Bohumil HrabalTÜKRÖK ÁRULÁSA

A PERKEO MÁRKÁJÚ ATOMGÉP

A JARMÍLKA BÁJA abban rejlik, hogy a Perkeo márkájú német írógépen íródott, ezen az atommasinán, amely mérhetetlen elragadtatással töltötte el Egon Bondyt, a költőt. A gépet osztálytársamtól, Bureštól vettem, akinek Nymburkban, a Nagy sáncon volt üzlete. Első pillantásra beleszerettem, ám nem volt régi bankókban háromezer koronám, így el-eljártam gyönyörködni benne, míg végül meg tudtam venni. Aprócska masina volt, úgy 1905-ből, az írógéphengert le lehetett hajtani, s az összecsukott gépet két szíjon hordtam, akár az iskolakönyveket a Monarchia alatt. Lenyűgözött ez a gép, puszta élvezetből írtam rajta, a vesszők, az ékezetek hiányoztak, így minden leírt oldal mosolyt s kacajt fakasztott. Megtanultam olyan bravúrosan gépelni rajta, hogy éjjel is írhattam, mint ahogyan a vak zongoristák játszanak hangszerükön. Egyáltalán, a sok gépeléstől leszoktam arról, hogy bármit is kézzel írjak, számomra a szöveg csakis és kizárólag a géppel írtat jelentette, lélekben már akkortájt minden szövegemet ezen a Perkeo márkájú masinán próbáltam lekopogni, sőt selypíteni kezdtem, úgy beszéltem, mint a németek. Egy sámlin tartottam az írógépet, üreges fatörzs magasodott fölébe, valaha vadméhek laktak benne, a szovjet katonáktól kaptam ezt az artefaktot, s bárhová költöztem, hát a fatörzs jött velem, akárcsak a teamelegítő baba, aminek a fejéről leoperáltam a hajat, s most kopaszon álldogált a Perkeo márkájú írógép mellett...

A Perkeo márkájú írógép bája abban rejlett, hogy Egon Bondy, a költő megtiltotta nekem, hogy kirakjam a vesszőket és ékezeteket, rám parancsolt, hogy hagyjam csak úgy a szöveget, ahogy van, s fogjam fel grafikának, artefaktnak. Bondy volt az első hallgatója ennek az én folytatásos szövegemnek, néha Vladimír is, gyakrabban Zbyněk Sekal. Bondy visítozott örömében, valahányszor felolvastam neki, mi több, ledöntött a lábamról, s azzal fenyegetett, hogy megöl, rázta az ujjacskáját a szemem előtt, s olyan képet vágott, mint aki menten kinyír. De aztán megenyhült, hogy egy héttel későbbre halasztja. Minduntalan félbeszakított, betömte a fülét, rimánkodott és visongott... Az isten szerelmére, elég, elég! És amikor befejeztem az olvasást, újfent megkért, hogy hagyjam úgy, ahogy van, hogy írjam tovább, és egy hét múlva eljön kiélvezni a folytatást. Hányszor, de hányszor fordult vissza az udvarról, félbeszakítva távozását, és se szó, se beszéd, rám vetette magát, s a hátamat püfölte öklöcskéjével, s ordítozott velem, hogy állat vagyok, hogy akkora örömet szereztem neki, hogy most majd nem alszik tőle. És én tudtam, hogy Bondy színházat játszik, pont úgy értett hozzá, mint Vladimír, de végül csak elhittem, hogy örömét leli abban a szövegben, és főleg azért írtam, hogy egy hét múlva majd eljön Bondy, és én felolvasok neki... sőt ott, abban a kohóban csak az eseményeket szedtem össze, és lélekben igen tömören és egyszerűen írtam, mert jól tudtam, mennyire felbőszítem Bondyt a metaforák és asszociációk nélküli írással, a puszta beszámolóval arról, aminek szemtanúja voltam, és amit mint dokumentumot, mint a szerencsétlenségről szóló híradást írtam meg...

Merthogy Bondy költőként ugyanolyan kutyaszorítóban volt, mint én. Nem tudtunk megszabadulni a szürrealizmustól, szövegeinkbe minduntalan belopta magát az önműködő írás s főleg a metaforákban való gondolkodás és kifejezés. Nekem még rosszabbul állt a szénám, én a tetőnél kezdtem az építkezést, a homlokzatra és a szecessziós ház ékítményeire fordítottam a legnagyobb gondot, azt hittem, hogy a metaforák és képek torlódása valahogy olyan természetes dolog, építőköveknek tartottam ezeket a szójegeceket. Elfelejtettem, hogy ezt Rimbaud-tól lestem el, azt Baudelaire-től, emezt Éluard-tól, amazt meg Céline-től. Úgy bántam ezekkel a mesterséges

szótorlaszokkal, akár a természetes jelenségekkel, s egyre színesebb, egyre képtelenebb metaforákat agyaltam ki, míg aztán Kladnoban, a kohóban romba dőlt ez az én egész művészieskedő, álságos világom, és egy álló évig csak a szememet meregettem, és csupa alapvető dolgot és szót láttam és hallottam magam körül. És sokáig tartott, mire felfogtam, hogy az alapoktól kell újrakezdenem, hogy nem válhatok szüntelenül kámforrá, hogy úgy kell írnom, mintha újságot írnék, mintha riportban számolnék be az emberekről, a beszédükről, a munkájukról s egyáltalán az életükről. Így hát írni kezdtem a Jarmilká-t azon a Perkeo márkájú atommasinán, azon a gépen, amely vesszők és ékezetek nélkül írja a betűket, amelynek a billentyűiről hiányoznak a kapcsok és a masnik, összesen tizenöt folytatást írtam, s mindannyiszor Egon Bondy volt az, aki beterelt a realizmus barázdájába, nem volt szabad kitérnem, fenyegetett, mint gazda a járomba fogott, barázdából elkódorgó ökröket. Bondy aztán kijelentette nekem, hogy helyette csináltam meg azt az áttörést a költészetben, hogy vele egyetértésben léptem a totális realizmus ingoványos talajára, mint ahogy ő is az ’51-ben, ’52-ben írt verseiben.

Amikor felolvastam a Jarmilka utolsó sorát, Egon Bondy az ablakon bámult kifelé, valami szörnyen érdekelte a fészer tetején, aztán fel-alá járkált, úgy rakosgatta a cipőcskéjét, hogy ne lépjen a padlódeszkák közötti sötét vonalakra, én nem tudtam, mit írtam, minden velem kapcsolatos dolgot Egon tartott a kezében és az eszében, ha az első felolvasás után Egon Bondy kijelentette volna, hogy semmit sem ér, hát elvörösödöm, és nem folytatom, mert íróságom kezdetén az egyetlen támaszom az volt, hogy először Marysko, majd Egon Bondy és végül Jiří Kolář azt mondták, hogy jó, amit írok. Ezek nélkül az emberek nélkül abbahagytam volna az írást, nem is tudom, én mindig mások tükrében értékeltem magamat, kezdettől fogva megvolt bennem ez a félénkség, én nem tudtam bátorságot önteni magamba az íráshoz, én tulajdonképpen borostyán voltam és vagyok, folyondár, aminek kell valaki, valamiféle támasz, hogy ne csak tovább, de felfelé is kapaszkodhasson. Ezúttal Egon Bondy ott az ablaknál a szakállát morzsolgatta, simogatta, aztán tenyerével megpaskolta a fejét, és azt mormolta magának... Gyerekek, rendkívüli esemény tanúi voltatok. Mondtam: Bárta asztalosmester lova vagyok. És elmentünk sörözni a Hausmanékhoz...

Évek múltán vettem egy Torpedó márkájú írógépet, és a Perkeo atommasina a kopasz teamelegítő babával egyetemben dekoráció lett az üreges fatörzshöz, amelyben valaha vadméhek laktak. Aztán a tönk szétporladt, s az atomgép lakásdísz gyanánt lógott az ágy felett, összezárt állkapocs, lehajtott henger. Itt látta meg Franta, egy nyugdíjas, aki egy olyan szobácskában lakott, ahová egyenest az utcáról lehetett belépni, kijelentette, hogy megtanul gépelni, s azontúl ő kopogtatta papírra azokat a vesszők és ékezetek nélküli betűket. Egyszer hazatérőben látom az ablakon át, ahogy Franta az ágyon fekszik, a felfordított széken hasal, s nyöszörög. Bementem, hát a Frantát elővette a szívbaja, ő volt az, aki eladta a szívét, a vödör nagyságú és a mellkasa közepére tolódott szívét. Csak így, a felfordított széken lélegzett könnyebben, hányszor volt már rosszul, s nekem mindig sikerült megnevettetnem, akárcsak ezúttal, fogtam a colstokot, és lemértem a Frantát, feljegyeztem a méreteit, és faggattam, milyen koporsót szeretne, és a Franta egyszerre nevetett s vinnyogott a fájdalomtól, s mondta... Kárpitozottat és tölgyfát. És aztán fel-alá járkáltam, s nézelődtem, mint mindig, amikor a Frantának rohama volt... De hogy fogunk itt elférni a koporsóval? A Franta csak feküdt, hason lógott azon a felfordított széken ott az ágy tetején, a keze lecsüngött, és rázta a szék lábai közé ékelt fejét, s nevetett... A fő, hogy le ne verjék nekem a lehúzós lámpát. Hé, doktor, vigye el azt a gépet! Mondom... Tartsd csak meg, František, és gyakorolj szorgosan! Gyakorolsz? Gyakorolsz? És a Franta lógott, és folyt a nyála... Gyakorolok, gyakorolok, mondta, és másnap meghalt, és amikor elmentem az írógépért, hát láttam, hogy leszakadt a lehúzós lámpa, és a František élettársa azt mondta, hogy nem tudja,

miről beszélek, hogy ő semmiféle írógépet nem látott, hogy itt nincsen... Hol van hát a Perkeo márkájú atomgép, hol?

Ám az a gép mégsem tűnt el szőrén-szálán, lenyomatok maradtak utána, a Jarmilka, ez a szöveg, amely előszőr kézről kézre járt, Jiří Kolář, Jiří Weil, aztán Kladnóba, Karel Součekhez, majd évekig ott maradt valahol, hogy később visszatérjen hozzám, aztán ismét nyoma veszett néhány évre, hogy búvópatakként bukkanjon elő. De azután vagy tíz évre eltűnt. Merthogy időközben úgy meggazdagodtam, hogy összesen tíz helyiség áll rendelkezésemre, s mindenütt olyan rendet tartok, hogy bármit adnak kölcsön nekem, hát rögtön nyoma vész, és csak évek múltán akadok rá, amikor valami mást keresek. Tavaly pont így került elő a Jarmilka. Meg voltam rendülve, amikor egyszer csak ott volt a kezemben, s lapozgattam benne. A szöveg már nem érdekelt, ám Egon Bondynak tényleg igaza volt, a stuttgarti információs iskola szövegeihez hasonlatos, akaratlanul is a konkrét költészet némely variációjához hasonlít. Most látom, hogy valamelyik olvasó nem bírta elviselni a vesszők és ékezetek nélküli szöveg látványát, kitette őket, ám a felénél elcsüggedt, vagy csak úgy kutyafuttában olvasott. Kiradírozta hát azokat a ceruzával beírt jeleket, de nyomot hagyott maga után, a törlés becses nyomát, és az a pár megjegyzés, ujjlenyomat is kincset ér nekem. Ez a szöveg jövőre lesz harmincéves, annak idején csakis és kizárólag a benne foglalt totálisan realista híradás kedvéért írtam, ma kegyes áhítattal sorra ragasztgatom fel az oldalakat a fehér papírlapokra, s mint grafikát érzékelem a szöveget, amelyben a szemantikai üzeneten kívül még sok mindent felfedezhet a vizsla szem. Kár, hogy nem őriztem meg a szövegeket, amiket ezen a masinán gépeltem, kár, hogy nem tettem el a nymburki sörgyár megrendelőlapjaira írtakat sem, ahol a fejlécben Nymburki Sörgyár felirat zöldellt, kár, hogy azokat sem őriztem meg, amiket hosszú éveken át a Harry Klofanda, Praha, Platýz cégjelzésű és feliratú irodai papírra körmöltem. Végül is örülök, hogy legalább én itt vagyok, én, addig, míg el nem tűnök abban az egyetlen, hatalmas, parttalan szobában, örülök, hogy még itt vagyok a sorban, míg csak ki nem radíroz az a nálamnál nagyobb úr, a törlés halovány nyomát hagyva utánam, radírozott és kiradírozott nyomot, merthogy nagyjából ez minden, amit az emberi Végtelentől és Örökkévalótól várhatunk. De akkor is! Vajon hol lehet, vajon hogyan végezte az az én Perkeo márkájú atomgépem?

 V. Detre Zsuzsa fordítása

JARMILKADokumentum

ÚJRA ITT VAGYOK a kohóban. Már messziről látom Jarmilkát, az ételhordó lányt, amint a leveses csöbrökkel cipekedik. Elébe sietek, és amikor végigmustrálom, lesüti a szemét. A hatodik hónapban van, el-elnyílik a szája, és ismét meggyőződhetek róla, hogy a fél fogsora hiányzik. Csakhogy Jarmilka jámbor, együgyű lélek, és a szépek szépe ettől. Lépkedek mellette, és a fülébe sugdosok. Jarmilka, hát mikor lesz az esküvőnk? És ő azt feleli: Majd ha virágot bont a szar! Színleg méltatlankodom: Nahát, nahát, hogy lehet ez, hát már nem szeret? És ő kerek perec kijelenti: Nem... mert furtonfurt úgy rohangászik itten, mint akinek zabszem van a seggiben! Rakodom a csöbröket, szemrehányóan nézek rá, és ő megint lesüti a szemét. Látom a duzzadt szemhéját, látom a májfoltjait... és igen, megint az a madzaggal átkötött pamutkabátka van rajta. Felemeli a tekintetét, és mondja: Mit bámul rám, mint borjú az új kapura? Mondom neki: De hát Jarmilka, maga az utóbbi időben valahogy olyan hűvös hozzám! Akkor legalább inni igyon egyet az egészségemre! És nyújtom felé a kulacsot, hogy húzza meg. De Jarmilka elfordítja a fejecskéjét: Még csak az kéne, akkurát ki is pisálnám magának az egészet! így hát inkább sorra felemelem a csöbröket és viszem, mert nem illik, hogy egy terhes nő cipekedjen. A tanonciskola sarkánál Jarmilka nekidől az oszlopnak, és öklendezik: Ez van! Tudja, tata, tele vagyok pakolva! És két kézzel megemelgeti kidomborodó pocakját. Megyünk, és én megkérdezem: Na mi van, volt nálatok a fiúd? És Jarmilka felragyog: Volt! Már ágyban feküdtem, mikor megjöttek a srácok Cvrcovicéből, és bekiabáltak a kerítésen: Néni, otthon van a Jarus? És az anyus megismerte, hogy ott van köztük, és kiment a kiskapuhoz, és mondta: No lám! Szép kis vendégek maguk, Jaroslav úr! Hát való az, felcsinálni a jányt, oszt otthagyni a bánatba? Jarmilka megáll, és arca-hangja megszigorodik: És tudja, tata, mit felelt erre? Mondtam: Bizony nem tudom! És Jarmilka kiabálni kezd: Azt mondta... na és akkor mi van, néni, talán szarjam össze magam? Mondja, tata, hát így beszél egy vőlegény? Felemelem a csöbröket, és mondom: Bizony nem így beszél, legalábbis nem volna szabad így beszélnie! És Jarmilka panaszosan ráncigálja a kabátujjamat: Na látja, és így legyen lagzija az embernek! De én többet nem futok utána! Mindennek az anyja az oka! Na de azt nem fogja zsebre tenni, amit tőlem kap! Egyszer majd beállítok hozzájuk, és a szemibe vágom: Szóval itt van a drágalátos fiacskája, dugdossa csak, felőlem... akár a seggibe is... így dühöng Jarmilka, de már megyünk befelé, be az ebédlőbe, ahol harsányan üdvözlik: Nahát, Jarmilka, ma különösképp ki vagy kerekedve! Cilindert nyeltél vagy keménykalapot? És Jarmilka összekulcsolja a kezét, és kiabál: Elhallgassatok, bitangok, elhallgassatok! Mindegyik megjátssza itten a nőtlent, és amikor megesik rajtuk a szíve az ember jányának, és jót tesz velük, hát utána magasról leszarják, és a tetejibe még névtelen leveleket küldözgetnek haza a mutternek, hogy nős pasasokkal kurválkodom... Kiabál Jarmilka, de közben mosolyog, ismeri őket... a hasához nyúlkálnak, és ő, ahogy kitér előlük, kilocsolja a levest. Megfenyegeti őket a merőkanállal: Na azért, különben mindjárt lekeverek egy frászt!... Így, messziről figyelem Jarmilkát, s magamban összehasonlítom mindazokkal a nőkkel, akiket valaha is ismertem... és bámulattal nézek föl rá... erre a mi Jarmilkánkra, és látom, milyen bátor... maga a nagy Sztálin is alighanem az ő kedvéért írta azt a bajsza alatt konyuló mondatot: Csak az a jó dolgozó, aki nem fél a nehézségektől... És Jarmilka valóban nem fél a nehézségektől, leküzdi őket, gyürkőzik velük... A lehető legkomótosabban kanalazom a levest, míg végre egyedül maradok Jarmilkával. Az asztal végébe telepedett le, és arcát az ónozott bádoghoz szorítja. Felveszem a beszélgetés fonalát: De hát azt

mondta nekem, hogy vasárnap találkozott a Jaroslav úrral. És Jarmilka, anélkül, hogy felemelte volna az arcát, ráhagyta: Na ja, de engem észre sem vett. Állandóan mással táncolt, és ettől a nővérem úgy bepipult, hogy tánc közben odalépett hozzá, és mondta: Hogy nem sül le a bőr a képedről? Felcsinálod itt nekem a húgomat, és aztán a szeme láttára mással kurválkodsz? Hiszen mindjárt megszakad a szíve a szerencsétlennek!... Mire ő ott helyben a parketten lekevert a nővéremnek egy frászt... Jarmilka felemelkedett: Hát mondja, tata, való ez, lekeverni egy hölgynek egy frászt a táncparketten? Na mondja meg! Mondom: Nem, nem való... És Jarmilka széttárja a kezét: Na Látja! De én elmegyek a bíróságra, és azért is fizetni fog! Vigasztalgatom: De hát Jarmilka, minden jóra fordul majd, ő csak most, az esküvő előtt ilyen nagylegény!... Jarmilka fogja a tálat, és valahová a távolba réved, elérzékenyül: Gondolja, gondolja?... hiszen én annyira szeretem... hát mondja meg, tata, micsoda élet volna az... el lenne cseszve örökre... hogy én mit összebőgtem már... mennyit itattam az egereket... Felállok, mennem kell. Nyugtatón mondom: Na ja... Jarmilka kinyitja az ajtót, és utánam kiabál: Jöjjön máskor is, tata!

A samottkészítő és a közbülső raktár közti placcon túrom a vasforgácshalmot, amit aztán a női elítéltek raknak vagonba. Először egy hegyes rúddal és kalapáccsal lyukakat kell fúrni belé, és aztán törni-zúzni, mint a sziklát, úgy össze van sülve az a vasreszelék. Alattam dolgozik az elítéltek csapata, látom, hogy egy patkót ástak ki, és boldogan mutogatják egymásnak. Lekiabálok nekik: Kívánom, hogy sok-sok szerencsét hozzon maguknak! És ők félénken bólogatnak a szemükkel, és a derékszíján revolvert himbáló őr odaugrál hozzám: Mit mondott? Pimaszul meregetem a szemem: Én csak a munka ciklikussági grafikonját mormolom magamnak fennhangon. Mire ő jelentőségteljesen a revolverre teszi az ujját: Na azért! Az elítéltekkel beszélgetni büntetendő... és mászik le a halomról melegedni a koksszal megrakott bádoghordónál. Fura emberek ezek a felvigyázók, kerek nyolc órát ácsorognak egy helyben, és bámulnak maguk elé, vagy bávatagon figyelik, ahogy mások dolgoznak. Emlékszem: egyszer az ebédnél az elítéltek mellett ültünk, és ugyanazt a fejes salátát ettük. Egyikünk élő csigát talált a levelek között, és agyon akarta taposni, de én egy levélre raktam a csigabigát, és vittem kifelé. Amikor az elítéltek mellett mentem el, fennhangon megjegyeztem: Ez a csigabiga is örül, hogy a világon van; akit megfosztottak a szabadságától, az megérti ezt. Az elítéltek bólogattak a szemükkel, hogy megértették, csak a felvigyázó úr ugrott oda hozzám: Az igazolványa számát! Ez izgatás! Ám én hátrafordultam, hogy mindenki halljon: De hát én nem nekik mondtam ezt, felügyelő úr... hanem a cimborámnak, ott ni, annak, aki agyon akarta taposni szegény csigabigát, nem igaz?... És a Pepek bólogatott, hogy de igaz, és mondta: Inkább elmenne melózni valahová, ilyen erős, fess ember! És az őr elnyílt szájjal állt... csak négy hete rukkolt be. Amikor mentünk kifelé, az egyik elítélt, akit Hercegnőnek szólítottak, odasúgta nekem, anélkül hogy elfordította volna a fejét: Jó, hogy megkajoltatta azt a marhát! És most nézem ezeket a nőket, ott lobognak a vasforgácshalmon, és látom, hogy egy pillanatra sem huny ki bennük az élet, az élet illúziója, és én mélyen-mélységesen meghajlok előttük, mert annyiszor nevetnek, s annyiszor sírnak. Most éppen az izzó koksszal megtömött bádoghordó szélárnyékában melegednek, bagóznak, teát kortyolgatnak, levest, kenyeret esznek. Bár ma téli ma van, eszembe jut egy nyári tegnap, amikor ezek a nők hátul, az iparvágánynál dolgoztak, a svermovi helyi rádió keringőket játszott felvételről, és az elítéltek összefogódzva táncoltak a vagon tetején, a mélyút közepén, amelynek két oldalán ócskavassánc nyúlt a távolba, német hadizsákmány valahonnan Belgiumból, rozsdásan, szomorúan, lepusztultan. Állok az elítéltek fölött, és látom, hogy az életnek nincs sehol vége, éppen ellenkezőleg, ott, ahol senki sem várná, ott kezdődik... Fél tíz. van, megyek melegedni az égetőkhöz az Aranyláz-ból ismert bódéhoz hasonlatos barakkba. Az égetők az asztalnál ülnek, csámcsognak, bagóznak, söröznek, a culágerjeik úgyszintén. Letelepszem, és fülelek. Egy öreg nő, akit Elefántasszonynak hívnak, épp a végére ért valamiféle

elbeszélésnek: ...és ha ez így megy tovább, hát éhen döglünk. Még hogy egész héten a lógósokra dolgozzunk, és csak az utolsó pillanatban magunkra! Ebben a minutában felpattant mellettem egy kipingált arcocskájú, csinos hölgyike, és felkiáltott: Mit himbálódzik itt folyton az orrom előtt ez a hitlerzubbony? És letépte a szögről a katonazubbonyt, és ledobta a padra, kiállt középre, és rákezdte: Ez csak üres pofázás, semmi több! Előtte kell ordibálni, nem pedig utána! Ha én ott lehettem volna! Ez pont olyan, mint mikor felcsinálják az embernek a lányát! Szart sem ér, ha utána cirkuszol az ember! Előtte kell kiverni a balhét, tisztelt miniszterelnök úr! Na de így? Tiszta beszarás az egész, szófosás, és a végén cseszheted! Hogy szarul áll az ügy, és hogy ha nem javulunk meg, még a szabadkereskedelem sem lesz. De hát ezt a kis pisisek is tudják! Fizessetek, és az emberek melózni fognak, de ha szart sem adtok nekik, hát az emberek tesznek rá. Ezt ni!... És egyáltalán ez az élet! Az Úristen hat napig ügyködött, és a hetedik nap lazított... én megfordítanám a dolgot, és ugyanaz jönne ki belőle, ahogy a rádió mondja. Ah, csak piszkálódjanak ott fenn, míg bele nem szakadnak, nem vagyok rá kíváncsi. Megfogom szépen Stuttgartot vagy Bécset, Berlint, a végén Milánóból csicseregnek nekem a madarak, és megyek aludni. És az ünnepeken egy szalmaszálat sem fogok keresztbe tenni. Én nem fogok a szabadnapomon bevásárolni! Rendelek egy tortát és punktum... a kiscsaj a nagyanyjánál van, és ott is marad. Én is melózom, az öregem is melózik, mindketten melózunk, és szart se tudunk összehozni.

De akkor aztán azok az idióták ne jártassák a pofájukat, és a tetejébe még piszkolódnak, és másokra kenik a dolgot. Ott vannak például azok a szegény bekasztlizott nők, bárki beléjük törölheti a mocskos bagólesőjét, jönnek a fürdőbe, fiatal lányok, tanárnők, diáklányok vannak köztük, csupa formás kis test, és marháŠkodnak a zuhany alatt. De megjönnek az elvtársnők, mindegyik, akár a kakaedény, és tajtékoznak: Már megint itt ez a bagázs?... Én meg mondom: Miféle bagázs? Csupa életteli lány, inkább szerencsétlenek, mint bagázs... De az elvtársnők kötik az ebet a karóhoz: Kurvák ezek, dobbantók, terroristák, diverzánsok, mindet ki kéne nyírni! De én adtam nekik: Mit pofáztok, miféle kurvák? Nagyobb kurvák korzóznak a Poldovkában, és nős mesterekkel kurválkodnak, míg a férjük kórházban fekszik. De az, akibe beletrafáltam, őrjöngött: az olyanokat, mint maga, ellenőrizni kéne, és jól vigyázzon, nehogy egy nap itt fürödjön velük!... Volt képe ezt mondani nekem!... Így folytasson az ember akadémiai vitát, így dolgozzon nyugodtan, és így legyen őszinte! De minek rágjam magam, nagy a feje, búsuljon a ló! Gyerünk!... És amikor szétszéledtünk, a bunkernél, a keresztúton odahajolt hozzám, és mondta: Velem aztán soha többé nem fognak kibaszni! És hosszan nézett rám, míg meg nem győződött róla, hogy megértettem. Bólintottam, és ő szalutált... és mindegyikünk ment a maga útján.

Aztán azt a kicsákányozott vasforgácsot lapátoltam az adagolóteknőbe. Épp a derekamat egyenesítgettem, amikor látom, hogy az úton, a kanyarban Jarmilka tipeg a nagy ételhordó tálcával és csöbörrel. Már messziről látom, hogy engem keres a szemével. Átmászom a halomba hányt feszítővasakon, és megkérdem: Mi van? És Jarmilka egészen nekikeseredve panaszolja: Pont most tudtam meg az öreglányoktól, hogy azt mondta: Ki tudja, kitől maradt úgy az a liba? De én ma kiverem neki a huppot az autóbusznál... Odaállok az ajtóhoz, és mindenki füle hallatára azt mondom neki: Tiszteletem, Jaroslav Kalina úr, bocsánat, hogy zavarom, de akkor jó voltam magának, amikor a muri után széttettem a lábam? És most mondja meg szépen, kitől maradt úgy az a liba? Hát persze hogy magától, nem ezt érdemeltem uraságodtól, hálás köszönet érte... És Jarmilka letelepszik a hátikosárra, és homlokát püföli öklöcskéjével: Minek is mentem el, én hülye, arra a murira? Minek? Jöttek a srácok, gyere el velünk, Jarus, megiszunk egy pohár bort, és én, hülye liba, mentem! És egyszer csak valahogy úgy fordultam, hogy a tekintetem az asztal túloldalára esett, és ahogy ránéztem, hát kész voltam, és ő is, táncoltunk, és le sem engedett a parkettról, és aztán éjszaka mentünk haza, na és ott az árokparton... És Jarmilka szemrehányón

néz rám, de aztán felragyog a szemecskéje: De a haverjai már kézbe vették a dolgot... micsoda hecc lesz, tata... az egyiküknél bezárnak a szekrénybe, aztán elhívják őt is, és rólam meg az esküvőnkről kezdenek diskurálni... és ekkor egy adott jelre – az a mondat lesz, hogy: Akár össze is szarhatja magát az a liba!... én kinyitom az almáriumot, és előlépek... vajon mit fog szólni hozzá a Jarousek? Príma ötlet, mi, tata? Hanem szorítson nekem! És feláll, belebújik a hátikosár hevederjeibe, felemeli a tálcát meg a csöbröt, és iparkodik az üzemi konyhára az ebédért. Utánasüvöltök: Jarmilka, mi lesz ma ebédre? És ő hátrafordul, úgy kiáltja: Köménymagleves, aztán füstölt oldalas és csipkebogyószörp, de az az ötlet a szekrénnyel, az nyerő, mi? Bólogatok, hogy igen, de már látom, ahogy Kalina úr az adott jelre lekever Jarmilkának néhány csattanós pofont, jól ismerem, heves, lobbanékony természetű... Na és akkor mi van? Inkább lapátolom tovább a maradékot, beleolvadok a munkába, eltűnök magam elől... ez való nekem... elfelejtkezni magamról... naponta legalább pár órára eltávolítani magamat a gondolataimtól... már fél egy van, a munka kész, indulok egyenesen az acélmű ebédlőjébe, és lám! Az ötéves terv jelvénye alatt Jarmilka ül, feje az asztalon, behajlított karja derékszögében, és figyelmesen hallgat egy öreget, akinek a hangja krákogás-köhögés közepette tör elő. Odatelepszem, és én is hallgatom: ...Tudod, Jarmilka, ha majd eljön az időd, hát először a gondozóba mégy, s csak aztán a bíróságra. Én is előre felcsináltam az én Laurámat. Akkoriban épp a seregben szolgáltam, jött az idézés, mentem a bíróságra, és azt mondja nekem a bíró: Üljön le, és gyújtson rá, a rosszullét fogja kerülgetni attól, amit most felolvasok magának... hanem én nyomban azt kurjantottam: De uram, én szeretem a Laurát, és ha leszerelek, hát rögtön feleségül veszem, mi szeretjük egymást! így hát megkérdezte: Maga az apa? Mondtam: Én! És aláírtam neki, és kimentem, és a Laura már várt rám, és izéltünk egy jó nagyot a hotelben... És a felvidult Jarmilka a szavába vágott: És ez így is van rendjén, és vége a szarakodásnak!... De aztán elkomolyodott, és tétován megkérdezte: Tata, mit gondol, ha nem jönne be az a dolog az almáriummal, nem kéne egy kérőlevelet küldenem neki? Ekkor három fekete öntőmunkás lépett az öreghez, és megkérdezték: Tatus, mit gondol, a Chomutovot x-re vegyük? Az öreg feltápászkodva krákogta: Hogyisne, legfeljebb bontásban, a múltkor se trafáltam el. Jarmilka megrángatta az öreg kötényét: Tata, mit gondol, küldjem el azt a kérőlevelet? De az öreg már az ajtó felé lépdelt: Inkább a Zbrojovkát venném fixre, és azt az x-et meglepetésnek tartogatnám.

Jarmilka felállt, és megrángatta az öreg kabátujját: Tata, az isten szerelmére, küldjem el azt a kérőlevelet vagy sem? És a három öntőmunkás kíséretében kifelé tartó öreg mondta: A Hutě favorit, de a kosárlabdameccset a franc se tudja megtippelni, már aludni se hagy az a Bratislava... Jarmilka a túloldalról odapenderült az öreg elé: Tata, a fenébe is, küldjem el azt a kérőlevelet, vagy sem? De az öreg félretolta Jármilkat, mint valami függönyt, és kiment a kormosképűekkel: Na, szóval azt egy, x, kettőre kell vennünk... Jarmilka felém fordult, összecsapta a kezét, aztán leereszkedett a padra, és az ónozott bádoghoz szorította az arcát. Kérdezem tőle: És díszítik már a karácsonyfát? És Jarmilka, anélkül hogy felemelné a fejét, mesélni kezd, mintha a beszédben keresne feledést: Még nem... más se kéne... pont mi ketten a nővéremmel! Felfalnánk az egészet, mint tavaly, jóval a Jézuska előtt, akkor is előre díszítettük a fát, és aztán egyre rájártunk, nézegettük, eléggé érett-e már... és sikerült betermelnünk az egészet, és karácsonykor szar se volt a fán... de most hagyjon, tata, aludni, lázam van vagy mi... Így hát áttelepszem a másik padra, és hallgatom, mit mesélnek a kohászok. Valami kalpagos elvtárs arról mesél, hogy a szovjet kohászok előbbre vannak, mint mi, hogy a kemencénél nem sört isznak, mint mi, hanem sós vizet. Hogy ezt nálunk is meg lehetne csinálni... Ekkor felemelkedett egy másik kalapos és aranyfogú: Hát én rögvest benyújtanám az újításomat, hogy a kemencéknél egyenest egymás pofájába pisáljunk... És mindenki jóízűen nevetett, az az elvtárs is: Trafált, egy null a javadra... És nyomban szépíteni próbált, hogy a szovjet emberek a jószágtartásban is előbbre vannak, hogy

nem adnak annyi szemes takarmányt a marháknak, mint mi, hanem időnként friss levegőre viszik a teheneket, és megmasszírozzák a tőgyüket... És az aranyfogú megint megjegyezte szárazon: Hát ez mesés, még ma este kipróbálom az asszonyon. Vacsora helyett elviszem sétálni, és aztán éjjel megmasszírozom neki a tőgyét... És az arcára húzta a kalapját, míg a többiek dőltek a nevetéstől, és az az elvtárs is elismerte: A Venda verhetetlen. Kettő null!

Ma egészen a kantinig elébe megyek Jarmilkának. Látom, hogy félrehúzódva áll, míg a pultnál egyik ételhordó lány a másik után tartja oda a hátikosarát, amibe két asszony friss kifliket hajigál. Látom, ahogy a kezét összekulcsolja a hasa alatt, és percenként meglobogtatja a jegyét a sorszámmal, és kiabál: Helenka, adja ki már nekem is! Helenka végre színültig pakolja a kosarát süteménnyel, elveszi tőle a jegyet, és én odaugrom, és segítek Jarmilkának belebújni a hevederekbe. Az ételhordó lányok kiabálnak: Jarmilka, ez a vőlegényed? És ő mosolyog: Dehogyis, ő a sameszem. Fogom a kávés csöbröket, és kimegyünk a félhomályba. A kantinfal mentén kifőzött marhakoponyák fehérlenek. Kérdezem: Na, hogy áll a dolog? És Jarmilka: Áll valahogy. Már sínen van, de azért csak szorítson nekem. A Jarda a második műszakban beleverte a lábát valami fogóba, ekkora seb van rajta, ni. Ülök otthon az ablaknál, és egyszerre csak fékez egy autó. Ez és ez vagyok, és ha látni akarja a Jardát, hát indulás. És én mentem... a szentségit, tata, el ne vágódjon nekem ezen a jégen, mert fújhatom a hetvenkilenc koronát, mint a huzat. Mondom: Csak semmi félsz! De már óvatosabban rakosgatom a lábam... És Jarmilka folytatja. Na és maga az öreg jött elém, és a vénasszony adott hat tojást meg másfél kiló lisztet kuglófra és aprósüteményre. Így hát üldögéltem, ő meg óbégatott, hogy nem mehet a kocsmába. Amikor búcsúzkodtunk, sírva mondom neki: Jaroušek, gyere, kísérj ki! De ő: Hát ki tudlak kísérni ezzel a lábbal, te tyúkeszű? És az öreg egészen Stehelčevesig eljött velem, és ez már nem semmi. Kérdem. És mikor lesz a lagzi?... Valamikor márciusban, februárig még itt vagyok, aztán pápá, Poldovka! És Jarmilka hátrafordul, és kezével búcsút int a füstölgő kéményeknek. Megkérdezi: És maga, tata, egyedül van? Mondom: van egy bátyám, de az dutyiban ül, vitába bonyolódott a járási titkárral, úgyhogy bevarrták. Jarmilka vigasztalgat: Még jó, hogy a szülei nem élnek, rögtön meg is bolondulnának... Erre nem tudok mit mondani, megyünk a sötétből a lámpák fénye felé, és az üzemi rádió felülről világítja meg nekünk az utat: ...és így ráléptünk a boldog jövőbe vezető útra, csak dolgoznunk kell mindannyiunknak, ez a mi... Jarmilka abba az irányba forgatja a fejét, és az égbe kiáltja: Menjetek a francba, dumagépek!... még hogy én a boldog jövőbe tartok!... elmentem babakocsit venni, de négyezerbe kerül, és honnan vegyem, ha egyszer nem lopom a pénzt? És a babaholmit honnan vegyem, dumafrancik... De a hang odaföntről nem hallotta Jármilkat, és folytatta: ...Nekünk van a legmagasabb fizetésünk, a legjobb biztosításunk a világon, és ezért már csak hálából is többet kell termelnünk... De Jarmilka ismét felkiabál: ...micsoda? Mit hablatyolsz? ...nekem tizenkét korona az órabérem, és a tetejébe most még a jegyeket is elcsaklizták tőlem, és amihez csak nyúlok, minimum egy rongy... De a másik hangszóróból is ugyanaz a hang tart felénk: ...egységesen fel kell sorakoznunk a béke lobogója alatt... És Jarmilka olyan szépen nézett rám, és mondta: Ez elől a hang elől nem szökhet el az ember... Elhaladunk a bebugyolált rabnők menete mellett, kettesével mennek, mögöttük a behavazott őr. Jarmilka vihog: Ez itt a békemenet, tata! Látom, hogy a felvigyázó nem hallhat, így hát odasúgom: Jó napot, hölgyeim! És az elítéltek nevetnek a szemükkel, hogy jó napot. És máris rakom le a csöbröket az asztalra, Jarmilka kibújik a kabátjából, tiszta pamut, tiszta szakadás, de nekem oly kedves az ő ruhája, nekem ez a toalettek toalettje. Mielőtt kimentem, észrevettem, hogy a szoknyája kétoldalt fel van hasítva, és két biztosítótűvel van összefogva, olyan nagy már a pocakja.

Az előmunkás elküldött Hannes Reegennel grafitot rakodni. A szekrényből lapátokat vételeztünk, az elhagyatott vágányról pedig egy golyóscsapágyon gördülő csillét. Eltoljuk

egészen a fészerig, kitárjuk az ajtót, megdöntjük a csillét és alátámasztjuk téglával, hogy vissza ne guruljon, aztán lapátolni kezdjük a grafitot, ezt a finom port, devizás nyersanyagot. Olyan meló ez, amit senki sem akar csinálni, mert az a por egy szempillantás alatt beeszi magát a ruhád alá, a füledbe, az orrodba, és feketét köpsz tőle. Úgy osztottam be a munkát, hogy én húzkodtam elő a papírzsákokat a felstószolt halomból, és szeleteltem az éles lapáttal a papírt, akár a májas hurkát. A zsák tartalma kizúdul, Hannes pedig fellapátolja. Mondom: Vigyázzon! Ne szálljon nagyon a por, vagy sosem sikáljuk tisztára magunkat! De amikor Hannesre néztem, láttam, hogy ragyog, a foga fehéren villog, és a szája sarkában hab ül. Mondtam: Mintha a világ bűneit rakodnánk! És azt felelte: Miért pont bűnöket? Inkább fehér, mennyei munka ez. Rakodott, és közben engem figyelt, hogyan fejtem fel sorra a zsákokat: Hogy tudod olyan szadista kéjjel vagdalni azt a zsákot, hiszen ez fáj neki! És belemerítette a lapátot a grafitba, és szórta a csillébe, hogy az orrunkig sem láttunk. Megdühödtem: A szentségit, vigyázzon, mindenünk fekete lesz! De ő felnevetett: Na és? És újra, csak azért is, merő gyönyörűségből teli lapátokkal dobálta a grafitot, és mindannyiszor poroszlop kavargott fel. Mondtam: Ember, maga megőrült! Ám ő nem is hallott, feldobott egy lapáttal a levegőbe, és belépett a grafitfelhőbe. Csak a fehér foga látszott, és a fellegből már tetőtől talpig feketén került elő. ...És elégedetten rakodott, éberen lesve, hogyan hasogatom fel a papírzsákokat: Hogy vagy képes ennyire érzéketlenül vagdosni azokat a zsákokat? Felordítottam: Mit akar, hiszen az a zsák nem él, mit pofázik itt nekem bele! És Hannes Reegen rátámaszkodott a lapátra, és mondta: Én is ilyen zsák voltam, és velem együtt zsák volt Dolanský, zsák volt Zápotocký, zsák volt Miklik tábornok, Josef Čapek és még sok ezren... hiszen amikor a kommunisták a koncentrációs táborban a propagandát nyomták, hagytam, hogy végigmondják a mondókájukat, és aztán kijelentettem: Amikor a tehén átmegy a pallón, és beleszarik a vízbe, az is nagyot loccsan... Vagy amikor a képviselők azzal hetvenkedtek, hogyan játszották ki a törvényeket az első köztársaság alatt, hagytam pofázni őket, és aztán mondtam: Magát, képviselő úr, védte a mentelmi jog, hanem az oberlandrát úrnak mit mondott, amikor jött, hogy letartóztassa? És egy nap áthelyeztek az irodára. Ott valami bécsi pasas lett a főnököm, odahaza egy kis gyára volt, meg tyúkfarmja, meg egy autója... és állandóan Marxszal tömött, és amikor megkérdeztem: Maga kommunista?, azt mondta: Igen, és te ezért vagy itt mellettem, és két év múlva kijelentette: Úgy, ma vagy itt az irodán utoljára, kitanultad a mesterséget, terjesztheted tovább a kommunista mérget... és most ez a méreg az én hitem, az én boldogságom... Abbahagytam a zsákvagdosást, és a szemébe néztem: És azok a perek, a tömött börtönök, az emberek levertsége és szorongása? És ő rám szegezte gyermeki tekintetét: Én mégis hiszek benne, mert ugyanez a vér tapad a dollárhoz, a fonthoz... amikor a Lidice volt, szemrehányóan néztünk az SS-ekre, és az egyik hozzám lépett, és mondta: Das sind ja Ciraten mit Liditz, Sie Tschechen scheissen in Hősen vor Engländer, aber wieviele Liditz waren in Indien? Na? És igaza volt, és a búr háborúban? Mondtam: Sikerült meggyőznöd magad, de manapság ugyan ki veszi védelmébe a legyőzötteket és megalázottakat, ha csak én volnék és még pár ezren, de csupán nálunk százezrével vannak, milliószám... és ki védi meg őket... ki veszi védelmébe a plébánost, aki életfogytiglant kapott csak azért, mert megtagadta, hogy egy kommunista öregasszonynak feladja az utolsó kenetet... nekem ez az egy plébános elég ahhoz, hogy ne legyek kommunista, se kapitalista... hogy inkább semmi se legyek... Reegen nem válaszolt. Aztán mondta: Tudod, van a röntgen, ami áthatol a húson, ami áthatol a csontokon... de nekem olyan röntgen kéne, amelyik a lelket világítja át. A lelket, az emberi lelket akkor ismerhetném meg, ha egyszerre csak amerikai tankok jelennének meg itt a Poldovka előtt, vagy a központi bizottság titkársága vagy a Néphadsereg Háza előtt... És Hannes boldogan felnevetett: Nagy szám volna! És én belemerítettem a lapátot a grafitba, feldobtam a levegőbe, és beléptem a felhőbe.

Reegen Hannes kiabált: Még, még! Grafittal dobáltuk egymást, lefeküdtünk a porba, és hemperegtünk... Hannes odahajolt hozzám, és ülve mesélte: ...amikor a táborban unatkoztak az SS-ek, appelt tartottak, és utána Gyereknapot rendeztek nekünk... a kezükben bikacsök, a derékszíjukon pisztoly. Először Bärentanzot kellett járnunk... kezek a fej fölé és körbe-körbe táncolni... tíz perc múlva a gyengébbek elestek, és az SS-ek agyonverték őket a bikacsökkel... vagy lepuffantották... aztán Gänse-marschot rendeltek... aztán szembekötősdit... és a gyengéket és az összerogyókat megint addig püfölték, míg holtan el nem nyúltak... aztán jött az ugróiskola... a guggolós... a kiszámolósdi és legvégül a hordógörgetés. Aki az embergomoly közepébe került, annak hej volt, de a széleken verték és agyonverték az embereket... ez volt a mi Gyereknapunk. Hasra feküdtem a grafitban, szemem sarkából Hannest lestem, és sehogy sem értettem, hogy nem látszik rajta semmi... Aztán a nyitott ajtón kibámultunk a fénybe az elítéltekre. A halmok tetején dolgoztak, fehér napsütésben és hóban. Reegen megszólalt: Azt nézd ott, a Nemzetiszocialista Párt titkára volt, hét évet kapott, kemény egy nőszemély... és mit szólsz Slánskýhoz? Mondtam: Mit szólnék, ártatlan ember... mert hát mi hiányzott neki... képzeld el dollárban a jövedelmét, és egy amerikai milliomos jön ki belőle... és ugyan mit bocsátott volna áruba? És azok a ruhácskák, azok az öltönyök! Méretre szabva, akárcsak Zápotockýnak és Gottwaldnak... én is szeretnék olyat!... azt hiszem, hogy Slánský nem elég pontosan transzformálta a Kominform magasfeszültségét... vagy túlexponálta... megöregedett... hiányzott belőle a rugalmasság, hogy alkalmazkodjon a párt új taktikai követelményeihez, és mennie kellett, mint a többi titkárnak előtte... Buharinnak, Zinovjevnek, Radeknek... a pártnak tett utolsó szolgálat, hogy a párt és az állam is tovább működhessen... mint azok a fekete törzsfőnökök, akiket gyilkossággal fosztanak meg hatalmuktól... Hannes felállt, és mondta: Kár érted, az kellett volna, hogy koncentrációs táborban légy, kommunistákkal összezárva, megvannak hozzá a képességeid... nézd, egy patkány! A falnyílásból jókora, szúrós szemű patkány huppant elő. Hannes a grafitot lapátolta, és mesélt: ...a táborban sokszor úgy szereztünk kenyeret, hogy eltereltük a patkányok figyelmét, és kifosztottuk őket. Egyszer megharapták egyikünket, bele is halt az illető. Megtudakoltam: És minek voltak ott azok a patkányok? És Hannes azt felelte: Csak úgy, az SS-ek szórakozásból tartották őket. Ekkor eszembe jutott valami: Amikor az első féléves brigádon voltam, megszelídítettem egy patkányt. Minden áldott nap pontban fél tízkor előbújt a vályú alól, és ment inni, egy tükröt tettem oda neki... de megsimogatni nem hagyta magát... egyszer a többiek csapdába ejtették, beledobták a sósavas vályúba, és nézték, ahogy evickél, és ahogy a sósav először a bundájából, aztán a bőréből vetkőzteti ki, aztán, mikor már eleget kínozták, lenyomták a sósav alá, ha láttad volna... Hannes nyugalma egy csapásra szertefoszlott: Ezt nem kellett volna elmesélned, nem bírom, ha kínozzák az állatokat. Kremnicában az egyik kocsis verte a lovakat, rá is vetettem magam, ő az ostorral csépelt engem, én meg őt egy kővel. És én mondtam: Ez mind semmi. Amikor a németek evakuálták Sziléziát, hát nyitott vagonokban szállították a birkákat... a csikorgó februári fagyban... amikor egy-egy ilyen szerelvény befutott az állomásomra, hát azok a birkák egymás bundáját legelték éhségükben... vagy azok a marhaszállító szerelvények, szintúgy nyitott vagonokkal... hogy azok a tehenek hogy néztek ki a háromhetes út után, Jézus Mária!... aztán embereket is szállítottak, de attól nem szenvedtem úgy... talán mert az ember gondolkodó lény... mert öngyilkos lehet... mert tehet valamilyen gesztust... És amikor Hannesre néztem, láttam, hogy sír. Ezt suttogta: Erről nem kellett volna mesélned, azokról a birkákról és tehenekről, ugyan, az emberek, azok gondolkodnak... De aztán eltöprengett, és helyesbített: ...Nem, nem gondolkodnak, amikor már annyira el vannak gyengülve, már semmihez sincs erejük... olyanok, akár a birkák... A gesztusok pedig? Azok, akik kínoznak téged, nem értik, egyetlenegy gesztusodat sem értik meg... csak egy darab szar vagy a szemükben... volt nálunk egy SS, úgy hívták, hogy a „der eiserne Gustav”... ez mindig maga jött összeválogatni az

embereket a kőbányába... csupa erős fickót... negyedévente úgy háromezret... ki is csinálta őket mind egy szálig... egyszer mustrálgat engem, és látja, hogy nem nagy a számom, hogy párszor már sikerült elkerülnöm a figyelmét... csípőre tette a kezét, és mondta: Na nu, so was, dass der Hund noch lebt?... És az utolsó lapát grafitot fordítottuk bele a csillébe. Amikor beléptünk az ebédlőbe, Jarmilka kiáltott oda nekünk: Na, csakhogy jönnek végre, szerecsenek. Mondtam: És kiflit tett félre nekem? És Jarmilka felelt: De hát nem adta ide a jegyet, tata! Én erősködtem: Kukkantson csak be a szekrénybe! Ám Jarmilka kötötte az ebet a karóhoz. De hát ott sincsen semmi! Könyörgőre fogtam: Kukkantson csak bele, biztos lesz ott valami! Ekkor Jarmilka megdühödött, odaugrott a faliszekrényhez, kivágta az ajtaját, és felkiáltott: Ne haragítsa az istent, tata! És az üres polcok fölé tárta a két kezét. Zavartan motyogtam: Na ja, egy szót sem szólok többet! Jarmilka becsukta a szekrényt, és mosolyogva odalépett hozzám: De ha vajas zsemle jó lesz... És tényleg előhúzott a zsebéből két zsemlét. Felém nyújtja, és fennhangon mondja: A tata rendes ember, segít cipelni a csöbröket. Lesütöm a szemem, kanalazom a levest, és grafittal megkent zsemlét harapok hozzá... Hannes tovább mesél: ...ez az eiserne Gustav a kőbányába válogatta az embereket, és volt vele egy másik SS, aki meg a betegeket és legyengülteket rostálta ki... ezek, ahogy meglátták, rögtön ásni kezdtek, hátrafeszítették a vállukat, és utolsó erejüket összeszedve emelgették a köveket, mert csak a gyengék mentek a gázba... most képzeld el, hogy a gyenge zsidókat válogatták össze a gázba... színházat játszottak... de az SS csak röhögött... ach, Sie sind so jung und kräftig... és összeállította belőlük a menetet, de mondani azt mondta, hogy gyógynövényt mennek gyűjteni, Kráutersammeln... ekkor valami berlini zsidó táncos, bár meg volt kötözve... nekiiramodott, és a fejével felöklelte az SS-t, és a homlokával bumm bele a hasába... és a többi zsidó is... persze nyomban ott termettek az SS-ek, és megtizedelték azt a gyógynövény menetet... a bártáncost agyontaposták... de akárhogy is, a táborban egyedül a zsidók lázadtak fel... egyedül ők, a többiek, mint a birkák, mentek a gázkamrába... És még azt mondják, hogy a zsidók gyáva népség... én nem általánosítanék... Hallgattam, és a leves trágyalévé keseredett a számban, de hallgattam, és Jarmilkát figyeltem, ahogy újra és újra megszámolja a pénzt, egyre suttog magában, ír valamit, újra a fejéhez kap, megnyálazza az ujját, és megint összeszámolja az ötkoronásokat. Hannes megkérdezte tőle: Na mi van, Jarmilka, beszegted már a fülecskéjét a kicsikének?... és állával Jarmilka pocakjára bökött. Jarmilka elvörösödött, abbahagyta a számolást, és kijelentette: Hogyisne, kapnék is egy akkora frászt, hogy leesne a fejem!... Olyan büszkén mondta ezt, hogy már van valakije, akire számíthat, hogy megkapja tőle azt a frászt, és a tekintete kigyúlt... De aztán újra a pénzt rakosgatja, kinyitja a faliszekrényt, két ujjacskáját végighúzza a felstószolt bögréken, és megszámolja, mindegyiket külön megérintve, és újra becsukja a faliszekrényt, és újra a pénzt számolgatja, halkan suttog magában, felír valamit, és újra szétrak mindent az ónlemezzel borított asztalon. Egyszerre csak megered a szava: ...Mostanában szörnyen ideges... biceg (Jarmilka fel-alá jár az ebédlőben, és húzza a lábát)... nem mehet kocsmába, és én örülök, hogy nem mehet... amikor legutoljára nyavalyás volt, elment, a haverja pedig beköpte, és levontak neki három napot... rögvest mentem az irodára: mért vonták le neki azt a három napot... ők meg: Mi köze hozzá?... De én nem hagytam magam: Én tudom, hogy ki köpte be! És amikor megmondtam nekik, hogy az Otta, hát újra jóváírták neki azt a három napot... de a táncmulatságon odajött hozzám az Otta, hogy felkérjen, én meg mondtam neki: Uram, nekünk nincs tárgyalnivalónk egymással! Amikor másodszor jött, azt mondtam: Uram, én spiclivel nem táncolok, és különben is, nyalja ki a seggem, jó? Ezt mondtam neki ott a teremben... Na ja, akkor még más idők jártak... a halastóra jártam fürödni... jól kikamatyoltam magam... Felkiáltottam: Micsoda? És Jarmilka: Na kikamatyoltam, kilubickoltam magam! És én: Micsoda, Jarmilka?... Ő meg: Hé, tata, mit mocskoŠkodik itten, kifürödtem, kikamatyoltam, kilubickoltam magam, hogy a fenébe mondjam szépen, kilubickoltam magam, na! És újra

számolni kezdte a pénzt, a száját mozgatta, újra felírt valamit a noteszébe, és többször aláhúzta... újra bebogozta és kibogozta a kendőt. Hannes Reegen felnevetett: Ki a csuda vesz el egy ilyen szerencsétlen kis teremtést?... És mentünk meszet rakodni a bunkerbe.

Amúgy feketén, ahogy voltunk, bementünk, s leereszkedtünk a létrán a mészbe... A grafit a kokillák, az öntőformák kikenésére való, egyáltalán mindenbe, ahol acél folyik, hogy azután ki lehessen borítani, mint ahogy a háziasszonyok kenik ki margarinnal a kuglófsütőt. A meszet pedig a fortyogó acélba szórják, hogy lekösse a foszfort, ami törékennyé teszi az acélt... Mentünk Reegennel, fejünk fölött vasúti hídként íveltek az ide-oda vándorló daruk... elektromágneses állkapcsukat belevájták a vasforgácsba, és a magasba emelték zsákmányukat... mentünk Hannesszel, mint két gyerek, akiket elküldtek valahová valamiért, ami nem is fontos... lecövekeltünk, és néztük, ahogy a mágneses daru a vasreszeléket rakodja, a szép kék vasforgácsokat, amelyek sorra ugráltak a mágnes elébe... fantasztikus és realisztikus volt egyszerre... akárha imádkoztak volna, s tízezerszámra szárnyaltak volna föl imádságuk tárgyához... hogy azután egyesüljenek, és a légsodor az adagolóteknőbe repítse őket. ...Kézen fogva vezettük egymást, és Hannes mesélni kezdett: Pont így, mint most mi ketten, csak épp bilincsbe verve masírozott egymás mellett a táborban a Moravská Ostrava-i rendőrkapitány és Bílek, a kommunista képviselő. Az aprócska termetű kapitány, Bača, és az óriás Bílek... mennek előttem, és diskurálnak. Bílek: Nahát, kapitány úr, mit hajkurászott engem, és most itt vagyok kéznyújtásra. Bača: Mondja csak, képviselő úr, hogy sikerült meglógnia előlünk, amikor annak idején magára uszítottam az embereimet, hogy tartóztassák le? Bílek: Hát, kapitány úr, ez azért volt, merthogy olyan tökkelütött csendőrei voltak, ugyanis épp Bílek képviselő úrnál tudakozódtak, hogy hol lakik Bílek képviselő... igaz, hogy bajszom volt, meg erdészegyenruhám és puskám... És lemásztunk Hannesszel a létrán a bunker aljára, hogy elhányjuk a meszet az ablaktól, ahová nem ért el a markoló. ...Fehér por körös-körül, térdig süppedtünk bele... Aztán jött a daru, kitátotta állkapcsát, leereszkedett a mészhalomra, belémárt, és a magasba emelte az anyagot... A következő fordulóig letelepedtünk a mészbe, és Reegen panaszkodni kezdett: Tudod, mi piszkálja a legjobban a csőrömet? Az az örökös fényképezkedés... vezetőink az íróasztalnál... a kertben... keményre vasalt, újdonatúj ruhácskában... te mit szólsz ehhez? Mondtam: Hogy mit? Semmit! Csak eszembe jut, hogy Lenin úgy járt, mint valami falusi atyafi, az oldalbordája, a Krupszkaja pedig fésületlenül, ócska bocskorban, szörnyen nézett ki! Gyakran magam előtt látom a képet... Lenin a beszédét írja abban a fehér huzattal bevont karosszékben... csak néhány ülőalkalmatosság, minden más fölösleges... Gyakran látom, amint a világítás, fűtés nélküli palotában a még nem létezőt mutogatja az elvtársaknak: Ide villamos erőműveket építünk, oda traktorgyárat, amoda pedig vetőgépüzemet... Reegen felállt a mészből, és izgatottan mondta: Igen, igen, látom a nagy álmot... végtelenül boldog vagyok, hogy épp ebben a korban élek, amikor a szülés kínjait kell elszenvednünk... egy pillantás akár a legostobább grafikonra, és máris hevesebben dobog a szívem... elfogult vagyok, pártos vagyok... de boldog, mert győznünk kell... végül is minden csak hit kérdése! A Heereswaffénak ott volt a Gott mit uns... az Eseswaffenek pedig az Unsere Ehre ist Reue... és én mindhalálig hű maradok a párthoz!... És felülről ismét leereszkedett a több tonnás, tátott pofájú daru, ismét belevágódott a mészbe, és újra a magasba emelkedett, és mi a falhoz lapultunk... mert ha leszakadna, hát végünk lenne... És ismét letelepedtünk a porba. Reegen belemelegedett: Ja és meséltem már neked a biblforscherekről? Mondtam, hogy nem. ...Hát akkor képzeld el... külön blokkjuk volt... és az SS-ek félévente az orruk alá dugtak egy papírt, hogy írják alá, hogy kilépnek az egyházukból, és cserébe hazaengedik őket... de csak hárman írták alá, három cseh... Beszélték, hogy a háború idején valami Loritz nevű osztrák volt a tábor parancsnoka... az felsorakoztatta a biblforschereket, találomra kiszólított egyet, és megkérdezte: Aláírod?... És amikor a biblforscher azt felelte:

Nem... Loritz előhúzta a pisztolyát, és lepuffantotta... ezt egymás után kilencszer megcsinálta... aztán mosolyogva a kíséretéhez fordult, és megjegyezte: Na tessék, mit mondtam? Nem fogják aláírni!... Hanem akkor mit művelt, amikor már mi is ott voltunk! A latrina mellett volt egy apró helyiség, kapuffnak hívták, partvist, söprűt, vödröt, miegymást tartottak benne... nem, akkor már új parancsnok volt, Pohl nevezetű... az a tetőn keresztül a plafonig teledobáltatta a kapuffot biblforscherekkel... aztán a nyílást eltömette pokróccal, és csak nyolc óra múltán bontotta ki... a biblforschereknek több mint egyharmada halott volt... az életbenmaradottakat megkérdezte: Aláírják, hogy kilépnek az egyházukból? És egy emberként felelték: Nein! így hát megint feltöltette plafonig a kapuffot, és megint eltömette pokróccal, és nyolc óra elteltével megint megkérdezte az életbenmaradottaktól: Aláírják?... és megint: Nein! És ez így ment több napig... a nejét leánykori nevén von Golznak hívták... járt hozzánk, amikor a bölcsőt faragtuk neki... beszéltem is vele, finom dáma volt, és tudta, hogy a táborban nem stimmelnek a dolgok... szüntelenül rettegett, de mi megcsináltuk neki azt a bölcsőt, negyvenhét évesen szült, apait-anyait beleadtunk abba a bölcsőbe, külön tervek készültek hozzá... Franciaországból is hozattak bútort, tizenhét szobára valót, XIV. Lajos stílusában... mi rendeztük be velük a Berlin melletti villájukat... ja és a biblforscherek szemében az első számú Antikrisztus a pápa volt, a második számú pedig Hitler... és valamikor, mostanság a pápa megáldotta a sachsenhauseni láger egykori parancsnokát, azt a Pohlt... Kinéztem a gödörből a nyitott ablakon, odakinn sűrű pelyhekben hullt a hó... a hó, amely úgy elütött feketeségünktől és beszélgetésünktől... megkérdeztem, csak hogy mondjak valamit, mielőtt visszajön a daru: És Himmlert láttad, Hannes? Reegen felelt: Láttam, kétszer is, pár méternyire állt tőlem... Megjegyeztem: Már ránézésre is szörnyeteg volt, ugye? De Reegen felkiáltott: Dehogyis! Ellenkezőleg! Kiköpött kispap! és mellette ott állt Bernadotte gróf, ő volt a Vöröskereszt... mi álltunk elöl, mi, jó erőben lévő heftlingek... a nyomorultabbja hátul... A kantin előtt sorakoztunk, ahol egyszeriben csodák csodájára fél disznók lógtak, volt borsó, szalonna, rizs, sőt még árcédula is mindenen. Bernadotte gróf Himmler kíséretében körbejárt, és sorra kérdezett minket, hogy ki miért van ott... és mindegyikünk azt mondta, amire betanították... háromszoros emberölés... gyermekgyilkosság... liliomtiprás... ez volt a leggyakoribb! Megjegyeztem: És mi van a Hochverrattal? Reegen felpattant: hogyisne! Hochverrat, az nem volt! Ott mindennek tökéletesen klappolnia kellett!... De én akkor sem hiszem el! A szónoklat után néhányan közülünk, amikor jelentették a grófnak, hogy megerőszakolták a tulajdon kiskorú lányukat, rákacsintottak, hogy vegye már észre, hogy hazugság az egész... de a vöröskeresztes gróf elégedett volt... kezet szorított Himmlerrel, és amikor átment abba a barakkba, ahol a muzulmánok feküdtek... Közbevágtam: Azok meg kik? Hannes folytatta: A haldokló betegek... az SS-ek szalmát terítettek rájuk, a szalmára ágyakat raktak, és megmutatták a vöröskeresztes Bernadotte grófnak: Ezt kolera esetére készítettük elő... aztán újra kezet szorítottak Himmlerrel, és amikor menni készültek, az orosz foglyok kórusban énekeltek nekik, harmonikáztak és kozák táncot jártak. ...És újra jött a daru, és újra meszet lapátoltunk, hogy a végén már tetőtől talpig fehérek voltunk... hallgattam... fáradt voltam... ámde Hannes Reegenből csak úgy sugárzott a boldogság és az erő... mintha csak most virult volna ki... mintha nem negyvenhárom éves, hanem húsz lett volna... pipa voltam, hogy majd’ kicsattan az egészségtől és az állati életerőtől... képtelen voltam megérteni... felkapaszkodtunk a létrán a napvilágra, és masíroztunk vissza a lapátokkal... aztán már csak azt vártuk, hogy kinyissák a fürdőt... Reegennek be nem állt a szája... azért a csehek mégiscsak stramm fickók... össze sem lehet hasonlítani őket a többivel... vagy húsz náció volt ott, de a csehek mindig tudták, hogy mihez hol és hogyan lehet hozzájutni... például kenyérhez... és egyáltalán, afféle szellemi vezetők voltak a praktikus dolgokban... mégiscsak fura... mint náció szart sem érünk, de mint egyének valóságos zsenik vagyunk... és fordítva... a napóleoni háborúkban tíz osztrák huszár játszva miszlikbe aprított akár harminc franciát is,

viszont egy francia hadosztály könnyűszerrel szétvert egy osztrákot... vagy például az amerikai katona bátrabb és rátermettebb a németnél... de egy század német, az már valami, az már a Schulter an Schulter mítosza... nincs még egy olyan az egész világon... mint ahogy egy század amerikai biztosan éhen döglene ezen az udvaron, míg egy század orosz csak kerítene magának eleséget, élelmet... a fűből leves lenne, a csillékről ott ni leszednék a gépolajat, a kencéből meg vajfélét kotyvasztanának, és eléldegélnének... vagy például egy olyan orosz mesterlövész bárisnya... két álló napig fekszik a hóban, de csak kivárja a fritzek autóját, és lepuffantja a sofőrt... vagy adj neki egy hordó benzint, és mérget vehetsz rá, hogy a bárisnya kigörgeti neked a frontra... egyszerűen mesés... én mindenben az oroszokra teszek, a fejemet teszem rájuk... félni meg egyedül a németektől félek... bár leszerelnék őket... már azoktól a csomagocskáiktól rosszul vagyok... egy kis cukorka, hogy el ne aludjanak, kevéske szőlőcukor, kandírozott gyümölcs, aprócska csomag, de két-három napig is kihúzza vele az ember... aztán az elszántságuk... csak ámultunk-bámultunk, ahogy minimális eszközökkel a maximumot képesek elérni... az oroszok viszont? Ők az én hajtómotorom, nélkülük fölösleges volnék... Nők? Pia? Kaja?... ez mind kevés... Eszme kell! Fáradt vagyok, és akadékoŠkodom: De az, amiről beszél, az a felépítmény, hol vannak a bizonyítékai? Hiszen a gazdasági viszonyaink és a lakosság hangulata ellentmond ennek! Ám Reegen állítja: Számomra ez realitás, én a jövőbe látok, még ha most a választásokon tizennyolc százalékot sem kapnánk... ja, hogy el ne felejtsem... volt ott egy Bagoda nevezetű SS... az egyszer hívatta az orvosunkat, és mindenáron azt akarta, hogy nyissa fel egy heftling mellkasát, hogy lássa, hogyan dobog a szíve... Belépünk az ebédlőbe... Jarmilka az asztalnál áll, és még mindig a pénzt számolja, egyre csak számol, mozog a szája, számol rendületlenül. Odajön hozzám, és kérlelni kezd: Tata, maga olyan okos, mint háromszáz majom együttvéve, összeszámolná nekem? Felindultan mondom: Csak kezet mosok! És öt perc múlva leteszem elé az elszámolást a kávéról és levesről... Ő azonban a bögréket számolja a faliszekrényben... elnémulok, és figyelem, ahogy komoly arccal sorra megérinti ujjacskájával a csészéket, és suttog: tizenhat, tizenhét... És aztán hátrafordul, és megkér: Tata, számolja össze nekem a bögréket is, én már teljesen belegárgyultam... képzelje el, hogy járt nálam valaki egy üzenettel: ...már fel van építve a ház, és holnap menjek oda padlót mosni... és még azt üzente nekem a Jarda, hogy gondoljam végig, hogy hová akarom akasztani a tükröt, meg hogy hol lógjanak a családi képek... Sebtiben megszámolom a csészéket, és Jarmilka megszorítja a kezem, és csodálattal néz fel rám: Hiába, rögtön látszik, ha valakinek iskolája van...

Ma megint esett a hó. Nem az a fehér, hanem igazi kladnói, már porral és korommal kevert hó. Először adagoló-elrekesztőket csináltunk, aztán mangánt rakodtunk. Hannesnek megeredt a nyelve: Pont ilyen köveket hordtunk, amikor a Bärenzwingét építettük Loritz Sturmbannführernek... mint volt parancsnokuknak két medvét küldtek neki a katonái Norvégiából... de eddig csupa szomorú dolgot meséltem neked... pedig szép pillanataink is voltak... a mester szombatonként megengedte, hogy a prágai rádiót hallgassuk... néha bort is csempésztek be nekünk, és Dolanský káposztát főzött... az egyik német megőrült ott nekünk az éhségtől, állandóan fel-alá mászkált, és kérdezgette: Was gibt zum Essen? És amikor mondtuk neki, hogy krumplit, felemelte a kisujját, és azt hajtogatta: Fische! Fische!... de halat csak egyetlenegyszer kaptunk. Letettem a mangánt az adagoló szélére, és megkérdeztem: Hannes, hogy lehet az, hogy a kommunista képviselők mind túlélték, a fölöslegesek meg százezerszámra pusztultak el? Reegen lehajolt a mangánért, a térdére emelte, aztán a mellkasára, és beleejtette az adagolóba. Azt felelte: Hát éppen ez az... a kommunisták kezében volt a tábor egész belső igazgatása... ők voltak a blokkparancsnokok, írnokok... ott volt például egy Najux nevű német birodalmi képviselő, persze kommunista... az fülest kapott, hogy egy cseh képviselő, ugyancsak kommunista, útban van a táborba... mint blokkparancsnok ott lesett rá a kapunál, és amikor

elővezették a heftlinget, rávetette magát, színleg eltángálta, szidta, mint a bokrot... de abba a blokkba osztotta be, ahová ő akarta, és aztán következett a név eltorzítása... a szám elcserélése, úgyhogy a végén már valaki egészen más volt az illető... olyan is volt, hogy valaki mást végeztek ki azon a címen, hogy hírhedt kommunista... ember, kész borzalom... megyünk befelé, és épp a kapuban az egyik heftling zsebéből kiesik egy papírdarab... az SS-ek felveszik, hát az orosz rádió legfrissebb hírei vannak rajta... lefülelték szegény ördögöt, vizsgálat, és lenn a Waschereinál meg is találták a titkos adót a padló alatt. És akkor a der eiserne Gustav vette kezelésbe a szerencsétlent. Először az ujjaitól fölfelé vagy hét helyen eltörte a karját, de az nem beszélt... aztán kivitte a kertbe, és ott nagy találékonyan két órán át furikázott rajta a kézi úthengerrel, de egy szót sem szedett ki belőle, és így végül halálra döngölte... egyébként is az a Gustav szörnyű egy alak volt... néha még ébresztő előtt megjelent, és nem engedte, hogy harangozzanak... kiszedte a harangnyelvet, és személyesen ment ébreszteni a barakkokba, úgymond, mint odahaza anyuci, puszival a homlokocskára... és mindannyiszor bumm, egy ütés azzal a harangnyelvvel... amikor aztán tízet, húszat sikerült agyonvernie, visszaakasztotta a harangnyelvet a helyére, kesztyűt húzott, és kilovagolt fürdeni... Elszorult a szívem, és egy dőre kérdés vetődött fel bennem: És hogy volt az a dolog a hollandok lemészárolásával? Reegen, anélkül hogy abbahagyta volna a mangáncipelést, felnevetett: Ja, a Zápotocký-ügy? Nahát a Zápotocký Holländerschnitter volt... holland facipőket faragott, és olyan ügyes keze volt, hogy kiérdemelte a der ausgelehrte Arbeiter címet, és fafaragóként dolgozott... akkoriban a Tischlerei és Rahmenfabrikban melóztunk... ahol en gros keretezték a Hitlereket, Göringeket meg a többit... jó hecc volt, a heftlingek bajuszt, szakállt pingáltak nekik, a pucér hátsójukat az ábrázatukba nyomták... és hatalmas pinákat raktak ki belőlük a padlón, és amikor a vorarbeiterek dühöngtek, a heftlingek azzal védekeztek, hogy így jobban szemrevételezhetők a száradó rámák... de voltak megható pillanatok is... azok, akik a Moorgebietből kerültek hozzánk, olyan dolgokat meséltek, hogy egyszeriben boldogok voltunk, hogy itt lehetünk szárazban, és... az a tábor valahol a lüneburgi pusztában volt... kommandó a mocsár kellős közepén, kezdetben csak a profi bűnözőknek, akik, azzal, hogy ott melóztak, a felére rövidíthették a büntetésüket... de később politikaiak is voltak ott... cölöpökre épített barakkokban laktak, állandó nyirkosságban... látástól vakulásig... a mocsarat töltötték fel, amire aztán csarabost ültettek, a csarabosra pedig erdőt, egy olyan szomorú nótát dúdolgattak, később nemcsak mi énekelgettük vasárnaponként, hanem elterjedt más táborokban is, várj csak... És Hannes Reegen felegyenesedett, és rázendített: Wir sind die Moorsoldaten, wir rücken mit Spaten, für uns ist kein Frühling da... és aztán valahogy úgy folytatódott, hogy a napot csak szúnyogfelhőn át látjuk, a vége meg az volt, hogy Die Arbeit ist unendlich... És én újra megdermedtem, és csak álltam, kezemben az adagolóteknő szélének támasztott mangánnal, és a szennyvízülepítő medencébe bámultam... Egy rabnő ment fel a fészer mellett, lehajolt, és a cipőfűzőjét kötözgette. Odasúgta: Hát hogy van, már régen nem láttuk, hiányzott nekünk... Mondtam: Szabadságon voltam... És ő azt suttogta: Nemsokára hazamegy? És én félreértettem, és megörültem: Hát hazamegy? Ám ő megrázta a fejét: Dehogyis, tíz évet kaptam... Megkérdeztem: És a férjeura? Egészen a térdéig hajtotta le a fejét: Őt kivégezték... a nevem Procházková, a férjem ezredes volt... És hirtelen felegyenesedett, és mint egy robot, elindult. Észrevették a halom tetejéről. Reegen zavarbeejtőn átható tekintettel bámult rá, és aztán mondta: Ahogy ennek a hölgynek a cipellőjét méregettem, eszembe jutott a Prüfungschuhkommando... a cipőgyárak nekünk adták kipróbálni, hogy melyik cipő hogy bírja a strapát... volt egy csomó hosszúkás, földbe süllyesztett kád, és az egyikben kavics volt, a másikban homok, a harmadikban aszfalt, víz, bazaltkockák... a heftlingek kaptak egy-egy méretes cipőt, és addig masíroztak fel-alá azokban a kádakban, míg csak azok a cipők cafattá nem szakadtak a lábukon, az SS-ek meg ott álltak, és írogatták, hogy mennyi ideig és milyen

anyagban. Homokkal megrakott zsákokat pakoltak a heftlingek hátára, és feljegyezték a súlyát... Aztán ebből a próbából kihallgatás lett, annak rendje s módja szerint... a heftling kapott egy két számmal kisebb cipőt, mint amekkora a lába volt, a hátára egy húszkilós zsákot, a kezébe meg egy csengőt, azzal a megjegyzéssel, hogy ha netán vallomást akar tenni, hát csak rázza meg... és így masíroztak fel-alá azokban a kádakban, némelyek félóra múlva csöngettek, másoknak két órába is beletellett... azok, akik semmit sem tudtak, olyan sokáig nem rázták meg a csengőt, hogy a végén kénytelenek voltak agyonverni őket... És rakodtuk a mangánt, az acélba való adalékanyagot, a megkövesedett petróleumcsillámlásokhoz hasonlatos fémet. Amikor az utolsó darabokat dobáltuk le, az a rabnő ment el mellettünk, aki az imént a cipőjét kötözgette, egy őr kísérte, kezében aktatáskával. Megértettem, hogy soha többé nem látom. Amikor már-már befordult a sarkon, utánakiáltottam: Isten vele! És ő hátrafordult, és olyan furcsa mosollyal integetett, és aztán eltűnt. Hannes megszólalt: Ezt ismerem... a félelem, hogy mi lesz, a rettegés az ismeretlentől, de öregem, vannak helyzetek, amikor az ember épp fordítva viselkedik, mint kéne... a táborban dolgoztam a szállításnál is... egyszer a rollwagennel a hajdani homokbánya felett döcögtünk, ahol akkoriban a Sonnenkommando volt... köröskörül pucér öregemberek álltak, és haldokoltak a júliusi nap tüzében... addig álltak ott, míg holtan össze nem estek vagy agyon nem verték őket... a testük csonttá aszott, csupa-csupa pálcika, vagy éppen akkorára dagadt a lábuk, mint egy kanna, és attól a hőségtől tenyér nagyságú hólyagok nőttek rajtuk, és az SS-ek egy rúgással felfakasztották nekik azokat a hólyagokat... az öregek menekülni próbáltak, és visítoztak... és mi álltunk fönn a rollwagennel, és jóízűen hahotáztunk, olyan komikus volt az egész... aztán összenéztünk, és azt mondtuk magunkban: De hát miféle emberek vagyunk mi... és mégis újra nevetésben törtünk ki... máig sem értem, miért hahotáztunk akkor... de az a nevetés több volt, mintha sírtunk volna... hogy hová jutott a XX. század embere... Sonnenkommando! Mondtam: Dobjon be még pár darabot, hogy a vorarbeiter ne mondhassa, hogy lógósok vagyunk... Amikor végeztünk, Hannes fel-alá mászkált a raktárban, és kéjesen silabizálta az adalékanyag-kupacokon lévő feliratokat... fennhangon olvasta az orosz feliratokat, és locsogott: Örülök, hogy az anyagok zöme Oroszországból való! Ez a kerek itt meg micsoda? Mondtam: a Siemensfiat elektromos kemencékbe való szénelektróda, ezzel fejlesztik az áramot, és így olvasztják meg az acélt... Hannes folytatta: Van már orosz nikkelünk, orosz mangánunk, orosz krómunk, orosz szénelektródánk, és honnan való a szilícium? Kupactól kupacig kalauzoltam: Ez Németországból, az Olaszországból, ez itt Franciaországból, amaz meg a Szovjetunióból, és onnan van a nyersvas is meg a titán... hanem a volfrám itt ezekben a hordókban Franco Spanyolországából való... Reegen felujjongott: Ebből látni az imperialisták hanyatlását, mindent eladnak már nekünk, csak a seft és a seft és a seft. AkadékoŠkodom: De hogy van az, hogy mi, akik talpig becsületesek és ideológiailag érettek vagyunk, megvesszük azt a volfrámot? Reegen nem késett a válasszal: Ez csak taktika. Adtam alá a lovat: Na persze, persze, tavaly egy egész hajónyi svéd vasércet rakodtunk ki, vagonokban hozták az amerikai megszállási övezetből... igazad van. A rádióban azt szajkózzák, hogy a polgárok szegüljenek szembe a kommunistákkal, ők maguk viszont hajószámra küldik a vasércet... és ez a hetvenötös szilícium itt úgyszintén Oroszországból való! És Hannes Reegen elragadtatottan állt: Ez erőt ad... a végén mindent Oroszországból kapunk majd, és tudod, mit jelent ez, tudod, mit jelent ez? Átfogtam Reegen derekát, és a raktárból kifelé tartva csillapítani próbáltam: Hát persze hogy tudom, tudom, de nyugodj meg, nyugodj meg... A sarkon ismét Jarmilkába ütközünk. Rögvest megkérdezem: Mi a baj, hogy olyan dühös? És Jarmilka dohog: Nem akarnak bundát adni nekem, de felőlem akár a seggük lyukába is dughatják! Nemsokára úgyis hazamegyek. Hannes átkarol, és mondja: Jarmilka, mi szeretjük magát! És Jarmilka lebiggyeszti az ajkát, és fintorog: Ugyan, menjenek már, maguk lököttek... és elmegy, és integet a kezecskéjével...

Vártam-vártam Jarmilkát, s amikor visszajött, saját maga vallotta be nekem: Tudja, tata, olyan szomorú, hogy a velem egykorú békák már mind szerencsésen férjhez mentek, én viszont... az egészet csak bebeszéltem magamnak, ő nem akar engem, nem fog elvenni, szóba sem áll velem... azt hittem, hogy talán majd ha megjön az esze... talán valami csoda folytán... És én ott állok mellette, kézbe veszem a bögrét, és aztán újra lerakom az ónborítású asztalra. A szemem sarkából figyelem, ahogy könnyek közt számlálja a kifliket felhajtott kötényébe... tizenöt, tizenhat... aztán mindet kiborítja az asztalra: Tata, kérem, számolja meg nekem, én már teljesen ki vagyok készülve ettől a szégyentől, és csak néz rám, és fejecskéjét rázva potyogtatja a könnyeit, és újra fájdalmasan elbiggyeszti az ajkát, és keserves fintort vág. Számolom a kifliket, és csak hogy mondjak valamit, megkérdezem: Úgy tudom, szeretett táncolni, ugye? És Jarmilka kapva kap a szón: Hogy én? Ott roptam minden muriban, ahogy mondani szokták, jóformán ki sem álltam a körből... ha Kladnóban volt táncmulatság, hát roHaňťam Kladnóba, ha Buštěhradban muzsikáltak, mentem Buštěhradba, ha a fúvószenekar Hrobecben harsogott, hát irány Hrobec... Odahaza meg Cvrčovicében? Néha harmincasával jártunk, és ahová csak beállítottak a falunkbéli srácok, csak körülnéztek, és a buštěhradiak hirtelenében azt sem tudták, hogy szeleljenek el... Nézem Jármilkat, és látom, hogy minden mondat eltereli a pocakjától. Kételkedem: És tényleg csak májusban lesz meg, nem előbb? És Jarmilka a táncmulatságbéli élmények mosolyából visszazökken a fintorba: Ha egyszer szeptember másodikán csinálta nekem, akkor május másodikán pottyantom a világra... Kétszer is megszámolom a kifliket. Jarmilka tartja a kötényét, és én sorra beledobálom. Jarmilka tálcára rakja a kávéval teli kék bögréket, de a főnöknője dühösen ráordít: Nem mégy sehová, megint bőgni fogsz nekem a kemencéknél. Jarmilka kiborítja a kifliket a rózsás kötényéből, és mondja: Hát akkor menjen maga, nyanyus! És félrevonul a szekrénykéjéhez, megáll szemben a bezárt ajtajával, összehúzza a kendőjét, és lehorgasztja a fejét. Sír... És én látom, ahogy azokkal a csöbrökkel cipekedik, látom a pocakját oldalnézetből... Így ki van készülve, és a tetejébe még rajta köszörülik a nyelvüket... Ám a vén banya odalép Jarmilkához, a kezébe nyomja a tálcát, és Jarmilka kimeredt szemmel hallgatja, és az ujjain számolgatja, ki mindenkinek kell adnia kávét... Negyedóra múlva, amikor az üres csilléket szállítom a daruval, látom, hogy az öntödéből az ebédlőbe nyíló ajtóban ott áll Jarmilka; és a vén banya, aki torkaszakadtából ordít: Kinek adtad a hatodik kávét, mi! És a halálra rémült Jarmilka sorra feszíti ki ujjacskáit: Egy az Ondřejnek, egy az üstkocsira, egy az üzemvezetőnek, egy a Zelenkának, egy a Šlahounnak... és a névtelen hatodik ujjacskái feltartva megtorpan. A banya megkopogtatja ezt a hatodik ujjat, és diadalittasan rikácsolja: Hát ez az, ez a hatodik kávé, hová sinkófáltad el? Jarmilka szájába tömi mindkét öklöcskéjét, sarkon fordul, és botladozva menekül az izzó nyersvastömbök között. És a láncra függesztett csille leereszkedik a magasból. Úgy nyomom le, hogy pont ráüljön a sínre. Odalép az előmunkás, és mondja: Simardl ma nincsen, még nem jött be, itt van helyette egy cigány. És látom, az ajtóban ott áll egy cigány, szemébe húzott kalapban, villogó tekintettel. Rákiáltok: Na mi lesz, báróm, ne meregesd a szemed, gyere inkább segíteni. Mire a kelletlen cigány mordul egyet, és tolni kezdi velünk a csillét a raktárba negyvenötös szilíciumért. Hannes odaszól nekem: Ne légy már ilyen ezzel a cigánnyal, olyanok, akár a gyerekek, csak te nem tudsz bánni velük. És nyomban bemutatkozott, és már a raktárba menet együtt danolásztak és diskuráltak azon a kifacsart nyelvükön. Az öntöde előtt megállított bennünket egy öreg, és ordibálni kezdett: A tégelyben nincs sár! Reegen megkérdezte: Micsoda? Az meg újra csak üvölti: A tégelyben nincs sár! És keze újfent az öntöde szívébe mutatott. Szemembe húztam a sapkámat, és sarkon fordultam, de Hannes odaszólt az öregnek. Ez nem a mi dolgunk. Ha nem küldenek, mi sem tudunk szállítani. Ám az öreg halk, panaszos hangon erősködött: A tégelyben nincs sár... Hannes odasúgta: Én ezt a tavat áthelyeztetném oda, ahol az öntőműhely van, az öntőműhely pedig a bunker helyére kerülne. És a cigány kontrázott: Ez azs,

ez azs! De az öreg felrikoltott: Lehet, de a tégelyben akkor sincsen sár. Felpöccintettem a sapkát a szememről: Ha nincs, hát nincs! Tán mi vagyunk a vorarbeiterek? Mi pont olyan nullák vagyunk, tata, mint maga! Mit csináljunk? Mi közünk hozzá? Ez olyan, mintha kiverném a huppot: tegnap egy csepp eső sem esett! Na és akkor mi van? Tán nem ez az ábra? Az öreg magában motyogta: Na ja! És visszasántikált az öntödébe: A sarkon Vitek úr jelent meg, gondterhelten, ámbátor nem kellett volna gondban lennie. Kiabált: Hol a csudába vannak? Magukat keressük! így hát eltoltuk a csillét a raktárba Hájekhez, Vitek úr kiosztotta a munkát: Maga csillézni fog, én a darut kezelem, maga pedig a szilíciumot rakodja. A cigánynak nem fűlt a foga a munkához. Begurultam: Ne a szemedet meregesd, hanem nyomás melózni, báróm! A cigány felmordult: Áj, rossz az úr, rossz, rossz! És Reegen a lelkemre beszélt. Ne legyél vele ilyen, Hitler megtizedelte őket, és most még te is. Ha láttad volna, ahogy az aprócska cigánygyerekek kézen fogva vonulnak, és indulókat énekelnek, s aztán ahogy a kurvákkal egy füst alatt kinyírják őket. És a szilíciumos láda lassan ereszkedett lefelé. Nekitámasztottam a csille sarkának, és a szilícium kiborult. Reegen mesélt: Azok, akik az erdőbe jártak melózni, egy nap hírül hozták, hogy lombkunyhókat építenek az erdőben, és pár nap múlva híre járt, hogy orosz hadifoglyok vannak ott. Aztán appel volt, és ki kellett üríteni a biblforscherek blokkját. Az oroszok úgy huszonötezren lehettek. Reggel bekísértek a táborba vagy kétezret, bezsúfolták őket két barakkba, és öt álló napig nem adtak nekik enni... közben hoztak öt vontatható krematóriumot, aztán kinyitották a barakkokat, és azoknak, akik még életben voltak, fel kellett pakolniuk a halottakat, és mindet elfuvarozták Sachsenhausenon túlra, ahol legéppuskázták és elégették őket, aztán új adagot hoztak a táborba, és öt nap múltán ezeket is elvitték és likvidálták... a mieink a kéményen át leselkedtek... az Eseswaffében volt egy német, aki húszban benne volt a forradalomban, amelyik el akarta szakítani a Ruhr-vidéket Németországtól, ezért aztán újra bevarrták, és ő, hogy benyalja magát a katonáknál, ütötte-verte az oroszokat, és segített likvidálni őket... leöntötte benzinnel és felgyújtotta őket, mert a krematóriumok nem győzték... púpos volt, és vorarbeiterré küzdötte fel magát, csak úgy hívtuk, hogy a Notre-Dame toronyőre, de az oroszoknak tífuszfertőzésük volt, és az SS-ekre is ráragasztották ezt a nyavalyát, köztük a Notre-Dame toronyőrére... lázasan hozták vissza a táborba, hogy ott haljon meg, ahová való volt, a foglyok közt. A mieink nyomban agyba-főbe verték, de aztán pazar ötletük támadt. Behajították a latrinába, és kötelező jelleggel rájártunk szarni és hugyozni, és hat órát feküdt ott, izgett-mozgott abban a kupacban, míg végül halálra szartuk... és az SS-eket hatszázból hatvanra tizedelte a tífusz... Vitek úr újra és újra elfordította a kapcsolót, és a daru lassacskán eregette lefelé a szilíciumos ládákat, a cigány és Hannes a csillét tolták, én meg felfordítottam a ládát, és a csille szélének csapódó, lezúduló ládából a saját súlyánál fogva kiszóródott a szilícium, zizegve permetezte a falat az ezüst matéria. Szemem sarkából a cigányt figyeltem, és láttam, hogy szüntelenül azon töri a fejét, miképp lóghatna meg. Megszólaltam: Nem mégy sehová, báróm, akár be is csinálhatsz, akár meg is dögölhetsz itt nekem, de nem mégy sehová, az ormányodra van írva, hogy át akarsz ejteni minket, hergeltem magam. A cigány összehúzta a szemöldökét, és tényleg azt mondta: Enni kell, a csigánynak enni izs kell, addig nem tud dolgozni a csigány, míg nincsen neki teli a hasa. Felordítottam: De hát még szart sem csináltál, előbb a meló, aztán a kaja! De a cigány: Nem, nem, nem, előbb enni, aztán dolgozni! Vitek úr leugrott a daruról, a biztosítékokat vizsgálgatta, a láda a levegőben lógott. Mondta: Fordítsa el azt a kart, azt ott, ni... Nem mozdult. Vitek úr elszaladt a szerelőért, Hannes nekitámaszkodott a ládának, keresztbe fonta a karját, és mondta: Ne légy ilyen ezzel a cigánnyal, mondok én neked valamit... A cigányra néztem, és amikor láttam, hogy vacog, megszólaltam: Hát ide süss, cigánybáró, menj, és melegedj meg a kemencéknél, a nyolcasnál, majd érted megyek... És a cigány bólogatott: Ó, uram, a csigány jön magától. Amikor eliszkolt, Hannes nevetve közölte: Te marha, beretva van

nála, a mester állítólag nem írt fel neki három napot, merthogy nem volt melózni, és most el akarja nyisszantani a torkát, mutatta nekem a beretvát! Te meg leállsz vele vitatkozni! Felforrt az agyvizem. Kirobbantam: Én már totálkáros vagyok ettől a melótól, én ki nem állhatom a kétbalkezeseket, a lógósokat, és valahányszor felmegyek Prágába, hát szörnyen dühítenek azok a nyakkendős, kesztyűs alakok, a legszívesebben eltángálnám őket, átok rajtam a munka. De Hannes már megint kibámult az ablakon... képzeld el, hogy amikor az SS-ek unatkoztak, hát nem adtak nekünk enni, a szakácsokat viszont tömték, kaptak mindent, amire csak gusztusok volt... a tetejébe még sört meg likőröket is... aztán appelt tartottak nekik, és újra és nieder és addig görgettették velük a hordókat, míg mindent ki nem okádtak... és nekünk azt kellett felzabálnunk... Megkérdeztem: És felzabáltad? Hannes mondta: Fel én, nézd, meséltem neked azokról az oroszokról, azok úgy elállatiasultak az éhségtől, hogy kitépték a halottakból a lágy belsőségeket, főleg a májat, és befalták... az ember nem tudhatja, mi mindenre vetemedik még, meséltem már neked Heinrich Kampféról, a szép fiúról? Nem? Az olyan volt, akár egy szűz lány. Vékony derék, széles váll, homlokba húzott sapka, egyszóval fess fiú... gané. Amikor Lagerkommandt volt, vörös krétát hordott magánál, és ha nem tetszett neki valamelyik heftling, hát azzal a krétával felírt a homlokára egy számot, ami utasítás volt arra nézve, hogy hány napon belül kell likvidálni az illetőt... ünnepnapokon pár foglyot mindig szabadon engedtek, olyan volt ez, mint a lutri, de mindenki reménykedett, hátha épp én leszek az a mázlista? Heinrich Kampfe sorra hívta ki az embereket, és a személyi adataikat tudakolta... na és aztán annak, aki haza akart menni, annak makkegészségesnek kellett lennie... kiszólított egy nyomorultat, és faggatni kezdte: Wann geboren, wo geboren, hogy a végén megkérdezze: Und sind Sie gesund? És az a nyomorult, olyan harsányan, ahogy csak a tüdejéből tellett, felkiáltott: Jawohl!... és ekkor a szép Heinrich egy jól irányzott rúgással eltörte a sípcsontját, és újra megkérdezte a fetrengő szerencsétlent: Sind Sie gesund? És az újra ezt ordította: Jawohl!... és Heinrich fölé hajolt, és a vörös krétával felírt a homlokára egy hármast, és még üvöltött is vele, hogy hazug disznó... és azt meséltem neked hogyan nyírták ki a száz-és kétszáz méteres síkfutás Európa-bajnokát, Osendarpot?... Megígérték neki, hogy ha megnyeri a versenyt a dogjaik előtt, akkor szabadon engedik... Leberwurstot kötöttek a nyakába, és utánauszítottak a dogokat... Osendarp egészen a kapuig megőrizte az előnyét, de ott egy SS ellőtte a lábát, és azok a dögök úgy szétmarcangolták, hogy belehalt... Megjött Vitek úr a villanyszerelővel, és fel-alá rohangásztak, hol a ládákra, hol a létrára, de mi csak álltunk, gondtalan közönséges melósok... Ájulás környékezett... Miféle szerzet az ember? Messziről láttam, hogy jön a cigány, fogta a hasát, és jött diadalmasan jelenteni, hogy hasmarsa van. Eszembe jutott a beretva, és mondtam: Eriggy, báróm, eriggy, és a legközelebb csak akkor dugd ide a képedet, ha megint jól leszel, vagy ha szerencsésen beszakad alattad a budi... De az a cigány tényleg szerencsétlen egy flótás volt, danolni szeretett meg hegedülni... én is valami mást szerettem, de ez az én alkalmazkodó természetem... tényleg, ha megszállnának bennünket a törökök, hát rögvest mennék minaretet építeni, és vennék egy török-cseh szótárt... ha a kínaiak foglalnák el az országot, akkor is... s velem a fél nemzet... bármik, bárkik, bármilyenek lehetünk már. Vitek úr megszólalt: Hagyják már abba a szövegelést, és jöjjenek melózni, már működik. Mondtam: És azt tudja, Vitek úr, ki az oka annak, hogy bedöglött a gép? És amikor azt felelte, hogy nem tudja, mondtam: Hát az a böhöm nagy állat az oka, a Czarnota, aki Oslóban megdögönyözte a fiainkat. Vitek úr legyintett, és feszülten figyelte a munkát. Amikor színültig raktuk a csillét, és kifelé indultunk, egy brigádmunkás jött velünk szembe, akit Atomnak hívtunk. Ahogy megpillantott, széttárta a karját, és felkiáltott: Gratulálj nekem, újjászülettem! Amikor nem értettem a dolgot, elmagyarázta: Tíz napra lesitteltek, most engedtek ki. Így hát gratuláltam neki, és megtudakoltam: Na és mit csinálnak a kísérletek? És kidülledt szemmel mesélte: Minden oké, Fanin professzor nem akart hinni nekem, de én csináltam neki egy katódágyút, és teljesen

paff volt tőle, de én állandóan attól félek, hogy hátam mögött egyszer lángra kap az egész mindenség! Ellentmondtam, de ő felkiáltott: Akkor már jobb a természeti elektromosságot kihasználni, az dögivel van, erővonalak a mágneses mezőben, magas frekvenciájú feszültség. Fanin professzor nem hitte el, hogy van elektronpisztolyom, úgyhogy odaléptem az ablakhoz, és megkérdeztem: Kié ez a kutya ott? A professzor azt felelte, hogy az övé. Akkor célba vettem az elektronpisztollyal, és az eb feldobta a talpát, Fanin professzor rohanvást le érte, és meglékelte a koponyáját, és az agya cafatokban volt! Attól a megzabolázott természeti elektromosságtól, de akkor be is fellegzene a Standart Oil Companynak, a szénnek, a robbanómotornak... kiaknázni a természeti elektromosságot és köpni az atomra... szabadalmaztatni Baltimore-ban akarom... De most már rohannom kell jelentkezni, nem tudják, hogy itt vagyok... Mondtam: Hát akkor isten veled... És ő utánam kiabált: Ma utópia, holnap valóság...

Odalépek Mudra olvasztárhoz, s megkérdezem: Mester, látta már magát? És ő adja a meglepettet: Hol? Mondom: Hát Prágában, a Nemzeti sugárúton, a Papežzsel szemben, ma Szovjet Gramofonlemezek, ott az a tabló az élmunkásokkal, és ott van maga is kétméteres nagyságban. És látom, hogy Mudra olvasztár már látta magát, de élvezkedik: Hogy én ott lógok?... És én boldog vagyok, hogy a köztársaság első számú olvasztárával beszélgethetek, még egyszer elismétlem neki, hogy hol és hogyan és hogy ekkora, és jól áll magának, olyan, akár egy író. A csalafinta Mudra a csípőjét riszálja, fogja a kampót, és benéz a kemencébe, aztán jelt ad az ajtót kezelő munkásnőnek, hogy nyomja meg az önműködő ajtó gombját, és a segédjével mutogatnak egymásnak be a kemencébe, hogy mit és hogyan kell csinálni. Türelmesen ácsorgók, árnyékom ott van a falon, aztán kiiszkol a nyitott ajtón, fel a halom tetejére, és mint holmi törülköző, ráterül az épületre. Mudra odaballag: És milyen ruhában vagyok? Mondom: Még fiatal a képen, és zakóban van meg kihajtott nyakú ingben... Mudra a szavamba vág: Ja az, de nemsokára már egy másik fénykép lesz ott, egy újabb, nyakkendős, munkaérdemrendes, de akkor is fel kell vinnem az asszonyt Prágába, hogy megnézzem magam, azt mondod, a Nemzeti sugárúton? Faggat, és szeme ragyog a büszkeségtől. És miért ne ragyogna? Az ő sikere ez, még ha az ellenségei mindenfélét terjesztenek is róla: Az? Ha a felesége nem özvegyül meg, az ugyan soha meg nem nősül. Meg aztán a tütüt is szereti... ám nekem édes mindegy, már jön a daru, adagolni fogunk, felmászom a létrán a magasba, átállítom a kart, és a futómacska lassan leereszkedik. Reegen meghúzza a láncokat, az úgynevezett hózentrágereket, és beakasztja őket a rakodócsőrbe. A daru rángatózva megfordul, elindul a sorba állított csillék felé, elfordítjuk a kallantyút, és a daru az úgynevezett pöccsel játszi könnyen a magasba emel háromszáz mázsa anyagot. Aztán szétválunk, ketten kapcsolgatnak, ketten adagolnak. A csillét mindig a megfelelő fachba, átvetni a láncokat, meghúzni a kallantyút, és a daru felhúzza a láncot, és kiborítja a csillét. ...De nicsak, Jarmilka jön felfelé a kemencéhez! Odakiáltok: Jó napot! Hogy állnak a dolgok? Jarmilka leteszi a tálcát, és elfintorodik: Ne is mondja! Ráfizettem ötven koronával! A férfiak sorra elveszik tőle a kávét, a darukezelő leugrik, s már viszi is a kék bögrét. Az ajtókezelő megkérdi Jarmilkát: Na mi van, kukkantó, mikor fogsz úgy csinálni, hogy vs, vs, vs, vss? És Jarmilka kifordítja a szemét, és tanácstalanul mosolyog, letelepszik a padra, ahol a másik kemence ajtókezelője a hátát melengeti, és babaholmit köt... percenként kiteríti a térdén azt a kötést, és hosszan mustrálja. Jarmilka megtörli az ujjait a kötényébe, és kézbe veszi a ruhácskát. Le ne ereszd nekem a szemet, Jarus, oktatja ki a fiatalasszony. Te, Fanča, ez két sima és két fordított, ugye?, tudakolja Jarmilka, de én látom, hogy megint színházat játszik, a sírás kerülgeti, és soha nem kötött semmit, és nem is fog, hogy csak úgy kérdi. Visszaadja a babaruhát, feláll, és szégyentől vörösen szedi össze a bögréket, miközben a fiatalasszony csak kötöget, nyugodtan nő keze alatt a munka, neki mindenre van engedélye, pecsétje, biztosítása, mi kell még? Csak vár, míg Jarmilka a levegőben lóg. A kalapos darukezelő visszaadja Jarmilkának a bögrét, és

megkérdi: Na, mi van? Behívtak a gondozóba? Közelebb léptem, és közelebb léptek a többiek is, mert Jarmilka ügye mindenki ügye. Jarmilka lesütötte a szemét, és hebegett: Behívtak, be bizony, tata, de én nem akartam menni, úgyhogy az anyus ment, és mikor faggatni kezdték, hogy mi és hogyan és mikor és tényleg, hát anyus elbőgte magát... Így aztán kijöttek hozzánk, és engem is kikérdeztek, de én nem mondtam semmit, egyszerűen nem bírtam, olyan fura lett volna bemószerolni valakit, akinek a hajaszálát sem akarom meggörbíteni... mert hisz az van, ami, és az nincs, ami... akkor meg minek a hivatal?, fejezte be suttogva, és olyan mélyen lesütötte a szemét, hogy nem látott; a keze összekulcsolva pocakján, és arcán könnyek görögtek, és sűrű egymásutánban hullottak kötényére... Arrébb kellett mennem, egészen a korlátig, és néztem, ahogy át-átsüvít a csarnokon a fogóba szorított izzó vastömb, figyeltem, ahogy a nikkelt rakják az elektromos kemencébe, amely, mikor ég, fehér fényt áraszt... Hátrafordultam, és a darukezelő épp diktált valamit Jarmilkának az ujjával, és Jarmilka bólogatott. Aztán felugrott a darura, s újra nekiláttunk. A távolból láttam Jármilkat, amint szomorúan nézi a kötögető fiatalasszonyt, és aztán ahogy lassan eltűnik a lépcsőn, először derékig, végül csak a feje látszott... és volt, nincs. Befejeztük a rakodást, és átmentünk a másik vágányra. Figyeltük Hannesszel, ahogy a nyersvasat verik ki a kokillákból. A fődaru a futómacskával meglendíti a kokillát, és nekilódítja a százmázsás kőtömbnek. Félelmetes, ahogy az ütközés után összekuszálódik a daru kötélzete. Hátul az öntődarun úgy fordították ki a skarlátszínű öntőkanalat, hogy Hannes ámulva suttogta: A nap! Odalépett hozzánk az előmunkás, és közölte, hogy rakodni csak fél óra múlva rakodunk, majd ha szabad lesz a daru, mert most a királyt szállítják át. Mondtam: Gyere, Hannes, menjünk oda a kemencéhez, Mudrához. Reegen kimeresztette a szemét: Ne hülyülj, a köztársaság első számú olvasztárához, aki megjárta a Szovjetuniót? Nyugodtan felelem: Csak semmi izgalom! De Reegen rángat: Gyere, gyere, muszáj kikérdeznem! Keresztülbukdácsoltunk a szanaszét hajigált vastömbökön, aztán fel a lépcsőn a platóra, Mudra kemencéjéhez, a heteshez. Tessék, ott van! De mit bámulsz így, jesszusom, ha látnád magad... De Hannes se látott, se hallott, mintegy álomban lépdelt, és ezt suttogta: Ő járt ott, ő járt ott! És én azt hittem, hogy viccel, de aztán láttam, hogy átéli, hogy transzban van. Odaléptem Mudrához: Mester, ha benn van egy adag, és van egy perc szabad ideje, ez az elvtárs itt szeretne kérdezni valamit. És a csalafinta Mudra megriszálta a csípőjét, szétterpesztette a lábát, az a fajta öreg kommunista, aki képes akár két órán át lebilincselően beszélni... Hannes hebegett-habogott: Milyen az acél Oroszországban? És Mudra, anélkül hogy levette volna a szemét a kemencéről, belekezdett: Hogy milyen? Kiváló! Tökéletesebb és korszerűbb kemencéik vannak, mint nekünk. Képzeljen el egy sor, egyenként száznyolcvan tonna kapacitású Siemens-Martin-kemencét... Az enyémnek itt negyven tonna a kapacitása... meg aztán ott földgázzal olvasztanak, aminek a fűtőértéke a duplája a mi generátorgázunkénak... de ami a fő, az a bizonyos új ember a kemencék mellett. A szemem sarkából figyeltem Reegent, a keze összekulcsolva, még a tányérsapkáját is levette, egy gyermek arca a karácsonyfa alatt. Suttogott és motyogott: Igen, igen, így van. A mester folytatta: Igazolatlan távolmaradás nincs, ott ugyanis háromszori kihágás után nevelőtáborba küldik a vétkest, a betegségek arányát egy ezrelékre szorították le, és a tetejében mindenki a helyén van, ott nem létezik, hogy a kemencénél nincs mangán, nincs mész, mindenki csak arra vár, hogy a kellő pillanatban megmutathassa, hogy minden elő van készítve, olyan adagolóteknők, amilyenek nekünk vannak odakinn, és amiket daruval fordítunk el a tengelyük körül, hogy aztán zsupsz a kemencébe, ilyenek ott nincsenek, hanem közvetlenül a kemence előtt fekszenek, és automata adagolójuk van... És a mester, anélkül hogy elvesztette volna mondókája fonalát, fogta a kampót, odalépett a kemencéhez, eltolta a kisablakot, és figyelte az olvasztást. Amikor betelt a szemlélődéssel, ismét hozzánk lépett. Átfogta a vállamat, odavezetett a csatorna fölé, és mondta: És most nézzék meg, hogy ott hogyan van... Hannes dadogott: Oroszországban,

Oroszországban!? Mudra rávágta: Hát hol másutt, hiszen Oroszországról beszélünk, vagy nem, nézzék csak, nálunk csatornák vannak, amiken keresztül az acél a kokillákba folyik, és aztán itt öntik, itt sajtolják a vastömböket. Zaporozsecbe befut egy egész szerelvény, az acélt lecsapolják, és a vonat már viszi is, ez óriási előny, de most már mennem kell... Egyedül maradtunk Reegennel. Félig lehunyta a szemét, és lélekben élvezkedett. Megszólaltam: Gyere, te ütődött, kérdezz tőle még valamit, de nem kell fennhangon összeszarnod magad a gyönyörűségtől! Hannes könyörgőre fogta: Az isten szerelmére, te csak szekálni tudod az embert, neked mindent el kell rontanod, pedig jól tudod... folytattam helyette: Jól tudod, hogy ez az én egyetlen örömöm, és hogy bármely grafikon látványa nagyobb gyönyörrel tölt el, mint egy széttett lábú nő... És újra Mudrát nyaggattuk. Látta Sztálint? És Mudra a kemencének háttal fordulva felelte: Nem láttam, pedig ez volt a leghőbb kívánságom, viszont voltunk az operában a Hattyúk tavá-n, és elmesélem maguknak a szovjet emberek egy szép jellemvonását. Leszakadt a kabátom akasztója, és amikor mentem érte a ruhatárba, hát már fel volt varrva. Akkor megkérdeztem a mamit: Ezt meg ki varrta föl nekem? És ő azt felelte: Hát a felesége, otthon, nem? Szép volt... És visszafordult a kemencéhez, benézett a kisablakon, az ibolyaszín üvegen, és kiadta az ukázt: Kinyitni! És már nyargaltak is a tanoncok meg az első segéd a kampóval, és perzselő forrósággal és borostyánfénnyel leöntve kotorásztak a kemencében, és Mudra mutogatott, hogy hol és hogyan és mit. Messziről megpillantottuk Vitek urat, amint hevesen integet. Amikor odamentünk hozzá, ránk förmedt: Hol császkálnak? Égen-földön keressük magukat, már adagolnak a másik vágányon... Megszólaltam: És tudja, Vitek úr, hogy ki volt az oka? És amikor mondta, hogy nem tudja, kijelentettem. Hát az a böhöm nagy állat, a Czarnota az oka az egésznek. És Vitek úr elküldött a fészkes fenébe... Megint csillét rakodunk, ezúttal a másik vágányon, megint itt a daru, a láncok, el a felhalmozott nyersvastömbök, a tüzek és tüzecskék mellett, süvöltenek a Fiat-kemencék. A fal mellett kátrányos hordó áll, körötte fekete mocsár. Jarmilka a levest vitte valahová, belelépett a kátrányba, és velem kiabál: A büdös fenébe ezzel a maguk kátrányával! Nevetek: De hát én nem tehetek róla, a kemencések műve. Ám Jarmilka a hátamat püföli öklöcskéjével: Ide süssön! A vadonatúj papucsom! Most aztán cseszhetem. Én csak ráfizetek erre az egészre! Mondom: Ha befejeztük az adagolást, beugrom egy levesre, és megcsinálom magának az elszámolást! És már nyargalok is a samottlappal megrakott csille után... Így hát rakodunk, rakodunk, míg csak a végére nem érünk... a többiek elmentek levest enni... Hannes keresésére indulok, és meg is találom. A hatalmas szénelektródákról lehántott csomagolópapír mellett áll, és a feliratát silabizálja: Minyisztersztvo metalurgicsnoj promislenosztyi. Amikor meglát, ujjával megkopogtatja a kartonpapírt, és mondja: Oroszországból való, Oroszországból! Nemsokára minden tőlük lesz! És ahogy így elnézem, látom, hogy csak most kezdődik minden, hogy ha majd bőviben leszünk mindennek, hogy csak akkor, ha majd jóllaktunk, akkor veszi kezdetét az igazi gyötrelem... talán hídépítésbe fognak az Északi-sarkon. Megyünk az ebédlőbe, rögtön Jarmilkához lépek, és ő átadja nekem a kis noteszt és a tárcát a pénzzel. Papírral iparkodik lepucolni a kátrányt a papucsáról, és dühöng... számolok, szorzok, osztok, összehasonlítom az eredményeket, és jelentem: Jarmilka, de hisz két korona többlete van! Reegen az asztaltól ordítja: Jarmilka, mit bratyizik folyton azzal az alakkal? Jarmilka mondja: Mi ketten szeretjük egymást, igaz, tata? És most én sütöm le a szemem: Na persze, úgy szeretem, mint a nővére, aki nem hagyta... És Jarmilka újra lelkesen ecseteli, ahogy a nővére a táncteremben kis híján megfojtotta a Jaroslavot, ha el nem ráncigálják, hát lekever neki egy frászt azért, mert megbecstelenítette a húgát, mármint őt... Jarmilka odasúgja Hannesnek: Na látja... Észbe kapok: de nekünk már mennünk kell, vagy mindjárt megjelenik Vitek úr... és még végig sem mondtam, és a sápadt Vitek úr már ott állt az ajtóban: Hol a csudába vannak? Magukat keressük, hoztak még masszát és basifritet, már rakodnak!... És máris rakodtunk Hannesszel.

Délután le kellett mennem a fürdőbe, hogy kinyittassam a fürdős öreggel az öltözőt. Elfelejtettem lepecsételtetni a cukorjegyemet. Lebotorkáltam az alagsorba, a kazánházba, ahol a zuhanyozó vize melegszik. Sorra nyitok be a helyiségekbe az öreg sehol. Baktatok felfelé a lépcsőn, a kazánhoz tartok, de hirtelen megtorpanok. Odalenn a tüzelőajtónál amin keresztül a szenet adagolják, Jarmilka fekszik a leterített zsákokon, és alszik. Különös, deformált pózban látom. Az egész fejét látom, meg az alátett két kezét, aztán már csak a felhúzott lábát. Csendben leóvakodom a lépcsőn, már Jarmilka mellett állok, aki tényleg alszik. A feje alatt rongyok, és egy méterre fölötte izzó szén sistereg a résnyire nyitott kemencéből. A kendője lecsúszott a tarkóra, a homloka összeráncolva, és alszik. Letelepszem mellé, megfogom a kezét, megtapogatom a homlokát, és igen, tüzel a láztól, a hasa úgy kidomborodik, hogy azt suttogom magamban: Még ma meglesz... Fogom a kezét és ő ébredezik. Jéjé, tata, maga az? Totál kivagyok! Fölébe hajolok: Jarmilka, mi baj? És ő többször végigsimítja a homlokát, és mondja: Tata, cefetül vagyok, okádhatnékom van. Mondom: Hát akkor csak hányjon nyugodtan, én meg elugrom a doktorért! És Jarmilka suttog: Csak azt ne. Már voltam nála, ma vagyok itt utoljára! És néz rám azzal a nagy szemével. Hány óra? Mondom, fél egy. Mire ő: Nem hajkurászott az öreglány? Gonosz egy spiné! Na persze nem tudja, milyen az, mikor gyereke van az embernek, sikerült totál kipucoltatnia magát! Újra végigsimítok a homlokán: Jarmilka, maga lázas! Mire ő: Na ja, csuromvíz a papucsom, és a tetejébe még maguk azzal a kátránnyal... de tata, ha majd odahaza leszek, ugye, eljön meglátogatni. Stehelčevesben lakok... Suttogok: Hát persze hogy elmegyek, hogyne mennék, ezer örömmel. Mire ő: De most hagyjon egyedül, alighanem kidobom a taccsot. Elengedem a kezét, és felbaktatok a lépcsőn, a kis hídon hátrafordulok, és ismét abban a deformált pózban látom Jarmilkát... úgy néz ki, mintha nem nyomna többet tizenöt kilónál... Tata!... Lekiáltok: Mi van, Jarmilka? Tata, jöjjön ide, mondok magának valamit! Visszamegyek a szénkupachoz... Tata! Fölé hajolok, és szeretettel kérdezem: Mi van, kicsikém?... Tata, adjon nekem kölcsön egy húszast, veszek magamnak cukrot, mentolos cukorkát az útra, az jót tesz, rendicsek? Adtam neki, és felnyargaltam, lepecsételtettem a cukorjegyemet, és futás az ebédlőbe. Sorbaállás, aztán én következem. Tányér és édesség a markomba, asztal és habzsolok... Egyszerre csak hegyezni kezdem a fülem. Ketten ülnek mellettem, és halkan beszélgetnek... Perníkár ezredest szintén abban az ügyben tartóztatták le... kész röhej, a Pankrácon már huszonhárom ezredes van... amikor körbe-körbe masíroznak az udvaron, középen ott áll a Fácán nevezetű őr... és az ezredesek kötelességszerűen pufogtatnak... vagyis nagyokat szellentenek Fácán őr irányában.... és megvan maguk kommandója... ahogy hátratett kézzel... masíroznak körbe-körbe, a rangidős ezredes mindannyiszor kiadja a tűzparancsot: Kezeket el... a seggektől! És téged miért engedtek el? Engem? Semmiért, én úgymond a népi demokratikus rendszer megátalkodott ellensége vagyok... már lehúztam két évet Jáchymovban... Első hang: Mostanság konkrét deliktumot varrnak az ember nyakába, vagy katonai titkokat árultál el az asszonynak, vagy fényképek voltak nálad, nyolcas paragrafus... nem, hetes, tehát.... Második hang: Állandóan cidrizek, hogy egy nap ide is beállítanak értem... négy haverom már Mimonban van, valami nyugdíjas tábornok kommandírozza őket, úgymond az aknaszedést gyakorolják... a halál fia mind... Gyorsan lenyelem az utolsó falatot, kinyargalok, és irány a fürdő.

Amikor tisztára sikálva kiértem a blokkolóórához, hát láttam, hogy ott áll Jarmilka. Az ajtófélfának dőlve ácsorgott, és fájdalmasan meredt a mennyezet egy pontjára... Odaléptem hozzá, ám nem vett észre. Megérintettem a kezét, és megkérdeztem. Hát hogy vagyunk? Felém fordította a tekintetét, és gúnyos fintorra húzta a száját: Most már jól, utoljára vagyok itt. Mondtam: Sétálni jár majd, meg... Jarmilka a szavamba vágott: Egy fenét, tata, hülyére melózhatom majd magam... babakelengyét fogunk varrni a nővéremmel... venni is kell mindenfélét... talán még arra a babakocsira is összekaparom valahogy a pénzt... tudja, ha már jön

a gyerek, hát tisztességesen kell fogadnunk... na, én megyek blokkolni... hát akkor isten vele, tata, és ha lesz egy kis ideje... És odanyújtotta a kezét, egy olyan közönséges emberi kezet, érdeset, mint a marhanyelv, olyan sokáig fogtam, míg csak ki nem tépte. Az ajtóban hátrafordultam, és láttam, hogy megint lebiggyesztett szájjal, fintorogva áll ott. Odabólintottam: Isten vele, Jarmilka! Isten vele!

Hát újra kelhetek minden áldott hajnalban, és annyi időm sincs magamra, hogy eltöprengjek, boldog vagyok, boldogtalan vagyok? Már ismerem azt a legeslegelső reggeli gépies mozdulatot, amellyel a vekker felé nyúlok, a lába közé, hogy megállítsam a nikkelherék csörömpölését! Ugyanaz a tapogatódzó mozdulat a fal felé a villanykapcsolóhoz, és ugyanaz az első szégyenlős mustra, az idő előtt felébredt, borzas, bűzlő emberé, aki kezében az órával újra lehuppan az ágyra. Minden áldott reggel bekapcsolom a rádiót, megkeresem Berlint, és fülelek... Először méla csönd, de pár perccel négy előtt felharsan az Internacionálé kórusa és zenéje, aztán az ismerős, kedves hang: Jó reggelt, elvtársak, itt Moszkva... aztán harminc másodperc csönd, és hirtelen a Kreml környéki moszkvai utcák reggeli zsivaja, néhány füttyentés, szirénázás, majd csengeni-bongani kezdenek a Kreml harangjai, és aztán ütnek... egy, kettő, három, négy, öt, hat... és ismét a kedves hang: Elvtársak, itt Moszkva beszél, jó reggelt, pontosan hat óra van... és ismét az Internacionálé a kórus és zenekar előadásában... Ez azt jelenti, hogy nálunk négy óra van... ez azt jelenti, hogy van még pár perc idő, és érdemes még visszabújni az ágyba és figyelni a másodpercmutatót, amint lassacskán araszol és perceg körbe-körbe, és aztán még egyszer és újra. Néha el is bóbiskolok... de aztán fel kell kászálódnom és átadnom magam a különösen reggelente, amikor többé már nem lehet remélni, a különösen ilyenkor jóleső és pontos automatizmusoknak... lóhalálában felöltözni, megmosni a fogát a tükörbéli hasonmásnak és elmorfondírozni, minek naponta borotválkozni és mosakodni és enni és az agyba programozott ülésrenddel járni-kelni? Minek szüntelenül rettegni, hogy lekések valamiről? Nyugtatgatom magam: Bátornak kell lenned, muszáj, muszáj, vagy elmész, muszáj! Egész nap, ezt hajtogatom magamban, és akkor könnyebb mosakodni, könnyebb beindítani a mindennapi komédiát... Megyek el hazulról, elered az eső, apró cseppekben szemerkél az egész földre, az én kertemre is talán... érzem, hogy sok kell nekem, érzem, amint hajszálgyökereimhez felbugyog a sötét víz, és mészport sodor magával, érzem, amint hajszálereim mohón habzsolnak, és arany parmenalmává, szudétai ranetté lényegülök át, és azon töprengek, vajon mire volna szükségem, hogy termésem minél szebb és egészségesebb legyen. Hamuzsírra, foszforra, nitrogénre van gusztusom... Nem vagyok többé kert, és megállapítom, hogy az automatizmus már rég feltelepített az autóbusz ülésére, megállapítom, hogy a perspektíva beszippant az utcákba, melyek oly keskenyek a távolban, hogy egy bicikli sem karikázhatna végig rajtuk, s mégis, mikor odaérünk, két autóbusz is elfér egymás mellett, és a kitáruló új perspektíva új kicsinyítést kohol... A szembejövő jármű messziről csupán két pont, a lecsöppenő víz kettőspontja, amely azonban nőttön-nő, és amikor elhalad mellettünk, hát látom, hogy pontosan akkora, mint a mi autóbuszunk, és a hátsó ablakon át figyelem, ahogy a kis piros fény egyre kisebbedik, zsugorodik, hogy végül idő előtt elenyésszen... aztán a híd és a fények a távolban... Dejvice... rézpor, és mégis, amikor odaérünk, és hátrafordulok, a hátsó ablakból látom azokat a helyeket, ahol most éppilyen por vagyok... csillámló porszem... És a hídon is hazug a perspektíva... mintha a híd kandalábereiben egy aranygombos, behemót generális hajolna a busz fölé... és a végén jobbra fordulok, és a Bulovka ezúttal nem nagyobb, mint három karton apró gyöngyház gomb, amelyekből jó néhányat lenyisszantottak már... körülnézek, és nem vagyok egyedül. A buszban munkások alszanak, vagy álmodnak, vagy méláznak... valamiféle közös kapocs, a Munka az a platform, ahol csücskeink érintkeznek egymással, még ha egyébként érthetetlenek vagyunk is egymás számára... a buszvezetőnél világító zöld fény is izgat, hogy nagyobb, mint bármely szemmel látható csillag...

Elringat a tér kubista birtokbavétele: a buszvezető egyszerre figyeli az utat maga előtt, kétoldalt és a tükörben hátul, egyszerre fülel a motor járására, miközben lábával a gázt és a féket kezeli, kezével pedig a kormányt forgatja... minden áldott reggel, mikor begördül Vokovicébe, felnéz egy bizonyos ház bizonyos ablakára. És amikor fényt lát, azt mondja: Már felkelt... de amikor még sötét az ablak, addig dudál, míg ki nem gyúl a fény... Naponta elképzelem: egy postáskisasszony az, minden reggel akkor kel, amikor mi elhaladunk az ablak alatt, és a sofőrrel való megállapodás szerint, ha netán elaludna, hát dudálunk... látom az ágy szélén, kezében harisnyával tétovázik, vajon van-e értelme felkelni... látom, amint fitymálva mered a borzas lányra a tükörben, és szintúgy azon morfondírozik, minek élnie. De már a ruzyněi repülőtér melletti országúton gurulunk, fényárban úszik, repülőt várnak, a leszállópályát szegélyező rubinfények úgy futnak össze egy pontban a repülőtér túlsó végében, hogy ha valaki ott állna, azt mondaná magában: ezek a vörös égők pontosan ott futnak össze, ahol átvág az autóbusz... és a repülő fénykúpot vetít az aszfaltra, leszáll, egyre kisebbedik, és már gumira kötött, aprócska játék repülő csupán, forognak a szárnyak, váltakoznak a színek, és ismét közelebb gördül az épülethez, nő, nagyobbodik, pedig mindig ugyanakkora... lehunyom a szemem, s látom, hogy minden másképp van, mint ahogy... valamiképpen minden a perspektíva gumijára van kötve... az élet is egy nagy illúzió, deformáció, perspektíva... Kinyitom a szemem; az acélmű előtt vagyunk, egymást költögetjük: Ébredj, meghozták a kokszot! és én leszállok, hajszálra úgy, mint háromszáz napja mindig, ugyanazzal a csüggedt járással megyek át a portán, felmutatom az igazolványom, és a zuhanyozó, az öltöző felé lépkedek... Látom: A kanyarból negyvenöt mázsás, felizzított, még izzó vastömbökkel megrakott vonat bukkan elő... messziről olyanok azok a tömbök, mint megannyi első, éjszakába nyúló táncmulatságába igyekvő lány, mintha krepp-papírból volnának, meleg levegővel telepumpálva, zsinegre kötve, hogy a magasba ne röppenjenek, akár a léggömb... olyan légiesek, kecsesek és valószerűtlenek... Ám amikor a mozdony a síneken elhúzza mellettem azt a rakományt, és engem elhagy és megperzsel az sok-sok tonnányi acél, megállapítom, hogy ilyen meg ilyen nagy, ilyen meg ilyen széles obeliszkek gördülnek el mellettem... csupán egy röpke pillanatra látom őket többé-kevésbé elfogadható valóságukban......aztán egyre zsugorodnak... nem marad más, mint megbékélni mindennel... Sebtiben levetkőzöm, a szokásos módon és sorrendben magamra húzom először a trikót, aztán az inget, aztán az alsót, aztán a jégeralsót, aztán a nadrágot, aztán felrántom a cipőm, aztán a kandúrbundát, aztán az overall nadrágját, aztán az overall zubbonyát, aztán a kötényt és a kesztyűt és mindennek a tetejébe a kalapot, és kilépek a még mindig tartó éjszakába... A nagy, de harmatcseppnél nem nagyobb Esthajnalcsillag a dolgozó emberiség kvintesszenciája gyanánt ragyog a kék mennyboltozaton. Hátrafordulok, és látom: messze a domboldalon az izzó nyersvastömbökkel megrakott kisvonat pöfög, egy másik, s mégis ugyanaz, mint amit az imént láttam itt, a Poldi-kohóban...

Most Koněvbe tart, és látszólag olyan aprócska, nem nagyobb egy gyerek-szájharmonikánál... vagy mint ha egy miniatűr vonatocska tizenkét rózsás billentyűzetet húzna. Belépek az ebédlőbe... de Jarmilka már nincs itt...

 V. Detre Zsuzsa fordítása

A JEGYZŐ ÚR

1/

A JEGYZŐ ÚR minden reggel a családi kápolnában imádkozott. Egy kétablakos szoba volt ez, melynek színes üvegablakai voltak. Az első ablakban Szent Dionysius lefejezetten is felállt, és levágott fejével körbejárkálta a vérpadot, a másik ablakban viszont Szent Agatha tőből lemetszett keze volt látható, vagyis az, hogy a hírnök eltévedt a levágott kézzel, s visszatért oda, ahonnan elindult, a levágott kezű hullához.

A jegyző úr tehát térdepelt és imádkozott, ám közben azért nem feledkezett meg arról, hogy szemrehányásokkal illesse magát, amiért nem öblítette ki a száját. Végül keresztet vetett, felállt, s kinyitotta az ablakot.

Mikor hozzászokott a hajnali napfényhez, maga alatt hagyta a kék háztetőket, s a folyón át a túlsó partra nézett, kéjjel szíva magába a nyirkos levegőt.

– Nagymamííí, nagymamííí – kiáltott odalent egy gyerekhang –, a Zdeneček kutyakakát eszik!És a jegyző úr lábujjhegyre ágaskodott, és lenézett a régi sörgyár udvarába, ahol már nem

főztek, hanem emberek laktak. Odalent a kútnál egy kislányka állt, piros köténykében és szalmakalapban, és egy hároméves kisfiúra mutatott, aki boldogan tömködött valamit a szájába.

És a mosókonyhából kirohant egy sovány asszonyság, magasba emelte a kezét, és kiabált:– Átkozott kölykök! Mikorra végzek így azzal a mosással? – s megmarkolta unokáját, és

alaposan megrázta a kanális fölött.– Te, te malacházi malac, megállj csak, ha hazajön anyu, majd kiveri a fenekedet! –

fenyegette, aztán gondolt egyet, és lekent a fiúcskának egy akkora pofont, hogy csak úgy repült az a kis mafla. Akkor aztán a kislánynak rontott: – Te meg mit bámulsz rám, mint egy bornyú? Kaphatsz te is mindjárt egy akkorát, hogy helyire billen az a kancsal szemed! Fogjad! – azzal elővett nedves köténye zsebéből egy fütyülőt. – És mars a konyhába játszani. Te pedig, Lidka, ha valami van, fújj bele a fütyülőbe, s én majd jövök! Hiszen így, ti gyilkosok, sohasem végzek azzal a mosással! – emelte ismét magasba mosástól kék kezét.

A jegyző úr bezárta az ablakot, kiment a szobából a zord folyosóra, s onnan egyenesen az irodájába lépett.

– Jó reggelt, jegyző úr – üdvözölte a gépírókisasszony, s tovább öntözte a virágokat.– Jó reggelt, kisasszony, jó reggelt – dünnyögte az öregúr, aztán összedörzsölte kezét, s

megkérdezte: – Nos, mi mindent csinált tegnap?– Teniszeztem... De képzelje, jegyző úr, kikaptam. Kikaptam egy olyan hölgytől, aki tizenöt

évvel idősebb nálam... Két szettben simán megvert. Hát nem szörnyű? – kérdezte és letördelte közben a muskátlik hervadt leveleit.

– Ejnye, ejnye – mondta a jegyző úr –, de hiszen, amennyire tudom, maga remekül teniszezik!– Hát azt éppen nem – pirult el a gépírókisasszony – , attól még messze vagyok, de tegnap

valahogy ráadásul még drukkban is voltam.– Akkor hát az ellenfél lett volna jobb?– Arról sincs szó, de hát ez jellemző rám. Mihelyt tétre megy a játék, vesztek mindenben,

amiben csak veszteni lehet... És ez rettenetesen bosszant! Hiszen tegnap a klubon belüli rangsorról volt szó!

– Nos, sebaj, majd legközelebb maga fog nyerni; de mit csinált teniszezés után?

– Mikor besötétedett, és már kibőgtem magam az öltözőben, elmentem fürödni. Fürdőruhában gázoltam a sodrással szemben, föl a tölgyhöz, már sötét volt, és a tölgyerdő fölött feljött a hold, egy óriási, sárga hold, fénye a vízen egészen a lábamig tükröződött, leültem egy kőre, és a lábammal csapkodtam a vizet, melyben az a nagy sárga hold ragyogott...

– És aztán? – húzta fel szemöldökét a jegyző úr.– Aztán belecsúsztam a vízbe, és egy nagyot úsztam abban a sárgarézszínű vízben, csuda jó

érzés volt, úszni holdnak abban a csillogó fényében, kezemmel kettészelni azt a fémes színt, mely ott maradt a kezemen akkor is, ha kiemeltem a vízből, egyszóval, jegyző úr, csuda szép volt az a fürdés...

– És utána? Mit csinált utána?– Megijedtem.– Csak nem?– De bizony – mondta a lány, és leült az írógéphez. – Képzelje, jegyző úr, hogy ott a tölgyes

sötétjében egyszer csak azt látom, hogy három fehér tornanadrág lépked a sűrű sötétségben.– Ugyan... – lepődött meg az öregúr.– De, de, három fehér tornanadrág! Úgy megijedtem, hogy olyan csöndesen húztam meg

magam ott a nádasban, mint egy kis egér. És az a három tornanadrág ott lépkedett a töltésen, s hallottam, ahogy beszélgetnek... Tudja, mi volt?

– Elképzelni sem tudom!– Nohát, három meztelen férfi volt! Teljesen feketére sültek a naptól, s mivel tornanadrágban

napozhattak, hát a kezük, lábuk és mellkasuk teljesen beleolvadt a tölgyes sötétjébe, s ők meztelenül masíroztak ott! Három meztelen férfi... és én, jegyző úr, azt hittem, hogy három szál tornanadrág sétál ott – pirult el a titkárnő.

– És mindent látott?– Mindent, de mindent... három fiatal diák volt, velem egyidősek.– Hát ez gyönyörű lehetett – jegyezte meg keserűen a jegyző úr – , ez valami csodálatosan

szép élmény lehetett: egy fiatal lány a rézszínű vízben, és három fehér tornanadrág az erdőcske árnyékában... no de mit csinált azután?

– Azután leúsztam egészen a klubig, még hallottam, amint beugrálnak azok a diákok a tölgyesnél a vízbe... megszárítkoztam, és hazamentem.

– No és otthon?– Otthon leültem, és rajzoltam a lámpa alatt – felelte a gépírónő.– Hát ezt akartam hallani! – örvendett meg a jegyző úr. És a lány felállt, és egy negyedíves

rajzlapot tett eléje, melyre tegnap éjszaka a következő feliratot rajzolta: „Érdemdús atya, a hosszú és termékeny élet után adjon néked könnyű nyugodalmat a föld.”

– Lám, hát maga mégis megcsinálta ezt nekem – örvendezett az öregúr; amikor azonban újra elolvasta a sírkővére szánt feliratot, melyet ő maga fogalmazott, megütődött.

– Hm-hm-hm... de vajon nem volna-e jobb, hogy „pihenj a mennyben”? – kérdezte.– De hát úgy tetszett diktálni nekem – nyugtalankodott a gépírónő.– Helyes, csakhogy, kisasszony, egy sírkőfelirat roppant fontos dolog. Én olyan feliratot

szeretnék, melyből még száz év múlva is kiderül, hogy ki voltam én.– Jegyző úr, a zsidó temetőben olvastam egyszer egy szép feliratot! „A porból a porba...”– Ez zsidó sírfelirat! – emelte fel kezét elhárítóan a jegyző úr. – Hát nem érti, kisasszony, hogy

a kereszténység Isten Fiává emelte az embert? És ha nincs Feltámadás meg Halottainkból-való-feltámadás, akkor mindaz, amit itt csinálunk, hiábavalóságok hiábavalósága... Hanem, most jut eszembe! Kisasszony, írja! – élénkült meg az öregúr, s amikor a gépírónő már felkészült, diktálni

kezdte: – „Tompítottam a fényemet... porhüvelyemhez igazodtam, hogy majdan tündökölhessek a mennyekben...”

Amikor a gépírókisasszony leírta, megkérdezte:– Mit fog csinálni ma este?– Elmegyek a varrónőmhöz, tudja, jegyző úr, egy olyan szecessziós mintájú kis blúzocskát

akarok varratni magamnak, olyan piros csíkos fehér selymet, amilyet a nevelőnők viseltek, amilyen Paula Wesselynek volt az Álarcosbál című filmben, vagy talán tetszett látni a Várlak-ban, amiben Joachim Gotschalkkal játszott együtt...

– De mit fog csinálni utána?– Aztán elmegyek teniszezni egyet, utána pedig este újra megfürdöm a folyóban... és talán,

talán, jegyző úr, én is meztelenül fogok fürödni, mint tegnap az a három diák, s akkor ha valaki jár a túlsó parton, akkor egy fehér női fürdőruhát fog látni, mivel a barnára sült kezem és lábam beleolvad majd a tölgyes sötétjébe... – mondta, és nagyra meresztette a szemét, de látta, hogy a jegyző úr nem ismer irgalmat, hát illedelmesem megtoldotta: – És aztán, hazatérve, rajzolni fogom, hogy tompította a fényét, és porhüvelyéhez igazodott... – és kihúzta magát, és képtelen volt tompítani ifjúságának fényét.

Ha a jegyző úr ásított, a szája egy darabig még azután is nyitva maradt, hogy a műfogsora már összezárult.

– Köszönöm önnek – mondta, s leült asztalához. – Most azonban, mielőtt a felek jönnének, még tovább dolgozunk egy kicsit a végrendeletem utolsó pontján – folytatta, és az asztalfiókból előhúzott papírokban kezdett kotorászni.

Aztán felállt, és szórakozottan járkálni kezdett az irodában.Megállt a két emelet magasban levő nyitott ablakba, a muskátlik és a cseréptetők fölött

elnézett a folyó felé, melyben tótágast álltak a fák, aztán diktálni kezdett:– Koporsóm fémből való legyen, gazdag díszítéssel, ama kis egyiptomi minta belső

ékesítéssel, a sírnál valamennyi harang szóljon, a ravatalozó kárpitozva legyen, a padlót is fekete posztó borítsa, elöl díszes kereszt álljon, angyalokkal... Igazán meztelenül fog fürdeni ma este?

– Meztelenül... Istenkém, mi van abban, hiszen már sötét lesz – mondta a lány, s ujjacskái fürgén kopogtak a gépen.

– Hát ez gyönyörű lesz – mondta az öregúr, s amikor észrevette, hogy a gép elnémult, folytatta a diktálást: – Elöl tehát díszes kereszt álljon, angyalokkal... harminchat negyedkilós viaszgyertya... – diktálta, de mert csoszogó lépteket hallott az udvarból, hát áthajolt a muskátlikon. És az egykori sörgyár udvarán a nyugdíjas öreg kocsis battyogott, olyan furcsán járt, mintha kerékpározna vagy sízne, ment, hogy kiüljön a napocskára, most elővette a pipáját, melynek szopókájára egy kristályvizes üveg kupakgumija volt szerelve, hogy ki ne essen a pipa fogatlan szájából, kiköpött, leült a falhoz, úgy ült ott, mint egy összetört bokor, de bezzeg, amíg fiatal volt! Jóságos Isten, emlékezett vissza a jegyző úr, fiatal korában ez a kocsis halálra kínzott két feleséget, azt az elsőt, ha nem tett valamit a kedvére, hajánál fogva a hajóbőröndhöz húzta, felemelte a bőrönd tetejét, és odacsípte az asszony kibontott copfját, kulcsra zárva a bőröndöt... a második feleségének viszont csombékra kötötte a hajfonatát, aztán levette a kampós szögről a nagy Jézus-képet, és a feleségét akasztotta fel a copfjánál fogva a kampóra, hogy aztán azt csinálhasson vele, amit akar... lehet persze, hogy ez még tetszett is azoknak a nőszemélyeknek, lehet, hogy jólesett nekik, némelyik asszony igazán az ördög eszköze...

– Jegyző úr – figyelmeztette a gépírónő –, harminchat negyedkilós viaszgyertya...– Aha! Nos... – fordult vissza a jegyző úr, s amikor már betelt a gépírónő bodros néger

hajának nézésével, folytatta: – A gyászéneket a templomi férfikar énekelje, a beszentelést három pap és négy ministráns végezze, végigkísérve a gyászmenetet... a menet élén a rendező... mögötte

a díszőrség... kivilágított kereszt... a kocsi két oldalán gyászhuszárok, lámpákkal... tizenöt fiáker és két gyászkocsi... – diktálta az öregúr könnyedén, és belebámult a kék égbe, mintha azt, amit diktált, a felhőtelen mennyboltról olvasta volna, melyre fecskeszárnyak firkáltak ákombákomokat...

És a gépírónő olyan gyorsan írt, mintha ennek a testamentumnak fémbetűit egy bádogdobozba hajigálná.

A szomszéd udvarból felhangzó üvöltés arra késztette a jegyző urat, hogy rátenyereljen az ablakdeszkára.

Odalent a házmester a nyitott emésztőgödör fölött állt, és ordított:– Lád’a, Lád’a, Lád’aa! – és a földszinten kinyílt egy ablak, és egy lenyalt fej hajolt ki rajta.– Mi van, apu? – kérdezte. A házmester felüvöltött:– Mi van! Gyere ki, és segíts lecipelni a folyóra ezt a rudat, hogy lemossuk! – és arra a

póznára bökött, amelyikkel a pöcegödörben kotorászott.– De apu, nekem tiszta a kezem! – kiáltotta a fiatalember az ablakból.– Azt mondtam, hogy lemegyünk a folyóra ezzel a rúddal! – kiabált a házmester, és kirántotta

az emésztőgödörből a rudat, és az udvarra kirohant egy fehér inges fiatalember, és sietve megragadta a dorong tiszta végét.

– Nem azt! – üvöltött fel a házmester. – Azt a végit majd én viszem, te ezt fogd!A fiatalember védekezett:– De rajtam tiszta ing van és vadonatúj nyakkendő, és ilyen nyakkendője nincs is senkinek a

városban...De az apja kérlelhetetlen volt:– Én ezt mint apád így akarom és parancsolom! Csak nem fogom mindig én cipelni annál a

szaros véginél fogva? – vonított fel a házmester, és a mellére bökött.– De mikor rajtam az az új nyakkendő van! Akkor inkább megyek és leveszem... – indult el a

fiú.De az apja felüvöltött:– Sehova se mégy! Azonnal engedelmeskedj! Megfogod, vagy nem fogod meg?A fiatalember habozott.– Nem fogom meg – mondta végül. – A nyakkendő miatt nem fogom meg.A házmester kiabálva és szemét kifordítva panaszkodott az égnek:– Ez vagy te! Te és a te egész ficsúrnemzedéked! Hát a szentségit, talán örökké én, én, az apa

cipekedjek azzal a szaros végivel?A fiú mentegetőzött:– Apukám, azt igazán mindenki beláthatja, hogy amikor pillanatokon belül randevúra kell

mennem, akkor nem fogok a budival vacakolni! Hogy adjak akkor kezet Olinkának?– Jegyző úr, kérem, egy dologról megfeledkezett – mondta a gépírónő. – Hány gyászjelentés

kell?– Gyászjelentés? – ijedt meg a jegyző úr. – Írjon négyszázat. És engesztelő szentmiseáldozat a

Szent Egyed-templomban... győzi írni?... jól van... a férfikar az Animas Fidelium-ot énekelje... a szentmise után három pap elvégzi a Liberá-t a kórus kíséretével... – szavalta az öregúr, de nem bírt ellenállni kíváncsiságának, s lábujjhegyre ágaskodott, s látta, amint a szomszédos kapuból kilép a házmester a fiával, s viszik a folyóra lemosni azt a dorongot. A jegyző úr a házmester kezét nézte, mely a rúd elrondított végét fogta, bólintott, s diktált tovább: – ...a katafalk ugyanúgy legyen díszítve, mint temetéskor... az első tíz pad fekete posztóval legyen behúzva...

A sörgyári udvarból sürgető fütyülés hangzott.

Odalent a kútnál a szalmakalapos kislány állt, és vadul fütyült, egyre csak fütyült a fütyülővel, melyet eltakart a szalmakalap, fütyült, fütyült, míg a nagymama ki nem szaladt a mosókonyhából, útközben nedves kötényébe törölgetve a kezét, karjával a napba hadonászva, és rikácsolva:

– Mi van már megint, ti gyilkosok? Miért nem játsztok szépen?A kislány a fűbe dörzsölgette a cipőjét, s panaszkodott:– Nagymamii, a Zdeneček rákakilt a szőnyegre, és én beleléptem! – és fütyült tovább.A nagymama lekent neki egy pofont, hogy kiesett a szájából a fütyülő.– Átkozott kis szuka, hát te így? Minden semmiségért fütyülni fogsz? Nekem délután még el

kell mennem takarítani, és ti, ti gyilkosok, ti így? Mikorra végzek a mosással?A jegyző úr vállat vont, s visszalépett az ablaktól. Az asztalhoz ült, s így szólt:– Azt a feliratot, amit tegnap írt, azt a sírkőfeliratot a végrendelethez csatoljuk, mivel egy

magam korú ember nem tudhatja sem a napot, sem az órát. De ha holnap elhozza azt a másik feliratot... „porhüvelyemhez igazodtam...”, akkor majd kicseréljük a két lapot, helyes?

– Természetesen – felelte a lány, s azt figyelte, hogy az öregúr műfogsora összezárult, mielőtt kimondta volna az utolsó szót. Azt is megfigyelte, hogy a jegyző úr tüsszentés előtt gyorsan előrántja a zsebkendőjét, és a szájára szorítja. Arra gondolt, hogyan hatna az, ha a jegyző úr olyan zsinórkát kötne a műfogsorára, amilyet az ő nagypapája viselt, olyan selyemzsinórt, amelyen a cvikkere lógott... Csakhogy a nagypapának még egy ilyen zsinórja volt! Egy fekete, amelyikhez a kalapja volt erősítve, a zsinór másik vége pedig a gomblyukába volt kötve, hogy el ne vihesse a kalapját a szél... Mi volna azonban, ha a jegyző úr tüsszentene, és a műfogsor ott maradna lógva a fekete zsinóron, mint a nagypapa cvikkere? Vagy mint a kalapja?

– Brr... – remegett meg a lány.– Hideg van itt? – csodálkozott a jegyző úr.– Nem, nincs, csak megérintett a halál szele – felelte, és mellén keresztbe vetett kézzel

dörzsölgette a vállát.– Szép mondás – bólintott a jegyző úr, s beletemetkezett egy adásvételi szerződésbe, mely fel

volt bélyegezve, gondosan le volt gépelve, piros-fehér sodort cérnával össze volt fűzve, s a cérna végei piros viasszal le voltak pecsételve. Amikor elolvasta a szerződést, felállt.

A nyitott ablakon át kilátott a folyóra, ahol egy fehér ing hajolt a vízre, és egy póznát fröcskölt benne. A házmester kék inge jóformán összeolvadt a folyó színével. A két férfi most fölegyenesedett, szótlanul elnézett a víz fölött, és a fehér ing még egy példányban megjelent a vízben, és a fiatalember még egy példányban, artistaként állt tótágast a folyóban...

– Kisasszony! Jegyezze fel, kérem! – fordult meg hirtelen a jegyző úr. – Gyorsan, mielőtt elfelejtem!... A koporsó az én bölcsőm, és a sírfelirat a keresztlevelem... Legyen szíves, olvassa vissza, kérem!

2/

Schieslerék, egy bosíni földműves házaspár érkezett elsőnek. A jegyző úr immáron negyed évszázada ismerte őket. Amikor fiatal házasokként első ízben jöttek hozzá, az asszony parasztviseletben és imakönyvvel, a gazda strux-lovaglónadrágban, csizmásan és vadászkalapban jött, s olyan méltóságteljesen viselkedtek, mint egy királyi pár. Ma megöregedetten és városiasan öltözve jöttek.

– Hát mi újság maguknál? – kérdezte a jegyző úr, amikor leültette őket a karosszékekbe.– Nálunk semmi újság, hacsak az nem, hogy megőrült a szomszéd – felelte a paraszt.– No, ne mondja! – színlelt csodálkozást a jegyző úr.– A dolog úgy volt, hogy a szomszédnak volt egy kocája, annak meg malacai, de egy

kivételével mind megdöglött agyvelőgyulladásban. Azt a megmaradt malacot aztán flaskából etették, az pedig úgy járt a sarkukban, mint egy kiskutya. Amikor felnövekedett, a szomszédék elhatározták, hogy levágják. Mivel azonban feketén tartották, hát az öreg éjjel lement a pincébe, a disznó természetesen utána, minthogy, mint már mondottam, megszokta, hogy úgy járjon a sarkukban, mint egy kiskutya. Odalent a disznó a szomszéd térdére fektette a fejét, mert csak neki engedte, hogy vakargassa a füle tövét. És a gazda a fejsze nyelét a disznó torkára szorította, hogy ne tudjon visítani, csakhogy közben felborította a gyertyát, s mivel a sötétben rosszul döfte meg, hát még egyszer neki kellett mennie a késsel, és aztán egy teljes óra hosszat kellett rajta feküdnie ott a sötétben, amíg csak el nem vérzett, az a disznó ugyanis azt hitte, hogy valaki más szúrta meg, ezért dörgölőzött aztán mindaddig a szomszédhoz, míg el nem vérzett. És a szomszéd, amikor végre előmászhatott a pincéből, csak ráborult az ágyra, és sírt, és többé nem is tudta lecsendesíteni senki, be kellett vitetni a bolondokházába. Hja, barátkozni az állatokkal! Még mit nem!

– Jézus, Mária! – kiáltott fel a jegyző úr. – És maga mindezt látta?– Nem, csak a nővére, Libuše mesélte, az, akinek a lánya, mint azt bizonyára tudja, harminc

éve nyomja már az ágyat. Ismeri?– Aki a tizenhét alatt lakik?– Az. Tudja, hogyan történt a dolog?– Azt nem...– Sokba került nekik az, hogy akkor elmentek mozit nézni a városba. Azt a filmet adták a

Saplinnal meg azzal a Gogan nevű kölyökkel, aki angyalt játszott benne, no és a Libuše elhatározta, hogy az ő kislánya is éppen ilyen angyal lesz karácsony estéjén. Csináltak is neki tollakból szárnyat, szavamra, nagyon szép volt, csakhogy a kislány meghűlt, és agyhártyagyulladást kapott, és azóta is magatehetetlenül fekszik.

– Vagy úgy! A Hodačék! – jutott a jegyző úr eszébe. – A másik testvérének a huszonhatos szám alatt van a portája, igaz? Mondja csak, Schieslerova asszony, azoknak hogy megy a soruk?

– Jól, hiszen hét hold földet vásároltak a többihez – felelte a parasztasszony, hatalmas kezét a térdére pihentetve –, alighogy meghalt a Karličekük. Holnap lesz éppen egy hónapja, hogy eltemették. Ők is az állatokkal való barátkozásra fizettek rá. Volt ugyanis egy csikójuk, s az rászokott, hogy cukorért bejárjon a házba. Csakhogy tavaly répaszedéskor bement a konyhába, valamitől megijedt, nekiment az ajtófélfának, ettől végképp megbokrosodott, és szétverte a berendezést. Az öreg Hodač rávetette ugyan magát, de mire sikerült pokrócot dobnia a csikó fejére, az megrúgta Karličeket. Karličeknek fájdigálni kezdett a lába, s be kellett végül vinni a kórházba, ott aztán levágták a lábát, de műtét közben meghalt nekik, és Hodačék látni akarták a

fiacskájukat a koporsóban, hanem amint kinyitották a koporsót, azonmód gyorsan be is csukták, mert az a levágott lábacska ott hevert a kis hulla mellett. De amúgy igencsak unalmas az élet most falun, nem történik semmi említésre méltó.

Maguknak városon erre nézvést sokkal jobb. Hanem tudja-e, hol van Kral gazda portája? – elevenült meg a parasztasszony.

– Tizennégy? – kérdezte mosolyogva a jegyző úr.– Ott, ott, no, hát ez a Kral, a hülye, fölmászott a cselédlánnyal a padlásra, és ott a nagy

ölelkezésben görcsöt kapott, és valósággal összeragadt azzal a cselédlánnyal.– No, nézd csak! – nyugtalankodott a jegyző úr, s azt figyelte, hogyan futja el a pír a

gépírókisasszony tarkóját.– Úgy a! – mondta a parasztasszony, és megigazította sastollas kalapocskáját. – Létrákat

kellett odavinnünk meg köteleket, és lepedőbe csavarva eresztettük aztán le az udvarra a két paráznát. Olyan volt, Isten bocsássa meg, de olyan volt ez az egész a lámpások fényében, mint az az oltárkép... Jézus levétele a keresztről... És amikor kibontottuk a lepedőt, az öreg Králová asszony, aki olyan nagyra van azzal, hogy a lányát apácák nevelik, szóval, az öreg Králová ostorral verte őket, míg csak el nem ájult a férjeura. Hanem tudja-e, hogy ez az ostorozás sem segített, de a hideg vízzel való leöntés sem, meg az apró késszurkálások sem?! El kellett hívatni a doktor urat. Olyan nagy összetartásban voltak, mint a kálomisták.

– Szép kis dolgok – dörmögte a jegyző úr –, de azt azért meg kell hagyni, hogy a falusi emberek sokkal közelebb élnek a természethez – tette hozzá.

– Az már igaz – mondta a paraszt, s kijjebb húzta sárga sálját, s ujjával a gallérja alá nyomta zöld csokornyakkendőjét. – Hiszen a hitoktató tanítónőnket meg akarták erőszakolni. Hogy mire nem vásik az emberek foga! A tanítónő fényes nappal ment a Madarasnak nevezett kiserdő mentén. Egyszerre csak megelőzi kerékpáron egy kék zakós ember. És amikor a tanítónő beér az erdőbe, a legény előugrott a száraz gallyak közül, és azt mondja: „Játsszunk egyet!” – és meg akarta erőszakolni. Csakhogy az a hitoktatónő Sokol lány, és belerúgott a micsodájába, és a legénynek fel kellett szednie a kerékpárját, a tanítónő meg elrugdosta, mármint a legényt, egészen a csendőrőrsig. Valami marhakereskedő volt Přeloučból, és azzal mentegetőzött, hogy csak a kisdolgát akarta végezni, de a hitoktatónő a csendőr előtt adott neki egy pofont, mire a marhakereskedő elvörösödött, és mindent beismert, és megígérte, hogy többé nem tesz ilyet. De egyébiránt, jegyző úr, faluhelyt meggebedhet az ember az unalomtól, más világ van már ott, nem úgy, mint fiatal korunkban – kacsintott a paraszt.

– Még csak azt mondd el a jegyző úrnak, Ludvík – figyelmeztette urát az asszony, és kifújta az orrát egy batiszt zsebkendőcskébe, s csaknem az egészet az ujjaiba fújta –, azt, hogy miként kaptátok rajta azt a mi kis falubolondunkat, amikor éppen... ej, hisz tudod! – biztatta az asszony.

– Nem valami vad história megint? – ijedezett a jegyző úr, és gépírónőjére nézett, akinek a profilja ezüstös izzadságtól csillogott.

– Ó, dehogy, csak egy kis történet az életből – nyugtatta meg az asszony.– Ugyan már – szólt csaknem dühösen a paraszt –, az csak amolyan jelentéktelen eset,

amolyan gyerekes csínytevés; úgy volt, hogy egy nap jönnek értem mint a község első tanácstagjáért, hogy a szomszéd égetett szilvóriummal kis híján megmérgezte magát. Azt tanácsoltam, akasszák fel egy létrára a lábánál fogva, hogy kijöjjön belőle. Csakhogy a gyomra már megemésztette addigra. No, akkor eszembe jutott, hogyan csináltuk annak idején a nagyapával. Beástuk hát meleg tehéntrágyába a szomszédot, mivel már majdhogynem kihűlt a teste. Hát, ahogy az utolsó villákkal dobáljuk rá a trágyát, csak hallom, hogy a kerítésen túl olyan furcsán mekeg egy kecske. No, mondjuk, hát ez meg mi a csuda? És átmászunk a kerítésen, s hát rajtakaptuk a falubolondját, azt a dadogó Bohoušeket...

A jegyző úr felállt, odadugta a fülét, de előbb még lilás ajkára nyomta az ujját.És a paraszt ekkor súgott neki valamit, és a jegyző úr visszazuhant a karosszékébe.– Ostort meg husángokat ragadtunk hát – folytatta hangosan a paraszt –, és úgy eldöngettük a

dadogó Bohoušeket, hogy elfelejtett dadogni. No de egyébiránt miféle élet az falun? Se színház, se mozi, se kávéház... bezzeg városon! – vágyakozott a paraszt.

– Hát meglehet – mondta a jegyző úr, és azt nézte, hogy a gépírókisasszony ujjai között hogyan lobog egy papírlap, s hogyan remeg a lány szívverésének ütemére –, csakhogy a mi számunkra, keresztények számára az Isten mindenütt jelen van, városon és falun egyaránt; mindenütt, ahol emberek élnek, ott lakozik az Isten az ő szívükben. Minden egyéb, miként azt jól tudják maguk is, csak hiábavalóságok hiábavalósága. És ezért mi, keresztények, az Isten Fiaiként az Istennel szövetséget kötünk lelkünket illetően, viszont jó polgárokként, szerződésekkel oldjuk meg bizonyos lényegbevágó vagyoni ügyeinket. Maguk is ezért kerestek fel ma engem, ha nem tévedek, vagyis megbeszélendő, hogy mi történjék vagyonukkal haláluk esetén... így van? – kérdezte a jegyző úr, mikor látta, hogy a falusi házaspár, kibeszélvén magát, kellőképpen megnyugodott.

– Így – felelték egyszerre.– Nos, akkor – állt fel a jegyző úr – elbeszélgetünk most a végrendeletek különböző formáiról

– mondta, aztán beszéd közben az ablakon át elnézett a folyó túlsó partjára, ahol a nap valósággal kiszívta a színeket. Most egy sárga csíkozású piros csónak haladt ott fölfelé, egy fagylaltoskocsik módjára kipingált kis csónak, Břichňač úr, a nyugdíjazott mozdonyvezető csónakja. A ladik orra cirkalmas írással volt teleírva, mindkét evezőre ugyanazzal a díszes írással volt felírva Břichňač úr teljes címe, ki is hosszú tornanadrágban evezett, melyre derékban szintúgy Břichňač úr teljes lakcíme volt kihímezve, lábán pedig tornacipő volt, nem kevésbé gondosan ráfestett címfelirattal, és a jegyző úr csak nézte, és csak gyönyörködött a folyóban, folytatva közben előadását az utolsó akaratról, mialatt a piros kis csónak vörös reflexeket vetett a vízre meg a parti fákra, és a jegyző úrnak eszébe jutott, hogyan fogadta évekkel ezelőtt az egész város a litoměřicei segédpüspököt. Az állomás tele volt fehér ruhás lányokkal, baldachinnal, zászlókkal, városi tanácstagokkal meg zenészekkel, ám a segédpüspök úr szalonvonata késett, és a forgalmista az átfutóvágányon egy tehervonatot eresztett át, és a tehervonatot Břichňač mozdonyvezető úr vezette, aki elhagyva masinájával a bejárati jelzőt, kihajolt a mozdonyból, és egy levegőbe rajzolt hatalmas kereszttel megáldotta a peronon várakozókat, és a fehér ruhás lányok erre szórni kezdték a virágot, és a zenekar rázendített arra, hogy „Légy ezerszeresen üdvözölve...”, de az állomáson egy szénnel megrakott szerelvény gördült át. A piros kis csónak most eltűnt egy szomorúfűz ágai mögött, és elvitte magával a piros reflexfényeket meg mind a feliratokat – mert a vagyon is mérője lehet a szülők gyermekeik iránti szeretetének, ama gyermekek iránt, akik folytatják majd a gazdálkodást az örökölt birtokon... – fejezte be a jegyző úr. Szavai után csönd támadt az irodában.

– Nos jegyző úr – nyalta meg ajkát a paraszt –, mi úgy gondoltuk... röviden, hogy is mondjam... egyszóval, hogy a legidősebb fiunk, Ludvík, az kap meg mindent, de kifizeti Anežkát, a lányunkat... hogy ötvenezret ad neki... mi pedig kikötményes eltartásba mennénk... – suttogta a földműves, és zavarban volt, és az állát a mellére szegte, eltakarva így a zöld pillangót. – Mit szólsz, asszony? – kérdezte végül.

– Én csak azt szeretném még, ha a jegyző úr bevenné a szerződésbe, hogy Ludvík, a fiam, havonta egyszer fogjon be a kocsiba, és vigyen el engem Křinicébe, a temetőbe... – mondta a parasztasszony, s ahogy legördült egy könnycsepp az arcán, kását csinált az olcsó púderból ráncos szája mellett.

– Nos – intézkedett a jegyző –, a kisasszony beszerzi a lusztrumot, vagyis a telekkönyvi kivonatot, a következő pénteken hoznak két tanút, most pedig elkészítjük a fogalmazványt, írja, kisasszony!

A jegyző úr ismét az ablakhoz lépett, egy kis ideig megint csak elnézte a folyót, és Břichňač mozdonyvezetőre gondolt közben, aki este karikázni megy majd egy Premier márkájú kerékpáron, melynek felfelé hajlított kormánya van, s amelyre a hátsó kontraanyáról ugrik fel az előre beigazított pedálra, és a bicikli vázán cirkalmas írással ott a teljes címe, ama ház számával egyetemben, amelyben Břichňač úr lakik, s amely házban szintúgy tele van írva, mázolva, számozva minden, a kertjében pedig az utacskák turistajelzésekkel vannak ellátva: zöld-fehér jelzés vezet a kiskertbe, fekete-fehér a fatartóba, és barna-kék jelzés a budiba...

– Felkészült, kisasszony? Nos tehát!... Felkészülvén arra az eshetőségre, hogy Teremtőnk magához szólít bennünket az öröklétbe, a következőket hagyjuk meg: először... – szavalta a jegyző úr, és nézte a tovasuhanó folyó hátát, s mint mindig, most sem tudott betelni szépségével...

3/ Délután a jegyző úr fogta a sétabotját, és kisétált. Mikor a malom felől a híd felé bandukolt, megelőzte egy tandem, s kormányával könnyedén súrolta a kabátujját. A déli szünetben kikerékpározó trafikos testvérpár ült rajta. Dohány- és újságárusító bódéjuk volt a színház mellett. Az egyik vak volt, az ült hátul, a másik, az ép szemű meg elöl. A jegyző úr, amikor még dohányzott, szívesen vásárolta szivarját az ő trafikjukban, szívesen elnézte, hogyan vezeti puszta tapintással a trafikot a vak testvér, hogyan ismeri meg már a köhintéséről őt, rámosolyog, és az ablakba hajol „Jó napot, jegyző úr!” köszöntéssel. Aztán a vak megfordult, és a portorikóért egyenesen a jó rekeszbe nyúlt, majd átvette a pénzt, s mint a jegyző urat a köhintéséről, a pénzt is tüstént felismerte a fogásáról. És a két trafikos most közvetlenül a folyó partján karikázott, tótágast álló tükörképük megjelent a csendes vízen, aztán fejük eltűnt a hársak lombszoknyái alatt, de a mozdonyok hajtórúdjaiként pedálozó lábuk kilátszott alóluk, és a folyóban is tükröződött, és így olyannak hatott az egész, mint valami fantasztikus négykerekű gép... A jegyző úr elnézte őket, és arra gondolt: mi lenne, ha ez a két trafikos egyszer egy éjszaka berúgna, aztán felülnének erre az ő kétüléses kerékpárjukra, de fordítva: előre a vak, s hátra az ép szemű? Meddig jutnának így? Talán, ha senkivel se találkoznak, akkor a vak baj nélkül elkormányozná egészen hazáig a gépet, hiszen talán éppoly jól ismeri már az utat, mint ahogy fogásáról a pénzt, köhintésükről pedig az ismerőseit... Így morfondírozott a jegyző úr, és az elhagyott lóistállók mentén, melyek bejárata fölött egy-egy piros lófej díszelgett, elindult a kiskertek felé. Óvakodva haladt el ama trafik mellett, melybe mindig félt benézni. De a szeme sarkából azért most is látta a trafikos kezét, mely az ablaknál álló asztalkán pihent, egy háborús hadirokkant kezét, akit összeégetett a lángszóró, s aki ezért kitüntetést és trafikot kapott...

A jegyző úr most lement a kőlépcsőkön a vízhez, és gyönyörködve nézte a várost meg háza színes üvegablakait, ott a folyó túlsó partján. És látta, amint egy asszony piros kabátkában egy kosarat cipel, tele fehérneművel, letérdel a pallóra, aztán előrehajolva, a sima víztükörben nézegeti képmását, s megigazgatja a minduntalan arcába hulló haját. És a jegyző úr látta, amint egy másik mosónő viszont mintha kihajolna a folyóból, mint a szívkirálynő a kártyán... ám az asszony most elővett a kosárból egy fehér dunyhahuzatot, lehajolt, és szétfröcskölte vele a tükörképét.

És a töltésen, ott, a folyó túlsó partján, az esperes úr lépegetett keménykalapban a köveken, s egy ugyanolyan fekete ruhás esperes sétált lábbal fölfelé a folyóban, és amikor a mosó asszony piros kabátkája és az esperesi fekete kabát egy vonalba került, mint egy piros pont, s afölött egy fekete felkiáltójel, hát ugyanez megismétlődött a víztükörben, de fordítva, s így, amikor a mosónő üdvözölte a főtisztelendő urat, az meghajolt, és egy lassú mozdulattal úgy emelte meg keménykalapját, hogy a víztükörben úgy hatott, mintha vizet merne a kalapjába... És a jegyző úr

éberen figyelte a túlsó partot, és semmi sem kerülte el a figyelmét. Aztán leguggolt, vizet vett a tenyerébe, és szertartásosan megmosta az arcát. Aztán fölment a töltésre, és a kerítések mentén kiment a város mögé.

A cseresznyéskertnél, egy felborított csónakon, fürdőruhás fiatal nő ült, és egy sárga szvettert kötött. Egy meztelen fiúcska hason feküdt a pallón, és egy vesszővel valamit halászott a vízből. A jegyző úr jólesőn felsóhajtott, aztán elnézett a folyó túlsó partja felé, arra, ahol a kilométer hosszú földek kezdődtek, s ahonnan most fehér lovon egy fiatal, napégette férfi közeledett, csak úgy nadrágban és mezítláb, és egyenesen belegázolt a lóval a sekély vízbe. És a folyóban még egy ló jelent meg, olyan volt, mintha egymás patáján állna két ló. És a fehér lovacska most rántott egyet a kantáron, fejét lehajtotta, és tükörképének szájából ivott.

– Anyu, mi ez?! – kérdezte a fiúcska, és a fürdőruhás fiatalasszony elé lépett, és ujjai között valami petyhüdt tárgyat tartott.

– Famfik, dobd el, azonnal dobd el! – kiáltott fel a fiatal anyuka, és elpirult.– De anyu, mire való ez?– Mondtam, hogy azonnal dobd el!– De csak ha megmondod, mire való!– Nem kell neked mindent tudnod, ráérsz még megtudni!– De én tudni akarom! – dobbantott mezítelen lábával a fiúcska.– Én pedig azt mondom, hogy azonnal dobd el! – kiáltott fel a mama, és félretette a kötést.Csakhogy a fiúcska futásnak eredt, az anyja pedig utána. Amikor kinyújtotta a kezét a rohanó

fiú után, az kétségbeesésében a szájába tömte azt a folyóból kihalászott valamit.– Megállj, ezt megmondom apunak! – kiabált a fiatalasszony, és püfölte a gyereket, és a

gyerek megbotlott, egyenesen a jegyző úr lábához gurult.– Szépen vagyunk! – jegyezte meg a jegyző úr.De a fiatalasszony csak húzkodta egyik kezével a gyerek szájából azt a tárgyat, a másikkal

meg ütlegelte, és közben, hangjában undorral, kiabálta:– Megállj, megmondom apunak, miket műveltél már megint a víznél, te malacházi malac, te! –

és amikor végre kitépte a fiú szájából azt a holmit, undorodva elhajította magától.Aztán ment vissza a kötéséhez, de egyszerre csak olyan érzése támadt, mintha kerékpáron

ülne, és valaki botot dugott volna a küllői közé. Megfordult, és észrevette, hogy az öregúr szeme kivetkőztette a fürdőruhájából. Olyan gyönyörködve és olyan szakértelemmel vizsgálta testét az öregúr, hogy az asszonyka önkéntelenül eltakarta tenyerével ölét, a másik karjával pedig lefüggönyözte a mellét. Így hátrált a kompig, gyorsan leült, s tüstént maga elé rántotta kötését.

– Hmm – mordult egyet a jegyző úr, majd szemére húzta kalapját, megfordult, botját forgatta ujjai között, és kölyök módra lekaszabolta a bottal a virágok fejét, és közben nézte, hogyan úszik a ló a folyóban, hogyan emelkedik ki lassan belőle, s jön kifelé lovasával a vízből, míg csak térdétől a víz színéig újra ki nem nőtt alatta a megfordított ló. Aztán a lovas meztelen lábával a fehér ló oldalába rúgott, hogy csak úgy döngött, és a ló ügetésre fogva szétfröcskölte a sekély vízben képmását.

A jegyző úr megszaporázta lépteit.A trafik mellett elhaladva, most sem nézett oda, de amikor elhagyta már, fölötlött benne, hogy

a szeme sarkából most nem látta az asztalon azt a vörös kezet. Megállt, s akkor nyöszörgést hallott. Visszatért, s benézett a bódéba. A trafikos epileptikus görcsökben fetrengett a padlón; furcsa pózban vergődött ott a polc és a szék között, s a kiszóródott cigaretták teljesen elborították.

A jegyző úr körüljárta a trafikot, s amikor lenyomta a kilincset, kiderült, hogy az ajtó csukva van. Ekkor visszament az ablakhoz, s azon át látta, hogy a kulcs a zárban van. Letette a botját, felemelte a tolóablakot, a felsőtestével becsúszott a kis trafikba. De ahogy nyújtogatta karját,

hogy elérje a kulcsot, és kinyissa az ajtót, elvesztette az egyensúlyát, s fejjel előre bezuhant. Először a lángszóróval összeégetett vörös kezet látta, a következő pillanatban már arcával a trafikos arcán feküdt, azon a háború által úgy feldúlt arcon, mely olyan volt, mintha valaki egy pillanatra forró olajba nyomta volna. Esése közben kirántotta cipője sarkával a kis asztal fiókját, s néhány marék aprópénz borult rá. A jegyző úr kiszabadította kezét, kinyitotta az ajtót, s kihemperedett a napfényre.

Ez éppen abban a pillanatban történt, amikor a kerékpárjával odaért a Večerní České Slovo terjesztőnője, az elülső és a hátsó csomagtartón az esti lap kötegeivel. Amikor megpillantotta a jegyző urat kibukfencezni, a trafikost pedig a cigaretták és pénzek alatt feküdni, leugrott a kerékpárról, és úgy, ahogy leugrott, terpeszállásba dermedve erősen megkapaszkodott a kormányban.

– Jöjjön, segítsen csak, Vorličková asszony – kérte jegyző úr.De az esti lap terjesztőnője csak állt kővé dermedve. A jegyző úr kihúzta hát egymaga a

trafikost a testét elborító cigarettákkal és pénzekkel együtt. Aztán kigombolta az ingét, pofozgatta az arcát, és letörölte bőven csorgó nyálát. A terjesztőnő már magához tért, de a mutatóujján kívül még egyetlen testrészét sem bírta mozdítani. Így hát legalább a csengőjét berregtette szüntelenül.

Aztán összefutottak az emberek, kinyitották a trafikos ökölbe rándult kezét, vizet hoztak a folyóból, és megmosták a szerencsétlen mellét. A jegyző úr az ölében tartotta a trafikos fejét, és simogatta azt a háború által összeégetett arcot, mely olyan volt, mintha mindenféle bőrhulladékból varrták volna össze.

– Vorličková asszony, ugorjon el a feleségéért, jó? – kérte a jegyző úr, de az esti lap terjesztőnője csak berregtette a csengőt, s most hangosan felzokogott.

– Szedjük össze, emberek, a pénzt meg a cigarettát – mondta a jegyző úr, és tovább simogatta a trafikost, és a folyó túlsó partjára nézett, ahol egy halász ült, éppen egy élő halat tűzött a horogra, élőt és olyan csillogót, mint egy parányi tükör; aggályos gonddal helyezte a horogra, nehogy eltörje a gerincét, s most széles ívben a vízbe dobta... és vele szemben a folyóban még egy halász ült, mint egy pikk király...

– És szaladjon el valaki az orvosért! – javasolta a jegyző úr. Hosszú Ferenc fordítása

AKARJA LÁTNI ARANY PRÁGÁT?

BAMBA ÚR, a temetkezési intézet apró termetű tulajdonosa kisétált a városból, és lement a folyópartra. Aztán elindult a tölgyes felé.

– Bamba úr!Megfordult.– Nicsak, Kytka úr! – kiáltott fel Bamba úr. – Hát maga mit keres itt a folyónál? Ihletért jött?– Nem – felelte Kytka úr –, de éppen maguktól jövök, s az ön nemes porhüvelyét nem leltem

otthon. Bamba úr, volna egy kis ideje számomra?– Egy költő számára mindenkor – mondta Bamba úr.– Nos, arról van szó, hogy a mi kis szürrealista csoportunk szeretné kölcsönkérni egy estére az

ön raktárhelyiségét.– Csak nem?! Avagy talán kabaré-előadást akarnak rendezni raktáram koporsóin?– Semmi brettlizés, Bamba úr, közlöm önnel, hogy mi nemcsak Bretonra és Eluard-ra

esküszünk, hanem Karel Hynek Máchára is.– No és...?– No és halálának évfordulója alkalmából egy előadást rendeznénk önnél, és az előadást Jan z

Wojkowic tartaná.– Jan z Wojkowic? De hiszen húsz éve az ágyat nyomja!– Éppen ezért szaladtam ön után, Bamba úr – felelte a költő. – Közlöm önnel, hogy mi az

öregecske költőt az ön koporsóraktárába majd... ágyastul visszük.– Hát ez pokoli zrí lesz – jelentette ki Bamba úr.– Pontosan – hagyta helyben Kytka költő, s mentében átnézett egy kis kőfalon, amelyen túl két

bika legelt.– Le is fényképezik majd az egészet, ugye? – kérdezte Bamba úr, és lábujjhegyre emelkedve

lépegetett.– Világos. És azok a pornográf fényképek eljutnak majd Párizsba, egyenesen André Breton

kezébe. Ezek a tehenek olyanok, mintha bikák volnának – tette hozzá a költő.– Hol? – kérdezte Bamba úr, és lábujjhegyre ágaskodott.– Ha megengedi, fölemelem!És a temetkezési intézet apró termetű tulajdonosa felemelte karocskáját, mintha a szárnya

volna, és az óriás termetű költő könnyedén fölkapta.Amikor Bamba úr kellőképpen szemrevételezte a kőfalon túli látványt, kijelentette:– Ezek nem tehenek, hanem bikák.– Elég volt?– Elég – felelte Bamba úr, és folytatta a sétát. – De vajon az öreg költőcske rááll-e majd az

előadásra? Ő már csak a gondolatátvitelben hisz.– A dolognak ez a része el van intézve – mondta a költő. – Legutolsó szexuális objektumom,

egy szép postáskisasszony, gyenge tüdejű. Kézrátevéssel gyógyíttatja hát magát az öregecske költővel. Ezen az alapon aztán már meg is egyezett vele.

– Kytka úr, nem csap be? Nem járatja a bolondját velem?– Én? És hogy magával a bolondját járatnám?!– Rendben van, hiszek önnek.

Így bandukoltak a tölgyes mentén, és a folyó túlsó partján tűzoltók gyakorlatoztak, sisakjuk csillogott, és apró fényeket villogtatott a vízen. Két tűzoltó a fecskendőnél térdelt, egyikük a fecskendőcsövet tartotta, s erősen megvetette a lábát, mert felkészült a víz erőteljes kitörésére. A trombitás csípőre tett kézzel és szájához emelt trombitával pislogott a parancsnokra, aki most megadta a jelt, és a trombitás trombitált, de a fecskendőből egy csepp víz sem buggyant elő.

– Gátlásos a libidójuk – jegyezte meg a költő.– A baj csak az, hogy a koporsóraktáram a pincében van. A szénért viszont az első emeletre

járok – mondta Bamba úr.– Annál paranoiásabb lesz – örvendezett Kytka úr, és elfordult Bamba úrtól, és átkiáltott a

vízen: – Aztán működjön a spricnitek!– Te tulkok tulka – ordított vissza a tűzoltó –, csak a tied működne úgy!– De vajon le tudjuk-e vinni majd az ágyat a raktáramba? – aggodalmaskodott Bamba úr. – És

mi lesz, ha esik? Nem lenne jobb az ágyat a költővel együtt a gyászkocsiba tenni? Aztán elvonulni vele az árkádok előtt, és az öregecske költő kopogna az üvegen, és hajlongana az embereknek?!

– Ez az – jelentette ki a költő –, tökéletesen skizofrénikus lenne. Hogy magának milyen remek ötletei vannak, Bamba úr! Nem volna kedve eljárni a mi szürrealista csoportunkba?

– Nem – felelte szerényen Bamba úr –, én a Városszépítő Egylet tagja vagyok.– A legfontosabb, hogy elég sok legyen abból a fekete bársonyból, amellyel a katafalkot

díszítik. Jól kirittyentenénk vele a pincéjét.– Azzal lehet – mondta Bamba úr –, ha azokat a bársonyokat csak meglibbentik, hát már

dőlnek belőlük a megboldogult lelkek.– Ez az. De mondja, mi lenne, ha a Mácha-előadás meghívóit... azokra a lila

koszorúszalagokra nyomtatnánk? – kérdezte a költő, és átkiabált a vízen: – Aztán nehogy snicli legyen a spricnitekben!

– Te tulkok tulka, azt akarod, hogy szétverjem a pofádat? – üvöltözték vissza a tűzoltók, térdig belegázoltak a vízbe, és az öklüket rázták.

– Szóval a raktáram fényképei eljutnak majd egészen Párizsig – tetszelgett magának a temetkezési intézet apró termetű tulajdonosa.

– Igen. Mert mi, szürrealisták, földrészeket átfogó mozgalom tagjai vagyunk – mondta a költő, és büszkén saját magára mutatott. – Villámsújtotta férfiak vagyunk mi, a szfinx lábánál fekvő férfiak – és elfordult Bamba úrtól, és átkiáltott a vízen: – Aztán nehogy snicli legyen a spricnitekben!

A tűzoltók abbahagyták a fecskendő szerelését, és a parancsnokkal együtt térdig újra belerohanťk a folyóba, és csavarhúzókkal meg franciakulcsokkal fenyegetődztek:

– Te tulok Bamba, a pofáddal akarod felsöpörni az anyaföldet?Bamba úr megijedt:– De hát nem is én kiabáltam! – kiáltotta.– Ha majd mégy a meneteddel, beleverem a keresztet a fejedbe! – hörögte a parancsnok.– No látja, látja, mit csinált?! – komorkodott Bamba úr. – Tűzoltó sok van, és a temetéseiket

majd a konkurenciával rendeztetik. Márpedig a tűzoltótemetések ünnepélyesek!– Csak egy kicsit színesebbé tesszük a jóemberek életét – jelentette ki a költő, és tölcsért

formálva tenyeréből, átkiáltott: – Én kiabáltam, Kytka!– No várj, te csirkefogó Kytka – üvöltözött a parancsnok –, te is megkapod a magadét!Bamba úr a kezét dörzsölte.– Kytka úr, ön nemcsak költő, hanem jellem is. Mondja, mi lenne, ha leszednénk a drogériáról

ezt a fehér angyalt, és fölszerelnénk a raktáramban az ágy fölé? Vagy ha Cerha órás megengedné,

hogy leszedjük az üzlete fölött lógó nagy órát, és azt tennénk az öregecske költő fölé? Csuda kedves volna, ha az a kis másodpercmutatócska, amelyik akkora, mint a lábam, ott surrogna fölötte azon a Mácha-esten...

Bamba úr kifulladtan levegő után kapkodott, a költő pedig nyelt egyet.– Bamba úr – szólalt meg kisvártatva –, önben kétágú megszállottság deltája folyik, én

jártamban-keltemben gombostűheggyel keresem és gyűjtöm az ötleteket, maga pedig a kisujjából szórja őket. – Kytka úr itt a fellegekre emelte szemét, és közölte minden égbeliekkel: – Nem én vagyok a költő, hanem ez itt! – és az intézet tulajdonosára mutatott.

– Ön túloz – szerénykedett Bamba úr.– Nem, nem – vetette ellen a költő –, ez az igazság! Mert vala, hogy a pogányok, kik bár az

igaz hitet nem ismerek, fölérék mégis az igazságot... Nos, Bamba úr, akkor hát megegyeztünk? – És kinyújtotta hatalmas mancsát.

– Megegyeztünk – felelte Bamba úr, és kezecskéjét a költő markába tette.Kytka úr előhúzta az óráját.– Nos – kezdte, és belső zsebéből elővett néhány képes levelezőlapot –, nemsokára bedobom a

prágai vonat postakocsijába ezeket a látképeket. A postamester úr ugyanis kirekesztette a forgalomból e művészeti termékeket. Szerinte pornográfia.

Bamba úr legyezőként szétterítette kezében a levelezőlapokat, aztán a fejéhez kapott.– Hogy csinálja ezeket? – kérdezte döbbenten.– Szétvágom anyám nemi-egészségtankönyvét, aztán egy árjegyzéket az intim női

toaletteszközökről, végül a králici bibliát – felelte a költő, és kezével megállította a temetkezési intézet tulajdonosát. – Akkor egy félreeső helyen letelepszem, s átadom magam az automatikus sugallatoknak. És közben meztelen nők szecessziós fényképeire ragasztgatom a kivágásokat...

– És mit szólnak ezekhez a postakocsiban?– Pontosan ugyanaz történt tegnapelőtt, tegnap, s történik majd ma is. Bedobom a látképeket a

vagon nyílásán, és megdöngetem az oldalát. A postai alkalmazott felveszi a lapokat, s veri rájuk a pecsétet. Én ellépek a vágánytól, és figyelem, hogyan kap a következő pillanatban a fejéhez, s mutogat a vagon belsejébe, kollégáját hívogatva sürgetőn, hogy hagyjon gyorsan abba mindent, és jöjjön. Akkor aztán már ketten nézik az aspektusokat, és fogják közben a fejüket. Aztán a zöld kaucsukellenzős fölmászik a vizet vevő mozdonyra. A mozdonyvezető törölgeti kezét a rongyba, nézi a lapokat, és a fejét fogja. Mert, Bamba úr, a szürrealista objektumok attraktivitása utolérhetetlen!

– De hát én a Városszépítő Egylet tagja vagyok – védekezett Bamba úr. – És kinek küldözgeti őket?

– Gyönyörű kisasszonyoknak, akik nem hajlandók szexuális rabságban sínylődni – felelte a költő, és prófétaként megtoldotta –, mert a valóság alkoholtartalmú.

– Ez így is van – mondta Bamba úr, s felvetette fejecskéjét. – Hanem amikor annál a kis falnál felemelt, hogy lássam azt a két bikucit, eszembe jutott az az eset, hogy egyszer egy cselédlány úgy mutatta meg arany Prágát a gondjaira bízott kisfiúnak, hogy amikor visszaeresztette a földre, a gyerek holtan terült el. Hallott erről?

– Nem, nem hallottam – felelte gyorsan, érdeklődéssel a költő.– De ez még nem is minden, a dolog ugyanis a bíróságon érte el a tetőpontját, amikor a bíró

ráordított, hogy „Miként történhetett ez?”, és a cselédlány, legalább akkora volt, mint maga, megkérdezte a pöttöm bírót, hogy „Akarja látni maga is arany Prágát?”, mire a bíró azt felelte, hogy „Akarom!” Erre a cselédlány a két tenyere közé fogta a bíró fejét, és a fejénél fogva emelte a mennyezetig. És amikor letette a bírót, az elterült a földön, és ő is halott volt!

– Hát ez nem igaz! – emelte égre a szemét a költő, és lamentált: – Én gombostűvel keresgélek és turkálok a tereken, és akkor ő – mutatott a temetkezési intézet tulajdonosára –, ő csak így rázza a kisujjából!

– Kytka úr – dörgölődzött Bamba úr a költőhöz –, ez az eset azóta sem hagy nyugodni. Apukám olyan sokszor megmutatta nekem azt a gyönyörű arany Prágát, de sohasem történt semmi. Ma ennyivel gyarlóbbak volnának az emberek? Jöjjön, próbáljuk ki!

– De maga nem bír fölemelni engem – mondta a költő.– Maga viszont engem igen. Hiszen olyan vagyok maga mellett, mint egy kisgyerek – jegyezte

meg Bamba úr.A túlsó parton már dolgozott a motor, a trombitás ismét a szájához illesztette az arany

trombitát, a tűzoltó erősen markolta a tömlő aranyfecskendőjét, s keményen megvetette a lábát, hogy a vízsugár fel ne döntse. És valamennyi tűzoltósisak aranysisakként csillogott. A parancsnok megadta a jelt, a trombita hangja elszállt a mezők fölött. A fecskendőből hatalmas vízsugár tört elő, s ide-oda ráncigálta a tűzoltót.

– Hát mi van? – kiáltott át a tűzoltóparancsnok, s színpadi gesztussal mutatott a vízsugárra, mely nagy ívben lövellődött egészen a folyó közepéig. – Spriccel vagy nem spriccel?

– Most spriccel – kiáltotta vissza a költő –, de mi volt vele, amikor Drahelicében tűz volt?!– Te tulkok tulka, várj csak, hiszen találkozunk még! – ordított a tűzoltóparancsnok, és

leoldatta övéről a csákányt, belegázolt a vízbe, és két tűzoltó, akik a pumpánál térdeltek, szintén előrántották a csákányukat, és belerohanťk parancsnokuk után a vízbe, s aztán mindhárman az aranycsákányokkal fenyegetődztek, és villogó arany fényeket szórtak velük a vízre, s ordítottak.

– Szétverjük a pofádat!– Olyan vagyok maga mellett, mint egy kisgyerek – emlékeztette Bamba úr a költőt, és a

szeme csillogott.– Akarja látni arany Prágát? – kérdezte a költő.– Akarom – felelte Bamba úr, és behunyta a szemét. Hosszú Ferenc fordítása

RÉGI SZÉP IDŐK

DELET HARANGOZTAK. A sárga uszoda deszkapadlóján két öregúr feküdt, s a nap olyan hévvel tűzött, hogy fürdőruhájuk szinte száraz volt, holott csak az imént hagyták abba a lubickolást.

A vendéglős őszülő, szőrös mellét simogatta, és felsóhajtott:– Utolsó nagy seftem ’48-ban volt. Jelentkeztem a popvicei sörfőzdében a tornaegyletek

országos találkozójára. Azt mondja a főnök: „Tegye le a kauciót, és megkapja a strahovi stadion legnagyobb bódéját, hadd lakozzék egészséges testben egészséges lélek!” Mondom: „Csapra verhetek száz hordó sört, amíg a bért összehozom!” A sörfőzde vezetője azonban kijelentette, hogy Tyrš gondolata olyan mélyenszántó, hogy nemhogy száz, hanem négyszáz hordó sem lesz elegendő. Erre aztán kezet fogtunk, sok sikert kívánva egymásnak és a találkozónak.

Az orvos félretette a napolajat.– Valóban – mondta –, amilyen a kezdet, olyan a vég! Ezért én legszívesebben a praxisom első

napjaira emlékszem vissza. Ó! Szakasztott ilyen szép tavaszi nap volt, mint a mai. És micsoda szerencse! A fiút veszett kutya marta meg! Igaz, hogy a kórházba szállítás közben megőrült, és amikor kiugrott a vonatból, halálra zúzta magát, mégis, mint első betegem, ígéretes jövőt jósolt. És másnap újabb örömteli meglepetés! Egy ló leharapta a gazdasági cseléd fülét, már csak a fülcimpán fityegett, és én visszavarrtam az egészet, és az a fül megeredt! Csodálatos tavasz volt, amikor elkezdtem...

– Meghiszem azt – szólalt meg a vendéglős. Feltérdelt, aztán feltápászkodott, elsétált a zuhanyhoz, és néhány másodpercre beállt a hideg vízsugár alá. Aztán újra a deszkára telepedett, és a vízcseppek gyöngyözve peregtek le a stégre...

– Azt mondta nekem akkor a párom: „Ne hallgass senkire, biztosítsd magad!” Vettem hát egy fél vagon burgonyát, elraktároztam a kuglizóban, aztán jártam a várost, és összevásároltam, amit csak lehetett. Az Unránál disznóhúst, almát meg vizahúst, aztán egy vendéglős hagyott nekem néhány láda szardellát, és amikor elfogyott a pénzem, a cimborám kétszázezer koronát adott kölcsön erre a pompás ötletre.

– Nekem viszont a kezdethez nem volt szükségem semmire. Hiszen tudja, az még a Monarchia alatt volt, és ráadásul az a szerencse ért, hogy elvettem egy özvegyet, aki két gyereket hozott magával – álmodozott az orvos, és felelevenítette a múltból azt, amire ma is változatlanul emlékezett. – Egyáltalán, az esküvőm napja rendkívül örömteli nap volt! Az adjunktusnak lövés közben szétdurrant a puskacsöve, és egy darabka abból a vasból behatolt a homloküregébe. És én egy centiméternyi puskacsövet szedtem ki a fejéből! Maga Jedlicka professzor gratulált!

– Ezt nevezem szerencsének! Én is jól jártam, a bódé, amit kaptam, közvetlenül a tribün alatt állt, telefonnal, tíz pincérrel, de... Volt ott minden, ifjúság, eszme, sör, csak szép idő nem! Hideg! Zimankó! – szomorodott el a vendéglős, és összerázkódott. – A negyedik napon azt mondtam: „Anyukám, csak negyven hektó sört adtunk el, s ez veszélybe sodorhatja Tyrš szépséges eszméjét. Nekilátunk a szendvicseknek!” – A vendéglős arca újra felragyogott. – Kölcsönkértem egy autót, felbéreltem hat asszonyt a krumplihámozásra, összehordtam kétezer kenyeret, a kocsmában összetoltam négy asztalt, az asztalokra felerősítettem a kenyérszeletelő masinákat... és beindítottam az egészet.

A doktor összekulcsolta kezét a térde alatt, és behunyt szemmel fordult a nap felé.

– Nekem az időjárás nem okozott gondot, a Monarchia alatt úgyis minden szebb volt. 1913 húsvétján minden zöldbe borult, és a természet himnuszának csúcspontjaként behoztak hozzám nagyszombaton egy cselédlányt, aki ott a rendelőmben kiöklendezett egy egész galandférget. Hasonlót egész orvosi működésem alatt nem tapasztaltam! És nyomban ezután, húsvét hétfőjén az egyik kölyök lenyelt egy fülemülét. Elrendeltem, hogy tömjék kenyérrel, és már másnap örömmel jelentették a szülők, hogy fiacskájuk arra a fülemülére újra fütyül.

– Nagyon érdekes – jegyezte meg a vendéglős, és odébbgurult az átforrósodott deszkára. – Én viszont az első szendvicsemet átküldettem a feleségemmel a hivatalba. Ott azt mondták, hogy rendben van! És már szállítottam is Strahovra ezerszámra a szendvicseket. A kollégák csodálkoztak, én viszont árusítottam! A pincérek még ott hátul is körülhordták a szendvicseket, ahol az ifjúság sorakozott. Hetven fillér járt nekik egy szendvics után, így aztán szép pénzt kerestek, és ráadásul még azt a csodálatos eszmét is támogatták. A kollégák csak jöttek, és: „Nem kölcsönöznél egy kis láda makrélát? Egy láda vizahúst?” „Hogyisne – mondom én –, ez ellentmondana a Sokol-találkozó eszméjének, mármint annak, hogy csak az erős juthat előre.” A fogadós felemelkedett, tenyerével rátámaszkodott a forró padlóra, és a doktor szemébe nézett. Aztán minden szavát megnyomta: – Így aztán jóformán csak én árultam szendvicset. Arra sem volt időm, hogy összeszámoljam a pénzt. Csak besepertem a napi bevételt egy abroszba, összecsomóztam, és rátettem egy cédulát a dátummal. – A fogadós ismét a hátára fordult, végigsimította okos homlokát és mosolygott.

– Ez tényleg siker volt – féltékenykedett az orvos, és keze fejével törölgetni kezdte magáról a patakzó verejtéket. – Engem Péter-Pálkor ért hasonló szerencse. A mészáros megnyúzott egy dögöt, és kitört rajta a feketehimlő. Én kezeltem, és jómagam is megkaptam a betegséget, amiért az összes orvos irigyelt, mert ez az eset az orvosi lapba is belekerült. Támadt azonban ebből egy kis kellemetlenségem is. Szólt a lélekharang, és az elöljáró úgy vélte, bizonyára a mészáros halt meg, elküldte hát az altisztet egy koporsóval. A mészáros viszont kirohant egy késsel, széjjelrúgta a koporsót, és berontott hozzám a rendelőbe. Néhány hétig aztán nem mutatkozhattam a nyilvánosság előtt – mondta az orvos, felemelkedett, ám amikor a padlóra nézett, látta, hogy a verejték kirajzolta testének körvonalait ott, ahol feküdt. Leheveredett hát a száraz deszkákra a fogadós mellé, és folytatta: – Szép eset volt az is, amikor a kovács szemébe repült egy vasszilánk, és a kovács azt állította, hogy egy meztelen női szobrot lát. Kivettem hát neki azt a szilánkot, de a szeme kifolyt. „Kár azért a takaros szoborért” – sóhajtott nagyot a jóember. Gyönyörű időnk volt aznap! Jött egy zápor, aztán kisütött a nap, és a bepólyált szemű kovács a szivárvány kapuja alatt távozott a rendelőmből... A költészet valahogyan egész életemen végigkísért.

– Engem is. Annak idején szinte valamennyi kisiparos pocskondiázta a találkozót, én azonban azt mondtam: „Hát csehek vagytok ti? Szégyelljetek magatokat!” Mert én, én hazafi voltam. És a találkozó után három napig számoltunk. – A fogadós felpattant, és szeme még most is kidülledt. – Bezárkóztunk, bontottuk egyik abroszt a másik után, a sok számolástól már belazasodtam, de csak számoltam, főleg amikor már a negyedik abrosz után tudtam, hogy Tyrš gondolata nemhogy szép, hanem csodálatos, mivel a további abroszok tartalma már az én hasznom! Nyolc abrosszal kerestem... Háromszázezret – esküdött meg a fogadós térden állva, és az orvosra nézett, ám az nem nyitotta föl a szemét.

 Körtvélyessy Klára fordítása

IONTOFORÉZIS

A CINKLEMEZECSKÉK meg a szoros pólya a fekvőpadhoz szorította Félix úr fejét. Ráadásul zöld, vörös és kék drótok hálózták be, mint egy plasztikus térképet a turistaút-jelzések.

Azután érezte, hogy a villamos áram átfut a fején, és a szája megtelt a villám és az égett csont szagával.

– Nővér! – kiáltotta Félix úr.– Mi van? – hallatszott a fehér függöny mögül.– Nővér! Nem lehetne nekem e helyett az iontoforézis helyett egy jókora hízott marhacombot

felírni?A sárgaréz karikák megzörrentek.– Tudja, hogyan gyógyították az idegeket a középkorban? Husánggal jól odasóztak az ember

fejére! Pont ez kéne magának! Mi maga civilben? – kérdezte a nővér.– Ügynök, de most Kladnón vagyok.– Csak nem rendőrségi ügynök? – nevetett, és vattát mártott a kalciumos vízbe.– Nem – mondta Félix úr –, hanem bóvliügynök vagyok: kereskedelmi utazó tűzszerészeti

cikkekkel. Tűzijátékokkal, csillagszórókkal, bengálitűzzel meg divatáruval kereskedem.A nővér eltűnt a fehér lepedők mögött.– Nővér, hall engem? – kérdezte Félix úr. – Hallom.– Egyszer, ahogy megérkeztem Trutnovba, azt kérdezem egy üzletben: „Hol a boltvezető úr?”

Az eladónő a plafonra mutat, és azt mondja: „Az első emeleten.” Erre fölmegyek, bemutatkozom, és mondom, hogy többek között röppentyűm is van. A boltvezető úr kételkedett. „Csakhogy szikráznak-e?” Mondom, szikráznak, a farkukkal meg csapdosnak. „Próbáljon ki egyet!” És a vezető meg is gyújtott egyet, az meg kitépte magát a kezéből, és nagy ívben egyenesen egy gyerekkocsiba, a babákra, és egyszeriben az egész játékosztály lángokban állt. Amikor aztán a boltvezetőt beraktuk a mentőautóba, mert egy kicsit összeégett, azt suttogta, miért is nem hittem neki. Ez volt csak a jó muri, nővérke! Megcsendültek a sárgaréz karikák.

– Ez magának nevetséges? Talán még nem kapott eleget a fejébe? – zsörtölődött a fehér ruhás nővér.

– Keveset – válaszolta Félix úr –, még egy kicsivel több, és már nemcsak az egyik, de mindkét lábammal a mennyországban vagyok!

– Ne kísértse az istent, maga hazug fecsegő! – kiáltotta a nővér, és tréfásan meglegyintette Félix úr száját.

És Félix úr élvezte, hogy a nővér tenyere elektromosságtól illatozik. Aztán megmozdult. A nővér éppen csak hogy elkapta a leesőfélben levő készüléket.

– A mindenit – ijedt meg –, tudja, mennyibe kerül ez? – Egy ilyen biztosan legalább hatszáz korona... – mondta Félix úr.

– Magát úgyis megveri még egyszer az úristen – jelentette ki a nővér, és eltűnt a fehér függönyök és lepedők erdejében.

Félix úr fülkéje mellett elhúzódott a függöny, egy meztelen nő feküdt ott a hasán, és egy masszírozónő gyúrta a hátát.

– Nővér – kérdezte Félix úr –, emlékszik, amikor először szólaltak meg a rádiók? A detektoros rádiók.

– Hisz akkor még a világon se voltam – berzenkedett valahol a nővér –, igazán megbüntethetné már magát az isten!

– Megbüntet, mert nősülni akarok – mondta Félix úr –, de mikor megjelent a rádió, akkor mi, diákok, mindannyian a fülünkhöz szorítottuk egy pillanatra a hallgatót, és a szálloda előtt, ahol az egész iskola várakozott, ide-oda járkált a plébános úr az igazgató úrral, csóválták a fejüket, azt mondogatták: „Nem tudom, nem tudom, de ez a forradalmi találmány aligha hoz valami jót az emberiségnek.” Ja, igaz: nekünk az elsők között volt akkor otthon detektoros rádiónk. De a nagyapa elfelejtette, hogy a fülén van a hallgató, és ahogy odament a krigli sörért, amely az ablakban állt, hát lerántotta és összetörte a rádiót. És mivel az apám nem páholhatta el a nagyapát, hát elpáholt bennünket. Nincs igazság a földön.

– No, a maga felesége jól bevásárol majd magával! – nevetett a nővér, mialatt letekerte valakinek a fejéről pólyát, aki úgy ült, hogy eltakarták a függönyök.

És mert a nővér az ablakkal szemben állt, amelyen besütött a nap, és mert a nővéren nem volt semmi a köpeny alatt, Félix úr észrevette azt, amit mindig is szívesen vett észre, hogy a nőknek ott fölül néhány centiméternyi hézag van a lábuk között.

És a nővér csak állt ott, a nap meg átvilágította.Aztán kinyílt a fehér ajtó.Először egy szál vörös rózsa jött be, utána a kéz, amelyik azt a rózsát hozta, aztán egy férfi,

melegítőben.– Nahát, Štasný úr, már egyedül is elevickél? – kiáltott fel a nővér, előrelépett, és ahogy

megrántotta a pólyát, amelynek a végén ott lógott valaki, az összegörnyedt pácienst úgy húzta fel, akár egy bernáthegyit. – Ezt nevezem haladásnak! – örvendezett a nővér.

– Tessék – mondta Štasný úr –, egy csokor virág. Köszönöm, hogy vagyok.Úgy bugyogott föl a hangja, mint az üveg nyakán áttörő víz.– Ez tényleg szép magától – mondta a nővér, mialatt tovább tekerte a pólyát, s a páciens, aki a

másik végén volt, mindig előrelépett egyet. – Tudja, Štasný úr, mi megteszünk minden tőlünk telhetőt! De egy pillanatot várnia kell, rögtön leültetem!

Félix úr kissé elfordította fejét, és látta, hogy a jövevénynek olyan az arca, mintha valaki körömmel belemart volna, és mindkét oldalt néhány centiméterrel lejjebb tépte volna. A jobb szemhéja piros színben úszott, mint a rózsa, amit a nővér egy félliteres edényben az ablakba állított.

Most letekerte a páciens fejéről a pólyát, és a cinklemez leesett.– Kedden jöjjön el megint – mondta a nővér, és térdre ereszkedett Štasný úr előtt,

összecsücsörítette a száját, fütyült és nevetett.– Na, mi lesz? Megpróbálunk kettesben fütyülni? – kérdezte.És Štasný úr arra kényszerítette a szája körüli izmokat, hogy megmozduljanak. A nővér pedig

lassan fütyülni kezdett.Utána óvatosan összecsücsörítette az ajkát, hogy a páciens jól szemügyre vehesse, mit kell

csinálni, mielőtt az ember fütyülni kezd.A nővér fütyült, de Štasný úr szája körül az izmok nem akartak engedelmeskedni. Majd újból

megpróbálta, egymásra vicsorították a fogukat, aztán a nővér ujjacskáival összehúzta a férfi szája körüli izmokat.

De a fütty most sem sikerült, és Štasný úr elbátortalanodott.– Nem megy ez nekem – mondta.A fehér függöny mögött megszólalt egy ébresztőóra.– Oda se neki, Štasný úr, menni fog ez, biztosan menni fog, tudom, hogy mennie kell. Csak

emlékezzen vissza, hogy nézett ki, amikor idehozták!

És megcsörrentek mögötte a sárgaréz karikák.– Húsz éve dolgozom fűrésszel, és tessék – mondja Štasný úr. – Az volt a baj, hogy túlságosan

fütyült már nekem az a fűrész, különben mitől szaladt volna belém az a magasfeszültségű áram? Tudom, sohasem leszek már a régi, s hogy még egy ilyen ütést már nem élek túl. Akkor aztán fúúú, és kikészülök... – mondta keserűen Štasný úr.

Félix úr megkérdezte:– Hogy mondta?– Fúúú – füttyentett Štasný úr –, és kikészülök.– Hogyan? – fordította oda a fejét Félix úr.– Fúúú – ismételte Štasný úr –, és kikészülök. A nővér kiszaladt, és táncra perdült:– Štasný úr, megmozdultak az izmok a szája körül! És Štasný úr csak ült, ismételt és fütyült: –

Fúúú – és kikészülök. Csörögni kezdett Félix úrnál az ébresztőóra. A nővér kikapcsolta az áramot.

– Otthon pont ilyen vekkerem van, Patent Rozkop márkájú. Képzelje, nővér, nekem, aki még a karóra ketyegését sem bírtam soha, pont egy ilyen kacatom van. Pedig éjszakára betekerem egy sálba, aztán berakom a szekrénybe, és rázárom az ajtót. Aztán még így is úgy csöng, hogy a szomszéd lakók is felfigyelnek rá. Egy ilyen vekkert... – mondta Félix úr, és elhallgatott.

A nővér lecsavarta fejéről a pólyát, de szemével Štasný urat simogatta, fütyült, és Štasný úr is fütyült. Aztán jött egy falfehér öregember, akinek zöld tokban volt a keze. Mögötte alighanem a felesége lépkedett, és a két tenyerét néhány centiméterre tartotta a mogorva öreg hátától.

A függönyök közül kilépett a masszírozónő. Csepegett róla a verejték, és lihegett. Ritmikusan ringott a mellén a gomb meg a fehér köpeny.

Félix úr az ablaknál felvette az ingét.Lent úgy ragyogott Prága, mint egy sárgaréz gyerekágy. Az utcán, a kórház mentén egy

sovány ember lépkedett, valószínűleg a felesége támogatta, aki egy rózsaszínű párnát vitt, amelyet folyton felrázott. Meg-megálltak. A férfiból fojtó köhögés tört elő. A nő megrázta a rózsaszínű párnát. „Talán egy olyan házaspár – gondolta magában Félix úr –, akik csak most, ebben a kis utcában szerették meg egymást, most tudnának nyugodtan együtt élni.”

Így elmélkedett Félix úr, de a fájdalom hirtelen úgy belenyilallt a fején levő behegedt sebbe, hogy feljajdult.

Aztán észrevette, hogy Štasný úrnak nemcsak a feje, de mindkét lába és keze is be van pólyálva, és mindegyik végtagjához színes drótok vezetnek. Štasný úr ült a villamos székben, és úgy nézett ki, mint egy telefonközpont.

A nővér már egy teljesen más nővér volt.Lehajolt, és mint aki alulról akar inni a vízcsapból, azt mondta:– Štasný úr, innen jódpakolásra megy, rendben?A sárgaréz karikák olyan vidáman csilingeltek, mint a nevetés.Félix úr útközben azt fontolgatta, hogy az utolsó húsjegyekért egy fél kiló marhahúst vesz

magának. A húst megfőzi, és csak úgy, egy kis sóval, mustárral vagy tormával megeszi.A kirakat előtt megállt. Az üveg mögött egy lavórban disznószív meg egy félbevágott véres

disznósajt volt. A mészáros a boltban állt, és sötéten nézett maga elé. Fölötte a kampókon marhatüdők meg belsőségek lógtak.

Félix úr belépett.– Pfuj – mondta a mészáros, és megvonaglott a szemöldöke. – A húsértnek persze autóval

szállítják a húst, de én mehetek érte gyalog a vágóhídra! – Belesercintett a disznószívbe.– Komiszak az idők, komiszak az emberek is – mondta Félix úr óvatosan –, de nem akadna

egy kis csontos oldalas vagy szegy?

– Tévedésből adtak egy szép darab húst, gusztálja meg! – mondta a mészáros, és odalökött egy darab mócsingot.

Aztán a húst a mérlegre dobta.Félix úrnak eszébe jutott, hogy a legutóbbi húsnak szaga volt. Egy pillanatig habozott, aztán

lábujjhegyre állt, odahajolt, és megszagolta a marhaszegyet.Amikor kiegyenesedett, látta, hogy ezt nem kellett volna tennie.A mészáros úgy meredt rá, mint egy kitörni készülő vulkán.Felmarkolta a húst, és azzal a faggyús mócsinggal úgy képen vágta Félix urat, hogy a

ragacstól leragadt a fél szeme. Aztán fenni kezdte a mészáros a kést a fenőacélon, amelyet mindig az övén hordott. Félix úr rohant az utcán a mészáros meg kiabált utána, és a naptól felhevült levegőt döfködte:

– Szaglássza a faját feggét!Azért a faját feggét, mert a mészáros ,,s” helyett mindig ,,f”-et mondott. Várnai Erzsébet fordítása

SZÉLHÁMOSOK

– ...HOGY EGY AKKORA ÜTÉST pohárral? És a Fiakerban?– Igen, a Fiakerban.– Nem a Malé Štupartskén volt az?– De ott. Mert tudja, ha én nem gerjedtem be valamitől, akkor képtelen voltam a lapoknak

akár egy sort is írni. És higgye el, olykor nem is volt miről, így hát az incidenseket magamnak kellett megteremtenem. A Baby Pigalóban egyszer azért kentem le egy pofont, hogy legyen cikkecske. Én, érti, aki a légynek sem ártok! Az Orient-ben pedig leittam magam egy örömlánnyal, csak azért, hogy egy kis dofkót kapjak a Prága éjszakai életéről szóló riportért. Tragédia egy alkoholista nővel, ez volt a címe. Hogy mit kaptam a Bal Negróban a Prágai nyilvánosházak című cikkért, azt jobb, ha nem ecsetelgetem magának. Hanem erről jut eszembe, egy este bemegyek az Alagútba...

– Nem Týnben volt az az Alagút?– De igen, Týnben.– Ó, pokoli sikerem volt ott. A Randevú-t énekeltem Johann Strausstól, akkor még kellemes

csengésű tenorom volt...– Hát ehhez gratulálok, csakhogy nekem nem volt még meg a cikkem a lapnak, és az

Alagútban már éppen zártak. Ült ott valami nagyszakállú, odamegyek, s azt mondom: „Uram, maga úgy fest, mint egy Jesuskind!” És mielőtt észbe kaphattam volna, lekevert egy akkora frászt, mint egy ház, és a szakállas ordít: „Maga szarházi, tudja, ki vagyok én? Én a cseh anarchisták elnöke vagyok, és a nevem Vrba. V mint vermut, r mint rum, b mint borovicska, a mint allasch!” Én meg kihívtam a rendőrséget, s máris megvolt a cikkem: Egy anarchista megpofozott egy újságírót a közismert éjszakai mulatóban. Mi volt a kedvenc szerepe?

– A díszelőadásom mindig a Sztambul rózsája volt. No de azt látni kellett, ahogy ott álltam a háremben végül, olyan kék egyenruhában, mint az ég, s ahogy dobálom jobbra-balra a rózsákat, és énekelem... Sztambul rózsája, egyetlenem örökre az én Seherezádém leszel! No de hát hol van ez már?! Inkább mesélje, miket művelt, ha nem volt cikke.

– Szórakoztatja?– De még mennyire? Tudja, egy kicsit ismerem a félvilági életet. Mint operetténekesnek

nekem a cseh operettet kellett képviselnem. Márpedig én a cseh operett számára jelentettem valamit!

– Hát ha szórakoztatja, nagyon szívesen. Egyszer például leadták nekem a drótot, hogy öltözzek álruhába, s hogy a Krejcárek-negyedben razzia lesz, merthogy ott nagyban megy a hazárdjáték. Nem volt anyagom, kapva kaptam hát a dolgon. Beöltöztem csavargónak, kimentem a Krejcárekba, s meresztgettem a szemem. Egy kis targoncán játszottak, alkonyodott már, néhány gyertya égett, és a koldusok főként azt tették fel, amit napközben összekoldultak, a tolvajok meg a rablók pedig a zsákmányukat. A bankár előbb megbecsülte a holmit, és kifizette érte a pénzt. Hogy ne legyek feltűnő, előhúztam a zsákomból a cipőmet, és feltettem a makk kilencesre.

– A döglött madárra.– Úgy van, csakhogy vesztettem. Elővettem hát a pitliből a zakómat, a bankár leblechelt érte

harmincöt kroncsit, csakhogy az is elúszott. Hogy visszanyerjem a pénzem, feltettem az órámat a zöld kilencesre.

– A kecskére a pillangóval.

– Igen. De megint vesztettem, és most már azon drukkoltam, nehogy elkezdődjön a razzia, mielőtt vissza nem szerzek legalább valamit. És abban a pillanatban elkezdődött a füttyögés, a bankár lesöpörte a gyertyákat, töksötét volt már, s amikor a rendőrség bekerített bennünket, már csak a kis tolvajokat és a koldusokat találta ott. A bankár és az emberei eltűntek, s velük a holmik is. A detektív, aki a tippet adta, odaszólt: „Ez lesz aztán a cikkecske, igaz?” Mit mondhattam volna? Az utolsó villamossal mentem haza... zokniban. Otthon tüstént leültem, és megírtam A prágai alvilág Monte-Carlójá-t. Hanem magának, barátom, istenien állhatott a frakk, ugye?

– Hát az tény. Ó, én mindig is jól voltam adjusztálva, két frakk, három egyenruha. Cárevics, Bola, Vilja. Tavaly az egészet becseréltem fára meg szénre....

– Nono, barátom, ne csengessek a nővérért?– Nem, nem, csak azt ne! Tudja, ahogy így visszagondolok, hát igen, a Csárdáskirálynő, az

volt az igazán nekem való. Úgy is nősültem meg pontosan, mint a Boni. Amikor a háború után jegyre adták a húst, egy előkelő dáma hatvan deka jegyet adott nekem, én pedig a hatvan deka hús hatására ott a társaság színe előtt köteleztem magam egy papírszalvétán, hogy a hölgyet feleségül veszem. El is vettem... Ezer angyalka az égben... szeretlek téged...

– Nem, nem, ne énekeljen. Majd elénekli nekem, majd, ha újra egészséges lesz.– Ez most csak úgy kikényszerült belőlem... Meséljen valami kártyaesetről... kérem...– Ott voltam a helyszínen, amikor a rendőrség kifüstölte a Pick-féle játékkaszinót, és egy

megrendítő cikket írtam Az átkozott millió játékbarlangja címmel. Nagyon szépen kezdtem. Azzal, hogy a Pickből csak három út vitt ki. Az első a Főpályaudvarra, a második a Pankrác börtönbe, a harmadik pedig az olšanyi temetőbe. Aztán ügyesen kiszámítottam, hogy az alatt a húsz év alatt, amíg ment a hazárdjáték a Pickben, összesen kétmilliárd korona fordult meg ott, s hogy ebből a pénzből kis híján még egy Maginot-vonal kitelne. Tudja, csak most, amikor így fekszem itt, csak most ébredek rá, hogy én az újságírást tulajdonképpen művészetnek tekintettem, s hogy valójában többnyire csak ráfizettem. Egyszer például megyek a Zöldfa előtt...

– Žižkovban vagy Košiřéban?– Žižkovban. És ott, az egyik átjáróban, nézem, hát valami újdonság. Összerakható asztalka, a

lapjára pedig kártyák ragasztva. Mivel újságíró voltam, meg kellett tapasztalnom, hogy is megy ez. Föltettem hát öt koronát, és megnyertem a főnyereményt.

– A Haupttreffert...– Igen. És aztán még egyszer nyertem, hanem utána már csak vesztettem. Még a jegygyűrűmet

is feltettem, de az is elment. A sors elfordította tőlem a fejét.– Gyönyörű lehetett....– A fene tudja. Persze attól függ, honnan nézzük. Meg hát én akkor már az emberi

méltóságomért is kénytelen voltam tovább játszani. Azt mondom a bankárnak:„Uram, adjon legalább egy villamosjegyre valót!” És erre ő, mintha maga volna a Sors: „Ma a

kibiceknek nem ejtünk!” Gyalog mentem hát haza, és rögvest írtam egy flott cikket: A nagyváros vámpírjai döntenek a becsületes emberek sorsáról! Maga főszerkesztő veregette meg a vállamat, s azt mondta: „Ezt úgy írta meg, mintha saját magával történt volna. És így is kell ezt csinálni.”

– Az azért nem volt szép magától, hogy olyan bosszúálló volt. Hányszor mentem én is így haza; mindenemet elvesztettem, de mindenemet. Mert én mindig a nyakkendőig és a cúgos cipőig játszottam... és aztán gyalog és halálra rémülten mentem haza, de senkinek egy árva mukkot se szóltam. De azért csak kihívtam és megkísértettem mindig újra a sorsot!

– Álmos, ugye, inkább aludna egyet, nem?– Nem... csak úgy elköhintgetek... pihenek magamnak, meg aztán... tudja, én mostanában

annyira szeretem az emberi hangot...– Ennyire izzad? Nem inna valamit? Csengetek a nővérért.

– Csak azt ne! Isten tudja, mit gondolna... inkább meséljen valamit az újságokról, mondjuk valami szomorút...

– Szomorút? Hát tudja, az újságokban csaknem minden szomorú, ha az ember újságírással foglalkozik. Brnóban is jártam. A rendőrség bekerítette a Lužánka-ligetet. A Kolištin. Összeterelte azokat a prostituáltakat egy Új utcai helyiségbe...

– Nem Flédynknek hívták?– Maga Brnót is ismeri?– Hát hogyne ismerném. Hiszen ott kezdődött diadalmas karrierem. Tudja, micsoda

gyönyörűség és ajándék volt az a jónépnek, amikor a Víg özvegy-ben beléptem a színpadra frakkban, fehér béléses köpenyben? így csinálok a kesztyűs kezemmel, és már éneklem is... A Maxim a tanyám, ott élek igazán...

– Szép, csuda szép hangja van, de igyon... legalább egy kortyot... így ni... ettől elmúlik a köhögés.

– Köszönöm... No és mit látott a Flédynkben?– A rendőrségi felügyelő ellenőrizte a könyvecskéket. Én meg írtam az egészről később egy

riportfélét... Azt kérdi a felügyelő: „No, Mařa, hát mi van veled?” Mire a lány: „Hogy mi van velem? Hát az, hogy mán megen racia van, és a frászt kapom ettől.” „Mért kapsz frászt ettől?” „Merhogy engem állandóján Sokolnicébe zsuppoltak, ezért egy zöldfülű nyakába varrtam magam, aki azzal fűzött, hogy brnói, pedig csak boskovicei, s ha ma elkapnak, akkor kizsuppolnak Boskovicébe, ott meg engem nem ismer senki.” És a rendőrségi felügyelő visszaadta a könyvét, jó ember volt, később nála aludtam, s ő reggelig olvasgatta okulárésan a bibliát. Amikor felébredtem, éppen egy nagy keresztet rajzolt fölém.

– Maga így emlékszik mindenre?– Barátom, ha az ember megír valamit, akkor arra a halála napjáig emlékezik. Persze egy-egy

pillanat hatása alatt.– Én meg most úgy érzem...– Nem, ne üljön föl... Barátom!– Nem... én most határozottan tudom, hogy a legsikerültebb felléptem Oscar Strauss Utolsó

valcer-ében volt... Hát tehettem én arról, hogy belém, a gárdahadnagyba, beleszeretett egy hercegnő?

– Üljön vissza, ne másszon ki az ágyból!– Tehettem én róla? Hogy csak neki énekeltem a bálon, hogy A szerelem álom csupán? Ma

már tudom, hogy az ezredparancsnoknak kellett volna vele táncolnia, de ha egyszer ő engem választott... és aztán, az egész ezred előtt, képzelje el, micsoda szégyen... a parancsnok letépte rólam az epoletteket, eltörte a kardomat...

– Feküdjön le, barátom, csengetek a nővérért.– Azt nem... csak azt nem... És a színpadon is sírtam, amiért el kellett búcsúznom a

hercegnőtől. A zene halkan játszotta az utolsó keringőt... a táj elsuhan, egy egész parányi vonat megjelenik a kanyarban a dombon, és vége... egy valcer miatt kellett külföldre szöknöm, egy valcer miatt...

– Takaróddzon be, megizzadt.– Én?... Ó, igen, de mondja, mit írt utoljára?– Mivel végül már senkire se haragudtam, hát írni se tudtam többé. Utoljára az volt, hogy

Brandejs mellett fürödtem, és egy lány napozott ott. Arra lovagolt egy dragonyos, és az a napozó kisasszony megkérdezte tőle, nem tanítaná-e meg lovagolni? A dragonyos felsegítette a nyeregbe, de a ló megijedt, nekirontott a mezőnek, a lányon meg szétrepedt a fürdőruha, lefoszlott teljesen a testéről, és így aztán fényes délben vágtatott át meztelenül a brandejsi főtéren. A ló egyenesen a

kaszárnyába száguldott vele, ahol éppen ebédosztás volt. Én persze szépen megírtam az egészet, Lady Godiva Brandejsben, de elég hülyén fejeztem be azzal a felhívással, hogy fel kell lépni a napozó lányokkal, a gyenge anyagú fürdőruhákkal és az ijedős lovakkal szemben. Azon az estén moziba mentem, a Nem vagyok angyal-t játszották Anna Mae Westtel. És egyszeriben rádöbbentem, hogy sem én sem más, senki sem angyal közülünk. Hát akkor mire jó belekötni az emberek szavaiba, tetteibe, és aztán az újságokban világgá kürtölni, hogy az emberek milyen elvadultak? Kinyitottam az ablakot, és ahogy az a rendőrségi felügyelő Brnóban a prostituáltak fölött, én is keresztet vetettem mindenre... De maga már alszik, barátom, igazán ne hívjam a nővért?

– Nem... nem... csak szundikálok... beszéljen csak... én mostanában annyira szeretem az emberi hangot...

Néhány nap múlva, mialatt a borbély az elhunytakat borotválta, a halottaskamra dolgozója panaszkodott neki:

– A mindenségit, mi a fene fáj itt nekem örökösen?– Hol? – tette le a borotvát a borbély, s felélénkült. – Csak nem itt? Ó, akkor semmi az egész,

akkor csak egy tipikus hexenschuss lumbágó.– No, hát még ez hiányzott éppen! – egyenesítette ki a derekát a hullakamrai dolgozó.– Hanem mondja csak – igazította meg tudákos mozdulattal a borbély a szemüvegét –, nem

sugárzik az a derekából jövő fájás egészen a térdéig?Nagy nyomatékkal tette fel a kérdést.– Nem – felelte a hullakamrás. – Úgy ül a derekamban, mintha ácskapoccsal verték volna oda!– Ez a jó, barátom, éppen ez a jó! – örvendezett a borbély, és a kezét dörzsölte. – Egészen

közönséges derékzsába. Lumbágó! Attól keletkezik, hogy egy kevés vér az izmok közé szorul. Odafönt adnak majd magának egy jófajta injekciót vagy valami kenőcsöt, és öt nap múlva újra legény lesz a talpán! Legény!

Boldog volt, s folytatta a hullák borotválását. Amikor végzett, megmosta a kezét, s mustrálgatta művét.

– Megdolgoztattak a fiúkák... Finom bőr, kemény szakáll. De hogy abban a hármasban olyan gyorsan kinyúlnak!

– Az a szoba arra van – törülte meg az orrát a hullakamrás. – Kettesben mégiscsak jobb meggebedni. No de ez a kettő – az isten adjon nekik örök nyugodalmat, ha egyáltalán van olyan – külön szám volt. Ez is – kopogtatta meg az egyik koporsófedelet –, meg az is – és megkocogtatta a másikat is. – Ez azt diktálta be, hogy az operettszínház szólistája, viszont tegnap, amikor a gondnok telefonált a Szövetségbe, hogy jön-e valaki tőlük a temetésre, hát azt mondták, hogy ilyen nevű szólista nem létezett. Meg hogy volt ugyan valami ilyen nevű, de az csak a kórusban énekelt. Látja, és mégis maradt utána egy fényképalbum, csupa főszerep... Alighanem beöltözött a különféle uniformisokba és frakkokba, és aztán lefényképeztette magát. Beletettem az albumot a koporsójába. Hát rossz néven veheti ezt tőle valaki?

– Igenis, hogy rossz néven veszem! – emelte föl a szemüvegét a borbély. – Erre én kényes vagyok. Mert kérem! Hová jutna így az emberiség, hová?

– Ugyan! Ha az ember egy kicsit jobban körülnéz, hát akkor jóformán csak olyan embereket lát, akik összekeverik azt, amik lenni szeretnének, azzal, amik – mondta a hullakamrás.

A borbély elrendezgette kis bőröndjében a beretvákat és ollókat.– Az lehet – felelte –, csakhogy a társadalomnak védekeznie kell ez ellen. Máskülönben

képtelenség volna különbséget tenni, és nem volna érdem... És a másik? – bökött állával a koporsóra.

– Ugyanaz tökben. Az Újságíró-szövetségben azt mondták, hogy egy ilyen nevű ember csakugyan írt a lapoknak de csak kis tolvajlásokról meg lábtörésekről napihíreket. A feje alatt viszont egy albumot őrzött, tele kivágott nagy cikkekkel. Olyan szellemes mind, hogy hazavittem magamnak őket emlékbe...

– Vigyázat! – emelte fel tudákosan ujját a borbély. – A gégetébé ragályos! No de ezek szerint én végeredményben két szélhámost borotváltam ma!

– Ugyan!– Szélhámosok! – ismételte a borbély, s becsapta a halottkamra ajtaját.Aztán kigombolt, lobogó, fehér köpenyében lépegetett végig a kórház folyosóján. Az egyik

ablaknál egy fiatalembert pillantott meg; kinyújtott lábbal és mankóval ült ott. Senki sem volt a folyosón, a borbély odalépett hozzá, és megérintette gipszbe pólyált térdét.

– Fraktura patalae? – kérdezte.– Igen, doktor úr, motorral.– Csak üljön, üljön. Már jobb, igaz? Kötözésre megy?– Igen, doktor úr.– No, a fő, hogy az inak rendben legyenek. Dagad a láb?– Már nem, doktor úr.– No, akkor rendben van! Csak menjen föl, várják odafönt... – hadonászott a borbély, s ahogy

elsietett a bőröndkével a kezében a kórház folyosóján, még hallotta, ahogy a fiatalember utánakiált:

– Köszönöm, doktor úr! Hosszú Ferenc fordítása

ANGYALI SZEMEK

– A FŐNÖK ÚR merre van? – szólította meg a fiatalka eladónőt. A kislány az ajtó felé bökött, és megszólalt: – Az asszonyom a kertben van, és a főnök úr bizonyára a pékműhelyben... Maga kicsoda?

– A biztosító társaság képviselője vagyok – válaszolta a férfi.Vevők léptek a pékhelyiségbe, és a leány megkérdezte tőlük, mit parancsolnak. Az emberek

zsömlét, kiflit, kenyeret vásároltak. És már jöttek is a következők. Az eladónő újra az ajtó felé bökött:

– Az asszonyom a kertben van, és a főnők úr a műhelyben.Az ügynök kiment a folyosóra, ahol édesen illatoztak a polcokon sorakozó cipók, megállt az

ablaknál, és kipillantott a kertbe; az almafák alatt egy asszony lépkedett mezítláb, most lehajolt, kiválasztotta a harmatos almák közül a legszebbeket, és köténye zsebébe rejtette őket. Az egyiket nyomban a kötényéhez dörzsölte, kifényesítette, elgyönyörködött benne, és beleharapott édes húsába... s odabent a folyosón is hallatszott annak az almának a hersegése, ahogy hatalmas étvággyal nekilátott, és elmajszolta. Aztán gondolataiba merülve gázolt keresztül a hullott lombon és a harmatos füvön, mígnem odaért egy szomorúfűzhöz, félrehajtotta ágait, és nézte az öregembert, aki állig takaróba burkolva ült egy tolószékben, és repülő madárra emlékeztetve olvasott valamiféle nagy könyvből, amely egy kottaállványra volt erősítve. Az asszony bement a fűz alá, lapozott egyet a könyvben, és a lapot ruhacsipesszel a többihez rögzítette, hogy a szél ne forgassa az oldalakat. Aztán megsimogatta az öreget, megigazította a takaróját... és az szelíd mosollyal olvasott tovább. És az asszony félretolta az ágakat, belegázolt a nedves fűbe, és amikor fölbukkant az ablak alatt, a lába egészen vörös volt.

Aztán belépett a folyosóra, szétvetett lábbal megállt a biztosítási ügynök előtt, rásandított egy újabb almára, és hatalmas étvággyal beleharapott, és hersegve hasított ki egy darabot édes húsából. Aztán kérdőn felnézett.

Az ügynök elmondta, hogy Růžička Karelnek hívják, és hogy Beránek pékmester úr aláírta a Kisiparosok Biztosító Társaságának a kötvényét, de aztán küldött egy levelet, amelyben közli, hogy felmondja a tagságot, és kéri vissza a pénzt. Mi a véleménye neki, a kedves péknének erről?

Az asszony elhajította az almacsutkát, levett a polcról egy papírzacskót, ráterítette az ablakpárkányra, előkotort egy ceruzát, és írni kezdett arra a zacskóra; szorzott, aztán összeadott, aztán megszólalt:

– Bolond ez az én emberem. Ha ő nem is, de én bizonyára itt maradok kilencven évig... úgy, mint apuka – mondta, és a tolószékben ülő öregemberre mutatott –, és akkor hetvenöt éves koromban ötvenezret keresek a biztosítón. – Felkapta a ceruzát, és aláhúzta a papírzacskón kiszámított eredményt. Aztán az ajtóra bökött, és felvonta a vállát: – De ez az én emberem nem akarja. Állandóan valami baja van. Amikor fiatalabb voltam, felébresztett, és rám üvöltött: „Valld be, volt valakid előttem!” És gyóntatott... Mostanában megint ébresztget, hadonászik azzal a kötvénnyel, és bömböl: „Ha az az angyalszemű ügynök beteszi ide a lábát, így fogom fogadni!” – és öklével akkora csapásokat mér az ágy oldalára, hogy a csuklója merő vér... De mit lehet itt tenni? – kérdezte, és összegyűrte a liszteszacskóra írt számításokat, elővett egy almát, óriási keblén kifényesítette, és hatalmas étvággyal beleharapott a húsába.

– Ugyan mit olvas a kedves papa? – kérdezte az ügynök.

– Humoros történeteket – válaszolta az asszony, és az alma habja megcsillant a fogán –, mit is tehetne, ha egyszer megbénult. De mielőtt megbénult, piaci árus volt. Szabadalmazott tűbefűző. Nem hallott róla? Nem is látta? Valóban nem? – csodálkozott a pékné. – Eredjen már! – és az újdonságárusok hanghordozásával rázendített: – Hazaér az édesanya a földekről, varrni szeretne, de a szeme elgyöngült, keze reszket. Csak bökdös és bökdös, ám befűzni a tűt nem tudja. És miért nem? Mert nem ismeri a szabadalmamat, a tűbefűzőmet. Hölgyeim és uraim, századunk eme csodáját Párizsban öt koronáért árultam, de ma, hogy mindenki a vevőm lehessen, mindössze egy koronáért kettőt adok. És ehhez jár még egy nagy spulni fehér cérna és egy kis spulni fekete... s mindennek a tetejébe egy tucat tű, hogy ma mindenki a vevőm lehessen...

Az asszony szavalt, és egészen közelről az ügynök szemébe nézett, az érezhette leheletének illatát, az alma habjának nedves és édes illatát, és az az érzése támadt, hogy úgy nézi őt az asszony, mint azokat az almákat, amiket az imént elmajszolt.

– Maga erről valóban nem hallott soha? – kérdezte.– Nem hallottam – lélegzett fel a férfi, és már mosolygott –, de hogy magának nem fázik a

lába?! Így, mezítláb a kőpadlón?!– Soha... nekem mindig melegem van. Mindig forró vagyok – mondta, és egészen közel hajolt

az ügynök ajkához. Az látta nagy, gyönyörű szemét, mely tele volt egészséges érzékiséggel. És a pékné hosszan megcsókolta. Ajka hűvös volt és illatos az almától.

Ekkor egy valahol kicsapódó ajtó zaja megijesztette. Hátraugrott, csupasz talpa nagyot csattant a kőpadlón, fülelt, aztán elmosolyodott, és megszólalt:

– Magának szép szeme van. – Előszedett egy nagy vesszőkosarat, sorba belerakta a cipókat, és tovább beszélt:

– Ha majd egyszer megkívánna úgy, mint én magát, hát tudja, hol lakom. – Könnyedén felkapta a súlyos kosarat, és állával egy ajtóra mutatott a folyosó végén. – Ott alszik az uram... – mondotta, aztán még egyszer utoljára az ügynökre vetette gyönyörű szemét, fenekével belökte a boltajtót, és örvénylő mozdulattal bepördült az üzletbe.

A férfi egy ideig állt és hallgatózott, egy darabig az öreget nézte, aki a fűzfa alatt humoros történeteket olvasott, aztán végigment a folyosón, és benyitott a műhelybe.

Csönd fogadta, a fal mentén, az állványokon cipók pihentek, és egy tábori ágyon, csak úgy, alsónadrágban hasalt a pékmester, egyik karja túlnyúlt a párnán, mintha gyorsúszással szelné át a műhelyt. A padlón megszáradt tésztafoszlányokkal borított papucs hevert. Az ügynök lehajolt, és megrázta az alvó embert. Az felült, ásított, és kinyújtóztatta ropogó csontjait.

– Beránek mester? – kérdezte az ügynök.A pék azonban eldőlt, és aludt tovább. Újra megrázta, és magyarázni kezdte:– Mester, ön az, aki írt nekünk egy levelet, amely úgy kezdődik: „Tisztelt csirkefogók...”?És a mester fölpattant, villámgyorsan megfordult, a fény felé penderítette az ügynököt,

mancsai közé fogta a fejét, tekintetét a szemébe mélyesztette, mint aki most nyomban megcsókolja... és felüvöltött:

– Ez nem ő! Hol van az a disznó, akinek olyan szeme volt, mint egy angyalnak? – óbégatta a mennyezet felé.

– Kicsoda? – dermedt meg az ügynök, és ujjával meglazította a gallérját.– Ajjajajajaj! – a gatyás mester végigszökdécselt a műhelyen. – Én, akinek az az elve, hogy

minden ügynöknek, aki a házamba lép, ököllel kell a pofájába vágni... és akkor én aláírok egy ilyen világraszóló csalást! És kifizetem a dohányt, amit a bükkfára tettem félre! – bizonyítékul akkorát csapott öklével a homlokára, hogy szaporán pislogni kezdett, aztán folytatta: – Az a kék szem, az! És még azt kérdezi tőlem a disznó, csak kisebb házikót vagy villát óhajt a mester, amikor nyugdíjba megy? És aztán, mester, ha beindítjuk az egy hónapos ingyenes kirándulásokat

a nyugdíjasok számára... a tengert választja vagy inkább a hegyóriásokat? És én, marha, azt mondtam, hogy inkább a házikót, és inkább a hegyóriásokat! – kiabálta a mester, és újra a homlokára csapott, leszédült tőle a tábori ágyra, és ott folytatta: – Kellemes mámorban lebegtem estig, nyitogattam annak a házikónak az ajtaját, látcsővel kémleltem azokat a hegyóriásokat... Este aztán elolvastam az alapszabályokat, és mikor befejeztem, egyenesen ide zuhantam – mondta, és a tábori ágyra mutatott. Aztán felpattant, megragadta az ügynök kabátujját, és a falhoz vonszolta, ott töredezett körmű ujjával a falra bökött valami szorzás- meg összeadásfélére, aztán aláhúzta az eredményt, és felüvöltött: – Maguk engem becsaptak! Ezt kellene a pofájukba vernem! Hogy fizessek ki ötvenezret a visszamenő évekért... de mire? Ezt már az az angyalszemű disznó, aki felvette az adatokat... ezt már nem mondta meg! – nyöszörögte a pékmester, és angolkórosan tekergette a karját.

Aztán tekintete nyugtalanul végigsöpört a műhelyen, és megszólalt:– És tudja, mit csinálok azzal a kék szemű mamlasszal, ha a szemem elé kerül? – körülnézett,

de nem ihlették meg a szeneslapátok, sem a fahasábok, sem a piszkavasak a kemence mellett. Mígnem szeme diadalmasan megállapodott a sütőlapátokon.

Lerántotta az egyik ilyen lapátot, a pékműhely végébe futott vele, néhányszor megemelgette, vízszintesen maga elé tartotta, és nekifutott a kemencefalnak, és azt a lapátot teljes erejéből belevágta. Az ütközés olyan heves volt, hogy a pékmester a hátsó felére huppant, de ujjongott:

– Így, látja, így döföm bele ezt a lapátot, egyenesen a pacalába! És így fogok ott bent kurblizni vele! – és megmutatta, hogyan fog bíbelődni a lapáttal az angyalszemű ügynökben. Aztán tápászkodni kezdett a mester, ám egy pillanatra mégis négykézláb maradt, hogy végiggondolja a jelenetet:

– Engem elvisznek a csendőrök a dutyiba, de őt egyenesen a hullaházba. – Felállt, ledobta magát a tábori ágyra, és arcát a tenyerébe rejtette.

A Kisiparosok Biztosító Társaságának ügynöke letörölte homlokáról a verejtéket. Aztán felháborodott:

– Ez hallatlan, ez égbekiáltó! S épp ezért küldött ki önhöz az igazgatóság. Mutassa meg, mester, a kötvényt, tudni akarom, ki volt az, aki kiállította.

A pék felemelte a párnát, amely alatt egy iratokkal tömött aktatáska volt, elővette a kötvényt, és odaadta az ügynöknek.

Az ügynök szétnyitotta az iratot.– Hát persze! A Krahulik! Adja a kezét, Beránek mester, adja csak, így ni. És én mint állami

hivatalnok fogadok önnel, amiben csak akarja, hogy Krahulik urat nemcsak hogy kirúgják, hanem még az államügyész elé is kerül! Hát szabad ilyesmit? – háborgott az ügynök. Aztán hozzátette: – Tudom, Krahulik arról sem tájékoztatta önt, hogy kisipari biztosításhoz állami pótlék is jár. Nem szólt semmit az országos és járási pótlékról, nemde?

– Arról nem... – suttogta Beránek.– Hát látja – mondta az ügynök, és megszorította a pékmester kezét –, és arról már végképp

nem beszélt, hogy Beneš elnök úr szereti a kisiparosokat, és ezért kieszközölte a számukra, hogy az államosított ipar nyereségének bizonyos hányadát a nyugdíjalapjukhoz írják. Most, ugye, 1947-et írunk, és ez azt jelenti, hogy tíz év múlva az ön nyugdíja megkétszereződik... ezt, ugye, nem mondta?

– Ezt nem... – szólt rekedten a mester.– Akkor itt van a kutya elásva! – Az ügynök esküre emelte a két ujját, és folytatta: – Hiszen

éppen ebben rejlik a biztosítási rendszer forradalma! Miért haltak meg milliók? A fiatalok fizetnek majd az idős iparosokra. Beránek úr, én elintézem magának a népjóléti minisztériumban, hogy ezt az ügyet felfüggeszthesse, mindent újra átgondolhasson, s egyelőre nem fizet egy vasat

sem, és kész! – mondta az ügynök, táskájából előszedett egy bélyegzőt meg egy bélyegzőpárnát, rálehelt a bélyegzőre, aztán gondosan rányomta a bélyegzőpárnára és a levélre, közvetlenül a „Tisztelt csirkefogók” megszólítás után, rányomtatta: Az ügyet felfüggesztem.

Ceruzát nyomott a mester kezébe, és parancsoló mozdulattal mutatta, hol írja alá.Ezután gondosan összehajtogatta a levelet, és kijelentette:– A további intézkedésekről a központ fogja értesíteni... Az, ugye, világos, Beránek úr, hogy

ha netán törölnék a névsorból, akkor magának befellegzett, még ha ott térdepelne is az irodánk előtt, és úgy könyörögne... nem vesszük föl többé, nem mintha nem akarnánk... de az már akkor lehetetlen... Ha mégis, akkor kizárólag miniszteri engedéllyel. De szépek ezek a zsömlék! – áradozott az ügynök, és a kosár fölé hajolt.

– Nyissa ki a táskáját – mondta a pék, és megtömte az aktatáskát süteménnyel.És amikor búcsúzkodtak, hosszan egymás szemébe néztek.Kint a folyosón az ügynök kifújta magát, letette aktatáskáját az ablakpárkányra, és mindkét

kezével rátámaszkodott. Nézte a kertet, a harmatos almát a szalmán. A pékné most a nedves fűben szaladt, futtában széthúzta a fűzfa ágait, tovább lapozott a humoros történetekben, és ruhacsíptetővel odaerősítette a lapot a többihez, hogy ne lapozzon a szél abban a nagy könyvben.

Valaki felnyögött a műhelyben.Az ügynök lábujjhegyen visszament az ajtóhoz, résnyire nyitotta, és látta, hogyan ül Beránek

mester a tábori ágyon, tépi a bajszát, és rázza a fejét. Aztán felordított, lerántotta a falról az utolsó sütőlapátot, és felüvöltve megállapította:

– De hiszen ennek az embernek is angyalszeme volt! – és nekirontott a falnak, és szilánkokra törte a sütőlapátot.

Az ügynök berohant a bolthelyiségbe, és amíg becsukta az ajtót, hallotta, mit kiabál Beránek úr a folyosón:

– És elmegyek Prágába! Bicskával a kezemben!Beránek mester körülnézett, nem jön-e a villamos, aztán lelépett az úttestre, hogy jobban

szemügyre vegye a házszámot.– Ez az – mondta elégedetten, és belépett a házba. A falon egy kis tábla függött, rajta felirat:

Kisiparosok Biztosító Társasága, ötödik emelet. A felvonó kilincsén egy másik tábla lógott: „A felvonó nem működik.”

– Már tudnak rólam! – ujjongott Beránek mester. – Ezt csak azért találták ki, hogy kifáradjak. De én fölrepülök, mint egy angyal, akár a huszadik emeletre is, és még lesz bennem annyi erő, hogy mindnyájukat megkéseljem.

És kettesével vette a lépcsőfokokat.A harmadik emeleten megállt. A lépcsőkön két bácsi ült, és verejtéktől patakzó homlokát

törölgette. – Szintén iparosok? – kiáltott föl a pék. Bólintottak, és az egyik megkérdezte:– Miről ismert ránk?– A megkínzott ábrázatukról... Ha majd odafent zajt hallanak, én hasítom a szíjat a hátukból! –

Felemelte a botját, megfenyegette vele az emeletet, és könnyedén lépdelt tovább, két lépcsőt egyszerre.

Berontott az irodába, megtörölte a bajszát, és egyenesen ezzel kezdte:– Hol itt az igazgató?A hivatalnok, egy fiatalember, véres disznósajtot szeletelt, most kinyitotta a fiókot, és

beseperte azokat a véres darabkákat. Aztán nekilátott a hagymavágásnak; hunyorgott, és megszólalt:

– Azonnal bejelentem. Mi a baj? A mester kiabált:

– Félretettem a pénzt bükkfára, és a maguk ügynöke kicsalta tőlem! – És bizonyítékul baljával az asztalra sújtott.

A fiatal hivatalnok könnyezett, kinyújtotta a karját, és vak módjára tapogatózott az asztalon, aztán így szólt:

– Kis híján összetörte a borsszórómat. – Tenyerével a fiókba söpörte a karikára vágott hagymát, a disznósajtot meghintette borssal, aztán lehajolt, amíg teljesen el nem tűnt, és amikor kiegyenesedett, egy ecetesüveg volt a kezében, és gyöngéden a fiókba töltött egy kevés ecetet.

– De hiszen kifolyik – jegyezte meg Beránek mester.– Ugyan – mosolygott a fiatalember –, ennek a fióknak bádogból van a feneke! – mondta, és

jobbról balra rázta, mozgatta a fiókot. – Össze kell keverni... de mi is volt az óhaja?– Beszélni akarok az igazgatóval – mondta Beránek úr.– Azonnal – mondta a fiatalember, és kinyitotta a bicskáját, felszúrt egy darabka disznósajtot,

és jóízűen falatozni kezdett. És teli szájjal magyarázott és mutogatott:– Ide, ahol a disznósajtot látja, azt írtam fel, hogy Hentesáru. Itt, ahol a Péksütemény felirat

van, itt tartom a zsömléket. Itt, ahol Szórakoztatóipar van fölírva, itt vannak a könyvek és a szájharmonikám... és ide, a Hülyeségek című rekeszbe teszem a hivatalos iratokat. Pompás, nem? – Felemelkedett, és a pékhez fordult: – De maga akart valamit.

A mester suttogva válaszolt:– Az igazgató úrral akarok beszélni. – És a botját a sarokba állította.A hivatalnok bement a tapétaajtón, és amikor visszajött, előbb még fölszúrt a bicskájára egy

szelet disznósajtot, aztán a bicskával a tapétaajtóra mutatott, és így szólt:– Várják önt.Az irodában, az íróasztal mögött, egy hatalmas pálmafa árnyékában kövér ember ült, üdvözült,

boldogságtól sugárzó ábrázattal... és mintha senki másra nem várt volna, mint Beránek mesterre. Székkel kínálta, és üdvözölte:

– Csak jöjjön, jöjjön, és foglaljon helyet. Szeretettel köszöntöm. – Ám Beránek mester nem foglalt helyet. Az igazgató nyájasan folytatta: – Ugyan, ugyan, maga neheztel ránk? Maga duzzog? Megbántottuk valamivel?

Beránek mester a hatalmas pálmalevelet nézte, amely ernyőként borult az igazgató fölé, és elmondta, hogyan állított be hozzá a szépfiú, és hogyan hipnotizálta őt azzal a kék szemével, hogyan írta alá, mintegy álmában a kötvényt, és hogyan tudott meg később mindent a kötvény hátsó oldaláról, és írta meg azonnal a „Tisztelt csirkefogók, gazemberek és gyilkosok” kezdetű levelet, aztán, hogy miként jött a következő ügynök, akinek éppen olyan angyalszeme volt, és telebeszélte a fejét, úgyhogy ő, Beránek mester, az egész ügyet felfüggesztette...

– De ezt nem lehet felfüggeszteni! Én vissza akarom kapni a pénzemet, mert kell a bükkfára! – kiabált a pékmester.

Az igazgató mosolygott, ingatta a fejét, és kijelentette:– Hát édes jó istenem, akkor sztornírozzuk az egészet... hiszen a kisipari nyugdíjbiztosítás

önkéntes jellegű... – Felállt, sarkon fordult, ujjával végigszaladt a borítékokon, és amikor megtalálta, amit keresett,

az egész aktacsomót lemondóan maga elé ejtette az asztalra. Leült, arca szigorú lett: – Kedves Beránek úr, maga nem bízik bennünk... s ez minket mérhetetlenül bánt. De mit tegyünk? Kitöröljük a névsorból. Szabályaink értelmében kötelesek vagyunk felhívni a figyelmét arra, hogy ezáltal hallatlan előnyökről mond le... mert mi van akkor, ha ne adj’ isten, így jár?! – Felállt, és a falra mutatott, amelyen nagy, bekeretezett fényképek függtek. – Jöjjön csak, jöjjön, és nézze meg! – És az igazgató megkocogtatta az egyik fényképet, amelyen egy kintornás muzsikált és koldult az utcán a majmával. Amikor ezt Beránek mester meglátta, megdöbbent. Az

igazgató egy másik képhez vezette, amelynek hátterében egy szegényház állt, s előtte, a padon, nyomorult, szenilis aggastyánok ültek. Amikor a pék már betelt a képekkel, a igazgató így szólt: – Beránek úr, ha az ön kincset érő keze nem képes többé dolgozni, ki segít majd magán? Gondolt már erre? Végtére is férfiak vagyunk! A pékmester fakó hangon válaszolta:

– A háborúban megsebesültem.– Na látja – mondta az igazgató. – És ha körülnéz, mit lát irodánk falán? Nézze csak meg.

Kiégett, vihar tépte, árvíz sújtotta műhelyeket... és maga már abban a korban van, amikor nehezen kezdené elölről, tegye csak a kezét a szívére... S most kukkantson be ide, ebbe a vitrinbe! Újságkivágások vannak benne az összes létező újságból... és mit olvashat bennük? Csupa szerencsétlenség, gyilkosság, öngyilkosság, tragikus kimenetelű csőd... melyiket olvassa éppen? – érdeklődött az igazgató. – Olvassa csak hangosan!

És Beránek mester hangosan olvasta:– „A kovács özvegye trágyadombon fejezte be életét...”– És a hírlap másik tudósítása? – kérdezte az igazgató. Beránek tovább olvasott:– „Kaszával vágta el a torkát egy kisiparos...” Az igazgató felkiáltott:– Ennyi elég! – S ment, megkopogtatott egy hosszú szekrénykét, és kijelentette: – Hasonló

újságkivágást itt ezrével találhat! – Felemelte mutatóujját, és felkiáltott: – Láthatja, Beránek úr! Ha az iparosok már annak idején is kaptak volna nyugdíjat, higgye el, nem történt volna meg ez a sok szerencsétlenség meg tragédia... persze nyugdíj nélkül ön egyenesen elébe megy... valamelyiknek ezek közül a fényképek közül, valamelyiknek ezek közül az újságkivágások közül... még most is fel akarja bontani a szerződésünket?

Az igazgató kivett a dossziéból, amelyre kalligrafikus betűkkel az volt felírva, hogy Alois Beránek, egy okmányt, az iratot ujjai közé csippentve felemelte, a pékmester szemébe nézett, és várta a jeladást.

– Tépjem szét? – ismételte.Beránek mester körülnézett a falon, ahonnan aggastyánok bámultak le rá a szegényház

tövéből, kiégett műhelyek, amelyekből csupán a cégér maradt meg, megnézte a vitrinben azokat a balesetekről szóló tudósításokat... megcsóválta a fejét, és suttogva így szólt:

– Ne tegye, most már látom, hogy a kisiparosoknak ugyanúgy biztosítaniuk kell magukat, mint a munkásoknak, a hivatalnokoknak... mindenkinek.

Az igazgató visszatette a kötvényt a dossziéba, leült a pálmalevél alá, összekulcsolta a kezét:– Ezért vagyunk itt, s kizárólag az ön érdekében. Olykor akaratuk ellenére is meg kell menteni

az embereket... Uram, nagyon örültem... – és felemelkedett, s odanyújtotta a péknek nyirkos ujjhegyeit.

Amikor Beránek kilépett az igazgató szobájából, az a két iparos már ott állt a tapétaajtóval szemben, és figyelmesen nézte a mestert. Az ifjú hivatalnok is hátravetette a fejét, hogy láthassa Beránek úr ábrázatát, akinek éppen hogy sikerült megkapaszkodnia a székben, és leülni rá. Sápadt volt, mint aki éppen lezuhant a szikláról, a bajusza kókadt, két térde között lecsüngő karja szinte a padlót söpörte.

– Kipucolta a gyomrukat alaposan? – kérdezte az egyik iparos. A mester azonban hallgatott. Azután felemelkedett, elvette a sarokból a botját, és rátámaszkodva nehézkesen kiment.

Amikor lefelé ment a lépcsőn, a harmadik emeleten le kellett ülnie, s fejét a szecessziós korlátot díszítő, finoman kovácsolt liliomvirághoz támasztotta. Akkor valaki berontott a házba, és kettesével vette a lépcsőfokokat. Amikor átugrotta a péket, fölkiáltott:

– Amit ezek tőlem kapnak, nem teszik a kirakatba! – És egy egész emelettel följebb kihajolt a korlát fölött, és lekiáltott: – De nem ám! – és futott tovább, és ugrásainak gyengülő hangja mindaddig hallatszott, amíg be nem csapódott mögötte a biztosító társaság ajtaja.

Beránek mester kiment a térre. Közvetlenül a templom mellett egy díszkút állott, a díszkút közepén ficánkoló halakat ábrázoló szoborcsoport: a halak tátott szájából víz csörgedezett. Beránek úr először a csorgó vizet nézte, aztán belemártotta a kezét, és végigsimította a halántékát, majd letette a botját, és mindkét kezével merni kezdte a kútból az éltető elemet, hogy beborogassa vele arcát. Végül áthajolt a kút peremén, és hagyta, hogy a vízsugár a tarkójára csurogjon. És az emberek körülállták, és negyedóra múlva feltűnt egy rendőr. Elővette a noteszát, leszedte róla a befőttesgumit, aztán megrázta Beránek mester vállát, és megkérdezte:

– Mit csinál itt, kérem? Rosszul van? – toldotta meg a kérdést, amikor megpillantotta a pék arcát.

Ekkor Beránek úr összeszorított öklével belevágott nyitott tenyerébe, és felkiáltott:– Angyali szemek! – aztán újra kinyújtotta a nyakát, hogy a hűvös vízsugár tovább

csörgedezzék a tarkójára... Körtvélyessy Klára fordítása

KERESZTELŐ, 1947

LETELEPEDETT az út menti árokba. A nap lement, de a csillagok még nem mutatkoztak. Ült hát az árokban, és nézte, hogyan száguldanak az országúton az autók és a motorkerékpárok. Ekkor az egyik autónak kigyulladt a városi fénye, és a szembejövőnek szintén. Így kezdődött az országúton az alkonyat, és valamennyi jármű szemérmesen lesütött fénnyel permetezte maga előtt az aszfaltot. Aztán az első autó átváltott teljes fényerőre, és a fényszórók lefröcskölték az egész fasort mésszel. Így kezdődött az országúton az este.

Látta, hogyan közeledik a kivilágított autóbusz, hogyan lassít, majd távolodik, két fénylő rubinnal a hátulján, tudta, hogy ez az ő járata, amely elszállította volna a városkába, ahol foglalt szállása volt, mégis ott ült a bekötőút árkában, és nézte, hogyan kereszteződnek túl a mezőn, az országúton a reflektorok, pislognak a bíbor villogók, váltanak udvariasan a találkozó fények, és távolodnak egymástól a féklámpák.

Közvetlenül a háta mögött sűrű erdő kezdődött. Szélén az erdészlak fala fehérlett, ahonnan hirtelen zöld ernyős lámpa bukkant elő, és imbolygott láthatatlan hordozója lépteinek ritmusában. „Vajon ki viszi ott, az épület mentén, a sűrű erdő szélén azt a petróleumlámpát?” – gondolta. És az országútról lekanyarodott két fényszóró, amely néhány másodperc múlva elvakította. Felsírtak a fékek.

– Beszáll? – kérdezte egy kellemes férfihang.– Nem bánom – válaszolta, megkapaszkodott az árok szélében, és fölugrott az útra. Aztán

előrehajolt, bebújt az autóba, és leült a vezető mellé.– Hova megy? – érdeklődött a vezető.– Oda, ahova maga.– Akkor egy úton megyünk – nevetett a sofőr. Kifordította az elefántfület, nekiszegezte

tenyerét a levegőnek, és gyönyörrel figyelte, hogyan áramlik a hűvös esti levegő az ujjai között. – Olyan illat van, mint anyám fűszeres szekrénykéjében – áradozott.

– Ez tölgyerdő?– Bükk...– Kár. Kedvenc szerencselapom a makk kilences volt. Az olló – mondta az utas.– Hallja? – hegyezte a fülét a vezető. – Ez egy Zündapp! Milyen szépen lépeget, hallja?

Akárcsak egy bajor! – és figyelte a motorkerékpárt, amely közeledett, és amikor megelőzte őket, megcsillant elnyújtott hengere. – Zündapp volt – mondta elégedetten. – Hát maga kicsoda? – kérdezte a vezető.

– Temetkezési ügynök.– Hűha!– Igen. Szereti ön az édesanyját? Szereti ön az édesapját? Fizessen elő számukra első osztályú

temetést az Arimatheánál – szavalta, majd más hangon hozzátette: – Ezt a céget képviselem.– Valóban? – csodálkozott a vezető, és keményen megragadta a kormánykereket.A távolban, az úttesten egy mezei nyúl mókázott, aztán megmerevedett, mert belenézett a

fényszóróba. És düllesztette a szemét. A vezető gázt adott, de a mezei nyúl kitépte magát a fény bűvöletéből, fejest ugrott az árokba, és fehér pihéje beleveszett a biztonságos sötétségbe.

– A szentségit! – könnyített lelkén a sofőr. Az utas megjegyezte:– Pedig milyen pompás temetése lehetett volna! Hosszú tálon, gazdagon díszítve pirított

hagymával, fokhagymával, szalonnával, babérlevéllel és néhány szem borssal meg szegfűszeggel.

– És egy csipet szerecsendióval – toldotta meg a vezető –, én azonban nem hiszek magának. Tudja, mit? Én elszállítom, maga viszont cserébe ad egy temetést!

– Helyes – felelte a férfi, aki temetésekkel ügynökölt –, kérem, kik a halottak?– Azok a halottak, akik megelőztek bennünket – nevetett a sofőr.– Nagyszerű. Nos, ki az, aki nem kívánna magának egy szép temetést?– Nem nagyon ragaszkodom hozzá!– Kérem, de mint minden ember, ön is bizonyára szeretné, ha távozása az örökkévalóságba

olyan lenne, hogy az emberek még tíz év múltán is emlegessék: „Manapság már a temetés sem az igazi, bezzeg annak idején, úgy tíz éve temettek valakit, hogy is hívták? Az igen, az még temetés volt!” Ahogy így elnézem, magának a hetes számú koporsónk illene a legjobban, egyiptomi szarkofág típus. Tudja, nem árt felülfizetni. Az ember akkor könnyebben hal meg.

Az árokból kihuppant egy fácánkakas, gyönyörű példány, smaragdszemű, piperkőc, tolldíszben. Belenézett a fényszóróba, csodálkozva felemelte a fél lábát, és így bámult megbabonázva az ellenállhatatlan fénybe.

A vezető félrerántotta a kormányt, aztán nyomban egyenesbe hozta a kocsit, de a fácán felröppent, színpompás tollai fellobbantak a fényszórók előtt, a madár erőteljes szárnycsapásokkal elsuhant közvetlenül a szélvédő üveg mentén, két vízszintes lábacskája megcsillant, majd beleveszett az éjszakába.

– Az angyalát! – kiáltott föl a vezető.– Megmenekült – sóhajtott az utas megkönnyebbülve –, kiröpült bádogkoporsójából, és ezzel

elodázta természetes végét, bizonyára ugyanazzal a végtisztességgel, amit maga a nyuszinak is szánt. A spékelt fácánra azonban... egy csipet kakukkfű nem rossz! – emelte fel ujját.

A vezető durcásan hallgatott.Ekkor hátulról két erős fényszóró tört előre, villogással jelezve, hogy gazdája előzni óhajt.– Csak gyere, gyere – mondta a vezető, kezével a vakító fénybe intve, és lehúzódott az út

szélére. – Ez egy Ford, tejeskocsi.És abban a pillanatban elsuhant mellettük az ezüst tartály, és sebesen távolodott.– Kilencvennel megy – csettintett a sofőr, és nagy nevetve folytatta. – Az országúton, az egyik

kanyarban egy paraszt jött a teheneivel a mezőről... és egy szakasztott ilyen száguldó Ford megcsúszott a kanyar előtt, a ciszternája leszakadt, átrepült a paraszt feje fölött, nekizuhant egy fának és összetört. És a paraszt a teheneivel együtt majdnem tejbe fulladt.

Miután kivárta, hogy a tejözön víziója szerteoszoljék, újra megszólalt:– Hogyan is állunk a temetésemmel?– A ravatalozó falait gazdag fekete kárpit borítja, koporsója előtt tündöklő, ezüst feszület.

Harminchat darab negyedkilós gyertya. Óhajtja, hogy a gyászlovakon ünnepi csótár legyen? Egy csótár ára ötven korona lovanként. Aztán...

– Elég, már hiszek magának. Ám a beszédéről ítélve... mit csinált azelőtt, mielőtt belefogott ebbe a szomorú mesterségbe? Mi volt maga?

– Sekrestyés.– Hűha! – A vezető felemelte a kezét, és rácsapott a kormánykerékre. – Ez nekem egy kicsit

erős. És mit csinált, mielőtt sekrestyés lett?– Hivatásos kártyás voltam. Én adtam általában a bankot. Olyan sokáig irányítottam isten

áldását, hogy egyszer aztán, amikor éppen egy templom mellett vitt az utam, gondoltam, megnézem, mit művelnek odabent. És amikor láttam, hogyan mondja a káplán a szentmisét, éreztem, hogy ez a nekem való foglalkozás. Így lettem sekrestyés... és a legszívesebben újra az lennék...

Egy őz futott ki az erdőből, átszökkent az árkon, és elindult a túloldal felé. Ekkor hátrafordult, és belenézett a fényszóróba. A vezető a gázba taposott, és nekifeszült az ülésnek.

– Kapaszkodjék, ki ne verje nekem a fejével a szélvédőt – sziszegte.Az őz egyre nagyobb lett, azután még nagyobb, s már szinte beleszagolt a fényszóróba. És a

vezető félrerántotta a kormányt, sárhányójával elkapta az őzet, és nagy ívben az árokba hajította. Aztán beletaposott a fékbe.

Fejével és törzsével a hátsó ablak felé fordulva visszatolatott. És megállt. A reflektor fényében a túlmelegedett motor könnyű, kékes füstje kígyózott.

Csend volt.Kiugrott, az ajtó zsebéből előszedett egy vadásztőrt, zseblámpát nyomott utasának a kezébe, és

ráparancsolt:– Világítson! – Körülnézett, az országút mindkét irányban elhagyatott volt, csak itt-ott hullott

le cikcakkban egy-egy rozsdás falevél.Az őz az árokban feküdt oldalára dőlve, patájával a lehullott lombot túrta, és felszántotta vele

a fekete földet. Amikor megpillantotta a férfit, és a fény újra elvakította, el akart menekülni összeroncsolt testétől. Néhányszor átfordult egyik oldaláról a másikra, és keservesen sírt. Aztán csendben maradt, szemét tágra nyitotta, és fekete orrából patakzott a vér.

A sofőr széjjelnézett, az országúton nem volt senki. Felmérte a helyzetet, aztán hatalmas ugrással az állatra vetette magát, és a földhöz szorította. Ám az őznek még volt ereje, megemelte a súlyos embert, és igyekezett lerázni magáról. A férfi visszanyomta a lehullott lombba, és az őz néhányszor megnyalta a fejét, mintha részvétért könyörögne. A férfi kiszabadította a kezét, megvillant a tőr, és a bordák között behatolt az őz szívébe... Csak most roggyant meg az őz, csendesedett, míg teljesen el nem ernyedt, teste kinyúlt, és a szeméből egy könnycsepp gördült ki, akkora, mint egy briliáns...

Feltérdelt, aztán nehézkesen lábra állt, letépett egy fenyőágat, kettétörte, az egyik felét betette az őz pofájába, a másikat a halálos sebbe szúrta az állat oldalán.

– Most aztán gyerünk! – kiáltotta, és az autóhoz futott, a hátsó ülésről kiemelt egy takarót, leterítette, felnyalábolta az őzet, és gyöngéden, mint egy alvó gyermeket, a takaróra fektette. Aztán a takarót batyuba kötötte, és betette az autóba, a hátsó ülésre.

Amikor beült a kormányhoz, meggondolta magát, visszament az árokba, cipőjével elsimította a küzdelem nyomait, és megszórta egy nyaláb lombbal...

Begyújtott, amikor az autó lendületbejött, megszólalt:– Az ember nem is gondolná! Akit egyszer elkap a patájával, úgy felhasítja ruhástul, hogy a

legélesebb késsel sem különben.– Szegényke – mondta a férfi, aki temetésekkel ügynökölt.A tisztás fölött a hold sárgaréz korongja függött. A vezető rendkívül izgatott volt, s ezt

beszéddel leplezte:– Az ember nem is hinné, mi mindenért fohászkodnak manapság a népek. Ott nálunk, a

városban, betörtek egyik éjjel a fiúk a templomba, meggyújtották a főoltáron a gyertyákat, és maguk kezdtek misézni. „Add, Uramisten, hogy táncolhassunk bugivugit” – énekelte az egyik. A többi kórusba felelte: „Add, Uramisten, hogy táncolhassunk bugivugit” – így igaz. „Add Uram, hogy táncolhassunk bugivugit...” És folytatták a fekete misét, feltörték a szekrényeket, beöltöztek a miseruhákba és palástokba, aztán dzsesszt akartak játszani, az orgonán, de összetévesztették az elektromos orgona gombját az elektromos harangéval, a harang megkondult... az emberek kirajzottak, a templom kivilágítva... belestek a kulcslyukon, és ott látták futkosni a miseruhás fiúkat... felfeszítették a kaput, de a legények megszöktek az oldalkijáraton... A sekrestyés még másnap délben is a fűzfákra aggatott miseruhákat keresgélte a város mögött... a pataknál... –

nevetett a vezető, egyik kezével fogta a kormányt, és a másikkal a háta mögé nyúlt a takaróba burkolt őz felé. – Nincs már benne élet – mondta megnyugodva, és hozzáfűzte: – Egy alkalommal reflexmozdulattal széthasította a bőrülésemet, egészen a rugókig! Negyedórával azután, hogy leterítettem! De mit tegyünk a fiatalokkal? Ha nem adjuk meg nekik azt, amit akarnak, megszerzik maguk is... Istenem, hát hadd táncolják a bugivugit, nem igaz?

Kiértek az erdőből, a holdfény beragyogta a hullámzó tájat, és az autó egy nagy faluhoz közeledett.

Aztán felbukkant az első lámpa, alatta két fiatalember a kerékpár vázára támaszkodva cigarettázott és beszélgetett, majd valaki gyufát gyújtott, és felvillant egy kalap karimája, és a gazdasági épületekből lánccsikorgás és tehénbőgés hallatszott ki.

– Helyben vagyok – mondta a vezető –, ha kedve van, éjszakázhat a vendéglőben, van ott egy szobájuk. – És lefékezett egy egyemeletes ház előtt. Valamennyi ablaka ki volt világítva, és a falak mögött egy régi gramofon szólt.

Kiszálltak, és a vezető gondosan bezárta az autót.– Nem vagyok véres? – kérdezte.– Mutassa magát – szólt az ember, aki temetésekkel ügynökölt, és az utcai lámpa fényében

megvizsgálta a nemes arcot. – Itt egy kicsit – mondta, s elővette a zsebkendőjét, megnyálazta, s letörölgette a még nedves vért.

– Ez az én vadorzásom egyszer még kiakolbólíthat a mennyországból – suttogta a vezető. – Uram, hints meg izsóppal, hogy fehérebb legyek a hónál.

– Et cum spiritu tuo – válaszolt az utas.Az első emeleten kinyílt az egyik ablak, kihajolt rajta egy fekete ruhás, fehér kötényes

asszony, az autóra pillantott, aztán a vezetőre... és kitárta a karját, megfordult, és ujjongva kiáltotta a szoba felé:

– Megjött a tisztelendő úr! Kezdődhet a keresztelő! Körtvélyessy Klára fordítása

BALTISBERGER ÚR HALÁLA

CSAKNEM EGÉSZ DÉLUTÁN és aztán még este is ócska zsákokon feküdtek a kocsi alatt, és a hátsó rugót szerelték.

– Hogy a fenébe törhetett el ez a rugó, hogy?! – dühöngött a papa.– Hogy?!... Hát amikor a múltkoriban éjszaka jöttünk haza – magyarázta Pepin bácsi, aki

világított –, akkor odaszól nekem Slávek: „Bácsi, egy halállal úgyis adósak vagyunk, hát akkor fogd, és vezess!” És én vezettem is, noha már elmúltam hetven, és nem is látok valami jól. És tudod-e, hogy csak néhányszor mentünk bele az árokba?

– Dehogyis adom én nektek még egyszer kölcsön a kocsit! Lesheted! És sokan ültetek benne?– Nem is – felelte Pepin bácsi. – Éppen hatan, a nagyobb baj az volt, hogy menet közben

kiesett a kocsi feneke, így aztán kénytelenek voltunk a tetőre tenni, rá az ágyra.– Miféle ágyra?– Egy hentesnek szállítottuk az ágyát. De a hentes bent ült a kocsiban.– Jujujuj! – sóhajtott fel a papa. – Én meg csak töröm a fejem, hogy mi a nyavalyától vannak

azok a karcolások a tetőn. Hát azt leshetitek, hogy én még egyszer kölcsönadom nektek a kocsit! – kiáltott fel, és a kulccsal akkorát vágott a karosszériára, hogy a szeme tele lett a lepotyogó megszáradt sárral. No de mindez a nagydíj előtt történt, gyorsan kicserélték hát a törött rugót, aztán hátra, az ülések helyére bedrótoztak egy összerakható kerti széket. Öt évvel ezelőtt a papa ugyanis a fejébe vette, hogy tökéletesíti ezt a 430-as Škodát. Akkor kitépte a kárpitozást, a fészerbe rakta az üléseket is, s aztán éveken át álmodoztak a mamával arról, hogyan tisztítanak és mosnak ki majd egy szép napon mindent, s beleölve egykét ezrest a kaszniba, a Škoda újra klassz lesz.

Közben pedig, ha ki-kikocsiztak valahová, az emberek azt kérdezték: „A szentségit, mitől olyan sápadt ez a ti kasznitok? Talán az Elbában tartottátok a protektorátus alatt?” És az apa dühöngött, mert ez igaz volt. Az emberek pedig még ámuldoztak is: „Miért ültök ti úgy abban a kocsiban, mintha egy kádban ülnétek?” Aminek viszont az volt az oka, hogy az ülések hiányoztak, és az utasok margarinosládácskákon ültek benne. Mindez azonban csak átmeneti dolog volt, mert a papa számára csak az a látomás számított, amely szüntelenül ott lebegett előtte... Egy gyönyörű, jól kárpitozott 430-as Škoda.

Ezért történt, hogy indulván a Csehszlovák Nagydíjra, két párnázott széket tettek a kocsi elejébe, hátra pedig egy összerakható kerti széket drótoztak be. A mama rántott húst sütött, egy literes Maggis-üveget megtöltött gyomorkeserűvel, s aztán éjfél után elindultak Brnóba, hogy megnézzék a motorkerékpáros-versenyt.

Miután a gyönyörű környezetben elfogyasztották a hússzeleteket, a papa elszundikált, a mama pedig a bácsival lefeküdt az erdőcske szélén, a Farin-kanyarok közelében. Itt-ott meghúzták a Maggis-üveget, s közben figyelték a versenyt. Már a százhuszonötösök utolsó köre ment, elsőként Franta Bartoš recsegtetett magabiztosan, nyugodtan, teljesen rádőlve OHC-gépére. Így dübörgött végig a pályán, s amerre elment, kétszázötvenezer néző tört ki folyamatos üdvrivalgásban, és Franta látta ezt, látta a tenyereket, a kendőket és zsebkendőket, látta ezt a nagy diadalt, és nem félt, nem, Franta Bartoš az sohasem félt, s ha valamitől mégis, hát akkor legfeljebb attól, hogy bedöglik a gyújtás, vagy besül a dugattyúja. Most fordult be éppen az utolsó Farin-kanyarba, és már le sem vette a gázt, csak belehajolt a gépbe, és már újra rákapcsolt.

Pepin bácsi, minthogy rosszul látott, mesélt:

– Tavaly elmentem megnézni magamnak az érseki székhelyet, de a kert elárvult, mindenfelé tele lehullott levéllel, csak valami vénasszony üldögélt ott, és nagy ropogtatva almát evett. No hiszen, ha ezt látta volna a szegény megboldogult Kohn érsek! Az bizony rárontott volna a mamira, s megrugdosta volna, amiért nem seper. Mert ideges természetű ember volt, kivált fiatalabb korában, és a főerdész rálőtt, merthogy a felesége után mászkált. A végén az érsek elköltözött a szakácsnőjével Tirolba, hogy közelebb legyen az Istenhez.

A mama ezalatt egy kétkerekű tolószékben ülő férfival beszélgetett, akit a hozzátartozói már szombaton este kitoltak ide, mert a pályát éjfél előtt lezárták.

A bácsi megállt a kerekes szék előtt.– Éppen egy ilyen vidéken, mint amilyen ez itt, kísértem el egyszer egy intelligens szép

hölgyet. Hedának hívták. Azt mondja: „Jöjjön, sétáljon ki velem a temetőhöz!” így aztán én, amaz idők legtökéletesebb férfiszépsége, el is kísértem, mint Fibich, a zeneszerző, és fel voltam ajzva a dologtól, és ő abban a fehér ruhácskájában megállt a temetőnél, mint egy királynő, és azt mondta: „Most pedig hódolni fogunk a romantikának!” Elvezettem hát a nyiladékon föl a břehi hegyre, a táj hajszálra ugyanolyan berendezésű, mint itt, pontosan úgy festett az egész, mint Alsó-Tuzlában, lent Bosznia-Hercegovinában. No és ott fönt a Heda leült egy kőre, és azt mondta: „Hát mit csinál maga mindig, hogy sohasem lehet magát látni?” Én meg azt feleltem neki, fáj a mellem, hogy azt higgye, verseket szoktam írni. Ő erre letette a napernyőjét egy sziklára, hanyatt feküdt, belenézett az égbe, az én hátam meg bizseregni kezdett ettől. Azt mondta: „Tudja, az anyukám nagyon kedveli magát, nem jönne el egyszer hozzánk vacsorára?” Én azonban hallgattam, mert a bátyjának szifilisze volt. Így aztán Heda később azt mondta: „Valahogy nehezen lélegzem, a legszívesebben már a temetőben volnék...” És én helybenhagytam ezt, s biztosítottam róla, hogy a költők szerint egy halott szépségnél nincsen gyönyörűbb dolog a világon.

A tolószékben ülő férfi azonban a mama szemébe nézett, és nyugtalankodott:– Tudja, asszonyom, nagy kár, hogy a Mandolini tréning közben megsérült az arcán. Az

megmutatta volna Bartošnak, hogyan kell menni.– Ugyan már! – ellenkezett a mama. – Bartoš úr, ahogy nézem, azt a Mandolinit is legyőzte

volna.– Mindent, csak ezt ne mondja nekem, asszonyom! Nagy kár, hogy az a Mandolini megsérült!

– kiáltotta a férfi.– Így van ez! – húzott egyet a mama a Maggis-üvegből.– Majd eldől – fészkelődött székében a nyomorék. – Majd kiderül most minden a

háromszázötveneseknél.Majd meglátja, hölgyem, majd meglátja azt a nagy hajtást, amellyel Baltisberger úr ráver majd

mindenkire. Még a Štastný úrra is!– Az a Baltisberger német? – kérdezte a bácsi.– Német – felelte halkan a férfi, s megigazította maga alatt a pokrócot.– Hát akkor meg is nyeri, mivelhogy a németek csirkefogók! – kiáltott fel a bácsi. – Egyszer

például a Karafiát doktor, a Sokol vezetője, nőtlen és fess ember, akárcsak én, cvikker az orron és szabadgondolkodó, gyakorlatra vezetett bennünket Suchodolba. És amikor visszafelé jöttünk, át kellett mennünk Runárov német falucskán. Útközben megkérdeztem: „Mondja, doktor úr, miért nem nősült meg ön?” Ő meg azt felelte, hogy egy igazi férfi a természet dísze, mégpedig nem is akármilyen, és egy ilyen ember sohasem viselheti el, hogy egy mami mászkáljon a szobájában bilivel. Szóval át kellett mennünk Runárov német falucskán, és hazafias dalokat énekeltünk közben, de a mi kedves szomszédaink már dorongokkal lestek ott ránk. Csupa Hirsch meg Lorenz és Seidl. És alighogy rágyújtottunk egy dalra, hogy „Oroszlánerővel, sasnak röptével...”,

máris előugrottak azok a gazemberek, Karafiát doktort lerántották a lóról, minket meg úgy elcsépeltek, hogy sántítottunk tőle. A doktor úr hatalmas monoklit kapott, és szétroncsolódott az orra. Akkoriban a szemem miatt jártam hozzá.

– Baltisbergernek nagy szíve van – szakította félbe a nyomorék a bácsit, s botjával a pokrócra vágott.

– Mért, maga talán azt hiszi, hogy a Štastnýnak nincs nagy szíve? – nézett föl a mama.– Ki mondta, hogy nincs? Van neki, csakhogy amikor a Štastný úr hajt, hát akkor az valami

olyan, mintha dühöngene. Az embernek égnek áll tőle a haja.– Így van, uram, a düh az semmire se jó – bólintott a bácsi. – A Ferdinánd, az, akinek

császárnak kellett volna lenni, maga volt a düh. Egy kétméteres barom, a segge akkora, mint egy ól, olyan nagy trón kellett volna neki, mint Mária Teréziának, egy víztartály méretű trón, no, hát ő is, ha Konopištěn rőzsét cipelő mamikkal találkozott, hát maga gyújtotta meg a rőzsét a hátukon, máskor meg a kertész fejét verdeste a falhoz csak azért, mert az üvegházban egy repedt cserepet talált.

– Hallhatja, asszonyom – mutatott a nyomorék a bácsira. – És majd meglátja, hogy az ötszázasok versenyében hogyan bőgetik le Františeket a bajorok. A Klinger meg a Péter Knees. Tegnap délután Pisárkában láttam Františeket elkenődni az ötszázasával, már azt hittem, ki is nyiffant. Hiszen tuti, hogy legalább százharminccal ment! De ami igaz, igaz. František tud bukni, igazságtalan volnék vele, ha ezt nem ismerném el. Márpedig, asszonyom, bukni tudni, az nagy művészet! Persze František túlságosan peches is! Meg aztán! František Štastný még mindig nem találta meg a gépét. Még mindig nincs olyan gépe, amely megfelelő volna a dühéhez. A gépnek kell megkínoznia a hajtóját. Csakhogy Štastný úrral a dolog fordítva áll. És ráadásul olyan bátor, mint senki. Senki, asszonyom, én mondom.

– Éppen ilyen bátrak voltak a přemyslbeliek! – lelkendezett a bácsi. – Amikor sorozásra mentek, eldöntettek minden németet a bíróval együtt. Bekergették őket a sörgyárba, és a bíró úrnak egy bicskát nyomtak emlékül a tarkójába.

– Ezt már szeretem hallani – mondta a nyomorék. – Hiszen ki más tudhatná, mi az, ha az embernek nagy szíve van, ha nem én? Fél lábam volt már csak... de én tovább jártam a Harleyemen. Hanem amikor aztán elvesztettem a másikat is...?!

A hangja keserűen csengett, mindkét tenyerét fölemelte, aztán újra visszakulcsolta a szék karfájára.

– Bocsásson meg... – suttogta a mama.– Nincs mit, asszonyom. Beszéljünk inkább valami vidámabb dologról. Egyszer elvittem a

bátyámat az oldalkocsiban. A bal lábam akkor már odavolt, helyette csak egy vas műlábam volt. Ahogy megyünk, leszakadt az oldalkocsi, és mert a műlábam azon az összekötő rúdon pihent, amely az oldalkocsit a motorkerékpárhoz kapcsolta, hát a nagy rántástól letépte rólam az oldalkocsi a műlábát a bőrnadrággal együtt. A bátyám belerohant az árokba, én leestem az országútra, egyenesen két asszony elé, akik a vásárból jöttek. Az egyik, mihelyt meglátta, elájult. Én meg, mivel nem történt semmi bajom, fél lábon ugráltam a műlábamért, de amikor fölemeltem, hát akkor már az az erősebb idegzetű asszony is elterült. No igen, fél lábbal még ment a dolog... de most?! Örökösen csak rosszkedvű és zsémbes vagyok...

Mereven elnézett valamerre, és olyan mozdulatlanul ült a tolókocsiban, hogy Pepin bácsi vigasztalni kezdte:

– Ugyanilyen ember volt Havlíček is meg Krisztus. Ők se nevettek soha, pedig szép férfi volt mind a kettő. Hiába, ha a gondolat képviselőjének kell lennem a világban, akkor nem csinálhatok hülyeségeket. Havlíčeknek gyémánt agya volt, olyan, hogy még a professzorok is ámuldoztak rajta.

– Jól van – mondta a nyomorék. – Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy az igazi világklasszisok nincsenek itt a nagydíjon. Tavalyelőtt az ausztráliai Cambell nyert. Este Luzánkyban összejövetel volt a versenyzőkkel, hát én is elmentem oda ezen a tragacsomon, és én is szót kértem az ausztráliaival folytatott vitában, s kértem, hogy fordítsák le a kérdésemet: „Hogyan versenyzett Cambell úr Georg Geofrey Duke-kal?” Mire az ausztráliai azt felelte, hogy Duke minden idők legjobb versenyzője, s hogy neki a legnagyobb sikere eddig az volt, amikor csak egy fél kerékkel végzett Duke mögött. Ezt mondta Cambell, és a motorsport lelkes hívei megtapsolták, és éljeneztek: „Éljen Duke!”

– Hát igen, az ilyen emberek az igazi díszei és ékességei a világnak! Mint például az én Řimský barátom! – lelkendezett Pepin bácsi. – Hanák-fajta volt, negyvenötös, zöld parolis, no de annak aztán nemhogy mondani nem mert senki semmit, de még ránézni se! Ötven ember a kocsmában, valaki belém köt, erre az én barátom, a híres Řimský, széttört egy asztalt, leverte a lámpát, s egy pillanat múlva már minden ripityára ment. Négy csendőr a kórházban halt meg, a többiek kiugráltak az ablakon, és Řimský, ahogy taposta és rugdosta a sisakjaikat, hát az egyik odakeveredett pincérnőnek szétrúgta a protézisét. Csak amikor a rendőrök kihívták a tűzoltókat, s azok egyenesen a szemébe fecskendezték a vizet, hát Řimský, ez a híres hanák, csak akkor ájult el. De az áristomban a lelke újra kivirágzott, elfűrészelte a láncait, azokat a bikákra méretezett láncokat, kidöntötte az ajtófélfát, és azzal döngette el a börtönőröket!

– Vannak még ilyen emberek a világon! – kiáltott fel a láb nélküli nyomorék, aki néhány évvel ezelőtt még féllábbal is száguldozott a Harleyen. – Barátocskáim, az lenne csak az igazi, ha a nagydíjat a világbajnokság részeként rendeznék! Az lenne a valami! Ubbiali egy Auguston és itt Brnóban! Bili Lomas egy Guzzin, és a világ többi nagyágyúja, John Surtees meg Armstrong, sőt talán még maga Georg Geofrey Duke is Brnóban! Az lenne valami!

– Hát az éppen olyan lenne, mint amikor a Kohn érsek jött hozzánk – állapította meg Pepin bácsi. – Egy zsidó származású valach, a haja mint a len, aranycvikker, az ujján az a milliókat érő gyűrű, és az egész ember olyan illatosra kenve azzal a pézsmával, mint valami bárhölgy, s úgy lebegett utána az illat, mint mozdony után a füstje. – Lélegzetet vett, aztán folytatta. – No, szóval, amikor ez eljött hozzánk, hát a mamik csókolgatni akarták a kezét, a kanonokok azonban félrelökdösték őket, nehogy összetaknyolják a ruhaujját, persze aztán a kastélyból való jegyzőlányoknak már az érsek úr maga csókdosta a kezét. Stojan érsek viszont rettenetesen jó ember volt, adott az mindenkinek; akár elitták a koldusok, akár nem, mindegyik kapott tőle egy aranyat. Ezzel szemben a Bauer érsek fölöttébb randa képű volt, csupa ragya meg bibircsók. Már a bérmálásnál is kellemetlen volt ez. Hanem az utolsó kenet feladásánál néhány haldokló úgy megijedt tőle, hogy magához tért. A Prečan érsek viszont nagy emberbarát volt. Kézen fogta az anyukámat, és azt mondta neki: „Az Isten megáldja, nénikém, nehogy agyontapossák itt!” És megáldotta, és adott neki egy aranyat, mert kedvelte a mamikat, az egyház fő támaszait. Nagyon szeretett prédikálni arra a témára, hogy egy keresztényen, amikor a templomba megy, nem szabad érződnie a pálinkának. No persze csaknem valamennyi érsek sportember volt az evésben. Így például a Prečan egy ültében megevett egy szakajtó galambot, a Bauer pedig ebédre bekebelezett egy malacot, és megivott rá egy fél hektó sört.

Így beszélt Pepin bácsi, és közben elindult a háromszázötvenesek mezőnye, és a Farin-kanyarokba elsőként František Štastný dübörgött be egy Jawa OHC-n.

– Az ő, azzal a piros sállal? – kérdezte a mama.– Igen, azzal a piros sállal – felelte a nyomorék, amikor az első csoport magával vitte a gépek

robaját az erdőcskén túlra.A mama átölelt egy kis nyárfát, és kihajolt, hogy lássa a kanyarba beforduló versenyzőket. És

a szíve hangosabban dobbant, amikor az a piros sál vörös fonallá mosódva elsuhant előtte.

– Hogy ez a František hogy tud ülni a gépen – mondta.– Hát az tud – nézett másfelé a nyomorék. – Egyáltalán nem csodálkozom, hogy

Zandworthban az első körök után a hollandok ámuldoztak, hogy miféle őrültet szabadítottak a salakra. Hanem amikor kiderült, hogy František abba rendszert és stílust visz, akkor viszont már őrjöngtek a lelkesedéstől. No de a Baltisberger azért mint versenyző jobban tetszik nekem.

– Tetszik, tetszik... A lényeg csak az, hogy mi a vége! – mondta Pepin bácsi. – Mi is versenyeztünk valaha a tűzoltófecskendőinkkel. Égett a malom, és a lovaink úgy megbokrosodtak, hogy magunknak kellett a tűzoltópumpát a tűzhöz vontatni. No, izzadtan, akár a lovak, nekiállunk oltani. És én ott állok azzal a nehéz szűrőkosárral a halastó gátján, s várom az előírás szerint, hogy a parancsnok trombitáljon. Ő azonban sört piált trombitálás helyett, így aztán a tűzoltók megböktek, és én elfelejtettem elereszteni a kosarat, és beleestem a halastóba, és a tűzoltóknak csáklyákkal kellett kihalászniuk, mivelhogy nem tudtam úszni. A tűzoltóknál pedig azért voltam, mert egy szépség így kívánta, azt mondta ugyanis, hogy nagyon jól állhat nekem az a kis csákány meg a létra. No, aztán csáklyákkal ki kellett halászni még azt a kosarat is. De akkorra a fél malom már le is égett. Amikor végre együtt volt minden, a tűzoltók elkezdtek vadul pumpálni, és én, elkábulva attól a fürdéstől, valahogy a pumpa vaskarja alá keveredtem és a tűzoltók úgy fejbe vertek a nagy pumpálásban, hogy elájultam. Így aztán a mi tűzoltóinknak előbb fel kellett éleszteniük engem, s ezzel úgy lemaradtak, hogy elsőnek a přemyslovicei tűzoltók kezdtek fecskendezni, és bár a malom akkorra már úgyis leégett, a parancsnokunk mégis lehordott, hogy én ütöttem el őt a győzelemtől.

A színes lombok közé rejtett hangszóró most bejelentette, hogy Baltisberger a depóban cseréli a porlasztóját, s hogy Hinton egy teljes perccel maradt le František Štastný mögött. De František ennek ellenére úgy ment, mintha mindketten a nyakán volnának. Nekieresztette a gépet az egyenesekben, és százkilencven kilométeres sebességgel ment bele a kanyarokba, csak egy keveset vett le, és már bedőlt, annyira, hogy a nézők se nem tapsoltak, se nem ujjongtak, inkább csak dermedten nézték, olyan őrülten és dühödten hajtott a František.

– Csak nehogy elkezdjenek akadozni a gyertyái – sóhajtott fel a mama, és egy jót húzott a keserű pálinkából.

– Baltisberger túlságosan biztos volt a dolgában. Már az első körben feltűnt nekem, hogy valahogyan túlságosan gőgösködik – mondta a nyomorék. – Így van ez mindig – jegyezte meg a bácsi. – Volt egy hittantanárunk, Žborilnak hívták. Hanák volt Pustoměřből, egy kétméteres óriás, no és egyszer az iskolában feltette a kérdést: „Mi a Szentháromság?” És az egyik gyerek azt felelte, hogy a Szentháromság a Szűz Mária húga volt. Erre ez a Žboril már fogta is azt a gyereket, s mint egy nyulat, jól megrázta, és öklével alaposan megdolgozta az orrát, és utána ráadásnak még a táblához is hozzáverdeste néhányszor a fejét, mert akkoriban még Ján Ámos Komensky szerint tanítottak, vagyis hogy a diáknak nem szabad gőgösnek lennie, s hogy az iskolából nem hiányozhat a bot.

– Már biztosan két perc előnye van – dugaszolta be az üveget a mama.És František befordult a Farin-kanyarokba még pontosabban, még kiszámítottabban, még

eltökéltebben, s most már nem az emberek kedvéért hajtott, hanem a saját gyönyörűségére, jóformán ott robogott az igazi versenyzésről alkotott képzet nyomában, mely már csak az élet peremén való süvöltő száguldás puszta gyönyörét ismeri. És a sors ma kegyes volt hozzá. Érezte is ezt minden mozdulatában. A nézők is magukhoz tértek, s látva magabiztosságát, már nem féltették annyira. Az utolsó kört František Štastný ujjongó torkok, kezek, zsebkendők, kendők s az elragadtatás kifejezésére alkalmas minden egyebek valóságos alagútjában, kibélelt völgyében tette meg. És az ülőhelyek már a közeledtekor mind állóhelyekké változtak.

A szünetben, mielőtt megkezdődött a kétszázötvenesek versenye, a mama felébresztette a papát, aki mind ez ideig egyvégtében aludt a takarók között.

– Kelj fel, és gyere, nézd meg ezt te is. Engem szórakoztat. Egészen kedves dolog.Az apa ivott a gyomorkeserűből, s odavetette:– Ugyan már, miféle szórakozás? Motorkerékpárok! Ha autók versenyeznének, az más!

Hermann Lang, Rudolf Caraciola, Tazio Nuvolari, uram, öt liter űrtartalom, három kompresszor! Akkor aztán van mit nézni. Csöppet sem csodálkoztam azon, amikor Rudolf Caraciola kijelentette, hogy ő csak akkor él, ha hallja a kompresszorok robaját.

A tolószékben ülő férfi egészen alázatos lett.– Uram, ön ismeri Caraciolát?– Ismerem – felelte az apa. – Közvetlenül mellette álltam a felesége temetésén. Egy lavina

temette maga alá az Alpokban. Fantasztikus módon élt egy ilyen sampion. Még egy pohár pezsgőt is csak egy-egy megnyert verseny után ivott.

– Maga látott valami nagyobb versenyt?– Láttam – válaszolta a papa. – Ne is emlékeztessen rá! A nagydíjat Tripolisban, és a

legnagyobb menőnek, Varzinak, befutott a pályára egy kutya, és már készen is volt. Achilles Varzi szörnyethalt – mesélte a papa, pontosan úgy, ahogy azt Rudolf Caraciola és Hans von Stuck könyvében olvasta. – És láttam a monzai nagydíj tragikus tréningjét is. Az egyik versenykocsiból olaj szivárgott a pályára, és Borzachini és Campari megcsúszott, s mindketten agyonverték magukat. Egy órával később Czajkovski ment ki a pályára, és ő is szörnyethalt azon az olajfolton. BelezuHaňťak a sziklákról a tengerbe. Ott voltam a szikla alatt abban a trafikban, ahol a holttestek ki voltak terítve. A trafikos azt mondta, hogy koronás fők is feküdtek már így nála.

– Maga ismerte Borzachinit?– Nem ismertem, de láttam a szállodában, amint elindította a ventilátort, és a versennyel nyert

bankjegyeket dobálta a levegőbe, s aztán ott táncolt a röpködő pénzek között.– Hajszálra ilyen természete volt Königsvater báró fiának! – kiáltott fel a bácsi. – Az öreg

Königsvatert a király emelte báróvá, annak ellenére, hogy a nagypapája még pántlikákkal meg pertlikkel járta a falvakat. Hanem ez már kastélyban lakott, és lovakat tartott, és az istállóiban tükör volt, hogy a lovai lássák magukat, és jobb étvágyuk legyen. No de a fia, az elvett egy szegény színésznőt, és frakkosan szórta vele a pénzt, s amikor már tömérdek dohányt elherdált így, hát az öreg bárót megütötte tőle a guta.

– Érdekes történet, hanem mondja, uram, melyik maga szerint a legjobb kocsi? A Mercedes, a Maserati vagy az Alfa Romeo?

– Szerintem a Škoda 430-as – felelte a papa habozás nélkül. – Megbízható motor, meleg van benne, és nagyon könnyű a kormányműje. Meg aztán! Megrakhatja akár tíz mázsa krumplival is. A múlt héten hat ember ült benne, és a tetején még egy almáriumot is vittek – tette hozzá a papa, és arra nézett, ahol a Škodáját sejtette.

A hangszóró megszólalt az erdőből:– A kétszázötvenesek startra készen állnak. Mielőtt befutnak a hírek az útvonalról, vegyék elő

a programjukat, húzzák ki a tizenhetes számot, Autengruber, Ausztria, és helyette írják be Andersent, Svédország, mindketten Nortonon. Húzzák ki továbbá... De figyelem! Húsz másodperc, tizenöt, tíz, öt... és a kétszázötvenesek mezőnye elindult!

A távolból felbőgött a gépek hangja, s egyre erősödött. Az útvonalszakasz bemondója a lombok közül harsogta:

– Žebětín jelenti, Baltisberger pokoli tempóban elsőként haladt át, szorosan a nyomában, ugyancsak NSU Sport-Maxon Kassner, mögötte pedig a szimpatikus ausztráliai Brown, kenguruval a sisakján! A versenyzők az egyenesekben a kétszáz kilométeres sebességet is elérik.

A Farin-kanyarokba elsőnek Hans Baltisberger érkezett, és úgy suhant el, hogy a mama nem látott többet belőle egy ezüst csíknál. És mögötte ugyanígy látta Brownt, s annak majdhogynem a nyakán Kassnert. Csak a benzinbűzt hagyták maguk után.

– Hans vezet, de nekem ez nem tetszik, sehogy sem tetszik! Olyan dühödten megy, olyan hazárdul! – mondta a nyomorék, és a műlábát ütögette a botjával.

– Szerencsétlenségekben soha sincs hiány – jegyezte meg a bácsi. – Hadgyakorlatok voltak mifelénk, és eljött a hadgyakorlatokra a megboldogult Ferenc József császár is a bácsijával, az Albrechttel, azzal, akinek úgy kiálltak a fogai, no és a hadgyakorlatok végén mise volt a templomban. Én arra a misére nem mentem persze el, mert már akkor olvastam Havlíčeket meg a Svétozort. Egyszerre csak vihar kerekedett, és a villámok úgy csapdostak, hogy no, és az egyik villám belecsapott a templom villámhárítójába, s onnan besétált szépen a kórusra, és leterítette a kántort. A vénasszonyok persze megijedtek, roHaňťak a sekrestyébe, de onnan kifelé rugdosta őket a pap, és szidta közben a sekrestyést, amiért egyáltalán beengedte őket, amikor ő, az Isten képviselője, ingben áll ott. Erre a vénasszonyok neki az oltárnak, no de akkor tört csak ki az igazi pánik, a mamik ugyanis azt hitték, hogy beomlott a mennyezet, holott csak az történt, hogy a ministráns, ahogy rángatta a csengőt a vihar ellen, hát kitépte a drótot, és az a drót elrepült, és csapkodta a vénasszonyok fejét, hogy csak úgy fetrengtek tőle a földön. Az útvonalhíradó recsegett:

– Veselkán elsőnek Hans Baltisberger haladt át, szorosan a nyomában Kassnerrel. Bartošnak besült a motorja, és feladta. De... rendezők, figyelem! A Žebětín és a Farín-kanyarok közötti útszakaszról jelentik, hogy ott megerősödött az oldalszél, s kisebb zápor söpört végig.

– No, még ez hiányzott! – sóhajtott fel a tolószékben ülő férfi, s amikor közeledett az élcsoport, nem mert odanézni, de aztán mégsem állta meg. Rászegezte szemét az elsuhanó gépekre, s amikor eltűntek az erdőcske mögött, az volt az érzése, hogy többé nem látja őket. – Ez nem verseny, ez kész idegbaj – mondta.

– Így van ez mindig – nyugtatta a bácsi. – Miattam két bárhölgy mérgezte meg magát. Az egyiket Vlastanak hívták, s azt mondta egyszer: „Gyere velem, szerelemből!” Én viszont kijelentettem, hogy nekem fáj a mellem. Ő erre dühbe gurult. „Te bika, verjelek talán fejbe egy üveggel?” No de ez jó jel volt, mert Vlasta aztán igazán értett ahhoz, hogy magához édesgesse a férfiszíveket. Később néhány mészáros jött, s én néhány akrobatamutatványt mutattam be nekik, s így mindannyian jól szórakoztunk, úgyhogy Vlastához végül is orvost kellett hívatni, engem pedig a rendőrök vittek haza egy targoncán, mint egy tekercs linóleumot.

– No és a másik kisasszony?– Az meg szlivovicával mérgezte meg magát miattam.Jótét lelkecske volt, és Zdenka Malíkovának hívták. Nyíltan csókolgatott a lokálban, és a

dragonyostisztek őrjöngtek. Aztán elvitt a szobájába, én meg magyaráztam neki, hogy Mozart nem egyéb, mint maga a természetfölötti tudomány. Zdenka Malíková azonban csillapított: „Hagyd ezeket a hülyeségeket, engem csak igazi férfiként győzhetsz le.” Így aztán lefeküdtünk, én később ki akartam ugrani az ablakon, csakhogy a szoba az első emeleten volt. És a Zdenka Malíková hozzám bújt, és susogott, hogy most azt csinálhatok vele, amit akarok, így aztán elmondtam neki, hogy Strauss, amikor először látta Mozart Jupiter szimfóniájának a kottáját, kijelentette: „Én ettől rosszul vagyok”, mire Zdenka Malíková azt felelte: „Én viszont tőled vagyok rosszul, hát mi van, talán nem látod a testemet?” Ki akartam szökni az ajtón, de a

folyosón egy bernáthegyi morgott. Inkább elénekeltem hát azt a részt, hogy Légy enyém, Violetta... és megadtam magam.

Ebben a pillanatban felbőgtek a motorok, s elsőként a hármas számú versenyző érkezett. Hans Baltisberger. A mama látta, hogy hátrapillant, lesve, hol vannak a többiek. És a nyirkos országúton a gép megcsúszott, az első kereke elbillent, és az ezüst burkolatú NSU Sport-Max-gép kidöntötte a távírópóznát. Aztán mindenestül elnyelte az árok. Akkor átdübörgött Kassner, ugyanolyan sebességgel hajtva bele a Farin-kanyarokba, mint egy körrel előbb.

A hangosbemondó recsegett:– Ifjú motorosok, ti, akik azt írjátok nekünk, hogy magatok is szeretnétek versenyezni!

Jelentkezzetek, és tegyétek próbára bátorságotokat, szerencséteket a hazai versenyeken. Ebben a pillanatban kapjuk azonban a hírt Lískovecből, hogy elsőként Kassner haladt át. Hol maradt a hármas számú Baltisberger?

– Én tudtam, én ezt egyenesen megéreztem! – emelkedett meg tolószékében a nyomorék. – Hogy nekem mindenütt ott kell lennem! Farin ennyire halt meg előttem. Princ Biro közvetlenül mellettem repült a nézők közé. Ahogy mondom, nekem mindenütt ott kell lennem!

A papa fölkászálódott.– Ne menj oda – kérte a mama, de a papa átfutott az erdőcskén, le egészen a nedves úttestig.

Átment az országút alatti kis átjárón, s ott, a túlsó oldalon, éppen akkor fordították a hátára Baltisbergert.

– Fejjel egyenesen ennek a tönknek zuhant – mutatta egy fiatalember.A papa nyugodt volt. Letérdelt Baltisberger úr mellé, és segített a nővérnek leszedni a sisakot.

Nehezen ment, és az összetört versenyző megpróbált közben felállni, s úgy vonaglott, mintha ki akarna bújni abból az összetört testből. De ez már az utolsó erőfeszítése volt, utána összerogyott, és vért hányt.

– Ich bitté... ich grüsse... – suttogta.A feje lehanyatlott, lemeztelenített idegszálai remegtek, s amikor kisütött a nap, vére

csordogáló rubinokként csillant.Az útszakaszhíradó jelentette a nedves lombok közül:– Veselkán éppen most haladt át Horst Kassner, s mögötte Heck, mindketten NSU gépen. De

lassan előreküzdik magukat a mieink is. Kvéch és Kostyf! Közben azonban, kedves nézőink, gyönyörű látvány tárul elénk. Egy helikopter ereszkedik lassan lefelé, könnyű és elegáns, mint egy szitakötő. Milyen kár, hogy ezt a látványt nem lehet felülről televízióval közvetíteni. Kérjük, ne közelítsék meg a gépet. A helikopter, mielőtt leszáll, röpcédulákat fog szórni, hogy el ne felejtsék: jövő vasárnap repülőnap lesz!

A papa az órájára nézett.Egy óra negyvennyolc percet mutatott.Aztán megérkezett az orvos, egy kis ideig Baltisberger úr csuklóját fogta, aztán leeresztette a

mellkasára, s amikor fölemelkedett, hivatalos arcot vágott. És a papa megértette, hogy vége.„Valakinek a fia ő” – mondta magának, és fogta a sisakot, s az összetört gépre tette.Az országúton most elsuhant Horst Kassner. Biztosan tudta, és magában már fel is mérte, mit

jelent az, hogy Baltisberger halott, mégsem lassított, ellenkezőleg, mintha az ugyanabból az istállóból való barát tiszteletére tenné, úgy ment bele a Farin-kanyarokba, mintha maga a halott robogott volna beléjük. Eltökélten, bátran, pontosan és a lehető legnagyobb sebességgel, amit csak megenged a gép, a szív és a hideg ész.

A nővér fáslit tekert Baltisberger fejére, egyre csak tekerte, de a piros szín csak átütött rajta.A hangosbemondó recsegett:

– Minden pillanatban befuthat már a kétszázötvenesek győztese. Kassner lesz vagy Heck? Már áthaladtak Lískovecen... és itt nálunk merőleges starttal emelkedni kezd a helikopter, már ötven, már száz méterrel van fölöttünk, és egyre csak szórja a röpcédulákat. Itt vannak! Az első Kassner! És a második? Heck! Mindketten ugyanazon a típusú elegáns gépen, amely burkolatával ezüst hattyúhoz hasonlít.

Amikor a mama közölte a bácsival, hogy Baltisberger úr szörnyethalt, Pepin bácsi megjegyezte:

– Kár, hogy nem vagyok fiatalabb, felülnék egy ilyen vacakra, és megmutatnám nekik. Hiszen én annak idején a világ legszebb hadseregében szolgáltam. Akkoriban fűzőt viseltek a katonák, mint holmi kisasszonyok. Egyszer egy kadét kölcsönadta az uniformisát meg a lakkozott övet, a hajam ki volt ondolálva, és így fényképezett le Prostéjovban Klíc fotográfus. És ráadásul gyönyörű bőröm is volt, éppen olyan, mint az unokatestvéremnek, aki dragonyos volt a császárnál, hatalmas termet, de később elitta az erejét, a maga idejében azonban neki volt a legszebb teste a környéken. Száz kilót nyomott, és ha levetkőzött, hát az egész teste olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó, úgyhogy Szép Fanyneknek is hívták. Én meg ki voltam függesztve Prostéjovban a téren, és a kirakat előtt mindig tömérdek lány állt, és az egyik azt mondta egyszer a másiknak: „Neked melyik tetszik a legjobban?” És az a másik az én fényképemre mutatott ott a kirakatban. Én meg mögötte álltam, és aztán úgy vonultam haza, mint egy diadalmas hadvezér.

Ezt mondta a bácsi, de a tolókocsiban ülő férfi lehajtott fejjel ült, és a könnyei a pokrócra potyogtak...

Ott, túl az erdőcskén, talán háromszáz méterre a Farin-kanyaroktól, most felébredt két ipari tanuló, akik egész éjszaka megállás nélkül jöttek Chomutovból, mint tízezerszám annyi más motoros, hogy lássák a nagydíjat. Hajnalban már bejárták Brnót, mint a több tízezer hozzájuk hasonló, és hét óra után kimentek az útvonalra, hogy aztán ujjongjanak František Bartoš győzelmének, s el legyenek ragadtatva František Štastný nyaktörő versenyzésétől. De a fiúk annyira fáradtak voltak, hogy a szünetben betakarództak a kabátjukkal, és elaludtak. Amikor felébredtek, megijedtek.

– Ezt te, ezt te találtad ki!– Én? Nem te mondtad, hogy csak egy percre?! – Mondtam, mondtam, de miért kellett rögtön

ráállnod?!– Te vagy a durmoló.– Te meg egy alvó csipkerózsika. De én beledöglöm, ha elmulasztottuk a Baltisberger urat.Így vitatkoztak, s roHaňťak le az útvonalhoz. Megállították az első nézőt.– Már lementek a kétszázötvenesek?– Le.– Ki volt az első?– Kassner.– És a második?– Heck.– A harmadik?– Koštýř.– És hol maradt Baltisberger úr?– Ott, a Farin-kanyarokban fordult utoljára, ne is menjetek oda, fiúk!De a két ipari tanuló, akik egészen Chomutovból jöttek megnézni Baltisberger urat, mégis

odaroHaňťak. Áttörték magukat az országút alatti átjárón, és aztán mindent láttak. Egy ponyva alatt feküdt valaki, és egy kicsit odább, szintén ponyva alatt, egy NSU Sport-Max hevert. Halkan odagördült most egy drapp Mercedes, az, amelyiket reggel a Morava szálló előtt megcsodáltak,

kimászott belőle a mechanikus, lefutott az árokba, és két ujjal megérintette a ponyvát ott, ahol körülbelül a halott feje volt. Aztán fölemelte a sisakot, és a fatönkhöz ütögetve kirázta belőle az alvadt vért. A hangosbemondó diadalmasan jelentette: – A dobogó középső lépcsőfokára most fellép Horst Kassner, jobbján már ott áll Heck, balján Koštýř, és az úttörők a nyakukba kötik azokat az ő kedves kendőcskéiket. A helikopter már olyan magasan van fölöttünk, hogy szinte elvész a napban. Vegyék elő a programfüzetüket, és húzzák ki a húszas számot, Bili Hall, Nagy-Britannia, és írják be helyette: Cserkúti, Magyarország, Giller gépen. Mielőtt elindulna az ötszázasok mezőnye, húzzák ki még...

– Hát Baltisberger úr már teljesen halott? – csapta össze a kezét az egyik ipari tanuló. Hosszú Ferenc fordítása

ESTI TANFOLYAM

MÁR JÓ IDEJE álltam ott a Valentin és a Veleslavín utca néptelen sarkán. Akkor a Mária térről befordult egy motorkerékpár, s egyenesen felém tartott. Egy kétszázötvenes Jawa volt két kormánnyal. A hátsó ülésről könnyedén lepattant az instruktor, s dermedt ujjaival tüstént egy cigarettát kapart elő. Mielőtt azonban rágyújtott volna, egy kis ideig szemrehányó pillantásokkal illette tanítványát, aki még mindig a gépen ült, és cipősarkával az egyest próbálta betenni.

– Még nincs benne! Még mindig nincs, még most sincs! – morgott az instruktor, és a cigaretta ugrált az ajkán. – No, ma nem sokat mutatott. És hogy mit művelt a kereszteződésekben, szörnyű! És oltsa el a lámpát! És azonnal mondja el a kereszteződésekre vonatkozó előírásokat.

– Hát igen, Fořtík úr – mondta a fiatalember, és a la amnesztia fazonú frizuráját simogatta –, a januári kurzuson kezdtem, és most már október van. Valahogy zárlatos a fejem. Benne van, tudom, de képtelen vagyok felmondani.

– Csakhogy ebből vizsgáznia kell. És ott tudni kell, mint a vízfolyás. Akkor pedig, a szentségit, nekiülök és megtanulom. Délután, amikor hazajön a műszakból, előveszi, és megtanulja, nem?

– No igen, csakhogy amikor hazamegyek, alszom egyet.– Hát akkor aludjon, csucsukáljon, no de egyszer csak felébred, nem? Nohát akkor előveszi a

KRESZ-t, a szentségit, pár oldal az egész! Mit csinál, amikor felébred?– Olvasok... Most éppen egy csuda klassz könyvem van. Az a címe, hogy Az elállatiasodott

Quartz doktor és a csinos Zanona. Csuda izgalmas, ha akarja, majd elhozom...– Hagyja csak, igen, hagyja, amíg jókedvem van. Elolvassa a csinos Zanonát, no de mit csinál

este...?– Ó, az estéről szó sem lehet. Van egy kislánykám, Fořtík úr, mit mondjak, egy bomba csaj!

Mint egy ötszázas, de azért egy csöppet sem nehéz, fölül elhelyezett, összehúzott szelepek és egy gyönyörű bütyök, bütyköstengely. A srácok teljesen kivannak, ha együtt érkezünk meg a rugós villájú motoromon a Sázavára... vagyis hát...

– Szóval maga már motorozik, de még nincs meg a vizsgája? Még ez hiányzott!– Hát mit csináljak, Fořtík úr? Január óta járok a kurzusra, a vadonatúj rugósvillájú meg a

fészerben áll. Júliusig még kibírtam. De addig is vasárnaponként, amikor senki sem volt otthon, kivittem a szobából a nagy tükröt az udvarra, felvettem a legklafásabb ruhámat, és újra és újra elindultam a motorral a tükör felé, és közben néztem magam, és élveztem, hogy milyen jól áll ez nekem, és addig nézegettem magam így a tükörben, míg végül már nem bírtam türtőztetni magam, és kimentem az utcára. És be kell vallanom magának, rögtön rá is kapcsoltam, s minden járműnek adtam egy slukkot.

– Elég, elég, ne fárassza se magát, se engem. Arról már nem is beszélek, hogy össze is törhette volna a gépet. No de mondjuk, amikor már hazament a randiről, s otthon csönd van, hát akkor veszi elő a KRESZ-t. Mi mást is csinálhatna olyan késő este?

– Hát éppen ez az, hogy én éppen olyankor térek magamhoz, akkor élénkülök fel. Hallgatom Münchent meg Luxemburgot, hallgatom, hogyan tombolnak a négerek... elektromos bendzsó, elektromos gitár, trombita, nagybőgő és zongora, de csak mint ütőhangszer! Jöjjön el egyszer hozzánk este! Bing Crosby és Grace Kelly, Earthe Kitt, a fekete csalogány, és Louis Armstrong, másképp Satchmo, úgy énekelnek, hogy csak úgy repdes tőle az ember szíve!

– Elég, elszívtam, elég! Egyszer talán majd kimegyek magukhoz a Sázava-völgybe, lehet, hogy egyszer elmegyek jó dzsesszt hallgatni is, de egyelőre az instruktora vagyok. Tehát szombaton tartjuk az utolsó két órát. Mielőtt azonban megforgatja majd a kulcsot, előbb szépen fejből elmondja nekem a kereszteződésekre vonatkozó előírásokat, másképp fel sem ülök maga mögé. No persze, maga különben jól fog vezetni, nincsenek hemmungjai. Mi a foglalkozása?

– Könyvkötő vagyok.– Helyes, most pedig adja ide az igazolványt, és ahogy mondom, fejből! Nem viccelek...– Bemagolom, Fořtík úr, már csak a maga kedvéért is bevágom. Hacsak nem zápul meg az

agyam, hát fejből fújom majd az egészet. És köszönöm szépen, és jó éjszakát!– Jó éjszakát... csirkefogó! – suttogta az instruktor, és rám nézett. – Maga Hrabal, ugye?

Magának is van már motorja?– Nekem is van már, Fořtík úr.– Mintha már deresedne a halántéka. Hogy van az, hogy ilyen későn kapott kedvet a

motorozásra?– Mit lehet tenni, Fořtík úr, a lábam vacakol, viszont szeretek mászkálni és nézelődni, s ezért

gondoltam a motorra. Száguldozni a mezei ösvényeken, ki az erdőbe, szépen a víz partján, melynek mifelénk olyan illata van, mint az összetört nádnak...

– Hmmm, nem is olyan rossz elképzelések. Hanem én rágyújtok még egyre, fázom. És mondja, igazán nem motorozott még soha?

– Dehogynem... Az apámmal! Már kiskoromtól, de mindig csak a hátsó ülésen. Az első motorunk egy Laurink volt, az a fajta, amelyiket úgy kellett még megtolni. És oldalkocsi is volt ráadásul, s az oldalkocsiban az öcsém meg az anyám, és nemegyszer előfordult, hogy mire befuttattuk a Laurinkot, és végre begyúlt, hát már nem volt erőnk fölugrani rá.

– Tudja-e, Hrabal, hogy ilyen gépekre én már nem is emlékszem? No de maga vizsgázni fog... Miért használunk a kenéshez olajat?

– A viszkozitás miatt.– Helyes. És mi a kompresszió?– A henger és a gyújtókamra közötti viszony.– No, ez még jobb, de emlékezzen majd a szavamra! Azok a huligánok, akik semmit sem

tudnak, úgy száguldoznak majd, mint az istenek, maga viszont felborul majd valahol. De maga ezzel ne törődjön, mert igazán tudni csak ettől fogva tud majd... Miután egyszer teljes gázzal robogva alaposan elkenődik, de életben marad. Azután írja csak fel a motorjára az igazi kilométereket. Hanem a kedves papa úttörő lehetett... és motorozik még?

– Motorozik, Fořtík úr, motorozik. Nálunk otthon egyébről sincs szó, mint az autókról. Az apám ugyanis átnyergelt a kocsikra. Azt hiszem, ő a paradicsomot is valami hatalmas síkságnak képzeli, tele autókkal és motorokkal, s ha meghal, akkor a mennyország kapujában kap majd egy gépet, s aztán az idők végezetéig turkálhat benne. No de régebben? Volt vele bajunk épp elég. Olyan volt, mint a csík, az anyám viszont, mint minden anya, egy kicsit az ember idegeire ment, de az apám nyugtatgatta. „Csak gyere, Maryska, az a jó levegő, meglátod, használ majd neked.” Felugráltunk hát a gépre, csakhogy az apám, mihelyt elhagytunk egy-két szekeret, tüstént megfeledkezett anyám idegeiről, és előrehajolt, és felordított: „Targa Florio!” És már robogtunk is. Anyámat csak valami ködben láttam, amint az öcsémet a mellére szorítja, és az egész út alatt kiabál: „Franci, Franci, az istenért, Franci!” De apám nem lassított. Akkoriban olyan ballonköpenyek voltak divatban... no és azok felfúvódtak, akkora púp keletkezett belőle az apám hátán, hogy egész a fejemig ért.

– És azokon az akkori országutakon száguldoztak maguk, Hrabal? Hiszen annak a motornak szörnyű vacak lehetett a rugózása?!

– De még milyen! Pláne a hátsó ülésé! Annak dupla rugózása volt, speciális rugók, az ugyanis mérték után készült hátsó ülés volt, mert az igazgató, akivel apám egy időben kijárt, egy mázsát nyomott. Higgye el, Fořtík úr, hogy én a vidéket csak akkor láttam, amikor elindultunk, vagy amikor javítottuk a motort. Egyébként végig az egész úton könnyeztem, s a táj olyan volt ettől, mintha kiondolálták volna, a mezők és erdők csak ködlöttek.

– Hm... szóval a kedves papa egy nagymenő volt, igaz?– A mi szemünkben igen, de a mama számára nem. Ha valahová megérkeztünk és megálltunk,

akkor ahelyett, hogy örvendeztünk volna a Nagyanyó-völgy vagy a Cseh-paradicsom szépségeinek, hát én okádtam, a mama pedig halálsápadtan feküdt az oldalkocsiban, és csak motyogott: „Miért is ültem bele, miért is ültem bele!” És valami pirulákat szedett. A helyzet ugyanis az volt, hogy a mama az ilyen kirándulásokból csupán azokat a momentumokat látta, amelyeknek a kórházban vagy egyenesen a temetőben van a folytatásuk, apám viszont csak azokat, amelyek egyenesen a híres Targa Florio versenypályára vezetnek. A szép környezetben aztán mindig összeszedtük magunkat, visszafelé azonban minden megismétlődött. A papa előbb ígérgetett és esküdözött a mamának, hogy a család kívánsága szerint fog menni, de negyedóra múltán a sebesség inspirálni kezdte, és mi már repültünk is a tájban, akár egy látomás. Mert őt a dolog különben egyáltalán nem szórakoztatta.

– No, elszívtam. Vegye kezelésbe, és indíts! – mondta az instruktor.Leemeltem a motorkerékpárt az állványáról, és a lábammal felkattintottam az állványt.– Egy kis ismétlés, Hrabal. Előbb elfordítjuk az indítókulcsot, és a sebességváltó ezen egy

kicsit más, mint a magáén.– Én még nem járok vele... hiszen nincs meg a vizsgám.– Tudom, csak elvileg mondom. Tehát, az egyes fölfelé, kettes, hármas és négyes lefelé, és

amikor berakja a sebességet, jobb azt ott egy kicsit bekattintani. És gyújtsa meg a lámpát!Ráléptem a lábtartóra, átvetettem a másik lábamat, és hátrafordultam.– Ül már, Fořtík úr?– Ülök, de látja, bedöglött magának. Több gázt adni az indulásnál, több gázt, és lassan

ereszteni a kapcsolót, Taposson rá újból... de hát nem kapcsol magának!– Na ja! Egyesben van – szégyelltem el magam, s gyorsan betettem üresbe, és aztán

indítottam. A gép feldübörgött, és én úgy éreztem, hogy az egész esti Prága engem bámul, noha egyetlen lélek sem akadt az utcán. Aztán amikor bekapcsoltam az egyest, édesen megfordult velem a világ.

Fořtík úr előrehajolva suttogta mögöttem:– Csak nyugi, Hrabal... adjon rá gázt, most forduljon be, közben nézze, nem jön-e mögöttünk

valami... mutassa a karjával, hogy bekapcsolódik a sorba... és elengedni a kapcsolót.., így, most pedig balra fordulunk. És tegye kettesbe! És rögtön utána fékezünk, körülnézünk, háromszög van itt, aztán jobbra megyünk. Végig a Kaprová utcán. Mutassa a kezével... jobban, jobban! Rendesen kell mutatni, mert így olyan csak, mintha a térdét vakarná, vagy mintha leesett volna a harisnyakötője... elvesztettük a sebességünket, tegye csak egyesbe és utána rögtön kettesbe, hármasba... csak úgy megpöccinteni a sarkunkkal... és most az Új Városháza előtt ki a Rynekre, mutatjuk a kezünkkel, mutatjuk, hogy, befordulunk az órához, és nyomban utána arra figyelünk, hogy nem száguld-e elő valami a Párizsi utcából... így... És a sínekre határozottan megyünk rá, különösen esőben... különben rögtön a kövezetet nyaljuk... A téren befordulunk balra. Vigyázat! Nem, semmi se jön szemből, villamos sincs mögöttünk... és most befordulunk a Dlouhá-třídára... Hanem mondja csak, előfordult, hogy borultak a papával? – A Laurinkkal nem... csak később a BMW-vel... A Laurinkkal csak apám kenődött egyedül... Anyámnak hosszabb kirándulásokhoz végképp nem voltak idegei, így hát mi vonattal mentünk, s hogy a papa majd utánunk jön a

motoron. De sohasem jött. Vártuk Brnóban egyszer, de a papa vonattal érkezett, bekötött fejjel, két kezét a nadrágtartójába akasztva, s csöppet sem letörten... sőt nevetgélt! Hogy valahol Bitov után berepült egy templomba, egyenesen a sekrestyébe...

– Hühű! A sekrestyébe? Hát ilyen még velem nem fordult elő! Még csak nem is álmodtam ilyet! Ezt most jól csinálta, Hrabal, hogy a biztonság kedvéért, az átkelő bácsika miatt egyesre váltott. És befordulunk jobbra... a Revolucnín szabad, hát adjunk rá, adjunk rá! Kereszteződésnél jobb, ha svungban van a gépünk, kínos, ha akkor döglik be. No, hát tiszteletem a kedves papának, tiszteletem... és motorozott még azután is?

– Igen, Fořtík úr, továbbra is motorozott, de még veszélyesebben, örökösen abban az üldözési verseny stílusban. Más alkalommal Skutečbe mentünk vonattal, s hogy a papa majd valami szerelővel utánunk jön. De akkor is motor nélkül, vonattal érkezett, s megint csak tele volt sebtapasszal. Belerepültek egy tehénfogatba. És mikor megérkeztek, a papa boldogan nevetgélt: „Várjatok csak, meglátjátok, hogy egyszer mégis motorral érkezem!”

– Tegye be egyesbe, Hrabal... és befordulunk jobbra, és most ne beszéljen... itt a Lőportoronynál fel kell készülni mindenre. És azt is jegyezze meg, hogy a motorkerékpár az egy mítosz, amely minél többször teperi le az embert, annál kevésbé tud szabadulni tőle... persze... csak az igazi férfi... Végül is, erre rájön majd magától, ha egyszer valahol éjszaka törött lábbal fekszik az árokban... ne menjen a villamoshoz olyan közel! Valami kretén leugorhat róla... és mit mond a szabály? Hogyan kell itt hajtani?

– Biztonságos távolságra, hogy bármelyik pillanatban megállhassak.– Akkor meg mit rohan így, Hrabal, itt a Přikopin? Dudáljon! Itt, éppen ezen a helyen

kenődtem el egy tanítványommal, az is éppen így, mint most maga, ráhajtott a vágányra, és eltörte a kulcscsontját. Ezért tehát, Hrabal, mindig csak figyelni, nézni, és nemcsak azt, ami közvetlen veszélyt jelent, hanem azt is, ami veszélyes lehet! Folyton figyelni az embereket... a gyalogosokkal... egy pillanat... és máris megvan a baj. Persze, szerencséjének is kell lennie, szerencse nélkül nagy rizikó Prágában motorozni. És most befordulunk, föl a Vencel térnek... a forgalomjelző lámpák már nem működnek... tegye egyesbe... igen, szabad, s a középső sávon megyünk fölfelé! Szóval a kedves papa kiélvezte a Laurinkot, egyszer majd elhelyezhetné a sírján emlékműképpen... most ne beszéljen, most ne, itt a Vodičková utca kereszteződésénél ne... No, már mögöttünk van... szóval?!

– Semmi, csak eszembe jutott, hogyan mentünk egyszer Poděbrad fürdőbe. A papa vett magának egy hosszú köpenyt, nyár volt, az egész család a motoron, rajtam és az öcskösön matrózruha, de Kovanice után, ahogy lobogott apám mögött az a gyönyörű köpeny, hát belekapott a hátsó kerékbe...

– A szekunderba, Hrabal, a szekunderba.– Igen... és az a szekundér kerék elkezdte szépen tekerni magára a köpenyt, rá a fogaskerékre,

és lassan húzni kezdte apámat felém, ő egyre azon erőlködött, hogy elérje még a gázfogantyút, a köpeny viszont egyre jobban húzta hátra, s végül már csak a levegőbe kapkodott, én meg szintén elkezdtem már hátrafelé dőlni...

– Ez remek, Hrabal, ez remek, ne feledje szavát, de most befordulunk jobbra. És ne üljön olyan görcsmereven! Majd én kiegyenesítem... így... és most befordulunk a Ječná utcába. No, mondhatja tovább.

– Átrepültünk az árkon, bele egy rozstáblába. Az volt a baj, hogy akkoriban még olyan erős anyagok voltak, ezek a mostaniak elszakadnának...

– Nem, Hrabal, most ne, az a kereszteződés az Ignác-nál nagyon zűrös. Balra van a kórház, állandóan itt forgolódnak a mentők. Inkább tegye kettesbe, és jegyezze meg magának arra az időre, amikor egyedül fog motorozni, hogy Prága belterületén hármassal lehet a legjobban

menni... itt két benzinállomás van, és a Műegyetemnél vigyázat... most pedig letérünk a Moldvához!

– Az apám rajtam feküdt tehát, a motor meg egyre csak továbbment velünk körbe-körbe a rozsban, a nyakunkig érő rozsban...

– Nem, Hrabal, most ne... ehhez érzés kell... most elmegyünk a Nemzeti Színház előtt, aztán tovább lefelé a Křižovnickán, s akkor befordulunk hozzánk. Csak engedje el azokat a katonákat... egy száztizenegyes, no és most gázt rá! A kereszteződésből ki kell repülni! így...

– Szóval hanyatt fekve motoroztunk ott a rozsban, a papa a lábával kormányozta a gépet, csak a fejünk látszott ki, már nekünk férfiaknak, mert a mama az kész volt. Végül az öcskös próbálgatott végig minden fogantyút, egyiket a másik után, tudja, milyen sok volt még akkoriban, és a papa ordítozott: „Nem azt! Azt sem! A másikat!” Míg az öcskös végre meg nem fogta az igazit, és mi lassan meg nem álltunk a rozstábla kellős közepén. No de akkor meg nem bírtuk kiráncigálni a papát abból a kerékből, azokból a fogaskerekekből... még szerencse, hogy arra jött néhány falusi, s azok aztán kaszájukkal levágták a papát a kerékről... Később a papa annak a köpenynek a maradékából egy olyan kis bekecsfélét varratott magának...

– Itt a Křižovnickán vigyázat! Tudja, mit?! Még elmegyünk a jogi fakultásig, aztán jobbra a Párizsi utcán, de itt vigyázzon a sínekkel! A Laurink után vették a BMW-t?

– Igen. Egy BMW-t. Micsoda gép volt az! Akkoriban viszont Tazio Nuvolari volt nálunk divatban. Nymburkban felültem a papa mögé, és huszonöt perc múlva a hloubetini vámnál estem le, ahol megálltunk. Semmit se láttam az egész útból... végig valami felhőben robogtunk, amelyből időnként felüvöltött a papa: „Nuvolari!” Tegyem most egyesbe?

– Minek? A híd le van zárva. De egy olyan BMW ragyogóan ment... no persze! Hol buktak vele először?

– Mochov és Nehvizd között. Akkor már vettünk egy oldalkocsit is, és egyszer az történt, hogy már elrobogtunk a lovak mellett, s a papa már újra rákapcsolt, de beleakadtunk a lőcsszegbe, és megperdültünk a tengelyünk körül. Én fölrepültem egy körtefára, és eltörtem a kulcscsontomat. Szünidőben történt, a vakáció első napján... jutalomképpen, amiért nem buktam el, mentünk Prágába, hogy a gyönyörű bizonyítványért vegyenek nekem egy kalapot... A papa átrepült a kormányon, és a szemöldökébe préselte a szemüvegét, az öcsém kiesett az oldalkocsiból, de nem történt semmi baja... a papa azonban ott helyben, az országúton főbe akarta lőni magát, mert úgy elborította a vér, hogy nem látott tőle, és üvöltött: „Megvakultam! Megvakultam!” Mi meg belecsimpaszkodtunk... hogy akkor minket is lőjön le...! Még szerencse, hogy voltak ott emberek. Felraktak a kocsira, és Sadskýban a doktor gipszbe rakta a vállam. Most merre? A Sanytrovkára?

– A Sanytrovkára... És mi lett a papával?– Ültem az út menti kocsmában, s egyszerre csak ki nem fordul be az országúton, mint a papa

meg az öcsém, no meg az oldalkocsiban a letépett sárhányó. A papa nevetett a bepólyált koponyája alatt, és kiabált: „Ez volt aztán a penderülés, mi?!”

– Itt most óvatosan, Hrabal. A Klementinumnál egy tanítványom gázt adott... ugyanilyen nedves volt az úttest, s én már nem tehettem egyebet, mint hogy szintén elnyaltam. Most jól mutatta az irányt, és már be is fordulhatunk hozzánk... Csak menjen, menjen még, tegye egyesbe... és forduljunk is meg! Ne tegye le a lábát, mert megrúgom! Elzárni a gázt... tegye üresbe, és kapcsolja ki a gyújtószekrényt. Kár, hogy ma mentünk utoljára együtt. No de mit szólt mindahhoz a mama?

– Éppen a tyúkokat indult etetni, amikor befordultunk a kapun. Egy deli gipszkötéses társaság letépett sárhányóval. A mama dermedten tartotta maga előtt a tálat, a papa meg nevetett és

rákiáltott: „Maryška, ez volt csak a gyönyörűség, ez volt csak az igazi!” És a mama már dűlt is hanyatt a földre... mint akit kiütöttek. A tálból szerterepültek a magok, s a tyúkok megrohanták.

– Hát én rágyújtok, és kijelentem magának, hogy a papája egy igazi hős, akinek nagy élete volt. No, adja ide az igazolványt, beírom magának.

Beírta.– Tudja, milyen nagy örömet szerzett ma nekem a kedves papával? – kérdezte, és átnyújtotta

az igazolványt. Aztán fellépett a gépre. – Hűvös van már, ugye? És tiszteltetem a kedves papát!– Átadom.És Fořtík úr megérintette a homlokát, és bekapcsolta a gázt. Kihasználva a csúszós úttestet,

jóformán egy helyben fordult meg, száznyolcvan fokban a géppel, s aztán elrobogott valamerre a Moldva felé.

 Hosszú Ferenc fordítása

UNALMAS DÉLUTÁN

NEM SOKKAL ebéd után kiskocsmánkba beállított egy fiatalember, amolyan kölyökforma. Senki sem tudta róla, ki fia-borja, s honnan került ide. Sietve leült egy asztalhoz a ventilátor motorja alatt, harminc cigarettát rendelt és sört. Aztán kinyitott egy könyvet, s attól fogva csak olvasott, ivott és cigarettázott. Ujjai teljesen sárgák voltak, feltehetően attól, hogy addig szívta a csikket, míg a körmére nem égett. Akkor kitapogatta az abroszon a cigarettásdobozt, rágyújtott a csikkről és füstölt tovább. De egy szempillantásra sem vette le szemét a könyvről.

Akkor még senki sem vett róla tudomást, mert a dolog a meccs előtt történt, és a kiskocsma tele volt szurkolókkal; mindannyian ünneplőruhában feszítettek, mindannyian nevetgéltek, és reménység dagasztotta őket, hogy nyer a csapat. Szüntelenül a hátukat egyenesítgették, mintha nem illene rájuk a zakó, mellüket düllesztgették, ficsúrosan zsebre vágták a kezüket, s mialatt álltukban itták a pultnál a sört, nekitüzesedve vitatkoztak, hogy négy:egy lesz-e az eredmény, avagy inkább öt:egy a csapat javára.

Aztán hangoskodva kitódultak az ajtón, elindultak az utcánkban, és már messziről láthatta rajtuk mindenki, hogy meccsre mennek. Így vonultak, s az utca sarkán, ahol a mozi van, hátrafordultak, integettek a kiskocsma üvegezett ajtaja felé, melyből két fej bólogatott vissza.

Az egyik fej az öreg Jupáé volt, akit az orvos eltiltott a futballtól, minthogy már kétszer kapott gutaütést a meccsen, a másik fej a vendéglősé volt, aki viszont azért nem mehetett a meccsre, mivel ő vendéglős. És a drukkerek hátra-hátranéztek, mutogatták a kezükkel, hogy szorítsanak majd nekik, fölöttük egy felirat húzódott: VASÁRNAP NEM TEMETNEK szöveggel hirdetve negyedünk moziműsorát. Csakhogy az a felirat, ha a kiskocsma üvegezett ajtaja mögül nézte az ember, akkor úgy szólt, hogy VASÁRNAP TEMETNEK, mert egy bérház sarka, mely egy kicsit beállt az utcába, éppen a NEM-et takarta el. És a drukkerek vidáman vonultak, mindenki láthatta rajtuk, hogy a győzelem biztos, s már egészen kicsinek látszottak abban a mi hosszú utcánkban.

És a villamos elment az orruk előtt, így ment el, ni, és három vörös csíkot húzott, ahogy három kocsijával rézsút elzörgött. És a drukkerek még egyszer hátrafordultak, integettek... aztán átvágtak a rövidebb úton a járdaszigethez...

Három órakor a vendéglős megnyomta a gombot a kapcsolótáblán, és a szüntelenül olvasó kölyök fölött halkan megindult a ventilátor motorja, és kigyulladt egy kis piros körte. A vendéglős jó magasról szándékosan leejtett egy repedt félliteres üveget, úgy szólt, mint egy ágyú, de a kölyök rendületlenül olvasott tovább, még mosolygott is. A vendéglős erre így csinált a kezével a srácnak a könyvre meresztett szeme előtt, de a fiatalúr csak boldogan nevetgélt. A vendéglős morgott:

– Se lát, se hall, a tizenkilencedik cigarettát szívja, és az ötödik sört hozom neki. Igazán szeretném tudni, mikor megy majd oda, ahova az van felírva, hogy FÉRFIAK. Szép kis fiatalság, mi?

És az öreg Jupa, aki a túlsó falnál ült, szemben azzal a kölyökkel, legyintett, és csak a fejét csóválta, mintegy jelezve, hogy kár a szóért.

Később jött még egy vendég, őt sem látta itt még soha senki. Egy kissé görnyedt tartású, szürkés hajú úr, és egy kis lábasban savanyú káposztát hozott. Most szóljanak hozzá: vasárnap délután savanyú káposztás lábas! És az új vendég sört rendelt, a lábast pedig maga elé állította, talán, hogy meg ne feledkezzék róla. És dörzsölgette a kezét, s az üvegezett ajtón át kinézett az utcára.

Az öreg Jupa végül is kitört:– Szép kis fiatalság, pfuj! Csak azt szeretném tudni, hogy mit olvas ez a semmirekellő!

Biztosan valami pornográf könyvet... vagy valami ponyvát! Valami Kliftont vagy Tom Sharkot vagy valami Greyt... esetleg Nick Cartert? És ráadásul ez a cinizmus! Mindenki a meccsen van, de a nagyságos úr nem, ő olvas. Pfuj! – És olyan utálkozással meredt az olvasó srácra, akár a kocsmáros.

Valójában egy fölöttébb jóképű kölyök volt, olyan szvetter volt rajta, amilyet az embernek csak az édesanyja vagy egy szerelmes kislány köt, egy szvetter, mely legalább tíz kiló. A nyakában meg piros sálat viselt, szépen megkötve, úgy, ahogy a kőművesek vagy a vidéki muzsikusok szokták, parányi csombékra kötve, hogy olyan volt vele, mint a kiscica a csokoládésdobozon. Lehajtott kobakja pedig olyan fényes-fekete hajjal kérkedett, mintha kulimászba mártotta volna.

A kocsmáros most lehajolt, megtámaszkodott az asztalon, és alulról belenézett a gyerek arcába. Mikor már alaposan kibámészkodta magát, fölegyenesedett, és azt mondta:

– Fogjatok meg! Ennek a gazembernek sírásra áll a szája! – és az olvasó fiúra mutatott, aki azonban csak füstölt tovább, s közben a könnyeit hullatta a lapokra, hogy szinte hallani lehetett a koppanásukat... kop-kop-kop-kop! Mint a sör a csapból.

Az öreg Jupa dühbe gurult:– Még egy ilyen csirkefogót! És akkor aztán legyenek focistáink! Olyan kölyök, mint egy

bika, és tessék, bőg, mint egy kislány! Pfuj! – és egy jóízűt köpött.A vendég, aki azzal a lábassal jött, széttárta tenyerét:– Hja, ez azért van, mert ennek a mai fiatalságnak már nincsenek ideáljai. Én az ő korában már

a déefcében kergettem a labdát! Merz, a híres centercsatár, elesett Lublinnál, és Karel Koželuh játszott helyette, minden idők legjobb centercsatára. Johnny Dick, a tréner, azt mondja nekem: „Balösszekötőt fogsz játszani.” És én, bár jobbszélső voltam, az első meccsen a déefcében összekötőt játszottam. Egyszer aztán Johnny Dick már messziről lobogtat felém egy táviratot, s kiabál: „Mázlid van, a jobbszélsőnk Gorodenkánál elesett!” így kerültem vissza a saját posztomra.

A vendég az öreg Jupára nézett, aki a mi kiskocsmánkban első számú futballszakértőnek számított. Az öreg Jupa megkérdezte:

– Akkor hát maga ismerte Jimmyt, igaz? A vendég erre visszakérdez:– Arra gondol, aki Kuchynkával bekkelt? Ismertem. Csakhogy a Jimmy a keresztneve volt. De

mi volt a vezetékneve?És hatalmas csönd lett, és az öreg Jupa megdermedt. A vendég pedig egy fintort vágott, s azt

mondja:– Honnan is tudhatná, igaz? Nos hát, Jimmy Otaway-nek hívták, angol volt és óriási spíler.Az öreg Jupa megremegett:– S hát Kanhäuser?De a vendég csak legyintett.– Mit keveri ide Kanhäusert? Az csak huszonnégyben jött a déefcébe!A fiatalember kitapogatta a cigarettásdobozt, rágyújtott a csikkről, egy kis ideig az ujjait rázta,

alighanem megégette őket, de közben rendületlenül olvasott tovább. És nevetett, heherészett, mint a kacagósirály, majdhogynem nyerített a nevetéstől. Az öreg Jupa felugrott, öklével lecsapott a könyv közelében, és odaüvöltötte:

– Rajtam pedig senki se fog röhögni, te csirkefogó! – És visszament a helyére. Az a kölyök azonban úgy el volt ragadtatva attól, amit olvasott, hogy beleizzadt, így törülgette a homlokát, aztán kibontotta a sálját, kigombolta a szvetterét, s mert tetszett neki az olvasmány, hát

izgalmában nem tudott egyebet tenni, mint hogy egy akkorát csapott öklével az asztalra, hogy minden nagyot ugrott rajta. És a kocsmáros, az újabb sört hozva a srácnak, beleüvöltött a fülébe:

– Te pimasz, nem vagy egyedül! Az ilyesmikkel eredj az erdőbe!A fiatalember azonban csak olvasott tovább, és szüntelenül csak röhécselt, és kivette a

kocsmáros kezéből a poharat, és csuda jóízűt húzott belőle, közben azért lefelé sandítva a könyv soraira. A kocsmáros összecsapta a kezét:

– A hatodik sör és a huszonegyedik cigaretta! Szép kis fiatalságunk lesz, az már igaz! Krisztus ereje, ha ez az én fiam volna, hát cakompakk az állkapcsával verem ki a szájából azt a bagót! – harsogta, és saját magán mutatta, hogyan marcangolná a fiatalember fél arcát. Aztán így folytatta: – No de lehet egy ilyet pedagógiai okokból megverni? Hiszen ez a börtöntöltelék még rászabadítaná az emberre a rendőrséget!

És pontként a mondat végére, a kocsmáros megnyomta a ventilátor motorjának gombját, és a kis piros körte kialudt.

Az öreg Jupának megvillant valami az agyában, s alattomosan megkérdezte:– Uram, azok, akik értenek valamit a futballhoz, azt tartják, hogy a Reál Club színeiben

egyedül Bican játszhatott volna dicsőségének tetőpontján.A vendég ellökte magától a káposztáslábast, és felkiáltott:– Ugyan! Bican sohasem volt igazi építőcsatár! Az egyetlen játékos, aki játszhatott volna a

Reál Clubban: Karel Koželuh, mert neki volt érzéke az összjátékhoz. És miért volt? Azért, mert én voltam a jobbszélsője. – Így szólván, a vendég magához húzta a lábast, ujjhegyével felcsípett egy kis bokor savanyú káposztát, feje fölé emelte, kitátotta a száját, és lassan beleeresztette. Aztán jó hangosan ropogtatta, s kínálta: – Parancsoljon! Roppant egészséges.

De az öreg Jupa csak pofákat vágott, s hogy bármit inkább, mint káposztát, mert azt biztos kiokádja. És egészen kicsikének látszott ott az asztal mögött, szánalmas kis göböcskének.

És a fiatalember, aki szüntelenül olvasott, most felállt, senki sem hitte volna róla, hogy ilyen égimeszelő: a földszintről koldulhatna az első emeleten. És felvette a könyvet, és olyan gyönyörűen tartotta az ujjai közt, mintha világéletében egyebet se csinált volna, csak könyvet tartott volna velük. Egy főúri mozdulattal hátralökte a széket, megállt a terem közepén, és csak olvasott tovább, olyan érdekes volt az az oldal. Aztán a könyvvel a kezében odatolatott a terem végébe, ahhoz az ajtóhoz, melyen egy nyíl volt, és azon a nyílon két nulla. Kinyitotta, s nyugodtan továbbment, mintha ismerné itt a járást, áthaladt az egykori klubszobánkon, melyben megmaradt a kis vitrinünk, tele zászlókkal és kupákkal azokból a régi, szép időkből, amikor a perifériákon még jó futballt játszottak, s ahol most a kocsmáros sorjába rakott italhordó tálcákat tartott szódásüvegekkel meg sörrel.

– Jobb kis alak – mutatott a kocsmáros az ajtóra, mikor már becsukódott a kölyök mögött. És ekkor a klubszobából lárma hangzott, üvegek csörömpölése és csilingelőse, mely lassan elcsitult. A kocsmáros feltépte az ajtót, hadd lássa mindenki a dolgot... És odabent a fiatalember tapogatta meg döntögette az üres üvegeket, és közben csak olvasott tovább... Végül kitapogatta a kilincset, és bement a vizeldébe. A kocsmáros lábujjhegyen odalopakodott az ajtóhoz, kinyitotta, s egy kis ideig bebámult. Aztán bezárta az ajtót, átjött a klubszobán, s amikor belépett a terembe, félrebillentette a fejét, és panaszosan mondta:

– Siralom! Az a pimasz kölyök a kisdolgát végzi, fél kézzel a könyvet fogja, és közben olvas! Az alsó ajkáról meg egy csikk fityeg! Hát ilyet még nem pipáltam! Harminc éve vagyok kocsmáros, de ilyet még nem ettem. Nem tudom, igazán nem tudom, de egy ilyen nemzedék alaposan ki fog tolni velünk – jövendölte fejét csóválva a kocsmáros.

Az öreg Jupa kétkedést színlelve megkérdezte:– Egyáltalán, játszott maga valaha is nemzetközi mécsesen?

Mire a vendég:– De még hányszor! Stockholmban például a tetejébe még szépen el is intéztek. Kapok egy

remek labdát, behunyom a szemem, és rúgok! De az a svéd centerhalf odatartotta nekem a csülkét, és reccs! Kuchynka később azt mondja a kórházban: „Villámok cikáztak, és háromszor dörgött.” De a lábamat azért nem törték el, csak a meniskusomat nyírták ki... íííígy megdagadt a térdem. Még szerencse, hogy az ilyesmiknek volt Prágában egy specialistája... Johnny Madden.

És a terembe belépett a klubszobából a fiatalember, olvasott és füstölt, ficsúrosan valami violinkulcsfélét rajzolt cigarettájával a levegőbe, nekidőlt az ajtófélfának, s a lábát úgy rakta keresztbe maga előtt, hogy a cipője hegyével megtámasztotta a padlón, talpával merőlegesen a földre... Aztán újra elindult, a terem közepén megállt, homlokát ráncolta, alaposan megijedt attól, amit olvasott, és csóválta a fejét, és újra könnyeket hullatott, akkorákat, mint a jégeső, néhány még az öreg Jupa kézfejére is jutott. Az öreg Jupa felpattant, és üvöltött:

– Fölöttem pedig senki se fog bőgni!És a kölyök csak ment tovább, fejét csóválta, és valósággal rázuhant az asztalra.Az öreg Jupa megcsikorgatta a fogát, s támadásba lendült:– Ki hallott már valaha is ilyet! Johnny Madden mint térdspecialista! Hiszen ő a Slávia edzője

volt! – mondta, és a kocsmárosra nézett, aki felnevetett.A vendég már éppen a szájába eresztett volna egy újabb kis bokor savanyú káposztát, most

azonban újra egyenesbe billentette a fejét, a káposztát visszadobta a lábasba, s azt mondta:– Hát akkor maga nem sokat tud. Johnny Madden bokaficam-szakértő volt. Hozzá járt minden

prágai táncosnő. Mikor elvittek oda, éppen egy táncosnőt hozott rendbe, és azt mondja nekem: „Ne félj sehova, majd én rendbe szedlek!” Ezt mondta, és tovább masszírozta azt a táncosnőt... Johnny Madden. Hát persze, a Slávia edzője is volt... – fejezte be a vendég, és fölcsípett egy kis savanyú káposztát, hátrahajtotta a fejét, és beleeresztette a szájába.

Az öreg Jupa, akit a mi kiskocsmánkban első számú futballszakértőnek tartottak, csak ült meghökkenten, simogatta azt a kopasz fejét, mintha saját magán szánakozna, s azt mondogatná hozzá, hogy „no, kicsikém, kicsikém”. És csakugyan, egyre összébb ment attól fogva, hogy az a vendég belépett, már nyaka sem volt, csak egy válla közé ültetett fejecskéje.

A kocsmáros mentette meg a helyzetet. Megnyomta a kapcsolótáblán a gombot, és a kis piros körte újra kigyulladt, és a ventilátor motorja döngicsélni kezdett. A vendéglős megszólalt:

– Azt szeretném csak tudni, honnan szerzik ezek a taknyosok a dohányt. Nekem egy ötös az ő korában már egy vagyon volt!

Az öreg Jupa erre tűzbe jött.– Ez úgyis javítóban végzi! Nézzenek rá! Délután van, a Sparta a kiesés ellen küzd, de a

nagyságos úr itt ül tökrészegen, és egyik cigarettát a másik után szívja... Hát hol végezheti egy ilyen lump? A fegyházban. Meggyilkol majd valami trafikosnőt!

És a fiatalember ekkor felkiáltott:– Hé, vendéglős! – és csak olvasott tovább, füstölt, s közben saját magára mutogatott, aztán

összedörzsölte két ujjhegyét, jelezve, hogy fizetni akar. És a tálca szélére mutatott.A kocsmáros felhördült:– Hát látták ezt? Hát hallották ezt? Én már nem merek neki egy szót se szólni... Ha ezt

Komensky látná! – És csóválta a fejét, és összeadta a számlát, s azt mondta: – Tizenhét korona.És a fiatalember kihúzott a zsebéből egy marék papírpénzt, úgy fogta csipetre azokat, mint a

vendég a savanyú káposztát, aztán tapogatással kiválasztott közülük két tízest, így csúsztatta oda egészen az asztal szélére, akár egy zongorista, amikor lenyúl a mély hangokra, és intett, mintha ezt mondaná: „a többi borravaló, tartsa meg”. És a megmaradt papírpénzt összegyűrte, s úgy

tömte a zsebébe, mint egy zsebkendőt. A kocsmáros azonban egy papír háromkoronást letett a könyv mellé, és kijelentette:

– Itt van a visszajáró, én nem óhajtok semmiféle bonyodalmat a rendőrséggel.És aztán mind azt bámulták, ahogy a kölyök elnyomta a hamutartóban a csikket, olyan

gondosan nyomkodta, mintha kapucsengő volna, aztán kitapogatta az abroszon a cigarettásdobozt, bedugott a szájába egy cigarettát, elővette a gyufát, meggyújtotta, és meggyújtotta vele azt a papírból való háromkoronást, aztán arról a háromkoronásról a cigarettáját... és közben csak olvasott tovább, és füstölt, és azt az égő papírdarabot addig lengette, míg a körmére nem égett, akkor letette azt az összezsugorodott fekete bankjegyet a hamutartóba, ahol olyan lengén pihent el, mintha egy darab összegyűrt indigó volna. És a kölyök ekkor megtámasztotta a homlokát a nagy-és a mutatóujjával, és pontosan úgy festett így, mint egy szobor. A kocsmáros kiköpött, lehajolt, s halkan mondta:

– Ezeknek semmi se szent. Němcová nagymamája egy tollpihéért átugrotta a kerítést, de ez a gyilkos pénzről gyújt rá! És biztos, hogy még csak meg sem dolgozott érte. Hány éves lehet? Huszonegy? No de mit fog ez művelni, ha harminc lesz? Felgyújtja az egész kocsmát... – suttogta.

Az öreg Jupa újra próbálkozott:– No és mondja csak, mi a véleménye egy František Svobodáról?És a szürkés hajú vendég erre olyan tartózkodóan felelt, mintha valami kis srácot világosítana

föl:– Ja, hogy a Franci? Jó lövő, jó tank. De Koželuhhal nem lehet összehasonlítani. Milyen dugót

lőtt a Franci Zamorának? Zamora még ma is kiesik az ágyból, ha az a tizenhatosról lőtt bomba az eszébe jut... Csakhogy Franci túlságosan szerette a párbajokat... ha járt volna valaha is meccsekre, emlékezne az ő híres csatáira a magyarokkal... Ferencvárosi Torna Egyesület... a durvaságáról híres Turay, a métermázsás óriás, csupa indulat Toldi... és Svoboda ott törtet közöttük, mint egy tank... no de hol van itt az összjáték? Ahhoz egyedül Karel Koželuh értett. És miért? Azért, mert én voltam a jobbszélsője... érti? – kérdezte az apóka, aki nem sokkal volt idősebb az öreg Jupánál, Jupánál, aki ezektől a beszédektől most már olyan parányi lett, hogy a feje egy magasságban volt a félliteres üveggel, és csak meg kellett volna billentenie a poharát az asztalon, és már ihatott is volna belőle.

Odakint kisütött a nap. Jobb oldalon kékes árnyék ült az utcákon, de bal oldalon roskadoztak a tetők a fényözön súlya alatt. És az a felirat, ahogy manapság mondják: az a figyelemfelhívó tábla... VASÁRNAP TEMETNEK... az valósággal kigyulladt, mivel különleges, fénylő festékkel készítették. A terem olyan volt, mintha száz zsebtükörrel pásztáztak volna be az utcakölykök a mi kiskocsmánkba. És az utca végében, ott, amerre a villamos járt – amelyen most át lehetett látni, olyan kevés utasa volt –, ott, a főútvonalon szünet nélkül hullámzott a tömeg, nagyok és kicsinyek, s köztük olykor-olykor egy-egy gyerekkocsi. És az a kölyök ott, a ventilátor alatt fölállt, csupa paszta volt az utcáról beözönlő fényességtől, olvasott, és közben kitapogatta kabátját a fogason, belebújt az egyik ujjába, aztán így maradt ott, ebben a hülye pózban, fél karjával a kabátujjban, előrehajolva, mint egy madárijesztő a káposztaföldön, és csak olvasott rendületlenül.

És a vendég kiszámította, hogy mennyivel tartozik, letette a pénzt a tálca mellé, és megfogta a lábast a savanyú káposztával. Az öreg Jupa szintén felállt, ő is megragadta a lábast, belekapaszkodott, mint valami mentőövbe, és kiabálni kezdett:

– Szóval, maga azt akarja bebeszélni itt nekünk, hogy ma ócska futballt játszunk? – és megrázta a lábast.

A vendég, aki szemben állt vele, és ugyancsak fogta a lábast, szintúgy megrázta azt, csoda, hogy ki nem tépte az öreg Jupa kezét, és azt mondta:

– Csak semmi zsonglőrködés! Ha én csak két árva cselecskét csináltam a labdával, máris kórusban üvöltötte a csapat: „Passzolj, vagy a jövő héten nem játszol!” Egy Borovička, kérem, lehet, hogy technikailag nagyon képzett játékos – no de csapatban?! Vagy egy Kučera... szédületes, de a Jelinek megdögölhetett volna tőle a szélen. És éppen ezért legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint, akárcsak a bíróság előtt, ezennel megesküszöm, hogy a legjobb focit igenis akkor játszották... és hogy minden idők legjobb spílere igenis Karel Koželuh volt... no de miért? Azért, mert én voltam a jobbszélsője – mondta a vendég, és kitépte a lábast az elgyengült Jupa kezéből.

Kinézett az utcára, és ott, a mozi képkirakata előtt egy csinos nő állt, egy olyan macska, akin mindenütt akad valami látnivaló, és a képeket nézegette. És a vendég e jelenségtől magánkívül lett.

– Emberkék, ez aztán a nő! Jézus, Mária, micsoda bomba nő! Hát ez aztán a nő... Ennek szüksége volna valamire. Persze manapság már nincsenek rendes férfiak, manapság a férfiak már nem értenek egy ilyen nőhöz... Hogy micsoda egy bomba nő ez! – csóválta fejét, és annak a mozi előtt álló nőnek az alakjából azt olvasta ki, amit mondott. És az a nő most megfordult, és elindult egyenesen a mi kiskocsmánk felé, himbálta a retiküljét, és cukorkát szopogatott, és úgy volt fölöltözve, mint egy céllövölde tulajdonosnője. Már majdnem az üvegezett ajtónál állt, a teremben szinte sötét lett tőle... akkor azonban elfordult, s most profilból mutatta gyönyörű vonalait. A vendég megszólalt:

– Ez az én esetem. – És a savanyú káposztás lábassal kiment, s aztán egyre csak követte azt a nőt, mint egy holdkóros vagy mi.

A fiatalember belebújt a másik kabátujjába is, kiköpte a csikket, s beletaposta a padlóba, aztán két kézre fogta a könyvet, majd fél kézzel kinyitotta az üvegezett ajtót, kilökte jobbra, s eltűnt. Az ajtót nyitva hagyta, pedig már kívül volt.

– Még csak azt sem mondja, hogy „bú” – jegyezte meg a kocsmáros. És odament, hogy becsukja az ajtót, de az eset csak nem hagyta békén, kilépett hát a vendéglő elé, és beleordított a kölyök hátába: – Te pimasz strici! – és csak aztán csapta be az üvegezett ajtót.

Az üveg megcsörrent, a kocsmáros pedig megdermedt.– Jupa – mondta –, nem merek hátranézni, nem törtem össze valamit?Jupa a fejét rázta.Most így ültek, s csak néztek kifelé az üvegajtón. Utcánkban sokasodni kezdtek az emberek,

jegyet vásároltak a moziba. Az öreg Jupa megbámulta azt a színes festékkel pingált feliratot, hogy VASÁRNAP TEMETNEK, és kiköpött.

– Hülye egy felirat, reméljük, nincs valami összefüggésben a csapattal...A kocsmáros már olyan ideges volt – az a kölyök a könyvével egyáltalán nem használt neki –,

hogy törülgetni kezdte a poharakat, és a világosság felé tartva vizsgálgatta, elég tiszták-e már... de mindezt csak azért, hogy ne neki kelljen elsőnek megpillantania, amikor a drukkerek befordulnak az utcánkba.

Aztán az öreg Jupa felkiáltott:– Jönnek!Elsőnek Hurych úr fordult be az utcánkba, a többi törzsvendég mögötte. De mintha

mindannyian valahogy összementek volna, gyűröttek, puklisak és ernyedtek, mintha megáztak volna, és összement volna a ruhájuk. Aztán ott, az alatt a felirat alatt, hogy VASÁRNAP NEM TEMETNEK, Hurych úr lekapta a kalapját, és a kövezethez vágta, a többiek pedig vigasztalták.

És Hurych úr, alighanem, hogy mindenki lássa, mennyire szenved, levetette most a felöltőjét is, és azt is odavágta a kövezethez, és megtaposta.

Az öreg Jupa megszólalt:– Valahogy nem tetszik nekem a dolog, úgy látszik, füstbe ment a döntetlen. – És amikor azt

látta, hogy Hurych úr a kilincs felé nyúl, maga nyitott neki ajtót. És Hurych úr beesett a terembe, és egyenesen egy lócára zuhant, fél szemét a végtelenre függesztve. Akkor a többi szurkoló is betódult, megálltak, s várták, mit mond Hurych úr. Az pedig felegyenesedett, levetette a zakóját is, odavágta a padlóhoz, visszazuhant a padra, és azt mondta:

– Mind a tizenegyet, kivétel nélkül mind a tizenegyet könyörtelenül a bányákba! – és ujjával abba az irányba mutatott, amerre Jáchymovot vélte.

Az öreg Jupa az üvegezett ajtóhoz ment, kinézett. Még azt sem látta, hogy az a csinos nő, aki szüntelenül lóbálta a táskáját, most újra visszajött az utcánkba, és hogy nyomában, három méterrel mögötte, mintha álomban járna, ott megy az a jobbszélső a déefcéből, és még mindig maga előtt viszi azt a káposztás lábast, és hogy úgy viszi, mint amikor a vízkutató varázsvesszővel keresi az eret... A nő pedig most befordult a mozi felé, és az a lábas a savanyú káposztával befordult utána...

Ott állt hát az öreg Jupa az üvegezett ajtóban, széttárt kézzel, mint egy kő Krisztus az utcakereszteződésnél. És ha most valaki oldalról ránézne, azt látná, hogy az öreg Jupa arcán apró könnycseppek gurulnak. De a kocsmáros már hordja az asztalokhoz az erősítő likőrt.

 Hosszú Ferenc fordítása

TEMETÉS

1 /

– MA ÉJSZAKA csuda szépet álmodtam. Egy cséplőgép előtt térdepeltem egy erdő közepén, és egyszerre csak megjelent fölöttem Szent József, és egy hatalmas keresztet rajzolt fölém. Amikor fölébredtem, rögtön megértettem, hogy a tizenkilences és a hármas számot kell megjátszanom, mert József-nap a harmadik hónap tizenkilencedik napján van – magyarázta Jarda, és begombolta a kabátját. Amikor azonban a továbbiakban ki akarta fejteni Pepiknek, hogy a lottónak milyen nagy szerepe van az álmokban és az álomfejtésben, odakintről irgalmatlan csinn-bumm szakította félbe, melyet üvegcsörömpölés és ékes szitkozódás követett. Mindketten a vizelde vályúcskájába estek, s amikor feltápászkodtak, Jarda egy odakintről berepült üvegcserepet pillantott meg a földön, s az üvegen egy fekete számot.

– Noné... nyolcas! – örvendett Jarda.– Igen, de milyen lett a kabátom! – vizsgálgatta a kabátujját Pepik.– Ez egy felülről jött parancs – ujjongott Jarda, és a szeme elé tartotta az üvegdarabot. És én

mondom neked, másfajta számoknak nincs is semmi értékük és értelmük, csak az ilyeneknek! Az ilyen sors adta számoknak! No tessék, reggel a tizenkilences meg a hármas, most meg a nyolcas!

– Nekem pedig tisztítóba kell majd adnom a kabátom... – állapította meg Pepik szárazon.Kiléptek a vizeldéből, s akkor minden világos lett. Egy teherautó ment neki a magas,

üvegezett órának, mely a négy világtáj felé mutatta a pontos időt. Az ütéstől kiröpült mind a négy számlap, és az óra vas váza szépen áthajolt a vizelde fölött.

A két barát számokban gázolt.– Tudják, micsoda mázlijuk volt? – kérdezte a rendőr, és lehúzta a befőttesüveg-gumit a

noteszáról. – Nem esett semmi bajuk?– Nem.– És látták az esetet?– Nem... csak behallottuk! – mutatott a vizeldére Jarda.– Rendben van, elmehetnek – mondta a rendőr, és a teherautó sofőrjéhez lépkedett, aki az

iratait rendezgette remegő ujjakkal.– Tehát nyolcas! Még egy hét, és gazdagok vagyunk! – lelkendezett Jarda, és megcsókolta az

üvegcserepet, aztán a kövezetre dobta a többi közé. Pepik az óráját nézte aggodalmasan:– Mindez nagyon szép, de le fogjuk késni a temetést! Ahogy a Pražačkán mentek fölfelé,

olyan szél kapta szembe őket, hogy csak kétrét görnyedve bírtak haladni. Jarda áradozott:– Egy lottócédulával tulajdonképpen fél kézzel mindig a mágiában vagy. Túrót ér bármiféle

rendszer! Összeírtam minden kihúzott számot. És tudod-e, hogy még sohasem jött ki a tizennégyes és a huszonhatos? Meg hogy azt a bizonyos zsidó-szerencseszámot eddig csak egyszer húzták, a szerencsétlen tizenhármast pedig már kétszer is? A te Adolf bácsid, akinek a temetésére megyünk, azt mondta egyszer: „A vakondokok páratlan órákban túrnak, tehát a páratlan számok fognak nyerni.” Megtettük őket... és mi lett? Tiszta kontra. Csupa páros számot húztak... – Megállt, levegőt vett. – Mert erről van szó! Az kell, hogy valami személyes kapcsolatunk legyen azokhoz a számokhoz. Szinte végzetszerűen össze kell barátkozni azokkal a számokkal, jóformán szeretői kapcsolatot teremteni velük. Az az igazi. Például ott van az a

Spartak autó... így egy közönséges tragacs, akár a többi, de ha mondjuk, csak úgy, a szerencse kedvéért egy kicsit elgázolna, akkor a száma már jelentene valamit. De így?!

– Jarda, vigyázz! – kiáltott fel Pepik, és félreugrott. Látta, hogy a lefelé jövő teherautóról elszabadult egy nehéz hordó, és egyenesen a fölfelé tartó Spartak kerekei elé gurul. Néhány méterre tőlük. A következő pillanatban már sárga porfelhő csapott a magasba, majd csörömpölés és gumikerekek vijjogása hallatszott.

Pepik a járdaszegélyen állt, és kétségbeesetten vizsgálta gyászruháját; ugyanolyan sárga volt már, mint az az egyre hatalmasabb sárga felhőgomolyag, amelyből éppen most támolygott elő Jarda.

– Te hülye állat! – üvöltötte Pepik a felhőbe. – így kell közlekedni, te barom?! – és újra a ruháját vizsgálgatta.

– Ne vétkezz! – fogta be Jarda Pepik száját. – Hiszen ez csupa égi jel! – mutatott a széltől tépkedett sárga poroszlopra, amely a piszkos havon hömpölygött, egyre jobban besárgítva a domboldalt. – Még ebben a hónapban pénzes palik leszünk – köhécselte. Aztán körüljárta a felhőgomolyból lassan kibontakozó Spartakot, letérdelt a fél méter magas sárga porhalomra, letörölte a számtáblát, de a szél a következő pillanatban újra besárgította neki. Egy-egy számcsoportra összpontosított hát, gyorsan letörülte, és leolvasta.

– Harminckettő!Törülte, és leste a következőt...– Nyolcvanegy!Újra gyorsan letörölt egy számcsoportot.– És negyvennyolc! – kiáltott fel harmadszor is.A szél újra függönyt vont a számtáblára, és újabb és újabb rohamokkal kapta fel és vitte

tovább a karosszéria alól a sárga anilinport. A Spartak vezetője a volánt fogta behunyt szemmel, s még mindig abban a hiszemben, hogy az egészet csak álmodja, s ha kinyitja a szemét, akkor talán mégsem lesz semmi úgy, ahogy látta, hallotta és érezte... Most végre fölnyitotta a szemét, ám abban a pillanatban egy Tátra III. teherautó, ahogy jött lefelé a hegyről, átgázolt a poron, és bevakolta vele a Spartak ablakát.

– Negyvennyolc! – ujjongott Jarda.– Jól nézünk ki! – szólalt meg a Spartak tulajdonosa, és kiszállt. – Atyaúristen, és ráadásul ma

jöttem ki vele először! – Ámulva összecsapta a kezét, mikor észrevette, hogy térdig a sárga porban áll.

– Kérem, uraim, én nem merek odanézni. Mondják, mi van ott a kerekek alatt? – kérdezte aggodalmasan, és arcán a ráncok egészen a füléig szaladtak.

– Egy kétmázsás hordó anilinporral – világosította fel Pepik.– Csak tudnám, mi a fenének indultam el! – csapott már sárga tenyérrel a homlokára a tulaj. –

Micsoda zrít csinál majd otthon az asszony! Nem merek odanézni... Nagyon tropa?– És mit szóljak én a ruhámhoz? Hiszen temetésre megyünk. Meghalt a nagybátyám... –

sóhajtotta Pepik, de azért megnézte az autó elejét. Aztán megszólalt: – Nem olyan vészes. Csak éppen leesett a bal kereke... meg a sárhányó egy kicsit fölharmonikázódott, és a hűtő belapult egy picikét...

– Mit szól majd, az asszony! – takarta el arcát az autós.– Hát azt sejti, hogy nem fogja megdicsérni... De a legrosszabb az egészben... Megmondjam?

– kérdezte Pepik kíméletesen, és az órájára nézett, miután letörölte.– Mondja csak, már felkészültem mindenre!– No, hát el van görbülve az egész kasztli.

– Szentségesmáriaúristen! – jajvészékelt a tulajdonos. – Szép kis Jézuska lesz holnap! – és kétségbeesetten, a már szintén sárgára színeződött kabátjában, visszamászott a Spartakba, a hátsó ablak alól elővett egy kakastollas tollseprűt, újra kikászálódott, és idegesen porolni kezdte az autóját, amellyel ma kocsizott ki először.

A csaknem csupasz domboldalon most egészen az autóig szánkázott egy srác. Felmarkolt egy marék anilin-port, meghúzkodta a tulajdonos kabátujját, és megkérdezte:

– Bácsi, tessék mondani, mi ez?– Jujujuj! – jajgatott föl a tulajdonos. – Eridj innen, könyörgök, mert még csinálok valamit!

Nincsenek kötélből az idegeim! – kiabálta, és a levegőt csapkodta a színes kakastollakkal.– Küldünk majd a Pražačka utcából egy rendőrt – mondta Jarda, és kilépett. Aztán újra

elsorolta: – Harminckettő, nyolcvanegy, negyvennyolc!

2/

Az olšanyi temetőben olyan szél dúlt, hogy a fák csupasz ágai zászlórúdként ágaskodtak tőle. A temető kápolnája mellett megdermedt fúvósok zenéltek, billegtették az ujjaikat, felfújták az arcukat, de alig lehetett hallani őket, úgy elvitte a hangokat trombitáikból a szél.

Pepik elolvasta a táblán a nagybácsija nevét, aztán felkiáltott:– Merre mentek?Az egyik zenész behunyta a szemét, s anélkül, hogy abbahagyta volna a trombitálást, réz

szerszámával mutatta, hogy arra valamerre...– Arra? – mutatta Pepik az irányt, és a zenész újra behunyta a szemét, és bólintott, hogy igen,

arra, és közben csak trombitált tovább, és a levágott ujjvégű kesztyűjében nyomkodta a billentyűket.

– Ezek a zenészek úgy játszanak, mint amikor halványan ír a ceruza – ihletődött meg Jarda. – Ugyanakkor elképzelhető, hogy valahol a szélben, valahol, mondjuk, Žižkovban, ahogy ez az orkán nekivágja e gyászhangzatokat egy falnak, az emberek csodálkozva felkapják a fejüket: „No nézd csak, honnan jön ez a gyászmuzsika?”... Ott lesznek valahol!

– Mi van? – tette Pepik elsárgult füléhez a kezét.– Hogy ott lesznek valahol! – üvöltötte Jarda, és átvágtak toronyiránt a sírokon. A

szertartásnak azonban már vége volt. A pap fölemelte a birétumot, és meghintette a koporsót. A szél olyan erős volt, hogy a gyászoló közönség két kézzel fogta a kalapját, és a szenteltvíz cseppjei egy másik sírra szálltak. Egy apró termetű, lilára vált ministráns kitartóan birkózott a széllel a keresztért, miközben a szalagok itt-ott lekentek neki egy pofont.

– Hányas parcella ez? – kérdezte kiáltva Jarda.– Római kilences!– Mennyi? – kérdezte újra, ordítva Jarda.Így hát Pepik, hogy túlkiáltsa a szél bömbólését, minden erejéből felüvöltött:– Római kilenc!A szél azonban abban a pillanatban elállt, az egész gyászoló gyülekezet megfordult, és a késve

érkezett, sárga színű gyászolóra nézett, aki lelkesen felkiáltott:– Ezt megjátsszuk! Hosszú Ferenc fordítása

VENDÉGLŐ A ZÖLD FÁHOZ

AZÓTA, HOGY a tizenhármas a Zöld fához címzett kocsma előtt kiegyenesítette a kanyart, és keresztülrobogott az ablakon egészen a csapokig, azóta sok vendég felhagyott az idejárással. Ez azonban egy csöppet sem zavarta Chlumecký urat, a kocsmárost, akinek legnagyobb örömére szolgált, hogy amint reggel felébred, máris csapolja magának az első sört. Ma reggel óta is már egyik poharat a másik után ürítette, és ott álldogált az üvegezett ajtónál, egy gyászjelentést olvasott, amelyen ez állt: Tudatom minden ismerősömmel, hogy én, Júlia Kadavá, szaktanár, életem 67. évében elhunytam. Temetésem 1961. szeptember 16-án 15 órakor lesz a ďáblicei temetőben (a dátumot ceruzával írták hozzá). Az aláírás magától a megboldogulttól származott: Júlia Kadavá, szaktanár.

Chlumecký úr, valahányszor csak elolvasta ezt, megcsóválta a fejét, aztán visszatért a csapokhoz, rájuk tenyerelt, töltött magának egy pohárral, egy hajtásra kiitta, és rögtön le is öblítette a poharat a mosogatóban.

Sötétedett már, de a kocsmáros nem gyújtott lámpát.Két vendég ült szorosan a fal mellett, egészen a pinceajtónál, felkészülve arra az esetre, ha a

tizenhármas megint berobogna a söntésbe. És beszélgettek.– Na, hány lépcsője van a Pavlovšti kocsmának? – kérdezte az egyik.– Hét – felelte a másik –, de hány lépcső visz a Kalendába?– A Kalendába... De melyikbe? Van egy Kalenda az akadémiánál, és van egy a rakparton.– Az istenért! Hiszen az akadémiánál már bezárták azt a kocsmát, tehát az egyetlen Kalenda a

kikötővel szemben van, nem igaz?– Na, várjunk csak. Ott van egy, kettő, három, négy, öt... – haladt a kocsmába vezető

lépcsőkön a vendég –, az összesen hét lépcső, és felfelé visznek. Na de hány lépcsője van a Jó forrásnak?

– Egy, felfelé... Hát a Vörös szíveknek?...Így beszélgettek a vendégek, és a kocsmáros megint az ajtóhoz ment, mert a Kříž felől egy

tizennégyes jött lefelé kivilágítva, akár egy étterem, amelyik egyenesen bele akar rohanni a Zöld fa söntésébe. Az egész helyiségben világos lett, de a villamos az utolsó pillanatban visszahőkölt, és szaggatott mozdulatokkal derékszögben elkanyarodott, csupán egy szűk járda választotta el a kocsma ablakaitól, és a kocsik, mint három kivilágított akvárium, fénnyel árasztották el a söntést...

A járdán Chlumecký úr sógora közeledett. A kocsmáros örvendezve nyitott ajtót:– Ember, hát te hogy kerülsz ide? Tán átharaptad a láncod, hogy abból a sárfészekből a

városba vetődtél?– Hát, te, jómadár, te talán benézel hozzánk? Marka már azt sem tudja, hogy nézel ki –

mondta a sógor, és leült.– Menni ugyan nem megyek oda – mondta a kocsmáros, mialatt sört mért –, de

odaroboghatok. Veszek egy mopedet.– Te? – állt fel a sógor, és megveregette a kocsmáros pocakját. – Ezzel a bőrkeményedéssel?– Hát igen – mondta a kocsmáros, és töltött magának egy pohárral, jóízűen, egy hajtásra kiitta,

és rögtön el is lötykölte a poharat a vízben. – Tudod, csinálnom kell valamit, már csak árnyéka vagyok önmagamnak.

– Tudom, de csak a sok cirkusztól – mondta a sógor. – Hanem ide figyelj, František, ne vegyél. Volt már dolgom ilyesmivel. Egyszer megyek a tizenhármassal, és a Scholerynél ott fekszik egy ugyanolyan bolond, mint te, a motor mellett, és a küllők még forogtak, hol erre, hol arra. Az arcára egy reggeli lapot terítettek, a motor meg olyan volt, mint egy széttaposott jászol, és a zsaruk mésszel körülrajzolták. Ne vegyél ilyesmit, hallgass a sógorodra, ne vegyél.

– Hisz alig nagyobb egy biciklinél...– Épp az ilyen kis trotyogó az igazi bestia... Ahol a hármas a Vlachovkától fölkanyarodik, ott a

tizennégyessel és a hármassal présbe kaptunk egy kövér nőt egy ilyen mopeden. Ripityára törtünk mindent, a táskával meg a vásárolt holmival együtt. Behúztam a kontrollert meg a fékeket, de nem mentem oda, a világ minden kincséért sem mentem volna oda megnézni. Már az a halk sikoly is elég volt nekem... Állok a pótkocsi mögött, bagózok, és várom, hogy jöjjön a bizottság... és ahogy lejt ott az út, hát egyszer csak nézem, és a sín vályúcskájában tej folyik először, aztán meg friss vér.

– Szóval, megint autót vegyek, igaz? – mondta a kocsmáros ingerülten, és az ajtóhoz ment, és újra dobolt az ablakon, és nézte, hogyan jön lefelé a Kříž felől a tízes, már-már beleverte orrát a zöldre mázolt falakba, de meggondolta magát, elkanyarodott, és fényével sárgára tapétázta az egész helyiséget... Rögtön utána jött a tizenkettes, és a tízes kalauznője, aki az utolsó kocsi hátsó peronján állt, ujjával kérdőjelet rajzolt a levegőbe, a tizenkettes vezetője pedig bánatosan a magasba emelte a kezét, és felmutatta a három ujját, hogy még háromszor megy oda-vissza, mielőtt beáll... És a kalauznő szomorúan bólintott, mint aki sajnálja a tizenkettes vezetőjét, aztán felnevetett, és fölmutatta egy ujját, boldogan behunyta a szemét, és a kezével gondolatjelet rajzolt, egy hosszú vonalat, mutatva, milyen örömmel tölti el a gondolat, hogy már csak egy fordulója van hátra, aztán mehet haza...

És a sógor csak beszélt, beszélt, a végén pedig így szólt:– Ilyen eseteket akár éjfélig is mesélhetnék. Az autó is egy bestia, még ha négy kereke van is.

Egyszer a Délokříž kocsma előtt, az ötös és a tizenkettes közé becsúszott nekünk egy Minor, és még az is olyan lett, mint egy összegyűrt újságpapír. A vezető ki akart lőni a kocsisorból, de nem sikerült neki, és úgy ripityára tört a Minor, hogy mindkét nőt darabokban kellett kiszedni belőle. Egyik darab ebbe a koporsóba, a másik darab egy másik koporsóba, hogy megközelítőleg kijöjjön a két nő. Autót, soha!

– Szóval járjak gyalog!– Gyalog nem rossz, de azért az sem életbiztosítás! – csóválta a fejét a sógor. – František, az

egyszerűen hihetetlen, hány ember mászott már nekünk a villamos alá. Teljesen sima helyeken is! Vannak emberek, akik szépen álldogálnak a járdaszegélyen, körülnéznek, és amikor látják, hogy jön a villamos, mintha azt mondanák maguknak: Ez az! És hipp-hopp, már alatta is vannak. Így mászott nekem a Szláv hársfánál a kilences alá maga az ellenőr, amikor egy jegygyűjtögetőt követett. Az még hagyján, ha rögtön meghal, de ha a gyalogos még él a villamos alatt! Ajajaj! Akkor aztán, ha még egy kicsit előremész vagy hátratolatsz, még jobban kinyújtod. Az meg könyörög, emberek, az isten szerelmére, vegyétek már le rólam ezt a kasznit... Gyalog járni ma, Prágában, az is rázós dolog.

– Mi az, hogy jegygyűjtögető? – érdeklődött a kocsmáros, és ismét lehajtott egy pohárkával, aztán az ajtóhoz ment, kinézett az utcára, és azon a gyászjelentésen dobolt, amelyen Júlia Kadavá közzétette halálhírét, és egyben meghívott mindenkit a temetésére.

– Azok olyan prágaiak, főleg nyugdíjasok – felelte a sógor –, akik a megállók járdaszigetein gyűjtik a jegyeket, amiket az emberek eldobálnak, átböngészik őket... és szépen továbbutaznak velük. Rémes egy sport. Még az egyik kórház főorvosa is ezzel szórakozik.

– Hm – mondta a kocsmáros –, de uraim, nem zavarunk? – kérdezte a két vendéget, mert kiabáltak meg veszekedtek egymással, mivel sehogy se tudtak megegyezni, hány lépcső vezet az Eldugott zugba.

– Akkor talán szedjék a sátorfájukat, és menjenek oda megnézni! – mondta a kocsmáros.– Nem rossz ötlet – mondta az egyik vendég, s már vette is a sapkáját, kimentek, és zsebre

vágott kézzel iparkodtak a Kříž irányába.– Négy lépcső – mondta a sógor.– Tudod, csak kirándulni használnám azt a mopedet – mondta a kocsmáros. – Valahogy olyan

nehezen kapok levegőt.– Tudom, ezt már ismerem, nem hagy békén a dolog, hajszálra olyan a természeted, mint a

Marka húgodé. Kicsomagolod, és már mész is! Aztán nem is fogok csodálkozni, ha azzal jönnek a Komlótőkébe, hogy ilyeneket beszélnek a bulovkai alkalmazottak: „A régi időkben a karácsony a pontyokat pusztította, a húsvét meg a bárányokat, de ezen a húsvéton tizenhét motoros került a tepsinkbe, a letört karokat meg lábakat nem is számítva!” Ember, a Bulovkában egy külön részleg van a motoros sport számára, amit úgy hívnak, hogy Motorért. Na persze. Amikor még kocsin voltam, egyszer megfordultam az egyessel a Fehér-hegyen, egy rozsföldön...

– Várjunk csak, voltál, voltál... úgy tudom, még vezetsz!– Már abbahagytam.– Hogyhogy?– Egy nő. Egy nő vitt a szerencsétlenségbe.– Te és nő? Ha még én lettem volna, akkor...– Igen, egy nő. Amikor a hatossal jártam, akkor ott a stromovkai végállomáson időnként

megcsináltam, hogy egyesbe tettem a menetkapcsolót, aztán csak néztem, ahogy a villamos a fatörzsek közt kígyózva, magától megy körbe. Nem történhetett baj, körös-körül csak palánkok voltak... és így vezettem be a szabályok ellenére azt az újítást, hogy lassú menetbe tettem a villamost, és bementem a Megálló vendéglőbe egy kávéra, és amikor megittam, kimentem, felugrottam a villamosra, amely szépen magától megérkezett, és behúztam a kontrollert meg a féket...

– De hol a nő?– Az egy kalauznő volt. Egy kiszőkített leányka, aki vezetőtanfolyamra járt, és állandóan

kunyerált: „Konopásek úr, adja már kölcsön, ott a végállomáson egyedül is körbemegyek!” És mert úgy volt kifestve a pofikája, ahogy szerettem, hát bedőltem neki, és ittam a kávét a Megállóban, és néztem az ajtót, várva, hogy az én kis kalauznőm bedugja rajta a kipingált szájacskáját, és azt mondja: „Konopásek úr, itt vagyok!” Egyszer aztán semmi. Kimegyek, a Stromovkán sötét van. Körbejárok, a fordulótól megint kimegyek az egyenes sínekhez a Megálló kocsma elé, és akkor egyszerre csak elönt a forróság. No, most szépen elmész a Štrosmajerkára kérdezősködni, mondom magamnak. Hát mentem is, és még sohasem láttam olyan szépnek Prágát, mint azon a reggelen. Hát a Maršíček második lépcsőjén ott ül az én kis kalauznőm, magába roskadva, s bőg, úgy folynak a szeméből a könnyek, mint a vízcsapból. Mondom neki: „Zdenička, mi történt?” Erre ő egyenesen térdre veti magát, összekulcsolja a kezét: „Konopásek úr, bocsásson meg nekem!” És én már mindent értettem, és engem is arra a második lépcsőfokra vert le a dolog. Mondom: „Zdenka, mialatt körbement, kiugrott az áramszedő! Nem vette le a menetkapcsolót, csak leszállt, és amikor felhúzta az áramszedőt, a villamos meglógott magának!” És az én szőke tanulóvezetőm azt mondja: „Valósággal ugrott egyet, olyan gyorsan indult!” Azt kérdeztem tőle: „És hányason hagyta a menetkapcsolót?” Erre ő: „A hatoson.” Ez aztán már teljesen kikészített, és én is lehorgasztottam a fejem egy pillanatra...

– Ezek a nők – mondta a kocsmáros.

– Hát igen. Aztán, ahogy lassan megyek a Štrosmajerkára, egyre csak az a látomás gyötör, hogy a kereszteződésben majd nagy tömeget találok. De semmi. Csak kihajol a váltóőr, és azt mondja: „Konopásek, Konopásek, hát hol a hatosod?” Es úgy kandikál kifelé, akár a madár a kakukkos órából. Aztán meg nekem esik: „Ezt jól megcsináltad! Éppen mellettem ül a kocsirendező, s hát egyszer csak látjuk, hogy a kereszteződésben szabálytalanul jön át egy üres villamos.” Azt mondja a kocsirendező: „Úgy látszik, megbolondultam!” – belecsíp a kezébe meg a képébe, aztán felugrik, és azt mondja: „Azt hiszem, mégsem álmodtam!” – kirohant, és röpült a Domažlicei szoba felé, ahol szerencsére taxik álltak. Üldözőbe vették a hatost, a Vasutak királyánál utol is érték, de a kocsirendező csak a hídnál tudott fölugrani rá, mint Harry Piel. És megállította. Még szerencse, hogy a kereszteződésben nem jött éppen egy elkésett tizenegyes vagy tizennyolcas, sem egy nyolcas, sem kettes. Szép kis katasztrófa lett volna!

– Te sógor – szólalt meg a kocsmáros –, nem veszem meg azt a kis motort. No és, hogy érezted magad ez után a szerencsétlenség után?

– Mint egy kiherélés után – vigyorgott a sógor.A kocsmáros töltött magának egy pohárral, és az üres helyiséghez fordult:– Tudjátok mit, fiúk? Leitatjuk magunkat! – és amikor felhajtotta, kilötykölte a poharat a

mosogatóban, és a fejét csóválta: – Hogyisne, dehogy veszek mopedet, dehogy veszek. Az én családomat üldözi a balszerencse. Azelőtt semmitől sem féltem – mondta a kocsmáros, és megint a csapokba kapaszkodott –, amikor betört ide az a tizenhármas, egészen idáig a csapokig, egyfolytában csak szorongattam a csapokat, és amikor elült a por, azt kérdeztem a vezetőtől, aki még mindig a villamosban volt, és a menetkapcsolót markolászta: „Barátom – szóltam neki –, a tízesből vagy a közönségesből csapoljak?”

De most már félek. Mondom, nem veszem meg azt a mopedet.– De hát ki mondja, hogy ne vegyél magadnak motort, ha egyszer örömöd telik benne? Hiszen

mégiscsak kellemes dolog kirándulni vele a természetbe. Az ember teleszívja magát levegővel – mondta a sógor.

– Most, hogy eszembe jutottak azok a rettenetes képek, amik a rendőrfelügyelőségek meg a biztosítók kirakataiban láthatók, brrr... Aztán meg, már nem is örülhetnék többé annak, hogy reggel rögtön ihatok abból a jó friss sörből...

– De František, az a kis sör nem árthat neked, ellenkezőleg! Te biztosan előzni fogsz a beláthatatlan kanyarban. Na és a szerencsétlenség? Persze hogy megesik! De miért pont veled történne? Ha van hozzá kedved, vegyél csak!

– Úgy gondolod?– Vegyél. És jogosítványod is van, hát vegyél egy motort. Aztán elmegyünk együtt

Litoměřicébe barackért. Meg almáért.– Na jó, de mi van, ha elszakad a lánc, vagy leblokkol a hátsó kerék, he? Akkor aztán igazán

nem jut időd eldönteni, hová terülj el!– Elég! František, ha nincs szerencséd, akkor még pisilni sem mehetsz biztonságban.

Eltörheted a lábad otthon is. Ha elkenődünk a motorral, hát elkenődünk. Nem leszünk sem az elsők, sem az utolsók. Az embernek folyton kockáztatnia kell. Másképp mi lenne belőlünk? Az embernek a sorsra is kell hagyatkoznia egy kicsit.

– Ez igaz – mondta a kocsmáros –, veszek egy motort! De addig is, tudod, minek örülök? Hogy amint kijózanodom, milyen szépen leiszom magam megint. Sörrel – mondta, és csapolt magának egy pohárral.

– Felgyújtom a villanyt – állt fel a sógor.– Ne... akkor elkezdenének sörért jönni – dünnyögte a kocsmáros a pohárba.

Aztán cuppantott, és megöblítette a poharat a vízben. Visszajött a két vendég, leültek, és egy kukkot sem szóltak.

– Na, mi a helyzet? – érdeklődött a kocsmáros.– Négy lépcsőfok felfelé – mondta az egyik.– Elmegyek – mondta a sógor –, elküldött az öregasszony, hogy vegyem meg neki annak a

filmnek, amit a moziban látott, a Moulin Rouge-nak a lemezét. Magamnak meg megveszem Mugrauerytól az Azok a křenovi rétek-et. Sok baj van a nőkkel. Régebben a feleségem élt-halt a fúvós zenéért, de mert én is szerettem, hát átnyergelt a dzsesszre. Amikor összeházasodtunk, én a Spartá-nak drukkoltam. Marka úgyszintén. De egy fél év múlva már a piros-fehéreknek szurkolt. Egy olyan meccs után, amelyben a Sparta győzött, a Sláviát pedig megruházták, a kutya sem szólt hozzám otthon. František, vedd meg azt a százötvenes motort, azt mindig eladhatod, hogy vehess valami erősebbet. Egy gyorsabb masina mindig könnyebben átcsúszik. Az a kövér nő is, akit bepréseltünk a hármas és a tizenegyes közé, biztosan átjutott volna, ha moped helyett egy kétszázötvenese van.

– Gondolod? – kérdezte a kocsmáros.– Hány lépcsője van a Pele Tyrolkának? – kérdezte a vendég.– Egy sem, egyenesen az utcáról nyílik – felelte vidáman a sógor, és kiment az utcára.A Kříž felől egy villamos jött lefelé, Chlumecký úr megint belekapaszkodott a csapokba, már

elolvasta a kivilágított tizenhármas számot... s a villamos, mint mindegyik, amelyik a Kříž felől jött, úgy közeledett, mintha be akarna törni a helyiségbe... és a kocsmáros elengedte a csapokat, a pinceajtóhoz szaladt, lábát a küszöbre tette, hogy elmenekülhessen, ha a tizenhármas berobogna, úgy, mint akkor... de a villamos elkanyarodott, és megvilágította az egész söntést.

Chlumecký úr ezután töltött magának egy pohárral, és amikor kiitta, azt mondta:– Jó sörük van itt, ide fogok járni.És ment, hogy meggyújtsa a villanyt. Várnai Erzsébet fordítása

A VILÁG AUTOMATA BÜFÉBEN

Az AUTOMATA BÜFÉ üvegfalán alkonyi eső ezüst erecskéi csordogáltak, a kis téren néhány járókelő bandukolt előrehajolva, s a kalapját vagy az esernyőjét fogta.

És a büfé helyiségébe lehallatszott az első emeleti szalonból a vidám zene és beszélgetés, mely olykor csapongó nevetésbe robbant. A csaposasszony megeresztette a sört, és kiment a vécére.

Amikor kinyitotta az ajtót, a padlótól egy méter magasságban egy lyukacsos női cipő lógott, fölötte egy sárga-piros kockás szoknyából kibúvó lábszár, aztán egy kis kabát, a kabátujjból ernyedten aláhulló kézzel, és egy leányfej a kabát hajtókájára billenve... Egy ballonkabátövön lógó lány a szellőzőablak kilincsén.

– Nocsak – mondta a csaposasszony, azután hozott egy kétágú létrát, az egyik felszolgálólány megemelte a lányt, a csaposasszony pedig egy hosszú szalámiszeletelő késsel levágta. Aztán a vállára dobta a lányt, és kivitte a söntés mögötti helyiségbe, lefektette a rakodóasztalra, és meglazította a fojtó övet.

Akkor az égre emelte szemét.A büfé üvegfalán túl egy férfi állt az esőben, és a rakodóasztalra bámult.A csaposasszony behúzta a kis kartonfüggönyt.Aztán megérkeztek a mentők.Egy fiatal orvos beszaladt a büfébe, két ápoló előhúzta a hordágyat. Az orvos a lány mellére

tette a fülét, megfogta a csuklóját, aztán félrehúzta a kartonfüggönyt, jelt adott az ápolóknak, hogy ne jöjjenek be.

– Miránk itt már nincs szükség – mondta.– És mit csináljunk vele mi? – kérdezte a csaposasszony.– Majd érte jönnek a hullaszállítók – felelte az orvos.– Hát akkor jöjjenek, de minél előbb, itt mi ételt és italt árulunk.– Arra a kis időre csukjanak be – mondta az orvos, és kiszaladt az esőbe, és a mentőautó

felsivítva elindult.És a büfé helyiségébe lehallatszott az első emeleti szalonból a vidám zene és beszélgetés, mely

olykor csapongó nevetésbe robbant.Az üvegfalon túl néhány kíváncsi álldogált, tenyerüket az üvegtáblára nyomták, és a tenyerük

fehér volt és természetellenesen nagy, s fölöttük kíváncsi szempárok csillogtak.Aztán egy magas fiatalember lépett az ajtóhoz. Csuromvizesen állt ott, s mindkét kabátujja

fehér volt, ahogy jöttében leszedte a falat. Megnyomta a kilincset, s már tovább is akart állni.A csaposasszony kinyitotta az ajtót.– Ember, jöjjön, jöjjön hát beljebb, legalább elszórakoztat egy kicsit – mondta, s amikor a

fiatalember belépett, összecsapta a kezét: – Elgázolta a villamos? Vagy lezuhant a sziklákról?– Rosszabb – felelte a fiatalember. – Tegnapelőtt meglépett a menyasszonyom.És piszkos kezével a szeméhez nyúlt.– Hát maga vőlegény? De hiszen még sohasem láttam nőfélével – csodálkozott a

csaposasszony, s az üres poharakat a mosogatóba merítette, s amikor végzett a csapolással, a teli poharakat berakta a háta mögötti liftbe, behúzta a liftablakot, s megnyomta a gombot. Aztán fogott egy korsót, s a vizes bádogpulton elindította, és a korsó suhant a sima pulton, és ott állt meg éppen a fiatalember kezénél.

A fiatalember kortyolt egyet, cipője talpát néhányszor végighúzta a rézrúdon, s nézte, hogyan csöpög belőle a víz.

– Megszökött – mondta –, vacsorához száraz kenyeret kalapáltunk szét, és akkor eszébe jutott, hogy ő bárói családból származik, s azonmód ordítozni kezdett, hogy „Karlíkom, én a te mutterednek a legszívesebben kézigránátot nyomnék a pofájába!” Én meg csak csitítom: „Kislány nekem te ne beszélj így az esküvőnk előtt!” De ő felkapta a kést, egy olyan becsukható békanyúzót, és beledöfte azt a bicsakot az ajtóba. És a kés benyikkant, és ő megvágta magát. Én meg már zártam is az ablakot, nehogy kivesse nekem magát rajta. Az a lány úgy bukott az öngyilkosságra, mint utcaseprő a bagóra.

– Száraz kenyeret kalapáltatok a vacsorához? – csodálkozott a csaposasszony.– Ühüm. De azt is akarta, hogy haljunk meg együtt – folytatta a fiatalember –, és azt mondta:

„Nézd, Karlík, kinyitjuk szépen az ablakot, kézen fogjuk egymást, és kiugrunk.” És már szépen tisztára is voltunk fürödve, és a legszebb ruhánkba öltözve nézek lefelé az udvar mélyébe, nehogy valami srácra ugorjunk, és nézek, csak nézek lefelé, és az első emeleten olyan hülyén van kifeszítve egy antenna, hogy ha leugrottunk volna a harmadikról, ahol lakunk, biztos, hogy lenyestük volna a fülünket vagy az orrunkat azon a dróton, és elcsúfultunk volna – mondta, s a sör úgy szivárgott szája két szögletén, mint egy vékony bajusz.

– Az már nyolc, hogy hogy néz ki akkor az ember – mondta a csaposasszony, és karba fonta a kezét, és olyan szép volt, mint egy szobor a földművelésügyi minisztérium épületén.

És a büfé helyiségébe lehallatszott az első emeleti szalonból a vidám zene és beszélgetés, mely olykor csapongó nevetésbe robbant.

– Tudja, én esztéta vagyok, s ez mindent megmagyaráz – mondta a fiatalember. – Annak az én kislánykámnak, annak minden tökmindegy. Egyszer már felkötötte magát a ballonja övére, éppen hogy csak sikerült megmentenem. Ő meg üvöltött: „Te kretén, miért hoztál vissza, már éppen elszenderedtem!” A szomszédok meg döngették a falat, és ordítoztak: „Karlíček úr, mit művelnek maguk ott? Itt gyerekek is vannak!” És az én menyasszonykám visszaüvöltött: „Azokat a maguk gyerekeit a legszívesebben agyonverném, és aztán felgyújtanám a házat!” így aztán, hogy megnyugtassam, megragadtam a kezénél és lábánál fogva, s meg akartam hintáztatni egy kicsit, de rosszul számítottam ki a dolgot, és a kislány fejjel előre kirepült az ajtó deszkabetétjén át, ki egészen a folyosóra, és ledöntötte a lábáról a szomszédasszonyt, aki a kulcslyuknál guggolt. Az én kislánykám pedig azt mondta: „Asszonyom, mi Karlíkkal azt csinálunk a mi lakásunkban, amit akarunk, igaz, Karlík?” – mosolygott a fiatalember, s a szemét piros gyulladás szegélyezte.

– Hát ez szörnyű – mondta a csaposasszony –, oda nézzen! Ez a csürhe már székeket is hozott! – És eresztett magának egy pofa sört, és kilépve a söntéspult mögül, az üvegfalhoz ment, ahol a túlsó oldalon kíváncsiak tömege ácsorgott a záporban, suttogtak, s némelyek már széken ültek, s a tenyerüket úgy nyomták az üvegtáblához, mintha melengetnék. És olyanok voltak, mint a torzszülöttek. A csaposasszony megitta a sörét, előrehajolt, az üvegfal majdnemhogy úgy volt a szemén, mint egy szemüveg, aztán hátralépett, és a sör maradékát az üvegre löttyintette. És a sör habja lassan végigcsorgott az üvegezett portrékon.

– Prágaiak – mondta, és vállat vont.Aztán visszatért újra a csaphoz, teleeresztette a poharakat, és egyet a vizes bádogpult sima

felületén meglódított, és a korsó ott állt meg éppen a fiatalember kezénél.– Hogy nekem mindenben benne kell lennem – szólalt meg. – Tavaly elindulok sétálni a

vágányok mentén, a túlsó oldalon egy lány mendegél, és amikor jön a vonat, a lány a mozdony elé veti magát, de úgy, hogy a töltésről egyenesen a lábamhoz gurult a feje. És még pislogott a szemével!

A fiatalember azonban annyira magába volt merülve, mint egy összecsukható varrógép.

– Én arról az én kislányomról úgysem mondok le – mondta a fiatalember. – Ha mással nem, hát azzal teszi híressé a cseh grafikát, hogy frigid. Mim volna abból, ha egy normális nőm lenne? Szeretnénk egymást, no jó, de abszolút grafika nem volna sehol.

Fölemelte a poharat, és a sör az inge alá folyt.És a büfé helyiségébe lehallatszott az első emeleti szalonból a vidám zene és beszélgetés, mely

olykor csapongó nevetésbe robbant.A liften most lejöttek az étteremből a tálcák, s rajtuk az üres poharak, oldalukra tapadt

sörhabbal.– Azt is örökösen a szememre hányta az a lány, hogy bolond vagyok, de hát máskülönben

hogyan hülyéskedhetnék örökké, és járhatnék amellett a gyárba, és rajzolhatnék ezzel a kézzel századmilliméter pontossággal törzsprofilokat meg lökhajtásosok légfékjeit...

– No nem, ez már túlmegy minden határon – gurult méregbe a csaposasszony.És odakint néhány kíváncsi már a rugózó nyákos ágakon ült, és mint a villamosban, úgy

kapaszkodott a hárs ágaiba, s madártávlatból néztek egyenesen lefelé, az automata büfébe, a kissé felhajlott kartonfüggönykére, amely mögött a rakodóasztalon az öngyilkos lány feküdt.

– Hogy nekem minden bajban benne kell lennem – zsémbelt a csaposasszony. – Egy sötét éjen megyek át Krčákon, letérek az útról, így tapogatódzom a bokrok között, mint egy vak... és egyszerre csak megfogom valakinek a hideg kezét. Gyufát gyújtok, a magasba emelem: egy akasztott ember ölti odafentről rám a nyelvét. Hanem alaposan ömlik odakint – mondta, és a kíváncsiak feje fölött elnézett a nátriumos lámpák felé, amelyek mögött a szél széthajtotta az akácok ágait a Zámeček kivilágított órája előtt.

És a büfé helyiségébe lehallatszott az első emeleti szalonból a vidám zene és beszélgetés, mely olykor csapongó nevetésbe robbant.

Az üvegezett ajtóban egy átázott ifjú jelent meg overallban, és egy tálcára mutatott, melyen sörre való edények sorokoztak.

A csaposasszony kinyitotta az ajtót, aztán fogta az edényeket, csapolta beléjük a sört, és csodálkozva kérdezte:

– Egy ilyen fess fiú, mint te, hogy öltözhet így?– Hát ha egyszer most ez a divat a gyárban – mondja a szerelő. – A srácok, akik a munkából

úgy mennek el, mint a ficsúrok, hát ugyanazok a munkához, Jézus, Mária, hogy öltöznek be! Egy időben a foltozott munkaruha volt a divat. Minden műhely úgy tarkállott a csudálatos foltoktól, mint valami csavargóbál. Később a dróttal fércelt munkaruhák jöttek divatba. Akkor meg úgy csörgött-zörgött az egész műhely, mintha bábok mászkálnának benne. De mostanság az ócska cipők mennek – mondta a fiatalember, és a talp nélküli munkacipőjét mutatta, melyben rézdrót volt cipőfűző helyett. – Ami pedig a nadrágot illeti, hát legalább az egyik szárának vagy foszlottnak, vagy fogaskeréktől marcangoltnak kell lennie – mondta a fiatal szerelő, és hátralépett, hogy megmutassa magát.

– Csinos – dicsérte a csaposasszony, és a tálcára rakta a sörrel teli edényeket.– A lányok meg, akik úgy jönnek a gyárba, mint valami filmsztárok, mostanában a munkához

cápaszájú gumicsizmát viselnek – mondta a fiatalember, és a nedves, vörösben játszó haja úgy hullámzott és csillogott, mint a vörösréz forgács. – Hanem tessék már mondani, mire várnak azok ott kint ebben az esőben?

– Nagy esküvő van odafönt – fordította szemét a csaposasszony a mennyezetre.Aztán szakértő pillantásokkal méregette a csinos szerelőt, aki a nagyujjával minduntalan

visszaigazította a vállára az örökösen lecsúszó egy szál nadrágtartóját. Amikor a fiú elment, az asszony megkérdezte:

– S hát maga? Magának még mindig úgy tetszik ott a gyárban?

– Még mindig – felelte a fiatalember. – A gyár nélkül, akárcsak a nélkül a lány nélkül, én nem tudok élni. Hiszen ők rendezték meg az első kiállításomat – mondta, s ellágyult. – Bizony, megrendezték! Előbb azonban alaposan össze kellett vesznem a kultúrossal, aki aztán azt tanácsolta, hogy azokat az én grafikáimat éjjel akasszam ki a teremben. Így aztán éjjel belopództam oda, és A gyár kitapintható élménye témára készített művészeti objektumaimat felragasztottam a panelfalakra. És a kultúros, amikor reggel meglátta őket, megrémült, és egy darabig ráncigáltuk egymást, és én eltéptem a zakóját... De verniszázs azért volt. A melósoknak tetszett. Kultúrbetétként vak gyerekek énekeltek, s fölöttük, az erkély teljes szélességében egy felirat húzódott: „Egységünkre úgy kell vigyáznunk, mint a szemünk világára...” És ma már azzal büszkélkedik a gyár, hogy az első kiállításom otthon volt, az üzemben...

És az első emeleti étterem szalonjából vidám beszélgetés hangjai szűrődtek le, s a beszélgetés csapongó nevetésbe robbant. Elsőnek a menyasszony jött lefelé fehér fátyolban, fiatal volt, s a szeme csillogott a szesztől, és folyvást forgolódott, és lefelé vezette férjét a lépcsőn. És a fiatalemberek és barátnők a korlátba kapaszkodva jöttek mögötte, s lobogtatták a fátylát. A menyasszony énekelt valamit, és a ritmust hozzá menyasszonyi csokrával verte, aztán a lépcső átlója után beszaladt az üvegezett átjáróba, rákiáltott a kíváncsiskodókra, kirohant az eső ezüstös áradatába, széttárta karját, hátrahajtotta a fejét, és a haja meg a kalapkája egy pillanat alatt elfonnyadt a záporban, a víz pedig kifaragta gyönyörű testét. A vőlegény meg az esküvői vendégek ujjongva csatlakoztak hozzá. Aztán a túlsó járdán egymás mögé sorakozva elindultak, és a menyasszony folyvást forgolódott, és az esküvői csokor maradványával diktálta a ritmust a meneteléshez és az énekhez.

– Vidám esküvő, ahogy illik – mondta a csaposasszony, és lemászott az üveges sörök ládikáiról. – Hanem mondja csak, az a maga menyasszonya tegnap szökött meg?

– Nem, tegnapelőtt – válaszolta a fiatalember, vörös szemhéját dörzsölgetve. – De nem is csoda. Az a lány teleszívta magát a Piros könyvtár köteteivel meg a hírneves férfiak életrajzaival. Azt akarta, hogy két szobája legyen, és vendégeket fogadjon, azt az ő abszolút grafikáját pedig esténként csinálta, kedvtelésként. Ezért fenyegetett örökké hol a múlttal, hol a jövővel, vagy a szeretőivel, meg hogy melyik mit csinált vagy mit akart csinálni vele, vagy azzal, hogy megszökik tőlem vissza a szüleihez, akiknek hétszáz évre visszamenőleg megvolt a családfájuk, s az egyik ősük pápai kamarás volt. De mit ért mindez, ha egyszer az előlegeket meg a fizukat két nap alatt elvertem vele? Akkor aztán kalapáccsal vertük szét vacsorára a száraz kenyeret, vagy elment eladni a típusüvegeket, vagy széttépte valamelyik ruháját, és elvitte a hulladékgyűjtőbe, mint ócska rongyot. Persze ezek ötletes dolgok voltak, s különben prímán éltünk.

És az üvegezett ajtón ekkor két rendőr lépett be.– Legfőbb ideje, hogy jönnek – mondta a csaposasszony, és a rendőrök a padlón topogva

rázták le csizmájukról a vizet. – Ezek a raplisok panoptikumot csináltak itt nekem a dologból – és a kíváncsiskodókra mutatott, akik most elcsöndesedtek, s a szemük csak úgy csillogott a várakozástól. – Én ezektől az emberektől úgyis kinyúlok – mondta –, mire jók az ilyenek? Közönségnek a kivégzésekre! – És amikor a fiatalabb rendőrre pillantott, megdermedt: – Valami nézeteltérése volt?

A rendőr előhúzott egy zsebtükröt, s amikor megvizsgálta a szeme alatti kék foltot, azt mondta:

– Alaposan kikészített.A szolgálatvezető megtoldotta:– Megmondtam, nem? Mondtam, hogy ne kezdj beszélgetni részeg esküvősökkel. Szó szót

követett, s a mi ifjúnk kilicitált magának a vőlegénytől egy monoklit.– De elővezettem! És csuki-csuki – mutatta a rendőr, s újra megtapogatta a szemöldökét.

– No, hol az a lány? – kérdezte a szolgálatvezető.– Itt – mutatta a csaposasszony, és elhúzta a kartonfüggönykét. És az automata büfé üvegfala

megtelt fehér tenyerekkel, és az üvegnél állók hátának a hátul állók tenyere támaszkodott, néhány kíváncsi a kandeláberen csüngött az ömlő esőben, és valami vénember a hársfa koronájában állt, mint egy pávián, és a szél csapkodta az eső függönyeit és drapériáit...

A fiatal rendőr előhúzta a noteszt, s megigazította benne a másolópapírt.A csaposasszony föl-alá járkált a fal mentén, könnyedén az egyik kíváncsi arcába köpött, de az

meg se rebbent, és a köpés úgy csorgott le az üvegen, mint egy tejcsöpp.– Hát mi vagyok én, apagyilkos? – kiáltott fel a csaposasszony, s öklével egy másik kíváncsi

homlokára vágott az üvegen, és bőszülten odébbállt, levette a kötényét, s letakarta vele a csapokat, aztán kibontotta hatalmas haját, melyet termeszfészekbe tornyozva hordott, a hajtűket a szájába gyűjtötte, és újra, mintha egy ötkilós kalácsot fonna, szerpentinekbe nyomkodta a haját, s amikor a hajtűkkel is megtűzdelte már, bement a hátsó helyiségbe, és leült a székre.

– Jó, hogy jön – mondta a szolgálatvezető –, gombolja ki a lány blúzát. Nincsenek iratai, a készpénze pedig... harminc fillér...

A menyasszony most átverekedte magát a tömegen az üvegezett ajtóig, s alázatos ujjal kopogott. A fiatalember kinyitotta neki.

A menyasszony belépett, levetette ezüst cipellőjét, s kiöntötte belőle a vizet. Az esküvői kalapkából és a szeméből folyt a festék.

– Hát mi lesz? – kérdezte. – Kiereszti nekem vagy nem ereszti?– Nem eresztem – felelte a fiatal rendőr.– És miért nem ereszti?– Azért, mert kötelességteljesítés közben megütött. – De hiszen nem is olyan nagyon kék –

mondta a menyasszony, és lehajolt, és ivott a csapból, amelyből még mindig folyt a víz a mosogatóba.

– Olyan kék, mint az indigó – mondta a rendőr, amikor újra belenézett a kerek tükörbe.– Hagyott volna békén bennünket. Maga kezdte. Hát akkor most fejezze is be. Mikor ereszti ki

nekem?– Majd holnap!– Akkor én most itt megvárom magát, és maga velem jön aludni, mert én az én

nászéjszakámat nem töltöm egyedül.– Nem az esetem – mondta a rendőr, és felállt.– Ó, istenkém, akadnak itt még mások is – kiáltott fel a menyasszony, és egy

keringőfordulattal megkérdezte a fiatalembertől: – S hát maga, magának tetszem?– Tetszik – felelte –, tökéletesen hasonlít arra a kislányra, aki olajra lépett nekem. Ugyanaz a

nézése, mint neki volt, amikor először menekült hozzám a pincébe, egy olyan kis kofferral, amilyen a kislányoknak van a babájukhoz, ugyanígy félig mezítláb, csak egy lyukacsos nyelvű cipőben, ugyanilyen körülnyírt hajjal, mint amilyet a javítóintézeti lányok viselnek. Továbbá! Magának is ugyanolyan kék hályog van a szemén, mintha egy kis kalcedonszilánk volna. Maga tetszik nekem, maga az esetem.

– És nekem is tetszik maga – mondta a menyasszony, és az ezüst cipőcskéjébe eresztette a vizet, fölemelte az üveg cipősarkánál fogva, mint egy poharat, s jóízűt ivott belőle.

– Az ízlések ellen nincs apelláta – mondta, és nagyokat csettintett.A fiatal rendőr leült, a törzsőrmester elhúzta a függönykét, és diktált:– Az ismeretlen körülbelül százhatvan centiméter magas, öltözéke sárga-piros kockás

kosztüm. A lábán fekete, lyukacsos nyelvű cipő. A rózsaszínű blúz kis csipkés gallérral van szegélyezve, a gallér spiccét rózsák díszítik...

A fiatal rendőr felállt, s bezárta az ajtót, amelyen a fiatalember kilépett a menyasszonnyal az esti zápor korallfüzérébe. Amikor a rendőr visszaült, tovább írogatta a noteszba, amit a szolgálatvezető diktált... Aztán megérkeztek a hullaszállítók.

– Tudja, az az én kislányom, amikor először menekült oda hozzám – mondta a fiatalember.– Nem hallom! – kiáltotta a menyasszony, és a szél elvitte a hangját.– Az az én kislányom – kiabálta a fülébe a fiatalember –, amikor hozzám menekült, én éppen

egy barátom halotti maszkját csináltam. Erre, hogy neki is csináljak ilyen maszkot, merthogy akkor új életet kezd. Lefektettem az asztalra, bekentem az arcát vazelinnal, az orrába újságpapír-galacsint dugtam, aztán leöntöttem az arcát folyékony gipsszel... A nyakán egy törülköző volt, mintha gyilkosság után volna... és fogtam közben a kezét, és éreztem a szíve szeizmografikus jelzéseit...

– Gyönyörű! – kiáltotta a menyasszony, és a szél letépte a kalapkát, s egy villanás alatt felragadta a sötét egekbe.

Aztán a fiatalember megállt, és nézte a nátriumos lámpák fénye alatt a kis parkot, melyben a szélvihar letépte a karókról a fiatal nyárfákat, s most úgy hajlongtak, hogy ágacskáikat meg-megmártották a pocsolyákban.

– Fogja meg azt a fácskát – ordította a fiatalember, és kettétépte a nyakkendőjét, s az egyik felével erősen a karóhoz kötötte a kis fa törzsét.

– Mi köze ezekhez a fákhoz? – kérdezte ordítva a menyasszony.– Erősen tartsa!– Mondom, mi köze ezekhez a fácskákhoz?– Eltörnének!– Hát hadd törjenek! Mi köze hozzá?– Ezek köztulajdonban levő fácskák, és éppen úgy az enyémek, mint ahogy viszont az, amit én

gondolok és csinálok, az a közé is. Kisasszony! Én már egy olyan köztulajdon vagyok, mint amilyen köztulajdon egy vizelde vagy egy nyilvános park! – üvöltötte, és letépte a menyasszonyról az átázott és összesározott fátylat, s erőteljes mozdulatokkal, mintha egy nagy zenekart vezényelne, cafatokká tépte a selymet, s a cafatokból köteleket sodort.

– És amikor a gipsz megszáradt – folytatta kiabálva –, hát nem tudtam azt az én kislánykámat kiszedni belőle másképp, csak vésővel. Kénytelen voltam félig lenyírni a haját is, s ez aztán egészen közel hozott minket egymáshoz. Ő pedig kijelentette, hogy azzal a halotti maszkkal egy egészen új életet kezd. És három napig gyónt nekem egyvégtében, én meg a fejemet verdestem a falba attól a gyónástól. Még szerencse, hogy egy hordó kátrányom volt kéznél a pincefalak szigetelésére... így aztán a gyóntató funkciójában bemártottam az ecsetet a kátrányba, és a vallomásainak hatása alatt telemázoltam vele a fehér falakat, s ő közben elmondta, hogyan vezették két oldalról a hóna alatt támogatva az árnyékszékre okádni, hogyan hagyta el valaki, s ő éjnek évadján a Stromovkában feküdt, és bánatában sárral tömte magát... és így tovább, és így tovább, és addig gyónt nekem, amíg ő feketéből fehér nem lett, én meg a fehér falra ki nem pingáltam az egész hordó fekete kátrányt. Van még magán valami ruhadarab? Elfogytak a zsinegek!

– Tépjen magának! – mondta a menyasszony, és odatartotta a vállpántját.A fiatalember megragadta a vállpántot, és egyetlen hatalmas rántással, ahogy egy ágat törnek

le, vagy ahogy a kalauz húzza meg a villamosban a csengő szíját, egyetlen rántással letépte róla a menyasszonyi ruha maradékát.

Villámfény lobbant, és a menyasszony ott állt a kis nyilvános parkban félig meztelenül.– Ide figyeljen – kiáltotta –, csináljon nekem is egy olyan halotti maszkot! 

Hosszú Ferenc fordítása

MÜNCHHAUSEN

KORA REGGEL járt munkába Haňťa. A villamosban leült, aktatáskájából előhúzta a Herald Tribune-t, és úgy tett, mintha nagy érdeklődéssel olvasná a vezércikket. Aztán felkiáltott:

– Ezek a kapitalisták...! No hiszen, adnék én nekik erőpolitikát!Az emberek azonban másfelé néztek. Haňťa pedig ekkor már a Frankfurter Allgemeiné-t

terítette szét, egy kis ideig megjátszotta, hogy olvassa, azután kommentálni kezdte:– De kééérem! Ha az ember ezt olvassa, hát íííígy táncolnak tőle az idegei! Hát ki nyerte meg

és ki vesztette el tulajdonképpen a háborút?!Aztán harsány kacajra fakadt:– Fogjanak meg! Konrád Adenauer a nyugati kultúra védelméről szaval! A kolumbiai

egyetemen! Hát értik ezt, kérem? Az egyetemen! Nagy kár, hogy belőlünk nincs vagy kilencvenmillió!

Köhécselni kezdett, de amikor megértést keresett a körülötte levő emberi szemekben, látnia kellett, hogy a pillantások elsuhannak mellette, hogy az emberek tekintete csak valahol mögötte találkozik, hogy az emberek úgy tesznek mintha ő itt se volna, hogy egyszerűen átnéznek rajta. És Haňťa élvezte ezt, szerette azt az érzést, amikor az emberek irigykednek az emberre, amiért tud valamit.

Ezért most letette a szövetségi köztársaságbeli újságot, s élvezettel szétnyitotta a ľHumanité-t, és újra megáldotta azzal a nagy címmel az egész utazóközönséget, csakhogy ezek a hírek már egy csöppet sem tetszettek neki. Aztán letette az újságot, s a szeme könnybe lábadt:

– Óó, hát hová lett a francia büszkeség? Jóságos isten! Speidel és von Manteufel Guderiannal, azzal a vén draufgängerrel... tárgyalásokon vesz részt Párizsban. Én ebbe beledöglőm!

Hirtelen összerakta az újságokat, a makulatúrából kiszedett három újságját, melyekből csak a vezeték-és utóneveket értette meg, s leszállt.

Rögtön a sarok után betért a tejcsarnokba, ahol mindennap tejet vásárolt a macskáknak.– Hány macskájuk van tulajdonképpen? – kérdezte a tejcsarnokosnő.– Hány? No, azt látnia kellene, asszonyom, mi van, amikor kinyitom a raktárajtót! Ha nem

ugrom félre, hát ledönt a lábamról az a macskalavina. Hanem hallotta már?– Mit?– Óriási tűzvész a holešovicei kikötőben ma éjjel. Egy gabonával megrakott hajó ég, és az az

égő gabona minden irányban lődöz, úgyhogy a tűzoltók már nem is a hajót oltják, hanem a szomszédos negyedeket... Libeňt és Bubnyt. Borzalmas katasztrófa!

– No még csak ez hiányzott! – tördelte a kezét a tejcsarnokosnő. – Szóval, hány macskájuk van?

– Kislány, pardon: asszonyom... kevés. Most, hogy hat kandúrunk megveszett, mivel a párzás az agyukra ment, hát csak tizenkettő maradt. Tudja, az egy kész katasztrófa, ha a kandúrokra rájön a tavasz! A plafonra másznak tőle.

– A tavasztól?– No igen, hiszen maga is tudja, micsoda kínlódás az a vágy, az a nyivákolás, a természetnek

az az iontoforézise és az állatkák ama kedvtelése az alagutacskás játékban.– Az meg mi?– No, elnézést kérek... de az állatkák is szeretnek papás-mamást játszani. És egy ilyen kandúr,

hát az egy valóságos dinamó!

– Tizenkét macska! És a gyerekeink odajárnak magukhoz a papírhulladékkal. Még csak az hiányzik, hogy ez a tizenkettő is megvesszen. Hiszen összeharapnák az egész utcát!

– Hát azok bizony összeharapnák.Haňťa beletúrt az aktatáskájába, és kihúzta az olasz Unitá-t.– No... itt volt valamelyik újságban... Igen, megvan, árvizek Páduában... Itt meg, hogy az a

monacói herceg feleségül vette Grace Kelly amerikai filmkát... pardon, filmsztárt... no, megvan! Firenzében megveszett egy csapat macska, és az Uffiziban tizenöt németet haraptak össze, akik éppen ott voltak a képtárban. Még a bedekkereiket is cafatokra tépték.

– Nohát, én pedig ezt nem hagyom ennyiben! Még ma bejelentem a szülői munkaközösségben! – jelentette ki a tejcsarnokosnő, és felvetette a fejét, és aggodalmasan kinézett az utcára...

A biztosítótársaság épületénél a pénztáros várakozott.– Haňťa úr, tegnap leadtunk maguknak egy stósz szelvényt.– Igen, no és?– És?! Mi azt hittük, hogy azok a szelvények, amelyeket leadtunk, már elévültek. Holott az

elévülteket tartottuk meg.A pénztáros a biztosító épületére mutatott:– És azokat a szelvényeket, amelyek érvényesek, azokat küldtük a hulladékba.– Ó, az nekünk mindegy... nekünk papír: papír! – nyugtatta Haňťa.– Nem értjük egymást! Azt szeretném tudni, hogy ki lehet-e még cserélni őket.– Azt már aligha, be vannak csomagolva.– És hol vannak a csomagok?– Hát azt én is szeretném tudni. Még tegnap elvitték őket a papírgyárba.– Melyikbe?– Az attól függ, hogy melyik autóra raktuk a csomagokat.Azoknak a szelvényeknek már ámen. Akkor már sokkal egyszerűbb az élet vizét keresni vagy

Mindentudó Apó három arany hajszálát.– Én panaszt teszek.– Azt lehet, csakhogy nálunk soha semmit sem találnak meg, ha valamit keresnek. Viszont

ugyanakkor, meglepetésként, egy csomó mindenféle egyéb kerül olyankor elő. Például egyszer a forradalom után az egyik letnýi raktárban csomagolok, villával dolgozom, és egyszerre csak a villa valamiben elakad, és huhu! Találja ki, mi volt ott?

– Szelvények! – örvendett meg a pénztáros.– Fenét! Egy csizma. Csizma! Beletúrok a halomba még egyszer, és tessék: egy halott

Scharführer, s a keze még szorongatja a pisztolyát. Egy sarfirer, valaha a német mosónők kincse, a birodalmi nyúltenyészet díszpéldánya... és most... hulla. Mondom: „Mi legyen vele?” Beledobtam egy kibélelt ládába, köréje és a tetejére jó sok papírt, alaposan letapostam, sodort dróttal megkötöztem... no és a sarfirer elment a papírgyárba, akárcsak azok a maga szelvényei. Ott elvágják a drótokat, beledobják az egészet a zúzómalomba, a savba. Könnyen lehet, hogy akkoriban néhány száz ember a České slovó-t egy német nemzetiszocialistára nyomtatva olvasta. Szép kis eset, mi?

– Hát... – mondta a pénztáros, és tüsszentett.– Így igaz, ahogy mondom! No de csomagoltam én a Nemzeti Bank pincéjében is. Ott, mint

azt talán tudni méltóztatik, van egy olyan helyiség, amelybe a mennyezetből hull alá a megdarált, érvénytelen bankjegyek tömege. Ott csomagoltam, maszkkal az arcomon, milliók porába gázolva. A por, mondom, a mennyezet egy nyílásából potyog alá, s a daráló közben kellemesen

zümmög... No és ott jutott az eszembe, és később meg is kérdeztem a főpénztárost: „Nem fordult még elő magával, hogy hiányzott a kasszájából egymillió?” És tudja, mit felelt?

– Nem – ijedt meg a pénztáros, és a szíve hevesebben vert.– Azt felelte: „Haňťa úr, a milliós hibát tüstént megtalálom. De ne adja isten, hogy húsz fillér

hiányozzék, mert azt néha hat ember keresi egy teljes hétig!”A pénztárosnak végigfutott a hátán a hideg, s újra tüsszentett.– Így van ez! – mondta Haňťa. – Hanem az igazán érdekes az, hogy az emberek folytonosan

elveszítenek valamit. Nálunk már annyi mindent felejtettek a hulladékpapír között, hogy ha az mind előkerülne, kész kis bazár telne ki belőle. A gyerekek egyszer egy rádiót hoztak a papír közt tévedésből, akadt már teljes Aero-motor is, cipők, kabátok, tízesével a mérlegbeszámolók, benzinjegyek, nyugták és szelvények. De a leghíresebb eset az volt, amikor tévedésből a papírral együtt kiszórtak vagy másfél millió értékű briliánst. Hét detektív szedegette fel egyik papírdarabot a másik után az egész pincében. Összesen kilencven mázsát. Egy hétig tartott, de nem találtak semmit.

A pénztáros újra tüsszentett, akkorát, hogy tele lett a tenyere.– Nincs zsebkendője?– Nincs, elfelejtettem...– Hát miért nem szól? Holnap, apró figyelmességként, hozok magának egy egész tucatot.

Ugyanis, amikor felszámolták a zsinagógákat, hát a németek tíz mázsát hoztak hozzánk azokból a zászlókból, szertartási ruhákból, kendőkből: Eleinte kapcának téptük, de később már zsebkendőket meg törülközőket csináltunk belőlük. Nekem – közölte boldog hangsúllyal Haňťa –, nekem két menyasszonyra való hozományom van. Csak zászlókból két tucat alsónadrágot varrt a nejecském. És az a tömérdek zsebkendő! Életem végéig elég lesz! Még ha sósavat taknyolnék bele, akkor is! Uram, állati klassz ezekbe orrot fújni. Tudja, micsoda kéj az, amikor azok az aranyszálak úgy csiklandozzák az ember orrlikát?!

A pénztáros azonban azon gondolkodott, hogy mi volna ha a kasszájából hiányozna az a bizonyos húsz fillér.

– Alaposan megfáztam – mondta.– Hát miért nem szól? Figyeljen ide! Amikor hazamegy a hivatalból, eresszen egy kis edénybe

egy kevéske vizet, s öntse fel jó bőven rummal. Aztán gyönyörűen felfőzi, de előbb természetesen még tesz bele egy kis szegfűszeget meg borsot. Aztán jóízűen igya meg, várjon vagy egy negyedórácskát, míg az az ital akceleráción nem megy át, s akkor igyon rá még két deci rozspálinkát, a rozspálinka ugyanis jó a mellre. No, akkor menjen ki a szabadba... már éppen alkonyodni fog... ott kint a szabadban aztán elvágódik valahol, szépen elalszik, és reggel, harmathulláskor már nyoma se lesz a hűlésnek. Ez az a bizonyos Kneipp-kúra, és sokkal többet ér, mint Priessnitz úr borogatása. Én pedig holnap hozok magának azokból a zsebkendőkből! – mondta Haňťa, s kezet nyújtott a pénztárosnak, és őszinte barátsággal pumpált a pénztáros kezével...

A pénztáros kitapogatta a biztosítóintézet kilincsét, és akkorát tüsszentett, hogy berepült tőle egyenesen az előcsarnokba.

Haňťa ezután észrevette, hogy egy verejtékében fürdő ember befordul a hulladékgyűjtőjük felé, s egy taligát tol maga előtt. Meggyorsította lépteit, s aztán segített neki tolni a taligát, amely olyan volt, mint egy ágyú.

– Még az a szerencse, hogy van ez a taligám – mondta elégedetten a taligatulajdonos. Egy egészen aprócska csomagot szállított rajta.

A főnök kijött az irodából, s odaszólt:– Tegye a mérlegre.

– Van borkorcsolyájuk? – kérdezte a büszke taligatulajdonos, és a verítékét törölgette.– Mi az... mi az, hogy borkorcsolya?– Hát borkorcsolya... amin a hordókat gurítják.– Az nincs.– De egy emelő csak akad legalább...?– Emelő? Az van... de minek? Talán csak nem erre? – bődült el a főnök, és már tudta, hogy a

jókedvének mára befellegzett. Odaugrott, és a mérlegre dobta a kis csomagot.– Öt kiló az egész.– No... ez már döfi! – örvendett a taligatulajdonos.– Mit kér érte? Pénzt vagy sorsjegyet?– Sorsjegyet. De a számok ne legyenek túl közel egymáshoz.– Tessék, itt van egy!– Még mit nem, az nekem nem kell! Előbb keverje meg!– Itt van egy sorsjegy, aztán keverje meg maga – mondta szárazon a főnök.– Egy papagájt kellene tartaniuk – ejtette el ábrándozón a taligatulajdonos, és a sorsjegyet

bedugta a levéltárcájába. Aztán el akart indulni, de nem ment a dolog. A taliga nehéz volt, s az udvarról kifelé egy kicsi emelkedőnek vitt az út. Így aztán Haňťa az egyik, a főnök a másik oldalról, majdhogynem térdelve, s kezükkel a kerékkoszorún kellett hogy belefeküdjenek, s még biztatniuk is egymást, hogy „Hó-rukk! Hó-rukk!” Csak akkor mozdult meg végre a taliga, mely egészen olyan volt, s bizonyára annyit is nyomott, mint egy ágyú.

– Ha úgy nyernék ezzel egy Spartak kocsit! – sóhajtott fel a taligatulajdonos.– Még mit nem! Abban már az igazgatónk kocsikázik, és a többi főnyeremény is ki van már

osztva. Ha nyersz is vele, legfeljebb egy tálat, könyvet vagy inget nyersz... ha! – mondta Haňťa.– Még az a szerencse, hogy van ez a taligám – szólt elégedetten a tulajdonos, és belefeküdt a

láncba, és trappolva befordult a Spálená utcába.Amikor Haňťa visszatért az udvarba, odaszólt a főnöknek:– Kísérteties volt ez az ember azzal a taligával! Valóságos szimbóluma a régi életemnek!Kilenc óra tájt bejött a hulladékgyűjtő udvarába egy öreg férfi, megkerülte a kliensek

csoportját, akik a mérleg körül szorongtak, s aztán megállt az udvar kellős közepén. Vallásos áhítattal szemügyre vett minden falat és zugot, végül még a sapkáját is levette, mintha csakugyan valami templomban állna.

– Mit nézeget itt úgy, mintha éppen lepottyant volna a fáról? – emelte rá szemét a munkájáról Haňťa.

– Tudja... én itt dolgoztam harminc évvel ezelőtt, de akkor ez a bérház még nem állt itt. Ahol most a mérleg van – mutatta az öreg –, ott régen kút volt, és itt, ahol ez a raktár áll, itt régen istállók voltak. Én ugyanis valaha itt kocsiskodtam...

– Jóságos isten! Hiszen ez egy aranyszívű ember! Gyorsan nyújtsd a kezed!És szorongatták egymás kezét, és egy kis ideig mereven egymás szemébe néztek. Amikor elég

alaposan szemre vették már egymást, az öreg tovább mutogatott:– Amott, ahol az az iroda van, nem volt semmi, ott csak egy zugoly volt, mögötte pedig a

rakodó. Itt, ezeknél az ablakoknál, létrák álltak, amelyek a padlásra vezettek, mert ott volt a széna. És ott, ahol az a sötétség van, egy padocska volt, mert oda sütött a legerősebben a nap...

– Hű, te aranyszívű, hát te szereted az eltemetett emlékeket? Hát akkor én majd elviszlek egyszer, de csak ha alkalmas lesz az idő, s én jelt adok neked... akkor elviszlek majd a slapýi tóra – fogadkozott Haňťa. – Elmegyünk, de csak mi ketten. Egy kis ladikkal hajózunk majd a tavon, és én egyszerre csak azt mondom: „Állj!” És akkor kihajolunk majd, mint egy léghajóból, és lenézünk a vízbe, és ha a víz átlátszóan tiszta lesz, akkor a kis ladikunk alatt láthatóvá válik

Holovoušť, a szülőfalum. És én mutogatnám és magyaráznám neked: „Amott, ahol az a ponty úszik, ott születtem.”

Haňťa leguggolt, és ujjával a föld felé böködött:– És ott, ahol most olyan méltóságteljesen vonul egy harcsa, abban a templomban kereszteltek

meg engem, amerre az a süllő kergeti a kis halakat, hát abban a toronyban szólt a harang. – Megkopogtatta a kövezetet: – És emitt, ahol most úgy villant egy keszeg, mint egy lapát, itt áll a kocsma, itt áll tető nélkül a kocsma, ahol annyit verekedtem a lányok miatt.

Könnyek potyogtak a keze fejére. Az öreg kifújta az orrát, s azt mondta:– Barátom, én mostanság az életem nyomait keresem, de mindenütt egészen másképp van már

minden... minden! Mindenütt csak az emlékek élnek, olyan emlékek, hogy visszaidézésük jobban lesújt, mint annak idején maga a valóság...

– Tudod – sóhajtott fel kisvártatva az öreg –, szeretném újra végigjárni mindazokat a helyeket, ahol fiatal voltam. És mert mindenütt lerombolva találom a múltamat, hát mindig azt hiszem, hogy tévedtem, s hogy valahol máshol vagyok. Elmentem megnézni a szülőfalumat is. Ötven éve nem jártam abban a Dubi-parti kis faluban, Kladno mellett... Elindulok a falu felé... megyek az úton, és az az út egyszerre csak a falu helyett valami kerítéseknél ér véget. Nézem, nézem, s hát látom, hogy az én egész szülőfalumat már régen betemették, elhordták, és a helyén felállították a második poldavkai acélművet... Te, barátom, te legalább, amikor a gátat megnyitják, végigmehetsz a szülőfalud utcáján, még a szülőházadba is befordulhatsz, de nekem betemették azt már örökre. Hát így aztán csak kapaszkodtam mindkét kezemmel abba a kerítésbe, akár Jézus a kereszten, és aztán elmentem, és jelentkeztem brigádmunkára. Arra gondoltam, hogy ha beállok egy olyan csapatba, amelyik mindenféle csatornákat ás, akkor egyszer, akkor egyszer talán... a csákányommal beleütköznék a templomtoronyba. De nem vettek föl, merthogy már vén vagyok. Már nem kellek az embereknek.

– Hát akkor add el a csontvázadat! – mondta Haňťa.– Micsoda?– Add el a csontvázadat. Vannak intézmények, amelyek emberi csontvázakat vásárolnak.

Amikor aztán kinyúlsz, elvisznek, és más halottakkal együtt szépen beleeresztenek a pácba. Most viszont, még életedben, kapsz ezért egypár ezrest, és akkorát mulathatsz belőle, mint egy disznóölésen.

– Azoknak az embereknek még kellenék?– De még mennyire! Előbb az egyetemisták gyakorolnának rajtad, aztán kifőznének,

kicsontoznának, rézdrótocskákkal meg stiftecskékkel szépen összeraknának... egy gyönyörű csontvázzá, egy Aladárrá...

– No nézd csak... és soha nagyobb szükségem még nem volt erre! Az a sok visszaemlékezés teljesen tönkretett! Barátom, bevallom neked... – suttogta az öreg – kikapcsolták a villanyomat, merthogy nem fizetek. A lakásadónőm kivitte a kályhát, merthogy nem fizetek. Már csaknem mindenemet eladtam... No de így?! – kérdezte megbűvölten az öreg. – Hiszen akkor újra állományban volnék! És a tetejébe tudományosban!

– Tudod-e, te szerencsés flótás – ujjongott Haňťa –, micsoda mázli volna, ha, mondjuk, egy múzeumba kerülnél? Vagy – és ezen az ötleten már maga is elámult –, vagy ha egy gimnázium szertárában állnál, időnként bevinnének az osztályba, és a tanár úr a mutatóujjával pengetné a csontjaidat, mint egy citerát, és magyarázná a diákoknak, hogy melyik csontnak mi a neve. És szünetben... – állt meg egy pillanatra elgondolkodva – szünetben... szünetben pedig a srácok cigarettát dugnának az agyaraid közé, s még táncra is perdülnének veled!

– Elég! Elég! Micsoda tippet adtál! Egy motort raktál belém... Van még egy sanszom! – kiáltozta az öreg.

De a következő pillanatban elkomorult.– Csakhogy... vajon bevesznek-e... megvesznek-e? Indulok máris. Hová kell menni?– Albertovba. Végig a Karlován lefelé, és ott aztán kérdezd meg, hogy hol vásárolnak

csontvázakat. Lehet, hogy nem fizetik ki rögtön az egészet. Akkor egyezz ki részletekben.Az öreg könnyes szemmel, gyorsan eltűnt a kapualjban.Mařenka, aki papírt csomagolt, és fültanúja volt az egésznek, beleborzongott a hallottakba:– Jézus, Mária... hogy maguk, férfiak, mikkel nem tudnak szórakozni! Most meg hogy eladni a

csontvázukat! És este hazamegy az ember, és akkor ott újra ehhez hasonlók. Mert ott meg a szomszédok jönnek vigasztalni! – panaszkodott, s közben kibélelt egy ládát papírral.

– Valami Ratig úr jár hozzám, úgymond keresztényi kötelessége... vigasztalni az özvegyet. Szépen elterpeszkedik ott nekem, és elkezd kuncsorogni, hogy ő, bárcsak venné már magához őt az Úristen, mert mihez is kezd majd, ha a felesége, aki egy daganattal fekszik a kórházban, ott marad neki a kés alatt? Merthogy ő akkor, mármint ez a Ratig úr, holtbiztos, hogy a gyorsvonat alá veti magát...

Haňťa hallgatta, de közben egy régi söröshordóból leányregényeket válogatott.– Komolyan? – kérdezte.– No... és akkor még nekem, akit maguk itt agyongyötörnek, még nekem kell vigasztalnom azt

a keresztény szomszédot, hogy az orvosoknak még csak nem is arany-, de egyenesen gyémántkezük van. Ratig úr azonban erre azt mondja, hogy nem, nem, s hogy ő biztosan tudja, hogy nincs aranykezük, és hogy most rögtön megy, és a gyors alá veti magát. Aztán egyszerre csak felugrik, és egy nagyot kiált: „Jézusom!”

– Mi történt? – rémült meg Haňťa.– Semmi, Ratig úr kiáltott fel így tegnap este. „Jézusom hová tette a feleségem azt a

briliánsgyűrűt?” És akkor nekem el kell mennem a lakására, és négykézláb keresgélni vele azt a gyűrűt. Tegnap is... figyel rám?

– Hát persze... tegnap is... – hazudta Haňťa.– Tegnap is, amikor vigasztalni jött abban az özvegyi magányomban, hát hozott magával egy

revolvert, és hogy ő főbe lövi magát nálam. Amikor aztán főztem neki három törökös kávét, hát megígérte, hogy bár agyonlőni agyonlövi magát, de majd csak otthon. Ennyi bajom van magukkal, férfiakkal. Hová megy? Haňťa a kabátja alá dugta a leányregényeket.

– El kell mennem venni a főnöknek egy kaniszter benzint – felelte –, meg egy kaniszter petróleumot. Azt mondta a főnök, hogy az emberek már megint azt kérdezgetik tőle nagy hangon az utcán: „Mi van, mikor mennek ki magukhoz újra a tűzoltók? Mikor fog megint leltározni?”

– No, tudják, meg az a szerencse, hogy megvan az a sírom Olšanyban. Az az én vasárnapom. Kimegyek a temetőbe, megállok a sírom előtt, és elképzelem, hogy szép békésen fekszem odalent... Nincsenek férfiak, nincs semmiféle papír, nincsenek keresztények. Bárcsak ott lennék már! – vágyakozott Mařeňka.

Amikor Haňťa belépett a vendéglőbe, nem köszönt, csak letette a leányregényeket a pultra, és körülnézett. Az egyik vendég éppen fizetett, s elmenőben elégedetten dönögött magában, a másik a bádogpulton dobolt, és kedvtelve figyelte, amint a pincérnő a világosság felé tartva kitöltötte a rumot, a harmadik vendég pedig, miután kigyönyörködte magát a teli pohárkában, hirtelen hátravetette a fejét, és magába döntötte.

Akkor a pincérnő begereblyézte a leányregényeket, és a pult alatt türelmetlen sóvársággal végigfutotta legalább a címüket. Aztán fölnézett, s reggel óta első ízben elmosolyodott.

– Hát mit adunk magunknak, kedveske? – kérdezte, és kitöltött egy pohár rumot. – Szerelmiek mind?

– De még mennyire! – felelte Haňťa.

– Olvasta őket?– Azt a Magdi sorsá-t nem olvastam, meg Az eltört bilincsek-et sem, de A báró vágya, no hát

az aztán a maga szívecskéjének való olvasmány lesz, hölgyem – mondta Haňťa, és meghajolt.– Én ezt nem bírom ki, én ezt nem bírom ki estig – jelentette ki a pincérnő. – Meséljen belőle

legalább egy részletet.Haňťa koccintott a levegővel, és mesélni kezdte, de nem A báró vágyá-t, hanem A tisztességes

lány-t, amelyet akkor olvasott, amikor csalánkiütése volt.– A kastélyban mélységes csönd honolt... Gyönyörű, forró nyári éjszaka. Vilma kinyitotta a

teraszra nyíló ajtót... „Báró úr!” – kiáltott fel riadtan...– Kedveském, adok magának ma egy ebédet, jó?– Jó. Vilma azonban így szólt: „Hagyjon föl ezzel, báró úr, e szavak nem méltók önhöz,

gondoljon arra, hogy ön nős, én pedig szegény lány vagyok!” De a báró elébe térdelt: „Vilma, a szerelem nem vesz el a tisztességből, ellenkezőleg, megsokszorozza azt. Enyém, enyém kell hogy legyél!” Ó, isten hozta, tanácsos úr! Hát hogy van mindig? – kiáltotta Haňťa egy kopasz férfinak, aki éppen fölhörpintette pohárka rumját, s Haňťa magyarázatképpen megtoldotta: – Barátaim, nem árt, ha tudják! Mi ketten kifogtunk még az elvonókúrán is...! Igaz?!

Haňťa elragadtatottan nézte a kopasz férfit, aki egy cseppet sem örült ennek a találkozásnak, és az egész kocsmának magyarázta:

– Én és a tanácsos úr... mi bizony tönkretettük Mysliveček úrnak azt az ő feltételes reflexét. Minden páciensénél beváltak az injekciók, mindannyian okádtak, csak mi ketten nem. Én meg a tanácsos úr. Mi ketten legyőztük a tudományt! A szellem győzelme volt ez az anyag fölött. Igaz?

A tanácsos azonban nem örvendezett. A legszívesebben eltűnt volna a falon át.– Fizetek! – mondta fagyosan.– Két deci rumocska volt és két tízes sör, ugye? – adta meg neki a kegyelemdöfést a pincérnő.– Hmmm – dünnyögött a tanácsos, ledobott a pultra két tízkoronást, és tökéletesen

elszerencsétlenedve attól a Mysliveček úr felett aratott győzelemtől, kilépett az utcára.– Hogy volt tovább? – vibrált a pincérnő.– A bárónő rajtacsípte őket. „Vilma, maga éjidőn és ily öltözékben nős férfiak látogatását

fogadja? És én úgy hittem magában!” – Haňťa az üres pohárkával játszott. Csak amikor a pincérnő újra teletöltötte, fejezte be a bárónő mondókáját: „Tehát a báró úr az ön kedvese?” Hej, te átkozott kölyök! – kiáltott fel hirtelen, amikor felfedezte az egyik elázott vendéget. – Tudod-e, hogy úgy nézel ki, mint Edy Polo?

– Az meglehet – felelte a vendég –, de ülj szépen ide mellém, és nevezz Dodónak. Tegnap óta olyan pácban vagyok, mint egy fácán. Állati zűrben vagyok. Megcsalt a feleségem.

– No, Jézus, Mária! Hát én rendeznék neki otthon egy kis ébresztőt. Katolikus vagy?– Az.– Hát akkor előbb ki kell oktatnod a feleséged, hogy a világon az első az Isten, és rögtön utána

jön a férj. Azután következnek mind a többi hívők, és legeslegvégül a térdelő feleség... A szegényke és a csupa jóság.

– Nálunk pontosan így van. Mit nem adnék, ha egy kicsit tekeregne! De ő csak ül, csak ül otthon, horgolgat, és így csak én vagyok a gazember – mutatott saját magára a vendég, majd folytatta: – Micsoda ideálokkal kezdtem én a házasságot! Micsoda ideálokkal! Hogy úgy egy év múltán az asszony talál majd magának valami pacákot, én meg előbb kihúzom az egyik, aztán a másik kezemet, és újra olyan szabad leszek, mint a madár, mint amilyen azelőtt voltam...

– Hát ez valóban nagy balszerencse – ismerte el Haňťa, és visszament a pulthoz, ahová a pincérnő hívogatta behajlított mutatóujjával.

– Hogy volt tovább? – tartotta oda a pincérnő a fülbevalóját.

– Vele...? – mutatott Haňťa a férfira, aki azt kívánta, hogy Dodónak szólítsa.– Az olyan részeg, mint a csap, de mi történt a báróval?– Hát azt nem! Azt már nem! Ezt ne kívánja tőlem! – tiltakozott mindkét kezével Haňťa. – Azt

én nem mondhatom el magának. Még kárt tenne magában. Borzalmas tragédia.A pincérnő rumot öntött a pohárkába, és kunyerált:– No, kedveském, csak ki vele! Én már sok mindent megéltem. Két férjet temettem el.– Az rögtön látszik magán, hogy úrihölgy – mondta Haňťa, és csak tartotta a pohárkát,

kihörpintésének odázgatásával ingerelve önmagát.– Még egy részt elmondok, de azzal vége. Az utolsó fejezetben a bárónő rákiált a haldoklóra:

„Vilma, maga titkol előlem valamit! Maga megmérgezte magát!” És Vilma ekkor így válaszol: „Bárónő, kérem, én most olyan boldog vagyok...” A bárónő az égre emeli szemét, és így suttog: „Ah, Vilma, maga egy nagy lélek, s én most értem csak meg az ön áldozatát, amelyet a házasságomért hozott...”

A pincérnő, aki két férjet temetett el, és már sok mindent megélt, kinézett az ablakon, és szabadjára engedte könnyeit, melyeket az összegyűrt s szeméhez emelt kötényke mögött hullatott. Haňťa is szipogott.

– És Vilma a következő pillanatban meghalt, és a kastély fölött megkondult a lélekharang – mondta, s megtörölte a szemét a kabátja ujjával, és felhajtotta a rumot.

A férfi, aki, mint mesélte, már reggel óta pácban volt, mint egy fácán, felujjongott:– Hanem, emberek, ha tudnátok, hogy micsoda fiam van! Nézzetek rám! Tudjátok, micsoda

öröm az, ha az embernek egy olyan fia van, mint nekem? Mert az én fiam ifjúsági cselgáncsbajnok. A szentségit, nézzetek rám! Van itt bicepsz?!

Haňťa megtapogatta az izmait, és elismerően nyugtázta:– Még mindig frankó.– No ugye. És most képzeljétek el ezt a boldogságot! – kiabálta. – Vasárnap reggel felkelünk,

és én nézem, ahogy a fiam mosakszik. Könnyűsúlyú. Én nekibátorodok, és ugratom: „No, fiú, ma csinálunk egy kis revánsot.” Mire a gyerek kedvesen, illedelmesen azt mondja tisztelettel: „Ahogy gondolja, apuka, jöjjön, próbálja meg.” Mert magáz tiszteletből. No én erre el akarom kapni, de ő mindannyiszor csak megragad itt az ingemnél, és úgy vág a földhöz, hogy apró csillagok ugrálnak a fejemből, mint a vicclapokban. A névnapomra, ajándékképpen, kificamította a csuklómat. Barátaim! A házasságom gajra ment, az egyetlen örömöm, hogy olyan jól sikerült fiam van.

Haňťa letette az üres pohárkát, és odasúgta a pincérnőnek:– ...és akkor a parkban, a szép és halott Vilma szobájának ablaka alatt eldördült egy fegyver...

– és kémlelőn nézte a pincérnőt.– Mára elég. Éppen eleget ivott – mondta hűvösen a pincérnő.– Ez a beszéd, és én mindig is respektálom egy hölgy kívánságát. De van még a ládában egy

Hilda Haniková bűne, meg A kurtizán regénye, meg A hatodik osztály... No de mit csináljak velük, ha senkinek se kellenek?!

– Hogy mondta? – kérdezte a pincérnő, s nem hitt a fülének.– Magát érdekelnék?– Mintha nem tudná! Főleg A hatodik osztály. Hiszen abban játszottam is egy szerepet. Én

voltam a Valásková, Stána barátnője... Tengerészbundácskám volt, a hajamban pedig masli... Maga nem ismeri? Hát akkor elmesélem magának...

– Majd máskor, inkább máskor! Fáj a lábam – védekezett Haňťa. – Meg aztán ma egyedül vagyok a raktárban. A főnököt a reggeli kocsikázásnál fejbe rúgta a ló. Meg aztán mi már amúgy sem vagyunk itt sokáig. Még kábé tizennégy nap, és agyő! Vagy zenés mulatót csinálnak belőle,

vagy törtarany-felvásárlót. Persze a maga számára, hölgyem, már most eldugom karácsonyra az európai könyvpiac olyan gyöngyszemeit... mint Az utolsó akkord, Élve eltemetve, Szenvedéssel a boldogság útján... meg hasonlók.

– Kedveske... – sóhajtott fel a pincérnő, és előlegbe töltött a becherovkából.– Nos, hölgyem... – csapta össze Haňťa a bokáját – az ön egészségére!A főnök átvetette a mérleg kampóját, s megkérdezte:– Mi szépet adnak?– Gyönyörű film megy. Jó napot, elefánt. Két zsák papírhulladék egyetlen nap alatt! No de mi

ez a Moulin Rouge-hoz legyintett a Metró filmszínház takarítónője –, az volt csak az igazán gyönyörűségesen gyönyörű film. Nyolc zsák papír két nap alatt. Majdnem ugyanakkora siker, mint A hetedik kereszt. Hanem a jövő héten valami egészen prímát játszunk! – és csókokat dobált illusztrációul az udvar üvegezett teteje felé. – A Hamlet-et adjuk, és a lányok a Párizs moziból azt mondják, hogy az egy szerelmes darab.

– Húsz kiló az egész, és öntse egyenesen azokba a ládákba... – mondta a főnök, és az egyik zsákot ő maga húzta oda előzékenyen, ahol Mařenka taposta a papírt. – Azt hiszem – jegyezte meg –, maga minden filmet kívülről tud, igaz?

– Én? Egyáltalán nem!– A Moulin Rouge-t sem?– Még A hetedik kereszt-et sem. Én a kirakati képek alapján csinálok magamnak belőle

történetet, tudja, mert én jobban szeretem a színházat. De maga csak jöjjön el azért, és nézze meg. A képek alapján ez valami csuda fess fiúról szól, tökéletesen hasonlít arra a diákra, akivel az a tragikus szerelmi eset történt nálunk, Jarovban – mondta, és kiszórta a ládába a jégrúd- és cukorkáspapírkákat, s Mařenka rögvest le is taposta őket.

Ebben a pillanatban lépett az udvarba Haňťa. A főnök az órájára nézett, s mikor megállapította, hogy háromnegyed tízet mutat, felhúzta a szemöldökét.

– Tizenegy óra, és ma még semmit se csináltál!– Istenkém, estig még van idő! – fintorgott Haňťa. – Hanem legyen szabad egy kérdést

föltennem: nem jött be az udvarba egy olyan nagyobbacska autó?– Miféle autó? – rémült meg a főnök.– Hát egy autó. Amint látom, nem jött. Nem, semmi, csak egy kis beszélgetésem volt az

igazgatósággal, és ebből alighanem egy kis meglepetés lesz.– Jézus, Mária! Én félek a te kis meglepetéseidtől. Haňťa, hol és mit pletykáltál már megint?

A vége úgyis az lesz, hogy mindnyájunkat bajba keversz. Pedig milyen nyugodalmas lehetne itt az élet! – rázta kezét a főnök. – És akkor aludjon az ember éjszaka!

– Hiába, én már csak ilyen vagyok... – ábrándozott Haňťa. – Tudják, én a fociban sem szeretem a hat:nullt, de még az öt:egyet sem. Nincs abban semmi drámai, nekem még a legegyszerűbb dolgokat is dramatizálnom kell. Számomra a hat:öt a szimpatikus eredmény... meg a négy:négy... Egyszóval az, amikor a jobbik csapat elveszti a számára létfontosságú mérkőzést, de úgy, hogy nem rúg be két tizenegyest, háromszor találja el a felső, kétszer az oldalsó kapufát, s a végén öngóllal veszít.

– Szóval te így?! És tudod-e, hogy akkor te egy veszedelmes ember vagy?– Az is vagyok! – bökött a mellére Haňťa, és vagdalni kezdte a drótot. – No de beszéljünk

másról. Hölgyeim, mi újság a Metró mozgóképszínházban? Egy bűnügyi filmet fognak adni, mi? – nevetett fel. – Elmegyek, megnézem én is, hogy jobban menjen maguknak az üzlet, és veszek három jégkrémet is... Ohó! Tudja, milyen lesz az, amikor Lord Olivier szétvert fejjel a kezében fog mászkálni a moziban? Tudja, ki volt az a Hamlet, Mařenka?

– Nem... – felelte mosolyogva Mařenka.

– Remek fickó volt. Egy ember, aki mindent komolyan vett. Egy rekorder, aki végül a saját vérével írta meg a credóját, mialatt hölgyecskéjenek hullája szemben úszott az árral... Haha!

– Jézusom, te már megint ittál. Szép kis munka lesz ez ma.– Ittam... Én?! No és ha ittam is, az csak olyan kis fertőtlenítés volt, egy kis higiénia, az antik

világ öröksége... – mosolygott jóságosan Haňťa.– Ma megint nagyon kijut nekem – sóhajtott a főnök, és a Metró mozi takarítónőjéhez fordult:

– Jöjjön, asszonyom! Felírom magának... – És visszament a mérleghez, s közben maga elé morogta: – Hát kinek és mit vétettem én?!

Mařenka gyűlölködve nézett a főnök után, és halkan panaszkodott:– Szörnyű ez. Nekem ez az egész olyan itt, mint egy Szent Iván-éji álom. És nekem, Haňťa,

líceumi végzettségem van, és tizenegy szobában laktam, és sofőröm meg szakácsom és cselédségem volt, és a kertész minden áldott nap megkérdezte: „Nagyságos asszony, milyen virágokat vágjak?” No de így bánni az emberekkel, mint ez?! Láthatta! Még tíz óra sincs, de ő már ordít: „Tizenegy óra!” És velem ugyanezt csinálja délben az ostoba fajankója! – Komoran elnézett a mérleg fele. – Megyek ebédelni, ő megnézi az óráját, az óra fél egyet mutat, de ő üvölt: „Menjen ebédelni! Már háromnegyed kettő!”

Rohanok hát az üzemi konyhára, s hogy gyorsan megkapjam az ételt, hát azt kell hazudnom, hogy terhes vagyok. Bedobálom magamba az ebédet, de amikor visszaérek, hát ez a fajankó újra csak nézi az óráját, és az óra egyet mutat, de ő ordít: „Hol járt ennyi ideig?! Már negyed három, és én már nem kapok ebédet!” Gyorsan átveszem hát tőle a mérleget, ő átöltözik, aztán megint az órájára néz, az óra negyed kettőt mutat, de ő azt állítja az ember szemébe, hogy: „Egy óra, és két pillanat múlva itt vagyok!” Amikor visszajön, az órán fél három van, de ő elégedetten dörzsöli a kezét, és dicsekszik: „No, ezt gyorsan elintéztem, még csak háromnegyed kettő!” – Összekulcsolta a kezét. – Istenem, hiszen én itt tulajdonképpen már a tisztítótűzben vagyok.

– Igen, Mařenka – bólintott rá Haňťa. – Volt egy osztálytársam, Gangalának hívták. „Mennyi három meg három?” – kérdezte a tanító. És Gangala rávágta, hogy hét. Erre kapott egy pofont, és aztán kezdődött elölről: „Mennyi három meg három?” És újra, hogy... hét. Erre egymást váltva az egész osztályt elfenekelte a nádpálcával... És: „Mennyi három meg három?” És újra, hogy... hét. Gangala olyan magabiztosan viselkedett, hogy a tanító elrohant a tanáriba, és nekiesett a számtankönyveknek. És így ment ez egész évben, és ő folyton elrohant a tanáriba, és a végén már a számtankönyveknek se hitt. Végül is beleőrült a Gangalába és az egyszerű összeadásba... Isten hozott, öreg csontváz! – kiáltott Tonira, a Práter egykori főpincérére, aki egy taligával befordult most az udvarba, és vidáman feléjük intett bepólyált kezével. Aztán egyenesen a mérlegre dobta a zsákokat.

A főnök megtapogatta őket.– De Anton úr, ezek a zsákok vizesek!– Csak nyugi, nyugi, főnök. Fő a nyugi... – morogta Toni. – Hiszen a zsákokat csak a hajnali

köd járta át egy kicsit.– A hajnali köd?! – jajdult föl a főnök. – Hát akkor öt kiló hajnali köd azonnal levonatik. – És

tovább turkált a beszakadt zsákban. Valami kiesett belőle, és csengőn szólt.– Szélhámosság! Anton úr, itt nem fémet gyűjtünk. Azzal a Rybníček utcába kell mennie!– De főnök, mondom, hogy fő a nyugi. Hiszen ez csak egy Ovomaltin-kupak...– Én viszont egy eskü alatt álló ember vagyok! – verte mellbe magát a főnök.– No, no, hát látja ezt a hisztériást?! – prüszkölt Mařenka. – A szegény emberre, arra bezzeg

rámászik!A mérlegnél újra megcsendült valami.– Anton úr, azonnal szedje össze az egészet, és isten áldja! Én nem fogom lecsukatni magam!

– De főnök, ez tévedés...– Tévedés ide, tévedés oda... ez itt nem valami szociális intézmény. Ez egy nemzeti vállalat!

Hát vigye csak ezt a szemetet innen valahová a Svatý Vojtěch melletti szemétlerakó telepre.– No de főnök, értse meg hát... Hiszen én is voltam valaki, csak hát lezüllöttem. És már

lekéstem mindenről... már szétesőben vagyok... ich war a wianer bua, vielmals besoffen wi a sau, abaso was?

– A szabály az szabály! – tartott ki a magáé mellett a főnök.– Hohó! – kiáltott fel Haňťa. – Most jut az eszembe! Ha egy távirat jönne a Könnyűipari

Minisztériumból, hát akkor majd hívasson, főnök, nekem szól!– Miféle távirat? – csapott le a főnök.– Nem, semmi. Csak meghívást várok a miniszter úrhoz.– No és?– Semmi... Csak leadtam neki a drótot.– Miféle drótot?– No, hát egy jelentést az általános helyzetről... már az itteni helyzetről.– És ki adott neked engedélyt erre?– Hogy ki? Hát én! Meglátjuk, mi lesz belőle.– Meglátjuk, mi lesz belőle! És egyenesen jelentést?! Hát hiszen te, barátocskám, ahol csak

megfordultál eddig, ott kész szerencsétlenség volt a főnököd élete. Az nem volt elég neked, hogy Karlínban levegőbe röpítettétek a pénztárt, és ráadásul még fel is gyújtottátok? És persze, ki került érte a sittre? Ki?

– Ki más, mint a főnök – nevetett Haňťa.– A főnök! És hogy most én lennék soron? Hát azt már nem! Ne-em! – tiltakozott még a

kezével is a főnök.Haňťa, erőt merítve Mařenka örömtől sugárzó szeméből, folytatta:– Tudja, főnök, az ember olykor örömöt talál abban, ha hatalma van az emberek fölött. Nem

fontos, hogy nagy legyen az a hatalom, elég csak annyi, hogy letörhesse vele mások szarvát. Hanem, fiúk! Tudjátok, milyen csodálatosan szép lesz az, ha újra beköszönt a tavasz, és én kint állok majd a karlštejni erdőkben, és az eső éppen elcsitul, és kövér cseppek potyognak majd a levelekről?! Plutty! És újra plutty! És én fölnézek, és azt mondom: „No, ugye, ez jólesett nektek... ugye, ti fenyők, ugye, ti cirbolyák?! Jót hörpintettetek!”

– És te is jót hörpintettél! Idáig érezni! Ugye, milyen borzalmasan bűzlik belőle?– Bocsánat, de ez csak hagyma fokhagymával, mit akar vele? Fiúk! Én kimegyek az én

erdőmbe, az én irtásaimra és tisztásaimra még télidőn, szétnézek ott, és azt mondom: „Hát mi van, ti fák, hát hogy megvagytok mindig, és mit csináltok?” És a fák azt felelik: „Csak arra várunk, hogy ledobjuk magunkról a havat, és hogy a természet husángot ragadjon, s elkiáltsa magát: Hurrá! Előre!”

– Már megint rájött – mondta a főnök Toninak, és kifizetett neki hetven kiló papír árát.– Hiszen ha megvolna az erőm hozzá, mi mindent nem mondanék én maguknak – mormolta

Mařenka. – De nekem már nincs ahhoz erőm. Csak amikor otthon vagyok, csak amikor már az ágyban vagyok, és az ajtó be van zárva, csak akkor mondom el hangosan a párna alatt, amit itt szeretnék elmondani maguknak... és látja, Haňťa, most meg mindennek a tetejébe még a saját lányom is tönkretesz. Férjhez ment egy orvoshoz, egy vén kandúrhoz, aki most a lányomnak, hogy ne művelhessen ostobaságokat, minden évben csinál egy gyereket, és megparancsolja neki, hogy énekelni járjon a templomba, s hogy sokat imádkozzon. Jár hát a templomba, és a sok paptól már egészen gonosz lett. Tegnap például azt írta nekem, hogy ha én az ő nővére volnék a Krisztusban, és nem csupán az ő testi anyja, akkor nem halt volna meg a férjem, mivel azonban

én nem vagyok az ő testvére a Krisztusban, hát ezzel az Úr haragját vontam az egész családra... Még az a szerencse, hogy megvan az a sírocskám Olšanyban... Bouček úr a Turistából hetenként egyszer szállította a különböző elavult röpcédulákat. Idegsorvadása volt, s ezért egy-két fázissal mindig le volt maradva.

– Hát mi legyen? Fizessünk, vagy sorsjegyet kér? – mordult Bouček úrra a főnök.Ám Boucek úr ekkor alighanem még csak azt intézte, amit a Turistában kellett volna intéznie.– Nem fizette még ki a postán a telefont – mondta. Erre odament Haňťa, egy marék papírt

lobogtatott meg Boucek úr szeme előtt, és kiabált:– Papír! Maga most nálunk van... Papír!– Tudom én... – felelte Boucek úr. – De én a szalámiért majd a hulladékgyűjtőből visszajövet

térek be.Leültették hát a mérleg mellé.Haňťa, látva, hogy Mařenka még mindig mereng, odaszólt:– Ezt a Boucek urat előbb mindig meg kell rázni, mint a Sidolt. Ha egyszer meghal, akkor azt,

hogy meghalt, csak a halála után tudja meg, akár egy széthullott csillag. A lányával pedig ne csináljon magának gondokat.

– De amikor úgy belehabarodott azokba a csuhásokba, hogy még vadászni is jár a káplánnal – panaszkodott keserűen Mařenka.

– Az még a jobbik eset. Én rosszabbul jártam. Azt mondja nekem a tanácselnök a bíróságon: „Nem szégyelli magát? Törvénytelen gyereket csinál ilyen vénen! Hát nem tud vigyázni? Hány éves?” Mondom: „Ötvenhárom.” Mire a tanácselnök: „Itt az ideje, hogy rózsafüzért vegyen magának!” Erre én: „Tanácsos úr, csak semmi becsmérlés. Én még férfierőm teljében vagyok!” Mire a tanácselnök öklével az iratokra csapott, és azt mondja:

„Hát akkor az a férfierő százötven koronájába fog kerülni havonta!” És kész volt.– Hol történt ez magával, Haňťa?– Hol, hol... véletlen. Hogyan születnek a szerelemgyerekek? – lágyult el Haňťa. – Úgy

történt, hogy egyedül maradtunk a Rámová utcában. Ott is van egy hulladékgyűjtő, mint azt bizonyára tetszik tudni. Mindent bezártunk már szépen, hát mondom Šulcová asszonynak: „Hölgyem, mi volna, ha egy pillanatra beülnénk ide az öreg csontok rekeszébe?” De ő irult-pirult: „Mit képzel? Én egy tisztességes nő vagyok. Ha már, akkor ide a színesfémek rekeszébe.” No, így aztán...

– Hát megint hoztam maguknak egy kis makulatúrát... – szólalt meg ebben a pillanatban Bouček úr.

– Éljen! Már utolérte magát! – kiáltott fel Haňťa, és segített Bouček úrnak feltápászkodni.A főnök úr kiállította az elismervényt, beletette a pénzt a zsebébe, s még be is gombolta.

Haňťa megragadta a kocsirudat, Bouček úr markába nyomta, és útravalóul még barátságosan hátba is vágta. Így történt, hogy Bouček úr, amikor átadta az elismervényt meg a pénzt a Turistában, egyszerre csak azt mondta a főnökének:

– Megállj, te csibész...!Rutnerová asszony lépett az udvarba, és rögtön ordibált:– Micsoda átkozott banda! Hát nem behívattak a tanácsba, és nem kioktattak, hogy nekünk,

házmestereknek, nem szabad úgy viselkednünk, mint valami családiház-tulajdonosok egyletének, hogy, úgymond nekünk fokoznunk kell az éberséget.

Lerántotta a zsákot a kis kocsiról, aztán csak kárált tovább:– No de én nem maradtam adós. Mondom: „Mit locsogsz te itt, előadó úr? Tudod-e, hogy mi,

családiháztulajdonosok előbb voltunk minden politikai pártnál?”– Asszonyom, nem vagyunk egyedül... – figyelmeztette a főnök.

– És mit válaszolt az előadó? – érdeklődött Haňťa.– Az? Az a tróger? Valamit makogott a szónoki képekről! Mert én, uram, egyből elnyírtam a

száját.– Ez mind nagyon szép, mamus, csak halkabban... – idegeskedett a főnök. – Készpénzt kér

ezért az ötven kilóért?– Nem. Küldje csak be a házkezelőségibe felajánlásként. Majd beutalnak cserébe nyaralni.

Legalább lesz, aminek előre örülhetek. Nagy vívmány ez... – nyugodott meg Rutnerová asszony, de a következő pillanatban már újra nekitüzesedett: – De az isten nyilát! Még azt is mondták ott: „Rutnerová asszony, agitálja az embereket a komlószedő brigádokba.” Mire én: „Ezt ni! Majd még én dumálok meg valakit, s aztán ha meghűl valahol, nekem fog jönni szemrehányni! Menjen csak mindenki a maga jószántából!”

A főnök kétségbeesetten bámult a mennyezetre. Haňťa viszont kontrázott a vénasszonynak:– Ez a helyes beszéd. Mert velem is mi volt. Meg akartam hosszabbítani a brigádmunkámat a

kohónál. Elmentem hát, hogy közöljem ezt a főnökömmel, az meg csuda boldog volt: „Nagyszerű gondolat! Tudod, mit, Haňťa? Csinálunk egy szép faliújságcikket, hogy meghosszabbítod a brigádmunkádat, s felszólítod a többieket, hogy kövessék a példád.” És már tárcsázza is a telefont, s közben azt mondja még: „Csak bólints, és este már olvashatod is a neved a faliújságon. Még az újságba is beteszem...” Én azonban azt mondtam: „Nézd, nekem jobb ötletem van. Tárcsázd csak nyugodtan azt a számot, de a faliújságcikket a következő szöveggel írasd: Én, a papírhulladék-gyűjtő vezetője, felhívom a papírhulladék-gyűjtők vezetőit, hogy kövessenek engem a bányákba.” A főnököm azonban erre kihúzta ujját a tárcsából, és kijelentette, hogy önmagam ellensége vagyok, és hogy ő majd igenis megy a bányákba, de majd csak ha eljön az ideje. Aztán még sok szerencsét kívánt nekem Kladnóban, meg hogy ne csak tizenöt darab százast, de két darab ezrest keressek havonta. Meg hogy sokat egyek, és hogy szeressük egymást azon a brigádmunkán.

– Emberek, könyörgök, ne üvöltözzetek itt, mint a legelőn – sorvadozott a főnök.– És miért ne? – visított fel Rutnerová asszony. – Hát hol vagyunk? Engem a hivatalokban

éppen az őszinteségem miatt szeretnek. Egyszer még azt is mondták nekem, hogy én mint házmester, voltaképpen a Nemzeti Bizottság meghosszabbított keze vagyok. Mire én ott helyben megmondtam nekik a magamét. „Aha. Én azzal a meghosszabbítottal fogom mosni a lépcsőket, ti meg azzal a rövidebbel szeditek a dicsőséget! Ezt ni!” – nyomta fel ujjával piszére az orrát.

Ekkor megszólalt a telefon. A főnök berohant az irodába, s amikor visszatért, megrázta Haňťát.

– Mit és hol pletykáltál már megint! Mi? Miféle tizenkét macskáról? Hiszen te mindannyiunkat a sittre juttatod! Holnap kijön a Nemzeti Bizottságból az állatorvos egy segéddel... meg azokkal a pecérhálókkal. Merthogy van egy rendelet, amely kimondja, hogy egy üzletben nem lehet több három macskánál. És hol van itt neked tizenöt macska, mi?!

– Én csak egy kis reklámot akartam csinálni a vállalatnak. Hogy nagyobb legyen a forgalom!– És akkor aludjon az ember éjszaka...! – rázta a főnök a fejét.Rutnerová asszony megtörölte verejtékes homlokát.– Nekem az a dolgom, hogy tiszta legyen a lépcsőház, meg hogy a kölykök ne firkálják tele a

házat.Megfogta a kocsirudat, de úgy, hogy csoda, hogy ki nem tépte, s aztán a kapuból még

visszafordult:– Ha a Hársfában házmesterbál lesz, hát jöjjenek majd el. Ezennel meghívom magukat. Az

öregemet már halálra táncoltattam. Pá!Úgy vette a kanyart, hogy a két hátsó kerék csak úgy repült. Mařenka a fejét simogatta.

– Kicsi... kicsim... kicsikém... – mondta magának – még az a szerencse, hogy megvan az a sírod Olšanyban...

Déltájban, amikorra Haňťa már megcsinált tíz csomagot, felébredt benne a honvágy az antikváriumok után. Ez volt a kedvtelése; berakni néhány makulatúra közt talált könyvet az aktatáskájába, s aztán vinni eladni őket.

– Mařenka, kimegyek a piacra, megnézem, van-e fácán – mondta, és amikor a főnök eltűnt az irodában, Haňťa gyorsan elszaladt az ablakok előtt, átment a kapualjon, s aztán már az utcán szedte a lábát.

Amikor belépett a Spálená utca és a Národni-třida sarkán levő könyvesboltba, kitörő örömmel fogadták.

– Hát hogy megvan mindig, Haňťa úr? – kérdezte a boltvezető, és félretolta a pulton egymásra halmozott könyveket, hogy kilásson az így keletkezett ablakocskán.

– Köszönöm, vezető úr, mint a kecske ellés után. Azóta, hogy tagja lettem annak az osztrák kutató társaságnak, vasárnaponként a koněpruseki barlangokban dolgozom. Tudják, mennyi öröm és szépség van, mondjuk, a pliocénban? Vagy a pleisztocénban?

– Hát ezt csakugyan nem tudtuk, ugye...? – nézett végig a személyzet tagjain a vezető.– Nos, akkor, vezető úr, nyújtsa a kezét... így ni... Egyszóval egész vasárnap a barlangokat

mászom, nagyítóval vizsgálom a lenyomatokat, felírom a méretüket, és berakom az anyagot a hátizsákba. És tudják, micsoda boldogság az, amikor aztán beviszem a múzeumba Krejčí professzor úrnak, és ő felveszi a nagyítót... aztán leveszi a szemüvegét, és ünnepélyesen kijelenti: „Haňťa úr, fogadja köszönetemet a tudomány nevében. Gratulálok, ez egy tribolit SP törve tizenhattal!”

– Hát ezt igazán nem tudtuk – mondta a vezető.– Hiába, ez az én gyöngém. Amikor fiatalabb voltam, otthon annyi ásatási leletem volt, hogy

majd kidőlt tőle a ház fala. Két teherautó szállította el a múzeumba.– No de hogy a felesége ezt tűri...!– Ugyan, annak más gondjai vannak. Valaha sportolt, ő honosította meg már 1919-ben

Csehországban a női kézilabdát, és már akkor tudott estében a kapura lőni, tele is voltak vele az újságok. Persze remek tréninglehetőséget biztosított neki a foglalkozása... civilben ugyanis vendéglős volt. Ha a legények nem fizettek, egyből elkapta a gallérjukat, és már repültek is. Még az a híres Frank Rose is. Amikor egyszer nem tudta rendezni a számláját, az asszonykám elszedte az óráját, és aztán kipenderítette. De egyébként inkább a természetet kedveli. Tudja mit, vezető úr? Csinálunk hármasban egy szép kirándulást. Megmondom otthon az asszonynak: „Ide figyelj, asszonykám, elmegyünk hármasban Karlštejnbe. Te otthon maradsz, én pedig elmegyek a vezető úrral, aki annyira kedvel engem, s aki olyan pozitíven viszonyul hozzám...”

Haňťa olyan őszintén nézett a vezető úr szemébe, hogy az nyugtalan lett tőle, és suttogóra fogta:

– Csak hát nekem az ilyesmire nincs időm...– Majd szakít magának. Csak a kezdet nehéz. Tudja, milyen boldog lesz, amikor a neve

először szerepel majd a múzeumban? Én a kutatás fanatikusa vagyok. Navarov várát jóformán teljesen aláástam, és a csendőröknek erőszakkal kellett elhurcolniuk onnan.

– Ne mondja! Hanem mi szépet hozott nekünk? – kérdezte a boltvezető úr, mert eszébe jutott az ebéd.

– Rögtön, csak kicsomagolom. No de, uraim, nem fogják elhinni, micsoda szerencsétlenség ért bennünket. A főnökünk kórházban van, meglőtték vadászat közben. Egy kormánytanácsos két dekagramm sörétet eresztett bele. És...

– Mi van az aktatáskájában?

– Tessék. Egy egyedülálló és tökéletes példány, inkább aukcióra való, mint ide. Egy szattyánbőrbe kötött Goethe.

– Ej, ej... – tördelte kezét a vezető. – Tudja jól, hogy a német klasszikusokból tonnaszámra el vagyunk látva. Mondtam már magának... Csehek kellenek: Třebízský, Rais, Jirásek, Winter...

– Semmi baj, majd magam olvasgatom otthon. Tudják, én mostanában a hídnál őrködöm, mert a huligánok megtámadják ott a járókelőket. Hazatérve főzök magamnak négy krumplit, hozzá sajtot eszem, s rá sört, s közben olvasgatom majd a Faust-ot. No de van még itt egy gazdagon illusztrált Donatellóm, tudják, az az átkozott fickó, aki némely korszakával korát megelőzve előreszaladt egészen a barokkig... azokig az angyalkákig, igaz? No persze, ha ismerjük a római szarkofágokat...

– De ebben a Komensky Könyvtár pecsétje van! – mutatta a boltvezető.– Ez tévedés... ez kiradíroztatik. A könyvtáros úr jutalmazott meg ezzel, amiért Karlštejnnek

ajándékoztam a Szent András éneket. Tudja-e, hogy én várgondnok lehettem volna Karlštejnben?– És miért nem lett?– Mert elittam a kauciót. No de vegye már át ezt a Donatellót! Pénzre van szükségem. Még

csak nem is nekem, de odakint vár a barátom felesége, azé a barátomé, aki tüsszentett egyet a sparherd fölött, és szétverte a képét a lemezen, hát most a felesége fonott kalácsot akar sütni neki. Ha látná, hogy néz ki! Ha fel lenne kötve még a karja is, akkor a régi időkben szép jövedelmű koldus lehetett volna... No, vegye meg ezt!

Haňťa fél térdre ereszkedett, lekapta a sapkáját, s főúri módon hajlongott.– Álljon fel – nyugtalankodott a boltvezető. – A Donatellót megveszem magamnak. De mi

volna, ha a Fausttal az Október 28. utcában próbálkozna?– Ha megengedi, odatelefonálok.A boltvezető kitolta az ablakocskán a telefont, Haňťa feltette a szemüvegét, s minthogy betéve

tudta valamennyi antikvárium számát, rögtön tárcsázott is.– Halló...? Ki beszél? Kozel úr? Nekem is, Kozel úr, nekem is meglepetés! Itt én vagyok,

Haňťa, az osztrák kutató társaság tagja... Igen... Éppen most érkeztünk kocsival Zbraslavból. Nem... Innen, a Tudományos Akadémiáról hívom, és egy óriási meglepetésem van a számára... No de kérem?! Nem... nem. Esküszöm... Bizonylatom van róla Mencl professzortól. A maga számára pedig volna egy kis specialitásom, Velenovsky Mikológiája... Igen? Akkor már indulok is...

Letette a kagylót, és lehajolt, hogy belásson az asztalokhoz.– Kisasszony, kérem, írjon nekem, legyen szíves, egy olyan bizonylatot, hogy a selejtezés

során nekem ajándékozta Velenovsky Mikológiáját. Én majd aláírom magamnak.– De Haňťa úr, ez nem megy. Kérdezze meg inkább még a Skořepka utcait is – nevetett a

pénztárosnő.– Pompás ötlet. Megengedi, hölgyem – kérdezte, és már tárcsázta is a számot.– Kučera úr bent van? Kérném akkor. Tenyerével letakarta a kagylót.– Most majd megtudja, ki vagyok én.– Maga az? Kučera úr? – hajolt meg kisvártatva a telefonnak Haňťa. – Emlékszik-e meg,

Kučera úr, azokra az időkre amikor együtt jégkorongoztunk a válogatottban? Hogy ki...? De hát én a Haňťa vagyok, balszárnyon játszottam, az a Haňťa, akiről maga mindig azt mondta, hogy olyan a stílusom, mint Rudi Ballnak, játékintelligenciám pedig, mint Bibi Torrianinak... Nem... Éppen most érkeztünk Mělníkből, a levéltárból... Nem, Kobylisből hívom, kidurrant a gumink. Van nálam azonban néhány olyan értékes könyv, hogy el lesz tőlük ragadtatva. Nem valami konvolutum, és roppant gazdagon színezett. No, hát úgy egy óra múlva ott vagyok magánál, és viszek magammal még néhány praktikus dolgot is... Smotlachytol a Gombák és a cseh konyha...

aztán az a bizonyos Moha-könyv... Hogy miért olyan sürgős? Hogy ráért? Hát nem tudja? Borzalmas szerencsétlenség történt nálunk a telepen... Minden leégett, még a gépek is, nekem is csak azt sikerült megmentenem, ami rajtam volt... Szóval egy órán belül ott vagyok. És letette a kagylót.

– No, milyen vagyok?! – nézett a pénztárosnőre.– Maga egy tündéri... csirkefogó! – nevetett a pénztárosnő, és elpirult: – Nem haragszik?– Ugyan, hölgyem, egy gentleman mindig tudja, mi illik. – Haňťa kihúzott az aktatáskájából

egy könyvet, s letette a pénztárosnő elé. – Egy intelligens hölgynek tudnia kell, hogy ki volt Michelangelo. Ezt a könyvet Rolland írta róla... csekély nyolc korona – mondta.

– Tőlem pedig egy tízes – tette elé a boltvezető a pénzt. És zárunk, dél van!Az automata büfében, ott rögtön szemben az antikváriummal Haňťa egy pohár ürmöst vett.

Aztán visszavonult egy sarokba, szürcsölgette az italt, és az enni jövő emberek futószalagját figyelte. Látta a kirakaton át, hogy az emberek előbb megállnak, csak úgy futólag megnézik a kirakott tyúkokat, libákat, vagdalt húsokat, cigánypecsenyéket, szendvicseket, s látta, ahogy eldöntik végül, hogy mit választanak, figyelte, ahogy megnyalják a szájuk szélét ama döntő pillanatban, s ahogy nyelnek egyet hozzá, s aztán bejönnek, beállnak a többiek közé, és várják, amíg rájuk kerül a sor. Közben bámészkodnak, szórakoztatják egymást, hogy aztán, amikor szemtől szembe kerülnek a kiszolgálónővel, rettenetesen elkomolyodjanak... Haňťa legfőképpen ezt a pillanatot figyelte, a pillanatot, amikor csaknem mindenki megmerevedik, lesve, vajon a legszebb darab húst kapja-e a tálról? Aztán az embereknek azt az irgalmatlanul szigorú pillantását figyelte meg, amit a mérlegre vetettek, hogy vajon nem rövidítik-e meg egy fél dekával őket... És végül azt, ahogy mindegyik viszi a maga ételét a sarokba, és aztán ősemberként dobálja magába...

Mikor kiitta a pohár ürmöst, Haňťa lecsípett egy kis ágacskát az aszparáguszról, és úgy dugta bele az aktatáskájába, hogy egy kicsit kilátszott belőle. És amikor újra szétnézett az evőkön, s látta azt a sok serény és egészséges étvágyat, visszaadta a pohárkát a csaposnak, s megjegyezte:

– Érdemes megnézni ezeket az emberkéket! Amikor nyulakat tenyésztettem, egyszer elfelejtettem nekik enni adni. Este tízkor eszembe jutott a dolog, gyorsan bedobtam hát a ketrecbe egy kis lucernát. Hát azok éppen így estek neki!

Haňťa a lehajló fejekre és a mozgó állkapcsokra mutatott. Aztán kiment a lengőajtón, s az utcán jóformán futásnak eredt.

A kapualjban már újra gondolataiba mélyedve lépkedett, az udvaron pedig ezzel fordult a főnökhöz:

– Hát nem dühítő? A piacon nincs egy deka hagyma sem, és ráadásul fácán sincs. – Az aktatáskájára mutatva megtoldotta: – Így aztán a lelkem megörvendeztetésére vettem egy... aszparáguszt!

A főnök azonban csak fel-alá járkált az udvaron, és Haňťa tudta, hogy most borzalmasabbnál borzalmasabb szavakat gyűjtöget magában, s hogy éppen ezért gyorsan mondania kell valamit.

– Egyébként azt beszélték a piacon, főnök, hogy egy részlegvezető elment vadászni, az erdész keresett neki egy szarvastehenet a kölykével együtt...

– Azt úgy mondják, hogy... felhajtott egy szarvastehenet a borjával! – javította ki a főnök.– No igen. És aztán, hogy az a részlegvezető főbe lőtte azt a szarvastehenet...– Jézus, Mária! Mondd, melyik testrészeddel hallgattad ezt? Nem a kezeden jártál? Azt úgy

mondják, hogy... leterítette a szarvastehenet... és nem főbe! Fője a disznónak van meg neked!– Hát akkor elejtette. És aztán azt beszélték még, hogy, utána kimetszett a combjából egy

darabot, és elment.– Hol hallottad ezt?– Ott beszélték... No de úgysem érdekes az egész.

– Hogyhogy nem érdekes?! Tudod te, micsoda disznóság otthagyni egy szarvastehenet a bőrében, és meglógni? – dühöngött a főnök. – Hiszen az egy csirkefogó, egy gazember, egy rabló, egy vadorzó!

– Miért, mit kellett volna tennie? – kérdezte Haňťa, és igyekezett minél bárgyúbban nézni a főnökre.

– Mit?! Hát ilyenkor nuku szertartás, mi?! Nuku hálaadás Szent Hubertusznak, mi?!– Kinek?– Szent Hubertusznak, a vadászok védszentjének. Hiszen egy vadász számára az a legfőbb: a

szertartás!– És hogyan kell tulajdonképpen lelőni egy szarvast? Én azt hallottam, hogy a szarvast

megbabonázni is lehet.– Hogy micsodát?!– Hát hogy megbabonázni a szarvast, no. Hogy leselkedni kell az erdőirtásban, és hogy amikor

az a marha kijön az erdőből, akkor a szemébe kell nézni, és úgy csinálni, hogy: „Béé!” És ettől a szarvas felfordul, és vége.

– Jézusom! – tépte a fülét a főnök. – Hát egy szarvas, az erdő látomása, királya, hát az valami közönséges tehén? Hiszen ha csak rálépsz egy ágacskára, máris elillan. Csak amikor rajta van szegénykén a bőgés, csak akkor veheted óvatosan csővégre a lapockáját. Mert akkor nagybeteg. Hiszen bőgéskor elveszti súlyának egyharmadát... annyira gyötri a bőgés. Olyankor belefekszik egy pocsolyába, és úgy csinál, hogy... béééé! – bőgte érzéssel a főnök.

– És milyen sokáig tart az a párzási idő a szarvasnál?– Hát az neked valami nyúlféle talán? Nem párzási idő, de bőgés! Ez már ilyen precíz

vadásznyelv. És a szarvast nem lövik, hanem elejtik. A szarvasnak nem szarva van, hanem agancsa. És amikor elejtik, akkor a tűzbe rogy... És a vadász leveszi fölötte a kalapját, és megvárja, amíg a szarvas kialszik. Közben meg imádkozik, és hálát ad Szent Hubertusznak a zsákmányért. – És a főnök levette fejéről a micisapkát, és összekulcsolta a kezét.

– Nézd csak – mondta békésen, és Haňťába karolt. Elvezette az udvar közepére, ott letérdelt, s ujjával rajzolt valamit a koszos földre.

– Mi ez? – kérdezte.– Egy kecske – felelte Haňťa, és Mařenkára nézett, aki az egyik ládában állt, és a mutatóujját

forgatta a homlokán.– Egy szarvas! Egy kialudt szarvas! – üvöltött fel a főnök, de aztán csöndesen folytatta. – Az

pedig, aki a vadászt vezette, vagyis a vadászterület tulajdonosa vagy az erdész, ekkor letör egy ágacskát, és egy vadásztőrön átnyújtja a vadásznak. És akkor az ágacska egyik felét beletörik oda, ahol bement a golyó... és azt a helyet sebszájnak hívják.

– Jó, jó, de mi van, ha több sebszáj van?– Mit mondtál?! – kérdezte a főnök, noha jól hallotta.– Hát hogy mi van, ha a szarvast söréttel lőtték le?– Ökör, ökör! Mit kevered ide a vadorzókat? Egy vadász, egy igazi vadász nagy vadra csak

golyóval lő! No aztán az ágacska másik felét a szájába teszik, ez az utolsó falat... – És a főnök letépett a Haňťa aktatáskájából kilógó aszparáguszból egy darabot, aztán újra letérdelt, és betűzte a rajzon azokra a helyekre, amelyekről beszélt.

– A pofa vadásznyelven száj, ugye? – kérdezte Haňťa.– Száj! Persze hogy száj! – kiabálta a főnök, és még nagyobb ordibáláshoz gerjedt be, amikor

Haňťa kinyitotta most az aktatáskáját, és kirázta belőle a kis aszparáguszág maradékát... Ugyanis eszébe jutott az a bizonyos tizenöt macska.

Az udvarra azonban egy kis targoncával betrappolt Kyzourová asszony, akinek az a kis targoncája úgy össze volt drótozva, hogy valahányszor jött, éppen csak hogy szét nem esett a mérlegig. Ott aztán rendszerint szét is esett, de Kyzourová asszony mégis boldog volt, hogy nem az utcán hullott darabokra.

– Most egy kísérlet következik – szólt oda Haňťa Mařenkának. – Csak figyelje, hogy veti majd magát a főnök oda, abba a papírhalomba!

Fölemelte az első, keze ügyébe akadt könyvet, és föllapozta. A legfelsőbb bíróság határozatgyűjteménye volt, Haňťa azonban olyan hangosan, hogy a mérlegnél is hallani lehessen, így kiáltott fel:

– Nicsak, Mařenka, milyen gyönyörű szarvasfényképek vannak ebben! Kár, hogy német... Mit csináljak vele?

A mérlegnél a főnök hegyezni kezdte a fülét.– Über das Forstwesen... Mit csináljak vele? – ismételte Haňťa, és amikor látta, hogy a főnök

bekapta a horgot, és visszanyerte lelki egyensúlyát, hatalmas ívben belehajította a könyvet a húszmázsás papírhalomba.

– Te... te... te ezt direkt csináltad! – jajdult fel a főnök, és egyetlen ugrással belevetette magát a papírtengerbe, s aztán vergődve-küszködve elindult benne arrafelé, amerre a könyv esett.

– Te... te... amikor nagyon jól tudod, mennyire szeretem az ilyesmiket! És ha ez még ráadásul Raubichl tanácsos alapvető munkája volt!

– Csakugyan ez a név volt a címlapon... De miért nem szólt rögtön? – csodálkozott Haňťa.– Te... te börtöntöltelék!Kyzourová asszony kerekeivel az égnek fordította targoncáját.– Haňťa úr, segítene nekem? – kérdezte.– De hát az csak természetes, nagyságos asszonyom – mondta Haňťa, és odakiáltotta a

főnöknek: – Már langyos... Forró!De nagyon jól tudta, hogy a könyv lecsúszott, le egészen a pincébe.Műszak után Haňťa a plébániára járt, és segített a sekrestyésnek fát vágni.A falhoz ragasztva egy fészer szolgált a különféle kiselejtezett szertartási eszközök,

kegyszerek, felszerelések raktárául. Régi padok, pódiumok, törött gyertyatartók meg néhány tucat faszobor állt benne, ez utóbbiaknak azonban semmi közük sem volt a művészethez, régi mesterek keze helyett a faangyalok és faszentek gyáraiból kerültek ki. A reverendissimus a mellékoltárok lebontásakor rendelte el, hogy a megrongálódott szobrokat tegyék a raktárba.

– Mit bámul úgy, mintha kiszöktek volna a méhei? – kérdezte Haňťa.– Ezek a mi báránykáink lassan az idegeimre mennek. Összelopkodják a parkokból a

virágokat, elborítják velük az egész oltárt, és aztán még ők jönnek a szemrehányásokkal: „Hát igen, ha maga csakugyan az Isten szolgája volna, akkor mindennap friss vizet adna a virágoknak, levágná a száracskájukat, és sót is szórna a vázácskákba.” Érti, százhúsz vázácska, ebből a fele befőttes-üveg meg a Helios márkájú marhagulyás konzervdoboza...

– Ha maga ilyen ideges természetű, akkor miért nem nősült meg? Hiszen az olyan gyönyörű, amikor az ember a bizalmába fogad valakit, s amikor éjszaka felrázza a feleségét, és elkezd vele üvöltözni: „Most már végre legalább tudom, kivel lakom egy fedél alatt!” – és magára rántja a kredencet. Akkor bizonyára megbékültebben nézne a világra is, meg a magához közelállókra is... – magyarázta Haňťa. Aztán megkérdezte: – Melyik angyalt húzzam ki?

– Az mindegy, Haňťa úr. Talán azt, amelyiknek a hátából az a lánc csordogál.Kihúzták Gábriel arkangyalt, aki hatalmas robajjal törtetett át a többieken, s közben

megrongálta lángoló pallosát. Mire feltették a bakra, megizzadtak.

– Olyan ez, mintha valami szanitécek volnánk – jegyezte meg Haňťa, és belenézett Gábriel élénk, tágra nyílt szemébe. – A házasságnak különben még az is nagyon jót tesz, ha jönnek a gyerekek. Milyen kedves dolog az, amikor az ember fiát csendőrök hozzák haza, és a kislánya miatt egyfolytában egy frászban él, reszketve, hogy valaki lépre csalja... Levágom a szárnyát, lehet?

– Természetesen.A sekrestyés nézte, amint Haňťa két fejszecsapással lenyeste a szárnyakat, oly gyorsan és

könnyedén, hogy úgy tetszett, mintha az angyal libbentette volna meg őket. Aztán megszólalt:– Ha egyszer akad maguknál egy büntető törvénykönyv, gondoljon rám. Lenézek a minap a

kórusról, odalent egy fiatalasszony lopja a főoltárról a virágot. Lerohanok, mondom: „Asszonyom, ez szentségtörés!” Mire ő: „Hát akkor egye meg őket!” Édes istenem!

Haňťa elmélázott.Egyszer istenien nyaraltam a nejecskémmel. Kikísértem az állomásra, ő szépen hazautazott, én

még egy hétig egyedül maradtam, és úgy éltem magamnak, mint disznó a makkosban... Hanem ezek a szobrok irtó jól éghetnek, mi? Én is szívesen kipróbálnám; alágyújtósnak felaprítani a szárnyat előbb, aztán rárakni egy lábat vagy kezet, csuklótól egészen a kinyújtott ujjig.

– Csakugyan remekül ég.– El is hiszem, de engem azért egy kicsit kilel a hideg, ha arra gondolok, hogy kettévágnám

azt az angyalfejet, mint valami mészárszékben, és közben az a kék szem úgy nézne rám! Hiszen ennek mégiscsak valami emberi formája van, mint valami bodros fejű focistának. Tudja-e, hogy amikor egy ilyen angyalt kettéfűrészelünk, folyton azt várom, hogy egyszerre csak elered a vére?

– Az csak eleinte van. Én is éreztem ezt. De hát mit tehetnénk velük? A múzeumnak nem kellenek, a templomban pedig nincs rájuk szükség... Vigyázat!

Gábriel arkangyal kettétört. A bak egyik oldaláról lehullott a lábrész, a másik oldalra pedig ledőlt a törzs, fejjel bele a fűrészporba.

Haňťa a szobor szemébe nézett.– Jézusom, hiszen ez tökéletesen hasonlít egy pincérre, aki rögbit játszott nálunk. A Marleta

bárban dolgozott, Prága, második kerület, Křemencová utca. Egy időben bokszolóként lépett fel a karlini varietében, s varietéművész mivoltában Johnynak hívták. Az igazi neve... Přibyl volt.

– Maga rögbizett?– Ifjúkorom szenvedélye volt... – felelte Haňťa, és az angyaltörzset felrakta a bakra. – Tanúja

voltam az A. C. Sparta rögbiszakosztály megalakulásának. Canelas francia konzul volt az edzőnk. Az első csapatot először néhány könnyűatlétából válogatta össze, a többi mészáros meg birkózó. Douša az S. K. Bína Vysočanyból jött, Bretšnajder pedig a vršcovicei vágóhídról. A labdát Emerich Rathtól ravaszkodtam ki, az oszlopokat meg a Slávia adta nekünk, hogy Prágában is legyen egy ellenfele... De mitől olyan búvalbélelt maga?

– Halálra gyötörnek az emberek a templomban. Ma például rajtacsíptem egy öreget. Ül a padban, áhítatosan bámul az oltárra, térde között bot. Nézem a kórusról, és képzelje! Az a vénség rávizelt a botra, s a bot szépen levezette azt a padlóra. A legszívesebben szétverném az egész templomot. No de csak mondja tovább...

– A mészárosok szerepeltetése a csapatban jó sportot ígért. Az edzéseinken mindig rengeteg ember volt. És amikor az öltözőben levetkőztünk, és mustrálgattuk egymás testét, hát már arról ábrándoztunk, hogyan püföljük majd el még az angolokat is. Különben is, minden mészáros egy romantikus lélek! No, az első meccsünket a brnóiakkal játszottuk... A főiskolásokkal. Amikor a mérkőzés előtt kezet ráztak velünk, remegtek, mint a kocsonya.

Kihúzták a fűrészt, mert Gábriel feje már csak egy szálkán függött. A sekrestyés rátámaszkodott, és letörte a göndör fürtű fejet.

– Elkezdődött a meccs, és Macháč, az egyik mészáros, odaszól nekem: „Haňťa, vigyázz a harmadik szélsőjükre, nem tetszik nekem, nem szabad a fehér vonal mögé ereszteni!” Így játszottunk egy negyedórát, és akkor... – Haňťa körülnézett, aztán a hóna alá kapta a levágott fejet, és rohangálni kezdett vele a kis udvarban. – Macháč odapasszolt nekem, én meg így fogtam a labdát, és futottam. Aztán felbotlottam az egyik játékosukon, az meg rám feküdt, de a labdát azt nem eresztettem el!

Haňťa elvágódott, és mindkét kezével az álla alá szorította a fafejet.– A srácok meg üvöltöttek: „Haňťa, még két méter!” És a mészárosok csépelték az

egyetemistákat. Csakhogy azok, akik mégis odaértek, rám ültek mind... és én, a hátamon azzal az egész bagázzsal... így, a könyökömön... – Erőlködve, mintha a raktár valamennyi angyala a hátán ülne, kúszott el Haňťa a lefűrészelt fejjel egészen a fészer küszöbéig, s ott rátette a küszöbre.

– És az első bent volt...! – fejezte be diadalmasan. Fölállt, és leporolta magát.– Hanem akkor a brnóiak körülnéztek, és mit ért a nyers erő, mit ért, hogy Douša az öklével

tudott letaglózni egy tehenet, ha egyszer az egyetemisták technikásabbak voltak. Úgy dobálták magukat, mint Plánička, elkapták az ember lábát, s akkor aztán voltak bukfencek meg szaltók és cigány kerekek! És közben csak úgy szórták a gólokat... Mire gondol folyton?

– Hát ilyesmik vannak. Kiengednek valakit a börtönből, világos, hogy hozzánk jön átöltözni, a templomba. A koszos inget a padba dugja vagy a mellékoltár mögé. Aztán a részegek! Az ajtó mögött kiokádják magukat, és akkor az esperes átszellemülten még azzal jön, hogy „Keresztények vagyunk, és sok, sok mindent meg kell tudnunk bocsátani egymásnak”. Érti?! Az esperes úr megbocsátja, én meg takarítsam el. És közben én a diétás étterembe járok. Hát így van ez, most pedig elfűrészelünk még egyet...

– Melyiket? Azt a kék szárnyút, vagy azt, amelyik úgy fest, mintha diszkoszt dobna?– Talán inkább azt, amelyik úgy csinál, mintha szvingelne. Tudja, Haňťa, csak a szerelmesek

viselkednek rendesen a templomban. Megbújnak valamelyik oszlop mögött csókolódzni, és ez végeredményben még a mennyei hierarchiának is kellemes lehet. Rosszabb volt, amikor egyszer egy fiatalasszonyra bukkantam, amint a szószék alatt igazgatta a harisnyakötőjét, és még neki állt feljebb: „Hallja, maga disznó, nem tud elfordulni?” Én mondom magának, Haňťa, ha van Isten, hát akkor kötélidegeinek kell lennie... – beszélte halkan a sekrestyés, miközben fűrészelték a szvingelő angyalt. – Én már a templomi képeket sem bírom nézni. Már elegem van a sok véres húsból. Elegem van az emberi testekbe fúródó kopjákból és nyilakból, a kifordított szemekből. Hát talán nincsenek az életben örömtelibb dolgok?

– Én is így vagyok ezzel – tette Haňťa a mellére kezét. – Ezért szeretem a maguk templomában még leginkább Szent Proszpert. Átkozottul szimpatikus nekem ez a fickó, ez a római százados. Első pillantásra látni rajta, hogy sportember volt! Még azon a csontvázon is látszik ez, ahogy olyan ficsúrosan fekszik, szalagokba meg fátylakba tekerten, mint egy selyemgubó... Mintha csak elszundított volna a nyári hőségben.

– Maga így látja, csakhogy én már tudom, hogy az emberek többsége miért bámulja meg ott a vitrinben. Az anyuka a fiacskája hóna alá nyúl, felemeli, és... ,Jancsika, látod? Látod?”, mert az embereknek mindig valami szenzáció kell, panoptikum. Áldásom reá, de köszönöm szépen, én már nem kérek ebből. Hát mondja, ha meghalna az apja vagy a nagyapja... vitrinbe tenné? Ha rajtam múlna, én bizony eltemetném Szent Proszpert. Hadd vegye ki még belőle a föld, amit még használni tud.

Föltették az angyal másik felét a bakra, a libegő ruhájú, remegő lábacskájú felét.– Mintha gyorsúszna – jegyezte meg Haňťa.– Csakugyan. Tudja, én már mindenütt és mindenben egy kicsit magamat keresem. Olyan

Hamupipőke-fajta vagyok. Fekete Péter. Kölyökkorom óta izgatott a földrajz, s még annál is

jobban izgattak azok az egészen picike szigetek az óceánon, azok a tengeri utaktól félreeső magányos szigetek. A fontos csak az, hogy éljen rajtuk néhány ember, állat, s legyenek növények. A maga főnöke mesélte, hogy volt egy barátja, valami kormánytanácsos, aki noha minden évben a világ bármely sarkába utazhatott volna szabadságra, mégis mindig csak egy és ugyanazon helyre járt. Harminc esztendőn át mindig ugyanarra a Helgoland melletti kis szigetre. És hogy az öregúr, mindig ezt mondogatta: Azt, kérem, látni kell! Olyan kicsike sziget az, hogy csak egy paraszt, egy parasztasszony meg tizenöt tarka tehén él rajta. Rajtuk kívül csak én, a seprővirág, a tenger meg az ég van ott.” Mit is kívánhatna ennél többet az ember? – álmodozott a sekrestyés. – De a csillagokat is szeretem. Az apró csillagokat. Betelgueze? Aldebaran? Nem, jobbak a névtelen csillagok... az olyanok, mint én. Azokat megértem, és velük nem vagyok olyan magányos, főként mostanában, amikor kevesebb lett az esküvő, kevesebb a keresztelés, s így kevesebb a pénz is. Így aztán hetenként kétszer el kell mennem a bányákba, Kladnóba. Negyvennyolc korona egy műszak.

– Szentséges Úristen... abba a lármás Kladnóba? Ott játszottunk egyszer rögbi előmérkőzést a Kladno-Ferencvárosi Torna Egyesület Közép-európai Kupa mérkőzés előtt. Az öltözőbe bejöttek a rendezők, és rábeszéltek minket, hogy alapos bemutatót tartsunk. Hát mi aztán rá is kapcsoltunk, és a félidőben bejött hozzánk a kladnói mecénásnő, Paraple kisasszonynak hívták, s azt mondja: „Fiúk, a második félidőt csak nekem játsszátok. A betegszoba üres, és ha nem játsztok istenigazában, hát egészségesen nem mentek el Kladnóból. Foglalóul adok nektek... Václav! Hozzon a sportoló uraknak tizenöt üveg bort!” Aztán elővett egy ötszáz koronást, odaadta a pincérnek, és azt mondta: „Ha angol módra csináljátok, megkapjátok Václavtól ezt a kis figyelmességet, és az útra újabb tizenöt üveget.” Nohát, mi aztán játszottunk! Paraple kisasszony állt a padon, és kiabált: „Hip! Hip! Hurrá!” És mi egyetlen nagy gomolyban játszottuk végig a bemutatót, és a salak úgy repült, mint egy motorversenyen. Még a Ferencváros játékosai is, akiknek pedig már öltözniük kellett volna, csak álltak a tribünön, és kiabáltak: „Éljen!” Akkor már megérkeztek a városból az első nézők. Mi a csuda történik azon a pályán? Pedig hol volt a város, és hol a pálya! Haňťa felemelt egy darabot az angyalból.

– Szétvágom a csuklóját, lehet?– Ha ez szórakoztatja...– Szórakoztat. És a mérkőzés után a rendezőknek kellett megvédeniük bennünket. A rendes

emberkék leköpdöstek, és meg akartak lincselni. Megfigyelte már, hogy a sportban a legtöbb szerencsétlenséget és a legtöbb galibát a rendes emberek csinálják mint nézők? A rendőrök azt mondták: „Fiúk, egyszer el kell jönnötök hozzánk búcsúba. Ezen a vasárnapon, fiúk, a ti jóvoltotokból két vágóhíd volt Kladnóban. Egy városi, és a másik itt, a pályán”. A kluborvos elhasználta az egész kis patikát, és mi már bontogattuk azt a bizonyos tizenöt üveget. Hanem sekrestyés úr... ne legyen már olyan szomorú, mintha nősülnie kellene.

– Mikor olyan gondban vagyok saját magam miatt. Mert mi az ember? Ott, a bányában, amikor az aknász vezet minket, pallókon megyünk át, és a pallók hintáznak alattunk, mi meg csak megyünk, mint a bányarémek, és közben viccelődünk. De tegnap az egyik kezéből kicsúszott a lámpás, le a pallóra... és aztán a pallóról is lefordult, és zuhant lefele... és zuhant... csak zuhant, míg végül darabokra nem hullott a mélység fenekén. És tudja, hogy mentem át visszafelé azon a pallón? Négykézláb. Akadtak, akik rendesen mentek, de azok sem beszélgettek. Csak az aknász nevetett, s mondta: „Ha nem tudjuk, akkor bányászok vagyunk, ha meg tudjuk, akkor kontárok.” A sekrestyés elkomorodott.

– Még egyet szétvágunk, s azzal mára elég. Ráér?– Ráérek – bólintott Haňťa. – De melyik angyal legyen?

– Az, amelyik úgy fest, mintha kapott volna egy... – fogta suttogóra a sekrestyés, és elhallgatott.

– Pogány vagyok – mondta később.Miután a főnök megfürdött, bezárta az üzletet, és egyenesen a templomba ment. A

félhomályban és hűvösségben méltóságteljesen lépdelt a kókuszszőnyegen a főoltár felé.Amikor letérdelt, és igyekezett imádságos hangulatba ringatni magát, a sekrestyés

megérintette a vállát.– Pardon, nem zavarom...? – kérdezte.– Nem. Mondja, mi van magával, hogy mostanában sohasem néz be hozzánk az udvarba? –

emelkedett fel a főnök.– Majd elmegyek, most azonban szeretnék mutatni valamit, és volna egy kérdésem is.– Parancsoljon...– Itt hideg van... ugye? Menjünk be inkább a sekrestyébe – szólt a sekrestyés, és a térdével

kinyitotta az ajtót. – No látja. És amikor mondtam magának, hogy milyen hideg van itt még nyáron is, maga nem hitte el. Még ilyenkor is újságpapírt kell tennem az ingem alá – és meglapogatta magát, és az újságpapír megzördült.

– Csak jöjjön hozzánk, olyan újságokat választhat magának, amilyeneket csak akar.– Majd megyek, megyek, de most csak jöjjön beljebb. A főnök körülnézett a sekrestyében. Az

egyik sarokban egy szobor állt, mellén szétnyitotta az ingét, és piros szívére mutatott. Közvetlenül a szobor mellett volt a templomi világítás biztosítótáblája, tele biztosítékokkal meg kapcsolókkal, mint egy gyárban.

– Mi lóg itt? Megnézhetem?– Persze – felelte a sekrestyés. – Egy kerékpárversenyző fényképe, a káplán úr azt állítja róla,

hogy nagy lelkierőt kölcsönöz neki.– Ez a kép? Hát egyáltalán templomba való ez?– A káplán urunk szerint igen. Gino Bartalit ábrázolja, a Tour de France többszörös bajnokát,

aki egyébként harmadrendi testvér, azt hiszem, ferences barát.– De mi lenne, ha a püspök úr ellenőrizni jönne, és meglátná?A sekrestyés ásított, aztán átment a sekrestyén, és egy kis ablak alatt megkocogtatott egy

másik képkivágást.– Ezen itt a Szentatya beszélget barátságosan Gino Bartalival.– Ahá, értem. Az úr királyságába belépnek az erőszakosak is, tehát a sportolók is. No persze,

hiszen az elhunyt pápa is kiváló hegymászó volt. Lichtenstein érsek pedig kitűnő lövész... De nem jöhet most ide a káplán úr?

– Nem – legyintett a sekrestyés. – Kosárlabdázni ment valahova. Motorkerékpáron.Kihúzta a fiókot, és fényképeket vett elő.– Ez itt Richards, aki rúdugrásban négy méter hatvankilencet ugrik.– És ezt miért nem akasztja ki a káplán úr?– Ezt nem lehet. Richards evangélikus pap, és a repülő vikáriusnak hívják. Ő az első pap, aki

karizmaival próbált közelebb kerülni az éghez, de... evangélikus. Ez bántja a mi káplánunkat, és ugyanígy bántja az is, hogy Held, a gerelydobás világbajnoka, megjavította a világrekordot két nappal azután, hogy felszentelték... evangélikus lelkipásztornak. Ez itt Vincit ábrázolja, amint súlyemelés előtt a bibliát olvassa. De a káplán urat az bántja a legjobban, hogy ezek közül a bajnokok közül egyik sem szerzetes vagy katolikus pap. Ma kosárlabdázni ment, és magával vitte valami kosárlabda-játékosok fényképeit... Valami harlemi bolondokét, négerek mind, akik egyszer játszottak egy mérkőzést a pápa előtt a Castel Gandolfó-i villájában. Ezek miatt van gondban a káplán úr, csoda, hogy a szószékről nem azt harsogja, hogy Jézus, ha ma jönne a

világra, akkor biztosan rúdugró volna, vagy kosárlabdázna. Hanem engedjen meg egy kérdést... maga vadász, ugye? Mi ez?

A sekrestyés előhúzott egy ládából egy miseinget, és a láda fedelére dobta.– Miféle toll ez?A főnök fölemelte a ruhát, megvizsgálta, aztán meglepetten felnézett:– Ez egy fajdkakas tolla, és ezek a vérfoltok alighanem szintén a fajdkakas vérének a nyomai,

mert a tollacska is véres.– Hát csak ezt akartam tudni – nevetett a sekrestyés. – No lám! Mindenen bánkódik a káplán

úr, de amiatt nem bánkódik, hogy a plébánián fajdkakast ettek, de nekem még egy fél szárnyacskát sem adtak belőle.

– Hol lőhette?– Hol? Valahol Jeseníkben. Meghalt ott a barátja, hát odamotorozott eltemetni. Engedélyt

kellett kérnie. Tudja, a mi káplán urunk nagy ficsúr, még a miseinget is mérték után csináltatja. Ezért aztán csak három nap múltán tért vissza. Én rögtön láttam, hogy valamit hozott a hátizsákjában. Tehát egy fajdkakas volt a miseingbe csomagolva? És nekem még egy fél szárnyacska se jutott.

– Azt pedig sajnálhatja. Pompás húsa van. A fajdkakas csak bogyókon meg fiatal hajtásokon él. De tudja, micsoda vadászöröm és micsoda munka egy fajdkakast felhajtani? – lelkesedett a főnök. – Már messziről hallani az udvarlását... Az úgynevezett dürgést, ami olyan, mint egy gyors kopogás. Valahogy így.

Zakója szivarzsebéből kirántott egy ceruzát, és élesen megkopogtatta vele a ládát.– No és a dürgés közben bátran megközelítheti az ember. De mihelyt abbahagyja, azonnal meg

kell merevedni... – Néhány szökellést tett, aztán hirtelen megállt a sekrestye kellős közepén, s riadtan a szája elé emelte mutatóujját.

– Pszt. Ilyenkor meg kell várni, amíg bekövetkezik az úgynevezett takkanás. Az körülbelül olyan, mint amikor az üvegből kihúzzák a dugót. Így.

Mutatóujját meghajlítva bedugta a szájába, aztán elhúzta vele az arcbőrét, amennyire csak bírta, majd kirántotta az ujját, csattanó hangot hallatva.

– Így, de akkor még mindig nem szabad megmoccannia.– Mert akkor elrepül, igaz?A főnök csak bólintott, mivel ha megszólal, elrepül a fajdkakas. Fölfelé nézett, föl a

fenyőágra, ahol szerelmet vallott most a kakas a tyúkoknak, amelyek odalent ültek valahol az aljnövényzetben.

– Már hajnalodik... a szárnyas királyt ott látja az ég világosodó hátterében, taréja csak úgy duzzad a vértől... szárnyával erőteljesen csapkod, felfújja magát, és csak csapkod... – suttogta a főnök különös, elváltozott hangon, aztán hátravetette a fejét, és dürgött, és trullázott, s tenyerével a térde körül csapkodva sepert.

– Ez az úgynevezett násztánc. Ilyenkor már se hall, se lát, nyugodtan odamehet az ember a fa alá.

És két ugrással oda is ugrott, és a sekrestyés nézte, amint a főnök fölemeli a nem létező puskát, s megcélozza azt a sarkot, ahol egy gótikus rozetta fogta össze a boltíveket, aztán megrántotta a mutatóujját, és a sekrestyés látta, amint a szerelembe esett, halálosan megsebzett madár ágról ágra bukdácsolva zuhan lefelé, míg el nem terül a hajnali harmattól nyirkos tűlevélszőnyegen.

Egy kis ideig csendben álltak.Elsőnek a főnök kiáltott fel:

– Bezzeg ezek a mostani vadászok?! Nappal hajtják a fajdkakast, mint a foglyot! Ez pedig bűntény!

– Pssszt!... templomban vagyunk – intette a sekrestyés. Aztán lassan fölemelte a miseinget, betette a fényképekkel együtt a fiókba, és a hasával betolta a fiókot.

– No... sok mindenről lemaradtam én az életben. Kár... – dünnyögte.– Ugye, hogy kár?! – örvendezett a főnök.– Mennünk kell – köhintett a sekrestyés, és újra meglapogatta magát, és az újságpapír ismét

megzördült.Lassan átbattyogtak a sötét főhajón. A szőnyeg végében nyitva állt az ajtó, odakint fehér fény

ragyogott, amelyet most átszelt egy piros villamos.– Az utcáról szép kilátás nyílik a templomba, a templomból szép a kilátás az utcára... –

suttogta a sekrestyés.– De nézze meg az örökmécsest.– Mit?– Az örökmécsest – ismételte a sekrestyés.– Aha... az örökmécsest. Mintha nagyon gyengén pislákolna...– Az még jó volna, ha legalább pislákolna... – kuncogott a sekrestyés. – Csakhogy egyáltalán

nem ég! Az örökmécses nem ég, de az esperes úrnak már most gondja van a Betlehemmel, mert neonnal akarja kívül-belül felszereltetni. Érti? Neonnal! De az örökmécses nem ég nekünk... nem világít... Az esperes úr elment valahová a Sázavára a vizet nézni... de az örökmécs már egy hete nem ég. A káplán úr elment a motorján valahová Modřanba kosárlabdázni, s aztán a táborozók körében fogja pengetni azt az ő dalát a gitáron... hogy „Ott messze van Sanghaj, ott úszik a hajóm...” És őt sem fogja zavarni, hogy az örökmécsünk nem ég. Így hát itt maradtam egyedül... örökmécs nélkül.

A sekrestyés megveregette a kabátját.– Ide hallgasson, főnök, igaz, hogy magának meg a káplánunknak közös vadászkutyája van?– Ezt csak a mi Haňťánk híresztelhette.– Igen, ő mondta, s azt is mondta, hogy a kutyát Arnold von Tübingennek hívják, meg hogy

délután el kellett vinni az állatorvosi klinikára, mert kullancs mászott a fülébe.– Jézus, Mária, ez a fickó előbb-utóbb a sittre juttat!– Pssszt! Templomban vagyunk.– Kitalálás az egész. Ó, hogy az miket ki nem talál! Mostanában állandóan jönnek a barátaim,

csak úgy, megnézni engem... Haňťa ugyanis bedumálta nekik, hogy megőrültem!Kiléptek a templom elé.– Én... és a megőrülés! És akkor aludjon az ember éjszaka...! – kesergett a főnök. – Hanem

nézzen majd be hozzánk az udvarba újságokért! – kiáltott föl aztán élénken, és elindult a Károly utca felé.

 Hosszú Ferenc fordítása

A KAMÉLIÁS HÖLGY

EMELETES, KÜLVÁROSI BÉRHÁZ, melynek lakásai egyenesen az udvarról meg a gangról nyílnak, s mivel minden lakás bejárati ajtaja elé olyan kis dobozszerű előteret eszkábáltak, amely kísértetiesen emlékeztet egy szekrényre, úgy rémlik, mintha az emberek almáriumokba járkálnának ki meg be. És a gangra csigalépcső visz, amelyet időről időre kimeszelnek, hogy sötétedés után a világítást megspórolják. A lépcső beugrójából egy Krisztus tekint le, akinek töviskorona helyett műrózsa koszorú van a fején, amit egyszer egy bérlő nyert a körhintánál lévő céllövöldében. Ez alatt a Krisztus alatt pedig ott térdepel a házmesterné, mellette a felmosóvödör, és erőteljes mozdulatokkal sikálja a lépcsőt.

– Jó estét, anyuska – köszönt rá Rosetka, a kirakatrendezőnő.– Stét – mondta az anyja, és a ronggyal összehúzta a szemetet.– Anyus, hányszor mondtam már magának, hogy tegye a térde alá a lábtörlőt. Vagy egy

összehajtogatott zsákot.– Jól van, na – válaszolta az anyja, és kezét a vödörben hagyta.– Látja, látja! Aztán meg csupa reuma, és átnyögdécseli az egész éjszakát – mondta Rosetka, s

cipője orrával undorral félretolta a vizes rongyot, és egy lépcsőfokkal az anyja fölé állt. Ujjai közt egy aranyzsinóron lógó kis fehér dobozt tartott, ami úgy himbálózott, mint egy inga.

– Jaj, édes istenem – sopánkodott az anyja, és a súrolókefét a piszokba mártotta –, hoztál egy kis dohányt?

– Majd a jövő hónapban – felelte a lány.– Tán a halálodig etesselek? – fortyogott az anyja, s úgy tetszett, mintha a gyökérkefével

vitatná meg szerencsétlenségét.– De most aztán elég, anyus. Ha ez magának nem tetszik, akkor összeszedem a cókmókomat

és elmegyek hazulról. Minek is jöttem a világra, ebbe a siralom völgyébe? – mondta Rosetka.– Mit hozol már megint abban a dobozban? – kérdezte az anya.– Hiszen jól tudja – mondta Rosetka, aztán felemelte ujjacskáját, amin az aranyzsineggel

átkötött dobozocska himbálózott, és lehajtott fejjel mormogta: – Vissza kell még mennem a körzetembe. – Azzal befordult a gangra.

A korlátot két öregasszony támasztotta.– Én – mondta az egyik –, én ha Simpson asszony helyében lettem volna, azt mondtam volna a

walesi hercegnek, hogy mint a szeretőd, csak tessék, de mint a feleséged, soha, mert ezzel fuccs a Brit Birodalomnak.

– Jó estét – mondta Rosetka.– Jó estét, jó estét – mondta mézesmázosan a másik öregasszony, és hozzátette: – Tán esőt

kapunk, kanálisszagot érezni.Rosetka belépett az előtérbe, és onnan rögtön a konyhába. A kis fehér dobozt a bevetetlen

ágyra tette, aztán bement a sötét szobába. A szoba ablakaiból be lehetett látni a szemközti kivilágított kocsmába.

– Itt vagy? – kérdezte.– Itt, Rosetka. Nem volt a gangon a macskám?– Nem láttam, de jó estét, apus – mondta, aztán rákönyökölt a karszékre, amelyben az apja ült,

és a kocsmát nézte, ahol a zöld biliárdasztal körül dákókkal járkáltak a játékosok, és fejüket meg a lábukat levágta az ablakkeret.

– Hogy ezt a Láďa nem buzerából játssza meg?! – csodálkozott az apja.Rosetka kikapcsolta a melltartóját.– És mit mondtam? – szólt az apja elégedetten. – Most aztán ráadásul Kamil szériát csinálhat.– Igen? – kérdezte Rosetka, és lehúzta a bugyiját, de a lábfeje beakadt, és addig ugrált fél

lábon, amíg végül oldalával rá nem esett a díványra.Apjára rájött a köhögési roham, és hányni kezdett.Rosetka odatette a vödröt, utána kinyitotta a szekrényt, kivette a fehér estélyi ruháját, magára

kapta, simogatta a hűvös selymet, és nézte, hogy áll rajta.– Csak már kiokádnám ezt az átkozott életet – mondta az apja. Aztán gombolyaggá

összekuporodva hallgatta a biliárdgolyók lágy koccanásait.– Ha legalább a macskám itt lenne – panaszkodott.– Visszajön az, biztosan csavarog valahol vagy mi – mondta a lány, és bekapcsolt magán egy

tiszta melltartót.Aztán kiment a konyhába.Az anyja a tükör előtt állt, és ujjai között egy szép kaméliaágacskát tartott. A bevetetlen ágyon

ott hevert az aranyzsinór és a nyitott kis fehér doboz.– Anyus, azonnal vegye le magáról ezt a zsákot! – mondta Rosetka, és suttogva hozzátette: –

Apus már megint rosszul volt.Az anyja óvatosan letette a kaméliát az ágyra, aztán leoldotta a zsákot, amelyet kötény helyett

viselt lépcsőmosáskor, rámutatott az ágacskára, és kiabálni kezdett:– Ilyen kaméliám volt minden kertészbálon! – és odasúgta: – Töltött borjúhúst kívánt, de

valószínűleg már nem bírja...– Anyus, segítsen! – szólalt meg Rosetka, és suttogva folytatta: – Örökösen a macskája után

érdeklődik.Az anyja egy üvegsarkú ezüstcipőcskét vett ki a kredencből, ránézett a lányára, aki épp a

mosdó fölé hajolt, és hangosan mondta:– Nekem ebben biztosan kificamodna a bokám! – és suttogva hozzátette: – Örökösen

belebotlott abba a dögbe, erre az orvos azt mondta, ki kell a macskát dobni.Rosetka a fülét tisztogatta a törülköző csücskével, az anyja meg kihozta a szobából a

selyemruhát, maga elé emelte, és nézte a tükörben, hogy áll neki.– Anyus, mossa meg a kezét, még összemaszatolja nekem! – mondta Rosetka, és halkan

hozzáfűzte: – És hová vitte?– Rosetka, mindenki téged fog irigyelni! – kiáltotta az anyja, és odasúgta: – Kivittem azt a

szörnyeteget a ďáblicei árokhoz.– Anyuska, segítsen áthúzni a ruhát a fejemen – mondta Rosetka. – Holnap elmegyek, és

megkeresem. Ezt aztán jól megcsinálta.– Hű, de csinos ez a ruha! – kiáltotta az anyja, és ezt suttogta: Tegnap sírt apus életében

először. A barátok közül már senki sem keresi fel, semmit sem üzennek neki, nem is üdvözöltetik...

Rosetka merészebb szájat kanyarított magának, aztán felerősítette a kaméliát a ruhájára.Anyja szétmorzsolt egy könnycseppet, és felsóhajtott. Aztán kinyitotta a szobaajtót,

felgyújtotta a villanyt, és mindkét kezével a belépő lányra mutatott.– Nézz csak ide, apus! A kaméliás hölgy! A beesett arc kikandikált a karszékből.– Jól áll neked, kislányom, nagyon jól – mondta az apja, és egy kis kerek zsebtükröt emelt

arcához, belenézett, aztán ujjával a két ablak közötti fényképre mutatott, egy nyitott inges, erős férfi képére, aki a biliárdasztalnál áll, és dákóját krétázza, rámutatott a fényképre, és így szólt:

– Ilyen kezdet után ilyen vég – mondta, és belemeredt a kis tükörbe, és az ujját körbejáratta a szája körüli ráncokon.

– Apus – szólt Rosetka, és megperdült, mint egy manöken, hogy minden oldalról megmutassa magát.

– Jól áll neked, kislányom, nagyon jól – mondta az apja csöndesen –, mulass jól, hisz én is szerettem valaha mulatozni, és azt tanácsolom, mindig arra törekedj, hogy egyre jobb legyél, miként én is erre törekedtem... én, aki ma már tudom, hogy miért nem jönnek és nem is fognak már hozzám jönni a barátok a biliárdasztal mellől. Én magam sem jönnék magamhoz – mondta az apa mosolyogva, és ismét belenézett a kerek zsebtükörbe, és hozzátette: – Csak legalább a macskám itt lenne velem, a macskám, aki még most is olyannak lát, mintha fiatal, szép és kedves volnék, meg minden, tudod?

Az ablak alatt felbőgött egy autóduda.– Itt a taxi – kiáltotta Rosetka. – Jó éjszakát, apus! – és egy puszit dobott felé a levegőben.– Menj, kislányom, szórakozzál csak, szórakozzál, ahogy én is sokszor szórakoztam

valamikor, még az én időmben – suttogta az apa, és az ablakpárkányra támaszkodott, és látta, hogyan tódulnak a biliárdjátékosok a kocsma ablakaiba, hogy megnézzék, ki érkezett vagy ki utazik el?

Anyja a konyhában egy műhermelin keppet dobott Rosetka vállára.– Anyus, adjon gyorsan egy ötvenest – mondta Rosetka.Az anyja kinyitotta az ütött-kopott kredencet, és felsóhajtott:– Ó, édes istenem.Aztán a selyem estélyi ruha kiperdült a gangra.Az anya fél kézzel a korlátra támaszkodott, fél kézzel pedig fájós csípőjét fogta. És nézte,

amint a csigalépcsőn lelibeg az udvarra a fehér műhermelin kepp, és az üvegsarkú cipőcskék egy jobb világ hangjait kopogják ki.

Rosetka kiszaladt az udvarra, megállt a kanális fölött, kezecskéjével felintett az anyjának, és őszintén ránevetett. Az anya megrázta a fejét, és behunyta a szemét:

Az egyik vénasszony gyilkosan megjegyezte:– Bűzlenek a kanálisok, eső lesz. Várnai Erzsébet fordítása

EMÁNEK

NEM AKARÓZOTT még hazamennie, elhatározta hát, hogy betér egy kávéra. Már alkonyodott, de azért észrevette, hogy az öreg Ziková biceg előtte.

– Szép, jó szagú estét, nagyságos asszonyom – üdvözölte.– Eredj az utadra, Emánek!Emánek azonban nem tágított.– Mondja csak, hol járt tegnap, he? Biztosan megint a kéményseprővel pajzánkodott nekem!– És ha igen, akkor mi van? Nagyon rendes fiú.– Az egy strici, jobb, ha tőlem tudja!– Emánek, nekem ne csinálj zrít itt az utcán! Az emberek ismernek erre!– Óóó, egyszerre de ad az emberekre! Csakhogy tudom, amit tudok, szinte látom, hogyan

meresztgetné a szemét a kéményseprőre, ha egyszer egyedül hagynám vele.– Emánek, az emberek utánunk fordulnak!– És ahogy magát ismerem, engedne neki!– Nem engednék.– Engedne, már most látom, hogyan szikrázna magában az a bűnös vágy a kéményseprő

testecskéjére!– És ha igen, akkor mi van? – örvendezett Ziková asszony.– Akkor nem hívnám meg arra a kirándulásra, amelyet kizárólag kettőnk számára találtam ki.– Hallgass, te disznóházi! – ujjongott Ziková asszony.– Maga – suttogta Emánek a szürke hajfürtökbe –, maga úgy tekeredne rám, mint repkény a

lugasra...– Emánek, meghallják, aztán megint rólam fog beszélni az egész ház!– Bánom is én! Az emberek csak irigyelhetik, hogy még mindig akad valakije, aki bele tud

veszni a maga bűvös kukucskájába. Milyen puha kis tokácskája van magának!– Emánek, szavamra, megmondlak az anyádnak! Inkább azzal a kirándulásoddal szórakoztass!

– nyafogta Ziková asszony.– Édes kettesben mennénk, természetesen mezítláb, és maga belegázolna azzal a szép

alabástromlábacskájával...– Fogd be a szád! Jézus, Mária, legalább ne kiabálnál!– És aztán jönne a Valpurgisz-éj, egy bűvös éjszaka...– Eressz, te kurafi, eressz, ha mondom! – Eleresztem, de meg kell hallgatnia. Tudja, mit

álmodtam mára virradóra?– Nem vagyok kíváncsi rá, már előre tudom, hogy valami disznóság. Nem volt elég neked,

hogy a Reichben szétverték a fejedet?– Ez nem attól van, Ziková asszony, a maga iránti szerelem az oka mindennek. Ma éjjel

ugyanis egy roppant eleven álmom volt magáról...– Egy hangot sem akarok hallani!– A boldog nyúltenyészetről szóló álmot sem?– Nem. Inkább egy kiló disznóhúsról.– És az istállóbéli örömökről szóló álmot sem?– Egy kiló rostélyos nekem kedvesebb – mondta ingerülten Ziková asszony, mivel eszébe

jutott, hogy két éve nyugdíjban van már.

– Szóval, te így, te lompos nőszemély, te vén banya! Bezzeg a kéményseprő, az igen! Az kellene neked!

– Talán; de te, Emánek, keress magadnak valami kislányt a malackodásaidhoz.– Hiszen maga még nincs is ötven.– Mennyi? – örvendezett meg Ziková asszony.– Ötven.– Hatvankettő voltam februárban, de eressz! Ereszd el a kezem! Muszáj mennem valamit

kotyvasztani magamnak. És ha találkozom a mamáddal, hát mindent megmondok neki.– Pont ő fog hinni magának!Emánek megállt. Tudta, hogy Ziková asszony most a Rokyta partján folytatja majd az útját, ki,

egészen a város széléig. Kezet nyújtott, s komolyra fordította a szót:– Jó éjszakát, asszonyom...– Jó éjt. És ha megint találkozol velem, kísérj el újra, valósággal felüdíted az embert, te

taknyos. Még az ágyba is röhögni fogok...Az asszony örvendezve szorongatta a kezét, s a szem hirtelen olyan lett, mintha éppen most

sírta volna ki magát. Aztán elbicegett a zúgó patak mentén.Emánek átvágott a főutcán, aztán keresztülment az automata büfén, s a lépcsőkön egyenesen

fölsietett a táncterembe. A tánchelyiség, bár a külvárosban volt, mégsem különbözött semmiben egy belvárositól. Leült egy magas bárszékre, rákönyökölt a pultra, és rendelt:

– Mint mindig: gin és szóda. De mit látnak szemeim? Maga? És szomorú?– Bizony, Emánek... – sóhajtott fel a mixernő, s a lámpa felé tartva, kitöltötte az italt.– Olympia... csak nem a szív?– Mi más? Ezt a játszmát elvesztettem, Emánek, mindent elvesztettem... Hogy ő egyedül akar

élni.– Ő! És egyedül! Hohó!– Egyedül. Azt írta nekem, hogy én megutáltattam vele a világot. Hát olyan undokság vagyok

én?– No, tudja, Olympia, ahogy így elnézem magát, hát, hogy is mondjam csak? Szóval, ilyen

csinos mixernőt éppenséggel láttam már a Mónikában meg a Barbárban, de ilyen hét nyelven beszélő szemet még nem láttam sehol, maga olyan, mintha állandóan ragyogna valamitől...

– Látja, és akkor ő azzal jön, hogy megutáltattam vele az életet. Csakhogy én megértem őt, a dolog egészen másképp áll. Tudja, ő, a Joska, ő egy jellem.

– Ohó! Jellem! Mi az, hogy jellem? – kérdezte Emánek, s nyomban felelt is rá. – Olyan ember, aki ragaszkodik ahhoz, amit saját magáról képzel. Hát én, én sohasem voltam ilyen. Tudja, nekünk, huszonnégyeseknek, nekünk, az istenit neki, sokszor kellett változnunk. Például tessék, első kép: A Düsseldorf elleni légitámadás, amikor ki kellett ásnunk magunkat. Aszfaltozott országút, háttérben a város romjai, s a romok közül egy görkorcsolyás gyerek bukkan elő, s közeledik felénk, tejeskannával a kezében. Második kép: Repülőtámadás Gleiwitz ellen. Zuhannak a bombák, a bunker ablakocskájából bámészkodom. Ez a külvárosban történt, s éppen ott táborozott a Busch-cirkusz. A ketrecek egy kicsit felemelkedtek, és a nőstény oroszlán, amikor észrevette, hogy a zárókampók is emelkednek, megnyomta őket a mancsával, és a nyolc oroszlán kirontott az égő városba. Minket később kihajtottak menteni. Égő utcák, oroszlánok, és Cézár, a legnagyobb oroszlán, felkapott egy ájult asszonyt, és egy égő bérház lépcsőin felrohant vele az utolsó emeletre. Ott állt az ablakban, pofájában azzal az asszonnyal, alatta pedig az égő Gleiwitz... Emanek megkopogtatta a homlokát:

– És itt belül, további ezer kép van. Ezektől vagyok én az az eset, amelyik állandóan változik. Hol lehet itt jellemről beszélni!

– Én viszont, Emánkám, örökké egyforma vagyok, és örökké egyformán kínlódom.– Miatta?– Igen. Még sohasem vette észre, Emanek, hogy én nem vagyok modern?– Maga? Maga, Olympia, aki minden...– Igen, minden ujjamra kaphatnék egyet, de tudja, az ilyesmi nekem olyan, mint valami

szentségtörés. Csak ne szeretném a Joskát olyan régimódian! Legalább egy fél deci könnyet bőgtem ma a miatt a levél miatt.

Emanek megsimogatta a keze fejét.– No, no... Olympia...De a lány könnyekben úszott....azt várja, hogy majd udvaroltatok magamnak valakivel, s akkor aztán megírhatja: „Látod,

ennyit ért az a te nagy szerelmed!” Csakhogy én átlátok rajta. Ő csak próbára akar tenni. De én kibírom. Én inkább befalaztatom magam!

– Olympia, maga? Maga és a befalazás? – mondta Emanek, de amikor újra meg akarta simogatni a mixernő kezét, abbahagyta. Egy óriási termetű ember huppant le mellé, s Emánek tüstént megismerte. Alfréd Bér úr volt, a szállítmányozó.

– Parancsol az úr? – kérdezte a mixernő.– Rumot! – dörmögte egy mély hang.– Alfréd úr, mi van, miért ilyen...? – kérdezte Emánek, és nézte, hogyan tölti ki az italt

Olympia.– Nem tetszik az élet – öntötte ki a szívét Alfréd Bér úr, és kinyújtotta a karját, s amikor a

mixernő elébe tette a rumot, úgy rejtette el kezében azt a pohárkát, mint egy kis madarat:– Hát az élet nekem se tetszik, Alfréd úr – hagyta rá Emánek. – De azért minden ember szeret

valamit, nem igaz?– Mondom, hogy nekem ma semmi sem tetszik! – felelte az óriás, magába döntötte a rumot, s

a poharat keményen letette a pultra. Aztán széttárta ujjait, s kifejezéstelen szemmel nézte tenyerét, mely az ázsiai hegyvonulatok domborulati térképére emlékeztetett.

– Nézze csak, Olympia, íme, egy emberi kéz. Hát nem gyönyörű? – kérdezte Emánek, s amikor tekintete találkozott Alfréd Bér úr szomorú pillantásával, odasúgta: – Tudja, hogy nem bánnám, ha az enyém volna a maga keze?

– Aztán minek? Ki becsüli meg manapság az ilyet... csóválta a fejét a szállítmányozó.– Hogy minek? Hát csak úgy; hogy megmutathassam az embereknek, hogyan tudok ezzel a

kézzel kedves tárgyakat cipelni. Hiszen minden ember szeret valamit... így van?– S hát te, Emánekem, te mit szeretsz? – emelte fel pillantását Alfréd Bér.– Én a zongorámat szeretem. Már régen nem játszom rajta, mégpediglen azért, mert amit el

tudtam rajta játszani, az nem tetszett nekem, amit pedig szerettem volna játszani rajta, ahhoz már nem tudtam eleget. Csakhogy azt a zongorát át kellene szállítanom a nővéremékhez, Vysočanyba. Van egy fia, hadd játsszon most már az a krapek a zongorán. No de őszintén, Alfréd úr... Rábízhatom azt a zongorát csak úgy, egy ismeretlen szállítmányozóra? Egy olyan értékes, Georgswalde márkájú zongorát?

– Hát te szereted a tárgyakat? – élénkült meg Alfréd Bér úr, s elmosolyodott. – Tudod mit, én ezzel a két kézzel költöztetem át azt a te zongorádat! Hanem ott kell majd lenned, látnod kell majd, hogy mit tud ez a kéz! Mikor menjek érte?

– Olympia, két rumot a kontómra! – rendelkezett Emánek, majd elgondolkodott, s így szólt: – Mondjuk, holnap. Négykor jövök meg Kladnóból, a műszakból, hát akkor legyen, mondjuk, negyed öt. Rendben?

– Rendben! – kiáltott fel Alfréd Bér, és mancsába zárta Emánek kezét. – A saját szemeddel láthatod majd, milyen óvatosan viszem le az utcára ezzel a két kézzel meg a hátamon azt a te zongorádat!

Mikor megitták a rumot, a szállítmányozó lekecmergett a székéről, s inkább csak magának mondta:

– Minden ember szeret valamit...– Mindegyik – mosolyodott el Emánek, és Bér úr után nézett, amint imbolyogva távolodott a

parketten, melyen még nem táncolt senki, mivel a zenekar csak kilenc után kezd.– Emánek – mondta Olympia –, Emánek, maga tanult ember...– Hm. Elbuktam a negyedikben.– Az nem számít, viszont mindig tudja, hogy miről van szó, és van magában érzés. Joska azt

mondta magáról, hogy magának valahol a belsejében egy cérnára kötött pacsirta van... Erről jut eszembe: egyszer a vízparton Joska valami gépelt szöveget húzott elő, és azt mondta: „Figyelj ide, Olympia, egy barátom írta ezt, felolvasom neked.” És én hanyatt feküdtem, néztem az eget, ő pedig felolvasott nekem valami elbeszélésféléket.

– Miféle elbeszélésféléket? – kérdezte Emánek, s kiürítette poharát.– Például erre az egyre emlékszem. – A mixernő belelehelt a pohárba, s az asztalkendővel

törülgetni kezdte. – Arról szólt, hogy a háború vége felé Oranienburgból nőket szállítottak egy szerelvénnyel, nőket a koncentrációs táborokból. Az amerikaiak repülőgépről szétlőtték a mozdonyt, alaposan elintézték a szerelvényt is, és az SS-legények megléptek. Azok a nők meg szétszaladtak, és közülük két zsidó lány, akiket repeszdarabok sebesítettek meg, behúzódott egy kis erdőbe, ott gödröt kapartak a fenyők között, belebújtak, és fenyőtűt kotortak magukra. Később hallották, hogyan rohangálnak kutyáikkal az erdőben a katonák, de őket nem találták meg. Így feküdtek ott másnapig a zsidó lányok, s amikor azt hitték, hogy ott pusztulnak, egyszerre cseh hangok ütötték meg a fülüket. Kiáltozni kezdtek, s kiderült, hogy a fiúk a nothilfe tagjai. Kihúzták őket, bekötözték sebeiket, s éjszaka elrejtették őket a táborukban az ágyak alá. Amikor aztán közeledett a front, és mindenki menekült, az egyik cseh fiú, Pepiknek hívták, kocsira tette az egyik sebesült zsidó lányt, s elhúzta egészen Budyšínbe. Ott egy pincében kivárták a front átvonulását. Aztán az a Pepik elhúzta azzal a kocsival a zsidó lányt egészen Haidába...

– Olympia! Olympia! Hogy van mindez leírva? Úgy, hogy valakiről szól, vagy úgy, mintha az, aki írta, maga élte volna meg?

– Úgy, mint amikor valaki elbeszéli, hogy mi történt vele... De én hülye liba! Most értem csak! Hogyan is nem jöttem rá akkor! – ütött a homlokára. – Hiszen ezt az egészet ő maga írta!

Biztos, hogy ő – mondta gúnyosan Emánek. – Hanem hadd fejezzem be azt a történetet én, jó? Nos, Haidából az a Pepik elhúzta a zsidó lányt Česka Lípába, s ott a Vöröskereszt vette gondjaiba a lányt. És az a zsidó lány ettől fogva kerek négy évig várta otthon, hogy az ő hőse egyszerre csak betoppan. Pepik azonban nem jött, s így aztán a lány végül is férjhez ment. Fizetek.

Emánek elhallgatott, s már nem nézett Olympiára.– De Emánek, mi leli már megint? No, Emánek! – Megragadta a kezét, Emánek azonban

megérezte, hogy csak részvétből teszi. Már-már elárulta, hogy az a bizonyos Pepik, hogy az ő volt, ő, Emánek, igen, ő húzta azt a zsidó lányt Hoyerswarthból egészen Česká Lípáig, s hogy mindezt ő mesélte Jóskának, amikor azonban Olympiára nézett, rájött, hogy ha ezt elárulná, akkor ezzel csak még jobban elkeserítené. Ezért, amennyire csak tőle telt, vidáman mondta:

– Ha újra beszél Joskával, mondja meg neki, hogy üdvözlöm!Emánek átszaladt a folyosón, s a lépcsőn lement az automata büfébe. Vett egy adag

gránátoskockát, s odaült vele egy öregasszony mellé, akit kisfiú korától ismert itt Libenben.– No, hogy van, mámikám?

– Jól, no, jól – felelte. – Ma finom a leves. Csak forró egy kicsit. És veled mi van, Emánek, még mindig Kladnóba jársz?

– Még mindig, még mindig, mámikám.– És milyen most nálatok a koszt?– Ja, mármint az üzemi?– Hát mi más! Mi az étrend?– Nohát, hétfőn, mámikám, leves á la Poldi, sült a la Sztroganoff gróf, utána

csokoládékoszorú. Kedden téeszlevest kapunk, meg tüdőt bécsi módra, zsemlegombóccal.– Hm. Hát akkor mégiscsak van javulás. Tudod, nekem ilyesmik sohasem jutottak. Hét

gyereket neveltem fel, s még arra is kellett legyen időm, hogy halottakat mossak.– Ezt nem is tudtam, mámikám.– Pedig így van. Kisgyerekek meg haldoklók, ez volt az én életem. Néha, tudod, össze is

csinálják magukat attól való rémületükben, ami jön. No de mit adnak szerdán?– Ökörnyelvet lengyel mártással. Csütörtökön gulyás Esterházy gróf módra, pénteken pedig a

közkedvelt hazai kávécska cseh buktával. De mondja csak, mámikám, nem félt azoktól a halottaktól?!

– Ó, fiam, amikor fiatal voltam, nem féltem én semmitől a világon! Fogtam a fejszét, s nekivágtam a sötétnek, amerre még rablók is jártak. Hanem, tudod, egyszer azért én is megijedtem. Egy elhagyatott vénasszony halt meg túl a falun, s csikorgó hideg volt, csak úgy ropogott. Nohát, odamegyünk, a koporsót letesszük a lócára, és a temetésrendező, valami Franta, felemeli a dunyhát, s odaszól nekem: „Kislány! Nocsak, ugorj ki a kalapácsért!” Kimegyek, s éppen akkor ér oda a főnökünk, biciklin. Veszem elő kalapácsot a ládából, s hát egyszerre csak kiront a főnök, s ordít: „Föltámadt! Föltámadt!” És rohan neki egyenesen a mezőknek... Én csak szorongattam a kalapácsot, s ez erőt adott. Bemegyek, s hát majd megdermedek a borzalomtól! Még szerencse, hogy szorongattam azt a kalapácsot. No de mit kaptok szombaton?

– Finom vagdaltat burgonyával, meg linzert. De mámikám...– No jó, de milyen levest? Emánek, milyen levest adnak?– Pacallevest. De mámikám, hogy volt aztán tovább?– Szóval, bemegyek, s hát a mi Frantánk ott áll az ágy fölé hajolva, s nyomja lefelé a hulla

térdét, s ettől az úgy mozgott, mintha föl akarna kelni.– És maga, mámikám?– Én csak kiáltottam egyet, erre Franta megfordult, felugrott, félrelökött az ajtóból, s azzal már

el is tűnt. De én a kalapácsot szorongattam, s az erőt adott.– Mami, maga férfi volt a talpán.– Ezt már mások is mondták; de mit kaptok a vasárnapi műszakban?– Hogy mikor, hogy mit, mámikám? Ja, hogy mi van vasárnap! Selymeskása, párizsi szelet...

hanem, mámikám...– No jó, de milyen levest?– Galuskaleves, vasárnapi, még húsdarabkák is úszkálnak benne. Mámikám, egyen, kihűl a

levese!– No, nézd csak... még hogy galuskás? Azt szeretem. És hogy húsdarabok is úszkálnak benne?– Húsdarabkák.– Nem csapsz be, Emánek?– Miért csapnám. Húsdarabkák, ha mondom...– Én hiszek neked. No, szóval, akkor odamentem egészen közel az ágyhoz, és a halott arcába

néztem. Aztán jobban szemügyre vettem, s akkor láttam, hogy a lába maga alá volt húzva, s így olyan lett, mint egy bölcső. Megesik az ilyesmi, ha egy elhagyatott ember hideg időben hal meg.

Csombékká gömbörödik, s akkor aztán, Emánek, ki egyenesíti ki? Engem se egyenesít ki senki, ha hideg időben halok meg, engem se. Én is olyan egyedül vagyok...

– Ugyan, mámikám, maga körül örökösen akad valaki. Hiszen azt mondta, hét gyereke volt!– Volt! De már egyetlenegy se jelentkezik...– Tudja mit, mámikám? Szólok az anyámnak, s ő majd benéz magához olykor.– Tudod, Emánek, az nagyon kedves volt tőled, hogy ideültél mellém, s hogy meséltél nekem

az étrendetekről. Tudod, engem az élet olyan dolgokra tanított meg, amelyekről még a könyvekben sem lehet írni. Nono, hiszen ismerlek én téged, nagy lókötő vagy, de legalább egy kicsit szereted az embereket... Szóval, az édesanyád majd benéz hozzám olykor?

– Szólok neki, mámikám. Bizony isten, hogy szólok. Hát jó éjt, mámikám.– Jó éjt, jó éjt – dünnyögte az öregasszony, és lassacskán kanalazta tovább a levest. Hosszú Ferenc fordítása

A GYÉMÁNTSZEMŰ

Az UTAS éppen feltette a lábát a kocsi lépcsőjére, amikor valaki megfogta a vállát. Megfordult; a peronon egy idősebb férfi állt.

– Uram, Prágába utazik? – kérdezte.– Prágába – felelte az utas.– Akkor megkérném, vigye magával Vendulkát, a kislányomat. A prágai állomáson már várni

fogják – mondta az apa, s egy körülbelül tizenhat éves kislány kezét nyomta az utas kezébe.És a forgalmista már fütyült is, a kalauznő felsegítette a kislányt a kocsi nyitott előterébe,

aztán jelt adott, hogy a szerelvény indulásra készen áll. A forgalmista felemelte az indítótárcsát.Az apa a kocsi mentén futott.– Vendulka! Majd drukkolunk neked! És azonnal táviratozz, mihelyt túl vagy rajta, hallod?!– Hallom, apukám – kiáltotta a lány –, azonnal táviratozom!Amikor a vonat elhagyta a kijárati jelzőt, az utas kinyitotta az ajtót, és az erős huzatban

bevezette a lányt a folyosóra. Még mindig fogta a kezét, és tökéletesen tanácstalan volt.Az egyik fülkéből beszélgetés hangjai szűrődtek:– Ne éljek, ha nem igaz, egyszer, még vőlegény koromban, elment inget venni nekem, de nem

tudta megvenni, mert fogalma sem volt róla, hogy mekkora a nyakbőségem. Már elmenőben volt, amikor hirtelen eszébe jutott valami, és fennhangon odakiáltja a segédnek, át az egész üzleten: „Amikor fojtogatom, így tartom a kezem!” És a segéd fogja a centimétert, megméri a mutatott kerületet, s azt mondja: „Negyvenes!” No és az ing, mint méltóztatnak látni, az ing olyan, mintha rám öntötték volna!

Az ajtó kicsapódott, és a fülkéből kirontott egy kopasz utas, és fuldoklott a nevetéstől:– Megölni, az kevés! – kiabálta, és öklével a kocsi falát döngette. Mikor egy kicsit magához

tért, visszament a fülkébe, ahol az előbbi hang folytatta:– Erre én elhatároztam, ha már ő olyan örömet szerzett nekem mikulásra az inggel, én

meglepem karácsonyra egy kalapocskával. Megyek hát a divatboltba, s mondom: „Azt a csinos kis kalapot szeretném a kirakatból!” Mire a divatárus: „Hányas számban parancsolja, kérem?” És én persze nem tudtam, de hirtelen nekem is eszembe jutott valami, és azt mondom: „Amikor egyszer összekaptunk, adtam a menyasszonyomnak egyet, így felülről, s a mai napig is emlékszem a fejecskéjére!” – és a divatárus addig hordta és dugta a tenyerem alá a kalapokat, míg csak azt nem mondtam, hogy „Stop, ez az!” És a fa alá tettem, és az a kalap úgy illett a menyasszonyom fejére, mint fenékre a bili.

És a fülkéből kirontott a kopasz utas, zsebkendőt nyomkodott a szájára, és nyögdécselt, és félretolta a kislányt, és egy kis ideig úgy lógott ki az ablakon, mint egy rúdon átvetett törülköző, aztán újra megdöngette öklével a kocsi falát, és kijelentette:

– Ezt a fickót kinyírni, az kevés! – és megtörülte a szemét, és visszament a fülkébe.Az utas, aki még mindig kézen fogva tartotta a lányt, most végre döntött, s belépett a kopasz

után.– Uraim – mondta a kislány, mikor belépett –, Vendulka Kříštová vagyok, Prágába utazom! –

és maga elé nyújtva a kezét, beletapogatott a semmibe, megérintette a viccmester göndör fürtű fejét, s az bemutatkozott:

– Én pedig Emil Krása vagyok.– Én meg Václav Kohoutek – mondta a kopasz utas.

A férfi, aki idevezette a lányt, föl akarta dobni aktatáskáját a csomagtartóba, de véletlenül fejbe verte vele a kopaszt.

– A szentségit, nem tud vigyázni?!– Pardon.– Valakit megütöttek? – kérdezte a kislány. – Erről jut eszembe. Én szoktam a leveleket a

postaládába dobni, s úgy ismerem a ládáig az utat, mint a cipőmet, hanem azok az átkozott postások múltkor két házzal közelebbre rakták át a postaládát, én pedig belevertem a sarkába a fejem, és megsebesültem. De azonmód rá is húztam kettőt arra a kaszlira a fehér botommal!

– Üljön ide az ablakhoz – tanácsolta a kopasz, s a szemét törölgette –, hadd lássa a vidéket.A kislány kitapogatta az ülést, aztán az ablakot. Kinyújtotta a kezét, mintha azt vizsgálná,

hogy nem esik-e, s elégedetten megszólalt:– Szépen süt odakint a nap. És az utasok elcsöndesedtek.– Az az úr az állomáson az apukája volt? – kérdezte az az utas, aki idevezette a lányt.– Igen, az apukám – bólintott a lány. – Hanem tudják, uraim, az én apukám, az csuda egy

figura! Azt mindenki megirigyelheti tőlem. Gyümölcskertészete van, és egyszer egy szállítmánnyal elgázolta a sánta Dymáčkovát, a szomszédnőnket, és bírósági tárgyalás lett a dologból. Apu ellenségei már előre örültek, hogy no, hála istennek, sittre teszik az öreg Kříštát, vagy még a gatyája is rámegy az ügyre. Csakhogy a bíróságra az öreg Dymáčková mankó nélkül futott be, apunak kezet csókolt, és megköszönte, hogy olyan pompásan gázolta el, hogy most már nem sántít. Csak az a kár, mondta, hogy az apu nem harminc évvel ezelőtt gázolta el, mert akkor biztosan férjhez ment volna.

– Nagyszerű apuka – dicsérte a göndörfürtű.– Ugye?! – nevetett Vendulka, és tenyerét kidugta az ablakon, a vonat azonban kanyarba

fordult, s a napot a fülke oldaláról átdobta a folyosó oldalára.– Elbújt a nap – mondta a lány.Az utasok egymásra néztek, és bólintottak.– De milyen a maguk apukája? – kérdezte a lány, s kezét a göndörfürtű viccmester térdére

tette.– Az én apám már tizenötödik éve nyugdíjban van, mert neki van a legnagyobb szíve

Európában – felelte a göndörfürtű. – Akkora a szíve, mint egy csöbör, és egészen a mellkasa közepébe csúszott...

– Nocsak... – hitetlenkedett a kopasz.– Hát ez igazán gyönyörű dolog! – kiáltott fel Vendulka.– Igen. Így aztán apámnak szerződése van a klinikával arra, hogy halála után a szíve az

egyetemé lesz – folytatta a göndörfürtű. – Meg akarták venni a szívét külföldiek is, apám azonban jó hazafi, hát nemet mondott. A szerződés értelmében fürödnie sem szabad járni, tilos repülőgépre szállnia, gyorsvonattal sem utazhat...

– Én tudom, miért! – kiáltotta a lány. – Nehogy az a híres szíve szétroncsolódjon, elvesszen, igaz? – kiáltotta, és kitapogatta a göndör hajú elbeszélő kezét, s megszorította. – Egy ilyen apukát, mint a magáé, azt nem kell félteni, akárcsak az enyémet sem!

– Így van – bólintott az utas, s mintha valahogy megszépült volna. – Néha elmegyek apámmal a klinikára, ott meztelenre vetkőztetik, aztán a professzor kék meg vörös ceruzákkal telefirkálja a bőrét...

– Igen, igen! – örvendezett Vendulka. – Mert azok a piros ceruzásak az ütőerek, a kék ceruzásak pedig a visszerek, igaz?!

– Úgy van – felelte a göndörfürtű, tenyerébe zárta a lány kezét, s úgy folytatta. – Apámat akkor bevezetik a terembe, a diákok fölébe hajolnak, a professzor meg egy pálcával magyaráz

apu testén, mint egy vízrajzi térképen, magyaráz és tanít, aztán a professzor rákapcsolja az egyik hallgató szívét a megafonra... csakhogy az semmi, olyan az csak, mint amikor a kisdobot verik, vagy mint amikor a szolgálattevő megy végig csizmásan a kaszárnyafolyosón, hanem amikor aztán apám szívét kapcsolják rá...

– Hát akkor az olyan, mint amikor távolodik a vihar! – kiáltott fel a lány. – Olyan, mint amikor lezúdul egy szikla! Mint amikor krumplit öntenek le a pincébe, mint amikor Emil Gilels játszik, igaz?!

– Pontosan – csodálkozott a göndörfürtű, s az ujját körbehúzta a gallérjában.– Jaj, aranyos uraim – örvendezett Vendulka –, olyan boldog vagyok, hogy itt lehetek

magukkal. És hogy másnak is híres apukája van!A vonat most az országúttal párhuzamosan robogott, az utasok kinéztek az ablakon, és egy

hatalmas reklámtáblát láttak ott az országút szélén, rajta egy óriási kék szívet, melyből két forrás bugyog, alattuk pedig ezt a két szót: SZÍVBAJRA: PODĚBRADY.

– Vondráček professzor úr már nagyon türelmetlen – mondta a göndörfürtű –, alig várja, hogy kibányászhassa szikéjével azt a különleges szívet.

– Azt elhiszem! – nevetett a lány. – No lám, egy híres cseh szívvel megint több lesz!– A maga apukájával azért senki sem ér fel – jegyezte meg a kopasz, s felnyúlt a

poggyásztartóba az aktatáskájáért.– Igaza van, csakhogy tudja, az én apukámat, azt látni kell. Aranyos uraim, hogy az milyen

gyönyörűen táncol! – csapta össze a kezét Vendulka. – Búcsúkor majd szétrúgjuk a falakat, s az egész terem minket bámul. És aztán apu szólót játszat magának. Hanem, mi történt egyszer! Akkor én még kicsi voltam, apu pedig kiadta a parancsot: a „Piros-fehéret”, mert ő annak a dallamára „Zöldfehéret” énekel, mivel a mi futballistáinknak zöld dresszük van és zöld zászlójuk, ugyanolyan, mint a Slávinak, csak zöldben. És jött a csendőr, és azt mondja: „A Piros-fehéret pedig nem fogják játszani!” Apu erre előrántott egy százast, odaadta a karmesternek, és azt mondja: „A Piros-fehéret pedig játszani fogják!” Mire a csendőr: „A Piros-fehéret pedig nem fogják játszani!” – és így licitáltak egy darabig, mint a ferbliben a harmadik menetben, amit aztán apu azzal fejezett be, hogy „A Piros-fehéret pedig játszani fogják” – és durr!! bele egyet a csendőr orrába! Hogy tudják, aranyos uraim, az a csendőr addig az orrbaverésig borzasztó volt, mert az orra el volt ferdülve jobbra. Hogy az hogy vérzett! És apu aztán eltáncolta a „Piros-fehéret”, és énekelte rá, hogy „Zöldfehér, és nekem, nekem ez borzasztóan tetszett, és a szomszédok már előre örültek, hogy no, az öreg Kříšta most aztán alaposan elintézte magát! Csakhogy négy hónap múlva, amikor a tárgyalás volt, beállított hozzá egy gyönyörű csendőr, s kijelentette, hogy az orrbaverést ő maga kívánta, tulajdonképpen meg is rendelte, és megköszönte apunak, mert elhajlította vele az orrát balra, vagyis így az orra pontosan az arca közepére került, és egy gazdag földbirtokoslány beleszeretett a csendőrbe, és esküvő is lett a dologból. Apu a mai napig is attól a csendőrtől minden búcsúkor egy szakajtó kalácsot, télen pedig disznótoros kóstolót kap köszönőlevél helyett! – kiáltotta Vendulka elragadtatottan.

– Ki hinné?! – dünnyögte a kopasz utas. – Egy orrbaverés, amely családi boldogságot alapoz meg. – És felvette a kabátját.

– És a maga apukája mit csinál? – kérdezte Vendulka.– Kislány, ő már nincs az élők sorában – felelte a kopasz –, de az egy olyan aranyos apuka

volt, hogy csak most látom, milyen aranyos ember volt, most, amikor már nincs az élők sorában... Örökösen éjszakai műszakba járt.... Reggel megnyikordult az ajtócska, anyám forró vizet öntött a dézsába, apu az udvaron letette a hazavalót...

– Mi az a hazavaló? – kérdezte a lány.

– Az egy jókora széndarab volt, amit a bányászok hazahordtak, a kabátjukba belülre ugyanis egy nagy zseb volt varrva... és aztán apu belépett, levetkőzött, anyu egy csésze kávét állított a hokedlire, apu megmosdott, aztán leült, egy karéj kenyeret eszegetett, egy-egy korty kávéval segítve le, közben pedig levetette a cipőjét, s felhúzott egy szép félcipőt, felöltözött... és mindig úgy csinálta, olyan pontosan, hogy mire fejébe nyomta a sapkát, végzett éppen a kávéval is, és aztán ment kártyázni a barátaival a Kék csillagba, én pedig délben elvittem neki az ebédet, apu meg jóllakott, s aztán tovább játszott. Négykor hazajött, lefeküdt a padlóra, hogy kiegyenesítse a csontjait, ahogy mondani szokta. És amikor kialudta magát, elment megint a műszakba. Csakhogy egyszer anyám beöntötte a dézsába a forró vizet...

A vonat lassított, és a kopasz útitárs kezet nyújtott Vendulkának:– Kislány, sok szerencsét az életben, nekem azonban már le kell szállnom – és kiment a

folyosóra.A vonat megállt.Vendulka kitapogatta a fémfogantyút az ablakkereten, leeresztette az ablakot, és kikiáltott a

vidéki állomás peronjára:– Aranyos uram, fejezze be a történetet, kérem, drága uram!A kopasz utas megállt az ablak alatt, s folytatta:– Szóval, anyám beöntötte a dézsába a forró vizet, apám azonban nem jött. Amikor a víz már

ki is hűlt, elindult megnézni, hol lehet apám? És ahogy kinyitja az ajtót, a szobába begurul apám pipája...

A vonat elindult, és a kopasz utas a kocsi mentén ügetett, és magyarázott:– És anyám felvette a pipát, és sírva fakadt, magára kapta a gyapjúkendőt, és rohant az

aknához... apámra rázuhant egy kő... a barátai eljöttek, hogy megmondják... de nem volt bátorságuk hozzá... hát csak a pipáját támasztották oda az ajtóhoz, és elinaltak... Hanem, kislány, tudod-e, hogy én sohasem láttam aludni az édesanyámat? Amikor felébredtem, ő már fenn volt... amikor elaludtam, még javítgatott valamit... csak később láttam aludni őt... akkor... – kiabálta a kopasz utas, és megállt, és lihegett. Vendulka lekiáltott:

– Drága uram, bocsássa meg nekem, bocsássa meg nekem, hogy még él az apukám, bocsássa meg, bocsássa meg!

De a vonat kanyarba fordult, és átvitte a napot a folyosó ablakából a fülke ablakába.Kisvártatva az az utas, aki idevezette a lányt, megszólalt:– Az én apám tímár volt, és olyan betegségben szenvedett, amit akkoriban „aggkori

gangrénának” neveztek. Évről évre le kellett vágni egy darabot a lábából, úgyhogy tolókocsiban közlekedett. Rózsatermesztéssel szórakozott, és a rózsák a tímárműhely fala mentén sorakoztak, marsalkának hívták őket, és sárgák voltak. Apám számon tartott minden szálat, csak ő vághatott belőlük, és csak a templomnak vagy a kisasszonykáknak. Hanem, amikor aztán a műhelyünk falán keresztül egy utcát nyitottak, hát kiásták azokat a rózsákat is, s apám erre rá is mehetett volna. De talált magának más szórakozást. Kijárt a halálkanyarba, és irányította a forgalmat. Először csak kézzel, később már egy kis zászlócskával. És reggeltől estig, ha esett, ha fújt. A tolókocsi támlájára kellett szerelnem egy esernyőt. Így ment ez kerek nyolc évig. Amikor meghalt, százszámra álltak teherautók a temetőnél, és az a hely a halálkanyarban ilyen magasan volt csokrokkal borítva!

– Milyen magasan? – kérdezte Vendulka.– Így – felelte az utas, és felemelte a lány kezét. Aztán még ezt mondta: – Amikor később a

kanyarban újra egymást követték a balesetek, felállítottak oda két nagy tükröt...– Istenem, de hiszen akkor magának szintén híres apukája van! – kiáltott fel a lány. – Olyan

apukája, aki tükörré változott!

És az utasok egymásra néztek, aztán az ablakhoz fordultak, és a vonat éppen egy kisvárosba futott be, és az egyik utcasarkon két kerek tükör lógott, mint egy óriási cvikker, és azok a tükrök betekinthetővé tették az útkereszteződést.

A fülkére a titokzatosság hangulata telepedett.– A maga apukája, ott az állomáson, valahogy olyan sovány volt... – szólt, s köhintett az az

utas, aki idevezette a lányt.– Hát igen – felelte az –, de ha látta volna egy évvel ezelőtt! Olyan volt, mint egy ház!

Csakhogy szívtágulása volt, meg tönkrement a mája, gyomra, veséje. Anyuka azt mondogatta, hogy mindez a rendszertelen élet következménye. A doktor pedig diétát írt elő, csakhogy apu ahhoz gyöngének bizonyult, mivel szeret papizni. Aztán egy füvesasszony azt tanácsolta, hogy ha nincs erős akarata a koplaláshoz, akkor egyedül az segít, ha valami rettenetesen sértőt mond a rendőrségről. És ez mentette meg! Aput elkapták, a jegyzőkönyvbe bediktálták azokat a sértéseket, ő pedig aláírta. És kapott egy fél évet, és az ellenségei örvendeztek: „No, hála istennek, az a csibész Kříšta most már nem fog bosszantani minket.” Csakhogy apu egy fél év múlva olyan soványan tért haza, mint egy éhenkórász diák, és tüstént egy nagy „sajtófogadást” rendezett a Koszorúban, mindannyiukat megvendégelte, és így nyilatkozott: „Ti tökkelütöttek, egy jófajta börtön felülmúlja a világ minden fürdőjét! Tessék, ráadásul még kétezer koronát is hoztam haza! És olyan egészséges vagyok, mint a makk!” És apu megfogta elöl a zakóját, és úgy csinált, mintha szellőzködne, és a dagadt szomszédok kénytelenek voltak elismerni, hogy az öreg Kříštával senki sem veheti fel a versenyt... Hanem, aranyos uraim, ha nem sértem meg önöket, meghívom magukat, jöjjenek el hozzánk, föl Hradčanyba, minden csütörtökön táncesténk van ott, jöjjenek el, pörgessenek meg egyszer! De csak mához két hónapra, jó?

– Táncolni? – ijedt meg a göndörfürtű.– Táncolni, mivel én már nagykorú vagyok! És a doktor úr azt mondta, hogy amikor betöltöm

a tizenhatodik évemet, megcsinálja a műtétet. És ez a műtét ezen a héten lesz! És akkor majd látni fogom már én is ezt a gyönyörű világot. Látni fogom az embereket, a tárgyakat, a vidéket és a munkámat. Vajon hogy fognak tetszeni nekem azok a kosarak, amelyeket fonok? Aranyos uraim, a világ gyönyörű lehet!

– Gondolja? – fintorgott az a férfi, aki idevezette a lányt.– Azt meghiszem! Szépnek kell lennie – kiáltott fel Vendulka –, szépnek, mert ott az

intézetben dolgozik velem egy Ludvík nevű fiú. No és ez a fiú, amikor hozzánk került, olyan boldogtalanul szerelmes volt, hogy addig-addig reszelt tintaceruzabelet a szemébe, amíg a doktor egyszer azt nem mondta neki, ide figyelj, még egy ilyen eset, és többé nem látod ezt a gyönyörű világot. De Ludvík azt mondta, hogy ettől a szép világtól ő már nem akar semmit. És újra tintaceruza-reszeléket szórt a szemébe. Most kosarakat fon velem, de olyan rettenetes honvágy kínozza a világ után, hogy vonít tőle, mint a bódéjához kötött kutya... Ó, a világnak bizony olyan gyönyörűnek kell lennie, mint a maga apukájának a szíve, az a csöbör nagyságú szív. A világnak olyan gyönyörűnek kell lennie, mint az ön apukája, aki két kerek tükörré változott a halálkanyarban. Aranyos uraim, két hónap múlva én látni fogok, jöjjenek el, táncoljanak majd velem egyet ennek örömére!

Felcsapódott az ajtó.– A menetjegyeket kérem – mondta a fiatal kalauznő, és nagyot ásított unalmában. Hosszú Ferenc fordítása

ÁTLÉNYEGÍTŐK

1/

A CEMENTGYÁR bejárata melletti padon öregek ültek, hangosan vitatkoztak, egymás hajtókáját markolászták, és üvöltöztek egymás fülébe.

A vidékre cementpor szitált, és minden házat és minden kertet finomra őrölt mészpát borított.Nekivágtam a poros földeknek.Egy magányos körtefa alatt apró termetű férfi sarlózta a füvet.– Mondja, miért üvöltöznek ott a portánál azok az öregek?– Ja, hogy ott a főkapunál? Azok a mi nyugdíjasaink – felelte az apró termetű férfi, és

sarlózott tovább.– Szép kis öregségük van, mondhatom – jegyeztem meg.– Ugye?! – lelkendezett a férfi. – Cefetül örülök már előre, hogy néhány év múlva én is ott

üldögélhetek közöttük.– Föltéve, ha megéri a nyugdíjat!– Azt pedig meg. Cefetül egészséges vidék ez. Az átlagos életkor hetven év – mondta az

emberke, s fürgén sarlózta a füvecskét, melyből úgy dőlt a cementpor, mint a nedves fából rakott tűz füstje.

– És izé – szóltam újra –, min vitatkoznak azok az apókák? Már hogy olyan szüntelenül ordibálnak egymással?

– A cementgyár dolgaival szórakoznak. Azt hiszik, hogy ők okosabban csinálnák. No meg, ha alaposan kikajabálták magukat, akkor estére jobban megszomjaznak! Érthető, egész életükben ott dolgoztak, együtt nőttek a cementgyárral, már nem is tudnának nélküle élni.

– No jó, de miért nem mennek inkább gombázni valamerre? És egyáltalán, miért nem költöznek valahová a határszéli erdőkbe? Mindegyikük kapna ott egy kis kertes házacskát – mondtam, s megtörültem az orromat a kezem fejével, s egy nyálkás fekete vonal jelent meg rajta.

– Vagy úgy! – mondta az emberke, és abbahagyta a sarlózást. – Nohát, egy Mareček nevű nyugdíjas például elköltözött valahová Klatovy mögé az erdőkbe... és tizennégy nap múlva a mentő hozta haza. Asztmát kapott a jó levegőtől. Két nap múltán azonban újra talpra állt. Aki ott a főkapunál a leghangosabb, nohát, éppen ő a Mareček. Mert, tudja, itt olyan erős a levegő, mint vádliban a láb, vagy mint a borsóleves.

– A borsólevest nem szeretem – vetettem oda, s kiléptem a körtefa alól.A poros mezei úton egy pár ló vágtatott, patáik cementfelhőt kavartak, melyben eltűnt

mögöttük a szekér. És a kocsis boldogan énekelt abban a felhőben, és a vezeték ló most megrántotta a kantárt, elkapta a körtefa egyik ágát, s egy mázsa cementport rázott le a gallyakról. Magam elé tartott kézzel támolyogtam ki a felhőgomolyból.

Kisvártatva észrevettem, hogy bár sötét ruhában indultam el, öltönyöm színe szürkére váltott.– Uram, nem tudja véletlenül, hogy hol lakik Jirka Burgán? – kérdeztem.Az emberke tovább sarlózta a füvet, fél kézzel pedig ringó testét egyensúlyozta.Most a sarlója beleakadt egy vakondtúrásba, az emberke felpattant, s rémülten nekirontott a

mezőknek.– Darazsak! – kiáltotta.És rohant, és vadul hadonászott feje körül a sarlóval. Utolértem.

– Hé, uram, azt kérdem, hol lakik Jirka Burgán?– Én Jirka apja vagyok – kiáltotta az emberke futtában, s csak hadonászott tovább az élesre

fent sarlóval a támadó darazsak ellen.– Örvendek, hogy megismerhettem, én Jirka barátja vagyok – mutatkoztam be.– Hogy fog örülni a fiam! Már nagyon várja! – kiáltotta Burgán úr, és még jobban rákapcsolt.De ahogy hadonászott és handabandázott a darazsak ellen, egyszerre csak egy szerencsétlen

mozdulattal a saját fejébe döfte a sarlót.És könnyedén lehagyott, és a sarló úgy állt ki a fejéből, mint egy kakastoll.Egy ház kapuja előtt megálltunk.Burgán úrnak még az orrcimpája sem rezdült. A vér apró erekben csordogált poros haja közt, a

füle körül, és sűrű cseppekké gyűlt az álla alatt.– Kihúzom a fejéből a sarlót – mondom.– Nem sürgős, hátha a gyerek le akar festeni így. Itt jön a feleségem.És a kapuból kilépett egy kövér asszony, felgyűrt ujjal, és a keze olyan zsíros volt, mintha

éppen most zsigerelt volna ki egy libát. Az egyik szemhéja magasabban állt a másiknál, alsó ajka lebiggyedt.

– Már nagyon vártam magát – mondta, s megszorongatta a kezemet –, szeretettel üdvözöljük minálunk!

A kapuból most kifutott Jirka, egy pirospozsgás arcú fiatalember, s míg jobbjával megrázta kezemet, baljával körbemutatott a vidéken:

– Öregem! Micsoda gyönyörű táj! Hát hazudtam, vagy nem hazudtam? Micsoda színek! Ez az igazi landsaft! Ez az igazi plein air!

– Csakugyan gyönyörű, de nézzétek csak, mi történt a papával! – mondtam.– Miért, mi történt? – nézett körül Jirka.– Mi! Hát ez, ni! – mondom, és megrezgettem a sarlót, mely úgy állt ki Burgán úr fejéből, akár

egy hatalmas csőr.– Au! – jajdult Burgán úr.– Ja, ez az egész? – legyintett a barátom. – Már azt hittem, isten tudja, mi történt. Anyu, nézze

csak, a papa már megint darazsakkal kergetőzött! Ej, apu, apu! – fenyegette meg Jirka, nevetett, és hozzátette: – Nálunk heccekben soha sincs hiány. Egyszer lopkodni kezdték a nyulainkat, s hát persze papa, a nagy föltaláló, olyan ügyes csapdát eszkábált deszkákból a pöcegödörre, hogy bármilyen óvatosan lépett volna is rá valaki éjszaka, akkor is belezuhant volna az emésztőbe. Az a nyúlketrec ugyanis közvetlenül a pöcegödör mellett áll. No, de apu természetesen megfeledkezett a dologról, és reggel ő pottyant bele.

– Nem nagyon mély – jegyezte meg Burgán úr.– Tessék? – tartotta oda a fülét Jirka.– Úgy eddig – mondta Burgán úr, és az álla alatt elhúzta a kezét.– No, azért! – hahotázott Jirka, aztán folytatta: – Máskor viszont a tisztaságőr szerepét

játszotta. Egy veder karbidot szórt az árnyékszékbe, s egy kis idő múlva kiverte ott a pipáját. Kilépek a házból, mit látok? Akkora dörrenés, mint amikor ágyút sütnek el, öt mázsa ürülék a levegőben, s benne ott bukfencezik a papa, hat méterre a földtől! Még az a szerencse, hogy a trágyára esett!

– Hehehe – nevetgélt Burgánová asszony, hogy csak úgy rengett a hasa.– Nem is igaz, nem volt az hat méter – ragyogott Burgán úr, s a vér a füle körül már

megalvadt, és úgy csillogott, mint a zománc.– Hát mennyi volt? – hegyezte a fülét Jirka.

– Legfeljebb ha öt... az ürülék pedig jó, ha négy mázsa volt – mondta Burgán úr, majd megtoldotta. – A fiunk, amiért művész, hát örökké túloz.

– Nyilván – mondom –, hanem, hallják, engem idegesít a fejében az a sarló!– Ó, istenkém, semmi az egész – szólt Burgánová asszony. Megragadta a sarló nyelét,

meglóbálta, s aztán kirántotta a sebből.– Nem kaphat Burgán úr vérmérgezést ettől? – kérdeztem gondterhelt arccal.– Nem, mi itt mindent a jó levegővel gyógyítunk – mondta az asszony, és öklével

szeretetteljesen rávert Burgán úr homlokára. – A baj után legokosabb alaposan a szarva közé verni az apukának. Hogy miért? Mert egy nagy lókötő.

És a hajánál fogva megragadta férjét, behurcolta az udvarra, és a csupa vér fejet baljával a cső alá nyomta, jobbjával pedig vizet pumpált rá.

– Öregem – mondta Jirka –, a papa örökké tevékenykedik. Tavaly, amikor szabadságon volt, az ereszt javítgatta, és anélkül, hogy kikötötte volna magát, egészen a tető szélén sétifikált, és csak nevetett rajtunk. Anyu a ház menti betonjárdán cirkált, hogy azonnal rohanhasson a mentőkért, ha apu le talál zuhanni. És a munkálatok tizennegyedik napján apu kikötötte magát, le is zuhant, és ott himbálózott lábánál fogva, fejjel lefelé a tetőről. Én a dolgozószobám ablakából adtam neki inni, mialatt anyu kihurcolt minden párnát a házból a betonjárdára. Amikor végül levágtam a kötélről, nem is tudom, hogy történhetett, de egyenesen fejre és a párnák mellé zuhant! Rá a betonra!

– Hehehe – nevetgélt Burgánova asszony –, rá a betonra, de este azért már ott ült a kocsmában! – tette hozzá, és tovább pumpálta a vizet.

– A papa motorkerékpározni is szeret – folytatta Jirka hangosan, hogy az apja is hallja –, az ismerős sofőrök azt mondják nekünk: „Nem azért mondjuk, de a maguk papája úgy hajt a biztonságos közlekedés szabályai szerint, hogy egyszer ruháskosárban hozzák majd maguknak haza!” Haha! Aztán egyszer csak nem jön, hát fogjuk a ruháskosarat, és elindulunk, hogy megkeressük. És a kanyarban, egészen ott, ahol egy tüskés harasztos mellett visz az út, egyszerre csak mintha felbégetne valami a cserjésben. Benézek... anyu, mit láttunk?!

– Hehehe – nevetett Burgánova asszony, s egyre csak nyomta férje fejét a pumpa alá.– A papa szorult be ott a tüskék közé, motorkerékpárostul! – fuldoklott a nevetéstől Jirka. –

Rosszul vette a kanyart, és egyenesen bele abba a bozótosba! És aztán teljes két óra hosszat ült ott a motoron, keze a kormányon, és moccanni sem bírt, mert úgy be volt szorulva azok közé a hegyes tüskék, tövisek és szúrós ágak közé...

– És az egyik tüske az orromba nyúlt, a másik felpöckölte a szemhéjamat... és ráadásul tüsszentenem kellett! – kiáltotta Burgán úr, és fölkapta a fejét, de Burgánová asszony megragadta az üstökét, és visszanyomta a pumpa alá.

– És hogy szedték ki a papát azokból a tüskékből? – rémüldöztem.– Előbb hazamentem a birkanyíró ollóért, aztán a kertészollóért, és az úgynevezett Preiler-

módszerrel egy óra, alatt kivágtam a cserjésből – felelte Jirka.Burgán úr hozzá akart tenni valamit, de amikor felkapta a fejét, tarkóját beleverte a pumpa

vascsövébe.A közeli dombháton megvillant valami, s a villanást dördülés követte.– Tíz óra – mondta Jirka.– A haszontalanok – jegyezte meg gyöngéden a mama, és a dombocska felé nézett, ahol a kis

erdőirtáson parányi fehér felhő kerekedett.A poros borókák között, ott fent a dombon, katonák mozogtak. Az egyik most kilépett az

irtásra, egy zászlócskával adott jelre kibiztosította a kézigránátot, elhajította az erdei irtás közepébe, és levetette magát a földre... aztán a dörrenés, utána pedig a tejfehér kis gomolyag. A

légnyomás pedig, amikor elérte a völgyet, lerázta a mogyoróbokrokról meg a napraforgókról a cementport.

– A haszontalanok – jegyezte meg Burgánová asszony gyöngéden.És kivezette hajánál fogva férjét a pumpa alól, elsimította a haját, és gondosan megvizsgálta a

sebet.– A jó levegőn majd szépen beheged – mondta, s egy udvarias mozdulattal beljebb tessékelt...

2/

A konyhában tucatszám lógtak a falon a porlepte képek. Burgánová asszony mindegyik alá odaállította a széket, nehézkesen felállt rá, aztán egy nedves ronggyal letörülte a vásznat, s abban a pillanatban káprázatos és ujjongó színek ragyogták be a konyhát.

Az épületet ötpercenként egy-egy robbanás remegtette meg a katonai gyakorlótérről, és a kredencben olyankor megcsördültek mind a bögrék, tányérok. A vaságy minden gránátdobásra elindult kerekein, és Burgánová asszony mindannyiszor a robbanás felé fordult, s mindannyiszor gyöngéden megjegyezte:

– A haszontalanok...Burgán úr a sarlóval mutogatta a képeket:– A helyzet az, hogy amikor ezt a Napnyugta egy délcsehországi halastavon című képet

festette a fiunk, akkor egy számmal kisebb cipőt húzott, amikor pedig ezt a Karlstejni motívum-ot, akkor a cipősarkán át egy félcentis szöget vert a lábába... Amikor pedig ezen a Litomysl melletti bükkös-ön dolgozott a fiunk, hát akkor egész nap nem ment kisdologra... ennél meg, kérem, amikor ezt a Legelésző lovak Pnbyslav mellett című képet alkotta a kölyök, akkor derékig egy bűzös posványban állt... Amikor viszont A hegy csúcsán-t festette, akkor három napig böjtölt az alkotás előtt.

Így beszélt Burgán úr, és Burgánová asszony minden kép alá odaállította a széket, nehézkesen felállt rá, s egy vizes ronggyal mindegyiket megtörülte, és minden ötödik percben a robbanás irányába nézett, és mindannyiszor gyöngéden megjegyezte:

– A haszontalanok...Aztán delet harangoztak, és a vaságy átgurult kerekein a túlsó falig. Burgán úr az utolsó képre

mutatott.– Ennek, kérném, a Téli hangulat címet adta a fiunk, és amikor alkotta, levetette a cipőjét,

feltűrte a nadrágját, és egy óra hosszat állt a motívum előtt abban a téli, jeges patakban...– A haszontalanok – mondta Burgánová asszony, s lemászott a székről.Aztán kínos csönd támadt.Burgánová asszony visszatolta a vaságyat a helyére.– Gyönyörű és mélyen átérzett képek – kezdtem –, de miért húz Jirka egy számmal kisebb

cipőt, miért ver festés közben szöget a sarkába, miért gázol mezítláb a jeges patakba, miért?Jirka a mennyezetre bámult, arca lángolt.– Tudja – magyarázta Burgán úr –, a fiunk nem végzett festőiskolát... ezért aztán a

képzetlenséget erős élménynyel pótolja... ugyanis, hogy tudja, mi azért hívtuk magát... szeretnénk ugyanis megtudni, hogy érdemes lenne-e a fiunknak Prágába menni művészkedni...

– Jirka – kérdezem –, te ezeket a tájképeket a szabadban festetted? Honnan veszed, hol látod ezeket a ragyogó színeket? Hogy tudod egymás mellé tenni ezt a kéket és ezt a pirosat? Az impresszionistáknak sem kellene szégyenkezniük ezekért a színekért. Honnan veszed őket?

Burgán úr a sarlóval félrehúzta a függönyt, s a függönyről finom por szemerkélt alá.– Látja ezt?! – kiáltott fel. – Látja ezeket a színeket? Itt, a konyhai képek közül majdnem

valamennyit, valamennyit ezen a vidéken festette. Nézze csak meg, hogy tobzódnak itt a színek!Burgán úr a félrehúzott függönyt fogta, én meg kinéztem a vidékre, amely olyan szürke volt,

mint egy elaggott elefántok csordája, s ami csak megrezdült benne, az hosszú cementpor-pántlikákat lebegtetett meg. Egy szürke lucernástáblán aratógépet vontatott egy traktor, s mögötte szürke felhő gomolygott, akár a poros országúton robogó hintó után. Három táblával arrébb egy

lajtorjás-szekér állt, és a rozskévéket adogató legény valahányszor felemelt egy kévét, úgy rémlett, mintha kigyulladt volna az a kéve, úgy dőlt belőle a szürke por és füst.

– Látja ezeket a színeket?! – rázta Burgán úr a sarlót. És az irtásos részre kilépett egy gyalogos, kibiztosította a kézigránátot, s messzire elhajította.

A vaságy újra elindult.Burgánová asszony most első ízben néma maradt.– A haszontalanok – mondtam.Megfogta a kabátujjamat, egyik szemhéja lepénysütőként ránehezedett a szemére, és anyaian

megdorgált:– Maga ne, maga, uram, sohase. Csak nekünk, ittenieknek szabad szidnunk őket. És

tulajdonképpen mi sem szidjuk őket, csak könnyítünk magunkon. Ez már egy ilyen hallgatólagos játék. Hiszen ezek a mi katonáink. Tudja, uram, ugyanúgy van ez, mint egy családban. A családtagok egymással szemben megengedhetnek maguknak mindent, szidhatják egymást, elküldhetik egymást valahová, és ajánlhatnak egymásnak valamit. De csak a családtagok. Más senki, azt már nem! A papával is – csak mi viccelődhetünk. Jirka meg én... más senki... Hanem mi a véleménye? Felmenjen ez a mi fiunk Prágába? Tehet valamit a cseh festészetért? – kérdezte Burgánová asszony, és olyan átható pillantást vetett rám, hogy még egy tollpihe rezzenését is felfedezte volna a lelkem mélyén.

– Prága a szülészeti olló – feleltem, s lesütöttem a szemem –, ezek a képek pedig már nem torzók, hanem kész művek. Azt hiszem, elindulhatna a hírnév után...

– Meglátjuk – mondta Burgánová asszony.Burgán úr kinyitotta a szobaajtót, s a sarlóval bemutatott a szobába.– A fiúnk szobrászkodik is, tud róla? – kérdezte, és a sarlóval megkocogtatott egy irdatlan

izomzatú gipszszobrot. – Ez a Bivoj, vadkan nélkül.– Óriási! Micsoda izmok! – mondom. – Jirka, öregem, ki állt neked modellt? Valami

súlyemelő vagy nehézsúlyú bokszoló?Jirka a mennyezetre bámult, lángvörös volt.– Se súlyemelő, se nehézsúlyú bokszoló – vágta rá Burgán úr –, hanem én! – és magára

mutatott a sarlóval.– Maga?– Én – örvendezett a parányi Burgán úr. – A mi fiunkat ugyanis minden megihleti. A mi fiunk,

ha a vízcsap csöpögését hallja, már fogja is a ceruzát, és már rajzolja is a Niagara-vízesést. A mi fiunk, ha megszúrja az ujját, máris aziránt érdeklődik, hogy mennyibe kerül egy harmadosztályú temetés. Minimális inger, maximális eredmény – tette hozzá Burgán úr, és rám kacsintott.

– Hogy van az, Burgán úr, hogy így megérti ezt? – kérdeztem.– De hiszen én vršovicei vagyok! – kiáltott fel, és megvakarta feje bőrét a sarlóval. – Látta

Shakespeare-től a Troilus és Cressidá-t? Nohát, negyedszázaddal ezelőtt pont ebben komédiában statisztáltam a Vinohrady Színházban. Az ötödik képhez két gyönyörű, meztelen szoborra volt szüksége a rendezőnek. És az egyik szobrot én adtam, bronzzal bekenve, a másik meztelen szobrot pedig egy lány, és attól fogva mi ketten minden este ott feküdtünk meztelenül a párkányon az ötödik képben, mozdulatlanul, vakító reflektorfényben, föntről a díszletmunkások bámultak bennünket, főként persze azt a gyönyörű lányt... és aztán, amikor a Troilus és Cressidá-t levették, megkértem annak a meztelen, bronzzal bekent lánynak a kezét, ő pedig igent mondott... így már negyedszázada együtt élünk.

– Ő az a bronzzal bekent lány? – kérdeztem. Burgán úr mosolygott, és bólingatott.– Az, aki az ötödik képben a párkányon feküdt? – kérdezem.Burgán úr mosolygott, és bólingatott.

– Ne menjünk ki egy kicsit a friss levegőre? – kérdezte Burgánová asszony.Cementpor szitált a szőnyegre.– Ha egyszer helyre kellene billentenie megrongált idegeit – mondta Burgánová asszony –,

csak jöjjön hozzánk, akár egy hétre is.– Ezeket a gránátokat, ezeket itt állandóan hajigálják? – kérdezem.– Nem – felelte az asszony, és az almáriumból előszedte a hajszárítót –, csak hétfőtől

szombatig, és csak tíztől háromig. De vasárnap olyan szomorú itt. Olyan mélységes csönd van, hogy szinte lármának hat. Az a csönd. Így aztán rádiózunk, Jirka pedig kora reggeltől helikonozik. És előre örülünk annak, hogy már csak egyet kell aludni, s újra itt lesznek a mi katonáink... – magyarázta Burgánová asszony.

– Biz’ isten, mindketten bronzzal bekenve és meztelenül feküdtek a párkányon? Biz’ isten? – kérdezem.

– Biz’ isten – felelte Burgánová asszony, és nehézkesen a férjéhez imbolygott, s a kezébe nyomott egy összetekert villanydrótot a hajszárítóval. – Papa – mondta –, eredj, fújd le azt az őszirózsaágyást a falnál, én majd vágok az úrnak egy szép csokorra valót. A haszontalanok – tette hozzá gyöngéden, és az ablakon kinézett a domboldalra, ahol az irtáson egy kis fehér felhő kerekedett. Olyan volt, mint egy virágzó galagonyabokor...

 Hosszú Ferenc fordítása

PRÁGAI BÖLCSŐDÉK

A ZSINAGÓGA UDVARÁN akácok nőttek, s ha azok nyáron virágba borultak, hát olyan volt az, mint amikor havazik. Ma már kora reggel óta havazott. A kerítésnél egy asszony egy déligyümölcsös ládát vert szét kalapáccsal, s a kis deszkákat szép sorjában egy gyerekkocsiba rakta. Közvetlenül a zsinagóga mögött volt a díszlettemető. Itt hevert egymásra dobálva mindaz, ami már a műkedvelőknek sem kellett. Gipsz Vénusz, telefirkálva erkölcstelen rajzokkal, lépcsők, amelyek sehová se vezettek, törött tükör, kanapérugók, tengeri fű. Az eső meg a hó úgy elintézte mindezt, hogy ezekből a komédiáskellékekből a legalsók visszatértek az anyaföldbe, átváltozván rozsdás szögekkel és üvegekkel teli humusszá. Csak itt-ott meredezett a magasba valami abból a rakásból, ami egy kis fantáziával úgy hatott, mintha csakugyan valami volna. Amikor a színház technikusai vizelni jöttek ide, előbb találgatásokba bocsátkoztak, aztán vitatkoztak, végül előterjesztették a bizonyítékokat, hogy, lám, ez igenis egy ág az ardennnes-i erdőből, emez meg egy ágyoldal a Windsori víg nők-ből. S minthogy a srácok a zsinagóga csaknem valemennyi ablakát kicsúzlizták, hát az akácok ágai behajoltak a zsinagógába, a kivert ablakokból pedig díszletek nyúltak az udvarba.

Hanem legszebb karácsony előtt volt az udvar. Minden évben, akárcsak idén is, karácsonyfákat árusítottak itt, kis luc-és jegenyefenyők egész kis erdejét, és az emberek vásárolták a fákat, s földhöz koppantva törzsüket, arra késztették őket, hogy kibontsák ágaikat, és megmutassák, szép kis fenyők-e, avagy csak olyan satnyácskák, melyeknek pótolni kell a hiányzó ágait. Ma már reggel óta havazott, és az udvar csak úgy illatozott a fenyőktől. Útban a zsinagóga felé a színpadmester okított:

– Miltonom, a legszebb emberi tulajdonság a jó emlékezőtehetség. Ha nincs, ha kihagy, akkor segítségül hívom a fényképeket vagy a leltárt, meg a mérőszalagot.

– Ez igaz – ismerte el Milton – csakhogy attól tartok, maga a természet tagadta meg tőlem, hogy akár valami mérőszalagfélét is használjak. Én túlságosan gyakran bambulok el.

– Ne mondd!– De bizony. Amikor például hazafelé megyek, hát csak akkor könnyebbülök meg, amikor

látom, hogy az utcánkban nem állnak tűzoltókocsik. Vagyis: nem égett le a lakásom. Hazamegyek, a lépcsőn nem folyik a víz, pompás, tehát nem hagytam nyitva a csapot. De végképp csak akkor nyugszom meg, amikor megállapítom, hogy a rádió nem égett ki, és nincs gázszag sem.

– Nekem viszont szédületes emlékezőtehetségem van. Ha pedig mégis kihagy, akkor mindent felírok. Mire való a notesz, hát nem?

– No igen. Csakhogy én nem találnám meg azt a noteszt se...– Miltonom, mondhatsz, amit akarsz, csak ezt ne. Tudom, hogy éppen olyan jó az

emlékezőtehetséged, mint nekem. Te ezt csak úgy mondod. Inkább add ide azokat a kulcsokat.– Miféle kulcsokat?– Amelyeket tegnap odaadtam neked. Ennek a templomocskának a kulcsait.– De hát nálam nincsenek semmiféle kulcsok!– Milton, add elő azokat a kulcsokat!– De hát már tegnap odaadtam őket magának!– Komolyan? Akkor a színházban lesznek.– A maga szekrényében.

– Várj meg itt akkor. De Milton, sehova se menj, nehogy keresnem kelljen majd téged!– Mondja csak, mester, nincsenek azok a kulcsocskák véletlenül a zsebében?– Tényleg itt vannak! – kiáltott fel a mester, alighogy benyúlt a zsebébe. És nyomban fölment

a lépcsőkön, és kinyitotta a magas vaskaput, melyre rozsda és zuzmó festett viharfelhőket.Amikor a kapu kitárult, a mennyezetről elindult egy kis darab zöld vakolat, s libegve hullott

lefelé. Aztán a két technikus belépett, s szájukból dőlt a pára. Fölszaladtak a csigalépcsőn az erkélyre, ahol a műsorról levett darabok bútorai tornyosultak, s a por minden tárgyat titokzatossá és ünnepélyessé varázsolt.

– Ma befejezzük a leltárt, figyeld majd, Miltonom, hogy mit hova írok – mondta a mester.– Miért, miért figyeljem? – kérdezte egyszeriben idegesen Milton.– Miért?! Mi lesz, ha meghalok? Vagy megbetegszem? Nézd csak! Minden bútordarabnak itt

van a fényképe. Hát nem szép ez?– Ha ez magának tetszik – mondta Milton, s odahozott egy varrógépet.– Az elrabolt Prágá-ból való. De mondd csak, Milton, ki találta ki neked ezt a gyönyörű

keresztnevet?– Anyám – felelte Milton –, amikor itt hordott – s állával a hasa felé mutatott. – Talált egy

könyvet, amelynek Az elveszett paradicsom volt a címe, s akkor elhatározta, hogy ha fia lesz, akkor Miltonnak kereszteli. Ennek a varrógépnek huszonkettő a leltári száma.

– Helyes. Itt, Miltonom, látod, itt van a fényképe... itt pedig, ha velem történne valami, akkor itt szépen kipipálod a lajstromban. És te olvastad azt a könyvet?

– Nem.– Kár, ki tudja, talán anyádnak is volt valami elveszett paradicsoma.– Az valószínű, mégpedig velem... De tudja, mester, én nem olvasok.– Kár. Hanem mondd csak, Milton, mit csináltál, mielőtt a színházhoz kerültél?– Gyógynövényeket osztályoztam.– És miért jöttél el?– Már összekevertem az illatokat, túl voltam telítve.– Ezért hagytad ott?– Ezért. Meg aztán azért is, mert mindig egy idénnyel le voltam maradva. Amikor a hárs

virágzott, akkor a szárított tavaszi fecskefüvet meg a májusfavirágot hordták be nekem. Csak amikor már az ökörfarkkóró is virágzott, akkor hozták a hársfavirágot, mindig mindent egy idénnyel később... Hanem ide nézzen, tudja, hová verték erre a leltári számot? A lábára!

– Az lehetetlen! – pattant a mester.– Hát csak nézze meg, ha nem hiszi!– Disznóság! A névtelen csillag! – dühöngött a mester, amikor megmutatta Miltonnak a kis

asztal fényképét, s kipipálta piros ceruzával a lajstromokban. Majd kijelentette: – Piszok hideg van itt, mi? – és a kivert ablakhoz ment, kidugta a kezét, s odakint melegítette a kavargó hóesésben.

– Csuda jó emlékezete van – csodálkozott Milton.– A gyakorlat teszi. Ha te is olyan sokáig leszel a színháznál, mint én, csak ránézel valami

kacatra, s nyomban tudod, mikor, hol és miben szerepelt. Neked pedig, Miltonom, igazán nem hízelgésből mondom, de neked lenne érzéked ezekhez a holmikhoz. Csak egy kicsit akarni kell... Miért nem törekszel egy kicsit többre?

– Én már csak ilyen vagyok. Én mindig mindenben egy teljes idénnyel le voltam maradva. A srácok már modern frizurát viseltek, én azonban még mindig pomádéztam a hajam, és középen elválasztottam. A srácok már szűk nadrágot hordtak és csapott vállú zakót, de én még mindig széles nadrággal és kitömött vállal jártam. A srácok motorkerékpáron száguldoztak, de én a

mezőkön barangoltam, és búzavirágot szedtem, mint egy kis idióta. A srácok már régen megnősültek, én viszont csak nemrég lettem szerelmes és nősültem meg...

– Hát te nős vagy?– Nős. Ennek a vasszéknek a száma kétszázhúsz.– Warrenné mestersége. De most hagyd azt a fenébe, gyere, melegítsd meg te is egy kicsit a

kezed. Komolyan mondom, kint melegebb van... És rendes feleséged van?– Egy földre szállt angyal. A szülei gazdagok voltak, most azonban a csehszlovák vallásúak

imaháza van a villájukban. Egyszer elmentem Trudával megnézni. Vasárnap volt, emberek mentek fölfelé a lépcsőkön, s az ő egykori villájukból énekszó hangzott... „Jöjj közelebb megváltónkhoz...” – és szólt az orgona. Truda a drótkerítésbe kapaszkodott, mosolygott, s azt súgta nekem:

„Nézd csak, azelőtt öten laktunk itt, ma pedig mennyi itt az ember... jól van ez így, nagyon jól” – mondta.

– Komolyan?– Komolyan. Elnéztünk egyszer Jeseníkbe is, ott az én kis asszonykám szüleinek nyaralója

volt... És újra ott álltunk egy kerítésnél, és az ajtóból harminc gyerek tipegett elő, az óvónő leült a fűbe, és meséket olvasott a kicsiknek... És Truda azt mondta: „Milyen kedves ez; azelőtt öten laktunk itt, most pedig harminc gyerek él a házban... Miltonom, én ma sokkal gazdagabb vagyok, mint akkor... Van egy templomom, és énekelnek benne az emberek, és van egy óvodám, és meséket olvasnak benne a gyerekeknek... és ez olyan jó érzés, Miltonom” – mondta Truda Jeseníkben. Folytathatjuk?

– Várj még... Azt már látom, hogy érdekelnek a bútorok, ennek pedig örülök. Most azonban én mesélek neked valamit az én házacskámról. Negyedszázaddal ezelőtt elhatároztam, hogy egy kis telken felépítek magamnak egy szükséglakást. Elmentem hát bejelenteni a dolgot az építési osztályra. Amikor bejelentem, azt mondja az előadó: „Még mit nem, építkezésről szó sem lehet, mivel az ön telkét is átszeli majd az országút.” Erre megkérdeztem: „És mi bajom származhat abból, ha mégis építkezem?” Mire az előadó, hogy „akkor lecsukatjuk!” Erre megkérdeztem: „És mennyi időre?” Mire az előadó, hogy: „Egy fél évre!” Elgondolkoztam, aztán fogtam a kalapom, s azt mondtam: „Vállalom!” És faképnél hagytam, de az előadó utánam rohant, aztán megállt a lépcső tetején, és lekiabált nekem: „Akkor lebontatjuk majd a viskóját!” – A színpadmester a zsinagóga ablakában ordította ezt, és lent a karácsonyfát vásároló emberek fölnéztek, de az ablakot nem látták, olyan sűrűn hullt a hó...

– A feleséged mit csinál? – kérdezte a mester, mikor már kiélvezte ezt az emlékét, mint egy másik jelent.

– Kirakatrendező. Ő viszont mindenben egy idénnyel előbbre van. Amikor az emberek még télikabátban járnak, Truda már zöld ágacskákkal meg aranynapocskákkal díszíti a kirakatokat, és tavaszi kosztümökbe öltözteti a kirakatbabákat... Amikor viszont az emberek a tavaszi pocsolyákban tocsognak, az én asszonykám már fürdőruhákból csinál kirakatot, meg fürdőköpenyekből, föléjük pedig HOL NYARALUNK AZ IDÉN? feliratot tesz. És amikor a Moldvában fürödtem Trudával, ő már rozsdás leveleket és kopár ágakat hozatott a divatüzletbe, és a viaszbabákat posztókabátokba és Tweedkosztümökbe öltöztette.

– Milton! Te ezt olvastad valahol...!– Ezek tények. Hanem, tudja mit? Menjen el holnap, és nézze meg őt. A Čapek-bolt

kirakatában lesz. Melegítőben, kisbundában, bundacipőben és báránybőr kucsmában... és íííílyen arccal a hidegtől! De szilon fehérneműket aggat meg báli ruhácskákat... mivel ő már januárban meg februárban jár... Azt is mondta, hogy amikor kicsi volt, a többi lány még babákkal játszott,

de ő már arra az igazira gondolt. És amikor feleségül ment ahhoz az igazihoz, akkor meg már a gyerekre gondolt. Mindig egy idénnyel előbbre jár, ilyen az én feleségem. Jó, mi?!

– Klassz. Miltonkám, folytassuk a bútort. De azért, hogy tudjad, milyen fickó voltam én, hát befejezem. Mikor elkészült a házikó, egyszer, ahogy hegyezek egy karót, megcsikordul a kapu. És a szükségbarakkhoz az előadó úr jövöget. Amikor odaért hozzám, azt mondja: „Eljöttem bejelenteni magának, hogy lebontatjuk a viskóját!” Nagyon is jól hallottam, mit mond, de hogy időt adjak neki a visszavonulásra, megkérdeztem: „Hogy mondta?” Az előadó diadalmasan megismételte, hogy lebontatják a házacskámat. Én pedig fogtam a fejszét, és felüvöltöttem: „Mondja még egyszer!” És az előadó védekezőn elém tartotta széttárt ujjakkal a kezét, a fejszére meredt, és csak hátrált, hátrált, én pedig üvöltöttem: „Mit akart mondani?!” És az előadó úr csak hátrált, kitapogatta a riglit a kapun, és végül azt mondta: „Csak azt, hogy a házikóját nem bontjuk le!” Azzal kinyitotta a kaput és eltűnt. És a házacska még ma is áll! – kiáltott fel a színpadmester, s úgy állt ott terpeszállásban az erkélyen, mint egy győztes hadvezér.

– Jól tette, amit tett, mivel azt a házat saját maga építette – mondta Milton, és felemelt egy hatalmas, fonott kosarat.

– Azt meghiszem. És ha valaki el akarná venni tőlem azt a házikót, hát én azt széttaposnám! Széttaposnám! – fenyegetőzött a mester.

– Ki is nézem magából... Hallja, ez a kosár viszont átkozottul nehéz – mondta Milton, és térdével segítve, fellökte a kosarat egy bőrönd tetejére.

– Sir John Falstaff úré. Windsorí víg nők.– Száma: százhat.– Kipipálva... és itt, igen, itt van a fényképe is. Most azonban, mielőtt folytatnánk, egy kis

örömhír. Miltonom, megállapodtunk abban, hogy te leszel a bútoros! Mindez mától fogva a tiéd, mindehhez neked lesz kulcsod – örvendezett a színpadmester, s körbemutatott a tömérdek porlepte gyönyörűségen.

– Hát ennek igazán örülök – mondta Milton –, de mi lesz, ha egyszer ezt az egészet felgyújtom?

– Erre már nekem is nemegyszer kedvem szottyant – felelte a színpadmester –, csakhogy te nem fogod felgyújtani, mivel hülyén lelkiismeretes vagy. Tudod, a színháznál mindenkinek muszáj egy kicsit dilisnek lennie. Rossz színházi ember az, aki nem ugrál ki éjszaka az ágyából. Nem figyelted még meg, hogy a világon a legnagyobb katasztrófákat mindig rendes emberek csinálják?

– Hát, nem tudom...– Nekem elhiheted. Hanem ebben a leltárban, Miltonom, valami pokoli hibát csináltunk, mert

eddig még minden stimmelt. És nem láttad itt valahol a fekete ceruzámat? – kérdezte a színpadmester, s újra melegíteni kezdte a kezét a decemberi hóviharban.

– Az élet csak vasárnapi kimenő a haláltól, nem igaz? – mondta Bedar úr, a Gyógynövények alkalmazottja. És alig valamivel hajnali hat után a kocsmában azt az öt koronát, amelyet a felesége ebédre adott, ürmös formájában leeresztette a torkán. Aztán addig járt asztaltól asztalig, míg valaki meg nem vette tőle a tízóraiját. És Bedar úr ezt a pénzt is tüstént beváltotta egy kesernyésen illatozó pohárra. Amikor aztán már semmije se volt, így tetszelgett magának: „Ha most felmásznék egy fára, akkor a földön már nem akadna semmi keresnivalóm... És miért nem akadna?” S tüstént felelt is magának: „Azért nem akadna, mert az élet csak vasárnapi kimenő a haláltól.” Csak ezek után indult el a munkába, osztályozni a kamillát és az útifüvet, s útközben azon töprengett, hogy kit pumpolhatna meg ma? Csakhogy a munkatársai már nem kölcsönöztek neki, a közeli kocsmákban pedig Bedar úr annyira el volt adósodva, hogy uzsonnázni villamossal kellett mennie valahová, hogy ott, ahol még nem ismerik, előbb töltsenek neki, s csak aztán

perlekedjenek vele a fizetésért, s végül kénytelen-kelletlen hitelezzenek. „Ez egy fura figura, ez egy nehéz ügy” – mondogatta róla a főnöke, hogy egy kicsit magát is igazolja. És Bedar úr ezt azzal hálálta meg, hogy ha megpillantotta valahol a főnökét, amint szépecskén kihúzta magát a pultnál, és bedobott magába egy stampedlit, akkor Bedar úr a sarokban meghuzigálta a vendégek kabátujját, rámutatott fölöttesére, s odasúgta: „Már megint hiány lesz!” Bedar úr ma villamosra ült, hogy meglátogassa Miltont, a barátját, akivel nemrég még együtt válogatta a gyógynövényeket.

Mikor Bedar úr leszállt a villamosról, beslattyogott a színház mögötti első vendéglőbe.A vendéglős éppen virsliket hozott a konyhából, az ajtó előtt megállt, és a süket ajtóbetétnek

ordította:– Gyülevész banda, az én pénzemen korhelykednek! – és a térdével belerúgott az ajtóba, és

beevezett a helyiségbe.Mikor kiosztotta a virsliket, jó étvágyat kívánt a szerelőknek:– Remélem, ízleni fog, uraim!És a szerelők, akik tegnap fűtöttek be először a megjavított kazán alá, és már tegnap

kimondták, hogy ha a kazán nyomás alatt lesz, ők is nyomás alatt lesznek, ezt a „Jó étvágyat” kívánságot jó jelnek vélték, s rendeltek:

– Akkor töltsön nekünk két konyakot, meg annak az úrnak is, ott a sarokban.– Természetesen, ter-mé-sze-te-sen – szótagolta a vendéglős, hanem amikor kihátrált a

teremből, s a csukott ajtón át is hallotta, hogyan énekelnek maguknak a szerelők: „Csókolózik a holdfény a Moldva habjaival...” felordított:

– Börtöntöltelékek, duhajkodni, azt igen, de kinek a pénzén? És ráadásul az én pénzemért még egy idegent is tömnek, pfuj! – köpött egyet, és öklöcskéjével megfenyegette az ajtót. Aztán kirántotta zsebéből a tárcáját, s amikor megtalálta a számlát, lobogtatni kezdte a kis papírszeletet, és rikácsolt: – Már hetven koronára rúg, de azért csak vidáman vedelnek tovább. Ki fogja ezt megfizetni? Ki?! – düllesztgette a szemét, s a zárt ajtónak mutogatta a számlát. Aztán elsimította ráncait, mosolyogva belejtett az ivóba, egy kis ideig hallgatta a danászást, majd így szólt:

– Szép hangjuk van ezeknek a fiúknak, mi?A postás, aki báránybőr kucsmában és bundában ült a kályhánál, megszólalt:– Akár a barmoknak; mi azonban alighanem hamarosan felhagyunk ezzel – és kimutatott az

ablakon a kék postakocsira –, a posta a jövőben csak tizenöt kilós csomagokat vesz fel.– Azt mi már régen tudjuk – jegyezte meg Bedar úr, s távolról koccintott a szerelőkkel. –

Maguk helyett majd nőket vesznek fel.– Ühüm – hunyta le szemét a postás.– És mit fognak csinálni a postások, ha eladják majd a lovakat?– Éppen ez az, amit még nem tudunk.– Csakhogy én tudom ám! A bakon egy nő fog ülni, és ló helyett két postás fogja húzni a

kocsit.– Hát peersze! – köpött egyet a postás.– Miért, maga mit szeretne csinálni? – hegyezte a fülét Bedar úr.– Valami komolyat – felelte a postás.– Én azt hallottam, hogy az elbocsátott postások az eldobált zacskókat fogják szedegetni az

állomásokon, vagy a ligetekben fognak verebekre vadászni.– Ezt már én is hallottam – szólt bele a vendéglős –, hanem, mondja csak, mi igaz abból, hogy

a pénzespostásnak revolvert kell magával hordania?– Hülyeség – állította a postás.

– Csak lassan – intette le egy mozdulattal a vendéglős a postást. – Még azt is hallottam a főpostán, hogy ha egy postás pénzt kézbesít, és valaki megtámadja, akkor annak a postásnak főbe kell lőnie magát, nehogy a rablók élve fogják el. Ezért kell pisztolyt viselnie. Így van?

– Így – felelte Bedar úr –, sőt arról is szó van, hogy a postásoknak a karácsonyi ünnepeken, mint a köz szolgálatában álló közegeknek, haza kell szállítaniuk a részegeket.

– Mit dumál itt nekem? Erről elsősorban nekem kellene tudnom! – bökött a mellére a postás.– Ej, mit tud maga, de én, vendéglős mivoltomban is hallottam erről, mégpedig magától a

Paradicsom vezetőjétől. Jövő évtől kezdve, mihelyt berúg itt valaki, csak egy cédulát akasztok a nyakába, a személyi igazolványából rávezetem a címét, és a postásnak haza kell szállítania őt.

– Kinek mondja ezt? – emelkedett fel a postás.– Csücs vissza, papa – csillapította Bedar úr –, igenis haza fogja szállítani, mivel maga eskü

alatt áll. Természetesen csak átvételi elismervény ellenében!– Az mindjárt más – nyugodott meg a postás.És a vendéglős a postás ölébe seperte asztalkendőjével a morzsákat, és sajnálkozva mondta:– Bizony, a postásokra rájár a rúd. Nusléban, ha az emberek nem váltják ki a javítóból a

cipőjüket, a postafőnök hívat egy levélhordót, és meghagyja neki: „Itt van ez a teli táska cipő, hordja szét őket a postával együtt, készpénzfizetés ellenében!”

– Aha! Azt sem tudjuk, hol áll a fejünk, és még holmi ócska bocskorokat fogunk széthordani!– Miért, hát maga mit szeretne csinálni? Naphosszat a vendéglőkben ülni talán? – csodálkozott

a kocsmáros.– Jó vicc, Prágában még viszonylag jó soruk van a postásoknak – mondta Bedar úr –, hanem

vidéken, vidéken a postai teendők mellett még a gazdátlan kutyákat is nekik kell etetniük. Nem mintha az Állatvédő Egyesület eszközölte volna ki ezt, hanem maguk az emberek, mivel ha valaki nem tudja megtalálni a postást, elegendő kinéznie az utcára, és abból, ha valahol sok kutyát lát egy rakáson, már tudhatja, hogy ott egy postásnak is kell lennie!

– Hát ezt pedig nem! Mindent, de ezt nem! Prágában semmi esetre sem! – tiltakozott a vendéglős. – Jól nézünk ki, ha ezt itt is bevezetik! Uraim! Hát hogy jövök én ahhoz, hogy a vendéglőm körül örökké kutyafalkák lődörögjenek? Nem, uraim, ha én volnék a postaügyi miniszter, akkor csak azt rendelném el, hogy télen a postásoknak legalább a lépcsőházi előtérbe be kell vinniük magukkal a lovakat. Mert hogy jön az a szegény állat ahhoz, egy olyan hűséges állat?! – kiáltott fel a vendéglős, szétvetette a karját, és feldöntött egy korsó sört.

– Ezt direkt csinálta! – dühöngött a postás, felugrott, és lesöpörte köpenyéről a csöppeket.– Miért nem veti le?– Arra a pár percre nem érdemes – felelte a postás.– Ez igaz, hiszen mindössze két órája ül itt – mondta a kocsmáros, s amikor kinézett az

ablakon, hirtelen elkomorult.Egy csapat rajkó mázolt a falra repülőgépeket meg rakétákat.– Amint meglátom őket, rögtön remegni kezd minden porcikám! Szörnyű ezekkel, csak

tudnám, honnan a fenéből veszi ez magát bennük? Ha telerajzolták, már ameddig fölérik, hoznak egy széket, s firkálnak tovább. No és nyáron? Nyáron a kocsma előtti aszfaltot rajzolják tele, és azt hiszi, hogy sötétedéskor abbahagyják? Egy frászt! Négykézláb a lámpa alá másznak, és ott rajzolnak tovább.

– Gyerekek – szólalt meg a sarokban a szenesember. – A nyugdíjasok Šlosberkben, ha máriásozás közben rájuk esteledik, átcipelik az asztalokat a lámpák alá, és ők is játszanak tovább. No és azok, akik dámáznak? Elviszik a táblát a lámpák alatti falmellvédre, és ott fejezik be – mondta a szenes, és felemelkedett. A hátán bőrkötényt viselt, szemét korom festette alá. Egy kis ideig nézegette a tenyerét, aztán megszólalt: – Ahogy így elnézem a kezem, hát bizony az elmúlt

harminc év alatt annyi szenet hordtam velük az embereknek, hogy ha most azt a sok lépcsőt egymásra raknám, följutnék rajtuk a kosarammal egészen a holdba – magyarázta, de tüstént kijavította magát: – Hát ha a holdba talán nem is, de hogy egy olyan tavaszi szivárvány tetejére eljutnék, az bizonyos... No, de fizetnék.

– Én is – állt fel a postás.Búcsúzásnál a szenesember kezet nyújtott a vendéglősnek, és olyan őszinte barátsággal

szorongatta, hogy a jegygyűrű valósággal belevésődött a vendéglős ujjacskájába. De a vendéglős azért nevetgélt és hajlongott. Aztán kiszaladt a konyhába, nézegette az ujjacskáját, rázta a kezecskéjét, s a bezárt ajtónak ordította:

– Túl sokat engedtek meg magatoknak, bitangok! Ezt nem szeretem!És bement az ivóba, és elegánsan behúzta maga után az ajtót a sarkacskájával. Csakhogy az

ajtó újra kinyílt, és Milton, a hidegtől átfagyott díszletmunkás lépett be rajta.– Hozott isten, Miltonom – kiáltott fel Bedar úr, s kinyújtotta a kezét. – Uraim, ez itt a

barátom, együtt dolgoztam vele!– Hm – sóhajtott fel a díszletmunkás.És Bedar úr simogatta és dörzsölgette Milton kabátujját, és ámuldozott:– Hú, milyen gyönyörű zakócskád van, ez angol szövet, ma már ilyen nem létezik! – és miután

megveregette Milton hátát, és megtapogatta a vállát, felujjongott: – Drága barátaim, ettől kapni egyet, hát az legalább olyan, mint egy lórúgás! Te felelőtlen pacák, miért nem birkózol? Ha te elkapnál valakit dupla-nelsonba, hát kiforgatnád tövestül a vállát! A nyakfogásodból pedig még én sem tudnék szabadulni. És micsoda lábak! Ilyen lába egyedül Jarda Burgernak volt. Miltonom, miért nem focizol legalább? Te egyszerűen szétspriccelnéd ezeket a mai csatárokat! A vendégem vagy! Vendéglős úr, két konyakot az én számlámra! – rendelkezett Bedar úr, és harsogva a barátjához fordult, akivel együtt dolgozott régebben: – A múltkor arról beszélgettem a főnökkel, hogy ki volt a Gyógynövények legjobb dolgozója. Találd ki, mit mondtam neki?

– Nem tudom – felelte halkan Milton.– Hát akkor majd én megmondom... Azt mondtam, hogy te voltál a legjobb melós. Te! –

mondta Bedar úr, s mintha hirtelen felkeltette volna valami az érdeklődését odakint, nekidőlt az ablakfélfának, s aggodalmasan nézte, hogyan hull a hó. Aztán leült, és megkérdezte: – No, hát milyen vagyok?

– Mint egy nagy – mosolyodott el Milton, s amikor Bedar úr szemébe nézett, megpillantotta bennük azt a két szorongó lángocskát, melyeknek sohasem tudott ellenállni.

Benyúlt a zsebébe, összegyűrte utolsó tízesét, s kezet nyújtott a barátjának, aki könnyedén kihúzta markából a pénzt, és zsebre süllyesztette.

– Tudod, kell az ünnepekre... – magyarázta bűntudatosan Bedar úr, s előbb kihörpintette a saját poharát, majd, mikor engedélyt kapott rá, Miltonét is. – Megyek is már – mondta, és felemelkedett.

– Mindent én fizetek – mutatta ujjával Milton.– Felírjam? – kérdezte a vendéglős.– Írja – ásított a díszletező.És Bedar úr kezet nyújtott a vendéglősnek, hosszan szorongatta a vendéglős puha kezét, és

magyarázott:– Szép kis vendéglője van, megjegyzem magamnak. Tudja, minden vendéglőben mondott

egyszer valaki valami olyat, amilyet csak okos könyvekben olvashat az ember. Például a Pinkásban egyszer egy vendég belesírt a sörébe, és azt mondta: „Az igazi műveltség nem más, mint az elzüllés tudománya.” Az Aranytigrisben egy tanácsos azt mondta: „Szarból nem lehet ostort fonni, és ha fonsz is, nem pattogtathatsz vele.” A Kolčavában azt mondta egyszer a herflis:

„Egy igazi férfi egy kicsit mindig tökrészeg, náthás és fosszagú.” A Két nagymamánál egy szemüveges diák azt mondta: „Fiúk, a modem művészet egy tyúkszem, amelyikbe szemárpa került, az árpába pedig beleállt az üszög.” Rozkošéknál azt mondta egy pöttömnyi kalauz: „Az alacsonyabbrendűségi érzés az ember ünneplése.” Az Arany Pálmában egy cvikkeres férfi beismerte: „Bármit állítok, nyomban az ellenkezőjét mondom.” A Csendesben egy házmesterné azt mondta: „Az egyszerű szavak röpimák az ostobaság ellen.” A pincérnő a Fehér Bárányban azt mondta: „Micsoda népes város, és én mégis milyen magányos vagyok!” Az Angyalban a tejes kihirdette: „A modern emberek gyalog kezdenek járni.” Egy kisasszony Šenfloknál kijelentette: „Egy mély élmény legalább annyit ér, mint az egész egyetemi könyvtár.” Ez aztán a mondás, mi? És minden, de minden kocsmában mondtak már valami szépet, és mondanak még manapság is, igaz?

– Tőlünk mire fog emlékezni? – kérdezte a vendéglős, és még mindig fogta Bedar úr kezét.– Maguktól örökre emlékezni fogok arra a szenesre, amint azt mondja, hogy ha azt a sok

lépcsőt, amit megjárt, egymásra rakná, akkor eljutna a kosarával egészen a holdba. No, hanem én megyek.

Bedar úr úgy búcsúzkodott, hogy majdhogynem könnyezett bele. Mikor elment, a vendéglős utánamutatott:

– Csuda kedves ember, mi?A zenekarból feljött Raszkolnyikov, szívére szorította a kezét, és azt mondta magának:– Ma nagy dolgot akarok végbevinni... – és belépett a Gorohov utcai udvarra, ahol az első

emeleten Katyerina Ivanovna, uzsorás és viszonteladó lakásában világosság volt.Milton Szonjácska ágyán ült a díszletek mögött. Badouček díszletes leült melléje, és gondokba

merülve tépelődött magában.Hogy elterelje a gondolatait, suttogva mesélni kezdte:– Egyszer, éppen ilyen idő tájt, így karácsony előtt, mint ma, egy öngyilkost boncoltunk. Az

ezredorvos, amikor megmosta a kezét, azt mondja: „Badouček, itt van ebben a zsákban Fikar közkatona szíve, vigyázz rá, különleges szív, és vidd el az egyetemre Jirásek professzornak.” Én meg összecsapom a sarkam: „Parancsára!” És fogom azt a liszteszsákba gyömöszölt szívet, amely akkora volt, no, hát majdhogynem gyerekfejnyi. És elindultam az egyetemre. Kérdem a kapust: „Jirásek professzor úr bent van?” Mire a portás közölte, hogy még nincs. Erre betértem a szemben lévő kocsmába.

A világítómester megigazított a hídon egy reflektort, hogy ne pislogjon, és a kis létrán lejött a díszletek mögé. Amikor a félhomályban elment az ágy mellett, odasúgta:

– Eltolt valamit.– Tolt a fene – felelte Badouček díszletes, s folytatta: – És a kocsmában megismerkedtem

valami Julda nevű szőke pasival, akinek a koponyája, itt elöl, egy kicsit be volt horpadva. Azt mondta, attól, hogy szétment a kompresszor a hűtőkészüléknél, s úgy elintézte, hogy feladták neki az utolsó kenetet – „Öregem – azt mondja ez a Julda –, fölébredek neked a kórházban, hát körülöttem gyertyák lobognak, fölibém meg szárnyacskás fejek hajolnak, és időbe telt, míg rájöttem, hogy apácák imádkoznak fölöttem. No, a szentségit, mondom, hová kerültem én? És az apácák elmentek a főorvosért, a főorvos meg Jirásek professzor úrért szalajtott valakit, s aztán ők ketten ott álltak az ágyam fölött, és a főorvos azt mondja: »Professzor úr, ez a fickó magához tért nekünk.« A professzor azonban azt mondta, hogy akkor is moribundus, hát csak adjanak neki mindent, amire gusztusa támad. Én pedig magamhoz tértem a haldoklásból, s azt mondom, innék egy flaskó konyakot! Amikor meghozták, egy hajtásra lenyakaltam, és azzal újra eszméletlenségbe zuhantam. Reggel megint magamhoz tértem, s mondom, meginnék még egy fiaskóval. És aztán a harmadik nap reggelén megint eggyel... és akkor már érzékelni tudtam a

fényt. Eljött hát ismét Jirásek professzor, megvizsgálta a fejemet, s azt mondja: »Bravó, kezd felszívódni! Adjátok neki tovább a konyakot.« És harminc flaskó után felkeltem. Aranykeze van annak a Jirásek professzornak!” Ezt mesélte nekem az a Julda. Én meg mondom neki: „Julda, fogózkodj meg, mondok neked valamit.” És elárultam neki, hogy a professzorhoz megyek Fikar közkatona szívével, aki boldogtalan szerelmében főbe lőtte magát. Hanem ezt nem kellett volna elárulnom, mert Julda mindenáron látni akarta azt a szívet, merthogy vajon látható-e azon a szíven az a nagy szerelem? Én azonban azt mondtam: „Nézd, Julda, én szolgálatban vagyok, nem mutathatom meg.” Julda erre duzzogni kezdett, és hogy legalább azt engedjem meg, hogy ő vigye a zsákot, hiszen Jirásek professzor úrhoz úgyis elkísér, hogy utólag köszönetet mondjon neki aranykezéért, mellyel megmutatta neki a gyógyulás útját. És a professzor tiszteletére megittunk koponyánként három konyakot.

Raszkolnyikov kilépett az uzsorásnő lakásából, és morfondírozott magában:– Amitől az emberek a legjobban félnek, az nem más, mint az a bizonyos első lépés, igen,

igen, az első lépés... – És a színpad kihunyt, a zsinórpadlásról leereszkedett egy barna tüllfüggöny, a díszletezők berohantak csendesen a színpadra, asztalokat állítottak fel, föntről leereszkedett egy petróleumlámpa, és a fekete bársonyok közül előbújt a kellékes zöld koponyája, aztán kinyújtott kézzel átbotorkált a színpadon, és suttogott:

– ...Hol van a fejsze?... Nem láttátok valahol a fejszét?... Elvtársak, nekem infarktusom volt... szörnyű... – és eltántorgott hátra, a lilás sötétségekbe.

A reflektorok megvilágították a színpadot, Marmeladov címzetes tanácsos felemelte a fiaskót, és:

– Uraim, én hivatalnok vagyok...Badouček díszletes összekulcsolta kezét a térde alatt, s folytatta:– Aztán adtunk magunknak még egy konyakot az útra, és Julda arról fecsegett, hogy visszafelé

jövet a kórházból bemutatja nekem a feleségét. „Az úgy szeret engem, hogy ha valakit vendégségbe hozok, hát nyomban öltözik, és azt mondja: »Apus, elugrom néhány szeletért, és csinálok egy kikevert kuglófot...« Hanem, tudod mit? – kérdi Julda. – A kórház nem szökik meg, hát megállunk a Fácskánál, s ha nincs ott senki, akkor megnézem a zsákban azt a szívet.” így kujtorogtunk. Julda minduntalan a fülére szorította a szívet, rázta, mint egy vekkert, hiába mondogattam neki, hogy kár a gőzért, mert az a szív már tökéletesen kihűlt. Julda csak hajtotta a magáét, hogy annak a szívnek legalább egy kicsit maszatosnak kell lennie attól a lánytól, akiért ezt tette, és hogy biztos, ha belevájna késsel, akkor ott belül valami képet találna róla...

Marmeladov címzetes tanácsos azt mondta Raszkolnyikovnak:– ...és így aztán Szonjácska, a kislányom, elment a sárga könyvvel, és én, kérem, ott feküdtem

részegen... – és a szívéhez kapott.– Miltonom – köhintett Badouček –, mit gondolsz, mit játszik ma a Jihlava?– Erős favorit.– Ki?– Hát a katonacsapat.– Te mire vennéd?– Egyesre.– Én is egyre vettem, hiszen az az Opava egy nagy nulla, nem igaz? – kérdezte a díszletes, és

beleizzadt a tépelődésbe.Marmeladov címzetes tanácsos felkiáltott:– Mégiscsak kell minden embernek egy hely, ahová elmehet...Badouček díszletes végigsimított az arcán, s folytatta:

– Elmentünk hát a Fácskába, s adtunk magunknak két konyakot. Mikor megittuk, a vendéglős megkérdezte: „még kettőt?” Én azonban felugrottam, s mondom, még mit nem, sietnünk kell a kórházba. És már iszkoltunk is. Amikor megérkeztünk a kórházba, azt mondja a portás, a professzor úr most két óra hosszat operál. Erre Julda megint rákezdte, hogy most elmegyünk hozzá, hogy az asszonykáját éppen karácsonyfa-díszítés közben találjuk majd, és hogy puncsot fog főzni nekünk, aztán elugrik egy-két szeletért, és csinál egy kikevert kuglófot... Vége a képnek.

Badouček díszletes felállt.A kékes fényben Raszkolnyikov elhurcolta a részeg Marmeladovot, aztán sötét lett, és a

díszletezők ládákat hurcoltak be, meg egy hordót, s egy udvar díszleteit állították fel.Amikor egy fényszóró fél szemmel belebámult az udvarba, a tűzoltóra is fény hullott. A

bejáratnál ült, és aludt... és egyre jobban és jobban előredőlt, mintha az a fény nyomta volna lefelé a nyakát; elegendő lett volna egy gramm fénnyel több, és a tűzoltó bebukfencezik a színpadra.

– Ébresszem fel? – kérdezte Milton.– Hadd penderüljön be, legalább lesz egy kis felhajtás – legyintett a díszletes –, hanem az ott,

az nem végzi természetes halállal – mutatott a kellékesre, aki már megtalálta a fejszét, s most a sarokba húzódva állt vele, és várta, hogy amikor eljön az ideje, odaadja Raszkolnyikovnak. – Tudod, mit csinált egyszer ez a kellékes, Miltonom? A második felvonásban, amikor Szonjácskának egy égő gyertyát kell átadnia a spanyolfal mögött, egy perccel a jelenet előtt még nem találta a zsebében a gyufát. „Emberek, könyörgök kinél van gyufa?” – suttogta, de gyufája senkinek se volt, illetve, akinek volt, az leste, hogy mi lesz ebből... és Szonjácska közben már kinyújtotta a kezét, a kellékes pedig kezébe nyomta a gyertyát láng nélkül, Szonjácska eltakarta a nem létező lángot a tenyerével, mivel ez volt a szerepében, az érkező arcába világított, hogy megismerje, csakhogy láng az nuku... és a kellékes, dermedten a rémülettől, kifelé tántorgott, és egyre csak suttogott maga elé: „...katasztrófa... katasztrófa, ó, én szegény szívem...” És a színészek élvezték a zrít, velem együtt. De mi lesz az eredmény Jihlavában?

– Mi lenne? – felelte Milton. – A Dukla biztos nyerő...Persze a labda gömbölyű. És nagyon sok függ az időjárástól is.– Mitől?– Az időjárástól... Tegnap hallani lehetett a vonatokat, ez pedig időváltozást jelent.– Ühüm.– Én hiszek ebben. Meg is nézem. Van még idő?– Várj – mondta Badouček díszletes, és a bársonyban levő lyukon bekukucskált a színpadra,

majd így szólt: – Mehetsz! Raszkolnyikov éppen most ölte meg azt a nőt, most mossa éppen a kezét a csöbörben. Tenger idő van még.

– Akkor megyek – mondta Milton, s kerülgetve a díszleteket, és a falat tapogatva ment el az ajtóig.

Megnyomta a kilincset, az ajtó kinyílt.Az ég rózsaszínű volt, a levegő megenyhült. Szemben, az első emeleten, egy sötét lakásban

úgy ragyogott a televízió képernyője, mint a kék telihold. És a dombon túlról átúszott egy hang az égen a rendező pályaudvarról: „...a harminchatodik vágányon...”

Milton bezárta az ajtót, visszatért, s leült az ágyra. Badouček díszletes nem bírta elviselni a csöndet, s újra suttogni kezdett:

– Amikor aztán megérkeztünk Juldáékhoz, hát valami nő csakugyan karácsonyfát díszített ott, de amint meglátott bennünket, rikácsolni kezdett: „Te, életem tönkretevője, hová tetted már megint a pénzt? – Aztán meg nekem jött: – Nézze csak meg, hogy elintézte nekem, maga

gazember! Máris hívom a rendőrt!” Erre én kitéptem Julda kezéből a zsákot, és megpucoltam. Mikor megérkeztem az egyetemre, a portás már messziről integetett felém, hogy elkéstem. Hát igen, a professzor úr megint elment valahová autóval, és ma már nem is jön vissza... Te, Milton, de milyen az idő odakint?

– Még tisztábban hallani a vonatokat.– Esik?– Lóg.– Szépen vagyunk – mondta szorongva a díszletes.És a díszletek mögött olasz operák vidám melódiáira zendített a verkli.– Vajon van-e Jihlavában fedett pálya?– Azt nem tudom.– Megyek, megnézem én is az időt – határozta el.Tapogatta a falat, kinyitotta az ajtót, s a kékesen rózsaszín éjszakát tapasztalgatta. Halkan

szemerkélt, megsárgult tőle a hó, és az utca túlsó oldalán olyan sötét volt a zsinagóga, mint a jávorfák törzse kora tavasszal. A karácsonyfácskák halmokban hevertek az udvaron, és a kapuban felemelkedett Sylva, a gazdátlan szuka, egy farkaskutya és egy bernáthegyi fattyúja, s amikor a kis ösvényen a kapu felé osont, mancsai alatt cuppogott a hó. Valaki bedugta kezét a rácsos kerítésen a zsinagóga udvarába, megsimogatta a szukát, az pedig visszasattyogott a kapualjba, hogy aztán reggel, amikor az első vásárlók betérnek a fűszeresboltokba és mészárszékekbe, Sylva is besompolyogjon velük, s várja, míg az elárusítónők valami maradékot vetnek neki a pultról. Így járja sorra az üzleteket, föl, egészen a Keresztig. Ott szundít egyet, délután pedig újra elindul, ezúttal visszafelé, hogy estére újra a zsinagógánál legyen. Így csinálja ezt már tíz éve, és amikor fekélyt kapott, az utcában lakó emberek vitték el Welem doktor úrhoz műtétre. Badouček díszletes most elnézte a kutyát, amint ott tocsog a vizes hóban, alighanem aludni ment a kapuba, és álmodni a nyakába akasztott kis hordóról meg a behavazott vándorokról. Becsukta az ajtót, s visszatért.

– Azt hiszem, ugyanolyan kellemes karácsonyom lesz – mondja –, mint amikor visszatértem a kórházba a szívvel. „Ezredes úr – jelentettem –, a professzor úr nem volt otthon, visszahoztam a szívet!” És a doktor belenézett a zsákba és felüvöltött: „Te hülye, hiszen ez a szív tökéletesen tönkrement!” Fogtam hát azt a szívet, levittem a kazánházba, és bedobtam a tűzbe... Hanem most már emlékszem, Jihlavában nincs fedett pálya, és fix, hogy abban a pocsolyában ikszet játszik az Opava... Meglepetés. És az én reménységemet, a kétszázharminc koronás kollektívet megeszi a fene...

Szonja Marmeladova – sárga copfokkal, műcseresznyével díszített szalmakalapban – meghajolt Raszkolnyikov előtt, és udvariasan megkérdezte:

– Eljön a temetésre, kérem? Hosszú Ferenc fordítása

FURCSA EMBEREK

A MUNKÁSKEZEKTŐL kifényesített lánc minden szeme egy-egy briliáns volt a napfény szalagjaiban és csíkjaiban, amelyek a hengermű szellőzőtornyainak zsalugáterein csorogtak befelé, a plafonnál állt egy daru, a daru kabinjában a daruslány szunyókált kinyújtott karral, hidrogénszőke feje a könyöke hajlatában, a karját és fejét lenyeste a napfény sávja.

A sávokon át Podracky művezető haladt, a nap csíkokat festett munkaruhájára, átment a harmadik, a negyedik részlegen, belépett a homály kék alagútjába, aztán ismét a fényes, rézsútos naprácsok közé. A nap aranyos szalagokban és pántlikákban ömlött a zsalugáterek félig nyitott lécei közül, a hengermű szellőzőtornyaiból.

Most néma köszörűk, poros láncokon lógó szilíciumkarbid korongok mellett haladt.A vizsgálóasztal melletti padokon ültek a köszörűsök, néhányan úgy heverésztek a lejtős

deszkákon felhúzott térddel és tarkón összekulcsolt karral, mint a piros alsók meg felsők a kártyán.

– Szóval azt üzentétek – mondta a művezető –, hogy nem dolgoztok. Hogy képzelitek ezt?– Amit velünk csináltatok, az ellenkezik az elvtársiassággal – lépett elő Tejes, az egyik

köszörűs. – Olyan, mint amikor a kis srácok felírják a falra, hogy Franta hülye, és elszaladnak.– Szóval sztrájkoltok? – húzta fel a szemöldökét a művezető.– Nem, csak nem dolgozunk, amíg ide nem jön az, akinek az előírások szerint meg kell

tárgyalnia velünk a normaemelést – mondta Tejes.– Akkor küldöm a bizalmit – mondta Podracky művezető, és kihúzta a sárga colstokot,

megmérte a vizsgálóasztalt, aztán elmentében összecsukta a colstokot, és combján csattogtatta léptei ritmusára, és vele szemben közeledett a daru, a szőke nő beúszott a szellőzőtornyok zebrájába, lenyomta a karokat, mire a daru egyszerre ment előre, és mozgatta a horgot, a fényes lánc leereszkedett, a daruslány alakját a szerkezettel együtt ferde csíkokra szabdalták a napsávok, amelyek a szellőzőtornyok zsalugáterein át folytak be a hengerműbe. Mozgó női herma, állandóan mozgó napfényöves díszítéssel. A daru áthaladt a köszörűsfejek fölött.

A törvényszéki tanácsos a kantinból vérsajtot hozott az előmunkásnak. Aztán visszament a vályúkhoz, amelyekben sósavban maratták az acélt. Véletlenül belelépett a kiömlött sósavtócsába, s aztán érezte, hogyan dolgozik csendben a sav. Hallotta, hogyan szakadozik szét a fűző. Nekitámasztotta cipőjét a vályú széléhez, és nézte, hogyan foszlik szét a sávolynadrág anyaga. Aztán az ócskavastért figyelte, ahol a hadi ócskavas vágója hajlongott, és türelmes kék lángjával utat vágott magának egy wertheimkassza gyomrába, míg mögötte fegyencnők rakták ki vagonszám a rozsdás falusi sírkereszteket, mindig ketten fogtak meg egy-egy ilyen vaskeresztet, alul és felül, meglengették a rozsdás keresztény jelképet, és széles ívben repítették egyenest az adagolóba. Aztán összeégett tanktöredékeket raktak hegyibe, kriptákról származó vasrácsokat és díszeket, hattyúforma fehér zománckádakat, varrógépeket és összesült kulcscsomókat, csupa gyújtóbomba foszforától perzselt holmit, mert ebben a második világháborúban a légitámadások nyomán a föld is lángolt.

A törvényszéki tanácsos felemelte a kezét, megfogta a futódaru kábeleit, és megnyomott egy gombot, de a daru az ellenkező oldalra lódult.

– Állítsa meg, állítsa meg, doktor úr, mert a bódéban kötünk ki! – kiáltotta Vindy segédmunkás.

A törvényszéki tanácsos megnyomott egy gombot, és a gépezet megállt. Most már nem volt más tennivaló, mint megnyomni a másik gombot. A daru lassan újra elindult, a tanácsos lassan lépegetett a hintázó deszkákon, kocsisként tartva kezében a négyesfogat gyeplőit, és eltűnt a géppel, majd ismét előbukkant a zöldes sósavpárákból.

– Ezzel megvolnánk – mondta Vindy –, most megállunk.A törvényszéki tanácsos megnyomott egy gombot, véletlenül a jót.Az ócskavastéren a fegyencnők felnyitottak egy vagont, összeégett gramofonok hullottak ki

belőle, kékes üvegkönnyek csillogtak rajtuk, mert a gyújtóbombás légitámadáskor elégtek és megolvadtak még a gyár ablakai is.

– Na ja – mondta Francia –, de mi lesz, ha rossz anyag jön, és az egészet le kell köszörülni?– Gyorsolvasztásból jön az egész – mondta az a köszörűs, amelyik kereszt alakú sebhelyet

viselt a szeme alatt. – A múltkor a Danielkát ébresztették, szólt a zene a kemencéken, mert túlszárnyalták a martinkemence-rekordot, tizennégy olvasztás huszonnégy óra alatt. Viszont egy hengerész azt mondta, hogy az összes újítót bíróság elé állítaná, mert ugyan hengerlik a hengerműben annak a híres tizennégy olvasztásnak az acélját, az anyag fele meg megy a selejtbe, s ócskavasként vissza a kemencébe.

– Itt egyáltalán nem szép – mondta Ampolino. – A lányok este elmennek aludni. Én meg, ha lejár a szerződésem, elmegyek haza. Otthon a lányok nem csinálnak semmit, és este csupa dal meg szerelem mindegyik, hát nem így van, Francia?

– Menj haza – mondta Francia –, ne hallgass senkire. Nekem az volt az illúzióm, hogy itt találok hazára... Amonnan le kellett lépnem államellenes tevékenység miatt, de most hova menjek? Azt mondom nektek, gyerekek, megélni megélünk itt, de élni, azt nem tudunk. A világon még mindig vannak emberek, akik tudnak szórakozni. Szingapúrban azt láttam egy kis színházban, hogy pónilovat eresztenek egy néger nőre. Sanghajban meg? Ott majmokat láttam élve megfőzni, s a majmok megőrülnek a fájdalomtól, és az őrülettől felhabosodik az agyuk. Kiváló előétel úgy. Na és Kubában? Mielőtt levágnák a teknősbékát, odaadják játszani a gyerekeknek, hogy kiszúrják a teknősbéka szemét... aztán a levese, mm! Hát nálunk Franciaországban? Marseille-ben, a Canebière-en egy zenés kávéház mellett mindig mindenféle produkció van egy kis színpadon, ti is meztelenre vetkőzhettek a nőtökkel együtt, föltesztek egy álarcot, és a színpadi díványon bemutattok minden pozíciót, ami csak az eszetekbe jut, a nézők meg drukkolnak nektek az asztalok mellől. De már jön is!

Vindy a vályú fölé hajolt, eltűnt a türkizzöld ködökben. Hallatszott, amint vaskefével kaparja az acélrudakat, hallatszott a hangja: „Így, most pedig, doktor úr, darut le, bekapcsoljuk a horgokat. Már enged a pörk.”

A törvényszéki tanácsos, próba szerencse, megnyomott egy gombot, véletlenül a jót. A gép leengedte a horgokat a turhazöld párákba, hallotta, hogy a fülek összekoccannak az acélkosár kampóival, melyben az acélrudak feküdtek. Vindy segédmunkás előrehajolt, csak a nadrágja látszott.

– Elég! – parancsolta.A törvényszéki tanácsos mint egy bábkirály, elengedte a kábeleket, és belehajolt a szúrós

párákba, s a másik oldalról ráakasztotta a füleket a horgokra. De nem bírta ott tartani a fejét a vályúban, hirtelen felegyenesedett, kinyújtott karral kijött a gőzökből, és csak úgy égetett és sütött minden nyálkahártyája. Nem látott, és érezte, hogy a sav kimarja orrából a náthát.

De Vindy segédmunkás, akit a marató nemcsak a náthájától szabadított meg már régen, hanem a szaglásától is, megnyomott egy gombot, a daru kiemelte a folyadékból a rudakat, csorgott le róluk a sósav, és még több penetráns bűzt szabadított fel.

– Már enged – örvendezett a segédmunkás. Megfordultak, és a hosszú hengerműben megjelent egy arany napvesszők korbácsolta kis alak, s úgy közeledett, mintha élesen megvilágított léckerítés mellett haladt volna. Aztán csípőre tette a kezét.

– Nézzétek, elvtársak – mondta a bizalmi –, az imperialisták bekerítenek bennünket, és mi nem várhatunk. Be kell fognunk a háborús pofájukat a béke acéljával.

– Ide figyelj, Václav – mondta Tejes –, mi is olvastuk a Rudé právo mai vezércikkét. Itt másról van szó. Mért nem kérdeztetek meg minket, mielőtt emeltétek a normát? Hol itt a forma?

– Na ja – eresztette le karját a bizalmi. – Csakhogy amit ti csináltok, az sztrájk!– Na és aztán? Az Alkotmány megengedi. Tehát az Alkotmány szerint sztrájkolunk. Nem

dolgozunk, míg ide nem jön az az ember, akinek meg kell tárgyalnia velünk a normaemelést.– De most Koreában háború van – jajdult fel a bizalmi –, hamarosan elesik Pusan erőd.

Utoljára kérdem: rákapcsoltok?– Nem kapcsolunk.– Akkor jelentenem kell az üzemvezetőnek – fordult meg a bizalmi, és elindult visszafelé; a

szellőzőtornyok zsalugáterei olyasfajta csíkos ruhát borítottak a hátára, mint egy pizsama, mint egy rabruha.

És a szél elfújta a rézpatinához hasonló zöldes füstfüggönyöket. Vindy az acél fölé hajolt, a törvényszéki tanácsos pedig levette a kesztyűjét, és rátenyerelt a nedves fémre.

– Doktor úr, gyorsan törölje meg, gyorsan öblítse le! – kiabált a segédmunkás.A törvényszéki tanácsos végigszaladt az ingó deszkán, kinyitotta a vízcsapot, de rossz helyre

lépett, és beleesett a deszka és a vályú közötti résbe, gyorsan kievickélt, érezte, hogy megsérült a térde, de csak mosta a kezét, és nézte a háborús ócskavashalmokat, ahol megjelent egy fegyencruhás lány, bal keze friss gipszben, most nekilendült, és az adagolóba hozott ökörzablát odahajította szabad kezével, ahová a fegyencnők az utolsó kereszteket dobálták.

– Egy, kettő, három...! – kiáltotta egy női hang.És repült a kereszt, és az egyik fegyencnő két kézzel beleverte Krisztust a háborús ócskavas

közepébe.– Ez egy nyugatos – mondta a segédmunkás. – Tegnap megvágta a kezét. Hanem mondja

csak, igaz, hogy az a Nezval gyerek versbe rekesztette a mennyei hierarchiát?– Hogyan, kérem? – kérdezte a törvényszéki tanácsos.– Nem zsidó az a Nezval? – folytatta a segédmunkás. – Az az érzésem, hogy árad belőle az

Antikrisztus zsinagógájának szelleme. Aszongya, hogy amikor született, ott állt a bölcsőjénél a Gábor arkangyal. Hát ha egyszer nem hisz benne, minek veszi bele az angyalt az a Nezval gyerek? egy verset, aminek az lesz a címe, hogy „Hogyan faragott Viktor Ahrenstein pro absente kockát!”

– Gyerekek, ez befűt nekünk – mondta Kávéházas.– Nem fűt be – mondta Tejes. – Ha nem megyünk semmire, beszélek Poncarral. Ha azzal se,

akkor délután elmegyek Tondához. Ő tanított rá, hogy ne féljünk, és ragaszkodjunk munkásjogainkhoz.

– Ha ezer lépésre kényszerítenek, menj el kétannyira – mondta Plébános. – Ha pörbe fogva el akarják venni köpenyedet, add oda a köntösödet is...

– Ha megütik a bal arcodat, tartsd oda a jobbot is – szólt közbe Tejes. – Ez szentnek való beszéd, de a munkás, ha nem sújt oda, ahová köll, el van veszve.

– Az egyháznak odasóztunk, és ezután is oda fogunk sózni – mondta a göndör Hekus.– Lehet – mondta Plébános –, hogy az egyház ettől talpra áll.– Lehet, de én meg azt mondom, hogy az egyházból ötven éven belül csak a templomok

maradnak.

Őrmester felkelt, a napfény felé tartva kinyitotta noteszát, és azt mondta:– Hagyjátok, a tisztelendőnk az egyetlen normális ember, de ma egy nullát kell írnom a

noteszomba, mert álláspénzt nem fizetnek. Ügyész, mennyit akaszthatunk le ezért?– Éppen ezen gondolkozom – mondta Ügyész, és tovább járkált fel-alá –, a nyakunkba

akaszthatják a békevédelmi törvényt, abban súlyos büntetések vannak előirányozva.– De nekünk igazunk van! – mondta Tejes. – Neked igazad van – mondta Ügyész –, de nekem

nincs, mert engem elbocsátottak az állami szolgálatból. Persze, ha ügyész maradtam volna, most csinos kis államellenes csoportot csinálnék magamból meg a hozzám hasonlókból. Magamat vádolnám, mint a sztrájk értelmi szerzőjét, súlyosbító körülményként tudnám be, hogy mint volt ügyész tudtam és könnyen felismerhettem...

– De itt Kladnóban vagyunk! – mennydörgött Tejes. – Itt a miénk a jog! Mindannyian itt dolgozunk. A legyőzött osztályok éppúgy, mint a kommunisták, s mindannyian azért, hogy mindenkinek jobb legyen a sora!

– Nem esküdnék meg rá – mondta Hekus –, nálunk a két pofonelmélet volt érvényben, mielőtt elbocsátottak; mindig az számított, ki adja és kinek. Például ha a munkás ad egy pofont az ügyésznek, akkor lecsukhatják az ügyészt, mert lehet, hogy provokálta a munkást. Ha viszont az ügyész ad egy pofont a munkásnak, akkor még ha a munkás provokálta is, az ügyész akkor is a legsúlyosabb büntetést kapja, mert...

– Ez mind nagyon szép – kiabált Tejes –, de nálunk Kladnóban ezt nem lehet! Nem lehet! – harsogott Tejes, és daru közeledett és csilingelt.

– Igen – mondta a tanácsos, és térdig elszakadt a nadrágszára. Felemelte a lábát, és kirázta a cipőjéből a vászonmaradványokat, mintha tréningruhát húzna le, aztán az ócskavastér felé nézett, ahol a fegyencnők újabb kocsit raktak meg vaskoporsófedelekkel, szárnyukszegett és foghíjas öntöttvas angyalokat szállítottak rájuk égett agyagfröccsenetekkel, és mindent az adagolóba hánytak.

A segédmunkás megfogta a futódaru csöcsét, lépegetett a deszkákon a mozgó acélgerendák után, és előadást tartott:

– Izak Mauthner gondolatai, melyeket náchodi központi irodájában ülve forgat a fejében. 1830 tavaszán Galíciából Náchodba érkezett Mauthner askenázi zsidó, és kijelentette: Az a ház ott az enyém lesz. 1832-ben azt mondja Mauthner polgár: Az a gyár ott az enyém lesz. 1839-ben azt mondja Mauthner gyáros: Öt mosodám van, de kilencet akarok. Így jött létre a Mauthner cég mosodakonszernje, egy címer és tradíció nélküli iparmágnás konszernje, aki amikor átadta fiainak gyárbirodalmát, még nem sejtette, hogy a fiak fiai a sajtónak is mágnásai lesznek.

Vindy segédmunkás megnyomott egy gombot, a daru megállt a síneken veszteglő vaskocsi fölött. Ezüst nyálhúrocska fröccsent ki a száján, Vindy beletörölte már amúgy is nyálas ruhaujjába.

– Pofonegyszerű – mondta a törvényszéki tanácsos. És a cipője szétnyílt, mint egy tavirózsa.A daruslány alakja egy pillanatra megjelent a ferde napfénycsíkokban és árny alagutakban.

Picinyke volt a daru a műhely végén, s mint egy repülőgép közeledett szétterjesztett szárnyaival a kétszáz méter hosszú műhelyen és raktáron át, most lefékezett egy ingaóra fölött, a köszörűsök csoportja fölött, a gondolából fekete klott-köpenyben kiemelkedett az üzemvezető, fehér kezével nekitámaszkodott a kabin oldalának, kihajolt, mint egy szószékből, mellén aranyszalaggal, és köszönt:

– Dicsőség a munkának!– Ha jól meg van fizetve, akkor dicsőség neki – mondta Tejes.– Szóval, elvtársak, itt van a terv, neki kell látnunk. Különben jelentenem kell az ügyeteket a

szakszervezeti tanácsnak! – mondta az üzemvezető, és lefelé böködött az ujjával.

– Ki rendelte el a normaemelést? Ki kivel tárgyalt? – kérdezte Tejes.– A Nehézipari Minisztérium.– Kinek a javaslatára?– A ...miénkre.– Na, nézd csak, a kutya idehaza van elásva. És azokat, akiktől legelőször kellett volna

megkérdeznetek, azokat nem kérdeztétek. Azok csak valami statisztikai számok?!– Nem, viszont én csak azt tettem, amit a szakszervezeti bizottság elhatározott. No, fogtok

dolgozni?– Nem fogunk. Csak ha személyesen felírod a táblára, hogy a régi norma érvényes egészen

addig, amíg szabályszerűen meg nem tárgyalják velünk az emelést.– Jól van. – Az üzemvezető könyékig beledugta fekete ruhaujját az arany napalagútba. –

Csakhogy én erről jelentést teszek az igazgatóságon meg a Szakszervezetek Központi Tanácsán.– Miért csináljátok ezt velünk? Miért akartok kivenni egy százast a zsebemből? – kiáltotta az a

köszörűs, akinek kereszt alakú sebhely volt a szeme alatt.– Václav – mondta az üzemvezető –, nem ismerek rád. Te, a régi kommunista, te beszélsz így

velem?– Megkeserítettétek az életemet! – kiáltotta a köszörűs, és fogott egy pajszert, átdobta a másik

kezébe, napfényt tükrözött szét vele a műhelyben, aztán odavágta a rudat az acélrúdrakásra, és a rúd zengett és csilingelt, és a hangja csak valahol a kék árnyak ölén halt el, a köszörűs pedig felszaladt a rakásra, és remegett dühében, és ott állt a fénycsík által kettévágva.

– De Václav, hisz én is közületek kerültem ki, én is munkás vagyok – mondta az üzemvezető fekete klottköpenyére téve a kezét.

– Akkor meg kéne értened – mondta Václav, s lelépett a műhely másik oldalán, aztán felsírt az ajtó, és hirtelen bevágódott.

Az üzemvezető szétvetette a karját, intett, a daruslány megnyomta a kontrollereket, és a daru ment visszafelé, át a műhelyen, gondolájában az üzemvezetővel, az megfordult, és a szellőzőtornyok zsalugáterei által hányt sugárnyalábok szíjakkal és arany bojtokkal verték a klottfekete hátát.

Hihetetlenül szép és sűrű volt a vályúból felszálló pára. A tanácsos nem bírta megállni, hogy át ne szaladjon a deszkákon, és könyékig bele ne dugja a karját a párába.

Az ócskavastéren a fegyencnő leguggolt, kezét mint egy gipszbabát az ölébe tette, ép kezével felvett egy olyasfajta angyalkát, mint amilyenek a gyászkocsikon vagy az előkelő sírokon voltak valaha, felemelte az angyalkát, és az adagolóba vitte.

Aztán Vindy átadta a tanácsosnak a daru csöcseit, mutogatott neki, és oktatta.– Doktor úr – mondta –, ezzel a gombbal emeljük fel a terhet, ezzel meg leengedjük. Ezzel a

gombbal vezetjük előre a terhet, ezzel a gombbal vezetjük hátra a terhet. Nem lehet eltéveszteni. Hát próbálja meg még egyszer. Tegnap írtam egy verset, az a címe, hogy „Miniszteri éjszaka, avagy hogyan lát éjfél előtt öt perccel tantaluszi álmot az osztályfőnök”.

– Köszönöm – mondta a tanácsos, és átvette a csöcsöket.– Vagy inkább azt a versemet akarja hallani, aminek az a címe, hogy A bányászlány

megfeledkezett proletár-származásáról, és engedett Érosz csábításának! – kérdezte Vindy, de azonnal észbe kapott. – Istenem, folyton csak magamról beszélek, nos hát, hogy tetszik lenni, doktor úr?

A törvényszéki tanácsos megnyomott egy gombot, de nem azt, amelyiket kellett volna.– Álljon meg! Álljon meg! – kiabált a segédmunkás.Őrmester fogta a krétát, fölírta az ajtóra, hogy huszonkettő, aztán huszonnyolc, aláhúzta, és az

eredményt kétszer aláhúzta. Majd a krétával böködte a hatos számjegyet, és kiabált:

– Napi hat mázsával több leköszörülés! De mi lesz, ha majd’ minden rudat teljes egészében le kell köszörülni?!

Kinyílt az ajtó, és Őrmester ott állt, krétáját annak a homlokára irányítva, aki elhúzta a tolóajtót.

– Gyerekek, filmesek jöttek – mondta a karbantartó a homlokának szegezett kréta mögött –, munkásokat keresnek, hogy az eseményről vitatkozzanak.

– Arra elmegyünk – mondta Tejes, és kiment a köszörűscsoporttal a napra. Egy teherautó állt ott, a filmesek segédmunkásai meszesvödröket emeltek le róla, a fiatal rendező egy önteccsel megrakott kocsira mutogatott, az operatőr pedig kamerástul átment a síneken.

– Csak aztán nehogy úgy legyen, mint amikor a Lázas munka az acélműben-t forgatták – mondta Francia. – Már nem volt ott senki, erre a filmesek vödrökkel csörömpöltek, meg bádogkannákat eregettek le föntről, és lelkesen ecsetelték, hogy mindenki teljesíti a tervet.

– Itt kellene – mondta a rendező –, itt egy kicsit bemeszelitek a falat, aztán odateszünk egypár akváriumot halacskákkal... oda meg egy kis természetet, majd fölállítjátok a nyírfaligetecskét... hát maguk – mutatott a köszörűsökre –, maguk azok, akik szerepelni akarnak?

– Köszönöm – mondta a törvényszéki tanácsos megállítva a darut –, mióta kitelepítettek, és kis híján lecsuktak, azóta kitűnően vagyok. Képzelje, elmúlt a reumám! – mondta, és mivel más választás nem volt, a megfelelő gombot nyomta meg.

– A végén még köszönőtáviratot küld – mondta Vindy, felemelte a kesztyűjét, és jelt adott.– Azt nem küldök, de pszichikailag valahogy leegyszerűsödtem – mondta a törvényszéki

tanácsos, és a fényes láncszemek leereszkedtek a zöldes sósavpárákba –, azelőtt autón utaztam, most villamoson, régen Berncasteler doktort vagy Badestubét ittam, most magamba öntök egy korsó popovicei baksört, klub helyett a melegedőbe járok, és így tovább... az ember évtízezredekig nem változik lényegesen. Tudniillik, kedves barátom, én nem voltam se védő, se ügyész, én csak néztem, és magamban képet alkottam az előttem civakodó felekről. Tudja, ma engem érdekel ugyan Dreiser meg Picasso meg Chaplin, de szembeállítom velük a szállásadónőmet, aki reggel felöltöztet három kialvatlan gyereket, elvonszolja őket az óvodába, aztán este kiveszi őket, és hazamegy velük. A szállásadónőm az nekem több a Békegalamb-nál, a Monsieur Verdoux-nál, az Amerikai tragédiá-nál.

– Tegyük fel – mondta Vindy melléje lépve –, hogy a szállásadónője kommunista, akkor maga mit szól erre?

– Éppen ez az, hogy kommunista, de még mekkora – bólintott a tanácsos, lehajolt, és egy kisseprűvel dörzsölgette a rudakról a pörköt –, én ugyanis, barátom, zsellérgyerek vagyok, hétgyerekes családból.

– Na – mondta Tejes –, az anyjukjainknak nem szólunk erről semmit, csak majd elvisszük őket a moziba.

– Jól van – mondta a rendező –, maguk felülnek az öntecsekre, néhányan háttal a kocsinak támaszkodnak, egyikük fog egy térképet, és úgy tesz, mintha az ujjával olvasna belőle, a többiek meg újságot fognak olvasni, aztán ha jelt adunk úgy tesznek, mintha élénken vitatkoznának arról, amit olvastak.

A segédmunkások frissen kivágott nyírfákat húztak elő a teherautóból, aztán állítgatták őket, a rendező meg integetett nekik, hogy jobbra azokkal a fákkal, aztán egy cseppet balra és egy kissé előbbre, és stop! most jó.

– Olyan lesz, mint Úrnapján – mondta Kávéházas.– Vagyis maga már meg is van váltva – mondta Vindy, és lehajolt, s a seprűvel tisztogatta a

lemaratott rudakat.

– Szóval – beszélt a tanácsos, és a sósav ette a gumicipőjét –, én most egyedül lakom egy kis szobában, és azt a szobát tengeralattjárónak hívom. És a Poldi kohójából mindennap hazahordom az összetört ládák darabjait, az orosz nyírfadeszkákat orosz krómfoltokkal, a norvég tölgy furnérokat azokból a ládákból, amelyekben a ferroszilíciumot szállítják, máskor nikkeles ládák német fenyődeszkáit... aztán ülök otthon, a tengeralattjáróban, a falakon gyönyörű nedvesség folyik, ülök, mint a szaunában, és rakom a tűzre a norvég meg spanyol tölgyfadarabokat, német fenyődeszkákat, addig nézem, míg a tűz bele nem kap... aztán addig bámulom az izzó fát, míg a melege mind el nem illan, és marad egy amorf alakú struktúra, megint máskor csupa feliratokat viszek haza a deszkákon, és tűzre vetem a betűket, amelyeknek addig értelmük volt... és nézek a nyitott kályhába, hogy a Fiskaa Norway... a Metallwerke Saxonia... Made in Yugoslavia... Meeraker Sverige betűit hogyan... hogyan nyaldossák körül a lángok, hogyan szórják szét és változtatják meg a szavak értelmét... és hogyan ég le minden a végén... Milyen szép az, hogy bele vagyok lökve abba a szituációba, amelyben éppen vagyok... magamtól ehhez nem lett volna bátorságom... – beszélte Hasterer tanácsos, és kiemelte fejét a zöldes párákból.

– És vasárnap mit csinál? – érdeklődött Vindy. Becsúsztatta a daru horgait a kampókba, aztán saját maga megnyomta a gombot.

– Vasárnap a szállásadónőm beöltözteti nekem a három gyerekét, és elmegyek velük sétálni a Július Fučik parkba, a szép ruháimat meghagyták, ha kilépek a kapun, most is Hasterer törvényszéki tanácsos megy sétálni. De a legszívesebben a lányommal laktam. Amikor kitelepítettek, volt egy ekkorka kis szobánk, kanapészor kanapé. Kiskápolnának hívtuk azt a szobácskát. Minden reggel kifésültük egymás hajából a vakolatot, az embernek a talpa is tiszta vakolat volt. A szoba közepén ment át az egész ház szennyvízcsatornája, klozetek meg vízvezetékek öblitőzuhatagai röpdöstek pillanatonként körülöttünk. A fal túlsó oldalán, a fejünk mellett, ott meg fürdőszoba volt, a csapok pont oda estek, ahol a fal innenső oldalán a koponyánk volt. Valahányszor valaki korábban kelt fel, és kinyitotta a csapokat, ugyanazt álmodtuk mindketten: hogy víz folyik a fejünkből... Közvetlenül a hosszanti falnál valami kutatóintézet székelt, ott meg valami hatalmas gépek egész nap fúrtak vagy vagdaltak valami óriási acéldorongokat, és időnként az volt a benyomásom, hogy a kápolnánk fogorvosi szék, amelybe behatol egy óriási fogászfúró, és tudja, hogy fájdalmas székletem lett ettől?

Így beszélt a tanácsos, és csak lépegetett a deszkákon Vindy nyomában, aki az acélt szállította a zöld kocsin.

– Már elfáradt a sav – mondta Vindy –, lemegyünk egy demizsonért.– Akkor csinálunk egy próbát – mondta a rendező, és az órájára nézett –, még Chomutovban is

van egy forgatásunk. Szóval maga fogja a térképet, így, nyissa ki, maguk pedig itt nyissák ki az újságokat... maga meg – mutatott Ügyészre –, maga, majd ha a többiek jeladásra azt fogják kiabálni, hogy „Amerikaiak, ugorjatok a tengerbe!”, akkor maga kétkedő hangon azt mondja: „Na, erre befizetek.”

– Hogyisne – emelte fel a kezét az Ügyész –, amúgy is nyakig vagyok a pácban. Nekem ha egyáltalán érdemes valamit kiabálnom, akkor még leginkább azt, hogy ami, gou houm.

– Na, jól van, helyes, ami, gou houm – bólintott a rendező. – Most egypárszor elpróbáljuk, aztán felvétel. Az lesz a címe, hogy Uzsonna az üzemeinkben.

– Hiszen nem is eszünk – jegyezte meg Plébános.– Hát hozzanak valami ennivalót – mondta a rendező.– Már mindent megettünk, az ivást azt eljátsszuk üres pléhbögrékkel, mint a fegyveresek kara

a Daliborban, de a zsömlét meg a szalámit, azt ugye...– Helyes – mondta a rendező, felgyűrve ruhaujját –, de az idő szalad! Rakják az akváriumokat

a falhoz, aztán vegyék meg gyorsan azt a zsömlét meg szalámit.

– Azt vegyék meg maguk, maguknak elszámolják – mondta Hekus. – Talán nem érünk meg annyit?

– Jézus, Mária – lehelte a rendező, és kimeresztette a szemét.És mutogatott, és maga is felugrott a vályú szélére, és fel-alá ugrált, a tanácsos meg a

kábeleket szorongatta, és a daruval cirkált Vindy nyomában:– Megálljon! Álljon meg! – kiabált Vindy.És a tanácsos megnyomta a gombot, de a rosszat. Ezután már nem volt több lehetősége, mint

megnyomni a jót.– Majd belejön – vigasztalta Vindy. – Hanem mondja, mikor volt még boldog?– Amikor a szomszédos kis fafestéküzembe jártam. Ott anilinfestékes hordókkal dolgoztam,

lilával, pirossal, zölddel, kékkel, sárgával; vittem a hordókat az udvarra szétvagdalni, a kezem az aznapi hordók színeiben játszott, aztán az arcomhoz, nyakamhoz nyúltam, és a lányom nevetett, papa, olyan vagy, mint egy papagáj, s aztán esténként tüzet raktunk a kályhában, mindennap más színűt...

– Mi történt? Mi van? – ijedtek meg a köszörűsök.– Jár még itt az a remekül füstölgő kisvonat? – kérdezte a rendező.– Minden órában!– Hű a mindenit! Az volna csak a szép hátterecske nekem! De menjenek edényekért, én meg

elküldök szalámiért meg zsömléért.Aztán a rendezőasszisztens kohászinasokat hozott, és mutatta nekik, hogyan fogják csinálni a

hatterecskét az Uzsonna üzemeinkben-hez, hogy az egyik csoport az akváriumban lubickoló halacskák fölé hajol majd, és lelkesen művelődik, miközben a másik csoport kiszalad a kis nyírfaligetből a vitatkozó munkásokhoz, és azt a népnevelő dalocskát fogja énekelni, hogy „Esőnek-szélnek parancsolunk...”

És a rendező fogott egy krétát, felrajzolt egy tervvázlatot a hengermű ajtajára, aztán a rendezőasszisztenssel újra felrajzolta a helyzetet, mint egy koreográfus, az inasok körülötte álltak, és nézték, hogyan nyílik ki a tolóajtó, s a rendező ott áll krétával a kezében, és böködi a homlokát egy angol szabású öltönyt viselő férfinak, akivel belépett a napfénybe a klottköpenyes üzemvezető és a vadonatúj munkaruhás bizalmi.

– Így ni, most pedig felvétel – kiáltotta a rendező, erre a köszörűsök kezükben üres korsókkal és kancsókkal kijöttek a műhelyekből, az egyik kezükbe szalámis zsömlét vettek, egyesek újságot teregettek ki, hátukkal az öntecseknek támaszkodva, az ipari tanulók a halacskák fölé hajoltak, és készenlétbe helyezkedtek a nyírfaligetecske mögött.

Vindy jelt adott, a horgok leereszkedtek, és megkoccantak a demizson zöld üvegén. Vindy köhintett:

– Most megint egy kicsit én jövök, doktor úr – mondta. – Költemény Jaroslav Vrchlickyhez. „Nem volt témakör, amelybe költőlelked be ne hatolt volna oly gigantikus élted útján. Verseidben színét és visszáját örökíted meg különféle koroknak, s így fénylő szóval emelted fel meglepett testvéreidet...”

Vindy szavalt, a bódé padlóján felébredt az előmunkás, felkelt, kirúgta az ajtót, visszaült, és az ablakon át nézte a zöldes párafelhőkbe burkolózó maratót, majd felszeletelte a vérsajtot, megszámolta a szeleteket, aztán vágott hozzá ugyanannyi kocka kenyeret. Fel-felszúrt a késhegyre vérsajtot egy falat kenyérrel, és eltűnődött rajta, hogy milyen nevetségesen is áll ott az a törvényszéki tanácsos, s vajon nem azért keveri-e össze a gombokat, mert ő, a forarbeiter pikkel rá, nem kellene-e kesztyűs kézzel bánni vele, elvégre ez egy törvényszéki tanácsos, teli van most a Poldovka mindenféle más hivatású, foglalkozású és szakmájú emberrel, oda van már az acélművek munkásjellege, manapság egész másfajta társalgásoktól hangosak az öltözők, túl sok

művelt ember került ide, a kantinban ugyanaz a helyzet, a munkaruhás fickó valójában ezredes, sőt ügyész, rendesen kell bánnunk velük, tehetnek ők róla, hogy mi győztünk?

– Hát akkor felvétel! – intett a rendező, és zümmögött a kamera, rágtak a köszörűsök, és teli szájjal kiabáltak: „Rövidesen elesik Pusan erőd. Imperialisták, ugorjatok a tengerbe! Betömjük a pofátokat a béke acéljával!” Az inasok mutogatással hívták föl egymás figyelmét a halacskákra, a nyírfaligetes csoport a síneken ugrált végig, dalolva: „Esőnek-szélnek parancsolunk...”

– Stop! – mondta a rendező. – Most még egy félközel fölülről.Fölsegítette az operatőrt az öntecsekkel megrakott kocsira, a segéd meg óvatosan föladta a

kamerát.És most fölülről zümmögött a kamera, és a köszörűsök koccintottak az üres edényekkel, és

kiabálták a jelszavakat, és az inasok megint kiszaladtak a nyírfaligetecskéből, és addig hajoltak az akvárium fölé, míg a rendező jelt nem adott mindkét kezével.

– Köszönöm, kész!Vindy hangja a savgőzök fölött lebegett.– „A legnagyobb poéták egyikeként zengted el a cseh föld dicsőségét, beléptél a múzsák

Pantheonjába, ó Jaroslav, a többi óriással együtt. Lépteid nyomai ma a dics örök hónába tartanak... ám jöttén a, nem... bár ma a szakadatlan rohanásban elfeledkeztünk, mester, a tanításodról, mert korunk aranyfüstje eltakarta tán szemünk... ám jöttén a tavasznak virágba öltözik a kert, és a szellem a zűrzavarból ismét a rend napvilága felé törekszik...”

Vindy levette a sapkáját, sűrű haja volt, akár egy báránybőr kucsma. A feje meg akkora, hogy minden sapkáját be kellett hátul vagdosnia és nagy biztosítótűkkel összetűznie. Az előmunkás kijött a fabódé elé, köpdöste a lyukas fogaiba ragadt vérsajtdarabkákat, aztán áthaladt a deszkákon, a vályúk mellett, átment a zöldes párákon, s kilépvén a demizsonraktárból, kabátja és nadrágja zöld páranyelveket öltögetett.

A síneken át odaért az üzemvezető, a bizalmi meg az angol öltönyös férfi, aki sapkát tett a fejére.

– A Szakszervezetek Központi Tanácsának küldötte személyesen – mutatta be az üzemvezető.– Szakított magának egy kis időt, direkt a ti kedvetekért, hogy idejöhessen – mondta a bizalmi.– Nézzék, sajnálattal értesültem róla, hogy nem értenek egyet azzal a követelménnyel, hogy

közelebb kerüljünk a szocializmushoz – mondta a titkár, és minthogy a Nagy Polgártársat utánozta, még lejjebb húzta homlokán a sapkáját. – Mit szólna mindehhez a Vörös fények Kladno felett szerzője, ha megtudná?

– Ez az – mondta Tejes felemelve az üres korsót –, mit szólna hozzá, hogy olyan normákat követeltek rajtunk, amelyeket nem tárgyaltatok meg velünk az előírások szerint? Tonda nem lenne ellenünk! Még kis srác voltam, amikor együtt harmonikázott apámmal, este meg arra tanította a munkásokat, hogy soha ne adják fel a harcot!

A titkár megfordult, tett két lépést, belenyúlt az akváriumba, aztán mintha szenteltvíz volna, végigkente a halántékán, és azt mondta elbűvölten:

– Miféle harmonikán?– Helikon-harmonikán – mondta Tejes. – Együtt jártak apámmal stampedlizni a Seckýekhez.

Hiszen Tonda élő ember volt, és az is marad.A titkár kivette a térképet Plébános kezéből, belenézett, és azt mondta:– Így nem szabad beszélni, ezzel az agresszorok malmára hajtja a vizet. Nagyon jól beszéltek

itt a filmezés alatt, hallottam, milyen jól megértették, hogy a vérző Koreának szüksége van a fegyvereinkre... most meg mit kell hallanom!

– Ugyanazt – mennydörögte Tejes –, amit a bizalmi meg az üzemvezető is hallott. Úgy bánnak velünk, mint a kisgyerekekkel, ez a pártszellem megkerülése! Hát hol vagyunk? – kiabált Tejes, és odaverte a korsót az öntecshez.

A titkár a kísérőjére nézett, aztán megint ment, hogy könnyedén nekitámaszkodjon az akváriumnak, azután megfordult, és fáradtan azt mondta:

– De hát ezt nem lehet csinálni, nem vitatkozhatunk és ellenkezhetünk a kormány határozataival.

– Ezzel, elvtársam, fordulj Krosnař meg Zápotocký elvtárshoz, ők tanítottak rá, hogy akik fent vannak, azokra hallgassanak, akik lent vannak. Elvégre arccal a tömegek felé, nemde? – mondta Tejes, megrázta a kezét, és a köszörűsök felé fordult, mintha mindegyiktől az egyetértés jelét várná.

A törvényszéki tanácsos felugrott a vályú peremére, kezében a négy kábelkötőfékkel, váltogatta a munkaruha szétfoszlott nadrágszáraiból kilógó lábait, ment a zöld sósavasdemizson után, úgy úszott fonott kosarában a demizson, mint egy zöld telihold. Amikor észrevette az előmunkást, megingott a vályú peremén, mint egy kötéltáncos, de ment tovább... megnyomta a gombot, és a daru megállt.

Az előmunkás bólintott.– Ma egész jól megy – mondta.– Igenis, kérem – felelte a törvényszéki tanácsos. Vindy keresztbe tett a vályún egy acélrudat,

felemelte a kezét, a törvényszéki tanácsos megnyomta a gombot, a jót, a daru leengedte a demizsont. Vindynek még mindig fel volt tartva a keze, csak akkor hanyatlott le lassan, amikor a demizson leért, akkor kihúzta a dugót, és a demizson száján csípős, zöldes folyadék bugyogott ki, s az edény lassan billenni kezdett, elhagyta függőleges tengelyét, és addig hajolt a vízszintes felé, míg a szájával lefelé meg nem állt függőleges tengelyében.

– De hiszen ezzel vizet hajtunk a reakció malmára! – mondta a titkár. Kladnóból jelentették, hogy egy kenyérgyáros egymilliót adott a lányának nászajándékul. Hogy lehet ez, kérdem én, ha mindannyian ötszáz koronával kezdtük?

– Nem találtad fején a szöget, elvtársam. A kenyérgyárost elsöpri az idők szele, és abból is lehetett pénze, hogy eladta a bérházát, földjét, meg lehettek briliánsai, dukátjai, hanem, fiúk, ebből elég – emelte fel korsóját Tejes –, elég! Titkár elvtárs, itt van a bizalmink, az üzemvezetőnk, intézzétek el a normaemelést annak rendje és módja szerint. Jöjjön ki a normás ide a munkahelyre, és tárgyalja meg velünk a normaemelést. Ha maguk nem tudják, hogyan kell ezt igazi elvtársiassággal csinálni, majd én megmondom maguknak. Nagyon jól tudjuk, mi kell a kormánynak, no de gyertek, fiúk, megyünk sörözni, egy ilyen titkárral nem lehet szót érteni.

Felemelte a korsót, és elsőként indult el, a köszörűsök követték, a síneken körülnéztek, aztán Tejes odaszólt a teherautón ülő rendezőnek:

– Ezt kellett volna felvennetek, ti betlehemes gyerekek, azt, amit most hallottatok! Jól mentek volna hozzá az akváriumok meg a nyírfaligetecskék!

A titkár nézte a köszörűsök távolodó csoportját, elmosolyodott.– Na, ja – súgta a bizalmi –, itt Kladnóban olyanok az elvtársak, mint a borotva.– Kicsoda ez az ember? – kérdezte a titkár, miközben az üzemvezető elhúzta a hengermű

ajtaját.A rozsdás Krisztus-és angyalrakáson és egyéb ócskavason fegyencnők lazítottak. A

kismozdony elhúzta a teli adagolókat a martinkemencékhez, és üresekkel jött vissza. Egy púpos fegyencnő talált egy kerítéskarót, egy másikat a barátnőjének adott, s már be is állt vívóalapállásba, szemközt vele felállt a másik fegyencnő, és nevetséges támadásokat indítottak egymás ellen, a púpos a barátnője kopjadöfködései elől kénytelen volt egyre följebb hátrálni a

rakáson, míg csak a csúcson keresztül le nem szorult a rakás aljára a másik oldalon... A többiek a hasukat fogták nevettükben, ölelkeztek, egymás nyakán lógtak, mint délben a sörgyári lovak, és nevettek és nyerítettek.

– Beledöglök – mondta Lenka.– Ez, kérem – mondta a bizalmi –, ez Tejes, így hívjuk, mert önként bezárta a tejcsarnokát, és

először bányába ment dolgozni, most pedig köszörűs, és ő a legjobb munkás, odaadó párttag, de kladnói. Ha a mama jól van, egyik gyerek se akar fáért vagy vízért menni, de ha beteg, egymással versengve szolgálják ki, hehe.

– Beteg, beteg – tűnődött a titkár –, de ha beteg lesz, akkor már talán késő lesz, nem gondolod?

– Na, lányok, lányok – szólt oda szelíden a fegyőr, és felállt, sápadtan és hamuszürkén, kisantantövébe dugott ujjal.

A törvényszéki tanácsos Vindy jeladására megnyomta a megfelelő gombot, és a demizson visszajött. A tanácsos ezután a vályú peremén lépdelt, mindig jó gombot nyomott meg, és a demizson éles, zöldes párák között haladt.

– Jól van – mondta az előmunkás, és elmosolyodott. Vindy az ingó deszkákon odaért a demizsonhoz, a Hasterer tanácsost elnyelő párafelhőkbe, és elkiáltotta magát:

– Javul a helyzet szellemi téren.És a műhelyen csilingelve vonult át a daru, a nap már olyan magasan állt, hogy a

szellőzőtornyok csíkjai és pántlikái a falakról átmentek a mennyezetre, ahol aranykardok sugároztak. A daru kék árnyékokat és félárnyékokat tört át, a teherkötöző kinyújtotta a kezét, kék munkaruhája egybeolvadt a műhely kék árnyaival, megállította a titkárt, az a szájára tette az ujját, és egy öreg munkást nézett, aki felragadott egy pajszert, a szeméhez illesztette, mint egy puskát, és felkiáltott, amikor a közelébe ért a daruslány: – Bum!

Aztán látta, hogy a szőkeség szétveti a karját, mintha ellőtték volna a szárnyát, kiszőkített fejecskéjét a gondola kávájára hajtotta, néhány pillanatig úgy hervadozott ott, aztán vidáman felegyenesedett, csilingelve lenevetett a munkásra, s közben eldübörgött fölötte a daruval.

– Furcsa emberek vannak itt – mondta a titkár a távolodó daru után fordulva. – Szóval, hogy világos legyen – mondta, és egy távolodó csillén akadt meg tekintete, aztán a bizalmi meg az üzemvezető vállára tette a kezét, és közéjük dugta a fejét –, egy: azonnal ideküldeni a normatechnológust, hogy megtárgyalja a normaemelést, kettő: azonnal felírni a táblára, hogy egyelőre a régi norma van érvényben, három: hány éves az a Tejes?

Ebben a pillanatban a svermovi helyi rádió rázendített egy keringőre, és a fegyencnők kopjáikat elhajítva a vagonokhoz rohantak, ahol jó le volt taposva a föld, és páronként táncra perdültek... még az a begipszelt karú lány is odaszaladt, felemelte a gipszkezét, egészséges kezével átölelte, és így keringőzött vele egymagában.

– Nyugatos – mondta az előmunkás.– Engedelmével, a lányom – hajolt meg Hasterer törvényszéki tanácsos.– Na de lányok, lányok! – ijedezett a sápadt fegyőr. Hap Béla fordítása

A KEDVENC

Az EMBEREK már éjfél előtt előkészítettek mindent a csapoláshoz. Összesen két üstöt és harminchat kokillát. Szótlanul, figyelmesen dolgoztak, mert amerre az izzó acél folyik, ott vagy samottcsövet kell használni, vagy alaposan ki kell kenni az utat grafittal. Amikor végül befedték a kokillákat, és előkészítették a faszenet, a művezető döntött:

– S most, fiúk, lazítunk, rendben? – És átszaladt a ruganyos pallón a csatorna fölött.A túlsó oldalon eszébe jutott:– Jenda, mit képzelsz, ki fogja eltakarítani helyetted ezeket a rozsdamentes acélpacnikat?Szólt, és rámutatott a széjjelfröccsent acél megkeményedett darabjaira, a különös alakú,

dermedt képződményekre.– Én – mutatott Jenda saját magára, és nyomban védekezett – ; de a műszak kezdete óta nem

volt szabad daru. Nézze csak, a húszason nincs darus!– Akkor miért nem mentél rájuk a segéddaruval? – kérdezte a művezető, és az öntőműhely

mennyezetére bökött, ahonnan a daru emelőhorga csüngött.– Segéddaruval, könnyű azt mondani, de a segéddaru az üstöket szállította!– Miért nem vártad ki?– Kivárni... azután acélrudakat hordtak vele rakásba... és most, tetszik hallani? – és Jenda

égnek meredő ujja abba az irányba hajlott, amerről a harangszó jött. – Tetszik hallani? Próbára harangoznak, és akkor a daru megint nem lesz szabad!

– Ez még nem ment meg – mondta a művezető, és tréfásan meglegyintette Jenda arcát.Azután letelepedtek közvetlenül a lassan hűlő bugahalom mögé, a művezető felfordított egy

üres krómos ládát, ráült, és rendelkezett:– Gyerünk, Kudla, lássunk hozzá! Kudla elmosolyodott:– Gyerünk!És mindnyájan felfelé sandítottak, ahol a darus kihajolva a daruból forgatta az összes

kontrollert, és a masina egyidejűleg haladt, emelte felfelé a mésszel megrakott sajkát, és ráadásul azt a meszes tartályt keresztirányban, és vitte a csarnok falához.

– Ez szabálytalan! – mondta Jenda.– Te kis mafla – szólt rá a művezető elnéző hangon –, ha a darus betartaná az előírásokat,

negyven százalékot teljesítene az üzem, te kis mafla.A daru végigdübörgött a műhelyen, a fehér meszestartály a villanykemencénél lefelé

ereszkedett, odafenn, a martinkemencénél nyitva állt az ajtó, és a hatalmas négyzeten keresztül látni lehetett a csillagos égboltot. A hideg éjszakától maszatos levegő lecsapódott a műhelybe, és Jenda csak állt, és tekintetét mereven a csillagokra szegezte.

Ekkor azonban kinyitották a kemence ajtaját, és a lapátok ütemesen dobták az olvasztóba a zúzott nikkelt, amely a fürdőben azonnal megolvadt, és hatalmas tükröt vont felületére, s ez legalább ugyanakkora reflexfényeket vetett a műhelyre, és elvakította a szemeket. Nem messze a villanykemencétől állt az olvasztár, és lila üvegen át nézte a fortyogó acélt.

Jenda leakasztotta az aktatáskákat, amelyeket drótra kellett függeszteniük, mert az acélműben sok a patkány.

– Nem leszek meglepve – szólalt meg Kudla, amikor kivette a táskájából a köténybe csavart ollót és hajnyíró gépet –, ha azok a dögök egyszer ezen a dróton fognak leereszkedni a mennyezetről!

– Kudla – figyelmeztette a művezető –, ahogy már mondtam, úgy nyírjon meg engem, hogy ne lássék a nyiratkozás. Különben fázik majd a fejem!

– Világos, csak egy kis fazont csinálunk – felelte Kudla, és letette a hajnyíró gépet a vanádiumos bádoghordóra. És amikor látta, hogy Jenda rá akar telepedni az egyik ládára, hátulról kirántotta a ládát a feneke alól. És Jenda a megkent kenyerekkel együtt a porba bukfencezett.

– Főleg oldalt veszünk le belőle – mondta Kudla, s mintha mi sem történt volna, folytatta: – A sógorom mesélte, hogy a régi Poldovkában fogtak egy patkányt, patkányfogóval, leöntötték benzinnel, meggyújtották és kiengedték a fogóból. Az a patkány úgy repült végig a műhelyen, mint egy rakéta!

– Ott a fülemnél ne vegyen el olyan sokat, Kudla – ijedezett a művezető.– Tudom, no, de csak nem fog olyan tűzoltófrizurát viselni, mint ez a piperkőc itt, ni! –

mutatott rá Kudla Jendára, aki a maszatos kenyér héját vagdosta.– Mindenki úgy nyiratkozik, ahogy akar és ahol akar – kiabálta Jenda –, de én kizárólag az

Ifjúsági Fodrászatba járok, és ott van egy francia fodrász, Theodor Olivieri, ő aztán a menő. Kérdezzék meg akárkitől, mindenki megmondja, micsoda menő! Szűk nadrág, deltás zakó, és vasárnap délelőtt eeeekkora kalapot hord, eeekkora stetszont – lelkendezett Jenda, és ujjával kört írt le a feje körül.

– Mekkorát? – érdeklődött Kudla, és abbahagyta a hajvágást.– Ekkorát – mutatta Jenda újra –, de magával Theodor szóba sem állna, ő csak nekem csinál

olyan fazont, amilyent akarok. Hullámot vagy frufrut? És a végén megkérdezi, rózsavizet vagy kölnit óhajtok-e? – És Jenda lekapta a sapkáját, lehajtotta a fejét, amilyen mélyen csak bírta, és mutogatta, milyen csodálatos hullámokat fésült neki Theodor Olivieri az Ifjúsági Fodrászatban... és kizárólag neki. Kudla kihasználta az alkalmat, és lefújta a hajnyíró gépről a finom hajvagdalékot Jenda vajas kenyerére.

– Gyönyörű haj – jegyezte meg.– Kudla – riadozott a művezető, és kiszabadította kezét a kötény alól –, az isten szerelmére, ne

olyan sokat, már érzem a huzatot!– Tudom, de a fazonnak meg kell lenni – csitította Kudla, és amikor a földön megpillantotta a

tömérdek apró patkánytalp nyomát, melyek nyamvadt liliomra emlékeztették, folytatta: – Amikor a martinkemencénél dolgoztam, magam is fogtam a fogóval egy patkányt. Betettem az adagolóba, és a darus elvitte egészen a kemencéig. Éppen csapolás után volt, kinyitottam a fogó ajtócskáját... és a patkány, amikor meglátta a kemence túlsó oldalán a nyílást, keresztülfutott az izzó rostélyon! Az egész kemencén! Odaszaladtunk... a patkány már nem élt, a lába teljesen megszenesedett, de mert volt a rusnyának esélye, hát nekivágott!

Az emberek elnémultak, csak az olló csattogott.– Angyalka szállt el fölöttünk – szólalt meg Jenda.– Micsoda?– Ezt szokták mondani, amikor az emberek ülnek, és hirtelen nem tudják, miről beszéljenek...

Angyalka szállt el fölöttünk! – magyarázta Jenda.– Az öntőformák nincsenek előkészítve! – kiáltott valaki a sötétben.– És hogy állunk a nőkkel, fiú? – érdeklődött a művezető.Jenda, mintha csak erre a kérdésre várt volna, rákezdte:– Múlt vasárnap a Športkában ültem a bárpultnál, keresztbe vetett lábbal, hogy a csíkos

zoknim és a pici cipőm jól lássék, nekem ugyanis – kicsi a lábam, nézzék meg! – mondta, és felemelte a lábát, hogy lássák.

– Mutasd! – kérte Kudla, és amikor Jeniček újra megmutatta Kudla hegyesen leköpte a cipőjét.

– Ezt ne csinálja! – bosszankodott Jenda. – Irigykedik, vallja be. És leült mellém egy bomba nő, mondom neki, kisasszony, meghívhatom egy pohárkára, mit inna? Rumot kért. Koccintottunk, én ásványvízzel, mert absztinens vagyok, a nő szakértelemmel szemügyre vett, és amikor belekukkantottam a ruhakivágásába, mondom: szép a tüdeje, kisasszony. És ő megkérdezte, hogy nagyon fáj-e a fejem. És én azt mondtam, hogy néha annyira fáj, hogy gyorsvonatok száguldanak benne. És ő azt mondta, hogy öntsek a fülembe majomcseppeket, és utána rázzam meg a fejem úgy, mint a szidolos üveget. Nagy élmény volt az a kisasszony! – bólogatott Jenda.

– Ki tudja, nem lódítasz-e – szólalt meg a művezető.– De nem ám – fortyant föl Kudla. – Ilyen ez az egész nemzedék, csupa élmény! Az én

taknyosom is. Hazajön a műszakból, és lelkesen magyarázza, apu, úgy állítottuk be a kovácsműhelyben a gőzkalapácsot, hogy pontosan két milliméterre az orromtól álljon meg. Mondom, csak nem feküdtél oda, te taknyos? De igen, apu, állati ciki volt, minden sötét lett körülöttem, amikor ott nyekkent két milliméterre az orromtól. Mondom neki, minek feküdtél oda, mondd, minek? Egyrészt, apu! egyrészt bízom a gépekben... de főleg, mert klassz élmény volt. És a lányok most egészen másképp néznek rám! Adnék én nektek élményt, taknyosok! – kiabált Kudla, és fenyegetően rázta az ollót.

Abban a pillanatban kezdték csapolni a kemencét, a hatost; a segéd gyorsan elhúzta a rudat, az acél fortyogva hömpölygött végig a csatornán, és csattogva ömlött az előmelegített öntőformába, a szikrák pattogtak, mint az izzó gabonaszemek, az öntőmester alvilági fényben állt a platón, mint egy ördög, egyik kezével a darusnak integetett, hogy jöjjön, a másikkal lila üveget tartott a szeme előtt, hogy végül megadja a jelt, és akkor a segéd az üstbe dobott egy lapát szilíciumot... először fahéjszínű füst csapott ki az üstből, utána tűzijátékhoz hasonló, vakító fényesség. A darus, aki alatt az üst függött, kezét a műszereken tartotta, és visszafojtotta a lélegzetét, hogy minél kevesebbet szívjon ebből a gyönyörű, mérgező párából.

– Kudla, én úgy föl vagyok nyírva, mint egy porosz! – tapogatta a fejét a művezető.– Ez csak úgy rémlik magának, kár, hogy nincs egy tükröm! Ugyan, Jenda, ugorj már el egy

kis vízért – rendelkezett Kudla, és a fiú kezébe nyomott egy mustárospoharat, s közben rátaposott a lábára.

– Kiborotváljuk a barkót... – mondta halkan. Amikor Jenda visszajött, Kudla bemártotta az ujját, körüljárta a művezető fülét, és közben magyarázott:

– Élmény... élmény! Én is merő egy élmény voltam! Nem voltunk jobbak mi sem... De miért mocorog? Még bele találok vágni a fülébe! – ijedezett.

– Az istenfáját, Kudla, nem szedte le maga az egész barkómat?– Dehogy... csak egy picikét, olyan lenne, mint egy jegyző... s most még kiborotváljuk a

nyakát! – mondta Kudla, és amikor megfordult, szándékosan megbotlott, és leöntötte Jendát. – Nem tudsz máshová ülni, te mamlasz?

– Nem történt semmi – mentegetőzött Jenda, és tovább nézte a csillagokat a nyitott ajtón keresztül.

– Ezennel megbocsátok... Tegyünk rá pomádét, vagy csak hajszeszt? Hajszeszt, rendben van. A brigádvezetőnk egy bizonyos Serner nevű úr volt. Nála volt a lajstrom, és amikor befaroltunk a hullaházba, Serner úr átnézte a cédulákat amelyekre rá volt írva, kit hogyan hívnak, és ezek a cédulák dróttal voltak odaerősítve a halottak ujjához, hogy ne legyen keveredés. Ezt csinálják a szülészeten is, ott a gyerekek kapnak ilyen cédulákat, hogy el ne cseréljék őket... Serner úr fogta a cédulákat, és kipipálta a lajstromból. Mondja neki a sofőr, Serner úr, ott a boncasztalon van még egy. És Serner úr megfogta a halott ujjához drótozott cédulát... s ekkor az a hulla felült, tisztelgett... és újra lefeküdt. És Serner úr, aki már több tízezer halottat pipált ki életében, akkorát

ugrott, mint egy rugó, széttaposta a koporsó fedelét, ledöntött engem, és aztán a távolból meresztgette a szemét... A sofőr nevetett, és azt mondta, ide nézzen, Serner úr! És meghúzott néhány madzagot, és a halott megint felült és tisztelgett. Ez a hajszesz még Procházkától való Prochazka, Prague – mondta Kudla, és bizalmasan megkérdezte –, csináljunk választékot a la Fairbanks?

– A la Fairbanks – bólintott a művezető.Kudla levette a kötényt, és egész tartalmát Jenda szemébe rázta, aki térdét átkulcsolva nézett

az acélmű túlsó felébe, a martinkemencék felé, ahol a nyitott ajtó keretezte a csillagok kék térképét.

– Ez csak tréfa volt, Jenda, csak tréfa – sipította Kudla, és amikor harsogó hahotázással kimulatta magát, hozzátette: – Ez még semmi. Ám az ember addig-addig tréfálkozik, amíg össze nem akad az igazi végzettel.

– Kivel? – És Jenda abbahagyta a szeme dörzsölését, és fölpillantott.– A végzettel – felelte Kudla, és megfricskázta Jenda orrát.A művezető ujjával a gallérja mögött babrált, aztán a tarkóját is körültapogatta.– A végzettel? – Jenda szeme kikerekedett.– A végzettel. Ide süss, kispajtás, Strašnicében, a krematóriumban volt egy barátom. Úgy

hívták, hogy Olda Tůma, és kedveltük egymást. Díszhalakat és dafniákat neveltünk együtt. Egyszer aztán mind a ketten megbetegedtünk. Amikor fölgyógyultam, elmentem a krematóriumba. Megyek lefelé, hallom a mennyezeten keresztül, ahogy kórusban éneklik... Csehország, te szép hazám... és közben megy lefelé egy koporsó. Mondom a mesternek, mester, hol van máma Olda Tůma? A mester először a koporsóra kulcsolta a fogót, és mielőtt betolta a síneken a tűzbe, rámutatott a koporsóra, és azt mondta... Olda Tůma máma itt van!... és én már rohantam is, csak a Flóřán tértem magamhoz... ezt nem kellett volna – suttogta Kudla, amikor érezte, hogy a művezető néhány érmét csúsztat a zsebébe.

Azután becsomagolta a hajnyíró gépet, az ollót és a fésűt a szaxofonokkal és szájharmonikákkal díszített köténybe, elővett egy darab kenyeret, és a táskát fölhúzta a drótra.

Aztán elballagtak a csatornához. A túlsó végen egy másik brigád dolgozott, kampókkal emelték le a bugákról a fedőt. A daru minden bugánál leereszkedett, amíg a kampó neki nem koppant az acélnak, s akkor valamelyikük gyorsan odaugrott a rózsaszín acélhoz, és arcát elfordítva, ám szemét szüntelenül a bugán tartva, gyorsan beakasztotta a kampót a fedő fülébe, és gyorsan elugrott. A daru rákapcsolt, felrántotta a fedőt, és már vitte is tovább... csak egy szürke kör lebegett a félhomályban a csatorna fölött... mint a buborék, szürke füstkarika... míg el nem tűnt.

– No, fiúk – döntött a művezető, miközben föltette a sapkáját –, a nyolcas alatt előkészítjük a csatornát a csapoláshoz, előbb azonban megtisztítjuk a hulladéktól. Ha valamelyik darab túl nehéz volna, te, Jenda, hátramégy a kemence mögé, hozol néhány abroncsot a mangános hordóról, egyik abroncs a darab egyik végére, a másik abroncs a darab másik végére... és a daru a kampókkal kiemeli nektek, rendben?

Leereszkedtek a létrán a csatornába.Jenda egy hatvanmázsás buga mögül, amely eltorlaszolta a csatornát, elővette a csákányokat

és a lapátokat. Mielőtt munkához láttak, még vártak a csatorna falához lapulva; az öntődaru a fejük fölött szállított egy salakkal színültig teli teknőt. Az izzó salak fölött sarki fényre emlékeztető ragyogás rezgett, telítve foszforral és mérgező gázokkal... úgy látszik, a kocsik még nem tértek vissza a meddőhányótól, ezért a darukezelő úgy állította meg a teknőt a csatorna fölött, hogy nekitámasztotta a martinkemencének. A művezető a markába köpött:

– Szokott-e táncolni, Jenda?

– Látna csak engem, mester! A Kék csillagban figuráztam egy csajjal, és annyira tetszett az egész, hogy elkísértem a táncosnőmet még a mellékhelyiségbe is. Csakhogy a fiújának ez nem tetszett, úgyhogy lekent nekem egy frászt.

– Az emberek idegesek, nem gondolja? – hegyezte a fülét a művezető.– De még mennyire! – kapta be a horgot Jenda –, borzasztóan idegesek. Vettem magamnak

Prágában néhány lemezt a Kučera-együttessel, és utána benéztem a šumavai táncestélyre. A zenészek kellemesen fújták a rezet, odamegyek egy csinos hölgyikéhez, meghajtom magam, és mondom, kisasszony, szabad kérnem? És a pasasától szabályosan megkérdem, megengeded, pajtás? Erre az rám förmed, hogy húzd el a csíkot, te tahó! Szóltál valamit? Kérdem én. És ő még egyszer: húzd el a csíkot, te tahó! Meghajoltam a hölgyike előtt, s mondom, bocsánat, hölgyem, de kénytelen leszek a partnerének lekeverni néhány pofont! Kimentünk hát a folyosóra, és az a pasas úgy kiosztott, hogy hanyatt estem, akkorát zuhantam, hogy ha nálam lett volna a Kučera úr lemeze, bizonyára ripityára törtem volna az egész együttesét a padlón. Férfi volt ám a talpán, aki kiosztott – örvendezett Jenda, s abbahagyta a lapátolást, letörölte arcáról a verejtéket, majd folytatta: – Ekkora izmai voltak! – és nyitott tenyerével megmutatta a karján, mekkora bicepsze volt annak a pasasnak ott, azon a šumavai táncestélyen.

– Mekkora izmai voltak? – kérdezte Kudla újra.– Ekkorák – mondta Jenda lelkesen mutatva –, és ez éppen velem történik meg, velem, akinek,

ha belépek a Lid’ákba, Sylviansék azonnal rázendítenek, és Jarda Votava, a legjobb dobos olyan örömmel püföli a verkcajgját, hogy a dobverők csak úgy röpködnek a közönség közé! – ujjongott Jenda.

Fölöttük, háttal a korlátnak dőlve, a mester kiabált valamerre a nyitott kapu felé:– Nyers vasat nem raktatok bele, ugye!Az ajtóban egy elmosódott alak állt, mögötte szikráztak a csillagok, és az az alak

visszakiáltott:– Nem volt nyersvasunk!A mester megrázta az öklét:– Valamit csak adtatok bele, a szentségit, vagy nem? Az alak üvöltött:– Kokillákat!A mester rekedten ismételte:– Kokillákat! A kokillák döglöttek. Ezek a kokillák!Jenda abbahagyta a munkát, és fölfelé sandított a csatornából; valahányszor kiabált valaki,

Jenda azt hitte, ő okozta a bajt.A művezető rászólt:– Nyugi, Jenda, nyugi... hanem mondja, kint volt vasárnap a meccsen?– Voltam, nagyon szép meccs volt – felelte Jenda –, a második félidőben három teplicei állt rá

Majer úrra, Fous úr és Linhart úr azonban úgy kikészítette a Teplicét, hogy a tepliceiek a végén meg akarták verni a bírót. Kokstejn urat és Braganiola urat levitték a pályáról. Ettől eltekintve nagyon szép mérkőzés volt. Kuchler úrnak még ma is eeekkora szeme van – szörnyülködött Jenda, és öklét a szemgödrére nyomta.

– Hogy milyen a szeme? – bosszantotta Kudla.– Eeeekkora – mutatta Jenda jóhiszeműen –, és Kokštejn úr, még mielőtt a tepliceiek lerúgták,

két dugót rúgott nekik. És az a második gól, amelyet berúgott nekik, hát az olyan gól volt, amitől a kapus haláláig búskomor lesz. Valódi csemege, uraim! – csettintett Jenda, és elővett a zsebéből egy darab krétát. – Nézzenek ide, lerajzolom az egészet ide a falra. Szóval, ez a kereszt itt, ez a teplicei hátvéd, a karika, az Kokštejn úr, ezek a keresztek mögötte a teplicei halfok. És itt van a kapu. Mit gondolnak, mit tett Kokštejn úr?

– Na mit...? – buzdította Kudla.– Sejthettem volna. Kokštejn úr, így, ahogy rajzolom, megkapta a bőrt, egy zsebkendőnyi

területen megfordult a half mellett, aztán elsuhant a hátvéd mellett, és az ötösről menthetetlenül a léc alá lőtt. Ez volt az első gól! – Jenda lelkesen firkált és magyarázott tovább: – És most jön a csemege, az a bizonyos második gól. Tessék ide nézni, ez, amit iderajzolok, ez a kapu, ezek itt a teplicei hátvédek, és itt van Kokštejn úr, aki úgy tett, mintha át akarta volna passzolni a labdát... ehelyett azonban hirtelen átslisszolt a hátvédek között, és máris ott állt egyesegyedül a kapussal szemben. Mit gondolnak, mit csinált Kokštejn úr?

– Besuvasztott neki egy iszonyatos dugót! – mondta Kudla.– Dehogyis, nem volt dugó... nem... – suttogta Jenda, és megrázta fejében a becses jelenetet, s

aztán boncolgatni kezdte: – Itt van a kapu, az egész kaput lerajzolom maguknak – mondta, és fölrajzolta a falra a félfákat és a gerendát. – A teplicei kapus gyilkos lövést várt, robinzonáddal kivetette magát, de láthatják, Kokštejn úr, így, ahogy rajzolom, őt is kikerülte... és még ez sem volt neki elég! Gyöngéden levette a bőrt... – és Jenda levette lábfejével a láthatatlan, ám számára oly kézzelfogható labdát, és miközben hátrabukfencezett a csatorna fenekére, estében kiabálta: – És így ollóval, mint a híres Pepan Koštálek, aki szintén kladnói, beemelte a labdát a léc alá. Az artistaközpontnak is öröme telt volna benne!

Jenda kalimpálva a hátára huppant, és csillogó szeme teleszóródott homokkal és grafittal. Aztán felállt, leporolgatta magát, és bűntudatosan mosolygott.

– Na, te artistaközpont – szólt Kudla, és amikor szorosan Jenda mellé lépett, elkapta a sildjét, és lerántotta a sapkáját az álláig –, akkor indulás az abroncsokért, kiemeljük a daruval a szemetet.

Jenda kiszabadította arcát a szoros sapkából, megtapogatta hullámos haját, és amikor gondosan visszatette a sapkát a fejére, Kudlához fordult:

– Én nem tudom, hol vannak azok az abroncsok, Kudla úr, nem menne értük maga, nem lenne olyan szíves?

– Hogy mi az én nevem? – kérdezte Kudla fenyegetően.– Šimůnek úr... persze, Šimůnek úr...– Na ugye... ezt tessék megjegyezni! Pucold ezt itt ki, én meg megyek az abroncsokért –

rendelkezett Kudla.– Én pedig beugrom egy sörre, aztán meglátjuk, a hatos már valószínűleg tiszta lesz,

elszállítjuk a bugákat. Jenda, tessék ezt itt tisztességesen kirámolni, igen? – szólt a művezető, és megragadta a létrát. Aztán elindult kényelmesen fölfelé, Kudla után. Jenda szolgálatkészen fogta a létrát, és Kudla, amikor ezt látta, levakarta a lépcső fokán a talpát, és Jenda újra köpködte a homokot és grafitot. Amikor kipucolta a szemét, levette a kabátját és a sapkáját, s fejét simogatva gyönyörködött a szépséges hullámokban a tenyere alatt, azután az acélmű mennyezetét nézte, azt a szerkezetet, amely úgy nyílott, mint a denevér szárnya; ám ekkor a platóról felharsant az olvasztár hangja, és betöltötte az egész műhelyt:

– Vizesek, a hétszentségit, vizesek, csurog a nyolcas!Jenda fellépett a létrára, s miközben figyelte, ki az, aki kiabál, látta, hogy a kapu ismét tárva-

nyitva áll, és a kék égbolton remegnek a csillagok.Felkapaszkodott a létrán, aztán tovább ballagott a csatorna mentén, egy ideig nézte, hogyan ég

a bugákon a faszén, amelynek szakasztottan olyan szép, kékes lángja van, mint a gáztűzhelynek, majd hátrasétált a kemencék mögé, a bejárathoz, ahol tenyerébe hajtott fejjel valaki szundikált.

És Jenda kinyitotta a kaput, kiment a sínekre, nagyokat szippantott a hideg éjszakai levegőből, és hátravetett fejjel nézte a csillagokkal telehintett eget.

Abban a pillanatban az a teknő, amelyet a nyolcas kemence szerkezetéhez támasztottak, felborult, és az izzó salak teljes egészében beleömlött a csatornába.

Az acélművet elöntötte a rózsaszínű fény, és a csatorna alján a lángok nyaldosni kezdték a kabátot és a sapkát.

Kudla, aki egy nyaláb abronccsal jött visszafelé a kemencétől, amikor meglátta ezt, ledobta az abroncsokat, és futásnak eredt, megbotlott egy acélhulladékban, elvágódott, de nyomban felállt, és feketén a grafittól rohant a csatornához, és kiáltozott:

– Emberek, emberek, ide gyorsan!És letépte a kabátját, befedte vele az arcát, négykézláb odakúszott a csatorna pereméhez, és

lekiáltott:– Jenda, Jenícek!A kantinból futva közeledett a művezető, ő is a fejére csavarta a kabátját, ám amikor le akart

ereszkedni a csatornába, a létra, amely alulról égett, lassan, mint a mély vízben süllyedni kezdett.– Lehet, hogy a fiú kijutott a roxoron keresztül! – kiáltotta, és végigszaladt a csatorna mentén,

aztán leereszkedett, de amikor odaért ahhoz a hatalmas bugához, amely rézsút eltorlaszolta a csatornát, nem volt ott senki, csak a salak hömpölygött lassan a csatorna fenekén.

Kezek nyúltak felé, és kihúzták a csatornából.– Hát ez a mi Jendánk ezt jól kifogta – köpött egyet a művezető, amikor szembenézett az

összesereglett munkások kérdő tekintetével.– Idióták, hogy lehetett azt a tartályt ráállítani a huzalra? – kiabált a mester. – A huzalra! – És

rázta az öklét.Ekkor hátulról, a hetes kemence alatt, Jenda jött visszafelé, és amikor megpillantotta a

fényességet és a csődületet, megállt és megijedt.A művezető, aki elsőnek vette észre a fiút, gyöngéden megszólalt:– Jenícek...És a kemencéken, különböző hangnemben, megszólaltak a harangok, jelezve, hogy

szerencsétlenség történt. Kudla megfordult, és felhorkant:– Jenícek, te még a világon vagy...? Hol voltál? A mester kifújta magát, és megszólalt:– Jenda, Jenda, te aztán beadtál nekünk! Nézd, már jönnek érted a mentők... forduljanak

vissza! Nem történt semmi! – kiáltotta a mester, és mentők sarkon fordultak, és kibattyogtak.Viszont az olvasztárok, az öntőmunkások és azok is, akik a villanykemencéktől jöttek, a

csatorna alját nézték, ahol halkan ropogtak a parázsló lapátnyelek... és egy fekete halmocska, közepén kékes lángnyelvvel. Aztán Jendát figyelték, aki a csatornára mutatott, és így szólt:

– Szép kabát volt, kár érte.A művezető beletrombitált a zsebkendőjébe, és:– Hát igen, csakhogy mi azt gondoltuk, hogy az a kabát rajtad van.– Szóval, maguk azt hitték, hogy én ottmaradtam? – mutatott Jenda arra a megdermedt

rózsaszínű áradatra.Kudla égnek emelte a karját:– Hát mit gondolsz, te szerencsétlen, miért rohantunk ide a hordagyakkal? Miért harangoztak a

kemencéken?– Miattam? – mutatott magára Jenda.– És ki más miatt, mi? – kérdezte a mester.Jenda körülnézett, látta az emberek szemét, és valamennyi szempár őt figyelte... és Jenda

megdöbbenve érezte, hogy jelent valamit, hogy ő, Jenda, ebben az acélüzemben valaki.– Akkor maguk bőgtek volna miattam? Hogyha ottmaradtam volna? – kérdezte hitetlenkedve,

és újra az emberek tekintetét kereste.– De még mennyire – mondta Kudla.– No de miért?

– Azért, te szerencsétlen, mert hiányoztál volna nekünk, mert mindenki tudja, hogy milyen jól lehet szórakozni veled, no – mondta Kudla.

– Szóval maguk engem igazán szeretnek? – kiáltott föl Jenda. – Uraim, akkor mindnyájuknak el kell jönniük hozzánk. Ezt megünnepeljük. Nálunk állandóan olyan a hangulat, mint a Mladá Frontában, minden asztalnál totózik valaki, de összetoljuk az asztalokat, és én fölteszem maguknak Kučera úr lemezét, azt, amikor az együttesével énekli a Lacrimas negró-t... és a Par vigo me voy-t. Én ásványvizet iszom, maguk pedig pálinkát... csapunk egy murit! Én azt hittem, hogy maguk engem egyáltalán nem szeretnek uraim, servitore csuracsenko! – tisztelgett Jenda.

– Jól van, Jenda, de hol voltál?– Odakint... kimentem megnézni a csillagokat. Aaaak-kora csillagokat láttam, mint az öklöm!

– mondta Jenda, és megrázta a kezét.– Mekkorákat? – kérdezte Kudla.– Ilyeneket... Mint az öklöm – mutatta Jenda.És Kudla elkapta a fiú sildjét, és lerántotta a sapkáját egészen az álla alá. Azt mondta:– Nem tudom neki másképpen megmutatni, mennyire szeretem, no...! Körtvélyessy Klára fordítása

AZ ANGYAL

A FIATAL FEGYŐR ujját az antantszíjba akasztotta, melyre egy tok volt felfűzve, és a tokban revolver volt, s így állt a samottcsövek raktáránál, és nézte, ahogy a női rabok a hatalmas csöveket rakodták. Mellette kecskefűz éledezett, amelyet emberi kezek tépáztak meg minden tavasszal, a barkáiért. És a fegyőr elnézte a háborús ócskavas tömegét, az összeégett kórházi ágyakat, szétrombolt röntgengépeket, kardiográfokat és más mérőműszereket, nézte a bombázásoktól használhatatlanná vált írógépek tömegét, amelyek bizonyára egy írógépgyárat ért légitámadás eredményeként most úgy vicsorgatták a napsütésben billentyűiket, akár egy hulla a fogait, és az összevissza dobált betűkön zöldes üvegcserepek csillogtak. Az írógéphalom tetején egy gyerekágy hevert, az ágyacska fejrészén színes nyomat díszelgett, és a színes nyomaton egy szakadék fölötti pallón karcsú lányka lépkedett, a leánykán fehér ruha volt, és fölötte lebegett az őrangyala, szintén talpig fehérben, kezével már-már megérintette a lányka hátát, és két akkora szárnya volt, mint két menyasszony. A fiatal fegyőr sápadt volt, s szája mellett két ránc húzódott, akár két kés vágta forradás. Merőn nézte a színes nyomatot, előhúzta az óráját, de amikor a számlapra pillantott, mint mindig, az most is másfél órával kevesebbet mutatott. Két kötényes munkás egy csillét tolt a csőraktárba, s azokat a hatalmas csöveket kezdték behordani, amelyeket a női rabok előzőleg leraktak.

– Felügyelő úr – szólt Lenka elítélt –, olyan messziről kell cipelnünk azt az anyagot, nem segíthetnék nekik? Mi már készen vagyunk.

– Angyalka – mondta az őr, és visszadugta az órát, és a kiságyra mutatott.– Kis őröcském – mutatott Lenka az őrre –, de hát átvertük mi már valaha is? – suttogta, és

megérintette az egyenruha ujját.– Menjen! – ordított fel az őr.– Maguk, többiek meg, indulás, kiseperni az üres vagonokat! – kiabált, parancsokat

osztogatott, de a női rabok tudták, hogy csak mentegetőzik.– Köszönöm – mondta Lenka, és belépett a raktár árnyékába, csak nyersszínű nadrágja és

fehér blúza imbolygott a sötétségben; négy tolvajnő meg felugrott a vagonba, és halkan énekelni kezdett: „Ha egy napon nem látlak, úgy érzem magam, mint egy csokor százszorszép, amit a tengerbe vetettek...” És az őr egyre jobban belemerült a vicsorgó írógépek százainak halmát koronázó gyermekágy színes képének szemléletébe, s amikor rántott egyet antantszíján, szinte érezte, hogy a szíj beleakad a szárnyaiba, és megtépázza a tollazatúkat, és e gyerekágy látványából ébredt rá, hogy nem véletlenül hívják őt őrszakaszbeli barátai „Őrangyalnak”.

– Segíthetek maguknak? – kérdezte Lenka.– Ha az angyal megengedte – válaszolt Atom herceg.– Akkor alkossunk láncot – mondta Hulikán úr.– Forróláncot. De akkor húzzák le a kesztyűjüket, kérem – suttogta Lenka. – Aha, kezezünk –

nevetett a Herceg.Levett néhány csövet a halomról, a lánynak nyújtotta, aki amikor átvette tőle az érdes szögletű

samotthasábokat, ujjaival könnyedén megcirógatta a Herceg tenyerét, majd továbbadta őket Hulikán úrnak, végigsimítva annak kézfejét.

– Szörnyű – szólalt meg Hulikán úr –, most, hogy fizetést kapok, nem is tudom, mit csináljak vele. Tűzbe hajítsam az egészet, vagy inkább eligyam?

– Takarékoskodjon – mondta Lenka –, és ha szabadulok, csapunk majd egy jó kis murit.

– Mire hazakerül! – mondta Hulikán úr. – Hol leszek én már akkor! Hanem ezt adják össze! Tizenöt évig hordtam a kocsmákba a jeget... és mindegyikben azt ehettem, ihattam, ami csak jólesett. És ráadásul egy nyár alatt vagy hat cipődoboznyi cigarettát is megtakaríthattam magamnak! – prüszkölt Hulikán úr, s ahogy ráhajolt a csillére, Lenka puszit nyomott a sűrű haj között húzódó választékra.

– Akkor mit szóljunk mi? – kérdezte a lány.– Maga még fiatal, de én már túl vagyok az ötvenen! – kiáltotta Hulikán úr, és bár nadrágja

nem csúszott le, könyökével mégis föl-fölrángatta. – Vagy egy olyan helyen, mint az Órionka! Vacsorára a lábaskámba mandulás csokoládét rendeltem tejszínhabbal, jó habosra felgőzöltettem, bekaptam hozzá egy-két süteményt, és kész! Vagy milyen nagyokat piáltunk! Álkulcsunk volt a pálinkaraktárhoz. Amikor aztán kicserélték a zárat, egy hordó szeszbe beleöntöttünk egy liter forró vizet, jól meghengergettük, egy kis eszenciát bele, és olyan grog lett belőle, hogy négykézláb jártunk tőle! Bezzeg ma! Hová jutottam! Ebből a kis dohányból legfeljebb ételre, italra futja. És akkor hol van még a család?

Hulikán úr széttárta a karját, aztán felkapott két hatalmas csövet, s a csillébe rakta.És az őr nekitámaszkodott a megtépázott kecskefűznek, nézte az írógéphalmot koronázó

gyerekágyat, és az az őrangyal becsalogatta őt a színes nyomatba, szárnyakat csatolt rá, akkora szárnyakat, mint két fehér menyasszony, és elégtételt adott neki azért, hogy ő volt az az őr, aki éppúgy, mint ő a kiságyon, védelmébe vette azt a női rabot, aki a tavalyi fagyok idején az éjszakai műszakban a kerítésen át teherbe esett, nem tőle, hanem egy férfitól a kerítés túloldaláról. A szögesdrót felsértette a nő térdízületét meg a hátát, de a szemében könnyek ragyogtak. Éppen úgy, mint ősszel a cigánylányéban, aki lyukat vájt a fal egyik oldaláról, és másik oldalról is gödröt kapart talán szintúgy egy cigány vagy valaki más, de biztos, hogy egy vágytól égő férfi és a földbe vájt lyukon át teherbe esett a cigánylány, pedig nem volt ott semmi más, mint az a gödör a földben a fal alatt, és úgy zuhogott, mintha dézsából öntenek, és az őr később látta a kétoldalt föltúrt földet, és látta a cigány lányt is, csupa sár volt, de a szeme boldogságtól fénylett.

– Herceg – sóhajtott fel Lenka –, tegyen úgy, mintha valami a szemébe esett volna. – És felemelte a kezét, s vérző gyűrűsujjával könnyedén érintve összemaszatolta a férfi mutatóujját.

– De hisz nem esett bele semmi – adta a bárgyút a Herceg.– Hülye – dobbantott Lenka, és megremegett –, akkor arról meséljen, mi újság a

nagyvilágban?A Herceg szüntelenül szedte és továbbadta a csöveket, a nő pedig minden alkalommal

megsimogatta mindkét férfi kezét, s a három védőkesztyű a deszkán hevert. Aztán Atom herceg rácsapott munkaruhája zsebére, amelyből egy Daily Worker kandikált ki, és így szólt:

– Semmi különös. Csak ez a Bessie Smith, aki meg akarta mutatni a babáját Sugarnak, a színes bőrű, félnehézsúlyú világbajnoknak, aki a Central Hotelban lakik, no és ez a kislány aztán már nem is ment haza a szüleihez többé.

– Biztosan történt vele valami – mondta Lenka.– Na persze, elhagyta az őrangyala – folytatta a Herceg –, a „Lapzártakor” rovatban van

benne, hogy Bessie Smitht egy selyemsállal megfojtva megtalálták egy bokorban, nem messze a Central Hoteltól. De Sugar, a színes bőrű félnehézsúlyú világbajnok nem emlékezett, hogy rajongói között látta volna az említett kislányt a babával. A Scotland Yard megindította a nyomozást... valami beleröpült a szemembe! – kiáltott fel a Herceg, és tántorgott, és dörzsölgette a szemhéját.

– Egy szilánk esett a szemébe – mondta Lenka, és kiment a raktár elé. – Kiszedhetem neki? Szabad?

– Kiszedni! – ordított a fegyőr.És Lenka elment, ő utánanézett, és látta magát, ahogy lépked mögötte, s kezét öt centiméterre

tartja a rabnő hátától. Érezte az őrangyali sugárzást a védő kéz és az oltalmazott hát között, ahogy az a színes nyomaton látható a kiságyon, a háborús ócskavashalmaz tetején, látta magát, amint a műszak vége után átvezeti a női rabokat a rendező pályaudvar felett ívelő kis hídon, és már most hallotta, hogyan fognak hullani a tollak a szárnyaiból, amelyek akkorák, mint két menyasszony, a szárnyaiból, amelyeket leszorít az antantszíj, amelyen a szolgálati revolver lóg.

Hulikán úr a hatalmas csövekkel megrakott csillén ült, bagózott és fintorgott. Lenka a keze közé fogta Atom herceg göndör fejét, ujjával felhúzta a szemhéját, és hozzásimult.

– Szép szemed van – sóhajtotta.– Hát igen – mondta.– Istenem, légy egy kicsit jó hozzám, úgy kéne már egy férfi, az isten szerelmére, egy férfi –

suttogta forró lehelettel. – No de mi újság a nagyvilágban? – kiáltotta. – Most pedig nézzen fölfelé, így!

– Az amerikaiak partra szálltak Koreában – mondta. – De MacArthurt felfüggesztették, igazán kár, mert atombombát akart bevetni.

– Most nézzen lefelé – mondta, és gömbölyű térdét Atom herceg két combja közé csúsztatta –, magának talán öröme telne abban a bombában?

– De még mekkora! – mondta Atom herceg.– Akkor is, ha lent emberek lennének? – kérdezte, és térdét még följebb fúrta.– Minél több, annál jobb.– De hisz az emberek mégiscsak emberek – sóhajtotta, és egy verejtékcsepp indult el a

homlokáról. – Most pedig nézzen jobbra, így. A lányok tudni akarják, hogyan futott tegnap Zatopek.

– Kész nemzeti katasztrófa – válaszolt Atom herceg. – De azért izgalmas verseny volt, az tény! Eleinte Schade, Pirie és Chataway vezettek, sőt Gaston Reif is esélyesnek látszott. De a nyolcadik körtől jött az idegtépés. Zatopek rákapcsolt a maga kínlódó módján, azután mégis Mimoun került az élre, nagy kár!

– Na de Zatopek vesztett? És mi még szurkoltunk neki! – mondta Lenka, elővette zsebkendőjét, és a csücskével végigsuhintott a Herceg szaruhártyáján.

– De aztán az az ördög Zatopek az élre tört – folytatta a Herceg rosszkedvűen –, és olimpiai rekorddal győzött.

– Hát ez csodálatos! – suttogta Lenka, és úgy remegett, mintha egy varrógép zakatolna alatta. – Így van jól.

– Az amerikaiak kipróbáltak a Csendes-óceánon egy olyan hidrogénbombát, amely ezerszer erősebb a Hirosimára ledobottnál – mondta a Herceg.

– Hagyjon nekem békét az amcsikkal – válaszolta a lány –, semmi közöm hozzájuk! Börtönbe juttattak, örökösen tanácsokat adnak, hogyan kell ellenállnunk, de a múlt héten egy vonatrakomány svéd ércet hoztak, nekünk kellett ledobálni a vagonokról, amelyeken az állt, hogy amerikai megszállási zóna... – felsóhajtott, és megrázkódott.

Észre sem vette, hogy Hulikán úr már a negyedik elégett gyufaszálat hajítja el a feje mellett, azon igyekeztében, hogy rágyújtson a következő cigarettára, s továbbra is lehajtott fejjel üldögélt a csille ütközőjén. Most a földhöz vágta a cigarettát, és felugrott:

– Elhagyott engem az őrangyalom! – mondta Hulikán úr, és kiment a raktár elé, s a fegyőrnek megismételte: – Elhagyott az őrangyalom! Azelőtt hozzá voltam szokva a természetbeli járandósághoz, vagy hogy loptam magamnak valamit. De itt? Ennél még a sumavai fakitermelő brigádban is jobb dolgom volt! Ott legalább volt mit innunk! A ruszinok megtanítottak, hogy ha

az ember húsz liter denaturált szeszt önt egy forrásba, aztán meggyújtja, és a megfelelő pillanatban pokróccal eloltja, akkor a forrás pálinkává változik. Hanem a krach attól az ökölcsapástól ütött be, amellyel kikészítettem azt a sörgyári lovat, amelyikkel a jeget hordtam. Kirúgtak. Egyszóval, elhagyott az őrangyalom – mondta Hulikán úr, bizonyára az őrnek címezve.

– Már kint van! – kiáltott Lenka, és kijött a zsebkendővel, melynek csücskén a Herceg szeméből származó, nem létező kis pelyhet tartotta, mély lélegzetet vett, a női rabok tovább seperték a vagonok padlóját, de az őr nem hallott semmit, gondolatban szolgálati mulasztásainak értelmébe mélyedve a samottesőraktár átmelegedett deszkafalának támaszkodott. Tekintete elrévedezett a gyerekágy színes nyomatán, s tovább peregtek előtte a képek, amelyekben az őr, fagyos napokon, fehér angyalként vezette a műszak vége előtt lefelé a női rabokat a férfifürdőkhöz vivő lépcsőn, s aztán ott ültek a nők a fűtőtestnél, szemüket látszólag a falra szegezve, de közben a folyosóra sandítottak, ahol szappannal és törülközővel a kezükben meztelen kohászok közeledtek az öltözők felől, és a nők a férfitesteket lesve, gondolatban elkísérték a meztelen embereket a sarkon túlra is, ahol a női szemek zuhannyá változva, vágyukban fürdették meg a porszagú testeket. És a fegyőr jelentést írt, miközben érezte, ahogy a nők arcán kigyulladó pír pirosra festi az ő arcát is. Tudta, hogy amit megengedett, az szabályellenes, de a szabálynál is erősebben érezte, hogy az olyan embereknek, amilyeneket rábíztak, legalább egyszer naponta meg kell mutatni az élet naposabb oldalát is...

– Menjenek előre! – kiáltotta el magát a fegyőr. – Mossák ki a leveses vödröket! Aztán ott várjanak rám! – parancsolta. De a nők jól tudták, hogy e hang csak mentegetőzik.

Amikor elmentek, s a munkások is kitolták a raktárból a hatalmas csövekkel megrakott csillét, a fegyőr felkapaszkodott az írógépkupacra, lehozta a gyerekágyat, aztán kölcsönkért a hulladékdarabolóban egy fémvágó ollót, és kivágta a színes nyomatot az ágy bádogrészéből. Aztán fogta a képet, bement a raktárba és körülnézett, és a samottcsőhalom mögött lecsatolta az antantszíját, levette az egyenruháját, és a lapockájára, a hátára fektetve az inge alá dugta. Felvette a zubbonyát, és meghúzta rajta az antantszíjat, hogy kivihesse a színes nyomatot a kapun. Mikor kiért a napra, és fújtatva utolérte a női rabokat, fegyőrhöz méltó határozottsággal lépkedett mögöttük, és érezte, hogyan nőnek bele a testébe a kép szárnyai, s hogy sem az antantszíj, sem bármi más a világon, semmi sem mentheti meg őt többé a fehér szárnyaktól, amelyek akkorák, mint két menyasszony, és semmi sem térítheti el többé attól, hogy továbbra is rosszul és szabályellenesen ügyeljen fel a rábízott nőkre, s így önmaga előtt immár megváltatott.

 Várnai Erzsébet fordítása

NYERSVAS TUSKÓK

A VÁROS LEGSZÉLÉN kicsapódott a kocsma ajtaja, és a kocsmáros egy szőke lányt vezetett ki, de amikor le akarta penderíteni a lépcsőn, a lány mindkét kezével megkapaszkodott a korlátban, és belekiabálta az éjszakába:

– Hagyjatok élníííí! Hagyjatok élníííí!A kocsmáros fél kézzel átölelte a lány derekát, a másik kezével előhúzott egy kulcscsomót, és

azzal kezdte verni a lány ujjait, s amikor az végre eleresztette a korlátot, térdével böködte a hátát, és a lány előrenyújtott kézzel bukdácsolt lefelé a lépcsőkön, és a néptelen országútra zuhant, és szalmaszőke haja úgy terült szét, mint egy pávafarok, mint egy fehér strucctoll legyező.

– Hahó! – kiáltott fel Princ. – Hiszen ez alighanem a barátnőm!– Szép kis barátnőd van, te pöcegödör – fordult meg az ajtóban a kocsmáros. – Bedöntött

kilenc rumot és öt sört, és nem fizetett! – és becsapta maga után az ajtót, és dühösen kulcsra zárta.– Hagyjatok élníííí – sírt föl a leányhang.Az acélmű fémhulladék-darabolójának vágánya mellett teljes készültségben egy tűzoltóautó

robog el, a kis lócákon tűzoltók ülnek, néhány tűzoltó a felhágón áll, sisakjuk csillog a délutáni napban, és egy tűzoltó kivicsorított fogakkal s csizmás fél lábával a sárhányón, fél kézzel kapaszkodik, fél kézzel tiszteleg, diadalmasan nézelődve és fogadva a képzelt üdvözléseket, harsányan hirdeti mindenkinek:

– A nagyolvasztó hűtőberendezése eldugult. Fecskendővel kell hűtenünk!– Már javul a helyzet, doktor – mondta Bárta adagoló –, a keresztény Európa konszolidálódik.– Milyen Európa?! – vonított fel a filozófia doktora. – És mi az, hogy keresztény? Zsidóbb,

mint valaha!És a nyitott vagonokból megszakítás nélkül huzigálta elő és rakta az adagoloteknőbe a

dugattyús hengert és az üvegezett korongot, a leydeni palackok szétvert maradékait, a hiányos iránytűket, a csigasorokat a súlyokkal és ellensúlyokkal, az orsós vaspálcakötegeket, az álló galvanoszkópot, spektroszkópot és a tükrös szektánst, Bárta egykori iparosvállalkozó pedig letördelte róluk a sárgaréz alkatrészeket, és külön egy ládikóba rakta, hogy majd műszak után elszállítsa a rezet, és kilónként készpénzért eladja.

– Keresztény! – mondta az iparos.– Barátocskám, most aztán már elég! – emelte fel kezét a filozófia doktora. – A világ egyik

pólusa egy zseniális zsidó, Krisztus, a másik pólusa pedig egy másik zseni, Marx. Két specialista a makrokozmoszra, a teljességre. Minden egyéb csak keverem a kását.

Így szólván fölemelte a vasrudat, és egy másik vagonról leverte vele a kampót, aztán Bártával megemelték az ajtót s könnyedén továbbgördítették a sínjén. Aztán rögvest belevájtak a vagon belsejébe, és az üres adagoloteknőbe dobálták a trágyalészivattyút, a gabonarostát, a régi cséplőgépek autogénpisztollyal felszabdalt darabjait, a vágógépeket, a feldarabolt kapukat és árkolóekéket, a lóhere-aratógépeket, a tizedes mérlegeket és az ekealkatrészeket.

Princ letérdelt a gyönyörű hajzat fölé, de ahogy lehajolt, ráesett a kezére. Így aztán egy darabig négykézlábolt, végül elterült, majd a hátára fordulva úgy maradt fekve az országúton, s fölbámult az égbe, és a csillagok úgy forogtak felette, mint egy virágzó fa. Aztán az oldalára perdült, óvatosan felállt, s érezte, amint a gyomrából a szájába nyomul az alkohol csípős íze.

– Nincs hol aludnóóóm – bőgte a lány.

– Gyere hozzánk – mondta Princ, és négykézláb elmászott a fekvő alakig, félrehajtotta a haját, aztán leült, sokáig keresgélte a gyufát, aztán sorra próbálta őket, de mind elaludt. Végül négy gyufából egy kis kévét csinált, s akkor végre sikerült fényt gyújtania. A lánynak nyitva volt a szeme, most megfordult, homlokán hosszú sebhely húzódott, átugrotta a szemöldökét, az arcán folytatódott, s a szájánál ért véget.

– Tudod, Zdeněk, amikor én kicsi voltam, pónilovacskán lovagoltam – mondta a lány –, de senki sem akarja elhinni nekem, hogy nekem pónilovam volt.

– Én elhiszem – mondta Princ, feltápászkodott, és gyorsan elindult, nehogy elvágódjon. A lány felült, megijedt, felállt, és megtántorodott.

– Tanácstalanok velem, Karlíkom... tanácstalanok. Tudod, az endokrinmirigyeim... mintha állandóan tele volna a mellem kocsonyával... és így aztán egyik injekció a másik után, tudod, Vendo... – mondta, és levette a kabátkáját.

Princ kilépett, neki-nekiiramodott, aztán újra csak megállt szétvetett lábbal.– Előbb csak olyan apróka, icike-picike kikikiütéseket kaptunk, tudod, Jarouš – mondta a lány,

és ment Princ nyomában, és a kabátkáját az ujjánál fogva húzta maga után a porban. – Én most ugyanis mérgekkel dolgozom... mérgező sókat csomagolok... úgy tele vagyok hintve – mondta, és mindkét kezével elhúzta arca elől a haját, szétnézett az égen, aztán kezével egy kört írt le a feje fölött, és folytatta –, úgy tele vagyok hintve kiütésekkel, mint ez az égbolt.

Előreszaladt, megelőzte Princet, megállt, s visszajött elébe.– Honnan a fenéből kerül ez a sok vacak? – panaszkodott az iparos. – Ennyi évvel a háború

után, és még mindig ennyi ócskavas.– És hogy össze ne kuszálódhasson – folytatta a doktor –, hát a zsidók biztosították maguknak

a dolgot. Freud a felcserség és a művészetek területén, Einstein a fizikában. Vagyis további két specialista, de már a részletekre, a mikrokozmoszra. Összesen azonban négy zseniális zsidó az, akiken a világ alapszik. Minden egyéb csak leveskemelegítés, vízhígítás.

És felmarkolta a villát, és egyenesen az adagolóteknőbe húzkodta vele a vagonból a rozsdás ekevasdarabokat meg a kapákat, a vetőmagládikákat és a vetőcsövek betorkolló részeit.

– Jó, jó, no de Amerika, he?! – kiáltott fel az iparos.– Hát persze, Amerika – felelte a doktor –, annak most jó, mert az atombizottságban benne ül

Morgenthau és Baruch, akik szépecskén megvárták, amíg hála istennek, az oroszoknak is lett atombombájuk.

– Csakhogy az amerikaiaknak több olyan bombájuk van – vetette ellen az iparos.– Hát persze, több van nekik – bólintott a doktor –, és a múltkorjában az a barom emigráns

Peroutka alaposan fel is dühített, mert azt mondta, hogy amikor az amerikaiak februárban bombázták Prágát, semmiség volt, s hogy most egy kicsit másképp festene a dolog! Hát így aztán, te barom Peroutka, így aztán szarok én a ti Szabad Európátokra, mert miféle élet az, amit ti előbb ripityommá vertek?

Kinyújtotta a mutatóujját, és ott, az ujja hegyén, a háborús roncsok halmai felett, ott, ahol a nagyolvasztók kupolái nyúltak az égbe, mintha parancsszóra történne, négy ezüstös vízsugár emelkedett most a magasba, mint valami gyakorlaton vagy tűzoltóakadémián, s a fecskendők a nagyolvasztóra lövelltek vízsugarukat, és a nagyolvasztó faláról felhőgomolyok csaptak ki, kékek és rózsaszínűek, és gyorsan tovalibegtek, és eltűntek a kék nyári égen.

– Ha legalább cigaretta volna – mondta a lány.Princ felállt, kigombolkozott, sokáig matatott, jó néhányszor átkutatta a zsebeit, végül bárgyún

a lány kezébe nyomta a cigarettát, s amikor meggyújtotta a gyufát, a lány az égő kis fapálcika fölé hajolt, s a haja úgy folyta körül azt a gyufaszálat, mintha inhalálna. Aztán mohón szívta a füstöt, a cigaretta parazsa villogott, és a haján keresztül megvilágította az arcát, és ő újra

nekiiramodott, csetlett-botlott, mintha a szesz hajtaná előre, s fékeznie kellett; Princ nehézkesen lépegetett mögötte, állandóan hátra-hátratántorodott, mintha valaki húzná valahová visszafelé, ahová nem akar menni. Így mentek fölfelé a bánya szennyvízcsatornája mellett, és odafönt, a dombtetőn most kiöntötték a salakot, és az egész környék vörös volt kék árnyékokkal, a lány haja pedig rózsaszín cukorvattaként világított. Princ meggyújtott neki egy újabb cigarettát.

– Amér olyan forradás van a képeden – mondta, és egészen a csatorna szélén lépegetett.– Mert mi olyan egy bolóóónd család voltunk, Rudi – mondta a lány, és futva megelőzte tíz

méterrel Princet, akkor megfordult, s úgy mondta tovább: – Koloredo... grófkisasszonynak mondta magát, de csak egy kis boltja volt... ha, mondjuk, vásárba mentek... azt kérték a vasútigazgatótól, hogy állítson be nekik egy szalonkocsit... de az egyik igazán bo-bolond volt... és én kislány koromban pónilovacskán lovagoltam, és én kiabáltam a legtöbbet annak a bo-bolondnak... Koloredo gróf! – kiabálta a lány, de a környék néma volt, csak az úton ment lefelé egy gyerekkocsi, s ahogy elment mellettük, kivillant belőle a kisdunyha, Princ látta, hogy egy agyonsírt nő tolja, és hogy a dunyhácskák között egy kutya nyüszít.

– Mi van, mama, mi... mi történt? – kérdezte, és kilépett.– Egy autó elgázolta Haryt, az én Harykámat – felelte az asszony, és csak tolta tovább a

gyerekkocsit –, viszem az orvoshoz.– Koloredo gróf! – kiáltott fel a lány, és suhintott egyet a levegőbe az összetaposott

kabátkával. – Csakhogy egyszer aztán az a bolond kaszával rohant elő... és hátulról elvágta a pónilovacska lábát... és én beleestem a csalánba, és a bolond, ahogy futott vissza... nem vett észre engem, és a kaszája hegyét végighúzta az arcomon, tudod, Pepo... – mondta, és ásított, aztán ismét nekiiramodott, és minduntalan a kabátkájára taposott.

És a filozófia professzora bemászott a vagonba, s most már onnan adogatta ki az iparosnak az autogénpisztollyal szétdarabolt takarmány kosarakat, a dobrendszerű osztályozókat, a gabonatisztítókat, a daraosztályozókat, a tejszínverő gépeket.

– Ezek valami leégett malomból vagy honnan a fenéből jöhettek – csodálkozott Bárta iparos, és hajigálta az ócskavasdarabokat az adagolóteknőbe.

– A régi aranyidők az olvasztóba kerülnek, és maga mit sem tud erről – mondta a doktor. – A kor letaglózta magukat, mint a borjakat, és maguk, mit csinálnak maguk? Saját kezűleg dobálják a kemencébe az osztályukat jelképező holmikat... és még csak nem is tudnak róla.

– Hiszen a világ ezt nem is hagyja ennyiben – nevetett az iparos. – Például egy olyan Iránt manapság gyorsan elintéznek.

– Milyen Iránt?– Hát Iránt.– Ugyan, kérem – mondta a doktor –, maga Irakot akart mondani.– Nem, a Szabad Európában hallottam, Irán.– Hát akkor figyeljen ide – mondta a doktor. – Mert az ugyan csupa balfék meg balfácán, de

Irak és Irán között azért mégis istentelenül nagy a különbség. És aztán itt vannak még az oroszok is. Azoknak pedig mindig remek sakkozóik, basszusénekeseik, súlyemelőik, versenyzőik gyorskorcsolyázóik és jó külpolitikájuk volt.

És a doktor a térdig érő kötényébe szedte a fagylaltgépet, a húsdarálót, a húsvágó gépeket, szedőkanalakat, a kompresszor tengelyfejét, egy taglózómaszkot, akasztókampókat, aztán a vagon széléhez vitte, ahol Bárta iparos vette át tőle és dobálta egyenesen az odakészített adagolóteknőkbe.

A kerítésnél megálltak, Princ lefeszített két deszkát, s beléptek a telepre. A lány előrehajolt, haja megint előrehullt, s ásított. Princ kinyújtotta a kezét, hogy előreengedje a lányt, de megtántorodott, és a szálláshely falának esett, és elterült a földön.

Bent a helyiségben Karel tűzoltó a tükör előtt állt, kivicsorította magára ritkás fogait, megmarkolta a tűzoltócsákányt, így állt ott sisakban, és a szemét összehúzta, s csizmája szorította a lábikráját, ám ez attól a pillanattól, hogy először felhúzta, mindig a biztonság és határozottság érzését adta neki, éppen úgy, mint a szorosra húzott derékszíj.

Ijedten megfordult, valósággal megrémült a nyíló ajtótól, amelyen nem lépett be senki. A brigádmunkások a priccseken aludtak, csak Jarda Jezula feküdt a hátán, és a fölötte levő priccs deszkájára drótozott műrózsacsokorban turkált.

Egy öreg brigádmunkás, háromsoros karikával a szeme alatt, egy felfordított széken ült, s egy pohár borral játszott, figyelve, hogyan futkároznak a poháron áttörő fények az asztal lapján. Ez a brigádmunkás most megszólalt:

– Összpontosíts jobban, most arra gondolsz, mondd ki gyorsan, és most megfogtad. Mitől félek, Marion?

A tűzoltó nekibátorodott, elment a nyitott ajtószárnyakig, és belemordult a sötét folyosóba:– Ne játsszatok velem! Vigyázzatok magatokra! Kérdezzétek meg az erkölcsvédelmi

vezetőjét, majd az megmondja nektek, miféle kutya voltam én a javítóban!A helyiségbe belépett Princ, megfordult, s két kézzel hívogatta a lányt, hogy jöjjön elő a

sötétből. A lány szétbomlott hajjal befutott a helyiségbe, csaknem kétrét görnyedve futott, s futtában eldobta a kabátkát, a tűzoltó felugrott egy székre, s a bor fényei megálltak az asztal lapján. És a lány, két karját előrevetve, hasra zuhant a priccsen, s a haja úgy folyta körül, mint a tej.

– Csakhogy itt van még az emberiség – mondta az iparos. – Meg az ideálok!– Ugyan, barátom, hogy mi az emberiség, azt megismertük a börtönben, ott van most az

emberiség! Csupa besúgó, mániákus, mindenféle dilis, üldözési mániában szenvedő nagypofájú! Hiszen ott egyebet sem hallottunk, mint hogy majd én megmutatom nekik, majd ha bevonul Zenkl főpolgármester úr fehér lovon Cheben át – kiabálta a filozófia doktora, és a szemhéja egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett. – Mert azt, hogy valaki hatökör, azt az emberiség megbocsátja, de azt, hogy tud öt nyelvet, azt főképpen a börtönben nem bocsátják meg soha. És akkor egy ilyen disznó, aki éppen úgy politikai okokból volt ott bent, mint én, s aki kocsis volt ott, és mindenkit, akit behoztak, kifaggatott, holott ehhez semmi joga nem volt, jön, és: „Mit csináltál?” – kérdezi, és rám emeli az ostort. Mondom: „Én azt szégyellem megmondani” – mire rám vágott az ostorral. Erre mondom: „Megizéltem egy kecskét.” És a marha bevette. „No és hogyan és miként?” – kérdezte, mire én: „Kecskét, de súlyosbító körülménynek vették, hogy a kecske vemhes volt, s amiatt elvetélt.” És ezzel aztán nyugtom is volt már attól a marhától, de azért vigyáznom kellett, mert a kocsis úr egyszer például ráhajtotta a kocsit a lábamra, és ráadásul a felhágó elkapta a lábszáramat. Hogy én mekkorát tudtam volna behúzni a pofájába! No de észnél legyünk ám! Hiszen maga is tudja, csupa nagymenő csirkefogó volt ott velünk. De hát egyszer még úgyis megkapja valaki a magáét tőlem, a mindenségit, valaki még megkapja, és az egy akkorra pofon lesz, mint egy ház! Így fenyegetőzött a doktor, s a hajlított végű villával csak gereblyézte közben kifelé a vagonból a rozsdás fűrészeket, főgázokat, a lyuk-, meg a rókafarka fűrészeket, az idomszereket, a fésű-és tűdobozokat, a kalapácsokat, az agyonrozsdált fúrógarnitúrákat, az orsókat és a tapogató körzőket, a köszörülőkorongokat s a megégett ácsfejszéket.

– Fiúk – szólalt meg Princ, és megpróbálta lehúzta a cipőjét –, hoztam nektek egy bőrt.– Frankó vagy – mondta a tűzoltó, és lekecmergett a székről –, megyek elsőnek.– Jarda, te is beszállsz? – kérdezte Princ. Jarda azonban átszellemülten mosolygott.– Még hogy ő? Hát nem tudod? – kérdezte a tűzoltó, és letérdelt az alvó lány mellé, s

fölhajtotta a szoknyáját. – A mi Jardánk beleszeretett egy volt kurvacskába. Éppen ma volt a neve napja, hát a Jarda egy csokorral vonult végig az egész Poldovkán hozzá... az a nőcske meg

elbőgte magát ott fönt a darun – magyarázta a tűzoltó, és egyetlen rántással letépte a lányról a bugyit, és a falhoz vágta.

Princ az asztalhoz tántorgott, kihúzta a fiókot, elővett egy kést, aztán elindult a priccshez.– A ruha leszedése mindig bonyolult – mondta, és belenyisszantott a szoknyába, aztán

megfogta a két csücskét, és egy hirtelen mozdulattal kettétépte a szoknyát.– Ez a munka, kérem – jelentette ki Princ, és visszavánszorgott az asztalhoz, aztán átült a

priccsre, és megkérdezte:– Jarda, mondd csak, te, aki szeretted a nőket, nem szállnál be?És a sisakra mutatott, amely most a lány fején feküdt, a tűzoltó-egyenruhára, amely befedte a

lány testét, és a csákányra, amely ritmikusan rezgett a tűzoltó hátulján.– Azt hiszed talán, hogy az a te nőcskéd különb? – kérdezte Princ.– Különb – felelte Jarda, és tovább játszott a lövöldében nyert műrózsákkal. – De ő is ilyen

volt... Ki az, aki most Karel alatt fekszik, kicsoda? Talán a húga valakinek, ki tudja! De az biztos, hogy a lánya valakinek. Talán a te feleséged lesz. A te asszonyod, akitől esetleg gyerekeid lesznek.

– Egy nagy francot! – kiáltott fel Princ.– Csakhogy itt van még az intelligencia, az majd rendet csinál – mondta az iparos.– Aha, hát persze, az igen – mondta a doktor –, tegnap is pedikurvát csináltattam magamnak,

és találkozom ott egy szobrásszal, barátom és jó ismerősöm, mit több, iskolatársak is voltunk, s azt mondja: „Gyönyörű kiállítási termünk lett.” Mire én mondom, no, van is mivel dicsekednetek! A feudalisták ott lovagolgattak a gebéiken, ti meg segget nyaltok ott a művészettel. Hát nem tudtatok valami mást építtetni magatoknak? Én meghagytam volna azt a lovardát lovardának, itt-ott úgyis jön a várba valami perverz alak, hát hadd lovagolgasson ott magának... vagy még jobb: hetenként egyszer egy cédulát tűznék ki a lovardára: Ma ingyen kúrás! Ezt mondtam annak a szobrász barátomnak, mire faképnél hagyott! Ugyan, kérem! Az intellektuelekről tíz méterre bűzlik a beszariság – mondta a doktor.

Előbb leült a vagon szélére, aztán leugrott onnan a földre. Egyesült erővel elhúzták az ajtó másik felét is, aztán együtt cipelték a halomra a kovácsüllőt, az egymáshoz drótozott szekértengelyeket, a csapokat és lőcsszegeket, az abroncshajlító gépeket, a patkolókovács-kalapácsokat és -fogókat, a tűztérpajzsokat, lakatosfúrókat, mellfurdancsokat, a hordozható tűzhelyet, a köszörűgép fényezőkorongjait, a menetvágó-garnitúrákat, a csőfúrókat, lyukasztókalapácsokat, vágógépeket és menetvágó pofákat, szíjkorongokat, pumpákat és emelőket, s egy kézi gördülődaru maradványait.

És a két brigádmunkás fölébredt, előbb kidugták meztelen lábukat, aztán felültek, s lenéztek arra a priccsre, amelyen a hullámzó testű tűzoltó feküdt, sisakja körül glóriaként szőke női haj ragyogott, és átlósan alatta két fehér kéz és két fehér lábszár nyúlt el.

– Marion, mit szeret itt ez az úr? – kérdezte az öreg brigádmunkás, és tovább figyelte, hogyan futkos a pohárka bor reflexfénye az asztallapon, aztán a poharat pontként az asztalhoz verte, felállt, a lányra mutatott, és azt mondta: ítéletre méltó.

– És az a légió kurva a maga fiatal korában, az mi volt, mi? – kérdezte Princ, s még mindig a cipője lehúzásával bajmolódott.

– Azok csak sajnálatra méltók voltak – felelte az öreg bridágmunkás –, mert valahol a Tetěben vagy az Ářéban dolgoztak, és kevés volt a pénzük, muszáj volt hát valamit mellé keresniük... No és amíg fiatalok voltak, hát ment is a dolog – megfordult, és leült a priccsre, közvetlenül a tűzoltósisak és a fehér lánykéz mellé –, hanem amikor aztán láttuk azokat a megvénült nyomorultakat, amint kínálgatták magukat Těšnovban, a Denisák parkban, az Invalidusok parkjában öt koronáért, meg a Františkánál, a Kučera meg Az öreg lányhoz kocsmák környékén...

meg amikor láttuk azoknak a magukra maradt embereknek a meneteit, amint vonultak a menhelyre, Kobylisba és a Krejcárkába, a zsidó kemencékbe, a vysočani téglagyárakba, hát akkor a nővérem mindig azt kiabálta, hogy ezekért az emberekért tenni kell valamit! De nem tettünk semmit, gazdagok voltunk, és az ablakból néztük ezeknek az embereknek a vonulásait. És ma? Ma a nővérem letagadja az egészet.

– Rendben van – mondta Bárta iparos –, csakhogy itt vannak még az ideálok, és azokat még mindig fennen hirdeti az arisztokrácia! Ők még tudják, mi az, visszatérni a természethez!

– Az már igaz – felelte a filozófia doktora –, ők értenek egyedül ahhoz, hogyan kell visszatérni a természethez. Egy amolyan angol lord például ugyanúgy berúg és kidisznólkodja magát, mint egy napszámos, na ja, csakhogy a sajátjai között, a klubban. Azért van Angliában annyi klub, kifelé mindenki gentleman...

– No de a cseh nemesség?! – kiáltotta az iparos.– Ahá, hát persze! Emlékszem gyerekkoromból, milyen vadászatot rendezett egyszer

Šternberk herceg, utána pedig nagy eszem-iszom volt a természet ölén. Ah, egy olyan Šternberk kontesz! Hány éves is lehetett akkor? Huszonkét tavasz, és egy gyönyörűség! No de amikor a dáridó már a közepénél tartott, és a tisztelt nemesség elég pityókos volt már, hát a kontesz felrakta a csizmácskáját a lábacskájával együtt az abroszra, a csizma sarkával megcélozta valamelyik degenerált arisztokratát, aztán rándított egyet a lábán, és akkorát eresztett, mint egy vén nőstény medve. És a bárók és grófok röhögtek és nyerítettek, hogy csak úgy csilingelt tőle a monoklijuk... Ó, egyem a szívét! Comme c’est charmant! Éblouissante! No de csakugyan, miért is ne? A kontesz is a sajátjai között volt, ő is csak visszatért a természethez. De amikor másnap hintóval ment a templomba, akkor már újra tökéletes kontesz volt, magasra emelt orrocskával, amely a mai napig egy kis bepillantást ad nekem a végtelenbe... no és én letérdeltem akkor a kocsi előtt, és ő intett a keszkenőjével...

Így beszélt a doktor, s közben csak rakta a rozsdás satukat, üvegvágókat, a forrasztó víztartály okát, a csőtüskéket, a hajlítóüllőket, az ónforrasztókat, aztán újra egyesült erővel emelték ki a vas üllőskerekeket, a fogazott homlokú kerekeket, a bütyköstengelyeket, hordóscsapágyakat, dugattyúrudakat és tokos tengelykapcsolókat...

– No de hát akkor mi lesz, mi? – csapkodott kezével a feje fölött az iparos.Karel tűzoltó az oldalára fordult, egy kis ideig lihegett, aztán felállt. A tükörben megigazgatta

a gallérját, egyenesre állította a sisakot, amely úgy csillant meg, mint egy szentségtartó.– Ez nem az igazi – mondta, és a priccsre mutatott. – Nincs benne élet. Meg kellett volna

gyújtanom a haját. Úgy égett volna, mint a szalma.– Na és ma, ma azoknak a lányoknak a Perlában, a Bílá labuť áruházban meg másutt...

azoknak nem kell a mellékkereset? Azoknak elég legyen? – kérdezte Princ, és a cipője végre engedett, és ő, mint egy hintaszék, hátrabillent kezében a cipővel. – Menjetek csak el a Cariokába, menjetek csak el a Barokba... oda járnak a hivatalnok kisasszonyok, hogy egy kis pénzt csináljanak a barátnőjüknek lakásra, tudjuk?!

– Ez igaz – hagyta helyben a brigádmunkás a háromsoros karikával a szeme alatt –, de higgyétek el, azok a régiek sajnálatra méltók voltak, míg ez itt csak ítéletre méltó. És ha őt holnap itt találják, akkor megint a nyakadba varrnak valamit, Princ, és a felfüggesztés is oda... Hanem mondd csak, Marion, milyen ma a csillagok konstellációja? – kérdezte az öreg brigádmunkás, s visszament az asztalhoz, öntött magának az olcsó borból, ivott, s aztán újra a reflexfénnyel játszott, amely vörös kismalacként szaladgált az asztal lapján.

– Mi lesz?! – kérdezte a doktor, és elgondolkodott, és nézte, ahogy a távolban a négy vízsugár még mindig hűti a nagyolvasztót, ahogy a munkások ott fönt leszerelik a hűtőcsövek könyökrészét, nézte a csöveket, amelyek úgy fonják körül a nagyolvasztót, mint a szalmaköteg

télen a kutat, a csöveket, amelyeket onnan föntről, az acélművek fölötti betonozott kis halastó táplál, abból jön nagy eséssel a víz az összes nagyolvasztót körülölelő hűtőcsövekbe. És a vízsugarak fecskendeztek, és zuhatagjuk alatt két, köteleken lógó munkás leszerelte a könyökrészt.

– Mi lesz! Én hiszek az olyan emberekben, akik össze tudnak veszni a sorsukkal – mondta keserűen a filozófia doktora. – És számomra más és több már nincs is, mivelhogy rajtam is a tudatlanság uralkodik. Mihelyt egy filozófus eljutott a mindenség vagy önmaga racionalizálásához, máris elfordult tőle... Lao-ce: A nemtudás művészete. Szókratész: Tudom, hogy nem tudok semmit. Rotterdami Erasmus: A balgaság dicsérete. Nikolaus Cusanus: Docta ignorantia... no és a mi huszadik századunk? A tömegek lázadása! És a művészet? Szépecskén vissza a harmadkorba!

Így beszélt a doktor, és közben megvetéssel hajigálta az adagólóteknőbe a vagonból előráncigált tárgyakat, a szíjgyártó körzőket, a kis kalapácsokat, varrócsipeszeket, késeket és bőrgyalukat, sütőket, vízmelegítő tartályokat, tűzhely lapokat, kéménypucoló seprűket, kenderkártolót...

– Nekem semmi közöm az egészhez – jelentette ki Karel tűzoltó –, különben is, ha netán valami lesz, hát akkor nekem arra papírom van.

Princ a fejét fogta, és a halántékát dörzsölgette.– No, akkor kidobjuk – mondta, és felállt, megrázta az alvó lányt, majd a hátára fordította.– Még az hiányzik, hogy meggebedjen itt – toldotta meg a tűzoltó, és belecsodálkozott a

tükörbe, hogy milyen jól áll neki az egyenruha.– Fiatalasszony, ne parádézzunk – mondta Princ, és újra megrázta az alvó lányt.És a lány fejjel előre leesett, magatehetetlenül, törzsével előre, gyönyörű haja előbb felseperte

a padlót, s aztán lecsúszott a két meztelen lábszár is, mint két fehér hal.– Hát akkor beszélgessünk legalább a kurvákról! – kiáltott fel kétségbeesetten az iparos.– Hát azokról lehet – mondta a doktor, és felvette a kesztyűjét. – No persze, ha legalább

akadnának valamilyenek! De csak menjen be manapság, barátom, valami szórakozóhelyre, hát menten sírni való kedve támad. Moslékokat kell innia valami ostoba némberrel, aki összekeveri a jelen időt a múlt idővel, aki nem tud zongorázni, nem tudja, mi az a társalgás és mi a hangulatos szórakozás. Viszont a Monarchia idejében?! Azok a kurvák Goldšmídnél, azok hölgyek voltak! Egyszer az egyikkel randevúm volt a Stromovkában, a Rózsabokorban, hát ő kocsival érkezett, mint egy kontesz. Vagy azok a kurvák a Napóleonból, vagy Uram Jézus, a Šuhéknál! és három arany, viszont mind állandó orvosi felügyelet alatt, semmi alkohol, csak három arany, és a svancmutter azt mondta: „Hát isten önnel fiatalember, aztán jöjjön el szépen máskor is.” No de ez a Monarchia idejében volt. Persze, a háború után azzal jöttek, hogy a prostitúció nem méltó a nőkhöz. És mindezzel az a kurva Plamínková meg az Alice jött, főként ő, az elnök úr lánya. Mert őt rosszul vagy egyáltalán nem izélte meg valami őrnagy, hát akkor ne izéljen az egész világ. No és azóta be is alkonyult az emberiségnek... Jézusom – emelkedett föl a filozófia doktora, és nézte, hogyan közeledik a kis mozdony, hogy elvigye az ócskavasat, és nézte, hogyan húzódnak vissza a nagyolvasztót fröcskölő vízsugarak, s aztán folytatta –, ha egy olyan kurva a Šuhéktól, Jézusom, ha az végigment a Ferdinánd úton, hát az valami káprázat volt, a természet csodálatos játéka, deli, kipihent, olyan igazi prágai jelenség, hogy mindenkinek meg kellett fordulnia utána, és ami a férfiakon férfias volt, hát az kézipumpaként ágaskodott... egy ilyen nő maga volt a föld abszolút lelke, hogy hegelien fejezzük ki magunkat...

– Vildo, én orvostanhallgató voltam... – hebegte a lány.– Egy szopott galuska vagy – mondta Princ, és kinyitotta az ablakot.

Csillagok ragyogtak a mennybolton, s az ég már azon a ponton volt, amikor az éjszaka felismerhetően véget ér, de a hajnal még nem jött el.

– És most szépen frissen kifelé! – mutatott Princ a szálláshely ablakára.– Én egy információs iroda szerkesztőnője voltam, Bohoušek – mondta a lány, és a haja újra

eltakarta az arcát.Princ fölemelte, aztán elesett, s mikor megtalálta a gyufáját, kivett egy kévécskére valót, és a

doboz oldalához szorította.– Ha nem mégy, meggyújtom a hajadat – mondta.A lány felült, erőlködve feltápászkodott, megkapaszkodott a priccs oszlopában, aztán elment

az ablakig, és naivul kimutatott az ujjával:– Oda?– Oda – parancsolta Princ, és egy kis ideig még négykézlábolt, aztán felállt.– Tizennégy hónap börtön a Pankrácban – mondta a lány, és átvetette fél lábát az ablakon, ki a

hideg levegőbe, aztán behajolt a helyiségbe, és megtoldotta: – Tegnap kellett volna megkezdenem.

Princ odament az ablakhoz, és a könyökével lelökte róla a lányt. Olyan különös zuhanás volt: mintha a lány át lett volna döfve az ablak középső bordájával, mintha nyársra lenne szúrva, úgy forgott a tengelye körül a fejével és a törzsével, miközben a lába a magasba emelkedett két fehér hermelinként... és amikor a törzs a kibomlott hajtól takarva eltűnt, utána a két lábszár is eltűnt, mint ahogy a víz nyeli el a műugrót... és csak az ablakkeret maradt ott teleszórva remegő csillagokkal.

– Mindez újra meglesz – mondta reménytelin Bárta iparos –, csak kapjuk újra kézbe az egészet.

– Szart kapnak, hát még mindig nem látja?! – kiáltott fel a filozófia doktora, és az elpöfögő kisvonat után mutatott, amely vitte a martinkemencékbe a teli adagolóteknőket. – Hát még mindig nem érti, hogy minden vállalkozói hóbelevancukat saját maga rakja a martinba, amelyben már egy egészen más kor számára öntik a tuskókat? Hol lesznek egy év múlva azok a maguk mindenféle kisipari és szemétláda-műhelybeli gépecskéik? A jó fenében! És mi lesz magából? Ugyanaz, ami a magukatjelképező eszközökből... nyersvas tuskók lesznek magukból, magukat is újraönti a kor, mégpediglen azért, mert ez nemcsak egy gyerekbetegség, hanem egy nagy korszak. És én? No, hát én már csak azt szeretném, hogy megéljem, amint a járadékélvezők az utcákat söprik, és a kommunisták seggbe rugdossák őket, én már csak azt szeretném megélni, hogy Amerikában a négerek milliárdos kislánykákat kúrnak! Csak az a kár, hogy abban a kiírásban én már nem vehetek részt, mivel én már eladásra hirdetem azt a házat, amelyben nem akarok többé lakni. Adieu, régi világ!

Princ fölemelte a bugyit, és az ablakba dobta, s az a kis fehérnemű széttárta szárnyait, s meglibegtette, mint egy mályvaszínű denevér. Aztán utánadobta a lány kabátkáját is meg a felhasított szoknyát.

– Amikor kicsi voltam, pónilovacskám volt – kiáltotta a lány.Karel tűzoltó újra előrebillentette ficsúrosan a sisakját, becsukta a tükrös szekrénykét, rázárta a

lakatot, néhányszor még ellenőrizte is, hogy jól zár-e, aztán kezét a kilincsre téve megfordult.– Én egy kutya voltam, s ezt mindenkinek tanúsíthatja az erkölcsvédelmi vezetője, de te,

Princ, te a kutyák kutyája vagy.Princ a sarokból felvett egy csupasz ostornyelet, és megsuhogtatta a levegőben.Aztán fölemelte a kis tárcát, mely kiesett a lány kabátkájából. Kinyitotta, s egy

összehajtogatott papírt talált benne. Kijózanodott.

– Hát kérem, tény – mondta Princ. – Karel, menj be a bűnügyiekhez, és mondd meg, hogy én, te meg Jarda jelentjük, hogy egy lány van nálunk, akinek már tegnap jelentkeznie kellett volna a Pankrác-börtönben büntetése letöltésére. Mondd meg, hogy mindannyian felfüggesztésesek vagyunk, és ezért jelentjük a dolgot. Mindenki beláthatja, hogy fedezni kell magunkat.

A tűzoltó elindult a szolgálatba, eltelve gőgös büszkeséggel, melyet a szűk csizma, a szoros derékszíj és a szemébe húzott sisak táplált benne.

A doktor intett az elpöfögő kisvonat után, és látta, hogy a munkások elindulnak az ócskavastelepről ama kis barakk felé, mely csupa leszedett bádog reklámtáblából és iparoscégtáblából volt összeróva. „Nem tudja, hogy mi az AVION, szégyelli is magát nagyon! Tudnia kell, hogy az EGO-csokoládé ízlik a legjobban! Primerost a népnek, s nem lesznek szegények. Régi aranyat és briliánsokat a legmagasabb áron vásárolunk. Egy melltartó Famirovától – megőrzi alakja titkát. Krížová – az egyetlen kristály gömbös jósnő. Gyönyörű haj, olcsó ár – így csak Kostka ondolál. Minden nő szívét elragadja egy gyönyörű vattázott, dupla béléses pongyola, Eusner, Jindřišká 20. Masszázs, Nekázanka 8. szakszerű munka, elegancia, higiénia. Ne tépd, ne taposd, a virág is érez! Szenzációs találmány impotens férfiaknak! Potenciál! Karama tenyérből és kártyából megfejti és kiolvassa egész életét!”

És az acélművek ócskavastelepe mellett elrobog teljes felkészültségben a tűzoltókocsi, a vizes tűzoltók a kis lócákon ülnek, néhány tűzoltó a felhágón áll, fejükön víztől csillogó fekete sisak, egy tűzoltó kivicsorított fogakkal csizmás fél lábával a sárhányón, fél kézzel kapaszkodik, fél kézzel tiszteleg, diadalmasan nézelődve és viszonozva a képzeletbeli üdvözléseket, és harsányan hirdeti mindenkinek a telepen:

– Tudják, mi volt a csőhálózat könyökében? Egy agyonfőtt kis krapek! Fürödtek a csirkefogók ott fönt a tavacskában, és a víz lehúzta a gyereket, és bevitte a hűtőcsövekbe! Ígértek nekünk rápénzt, de most vacakolnak vele! Szép, mi? Egy koronával többet ígértek óránként, és nem adták meg!

A filozófia doktora lehajtotta a fejét, és belépett az alacsony kis barakkba, melyet különböző felszámolt cégek leszedett reklám-és cégtábláiból eszkábáltak, és leült a többi munkás közé, csupa egykori iparos és mesterember közé, és üdvözölte őket:

– Üdv, vastuskók!Az egykori molnár, az egykori asztalosműhely-tulajdonos, az egykori hentes és az egykori

lakatos megbökte egymást, összekacsintott, és a molnár megszólalt:– Papa, jöjjön, üljön közénk, és meséljen valami jófajta kurválkodásról.Ebben a pillanatban kizúdult a hány óra a salak, felragyogott az ég, a rózsaszínű fény, a messzi

látóhatár szélén felmerült hajnal előtti hangulatban a halálsápadt város, zöld háztetőkkel és kicsontozott palatetős templomtornyával. A martinkemencék kéményei a várossal szemben a magasba ágaskodtak, a középső kéményből könnyű kék füstpamacs buggyant ki, szélein borostyánkőszínű rojttal. Aztán a hányó oldalán csak az izzó salak szétnyílott sebhelye maradt, mintha a táj nemi szerve volna.

És a csillagok kihunytak, az apróbbak már korábban eltűntek, csak néhány nagy, kialvóban levő csillag remegett még az égen.

Hagyjatok élnííí, hagyjatok élnííí – suttogta a hang az ablak alatt. Hosszú Ferenc fordítása

A SZÉP POLDI

HOVÁ LETT az a vak ember a Masaryk-pályaudvarról, hová tűnhetett? Ott állt, és árulta az újságot, és ha fújt a hideg szél, a vak ember zizegett és suhogott az újságjaitól, a behúzott nyakú járókelők úgy mentek el e mellett az élő rotációsgép mellett, hogy nem látták, mert nem akarták látni a hadakozó vak embert, aki nem bír belenyugodni, hogy a szél falinaptárnak nézi az újságcsomóját. Ugyan hová is lett ez a vak ember, hova tűnhetett?

Hová tűnt a Vencel tér nyomorékja, mert az is eltűnt, ugyan hova lett? Fölhúzós játékokat árult a Čekannál a járdán, felhúzta a pléh katicabogarat, a bogár felrepült, a nyomorék széttárt karral kapkodott utána, és néha a hársakig kellett szaladnia a lehulló játékért, és úgy szaladt, mintha deréktól lefelé a kövezetben futna, mert mindkét lába tőből le volt amputálva, s így műlábát se viselhetett. Ugyan hová tűnt ez az ember, ugyan hova lett?

Továbbá hová tűnt az a nő a bokája fölé vágott talpával, ugyan hová lett? Térden csúszva járta Prágát, és férfihócipőt hordott megfordítva, azért amikor lehullott a hó, és az a nő a Szent Gál-templom felől jött vele szemben a friss hóban, amikor elmentünk egymás mellett, akkor a szűz havon a lábnyomai velem jöttek, míg ő maga távolodott. Hová tűnt ez a nő is?

Mostanában gyakran látok egy nagy csillagot, azt hiszem, hogy az az Esthajnalcsillag. Holott a forrasztópáka lángnyelve az, kék és bánatos lángocska, a szentlélek leszállása, mely vasat érve kivörösödik. Kinyitok a hengerműben egy kisablakot, és nézem azt a fickót, aki a háborús ócskavasrakáson áll, ujjai közt tartja az Esthajnalcsillagot, és húzza maga után a gumicsövet, és az égőfejből karácsonyfák repülnek szanaszét. A Poldi-kohóban remény nélküli emberek emelgetik a besározott reményt. Az életet csodálatos módon mindig újra és újra feltalálják és szeretik, még ha a sztaniolpapírrá hengerelt agy reves képeket farag, és a széttaposott mellkas romlást köp is. Még mindig szép, ha az ember otthagy étlapot, összeadógépet, családot, és elindul egy szép csillag után. Még mindig gyönyörű az élet, ha az embernek megmarad az illúziója, hogy egy négyzetméteren is elővarázsolhat egy egész világot. Amikor az embernek a szerződése lejártáig száz napja van hátra, vesz egy colstokot, és mindennap levág egy centimétert, és amikor kiesik kezéből az utolsó, akkor kimászik a flaskó száján, és elindul új kalandok után.

De a Szép Poldi az a kiáltás is, amellyel a brigádtag cafatokra szaggatja a feliratokat és jelszavakat, három ötvenért tíz deka, mert az ember belemászik az agya csőtekervényébe, és vizsgálgatja a számlát, hogy miért fizet és miért kellett fizetnie annyit, mert aki termékeny munkába mártja ujjait, megváltozik az mindörökre, mert az élet nem más, mint hűség a harsogó szépségekhez, akár az életünk árán is. És az újságok ugyanakkor ékesen ecsetelik, hogyan perdül a brigádtag munkából jövet népitáncra, és küldözget lelkében köszönő táviratokat, miközben ő feketét köp, és az ágyára zuhan. Egy másiknak átfolyik szemén a forró acél, és oda a feleség képe, és a hengerész röhejesen apró léptekkel próbál elficánkolni a sorscsapás elől. Mert a fejlődés néha kemencetűzön sült ifjakat eszik, és az ezüstös mentőautó behajtja az emberadót, talpával az üvegezett ajtó felé fektetve, a szétzúzott kéz annyira vágyik vissza eredeti alakjába, a levágott lábnak pedig éppen az az ujja nyilallik a legjobban, amelyik a lábbal együtt odavan. A fehér köpenyes orvos kezet mos.

– Hisz maga, leányom?– Hiszek, doktor úr, de doktor úr...– Akkor, leányom, higgyen, összpontosítsa minden lelkierejét, mert itt megáll az én

tudományom.

És mossa a kezét, és nem néz oda, minek is idegeskedne? A doktor úr tudja, hogy épp most vagy egy óra múlva, de legkésőbb ma este valahol kattan a csapda, és a mentőautó megy a zsákmányáért. Mindig akad olyan naiv brigádtag, aki rosszul kapja el a fogóval a forró drótot, vagy a huzal kivirágzott vége belerúg az ollójába, vagy rosszul dobja át az izzó drótot, és tizenhat méter piros pántlika röppen a levegőbe, és a hengerészek elugrálnak és felugrálnak, és a hengerlőasztal mögé kuporodnak, ám a hurok olykor a brigádtag nyakába esik, és vitustáncot improvizáltat vele a barátai előtt, és variációkat a Laokoón-csoportra, ahol maximális fájdalom minimális érintkezési felületen érvényesül, és ha az izzó vessző nem égeti meg az állát, akkor leolvasztja a pofacsontját, ha nem süti át a vállcsontját, akkor megpörköli az ujjait, amelyek el akarják hárítani e poharat, és végül a fej lehanyatlik, és az ajkak bűzös csókban ráforrnak az örökkévalóságra, és a lélek a megégett kulcscsonttal kinyitja magának a kínzókamra ajtaját, és a Szép Poldi hízik. Ifjak a tüzes kemencében. És a fájdalom múltán a brigádtagok mégis mindent feltesznek az életre.

– Te Anci, ha nekem ilyen férjem volna odahaza, én beszappanoznám a lépcsőt, és az a pali repülne lefelé, Szűzmáriám, de szépen repülne lefelé!

– Bizony, uraim, így van elbaszva ez az egész Ádámtól Éváig!– Ugyan, mit, vagy Prágában üt el, vagy itt.– Na persze, a régi zsidó komplexus, megváltani a világot, Krisztust játszani.– Maradjon így, kisasszony, így egészen olyan, mintha élne.– Tessék, de dátumokat nem mondok, akkor neveket is kellene.– Hajts, sofőr, vagy a rádióval foglak kerestetni. Este moziba akarok menni.– Fiúk, itt minden csak egy nagy zrí, miről van szó konkrétan?– Minden a körülményeken múlik. Ha húszcentis zsurlók kezdenének nőni, három nap múlva

dinoszauruszaink lennének itt.– A nagyoktól rabolt, mert a kicsik nem adtak neki semmit.– A mi sofőrünk ha meggyért menne, szilvával jönne vissza.– Mióta kirabolták a lakásukat, azóta szeretik egymást.– De én tudni akarom, hogy ki a bűnös! Ti csak ne fogjátok a bibliára.– Olyan óvatos, hogy mielőtt behajtana egy rosszul belátható kanyarba, közjegyzői igazolást

kér róla, hogy nem jön semmi.– Te hülye vagy, František, a bornak a hordóban kell érnie, az üvegben nem fog megérni

neked!– Büntetésből ki akartak rúgni valahonnan, de kitoltam velük. Nem volt honnan kirúgniuk.– Ha ma nekem azt mondják, hogy ugorjak vízbe, én beleugrok.– Ah, drága felebarátaim, hogy nekem az emberek mennyire az agyamra mennek! Azt hiszem,

elmegyek a Sázava mellé tyúkot tartani.– Hát, uraim, amit én itt tőletek éveken át hallottam, azt én megírom regényben. És ha nem

adják ki, akkor elküldöm mint feljelentést.– Poldi-üdülőtelep, Koněv-fürdő, kiszállás!A Szép Poldi továbbá egy kis kátránytó is, meg meddőhányók és barakkok és

munkásszállások, szögesdrót választja el a gyárat az illatos gabonától meg a zöldségeskertektől. A munkásszállás barakkjának nyitott ablakaiból húgyillat csorog, és a felslihtolt alvók úgy alszanak a priccseken, ahogy elnyomta őket az álom az éjszakai műszak után, a fény injekciós tűi felé emelve csuklójukat, nyakuktört és kifordult kezű, borostás arcú férfiak kártyáznak, és felbődüléseikbe dühödt ügyek érvényét rejtik. Az egész láger mintha feszülten arra várna, hogy mikor történik már hirtelen valami földet rengető, hogy egyszerre csak valaki bekopog, vagy megszólal a rádió, és az emberek egy csapásra szépek és jók lesznek. És odakintről betolakszik a

rikácsoló plakát, az optimista harmonikaszó színes falvédőt utánoz, a brigádtagok asztalán pedig még virág sincs, még egy csokrocska sincs, amelyben megkapaszkodhatna a világ. Állok a munkásszállás ajtajában, a folyosó olyan hosszú, hogy abból az ajtóból, amelyikben állok, alig látni a folyosó végén levőt. És miután végigmentem azon a hosszú folyosón, és megfordultam, az az ajtó, amelyikben az imént álltam, olyan pici volt, mint egy pénztárablak. Egy ilyen ház patkányfogó, a két végén örökösen változó perspektíva közé szorult kelepce. A fürdős bácsi, aki idehozott, egyre kisebb és kisebb lesz, amint távolodik a folyosón, mígnem olyan pici, mint egy bábu, végül beleállt a folyosó végi álablakba. Benyitottam egy helyiségbe, a levegő tele gyűrűkkel és arany négyszögekkel. Mintha valaki óvatlanul srapnellal játszott volna. Mindössze két mustárospohár nincs összetörve, a szekrényeken a lakatok olyan görbék, mint a rachitiszes gyermekujjak. Aztán jött egy brigádtag, és közölte, hogy ő Jarda Jezule szűcs. Egyik kezében kis bőrönd, a másikban összes művei. A lábunknál ledöntött kályha hevert, a füstcső úgy görbedt ki a falból, mint egy vicces óriás ürüléke. Jarda Jezule felült a felső ágyra, lefeküdtem az alatta levőre, Jarda levetette a cipőjét meg a zokniját, és a lába icipici volt, skarláttól vörös és tömpe, mint egy kínai lányka lábfeje vagy a buldog pofája. Aztán vért masszírozott a lábujjaiba, majd újsággal kitömte az üres cipő orrát, s közben az arcom mellett lóbálta azt a piros lábacskáját, úgy feküdtem a priccsen a szűcs alatt, mint egy folyóban, amelyben pancsol avval a lábával. Az egész lágerben hangok, hívások és jelek recsegtek, a falon átillatozott a mosdó és a vécé, a hinták felől egy verkli édelgett, és az ablakon át közvetlenül szemben egy ugyanolyan hosszú munkásszállás látszott, katonai kórházak módjára egymásba illesztett barakkok.

De a Szép Poldi az is, amikor mész a munkásszállásról a fekete tavacska mellett, a szivattyú patakot fröcsköl, cigánylány áll egy kövön, és rongyokat mos e halastóban, egy rozsdás kályha meg egy elsüllyedt bicikli tőszomszédságában. Errefelé járok Jarda Jezuléval a Fekete lóba zongorázni és rumot inni. Kit érdekel az olvasás, ha ott vannak az összes művei az ágy alatt? Ha egy martinkemence-műszak alatt megiszunk húsz korsó sört, és alig pisilünk ki egy pohárkával? Utolsó pénzünkön művirágokra lövöldözünk. Aztán jövünk hazafelé. A fegyencnők már a lágerükben vannak, a mieinktől deszkakerítés-alappal és szögesdrót-felépítménnyel elválasztott barakkokban. Csak ma vettem észre egy kiütött görcs helyén maradt lyukon át, hogy a büntetésüket töltő nőknél tisztaság van és vászonabroszok meg mezeivirág-csokrok, míg nálunk, szabadlábon élőknél, kupleráj. Az egyik fegyencnő gyönyörű, bár kútba dobta az anyját, és amikor az anyuci a kútgyűrűbe kapaszkodva kievickélt az isten világosságára, ez a szépség baltával szétverte a fejét. Két brigádtag megpróbált átmászni a gyilkoshoz, az őrök elkapták őket, amikor már-már kinyújtották a kezüket a szép fegyencnőért, és kaptak egypár fülest, aztán három-három hónapot. A valcverknél virágot adtam neki, az a gyilkosság meg a büntetés, mintha megváltották volna a lányt, lehet, hogy ma rendezett módon élne, abrosszal, virágokkal, lágy szavakkal. Minden görcs hagyta lyuk foglalt volt minden este, amikor ez a fegyencnő fürdött, mindegyik mögött egy-egy brigádtagi szem. Finom szőröcskék borították a testét, szőke pihék, úgyhogy az egész teste körül glória ragyogott. Törülközés közben el-elmélázott, és furcsa pózba feledkezett, hasztalan meresztgettük brigádtagszemeinket, hasztalan lökdöstek el a lyuktól az erősek a gyengéket. És én láttam, hogy a lány ismer minden görcsbeli szemet, sőt vár e férfiszemekre, csak ezekért a vágyódó szemekért mosakszik meztelenül, ezek jelentik neki a sétát, a szabad alkonyi korzózást. De nem is a meztelen test taglózta le a brigádtagokat, hanem a munkásszállási árnyjáték, mikor is a fegyencnő lepedőt akasztván az ablakra, a villanyégő segítségével ráfröccsentette árnyékát meg a szemérmetlen mozdulatait a vászonra, akár a moziban. Mindannyian ugráltunk a kerítés mögött, felmásztunk a szögesdrótokhoz, és lepotyogtunk a földre, de megint felkeltünk, és alig illesztettük szemünket a lyukra, alig pillantottuk meg ezt az árnyjátékot, máris kapaszkodtunk megint fölfelé, át akarván mászni ebbe

a nőketrecbe, mert a szép meztelen fegyencnő a kezét nyújtogatta a vásznon, és annyi vágyakozás volt a mozdulataiban, hogy mindegyik brigádtag azt hitte, csakis őfelé nyújtja a kezét, csakis és egyedül mindegyikünk felé. Mikor elégnek találta a játékot, melegítőbe bújt, leakasztotta a lepedőt, megvetette az ágyát, és felmászott rá, akár a többiek, rágyújtott, nedves haja mögé tette egyik kezét, és valami ponyvát kezdett olvasni. Szétszéledtünk a barakkjainkban, magunk mögött hagyva a kivilágított női lágert, a fegyencnőket, akiknél minden asztalon búzavirág és pipacs díszlett. Csak a fürdőszoba rácsos ablakának párkányán feküdt annak a félőrült fegyencnőnek a feje, aki arra fülelt, hogyan szól a verklin a lövölde felől a Harlekin milliói. Egy könnycsepp fénylett szeme gyűrűjébe foglalva, mint egy briliáns. Mert az emberek, ha nagyon mélyre csúsztak, mindig szép tárgyakkal töltik meg a szemüket. A világ csupa művészet, csak meg kell tanulnunk látni, és átadni magunkat a kimeríthetetlen suttogásoknak, apróságoknak, a vágynak és kívánságnak.

A Szép Poldi az a pillanat is, amikor a köszörűs minden átmenet nélkül lerántja a szemüvegét, és odavágja a munkát, és rohan kifelé és el, és néz föl az égre, aztán a rozsdás fémhulladékhegyre, aztán azokra a madarakra, amelyek tévedésből a forró pocsolyára jöttek inni, nézi, hogy ugrál be a leforrázott testecske a rozsdás csövekbe, hogy vár mindenre a maga Golgotája, de a maga Édene is. És a köszörűs visszaballag a rúdköszörüldébe, újból fölerősíti a védőszemüvegét, megnyomja a gombot, és újra nekilát a munkának, újra az ingaórához kötözi a sorsát. Mert minden embernek lázadhatnékja van időnként. Az ember lemondott őseredeti életmódjáról, s ezért az angyalok mentőautót vezetnek, és összegyűjtik a kettévágott többi angyalt.

Szeretek az üzemi étkezdébe ballagni az alvó hengermű mellett, az acélrudak úgy pihennek szép szabályosan egymásra rétegezve, mint a tölgyfadeszkák. Aztán az eget nézem, amelyen egyszerre csak megjelenik előttem egy akkora fej, mint az éjszakai égbolt, egy csillag perzselte fürtű fej, egy soha nem látott vonások alkotta arcmás. A volfrámozott és kobaltozott acél metszete olyan, mint az ázsiai lepkeszárnyak. Valaki mondatokat, rég elfelejtett gyerekkori képeket pumpál az agyamba, a jelentéktelen tárgyak meg a társalgás feltöri a szívemet, engem meg, vízi faunt, újból megbénít a vízi nimfa utáni vágy, járkálok a volfrámos térben, és szám drótra van fűzve, és valahányszor letérek a drót szabta útról, éles fájdalom hasít az orrlyukamba.

Odalépek az elektrokemencéhez, szemem előtt kék üvegtábla, az olvadt anyag viharzón fortyog. Gyönyörű emberek gyönyörű munkája ez, a martinkemence belseje úgy zúg, mint egy szimfonikus zenekar, egy szempillantással végigfutok az olvasztótéren, vissza egészen addig a lépcsőig, ahol lehoztad velem a lámpát az üvegezett bazárba, ahol a kezem először ért a kezedhez, és a melodikus mángorló a szívemet hengerelte. A poros próbababák éles szemű banalitásba dülledtek, járásod hintaszéke visszaadta friss agyamat, és érzelmem villáma hajadba repült. Így aztán már forró olvadékba is lehet zuhanni a szerelem tiszteletére, azzal a képpel, amely hülyécske mosollyal leöntött aprócska gyerekarcot tukmál rám, mert a kis zsidó lány zsiletteket köpdösött, én meg elvágtam a kezemet. Az áfonyaillatú szép éjszakák hajnallal töltik meg a májamat, és a szívem porlasztócsöve véres elegyet lövell. A nap felliftez a sötétség birodalmából, és a lágyan hullámzó gabona zeng, mint egy nyersvászon női szoknya. Az aknatornyok kerekei visszafelé forognak, bemeszelt törzsű cseresznyefák tömegeiben kis katonai temetők takarásai pihennek. Az őrök vigyázzák a bedrótozott női elítélteket, és fecskék hordják szét csőrükben a hegedűk üzenetét. A fegyencnők sorba állnak, keresem a szépségkirálynőmet, de még nincs itt. Némelyik elítélt lánynak olyan frizurája van, mint egy előkelő dámának, nyersvászon blúzukat és nadrágjukat könyökük-térdük fölé gyűrik, mint a csibész lányok esőben, mint a miami strandokon napozó milliomosnők. A világ alakkal, ajakrúzzsal, fogkefével, arckrémmel, férfiszemekkel tartja fogva azokat a lányokat. Tíz, tizenöt, húsz évre való

flastromok és tapaszok. Meg egy életre szólók is. A női láger bejáratánál csíz dalol ketrecben, kiszúrták a szemét, hogy szebben énekeljen. Az édesség körömlakkillattal, csokoládékkal, vágóhídi pisztollyal önti el belsőmet. Cigarettahüvelyekre gondolok, törpeizzókra, sírhűsítő napernyőkre, aranyozó présre, vándortövisre és organdira. És gyöngyvirág pereg a szememből. Szép Poldi, te réznyomat, te medálszagú fejecske, te csillag pörkölte haj szagát árasztó fejecske, a legszebbel, amit valaha is láttam, azzal aggatlak körül, amikor zománckorsók potyognak a mennyekből, amikor az őrült hold a reflexeid reflexeit tükrözi. Még a levegő is össze van kenve veled. Csak fel kell tárcsázni egy telefonszámot, és a drót másik végén félvevődik egy ametisztkészülék, és árad a szádból az elektromágneses hullámok szállította levegő, fagyos szavak áradnak, csillagok, zsinórok, laboratóriumi kemencék, nullhidak és vibrátor. Ah, ha kölcsönadhatnám neked a szememet! Olyan szép szerelmesnek lenni, apró elektromotort hordani magunkban. Hiszen a borotva nyomát is húsz évig lehet őrizni, sőt tovább. Mindig idősebb vagyok, ha rád gondolok, Poldikám. Mintha egy gyémánt világegyetemet zúznék szét veled.

Lefekszem az ágyra, de előbb poloskákat égetek gyufával a repedésekben. A nap briliánsharisnyát köt. Krétával írom a neved az ágydeszkára, amelyen dühödten tekergeti magán össze és szét a lepedőt Jarda Jezule, s szalmapor hull a szemembe. Egy szétvert szekrényből kés áll ki. Jarda Jezule felül, leengedi azt a pici piros lábát, s vele a fogsorhoz hasonló ujjait.

– Te Jezule – mondom –, hol van az az olvasnivalód, azok az összes műveid?– Milyen művek?– Azok, amikkel idejöttél – mondom, tovább rajzolgatva a deszkán a Poldi fejecskéjét és rajta

a csillag pörkölte fürtöket.– Hagyj velük békén – hajolt előre Jarda feje –, öt kilót fogytam bele! És mi ez a sok poloska,

és mi ez a budi itt?– Az volt a koncentrációs táborban a költőknek is – felelem tovább rajzolva –, de Jezule, egy

kis romantikát...– Csakhogy én nem vagyok a koncentrációs táborban! – csattant fel Jarda, és vér tolult az

arcába.– Persze – mondom –, persze, de a vihar meg az égszakadás nem tart egész nap. Csakhogy

benned egy szemernyi romantika sincs, Jezule, egy szemernyi romantika se.Jarda brigádtag, a volt szűcs, megragadta az ágy szélét, kihajolt, arcán fortyogott a düh. Egy

vízköpő arca a katedrálisról. És leugrott, a piros lábikó plecsent, aztán sántikált, és rám szegezte az ujját, mint egy kést. Aztán egy egész álló percig sakkban tartott a szemével, és olyan arcot vágott, mintha valami borzasztó fontosat akarna mondani. Aztán legyintett, mintha azt a fontosat elvetné és érvénytelenítené velem együtt. Köpött egyet, és nekilátott újsággal kitömni a cipő üres orrát.

– Ide figyelj, Kafka – mondta szelíden –, használ az a tetűirtó folyadék?– Használ – mondom –, használ.– Hát akkor, Kafka barátom, aludj, éjszakai műszak után vagy, aludj – mondta Jarda Jezule, és

felemelte a cipőjét, s szakértő szemmel nézett befelé. Lassanként elaludtam. Hallottam, hogy Jarda az ágy alatt matat, aztán a térdéhez csapdosva valami könyveket porol le.

Így hát felkelek minden reggel újra meg újra, és nincs időm, hogy magamra gondoljak, hogy gondolkozzak, boldog vagyok-e, boldogtalan vagyok-e? Már a kezemben van az első gépies mozdulat, amellyel álmosan a lába közé nyúlok a vekkernek, hogy megállítsam nikkelheréje csörgését. Aztán ugyanaz a tapogatózó mozdulat a kapcsoló felé a falon, és ugyanaz az első, szégyenlős szemhunyorgatás, a túl korán felébresztett, kócos, bűzlő emberé, aki kezében a vekkerrel vissza-visszaüldögél az ágyra. Minden reggel kinyitom a rádiót, megkeresem Berlint, és hallgatom... Először semmi, de négy előtt néhány perccel kórussal és zenekarral előadva

megszólal az Internacionálé, aztán a jól ismert, kedves hang: Jó reggelt, elvtársak, itt Moszkva... majd harminc másodpercnyi csönd, s egyszerre csak a moszkvai utca reggeli zaja a Kreml mellől, aztán ütni kezdenek a Kreml harangjai... egy, kettő, három, négy, öt, hat... és megint a kedves hang: Elvtársak, Moszkva beszél, jó reggelt, hat óra van... és megint az Internacionálé kórussal és zenekarral... Ez azt jelenti, hogy nálunk négy óra van, ez azt jelenti, hogy van még néhány percünk, és érdemes visszamászni az ágyba, és nézni, hogyan mozog lassan a másodpercmutató egyre tiktakolva körbe-körbe. Néha el is alszom erre a három percre, de aztán iszkolnom kell kifelé az ágyból, és átadnom magam az eszelős és pontos automatizmusnak, kivált reggel, amikor már nem lehet nem élni. Gyorsan felöltözni, megmosni a tükörben az alteregóm fogát, közben eltűnődni rajta, minek kell minden másnap borotválkozni, és naponta ki tudja, hányszor mosakodni és enni és jönni-menni ülésrenddel az agyamban? Mire jó folyton rettegni, hogy valahol valamit elszalasztok? Bátornak kell lenned, csitítom magam, bátornak kell lenned, kell, kell, kell! Gyakran ismételgetem ezt óránként, de reggel percenként, hogy könnyebben elintézhessem a cicamosdást, és könnyebben későbbre halaszthassam a tolakodó gondolatokat. Elmegyek hazulról, elered az eső, aprón szemerkél az egész vidékre, a kertecskémre, érzem, mennyire szükségem van az esőre, érzem, tapintom, hogy hatol a sötét víz a gyökereimig, és ragadja magával a mészport, érzem hogy szopják-nyaldossák a hajszálereim, és aranyranettá, starkinggá, arany almává leszek, s azon gondolkozom, mire is volna szükségem, hogy boldogabb legyek? Hamuzsírra, foszforra, nitrogénre támad gusztusom. És kinyitom a szememet: az automatizmus már rég felültetett az autóbuszra, figyelem, hogyan szürcsöl bele engem a perspektíva az utcákba, amelyek a távolban olyan szűkek, mintha éppen csak elférne bennük egy bicikli, és mégis, mire odaérünk, két autóbusz is elmegy egymás mellett, és új perspektíva vetít további kicsinyítőképzőt a láthatárra. A szembejövő járművek messziről olyanok, mint egy kettőspont, mely addig növekszik, míg a reflektorok el nem haladnak egymás mellett. Látom, hogy ez ugyanaz az autóbusz, mint a miénk, egy pillanatig egymás tükörképe vagyunk, de néhány másodperc múlva látom a hátsó ablakon át, hogy a piros fénypont egyre kisebb és kisebb lesz, és végül valahol időnek előtte kimúlik. Körülnézek, és látom, hogy nem vagyok egyedül. Némelyik brigádtag alszik, ébredezik, tűnődik. Szép a zöld lampácska a buszvezető műszerfalán, akkora az a lampácska, mint akármelyik látható csillag. A buszvezető egyszerre figyeli az országutat elöl, kétoldalt és a visszapillantó tükörben hátul, egyúttal ellenőrzi a motor állapotát, a talpával gázt ad vagy leveszi a gázt, kezeli a sebességváltót, a féket, kezével forgatja a volánt. Most az autóbusz-vezető, mint minden reggel Vokovicében, kihajol, és egy ablakra néz, mindig ugyanarra, és ha ki van világítva, azt mondja: „Már felkelt.” És ha sötét az ablak, addig dudál, meg is áll, és dudál, míg fel nem gyullad az ablakban a villany, és az autóbusz megnyugodva továbbmegy. Elképzelem magamban, hogy egy postás kisasszony ágya van a mögött az ablak mögött, valami ébresztési megállapodást kötött a buszsofőrrel, magam előtt látom, amint az ágy szélén ül harisnyával a kezében, és tétovázik, van-e értelme felkelni, aztán egy kócos lányt látni a tükörben, minek élni? De az autóbusz már a ruzynéi repülőtér mellett szalad, ki van világítva, bizonyára gépet várnak, a leszállópályát rubinpiros fények szegélyezik, úgy futnak össze a repülőtér végén, hogy ha valaki ott állna, azt gondolná magában: ezek a piros égők éppen ott futnak össze, ahol az autóbusz megy...

És a repülőgép kúpot vetett a leszállópályára, rááll, összezsugorodik, és földet ér, de olyan pici, mint egy befőttesgumival kilőhető játék repülőgép, fordul a szárnya, váltanak a színek, és megint közeledik a pályaudvarhoz, növekszik, mégis még mindig ugyanakkora... behunyom a szemem, és látom, hogy minden egészen más, mint amilyennek látszik, mint amilyen... minden a perspektíva gumijára van fűzve, maga az élet is illúzió, alaktalanság, perspektíva... Kinyitom a szememet, az acélmű előtt vagyunk, a brigádtagok ébresztgetik egymást: Jó reggelt, itt a tej. És

én ugyanúgy megyek el a porta előtt, mint a többiek, ugyanazzal a csüggedt mozgással, felmutatom az igazolványt, és megyek a fürdő meg az öltöző felé. Látom, amint előpöfög a kisvonat a negyvenöt mázsás izzó öntecsekkel, még rózsaszínűek, mint a kezdő tánctanfolyami lányok, az öntecsek szinte képesek eltitkolni az anyagukat, de krepp-papírból voltak, és meleg levegővel felfújva és madzagra fűzve, hogy el ne röppenjenek, mint a léggömbök... olyan éteriek és elragadóak és valószínűtlenek... De a mozdony párát fúj ki, és utolsó erejét összeszedve szinte térden csúszva húzza el mellettem rózsaszín rakományát, mely megpörköli hajam-ruhám, és rájövök, hogy acélnak tonnái és tonnái ezek, ilyen és ilyen hosszú és széles obeliszkek... de csak egy pillanatra látom őket úgy-ahogy, a maguk valóságában, mert a maguk valósága azonnal zsugorodni kezd, én meg még gyorsítom is távolodásommal ezt a zsugorodást, ám erről az öntecses vonatka valóságának haja szála se görbül... Aztán gyorsan levetkőzöm, aztán ugyanannak a napirendnek engedelmeskedve felhúzom a trikót, aztán az inget, aztán a tornanadrágot, aztán melegítőt, nadrágot, cipőt, macskabőr bekecset, aztán a munkaruha nadrágját, aztán a munkaruha felső részét, aztán kötényt és kesztyűt és mindennek a tetejébe egy kalapot, és mint a többi munkás, kimegyek az éjszakába. Az Esthajnalcsillag hatalmasan – de nem hatalmasabban, mint a buszsofőr műszerfalán a zöld kontroll-lámpa –, minden hajnali műszakok kezdeteként tündököl az égbolton, de minden éjszakai műszakok befejezéseként is. Megfordulok, és látom: messze a domboldalon zakatol a kisvonat a negyvenöt tonnás rózsaszín öntecsekkel, már egy másik, és mégis ugyanaz a vonat, mint amelyik az előbb megpörkölte a civil ruhámat és a hajamat. De már Koněv felé megy, és oly pici a domboldalon, nem nagyobb, mint egy madzagon húzott játék vonat... Minden a perspektíva gumijára van fűzve.

 Hap Béla fordítása

TÜKRÖK ÁRULÁSA

IDÉN ROPPANT FORRÓ volt a nyár. A srácok a falra és a pinceablakok dróthálójára lőve, buzerával passzolták a labdát, és így szöktették egymást. A házmesterné bizalmasan közölte Miťánek úrral, hogy Valérián úr most már alighanem végképp a színészkedésre vagy táncosságra adta magát, vagy teljesen megbolondult, ugyanis lent a pincében egy másik emberrel ide-oda ugrándoznak egymással szemben, reggel óta üvegből vedelik az ürmöst, és közben biztatgatják egymást: „Rajta, rajta, rajta csak! Mindent bele!” Meg hogy Valérián úr egy hónappal ezelőtt egy teknő kályhaagyagot hozatott, tegnapelőtt pedig egy habarcsládát, és hogy ő látta, amint félmeztelenüljárkál a pincében, a mellén csak egy kutyabőrből való lábszőnyeg van,.és hogy még egy másik férfi is mászkálgat ott vele, és az is csak egy olyan kutyabőr lábszőnyeggel a meztelen testén. És mindennap két nő is megy oda, és mind a kettő cseresznyével díszített kalapot visel. És a két férfi kis fejszékkel fenyegeti egymást, éppen olyan kő fejszékkel, mint amilyen a Robinson Crusoe-nak volt.

Miťánek úr levette önkéntes rendőri karszalagját, ugyanis ha szabadnapja volt, a villamosmegállónál az ugráló utasokat fogdosta és büntette. Idén roppant forró volt a nyár.

– Hát én azt megnézem magamnak – mondta Miťánek úr.És kopogott a pinceajtón.A Szentháromság-templom falánál, fönt az építőállványon, egy kőműves Szent Tádécska

szobrát javítgatta, mert az idő megette már a szobor térdét és szemét. A sekrestyés pedig azokat a megrozsdásodott csavarokat tördelte ki a templom falából, amelyekkel az egész templomfalat elborító fogadalmi táblácskák voltak fölerősítve.

– A hétszentségit ezeknek a kultuszoknak – szitkozódott a sekrestyés.– Sötét maradiság – helyeselt a kőműves, és kivett az aktatáskájából egy homokkő szemet meg

egy térdet.– Kis híján letépte a körmöm – rázta a sekrestyés a kezét.– A maguk mennyországában a rangok is számítanak? – kérdezte a kőműves, és a kezében

levő táblácskára mutatott: „Szent Tádé, köszönjük, hogy megsegítettél bennünket a viharban. Ing. K. H. és Dr. J. K.”

– Zománcozott ajánlott levelek és bádog expressz küldemények – csúfolódott tovább a kőműves. – Ki kézbesíti ezeket odafönt?

– A hétszentségit – szitkozódott újra a sekrestyés –, összesen kétszáztíz ilyen tábla van, és minden táblának négy csavarja, tehát összesen nyolcszáznegyven csavar, és hogy most én szedjem ki mind ezzel a kézzel, a franc ezekbe a kultuszokba.

– Egy kis józan észre volna szükség – jegyezte meg a kőműves, és beillesztette a homokkőből való nemes szobor új szemét.

– De ez még nem is minden – sóhajtott fel a sekrestyés –, ha mindet leszedtem innen, akkor majd az összes lakkozott szövegecskét újra fel kell csavaroznom a túlsó oldalon, a templomban. Ezekkel az ujjacskákkal! – mutatta apró kezét. Újra nyolcszáznegyven sróf. Előbb azonban ki kell vésni nyolcszáznegyven lyukat, és beleverni nyolcszáznegyven tiplit! És ezek a falak olyanok, mint a beton, a szentségit, hát az egyház mindent az örökkévalóságnak csinál?

– Fáradjon beljebb, a művész nagynénje vagyok – invitálta a csontos kéz.

– Én meg önkéntes rendőr vagyok – hajolt le Miťánek úr. És lement a pinceműterembe, ahol a kályhában lobogott a tűz, és Valérián művész úr gipszet kevert a habarcsteknőben, és a fekete ruhás tántija piszkavassal kotorászott a kályhában.

– Rajta, rajta, rajta csak! Mindent bele! – kiáltott fel Valérián úr, és egy kicsit beleokádott a habarcsládába.

– Ezt már szeretem hallani! – mondta Miťánek úr, és elnevette magát, amikor észrevette, hogy a tükörben még egy Valérián úr keverget a habarcsládában.

– Valérián, tudod, mit? Megmelegítem neked a véres hurkát! – mondta a néni.– Az isten szerelmére, néni! Én ma alkotok! – mondta Valérián úr, és húzott egyet az

ürmösből.– Mindannyian alkotunk, mert egy nagy család vagyunk – jegyezte meg Miťánek úr. – No de

hát én csak ámulok – kulcsolta össze a kezét, s megállt egy életnagyságú kép előtt. – Micsoda remekmű! Micsoda öröme telik majd ebben a nemzetnek!

– Ugye? – kérdezte a néni, és megragadta a véres hurkát a pálcikájánál. – No de ugyanakkor nézze meg a művészt, hogy az viszont mennyire tönkrement a nemzetért! Nem eszik, nem iszik, és a nedvességtől, látja, látja, hogy elkajcsosodik a lába?

– Néni! – üvöltött fel Valérián úr. – Ne izélgess, az istenért, ne izélgess, mert... – és röptiben okádott egyet a habarcsládába, és keverte tovább a gipszet – mert csak rajta, rajta, rajta! Mindent bele!

A sekrestyés, a bizonytalanul imbolygó pallókon állva, újra nekidőlt a csavarhúzónak, és a templom mellett most egy teherautó lassított, majd begördült a hulladékgyűjtő udvarára, és a kőműves az állványról nézte, amint meghozta és aztán kiszórta az a teherautó az ócskavashalomra a fehér feliratú piros táblácskákat, mindazon terek, parkok tábláit, amelyek a generális nevét viselték. És amikor ez az autó kijött, akkor a HÚSÉRT vállalat kocsija fordult be az udvarra, és a használt papírhalomra kiszórták belőle a vérrel bemocskolt dobozokat és papírokat, tele apró hús-és íncafatokkal.

A kőműves a szobor nemes szemhéjához emelte a homokkő szemet tartó kezét, és látta, hogy a keze reszket. Aztán felnézett a magasba, és ameddig csak ellátott, azt a csővázat látta, amely állványzatával és pallóival körülsáncolta a katolikus egyház Szentháromság-templomát, hogy parádés, dörgedelmes ünnepélyességet kölcsönözhessenek neki a munkáskezek.

– Egy rendes elvtárs számára nem könnyű manapság a világon lenni – mondta a kőműves.– Ezt már szívesen hallom, az ilyen harci jelszót – mondta Miťánek úr. – No de ez meg miféle

meglepetés! Mit jelentsen ez?– Ez egy Jirásek-motívum – világosította fel a néni, és a véres hurkát visszatette a tepsibe. – A

régi cseh mondákból mi ezt választottuk: Durynk egy égerfán lóg, amiért meggyilkolta a gyermeket... Hanem az igazi meglepetés ez lesz! – intett mutatóujjával a néni, majd megkopogtatott egy forgó korongon álló formát, s halkan énekelte: – Egy lukai harcos szobra készül ebben.

– Mi az ördög! – villant Miťánek úr szeme. – Hát maguk itt a pincében a nemzet fölemelkedésén munkálkodnak?

És Miťánek úr Durynk szemébe nézett, akinek a nyakán kötélhurok volt, aztán Valérián úrra pillantott, aki fölött a mennyezetről ugyanolyan hurok lógott, végül Valérián úr öltözetét vette szemügyre, s akkor észbe kapott.

– Maga állt saját magának modellt is? – csapta össze a kezét Miťánek úr.Valérián úr azonban válasz helyett csak okádintott egy kevéskét a habarcsládába.

– Ne keverjek ki neki egy tojáskát? – kérdezte a néni. – Nézze, nézze, hogyan áldozza fel magát a művészet oltárán. Nézze azt a keszeg seggecskéjét. Mint amikor egy anyóka összekulcsolja a kezét, mint két összeragadt köménymag!

– Kuss, néni, kuss! – üvöltött fel Valérián úr, és könnyek csorogtak az arcán.És kívül a járdán most ellépkedett egy férfinadrág, aztán valaki egy fürdőruhát vitt, majd

megjelent az ablakban egy teljes kutya, és odacsődültek a srácok, előbb belerúgták a labdát a dróthálóba, aztán egymás sípcsontját rugdosták, s az ujjaikkal kapaszkodtak a dróthálóba.

Miťánek úr kirontott az utcára, és harsogott:– A taknyos mindenségeteket! A mester odalent a ti jövőtökért alkot és dolgozik, és ti, ti mit

csináltok itt? Zavarjátok! Durynkot rátok! A lukai harcost!A srácok azonban válaszképpen egy döngő lövéssel megremegtették a pinceablak dróthálóját,

aztán egyikük röplabdaütéssel Miťánek úr arcába kente a nedves labdát, de úgy, hogy az felemelt kézzel tántorgott tőle az ajtót tapogatva, ahonnan kiszaladt érte a néni, és levezette az önkéntes rendőrt a műterembe.

– Huligán lesz mind – mondta Miťánek úr, és szipogott.– De mi lesz Valeriánból? – mutatta a néni mindkét kezével. – Nézze, no nézze, hogy

tönkretette a művészet. Hiszen biztos, hogy tíz centiméterrel alacsonyabb már, mint volt, összement az alkotástól, mint egy zsugorított helyzetben eltemetett ősember! Én ugyanis éjszaka a Nemzeti Múzeumban őrzöm a majmokat meg a páviánokat meg a zsugorítottakat és a csontvázakat, és így tovább.

– A nemzetért – jelentette ki Miťánek úr, és egy homokszemet pislogott ki a szeméből – mindig is éppen a legjobb erők áldozzák fel magukat. Én is, kérem. Arra nevelem a nemzetet, hogy ne ugráljon a mozgó villamosról.

– No – mondta Valérián művész úr, és belegázolt a szénporhalomba, és belehányt, és kiabált, és rázta a kezét –, rajta, rajta, rajta csak! Mindent bele! A kitűzött cél – újra öklendett, majd könnyben úszva befejezte – elűzi a fáradtságot.

És a Lazarská utcából most előbukkant egy svájcisapkás anyóka, aprócska csomagot cipelt, átment a csőállványok alatt, nem vette észre az ott álló kis kétkerekű taligát, szépecskén felgyalogolt a taligára, a taliga átbillent, az anyóka leszaladt róla, és a térdére esett, de tüstént fel is állt, és egyre csak Szent Tádé arcába nézett, akinek az ölében a kőműves ült, és az új szemet illesztgette. És az anyóka összekulcsolta a kezét, és imádkozott, hajának egy ősz tincse kilógott a svájcisapka alól, és ő csak nézett, nézett a szent arcába, a kőműves pedig csak illesztgette a homokkő szemet, míg el nem takarta szépen a szobor kő szemöldöke, de az anyókát zavartalanul és mélységesen összekapcsolta imája az égi felépítménnyel.

És a templom mellett most újra elgördült egy teherautó, tele szobrokkal, mellszobrokkal és domborművekkel, és be akart fordulni a hulladékgyűjtő udvarára, de a kapuból kirohant a hulladékgyűjtő vezetője, és kiabált:

– Hová hoznák ide! Egyenesen az olvasztóba!És felugrott a kocsiba, elővett egy krétát, és mindegyik fejre egy számot írt, s amikor már

teleirkálta a generális összes fejét, oldalvást leugrott, és nevetett:– Nehogy megint eladjon valamit a Színesfémnek! És a teherautó elindult.Valérián úr egy kőműveskanalat megmerített a habarcsláda fehér folyadékában, aztán

tartalmát beleöntötte a lukai harcos feje fölötti lyukba. A néni aggodalmasan beletúrt Valérián úr hajába, és rémüldözött:

– Látja? Látja? Kihull a haja, de még hogy!– Néni, az ég kegyelmére, ne izélgess – kiáltott fel a művész –, csak rajta, rajta, rajta csak!

Mindent bele!

De a lukai harcos megrepedt abban az ő terpeszállásában, és a tejes gipsz kakastolla a cementpadlót verdeste.

– Néni – üvöltött fel Valérián úr –, dugd gyorsan a mancsod a harcos lába közé!– Én templomba járó voltam – vetette ellen a néni.– Kuss! Az utolsó filléreidet adtad a gipszre. Gyorsan, vagy elfolyik az egész harcos!És a néni megtörülte a kezét a szoknyájában, aztán bedugta az ujjait, és eldugaszolta a harcos

terpeszében keletkezett lyukat.És Miťánek úr most a tükörbe nézett, és megdöbbent. Ebben a pincehelyiségben minden

kettőzve volt.– Gyorsan, a harcosnak megrepedt a háta is! – üvöltött fel Valérián úr, és lehajolt, és

kőműveskanállal merített a folyékony gipszből.Miťánek úr rátette tenyerét a harcos formájának a hátára, s érezte, ahogy eltömte tenyerével a

repedéseket.– Egy rendes elvtárs számára nem könnyű manapság a világon lenni – mondta a kőműves, és

leült a pallókra a habarcsláda mellé. Közvetlenül az anyóka feje mellett hintáztatta a lábát, az anyóka azonban csak imádkozott tovább. A kőműves megállította a lábát az anyóka feje felett, cipőzsinórja könnyedén megérintette a kék svájcisapkát, de az anyóka továbbra is erős biztosítótűvel volt az ég hierarchiájához kapcsolva.

A tükör a pinceműteremben a cementpadlótól egészen a mennyezetig ért, és Miťánek úr végre megértette, miért adott a házmesterné zavaros jelentéseket arról, hogy a pincében mindig ketten vannak, de még sohasem látott két embert kijönni, elmenni mindig csak egy ment el. És a sarokban Miťánek úr nem egy fehérnemű-mángorló masinát fedezett fel, hanem egy óriási présnyomó gépet, csaknem két méter hosszú hengerekkel, s az egész vaskos tölgygerendákon és tartókon nyugodott.

– Ez aztán egy szép példány, mi? – kérdezte a néni. – Megrendelést viszont bosszantóan keveset kapunk. Valérián majdnem ráment az újévi üdvözlőlapokra. Kapott egy megrendelést, hogy azt mondja: a kártyán egy hét hónapos fiúcska fotográfiája legyen, s lóháton üljön a fiúcska, és a kezében egy feliratot tartson: Boldog karácsonyi ünnepeket kíván a Kocourek család. Három üveg ürmöst ivott meg, mire elkészült vele, félóránként dobott el mindent, de amikor meggondoltuk, hogy kétezer koronát kapunk érte, hát akkor újra csak leakasztotta a falról a hét hónapos fiúcska meg a ló fényképét, és újra a szemébe nyomta az órásnagyítót, és úgy másolta azt a gyereket meg a lovat, mert hasonlítaniuk kellett...

– És mik ezek a kis bélyegek itt a falon, vagy ezek valami gyufacímkék? – kíváncsiskodott Miťánek úr.

– Dehogyis – felelte a néni –, egy megrendelést kaptunk pillangók meg kis bogarak metszetrajzaira. Elektromos motorral működő masina ez, irtózatos lármát csap, tizenegy mázsát nyom! És milyen kedves az, amikor a hengerek túlsó oldaláról kiesik egy kis bogár aprócska portréja, ahogy mondja, nem nagyobb, mint egy gyufacímke.

– Hallgass, néni! – üvöltött fel Valérián, s tovább öntötte a habarcskanállal a gipszet.– Odaég a véres hurka – jegyezte meg a néni.– Néni, egy lépést se innen! – bömbölte Valérián úr, de a forma most a nyakrésznél repedt el.

Gyorsan kiöntötte az utolsó kanál gipszet, s aztán két kézzel ragadta meg a harcos torkát.A templom elé egy kikárpitozott teherautó érkezett, alján selyemdunyhák és takarók közé

csomagolva egy ötméteres aranykereszt feküdt, és a daru kampója már el is indult feléje, és két munkás párnát rakott óvatosan a daru kötelére, majd a kereszt aranyozását végző Safina nemzeti vállalat munkásai gyöngéden, mint egy betegnek, a kereszt hóna alá nyúltak, és aztán az egyik munkás átszaladt a túloldali járdára, és jelt adott a darusnak, és a kereszt most egyméternyire

lógott a levegőben a kőművestől, aki fölegyenesedett, és megtántorodott, és beleült Szent Tádé ölébe, és átölelte a nyakát, és rémülten nézte az arany keresztet, és nézte a hulladékgyűjtő udvarában a fel sem vágott könyvek ezreit, nézte az ócskavashalmot, tetejében a prágai utcák, terek és parkok leszedett táblácskáival, és halkan felsóhajtott:

– Ennyitől más már beszarna.És a srácok berúgták a labdát a zsákutcába.– Martinek, Martinek! – üvöltötte Valérián úr. – Gyere le!És a gyerek letérdelt, és behajolt a pinceablakba.– Mi van, Valérián úr? – kérdezte lihegve.– Martinek, nagyon szeretnék rágyújtani, gyere le, ott van az asztalon a cigaretta, végy ki

egyet, nyomd a számba, látod, nem mozdulhatok el innen – mutatta Valérián úr az állával.És az ajtó kinyílt, és a pincébe előbb két legyűrt harisnya, aztán egy kihevült kölyök szaladt le.– Ott, az asztalon... Nincs? Akkor biztosan itt van a nadrágzsebemben – mondta Valérián úr,

és az állával a nadrágjára mutatott.És a gyerek az égő, csupasz villanykörte alá ment, és kezét bedugta a művész zsebébe.– Martinek! – sivított fel egy női hang, és az ablakban Karásková asszony riadt, őrjöngő

szemmel nézte fiacskaja kezét, mely most már a gyufa után kotorászott Valérián úr zsebében.– Tudja isten – mondta a sekrestyés –, de a legszívesebben a levegőbe röpíteném ezt a

templomot – és levette az első táblácskát, beletette egy ruháskosárba, s aztán hosszan rázogatta a kezét, hogy serkentse vézna ujjacskáiban a vérkeringést. – A franc ezekbe a kultuszokba.

És a kőműves már nem is csodálkozott, amikor a hulladékgyűjtő udvarára újra begördült egy autó, nézte csak, de már nem csodálkozott, amikor kosárszámra hányták le róla a papírhulladék dombjára a levélkéket, rá azokra a véres papírokra és dobozokra, amelyeket a HÚSÉRT vállalattól hoztak, nem csodálkozott, amikor megtudta, hogy hét mázsa van ezekből a levélkékből, s hogy ezek azok a levélkék, amelyeket a prágai gyermekek a rádió Hogyan virágoztassuk fel hazánkat? című pályázatára írtak. Aztán bebattyogott a hulladékgyűjtő udvarára a svájcisapkás anyóka is, letette azt a kis csomagot a mérlegre, és a vezető lemérte a kis csomagot, aztán a papírhalom közepébe hajította, és azt mondta:

– Öt kiló az egész, itt van érte egy korona.– Egy korona! – kezdett óbégatni az anyóka. – De hiszen még azok a levelek is ott vannak

köztük, amelyeket a szeretőim írtak!– Néni, ez nem árverés, ha ide olyan leveleket hoz, amelyeket maga Valentino írt, akkor is

tökugyanaz! Egy kiló húsz fillér, tehát öt kiló egy korona, ajne króne! – kiabált a vezető, de az anyóka már ott állt térdig süppedve a papírhalomban, és mint egy hóeke kotorta félre a makulatúrákat, és vinnyogott közben a fájdalomtól, és csak kotort, kotort, a keze véres lett azoktól a mészárszéki papíroktól, de ő nem adta fel, míg végül ki nem kecmergett a halomból a kis csomagocskával, s akkor kibontotta, és mutatta:

– Itt vannak, itt vannak, kérem, a levelek, amelyeket egy ulánus hadnagy írt nekem, aztán itt van egy attól, aki elsikkasztotta miattam a kasszát, és Spandauban végezte, itt pedig...

– Néni, ez hulladékgyűjtő! De maga megbabonázott engem! Itt van öt korona tőlem, de most aztán már menjen! – kiabált a vezető, és elrohant onnan, és rudgosta a levegőt, és dörzsölgette utána a lábikráját.

– A tükrök nem hazudnak! – kiáltott fel Miťánek úr.– Hazudnak vagy nem hazudnak, de hát maguknak az a film, hogy Fényes nappal történt,

kevés volt? – jajdult fel az anya, és megrázta a dróthálót, és nagy ártatlanságában lába széttárult, ahogy ott guggolt, hogy jobban lelásson a pincébe, ahonnan most kifutott Martinek, a fia.

– Én önkéntes rendőr vagyok – mondta Miťánek úr –, ne csináljon itt nekem közbotrányt, Karásková asszony.

Karásková asszony azonban csak csépelte a gyermekét, és a sírás-bömbölés lassan távolodott. A srácok újra rárúgták a labdát a dróthálóra, és buzerából passzolták a labdát, és így szöktették egymást.

– Nem tűnt fel önnek – kérdezte a néni –, hogy Valeriánnak eláll a füle a művészettől? Valahogy elvékonyodott, mintha már haldoklana... És az orra is olyan kékes és áttetsző...

– Néni, a szentségit! – üvöltött Valérián úr. – Én így fojtalak meg! – és a lukai harcos formáján mutatta.

– Én beajánlhatnám magát a tanács üdültetési osztályán. Nagy befolyásom van ott – mondta Miťánek úr, és elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy ki tudja, egyszer ha írnak majd e zsákutcai pincehelyiség művészéről, talán az ő neve is szerepel majd ott.

– Nem kell nekem semmi, csak az, hogy... – mondta Valérián úr, és hányt egyet a vállán át –, hogy segítsen elszállítani majd azt a képet...

És az anyóka összetört ágacskaként kilépett a kapun, vitte a kezében azokat a leveleket, átment Tádécskához, aztán fölemelt egy fényképet a magasba, és mutatta a szentnek, és egyáltalán nem zavarta, hogy a fényképet a kőművesnek mutatja, aki most a habarcsláda mellett ült.

– Aranyos Tádécska, látod? Ez voltam én. Cléo, a táncosnő. Ez a fénykép Lájpcigban készült, ott szöktek meg a tigriseink, én a ketrecben táncoltam velük, megszöktek, bizony, és az emlékműnél szépen Bulába álltak, mind a nyolc, ezen a képen viszont az látszik, amint üldözőbe vettek egy villamost, és az emberek elájultak, de a tigrisek újra szépen csoportba álltak, mert azt hitték, hogy ez is a programhoz tartozik, itt meg, látod, vízzel fecskendezték őket, és a tigrisek szépen átugrálták a vízsugarakat, mert azt hitték, hogy ez is a produkció része, úgyhogy a végén kénytelenek voltak lelőni őket, itt vannak a képek, ahogy a rendőrség lefényképeztette magát a döglött tigrisekkel, itt meg az, hogy amikor a szelídítőjük megérkezett, és látta halomra lőve kedvenceit, hát szintén agyonlőtte magát... aranyos Tádécska, ugye látod, ugye elhiszed már, hogy bennem van, mint egy dobozban, Cléo, a táncosnő?

Valérián művész úr és Miťánek önkéntes rendőr úr egy óriási aranyliliomokkal díszített kovácsoltvas kapu előtt állt. Az aranyszínű homokkal felöntött kis ösvény most elkanyarodott velük, és a díszkert végében egy palota bukkant elő. Mentek az ösvényen, és látták, hogy a palota előtt egy szék van, és a széken szétvetett lábbal ül a portás, és meredten a vörös szőnyegre bámul, mely úgy nyúlt ki a palotából, mint egy óriási nyelv. És ott, a szőnyegen, most egy ember dülöngélt lefelé, kezét maga elé nyújtotta, és sápadt volt és öklendezett. A kapus felállt, a bukszusbokrok mellől gyorsan felkapott egy vödröt, aztán a fogójánál fogva a dülöngélő nyakába akasztotta, s mialatt az okádott, a portás egy ronggyal letörölgette a mellét. Amikor az illető már kihányta magát, újra elindult, s a szemében könnyek csillogtak, és egyre csak csuklott, és halkan zokogott. Aztán elment Miťánek és Valérián úr mellett az ösvényen, és megtántorodott, és éppen csak hogy kitalált azon a gyönyörű kapun.

– Úgy látszik, valami bankettje van a zsűrinek – mondta Miťánek úr, és megdörzsölte a kezét.– Hát mi szépet hoznak? – kérdezte a portás, és letette a vödröt meg a rongyot a bukszusbokor

mögé.– Jirásek-motívumot – mondta Miťánek úr, és a lepedővel letakart két méter magas képre

mutatott.– Akkor vigyék az első emeletre, a földszint már tele van, no, találják ki, mivel? – kérdezte a

kapus. – Vašík! én lecsatolom a szíjat! – kiáltott fel hirtelen.– Jan Kozina az akasztófa alatt – felelte Valérián úr.

– Szóval maguk Kozinát hoznak? – kérdezte a kapus, és úgy tett, mintha lecsatolná a szíját. – Ejnye, Vašík, ne szórj homokot Ferdáček szemébe, mert lecsatolom a szíjat!

– Kozinát – felelte Valérián úr.– Akkor rendben van – mondta a kapus. – Mindenki azt hitte, hogy a másik Kozinát csinál, így

aztán Kozinából csak huszonöt van, de kapaszkodjanak meg! – nevetett a kapus. – Durynkból, az áruló és gyilkos Durynkból, a mai napig, hogy ne hazudjak maguknak – mondta, és behajolt a kapusfülkébe, s csak aztán folytatta: –, kilencvenhatot hoztak.

– Hát akkor még szerencse – kopogta le Valérián úr –, hogy én Kozinát hozok.A kőműves leugrott a pallóról, a sekrestyés megnézte az óráját, aztán mindketten bementek a

toronyba, s elindultak fölfelé a csigalépcsőn.– Dinamittal robbantják? – kérdezte a kőműves.– Se nem dinamittal, se nem ekrazittal, hanem donarittal – fordult hátra a sekrestyés, és rohant

tovább fölfelé a lépcsőkön, s a toronyablakokon át látni lehetett, hogy már elhagyták a tetőket. Aztán felértek egészen oda, ahol a harang lógott. A gótikus ablakból kilátás nyílt a városra. A túloldali hegyen egy szobor állt, teljesen besraffozva a csőállványzattól.

– A németek felajánlották, hogy egy speciális fűrésszel felszabdalják a szobrot, de hogy nem pénzt kérnek érte, hanem Karlovy Vary-i kaolint. Mi erre állítólag azt mondtuk nekik, hogy megvennénk tőlük azt a fűrészt. A németek azonban azt válaszolták, még mit nem, egy ilyen fűrész nem eladó. Így aztán egy svájci cég kapta meg – mondta a sekrestyés, és felült a gótikus ívű ablakba, az ölébe tette a messzelátót, és a szellő meglobogtatta egy tincsét. – Összesen ezerhatszáz lyukat fúrtak bele. Most, amikor a mérnök majd jelt ad, bekapcsolják a kontaktusokat, és az egész szobor fokozatosan leomlik.

– Hát igen – sóhajtotta a kőműves, és a hangja elfúlt. Terpeszben állt ott, a szél lobogtatta fehér munkanadrágját és zubbonyát, s ő két karját a magasba emelte, és száraz tenyerével a gótikus ablak mészkő kávájának támaszkodott. És meredten egyre csak a túloldali dombot nézte.

– Az építése közben összesen hét ember lelte a halálát – folytatta a sekrestyés. – Az első maga a szobrász volt, aki tervezte, az utolsó egy segédmunkás, aki hétfőn reggel még másnaposan állt munkába, fönt a hatodik emeleten félrelépett a pallón, és fejjel lezuhant, s agyonverte magát a szobor lábujján.

Valérián és Miťánek úr belépett a palotába, aztán elindultak fölfelé a vörös szőnyegen, és mindegyikük a kép egy-egy végét fogta, s így úgy festettek, mint amikor a kisgyerekek malacot rajzolnak. Amikor felértek, nekitámasztották a képet az arannyal díszített, faburkolatú falnak.

– Hátha csak hülyéskedett a portás – jegyezte meg Miťánek úr.És Valérián úr felment az első emeletre, s mintha álomban járna, úgy ment a falhoz támasztott

képek mellett; mintha tükörből tükörbe lépne, úgy lépett egyik képből a másikba, mintha Durynknak volna öltözve, úgy ment ott, és kilencvenhatszor ment be és jött ki ugyanabból a képből, míg végül újra ki nem ért a folyosóra az aranycsillárok és balluszterek alá.

– Nem hülyéskedett – mondta Miťánek úr. Valérián úr ezek után tiszteletlenül megragadta a képet, húzta és vontatta maga után a műalkotását egyenesen a vécére, és nagy szükségét végezni bezárkózott vele. Miťánek úr, hogy ne váljék feltűnővé, egyfolytában megjátszotta, hogy a kisdolgát végzi, felkészülve arra, hogy bejön valaki. Kisvártatva különös hangot hallott, először azt hitte, hogy Valérián úrnak hasmenése van, de aztán már tisztán kivehető volt, hogy vászonrecsegést hall. Amikor kinyílt az ajtó, Valérián úr a kép nélkül jött ki. Egy darab vásznat nyújtott Miťánek úrnak.

– Ezt fogadja el emlékül tőlem – mondta, és mosolyogni próbált.

A szomorú Durynk kivágott szeme volt azon a darabon, egy késsel kimetszett szem, mint egy szem a kulcslyukban. És Miťánek úr észrevette, hogy ez a festett szem ugyanolyan, mint amilyen Valérián úr szeme most, s hogy Valérián úr szeme a műteremben még nem volt ilyen.

És Valérián úr csuklani kezdett, és elsápadt, kinyújtotta maga elé a kezét, és kinyújtott kézzel végigrohant a vörös szőnyegen, és kitántorgott a napsütésbe, ott csak a portás sötét alakját látta, aztán maga alatt, mint egy mély kutat, egy nagy vedret, amelybe Valérián úr beleokádott, és közben hallotta, amint a veder fogója, az a félkörív átfordul és a nyakára illeszkedik, és úgy érezte magát, mint egy sörösló, amelyiknek a kocsis zaboszsákot akasztott a nyakába.

– Lám, lám, de hiszen maga becsapott engem – mondta együttérzéssel a kapus, és törölgette a ronggyal Valérián úr mellét. – Maga is Durynkot hozott, igaz?

Valérián úr csak bólintott, és a könnyeit potyogtatta. És a kaviccsal felhintett ösvénykén most a szállítási vállalat két munkása jelent meg, s gurtnin valami állati bőrökbe öltözött és fejszéjét ütésre emelő harcos szobrát cipelte, és amikor a lépcsőkön lépegettek felfelé, ügyesen csosszantották a talpukat, és úgy vitték föl a gurtnin a szobrot, amelytől Valérián úr újra öklendezni kezdett, mivel azonban már nem volt mit hánynia, hát csak bőgött a vederbe, mintha vadászkürtöt fújna. A portás a gurtnikon vitt távolodó szobor után nézett, aztán füttyentett.

– Ojjé, ugye maga is csinált valami harcost, vallja be, ugye csinált?! – unszolta beismerésre a portás Valérián urat, és a hátát veregette.

– Hányadik harcost hozzák ma már? – kiáltott az előcsarnokba a portás.– A tizennegyediket! – kiáltotta vissza az egyik szoborcipelő.– Micsoda adag – jegyezte meg a portás, és óvatosan leemelte Valérián úr tarkójáról a vedret,

újra megtörülte a mellét, s aztán visszatette a vedret a bukszusbokor mögé. – Vasík! Én lecsatolom a szíjat! Mit szórod tele Ferdácek szemét homokkal!

– És hány olyan harcost hoztak... összesen? Csak úgy érdekelne – szólalt meg Miťánek úr.– Száztízet – válaszolta a portás –, és éppen ezért hagyjanak nekem békét a művészettel! Ez az

igazi! – mondta, és fölemelt egy könyvet, s meglobogtatta. – Hol van itt, kérem, mindenki Einsteintől! Ez az igazi olvasmány: mint egy detektívregény; hagyjanak nekem békét a művészettel! Mindent megjósolt, minden fantáziálást bebizonyított, vagyis tönkretett. Azt mondta, hogy a világűrben sötét van, és kiderült, valóban sötét van. Vašík, én lecsatolom! – mozdult fenyegetőn egyet, mintha csakugyan leoldaná a szíját, de közben áradozón folytatta: – Einstein kiszámította, hogy a föld kúpos, és kiderült, hogy valóban kúpos, kiszámította, hogy a légüres térben a fény olyan sebességgel terjed, amely független a fényforrástól – Vašík! Olyan az, mint amikor a fecske röptében megérinti szárnyával a víz színét... Einstein megállapította a sebesség szélső határát, úgyhogy semmilyen jel sem terjedhet gyorsabban, mint a fény – te Vašík, ez már több a soknál! – gurult dühbe a portás, és lecsatolta a szíját, és ugrott egyet, s aztán a bokornál a térdére fektetett egy fiúcskát, jól elnáspángolta a szíjjal a fenekét, miközben egy másik fiúcska ülve maradt a homokban, és keservesen bömbölt. A kőműves előregörnyedt.

– És belül az egész szobor előrefeszített betonból van, speciális vastraverzekkel alátámasztva, amelyeknek az alapozása egészen a Sparta-pálya alá nyúlik. Harminc napot terveznek a lebontására.

– Igen – mondta a kőműves, és köhintett.– Hogy ezeket a prágai szobrokat nem hagyják békén – fűzte tovább a szót a sekrestyés, és

elővette a messzelátót, és az órájára nézett. – Mennyi szobor halmozódott volna fel már Prágában az elmúlt ezer év alatt! Ha részegen tartana hazafelé az ember, hát még csak el se tudna vágódni, mert minduntalan megtámaszkodhatna egy márvány-vagy homokkő kézben, annyi volna itt a szobor.

A portás visszacsatolta a szíját, és lihegett.

– A fecske megérinti szárnyával a víz színét – folytatta –, és a vízben hullámkörök támadnak, de terjedési sebességük független attól, hogy milyen gyorsan repült az a fecske, értenek engem? – kérdezte Miťánek úrtól.

– Értem – felelte Miťánek úr, és az álldogáló fiúcskára nézett. – De ezt Valérián úrnak mondja, ő a művész, én csak önkéntes rendőr vagyok. Hanem mondja, mi van a maga gyereke lapockájával?

– Ja az! Nem, az semmi – legyintett a portás. – Tudják, ő teljesen össze van törve, mert tovább volt az anyja hasában, úgyhogy az anyaméhben össze kellett előbb törniük ahhoz, hogy világra tudják kényszeríteni, el kellett törniük a lapockáját. De hétéves korában újra eltörik majd neki, s akkor aztán már végérvényesen rendbe teszik. No de tudja, mit akartam én azzal az Einsteinnel mondani? Összehasonlítva ezzel a pályázattal?

– Tudom – mondta Valérián úr. – De azért csak rajta, rajta, rajta csak! Mindent bele!– Igen – mondta a portás, és a rikítóan vörös szőnyeget nézte a lépcsőn, aztán felvette a

bukszusbokor mellől a vedret és a rongyot. – Egy újabb lukai harcos! – kiáltotta, és eliramodott az előretartott vederrel.

És Valérián úr még hányt egy csöppecskét a pázsitra, aztán futva elindult Miťánek úrral a díszkert ösvényén, amelyre most két művész lépett, s az ő vásznuk is lepedővel volt letakarva.

Aztán egy sötét robbanás hangzott fel, a csőállványkonstrukció kellős közepén fény villant, és egy felhőpamacs pöffent, s valami láthatatlan erő szétvetette az állványzatot, könnyedén fölemelte az első emeletet, és a konstrukcióból sűrűn röpködtek a magasba a csövek, egyre magasabbra és magasabbra, és amikor gyengülni kezdett az az erő, amely ezeket a kopjákat kivetette, a csövek megálltak a levegőben, aztán megfordultak, és sűrűn hulltak a környékre, s ágbogas fák keletkeztek a kopjákból, és a konstrukció fele összeomlott, a másik fele meg elvált a szobortól, mint egy síugrósánc állt, habozott egy kis ideig, aztán mégsem dőlt le. És a szobor most lemeztelenítve állt ott, még erősebben és még hatalmasabban, mint bármikor, egy kicsit előrehajolt, mintha fenyegetné a várost, melynek tetői fölött most átsuhant a robbanás légnyomása, és könnyedén megzengette a harangot, és a kőműves ruhája úgy lobogott tőle, mint egy zászló.

– Ezért megint fizetni fog valaki – mondta a sekrestyés. – Összegabalyodhattak nekik a kontaktusok. Ahogy nézem – tette hozzá kisvártatva, és levette szeméről a messzelátót –, a szobornak éppen a szemét, a váll-lapját és a térdét tépték le, szóval ugyanazt, ami hiányzik a Tádéból is, amelyet javítasz.

A kőműves kihajolt, látta, amint a daru fogójában a Safina nemzeti vállalat által aranyozott kereszt lassan emelkedik fölfelé, látta, hogy állványozók munkáskeze állította fel a hétemeletes konstrukciót a generális szobra körül, látta, hogy ő, a kőműves meg a többi munkás és a többi munkáskéz volt az, amely légfúró gépekkel ezerhatszáz kereszttel megjelölt helyen megfúrta a szobrot, és hogy ő, amint a munka előrehaladt, ő, a kőműves, előbb megfúrta a generális két szemét, aztán belefúrt a kőbe ott, ahol életnagyságban és a valóságban a szív van, mintha a saját szívébe fúrna, mert a generális a kőműves szerelme volt, a kőműves szerette a generálist, hitt benne, őáltala élt, de most nemcsak hatalmas szobrának lerontásán kellett dolgoznia, hanem még hallania kellett azt is, hogy a generális képét is ki kell radíroznia a szívéből, azt a képet, amely az ő számára drága volt, és amely nélkül már nem tudott élni.

És visszagondolt arra a másik képre is, amely éjszaka rémlett fel előtte, s most beteljesedett: hogy ugyanazok az állványozók, mint valami artistacsoport, egyik a másik vállán állva, adják ma kézről kézre a csöveket és a pallókat mindaddig, amíg körül nincs pólyázva velük az egész Szentháromság temploma, ahol ő ma hozzábetonozza a katolikus szoborhoz azt a homokkő térdet meg az időjárás és az idő által elmállott régi szem helyére az újat, amelyet reggel hozott magával

az aktatáskájában, szalámival és zsemlével. Hogy a katolikus templom körül emelt konstrukcióval újra visszaállítsák az egyház dörgedelmes pompáját.

Idén roppant forró volt a nyár. Valérián és Miťánek úr miután lementek a műterembe, lehűltek.

– Ugyanolyan, mintha a szabadalmi hivatalba mentünk volna, és ott bejelentettem volna találmányomként a biciklit – mondta Valérián úr a pincében a lukai harcos gipszszobra előtt, amely gipsz kőbaltájával előrelendülve kilépett a formából.

– Milyen gyönyörű ez – mondta Miťánek úr. Valérián úr húzott egyet az ürmösből, aztán felragadott egy baltát, és egyetlen ütéssel levágta a lukai harcos kezét fejszéstül, aztán kettészelte a fejét, majd elnyírta derékban. Akkor hosszan álldogált a tükör előtt, vizsgálgatta magát benne, itta az ürmöst, és beszélt, beszélt, és minden mondat után okádott.

– A tükrök elárultak – mondta, és szétvert a baltával minden tükröt, minden tükörben mindig saját magát, a saját tükörképét.

– Maga tehát nem ismeri el a színes nyomatok létjogosultságát – kiáltott fel Miťánek úr –, maga nem ismeri el, hogy én mint önkéntes rendőr este leülhetek, és jelentést írhatok erről az egészről?

Így fenyegette Miťánek úr Valérián urat, és járt a nyomában, miközben Valérián úr a lukai harcos egyik darabját a másik után hordta ki a szemétbödönbe, míg csak bele nem dobta a lábát is, de a bödön fedelét nem lehetett lecsukni, mert kimeredt belőle a harcos bokája és talpa.

A zsákutca sarkán megjelent a néni, egy kis kannában levest és egy kendőbe kötve egy lábast hozott.

– Nem rémlik önnek, hogy Valeriánnak vízfeje van?– Hallgass, néni – szólt rá Valérián úr, és lement a pincébe, aztán összegömbörödve belefúrta

magát a szénporkupacba, és halkan dünnyögte – : de csak rajta, rajta, rajta csak. Mindent bele... – és elsírta magát, mint egy kisgyerek.

– Melóskáim – mondta halkan a kőműves –, ez egy rettenetes renonsz.Aztán kihajolt, és lenézett a hulladékgyűjtő udvarába, és arra gondolt, hogy ha ő egy igazi

jellem volna, akkor most, mint valami trambulinról, kiugrana a harangtoronynak ebből az ablakából, nekifutással és magasba vetett fejjel, hogy a konstrukció valamennyi emeletén minden munkás lássa: ez nem baleset, ez nem valami véletlen... és aztán egy billenéssel, kinyújtott kézzel az udvarba zuhanna, áttörne az ócskavashalmon, a generálisról elnevezett körutak, utcák, terek és parkok tábláin, és ha szerencséje volna, akkor eljutna a makulatúradombig, és ott gebedne meg abban a hét mázsa levélkében, amelyeket a prágai gyerekek írtak a rádió Hogyan virágoztassuk fel hazánkat? című pályázatára.

Idén roppant forró volt a nyár, a srácok a zsákutcában a falnak rúgva, buzerával passzolták a labdát, és így szöktették egymást.

 Hosszú Ferenc fordítása

ROMÁNC

1 /

GASTON KOŠILKA már jó ideje álldogált a kivilágított csemegebolt kirakata előtt. És amikor újra megnézte arcát a kirakatban, ismét csak megerősíthette magában azt, amit már régen tudott: egy csöppet sem tetszik saját magának, teljesen jelentéktelen fiatalember ő, aki a moziból még megsemmisültebben jön ki, mint ahogy bement. Nézte az arcát a kirakatüvegben, s tökéletesen tisztában volt vele, hogy ezzel a kiállással sohasem lehet azzá, amivé lenni szeretne. Nem, nem lesz belőle Fanfan la Tulipe.

Amikor másodszor is belenézett a csemegebolt ajtajának üvegébe, hogy az ott tükröződő arcmásával kínozza magát, egy cigánylány jelent meg az ajtóban, lenyomta a kilincset, kilépett a Hlavní-třídára, s kezében egy fél vekni kenyeret vitt. Gaston elámult a lány ruháján. Két összetűzött kötény volt csak, s ahogy a lány most ott állt a járdaszegélyen, s mindkét irányba szétnézett, hogy el ne gázolja a villamos vagy egy autó, Gaston nem tudta, melyik fele a háta és melyik a lapos melle. Letörölte homlokáról a verejtéket, s megszólalt:

– No, te jószagú isten!És a cigánylány visszanézett, kifordította rá a szeme fehérét és a kipirosított ajkát, és mondani

is akart valamit, de elcsuklott a hangja. Aztán hullámzó nomádjárással átkelt a Hlavní-třídán, s ég felé fordított tenyerén, fekete haja közvetlen közelében vitte a fél vekni kenyeret, és a kenyér fehér héja belerajzolta útját az estébe. Amikor megállt egy ékszerüzlet kivilágított kirakata előtt, kificamodott pózban várt, és Gaston felé sandított. Gaston nekibátorodott, s ő is átment a túlsó oldalra.

– Adj egy bagót – mondta a lány.Széttárt mutató- és középső ujját Gaston mellének szegezte. Gaston bedugott egy cigarettát az

ujjai közé, s amikor tüzet adott, nagystílűen odavetette:– Jó szagú a hajad.– Neked viszont reszket a kezed – mondta a lány.– Nehéz melóm van – pislogott Gaston.– Mit melózol?– Szerelősegéd vagyok – pirult fülig.– Ó, akkor te úr vagy. De mondd csak, mennyibe kerül ott az a szvetter? – kérdezte mély, alt

hangon.– Melyik? Ez?– Nem, ott, az a rózsaszínű!– Negyvenöt korona.– Ide hallgass. Vedd meg nekem azt a szvettert. Én beadom a nővéremnek a kenyeret, és aztán

elmegyünk valahová együtt. Majd meglátod... – ígérte, s amikor leszívta a füstöt, az arca beesett, s a szeme megvillant.

– Mit látok meg? – riadozott Gaston.– Meglátod. Előbb vedd meg, aztán meglátod. Bizony isten szeretni foglak – mondta a lány, és

cigarettástul esküre emelte ujjait.– A szvetterért? – csodálkozott.– A szvetterért.

– De zárva van már!– Nem számít. Add ide a lóvét, majd megveszem magamnak holnap a szvettert.– A lóvét?– A lóvét – felelte a lány, és elfricskázta a csikket, s mutató-és hüvelykujját összedörzsölte

Gaston orra előtt.– Vagy úgy! A lóvét?! – értette meg Gaston. – Becsületszavamra megkapod!– Bizony úristen, a Szűz Máriácska fog ijesztgetni éjszaka, ha nem adod, komolyan! –

fenyegette, és komoly is volt, és egyetlen ránc sem akadt az arcán, és közelről nézett farkasszemet Gastonnal, és a fél arca csupa szem volt, mint Lollobrigidának. Aztán hirtelen, mintha valamit felfedezett volna, kijelentette:

– Iiilyen szemed van! – és hüvelyk-és mutatóujjából egy nagy O betűt csinált, és a saját szeme elé tartotta.

– A tied meg akkora, mint egy kút.– Igen, mint egy kút – ismételte a lány tárgyilagosan –, a cigánylányoknak, amíg fiatalok,

mindenük gyönyörű. És én fiatal vagyok – mondta, és két ujját ismét Gaston mellének szögezte.Gaston gyöngéden közéjük tett egy újabb cigarettát. Aztán ő maga is rágyújtott. Egy ideig a

kirakatszekrénybe bámult, kihúzta magát, aztán bátran a Hlavní-třídán áramló tömegre nézett, az emberek megfordultak utána, és Gaston Košilka hirtelen azt kívánta, hogy az összes fiú-és lányismerőse, minden rokona itt közlekedjen most a Hlavní-třídán, és mindannyian lássák őt, amint egészen szorosan áll egy gyönyörű cigánylány mellett, a szemébe néz, s közben cigarettázik... És most már ott lépked mellette a cigánylány, s ha széttaposott cipőt visel is, apró léptekkel tipeg, mint valami dáma.

– Frankó – mondta, és ugrott egyet.– Micsoda?– Minden! – kiáltott föl, és megszorította a cigánylány könyökét, mert éppen a

szomszédasszony ment el mellettük a bevásárlással.– Jó estét, Funděrová asszony! – üdvözölte Gaston a biztonság kedvéért, nehogy észrevétlen

menjen el mellette.És Funděrová asszony letette a bevásárlótáskát, és meresztgette a szemét a fiatalember után, és

látta, amint Gaston a könyökénél fogva vezeti a lányt, és nem bírta türtőztetni magát, s utánuk kiáltott:

– Szegény jó édesanyád!A cigánylány azonban befordult a Hlavní-třídáról a folyóhoz vivő kis utcába, és úgy

cigarettázott, mintha sóhajtozna. És a kis utca csendes volt és feltúrt, és azt sejtette, hogy falai között bármi előfordulhat, minden megtörténhet. Magas gázlámpa állt egy romos épület előtt, mely tiroli falusi házra hasonlított. Az első emeletre falépcső vitt. A korhadt kézfogó az egyik oldalon leszakadt, s most függőlegesen lógott, mint egy létra.

A fehér kenyérhéj szinte világított, és a cigánylány aprókat csipegetett belőle, s megette a fehér kenyérhéjdarabokat, és a fehér kenyérhéjdarabok úgy világítottak, mint a lány arab szemének fehérje.

– Egyszer – kezdte mesélni Gaston – itt álltam, és csuda furán éreztem magam. Zuhogott, csak úgy ömlött. És itt, ennek a gázlámpának a fényében három cigánykölyök táncolt, úgy folyt róluk a víz, de ők csak énekeltek, egyre csak énekelték azt az ő gragra és gloglojukat, és belebújtak meg kibújtak abból a táncból... és szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna, és én hirtelen csuda jól éreztem magam azoktól a srácoktól.

– A nővérem srácai lehettek – mondta a lány, és föllépett az első lépcsőfokra. – Feljössz velem?

– Vili... De mit szól majd a nővéred?– Elment a srácokkal együtt komlót szedni.– Akkor kinek viszed a kenyeret?– A bátyámnak, de az már elment a műszakba – felelte a lány, és szaladt fölfelé a lépcsőn, és

odafönt megállt, s rákiáltott Gastonra: – Állj! Ott hiányzik egy deszka... úúgy, azt a fokot pedig lépd át!

És Gaston megragadta a korlátot, de az nagy zajjal az udvarba zuhant. Amikor fölért, látta, hogy a tető lyukas, s bevilágítanak a csillagok. És a cigánylány boldog volt, és boldogságában ugrándozott, és hallani lehetett, amint a fapadló málladozik alatta, s potyog az udvarba. Aztán megragadta Gaston kezét, belerúgott az ajtóba, s az még a rúgás után is hosszan panaszkodott. Aztán egy sötét folyosón mentek át, és amikor a lány kinyitott még egy ajtót, s belépett rajta, Gaston összecsapta a kezét.

– No te jószagú isten! – kiáltott fel.És a szoba ablakában a gázlámpa világított, amely odalent a járdából nőtt ki, és rézsút vetette

fényét a nagy, üres szoba padlójára, és fénye megtört az ablakpárkányon fekvő tükörben, és ezüstös négyszöget vetített róla a mennyezetre, és a mennyezetről finom és könnyű fény szitált és szemerkélt alá, és a fény meggyújtotta a velencei csillár összes üvegszemét, amely a mennyezetről lógott, és úgy csillogott, mint egy ékszerbolt. És boltíves volt a szoba mennyezete, olyan, mint egy nyitott, fehér esernyő négy merevítő dróttal.

– Ezt a csillárt, honnan... ezt...? – kérdezte elakadva.– Mit... honnan... szajréztuk, úgy gondolod? – kiáltott fel a lány, és kezével a tolvajlás jelét

mutatta.– Hát... igen – felelte Gaston.– Haljanak meg a gyerekeim – bőszült fel a lány, és a kenyeret a másik ablakpárkányra tette –,

ha nem a bazárban vettük! A nővérem például vehetett volna egy egész konyhát, de ő inkább ezt a tükröt vette – kiáltott fel, és a fal mentén odaszaladt, ahol egy hosszú tükör állt, a padlótól egészen a mennyezetig.

És Gaston megfordult, és akkor a velencei csillár még egy példányban jelent meg a tükörben, és olyan fényt árasztott maga körül, mint egy kivilágított karácsonyfa.

– Mi nem vagyunk közönséges cigányok – mondta a lány, és lábát balett-alapállásba helyezte –, a mi nagyapánk cigánybáró volt! És jakót viselt, meg bambuszbotot hordott, és az egyik nővérem nyitogatta előtte az ajtót, a másik nővérem meg örökösen a cipőjét pucolta meg fényesítette, tudd meg! – és felvetette a fejét, de köhögés tört rá.

– Jól van, jól van... Mindig ennyire meg vagy hűlve?– Mi, cigányok, mindig. Amikor a színházban voltunk, a Carmen-t játszották, és az a Carmen

egy cigánylány volt, és ő is úgy énekelt, mintha meg volna hűlve.– És hol dolgozol?– Én? Ott, ahol alszom is, fönt a téglagyárban; főzök és takarítok – mondta, és fölsóhajtott,

aztán felvett egy újságot, az ablakhoz ment, és az utcai gázlámpa fényében olvasni kezdte.Gaston megtapogatta a tükörben az arcát, a velencei csillár a fejéből nőtt ki, és briliánsos

üvegszemecskéket lövellt sugaras ívekben föléje, mint egy zizegő szökőkút, és látta a tükörben a lányt is, amint a párkányon ül, és böngészi a fehér újságot... És amikor arra gondolt, hogy ha fiú-és lányismerősei közül most látná valaki, akkor biztosan őrjöngene és irigykedne, hát széttárta a karját, körbetáncolta a szobát, és halkan fölkiáltott.

– Ide figyelj, te cseh – mondta a cigánylány, és leugrott a párkányról. – Adj negyven kroncsit, nem bánod meg. Mi, cigánylányok is tiszták vagyunk. – És bizonyságul felhúzta a két összetűzött kötényt, és a tükörbe mutatott, ahol megvillant egy fehér bugyi.

– Ugye, hogy adsz negyvenet! – kiáltott fel, és hozzábújt.Gaston átölelte, ahogy a filmekben látta, amikor azonban megsimogatta a lány kiálló

lapockáját, legyőzte magát, s csak ennyit mondott:– Harmincöt, és ennyivel se több! És a körmén mutatta.– Hát akkor harmincöt, de rögtön!– Nem, csak utána. Ha úgy lesz, ahogy ígérted.– Ezt már ismerem. Ilyenek vagytok mind. Előbb ígértek, aztán meg csak rúgtok egyet a

lányon.– Én nem! – bökött a mellére Gaston, és kihúzta magát. – Én, kislány, ha egyszer megígérek

valamit, akkor azt meg is tartom.– Jó, jó – dünnyögte a lány –, de akkor legalább mutasd meg azt a lóvét! – és ujjával valamit

rajzolgatott a fiú mellére, és ráemelte a szemét.– Minek? Szavamat adtam... Itt a kezem is rá!– Szó meg kéz! Biztosabb látni a lóvét. Hiszen én olyan nagyon szeretném azt a kis szvettert.

– Megragadta a fiú felkínált kezét, és a mellére tette. – Tudod, milyen jól állna nekem az a szvetterke? – kérdezte, és átölelte, és a tarkóján összekulcsolta a kezét. Gaston benyúlt a levéltárcájába, óvatosan levelezte benne a papírpénzt, s reszketett, nehogy egy százast húzzon ki. Egy ötvenest húzott.

– Neked tényleg van lóvéd! – ujjongott a lány, és lábujjhegyre ágaskodott, és homlokát a homlokához nyomta, és kifordította a szeme fehérjét, fejét pedig úgy hajtotta le, hogy a szemük sarka összeért, aztán lassan himbálni kezdte a fejét, s ez olyan volt, mintha a szemük egymásba nyomódott volna, aztán belepislogott szempillájával a fiú pillájába, és felkiáltott: – Van, van, van lóvéd! Hát akkor megyünk? Vagy rögtön itt?

– Nem – felelte Gaston, hatalmasat nyelve, és az ajka közül kihúzott egy hosszú hajszálat –, nem, anyám nincs otthon, hát hozzánk megyünk, főzünk magunknak kávét, csinálunk hozzá egy kis dzsesszt... és... – de nem fejezte be.

És a cigánylány csókolgatta, és minden egyes csókja keserűmandula-illatú volt, és Gaston fél szemmel a tükörbe lesett, és a tükör egy filmvászon volt, és a másik szemébe egy kifestett száj beszélt:

– Ó, az csuda klafás lesz. Senki se lesz otthon, senki, senki senki, csak mi ketten, és kávé is lesz meg dzsessz!

Átkarolta a lányt, s amikor ellenőrizte a dolgot a tükörben, azt mondta:– Gyönyörű vagy, Julinka.– Én nem vagyok Julinka, de igazán nekem adod majd azt a lóvét?– Nesze, itt a lóvéd.És nézte a mozivásznat a tükörben, és odaadta a lánynak a bankjegyet.A lány elvette, megköpdöste, aztán nyolcadrét hajtotta, fölemelte a kötényét, és az

ötvenkoronást a fehér bugyi gumija alá dugta.A fehér kenyérhéj, a fehér újság, a fehér bugyi és az ablakban fekvő tükör által mennyezetre

vetített gázlámpafény hatása alatt Gaston átölelte a cigánylányt, megcsókolta, aztán lecsúsztatta a kezét a lány oldalán, ahogy Gérard Philip szokta. És észrevette, hogy a cigánylány a kezével védi a bankjegyet a gumi alatt.

Aztán kiléptek a folyosóra, ahol a tetőn át bevilágítottak a csillagok, és Gaston fölnevetett, és felkiáltott:

– No te jószagú isten! – És még megtoldotta: – A nénikém szerint a cigányok, ha nincsenek legalább tizenöten egy szobában, akkor magányosan érzik magukat... igaz ez?

2/

A rádió hátsó falán kiszivárgó gyenge fény és a zöld varázsszem világította csak meg a kis szobát. Ott, ahonnan a muzsika csordogált, ott a dzsessz búsongott, és a mikrofonnál Louis Armstrong dünnyögött. Trombitáját most valószínűleg a térdén pihentette, és rekedtes-fátyolos hangon inkább csak dörmögött valamit, mint énekelt, inkább csak úgy, mintha a tizedik pohár grog után régmúlt dolgokról mesélne valamit...

– Te – szólalt meg a cigánylány a hűvös dunnák közül –, te fütyikém, dobj egy cigit.– A bagó a széken van, a gyufa is – vetette oda Gaston.És Louis Armstrong abbahagyta az éneklést, most fekete kezébe fogta a trombitáját,

szalvétába csavarta, ahogy a pezsgősüveget szokás, s tovább marcangolta a feketeáfonya-hajú lányról szóló dalt, de most is úgy fintorgott hozzá, mintha a máját markolásznák, vagy mintha őrölt üveget enne.

– És légy szíves, ne gyújtsd fel az ágyat – figyelmeztette Gaston.– Nem gyújtom. És ha mégis? Hanem ez úgy énekel, mint amikor én beszélek.– Ugyanolyan fekete képű, mint te. A hamut pedig az ágy támla mögé verd! – utasította.– No, fütyikém, gyere ide.– Gyújtsak?– Ne, sötétben szebbek az emberek, de...– Mi az, hogy de?! – ugrott föl Gaston. – Hiszen még azt sem engedted, hogy kikapcsoljam a

kötényedet. És meg is szúrtam magam. Hát akkor miféle de...?– De ha én még mindig azt hiszem, hogy ki akarsz rúgni.– Azt is kellene...– Fütyikém, gyere ide – recsegte az ágyban –, engedd meg, hogy itt aludjak nálad, tudod... mi,

cigánylányok, ha egyszer valakivel együtt alszunk, hát akkor abba rögtön beleszeretünk.– Ne gyújtsd föl az ágyat, jó?!A lány, amilyen magasra csak tudta, maga fölé emelte a parázsló cigarettát.– Dehogy gyújtom. No, ide figyelj, most csak rád gondolok. Szépen kérlek, engedj itt aludni

engem, engedd meg, nem bánod meg.– Nekem korán reggel munkába kell mennem.– Szóval te azt hiszed, hogy én kifosztanálak?– Azt éppen nem, de...– No hiszen, jól behúztál a csőbe. Megéritek ti mind a pénzeteket. Azt hiszed, talán nem

tudom, hogy ebbe a házba járt Ilonka? És hogy itt vágta fel nálad az ereit?– Felvágta, felvágta – ugrott fel újra Gaston, s aztán ismét visszaült –, de nem nálam. A

szomszédnál. A Franta járt vele. De hova tetted a cigarettát?– Héja, héja, Sverige! Hova tetted a szemed?! – Belenyomta a csikket a skatulyába. – Hanem

azt megmondom neked, hogy a mieink egyszer úgyis meglesik a Frantát, és bosszút állnak rajta, bizony isten, hogy bosszút állnak!

– Ne ugrálj abban az ágyban!– Mondd csak, te cseh, mit gondolsz te tulajdonképpen? Ki vagyok én? Én nem vagyok egy

szegény kislány. Nekem két párnám meg két ablakra való függönyöm van. És a nagyapám báró volt, és bambuszbotja volt, és kék jakót viselt. De az az én két függönyöm, hallod, csuda jól jönne ide neked!

– Az meglehet, de miért nem akartad, hogy szétnyissam a kötényedet, miért? És miért kellett a kezemet a nyakad köré fonva tartanom, miért?

– Akarod tudni, akarod? Hát azért, mert azt gondoltam, hogy akkor... te esetleg... azt – mondta, és tolvajló mozdulatot tett a kezével.

– Hogy én ellopnám tőled az ötvenest?! – Gaston felugrott. – És ezért nem engedted, hogy szétbontsam a kötényedet?

– Én óvatos vagyok... no de fütyikém, gyeride, ülj ide az ágyra, ülj ide hozzám. Nézd csak, mi volna, ha új életet kezdenénk mi együtt?

– Én ilyesmivel még sohasem próbálkoztam...– Az nem baj, én mindenre megtanítlak. Elkezdünk egy kupacban élni, és ha a dolog majd

nem tetszik neked, akkor kikergethetsz. De csak akkor. Tudok főzni, takarítani, mosnék is rád, varrnék, ebédet hordanék. És teljesen kitárulkoznék neked. Csak lányok után nem volna szabad járnod.

– Úgysem járok.– Akkor ez rendben is van. És én arra amúgy is rögtön rájönnék, és beugranék a Moldvába. De

ha, mondjuk, elmennénk táncolni valahová, és fölkérne valaki, akkor mit csinálnál, mi?– Mit csinálhatnék...– Engednél mással táncolni?! – ugrott ki az ágyból. – Törüld le a lábad, mielőtt visszamászol

az ágyba, úgyis koszos – riadozott Gaston.– Jól van – mondta, és lesöpörte a talpát –, házias vagy. No de te csak úgy hagynál mással

táncolni?! – kiáltott föl, és amikor Gaston erre csak ásított, és változatlanul olyan értelmetlen arccal meredt rá, fölkiáltott: – Te nem kennél le nekem egypár pofont? – És újra visszafeküdt a hűvös párnára.

Gaston lehunyta a szemét, a halántékát dörzsölgette, s újra látta azt az arcát, amely a kirakatüvegben tükröződött ennek az estnek az elején; aztán látta magát a tükörben, amikor olyan rendes volt hozzá ez a cigánylány, aki később itt az ágyban eleinte csak ijedt volt, később már szégyenlős és ügyetlen is... Miután így végiggondolt mindent, azt mondta:

– Adnék neked egypár akkora pofont, hogy megnézhetnéd magad!– Tudtam! Tudtam! – ujjongott a lány. – Hát akkor mégiscsak szeretsz!És villámgyorsan megpenderült, hasra vágta magát a párnákra, s úgy rúgkapált meztelen

lábával.– Én azonban inkább csak olyan magamnak való vagyok – jegyezte meg Gaston.– Az a helyes – dicsérte a lány –, így is kell annak lennie. Tudod, fütyike, ha, mondjuk,

egyszerre lennénk otthon, hát akkor én úgy csinálnék, mintha ott se lennék. Mert a cigánylányok csuda csendesek tudnak lenni, ha az uruk úgy kívánja.

– Csakhogy később, ahogy az már lenni szokott, jönnek a gyerekek. És a gyerekekkel a gondok.

– Miféle gondok?! Nekem már van egy kislányom, Margitkának hívják.– Hát ez kár. Én mindig szőke gyereket akartam.– Akkor majd szőke gyereked lesz. Margitka szőke. Egy szőkétől van, egy csehtől... de aztán

túl sokat ivott, és kidobtam. Ah, milyen szép az a kislány!– No jó, de hol aludna? – kérdezte Gaston vakaródzva.– Úgy, ahogy én aludtam. A kanapén vagy a komód fiókjában. Meg aztán Margitka

nemsokára hároméves, elmegy már neked cigarettáért, sörért, előhozza a papucsodat. Milyen szélesek ezek az ablakok?

– Egy méter húsz.Megint pöndörült egyet, újra a hátára fordult, s örvendezve kiáltotta:

– Látod, ez aztán a szerencse! Éppen ilyen szélesek a függönyeim! Csuda jól mutatnak majd itt. És hogy lásd... – kidugta lábát az ágyból, felhajtotta a kötényt – nesze, itt van az ötvenes. Hadd legyen valamink az induláshoz, tudod?! – és a fehér bugyi gumija alól előhúzta a nyolcadrét hajtott bankjegyet, és letette a zöld varázsszem által megpermetezett asztalkára.

– Hány éves vagy? – kérdezte Gaston.– Tizennyolc. Még tíz évig szép lennék neked. És te mennyi vagy?– Huszonhárom.– A legjobb kor. És még fess maradsz nekem tizenöt évig. De ha mással mennék táncolni,

kiosztanál, ugye?– Ki én, de még hogy!– Esküdj meg!– Esküszöm!– Úgy, és most már hiszek neked. És meglátod, mire képes egy cigánylány, ha szeret valakit.

Mindenki téged fog irigyelni. Te vagy a férjem, tehát uram és parancsolóm, ettől a pillanattól fogvást te vagy a mindenem. – Komolyan beszélt, aprókat bólogatott hozzá, a mondottakkal való teljes azonosulás jeléül.

Gaston szétnézett a kis szobában. Szürkének és unalmasnak látta. Ha visszagondolt arra a szobára, a velencei csillárral meg a gázlámpával az ablak előtt, semmi egyebet nem kívánt, mint hogy most rögtön összecsomagolja a holmiját, és ebből a szobácskából örökre átköltözzön oda a zsidó házba, abba az omladozó épületbe, ahol azonban a folyosón kilátni a tetőn át a csillagokra, és ahol este az utcai gázlámpa fényében újságot lehet olvasni.

– De mit szól majd ehhez a mamám? – kérdezte Gaston.– Azt már bízd ide. Azt mondom majd: „Asszonyom, én is ember vagyok.” Csakhogy mi lesz

akkor, ha a mamád esetleg azt mondja: „Egy cigánylányt csak a holttestemen át...” Mit csinálnál akkor?

– Azt mondanám: „Anyám, feküdj elém, és én átléplek.”A lány elébe tartotta a száját.– Most szerelemből – mondta.Aztán Gaston egyik biztosítótűt a másik után kinyitogatta, és a keze remegett, amikor a két

szétbontott kötény a padlóra hullott, akár egy papi ornátus...És a hátuk mögül a rádióból dzsessz-énekszó csordogált, három néger nő énekelt dünnyögő

hangon... Ó, Johnny... három dünnyögő néger lány, s mintha mindhárman létrán állnának egy mély és visszhangos kútban, s mintha mindegyikük a torkából tépné föl ugyanarról a boldogtalanul boldog szerelem boldogságáról szóló dalt... Ó, Johnny, my darling...

3/ A kis kastély előtt a bokrokban megszólalt az első madár. Aztán csatlakoztak hozzá a többiek, és a hajnali levegő megtelt madárcsicsergéssel. Gaston a cigánylányba karolva megállt a filmképek vitrinje előtt. A plakátokon Gérard Philip szétnyílt ingben állt tőrrel a markában.

– Szeretnék egyszer legalább egy napig Fanfan lenni, legalább egy napig! – vágyakozott Gaston.

– Ez? – kérdezte a lány.– Ez?! Semmiféle ez, hanem Gérard, mint Fanfan la Tulipe, tudod?!– Mi a fenének? Ide figyelj, mondok én neked valamit. Te szerelősegéd vagy, igaz? No és

amikor az embereknek folyik a vécéjük, akkor ki megy oda? Te! És amikor nem folyik a vízvezeték, kit hívnak? Téged. Rólad meg rólam kellene filmet csinálniuk. Meg aztán: van biztos kereseted, és hasznára vagy az embereknek, hát akkor mi a francnak ugrándoznál karddal a kezedben a háztetőkön? Majd ha kiérünk a téglagyárba, majd meglátod. Minden második cigány egy Fanfan la Tulipe, de olyan, aki téglákat csinál. És azokból a téglákból házakat építenek.

– De amikor a Gérard olyan szép!– Szép, szép – mondta a cigánylány, s megragadta a plakát csücskét, és egyetlen mozdulattal

letépte az egészet. – Az esküvőnkre meghívom majd a szénhordó unokabátyáimat. Négy Gérardot fogsz látni egy rakáson! És eljön a nagyapám is a kék jakóban meg a bambuszbotjával – magyarázta komolyan.

Aztán elmentek Podlipný polgármester úr szobra mellett, aki úgy állt talapzatán, mintha a csavargó kutyákat szólítaná a lábához.

– Te éppen olyan szép vagy, mint az én Demeter nevű apám, aki a karján hordott, és cigarettázott, s az anyám mögötte lépkedett, és az apám itt-ott hátraadta neki a cigarettát, hogy ő is slukkoljon egyet-egyet. Szénhordó volt Žižkovban, és az emberek azt mondták rá, hogy olyan, mint egy szolgabíró.

A cigánylány szünet nélkül beszélt, s amikor a Moldva régi ága mentén lépkedtek, Gaston életében első ízben döbbent rá, hogy a női kéz mennyi önbizalmat tud sugározni egyenesen az ember szívébe. Már virradt, s néhány halász ugyanúgy görbedt a folyó fölé, mint a botja. A Manin-sziget csúcsán farkaskölykök vonítottak a ketrecekben, és a madarak dalától szinte remegtek a fák és a bokrok.

– Egyszóval te szerelősegéd vagy, s kell-e több annál – mondta a cigánylány végül.– Tudod – kezdte bizalmas hangon Gaston –, az új mesterem egy dög. Örökké nyaggat, hogy

tegezzem. No de hogyan tegezhetném, mikor húsz évvel idősebb nálam?! És mert nem akarom tegezni, hát mutogat az egész kocsmának, és ordít: „Emberek, láttatok már egy ilyen ökröt?”

– No te jószagú isten – mondta a cigánylány.– No ugye – nevetett Gaston. – Tudod, kislány, én belátom, hogy a mesternek igaza van,

amikor azt mondja: „Ide figyelj, ha a munka közben tegeződni fogunk, hát akkor azzal a bizalmas tegezéssel elárulhatok neked mindenféle fogást meg trükköt, hogy egy-egy munkára hogyan kell rámenni, de így?!” Én meg csak bámulok rá, és azt mondom: „Ne haragudjon, mester, de magának már felnőtt gyerekei vannak, meg aztán hol mérhetném én magam a munkában magához, maga egy menő, és hol vagyok én még attól.” Mire a mester újra csak mutogat az egész kocsmának, és ordít: „Íme, Gaston úr, aki három lépést tart a mesterével, emberek, hát láttatok már valaha az életben egy ekkora ökröt?” így üvöltözik velem, s aztán újra kezdi: „Gaston, neked túl kell szárnyalnod engem, örökké figyelned kell a kezemet, hogy még jobban tudjad csinálni, mint én. Gaston, amikor a kiscsikó kiszopja a kancát, utána belerúg! De ennek mától fogva vége. Ha nem akarsz tegezni, ne tegezz, de akkor aztán nem is munka lesz az, hanem háború, és még csak nem is háború, de koncentrációs tábor. És a közös aktatáskának vége!” Így kiabált velem a mester, és fölemelte az aktatáskát, és kiszórta belőle a kis lábasomat az ebéddel meg a kanállal együtt a padlóra. És amikor föl akartam szedni a kis lábast, még el is rúgta a kezem elől.

– Hát téged Gastonnak hívnak?! Gaston, Gaston! Mondok én neked valamit, Gaston, ez a név szebb, mint a Fanfan! De Gaston, miért nem mondod a mesternek: „Te!” Hiszen a segéde vagy, nem? – kérdezte fölfelé menet a hídra.

Fönt a hídon megálltak, s a lány a korlát durva felületét simogatta.– Fogd meg, még érezni rajta a tegnapi napsütést. De tényleg, miért nem mondod a mesternek,

hogy „Te?”Gaston áthajolt a korláton, aztán átölelte a cigánylányt, és a fülébe súgta:– Mert gyáva vagyok.És a mutatóujjával lemutatott.Odalent a rakparton, párnák között, egy óriás, meztelen cigány feküdt; a hátán feküdt, és az

egész törzse kilátszott, s mint egy leporelló, telides-teli volt tetoválva képekkel. Fél kezét tarkója alá tette, s karján úgy dagadtak az izmai, hogy az valóságos kispárna volt. Bajuszának két szára

lófarokhoz volt hasonlatos. És az óriás szabad kezével tempósan cigarettázott, bámulta a kéklő égen pislogó utolsó csillagot, és füstölt. Mellette egy kócos fej pihent, a párnák közé fúrva arcát. És a híd íve alól egy vászontetős kocsi rúdja állt ki meg egy szürke ló fara, s a ló jobbra-balra csapkodta a farkát.

– A fajtám – mondta büszkén a cigánylány. – Ők is biztosan messziről jöttek kocsizva. Ők is biztosan munkába állnak majd itt, mint mi egy évvel ezelőtt.

– De hogy a lovát a híd alá teszi, ő maga meg kifekszik a harmatra?!– Csak amíg bele nem szoknak, mint mi. De ha szép idő van, akkor még mi is szívesebben

alszunk a szabadban. A ház fojtogat bennünket... Az én Demeter nevű apám szintén ilyen tetovált volt, vasárnaponként feküdtünk vele az ágyban, és az ujjunkkal mutogattuk rajta a képeket, mint egy képeskönyvben, és ő nevetett, mert csiklandós volt.

– Ez gyönyörű – sóhajtotta Gaston –, gyönyörű, hogy még akadnak a földön ilyen emberek!És a kócos fej odalent a tetovált nagy bajusz mellett most megfordult, széthajtotta a haját, mint

fűzfalombot, s kiderült, hogy egy cigánynő az, aki most nyújtózkodni és ásítozni kezdett. Aztán a cigány, aki egyre csak az eget nézte, odaadta neki a cigarettát, és akkor már a cigánynő is a hajnali eget nézte, és füstölt, aztán visszaadta a cigarettát, s akkor újra a cigány kóstolgatta a kék füstöt. A villamosra várakozó emberek áthajoltak a korláton, de a cigányok csak adták-vették a cigarettát, s nyugodalmasan eregették a füstöt, s nézték rendületlenül a rózsaszínűre változó eget. Az utolsó csillag kihunyt. Befutott a villamos.

Fölugrottak a lépcsőre, megálltak a hátsó peronon, s a cigánylány büszkén viselkedett, kihúzta magát, és a szemét kereste mindazoknak, akik látták odalent a rakparton a két cigányt. A korán ébredt emberek azonban már újra szundikáltak vagy tompán meredtek maguk elé a padlóra. A villák kerítései mentén egy asszony lépegetett kezében hosszú bambuszbottal, s eloltogatta vele a gázlámpákat.

– A nagyapámnak bambuszbotja volt és kék jakója – mondta a cigánylány –, és ha az utcán összeakadt veszekedő és egymást köpdöső családtagokkal, hát akkor csak így csinált azzal a bambuszbottal – és a cigánylány egy vízszintes vonalat húzott a levegőbe –, és máris vége volt a civakodásnak, olyan nagy hatalma volt az én nagyapámnak. És ha valaki még tovább berzenkedett, nagyapám így csinált az ujjával – és a cigánylány hívón intett –, és akkor annak a cigánynak szépen oda kellett mennie egészen a nagyapámhoz, aki aztán mint cigánybáró egy jó nagyot húzott azzal a bottal a fejére... és kész.

– A kérdés csak az, hogy mindez igaz-e.– Gaston, a gyerekeink életére, hogy nem hazudok! – nyálazta meg ujját, s emelte esküre. – De

a nagyapa mint cigánybáró futballbíró is volt. Rozdělovban egyszer-kétszer húsz cigány játszott egymás ellen, és a nagyapa...

– Állj meg, kislány, a focit tizenegyen játsszák! – kiáltott fel Gaston.És elhűlt benne a vér: a padról a mestere emelkedett föl, támolyogva elindult a rohanó

villamosban a segéde felé, merőn nézte előbb őt, aztán a cigány lányt, aki haragosan dobbantott:– Mondom, hogy húsz játszott húsz ellen, ott voltam! És a nagyapa a bambuszbottal

bíráskodott, a nyakában aranyzsinóron egy ezüstfütyülő lógott, és ha valaki erősen megrúgott valakit, nagyapa fütyült, az ujjával így csinált – és a cigánylány újra hívón intett –, és az, aki durván játszott, odafutott hozzá, és a nagyapa mint cigánybáró, egy jót húzott a bambuszbottal a fejére, és a durva focista fogta a fejét, és egy ideig óbégatott, hogy „Jajajaj!”. És aztán, amikor elmúlt neki, ment s játszott tovább.

– Hát valahogy így kellene ezt csinálni nálunk is a pályákon. No meg a munkában is, igaz, Gaston? – kérdezte a mester.

– Hallja, uram, maga részeg, törődjön a saját dolgával, igen?! – villámlott a cigánylány szeme.

– A mesterem – mutatta be Gaston.– Szóval maga az? – fordult meg a cigánylány.– Ő pedig a... menyasszonyom – mondta Gaston. A mester a fejét csóválta.– Gaston, Gaston, mától fogva újra közös az aktatáska... Magázz vagy tegezz, ahogy akarod...

te vagy a mester, te vagy a menő... Nekem sohasem sikerült cigánylányt szereznem... csak álmodoztam róla... Cigánylány, te édes, cigánylány, te szép... – énekelte a régi slágert részegen.

Ott állt a mester a lépcsőn, és a reggeli szellő lobogtatta gyér haját. És a villamos lassított.– Kisasszony, hát látott már valaha egy ekkora ökröt? – mutatott saját magára, és előrehajolt,

kinyújtotta a lábát, és leugrott.– Mester, hol lumpoltál már megint? – hajolt ki Gaston a kocsiból. – Ne kísérjelek haza?A mester csak fölemelte a kezét, mintha megadná magát, mintha elismerné az ifjúság

fölényét...A dombtetőn, amikor leszálltak a villamosról, Gaston belekarolt a cigánylányba, s bizalmasan

mesélni kezdte:– Tudod, csuda rendes ez az én mesterem, annak ellenére is, hogy úgy iszik, mint a kefekötő.

De hát neki nincsen már senkije. Nős volt, gyerekei is voltak, de amikor felnőttek, a felesége egy nap elébe állt, s megmondta neki, hogy a gyerekek nem az ő gyerekei, s hogy ő elmegy tőle ahhoz, akitől a gyerekek vannak, meg hogy köszöni a felnevelésüket... No és ha a mester erre visszagondol, hát megsimogatja a fejét a sör fölött, dörzsöli a szemét, s amikor végig újra elmondja ezt, megkérdi: „Hát hallottál már ehhez hasonló esetet, Gaston? Mert én nem. És ennek, látod, éppen velem kellett megesnie.”

Már kijutottak a mélyúton a városon túlra, és a téglagyár kerítése mentén bandukoltak. Egy akác alatt egy vénember állt, antantszíjjal keresztben a vállán, kezében sörétes puskával.

– Állj, ki vagy?! – kiáltotta.– Én vagyok, atyus – felelte rekedten a cigánylány.– Sok csavargó mászkál erre! És még valami baj történik! Hát én senkivel sem vacakolok

három felszólításig, én beleeresztek egyből egy kis vagdalt ólmot a képibe! – morgott a vén őr.– Atyus! – kiáltott fel Gaston. – Egy cigánylányt hozok!Az öreg odabattyogott a kerítéshez, a puskát a vállára dobta.– Hínnye, te lotyó, már régen aludnod kellene! – kiáltotta. – És ki az veled?– A kedvesem – felelte a lány.– A kedvesed? És tudja-e egyáltalán, hogy hogy hínak, he?– Hát azt nem tudom – vallotta be Gaston.– De aludni már aludt vele! Hát ez még mindig úgy megy, mint az én koromban – örvendezett

az őr, és kinyitotta a kaput, aztán Gaston vállára tette a kezét, s úgy folytatta: – Így van ez rendjén! Csak aztán kitartani a szerelemben! Velem is hogy volt; megyek egyszer az erdei ösvényen Zvěřínka felé, találkozom egy asszonnyal, s még mielőtt beértünk volna a faluba, megkértem a kezét, ő pedig igent mondott. Csak ezután mutatkoztunk be egymásnak. Két évig vadházasságban éltünk, aztán mégis megtartottuk az esküvőt... De nem hallottak valami gyanúsat? – dermedt meg, s a lába úgy maradt a levegőbe emelten, mint a vizslának.

– Nem, semmit – suttogta Gaston.– Akkor jó, én ugyanis már többet hallok, mint amennyit látok. És ezért aztán örökösen

olyasmiket álmodom, hogy a rablók kinyírnak a páncélszekrény mellett – mondta az öreg, miközben lassan lépegettek a rózsaszínű ködben és a kék fűben.

– Nehéz szolgálata van, atyus – jegyezte meg Gaston.– Túlságosan is nehéz – sóhajtotta az őr – , de nekem jót tesz. No de hogy maga egy

cigánylányt szerzett?! Derék ember kell hogy legyen. Én mondom magának, nem választott

rosszul, csak aztán tartsa rövid száron, s akkor egy paradicsom lesz az otthona. Az enyém is kocsiban született ugyan, de nem volt cigány. No de mint feleség? – legyintett.

– Hanem, te lotyófajzat, most aztán fázol, mi? No, fiatalember, jöjjön, hadd lássa, hol fog Margit, a maga menyasszonya aludni.

– Szóval Margit! – kiáltott fel Gaston. – Hát ez igazán szép név!És a cigánylány reszketett a hidegtől, de nevetett és krákogott. Aztán a vénséges őr egy kis

virágzó akácosra mutatott, melynek fái alatt dunyhák közt aludtak a cigányok, egyesek átvetve kezüket a párnán, mintha gyorsúsznának a kis réten át, mások összegömbörödve, s megint mások, mintha agyonlőtték volna őket. De valamennyien egészséges álommal szuszogtak. Néhány purdéfejecske göndör fürtökkel és loknikkal díszítette ezt a téglagyári éji szállást.

– Ott vannak a házaik, de hát nekik csak ez az igazi; mihelyt beköszönt a nyár, s jönnek a forró éjszakák, hát fuldoklanak a házikóban. Tudja, az a tüzes vérük teszi – heherészett az őr.

És odalent a kék párákból fölmerült Prága, a villanykörték még égtek, és fények füzéreivel aggatták tele a várost, mint a cirkuszt, melynek fényeit elfelejtették eloltani. A petříni tornyon még villogtak a piros jelzőfények, és a střešovicei kémény villámhárítóján is csillogott egy rubin. De itt aludtak a téglagyári munkások, s hulldogált rájuk az elvirágzott akácvirág... Aludtak a cigányok, az egykori nomádok, kik nemrégiben érkeztek kocsikon és bricskákon Prágába nagy fülbevalókkal és vadászkalapban, hogy fölcseréljék a romantikus küzdelmeket az egyszerű munkára.

– Én nem alhatok a fák alatt – köhögött a cigánylány –, mert ahogy állandóan hull az arcomra a virág, hát folyton azt álmodom, hogy lidércek ülnek a fejemre, vagy hó hulldogál rám – ugrált egyik lábáról a másikra –, no, Gaston, viszlát! Holnap ott leszek a mozinál! Este várlak majd a Fanfanos kirakat előtt... Vagy inkább tudod, mit? Gyere értem a zsidó házba... viszlát! – kiáltotta, és átugrálta az alvókat, aztán a fekete bodza virágzó bokránál még egyszer visszaintett, s a két egymáshoz tűzött kötény lehullt, ő pedig bebújt a dunyhák alá, az alvó gyerekek közé.

– No, megint járunk egyet – indult el az éjjeliőr. – Csavargók mászkálnak erre, akik, ha másképp nem megy, hát képesek nekem a padlón át beásni magukat a páncélszekrényhez... Csakhogy ehhez az kellene, hogy ne én legyek itt! Én, aki minden felszólítás nélkül rögtön lövök! No de maga cigánylányt szerzett? – kérdezte, Gaston azonban azt nézte, amint az egyik dunyha alól kikászálódott egy kisingecskés purdé, elődöcögött az erdőcske szélére, és nagy kakastaréj ívben lepisilte egész Prágát, mely a domb alatt pihent.

– Vigyázat! – kiáltott fel a vénséges őr, és a kisfiúra mutatott. – Lehet, hogy ő a jövendőbeli elnök. Ki tudhatja?! No de hogy maga cigány lányt szerzett?! – ámuldozott újra. – Csakhogy mi lesz otthon? Mi lesz, ha a mamika majd azt mondja: „Micsoda, cigánylányt?! Csak a testemen át!” Mit mond majd neki, he?

– Azt mondom: „Akkor feküdj le, anyám, és én átlépek rajtad, mert engem a cigánylány talpra állított” – felelte Gaston, és fél kezét csípőjére tette, és lenézett a völgybe, ahol a fehér hídon most húzós harmonikaként vonaglott át a villamos, és az ablakaiban megcsillant a hajnali nap...

 Hosszú Ferenc fordítása

KAFKAKALAND

MINDEN REGGEL lábujjhegyen bejön szobámba a főbérlő, hallom a lépteit. A szoba olyan hosszú, hogy az ajtótól biciklin lehetne eljönni az ágyamig, meg is érné. A házigazdám fölém hajol, megfordul, odaint valakinek az ajtó felé, és azt mondja:

– Kafka úr itt van.Háromszor megdöfi ujjával a levegőt, aztán lassan megint visszamegy az ajtóhoz, ott átvesz

egy pléhtálcát kiflivel és egy csésze kávéval, alighanem a háziasszonytól, idehozza, és minthogy reszket a keze, a csésze szteppel a tálcán. Az ilyen felébredések után néha arra gondolok, mi lenne, ha a házigazdám ébresztés közben kijelentené, hogy nem vagyok ott. Szörnyen megijednék, most már évek óta csinálják velem ezt a jelentgetősdit, az első hét emlékére, amikor is mindennap behozták a reggelit, én meg nem voltam az ágyban.

Az úgy volt akkor, hogy esett az eső, akár a triászban. A folyó monoton ritmusban vonszolta magát, és én ott álltam abban a szakadatlan esőben, és nem tudtam, hogy kopogjak-e a mutatóujjammal, vagy elmenjek. Tábornoki levelek csiviteltek a fák koronájában, néhány lámpa fénye átszűrődött az ágakon, és a félig nyitott szobaajtóban egy test aludni vagy szeretni vetkőzött. Az éjjeli lámpa egy árnyat futtatott a zománcfestékes ajtó zátonyára, én meg tűnődtem, egyedül volt-e az árnyék gazdája, vagy kettesben volt ott valakivel? Remegtem akkor, mert hidegen esik éjjel az eső, és a léptek elvesznek a sárdagasztó éjszakában. De jó a szorongás és a fogak vacogasa, jó az életet kárhozatba vinni és reggel újra kezdeni. És jó örökre búcsút venni, és az okos Jób módjára dicsérni a balszerencsét. De akkor csak álltam ott abban a szakadatlan esőben, és nem tudtam, kopogjak-e vagy elmenjek, mert nem volt bátorságom, kivájni azt a féltékeny szemet az agyamból. Imádkoztam, esős éjszaka, ne hagyj itt állnom, ó, esős éjszaka, ne hagyj itt banális szépségeknek kiszolgáltatva, hadd térdepeljek legalább a sárban, és úgy nézhessek a bezárkózott házra. Aztán reggel megkérdeztem: „Poldinkám, szeret-e még engem?” Felelte: „Szeret engem még?” Legközelebb, ha felébredek, azt fogom kérdezni: „Pápa, alszol?” Talán egyszer a tükör, ha a szája elé tartom, talán egyszer elfelejt bepárásodni.

Most az Ungelten megyek át, nézem a Szent Jakab-székesegyházat, amelyben Károly császár az esküvőjét tartotta. A Malá Štupartská utca sarkán kapott pofont a főbérlőm, nem azért, mert az erkölcsrendészet detektívje, hanem mert szétválasztott két részeg fickót. Ott az Ungelten áll az a házacska, amelynek a padlásszobájában laktam egy darabig, de a szobámon keresztül járt haza egy vak harmonikás. Sokért nem adnám, ha tudnám, hogyan szerette a császár azt a hercegnőt, aki lópatkókat egyenesítgetett ki, és tölcsért csavart az óntálcákból. Szeretném tudni ezt, és nézem az árkádos folyosót, amelyen della Strade márkinő járt, akinek állítólag olyan finom volt a bőre, hogyha vörösbort ivott, akárha üvegcsőbe öntötte volna azt a bort.

Belépek a házba, amelyben lakom. A Týn-templomban leszakadt egykor a harang, átrepült a levegőn, aztán a kúpcserepes háztetőn, aztán áttörte a mennyezetet, és beesett abba a szobába, amelyben lakom. A házinéni a mélabús ablaknak dőlve áll, lengenek a függönyök, és feléled a láthatatlan világ. Kihajolok a harmadik emeleti ablakon, a Týn-templom kőfala szinte karnyújtásnyira van. És a háziasszony rám borítja vörös haja aszparáguszát, és áfonyaillat árad belőle. Nézem a falhoz cementezett Miasszonyunkat, szigorú, mint Gero grófja. Járókelők mennek el a kiégett városháza mellett, és köszönnek az ismeretlen Katonának.

– Tudja, mit? – súgja mögöttem a háziasszony. – Jöjjön, váltsunk egy olyan picike, baráti puszit.

Mondok: – Ne haragudjon, nagyságos asszony, de én hű vagyok a babámhoz.– Na persze – szisszent fel –, de vedelni meg csavarogni, azt igen – szólt, és kirohant, s az ajtó

rácsapódott az áfonyabor illatára. A függönyök kidagadnak, majd megint lassan lelappadnak, és újra ezernyi pici kolibri veszi csőrébe azt az organdit, mint egy királyi palástot, és a függönyök újra felfúvódnak a huzattól. A házunkban valaki olykor a Fürge ujjak-at zongorázza, az ablak alatt ágrólszakadt ember áll, az arca ugyanolyan piszkos, mint a vulkánfíber bőröndje. A templom falain higany csorog. A dagadt baglyok és páviánok elaludtak a párkányokon.

– Fogkefét parancsoljon.– Nem, az lehetetlen.– Franciaországból való, igen, nejlon, egy tucat kétszázhatvannyolc korona.– Nem, nem, nem, az lehetetlen.– Túl drága? Kérem, de a klienseink remekül táncolnak a mi termékünkkel vikszelt

parketteken, kedves asszisztens úr.– Azért siránkozott úgy!– És elárulhatok egy újságot: van a raktáron gyermekhajkefénk. Felírhatom?– Igen, de sohasem tudom elhagyni.– Kérem, de ez devizanyersanyag.– Teleszórom a házadat virággal és átokkal. – Készpénzfizetés esetén két százalék

árengedményt adhatok. Az árut bérmentesen küldeném, a jövő héten itt lenne. És ez? Ez a Hřivnáč és tsa cég készítménye. Igen, az aki felakasztotta magát. Hogy miért? Azt nem tudom. Hát tessék megmondani nekem, miért őrült meg nálunk a kerületi bíró, és miért mosolygott a halottkém. Elvégre elég, ha az ember egy kicsit erősebben húzza meg a nyakkendőjét, és megkérdezi az árnyékától: Mennyit ér az életed, testvér?

Kiugrom az ágyból, és az ablakon át belehajolok az utcába, mint egy kútba. Egy szőke női fej egy ifjúval puszilkodik, csattognak a csókok, mint az ostor. A huzat fölhozza őket egészen az ágyamig.

– Mit curukkolsz folyton, hát már egy kicsikét se szeretsz?Kunyerál a szőkeség, és csendbuborékok szállnak fel a holdba, mely az éjszaka trapézán

gyakorol, három falon keresztül hallom annak a szakácsnak a hortyogását, akivel együtt laktam. Mindennap le kellett mennem puha kenyérért, különben nem tudtam volna elaludni. A szakács úgy tudott hortyogni, hogy puha kenyérdugaszokat kellett a fülembe tennem, befalazva magamat éjszakára. Most a szőke nő gyengéden lefekszik a templom melletti homokrakásra, és magára húzza az ifjoncot. Néhány meszes abroncs gurul át a szerelmespáron, kőművesholmi csörömpöl, de ők nem hallják. A fehér abroncs úgy gurul végig az utcán, mint a telihold. Miasszonyunknak oda van betonozva a keze, el se tudja takarni fiacskája szemét.

Aztán bezár a Figaro, a Pók, a Chapeau Rouge, a Romania és a Magnet bár is. A sarkon túl valaki hány, az Óváros téren egy állampolgár kiabál:

– Uram, én csehszlovák vagyok!A másik pedig pofozza, és azt mondja:– Na és aztán?Az árkád alól kinéz egy nő, vérzik az orra, mintha ő is éppen most bizonygatta volna a rossz

állampolgárnak: Uram, én csehszlovák vagyok! A tér közepén meg egy fekete ruhás úr egy gyönyörű kartonruhás hölgyet húz maga után, húzza a pocsolyában, az égbe kiált:

– Szép kis szajhát vettem nőül! Szép kis kurvát vettem nőül!A hölgy pedig ölelgeti a lábát, de a fekete ruhás férfi elrugdossa magától, a hölgy erre

belefekszik a pocsolyába, egészen belekuporodott, mint egy fénykép az ovális keretbe, s úgy úszik haja a víz piszkos tükrén, akár a hínár. A sötét ruhába öltözött úr végre meg van elégedve.

Beletérdel a vízbe, kezére tekeri azt a nedves hajat, maga felé fordítja azt a kisírt női arcot, és ujjával végigsiklik azokon a drága vonásokon, aztán felsegíti a nőt, egymásba karolnak, csókolóznak, és úgy vonulnak el, mint a szent család. Mennek a kis tér felé, ott a Prince régent-nál a fekete férfi lódul egyet, mintha kardot rántana, és belekiabálja az üres térbe:

– A szellem győzedelmeskedett az anyag felett!Aztán néhány akasztott emberrel átzörgött egy villamos, a kezüknél fogva lógtak, és egy

járókelő elesett, és fel akarta gyújtani a kövezetet. A város felett most láthatatlan bika áll szétvetett lábbal, csak rózsaszín heréit látni.

Néha már délután elmegyek a Bazárok utcájába. A sarkon planétákat veszek mind a tizenkét hónapra, a pántlikaárus-lányok orrából színes pántlika folyik, amint mérik a rőffel, a füvesasszonyok feje búbján mindennap kinő egy napernyő. Ezekből a Bazár utcai üreglyukakból gyakorta öregasszonyok vánszorognak elő, arcukon mint sebhelyek a zodiákus jegyei, szemük helyén két párducbőrdarab. Észbontóan fölösleges dolgokat hordanak ki a világosságra. Az egyik apró tollakból készült zöld rózsákat, tábornoki kardot és harmonikagombot árul, a másik katonai tréningruhát, vászonvödröt és kitömött majmot kínál. A Szénpiacon az elárusítónők kenguruerszényében a legkülönfélébb színű tulipánok. A Lovag utca kirakataiban galambocskák enyelegnek egymás nyakacskájához dörzsölődve, ketrecekben törpepapagájok röpködnek – megannyi költői hasonlat. Néhány kanadai aranyhörcsög kapaszkodik a szabadság felé az akvárium magas kürtőjében. Egyszer szent voltam egy pillanatig háromszáz koronáért. Felvásároltam az összes stiglicet, és saját kezűleg visszaadtam a szabadságukat. Istenem, azt az érzést, amikor a tenyeredből felrepül a riadt madárka! Aztán kimegyek a piacra, ahol az anyókák alvadt vért árulnak tányéron. Újszülött-, levizeltszalmazsák-, ecet- és kenderszag terjeng. Egy teherautóról szakadatlanul szedik lefelé a leölt bárányokat. Érdekes, a nagy ünnepeknek az állatok isszák meg a levét. Karácsonykor a halak, húsvétkor a gödölyék és a bárányok. Az otthoni disznóölésre gondolok, amikor rosszul szúrtuk le, és belefúrta magát a trágyába, inkább belefulladt a trágyalébe, csak hogy ne lássa többé a mészárost késsel a kezében.

Aztán szaporábban lépkedek, de hiába. A sör, amit vettem, döglött lett. A Zinner fivéreknél, ahol öt emeletet tölt meg a rengeteg játék, az irodán reszket dühében a raktáros:

– Ide figyelj, Plaváček, mi téged sörért küldtünk, nem az élet vizéért! Micsoda idők, micsoda idők!

A kezelő sem akart kimaradni a piszkálódásból:– És mondd, mikor boldogul meg újra az Adolf nagybácsikád, aki folytatásokban haldoklik

neked?– Egykettőre – mondom, s fogom a számlákat, és egész nap azzal foglalkozom, hogy

kipipálok és átszámolok két vagon gyerekjátékot.Gyalogos puskával, katona sapkában, katona sisakban, tiszt lépésben, tábornok köpenyben,

dobos, trombitás, vadászkürt, nagydob, fekvő katona puskával, tüzér csőtisztító kefével, álló tiszt térképpel...

Pipálgatom ki a bábukat, és arra gondolok, hogy még mindig összetévesztenek másokkal, már hány éve eljöttem otthonról, és mégis, ha valahova odahánynak vagy valaki randalírozik éjszaka, a szomszédok mindjárt átrohannak, és kiabálnak a mamával, hogy a maga fiacskája megint randalírozott az éjjel, jó az neki?

Távolságmérő, író telefonista, motorbiciklista, fekvő sebesült, két szanitéc, orvos fehér köpenyben, életmentő kutya, fekvő katona cigarettával, lovon ülő dragonyos...

Marýšekéknél haldoklott egy nagynéni, reggel Marýšekné átszaladt anyámhoz, és veszekedett, hogy éjszaka belerúgtam az ablakba, a nagynénje kis híján frászt kapott ijedtében a halála előtt,

biztos én voltam, kiszaladt utánam, és hallotta iszonyú kacajomat... pedig már hány éve eljöttem otthonról.

Legelő tehén, bőgő tehén, álló borjú, legelésző csikó, szopós malacok, álló cica masnival, csipegető tyúk, fiatal tigrisek, foltos hiéna, két lábon álló medve, amerikai bölény, jegesmedvebocs, vakaródzó majom...

Nézem az állatorvost, amint a beteg marha fölé hajol, és azt mondja a könyvelőnek, hogy vizet ír elő, de rám meg rám förmedt a doktor úr, hogy gyöjjek csak, fogjam az ecsetet és kenjem ezt így bele a marhának a patája közé. Aztán a lelkemre kötötte, hogy fogjak egy baltanyelet, nyissam ki vele az ökör száját, és törüljem ki neki. Én meg csak bámultam, és képtelen voltam megmondani, hogy nem én vagyok a kocsis, én csak nézelődöm.

Zerge, vaddisznó, kiskondás, szántóvető, kéményseprő, álló cowboy, lasszóvető indián, nagyméretű ülő nyuszi, kalapos cserkész, juhászkutya...

Bemegyek egyszer a zsinagógába, odahajol egy sáros zsidó, és azt kérdezi halkan: szintén keletről tetszik lenni? Rábólintottam. Aztán mikor benéztem a sörözőbe, ott ült két pofa. Azt mondja az egyik, komám, te pék vagy! Én meg rábólintottam, a fickó a kezét dörzsölte, és azt mondja, mindjárt láttam, kártyát hozatott, és azt mondta, hiányzik a harmadik az ultihoz, betli egy korona, durchmarsch kettő, első hetes oszt.

Szűz Mária, Kisjézus, Szent József, álló király, szerecsenkirály, pásztor báránnyal, angyal, beduin, legelésző bika, juhászkutya...

Két vagon játékot pipálok ki a Maislova utcában a Zinner testvérek játék-és divatáru-nagykereskedésében, ezért szeretek munka után sétálni. De folyton belebotlok minden játékba, ami aznap a kezembe került. Szeretek a Kampán járni, ahol a gyerekek négykézláb csúszkálva az aszfaltra rajzolnak, és a házfalakon folytatják, ameddig felér a kezük. Most tátva marad a szám egy férfiportré láttán, a kalapja elölről is meg hátulról is le van rajzolva egyszerre, a kalap takarta füle pedig a feje fölé van rajzolva, mint egy kérdőjel, mint egy címer.

– Te fested ezeket? – kérdeztem bambán a kislánytól, aki éppen bevégezte ezt a rajzot, és kékek a loknijai, mint a vadászpuskatöltény.

– Á, ez semmi – mondja, és a cipője talpával szétmázolja azt a portrét, amely a galériában függhetne –, de meg tetszene fésülni?

– Ha akarod... – mondom.És a kislány lovaglóülésben elhelyezkedik a padon, majd egyik lábát maga alá húzza, mögé

ülök, hátranyújtja a fésűt, és én fésülöm. Hunyorog, aztán nézi a lehulló faleveleket, és azt mondja:

– Ennek a levélnek már fájt a keze, hát eleresztette az ágat.Hirtelen sötétedik, a Petřín szerpentinjein biciklisták jönnek lefelé, fejükön bányászlámpa. A

nefrites vízben minden egyes evezőcsapással tucatnyi alpakkakanalat kavarnak föl a csónakok. A pad mellett vak férfi halad el, vak nőt vezet a fehér bot radarján.

– Mire gondolsz, amikor az aszfaltra rajzolsz? – kérdezem.– Arra, hogy hogy énekel ott a madár – mutat az ágak közé.Állát leszorítja a mellére, gyerek még, de öt év múlva ébredezni kezd benne az a gyönyörű

parazita, mely enyhén csípős, bóraxízű anyagokat tartalmaz, és lassan boldogsággal önti el az életét. Összefésültem a haját, megemelgettem azt a maroknyi hajat, aztán kötöm a masnit. A kislány a feje mögé nyúl, és ráteszi az ujját pontosan az első csomóra, hogy megköthessem a másikat, aztán meg a parádés masnit. Aztán megfordult, kibogozta a derekára kötött madzagot, meghúzta a két végét, kitolta a hasacskáját, és én rászorítottam az ujjam a keresztbe tett spárgára, hogy megcsomózhassa, és masnit köthessen rá. Aztán minden átmenet nélkül megcsókolta a kezemet, és már ott se volt...

Olyan a Károly híd a Kampáról nézve, mint valami hosszú kád, amelyben a járókelők az ülepükre szerelt kerekeken közlekednek. A folyóban egy törött bordájú Prága zihál, és a hidak ívei úgy ugrálnak a két part között, mint a kutyák a hajtóvadászaton. Elmehetnék az unokahúgomhoz a sörgyárba, vagy a háziasszonyomhoz, mert meghívott egy pohár áfonyaborra, de inkább őgyelgek. Végigmegyek a Mihály utcán, elolvasok egy feliratot: Vaskapu. Ez erőt ad, mint a vasbor. Az átjáróban belátni az órásüzletbe, a sepregető inas folyton hunyorog, és marcipánnal van tele a szeme, bizonyára kötőhártyagyulladása van, és reggelente úgy kell szétfeszítenie a szemhéját, hogy eltaláljon a mosdóig. Ma sorozatokban kerülnek elém a járókelők, mintha a baj láthatatlan fonalára volnának felfűzve. Tíz befáslizott fejű ember, aztán egy tucat jelentőségteljesen felhúzott szemöldökű, mintha valami mondanivalójuk volna, hét ember leragasztott fél szemmel...

De főként a nők szúrnak szemet. Bele kell őrülni ebbe a divatba, mind úgy néz, mintha épp most kelt volna föl a szerelem ágyából. Mi az ördögöt hordanak a blúzuk alatt? Valami állványzatot vagy halcsontépítményt, hogy majd kibökik a mellek az ember szemét. Na és a járásuk! Egy nagyvárosi embernek egy ruhaszekrénnyi képzeletének kell lennie, hogy kéjgyilkosságba ne kergesse az agyafúrt műszépség. Ekkor mellém szegődött egy ember, és elmesélte, miféle csodálatos foglalkozásokat űzött már, hogyan etette az első automatát a Koronában, ott ült az automata belsejében, és előbb megnézte, nem hamis-e a bedobott egykoronás, és csak aztán tette rá a szendvicset a tálcára és forgatta el a szerkezetet, és hallotta, miként csodálják az emberek ezt a találmányt, ugyanúgy, mint amikor a kiállításon ült egy ötmeteres órában, kezében zsebórával, és percenként igazította arrébb a mutatót. Ezt mesélte, és még most is csodálkozott saját sorsán.

– Kicsoda ön? – kérdeztem.– Egy gyakorlati filozófus – felelte.– Akkor legyen szíves elmagyarázni Kant A gyakorlati ész kritikájá-t – mondom.És mentünk felfelé az István utcán, és Prágát lejjebb engedte a hidraulikus emelő, és a

gyakorlati filozófus haja a csillagkeltetőgépet érte. Aztán meghívott sült virslire.– Annak a vénasszonynak jó virslije szokott lenni – mondtam.Aztán az acetilénlámpa fénye szitált az öregasszonyra, és Rembrandt feltámadt halottaiból. A

vénasszony a hasán pihentette a kezét, mintha elveszett fia hátát tapogatná. Egyetlen foga kiviláglott a szájából.

– Már éjfél van, uraim? – kérdezte.A gyakorlati filozófus égre emelte az ujját, és e pillanatban olyan szép volt, mint Löw rabbi,

mint Van Gogh levágott füle. Az éjszaka salakkal, ezüsttekercsekkel, srófokkal és anyacsavarokkal volt tele. A levegőben ammóniák, tejsav, intim női toalett, éter, ajakrúzs illata száll. Aztán az István utcai órák ütni kezdték az éjfélt. Aztán mindenfelől megszólaltak a prágai órák. Aztán még azok, amelyek késtek. A gyakorlati filozófus óriási élvezettel befalta a sült virslit, és köszönés nélkül távozott.

Arra ment egy prostituált, szép volt és fehérbe öltözött, mint egy angyal, megfordult, és felpattant a szája hüvelye, és kipergett belőle két sor fehér zöldborsó. Kedvem támadt néhány színes szót karcolni a mosolyába, feltételezvén, hogy reggel elolvassa őket a tükörben, ha majd előtte áll a fogkefével.

Mondom az öregasszonynak:– Asszonyom, nem ismerte ön Franz Kafkát?– Szűz Máriám – mondta –, én vagyok Kafka Franciska. Apukám lómészáros volt, és Kafka

Francinak hívták. Aztán ismertem egy főpincért a bydzovi restiben – mondta előrehajolva, s egyetlen foga úgy világított a szájában, mint egy vén szibillának –, hanem, uram, ha netán valami

különlegeset óhajtana, hiszen maga úgyse végzi természetes halállal, szóval hamvasztassa el magát, és hagyja rám a hamvait, és akkor én magával fogom súrolni a villáimat meg a késeimet, hogy történjen magával valami elegáns dolog, olyasmi, mint egy ajándék, mint a balszerencse, mint a szerelem... hehehe – szólt, és villájával megforgatta a sistergő és fröcskölő virsliket.

– Kártyát is vetek – folytatta –, uram, ha maga nem volna borongós kedélyű, gyönyörű dolgokat alkothatna... mész innen, mész innen, már megint itt van! – kiabált szoknyáját csapkodva, és valamit elrugdosva magától.

– Mi az? – kérdem.– Semmi – felelte –, csak Hedvigke, egy lengyel grófnő kislánya, aki vízbe fulladt, a

szelleme... tudja? Folyton velem van, és most rángatja a kötényemet, érti?– Értem – mondtam, és kihátráltam az acetilénlámpa fényköréből.Aztán már hazafelé mentem. A Turandot bejáratánál valaki mutatja a portásnak, hogy van

pénze. A Schmelhausékhoz címzett vendéglőben zene jön föl a pincéből és két nevető öregember. A Bőr utca tele van illetlen jellel és mozdulattal. A kanális fölött piros rózsa hever, mintha egy csokorból esett volna ki. Aztán leülök az Óváros téren a medencénél, s árnyékom zöld, lila szegéllyel. Valaki hatalmas kaktuszt cipel, minden dudorán piros masni. Egy dáma, úgy néz ki, mintha egy Ibsen-darabból csöppent volna ide, vonul végig a Párizsi utcán pizsamában és kabátban, bizonyára nem bír aludni, és most megy a korlátnak támaszkodni a folyó fölött. A lámpánál úgy áll egy ember, mintha komoly zenét hallgatna. De most okádik, úgy folyik a szájából a lé, mintha kiesett volna láncon függő zsebórája. Látom lakásom kivilágított ablakát, kidagadnak a függönyök, fel-alá járkál a szállásadóm, és hányja a keresztet. Biztosan megint ott áll az asztalon a bögréje a nekitámasztott nyitott Bibliával. A Hosszú útról kijött egy rendőr, olyan, mintha mindkét keze könyökig gipszben lenne.

Eszembe jutsz, Poldinkám, mikor azt mondtad:– Téged gyűlöllek a legkevésbé. Nyáladban érzem annak a végtelen luknak az ízét, amelyet a

szerelem vájt ki, fogaidban tapogatom azt a falat, melyen a bánat csorog.Kedvesem, vacsorára szalámit ettél, mert egy darab hús van az ajkamon, de nem baj, csak

csókolj egyre. És mondogasd, hogy még Salamon se volt teljes dicsőségében se így öltözve, hogy az ég madarai, sem a mezők liliomai nem olyan szépek, mint én. Mondd újra és újra, gyújts égő áldozatot a lábam között, és szíts tüzet a medencémben. És reggel, ha hazamész, és női ruhát látsz lógni az ablakból, ne törődj vele. Én leszek az, amint átölelem az édes emlékkel ittas házat. Azt mondják, a korlátokon ki lehet tapogatni a nap elveszett melltűit.

Ezt mondta akkor Poldinka, lement a folyóhoz, ahol kézen jár a város. Csodálkoztam akkor, miért mennek kerekükkel felfelé fordult autók a folyóban, mintha a háztetőn szánkáznának, miért köszönnek egymásnak úgy a járókelők, mintha vizet mernének a kalapjukba.

– Ember, honnan van erőd ajánlgatni azokat az őrült játékszereket, azokat a keféket és fésűket, s közben olyan iszonyatosan álmodozni?

S én azt mondtam:– Poldinkám, egyedül te értetted meg azokat a szavakat, amelyekkel elárasztottam a szád, a

hajad, a tüdőd levegőjét, azokkal az Esti Újság-beli szavakkal. Poldinkám, egyedül te találtad ki mindig, mikor csavarodik le a kanóc a szememben, és egyedül te fogod megérteni, hogy mi marad utánam, ha majd elmegyek süket pléharccal, mert hozzád hasonlóan én sem akartam soha recept szerint boldog lenni, én se nyugodtam bele soha, hogy ne lehessen jogom a fájdalomra és a bánatra... De Poldinkám, te perverz és züllött női hölgy, mért hozol pánikot az életembe, mint a cseppkő, mint a denevér?

Felugrottam a padról az Óváros téren, egy rendőr állt előttem szétterpesztett lábbal, mészbe áztatott kabátujjakkal. Mivel senki sem járt arra, kiöntöttem a szívemet:

– Mától fogva soha többé nem irthatják ki belőlem a vágyat, hogy egy arameus nevetéstanárral sétálgassak, tudja? Mától fogva nem irthatják ki az agyamból a bogarakat, mert szabadon élni öröm. És én úszom a boldogságban, esküvőkben, örömökben, a Zinner fivéreknél pipálgatom kifelé a piros szemű nyuszikat, nyulakat, souvenir kápolnácskákat, angyalhajakat, karácsonyfadíszeket, játékokat. Érti? Mindnyájan testvérek vagyunk, l’art pour l’art testvérek, szépek, mint az entertate Kunst, őszinték, mint a pacsirta, romlottak, mint a rózsa. Tényleg érti? Agyunkban bogarak nélkül nem lehet élni. Az embert nem lehet kigezarolozni a szabadságból, testvéreim. Érti?

A rendőr szigorúan így felelt:– Ne kiabáljon, miért kiabál, Kafka úr? A végén fizethet csendháborításért. Hap Béla fordítása

A BERÚGOTT DOB

SEMMI SE VOLT olyan jó, mint szaggatni a jegyeket és mutogatni, így e, hogy ki hova üljön. Már az általánosba is ülésrendeket csináltam a tanító bácsinak. De a protektorátus alatt olyan esemény történt velem, amelyet csodálatosnak neveztem. Belém bújt egy olyan jegyszedői kisördög, és a híradó alatt, amikor a bemondó bemondta, hogy Dortmund felett lelőttek nyolcvannyolc ellenséges gépet, és a mieink közül egy tűnt el, akkor az a pajkos kisördög azt súgta, hogy hangosan aszongyam: „Visszajöhet az mééég.” Olyan idegennek éreztem a hangomat, hogy azonnal felkapcsoltam a villanyokat, és megkérdeztem a híradó nézőit, hogy ki volt az, körbementem a többi jegyszedővel, de senki se jelentkezett, erre élve hivatali hatalmunkkal, mert hivatalos közegek voltunk, az előadást befejezettnek nyilvánítottuk, a belépőjegyeket a nagyfilmre érvénytelennek, és hogy büntetésből mindenki menjen haza.

De rendes jegyszedő csak aztán lettem, hogy az Idő filmszínházban szaggattam a jegyeket. Ott lehetőségem nyílt, hogy egy kicsit rendező is legyek. Nemcsak hogy a zsöllyére vigyem a nézőt, hanem azt is ellenőrizzem, nem nézi-e meg még egyszer a filmet másodszor is. Ez volt csak a jó világ, itt sajnáltam először a fájrontnál, hogy vége van, olyan szép volt rögvest karon fogni, aki másodszor is nézni kezd, aki tehát kezdi meglopni az Időt. És én csak odanéztem, és már a nézésemből látta mindenki, hogy rendező vagyok. Aztán, mikor szünet volt, akkor széthúztam a függönyöket, kinyitottam az ablakokat, hogy a mozicska kiszellőzzön, és míg mentek kifele azok a nézők, akik már mindent láttak, személyesen tartottam a hátammal és szétvetett karral az ajtót, amely mögött már ott álltak a további nézők, és csak amikor az utolsónak is eltűnt a cipője sarka, akkor nyitottam ki a csapóajtót, és kezdtem tépdesni az újonnan érkezettek jegyeit, de a szememmel már azt ellenőriztem, ki látta már az ülve maradtak közül az Idő valamely részét, és mikor jár le a jegye. Azt se szerettem, ha az ifjúság a híradó alatt szórakozott, mert én minden előadáson úgy éreztem, hogy én vagyok a rendező, tehát felelős személy vagyok. Ezért a széksorok fölé hajoltam, és odakiáltottam: „Hallgassanak, mert mindannyiunkat bezárnak!” És olyan ereje volt a hangomnak, hogy csönd lett, de én nem hittem nekik, ott álltam az első sornál, és az arcokat néztem, hogy tényleg a vásznat nézik-e, és közben bevezettem az új nézőket, olykor megparancsoltam, hogy egész sorokkal üljenek arrébb, hogy oda ültethessem a nézőt, ahol az ülésrendben szükségem volt rá. Parfümszórót vettem a saját pénzemen, és a szünetekbe illatkivonatokat permeteztem a fejek fölé, és így lettem igazi jegyszedő, csakis azért, mert én egyben rendezőnek is éreztem magam. És ezért léptettek elő, és lettem első osztályú színházakban, koncerteken, műsoros esteken jegyszedő. És ugyanezt a módszert alkalmaztam otthon is, a családban. Az egyetlen ember, akivel barátkoztam, a sógorom volt, aki a stemplit ütötte a külföldre szóló útlevelekbe, és akivel szabad időnkben gyakran jártuk az éttermeket, és azzal szórakoztunk, hogy ülésrendet csináltam az étteremben, mutogattam a sógornak, ki való ebbe az étterembe és kit dobnék ki, kit hova ültetnék, és kit vezetnék ki, amikor már be van állítva, vagy ki ivott és csípett be másutt, és csak egészen beállítódni jött ebbe az étterembe, vagy incidenseket csinálni. A sógorom meg csak ült, és nézte az érkező vendégeket, és halkan darálta a fülembe: „Annak ütnék pecsétet az útlevelébe, amannak meg nem ütnék...” A sógor az állampolgárokat felosztotta olyanokra, akiket kiengedne, és olyanokra, akiket nem engedne ki. A sógorom is, bár ahhoz neki már nem volt semmi köze, az is a külföldi utazások rendezőjének érezte magát. Meg az utolsó pillanatig vizsgálgatta, hogy jól ütötte-e be azt a pecsétet. És így már kétszer is felszállt a gép a sógorommal, aztán internálták abban a városban, ahol leszállt az

ajroplán, egyszer Bécsben, egyszer meg Párizsban. Persze a sógoromból időnként hülyét csinált az a pajkos kisördög, hányszor volt, hogy a sógor csak úgy bámult, mint akinek káprázik a szeme, mert akiről azt mondta, hogy megérdemelte, hogy beütötte neki a külföldre szóló pecsétet, az kinn maradt, akiben meg nem bízott, hogy visszajön, az közmeglepetésre visszajött. Szóval én tegnapelőtt a Ledeburg-teraszokon voltam jegy szedő, azt a tragédiát játszották, amikor a végin az Othello mór gyilkolja a feleségit az ágyban. Ezt nemcsak azok nézték, akik befizettek rá, hanem a házak nyitott ablakai mögül azok is, akik nem fizettek; személyesen mentem oda, hogy legalább állóhelyeket vetessek velük, de bezárták a kaput, erre én hoztam egy létrát, de ahogy másztam át, leestem, rá a kezemre, majdnem kificamodott, na és aztán odanézek, hát nyitva a kapu, erre kimentem a létrához, de valaki megint bevágta, és hallottam a zárat, ahogy kétszer ráfordítják, erre elkezdtem dörömbölni, mert benn hagytam a földön egy egész tömb belépőjegyet, de azt már nem láttam viszont, és hogy ki ne röhögjenek, meg kellett fizetnem mind az ötven állóhelyet, és dicséretet kaptam. De a végén, amikor a nemes lelkű mór fojtogatja a Desdemona nevű feleségét, akkor az egyik lakás bérlői is elkezdték fojtogatni egymást annak a szomszédos háznak az első emeletén, olyannyira fojtogatták egymást, hogy a nő kiesett az ablakon, épp akkor, amikor a mór befejezte a Desdemona megfojtását, és az emberek felálltak, mert nem hittek a szemüknek, hasztalan csitítottam őket... aztán mentem, és hivatalból felmásztam a létrán, és a számra tettem az ujjamat, és mint egy igazi jegyszedőhöz illik, besuttogtam az udvarba: „Pszt.” De az a nő ott feküdt, és el volt törve a lába, és bőgött, én meg néztem befele abba a kis udvarba, meg a létra tetejiről a Ledeburg-teraszok udvarára, egy fenét kellett törődnöm azzal az eltört nővel, fő, hogy az igazi rendező szemszögéből a tragédia lejátszódjon. Csak aztán másztam le, hogy felhangzott a taps, mikor az, aki a mórt játszotta, könnyben úszva és meghalva felkelt megköszönni a tapsokat, és akkor azt az összetört nőt az udvarból betoltuk a mentőautóba, és én mintha valami füldugót húztam volna ki a fülemből, valahogy egyszerre kezdtem hallani a tapsot a teraszokról, meg a könnyeket, meg a férjnek meg annak a nőnek a jajveszékelését, egymás mellett hallottam őket, hallottam, és muzsikált nekem még a csapószékek nyikorgása is, meg az ablakok nyikorgása, ahogy a házból kihajoltak a lakótársak, meg a beszélgetés a falon innen és túl, és egyszerre minden olyan különös lett, hogy azt hittem, hogy a jegyszedői kisördög tréfált meg. De a dolog tegnap is folytatódott, amikor a jegyeket szaggattam, és merengő koncertlátogatókat vezettem a helyükre a vonósnégyesen. A vonósnégyesekre válogatott közönség jár, gondterhelt és elgyötört arcok, fiatal lányok, akiken rögtön látni, hogy egy ilyen vonósnégyestől áldott állapotokban mennek haza, mert az igazi vonósnégyes az lefegyverzi az embert. És amikor a Ledeburg-teraszokon elkezdődött a vonósnégyes, felültem egész fönt az utolsó lépcsőn a homokkő falra, mellettem szobrok álltak, keresztbe vetettem a lábamat, és az államat beleraktam a tenyerembe, és figyeltem, hogyan küzdenek egymással a hangszerek, énnekem mindig az volt az érzésem, hogy az igazi vonósnégyes az egy olyan párbaj, néha már-már kocsmai verekedés, piaci perpatvar, élethalálharc, ez alatt a néhány év alatt megtanultam a vonósnégyesben történeteket és eseményeket látni, hogy valamivel elszórakozzak, anélkül hogy levenném a szememet a nézőkről, és tudjak róla, ha valaki elájulna vagy zavarná az előadást. De ma, amikor a vonósnégyes a vége felé járt, és tényleg úgy látszott, hogy a cselló vesztésre áll az egész vonalon, annyira belemásztak a csontja velejébe neki a hegedűk, annyira hülyét csináltak belőle, egyébként lehet, hogy a végén az első hegedű nyeri meg az egészet, mert csak úgy félrehúzódik, mint ahogy mondani szokják, hogy mikor hárman verekednek, akkor a negyedik nevet, látszott ez a hallgatóságon, majdnem mindenki sokkal kisebb lett, összegörnyedtek, az állukat fogták, mintha fájna a foguk. És akkor az első sorban felállt egy emberke, és hátrálva elindult a széksorok között, egyre csak curukkolt, rögtön tudtam tapasztalatból, hogy valami vidéki, nyilván

megy az utolsó autóbusza vagy vonata, és én mint rendes jegy szedő láttam és tudtam, hogy ha így curukkol tovább, a végén bele kell akadnia a cipője sarkával az aranyhalas és lótuszos medence sarkába, és hanyatt kell esnie a vízbe, és szükségszerűen zavarnia kell a hallgatóságot és a vonósnégyest mint olyat, tehát nekem gyorsan le kell másznom a homokkő balusztrádról, és az utolsó pillanatban karon fogni a koncertlátogatót, és szelíden odavezetni a kijárathoz, de e jegyszedői kisördög azt súgta, hagyd a fenébe, és figyeld, mi lesz vele. És felemeltem a fejem, és akkor zúgásával bekapcsolódott a vonósnégyesembe egy ajroplán is, színes lámpákkal a szárnyain, és belehallottam a villamosok csilingelését, és az egész valami szimfóniává kezdett összeállni bennem, és aztán lenéztem, minden rendben, a hallgató már néhány méterre volt a medencétől, a többi hallgatók meg olyanok voltak, mint a halottak, annyira érvényes volt rájuk az a mondat a tegnapi Othellóból: A szörnyű terhet nézd ezen az ágyon! Aztán a cipősarok beakadt, és az összegörnyedt hallgató hanyatt beesett a vízbe, a testecskéje visszatükröződött a vízen, aztán egy pillanatra össze volt tekeredve, mint a gyermek testecskéje az anyja ölébe, vannak odahaza képeim az Orvos a családba című könyvbe, aztán loccsanás, és a koncertlátogató eltűnt, aztán felbukkant, és tele volt aggatva lótuszlevéllel, olyan volt két lótuszlevél a vállán, mint a tábornoki váll-lap, és csorgott belőle a víz, és ahogy ott állt derékig a vízben, kigombolta a kabátját, és a mellényéből kiesett egy aprócska aranyhal, s a közeli sorokból elhúzódtak a hallgatók, egyesek még a lépcsőre is fölszaladtak, egészen mellém, nehogy rajtuk száradjon, mármint a botrány, nehogy valaki azt higgye, hogy azt az embert ott a medencébe ő hozta el a vonósnégyesre, sőt, hogy az ő rokona... és hallottam, hogy a vonósnégyes lassanként szétmegy, sőt, a cselló, amely vesztésre állt, szándékosan rájátszik az általános zűrzavarra, a rendezők meg húzták kifelé azt a koncertlátogatót a tavacskából, valaki nevetett, de engem semmi sem zavart, az se, hogy két zenész abbahagyta a zenélést, az első hegedűs nem várta ki a győzelmét, végigrohant a széksorok között, és épp, amikor a rendezők a nadrágjánál fogva húzták kifelé azt a nedves koncertlátogatót, odaért, és épp amikor a nadrágját mángorolták, az első hegedűs ráhúzott a vonóval a hangverseny megzavarójára, kétszer, háromszor is, csak úgy pleccsent, mint amikor a kapuhoz csapkodod a marhabelsőségeket, fel voltam ajzva, reszkettem, olyan szép volt, olyan gyönyörű volt az egész, néhányan a közönségből a falat döngették az öklükkel, hullott a vakolat, mások a körmükkel kaparták, mintha fel akarnának mászni, de nekem az egész csak úgy muzsikált, majd felvonított a szívem örömében. „Én nem akartam magukat zavarni – mondta a koncertlátogató –, én siettem a vonathoz.” Aztán hazamentem, elbambásítva mindattól, ami velem történt, mikor kinyitottam a kaput, muzsikált még a kulcscsörgés is, a végén még az is muzsikált, hogy a lányom még mindig nem volt otthon.

Ma már reggel óta az utcasarkon állok, és nem győzök bámulni. A villamosok és az emberek beszélgetése, minden felelget egymásnak, minden összejátszik, mint a jó futballisták. Itt áll mellettem egy olyan szép fiú, a sógorom biztos nem ütné be neki a stemplit az útlevelébe, a hóna alatt egy újságcsomag vagy mi, kenderzsineggel van összekötözve. Aztán egy autó felszaladt az egyik kerekével a járdaszegélyre, aztán megint le, két zsaru nevetett, az a szép fiú meg odaugrott hozzájuk, és aszongya, látták azt az autót? Mire a zsaruk, hogy mi van vele? mire a szép fiú, hogyhogy mi van vele? és egyetlen sercenettel feltépte az újságot és odatartott egy egész pakli gyászjelentést, és aszongya, éppen így ment föl egy autó a járdaszegélyre, és elütötte az anyukámat! és úgy fogta a gyászjelentést, mint úrfelmutatáskor a pap a monstranciát, és nekem az egész muzsikált, még az a sercenet is, és az is muzsikált, ahogy elálldogáltam reggel a lányom ágyánál, ott aludt, fel volt gyűrődve a hálóinge, olyan formás lába volt, én meg – máskor kivertem volna a balhét, hogy hol volt az éjszaka. De ma csak néztem, le voltam taglózva ettől a szépségtől, és balhé nélkül távoztam, elmentem a feleségem mellett, aki sápadt volt rémületében, hogy szokás szerint elkezdem csinálni az arénát, megsimogattam a keze fejét, ő meg visszahúzta,

mintha megharaptam volna, az utcánkon egy srác ugrált végig fél lábon, és kiabálta bele a világba: Anyukámnak és apukámnak esküvője lesz! És én nem háborodtam fel, mint rendes jegyszedőhöz és rendezőhöz illik, épp az ellenkezőjét tettem, mint amit máskor tettem volna, megsimogattam a srácot, aztán néztem a tenyeremet, és örültem annak a simogatásnak, aztán találkoztam egy egykoporsós halottaskocsival, aztán egy kétkoporsóssal, egy kicsit arrébb egy háromkoporsós halottaskocsival, mondom magamban, végigmész a keresztutcán, a Kikötő utcán, isten tudja, milyen jel vár rád, aztán ott megkötöttem a cipőpertlimet, és valaki felhúzta a redőnyt, szörnyű hangja volt, félreugrottam, és átszaladtam a másik oldalra, hát látom, az orrom előtt Prága Főváros Temetkezési Vállalata, az összes emeleten az összes fázis, ahogy készül a koporsó, lent meg a felhúzott redőny mögött a sorba rakott koporsók raktára, mint valami fekete cipő-raktár, máskor hanyatt vágódtam volna, de most mosolyogtam. Egy TU repült a város fölött, és minden egy nagy szimfóniává állt össze bennem, éreztem, hogy kezdek rossz jegyszedő, rossz rendező lenni, és kezdek másvalaki lenni, mintha nemcsak a fülemből húzta volna ki valaki a füldugót, hanem a lelkemből is, mintha levetette volna rólam a szemellenzőt, hiszen eddig olyan voltam, mint a konflisló, és amikor mentem vissza ebédelni, vettem egy doboz édességet, aztán egy autó orra ment el előttem, a kabinból kihajolt egy pofa, .hogy hol van itt a Pudilékhoz címzett vendéglő? Mondom, barátom, így hívták régen azt a vendéglőt, ahol az volt kiírva, hogy a Kroftékhoz, de ma úgy hívják, hogy a Marekékhoz. A sofőr meg ököllel belevágott a pléhajtóba, mint a dobba a szimfóniában, az Ötödik szimfóniá-ban a Beethoventől, felvidult, és aszongya, „hát ennek örülök, már negyedszer járom körül ezt a háztömböt, hanem tudod, mit – mondta, s kiugrott az autóból –, cserébe mutatok neked egy gyönyörűen szétvagdalt fiút”, hátrament kinyitni az ajtót, és ott volt egy közönséges koporsó, de én azt mondtam neki, barátom, nekem van fantáziám, itt e, a homlokomra böktem, én itt látom nemcsak jobban szétvagdalva, mint ahogy a valóságban van szétvagdalva, hanem jobban, mint ahogy egyáltalán szét lehet vagdalni, úgy bizony! és mentem tovább, és otthon a lányom sápadt volt rémületében, meg a feleségem is, mikor ettünk, és szétlocsolták a levest az abroszon, a hús a tányérjukból kiesett a földre, de nekem mindez muzsikált, mosolyogtam, de ők jobban meg voltak rémülve, mintha elkezdtem volna kiabálni meg fenyegetőzni meg verekedni, és még jobban megrémítettem őket, amikor behoztam a dobozt, és mondtam, hogy nyissák csak ki, a lányomnak elernyedt a keze, képtelen volt rá, bizonyára azt hitte, hogy babakelengyét vettem neki, a feleségem bemaszatolta a kezét a csomókon, aztán elvágta a madzagot, és nekem magamnak kellett felnyitnom a doboz tetejét... Torták voltak benne meg tejszínhabos koszorúk, kínáltam nekik, de a feleségem meg a lányom egész a falig hátrált, ha lehetett volna, átcurakkoltak volna a falon a szomszédba is, és én elkomolyodtam, kivert a verejték, és aztán magamnak kellett kivennem egy darabot és a kezibe adnom a lányomnak, aztán ugyanúgy az asszonynak is, fogták azt az édességet, amit először hoztam nekik, életemben először, mind a kettő fogta a maga tejszínhabos koszorúját, de egyetlen falatot se tudtak megenni belőle...! „Egyetek, nektek hoztam” – mondtam, és magam is kivettem egyet, és elkezdtem enni, szájukhoz emelték a tortájukat, aztán beleharaptak, de még azt az első harapást se bírták lenyelni, és én hallottam, hogy amit ma délután az utcán meg itthon láttam, az már a Patetikus szimfóniá-hoz tartozik, amit este mint jegyszedő harminchetedszer fogok hallani, azt a szimfóniát, ami miatt délután oda kell mennem megigazítani a székeket, ügyelni, hogy a takarítónők letörüljék a port az ülésekről, a lányom és a feleségem lehorgasztott fővel bámult a szőnyegre, nem láttam bele a szemükbe, mert a hajuk majdnem belelógott a tortába, amit a reszkető ujjaik közt tartottak, tessék, ezt kapja az ember azért, mert rendet akart, gondoltam volna már éppen magamban, de hirtelen leblokkolt az az én régi gondolkodásmódom.

Rendes jegyszedőnek lenni a Waldstein-kertben, az nem olyan egyszerű dolog. Itt egy csomó kompetenciális konfliktus merül fel, mert a Waldstein-kertet a Szent Tamás sörfőzdétől csak egy

magas fal választja el, amelyen átmászni szintén nem olyan egyszerű dolog, de a magas fal nem zavarja a hangszer zenéjét és a társalgást. Olyan az, mintha direkt egy rendes rendező idegesítésére találták volna ki, hogyha a Prága Főváros Szimfonikus Zenekara dr. Václav Smetáček vezényletével pont ugyanakkor játszik, mint a fal túlsó oldalán a Polata úr Šumavai Rezesbandája: Olyankor kompetenciális vitákra kerül sor, mert mindkét félnek az a benyomása, hogy a másik zavarja őt. Én, minthogy mindig a Waldštein-kert elit előadásain tépkedtem és vezettem, ki nem állhattam a Tamás-kertet, alighogy meghallottam a Rezesbandát, már fordult is fel a gyomrom. Ezzel szemben a sógorom az egy olyan egyszerű ember volt, noha stempliket ütögetett az útlevelekbe, úgyhogy mértéktelenül hódolt a sörnek meg a világi szórakozásoknak. Úgyhogy Waldštein igen helyesen tette, hogy azt a magas falat emeltette, mintha előre tudta volna, hogy meg lesz osztva a cseh nemzet. Én persze nem voltam megosztva, és rendíthetetlenül a szimfonikus zene pártján álltam, és gyakran kaptam magam rajta hangverseny közben, hogy lélekben fogok egy létrát, és átmászok a kerítésen, és olyan erős vagyok, hogy az összes vendéget és az egész zenekart eszméletlenre verem. Ilyen finom ízlésű voltam egészen máig, amikor is már a derekamban éreztem, hogy megfordítottam a lelkületem kormánykerekét, és hogy ma biztosan történik valami. Történt is. Mikor kijött a karmester, és kopogott a pulton a pálcájával, és a hallgatóság elcsöndesedett, a Polata úr Rezesbandája rázendített egy harsány galoppra. A zenészek szenvedő arccal néztek fel a vén fák zúgó lombkoronájába. Aztán már nem volt mit tenni, mint szétverni a Polata úr népi zenéjét, s most majd a Prága Szimfonikus Zenekar túrja fel az orrával a Szent Tamás serfőzde virágzó kertjét. És felhangzott a Patetikus szimfónia, a karmester úgy kormányozta, mint egy főpap, de én a Polata úr fúvószenéjét nem egy ellenség fülével hallottam, hanem egy szövetségesével, mert az a fúvószene összekapcsolódott bennem a Patetikus-sal, mintha ugyanaz a zenekar játszotta volna mindkettőt, mintha egymáshoz tartoznának, mintha ugyanaz a szerző írta volna őket... és most először képzeltem el magamban, hogy ott a másik oldalon is emberek vannak, nem valami vandálok, hanem emberek, akiknek a sör meg a fúvószene az életük, és alighanem ugyanúgy szeretik, mint én a Prága Főváros Szimfonikus Zenekarát, és ezek szerint kölcsönösen zavarjuk egymást, vagyis nemcsak ők minket, és hallgattam, hogyan mászik át a falon Waldteufel népszerű keringője, a Korcsolyázók, és hogyan puszilkodik össze a Patetikus-sal, és senki se akadályozhatja meg benne, és ha mégis, akkor az annyi, mint egyiket a másik rovására nyírni ki, vagy pedig azt kell tenni, amit én, megtanulni egyszerre hallgatni mindent, de ahhoz türelem kell. Máskor álltam, és egy vastag fatörzsnek támaszkodtam, de ma lassan behúzódtam az árnyékba az óriási ágak alá, aztán egyszerre csak egészen a falnál voltam, és belebotlottam egy emberbe, aki ököllel verte a falat. Aztán odatette a fülét, én is odatettem, és hallottam, hogyan csikorognak a cipellők meg a cipőcskék a sörfőzde táncparkettjén a homokban, hallottam a táncolók lihegését és a társalgást, és a fúvószene lombkoronája borult az egész fölé. Szörnyű vágy ébredt bennem, hogy nem máskor, hanem éppen most nézzek le a falról a másik oldalra, soha nem éreztem ilyen vágyat, de most annyira rám jött, hogy kínomban eszembe jutott, hogy a röpdében létrák vannak, kinyitottam a drótajtót, ahol régen keselyűket meg sasokat tartottak, de már nem volt meg a dróttető, viszont ott állt három létra, és csendben felmásztam, hátam mögött halkan csobogott az Adagio con moto, de ott, ahova fokról fokra másztam, ott több fény volt és több zene is... a fák egész a falig lógatták ágaikat, de én félrehajtottam őket, és néztem le a másik oldalra, tulajdonképpen egyszerűen oda is mehettem volna, de ma más volt az egész, ma a Patetikus szimfoniá-n keresztül láttam azt ott, és mentem, hogy megnézzem ennek az új énemnek a másik felit, ahonnét mint a huzat, úgy vonultak felém a rézfúvósok hangjai meg a sör, meg a nők illata... aztán még egy létrafok, és akkor megláttam! Úgy éreztem, hogy ugyanaz van, mint ami a vonósnégyessel volt. Az ágakon át a lomb közt a sárga fényben csupa abrosznégyszöget láttam, az abroszokon söröskorsók, láttam a

táncparkett négyszögét, s mind e között feketébe és fehérbe öltözött emberek hajladoztak, hatalmas keblű nők keringtek körbe-körbe, egyik kezük szabadon, a másikkal a táncosuk nyakába kapaszkodtak, és forogtak, és ki voltak vörösödve, a férfiak a derekuknál fogták őket, vagy a táncosnőjük arcához szorították az arcukat, mintha egymás lélegzetét itták volna... aztán láttam, hogy egy gyönyörű nő áll a kert közepén, körülötte négy férfi, talán szabók, centiméter van náluk, és méregetik a nő derekát, aztán a mellbőségét, körös-körül és mindkét mellét külön-külön, mintha mell-szépségkirálynőt választanának, az egyik férfinál szabókréta volt, és vonalakat rajzolt vele a nő testére, valami klasszikus szépségvonalakat, telerajzolta a fekete báli ruháját neki, ott, ahol a klasszikus tengelyek meg átmérők meg isten tudja, mik voltak alatta, és hallottam, hogy mindaz, ami itt történik, abba a másik zenébe is bele van olvasztva, amelyik a Waldstein-kertből mászott föl utánam, ahova lenéztem egy pillanatra, de ott már megint az arcukat meg az állukat fogták, az a zene már kezdte annyira kikészíteni az embereket, hogy föl kellett támasztaniuk a fejüket, miközben itt a táncolók nyerítettek az elragadottságtól, ami csak úgy dőlt a Polata úr zenéjéből... és közben meggörnyedt felszolgálónők sürögtek, mindegyikük előtt tíz korsó sör, osztogatták, és vonalakat húzgáltak az alátétekre. Aztán vége lett a Korcsolyázók-nak, és a zenészek kiöntötték a nyálat a hangszerükből, és a táncoló nők tovább hagyták magukat ölelgetni, és hagyták, hogy a helyükre vezessék őket, de a táncoló nők keze ott maradt a fekete ruhás férfiak nyakán, és most felhangzott a Patetikus szimfónia Adagio lamentosója, és néhány táncos odajött a fal tövébe, és átkiabált a Waldstein-kertbe: „Menjetek a fenébe a Beethovenetekkel! Átkozott Mozartok! Ünneprontók!” A mi röpdénkből meg feljött a falra az az emberke, megrántotta a kabátujjamat, és aszonta: „Maga egy rendező? Mért nem lép közbe?” De én csak meresztem a szemem, a sógorom ott ült a Tamás-kertben annál az asztalnál, amelyen az a két tányér volt, amelybe a belépti díjat dobálták a bejáratnál, és a sógorom nyilván azzal szórakozott, hogy felosztotta a táncolókat olyanokra, akiket kiengedne külföldre, és olyanokra, akiket nem engedne ki külföldre, és ekkor vettem csak észre: a kertet kolostor vette körül, és a kolostor át volt alakítva valami szeretetotthonná, nőotthonná, és az első meg a második emeleten minden ablakban női szemek csillogtak, minden vénasszony szem lefelé nézett, egy bizonyos helyre, azt a kebelkirálynőt nézték, felhevülten nézték azokat a férfikezeket, amint mérnek és írnak, és lenéztem, és akkor esett le a tantusz! Ez volt az igazi zene. Ezért táncolt úgy minden nő odalenn, azért hagyták ölelgetni magukat, ezért járkáltak fel-alá a fák alatt, és hagyták a kezüket a partnerük nyakán! Ezért, hogy lássák az öregasszonyok, akik már sehova se tehetik a kezüket, őket már senki se ölelgeti így, és ezért villámlott az öregasszonyok szeme, és csillogott sóvárgásukban és irigységükben és dühükben, s láttam, hogy itt nem a szimfonikus meg a fúvószene között vannak a falak, hanem az emberek között, olyan falak, amelyek valójában többek egy olyan közönséges falnál, mint amilyenen ültem, és néztem lefelé, és mindent egyszerre láttam, hogy majd’ lezuhantam. Az az emberke megint megrántott, hogy lépjek közbe, mert lenn megint az öklüket rázták a táncolók, és kiabáltak át a zenekarnak: „Menjetek a fenébe azzal az ádúrral!”

Aztán megfordultam, és láttam, hogy a röpde három létráján jönnek fölfelé a szimfónia hallgatói, aztán láttam, hogy a táncolók létrákat hoztak a sörfőzde udvaráról, és nekitámasztották a falnak, és egymás után nyomultak föl a falra, mint a régi várostromok képein, és most már felbukkantak egymással szemben, mintha egy ismeretlen karmester vezényelné őket, és már fönn álltak a széles fal tetején, és láttam, hogyan mennek ölre, hogyan lobog szemükben a gyűlölet, hogyan pofozkodik össze a két közönség a falon, aztán néhányan megtántorodtak és lezuhantak, de én már valahol máshol voltam, én már nem tudtam igazat adni se emezeknek, se amazoknak az öklöknek, letörtem egy vesszőt, és vezényelni kezdtem mindkét zenekarnak, Polata úr bandája azt kezdte játszani, hogy Oroszlánerővel, sólyomszámyalás-sal, a pincérnők gyorsan elvitték a

söröskorsókat, pillanatonként villant egy lehulló test árnya, de a szenvedélyek, úgy látszik, annyira felgyülemlettek, hogy mások másztak fel a létrákon, és a fal a homokkő szobrokon kívül tele volt verekedőkkel is, egyesek annyira fel voltak bizgatva a dühtől, hogy a szobrokkal kezdtek verekedni, aztán láttam, hogy a Fővárosi Zenekar abbahagyja a zenélést, és a zenészek is rohannak az öreg fák lombjai alá, és Polata úr Rezesbandája is abbahagyta a zenélést, és a zenészek a fal alá sereglettek, és néhányan másztak felfelé a létrákon, akárcsak a túloldalon a szimfóniások a hangszereikkel, s most már a hangszerek is szaporodtak a falon, már a zenészek is verekedtek, fénylő hangszerek villogtak, ágak csaptak az arcokba, furcsa volt, hogy mért a trombiták meg a baritonkürtök haragszanak a legjobban egymásra, mért vívnak a falon klarinétokkal, és pillanatonként leesett valaki, de mindegy volt, egyaránt sereglettek odalenn Polata úr Rezesbandájának hívei az egyik oldalon és a Prága Főváros Szimfonikus Zenekarának hívei a másikon, és rázták az öklüket, és kiabáltak, és félrehúzódtak, és utat csináltak Polata úrnak az egyik oldalon és Smetáček karmesternek a másikon, hogy személyesen mászhassanak fel, és ők is elláthassák egymás baját, de szirénázás hangzott fel, és a sörfőzde udvarára behajtott a meseautó, és a Waldštein-palota kapuján egy másik meseautó, mintha megbeszélt jelre jöttek volna, vagy az én karmesteri pálcám intésére, aztán akkora volt a nyomás a falon, hogy valaki megragadott és meglökött, de én elkaptam a kabátját, Polata úr Rezesbandájának egy híve volt, és zuhant lefelé a Waldstein-kertbe, én meg repültem fejjel előre, széttártam a karomat, és beleestem a Polata úr Rezesbandájába, átszakítottam fölülről a dobot, és belegurultam a nyálpácba, amit a pozános rázogatott ki... a hekusok kiugráltak, és az első meg a második emelet öregasszonyai mintegy vezényszóra kinyitották az összes ablakot, az égen meg a falakon meg az arcokon ablaktáblák árnya villant, egy olyan különös szederjes fény, és én mindezt láttam, és mindent hallottam, és minden muzsikált nekem, és mindent rendjén valónak találtam, és az öregasszonyok egymás szavába vágva kiabáltak, és mutogattak a csontos ujjaikkal és vívtak velük a levegőben, és üvöltöttek: „Minden nagy csöcsű nőt lecsukni! Kezeket levágni! Nyelveket kitépni! A miskárolóba velük!” És én már végérvényesen rossz jegyszedő, rossz rendező voltam, mindaz voltam, amit ma meg tegnap hallottam és láttam, átrúgtam a dobot valahová a másik oldalra, mert mindent egyetlen nagy lepedőbe csavarva láttam, és csak a sógorom az a hülye, ült egy felfordított széken, és lengette az ujját, és mutogatott és osztályozott: „Annak ott adnék útlevelet, annak ott nem adnék, azt ott kiengedném külföldre, azt ott nem engedném ki...” A falon pedig tetőfokára hágott a verekedés, fürtökben hulltak lefelé a verekedők, már annyian voltak, annyira össze voltak gabalyodva, hogy csak csépelték egymást, és azt se tudták, miért, s amikor kialudtak a lámpák, akkor már azt se tudták, kivel, csak tompa puffanások és jajgatás hallatszott... de nekem minden muzsikált, és meg voltam mentve, de bizonyos értelemben el is voltam veszve... ám alighanem éppen ez a megmenekülés...