította, hogy odalapult a falhoz, és várnia kellett egy darabig, hogy újra lélegzethezjusson, az volt a benyomásom, hogy ha megszólítanám, összerogyna, a szerelmessége, aznyomta oda a falhoz, mint azt az árva gyereket az Aleš festőtől az olvasókönyvben. Én megnyomtam a pedált, hol az egyik, hol a másik térdemmel böktem bele a kannába, a szembejövőbiciklisták megálltak, volt, aki megfordította a biciklijét, és tépett utánam, megelőztek, hogyvisszafordulhassanak, és . megint szembejöhessenek velem, és köszönhessenek a blúzomnakmeg a kannának meg a lobogó hajamnak és teljes egészemnek, és én megértően és jó szíveltártam elébük ezt a Látványosságot, és csak azt sajnáltam, hogy nincs meg az a képességem,hogy egyszer is szembebiciklizhessek saját magammal, és én is örülhessek annak, amire büszkevoltam, és amiért nem tudtam szégyenkezni. Még egyszer végigmentem a téren, aztán a főúton a

Grand Hotel előtt, ott állt egy Orion, az Orion előtt Francin gyertyával a kezében, ott állt amotorbiciklijével, és biztos látott, de úgy tett, mintha nem látna, folyton baj volt az Orionjával, agyújtással és egyáltalán, Francin ezért nemcsak az összes kulcsot meg fogót meg srófhúzóthordta magával az oldalkocsiban, hanem még egy kis lábmeghajtású esztergapadot is. Francinmellett ott állt a korlátolt felelősségű sörgyár igazgatósági tanácsának két elnökségi tagja,mielőtt lepleccsent volna a cipőm talpa a kövezetre, hátranyúltam, előrehúztam a hajam, és azölembe tettem.

– Szerbusz, Francin – mondom.Francin belefújt a gyertyába, és hogy meghallotta a hangomat, ujja közül kiesett a gyertya, az

arcán két piszokcsík a szereléstől.– Kezit csókolom – köszönt az igazgatósági tanács két tagja.– Jó napot, uraim, szép időnk van ma, mi?– mondtam, és Francin a feje búbjáig elvörösödött.– Hova ejtetted, Francin, azt a gyertyát? – kérdem.Lehajoltam, Francin letérdelt, és az oldalkocsi alatt kereste a gyertyát, leterítettem a

zsebkendőmet a kövezetre, letérdeltem, a hajam leomlott, de Giorgi úr, a kéményseprő-mester,gyengéden fölemelte a hajamat, és átvetette a karján, akár a sekrestyés a papi ruhát, Francintérdepelt, és az oldalkocsi kék árnya alá meresztette a szemét, és láttam, hogy a jelenlétem úgyfejbe kólintotta, hogy csak azért keresgél, hogy magához térjen, ugyanez volt az esküvőnkön,mikor ujjamra húzta a gyűrűt, úgy remegtek az ujjai, hogy kiejtették a jegygyűrűt, és úgyelgurult valahová, hogy előbb Francin, aztán a tanúk, aztán a násznép, először csak lehajolva,majd négykézláb, még a pap is, négykézláb mászkáltak a templomban, míg végül a ministránsgyerek megtatálta a szószék alatt a jegygyűrűt, azt a gömbölyű jegygyűrűt, amely épp azellenkező oldalra gurult, mint ahol négykézláb kereste az egész lakodalmi gyülekezet. És énnevettem akkor, ott álltam, és nevettem...

– Ott van valami a kanális mellett – mondta egy fiú, és hajtotta tovább az abroncsát a főúton.A gyertya a kanális mellett feküdt, Francin felvette, és mikor be akarta csavarni a motorba,

úgy remegett a keze, hogy a gyertya vacogott a menetben. Kinyílt a Grand Hotel ajtaja, kijöttrajta Bernádek úr, a kovácsmester, az, aki együltében megivott egy negyedes hordó pilzenit, éshozott egy pohár sört.

– Nagyságos asszonyom, ne vegye rossz néven, igyon az enyémből!– Egészségére, mester úr!Beledugtam az orrom a habba, föltartottam a kezemet, mintha imára emelném, és lassan,

élvezettel ittam az édesen keserű italt, és mikor elfogyott, mutatóujjammal megtöröltem aszámat, és azt mondtam:

– Azért a mi sörgyárunk söre is van ilyen.Bernádek úr meghajolt előttem:– Csakhogy a piheni sör, nagyságos asszonyom, jobban megközelíti az ön hajszínét,

engedelmével... – habogta a kovácsmester – engedelmével, megyek az ön tiszteletére továbbiddogálni az ön arany haját.

Meghajolt és távozott, százhúsz kilós személyiség, hátul iszonyú lebernyegekben lengett anadrágja, olyan lebernyegekben, mint az elefánté.

– Francin – kérdem –, megjössz ebédre?Csavargatta beljebb, meg-meghúzta a gyertyát a motor fejében, színlelte, hogy összpontosít.

Meghajoltam az igazgatósági tanácsbeli urak felé, beletapostam a pedálba, hátradobtam pilzenisörfolyamaimat, és sebességre tévén szert, felkarikáztam a szűk utcán a hídra, s a korlát mögöttkitárult előttem a vidék, mint egy esernyő. Illat szállt felém a folyóból, és a háttérben ottemelkedett a drapp sörgyár a malátázóval, a korlátolt felelősségű. részvénytársaság polgáriserfőzdéje.

4

Az expanderdoboz fedelén ez állt: "Önnek is ilyen szép teste lesz, hatalmas izmai és iszonyúereje!"

És Francin minden reggel edzette az izmait, mert bár ugyanolyan ragyogóak voltak, mint azexpander fedelén látható gladiátoré, Francin saját magát nyúzott nyúlnak látta. Föltettem aresóra egy fazék krumplit, felvettem a dobozt, amelyen annak a gyönyörű izomférfiúnak afényképe díszelgett, és hangosan felolvastam:

– Önnek is akkora ereje lesz, mint a tigrisnek, amely mancsa egyetlen csapásával leüti a nálasokkal nagyobb marhát.

Francin kinézett a járdára, és kezében lekókadt az expander, mint egy collstok, a heverőrerogyott, és azt mondta:

– Pepin.– Akkor végre meglátom a bátyádat, végre hallani fogom a hangját a sógoromnak, a

sógorkámnak!Ezzel nekitámaszkodtam az ablakkeretnek, ott állt a járdán egy ember, ovális kiskalapban,

kockás lovaglónadrágja zöld tiroli harisnyájába gyűrve, fintorgatta az orrát, s a hátán katonairücksackot hordott.

– Jožin bácsi – kiáltottam a küszöbről –, kerüljön beljebb.– Hát én vónék a maga sógornője, Isten hozta!– A mindenit, ez ám a szerencse, hogy ilyen helyre sógornőm van, de hol a Francin? –

kérdezte a bácsi, és csörtetett befelé a konyhába meg a szobába.– Hát te, hát mi van veled? Fekszel? No, a mindenit, eljöttem hozzátok látogatóba, nem

maradok tovább két hétnél – darálta a nagybácsi, és a hangja zúgva hasította a levegőt, mint egylobogó, mint egy katonai vezényszó, és Francint minden szó áramütésként érte, fel-felpattant, ésmagára gabalyította a takarót.

– Mindenki üdvöző, csak Bóchalena nem, ammá a főd alatt van, valami tachinierer puskaporttett neki a tűzifáhó, oszt amikó a vénasszony betette a sparheltba, főrobbant, és képen törűte avénasszonyt, hogy rándút egyet, oszt vége vót.

– Bóchalena? – csaptam össze a kezemet. – Az a maga nővére volt?– Nővérem a fenét! A komaasszonyom vót, olyan vénasszony vót az, hogy egész nap almák

meg bukták röpködtek a keziből, és harminc évig mondta: "Gyerekek, én nemsoká meghalok,émmá legszívesebben semmit se csinánék, csak alunnék.." hanem rajtam is van valami kórság –mondta a nagybácsi, kibogozta a hátizsák zsinegét, és a padlóra szórta a cipészszerszámait;Francin, ahogy meghallotta ezt a csörömpölést, tenyerébe temette arcát, és úgy jajgatott, minthaaz agyába szórta volna a nagybácsi a suszterszerszámot.

– Jožin bácsi – mondtam elébe tartva a tepsit –, tessék egy kis bukta.Pepin bácsi megevett két buktát, és kijelentette:– Rajtam a kórság.– Nini – térdeltem le, és csaptam össze a kezem a kaptafák, kalapácsok, knejpek és egyéb

suszterholmik felett.– Vigyázat! – ijedt meg a bácsi. – Össze ne kenje nekem avval a hosszú hajával, hanem

hallod-e, Francin, a Zbořil pap úgy eltörte a combját csípőbe, hogy nyomorék lesz egész életibe.Zavičák bácsi tetőt javított a templomotornyon, megcsúszott vele a palló, oszt repűt lefelé abácsi, de ekapta az óra mutatóját, és így fogta a toronyóramutatót, de a mutató kilazút, osztnegyed tizenkettőrő leszaladt fétizenkettőre, akkó a bácsinak lefele gurútába lecsúszott a keze amutatóró, és zuhant lefele, de hársfák vannak ott, és a bácsi beleesett az egyik hársfakoronájába, a Zbořil pap meg, ahogy ott nézte, összekúcsóta a kezit, és látta, hogy esik lefeleágró ágra Zavičák bácsi, osztán meg hanyatt, oszt szaladt mingyá gratuláni Zbořil pap, de enéztea lépcsőt, és elesett, és eltörte a lábát, oszt az öreg Zavičáknak kellett főpakónia a Zbořil papot,oszt má vitték is a prostĕjovi kórházba.

Felvettem egy női cipőre való kaptafát, és megsimogattam.– Gyönyörű holmi, ugye, Francin? – kérdeztem, de Francin felbődült; mintha patkányt vagy

békát mutogatnék neki.– Gyönyörűség, de még mekkora – mondta a bácsi, és elővett egy cvikkert, fölrakta az orrára,

de a cvikkerben nem volt üveg, és Francin, meglátva az üveg nélküli cvikkert a bátyja orrán,felvinnyogott, csaknem elsírta magát, a falnak fordult, és hánykolódott, hogy nyöszörgött azepeda, akárcsak Francin.

– Hát a Tómelléki bácsi mit csinál? – kérdeztem.A bácsi megvetően legyintett, vállon ragadta Francint, maga felé fordította, és hatalmas

hangon, lelkesen ecsetelte:– Hát a Tómelléki Metud bácsi olyan fura dógokat kezdett mívelni, oszt eccer olvasta az

újságban, hogy: "Unatkozik? Vegyen mosómedvét!" Metud bácsinak nem vót gyereke, hát írtarra a hirdetésre, és egy hét múlva meggyütt ládában a mosómedve. No, az vót csak aztán! Akáregy gyerek, mindenkivel barátkozott, csak éppen amit meglátott, megmosta, és megmosta aMatud bácsi vekkerit meg három karóráját, hogy azt már helyre nem igazítja senki. Osztán eccermegmosott minden fűszert. Osztán meg Metud bácsi szétszedte a biciklijét, a mosómedve meghordta kimosni a patakba, a szomszédok jöttek egymás után, és mondták : "Metek bácsi, nincsszüksége ilyesmire? A patakban talátuk!...", oszt mikó má hoztak neki néhány alkatrészt, megya Metud, hogy utánanézzen, hát a mosómedve csaknem az egész biciklijét széthordta neki. Deez a bukta, ejjó. A medve csak az almáriumra járt a dógára, bűzlött tőle az egész ház, a végínmindent el kellett zárni a medve elől, sőt még beszéniük is suttogva kellett. Ez a bukta, ejjó, kár,hogy rajtam a kórság. De a medve megfigyelte, hová dugják a kúcsot, és kinyitotta, amit csakeldugtak előle. De a legrosszabb avvót, hogy a medve este hegyezte a fülit, és ha a Metud bácsimegcsókóta a nénit, a medve odarohant, és ő is akart, a Metud bácsinak az erdőbe kellettrandevúznia a Rozára nénivel, mint legénykorában, de még ott is folyton hátra-hátrafordútak,nem áll-e mögöttük a mackó. Szóval nem unatkoztak, mígnem egyszer két napra elutaztak,pünkösd vót, és a medve unalmában széthajigáta a szobába a nagy cserépkályhát; és végleg úgyelintézte a bútort meg a dunyhákat meg a fehérneműt, hogy Metud bácsi leült, és apróhirdetéstírt a Morva Sas-ba: "Unatkozik? Vegyen mosómedvét!" Azóta kigyógyult a búskomorságból.

Pepin bácsi beszélt, és ette a buktát, egyiket a másik után, most belenyúlt a tepsibe, azegészet végigtapogatta, és hogy nem tapintott ki semmit, legyintett, és azt mondta:

– Rajtam van a kórság.– Mint a Bóchalenán – mondtam.– Miket zavarog itt össze? – kiabált most már Pepin bácsi. – Bóchalena olyan vénasszony

vót, aki tömte magába az almát, éppen csak látomásai vótak...– Az almától? – vágtam közbe.– Lófarát! Látomásai, no, hát a vénasszonyoknak látomásaik vannak, a templombó vótak a

látomásai – heherészett Pepin bácsi –, hogy éccaka nagy ló röpű a város fölött, és annak a lónakégett a sörénye meg a farka, no és azt mondta akkó a Bóchalena: "Háború lesz"; és tényleg vót,hanem, Francin, hát a mi városunk, az fő vót bolydúva tavaly! A vénasszonyok térdre hullottak,én is láttam, a tér fölött meg a templom fölött a Kisjézus röpűt a levegőben! De aztán kiderűt, mivót az, az a pöttöm Lolan bárányt legeltetett, és ahogy gyakorlatoztak az ajroplánok, és egyolyan zsákot húztak maguk után, és golyószóróval lőttek bele, megfeledkeztek a kötélrő, ésahogy csúszott a fődön a kötél, rátekeredett a Lolan lábára, igen szép gyerek az a Lolan, fehér ahajacskája, és ahogy az a röpülő röpűt főfele, ment vele a kötél is, és rajta a Lolan, és a városunkfölött röpűt a levegőbe a Lolan, de a vénasszonyok azt hitték, hogy a Kisjézus röpű ott, hát mégamikó a kötél beleakadt a templomnál a hársfákba, és a Kisjézus hullott lefele ágról ágra, mint aZavičák bácsi, és Lolan leesett a fődre, és azt mondja: "Hó vannak az én báránykáim?" És avénasszonyok meg letérgyepőtek, hogy megálgya őket.

Beszélt a bácsi, és a hangja öblös volt és lelkendező, és dörgött a szobában. Francinöltözködött, most fölvette a kabátját, a redingotját, benyomta a káposztalevél alakúnyakkendőjét, megigazította kajla sarkú kaucsuk gallérját, felpillantottam, és a szemébe néztem,megpusziltam az ujja hegyét.

– Tizennégy napra? – suttogta. – Majd meglátod, hogy tizennégy évig marad itt, de lehet,hogy életfogytiglan!

Látva, milyen szerencsétlen, ajkára nyomtam szokásos csókomat, ő pedig szégyenkezett,szemrehányón nézett rám, hogy egy rendes asszony nem viselkedik így a nyilvánosság előtt,még ha csak a Pepin bácsi képviseli is azt a nyilvánosságot, és kibújt az ölelésemből, és a hátsó

bejáraton át bement az irodába, hallottam a falon át, hogy kivágódik az üveg csapóajtó, ó, aFrancin a rendesasszonyozásával, mióta csak hozzámentem, folyton fennen lobogtatta a rendesasszony ideáját, ecsetelte nekem a mintaszerű nőt, ami soha nem voltam, és nem is lehettem, énúgy szerettem a cseresznyét, de ha kedvemre ettem, amúgy istenigazából, mohón és vadul, a fejebúbjáig elvörösödött, én meg nem értettem, miért van úgy felháborodva, aztán láttam magam is,hogy a számban levő cseresznye szolgáltatja az okot az elégedetlenségéhez, merthogy egyrendes asszony cseresznyét ilyen mohón nem eszik. Mikor az ősszel kukoricát morzsoltam, hátmegint csak nézte azt a morzsoló tenyeremet meg a szememben villogó tüzecskéket, és meginthogy egy rendes asszony így nem morzsol kukoricát, vagy ha igen, hát nem ilyen szélesjókedvvel és lángoló szemmel, mint én, ha látná valami idegen pali, abban az én kezemdörzsölte csőben valami kedvező jelet láthatna a vágya számára.

Pepin bácsi szétrakta suszterkincseit a hokedlin, majd lehúzta a lábamról a cipőt, és miutánsorban megnevezett minden alkatrészt, újból föltette üvegtelen cvikkerét, és ünnepélyesenkijelentette:

– És minthogy rendkívül intelligens hölgynek tetszik lenni, megjavítom minden rossz cipőjét,mert én cipőt udvari szállítónak csináltam, aki nemcsak a császári udvar kegyit élvezte, hanemaz egész világét, ahová szállította a cipőt...

– Biciklin – mondtam.– Lófarát! – harsogta Pepin bácsi. – Hát talán valami patkányirtó egy ilyen udvari szállító

vagy bőrhulladékgyűjtő? Egy ilyennek hajói vannak, meg vonatni, ha biciklin akadna rá acsászár...

– Hát a császár is biciklin közlekedett? – csaptam össze a kezemet.– Mit jár a szája, mint a kacsa feneke? – kiabálta a bácsi. – Mondom, ha biciklin akadna rá a

császár egy ilyen udvari szállítóra, hát elvenné tőle ...– A biciklit – mondtam.– Lófarát! Ezt a címet meg a sast a cégtáblájáró! – krákogott és hörgött Pepin bácsi, de ahogy

a hokedlire nézett, boldog mosoly ömlött el arcán, elővett egy dobozt, kinyitotta, megszagolta,velem is megszagoltatta, és intett:

– Örűhet, sógorasszony, ez itt cipészszurok, miszerint susztercsiriz – mondta Pepin bácsi, ésa székre tette a kinyitott dobozt.

S az ülésteremből székzörgés, tompa beszédhangok, cipőtalpcsusszanások hallatszottak át afalon, aztán lassanként elcsöndesültek a székek, Francin megnyitotta az ülést, és halk hangonelőadta a sörgyár előző havi gazdálkodásáról szóló jelentést.

– Jožin bácsi – kockáztattam meg –, egy ilyen udvari szállító, az nagybirtokokra,udvarházakba szállított cipőt, ugye?

– Lófarát! – üvöltötte Pepin bácsi. – Mit locsog itt összevissza, mint egy taknyos kölyök? Midóga vóna marhákkal meg gabonával egy udvari szállítónak? Egy ilyen udvari szállító szörnyűideges, az öreg Kafka. olyan ideges vót, hogy mikó a kislyánya pillanatonkint beverte a fejét abútor sarkaiba, akkó az öreg Kafka, az udvari szállító, kihozott a műhelybő egy egész kosárválltömést, és körülbélelt vele minden bútorsarkot, no és mer olyan ideges vót, olyan hevessennyitotta ki az ajtót, hogy ekábította vele a kislyányát, a Látal meg azt javasóta neki, hogy csakegy válltömést ragasszon, de azt a kislyánya homlokára.

– Jožin bácsi, a Látal, az a Francin unokafivére volt? – kérdeztem.– Szart! – kiáltott fel Pepin bácsi. – Látal vót a tanító! Tavaly lezuhant az első emeletrő, mikó

azt magyarázta, hogy mi az, hogy egyelletes idő ... meg hogy az olyan, mint amikó a vonatmegy, oszt megy, megy, megy, megy, megy... és csapkodott Látal mindkét kezével, és mint egyvonat ugrát oda a nyitott ablakhoz, és kiesett rajta, és az egész osztály bódogan tódút azablakhoz, hogy a tanító biztosan eltörte a lábát a tulipánágyásban, de Látal má nem vót ott, azudvaron át megkerűte az épületet, főment a lépcsőn, és megint megy a vonat, megy, megy,megy, megy... és úgy lépett be megint az osztályba, az ablakon kihajoló tanulók. háta mögött.

Az ülésteremből megint áthallatszott a falon az elnöklő Gruntorád doktor úr hangja– Gondnok úr, ki bömböl itt ilyen istentelenül?– A bátyám jött, kérem, látogatóba – mondta Francin.– Akkor menjen át, gondnok úr, azt üzenem a bátyja urának, hogy csillapodjék! És hogy ez a

sörgyár itt a miénk!– Ennek a Látalnak a Mercina volt a felesége, a maga unokahúga, ugye, Jožin bácsi? –

kérdeztem gyengéden.– Dehogy! Mercinát Vaňura bácsi vette el, balkáncúgon vót szakács, itt lakott

Csehországban, valahol Mnichovo Hradištĕben, és amikó a balkáncúg hetente egyszer átmentMnichovo Hradištĕn, Marcim délelőtt fél tizenegykó elengedte a kutyát, az kiment apályaudvarra, Vaňura bácsi kihajót a balkáncúgból, és leejtett egy nagy csomag csontot, a kutyahazavitte, de az idén, amikó Vaňura leejtette a csontot, a csomag leütötte az állomásfőnököt, ésVaňurának fizetnie kellett az uniformis bepiszkításáért! – kiabált Pepin bácsi.

Újból kezébe vette a cipőmet, föltette az üvegtelen cvikkert, és boldogan ordítozott: – Miremegy ezekkel a szamárságokkal, még eccer elmondok mindent, aztán a kezébe adom, oszt magamegpróbálja! Szóval ez egy parizer snitt, ez meg itt a cipőn a lágyék, avagy glenk, miszerinthajlat. Ez meg itten az alja rész, miszerint talp, ez meg a sarok avagy abzacc. Jegyezze meg,sógornő, hogy aki cipész akar lenni avagy lábbelékészítő, annak segédlevéllel kell rendelkeznie,és egy ilyen levél az olyan, mint az érettségi vagy a doktorátus. Weinlich udvari szállító ...

– Ulrich? – hajoltam oda, fülem mögé téve a tenyerem.– Weinlich! – üvöltött a bácsi –, Wein mint bor, szóval egy tökfej elfuserálta a cipőt, és úgy

vitte be Weinlich udvari szállítónak. Azt mondja a szállító: "Ember, maga ezt a cipőt elrontotta,mit csináljak én most ezzel?" Az a tökfej meg aszongya: "Adja el a zsidóknak." A Weinlichmaga is zsidó vót, oszt már üvőtött is: "Mi az, hát a zsidók talán valami disznók?"

– Pepinke – mondtam halkan.– Szart! – mennydörögte a bácsi, és fenyegetően magasodott fölém. – Én mindenütt

dicséretet kaptam, majd épp egy ilyen uracska fog velem komázni! Még hogy Pepinke!Sógorasszony, ostoba kend, mint az egyszeri gyerek reggel a vizsgán!

S olyat csapott öklével a homlokára, hogy a cvikker az almárium alá repült, de egy cipőmrevetett pillantás lehűtötte a bácsit, leült, és az ujjával mutogatva és bömbölve tovább oktatott

– Ez meg itt, amint má mondottuk vót, az abzacc avagy sarokrész, és a sarokrészen avagyabzaccon a sarokráma, miszerint keret, hivatásos lábbelikészítők között úgynevezett kéder is!

Fölvettem egy hosszú vaskanalat, a végén érdes volt, mint a marhanyelv, és megkérdeztem: –Jožin bácsi; ez, ugye, egy abnémer?

– Micsoda!? – üvöltött fel a megsebzett bácsi. – Az abnémer az ez, abnémer, miszerintleszedőkés, de az, amit a kezében tart, az egy ráspoly avagy reszelő, miszerint fareszelő!

Kivágódott az ajtó, és az ajtókeretben ott állt Francin, begyűrte a nyakkendőjét, széttártakarját, és letérdelt, kétrét görnyedt Jožin bácsi előtt, aztán előttem, és azt mondta

– Mit üvöltöztök itt, mint két kozák őrmester? Jožka, mért óbégatsz úgy? – és beletenyerelt anyitott csirizesdobozba.

– Nem én voltam – hebegte Pepin.– Hát ki? Talán én? – mutatott magára mindkét kezével Francin.– Valaki itten, bennem – mondta Pepin bácsi, és az ujját fonogatta egymásba zavarában.– Csillapodjatok, ülésezik a sörgyár igazgatósági tanácsa, maga az elnök úr küldött ezzel az

üzenettel – mondta Francin felemelve a kezét, és curikkolt kifelé a folyosóra...Aztán ismét hallatszott halk hangja, Francin mondta tovább a jelentést, kifejtve benne, mi

módon egyenlítődik ki a jövő hónapban az éppen elmúlt hónap passzívája. Behoztam azsírosbödönt, és egymás után kentem Pepin bácsinak a zsíros kenyereket, amikor beszélni akart,adtam a következő karéjt, de az ülésteremben elhallgatott a Francin hangja, felhangzott acipőtalpak csusszanása, majd kiáltások, zörögni kezdett a tonettszékek lába, mintha azigazgatósági tanács minden tagja fölkelt volna róluk, azt hittem, hogy már vége az ülésnek, defelhangzott a sörgyár igazgatósági tanácsa elnökének, Gruntorád doktor úrnak hangja: – Tízpercre felfüggesztem az ülést!

Úgy vágódott ki az irodát a folyosótól elválasztó ajtó, mintha belerúgtak volna, s berontott aszobába Francin, nyakkendőjére szorítva kezét, és ordított:

– Ki rakta a székemre ezt a ragasztót? Borzalom! Úgy összeragasztottam vele az ívet, hogynem tudtam tovább lapozni! De Giorgi úr segíteni akart, és úgy összekente magát, hogy még a

kezét se tudta levenni a zöld posztóról! Az elnök úr meg úgy összekente a cvikkerét, hogy azorrára ragadt! És főleg nekem ragadtak oda az ujjaim a nyakkendőmhöz, ide nézzetek! – Francineltartotta magától a kezét, a nyakkendőt tartó gumi megfeszült.

– Hozok egy kis langyos vizet – mondtam. De Francin hevesen megrángatta a kezét, mire agumi megfeszült és elszakadt, a nyakkendős kéz kivágódott, és a gumi Francin nyakáracsapódott, ő pedig halkan feljajdult, mint egy kisfiú: – Au!

Pepin bácsi felvette a doboz tetejét, Francin szeme elé tartotta, és büszkén így szólt:– Ezt a lábbelikészítő világ bécsi központja, a Salamander cég gyártja!És feljebb tolta orrán az üveg nélküli cvikkert.

5 Francin minden hónapban felment Prágába, de minden alkalommal eltörött valami a

motorbiciklijében, és azt kellett javítgatnia. De visszajövet mindig sugárzott; és részletesenvégig kellett hallgatnom, mi mindent kellett csinálnia hozzá, hogy az üzemképtelen Orion újraaz a motorbicikli legyen, amely mindig célba ér. A célba érés azt jelenti, hogy visszajutott vele asörgyárba, vagyis néha úgy tolta be. De nem káromkodott soha, tolta tíz-tizenöt kilométeren isaz egész bazárt, de néha csak ötön, és ha Zvĕrínekből, egy három kilométerre levő faluból toltahaza, örvendezett a Francin, hogy már javul a helyzet. Francin ma tehénfogattól vontatva jöttmeg Prágából. Kifizette a parasztot, berohant a konyhába, én, mint mindig, megöleltem, megintodaléptünk a lehúzós lámpa alá, és ha valaki benézett volna az ablakon, csodálkozott volna.Ugyanis valahányszor megjött Prágából Francin, olyan rituálé következett, hogy ő behunyta aszemét, én benyúltam a szivarzsebébe, de Francin megrázta a fejét, aztán a bal zsebébe nyúltam,és Francin rázta a fejét, aztán kigomboltam a kabátját, és a zakója zsebébe nyúltam, és Francin afejét rázta, aztán a nadrágzsebébe nyúltam, és Francin bólintott, és még mindig boldogan le volthunyva a szeme, és én a ruhái valamely zugából mindig előhúztam egy csomagocskát,lassanként kibontottam, elképedést és örömet színlelve, és hol egy gyűrűt, hol egy brosstcsomagoltam ki, egyszer egy karórát. De ez a rituálé nem az első volt, régebben, mikor Francinmegjött Prágából, ahová a Serfőzőszékházba járt be havonta egyszer, megjövet mindigmegvárta, míg besötétedik, rám szólt, hogy csukjam be a szemem, én becsuktam, alighogybelépett a konyhába, bevitt a szobába, leültetett a tükör elé, megígértette velem, hogy nem fogokleselkedni, és miután ezt megígértem neki, a fejemre tett egy gyönyörű kalapot, akkor mondta aFrancin, hogy lehet, és én a tükörbe néztem, és fogtam a kalapot, és a magam feje szerint raktama fejemre, megfordultam, és a Francin megkérdezte: – Na, ki vette ezt neked, Maryška? – és énazt mondtam : – A Francin – és megcsókoltam a kezét, ő pedig megsimogatott, máskor meg anyakamra hozott valamit, ami hideg volt, kinyitottam a szememet, és a tükörben egy jablonecinyaklánc csillogott, és Francin megkérdezte: – Na, ki vette ezt neked? – És én megcsókoltam akezét, és mondtam: – Te, Francin. – És ő megkérdezte : – És ki az a Francin? – És én mondtam:– Az én férjecském. – És így kaptam ajándékot minden hónapbán, Francinnak az összestestméreteim megvoltak, kívülről tudta őket, mindig kipuhatolta, mit szeretnék. Soha nemmondtam meg nyíltan, beszéltem valamiről, Francin meg kiokoskodta belőle, aztán mikorelőszörre hozta a gyűrűt, odalépett a zöld, lehúzós lámpa alá, és először megtanított, hogykutassam át nagy és kis zsebeit, én meg mindig kitaláltam, hol lehet az ajándék, de mindigutoljára nyúltam oda, hogy örömet szerezzek Francinnak.

Ma, ahogy megjött tehénfogattól vontatva, megkért, hogy csukjam be a szemem. És valamitbevitt a szobába. Aztán leoltotta a lámpát a szobában, kézen fogott, és behunyt szemmelmagával vitt, leültetett a tükör előtti kis fotelba, aztán elment összehúzni a függönyt, hallottam,hogy kattan egy fedél, azt hittem, kalapdobozt vett, aztán hallottam, hogy bedug egy dugaszt,azt hittem, hogy valami robotgépet, szuperforralót vagy kvarclámpát vett, aztán sercegő, lassanerősödő zúgást hallottam. Francin finoman a vállamra tette kezét, és szólt, hogy: "Lehet."Kinyitottam a szemem, s amit láttam, gyönyörű volt. Úgy állt ott Francin, mint egy varázsló,kezében egy cső, a csőben halványkék fény világított, egy olyan dús, lila fény, és a Francinkezére és árcára és ruhájára esett, fojtott, lila tűz az üvegcsőben, Francin a kezemhez közelítette,

és a karom mágneses lett, éreztem, hogy lila vasreszelék pattog ki abból a fényből, anyagtalanszikrácskák, melyek belém hatolnak, és úgy átillatosítanak, hogy egy nyári vihar illatátárasztom, a szoba levegőjének is olyan illata volt, mint villámcsapás után, és Francin lassan azarcához emelte a szép tárgyat, megint láttam azt a szép profilját, olyan ünnepélyes pózban álltott Francin, mint a Gunnar Tolnes, aztán a csövet óvatosan leeresztette a nyitott bőrönd fölé, ésott a fedelét is beborító, piros plüssön legyező alakban mindenféle ecsetek, csövecskék,csengettyűk voltak, minden üvegből és lezárva, mint a palackok, üveg szerszámok tucatszám, ésFrancin kihúzott egy csövecskét, és kivette a bőröndből, és az egyik ilyen gyönyörű tárgyat amásík után kapcsolta be a bakelit kapcsolótáblába, az üvegedényke minden alkalommalfelragyogott, és megtelt lila fénnyel, mely szikrázott, és átszűrődött az ember testébe, kinekhogy volt rá szüksége. Francin cserélgette és kipróbálta az összes neongázzal töltött elektródát,és halkan beszélt: – Maryška, most aztán bömbölhet a Pepin bácsi, most aztán csinálhatnaknekem kalamajkát a sörgyárban, sértegethet, akinek jólesik, itt... itt vannak ezek a gyógyszikrák,amelyek egészséggé változnak; nagyfeszültségek, amik új életörömöt adnak, új életbátorságot...Neked is, Maryška, neked is jót tesz, a te idegeidnek, a te egészségednek; ez itt az a katód,amelyik a fület gyógyítja, ez a katód meg a szívet masszírozza, gondold el, egy foszforeszkálószikrázás, amely megnemesíti a szívedet! Ez meg itt a hisztériára való meg az epilepsziára, ez azibolyaszín ózon megszabadít attól a vágytól, hogy olyasmit tegyél a nyilvánosság előtt, amireegy rendes embernek csak gondolnia szabad, vagy odahaza csinálni, a többi elektród az árpárameg a májfoltokra van, meg izomszakadásra, migrénre, a tizenötödik agybővérűségre rneghallucinációra – beszélt halkan Francin, és mindig másmilyen neontöltetű formák vonultak el aszemem előtt, ezek az elektródák inkább hatalmas orchideabibékre vagy porzókra vagyszirmokra hasonlitottak, mintsem gyógyászati eszközökre, füleltem, és először úgy meg voltamlepve, hogy meg sem tudtam szólalni, és bár a hallucináció elleni elektródák és a hisztéria megepilepszia elleni magasfrekvenciák rám való egyenes célzást jelentettek, nem volt miértvédekeznem, annyira levett a lábamról az a violaszín szépség. Francin beállított egytelefonkagyló alakú elektródát, a homlokomhoz közelítette, a tükörbe néztem, hát az volt csak alátványosság! Olyan voltam, mint egy szép vízitündér, mint azok a hölgyikék a szecessziósképeken, lila, egy hajfürttel, amit rőtesre perzsel az esthajnalcsillag! Egy légüres doboz lilaészaki fényviharral! Francin megint a kis koffer fölé hajolt, és bedugott a bakelit táblába egyneonfésűt, úgy sugárzott az a neonfésű, mint valami bécsi vagy párizsi divatáruház fölött areklám, Francin lassan odajött, hajamba illesztette a szikrázó fésűt, néztem magam a tükörben,és tudtam, hogy most már nem tehet más vágyam, mint hogy újra meg újra végigfésüljem ahajam azzal a fésűvel. Francin pedig, mintha csak tudta volna, újra és újra végigjártatta avilágító fésűt földig érő, makrancos hajamban, és újra meg újra végigment rajta a magasfrekvenciákkal töltött fésűvel, egész testemben elfogott a remegés, át kellett ölelnem sajátmagamat, Francin halkan lihegett, egy alkalommal sem tudta megállni, hogy bele ne merítsearcát a hajamba, annak meg olyan jó volt az ibolyahideg vihar, hogy amikor visszaért hozzá afésű, a hajszálak vége feléje ágaskodott, és megint az a hajamon át lefelé törtető lila fésű, az ahajam örvényein, vízesésén lefelé rohanó kék csónakocska, az a lila velővel teli, üregesüvegfésű! – Maryška – suttogta Francin, mögém ülve és lassan megint végighúzogatva a fésűtelektromossággal töltött hajamon ; Mary, ezt mindennap megcsináljuk, azért hoztam ezt, hogy akék színnel enyhítsek minden életzajlást, megnyugtassam az idegeidet, nekem pedig inkább apíros színű elektródák lesznek jók, mert gyorsítják a vérkeringést, és felpezsdítik azéletorganizmust... – búgta Francin, és kalapácsütések hangzottak fel a konyha mögötti kamrából,és egy türelmét vesztett és egyre dühösebb hang emelkedett egyre feljebb, Pepin bácsi, akitizennégy napra jött, már egy egész hónapja nálunk volt, és Francin, miközben a lámpa alattsimogattam, és a kezem hajlatával törölgettem róla a félelmet, azt mondta, attól iszonyodik,hogy Pepin bácsi húsz évig itt marad, de lehet, hogy életfogytiglan. Pepin bácsi meg foltozgattaa cipőinket a kamrában, ott is aludt, de nem cipő volt az, amivel Pepin bácsi birkózott, valamiélőlény volt az, föltette a kaptafára, és úgy csepülte-szidta, olyan káromkodásokat hallottam,amilyeneket még soha addig, ráadásul félóránként felkapta a foltozott cipőt, és ha már eléggélehordta, hagyta a fenébe, odavágta, csak ült a széken, és truccolt, amikor lecsillapodott, lassanmegfordult, ránézett a cipőre, bocsánatot kért tőle, és megint kézbe vette, megsimogatta, és

faszegezte tovább, és foltozta dratvával, és mivel valahogy olyan ügyetlen ujjai voltak, mindigakkorákat kiabált, hogy beszaladtam, mert azt hittem, az ujjába szaladt a knejp, de csupán annyivolt az egész, hogy nem ment át a dratva a cipő talpán, és az egész cipő elrepüléssel fenyegetett,és meg is tette, mint amikor a megcsavart rugó ugrik ki a lemezjátszóból, úgy lőtte ki magát acipő, mint a szappan a tenyeredből, és fölugrott egészen a szekrény tetejére meg a plafonra,mintha valami motor volna benne, és amikor kirepült a bácsi kezéből, a bácsi a cipő után vetettemagát, mint a kapus robinzonáddal a labda után...

És most kiabált a bácsi: – Anyád! Ányád!Francin letette a neonfésűt, a kis kofferban levő szerkezeteket betakarta a kis plüsstakaróval,

a bácsi ordítása felé nézett, és azt mondta:– Ezek a fulgurációs áramok mindjárt elsőre eröt öntöttek belém. – Ezzel feltette a koffert a

szekrény tetejére, aztán megrántottam a fogantyút, erre fölszaladt a roletta, a porcelán fogantyúa fogamnak koccant, a gyümölcsösön át láttam a sárgásszürke malátázót, egy munkás, egyaszaló ment föl a lépcsőn az első emeletre, hasas lámpával a kezében, aztán eltűnt, aztán egyemelettel feljebb megint előbukkant a lámpa, megint eltűnt és előbukkant, lépcsőfokonkéntemelkedett, mintha magától járná az esti serfőzdét, egy lépcsőn mászó, magányos lámpa, aztáneltűnt a lámpa, de újra felbukkant, és ablakról ablakra haladt azon a kis fedett átjárón, amely amalátázót kötötte össze a főzőházzal. De ki járt ott csak úgy átabotában, ki vitt ott lámpát csakazért, hogy olyan legyen, mintha, a lámpa magától menne fölfelé a malátázóban meg afőzőházban? Álltam az ablaknál, és mint egy vadász; úgy vártam a dámvadat, melynek ki kellettjönnie elém az irtásra... és sejtésemre megremegtem. Most a lámpa egészen a hűtőkádaknáljelent meg, márpedig ott ilyeikor nem jár senki, ott, ahol akkora medence áll, mint egyjéghokipálya, az a tartály, arnelyben egy egész főzet sör hűl, fickó sör... és most .ott megy alámpa, az a lámpa, mely mintha tudná, hogy nézem, az a csakis énmiattam odavitt lámpa, ahűtőház tíz nagy, négyméteres ablaka ki van takarva résryire nyitott zsalugáterekkel, mint azablaktáblák Olaszországban meg Spanyolországban, a lámpa meg csak megy, megy, időnkéntmegszakítja az a száz meg száz zsalugáterléc, egy égő lámpa csíkokra stábdalt mozgása, mostmegállt, láttam, hogy kinyílt a zsalugáteres ablak, valaki a lámpával kiment a jéghombártetejére, amely alatt egy négy emelet magas jéghegy van, ezerkétszáz fuvar befagyott folyó,huszonhat fuvar jégfedél, amit fuvaronként szór felülről a jéghombárba egy vödrös lift, egyjéghombár, melyet felül félméteres homok- és folyami kavicsréteg véd, tavasztól őszigkövirózsa nyílik rajta, százezernyi kövirózsa zöld mohapárnák között ... és most cgy hasasLámpa áll ott, melyet a sörgyári munkások közül vitt oda valaki, egy malátaaszaló... kinyitottamaz ablakot, kellemes férfihangot hallottam fentről, mintha az az égő lámpa énekelne... aszerelemnek vége van, picike volt, pici ám, aranyos szép kis cicám, már elszaladt, híre-hamvasem maradt... eltűnt a nymburki mély víz alatt... A kamrából felharsant Francin kiáltása: – Azistenért, Jožka, hagyd abba! – Lassan kimentem a szobából, nem is néztem meg, hogy huny kilassan az elektromos áram, mint az a szerelem, amely a vízbe veszett, Francin már lámpátgyújtott, kimentem a folyosóra, ott ült Francin a sámlin, kezét a mellére szorítva igyekozettlelkére beszélni a bácsinak, hogy mindent hagyjon már abba, és ha már egyszer itt van, akkorolvasson, járjon templomba, moziba, de legyen a házban csend és nyugalom... Francin fel akartállni, de valahogy nem ment, még egyszer megpróbálta, de össze volt nőve a székkel, a számhozkaptam ijedtemben, mert tudtam, hogy Francin beleült a susztercsirizes dobozba, Fepin le volttörve, úgy szerette volna megjavítani az öccse összes cipőit, annyit mesélt erről, mert jobbanszerette az öccsét mindennél, amit csak valaha is szeretett ezen a világon, Francin minden erejétösszeszedve fel akart kelni, de nem tudott elszakadni a széktől, lehajolt és elvágódott, ott feküdta padlón, és vele együtt a szék is, megijedtem, megpróbáltam elrántani róla Francint, de acipészszurok, miszerint csiriz úgy odaragasztotta, hogy olyan volt, mint egy ledöntött, ülőKrisztus-szobor, Pepin bácsi a vállánál fogva húzta Francint, megpróbáltam Francin mögéfeküdni és az ellenkező irányba húzni a széket, de úgy látszott, hogy előbb szakítjuk szét aférjünket, respektíve öcsénket, mintsem kihúzhatnánk a slamasztikából, felkeltem, és a hajamfelemelt valamit, kézbe vettem a hajamat, bevontattam az ölembe, és láttam, hogy az meg amásik cipészszurkos, azaz csirizesdobozba ragadt bele, fogtam egy ollót, és levágtam a dobozt ahajam végével együtt, mint a szicíliai aranybulla, úgy hevert most ott a doboz, a hajam pórázára

kötve. Francin, látva, mi történt a hajammal, felágaskodott, mint a ló, s a hasadó szövetgyönyörű hangja horkant végig a kamrán, Francin kiperdült, és megint ott állt egészséges ésvad, szikrázó haraggal szemében, egymás után vette kezébe a kaptafákat, tégelyeket, faszegesdobozokat, a Pepin bácsi meg, azt hittem, erre a látványra minimum a szíve szakad meg, dePepin lelkesen adogatott az öccse kezébe minden éghetőt, Francin pedig egyre növekvőmegkönnyebbüléssel szórt be mindent a sparheltba. A susztercsiriz olyan vadul kapott lángra,hogy felemelgette a karikákat, a csövek pedig egész a kéményig szürcsölték fel a lángot, acsaknem kétméteres lángot, mely oly hosszú, mint a hajam.

6 Pepin bácsi a legszívesebben a csíráztató szérű mögött üldögélt, az egyik oldalról a

gyümölcsöstől takarva, a másikról a kéménytől, a kéménynél különböző nagyságú tölgyfadongák leledzettek, abból készültek a hordók a kádárműhelyben, a szükségletnek megfelelőennegyedhektósok, továbbá félhektósok, hektósok és kéthektósok avagy duplások, valamint nagy,ötven hektoliteres és száz hektoliteres hordók, amilyenekben egész főzet sörök voltak letéve azerjesztőkamrákban meg a pincékben, azok a hordók, amelyekben ért a sör közönséges sörnekvagy ászoksörnek. Pepin bácsi, ha már egyszer nem cipészkedhetett, talált itt magának egyfütyköst, és azzal járta a csíráztatókat, parádés marsokat, szuronyrohamokat gyakorolt. Francinkérte, tartsam szemmel a bácsit, hogy ne ordítozzon annyit.

– Jó, hogy jön, sógorasszony! – mondta Pepin. – A Francin, az egy cihopata, egy idegbajos,Bätista úr könyvecskéje szerint langyos vízzel kéne mosnia a nemi szervét, vagy jó levegőntartózkodnia. De ha már itt van, akkó iskolázás lesz avagy sulbildung, mert énnekem csupajelesem vót, kitüntetéseim, nem mint annak a hülye Hanáknak, aki a szemlén kilépett, ésaszongya a von Wucherer ezredesnek: "Gazduram, kend itt marad a rekszumlinkszumaival,émmeg megyek haza, én katona nem leszek...", az ezredes meg ráordított a sarzsira: "Mifélekolerát tartanak itten?"

– A Pepinkét – mondtam.– Egy szart! – üvöltött fel Pepin bácsi. – Engem mindenki elé példaképű állítottak, és talán

ismert engem a Wucherer ezredes? Hát emlékezhet több ezer fickóra? Eccer a lányokhó ment,két hülye baka megállította a kocsit, hogy beleűjjenek, hát látják, hogy a von Wuchererterpeszkedik benne, a bakák szalutáltak, aszongya szelíden a von Wucherer: "Hát hová, hová,kiskatonák?" Azok meg: "Szabadságolásra." Mondja a von Wucherer: "Ha valakiszabadságolásra megy, ahhó urlaubsejn kell, hát hó van? A bakák a zsebükbe kezdtekkotorászni, a von Wucherer meg megkérdezi az eggyiktő: "Hogy híjják?" "Šimsa!", aszongya.Kérdi a von Wucherer a másiktó: "Hát magát hogy híjják?" "Řimsa!", mondja a másik..Akkó aza baka, aki azt anondta, hogy Šimsának híjják, futásnak eredt a fődeken át, erre a von Wucherervezényet, hogy Řimsa, zofort idehozni a Šimsát! Csakhogy a Řimsa elszaladt a Šimsával, a vonWucherer ezredes megfordút a kocsival, és hajtotta visszafele a csődört a kaszárnyába; éskérdezte mingyár, melyik szakaszba van a Šimsa meg a Řimsa? A lajstromokban nem vót seŘimsa, se Šimsa, akkó a von Wucherer ezredes, aki azt mondta, hogy az ő emlékezőtehetségeolyan, mint a fényképezőgép, sorakozót csinát a kaszárnyába, és végigjárta a katonákat,mindegyiknek az álla alá nyűt, és közelrő a szemébe nézett, mintha meg akarná puszíni, kétnapig csináta, de nem ismerte fő se azt, amék Řimsának mondta magát, se azt, amék Šimsának,hát hogy emlékezhetne egy ilyen ezredes a Pepinkére?

– Pszt – mondtam –, délután ülésezik az igazgatósági tanács.– Ammá igaz – mondta halkan a bácsi –, de most megtanítom rá, hány alkatrésze van a

stucninak. – Fogta a bácsi a fütyköst, amellyel gyakorolt, óvatosan és szakértő módjára vettekézbe, mintha igazi katonai puska volna, mutogatott, és sorban megnevezte rajta az összesalkatrészeket, és azzal fejezte be, hogy szóval ez itt egy kolbensú avagy tusaborító, és ez megegy úgynevezett mündung, miszerint torkolat...

– -vidék – mondtam.– Szart! Mit jár a szája, mint a kacsa feneke? A torkolatvidék az egy delta, ez meg egy

mündung avagy torkolat, na, hát ha ezt a Brčul zupásnak mondta volna, hát az behúz magának,hogy belesárgul!

A gyümölcsösön túlról hallatszott, amint dühösen bevágják az iroda ablakát, a könyvelésbőlfehér ingben kirohant Francin, láttam, hogy fut a magas fűben, hogy kerüli ki a faágakat, széplátvány volt a rohanó férfi, amint nyújtott lábbal ugrál át az akadályokon, a másik lábát csaknemvízszintesen tartva érinti a füvet, és hol az egyik, hol a másik lábával ismétli ezt az egészgyönyörű, fűcsomócskák fölött átúszó mozgást. Hogy odaért hozzánk, láttam, hogy ujjai köztegy hármas számú redisztollat szorongat.

– Mit műveltek már megint, ti ulánusok?– Háborúsdit játszunk – feleltem.– Játsszatok, amit akartok, csak csöndben, a könyvelő kisasszony kilocsolt egy egész üveg

tintát! – kiabált halkan Francin.– Szóval hol játsszunk?– Ahol akartok, másszatok föl, mit bánom én, a kéménybe, csak ne lehessen hallani a

hangotokat... az egész újságon végigöntötte a tintát! – kiabált Francin, fehér ingujja gumival voltösszefogva a könyökén, most visszafordult, de már nem futott, gázolt a magas fűben, néztemutána, hátrafordult, belepusziltam a tenyerembe, és mint egy pihét, utánafújtam a csókot.

– A kéményre? – csodálkozott Pepin.– A kéményre – feleltem.Francin eltűnt az ágak mögött, fehér ínge most bement az irodába.– Hát akkor: direkción! – kiáltott Pepin bácsi, és felhágott az első kampóra, majd

meggondolta magát, leugrott, és azt mondta; – Csak ön után.És az, amiről első serfőzdei napom óta álmodozom, hogy legyen erőm fölmászni a sörgyár

kéményére, az ott meredt és emelkedett előttem, lehajtottam a fejem, és megfogtam az elsőkampót, a perspektíva az égbe enyészett fölöttem az egyre kisebbedő és kisebbedő kampókmentén, a hatvanméteres torony a rövidülésben egy felfelé szegezett, súlyos ágyúra hasonlított,ami engem csábított, az a lobogó, zöld trikó volt, amelyet a villámhárítóra kötött valaki, és mígodalent enyhe szellő fújdogált, a zöld trikó harsogva lobogott, és a nyitott ablakig hallottam,hogy a zöld trikó egy dörgő vaslemez hangját hallatja, és megragadtam az első kampót, egyikkezemet szabaddá téve, kibontottam a hajamat összefogó zöld masnit, és húzódzkodtam gyorsanfölfele, a lábaim, mint két összekapcsolt tengely, egy ritmusba lendültek, a kémény közepénéreztem meg az áramló Levegő első ellenállását, a hajam mint vitorla dagadt, szinte elébemvágott, hirtelen teljes egészemben az én kibomlott hajamban találtam magam, mint a zeneterjedt szét körülöttem, többször ráterült a kampóra, vigyáznom kellett, és lassabban dolgoznoma lábaimmal, mert bele-belegázoltam a saját hajamba, ah, ha itt volna Boďa, az tartaná ahajamat, angyallá változna, és röpködve vigyázna, nehogy a drótok meg rácsok közé kerüljön ahajam, egy kicsit a biciklizésre hasonlított ez az én kéménymászásom, vártam egy pillanatig, aszél mintha elhatározta volna, hogy most kiélvezi a hajamat, felemelte és úgy átlendítetterajtam, hogy úgy éreztem, hajamnál fogva lógok néhány kampóval feljebb odacsomózva, aztánhirtelen elült a szél, a haj szétbomlott, és lassan, mint a toranyóra kilazult arany mutatói,ereszkedett lefelé, mintha a fejemből széttárta és most lassan összezárta volna a farkát egy aranypáva. Kaptam az alkalmon, és gyorsan húzódzkodtam fölfelé, a lábam mozgását a kezemmunkájához hangoltam, míg a kémény fedkövére nem tettem a tenyerem, egy pillanatiglihegtem, mint a versenyúszó, ha leúszta a távot a medencében, aztán mintha vízből másznék ki,két kézzel fölhúzódzkodtam, átvetettem lábamat a fedkövön, elkaptam a villámhárítót, és lassan,mintha szirupból húznám ki, felhúztam a másik lábamat, összefogtam hátam mögött a hajamat,leültem, és a térdemre tettem a hajam. Hirtelen föltámadt a szél, és a hajam kisiklott a kezemközül, ugyanúgy lobogott az az én arany hajam, mint tavaly az első tavaszi nap előtt,lengett-lobogott, mint a moszat a sekély és sebes patakban, fél kézzel a villámhárítót fogtam, ésúgy éreztem, én vagyok a vadászat istennője, Diana a dárdával, elragadtatásomban lángolt azarcom, és éreztem, hogy ha semmi mást nem csináltam volna ebben a városban, mint hogyfelmásztam a kéményre, nem volna az sok, de évekre elég lenne, talán egész életemre.Előrehajoltam, és láttam, milyen kicsiny a Pepin bácsi ott lent a mélyben, fejből és két kézbőlálló angyalka csupán, elcsodálkoztam, mert addig azt hittem, hogy Pepin bácsinak sűrű, göndör

haja van, de most láttam, hogy egy pilises fej jön hozzám felfelé ritkás hajkoszorúval, most a fejegészen a fedkőre feküdt, kihúzta maga alól a másik kezét, és megragadta a fedkő szélét, rámnézett, az ő arca is sugárzott a boldogságtól. Fölhúzódzkodott a kéményre, és mintegyöntudatlanul csípőre tette egyik kezét, a másikat meg a szeméhez emelte.

–A nemjóját, sógorasszony – mondta elismerő csodálattal –, itt aztán szép beobachtungstelleavagy megfigyelőállás volna.

– Miszerint kilátó – tettem hozzá.– Lófarát! A kilátó az civileknek van, a megfigyelőállás, miszerint beobachtungstelle meg a

katonaságnak, a katonaságnak, ami hadban áll, és figyeli az ellenség hadmozdulatait!Sógorasszony, amilyen intelligens szépasszony maga, ha ezt hallaná a Tonser kapitány,odarittyentene a kardjával, és ráordítana: "Apróra baszom a csucsáját!"

– Pepinke – egészítettem ki, lábat áztatva a légkútban.– Mennydörgős mennykő, mér baszná nekem apróra a csucsámat? Engem szeretett, a kardját

hordtam utána! – ordította rekedten Pepin bácsi, fölém hajolt, és fenyegető volt az arca, mint akő vízköpőé a templom tetején.

– Mi haszna van belőle! – legyintettem. – Hát nem gyönyörű ez, Jožin bácsi?Legeltettem a szemem a dombok és kiserdők szegélyezte, lankás vidéken, néztem a városkát,

és észrevettem, hogy a városunkba csak vízen át lehet bejutni, hogy tulajdonképpen szigetenépült város, fölötte a folyó, mely körbekerülte, kettéágazott, a várfalak alatt két patak folyt, aváros alatt egyesültek újra folyóvá, hogy a városból kivezető minden utcának tulajdonképpenkét hídja van, két bürüje, a folyón át viszont fehér kőhíd vezet, emberek álltak rajta a korlátnaktámaszkodva, és nézték a sörgyári kéményt, engem meg Pepin bácsit, a levegőben suhogóhajamat, úgy villogott és tündöklött a napfényben, mint a pápai zászló, miközben odalennszélcsend volt. A folyón túl templom emelkedett, arcommal egy magasságban volt az óra aranyszámlapja, a templom körül pedig koncentrált körökben vonultak az utcák és közök és épületekés parasztházak, úgy öltötte ki minden ablak a petúniáit, szegfűit és vörös muskátlijait, mintreggel a dunyhát, az egész várost várfalak csipkéje szegélyezte, olyan volt felülről, mint egyfélbevágott kaledon. A fehér hídra felrobogott egy tűzoltófecskendő, csillogott a tűzoltóksisakja, a trombitás arany trombitát tartott a kezében, és fújta, hogy: "Tűz van!", és mindentűzoltón fehér meg rozsszínű egyenruha volt, a piros fecskendő átdübörgött a hídon, mint egyorkesztrion, a tűzoltók a kampókba kapaszkodva álltak a csengő-bongó tűzoltóoltáron, melymost besiklott a házak meg a kertek mögé.

– Jožin bácsi, igaz, hogy kecskét legeltettél a fronton? – kérdezem.– Ki mondta? – bődült fel Pepin bácsi. Leült a fedkőre, aztán hanyatt feküdt, kezét a feje alá

téve.– A Melichar trafikos – feleltem.– Hát ott lehet a háborúban egy rokkant trafikos? – harsogta a bácsi.– Azt mondják, hogy Melichar a háború alatt százados volt, hogy azt mondta tegnap a

Melichar százados, csak kerüljön hozzá egzecíroztatásra a Pepin, ha, ne adj isten, kitör a háború– meséltem, megfogtam a villámhárítót, és néztem lefelé a sörgyárra, megint csodálkoztam rajta,hogy a sörgyár kívül van a városon, hogy fal veszi körül, akárcsak a várost a túloldalon, de a falmentén magas jávor-és kőrisfák sora húzódik, és ugyancsak négyzetet alkot, aodálkoztam, hogyolyan ez a sörgyár, mint egy kolostor vagy valami erőd, börtön, hogy nemcsak szögesdrótkoronáz minden falat, hanem zöld palackcserepekkel van beszórva mind a négy falnak ésminden oszlopnak a tetején a beton, és úgy csillognak felülről, mint az ametiszt meg az amaránt.

– Hogy láthatott vóna... még ha legeltettem is vóna a kecskét? – szóit a bácsi, feküdt tovább,és bámulta az eget, felhúzott egyik lábán átvetett másik lábbal. Szabad lábfejével rugózott alevegőben.

– Távcsővel – feleltem.– Talán kölcsönadja a császár a távcsövét egy trafikosnak?– Melicharnak mint századosnak volt távcsöve, kettő is – mondtam, és láttam, hogy annyi az

ember a hídon, mint a fecskék indulás előtt, és valaki távcsővel néz róla engem.Belemosolyogtam abba a távcsőbe, a mélységből szél támadt, és a hajam lassan szétterült, minta strucctoll legyező, láttam, hogy zárulnak össze szemem körül hajam áramlatai, olyan dicsfény

övezte egész ülő alakomat, mint az oszlopos, hétfájdalmas Szűz Máriát a főtéri pestisoszlopon...– Na és ha kitörne a háború, és a Melicharhoz kerülnék, mi vóna akkó? – kérdezett most

Pepin, és úgy láttam, egyre növekvő fáradtsággal küszködik.– Azt mondta, hogy ha megint kitörne a háború, az egzecírozáson így csinálna az ujjával, ni,

és elkiáltaná magát "Pepin, zu mir!" És te repülnél hozzá kilógó nyelvel, és alázatosanköszöntenéd, és fél térdre ereszkednél előtte – meséltem, és odanéztem, hát a Pepin bácsi aludt,úgy elaludt, mintha fejbe kólintották volna, ott feküdt a kémény fedkövén, és a kéménynekkilengése volt, csak most vettem észre Pepin bácsi fekvő szobrán, hogy mindketten jócskáningunk, mintha valami ágra akasztott ingán ülnénk. A feszület felől száguldottak a tűzoltók,olyanok voltak felülről a lovak, mintha megbokrosodtak volna, a hátsó lábukat bedugták ahámba, a mellső lábaik meg közvetlenül a fejükből pattantak ki; úgy, ahogy a csiga löködi ki aszarvát, csillogott-villogott az egész tűzoltóverkli, mint egy gyermekjáték, és minden percbenalkatrészeire való széteséssel és levegőbe repüléssel fenyegetett, mint az a katonai autó azAsztalos utcában, amelyben felrobbantak a gránátok, és ott állt a parancsnoki poszton a tűzoltókparancsnoka, de Giorgi úr, a sörgyár elnökségi tagja, akinek a kéményén ültem, akéményseprőmester, aki a tűzoltók parancsnoka volt, mert lakás helyett tűzoltómúzeuma volt habárhol bármi leégett, de Giorgi ür azt lefényképezte, ellátta magát a tűzelőtti állapototmegörökítő fényképpel is, lakása minden falán mindig két fénykép szerepelt így, marha atűzvész előtt és marha a tűzvész után, eb a tűzvész előtt, és eb a tűzvész után, hímnemű felnőttegyén a tűzvész előtt és tűzvész után, csűr tűzvész előtt és tűzvész után, minden tárgyat, mindenállatot, minden személyt, aki leégett vagy megpörkölődött, mindent lefotografált de Giorgi úr, ésminden bizonnyal azért jön csak a sörgyárba, mert ha le találnék zuhanni, lefényképezné asörgyárgondnokné asszonyt lezuhanás előtt és lezuhanás után ... és most a tűzoltóorkesztrionbekanyarodott a sörgyár kapuján, a fecskendő keréknyikorogva eltűnt az iroda mögött, már azthittem, a tűzoltók lovastul felfordultak, de most diadalmasan előrobogtak és trombitáltak, és atűzoltófecskendő beállt szorosan a kémény alá... Azt hittem, hogy~most mindjárt nekilátnakfecskendezni, olyan magasra, mint a kémény, és de Giorgi úr felkér, hogy lépjek a felszökőgejzír csúcsára, aztán lassan elzárják a csapot, és leereszkedem a vízsugárral együtt, ámde afecskendőből tűzoltók szaladtak ki, letérdeltek, tisztelegtek a szekercéikkel, aztán egyszerrecsak széthúztak egy ponyvát, hat tűzoltó feszítette, hátrahajoltak, és néztek fölfelé, de a kéménykilengése, úgy látszik, akkora volt, hogy föl-alá szaladgáltak a ponyvával, leesésemlehetőségének helyváltoztatását követve.

Az elnökségi tagok bricskákon gyülekeztek, máskor galoppban szoktak gyülekezni, de maszáguldottak a bricskák az országutakon, a falvakból meg a városból, lóhalálában vágtató lovak,az a sok bricska meg nem ám hogy megállt volna, mint máskor az iroda előtt, nem, mind asörgyár udvarán röffent össze, ahol a kádárok meg az erjesztősök meg a serfőzőmunkásokálltak, és néztek fölfelé kitekeredett nyakkal, mintha Jézus visszajövetelét várnák az egekből,vagy a Szentlélek alászállását, és most jött a feszület felől maga a sörgyár elnöke, Gruntoráddoktor úr, mágnás és a régi Monarchia híve, szokása szerint a bakon ülve, és szarvasbőrkesztyűs kézzel tartotta a gyeplőt, a fején egészen a homlokáig utolérhetetlen eleganciávallehúzott kalappal, foga között borostyánszipkát tartva cigarettázott, és hajtotta a fekete mént asörgyárba, miközben a kocsisa bűntudatos mosollyal terpeszkedett a plüssülésen, mint egyfőúr...

De Giorgi úr hasztalanul uiasítgatta a tűzoltókat, hogy másszanak föl a kéményre, de Giorgiúr végül elhatározta, hogy maga mászik föl a kéményre. És jött fölfelé a fehér egyenruhája,sűrűn meg-megállt; de aztán csak kapaszkodott tovább a kampókon; végül megjelent a lábamnála sisakja.

– Jožin bácsi – ráztam meg a bácsit a lábánál, s a bácsi fölült, megdörzsölte a szemét, s aztánijedten felugrott, és megragadta a villámhárítót. De Giorgi úr föllendült a fedkőre, lihegett,levette sisakját, és zsebkendőjével letörölte a verejtéket.

– A törvény nevében – mondta – másszon le nagysasszony. Meg a sógorura is.– De Giorgi úr, nem szédül? – mondom.– Mondom, a törvény nevében másszon le – ismételte de Giorgi úr.– Mondom, de Giorgi úr, elsőnek? – mondom.

– Nem – felelte de Giorgi úr; és belenézett a kémény méhébe –, gyakorlatozási okokbólilemászok belül a kéményben – tette hozzá.

A villámhárítót fogva a kampóra léptem, megfordultam, és fellobogott a hajam, megintfelduzzasztotta a hajamat az a mélyről jövő huzat, utoljára tárult szét, mintha tudná, mégegyszer utoljára fellángolt az én arany sörényem a sörgyár kéménye felett, hajammal, mint egyóriás arany monstranciával, újból megáldottam mindazokat, akik abban a pillanatban bámultakrám, még magát de Giorgi urat is meghatotta a látvány.

– Rendkívüli eseménynek vagyunk tanúi, kár, hogy nem lehetnek hölgyek a tűzoltóságnál –mondta, és kezében vitt egy trombitát, egy olyan aprócska trombitát, mely olyan volt, mint akalauz lyukasztója, belefújt, de olyan bánatos volt az a trombitálás, mint mikor elbégeti magát amegkötözött gida a vágóhídi kocsin, aztán kezet csókolt, és én ereszkedtem lefelé, gyorsankúsztam le, hogy megelőzzem a hajamat, mert félő .volt, hogy rátaposok, belegabalyodok, éslezuhanok a mélybe. Aztán egyszerre csak megláttam magam körül a fák csúcsát, majd minthaaz ágak közé ereszkedtem volna le, s az ágak közül léptem ki, és tettem le cipellőm talpát azédes anyaföldre.

– Gyönyőrű volt-mondta lelkesen Gruntorád doktor úr –, de huszonötöt érdemelne...– A popómra – mondtam.– Mi a hétszentséget keresett ott? – kérdezte a doktor.– Amint mondotta, gyönyörű volt, és mivel gyönyörő volt, kővetkezésképpen veszélyes is

volt, és mert veszélyes volt, úgy volt az igazi, a nekem való... – mondtam, és Francin ott álltsápadtan, mellére billent fejjel, redingotban, fehér mandzsettában, kaucsuk gallérban éskáposztalevél alakú nyakkendőben.

A gépészek kinyitották a nagy kéményajtót, korom hullott ki belőle, akkora volt az acsillogó, fekete barlang, mint egy lugas. Pepin bácsi leugrott az utolsó kampóról, és így szólt: –Újból dicső győzelmet aratott az osztrák katona, igaz?

De mindenki a kémény aljában levő fekete kamrát bámulta.– Melyik ezredben szolgált? Ki volt az ezrede inháberje? – kérdezte Gruntorád doktor úr.– Freiherr von Wucherer – szalutált Pepin bácsi.– Ruht – kiáltotta a doktor, és hozzátette: – Mihez ért a bátyja, gondnok úr?– Cipészszakmája van, és sörgyárban is dolgozott három évig – mondta Francin.– Akkor, gondnok úr, bátyjaurát fölvenni, elszállásolni a malátázó szolgálati szobájában.

Üvöltés ellen a legjobb gyógyszer a munka – mondta Gruntorád úr.A fekete barlangban megjelent egy fehér nadrágszár, majdnem mennyezeténél ennek a

koromlugasnak, kampó után tapogatott, de kampó ott, úgy látszik, nem volt, úgy,taposott anadrágszár, mintha biciklizett volna a de Giorgi úr. A tűzoltóparancsnok-helyettes vezényszótkiáltott, a tűzoltók beszaladtak a kéménybe a mentőponyvával, kifeszítették, s a tűzoltbhelyettesfelkiabált a koromba:

– Ugorjon le, parancsnok! Itt vagyunk! A mentőponyvával!De Criorgi úr eleresztette a kampókat, előbb pernye meg korom gomolygott ki a kéményből,

a kémény elé gomolygott, koromból való finom, göndör kis vakondtúrások, köhögés hangzottfel, és kiszaladtak a már éjfekete tűzoltók, úgy hozva valamit mentőponyvájukban, mintha nagycsukát vagy harcsát fogtak volna, letették a ponyvát, s a koromból meg a porból felemelkedett atetőtől talpig fekete de Giorgi úr, nevetett, fehér mosolyráncok repedeztek fekete arcára, elővettetrombitáját, megfújta, és kijelentette: – Ezzel a mentőmunkálatot befejezettnek nyilvánítjuk.Kilépett a koromkupacból, mindkét kezét felemelve gratulációkat erőszakolt ki, és öntudatosanés boldog-peckesen járkált fel-alá, s én láttam, hogy de Giorgi úr nemcsak néhány évig fog mégélni ebből a kéménybeli leereszkedésből, hanem egész hátralevő életén át.

7 A malátázó sarkán olyan huzat volt mindig, akkora szél, hogy csaknem előrehajolva kellett

mennem ottan, vagy pedig megfordulwa és beleülni az orkánba, mint egy hiniaszékbe. Úgy

szívta be a hajamat a széláram, mint a mohó dohányos a cigarettafüstöt. Alig tudtam átpréselnimagam azon a légzátonyon, a malátagyár kapujánál meg olyan szélcsend volt, hogy térdreestem, vagy hanyatt vágódtam. Mégis mindig előre örültem ennek a törülközőkért folyólégpárbajnak. Egyszer ugyanis a szél kitépte a kezemből a frottír fürdőlepedőt, épp hogy csak kitudtam nyújtani utána a kezem, a huzat meg jó humorérzékkel curukkolt egy kicsit afürdőlepedővel, megint kinyújtottam a kezem, mikor a fürdőlepedő már-már a hajamat érte, de aszél megint egy jó darabot ugrándozott arrább azzal a jókora törülközővel, aztán mikor afürdőlepedő megint leereszkedett, utána ugrottam, de a szél hosszú, elnyújtott kacajjalfelrepítette, mint a sárkányt az őszi égen, úgy emelkedett a frottírtörülköző, a fehér cikcakkottáncoló és a szél ritmusára mozgó törülköző, és eltűnt a malátázó fölötti sötétségben. És mégisszép volt hagyni,hogy megint szájába vegyen a szélroham, hagyni, hogy mint egypfefferminzcukorkát, átjárjon a szélfürdő. Aztán mire kitapogattam a kilincset, a másik oldalrólegész testével az ajtónak feszült a huzat, nekem is egész testemmel neki kellett feküdnöm azajtónak, ámde a jó humorérzékkel rendelkező huzat hirtelen elállt, én meg bezuhantam a sötétfolyosóra, térdre estem, egyszer elhasaltam, és feldöntöttem egy aszalót; elesett, de estében isolyan ügyesen tartotta az égő lámpát, hogy nem tört össze. Aztán kinyújtott kézzel, mint a viharellen, kitapogattam a gépterem ajtajának kilincsét, olaj- és kenderszag nyelt el melegen, mintegy teli kád, becsuktam az ajtót, kitapogattam a kulcsot és ráfordítottam. Aztán gyertyátgyújtottam. A szitáló félhomályban ezüst kört rajzolgatott az óriási vezetőkerék, olajosanfénylettek és csillogtak a megfeszült elosztókábelek. A dinamók meg a motorok kövér afrikaiállatokra hasonlítottak, az olajozók vízilovakról bogarakat lecsipegető madarakra. Lassanlevetkőztem, a meleg vizes csapokat forgatva közben. A meleg víz óriási katlanból folyt egykettéfűrészelt, százhektós hordóba. Levetkőztem és figyeltem, hogy fütyül végig a huzat amalátázó emeletein egészen a fonnyasztóig, ott meg az ablakokat csapkodja. Aztán belépek ebbea nagy fakádba, a víz mindig olyan forró, hogy el kell fordítanom a hideg vizes csapot,leguggolok, és úgy fáj a víz forrósága, hogy vacog a fogam, csak akkor fekszem le lassan, mikora hideg víz összekeveredik a forróval, egészen kinyújtózkodom, fekszem. a kettévágotthordóban, mint dobozában az iránytű, nézek magam fölé, bámulok bele a tetőszerkezetbe, aholeltűnik a fehér kazán, és álmodom, álmodni kezdek, lassan szétolvadok a forró vízben, úgylebegek a. forró vízben, mint a szappanpehely, ellazítom minden tagomat, kibontok mindenabroszt és lepedőt, amibe bele van kötözve eddigi életem, kinyitok minden kosarat, koffert ésszekrényt, ahol azok a képek vannak, amelyek régen történtek, de amelyek bármikor készekeljönni látogatóba, a szép, de színtelen képek, melyek csak ebben a fürdőben simulnak kivégleg, és válnak színhelyessé. Ez az én mozim, lehunyt szemem vásznán mutaton-bemagamnak, olyan film, melynek forgatókönyvét és rendezését az életem forgatta, egy film,amelyben én játszom a főszerepet, én, aki idáig jutottam, eddig a fakádig, amelyben fekszem...Szalmasárga copfos kislány vagyok, kövekkel játszom az út közepén, keresztbe vetett lábbalülök, és újra meg újra szétdobok négy kövecskét, egyet fölveszek, feldobom, a másik hármategy kupacba rakom, és még van időm elkapni a lepottyanó elsőt, közeledő mennydörgés,hanyatt vágódom abban a pillanatban, mikor szétdobáltam a négy kavicsot, elsötétedik az ég,rémes pofák és csatok és gyeplők felettem, paták ugrálnak át, patkók villognak rajtuk, becsukoma szememet, megszáradt sárdarabok hullanak rám, továbbvonul a mennydörgés, fölkelek, éslátom a megvadult lovak húzta szekeret, látom a kék eget, és fölém hajlik belőle rémült apámfeje. Kislány vagyok, és kis kövekkel játszom a dűlőúton, apám mindig hátravitt inkább a házmögé, hegy ne essék semmi bajom, látom, hogy két katona szalad az erdő felől, látom, hogy aréten futnak át azon az ösvényen, amelyen játszom, úgy rohan a két katona, mint két őrült,hanyatt fekszem, nehogy elgázoljanak, látom, hogy ugrálnak a magasba, látom magam fölött ajancsiszöggel kivert cipőtalpakat, átdübörgött rajtam a katonák árnyéka, a katonai bakancsokdobogása, és távolodott a réti ösvényen. Most felültem, és látom, amint rohannak a patak felé akatonák, megállnak ott, ahol palló helyett fatörzs van odaláncalva, a katonák magasba emelikkezüket, mint szárnyukat az ágyam feletti őrangyalok; úgy szaladnak át a túlsó partra és tovább,a kanyarban utoljára láttam fel-felemelkedő, fényes jancsiszögeiket, most eltűnnek az erdeikanyarban. Már régen eltűntek a katonák, de még mindig rájuk gondolok. Most saját magamatlátom, tipegek a patak felé, rálépek'a fatörzsre, látom a patakban áramló vizet, fölemelem a

kezemet, és futok végig a fatörzsön, de félúton kicsúszik alólam, és zuhanok a patakba,tapostam a mélységét, mint anyuka a varrógépet, de nem tudtam megvetni lábamat a fenekén,először nyeltem a vizet, de aztán, úgy látszik, volt már annyi bennem, amennyi amegfulladáshoz kell, csak azt láttam, hogy terül szét a hajam, és lebeg együtt a patak medrével,és folyik egybe a zöld moszattal és a virágtalan vízivirágokkal, iszonyú alhatnékom volt, nemtudtam lehunyni a szememet, és minden csupa, de csupa fényesség volt, és mintha erősszemüvegen át láttam volna magam fölött az eget... aztán ébredek, látom, hogy mily szép avízbe fulladás, mintha otthon lettem volna, ugyanolyan ágyacskám volt az égben, mint azotthoni, láttam, hogy kint van a kezem a dunna fölött, a dunna ugyanolyan nefelejcsekkel vantelenyomtatva, mint az anyukáé, szemközt meg ott függ egy őrangyal képe, ugyanolyan, mint azotthoni, aztán odajött anyuka, és azt mondta: – Gyertek, gyerekek, kerüljetek beljebb... – ésszomszéd kislányok jöttek be a konyhába, és most tudtam, hogy vízbe fulladtam, mert akislányok, akik Mařenkának szólitottak, én pedig őket Hedvičkának és Evičkának ésBoženkának, szentképeket tettek a kezem mellé a dunnára, annyi őrangyalkép volt mindenfeléaz ágyacskámon, és azt mondta a Hedvička : – Anyukám mondta, hogy vízbe fulladtál... – ésmég egy szentképet helyezett el, én meg azt mondtam : – És miért adod nekem ezt a képet? –Mondja a Hedvička: – Ezt szokták tenni a halott kislányok koporsójába... – és sírtam, hogy hátakkor én már egészen meg vagyok halva, de aztán odajött anyuka, cukorkát hozott, és a sokszentkép láttán azt mondta: – Ugyan, kislányok, Mařenka nem halott, Michálek doktor úr azösszes vizet kiöntötte belőle, és újra belelehelte az életet... – a kislányoknak megnyúlt az orruk,sajnálták, hogy nem lesz temetés, hogy nem haltam meg, mert más látták magukat fehérfüggönyruhában, mirtusszal díszített nagy, égő templomi gyertyával a kezükben, és olyanszívszorongatóan fog játszani a rézfúvószene, és a kislányok ott lesznek a halottas menetben, ésbe lesz bodorítva a hajuk, és sírni fognak, mert vízbe fulladtam... de most már lőttek a halottasmenetnek, a sírásnak, mindennek az a két nőszemély az oka, akik ruhát jöttek öblíteni, éskihúztak és hazavittek... apukám akkor olyan ideges lett, ó, az apukám úgy tudott haragudni,mint senki más, anyuka négy almáriumot vett évente, zsibárustól való, régi szekrényeket, és haapuka ideges lett, anyuka gyorsan a lugasba húzta apukát, kezébe nyomott egy baltát, és a papaelőbb a hátát hasította szét a szekrénynek, aztán aprította-szidta a szekrénymaradványt, és olyan,de olyan élvezettel szaggatta le az ajtóit, aztán oldalról ripittyára törte az egész almáriumot, akáregy gyufásdobozt, és egy félóra múlva, mire aprófává hasogatta, a mamának mindig voltbegyújtani- és fűtenivalója... hallottam, hogy kiabál és dühöng a papa, hogy vízbe fulladtam,hogy mikor leszek végre jó kislány, mert más lányok nem tesznek ilyet, úgy megijedtem,kimásztam a dunna alól, felöltöztem, és kiszaladtam az udvarra, ott állt egy teherautó,fölhúzódzkodtam rá hátul, ott állt egy hordó a kisablaknál, bemásztam, meleg volt a hordóban,elaludtam, és mikor felébredtem, hallottam, hogy megy a teherautó, és hogy fölálltam,láttam akisablakon át, hogy már esteledik, és ott van mindjárt a kisablak mellett egy úr sapkája,oldalvást odanéztem, láttam, hogy a Brabec úr az, bedugtam a kezemet, megvakartam a Brabecurat a füle mögött, és így szóltam: – Brabec úr, én vagyok az... – Brabec úr meg elengedte avolánt, aztán felordított, és az autó olyan hirtelen állt meg, hogy felborult a hordó, amiben válligbenne voltam, és kigurultam a padlóra, onnan le a földre, és az országútról keltem fel, és aszoknyámat porolgattam, Brabec úr meg föl-alá szaladgált és kiabált és toporzékolt, én meg aztmondom: – Brabec úr, ténleg én vagyok az. – De Brabec úr nyöszörgött, és aztán összecsuklott,aztán mikor megjöttek a csendőrök, betakarták a Brabec urat, de még az is kevés volt, az egyikcsendőrnek majdnem meztelenre kellett vetkőznie, és feküdt a Brabec úron, és melegítette,később mondta az őrszobán az egyik csendőr, hogy emberhalált okozhattam volna, nekem megeszembe jutott az apukám, és hogy megint szét fog vagdalni egy almáriumot, a csendőr leterítettegy bundát, fogott egy madzagot, és a lábamnál fogva az asztal lábához kötözött, feküdtem éssírtam,jancsiszöggel kivert bakancstalpak himbálóztak fölöttem, egymáson átvetett lábak, énmeg a lábamnál fogva voltam az asztalhoz kötve, aztán elaludtam, és megjelent fölöttem apuka,két kezére támaszkodva térdelt, mintha a. keze is láb volna, elkötözött az asztaltól, és amikorkézen fogva elvonszolt, úgy odavoltak a csendőrök, hogy apukám fogta a spárgát, és anyakamra kötötte, és én elsírtam magam, és kiabáltam: – Apuka, nem akarom, hogy föl tessékakasztani. Nem akarok olyan sokáig haldokolni a kötélen... – ugyanis a kandúr elette apuka elől

a májat, apuka fölakasztotta érte a macskát egy faágra, és a kandúr csak másnapra múlt ki...apukám madzagvégen vitt a vonathoz, és hazaérve úgy húzott maga után, mint egy borjút, ésmindenkinek elmondta, hogy mivel nem vagyok jó kislány, pórázon kell vezetnie, mint egyharapós kutyust... Otthon apuka, mert anyuka, amint meglátta apukát, már nyújtotta is nekí abaltát, azt vártam, levágja a fejem, ahogy a pulykáknak szokta, de apuka mindjárt az almáriumravetette magát, és egyetlen csapással betörte a hátsó felét, majd egyetlen ütéssel a testét, ígyoldalról, úgy beszakította a szekrénymaradványt, hogy egészen elfeküdt a földön, mint egykartondoboz, ha széttapossák... Nyakig pácban, teljes egészemben szappanhabban heverek,szappanozom magam, nem is tudva róla, az idő mélyén heverő képekre gondolok, és emlékezekaz állandóan vissza-visszatérő, egyre élesebben kirajzolódó, egymást kiegészítő képekre,hatéves kislány vagyok, hajam kibomolva, épp csak egy kicsit összefogva kék masnikkal afejem búbján, egész év alatt egyetlen szekrényt se vert már szét apuka miattam, vasárnap délvan, egy terecskén sétálok, a nyitott ablakokon át függönyök lengenek, evőeszköz- éstányércsörgés hangzik, ételszagot húz a légvonat, apuka tegnap matrózruhácskát vett nekem,meg esernyőt, a díszkút előtt állok, aztán előrehajolva nézem a vízben tükröződő hajamat,pénzdarabok csillognak a medence fenekén, nálunk ugyanis, ha valaki pénzt dob a kútba,teljesül egy kívánsága, a biztonság kedvéért két húszast dobtam a díszkútba, és azt kívántam,hogy soha többé ne fulladjak vízbe, soha ne szökjek el hazulról, hogy végre jó kislány legyek,kivált mert ilyen szép ruhát és esernyőt vett nekem apuka, egy lendülettel fent voltam a kútkáváján, hogy jobban lássam, hogy illik rám a matrózblúz, körülnéztem, nem jött senki, nemnézett senki az ablakból, hogy megmondjon apukának, felugrottam a kútra, és előrehajolvamegláttam azt a gyönyörű rakott szoknyát, fehér zoknit és lakkcipőt, megráztam a hajam, ésahogy megint megnéztem magam a víztükörben, átbillentem, és beleestem a medencébe, elnyelta víz, mint egy nagy hal, ha kis halat nyel le, megint az alját kerestem a lakkcipőmmel, de a kútmélyebb volt, mint amilyen magas én voltam, megint felbukkantam levegőt venni, de féltemsegítségért kiabálni, mert haragudott volna apuka, nyeldestem az örök életet adó vizet, és újrafényes és édes világ vett körül, mintha mézbe esett méhecske volnék, láttam, hogy süllyedlassan a medence aljáig a fejem, szemem mellett láttam azt a húszkrajcárost, amit kútba dobtam,azt kívánva, hogy soha többé ne fulladjak vízbe, oly méltóságteljesen terült szét a szoknyám,hajam elfolyt az arcom előtt, és olyan lassan és méltóságteljesen úszott vissza megint, aztánaludhatnékom támadt, és csak lassan mozgattam a lábam, sokkal lassabban, mint a mama avarrógépen, és utoljára láttam, hogy szállnak fel buborékok a számból, mintha szódás- vagyásványvizes űveg lennék....de megint nem fulladtam bele a vízbe, egy néni látott, a Krsenskýné,aki tíz évig járt tolókocsin, és gyomorfekélye volt, az nézett ki az ablakon, épp amikorbeleestem, és a Pokkorný fényképész úr szaladt oda egyedül, és késsel-villával a kezében,szalvétával a nyakában utánam ugrott, és kihúzott, a diszkút lépcsőjén ébredtem föl; olyan volt,mintha esne az eső, fogtam az esernyőt és kinyitottam; de közben sűtőtt a déli nap és a déliharangszó utolsó hangjai szálltak a levegőben, Pokorný úr hajolt fölibém, szalvétájábólcsepegett a víz, és kiesett belőle egypár káposztarojt, Pokorný úr felváltva fenyegetett a villávalmeg a késsel, hogy ha kihűl az ebédje, velem gyűlik meg a baja; mert egy rendes kislány, havízbe akar fulladni, akkor azt idejében elintézi, nem pedig pont délben, mikor az első libácskavan az asztalon, én meg körülnéztem, minden ablakban ott álltak a polgártársakingben-mellényben, és mindnek villa volt az egyik kezében és kés a másikban, és mind lefelénézett, énrám, és mind savanyú képet vágott, és mutatta, hogy a legszívesebben a villájukratűznének, és a késükkel szétvagdalnának, aztán felkeltem, és annyi víz buggyant ki belőlem,hogy azt hittem, felhőszakadás van, meghajoltam, nem mintha gúnyolódni akartam volna,hanem hogy elismerem, hogy ezt nem kellett volna, épp amikor először van vasárnap délben sültliba... Most a sörgyári kádban felc4zern, ebben a kettészelt, százhektós hordóban, valaki megyfel a szérűről a személyzeti szobába, ahol a Pepin bácsi is lakik, és felhangzik a személyzetiszobából irtózatos üvöltése : "Dó, re, mi, fá, szó, lá, ti, dó...", aztán az ereszkedő skála: "Dó, ti,lá, szó, fá, mi, re, dó", ahogy a viz folyik el most a leülepedett szappanmaradványokkal, valakimegy fel a szérűről a személyzeti szobába, alighanem az az agyonizzadt, ifjú aszaló, akinekkarika van az egyik szeme körűi, mintha látcsőre esett volna, mintha postai bélyegzővel ütöttékvolna oda, biztos ő az, most lassan halad felfelé a vállára vetett inggel, egyik kezében hasas

lámpát visz, mint a császár a birodalmi sasát, a másik kezében vidrás lapátot; mint a császár abirodalmi jogart, így megy fölfelé, megáll a pihenőn, és dudorássza azt az andalító dalt... aszerelemnek vége van, picike volt, pici ám, édes arany kiscicám... már elszaladt, híre-hamvasem maradt... eltűnt a nymburki mély víz alatt... Gyorsan felöltöztem, törülközőbe csavartam ahajamat, erőteljes fújással elfújtam a gyertyát, és kimentem a sötétbe, előrenyújtott kézzel, csaka folyosó fordulójában folyt ki egy kis bágyadt fény a szérű mélyéről, sárga csíkokkal vonta be anedves lépcsőfokok éleit, a nyirkos padlóhoz ütődő vidrás lapátok lágy, dallamos klaffogásahallatszott a szérűről, a szerteszórt árpa ritmikus surrogása... és megint az a dal, mint a dagály...a szerelemnek vége van... álltam egy percig a félhomályban, aztán lejjebb léptem néhánylépcsőfokkal, arcomat megpaskolta a kicsírázott árpa melege, két hasas lámpa világította meg azárpaágyásokat, az árpaföld közepén háromlábú faállványokra helyezett petróleumlámpák,a.derékig levetkőzött fiatal munkás apró léptekkel tipegett, az egyik oldalon árpát vett a lapátra,aztán a másik oldalon szétterítette, olyan barázdát hagyott maga mögött, mintha a dolgozó lapáthajótest volna, mely hullámokat kelt maga előtt, de összezáruló víztükröt hagy maga mögött, aszép ifjú aszaló egy lapát arany árpát szórt szét minden lépésnél, és lapátról lapátra fényesedettháta az izzadságtól... a szerelemnek vége van... a férfihang változatlanul betöltötte a szérűalacsony boltozatát, a négy fasornyi fekete vasoszlopon nyugvó boltozatot... most, mint amandabeli Árpakirályfi, felegyenesedett a fiatal férfi, szarna alatt megvillant a karika, mint egyszemüvegkeret, felsőtestét körös-körül bevonta a verejték fényes higanya... és hallottam továbbaz éneket, valaki más énekelte ezt a dumkát, valaki, aki néhány árpafölddel odább dolgozott, ott,ahol a háromlábú faállványon a másik hasas petróleumlámpa világított... a fiatal aszalótenyerével megtörülte az arcát; és egész maroknyi verejtéket csapott oda... mentem tovább,rogyadozott a lábam, ott forgatta az árpát egy csöppnyi emberke, leginkább egy nyugdíjaszsokéra hasonlított, munkaruhában és svájcisapkában, már befejezte a rakást, most fogta alapátot, feljebb dobta a rakás széléről az árpát, aztán megint azok a gyors kismalátaaszaló-lépések, szinte szaladt az emberke, közben leszórta a földobott árpát, és a lapátpontosan levágott szegélyt hagyott maga után, miután a pici aszaló befejezte ezt a munkát, ésmeghajolt, és aláírás gyanánt odanyomtatott a sarkon két keresztbe tett lapátot, felegyenesedett,és énekelt gyönyörűen... picike volt, pici ám, édes arany kiscicám... már elszaladt, híre-hamvasem maradt... Jirout úr volt az, a kis aszaló, aki, ha találkoztunk, restelkedve köszönt, és folytonmosolygott, Francin azt mesélte róla; hogy fiatal korában artista volt, és ágyúból lőtték ki abúcsúkban, dobpergés közepette elevenen odakötözték, kék atlaszruhában, betették egyfaágyúba, aztán az impresszárió odatette a kékesen égő gyújtózsinórt, és amikor felcsapott afülsiketítő dörrenés, láng csapott ki az ágyúcsőből, és az oldalsó kéztartásban levő, élő Jirout úr,aki már el is érte a ballisztikus görbe csúcspontját, kitárta a karját; és miközben esett rá azelőkészített trambulinra, mosolyt szórt meg színes papírrózsákat meg csókot. Leszállvánfelugrott, rugózott a trambulinon, és hajlongott, és fogadta. a tapsokat minden búcsúban, mindenőszi vigasságon. Egyszer megtöltötték az ágyút a Jiroutka úrral, s amikor kilőtték, és elérte agörbe csúcspontját, széttárta a karját, és fejjel lefelé estében látta, hogy már rég elkerülte atrambulint, hogy az ütés is erősebb volt az ágyútalpban, mint bármikor máskor, mégismosolygott, és mosolyt szórt és színes papírrózsákat és csókot, és közvetlenül utána összetörtemagát a kerítés mögött egy farakáson. Miután egy évre rá összefoltozták, nem akart többémosolyt meg rózsát szórni, kivonta magát az artistaéletből, mint egy érvénytelen bankjegyet, ésmióta egészen talpra állt, már nyolcadik éve a sörgyárban dolgozik mint malátaaszaló... aszerelemnek vége van, picike volt, pici ám...

8 Pepin bácsi már három hete dolgozott a kádároknál; vidám élet folyt azóta a sörgyárban. Ha

tehettem, fogtam a cefrésvödröket, és nekivágtam a sörgyárudvarnak, a serfőzőmester-helyettesúr kutatóan nézett rám, kihozzon-e egy nagy üveg sört, bólintottam, s miközben cefrét szedtem akocsiról a vödörbe, a kádárok uzsonnáztak, Pepin bácsi hanyatt feküdt, üres, negyedhektóshordóval a mellén, a kádálok majd megszakadtak röhögtükben, zsíroskerayérmorzsák szaladtak

a torkukra, Pepin bácsi meg énekelt: – Dó, re, mi, fá, szó, lá, ti, dó!Egy kádársegéd térdelt a bácsi mellett, és: – Jozef úr, most visszafelé a skálát, ahogy a

Caruso meg a Mařáček gyakorolta!Pepin bácsi köhintett, és iszonyún felvisított: – Dó, ti, lá, szó, fá, mi, re, dó!Mikor a munkások kihahotázták magukat, azt mondta a kádársegéd: – És most énekeljen egy

magas cét, Jozef úr.A kádárok felálltak, Pepin bácsi felé hajoltak, az vinnyogta a magas cét, a kádárok meg

torkuk szakadtából röhögtek, hanyatt feküdtek a zsíros kenyereikkel, aztán felültek, ésfuldokoltak a cigányútra ment morzsától, a kádárműhely falának támaszkodva röhögtek, hogymeg ne fulladjanak nevettükben.

Az udvar közepén Řepa úr, az öreg aszaló barna sörnek való malátát pörkölt, széken ült, ésforgatta tengelyén a fekete dobpörkölőt, a dob alatt kékes, rózsaszínű és piros lángokkal égett afaszén, s olyan méltóságteljesen és olyan szabályosan forgatta az öreg, deres fejű aszaló akorom takarta gömböt, mint egy ősrégi mítosz istene a földgolyót.

A kádársegéd a bácsi fölé hajolt, és azt mondta: – Most még utolsó légzőgyakorlat gyanánténekelje el Jozef úr a magas cét, de befelé... de vigyázat, nehogy beleszakadjon a tréningruhába,miszerint bele ne virágozzon a nadrágjába!

Fepin bácsi mély iétegzetet vett, elfintorította az orrát, a kádárok fölébe hajoltak, s a bácsimagába énekelte a magas cét, egy olyan elnyújtott hangot, amilyent a nyikorgó ajtók hallatnak,minden erejét beleadta abba a magas céhe, egy percig bírta ezt a magába éneklést, annyirakimerült tőle, hogy karját széttárva lihegett; emelkedett-süllyedt a mellén a hordó, mint ahogy azeneiskolában fekszenek a növendékek hanyatt a szőnyegen, és a tanár könyveket tesz amellükre.

Én csak mentem a cefrésvödrökkel a kazánházba vezető, nyitott ajtó előtt, a félhomálybantündöklött a kazán alsó félköre, a rostélyon égő parázs sáfrányszínében fénylő hamuszekrény,piros és lila zsarátnokok ereszkedtek alá a harnuszekrényben és zöldeskék salak, közvetlenülmellette a sötétben ott világított a drapp színével a nyitott kazán, egy munkás, összegörnyedve,mint a gyermek az anyja méhében, a vízkövet verte ki a kazánból, két villanykörte éles fényevilágította meg az ívbe görbült munkást, aki a porban dolgozott, s énekelt is hozzá, úgy tekertékkörül a villanydrótok, mint egy köldökzsinór. Valahányszor benéztem a napsütésből arra azélesen megvilágított oválisra és arra az araszolva kalapálgató munkásra, azt hittem, hogy akicsak arra jár, elszörnyed ezen a lunettaképen, ám meg sem állt senki, nem sajnálkozott senki, sőtmég az sem sajnálta magát, aki két hétig, mint egy harkály, kopogtatta összegörnyedve asalátromot, ellenkezőleg még dudorászott is hozzá.

A kádárok már befejezték az uzsonnát, úgy állt ott a műhelyfőnökük, mint a pásztor a juhaiközött, körülötte hordók százai, fölébe hajolt az egyiknek, fürkésző szemmel vizsgálta, majdfolegyenesedett; és kihúzott a hordó gyomrából egy összecsavart dróton égő gyertyát, újbóllehajolt, egy másik hordó fölé, beleeresztette a gyertyát, és gondosan figyelte, kerülhet-e sör ahordóba, vagy szurkolni kell, azaz kikátrányozni. Pepin bácsi az óriási kályha mellett állt, ésantracittal meg koksszal rakta, fűtött a szurok alá, már tompán dübörgött a kályha, s a rövid,görbe füstcsőből kékkel beszegett, piros tűz lövellt ki sisteregve, sziszegő, zöld koronávaldíszített lángok, mint a forrasztólámpa lángja, amivel fölolvasztjuk. a befagyottkönyökcsöveket, vagy leégetik a régi festést.

A kocsisok nedves söröshordókkal rakták a szekereket, hordták ki a jégbocskákat. Aserfőzőmester-helyettes úr átadott egy pint narancsszínű sört, egy tele pint lecsapódottgőzcseppet. Én meg tudtam, hogy a serfőzőmester-helyettes úr nem szeret, és nem egy, hanemöt pint sört is adna, meg még többet is, csak bár meginnám, és látnák a munkások, milyenrészegeskedésre hajlamos felesége van a gondnok úrnak, csakhogy fiatal voltam, és ígymindenen felül álltam, bármit csináltam is, előbb mindig csak magamat kérdeztem meg, jólvan-e úgy, és mindig bólintottam magamban, és ez az én belső bólintásom, annak a tanítómnakegy intése, aki itt volt valahol bennem a szívemnél, ez a helyeslés mindjárt a vérembe ivódott, ésa kezem kinyúlt, és jót húztam belőle, olyan élvezettel, hogy a hordókat felrakó kocsisoknakmegállt a keze, és engem néztek. Így álltam a rámpánál a lovak mellett, Edével és Karévalmintha megértettük volna egymást, sörényüknek és hatalmas farkuknak is sörszíne volt. A

sörgyárudvar közepén az öreg Řepa most kihúzta a tengelyt, szakértő szemmel megnézte apörkölt malátát, és bólintott, meghúzta a fogantyút, és a görgőkön a parázson túlra csúsztatta afekete gömböt, egy kiskalapáccsal óvatosan kilazította a zárat, elfordította a kallantyút, ésömlött a fekete rostélyra a forró, pörkölt maláta, és szétfreccsent a maláta illata, most már biztoskiért a térre, és a járókelők a sörgyár felé fordulnak, amelynek közepén elégedetten dünnyög azöreg aszaló, s közben fekete kaparóval kaparja. a pörkölt malátát.

Pepin bácsi a szurokkemencénél állt, és rám mosolygott, bőrkötény volt rajta, tompán:dübörgött mögötte a kemence, úgy át volt forrósodva, majd felröppent, mint valami Vernébőlvaló fantasztikus rakéta. Olyan iszonyúan szép volt ez a Pepin bácsi mögött sziszegő láng, hogykörülnéztem, de nem csodálta senki ezt a parádét. Jött a kádárműhelyfőnök, és elkezdteleereszteni a pallón a Pepin bácsi lába elé a hordókat, Pepin bácsi mindegyiket megfogta, atérdére dobta, aztán ráültette a szórófejre, megnyomott egy lábpedált, és a hordóba belefröccsenta forrásban levő szurok, Pepin bácsi leemelte a hordót, és szabadesésben elengedte, és a hordólassan elgurult, és a töltőnyílásból kékes füst folyt ki, és kék masnit vont a hordó köré, mintamikor a rabbi a karjára csavarja a szent szíjakat, és amikor lent megállt a hordó, egykádársegéd megfogta, vagy egy rúgással beirányította, és a hordó ráült a sánc forgó tengelyére,egyik hordó a másik után, most minden hordó forgott, és úgy vette körül őket a kék füst, mint aza karika, amely a szent férfiak feje körül rugózik.

Néztem, és mint mindig, ha tűzzel végzett munkát figyelek, szomjas lettem, aszájpadlásomhoz ragadt a nyelvem, és nyál helyett csak olyan cigarettapapírok voltak aszámban, fölemeltem a pintet, és megijedtem, a pint majdnem fölrepült, azt hittem, hogy mégnehéz lesz a sörtől, de könnyű volt, mert már megittam belőle a sört, a serfőzőmester-helyettesúr leguggolt, kivette a kezemből a pintet, nevetett, és bement az erjesztőkamrába, tudtam, hogymost egy nagyot csapol nekem, most aztán színültig tölti, lehet, hogy félig ászoksört csapol apléhedénybe, aztán feltölti fekete gránáttal, az ilyen vágott sör, az egy olyan dicsérő nnorgástidéz elő az egész testben, a belga heréltek csapkodtak árpaszínű farkukkal, és nyerítettek, akocsis kijött az erjesztőkamrából, két pléhedény volt nála, és mind a két lónak adott egyet,foguk közé vették a pléhedényt, meghúzták a kantárt, és ittak, és ahogy ittak, úgy emelték afejüket egyre magasabbra, hogy utolsó cseppjéig beléjük folyjon a sör, s mikor mind megitták,ledobták az edényt, és boldog nyerítést hallattak, és kapáltak a patájukkal, és alig látható szikrákpattogtak a patkójuk alól, a kocsis nevetett, és felém bólintott, bólintottam, s a lovak isbólintottak, a serfőzőmester-helyettes úr most leguggolt, és odanyújtotta a rámpáról a pintet,megszagoltam a habját, és bólintottam, és Pepin bácsi dalra zendített: – Ó, ti hársfák, óóó, tihááársfák!

A kádársegéd odakiáltotta: – Jozef úr, tudja-e, micsoda dicsőség lesz az, ha majd a Přemysltfogja énekelni a Nemzeti Színházban?

Pepin bácsi bólogatott, ültette a hordókat a forró szurok szórófejére, hullt a hönnye akőtényre, a kádársegéd meg folytatta:

– Garantálom magának, hogy a premierre egész autóbusz megy Prágába ebből a sörgyárból,csak tovább kell képeznie magát, most negyedhektós helyett feleset teszünk üresen a mellére,

– Akár hektósat, akár kéthektósat, csak vigyem annyira, mint Carusa meg Mařáček – kiabáltaPepin bácsi.

– Ez muter – mondtam már a pléhedénybe, aztán megszívtam, és lassan elfojtva a vágyat,hogy az egész pintet magamba öntsem, apránként és édes élvezettel hörpöltem a fekete gránáttalkevert, világos ászoksört, a mutert, ahogy a sörgyáriak nevezték, lassan és finoman iszogattam,ugyanúgy, ahogy nyári alkonyaton, valahol ott. a sörgyár mögött, a rozstáblák közti dűlőutakonül valaki, és fújdogál csak úgy magának egy bánatos dalt a szárnykürtjén, lehunyt szemmel s avillogó hangszer remegésével és reszketéscvel sárgaréz kezeiben, enyhén hátrahajtott fejjel,:csak úgy bele az estébe, saját magának játszogatja a bánatos dalt.

A kádársegéd a kezét rázta a feje fölött: – Hát azt tudja-e, Jozef úr, ki lesz a páholyban? Amaga öccseura és a sógorasszony, Jandák sztaroszta úr, az, aki ellenőrizni jár a bárokba, hogyfórsriftosan fess és feszt-e a kisasszonyok lábikrája, csak az a kár, hogy nem érhették meg eztdicsőséget a kedves szülei, anyuka meg apuka! Az volna csak az öröm!

Pepin bácsi elsírta magát, könnyeit kötényébe törölve bólogatott, a kádársegéd pedig

kianéletlenüi folytatta: – És most, Jozef úr, az előadás után virággal dobálnák a kisasszonyok, azújságírók meg kérdeznék, mester, hogy szorult magába ez a talentum? Mit felelne rá, Jozef úr,mit?

– Hogy az Isten ajándéka – rikkantotta Pepin bácsi, mindkét kezét arcára téve és sírva, ésforogtak a hordók a sáncon, és tovább folyatta ki a töltőnyílásán minden hordó azokat a finomnyálakat, melyek a rotáció által rugalmas, kékes abroncsot vontak minden hordó köré, lilakarikát, neon nyakravalót. A kádársegéd ünnepélyesen folytatta:

– De akkor azt is meg kéne mondania az újságíróknak, hogy a hangtechnikára von Meldikosztrák százados tanította meg, az, aki fiatal korában a bécsi operában énekelt, aki...

Nem mondhatta végig, a bácsi két kezét feje fölött rázva felüvöltött:– Egy szart! A császár nem venne fő az operába trafikost, legföljebb a W.C.-re, vagy még

oda se. Várj csak, Meldik, csak menjek el a trafikod előtt, kapsz egy balegyenest a kisablakonát!

A kádársegéd megfordította a hordót, fogta, és kúszott fel a füst a mellére, és az arca körüllebegett, és a kádár kiabált: – Csakhogy a Meldik azt mondta, hogy ha meglát, oda lesz készítvea bors, és ha lehajolsz, a szemedbe fújja, meg azt mondta még a Meldik...

– Mit mondott, mit? – üvöltötte Pepin bácsi.– Meldik úr csak kiszalad, és azt tehet majd veled, amit akar. Aszongya, hogy beléd rúg,

hogy idáig repülsz a sörgyárig – kockáztatta meg a kádársegéd.– Micsoda? Engem, egy osztrák katonát, akiből sarzsit csináltak, és nem fogadta el, engem,

aki a századosnak hordtam a kardot? Hát ezt majd megnézzük magunknak! Ha én egyszerodamegyek a trafikhó, úgy, ahogy van, belefordítom az Elbába! – kiabált a bácsi, fogta a hordót,és föllendítette a térdével, és ahogy rányomta a szórófejre, nem ment bele a töltőnyílásba, Fepinbácsi meg lenyomta a lábítót, és félretettem a pintet, a rámpára állítottam, és megtöröltem aszámat; először azt hittem, káprázik a szemem a fekete gránáttal vágott ászoksörtől, akádársegéd meg a műhelyfőnök meg az éppen arra menő gépész meg az öreg Řepa, aki újabbadag malátát forgatott a tengelyen, mind táncra perdültek, összevissza ugráltak, az arcukhozkapdostak, meg a lábukat csapkodták, olyan volt, mint amikor cifrázzák a morvaszlovákok, deaz öreg Řepa nem hagyhatta ott a fogantyút, hát csak forgatta a tengelyt, és az arcáhozkapdosott, és felváltva csapdosott az egyik kezével, és forgatta a fekete gömböt a másikkal, azt adobpörkölőt, amelyben a maláta pörkölődött, míg most végre meghúzta a fogantyút, és elhúzta adobot a szomjas, izzó faszén felől, és nekilátott, mint a kádárok, ugrálni meg a lába szárátcsapkodni, mintha ezer szúnyog csípné.

A kádársegéd kiabálta: – Állítsa le hamar a szurkot, Jozef úr!Pepin bácsi taposott, de mindig mellé, míg most végre a lábítóra lépett, és most láttam csak,

miről van szó, amikor a tűből kilövellő, forró szurokcseppecskék lehervadtak, és mind e vékonyborostyánágacskák, melyek mentén szertefröccsentek ezek a pirinyó cseppecskék, ezek akölesszemek, ezek az arany rizsszemek, ezek az undok bogarak, mindezek a vesszőcskékhirtelen a sörgyárudvar porába hanyatlottak, és a kádárok az arcukról meg a kezűk fejéről meg anyakukról vakargatták le az odaszáradó szurokmorzsákat, és dühösen nézték Pepin bácsit, azmeg ott állt a hatalmas kemence mellett, amelyből egyre horkolt és hörgött és ropogott akönyökcsövön át a tömzsi tűz. Pepin bácsi egymásba fonogatna-babrálta összeégett ujjait, aföldet bámulta.

Azt mondta a kádárműhelyfőnök: – Na, munkára, fiúk, hadd mehessen minél hamarabb Jozefúr a lyányok után.

9 Az a divat a Herceg Hotelban kezdődött. A katonák valami szerkentyűket hoztak, az

iskolaigazgatók már reggel hatkor összegyűjtötték a tanulóifjúságot, és csatlakoztak az ásszestestületek, és az idő haladtával kíváncsiak sora kígyózott befelé a hallba, a katonák olyankagylót tettek minden polgártárs fülére, mint amilyen a telefonon van, és korgás hangzott fel ahallgatóban, aztán fúvószene, folyton az, hogy Kolin, Kolin, de egy cseppet sem volt szép az a

zene, olyan volt, mintha agyonnyúzott gramofonlemezről szólna, csakhogy azt a zenét Prágábanjátszották, és a levegőn át, drót nélkül, úgy fűződött be a kagyló fokán, mint a cérna, egészen ami városunkig. És aki már hallotta, az mind úgy ment ki a hotel hátsó bejáratán, hogy egészen elvolt kábulva attól a hallástól, attól, hogy nincs drót, ami idehozná a Kmoch kolini rezesbandáját,és mindenki haladt előre az állampolgárok sorában, abban a sorban, mely átkígyózott az egésztéren, egészen a főutcáig, el egészen a Svoboda úr pékségéig, és aki még nem hallotta a rádiót,és látta, milyen átszellemült és csodálkozó arccal jönnek ki azok, akiknek már megadatott aforradalmi találmánnyal való találkozás, az mind egyre jobban örült, ahogy haladt előre asorban, mely kígyózott befelé a Herceg Hotelba.

Herzog úr, a divatcikk-kereskedő, aki szeretett szónokolni, mindjárt hozatott egy staflit atanulólánnyal, felállt a staflira, és magyarázta a polgártársaknak: – Jó emberek, az, amit mindjárthallani fogtok, olyan találmány, amelyért harcolni fog Iparpártunk, hogy egy-két év múlvaeljusson minden háztartásba, minden családba ez a szerkezet, a lehetőség szerint olcsón, hogyne csupán zenét hallgathasson otthon mindenki, hanem híreket is. Nem akarok elébe vágni afejlődésnek,ámde ez a találmány azt eredményezheti, hogy nemcsak Prágából hallunk majdhíreket, hanem talán még Brünnből is, zenét talán még Pilzenből is, sőt ha nem vagyokszerénytelen, híreket és zenét Bécsből! – harsogta Herzog úr a staflin.

A stafli mellett haladt el kordéval és a segédjével Zálaba úr, aki a szenet és a fát szállítottaházhoz a városban, és hogy meghallotta szónokolni Herzog urat, szólt a segédjének, hogybillentse meg a kordét, felszaladt a spricléderen a tetejére, és a Herzog úrra mutatott, ésmennydörgött: – Látjátok a kispolgárt! Csak a kócerájára gondol! Polgártársak, ez a találmánynemcsak városok között, hanem a nemzetek között is képes megteremteni a kölcsönösmegértést, mi úgy fogadjuk a rádiót, mint az egész emberiség segítőtársát! Megértést mindenkontinens, minden faj, minden nemzet fiai kőzött! – kiabálta Zálaba úr, az ég felé emelve kezét,segédje pedig a kordé rúdján állt, és meglátva egy eldobott csikket, nem tudta megállni, hogyoda ne szaladjon, és föl ne vegye; de a kordé felbillent, és Zálaba úr a kövezetre esett, éppenhogy csak el tudtam ugorni.

Amint meghallottam a prágai rezesbanda és a herceg hotelbeli fülem közötti, megrövidítetttávolságot, mindjárt hazakarikáztam, levetettem a szoknyámat, az asztalra tettem, fogtam egyollót, és térdmagasságban levágtam az anyagot; annyi maradt, hogy gondoltam magamban, avarrónőm bolerót csinál belőle; mindjárt fogtam egy tűt, beendliztem a szoknyát és szintelázasan húztam föl, mindjárt beléptem a tűkörbe, és ott láttam! Tíz évet fiatalodtam attól atávolságrövidüléstől, megfordultam, és mindjárt láttam, hogy a harisnyakőtőnek sokkalmagasabban kell lennie, és egészen határozottan láttam, hogy most szép csak igazán a lábam,hogy azok a szép árnyékok a térd alatti inak kőzött, az istennek azok a barna ujjlenyomatai nagymeglepetést s lelkesedést lesznek képesek kiváltani, de a polgárok nagy felháborodását is, ésfőleg a Francinét, aki, ha meglát így, a feje búbjáig elpirul, és kijelenti, hogy egy rendes nő nemhordja így a szoknyát. Kiszaladtam az udvarra, felugrottam a biciklire, és kimentem asörgyárból a Kereszthez, olyan kellemes huzat lengte körül a térdemet, benyúlt aharisnyakötőmhöz, sokkal simábban ment a pedálozás ebben a megrövidített szoknyában, csakaz zavart, hogy fél kézzel kellett fognom a kormányt, mert a másikkal folyton a szoknyámatkellett lehuzigálnom, mert fölcsúszott, ahogy mozgott a térdem, most a Hořátevből jövőországút felől felbukkant Kropáček úr egy Indián motoron, Kropáček, mint mindig, azoldalkocsiban ült, és fél lábbal kormányozott, és fél kézzel adagolta a gázt, szerettem nézni,mikor berúgta a motort a sörgyárban, alighogy elindult, már ült is át az ülésből az oldalkocsiba,szétterpzsztette a lábát, és kétoldalt kirakta, mint a fürddőkádban, úgy ment kényelmesenhazafelé, szóval a Kropáček úr ahogy ránézett a kanyarban a meztelen térdemre, elfelejtettkormányozni, és beszaladt egy cseresznyéskertbe, abban én jó jelet láttam, és hajtottam át ahídon, és csak a Herceg Hotelnál lassítottam, lassan haladtam el a találmányra váró sor mellett,mely találmányról Kupka igazgató úr kijelentette: – Nem tudom, nem tudom, de ez a szerkezetnem hozza meg a boldogságot az embereknek – és mintha senki nem örült volna annak, ami aHerceg Hotelban várt rá, az én térdemre koncentráltak, az én megrövidített szoknyámra, senkisem nézett többé a hotel bejárata felé, utánam fordultak, Kupka igazgató úr rám mutatott azesernyőjével, és azt mondta az esperes úrnak : – Íme, az első következmények! – De az esperes

úr meghajolt előttem, és azt mondta: – A gömbölyű női térd a Szentlélek másik neve. –Megálltam a cukrászat előtt, mielőtt letettem volna a lábam a kövezetre, összefogtam a hajamat,hogy ne gabalyodjon bele a drótokba, falnak támasztottam a biciklit, és ahogy a járdán mentem,az volt az érzésem, hogy fürdőruhában vagyok. A cukrászatban becsomagoltattam Navrátil úrralnégy krémrolót,egyet kivettem, és előrehajoltam, nehogy a blúzomra szóródjon a leveles tészta,és amint mohón a számba toltam a krémrolót, mindjárt hallottam a Francin hangját, hogy egyrendes nő így nem eszik krémrolót, Navrátil úr óvatosan mosolygott, mert nem volt foga, akirakat mellett álltam, csak hadd lássák a nők a sötét boltból a sziluettemet, Navrátil úr átadta akék spárgával átkötött csomagot, fizettem, és Navrátil úr kinyitotta előttem az ajtót, és megfogtaa hajamat az induláshoz, futott egy kicsit mellettem, míg el nem kapta a hajamat a Légáram,teljes erőmből tapostam a pedált, fél kézzel kormányoztam, a másikban azt az édes csomagottartottam, és fel-felemelkedett mögöttem a hajam, úgy, ahogy a gőzmozdony regulátoránakemelkednek fel azok a szép sárgaréz gömbjei, ha növeli a fordulatszámot. Látszólag folyvást azút közepét néztem, de mindkét járdán láttam az emberi szemeket, az emberi szemek mindenfajtáját, a csodáló szemeket és azokat a pillantásokat, melyeket gyűlölettel vetettek térdeimre,melyek felváltva emelkedtek föl, mint a bütykös tengely csuklói...

És amikor a sörgyárba értem, mindjárt az istállókhoz mentem, szaladt elébem Mucek, a jókiskutya, csóválta hosszú farkát, és mikor Lehajoltam, szemét behunyva nyalta a kezem, énpedig bementem a fészerbe a kisbaltáért, kibontottam a csomagot, és kínáltam a Muceknak akrémrolót, először nem hitte el, de látva, hogy nevetek, nekilátott a krémrolónak, én meg azonmorfondíroztam; mennyit kéne levágnom a Mucek farkából, mögé állítottam egy tuskót,megfogtam a Mucek farkát, és a tuskóra tettem, de Mucek megfordult, erre megsimogattam, ésadtam neki még egy krémrolót,Mucek tejszínhabos pofával megnyalta a kezemet baltanyelestül,és nekilátott a második krémrolónak, és megigazítottam a hasábon a Mucek farkat, és egyetlencsapással levágtam a hosszabbik felét, Muceknak elakadt a lélegzete, a krémroló fele benne,volt, de a farkában a fájdalom alighanem olyan nagy volt, hogy Mucek vonításban tört ki, ésforgolódott, és cukorhabbal teli pofával kapkodott a farkcsonkja után, folyt belőle a vér, Mucekazt hitte, hogy valaki más volt az, nem én, váltakozva nyaldosta a kezemet és a faroknaradványt,simogattam és vigasztaltam: – Mucíček, egy pillanat az egész, hanem aztán szép fiú leszel, ez adivat, ennek meg kell lennie, ide nézz! – Felegyenesedtem, és megmutattam neki, hogy nekemis meg van rövidítve a szoknyám, de Mucek iszonyú sírásba fogott, és láttam, hogy kevesetvágtam le abból a farkincából, le kéne vágnom még egy darabot, de Mucek hallani sem akartmár rövidítésről, odatartottam a farkát a tuskóra, ígértem, hogy az összes krémrolót nekiadom,és még veszek neki, de Mucek kitépte magát a kezem közül, szájába vette a levágottfarokmaradványt és futott vele az irodába, és ahogy jöttek kifelé a kocsisok, beszaladt akönyvelésbe.

A következő pillanatban Francin szaladt ki az irodából, egyik kezében hármas számúredisztollal, másikban a farokdarabbal, Mucek az utolsó lépcsőfokról ugatott a fészer és az ólakirányában, ahonnan biciklin közeledtem, és mikor az iroda elé értem, behajtott a sörgyárbaGruntorád doktor úr. Az elnök úr csődörének már le volt vágva a farka, és megnyírva a sörénye,a doktor úr leugrott a bakról, odadobta a gyeplőt a kocsisnak, a szoknyámra nézett, éskijelentette: – Minden le lesz rövidítve, és egyelőre nem látni a folyamat végét. Szóval, gondnokúr, lerövidítjük a munkaidőt, a jövő héttől felére rövidül a szombat, vagyis tizenkettőig tart amunka. A vendéglősök közti távolságokat úgy rövidítjük le, hogy utánuk megyünk. Eladjuk amaga Orionját, és veszünk egy autót, az lerövidíti az időt, és meghosszabbítja a teret a nagyobbsörfelvásárlás számára. Iván – kiáltott Gruntorád úr a kocsisra –, adja ide a dobozomat, haddkötözzük be a kutyust, hogy elálljon a vérzés.

Ezen a délutánon Francin bement Prágába az Orionján. Kihasználtam az alkalmat, és munkaután bementem Pepin bácsihoz a személyzeti szobába, A felgyújtott lámpa alatt Pepin bácsiéppen kezet emelt egy óriás termetű sörgyári munkásra, aki térdepelt, és így volt épp akkora,mint az álló Pepin bácsi, ámde a bácsi fenyegető arcot vágott, és üvöltött: – És ha nem tudokuralkodni magamon! És ha behúzok egy olyan ostravait!

Az óriás termetű munkás kezét összekulcsolva könyörgött: – Jozef úr, ne juttassaözvegységre a feleségemet és árvaságra a gyermekeimet!

A körben álló sörgyáriak csendesen nevettek, akik nem bírták tovább, kiszaladtak afolyosóra, és ott álltak arccal a falnak fordulva, és ököllel verték a vakolatot, és hörögteknevettükben. Mikor kifuldokolták magukat, berohantak a személyzeti szobába.

Pepin bácsi terpeszben állt a villanykörte alatt, és kiabált: – Most pedig lássuk, ki az erősebb!Rávetette magát az óriás termetű munkásra, az hagyta magát, Pepin bácsi beadott neki egy

nelsont, aztán megpróbálta két vállra fektetni a munkást, de a munkás felegyenesedett, ésfellökte a bácsit, és ráfeküdt, mindenki kiabált és tapsolt körülöttük, de Pepin bácsi nyakonragadta a munkást, az már-már hagyta magát lassan két vállra fektetni, de az utolsó pillanatbanfeltérdelt, a bácsi beadott neki egy dupla nelsont, a munkás felegyenesedett, és vitte körbe abácsit a szobán, úgy, mint egy kisgyereket, de Pepin bácsi lelkesen kiabált: – Én elsöprőgyőzelmet aratok, mint Frištenský!

A munkás megint letérdelt, és bácsistul bukfencet vetett, csak most vettem észre, hogymindkét birkózó hosszú, fehér alsónadrágban van, a bokájukig ér, és a bokájuknál zsinórral megvan kötve. Az óriás sörgyári munkás, ahogy bukfencet vetett, ráfeküdt Pepin bácsira, a fejénfeküdt, de a bácsi ezt kiabálta:

– Adja fő, hiába minden, vasmarokkal fogom magát!De az óriás sörgyári felegyenesedett, elkapta Pepin bácsit a bokájánál meg a nyakánál,

megforgatta, aztán lerogyott vele, és Pepin bácsi üvöltött:– Most jól odavágtam, mint a Frištenský a négert!Aztán a munkás elgyengült, Pepin bácsi vállon ragadta, mire a munkás nem ,bírta tovább

nevetés nélkül, és nevetett, és csorgatt a könnye, a bácsi két vállra fektette, a malátamester úrpedig letérdelt, és bejelengette :

– Jozef úr, megint ön győzött!A birkózók fölkeltek, a bácsi meghajolt és mosolygott, meghajolt azok előtt a tömegek előtt,

amelyeket egyedül ő látott maga körül.– Holnap pedig visszavágó lesz – mondta a malátamester úr, egy pléhedénybe rejtve arcát.– Jožin bácsi – szóltam –, jöjjön be egy percre, és vegye kölcsön a fűrészt, jó?Pepin bácsi lihegett, bólogatott, ledobta vaságyáról a takarót, az egész fehérneműje és

minden ruhája ott volt az ágy végében, most arrább gurította a fejpárnát, amely teljesen ki voltzsírosodva a fejrésznél, a párna alatt mindenféle dobozt, spulnit és megannyi furcsa, fölöslegesapróságot tartott, megtalálta köztük a kulcsot, kinyitotta a szekrényt, és kivett belőle egypapírzsákot, az volt ráírva, hogy Alois Šisler kalapos és szűcs, és kivett belőle egy gyönyörű,fehér tengerészsapkát arany zsinórokkal és arannyal odahímzett emblémával: "Viribus Unitis."

– Ezt a Šisler apó varrta nekem, másnak nem csinálná meg, csak nekem!Így szólt, és föltette azt a szép, fehér tengerészsapkát, és úgy állt ott alsónadrágban, háta

mögött a széthányt ágy a szétrugdalt fehérneművel és ruhákkal az egyik végiben és a halomfölösleges furcsasággal a másik végiben.

– Jožin bácsi – mondtam –, milyen szép ágya van, varrok rá magának huzatot is, jó?– Varrjon, ha akar – felelte a bácsi, és gyorsan felöltözött.A malátások álltak meg ültek, a padlót nézték, és nem tudták, mit mondjanak, sőt úgy

látszott, sajnálják, hogy betolakodtam a Pepin bácsival folyó szórakozásba, pedig ez az őszórakozásuk volt, és nekem nincs itt semmi keresnivalóm, hogy köztem és köztük ugyanolyankülönbség van, mint a között a személyzeti szoba között, ahol nyolcan laknak egy rakáson, és azén három-szoba-konyhám közzött, ahol Francinnal lakom, a sörgyár gondnokával, aki talán asörgyárigazgatói székig viszi, míg viszont ők mindig aszalók és serfőzők maradnak, a nyugdíjig,a haláluk napjáig. Pepin bácsi becsukta a szekrényt, és sugárzott a sapka felett való őrömében,mert olyant csak egy tengerészkapitány visel vagy az első tisztje.

– Jó estét, uraim – mondtam, és kimentem a személyzeti szobából.Mielőtt még átvergődtünk volna a malátázó sarkánál száguldó szélviharon, gyengülni kezdett

a sörgyár meg az istálló sarkain égő villanykörték fénye, mintha a huzat kifújná belőlük avillanyáramot. A bácsi sapkája úgy fénylett, mint a petróleumlámpa tejüvege, két kézzel kelletterősen fognia a sapkáját, hogy el ne ragadja tőle a viharzás. Sőt az volt a benyomásom, hogyPepin bácsi már-már fölemelkedik, mint annak idején az én frottír fürdőlepedőm... és pontosan

tudtam, hogy Pepin bácsi nem hagyná a sapkáját, inkább felrepülne vele cikcakkban a sötétbe, asörgyári kéményekhez és szélkakasokhoz. És amikor lámpát gyújtottam, és a bácsi kihozta akádárműhelyfőnöktől a fűrészt, felfordítottam a széket, és a bácsival megrövidítettük a lábait;nem sokkal, csak tíz centiméterrel, mindegyik lábnál külön lemértem szabócentiméterrel. Mikoroldalára fektettük az asztalt, azt mondta Pepin bácsi:

– Tudja, mit, sógorasszony? Mit szöszmötőjön itt folyton azzal a centiméterrel? Levágunk azegyik lábábó, aztán azt a levágott darabot odatesszük a következő lábábó, így csak vágunk, ésnem mérünk.

Elnevettem magam: – Pepin bácsi, maga olyan okos, hogy rendőrnek kéne mennie!A Pepin bácsi ordításban tört ki: – Haggyon békibe a rendőrséggel! Adolf bácsi csak egy

hónapig volt náluk, mindjárt az elején befogták egy tachinierer üldözésére, körűvették a házat,és mikó bementek a konyhába, hát csak a vénasszony űt ott, azt mondja a detektívek vezetője:"Hó van az örege?" Ammeg mondja, hogy elment fatönkökért, a vezető belerúgott aszobaajtóba, hát látja a nyitott ablakon át, hogy a tachinierer rohan a domboldalon, osztvezényelt: "Előre!" Az Adolf meg elsőnek ugrott ki az ablakon, nyakig belerepült a trágyalébe,de kimászott, és revolverrel lődöztek az erdőbe, és bekerítették a tachinierert, annak is vótrevolvere, akkó rá akarták beszélni, hogy dobja el, mire a tachinierer is, hogy ha egy lépésttesznek, öngyilkos lesz itt nekik, akkó a parancsnok egy óra hosszat győzködte a tachinierert,hogy enyhítő körülmény lesz, és ő maga kezeskedik, hogy csak fél évet kap, a taehinierereldobta a revolvert, a parancsnok nagy garral bilincsbe verte, és vitték az autóbuszhoz, az Adolfis föl akart szállni, de azt mondták, hogy ilyen trágyalésen nem lehet, hát gyalog ment egészOstrava határáig, és ott kidobták a villamosból, hát gyalog kellett mennie hazáig, otthon meg aszállásadónője nem akarta kimosni a ruháját, erre elvitte a tisztítóba, és kapott egy cédulát, osztmikó két hét múlva érte ment a ruhának, annyi ember vót ott meg egy csomó ismerőskisasszony, és amikó az Adolfra kerűt a sor, a vezetőnő elvette tőle a cédulát, és mikó visszajött,vörös vót, és visszadobta Adolfnak a csomagot, és rákiabált: "Ha összeszarta magát, akkó mossaki maga!" És szégyenbe ment haza...

Beszélt, beszélt a bácsi, én mosolyogtam, és nyiszáltuk az asztallábakat, a Pepin bácsiútmutatása alapján tíz centiméterrel rövidítettük meg őket, közben Pepin bácsi beszélt: – Ilyenpehhe vót Adolfnak, eccer ment a vendéglő mellett, részeg fogászok vótak bent, és meghívtákAdolfot, és mikó egy jót ivott és örűt, hogy megin szeretik az emberek, akkó az egyik fogász, seszó, se beszéd, részegségibe kihúzta a másik fogász elülő fogait, és hogy az Adolf is részeg vót,hát az, akinek kihúzták azelűső fogait, az meg kihúzta az Adolf összes hátúsó fogait, még őrűtszerencséje vót az Adolfnak, hogy nem miskárolók rúgtak be akkó abba a vendéglőbe...

– Az biztos kutyául fájt volna – mondtam az utolsó lábhoz illesztve a levágott darabot, ésvidáman vagdaltunk tovább, és Pepin bácsi mesélt: – De aztán gyakorlatozni vitték Adolfot, ésvalahol a fenébe Turócszentmártonba vót, és ott is, merthogy az Adolf bácsi kitanút masinisztavót, hát gőzteherótót adtak neki, és az egyik ottani, egy őrmester, a katonai újságot óvasta, és azállt benne a körrendeletbe, hogy Chebben hengerelni kell a kaszárnya előtt az országutat,mingyá parancsot meg relutumot adott Adolfnak, és Adolf bácsi térkép után elindút agőzteherautón Chebbe, ez tavasszal vót, és Adolf egész nyáron át csak Szlovákián ment át, ésősszel átlépte Morvaország határát, és egyre lassabban ment, mert vasárnaponként hazajárt, ésmikó egész ősszel Morvaországon ment át, titokban odaszólt a turócszentmártoni kaszárnyába,de ott azt mondták, hogy az őrmester fölakasztotta magát, mer ágyút találtak a főtéren, és senkisem tudta, ki tette oda, mire bevitték a raktárba, és ott áz az ágyú létszámon felüli vót, így hát azAdolf ment keresztű a gőzteherautóval egész Csehszlovákián, a tavaszon megérkezett Pilzenbe,de nem vót szene, avval a fával kellett fűtenie, .amit összekódút, de sok embernek elégette akerítését, kivát ha messze vót az erdő, és attó vót csak nagy késése Adolt bácsinak, hogytulajdonképpen végű csak egyetlenegy napot ment hetente a gőzteherautóval, mert három napvót hazamenni vasárnapra Ostravába, és megint három napig ment vissza a gőzteherautójához,és így ért nyáron Chebbe Adolf bácsi a garnizonhoz, és ott bezárták mindkettőjüket, agőzteherautót meg Adolfot, és míkó kiderűt, mirű vót szó, Adolf bácsit Košumberk várábaküldték katonai őrszemnek, és hogy nem vót hova utaznia, Košumberkben unalmábanbeleszeretett egy idegenvezető lányába, aztán elvette, és folyton ott állt őrt a puskájával, de

három év múva kiötőte, hogy alighanem megfeledkeztek róla, és levette az uniformist, a puskáta sarokba tette, és azóta is idegenvezető... – Pepin bácsi fölegyenesedett, és leesett az utolsódeszkacsonk.

Fogtam a lámpát, és elvittem a kredencre, hogy lássam; milyen lesz a tíz centiméterrelmegrövidített asztal. És amikor felállítottuk az oldalára fektetett asztalt, elhűltem, és kiguvadt aszemem. Bementem a konyhába, egy percre megálltam a küszöbön és néztem a sörgyárkéményét a gyümölcsöskert fakoronáin át, és egy perc múlva visszamentem.

Pepin bácsi az ujjait babrálta.– Mit lehet tenni? Nincs mit tenni, Jožin bácsi – rendelkeztem –, hozza ide a könyvespolcról

Beneš Třebizský összes műveit, jó?És felállítottam az asztalt, amelyből a sötétben levágtunk Pepin bácsival négyszer tíz

centimétert, ámde azt a tízcentiméteres darabot mindig ugyanahhoz a lábhoz illesztettük, és egylábat rövidítettünk meg negyven centiméterrel... és Pepin bácsi kihozta az összes műveket, ahiányzó láb alá igazítottam őket, de még nem volt elég, és kiegészítettem ŠmilovskýParnassiá-jával.

A távolból dörgés és csörömpölés hallatszott, Francin robogott ki az Orionján a zvĕřínekikiserdőből, a ricsaj és zörej szakadatlanul erősödött, mintha Francin az Orion összes alkatrészeitmaga előtt söpörné. Kiszaladtam az iroda elé, kinyitottam a kaput, Francin behajtott a sörgyárudvarára, az oldatkocsiban ott zötyögött az a kis lábmeghajtású eszterga, amelyet Francinnagyobb utakra mindig vitt magával, most a motorbicikli befordult egészen az ajtónk elé,Francin levette a szemüvegét és bőrsisakját, és kezével jelezte, hogy usgyi, szaladjak haza, mártudtam, hogy ajándékot hozott. Beszaladtam a konyhába, Francin valamit bevonszolt hátulról,az iroda folyosóján keresztül a szobába, ott machinált egy kicsit valamivel, aztán bejött akonyhába, kezét dörzsölte és nevetett, megsimogatta Pepin bácsi vállát, én meg rávetettemmagam Francinra, és szokásunkhoz híven végigkutattam összes kabát- és nadrágzsebeit, ésFrancin nevetett, és olyan ennivaló volt, hogy megdermedtem, mi lehet emögött. Aztán aztmondtam: – Nem gyűrű és nem nyaklánc és nem óra és nem bross, hanem valami nagyobb,ugye? – Francin pedig levetkőzött, és a kezét mosta, és bólogatott, és mikor a kezét törölte, aszobaajtóra mutatva megkérdeztem: – Ott van? – Francin bólogatott, hogy ott van...szántszándékkal lassan vetkőzött, és úgy tett, mintha le kellene pucolnia a cipőjét, míg meg nemfenyegettem, hogy beroptak a szobába, mert már nem bírom ki, Francin fölemelte az ujját,megkért, hogy hunyjam be a szemem, és bevitt a szobába, egy pillanatra ott hagyott, aztánmegszólalt a zene, és egy tenor gyönyörű dalba fogott... a szívem érted kiált, Hawaiim, fehérvirág... kinyitottam a szemem,,megfordultam, ott állt Francin égő lámpával és egy dobozosgramofonra világított, majd az asztalra állította a lámpát, és felkért táncolni, derékon fogott,másik kezébe szorította a kezemet, és Francin fülelt, és most egy hosszú lépéssel ta... ki egyszertéged hágy itt, az mindig visszavágyik... és Francin, csodálkoztam, mert mindig rosszul táncolt,tangólépésbe ment át lágyan, olyan jól, hogy hozzásimultam, a lábát egész bátran a lábaim közécsúsztatta, úgy egymásba csusszantunk, hogy hátrahúzódtam, hogy jobban szemügyre vehessemFrancint, aztán a vállára hajtottam a fejemet, ámde fordulás következett a táncban, és Francinkijött a ritmusból, várt egy pillanatot, és amikor hátralépéssel akarta megint folytatni a tangót,jól lépett ugyan hátra, de nem ritmusban, erre elbizonytalanodott, de mikor az egész táncotszétcincálván, kileste az első három lépést, megint bekapcsolódott, és gyönyörűen úszott aszőnyegen, és nem is forgott a biztonság kedvéért, kilépni sem akart, csak hosszú lépésekkel,mintha ragadós, forró aszfalton járna, táncolt a szoba egyik végétől a másikig, ott ügyetlenülmegfordult, és megint ritmusban masírozott, de mégsem tudta megállni, hogy újra meg nepróbálkozzon a fordulással, ellépett mellőlem, és a lépéseit figyelte a szőnyegen, láttam, hogy alépések jók, de hiányzik a lényeg: a ritmus. Még úgynevezett bedőlést is igyekezett csinálni,átfutott a fejemen, hogy biztos járt valami tánctanfolyamra Prágában, valamimagán-tánciskolába, mert még a bedőlést is perfektül megcsinálta, hátrahajlított, csaknem aszőnyeghez ért a hajam, de mikor megint befűzött, azt is jól csinálta, csak éppen a lépésekfonalát fűzte folyton a zene tűfoka mellé... a gyönyörű tenor elhallgatott, és a zene halkankimúlt... Francin arcáról eltűnt a mosoly, jóformán úgy rogyott le a székre, lélegzetvételnyi erejesem maradt attól, hogy nem ment neki a tangó, attól a felismeréstől, mert a legutóbbi farsangon

a fiatal Klĕckával táncoltam, egy gyárbeli serfőzőmesterrel, aki gyönyörűen csellózott, és négyreálgimnáziuma volt, és úgy, de úgy tudott táncolni, és annyira együtt voltunk, hogy a táncolókabbahagyták a táncolást, és körénk sereglettek, és mi ketten úgy táncoltunk, mint két artista,mint két összekapcsolt tengely, tökéletesen eggyé válva, miközben Francin magában ült azoszlop mögött, és.a padlót.bámulta.

– A havrdyi Vlasta kisasszonnyal is így táncoljuk – mondta Pepin bácsi –, de egy kicsitmásképp, gyorsabban, Vlasta Martelt tőt nekem, azt aszongya: "Na, Jozef úr, mit játsszakmagának?" Mire én: "Játsszon egy rojtot!" "Milyen rojtot?", kérdi a Vlasta. Mondok: "A Bundanevű zeneszerzőtől, az úgynevezett . Goblejnkától", szabad, sógorasszony? Francin, tedd egykicsit sokkal gyorsabbra! És, figyeld; hogy kéne rendesen táncóni!

Pepin bácsi kézen fogott, és úgy rákapcsolt a dzsessz, ahogy Francin arrább lökte asebességváltót, mint ahogy a gyorsított felvételen szaladnak a nők. Pepin bácsi hajladoznikezdett előttem, erre én is hajladoztam. Aztán hozzám érintette a homlokát, én is őhozzá,hirtelen megfordult a bácsi a zene ritmusában, kézen fogva megfordultunk, és háttal álltunkegymásnak, a bácsi felemelte a lábikóját, és tekergette-tologatta a.cipőjét lábikrástul, aztánkitárta a kezét; tapsolt egyet, és olyan gyorsan forgatta a kezét, mintha fonalat gombolyítana,aztán csípőre tette a kezét, és jobbra-balra kaszált a lábával, nekem is utánoznom kellett, csakellenkezőleg, nehogy kirúgja alólam a bokámat, aztán megfordult, derékon fogott, és feldobott aplafonra, a hajam a vakolatot érte, aztán a bácsi fel-alá cipelt a zene ritmusára, orra aköldökömbe mélyedt, aztán elengedett, megfordított, háttal egymáshoz simultunk, a bácsi akarjára fűzött, mint egy puttonyt, belekaroltam, és hintáztattuk egymást, mintha elgémberedettderekunkat egyenesítgetnénk, aztán a bácsi eleresztett, ritmusban körülügetett, rohamoznikezdett, mint a piros alsó a bottal, utánacsináltam, és a tánc pontos volt és kiszámíthatatlan, demindig a ritmusban maradt, mintha a mozgás sokkal pontosabban töltené be a zenét, mintbármely más tánc, aztán a bácsi felugrott, szétvetette a lábát, visszaesett a szőnyegre, és spárgátcsinált, én féltem, hogy szétmegy a lágyékom, hát csak hajolgattam jobbra, balra, közben a bácsiváltakozva szagolgatta bal és jobb cipőorrát, aztán egyszerre csak, mintha a plafon szippantottavolna fel, felugrott, felhúzta a lábát, és olyan gyorsan rántott föl a vállához és a vállán át alábamnál fogva a földre, hogy a cipősarkammal végigkarcoltam a plafont, Francin nézett ésmosolygott, aztán kiment a konyhába, és visszajött egyik kezében egy bögre langyostejeskávéval, a másikban egy karéj száraz kenyérrel, azt harapdálta minket nézve, de a gyorsítotttangó elcsendesedett, a tenor befejezte a dalát... ki egyszer téged hágy itt, a szíve visszavágyik,Hawaiim, fehér virág, álmom te vagy... És amikor Pepin bácsi a helyemre vezetett, kezetcsókolt, fogta a karomat, és mélyeket hajlongott minden irányban, valami nagy nézőtér előtthajlongott, és csókokat dobott a szoba sarkaiba... Ahogy elmentem az asztal mellett, ráléptem adeszkacsonkra, amit levágtunk róla, és kificamodott a bokám.

– Bátyám – mondta Francin –, egy parlagon beverő harmónia vagy.Felsikoltva elestem, és többé nem álltam fölMucek azon az éjszakán kimúlt. A házmesternek már este le kellett láncolnia a fészerben, és

Mucek nem volt képes meglátni a krémroló és a farokfájdalom között az összefüggést, és márnem akart a legújabb divat szerint szép fiú lenni, így hát iszonyú vonításba kezdett, és habütközött ki a pofáján, a téboly habja a krémroló habjával keverve, és éjfélkor Francinmegtöltötte a browningját, kiment az udvarra, hamarosan lövéseket hallottam, az egyiket amásik után, az ablakhoz sántikáltam, és láttam az elemlámpa fényében Mucekot, ahogy feszíti aláncot, a hátsó lábán áll, és mancsával könyörög, hogy kiegyezik~már a megrövidített farokkal,hogy mindennel megbékélt, csak ne lőjön rá a gazdi, és Francin kilőtte az egész készletet, deMucek még mindig nem esett el, ellenkezőleg, megindítóbb volt, mint bármikor máskor, csakállt a hátsó lábain, és kapart a mellsővel, és én ezt az egészet halátos bűnnek tartottam, énkövettem el a Mucekon, odasántikáltam a heverőhöz, elsírtam magam, befogtam a fülem, hogyne halljam a lövést, mint egy szemrehányást... A lövés elhalt, Muceknak alighanem vége volt,de biztos az utolsó pillanatig csóválta nem létező farkát, mert biztosan azt hitte, hogy valaki máslő ott, mert állat lévén, bizonyára nem értette meg, és nem volt képes felfogni, hogy okozhattamneki én azt a fájdalmat meg a gazdija, a Francin, aki visszatérve a browninggal, ruhástul azágyra zuhant, és úgy láttam, hogy ő is sír.

10 Most olyan felesége voltam a Francinnak, amilyent óhajtott, otthon ülő, rendes asszony,

olyan asszony, akiről tudta, hol van, hol lesz másnap, hol szeretne lenni mindörökre, nem túlbeteg, de egy kissé mintha olyan asszony, aki elsántikálna a kályháig, a székig, az asztalig, defőleg olyan asszony, aki a terhére volna, mert Francia abban látta a családi együttélésnetovábbját, hogy hálás vagyok neki, amiért reggel elkészíti a reggelimet, délben elmegymotoron az étterembe az ebédért, de főleg hogy megmutassa, mennyire szeret, micsodaörömmel képes gondoskodni rólam, és ahogy ő gondoskodik énrólam, valahogy úgy kénegondoskodnom nekem is őróla, az volt a Francin álma, hogy minden évben torokgyulladástkapjak, meg influenzát, hogy néha még tüdőgyulladásom is legyen. Olyankor mindigmagánkívül volt boldogságában, emberről soha senki nem gondoskodhatott úgy, mint ahogyFrancin gondoskodott, az volt az ő vallása, földi mennyországa, ha hideg vizes lepedőkbecsavarhatott, ha lepedővel szaladgált körülöttem, és úgy rám tekerte-gabalyította, mintha élvebebalzsamozna, de aztán a karjába vett, és óvatosan betett az ágyba, ahogy a kislányok fektetikle a babájukat. És óránként odahagyta az irodát, hogy megmérje a lázamat, kétóránkéntkicserélte a borogatást, és a lelke mélyén bizonyára azért imádkozott, hogy nem mintha ő aztkívánná, de ha úgy van megírva a Sors könyvében, többé ne keljek föl, hogy az ő kisbabájalegyek, akinek úgy van őrá, ahogyan őneki van szüksége énrám. És mikor Lábadoztam, és járnikezdtem, mikor újra, tiszta szívből kezdtem nevetni, és újra diadalmaskodófélben volt bennem anem rendes asszony, Francin megint magába zárkózó lett, és megint arról álmodozott, hogybéna vagyok, és ő hordszéken hordoz, esténként felolvassa nekem a Nemzeti Politiká-t vagyvalami regényt, hogy ki legyen egyenlítve a komplexuma, ami van neki az én brutálisegészségem miatt, amely szereti a véletlent és a váratlan eseményt és a csodálatos találkozást,amíg viszont Francin a rendet szerette, az ismétlés neki a helyes utat mutatta, mindaz, amit előrelehetett látni és elrendezni, mindez együtt, ez volt Francin élete, az a világ, amelyben hitt, és aminélkül nem tudott élni.

És most ott voltam neki az ágyban, tündöklő, fehér gipszbe tett bokával, hosszabb időremozgásképtelenül, vagy csak mankóval s később bottal képesen, most, amikor a Josefin Bakercharlestont táncol:

De talán épp idejében jött ez a boka-ügy, mert Francin, amíg rohangásztam, egyetlenjelmondatot sem volt képes összehozni, annyi negyedíves papírt írt tele hármas számúredisztollal, és a sörrendelés növelésére biztató összes reklám a kályhában végezte. Ám most,amikor fehér lábam párnán pihent, Francin a konyhában járt-kelt, langyos kávét ivott, és szárazkenyeret majszolt hozzá, aztán egyszerre csak megállt bögrével a kezében, mintha elmerengettvolna, mi több, látomása volt, attól bandzsított, bögrét-kenyeret félretett, leült, és írta hármasredisztollal a kalligrafikus feliratokat a sörőzőkbe, és amikor megvolt vele, a falra rajzszegezte anegyed ív papírt, hogy lássam, hogy rájöjjek, hogy ha egészségesen is úgy viselkednék, minthabeteg volnék, egykettőre kineveznék a sörgyár igazgatójának, a korlátolt felelősségűrészvénytársaságénak, akkora munka- és életlendületet ad neki az én bénult mozgásom. Francinegy hét alatt további fél hektoliter langyos kávéból merített inspirációt, és körülaggatta az egészfalat redisztollal írt és grafikailag megtervezett jelmondatokkal. – Több sör, kevesebb vesződségés mogorvaság. – Megrendült az egészséged? Kóstold meg a söröcskénket. – Ki nem kapatos,bánatos, hogy ha sört kóstolt szája, kipirul az orcája. – Hogyha sört nem ihatom, a lelkemetkiadom. – Hurutos a torok, has? Söröcskével borogass. – Sörivás fél egészség. – Egészség,strammság, erő, sörből kerül elő. – Ki jókedvet akar nyerni, sört kell annak gyakran nyelni. –Kebelükbe bevéssék: sörben erő, egészség. – Ki hazáját kedveli, sörét issza; vedeli. – Finomsöröcskénkkel telve, megoldódik ki-ki nyelve. – Ki a kocsma elé érve, mai inni nem tér be,egészsége ellensége. – Hazulra, útra, mindenüvé frissítő sört! – Sört minden időre, kellőenfelfrissül tőle. – Úgy örvendezett az inspirációján, hogy egy egész bögte kávét töltött magának,bekapcsolta a gramofont... A tengeren messze túl csodálatos föld virul, Hawaii... és úszólépésekkel tangózni próbált, és annyira telve volt optimizmussal, annyira örvendezett a közeli

jövőben elraktározott valamiféle eseményen, hogy este bezárkózott a szobába, folyton aHawaiim, te fehér virágot hallgatta, pillanatonként kijött nevetve a modern tánc kézikönyvével,és ha kiörvendezte magát, megint visszament a szobába, úgy fénylett a kulcslyukafélhomályban, mint az én gipszbe tett lábam, és tudtam, hogy biztos felfestette magának krétávala lépéseket, olyan cipőnyomokat, nemcsak az alaplépéseket, hanem a hátralépéseket,fordulásokat is, egy egész, krétával körülrajzolt cipőtalpnyom-útvonalat, és türelmesen járkáltbennük a hawaii melódia ritmusára. Annyira boldog volt tőle, hogy mennek a lépések, hogynappal is, ha kinéztem az ablakon az udvarra, és láttam, hogy siet elintézni valamit a főzőházba,hirtelen lassabbra fogta a lépteit, .és tangólépésbe ment át, fordult, hátralépett kissé felemeltkézzel, táncolta tovább azt a modern táncot, láttam, hogy figyeli a lábát, láttam, hogytanácstalan, és ha lehetne, fölrajzolná magának krétával az útra a lépéseket... de ez sem vette el akedvét, ellenkezőleg, este annál nagyobb erőbedobással igyekezett megtalálni a krétávaltelerajzolt szőnyegen azt a rést, amelyen át behatolhatna gramofon ritmusába, amely márszázadszor játszotta a Hawaiit. Francin minden este kiszerelte az Orion motorbiciklijéből azelemet, behozta, és bekapcsolta a nagyfrekvenciájú áramokat, a piros bársonybélésű koffertompán csillogott az üvegszerkezetektől, és Francin szikrákat ugráltatott a bokámba, afulgurációs villámok áthatoltak a gipszen, aztán darabonként lehúzta rólam a ruháimat, észre sevettem, hogy majdnem meztelen vagyok, jót tettek a fulgurációs villámok, a masszírozó hengerapró szikrákkal erősítette mindkét lábamat és hátidegeimet, és Francin suttogott: – A legjobbmódszer, Mary, a szépséged növelésére fulgurációs áramokkal konzerválni a szépségedet... –Örömmel vártam mindeneste az istennyila- és rövidzárlatillatú, lila masszázsokat, agyümölcsöskerten át megint hallatszott a szép férfihang, Jirout úr a hangjával lőtte ki magátatlaszruhában az ágyúból, láttam a falon át, hogy repül át a sörgyár fölött, oldalsóközéptartásban van a karja, és kissé fanyarul mosolyog... a szerelemnek vége van, picike volt,pici ám, édes arany kiscicám... most Jirout úr a föld irányába görbült, széttárta a karját, és rózsátés csókot szórt lefelé a nézőknek, Francin fémelektródát nyomott a kezembe, egy feketegombbal bekapcsolta a készüléket, és hipnotizőr módjára lebegtette kezét a testem fölött, amerremozdult a Francin keze, ott szikrák pattogtak sisteregve a tenyeréből, lila búzaszemeső esett,ezernyi nefelejcs és ibolya hatolt a testembe a készülékből Francin tenyerén keresztül, ózon és aházba csapó villám szaga lebegett fölöttem, csak a gipszbe mártott boka ragyogott kékesvisszfénnyel... híre-hamva sem maradt... eltűnt a nymburki mély víz alatt... és Jirout úrbecsapódott a trambulinra, és rugózott és hajlongott a kék atlaszruhájában... éreztem, hogy az éntestem is átható villanyáramszagot áraszt, egyre szaporábban és szaporábban lihegtem, egésztestemből dicsfény áradt, néztem a tükörben, hogy fekszem ott kinyújtva, lila pattogás ésszikrázás minden fehérneműm, soha nem volt az az érzésem, hogy meztelen vagyok,szalagpalásttal voltam mindig bevonva, Francin kaucsuk gallérja és fehér mandzsettájaugyanúgy fénylett, mint az én gipszlábam, ugyanúgy lihegett, mint én, aki a hátamon feküdtem,könyökben meghajlított karral a szemem előtt, gyakran kínos volt nekem ez a nagyfrekvenciájúszertartás, soha nem beszéltünk róla Francinnal, némán készültünk fel rá, mintha mindkettentiltott gyümölcs után ágaskodnánk, és amikor Francin visszafordította a fekete gombot,mindegyikünk másfelé nézett, olyan szép volt az egész. Ha valaki hirtelen lámpával rontottvolna a szobába, Francin minden bizonnyal elájult volna, ezért inkább bezárta az ajtókat,leengedte a redőnyt, és behúzta a függönyt, és a biztonság kedvéért kiment, és végigfürkészte azablakokat, nem látni-e be, nem látszik-e, hogy gombolja ki remegő kézzel a blúzomat, húzza leóvatosan a szoknyámat a gipszbokán át, hogy térdel mellettem, és hogy repül kozmetikaimasszázs útján a kozmoszba.

11 Ma eljött Gruntorád doktor úr, megkért, hogy főzzek neki egy jó erős teát, mert megfázott az

éjjel a szülő nőinél, kivett egy ollót a táskájából, és a gipszkötésemet vagdalva, tüsszentettnéhányat, majd a vagdajás kellős közepén, kezében az ollóval, elnyomta az álom, annyiramélyen aludt, nem tudtam megállni, kihúztam a zakója órazsebéből az aranyóráját, megnéztem,

hány óra, és csendeskén visszadugtam az órát, olyan, de olyan óvatosan és mozdulataim olyizgatott pontosságával, és abban a lopási kísérletben megint egészen én magam voltam, afaliórán látni lehetett, hány óra van, de én saját magamat akartam kipróbálni, nem kerített-ehatalmába a kishitűség, képes vagyok-e végrehajtani, ami éppen az eszembe jut, és képesvoltam, nem álltam még olyan rosszul, Pollak úr divatcikküzletébe is csak azért jártam gombotvenni, mert délutánonként nem volt senki az üzletben, és mikor a Pollak úr a pult alá hajolt adobozért, átnyúltam a pult fölött, és elvettem egy játékórát, és amikor Pollak úr felegyenesedett,ártatlanul bámultam, és kiolvastam a szeméből, hogy nem tud a lopásomról, és amikor újabbgombokat kértem, és a Pollak úr lehajolt, gyorsan visszaakasztottam az órát, és mikor Pollak úrfölegyenesedett, mosolyogtam, valahogy nőttem a saját szememben, valahogy felfrissültem attóla lopástól meg a közvetlenül azt követő, hatékony megbánástól, felsóhajtottam, s az üzletbőlkifelé menet az volt az érzésem, akkora szárnyam nő, hogy az ajtófélfát súrolja, és hullik atollam, Pollak úr négykézláb söpri a lapátra... Gruntorád doktor úr tüsszentett és felébredt,végigvágta a kötést, az szétnyílt, mint egy fehér tok, aztán a doktor végigtapogatta a bokámat, éskijelentette: – Tessék, csibészkedhet tovább... – tüsszentett, fogtam a mankót, hoztam egycsésze teát, és ahogy a lábamra akartam állni, összerogytam, és azt mondtam: – Ez nem ishasonlít az én lábamra! – mire Gruntorád doktor úr azt felelte: – A maga lába az, egy hét múlvamegint csinálhat akármit, mindjárt fogják tudni, hogy maga volt az... hapci! – tüsszentettőszintén, – Doktor úr – mondtam –, valahogy nehezen is lélegzek. – Vegye le a blúzocskáját,kérem – mondta a doktor, és nekilátott a teának. Aztán a hátamra tette a fülét, szokás szerinthideg volt, mintha üveg hamutartót tett volna oda, minél melegebb volt az idő, annál hidegebbvolt a füle, végigkopogtatta a hátamat, kérte, hogy sóhajtsak mélyeket, majd hátamat kopogtattaa mutatóujja, fülével könnyedén a hátamhoz ért, mint ahogy a fiúk hallgatóznak atelefonoszlopon, átvetettem a bajfolyamomat a másik oldalra, s a doktor úr megint elaludt ahajammal beszórva, mintha a szomorúfűz alatti kispadon aludna el, egyszer direkt a Gruntoráddoktor úr villája mellett kerekeztem el, csak hogy lássam, tényleg ott van-e az az egész házatbeárnyékoló fűzfa, jó régen lehetett, hogy a feleségéhez járt Brandysból lovon az az óbester, azakkor még fiatal és bizonyára daliás Gruntorád doktor úr éjszaka váratlanul hazament, aföldszinten leakasztotta a puskáját, berúgta a felesége hálószobájának ajtaját, még látta azóbester urat, amint rohan az első emeleten a nyitott ablak felé, a doktor úrnak volt még idejecélozni, és miközben az óbester úr egy dobbantással ellökte magát az ablakkerettől, és fejjelelőre beúszott a mély éjszakába, aztán le az elvirágzott orgonabokrok és a virágzó jázminokközé, Gruntorád úrnak még volt érkezése sörétet szórni az óbester úr éjbe úszó csizmájába, amásik töltényt pedig már csak az ablakkeretet betöltő, kék éjszaka csillagaiba... gyakranfelébresztett ez a kép, és nem hagyott aludni, soha nem voltam képes ezt a gyönyörű esetet aGruntorád doktor úrral képzelni el és kötni össze, folyton valaki mással kötöttem össze, ezzelszemben engem kötött össze az egészen részletdús kép az óbester úrral, akinek az átlőttcsizmájával sikerült még lóra pattannia, volt még ideje kihúzni a csizma szárából egyfűzfavesszőt, volt ideje lehajolni a lováról egészen a földig és beleszúrni azt a vesszőt, amelybőlmostanra olyan óriási fűzfa lett, hogy szeles, viharos éjen úgy kopog az egész ház ablaktábláin,mint egy élő emlék. És Gruntorád doktor úr tovább kopogtatta a hátamat a mutatóujjával, talánmár nem is tudott róla, mivelhogy elaludt, kopogott, mint a betemetett bányászok, és amikormegfordult, húzott egyet a teából, és miközben felöltöztem, csendben írta a receptet, és megintmegtorpant az arany töltőtolla, Gruntorád doktor úr elaludt néhány másodpercre, aztánfelébredt, hogy felfrissülve odaírja a. pontot a rendelvény végére, mely a mellemről valóorvosságra szólt. Mondom: – Doktor úr, eldicsekedett vele a férjem, hogy mit vett? – Mutassa!– vezényelt a doktor, és ivott a teából. Kinyitottam az asztalkán fekvő koffert. – Mi ez a bóvli?Hol vette az az ember? – kérdezte a doktor úr. Mondom: – Prágában, de maga náthás, itt ez agyönyörű készülék, ez olyasmi, mint a zúg a hegyen fenyveserdő... – Azt mondta a doktor úr : –És maga ért ehhez? – Mondom: – Á, semmi az, doktor úr... Ide nézzen ! – bedugtam akonnektort, elfordítottam a fekete gombot, és beállitottam az idegnyugtató kefés csővecskét, akefe szálaiból lila fűrészpor sziporkázott, a doktor úr végigvezette a csuklóján, és keresetlenülelmosolyodva így szólt: – Igen poétikus, senkinek sem eshet tőle semmi baja, és magátólszívesen veszem... – Fogtam egy elektródát, a porlasztós ózoninhalátort, és mondtam: – Doktor

úr, az lesz a legjobb, ha lefekszik a heverőre... – A doktor úr a kanapéra ült, elhúztam a vajszinűfüggönyt, és az omló félhomály és a speciális idegelektródából sziporkázó elektromos kisüléseklila bokra bevilágította a heverőre ereszkedő doktor úr fején a pilist. Most a hátán feküdt,kezébén tartva a szakadatlanul szikrázó és prüszkölő rudacskát, miközben. elókészítettem aporlasztós inhalátort. Rácsepegtettem az ózoninhalátor vattájára az eukaliptuszolaj- ésmenthaolaj-keveréket, becsavartam a csőbe azt a kétágú üvegmicsodát, ami az orrba kell dugni;aztán elvettem a doktor úrtól az idegkefét, és a porlasztós ózoninhalátort kapcsoltam be akatódba, elfordítottam a tárcsát, és az üres cső megtelt neongázzal, a gáz áthatolt azeukaliptuszolajjal átitatott vattán, a kanapé elé térdeltem, és a doktor úr orrlikai felé közelítettema szerkezetet. Azt mondtam : – Ez biztosan meggyógyítja, doktor úr, a férjem mindig, mégmielőtt benáthásodna, akkor inhalál, ez tényleg olyan, mint a zúg a hegyen fenyveserdő, érzi eztaz ózon- és gyantaillatot? Meg ezt a kék neonkisülést, ezt a tüzet, már ez maga egy gyógyulás,magának a kéknek a színe, ez minden életzajlást csillapít, nyugtatja az idegeket, lassítja akeringést... – duruzsoltam egyik kezemben az inhalálóolajjal teli, gyönyörű szerkezettel, jobbkezemmel meg lassan nyomogattam a gumilabdát, amely levegőt hajt át az inhalátor ózon- ésolajkamráján... Gruntorád doktor úr pedig üdvözült mosollyal mondott utánam mindent, éshallottam, hogy kattan az iroda felől a csapóajtó, aztán fordult a kulcs a zárban, bejött Francinszederjesen és sápadtan, és halkan felkiáltott: – Mit csináltok itt! – Megijedtem, megnyomtam agumilabdát, és a doktor úr nem mondta végig utánam: – ...zúg a hegyen fenyveserdő... –, hanemfelült és felordított, összerándult az arca, hirtelen megfiatalodott, felugrott, és olyannevetségesen ficánkolt avval a pici lábával, kitapogatta a kilincset, kiszaladt, Francin meg utánaösszekulcsolt kézzel – Bocsásson meg, elnök úr! – De a doktor úr ficánkolt a lábával, és szaladta malátagyárba, berohant, és le a lépcsőn a csíráztató szérűre, ott átgázolt néhány árparakáson,az aszalók döbbenten álltak a lapátjaikkal, de az elnök úr maga mögött hagyta a nedvesmalátába térdelő Francint, és megállás nélkül jajgatva, felrohant a lépcsőn a padlásra,végigrohant a száraz malátarakások mellett, de az orrát maró fájdalom egész a legfölső emeletigkergette, ott beszaladt a disznóhizlalásra száradó árpába, a hatvanfokos hőségbe, aztánvisszaszaladt egy emelettel lejjebb, és átszaladt az átjárón a főzőházba, néhányszor megkerülte amedencét, leszaladt a kislépcsőn az erjesztőkamrába, Francin egyre utána, az erjesztőkamrábólGruntorád doktor úr felszaladt egészen a. hűtőbárkákig, ahol a fickó sör hűlt, kinyitotta azsalugátereket, és kiszaladt a jéghombár tetejére, ahol kövirózsa nyílt, Francin beletérdelt aszép, sárga virágokba, de Gruntorád doktor úr újra feljajdult, és visszaszaladt a lépcsőn afőzőházba, és kirohant a kapun át az udvarra, az udvarról az ólakhoz, a munkások köszöntek: –Jó napot kívánok, elnök úr! Jó napot kívánok, gondnok úr! – De a doktor úrnak csak ficánkolttovább a lábacskája a gyümölcsöskerten át, végül megint beszaladt a nyitott ajtón a konyhánkba,onnan a szobába, lerogyott a kanapéra, és kiabált: – Hol vette ezt a bóvlit? Mutassa! – Alaposanszemügyre vette a porlasztós ózoninhalátort, megszagolta, aztán azt mondta: – Miből öntötte ráaz olajat, maga égetni való nőszemély? Azt a zúg a hegyen fenyveserdőt? – Föltette acsiptetőjét, odaadtam a fiolát, és a doktor ísr elolvasta a vinyettát, felordított: – Maga égetnivalónőszemély, hát maga elfelejdette felhígítani egy a tízhez arányban! Kiégette anyálkahártyáanat!... Hapci! – tüsszentett Gruntorád doktor úr, és meglátván Francint, amintletérdel, széttárja karját, és könyörgőre fogja a dolgot: – Meg tudja bocsátani nekem? – Aztmondta az elnöl úr: – Álljon fel, derék ernber, szívesebben lennék a sörgyár gondnoka, mintelnöke... – szólt, órájára nézett, kezet nyújtott, aztán megcsókolta a kezem fejét, és mondta: –Kezicsókolom. – És kiment, megjelent az udvaron a napfényben, karbol-, lizol- éseukaliptuszszagot hagyott maga aztán, feudális könnyedséggel felugrott a bakra, mintha mindaz,ami történt, új erőt öntött volna tagjaiba, és most láttam! Most elhittem, hogy csakis úgytörténhetett az, ahogy hallottam, az az eset, amelynek egyetlen nyoma az az egész házat beborítószomorúfűz. A doktor úr felült a bakra, a kocsis a kezébe adta a gyeplőt, a daktor úr meggyújtottegy eigarettát a barastyánszipkájában, úgy húzta a homlakára világos puhakalapját, ahogy nemtudja rajta kívül egyetlen férfi sem, valahogy megfiatalította az a gyeplő a kezében, olyan volt,mintha éppen most érkezne Bécsből azon a kocsin, felegyenesedett, és kihajtott a sörgyárból alenyírt farkú és sörényű csődörrel, miközben a doktor úr kocsisa hátul terpeszkedett a landauerplüsskanapéján egy olyan ember bűntudatos mosolyával, aki soha nem fogja megérteni, miért az

ura akkora kedvvel és kéjjel a bakon, miközben ő, a kocsis, bűntudatosan ül a plüsshuzatúülésen...Francin pedig föl-alá járkált a szobában, és tépte az agyát.

12 Az órára néztem, ilyenkor fejezi be kis körútját Boďa Červinka, már biztos túl van az előnyös

zöldségvásárláson, és megállt ezen való örömében előbb a Svobodáék terén, ott lenyelt két decivermutot meg öt deka téli-szalámit, aztán beugrott a Grand Hotelba, ott nyilván lenyelt egy kisadag gulást három. korsó pilseni sörrel, majd, hogy lassanként lezárja kis körútját, beugrott a kisMikoláška drogériába, és ott maradva egy kis baráti beszélgetésre, megivott három pohárkakonyakot, ám az is lehetséges, hogy azon való örömében, hogy megspórolt két koronát azelőnyös zöldségvásárláson, megkezdett körútja az úgynevezett nagy körútban folytatódott, azazmegállt még a Herceg utcában egy feketekávéra originál jamaikai rummal, hogy aztánbeugorjon a Louis Wantoch cég speciális csapszékébe, és állva egy kupica meggylikőrt tegyen ahasába, mint örömteli pontot az oly igen előnyös karfiol- és leveszöldség-vásárlás után.

Miután Francin háborgó lélekkel az irodába távazott, kibicegtern az előszobába, elővettem abiciklit, és elindultam a városba, könnyedén pedáloztam fehér és fájós lábammal, de minthaminden egyes beletaposás a bokámat erősítette valna, a falnak támasztottam a biciklit, és amikorbenéztem a műhelyébe, Boďa a forgószékben szundikált, bementem, és beültem egy szabadszékbe. Boďa bizonyára a nagy körútja után volt, mert meggymagszaga volt, bizonyára a Griottecégnél fejezte be akcióit. – Boďa – szólok. – Mi az? A nagyságos asszany? – állt fel, és úgymegijedt, hogy felkapta az ollót, és csipogni kezdett vele. – Mondom, Boďa, szeretnémlevágatni a hajamat, – Hogyan, kérem? – dadogta. – Mondom, Boďa, le akarom vágatni ahajamat olyanra, mint a Josefin Bakeré. – Boďa a kezébe vette és megemelgette a hajamat, éskimeresztette a szemét: – Ezt a darab Osztrák-Magyar Manarchiát? Ezt az Én, Anna Czilágová,született Karlovicében, Morvaországbant? Soha! – Ezzel Boďa despektussal elhajította az ollót,leült, karba tette a kezét, kinézett az ablakon, és truccolt. – Mondom, Boďa úr, a Gruntoráddoktor úr rövidre vágatta a csődöre sörényét, és farkát, nekem meg ezt a modern frizurátajánlotta korpa ellen. – Boďa kitartott az álláspontja mellett: – Ezt a hajat levágni, az olyan,mintha az áldozáson kiköpném a szentelt ostyát! – Mondom, Boďa, aláírok magának egytanúsítványt... – Hát csakis akkor – mondta Boďa, írószerszámot hozott, és ráírtam egy negyedív papírra, mint az operáció előtt, hogy önként és felelősségem teljes tudatában levágatom ahajamat Boďa Červinka úrral. És Boďa, miután a levegőben lengetve megszárította atanúsitványt, és gondosan eltette a briftasnijába, kibontotta a karinget, összehúzta az állam alatt,előrehajlította a fejemet, fogta az ollót, egy pillanatig habozott, ez volt az a pillanat, amikor azartista a cirkusz kupolájában valami veszélyes mutatványt végez, és pereg a dob, pereg... ésBoďa két nyisszanattal levágta a hajam folyamait. Úgy megkönnyebbültem, hogy a mellemrebillent a fejem, és megéreztem a tarkómon a légáramot. Boďa a forgószékre helyezte a hajamat,majd fogta a hajnyíró gépet, és körülnyírta a hajam indáit és a pajeszomat, aztán csipogott azollója, Boďa hátralépett, és úgy nézte a fejemet, mint egy szobrász alkotás közben, és ollójarögtön koncentráltan dolgozott tovább. Ha fel akartam emelni a fejemet és titokban a tükörbenézni, benyomta az államat a kulcscsontom közé, és dolgozott tovább, láttam, hogy ütközik kirajta a veríték, fénylett az arca, és jamaikai rum, meggylikőr és konyak szaga áradt belőle, nemtúl kellemes sörszagfelhővel együtt, aztán beszapganozott egy pamacsot, és szemmel tartott,ahánysszor csak meg akartam nézni magam a tükörben, lenyomta a a fejemet, de láttam, hogyöröm ömlik el az arcán, egy olyan lelkesült mosoly attól, hogy megy neki valami, aztánbeszappanozta a~tarkómat, és kiborotválta a nyakamat, aztán bevizezte a hajamat, és levagdaltaa borotvával, és hirtelen keserű lett a szám íze, és gyorsabban kezdett verni a szívem, most,amikor már késő volt, már nem lehetettt visszaragasztani a hajamat, magam előtt láttám.Fancint, amint ül este az irodában, és hármas redisztollal iniciálékat ír a sörgyári konyvekbe, ésminden iniciálé köré indákat kanyarít, meg az én lant alakba csavarodó vörösesszőke hajamat,magam előtt láttam Francint, láttam, hogy vágja le kezét a hajamról Boďa Červinka, hogy vágja1e a lilán fénylő neonfésűt, mert Francin soha többé nem fog a sötét szobában fésülni engem,

sem a hajamban gyönyörködni, amibe még a Monarchia alatt szeretett bele, s ami miatt elvett...Lehunytam a szememet, és államat a mellemre szorítottam, egy darabig nyeldestem, Boďakétszer megérintett, de nem volt erőm a tükörre emelni a szememet, Boďa finoman megfogta azállamat, és felemelte a fejemet, aztán hátralépett, és olyan tapintatos volt, hogy elfordult... Atükörbeli forgószéken, állig fehér lepedőben, egy csinos fiatalember ült, de olyan pimaszarckifejezéssel, hogy én magam emeltem pofonra a kezemet. Boďa leoldozta a karinget,felegyenesedtem, a márványasztalkára támaszkodtam, és néztem magamat, és elszörnyedtem,mert a lelkemet vágta le rólam a Boďa, ez a Josefin Baker-frizura, ez én voltam, ez az énportrém volt; ezen a portrén mindenkinek ki kellett hogy bökje a szemit, mint a kocsirúd, ez azén új frizurám, Boďa már régen kirázta a karingből a legázolt és lekaszált hajszálakat, éskönyörületesen megadta a lehetőséget, hogy beletörődjek saját magamba, hogy hozzászokjaksaját magamhoz. Leültem, még mindig nem vettem le magamról a szememet. Boďa mögém tettegy kerek tükröt. Az előttem levő tükörben láttam a kerek tükröt, benne a tarkómat, egykisfiúnyakat, amellyel visszafiatalodtam lánykoromba, de mégis nő maradtam, olyan, aki mégképes kísérteni saját magát szív alakúra nyírott tarkójával. És egyáltalán, ez az egész új frizuraegy pajzs benyomását keltette,egy olyan hajsapkáét, amilyen a Mefistofelesé volt, mikor aMartin-társulat a Faust-ot adta a színházunkban, azt a benyomást, hogy a frizurámat ugyanúgyle lehet venni, mint ahogy az imént a Gruntorád doktor úr vette le a bokámról a gipszkötést, úgytapadt a fejemre a frizura, mint a gipszkötés a bokára... Felugrottam, csakhogy mivel hozzávoltaan szokva, hogy a hajam hátrahúzza a fejemet, majdnem orra buktam, és betörtem~ahomlokommal Boďa tükrét, Fizettem, és mondtam Boďának, hogy jó nálam egy rekesz sörre,Boďa nevetett, és a kezét dörzsölte, az ő tagjaiba is erőt öntött ez a borbélyi tett. – Boďa –mondtam – ezt saját maga találta ki? – Boďa egész frizuraszériákat lapozott fel aborbélyhírekben, Lya de Putti frufrujától Josefin Baker bubikopfjáig... Kimentem, orkán zügotta fejem mellett, noha, szélcsend volt. Felpattantam a biciklire, Boďa kiszaladt utánam, és eggpapírzsákban utánam hozta levágott hajamat, kezembe adta, jó két kilót nyomott ez a haj,mintha két kiló angolnát vettem volna. – Mondom, Boďa, rakja hátra a csomagtartóra, jó? –Boďa felemelte a csomagtartó rugóját, ráhelyezte a hajfolyamokat, és mikor wisszaengedte arugót a hajamra, a fejemhez kaptam... aztán mentem a főutcán, néztem a járókelőket, láttam deGiorgi kéményseprő-mester urat, de nem ismert meg, kimentem a pályaudvarra, néztem a.vonatindulásokat, de nem vett észre senki, egészen másvalakinek gondoltak az emberek, pedig abiciklim meg a testem ugyanaz volt, mint a nyirbálás előtt, beletapostam a pedálba, és mentemvissza a főutcán, Svoboda úr péksége előtt ott állt Gruntorád doktor úr híntója, csak délutántudott sort keríteni a doktor úr a fazék tejeskávéra meg a kiskosár zsömlére, ami minden reggelvárt rá, mire visszajött a falusi szülő nőitől és epegörcseitől, most kijött a doktor úr, a kocsisleugrott a bakról, ahol kezében a csődör gyeplőjével szundikált, Gruntorád doktor úr rám nézett,meghajoltam, és elmosolyodtam, de a doktor úr csak egy pillanatig habozott, aztán határozottanmegrázta a fejét, felült a bakra, és elhajtott, miközben a kocsisa a plüsshuzatú ülésenterpeszkedett, átvágtam a téren a pestisoszlop mellett, mindenki úgy igézett rám, mintha előszörjárnék a városban... a korzón a Katz cég rövidáru- és divatcikk-kereskedése előtt egy bulldogaludt, és fekete ruhás hölgykoszorú állt földig érő szoknyákban, a városszépítő egylet elnöknőjekalauzolt ott alighanem valami zeneszerzőt, aki nagy, fekete kalapot viselt, mint egyszociáldemokrata. Egyszer én is így járkáltam ezzel a városszépítő egylettel a kövezet porátfelszedő szoknyában, a Szent Egyed-templomban álltunk a bezárt oldalajtónál, és néztük a.kövezetet, ahol nem volt már semmi, csak egy emlék, hogy száz éve még látni lehetett annak atemplomban elkövetett vérfürdőnek odaszáradt nyomát, melynek során a svédek és a szászokkiirtották az összes előlük odamenekülő polgárokat, aztán álltunk az egyetlen valóban szép ésműemlékértékű Várkapunál, de nem a kaput néztük, hanem a kőhíd ívei alá összpontosítottuk afigyelmünket, ahol 1913-ban Kludský cirkuszi állatidomár az elefántjait fürdette, melyekjelenleg is az Elba vizében tapicskolnak, és spriccelik a hátukra a vizet az ormányukkal, mintegy slaggal, pontosan úgy, ahogy a városi múzeumban látni a fényképen, mert a városszépítőegylet elnöknője, Szépyné asszony, hála mindent megelevenítő fantáziájának, már csak azt látjavároskánkból, ami nem látható benne. A városszépítő egylet tagjai most áthaladtak. a nagybecsűlátogatóval a Havrdékhoz címzett vendéglő előtti árkád alatt, és megrendülve nézték a

betonlapokból kirakott kövezetet, ahol egykor Nagy Frigyes megpihent. És mint városkánklegértékesebb emlékéhez, Szépyné asszony karonfogva a tér közepére vezette a zeneszerzőt,ahol két nyugdíjas ült a padon, állát mindkettő a botjára támasztva, és az elnöknő asszonypontosan ecsetelte és leírta azt a reneszánsz kutat, amely ott állt 1840-ig, amikor is lebontották,ám nagyon tévedne, aki, mint az a két ott ülő nyugdíjas, azt hinné, hogy a szépítő egylet őketnézi, hogyisne! Az elnökasszony mutogatott, és bár a nyugdíjasok orra előtt húzta ujjával akörvonalat, látta, amit ecsetelt, a gyönyörű díszeket, a homokkő girlandokat és féldomborműbenazt a két angyalkát, aki a kúton volt, tehát városunk díszei ma is. Ah, Szépyné asszony, akiszeret mindent, ami már nincs, beleszerettem, mikor megismertem az életregényét, harminc évebeleszeretett a Nemzeti Színház tenoristájába, Šic úrba, az előadás után lehorgonyzott a hátsókijáratnál, és amikor a tenorista kijött, és eldobta a cigarettacsikket, ő gombostűre tűzveezüstdobozba zárta, mint egy drága ereklyét, és minthogy varrónő volt, egy egész álló napravarrnia kellett, hogy teljen orchideára, egy egész álló hétig varrnia kellett, hogy megvehesse ajegyét a páholyba, ahonnan mindig Šic úr lába elé dobta azt az egy egész álló napon átösszevarrt orchideát, és mikor huszadszor dobta le így azt a szép virágot, megvárta a tenoristát,megszólította, és megmondta neki, hogy szereti. Šíc úr azt válaszolta, hogy nem szereti,mégpedig kizárólag azért, mert nem tetszik neki az a hosszú orra. A Szépyné asszony meg egyegész éven át varrt, és a pénzen levágatta Brünnben azt a hosszú orrát, és a saját karjábólhozzávarratott az orrporcához egy izmot, abból idővel gyönyörű görög orrocskát csináltak nekiaz orvosok. És így történt, hogy a Szépyné aszony megint ott állt a Nemzeti Színház hátsóbejáratánál, és minthogy szép volt, beszédbe elegyedhetett a híres Šic tenorista úrral, ámde atenorista éjszakai sétára hívta, és bevallotta neki, hogy csaknem egy éve keres már egy remegő,hosszú orrú, gyönyörű lányt, beleszeretett az orrába, és nem élhet nélküle. Szépyné asszonypedig bevallotta neki, hogy ő az a hosszú orrú lány, de levágatta azt az orrot a híres tenoristakedvéért, és kicserélte azzal az orral, amelyen a tenorista szeme éppen pihen. Šic úr pedig égnekemelte a karját, és felkiáltott: – Hová tette azt a gyönyörű orrot! Hogy tehetett ilyet! – Éselrohant... Szépyné asszony rám nézett a reneszánsz kút mellől, égnek emelte a karját, ésfelkiáltott: – Hova tette azt agyőnyörű.hajat! Hogy tehetett ilyet! – És ujjal mutogatottvároskánk nagybecsű wendégének, és én már tudtam, hagy hajam a városka műemlékei közétartozik. Beletapostam a pedálba, a városszépítő egylet három nőtagja kölcsönvett három biciklita Herceg hotel előtt, és utánam száguldottak, féltékenységűkben úgy taposták a pedált, hogyjátszva megelőztek, és ujjal mutogattak rám: – Levágatta a haját! – És néhány biciklista, akimegismert, felháborodva utánam eredt, ők is megelöztek, és elibém köpdöstek, én meg mentema biciklisták guruló sorfala között, dühödt pillantásaival korbácsolt mindenki, de énnekem ezerőt adott, karba tettem a kezem, és a kormányt elengedve mentem, a sörgyárba kíséret nélkülhajtottam be, a biciklisták már biciklijükkel a lábuk között álltak az iroda előtt, ahol fel volt írva: "Abol jó sört: mérnek. ott szép csak az élet", most kiszaladt Francin, nyomában a háromvárosszépítő egyleti tag, és mindkét kezükkel rám mutogattak.

– Hol a hajad? – kérdezte Francin, remeggő kezében szorongatva a hármas redisztollat.– Ott – mondtam, a falnak támasztottam a biciklit, felemeltem a csomagtartót, és

átnyújtottam a két súlyos copfot. Francin a füle mögé dugta a tollat, meglatolgatta halotthajamat, és letette a padra. Aztán lekapcsolta pumpát a biciklim keretéről.

– Fel van pumpálva eléggé a belsőm – mondtam, szakértő mozdulattal tapogatva megmindkét pneumatikát.

De Francin kicsavarta a pumpából a gumicsövet.– A pumpával sincs semmi baj – mondtam értetlenül.Francin hozzám ugrott hirtelen, a térdére fektetett, felhajtotta a szoknyámat, és csépelte a

fenekemet, én pedig megdermedtem, van-e rajtam tiszta fehérnemű, megmosakodtam-e? És kivagyok-e eléggé takarva? Francin csak csépelt, és a biciklisták elégedetten bólogattak, és avárosszépítő egylet három nőtagja úgy nézett rám, mintha megrendelésre kapnák ezt azelégtételt.

Francin a lábamra állított, lehúztam a szoknyámat, és szép volt Francin, orrcimpái ugyanúgyremegtek, mint amikor a megbokorosodott lovakat törte be.

– Szóval, kislány – mondta – Új életet kezdünk.

Lehajolt, felvette a földről a hármas redisztollat, visszacsavarta a gumicsövet a pumpába, ésvisszanyomta a pumpát a bicilllivázon levő villába.

Fogtam a pumpát, felmutattam a biciklistáknak, és így szóltam:– Ezt a biciklipumpát a Runkas cégnél vettem a Boleslavi utcában.

Bohumil Hrabal

Az első világháború évében, 1914. március 28-án született Brnóban. A háború után,

1920-ban szülei a Podébrady fürdőhelytől tíz kilométerre levő Nymburkba költöztek, s így ez akisváros lett ifjúságának színtere. Itt járta ki a gimnáziumot is, majd az érettségi után a prágaiKároly Egyetem jogi karára iratkozott be. A német hegszállás miatt azonban tanulmányaifélbeszakadtak. A háború alatt egy ideig Nymburkban volt jegyzőgyakornok, aztán egyfogyasztási szövetkezet raktárosa, végül 1942-ben a vasúthoz szegődött. Krampácsolássalkezdte vasutas-pályafutását, majd előlépett a szernaformester helyettesévé, később távírásszá,végül forgalmistaként fejezte be 1946-ban egy Nynmburk közeli kis állomáson. Közbenfolytatta jogi tanulmányait, megszerezte a doktorátust, de a jogi pályához továbbra is hűtlenmaradt. Egy ideig a biztosítási szakmában dolgozott hivatalnokként, majd egy drogista cégügynöke lett. 1948 után őrá hárult az általa képviselt cég felszámolása. Ezután a kladnóikohóknál jelentkezett munkára, ahol is egy könnyebb sebesüléséig, 1954-ig dolgozottsegédmunkásként. Prágába visszatérve 1958-ig a Spálená utcai papír- és hulladékgyűjtő telepdolgozója volt, majd az S. K. Neumann színház díszletmunkása. Első kötete (Perlička na dnĕ –Gyöngy a mélyben) 1963-ban látott napvilágot, a Csehszlovák Írószövetség könyvkiadójánál, selnyerte a kiadó évi irodalmi díját. Utána gyors egymásutánban, öt év alatt még további nyolckötete jelent meg.

Életének helyszíneit és azok alakjait a magyar olvasók is jól ismerhetik már nálunk ismegjelent kisregényeiből és elbeszéléseiből. Ezeknek az írásoknak java része még akkorfrissiben született, amikor éppen azokon a helyszíneken élt, vagy nem sokkal később, s amikor1963-ban megnyílt előtte a publikálás lehetősége, egy-egy újabb kötet kiadásáhoztulajdonképpen nem tett egyebet, mint hogy egyre mélyebben nyúlt a fiókba – miként ő magavallotta.

Ez a szülei emlékét idéző kisregénye 1977-ben jelent meg, de ez is a már jóval korábbanmegírt művei közül való.

Megjelent a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaságközös könyvkiadási egyezményének keretében. Készült 16 000 példányban azEurópa Könyvkiadó, Budapest részére a Madách Könyvkiadó, Bratislavagondozásában.

Bohumil HrabalSörgyári capriccio A mű eredeti (cseh) címe Postřižiny.A Československý Spisovatel, Praha 1976-os kiadásából fordította Hap Béla. Aburkoló- és kötésterv Vladislav Rostoka munkája. Második magyar nyelvűkiadás. Kiadta a Madách Könyv- és Lapkiadó n. v., Bratislava 1986. Oldalszám168. Felelős szerkesztő Orosz Márta. Nyomta a Polygrafické závody, n. p.,Bratislava, závod 3, Trnava. Szerzői ívek száma 5.34. Kiadói ívek száma 5.63.SÚKK sz. 1729/I-85. Összpéldányszám 16 800, ebből 16 000 példány azEurópa Könyvkiadó, Budapest részére készült a Magyar Népköztársaság és aCsehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményénekkeretében.