Christian Jacq

A NAPKIRÁLYNŐ

Tutanhamon szerelme

      Az ember agyag és szalma. Isten a teremtője.Az ember nem ismeri Isten terveit. Helyezze hát magát az Ő kezébe. EGYIPTOMI BÖLCSESSÉG      

1

Amikor Anhésza kinyitotta a szemét, éppen pirkadt. A kelő nap vére szétömlött a Níluson. A fény városa[1], Ehnaton fáraó és hitvese, Nofertiti fővárosa lassan ébredezett. A fehér házakkal szegélyezett utcákon már elindult egy rendőrosztag, hogy felváltsa azokat, akik az isteni Nap, Aton földjének határait őrzik. Egyre több rendőr és katona jelent meg a Nap városában, amióta nyugtalanító hírek kaptak lábra a fáraó egészségi állapotáról. A rossz nyelvek szerint Ehnaton tébolyult őrjöngésében megbántotta a szép Nofertitit, akinek a hivatalos ceremóniákról való távolmaradása immár szóbeszéd tárgyává vált az udvaroncok körében. E tél végi reggelen Anhésza sokáig nyugtatta világoszöld tekintetét a Napon, e tűzgolyón, amely életet ad minden lénynek, akit csak megérint sugaraival. E nagyszerű látvány csillapította szorongásait, sosem tudott betelni vele, most pedig még jobban szerette, mint valaha. Ifjú keblét jogos büszkeség dagasztotta. Anhésza tizennégy évesen már gyönyörű, barna, fiatal nő volt, karcsú, magas termetű. Felnőttnek érezte magát, levetette a gyermekkor gondjait. A serdülők játékai már nem érdekelték. Fejében és szívében különös átalakulás ment végbe. Emiatt szökött el és emiatt rejtőzködik már egy nap és egy éjszaka óta. Fel akarja fedezni magát, meg akarja érteni saját sorsának törvényeit. Rövid, fehér gyolcstunikában, mezítláb, ékszer nélkül indult el, és sikerült egyre távolabb jutnia, utcáról utcára, kertről kertre, tetőről tetőre. A keresésére küldött férfiak közül senki nem talált rá. A város minden zugát ismerte. Habozás nélkül besurrant a nemesek negyedének villalabirintusába, a város déli részén, elosont a főpap és a miniszterek gazdag otthonai mögött, egyenruha láttán pedig azonnal behúzódott egy-egy cserjésbe. Megkerülve a fáraó

pihenőpalotáját és a tavat, amelyen a királyi család szívesen csónakázott könnyű bárkákon, a város központjába ment, hogy elvegyülhessen az Ehnaton hatalmas palotája mentén több mint nyolcszáz méter hosszan futó királyi út hömpölygő tömegében. A város széles ütőere fölött híd ívelt át, amelyen a főtisztviselők akadálytalanul és gyorsan eljuthattak irodáikból a fáraói audienciák termébe. Anhésza a külországok minisztériuma mellett haladt el éppen, amikor felismerték. Az egyik harci kocsizó parancsnok tekintete találkozott az övével. Míg a parancsnok riasztotta az embereit, a szökevény már elvegyült egy seregnyi írnok közé furakodva, akik kimért léptekkel vonultak az Élet Házához. Azután áttörte magát a templomból érkező muzsikusnők során, majd letérve a királyi útról bevette magát a kereskedők negyedébe, amely a város északi részén terült el. Ebben a tarkabarka, pezsgő külvárosban, ahol mindig újabb és újabb jövevények telepedtek meg, sikerült elcsennie néhány datolyát az egyik boltos asztaláról. Hogy kifújja magát, elbújt egy még gazdátlan asztalosműhelyben. Üldözőit azonban nem tudta becsapni. A hadsereg több írnoka és a rendőrfőnök irányítása alatt türelmesen és módszeresen átfésülték a várost. Egyetlen ház sem kerülhette el a figyelmüket. Az éjszaka beálltával Anhésza kénytelen volt belevetni magát az ismeretlenbe. Beóvakodott egy nagy építkezési területre, ahol egy új lakónegyed épült a nekropolisz munkásainak. A félelem összeszorította a szívét. Megborzongott. Ez már nem a csodálatos, napfényben fürdő város volt virágzó kertjeivel, hanem egy nyugtalanító térség, szerte heverő kőtömbökkel, téglahalmokkal és állványzatokkal. Árnyak ólálkodtak itt, a sivatagból jött, dögöt kereső hiénák vagy vadászó kóbor kutyák. Ebben az évszakban hideg volt az éjszaka. Anhésza nem gyújthatott tüzet, hiszen azzal felhívta volna magára a járőrök figyelmét. Szerencsére Aton rendkívüli életerővel ajándékozta meg őt, amely a legkicsattanóbb egészséget táplálta. A lány, amint úrrá lett félelmén, összegömbölyödött, és már el is aludt, mint egy gyermek, bizonyosnak vélte, hogy senki nem keresné őt egy ilyen helyen. Milyen édes volt a szabadság! Édesebb, mint a méz, mámorítóbb, mint az ünnepi sör. Anhésza nem bánta meg, hogy ilyen őrültségre szánta rá magát. Minden porcikájával élvezte, minden pillanattal jobban örült annak, hogy kitört a rákényszerített szokások köréből, hogy bebizonyította, képes férfiak százait kihívni maga ellen. És még nincs vége a kalandnak! Tudja, hogyan szerezzen magának élelmet és ruhát, és még sokáig ingerkedhet azokkal, akik azt hitték, hogy könnyen uralkodhatnak rajta. Csak egyvalami hiányzott: a tükre. „Annál jobb, gondolta, szörnyű lehetek poros arccal, kócos hajjal.” El kellett fogadnia a szigorú feltételeket, amelyek biztosíthatták a győzelmét. Igazi nő... Igen, igazi nővé vált. A vér, amely az öléből kifolyt, egy független, felelősségteljes ember rangjára emelte. Holnap gyermekeket adhat a férfinak, akit választ magának, s akivel majd megosztja az életét. Ezt a titkot senkinek nem akarta megvallani, hacsak nem a napnak, a sivatagnak, az éjszakának. Annyira várta már ezt a pillanatot, amelyet némelyik játszótársa már őelőtte megismert, ugratták is ezért eleget. Most már nem kell bánkódnia emiatt. Behozta a lemaradást. Nemcsak a teste változott meg, hanem a szíve is. Lénye legmélyén érezte Aton isten napfényes erejét, noha ez szentségtörésnek számított. Csak Ehnatonnak, az egyetlen isten egyetlen papjának állt jogában így érezni. Ugatás törte meg a csendet. Az egyik téglahalom mögül két nagy agár bukkant elő, nyomukban pedig egy rendőrosztag. Anhésza felült és felsikoltott. A kutyák kiszagolták, hol van, és egyenesen a rejteke felé rohantak. A kölyökkoruktól idomított állatok félelmetes gyilkosokká válhattak. A lány nem így képzelte szökése végét. Nem hitte volna, hogy Anhésza[2] hercegnő, Ehnaton és Nofertiti harmadik lánya átharapott torokkal hal meg, hogy apja rendőrkutyáinak szemfogai

végeznek vele. – Állítsátok meg őket! – üvöltötte Mahu, a rendőrfőnök. A parancs túl későn harsant. Mahu tehetetlenül nézte a kutyák rohamát. Eltakarta az arcát. Ura, Ehnaton soha nem bocsátja meg neki ezt a hibát. A fáraó és a hitvese végtelenül szerette hat lányát. Mahu rosszul tette, hogy elengedte a kutyákat. De nem számított rá, hogy éppen ezen az elhagyatott helyen, amelyet teljesen véletlenül kutatott át, bukkan rá a szökött hercegnőre. A rendőrök borzadva eresztették le furkósbotjaikat. Vezetőjükkel együtt szigorú büntetésben lesz részük, amiért nem tudták megakadályozni a tragédiát. Anhésza belefúrta tekintetét az elöl futó, s már ugrásra lendülő agár szemébe. Esztelen remény ébredt benne. – Kos! – kiáltotta. – Kos, te vagy az... A kutya megtorpant. Társa megelőzte, pattanásig feszült izmokkal, támadásra készen. – Bika, feküdj! – kiáltotta Anhésza, megtörve a támadó lendületét. A két agár farkcsóválva megnyalta a hercegnő lábát. Anhésza megsimogatta a buksijukat, mint már százszor is, amikor valaha, gyermekként a királyi falkát etette. Kos és Bika gyorsan futott, ezért fogták őket felügyelői feladatokra. Anhésza nem tudta, hogy a szeretet, amellyel megajándékozta őket, egy nap még megmenti az életét. Mahu döngő lépteivel a lányhoz ment. – Velem kell jönnie, hercegnő, vissza a palotába. Az apja haragszik.      

2

Ehnaton palotája egy magaslaton épült a Nap városának szívében. Az uralkodó magánlakosztályához kerteken át vezetett az út, amelyek három, a fény felé emelkedő teraszon terültek el. A hatalmas téglaépület légiesnek, szinte valószerűtlennek tűnt. Számos termét festmények díszítették: halastóban lubickoló vadlibák, ugrándozó borjú, lótuszvirágok közt sikló halak, szállongó pillangók. Az oszlopok köré kúszónövények és szőlőindák tekeredtek. A mennyezeteken, a falakon és a padlózaton feltárultak a természet csodái, amelyeket nap mint nap megújít az isteni Aton. A palota felső teraszáról egy hatalmas kertre lehetett látni, amely a Nílus felé egészen a királyi család saját kikötőhelyéig nyúlt. A partok mentén a kertészek virágágyásokat gondoztak. Mahu átadta Anhésza hercegnőt egy háznagynak, aki, miután meghajolt a lány előtt, átkísérte őt a téli termeken, amelyeknek padlózatába kerek tűzhelyeket mélyítettek. A lobogó tűz melege barátságosabbá tette a termeket. A füst a mennyezetbe vágott nyílásokon át távozott. Anhészát bevezették egy fürdőszobába, ahol két pucér szolgálólány várta. A lányok levették a hercegnőről az elpiszkolódott tunikát, s végigfektették őt a hosszan sorjázó meleg köveken. A vizet, amely élvezetesen csorgott végig a hercegnő testén, a kövekbe vájt csatornácskák vezették el. A szolgálók gondosan megmosdatták Anhészát, letörölve aranybarna bőréről a homok és a por nyomát. Anhésza határtalanul élvezte, hogy megszépül és tiszta lesz. Kellemesen megborzongott a ráfújt illatos olajok permetétől. Gyöngéden felsegítették, s az egyik szolgáló tükröt tartott elé, míg a másik elkészítette a frizuráját: felcsavarta barna fürtjeit, majd hosszú fonatú parókát tett a fejére. A király lányát áttetsző gyolcsruhába öltöztették, amelyen átsejlettek keble rózsás bimbói és öle feketesége. Zöld

festékkel kihúzták a szemhéját, kiemelve szemöldöke tökéletes ívét. A kinyíló ajtóban a palota háznagya állt. – Őfelsége várja önt, hercegnő. Anhésza a szolga nyomába eredt a hosszú folyosón, amelyet a számtalan nyíláson beáramló fény fürösztött. A király palotájában, mint fővárosában mindenütt, szabad bejárást kellett biztosítani az isteni Nap sugarainak. A háznagy megállt Ehnaton szobája előtt, ahova a királyi család tagjain kívül senki nem léphetett be. Anhésza szorongott, de igyekezett összeszedni magát. Már több mint két hónapja alig látta apját. Hova lettek a boldog idők, amikor nővéreivel és húgaival együtt fogyaszthatta el a bőséges reggeliket, amelyeket minden etikettet felrúgva a szüleik maguk tálaltak eléjük? Akkoriban Anhésza szabadon járt-kelt a palotában, vidám kiáltozása, csilingelő hangja betöltötte a termeket, miközben ezernyi játékot talált ki. Ehnaton és Nofertiti pőrén a térdükre ültették őt, és tréfás történeteket meséltek neki. Lányaik társaságában szülei félretették a protokollt, a legegyszerűbb és legbékésebb családi életet élték. Aztán minden megváltozott, anélkül hogy bárki is magyarázatot adott volna erre. A fáraó még a hozzátartozói számára is távolivá, elérhetetlenné vált. Nofertiti, hitvesétől távol, a saját palotája csendjébe zárkózott. Az édes, nyugodt boldogságnak hirtelen vége szakadt. Immár mindenki elszigeteltségben élt. A gazdagság és a jólét elvesztette zamatát. A háznagy benyitott a libanoni cédrusból készült ajtón. Anhésza belépett a fáraó dolgozószobájába, amely szinte üresen kongott. A falakon semmi dísz. Egy íróasztal és egy ébenfa szék állt csak a helyiségben, amelyeket Ehnaton egy nagy ablak elé állított, ahonnan gyönyörködhetett a napfényes kertekben. A Két Föld mindenható uralkodója magas, nagyon sovány férfi volt, koponyája hosszúkás, arca beesett. Kiugró arccsontja és mélyen ülő szeme ijesztően betegesnek mutatták őt, akinek büszke megjelenése egy évvel korábban még mindenkiben tiszteletet ébresztett. Anhésza halkan becsukta maga mögött az ajtót. Úgy tűnt, apja észre sem vette, hogy ott van. Az íróasztalon egy papirusztekercs, amelyre szép írásával a király több oszlopnyi hieroglifát rajzolt már. Egy himnusz első versszakai voltak a Napistenhez, az isteni Lényhez, aki körül minden gondolata forgott. A hercegnő pár lépést tett, félt megszakítani apja meditálását, egyszersmind vágyott a figyelmére. Aztán megállt. A fáraó felé fordította a fejét, végre észrevette őt. Anhésza letérdelt, és a földre borult ura, a fáraó előtt, aminthogy az őfelsége minden alattvalójának kötelessége volt. Ehnaton felsegítette a lányát. – Ne, te ne tedd! Te hús vagy a húsomból, vér a véremből. – Azt a tiszteletet adom meg neked, atyám, amellyel tartozunk egy istennek – ellenkezett Anhésza gyöngéden, lehorgasztott fejjel. Ehnaton elmosolyodott. – Jól ismered a vallást, kislány létedre... – Már nem vagyok kislány – tiltakozott Anhésza. – Két napja nő vagyok. – Hát ezért szöktél el, mélységes aggodalomba taszítva engem! Be akartad bizonyítani, hogy már nincs szükséged senkire... Gyere ide hozzám! Ehnaton ismét leült. Kimerültnek látszott. Anhésza lekuporodott a lábához. A fáraó megigézte őt. A tekintetében ragyogó láng tette, hogy egy új vallást, egy új fővárost tudott elfogadtatni az országgal, képes volt megfékezni a thébai papok mohóságát, egy új civilizációt tudott teremteni. Bármilyen fáradt volt is testi valójában, még mindig olyan nagyszerű teremtőerőt hordozott magában, amilyet Anhésza soha, senki másban nem látott. A hangja pedig lágy, szinte éneklő mélységével úgy zengett, mint egy lelket gyönyörködtető, bűvölő ének. Ehnaton vonzerejének

senki nem tudott sokáig ellenállni. Pedig nem volt sem szép ember, sem ügyes szónok. Gyakran kellett keresnie a szavakat, néha szinte zavarba jött, tétovázott. Nem volt feltűnő jelenség, legtöbb hűbérese mellett halvány személyiségnek tűnt. Mégis olyan mágikus fluidum áradt belőle, és akkora meggyőzőerő, hogy a leginkább ellenzőket is áttérítette a Nap vallására, amelyet mély átéléssel közvetített. Ehnaton államfő volt. A saját fegyvereivel kormányzott, amelyek a szellem fegyverei voltak, de hatékonyan és erős kézzel uralkodott, néhány udvaronca nem kis meglepetésére. Anhésza büszke volt rá, hogy az ő lánya. Hálát adott Atonnak, hogy ilyen rendkívüli atyát adott neki, a legcsodálatosabb férfit, akit valaha a hátán hordott Egyiptom földje. – Nem igazán szökés volt ez, apám. El kellett hagynom a királyi gyermekek lakosztályát. – Mert nővé lettél... Átlátott rajta. Félszavakból is megértette. Olvasott a lelkében. – Kinyílt a szemem. Csak a harmadik vagyok a lányaid között, de a magam módján folytatni fogom a művedet. A nővéreim nem fogták fel az üzenetedet, ebben biztos vagyok. Nem tudják, hogy egy új világ küszöbén állunk. Egy olyan világ küszöbén, amelyet anélkül kell felépítenünk, hogy a múltba tekintenénk. A fáraó nem leplezte meglepődését. – Komoly szavak ezek egy tizennégy éves lány szájából. – Nem ebben az életkorban kezdted-e te is megbolygatni a környezetedet, próbáltad először érvényesíteni az akaratodat? – Nem lettél egy kicsit szemtelen? Anhésza mosolya, miközben tettetett ijedséggel feltekintett apjára, feledtette a készülő feddést. – Miért töltöd ilyen magányban a napjaid, apám? Olyan nagy szükségem van a jelenlétedre! – A feladatom összeroppant, Anhésza. Immár több mint tizenkét éve uralkodom a népem boldogságáért munkálkodva. Ma Aton világítja be Egyiptomot. Mindenütt szétárasztja fényét. De a sötétség erői nem semmisültek meg. Thébában összeesküvést szőnek ellenem. Amon papjai nem ismerik el a vereségüket. Egyre a fényes múltjukról álmodoznak. – Thébában... Engem sosem vittél el oda. Egyesek azt mondják, hogy az a világ legszebb városa. – Théba a kereskedelem, a gazdagság, az anyagi világ városa. A szellem fénye itt van, a mi Napvárosunkban. Mindennek a léte tőle függ az országban, legyen bár kő, virág vagy emberi lény. Théba pompában, fényűzésben él. Az a város Egyiptom gyomra. Itt viszont az ország tudata rezeg. Soha többé nem térünk vissza Thébába. – Atyám, egy nagy kegyet szeretnék kérni tőled. Ehnaton összevonta szemöldökét. – Aggaszt ez az ünnepélyesség, lányom. Vajon eleget tudok-e tenni neked? – Minden szó, amit a fáraó kiejt, valósággá válik, mivel az Ige szól a szájából. A fáraó csodálattal tekintett lányára. – Látom, sokat tanultál, kis hercegnő. – Főleg azt tanultam meg, hogy ne röpdössek virágról virágra, mint egy pillangó. Ez a legjobb módja annak, hogy szem elől tévesszük gondolatunkat, és ezernyi útra térjünk, anélkül hogy egyet is végigkövetnénk. Annyira szeretném jól megfogalmazni a kérésemet... Anhésza volt Ehnaton legönfejűbb lánya. Cseppet sem volt szeszélyes, hiszen az esztelen tervekről le tudott mondani, viszont olyan elszánt akarattal törekedett céljai elérésére, amelyeket maga elé tűzött, hogy senki és semmi nem tudta eltántorítani azoktól. Ehnaton fejében egyre csak szavak és képek kavarogtak, amelyeket a papiruszra fog írni, hogy megénekelje velük Aton dicsőségét. Ez a fontos munka több napjába telik. De tudta, Anhésza nem hagyja békén, míg meg nem hallgatja őt. Hiszen talán a szökéssel is csak azt akarta elérni, hogy beszélhessen vele.

Anhésza könyörgőn nézett fel apjára. – Valaha – mondta – szívesen hajtottad végig városunk utcáin nagy, aranyozott kocsidat. Az emberek nézték, ahogy elhaladsz előttük. A mamát átkarolva kocsiztál, amikor a Nap delelőn járt, s Aton beborított titeket a fényével. Ehnaton elérzékenyült az emléken, amely annyira élénken élt benne, s szembenézett istenével, Atonnal. Sugarai nem égették a szemét. Megifjították, erőt adtak ahhoz, hogy tovább éljen és uralkodjon. Nofertiti... Úgy szerette a királynét, mint a legelső napon, jóllehet kötelezettségei most rákényszerítették, hogy magányosan munkálkodjon. Mennyire szeretett kikocsizni, milyen büszke volt arra, hogy megmutathatja lelkes népének az ifjú királyné hamvas bőrét, aki olyan szép volt, hogy magát Atont is féltékennyé tehette volna. – Mivel már felnőtt nő vagyok – folytatta Anhésza –, szeretném, ha elvinnél engem a kocsidon, ha együtt végighajtanánk a királyi úton. Ehnatonnak elakadt a szava. Anhésza azonnal észrevette, hogy zavarba hozta apját. Felállt, távolabb lépett tőle, és ellejtett egy tánclépést, amelyre anyja tanította. – Nem vagyok elég szép, apám? Méltatlan lenne hozzád, ha az oldaladon mutatkoznék? Aton szemére vetné egy királynak, hogy szereti a lányát? – Nem, de ez lehetetlen...     Villámsebesen szétfutott a hír a nemesi villáktól a munkásnegyedekig. Asztalostanoncok figyeltek fel elsőként arra, hogy a rendőrök elhelyezkedtek magaslataikon a királyi út mentén, ahonnan beláthatták a tömeg minden mozdulását. Ez annak a jele volt, hogy egy rendkívüli esemény várható, kétségkívül egy magas rangú személyiség megy a palotába vagy a templomba, talán az anyakirályné érkezik Thébából vagy egy külhoni herceg hoz adót a fáraónak. Ám ebben az esetben a folyami hajósok és azok, akiknek ki kellett rakodniuk a hajókról a kikötőben, már szóltak volna a vízhordóknak és a vándorárusoknak. Mire Aton az ég legmagasabb pontjára emelkedett, a Nap városának egész népe a királyi út két oldalán tolongott. A nemesek, főméltóságok és főtisztviselők ilyenkor már elhagyták villáikat és irodáikat, hogy a függőkertekben a fák vagy a pavilonok árnyékába húzódjanak. Az építkezéseken abbamaradt a munka. A műhelyek kiürültek. Amikor Nahtmin, a harci kocsizok parancsnoka a nagy palota bejárata elé vezette az állam elektrummal, az arany és ezüst vegyülékével borított kocsiját, a tömeg felmorajlott meglepetésében. Ez azt jelenti, hogy Ehnaton végre ismét megmutatkozik, kilép elszigeteltségéből és hallgatásából? Mindenki elcsöndesült nyomban, a csodára várva. Egyetlen fontos személyiség sem hiányzott. Horemheb, a nagy hatalmú tábornok, akinek eszéhez csak ravaszsága volt mérhető, felesége, Mut asszony társaságában várakozott egy csapat tiszt körében. Az „isteni atya”, Aj, akit bölcs öregnek tartottak, egy kőerkélyről nézte a jelenetet hitvese, a dajka, Ti oldalán. Amikor Anhésza megjelent a palota lépcsőjének a tetején, szíve megtelt büszkeséggel. Az egész város a lába előtt hevert. Ő pedig kilépett a sötétségből, hogy megszülessen Aton ragyogásában. Ezentúl mindenki tudni fogja, hogy Anhésza hercegnő kedves a fáraó szívének. A lány öröme rövid ideig tartott. Amint Ehnaton odaért mellé, minden tekintet rászegeződött. A fáraó fején a kék korona volt, amely szinte rásimult a koponyájára, gyolcsruhát és fehér szandált viselt. Kézen fogta lányát, lesietett a lépcsőn, és felkapaszkodott Anhészával a kocsira. – A fáraó sápadt – mondta Mut asszony a hitvesének, Horemheb tábornoknak. – Szerintem súlyos beteg. Horemheb nem válaszolt. Beérte azzal, hogy figyelmesen szemügyre vette Ehnatont. Horemheb

– aki az írnokok szigorú iskolájában nevelkedett, mielőtt a hadsereg élére helyezték, amelynek főparancsnokságát sosem katona látta el – sokak szemében a királyság legbefolyásosabb embere volt. Az járta róla, hogy bármikor képes lenne átvenni a hatalmat! – Nevetséges, hogy a király így mutogatja magát ezzel a gyerekkel – folytatta Mut. – Nem illik így beszélni a Két Föld uráról – figyelmeztette Horemheb szigorúan. Mut elvörösödött zavarában. A tömeg éljenezni kezdett. Húsz katona futólépésben indult el a kocsi előtt, hogy utat nyisson. Rövid kötényük a combjukat csapkodta, énekeltek. Örömkiáltások köszöntötték elhaladtukat, amelyek felerősödtek, amikor a két pompásan felszerszámozott ló, fején sokszínű tolldísszel, rövid ügetésre váltott. A Nap városa ismét ujjongott. A fáraó újra megjelent. Ehnaton nyugodtan tartotta a gyeplőt. A két ló, Reggeli szépség és Esti szépség, felismerte a gazda kezét. Anhésza rámosolygott apjára. Ezen a csodálatos déli órán ő volt a legirigyeltebb nő. A fáraó északnak indult, tekintetét szomorúság árnya fátyolozta. Délen állt Nofertiti otthona és a templom, amelyben a királynő az istentiszteletet végezte. Anhésza rájött, hogy a király nem akarta megbántani őt ezzel a látvánnyal. Anhésza megfogadta, módját találja annak, hogyan hódítsa vissza anyját. Most, hogy sikerült megtörnie az apját körülvevő csendet, úgy érezte, a legnehezebb csatákat is meg tudja nyerni. A munkások és a kézművesek harsányan adtak hangot örömüknek. „Aton az istenünk, ő adja az életet”, „Ehnaton a királyunk”, „Ehnaton Aton fényét közvetíti nekünk”, kiáltozták. Tudták, hogy a király megjelenése egy pihenőnappal jár, amely hozzáadódik az év jó három hónapját kitöltő többi ünnepi időszakhoz. Anhésza látta, ahogy apjába visszatér az élet. Fáradt, szinte vérszegény arca kipirosodott. E téli delelő éltető fuvallata nem sejtett erőket élesztett fel benne. – Ezen a kocsin ünnepeltem meg városom alapítását – mesélte lányának. – A Nap az ég legmagasabb pontján ragyogott. Kijelöltem Aton horizontjának határait. Isten maga mutatta meg nekem, hol helyezkedjen el a városa. Fölemeltem kezem a Nap felé, egy nagy oltárt emeltettem, amelyen áldozatot mutattak be a tiszteletére. Ettől a pillanattól kezdve megváltozott az emberiség arca. Ugyanaz a fény ragyog majd minden országnak. A forrása itt van, ezen a mindörökre szent helyen. Azután megneveztem a templomokat, hogy az Ige vezesse az építők kezét. Héliupoliszt támasztottam így fel, az első szent várost, amely az idők kezdetén emelkedett ki a vizekből. Érted, hercegnő? Ma pedig itt vagy te, kislányom, Anhésza, itt vagy az oldalamon, mint egy királyné... A fáraó szavaitól megfagyott a vér Anhésza ereiben. Ő, királyné? Miért mondja ezt a fáraó? A nagy királyi hitves Nofertiti. A másodfeleség, egy szíriai nő, akit egy békeegyezmény megpecsételéseként, diplomáciai okokból adtak hozzá a királyhoz, sosem hagyta el palotabeli lakosztályát. Anhésza annál is inkább zavarba jött, mivel tudta, melyik titulusát szereti legjobban az apja: „a legnagyobb látnok”. Ehnaton látta a láthatatlan útjait. Múlt, jelen és jövő úgy jelent meg a gondolataiban, mint egyetlen pillanat. A valóságot teremtette meg. Nem a leendő sorsát árulta el neki ezekkel a szavakkal? A kocsi elhaladt a nagy templom mellett. A nép lelkesedése egyre nőtt. Az előőrs tagjai egyre nehezebben tudták félreparancsolni a kíváncsiskodókat, hogy utat nyissanak a fáraónak és lányának. – Jól tetted, hogy ezzel a kéréssel fordultál hozzám, Anhésza. Ez a kikocsizás hónapok óta a legfontosabb kormányzói tettem. Magában elég ahhoz, hogy a szívek repessenek az örömtől, s ismét Aton felé forduljanak. Anhésza egyáltalán nem gondolta át ennyire a dolgot. De most megkapta első leckéjét a felnőttlétből, és nagy örömmel állapította meg, hogy ösztönös kérése javára vált a fáraónak. Nem

annak a jele volt-e ez, hogy hasonló természete van, mint atyjának, s hogy hamarosan egyedüli elhivatottsága a Két Föld szolgálata lesz? Noha ez lehetetlenség volt, nem állhatta meg, hogy ne raktározza el lelke legmélyére ezt a látomást. „Királyné”: az apja mondta ki ezt a rémisztő és nagyszerű szót. A kocsi az északi negyed határához ért. Itt kezdődött az építkezési terület, ahol Anhészára rátaláltak a rendőrök. A sétakocsizásnak hamarosan vége. Vissza kell fordulni, vissza kell térni a palotába. Anhésza nem volt hajlandó elfogadni az előírásokat. Nem nyert-e jogot arra, hogy maga alakítsa saját sorsát? Megragadta a gyeplőket, megrántotta, hogy a lovak felágaskodtak, majd kiáltozva vágtának eresztette a lovakat, ahogy azt nemegyszer látta a harci kocsizó tisztektől. A fáraó megőrizte nyugalmát. A kocsi utolérte az előőrsöt, s a katonáknak félre kellett ugraniuk, nehogy elgázolja őket. – Megbokrosodtak a lovak – kiáltotta az egyik katona. – Meg kell állítani őket! A zűrzavar ellenére Horemheb lovas katonái lóra pattantak, s az íjászok is felugrottak a harci kocsikra, s a fáraó és lánya nyomába eredtek. Az örömujjongást felváltotta az aggodalom. – Miért teszed ezt? – kérdezte Ehnaton, a kék fényben derengő hegyláncot nézve. – Azért, hogy messzebb menjünk, apám! Az egész világ a tiéd. – A sivatag kövei veszélyt jelentenek a kocsikerekekre, főleg, ha ilyen sebesen haladunk. – Noha apja nem emelte fel a hangját, Anhésza tudatára ébredt annak, hogy milyen meggondolatlanságot tett. Megpróbálta visszafogni a lovakat, de olyan ügyetlenül fogott hozzá, hogy azzal csak még jobban felizgatta őket. A kocsi kiért a sivatagba, túlszaladva a munkások által kijelölt úton. Abban a pillanatban, amikor a király éppen átvette a gyeplőt, a bal kerék nekicsapódott egy nagy mészkőtömbnek. Az egyensúlyát vesztett jármű oldalára billenve gurult még pár másodpercig, majd felborult a homokos, kavicsos földön, míg a két elszabadult ló továbbvágtatott a hegyek felé. Mahu rendőrfőnök és Nahtmin parancsnok ért elsőként oda. Néhány lovas Reggeli szépség és Esti szépség nyomába eredt, hogy visszavezessék őket a királyi ménesbe. Az állam kocsija az oldalán hevert. Ehnaton mellette állt, épen és egészségesen. Anhésza kissé távolabb, a földön feküdt. Mahu tiszteletteljesen meghajolt a fáraó előtt. – Aton védelmezte önt, felség! – Miért csodálkozol ezen, Mahu? Vegyétek gondjaitokba a lányomat! – Semmi súlyos – jelentette örömmel Nahtmin, karjában hozva az ifjú hercegnőt. – Mindjárt magához tér. Csak a homlokán van egy kis karcolás. Noha forgott vele a világ, Anhészának sikerült talpra állnia. Az apjához ment, és letérdelt elé a sivatag finom homokjába. – Bocsásson meg apám! Könnyelmű voltam. – Aton vezetett téged – jegyezte meg a király, az őket körülvevő katonákhoz és rendőrökhöz intézve szavait. – Bebizonyítottad, hogy az ő szolgáját és prófétáját, a fáraót nem érheti veszély.      

3

Egy héttel az események után, amelyek révén Ehnaton visszatért népéhez, s új tekintélyt nyert, Anhészát apja parancsára elvezették a Nap városának déli negyedébe. Beszélgetésük után, amelynek minden egyes szavát emlékezetébe véste, Anhésza biztos volt

benne, hogy a fáraó neki adja az egyik női palotát, azok közül, amelyek együtt „a Fény legyezője” nevet viselték. Ez a különös név a strucctoll legyezők jelképes szerepét idézte: azok szűrték meg a nap világosságát és biztosították az életet adó levegőt. Három „legyezőt” építettek, az elsőt az anyakirálynénak, Tejének, a másodikat Nofertiti királynénak, a harmadikat pedig Nofertiti legidősebb lányának, Meritatonnak, a dinasztia örökösének. A palotákat észak-dél irányba tájolták, hogy minél jobban felfogják a lágy északi szellőt, amely felüdítette az embert a tikkasztó nap végén. A magánlakosztályok oldalának egy kis templom támaszkodott, amelyben a három nagyasszony mindegyike az alkonyfény kultuszát ápolta. Az anyakirályné, aki többnyire Thébában lakott, most is távol volt. Nofertiti hónapokkal ezelőtt egy másik palotába zárkózott, és senkit nem fogadott. Meritaton, a legidősebb lány nagy pompával rendezkedett be birtokán, s hivalkodva készült leendő királynői szerepére. Mit fog tenni, ha meglátja, hogy húga, Anhésza is elfoglal egy „legyezőt”? A kis hercegnő nem érzett gyűlöletet Meritaton iránt, de felrótta neki dölyfösségét, azt, hogy lenézi az egyszerű embereket. A király legidősebb lánya annyira hitt a felsőbbrendűségében és oly nagyra tartottam előjogait, hogy már a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta húgai élete iránt. A királyi vér őrzőjeként már semmi közösséget nem érzett a többi emberi lénnyel. A kíséret, amelyet Mahu, a rendőrfőnök vezetett, megállás nélkül elhaladt a három „legyező” előtt. Anhésza arra számított, hogy egy újabb palota bukkan elő mögöttük, egy palota, amely immár az övé lesz. Hiszen a fáraó munkásai alig egy hónap alatt fel tudnak építeni egyet! A küszöbön szolgáknak és szolgálóknak kell várniuk őt. Hogy fogja elvégezni a szertartásokat a kultusz szolgálatában? Semmilyen utasítást nem kapott erre nézve! Apja nyilván jelen lesz az első szertartáson, amit neki, Anhészának kell majd irányítania. Később aztán már egyedül kell boldogulnia. A menet továbbhaladt a jól ismert vidéken, a gyermekek palotája környékén, ahol Anhésza testvéreivel együtt nevelkedett. A magas falak védelmében az épület egy nagy, szikomor- és akáciafákkal beültetett kert közepén állt. A nagy hőségek idején több kerti tó biztosított felüdülést, partjaikon fából ácsolt pavilonokkal. A sövényeken és az utakat szegélyező virágágyásokban madarak százai zsibongtak. A víz- és növényi labirintus partjait kúszónövényekkel befuttatott, árkádos hidak kötötték össze. Innen szökött el Anhésza. Már nem szerette ezt a paradicsomi kertet, ahol olyan boldogságra volt ítélve, amelyet nem ő választott. Amikor a palota bronzkapuja kitárult előtte, egész teste megfeszült. – Ide nem akarok bemenni. – A fáraó parancsa – szabódott Mahu. – Lehetetlen. – Pedig így van, hercegnő. – Esküdjön meg rá, Aton nevére! Az esküvel az életét kötelezte az, aki kimondta, tehát senki nem tréfált vele. – Esküszöm, hercegnő. A feladatom az, hogy végrehajtsam a fáraó parancsait. Anhésza megsemmisülten lépett be a gyermekek palotájának kapuján. Tehát az apja nem veszi őt komolyan. Becsapta reményt keltő szavaival. Egy elviselhetetlen gyereknek tartja őt, aki a legszigorúbb büntetést érdemli: hogy visszaküldjék az aranykalitkába, ahonnan elszökött. Anhészát egyre nehezebben vitték a lábai. Hatalmas erőfeszítésébe került, hogy követni tudja Mahut. De már nem sokáig lesz képes uralkodni magán. El fog szökni, lélekszakadva fut majd, hogy ne kelljen ismét húgai, nevelőnője társaságában töltenie a feszesre szabott napokat, végeérhetetlen játékokkal múlatva az időt. Mahu elhaladt a főépület mellett, ahol a kis hercegnők laktak. Anhésza szíve egyre hevesebben

dobogott. Milyen gyűlöletes meglepetést tartogatnak a számára? A kíséret egy nemrégiben befejezett épületszárnyhoz kanyarodott, amelyben a lány még sosem járt. Frissen ültetett virágágyások övezték. A téglákról még hiányzott a gipsz. A terasz épp hogy elkészült. – Menjen be, hercegnő! – kérte a rendőrfőnök. – Miért? Ki lakik itt? – Nem tudom, hercegnő. A testőrök körülveszik az épületet. Lehetetlen megszöknie. Kérem, menjen be! Mahunak igaza volt. Hiába is próbálkozna szökéssel. Ráadásul a kíváncsiság felülkerekedett félelmein. Anhésza keresztülment az oszlopos előcsarnokon, ahol festők dolgoztak elmélyülten. Egy szolgáló tágas szobába vezette, s rácsukta az ajtót. A hercegnő megcsodálta a pompás bútorokat: az ébenfa fotelt, amelynek tábláit aranylemezek borították, a tömör faszéket, amelyet kiterjesztett szárnyú keselyű-faragvány díszített, a háromlábú, elefántcsont berakásos széket s a vászonnal bélelt, fonott gyékénypárnákat. Tökéletes tárgyak voltak, ügyes asztalosok keze munkája mind, ám kis méretük bizonyította, hogy... egytől egyig egy gyermek bútorai! Anhésza leült a fotelba, s azon töprengett, ki lehet az a gyermek. Valaki, aki elég befolyásos ahhoz, hogy a fáraó lányainál fogadják, és fényűző elhelyezést kapjon. De őt miért vezették ide, és miért nem mondott neki semmit az apja erről a különös döntéséről? Elfogta a szorongás. Lehet, hogy neki építették ilyen gyorsan ide ezt a lakosztályt? Igen, ez jó magyarázat. Ismerve lázadozó természetét, és azt, hogy szereti a függetlenséget, a fáraó a gyermekek palotájának egy félreeső részét jelölte ki a számára. Itt majd elfelejtik. Ezután senkinek nem fog kellemetlenséget okozni a viselkedésével. Könnyek szöktek a szemébe, de máris szemrehányást tett magának gyöngeségéért. Az ilyen viselkedéssel nem fog kimászni a csapdából, amelybe megpróbálják bezárni. Már a szökést kezdte tervezgetni, amikor kinyílt egy rejtekajtó, s meglehetősen kimérten egy törékeny kisfiú lépett be rajta. Alig látszott ki a súlyos, aranyozott ruhából, amely akadályozta a járásban. Tömör arany fülönfüggők, elefántcsont bokaperecek, karkötők ékesítették az ifjú herceget. Ékszerein gazellák, nyulak, struccok jelezték, hogy tulajdonosuk nagy vadász. Anhésza elnevette magát, a fiú legnagyobb bosszúságára, akit elöntött a harag. – Mi jogon mer így kinevetni engem? – De hát olyan... olyan nevetséges! Anhésza a kis herceghez lépett, és lekapta róla az egyik fülönfüggőjét: a két, egymásba illesztett kis aranycső vége egy karneol és üvegpaszta berakású aranykoronghoz volt rögzítve. – Gyönyörűek az ékszerei – dicsérte a hercegnő. – De miért visel ilyen nehéz díszöltözéket? Talán valamiféle nagy szertartásra igyekszik? – Tűrhetetlen az arcátlansága. Van fogalma róla, hogy kivel beszél? A fiú kihúzta magát, olyan méltóságteljesen, amennyire csak tudta. Anhészának el kellett ismernie, hogy van benne valami tiszteletet parancsoló tekintély. Az udvari nevelés máris csiszolt modorú herceggé tette a fiút, aki pontosan tartotta magát az előírásokhoz. – Valóban, még nem ért az a megtiszteltetés, hogy ismerhetném önt – vallotta be Anhésza tréfásan. A koravén gyermek felsőbbséges hangon válaszolt. – III. Amenhotep fia vagyok, Tutanhaton herceg.      

4

Anhésza hallotta már egyszer-kétszer Tutanhaton nevét. A herceg Thébában élt az anyakirálynénál. – Látogatóba jött? – Több hónapra rendezkedem be itt, a Nap városában – válaszolta a fiú nyilvánvaló testi gyengeségét meghazudtoló, magabiztosnak szánt hangon. A tizenkét éves Tutanhaton adta a határozott, öntudatos herceget. Hallgatott a bölcsekre, akik azt tanácsolták, hogy ne bízzon az ismeretlen nőkben. Ez a lány itt persze különösen szép volt, sőt soha nem is látott nála szebbet, mégis csupán egy idegen volt a számára. – És maga... Maga kicsoda? – Anhésza vagyok, a fáraó harmadik lánya – mondta a hercegnő, miközben engedelmesen fejet hajtott, mint egy szolgáló az ura előtt. – A fáraó lánya! – kiáltott fel a fiú. – Annyira... annyira meg vagyok hatva... Zavarában Tutanhaton elveszítette minden magabiztosságát. Visszanyert egyszerűségét látva a lány elérzékenyült. – Tudja, herceg, hogy miért hoztak engem ide? – Azért, hogy egy vizsgát tegyen Tutanhatonnal együtt – világosította fel dallamos hanghordozással egy férfi, aki nesztelenül már korábban bejött a szobába, és az egyik oszlop mögé húzódott. Anhésza fürgén felé fordult. Azonnal felismerte. – Hanisz! Mit csinál maga itt? – Hercegnő, a király bízott meg, hogy én elnököljek a vizsgáztatók ítélőszékén. Anhészának arcára fagyott a mosoly. Hanisz nemes ember volt, elegáns, választékos, szívesen öltözött föníciai kelmékbe. Magas állást töltött be az udvarban, ő volt a fáraó követe az idegen uralkodóknál. A nagy műveltségű Hanisz több nyelven beszélt. Az egyiptomiak ugyanis nem beszélhették az ország határain kívül az istenek által hieroglifák formájában kinyilatkoztatott szent nyelvet. Az utazóknak és a diplomatáknak több nyelven is érteniük kellett, s el kellett sajátítaniuk azoknak az országoknak a szokásait, ahol megfordultak. Hanisz mély benyomást tett Anhészára. Hatalmas műveltségével titokzatos és vonzó férfi volt. Olvasta a gondolkodók és a költők műveit, tudott festeni és rajzolni, ismerte a növényi szerek titkait. Felső ajkát vékony, fekete bajusz ékesítette. Bal csuklóján ezüst karkötőt viselt egy róka vésett képével. – Milyen ítélőszékről beszél? – kérdezte aggódva a lány. – Az írnokokéról – válaszolta Hanisz ravaszkásan. – Várják magukat. – Én készen állok – jelentette ki büszkén Tutanhaton. – Helyes, hogy a rangunkbélieknek szigorú vizsgákat kelljen tenniük. A fiú örvendezett. Teljesen biztos volt benne, hogy többet tud, mint Anhésza. Persze a lányt is nyilván kivételesnek ítélték, ha az írnokok tanították. De melyik lány vehetné fel a versenyt egy fiúval ezen a téren? Az írástudók iskolájának szorgos látogatása a legjobb utat jelenti az örökkévalóság felé. Az ott véghez vitt munkák olyanok, mint a hegyek, melyeket alig koptat el az idő. Amikor egy öreg bölcs átadta Tutanhatonnak az első írópalettáját és az első írónádját, azt mondta, tisztelje azokat úgy, mint atyját és anyját. Ezek a tárgyak mindig vele lesznek, örömében és bánatában, életében és halálában egyaránt. Hanisz egy szerényebb terembe vezette Anhészát és Tutanhatont, ahol három borotvált fejű írnok várta őket a földön kuporogva – idős, szigorú arcú férfiak. A két fiatal leült a bírák előtt, maguk előtt keresztezett lábbal, hogy térdükre támaszthassák a

Hanisztól kapott írópalettákat. A szögletes elefántcsont lapocskán a fáraó neve állt. A felső részén kiképzett mélyedésbe lehetett beletenni a két, növényi pigmenteket tartalmazó festékpasztát, a feketét és a vöröset. A fáraó követe vászonnal bélelt papiruszkosárból több vékony, vágott nádszárat vett elő, majd egy simítófát a papiruszon végzett javításokhoz, egy homokkő kaparót, egy vizesedényt, amellyel az írónádakat benedvesíthették, néhány mészkődarabkát, amelyekre a diákok leírhatták piszkozataikat, mielőtt a végleges szöveget megfogalmaznák, végül pedig egy drága papirusztekercset. Anhészának elszorult a torka. Ez volt az első ilyen szigorú, s ráadásul teljesen váratlan vizsgája! Magában szemrehányást tett apjának, hogy nem szólt neki róla. Tutanhaton nyugodtabbnak tűnt. Nyilván volt ideje felkészülni. – Tisztelegjünk ősünk, Imhotep emléke előtt – kérte Hanisz. – Ő az írnokok védelmezője, bölcs a bölcsek között, aki a piramisok anyját emelte Szakkarában, megalkotva a fáraónak az égbe vezető lépcsőt. Kérjük, hogy ő sugallja gondolatainkat, és vezesse azokat az igazság keskeny ösvényén. A három vizsgáztató és Hanisz tiszteletteljes lassúsággal néhány csepp vizet cseppentett írónádjára a nagy Imhotep emlékére. A legijesztőbb írnok egy századok óta híres irodalmi műből, Szinuhe meséjéből diktált egy részletet, súlyos hibákkal megtűzdelve, amelyeket a két gyermeknek vörös tintával kellett aláhúznia. Anhésza könnyedén elvégezte a feladatot, olyan sokszor hallotta és olvasta ezt a híres történetet, a tisztviselő tetteiről, aki önkéntelenül veszélyes kalandokba keveredik idegen földön, miközben a fáraó számára kémkedik, majd visszatér, hogy kitüntetésekkel elhalmozva, Egyiptomban haljon meg. A mese nyelve szép, de nehéz volt. Azután nyelvtani és filológiai gyakorlatok következtek, s egyikük-másikuk először megoldhatatlannak tűnt Anhésza számára, de minden tudását latba vetette, hogy megbirkózzon velük. Végül matematikai és geometriai feladatokat kaptak: egy obeliszk súlyát és egy piramis szögét kellett kiszámítaniuk. Anhésza fürge szelleme élvezettel kereste a jó megoldást, de rövidnek találta az engedélyezett időt. Annál is inkább, mivel egy könyvelést is kellett készíteniük, szerencsére hieratikus írással: a hieroglifák egyszerűsített formája lehetővé tette, hogy ezzel igen gyorsan végezzenek. Tutanhaton egyszer csak dühösen felpattant. – Erre senki nem tanított engem. Ezek a kérdések igazságtalanok. Elegem van! Az írnokok nagy felháborodására a herceg elhajította a palettát, az írónádat és a vizescsészét, majd kifutott a teremből egy kioszkhoz, ahol azt remélte, menedéket talál üldözői elől. A kioszk küszöbén megtorpant, szeme elkerekedett meglepetésében. Valaki várt rá. – Hui! – kiáltotta Tutanhaton. – Hui! Hát itt vagy? Micsoda boldogság! – Mindig melletted leszek, hogy megvédjelek – biztosította a főtisztviselő, aki a király legyezővivője, az arany országainak intézője, a núbiai állatállomány intézője és a hősiességével kitűnő lovag címeket viselte. A kemény, zord, katonás fegyelemhez szokott és a távoli délre vezetett expedíciókban járatos Hui ideje legjavát a bennszülöttek között töltötte, a messzi, núbiai tartományokban. Tudott bánni velük, beszélte a nyelvüket, ismerte a szokásaikat. Azok tisztelték őt veleszületett igazságérzetéért és egyenességéért. Hui persze kérlelhetetlen volt, amikor a fáraó valamely parancsának végrehajtásáról volt szó, de mindig ügyelt arra, hogy beszéljen az érintettekkel, és elmagyarázza nekik az intézkedés indokait. – Sokáig maradsz? – Nem tudom – felelte Hui. – A fáraó azért hívott, hogy az udvarába érkezett núbiai hercegek nevelésével foglalkozzam, akik azután visszatérnek majd szülőföldjükre, hogy ott is szétsugározzon a civilizációnk. – De legalább néhány hónapig maradsz? – Biztosan, talán tovább is.

Megfeledkezve a személyéhez illő méltóságról Tutanhaton ismét megölelte a férfit, akit pártfogójának, sőt szinte apjának tekintett, hiszen tőle kapta meg azt a gyöngédséget, amelyet az isteni fénybe visszatért III. Amenhotep már nem tudott megadni neki. – Nem hiányzik neked nagyon Núbia? – Bevallom, kicsit hiányzik. De az ifjú núbiaiak nevelése a küldetésem része. Derék gyerekek. Keményen kell bánni velük, de érdemesek rá. A legjobb harcosok, az állam legbecsületesebb tisztségviselői lesznek belőlük. Belőled is, Tutanhaton herceg, igazi férfit fogok faragni. A fiú duzzogva lebiggyesztette ajkát. – Nem szeretem ezt a helyet. Thébában jobb volt. – Ott találd meg a boldogságot, ahova urunk, a fáraó helyez! Ez a bölcsesség. De miért ilyen rendetlen az öltözéked? Miért vannak a kezeden vörös festékfoltok? Tutanhaton lehorgasztotta a fejét. – Az írnokok egy vizsgának vetettek alá. Haszontalan, igazságtalan vizsgának. – Egyetlen próbatétel sem haszontalan – korholta Hui. – Te a királyi udvar egyik hercege vagy. Méltónak kell lenned a rangodhoz, akár tetszik, akár nem. Nem rendelkezel szabadon a sorsoddal. Az Isten kezében van. A taníttatásodnak minden tudományra ki kell terjednie, te pedig lelkesen fogsz részt venni az órákon. Meg kell fogadnod ezt nekem, ha azt kívánod, hogy a barátod maradjak. Hui igazi elkeseredést olvasott ki a kis herceg szeméből. Ám szemernyit sem engedhetett az elvekből, amelyekről az imént beszélt. Egyiptom nagyságának ez volt az ára. A Két Föld jóléte néhány kivételes ember vállán nyugodott, és ő számított arra, hogy Tutanhaton közéjük fog tartozni. – Miért születtem hercegnek, Hui? Néha szívesebben lennék egyszerű parasztfiú. A mezőkön játszanék a társaimmal, nem kellene törődnöm az előírásokkal. – Haszontalan beszéd, értelmetlen panaszkodás. Olykor én is lázadozom a sorsom ellen. Semmit sem szeretek jobban, mint a napégette núbiai utakat járni, megmártózni a Nílusban, beszélgetni a piacokon, ahol elefántagyarakat, leopárdbőröket, illatos fűszereket árulnak. Ezek a tökéletes boldogság pillanatai, amelyek igazi értékét fel kell tudni ismerni. Ami a többit illeti, teljesítsük kötelességeinket, és megismerjük majd annak örömét, hogy megörvendeztethetjük a fáraó szívét.     Hanisz elhúzódott az írnokok irodájának ablakától, ahonnan Tutanhaton és Hui beszélgetését kihallgatta. A követ már elengedte a három írnokot, csak Anhészát kérte, hogy maradjon még. Felvette a papiruszt, amelyen a hercegnő válaszolt a vizsgáztatók kérdéseire, és figyelmesen olvasni kezdte. – Nem is olyan rossz – állapította meg. – Igen kevés hiba van benne. Még egy kis erőfeszítés, és méltó lesz rá, hogy írnokpalettát kapjon. – Nehéz volt ez a vizsga. Miért köteleztek rá? – Mert a fáraó így kívánta, hercegnő. – Azt hittem, hogy efféle vizsgákat csak egy leendő királynak vagy királynőnek kell letennie. – Hová gondol! Őfelsége minden gyermeke szigorú nevelésben részesül, akár uralkodásra hivatottak, akár nem. A birodalom fennmaradása függ ettől. Egy kultúra nélküli nép káoszra és háborúságra van ítélve. – Magának mi pontosan a feladata, Hanisz? Megbízták, hogy idegen nyelvekre tanítson engem? A nagykövet odébb lépett néhány lépéssel, hogy elkerülje Anhésza tekintetét. Végre rájött, hogy mitől jött zavarba. A hercegnő nem volt már kislány. A serdülőben már felsejlett a rendkívüli szépségű nő, egy varázslónő, aki, mint Hathor istennő, felfogja a szívek dalait, és elbájolja azokat

mosolyával. Egy nő, akinek ő odaadó szolgája lesz, s akivel hamarosan számolni kell. Hanisz gyakorlott szemmel ítélte meg az embereket. Sokakat kiismert már, tudta, hogyan játssza ki csapdáikat, bogozza ki cseleiket, lássa meg igaz természetüket a látszatok mögött. Ritkán tévedett. Anhésza királynői temperamentummal volt megáldva, pedig sosem lesz királynő, két nővére elsőbbsége miatt. Vajon az apja hogyan fogja tudni kielégíteni a lány követeléseit? – Valóban ez a feladatom. Meg kell tanítanom önnek a hettiták, a szírek és a föníciaiak nyelvét. Az ázsiaiak által használt legfontosabb szavak leírásával kezdjük, azután pontosan bemutatom önnek északi protektorátusaink földrajzát és gazdaságát. – Milyen különös. Meritaton nővérem, ugye, nem mentesült e kötelességek alól? – Nem tudom – jelentette ki a nagykövet. – Hát a núbiai? Ezt a nyelvet nem említette. – Én nem foglalkozom a déli tartományainkkal, hercegnő. Núbia békében él. Teljesen behódolt a fáraónak. – Ezek szerint ez nem áll az északi protektorátusokra? A nagykövet dühös lett magára. A legostobább módon elszólta magát. Ez a nő pedig olyan ravasz és furfangos, mint maga Thot! Képes volt kihúzni egy bizalmas információt belőle, a nagykövetből, aki a legkeményebb tárgyalásokhoz szokott! Ezt csakis bűbájjal érhette el! – Dehogynem, természetesen azokra is igaz – jelentette ki meggyőzőnek szánt hangon. – Bizonyára tudja, hogy egyetlen idegen uralkodó rendelkezik olyan hadsereggel, amely méltó erre a névre, mégpedig a hettita király. Én rendszeresen felkeresem az udvarát. A kapcsolataink kiválóak. Udvarias, nyájas férfi ő, aki rendkívül féli a fáraót, és hűséges hűbéresként viselkedik. Egyiptom a világmindenség leghatalmasabb országa. Aton jótékony sugaraiban fürdik. Anhésza olyan éles szemmel méregette a nagykövetet, hogy az kezdte kényelmetlenül érezni magát. – A tanítása igen hasznos lesz a számomra – vélte a lány. – De látom, hogy nem mondja el nekem a teljes igazságot. – Hercegnő! Hogyan vonhatja kétségbe a szavaimat? – Rá fogom szorítani, hogy tárja fel előttem a pontos valóságot. Hanisz stratégiát váltott, el akarta kerülni az erőpróbát, hiszen nem volt biztos benne, hogy győztesen kerülne ki belőle. – Ezek igen összetett diplomáciai kérdések, hercegnő, és én... – Ön meg szeretne győzni engem arról, hogy ne érdeklődjem irántuk túlságosan, ugye? Csakhogy ez ellentétben állna a feladatával. A követ úgy érezte, mintha futóhomokra tévedt volna. Mintha minden egyes érve ellene fordulna. – Mikor kezdjük a munkát? – kérdezte Anhésza. – Alig várom, hogy tanulhassak. – Holnap reggel. Azután addig folytatjuk, ameddig csak szükséges. – Ennek örülök. Megígérem, hogy a legszorgalmasabb diákja leszek. Anhésza bája lefegyverezte Haniszt, akinek a lánnyal szemben mit sem ért a nagy hatalmú és félelmetes személyiségekkel való kényes párbeszédekben szerzett sokéves tapasztalata. Valóban egy királynő állt most előtte. A lány, noha nem is tudta, olyan természetes tekintéllyel bírt, amely előtt meghajlanak majd a fejek. De neki, Hanisznak nem volt joga ebbe az irányba terelnie. Anhésza nem lesz több egy elkényeztetett hercegnőnél, s boldogan tölti majd életét a palotában a nővéreivel és a Tutanhatonhoz hasonlatos udvaroncokkal. Mégis rejtély, vajon miért kívánja Ehnaton a követétől, hogy Anhészát megtanítsa idegen nyelvekre?  

  Anhészát vállon találta a bőrlabda, amit Tutanhaton dobott barátjának, Huinak. A fiú zavartan bocsánatot kért. – Még labdával játszik? – csodálkozott a lány lekezelően. – Biztos benne, hogy ez illik az ön rangjához? A fiú elvörösödött. Díszruháját és ékszereit már egyszerű kötényre cserélte. Így, ékességei nélkül visszaváltozott egyszerű, tizenkét éves fiúvá, s megfeledkezett a szokásos előírásokról. – Anhésza hercegnő – habogta segélykérőn nézve körül –, bemutatom Hui barátomat. Ő a király jobb oldali legyezővivője, intézője a... – Ismerem a címeit. Hui már régóta híres ember az udvarban. Apám nagy elismeréssel említette. Örülök, hogy itt van közöttünk. Kívánom, hogy sokáig maradhasson a Nap városában! – Aton óvjon minket – mondta Hui meghajolva. – Talán még találkozunk – zárta le a beszélgetést Anhésza Tutanhatonhoz fordulva. – Jó szórakozást! A fiú szinte kővé dermedt. A hercegnő, fiatal kora ellenére elképesztően magabiztos volt. Vajon mitől? Talán isteni tulajdonságokkal rendelkezik? Eggyel legalábbis bizonyosan: a szépséggel! Tutanhatont elkápráztatta csodálatos arca, tökéletes teste, légiesen kecses járása. A fiú sosem nézett még így egy fiatal nőre. Képe még akkor is élénken benne élt, amikor a lány már elment. Máris hiányzott neki a jelenléte. Eltöprengett azon, vajon mi lehet ez a benne támadt különös érzés, amikor Hui hozzálépett, és halkan megjegyezte: – Nem tetszik nekem ez a lány, herceg. Veszélyes. Maradj távol tőle! Ne hallgass a szavára! – Miért ítélkezel felette ilyen szigorúan? – méltatlankodott Tutanhaton. – Hát nem vetted észre, milyen szép? Csakis Isten műve lehet! – Kétségtelenül. De bízz az ösztönömben! – Viszont akarom látni Anhészát – határozott Tutanhaton konokul. – Tetszik nekem. És biztos vagyok benne, hogy én is tetszem neki. Azzal a kis herceg kikapta a labdát barátja, Hui kezéből, és messzire elhajította.     Anhésza elküldte a kíséretet, s csak egy núbiai szolgálót tartott maga mellett, hogy együtt térjenek vissza a nagy palotába, hiszen továbbra is ott lakott. Nagyot csalódott, hogy nem kapott egy „legyezőt”, mint legidősebb nővére. Mégis örült, hogy apja közelében lakhat, s reménykedhet, hogy ismét beszélhet vele. Megszaporázta lépteit, sietett maga mögött hagyni a gyermekek palotáját, amitől már viszolygott. Ám amint kilépett a kapun, egy túlságosan is ismerős hang szólította meg. – Anhésza! Ismét szökni készülsz? Tizennyolc éve tudatában, a hordszéke magasából szólt le neki kihívóan Meritaton, a királyi pár legidősebb lánya. Anhésza elhatározta, hogy nyugodt marad, s nem válaszolt. – Úgy hallottam – folytatta Meritaton –, hogy a rendőrök találtak rád, piszkosan, félelemtől reszketve a sírásók építkezési területén! Micsoda szégyen ez a családunknak... és mekkora csalódás a fáraónak! Szerencsére még csak kislány vagy, és mindenki tudja, milyen képtelenül szeszélyes. Te mindig is felelőtlen leszel, kedvesem. Tehát visszatértél a gyermekek palotájába? Meritaton szép nő volt, csak túl erősen festette magát és keresett választékossággal öltözött. Drága ruháit a Deltában fekvő Szaisz műhelyeiben készítették, ahol a királyság legjobb szövőnői dolgoztak. Tömör aranydiadémot és gyöngyös gallért viselt, amelyek jelezték, hogy ő a fáraó törvényes örököse. Nyújtott koponyája és törékeny tagjai aggasztóan beteges megjelenést kölcsönöztek neki. Ezt a rossz benyomást csak tetézte éles, kellemetlen hangja.

– Nem. A nagy palotában lakom. – Mi dolgod volt itt? – kérdezte aggódva Meritaton. – Az nem tartozik rád. – Minden rám tartozik, húgocskám! Talán elfelejtetted, ki vagyok? Én tudom, hogy te ki vagy. Egy álnok törtető. Talán azt hiszed, hogy a szépségeddel elérheted, hogy... Meritaton szava elakadt, mivel Anhésza arcán elégedett mosoly jelent meg. Hiszen nővére éppen megdicsérte! Milyen édes elégtétel! Az, hogy Meritaton félelmetes ellenfélnek tekinti őt, teljesen felvillanyozta Anhészát. – Felelj a kérdésemre, Anhésza! Ez parancs. Ha nem teszed, beszámolok róla apánknak. – Kitűnő gondolat. Ő majd be fog avatni a terveibe. Már ha hajlandó fogadni téged. Anhésza sarkon fordult, nem volt kedve folytatni ezt a beszélgetést. Szolgái legnagyobb elképedésére Meritaton dühében segítség nélkül leszállt a hordszékről, Anhészához futott, és elállta az útját. – Nem tudom, hogy miben mesterkedsz, húgocskám – sziszegte haragosan – De rá fogok jönni. Ha bármiféleképpen ártani próbálsz nekem, könyörtelen leszek. Ne feledd, hogy te csak a harmadik lánya vagy a fáraónak! Már ez is hatalmas kegy egy magadfajtának. Érd be ennyivel! Semmi másban nem lesz részed. Gondom lesz rá. Anhésza mozdulatlanul nézte, ahogy Meritaton visszaszáll hordszékébe, és eltávolodik. Nővére a szolgáin töltötte ki haragját, egyre gyorsabb ütemre szorítva őket. Anhészát egy cseppet sem ingatta meg nővére fenyegetőzése. Meritatonnak volt egy orvosolhatatlan hibája: nem volt meg benne az a természetes nemesség, amely elengedhetetlenül szükséges egy reménybeli királynőnek.      

5

A Nap városa ünnepelt. A fáraó elrendelte, hogy hivatalos ceremóniát rendezzenek Aton nagy templomának kapuja előtt. Az isten sugarai a magas pülónok csúcsát érték, szikrát hánytak a nagy, kettős bronzkapun. Legyezők tucatjait állították fel bakokra, hogy a déli nap hevétől óvják a látványosság nézőit. Az írnokok felkészültek, hogy az eseményeket részletesen feljegyezzék. A fáraó maga vezette az ünnepséget. A szentély bejárata elé helyezett trónon ült, számos udvaronc és a királyság magas rangú személyiségei körében, akik közt az első sorban állt Horemheb tábornok és hitvese, az elsőszülött lány, Meritaton, Hanisz követ és Anhésza hercegnő. Maketaton, a királyi pár második lánya az ágyat nyomta, magas láz gyötörte. Amikor megjelent az „isteni atya”, Aj, őfelsége lovainak felügyelője, a király személyes írnoka, aki büszkén hordozta hatvanöt éve súlyát, a tömeg szinte önkívületben éljenezte. Az „isteni atya” rendkívüli népszerűségnek örvendett. Felesége, a dajka, Ti, aki nem félt, hogy ősz hajjal látják, hozzájárult ahhoz az elismertséghez, amely Ajt övezte mind a nagyok, mind a szegények körében. Aj és Ti páratlanul nagylelkűek voltak a hozzájuk közel állókkal, rokonaikkal és védenceikkel. Sokan fordultak hozzájuk tanácsért. Államügy vagy magánéleti tragédia? Aj és felesége számolatlanul osztották helytálló tanácsaikat, amelyeket jó volt követni. A ceremóniára meghívott cselédek örvendezésük jeleként felemelték a karjukat, ká-t, az isteni energia jelképét formálva. Rázendítettek egy énekre Atont és a fáraót dicsőítve. Ehnaton felemelte a kezét.

Három borotvált fejű pap aranyláncokkal megrakott tálakat hozott. A palota főintézője követte őket, lépéseinek ütemére a földhöz koppintva hosszú nádpálcája aranygombját. Ti asszony szíve, aki kissé hátrább, a fáraó trónja mögött állt, reszketett a boldogságtól. A legnagyobb öröm volt számára, hogy láthatta, milyen megtiszteltetésben részesül a férje. Aj csak Egyiptom virágzásáért és nagyságáért élt. Egyedül a Két Föld dicsősége számított neki. Hitvesével hosszú ideig Thébában éltek, mielőtt az új fővárosba követték volna a birodalom mindenható urát. Megízlelték a béke édességét, élvezték a fényűző fogadásokat, kedvüket lelték a világ legszebb városának csodáiban, ahol a legkülönfélébb népek találkoztak. Ti asszonynak nem volt könnyű hozzászoknia a Nap városának különös hangulatához. Ehnaton személyisége olykor igazán megrémítette. A ragyogó, értelmes férfi, aki képes volt vaskézzel kormányozni, néha aggasztó közönybe süppedt, s ilyenkor misztikus hajlama miatt teljesen elveszítette a valóságérzékét. Ti asszony Ehnaton uralkodásának tizenkét éve alatt csak néhány udvarias szót váltott az uralkodóval, s képtelen volt arra, hogy vele is kialakítsa azt a bizalmas közvetlenséget, amit általában mindenkivel meg tudott teremteni. De egy ilyen szép napon nem kell-e félretenni az efféle aggodalmakat? A főintéző megállt, „isteni atya”, Aj pedig elindult felé, de közben nem tudta kiverni a fejéből borús gondolatait. Noha Ehnaton személyes írnoka volt, naponta már csak néhány percre láthatta a fáraót. Még a legsürgősebb iratokat se tudta átadni neki, amelyek a főváros igazgatására, a thébai papokkal való egyre feszültebb viszonyokra vagy a növekvő gazdasági nehézségekre vonatkoztak. Ehnatont csak a mű érdekelte, amit főművének tekintett: az Aton istenhez írt nagy himnusz, amelynek ő maga fogalmazta meg verssorait. Egyedül Aj tudta, hogy a Két Földet már nem kormányozzák megfelelően. A fáraó, tekintélyének köszönhetően, egy ideig még összetarthatja Egyiptomot, de mi lesz azután? Persze szerencsés ötlet volt, hogy kikocsizott Anhészával, a királyi pár harmadik lányával. Ez, megtetézve a balesettel, amelyben Ehnatonnak és a hercegnőnek csodával határos módon a haja szála sem görbült, visszaadta a király tekintélyének régi fényét. Aj hosszú, fekete parókát és dúsan redőzött, fehér ruhát viselt. A bő ruhaujjak egészen a könyökéig ereszkedtek. A köldöke magasságában egy nagy csomó képezte köténye csúcsát. A király személyes írnoka egyenes derékkal járt, az alkalomhoz illő méltóságteljes merevséggel. Szeme sarkából mégis észrevette az igen figyelmes Anhésza hercegnő tökéletes arcocskáját. Miután a lány kierőszakolta apjától azt a beszélgetést, Aj viszonylagos jobbulást tapasztalt a fáraónál. Amennyire elsőszülött lánya nyomasztotta az uralkodót, Anhésza annyi erőt adott neki. Ehnaton még az északi negyed építkezéseinek haladására is rákérdezett. Anhésza sosem fog szerepet kapni az államirányításban, de így vagy úgy megpróbál majd érvényesülni. Hamarosan mederbe kellene terelni a becsvágyát. Aj szolgái leborultak az aranyláncokkal megrakott tálakkal érkező papok előtt. A fáraó egy újabb intésére ez utóbbiak körülvették az „isteni atyát”, aki megállt, s tekintetét királyára függesztette. A főintéző egyet koppantott nádpálcájával. Egy pap Aj nyakába tette az első aranyláncot. Tökéletes csend lett. Azután következett a második lánc, egy harmadik... egészen a hatodikig! Mesés jutalmat jelentett ez. A nézőkből önkéntelen örömkiáltás tört fel. Egy szolga lekuporodott Aj elé, és megcsókolta a lábát. A többiek tiszteletük és hódolatuk jeleként arcuk elé emelték kezüket. Uruk ebben a pillanatban a fáraó után a királyság legfontosabb személye lett. Megelőzte Horemheb tábornokot, aki feleségével együtt kevéssel ezután távozott az udvaroncok soraiból, miután szertartásosan üdvözölte a királyt. Arra hivatkozott, hogy sürgős csapatszemlét kell tartania. Ehnaton kifürkészhetetlen maradt. Senkihez nem szólt egyetlen szót sem, csak felszállt a kocsijára, és kísérete védelmében visszatért a palotába. Az „isteni atya” szolgái határtalan lelkesültségükben diadalmenetben vitték urukat annak

hatalmas palotájába. Az örvendező tömeg követte őket. A gyermekek kiáltoztak. A Nap városának utcáit ellepte a zajos díszmenet. Aj, noha elragadtatott mosoly ült arcán, nem élvezte annyira ezeket a pillanatokat, mint szerette volna. Aggasztotta Horemheb tábornok viselkedése. Persze az „isteni atyának” a harci kocsizó tisztek között is számos híve akadt, de a hadsereg igazi ura, az, aki a parancsnokok teljes bizalmát élvezte, Horemheb volt. A tábornok szánalmasnak tartotta Ehnaton külpolitikáját, de mindeddig lojálisnak mutatkozott. Aj úgy vélte, hogy Horemheb nem tért át Aton vallására, hanem megőrizte hitét a régi istenekben, nevezetesen Amonban, Théba urában, akinek a nevét ki sem lehetett ejteni a Nap városában. Horemheb neheztelése előbb-utóbb tettekben mutatkozik meg. Ez pedig megrengetheti a birodalom alapjait. Neki, az öreg udvaroncnak kell majd megakadályoznia a szörnyű csapást, a véres összetűzést Ehnaton és Horemheb hívei között. A királyi évkönyvek őrizték emlékét egy igen régi polgárháborúnak, amely hosszú évekre romba döntötte az országot. Akkor a szolgálók úrnőik helyébe léptek, akiknek ruhái és ékszerei a sárban hevertek, az öntözőcsatornák eldugultak, mivel senki nem gondozta azokat, a királyok sírjait kifosztották, a templomokba vadállatok telepedtek be. A rémálom azzal fenyegetett, hogy ismét valóra válik.     Mut, Horemheb tábornok hitvese nem tudott lecsillapodni. Fel-alá járkált a déli negyedben álló pompás otthona oszlopos termében, miután elküldte a szolgálóit, s még a szírek által divatba hozott cukrozott italból sem kért. Maga vette le a parókáját, de átöltözni már elfelejtett. Sosem volt még ennyire feldúlt. Horemheb végre visszatért a szemléről, amit kénytelen volt elvégezni. Egy úri hölgy helyett egy igazi fúriát talált otthon. – Ez tűrhetetlen! – fakadt ki az asszony. – A király ránk se hederít! Ez nyilvános kihívás volt! Hogyan fogsz válaszolni erre a sértésre? – Hozass nekem inni – kívánta a tábornok –, és hívasd a masszőrt! Fáradt vagyok. Mut a férje elé lépett. – Mit jelentsen ez? Lemondasz a harcról? Horemheb kedvesen félretolta. – Tisztelem a törvényt és a rendet. Ehnaton a fáraó. Ő adja ki az utasításokat, nekünk pedig engedelmeskednünk kell. Az ellenségek, akik ellen harcolni fogok, Egyiptom ellenségei. Azt pedig, hogy miként szerzem majd vissza az engem megillető helyet, nem egy nőnek fogom elárulni. Mut sértetten visszavonult magánlakosztályába. Horemheb sokáig töprengett, örült, hogy végre egyedül maradhat. Hogyan beszélhetett volna feleségével arról az egyetlen dologról, amely megragadt benne az egész, unalmas ceremónián? Hogyan beszélhetett volna neki Anhésza hercegnő zavarba ejtő tekintetéről?     Miközben a tömeg szétoszlott, Anhésza egy tamariszkusz törzse mögé bújt, s le nem vette szemét Hanisz követről, aki igyekezett feltűnés nélkül távozni, s ahelyett hogy visszatért volna irodájába vagy hazatért volna ebédelni a déli negyedben álló villájába, az északi negyedbe indult. A hercegnő örvendezett. Elhatározta, hogy árnyékként követi Haniszt, míg csak az el nem követ valami hibát, amit ő majd kihasználhat. Egy ilyen fondorlatos férfinak nyilván sok rejtegetnivalója van. Minthogy szüksége van a tudására, és talán ő az egyetlen, aki elárulhatja Anhészának az igazságot Egyiptom valódi helyzetéről, el kell érnie, hogy a markában tarthassa. Ha éjjel-nappal követi őt, ez sikerülni fog.

Haniszt nem kísérték testőrök. A legsötétebb, legnéptelenebb sikátorokat választva, a falhoz húzódva haladt, sietős léptekkel. Ez a meglepő viselkedés annál is inkább kíváncsivá tette Anhészát, mivel a nagykövet az egyik szegényebb negyedbe tartott. Nyilván titokban akarja tartani ezt a kapcsolatát. Olyan titka van, amely egyáltalán nem tetszene a fáraónak... Anhésza látta, ahogy Hanisz belép egy kis, egyemeletes, fehér házikóba. Egy kérges kéz nehezedett Anhésza vállára. – Bocsásson meg, hercegnő – mentegetőzött a rendőrfőnök, Mahu. – Nyilván eltévedt. Vissza kell kísérnem a palotába. – Vegye le rólam azonnal a kezét! – követelte Anhésza nyersen. – Tilos királyi vérből való hercegnőt érintenie! Mahu rémülten hátralépett. Ezért a meggondolatlanságért igen nagy árat fizethetne. A vele érkezett rendőrök rosszallón összesúgtak. Milyen képtelen ösztön vezethette a kezét? – Követett engem? – érdeklődött Anhésza. – Igen – ismerte el Mahu. – Atyja parancsa ez. Kötelességem védelmezni önt. – A kötelessége volt. Szívesen elfelejtem a hibát, amit elkövetett... ha letesz arról, hogy kémkedjen utánam. A Nap városában nem leselkedik rám semmi veszély. És egyáltalán nem áll szándékomban elhagyni a várost. Mahu vereséget szenvedett. Anhészának elég befolyása és tekintélye volt ahhoz, hogy lefokoztassa őt. Mahu el tudja majd hitetni Ehnatonnal, hogy változatlan buzgalommal tesz eleget a feladatának. Persze ez hazugság lesz, de mi rosszat tehet ez az ifjú hercegnő? Nem felesleges-e felügyelni minden lépését? Vannak más, fontosabb feladatai is! – Úgy lesz, ahogy kívánja, hercegnő. A rendőrök távoztak, Anhésza pedig odament a házhoz, ahol a követ rejtőzött. Megvárta, hogy a környék teljesen elcsendesedjen, azután átugrott egy alacsony falon, s felkapaszkodott egy kisebb magtár tetejére, ahonnan beláthatott a házba. Hanisz követ egy igen szép nőt tartott a karjában, akit a hercegnő ismert: a legjobb templomi muzsikus volt. Nem volt férjnél, tehát nem követte el a házasságtörés megbocsáthatatlan bűnét, mégis elárulta a Szabályt: a templomi szolgálat ideje alatt szűzi életet kellett volna élnie, s csak a szertartások bemutatásával kellett volna törődnie. Ha ez kitudódna, olyan botrány kerekedne, hogy Hanisz azt sosem heverné ki. Anhészának most már megvolt a döntő fegyvere a követ ellen.     Alkonyodott a Nap városa fölött. A hegyek csúcsa vörös színekbe öltözött. A Nílus arany, ezüst és bíbor szikrákat vetett. A mezőkön a madarak búcsúdalukat dalolták. A földművesek asszonyaikkal hazafelé baktattak, maguk előtt hajtva ökreiket. Anhésza rendszerint átadta magát az alkonyat nyugalmának, amelyet az egyik teraszon elnyújtózva élvezett. Nem volt ennél édesebb, békésebb pillanat. A test odakínálta magát az isteni csillag utolsó simogatásainak, a lélek elrepült nyugatnak, ahol Hathor istennő mosolya várta, hogy felkészítse a jövendő halálára. De ezen az estén a hercegnő elhatározta, hogy bezárkózik szépítkező szobájába. Legalább két órát fog eltölteni azzal, hogy felékesítse magát a lakomára, amelyre Horemheb tábornok hívta meg a Nap városának előkelőségeit. Anhészát most hívták meg először, két nővérével együtt, egy ilyen fontos fogadásra. Még most sem tudta elhinni, hogy ekkora boldogság érte, olyan nyugtalan volt, hogy núbiai szolgálólánya alig tudta megfésülni. – Hercegnő, ha kegyeskedne leülni – kérlelte a lány –, végre befejezhetném az első fonatot! – Legyen – egyezett bele Anhésza izgatottan. – Hercegnő, maga lesz a legszebb...

– Feltéve, ha már egy másodpercet sem vesztegetünk el! Különben én érkezem utoljára, és nevetségessé válok. Úgyhogy siess! A szolgáló befonta és mirhával illatosította úrnője fekete haját, azután elforgatva a csuklós pántú tetőt, kinyitott egy szögletes ládát, amelyet alabástromból és kék fajanszból készült keret szegélyezett. A ládába egy állványt rögzítettek a kerek, rövid, aranygyöngyökkel díszített parókának, amelyet a szolgáló most gondosan Anhésza fejére igazított. Ez a könnyű, núbiai paróka volt a legújabb divat. Anhészának csodásan fog állni, irigykednek majd a nemes hölgyek. A hercegnő, amilyen fiatal, megengedheti magának a legegzotikusabb merészségeket is. Anhésza sokáig nézte magát az élet kulcsát formázó tükrében. – Tökéletes – állapította meg. – Most öltöztess fel gyorsan! A nap már eltűnt a nyugati hegyek mögött! – Előbb be kell illatosítanom – ellenkezett a szolgáló. – Engedje, hadd csináljam én, különben tényleg elkésik! Anhésza beadta a derekát. A cseléd jázminos balzsammal bekente úrnője pőre testét. A balzsam beivódott minden pórusába, serkentette és ellazította egyszerre. Anhésza felüdült a núbiai lány ügyes keze alatt. A szolgáló, munkája végeztével a négylábú, mélyvörös cédrusfa ládához hajolt, amelyen a tulajdonosnak jó szerencsét biztosító varázsjelekből festett fríz futott körbe. Egy bő, redőzött gyolcsruhát vett ki belőle, amelyet ügyesen megkötött Anhésza melle alatt. A hercegnő derekára lenvászon övet kötött. Egy türkizlapokkal borított ládából fajanszgyöngyökből fűzött nyakéket vett elő, s a hercegnő nyakába tette. Bokájára és csuklójára ezüstpereceket húzott. Végül felemelte Anhésza formás lábacskáját, s ráadta a gyönggyel és arannyal berakott bőrszandált. – Kész van, hercegnő – jelentette.     Horemheb tábornok villájának kertjében választékos öltözékű urak és hölgyek tolongtak. A hatalmas ház, amelyet sietősen emeltek napon szárított agyagtéglákból, s gipsszel borítottak, két emeleten több mint húsz helyiségből állt, nem számítva a cselédszobákat, a konyhát, a kamrákat, az istállót és a falka ólját. Mindenki irigyelte a fürdőszobát, amelynek kialakítását maga a ház úrnője felügyelte. A meghívottak a pálmák, akáciák, óriás búzavirágok, mandragórák és papiruszbozótok között beszélgettek. Séta közben megcsodálták a medencét, amelyben kék vízililiomok lebegtek. A férfiak büszkén viselték rendezett fürtű parókáikat és jó szabású, bő ujjú ruháikat. A nők még bonyolultabb hajviselettel ékeskedtek: egymást múlták felül találékonyságban a hosszú, olykor vállukat is takaró fürtök elrendezését illetően. Mut, a ház úrnője a küszöbön fogadta vendégeit: a széles, fényezett mészkő fehéren ragyogott a fáklyák fényében. Meghajolt a királyi pár legidősebb lánya és annak húga előtt, aki jóllehet gyengélkedett, a világért sem maradt volna el e lakomáról. Mut meleg hangon köszöntötte az „isteni atya”, Ajt, és hitvesét, Ti asszonyt, akiknek a megjelenése már magában biztosította a fogadás fényét. Ezt az estét tényleg sokáig emlegetik majd az udvarban. Mut tartott tőle, hogy az idős pár nem fogadja el a meghívást. De hogyan is háríthatták volna el azt úgy, hogy ne sértsék meg mélységesen a tábornokot? Mut elsápadt az arcfestéke alatt, amikor meglátta Anhészát. Núbiai paróka, fiatal, dölyfös keblek, önmagában és szépségében biztos, hódító nőiesség... Anhésza dacolt az illendőséggel. Először jelenik meg az új főváros legjobb köreiben, és úgy néz ki, mint azok a külföldi lányok, akik az alantasabb negyedekben megsértik a jó erkölcsöket. Ha a fáraó megtudja, hogy mi lett a lányából, egyszer s mindenkorra el fogja őt zárni a palotába, hogy

megjelenésével ne sértse többé az érdemes emberek jóérzését. Anhésza, szolgálója kíséretében, tisztelettel köszöntötte Mut asszonyt, s megajándékozta őt legbájosabb mosolyával. Horemheb tábornok felesége elfordította a fejét. Nem szívesen engedte be Ehnaton lányát az otthonába. Elhaladva az őr bódéja előtt, aki a birtokot körülvevő magas falba vágott kaput őrizte, Anhésza egy növényi freskókkal díszített folyosóra ért. Az egy szabadtéri szentélyhez vezetett, amelynek oltára fölött az isteni Nap, Aton eresztette a földre kezekben végződő, éltető fénysugarait. A meghívottak mindegyike megállt egy pillanatra a szentély előtt. A házba való belépés szent cselekedetnek számított. Tisztelegni kellett az istenség előtt, amely jelen van ott, ahol a ház ura és úrnője, akiket a napkorong két oldalán ábrázoltak, ételt áldoz neki. Anhésza keresztülment egy udvaron, amelyet egy újabb kapus felügyelt, majd egy hallon át beért egy nagy előcsarnokba, amelyre egy erkély nézett le. Itt gyülekeztek a kiválasztottak, akiket Horemheb tábornok meghívott az asztalához. Amikor Anhésza megjelent, a beszélgetés elcsendesedett. A hercegnő egy cseppet sem jött zavarba, hagyta, hogy megcsodálják. Hanisz nagykövet lépett oda hozzá. – Milyen öröm, hogy a körünkben láthatom! Engedje meg, hercegnő, hogy bemutassam a ház urának. Hanisz Horemhebhez kísérte Anhészát, aki egy alacsony ébenfa széken ült. Amikor a lány meghajolt volna, a tábornok lágyan megfogta a csuklóját, és megakadályozta ebben. – A királyomnak és a családjának a szolgája vagyok – jelentette ki zengő hangon. – Megtiszteltetés, hogy eljött. Nekem kell köszöntenem önt. A tábornok felemelte a kezét, nyitott tenyérrel, Anhésza arca elé, mintha jótékony fluidumot adna át neki. A jelenet elképesztette az ünnepségen résztvevőket. Horemheb hitvese, aki ekkor lépett be az előcsarnokba az utolsó vendéggel, Tutanhaton herceggel, döbbenten megtorpant. Anhésza és Horemheb hosszú pillanatokig nézték egymást, állva egymás pillantását. A harmincadik életévén már túl járó tábornok kivételesen előkelő férfi volt. Királyi írnoki neveltetése kifinomult, művelt emberré tette. Képesnek bizonyult arra, hogy szigorral és okosan megszervezze a fáraó fegyveres erőit. A tábornokság távolról sem abban állt, hogy a sivatagot járja, és csetepatékban vívjon közelharcot az ellenséggel. Horemheb olyan stratégiát tartott szem előtt, amellyel Egyiptom az első hatalom rangjában maradhat. Széles homlok, finom vonalú orr, érzéki ajkak, tekintélyt parancsoló megjelenés. A hős katonák és a művelt emberek egyformán lelkesen engedelmeskedtek neki. És mindenki azt beszélte, hogy Horemheb tábornok fáraónak is beillene. Ilyen közelről Anhésza még azt a sebhelyet is észrevette, amely Horemheb bal orcáján húzódott a szeme irányába. A sebhely egy ügyetlen kocsis ostorának a nyoma volt. Anhészát lenyűgözte a férfi. Horemheb rámosolygott. A hercegnő megigazított egy hajtincset, ami a homlokába hullt. Horemheb megállapította, hogy a hercegnő tökéletesen ura önmagának, ami igen meglepő egy ilyen fiatal lánytól. Honnan merítette ezt az erőt? Milyen energia éltette lelkét, ha nem Aton ereje, amelyet apjától kapott? A királyi pár legidősebb lánya, Meritaton egy mozdulattal véget vetett az Anhésza és Horemheb között születő cinkosságnak. Félretolta húgát, s Anhésza távolabb húzódott. Horemheb hódolattal meghajolt a törvényes uralom örököse előtt, akinek előnytelen arcát csúfnak találta. Az emberek lopva összesúgtak, összehasonlították a fáraó durva vonású legidősebb lányát a ragyogó szépségű Anhészával.

Az udvar ámulva látta, hogy Anhésza kivirult. Horemheb felállt, amikor az „isteni atya”, Aj hozzá lépett. A két férfi farkasszemet nézett egymással. Horemhebben megvolt az indokolt becsvágyú tisztviselő büszkesége, Ajban a pótolhatatlan tapasztalattal rendelkező öregember nyugalma. – Szeretnék négyszemközt beszélni magával, tábornok. – Nem lesz sok időnk. Törődnöm kell a vendégeimmel. – Nem tart sokáig. – Legyen hát. Jöjjön velem! Horemhebnek hízelgett a kérés. Ehnaton már több hete nem hívta össze tanácsát, és közvetlenül adta ki parancsait a főtisztviselőknek. Így hát a tábornok és az „isteni atya” már egy ideje nem találkozott egymással. Mindketten a saját köreikben mozogtak, s csak távolról fürkészték egymás lépéseit. Horemheb a masszírozószobába vezette vendégét, amely a fürdő és a hálószoba között volt. A szobát édes illatok töltötték be. Aj leült egy fotelba. Horemheb állva maradt, keresztbe font karral. – Egészen különleges kitüntetést kapott a királytól, „isteni atya”. Soha nem láttam még, hogy egyetlen férfi ennyi aranyláncot kapjon. – Ez csak egy kitüntetés, tábornok. Ne tulajdonítsunk ennek túl nagy jelentőséget. – Mégis a fáraó után az állam első emberévé teszi önt. Miről óhajt beszélni velem? Aj gondolkozott pár pillanatig, mielőtt megszólalt volna. Horemheb kemény ellenfél volt, s ő nem becsülte alul. Viszont számított a becsületességére és veleszületett államférfiúi tulajdonságaira. – A helyzet talán súlyosabb, mint amilyennek látszik, tábornok. Ma sem ön, sem én nem vagyunk kellőképpen tájékozottak a lényeget illetően. Csak a fáraó ismeri az összes ügyiratot, amelyek lehetővé teszik a döntéshozatalt, mind a belügyekre, mind a külügyekre nézve. De vajon képes-e még rá? Én ezt remélem, de attól tartok, hogy nem. Ezért kérem önt arra, hogy feltűnés nélkül állítsa hadikészültségbe a hadsereget... anélkül hogy ez hivatalos kinézetet öltene, természetesen. Horemheb elkomorodott. – Pontosan miért? – Egyszerű óvatosságból. – Milyen ügyet szolgálna ez? Aj arcára kiült a csodálkozás. – Természetesen Ehnaton fáraóét. Ön és én hű szolgái vagyunk. Készen kell állnunk arra, hogy megvédjük őt. Kételkedett ebben, akár csak egy pillanatig is? – Ezt úgy érti, hogy az uralkodóm érdekeivel ellentétes célokat követnék? Aj egy intéssel próbálta lecsillapítani a tábornokot. – Semmi esetre sem, tábornok. Túlságosan jól tudom, mennyire tiszteli az államot ahhoz, hogy ilyen aljasságot képzeljek magáról. De talán csatlakozhatunk a vendégeihez. Nem volna illendő, ha megvárakoztatnánk őket. Horemheb kissé eltöprengett. Mi áll az „isteni atya” bizalmas vallomása mögött? Azt remélte talán, hogy megnyerheti az ügyének a katonák többségét, kihasználva fia, Nahtmin parancsnok szolgálatait? Puszta utópia. Miért szólította fel a titkos mozgósításra? Aj szerette a bonyolult terveket. Nem engedte meg magának azt a luxust, hogy rögtönözzön. Minden szavát alaposan megfontolta. Ennek a lépésnek első következménye az volt, hogy Horemhebet szembesítette a felelősségével, ügyesen, de határozottan emlékeztette arra, hogy a csapatai Ehnaton szolgálatában állnak. Ez azt is jelenti, hogy a nemesség nagy része kiáll Aj mellett. A tábornoknak számolnia

kell ezzel. Bármilyen kritikával illetné is Ehnatont, egyelőre az egyetlen megoldás az, ha hallgat. Márpedig ő nem szerette a visszavonulást. De ezen az ünnepi estén jobb, ha kellemesebb képekre irányítja a figyelmét. Például Anhésza hercegnő elbűvölő arcára.     A ház úrnője felszólította vendégeit, hogy fáradjanak a lakomának helyet adó ebédlőbe. Ez egy igen hatalmas terem volt, s mennyezetét nyolc mészkő alapú oszlop tartotta, amelyeket madarakat és virágokat ábrázoló festményekkel díszítettek. A mennyezeten szőlőindák kanyarogtak. A vendégek elhelyezkedtek a karosszékeken, székeken vagy a párnákon. Két szolga súlyos, vízzel teli tálakat hozott, s megmosta a vendégek kezét és lábát. Két másik virágillatú kúpot tett a fejükre, amely az est előrehaladtával lassan-lassan elolvad majd, beillatosítva a parókákat. A rácsos ablakokon beáradt az éjszaka hűs levegője. A kupákba a pohárnokok a legjobb Delta-vidéki borokat töltötték, amelyeket a vendégek egyöntetűen dicsértek. A zenekar, amelyben egy fuvolás és egy hárfás mellett a harmadik muzsikus kereplőn játszott, egy ismert, ütemes, vidám dalba kezdett. Hamarosan egy énekesnő is csatlakozott hozzájuk, akinek egzotikus hangja elbűvölte a szíveket. Azután három táncosnő érkezett, egyetlen karneolöv volt minden öltözékük. Először egy pergő tánc akrobatamutatványait mutatták be, majd érzékibb táncfigurákat lejtettek, miközben a vendégek nekiláttak a fügepürével tálalt marhasültnek. Anhésza nem volt éhes. Kissé elkábulva az oázisok fehérborától, figyelt. Egyik oldalán Hanisz ült, az igen józan, de a húsból nagy élvezettel falatozó követ, a másikon Hui intéző, aki nagyivó volt és nagy tréfamester, s olykor pajzán történeteket mesélt. Mindketten tiszteletteljes távolságot tartottak a fiatal hercegnőtől. A gondolkodók, akiknek a műveit mindenki buzgón olvasta, nem ismertek tréfát azt illetően, hogyan illik viselkedni egy lakomán. Semmi bizalmaskodás, semmi illetlenség nem volt megengedett. Hiszen az idelenti ünnep a túlvilágit idézi, amely az istenségek jelenlétében zajlik! Jóllehet minden adott volt ahhoz, hogy jól sikerüljön az este, a nagy emberek és nemes hölgyek arcán vidámság ült, élénk beszélgetést folytattak, és senki nem követett el semmi illetlenséget, Anhésza úgy érezte, valamiféle rossz hangulat lebeg az elegáns társaság fölött, amelynek tagjaitól a birodalom sorsa függött. Volt valami mesterkéltség néhányak zajos jókedvében, valami tettetés Horemheb tábornok és az „isteni atya”, Aj oldottságában. A tökéletes színjátéknak vége szakadt, amikor a királyi pár második lánya elhányta magát. Egy szolgáló azonnal kivezette a szabadba. A háziasszony, Mut, hordszéket hivatott, hogy visszavigyék a fiatal nőt a királyi palotába. Ez a kis baleset beárnyékolta a lakoma vidám hangulatát. Miután az „isteni atya” és hitvese fáradtságra hivatkozva elköszönt, sok udvari pár követte őket. Anhésza csalódott volt. Azt remélte, hogy bizalmas értesülések garmadát szerzi meg ezen az estén. De csak néhány banális megjegyzést, alkalomhoz illő frázist hallott. Elfecsérelt idő... Ez volt ennek a haszontalan estének a szomorú mérlege. A bortól és az ételektől eltompultak az emberek. A tekintetek elnehezültek. Anhésza ezt kihasználva távozott a teremből, kiment a kertbe. Jóllehet keble megborzongott a hidegtől, a téli éjszakát kivételesen enyhének érezte. Egy pavilonban keresett menedéket, amelynek a tetejét virágfüzérek díszítették. Gondolkodni akart. Amióta beszélhetett Ehnatonnal, felgyorsultak az események. Lehet, hogy vihart kavart az örökkévalóság ritmusára élő Egyiptomban, s éppen ő lesz e vihar első áldozata? De milyen más lehetősége van arra, hogy önmaga lehessen? Megreccsent egy ág. Valaki közeledett. Anhésza megigazította gyolcsruháját. Az árnyékból Tutanhaton herceg lépett ki, kezében sétabottal.

– Itt van, Anhésza? A lány nem válaszolt. Bosszantotta ez az öntelt kisfiú. – Feleljen, Anhésza... Szeretnék beszélni magával. – Itt vagyok a pavilonban – szólalt meg a hercegnő kedvetlenül. – Egy ajándékom van a maga számára. Két lótusz- és papiruszvirág csokrot nyújtott át neki, amelynek virágait maga szedte. Ez a szerény ajándék meghatotta a hercegnő szívét. A fiú olyan ügyetlen volt, olyan zavart... Nem merte elutasítani. – Köszönöm, herceg. Nagyon szép ajándék. – Ne gúnyolódjék velem! Szerencsétlen ötlet volt, elismerem, de nem jutott eszembe más. Annyira szerettem volna viszontlátni! Maga olyan szép... Anhészát meghatotta a bók. – Meghívhatom egy sétára ebben a kertben? Késő van, tudom, de a levegő jót tesz nekünk egy ilyen bőséges vacsora után. Igyekezett úgy beszélni, mint egy férfi. Az erőfeszítéseit, hogy idősebbnek tűnjön a koránál, szinte siker koronázta: az ártatlanság és az érettség különösen keveredett benne. Egy akáciákkal és hibiszkusszal szegélyezett csöndes sétányra tértek. – Tetszett magának ez az estély, hercegnő? – Komornak találtam. – Én is. – Olyan sokat jár ilyen lakomákra? – Kilencéves korom óta részt kell vennem rajtuk. Nyilván fontos eszmecserékre adnak alkalmat, de én fel nem foghatom az értelmüket. Ami a többit illeti, mindig ugyanazok a táncok, mindig ugyanaz a zene. Azt reméltem, hogy a fivérem, Szemenkh némi életet visz az egészbe. – A fivére jelen volt ezen a fogadáson? – Igen, hercegnő. Nem vett észre egy igen magas férfit, fekete szeműt, a bal gyűrűsujján szkarabeuszos gyűrűvel? A király azért hívatta ide Thébából, hogy hozzáadja a legidősebb lányát, Meritatont. Anhésza felcsattant. – A nővérem megházasodik? Honnan származnak ezek a pletykák? – Hamarosan nem pletyka lesz csupán. Ez a fáraó akarata. – Hogyan tudhat egy gyermek, mint maga, ilyen fontos dolgokról? Tutanhaton megtorpant. Anhésza rájött, hogy kegyetlenül belegázolt a lelkébe. – Maga alábecsüli a rangomat, hercegnő. Anhésza megfogta a kis herceg kezét, tudván, hogy hibát követett el. Annál is megbocsáthatatlanabb hibát, mivel ezen a hosszú estén az egyetlen értékes információt a fiútól tudta meg. Jobb, ha a szövetségesévé teszi. – Bocsássa meg a szemtelenségemet – könyörgött elbűvölően. – Gyakran túl gyors a nyelvem. Tutanhaton erősen megszorította a hercegnő kezét. – Hogyan is tehetnék szemrehányást magának ilyen apró gyarlóságért? Én azt hiszem... Biztos vagyok benne... hogy szeretem magát, Anhésza.      

6

A hajnal köddel érkezett. Ritka az ilyen reggel, amikor a napkorong késlekedik, vonakodik megmutatni magát teljes pompájában. „Rossz előjel”, gondolta a rendőrfőnök, Mahu, aki a legtávolabbi helyőrségen töltötte az éjszakát. Válogatott rendőröket osztott be ide, hogy észrevegyék, ha a beduinok, akik mindig készek voltak rajtaütést indítani, mozgolódni kezdenek. Mahu fázott, és fájt a dereka. Odahúzódott a tűz mellé, és ivott egy pohár mézes pálmalét. A helyőrség parancsnoka már elindult az első járőrrel egy dombvonulat felé. Rutin feladat. Mahu alig várta, hogy visszatérhessen végre a fővárosba, és élvezhesse a jól megérdemelt pihenést. Már rosszul viselte a katonalét nehéz életkörülményeit. – Főnök... Történt valami – szólt neki egy katona. Az egyik halom fölött füst kígyózott az égre. Pontosan ott, ahol a járőrnek kellett lennie. – Hozzátok a kocsimat! – parancsolta Mahu. – Két ember velem jön. Mahu az évek során elpuhult, de még mindig megérezte a veszélyt, és gyorsan tudott dönteni. Nagy vágtára eresztve a lovakat odasietett, ahonnan a füstöt látták. A helyőrség parancsnoka a lábán sérült meg, őt az egyik íjász ápolta. A járőr többi tagja egy egyiptomit és egy beduint tartott sakkban, mindkettő csupa vér és sár volt. Kemény összecsapás lehetett. – El akartak szökni – magyarázta a parancsnok. – Nem voltak hajlandóak válaszolni a felszólításra. – Magam hallgatom ki őket – jelentette ki Mahu. A beduint nem ismerte. A sovány, törött orrú egyiptomit viszont már látta. – Nem fazekas vagy az északi negyedben? Én Mahu vagyok, a rendőrfőnök. Az igazságot akarom hallani. A rémült kézműves menekülni próbált, de megkötözött kézzel és lábbal nem jutott messzire, tompa puffanással elterült a földön, és egy éles kő felhasította a homlokát. A beduin reszketett. Mahu tekintélye megalapozott volt. – Szerencsétlen nyomorultak vagyunk, nagyuram... Élelmet akartunk lopni. A rendőrfőnök gyanakvóan nézett a fogolyra. A rablók általában elinaltak, amint feltűnt egy őrjárat. Miért állt le velük verekedni ez a kettő, ha nincs valami fontos titkolnivalójuk? – Arccal a földre velük, és hozzátok ide a botomat! – rendelkezett Mahu. Az első botozás alatt a rablók üvöltöttek a fájdalomtól, de kitartottak. A másodiknál az egyiptomi kegyelmet kért. A súlyos fütykös, amely sarlószerűen hajlott volt, félelmetes fegyvernek számított, belevágott a húsba, szétválasztotta a csontokat egymástól. – Beszélni akarok. – A fogoly már nehezen nyögte ki a szavakat. – Vigyétek odébb a beduint! – adta ki a parancsot a rendőrfőnök. Mahu sok kihallgatást vezetett már. Ha azt akarja, hogy a gyanúsított semmit ne hallgasson el az igazságból, egyedül kell beszélnie, a cinkosaitól távol. – Fazekasokat és kereskedőket kellett volna felkeresnem – vallotta be az összevert hátú egyiptomi. Mahu leült a fogoly mellé, hogy hallja halk hangját. – Miért? – Elégedetlenek vagyunk a fizetéssel... Az áruk már nem érkeznek meg... Tiltakozást akarunk szervezni. A fogoly nehezen szedte a levegőt. Mahu hagyta, hogy kifújja magát, miközben elgondolkodott a kijelentésein. Semmi új nem volt bennük. A Nap városának népe gyakran panaszkodott. A fővárost kapkodva építették és alakították ki, miután előbukkant a semmiből ebben a mindaddig ember nem lakta, puszta sivatagban. Számos tisztviselő hasznot húzott ebből. Szembeszökő igazságtalanságok maradtak büntetlenül. Rövidebb munkabeszüntetések már többször

megzavarták a főváros mindennapi életét. – Hazudsz – vonta le a következtetést Mahu. – Miért kellett volna egy beduin a tiltakozás megszervezéséhez? Az ő fajtájának csak a rabláson jár az esze, s azon, hogy hátba nyilazva megöljék az embereket. Azt hiszem, nem volt elég neked a botból. A fogoly összerándult, hányta-vetette magát, de ezzel csak újabb szenvedéseket okozott magának: a kötelei a húsába vájtak. Feje visszahullt a porba. Homokot nyelt, fuldokolni kezdett. A rendőrfőnök a hajánál fogva felemelte a fejét, hogy ismét levegőhöz jusson, és letörölte az arcát. – Beszélj gyorsan, fiam – ajánlotta neki szinte atyaian. – Különben rákényszerítesz, hogy kegyetlen legyek. Nincs választásom. Az újabb botozás első ütéseinél máris elviselhetetlenné vált a fájdalom. A férfi beszélt. Mahunak megfagyott a vér az ereiben attól, amit hallott. Örült, hogy ő az egyetlen, aki hallja a rettenetes igazságot. Szóban fog jelentést tenni róla a fáraónak, megkerülve a mindenről feljegyzést készítő írnokok irodáját. A rendőrfőnök gyűlölt embert ölni. Az volt a dolga, hogy rendet tartson, nem az, hogy életeket pusztítson el. A hétköznapi rablókat letartóztatták, ítélkeztek fölöttük, és kényszermunkára vitték őket. De ez a kettő sajnos túl súlyos titkokat tudott. Mahu könyörgött Oziriszhez, hogy bocsásson meg az egyiptomi lelkének, azután ismét felemelte furkósbotját. A harmadik ütéssel eltörte a fogoly nyakát. A beduin kihallgatása ugyanígy végződött. Mahu megparancsolta, hogy az egyiptomi tetemét vigyék vissza a fővárosba, a beduinét pedig vessék a hiénák elé. Azután visszakapaszkodott kocsijára, és sebesen elindult a Nap városa felé.     – Befejezted végre? – kérdezte Anhésza türelmetlenül núbiai szolgálóját. – Azonnal indulnom kell a nagy templomba. A reggeli szertartásra várnak. Most először veszek részt a kultuszon, amelyet apám mutat be. Tudod, mit jelent ez? – Főleg azt tudom, hogy ön túlságosan izgatott. Nem így szokás tisztelegni az istenek előtt. – Az istenek előtt? Nem mondhatsz ilyet! A mi egyetlen istenünk Aton, az isteni fény! – Nagy és szép gondolat, hercegnő. De a hozzám hasonló emberek hisznek az isteneikben – vetette ellen a núbiai. – Szükségünk van rájuk. Aton adja az életet, de ő fenn van az ég magasában, túl magasan ahhoz, hogy a mi mindennapi feladatainkkal foglalkozzon. Ki vigyázna a vajúdókra, ha nem lenne Besz isten? Ki más tenne minket termékennyé, ha nem Hathor? Ki termékenyítené meg a mezőket, ha nem a kígyó istennő? Anhésza le volt sújtva. Ezek szerint az új vallás alig érintette meg a Nap városa lakóinak lelkét. Hatalmas munka volt még hátra, hogy kitárják a szíveket Ehnaton istenének fénye előtt. A núbiai lány úrnője lába elé vetette magát. – Bocsásson meg nekem, hercegnő! Felejtse el, amit mondtam! – Menj! Majd magam befejezem az öltözködést. A núbiai reszketve távozott. Anhészának már csak egy egyszerű, fehér ruhát kellett magára öltenie, olyat, amilyet a legrégebbi időktől fogva hordtak a nemes hölgyek. Ahogy a gyolcs hozzáért kenőcsökkel bedörzsölt bőréhez, Anhészának az a keserű benyomása támadt, hogy egyedül kell szembenéznie egy olyan helyzettel, amely meghaladja erejét. Három napja mindenféle ürügyet kitalált már, hogy ne kelljen fogadnia Tutanhatont. A fiú nevetséges szerelmi vallomása kétségbe ejtette. Szerelem... Hogyan lehet még csak rágondolni is, amikor az apja által emelt építmény repedezni látszik? Az ifjú herceg mégsem volt közömbös a

számára. Hogyha az udvari helyzete megszilárdul, bele kell egyeznie majd, hogy újra találkozzanak. A fiú nem tűnt ostobának, de Anhészát sokkal inkább vonzotta Horemheb erőteljes személyisége. Miért is választott a tábornok ilyen hétköznapi feleséget magának? Egy új érzés töltötte el a hercegnő szívét, egy érzés, amit a bölcsek elítélnek: a féltékenység.     A Nap városának szívében Aton nagy temploma fedetlen udvaraival fogadta a jótékony reggeli fényt. A fáraó ma is, mint mindennap, felkereste a szent épületet, amelynek maga irányította annak idején az építését. És mindennap élvezte azt a rendkívüli pillanatot, amikor a himnuszok, az imák és az áldozatok nyomán ismét felkelt a Nap, amelytől az élet minden formája függ, az égen éppúgy, mint a földön. Ehnaton azt akarta, hogy Aton temploma egyedülálló legyen. Itt, eltérően Egyiptom többi szent épületétől, nem kellett a kinti világosságból egyre növekvő félhomályba behatolni, amíg eljutott az ember a titokzatos Szentek szentjéhez, ahol az istenség a sötétségben rejtőzik. Nem, ez a templom az udvarok és termek egyszerű sora volt, amelyek semmiféle akadályt nem állítottak Aton éltető sugarai elé. A szertartás kezdetén a király egyedül lépett be a nagy templomba, amelyet kettős fal választott el a városközpont más épületeitől. A fáraó elhaladt az őrző papok szállása előtt, amelynek épülete a második falhoz volt tapasztva. Azután keresztülment egy szabad térségen, majd megállt a főbejárat előtt, amelyet két magas pülón alkotott, köztük egy keskeny ajtóval. Mindegyik pülón homlokzatán öt pózna meredt az égnek, tetejükön lobogók lengtek, láthatóvá téve az isteni leheletet. Az ötös szám kettős ábrázolásával a fáraó Hermupolisz városának tanítását idézte, amely a Nap városával szemben feküdt, a Nílus másik partján, s ahol Thot uralkodott, az írnokok ura, a szent nyelv megteremtője és az Öt ura, amely az Ismeret jelképe. A keskeny ajtó közepén megállva, szemét a templom keleti részére szegezve, ahol hamarosan előbukkannak az új nap első tüzei, a fáraó mély sóhajt fojtott el magában. Ezen a mai reggelen különösen nehezére esett összpontosítani a szokásos rituáléra, amely pedig létfontosságú népe boldogságához. A rendőrfőnök Mahu szóbeli jelentése nem hagyta nyugodni. Tehát összeesküvést szőnek ellene Thébában. Amon isten papjai, akiknek eltörölte mértéktelen világi hatalmát, nehezen viselik az ő fensőbbségét. Azok az álnok, hitvány emberek meg merték kérdőjelezni Aton kinyilatkoztatását. Sőt megpróbáltak létrehozni egy ellenzéki csoportot a Nap városában. Elhatározták, hogy zavargást szítanak. S ami még rosszabb, az egyiptomi, akit Mahu kihallgatott, azt a feladatot kapta, hogy szervezzen egy szélsőséges csoportot olyan emberekből, akik készek megölni Ehnatont. A királynak a szomorúságtól majdnem megszakadt szíve. Miért váltott ki gyűlöletet, amikor a vallása a szeretetet tanítja? Miért szabadulnak el így az indulatok miatta, amikor a fény jótéteményeivel kívánta megajándékozni az emberiséget? A magára vett teher kezdett túl nagy súllyal nehezedni a vállára. Hirtelen kedve lett volna letenni a földre a kettős koronáját, hogy olyan ember legyen, mint a többiek, hogy elfelejthesse roppant kötelességeit. Talán csak áltatja magát, amióta belekezdett a kalandba? Talán nem is alkalmas a királyi hivatásra. Annyira szeretett volna erről beszélni imádott feleségével! De Nofertiti makacsul megtagadja, hogy fogadja őt, s nem ad magyarázatot arra, miért teszi ezt. Ő, Ehnaton pedig sosem engedte meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja a nagy királyi hitves döntéseit, akinek az együttműködése nélkül Egyiptom új fővárosa sosem látta volna meg a napvilágot. Míg a király és a királyné egyek voltak tetteikben, vállalkozásaikat siker koronázta. Amióta a magánnyal kell szembenéznie, Ehnatont kudarcok érték. Az Atonnal való közössége még lehetővé tette, hogy kitartson, de már egyre gyengült.

A rendőrfőnök értesülései közül a legelviselhetetlenebb éppen Nofertitire vonatkozott. Eszerint a thébai papok küldöttei beszéltek vele, és meggyőzték őt, hogy fellépjen férje ellen. Ha a nagy királyi hitves, aki állítólag már ki is választotta az új fáraót, támogat egy összeesküvést, az elvezethet a trónon lévő király megdöntéséhez, véget vethet nagyszerű elképzelésének. Ez az új uralkodó pedig nem volt más, mint az ifjú Tutanhaton herceg, egy gyermek, aki Nofertiti parancsára költözött a Nap városába. Ehnaton nem folytathatta töprengéseit, ha nem akarta felkelteni a papok aggodalmát. Továbbment hát, s belépett egy oszlopos terembe, amelynek csak az oldalhajóit fedte tető. Pár pillanatig áhítatba merült, majd az egyik oltárról felvette a jogart, amellyel felszenteli s az áldozati ajándékokat. Azután kilépett egy hatalmas udvarra, ahol háromszázhatvanöt, téglából emelt talapzat állt, az év minden napjának egy, amelyekre az élelmet helyezték. Kiben bízhat vajon? Horemheb tábornok gyűlöli, az „isteni atya”, Aj egy megalkuvó udvaronc, Hanisz ravasz nagykövet, Mahu becsületes, de korlátolt rendőrfőnök... Nofertiti nélkül Ehnaton sorvadozott. Nincs fia, aki segédkezet nyújtana neki, nem hisz elsőszülött lánya államirányítói képességeiben, pedig ő a törvényes utódlás biztosítója. Anhésza... Igen, Anhészában bízik, ebben a vadóc, független gyermekben, aki most ért nővé. A lány nem tud róla, de ő megadja neki az eszközöket ahhoz, hogy előkelő származású hercegnőként képes legyen meghatározni saját sorsát. Anhésza hűséges lesz Atonhoz, ez egészen bizonyos. De csak a harmadik a lányai közt. A leggyöngédebb szereteten kívül mi más segítséget várhatna tőle? Ehnaton keresztülhaladt öt udvaron. Amikor a hatodikba ért, amelynek közepén egy nagy oltár állt, ismét imádkozott. Ekkor bevezették azokat a magas rangú tisztviselőket, akiknek engedélyük volt rá, hogy részt vegyenek a szertartáson. Soraikból kilépett az elsőszülött lány, Meritaton, bő, dús hajtásokkal bővülő ruhában, fején a vörös mitrával, amelyet rendszerint a nagy királyi hitves, Nofertiti viselt. Meritaton a fáraó mögé állt. A király második lánya egy újabb lázroham miatt nem mozdulhatott ki a szobájából. Anhésza állt a helyébe az oltár mellé. A templomi énekesnők között, akik belekezdtek az Ébredj békében kezdetű himnuszba, amellyel a nap felkeltét segítették, felismerte Hanisz követ szeretőjét. Anhésza nehezen tudott uralkodni dühén és csalódottságán. Azzal, hogy elfoglalhatta Nofertiti helyét, Meritaton királynőnek lett elismerve. Lehet, hogy Ehnaton rituálisan feleségül fogja venni, hiszen Aton tanítása szerint csakis egy pár uralkodhat a Nap városán. Így szentesítődik az elsőszülött lány fellépése a hierarchia csúcsára. Meritaton most még csak rituális feladatot lát el. Holnap igazi hatalma lesz. Pedig Tutanhaton herceg bizalmas vallomása szerint egy másik házasságot terveztek neki! A féltékenység után Anhészát a becsvágy kezdte marni. Miért kínozzák őt így ezek a démonok? Miért nem elég, hogy fényűző életet él, a legpompásabb udvar hercegnőjeként? Jó vagy rossz szellem lakozik-e benne? A Nap felkelt, bevilágítva a nagy oltárt. Anhésza megesküdött istenének, hogy önmaga legvégső határaiig el fog menni. Az énekszó elhallgatott. Ehnaton, legidősebb lányával nyomában, felkapaszkodott a lépcsőn a Nap városának központjához, a város szívét alkotó áldozati kőhöz. A fáraó felmutatott a napnak egy aranytálat, amelyre ékszereket helyeztek, rajtuk Ehnaton és Nofertiti nevével. Isten így megvilágítja az uralkodók nevét, tehát lényük halhatatlan részét. Ehnaton ezután buzogányát emelte fel, hogy megszentelje az oltárt, mielőtt odahozzák az áldozatokat. Anhészát lenyűgözte apja tiszteletet parancsoló fellépése. A fáraó páratlan erőt adott ennek az egyszerű szertartásnak. De a hercegnő tekintete nem tudott elszakadni idősebb nővérétől.

Ehnaton mozdulatait a természetes ünnepélyesség hatotta át, Meritaton kevélysége viszont a hit hiányáról árulkodott. Egy napsugár elvakította Anhészát. Hogy elkerülje, felnézett a templomot körülvevő fal magasába. Odafent egy hason fekvő férfi parittyát lengetett. A fonott lenszálból készült fegyver megfeszült. A fáraót vette célba. A két tökéletesen sima kötél egyikét a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogta. Abban a pillanatban, amikor Ehnaton befejezte a felkelő nap imádását, a gazember elhajította a követ. Anhésza nagyot kiáltott.      

7

A kislány ledobta a babáját, és anyjánál keresett menedéket, aki háza küszöbén tisztított egy cseréptálat. – Mama! Mama! Katonák! Az anya szóhoz sem jutott, nem tudta, mit tegyen. Szorosan magához szorította rémült gyermekét. Egy osztagnyi íjász és gyalogos fordult be az utcába. Először történt ilyesmi a Nap városában. A különítmény parancsnoka, Nahtmin, az „isteni atya”, Aj fia rászólt az ijedt asszonyra. – Eressz be minket! Minden házat átvizsgálunk. A fáraó parancsa. Az anya félreállt. A kislány sírt. Hát erről van szó... Ehnaton megtorló intézkedései az ellene megkísérelt merénylet után. Több énekesnő vitte szét a hírt a fővárosban: egy beduin, aki nyilván cinkosainak köszönhetően tudott elmenekülni, megpróbálta megölni a fáraót egy parittyával. Míg a lövedék egyenesen a király halántéka felé röpült, valaki felkiáltott. A szóbeszéd szerint a fáraó lánya, Anhésza volt az. Ehnaton odafordult, ahonnan a kiáltást hallotta, és ez a mozdulat megmentette az életét. A kemény bőrgolyó a fejétől néhány ujjnyira süvített el. A felkelő nap imádásának szertartása félbeszakadt. A résztvevők rémülten szétfutottak. Csak Anhésza őrizte meg hidegvérét, s elvezette döbbent apját a hátsó templomba. A Nap városa két napig aggodalmak közt várakozott. Hogyan határoz a király egy ilyen drámai esemény után? Kit bünteti meg? Ehnaton mindig is hangoztatta, hogy gyűlöli az erőszakot. Azt kívánta, hogy Aton szeretete éltesse a gondolatokat, testvéri köteléket teremtve az élők között. És íme, most szétküldi fegyvereseit, akik betörnek az otthonokba. Gyermeke után az anya is zokogni kezdett. A házkutatás gyors és kíméletlen volt. A katonák tudták, hogy mit keresnek. Az egyikük kidobott a házból egy Besz-szobrocskát: a vidám, szakállas isten az életöröm védelmezője. Nahtmin dühösen rátaposott, ezer darabra törte. – Eszedbe ne jusson többé hamis istenségeket vinni az otthonodba! – figyelmeztette az asszonyt. – Különben téged fogunk megbüntetni.     Sztéléket, szobrocskákat, amuletteket, istenalakok ábrázolásával díszített cserepeket, vázákat gyűjtöttek nagy halomba a város közepére, Aton nagy templomának külső fala elé. Nahtmin felment egy katonákkal körülvett emelvényre. Kitekert egy papiruszt, amelyet a királyi

palotából érkező Mahu rendőrfőnök adott át neki. A tömeg elcsendesedett. Nahtmin olvasni kezdett. Atonnak és hű szolgájának, a Két Föld urának, Ehnaton fáraónak a nevében, elhatároztatott, hogy véget vetünk az istenségek ábrázolásának, amelyek jelenléte akadályozza az isteni fény szétáradását. Elrendeltetik, hogy az egész országban pusztítsák el képmásaikat, és hogy minden építményről verjék le és töröljék le a nevüket. Így világosan kijelentetik, hogy egyedül Aton létezik, és egyedül ő adja az éltető leheletet.     A Nap városának utcáin munkáscsapatokat lehetett látni, akik hajóra szállva elindultak a Delta városaiba, a délvidékre és Núbiába, hogy eltöröljék Amon, az istenek és istennők nevét mindenütt, ahol csak rájuk találnak. A legbuzgóbbak még az „istenek” szót is letörölték a feliratokról. A tartományi fővárosokban sírokat nyitottak ki, s vizsgáltak át, hogy kidobják belőlük a régi isteneket. A sivatagi rendőrök leverték a kőfejtők által a sziklákra vésett feliratokat. Három napig senki nem tudta, hogy hol van a fáraó. A palotában egyetlen étkezést sem szolgáltak fel neki. Pedig Mahu rendőrfőnök szívesen beszámolt volna néhány aggasztó jelentésről. A tartományokban egyre nőtt a düh. A nép rosszul fogadta, hogy pusztítani látja évszázados hiedelmeinek jelképeit. A helyi papságot dühítette, hogy ellenségként bánnak velük. Még a Nap városának lakosai is háborogtak. Aton mindeddig olyan főisten volt, mint Amon vagy Ré a megelőző korokban. Miért vált most kizárólagos, semmi más istent nem tűrő hatalmassággá?     Ehnaton „a megtalált Aton” nevű szentélyben meditált. Egy oszlopos kapun s egy tekervényes labirintuson keresztül vezetett az út először egy portikuszhoz, ahol a fáraó és Nofertiti szobra állt, majd annak végében egy kis udvarra, amelynek közepén az oltár emelkedett. Írnok pózban, lábát keresztezve maga elé húzva, a király egyre a napot nézte, követve azt égi futásának útján. Miután leszállt az éj, hallgatta, ahogy a szívében dobog tovább. Ehnaton felidézte magában uralkodásának boldog pillanatait: az órákat, amelyeket a bölcsekkel töltött, hogy a templom tanításait magába fogadja; a találkozást Nofertitivel, akibe őrülten beleszeretett; megkoronázásukat Thébában; az igazi hatalomátvételt, a szakítást Amon első prófétájával; az új főváros megteremtését; lányai születését; a kikocsizást az utcákra, ahol vidám tömeg tolongott... Ezek a ragyogó képek semmivé lettek, belevesztek az árnyak birodalmába. Megpróbálták megölni őt. Megpróbálták eltüntetni a föld színéről, őt, Aton egyetlen tolmácsát. Ismerte az összeesküvés felbujtóit, a thébai papokat. Egy pusztító mágia eszközei voltak, amely gonosz erők hálójába fogta az országot. Ezért hozta meg a szükséges döntést, hogy el kell pusztítani a hamis istenségek nevét, tehát a lényüket. Ha nem talál többé akadályt az útjában, Aton fénye végre megvilágosítja az elméket, átváltoztatja a gyűlöletet szeretetté. Csak így vihette véghez a művet, amelyre hivatva volt. De ki fogja követni őt a trónon? Milyen törékenyek még mindig építménye alapjai! Bár a legteljesebb magány a hatalom velejárója, nem kell-e gondolnia a leendő fáraóra? Anhésza... Még mindig ott látta maga előtt az arcát, ahogy felkiált, hogy megmentse őt. Ha Aton azt akarta volna, hogy ő legyen az elsőszülött, a törvényes utódlás biztosítéka, a fáraó csöppet sem aggódna. De Isten másként határozott.  

  – Folytasd! – parancsolt rá Anhésza núbiai szolgálójára. – Sokan a pincékbe rejtették a szobrocskákat, vagy elásták azokat. Azok, akiknek voltak sztéléik, amelyeken őseiket Ozirisz társaságában ábrázolták, gödröt ástak nekik a kiskertjeikben. A hercegnő határtalanul felháborodott. Miért nem engedelmeskedik a nép a fáraónak? Miért ragaszkodik konokul tévelygéseihez? Anhészát még ennél is jobban bosszantotta, hogy a baleset óta, amely majdnem apja életébe került, elszigeteltségben élt. A palotában lévő magánlakosztályába száműzték, nem érintkezett egyetlen magas rangú tisztviselővel sem. Csak a szolgálója szállított neki híreket a külvilágból. – Lázadás van készülőben? – Nem tudom – felelte a núbiai lány. – Az emberek hőzöngenek, a hangulat feszült, de még semmi helyrehozhatatlan nem történt. A katonák senkit nem tartóztattak le, senkit nem botoztak meg. Atyja haragja még csak a hamis istenek ellen irányul. – Ki kell jutnom innen. Látni akarom őt. – Lehetetlen, hercegnő. A két őr, aki önre vigyáz, parancsot kapott, hogy a saját akarata ellenére is megvédje magát. Nem fogják hagyni, hogy elmenjen. Anhésza fogott egy vékony mészkő lapocskát, s fekete tintával néhány szót írt rá. – Vidd el ezt az üzenetet – parancsolta a szolgálójának –, de gyorsan!     Tutanhaton herceg ifjúi lelkesedéssel, szolgákból és íjászokból álló kísérete élén jelent meg Anhésza hercegnő magánlakosztályának ajtaja előtt. A két őr elállta az útját, megharagítva ezzel a fiút. – Mit jelent ez? A hercegnő nem rab, ha jól tudom! Saját kezével írt üzenetet kaptam tőle, amelyben maga kéri, hogy látogassam meg. Ne próbáljanak megakadályozni benne! Az őrök meghajoltak. Meghaladta hatáskörüket, hogy szembeszálljanak a királyi család egyik hercegével. III. Amenhotep uralma alatt szorul szóra tartották volna magukat a kapott parancshoz. De most, amikor a fáraó talán már el is hagyta a fővárost, igen gyorsan megfordulhat a széljárás. Ők aztán nem fognak kockáztatni. Anhésza egy papiruszt olvasott, egy óbirodalmi bölcs gondolatai álltak rajta, aki száztíz éves korában elhatározta, hogy az utókorra hagyományozza élettapasztalatát. – Herceg! – kiáltotta meglepődve. – Már itt is van... – Végre hajlandó fogadni engem! – válaszolta az ifjú, és meghajolt a fáraó lánya előtt. Még szebbnek látta őt most, mint a banketten, ahol megvallotta neki a szerelmét, azt az erős érzelmet, amely azóta csak egyre nőtt benne. Feleségül akarja venni ezt a csodálatos lányt. Olyan hévvel szereti, hogy az majd minden akadályt elhárít az útjából. A herceg öltözéke meglepte Anhészát. Finom művű fülbevalói, ékszerei és míves karkötői helyett az ifjú lenalapra feszített bőrpáncélt viselt, amely ujjatlan mellvértet formázott. – Van egy meglepetésem a számára, hercegnő. Jöjjön, kérem! – De... fel kell öltöznöm! – Felesleges... A sivatagba megyünk. Ez a rövid tunika pont megfelel.     A kocsi sebesen száguldott egy antilopcsorda felé. Tutanhaton keményen tartotta a gyeplőt. Anhészát egy bőrszíjjal magához kötötte a derekánál fogva. Büszkén, harciasan, felszegett fejjel igyekezett bizonyítani a hercegnőnek, hogy van olyan kiváló vadász, mint a hadsereg bármelyik harcosa.

– Ott! Tutanhaton észrevett egy öreg vagy beteg antilopot, amely kivált a szökellő csapatból. A herceg benyúlt tegezébe, amelynek elnyújtott háromszögét könnyű fából készítették és domborított aranylemezekkel díszítették. Kivette a benne lévő három íj egyikét és egy nyilat. – Vezesse a kocsit, Anhésza! Leterítem azt az antilopot. A lány nem merte elárulni, hogy nem remekel abban a művészetben, amelyre vadásztársa kéri. Nem akart gyávának tűnni. Igyekezett egyenesben tartani a kocsit. Tutanhaton felhúzta íját, és kilőtte az első nyilat. A nyíl messze az állat mellett suhant el, amely gyors irányváltásokkal futott, jobbra-balra ugorva. A kocsi nagy erőpróbának kitett kerekei baljósan nyikorogtak. – Meg kell állnunk, herceg! Hagyja életben azt az állatot! – Az öné, hercegnő! – kiáltotta Tutanhaton az arcukat csapdosó hűs levegőbe. Az íjász kilőtte második nyilát is. Ez talált. A véknyán meglőtt antilop felbukott. Tutanhaton átvette a gyeplőt a hercegnőtől. Túl hirtelen rántotta meg, a lovak felágaskodtak. A kis herceg elveszítette az egyensúlyát, s Anhésza tartotta meg a kocsin, nekiszorítva őt a kocsi falának. Már nem is tudták, melyikük irányítja a járművet, együtt sikerült megállítaniuk a kocsit, a sebesült állattól néhány méterre. Az antilop csodálkozva nézett a két fiatalra. Nem értette, miért kell szenvednie, miért kúszik fel ez a halálos fájdalom a derekából. Nyelve kilógott tajtékzó szájából. Végre lemondott az életről. Elnyúlt az oldalán, feje súlyosan a homokba zuhant. Anhésza megállt az elpusztult állat előtt, csendes imát intézve érte Atonhoz. Könyörgött az antilop bocsánatáért. – Az öné – ismételte Tutanhaton a győztes vadász büszkeségével. Anhésza rámosolygott. A fiú nevetséges volt és megható. Amikor ránézett, felderengett előtte Horemheb tábornok arca. Hány antilopot terített le, hány vadászatban jeleskedett már vajon? – Maga kiváló íjász, herceg. A bóktól elpirulva Tutanhaton a lányhoz lépett, hogy átölelje. De megtorpantotta a mellkasában támadó kegyetlen fájdalom. Nem tudta leküzdeni visszafojthatatlan köhögőrohamát. Bőrvértje foltos lett a vértől, amit köpött.     – Megérkezett a szír orvos – jelentette a núbiai szolgáló. – Jöjjön be! Anhésza visszavitte a beteg herceget a Nap városába, a hiénákra és a sakálokra hagyva az antilop tetemét. Azután elküldte a szolgálóját a neves külhoni orvosért, akiről úgy hírlett, hogy a legsúlyosabb betegségben szenvedőket is képes meggyógyítani. A szír orvos tarka csíkos, hosszú ruhát viselt, hosszúkás arca, hegyes orra és előreugró álla volt, gondosan nyírt szakállkával. – Jöjjön gyorsan! – sürgette Anhésza. – Lehetetlen, hercegnő. Udvariasságból tettem eleget a hívásának, nem állíthatok fel semmiféle diagnózist. Anhésza arca haragossá vált. – Maga, egy orvos, megtagadja egy beteg gyógyítását? Hát megfeledkezik az esküjéről? – Én nem vagyok egyiptomi, felség, és nem tettem esküt. A képességeimet Istár istennőtől kaptam. Az ön atyja összetörette a szobrát, amely a házikápolnámban volt, a rendelőmben. Az istennő közreműködése nélkül a tudományom hatástalan. El is határoztam, hogy azonnal

elhagyom ezt a barátságtalan várost, s visszatérek a hazámba. Anhésza mérgesen összeszorította ajkát. – Maga tehát ellene van Aton vallásának. – Ne értse félre a szavaimat, hercegnő! Engem csak a hivatásom érdekel. Itt képtelen vagyok folytatni azt. Anhésza megvetően végigmérte a szír orvost. – Ha királynő volnék, nem könyörülnék a magafajta hitványokon – jelentette ki. – Távozzon! – Pontosan ez a szándékom, hercegnő. Istár óvja önt!     Magára maradva Anhésza először nem tudta, mitévő legyen. A palota kinevezett orvosához nem fordulhatott, mivel azt a tehetségtelen intrikust csak az érdekelte, hogy vagyont és földeket szerezzen magának. A legjobb orvosok pedig Thébában maradtak. Tutanhaton herceg halkan nyögdécselt az ágyán. Zihálva vette a levegőt, s erős köhögőrohamok rázták. Anhésza összeszedte magát. Mint leendő családanya, épp eleget tudott az orvostudományról ahhoz, hogy vészhelyzetben feltalálja magát. Könyvtárában még néhány receptgyűjteményt is tartott. Azonnal átböngészte azokat, és félórányi aggodalmas keresgélés után kiszaladt a kertbe, ahol gyógynövényeket termesztett egy friss vizű medencét körülvevő négyszögletes ágyasokban. Liliomot, babért, galagonyát és fahéjat szedett, s mozsárban összetörte az egészet. A keveréket tálba öntötte, ebben már volt méz és pálmaolaj, azután hozzátett néhány csepp aranyelixírt, amelyet az anyjától kapott a súlyosabb esetekre. Óvatosan felemelte Tutanhaton fejét, hogy megitassa az orvossággal. A herceg gyöngéden megszorította a kezét. Anhésza meghatottságában pedig hagyta. A herceg, fintorogva bár, de megitta a keveréket. Aztán kis idő múlva elaludt. – Hercegnő, hercegnő! – siránkozott a futva érkező núbiai szolgáló. – Egy férfi! Dühös! Erőnek erejével bejött! Anhésza elhúzódott a betegtől, hogy szembenézzen az érkezővel, aki nem leplezte haragját. A király intézője és legyezőhordozója, a nyers Hui minden udvariasságról megfeledkezve felelősségre vonta a hercegnőt. – Mi történt? Miért tartóztatja itt Tutanhaton herceget? Nem engedem, hogy bántsák! A lány igen törékenynek látszott a termetes tisztviselő mellett, aki egész testével fölé tornyosult. – A herceg beteg. Adtam neki orvosságot. Ha az nem segít, találjon neki ön valami mást. Önre hagyom a védencét. A házam az önök háza. A teljesen elképedt, derék Huit magára hagyva, a hercegnő kivonult a palotából, pillantásra sem méltatva az ajtóban álló két őrt.     Noha a nap már lefelé járt a horizonton, Anhésza bemerészkedett a mocsárba, amely a Nap városának legnagyobb kikötőjétől délre terült el, egy olyan vidéken, amelyet a fáraó földmunkásai még nem hoztak rendbe. A nemesek szívesen vadásztak ott hajítóbottal kacsára és vadlúdra. Könnyű bárkán siklottak a több méter magas nád között, amelyek csúcsán kis ragadozók szaladtak zsákmányt keresve. A núbiai szolgáló a csónak hátuljában evezett. Anhésza állva nézte e fenyegető zajoktól hangos vízi világot. Az alkonyi nap sugarai alig hatoltak már be ide. E zárt világ a saját törvényei szerint élt, amelyek közül a legfontosabb a mindenáron való túlélés volt. Egy mungó csodálatos ugrással átlendült egy papirusz ernyős virágáról az egyik nádszár aljába,

ahol egy kígyó kandikált ki a vízből. A mungó állkapcsával azonnal összeroppantotta a kígyó fejét. Egy ezüstös bíbic beleszállt egy szúnyogfelhőbe, s élvezettel nyeldekelte a rovarokat. A bárka mellett egy hatalmas hal ugrott fel, vizet fröcskölve a hercegnő pucér lábára. Megfogadva szolgálója tanácsát, Anhésza kibontva hagyta a haját, s egyszerű falusi kötényt öltött. Ott, ahova igyekezett, nem volt tanácsos drága ruhákban megjelenni. Anhésza félt. Nem volt felkészülve erre a sötét, bűzös világra, amelyben láthatatlan állatok hemzsegtek. – Messze van még? – kérdezte a szolgálót magabiztosnak szánt hangon. – Még megyünk egy darabig a part mentén, azután balra fordulunk, és már előttünk lesz a sziget. A víz egyre zöldebb, egyre bűzösebb lett. Anhésza alig kapott levegőt. Minden erejével azon volt, hogy előrenézzen, s bátorítgatta magát, nehogy félbeszakítsa ezt a borzalmas utazást. Rovarok vették körül, légycsapóval igyekezett távol tartani őket. A nap lenyugodott a nyugati hegyek mögött. A mocsár alkonyi fényben ragyogott. A csónak nehezen haladt. Az evezőt alig lehetett belemeríteni a rothadó növények sűrűjébe. – Itt a sziget! – jelentette a núbiai lány. Anhésza nem látott semmit. A nád és papiruszbozót olyan sűrűvé vált, hogy le kellett kuporodnia, különben nem tudtak volna átjutni a sáros földnyelvhez vezető keskeny csatornán. A szárazföldön egy viskó állt, amelyből rossz szagú füst szállt fel. – Én nem megyek be – jelentette ki a núbiai lány. – Menjen egyedül, hercegnő! – És ha... És ha tolmácsra lesz szükségem? – A boszorkány minden nyelven beszél. Menjen egyedül! Anhésza legszívesebben elfutott volna, átverekedte volna magát az áthatolhatatlan papiruszerdőn, hogy kiérjen a szabad levegőre. De tudni akart. Habozva lépett a boszorkány szigetére. Öt lépéssel odaért a bejárathoz, majd eltűnt a nyomorúságos viskó belsejében. Először csupán egy aprócska tűzrakást látott, amelyben förtelmes szemét égett. Ez a kevéske fény világította meg az egyetlen, kör alakú helyiséget, amely tele volt patkány-, kígyó- és mungótetemmel, valamint vagy tucatnyi, színpompás szerekkel teli edénnyel. A fal mellett kuporgott valaki. – Maga... maga a boszorkány? A lény hihetetlenül fürgén a tűz előtt termett, hogy megmelengesse a hátát. Anhésza felkiáltott ijedtében. A boszorka fekete, petyhüdt bőrű törpe volt. Arccsontja annyira előreugrott, hogy más szinte nem is látszott az arcából. Már csak egy foga volt. – Nem tetszem neked, kicsike? Nem tetszik a szépségem? Anhésza dermedten hallgatott, szusszanni is alig mert. – Ki vagy te? – kérdezte a boszorka. – Városi lány vagyok. Az apám asztalos. – Hazudsz, és nagyon rosszul hazudsz, kicsikém. A fáraó lányának ügyesebbnek kell lennie. Anhésza hátrahőkölt. Egy gyík siklott a bal lábára, de elfojtotta a sikolyát. – Honnan tudja... – A szél szavai, leányom. Elérnek a világ egyik végétől a másikig. Erre járva elmondják nekem, ami az én paradicsomomon kívül létezik. A szél hozza az életet és a halált. A nemzedékek semmivé válnak. A szél pedig csak járja tovább az eget. Ő az én bizalmasom, és sosem csap be engem, Anhésza, harmadik leánya a királyi párnak. Anhésza összerezzent. A boszorka tudja a nevét. A núbiai szolgáló nyilván megtalálta a módját, hogy értesítse a jöveteléről. Ebben nincs semmi mágia. – Mivel tudod, hogy ki vagyok, néne, felelj a kérdéseimre! Bőkezű leszek. – Azzal nem érem be, hercegnő. – Mit kívánsz?

– Keverd a véredet az enyémhez. Add a bal karod! Anhésza habozott. Még a gondolattól is borzadt, hogy megérintse a visszataszító teremtés bőrét. De nem ő volt-e a leghíresebb boszorkány? A hercegnő kinyújtotta a karját. A boszorka egy mocskos késsel megszúrta, egy csöpp vért serkentve ki belőle, amit mohón lenyalt. – Páratlan nektár, hercegnő. Most már kérdezhetsz. A boszorkány benyúlt a tűzbe, és a parázzsal játszadozott. – Mi lesz belőlem, boszorka? Milyen sors vár rám? A törpe kinyitotta a jobb tenyerét, megvizsgálva a benne tartott vérvörösen izzó parazsat. – Királyné leszel, Anhésza... De olyan királyné, amilyen még sosem létezett e földön, és... Az öregasszony elhallgatott, megrémülve attól, amit látott. – Folytasd, boszorka! – követelte a hercegnő. – Nem... Nem látok semmi többet... – Most te hazudsz! Mikor leszek királyné? A boszorka felsóhajtott. Ha a lányt csak ez érdekli... – Hamarosan, hercegnő, hamarosan. A sorsodat magad kovácsolod. Anhésza már nem félt. Ez tetszett neki. A törpe azt mondta, amit hallani vágyott. Mint az összes a mondvacsinált látnok, aki az emberi hiszékenységből él. A hercegnő nem volt csalódott. Tudta, hogy a jövő Isten kezében van. Nem azért vágott át a mocsáron, hogy azt megismerje, egészen más oka volt rá. – Hagyjuk a sorsot, foglalkozzunk a jelennel! – szólította fel a boszorkát. – Szükségem van a képességeidre. Egy nős férfit szeretek. Azt akarom, hogy veszejtsd el a feleségét. – A neve? Anhésza visszahőkölt. – Annak titokban kell maradnia. – Akkor nem tehetek semmit. Az én mágiám az emberek nevére hat. Bízz bennem, hercegnő! Nem foglak elárulni. Anhésza végignézett ezen a nyomorúságos kunyhón, ezen a tetves díszleten és beteges lakóján... Mindez méltatlan hozzá. Rossz útra tévedt. – Nincs többé szükségem rád, boszorka – mondta büszkén.     A Nap városa elszunnyadt. Csend honolt a királyi palotában, ahova a fáraó még napnyugta előtt visszatért, s azonnal be is zárkózott a lakosztályába. Hajnalban híre megy szerte a városban, hogy visszatért, az emberek megnyugodnak. A mocsárbeli evezéstől kimerülten Anhésza szolgálója mélyen aludt. Úrnője után tért nyugovóra, és nem tudta, hogy a hercegnő csak arra vár, hogy ő elaludjon, maga pedig gyapjúkabátot öltve a teraszokon át elhagyhassa a palotát. E holdvilágos éjszakán Anhésza a Nílus partjára ment. Maga mögött hagyta a külvárosokat, és nekivágott a tágas, sivatagos térségnek, amely a folyót elválasztotta az utolsó házaktól. Keletre tekintett, ahol a többi városban alkalmazott hagyománnyal ellentétesen Ehnaton megásatta a Nap városának nekropoliszát. Könnyű léptekkel elkerülte a sivatagi rendőrök járta utakat, s felment egy dombocskára, amely elég magas volt ahhoz, hogy a tetejéről belássa a mintegy tíz kilométer hosszan elnyúló fővárost. A boszorkánynál tett kiábrándító látogatás után szüksége volt arra, hogy feltöltekezzen a friss éjszakai levegővel, és érezze maga fölött a hatalmas eget. Át akarta gondolni, micsoda művet hozott létre az apja, fel akarta mérni a fővárost, amely egy fáraó szívében született meg, és

valósággá vált. Hermupolisszal, a tudósok városával átellenben, amely félúton állt az északi nagyváros, Memphisz és a déli, Théba között, a Nap városa Közép-Egyiptom egy hatalmas, kerek völgykatlanában feküdt, amelyet hegylánc határolt. Ez a város az egyensúlyt teremtő nagyváros meghatározó szerepét fogja játszani, „a Két Föld új mérlege” lesz. Anhésza nem fogja feketemágiával eltávolítani Horemheb hitvesét. Démoni erők segítsége nélkül fogja legyőzni őt. Be fogja bizonyítani a tábornoknak, hogy szeretnie kell őt, a saját mágiáját fogja bevetni, hogy magához vonzza a férfit. De van-e joga ilyet tenni? És hova jut majd ezen a keskeny ösvényen? Miután meghozta döntését, Anhésza leereszkedett a hegyfokról, és elindult a sziklafalak felé, ahova sztéléket állítottak, jelezve a Nap városának határát. Nem messze tőle egy hiéna kacagott baljósan, s hamarosan felhangzott a sakálok üvöltése is, amelyek éjszakánként járják a vidéket megszabadítva a dögöktől a sivatagot. Anhészának még túl kellett jutnia a kis erődöcskék védővonalán, ahol katonák őrködtek. Anhésza megkerülte az egyik erődöt. Az őrök nagy hangon azon vitatkoztak, hogy Ehnaton micsoda bűnt követett el a házi istenségek ellen. „Ha apám legtöbb katonája így vélekedik, gondolta a hercegnő csalódottan, a hadsereg már nem sokáig fogja őt szolgálni.” Anhésza jobb lába nyomán odébb gördült egy kő. A sivatag csöndjében már ezt is iszonyatosan hangos zajnak találta. Levetette magát a földre. Az egyik őrszem felállt, és kihajolt az erődítmény falán. – Hallottam valamit – mondta a társának. – Csak egy hiéna. Ne aggódj! Gyere, igyál sört, egyél babot! – Különös. Inkább lemegyek, megnézem. – Csak az időt vesztegeted. Anhészától húszméternyire megállt egy sakál. Hegyes pofájával, amely vastag fekete orrocskában végződött, egyre a levegőt fürkészte. Kiszimatolta a szokatlan lény jelenlétét, és fenyegetően morogni kezdett. Az őrszem felvett egy követ a földről, és felé hajította. A sakál ijedten felvonított, és elszaladt. – Már megint egy dögevő – állapította meg a katona. – Én megmondtam neked – gúnyolódott a társa. – Aludj! Majd én őrködöm. Ez az éjszaka is csak olyan, mint a többi... Anhésza hason fekve kúszott át a kötél alatt, amely összekötötte egymással a két kis erődöt. Azon túl már nem volt semmiféle őrség. Amint biztos volt benne, hogy már nem láthatják meg, a hercegnő felállt. Mennyire szerette ezt a magányt, ezt a szabadságot! Végre átadhatta magát a szélnek, amely elröpíti az emlékeket és a reményeket az égi paradicsomok felé. Milyen egyszerű, milyen tiszta volna minden, ha az emberek készek volnának meghallani a sivatag hangját, elfeledkezni magukról és megnöveszteni a szívükben élő fényt! De nagy veszély leselkedett a Nap városára, ebben Anhésza biztos volt. Eltitkolják előle az igazságot! Rá kell jönnie, mi készülődik, ki kell fürkésznie Hanisz követ titkait. Végre odaért az egyik határkőhöz, amelyet apja állított, amikor rituálisan megalapította fővárosát. A holdfényben Anhésza könnyen kivehette a hieroglifákat, amelyek felett Nofertiti és Ehnaton imádta Atont. A szöveg elmondta, hogy a fáraó megalapította fővárosát, és a város sosem fog túlterjeszkedni az általa kijelölt határon. A Nap városa által elfoglalt tiszta hely eredetétől fogva tökéletes volt, a mű teljesen ki volt már dolgozva, amikor megszületett. Azután a hieroglifikus szöveg Nofertiti királyné szépségét dicsérte, bőrét, amely világosabb, mint bármely más asszony bőre, s a boldogságot, amelyet maga körül teremt. Nofertiti... Nofertiti hallgatott, érthetetlen csönd falával vette körül magát. Letett volna Atonba vetett hitéről, ő, aki az új vallás forrása volt, akinek a hangján felcsendültek az isteni napot

dicsőítő első énekek? Nofertiti, a gyöngéd anya távolléte már-már elviselhetetlenné vált. A hercegnő leült a határsztélé lábához arccal keletnek fordulva, ahol néhány óra múlva elő fog bukkanni az új nap.      

8

A Nap városának déli kapujánál felálló díszsorfalat sujtásos egyenruhát viselő katonák alkották. Alig tudták visszaszorítani a boldogan kiáltozó tömeget. Az emberek a kezüket nyújtogatták, hátha megérinthetik a végeérhetetlen menet tagjait, amely fuvolák és hordozható hárfák ritmusára vonult be Ehnaton fővárosába. Ez volt a legnagyobb ünnep, amit valaha is rendeztek az új fővárosban. Három pihenőnapot kaptak a munkások és a tisztviselők is, hogy ne maradjanak le az ünneplés egyetlen vidám pillanatáról sem. Nem csak a tágas utcákon, a kisebb utcácskákban is bódékat emeltek, ahol bőven mérték az édes sört. Férfiak és nők táncoltak, énekeltek mindenütt. Lelkesen ünnepelték Aton nevét. Még nagyobb lett a tülekedés, amikor a hivatalos menetben feltűnt az ünnep hősnője, aki meghozta ezt a vidámságot: Teje anyakirályné. Thébából jött el meglátogatni a fiát, Ehnatont. A nagy III. Amenhotep király özvegye különösen gyöngéden szerette gyermekei közül azt, aki fáraóvá lett. Az anyakirályné ennek ellenére immár több hónapja nem hagyta el malqatai palotáját. Mindenki azt gondolta, hogy most komoly okok késztették erre a váratlan utazásra. Fogadásának pompája már magában bizonyította az anyakirályné fontosságát. Az ötvenöt éves anyakirálynét, aki mögött tevékeny élet állt, mindenki tisztelte és csodálta, Egyiptomban éppúgy, mint a külországokban, amelyek uralkodói rendszeresen írtak neki kikérve a tanácsát. Annak idején, férje oldalán Teje maga is részt vett az államügyek irányításában. A béke pártján állt, egy olyan békéén, amelynek Egyiptom a záróköve. Ő vezette be Thébában a Napisten, Aton kultuszát, gyengítve Amon papjainak befolyását, akiket távol tartott a hatalomtól. Nem ellenezte az új főváros megteremtését, a fáraó nevének megváltoztatását, az udvar áthelyezését a Nap városába. Akkora tekintéllyel bírt, hogy a belső béke biztosítása érdekében elég volt Thébában laknia. Míg ő nem emel szót Ehnaton kísérlete ellen, a thébai ellenzék nem mer nyíltan fellépni. Az anyakirályné koronája egy aranymitrából állt, amelyről két strucctoll nyúlt a magasba, közrefogva a két szarv közé helyezett napkorongot. Homlokán két aranykobra. Teje az ég istennőjének élő megtestesítője volt, aki azért szállt le a földre, hogy szeretetet és összhangot teremtsen. Alacsony termete ellenére tele volt életerővel, s ez látszott is távoli núbiai őseit idéző, barna arcán. Kicsi, hegyes orr, keskeny ajak, erőteljes arccsont jellemezte, és soha nem veszítette el híres hidegvérét. Ezen az ünnepnapon Teje azért jött a Nap városába, hogy egy lehetetlen küldetést teljesítsen: ha nem is megváltoztatni, de mérsékelni akarta fia politikáját, amely azzal fenyegetett, hogy a vesztébe taszítja az országot. Aton türelmetlensége veszélyes felbolydulást fog okozni, s azt hamarosan már maga az anyakirálynő sem lesz képes lecsendesíteni. De Ehnaton kemény jellem volt, egyáltalán nem ismert megalkuvást. A gyilkossági kísérlet után, amely ellene irányult, mégiscsak kellene valami rést találni a páncélján, meg kellene bontani e rendíthetetlen lélek véderőit. A nép szeretett istenségei elleni fanatikus kirohanás akár keresztül is húzhatta az anyakirálynő

terveit. Mielőtt ez elkezdődött volna, a Nap városába küldte Szemenkh és Tutanhaton hercegeket, hogy szokják az udvari környezetet és a hatalom gyakorlását, amely egy nap talán az ő kezükben lesz. Ehnaton Aton fénytemploma előtt várta anyját. Trónján ült, a kettős koronával a fején, amely Felső- és Alsó-Egyiptom fölötti hatalmát jelezte. Mellkasán tartotta az uralkodói jogart – eszerint ő a pásztora a népnek, amelyet Aton igazságára kell vezetnie. Körötte összegyűlt az egész udvar, Tutanhaton herceggel együtt, akit Anhésza hatásos kezelése talpraállított. A herceg sápadt volt, és köhögött még, de ott állt a helyén fivére, Szemenkh, Horemheb tábornok és az „isteni atya”, Aj mellett. Egyetlen jelentős személyiség sem hiányzott. Anhésza lelkesen figyelte a ceremóniát. A trón bal oldalán Meritaton, a legidősebb lány foglalta el a nagy királyi hitves helyét. Amikor az anyakirályné leszállt aranyozott fa hordszékéből, Ehnaton felállt trónjáról. A csodáló tekintetek kereszttüzében elindultak egymás felé. A nap sugarai visszatükröződtek koronáikon, s a keletkezett fénynyaláboktól nem lehetett látni az arcukat. A fáraó és anyja megállt. Alig egy méter választotta el őket egymástól. A király lesoványodott arca kedves mosolyra derült. – Örülök, hogy láthatom, anyám. – Én is örülök, felség. – Bocsássa meg, hogy rögtön rákérdezek: mi az oka a látogatásának? – Maga, fiam. Az anyakirályné fekete szemében eleven tűz égett. Amióta csak Egyiptom fölött uralkodott, Ehnaton mindig figyelembe vette Teje véleményét. Ő azon kivételes királynék sorába tartozott, akiknek az ország a nagyságát köszönhette. – Kérem, anyám, feledkezzen meg a gondjairól egy szertartás erejéig! Most ne gondoljunk másra, csak Aton dicsőségére. – Legyen. Az „isteni atya”, Aj nyomában a fáraó és az anyakirályné egymás mellett indult el a hatalmas menet élén dél felé, ahova Teje saját szentélyét emelték. Az épület kerti pavilonra emlékeztetett könnyű oszlopaival. A magas, áttört falak biztosították a levegő örökös áramlását, így a szentély kellemesen hűs volt. – Kicsinosíttatta ezt a templomot – szólt elismerően Teje. – A legjobb szobrászaim dolgoztak rajta. Valahányszor csak ellátogat ide, mindig szebbnek és szebbnek fogja találni. A fáraó és az anyakirályné megállt a nagy, kétszárnyú kapu előtt. Ehnaton, fejét hátrahajtva felnézett az isteni Atonra. A menet minden tagja mélyen meghajolt. Ehnaton gyöngéden megfogta anyja kezét. – Nyíljék ki ez az ajtó – parancsolta –, és hagyjanak minket magunkra! Az ajtószárnyak összezárultak Ehnaton és Teje mögött. Szórt fény töltötte be a szentélyt. A fáraó atyjának és anyjának szobrai éber tanúkként őrizték a csöndet. A királyné és fia áthaladtak az oszlopos portikusz alatt, és kijutottak a fedetlen udvarra. Közepén lépcsősor vezetett egy oltárhoz. Az oltáron boroskorsók, zöldség, gyümölcs és virág. – Ezt a helyet minden másnál jobban szeretem – mondta Teje halkan. – Bárcsak itt élhetnék életem végéig! – Semmi nem akadályozza meg benne, anyám. – De igen, fiam. – Üljünk le e lépcsőre – javasolta a király. – Aton sugarai meg fogják világítani az elménket. Ehnaton segített anyjának úgy leülni, hogy ne gyűrje össze a ruháját. Ő maga egy lépcsővel lejjebb telepedett le, nem eresztve el anyja kezét.

– Emlékszel, anyám? Gyakran beszélgettünk így, a malqatai palota lépcsőjén ülve, amikor gyerek voltam. Megtanítottál a természet, az emberek ismeretére. Ezernyi kérdést tettem fel neked, az idődet raboltam, de te mindig hajlandó voltál válaszolni. – Még mindig a fiam vagy. De már nincs ezernyi kérdés, amit feltennél nekem. Most már tudod a válaszokat. Te vagy Aton isten egyetlen prófétája, és kinyilatkoztatod az ő fényét a világ számára. Mi nemesebb feladatot tűzhetne ki maga elé egy király? De a magány súlyos teher. Végül elvakítja azt, akire ránehezedik. – Nincs más sors a fáraó számára. – Ez igaz, fiam. Ezért kell megszerezned magadnak sok szemet és fület, akiktől megtudhatod, mi az, ami valójában történik az országban, ahelyett amit elképzelsz. A király gondolatai a valóságból táplálkoznak, nem az álomból. Ehnaton lehunyta a szemét. – Beszéljen hát, anyám! – Lázadás készülődik, fiam. A félelem hatalmába kerítette a lelkeket. Már nem értik, mit kíván Aton. Thébában a papok meghajoltak a parancsaid előtt. Kinyitották a templomokat, és hagyták, hogy a szobrászok eltöröljék Amon nevét... De sok hanyagság történt. Évezredes hiteket nem lehet így eltörölni. – Nekem sikerülni fog, anyám. – Egy ember próbált meg véget vetni napjaidnak, nem egy isten. – Ő csak eszköz volt. Aton akarata az, hogy az egyetlen fény legyen, amelynek én vagyok a prófétája. Így lesz, az akaratom szerint. Az anyakirályné megkérte fiát, hogy vegye le a súlyos, kéttollú koronát a fejéről, amit Ehnaton óvatosan az oltár lépcsőjére tett. A templom hűs nyugalma kedvezett a bizalmas vallomásoknak. A beszélgetők hangjában semmi szenvedély, semmi támadó él nem volt. De Teje érzékelte, mekkora belső tűz ég a fáraóban. – Kire számíthatsz, fiam? – Senkire. A környezetemben mindenki csak arra gondol, hogy hogyan csapjon be, vagy hogyan élvezze ki mind jobban a hatalmat, amit adtam neki. Azt hiszik, vak vagyok, és nem tudok az intrikáikról. De Aton megvilágosítja az elmémet. Tudni fogom, hogyan tegyek igazságot. Csak Anhésza lányom él igazán Atonért. Ő az, aki megmentette az életemet. – Anhésza? Hiszen még gyermek! – Nem, anyám. Nővé serdült. Szép, mint a napsugár. – Kell-e emlékeztesselek arra, hogy az elsőszülött lányod Meritaton, és hogy ő tölti be Nofertiti távollétében a nagy királyi hitves szerepét? Felejtsd el Anhészát, fiam! Megmaradhat legkedvesebb gyermekednek, de ne áltasd semmivel a jövőjét illetően! A palota pompájában fog élni a húgaival. Ideküldtem Thébából Szemenkh és Tutanhaton hercegeket. Rájuk itt úgy tekintenek, mint az én gyermekeimre. Jó volna, ha Szemenkh feleségül venné első lányodat, Tutanhaton pedig a másodikat. – Miért van szükség e házasságokra? Talán, hogy a thébai papok kedvére tegyünk? – Valóban, nincs más ok rá. A thébaiak nem akarnak tudomást venni az eretnekségedről. Máris az foglalkoztatja őket csak, hogy olyan fáraó lépjen az öröködbe, aki helyreállítja a régi istenek méltóságát. E házasságoknak köszönhetően békében maradnak. Ehnaton a saját koronáját is levette, amelyet egyre súlyosabbnak érzett. A fáradság mély barázdákat szántott az arcára. – Belefáradtam az engedményekbe, anyám. Nem bírom már elviselni az ilyen ravasz taktikázást. Istennek kívánom szentelni magam. Ő nem téved bele ilyen tekervényes labirintusba, amely nem vezet semmi másra, mint az emberek hiúságára és mohóságára.

– Isten nem fog sugározni ezen a földön az emberek segítsége nélkül, akiket lenézel, fiam. Nem tudod megváltoztatni a természetüket. De utat mutathatsz nekik. Feltéve, ha Egyiptom gazdag és boldog. Az emberek kormányzása elsődleges feladat, amelyet nincs jogod elhanyagolni. – Aton minden reggel felragyog az égen, anyám. Számolatlanul adja az életet. Csakis ő mondhatja meg, mit tegyek. Teje már nem tudta befolyásolni a fiát. Ehnaton immár egy olyan világban élt, amely csak az övé volt. A hatalmas Egyiptom, amelyet a nagyszerű Théba teremtett, nagy veszélyben forgott. Mennyi ideig tudja az anyakirályné késleltetni az összeomlást? – Beleegyezel, hogy megüljék ezeket az esküvőket? – kérdezte Teje, s életében először érződött némi bizonytalanság a hangjában. – Ha Nofertiti még sokáig távol marad, jelképesen feleségül fogom venni legidősebb lányomat. Aton megköveteli, hogy egy pár uralkodjon a Nap városán. A többi nemigen számít. Jöjjön, anyám! A népem vár minket. Annyira örülnek az ön jövetelének, hogy kegyetlenség volna tovább várakoztatnunk őket. Ehnaton visszatette Teje fejére a magas koronát, majd felvette a magáét. Anya és fia kéz a kézben lassan, méltóságteljesen kiléptek a szentélyből. Nem volt több mondanivalójuk egymásnak.     A király szakácsai napokig dolgoztak szünet nélkül, hogy elkészítsék a legpompásabb lakomát, amelyet a királyi palota nagytermében szolgáltak fel, abban, melynek falai ragyogó freskói kergetőző madarakat, négylábúakat és halakat ábrázoltak. Az asztalokon lótuszvirág-ösvények között helyezték el a húsos- és zöldséges tálakat, gyümölcsöket, a sokféle süteményt, kenyeret és a Deltából való fehér- és vörösboros korsókat. A meghívottak puszta kézzel ették a sült kacsát. Egy hárfás, egy lantos és egy líra játékos alkotta női zenekar gyönyörködtette a hallgatóságot. A Két Föld legjobb muzsikusa édes dallamokat játszott nagy, kéthúrú líráján. Az éjszaka előrehaladtával néhány vendég elszunnyadt. A szolgák meggyújtották az olajlámpásokat. A félhomályban már halk beszélgetésbe kezdtek az emberek, amikor a fáraó elhagyta a termet. Távozása jelezte, hogy vége az anyakirályné tiszteletére rendezett ünnepségeknek. Teje egyáltalán nem érezte fáradtnak magát, de fájt a szíve. Kudarcot vallott. Most a fáraó volt az egyedüli irányítója a játéknak. Egy fáraó, aki egyre megfoghatatlanabb miszticizmusba süppedt, s megfeledkezett a hétköznapok követelményeiről. Lenvászon kabátot terítve vállára Teje sétára indult a teraszosan ereszkedő kertekben, örülve, hogy végre egyedül lehet. Ezt a fogadást igen fakónak találta a thébai ünnepségekhez képest. Egy tamariszkuszligetből fürge alak ugrott az anyakirályné elé, és elállta az útját. Teje azt gondolta, merénylő, s józan nyugalommal tette fel magának a kérdést, vajon ki lehetett a felbujtója. – Ne féljen, felség, nem akarok rosszat... Anhésza vagyok. A lány csodálattal állapította meg, hogy Teje megőrizte hidegvérét. Az anyakirályné nem kiáltott, még csak hátra se hőkölt. Teje végignézett Anhészán. – Az apádnak igaza van. Nem vagy már gyerek. A holdvilág kékes fénybe burkolta a hercegnő testét. – No de... Elszakadt a ruhád! – Nagyon gyorsan futottam, hogy utolérjem. Beszélni akartam magával, négyszemközt. – Velem? Ennyire sürgős? – Könyörgöm, hallgasson meg!

Anhésza tekintete meggyőző ékesszólással beszélt helyette. A benne égő tűz furcsán hasonlított atyjáéra. – Attól tartok, nem szabadulhatok tőled, Anhésza. Tehát rendben, meghallgatlak. Szeretnéd, hogy itt maradjunk, vagy inkább menjünk a lakosztályomba? – Tudok egy helyet, ahol senki illetéktelen nem hallgathat ki minket. – Mennyi titokzatosság! Talán attól félsz, hogy kémkednek utánad? – Csak óvatos vagyok. – Heves, de nem ostoba – állapította meg Teje. – Ez két olyan tulajdonság, amelyeket nehéz összeegyeztetni. Követlek. Anhésza elvezette az anyakirálynét egy kerti pavilonig, amelyet teljesen elrejtett a legfelső terasz burjánzó növényzete. Még néhány pálmaágat is félre kellett hajtania, hogy oda jussanak. A tisztást szelek járták. – Valóban csodálatos menedék – állapította meg Teje, s leült egy kőpadra. – Engedd meg ennek az öregasszonynak, hogy pihenjen egy kicsit. Igazi paradicsom ez, ahova hoztál. Anhésza egy órán át csak beszélt és beszélt. Azonnal bizalom ébredt benne az anyakirályné iránt. Elmesélte neki beszélgetését Ehnatonnal, az estét, amikor elolvasta a határt jelző sztélé feliratát, szólt Hanisz követtel szembeni gyanakvásáról és arról, hogy igazi nyomozást vezet, megismerni kívánva az igazságot Egyiptom helyzetéről. Horemheb tábornok iránti érzelmeit nem hozta szóba. Teje félig lehunyt pillákkal, mégis figyelmesen hallgatta. Míg Anhésza beszélt, az anyakirályné lassan véleményt alkotott a lányról, akiről nem képzelte, hogy ennyire éles eszű, s ennyire foglalkoztatják az államügyek. Még látszottak rajta a gyermekkor nyomai, mégis feltűnően hamar érett nő lett. Szavait nem felületes kíváncsiság diktálta. Arról tanúskodtak, hogy a lány igazán szereti Egyiptomot. – A nővéreim tehetségtelen ostobák – jelentette ki Anhésza. – Csak én segíthetek atyámnak abban, hogy megőrizze a hatalmat, és sugárzóvá tegye Aton fényét. Segítsen nekem, felség, segítsen nekem, hogy jobban segíthessem őt! A királyné hangja megváltozott. Szárazzá, parancsolóvá vált. – Ők a nővéreid, Anhésza. Ez így van, és ezen nem változtathatsz. A fáraó legidősebb lánya a királyi vér őre. Nem te. Anhésza szemében felizzott a düh. Rosszul tette, hogy kiadta magát Tejének. – Miért vagy csalódott, Anhésza? Én elűzöm a hazugságokat a képzeletedből. Megtanítalak egy igazságra, amelyet nem akartál meglátni. Ne válj az álmaid rabszolgájává! Ha igazán szolgálni kívánod az országodat és a népedet, tanuld meg először, hogy ne ágaskodj úgy, mint egy engedetlen ló, ha akadály elé ér. Aki másokon akar uralkodni, az előbb saját magán uralkodjon! Ne könyörögj! Ne kérj! Ne légy se gyenge, se alázkodó! Ismerd a szabályt, amely a világegyetemet irányítja, és cselekedj annak megfelelően, nem tekintve saját érdekedet! Én nem fogok úgy segíteni neked, Anhésza, mint ahogy egy nálunk gyengébbnek segítünk, ehelyett megbízlak egy feladattal. Menj el Nofertitihez, és derítsd ki, mi az oka a némaságának! A lány ökölbe szorította a kezét. Az anyakirálynétól kapott feladat szinte teljesíthetetlen volt. Szinte... – Bizonyítsd be, hogy nem alaptalanul él a becsvágy benned, Anhésza!      

9

Anhésza meglepetten hallotta, hogy az anyakirálynő máris visszautazott Thébába. Núbiai szolgálója számolt be neki arról, hogy a fáraó parancsára Teje hajnalban útnak indult. A fáraó ezelőtt sosem utasította így ki az anyakirálynét az új fővárosból, jegyezték meg az emberek rosszallóan, szájról szájra adva a hírt. Az anyakirályné rendszerint több hetet töltött a Nap városában. Vajon Ehnaton elhatározta, hogy űrt teremt maga körül, napról napra jobban elzárkózik a teljhatalom magányába? Anhésza véghezviszi azt, amivel az anyakirályné megbízta. Hosszú órákat töltött azzal, hogy kimódolja, hogyan fogjon hozzá. Azt hitte, rájött.     A szobrász Maja háromlábú székén ülve osztogatta utasításait két segédjének, akik vele dolgoztak a műhelyében. A fiatalabbik, már ügyesen bánt a rézvésővel, egy oroszlánmancs formájú ágylábat készített. A másik, aki már jártasabb volt a mesterségben, az orr megmintázását gyakorolta egy gipszfejen. Ő hamarosan közvetlenül a mészkővel dolgozhat. Ha így halad, néhány hónap múlva megpróbálhatja elkészíteni az első szobrát, s végre először kimondhatja: éljen! „Aki megadja az életet”: ez volt a címe minden szobrásznak, akit a szakmája mesterének ismertek el. A negyvenéves Maja büszke volt arra, hogy ehhez a jeles testülethez tartozhat, amely annyi munkavezetőt, főtisztviselőt, sőt miniszterelnököt is adott az országnak. Mielőtt valaki embereket akar irányítani, meg kell szelídítenie az anyagot, értenie kell hozzá, hogyan kell életet lehelni belé, kibontani belőle a rejtett szépségeket. A ráncos, szigorú, töprengő Maja szeme előtt egyetlen eszmény lebegett: a szakmai tökéletesség. Bement műhelyének titkos részébe, ahova még a tanítványai sem léphettek be. A félhomályban csiszolt mészkő ragyogott: az éppen készülő mű, a királyi pár legidősebb lányának a szobra. Maja boldog volt, hogy befejezi végre a munkát vele. A modellüléseket alig tudta elviselni. Ez a Meritaton saját fontosságától eltelve folyton-folyvást türelmetlenkedett. Megkövetelte, hogy a szobrász előnyösebbnek mutasson egy-egy részletet. Majának követnie kellett az új, hivatalos szépségeszményt, amelyet nyújtott koponya, ernyedt végtagok, kidomborodó has jellemzett. Az emberi fej, mondogatta Ehnaton, felfogja a fényes energiát. Az isten hívének úgy kell megjelennie, mint egy új naptól várandós férfinak és nőnek. Maja, aki Théba legjobb mestereinél tanult, őrültségnek tartotta, hogy el kell hagyni a klasszikus stílust, az évszázados gyakorlat által szentesített, szigorú formákat. Ha majd véget ér Ehnaton uralma, vissza fog térni a régi mesterek által követett szabályokhoz, amelyek a piramisok kora óta érvényben voltak. Maja kritikus szemmel vizsgálgatta a szobrot. Az arckifejezést, a formákat, a testtartást, az áldozati vázát tartó kéz mozdulatát, az áttetsző ruha redőit, a parókát... Az egész olyan volt, amilyet kívántak tőle. Már csak színt kell adnia a szobornak, amelynek elkészítésében nem lelte örömét. Szögletes festőpalettáját és egy ecsetet kézbe véve hozzálátott, hogy pirosra fesse az ajkakat. Hátralépve észrevette, hogy egy fiatal, barna lány rejtőzik a helyiség sarkában, egy tönk mögött. Maja felkapta vésőjét, és ráförmedt. – Ki maga? Mit keres itt? Anhésza rámosolygott. – Milyen félelmetes maga, Maja mester. Talán megijesztettem? – Ki innen! Senki nem léphet a műhelynek ebbe a részébe. – Attól fél, hogy kilesem a titkait?

A lány közelebb lépett, s megcsodálta a szobrot. – A legidősebb nővérem az, akit így élővé tett. Szebb, mint a valóságban. Maga nagy szobrász, Maja mester. – Ön tehát... – A fáraó harmadik lánya vagyok. Maja tiszteletteljes köszöntésre emelte kezét. – Megtiszteli a műhelyemet a látogatása, hercegnő. Mégsem tartózkodhat itt. – Csak semmi körülményes udvariaskodás – ajánlotta Anhésza. – Maga nem e művészetnek a mestere. A művész valóban jobban kedvelte a fa és a kő társaságát, mint az emberekét. Az anyag nem hazudik, nem álnokoskodik. A rossz munkás szerszámaival dacol, de kezesnek mutatkozik azzal, aki beszélni tud hozzá. Maja letette vésőjét. A király lányával szemben nincs szüksége ilyen fegyverre. Úgy érezte, a lány nem úgy lesz félelmetes ellenség, mint egy gránittömb vagy egy cédrusrönk. Tartott tőle, hogy tudja, mi az oka e váratlan látogatásnak. – Valami szemrehányásra adtam okot, hercegnő? – A szolgálóm hallott pletykákat magáról. Úgy tűnik, a fáraó politikájával szembeni bírálatai eljutottak a palota néhány főtisztviselőjének a fülébe. Ha eljutnak az apámhoz is... A szobrász megvonta a vállát. – Én nem foglalkozom politikával, és nem terjesztek pletykákat. Amit gondolok, azt nyíltan kimondom. A Nap városa rosszul megépített város. Silány anyagból épült, sietősen rakták össze a kontár munkások. Még a királyi palota is tehetségtelen alkotás. Hamarosan megrepedeznek a falai. A fővárosból hiányoznak a kiváló munkavezetők és munkások. – Ezek súlyos vádak. – Megállapítások, hercegnő. Tudja, hogy a nekropolisz sírjainak legtöbbje félig sem készült el, díszítésük vázlatos, s némelyik festő még azt sem tudja, hogyan készítse el a festékeit? Ez az istenek elleni vétek! Harag villant Anhésza szemében. – Nincsenek már istenek, Maja mester! Csak Aton uralkodik! A szobrász nem hajtotta le a fejét. A köznép azért szakadt el a királyától, mert elborzasztotta az elvakultsága. Úgy látszik, ezen a téren a harmadik lány semmiben sem marad el a fáraó mögött. Majára mély benyomást tett a lány hódító kisugárzása. Felelőtlen ostobaság volna alábecsülni őt. Maga is rosszul tette, hogy ilyen őszintén beszélt. De nem volt kenyere sem a szépítgetés, sem a diplomácia. – Aton meg fogja menteni fővárosát a szerencsétlenségtől – jelentette ki Anhésza meggyőződéssel. – Feltéve ha a fáraó minden alattvalója hű az urához. A fenyegetés világos volt. Ha ez a lány bármilyen hatalmat kap, gondolta a szobrász, félelmetes zsarnok lesz belőle. – De más dolog miatt jöttem, Maja mester. A szobrász megdermedt. Anhésza nyilván mindent tud. Valamelyik tanítványnak eljárhatott a szája. Hacsak nem egy udvaronc kémkedett utána. – Azt mondják – folytatta Anhésza –, hogy az utóbbi hetekben gyakran járt Nofertiti királyné palotájában. Azon kevesek egyike, akik átjuthatnak az anyám magányán őrködő katonák kordonán, hacsak nem maga az egyetlen. Egy szívességet szeretnék kérni magától. – Mit, hercegnő? – Találja meg a módját, hogy bejuttasson engem hozzá. A szobrász sajnálkozva ingatta a fejét. – Szívesen segítenék magának, de tegnap engedtek be utoljára Nofertiti palotájába. Nem sikerült

kifaragnom a portrét, amit kívánt tőlem. Egy másik szobrászt fog hívni. Anhésza dühösen összeszorította az ajkát. Köszönés nélkül távozott a műhelyből.     Anhésza hajnalban kelt egy álmatlanul töltött éjszaka után. Bosszantotta a kudarca. Úgy képzelte, hogy a vállalkozását gyors siker fogja koronázni, és nagyot nőhet az anyakirályné szemében. De a sors, úgy tűnik, nem így akarja. A hercegnő hüvelyk- és mutatóujja közé fogott egy amulettet, az átalakulások szkarabeuszát. A szívére tette, s kérte a kelő napot, hogy hozza meg neki a megoldást. Aton nem szerette az efféle mágiát, de már ezerszer bevált! – Hercegnő – jelentette a núbiai szolgáló. – Küldönc érkezett. – Ilyenkor? Ki küldte? – Csak önnek fogja elárulni a nevét. Anhésza elmosolyodott. A szkarabeusz máris hatott. Úgy hitte, ismeri a nevét annak a magas rangú személynek, aki az árnyékban kíván maradni. A küldönc az előcsarnokban várta a hercegnőt. Borotvált fejű, érett korú férfi volt, mezítláb érkezett, és rövid kötényt viselt. Megbízhatónak látszott. – Az én uram, Hanisz követ meghívja felségedet reggelire a villájába. Anhésza ujjongott magában. Jól számított. – Azt kérte, hogy jöjjön egyedül és... és... – Felismerhetetlenül? A férfi meghajolt. – Én fogom elvezetni önt hozzá. A hercegnő pár perc alatt elkészült. A durva paróka és az arcát vastagon borító barnító festék kiváló álcának bizonyult. Silány, melle alatt megcsomózott ruhát öltött, azután fogott egy kosarat, amelyet a bal karjára vett. Olyan lett, mint egy a nemesek negyedében sürgölődő számtalan szolgálólány közül. – Ha valaki beszélni kívánna velem – mondta a núbiai lánynak –, feleld azt, hogy nem vagyok jól, és holnapig ki sem mozdulok a lakosztályomból. A hercegnő követte a küldöncöt, aki a főváros népes, zajos központját kikerülve a hivatali épületek mögött húzódó kis utcákon vezette őt. A reggeli nap melege a tél végét jelezte. Az utcán pucér gyerekek játszottak rongybabáikkal. Külországi kereskedők tanácskoztak arról, mennyire tartsák majd áruikat a piacon. A villából kilépve áthaladtak a kerteken, ahol már működésbe hozták az Ehnaton tervezői által tökéletesített vízemelő-szerkezeteket, a sadufokat. Egy álló cölöpre jókora rudat tettek, amelynek egyik végére egy vödör, a másikra ellensúly került. A parasztok a rudat lebillentve belemerítették a vödröt az öntözőmedencébe, azután lassan elengedve hagyták, hogy az ellensúly leereszkedjen. Az órák múlásával sok vizet tudtak így kiemelni, a lehető legkisebb erőfeszítéssel. Mivel a Nap városa egy fennsíkon épült, ahova nem csaptak ki az áradás jótékony hullámai, több, egymás fölött elhelyezkedő saduffal biztosították az ültetvények öntözését. A hercegnőt bámulatba ejtette a dolgos földművesek világa, akik évezredes mozdulatokat ismételnek, pihenőidőben egy fa alatt szunyókálnak vagy furulyaszó mellett oltják szomjukat. Egy kis pálmaligetben az emberek félbehagyták a munkát, hogy türelmesen kivárva sorukat, megborotváltassák magukat a vándor borbéllyal. A küldönc keskeny földúton vezette le Anhészát a folyóhoz, egy nádtól megtisztított partszakaszra. Férfiak, nők és gyermekek ültek a földön, szamarakat és kecskéket őrizve. – Hova megyünk? – nyugtalankodott Anhésza. – A túlpartra – felelte a küldönc. – Kompra szállunk.

– A nagykövet villája nem a Nap városánál van? – De igen, hercegnő... De oda túl sok udvaronc bejáratos. Az uram egy másik birtokán kíván találkozni önnel, távol a kíváncsi tekintetektől. Anhészát kifárasztotta a hosszú gyaloglás. Fájt a lába. Nem volt kedve továbbmenni, de ha most meghátrál, bolondot csinál magából. Leült hát egy öreg, súlyos mellű nő mellé, aki egy kövér kacsát tartott a kezében a nyakánál fogva. Kislányok labdáztak a közelben, fiúk fütyörésztek. Megérkezett a komp. Valójában egy nagyon széles, vitorlás bárka volt, amit a révész ügyesen irányított. Amint partot ért, az utasok odarohantak, hogy felszálljanak. A bárka pár perc alatt annyira megtelt, hogy úgy tűnt, nem is lehet irányítani, és mindjárt elsüllyed. De a révész könnyedén ellökte a parttól, s a vitorla belekapaszkodott egy kis szellőbe, amely elvitte őket a Nílus közepére. Anhészát lökdöstek, taszigálták, alig tudott talpon maradni. A kísérője nem is törődött vele. A hercegnő először került ennyire közel a néphez. Hallgatta, miről beszélgetnek. A termésről, a gyerekek neveléséről, leendő frigyekről, rokonaik egészségéről, védelmező istenekről és gonosz lelkekről beszéltek, amelyek betegséget és szerencsétlenséget hoznak. Emlegették a síron túli életet, amelynek küszöbén Ozirisz bírósága vár rájuk. Egy fogatlan öreg Ehnatonra terelte a szót. Fanatikus gonosztevőnek mondta őt. Senki nem szólt rá, ellenkezőleg! Újabb bírálatok hangzottak el, némelyek panaszkodtak, milyen rosszak az életkörülmények a Nap városában, amelynek kapui előtt nincsenek művelt mezők és legelők, mint Thébában. Az élelmiszerek késve érkeznek a kikötőkbe. Egyre gyakrabban esik meg, hogy romlottak vagy silányak. És miért ritkultak meg annyira a fáraó nyilvános megjelenései? Lehet, hogy nagybeteg? Nofertiti nyilván meg is halt már. Hiszen olyan régóta nem látta senki! Hát a hadsereg? Nem állna-e Horemheb tábornok mellé, ha az megpróbálná megszerezni magának a trónt? Utazók, akik nemrégiben tértek vissza ázsiai tartományokból, zendülésekről és lázadásokról beszéltek. Mi lesz, ha betör az ellenség Egyiptomba? Szörnyűség lesz, véget ér a virágzás és a béke, amelyet Théba olyan jól őrzött. Anhésza háborgott. Hihetetlen fájdalmat okozott neki az, hogy hallania kell, amint apját szidják, átkozzák. Tiltakozni szeretett volna, megpróbálta volna elmagyarázni, hogy meggyőzze az embereket... De hallgatott. Mire ment volna vele? Csak jobban felhergelte volna a komp utasait. A küldetése fontosabb, mint az érzelmei. Kibírta a megpróbáltatást, de nagy megkönnyebbülést érzett, amikor látta, hogy hamarosan odaérnek a túlsó parthoz. Amikor kilépett a partra, a küldönc éppen élénken alkudozott egy paraszttal: bérbe vette a szamarát. – Nem szokás az ilyesmi – mondta a hercegnőnek –, de ez az állat majd elviszi magát az uram otthonához. – Tartsa meg magának a szamarat – válaszolta nyersen Anhésza. – Még tudom használni a lábamat. Csak a kisgyerekek ültek szamárhátra. A küldönc nem ajánlgatta tovább a szamarat, délnek vette az irányt átvágva egy pálmaligeten, amely egy öntözőcsatorna partját szegélyezte: a csatorna vizéből fekete marhák ittak mellső lábukra ereszkedve. Anhésza lába egyre jobban fájt, de a lány nem panaszkodott. A küldönc megszaporázta lépteit. A hercegnő homlokán izzadság gyöngyözött. Szíve sebesen vert. Egyre szaporábban lélegzett. Égett a mellkasa. Még néhány perc és meg kell állnia, segítséget kell kérnie, szamárhátra kell ülnie, mint egy gyereknek... A küldönc felkiáltott és megtorpant. Bosszúsan megvizsgálta a bal lábát. A kifulladt Anhésza ráérősen utolérte. – Akáciatövis ment a sarkamba – magyarázta a küldönc. – Ki kell húznom. Ügyetlenségében csak beletörte a tüskét, amelynek hosszabbik fele mélyen a húsába fúródott.

– Hagyja, majd én! – szólt rá Anhésza. Ügyesen sikerült kihúznia a tüskét. A küldönc már nem tudta olyan szaporán szedni a lábát. – Üljön hát fel a szamárra! – gúnyolódott Anhésza. Amit a küldönc szeméből kiolvasott, az leginkább a gyűlöletre hasonlított. A férfi sántikálva vezette el a magányosan álló kis házig, amely szinte láthatatlanul bújt meg a kertészt már régóta nem látott buja növényzetben. Mi van, ha ez csapda? Ha a küldöncöt nem is Hanisz követ küldte? – Hol van a gazdád? – kérdezte a lány, szándéka szerint rezzenéstelen arccal. – A házban várja – felelte a férfi. – Én itt maradok, hogy figyeljem a környéket. Ha bárki erre jár, a kuvik hangját utánozva fogom figyelmeztetni magukat. A madár említése, amelynek képe hieroglifaként a meditációt, elmélyülést, belső életet jelentette, némileg megnyugtatta Anhészát. Az egyiptomi kuvik csodálatos állat, nagy szárnyakkal. A lány szerette nézni a röptét az alkonyfényben. Vajon ez az ember hagy majd rá időt neki, hogy elmeneküljön? Ez a börtön jobban záródott, mint első látásra tűnt. A keskeny ösvény két oldalán szikomorfák alacsony ágai alkottak nehezen áthatolható falat. A labirintus egyetlen kijáratát a küldönc őrizte. Nem volt választása. Ráadásul a kíváncsisága is felülkerekedett benne. Belépett hát a lapos tetejű házba a terelőajtón, amely bútorozatlan fogadóterembe nyílt. Semmi nesz nem árulkodott arról, hogy van valaki más is a házban. A lány habozva felment néhány lépcsőfokon, amelyek egy magasabbra épített, félhomályos helyiségbe vezettek. Ott egy asztal állt szárított fügével és cukrozott datolyával teli kupákkal. – Kiváló táplálék – hallatszott Hanisz követ dallamos hangja. – Egyen hát, hercegnő. Anhésza balra nézett, s meglátta Haniszt, aki írnok pózban ült egy gyékényen. – Van szentjánoskenyérlé is, hogy a szomját olthassa ez után a hosszú séta után. Igyon, kérem! Anhésza szomjas és éhes volt, ám a rangjához illően csak kis falatokat evett, előkelően csipegetett. Az uzsonnát ízletesnek találta a megerőltető út után. Evés közben ráadásul egy kissé össze is tudta szedni a gondolatait, és felkészülhetett a párviadalra. – Szerény ház ez, hercegnő. Remélem, hogy nem találja túl csúfnak, és azt is, hogy elégedett volt a küldöncöm szolgálataival. Hű és titoktartó ember. – Miért ez a nagy titokzatosság? Hanisz felállt és hozott egy mély tálat, amelyben illatosított, friss víz volt. – Engedje meg, hogy megmossam a lábát! A szokás megkövetelte, hogy a ház tulajdonosa, legyen az egyszerű kunyhó vagy akár palota, megmossa a vendégei lábát, akik útra keltek, hogy meglátogassák őt. A követ meghatottan, gyöngéden vette kézbe a kis hercegnő lábát. Kecsesnek, gyönyörűnek találta. A lábfejek íve tökéletes volt. Anhésza érezte, hogy a követ egy kissé túl sok időt pazarol a rituális feladatra, de örömmel fogadta a masszázs általi, kellemes felüdülést. – Elég volt – szólt, amikor addig soha nem érzett, különös borzongás futott végig a hátán. – Miért hívott ide? Hanisz visszaült a helyére. – Ugyanolyan jól tudja, mint én, hercegnő – mondta már kevésbé kedvesen. – Nem maga-e az az ifjú személy, aki kilesett, amikor meglátogattam a szeretőmet, a templomi énekesnőt? Anhésza evett egy újabb datolyát, le sem véve szemét a követről. – Hibát követtem el – ismerte el a férfi. – Az énekesnőnek nem volt joga a szerelemhez, mivel éppen szolgálatot teljesített a templomban. Ön botrányt robbanthat ki, amely sokat ártana a pályámnak, és megtépázná a jó-híremet az udvarban. A követ hangja élessé vált. Anhésza az ajtó közelében maradt, attól tartva, hogy egyszer csak betoppan a bérence. Lehet, hogy Hanisz gálád tervet szőtt, el akarja rabolni őt, vagy valami ennél

is rosszabbra készül? Anhésza nem fogja hagyni magát. – Ön a tárgyalások mestere. Azt javaslom, állapodjunk meg. Haniszt elképesztette a király lányának merészsége. – Ön természetesen hallgatni fog... De mit kell adnom nekem cserébe? – Az igazságot. A nagykövet érdeklődve felvonta a szemöldökét. – Milyen igazságot? – Tudni akarom, milyen helyzetben van Egyiptom valójában a külföldi hatalmakhoz képest. – Különös kérés, hercegnő. Államtitkokról van szó, amelyek nem tartoznak egy olyan ifjú hölgyre, aki előtt kellemes élet áll a királyi palota pompájában. Ezek bonyolult, rafinált dolgok. Anhésza felcsattant. – Ostoba libának néz engem! Talán elfeledkezik arról, hogy mi mindent tanított nekem épp maga? Elfelejti a szüleim leckéit, akik Aton Egyiptomát egy hatalmas birodalom szívévé kívánják tenni, amelynek az ázsiai államok a hűbéresei? A nép zúgolódik. Lázadást, ellenséges betörést emleget. – Mesebeszéd, hercegnő! Ne adjon az ilyen pletykákra! Az efféle rágalmakkal csak be akarják árnyékolni apja dicsőségét. Távoli tartományaink nyugodtak. A tanácsadóim határozottan nyilatkoztak erről. A legkiválóbbjuk, Tetu, egyáltalán nem kételkedik hűbéreseink hűségében. Ezek a bizalmas információk elegendőek ahhoz, hogy megnyugodjék? Anhésza írnok pózban letelepedett a követtel szemben. – Nem. Hanisz összerezzent. Volt gyakorlata a nehéz tárgyalásokban, de ezt itt szokatlan módon irányították, ráadásul zavarba ejtő magabiztossággal. – Nem hiszek magának – jelentette ki Anhésza. – Nyilván van némi igazság abban, amit a nép beszél. Anyám gyakran emlegette a leveleket, amelyeket idegen uralkodók írtak, például Hatti királya. Anyám értette a hettita nyelvet, és ön engem is megtanított rá. Ha hűbéreseinknek panaszra volna okuk, nem írásban tennék azt meg legelőször? – De igen – ismerte el Hanisz. – Kapott kézhez nyugtalanító leveleket? – Mindmáig nem. De a legfontosabb iratoknak nem én vagyok a címzettje. A legtöbbet magának a fáraónak írják. – Hol őrzik azokat? – A levéltár irodáiban, a külhoni országok minisztériumában, ahol egyiptomi nyelvre fordítják, és osztályozzák őket. – Hozzáférhetetlenek? – Attól tartok, igen. Hacsak... Anhésza szeme izgatottan felcsillant. – Beszéljen, Hanisz! Látni akarom azokat a leveleket! A nagykövet sokáig gondolkodott. Mutatóujjával végigsimított vékony, fekete bajszán. – Az éjjeliőrök főnöke egy bizonyos Pased. Talán, ha aranyat ajánl neki, hajlandó bevinni magát az irodákba. – Hol lakik? – Egy szolgálati lakásban, a minisztérium mögött. Szívesen jár Íbisz tavernájába. Anhésza diadalmasan elmosolyodott. – Az alkunk meg van pecsételve, Hanisz. Már nem tartozik nekem. De szükségem van még magára.

A követ az ezüst karkötőt forgatta, amelyet a bal csuklóján hordott. Akik jól ismerték, azok tudták, hogy ez a végső csüggedés jele nála. – Aggaszt engem anyám hallgatása. Látni akarom őt. Meg akarom találni a módját, hogy bejussak a birtokára. Azt reméltem, hogy felhasználhatom Maja szobrász szolgálatait, de már őt sem engedik be Nofertiti palotájába. – Mit mond? – csodálkozott Hanisz. – Maja mindennap ott dolgozik a királyné mellszobrán. Nofertiti már nem fogad senki mást, csak őt. Anhésza visszafojtotta dühkitörését. – Ezek szerint Maja hazudott nekem. – Különös ember ez a Maja – tette hozzá a nagykövet. – Azt mondják, hogy kész volna egy munkáslázadás élére állni. – Kinek az érdekeit szolgálja? – Azét, akit a Théba által is elfogadott, jogos uralkodónak tekint, azét, akit az anyakirályné támogatásával az ön anyja, Nofertiti idehívatott a Nap városába: Tutanhaton hercegét. Ez az újság elképesztette a hercegnőt. – Egy gyermekét? De hogyan is akarhatná... – A herceg nem akar semmit. Ő csak egy játékszer az anyakirályné, Nofertiti és a thébai párt kezében. Maja az ő legmegbízhatóbb és legbefolyásosabb barátja. – A küldönce azonnal kísérjen engem vissza a túlpartra! – Amíg vele van, semmi baj nem érheti magát. De azután, hercegnő, legyen óvatos!     Hanisz estig ott maradt vidéki villájában. A távolból hallgatta az otthonaikba hazatérő földművesek énekét, akik maguk előtt terelgették nyájaikat. Ő maga is elmondott néhány verssort a régi költőktől, dicsérve az írástudók bölcsességét és halhatatlan írásaikat. Nézte, ahogy az éjszaka lassan bekúszik a szobába, s elégedett volt önmagával, amiért ismét ilyen ügyes cselt talált ki. A lobbanékony Anhésza hercegnő azt hitte, hogy ő irányítja a játszmát, s nem is sejtette, hogy a követ szabta meg a játékszabályokat. A kis színjáték, amit megrendezett az énekesnővel, sikerült. A hercegnő azt hitte, hogy a markában tartja őt. Hanisz kockázatos vállalkozásra vette rá Anhészát. A lány vállalja majd a veszélyeket, amelyeket ő nem vállalhatott. Anhészának a saját szemével kell felfedeznie az igazságot. Vajon lesz-e benne hozzá elég erő és tisztánlátás? A követ elsétált a villa kapujához. Az alkony tüzei utolsót lobbantak a nyugati hegyek mögött. Még hallatszott a kertekben a sadufok nyikorgása. A világ nyugodtnak tűnt. Nem volt embertelen kegyetlenség így kihasználnia egy serdülő lányt? Nem, hiszen éppen ez a becsvágyó lány sugallta neki ezt a stratégiát. A követ csak az ő legbensőbb vágyait teljesítette. Anhésza sorsa az istenek kezében van. Ha nem méltó a szerepre, amelyet betölteni remél, meg fog halni.      

10

Anhésza hercegnő szolgálója rettegett, már meg sem mert szólalni. Úrnője rettenetes haragra gerjedt. A hercegnő már több cseréptálat is eltört, és az egész világmindenséget okolta a

szerencsétlenségéért. A núbiai lány a nagy ébenfa láda mögé bújt, amelyben gondosan összehajtogatva sorakoztak a hercegnő díszruhái. Anhésza pedig csak járkált fel s alá a lakosztályában, mint egy ketrecbe zárt vad. Minden, amihez hozzáfogott, siralmas kudarccal végződött. Ismét találkozott a szobrász Majával, hazugnak nevezte a férfit, és bosszúval fenyegetőzött, ha az nem viszi be őt anyja palotájába. Maját ez egyáltalán nem ingatta meg, visszautasította a kérést. Jóllehet tényleg Nofertiti mellszobrát készíti a nagy királyi hitves parancsára, ez műhelytitok, semmi más. Ami pedig azt illeti, hogy közvetítőként szolgáljon, és eljátssza a királyné bizalmát, aki nem akarja látni sem a férjét, sem a lányait, hát ő ilyen aljasságot nem fog elkövetni. Maja elismerte, hogy az ifjú Tutanhaton herceg barátja, de felháborodott, amikor Anhésza azzal vádolta, hogy összeesküvést sző Ehnaton fáraó ellen. A zord mester kizavarta Anhészát a műhelyéből, felrúgva az udvariasság szabályait, és nem törődve e tette esetleges következményeivel. Ehhez a balfogáshoz egy csalódás is hozzáadódott. A núbiai lány kétszer is elment az Íbisz tavernába, hogy kapcsolatba lépjen Paseddal. Azt válaszolták neki, hogy a hivatalnok ki sem látszik a munkából, és az irodájában étkezik. Bármelyik percben megérkezhetett Ázsiából a diplomata Tetu, s emiatt a külhoni országok minisztériumában máris lázasan folyt a munka. A Nap városában nyomasztóvá vált a hangulat. A király és a királyné már soha nem jelent meg a nép előtt. A rendőrség tovább folytatta a pusztítást az istenségek ellen, és rombolta a családi szentélyeket, ahol azokat ábrázolták, mély sebeket ejtve a legegyszerűbb emberek lelkében. A szegényebb negyedekben háborús hírek kaptak lábra. – Hercegnő... – szánta el magát a núbiai a szólásra. – Hallgass! Gondolkodnom kell. – Hercegnő – folytatta a szolgáló –, Tetu diplomata megérkezett a palotába egy kísérettel. – Miért nem mondtad előbb? Már indulok is. – Hercegnő... – Mi van még? – Fel kellene öltöznie...     A fáraó a trónteremben fogadta Tetu diplomatát és a delegációt, amelyet vezetett. Kék koronájával fején, kezében a mágikus jogarral, aggasztóan sápadtan. A meghallgatást, amelyen a tisztviselőt fogadta, szertartásos merevséggel ülte végig. Horemheb tábornok, az „isteni atya”, Aj, Hanisz követ és vagy ötven udvari személyiség volt jelen, köztük Tutanhaton is. Anhésza könnyen bejutott a terembe, hála Hanisz közbenjárásának. Hátrahúzódva, egy oszlop mögött állt meg, s szenvedélyes érdeklődéssel hallgatta a diplomata beszámolóját. – Felséged uralja az egész világmindenséget – jelentette ki Tetu. Behízelgő hangja nem tetszett Anhészának. – Hűbéreseink jól vannak, katonáik jó egészségnek örvendenek, harci kocsijaik gondozottak. Mindenütt béke honol. Leveleket hozok, amelyeket a fáraónak, uramnak írtak, boldogságot és hosszú életet kívánva neki. Hatti nagy királya biztosítja Egyiptomot csorbíthatatlan barátságáról. Palesztina hercegei és Büblosz királya ugyanezt teszik. Felséged leggyengébb alattvalója, a szír Aziru király meg akar hajolni felséged előtt, hogy tisztára mossa magát az árulás vádja alól, amit ráragasztottak. Horemheb tábornok kérdőn a fáraóra pillantott. Urától engedélyt kapott a szólásra. – Hazugnak mondasz hát engem, Tetu? – kérdezte haragosan. Tekintélye és tiszteletet parancsoló fellépése miatt minden tekintet Horemhebre szegeződött. Tutanhaton volt az egyetlen kivétel, őt untatták az efféle politikai csatározások, s nem tudta levenni a szemét a hercegnőről.

– Egyáltalán nem áll szándékomban ilyesmi! – tiltakozott Tetu. – Valószínűleg tévesen tájékoztatták. A diplomata puhánysága, amely minden mozdulatát és minden szavát áthatotta, émelyítette Anhészát. Tetu kerek hasú, püffedt arcú férfi volt, akit igen vastag alsó ajka még jobban elcsúfított. Sűrűn pislogott, és egyre a kezét dörzsölgette. – A maga Aziru barátja – folytatta Horemheb – nem Hatti szövetségese inkább, mintsem Egyiptomé? Nem arra készül-e a hettiták támogatásával, hogy megszerezze Büblosz területét, amelynek királya, Ribaddi oly sok éve hű a fáraóhoz? Ribaddi már két hónapja nem írt a királynak. Miért hallgat? – Ezek feltételezések vagy kész tények? – kérdezte Ehnaton Horemhebtől. – Feltételezések, felség – ismerte el a tábornok. – De arra készülök, hogy a helyszínen ellenőrzöm őket. – Itt marad – parancsolta a fáraó. – A hadtestek nem hagyhatják el a Nap városát. Horemheb egyet nem értését leplezve meghajolt. – Felség – vette át ismét a szót a diplomata Tetu –, bizonyítékaim vannak, hogy Szíria királya hűséges. Megadja-e neki a kegyet, hogy láthassa a fáraót? – Engedjék be őt ebbe a terembe! A király intésére szélesre tárták az ajtókat. Szír menet lépett be rajta, egy aranyszfinxet, darabokra szedett harci kocsikat, íjakat, lándzsákat, pajzsokat hoztak. Anhészának elszorult a szíve, ahogy visszagondolt a nagy ünnepségre, amelyen az előző évben fogadták az idegen országok adóit. Nofertiti és Ehnaton akkor egymás mellett ült egy kettős trónon. A királyné gyöngéden átkarolta a királyt, és fejét férje vállára hajtotta. Krétaiak, líbiaiak, négerek, szírek hordták lábuk elé a számtalan ajándékot, miközben egy sereg mutatványos, kasztanyettás és birkózó mutatott be fergeteges előadást. Anhésza megcsodálhatta a fekete párduc szépségét, amelyet négerek vezettek pórázon, a strucctojásokat és a tollakat, amiket a líbiaiak hoztak, a krétaiak kő- és fémvázáit, s a szelídített gazellát, amely a nemes hölgyek rémült sorai közt sétálgatott. Most, miután sovány ajándékait teljes számban közszemlére tették, Aziru, Szíria királya tisztelgett a fáraó előtt. Térdre ereszkedett a trón előtt. – Fogadja felséged biztos engedelmességemet, amelyet e szerény ajándékok jelképeznek. Aziru, akinek hegyes állán fekete kecskeszakáll, széles homlokán pedig hosszú sebhely díszelgett, tarka, hosszú ruhát viselt. Horemheb tábornok bosszúsan méregette. – Azzal vádolnak, hogy segédkezet nyújtasz a hettitáknak, hogy egyiptomi földeket foglaljanak el – szólalt meg Ehnaton. – Gonosz rágalom ez, felség – hárította a vádat határozottan Aziru. – Ellenkezőleg, kitartóan védem Egyiptom érdekeit birodalma határain. Egyetlen hűbérese sem hűbb, mint én. Ezt nem mondhatni Büblosz királyáról, Ribaddiról, akinek álnoksága felháborító. Felségednek kell ítélnie felőle. – A hadseregemnek készenlétben kell állnia? – Nem lesz szükség rá, felség, ha megengedi nekem, hogy cselekedjek a nevében. Móresre tanítom ezt a méltatlan szolgát, ahogyan kell. Egy szigorú figyelmeztetés elég lesz ahhoz, hogy helyes útra terelje a szívét. Horemheb tábornok megpróbált ismét közbeszólni, de ezúttal nem kapott szót Ehnatontól. – E távoli civakodásoknak nincs nagy jelentőségük, abba kell maradniuk – jelentette ki a fáraó. – Az emberek tanuljanak meg békében élni Aton napja alatt! Egyiptom királya visszavonult, maga mögött hagyva a tanácstalan udvart. Horemheb dühösen távozott a teremből, nem is köszönve a diplomatának és pártfogoltjának.

– Groteszk helyzet – hangzott egy mély hangú ítélet Anhésza és Tutanhaton mögül. – Valaha minden nép elhozta ajándékait a fáraónak. Ma már csak ezek a szírek vannak. És még azt is jó volna tudni, hogy kitől lopták mindezt. Anhésza hátrafordult, s felismerte Huit, aki strucctoll legyezőt tartott a kezében. – Nyomorúságos ajándékok – folytatta Hui. – Hamarosan még a szírek sem veszik maguknak a fáradságot, hogy ajándékot hozzanak. – Ezt úgy érti, hogy az atyám tehetetlen király? – kérdezte támadóan Anhésza. – Hercegnő – szólt közbe Tutanhaton –, ne szítson vitát! Hui megbízható barát, a korona tökéletes szolgája. – Lehet, hogy körültekintőbben kellene megválasztania a barátait – vágott vissza Anhésza csípősen. Hui elsápadt. – Én tisztelem a királyomat – jelentette ki idegesen –, de nincs jogom úgy tenni, mintha semmit sem látnék. – Hol vannak a núbiaiak? – kérdezte Anhésza. – Hol vannak az adóik? Maga, aki olyan jól ismeri a délvidéket, miért időzik a palotában, ahelyett hogy idegen birtokaink virágzása fölött őrködne? – Mert engedelmeskedem a király parancsainak, hercegnő. Horemheb a hadsereg vezére. Neki kell közbelépnie, ha a fáraó úgy kívánja. Én békés, hivatali ember vagyok. Az uram itt tart az udvarban. Meghajolok az akarata előtt. – Jobban is bizonyíthatná a rátermettségét – ajánlotta a fiatal hercegnő hirtelen megenyhülve. – Ne felejtse el, hogy már nem Théba a főváros, és hogy mi már nem Amont imádjuk. Nehogy elfelejtse, milyen korban élünk, Hui. A világ megváltozik Aton sugarai alatt. Tutanhatont szinte megrémítette a hercegnő beszéde és eltökéltsége. De csak még jobban szerette ezekért. Az övé lesz a lány, ezt megfogadta magának. A szenvedély, amit iránta érzett, szétszaggatta benne a gyermekkor utolsó foszlányait is. Anhésza gondjai, az állam, a politika... Mindez távolinak, valószerűtlennek tűnt a számára. De ott volt a virágzó lány sugárzó szépsége, szemtelen fiatalsága, a tekintetében égő tűz. Anhésza okosabb volt nála, ezt minden pillanatban tapasztalhatta. Soha nem fog tudni vetélkedni vele. De neki volt egy más, nem kevésbé hatalmas erőssége: szerelmének ereje. Ezzel fogja meggyőzni őt, nem szavakkal. – Hát maga, Tutanhaton herceg – mondta Anhésza ismét élesen –, elgondolkodott már azon, hogy miért van itt? Tudja legalább, hogy milyen csatározásnak a tétje? – Nem érdekel – válaszolta hevesen a herceg. – Én csak azt kívánom, hogy maga mellett lehessek. A zord Hui már hátat fordított nekik. – Ez nem a szerelem ideje – suttogta Anhésza. – Az idő mindig a szerelemé, hercegnő. Aton szerelem. Ő az élet. Ő értelmet fog adni a mi életünknek.     A szolgáló befejezte Anhésza festését. Kifestve, vastag parókában, régimódi ruhában, nyakában súlyos karneol nyaklánccal a hercegnő tíz évvel idősebbnek látszott. Senki nem ismert volna rá a rideg, merev hölgyben a fáraó szép és fiatal lányára. – Ne menjen el az Íbisz tavernába! – könyörgött neki végsőkig a núbiai lány. – Rossz hírű hely az. A magamfajta lányt legfeljebb megfogdossák ott, de magát... Durva katonák vannak ott, részegesek, hangoskodók... Ha magára támadnak... – Ne félj semmitől! Nem leszek egyedül.

– Ki kíséri el oda? – Éber barátok. Az előszobából behallatszó vidám csaholásból tudta Anhésza, hogy a rendőrfőnök teljesítette a kérését. A két nagy agár, Kos és Bika, farkcsóválva lapultak a földre, amint meglátták őt.     Az Íbisz taverna egy rozzant háztömbben volt, ahol egy-két házat raktárnak használtak. A tavernába rosszul faragott lépcsőn lehetett lemenni. A pincehelyiségben a vendégek vastag gyékényeken kuporogva babételeket ettek és erős sört ittak. Aton fénye csak egy keskeny kisablakon jutott be a levegőtlen, bűzös terembe. A tekintélyes hölgy megjelenése, akinek gazdagságát a ruhái éppen eléggé bizonyították, igencsak felkavarta a kedélyeket. Egy félszemű felpattant. – Mit keres itt, nemes úrnő? Sört vagy férfit? A kérdésre hahotázó nevetés harsant. – Egy férfit. Íme a jutalma annak, aki megmondja, hol találom. Anhésza kinyitotta jobb öklét. Tenyerében egy tömör arany bokaperec volt. A félszemű szeme majd' kiugrott a helyéből. – Egész kis vagyon – állapította meg. – Hogy hívják azt a szerencsés fickót, akit keres? – Pasednak – suttogta Anhésza. – Gyakran jár ide. – Ez igaz, nemes hölgy. Egy szír lány miatt, akit jobban kedvel a hitvesénél. Én vagyok... az apja annak a lánynak. Nem minden fény és ragyogás ebben a városban, nemes hölgy. Nem kell megvetni engem azért, mert szegény vagyok. Libanonból jöttem. Azért nyitottam ezt a tavernát, hogy a boldogtalanoknak legyen hol vigadniuk. Aton árassza magára sugarait! Az egyetlen szem mocskos vággyal mustrálgatta Anhészát. – Mikor jön ide ismét Pased? – Még ha tudnám, az sem számítana. Pased nem érdemel olyan szépséget, mint maga. Felejtse el! Azt a bokaperecet szépen nekem adja, és iszik velem egyet. A fogadós hangja fenyegetővé vált. – Beszéljen! – parancsolt rá Anhésza. – Különben... – Különben mi lesz? – nevette el magát a félszemű, kinyújtva vaskos, mocskos kezét, hogy elkapja a nőt. – Kos! Bika! – hangzott a lány hívószava. – Támadjatok! A két agár berohant a tavernába. Kos nekiugrott a félszeműnek, feldöntötte, és a nyakába mélyesztette fogait. Vér fröccsent. Bika tátott pofával, morogva meredt a vendégekre, akik részegségükben menedéket keresve a terem sarkába zsúfolódtak. – Elég volt, Kos! – szólt a hercegnő, lehajolva a félszeműhöz, aki már moccanni sem mert. Az agár épp csak annyira eresztette el a prédát, hogy a fogadós megvallhassa értékes tudását a hercegnő fülébe.     Az éjszaka már több mint egy órája leszállt, amikor Pased kilépett minisztériumi irodájából, hogy feltűnés nélkül az Íbisz tavernába siessen. Súlyos hibát követett el ezzel, és ennek a tudatában volt. A felesége gyanakodott, ezért egész nap otthon tartotta őt. Lehetetlen volt elszöknie tőle. Éjszakánként pedig a hivatali szolgálat tartóztatta. De hogyan tudna meglenni a szír lány simogatásai nélkül, akit olyan elbűvölőnek talált? A házasságtörés miatt elveszíthette a javait, de ezzel már nem törődött. Égető szüksége volt a szeretőjére. Pased lekenyerezte az egyik munkatársát, hogy két órán keresztül senkit ne engedjen be az ő irodájába, s ezt a kis szabadságot

kihasználva végre felkeresheti a szír lányt, akit a félszemű, mint megbeszélték, csakis neki tartogat. A tisztviselő alig várta, hogy örömét lelhesse az imádnivaló testben, s még jobban megszaporázta lépteit. Hatalmas volt a meglepetése, amikor egy súlyos valami nekicsapódott a hátának, és a földre döntötte. A morgásból rájött, hogy egy kutya az, de hiába próbálta lerázni magáról. Az állat elkapta a tarkóját, és erősen tartotta, bár nem mélyesztette bele a fogait a nyakába. Egy másik agár pedig előtte termett fenyegetően. Pased azt hitte, ütött az utolsó órája. Rövid imát mondott Ozirisznek, hogy fogadja be őt örökkévaló birodalmába. A kis utca porába nyomott fejjel csupán egy rendkívül kecses, csupasz női lábacskát látott a szeme sarkából. Egy pillanatig azt hitte, hogy a felesége folyamodott két harci kutya szolgálataihoz, hogy meggyilkolja őt. De a felesége lába nem volt ilyen szépséges... Ez a nő az előkelők közé tartozik, sőt talán a királyi udvarba. Soha nem látott szebbet ezeknél a hosszú, ápolt körmű ujjacskáknál. Pased az emlékezetébe véste ezt a látomást. Talán egy nap még a hasznát veszi, ha egyáltalán túléli ezt a kalandot. – Ki... ki maga? – kérdezte könyörögve. – Ne kérdezősködjön, Pased! Maga hűtlen férj, és a fáraó bizalmára méltatlan hivatalnok. Tíz botot érdemel. De hallgatni fogok, ha pontosan azt teszi, amit mondok! A hangból ítélve nagyon fiatal nő lehet. De nagyon határozott is. Pased úgy vélte, hiába próbálkozna azzal, hogy szánalmat ébresszen benne. – Mit kell tennem? – Elvezet a külhoni országok minisztériumába, és bevisz a levéltárba. Át akarom nézni az utóbbi két hét diplomáciai leveleit. A biztonságért felelős hivatalnok reszketett. – Azok államtitkok... Csak a király... – Engedelmeskedik, vagy parancsoljam meg a kutyáimnak, hogy roppantsák össze a nyakát? Nincs sok időm, Pased. – De miért? – Hogy döntött? – Óvatosnak kell lenni. Az őrök... – Maga a főnökük. Intézze úgy, hogy senki ne zavarhasson meg engem! A kutyáim vigyázni fognak magára. Ha bármi veszélyt éreznek, megölik. Pased ebben nem kételkedett. És nem állt szándékában az, hogy kockára tegye az életét a levéltárért. Ez nyilván valami összeesküvés, amelyet a hárem hölgyei szőnek és a katonák, akik véget akarnak vetni Ehnaton uralmának. Most az a legjobb, ha megteszi, amit ez a nő követel tőle. Azután majd megfontolja, hogy mit lépjen. – Az eredeti leveleket nem lehet megnézni. De a másolatok termébe talán bejuttathatom. – Indulás, Pased! A levéltár különálló épületben volt, a minisztérium helyiségei mellett. Ahogy a hátsó bejáraton belépett, Pased fejében megfordult a gondolat, hogy riaszthatná az őröket. De az agarak nagyon gyors állatok... Miután elküldte valamiért a megbízottat, azzal az ürüggyel, hogy rögtönzött felülvizsgálatot tart az irodákban, ahol íróeszközök, papiruszok, szolgálati feljegyzések voltak, Pased jelezte a nőnek, hogy szabad az út. Kos, halkan, mint egy vad ragadozó, máris a hivatalnok sarkában volt. Bika úrnőjére vigyázott. A biztonsági főnök örült, hogy ilyen elővigyázatos volt. – Csak siessen! – ajánlotta a nőnek. – Álljon az ajtó elé, és ne moccanjon! – parancsolt rá Anhésza, akinek arcát fehér fátyol takarta. – Ha jön valaki... – Találja fel magát!

Anhésza több mint egy órát töltött a teremben, ahol az idegen uralkodóktól kapott diplomáciai levelek másolatait tartották agyagtáblák formájában. Mindegyik táblán kis címke mutatta a levél érkezésének napját és egy sorszámot. Az, amit Anhésza felfedezett, a leghiggadtabb embert is megrendítette volna. Babilon királya többször is tiltakozott, felpanaszolva egy igen tragikus esetet: a futárait megtámadták, és kifosztották a fáraó fennhatósága alá tartozó területen. De a levelei megválaszolatlanok maradtak, és a fáraó nem is indított senkit a rablók nyomába! Több herceg, kisebb területek urai, keserűen panaszkodtak, hogy nem kapnak semmi hírt az egyiptomi udvarból, miközben hettita küldöttek embereket fizetnek le, és komoly lázadást készítenek elő az egyiptomi elnyomó ellen. Még aggasztóbbnak tűntek Ribaddi, Büblosz királyának levelei, amelyek igazi segélykiáltások voltak. Ribaddi, töretlen hűségét hangoztatva rendkívül súlyos dolgokról tájékoztatta Ehnatont. A föníciai partok több kikötője, amely mindaddig az egyiptomi államhivatal ellenőrzése alatt volt, a hettiták kezére jutott. Hamarosan számos területnek lehet ugyanez a sorsa. Hatti király titkos ügynöke, aki fáradhatatlanul áskálódott az egyiptomi fennhatóság ellen, nem lehetett más, csakis Szíria királya, Aziru. Ha a fáraó még tovább késlekedik, a helyzet válságosra fordul. Lehet, hogy van egy áruló a palotában, aki meghamisítja vagy megsemmisíti a leveleket? Anhésza döbbenten állt, mintha megfordult volna körülötte a világ. A Nap városa csak áltatta magát a biztonsággal. Egyiptom hatalmas birodalma törékeny alapokon nyugodott. Valaki elárulja Ehnatont, az apját. Sötétben áskálódnak, hogy elpusztítsák a Két Földet. Ez a titok túl súlyos volt neki. Amikor kilépett a levéltárból, Pased lába elé vetette az aranyperecet, amelyet a félszemű nem érdemelt ki. A hivatalnok elégedetten elvigyorodott. A nő súlyos hibát követett el. Ezzel az ékszerrel a kezében biztosan kiderítheti a kilétét.      

11

Anhésza belépett Aton körzetébe, az istennek ajánlott szent kertbe. A fáraó valóságos paradicsomot teremtett itt, egybegyűjtve a természet minden szépségét. Növényekkel befuttatott kerítés védte a birtokot, ahol az egyik, fákkal körülvett mesterséges tó mellett egy oszlopos termet emeltek. Nagy munka volt legyőzni a sivatagot, öntözni és beültetni azt. Az Aton dicsőségét hirdető zöld tündérvilágot többtucatnyi kertész gondozta. A kis tó felszínén lótuszok és tavirózsák nyíltak. Egy másik, nagyobb, parti úttal szegélyezett tóban ritka halakat neveltek. Az árnyas sétányokról itt is, ott is letérve pavilonokat emeltek, némelyiket kőből, némelyiket fából, ahol a sétálók megpihenhettek. A tó túlsó partjára kis hidakon lehetett átkelni, elnézve a tavon ringatózó bárkákat. A tó közepén egy sziget emelkedett ki a vízből egy nyári pavilonnal, ahova csak a király és a királyné mehetett. Aton körzetében több tanyából álló gazdaság is volt. A baromfiudvarokban kacsák, az ólakban tehenek és birkák élték békés életüket. A pincékben az udvari lakomákra szánt borokat tárolták korsókban. Anhésza végigment egy oszlopos folyosón, amely szőlőt, gránátalmát és kék lótuszt ábrázoló festményekkel volt díszítve. Végében egy igen elegáns pavilon állt, s Anhésza tudta, hogy ebben az órában itt megtalálhatja a szieszta örömeit élvező „isteni atyá”-t, Ajt. A beillatosított ősz hajú Aj el-elbóbiskolva, kezét jókora hasán keresztbe téve, a múlton

merengett. Harci kocsizó tábornoki címe már csak tiszteletet parancsoló emlékként kísérte. Már jó ideje nem foglalkozott lovakkal. Pedig mennyi boldog órával ajándékozták meg a hosszú sivatagi túrák alatt! A békés természetű, a fegyverek helyett a szavakban bízó Aj nem kedvelte a katonákat. Különösen Horemhebtől, a ragyogó elméjű és kivételes tehetségű írnoktól tartott, aki az évek során megnyerte magának a tisztek bizalmát. Aj azért segítette saját fia, Nahtmin pályáját, hogy legalább egy hű embere legyen a főparancsnokságban. Az „isteni atyát” egyesek a szenilitás küszöbén álló vénembernek tekintették, aki már csak arra jó, hogy finom ételekkel tömje tele magát, és élvezze a vidéki örömöket, pedig a háttérbe húzódva változatlanul tevékeny életet élt. Ellenfeleinek éberségét elaltatta azzal, hogy az ambíció és jövő nélküli udvaronc szerepét játszotta. Már senki nem tartott tőle. Kivéve, nyilván, Horemhebet. Ajt egyáltalán nem érdekelte a saját hírneve. Minden megtiszteltetésben része volt már, minden előjogot kiélvezett. Egyiptomért aggódott. Egyiptomért, amelyet egy férfi, a fáraó testesített meg és irányított. Egy fáraó, aki Ehnatonnak hívta magát, és aki senki máshoz nem volt fogható. Egy ember, akit az eszménye egy olyan látomásra korlátozott, amelyet hamarosan már csak Istennel oszthat meg. Ehnaton régebben jó uralkodó volt. Jól tette, hogy megfékezte a thébai papokat, akik közül sokan összetévesztették a szellemi gazdagságot az anyagi javakkal. Egy új főváros építése persze merész vállalkozás volt, de Ehnaton előtt ezt már más uralkodók is megpróbálták, sikerrel. Az, hogy Atonnak adta át az elsőbbséget, nem jelentett olyan forradalmi változást, amely képes volna vihart kavarni. Minden dinasztia választott magának egy istenséget, amelyet az előtérbe állított. Egy idő óta azonban a helyzet alaposan megváltozott. Ehnaton vallási türelmetlensége megütközést keltett az emberekben, szétzúzta a nép és királya bűvös egységét. A fáraó saját sugárzó erejét apasztotta el különválva asszonyától, Nofertititől, aki egybekelésük óta támogatta és ösztönözte őt. Kénytelen volt a nagy királyi hitves tisztségét esztelen legidősebb lányára ruházni. A királyi pár harmadik lányáról viszont különös pletykák jutottak az „isteni atya” fülébe. A gyermekből hirtelen felnőtté vált lány valami botrányos dolgot művelt, majd elérte apjánál, hogy az kikocsizzon vele, beszélt az anyakirálynéval is, és gyakran járt ki a palotából. Anhészának mindig igen határozott volt a jelleme. Az apjáéhoz hasonlított, vad volt, betörhetetlen. A hierarchiában elfoglalt helye persze távol tartotta őt a hatalomtól, de akár egy összeesküvés lelkévé is válhat még. Aj a királyi udvar minden befolyásos tagját szemmel tartotta, nemigen tudva immár, hogy a királyát óvja-e tőlük, vagy inkább utódot keressen neki köztük. De arról, hogy igazán mik a szándékai Anhészának, nem tudott meg semmit. A lány pedig most pont felé tartott, miközben ő úgy tett, mintha szundikálna az Aton körzetében álló kedvenc pavilonjában. Anhésza megállt, s egy oszlop mögül figyelte az „isteni atyát”. Aj tekintélyes és sokat tapasztalt ember volt, ezért határozott úgy, hogy beszél vele. De az öreget most puhánynak, erőtlennek látta. Biztosan semmi kedve nincs ahhoz, hogy másra is gondoljon, mint a múltjára és a kényelmére. Anhésza már majdnem visszafordult, amikor az „isteni atya” kinyitotta a szemét. A hercegnő biztos volt benne, hogy meglátta őt. Tehát már nem visszakozhatott. Az oszlopok árnyékából kilépve megtette azt a néhány lépést, amely még elválasztotta a fázós öregtől, akinek bő tunikáját a nyakán átvetett két pánt tartotta. Aj felült. – Anhésza hercegnő... Megtisztel a látogatása. Kér inni? – Nem, isteni atya. Szeretnék beszélni magával. Aj nyújtózott egyet, felállt, és lassan odasétált egy szikomorfához. A fa alsó ágain egy friss

vízzel teli tömlő lógott. Aj sokáig ivott. – Valaha ez Nut istennő fája volt – mondta. – Ő fogadta a halottak lelkét, és inni adott nekik a túlvilági utakon. – Nincs már más isten, csak Aton – jegyezte meg Anhésza epésen. Aj gondosan bedugaszolta a tömlőt. Máris ítéletet mondott magában a kápráztatóan szép lányról: ugyanolyan kérlelhetetlen, mint az apja, tüzes temperamentumú, hajlíthatatlan akaratú, kivételesen értelmes. Vigyáznia kell vele, nehogy valami balfogást kövessen el. Hiába olyan fiatal még Anhésza, nem lesz könnyű befolyásolni őt. Hosszú pályája során Aj számos nagyravágyó törtetőt ismert, akik a közéletben csak annyi ideig játszottak szerepet, amíg kitör s elvonul egy nyári vihar. Az udvar több figyelemre méltó hölgye is művésze volt annak, hogy fontos döntéseket sugalljon a királynak vagy a minisztereinek. Az anyakirályné, Teje, amíg Ehnaton valóban át nem vette a hatalmat, igazi államfő volt! Nofertiti meghatározó szerepet játszott a Nap városának megteremtésében. Amióta a királyné ismeretlen okból visszavonult a palotájába, a fáraó testi és szellemi egészsége egyre romlott. A nagy királyi hitvest olyan odaadóan szolgálták emberei, hogy még ő, az „isteni atya” sem tudott semmi pontosabb hírt kapni felőle. Az egyetlen kézzel fogható tény: Nofertiti, Teje anyakirályné egyetértésével elérte, hogy Tutanhaton és Szemenkh hercegek az udvarba költözzenek. Az első fűt-fát beavatott abba, mennyire szerelmes Anhészába, s ez a szenvedély a jó kisfiút heves fiatalemberré változtatta. Felfedezve, mennyire megváltozott Anhésza, Aj feltette magának a kérdést, hogy a Thébából jött kis herceg képes lenne-e kielégíteni egy ilyen asszony igényeit. – Aton ragyog a szívekben – jelentette ki az „isteni atya” lágy, mély hangján. – Az ön atyja csodálatos himnuszt ír az ő dicsőségére. Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy a bizalmasaként én másolhatom a szöveget, amit ír. De amint hallottam a tanárától, Hanisz nagykövettől, már maga is, hercegnő, elsajátította az írnok művészetének legfőbb elemeit. – Nincs jelentősége. Kész meghallgatni engem? – Hogy is lehetne ez másképp? Egy kertész súlyos vizeskorsókból öntözte a virágágyásokat. – Sétáljunk egy kicsit! – javasolta Aj. – Ez a park a béke szigete, de feltételezem, hogy a szavainknak magunk között kell maradniuk. – Valóban – ismerte el Anhésza, máris kissé más szemmel nézve az öreg főtisztviselőre. Úgy érezte, hogy nővé érve kifejlődött benne egy fantasztikus ösztön, olyasmi, mint a vadászé, aki megérzi a zsákmány közelségét. Ha az emberekre nézett, s a hangjukat hallgatta, ráérzett a titkaikra. Keresztüllátott fizikai megjelenésükön és viselkedésükön, amellyel valódi természetüket leplezték. Aj nem volt az az ártalmatlan öreg udvaronc, akinek mutatta magát. Persze nem volt olyan erőteljes személyiség sem, mint Horemheb tábornok. Inkább egy pókra emlékeztetett, amely képes hihetetlenül bonyolult hálót szőni, hogy az ellenségei beleakadjanak, s lassú, de biztos halállal pusztuljanak el. – Mit tud a hűbéreseink helyzetéről? – kérdezte Anhésza. – Az igazat megvallva igen keveset – felelte Aj. – A külpolitika csak a fáraóra és diplomatáira tartozik. Egy igen kecses ívű fahídon átsétáltak a tónak azon nyúlványa fölött, amelyet a kertészek tavirózsával ültettek be. Az akáciák magasabb ágain itt is, ott is búbos bankák és bíbicek ültek. – Nagyon aggasztó, amit felfedeztem – vallotta be a hercegnő. Aj hallgatott. A lány most mindjárt elmondja neki a titkát. Semmiképpen sem szabad megakasztania a lendületét. – Külföldi területeink nagy veszélyben vannak – árulta el Anhésza. – Fontos és

kétségbevonhatatlan iratokat láttam. Az „isteni atya” uralkodott magán, nehogy elárulja meglepődését. Anhésza sokkal gyorsabb volt, mint ahogy azt ő képzelte. Ha a lány igazat mond, máris segítők egész hálózatával rendelkezik. – A hettiták sorra elpusztítják távoli hercegségeinket – folytatta a hercegnő. – Szövetségeseink segítségül hívnak minket, de az üzeneteik megválaszolatlanok maradnak. Miért? Mert valaki az udvarban egyszerűen elteszi őket az államigazgatás irodáiban, anélkül hogy apám tudna róluk! Ugye a thébai papok is ezzel a módszerrel igyekeztek meggyengíteni a fáraó hatalmát? Ajt elképesztette, milyen éles eszű a lány. Persze anyja, Nofertiti mellett jó iskolája volt, a királyné szívesen avatta be lányait a hatalom gyakorlásába, ugyanannyit beszélt nekik Egyiptomról, a többi országról és az államügyekről, mint a gyermeki játékokról. Virágkorában a királyi család igen összetartozó klánt alkotott. Anhésza mindent meghallgatott és megjegyzett. A kivételes nevelés meghozta a gyümölcsét, jóllehet az ifjú hercegnő még ügyetlen volt, s elhamarkodta a dolgokat. E gyengeségeit hamar el fogja törölni az idő, ám Aj addig még a hasznukat veheti. – Hol olvasta azokat az iratokat? – kérdezte. – Nem számít. Cselekedni kell, értesíteni kell a királyt. Ha maga szól neki, magát meg fogja hallgatni. – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, hercegnő. Nem vártam az ön felfedezésére ahhoz, hogy tájékoztassam őfelségét a protektorátusokról szóló nyugtalanító szóbeszédről. A fáraó magához hívatta Tetu diplomatát és a fő gyanúsítottat, a szír királyt, Azirut. A kijelentéseik teljesen megnyugtatták őt. A tavon kacsák úszkáltak, egy tőkésréce család. – Mi van, ha Aziru áruló? Mi van, ha hazudott? – Nem mert volna ilyesmire vetemedni a fáraó színe előtt. Igaz, Hatti királyságát állandóan figyelnünk kell. Mindent meg is teszünk ezért. Nyugtalanító dolog, hogy figyelmeztetések jutottak el hozzánk, de ez a néhány incidens már a múlté. A diplomácia nehéz mesterség, hercegnő. Nem kell megijedni az első szellőtől, amely homokot hord. Mindegyik szövetségesünk szeretne a fáraó kegyeltjévé válni, szívesen venné, ha még nagyobb támogatását élvezhetné. A kis királyocskák ezért súlyosabbnak festik le a helyzetüket, mint amilyen az valójában. A királynak és a tanácsadóinak kell felmérnie, mi is a valóság. Aton parkja lépten-nyomon elbűvölte a sétálókat. A fény az ágyasokon, a fák lombjain játszott, végigtáncolt az oszlopokon, elhalt egy pavilon árnyékában, majd feltámadt egy repkénnyel körbefont portikuszon. A hűs vizű medencék csak fokozták a testet-lelket elárasztó megnyugvás érzetét. Anhésza elbizonytalanodott. A „királyi atya” magyarázata, akinek oly sok egyezmény létrejöttében volt szerepe, amelyeket más országok uralkodóival kötöttek, meggyőzően hangzott. Lehet, hogy túl elhamarkodott következtetéseket vont le az átnézett iratokból? – Igaza van, isteni atya. Bocsássa meg, hogy rosszul ítéltem meg a helyzetet. – Csak annyi történt, hogy elragadta a képzelete, hercegnő. Ha a tanácsaim a hasznára voltak, örülök neki. – Köszönet a bölcsességéért. Anhésza tiszteletteljesen elköszönt Ajtói, arca elé emelve összetett kezét. Az öreg tisztviselő enyhén fejet hajtott. Amikor visszatért a kényelmes fészkébe, hogy folytassa meditációját, hitvese, Ti a dajka várta ott friss sörrel teli ezüstkupákkal. – Csak nem egy szép, fiatal nő társaságában voltál? – vonta kérdőre Ajt tettetett komolysággal. – Anhésza hercegnő volt az. Valóban a legszebb nő az udvarban. – Az én szépségem már régen elhervadt, drága hitvesem. Kell-e tartanom attól, hogy

vetélytársam akad? Évődve egymásra mosolyogtak. – Igazságtalan vagy magadhoz – mondta az „isteni atya” gyöngédséggel a szemében. Ti, aki megőrizte a „dajka” megtisztelő címét, könnyű, hullámos fürtű paróka alá rejtette ősz haját. Testét kissé elnehezítette az idő, a nemes hölgy mégis megőrizte a királyi udvar pompájához és követelményeihez illő eleganciáját. Egyszerű fehér ruhát és egy széles lazúrkő nyakéket viselt. – Te, akinek abban a szerencsében volt részed, hogy nevelhetted a királyi gyermekeket, és zsenge korukban vigyázhattál rájuk, mit gondolsz Anhészáról? Komoly lehet az ügy, gondolta Ti asszony. A férje csak olyankor kérte ki a tanácsát, amikor maga nem tudta eldönteni, mit is gondoljon. – Soha egy csepp befolyásom sem volt rá – vallotta be a dajka. – A királyi pár lányai közt ő a legerősebb személyiség. Most pedig, ez a szépség... Az anyja szépsége, királynői szépség. Ti asszony érezte, hogy a férje gondban van. – Miért aggaszt téged ennyire Anhésza? – Mert meg akarja változtatni a világot – válaszolta Aj. – És azért, mert ha az istenek a segítségére lesznek, megvan az ereje ahhoz, hogy ez sikerüljön is neki.     A tavasznak ezen az első meleg napján Anhésza aggodalma nem múlt el. Az „isteni atya” megnyugtató szavai nem oszlatták el teljesen a szorongását. Minden józan érv ellenére egy homályos kétség maradt a lelke legmélyén. Délben, amikor Aton az ég csúcsán ragyogott, Anhésza kisétált a lakosztályából a saját kertjébe, s felkereste a fiatal szikomorfát, amit anyja segítségével saját kezűleg ültetett tíz évvel korábban. A levelek zizegése a méz illatát idézte. A vékony ágak piros gyümölcsöktől roskadoztak. Anhésza szeretett beszélgetni a fával, a gyermekkoráról mesélt neki, s hallgatta a fa hangját, amikor a lágy esti szél elfojtotta árnyékában a távoli zajokat. Anhésza ma haszontalannak érezte magát, méltatlannak arra, hogy ehhez a nemes lényhez szóljon. Nem zavarhatta meg a fa nyugalmát. Túl korán gondolta magáról, hogy felnőtt. Könnyelműen olyan államügyekbe ártotta magát, amelyek meghaladják a képességeit. Nevetségessé vált az „isteni atya” előtt. Nem maradt más hátra, mint hogy a palotába zárkózzon, s várja, mikor mehet hozzá valamelyik főrangú úrhoz. Megsimogatta egy gránátalmafa törzsét, amely az egyik medence közelében nőtt. A medence szélére a szolgálója egy kupa szentjánoskenyérlét készített ki neki. A hercegnő véletlenül feldöntötte a kupát, s az beleesett a vízbe. A medence mészkőfalát átlépve Anhésza hónaljig vizes lett, miközben kihalászta a kupát a medence fenekéről. Gyolcsruhája rátapadt a bőrére, hozzásimult melle domborulatára, keskeny csípőjére, lapos hasára. Pucérabban, mintha ruhátlan volna, lefeküdt a kőre, a napnak és a szélnek kínálva testét. A látvány bűvöletében Tutanhaton herceg, aki már néhány perce a tamariszkuszligetben rejtőzött, nem akarta tovább játszani a méltatlan szerepet. – Bocsássa meg a merészségemet, hercegnő – mondta a lány felé indulva. Anhésza rögtön felé fordult. – Mit csinál maga itt? Ki engedte meg, hogy ide belépjen? – Az ön szolgálója. De ne büntesse meg! Egyedül én vagyok a bűnös, megfenyegettem őt. Nem volt választása. Maga már annyi végeérhetetlen nap óta nem engedi, hogy láthassam! Szeretem magát, Anhésza, jobban szeretem, mint minden mást a világon! Tutanhaton letérdelt, arca lázban égett. Meghatóan esetlenül egy lótuszcsokrot nyújtott a

hercegnőnek, amelyet már rég összemorzsolt, olyan erősen szorongatta. – Aton adjon magának életet és boldogságot! – mondta ünnepélyesen, mint egy perzselő tűzben égő szerelmes. – Maga az új év ragyogó csillaga. Bőre fénylő, mint az arany, ujjai, mint a virágkelyhek. A hangja éltet engem. Minden pillantása többet ér, mint az étel és az ital. Nincs magához fogható. Engedje meg, hogy maga mellett lehessek! Különben elpusztulok. Anhészát jobban meghatották ezek a szavak, mint ahogy azt mutatta. – Öntsön vizet a kezemre! – kérte. Tutanhaton örömmel ugrott fel, a medencéhez sietett, fogta a kupát és megtöltötte. A lány kinyújtotta nyitott tenyerét, várva a megtisztító vizet. A rítus elvégzésével a herceg kivételezett vendéggé, bizalmas baráttá vált. Csodálatos kiváltságot kapott ezzel a hercegnőtől. Tutanhaton végtelenül lassan öntötte a kupa tartalmát Anhésza kezére, a vízcseppekre bízva szenvedélyét, amelyek végigsiklottak szerelme bőrén. A nap sugarai kandi fénnyel vonták körül a hercegnő imádnivaló testét, aki sokáig ült ott mozdulatlanul, elmerengve. – Maga az isteni élet ezen a földön – lángolt az ifjú, elkeseredetten látva, hogy a kupa, amelyet a szokás szerint nem lehetett még egyszer megtölteni, kiürült. – Maga nélkül sötétbe borulna az életem. Felsegítette Anhészát. A lány nem tiltakozott, de távolságtartó maradt. – Mivel a bizalmasává fogadott – mondta Tutanhaton –, be akarom bizonyítani, hogy nem vagyok könnyelmű gyermek, aki mit sem tud az udvarról. Egy hírem van az ön számára. Anhésza az ifjú felé fordította csodálatos, aranybőrű arcát. A herceg belereszketett. Kedvese veleszületett kecsessége teljesen magával ragadta, s minél szerelmesebb volt, annál égetőbbnek érezte, hogy bizonyítson. A kíváncsiság, amit felébredni látott Anhésza zöld szemében, az első diadal volt a számára. – Szemenkh bátyámat fogadta a fáraó. Bejelentette neki, hogy házasságra kell lépnie Meritatonnal, a legidősebb lánnyal. Ő lesz a Két Föld leendő ura, felesége pedig a nagy királyi hitves, hiszen anyja helyett, jelképesen, már most is az. Anhésza érezte, hogy megfagy ereiben a vér. Tehát beigazolódnak legrettegettebb félelmei. Nővére királyné lesz. Szemenkh, akivel a fáraó megosztja a trónját, közvetlenül az uralkodó királytól fogja megkapni a szükséges tudást ahhoz, hogy majd maga gyakorolhassa a hatalmat, miután elődje meghalt. Ehnaton tehát kiválasztotta az utódját. – A bátyja nyilván esztelenül boldog – feltételezte a hercegnő, s tekintetét befelhőzte a szomorú gondolat, hogy Szemenkh Thébából jött. Ez talán azt jelenti, hogy az atyja lemond a trónról, és hátat fordít Atonnak? – Egyáltalán nem – válaszolta Tutanhaton. – Szinte teljesen kétségbeesett. Szemenkh misztikus. Imádja Atont. A kultusz, az imádság, a rítus minden gondolata. Nem is kaphatott volna ennél elviselhetetlenebb feladatot. Nem érdekli az uralkodás. Anhésza! Hova megy? Anhésza! A lány elfutott.     Anhésza nem tudott aludni. Kitartó kérlelése ellenére az apja nem volt hajlandó fogadni őt. Az udvarmester elmondta neki, hogy a király egész napra a dolgozószobájába zárkózott, Aton nagy himnuszát írja, és az isten szolgálata minden más foglalatosságot lehetetlenné tesz a számára. A hercegnő hajnalban a teraszokon át elhagyta a palotát, és a kaszárnyához ment, amely a külhoni országok minisztériuma mögött állt. Az egyik épület sarkában, amelyet kiürítettek, mert leomlott benne egy téglafal, katonás fiatalembert látott közeledni tőrrel az övében.

– Jelszó? – Aton Isten fénye. – Ön Anhésza hercegnő. – Maga pedig Nahtmin parancsnok. – Kövessen, hercegnő! Siessünk! Tutanhaton szervezte meg ezt a találkozót. Nahtmin parancsnok, az „isteni atya”, Aj fia, Thébában nyilazni, parittyával bánni és harci kocsit vezetni tanította a kis herceget. Nem a legjobb tanítványa volt Tutanhaton, jóllehet lelkiismeretesen teljesítette a feladatait. De több tehetsége volt az írnoki tanulmányokhoz és az udvari előírásokhoz, mint a testgyakorlatokhoz. Nahtmin parancsnok mégis igazán megszerette őt. Úgy látta, a gyermek tiszteli azokat az erkölcsi értékeket, amelyeket ő maga is fontosnak tart. A köztük lévő korkülönbség ellenére barátokká váltak. Amikor Tutanhaton Anhésza ösztönzésére megkérte, hogy jelezzen neki minden szokatlan eseményt, ami a hadseregben történik, szívesen ráállt erre. Nem árulás volt ez, épp ellenkezőleg. A herceg a thébai nemzetségbe tartozott, amelynek vissza kellett kerülnie a trónra, s amelyet Nahtmin törvényes örökösnek tartott. Ha ez bekövetkezik, akkor majd neki, Nahtminnak kell megvédenie az apját, Ajt, akit nyilván bevádolnak majd, amiért túl hűségesen szolgálta Ehnatont. Nahtminnak nem kellett sokáig várnia, hogy teljesíthesse, amit ígért. A kaszárnya udvarán már három napja gyülekeztek a kocsik és a lovak. Előző este két elitcsapatnál is szemlét tartottak. Megtisztították és ellenőrizték a támadó és védő fegyvereket, íjakat, nyilakat, tőröket, pajzsokat, pikákat, dárdákat, rövid kardokat, hajítóbotokat. Nahtmin parancsnok egy üres istállóba vezette Anhészát. – Rejtőzzön el a szalmában! Én az ajtó szárnya mögé húzódok. Innen mindent látni fogunk. – Mi történik? – Megesküdnék, hogy hadjáratra indulnak... És nem is akármilyen katonák. A legjobbak! Valamiféle rajtaütés lesz, válogatott emberekkel. Nekem nem szóltak róla. Ez szokatlan. Az, aki ezt a hadjáratot szervezi, nem akarja, hogy írott nyoma maradjon. A lovászok elővezették a hosszú útra felszerelt lovakat. Az izmos állatok idegesen topogtak, vaskos farkukkal ide-oda csapkodtak. A harci kocsizok még egyszer átvizsgálták a hatküllőjű kerekeket és az akáciafából készült tengelyeket. A tisztek felvették vas- vagy bronzsisakjaikat és bronzlapokkal borított bőrvértjüket. A katonák felkapaszkodtak kocsijaikra, mindegyikre ketten. Nahtmin parancsnok elképedésére mindez szokatlan, tökéletes csendben zajlott. A hadjáratokra rendszerint nagy vígsággal indultak el, harci dalokat fújva, táncot járva, vidáman rikoltozva. Itt valami igen fontos titkot akartak megőrizni. Végre megjelent a hadtest vezére. Horemheb tábornok. Felszállt az élen álló kocsira, és jelt adott az indulásra. Nahtmin parancsnok elhatározta, hogy egészen a palotáig kíséri vissza Anhészát. Azután az „isteni atyához” siet, hogy tájékoztassa. A nap első sugarai rákúsztak a nagytemplomra, ahol a fáraó már elkezdte a szertartást, amikor húsz fegyveres férfi fenyegetően körbevette Nahtmin parancsnokot és Anhésza hercegnőt, s ők rögtön látták, hogy minden ellenállás hiábavaló volna.      

12

– Nahtmin parancsnok vagyok. Mit akarnak? – Jöjjenek velünk! – szólította fel őket az osztag vezetője, egy megtermett, alacsony homlokú férfi. – Anhésza hercegnőt kísérem, a fáraó lányát. Engedjenek minket utunkra! – Tartanom kell magam az utasításokhoz. Kövessenek hát! Anhésza Nahtmin elé lépett. – Viselnie kell majd atyám haragjának következményeit. A tiszt meghajolt. – A parancs, az parancs, felség. Ki merészeli vajon kihívni maga ellen a fáraó haragját? Ki hiszi magát elég hatalmasnak ahhoz, hogy semmibe vegye a fáraó lányát, és úgy bánjon vele, mint egy bűnözővel? Anhésza kíváncsi lett. – Tegyük, amit mond – tanácsolta Nahtminnak. A parancsnok zavartan engedelmeskedett. Csendesen végigsiettek az alvó utcákon, míg el nem értek a palotanegyedbe. Anhészát ez nem lepte meg. Az az ember, aki ezeket a férfiakat megbízta, nyilván a legmagasabb kaszthoz tartozott. Egy cédruskapuhoz értek, amely egy fallal körülvett gyümölcsös egyetlen bejárata volt. A kaput két fegyveres katona őrizte. Az osztag vezetője megadta a jelszót. A kapu kinyílt. A falon belül több mint húsz íjász őrizte a hely urának biztonságát. Vajon ez utóbbi fegyveres fellépésre készül a fáraó ellen? Anhésza és Nahtmin, még mindig szoros kíséret gyűrűjében folytatták útjukat a pálmák, szikomorfák és fügefák között. Azután egy finom szemű homokkal borított sétányon mentek tovább egy mintegy harminc szobával és nagy ablakokkal büszkélkedő villához. Bevezették őket az előcsarnokba, ahol alacsony támlájú, bikalábú székek álltak. Olyan drága, régi bútorok, amilyeneket ekkoriban már senki nem használt. A Nap városában inkább az olyan székeket és ülő alkalmatosságokat kedvelték, amelyek lábait vízszintes rudak kötötték össze. Az egyik szék alatt egy kismajom lapult megrémülve a váratlan vendégek érkezésétől. Anhésza letérdelt, és megsimogatta a majmocska állát. Az állat megpróbált elszaladni, azután megnyugodva tűrte a barátságos közeledést. Végül a hercegnő karjában keresett menedéket. – Örülök, hogy „Reggeli jóság”, a kedvenc majmocskám, megszerette magát – szólalt meg mély hangon a szobába belépő öregember. – Maga az! – csodálkozott a lány felismerve az „isteni atyá”-t, Ajt. – Apám... Miért hozattál minket így ide? – kérdezte Nahtmin parancsnok. – Kié ez a ház? – A pénzügyminiszteré – felelte Aj, s tapsolt egyet. – Nagyszerű barát. Szinte azonnal több szolga érkezett kis asztalkákkal, amelyekre hosszúkás, meleg cipókat és friss tejjel teli poharakat tettek. – Bizonyára éhesek vagytok – vélte az „isteni atya”. – Aton tápláljon titeket jótéteményeivel! Vízzel teli tálat tartottak Nahtmin és a hercegnő elé, hogy kezet moshassanak, egy szolga pedig illatos kendőket nyújtott nekik, hogy megtörülközzenek. – Különös ez a helyzet – fogott bele a magyarázatba az „isteni atya” vendégei érdeklődő tekintetére válaszolva. – Figyeltettem a főkaszárnya környékét, hogy rábukkanjunk egy kémre... Erre az íjászaim egy királylányt hoznak ide és az én saját fiamat! Ezt mivel magyarázzák? Nahtmin meg akart szólalni, de Anhésza megelőzte. – Csakis én vagyok a felelős ezért. Nahtmin parancsnok csak azért állt rá, hogy a kedvemre tegyen. Tudni akartam, hogy mi történik abban a kaszárnyában. Az „isteni atya” beleharapott egy mézzel töltött kenyérbe. A pénzügyminiszter pékje igazi művésze a mesterségének! – És mire jött rá? – kérdezte látszólagos kedélyességét meghazudtoló szigorral.

Anhésza nem evett, nem ivott. Nahtmin érezte, hogy egyre ellenségesebben tekint egymásra atyja és a hercegnő. Megbánta már ezt a kalandot, amelyre csak Tutanhaton iránti barátsága miatt adta a fejét. Már éppen szólni akart, amikor Anhésza, megérezve, hogy a parancsnok elárulná, gyorsan megelőzte. – Horemheb tábornok válogatott csapatokat gyűjtött össze, nagy titokban. Hadjáratba indult. – Szíriába, Föníciába és Bübloszba megy, szemlére – tette hozzá az „isteni atya”. – Ez az igazi titok, amelyet most megtudtak. Fontos és sürgős volt, hogy ellenőrző körutat tegyen. Horemheb tábornok belátta ezt. Anhésza visszatartotta a lélegzetét. Tehát az „isteni atya” szervezett mindent! Ez a békés öreg úgy munkálkodik a sötétben, mint azok a félelmetes démonok, akik késeikkel őrzik a túlvilág kapuját. A lány megfogadta magának, hogy soha többé nem lesz ennyire együgyű. Pár pillanat alatt felfogta, mekkora hatalmat jelent a ravaszság. Ifjúsága egy újabb foszlánya vált köddé. – Az apám tudja ezt? – kérdezte aggódva. Aj titokzatos mosollyal végigmérte a lányt. – Ha van érzékünk az államügyekhez, és szeretjük Egyiptomot, vannak kérdések, amelyeket nem teszünk fel. Szeretettel karon fogta Nahtmint. – Hűségesen szolgáltad a fáraót, fiam. Menj, pihenj le! Még ma kemény gyakorlatozás vár rád. Aludnod kell egy vagy két órát. Nahtmin parancsnok visszavonult, miután elköszönt a hercegnőtől, aki egyedül maradt az „isteni atyával”. Nem tudott tovább ellenállni egy meleg kenyér csábításának és egy kupa krémes tejnek. Ajka, amely elkékült a reggeli hidegtől, ismét selymes világospirossá vált. Aj nézte, ahogy eszik. A lány maga volt az élet. A tegnapi gyermekből, a pajkos kislányból nem maradt semmi. Az átváltozása egyre gyorsabb lett. Anhészát hajtották hatalmas reményei, a változást nem lehetett késleltetni. El kellett ismerni a szembeszökő tényt. A nagy királyi hitves, Nofertiti testesült meg ismét benne. Anyja jellemét a lány több hévvel, szemtelenséggel és merészséggel tetézte, s ezek lehetnek bűnök, de erények is, aszerint, miként bánik velük. – Feltételezem – mondta a lány –, hogy sem a diplomata Tetunak, sem Hanisz követnek nem szóltak erről a hadjáratról. Az „isteni atya” közelebb húzott egy kis széket, és lassan leült. – Egy feladattal szeretném megbízni, hercegnő. Meg kell tanulnia a mesterségét. Ismerje ki a királyi udvart, az udvar szokásait, a követelményeit! Ahogy az öreg udvaronc leendő feladatáról beszélt neki, Anhészának repesett a szíve az örömtől.     Amikor kilépett a pénzügyminiszter házából, Anhésza tudta, az „isteni atya” kihasználta őt, hogy elérje a célját, ám a felsőbbség érzésével töltötte el az, hogy ennek a tudatában volt, ami megadta neki a lehetőséget, hogy a saját javára fordítsa a helyzetet. Amikor a virágba borult teraszokon át visszatért a palotába, nem vette észre az egyik akácia mögött rejtőző Pasedet. A hivatalnok nyomozásának első eredményei szerint a bokaperec az udvar egyik jeles hölgyéé lehetett. Két másik ismertetőjegyről is beazonosíthatta a lányt: a két agárról és páratlanul kecses lábáról. Pased nem tévedhetett. Konokul, türelmesen, lassan haladt az igazság felé. Büblosztól, a hű Ribaddi király városától kétnapi kocsi-útra felállított táborában Horemheb végre hosszú pihenőt engedélyezett a seregnek. A tábornok sokat követelt az emberektől és a lovaktól. Memphiszhez érve az északkeleti útra tértek, és a part mentén haladtak

a föníciai kikötők irányába. A tábornok válogatott katonákkal vette körül magát, akik hozzászoktak a rideg katonaélethez, amit ő maga egyáltalán nem kedvelt. Ezúttal viszont kénytelen volt maga is a csapatokkal tartani. Horemheb végigjárta a rögtönzött tábort. Megállapította, hogy jól beásták a földbe a falként szolgáló nagy nádpajzsokat. Az élelemmel rakott szekereket ponyva takarta, s különösen erős őrizet vigyázta. Egy nagy, szabadtéri konyha körül katonák borozgattak, kardokat, tőröket tisztogattak. A tábornok megnyugodva tért vissza sátrához, amely előtt egy fából ácsolt szentély állt, rajta egy sztélé a napkorong képével, amelyből sugarak törtek elő. Ez az átkozott Aton... Ez a türelmetlen isten, aki el akarja pusztítani Egyiptom vallási múltját, megzavarta a nép hitét, bizonytalanságot plántált a lelkekbe. Hogyan lehet egy fáraó annyira őrült, hogy vallási forradalmat kényszerítsen ki, amely pusztulással, rombolással fog végződni? De hát ő a fáraó... A hadsereg vezére pedig, hiába nem ért vele egyet, engedelmességgel tartozik neki. Horemheb váltott pár szót a legszélső őrszemmel, egy veteránnal, aki már Ázsia minden szegletét bejárta, izzadt a szikkadt, sziklás ösvényeken, reszketett a hidegtől a hegyláncokban, és több időt töltött idegenben, mint kis, thébai házában. – Csak az időnket vesztegetjük, tábornok. Itt nyugalom van. Nem érzek háborúszagot. Sosem tévedtem még. – Most megint igazad lehet. – Térjünk haza! Ebben a hadjáratban a legádázabb ellenségünk az unalom. Büblosz évek óta békében él. Egy egyiptomi hadseregnek semmi dolga ott, legfeljebb parádézhatunk. Horemheb bólintott. Szemrehányást tett magának azért, hogy kételkedett Tetu diplomata szavaiban, és bánta, hogy e kimerítő napoknak semmi értelmük sincs. Ahogy a tűzrakásból felemelkedő lángok táncát nézte, lelki szeme előtt megjelent Anhésza hercegnő arca. Milyen szép... A lány minden apró mozdulata élénken élt benne. És azok a zöld szemek, amelyekben az eleven élet csillog! A tábornok elhessegette a látomást. Elvégre ő házas ember, hűséggel tartozik a feleségének. Az asszony persze néha elviselhetetlen, de mindig tökéletesen eleget tesz háziasszonyi kötelességeinek. Nemtelen dolog volna megcsalni őt. Anhésza arca visszatért a tűztánc közepébe. Horemhebet feldühítette az érzés, hogy egy kísértet foglya, aki lassanként rabszolgasorba veti, s visszaindult a sátrához. Egy elfojtott kiáltás hallatán visszanézett. A katona mellkasából kiálló nyíllal, lassan hátrabukott. – Fegyverbe! Tüzeket eloltani! – üvöltötte a tábornok. Csak a rablók, valószínűleg a beduinok lehetnek olyan gyávák, hogy így támadjanak. Az expedíció harcedzett katonái azonnal talpra ugrottak, s néhány pillanat alatt, további veszteségek nélkül, máris támadásba lendültek. A magas pajzsok mögé húzódva kivédték a szervezetlen támadást, és kisebb, fürge csoportokba oszolva bekerítették az ellenfelet. A harc gyors és véres volt. Az egyiptomiak, dühükben, amiért elveszítették egyik társukat, nem ismertek kegyelmet. A szokásnak megfelelően levágták az áldozatok bal kezét, hogy összeszámolhassák őket. A tetemeken végignézve Horemhebet igen kellemetlen meglepetés érte. Az egyik támadójuk nem beduin volt, hanem egy hettita. Fegyvereiből, öltözékéből ítélve egy tiszt. Ez pedig azt jelentette, hogy ő vezette ezt a gonosztevő bandát, Bübloszhoz egészen közel. Túl közel is... – Indulás! – parancsolta Horemheb.     Ribaddi, Büblosz királyának, a fáraó megbízható szövetségesének küldötte hajnalban ért a

Nap városának fő határőrségére. Kimerítette a veszélyes utazás, s az állandó figyelem, hogy elkerülje a beduinokat, a rablókat, a nagy utak banditáit, a hettita kémeket és Aziru, a szír áruló bérgyilkosait. Ribadditól egyértelmű utasítást kapott: személyesen Ehnaton fáraóval kell beszélnie, élő szóban kell feltárnia előtte, mi történik Büblosz környékén és a szomszédos vidékeken. A sajnos öreg, beteg Ribaddi a fáraó legodaadóbb hűbérese volt. Számos levelet írt már urának, hogy figyelmeztesse, hogy könyörögve kérje, küldjön segítséget, de egyikre sem kapott választ. A helyzet válságossá vált. A hitszegő Aziru azt állította, hogy az egyiptomi érdekeket védi meg Szíriában, miközben titokban szövetséget kötött a hettitákkal, és arra készült, hogy megostromolja a föníciai Tunip kikötőt. Hamarosan pedig Bübloszra kerül a sor. Ribaddi hiába kész a végsőkig harcolni, nem sokáig tudja tartani magát. Pedig az egyiptomi seregek puszta jelenléte elég volna ahhoz, hogy visszatérjen a rend. Ezúttal Ribaddi egy olyan emberrel küldte a levelét, akiben teljesen megbízott. Büblosz királyának meggyőződése volt, hogy az egyiptomi tisztviselők rossz tanácsokat adnak a fáraónak, vagy megakadályozzák, hogy az üzenetei eljussanak az uralkodóhoz. Feltétlenül közvetlen kapcsolatba kellett lépnie vele. Büblosz királyának küldötte örült. Odaért a Nap városához. A határőrség vezetője különösnek találta, hogy a diplomata egyedül, kíséret nélkül érkezett, és értesíteni akarta a rendőrfőnököt. De ez utóbbi éppen a város másik végében tartott ellenőrző körutat. A tisztviselő nem várathatta meg Büblosz küldöttét, ezért elkísértette őt a külhoni országok minisztériumába. Az ilyen kora hajnali órán szolgálatot teljesítő írnok semmiben nem dönthetett, elküldetett hát feletteséért, Tetuért, ahogy arra parancsa volt. Tetu amint megérkezett, egy kétoszlopos terembe vezettette a hírnököt. – Legyen üdvözölve a Nap városában – köszöntötte nyájasan. – Mindenki tudja, hogy itt a béke és a fény uralkodik. – Milyen megbízatással érkezett? – Uram, Ribaddi, Büblosz királya nevében őfelségével, Ehnatonnal kívánok beszélni. Tetu látványosan elcsodálkozott. – Ez valóban meglepő kérés! Milyen esemény indokolja? – A szám nem szólhat róla. Tetu bólintott. – Biztosíthatom teljes titoktartásomról. A fáraó nekem diktálja a leveleket, amelyeket elküld külhoni hűbéreseinek. – Írt az én uramnak? – kérdezte a küldött. – Közölték vele a fáraó rendelkezéseit? Tetu összevonta a szemöldökét. – Már több hónapja nem... Minden olyan nyugodtnak tűnik Bübloszban. Ha történt volna valami, arról tudnánk. – Éppen ezt szeretném elmondani a fáraónak. Történt volna valami? Mi az hogy! Bübloszt a szírek fenyegetik, akik szövetkeztek a hettitákkal! A város nem sokáig tudja tartani magát. – Ez rettenetes – ismerte el a diplomata lesújtottan. – Miért nem értesített minket erről Ribaddi? – De hát többször is megtette! A levelei igen egyértelműek voltak! – Ez aggasztó. Mi a magyarázat a hallgatásunkra? – A fáraó nem olvasta a leveleket. Tetu odalépett Büblosz királyának küldöttéhez. – Ribaddi gyanakszik valakire a királyi udvarban, aki eltéríthette a leveleit? – Hanisz követre. Kétes szerepet játszott néhány szírekkel folytatott tárgyaláson. Azt mondják, hogy megvesztegethető. Tetu a követ mellé ment, s egy kissé még hátrább lépett. Aggodalmasan az állát simogatta. – Hanisz... Ez rendkívül súlyos. Vajon egyedül tette?

– Azt gondoljuk, hogy a szír Aziru támogatásával, aki hazug áruló. – Jogos következtetés. Sajnos... – Sajnos? – Sajnos, barátom, olyan titok ez, ami nem derülhet ki. Tetu előrántotta tőrét, bal kezével átfogta a küldött torkát, és elvágta a nyakát. A szerencsétlen rettenetében két kezét a vérző sebhez kapta. Csak néhány érthetetlen hangot tudott már kiadni, majd összeesett. Tetu néhány vágást ejtett a bal karján, és felhasogatta a kötényét. Azután segítségért kiáltozott. Már csak el kellett mesélnie, hogyan próbálta meggyilkolni őt ez a szír kém, és ő hogyan védte meg magát.     A fakóarany nap gyöngéd fényben fürösztötte a Nílust. A hőség még nem telepedett rá a két partra. Állatokkal, emberekkel a fedélzetén elindult az első komp. Egy nehéz, követ szállító dereglye kikötött az áruk rakpartján. A folyó közepén halászok állították meg vakító fehér vitorlájú bárkáikat. Pucéran kiállva csónakjuk orrába elhelyezték varsáikat, s remélték, hogy harcsa és törpeharcsa akad beléjük. Monoton énekükben a Nílus szellemeit kérték, hogy legyenek kegyesek hozzájuk. Észak felől tarka vitorlás uszály érkezett. Egy mükénéi kereskedő díszes cserépáruját szállította, értékes, a Nap városának piacaira szánt rakományt. A Nílus két partján itt-ott még látni lehetett a vörös iszapot, amellyel a földművesek termékennyé tették a mezőket. A legutóbbi áradás bőséges volt, most nem kellett tartani attól, hogy ismét egy „hiénák éve” következik, amikor az emberek éheznek. Egy karcsú hajó úszott a keleti part mentén, orrán és tatján bűvös szemmel, s a lehető legmesszebbről kerülte a többi vízi járművet. Egy lenyűgözően keménykötésű tengerész fogta a kormányrudat. A hajó cédrusra kabinja előtt két férfi ült karddal az oldalán. A kabinba két rácsos ablakon át jutott be fény. Tető gyanánt vörös lepel fedte, amit kis cölöpök emeltek kissé el az oldalfalak felső peremétől, hogy a levegő szabadon beáramolhasson. Anhésza könnyen követni tudta a lassan haladó hajót. A hercegnő gyorsan, ütemesen úszott, ruhátlan teste könnyedén siklott a habokban. A többi királyi gyermekhez hasonlóan őt is egész kicsi korában megtanították úszni, és azóta is rendszeresen edzette magát, hol a folyóban, hol a parkok tavaiban. Elmondhatatlanul élvezte, amikor a vízbe ugrott, végigfeküdt rajta, s érezte, ahogy a víz végigáramlik a bőrén. Most viszont csak egyre gondolt: utol akarta érni a hajót, amelyet már meg is tudott érinteni. Egyetlen lendülettel felhúzta magát a fedélzetre, a kormányos legnagyobb meglepetésére, aki rémülten látta felbukkanni az orra előtt a rendkívüli szépségű, pucér lányt. Anhésza mellén és hasán a fényben szikrázva peregtek le a vízcseppek. – Vezessen az anyámhoz! – követelte. A kormányos hívószavára fegyveres férfiak sereglettek oda, kardjukat rázva. – Dobjátok a vízbe! – parancsolta a kormányos. Az egyik zsoldos megpróbálta elkapni a hercegnőt, de az kicselezte. – Anyám! – kiáltotta. – Itt vagyok! A fedélzeten futva Anhésza egy másik támadást is elkerült. A kabin ajtaja kinyílt. Aggasztóan sápadt nő jelent meg az ajtónyílásban, vörös mitrával a fején, redőzött gyolcsruhában. – Hagyjátok! – parancsolta Nofertiti dallamos hangján, amely annyiszor elbűvölte Aton imádóit. A nagy királyi hitves testőrei engedelmeskedtek. – Gyere, Anhésza! A hercegnő belépett a kabinba, amelynek ajtaját anyja tétova kézzel csukta be. Milyen fáradtnak,

kimerültnek látszott! Gyönyörű arcszíne megváltozott. A korai öregség ráncokat vont az arcra, amelynek szépsége annak idején elkápráztatta az udvart. De a magas homlok, az egyenes orr, az elegáns ívű ajkak még őrizték ragyogásukat. Anhésza nem tudott uralkodni ösztönös lendületén, és Nofertiti karjába vetette magát. – Anyám... Végre... De miért, miért? – Hallgass, Anhésza! – szólt rá a nagy királyi hitves távolságtartón, szinte közömbösen. – Képtelen vagyok! Annyi, de annyi mindent szeretnék kérdezni! Lánya karjaiból kibontakozva Nofertiti a felhalmozott párnákig hátrált, és leült, félig fekve, hátrahajtott fejjel. – Egyetlen kérdésedre sem fogok válaszolni. Anhésza alig ismert rá a ragyogó mosolyú nagy királynéra, akinek megkapó bája elhallgattatott minden bírálatot, minden irigységet. Nofertiti, aki a Nap kegyeit megnyerte a királyi pár számára, szembeszállt a thébai papokkal, kiharcolta az új főváros felépítését, most már csupán egy legyőzött asszony volt, akit alattomos kór emészt. – Beteg vagy, anyám? Szükséged van orvosra? Tudod, hogy a fáraó sorvadozik nélküled? Tudod, hogy a városod meghalhat, ha nélkülöznie kell téged? Nofertiti hallgatott. Anhésza azt remélte, hogy legalább tiltakozni fog. Könny gördült le a nagy királyi hitves jobb orcáján. – Mindannyiunknak szükségünk van rád – fogta könyörgőre a hercegnő. – Térj vissza, különben Aton nem ragyog többé ránk! – A mi művünk – jelentette ki Nofertiti meghatottan – mindaddig fennmarad, míg a hattyú feketévé, a holló fehérré nem válik. Anhésza ráismert a szavakra, amelyeket atyja mondott egykor az udvaroncok gyülekezete előtt, oly nagy lelkesedéssel. Akkor a nagy királyi hitves boldogan megölelte férjét, átadva neki az isteni leheletet, amelynek ő a biztosítója és letéteményese volt. – Térj vissza, anyám! Meg fogod mutatni nekünk az utat a fény felé! – Lehetetlen – suttogta Nofertiti. – De miért? – Mert megvakultam, Anhésza.      

13

A palota visszhangzott a fáraó szívszaggató kiáltásaitól. Fel-alá járkált, ököllel verte homlokát, s fejét a könyörtelen égre emelve adta ki magából a szívét őrlő fájdalmat. Az orvosok már szólalni sem mertek. Úgy tűnt, a király teljesen elveszítette az önuralmát. Összefüggéstelen mondatokat mormogott, amelyekben vissza-visszatért Aton neve. A mindennapi szertartásmenet is felborult. A fáraó nem ment el a nagytemplomba, hogy köszöntse a fény születését. Háznagyok, kamarások és szolgák vártak a parancsaira, hiába. A Nap városának negyedeiben aggasztó pletykák kaptak lábra. Az beszélték, hogy a király megőrült, hogy meggyilkolták, hogy lázadás tört ki a palotában... Az csillapította végül le a kedélyeket, hogy a járókelők, nem kis meglepetésükre észrevettek egy kocsit, amelyen a nagy királyi hitves, Nofertiti és a lánya, Anhésza tartott a palota felé, s előttük lándzsások futottak sebesen. Akkora volt a meglepetés, hogy a tömegnek nem volt ideje arra, hogy összegyűljön és ujjogva köszöntse azt az asszonyt, aki mágikus erejével védi a fővárost. A jónép tudta, hogy amióta Nofertiti nem

mutatkozott, démonok szállták meg a házakat, hogy megrontsák a lelkeket. Amikor Nofertiti énekelt és muzsikált, az éjszakában ólálkodó gonosz lények a sötétség birodalmában maradtak, és nem rabolták el az újszülöttek életét. A szerencsétlen napoknak vége... Nofertiti, az istennő arcú szépség, a szeretettel teljes, a fáraó szerelme visszatért! Anhésza az udvarnagyot félretolva, kézen fogva vezette be Nofertitit a nagy tanácsterembe, ahol Ehnaton a trónra borulva zokogott. – Távozzanak! – parancsolta az orvosoknak. – Mi nem tehetünk semmiről – mentegetőzött az egyik orvos. – Ez olyan betegség, amelyet a tudományunkkal nem lehet gyógyítani. Mi... – Távozzanak! A gyógyítók elsiettek. Nofertiti felemelt fővel, s szemét kissé felfelé fordítva mozdulatlanul állt, pillantásra sem méltatta őket. A nagy királyi hitves mit sem veszített természetes méltóságából, de legendás szívélyessége helyébe teljes ridegség lépett. Anhésza elengedte anyja kezét, és apjához futott. Talán az ő melegsége némi enyhülést nyújt neki a kegyetlen megpróbáltatásban. – Meghalt – panaszolta a fáraó akadozó hangon. – Hajnalban meghalt... gyermekem... Kislányom... Nofertiti szótlanul tett néhány lépést férje felé, a hang irányába. – Itt vagyok veled – szólt neki. Ehnaton felemelte a fejét. Végre meglátta őt. – Visszajöttél, te, akit egész lényemmel szeretek. De miért... – Segíts leülnöm melléd! Ne szólj semmit! Anhésza magukra hagyta őket. Teljesítette az első feladatát az állam szolgálatában. Senki nem láthatja őt sírni.     Nyomasztó csönd nehezedett a Nap városára. Úgy tűnt, mintha halott város lenne, érzéketlen a kibontakozó tavaszra. Ezen a reggelen vastag köd borította a Nílust. Szokatlan szürkeség sötétítette a hegyek ormát. Az utcákon egyetlen kocsi sem járt. Az irodák, boltok, műhelyek zárva maradtak. Egyetlen gyermeknek sem engedték meg ma, hogy otthona küszöbén játsszon. A temetési menet elhagyta a palotát, s elindult a sírhoz, ahová eltemetik a királyi pár második lányát. Az uralkodói család számára készített sírhelyet a kopár völgyben vájták ki, zord sziklafalak mélyén, a palotától mintegy tíz kilométernyire. A balzsamozók munkájuk végeztével már előző nap odaszállították a kis múmiát. A királynak és a királynénak már csak az utolsó szertartásokat kellett elvégezniük, hogy azután örökre lezárják a sírt. Nahtmin parancsnok és fegyveresei vezették a menetet. Azután az „isteni atya”, Aj és hitvese, Ti dajka következett, karján egy babával, amely a gyermeknek a túlvilágon való újjászületését jelképezte. Mögöttük haladt Ehnaton és Nofertiti, a fáraó gyöngéden karon fogva vezette hitvesét, majd a hercegnők, először az elsőszülött, Meritaton, azután Anhésza. A menetet Szemenkh herceg, Meritaton hivatalos jegyese, Tutanhaton, Hui intéző és a szobrász, Maja zárta, aki személyesen felügyelte a fiatal elhunytnak készült sír termének berendezését. Az ösvény, amely éles törésű vándorsziklák között kanyargott, egyre járhatatlanabbá vált. Egy kiszáradt vádi medrében kapaszkodott felfelé. A lassan haladó menetet az égen keringő ragadozómadarak vijjogása kísérte. Sakálok lestek az embereket, akik betörtek e tiltott vidékre.

Erős szél kerekedett, hasadékról hasadékra visszhangzó, gyászos süvöltéssel. Egyetlen virág sem üdítette a köves pusztaságot. Úgy tűnt, mintha Nofertiti támaszkodna Ehnatonra, de valójában ő adott neki erőt ahhoz, hogy eleget tegyen királyi és atyai szerepének. Az anyai szív zokogott, de a nagy királyi hitvesnek szilárdnak kellett maradnia, hogy segítse a fáraót, hogy visszataláljon önmagához, amire szüksége lesz, amint visszatér a palotába. A királyi családra először sújtott le tragikusan a halál, amióta letelepedtek az új fővárosban. Nem kellett ezért Atont okolni, őt, aki élet és fény, őt, aki szétoszlatja a földre szemfedőként boruló sötétséget. Anhésza hercegnőt nem fárasztotta a gyaloglás, s kevésbé érintette tőle távol élő, alig ismert nővérének a halála, mint a szülei kibékülése. Nofertiti, Egyiptom legszebb asszonya, azért vonult vissza, mert titokban akarta tartani fogyatékosságát. Visszatérve a királyhoz, tudni fogja, hogyan mulassza el annak elkeseredettségét. Ha a királyi pár ismét egyesül, Aton csodákat tesz majd. Vissza fogja adni a szeme világát annak az asszonynak, akinek az égbe szálló hangja elbűvölte őt. Anhésza felnézett a napkorongra, amely nagy nehezen átdöfött egy vastag felhőt. Azt hitte, kiszáll belőle a lélek, amikor meglátta a hatalmas madarat, amely nagy szárnycsapásokkal szelve az eget elfogta a fényt. Egy hatalmas, fehér fejű holló tűnt bele a messzeségbe.     A sír bejárata előtt siratok panaszszava hallatszott: szakadatlanul kántálták a réges-rég betanult rituális verssorokat. Testületük minden temetésen részt vett, hogy a siránkozással szétkergesse a démonokat, akik megpróbálják beszennyezni a feltámadás otthonát. Ehnaton és Nofertiti a sziklafal mélyébe ereszkedő folyosó bejáratához ért. A királyné megszorította férje kezét. – Nézzünk fel a napra – kérte. – Fel kell néznünk rá. A fáraó számára valóságos kínszenvedés volt Aton felé emelni a fejét. Miért mért rá ekkora szenvedést az isten, akit olyan hévvel imádott? Miért sújtott le rá így, legmélyebb érzelmeiben? Talán a hitét akarta próbára tenni? Igen, az igazság lassan feltárult... Aton megkövetelte prófétájától, a fáraótól, hogy képes legyen szembenézni az olyan sorssal, amely ellentétben áll az isteni nap által megvilágosított bölcs méltóságával. A király szembenézett Atonnal. Szeme nem káprázott, nem égett. – Dicsőségben tűnsz fel az ég horizontján – szavalta, kimondva az általa költött nagy himnusz első verssorát –, te, Aton, akitől az élet ered. Nofertiti felemelte kezét a ragyogó égitest felé, így téve hatásossá férje szavait. A királyi pár feltöltődött az isteni erővel. Ehnaton arckifejezése megváltozott. Fájdalmát felváltotta az elragadtatottság. Nofertiti megérezte, hogy a királyt magával ragadja egy sodró ár, amely elszakítja őt a földi valóságoktól. Nem szívesen tette, de figyelmeztette férjét a jelen pillanat valóságára. – A lányunk vár ránk – súgta neki elcsukló hangon, és ismét karon fogta. Ehnaton nem ellenkezett. A párnak le kellett hajolnia, hogy beléphessen a sír folyosójára. A folyosó minden lépéssel fokozatosan ereszkedett. Az első sziklába vájt terem közepén rózsaszín gránitkádat helyeztek el, Ehnaton múmiája itt pihen majd. Gipszbe faragott, még kidolgozatlan jelenetek díszítették a falakat. A király és a királyné átmentek egy másik terembe, amelyet füst nélkül égő fáklyák világítottak meg. Nofertiti nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. Második lánya földi maradványa egy halotti ágyon feküdt.

– Hajoljunk meg a halál előtt, amely magában foglalja az életet – kérte Ehnaton. Nofertiti ugyanolyan lelkierőt tanúsított, mint a hitvese. Együtt köszöntötték gyermekük halhatatlan lelkét, Aton fényét kérve rá. Az imádság végeztével a nagy királyi hitves elájult.     A királyi udvarban elrendelt gyász megakasztotta az ünnepségek, lakomák sorát. A nemesek villáikba húzódva várták, hogy a fáraó kilépjen hallgatásából. A temetési szertartás után Nofertitit, aki rosszul lett, a saját palotájába szállították. Már több napja orvosok váltották egymást a betegágyánál, de nem voltak hajlandóak nyilatkozni. Ehnaton bezárkózott a dolgozószobájába, s testileg-lelkileg kimerülten gubbasztott támlátlan székén, amelynek vörös fáját elefántcsont és ében berakás díszítette, ülőrésze leopárdbőrt utánzott, lábai pedig oroszlánmancs formára voltak kifaragva. A fáraó nem evett, csak némi vizet ivott. A tekercs, amelyre az Atonhoz szóló nagy himnusz hieroglifáit írta, a lába előtt hevert. A király erőt vett magán, s odament az egyik ablakhoz, ahonnan kitekinthetett az alkonyfényben szikrázó Nílus vizére. Hajósok eveztek a folyón. Az utolsó komp hazafelé szállította a földműveseket, akik a túlparton dolgoztak. Ehnaton azt hitte, látomása támadt. A napnyugta kékjében lebegve egy óriási, fekete fejű hattyú nézett rá hatalmas szemével, majd beleveszett a narancsszínű köpönyegbe, amelyet a haló nap terített a hegyekre. A szerencsétlenség testet öltött. A prófécia beteljesedni látszott.     – A király azonnal látni akarja önt. Anhésza, jóllehet még nem fejezte be a reggeli öltözködést, máris a háznagy nyomába eredt, félrelökve núbiai szolgálóját, aki meglepetésében elejtette a fésűt és a tükröt. Fésületlenül, mezítláb, rendezetlen öltözékben a hercegnő úgy nézett ki, mintha a vadonból szalajtották volna. Örömmel borult le atyja előtt, átölelve a fáraó térdét. A király arcát mély redők barázdálták. – Hogy van anyám? – kérdezte Anhésza. – Nem tért magához, Anhésza. Lányunk halála... – Te fáraó vagy, atyám. Te nem siránkozhatsz. Hiszen tőled, csak tőled függ néped boldogsága. Ha te nem testesíted meg többé az örömöt, szerencsétlenség száll Egyiptomra. Ehnaton félmeztelen volt, csupán egy egyszerű kötényt viselt, mint a régi korok uralkodói. A szokásnak megfelelően a gyász jeleként szakállt növesztett, amely még nyugtalanítóbbá tette csüggedt arcának vonásait. – A lányom meghalt, a feleségem haldoklik... Aton kemény próbára tesz engem, Anhésza. – Te kiállód azt, apám. Rengeteg akadályt legyőztél már. A te uralmad és Atoné még csak most kezdődik. Ehnaton egy szenvedélyes, fiatal nőt fedezett most fel lányában, akinek lelkesedése ifjúkori önmagára emlékeztette. Anhésza nem volt hajlandó elfogadni a bajt, a szenvedést. A győzelem esztelen bizonyosságában harcolt a sors ellen. Lehet, hogy most már ő testesíti meg Aton akaratát? A fáraó elvetette ezt a képtelen feltételezést. Anhésza a második lányává vált. De a törvényes utódlás őre Nofertiti után változatlanul elsőszülött lánya, Meritaton. – Biztosan éhes vagy, apám. Én nem reggeliztem. Hívatom a háznagyot. A király megpróbálta visszafogni a lányát, de ő már villámgyorsan intézkedett. Ki akadályozhatná meg ebben? Anhésza már kilépett a gyermekkorból, a kényelmes, pompás

palotában az összetartó család nyújtotta boldogságból, a gondtalan, névtelen életből. Megvolt a képessége arra, márpedig ez a kivételes emberek jellemzője, hogy ne tétlenkedjen a legtragikusabb helyzetekben sem, hanem rögtön a jövőre gondoljon. A fáraót hirtelen büszkeség töltötte el. Milyen nagyszerű a lánya! Mennyi tudást adhatna át neki, ha ő lenne az elsőszülött, és ha a hattyú nem vált volna feketévé... A háznagy vezetésével szolgák serege érkezett a király dolgozószobájába. Egyesek kisasztalokat hoztak, amelyekre a többiek letették az élelemmel rakott tálakat. A királyi konyhákból uborkával és póréval körített fürjek, sült kacsa, lágy húsú hal, füge, még meleg kenyér és langyos sör érkezett. Anhésza farkaséhes volt, de kis falatokkal evett. Ehnaton rá sem nézett az ínycsiklandozó ételekre. – Más táplálékom van a számodra, lányom: az igazság. Egyiptom szegényedik. Már majdnem egy éve riasztó jelentések érkeznek egyre-másra a legfelső hivatalokból. Legfőbb hűbéreseink nem küldik adóikat. Aton fénye nem világosította meg a szíveket sem a mi országunkban, sem másutt. A nép még itt, a Nap városában is tovább imádja a régi isteneket. Hazudnak nekem, becsapnak engem. Holnapra kicsúszik kezemből a hatalom. Théba papjai újra diadalmaskodni fognak. Egy olyan királyt emelnek majd trónra, aki engedelmeskedni fog nekik. Anhészának elment az étvágya. – Nem ilyen lesz a jövő! – Egyesek az hiszik, Anhésza, hogy együgyűségemben képtelen vagyok felfogni a hétköznapi dolgokat, s egy álomvilágban élek. Szeretem Isten társaságát. Első kötelességem az, hogy az ő prófétája legyek, az ő fényét közvetítsem. De nem hanyagoltam el a többi feladatomat sem. Megalapítottam ezt a fővárost. És ez a város hamarosan megtagad engem. Anhésza már nem ellenkezett. Látta a fehér hollót. Tudta, hogy egy rettenetes árnyék kúszik a fény fővárosa felé. – Elhatároztam – mondta Ehnaton –, hogy egyik kishúgodat hozzáadom Babilon királyához. Ezzel egy új békét írunk alá. – Ez nem lesz elég. – Miért gondolod? Olyan jól kiismerted talán a nemzetközi politikát? – Nem, atyám. De aggasztó iratokat olvastam a levéltárban. Anhésza elmesélte, hogy bejutott a külországok minisztériumának irodáiba, s olvasta Egyiptom hűbéreseinek szorongással teli üzeneteit. Pased nevét nem említette. – Miért nem válaszolsz a levelekre, apám? Ehnaton mintha zavarba jött volna. – Mert nem tudtam ezekről a levelekről – vallotta be. – Kinek kellett volna megmutatnia neked őket? – A diplomata Tetunak. Az ő feladata osztályozni a külföldről érkezett postát. Azonnal hívatom Horemhebet. – Ne, felség! Anhésza elpirult. Ellenkezni mert a fáraóval, és saját maga is megrettent ettől a meggondolatlanságtól. – Horemheb nincs a fővárosban – tette hozzá. – Ha már ilyen jól értesült vagy – csodálkozott a fáraó –, talán azt is meg tudod mondani, hova ment? – Az „isteni atya”, Aj kérte meg a tábornokot, hogy tegyen ellenőrző körutat Ázsiában. Elsősorban Büblosz királyának, Ribaddinak a hűségéről szeretne meggyőződni. Ehnaton idegesen felállt.

– Ki uralkodik ebben az országban? – kérdezte bosszúsan. – Ki parancsol? Udvaroncok, katonák, a saját gyerekeim! Ez nem mehet így tovább! Térj vissza a lakosztályodba, Anhésza, és ki se lépj többé onnan! Íme a döntésem: a kisebb feleségeim sorába lépsz. Később be fogom jelenteni házasságkötésünket az udvarnak. Gyermek gyanánt a tiéd lesz az egyik dajka kislánya. Nem kell majd vele foglalkoznod, sőt, nem is fogod ismerni. A fáraó elfordult Anhészától. Az audiencia véget ért.     Anhésza hetekig tipródott. Még núbiai szolgálójának sem sikerült többé bizalmas hírekhez jutnia. Ehnaton egytől egyig magához hívatta a főméltóságokat, a minisztereket és a főtisztviselőket, megeskette őket, hogy száműzetés terhe mellett hallgatnak e megbeszélések tartalmáról. Valakinek mégis megoldódott a nyelve. Kitudódott, hogy a király vallási kérdésekről faggatta az alattvalóit, kipróbálta Atonba vetett hitüket, hangosan felolvasta nekik nagy himnuszának néhány részletét. Anhésza nem volt hajlandó tétlenül élni. Számos papiruszt elolvasott, irodalmat, matematikát, földrajzot, orvoslást, számvitelt és államigazgatást tanult... Egyetlen tárgytól sem riadt vissza. Csillapíthatatlan volt a tudásszomja. Érezte, hogy nem szabad vesztegetnie az időt, ki kell használnia ezeket az órákat arra, hogy érettebbé váljon, s felhalmozza a tudást, amire szüksége van. Hanisz követ, akinek pontos utasítások híján nem volt mit tennie, az Élet Házából kölcsönzött írásokkal látta el a hercegnőt, és tanítóként foglalkozott vele. Ez a megfeszített szellemi munka volt az oka annak, hogy Anhésza többször is nemet mondott, amikor Tutanhaton herceg vadászatra hívta. Azzal mentette ki magát, hogy a fáraó parancsa értelmében visszavonultan kell élnie. Az orvosok szerei ellenére Nofertiti nem nyerte vissza öntudatát. Horemheb tábornok útjáról semmi hír nem érkezett. A visszatérésének idejét nem lehetett megjósolni. A Nap városának napjai tétlenségben és félelemben teltek. Az élelmiszerek egyre nagyobb késéssel érkeztek a piacokra. Anhésza az apja elleni lázadás és az ügy szolgálatának szándéka között vívódott. Az, hogy a fáraó feleségévé válik, és hivatalosan „anyai” rangot kap, noha ez csak puszta cím, dinasztikus szokás, mégis új helyzetet teremt a számára. Sajnos befolyásban nem veheti fel a versenyt nővérével, és szerepének nem lesz valódi jelentősége. A fáraónak nem tetsző dolgot tett, s ezzel fakó, jelentéktelen gondtalanságra ítélte magát. Hogyne vetné apja szemére azt, hogy tétlenül beletörődik műve összeomlásába? Talán azt hitte a király, hogy ha félreállítja őt, megszabadul egy felesleges tehertől. Anhésza azt remélte, hogy fel tudja éleszteni a vágyát a hatalom gyakorlására, de a fáraó inkább a hitébe menekült. Ehnaton a vesztébe rohan. Ezt beletörődéssel végignézni több mint bűn. Hiszen Anhésza az ő vére, ugyanaz a tűz ég benne, mint a királyban! Csakhogy nincs semmi eszköze arra, hogy cselekedjék, hogy elodázza a hanyatlást, ami miatt testi-lelki kínokat élt át. A hold ragyogott az égen. Egy félelmetes isten, a fejeket fürgén levágó „nagy révész” élt benne, s a hold feladata volt, hogy megindítsa az eseményeket, s földi valósággá tegye az isteni szándékokat. Az éjszaka vándora határozott a szülések idejéről, érlelte a gyümölcsöket, megadta a győzelmet a hadvezéreknek, akik képesek voltak olvasni növekedéséből és fogyásából. Anhésza nézte a Hold istent, s könyörgött hozzá, hogy támasszon új szelet, amely elsöpri a birodalom rothadásának bűzét. A hercegnő szokatlan zajt hallott a szobája alatti virágos teraszról.

Valaki felkapaszkodott a falon. Anhészának nem volt semmi fegyvere, de eszébe se jutott menekülni. Látni akarta az arcát annak, aki úgy tört be hozzá, mint egy tolvaj. A férfi belépett az ablakon. Maja, a szobrász. Gyűlölte a hercegnőt, és ezt nem is leplezte előtte. A mogorva mesterember keményen a lány szemébe nézett. Anhésza egy lépést sem hátrált. Ha Maja azért jött, hogy megölje őt, nem fogja megadni neki az élvezetet, hogy még fél is. – Bocsássa meg, hogy így betörtem, felség. De nem láthatnak meg. – Miért? – Titokban kellett jönnöm, Teje anyakirályné így parancsolta. Beszélni akar magával. – Teje? De ő Thébában él! – Pontosan. Ma éjjel indulunk.     Maja és a hercegnő lóháton hagyták el a fővárost. Miután, nagy kerülőt téve a sivatagban, túljutottak a déli határőrponton, felszálltak egy hajóra, amely a nádasba rejtve, a lakott helyektől távol várt rájuk. Egyszerű, nem túl kényelmes kabint építettek rá Anhészának. De neki nem volt kedve aludni. Túlságosan izgatott volt, inkább a fedélzeten maradt, s megpróbált beszélgetni a változatlanul komor Majával. A szobrász egy cseppet sem bízott a lányban. Amikor Anhésza megvádolta, hogy egy összeesküvő banda élére állt, ezt egyáltalán nem tagadta. A kérdések záporában elismerte, hogy nem szakította meg kapcsolatait thébai társaival, a Királyok Völgye építőivel. A fáraók politikája mindaddig nem érdekelte, míg tiszteletben tartották a testületet, amelyhez tartozott. Felrótta Ehnatonnak, hogy rossz munkásokat fogadott fel, képzetlen tanoncokat, akik a szakma szégyenei. Az ő szemében ez megbocsáthatatlan vétek volt. Maja hajlandó volt arra, hogy közvetítője legyen annak a hölgynek, aki egy törékeny építményen őrködött, Teje anyakirálynénak. Teje igyekszik megakadályozni a polgárháborút. A királynál tett legutóbbi látogatása óta nagy félelmek gyötrik. A végtelen fáradsághoz hozzáadódva ezek aláásták a kortól meggyengült egészségét. A halál közeledtét érezve maga mellett akarja tudni Anhészát, és Maját bízta meg azzal, hogy elvigye őt hozzá. Anhésza álomba merült. Látva, hogy elaludt, Maja bevitte őt a kabinba, lefektette a párnákra azután betakarta. Mielőtt magára hagyta volna, még elgyönyörködött benne. Megtörhetetlen lélek lakozott ebben a gyönyörű testben. Ki az a férfi, aki képes lesz parancsolni neki?     A hajó a nyugati part egyik néptelen rakpartjánál kötött ki, Thébával szemben. A leszállók egyike sem viselt magán semmiféle megkülönböztető jelet, ékszert, nyakéket vagy függőt, amelyről kiderült volna, hogy Ehnaton udvarához tartozik. Mindenki egyszerű hajósnak látszott, egyetlen kopott, rövid kötényben. Anhésza, mint bármely halász lánya, pucér mellel, leeresztett hajjal lépett a partra. Égett benne a kíváncsiság. Megismerheti a dicsőséges Thébát, amelynek csodáit az egész világ emlegette, a hitetlen várost, amelytől apja elfordult. Nagy volt a csalódottsága, amikor észrevette, hogy Amon isten hatalmas fővárosa a túlpartot ékesíti. – Miért itt kötöttünk ki? – kérdezte Majától, aki szamárhajcsárokkal egyezkedett a további út felől. – Nem az anyakirálynéhoz kell mennem?

– Ő a nyugati palotájában lakik – válaszolta Maja –, amely Karnak közelében, ezen a parton áll.A békés menet a földművesek lassú ritmusú lépteivel jobbra maga mögött hagyta III. Amenhotep fáraó halotti templomát, amelynek bejáratát két ülő kolosszus őrizte.[3] A fáraó még délebbre építtetett egy pompás palotát, s ásatott csónakázótavat, amelynek vizén szívesen csónakázott szeretett hitvesével, Tejével. Nem messze nyílt a félelmetes Királyok Völgye, amelynek bejáratát éjjel-nappal fegyveresek őrizték, vigyázva a fáraók utolsó otthonaira.A hercegnő szívesen elment volna a fáraó-királynő Hatsepszut templomába, amely előtt Egyiptom leghíresebb kertje terült el[4], de ez nem a nézelődés ideje volt. A kis csapat rátért a III. Amenhotep rezidenciája mellett húzódó kövezett útra. Maja emberei, akik az egyik szamár hátán ringatózó szénabálába rejtették fegyvereiket, éberen figyeltek, hogy elháríthassanak minden veszélyt. A környék békésnek tűnt. III. Amenhotep halála óta nem jártak ide udvaroncok. Amon kis templomában már csak néhány pap szolgált. A fogadóterem az uralkodó fáraó távollétében zárva volt. Maja a nyugati kapunál jelentkezett bebocsátásra. A kapu több, magas falakkal körülvett, s a királyi udvar főembereinek fenntartott villa mögött nyílt. Most ezeknek a villáknak sem voltak lakói, miután mindenki kénytelen volt átköltözni innen a Nap városába. Az anyakirályné testőreinek parancsnokát értesítették, hogy egy csapat földműves kíván belépni a villa területére, gabonát hoztak. – Honnan jössz? – kérdezte Maját. – Az igazi fővárosból. – Ki az istened?– Az, aki rejtett.[5] – Ki az urad?– Maga az isten, amikor békének örvend.[6]. A parancsnok, a helyes jelszavak hallatán végigmérte az állítólagos földművest. – Te Maja vagy, ugye? Siess. Az anyakirályné nagyon rosszul van. Maja, Anhésza és a parancsnok átsiettek egy nagy udvaron, elhaladtak a csöndbe burkolózó királyi palota előtt, és beléptek a déli, kis palotába, ahol Teje szobája volt. Anhészát csodálatba ejtette a növény- és állatfrízek tökéletessége. Az itteni művészek tényleg tehetségesebbek voltak, mint azok, akik a Nap városában dolgoztak. Teje, bár orvosai helytelenítették ezt, előző nap felkelt, és hordszékén elvitette magát a számára készített sírhoz. Ládák, szobrocskák, kanopuszedények, bútorok... Már minden rituális tárgy a helyén állt. Teje úgy ábrázoltatta magát, amint fogadja az isteni Nap, Aton jótékony sugarait, de megkívánta, hogy Amon nevét is megemlítsék a halhatatlanságát biztosító feliratokon. Hogyan választhatott volna Amon és Aton, férje és fia istene között? A halál lassan kerítette a hatalmába. Amikor Anhészát bevezették hozzá, Teje koronával a fején egy aranyozott fájú trónon ült, amelynek oldalait az életet és a szilárdságot jelképező hieroglifajelek díszítették. A hercegnőt lenyűgözte az anyakirálynéból áradó fenség. – Látni akartalak még egyszer utoljára, Anhésza. – Felség... – Ne siránkozz! Az időm lejárt. Csak te leszel képes elkerülni az összeomlást. Visszavitted anyád a fáraóhoz, teljesítetted a feladatod, amellyel megbíztalak. De többet kell tenned ennél. A hercegnő világos szemét aggodalom felhőzte. – Nyilván nem lesz belőled királyné, Anhésza... De ne hagyd, hogy az ország kettészakadjon! Aton napjának fényt kell árasztania ránk, nem vért.

Teje szavai akadozni kezdtek. Anhésza a trónhoz futott. Letérdelt és megcsókolta az anyakirályné lábát. – Mit tegyek? A fáraó félreállított, nincs semmi hatalmam! A palota csöndjére vagyok kárhoztatva! A szenvedés eltorzította Teje vonásait. – A te hatalmad, Anhésza... magad vagy. A szívedben keresd az igazságot... Te már nem vagy önmagádé, fáraó lánya, nem vagy többé szabad... Az anyakirályné megszorította a trón karfáját. Éles fájdalom hasított a mellkasába. – Kire számíthatok? – kérdezte Anhésza kétségbeesetten. Teje megpróbált válaszolni, de a szavak nem tudták áttörni ajkának sorompóját. Végső erejét összeszedve ki kellett mondania egy nevet. Anhészára meredve, Amon és Aton segítségéért könyörögve, az anyakirályné emberfölötti erőfeszítést tett. – Tutanhatonra. Teje anyakirályné feje a bal vállára hanyatlott. Még halálában is Anhészát nézte.      

14

Aton égi futásának a csúcsán ragyogott, amikor a Horemheb tábornok vezette sereg odaért a Nap városának északi határőr erődjéhez. Az egyiptomi hadsereg vezérét a rendőrfőnök, Mahu fogadta. Mahu megkettőzte az őrséget, és szinte folyamatosan ellenőrzéseket tartott a kis erődökben, ahonnan az emberei éjjel-nappal figyelték a környéket. A tábornok eltűnése nagy felbolydulást okozott a fővárosban. Az „isteni atyá”-nak, Ajnak minden tekintélyét latba kellett vetnie, hogy lecsillapíthassa az udvaroncok aggodalmát, akik rendkívüli audienciát akartak kérni a királytól. Aj lebeszélte erről őket, kijelentve, hogy Horemheb titkos küldetéssel indult északra. Mahu beszámolt Horemhebnek az uralkodói családot ért szerencsétlenségekről: a második lány meghalt, a nagy királyi hitves, Nofertiti súlyos beteg, Teje anyakirályné meghalt, Ehnaton napról napra mélyebbre merül misztikus őrületébe. Horemheb szótlanul meghallgatta a rendőrfőnök jelentését, majd utasította, hogy tartsa fenn a biztonsági intézkedéseket. Ezentúl egyetlen idegen sem léphet a Nap városába, amelynek határait, újabb parancsig, lezárják. Mahu sosem látta még Horemhebet ennyire gondterheltnek. Nem merte faggatni, biztos lévén abban, hogy úgysem kapna választ. A tábornok nem engedélyezett pihenőt a katonáinak, mintha fenn akarta volna tartani a készültséget, mintha a Nap városában szükség lehetne bármiféle katonai beavatkozásra. Horemheb először adott ki olyan rendelkezést, amely nem a fáraótól eredt. Talán tábort vált a hatalom? Mahu kinek engedelmeskedjen? A bizonytalan helyzetben nem akart választani. Végrehajtja Horemheb utasításait, és maga értesíti erről a királyt.     Amikor Horemheb leszállt kocsijáról a királyi palota előtt, a város még pihent. A nemesek pompás villáik virágos kertjeiben sziesztáztak. A tábornok négyesével szedte az első teraszra vezető lépcső fokait. Amikor felért, az őrök félreálltak, hogy utat engedjenek neki. Horemheb még most is, amikor pedig rendkívül súlyos államügyek foglalkoztatták, Anhésza hercegnőre

gondolt. Arca, istennőhöz illő termete, büszke, hódító személyisége megbabonázta őt. Tízszer, százszor is megpróbálta elhessegetni a képét gondolataiból, megtagadva, hogy nevén nevezze az érzést, amely a szívét magával ragadta, és amely arra kényszerítette őt, hogy megvívja minden csaták legnehezebbikét. Vajon hogyan élte meg Anhésza az utóbbi hetek tragikus eseményeit? Nővére halálával magasabb rangra emelkedett az udvarban. Vajon a fáraó ráeszmélt lánya igazi természetére, felismerte törekvéseit és kivételes képességeit? Horemheb nem tudta, hogy a gondolatait fogva tartó lány azóta figyeli őt, amióta a kocsija rágördült a királyi útra. Lakosztályából Anhésza szorongással a szívében nézte a tábornok visszatértét. Olykor azt remélte, Horemheb meghalt. Egy hosszú beszélgetés során, amelyet Tutanhatonnal folytatott, a herceg szinte túlcsordult örömmel és szerelme iránti végtelen bizalommal elmesélte neki az apróbb-nagyobb jelentőségű pillanatokat, amelyek gyermekkorát meghatározták. Lefegyverző ártatlansággal és minden hátsó gondolat nélkül beszélt a bátyjáról, Szemenkhről akivel semmi közösséget nem érzett, pártfogójáról, Huiról, akinek dicsérte egyenességet, Nahtmin parancsnokról, akit mélységesen tisztelt. Anhésza elmondta neki, hogy Teje meghalt, a hírt ugyanis Théba vezetőinek sikerült titokban tartaniuk. Azt hitte, hogy a kis herceg elsírja majd magát. De a fiú meglepő méltósággal fogadta a hírt, abbahagyta a fecsegést, és lehunyta szemét, hogy könnyebben úrrá lehessen bánatán. Sokáig meditáltak együtt a napsütötte kertekben. Tutanhaton pár óra alatt maga mögött hagyta a gyermekkort. Immár egyszerűen egy herceg volt. Elgondolkodott. Vajon mit tartogat számára a jövő? Mi lesz a szerepe az udvarban? Milyen tisztségeket fog kapni Ehnatontól? Öntudatra ébredése, bármilyen fájdalmas volt is, a fáraó lányát nagy örömmel töltötte el. Hamarosan megoszthatja vele az Egyiptommal kapcsolatos aggodalmait? Jóllehet, most már más szemmel nézett a hercegre, nem árulta el neki sem Teje utolsó szavait, sem azt a küldetést, amellyel az anyakirályné megbízta.     – Azonnali meghallgatást kérek – jelentette ki Horemheb Nahtmin parancsnoknak, akit a királyi gárda vezetőjévé léptettek elő. – Azonnal beszélnem kell őfelségével. – Mi indokolja e kérést? – kérdezte szertartásosan Nahtmin. Horemhebet mulattatta Nahtmin fontoskodása. – Ne vegye magát túl komolyan, parancsnok... értesítse őfelségét arról, hogy itt vagyok. Önnek nem kell tudnia, miért. Nahtmin arckifejezése ellenségessé vált. Majdnem erőszakosságra ragadtatta magát, de időben ráébredt, hogy egyik felettesével áll szemben. Inkább távozott. Kis idő múlva ajkán kárörvendő mosollyal tért vissza. – Senki nem zavarhatja a királyt. A nagy himnuszán dolgozik. Horemheb elképedésében azt hitte, hogy Nahtmin rossz tréfát űz vele. – Vezessen engem őfelségéhez! – követelte. – Nem tehetem, tábornok. Ha az a sajnálatos gondolata támadna, hogy erőnek erejével továbbmegy, kénytelen lennék megvédelmezni őfelségét, ahogy azt ő kérte. – Gratulálok a kötelességtudásához, parancsnok. Nem fogom elfelejteni. Amint a tábornok kifelé indult a királyi palotából, azon töprengve, mit is kellene most tennie, az „isteni atya”, Aj sietett elé. Karon fogva behúzta őt egy laboratóriumba, ahol számtalan kenőcsöstégelyt tartottak. Itt raktározták korsókba töltve a gyógynövénykivonatokat is.

– Itt nyugodtan beszélhetünk, tábornok. Próbált beszélni a királlyal? – Elküldött. Aj nem rejtette véka alá csalódottságát. – Azt reméltem, hogy az ön visszatérése kizökkenti őt az álmodozásból. Nem hajlandó döntéseket hozni. Nem érdekli más, csak szellemi vezetői szerepe. – Magával mikor beszélt utoljára? – Három napja – felelte az „isteni atya”. – De már nem kéri ki a tanácsaimat. Bejelentette dinasztikus házasságát Anhésza lányával. – Anhészával? Mi ez az újabb őrület? – fakadt ki Horemheb felháborodásában. Aj némiképpen csodálkozott a tábornok hevességén. – Második lánya halála után – jegyezte meg az „isteni atya” – Anhésza szerepe fontosabb lett. Népesebb cselédséget kap, és fényűzőbb életet fog élni. De azt hiszem, hogy komolyabb dolgokról kell beszélnünk. Milyen eredménnyel zárult az útja? A tábornok arcvonásai megkeményedtek. – A helyzet katasztrofális. A hettiták és szír szövetségeseik minden föníciai kikötőre rátették a kezüket. – Ne mondja, hogy Büblosz... – Királya, Ribaddi hónapokon át kitartott. A város ostromában ölték meg. – Ha a szírek ellenünk fordultak, ez azt jelenti, hogy... – Hogy Aziru áruló, és haladéktalanul meg kell akadályoznunk abban, hogy még többet ártson nekünk. Szerencsésen elkerültük a csapdát, amit a beduinok állítottak nekünk Aziru egyik kémének a vezetésével. Több más hettita kémet is elfogtunk, és szóra bírtuk őket. Ha a hadseregünk nem lép fel a következő hónapokban, ázsiai tartományainkat egyszer s mindenkorra elveszítjük. S ami még rosszabb: Hatti királysága, ha úgy látja, hogy Egyiptom már eléggé legyengült, habozás nélkül megszállja az országot. Aj le volt sújtva. Nem is képzelte, hogy ilyen súlyos a helyzet. A hettiták csapásai alatt a fáraók egész kultúrája megsemmisülhet. – Amit javasol, tábornok, az maga a bölcsesség. De csak a fáraó adhat rá engedélyt. A két férfi kérdőn egymásra nézett. Egyiküknek meg kellett hoznia a döntést Egyiptom érdekében. – Nem – mondta Horemheb feldúltan. – Egyikünknek sincs joga arra, hogy a király helyett cselekedjen. Bűn lenne Máát, az isteni törvény ellen. A fáraó szolgái vagyunk. Ha az ő akarata ellenére tennénk, árulók lennénk. Az „isteni atya” felemelt egy fahéjas kenőcsöt tartalmazó edényt, és egy kevés krémet kent a karjára. – Kiváló balzsam. Behatol a testbe, ellazítja. Egy jó masszázzsal együtt megfiatalítja önt. Milyen csodás hely ez! A tudósaink oly sok szert idegyűjtöttek, szinte minden bajra akad itt valami... Nem tehetünk úgy, mintha semmit sem látnánk, tábornok. Ha nem lépünk, azzal az ellenséget segítjük. Természetesen szó sem lehet róla, hogy a király helyében adjunk ki parancsokat. Ázsiába csakis ő küldhet csapatokat. De segíthetnénk neki... – Hogyan? – Egy jól tervezett akcióval, és azzal, hogy elhozzuk hozzá Azirut. A bizonyítékokkal, amelyek az ön kezében vannak, a fáraó kénytelen lesz elítélni őt. – És ezzel kiváltani a szírek lázadását. – Azt nem hiszem, tábornok. Ha Egyiptom kinyilvánítja erejét, el fogjuk kerülni a háborút. Ha továbbra is ilyen gyengének mutatkozik, szerencsétlenségbe sodorja önmagát és azokat az országokat is, amelyeket védelmez. Merné-e az ellenkezőjét állítani?

Horemheb rájött, hogy rosszul ítélte meg az „isteni atyát”. Nem volt rendkívüli férfi, ifjúi ereje már elhagyta. De az öreg, diszkrét udvaronc képében Aj a háttérből kormányzott. Talán befolyásolta is az uralkodót, amikor beszélhetett vele. Hiszen ő intette óvatosságra mindaddig a napig, amikor a király az emberi igények helyett végleg Aton követelményeit választotta. Ám úgy látszik, az „isteni atya” minden ügyessége ellenére, immár minden kiváltságát elveszítette. Előjogainak megőrzéséhez kénytelen volt szövetséget kötni Horemhebbel, bármilyen gyanúi voltak is a tábornokkal szemben. – Tehát minden kockázatot nekem kell vállalnom – mérte fel Horemheb a helyzetet. – Ha súlyos diplomáciai konfliktust okozok a fáraó előzetes beleegyezése nélkül, engedetlenséggel vádolnak majd. – Vagy nagy tekintélyű hőssé válik, akit mindenki tisztel. Öné a döntés, tábornok.     A fáraó elsőszülött lánya, Meritaton nem tudott nyugodni Anhészával folytatott legutóbbi szóváltása óta. Testvérük halála miatt Anhésza most feljebb lépett a ranglétrán. De csak nevetségesen hangzatos címeket fog kapni. Amióta Ehnaton bejelentette legidősebb lányának, hogy Szemenkhkel kell majd házasságot kötnie, azzal a herceggel, akit maga mellé emelt, hogy az utódjává tegye, Meritaton teljesen biztos volt benne, hogy Egyiptom királynéja lesz. Mégis szenvedett Anhészának már csak a létezése miatt is, mintha izgága húgocskája megakadályozhatná őt abban, hogy a legmagasabb rangra jusson. Módját kellett találnia, hogy rossz hírbe hozza Anhészát, s mindenki számára nyilvánvalóvá tegye a lány érdemtelenségét. Hány álmatlan éjszakát töltött már el anélkül, hogy ez sikerült volna neki? – Szemenkh herceg megérkezett – jelentette Meritaton intézője. – Vezesse a masszázsszobába. Nem véletlenül választotta Meritaton ezt a zárt, ablaktalan helyiséget, „legyezője” egyik legkisebb szobáját. El akarta bűvölni a férfit, aki fáraó és az ő férje lesz. Ehnaton legidősebb lánya félelemmel gondolt a pillanatra, amikor Szemenkh karjában igazi asszonnyá fog válni. A szobácska padlóját kőlapok fedték. Arra pucéran kellett lefeküdni, hogy illatos kenőcsökkel megmasszírozzák, megkenjék az embert. Ugyan még nem jött el az ideje annak, hogy Meritaton ilyen bensőséges pillanatokkal ajándékozza meg a jegyesét, ám azzal, hogy itt fogadja őt, jelzi neki, hogy személyesen is egyetért atyja döntésével. Meritaton maga helyezett egy kis asztalkára két lótuszvirágokkal díszes, kehely alakú fajanszkupát. Mellettük egy ovális hasú kancsó, kiöntőcsőrrel és két vízszintes füllel, amelyek az „életet” jelentő hieroglif a jelhez tették hasonlóvá. A kancsóban a királyi konyhák legjobb mestere által főzött datolyalikőr volt, erős, egyszersmind édes, lágyan bódító nedű. Meritaton nehezen állta meg, hogy ne igyon egy pohárral az italból, csak hogy bátorságot merítsen. Máris megbánta, hogy nem szolgák jelenlétében fogadta Szemenkhet a bejárati előcsarnok fölötti erkélyen. Amikor a herceget bevezették a szobácskába, Meritatont undor fogta el. Először látta őt ilyen közelről. Nem képzelte, hogy ennyire csúnya, ennyire sovány, ennyire visszataszító. A bőre szederjes volt, arca borotválatlan, haja piszkos. Meritatonnak elakadt a szava a borzasztó látványtól. Szemenkh megragadta a datolyalikőrös kancsót, és tartalmát a földre locsolta. – Gyűlölöm ezt a pompát, ezt a palotát és ezt a kéjhölgyhöz illő fogadtatást – mondta megvetően. – Aton gyűlöli ezt. Aton és prófétája Ehnaton egyedüli uraim. Sosem lesz más uram, és magának sem. Nem akarok semmiféle kapcsolatot magával. A koronázásig itt marad. Szemenkh visszakézből lesöpörte a két fajanszkupát, amelyek a kövezetre estek, és összetörtek.

Vissza sem pillantva kisietett a helyiségből. Meritaton reszketett dühében. Tehát ezt jelenti, hogy királyné lesz a Nap városában! Miért bánt el vele így az apja? Miért kötelezi arra, hogy egy ilyen korccsal ossza meg az ágyát? Semmiféle politika nem igazolhatja, hogy így feláldozzanak egy nőt, még akkor sem, ha a fáraói hatalom megóvását célozza a szövetségkötés Thébával! Meritaton hagyta, hogy dagadjon benne a gyűlölet, s már rá is jött, hogyan tudja majd kitölteni azt.     – Azonnal el kell hagynia a fővárost! – jelentette a diplomata Tetu Szíria királyának, Azirunak, aki élvezte a Nap városa nyújtotta örömöket. A szír király puha szőnyeggel takart emelvényen heverészve sült libacombot eszegetett és kellően hűs deltavidéki fehérbort ivott hozzá. Tisztelettel vették körül, mint minden uralkodót, aki hűséget esküdött a fáraónak. Tucatnyi núbiai, föníciai, szír szolgáló látta el minden jóval. Asztaláról sosem fogyott el a sütemény, a cipó, a marhapecsenye, sosem ürült ki a boroskancsó. Aziru beillatosítva, nyakában lótuszvirágfüzérekkel, csak azért hagyta el olykor a számára kijelölt pompás villát, hogy csónakázzon egyet, sétát tegyen a botanikus kertben vagy az udvari muzsikusnők szabadtéri előadásait hallgassa. Az egyiptomi boldogságot élvezve már meg is feledkezett róla, hogy hazugság, visszaélés révén részesülhet mindebből. – Nem megyek el – jelentette ki Tetunak. – Üljön ide mellém, és egyen velem! Ez a villa valóságos paradicsom. – A maga számára már nem az, barátom. Horemheb visszatért külföldről. Épen és egészségben. Aziru rémülten vállon ragadta cinkosát. – Engem, akkor... – Nem tudom. De nem láthatnak minket együtt. Én most visszamegyek az irodámba, a minisztériumba. Szálljon kocsira, és meneküljön észak felé! Tetu tudta, hogy a halálba küldi a szírt. Azt az utat őrzik a legjobban. Egy olyan körültekintő tábornok, mint Horemheb, nyilván megkettőzte a határon lévő helyőrség állományát. A zavarodott Azirunak inába szállt a bátorsága. Félelmében mégis sikerült elvezetnie kocsiját az egyiptomi íjászok első vonaláig. Az íjászok láthatóan nem akartak rátámadni. Aziru vágtára buzdította lovait. A barátságos katonák félreálltak. A szökevény megkönnyebbült. Azt hitte, hogy megmenekült az egyiptomiaktól, és visszanyerte szabadságát. Rémülten kellett észrevennie, hogy még egy sor íjász állja útját. Ez utóbbiak felhúzták íjukat. – Szíria királya vagyok! – üvöltötte Aziru. A gyeplőt megrántva megállította kocsiját. A ló felnyerített. Hogy békés szándékait jelezze, Aziru leszállt a kocsiról, és gyalog indult a katonák felé. Az osztag vezetője úgy ítélte, hogy az ellenség rá akar támadni az embereire, tehát parancsot adott a lövésre. Több nyíl hasított egyszerre a levegőbe, s fúródott pályája végén a szír király torkába és mellkasába. Aziru elkerekedett szemmel, csodálkozó tekintettel összerogyott.     Tetu diplomata nekilátott, hogy egy kőfaragó kalapáccsal egyenként összetörje az

agyagtáblákat, az idegen uralkodók üzeneteit, amelyeket nem adott át a fáraónak. Ha megsemmisíti az üzeneteket, eltünteti árulása nyomait. Azután hiába gyanakszik majd rá Horemheb, akkor sem vádolhatja semmivel! Tetu megesküszik rá, hogy ő maga is az alkalmatlan beosztottak, vagy ami még jobb, Hanisz követ fortélyának az áldozata. Haniszt a kinevezése óta gyűlölte. Csak némi idő kell, hogy meghamisítson pár iratot, és hihető lesz a meséje. Horemhebnek sosem lett volna szabad visszatérnie az expedíciójáról. Aziru egy beduin törzzsel összefogva csapdát állított neki, s ez a csapda tökéletesnek tűnt. De a tábornokot ismét megvédte a nevében is jelen lévő Hórusz isten.[7] Tetu gyorsan dolgozott. Teljesen megizzadt. Amint a levéltár első termét megtisztította az árulkodó agyagtábláktól, átment a másodikba. Oda, ahol Büblosz királyának, Ribbadinak a segélykéréseit tárolták. Ismét lesújtott a kalapács. A diplomata keze megállt a levegőben. Kellemetlen érzés fogta el. Volt még valaki a teremben rajta kívül. Csak egy helyre bújhatott el az illető, egy zugba, az oszlopba halmozott, még szűz agyagtáblák mögé. Tetu szerszámát erősebben megmarkolva elindult abba az irányba. – Ne kövess el még egy bűnt! – figyelmeztette az árnyékból előlépő Hanisz. – Már napok óta várok rád itt... De igen későn értesültél arról, hogy Horemheb visszatért. Feltételezem, hogy a tábornok már le is tartóztatta szír cinkosaid javát, ezért nem tudsz semmiről. Tetunak zakatolt a szíve, de megpróbálta visszanyerni nyugalmát. Hanisz következtetései pontosak voltak. A diplomata most már értette, miért hallgattak olyan aggasztóan a szolgálatában álló kémek. Szóra fogják bírni őket. De akkor is csak a közvetlen vezetőjük nevét említhetik majd: Aziruét, akit a fáraó íjászai nyilván leterítettek. – Hogyan kezdtél rám gyanakodni, Hanisz? A követ összerakta egy táblácska darabjait, amelyen Büblosz mindhalálig hű, szerencsétlen királyának egyik üzenete állt. – Óvatos nyomozást folytattam a tisztviselők körében, akiknek a diplomáciai levelek fogadása és szétválogatása a feladata. Kiválóan az elméjükbe vésted a hierarchia feltétlen tiszteletben tartását: már körülbelül egy éve minden csak rajtad keresztül történhet. Rengeteg túlmunkát vállaltál magadra. Feltételeztem, hogy ha visszatartasz olyan táblákat, amelyekről a fáraónak nem szabad tudomást szereznie, ügyesen elrejthetted azokat itt-ott, a többi irat között. Túl sok időbe telt volna magamnak átkutatni a levéltárat, s észre is vetted volna. Inkább megvártam, hogy elkövesd az első hibád. A rendőrfőnök tanúvallomását is kézhez kaptam. A férfi, akit megöltél, nem szír kém volt. Miért lettél árulóvá? Tetuban megérlelődött a terv. Hanisz művelt ember, gyűlöli az erőszakot, s ügyes tárgyaló, aki hozzászokott, hogy bizonyos dolgokkal ki lehet egyezni. Miért ne ajánljon neki üzletet? – Aranyért, Hanisz, aranyért! A hettiták bőkezű urak. Az őrült Ehnaton miatt Egyiptom halálra van ítélve. Holnap már Hatti királya fogja kormányozni a Két Földet. Tudni fogja, hogyan mondjon köszönetet azoknak, akik hatalomra segítették. – Tehát nincs más, csak az arany – jegyezte meg Hanisz. – Már nem szereted a hazádat, nem hiszel benne. Nagyobb hibát el sem követhettél volna. – Gondolkodj józanul, Hanisz! Az udvar tele van hitvány, hazug álszentekkel. A király beteg, Horemheb aggályoskodik, gyűlöli a fáraót, de szolgálja. Az egyiptomi hadsereg nem fogja állni a hettita támadást. Látni való, hogy mi vár ránk! Hanisz elfordította bal csuklóján az ezüst karkötőt. Ehnaton ajándékozta azt neki bizalma jeleként. Az ékszer bűvös egyezséget pecsételt meg közöttük, amit még a halál sem törhet meg. – Ha a fáraók civilizációja megsemmisül – mondta Hanisz –, nem lesz más ezen a földön, mint gyűlölet, háborúság és irigység. Az emberek gyilkolni fogják egymást, csak hogy mind nagyobb

vagyont szerezzenek. El fognak feledkezni a szentségről. Ebben a szerencsétlenségben akarsz közreműködni a hettitákat segítve? – Felejtsd el a civilizációt, gondolj inkább magadra! – javasolta Tetu. Ha Hanisz nem fogadja el az ajánlatát, kénytelen lesz megölni őt. Még szorosabban megmarkolta a kalapács nyelét. Ez nem is olyan rossz megoldás. Büblosz királya küldöttének a holttestét annak idején eltüntette, a krokodilok elé vetette, s azt hitte, így majd nem is tudnak nyomozni az ügyben. Hanisz holtteste itt maradhat, a levéltári teremben, körötte a törött agyagtáblákkal. Ez a követ árulásának a bizonyítéka lesz, akit Tetu, mivel rajtakapta, miközben el akarta pusztítani ezt a levelezést, kénytelen volt megölni, hogy a saját életét megmentse. Hanisz észrevette, hogy az áruló arckifejezése megváltozott. Ösztönösen a falhoz hátrált, de semmi lehetősége nem volt rá, hogy elmeneküljön. Tetu fenyegetően közeledett hozzá. Hanisz nem tudott verekedni. A félelem megbénította tagjait. A támadó erélytelen ajkán elégedett vigyor jelent meg, miközben felemelte a kalapácsot, hogy lesújtson vele. – Elég volt! – mennydörögte Horemheb tábornok, aki több katona kíséretében berohant a terembe. – Tedd le azt a szerszámot! Kihasználva Tetu meglepetését a követ óvatosan behúzódott a szűz táblák halma mögé. A tábornok emberei lefogták a szoborrá dermedt hitszegőt. Hanisz elégedett lehetett a stratégiával, amelyet arra eszelt ki, hogy leleplezzék Tetut. Nem bánta meg, hogy Horemheb helytelenítése ellenére ilyen veszélynek tette ki magát.     Tetu perét a szokásoknak megfelelően a vezír folytatta le, noha Horemheb tábornok a felségárulás vádja miatt azt követelte, hogy maga a fáraó elnököljön a bíróságon. Ehnaton nem állt rá, de nem is utasította el a kérést. Értesülve Szíria királyának, Azirunak véletlen haláláról, sajnálkozását fejezte ki a tragikus eset miatt. Nagy gyötrelmet okozott neki, hogy vérontás történt a Nap városában. Tetu dolgát a király félreértésnek akarta hinni. Hogyan követhetett volna el ilyen alávaló árulást az udvar egyik magas rangú tisztviselője? Horemheb az Ehnatonnal folytatott hosszú megbeszélés után, amelyre immár több mint egy éve először került sor, átlátott a szitán. A fáraó nem olyan naiv, mint amilyennek mutatni akarja magát. Tudja, hogy egy hasonló per egyetlen lehetséges vége a halálos ítélet volna. De elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy az isteni Nap városában ilyen ítéletet hajtsanak végre. Inkább nem hozott döntést, hagyta, hogy múljék az idő, s a hitszegő a börtönben rohadjon meg. A sors másként határozott. Letartóztatása után néhány nappal Tetut holtan találták a cellájában.     Amikor Horemheb megpróbálta elmagyarázni a királynak, milyen súlyos a helyzet az ázsiai tartományokban, Ehnaton nem volt hajlandó meghallani azt. Megkérte a tábornokot, hogy a lehető leghamarabb oldja meg ezeket a gondokat, ne tétovázzon, töltse be tisztét, mint az egyiptomi hadsereg vezére, vagyis védje meg Egyiptom határait. A fáraó egyértelműen megtiltotta Horemhebnek, hogy büntető hadjáratot indítson, és megtámadja a hettitákat. Aton békét akart. Horemheb, királyának hű szolgája, ismét engedelmességet fogadott neki.     Az „isteni atya”, Aj, aki szívesen szundikált egy kicsit ebéd után, már csak kivételes

esetekben áldozta fel sziesztáját a hivatali teendők kedvéért. Mostanában egyre jobban szerette a csöndet és a datolyalikőrt. Legszívesebben visszavonult volna, hogy feleségével együtt élvezhesse az öregkor örömeit. De a király helyzete gyengült, s ez maga után vonhatta a Két Föld hanyatlását. Ehnaton... milyen erős vallási meggyőződésében, milyen gyenge a kormányzásban! A palota orvosai szerint az egészsége is megrendült. Súlyos hiba volt, hogy Szemenkh herceget emelte maga mellé a trónra, s jelölte ki utódjának. A koronázás hagyományos rítusaival még nem erősítették meg az együttes uralkodás tényét, még közbe lehet lépni talán, hogy megtalálják az ország számára legjobb megoldást. De Aj nem léphetett egyedül. Ezért kereste fel az éjszaka beálltával Nofertiti betegágyát. Amikor az orvosok felismerték az „isteni atyát”, megengedték neki, hogy belépjen a nagy királyi hitves szobájába, aki egyetlen szót sem szólt azóta, amióta ágynak esett, s nem volt hajlandó fogadni sem férjét, sem gyermekeit. Legendás szépsége napról napra fogyatkozott. Aj remélte, hogy az elhatalmasodó betegség ellenére Nofertiti elméje tiszta maradt. Létfontosságú dolgot kell megtudnia tőle. A királyné egy aranyozott fajú ágyon feküdt, lehunyt pillákkal, karját teste mellett kinyújtva, fejét egy vörös párnácskára fektetve. Aggasztóan sápadt arcára kiült a szenvedés. Az „isteni atya” leült egy kis székre, egészen közel a királynéhoz. Nyugodtan, szinte áhítatosan beszélt. – Egyiptomnak szüksége van önre, felség. A tanácsát kell kérnem. Hall engem, válaszolni fog nekem? Nofertiti kinyitotta a szemét. A halálos mozdulatlanságba merevedett testből hirtelen előtört az élet. Az „isteni atya” összerezzent ettől. – Felség, a fáraó téved. A vállai már nem bírják az uralkodás terhét. A férfi, akit utódjául választott, Szemenkh herceg, őszinte misztikus... De azt hiszem, híján van minden olyan képességnek, ami a kormányzáshoz kell. A nagy királyi hitves szemhéja leereszkedett, majd ismét kinyílt. Aj megkönnyebbülést érzett. – Azt gondolom, felség – folytatta –, hogy ön megérezte, ki volna jó társuralkodó, és szívesen javasolta volna azt az embert a fáraónak. Az öreg udvaronc egy nevet akart megtudni. Az elvonultságban élő, beteg Nofertiti hiába hagyta el az udvart, még mindig a régi, rendkívüli értelmű királyné volt. Nyilván maga is látta, merre halad a férje, aki egyre inkább a meditációba vonul vissza. Aton vallásának jövője pedig a leendő fáraótól függ. A nagy királyi hitvesnek voltak hívei, akik bátoríthatták választásában. Gyönyörű ajka résnyire nyílt. – Tutanhaton – mondta alig hallhatóan.     Anhésza hercegnő úgy érezte, mintha egy forgószél ragadta volna magával. A halál már lesújtott mellette, és változatlanul körülötte settenkedett, zsákmányra lesve. Pedig minden nyugodtnak és fényesnek tűnt a Nap városában. A kertek fölött fecskék cikáztak. A papiruszbozótokban gerlék búgtak. A Nílus két partján ifjak labdáztak, olykor-olykor megszakítva a játékot, hogy megbámulják, ahogy a jégmadarak szinte zuhannak le az égből, majd a víz alá buknak. Ehnaton uralkodott. Aton fénye beragyogta a világot. A király ideje legjavát meditációval töltötte. Rendszeresen fogadta kijelölt utódját, Szemenkh herceget, s felolvasott neki az isteni fényhez írt nagy himnuszából. Szemenkh immár a királyi palota egyik szárnyában lakott a király

legidősebb lányával, Meritatonnal. A puszta együtt lakás szentesítette a házasságukat. Meritaton a templomban elvégezte Nofertiti feladatait. Az orvosok azt mondták, a királyné már nem él soká. A hatalom folyamatosságát biztosították, Egyiptom népe tehát derűs nyugalomban élt. Anhésza, immár hivatalosan a fáraó felesége és egy kislány anyja, akit nem hordozott a testében, és akit sosem fog látni, gondtalan boldogságra volt ítélve, rangja számolatlanul biztosította neki a jólét örömeit. De ő ezt minden erejével elutasította, érezve, hogy a hazugság és a színlelés elfátyolozza a Nap világát. Apja építménye homokon nyugodott. Össze fog omolni, ha eléri Máát lehelete, ha kimondják az Igazságot. Ehnaton nem akarta meglátni a gyűlöletet, a háborút, a szenvedést, azt hívén, hogy ha nem vesz tudomást róluk, azzal meg is semmisíti azokat. Anhésza magában szentül hitte, hogy Ehnaton mégis tisztán lát. Tudja, hogy Szemenkh csak egy bizalmas barát lehet, hogy a herceg képtelen az uralkodásra, a rátarti Meritatonból pedig hiányzik az igazi nemesség. De ők ketten legalább úgy tisztelték a fáraót, hogy nem tettek fel neki kellemetlen kérdéseket. Beérték azzal, hogy vele együtt imádhatták Atont, és költői tehetségét dicsérték. Anhésza tajtékzott. Az életét fojtották bele a pompába, a hangzatos címekbe. Ezen a langymeleg reggelen az Élet Házába hívták, sürgető paranccsal. A papirusztekercs, amelyet már tizedszer olvasott újra, egyértelmű volt. Egy évvel korábban ugrándozott volna örömében, ma az volt az érzése, hogy egy egész városnyi börtönbe zárták be. Az Élet Házába, a nagy templom körzetén belül emelt hatalmas épületbe, csak a beavatottak léphettek be. A fáraó, a rokonai és egy-két pap részesült itt szigorú nevelésben. Itt tanultak meg olvasni és írni, tanulmányozták a rituálékat tartalmazó tekercseket, ismerték meg a szent tudományokat. Itt őrizték az Egyiptom fennmaradásához nélkülözhetetlen vallásos és szimbolikus szövegeket. Építészek, orvosok, mérnökök éveket töltöttek itt, hogy magukba szívják a tekintélyes mesterek tanítását. Az Élet Házának több meditációs fülkéje, tanterme, laboratóriuma, könyvtára volt, amelyek egy kis, négyszögletű udvart vettek körül. A bölcsek itt mutatták be a legtitokzatosabb rítust, az életnek egy Ozirisz-szobrocska képében való újjáteremtését. Az Élet Háza bejáratában borotvált fejű őr állt. Nem volt egyéb fegyvere ellenséges tekinteténél, amely eltántorította a tudatlanokat attól, hogy megszólítsák. Anhésza legyűrte félelmét, és felidézte a szavakat, amelyekre apja tanította. – Belépésért folyamodom az Élet Házába – mondta. – Tudod az ajtó nevét? – kérdezte a küszöb őre. – Az Igazság Őrzője az ajtó neve – felelte Anhésza. – Mivel tudod a nevét, beléphetsz. Odabent, egy fáklyával gyöngén megvilágított előcsarnokban egy másik borotvált fejű pap fogadta Anhészát. Nem is szólt, csak elindult előtte egy folyosón, amelyet papirusz formájú oszlopok szegélyeztek, s elvezette őt a szkriptóriumba, abba a terembe, ahol a levéltár és az íróeszközök voltak. A földön gyékények hevertek, hogy azokra ülhessenek az írnokok. A terem, előírás volt a hallgatás, különös nyugalmat árasztott. A pap köszönés nélkül otthagyta a hercegnőt. Az Élet Házában nem létezett egyéb követelmény, csak a bölcsesség tisztelete. A lány jött-ment egy darabig, megcsodálta az összetekert és lepecsételt papiruszokat, amelyek gondos rendben sorakoztak a polcokon. Itt őrizték mindazt a tudományt, amelyet Egyiptom évezredek óta összegyűjtött. Minden nagy templomhoz építettek egy Élet Házát, s ezek kapcsolatban álltak az összes többivel. A tudását elmélyíteni kívánó diák Élet Házáról Élet Házára vándorolhatott, bejárva az egész országot, és megismerve a kimeríthetetlen tanítás ezernyi oldalát. Anhésza parányinak érezte magát e tudástömeg előtt, amelynek befogadására több élet sem

lenne elegendő. Leült írnok pózban, élvezve békéjét a teremnek, ahol apja megkapta a beavatást a bölcsektől, mielőtt bemutatta volna a Nap városának nagytemplomában az első Aton-szertartást. A borotvált fejű pap egy idős, ősz férfit vezetett a terembe, aki hosszú ujjú tunikát viselt. – Ön az! – kiáltott fel meglepetésében Anhésza. – Ön hívatott engem ide? Az „isteni atya”, Aj nehézkesen letelepedett a hercegnővel szemben. – Az itt dolgozók közt sok a barátom. Megengedték nekem, hogy itt találkozzam önnel, ezen az elmélkedésre késztető helyen. Anhésza éberen figyelt. Aj nyugtalanító, ravasz, kifürkészhetetlen ember volt. Az ösztöne azt súgta, hogy ne bízzon meg benne. – Ne féljen semmitől! – tanácsolta az öreg, mintha a gondolataiban olvasott volna. – Nem ártani, hanem segíteni akarok magának. Bízzék bennem! Az én koromban az emberből kivesznek a személyes törekvések. Csak Egyiptom érdekel, és biztos vagyok benne, hogy a hazája sorsa magának sem közömbös. Nem törődhetünk bele, hogy tovább romoljon a helyzet. – Mit javasol hát? Aj elmosolyodott. – Ön meglehetősen hirtelen természetű, hercegnő. Egy tárgyalás során nem jó túl közvetlen kérdéseket feltenni. – De a jelen helyzetben az. A fáraót akarja bírálni? Az „isteni atya” kimérten válaszolt. – Távol áll tőlem ez a szándék. Az ő szolgája vagyok. Éppen a hűség késztet arra, hogy... – Ne fárassza magát azzal, hogy hosszú szóáradatba rejti a mondanivalóját – vágott a szavába Anhésza. – Mit vár tőlem? Aj egy kissé zavarban jött. A hercegnő kizökkentette őt. Úgy képzelte, hogy majd ő irányítja a beszélgetést, de a lány vette át a kezdeményezést. – Nem fogok kertelni – mondta jelentőségteljesen. – Anyja, a nagy királyi hitves, Nofertiti, haldoklik. Közölte velem utolsó akaratát. Nem látja jónak, hogy Szemenkhre esett a választás, mint leendő fáraóra. Anhésza megborzongott. Tehát az anyja neki adott igazat! Ebben a kérdésben, és csakis ebben a kérdésben hajlandó volt szembeszállni az apjával, mivel itt nem Ehnatonról volt szó. – Nofertiti véleménye a meghatározó – folytatta az „isteni atya”. – Elég általam kihirdetnie azt, hogy a mágiája hasson. Senki, még a fáraó sem hagyhatja figyelmen kívül. A nagy királyi hitves mágiája. A kezdet kezdete óta minden egyiptomi ismerte ennek az erejét. – Anyám elmondta, kit választ? – Igen, hercegnő. Úgy véli, hogy a leendő fáraónak, Tutanhatonnak kell lennie. A thébai ifjú... A kis herceg, aki őrülten szerelmes belé! Anhésza nem is gondolt már az Élet Házának békéjére, a tudomány és a tanulmányok szigorára. Felhasadt sorsának fátyla.     Az „isteni atya”, Aj szerény fogadást rendezett. Nem afféle lakoma volt ez, ahol megszámlálhatatlanul sokféle étket tálalnak fel, s táncosnők kápráztatják el a vendégeket, hanem egyszerű, ízletes fogásokból álló baráti vacsora. Száraz, zamatos fajjúmi vörösbort szolgáltak fel a sült marhaoldalashoz, főtt szárnyasokhoz és fűszeres lencsepüréhez. Amikor az este már éjszakába hajlott, s az asszonyok bizalmas beszélgetésbe merültek, az „isteni atya” különleges pálmalikőrrel kínálta Horemheb tábornokot, Hanisz nagykövetet, Nahtmin parancsnokot és Hui intézőt. A likőrt a kert egyik lugasában szolgálták fel. Rövid sétával juthattak oda. Mindenki megérezte, hogy ez a félrevonulás nagyon fontos. Ezek a férfiak még sosem gyűltek

így egyszerre össze Egyiptom titkos urának vezetésével. Az „isteni atya” nem kertelt. Már régen kiismerte vendégei jellemét, tudta róluk, hogy eszes, gyors felfogású emberek. Horemheb arca ellenséges volt. Hanisz nyugodtnak, Hui aggodalmasnak látszott. Nahtmin parancsnok volt a leggondterheltebb. Horemheb tábornok azzal bízta meg, hogy figyelje a külhoni országok minisztériumát, s leplezze le az esetleges kémeket. Fel is tűnt már neki egy bizonyos Pased rendszeres elmaradása, akit – saját kérésére – éjszakaiból nappali szolgálatba helyeztek át. Nahtmin elhatározta, hogy említést tesz erről a tábornoknak. Aj beszámolt a nagy királyi hitvessel, Nofertitivel folytatott beszélgetéséről. Hangsúlyozta, hogy Szemenkh herceg trónra lépése őrültség volna. Egy ilyen király veszélybe sodorná az országot. Az „isteni atya” négy vendégének egyike sem adott hangot egyet nem értésének. Aj örült ennek. A fele utat már bejárták. De a hátralévő rész nehezebb volt. – Ha nem Szemenkh herceg lesz a fáraó, ki lép a trónra? – kérdezte Hanisz. Az „isteni atya” nem válaszolt azonnal, hatásszünetet tartott. Beszélgetőtársai alig tudták leplezni türelmetlenségüket. – Tutanhaton herceg, ifjú kora ellenére, eszményi uralkodó lenne. A fiatalember ismeri a thébai szokásokat és a Nap városát is. Élénk eszű, egyenes akaratú, tiszteletben fogja tartani a hagyományokat. Megfelelő nevelést kapott. Ha mi egyetértünk, meggyőzhetjük Ehnatont, hogy részesítse őt a bizalmában. Ez megváltoztatná az ország sorsát. Hanisz nem mutatta ki érzelmeit, de halvány mosoly tűnt fel ajkán. Nahtmin bólintással jelezte egyetértését. Határtalanul örülne, ha barátját királyi méltóságra emelnék. Hui nem leplezte elégedettségét. Horemheb tábornok eltöprengett. Tutanhaton szinte még gyermek... Könnyű lesz befolyásolni őt. – A javaslata megérdemli, hogy fontolóra vegyük – hangzott Hanisz véleménye. – Tutanhaton herceg méltó az uralkodásra – jelentette ki Nahtmin. – Tiszta a szíve, és én segíteni fogom őt – jelezte Hui. Aj közeledett a célhoz. Nagy változás és erőszak nélkül előkészítette az átmenetet Ehnaton őrült kísérlete és a hagyományok Egyiptomához való visszatérés között. A halál közelében Nofertiti egy mosolygó jövő felé nyitott utat azzal, hogy Tutanhatont jelölte ki. Míg az ifjú eléri az uralkodói kort, Egyiptomot Aj és Horemheb fogja kormányozni. Nofertiti tudta, mennyire szereti ez a két férfi a hazáját, túl minden személyes ambíción. Azt is tudta, hogy a tábornok sosem szánná rá magát semmiféle törvénytelen lépésre az uralkodó fáraó ellen. Rendszeretete és tekintélytisztelete meggátolták ebben. De Horemheb még nem nyilvánította ki beleegyezését, pedig tőle függ a hadsereg támogatása. Még ha Nahtmin, az „isteni atya” fia és Tutanhaton híve képes lenne is az ügy mellé állítani néhány főtisztet, az ország biztonságát garantáló katonai erővel csak a tábornok rendelkezett. – Ha azt kívánjuk, hogy az ifjú Tutanhaton herceg legyen a Két Föld uralkodója – mondta Horemheb –, meg kell házasítanunk őt Meritatonnal, az uralkodó fáraó legidősebb lányával. Ő törvényesíti majd uralmát. Az „isteni atya” gondolatban meghajolt a tábornok előtt. Egy nagy államférfi tisztánlátásával világított rá a legfőbb akadályra, amely elzárhatta Tutanhaton elől a trónhoz vezető utat. – Ez nehezen képzelhető el – jelezte az öreg. – Meritaton Szemenkh felesége. Egy másik királynét kell találnunk. Horemheb homlokán megsűrűsödtek a ráncok. – Kire gondol? – Arra a fiatal hölgyre, akibe Tutanhaton őrülten szerelmes: Anhészára, a királyi pár harmadik lányára.

Horemheb tábornok dühkitörése mindenkit meglepett. – Anhészára? Miért Anhészára? Jelképesen nem apja hitvese? Maradjon csak a palotába zárva! Nem kell férjhez mennie senkihez! Hogy királyné válhasson belőle, ahhoz ugye meg kellene gyilkolni Meritatont és Szemenkhet? Tényleg ez a tervük? Ebben ne számítsanak rám! És ne is próbálják meg véghez vinni, különben velem találják szembe magukat! Horemheb kiviharzott a lugasból. Az „isteni atya” sosem látta még, hogy ennyire eluralkodott volna rajta a düh. Ezúttal nem az államférfi beszélt belőle. Egy szenvedélyes ember ragadtatta el magát ennyire Anhésza nevének említésére. Aj kudarcot vallott, mert nem volt birtokában az összes fegyvernek, amelyre szüksége lett volna. De rájött, hol a rés a tábornok páncélján. Ez a felfedezés pedig felért egy győzelemmel.      

15

Pased reszketett félelmében, amikor a közelségét megérezve a két agár megfeszült a pórázon, s a kiszögellés felé törekedett, amely mögé a hivatalnok behúzódott. Szerencsére a hercegnő elrángatta onnan a kutyákat. Szerencsétlenebb dolog nem is történhetne vele, mint hogy akkor harapják el a torkát, amikor szinte már célhoz ért! Hosszú délutánokat töltött nyomozással, kereséssel, emberek követésével, miközben távol maradt a munkahelyéről, de végre sikerült azonosítania a nőt, aki erőnek erejével behatolt a levéltárba: Anhésza hercegnő az, a fáraó lánya! Minden jel erre utalt: csodálatosan kecses lábacskák, a karkötők és az agarak. Anhésza tehát részese volt az összeesküvésnek, amely a bübloszi követnek és Tetu diplomatának a halálához vezetett... Ezért az értesülésért cserébe jelentős előléptetést alkudhat ki magának! Már csak meg kell találnia azt az embert, aki a legjobban gyűlöli Anhészát.     Meritaton, a fáraó legidősebb lánya kérte a hordszékvivőket, hogy szaporázzák meg lépteiket. Két napernyő borult aranyozott fából készült hordszéke fölé, hogy védjék a tűző nap sugaraitól. Meritaton menekült a palotából, hiszen, miután szépen kicsinosította magát, hogy végre meghódítsa férjét, Szemenkh durván és megvetően eltaszította őt magától, fennen hangoztatva, hogy gyűlöli a nőket. A hordszék áthaladt a nézelődő vásárlóktól hemzsegő terecskén. Az árusok a fehér házak mentén helyezték el kenyérrel, zöldséggel, friss vagy szárított hallal, marha- és birkahússal, fűszerekkel, jobbnál jobb szövetekkel és illatszerekkel megpakolt kisebb-nagyobb kosaraikat. A vásárlók és az árusok haragosan alkudoztak, azt lehetett hinni, hogy a vita itt is, ott is elmérgesedik, de végül mindig megegyezés lett a vége. Egy paraszt nagy sikert aratott óriási hagymáival. Sokan tudták, hogy ez a zöldség távol tartja az éjszakai démonokat és a fertőző betegségeket. Meritaton magába roskadva, könnyeivel küszködve rá sem hederített a piac forgatagára. Újra és újra felrémlett benne az a kínos jelenet, amely örökre eltávolította őt attól a férfitól, aki a férje lett. Hogyan felejthetné el gyalázatos szavait? Hogyan fogadhatná el, hogy a herceg örvendezik, hogy egész éjszakákat tölthet a király társaságában, helyébe lépve a férjétől távol haldokló hitvesnek? Szemenkh alávaló ember volt. Mire a hordszék kiért a piacról, Meritaton kissé összeszedte magát. Már csak a gyűlölet éltette.  

  Lágy szél lengte be a Meritatonnak otthont adó „fény legyezőjének” templomát. A fáraó lánya egyedül maradt szentélyében. A kapus kivételével minden szolgát hazaküldött. Kézhez kapott egy üzenetet, amit mészkődarabkára írtak fekete tintával, s a mészkőlapocskán ott volt a külhoni országok minisztériumának a jele. Azóta feléledt benne a remény. Az üzenet névtelen küldője sürgős találkozót kért, egy bizalmas értesülést akart megosztani vele. Meritaton álmodozott. Talán a sors ad a kezébe hatásos fegyvert ahhoz, hogy kitölthesse bosszúját? Vízóráján kiszámolta az időt: a délután közepén jártak. Meleg lehet odakint. Ehnaton legidősebb lánya tisztelettel gondolt az építészre, aki olyan hozzáértően helyezte el a falakat, hogy a legapróbb szellő is légfuvallattá változva járta be az egész, észak-dél tájolású épületet. A legforróbb nyárban is kellemesen hűs volt ez a „kőlegyező”, amely a napnak csak a jótékony fényét fogadta magába, tikkasztó tüzét nem. A kapus bevezette a férfit, s azonnal távozott is. Pased ámulva körülnézett, fölemelte tekintetét a mennyezetre, megcsodálta a kismadarak kikelését, vadkacsák röptét, tarka pillangók szerelmét ábrázoló festményeket. Az elbűvölő környezet könnyed szépsége meglágyította a lelkét. Szinte bánta már a lépését, az ártó szándékát. De túl késő volt ahhoz, hogy visszakozzon. Meritaton igen mereven és parancsolón visszarángatta látogatóját a valóságba. – Ki maga és mit akar? Pased leborult a földre a fiatal hölgy előtt, tekintetét a stilizált növényekkel díszített kövezetre szegezve. – Csak egy alázatos hivatalnok vagyok a külországok minisztériumában. De szeretnék segíteni önnek. Bizonyos vagyok benne, hogy a húga, Anhésza nagy horderejű összeesküvésbe keveredett. Meritaton alig bírta leplezni örömét. – Álljon fel, és kövessen! Kis terembe vezette a férfit, amelynek közepén vízpermet tört föl egy kútból, lágy ívekben hullva vissza. A kutat kőpadok vették körül. Meritaton és Pased a kristálycsillámú fátyol két szemközti oldalán ült le. – Mit akar a tudomásomra hozni? – kérdezte Meritaton türelmetlenül. – Anhésza hercegnő a sarokba szorított a két agarával. Kényszerített rá, hogy beengedjem őt a másolati levéltárba, ahol hosszan elidőzött. Az arcát fátyol mögé rejtette. A Meritaton szemében felcsillanó öröm láttán Pased tudta, hogy jó helyen kopogtatott. A fáraó legidősebb lányának hordszékvivői elárulták neki, mennyire gyűlöli a hercegnő a húgát, Anhészát. Amikor Meritaton megkérdezte tőle, hogyan köszönheti ezt meg neki, a tisztviselő megnyugodott. Egész eddigi pályafutása során ez volt a leggyümölcsözőbb lépése.     Mahu rendőrfőnök ásítozott. A tál meleg bab, amit az imént evett meg, némileg visszaadta az erejét, de ez az örökös jövés-menés a központi kaszárnya és a határőrségek között előbb-utóbb teljesen kimeríti. Mégis magára szabta ezt a munkát, azon igyekezve, hogy állandó készültségben tartsa az embereit. Biztos volt abban, hogy a hettiták, kihasználva a fáraó pillanatnyi gyengeségét, hamarosan megpróbálják megszállni Egyiptomot. Aljas szövetségeseiket, a líbiai kutyákat és a beduin sakálokat fogják megkérni arra, hogy azok indítsák az első rohamot. Jobb lett volna megelőző hadjáratba indulni ellenük, mint a nagy III. Thotmesz idejében. De Ehnaton képtelen volt ilyesmire. Horemheb pedig nem teszi meg, míg nem kap parancsot rá.

Mahu ezért úgy érezte, hogy az ő rendőri erői képezik az első védőfalat egy esetleges betörés útjában. Egy olyan falat, amelynek bele kell törődnie abba, hogy feláldozzák. Miután szemlét tartott az északi határ helyőrségén, Mahu visszakapaszkodott kocsijára, és gyors vágtában elindult egy elszigetelt erődöcskéhez. Ez az erőd csak kevéssel előzte meg a legészakibb sztélét, amelyet Ehnaton állított, hogy behatárolja Aton területét. Az úton egy kocsi állt. A kocsi előtt egy íjász. Mellette egy hosszú, fehér tunikába öltözött asszony. Különös találkozás ezen az általában ember nem járta úton. Mahu megállította kocsiját, és leszállt. Felismerte Meritatont, a király legidősebb lányát. Ez a találkozás semmi jóval nem kecsegtetett. – Szükségem van magára – jelentette ki Meritaton idegesen. – Várom a parancsait – felelte óvatosan a rendőrfőnök. – Legyen holnap este Szemenkh herceg magánlakosztályának bejárata előtt! Súlyos események várhatók. Ön nagy szerencsétlenséget akadályozhat meg a jelenlétével. A hercegnő válaszra sem várva visszaszállt a kocsijára, amelyet az íjász vezetett, és eltűnt egy porfelhőben. Mahu sokáig állt ott döbbenten, tanácstalanul. Nem szokott efféle parancsokat kapni. Lehet, hogy egy összeesküvésbe akarják belerángatni? A királyi udvar intrikái nem tartoznak rá. De ha megsérti Meritatont azzal, hogy nem engedelmeskedik neki, még le is válthatják miatta. Az lesz a legbölcsebb, ha nem tartja túlságosan titokban ezt a beszélgetést. Nem elhanyagolható biztosítékra tesz szert, ha beszámol róla Horemheb tábornoknak.     A Kossal és Bikával tett túra után, akiket ő maga vezetett vissza a kutyaólba, Anhésza azonnal elaludt, amint végignyúlt az ágyán. Szolgálója anélkül, hogy felébresztette volna őt, megmasszírozta a talpát és a lábát, azután illatszert permetezett szét a szobában, hogy elűzze a rovarokat, és elfújta a lámpások kanócát. Ezen az éjszakán a hercegnő annyira mélyen aludt, hogy csak valami igazán nagy zaj riasztotta volna föl. A kis, tizenkét éves szolgáló, aki az egyik ablakon át jött be, és mezítláb osont a kövezeten, a könyökével beleütközött egy kisszékbe. Megállapítva, hogy az alvó változatlanul egyenletesen szuszog, végrehajtotta a feladatot, amellyel úrnője, Meritaton megbízta: ellopott egy élet-kulcs alakjára készült tükröt és egy redőzött ruhát.     Anhésza csodásan érezte magát. A tavasz volt a kedvenc évszaka. Fénye új erővel, kirobbanó élni akarással és önérvényesítési vággyal töltötte el. A könnyű levegőben benne volt az elmondhatatlan sóvárgás, amelyet olyan jól megénekeltek a költők, amikor a két part egyesülését, és az ég és a föld házasságát ünnepelték. A hercegnő, szokása ellenére, most mégsem csodálta meg a nagyszerű kilátást, amelyet a palota függőkertjeiből élvezhetett. A különös üzenet, amelyet núbiai szolgálója adott át neki, túlságosan lefoglalta a gondolatait ahhoz, hogy nyugodtan elgyönyörködhessen a mezők áttetsző zöldjében, az ég ragyogó kékjében, a Nílus vizének csillámaiban. Egy lepecsételt papiruszt kapott, néhány sietősen lefirkált, szinte olvashatatlan szóval s Szemenkh hercegnek, Meritaton férjének az aláírásával. A herceg arra kérte, hogy még aznap este, napnyugtakor, keresse fel őt a magánlakosztálya előtti belső udvarban. Anhésza már eleve bosszús volt, mert az a szeleburdi núbiai lány elkeverte valahova a tükrét és az egyik kedvenc redőzött ruháját is, s most ráadásul valami homályos szorongás fogta el.

Elmenjen-e Szemenkhhez, vagy sem? Mit kockáztat vajon? Nővére férje nyilván azért kívánja látni őt, hogy valamit bizalmasan közöljön vele. Nem kellene meghallgatnia hát, megszerezni a nem remélt értesüléseket? És aztán ott van... a kíváncsisága is, ez a kielégíthetetlen, mohó kíváncsiság, amely úgysem hagyná nyugodni. Anhésza átsietett a kerteken, fürgén kapaszkodva fel a legmeredekebb lejtőkön is. Meggyőződött róla, hogy senki nem vette őt észre, s csak azután óvakodott be a belső udvarba, ahol Szemenkh herceg, mint minden este ugyanezen az órán, imát intézett a lenyugvó naphoz, kezét a nyugati ég felé emelve. Szemenkh arca beesett volt. Tekintetét mereven egy távoli pontra függesztette, s olyan mozdulatlanul állt, mint egy szobor. Gyászos arcszínéről túlvilági szellemnek lehetett volna vélni, amely kész felfalni a jelszót nem ismerő utazót. Anhésza sajnálattal gondolt a nővérére. Milyen boldogtalan lehet e férfi oldalán! A félhomályban közelebb ment. Szemenkh nem mozdult. Anhésza még közelebb lépett hozzá. A herceg lassan felé fordította a fejét. – Hogy meri megzavarni az imámat? – méltatlankodott. – Az ön kérésére – válaszolta Anhésza. Szemenkh csodálkozva összevonta szemöldökét. – Az én kérésemre? Ezt meg honnan veszi? Én gyűlölöm a nőket. Kacérak és hazugok. Nem akarom itt látni magát, és még kevésbé akarok beszélni magával! – Talán elfeledkezett erről az üzenetről, amelyet a saját kezével írt alá? Szemenkh elolvasta a papiruszt, amelyet a lány odanyújtott neki. – Ez hamisítvány. Ez nem az én írásom. – Bizonyítsa be! – Tehát nem hisz nekem. Akkor kövessen! Anhésza belépett Szemenkh és Meritaton lakosztályába. – A nővérem nincs itt? – csodálkozott. – Nem élünk együtt – árulta el a herceg gúnyosan. – Megmondtam magának, hogy nincs ínyemre a női társaság. Nagy rendetlenség uralkodott az oszlopos teremben, ahol Szemenkh dolgozott. Papirusztekercsek és agyagtáblák hevertek a földön. Az alacsony bútorokon ruhák és íróeszközök éktelenkedtek szanaszét. A herceg felemelt egy mészkőlapocskát, és megmutatta a fáraó lányának. – Íme az írásom. Hasonlítsa össze az üzeneten láthatóval! Anhésza hamar belátta, a herceg igazat állít. Tekintete rásiklott a tükrére és ráncolt ruhájára, amelyek egy faláda lábánál hevertek. Rámutatott a holmikra. – Ezek az enyémek – mondta Szemenkhnek csodálkozva. – Hogyan kerültek magához ezek a dolgok? Szemenkh letérdelt, és felvette a tükröt és a ruhát. – De hát... nem tudom! Sosem láttam még egyiket sem. Az oszlopos terem ajtaja nagy zajjal feltárult. Meritaton állt a küszöbön. – Tehát a saját húgommal csalsz meg a saját palotámban! – rikácsolta dühösen. – Házasságtörést követsz el, olyan bűnt, amelyért a legszigorúbb büntetés jár! Szemenkh reszketve felegyenesedett. – Tévedsz, Meritaton... Tévedsz... – Egy titokzatos levélíró hívott ide engem, aki a férjed írását utánozta – magyarázta Anhésza. – És a ruha, amit a kezében tart, az nem a tiéd? A tükör nem a tiéd? – Ellopták és idecsempészték őket, hogy könnyebben bevádolhassanak, drága nővérem. Ez a

durva csel eléggé illik hozzád. – Nem kellene gúnyolódnod, Anhésza. A viselkedésed még elítélendőbb, mint képzeled. Nemcsak az a bűnöd, hogy egy férjes emberrel hálsz, de a hazádat is elárulod! Szemenkh csodálkozva nézett feleségére. – Te megőrültél, Meritaton. – Hoztam egy tanút, aki el fog ítéltetni téged a bírákkal, Anhésza! Rád és Szemenkhre is száműzetés vár, el kell majd hagynotok a Nap városát, lehet, hogy bebörtönöznek titeket, vagy talán még annál is rosszabbra számíthattok! Meritaton gonosz öröme láttán elszorult Anhésza szíve. Nem hitte volna, hogy a gyűlölet ennyire lealjasíthat valakit. Nővérében már a szeretet legcsekélyebb morzsája sem maradt iránta. Könyörtelen harcot indított ellene, csak hogy megtartsa a hatalmát. Egy férfi jelent meg Meritaton oldalán. Pased, a külországok minisztériumának hivatalnoka. Anhésza azt hitte, menten elájul. Meritaton buzdítására a férfi nagy bajba keverheti őt. A tanúvallomásával együtt a nővére vádjai még nagyobb súllyal fognak latba esni. Szemenkh herceg minden méltóságát elveszítette. Úgy gyűrögette Anhésza ruháját, mint valami rongyot. – Pased hivatalnok nem egyedül jött – mondta diadalmasan Meritaton. – A rendőrfőnök, Mahu is itt van az embereivel együtt. – Nem fog... letartóztatni engem? – aggódott Szemenkh, messze hajítva az összegyűrt ruhát. – Engem nem! A férjed vagyok, a király bizalmasa! – Megcsaltál, Szemenkh. Megérdemled, hogy megbüntessenek. A sorsod már nem tartozik rám. Meritaton félreállt, hogy utat engedjen a rendőrfőnöknek. Nagyon kellemetlen meglepetés érte. Mahu óvatos ember volt. A világért sem vállalta volna magára annak a kockázatát, hogy felelősségre vonja a királyi család tagjait. Nem lett volna törvénytelen a dolog, de szilárdabb bizonyítékok kellettek volna hozzá, mint azok, amikkel Meritaton előállt. Mahu helyett Horemheb tábornok lépett be az oszlopos terembe. Meritaton nem akart hinni a szemének, rémülten felkiáltott, s egészen a falig hátrált. Horemheb megvetően végigmérte a hercegnőt és a holtra vált Pasedet is.     Ehnaton fáraó már hetek óta nem fogadott senkit. A trónterem néptelenül kongott, csak egy nagy király szelleme kísértett benne, aki új fővárost tudott létrehozni. Horemheb tábornok úgy döntött, hogy beszél Anhészával a királyi udvarban nagy felbolydulást okozó események után. Megkérte a hercegnőt, hogy menjen utána a palota egyik oszlopcsarnokába, amelyben valaha írnokok szorgoskodtak. Mahu rendőrfőnök és Nahtmin parancsnok örültek, hogy szóltak Horemhebnek. A tábornok maga vette kézbe az ügyet. Tisztázta Anhészát a hazug vádak alól, amelyeket Meritaton sorolt elő ellene, Meritaton pedig egyszer s mindenkorra hitelét vesztette. A fortélyáról beszámoló jelentést maga a tábornok írta alá, mielőtt átadták volna azt Ehnatonnak. A király nem nyilatkozott az ügyben, de kitiltotta Szemenkh herceget a dolgozószobájából. Pasedet kényszermunkára ítélték valamelyik oázisban. Horemheb ideges volt. Mindeddig Máátot tiszteletben tartva járt el. Régen megfogadta magának, hogy soha nem fogja elárulni az istenek által kinyilatkoztatott összhang törvényét. Ma pedig megingott egy fiatal lány, királyának lánya iránti szerelem miatt. Önmaga legfőbb ellenségévé vált, s kérlelhetetlen ellenfelével szemben olyan ügyetlenül harcolt, mint valami újonc.

Anhészának hirtelen megnőtt a tekintélye a Nap városában. Azt beszélték, hogy Horemheb tábornok a pártfogásába vette, és hogy az ő közvetítésükkel tárgyalások kezdődtek a thébai papokkal. A pletykának persze volt alapja. A tárgyaláson, amelyre Horemheb készült, az egyetlen beszélgetőpartner Anhésza volt. A találkozó nem volt titkos. A hercegnő szolgák kíséretében érkezett. Haját apró gyöngyökből készült diadém szorította le. Szeme sötétzöldre volt festve. A tábornok azt javasolta a hercegnőnek, hogy sétáljanak az oszlopcsarnokban. Lassan lépkedtek egymás mellett, körbe-körbe a zárt ajtajú trónterem körül, mintha vonzotta volna őket a hatalom űrje, amely a vesztébe sodorta Egyiptomot. – Tudom, milyen sokkal tartozom önnek, tábornok. Sosem fogom elfelejteni. – Csak a kötelességemet teljesítettem, felség. Az igazságot szolgáltam, amely éltet minket. – Mi lesz Meritatonnal? – Nem én határozok felőle. Sorsunk a fáraó kezében van. Mégis... – Mégis? – Egyiptomnak egy nagy királynéra van szüksége. – Meritaton az elsőszülött. Ő biztosítja a vér jogán a jogos utódlást. Horemheb és Anhésza sokáig hallgatott. Ezt a tényt nem lehetett szem elől téveszteni. – Egyiptomnak egy nagy királynéra van szüksége – ismételte Horemheb, a foga között. – Az istenek így akarják, és én magam is ügyelni fogok erre. A lány megborzongott, lenyűgözte a tábornok eltökéltsége. „Az istenek...” Azt merte mondani „az istenek”, tagadva Aton mindenhatóságát. – Meg szeretnék osztani önnel egy titkot. Horemheb szíve megdobbant. Elképzelni sem merte a szavakat, amelyeket a lány mindjárt kimond, s amelyek felbolygatják majd az életét. – Mielőtt meghalt volna, tábornok, Teje anyakirályné elárulta nekem a leendő fáraó nevét, akinek trónra lépésében reménykedett: Tutanhaton az. Megígértem neki... – Semmit nem kellett volna ígérnie neki! – vágott a szavába nyersen Horemheb. – A thébai herceg még csak gyermek. Úgy is fognak bánni vele, mint gyermekkel. Horemheb nem vallotta be, mennyire felkavarta őt, amit Anhészától hallott. Tutanhaton... Nofertiti is Tutanhatont jelölte ki! Egy gyermek fog közé és Anhésza közé állni? Máris szemrehányást tett magának esztelen felfortyanásáért. – Téved Tutanhatont illetően, tábornok. A herceg gyorsan fejlődik. Az udvari környezet megérleli. – Azt mondják, hogy szerelmes magába... Ez képtelenség! – Én nem hiszem. Valóban mély érzelem ég benne. Anhésza feszülten elmosolyodott. Horemheb a kínok kínját állta ki e mosoly láttán. – És ön... Nem volt képes rá, hogy feltegye a kérdést, ami már a nyelve hegyén volt. Anhésza pedig nem kényszerítette rá. – Anhésza... Tartsa távol magát Tutanhatontól! A herceg súlyos konfliktus közepében fogja találni magát. A lány kihívóan ránézett a tábornokra, és állta a tekintetét. – Tutanhaton egy leendő fáraó, és én megígértem, hogy mellette leszek. Én vagyok az egyetlen, aki segítheti őt. Horemheb arcára végtelen csalódottság ült ki. – Ne ártsa bele magát a hatalomért folyó harcba, hercegnő! Kegyetlen, könyörtelen harc lesz. Engedje, hogy védelmezzem magát. Ha kitör a vihar, már túl késő lesz.

Anhésza megőrizte nyugalmát. – Nem kétlem. De mindent meg fogok tenni, hogy elkerüljem a vihart. Lehet, hogy a belső békét pont az fogja megteremteni, ha házasságra lépek Tutanhaton herceggel. Horemheb valóságos rémálmot élt át. Pedig az, amit a hercegnő szeméből kiolvasott, nem közönynek látszott. A lány szerette őt, ebben biztos volt. Mégis hihetetlen nyugalommal azt jelentette be neki éppen, hogy egy másik férfié lesz. – Ha hozzámegy Tutanhatonhoz, hercegnő, ádáz ellenségekké válunk. – Úgy lesz, ahogy Aton akarja, tábornok.      

16

Amióta Tutanhaton herceg hivatalosan beköltözött a Nap városának északi palotájába, ahol Nofertiti élt, mindenki tudta, hogyan képzeli a nagy királyi hitves a királyság jövőjét. Egy olyan herceget választott Ehnaton utódjának, aki gyermek- és ifjúkorát részben Thébában, részben pedig a Nap városában, tehát Egyiptom régi és új fővárosában megosztva töltötte. Fiatal kora miatt alkalmatlan a kormányzásra, mégis ő lesz a Két Föld egységének tisztelettel övezett és érinthetetlen jelképe, Aton híveinek és a hagyományos valláshoz ragaszkodóknak közös megelégedésére. A törékeny egyensúly fennmaradását biztosítani tudja majd az „isteni atya”, Aj és Horemheb tábornok. Ez volt tehát Nofertiti kívánsága, amelyen Ehnaton éjt nappallá téve gondolkodott, ami miatt nem jött többé álom a szemére. Ő nem Tutanhatont emelte maga mellé a trónra, hanem Szemenkhet, Aton igazi imádóját, akiben teljesen megbízott. Egyedül legidősebb lánya, Meritaton tehetett arról, hogy lelepleződött igazi természete, kiderült róla, hogy nem több rövidlátó intrikusnál. Szemenkh kénytelen eltaszítani őt magától. A herceghez ezután Ehnaton hozzá fogja adni Anhészát, aki a legidősebb lány és Egyiptom leendő királynéja rangjára emelkedik. Ők ugyanolyan párt fognak alkotni, mint Ehnaton és Nofertiti. A fáraó alaposan meghányta-vetette ezt a döntést. Szerette Meritatont, mindig is remélte, hogy királyné lesz belőle, s elkeserítette, hogy ilyen nagy fájdalmat kell okoznia neki. Kell adnia egy utolsó lehetőséget az elsőszülöttjének. Ezért hívatta magához Szemenkhkel együtt. Ha a lány lázadozik, ha meg tudja győzni őt arról, hogy hibát követ el, talán ismét átgondolja a dolgot. Ehnaton, elmerülve Aton fényességében újra és újra átírta az Istent dicsőítő himnusz minden egyes verssorát, elveszítette az időérzékét. Már nem érdekelték a napi feladatok. Nem volt többé kedve ahhoz, hogy összehívja a tanácsot, meghallgassa a minisztereit, utasításokat adjon az államügyekre vonatkozóan. Hagyta, hogy Aj és Horemheb végezze el mindezt. Fájdalmas életuntság kerítette a hatalmába. Megfosztotta őt attól az akaraterőtől, amely azóta hajtotta, amióta még gyermekként ráébredt vallási küldetésére. Maga is lassan haldoklott, mint Nofertiti. A királyné visszavonult vaksötétjébe, de mágikus ereje változatlanul hatott, és ezúttal, mindkettejük szerencsétlenségére, nem értettek egyet. Ez az elszakadás nagyban hozzájárult a fáraó legyengüléséhez. Ezért is kell egyszer s mindenkorra elrendeznie az utódlás kérdését. Miután egy rendeletben kihirdeti a döntését, kérni fogja, hogy csatlakozhasson hitveséhez, s vele tölthesse utolsó földi pillanatait. Nofertiti legalább ezt nem tagadhatja meg tőle.  

  Szemenkh és Meritaton a földre borult a fáraó előtt. Ehnaton írnok pózban ült ruhátlanul, és írt. A keze reszketett. A hieroglifák összekuszálódtak. Hatalmas erőfeszítés árán nyugalmat erőltetett magára, hogy leírhassa a papiruszra az Aton mindenhatóságát hirdető, élő szavakat. – Most találkozunk utoljára – jelentette be megfáradtan. – Már nincs sok időm, és amennyi van, azt Atonnak kell szentelnem. Te, legidősebb lányom, viszályt és hazugságot hoztál a Nap városába. A templomi énekesnők egyik elöljárója leszel, s egy olyan házba költözöl, amely a templom falain belül épült. Ezentúl Aton dicséretének szenteled magad, nem veszel részt többé semmiféle hivatalos ceremónián. A neved eltűnik az Évkönyvekből. Hátralevő napjaidat imádsággal és elmélkedéssel töltöd. Meritaton lesújtottan állt, fejét lehajtva, kezét maga előtt összekulcsolva. Ehnaton válaszra várt. De az nem érkezett. Meritaton megpecsételte a sorsát. Nem mert sem apjára, sem Szemenkhre nézni, megtörten távozott apja dolgozószobájából. A király vállon ragadta Szemenkhet. – Te, utódom... feleségül veszed Anhésza lányomat, és... Szemenkh lerázta magáról a fáraó kezét. – Nem, felség. Az én sorsom nem a házasság, és nem az uralkodás. Lemondok a hatalomról, amelyet felajánl nekem. Nem érdekel. Atonnak akarom szentelni az életemet, a templomban akarok élni. Engedje, hogy állandó pap legyek, s ne kelljen többé visszatérnem ebbe a kinti világba. Vegye magára valaki más az államügyek terhét! E szavak úgy szíven ütötték Ehnatont, hogy megtántorodott. A szoba falai táncoltak a szeme előtt. Szemenkh érzékelte a király döbbenetét. – Bocsássa meg nekem, hogy ilyen szenvedést okozok, felség... De elsősorban önmagammal szemben kell őszintének lennem. Nem vagyok hajlandó hazudni sem magamnak, sem önnek. Szemenkh térdre ereszkedett Ehnaton előtt. – Ön Aton egyetlen prófétája, s az én szellemi vezetőm – mondta. – Ön mutatta meg nekem az Istenhez vezető utat... Engedje meg, hogy teljesen neki szenteljem magam. – Úgy legyen, Szemenkh.     Anhésza elszorult szívvel érkezett az északi palotába, ahol Nofertiti és Tutanhaton lakott. Rettegett attól, hogy szembe kell néznie a borzalmas valósággal. Az udvarnagy, aki érte jött, semmilyen magyarázatot nem adott. Mi van, ha az édesanyja... Amint belépett az előcsarnokba, a félelmei megerősítést nyertek. A fáklyákat szinte mindenütt eloltották. Csak gyenge fény derengett a hatalmas, csendes házban. Anhésza kérdőn nézett az udvarnagyra, aki szótlanul vezette tovább a szobák, folyosók és udvarok labirintusában, ahol a szolgák magukba roskadva, fejüket lehorgasztva ültek. A gyász jele. Anhésza nem sírhatott. Uralkodnia kellett magán, azzal a méltósággal kellett viselnie anyja halálát, amelyet tőle tanult. Az udvarnagy bevezette a hercegnőt a nagy királyi hitves hálószobájába, amely mellett egy fürdő- és egy masszázsszoba volt, majd becsukta mögötte az ajtót. A szobában teljes volt a sötétség. Anhésza arcán peregni kezdtek a könnyek. Egy alig hallható hang lágy dallamú, monoton énekbe kezdett. Nofertiti tiszta, csengő hangja.

Anhésza az ágyhoz futott, ahol anyja feküdt mozdulatlanul, kihunyt szemekkel. – Anyám, te élsz! Anhésza szenvedélyesen megszorította Nofertiti bal kezét, amely lelógott az ágyról. – Ez az utolsó éjszakám ezen a földön, szeretett lányom... Örülök, hogy elhagyom ezt a világot, s hamarosan megismerek egy másik fényt. Aton megadta nekem a kegyelmet, hogy egészen eddig a pillanatig lélegezzek, amikor végre elárulhatom neked, mi vár rád. A lány kiérezte Nofertiti szavaiból a mosolyt, a halált leterítő reménységet. – Apád eljött néhány órával ezelőtt... Beszélni akartam vele még egyszer, utoljára. A szavai, Anhésza, erőt adtak nekem ahhoz, hogy egészen eddig a pillanatig küzdjek. A nagy királyi hitves hangja erőtlenné vált, már alig-alig lehetett hallani. – Most már te vagy a jogos utódlás őre, gyermekem, Egyiptom leendő királynője... Tiéd az elsőszülött lány minden kiváltsága. Menj hozzá Tutanhaton herceghez, ebben a palotában, még ma éjjel... és ügyelj Egyiptom boldogságára!     Miközben a csillagos éj ráterítette lazúrkék köpönyegét a Nap városára, egy szolgáló beillatosította Anhésza hercegnőt az egyik fürdőteremben, amelynek köveit előzőleg jól felmelegítették. Anhésza pucéran leült egy összecsukható székre, és kis kortyokban friss gyümölcslét szürcsölgetett egy Szíriából hozott szívókán át. A hercegnő elűzött magától minden gondolatot. Hagyta, hogy finoman bedörzsöljék, bekenjék testét, s csak a kellemes érzésre, a hátán végigfutó borzongásra figyelt. A szintén ruhátlan szolgáló nemrég lépett huszadik évébe. Gyermekkora óta Nofertiti szobalánya volt, de jól ismerte már Thébát, amikor úrnőjével eljött az új fővárosba. – Maga nagyon szép – mondta a hercegnőnek –, éppolyan szép, mint az anyja. Az én anyám a szolgálók között volt, amikor Nofertitit kicsinosították a fáraóval töltött első szerelmes éjszakájára. Ma este az én feladatom, hogy sugárzóvá tegyem az ön testének szépségeit, vonzóbbá tegyem önt, mint egy istennő. Anhésza abbahagyta az ivást. Valóban, ma este Tutanhaton herceg feleségévé lesz. A házasság megköttetik azzal az egyszerű ténnyel, hogy az ifjúval egy fedél alá költözik, és odaadja magát neki. Semmiféle jogi aktus, semmiféle vallási vagy civil szertartás nem szükséges. Két ember, aki megvallja szerelmét és közös életet kezd, hogy megosszon egymással örömöt és bánatot, férj és feleség lesz. – Te éltél Thébában? – kérdezte Anhésza. – Igen, hercegnő. – Ugyanolyan kellemes város, mint a fővárosunk? Anhésza nem árulhatta el, hogy járt a nyugati parton, az anyakirályné palotájában. Azt még kevésbé vallhatta be, hogy sajnálja, hogy nem ismerhette meg a pompás várost, amelynek negyedei a másik parton terültek el. A szolgáló felsóhajtott. – Kellemes... Túl kevés hozzá ez a szó. Théba a leggazdagabb, a legvidámabb város! Ott minden este nagy fogadások voltak. Én lírán játszottam és énekeltem. Itt az élet szürke, színtelen lett. Szinte tilos nevetni, szórakozni. A halál kószál erre... de nem ezen az éjen! Ma a szerelem el fogja kergetni, ebben biztos vagyok. Ön fogja elűzni innen. Anhésza csodálatos testének minden porcikájára jutott az illatszerből. A hercegnő már meg se moccant, átadta magát a boldogságnak, amelyhez foghatót még sosem érzett. Egyszerű, állati elégedettség volt ez, s ő minden tartózkodás nélkül élvezte. A szolgáló könnyedén megmasszírozta a leendő királyné nyakát. Úgy vélte, a hercegnő még nem

lazult el eléggé. – Ne féljen semmitől, hercegnő! A szerelem Isten szava. Az, amit ebben a pillanatban érez, semmi a mellett az öröm mellett, amelyet a szerelem fog nyújtani önnek. Úgy árad szét magában, mint a Nílus vize a két parton az áradás idején. Anhésza először gondolt elragadtatással Tutanhaton hercegre. Az ifjú lesz az ő boldogságának őre. Kezdte megszeretni őt. Nem őrült szenvedéllyel, de egy nagyon gyöngéd szeretettel, amely hamarosan lelkük és testük egyesülését fogja táplálni. A szolgáló kinyitott egy ezüsttalapzaton álló, arany illatszeres dobozkát. Alakra olyan volt, mint két egymáshoz tapasztott kartus[8], amelyek fölött két strucctoll fogja közre a napkorongot. A két kartus mindegyikében drága szer volt: a templom laboratóriumában készítették orvos papok, a veszélyes nőstény oroszlán, Szekhmet titkainak tudói, aki messzi délről hozta el a legritkább illatos szereket. A dobozt egy gyermekkirály ábrázolásai díszítették, ifjú korát féloldalt hordott hajfonat jelezte. A finom, domborított aranyszobrot színes kövekkel rakták ki. Jobb kezének mutatóujjával a szolgáló kivett egy keveset az illatos pasztából, azután lassan és finoman szétkente a hercegnő tarkóján. Anhésza hihetetlen felüdülést érzett. Örömében fel is kiáltott. Úgy érezte, hogy teste minden apró része érzékennyé vált. – Ne mozduljon, hercegnő! Most már kész a szerelemre. Lénye legmélyén fogja átélni azt. Most felöltöztetem.     Haját arany- és ezüstdiadém alá szorítva, gyöngy nyaklánccal, áttetsző, combközépig érő tunikában, vékony szíjú fehér szandálban állt Anhésza, amikor kitárult előtte Tutanhaton herceg hálószobájának ajtaja. A kamarás letette fáklyáját egy kisasztalra, és kiment a szobából. Az egyik kertre néző ablakból Anhésza megcsodálta a tavasz második havának teliholdját. A palota csillagászai ezt különösen kedvezőnek jósolták: semmiféle negatív erő nem akadályozza az isteni hatásokat abban, hogy átjárják a földet. A tömör ébenfa ágy a hálószoba közepén állt. A fakeretre egymást keresztező, fehérre festett zsinórfonadékot feszítettek, az ágy lábát elefántcsont és arany díszítette. Három táblája mindegyikén Besz isten vidám alakja grimaszolt, ő vigyázta az alvó álmát, távol tartva tőle a rémálmokat és a sötétségben ólálkodó démonokat. Az ágy épp elég széles volt két vékony testalkatú ember számára, hosszában lótusz- és papiruszfríz futott végig: a virágok azt a mocsarat idézték, ahol a kezdet kezdetén kialakult az élet. Az álomba merült lélek meghalt az elmúló nappal, s az ősvízbe merült, hogy ott újjáéledjen. Ezen az éjszakán Anhésza nem fogja eloltani a négy fáklyát a hálószoba négy sarkában. Faállványba szúrva álltak az ívelt kereszt formájú bronz- és aranyfáklyák. A keresztek karokkal voltak ellátva, azok tartották az olajjal teli vázát, amelyben füst nélkül égő kanóc úszott. Anhésza színes, légies árnynak látszott a lágy fáklyafényben. Az ágy fejénél álló félkör alakú éjjeliszekrényt a térdeplő Su isten tartotta, akit az éjjelt és a nappalt jelképező két oroszlán fogott közre. Su biztosította az alvók álmait megvilágító égi fényt. Anhésza letette a csodálatos elefántcsont tárgyat a padlóra, hogy távol tartsa az álmokat és az álmosságot. Amikor Tutanhaton egyszerű kötényében belépett a szobába, Anhésza szembefordult vele. Egy gyerek, a herceg még csak egy gyerek. De a tekintetében az őrült szerelem, törékeny testében a szenvedély remegése. Úgy nézett a hercegnőre, mintha egy istennő igazi arcát csodálná

benne. – Anhésza – suttogta –, Anhésza... szeretném... – Gyere közelebb – biztatta a lány mosolyogva. – Szeretném... – Hallgass, ifjú herceg, és gyere ide, egészen közel! A herceg habozva, reszketve engedelmeskedett. Arca szinte már hozzáért a hercegnőéhez. Egyforma magasak voltak. Ajkuk összeért. – Anhésza, még el sem merem hinni, hogy... – Felejtsd el a szavakat! – kérlelte Anhésza. – Felejtsd el mindet, és vetkőztess le! A lány hátrahajtotta a fejét, illatos haja a vállára omlott. Tutanhaton lassan megfogta az Anhésza tunikáját tartó pántokat. Az áttetsző ruha lecsúszott a hercegnő testén, lesiklott kemény bimbójú mellein, lapos hasán, fekete borostyán-ölén, hosszú lábán. Az ámuló Tutanhaton nem tudta, mit tegyen. Anhésza gyöngéden ránézett, félrerúgta tunikáját, és letérdelt, hogy levegye a szandálját. A herceg is lehajolt, hogy megcsókolja a lány lábát. Anhésza beleborzongott a gyönyörbe. Kézen fogva magához vonta Tutanhatont, aki ezután hagyta, hogy az ösztönei vezessék a mozdulatait. Magához szorítva Anhésza meztelen testét, szenvedélyesen megcsókolta a lányt. Anhésza kioldotta Tutanhaton kötényét, magával vonta a fiút az ágyhoz, s összefonódva lefeküdtek. Pár pillanatig nem moccantak, míg újra lélegzethez jutottak. Azután Tutanhaton ifjúi hévvel a lány fölébe kerekedett.      

17

Trónján ülve Ehnaton fáraó csendben és magányban élt. Sosem szerette a tanácsüléseket, amelyeken udvaroncok hada igyekezett hízelegni neki, elfeledkezve a kötelességekről: Egyiptomról, Aton ragyogásáról, az új civilizáció születéséről... Van még mindennek valami értelme ezen a reggelen, amikor egyedül ül a nagy királyi hitves üres trónja mellett, ezen a reggelen, amikor Nofertiti meghalt, visszatért a kezdetek fényébe? Most kinek vallja meg gondolatait? Kivel ossza meg félelmeit és reménységét? Nofertiti volt a hitves, a szerető és a barátnő. Támogatta őt a megpróbáltatásokban, megvilágította az utat, amikor a sötétség fenyegetett, távol tartotta a balvégzetet. Nélküle nincs ereje folytatni. Miután a királyné, vaksága miatt elszökött mellőle, egyre romlott a helyzet. A hatalom kisiklott az ujjai közül, mint egy vízsugár. Szemenkh, akit utódul kívánt, a visszavonult életet választotta, bebizonyítva ezzel, hogy hiányzik belőle a józan tisztánlátás. Emlékek villantak Ehnaton agyába, káprázatosak, mint a reggeli nap. Nofertitivel áll a palota nagy ablakában, a tömeg odalent éljenez, egy tisztviselő éppen aranyláncokat kap érdemei elismeréseképpen. Lányaikkal együtt ebédelnek valamelyik teraszon, süt rájuk a nap. Csakis egy házaspár uralkodhat Egyiptomon. Csakis egy házaspár vonzhatja rá Aton jótékony sugarait. Ő, akinek a fény prófétájává kellett lennie, vajon talál-e elég erőt magában ahhoz, hogy ellássa királyi teendőit? Ki akarná még támogatni? Képes-e még egyáltalán a kormányzásra? Nofertiti meghalt, legidősebb lánya lehetetlenné tette magát, Horemheb ellenséges. Elérkezett az idő, hogy feladja. De egy fáraónak nem adatott meg a lehetőség arra, hogy lemondjon. Nincs más kiút, csak a halál. A halál, amelyet Ehnaton megkönnyebbüléssel fog fogadni. Egy ember körvonala

rajzolódott ki a trónterem ajtajában. Valami meghatározhatatlan szorongás szorította el Ehnaton torkát. Talán Horemheb elhatározta, hogy megöleti őt. Talán ő küldte el az egyik katonáját, hogy megrövidítse a napjait? Ehnaton nem fog ellenállni. Nyilván Aton döntése, hogy így vegye le a válláról a terhet. Az árny kiért a fénybe: Anhésza, Egyiptom leendő királynéja. A lány keresztülment a fényben fürdő termen, és felment a trón lépcsőjén. Apja rászegezte tekintetét. Felérve az emelvény tetejére Anhésza letérdelt, és leborult a király előtt. – Asszony vagy – állapította meg meghatottan a fáraó. – Elhagytál engem, Anhésza, bementél férjed házába. – Igen, asszony vagyok, de hús vagyok a húsodból – tiltakozott Anhésza kedvesen. – Állj fel, gyermekem, és gyere ide mellém! Anhésza engedelmeskedett, lekuporodott apja bal lába mellé, és fejét a fáraó térdére hajtotta. – Boldog vagy? – Azt hiszem, apám. – Miért csak hiszed? – Egy férfi szeretete nem elég nekem! – Egész Egyiptomét kívánod, ugye? Ez csak Istentől függ, Anhésza. Ide hallgass! Nincs több tanítványom. Fogj egy írónádat és egy papiruszt! Te írod le a nagy Aton-himnusz végét. A hercegnő leírta a szavakat, amelyeket apja diktált neki. – Te, Aton – szavalta a fáraó szaggatottan –, sokmilliónyi formát teremtettél magadból, amikor egyedül voltál, városokat, mezőket, folyókat, utakat. Minden szem lát téged, de te a szívemben lakozol. Nincs senki más, aki ismer téged, csak én, a fiad, akinek tudomására hoztad terveidet, hatalmadat. Ehnaton elhallgatott, hirtelen eksztázisba esett. A szeme kifordult, az ajka szétnyílt. Anhésza megrémült, azt hitte, apja meghalt. Megérintette a király kezét, s Ehnaton azonnal magához tért. – Ne félj, Anhésza! Nem Aton kínoz így engem, betegség ez, amely hónapok óta gyötör. Míg édesanyád itt volt mellettem, el tudtam viselni, felül tudtam kerekedni rajta. Miután egyedül maradtam, legyűrt... Tudod, hogy nem én beszéltem elsőként Atonról? Meglepődés ült ki a hercegnő arcára. – Hatsepszut, a fáraó-királynő vésette ezt a gondolatot Karnak falaira: „Aton vagyok, aki megalkotott minden létezőt, aki erőt adott a földnek, aki beteljesítette a megteremtését.” Hatsepszut az ősöm volt, s remélem, méltó voltam hozzá. Sose feledd, Anhésza, hogy a papok a legaljasabb emberek. El fognak árulni téged, ahogy engem is elárultak. Elferdítik, lealacsonyítják azt, ami isteni. Ne hallgass a tanácsukra, kerüld a társaságukat! Légy igazi királynő, tiszteld Máát törvényét, az igazságot és a világ rendjét, amely már az emberek előtt is létezett, és utánuk is létezni fog. Máát sugalmazza a uralkodást, ő adja meg az élet leheletét, túl az időn. A fáraó az ő fia és szolgálója. Meg kell hogy tanítsalak téged Máátra, Anhésza. Fel kell készítenem téged a királynőségre. Ehnaton beszélt. Anhésza hallgatott. Az órák múltak, s Ehnaton felidézte azokat a szellemi alapelveket, amelyekhez az életét igazította. Beavatta lányát Aton tanításába, átadta neki az őt éltető belső fényt, erejének utolsó morzsáit is felemésztve, csak hogy szeretett lányának sorsa kiteljesedhessen.     Horemheb tábornok madárházának lakóiban gyönyörködött, gerlékben, vadgalambokban, búbos bankákban, cinkékben... Kalitkába zárva is jól megfértek egymással. A tábornok szerette

nézni, ahogy repkednek, abban a meggyőződésben, hogy a kis rabok a szabadságnál jobban szeretik a biztonságot. Vajon igazuk van ebben? Ő, a hatalmas Horemheb mit tenne, ha egy ketrecben kellene élnie? – Miért ez a visszavonultság? – korholta felesége, Mut asszony. – Időd java részében ezeket az ostoba madarakat bámulod, vagy a kertben sétálgatsz, vagy régi írásokat olvasgatsz. Kevésre tartod magad, drága hitvesem! Mut asszony haragjában elég meggyőzően beszélt. Semmit nem veszített a gazdag thébai nemesekre jellemző gőgből. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Horemheb, megsimogatva egy gerle feje búbját, amely odament hozzá, és megcsipkedte a csőrével. – Jól tudod te azt! Te vagy a legbefolyásosabb ember az országban. Teje anyakirályné és a nagy királyi hitves, Nofertiti meghalt. Ehnaton beteg, magányos, képtelen uralkodni. Nem maradt már senki közted és a legfőbb hatalom között! – Elfeledkezel a leendő királyi párról. – Anhészáról és Tutanhatonról? Ne tréfálj, Horemheb! Hiszen gyerekek. Nem ismerik a kormányzás művészetét. Engedelmeskedni fognak annak a férfinak, aki kezébe veszi az ország sorsát, majd pedig maga válik fáraóvá. – Az „isteni atyáról”, Ajról is elfeledkeztél. Mut asszony még haragosabban folytatta. – Hogyan tehetne bármit is ellened az az öregember? Ha erélyesen lépsz fel, beadja a derekát. Aj csak egy udvaronc, az erősebb kegyeit keresi. Horemhebnek el kellett ismernie felesége érvelésének helyességét. A nagyratörő, makacs asszonyból nem hiányzott az éleslátás. Pont azt mondta ki, amitől Horemheb tartott. – Elfelejted, drága hitvesem, hogy az én kötelességem az, hogy hűn szolgáljam uramat, a fáraót. A szavamat adtam neki. Mut asszony odament a madárházhoz, ahol egy vadgalambpár hangos burukkolásba kezdett. – Szeretem, hogy lojális vagy, férjem. Ez a te erősséged, és nem kell lemondanod róla. De az a férfi, akinek a szavadat adtad, megváltozott, nagyon megváltozott! Még ő viseli a királyi koronát, de már nem úgy viselkedik, mint egy fáraó. Ha nem lépsz közbe, Egyiptom összeomlik. Szabad lesz az út a hettiták előtt. Férfiak, nők és gyermekek ezreit ölik meg vagy viszik majd el rabszolgának. Egész falvakat fognak elpusztítani, magát Thébát is lerombolhatják. Horemheb gabonát töltött a madáretetőbe. – Mit kívánsz hát tőlem? – Állíts fel népes seregeket – javasolta a nemes hölgy. – Indulj el északra, vezess hadjáratot Ázsiába, és térj vissza győztesen! Olyan nagy tekintélyed lesz, hogy Hórusz igazi fiára ismernek majd benned. Azután... – Azután? Mut hallgatott, hátat fordítva a madárháznak, amelyben egyre nagyobb volt a szárnycsattogtatás. A madarak az etetőnél tolongtak, csipegettek. – Remélem, kedves, tiszteletre méltó hitvesem, egy pillanatig sem gondoltál arra, hogy siettetni lehetne a fáraó életének kihunyását, és hogy semmiféle összeesküvést nem bátorítottál erre. Különben a legkönyörtelenebb bírára találnál bennem. – Légy nyugodt – mondta Mut elcsendesülve. – Ugyanúgy tisztelem a fáraót, mint te. De biztos vagyok benne, hogy Ehnaton rossz király. Ha lemondasz arról, hogy megvédd az országodat és a népedet, ugyanolyan bűnös leszel, mint ő. Mut asszony sietős léptekkel távozott. Horemheb tovább etette a madarait. Szűk tere volt a cselekvésre, szinte semekkora. Mégis elhatározta, hogy megpróbálkozik valamivel, de tudatában

volt annak, mennyire veszélyes lépésről van szó. Egy olyan lépésről, amelyről nem beszélhetett a feleségének.     Vajon Tutanhatont szereti vagy a királyt, akivé a fiú lesz? Anhésza nem látott tisztán magában. Hagyta, hogy magával ragadja az érzéki vihar, amelyben teste ezernyi, folytonosan megújuló gyönyört fedezett fel. Tutanhaton kielégíthetetlen volt. Éhezte, szomjúhozta ifjú hitvesét, minden éjjel ugyanolyan hévvel osztotta meg vele ágyát. Az ifjú éber álomban élt, s teljes egészében a szerelemnek szentelte magát, amely Aton legszebb teremtményéhez fűzte. A tavaszi nap egyre melegebbé vált. Délben erőteljes fehér fény árasztotta el az eget és a földet. Az állatok a lombok alá húzódtak, a parasztok a pálmaligetekben vagy a mezők szélén épített rőzsekunyhókban aludtak. Anhésza mégis a déli órát választotta a sétahajókázáshoz. Nem félt a nap perzselésétől. Egyszerű, hálós ruhát öltött, amely követte teste domborulatait, s lesétált a mesterséges tó partján kikötött könnyű papiruszcsónakhoz. Rendszerint két szolga forgatta az evezőket, de ezúttal Anhésza egyedül akart elmenni a középső szigeten emelt pavilonba, hogy ott meditáljon, új egyensúlyt keressen. A hercegnő elkötötte a csónakot, és könnyedén beleugrott. Amikor az evezőért nyúlt, egy erős kéz ereszkedett a karjára. – Engedjen engem evezni – kérte Horemheb tábornok. Anhésza nyugalmát megőrizve elhelyezkedett a csónak elejében. Horemheb szabályos evezőcsapásai hatására a csónak egyenletesen siklott a tavon a sziget felé. – Látnom kellett magát, hercegnő. Ön káprázatosan szép. Anhésza belemerítette bal kezét a vízbe, csíkot húzva bele, ahogy a bárka haladt. – A házassága súlyos hiba – jelentette ki Horemheb. – Még sok idő kell hozzá, hogy Tutanhaton elérje a megfelelő kort az uralkodásra. Kegyetlen csalódásokat fog okozni önnek. A hercegnő szerelmes éjszakáira gondolt, s elmosolyodott. – A herceg Thébából jött – folytatta Horemheb –, nem szeretik őt itt, az új fővárosban. Ráadásul... – Ráadásul? – kérdezte Anhésza gúnyosan. Horemheb eleresztette az evezőt. A csónak egy ideig magától siklott tovább. – Önnek, hercegnő, és nekem más szemmel kellene tekintenünk a saját létünkre. Isten azért adta meg az embernek a megismerés képességét, hogy megváltoztathassuk sorsunk folyását. Horemheb sosem látszott még ennyire vonzónak. Anhészának tetszett magas homloka, a bal orcáján díszelgő sebhelye, a nemes tartása. – A fáraó leghűbb szolgája vagyok, de... – De az apámnak nincs már kedve az élethez. Hamarosan elhagyja ezt a földet. Mivel Szemenkh visszavonult a templomba, immár senki nincs a trón mellé emelve. – Kegyetlen dolog arra gondolni, mi lesz, ha egy király meghal. – Egy olyan király, akit maga nem szeret, tábornok. Horemheb nem kertelt. – Ez igaz, hercegnő. Nem szeretem őt. Mélységesen helytelenítem azt, ahogy kormányoz. Meg vagyok győződve róla, hogy a vesztébe sodorja Egyiptomot. De nem árultam el, és nem fogom elárulni őt. A nap bearanyozta Anhésza barna bőrét. Nem kételkedett Horemheb őszinteségében. Mindketten tudták, hogy a tábornok képes lenne az uralkodásra, hogy magában hordozza a rég volt fáraók erejét. Hiszen a legbűvösebb védelmet élvezte, Hórusz istenét! Amikor az égi sólyom,

amelynek két szeme a nap és a hold, felrepül, a fia, Horemheb, nem emelkedik-e úgy fel Egyiptom trónjára, mint egy új fény? – Csodálom a lojalitását, tábornok. Kész vagyok segíteni magának. A bárka megállt a tavon, félúton a part és a sziget között. Az égből egy jégmadár zuhant le a tóra, mint valami kő, alámerült, majd egy hallal a csőrében bukkant elő újra. A vízen kacsák szunyókáltak ringatózva, szárnyuk alá fúrt fejjel. – Isteni e hely szépsége – állapította meg Horemheb –, mint az öné, hercegnő. Anhésza ott érezte a tábornok tekintetét a bőrén, az ajkán, a mellén. Nem fordult el. Nem akart sem elmenekülni, sem elrejtőzni. – Segíteni... Ez nem elég, hercegnő. Ön megérezte, milyen veszélyben van az országunk. Tudom, hogy a szeretet, amelyet apja iránt érez, nem vakítja el. Tudja, milyen súlyos betegségben szenved a fáraó. Ón is gondolt már arra, hogy hamarosan meg fog halni. Holnap ön lesz a királyné. És nem fog úgy tenni, mint egy rajongó Aton-hívő. Lehet, hogy Anhésza tűrhetetlen sértésnek tartotta e szavakat, de nem fakadt ki felháborodottan. Elgondolkodva hevert a bárkában, kinyújtva hosszú, tökéletesen formás lábait. – Ön összeházasodott Tutanhaton herceggel, én elvettem Mut asszonyt. Így határoztak az istenek. De miért lenne örökre megpecsételve a sorsunk? – Egészen odáig elmenne, hogy... eltaszítja magától a feleségét? – Természetesen nem. De ön lehetne a nagy királyi hitves. Horemheb egy szuszra mondta ki ezt. A hercegnő döbbenten felült. Most már tudta, mi a terve Horemhebnek: megvárja Ehnaton halálát, eltávolítja a trónra pályázókat, Anhészával kijelölteti magát, mint a jog szerinti fáraót, és feleségül veszi őt. Horemheb, az új király és Anhésza, a nagy királyi hitves kormányoznák a Két Földet. Mut asszony másodfeleséggé válna, az ifjú Tutanhaton herceg békésen éldegélne az udvarban. Anhésza lelkesedéstől csillogó szemmel nézett Horemhebre. Egy ilyen férfi életének részese lenni, az ő oldalán uralkodni, visszaadni az országnak nagyságát... igen, nagyszerű álom volt ez! Egy olyan álom, amelyet ő valóra válthat. – Felejtse el Atont! – könyörgött Horemheb, érezve, hogy Anhésza már-már megadta magát. – Felejtse el ezt a fővárost, a régi hagyományaink elvetését, a haszontalan kultuszok gyakorlásával töltött éveket! Csak a jövőre gondoljon, a közös jövőnkre! A tábornok kinyújtotta jobb kezét a hercegnő felé. Csak felelnie kell a hívó szóra, a karjába vetnie magát, megismerni a teljes boldogságot. Anhésza felállt. Horemheb lenyűgözötten nézte. A hercegnő napról napra nőiesebb, káprázatosabb lett. Ő lesz Egyiptom legragyogóbb királynője. – Nem fogok lemondani Atonról, tábornok – jelentette ki. – Ő a legdrágább örökség, amit atyám rám hagyott. Ő megtanított engem a fény igazságára, beavatott a misztériumaiba. Nem fogom elhagyni Tutanhatont. A herceg a szerelmével, a bizalmával ajándékozott meg engem. A lelke bennem él. Felállva a papiruszbárka vékony peremére, egy pillanatig ott állt, a nap dicsfényében, majd egy lendülettel a vízbe ugrott, és kiúszott a szigetre. Horemheb sokáig nem tért magához. Szenvedélyesen szerette Anhészát, de tudta, hogy a hatalomhoz vezető úton a lány lesz a legfélelmetesebb ellenfele. Anhésza hercegnő nem meditálással töltötte az időt a szigeten, mint tervezte. Annak a súlyát mérlegelte, hogy visszautasította az ország legbefolyásosabb emberét. Ahhoz, hogy Tutanhaton trónra léphessen, és Horemheb elismerje őt fáraónak, a herceget hatásosan védelmező hálózattal kell körülvennie. A tábornok nem lesz tétlen. De Anhésza sem. Sőt gyorsabbnak kell lennie

Horemhebnél. A nap városának laktanyáiban szolgálatot teljesítő valamennyi csapat napok óta megerőltető gyakorlatokon vett részt. Az újoncok egyre a fegyverforgatást, íjászatot, kardvívást tanulták, pihenő nélkül. A karbantartással foglalkozó csapatok tüzetesen átvizsgálták a harci kocsikat. Azt suttogták, hogy Horemheb kiküldöttei önkénteseket toboroznak a tartományokban, hogy megerősítsék az állandó hadtesteket. A katonák közérzetére korábban rányomta bélyegét a tétlenség és a bizonytalanság, amelyre Ehnaton várakozó politikája ítélte őket, most pedig kezdett visszatérni lelkesedésük. Horemheb hosszú órákat szentelt arra, hogy a hadosztályok vezetőivel és a kiképzőkkel megbeszéléseket tartson. Meghallgatta az öreg katonák panaszait, akik ázsiai hadjárataikat emlegették fel, amikor a felszerelésük terhétől sajgott a hátuk, szikkadt kenyéren éltek és sós vízen, és köves talajon aludtak. Kimerülten, fájó tagokkal gyalogoltak a harcszíntérre, ahol sebeket kaptak, vagy a halál várt rájuk. De örülnének, ha ismét útnak indulhatnának. Tudnák, mivel lelkesítsék a fiatalokat, Egyiptom nagyobb dicsőségére. Horemheb egyre népszerűbbé vált. Ügyelt arra, hogy naponta többször is végigkocsizzon a Nap városának főútjain, és barátságos intéssel viszonozza a tömeg köszöntését. Tanácskozott a miniszterekkel, tanulmányozta jelentéseiket, megjegyezte az írnokok és a fő tisztségviselők panaszait. Lassanként betöltötte az űrt, amelyet Ehnaton okozott a távolmaradásával: a fáraó ki sem jött többé saját dolgozószobájából, és nem volt hajlandó fogadni az orvosokat. Horemheb elcsigázottan ért vissza a főtisztek épületébe, ahol a vezérkar egy hadjárat tervén dolgozott, a diplomaták és a hadsereg geográfusai által készített Ázsia-térképeket böngészve. Az őrök kivételével senki nem volt már az épületben. A stratégák visszatértek villáikba, hogy megebédeljenek és pihenjenek kicsit. Horemheb az irodájába ment, hogy elolvassa az összefoglalókat. A küszöbön megtorpant. A helyiségben ott ült az „isteni atya”, Aj, Hanisz követ és Hui intéző. Arcukról semmit sem tudott leolvasni. – Üdvözlet – vetette oda nekik Horemheb. – Nem hiszem, hogy azt mondtam volna, fogadom magukat. – Bocsássa meg nekünk, hogy így betolakodtunk – mentegetőzött Aj –, de minél hamarabb beszélni akartunk magával, és tudtuk, hogy itt megtaláljuk. – Annyira sürgős? – csodálkozott a tábornok. – Úgy hisszük, igen – jelezte az „isteni atya” igen komoran. – Már semmi kapcsolatunk nincs a fáraóval. – Nekem sem. – Mégis mindent úgy tesz, mintha átvette volna a hatalmat, méghozzá anélkül, hogy kikérné a véleményünket – szögezte le az öreg udvaronc szigorúan. – Egyszerűen teszem a dolgom – jelentette ki Horemheb. – Senki nem állíthatja az ellenkezőjét. – Meg kell beszélnünk, hogy állunk – követelte Aj. A követ és az intéző vádlón néztek Horemhebre. – Ugyanúgy tudják, mint én – válaszolta nyugodtan a tábornok. – Ehnaton egyedül uralkodik, társuralkodó nélkül. Nem beszél egyetlen miniszterrel sem, nem hoz egyetlen döntést sem. A hadseregnek harcra készen kell állnia, ha a hettiták megpróbálják megszállni Egyiptomot. – Miért hagyjuk figyelmen kívül Anhésza és Tutanhaton herceg házasságát? – aggódott az „isteni atya”. – Azért, mert jelentéktelen epizód – válaszolta szárazon Horemheb. – Az a gyerek sosem fog uralkodni.

Hui intéző a tábornokhoz lépett. – Ha megakadályozza Tutanhatont az uralkodásban – jelentette ki zordan –, a Dél fellázad maga ellen. A núbiai csapatok csak az én parancsaimnak engedelmeskednek. Emlékezzék erre! Hui távozott. Horemheb nem türtőztette sokáig haragját. – Mit akar ez a paraszt? Azt hiszi, hogy megijedek a négereitől? Össze fogom roppantani! – Vigyázzon! – ajánlotta Hanisz követ. – Hui egyszerű és egyenes ember. Ha a helyzet megköveteli, harcolni fog Tutanhatonért. Hanisz is elhagyta a helyiséget. Az „isteni atya”, Aj mozdulatlanul állt, de aggódni látszott. Horemheb karba fonta a kezét. – Ugye, maga lázítja őket ellenem? Az öreg udvaronc lehajtotta a fejét. – Egyiptom érdekében teszem, amit teszek. Segítsen, hogy szilárd trónra segíthessem Tutanhatont és Anhészát. Gyerekek még. Meg fogjuk mutatni nekik a követendő utat. És ne dolgozzon annyit, tábornok! Ne merítse ki az erejét! Egyiptomnak szüksége van magára. Ez egyszer Horemheb képtelen volt a beosztottjai által írt papiruszokra összpontosítani. Nem vette félvállról a figyelmeztetést. De nem fog engedni!     Anhésza és Tutanhaton már két hónapja az északi palotában lakott. Élvezték a nyugodt boldogságot, a fiatalasszony nyughatatlansága ellenére is. Tutanhaton élvezni akarta az életet, mindenben a vidámságot, a szórakozást kereste. Anhésza pedig egyre-másra az államot emlegette, a kötelességeket, a külpolitikát. A herceg szórakozottan hallgatta, s közben a szépségében gyönyörködött. De most Tutanhatonnak szinte eszét vette az aggodalom. Anhésza előző nap az ágyat nyomta, s bár már késő volt, még mindig nem kelt fel. Az ifjú nem mert bemenni a szobájába. Anhésza nélkül viszont olyan volt, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, járkált föl és alá, képtelen volt nyugodni. Amikor már nem bírta tovább, belökte az aranylemezekkel borított cédrusajtót, és igen különös látvány tárult elé. Anhésza a földön ült, a legkülönfélébb holmik között: egy tömörfa ládikó egymásra csúszó fiókokkal, egy aprócska sakktábla, egy piciny parittya, festékes edénykék, egy mozgatható tagú kacsa. – De hát... ezek játékszerek! Talán a gyermekkorba vágysz, szerelmem? Anhésza mosolyogva felállt. Amióta férjhez ment, Aton elhalmozta boldogsággal. Tutanhaton csodálatos társ volt. Anhészának sikerült meggyőznie Hanisz követet, hogy szólaljon fel az ifjú ügyében az udvar legbefolyásosabb tagjainál. A diplomata, aki maga mögött tudta Hui intéző, az „isteni atya”, Aj és a fia, Nahtmin parancsnok támogatását, széles körben meghallgatásra talált. Még ha továbbra is Horemheb a hadsereg mindenható ura, semmiféle törvénytelen akcióba nem kezdhet. Meg kell majd egyeznie Tutanhaton híveivel. Az idő múlásával a herceg helyzete egyre szilárdabbá vált. A fáraó lányára már csak az a feladat hárul, hogy meggyőzze apját: adoptálja Tutanhatont, mint társuralkodót. Az ifjú herceg felemelt egy tűzszerszámot, amely egy nagyon kemény fadarabból, és egy gyantával bekent botocskából állt, amit a fadarabba vájt, kerek lyukba kellett állítani. Ha a botocskát pörgették, az átforrósodott, majd meggyulladt. Tutanhaton eljátszott vele, aprócska lángot csalt elő belőle. – Nézd, Anhésza! Nézd, sikerült! Ez a tűzszerszám jobb, mint ami Thébában volt nekem! Anhésza elérzékenyült a hercegen. A fiú szívét a jóság töltötte be. Tutanhaton eldobta a tűzszerszámot. Zavarba jött attól, hogy Anhészát a szokásosnál

távolibbnak, elgondolkodóbbnak látja. – Nem válaszoltál nekem. Mit jelentenek ezek a játékok? – Hamarosan szükség lesz rájuk – mondta Anhésza meghatottan. – Gyermeket várok.     A sivatagi szél felerősödött. Horemheb tábornok sátrát egy kihalt helyen, egy domb lábánál állították fel, a Nap városától húsz kilométernyire. Katonái nagy körben felügyelték a környéket. Horemheb már éppen türelmetlenkedni kezdett, amikor látogató érkezését jelentették neki. A sátorba egy borotvált fejű pap lépett be, fehér ruhában, nyakában amulettel, amely Théba isteni urának, Amonnak a hitvesét, Mut istennőt ábrázolta. A pap meghajolt Horemheb előtt, majd a két férfi leült a gyékényekre. Odakint a szél kettőzött erővel ostromolta a sátorlapokat. Homokhullámok emelkedtek, ostorozták a sziklákat, elegyengették a buckákat, betemették az ösvényeket. – Amon védelmezzen minket, és vezesse gondolatainkat! – mondta kenetteljesen a pap. – Hogy hívják? – kérdezte Horemheb. – Nem fontos, tábornok. Karnak főpapjának a szolgálatában állok. Csak a küldetésem számít. – Mi tehát ez a küldetés, ami miatt a sivatagban kell találkoznunk, mint holmi összeesküvőknek? – Figyelemmel kísérjük, mi zajlik a gyűlöletes „Nap városában”, a hamis fővárosban, amelyet az istenek már pusztulásra ítéltek. Tudjuk, hogy Nofertiti meghalt, Ehnaton pedig haldoklik. Az utód, akit adoptált, Szemenkh, a visszavonult életet választotta. A jogos trónutódlás őre jelenleg a királyi pár harmadik lánya, Anhésza. – Ha azért hivatott ide, hogy elmondja nekem, amit már tudok – szólalt meg Horemheb bosszúsan –, nagyon megbánja. A thébai pap alázatosan lehajtotta a fejét. – Távol állt tőlem ez a szándék, tábornok. Amon papjainak célja, mint az öné is, Egyiptom nagysága. Együtt kell előkészítenünk Ehnaton utódlását. Horemheb éppen erre számított. A régi papság kiválasztotta a leendő fáraót. – Egy olyan ember kell nekünk, aki bűvös köteléket biztosít Théba és a Nap városa között, egy olyan ember, aki hallgat a tanácsainkra, visszaadja a templomoknak elvesztett fényüket. Mi segíteni fogjuk őt abban, hogy sikeres legyen, és ön is. – Hagyjuk a fecsegést! – követelte a tábornok. – Kit kívánnak a trónon látni? – Egy könnyen befolyásolható gyermeket: Tutanhatont.     Anhészát hajnal előtt egy órával felébresztette a szolgálója. A núbiai lány szólt neki, hogy Ehnaton udvarnagya kéri, minél előbb keresse fel apját. A szépítkezéssel, mosdással nem törődve Anhésza köpenyt terített a vállára, és sietve elindult. A főorvos, a pohárnok, a szobalány és számos szolga tolongott a fáraó dolgozószobájának ajtaja előtt, aggodalmasan suttogva. Félreálltak, hogy beengedjék a hercegnőt. Ehnaton lehunyt szemmel pihent egy keskeny ágyon, karját maga mellett kinyújtva. Lenvászon lepedő takarta egészen a mellkasáig. Anhésza letérdelt, s megcsókolta a király jobb kezét. – Apám, apám! Harcolj még, könyörgöm! Nem vagyunk felkészülve arra, hogy nélküled éljünk. Ne hagyd el az országodat és a népedet, ne hagyj el engem... Enyhe remegés futott végig a fáraó lesoványodott testén. Kinyitotta a szemét. – Elérkezett az óra, Anhésza... Aton hív engem... A szellemem már alámerült a fényébe. Neked

megvan az erőd ahhoz, hogy folytasd a művemet. Minden éjjel meg fogok jelenni neked egy csillag képében, égből jövő energiát adok majd neked. Sosem válunk el, Anhésza. Te, és csak te fogod megszervezni a temetésemet. Abban a sírban akarok nyugodni, amelyet a számomra készítettek. A félreeső völgyben, a magányos sziklák között, távol a fővárosomtól, a hitvesemmel, Nofertitivel és a gyermekeimmel. Az a hely annyira rémisztő, annyira ellenséges, hogy senki nem merészkedik oda. A vízfolyások szinte mindig szárazak. Éjszaka hiénákat, sakálokat, kuvikokat hallani. Nincs se növény, se virág, se madár... ott csöndes lesz a halál, Anhésza. Ehnaton olyan halkan beszélt, hogy Anhésza alig hallotta. – Hamarosan pirkad. Vezess ki a teraszra, drága lányom, hogy megcsodálhassam az első napot, az egyetlen Napot. Anhésza támogatta Ehnatont, aki hatalmas erőfeszítés árán, erejének végső maradékát is felemésztve kiment a palota felső teraszára. Ott leült egy magas támlájú székre, egy lugas elé, amelynek szőlője nyáron súlyos fekete fürtökben lógott. A fáraó annyira szorította a lánya kezét, hogy szinte összeroppantotta, s meghalt, amint a Nap első sugarainak fénykoszorúja előbukkant a keleti hegyek mögül.      

18

A nemzeti gyászt már a fáraó halálának napján kihirdették. A palota ablakait besötétítették. A templomokat bezárták és megszakították a kultuszok szertartásrendjét. A főtisztviselők szakállt növesztettek. Mind a gazdag házakban, mind a legszegényebbekben, a férfiak és a nők lesújtottan ültek, fejüket felhúzott térdükre hajtva. A király halálával rettenetes időszak kezdődött, amely alatt a gonosz erők elfoglalhatták és lerombolhatták Egyiptomot. Az új fáraó megkoronázásáig az ország a legnagyobb veszélyben forog. A főváros tehát csendbe burkolózva, félve várta a döntéseket, amelyek meghatározzák majd a birodalom sorsát. Ehnaton tetemét csupán egyszerűen mumifikálták, hiszen az számított csak igazán, hogy a lelkét megvilágítsák Atonnak a sugarai, aki testvéri kézzel elragadta, s a napkorong közepébe emelte őt. A jogos trónutódlás biztosítójának elismert Anhésza már apja halálának másnapján a tanácsülésen elnökölt. Az ülésen részt vett a Nap városának minden fő tisztviselője. Elhatározták, hogy hírvivőket küldenek minden tartományi fővárosba. A tartományi elöljárók, vezetők, írnokok, papok feladata lesz, hogy tudassák a néppel Ehnaton halálának hírét. A hercegnő vállalta, hogy igen rövid időn belül beszél az állam legbefolyásosabb személyiségeivel, és amint lehet, kihirdeti az új király nevét.     Miután hosszú órákig tárgyalt a Horemheb ügye mellett elkötelezett, gúnyos miniszterekkel, Anhésza kimerülten lepihent azon a teraszon, ahol látta meghalni apját. Hasára tapasztott kézzel átadta magát a lenyugvó nap simogatásának. Nyilván megfontoltabbnak kellett volna lennie, nem lett volna szabad ennyire kifárasztania magát, gondolnia kellett volna az állapotára... De az események másképp kívánták. Váratlanul teljesült az, amiről álmodozott, felelős lett Egyiptom sorsáért, de ez nem szerzett neki akkora örömöt, mint remélte. A teher súlyosnak bizonyult. Tutanhaton segítségére nem számíthatott. A fiatalember másra sem gondolt,

csak a szerelemre. Tökéletesen boldoggá tették az Anhésza karjaiban töltött órák és gyermekük közelgő születése. Anhésza megpróbált a királyság ügyeiről beszélni vele, de a herceg ezt makacsul elutasította, hiszen legszívesebben csak Anhészát simogatta vagy azokkal a játékokkal játszadozott, amelyeket a fiának fog adni. Anhésza kénytelen volt elfogadni a magányt, szövetségeseiben és ellenfeleiben sem bízhatott igazán. Nem vette már körül erős fal, amely megvédte volna. Apja és anyja meghalt, férje még a gyermekkor csodálatos ösvényein bolyongott. Nem volt bizalmasa, aki felvilágosítással vagy tanáccsal segítette volna. A megérzésére kellett hagyatkoznia, s nem hibázhatott, egy kicsit sem. Az első ballépését azonnal kihasználnák a trón körül őgyelgő sakálok. A núbiai szolgáló az „isteni atya”, Aj látogatását jelentette. Anhésza nem félt szembeszállni a legravaszabb, legbefolyásosabb udvaronc akaratával. De előbb tisztába kell jönnie vele, meg kell tudnia, ma melyik táborhoz tartozik Aj. Az „isteni atya” nem egyedül érkezett. Vele volt a fia, Nahtmin parancsnok is. Anhésza friss tejjel és mézes süteménnyel kínálta őket. Nahtmin elhárította a kínálást. Az „isteni atya”, torkos ember lévén, elfogadta. Míg Aj evett, a núbiai szolgáló megmasszírozta a lábát, néhány jóleső sóhajt csalva ki az öregből. A szolgáló azután meggyújtott pár lágy fénnyel égő lámpást, és kiment a szobából. – Sok főembert meghallgatott – kezdett bele mondókájába az „isteni atya” –, és volt ideje rá, hogy kialakítsa a véleményét. Nahtmin szinte ki se látszott a katonai felszerelése alól, karddal az oldalán állt, és nem tudta levenni a szemét Anhésza hercegnőről, aki elegánsan az egyik ablak kőpárkányának támaszkodott. Melle alatt csomóba kötött, redőzött ruhája kiemelte teste csodálatos domborulatait. Minél asszonyosabb lett, annál jobban hasonlított anyjára, Nofertitire. – Mindannyian Horemheb hívei – mondta Anhésza tárgyilagosan. – A többi nem számít. – Mindannyian... Túloz, felség. Én nem tartozom közéjük. – Én sem – jelentette ki büszkén Nahtmin. – Atyámhoz hasonlóan én is Tutanhatont támogatom. Neki kell uralkodnia. Anhésza rájuk mosolygott. – Köszönet a segítségükért. Én sem fogok meghátrálni. De hogyan fogadtathatná el magát Tutanhaton Horemhebbel? – Elkerülve a polgárháborút – vélekedett Aj. – Ön fogja meghozni a döntéseket, és ő fog az előtérben állni. Tutanhaton egy gyermek, de ő a thébai papok jelöltje... és az öné. Ha méltónak tartja az uralkodásra, ő lesz a jog szerinti uralkodó. A fiam biztosítja a hadsereg egy részének a támogatását. Horemheb nem fog erőszakhoz folyamodni. Nem vallana rá. Természetétől fogva tiszteli a törvényt és a rendet. Felség, tudatában kell lennie annak, mekkora az ön szerepe! Senkit nem lehet fáraóvá koronázni az ön beleegyezése nélkül. Anhésza átlátott a szitán. Aj továbbra is a háttérből akart kormányozni, a tapasztalatlan fiatalok befolyásolásával. Fia, Nahtmin nyilván azt reméli, hogy Horemheb helyébe lépve a hadsereg élére állhat. De nemigen számított, hogy őszinték-e vele, vagy sem. Az ambícióik az ő ügyét szolgálják. Később nyilván szembe kell majd szállnia velük. Úgy kell majd intéznie az összecsapást, hogy győztesen kerülhessen ki belőle.     Anhésza egyedül sétálgatott a kertben, ahol Ehnaton valaha órákat töltött meditációval, ahol a karjába zárta Nofertitit, a lányaival játszott a virágágyások közt gondosan meghúzott sétányokon. Még mindig fájt a hasa. Nem volt ideje rá, hogy beszéljen a nőgyógyásszal. Utolsó látogatója Hanisz követ volt. Sokkal kevésbé megnyugtatóan nyilatkozott Tutanhaton herceg

jövőjéről, mint az „isteni atya”, Aj. Elég erősnek látta Horemheb helyzetét ahhoz, hogy a tábornoknak ne kelljen megalkudnia, és rákényszerítse saját elképzeléseit a hercegnőre. Most pedig maga Anhésza is sokkal bizonytalanabb volt. Holnap, a nagy tanács előtt ki kell mondania a leendő fáraó nevét. Ha Horemhebet választja, azzal visszaadja Egyiptomnak teljes ragyogását, egy igazi államfőt helyez a trónra. S bezártságra, száműzetésre vagy valami még annál is rosszabbra ítéli Tutanhatont. De nem az-e az első követelmény, hogy elkerülje az egyiptomiak között a belviszályt? Anhésza fáradtan, zúgó fejjel leült egy akácia tövébe, hogy élvezze a lombok hűvösét. – Ne mozduljon, ne forduljon meg! – parancsolt rá egy mély hang a háta mögül. – Beszélnem kell magával. – Miért nem kért kihallgatást? – csodálkozott a hercegnő. – Nem fogadott volna engem. Ez a hang... Ismerősen csengett. Csak a fáradtság akadályozta meg Anhészát abban, hogy összeszedje emlékeit, és rájöjjön, kié. – A munkások és a kézművesek nevében jöttem, az egyszerű emberek nevében, akikkel olyan keveset találkozik, akiket olyan kevéssé ismer. – Megtiltom magának, hogy... – Ne vágjon a szavamba, hercegnő! Sietnem kell. Kijátszottam az őrök éberségét, hogy bejussak ebbe a kertbe, és bármelyik percben elfoghatnak. – Ha parancsot adok rá. – Egy cseppet sem bízom magában. Maga nagyravágyó és gőgös. De most a maga kezében van a hazánk sorsa. Az egyszerű emberek szenvedtek az apja uralma alatt.     Válassza Tutanhaton herceget fáraónak! Őt akarjuk a trónon látni. Végre rájött... Ez Maja szobrász hangja, a nyers, bivalyerejű férfié, aki annyira ellenségesen fogadta a műhelyében, és aki változatlanul gyűlöli őt. Majáé, akire hallgat a nép. – Miért támogatja ennyire a férjemet? – Azért, mert enni adott nekem, amikor éhes voltam. A műhely vezetője, ahol dolgoztam, elkergetett. Nem jöttünk ki jól egymással. A feleségem beteg volt. Etetnem kellett a gyermekeimet. Kénytelen voltam kenyeret koldulni. A kis Tutanhaton herceg arra járt egy hordszéken. Meglátott engem, szerencsétlent az út mentén. Megállt. Ötéves gyermek volt csak még, de a tekintete maga volt a jóság. Megkérdezte, hogy van-e mesterségem. Elmondtam neki az igazságot. Odahívta az egyik szolgáját, hogy vigyen el engem az anyakirálynő palotájának műhelyeibe. Ott több nagy szobrásszal találkoztam. Éjt nappallá téve dolgoztam, hogy megtanuljam a mesterségemet. Soha többé nem éheztem. Adósa vagyok Tutanhatonnak, és elhatároztam, hogy kiegyenlítem a tartozást. Aki ártani próbál neki, velem találja szemben magát! – Nem engedek semmiféle fenyegetésnek – torkollta le Anhésza. – De hálás vagyok azért, hogy ezt elmondta nekem. – Most elmegyek, hercegnő. Ne feledje a figyelmeztetésemet! A férfi felállt, s kilépett a fa menedékéből. Anhésza hangja megállította. – A szívem szerint fogok cselekedni – mondta Anhésza hátra sem nézve. – A bölcsek így akarják. Miközben Maja észrevétlenül kiosont a zárt kertből, félelem és csodálat keveredett benne, s úgy érezte, beigazolódott az, amit eddig is meggyőződéssel hitt. Egyiptomnak tartania kell ettől a túl értelmes fiatalasszonytól.  

  Az üres trón lábánál egy magas támlájú széket helyeztek el, amelyen Anhésza hercegnő fog helyet foglalni, mint a fáraó legidősebb lánya, a jogos trónutódlás őre. Az udvaroncokkal megtelt a nagyterem, ahol Ehnaton, amíg élt, a tanácskozásokat tartotta és a külföldi követeket fogadta. Az arcok komorak voltak. Néhány főméltóság rosszul leplezte ellenségességét az asszonyos testű serdülő lány iránt, akinek a szavai döntő erőt nyertek. Az „isteni atya”, Aj és felesége szinte láthatatlanná válva állt az egyik oszlop mögött. Horemheb az első sorban, a miniszterek előtt. Felesége, Mut az udvari hölgyek élén, akik valamennyien hosszú fehér ruhát és súlyos, fonott parókát viseltek. Nahtmin parancsnok és Hui intéző a bejáratnál, a főtisztek soraiban. Hanisz követ, mint az egyiptomi diplomácia ideiglenes vezetője, a trón közelében. Tutanhaton herceg a Nap városának legfőbb vallási vezetői mellett állt. Sem Szemenkh, sem volt felesége, Meritaton nem kapott engedélyt arra, hogy elhagyják a két templom falai által körülzárt területet, ahol külön-külön, elzártan éltek. Az összegyűltek sugdolóztak. Mindenki próbálta megfejteni a szinte közömbösnek látszó Horemheb tábornok titokzatos arckifejezését. Teljes csönd lett, amikor Anhésza hercegnő belépett a trónterembe a ceremóniamester nyomában, aki hosszú botjával ütötte léptei ritmusát. Káprázatos szépsége a legkérgesebb szíveket is meghatotta. Finoman volt kifestve, szemöldökét zölddel emelték ki, orcáit enyhén pirosították. Kimért léptekkel közeledett, valóban királynői járással. Mire a számára odakészített székhez ért, még a legádázabb ellenfeleit is lenyűgözte. Mindenkit megbabonázott az asszony, aki szinte bűbájként használta ifjúsága fegyverét. Amikor rendkívül kecsesen leült, az udvaroncok fejet hatottak. Egy kopasz pap lépett elő, maga előtt kitekerve egy papiruszt. A férfi idős volt, de erős hangja betöltötte az egész teret, amelyet az építész úgy tervezett meg, hogy a hanghullámokat felerősítse. – Aton isten nevében és az isteni fény kegyelméből, amely az élőket élteti, Anhésza hercegnő, a trón őrzője összehívta a fáraó udvartartását. Mindenki merüljön áhítatba, és hajoljon meg a teremtő hatalom előtt. Anhésza ká-t mutatva a feje fölé emelte a kezét, hogy a földre vonzza az ég kimeríthetetlen energiáit. Hirtelen úgy érezte, villámló hatalom szállt belé. Kitartotta a mozdulatot, ízlelgetve ezt az újfajta szédületet, meglepő erejű lelkesültséget érezve. Azután leeresztette a kezét. A pap folytatta az olvasást. – Aton legyen kegyes, sugallja ő Anhésza hercegnőnek a gondolatokat, hogy... A pap elhallgatott. A trónterem végében, a bejárati ajtó közelében aggasztó zajongás támadt. Nahtmin testőrségének egyik íjásza kivált az udvaroncok tömegéből, és Anhészához futott. – Felség, papi küldöttség érkezett Thébából. Azt kívánják, hogy fogadja őket, és hogy részt vehessenek az audiencián. Innen is, onnan is tiltakozás hallatszott. A Nap városának megteremtése óta sosem mertek idejönni a gyűlölt isten, Amon imádói. S most alig helyezték Ehnatont a sírjába, máris itt vannak, sértve földi maradványait. A tekintetek a fiatalasszonyra szegeződtek. Mit határoz? Hogyan viselkedik egy ilyen súlyos és váratlan helyzetben? – Jöjjenek be! – mondta Anhésza elhaló hangon. Az ajtókat kinyitották. Tíz, érett korú pap vonult be, s foglalt helyet az Aton szentélyeiben szolgáló papok mellett. Karnak nagy prófétáinak egyike sem volt közöttük. A papság alacsony rangú papok delegációját küldte. – Elárulta az apját – mondta az egyik udvaronc.

– Egyáltalán nem – torkollta le egy másik. – Behódolásra fogja kényszeríteni a thébaiakat és Amon papjait. Anhésza felállt. Mindenki lélegzetvisszafojtva várt. Mindjárt elárulja a leendő fáraó nevét. – Aton nevében – jelentette ki Anhésza –, jogos uralkodónak ismerem el a Két Föld és az univerzum köre fölött, amelyet bejár a nap, Tutanhaton herceget.     – A fehérrel kellene lépnie – ajánlotta Horemheb Anhészának. – Nem hiszem, tábornok. Vigyázzon a fekete bábujára! Veszélyben van.Horemheb nemigen tudott a szenet-játszmára[9] összpontosítani, amelyet Anhésza ellen játszott. Elsőrangú taktikus hírében állt, de a hercegnő figyelemre méltó játékosnak, a legbonyolultabb stratégiák tapasztalt ismerőjének bizonyult. Elefántcsontból és ébenfából készült, harminc mezőre osztott, összecsukható játéktáblán játszottak, amely elefántláb formájú ében fa lábakon állt. A különféle játékokhoz szükséges bábuk, pálcácskák és csontocskák külön dobozban voltak. – A döntése különösen merész – vélte Horemheb. – Tutanhaton nem képes az uralkodásra. Az ő jövője nem a maga kezében van, hanem az enyémben. Szétmorzsolhatom... mint ezt itt! A tábornok felragadott egy pálcácskát, összeroppantotta a markában, s a darabjait leszórta a földre. Anhésza előrelépett egy fekete bábuval. – Elveszítette a játszmát, tábornok. Horemheb kénytelen volt elismerni a vereségét. – Ez csak szórakozás, hercegnő. Ne keverje össze ezt a játékot a valósággal! – Őrizkedem ettől. Tudatában vagyok annak, hogy maga az ura a fegyveres erőknek. Bármikor bevetheti őket. De... – De? – Nem fogja megtenni. – És miért nem? – Azért, mert a stratégiája nem engedi. – Ön nagyon magabiztos. Miben áll hát a stratégiám? – Az „isteni atya”, Aj megkért engem, hogy jelenjek meg Amon papjai előtt, Tutanhaton megválasztásának elismertetése érdekében. Feltételezem, hogy ezúttal nem csupán alsóbbrendű papokkal fogok találkozni. Horemheb arca ellenségessé vált. – Tábornok, maga hívatta ide Thébából ezeket a papokat. A maga beleegyezése nélkül nem léphettek volna be a városba. Tehát biztos vagyok benne, hogy maga, jószántából vagy sem, de helyesli azt, hogy Tutanhatont választottam fáraónak. De természetesen ezt nem teszi ellenszolgáltatás nélkül. Horemheb csodálattal nézett Anhészára. – Ön rendkívül eszes, felség.     Anhésza a Nap városa főtemplomának nagy udvarát választotta Amon első prófétájának fogadására, aki már több napja Horemheb villájában lakott. Az idős, de még erőteljes karnaki első próféta magas, megvető arckifejezésű, ráncos férfi volt. Trónra lépése kezdetétől fogva harcolt Ehnaton ellen, de kénytelen volt meghajolni előtte. Most ragyogó bosszút áll ezen a helyen, amelyet gyűlöl.

Ehnaton halála óta senki nem lépett a főoltár lépcsőire, hogy elhelyezze ott az áldozati ajándékokat és bemutassa a hajnali áldozatot Aton dicsőségére. Anhésza szíve elszorult a gondolatra, hogy ennek a mennyezet nélküli templomnak a kapui hamarosan rázárulnak a semmi csöndjére és hidegére. De ez volt az ára Egyiptom fennmaradásának. Az „isteni atya”, Aj egy virágdíszes oszlop tövében ült, a perzselő nap ellen kendővel takart fejjel. Amon első prófétája fedetlen fővel járkált fel-alá Anhésza előtt, aki egy összecsukható széken ülve ütemesen legyezte magát. – Az első próféta örül az ön ily korai bölcsességének, felség – mondta az „isteni atya”. – Tutanhaton herceg választása tetszeni fog az isteneknek. – Ön máris elfeledkezik Atonról. – Úgy is kell – biztosította az első próféta olyan mély hangon, amely megfagyasztotta Anhésza ereiben a vért. – Ehnaton az egyetlen prófétája volt istenének. Egyetlen tanítványt sem hagyott hátra maga után. – Ez nem igaz – mondta a fiatalasszony. – Nekem átadta a tanítását. – Szembe fog szállni a teljes Amon-papsággal? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon az első próféta. Anhésza szétnézett, fel a napra, a nap elé tárulkozó hatalmas udvarra, a makulátlan fehérségű kövekre. Még most is hallotta anyja, Nofertiti hangját, ahogy Aton szépségéről énekel. Látta, ahogy a templom táncosnői kecses táncot lejtenek a fuvola- és dobszóra. Fiatalsága, a mindennapi fény és boldogság káprázata már egy letűnt világba tartozott. – Nem, nem tartom képesnek magam rá – ismerte el szomorúan. – Milyen éleslátás egy ifjú lélekben! – dicsérte meg az első próféta. – Felséged meg tud hajolni az igaz hagyomány előtt. Anhésza beharapta ajkát, nehogy hevesen kifakadjon. Megfogadta magának, hogy méltósággal fogja állni a sarat e félelmetes öreggel szemben, hogy megmutatja neki, a leghevesebb támadásai sem hozzák ki a sodrából. – Mit várnak tőlem? – kérdezte feszülten. Aj igyekezett megnyugtatóan beszélni. – Míg apja kormányozta Egyiptomot, mindenki elismerte az ő legfensőbb hatalmát. Egyetlen utasítását sem vitatták. A fáraó szava, ahogy az a kezdetek óta szabály, mindenható maradt. Egyiptom súlyos belső zavarokat került el Amon papjai bölcsességének és vezérük, az első próféta óvatosságának köszönhetően. Ma a helyzet egészen más. Jóllehet férje, Tutanhaton kijelölése okos dolognak tűnik, tudjuk, hogy ő képtelen az uralkodásra. Még csak gyermek. Veszélyes és ártalmas volna folytatni az ön apja által megkezdett kísérletet. – Vissza kell térni Thébába – szólt közbe szárazon az első próféta, rá se nézve Anhészára. – Ott kell megkoronázni az új fáraót. – Ami azt jelenti... – Hogy a Nap városát el kell hagyni, és hogy Thébának kell ismét Egyiptom fővárosává lennie. Ezenkívül az ön hitvesének nevet kell változtatnia. Tut-ankh-Aton, „Aton élő szimbóluma”, helyett legyen „Tut-ankh-Amon” „Amon élő szimbóluma”. Így, az Ige mágiájával feledésbe hull az Aton-eretnekség. Új neve által, amelyet egész Egyiptomban kihirdetnek, amelyet felírnak a templomokba felállított sztélékre, Tutanhamon jelezni fogja Théba győzelmét és az igazsághoz való visszatérést. Anhészának sírt a lelke. A szívét szaggató fájdalom ellenére sikerült megőriznie közömbös arckifejezését. Az első próféta, pökhendiségében nem is leplezte kegyetlen örömét. „A papok, a legaljasabb emberek...”, mondta Ehnaton. – Magától értetődik – tette hozzá az első próféta –, hogy ezek a feltételek nem képezik alku

tárgyát. Horemheb tábornok és a hadsereg mellettem áll. Anhésza kérdőn pillantott az „isteni atyára”. Ez utóbbi egy bólintással igazolta az első próféta kijelentéseit. Anhésza hirtelen összerándult a hasába nyilalló heves fájdalomtól, előrehajolt, mintha hánynia kellene. Az első próféta hozzá lépett. – Mi baja van, felség? – Vissza! – kiáltotta Anhésza, bénultan a fájdalomtól. – Ne közelítsen! Az öregre hatott a heves kifakadás, s engedelmeskedett. – Rosszul teszi, hogy ellenségnek tekint engem, felség. Az ön apja eretnek volt, nyilván őrült is. A vesztébe vezette Egyiptomot. Amon tette a mi országunkat a világ fényévé. Amon fogja visszahozni a boldogságot, amelyet elveszítettünk a vallási fanatizmus és türelmetlenség miatt. Anhészát túl nagy fájdalom gyötörte ahhoz, hogy gyűlöletét odakiálthassa az álszent pap arcába, hogy elmondhassa mennyire szereti apját, követelje az isteni Naptól, hogy a hatalmával táplálja őt, és adja meg neki, hogy eltiporhassa szandáljával a gonosztevőket, akik bemocskolták Ehnaton emlékét. Azt is tudta magáról, hogy fogoly. Aj, Horemheb és Amon első prófétája egyezséget kötött, amely őt és ifjú férjét engedelmes rabszolgákká teszi. Ők legalábbis ezt hiszik... a fiatalasszony máris olyan válaszlépésre készült, amelyet el sem tudtak képzelni. De most egyelőre meg kellett őriznie azt, ami a legfontosabb. – Nem vagyok erőtlen – mondta nyugodtan, kihívóan nézve az „isteni atyára” és az első prófétára, akinek végkövetkeztetése felháborította. – Az erőm nem elég arra, hogy győzzek, de azt lehetővé teszi, hogy küzdjek maguk ellen. Aggodalmas ránc jelent meg az első próféta homlokán. Ragyogó pályafutását legfőbb jó tulajdonságának köszönhette: sosem becsülte alá az ellenfeleit. Most véleményt alkotott erről a fiatal nőről, Egyiptom leendő királynéjáról, és egyetlen szavát sem vette félvállról. Az átélt megpróbáltatások meglepően éretté tették a hercegnőt. Ragyogó ifjúságának bája egy rendíthetetlen jellemű asszony szépségével párosult benne. Vajon mivé fejlődik? Konokul védeni fogja-e az eretnekséget, fenntartva annak a képtelen uralomnak az emlékét, vagy csatlakozik majd a thébaiak ügyéhez? Az érzelmeit követi-e vagy az államérdeket? – Polgárháború, az egyiptomiak megosztása, egymás ellen fordítása... Ezek a tervei a jövőre nézve, felség? Anhésza Atonhoz könyörgött, hogy világítsa meg őt. De nem várt csodát. Tudta, hogy csakis saját magára számíthat, ha ki akar tartani a viszontagságokban, ha állni akarja a sarat ellenségeivel szemben. – Nem áll szándékomban az, hogy ilyen borzalmak kiváltója legyek... de van egy követelésem. Az első próféta tekintete vészjóslóvá vált. – Abban a helyzetben van vajon, hogy előállhat vele? A fiatalasszony nem vett tudomást a figyelmeztetésről. – A Nap városát nem szabad lerombolni. Miután a lakói elhagyták, álljon itt tovább érintetlenül a napsütésben és a szélben! Az első próféta eltöprengett. Szükségesnek látta, hogy a földdel tegyék egyenlővé ezt az átkozott várost. Ez olyan büntetés volna, amely példaként maradna fenn az Évkönyvekben, és minden uralkodót eltántorítana attól, hogy eltávolodjon Amontól. Mégis átgondolta az álláspontját. Miután a régi fővárost elhagyják lakói, örökre elborítja majd, megsemmisíti a homok. – Elfogadom ezt a követelést, felség. – Van egy másik is – mondta Anhésza megkönnyebbülten. Aj levette a fejéről a fátylat, amely a nap tüzétől védte.

– Ennyi talán elég. Anhésza nem törődött a figyelmeztetéssel. – Nem rombolhatják le atyám karnaki templomát sem. Amikor Thébában fogok élni, az lesz a kedvenc helyem, ahol Istenhez fogok imádkozni. Az első próféta ajka kegyetlen mosolyra húzódott. – Ne féljen! Ügyeltünk arra, hogy az a kis épület megmaradjon, sőt helyre is hoztuk. Boldog lesz Thébában, felség. A pap abbahagyta az idegesítő fel-alá járkálást. Végre elhagyhatja ezt az átkozott helyet, ahol eretnek kultuszok szertartásait végezték. Az udvar visszatér Karnakba, a birodalom istene ismét Amon lesz. Teljes győzelmet aratott. Kivéve egy utolsó részletet. A fiatalasszony mellé lépett, hogy halkan beszélhessen hozzá. – Hamarosan átadom magának azon thébai előkelők listáját, akik az új király rendeletével visszanyerhetik az Ehnaton miatt elveszített kiváltságaikat. Ez a lépés elengedhetetlennek tűnik a trón megszilárdításához.     Tutanhaton eszeveszettül boldog volt, hogy visszatérhet Thébába, és ott fog élni Anhészával. A hercegnő a leendő fáraói szerepét emlegette, a herceg viszont szerelemről beszélt, a karjába véve, simogatva, hevesen vetkőztetve őt. Anhésza nem tolta el magától. Elfogadta az ifjúi test légies súlyát, a gyönyör játékai közben megfeledkezve a fekete árnyról, amely eltakarta előle a napot. Azután elérkezett az utolsó reggel, az elutazás reggele. Anhésza nem sírt, és nem gondolt az elviselhetetlen szenvedésre, amely a lelkét marcangolta. Ifjú férje volt minden gondja, aki egy hajlított hátú széken ült a palota egyik virágos oszlopú termében, lábát zsámolyon nyugtatva, hosszú, redőzött köténye derekán tarka övvel, s le sem vette szemét Anhészáról. A hercegnő előtte állt, hogy elvégezze az utolsó simításokat az öltözékén. Gyönyörű volt gyolcsruhájában, lebegő szárnyú övében, széles gallérjában, fürtös hajával. Megigazította Tutanhaton melldíszét és karkötőit, azután férje fejére öntötte egy illatszeres kis kancsó tartalmát. Amikor végzett, még egyszer felnézett a falra akasztott kis aranykorongra. Az isteni Nap kézben végződő sugarakat bocsátott alá. Ehnaton szellemét ez a jelkép foglalkoztatta, ezt vésette a fáraó a sztélékre és a Nap városa templomainak falára. Vajon a feledés vár rá? A díszruhába öltözött fiatal pár kilépett a palotából, s felszállt egy kocsira, amelynek nyomában járművek hosszú sora indult délnek, Thébába. A nemesek egyszer s mindenkorra bezárták pompás villáik kapuit, a kertészek még egyszer utoljára megöntözték a virágágyásokat. Az asztalosok lebontották a faoszlopokat, amelyeket újra felhasználnak majd a thébai otthonokban, a tisztviselők ökrös szekerekre rakatták a hivatali iratokat rejtő, hatalmas ládákat. Az elavultnak ítélt agyagtáblákat elásták, a múmiákat előhozták sírjaikból, hogy a nyugati partra szállítsák azokat, ahol egy új sírban folytatódik örök pihenésük. Egyedül a királyi család lakik majd a néptelen sivatagban, az Ehnaton választotta sírban, egyetlen pap sem lesz, aki áldozzon a király emlékének. Anhésza arra gondolt, hogy miután Aton fővárosát elhagyták lakói, beduin rablóbandák telepednek be oda, s bemocskolják azt. Egyetlen határőr, egyetlen rendőr sem akadályozza majd meg őket abban, hogy behatoljanak a palotákba és a villákba. Ki fogják nyitni, ki fogják fosztani mindet, a szélre és a homokra hagyva a kényes falfestmények pusztításának gondját. A könnyű hajnal pirosra festette a hegyeket, eloszlatta a mezőket fátyolozó ködöt. Az északi szellő belekapott a tekintélyes, délre induló hajóraj vitorláiba. A rakodómunkások rengeteg bútort

rakodtak be. A királyi bárkán szépítőszereket és drága kelméket tartalmazó ládák voltak. A fény városát, amelyet Ehnaton megalkotott, néhány nap alatt elhagyják a lakói. A legszegényebbek az állam által bérelt szállító dereglyéken utaznak majd vissza a falvakba, ahonnan örvendező szívvel indultak el annak idején, hogy új fővárost alapítsanak. Tutanhaton és Anhésza a királyi bárka közepén emelt sátor alatt foglaltak helyet. Az út során e sátor óvja majd őket a naptól. Hűs italokat és gyümölcsöket szolgáltak fel nekik. Az ifjú felállított egy játéktáblát, örülve, hogy játszhat a feleségével, akit egyre szenvedélyesebben szeretett. Mosolygósnak látta a jövőt. Az istenek minden boldogsággal elhalmozták. Anhésza megváratta. A fedélzeten állva nézte, ahogy a Nap városa lassan belevész a távolba. A folyó egyik kanyarulata végül örökre eltakarta előle Ehnatonnak, a fény prófétájának fővárosát. Könnyek gördültek le az elátkozott fáraó lányának arcán.      

19

Tutanhaton és Anhésza, miután becsukódott mögöttük a súlyos kapu, elindult a hatalmas templomban egy szertartásmester nyomában. Anhésza elképedve fedezte fel az istenek ura, Amon-Ré hatalmas birtokát. Már ezerszer hallott e szent épületegyüttesről, amelyet több évszázaddal korábban kezdtek el építeni, és amelynek a szépítésére mindegyik fáraó hatalmas erőket fordított. A hódító III. Thotmesz, a szfinx pártfogolta IV. Thotmesz, a nagyszerű III. Amenhotep oszlopcsarnokokat, pülónokat épített, udvarokat nyitott, kolosszusokat állított, szakadatlanul fejlesztve a hatalmas kőtestet, ahol nap mint nap bemutatták a birodalom jólétét biztosító rítusokat. Karnak tényleg az égig ért, ahogy a teológusok állították. Anhésza úgy érezte, sodródik, mintha elemelkedett volna a földtől. Elkápráztatták az arannyal borított portikuszok. A szobrok élő tekintete a lelkéig hatolt. Mindenütt arany, türkiz, lazúrkő, drágakövek emelték a számos épület pompáját, amelyek ezt a világegyetem képére készült szent várost alkották. A két fiatal megállt egy arannyal borított kettős nagykapu előtt. A küszöb ezüstből készült. Két sorban többtucatnyi pap vette körül őket, s Tutanhaton és Anhésza egyaránt megilletődött, szinte megijesztette őket a szertartás komolysága. Az ifjú egyszeriben elfelejtette a gondtalan boldogságot, s kezdte megérezni, hogy leendő tisztsége sokkal súlyosabb terhet jelenthet, mint gondolta. Felbukkant az első próféta, jobb kezében hosszú, aranyozott bottal, bal csuklóján arany karpereccel. Magas termete, tekintélyt parancsoló megjelenése mindenkibe belefojtotta a szót. Egy pap, kezében jól élezett, szikrázó pengéjű késsel odalépett Tutanhaton mögé. Egyszerű, pontos mozdulattal megragadta a hajtincset, amelyet az ifjú féloldalt hordott, és levágta. Ezzel megszabadította őt a gyerekkortól. A hajtincset ezután egy ládikába tették, s azt áhítatosan őrizték a királyi kincstárban. Tutanhaton megborzongott. Semmi fájdalmat nem érzett, mégis, rettenetes kín szorította a fejét, amitől majdnem elveszítette az eszméletét. A pompa, az ünnepségek és az élvezetek világa összeomlott, s átadta helyét a templom szigorának, amely emberfeletti feladatot követelt meg tőle. – Amon adja a királyságot – jelentette ki az első próféta –, ő őrzi meg épségben az élők trónját, amelyen a fáraó ül. Isten vezeti fia szellemét, hogy megadja neki a győzelmet a látható és a

láthatatlan ellenségek felett. Amon úgy alkotja meg a fáraót, mint népe pásztorát, a jó pásztort, aki egyet sem veszít el birkái közül. Amon megtanítja fiát Máát útjára, az igazság útjára, amelyet az emberek nem tudnak megfakítani. Ki vagy te, aki megjelentél a fedett templom ajtaja előtt? – Az Úr fia vagyok – felelte Tutanhaton, elismételve a szavakat, amelyekre előző nap tanították. – Az ő utasításai szerint fogok cselekedni, és véghez viszem mindazt, ami kedves az ő szívének. Az ő erejével fogom egyesíteni a Két Földet, az ő hatalmával fogom gyakorolni a tisztet, amelyet rám ruház. – Miután Amon hű fia vagy, kapd meg ma látható nevedet – hirdette ki az első próféta olyan mély, telt hangon, hogy a szertartás minden résztvevője lélegzetvisszafojtva várta a folytatást. Anhésza imádkozott ifjú hitveséért, érezve, hogy Tutanhaton mindjárt elájul. Megpróbált saját belső energiájából adni neki. A hercegnek ki kell állnia a próbákat, amelyek a beiktatástól elválasztják, s amelyek isten-királlyá teszik. Az ifjú rosszulléte nem kerülte el az első próféta figyelmét. Most véget vethetett volna a herceg törékeny életének, ráuszíthatta volna az istenek haragját. De a birodalom sorsa e gyenge, a hatalomgyakorlásra oly felkészületlen ifjú uralkodásán múlt. A pap előrenyújtotta karját, kinyitotta két tenyerét és addig delejezte az ifjút, míg az ismét képes volt úrrá lenni magán. – Ezentúl a Tutanhamon nevet viseled – jelentette be az első próféta. – Ez a név tartalmazza lényed titkát, ez lesz feljegyezve az Évkönyvekbe, és fog élni, a halálon túl is. Mindenki megértette, hogy Egyiptom történelmének egyik fordulópontját élte meg. Anhésza beharapta ajkát, nehogy felkiáltson bánatában. De még nem ismerte el, hogy legyőzték, noha úgy tűnt, maga alá gyűri őt Karnak örökkévalósága. Az első próféta a fejével intett két papnak, hogy tárják ki a fedett templom kettős kapuját. Oda már csak szórt fény hatolt be, átszűrődve a kőrácsos ablakokon. Egy előszobában III. Amenhotep szobrai álltak. Középen egy kőasztal, azon ételáldozatok. Kétoldalt Horemheb tábornok és az „isteni atya”, Aj, mindketten csillagokkal borított leopárdbőrben. Az ő feladatuk, hogy a leendő királynak végtelen éveket és romolhatatlan égi táplálékot adjanak. A szertartásmester bevezette a fiatal párt az előszobába. A fedett templom kapuját ismét bezárták. A félhomályhoz hozzászokva Anhésza meglátott a helyiség egyik sarkában egy sztélét, amelyen a Théba urát, Amon-Rét imádó Tutanhamont ábrázolták. A papok nem vesztegették az időt. A szobrászok éjt nappallá téve dolgozhattak, amióta eljutott ide Ehnaton halálhíre. – Elérkezett az óra, hogy megtisztuljanak – jelezte az első próféta. Az „isteni atya” utat nyitott Tutanhamonnak, Horemheb Anhészának. Egy aprócska helyiségbe vezették be őket, ahol szinte teljesen sötét volt. Megkérték őket, hogy vetkőzzenek le, üljenek le egy gránittömbre, és várjanak, amíg az egy napig és egy éjszakáig tartó csendes böjtjük végén értük jönnek.     Ez a kényszerű pihenő lehetővé tette az ifjúnak, hogy csillapodjon, s elfogadja, hogy az események könyörtelen sorozata olyan irányba tereli az életét, amelyre nem vágyott, s amelyet nem ő választott. Nem lett volna jobb feladni, lemondani, s egyszerűen úgy siklani bele a sors áramába, mint a Nílus vizébe? Tutanhamon kimerülten, megadva magát, elaludt. Anhésza szemére nem jött álom, annyira felkavarta őt a Horemheb közelében töltött néhány pillanat. Abból, ahogy a tábornok megfogta a kezét, ahogy a tekintete némán beszélt hozzá, a testében érzékelte, hogy a férfi kívánja őt, hogy sosem fog lemondani róla. Anhésza szemrehányást tett magának azért, hogy vonzalmat érez iránta, amikor minden szeretetével törékeny férjének tartozik, aki hamarosan a világ legnagyobb királyságáért fog felelni. De

Anhésza nem volt hajlandó hazudni önmagának. Tutanhamon iránt határtalan gyöngédséget érzett. Horemhebet szerette. Ám szívét egy ennél is erősebb, hatalmasabb szeretet uralta: annak az Egyiptomnak a szeretete, amelyet az apja akart, egy olyan fényországé, ahol Aton sugarai nem ütköznek semmiféle falba, amelyből végre eltűnik a papok gonoszsága. Ennek a szeretetnek ajánlotta fel magát. Semmi nem késztetheti arra, hogy megmásítsa elhatározását. Csak úgy maradhat hű hozzá, csak úgy teljesítheti az Ehnatontól kapott küldetést, hogyha segíti Tutanhamont igazi fáraóvá válni. Neki kell majd meggyőznie őt, hogy szálljon szembe az első prófétával, és rázza le magáról a karnaki papok gyámkodását, ha eljön az idő. E meditációval töltött éjszakán Anhészában kikovácsolódott a királynői lélek. Karnak foglyaként merített a szent energiából, amely ebből az épületből áradt, ahol az őelőtte itt járt híres asszonyok ugyanezt a próbát állták ki, mielőtt a trónra léptek volna. Magába szívta a dicső múltat, a Thébát dicsőségessé tevő nők láthatatlan nyomait. Anhésza érezte, hogy új erő támad benne. Két, látszólag kibékíthetetlen természet egyesült benne, Ehnaton lányáé, a fény városának örökösnőjévé, és egy thébai királynőé, aki Amon hívévé vált. Vállalnia kell a lehetetlent, meg kell élnie az ellentétek kibékülését, hogy országa semmit ne veszítsen el az Aton által feltárt fényből, és ne süllyedjen véres belső zavargásokba, amelyeknek a legszegényebbek lennének első áldozatai. Már egyáltalán nem azért akart királynővé válni, hogy kielégítse a nagyratörő kislány álmát, aki mindenki másnál felsőbbrendűnek érezte magát. Horemheb, Aj, az első próféta, Maja, Hanisz, Hui, ezek a férfiak többet értek nála tehetségben, észben vagy tapasztalatban. Meg kell figyelnie őket, meg kell értenie őket, ki kell fürkésznie tekintélyük titkát. Csak akkor lesz képes arra, hogy megélje királyi sorsát.     Amikor egy pap érte jött, a hercegnő, hiába kerülte el az álom, pihentnek és derűsnek tűnt. A férfi, egy foghíjas, kopasz öregember, redőzött, fehér kötényt nyújtott neki, amelyet a dereka köré kötött. Az uralkodóknak a piramisok kora óta ez volt a hagyományos öltözéke. A fedett templomban megszűnt az idő. Hajnal lehetett, de Anhésza nem gondolt ezzel. Egy szűk, fáklyákkal bevilágított folyosón követte a papot egy meleg és nedves gőzökkel telt terembe, ahol Tutanhamon várt rá, szintén a hagyományos köténybe öltözve. Az öreg egymás mellé állította őket, vállt vállnak vetve, és megkérte őket, hogy ne mozduljanak, és ne beszéljenek. Két pap bukkant elő a gőzfüggöny mögül. Az egyik Hórusz sólyomisten, a másik a sakál Anubisz maszkját viselte. Az első Tutanhamon mellé állt, a második Anhésza mellé. Fejük fölé emeltek két karcsú, ezüstfülű kancsót, amelyekből a megújulás vize folyt ki, az Élet Háza varázslónőinek készítménye. A víz aláhullt a két fiatal nyakszirtjére, arcára, majd lesiklott a nyakukra, mellkasukra és hátukra. Így tisztították meg őket az istenek: Hórusz, a királyság védelmezője és Anubisz, a túlvilági utak őrzője. Anhésza rámosolygott Tutanhamonra, mivel megérezte aggodalmát. Az ifjú szerelemittas szeme megnyugtató bizakodást olvasott ki hitvese tekintetéből. Ha Anhésza mellette marad, képes lesz végigjárni a rászabott rítus útját. Két újabb pap jött, ezúttal az Íbisz Thot és a széles pofájú, nagy fülű, kutyaszerű Széth. Az előbbi a királyi pár elé, utóbbi mögéjük állt. Egy aranykancsó tartalmát öntötték a fejükre. A két másik istennel együtt a négy égtájat jelképezték, annak az univerzumnak a határait, amelyen a fáraó és a nagy királyi hitves uralkodott. – Az élet vize által az emberi természet átalakult isteni természetté – mondta az öreg határozott hangon. Anhésza különös nyomást érzett legbelül. Olyan lágy tűz éledt benne, mint az alkonyati napé,

amely bearanyozza a bőrt, de nem égeti meg. A testén végigfolyó illatos víz anyagtalan fénnyel borította be, valamiféle folyékony aranyként, amely istenivé teszi a testet. Tutanhamon tekintete is megváltozott. A megtisztulás mágikus vizének erényei, amelyekben az egyiptomi történelem hajnala óta minden fáraó részesült, égi eredetű életformát adtak át neki. Az istenmaszkokat viselők a helyiség négy sarkába tették a kancsókat. Hórusz és Széth kézen fogták Tutanhamont, s bevezették őt egy terembe, amelynek közepét megvilágították a mennyezetbe vágott apró nyílásokon behatoló erőteljes fénysugarak. Anubisz és Thot is ide vezette Anhészát. Amikor szemük hozzászokott az oltárra összpontosuló vakító fényességhez, meglátták a bárkát, Amon szent íját, amelynek két, felkunkorodó végét kosfej díszítette. A bárka fehér fátyollal takart kabinjában az isten szobra állt. A hajóorrban egy, a fáraót ábrázoló szobrocska tartotta a kormányt. Az első próféta kilépett a félhomályból. – Amon örökre rejtve van – mondta –, ő atyja és anyja az élőknek. Nyissa meg a király otthonának útját! Az első próféta az élére állt a kis menetnek, amelyet a négy isten, a királyi pár és a menetet záró öreg pap alkotott. Átmentek egy udvaron, ahol két hatalmas obeliszk állt. Anhészát lenyűgözte a hely hihetetlen nagyszerűsége, a szép, fehér homokkő, a vörös és fekete gránit, az arany és ezüst padlózat, a szentélyek finom arany ajtajai, az ázsiai cédrusból és rézből készült ajtószárnyak. – Íme megérkeztünk a fényes otthonhoz, ahol a fáraó megkapja a koronát – jelezte az első próféta. – Ez a templom olyan, mint a világmindenség. Ez az a hely, ahol az istenek ura boldog. Megkezdődött a hosszú, több órán át tartó zarándoklat. Tutanhamon, Anhészával a nyomában, sorra belépett a szentélyekbe, amelyekben istenek és istennők maszkjait viselő papok és papnők ültek. Minden teremtő hatalom átadta neki üzenetét, fokozatosan kialakítva ezzel a fáraó természetfölötti lényét. A megtisztulás vizének köszönhetően Tutanhamon nem érzett fáradtságot. Amikor kilépett a láng otthonából, ahol átadták neki a királyság első éltető leheletét, szemtől szembe találta magát az első prófétával. – Amon életet, szilárdságot és erőt ad neked – jelentette ki a próféta, a herceg fejére téve a vörös és a fehér koronát, amelyek Alsó- és Felső-Egyiptomot jelképezték. „A két hatalmas” egy élő egységet alkotott, amely meg fogja védelmezni a fáraót az ártó hatásoktól. Az ifjú majdnem felnyögött a súlyuk alatt. Az első próféta ismét megdelejezte őt, egy szempillantás alatt enyhítve a tarkóját nyomasztó fájdalmat. Azután szalagot kötött az ifjú homloka köré, ezzel jelezve, hogy a gondolatai immár azonosak az istenek gondolataival. Az első próféta letérdelt a fáraó elé, és fehér szandált adott a lábára. A lábbeli talpán megkötözött ellenségek képe volt, akik örökre Egyiptom királyának hatalma alá kerültek. Miután felállt, a karnaki papok vezetője a fáraó kötényére akasztott egy bikafarkat, ebben a ka romolhatatlan ereje testesült meg, amely fennmarad a testi burok pusztulása után is. Az új király fel volt hát szerelkezve ahhoz, hogy felmenjen egy sötétségbe burkolózott szentélyhez. Oda az első próféta nem lépett be. Anhésza a küszöbön maradt. A helyiséget szinte teljesen betöltötte egy nagy, rózsaszín gránitnaosz. Úgy tűnt, mintha ásványi fény törne elő belőle. Az ifjú közelebb lépett, s megállt Amon szobra előtt, amely két nagy strucctollal ékes koronát viselt a fején. Az új király azután hátat fordított az isten képmásának, és ösztönösen letérdelt. Egyszer csak egy hideg kéz, egy kőkéz ereszkedett a tarkójára. Amon karja megmozdult, maga az isten hagyta jóvá Tutanhamon megkoronázását. Az ifjú azt hitte, hogy menten belehal a megindultságba. Emberfeletti bátorságra volt szüksége

ahhoz, hogy ne ugorjon fel azonnal, s szaladjon el inaszakadtából. Magán érezve Anhésza vigyázó tekintetét, Tutanhamon legyőzte a félelmét. A kőkéz lassanként lágyabbá vált. A hidegsége megszűnt. Az ifjú ugyanolyan csodás melegséget érzett, mint amikor az első próféta delejezte őt. Amon visszahúzta karját, a szobor visszanyerte látható mozdulatlanságát. Tutanhamon felállt. Istenkirály lett, élő képmása a földön Amonnak, aki az élet állandó átalakulásainak ura. Amikor kilépett a szentélyből, az első próféta átadott neki két jogart. Az ifjú keresztbe tette mellkasa előtt a jogarokat, és követte a prófétát a templom végébe. Ott, a Keleti szentélyben kitárultak az ég kapui, s az új fáraó rátekinthetett az isten arcára. Tutanhamon először mondta el a kultusz rituális mondatait, miután megkapta az isteni könyv tekercsét. Azután Tutanhamon és Anhésza kihátráltak a nagy templom tengelyében. Mögöttük felállt az udvartartás a maszkos papok által képviselt istenségekből. Csatlakoztak hozzájuk a kopaszra borotvált fejű papok is. Közben a díszteremben összegyűltek a főméltóságok, türelmetlenül várva, hogy megtudják, kiállta-e az ifjú a próbákat. Amikor meglátták őt, imbolyogva a kettős korona súlya alatt, de szilárdan tartva a jogarokat, megéljenezték, a nevét skandálva. Így végleg elismerték királynak. Az épületen kívül is hallható örömkiáltások jelezték, az uralkodó rituálisan megszületett. A jó hír szájról szájra járt a papok között, s hamarosan hatalmas tömeget vonzott a templomtérre, jelt adva a napokig tartó népünnepély kezdetére. Egyiptomnak volt királya. Egyiptom megmenekült. Az első próféta Anhészához fordult, aki férjénél kissé hátrább állt. A pap unszolására egy lépést előrelépett, a fáraó mellé. Karnak ura egy több gyöngysorból álló nyakláncot kapcsolt a nyakába, homlokára pedig egy diadémot tett az uraeusszal, a nőstény kobrával, amelynek feje felemelkedett, hogy tüzet fújjon az akadályokra és az ellenségekre. – Te vagy a nagy varázslónő – jelentette ki az első próféta –, aki minden kegyet élvez, és aki őrzi a trón jogosságát, a legbájosabb asszony, a gyöngéden szerető, Felső- és Alsó Egyiptom uralkodónője, a nagy királyi hitves. Átadott Anhészának egy gránátalma alakú ezüstvázát, amelynek a hasát rendkívül finom rajzolatú búzavirág- és liliomvésetek díszítették. – Vedd ezt a szent vázát, amely a feltámadás vizét tartalmazza! Legdrágább kincsedként fogsz vigyázni rá. Királynői neved az lesz, „aki Amon által él”. Segíteni fogod a Két Föld urát, hogy életét az istenek képmásainak megalkotásával töltse. Ezt a kijelentést újabb éljenzés üdvözölte. Tutanhamon és Anhésza ünnepélyesen kézen fogták egymást. Az ifjút elkábította az átélt események szédülete. Homályosan érezte azt is, hogy gyermekkorának vége, és hogy le kell mondania minden szabadságáról. Amikor a királyi pár, arannyal és elektrummal borított kocsiján végighajtott Théba központján, ahol sok ezer lelkes hang köszöntötte őket, Tutanhamon végre elmosolyodott. Gyönyörűséggel töltötte el a felé áradó hódolat. Egyiptom királya... Egyiptom királya lett, a föld leghatalmasabb embere! Láthatóan elégedetten fogadta a csodálatot. Oldalán a nagy királyi hitves furcsán nyugodt maradt.      

20

A királyság legjobb szobrászai szakadatlanul dolgoztak Karnak műhelyeiben. Az „isteni

atya”, Aj és Horemheb tábornok parancsot adott nekik, hogy faragjanak sztéléket Tutanhamon megkoronázásáról. Egyiptom nagy szentélyeiben szobrokat állítanak, amelyeken Amon isten maga előtt tartja az új királyt, tanúsítandó, hogy az ifjú király jogosan birtokolja a hatalmat. Maja, akit a papok és az előkelők igen nagyra tartottak, személyesen felügyelte a munkát. Tutanhamon cédrusfa széken ült, amelynek háttámláját az örökkévalóság géniusza díszítette. Fölötte egy szárnyas napkorong. A király idegesen kapargatta a szék sarokdarabjait rögzítő aranyszögek egyikét. Mint már több hónapja minden reggel, most is az „isteni atya”, Aj látogatását várta, aki fokozatosan beavatta őt a thébai udvar titkaiba. Anhésza szótlanul maga is végighallgatta ezeket a beszélgetéseket. Csupa pletyka volt, üres fecsegés, egyik vagy másik udvaronc bíráló jellemzése, folyosói vallomások. A nagy királyi hitves tekintete olykor rásiklott a szék oldalára, amely a lótusz és a papirusz, Alsó- és Felső-Egyiptom jelképes növényeinek egyesülését ábrázolta. A Két Föld nagysága, sugárzása... Ő úgy képzelte, ez lesz a fáraó legelső feladata. De ehelyett csak palotabéli intrikákról volt szó. Noha felháborította ez a kisszerűség, jól az emlékezetébe véste az „isteni atya” szavait. Az udvaroncok nagy része csak a karrierjére gondolt. Annyira féltek az Ehnaton által kirobbantott forradalomtól, hogy mindenre készen támogatták Amon papjait, kiváltságaik letéteményeseit. Uralkodó helyzete ellenére Anhészának óvatosnak kellett lennie. Ezért úgy határozott, nem kezd semmibe, mielőtt meg nem születik a gyermeke, annál is inkább, mivel egyre élesebb fájdalmak nyilalltak a hasába. De ezzel nem foglalkozott sokat, annyira boldoggá tette a gondolat, hogy Tutanhamont megajándékozhatja szerelmük gyümölcsével. Az ifjú király türelmetlenkedett. – Aj késik ma reggel. Miért? – Ne nyugtalankodj! – csillapította Anhésza. – Hallgasd meg inkább a fiadat... Mozog. Tutanhamon örömmel odahajolt, amikor egy pohárnok, friss tejjel teli kupákat hozva, bejelentette Ajt. Az „isteni atya” gondterhelt arccal érkezett, alig tudott menni. – Késtem, felség. Bocsássa meg ezt egy öregembernek, akinek fájnak az ízületei. Már csak bottal tudok járni. – Üljön le, „isteni atya” – ajánlotta Anhésza, s egy kényelmes, párnázott széket tolt oda. Aj nyögve helyet foglalt, szemben a királlyal. – Kiről beszélünk ma? – kérdezte a király, aki rákapott a palotabeli intrikákra. – Mut asszonyról, Horemheb kiállhatatlan feleségéről? A király tréfálkozó hangja nem volt kedvére az „isteni atyának”. – Inkább magáról Horemhebről, felség. Anhésza fülelni kezdett, elfeledkezve a mágikus papiruszról, amelyet éppen olvasott. Tutanhamon fintora elég nyilvánvalóan jelezte, hogy ez a tárgy untatja. Mindeddig úgy élt, hogy mit sem tudott a gondokról. Elégedetté tette az, hogy szeretheti Anhészát, élvezheti a rangjából fakadó kiváltságokat, s nem kell szembenéznie a vele járó kellemetlenségekkel. A hatalmas Horemheb tábornoknak még a létezéséről is megfeledkezett, és hálás volt az „isteni atyának”, amiért az mindeddig sosem hozakodott elő ezzel a témával. – A tábornok látni kíván engem? – Valóban, felség! A koronázás óta a tábornok sokat dolgozott. Személyesen felügyelte az újoncok toborzását, hogy megerősítsék a hadtesteket, amelyeket ő irányít. Mindenütt azt hangoztatja, hogy mindenben engedelmeskedik a fáraónak, és egyetlen barátságtalan szót sem szól önről. Nyugalmat és békét hirdet, mégis háborúra készül. Anhésza aggodalmában hevesen közbeszólt. – Ellenünk? A törvényes uralkodók ellen?

Aj habozott. – Nem tudom... – Talán már nem beszél a tábornokkal? – Hétköznapi, érdektelen beszélgetéseket folytatunk. Horemheb kerül engem. Feltételezem, hogy valamiféle személyes cél hajtja, de még nem sikerült rájönnöm, hogy mi. – Egy cél, amely töprengésre készteti magát? – Igen, felség. – Miért? Horemheb talán nem egy törvénytisztelő írnok mindenekelőtt, aki képtelen volna erőszakkal megsérteni Máát törvényét? – De az – ismerte el az „isteni atya”. – Csakhogy éppen attól tartok, hogy a törvények eszközével akarja megerősíteni a pozícióját. Horemheb sokat utazik, tartományi vezetőket látogat meg, főtisztviselőkkel tanácskozik, lakomákat rendez a főtiszteknek. Egyre népszerűbb, miközben önök a palotába zárkózva élnek. Anhésza kezét fájó hasára tette. A hatodik hónapban járt, de a terhessége még alig látszott rajta. – Azt mondta, hogy a tábornok találkozni kíván velünk? – Egy nagy ceremóniát rendez Montu templomában, és azt kívánja, hogy a királyi pár is vegyen részt rajta. – Van mód rá, hogy kimentsük magunkat ez alól? – kérdezte Tutanhamon, akinek elege volt a protokollból. – Attól tartok, nincs, felség. Anhészának kellemetlen érzése támadt. Az „isteni atya” nem látszott őszintének. Talán éppen Horemheb küldte, hogy kicsalogassa a királyi párt a palotából? Merénylet készül a fáraó ellen? Anhésza igyekezett elűzni ezt az őrült gondolatot az agyából. Sem Horemheb, sem Aj nem gyilkos. Mégis, lehet, hogy az „isteni atya” kétarcú viselkedése valamiféle bevallhatatlan szándékot leplez? Montunak, a sólyomistennek az a feladata, hogy védelmezze a fáraót a harcokban, és megadja neki a győzelemre vivő harci erőt. Temploma Amon-Ré nagy templomától északra épült. Hatalmas homlokzata közepén egy nagy kapu nyílt, rózsaszín gránitküszöbbel. A szentély bejáratát két obeliszk fogta közre. Maga Horemheb fogadta az uralkodókat, amikor azok leszálltak arany- és elektrumkocsijukról. Két legyezővivő mögött bekísérte őket a templom hatalmas udvarába, amelyet portikuszok papirusz alakú oszlopai vettek körül. Az oszlopok között oroszlántestű szfinxeket helyeztek el, arcuk II. Amenhotepéhez, a testi erejéről híres, kiváló íjászéhoz volt hasonlatos. Az udvar végén, a fedett templomhoz vezető lépcső előtt két trón: a nagyobbik a fáraó, a másik a királyné részére. A két fiatal helyet foglalt. Horemheb a király mellé, de egy lépéssel hátrább állt. Se Tutanhamon, sem Anhésza nem mert egyetlen kérdést sem feltenni a derűs és nyájas tábornoknak. A nagy királyi hitvest nyomasztotta valami. A templom békéje, lenyűgöző építészeti megoldásai nem voltak elegendőek ahhoz, hogy megnyugtassák. Egy katona trombitával a kezében az udvar közepére ment, letérdelt, és a földre borult a fáraó előtt. Azután felállt, felemelte hangszerét, és harci riadót fújt. Egy csapat színpompás gyalogos katona érkezett futólépésben: soraikban az egyiptomiak mellett különböző régiók zsoldosai, líbiaiak, szírek, ázsiaiak, núbiaiak. Egyesek hosszú, redőzött kötényt viseltek, előköténnyel, mások tunikát, megint mások tarka ruhát. Az egyiptomiak rövid parókát tettek a fejükre, a szakállas ázsiaiak szalaggal fogták össze hosszú hajukat a tarkójuknál, a líbiaiak pedig egy nagy tollat tűztek a fejük tetejére. Elvonultak a királyi pár előtt, szemlére téve fegyverzetüket, az egyetlen rugalmas fadarabból készült egyszerű íjat, a kettős íjat, amelynek fakéreglapkákkal borított két részét középen erősítették össze, a több rész összeragasztásával

készült íjat, a mintegy húsz centi hosszú nyilakat, amelyek kemény nádszárból s a bronzhegyet tartó fadarabból álltak, a fahegyű nyilakat, amelyekkel el tudták kábítani az ellenfelet, a bronzpengéjű tőröket és pallosokat – ezek némelyike sarló alakú volt –, s a hajítóbotokat. A fergeteges parádé sokáig tartott. A büszkélkedve vetélkedő gyalogosok harci énekeket fújtak Montu sólyomisten dicsőségét zengve. Ütemesen, tökéletes ritmusban futottak. Az ifjú Tutanhamon lenyűgözötten figyelt. Vidám ünnepnek, szinte játéknak tekintette az efféle haderő-fitogtatást, amelyen nem került sor sem gyilkolásra, sem harcra. Horemheb csupán egy kivételes szórakozással akarta meglepni őt. Nem így gondolta ezt Anhésza, akit a tábornok gondosan került a tekintetével, egyre a tökéletes gyakorlatot bemutató katonáit nézve. A nagy királyi hitves aggodalma egyre nőtt. Ez csak a kezdete valaminek, amit Horemheb kieszelt. Nyilván el akarja kápráztatni a királyt, hogy megnyerje magának a bizalmát. A katonák levonultak a nagy udvarról. Egy újabb trombitaszóra ázsiaiak végeérhetetlen felvonulása kezdődött. Lovakat és lenyűgözően sok, gazdag és változatos ajándékot hoztak a fáraónak: arany- és ezüstkupákat, drága edényeket, kelméket, hímzéseket, ékszereket... – Egész Ázsia elismeri az ön fennhatóságát – jegyezte meg Horemheb. – Eljöttek, hogy leboruljanak az ön lábai elé, és a pártfogásáért könyörögjenek. Pompás volt a szertartás, Anhészát mégis megdöbbentette, mennyire soványak és sápadtak a felvonuló ázsiaiak. Legtöbbjük erőtlennek, szinte teljesen kimerültnek tűnt, némelyikük arcán és tagjain sebhelyek éktelenkedtek. Anhésza felfigyelt egy idősebb férfira, akinek vékony fekete bajsza volt, s hiányzott a jobb keze. Miután elhelyezték az ajándékokat a trón lába elé, egy szír gyerek indult el egyedül Tutanhamon felé. Egy hosszú, ébenfa dobozt nyújtott neki, amelyben több, elefántcsont hegyű nyíl volt, és egy arannyal borított, drágakővel kirakott zsákot, amelynek két vége gúzsba kötött idegen foglyokat ábrázolt. Tutanhamon felugrott örömében, lesietett a trónról, hogy maga vegye át a csodálatos ajándékot, a cizellálás művészetét tökélyre vivő ékszerész remekművét. Amikor visszafordult Anhésza felé, meglepte felesége hideg közönye. Montu templomának nagy udvarára visszatért a csönd. Csak a király, a királyné, Horemheb és mintegy húsz fegyveres katona maradt ott, akik a szfinxek előtt álltak. Anhésza egyre feszültebb volt. Megragadta Tutanhamon kezét, akinek a tekintete hirtelen tétovaságról árulkodott. Horemheb tábornok az uralkodók elé állt. – Felségetek elégedettek a parádéval? – Igen, természetesen – válaszolta Tutanhamon bizonytalanul. – Elfáradtam, tábornok. Vissza kívánok menni a palotába. – Ahogy óhajtja, felség. Ám előbb szeretnék beszélni önnel azokról a súlyos gondokról, amelyekkel az országunk küzd. A kormánynak határozottabban kell fellépnie. Én teljes odaadással ezen dolgozom, de az eszközeim korlátozottak. Meg kell erősítenem a hadsereg állományát, át kell szerveznem az államirányítást, vissza kell adnom a templomoknak a gazdagságot, amelytől megfosztották azokat. Nevezzen ki engem felséged a fáraó küldöttének minden külhoni országba, a Két Föld régensének, az intézők vezetőjének! – Ön már most is a király választottja – tiltakozott Anhésza –, a fáraó szeretett írnoka, kivételezett bizalmasa, a leghatalmasabb a hatalmasok közt, a legnagyobb a nagyok között. Nem Egyiptom Urának két szeméhez hasonlítják önt? Miért követel újabb címeket? Horemheb, továbbra is kerülve a nagy királyi hitves tekintetét, egyre az ifjú királyt nézte. – Nem kertelhetünk – jelentette ki szigorúan és határozottan. – Nemcsak ezeket az új címeket ruházza rám, felség, hanem azt is elrendeli, hogy egy sztélét faragjanak, amely Karnak nagy

oszlopcsarnokának északkeleti sarkában fog állni, hogy mindenki megismerje a helyreállítási munkánkat. Úgy fogják a sztélén ábrázolni önt, amint áldozatot mutat be Amon istennek és hitvesének, Mutnak. A sztélé el fogja mesélni, hogyan pusztította el ön a rosszat, harcolt az eretnekség ellen, és állította helyre az igazságot, hogyan kötözte be a templomok sebeit, virágoztatta fel a vallási türelmetlenség által lerombolt szentélyek romjait Elefantinétől a Deltáig. – De ez nem igaz! – tiltakozott Anhésza. – Atyám egyetlen súlyos rombolásnak sem volt az okozója! – Az nem számít – torkollta le Horemheb. – A fő az, hogy meggyőzzük az egyiptomi népet: Tutanhamon uralmával visszatért a jólét és a rend. Ezen a sztélén elmagyarázzuk majd, hogy a szent helyeket feldúlták, gyom nőtte be azokat, szabadon sétálgattak bennük a beavatatlanok. A bozót benőtte az istenségektől megfosztott naoszokat, s a megvetett istenségek eltávolodtak földünktől. Szobraikat megcsonkították. Magában meditálva az új fáraó, Tutanhamon elhatározta, hogy véget vet ennek a rettenetnek. Színaranyból szobrot alkotott atyjának, Amonnak, drágakő és lazúrkő berakásokkal ékeset, nagyobbat és szebbet azoknál, amelyeket korábban készítettek. Az ifjú király elképedten, figyelmesen hallgatta a tábornokot. Úgy érezte, hogy nem képes szembeszállni vele. – A sztélét egy sor papi kinevezés teszi majd teljessé – folytatta Horemheb –, akiket Ehnaton világi tevékenységekre ítélt, s akik ismét csatlakoznak a templomok személyzetéhez. Az előkelők és gyermekeik visszanyerik méltóságaikat. A nemesség, amely társadalmunk elitjét alkotta, ismét boldog időket fog élni. A lázadozó, halálra vált Anhésza elfojtotta a lelkében fortyogó dühöt. A katonai parádé csak arra szolgált, hogy a tábornok bizonyítsa, ő ellenőrzi a fegyveres erőket, és nem habozna bevetni azokat azért, hogy elérje céljait. A királyi párnak meg kell hajolnia az akarata előtt. – Hogy megünnepeljük e rendeletek kihirdetését, amelyek visszahozzák az isteneket a földre – fejezte be beszédét Horemheb –, az egész országból Karnakba hívjuk a legjobb énekesnőket és táncosnőket, s több pihenőnapot engedélyezünk a népnek. Az öröm visszatér Thébába.     Tutanhamon órákat töltött teljes levertségben. Horemheb tábornok önkényes döntései váratlanul érték, s ráébresztették a gyengeségére. Hiába szerelmes egy gyönyörű asszonyba, gyermek csupán, képtelen szembeszegülni a tapasztalt, a politikai manővereket jól ismerő férfival, aki jól eligazodik az államigazgatás labirintusában. Ő, Tutanhamon csak egy kiskirály, nincs valódi hatalma. Miért nem segített neki Anhésza? Miért nincs itt most, hogy enyhítse a csalódottságát? Miért zárkózott be a lakosztályába, ahelyett hogy mellette volna, beszélne hozzá, elhalmozná gyöngédségével, amelyre most olyan nagy szüksége van? Tutanhamon elhagyatottnak és feleslegesnek érezvén magát a tűzszerszámmal játszadozott, de a fellobbanó lángocska nem melengette meg a szívét.     A nagy királyi hitves bensőjét kegyetlen fájdalmak szaggatták, de nem volt ideje orvost hívatni. Nahtmin parancsnokot fogadta, aki azonnal elindult hozzá, amint a núbiai szolgáló átadta neki a királyné üzenetét. – Valami különös történik, parancsnok. Jól megfigyeltem az ázsiaiakat, akik a Horemheb tábornok szervezte parádén elhozták nekünk az ajándékaikat. Kimerültnek láttam őket, inkább foglyoknak tűntek, mintsem diplomatáknak. Szeretném, ha elhozná hozzám az egyiküket, hogy kikérdezzük őt: egy vékony, fekete bajszú férfi az. Nincs jobb keze.

Nahtmin egy ifjú főtiszthez illően, megfontoltan válaszolt. – Igen kényes dologra kér, felség. Én semmiféle rendőri hatalommal nem rendelkezem. – Nem arra kérem, hogy tartóztassa le azt az embert, Nahtmin, hanem arra, szervezze meg, hogy beszélhessek vele.     A parancsnok könnyűszerrel megtalálta az ázsiait, aki a követek negyedében lakott. A férfi igen meglepődött, amikor Nahtmin egy hatalmas villa parkjába vezette, a királyi palota közelébe. Egy pavilonban a nagy királyi hitves várt rá. A férfi rettegve a földre borult előtte. – Miért reszket? – kérdezte Anhésza. Az ázsiai összeszorította ajkát. – Melyik tartományból jött? – Szíriából, felség. – Mikor veszítette el a kezét? – Én... én kézműves voltam, és... Az idegen néhány érthetetlen szót mormogott. – Halljam az igazat! – parancsolt rá Anhésza. Nahtmin parancsok elsápadt. Lenyűgözte a fiatalasszony eltökéltsége. Az ázsiai olyan szemekkel nézett a nagy királyi hitvesre, mint egy alázatos kutya. – A falumban voltam, amikor a hettiták elfoglalták azt, feldúlták a házainkat, felgyújtották a termést. A hegyekbe menekültünk, és úgy éltünk ott, mint a kecskék. Amikor az egyiptomi katonák megérkeztek, segítségért könyörögve futottunk elébük. Abban a meggyőződésben álltam be a hadseregbe, hogy a fáraó elküldi győzelmes kardját, hogy megvédjen minket. De vesztettünk, és én elveszítettem a kezemet a harcban. Nem volt elég egyiptomi katona. Meghaltak. Én és néhány társam nem tudtuk, hogyan maradhatnánk életben, ezért Egyiptom földjére jöttünk menedéket keresni. Horemheb tábornok megkért minket, hogy hódoljunk a fáraó előtt, mintha külföldi követek volnánk. Anhésza semmi többet nem kérdezett, sarkon fordult, és távozott. Horemheb elkövette az első hibáját.     Miután kezet és lábat mosott, Horemhebet bevezették a királyi palota fogadótermébe, Malqatában, a thébai nyugati parton. Nem lepte meg a hívás hivatalos jellege. Ezen a csodás nyári napon, amely meleg, de nem tikkasztó, a királyi pár teljhatalommal fogja őt felruházni. A király és a királyné koronával fején és a rangjukat jelző öltözékben a trónon ült. Tutanhamon a jogarait tartotta a kezében, Anhésza egy lótuszvirágot. Milyen törékenynek tűntek! Horemheb eleget tett a rituális kívánalmaknak. Fejet, térdet hajtott, a földre borult, és várta, hogy a fáraó felszólítsa, álljon fel. – Amon isten védelmezze a fáraót – mondta zengő hangon –, adjon neki örök életet, egészséget és erőt! Most Tutanhamonnak kellett szólnia. Anhésza többször is elismételtette vele a szavakat, amelyek azonnal törvénnyé válnak, amint kimondja őket. Az ifjúnak kiszáradt a torka. Rettegett Horemhebtől. Nyelni is alig tudott. – Horemheb tábornok, elhatároztuk, hogy újabb tiszteletbeli címeket adományozunk önnek, és azokat dekrétumban kihirdetjük, a királyság régense cím kivételével. Fiatal korunk ellenére teljes mértékben gyakorolni kívánjuk jogainkat, és senkinek nem akarjuk átengedni a Két Föld

kormányzását. Viszont a legfigyelmesebben meghallgatjuk hű tanácsadóinkat, akik tapasztalatuk gyümölcsével megajándékoznak minket. Horemheb most jó hasznát vette annak, hogy írnokként meg kellett tanulnia uralkodni magán, különben nem tudta volna leplezni haragját. Hogy mer így szembeszállni vele ez a gyerek? Milyen őrület szállta meg? – Felség, ön Egyiptom ura – mondta, minden egyes szót nyomatékosítva. – Az ön szava élő valósággá válik. Valóban senki más nem méltó uralkodni ezen az országon, s megtartani Egyiptomot Máát útján. De olyan nagy veszedelmek fenyegetnek minket, hogy elengedhetetlennek látom egy régens beiktatását. Kész vagyok mindaddig vállalni ezt a felelősséget, amíg csak felséged ezt szükségesnek ítéli. Tutanhamon habozott. Horemheb meggyőzően érvelt. Nem lenne jobb áttenni a nyomasztó kötelességek terhét egy ilyen férfi vállára? Az isteneknek nem kellene inkább engedniük, hogy háborítatlanul megélhesse ifjúkorát, ahelyett hogy megfosztják tőle? Anhésza érezte, hogy hitvese meginog. Tutanhamon már-már kész volt elárulni őt, és engedni Horemhebnek. – Maga hazudott nekünk, tábornok – szólalt meg Anhésza. – Ön nem ura a helyzetnek Ázsiában. Bizonyítékom van rá. Ez a viselkedés méltatlan a királyság magas rangú tisztségviselőjéhez. Következésképpen a fáraó, nagy kegyelmében, magára bízza a gondját annak, hogy átszervezze a hadsereget, amelynek maga a felelőse, és biztosítsa a határainkat. Ez lesz az ön egyetlen gondja. Anhésza biztos volt benne, hogy átlát Horemheb cselén: hagyja leromlani a nemzetközi kapcsolatokat, ezt a hibát az ifjú királyra hárítja, és egy katonai puccsal átveszi a hatalmat. A tábornok és a nagy királyi hitves farkasszemet néztek. Horemheb végül tisztelettel lesütötte a szemét. Tutanhamon legszívesebben valahol másutt, jó messze lett volna, nem ebben a teremben, ezen a trónon. Más ruhákban járt volna, nem viselte volna ezt a koronát a fején. Anhésza jelenléte adta csak meg neki az elég erőt ahhoz, hogy remegő hangon lezárja a kihallgatást. – Az akaratunkat kinyilvánítottuk, tábornok. Az audienciának vége. Horemheb ezek után már nem tiltakozhatott. Kisietett a teremből. Azt már nem látta, hogy a nagy királyi hitves ájultan rogy a kövezetre.     A főorvos hamar megállapította a bajt: a terhesség hetedik hónapjában, idő előtti szülés. A gyakorlott bábák, miután liliom és búzavirág illatával magához térítették, azonnal elvitték Anhészát a palotának abba a termébe, ahol a korábbi királynék megszülték a királyi gyermekeket. Anhésza olyan kimerültnek érezte magát, hogy nem ellenkezett. A bábák levetkőztették. Az egyik a hónaljánál fogva álló helyzetben tartotta, a másik egy fenyőgyantával átitatott kendőből gyúrt tampont dugott fel a vaginájába, remélve, hogy ettől leszáll az uterusz. A fájdalom csillapítására széndarabokra tett egy viaszból készült íbiszt, s a fiatalasszonyt a felszálló, érzéstelenítő gőzök fölé állította, hogy azok átjárják bensőjét. A szülőszoba sarkaiba meztelen nőalakokat rajzoltak, amelyeket jó mágiával töltöttek fel. Anhésza nem sírt, nem üvöltött. Mélyen magába zárta a kínt, mindenáron királynői méltósággal akart viselkedni, noha úgy érezte, a megpróbáltatás meghaladja az erejét. A gyermek, akit oly bizakodva várt, ez a kis lény, akit annyira vágyott élni látni, aki magát a boldogságot jelentette, most talán megöli őt? Míg ott tartották őt állva, az alhasára só, búza- és nádtapaszt tettek. Azután a legidősebb bába úgy döntött, hogy sietteti a szülést. Pálmaborból, sóból és olajból készült meleg kenőccsel bekente a vaginát, majd egy olajjal elkevert, porrá tört agyagcserepet tartalmazó folyadékot

fecskendezett bele. Pár perc múlva sűrűsödtek az összehúzódások. Ezúttal a fiatalasszony nem tudott visszatartani egy fájdalomkiáltást. A bábák egy gyékény fölé guggoltatták. Egyikük átfogta a karjával, és megkérte, hogy teljes erejével támaszkodjon rá, hogy segítsék a gyermek kijövetelét. A másik bába a gyermek felbukkanását figyelte, s az egy félóra múlva fejjel előre kibújt az ifjú anyából.     A nagy királyi hitves két napot és két éjszakát átaludt. Amikor felébredt, elviselhetetlen tüzet érzett a hasában. Kínok között hánykolódva a bal oldalára fordult, és az elfüggönyözött szoba félhomályában meglátta, hogy egy férfi ül az ágya lábánál. – Tutanhamon... Gyere ide, mellém, királyom... Amint a férfi felállt, Anhésza rájött a tévedésre. Aj, „az isteni atya” fogta meg tisztelettel a kezét. – Hol a gyermekem? Hol a férjem? – A király kissé gyengélkedik, felség. Most az éjszaka vége felé járunk. A fáraó alszik. – A gyermekem? – kérdezte ismét Anhésza, s már buggyant is ki a könny a szeméből. Aj atyai gyöngédséggel nézett rá. – Kibújt belőlem, láttam... Miért nincs itt egy bölcsőben? – Fiú volt – mondta lesújtottan az „isteni atya”. – Halva született.      

21

Tarka pillangó szállt Tutanhamon mellkasára. Az ifjú király, aki ébenfa ágyán feküdt, moccanni sem mert. A csodálatos lény az istenek ajándéka. Tutanhamon még a lélegzetét is visszafojtotta, hogy ne riassza el. A pillangó, mintha kezdené biztonságban érezni magát, lassan verdesett, aztán összezárta szárnyait, s megpihent. Tutanhamon megnyugodott, hátrahajtotta a fejét, s nyakát nekitámasztotta az ágy támlájára, amely Su isten jelképe volt, a teremtés teréé, amelyet a fény bejárt, és ahol az alvó lelke minden éjszaka újjászületett. – Megérkeztem, felség – hallatszott Maja szobrász mély hangja. Az ifjú azonnal felült. A megrettent pillangó elrebbent. Tutanhamon még utána nyújtotta a kezét, de hiába. Csalódottan nézett a férfira, akit magához hivatott. – Maja! Te vagy az, barátom! Elérzékenyülten megölelték egymást. – Maja, ha tudnád, milyen boldogtalan vagyok. – Mi történt, felség? – Anhésza nagybeteg, a fiunk pedig halva született. Magányos vagyok itt, ebben a palotában. Senki nem látogat. Horemheb és Aj a kedvük szerint irányítják a királyságot. Fáraó vagyok, Maja, és nincs semmi hatalmam. Majának fájdalmat okozott a gyermek bánata, akit az ügyes politikusok lelkifurdalás nélkül kihasználtak. Nem állt módjában segíteni neki, de a legnagyobb bajban is mellette fog maradni. – Ha Anhésza meghal – nyögte Tutanhamon –, nem lesz kedvem tovább élni. – Nincs joga így beszélni, felség – tiltakozott Maja szókimondón. – Az életről és a halálról csakis az istenek döntenek. Bármilyen sors sújt is minket, el kell fogadnunk! Az ifjú a fejét ingatta.

– Ahhoz, hogy így gondolkodjon az ember, olyan öregnek kell lennie, mint te vagy. Én nem vagyok rá képes. Maja magához szorította a fiút, mintha a saját fia volna. – Ma így van, holnap másként lesz. Te is meg fogsz öregedni. Tutanhamon szemében remény gyúlt. – És olyan erős is leszek, mint te, Maja? Nem, ez lehetetlen. – De igen. Gyakorolni fogod a hatalmat, amelytől megfosztottak a tolvajok. Az évek a te kezedre játszanak. Hamarosan szembeszegülsz majd velük. Maja jóslata felkavarta Tutanhamont. Semmi kedve nem volt megöregedni. Örökké fiatal akart maradni, hogy érezze, ahogy feléled benne a kimeríthetetlen vágy, hogy Anhészát simogatva megfeledkezzen a külvilágról, hogy beleájuljon. Mi más boldogságról álmodhatna? A király arckifejezése hirtelen megváltozott. Vonásai határozottabbá váltak. Komoly, szinte gondterhelt lett. – Azért hívattalak, barátom, mivel döntöttem felőled – jelentette ki ünnepélyesen. – Egy fáraó legelső kötelessége az, hogy templomokat emeljen, és elkészíttesse a sírját. Ezért kinevezlek téged minden építkezésem munkavezetőjévé, és a nekropolisz intézőjévé. Te fogsz gondoskodni a síromról a Királyok Völgyében. – Felség, én nem... – Ez az akaratom – jelentette ki gőgösen az ifjú. – Most azonnal felveszed új tisztségeidet. S egy másikat is te fogsz betölteni, amely biztosítja a Két Föld virágzását: te leszel a kincstár főintézője és a pénzügyminiszter.     Maja egy szerény házban lakott Deir-el-Medinében, a Királyok Völgyén nagy titokban dolgozó kézművesek falujában. Valamennyien ott éltek családjukkal, saját vezetőik voltak, saját bíróságuk és közvetlenül a fáraótól függtek. Maja szobrászatot tanított a legtehetségesebb fiataloknak, hogy azok mesterekké válva képesek legyenek bemutatni a sírok falain a templomok titkos tanításait. Azt remélte, hogy hátralévő napjait ebben a szívének oly kedves faluban élheti le, távol Théba nyüzsgésétől és az udvari áskálódásoktól. A királyi építkezések új munkavezetője nosztalgiával nézegette kis házát. Örökre el kell hagynia. A saját kezével építette, kőalapokra, különös gondot fordítva a fatörzsekből és pálmalevelekből rakott tetőre. A döngölt földpadlózaton edények, tányérok, korsók sorakoztak: mindaz, amit nem fog magával vinni. A hivatali villában, amelyet kijelölnek a számára, nem kell többé házimunkákkal foglalkoznia. Hiába jutott a deir-el-medinei közösség főfelügyelőjének irigyelt rangjára, Maja változatlanul egyszerű, szinte észrevétlen életet élt, kizárólag a munkájának szentelte magát. A kézművesek és a munkások mint igazságszerető bölcset tisztelték. Tutanhamon ösztönösen a legjobbat választotta, amikor a volt szobrászt emelte arra a rangra, amelyre az sohasem vágyott. Egy ifjú tanonc kopogtatott. Maja ajtót nyitott. – Egy férfi keresi önt, a falu kapujánál. Nem közülünk való. Az őreink nem engedték be. Kívánja látni? Maja kíváncsi lett. Deir-el-Medine zárt falu volt, a családok biztonságára a kézművesek alkotta milícia vigyázott. Idegenek meg sem próbáltak belépni a faluba, hacsak nem tartoztak valamelyik közösséghez, amely megadta nekik a jelszót. – Jövök, fiam.

Maja a legnagyobb házak között futó főutcán sietett végig. Az utca egy őrhelyhez vezetett, egy igen karcsú piramisból és az előtte elterülő udvarból álló síremlék közelében. Két, kalapácsot markoló szobrász vette közre a hívatlan, egyszerű kötényt viselő látogatót. Maja, amint közelebb ért, felismerte a férfit. Horemheb tábornok. – Engedjétek be! – parancsolta. – Velem jön. A szobrászok engedelmeskedtek, de nem örültek, hogy, ha mégoly rövid időre is, de vendégül kell látni ezt az idegent. Horemheb mezítláb, szandálját vállára vetve járt. A szandált rendszerint csak akkor vették fel, amikor egy vendéglátó otthonába léptek, s azért, nehogy bepiszkítsák a ház padlóját. A tábornok szabadon hagyta a haját, nem viselt ékszert, sem egyéb díszt. Senki sem feltételezte volna róla, hogy ő Egyiptom valódi ura. Maja bevezette Horemhebet a kis szobába, amelynek két pálmatörzsoszlopát gipsszel tapasztották. Kőből rakott dobogó szolgált benne nappal ülőalkalmatosságként, éjjel ágyként. Egy fülkében Ptah istennek, az építők védő istenének szobrocskája trónolt. Maja kiment a konyhába, ahol mindig maga készítette a kenyerét, és kerek mézes süteményekkel s egy korsó édes sörrel tért vissza. – Nagy megtiszteltetés ez, tábornok. Milyen különös látogatás... Már láttam magát néhányszor. A Nap városában. Gyönyörű ruhákat, pompás ékszereket viselt. De egy szobrász sosem felejt el egy olyan arcot, mint az öné. Miért jött? Horemheb a kőpadon ülve belekóstolt a kiváló, emésztést segítő italba. – Maga sokkal befolyásosabb ember, mint képzeli, Maja. Az összes kézműves feje lett. Ők csakis magának engedelmeskednek. – Túl nagy fontosságot tulajdonít a tisztemnek, amelyet e kis faluban töltök be. Horemheb bosszúsan letette a söröskorsót. – Rosszul viselem, ha gúnyt űznek belőlem, Maja. Ebbe a „kis faluba” Egyiptom legjobb kézművesei gyűltek, azok, akik művészetük mesterei. Kizárólag magának a fáraónak számolnak be a munkájukról. Titkos befolyásuk jelentős. A véleményüket meghallgatják. És ezt a véleményt maga diktálja nekik. Maja nem cáfolta a tábornok szavait. – Országunk nagy veszélyben forog – folytatta Horemheb. – Tutanhamon egy gyermek, hiányzik belőle az akarat és az ész. A trónon ül, de képtelen arra, hogy döntést hozzon. Én hivatalosan nem vagyok régens, de azt teszem, amit egy régens. A kötelességem, hogy összegyűjtsem az élő erőket, amelyek meg fogják menteni Egyiptomot a katasztrófától. Azért jöttem, hogy a támogatását kérjem, Maja. – Késő, tábornok. Horemheb, híres hidegvére ellenére nem tudta leplezni meglepődését. – Hogyan... – Taktikai hibát követett el – magyarázta Maja. – Egyiptomnak van egy királya. Ő az, aki kormányoz, és neki tartozunk engedelmességgel. – Természetesen, de... – Tutanhamon tud felelősséget vállalni, tábornok. Kiválasztotta az embereket, akik segíteni fogják őt, hogy felvirágoztassa a Két Földet. Kénytelenek vagyunk összebarátkozni, hogy jobban szolgálhassuk az uralkodónkat: maga, mint a hadsereg vezére, és én, mint... munkavezető és a királyság pénzügyminisztere. Az elképedt Horemheb úgy hitte, rosszat álmodik.    

Tutanhamon sírt. Égett a torka, nehéz volt a feje, tüdejét mintha satu szorítaná... nem bírta tovább a magányt. Gyengélkedett, ki sem léphetett a palotájából, s ott sorvadozott, reményvesztetten. Hova tűntek az édes órák, amelyeket Anhészával töltött a kertekben, ahol beszívták a virágok illatát, s egymást gyöngéden kézen fogva a szerelemről beszéltek? Miért lettek ilyen hirtelen semmivé a boldogság pillanatai, miért küldték el az istenek a démonaikat, hogy megöljék a gyermeküket? A korona túl nehéz volt a fején. Anhésza nélkül Tutanhamonnak nem lesz ereje az emberfeletti feladathoz. Egyáltalán nem szerette a hatalmat. Nemigen érdekelte, hogy Aj, Horemheb és a többiek hogyan marcangolják egymást. Aludni vágyott, aludni, és fel sem ébredni többé. Két lágy, illatos kéz ereszkedett a homlokára. Azonnal felismerte őket. – Anhésza... végre itt vagy! – Ne szólj, szerelmem! Engedd, hogy meggyógyítsalak. A bűvös kezek jóleső hűse szétáradt a fiatalember testében. A nagy királyi hitves sokáig delejezte Tutanhamont. Az idő megszűnt, elfolyt, mint az áttetsző, újjáélesztő víz. – Már jól vagyok, Anhésza. De te... – Felejtsük el a szerencsétlenséget. Ne beszéljünk másról, csak a jelen pillanat öröméről! Anhésza eltávolodott a férjétől, hogy levegye az ablakokról a függönyöket. A fény beáradt a szobába. Tutanhamon megcsodálta a nagy királyi hitves szépségét. Anhésza pucér volt, dereka karcsúságát gyöngyös öv emelte ki. Selymes, borostyánszínű testét nem változtatta el az átélt megpróbáltatás. Anhésza örökölte apjának azt a különös képességét, hogy szembenézhetett a nappal, s az nem égette a szemét. A napkorongban rejtőző istennel lelki közösségre lépve új életerőt merített belőle. Nem tehette le magáról a terhet, amelyet a vállaira raktak. Vállalnia kellett a sorsát, és segítenie kellett ifjú férjének, hogy az megkovácsolja a magáét. Meleg, reszkető test simult az övéhez. Tutanhamon keze a mellét simogatta, ajka a nyakát csókolta. Anhésza megfordult, és átadta magát neki a nyári nap fényében.     A palotában napok óta nagy volt a sürgés-forgás. Szolgák serege jött-ment a folyosókon bútorokkal, kelmékkel, edényekkel, vizes- és söröskorsókkal, kenyérrel, szárított hússal, zöldséggel és gyümölccsel megrakott kosarakkal. Szekerek hordtak mindent a rakpartra, ahol különféle hajók várakoztak, a tekintélyes szállítóhajótól az elegáns vitorlásig, amelynek orrán két mágikus szem biztosította számára a veszélytelen utat. Anhésza utasításokat adott, kiosztotta a munkát, nem engedélyezett magának pihenőt. Három részbe hajtott egy bronzpántos ágyat, amelyet szépsége és kényelme miatt egyaránt szeretett, aztán megkérte núbiai szolgálóját, hogy egy igazán körültekintő szállítómunkásra bízza azt. Azután felügyelte, ahogy leszerelnek egy baldachint, még egyszer átnézte a kis, elefántcsontberakásos cédrus- és ébenfa ládikákat, amelyekbe a szépítőszereket, füstölőket, antimont és a gyantát tette a fajansz- és ezüstvázákkal, és az aranyból készült, szöcske formájú szemfestékes dobozokkal együtt. A ládikákat két bronzfogantyúnál fogva lehetett felfüggeszteni a málhás állatok hátára erősített favázakra. Tutanhamont megijesztette ez a sürgölődés, amelynek nem tudta az okát. Végre sikerült megkérdeznie felőle hitvesét. – Mi történt, Anhésza? Miért üríted ki a fél palotát?

– Később elmondom, most nem érek rá... Az ifjúnak nem volt szokása, hogy alkalmatlankodjon, de ezúttal tudni akarta az okot, érezve, hogy fontos esemény közeleg. Elállta hát Anhésza útját, és megállította őt. – A fáraó magyarázatot követel – jelentette ki olyan ünnepélyesen, hogy ifjú felesége elnevette magát, s szándékoltan esetlen bókkal meghajolt előtte. – Akkor hát engedelmeskedni fogok felségednek... Elutazunk. – Elutazunk? De miért... – Azért, hogy teljesítsük rituális kötelességeinket, felség. Önnek minden egyes tartományunkat meg kell látogatnia, és minden egyes templomban el kell ismertetnie magát, mint királyt. Eljött az idő, hogy néhány hónapra elhagyjuk Thébát, magunk mögött hagyjuk a fájdalmas emlékeket. Íme a zarándokbotja, felség. A núbiai szolgáló egy keményfa botot hozott, amelynek keskenyebb része volt a fogantyúja, a vastagabbikat pedig fémmel erősítették meg. Tutanhamon elégedetten markolta meg. – Tetszik nekem ez a bot... de vajon az utazás is tetszeni fog? Olyan hosszú ideig távol leszünk Thébától! – Legyen nyugodt, felség. El fogja bűvölni, hogy megismerheti a tartományokat. Királyi kötelességeit pedig teljesítenie kell.     A királyi pár több mint nyolc hónap alatt járta be a királyságát, az első nomosz végétől, a Khnum kosisten védelmét élvező Elephantine szigetétől a Delta mocsárvidékéig. Tökéletes kényelmet és puha pompát élveztek, az állam hajóján éppúgy, mint a tartományi rezidenciákon. Mindenütt örömmel, ünnepi hangulatban, vigalommal fogadták őket. A fáraó és a nagy királyi hitves látogatása hihetetlen lelkesedést váltott ki a kis mezővárosokban. Mindenki látni akarta őket, ahogy végigvonulnak, koronával fejükön, aranyos ruhákban, kétlovas kocsijukon. Zenészek és táncosok zajos serege járt előttük. A király minden nagy templomban bemutatta a reggeli szertartást, majd fontos föld- és állatadományokat jelentett be, amelyek megörvendeztették a papok szívét. A tartományi elöljárók mély tisztelettel fogadták Tutanhamont, aki Anhésza tanácsait megfogadva figyelmesen meghallgatta őket, ahogy egy tisztelettudó gyermek hallgatja a tapasztalt felnőtteket, és sosem fitogtatta mindenható hatalmát. Anhésza a háttérbe húzódott, keveset szólt, de nem mulasztotta el, hogy jól megfigyeljen mindenkit, aki a fáraó hű szolgájának állítja magát, és kielemezze legapróbb rezdülésüket is. Este, miután a férje elaludt, papiruszra írta feljegyzéseit. Írónádja nyomán részletes összefoglaló született az államigazgatás felelőseiről, úgy, ahogy egy olyan fiatalasszony látja őket, akit jobban érdekel emberi értékük, mint szakmai hozzáértésük. Tutanhamon lassan megváltozott. Éppolyan szerelmes volt Anhészába, mint korábban, éppolyan fontos volt neki, hogy bizonyítsa gyöngéd érzelmeit, de már valamelyest kevesebb közönnyel tekintett az államügyekre, amelyeket a legkülönfélébb emberekkel folytatott beszélgetésekben érintettek. Hordóhasú nagypolgárok, kedélyes családapák, lényeglátó papok, törekvő írnokok... A portrék végtelen képtára vonult fel az ifjú király szeme előtt, aki a napok múlásával szinte észrevétlenül kiismerte az őt körülvevő világot. Tutanhamon megcsodálta Elephantine szigetének virágpompáját, Dendera derűs architektúráját, Abüdosz titokzatos szentélyeit, ahol Ozirisz feléledt, a Fajjúm kertjeinek buja növényzetét. Lenyűgözte Memphisz, „a Két Föld mérlege”, Egyiptom legnagyobb városa, ahol az utcák forgatagában számos idegen járt-kelt. A királyi pár elzarándokolt Gizába, hogy ott imádkozzon a felkelő napot jelképező nagy szfinxhez, aki az óriási nekropoliszt őrizte, amelyben az Óbirodalom hatalmas fáraóinak három híres piramisa magasodott.

A titokzatos arcú szfinxszel való találkozás Tutanhamon és Anhésza számára a hosszú utazás csúcspontját jelentette. Letérdeltek a IV. Thotmesz állította sztélé előtt, amelyen a fáraó elmeséli, hogyan jelent meg neki álmában az isten, királyi sorsot jósolva neki, s imát mondtak azon uralkodók halhatatlan lelkéhez, akik már visszatértek, hogy a fényben éljenek tovább, amelyből születtek. Ezen a helyen, ahol a föld erős mágiától sugárzott, Tutanhamon elhatározta, hogy feliratot véset, amely megemlékezik ottjártáról. Amikor a napnyugta narancsos fényei beburkolták a királyi párt, akik továbbindultak a piramisok fennsíkján, egyre csodálva a hatalmas, emberfejű kőoroszlánt, Anhészának az elragadtatástól egyre szaporábban kellett vennie a levegőt, szinte elakadt a lélegzete. – Mi van veled? – kérdezte aggodalmasan Tutanhamon. – Rosszul vagy? – Nem... boldog vagyok, olyan boldog! Miattad, uram... – Miattam? Hogyan mondja el neki, hogy lassan férfivá lett, hogy teljes lényében fáraóvá változott, birtokba vette a királyságot, amelyet az istenek akaratából örökölt? Anhésza őrülten boldog volt, hogy öregedni látja férjét. Persze még sok hónapnak kell eltelnie, míg Tutanhamon fel tudja mérni feladata súlyát. De az idő az ő szövetségese. Horemheb Tutanhamon gyengeségére számított. Anhésza hitt abban, hogy a fiú képes uralkodni. És képesnek hitte magát arra, hogy felélessze benne a törekvést, az erőt, az akaratot, amelynek még híján volt. Egyedül őrizte a titkát ennek a stratégiának, amelyet az „isteni atya” sugallt neki, amikor megbízta azzal, hogy csak egy igazi fáraóhoz menjen feleségül. – Mi rendkívülit tettem? – kérdezte a fáraó kíváncsian. – Kezdesz kiteljesedni... az isteneknek hála.     A királyi pár elkalandozott a Delta szent városaiig is, amelyeket mocsarak és nádasok rejtettek. Áldozatokat mutattak be Dep és Butó szentélyeiben. Az ifjú király itt megkapta a vörös koronát, amelyből egy spirálisba kunkorodó szár emelkedett ki az élet harmonikus átváltozásait jelképezve. Anhésza és Tutanhamon elidőztek Szaisz városában, ahol egy híres orvosiskola működött, és Néith istennő egyik ősi temploma állt. Az uralkodók számára fenntartott palota olyan tágas volt, kertjeit olyan tökéletesen rajzolták meg, s olyan enyhe volt itt az idő a nyár közepén, hogy a fáraó igazán élvezte a jóleső pihenőt. Csodálatos boldogságot élve meg hitvese oldalán, akinek esze és szépsége napról napra jobban lenyűgözte, szívesen követte Anhésza utasításait. Feleségének sikerült eloszlatnia az aggodalmait, és olyan derűvel ajándékozta meg őt, amelyet korábban remélni sem mert. A nyári hónap egyik reggelén Néith templomának nagy papnője kihallgatást kért a nagy királyi hitvestől. Elmondta neki, hogy Egyiptom királynőinek egy sajátos beavatáson kell átesniük ezen a szent helyen, egyhetes elzártság után. Hiába ellenkezett Tutanhamon, Anhésza beleegyezett, hogy meghajol a szabály előtt. Egy cseppet sem érezte terhesnek az elszigeteltséget. Önmagán elmélkedett a csendben, amelyet semmilyen világi tevékenység nem zavart meg. Egy puszta falú cellában élt kenyéren és sörön. Az elvonultan töltött hét után a papnő érte ment, hogy elvezesse őt a szövőműhelybe. Az egyiptomi civilizáció születése óta a szaiszi fonó- és szövőnők voltak a leghíresebbek az országban. Az ő remekműveik voltak a legszebb kelmék, amelyekbe a templomokban az istenszobrokat öltöztették. Minden királyné egy újabb megtestesülésévé vált Néithnek, aki a világ kezdetén a vizekből bukkant elő, hogy életet hozzon a földre. A ruhátlan Anhészát bevezették a templom egyik titkos

termébe, ahol hat papnő várt rá hosszú, fehér, pántos ruhában, és az elöljárójuk, akinek vörös ruháját aranyszálak díszítették. Az elöljáró egy alacsony támlájú kőtrónon ült, míg nővérei körben álltak körülötte. A terem ajtaját bezárták. Hat papnő meggyújtotta a kezében tartott fáklyát. A papnőkből áradó szellemi erő olyan kifejező volt, hogy Anhésza úgy érezte, láthatatlan energiák hálójába került, amelyek beburkolják a szívét és behatolnak a lelkébe. – Nagy királyi hitves – szólította meg az elöljáró –, ön itt csak egy asszony, aki most tér át. Hajoljon meg az istennő előtt, aki feltárja az Igét, aki megtanít minket arra, hogyan fonták és szőtték a világot! Két papnő vékony gyolcsövet kerített Anhésza dereka köré. – Néith hét szót mondott ki – folytatta az elöljáró. – E szavak adják az életet. Amikor elismételjük ezeket a szertartás során, fenntartjuk vele az istennő művét. A papnők hét ékszert tettek Anhészára, nyakláncokat, gyűrűket és karkötőket, amelyek az istennő hét szavának feleltek meg. – Ön, mint királyné, Néith köpenyének birtokosa lesz, amelyet az első beavatott szőtt. Anhészára ráadták a drága, vörös színű, aranycsillagokkal borított öltözéket. A három nap, amelyet a szaiszi papnők elöljárójának társaságában töltött, ugyanolyan gazdagító spirituális élményt jelentett számára, mint az a néhány óra, amelyek alatt apja, Ehnaton adta át neki tanítását. Ez az asszony, akinek fényes derűje elbűvölte az ifjú királyné szívét, megnyitotta előtte Néith titkos műhelyeit, feltárta a rítusok titkát és elolvastatta vele a szent könyveket, amelyekben leírták a szövés folyamatait és azok szimbolikus jelentéseit. Azután átadta neki a drága papiruszok egy másolatát, azzal a tanáccsal egyetemben, hogy rendszeresen olvassa azokat. Mint egy álom, úgy teltek el a Néith templomában töltött napok. Amikor Anhésza visszatért Tutanhamonhoz, akit nagyon megviselt ez a különlét, a király a karjába szorította, s megesküdött rá, hogy nem hagyja többé elszökni őt, még akkor sem, ha a vallási követelmények azt kívánják. Anhésza nem is próbálta azonnal jobb belátásra bírni. Átadta magát szerelmi hevének. Hajnalban mindkettejüket ugyanaz az esztelen vágy szállta meg: hogy titokban elhagyják a palotát, sétáljanak a mezőkön, fussanak, akárhova, mint bármely más szerelmespár. Anhésza óvatosságból mégis megkérte Tutanhamont, hogy vigye magával a fémvégű botját. Mezítláb jártak a harmatban megittasodva a hajnal harsány színeitől, s megfürödtek egy tiszta, édesvizű csatornában, amelyre vadkacsák szálltak le. Versenyt úsztak, százszor is a vízbe ugrottak, megpróbálták a víz alatt elérni egymást, s a felszínre bukkanva csókolóztak. Elkábulva a fáradtságtól ruhátlanul lefeküdtek a parton, ahol nádas óvta őket a perzselő naptól. Tutanhamon még nem telt el Anhészával. Gyöngéden megsimogatta a mellét, mintha először érezné bőre isteni lágyságát. – Örökre itt akarok maradni, Anhésza. Melletted akarok lenni, hogy nézzelek, szeresselek... A többi nem érdekel. – A többi, felség, Egyiptom. – Te több vagy, mint Egyiptom, te vagy az, akit szeretek. Azt akarom... Tompa horkanás szakította félbe az ifjú király szavát. Tutanhamon a könyökére emelkedve az ijesztő zaj irányába fülelt. Valami a nádat tiporta, a földet döngette. Anhésza hirtelen rájött, mi az. – El innen, gyorsan! – rendelkezett. – Különben eltipor minket! A víziló tátott pofával csörtetett ki az aprócska tisztásra, nem is nézve, hova lép, mindent eltiport, amerre járt. Tutanhamon megragadta a botját, s már készült elállni az állat útját, de Anhésza félrelökte. A király még rávágott a vastag bőrű hátára, de az közömbösen továbbkocogott.

– Miért akadályoztad meg, hogy leterítsem? Én fáraó vagyok! A király dühe gyönyörrel töltötte el Anhészát. Büszke volt a férjére. – El akartam kerülni a szentségtörést. Nem tűnt fel neked a színe? Szürkésfehér... Tutanhamon most már értette. Ez a nőstény víziló Tuerisz istennő szent állata volt, az anyák pártfogójáé. Csak a vörös vízilovat, a félelmetes Széth isten állatát volt szabad megölni. – Igazad van – látta be. – Barbárság lett volna... és soha nem lenne gyermekünk! De... ezek szerint lemondtál Atonról, az egyetlen istenről? – Visszatérünk Thébába – jelentette be Anhésza mosolyogva.      

22

A nagy ünnepség végeztével, amelyet a királyi pár Thébába való visszatérése alkalmából rendeztek, Tutanhamon és Anhésza elhatározta, hogy az Amon nagy templomának falain belül megépített palotában fognak lakni. Alig pihenték ki az utazás és az ünnepi vigasság fáradalmait, Horemheb tábornok máris kihallgatást kért a fáraótól. Tutanhamon a trónteremben fogadta őt, oldalán Anhészával. Horemhebet meglepte, mennyire megváltozott az ifjú király. Arca még mindig egy serdülő arca volt, valahogy mégis megkomolyodott. Új méltósággal viselte fején a kék koronát, s tartotta kezében a jogart, az isteni mágia tartályát, mintha tudatára ébredt volna e mozdulat fontosságának. Horemheb meghajolt az uralkodók előtt. Amikor felállt, kihúzta magát, s próbálta kifürkészni, vajon hogyan érezhet most Anhésza. Újabb, kellemetlen meglepetés érte: egy merev, szinte szigorú királyné nézett vissza rá. Lehet, hogy Tutanhamon és Anhésza igazi párrá kezd összeforrni? – Remélem, felséged utazása nagyszerűen sikerült. – Valóban nagyszerűen – hagyta rá a király. – A tartományi vezetők és a templomok elöljárói fogadtak minket. Megismertük kéréseiket. Figyelembe fogjuk venni azokat. Tutanhamon sután beszélt, de volt már benne valami tekintélyt parancsoló. Megpróbálta felvenni egy magabiztos uralkodó hanghordozását, kifejezésmódját. Horemheb bánta már, hogy nem szakíttatta meg az utazást, amely ennyire megváltoztatta a királyi pár viselkedését. – Jobban szerettem volna, felség, ha a színe elé állva csak az ön nagyságát kell dicsérnem, s Egyiptom dicsőségét ünnepelnem. De attól tartok, ijesztő híreket hoztam. Tutanhamon arcára máris kiült az aggodalom. – Beszéljen, tábornok! – parancsolta. – Nem könnyű megtalálni a szavakat. Nem kívánom megrémíteni felségedet. – Ön írnoki neveltetést kapott, nem kellene tétováznia – szólt közbe Anhésza. – Elég, ha elmondja az igazságot. Hiszen az igazságból táplálkozik a fáraó. Horemheb megállapította, hogy a fiatal királyné mit sem veszített határozottságából. – Tehát meg fogják bocsátani a nyers szavakat. Több ázsiai tartomány is bejelentette, hogy ebben az évben nem küldi meg adóit a fáraó kincstárának. Az ön távollétében én csak feljegyeztem a nyilatkozataikat. Az informátoraim ráadásul azt jelzik, hogy a hettiták egyre-másra súlyos lázongást szítanak északi protektorátusainkban, és mind több helyi herceget fordítanak ellenünk. A helyzet egyre súlyosabb. Ha mi nem lépünk, az ellenség meg fogja

közelíteni a Delta határőrvidékeit. Tutanhamonnak, akit ilyen durván szembesítettek a rettentő valósággal, elpárolgott a gőgje, visszaváltozott aggodalmaktól gyötört serdülővé, aki képtelen betölteni a számára túl nehéz tisztséget. – Mit kíván tenni, tábornok? Nem hagyhatjuk, hogy megszállják Egyiptomot! – A parancsait várom, felség, azok nélkül nem állíthatok fel erős hadsereget, hogy megvédjem a hazánkat. A nagy királyi hitves felállt, és néhány lépéssel lejjebb ment az emelvényről, amelyen a két trón állt. Még mindig Horemheb fölé magasodva, felszegett fejjel szólt hozzá. – Minden lehetősége megvolt rá, hogy megszervezze Egyiptom védelmét, tábornok. Ha most az ellenség fenyeget, ez azt jelenti, hogy maga nem volt elég előrelátó. Horemheb elvörösödött. Teljesen uralkodnia kellett magán, hogy ne tiltakozzon e nevetséges vád ellen. A drámai helyzetért az elhunyt Ehnaton, az őrült király volt a felelős, és ez a jelentéktelen Tutanhamon. – Nem akarunk háborút – folytatta a nagy királyi hitves –, és nem indítunk háborút. Nem fogjuk növelni az ön hatalmát sem. A fáraó másképp döntött. Holnap, amikor a nagytanács összeül, meg fogja tudni, hogy hogyan.     A nagytanácsot a királyi pár, Amon első prófétája, az „isteni atya”, Aj, Horemheb tábornok és a különböző minisztériumok munkáját irányító főtisztviselők alkották. A trónteremben gyűltek össze. Tutanhamon azt javasolta hitvesének, engedjék, hogy Horemheb tegye, amit jónak lát. Anhésza elutasította ezt, elmagyarázva, hogy a tábornok olyan játékot játszik, amely Egyiptomra nézve is veszélyes. A király meghajolt érvei súlya alatt. Bár az emelvényen trónolva a nagytanács tagjai fölé magasodott, Tutanhamon reszketett a gondolattól, hogy be kell jelentenie nekik a döntést, amelynek meghozatalára Anhésza kérte. Ez lesz az első uralkodói tette, amelyet hivatalosan kihirdetnek anélkül, hogy előre megbeszélték volna Horemhebbel. Amon első prófétája gőgösen és távolságtartón ült, kínos kötelességnek tekintette a gyűlést, hiszen Horemheb biztosította afelől, hogy jól kézben tartja az állam gyeplőjét, s Tutanhamon csupán árnyékkirály. A fiúra nyilván időnként rá fog törni az uralkodhatnék, s az ilyen rohamokat türelemmel kell majd viselni. Az „isteni atya”, Aj némiképp nyugtalannak érezte magát. Sem Anhésza, sem királyi hitvese nem szóltak neki arról, hogy összehívják a nagytanácsot. Márpedig a nagytanács szokás szerint csak akkor ül össze, ha az egyiptomi politika fő irányvonalait kívánják ismertetni. Mit kíván vajon Tutanhamon? Vagy inkább, mit gondolt ki Anhésza, akinek tiszteletet parancsoló megjelenése és akaratereje még nyilvánvalóbban megmutatkozott, amióta visszatértek az utazásból? Súlyos csönd telepedett a teremre, amikor az ifjú uralkodó keresztbe tette mellkasa előtt a bűvös jogart, jelezve, hogy szólani fog. Mindenki látta, hogy zavarban van. Az „isteni atya” egy pillanatig azt hitte, hogy Tutanhamon meggondolja magát. De Anhésza gyöngéd pillantása megadta neki a bátorítást, ami még hiányzott. – A fáraó akaratából – jelentette ki Tutanhamon –, Nahtmin parancsnokot, az „isteni atya”, Aj fiát, a korona hű szolgáját a király jobbján álló legyezővivő méltóságára emeljük. Aj elképedt. Nem számított erre a kitüntetésre, amin Horemheb jót nevetett magában. A kis királyocska nem is olyan ostoba. A hangzatos címek és tisztségek adományozásával kielégíti az emberek hiúságát. – Ezen felül – folytatta Tutanhamon – Nahtmint kinevezzük hadvezérré, Horemheb tábornok közvetlen irányítása alá. A feladatuk lesz, hogy átszervezzék a hadsereget, és biztosítsák a Két

Föld békéjét. Minden héten beszámolnak nekem a munkájukról. Ezek a döntések dekrétummal lesznek közhírré téve. A fáraó felállt. A szépséges Anhésza követte, derekán vörös övvel összefogott hosszú, fehér ruhában. Távoztak a trónteremből. Horemheb elképedésében azon töprengett, vajon milyen ügyes csellel nyerte el az „isteni atya”, Aj ezt a kegyet a fia számára, aki ilyen magas katonai rangra kerülve komoly vetélytárssá vált. Aj sem tudta mire vélni a dolgot. Lehet, hogy a fia megtévesztette őt? Vagy talán maga sem tudott arról, mik a fáraó szándékai? Ami Amon első prófétáját illeti, ő azon morfondírozott, hogy Horemheb súlyos bizalomvesztése vajon csak múló szeszély vagy e kezdetet egy sor jelentős változás fogja követni, mígnem egy nap ismét elszabadulnak a démonok, amelyek az átkozott király, Ehnaton szellemét kísértették. Ha így történik, csakis Ehnaton lánya, a nagy királyi hitves, Anhésza lesz a felelős.     A Horemhebet érő keserűségek nem merültek ki ennyiben. Kénytelen volt együttműködni Nahtminnal, a hadsereg új vezérével, noha változatlanul ő vezette a hadsereg egészét. Nahtmin feladata az volt, hogy megszervezze a zászlóaljakat, és összehangolja azok mozgását. Horemheb, aki felügyelte tevékenységét, továbbra is egy seregnyi írnokot irányított, akik a felszereléssel, a sorozással és a csapatok élelmezésével foglalkoztak. A tábornok kénytelen volt mindent elmagyarázni Nahtminnak, és be kellett avatnia őt stratégiai döntéseinek indokaiba, tudván tudva, hogy amit mond, az igen hamar eljut a királyi párhoz. A saját területén kémkedtek utána, és egyelőre semmilyen törvényes eszközt nem talált arra, hogy megszabaduljon az új hadvezértől, aki feltűnő buzgalommal végezte dolgát. A váratlan kellemetlenségek miatt már amúgy is bosszankodó Horemheb számára bizonyossá vált, hogy összeesküdtek ellene, amikor a nagytanács újabb ülésén Tutanhamon kihirdette, hogy a miniszterelnök az „isteni atya”, Aj lesz. Az öreget egyben kinevezte Szem-papnak is, akinek feladata a királyi szobrokon végrehajtani a feltámadási rítusokat. Világossá vált, hogy Aj és fia, Nahtmin megkörnyékezték a királyt és a királynét, hogy fokozatosan átvegyék a hatalmat. A tábornok visszavonult pompás thébai villájába, amelyet a főváros legszebb, magas falakkal övezett kertje vett körül. Gondolkodnia kellett, hogy rájöjjön, miképpen hódíthatja vissza elveszített állásait. Éppen ázsiai likőrt kortyolgatott, noha az nem tudta felvidítani gondolatait, amikor intézője az „isteni atya”, Aj látogatását jelentette neki. – Vezesse a lótuszos medencéhez! – rendelkezett. – Én is mindjárt megyek. Több mint egy órát váratta az „isteni atyát”. Ajt időközben szolgálók kínálták édes fekete szőlővel és hűs borral, amely egy királyhoz is méltó pincéből származott. – Bocsásson meg nekem, „isteni atya” – mondta Horemheb Ajt köszöntve –, igen sok volt a tennivalóm, és nem vártam önt. Indulni készülök Memphiszbe, ahol a síromat építik. – Memphiszbe... Ellenőrzi az ottani helyőrségeinket? – Ez a feladataim közé tartozik. – Támadástól tart? Horemheb hátat fordított vendégének, elgyönyörködve egy kellemesen árnyas szikomorfa lombjában. – Csodás a természet, „isteni atya”. Gyakrabban kellene tisztelegnünk előtte. Az örökkévalóság ritmusai vésődtek belé, amelyektől semmivé válnak az emberi gondok. – A bölcsesség szól magából – ismerte el Aj. – De miért nem hajlandó válaszolni nekem? – Feltételezem, hogy maga, mint a királyság miniszterelnöke, tájékozottabb az államtitkokat

illetően, mint én, „isteni atya”. A hadseregről hű felvilágosítást kap a fiától. Mi újat mondhatnék még én? Az „isteni atya” nehézkesen felállt. Megviselte őt a nyári hőség. A lába egyre nehezebben bírta teste súlyát. Jobb kezét a tábornok vállára tette. – Téved, Horemheb. Én öregember vagyok, nincs semmi ambícióm, legfeljebb, hogy szolgáljam a hazámat, és a tapasztalatra alapozva adjak néhány tanácsot. Én nem kérvényeztem a miniszterelnöki posztot, sőt nem is kívántam. Helyes lett volna, ha ön kapja meg azt. Mi mindig szövetségesek voltunk, és azok is maradunk, Egyiptom érdekében. Horemhebet megingatta az „isteni atya” hangjának őszintesége. Tudta persze, hogy Aj ravasz róka, és ügyes, ha mások meggyőzéséről van szó. De az öreg udvaroncnak nem volt szokása, hogy ilyen nyíltan beszéljen a kényes kérdésekről. – Hát a fia, Nahtmin? – Semmit sem követeltem neki, és ő sem számított jobban erre a kinevezésre, mint én. Nem szőttünk összeesküvést maga ellen, tábornok. Semmiféle közvetett vagy közvetlen módon nem befolyásoltuk a királyi párt. Semmi értelme nincs ellenségekké válnunk. Horemheb letépett egy ágat, és kettétörte. – De hát ki kormányozza akkor most ezt az országot? – Meglep engem, tábornok. Azt hittem, hogy már rájött: egy fiatal nő, aki alig töltötte be a tizenhetedik életévét: a nagy királyi hitves, Anhésza.     A reggeli szél apró hullámokkal redőzte Karnak szent tavának tükrét. A papok lassan lépkedtek le a lépcsőn, hogy merítsenek a tiszta vízből, amelyet a szertartások során végzett számos megtisztuláshoz használtak. Ezen a kora reggeli órán, amikor a nap még nem égetett, Anhésza a tó partján sétált. Szeretett mezítláb járni a fehér mészkő kövezeten, amely visszatükrözte a fényt. Ezen a napon nem meditálhatott sokáig. A szent tó csücskében, amelyet az óriás szkarabeusz, a Nap újjászületésének szimbóluma jelzett, Horemheb tábornok várt rá. – Felség... Köszönöm, hogy beleegyezett e találkozóba. Anhésza enyhén festett arca szépségesen ragyogott. Horemheb már tudta, hogy nagyon nehezen tud majd ellenállni a bűvöletnek, amelyet rá gyakorol. – Mi az a fontos mondanivaló hát, tábornok? Ez a hely az isteneké. Itt béke és nyugalom honol. Ne zavarjuk meg a mi emberi gyarlóságainkkal! – Pontosan a békéről szeretnék beszélni önnel, felség. Arról a békéről, amelyet a Két Földön önnek kell biztosítania. Vidáman csivitelő fecskék szálltak az ég magasában. A legjátékosabbak óriási köröket írtak le az égen: megcélozták a tó kék vizét, alig hajszálnyival elszálltak fölötte, bekapva egy-két rovart, majd néhány erőteljes szárnycsapással visszaemelkedtek az azúrba. – Ezt úgy érti, tábornok, hogy elfeledkezem a nagy királyi hitvesi kötelességeimről, és hogy háborúba próbálom sodorni Egyiptomot? – Természetesen, nem, felség. De attól tartok, rosszul választotta meg, kibe helyezi a bizalmát. – Tehát Nahtmin előléptetését bírálja? – Heves, türelmetlen és túl fiatal még. Minden gondja az érvényesülés. Nagy meggondolatlanságokat követhet el. – Kétségtelenül igaza van, tábornok. De az ön oldalán és az ön felelősségteljes vezetése alatt ilyen súlyos dolgok nem következhetnek be. Személyesen magát tenném érte felelőssé. Nem kívánatos, hogy a fáraó az övével párhuzamos hatalmat lásson kifejlődni. Ő adja az utasításokat,

senki más. Önnek meghatározó szerepe van, tábornok, ön a királyság egyik legfontosabb személyisége, de vannak mások is, mint Aj, Nahtmin, Maja. A nap hirtelen felbukkant a horizonton, a fényvidéken, ahol újjászületett, miután diadallal harcolt a sötétség sárkánya ellen. Hamarosan bevilágítja az egész földet. Tehát Anhésza elhatározta, hogy elszigeteli Horemhebet, s a hatalmat több főtisztviselő között osztja meg, akik szemmel tartják egymást. Tutanhamon körül lassan olyan testület jön létre, amelyben Horemheb csak egy lesz a többiek között. Ezt nem fogja tűrni. – Maga bátor férfi, de túl sok súlyos teher nehezedik magára – szögezte le Anhésza kissé ironikusan. – Ezért más tisztségviselők, akik éppolyan lelkiismeretesek, mint maga, feladatul kapják, hogy ezek némelyikét levegyék a válláról. Például Hui intéző, ez az egyenes, következetes ember. Megkértem őt, hogy felügyelje Retenu tartomány törzseinek hazatelepítését. Máris elindult Thébából egy osztagnyi válogatott katonával. – De hát... Retenu ázsiai tartomány! Az én igazgatásom alá tartozik! – A fáraó nagy szeretettel viseltetik Hui iránt. Igazán számít ennek az expedíciónak a sikerére. Most, hogy ön értesült erről, a király és én is biztosak vagyunk benne, hogy minden támogatást meg fog adni Huinak.     Horemheb haraggal a szívében, de katonai tiszteletadással fogadta Huit, amikor az visszatért Retenu tartományából. A nyers modorú intéző vasmarokkal vezette expedícióját. Semmiféle buktatóval nem találkozott. A határállomások helyőrségei, akiket a királyi futárok kellően értesítettek, megadták neki a szükséges ellátmányt. Tutanhamon és Anhésza a karnaki palotában az ajándékok termében fogadta a külföldi követeket. Ez utóbbiakat Hanisz mutatta be, immár mint az egyiptomi diplomácia vezetője. Hui megjelent a ceremónián, a gyengélkedő Horemheb kimentette magát. A szokásos udvarias körmondatok után igen hamar feszültté vált a hangulat. Az ázsiai Retenu tartomány követei határozottan jelezték a királynak, hogy nem rabszolgaként, nem fogolyként, nem is egy meghódított ország alattvalóiként jöttek, hanem hűbéresként, sőt még inkább gazdasági partnerként. Visszafogott szavakkal, de kertelés nélkül ellentételezést követeltek a Thébába hozott terményekért, árukért, drágaságokért cserébe. Hanisz megpróbálta enyhíteni szavaik súlyát, azt hangoztatva, hogy az ázsiaiak hűek a fáraóhoz. Huit felháborította az idegenek sértő magatartása. Legszívesebben Núbiába száműzte volna őket egy alapos botozás után, hogy megtanulják, hol a helyük. De a kihallgatás kezdete óta majd' szétvette a fejét egy furcsa fájdalom, amilyet azelőtt soha nem érzett. Az oszlopok táncolni kezdtek a szeme előtt, azután elhomályosultak, és eltűntek. Sötét fátyol ereszkedett rá, s már a hozzá legközelebb állókat sem látta. Megdörzsölte a szemét. Hiába. Nem akarta elhinni, mi történik vele, s újra megdörzsölte a szemét, biztosnak vélvén, hogy véget tud vetni ennek a rettenetes érzésnek. Néhány lépést tett előre, s nekiment egy ázsiainak, aki a karjánál fogva tartotta meg, nehogy elessen. – Megvakultam! – üvöltötte Hui, félbeszakítva Hanisz és Retenu egyik követének élénk szóváltását. Le akarták fogni, meg akarták akadályozni abban, hogy továbbmenjen, de a keménykötésű intéző kiszabadította magát, és elindult a trón felé. – Királyom, megvakultam! Maga elé nyújtott karral, tétován lépve haladt előre Hui a sötétben. Olyan szívbe markoló volt a szerencsétlensége, hogy senki nem mert még pisszenni sem. Egy titokzatos érzéktől vezérelve a szerencsétlen eljutott az emelvényig, és letérdelt.

Tutanhamon elsápadt, letaglózta barátja szenvedése. Felállt, és lesietett hozzá. – Jussanak eszedbe a kötelességeid! – emlékeztette őt Anhésza kedvesen. – Tedd, amit a fáraóknak tenniük kell! Az ifjú uralkodó habozott, majdnem visszafordult, de aztán rátette bűvös jogarát Hui fejére. – Téged, aki elvégezted, amivel megbíztalak – mondta reszkető hangon –, kinevezlek a fáraó jobbján álló legyezővivővé, és személyes hírvivőjévé minden idegen országba. Te, akinek a tekintete sosem tévesztette el Isten útját, nyerd vissza a látásodat! Hanisz nem hitt a fülének. Tutanhamonnak nem kellett volna ekkora kockázatot vállalnia. Ha a gyógyítóereje hatástalannak bizonyul, megrendülhet a trónja. Miért tanácsolt neki Anhésza ilyen meggondolatlanságot? Elég lett volna, ha kifejezi szánakozását, és az istenek akaratára bízza a dolgot. Senki nem tett volna érte szemrehányást neki. Most pedig ő maga teszi megkérdőjelezhetővé, hogy képes az uralkodásra. Az egyiptomiak és a külhoniak dermedten várták a lehetetlen csodát. Amint a jogar leereszkedett koponyájára, Hui kellemes forróságot érzett, amely a tarkójába hatolt, majd végigfutott a gerincoszlopán. A meleg azután szinte elviselhetetlen égéssé változott. Hui felkiáltott. Láng égett a homlokában, kihunyt szemeit emésztette. Egyszer csak egy hatalmas lángkígyó jelent meg, amely előtte hullámzott, fenyegetőn, támadón nyújtogatva a nyelvét. Aztán a kígyó mozdulatlanná vált, összement, végül egy nagy kékség közepére került. Hui lassan ki tudta venni a fáraó koronáját, Tutanhamon arcát, mosolyát, amely határtalan örömöt tükrözött. – Látok, királyom, látok! – kiáltotta Hui, meghajolva a Két Föld ura előtt, a gyógyító fáraó előtt, aki örökölte ősei adottságát. Hanisz észrevette Anhésza diadalmas mosolyát. A királyné győztesen került ki a veszélyes játékból, amelyre hitvesét sarkallta. A természetfölötti képességek bizonyítják Tutanhamon isteni jogát a trónra, ezután senki nem fogja kétségbe vonni azt.     Hui gyógyulásának híre rendkívül gyorsan szétfutott Thébában, majd az egész országban. Egyiptom megnyugodott, hogy ismét egy nagy király kormányozza, aki legkiválóbb elődeihez is méltónak mutatkozik. Tutanhamon nem volt többé gyermek. Tizenöt évesen igazi fáraóvá vált. Amikor Tutanhamon és Anhésza megjelentek a karnaki templom hatalmas terén, hogy megnyissák az elhunyt fáraók emlékének ünnepét, hatalmas tömeg tolongott a testőrök sorfala mögött, hogy láthassa az uralkodókat. Anhésza, a szaiszi papnőktől kapott, redőzött, fehér ruhában, Hathor istennő szent hangszereit tartotta a kezében, két aranyozott fából és bronzból készült szisztrumot. Járás közben lassú, szabályos ritmusban rázta őket, hogy a rezgések eloszlassák az ártó hullámokat, és a földre vonják az istennő szeretetét. A királyné keblének szépségét gyöngyökkel összefűzött, kétszázötvenhat aranylapkából álló gallér emelte ki, amely az egyetemes Anya látható megtestesülésének, a keselyű istennőnek a képét adta ki. Anhésza csuklóját és bokáját karperecek és aranyláncok díszítették. A fáraó, aki órákon keresztül tűrte kamarása és a szertartásos öltözékről gondoskodó papnők sürgölődését, rojtokkal szegélyezett és hímzett palmettákkal, színes rozettákkal és a nevét tartalmazó kartusokkal díszített gyolcsruhát viselt, amelynek gallérján a kitárt szárnyú sólyom Hórusz istent, a királyság védelmezőjét ábrázolta. Fején, az aranyrózsákkal díszített, lazúrkővel rakott szalagból álló diadém elején a kobra, Felső-Egyiptom emblémája ágaskodott az Alsó-Egyiptomot jelképező keselyű mellett. Nyakékén a homorúra kalapált, s színes üvegpasztával töltött aranylapkák sólyomszárnyait formázták. Csuklóján a tömörarany karperecek kartusai

között a szkarabeuszok a tudat állandó metamorfózisaira utaltak. Ujjain az arany karikagyűrűket szintén szkarabeuszok díszítették, és olyan bárkák, amelyeken a nap és az igazak lelkei járják a kozmoszt. Tutanhamon és a nagy királyi hitves is zöld, bőrből és fakéregből készült, aranylemezekkel borított szandált viselt. A fáraó bal kezében egy nagy, szintén arannyal futtatott, kék fajanszvégű botot tartott. A bot visszahajló fogójára egy ázsiai és egy afrikai ember alakját faragták, megidézve az Északot és a Délt, amelyek felett a fáraó uralkodott, az egyetemes rend ellenségeinek örökös legyőzőjeként. Jobb kezében a „Hatalom” jogart fogta, ezzel az áldozatokat szenteli meg, hogy előhozza belőlük az anyag szellemét. A fából készült jogar szintén aranylemezzel volt bevonva. Maja munkavezető, aki ragaszkodott hozzá, hogy saját kezűleg alkossa meg e jogart, két végét papiruszernyővel, a szárát pedig aranyberakásos kék fajanszsávval díszítette. A királyi pár megállt Amon isten szent területének kettős nagykapuja előtt. A két pülón között, ott, ahol a nap vöröslő korongja feltűnt, megjelent az első próféta. Hódolata jeléül felemelte a karját. A belülről mozgatott kettős nagykapu kitárult. Az eseményt nagy éljenzés fogadta. A király jobbján két férfi állt, jogos büszkeségtől sugárzó arccal. Hui és Nahtmin magasba emelve tartották papiruszszárukon a rituális legyezőket, amelyeket elefántcsont félkörbe szúrt fehér és barna strucctollak alkottak. Az ütemesen lengetett legyezők megóvták a királyt a perzselő nap hevétől, távol tartották tőle a rovarokat és éltető levegőt biztosítottak neki. A legyezők fogója finoman faragott elefántcsontból volt. Nahtmin legyezőjén a királyi kartusok fölött a keselyű Alsó-Egyiptom koronáját, míg Huién Felső-Egyiptom koronáját viselte. A két főtisztviselő így a fáraó mindenhatóságának köszönhetően egyesült királyságot jelképezte. A király balján Horemheb állt kifürkészhetetlen arccal. Mindenkinek feltűnt, milyen komor a tábornok, jóllehet általában kedves és figyelmes. Ezúttal makacsul a háttérben maradt, beérte az udvari szokások által rögzített szereppel. Horemheb nem vette félvállról ezt a ceremóniát, amely hivatalossá és publikussá tette a nyers modorú Hui és a törtető Nahtmin új tisztségeit. Horemhebnek meggyőződése volt, hogy „az isteni atya” őszintén beszélt vele. Aj nem ártotta bele magát az ellene szőtt összeesküvésbe. A helyzet ennél súlyosabbnak bizonyult. Anhésza kezdte meggyőzni Tutanhamont arról, hogy valóban ő Egyiptom királya. A királyné gyűjtötte köré azokat a befolyásos embereket, akik ragyogó pályát futhatnak be, olyan határozott személyiségeket, akiket nem fog tudni átcsalogatni a saját táborába. Így tehát egy igazi párt jött létre a fáraó oldalán, olyan előkelőkből, akik az elérhető elismerések reményében ragaszkodni fognak hozzá. Egy párt, amely a hatalom és Horemheb közé állt. Az ünnep a végéhez közeledett. A papok elhagyták a tágas termet. Tutanhamon kimerülten ült drágakövekkel és elefántcsonttal kirakott ébenfa és aranytrónján, mint Amon isten élő képe, amelynek ő a földi megtestesülése. A hajlított ülőkét közrefogó táblák cizellált arannyal voltak borítva, s védelmező kobrák díszelegtek rajtuk, lila fajanszfejükön arany- és ezüstkoronával. Az ifjú király kissé hátrahajtotta fejét, hátát a magas, merev támlának támasztotta. Nem bírta tovább a hajnal óta fején lévő kettős korona súlyát. – Anhésza... nem bírom tovább... Anhésza... A nagy királyi hitves, lótuszvirággal jobb kezében, odament a trónhoz, letérdelt a király előtt, és fejét férje térdére hajtotta. – A ceremóniának vége – mondta megnyugtató hangon. – Ne gondolj többé rá! – Anhésza... annyira szeretném levenni a diadémodat, kibontani a hajadat! – Várj, míg kimegyünk a templomból! Itt tilosak a szerelmi játékok. Ha ilyet tennél, megsértenéd a Szabályt.

Tutanhamon lehunyta a szemét, elhatározva, hogy leveszi végre a kettős koronát a fejéről. De Anhésza megragadta a csuklóját, s megakadályozta ebben. – Senki nem veheti le rólad a rád ruházott királyságot, még te magad sem. A zsámolyra, amelyen a fáraó lábát nyugtatta, kilenc ember volt vésve, Egyiptom ellenségei, akik arccal lefelé, a földön feküdtek, hátuk mögött összekötött kézzel, örök tehetetlenségre ítélve. Anhésza végigsimította ujját az arany- és ébenfa alakokon. – Hosszú harcba kezdtünk – mondta. – Nincs jogunk feladni. A királyné szemében különös fény csillogott, apja istenéé, Atoné.      

23

Az ázsiai, hajába tűzött tollal, kezében rövid lándzsával közeledett Tutanhamon király felé, aki kék koronáját és fehérített bőrkötényét viselte, amelyről egy bikafarok lógott. A nagy királyi hitves, Anhésza a fáraó mögött állt bokáig érő, igen bő ruhában. Magas koronáján a tehénszarvak, mint egy líra két szára, két, aranykorongon álló strucctollat fogtak keretbe. Az „isteni atya”, Aj kissé távolabbról figyelt, kezében ezüstjogart tartva, amelynek szárát a vállának támasztotta. A nap teljes fényében ragyogott az ég magasában. A templomudvar katlanná vált. Az „isteni atya” a fejét fedő beillatosított paróka ellenére is rosszul viselte a nagy hőséget. Kövér izzadságcseppek folytak le a homlokán. Anhésza rendületlenül szavalta a bűvös varázsigéket, amelyeknek védelmezniük kellett férjét a támadástól. „Az élet mögötted van – zsolozsmázta a jobb kezét felemelve, hogy a fáraónak jótékony fluidumot biztosítson –, mögötted, aki hasonlatos vagy a naphoz.” Ezek a szavak nem állították meg az ellenfelet, egy erős, fiatal férfit, aki mellett Tutanhamon csenevész gyermeknek látszott. A támadó lándzsáját rázva közeledett, hogy felnyársalja a Két Föld urát. Anhésza hangosan szavalta a verset, amelyekre Ízisz, a mágia úrnője tanította a királynékat. A fáraó felemelte bal kezében a hajlított pengéjű, rövid kardot. Az ázsiai mintha megkövült volna. Eldobta lándzsáját, és megpróbált elmenekülni. De Tutanhamon néhány lépéssel utolérte. Az ellenség ijedten fél térdre ereszkedett, és a király felé fordította a fejét, aki jobbjával üstökön ragadta. Tutanhamon felemelte a kardját. Az ázsiai reszketett, látta, hogy elérkezett halála órája. – A fáraó, a Két Föld Napja így győzi le örökké a sötétséget – hangzott az „isteni atya”, Aj zárszava. A templom alapítási rítusának első szakasza befejeződött.     A szent dráma szereplői pár perces pihenőt kaptak. A két legyezőhordozó, Hui és Nahtmin ügyelt arra, hogy a királyi párt szakadatlanul hűsítsék. Anhésza nem érzett fáradtságot. Még a korona súlyáról is megfeledkezett. Sem a hőség, sem a napsütés nem zavarta. A forró levegőt is kellemesnek érezte, annyira boldog volt, hogy egy újabb győzelmet láthat, amely még ragyogóbbá teszi a fáraót. Az Amon első prófétájával folytatott ádáz alkuban, aki a vallás és a rossz hit fegyvereit

használta, Anhésza elérte, hogy Tutanhamon fiatal kora ellenére megalapíthassa saját templomát, mint ahogy azt minden fáraónak meg kellett tennie. Anhésza félresöpört minden érvet, amit a papok vezetője felhozott a halogatás mellett, s a nagy próféta, kénytelen lévén engedni a nagy királyi hitves jogos követeléseinek, egy tekintetben hajlíthatatlan maradt: ha már Tutanhamon kora nem számít, ki kell állnia a rítus szabta fizikai próbatételeket. Anhésza elismerte, hogy ez megalapozott kérés. Hosszú napokba telt, míg meggyőzte Tutanhamont, hogy vállalnia kell ezt. Az ifjú király most kezdte bánni a döntését. Nem lesz ereje végigcsinálni, hiába van mellette a hitvese, hiába itat vele Hui időről időre élénkítő italt. Alig fújta ki magát a reggeli szertartás után, amely a sötétségből érkező ellenféllel való összecsapással végződött, amikor az első próféta már jött is érte. A választott helyszínen, a nyugati part közepén, Maja munkavezető zsinórral körülhatárolta a leendő szentély helyét. Az ő jelenlétében a fáraó egy irtókapával meghúzta az alapítási árkot, amelybe értékes letétet, egy faragott követ és miniatűr szerszámokat tett. Azután Tutanhamon egyenként megnevezte a számos szolgálattevőt, akik a templomával törődnek, és ügyelnek majd arra, hogy az áldozati ajándékok sora biztosítva legyen benne. Egy pap az íbiszfejű Thot isten maszkjában, egy papnő pedig Szesat, az építők pártfogója álarcát viselve átkarolta az ifjú királyt a leendő naosz helyén, amelyben a kultusz szobrai fognak állni. Életében bevezetve az égi hatalmak körébe, Tutanhamon pontosan abban a pillanatban vált istenné a földön, amikor a nap futása csúcspontjára ért. Maja munkavezető büszke volt a királyára. Most, Amon első prófétájának egyetértésével már belekezdhet a hatalmas helyreállítási és építési programba, amely révén Tutanhamon neve évszázadokon át fényesen ragyoghat. Százszorosan fogja visszaadni az életet jelentő adományt, amelyet a gyermektől kapott, aki azóta Egyiptom urává lett, a legszebb, a legnagyszerűbb templomokat építi meg, a legteljesebb szobrokat alkotja meg neki. A horizontból kiválva egy kocsi bukkant fel, okkersárga porfelhőt kavarva közeledett, majd megállt a királyi pár előtt. Horemheb tábornok szállt le róla. Miután köszöntötte a fáraót, páncélinget adott rá, Montu sólyomistennek, a háború urának a páncélját, aki megengedte a fáraóknak, hogy megszabadítsák Egyiptomot a megszállóktól. Arannyal és drágakövekkel kirakott mellvért volt. Horemheb ezután egy aranygyöngyös nyakláncot tett a király nyakába, és átadott neki egy kardot, egy hosszú tőrt, egy íjat és nyilakat. Tutanhamon szorongva vizsgálgatta a kétkerekű díszkocsit, amelyen harcolnia kell majd. A hátul nyitott kocsiszekrény oldalait vert aranylapok borították, gipszből készült bevonatra rögzítve. A díszítés a király nevét tartalmazó kartusokból, virágokból, spirálokból és rozettákból állt. Az elülső, külső táblán egy sólyomfej-ábrázolás volt, ugyanúgy, mint a kocsirúdon. A hozzá rögzített iga minden oldalán egy megkötözött ellenség képe. Horemheb felsegítette Tutanhamont a kocsira, amelynek padlózatát bőrszíjakból fonták és sakálbőrrel fedték. Fent állva az ifjú érezte, mennyire rugalmas az igán és a két kereket összekötő tengelyen nyugvó kocsiszekrény. A kerekek hat-hat küllőjére az idegen országok neveit írták. A belső táblákat egy-egy ázsiai és afrikai fogoly képével díszítették, akiket legyőzött a szfinxként ábrázolt fáraó. A fölül ékeskedő tágra nyitott szem jóvoltából a kocsi a jó utat fogja követni, és nem éri baleset. A lovak türelmetlenül kapáltak, ingerelte őket a hőség. Fakéreg szemellenzőiket arany borította. Horemheb odanyújtotta az ifjú királynak a gyeplőt, amelyet a lószerszámhoz rögzített karikákon fűztek keresztül, és átkötötte vele a király derekát, hogy még akkor se essen le a kocsiról, ha elveszítené az egyensúlyát. A tábornok látszólag megcsodálta a lovak pompás, színes pasztával, arannyal és ezüsttel kirakott bőrszerszámát. Különös mosoly lebegett az ajkán. Tutanhamon megijedt, de már nem hátrálhatott meg. Anhésza

tekintetét kereste, aki a kocsitól néhány lépésnyire, teljes szeretetével bátorította őt. – Felséged egy aranyhegy, amely megvilágítja a Két Földet tűztekintetével – jelentette ki a tábornok –, úgy jelenik meg a kocsiján, mint a nap hajnalban, a fény fia, aki világosságot ad alattvalóinak és elkápráztatja őket vitézségével. Mi más várhatna rá, ha nem diadal? Tutanhamon egyértelmű gúnyt hallott ki a tábornok kérdéséből. Horemheb talán csapdát állított neki? A király meghúzta a gyeplőt. Úgy tűnt, a gyeplő erős, és szilárdan rögzítették. A kocsinak nem kell gyorsan haladnia. Fáradtsága ellenére a fáraó vállalta a próbát, amellyel bizonyítania kell, hogy birtokában van a legnagyobb uralkodók erényeinek. Horemheb félreállt. A kocsi megindult az udvar vége felé, ahol egy kőből rakott labirintust építettek. Két nagy, megtermett núbiai oroszlán jött elő belőle. A szokás szerint a fáraó azzal bizonyította bátorságát és azt, hogy kész harcolni bármilyen sárkány ellen, hogy egyedül terítette le a vadállatokat. A nagy III. Amenhotep látszatküzdelemmé változtatta ezt a viadalt. Az oroszlánokat pukkadásig etették egy olyan étellel, amelyben kábító hatású növényt kevertek, így egyáltalán nem voltak támadó kedvükben. A tompa végű nyilak, amelyekkel el kellett találni őket, nem tettek kárt bennük. Tutanhamonnak tehát a legfőbb ellensége a nagy forróság volt. Úgy szédült tőle, hogy talán emiatt nem fogja tudni bizonyítani az ügyességét. Az ifjú király felhúzta íját, és kilőtte az első nyilat. A nyíl elszállt az első oroszlán feje fölött. Az öreg hím nem örült, hogy felébresztették, és hogy kénytelen volt kimenni a tűző napra. Anhésza egyre Tutanhamont nézte, próbált éltető fluidumot közvetíteni neki, láthatatlan energiát, amelyből az emberi tettek fakadnak. Kellett, hogy Tutanhamon sikerrel teljesítse a próbát, hogy a legdicsőbb ősökhöz méltó uralkodónak ismerje el őt az udvar. Tutanhamon úgy érezte, nem képes újból felhúzni az íját. Legszívesebben lefeküdt volna, nem is mozdult volna többé, aludni vágyott. Balra nézett, Anhésza tekintetét kereste. Meglátta őt a fényben, mellkasa előtt lótuszvirág formájú jogarát tartva. Diadalt fog aratni az ő kedvéért! Az erőteljesen, pontosan kilőtt nyíl megkezdte röptét. Oldalba találta a második oroszlánt. Örömujjongás köszöntötte e tettet. Ám az éljenzés azonnal elnémult, mivel a vad, ahelyett hogy közömbösen tűrt volna, fenyegetően felmordult, és a király kocsija felé iramodott. A váratlan reakciótól döbbenten az ifjú király eleresztette az íját. Megpróbált a földre ugrani, elfelejtve, hogy hozzá van kötözve a lószerszám karikáiba fűzött gyeplőhöz. Tőrét megragadva, ügyetlenül próbálta elvágni a szíjakat. Az oroszlán nekilendült, s a rémült lovak vágtázni kezdtek. Tutanhamon görnyedten, jobbra-balra hánykódott. Végre sikerült eloldoznia magát, s a porba zuhant, miután homlokát beütötte a kocsi hátuljába. Az oroszlán felé rohant. Horemheb tábornok megragadta a királyi gárda egyik íjászának fegyverét, s két nyilat lőtt ki gyors egymásutánban. Azok fejen találták az állatot. Az oroszlán összerogyott, mintha villámcsapás érte volna. Tutanhamon hason feküdt, mozdulatlanul.     Anhésza Tutanhamon fölött virrasztott. A súlyosan sebesült ifjú királyt éjjel-nappal ápolták az orvosok és a varázslók, akik fertőtlenítették sebeit, és helyretették a törött bal lábát. A király törzsét be kellett kötözni. Háromnapi aggodalom után, miközben az uralkodó élete a Nyugati istennő kezében volt, úgy tűnt, Tutanhamon szelleme ismét a földhöz kezd kötődni.

Anhésza egy arannyal borított széken ült, amelynek keresztrúdjait lótusz és papirusz díszítette. A két, koronás, szárnyas kígyótest alkotta karfára támaszkodott. A kígyók a gyűrűikben és a szárnyuk belső oldalán a király nevét viselő kartusokat szorítottak. Így a fáraó halhatatlan lényét szüntelenül védték a gonosztól. A nagy királyi hitves egy kék fajanszberakásos, aranyozott fazsámolyon nyugtatta mezítelen lábát, amelyen kilenc íj ábrázolása idézte az egyiptomi királynak behódolt idegen országokat. A király légzése szaggatottá vált. Tutanhamon oldalra fordult, felnyögött, kinyitotta a szemét. – Anhésza... – Itt vagyok – válaszolta a királyné azonnal, odasietve az ágyhoz, hogy megfogja férje kezét. Arcuk összeért. Légzésük egymáséhoz igazodott, mintha a lelkeik egyesültek volna. – Jobban vagyok, Anhésza... azt hiszem, hogy fel tudok kelni. – Ne moccanj! Hozok balzsamot. A fiatalasszony félrehúzta a lenvászon lepedőt, amely Tutanhamont takarta, és sokáig masszírozta őt egy kenőccsel, amely segítette a sebek gyógyulását, és elmulasztotta a fájdalmakat. Azután egy illatszert szórt a király bőrére, amely a tíz legritkább összetevőből készült Karnak laboratóriumában, majd mandragóragyümölccsel kínálta őt. A király párnája alatt az elefántcsont nyaktámasz oldalait Besz, az örömöt és életerőt fenntartó törpe isten nevető feje díszítette. – Anhésza... gyere ide... szeretni akarlak téged... Tutanhamon kinyújtotta a karját felesége felé. Anhésza megcsókolta a kezét, elment, majd egy lótuszvirágokból font nyaklánccal tért vissza, amelyet férje nyakába tett. Azután levetkőzött, csak egy szív alakú függőt hagyott a nyakában, s végtelenül óvatosan ráborult a királyra.     Tutanhamon elcsendesedve pihent. Anhésza egy ablakpárkányon ült, a nyári ég csillagait nézte. Az egyik fényesebben ragyogott, mint a többi. A fiatalasszony felidézte magában a csillagászati leckéket, úgy vélte, felismerte, melyik csillag az, de aztán be kellett látnia, hogy tévedett. Ez a csillag nem tartozott azok közé, amelyeket összeírtak a tudósok. Különös fénye szinte delejes erővel vonzotta magához. Hirtelen rájött. Szeretett apja, Ehnaton lelke jelent meg neki, emlékeztetve őt arra, hogy folytatnia kell a művet, harcolnia kell Amon papjai és az első próféta, e gonosztevők ellen, akik megfeledkeztek az isteni ragyogásról azért, hogy meggazdagodjanak. Mint Ehnaton lányának és Tutanhamon feleségének, egy megsemmisített világ örökösének, amelynek nem volt szabad eltűnnie az emberek emlékezetéből, az ellentétes erők kereszttüzében álló Anhészának, aki vívódott a hatalom követelményei és a rábízott üzenet érvényre juttatása között, szüksége volt erre a fényre az éjszakában. A halálon túlról Ehnaton átadta neki az univerzumban keringő életerőt, amelyet semmi emberi aljasság nem mocskolhat be soha. A csillag, mondták a bölcsek, a kozmosz ajtaja, azon keresztül jut a földre az isteni tanítás. Ehnaton lelke immár az égi udvartartás része lett, ahol a csillagok a fény közösségét alkotják. Az elhunyt király jelentette lányának, hogy visszatért a kezdetekbe, az időtlenségbe, s ott várja őt. Anhésza, repesve az elmondhatatlan boldogságtól, amit a reveláció okozott a számára, kezét pucér hasára helyezte. Érezte, hogy ezen az éjszakán egy új gyermek fogant meg benne. Ezt a harcot is meg kell nyernie, ki kell hordania a terhességet, amely végén fiút fog adni Tutanhamonnak, egy fiút, akibe beleplántálja majd az ország szeretetét. Mennyire kedvelte ezeket a meleg éjszakákat, amelyeket betöltöttek a kertészek öntözte nedves

földből felszálló illatok! Hallgatta a sötétben zsákmányra vadászó kuvikok szárnyainak surranását. Hallotta, hogyan dobog a természet titkos szíve, ami az Isten által alkotott, halhatatlan rend tükörképe. Tekintete két tárgyra esett a király ágya fejénél, a fáraó legdrágább emléktárgyaira: egy kis tömörarany szobrocskára, amely III. Amenhotepet ábrázolta, és egy Teje nevét viselő ezüstdobozra, amelyben a nagy királyné egy hajtincse volt. Anhésza úgy tekintett Tejére, mint példaképre, akit követni és túlszárnyalni próbált.     Hui és Nahtmin elhatározták, hogy nyomozást indítanak a baleset ügyében, amely majdnem Tutanhamon király életébe került. Mindketten egyetértettek az első kérdésben: valaki egy veszedelmes vadra cserélte ki a rituáléra felkészített békés oroszlánt. Ez a bűnös szándékkal végrehajtott csere különleges szervezést igényelt, amelynek a nyomaira nyilvánvalóan rá lehet bukkanni. Nahtminnak a ceremónia jó lefolyásáért felelős papokra lesz gondja, Huinak a királyi állatkert tisztviselőire. Óvatosan kell eljárniuk, hogy azonosíthassák az esetleges bűnösöket, és ne kockáztassák közben a saját életüket. Minden este Mut templomában fognak találkozni, ahol a thébai orvosok és sebészek gyakorolták rítusaikat és végezték kutatásaikat. Huit és Nahtmint felháborította a szeretve tisztelt királyuk elleni merénylet. Megfogadták, hogy akkor is kiderítik az igazságot, ha az bemocskolja az udvart vagy az állam valamely magas rangú személyiségét. A nagy királyi hitves, akinek a lehető legnagyobb titokban kérték ki tanácsát, bátorította őket. Inkább rájuk számított, mintsem a nyomozást hivatalosan végző „isteni atyára.”     – Egyetlen valamirevaló nyommal sem rendelkezünk, felség! – vallotta be Aj szomorúan. – Senki nem követett el gondatlanságot. Az az oroszlán megvadult... Egy szinte már teljesen szelíd állat! Ez hihetetlen. – Nem lehet, hogy... kicserélték? – vetette fel a nagy királyi hitves. Aj összevonta a szemöldökét. – Teljességgel lehetetlen, felség! Ki akarhatott volna szeretett uralkodónk életére törni? Nem, ez elképzelhetetlen. Zárjuk ki ezt a rettenetes feltételezést! Csakis a végzettel lehet magyarázni ezt a drámát. Hogy van a király ma reggel? – Még gyengélkedik – válaszolta Anhésza. – Ideje legjavát alvással tölti. – Istennek hála, Egyiptom nem veszítette el a királyát... Nincs még itt az ideje az audienciának? – Valóban, „isteni atya”. Azonnal megyek. Tutanhamon szinte már teljesen felépült, de Anhésza minden fáradságtól meg akarta kímélni, amíg egészen meg nem gyógyul, és javasolta neki, hogy maradjon a szobájában, s ne fogadjon látogatókat. A kormányzás súlya a nagy királyi hitves és miniszterelnöke, Aj vállaira helyeződött át, akit Anhésza megkért rá, hogy intézze a folyó ügyeket. – Ha kívánja, felség, kész vagyok megkímélni önt a megterhelőbb feladatoktól. Anhésza szigorú pillantást vetett az öreg főtisztviselőre. – Érje be azzal, hogy végrehajtja a parancsaimat, ahogy én is végrehajtom a fáraó parancsait. Szokásaink szerint én fogom kormányozni a Két Földet, mindaddig, amíg ő vissza nem tér a trónra. Ön ma este elhozza nekem a jelentéseket a csatornák karbantartásáról és a következő termés magtárakba hordásáról. – Rendben, felség. Anhésza sietve távozott, faképnél hagyva a miniszterelnököt.

    A nagy királyi hitves elfelejtette megünnepelni tizennyolcadik születésnapját. Öt hónapja, az eset óta, amelyet a férje elleni merényletkísérletnek tartott, egyetlen pihenőnapot sem engedélyezett magának, noha ismét várandós volt. Kénytelen volt a fáraó embert próbáló, szigorú életét élni, aki naponta tizenkét órát is dolgozott, hogy áttekintse az ügyek végeérhetetlen sorát. Technikai és államigazgatási ismeretek híján Anhésza az ösztönére bízta magát, hogy elválassza a fontos tárgyakat a másodlagos kérdésektől. Főleg az „isteni atya”, Aj közreműködésére támaszkodott, ezernyi kérdést tett fel neki, s kiszedte belőle hosszú, értékes élettapasztalata gyümölcseit. Amikor Aj észrevette, hogy legdrágább kincseit kínálta oda, már túl késő volt. Anhészának nem volt többé szüksége rá, mint mentorra, ehelyett a királyné szolgájává és alárendeltjévé vált. Mi mást tehetne, magyarázta Horemhebnek, mint hogy beletörődik a helyzetbe? Anhészának elszorult a torka. A ma reggeli audiencia miatt nem jött álom a szemére. A férfi, akit magához hivatott, azon ritka emberek közé tartozott, akiken nem talált fogást. A nagy királyi hitves két íjász nyomában érkezett a kis terembe, amelybe a tetőn vágott két szögletes ablakon át jutott fény. Elküldte a testőröket, és bezáratta az ajtókat. Nem kívánta, hogy bárki tanúja legyen a beszélgetésnek. Maja munkavezető már ott várt rá az egyik oszlopnak támaszkodva, türelmetlenkedés nélkül. A núbiai szolgálóval küldött üzenet nem volt elég ahhoz, hogy eljöjjön a palotába. Anhészának egy királyi pecséthordozót kellett elküldeni Majáért, határozott paranccsal, amely alól a pénzügyminiszter és a király minden építkezésének vezetője nem vonhatta ki magát. Anhésza nem ült le a trónjára. Taktikai hiba lett volna, ha ilyesmivel akar hatást gyakorolni egy ennyire barátságtalan emberre, mint Maja. Hasonlóképpen felesleges lett volna a rafinált csűrés-csavarás. Anhésza inkább rögtön a lényegre tért. – Maja, nem értem a viselkedését. Miért nem haladnak a munkák Karnakban? Miért marad puszta terv a király halotti temploma? Miért van maga Thébában, ahelyett hogy Egyiptomot járná, és mindenütt épületeket emelne az ő dicsőségére? – Az összes kérdésére egyetlen válasz van, felség: nincs építőanyag. Nem érkezik asszuáni gránit. Új bárkákat kellene építeni, és másképp kellene megtervezni a szállítást. Maja hanghordozása nyers, szinte sértő volt. – Tréfál, munkavezető! Ezek a dolgok mind a maga hatáskörébe tartoznak. Nyilván csak azért nem oldotta meg ezeket, hogy ürügyként hivatkozhasson rájuk. Maja felnézett az ablakokra, ahonnan erőteljes nyalábokban áradt be a fény. Az egyik fénynyaláb a nagy királyi hitves arcára hullt. – Jó meglátás, felség – vallotta be. – De hát... miért teszi ezt? – tette fel ismét a kérdést a királyné. Maja habozott, mielőtt válaszolt volna. Végül úgy gondolta, jobb, ha elárulja indokait. – Azért, mert öt hónapja maga adja ki nekem a parancsokat, és nem a király. Én csak egyetlen tekintélyt ismerek el, ez pedig az uramé, Tutanhamoné. Csak érte fogok dolgozni. Anhésza elképedt. Tudta, hogy a munkavezető konok ember, de nem hitte volna, hogy ennyire. Maja túllépett minden határon. – Mint nagy királyi hitves adom ki a parancsokat, munkavezető, a fáraó nevében. Az én szavam az ő szava. Egyiptom érinthetetlen törvénye így akarja ezt. Magának kötelessége követni az utasításaimat. – Tutanhamon mentette meg az életemet, nem más. – Nem az emlékeiről s nem az érzelmeiről van szó, hanem a tisztségéről. Ne felejtse el, hogy egy

házaspár uralkodik a Két Földön! Még ha gyűlöl is engem, hajlandó végre engedelmeskedni nekem? – Szándékában áll kényszeríteni erre engem, felség? – Meg akar sérteni azzal, hogy kételkedik ebben? Maja lesütötte a szemét. Ez a túlságosan szép nő szerencsétlenséget hordoz magában. Tönkre fogja tenni a királyt, ez biztos. Azért emelte őt, Maját a fáraó a birodalom egyik legmagasabb méltóságára, hogy új hatalma erejével közbelépjen. – Engedje meg, hogy távozzak, felség – mondta mogorván. – Nincs vesztegetni való időm.     Hui és Nahtmin ismét Mut templomában találkozott, ahol a félelmetes, oroszlánfejű Szekhmet istennő által az orvosok beavatást nyertek tudományukba, az élet és a halál titkaiba. Több cellát tartottak fenn itt az orvosjelölteknek. A kíváncsi fülektől távol, az egyik ilyen szobácskában osztotta meg egymással a két főtisztviselő a nyomozás mindeddig igen kiábrándító eredményeit. Hui csillogó tekintetéből Nahtmin azonnal kitalálta, hogy jó hírrel érkezett. – Azt hiszem, értékes nyomra bukkantam – mondta Hui izgatottan. – Mire? – Hosszú időbe telt felfedeznem és ellenőriznem, nyilván azért, mert a legegyszerűbb gondolat volt. Az az ember, aki az állatokat etette, megbetegedett. A helyettesének kitűnő a híre. Senki nem gyanakodott rá, annál is kevésbé, mivel nagyon jól ért az oroszlánokhoz, a királyi állatkert felügyelői közé tartozik. – Kikérdezted? – Nincs már Thébában. A legtávolabbi ázsiai tartományba küldték, hogy vadállatokat fogjon be. – Mikor tér vissza? – Nem tér vissza. Szétmarcangolta egy oroszlán. Nahtmin nem leplezte csalódottságát. – Megölték. Megakadályozták, hogy beszéljen. A legjobb szálat elvágták. – Nem egészen. – Mi van, Hui? Valami mást is találtál? – Azt hiszem, Nahtmin. De nem beszélhetek róla. – Miért? Már nem bízol bennem? – méltatlankodott a hadvezér. – Dehogynem! – Akkor beszélj! – Megtudtam annak a személynek a nevét, akinek az oroszlánvadász a szolgája volt. És ezt a nevet csak a nagy királyi hitvesnek árulhatom el.      

24

Egész Théba a völgy szép ünnepének előkészítésével foglalatoskodott. Az ünnepen a fáraó közbenjárásának köszönhetően együtt lakomázhattak az élők és a holtak. Anhésza remélte, hogy Tutanhamon képes lesz eleget tenni tisztének, és levezetni a rítust. A nagy királyi hitves egy utolsó audienciát tartott, mielőtt egy időre férjével együtt bevonult volna a templomba. A királyi párnak szabályos időközönként meg kellett tisztulnia a szent

falakon belül, meg kellett szabadulniuk a mindennapi gondoktól, közvetlen kapcsolatba lépve az istenek világával. Kevéssel pirkadat után az „isteni atya”, Aj tett igen részletes jelentést a tartományok gazdaságáról. A nagy templomok szigorú gazdálkodásának és a helyi tisztviselők szakértelmének köszönhetően Egyiptom virágzása, amelyet kockára tettek Ehnaton uralkodásának utolsó évei, ismét biztosítva volt. Anhésza felismerte apja hibáját: túl keveset törődött a mindennapokkal. Az új fáraó a fontosabb városok nemeseinek kedvező, földeket adományozó dekrétumokat írt alá, újra szóba állt a főpapokkal, akik országszerte biztosították a templomokban megszentelt élelmiszerek forgalmát, s azok szétosztását a nép körében. Anhésza így eloszlatta a polgárháború rémét, és újjáélesztette a fáraói hatalomba vetett hitet. Tutanhamon uralma békésnek és boldognak ígérkezett, III. Amenhotep fényes kora folytatásának. Ki sejthette volna Anhésza valódi szándékait? Ki jöhetett volna rá, hogy csak azért követi a hagyományokat, hogy megnyugtassa ellenfeleit, elaltassa azok bizalmatlanságukat, és egy újabb vallási és társadalmi forradalmat készítsen elő, amellyel folytatja apjáét, és bosszút áll az Ehnatont ért sérelmekért? A nagy királyi hitves rangjára lépve Anhészában kihunyt minden személyes becsvágy. Az isteni Nap üzenetét akarta sugárzóvá tenni, túl minden emberi gyarlóságon. Miután sokáig fürdött az illatos, langyos vízben, Anhésza egyedül vacsorázott a palotában. Belépve a kertre néző hálószobába, alig várta, hogy végignyúlhasson az ágyon, amelyet már megvetett a núbiai szolgáló, és végre erőt adó álomba merülhessen. A fáklya kanócát meggyújtva észrevett a szoba egyik sarkában egy férfit, aki hosszú tőrt viselt az oldalán. A férfi kilépett a félhomályból. Anhészának elállt a lélegzete. Egy nagy királyi hitveshez méltatlan lett volna, ha sikítozik vagy elszalad. Ha szembe kell néznie a halált hozó gyilkossal, nem hátrál meg. A láng táncoló fényében végre felismerte Horemheb tábornok szép, nemes, finom vonású arcát. – Hogy merészel... – suttogta megbabonázva. – Bocsássa meg, felség, hogy így betörtem, de csakis ön tehet erről. Anhésza áttetsző, rövid, fehér tunikát viselt. Mezítláb volt, karpereceit, nyakláncait és gyűrűit már levette, s csak a jobb keze gyűrűsujján tartott meg egy aranyszkarabeuszt, amely szíve szerencsés átváltozását biztosítja, miközben ő átkel az éjszaka veszélyes terein. Horemheb tábornok félmeztelen volt, bőrkötényt viselt, s semmi olyan ékszer nem volt rajta, amely rangját jelezte volna. – Hónapok óta nem hajlandó magánkihallgatáson fogadni engem, felség, minden igazi indok nélkül. – Büntetést érdemelne az arcátlanságáért! – vágott vissza neki Anhésza csípősen. – Egyetlen kérése sem volt szabályszerűen megfogalmazva. Tehát elfogadhatatlanok voltak. Horemheb megragadta tőre markolatát. – Túl okos ön ahhoz, felség, hogysem egy ilyen érv számítson önnek. Egy olyan királyi írnokot, mint én, nem szokás bezárni annak az államigazgatásnak a kelepcéjébe, amelynek ő felügyeli a kerekeit. – Miért követte el szándékosan azokat a hibákat? – Azért, hogy megtudjam, milyen hosszú ideig mer velem nyilvánosan dacolni. Anhésza szőlőlevet töltött magának. – Dacolni magával? – kérdezte gúnyosan. – Összekeveri a szerepeket, tábornok! Térjen magához! Horemheb félig kihúzta tőrét a tokjából. Elképesztette, mennyire éretté vált a nagy királyi hitves.

Nem lehetett felismerni benne többé a serdülő lányt. Anhésza Egyiptom ura lett. Immár vele kell számolni. A tábornok ezt az első pillanattól tudta, amikor meglátta őt. A próbálkozás, hogy megfélemlítse a királynét, fájó kudarcba fulladt. – Távozzon a szobámból, tábornok! – Nem, felség. Meg kell hallgatnia. Egyiptom fennmaradása múlik azon, ami arra késztetett, hogy megtörjem a csendet, amelyre ítélt. A tőr szinte teljesen kint volt már a tokjából. Horemheb úgy érezte, mintha egy rémálomban járna. Anhészának az élete függ a válaszától. Ha nem hajlandó meghallgatni őt, ha a hatalomvágya érdekében feláldozza az országot, a leghitványabb módon elárulja a hazáját, vajon megérdemli-e még az életet? Anhésza kinyitott egy ládikát. Az ékszerek mágiája megvédi majd őt. Drágakő diadémot tett koromfekete hajára, karjára arany karkötőket, bokájára aranyláncokat kapcsolt, majd odament egy légiesen kecses karosszékhez, és leült. – Ha meg kell lennie, hát legyen – mondta kimérten –, pihenésem terét átváltoztatom fogadóteremmé. Hallgatom, tábornok. Horemheb megkönnyebbülten visszalökte tőrét a tokjába. – Hamis békében élünk, felség. Az ország boldog nyugalomban szunnyad, s változatlanul ugyanazokat a hibákat követi el, mint az ön atyja sajnálatos uralkodása idején. Anhésza szó nélkül hagyta a megjegyzést. Ez túl egyértelmű csapda volt. A tábornok csak provokálni akarja. – A hettiták – folytatta Horemheb – kihasználják a tétlenségünket. Lépésről lépésre haladnak Egyiptom felé, tehetetlen bábokkal helyettesítik a helyi hatalmasságokat, akik hűek voltak hozzánk. A határaink hamarosan csupán mesterséges falat fognak jelenteni, amelyet könnyedén ledönt egy megszálló sereg. – Hanisz, a diplomácia vezetője semmi különösebb félnivalóról nem számolt be nekem. Hatti királya többször is biztosított engem a barátságáról, sajnálatát fejezve ki az immár több mint három éve történtek miatt. Az árulók elnyerték büntetésüket. Hatti nem kíván háborút. – Természetesen, felség. Nem kíván mást, mint egy gyors és teljes győzelmet, amelynek az előkészítésére annyi időt fordíthat, amennyit csak akar. A hettita sereg nem fog kockáztatni. A saját maguk által választott pillanatban biztos csapást fognak mérni ránk. És az a pillanat közeleg. Hanisz régebben sokat utazott, s most élvezi Théba örömeit. Ő már csak a küldöttei szavait visszhangozza, akiknek a legtöbbje tehetségtelen vagy vak. – Ami nem mondható el magáról, tábornok. – Úgy van, felség. Gyakran járok Memphiszben, ahol a legnagyobb fegyverkészletünk, legfontosabb kaszárnyáink vannak. A fegyverzetünk még elégséges, de az állapota romlik. Meg kellene sokszorozni a hadtestek mozgását, új fegyvereket, új hadihajókat kellene gyártani. – S ezzel felkelteni a hettiták figyelmét, akik azt hihetnék, hogy mi készülünk támadni! Szörnyű hiba volna. Horemhebet bosszantotta ez a magabiztosság. – Azt hiszi, ön jobban fel tudja mérni a helyzetet, mint én? Semmi tapasztalata nincs ezen a téren. Nem ismeri a hettitákat. Csak erővel lehet hatni rájuk. A saját területükön kell meglepni őket, mielőtt túl késő nem lesz! Anhésza dühösen megragadta a szék karfáját. – A fáraó sosem egyezne bele ebbe az őrültségbe! – Tehát ön megakadályozza, hogy tegyek valamit! Hát legyen, felség. Engedelmeskedni fogok. Nincs választásom. De nem akarok közreműködni abban az elkerülhetetlen szerencsétlenségben, amelynek maga lesz az oka. Ön kinevezte Nahtmint hadvezérré. Töltse be ő teljesen a tisztét! – Ez a szándéka, tábornok. Maga mégis a felettese marad.

– Meghaladtam már azt a kort, amikor üres címek csábíthatják az embert, felség, el fogom fogadni, amit Amon első prófétája javasolt. Horemheb magabiztos nyugalma aggasztotta Anhészát. – Mi az? – Az, hogy felejtsem el a hivatali és katonai teendőket, s foglalkozzak többet a karnaki templommal és a fejlesztésével. Egy királyi írnok nem feledkezhet meg a papok tanításáról. Jót fog tenni nekem, ha mellettük dolgozhatok. Jobban fogom tudni védeni az érdekeiket a királynál. A nagy királyi hitves attól tartott, hogy túlságosan is érti, miről van szó. – Ez azt jelenti, tábornok, hogy gyengíteni akarja a fáraó tekintélyét a papokkal szövetkezve? – Ez azt jelenti, felség, hogy maga az eretnek Ehnaton lánya, és talán megkísérelheti ismét az ő őrültségét elterjeszteni. Hogy megkíméljem minden efféle gyengeségtől, tudnia kell, hogy Memphisz az enyém, és a legjobb seregek az én híveim. Azt is tudnia kell, hogy Amon papjai semmiféle vallási eltérést nem fognak eltűrni öntől. Tehát Horemheb elhatározta, hogy börtönbe zárja Anhészát, ahol csak korlátozott, egyre illuzórikusabb hatalmat gyakorolhat. A tábornok a karnaki papokra bízza Thébát, akik a kopók szerepét fogják játszani, maga pedig megtelepedik Memphiszben, hogy ott a fegyveres erőkre alapozva előkészítse az országot ellenőrző politikát és a területi terjeszkedést. – Ön csodálatos királyné – ismerte el Horemheb. – Pár hónap alatt sikerült elismertetnie magát, uralkodik az udvaroncok hadán. Ez figyelemre méltó eredmény. A kis Tutanhamon király teljesen az ön hatalmában van, mindenben ön alá rendeli magát, ön pedig kivételes tehetséggel tudja irányítani őt. De most elérte a határait annak a területnek, amelyet uralni tud. Sem az első próféta, sem én nem fogjuk hagyni, hogy ennél tovább menjen. Anhésza kissé előrehajtott fejjel ülve legyőzöttnek tűnt. Horemheb arra számított, hogy lázadozni fog, hogy élesen visszavág. De a fiatalasszony elismerte, hogy elvesztette a játszmát. Azzal, hogy ezt belátta, ismét csak az eszességet bizonyította. Horemheb már nem úgy nézett rá, mint ellenfélre. Amint beszüntette a harcot, a királyné szinte már át is került az ő oldalára. A tábornok megnyugodva hagyta, hogy magával ragadja őt az isteni szépségű arc bája. A sors, amely elválasztotta őket, talán egy nap kevésbé lesz kegyetlen hozzájuk. – Tegyük félre az államügyeket, felség! – javasolta mély, dallamos hangján, amelynek ismerte a varázsos hatását. – Minél keményebben csapunk össze, felség, annál jobban becsüljük egymást... Annál jobban szeretjük egymást. Anhésza ugyanolyan megadóan ült tovább. Egy törékeny fiatal nő, aki beletörődött a sorsába. – Ezt maga érzi így, nem én... – mondta. – Nem hiszek önnek, felség. Én szóra tudom bírni a szívét! Horemheb mosolyogva elindult a nagy királyi hitves felé. Anhésza megbabonázta. – Mielőtt ezzel fáradozna, tábornok, hallgasson meg most maga engem! Olyan keményen, olyan parancsolón mondta ezt, hogy Horemheb megtorpant. – Figyelemre méltónak találom a stratégiáját – folytatta Anhésza. – Mégis le kell tennie a terveiről, és be kell érnie azzal, hogy engedelmeskedik a fáraónak! Horemhebet tompa aggodalom szállta meg. Milyen titkos fegyverrel rendelkezik Anhésza? Nem egyszerű elterelő hadművelet ez? – Tudja, tábornok, mi vár azokra, akik a fáraó életére törnek? – Mit jelent ez a gyűlöletes vádaskodás, felség? Horemhebnek már elment a kedve, hogy szerelemről beszéljen. – Megpróbálták megölni Tutanhamont – fogott bele mondandójába Anhésza jeges nyugalommal. – A férfit, aki a degeszre etetett és elkábított oroszlánt kicserélte egy veszélyes vadra,

azonosították. Egy balesetben a halálát lelte... hacsak nem gyilkosság volt az is. – Ezek sajnálatos dolgok – ismerte el Horemheb. – Szigorúan meg kell büntetni a bűnösöket. De mennyiben érint ez engem? Anhésza tekintete fellángolt. – Hetekig kellett nyomozni, hogy kiderítsük az igazságot... Hogy megtudjuk annak a bűnösnek a nevét, aki parancsot adott minderre! A név most államtitok, amiről csak Hui és én tudunk. Horemheb zavartan hallgatta a nagy királyi hitves szavait. – ...és maga, hiszen maga forralta ki ezt a rettenetes összeesküvést! – Ki mer engem ilyesmivel vádolni? – méltatlankodott a tábornok. – Az a férfi egy olyan személy szolgája volt, akit maga igen jól ismer: az ön hitveséé, Mut asszonyé. Horemheb úgy érezte, mintha Széth isten villáma sújtott volna a szívébe. Pár pillanatra még a lélegzete is elakadt, úgy letaglózta ez a rettenetes hír. – Én... én nem tudtam róla, felség! – Kész megesküdni a király nevére? Anhésza a tábornok elé tartotta Tutanhamon pecsétjét, amelyet a palota által kiadott hivatalos iratokra nyomtak. Horemheb ünnepélyesen esküt tett. – Tudtam, hogy maga nem bűnös – mondta Anhésza derűsen. – De Mut az ön felesége. Ha perbe fogatom, senki nem fogja elhinni, hogy nem maga volt az összeesküvés lelke. A hitvese azt gondolta, hogyha Tutanhamon meghal, maga lesz a királyság régense. Horemheb teljesen összetörtnek érezte magát, mint egy közelharc után. – Mit akar tenni, felség? – Semmit, tábornok. – Mit kér cserébe? – Már megmondtam: csak engedelmességet.     Anhésza ifjú férje karjai közt töltötte az éjszakát. A kismama hasa kezdett kerekedni. Teljesen boldognak érezte magát, és magabiztosabbnak, mint valaha. Mut asszony súlyos bűne nagyobb szolgálatot tett neki, mint remélte. Lehetővé tette, hogy megbéklyózza Horemhebet, mint egy legyőzött foglyot. Noha egy pillanatot sem tudott aludni a nagy lelkesültségtől, a hajnal első óráiban tökéletesen friss volt az arcszíne, mintha az idő és a fáradtság már nem hatna rá. Pucéran kiállt a felkelő napba, hogy egész testével magába szívja a természetet újjáélesztő isteni energiát. A lágy sugarak végigsiklottak mézarany bőrén, táplálták, felhőtlen örömmel töltötték el őt. Mellkasán összetett kézzel reggeli imát mondott a szikrázó korongnak, azt az imát, amelyet apja, Ehnaton írt: „Tökéletességben kelsz fel, fénykorong, aki a kezdetek óta élsz, sugaraid minden országot felgyújtanak, te űzöd el a sötétséget. Eltöltőd a Két Földet szereteteddel, emberek, állatok és fák azért nőnek a földön, mivel te ragyogsz értük. Egyetlen vagy, de millió élet van benned.” A csoda megtörtént: az új nap megszületett. A természet feléledt, a madarak szárnyra kaptak, s énekeltek, ezernyi zaj töltötte be az eget és a földet. Anhésza elindult az egyik fürdőterembe, de a núbiai szolgálója elé állt. – Az „isteni atya”, Aj kér kihallgatást – jelentette. – Azonnal beszélni akar önnel. Azt állítja, hogy nagyon fontos. Azért szólt nekem, hogy senki más ne tudjon róla. Olyan hadarva ontotta magából a szóáradatot, hogy Anhészának el kellett ismételtetnie vele az egészet. Akkor aztán könnyű tunikát öltött, és az előszobába sietett, ahol a miniszterelnöke várta.

– Mi ennyire sürgős? – kérdezte kíváncsian. – Tiltakozás! – jelentette ki az „isteni atya” reszkető ajkakkal. – Maja munkavezető minden kézművesnek megparancsolta, hogy hagyják abba a munkát. – Talán késve szállították nekik a kenyeret és a sört? – Nem, semmi hasonló anyagi természetű oka nincs. Maja a királlyal akar beszélni. A munkavezető visszatért a falujába, Deir-el-Medinébe. – Majd én kézbe veszem az ügyet, „isteni atya”.     Deir-el-Medine falujának őrei sosem láttak ilyen közelről nagy királyi hitvest. Anhészát csak núbiai szolgálója kísérte, amikor délben megjelent az építők birtokának kapujánál, anélkül hogy Tutanhamonnak szólt volna erről a lépéséről. A király egy kertben pihent a csónakázótó partján. Hamarosan ismét vállalkozhat a nyilvános szereplésre. A kézművesek munkabeszüntetése, amely miatt leálltak az építkezések, válságos helyzetet teremtett. Az örökkévaló otthonok, templomok és sírok építésének félbeszakítása megingatta az állam egyensúlyát. Csak a fáraó vagy a miniszterelnöke volt olyan helyzetben, hogy tárgyalhatott a munkavezetővel. Az őrök, tekintettel a látogató személyére, nem követeltek tőle jelszót, a núbiai szolgálót viszont a bejárat előtt tartóztatták, míg a királynét fegyveresek kísérték egy egyszerű, szárított téglából épült házhoz, amely a falut körülvevő falhoz támaszkodott, nem messze attól a tértől, ahol a víztartalékokat őrizték, és ahol a mesterek az írás-, rajz-, szobrászat- és festészetóráikat tartották. Maja a döngölt földön ült, és egy mészkődarabra egy mesebeli jelenetet vésett, amelyben egy muzsikáló szamár egerekből álló hallgatóságát bűvöli el művészetével. Fel se nézett, amikor Anhészát bevezették a műhelyébe. – Azt kértem, hogy a királlyal találkozhassak – mondta mogorván, fel sem nézve a munkából. – Sokkal többet követel ennél, Maja. Rám akarja erőltetni a hatalmát, meg akarja törni azt, amit az én gőgömnek hisz, meg akarja törni az akaratomat. Engem akart arra késztetni, hogy idejöjjek. Ez sikerült. A munkavezető letette vékony rézvésőjét. – Lehet, hogy igaza van, felség. Ebben az esetben egyezségre kellene jutnunk. – Pontosan mit vár tőlem? – Azt, hogy hagyjon fel minden politikai tevékenységgel, elégedjen meg a hűséges és háttérbe húzódó feleség szerepével. Anhésza elmosolyodott e szavak naivitásán. – Miért haragszik rám ennyire? – Azért, mert maga nem szereti Tutanhamont. Csak bajt hoz rá. – Téved. – A munkabeszüntetés – fenyegetőzött konokul Maja – addig fog tartani, amíg maga meg nem esküszik rá, hogy kizárólag a világi fogadások rendezésének és vallási kötelességeinek fogja szentelni magát. A munkavezető ismét kézbe vette szerszámát. – Nekem van egy másik javaslatom a maga számára – mondta a királyné. – Csak egy módja van annak, hogy meggyőzzem az őszinteségemről, és véget vessek ennek a tiltakozásnak: ha a közösségük tagjává válok. Maja elképedten felnézett a királynőre. – De hát... ez lehetetlen! – Jól tudja, hogy nem az. Egy feltétele van: ki kell állnom a hegycsúcs próbáját.

    Anhészát éjszakáig egy szerszámokkal teli kunyhóba zárták. Nem adtak neki sem vizet, sem élelmet. Könnyen viselte a bezártságot és a hőséget, annyira kívánta, hogy kiállhassa a félelmetes próbát, amely révén Egyiptom legzártabb testületébe léphet, és megnyerheti magának Maja munkavezető bizalmát. Persze csak akkor, ha kiállja a próbát. Anhésza sokat töprengett, mielőtt elindult volna ezen a veszedelmes úton. Tudatában volt a veszélynek. Egyetlen éjszaka alatt megsemmisítheti a művet, amelyet több mint három éve építget türelmesen. Még a saját életét is kockára fogja tenni. De nem volt más megoldás. Maja kemény ember volt, nem érdekelték a címek, nem lehetett megvesztegetni. Az ő nyelvén kellett hozzá szólni, a saját felségterületén kellett megküzdeni vele. Erőnek erejével nem lehetett leigázni. Amikor a nap eltűnt nyugaton, elindulva a sötét lejtőn, ahol könyörtelen párviadalban fog összecsapni a pusztulására törő sárkánnyal, két szobrász érkezett a nagy királyi hitvesért. Deir-el-Medinében ő egy egyszerű nő volt, aki beavatást kér a közösség titkaiba. Címe és rangja nem számított többé. Levették róla ruháit, és egy durva báránybőrbe öltöztették, amely dörzsölte a bőrét. Kapott egy vízzel teli kulacsot és egy darab kenyeret, azután kikísérték a faluból. Megborzongott a hűs szélben. Egy keskeny, meredeken emelkedő, kanyargós ösvényen kellett elindulnia. Vezetői erőltetett ütemben haladtak, s minden lépését figyelték, lesve, hogy el ne szökjön. A holdisten magasan ragyogott az égen, egyszerre lágy és aggasztó ezüst fénnyel világítva be a hegyet és a völgyet. Egy óra múlva odaértek a piramis formájú csúcs lábához, amely félelmetes tömegével a kő- és homokvölgybe vájt királysírok fölé magasodott. A két szobrász elment három kőház mellett. Ezekben bizonyos időszakokban munkások laktak, pihentek egy keveset, mielőtt újra nekiláttak volna a munkának. Az építkezés követelményei olykor nem engedték, hogy éjszakára visszatérjenek a faluba. A három ember végre odaért a próbatétel helyszínére, egy aprócska szentélyhez, amelynek nem volt ajtaja, s amelyben csak egyetlen ember számára volt hely. – Menjen be ide! – utasította az egyik szobrász Anhészát. – Az éjszakát itt fogja tölteni. Mi elmegyünk, de figyeljük magát. A völgybe egyetlen ösvényen lehet csak visszajutni. Ne próbáljon elszökni! Akkor kénytelenek lennénk megölni magát. Hajnalban visszajövünk. Akkor látni fogjuk, hogy túlélte-e a találkozást a démonokkal és a vadakkal, amelyek elbánnak a hazugokkal és a gyávákkal. Anhésza szerette volna kikérdezni őket, megtudni, pontosan milyen veszélyek leselkednek rá, de a mesterek már hátat is fordítottak neki, s fürgén visszaindultak a meredek lejtőn. A nagy királyi hitves néhány pillanatig bánta, hogy vállalkozott erre a kalandra. Nem volt felkészülve erre a nagy magányra, az ellenséges éjszakára, amelyben máris felhangzott a hiénák kacagása. Kóbor kutyák mordultak, mielőtt elindultak volna a vadászatra. Anhésza a sötétségnek nem ezektől a teremtményeitől félt. A szellemektől tartott, a zajtalanul közeledő kísértetektől, akik hátulról vagy balról támadnak. A templomokban a papok tudták, hogyan kell elűzni e gonosz erőket, amelyek kiszívják a velőt a csontból, behatolnak a véredényekbe és az artériákba, hogy vért igyanak. Annak, aki be akart jutni Deir-el-Medine közösségébe, az éjszakát a hegycsúcson kellett töltenie, és szembe kellett néznie az életevő szörnyekkel. Hajnalban azután megtalálták azoknak a férfiaknak vagy nőknek a tetemeit, akik méltatlanságuk vagy gyávaságuk miatt nem voltak képesek állni a láthatatlan ellenségek ostromát. Anhésza ivott egy kevés vizet, de enni nem tudott. Fájdalom emlékeztette őt arra, hogy hamarosan egy gyermeket fog a világra hozni. Tekintetét az égre emelve azt a csillagot kereste,

amelyben apja, Ehnaton lelke van. Nem találta. Aggodalmában fel akart állni, de egy hihetetlenül szilaj erő a földre nyomta. A jeges széltől elállt a lélegzete. Legszívesebben lehunyta volna a szemét, mégis tovább fürkészte a kozmoszt. Egy hatalmas kőtömbből fehérlő alak jött elő, és elindult a szentély felé. Anhésza rémülten felkiáltott. Egy kéz ereszkedett a bal vállára. Ezúttal sikerült felállnia és kimennie a kápolnából, de elviselhetetlen fájdalom nyilallt a hasába. A fehérlő alak több démonná vált, amelyek késekkel közeledő, véres fogú törpék képét öltötték. Rátámadtak Anhészára. Fényesség villámlott. Egy hullócsillag futott át az egeken. Fénye megvilágította az ösvényt, amelyen át Anhésza menekülni készült. A hirtelen világosságban a fiatalasszony meglátta a szakadékot, amelynek a mélyén oroszlán- és sakálfejű szörnyek lestek áldozatukra. Az apja volt az, ebben Anhésza biztos volt. Az apja mentette meg őt. Nyögve, térden csúszva kapaszkodott vissza a szentélybe, s a kezébe temette arcát. Egy hang töltötte meg az építményt: „A csend istennője vagyok, a hegycsúcs őre – mondta. – Senki nem szennyezheti be a birtokomat, csak az élete árán. Beléd hatolok, megvizsgálom a szívedet, hogy megtudjam, igaz vagy-e. Ha annak bizonyulsz, nem kell félned tőlem. Ha hazudtál, ha Máát törvénye ellen cselekedtél, el foglak pusztítani.” – Nem! – ordította Anhésza szinte öntudatlanul. Egy rendkívül szépséges női arc lebegett előtte, finoman ívelt szemöldökkel, keskeny ajakkal, percről percre növekedve. Az arc föléje hajolt. A királyné el akarta taszítani magától, de erőtlenül a földre hanyatlott. Az immár hatalmassá vált arc homlokon csókolta őt. Anyja, Nofertiti arca. Tűz futott végig perzselőn Anhésza fején és mellkasán. Elájult.     A nap épp hogy felkelt, amikor Maja munkavezető és a két szobrász odaért a hegycsúcs szentélyéhez, ahol, mint a testület valamennyi tagja, valaha ők is átestek a csend istennője által szabott próbatételen. A nagy királyi hitves mozdulatlanul hevert a szentélyben. A munkavezető letérdelt, fülét a fiatalasszony mellkasára tapasztotta. – Él – jelentette ki. – A munkabeszüntetésnek vége, s egy új hívet fogadunk maguk közé.      

25

Miután a fáraót értesítették arról, hogy a nagy királyi hitves Deir-el-Medinében időzik, Anhészát két napig ápolták a falu orvosai. Az alvás és a kanalas orvosságok meggyógyították. Maja munkavezető el sem mozdult a beteg ágya mellől, akkor is ott volt, amikor felébredt. – Íme, közénk tartozik, felség. – Örülök neki, Maja. Már semmit sem tagadhat meg, amire kérem, noha nem kedvel engem jobban, mint korábban. A munkavezető arcára mély barázdákat szántott az elégedetlenség. Kénytelen-kelletlen tartania kellet magát a saját szabályaihoz.

– Ön rendkívül bátor, felség, de nehezen tudnám megkedvelni magát. – Senki nem fogja rákényszeríteni... Szövetségesek vagyunk, ez a lényeg. Maja dühös volt, de tudta a kötelességét. – Parancsoljon felség – mondta tompán –, és én engedelmeskedem. – Segítsen felkelnem! A munkavezető habozva nyújtotta karját a nagy királyi hitvesnek. Anhésza még gyenge volt, teljes súlyával Majára támaszkodott, aki furcsán zavarba jött, és igazán megkönnyebbült, amikor a fiatalasszony eltávolodott tőle, s leült egy háromlábú székre. – Azt kívánom, hogy készítsen egy trónt – mondta. – A királynak vagy magának? – A királynak. Maját meglepte ez a szerény kérés. – Aranyozott fából? – Egy feliratot fog vésni a háttámla külső részére. Azt az udvaroncok nem fogják látni, mégis hatni fog, amint a varázsló élettel tölti fel a tárgyat. – Mi lesz az? – Adjon valamit, amire írhatok! Miután a királyné elhagyta Deir-el-Medine faluját, Maja újra és újra elolvasta a szöveget, amelyet Anhésza leírt, majd a kezébe nyomott. Legrosszabb előérzeteit erősítette meg. Anhésza az oszlopba írt hieroglifákban, amelyekről csak ő és Maja fog tudni, egymás mellett említi Amon és Aton nevét. Ez utóbbi tehát jelen lesz a királyi trónuson, és az Ige által, titokban mágikus hatást fog gyakorolni az uralkodásra. Maja most már tudta, milyen célt követ a nagy királyi hitves. De nem szeghette meg az esküt, amely közössége egyik tagjához kötötte. Tökéletes titoktartással tartozott Anhészának. Ökölbe szorított kézzel, némán könyörgött Ptahnak, az építők istenének, hogy Anhésza valljon kudarcot, s Tutanhamonnak ne kelljen megszenvednie a királyné őrültségének következményeit.     Anhésza maga tette Tutanhamon nyakába a melldíszt, amelyen négyszögletes keretben egy gyönyörű arany-, türkiz- és karneolszkarabeusz volt. A remekmívű ékszert a fáraó tarkóján függő ellensúly egészítette ki. Ezt egy arany- és lazúrkő amulettek sorából álló lánc kötötte a melldíszhez, amelyek legszebbike az örökkévalóság géniuszát ábrázolta égre emelt kézzel. – Annyira féltem, Anhésza... Miért vállalkoztál a hegycsúcs próbatételére? – Azért, hogy kiálljam, felség. Íme, most már készen áll arra, hogy levezesse legnagyobb ünnepünket. A népe várja. – Még gyöngének érzem magam, Anhésza. Nem lehetne megkérni az első prófétát, hogy helyettesítsen engem, és... – Teljesítenie kell a rangjával járó feladatokat! Théba papjai csak egy ilyen alkalomra várnak, hogy korlátozzák az ön hatalmát. – Te túl sötéten látod a céljaikat, Anhésza. Nem olyan ártalmasak ők, mint képzeled. Hagyjuk, hadd irányítsák ők az országunk ügyeit. A múltban is olyan jól csinálták! Olyan fiatalok vagyunk még... Szeressük egymást, élvezzük az életet! A karjába akarta vonni Anhészát, de ő gyöngéden eltolta magától. – Még nem ért véget az önmegtartóztatás időszaka, amit a templom szabott ránk – jegyezte meg. – Tiszteletben kell tartania, hogy képes legyen betölteni szent hivatalát. – Anhésza...

– Mi Máát szabályának első szolgái vagyunk, ne feledje!     Sosem rendeztek még ilyen pompás ünnepségeket Amon tiszteletére. Az első próféta látványosan ki akarta nyilvánítani Théba istenének abszolút fensőbbségét. A fáraó játszotta Amon szerepét, Anhésza pedig isteni hitveséét. Papok hosszú menete nyomában, akik közül vagy húszan hordozták vállukon az isten aranybárkáját, a királyi pár hatalmas éljenzés közepette lépett ki a karnaki templomból. Théba tizenegy napig általános vigalomban fog élni. Minden városnegyedben táncolni, énekelni és inni fognak, egész éjszakákon át. A nappalt fogják az alvásnak szentelni, hogy erőt gyűjtsenek az ünnep folytatásához. A városszerte felállított sátrakban mindenki annyi sört ihat majd, amennyi csak jólesik. A királyi pár, az isteni párrá válva, elindult a szfinxek sétányán, amely a karnaki templomtól a luxorihoz vezetett. Tutanhamon és Anhésza az istenségek aranymaszkját viselték. A nép lenyűgözve csodálta a ceremóniát, meghatottan nézte a templom titkos belsejében élő nagy isten és nagy istennő arcát. Luxor küszöbén a király italáldozatot mutatott be, a királyné virágokat helyezett el. Díszruhás katonák emelték szájukhoz trombitájukat, s fújták meg teli tüdőből. A szent épület belsejében, ahol Maja szobrászai csodálatos domborműveken örökítették meg a rítus epizódjait, a királyi pár megszentelte az oltárokat díszítő, számtalan áldozati ajándékot. A rakpartokon tolongó tömeg alig-alig tudott uralkodni türelmetlenségén, várva, hogy kifusson a nagy királyi hajó, amelyet többtucatnyi bárkából és hajóból álló raj kísért át a nyugati partra. Több hajó vitte azon istenségek hordozható szentélyeit, akik meglátogatták a Nyugati birtokon a halotti templomaikban pihenő, teremtő hatalmasságokat, és a halottak lelkeit, amelyek tovább éltek sírjukban. Zenész- és táncosnők fogadták örömmel az érkező királyi párt. Nagy tapsot kaptak akrobatikus táncmozdulataikért. Dobok, fuvolák, hárfák adták meg a lassú nílusi átkelés ütemét. A keleti parti hangzavart felváltotta a nyugati part áhítatos csendje. A hajóról a partra szállva a királyné szisztrumon játszott, megnyugtató hullámokat keltve a könnyű levegőben. Azután a hosszú menet elindult Deir-el-Bahari templomához, amelyet Hatsepszut királynő épített, aki fáraóként lépett a trónra, s uralkodása boldog és ragyogó időszak volt. A király és a királyné szentélyről szentélyre felélesztette az alvó istenségeket, hogy azok segítsék a Két Föld virágzását. A külvilág előtt nyitott sírkápolnákban egész éjjel lakomáztak az élők a smaragd- és malachitszemű szobrok formájában jelen lévő halottakkal. Nyugodt öröm töltötte meg a szíveket. Egyiptom békében élt, és jó királya volt.     Amon ünnepe tökéletesen zajlott, semmi nem zavarta meg menetét. Az első próféta a legmelegebben gratulált a királyi párnak, akik a rítus tizenegy napja alatt a tőlük megkövetelt méltósággal végezték feladatukat. A legkritikusabb udvaronctól a nép legegyszerűbb fiáig mindenki megállapította, hogy Tutanhamon megváltozott, és hogy ifjú kora ellenére eleget tett rangja követelményeinek. Horemheb szemrehányást tett magának azért, hogy nem ismerte fel korábban a helyzetet. Még mindig meggyőződéssel hitte, hogy Tutanhamon híján van azoknak a tulajdonságoknak, amelyek naggyá tesznek egy uralkodót, de túlságosan elhanyagolta Anhésza befolyását. A királynénak sikerült hitvese személyén keresztül uralkodnia. Horemheb számára az utolsó hónapok mérlege siralmas volt. Felesége ostoba próbálkozásának köszönhetően, jóllehet nem tette azt szóvá neki, meg volt kötve a keze, és nem volt már egyetlen

biztos barátja sem az udvarban. Bizalmatlanul tekintett az „isteni atya”, Aj megalkuvására, Hanisz követ féktelen pompakedvelésére. Ők ketten immár a saját játszmájukat játszották, nem az övét. Ami a rendszer új, egyre befolyásosabb tisztségviselőit illeti, Hui, Maja és Nahtmin csorbíthatatlan barátsággal viseltettek Tutanhamon iránt. Maradt Amon első prófétája, papjainak serege és a templomok hatalmas gazdagsága... Veszélyes szövetségesek ezek, akik a saját érdekeik védelmében akarták felhasználni a tábornokot. Horemhebnek nem volt más választása, jóllehet tudta, hogy voltak már erős személyiségek, akik végül kénytelenek voltak alávetni magukat a papok akaratának. A tábornok, egyedül maradva villája istállójában, vaspengéjű tőrével játszadozott. Ezt a fémet a hettiták kezdték először megmunkálni. Egyiptomban az aranynál is ritkább volt. Horemhebnek meggyőződése volt, hogy a vas lassanként fel fogja váltani a bronzot a fegyverkészítésben, erősebbekké és tartósabbakká fogja tenni a fegyvereket. A tőr markolatára egy kristályt illesztettek, szemcsézett és rekeszes sávokkal díszítették. Szinte hipnózisban nézegetve a vaspengét, Horemheb azon töprengett, mennyi ideig tud még felülkerekedni önmagán, mielőtt megölné Anhészát, az elérhetetlen asszonyt, aki elutasítja a szerelmét, a nagy királyi hitvest, aki egy nap olyan tekintélyre tesz szert s olyan kiváltságoknak örvend majd, mint egy igazi fáraó. Megölni Anhészát, elszakítani sorsa fonalát, a halál istennőjének helyébe lépni, és ezzel teljes megsemmisülésre ítélni a saját lelkét... Horemheb, a királyi írnok, akit a szent könyvek és a törvényszövegek ismeretére tanítottak, szenvedett a benne fortyogó rettenetes gondolatoktól. Nem ismert rá saját magára. Megragadta a tőrt, és teljes erővel elhajította. A tőr a markolatáig beleállt a falba. Horemheb éppen kifújta magát, amikor egy intéző kötelező érvényű idézést hozott neki másnap reggelre a palotába. Anhésza ezek szerint nem tartotta be az ígéretét. A tábornok meg fog jelenni egy bíróság előtt, amelyen nyilván az „isteni atya”, Aj elnököl majd. Biztosra vette, hogy elítélik. Horemheb számára ez földi utazása végét jelentette, a legmegalázóbb véget. De nem fog elszökni előle. Védelmező istenéhez, Hóruszhoz imádkozva elég bátorsága lesz méltósággal viselni a bukást.     A királyi birtok kapujánál Nahtmin, a hadsereg vezére fogadta Horemhebet. Kölcsönösen üdvözölték egymást, azután Nahtmin, négy gárdistával a nagy, fedetlen udvarra vezette őt. A tábornok meglepődött. Azt hitte, hogy a királyhoz vezetik egy magánbeszélgetésre az ítélet előtt vagy pedig egyenesen a bíróságra. Még nagyobb meglepetéssel látta a számos udvaroncot, a főtiszteket pompásan felszerszámozott lovaikkal, a legszebb ruháikba öltözött hölgyeket és a szolgákat, akik nagy kupákba bort és sört töltöttek. Nahtmin aggódó kérdést olvasott ki felettese szeméből. – Kérem, menjen az udvar közepére, tábornok! Horemheb tétovaságát leplezve, lassan ment előre. Minden tekintet rászegeződött. Szolgálók virágokat helyeztek el kis, hordozható oltárokon, zenésznők a hangszereiket hangolták. Horemheb megállt, egyedül a hatalmas kör közepén. Nahtmin és Hui strucclegyezőikkel elindultak a királyi palota udvarra néző homlokzata felé. Horemheb kezdte érteni, mi történik. De annyira valószínűtlennek tűnt ez a feltételezés... Hogyan találhatott ki ilyesmit Anhésza... Hatalmas kiáltozás szakította meg gondolatai áradatát. Tutanhamon és Anhésza megjelent a palota középső ablakában, amely körülbelül három méter magasan nyílt a föld fölött. A király és a királyné kék koronát és könnyű, a vállat fedetlenül hagyó ruhát viselt. Mosolyogva, örömmel

hallgatták az éljenzést. Amint a kiáltozás abbamaradt, Hui és Nahtmin közrefogták Horemhebet, és elkísérték a királyi megjelenések ablaka alá. A tábornok meghajolt a király és a királyné előtt. Tutanhamon egy csodálatos aranyláncot emelt a magasba a reggeli fényben, amelyet a nap sugaraiban szikrázó karikák alkottak. – Úgy határoztunk, hogy nagy és szép ajándékot adunk hű szolgánknak, Horemhebnek – jelentette ki a fáraó. – Ő a béke őrzője. Mint királyi írnok és tábornok, ő védelmezi a szerencsétlenségtől a Két Földet. Miután különösen elégedettek vagyunk vele és azzal, ahogy a hivatalait irányítja, ma öt nagy aranyláncot adunk neki. A király kihajolt, hogy kitüntesse a tábornokot. A többi láncot négy szolga hozta egy-egy tálcán. Leborultak előtte. Zene és énekszó köszöntötte az eseményt, amelyet mindenki rendkívülinek tartott. A tábornok sok irigyet szerez a kapott elismeréssel. Horemheb a nagy királyi hitves tekintetét kereste. De Anhésza a messzeségbe nézett, távolságtartón és titokzatosan. Egy újabb csatát nyert meg, olyan ügyes lépéssel, amit senki nem várt volna egy ilyen fiatal nőtől. Az udvar szemében a tábornok immár Tutanhamon király közvetlen környezetéhez tartozott, és csakis egyik legodaadóbb hívévé válhatott.     Mut asszony veleszületett kifinomultságával és az évek során egyre kibontakozó, igazi szépségével hódította meg annak idején Horemheb szívét. A tábornok azt is szerette benne, hogy a régi nemességhez tartozó, gazdag hölgyhöz illő törekvések fűtötték, és azt kívánta, hogy hitvese az állam legmagasabb hivatalait töltse be. A tábornok, bár elfogadni nem tudta, részben megértette, hogy felesége megpróbálta eltüntetni az útból a nevetséges, gyenge akaratú bábkirályt. Mégis szenvedett ettől a cinizmustól. Amikor beletörődött, hogy ilyen aljasság történt, hitvány embernek ítélte magát. Mut asszony nem volt hajlandó elmenni az aranyláncok átadására. Heves migrén akadályozta meg abban, hogy a napra menjen. Horemheb ezt elhitte, hiszen felesége nagyon szerette a hivatalos ceremóniákat, ahol megjelenésével a legtöbb nőt a háttérbe szorította. Amikor Horemheb leült a kertjében, a kis tó előtt, hogy frissítőt kortyolva elnézegesse az öt aranyláncot, nem számított rá, hogy a felesége fúriaként fog rárontani. – Elmúlt a migréned? – Nem is volt. Most tudtam meg, mi történt a palotában. – Íme az új kitüntetéseim. Nem tetszenek? Mut asszony kikapta férje kezéből a láncokat, és a földre hajította őket. – Megőrültél vagy vak vagy, te, nagy Horemheb? Hát nem érted, hogy ez az átkozott nagy királyi hitves csapdába zár, ahonnan nem fogsz tudni kitörni? A tábornok felállt, és gyöngéden átkarolta feleségét. – A harag az istenek elleni vétek. Megperzseli a szívet, kiszikkasztja a lelket. Nem engedheted, hogy úrrá legyen rajtad. – Úgy beszélsz, mint egy legyőzött... és ebbe én nem fogok beletörődni! Fáraóvá kell lenned, Horemheb! Vagy elhagylak. A tábornok komolyan vette a fenyegetést. A nemesség nagy része hallgatott Mutra, nélküle lehetetlen volna a beiktatása. A trónra csak úgy juthat, ha töretlen a szövetsége vele. – Idő kell hozzá, Mut. – Nem. Ahogy telnek a hónapok, a királyi pár egyre erősebb kézzel fog uralkodni. Most kell cselekedni. Én már megpróbáltam véget vetni ennek a szánalmas kísérletnek. Hattyú úszkált a tó vizén, ezüstös barázdát húzva maga után. Egy pálmafa felső ágain majmok

játszottak. Horemheb tekintete fagyossá vált. – Megpróbáltál a fáraó életére törni? – Nem. Csak nevetségessé akartam tenni őt. Be akartam bizonyítani, hogy képtelen szembenézni a veszéllyel. – És ha az az oroszlán... – Biztos voltam benne, hogy te közbe fogsz lépni, drága férjem, és leteríted a vadat. Mut lenyűgözően nyugodt maradt. Horemheb, ha nem akart kisebbé válni a szemében, nem vallhatta be neki, hogy Anhésza rájött az igazságra, és ő az engedelmes szolga szerepére van kárhoztatva. – A kötelességem az, hogy engedelmeskedjek – mondta a tábornok –, nem az, hogy a magam feje után menjek, vagy szembeszegüljek a fáraó akaratával. Neked is azt ajánlom, hogy ugyanígy tégy.     A hajón, amely Núbia felé vitte a királyi párt, Tutanhamon repesett az örömtől. Fellelkesítette a messzi dél perzselt földjeire vivő utazás, amelyet Hui javasolt neki. Anhésza, akit kifárasztott a terhesség, megpróbálta lebeszélni őt. De a fáraó annyira örült az ötletnek, hogy ilyen kalandos útra indulhat, miközben ez a zord és szigorú ember vigyáz rá! A nagy királyi hitves, letéve arról, hogy önmagáról és a hasát késként átjáró fájdalmakról beszéljen, végül felszállt a fehér vitorlájú királyi hajóra, amelynek tágas középső kabinját gondosan védték a nap hevétől. Az uralkodót több hajóból álló flotta kísérte. Az egyiken őfelsége kedvenc lovai voltak. Az ifjú királyt ámulatba ejtette az út minden állomása: falu, erőd, piac, templom... Huinak megjött a mesélőkedve, a fény sújtotta vidékek szépségeit dicsérte, ahol a fekete bőrű bennszülöttek tudják, hogyan lehet aranybányákra lelni, hogyan kell elefántra vadászni, párducbőrt kikészíteni, s úgy keverni a fűszereket, hogy azok, miután megégették a szájat, édes ízekre omoljanak szét. – A te hírvivőd voltam Núbiában – mondta Hui Tutanhamonnak –, betöltöttem az Amon isten állataiért felelős intéző tisztét, felügyeltem az aranybányászatot, megszelídítettem a törzseket, amelyek a fáraó hatalma ellen lázadtak. Szenvedtem a hőségtől, féltem a táborokra támadó vadaktól, tízszer is a halál szélén álltam. Mégis, még mindig ugyanúgy szeretem ezt a messzi országot, amely oly távol van az udvar pompájától. Ha a fáraó, az uram felhatalmazna rá, ott szeretném bevégezni napjaimat. – Meghalni? Miért gondolsz a halálra? Évszázadokig fogsz élni, Hui, és én is! A kérgesszivű legyezőhordozó és királya megölelték egymást, mindketten egyformán meghatottan. Anhésza örült ennek a meleg, erős barátságnak, hiszen segítette Tutanhamont abban, hogy magára találjon, eljusson a saját igazságához. Anhésza kezdte megszeretni az országot, ahol Aton sugarai elviselhetetlen erővel sújtottak a földre. Órákig bámulta a sivatag messzeségét, ahol az ember csak átutazó vendég lehet. Délben, magányosan állva az állam hajójának fedélzetén, két dolgot tervelt ki a nagy királyi hitves, az egyik Huira, a másik apjára, Ehnatonra vonatkozott. Csak az elsőt említette később Tutanhamonnak, aki azonnal megadta hozzá jóváhagyását. A második oly sok veszéllyel járt, hogy úgy döntött, azt inkább egyedül viszi véghez. Ha nem sikerül, a fáraót akkor sem éri semmi baj.     Az utazás hosszú napjai után a királyi hajóraj leért a messzi Délre, s megcsodálhatta

legszebb templomát: „Amely megjelenik az egyetemes harmóniában”.[10] A templomot III. Amenhotep építtette, s ugyanezen a vidéken egy női párt is emeltetett hozzá Teje nagy királyi hitvesnek, így egyesülve vele a kövek halhatatlan ünnepében. Igen kevés pap vállalkozott arra, hogy ezen a sivár, csöndes helyen éljen, pedig olyan tiszta oszlopcsarnok emelkedett itt, mint a luxori. Az egész épület fenséges nyugalommal emelkedett a türkizkék ég felé, már-már a látványától is lecsillapodott az ember lelke. – Ez a kedvenc helyem – jegyezte meg halkan Hui, miközben belépett egy nagy udvarra a királyi pár társaságában. – Az istenek ajándéka az, ha itt elmélkedhet az ember. A király mosolyogva megállt, és Huihoz fordult. – Nagyon jó, barátom. Tehát hosszú meditáció vár itt önre. Már megparancsoltam a papnak, hogy vezesse önt az egyik szentélybe. Hui elcsodálkozott az ifjú uralkodó határozott szavain, s észrevette a cinkos pillantást, amit az Anhészával váltott. A fáraó barátja elhessegette a szorongást, amely egy pillanatra elfogta. Egyiptom ura minden egyes alattvalója sorsát a markában tartja. De neki semmi félnivalója nincs Tutanhamontól.     Hui élvezte a szentély hűvösét és félhomályát. Amikor visszavonultsága véget ért, a nap már lefelé haladt az égen, meleg okkerszínre festve a köveket. A királyi lélek mágikus újjászületésének szentelt szentély előtt, egy baldachin alatt már ott állt a királyi trón. Hui látta, hogy a fénytől övezett Tutanhamon fején ott a kék korona, díszruhát visel, mellkasa előtt keresztbe tett kezében a jogarokat tartja. Anhésza szintén ünnepi díszben állt mellette. A papok és a királyi kíséret tagjai ünnepélyes arccal felsorakoztak az oszlopsor mentén. Két pap redőzött fehér ruhát adott Huira, majd a trón elé vezették. – Te Amon fia vagy – mondta az egyikük –, te, aki Egyiptom fölött uralkodsz, aki előtt minden országnak le kell borulnia. Íme, megjelent előtted a szolgád, Hui. Ünnepélyes volt a hangulat. – Imádkoztam Amonhoz – szólalt meg a király –, és ő egy gondolatot küldött felém. Hui az, aki megtartja Núbiát Egyiptom kebelén. Neki köszönhetjük, hogy ez az ország nekünk adja a kincseit. Ezért tehát ma a Núbia alkirálya címet adományozzuk neki. Hui feladata lesz, hogy ott képviselje a hatalmunkat, érvényesítse a mi életszabályainkat és erről rendszeresen beszámoljon nekünk thébai palotánkban. Az egyik pap egy aranygyűrűt adott át Huinak tisztsége jelképeként, és a pecsétet, amellyel aláírja majd a dekrétumait. A királyi kíséret hölgyei virággal borították Núbia új alkirályát, aki még csak szóhoz sem jutott. Ámulat és hála töltötte el a szívét. Legtitkosabb álmai váltak valóra. Anhésza Huihoz lépett, és kinyílt liliomokkal ékes csokrot adott át neki. – Virágozzék fel a tartománya az ön kezei között – kívánta neki. Hui szemrehányást tett magának, amiért rosszul ítélte meg ezt a rendkívüli szépségű asszonyt, aki így járult hozzá élete legszebb napjának eseményeihez. Tévedett, amikor nem bízott benne. A csokrot megszorítva rámosolygott a nagy királyi hitvesre. A hajósok és a hivatalnokok, akik ezentúl Núbia alkirályának szolgálatában fognak állni, megéljenezték, s nagy pálmaleveleket lengettek. Hui képtelen volt uralkodni meghatottságán, elsírta magát örömében. Miért mutatkoznak olykor ennyire kegyetlennek az istenek, tette fel magának a kérdést Tutanhamon. Olyan jól sikerült Hui barátja beiktatása! Leöltek egy hízott ökröt, vidám lakomát ültek, s felavattak egy újabb szobrot, amely Amon képében ábrázolja a fáraót. Az ifjú királyt úgy köszöntötték, mint „azt, aki elégedetté teszi az isteni hatalmasságokat”. Anhésza mesélők

elbeszéléseit hallgatta Teje királyné látogatásairól, aki eljött annak idején, hogy megnézze a templom építését. A boldogságot élte meg Núbia forró napja alatt. De aztán jött a visszatérés Egyiptomba, Anhésza betegsége, elviselhetetlen fájdalmai, a vér, ami a hasából folyt. Az orvosok megmentették őt. Az igazságtól megszakadt az ifjú király szíve. Anhészának nem lehet gyermeke. Nem eshet többé teherbe, különben oda az élete.      

26

Több hétbe telt, míg a királyi pár felépült a tragédia után. Végül Anhésza vigasztalta kétségbeesett férjét. Biztatta, hogy fogadja el az isteni akaratot és ne lázadozzon hiába a sors ellen, amelyen nem tudnak változtatni. Amikor kívánja, Tutanhamon egy másodfeleséget vehet majd magához, hogy az gyermekeket szüljön neki, akik közül Anhésza kiválasztja majd a törvényes utódot. Az ifjú király hevesen ellenkezett. Soha nem fogja más nővel megosztani az ágyát. Elszánt élni akarásának köszönhetően Anhésza olyan gyorsan felépült, hogy az az orvosokat is meglepte. Mindenekelőtt azt akarta, hogy ismét odaadhassa magát jóságos férjének, s magával ragadja őt a gyönyörök örvényébe, amelyet a király minden éjjel egyre jobban élvezett. Minél jobban megismerték a testüket, szerelmi játékaik annál kifinomultabbakká váltak, s állandóan megújuló eksztázisba sodorták őket. Miután szerelmeskedtek a palotában, a hálószobájukban, egy kerti pavilonban, vagy a kis tó árnyas partján, beszélgettek. Tutanhamon lassan felfigyelt az államügyekre, kezdte érdekelni királyi hivatása, s eltöprengett rajta, hogyan kell majd ezt gyakorolnia a jövőben. Hitvesével áttanulmányozta az iratokat és a jelentéseket, amelyeket miniszterelnöke, az „isteni atya”, Aj mindennap átadott neki. Olykor még bírálatot is mondott, néha együgyűeket, máskor helytállókat. Anhésza ekkor értette meg, miért nem engedik az istenek, hogy gyermeke legyen. Tutanhamonnak, egyedül neki kell szentelnie magát. Csakis a királyé minden szépsége, ereje és szeretete fogja segíteni Tutanhamont az uralkodásban, abban, hogy igazi fáraóvá váljon. Különös boldogság szállta meg. A terhet, amely a vállát nyomta, amióta csak a trónra lépett, már nem érezte annyira súlyosnak. A király kezdett részt vállalni belőle.     Tutanhamon dolgozott. Felfedezte, milyen hatalmas a feladata. Anhésza bátorítására igyekezett pótolni hiányosságait. A kirándulások, amiket a folyón vagy vidéken tettek, egyre rövidebb ideig tartottak. Az esték lámpafénynél folytatódtak. A király olvasott, tanult, és okosodott hitvese oldalán. Anhésza kivárta, hogy egy újabb súlyos esemény tegye nyilvánvalóvá a fáraó szellemi megerősödését, akit az udvar némely tagja még mindig éretlen serdülőnek tartott. Ez az egyik reggeli audiencia alatt következett be, amelyen a király miniszterelnökét fogadta, hogy áttekintse vele az ázsiai helyzetet. Az „isteni atya”, Aj zavarban volt. Hosszú beszédbe kezdett, felidézve a fáraó és hűbéresei között régóta fennálló barátságot. – Elég! – vágott a szavába a fáraó szokatlanul nyersen, ami meglepte az öreg udvaroncot. – Talán nem jól fejeztem ki magam, felség. Kívánja-e, hogy újrakezdjem onnan...

– Ne nézzen többé ennyire együgyűnek, „isteni atya”. Nem vagyok elégedett a munkájával. – Nem elégedett... De... – Amit az ázsiai katonai jelenlétünkről mond, az csupa hagyományos frázis, semmi köze nincs a valósághoz. – Összeszedtem a Horemheb tábornok által nyújtott információkat, és... – Éppen ezt helytelenítem, „isteni atya”. Diplomáciánk vezetője, Hanisz riasztó híreket hozott legjobb barátunkat, Babilon királyát illetően. Ennek nyomát sem találom az ön jelentésében. Anhésza élénk figyelemmel követte a megbeszélés alakulását. Ő küldte Haniszt követségbe, kiszakítva a diplomatát a kiváltságosok tunya mindennapjaiból. Hanisznak nem kellett sok idő ahhoz, hogy felfedezzen egy lappangó összeesküvést, amelyben a babiloni király is részt vett, s amely a szövetségek felbontásához vezethetett. – Beszéljen, „isteni atya”! – követelte Tutanhamon. – Talán el akart titkolni előttem egy olyan fontos tényt, amely Egyiptom biztonságát veszélyezteti? – Ilyesmiről szó sincs, felség, csak egy levél van, amit inkább nem szerettem volna megmutatni önnek. – Maga nem szabhatja meg, hogy mit tegyek és mit ne! Túllépte a hatáskörét. Emiatt igen elégedetlen vagyok. Azonnal hozzák ide nekem azt a levelet! És ne őrizgessen magánál ennyire fontos iratokat! A parancsoló hang hatott, az „isteni atya” azonnal végrehajtotta a kapott utasítást.     Tutanhamon örvendezett. Mát tizedszer olvasta fel Anhészának a levelet, amelyet Babilon királyának írt, egyre csiszolgatva a szövegét. – Büszke vagy a fáraóra, Anhésza? Mit gondolsz diplomáciai tehetségéről? – El kell ismernem, felség, hogy ön figyelemre méltóan okosan jár el. – Ne gúnyolódj velem! – kérlelte Tutanhamon. – Ez a te ötleted volt. Én csak formába öntöttem. – Nem volt ez ennyire egyszerű. Ha nem részesültél volna olyan szigorú írnoki képzésben, nem tudtad volna megtenni. Elnevették magukat, ahogy felidézték az első irodalmi és tudományos vizsgát, amelyet Hanisz követ nyomására együtt kellett letenniük a könyörtelen, öreg írnokokból álló vizsgabizottság előtt. – Biztos vagy benne, hogy semmi hiba nincs benne? – aggodalmaskodott a király. Anhésza átolvasta a levelet. Babilon királyának levele, amelyet az „isteni atya”, Aj átadott nekik, hosszú panaszáradat volt, udvariasnak alig mondható kifejezésekkel. A király az egyre izgágább asszír hűbéresekre panaszkodott, és katonai segítséget kért a fáraótól. Tutanhamon azt válaszolta neki, hogy egy ilyen fellépés ellentétes azzal a békepolitikával, amelyet Egyiptom hosszú évek óta követ. Hozzátette, hogy hamarosan Thébába érkezik egy fontos asszír küldöttség, a Két Földdel folytatott kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése érdekében. Ezek a tárgyalások némileg késleltetni fogják a babiloni uralkodónak ígért ajándékok útnak indítását. – Tökéletes – állapította meg Anhésza. – A válasz nem késhet. – Veszélyes lépés ez, nem gondolod? – A többi királynak tisztelnie kell téged. Ez megéri, hogy némi kockázatot vállaljunk. Tutanhamon két hétig szorongások közepette várakozott. Ez volt az első diplomáciai lépés, amelyet az ifjú pár anélkül tett meg, hogy figyelembe vette volna a diplomaták véleményét.

Anhésza mindent kitalált, hogy csillapítsa ifjú hitvese idegességét: hajókázások, vadászat a nádasban, őrült kocsikázás a sivatagban, ádáz szenet-partik, szerelmi csatározások... Tutanhamont magával ragadta az élvezetek forgataga. Egészen addig a reggelig, amikor Hanisz követ személyesen hozott a palotába egy agyagtáblácskát: Babilon királyának üzenetét. Felolvasta a fiataloknak, akik kéz a kézben ültek keresztléces székeiken. – Az egész földet betölti az ön diadala, felség – mondta a követ. – Babilon királya tudatja önnel, hogy az egészsége kitűnő. Köszönti az ön hitvesét, az országát és nemes udvarát, éppúgy, mint lovait és kocsijait. Amikor az ő atyjai és az ön atyjai baráti szövetségeket kötöttek egymással, idézi fel, sok szép ajándékot adtak egymásnak. Miért szakítsuk meg ezt a szokást? Babilon királya egy templomot épít. Sok aranyra van szüksége. Felséged kívánjon, s a kívánsága azonnal teljesül. Amit kér, azt babiloni barátja elküldi neki. Bárki kezdene ellenséges tevékenységbe Egyiptom ellen, azzal ő azonnal szembeszállna. Ami az asszírokat, hűbéreseit illeti, felséged ne hallgassa meg őket! Ne vásárolhassanak semmit sem Egyiptomban, hagyja őket üres kézzel hazaindulni. Hűségét bizonyítandó, Babilon királya számos lazúrkövet és öt lófogatot küld. Anhésza sugárzott az örömtől. Tutanhamon zavartan hallgatott. – Bevallom, nem érzékelem ennek a győzelemnek a jelentőségét. – Ha jól felfogtam Hanisz követ leckéit – magyarázta Anhésza –, ez a levél azt jelenti, hogy Babilon királya meghajol a fáraó akarata előtt, és alázatosan arra kéri, hogy tekintse őt hűbéresének. Az asszírok ugyanezt fogják tenni. Egyiptom királyának nagysága pedig egész Ázsiát el fogja kápráztatni. – Felséged volt legkiválóbb tanítványom – ismerte el Hanisz.     Amon első prófétája összehívta négy legfontosabb munkatársát a karnaki templom egyik kicsiny, sötét termébe. Az öreg még savanyúbbnak látszott, mint rendesen. Egyetlen fáklya világította meg a nyerskő falú helyiséget. Az öt férfi, akiknek egyike sem volt fiatalabb hatvanévesnél, háromlábú székeken foglalt helyet. Ráncos arcuk, borotvált koponyájuk igen hasonlóvá tette őket egymáshoz. – A királyi pár nem úgy viselkedik, ahogy számítottuk – mondta a második próféta. – Nem maradhattak örökre gyermekek – állapította meg a harmadik próféta. – Figyelmeztettem magukat. Most kezdenek tudatára ébredni a hatalmuknak. Holnap majd teljes egészében gyakorolni akarják azt. Nekünk pedig továbbra is hallgatnunk kell... – Szó sem lehet róla! – tiltakozott az első próféta. – Meggyőződésem, hogy ez a fáraó és a hitvese hűek maradtak Aton vallásához. Még ha megváltoztatták is a nevüket, hogy elhitessék, ismét Amont tisztelik, csak színlelnek. – Várnunk kell még – javasolta a második próféta. – Ez még csak gyanú. – Várni, várni! – tiltakozott a harmadik próféta. – Ez a legrosszabb megoldás. Nem, közbe kell lépnünk. A negyedik és az ötödik próféta bólintással helyeselt. – Valóban tennünk kell valamit – vélte az első próféta. Sokáig hallgattak. Az öt pap mindegyike tudta, hogy döntésük a birodalom sorsát fogja meghatározni. Nagy tisztelet övezte őket, több elismerésre nem vágytak. Amon dicsőségét akarták megőrizni, mivel szerintük egyedül ez biztosította Egyiptom boldogságát. – El kell távolítani a királyt a hatalomból – javasolta a második próféta. – Hogyan? – kérdezte az első próféta. – Bárhogyan – felelte az előbbi. – Egy tehetetlen uralkodót el kell távolítani. Veszélybe sodorja

az országot. – Az élet és a halál Isten kezében van! – vágott vissza az első próféta komoran. – Nem a mienkben. A bölcsességükről híres férfiak társaságát igen kellemetlen érzés szállta meg. – Ha az uralkodó pár valóban hű Théba istenéhez – folytatta a harmadik próféta –, találnánk valamit, amiben egyetérthetünk. De Aton lakozik a szívükben! – Erre nincs bizonyítékunk – vetette ellen az első próféta. – Hát akkor szerezzünk! – követelte a másik. – Elég, ha csapdát állítunk nekik, és megfigyeljük, mit tesznek. Azután visszavonhatatlan döntést hozunk.     – Futár Núbiából? Bocsássátok be! Tutanhamon, mint egy gyermek, örvendezett, hogy hírt kap Hui barátjáról. Megkérte Anhészát, hogy legyen mellette, amikor fogadja Núbia alkirályának küldöttét. A férfit kimerítette az utazás. Hui dicséretével kezdte mondandóját, aki gondosan felügyeli az aranybányászatot és az állatállomány gyarapodását. Kitartóan dolgozik, s ígéri a királynak, hogy öregbíteni fogja hírnevét a déli tartományokban. Hamarosan számos ajándék érkezik az egyiptomi udvarba, ébenfa és mahagóni, amelyeket nagy mennyiségben rakodnak a szállítóhajókra. Az ifjú király alig tudott uralkodni izgatottságán. Olyan sokat beszélt neki Hui Núbia kincseiről! Miért is nincsenek még itt, előtte? Anhésza furcsán hallgatott. Különösnek találta a hírhozó, egy keménykötésű núbiai, zavarodottságát. – Térjen a tárgyra – szólt rá –, és mondja meg nekünk, mi az igazi oka az érkezésének! A férfi lehajtotta a fejét. – Hui, Núbia alkirálya kötelességének tartja, hogy semmit ne titkoljon el őfelsége előtt. Csak igazság hagyja el a száját. Ezért... Ezért kell elmondanom önöknek, hogy több núbiai falu fellázadt. Anhésza dühösen felpattant. – Lázadás? Letörték? A küldött leszegett fejjel beszélt tovább. – Még nem, felség. Egy raktárból aranyporos zsákokat loptak, és két tisztviselőt megsebesítettek. A lázadókat azonosítottuk. Már csak le kell tartóztatni őket, hogy helyreállítsuk a rendet. – Már csak... Tényleg ilyen egyszerű ez? – gurult dühbe a nagy királyi hitves. – Hui nem kíméli az erejét, felség. – Ebben nem kételkedem – szólt közbe Tutanhamon. – Menjen, pihenjen, mielőtt visszaindul Núbiába. És térjen vissza hamar hozzánk, kitűnő hírekkel. A futár meghajolt és távozott. Anhésza, férjének hátat fordítva kibámult az ablakon. Amon városát nézte, csodálta a virágzó teraszokat, a százkapujú Thébának, a világ úrnőjének derűs egyensúlyát. Ez a felséges látvány megnyugtatta. Ha Huinak nem sikerül úrrá lennie a núbiai lázadáson, Tutanhamon tekintélye kérdőjeleződik meg. Amon papjai kapva kapnak majd az alkalmon, hogy megpróbáljanak egy régenst rájuk erőltetni, aki nem lehet más, mint Horemheb tábornok.     A csillagászok tikkasztó nyarat jósoltak, és nem tévedtek. Tutanhamon szerette a hőséget, főleg, mivel az ürügyül szolgált a gyakori csónakázásra, amit Anhésza ugyanúgy szeretett, mint ő. Ezen a napon, miután bemutatták a reggeli szertartást, mindketten beszálltak egy csónakba.

Tutanhamon meg akarta mutatni a hitvesének, hogyan tud bánni a hosszú, bűvös szemmel ékített evezővel. Kacsák rebbentek fel a kis csónak közeledtére. A reggeli fény ezüstbe vonta Anhésza szép arcát. – Ha tudnád, mennyire szeretlek... – suttogta a király. Anhésza elmosolyodott. Tutanhamonnak nap nap után sikerült meghódítania őt. Az ifjú herceg szerelmi heve nem gyengült. Miközben apránként megszerezte a királyi hivatás gyakorlásához szükséges magabiztosságot, tekintetét ugyanolyan szenvedéllyel, változatlan csodálattal nyugtatta felesége testén. Tutanhamon egy férfi mély szerelmével szeretett, a szeretett lény szívébe vésve hitét. – Te vagy a király – mondta Anhésza –, és én vagyok a nagy hitvesed. Isten elhalmozott minket jótéteményeivel. Mi többet kérhetnénk? – Hogy napok kövessék az órákat, Anhésza, hónapok a napokat, évek a hónapokat, és századok az éveket... és a mi szerelmünk örökké éljen. Anhésza válaszra nyitotta ajkát, amikor észrevette, hogy egy csónak közeledik feléjük. A fedélzeten több katona evezett lendületesen. – Mit akarnak? – kérdezte a király. – Nem tudom. Anhésza felismerte a csónak hátuljában álló Nahtmint. A két csónak összekoccant, amikor egymáshoz ért. A hadvezér nem leplezte izgatottságát. – Rossz híreim vannak – jelentette zihálva.     Anhésza eltolta magától a tálakat, amelyekkel szolgálója kínálta, és nyersen elküldte lányt. Teljesen tanácstalanná tette az, amit a hadvezértől megtudott. Tutanhamon olyan ügyetlenül próbálta vigasztalni, hogy őt is elküldte, egyedül akarta átgondolni, miként döntsön. Nahtmin híreket kapott a Nap városából, amelyet az udvari méltóságok, kézművesek és kereskedők már több mint két éve elhagytak. Ahogy teltek a hónapok, egyre újabb negyedeket ürítettek ki. Most már csak a rendőri erők maradtak, hogy megakadályozzák a beduinokat a templomok elpusztításában és a nemesi villák kifosztásában. Ezek a rendőri erők pedig, úgy tűnik, nem értek semmit... A rablók kijátszották őket, behatoltak a királyi sírba, és megszentségtelenítették Ehnaton, Nofertiti és második lányuk utolsó otthonát. A núbiai szolgáló hozta szóbeszéd szerint a király múmiája súlyosan sérült. Az íjászok megmentették, s azóta a déli határőrségen őrzik. Horemheb pedig rettenetes parancsot adott: azt, hogy pusztítsák el a múmiát! Tutanhamont megrázta a hír, de könyörgött Anhészának, hogy ne avatkozzon közbe. Egy részletes rendelkezés az ő pecsétjével elég lesz ahhoz, hogy Thébába hozzák Ehnaton testét, és egy sírt találjanak, amely örök otthonul szolgálhat a számára. De a nagy királyi hitves túlságosan jól ismerte a hivatalok nehézkes működését, és jól tudta azt is, mennyire gyűlölik Amon papjai az eretnek királyt. Irat irat hátán halmozódik majd, a tetem pedig magányban, elfeledve fog elrohadni. Anhésza tizenkilenc éves volt, Tutanhamon tizenhét. Más, velük egykorú uralkodók tudták már kormányozni Egyiptomot anélkül, hogy ez vagy az a lázadó párt befolyásolta volna őket. De magára hagyhatja-e egy lány az apját?     Nahtmin hadvezérként több órát töltött minisztériumbeli irodájában, mint a gyakorlótereken és a kaszárnyákban. A hivatali teendők kezdtek igazán terhessé válni a számára.

Hogyan szabadulhatna meg tőlük? Felemelt egy halom összetekert papiruszt, felbecsülte a súlyát, aztán csüggedten visszatette. – A túl sok munka árt az öntudatnak – harsant Horemheb tábornok mély hangja. Nahtmin felállt. – Ön? Mi okból... Horemheb komoly, szinte ellenséges arcot vágott. – Valóban nem tudja? – Valamit elmulasztottam talán? Horemheb kelletlenül beletúrt a papiruszhalomba. – Túl sok irat, túl sok munka. Nincs már elég ideje rá, hogy mindent ellenőrizzen. Így kezdődik a hanyatlás és a bizalom elvesztése. Nem maga lesz az első, aki azért bukik el, mert túlságosan megterhelő tisztséget kapott. Nahtmin összeszorította az ajkát. Horemheb csak ki akarta hozni őt a sodrából. – Ha azért jött, hogy sértegessen, én... – Tud arról, mi folyik a Nap városának déli határőrségén? – vágott a szavába nyersen Horemheb. – Az egy halott város. Nem történik ott már semmi. – Nehogy azt higgye, Nahtmin. A fiatal hadvezér kijött a béketűrésből. – Én rendesen végzem a munkámat, tábornok, és... – Akkor magyarázza meg nekem, miért adta ki ezt a rendeletet Tutanhamon. Horemheb letette az írást Nahtmin íróasztalára, aki gyorsan átfutotta azt. A fáraó azt kérte, hogy helyőrséget állítsanak a Nap városának déli határőrségére, a tábornok közvetlen parancsnoksága alatt. Az eljárás valóban meglepő volt. – A maga véleményét kikérték? – kérdezte Horemheb. – Nem. És a magáét? Horemheb nemet intett a fejével. A két férfi farkasszemet nézett. Nem bíztak egymásban. Mindketten azt gyanították, a másik hazudik. – Hogyan kíván eljárni? – kérdezte Nahtmin. – Figyelembe véve a rendelkezést, természetesen. De nem lépek közbe. És magának is ugyanezt tanácsolom. – De miért? – Mert azt hiszem, hogy ez egy csapda. – Miféle? – Nem tudom. De tudnia kell, hogy nem én állítottam. Hagyja, intézze ezt az ügyet a király úgy, ahogyan akarja. Maga törődjön inkább ezzel a rengeteg irattal! Nekem nem volt szokásom az elmaradás. Az álom istenségei legyenek kegyesek magához! Horemheb távoztával Nahtmin hamar levonta a következtetést, hogy egyáltalán nem a barátság indította a tábornokot a látogatásra. A kései óra ellenére a királyi palotába sietett. A fáraó nem volt hajlandó fogadni őt, csak egy parancsot adatott át neki: maradjon Thébában, és ügyeljen a város biztonságára. Nahtmin nem tudta, mitévő legyen. Neveltetése minden erény fölé helyezte az engedelmességet. Képtelennek érezte magát arra, hogy kibogozza az orra előtt szövődő cselszövés szálait, így hát hű maradt katonai erényeihez.    

Tutanhamon megadta magát. Anhésza terve hibátlan volt. A király egy meglepő rendeletet adott ki. Mindenki arra fog számítani, hogy elhagyja Thébát, s egy csapat élén elindul a Nap városa felé. Ez volt a thébai papok és Horemheb állította csapda, aki útközben feltartóztatná az ifjú uralkodót, és visszavinné őt Amon isten fővárosába. Akkor megpróbálnák ráerőltetni a régensséget, hogy a tábornok ellenőrzése alatt tartsa minden mozdulatát és cselekedetét. Tutanhamon nem fogja elhagyni a palotáját. Ellenségei hiába kívánják, hogy elutazzon, nem tudván, hogy Anhésza, núbiai szolgálójával és néhány szolgával éjszaka útra kelt egy kereskedelmi hajón. A nagy királyi hitves ugyanilyen hajón fogja elhozni Thébába apja, Ehnaton földi maradványait. Egy hozzá méltó örök lakhelyet ad neki, amelyet éjjel-nappal őriztetni fog. A királyné a kedvező szélnek köszönhetően gyorsan és akadálytalanul tette meg az utat. A kereskedelmi hajó találkozott a folyami rendőrség hajóival, de azok figyelemre sem méltatták. Amikor felbukkant a távolban a Nap városa, Anhésza érezte, hogy elszorul a szíve. Élénken éltek emlékezetében a napsütötte templomok, a virágba borult paloták, a királyt és a királynét örvendezve éltető nép kiáltozása. Nem akarta viszontlátni egy álom romjait. Szerencsére a nap lebukott a horizonton, átengedve a sötétségnek a bukott fővárost, ahol már csak árnyak ólálkodtak. Amikor a nagy királyi hitves a déli határőrhelyhez ért, az éjszaka már leszállt. A fiatalasszony a puszta tekintélyével kívánta elérni, hogy az íjászok engedelmeskedjenek neki. El akarta kerülni a véres összecsapást köztük és harchoz nem szokott szolgái között, de érvényesíteni fogja az akaratát, bármi történjék is. Erőt gyűjtött, s meglepetten látta, hogy csupán két alvó íjászt talál a határőrségen. Az elgémberedett lábú veteránok nem is nyúltak a fegyverük után. – A nagy királyi hitves vagyok – jelentette ki olyan erélyesen, hogy az öreg katonák azonnal meghajoltak előtte. A csodás, három gyöngysorból álló karneol és lazúrkő nyakék, amelyet Anhésza a nyakában viselt, ékesszólóan bizonyította rangját. – Ugye, hoztak ide egy szarkofágot? – Azt nem – válaszolta az egyik veterán, akadozó hangon –, csak egy félig elrohadt ládát. Anhésza belépett a határőrségre. Az épület máris düledezett. Túl sietősen építették, és nem tartották karban, nem sokáig fogja bírni az elhanyagoltságot. A királyné keresztülment a rossz levegőjű szobákon, és egy raktárban, ahol törött íjak és nyilak hevertek, rátalált a ládára. Tehát egy fáraó múmiáját kihozták a sírjából, és ilyen piszkos helyen hagyták! Miután elpusztították Ehnaton művét, az aljas gonosztevők megpróbálták elvenni tőle örök támaszát, hogy lelke mindörökké az alsó világ sötétségében bolyongjon. Úgy bántak a múmiával, mintha szemét volna. Anhésza, szinte őrjöngve dühében, felemelte a láda tetejét. Lehunyta szemét, felkészülve a rettenetes látványra. Lassan nyitotta ki. Üres. A láda üres volt. Léptek hallatszottak a nagy királyi hitves háta mögött. Egy öregember volt az, aki tétova lépteit botja kopogásának üteméhez igazította. Amon első prófétája, Karnak főpapja. – Súlyos hibát követett el, felség – ítélkezett síri hangon.      

27

Amon prófétái ismét összegyűltek a karnaki templom egyik kis termében. Arcuk komor volt. – Én ott voltam – jelezte az első próféta. – Anhésza nagy királyi hitves igencsak meglepődött, hogy ott talál engem. De megőrizte a hidegvérét. – Ez csak még veszélyesebbé teszi – jegyezte meg a második próféta. – Elárulta neki, milyen sorsot szántunk apja tetemének? – Kényszerített rá. Látva, hogy csapdába esett, szinte rám támadt. Nem nagyon tisztelte koromat és főpapi mivoltomat, igen arcátlanul kifaggatott. Azt válaszoltam neki, hogy átszállíttattuk Ehnaton múmiáját a Királyok Völgyének egyik sírjába, ahol biztonságban lesz. Amon türelmes. Ehnaton őrülete kihunyt vele együtt. Miért üldöznénk mi egy holttestet? – Elhitte? – aggódott a harmadik próféta. – Azt hiszem... vagy legalábbis úgy tett. – Mit számít! – mennydörögte a második próféta. – Most már tudjuk, hogy a nagy királyi hitves hű maradt apja emlékéhez és az eretnekségéhez. Figyelmeztette őt? – Azt hittem, hogy megrémítem, amikor rámutattam, milyen hibát követett el azzal, hogy elárulta igazi természetét, amelyről azt hitte, hogy olyan jól elleplezi a királynői öltözék. Meg se rezzent. – Ez megpecsételi a sorsát – ítélt a második próféta. – És az ifjú királyét is, aki mindenben aláveti magát neki. Aton még nem halt meg. Mi meg fogjuk semmisíteni.     Horemheb tábornok éjt nappallá téve dolgozott. Alantasabb feladatokat kellett ellátnia, amelyek lehetetlenné tették, hogy hatalmat gyakoroljon, ám továbbra is úgy tett, mint a fegyveres erők és az államigazgatás vezetője. A kulcsfontosságú posztokat elfoglaló írnokok többsége a barátja vagy a lekötelezettje volt. Egyetlen tiszt, egyetlen katona sem vonta meg tőle a bizalmát. Még ha Tutanhamonnak volt is néhány befolyásos híve, a király pártja igen keveset nyomott a latban Horemhebéhez képest. Miért nem érvényesíti az akaratát, s teszi meg magát a királyság régensének, a királyi lakosztályba űzve a sápadt Tutanhamont, hogy ott fulladjon bele a pompába és a tétlenségbe? Engedelmeskedik Tutanhamonnak, mint annak idején Ehnatonnak. A király szolgálatát kötelességének tekinti, amely alól nem húzhatja ki magát. És ott van Anhésza is. Anhésza, akit félre kellett volna állítania, le kellett volna győznie, el kellett volna tipornia, és akit óv azzal, hogy a tétlenséget választotta. Azt a tétlenséget, amelyet a hívei egyre kevésbé értenek. Horemheb félrevonult egy árnyas pavilonba, hatalmas thébai villájának mélyén. Titkárai számos, az ország gazdaságára vonatkozó papiruszt hordtak neki oda. A tábornok egymagában több miniszter szakértelmével bírt. A keskeny, ápolt kéz, amely az újabb lepecsételt tekercset nyújtotta neki, nem valamelyik titkáráé volt. Horemheb felnézett. Anhésza, a nagy királyi hitves dühösen nézett vissza rá. Horemheb felállt. – Senki nem jelentette önt – csodálkozott. – Igen rosszul őrzik a kertjét, tábornok. Anhésza egyszerű kötényt és gyolcstunikát viselt. Egyetlen ékszer sem díszítette gyönyörű testét. – Nemigen értem e különös látogatás okát, felség. – Ne tréfáljon, tábornok! Miért rendelte el, hogy megszentségtelenítsék apám sírját és

elpusztítsák a testét? Miért üldözi őt ilyen könyörtelen gyűlölettel? Horemheb elsápadt. – Semmi ilyesmire nem adtam parancsot – jelentette ki méltatlankodva. – Én tiszteltem a fáraót, uramat, és hűen szolgáltam őt. Ma pedig az ön férjének engedelmeskedem, a törvényes királynak. Semmi olyat nem tettem, amiért szégyenkeznem kellene. Hazudott magának, aki ilyet állított rólam. Egy ilyen csel csakis Amon első prófétájának a műve lehet. Egymás ellen akar fordítani minket, el akarja hitetni a királlyal, hogy összeesküvést szövök ellene! Ez az igazság. Imhotepre, a bölcsek bölcsére esküszöm. Horemheb tábornok tekintete nem rebbent meg. A nagy királyi hitves erősen a szemébe nézett, ridegsége megfagyasztotta ereiben a vért. Azután Anhésza minden sietség nélkül visszaindult a kerten át. Horemheb, tarkóját egy öreg szőlőtőnek támasztva, nehezen tért magához. Egy igazi egyiptomi királynéval nézett az imént szembe, egy olyan szenvedélyes uralkodónővel, akinek a jellemét megedzette a hatalom gyakorlása. A tábornok ráébredt, hogy sokkal kisebb a mozgástere, mint ahogy képzelte. Amon papjai úgy használták fel őt, mint egy bábut, miközben azt hitte, hogy ő diktál nekik. Hiúság volt. A Nap városában töltött évek elfeledtették vele, mennyire rosszindulatúak tudnak lenni egyes papok. A néhai Ehnatonnak igaza volt, hogy harcolt ellenük. Horemheb egyre sötétebbnek látta a jövőt. A thébai pártnak fontosabb volt, hogy elpusztítsa az eretnek emlékét, és elűzze lányát a hatalomból, mint hogy őt ültesse trónra. A tábornok megnyugtatta magát. Mindenki tudta róla, hogy hű a királyhoz, s meg akarja óvni Egyiptom egységét. Ez a szerep a királyi párnak és a karnaki papoknak egyaránt a kezére játszik. Lehet, hogy az ádáz ellenségek szövetkeztek ellene? A trónhoz vezető út egyre kockázatosabbá vált. Nem volna-e bölcs dolog lemondani róla, beérni már most is irigyelt helyzetével? De ott volt Anhésza. Jázminillata még ott lebegett a levegőben, mintha még mindig ott volna ő is, aki maga a tűz. Olyan tűz, amelyben Horemheb szívesen megégette volna magát.     A núbiai szolgáló gyöngéden fésülgette Anhésza haját, miután mézes tejet adott inni úrnőjének. A nagy királyi hitves egy tükörben nézte, de szinte nem is látta magát, annyira lefoglalta egy kérdés, amely nem hagyta nyugodni: hazudott-e neki Horemheb. Nem tudta eldönteni. – Menj – küldte el núbiai szolgálóját. – Itt a lecke ideje. Az előszobában várakozó Hanisz követet bevezették a nagy királyi hitves dolgozószobájába. Hanisz minden reggel, két órán keresztül a hettita, a szír és a föníciai nyelvet tanította neki. A kivételes emlékezőtehetséggel megáldott Anhésza gyorsan tanult. Hamarosan szinte folyékonyan fog beszélni több nyelven, és írásban is könnyedén fogja használni azokat. A tanár és a diák között cinkosság szövődött. Egyformán élvezték ezt a munkát. Anhészát annál jobban meglepte most a diplomata szemmel látható rosszkedve. – Mi történt, Hanisz? – Önért aggódom, felség. Láthatta apja múmiáját? – Egy kisebb, állandóan őrzött sírban pihen. – A király kapott híreket Núbiából? – Nem. Aggódik a barátjáért, Hui alkirályért. – Ön pedig aggódhat az országunkért. Ha a dél fellázad, abbamarad az aranybányászat. A papok nem kapnak eleget a drága fémből a templomaik számára, és ezért közvetlenült a királyt fogják

felelőssé tenni. A követ jól látta a helyzetet. Haszontalan dolog volna takargatni az igazságot. Tutanhamon és Anhésza sorsa a bennszülött törzsek lázadásától függött.     Tikkasztó nap volt. A nyári hőségben a mezei munkákat a legegyszerűbb mozdulatokkal igyekezték végezni az emberek. A parasztok meztelenül dolgoztak, sarlóval, a száron magasan vágták el az érett, arany kalászokat. Bele-belekortyoltak kulacsaik friss vizébe, és hosszú pihenőket tartottak egy tamariszkusz vagy egy akácia árnyékában.Nem félve a nap hevétől, Tutanhamon a Hatsepszut királyné által épített templom[11], a „Magasztosak legmagasztosabbja” fölötti magaslatokra tartott. Az ifjú király egy bottal nyitott utat, elűzve a viperákat, amelyek a könyörtelen fénytől perzselt sziklák alá menekültek. – Miért megyünk olyan magasra? – kérdezte Anhésza kiszáradt szájjal. – Gyerünk! Már majdnem megérkeztünk! Tutanhamon lelkesedésében mintha nem is ismerte volna a fáradtságot. Anhésza ritkán látta ennyire izgatottnak. Átkeltek egy mély hasadékon, és megálltak egy kiugró szirten. Lélegzetelállítóan csodálatos látvány tárult elébük. A babérokkal tarkított tömjénfa-függöny fölé emelkedve, a templom teraszai felkúsztak a „Magasztosak legmagasztosabbjának” hátfalul szolgáló sziklafal felé. Az építész szövetséget kötött a heggyel, himnusszá alkotta azt az istenített királynőhöz, aki itt él mindörökké. – Ennél is szebb szentélyt építtetek majd neked – ígérte Tutanhamon a feleségének. – Maja, a munkavezetőm maga fogja irányítani a munkákat. Gyöngéden átölelte Anhésza derekát. A fáraó-királynő temploma, kertjeinek szépsége, a sivatag és a Nílus közötti ültetvények keskeny szalagja... Ez volt az istenek szeretett Egyiptoma, a szent föld, a világmindenség közepe. Anhésza rendkívüli erőt érzett magában. Sosem látta az országot – az országát – ilyen magasból. Semmiféle csoda nem hasonlítható hozzá. – Akkor találtam rá erre a helyre, amikor még gyermek voltam – mesélte Tutanhamon. – Gyakran ide menekültem az unalmas protokolltanulás elől. – És órákig kibírtad a tűző napon? – Nem... Menjünk túl ezen a kiszögellésen! Egy földi paradicsomot mutatok neked. A sziklafalhoz lapulva óvatosan lépkedtek, nehogy megcsússzanak, s néhány méter után megpillantották egy barlang bejáratát. Tutanhamon kézen fogta Anhészát, és bevezette őt a barlangba. Csodálatos hűvösség fogadta őket. A földön mohaszőnyeg, félhomály, a kőre szabályosan folyó víz édes csobogása. – Hathor istennő egyik forrása ez – magyarázta Tutanhamon. – Én fedeztem fel. Nahtmin azt mondta akkor, hogy csak egy király lehet képes erre. Nem hittem el neki. Anhésza úgy érezte, mintha megbabonázták volna. Elhagyta a Nap fényes birodalmát, hogy behatoljon ebbe a titkos világba, ahol nem merték felemelni a hangjukat. Testük ellazult, ezer elmondhatatlan gyönyört élvezett, amelyekkel az istennő ajándékozta meg őket, aki a földet körülvevő energiaóceánból feltörő vízben rejtőzött. A két fiatal levette poros kötényét és tunikáját. Pucérra vetkezve fröcskölni kezdték egymást, mint a gyerekek. A forrás olyan kellemes volt, hogy Anhésza a hátára feküdt ott, ahol felbugyogott. A víz a mellére hullt, lefolyt a hasára, lassan belepte combjait. Tutanhamon nézte őt, megrészegülve a boldogságtól. Megköszönte az isteneknek, hogy a nők legszebbikét adták neki. Ahhoz, hogy megőrizhesse őt, igazi fáraóvá kell válnia. Gyermekkora tovatűnt ebben a barlangban, ahol oly sok órát töltött álmodozással. Helyébe lépett

a szerelem, az őrült szerelem a nagy királyi hitves iránt, akinek a szemében ragyogott a vágy. Ráborult Anhészára. Szenvedéllyel szerették egymást, Hathor istennő hűs vizében fürödve. Az éjszaka közepén Tutanhamont visszafojthatatlan köhögés fogta el. Pedig a vacsora könnyű volt: sült bárány, fügepüré és szőlő. Egyetlen pohár vörösbort ivott, amelyet egy kissé keserűnek talált, és rosszullét fogta el. Azután csak rosszabbul lett, pedig Anhésza hánytatót is adott neki. A királynéban felrémlettek a drámai pillanatok, amikor hitvese vért köpött. Egy illatos kendővel felitatta a férje homlokán gyöngyöző izzadságot. A palota orvosai gyógyfőzeteket készítettek, amelyektől az uralkodó mély álomba merült. Magára maradva a palota legfelső teraszán, miközben hajába belekapott a meleg éjszakai szél, a nagy királyi hitves végigjártatta tekintetét a thébai hegy csúcsán. Ott uralkodott a csönd istennője, amely befogadta a királyi pár szerelmes kiáltásait. Milyen boldoggá tette őt Tutanhamon annak a barlangnak a mélyén! Miért sújt le rá megint a sors? A betegséget el kell titkolni az udvar és a nép előtt. Egy fáraó nem mutathat semmi gyöngeséget. Az orvosok esküt tettek, szájuk hallgatni fog. De vajon elég-e a tudományuk ahhoz, hogy meggyógyítsák Egyiptom urát?     Amon-Ré karnaki nagy templomának tetején az első próféta botjára támaszkodva figyelte az eget az asztrológusokkal, akik a csillagokban fürkészték a fáraó sorsát. A legelső dinasztiák óta feljegyezték a bolygók járását, és dekánokra osztották az eget, hogy megérthessék törvényeit. Az első próféta, aki ugyanúgy részesült az asztrológusok tanításaiban, mint bármely más pap, immár több mint tíz éve egyetlen éjszakát sem töltött az ő társaságukban. Karnak legnagyobb hatalmú személyiségének jelenléte miatt a legfiatalabb csillagász annyira izgult, hogy szem elől veszítette a „vörös Hóruszt”.[12] Az öreg pap a tudósok következtetéseit akarta hallani, és megparancsolta, hogy tartsák titokban mindazt, amit a csillagokban láttak. Azután megkérte őket, hogy távozzanak a templomtetőről, és térjenek vissza szerény szállásaikra, amelyeket a szent falak között rendeztek be számukra. Az első prófétának magányra volt szüksége. Nyomasztották a döntések, amelyeket meghozott. Sosem érezte még, hogy ennyire közvetlenül beleszól az államügyekbe, hogy ilyen szándékoltan irányítja a sors folyását. De hagyott-e neki választási lehetőséget a királyi pár? Nem volt-e ő maga egy hierarchia rabja, amely megszabta neki, mit tegyen? Ehnaton nem tévedett... A papok a legaljasabb emberekké válhatnak. Ő a legfőbb vezetőjük volt, és még ő is képtelennek bizonyult arra, hogy megváltoztassa őket. Hamarosan meg kell jelennie Ozirisz bírósága előtt. A túlvilág bírája előtt kell majd számot adnia a tetteiről. Nem félt ettől a perctől. Túl öreg volt már ahhoz, hogy ellenálljon az isteni akaratnak, amely a nagy királyi hitvessel való szembeszállásra sarkallta. De Anhésza is őrültséget követett el azzal, hogy hű maradt apja emlékéhez! Nem kötelessége-e, hogy elpusztítsa az Egyiptomot naggyá tevő Amon isten ellenségeit? A holdvilágban kirajzolódott a templomok homlokzata és az oszlopcsarnokok, amelyeket az istenségeket imádó fáraó domborművei díszítenek. Itt minden csupa béke és nyugalom. Nyilván azért, mert az emberek hallgattak, és úgy jártak-keltek a portikuszok alatt, mint az árnyékok. Csak a szent jelek, az örök kövekbe vésett hieroglifák hallatták titkos hangjukat. „Túl késő”, vélekedett az első próféta. „Túl késő már visszakozni.”     Anhésza egész éjjel férje fölött virrasztott. Tutanhamon furcsa letargiába zuhant. Nem fog beletörődni, hogy meghaljon. A szívére helyezett egy szkarabeuszt a Fényre lépés könyvé-ből vett mondatokkal. A szöveg a betegség szerencsés lefolyását biztosítja. A király szíve a

mellkasában marad, nem fogják kitépni azt a démoni hatalmak. Anhésza úgy érezte, olyan elszánt energia hajtja, hogy le fogja győzni a démonokat, amelyek behatoltak Tutanhamon vérébe. Harcolt ellenük a veszélyes órák alatt, miközben a nap áthaladt a sötét régiókon, amelyek dűnéi között egy hatalmas kígyó tekergeti elnyelni akarván a fényt. Anhésza minden újabb óra elején kést döfött egy viasz csúszómászóba, amelyet aztán egy parázstartóra vetett. Amikor a még halovány vörös fény kettéhasította a thébai hegyeket borító fátylat, Anhésza tudta, hogy az új nap felbukkant a lángtóból, miután legyőzte a sárkányt. A király is legyőzte a megsemmisülést. Lélegzete igen nyugodt lett. Arca ismét színt kapott. Anhésza kimerülten átadta magát az álomnak. Szinte semennyit sem pihenhetett. Núbiai szolgálója kócosan, elkerekedett szemmel, kiáltozva ébresztette fel. – Úrnő! Úrnő! Szörnyűség, szörnyűség! Azonnal menni kell... Azonnal! – Hova? Beszélj már! – A Sírok Völgyébe... Képesek voltak rá.     Anhésza hívatta Nahtmint, aki egy kíséret élére állva elvezette őt a thébai csúcs lábánál nyíló kietlen völgy kapujáig. Oda temették a hatalmas uralkodókat, akik naggyá tették Thébát. Ezen az elhagyatott helyen, amelyet könyörtelenül perzsel a nap, általában sűrű volt a csönd. Ez még különösebbé tette a hangosan kiabáló fegyveresek jelenlétét, akik fel-alá rohangáltak a Királyok Völgye bejáratánál. Rövid, de ellenvetést nem tűrő parancsokat osztva Nahtmin pár perc alatt rendet teremtett. Az őrök visszatértek posztjukra, ki a kiszögellésekre, ki a szikla természetes hasadékaiba. A nagy királyi hitves elindult a nekropolisz szívébe vezető keskeny ösvényen. Lezárt sírok előtt haladt el. Az egyik küszöbén három kézműves egy cölöp segítségével gipszet tört. Ezzel fogják lekenni az egyik terem falait, hogy azután festményekkel és oszlopokba rendezett hieroglifákkal díszítsék azt. A férfiak szinte fel sem néztek a királynéra, lassan, pontosan ismételt mozdulatokkal dolgoztak. Anhésza odasietett, ahonnan fekete füst szállt fel. Mindeddig nem akarta elhinni a hírt, amelyet szolgálója hozott neki. A sírhoz közeledve, ahova Ehnaton múmiáját helyezték, el kellett fogadnia a rettenetes valóságot. A sír leégett.     A nyomozás több napig tartott. A tanúk kihallgatásának megszervezése Nahtmin feladata volt. Anhésza figyelmesen elolvasta a részletes jelentéseit. A tragédia éjszaka történt. Deir-el-Medine közösségének egyik tagjára sem hullt kifejezett vád. Valamelyikük hanyagságból ottfelejthetett egy égő fáklyát. A láng szétterjedt a sírban, s elpusztította az eretnek fáraó múmiáját. Anhésza dühösen a földre hajította az iratokat. Ilyen együgyűnek nézik! Miután beavatást nyert a közösségbe, a kézművesek legtöbb titkát ismerte. Tudta, hogy olyan különleges kanócokat használnak, amelyek egyáltalán nem füstölnek. Márpedig ezeket igen nagy becsben tartották, minden munkanap végén összegyűjtötték, és gondosan leltárba vették. Biztos volt tehát abban, hogy gyújtogatás volt. Ki más lehetett elég kegyetlen ahhoz, hogy ilyen ádázul elbánjon egy elhunyt ellenség tetemével, mint Amon első prófétája? Ki más kívánta a fáraó megsemmisülését, akinek lelke, miután megfosztották a múmia támaszától, soha nem fog

visszatérni a földre? Anhésza remélte, hogy Ehnaton teste élő marad a halotti kultusz mágiájának köszönhetően, és örök csillagként fog ragyogni még hosszú ideig vezetve az igazság Napjának imádóit. Anhésza bűnösen jóhiszemű volt. Amon papjai változatlanul veszélyesnek tartották Ehnatont. A legkegyetlenebb megoldást választották, s elvágták az utolsó köteléket is, amely még létezett Anhésza és atyja között. Arra ítéltetve, hogy elhallgassa hitét és magányban éljen, a nagy királyi hitves úgy érezte, megfosztották őt a küzdeni akarástól. Másodszor is elveszítette az apját, semmivé lett a remény, hogy láthatja egy olyan Egyiptom újjászületését, amely lerázza magáról az árulókat és a gyávákat. Ehnaton nélkül, a sír sötétjéből az országra vigyázó fényteste nélkül Anhészának nem lesz többé ereje harcolni az ezerszemű, ezerfülű papi vezetők ellen. A nagy királyi hitves kiment a palotából, hogy járjon egyet a függőkertben, de észre sem vette az édes illatokat és a virágágyások elbűvölő színeit. Fejében egyre a darabokra tört emlékek kavarogtak, járni is alig tudott. Felnézett a napra, és sírt.     Tutanhamon király még mindig igen gyenge volt, s hiába ostromolta hitvese lakosztályát. Anhésza senkit nem fogadott, még őt sem. A fáraó megértette fájdalmát, de türelmetlenül várta, hogy viszontláthassa őt. Ha Anhésza nem volt mellette, képtelen volt bármit is tenni. Hazaküldve tanácsadóit, hosszú levélben igyekezett meggyőzni hitvesét, hogy együtt erősebbek volnának, könnyebben tudnának szembenézni a balvégzettel. A szerelmet énekelte meg soraiban, az ő szerelmüket, az egyetlen erőt, amely képes a javukra alakítani a sorsot. A núbiai szolgáló elvitte a levelet úrnőjének, de Anhésza néma maradt. Leszállt az éjszaka, Tutanhamon elszunnyadt. Törődött tagokkal zagyva álmokat látott, amelyekben szamár- és nyúlfejű démonok akarták elvágni a torkát hatalmas, vértől csöpögő késekkel. Az egyikük, félszemű, féllábú, megragadta a vállát. Tutanhamon felriadt a jeges ujjak érintésére. Rémülten meredt a sötétbe. Hui barátja állt előtte komoran. Végre visszatért a fellázadt Núbiából.      

28

Minden thébai udvaronc már kora hajnalban a királyi palotába sietett. A legképtelenebb hírek jártak szájról szájra. Azt beszélték, hogy a király elutazik a messzi délre, a nagy királyi hitves váratlanul meghalt, Núbia alkirályának, Huinak csak elgyötört teteme tért vissza Egyiptomba, és még vagy tíz másik olyan tragikus esemény rémhíre keringett, amely az uralkodó dinasztiát tarthatatlan helyzetbe hozná. Amon első prófétája és a bűntársai is megjelentek a királyi udvarban. Az öreg, aki előtt meghajoltak a fogadóterem ajtajában az érkezőket szigorúan ellenőrző őrök, aranyozott karosszéken foglalt helyet az emelvény lépcsőjének lábánál, amelyre a két trónt állították. A suttogás elhalt, amint a király és a királyné megjelent a hosszú botot tartó ceremóniamester nyomában. Az uralkodó a kék koronát viselte, jobb kezében pedig a pásztor jogarát tartotta, mint népe összetartója. Bőre sápadtságát arcfesték kendőzte.

Az udvar elképedésére Anhésza lemondott a mesteri arcfestésről, amely pedig olyan szépen kiemelte vonásait. Hosszú, redőzött gyolcsruhában, hátrafésült, diadém alá szorított hajjal közömbösnek tűnt, mintha lélekben nem is volna ott. A tüzes fiatal lány helyett egy sebzett asszony, akinek túl nehéz teher nyomja a vállát. A feltételezések beigazolódtak: Anhésza nem sokkal fogja túlélni apja múmiájának elpusztítását. Hamarosan egy másik királyi hitves ül majd Tutanhamon oldalán. A fogadóterem oldalhajói megteltek. A fáraó intésére az őrök kinyitották a kétszárnyú ajtót. Az emberek csodálkozva felkiáltottak, amikor megláttak egy núbiait, aki pórázon bevezetett egy kis zsiráfot, két másikat, akik törpe ökröket vezettek, megint másokat, akik leopárd- vagy antilopbőrrel fedett fapajzsokat, napernyőket, arannyal és jáspissal teli edényeket, összecsukható székeket, elefántagyarakat hoztak. A négerek fantasztikus látványt nyújtottak: rövid parókájukba strucctollat tűztek, nyakukban vékony aranyláncokat, s a derekuknál csomóval megkötött rövid ujjú ruhát viseltek. Miután elhelyezték az ajándékokat a királyi pár lábánál, a felvonulás befejeződött. Núbia alkirálya, Hui lépett be katonásan, felszegett fejjel. Lassan ment, magán érezte az udvar aggódó tekintetét. Lehet, hogy ezt az ajándékátadást csak azért szervezte, hogy ne tűnjenek annyira súlyosnak a rossz hírek, amelyekkel érkezett? Az alkirály meghajolt az uralkodók előtt. – A fáraó legyőzte az ázsiait és a négert – jelentette ki zengő hangon. – A király legyőzhetetlen harcos, vereséget nem ismerő, hatalmas oroszlán. Örömmel tudatom a fáraóval, az én urammal, hogy a núbiai törzsek lázadását letörtük. A tartomány nyugodt. Most itt vannak a törzsfők, feleségeikkel és gyermekeikkel. Azért jöttek, hogy leboruljanak Egyiptom nagysága előtt. Az arany nem fog hiányozni. Díszíteni fogja a templomok falát és az istenek szobrait. Éljenzéssel fogadták Núbia alkirályának szavait. Tutanhamon felállt, lement az emelvényről, és három súlyos aranyláncot tett hű barátja nyakába. Kereplők szavára fekete gyerekek perdültek táncra pálmaágakat lengetve. Az öröm szétáradt az egész palotán, majd a környező utcákon, a lakónegyedekben és a rakpartokon, ahol a sok-sok hajóról énekelve hordták le a ketrecekbe zárt párducokat, fűszerekkel tömött ládákat és arannyal teli zsákokat. Nemcsak Hui diadala volt ez, hanem legfőképpen Tutanhamoné. A hadserege elérte első jelentős sikerét, bebizonyítva, hogy Amon isten valóban védelmezi az uralkodót. A király halomnyi aranyat ajándékozott a karnaki templomnak, a papok legnagyobb gyönyörűségére. Tutanhamon bebizonyította, hogy képes az uralkodásra. Lassan igazi fáraóvá vált.     Horemheb tábornok maga mögött hagyta a szolgálók hosszú sorát, s egyedül lépett be a karnaki templom titkos részébe. Egy fiatal, borotvált fejű pap fogadta, majd átkísérte egy oszlopos termen, ahol a mennyezet köveiben kialakított kis nyílásokon át hulltak alá az áldozati jeleneteket megvilágító fénynyalábok. Megnyugtató béke honolt a csend és az áhítat otthonában. Mint valamennyi magas rangú egyiptomi, Horemheb is minden évben elvonult egy időre egy szent helyre. Maga mögött hagyta a világot, megfeledkezett a hétköznapokról, s belemerült a szentségbe, hogy megtisztítsa a tekintetét. Egyetlen befolyásos férfinak sem volt szabad túl sokáig időznie a világi szférában. Csak az istenivel való közvetlen kapcsolat adhatta meg nekik a helyes ítélőképességet. Horemheb szerette az elzártság időszakait. Általában derűs egyensúlyt nyert általuk, megszerezte a szükséges távolságot ahhoz, hogy azután sikerre vigye a terveit. De ezúttal túl sok gond foglalkoztatta szellemét ahhoz, hogy élvezhesse az emberi civakodást közömbösen tűrő kövek titkos harmóniáját. A tábornok megállt a kincstár terme előtt, ahol két kézműves dolgozott, aranyvázákra véstek

hieroglifákat. Egy harmadik kényes műveletet végzett, hegesztőfémet készített, arany, ezüst és réz keverékét. Ezek a mesterek ritkán hagyták el a falakkal övezett szent területet, ők készítették Amon istennek az ötvös remekműveket. A tábornok irigykedve pillantott rájuk. Ők nem ismerik sem az aggodalmakat, sem a törtetést. Nyilván nem is tudják, mennyire boldogok. Napról napra, hónapról hónapra, évről évre ugyanazokat a mozdulatokat végzik, elérve a tökéletességet. Szinte eggyé válnak az alkotásukkal. Horemheb, mielőtt írnokká vált volna, megismerte a kétkezi munka magasabb rendű örömeit. Akkoriban nem tudta, hogy egy nap elérhetetlen vágyálomként tekint vissza rá. A tábornok egy kicsiny, háromszobás házban szeretett lakni a szent tó partján, ahol hajnalonta a papokkal együtt rituálisan megmosdott. Nem engedte, hogy akár csak egy szolga is mellette legyen, napját vallási szövegek olvasgatásával vagy a templom termeiben való sétával töltötte, ahol a falakra írt rituálékat silabizálta. Kilépve kora mindennapjaiból, kilépve az emberi időből újra átélte a világ teremtését az istenek és istennők társaságában, akiknek ábrázolásai megelevenedtek a szeme előtt. Teleszívta magát a rituális Egyiptom leheletével, amelyre a világ leghatalmasabb civilizációját alapították. A Horemheb tábornoknak fenntartott ház küszöbén egy öregember ült, az égbe révedő tekintettel. Amint felismerte az első prófétát, Horemheb tudta, hogy le kell mondania a remélt békés visszavonultságról. A két férfi köszöntötte egymást, azután bement a nagyobbik, egyszerűen bútorozott szobába. Az öreg állva maradt, botjára támaszkodott. Horemheb leült egy háromlábú székre, nem veszítve szem elől beszélgetőtársát. A tábornok csapdának érezte ezt a rögtönzött találkozót. Az első próféta iránt csupán fagyos tiszteletet érzett, tudva, hogy ravasz, konok emberrel van dolga. – Ne féljen – nyugtatta az öreg. – Elismerem, ez a találkozás nemigen követi a szokásokat. De olykor félre kell tenni a szigorú előírásokat, nem gondolja? – Karnak az ön birodalma – felelte Horemheb. – Azt tesz itt, amit akar. Az első próféta nagyot sóhajtott. – Egyáltalán nem, tábornok. Amon isten szolgája vagyok, és az a kötelességem, hogy közvetítsem az akaratát ezen a földön. Az, hogy nekem mi tetszik, hogy én mit szeretek, nem számít. Amon gazdaggá és győzedelmessé tette Egyiptomot. Nem akarom, hogy egy alkalmatlan király megsemmisítse ezt a jólétet az őrültségeivel. A szakadék szélén állunk. Ezt maga is tudja. – Igaz – ismerte el Horemheb –, de én a fáraó szolgája vagyok. Mit se számít, hogy én mit gondolok. Csak annyi a szerepem, hogy engedelmeskedem a parancsoknak, amelyeket kapok. – És ha nem kap több parancsot? Ha kihagyják minden fontos döntésből? Horemhebnek semmiféle meggyőző válasz nem jutott az eszébe. – Ha így lesz, eljövök, s letelepedem itt, ebben a templomban, hogy felvegyem a papi ruhát, és hátrahagyjam az ellenségessé vált világot. Megvető mosolyra húzódott az első próféta ráncos arca. – Ne hazudjon önmagának, tábornok! Maga hatalomra született. A becsvágy utoléri, bárhova bújik is. Vonuljon bár a Keleti-sivatag közepébe, oda is maga után megy. Magát olyan anyagból gyúrták, mint egy királyt. Miért mondana le erről a nagyszerű szerepről? Horemheb megingott. Az öreg olvasott a gondolataiban. – Nincs semmi, amiről lemondjak, semmi, amit követeljek. Egy fiatal pár lépett a trónra. Miért töprengjünk a jövőről? – Azért, mert ez a jövő a mi kezünkben van. Az önében és az enyémben. De egyikünkében sincs a másik nélkül. A próféták tanácsa összegyűlt, tábornok. Elhatározta, hogy segít magának visszaszerezni azt a pozíciót, amelyet elveszített. Míg valami jobb, sokkal jobb nem jut... – Miért ez a gondoskodás? Mit várnak tőlem cserébe?

– Nagyra értékelem ezeket a kérdéseket – jelezte az öreg. – Azt bizonyítják, hogy maga tényleg a helyzet kulcsa. Tutanhamon gyenge, csekély értelmű király. Mégis szövetségesünkké tehetnénk, ha nem lenne egy jóvátehetetlen hibája: az, hogy egy eretnekbe szeretett bele. Horemheb felugrott. – A nagy királyi hitves? Nem mutatta ki Amonhoz való hűségét? – Abban a nőben ugyanolyan törekvések élnek, mint magában, tábornok. És van egy fegyvere, amellyel ön rosszul bánik: a kétszínűség. Mégis sikerült rajtakapnom. Egyszerű tapasztalatlanság volt a részéről... De gyorsan tanul, nagyon gyorsan. Hamarosan olyan tekintélyt szerez, hogy szinte lehetetlen lesz harcba szállnom vele. – Miért gyűlöli ennyire? – csodálkozott Horemheb. – Mit vet a szemére? – Azt, hogy folytatni akarja apja ártó művét – válaszolta jelentőségteljesen az első próféta. – Ha már kiismerte Egyiptom kormányzásának minden titkát, Amon papjai ellen fog fordulni, s fel fogja éleszteni Aton vallását. Az eretnekség ismét ellepi az országunkat, és végleges hanyatlásra ítéli. Ebbe sem ön, sem én nem törődhetünk bele. Ha így tennénk, gyávákká válnánk Amon szemében. Az első prófétának igaza volt. Horemheb ugyanezekre a következtetésekre jutott. De a nyílt szembeszállás Anhészával azt jelentené, hogy örökre elveszíti őt. – Nincs választása – tette hozzá az öreg. – Tapasztalatainkat egyesítve visszavezethetjük Egyiptomot a jó útra. A legfőbb isten szólítja, tábornok, hogy a jobbját nyújtsa neki. Megteszi? Az első próféta tekintete, ha lehet, még jegesebbé vált. Nem is próbálta meggyőzni beszélgetőtársát. A legegyértelműbben közölte vele, hogy a harc könyörtelen lesz. Egyiptomról vagy Anhészáról kell-e lemondania? El kell-e vetni egy nő szerelmét egy birodalom szeretetéért? Ha ma megfutamodik, akkor holnap gyűlölni fogja magát, mindent elveszít. – Mi a terve? – kérdezte Horemheb tábornok Amon első prófétáját.     Hosszas töprengés után Tutanhamon elhatározta, hogy betöri felesége ajtaját. Nem bírta tovább nélküle. Egy ágyon fekve találta, karját törzse mellett kinyújtva pihent, mint egy halott. Tutanhamon szinte eszét vesztette aggodalmában, megfogta a jobb kezét, és hosszú csókot nyomott rá. – Az atyád távol van – mondta. – Élj érte! Élj értünk! Így fog fennmaradni az emléke. Ha feladod a harcot, Amon papjai mindenhatókká válnak. Tutanhamon túl gyorsan beszélt. Elhadart szavai egymásba mosódtak. Letett arról, hogy a szerelmét hangoztassa ismét, s inkább egy másik szenvedélyt idézett meg, a hatalomét. Anhésza férje felé fordította a fejét. Szeme csupa szomorúság. – Az apám harcolt a papok ellen, és elbukott. Mi sem járunk majd több sikerrel. Tutanhamon Anhésza hasára fektette fejét. – Te óvatosabb és erősebb leszel! És én is melletted fogok állni... Sikerült elérzékenyült mosolyt csalnia felesége arcára. – Kimegyünk Thébából, Anhésza. Népünk az áradást várja. Meg kell adnunk neki. Anhésza felkelt, és szobája ablakához ment. Egy napsugár körbefogta, megmutatva testét a vékony gyolcstunika alatt. – Készen állok, királyom.     Anhésza és Tutanhamon hordszéken hagyták el a palotát, csekély kísérettel. Kora

hajnalban indultak a sétára, hogy elkerüljék a tűző napot. Az első előkelő, aki fogadta őket, egy földbirtokos volt, számos mező és csorda ura. Éppen elkezdte az összeírást, amikor a királyi pár odaért a pálmaliget közepén felállított, könnyűfából ácsolt emelvényhez. A földbirtokos leborult a fáraó előtt, dicsérve az eget, amiért megadta neki azt a kitüntető kegyet, hogy láthatja őt. Írnokok és mezőgazdasági munkások kiáltoztak örömükben, tudván, hogy ez a látogatás egy rendkívüli pihenőnapot jelent a számukra. Az emelvény előtt egy férfi hasalt a földön. Két írnok, bottal a kezében készült, hogy megverje. – Milyen bűnt követett el? – kérdezte Anhésza. – Áthelyezett egy határkövet, és meghamisította a telekkönyvet, felség. Súlyos az ügy. A vétek szigorú büntetést követel meg, botozást. – Kegyelmezzenek meg ennek az embernek, és hagyják elmenni – rendelkezett a nagy királyi hitves. – De ha újabb bűnt követ el, a büntetés legyen súlyosabb, és hajtsák végre azonnal! A paraszt hálatelt szemekkel a hordszékéből kiszálló Anhészához futott, és megcsókolta a lábát. – Vezessen minket! – kérte a nagy királyi hitves a földbirtokost. – Jobban meg akarom ismerni a földjeit és az embereit. A hatalmas megtiszteltetés hízelgett a jóembernek, így hát igen bőbeszédűen látta el a feladatot. Megidézte az egyiptomi év három évszakát, a „kijövést”, amikor a természet előbukkan az áradás utáni visszahúzódását megkezdő vízből, a szárazság évszakát, amikor a földek, amelyeket termékennyé tett a fény és az öntözés, bőséges termést hoznak, végül pedig az áradásét, amit mindenki szorongással vegyes türelmetlenséggel vár. Vajon bőséges lesz-e az áradás, vagy túl gyenge? Vajon jókor jön-e? A fáraónak elég nagy befolyása lesz-e a Nílus istenére ahhoz, hogy rávegye, legyen nagylelkű az emberekkel? Ebben a nyári hónapban, a víz emelkedése előtt néhány nappal, talán néhány órával, ez volt a beszélgetések egyetlen témája. A folyó ismét legalacsonyabb szintjén állt. A föld mindenütt felrepedezett, haldoklott. Anhésza nekibátorodott. Az egyiptomi táj életet lehelt belé. A gyerekek vidáman kiáltoztak, amerre csak elhaladt, s ez visszaadta boldogságvágyát. A királyi pár és a birtok ura megállt a Nílus partján. Egy füves szigetecskén krokodil sütkérezett. – Tutanhamon király bőséges áradást fog támasztani – jelentette ki Anhésza. – A partok kizöldellnek, a vidék virágba borul. A termés megtölti a magtárakat. A szérűkön táncra perdülnek az emberek, és a király nevét éltetik majd. A király és a királyné elutazott Asszuánba, a világ kezdetének szigetére, ahol egy barlangból tört elő a Nílus. A kosisten szandálja talpa alatt tartotta az áradatot. Amikor felemelte a lábát, szabadon eresztette a vizet. Hogy ezt megtegye, igaz imákkal kellett könyörögni hozzá, s elegendő áldozati ajándékot kellett vinni neki. Ellenkező esetben az áradás elmarad, s Egyiptomban kitör az éhínség. Egy jó király jó áradással ajándékozza meg országát. Egyszerre isten és ember, képesnek kell tehát lennie arra, hogy termékennyé tegye a földet. Így tanították a bölcsek, így tudta a nép. Tutanhamon reszketett. Nehezen uralkodott idegességén. Anhésza mellette állt, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy megijesztené a seregnyi udvaronc és a kosisten egész papságának a jelenléte. A fáraó a trónjával játszott, amikor bizonyítani készült mágikus hatalmát. Ha nem jár sikerrel, nem marad más választása, mint hogy bezárkózzon a palotájába, és lemondjon a hatalomról. Anhésza átadott férjének egy papirusztekercset a Nílushoz szóló imákkal. A szirtről, amelyen álltak, a király a folyóba dobta a szent szöveget, remélve, hogy ez a táplálék elégedetté teszi Nílus istent. A tétován ledobott tekercs egy kiugró sziklának ütődött, visszapattant a meredek lejtőn, majd végre elsüllyedt egy örvényben, amely pontosan azon a helyen kerekedett, ahova a

hagyomány a Nílus forrását teszi. Anhésza néma imát mondott magában. Atonhoz könyörgött, hogy adja meg a sikert Tutanhamonnak. Már csak várni kellett. Lehet, hogy órákig, lehet, hogy egészen napnyugtáig. Tutanhamon már látta magát megtörten, legyőzötten visszatérni a királyi bárkára, a vádlón ragyogó hold fényében. A hold... Jóllehet láthatatlan volt az ég kékjében, mégis a holdnak kellett még aznap elindítani a víz emelkedését. De előfordult már, hogy a csillagászok tévedtek... Anhésza attól félt, nehogy ismét rosszullét fogja el a fáraót, akit letaglózott a hőség és a fáradtság. A korona és a jogarok súlya előbb-utóbb elviselhetetlenné válhatott. A szertartáson részt vevő hivatalos személyek a próbatétel eredményét lestek. Éppolyan könyörtelenek lesznek kudarc esetén, mint amennyire dicsőíteni fogják a fáraót, ha sikerrel jár. A nagy királyi hitves nem számított semmiféle együttérzésükre, és magának sem keresett mentséget. Az uralkodás nem tűri a gyengeséget. Ha Aton nem teljesíti a kérését, ha nem támogatja őt, a dicső sors, amiről álmodott, álom marad. Az aprócska örvény kivételével, amely még le is lassult, a finom kék színű Nílus reménytelenül nyugodt maradt. Tutanhamon mereven bámulta a folyót. Megtántorodott, Anhésza karon fogva segített neki visszanyerni az egyensúlyát. Megérezve felesége bőrének érintését, a király minden erejét összeszedte. Nem érdekelte, hogy nagy uralkodóvá válik-e. Csak azért akart élni és győzni, hogy annak az oldalán maradhasson, akit szeret. Az aranyjogar nyele égette a kezét. A folyó vize hirtelen zavarossá vált. Kékből sötétvörösre váltott. Megérkezett Egyiptomba a messzi Afrikából jövő iszap, és az ár dagadt, egyre dagadt a papok éljenzése közepette.     A Nílus, mint egy heves ifjú, aki epedve vágyik Egyiptom földjére, hogy megtermékenyítse a fényes, forró nászban, lassan ellepte a mezőket. A csillagászok ismét jól olvasták ki az égből Szóthisz csillag üzenetét: a hőséget és a víz emelkedését. A Nílus szeptember hónapban lett a legmagasabb. A völgyben zöldellő keskeny sáv, a termékeny szalag, amely nehezen tör utat magának két sivatag között, tóvá terebélyesedett, s csak a dombokra épített villák és falvak emelkedtek ki belőle. Elérkezett a pihenés ideje. Míg az isteni folyam letette a talajt termékenyítő iszapját, az emberek csónakon jártak át egyik faluból a másikba, meglátogatták a távolabb lakó barátokat, ünnepeket ültek, vízi versenyeket rendeztek. Tutanhamon ezt az időszakot választotta arra, hogy elfeledtesse Anhészával a szívét összetörő tragédiát és az udvari gondokat. Asszuáni diadala után, ahol bebizonyította, hogy valóban birtokában van a legmesésebb mágikus képességnek, meg tudja indítani az áradást, az ifjú király egyre növekvő népszerűségnek örvendett. Az előkelők szokásos udvariasságából most már valamiféle csodálatot is kiérzett. Az uralkodó valódi hálát vont magára e tettével, amelynek hírét a királyi posta minden tartományi kormányzónak megvitte. Számos jel mutatta, hogy ez az áradás az egyik legjótékonyabb lesz, amelyet valaha látott a Két Föld. Az Évkönyvek írói dicsőséges uralkodást jósoltak Tutanhamonnak. Az uralkodó büszke volt magára. Anhésza lassanként felocsúdott a túl sokáig tartó levertségéből. Az a csodás érzése támadt, mintha először látná országát. Bensőjében élte meg a folyó erejét, azonosult a rejtett élettől táplált tájjal, szenvedélyes szeretet gyúlt benne e nép iránt, amely tudott a napból és a vízből élni. A királyi hajó olykor a szél, olykor vagy húsz, az ütemet énekszóval tartó evezős erejéből siklott a hatalmas víztükrön. Egyre-másra halászcsónakok, kompok, kővel vagy élelemmel megrakott uszályok keresztezték az útját, olyan élénk volt a forgalom. Az uralkodói párt éljenzéssel fogadták a vízen, és a kiemelkedő dombokról is, ahol összesereglettek az őket köszönteni vágyó

falusiak. A hajó orrán egy szem díszelgett, hogy a legapróbb csapdát is észrevéve békés utat biztosítson a fáraónak. E hatásos mágiát segítette a hajós tapasztalata is, aki póznájával rendszeresen fürkészte a folyót, ellenőrizte a víz mélységét. Mintha csak Anhésza kívánságát akarná teljesíteni, északi szél kapott a vitorlafához rögzített szögletes vitorlába. A taton lévő férfi váltott a hosszú kormánylapát dőlésén. Máris gyorsabban haladtak. A hajó elején berendezett konyhában birkahúst sütöttek, friss sör szolgáltak fel. Anhésza és Tutanhamon bement a hajó közepén emelkedő kabinba. A tetőül szolgáló nagy fehér vászon vissza volt hajtva, így a nap szabadon beáradt a kényelmes helyiségbe, amelyet székekkel, faládákkal és sujtásos párnákkal rendeztek be. A nagy királyi hitves letérdelt, egyenes törzzsel. – Megkérek egy szolgát, hogy adjon nekünk árnyékot – mondta a király. – Ne! – tiltakozott Anhésza. – Ülj le a trónodra, és adj innom! Kecsesen a királyhoz fordult, és egy aranykupát nyújtott felé, amelybe a király friss vizet töltött. Szemét gyönyörködtette Anhésza testének kibontakozott szépsége, a melle alatt megkötött, áttetsző ruháján átsejlő hasa. – Ismered azt a verset, amit a kislányoknak tanítanak a palotában? – kérdezte Anhésza dallamos hangon, amely olyan különösen hasonlított Nofertitiéhez. – „A tiéd vagyok, szerelmem, mint egy zöldellő kert, ahol édes illatú virágokat ültettek. Amikor a kezed megérint, reszketek a boldogságtól. Én vagyok a csatornája a vágyadnak. Engedd, hogy szíved felém repüljön.” Anhésza letette a kupát. Tutanhamon is letérdelt, megcsókolta a királyné nyakát. Egymást átölelve fürödtek a nyári napban.     Az áradás évszaka merő bódulat volt. A király és a királyné sétálgatott, kedvük szerint időztek el itt vagy ott, órákig szerelmeskedtek, vágyuk minden apró hívására felelve. Távol voltak tőlük most a politikai ügyek, a miniszterekkel való tanácskozások, az „isteni atya”, Aj tanácsai. Teljes odaadással élvezték a fiatalságot, amelyet a királyság elrabolt tőlük.Az eufória mindaddig tartott, míg egy reggel a hajójuk megérkezett Khemenu[13], Thot isten szent városának kikötőjébe.      

29

A király és a királyné kíváncsian járták végig a papirusz-gyárát, amelynek épületei a folyó mentén sorakoztak, annak a nekropolisznak a közelében, ahova Thot főpapjait temették. Az írnokok istenének híres városa igen közel feküdt a Nap városához, de Anhésza, noha Tutanhamon javasolta, nem akart ott megállni. Soha többé nem akarta látni. Apjához hasonlóan ő is egy olyan helyen fogja felépíteni fővárosát, amelyet még sosem taposott az emberek lába. A mocsarakban, ahol igazi papiruszerdők nőttek, gondosan vágták el az olykor több mint hat méter magasra növő ernyős virágúak szárait. A bőséges alapanyagot csónakon szállították el, majd átadták a munkásoknak. Azok több, egymást keresztező sávban lepedőkre terítették a nedvtől duzzadó papiruszt, egy másik lepedővel letakarták, és fakalapáccsal ledöngölték. Könnyű kézzel, szabályosan kellett mérniük az ütéseket. A különálló sávok egymáshoz ragadtak, minden egyéb készítmény hozzáadása nélkül egymásba olvadtak. Így egy hatalmas, szilárd, egyszersmind rugalmas lap készült, amelyet azután már csak simítani, fényezni és vágni kellett, hogy tökéletes

írófelületet kapjanak. A napon kiszárított papirusz szép sárga színt kapott. A növény veleje adta a papírt, de a törzsét sem hanyagolták el, bárkákat készítettek belőle. Ami a rostokat illeti, azokból kötél, gyékény, kosár vagy szandál lett. „Az írás – mondta Hanisz Anhészának, amikor irodalomra tanította – teremtés. Az Ige élet és ismeret. Egyetlen szó se legyen elpazarolva. Az írások teszik halhatatlanná a bölcseket.” Ezeket a szavakat ma teljesen átérezte ezeknek a türelmes és aprólékosan gondos embereknek a jelenlétében, akik a fáraónak dolgoztak. A papiruszgyártás királyi monopólium volt. Minden héten tekintélyes mennyiségű papiruszt szállítottak az írnoktestületeknek, amelyekből minden jelentősebb városban volt egy. Vallási szövegek, rituálék, rendeletek, számadások... a békés sereg írásba foglalta az ország hétköznapi és vallási életének minden apró részletét. A nagy királyi hitves otthagyta a hivatalos kíséretet, és odalépett egy öreg, fogatlan, hegyes állú írnokhoz. Az öreg az árnyékban ült, hátát a műhely falának vetve, térdén az évek során elkopott írópalettájával. Egy igen vékony ecsettel, fekete tintával első osztályú papiruszra rótt egy himnuszt Thot istenhez, szent patrónusához. Amikor Anhésza odament hozzá, még csak fel se nézett, továbbra is a munkájának szentelte minden figyelmét. A királynénak ez tetszett először, azután kíváncsivá tette. Megszólította az öreget. – Tudja, ki vagyok? – A nagy királyi hitves – felelte az meg se moccanva. – Csak azért nem köszöntöm önt illőbben, felség, mert beteg vagyok és erőtlen. A szúnyogok egyre csak csípnek, minden pillanatban. Az izmaim merevek. Férgek támadták meg a fogaimat. Órákon át nehéz szövegeket kell másolnom, s nem téveszthetek. A szemem pedig... Dagadt, vörös. Nem akarom, hogy lássa. Anhésza meghatódva elkérte az öreg írnoktól palettáját és ecsetjét. Az egy fájdalmas mozdulattal átadta neki írószerszámait. Akkor Anhésza felsegítette az öreget, és minden tiltakozása ellenére elvezette a királyi menethez, amely a fáraót követte a papiruszgyár látogatásában. Ott a fáraó intézőjének a gondjaira bízta. – Ez az ember eleget dolgozott már – jelentette ki. – Gyógyítsák, és helyezzék el egy kényelmes villában, szolgákkal. Azzal már sarkon is fordult, nem akarva látni az öreg írnok hálálkodó pillantását. Visszasietett Tutanhamon mellé, aki már hiányolta feleségét. – Gyere gyorsan, Anhésza. Egy fontos személyiség vár itt ránk már napok óta. Pompás lakomát készített nekünk. A királyné nehéz szívvel hagyta maga mögött a papiruszkészítők világát. Most végre maga is láthatta az állam kistisztviselőinek odaadását, akiknek minden gondjuk az volt, hogy tökéletes munkát végezzenek, amitől az államigazgatás jó működése, s azon is túl a Két Föld jóléte függött. Megfogadta, hogy amint visszatér a fővárosba felülvizsgálja e szakmunkások helyzetét. Nagylelkűség... Anhésza egy újabb kábulatot fedezett fel. Vajon az apja nem ismerte ezt? Vagy talán elfelejtette, hogy Aton napjának mindenüvé be kell hatolnia, a legszegényebb otthonokba ugyanúgy, mint a legnagyszerűbb templomok mélyére? A szegénység bántja Isten szemét. Úgy fog küzdeni ez ellen a csapás ellen, mint a vadász az oroszlánok ellen. Nem fogja megengedni, hogy egyetlen alattvalója is nyomorba süllyedjen! Az új eszmétől fellelkesülve Anhésza közönyösen szemlélte a meleg fogadtatást, amelyben Thot isten városának palotájában részesítették a királyi párt. Álmodozásából az riasztotta fel, hogy észrevett egy embert, akinek a jelenléte meglepte: Hanisz követet. A követ puszta látása megrémítette, s maga sem értette, miért. Szerette ezt a hű szövetségest. Miért ne bízna benne? Miért tart tőle? Aggodalmában alig kóstolt bele az ízletes fogásokba,

amelyeket felszolgáltak neki. Türelmetlenül várta a lakoma végét. Hanisz egy kis felfrissülésre hívta a királyi párt az egyik terembe, ahol masszőrök vették kezelésbe lábukat és kenték meg olajjal a bokájukat. A kimerült Tutanhamon elszunyókált. – Fontos hírt kell közölnöm önökkel – árulta el feszülten a követ. – Jól ismerem ezt a gyárat. Az országban ez az egyik legtevékenyebb. De ma már nem a fáraóé. Mint a thébai vagy a memphiszi gyár sem. – Ezt hogy érti? – csodálkozott a nagy királyi hitves. Hanisz bosszúsan járkált fel-alá. – A fáraó már nem felügyeli a saját gyárait, felség. E gyárak irányítóit Horemheb nevezte ki. Két éve kezdte őket elhelyezni ezekben az állásokban, egyiket a másik után. Neki engedelmeskednek. Elhalmozza őket kedvezményekkel. – Mit számít! – csattant fel Anhésza. – Amint hazatérünk, a király leváltja őket. – Lehetetlen, felség – sajnálkozott Hanisz. – De hát miért? – Azért, mert értik a dolgukat, és a királyság legkiválóbb családjainak a tagjai. A leváltásuk nagy elégedetlenséget szülne. Az önök alattvalói gyűlölik az igazságtalan döntéseket, felség. Az önkényesség ártana a népszerűségüknek. A tábornok volt annyira körültekintő, hogy igazán érdemes embereket választott. – Mennyiben jelentenek fenyegetést ránk nézve? – kérdezte Tutanhamon, immár teljesen éberen. – Fenyegetést? Nem ez a helyes szó rá, felség! Rátették a kezüket... – Fáradt vagyok, Hanisz. Nem érdekel, hogyha Horemheb uralja a papiruszgyártást. Készíttesse elő a szobánkat! A követ meghajolt és távozott. Dühös volt, és csalódott. Tutanhamon soha nem lesz nagy király.     A királyi hajó tekintélyes hajóraj kíséretében elindult Memphisz, a Két Föld mérlege, az egyesített Egyiptom első fővárosa felé. A király változatlanul vidám és heves volt. Anhésza szívesen adta át magát simogatásainak, de a gondolatai másutt jártak. Nem volt ideje ismét beszélni Hanisszal, aki visszaindult Thébába. A követ szavai befelhőzték a királyné boldogságát. A papirusz... nem az államigazgatás irányításával ér fel, ha valaki a kezében tartja a papirusz termesztését és gyártását? Horemheb újabb bábokat helyezett el a hatalom sakktábláján? Nagy türelme egyre félelmetesebbé tette. Anhésza legszívesebben félbeszakította volna a hosszú nyaralást, de Tutanhamon tőle szokatlan határozottsággal ellenezte ezt. Nem vágyott az udvarra, a tisztviselőkre, a rangjával járó kényszerűségekre. Sokkal jobban kedvelte a kötelezettségek nélkül töltött napokat, a sétákat a nyári mezőkön, a fürdést a Nílusban, Anhésza állandó társaságát, akinek aranyszín teste még oly sok nem sejtett csodát rejtett. Amikor meglátta a három gizehi piramist, Anhésza elfeledte minden gondját. Lenyűgözték a vízből kiemelkedő óriások. Az ősóceánból előbukkanó első dombokat megtestesítve ezer tűzzel ragyogtak, mivel fehér mészkő borításuk hihetetlen erővel tükrözte vissza a napsugarakat. Megkövült fényként az egész országot bevilágították, égi energiát árasztva. A királyi hajón mindenki elhallgatott. Magukban énekelték a hárfások szavait, dicsérve annak a kornak a tökéletességét, amikor piramisokat építettek, csatornákat ástak az élet vizének, fákat ültettek az isteneknek. Anhésza lázadozott. Miért nem építenek többé a munkavezetők ezekhez hasonló, ragyogó építményeket? Miért veszítette el Amon isten és a thébai papok Egyiptoma a lendületét annak a

régi birodalomnak, amelyben az istenkirály égbe vezető lépcsőnek használta a piramist? Lenyűgözve, sokáig akart elidőzni ezen a jótét erőket sugárzó helyen, hogy megnézzen minden, még bejárható építményt. Magával vitte Tutanhamont a templomokba, ahol a királyokat mumifikálták, bejárta vele a piramisokhoz vezető utakat, ösvényeket, az ősök mindennapi életéről mesélő domborművekkel díszített utakat, a szentélyeket, ahol a halál életté nemesül a rítusok által. Minden sírnál kirendelt papok az elhunyt emlékére végezték rendszeresen a szertartásokat. Minden reggel kimondták a feltámadás szavait, és elvitték az áldozati ajándékokat a léleknek, amely madár képében lejárt a földre, mielőtt visszaindult volna a fénybe. Anhésza megütközött némelyik pap nemtörődömségén és egy Kheopsznak épített szentély elhanyagolt állapotán. Tutanhamon megbüntette a felelősöket, és elhívta a memphiszi munkavezetőt, hogy az haladéktalanul indítsa meg a felújítási munkálatokat. Éppen pirkadt ezen a késő nyári napon, amikor a királyi pár odaért Kheopsz nagy piramisához, a leghatalmasabb építményhez, amelyet valaha fáraó emelt. Tutanhamon nem kívánta bejárni, annyira nyomasztotta. De Anhésza már odahívatta a piramis papjainak elöljáróját, hogy az elvezesse őket az építmény bejáratához, egy kis nyíláshoz, amelyet az északi homlokzatba vágtak mintegy harminc méterre a talaj felett. A királyi párt köteleken húzták fel, hogy a tökéletesen összeillesztett mészkőtömbökön feljussanak. Anhésza és Tutanhamon meggörnyedve bújtak át a szűk nyíláson, amelyet azért vájtak a kőbe, hogy meg lehessen kerülni a bejáratot elzáró gránittorlaszt. A papok elöljárója füst nélkül égő fáklyát tartva vezette őket a hirtelen meredekké váló folyosón, amely annyira összeszűkült, hogy a látogatóknak görnyedten kellett járniuk, egymás mögött. Egy hosszú, levegőtlen és nehezen járható lejtő után hatalmas, döngölt földű terembe jutottak. – A föld gyomrába értünk – mondta a papok elöljárója. – A fáraó lelke itt merít a sötétség birodalmának erejéből. A szent hely üdítő hűsében a királyi pár kifújhatta magát, mielőtt visszaindult a folyosón oda, ahonnan egy másik folyosó indult. Ez egy nagy, üres szobába vezetett, amelynek hátsó falába fülkét vájtak egy égi lépcső fokait jelképezve. A látogatókat lenyűgözte a nagy galéria, ez a hatalmas, közel ötven méter hosszú terem, amelyen át a halotti szobához lehetett eljutni. Anhésza és Tutanhamon kéz a kézben megálltak a híres Kheopsz szarkofágja előtt. A szarkofág üres volt, nem volt teteje sem. A mumifikált testet Egyiptom déli részén temették el, az északi piramis a fáraó fénytestének épült, amelyet hús-vér ember szeme nem láthat. A nagy hitves törékenynek, paránynak érezte magát az örök otthon mélyén, amely rátelepedett embertelen tömegével. Lesz rá ideje, hogy méltónak mutatkozzon a régi uralkodókhoz, hogy visszaadja országának a piramisok korának alkotó lendületét? Tutanhamon, megérezve belső vívódását, kérdőn ránézett. – Visszatérünk Thébába – jelentette ki Anhésza.     Az áradás a végéhez közeledett. A víz szintje csökkent, előbukkantak a tápláló iszaptól jóllakott földek. Eljött az idő, hogy a földművesek megragadják egyetlen darab fából kifaragott irtókapájukat. Az eke feltörte az áradás itatta, nehéz földet. A gyermekek kézzel morzsolták szét a nagy rögöket, míg a magvetők magot szórtak a sekély barázdákba. A nagybirtokokon tehenek vagy ökrök húzta ekéket használtak, majd ezeknek a jószágoknak a feladata volt, hogy beletapossák a magot a földbe. A thébai kikötőben udvaroncok tömege várta a királyi párt. Az „isteni atya”, Aj kísérete

hordszéken vitte őket az öreg főméltóság egyik házáig, amely a főváros központjában állt. Aj ragaszkodott hozzá, hogy hosszú távollétük után ő fogadhassa elsőként az uralkodókat. Amon városának utcáit megtöltötte a szekerek, árusok és járókelők tömege. Nagy kavarodásban igyekeztek a szélrózsa minden irányába a föld legkülönfélébb népeinek fiai. Hiába volt a testőrök kemény határozottsága, a hivatalos menet alig tudott utat vágni magának. Anhésza nosztalgiával gondolt a Nap városának tágas, napfényes sugárútjaira. Az „isteni atya” házának földszintjén a csoportvezetők a magot őrlő, lisztet szitáló pékeket noszogatták, hogy siessenek kisütni a kenyereket és a süteményeket. A hentesek nagydarab húsokat cipeltek a konyhára, amelyet a tetőn alakítottak ki, hogy a szagokat elfújja a szél. Az intéző felvezette a királyi párt a ház urához, az első emeletre. A helyiségnek napvilágot biztosító három ablak egy tamariszkuszokkal körülültetett, szögletes medencével ékeskedő belső kertre nézett. Aj meghajolt a király és a királyné előtt, azután elküldte az írnokokat, akiknek addig a jelentéseit diktálta. Az öreg udvaronc fáradtnak, levertnek látszott. Arcán elmélyültek az idő szántotta barázdák. Az udvarias köszöntések és némi uzsonna felszolgálása után, a vendégek aranyozott faszékeken foglaltak helyet. – Nagy szerencsétlenség ért – árulta el nekik az „isteni atya”. – Hitvesem, Ti dajka lelke elhagyta a testét, hogy visszatérjen a Nyugati paradicsomba. A múmiát tizenöt napja helyeztük a sírjába. Én folytattam a munkát. Az ügyiratok tanulmányozása minden bizonnyal a legjobb módja annak, hogy úrrá legyünk a fájdalmon. A gazdasági helyzet is ezt kívánta. Tutanhamon nem tudta, mit mondjon. A Thébától távol töltött varázslatos napok után védtelennek érezte magát ebben a váratlan, tragikus helyzetben. – Nem kaptunk öntől semmi híradást erről – jegyezte meg Anhésza. – A fájdalmam csak rám tartozik, felség. Az országot illetően semmi aggasztó nem történt. Legalábbis látszólag. – Miért csak látszólag? – követelt magyarázatot Anhésza. Az „isteni atya” lassan beszélt. – A thébai tartomány legkövérebb földjei a karnaki papok és a hozzájuk rendelt templomok birtokában vannak. A legnagyobb részük megművelését új bérlőkre bízták, hogy azok jobb eredményeket érjenek el rajtuk. – Szükség volt erre? – kérdezte a király. – Kétségtelenül nem – vélte az „isteni atya”. – De az eljárásban nincs semmi törvénytelen. A szerződéseket megfelelő formában kötötték, olyan hozzáértő emberekkel, akik már idén kiváló eredményeket fognak elérni. – Akkor miért aggasztja önt a kinevezésük? – Hamar ki tudtam deríteni, hogy valamennyien Horemheb tábornok vagy hitvese szolgálatában állnak. Ez azt jelenti, hogy a papság egyetértésével ők lettek az ország legnagyobb földbirtokosai.     Lassan kibontakozott a tavasz. A Tutanhamon támasztotta áradás olyan jól megöntözte az istenek szeretett földjét, hogy az írnokok több mint ezer éve vezetett évkönyvei szerint Egyiptom egész történetében az egyik legbőségesebb aratásra lehet számítani. A mezőkön a parasztok hamarosan levágják sarlójukkal az árpát és a búzát. Hosszú szamárkaravánok indulnak a súlyos, hálókba tömött kévékkel a szérűkre, ahol a magot átszelelik, megrostálják, megtisztítják, mielőtt megtöltenék vele a királyi magtárakat, amelyek ebben az évben az égig fognak érni. A kövér, fekete föld minden gyermekét táplálni fogja. A nagy tavaszi ünnepet vidáman megülhetik, mivel senki nem fog éhezni. Tutanhamon egyre nagyobb tiszteletnek örvendett.

Fogadásokra lakomák, csónakázásokra vadászatok következtek. A király rendeleteket adott ki a parasztok, a katonák és különböző nagy templomok papjainak a javára, kivívva ezzel a szegények szeretetét. Uralkodása boldognak és fényesnek ígérkezett. Több évtized állt még előtte, hogy rányomja bélyegét Egyiptomra.     Anhésza még pirkadat előtt elhagyta a palotát, anélkül hogy núbiai szolgálójának szólt volna. Eszébe jutott lánykori szökése, a Nap városában. Akkor szabadon, diadalmasan dacolt apja rendőrségével, és kivívta első győzelmét. Mennyit álmodozott arról, hogy királyné lesz! Miután kívánsága teljesült, már csak a hatalom súlya maradt a számára. Anhésza levette köpenyét. A nap sugarai máris átmelegítették. Imát mondott Atonhoz, halkan elénekelve a himnuszt, amelyet az apja írt. Mindennap, minden éjjel gondolt rá. Az apja ott élt őbenne, figyelmesen, türelmesen. De lehetetlen lesz újra hallatni a hangját, ha Horemheb csapdája rázárul az uralkodó párra. A nagy királyi hitves, aki most egyszerű parasztasszonynak öltözve, rövid kötényben, ujjatlan tunikában várta Maját egy szikomorfa alatt, egy fontos felvilágosítást remélt Tutanhamon legjobb barátjától, a kincstárak főfelügyelőjétől. Ez utóbbi a megbeszélt órában érkezett, éppen abban a pillanatban, amikor az ég csúcsa felé igyekvő nap útjának felére ért. Ki ismerhetett volna rá a jeles Majára a tüske hajú, porlepte, mezítlábas férfiban? Úgy nézett ki, mint bármelyik egyszerű mezőgazdasági munkás. – Senki nem követett, felség. Hívhatom még önt húgomnak? – Ugyanahhoz a közösséghez tartozunk, fivérem, még akkor is, ha nem érzünk túl nagy szeretetet egymás iránt. Itt nyugodtan beszélhetünk, senki nem hallgathat ki minket. – Nem úgy, mint a palotában. Ezért akartam itt találkozni önnel. Egy hivatalos kihallgatás felkeltette volna Horemheb híveinek a figyelmét. Maja egy friss vízzel telt kulacsot akasztott le durva, birkabőr köténye övéről. Megkínálta belőle a királynét, azután maga is ivott. – Beigazolódtak a gyanúi? – kérdezte Anhésza. – Horemheb behozta Egyiptomba a külföldiek által gyártott pénzérméket? – Letett erről a gyűlöletes tervről. Felismerte, hogy romba döntené az országunkat. Azon a napon, amikor ezek az átkozott érmék bemocskolják az országunkat, irigységet, vitákat és háborúságot támasztanak majd, mint mindenütt, ahol használatban vannak. Anhésza megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ne örüljön túl korán, húgom. Horemheb ettől még zseniális stratéga. Minden kereskedelmi ügyletünk az áruk cseréje, egy elvont értékkel való összehasonlítás alapján... – Amelyet, mint a kincstár főintézőjének, önnek kell meghatároznia – szögezte le a királyné. – Ez így van – ismerte el Maja. – De nem ellenőrzöm a csere nagyságrendjét. Horemheb igen. Főtisztviselők közvetítésével, beleértve a saját hivatalaimban dolgozókat is, gazdaságunk egészén rajta tartja a kezét. Néhány pontos utasítással anélkül is meg tudja azt bénítani, hogy ennek írott nyoma maradna. – Miért tenné? Érdekében áll talán, hogy tönkretegye a saját hazáját? – Egy igen rövid időre... Ha aztán a thébai papság támogatásával átveszi a hatalmat, Tutanhamont megvádolja a gondatlansággal, és egy csapásra ismét jólétet teremt, helyreállítva az áruk forgalmát. Be kell látnia, felség: ön ül a trónon, de Horemheb tábornok uralkodik.     Ezen az áprilisi reggelen Théba népe trombitaszóra ébredt, amelyet vagy száz katona fújt. Tekintélyes tömeg tolongott a fegyveres katonák kettős sorfala mögött, hogy láthassa a katonai

parádét, amelyet Horemheb tábornok rendezett a karnaki templomtéren. A főbb hadtestek vezérei és az elitcsapatok sorakoztak, s vonultak fel Horemheb előtt, akit az emelvényen pavilon óvott a napsütéstől. A tábornok arany- és ezüstpáncélt viselt, Amon temploma egyik mesterének remekművét. A nép örült, hogy láthatja a védelmét ellátó katonák tiszteletet parancsoló felvonulását. Hálásak voltak Horemhebnek, amiért sátrakat állíttatott, ahol a látványosság végeztével kenyeret és sört fognak osztani. Egyetlen tiszt akadt, aki nem osztotta az általános vidámságot: Nahtmin, tulajdonképpeni hadvezér, akit Horemheb tábornok elfelejtett értesíteni az eseményről. Nahtmin dühösen rohant a királyi palotába, ahol azonnal fogadta őt a nagy királyi hitves. Néhány perc múlva már távozott is a fáraó dolgozószobájából egy idézéssel, amit személyesen sietett megvinni a tábornoknak. Horemhebet a trónteremben fogadták, de más udvaroncok nem voltak jelen. A király és a királyné egyedül várta, koronával a fején, uralkodói öltözékben. A fáraó mellkasa előtt tartotta parancsnoki jogarát. Anhésza arcán könnyű mosoly lebegett. Végre elkövette a tábornok azt a balfogást, amelyet már annyira várt. – Horemheb tábornok, mit jelent ez az erőfitogtatás? – vonta kérdőre azonnal a fáraó Horemhebet, megfeledkezve az előírásszerű mondatokról. – Miért nem értesítették róla a hadsereg vezérét, tűrhetetlen tájékozatlanságban hagyva így engem is? – Túlságosan sürgős volt az ügy, felség – válaszolta Horemheb kedvesen, alázatos hangon. – Én megpróbáltam értesíteni Nahtmint, de olyan ritkán van az irodájában... A rossznyelvek azt rebesgetik, hogy a hivatali munkánál jobban kedveli a vadászatot. Magamra kellett vállalnom, hogy haladéktalanul mozgósítsam az elitcsapatokat. – Miért? – Azonnal indulunk Szíriába. Egy hettita osztag elfoglalta az egyik erődünket. Az ilyen támadásra válaszolni kell. Anhésza egyre Horemheb tábornokot nézve kitekert papiruszt nyújtott a királynak. – A maga változata nem vág egybe azzal a jelentéssel, amelyet Hanisz követ küldött nekem, aki már több hete azon a tájon tartózkodik. Parancsa van rá, hogy a legapróbb zavart is jelezze nekem. Nemcsak hogy semmi riasztót nem említ, de még azt is megállapítja, hogy a hettiták egyre nagyobb tisztelettel tekintenek az egyiptomi trónra. A fáraó uralkodik, tábornok. Úgy tűnik, maga megfeledkezett erről. – Ez azt jelenti, felség, hogy elhalasztatja velem a szíriai beavatkozást? A tábornok erre a hadjáratra számított, hogy biztosítsa magának a tisztek együttműködését egy békés hatalomátvételre készülve, amelynek már csak az időpontját kell majd meghatároznia. Csak egy Egyiptomtól távol vezetett hadjárat adott volna alkalmat, Nahtmin és Tutanhamon híveinek látóköréből kikerülve a sikeres megbeszélésekre. – Ez azt jelenti, hogy nem lesz hadjárat, tábornok. Ezután közvetlenül tőlem kapja a parancsokat. Mivel ön teljesen hű a koronához, ezért most elnéző akarok lenni. De újabb hibát nem tűrök el. – Jól meggondolta felséged? Én azt hiszem, hogy... – Elég volt, tábornok! – Hamar megbánhatja ezt a döntést, felség, de engedelmeskedni fogok. Mielőtt hátat fordított volna, hogy elhagyja a termet, Horemheb tekintete lesiklott a fáraóról, s egy pillanatra megállapodott a még mindig mosolygó nagy királyi hitves arcán. Anhésza győzött.      

30

Az első járókelők szinte azonnal megtöltötték Théba nagypiacát, amint a parton, a karnaki templom közelében sorakozó gyümölcs- és zöldségboltok kinyitották ajtajukat. A halárusok, pacalosok és a hentesek követték őket. Nem pusztán bevásárolni jártak ide az emberek, hanem azért is, hogy meg-megszaglásszák, vizsgálgassák az árukat, nézelődjenek, és főleg beszélgessenek. A jó vásárhoz hosszas alkudozás, ügyes szófacsarás kellett, amelyben a tapasztalt háziasszonyokat nemigen lehetett felülmúlni. Csak a legtalpraesettebb árusok tudták állni a sarat velük szemben. Mindenki dicsérte az áruját, mindenről állították, hogy a legszebb és a legolcsóbb egész Egyiptomban. A gazdag Théba nem habozott, hogy a puszta földre terített fehér vásznakra tegye ki áruit: rendszerint nagy halmokban állt a búza, árpa, datolya, füge, fűszerek, uborka, hagyma, póré, bab és más élelem. Ám ezen a reggelen csak az első vásárlókat szolgálták ki. Elsőként a legnagyobb fügekereskedő és egy családanya keveredett szóváltásba. A kereskedő megpofozta az asszony kisfiát, aki bekapott egy fügét, anélkül hogy kifizette volna. Ezt a megbocsáthatatlan durvaságot a férfi a gyümölcs ritkaságával indokolta. Azután egy zöldségárus majdnem összeverekedett egy gazdag villa intézőjével, miután öt legyezőt és tíz poharat kért egyetlen köteg póréért. Végül a piac kellős közepén tört ki csetepaté, amikor a kereskedők bevallották, hogy nem kaptak új árut, a kereskedőhajók üresen érkeztek meg Thébába. A rendőrség közbelépett, és botozással állította helyre a rendet. A nép haragja felmorajlott a külvárosokban. Nagy baj lehet északon. Ha a hettiták megszállták a Delta-vidéket, lehet, hogy sikerült megszakítaniuk a nílusi hajóforgalmat. Nem kevésbé riasztó pletykák szerint az élelmiszerkészleteket olyan rosszul kezelték, hogy emiatt fenyegetett éhínség. Bármi volt is az igazság, egyetlen ember a felelős mindenért: a fáraó.     Anhésza dühe nem csillapult. Horemheb beváltotta fenyegetéseit, mesterségesen ínséget gerjesztett. Így akarta rákényszeríteni a fáraót, hogy tárgyaljon vele, és elismerje titkos hatalmát. Tutanhamon kész volt engedni. De a nagy királyi hitves határozottan lebeszélte erről. Hiszen egy ilyen lépés egyet jelentene azzal, hogy lemond a trónról! A király kétségbeesett, nem látott semmi módot arra, hogy tegyen valamit. A hívei nem tudtak hathatós segítséget nyújtani. Hui a Núbia bányáiban folyó aranykitermelést felügyelte, Hanisz fontos Ázsiai küldetést teljesített. Nahtmin Horemhebre hagyta a hadsereget, a pompát és az élvezeteket választotta az egyenlőtlen küzdelem helyett. – Hát Maja? – töprengett a királyné. – Miért hallgat hű pénzügyminisztered? Miért képtelen ellenőrzés alatt tartani a hivatalnokait? – Nem értem – vallotta be Tutanhamon. – Legutóbbi beszélgetéseink túl ridegek voltak. Maja nem szereti a feladatot, amellyel megbíztam. Sötét gondolat támadt Anhészában, amelynek a megalapozottságát minél előbb ellenőriznie kellett. A királyság sorsa függött nyomozásától. Igen kevés ideje volt csak, hiszen elkerülhetetlen, hogy hamarosan súlyos zavargások törjenek ki a városokban, ahol az élelmet már fejadagokra korlátozták.     Maja, a király barátja és bizalmasa, a fáraó minden építkezésének munkavezetője, a

kincstár főintézője, eltűnt. A munkatársai nem tudták, hol tartózkodik, és nem kaptak tőle semmi különösebb utasítást, tehát egyszerűen tovább intézték a folyó ügyeket. A Majának kiutalt szolgálati villa személyzete sem tudott többet róla. A királyné kikérdezte Tutanhamont barátja szokásairól, a családjáról, a hozzá közelállókról. Úgy tűnt, egyvalaki minden történetben szerepel: egy kézműves mester, szakmája szerint üstkészítő, akinek a műhelye Mut templomától északra volt. Anhésza nem folyamodhatott a rendőrség szolgálataihoz, mielőtt nem ellenőrzi feltételezését. Amikor két agarával, Kossal és Bikával elhagyta a palotát, a szegényebb negyedek takácsai már bejelentették, hogy nem dolgoznak tovább, mivel három napja nem kapták meg fejadagjukat. Horemheb tábornok a Nílus parti pompás villájában sakkjátékkal múlatta az időt a feleségével.     Mut istennő, „az Anya” óriási szent körzetet foglalt el Amon hatalmas karnaki templomától nyugatra. Falak által övezett területe közepén egy szent tó jelképezte az anyaméhet, amelyben megszülettek a teremtés számos formái. A beavatatlan szemek elől falak mögött rejtették el rituális misztériumokat, mögöttük zöldellő vidék: a pálmafák, kertek, szántóföldek sűrű hálózatában nem is lehetett látni, merre kanyaroghatnak az utak. A távolból a fémkalapálás jellegzetes zaja hallatszott. Anhésza az agaraira bízta magát, akik elvezették őt a bozótban. Óvatosan, fülelve, lassan haladtak. A királyné hamarosan meglátta a fabarakkokat, amelyek vagy száz üstkészítőnek szolgáltak műhelyül. Öregek is, fiatalok is akadtak köztük, de volt közös jellemzőjük: vastag izmok, kemény arcvonások, kérges kéz. Egyesek réztálakat készítettek, mások javították vagy kikalapálták azokat. A sok tűzrakásban, amelyeket kövekkel raktak körbe, lángolva égett a faszén. A legnehezebb dolguk azoknak volt, akik kecskebőr fújtatójukkal biztosították az üstkészítőknek szükséges hőfokot. A munka félbeszakadt, amint az egyik tanonc észrevette, hogy egy asszony érkezett két morgó, vicsorgó kutyával. Anhésza rövid, ujjatlan ruhát viselt, de karkötőiről és bokapereceiről látni lehetett, hogy nemes hölgy. Szépsége lenyűgözte a kézműveseket, akik nemigen szoktak hozzá az efféle látogatókhoz. Kos és Bika nyomában Anhésza elindult az üstkészítők felé, akik megragadták fa- vagy rézkalapácsaikat, favésőiket. Tömör csoportot alkotva készen álltak, hogy védekezzenek a betolakodó ellen. Anhésza a munkásoktól néhány méternyire megállt. – Félnek talán egy nőtől és két kutyától? Az emberek összesúgtak. Néhányan félreálltak. Mások eldobták szerszámaikat. Anhésza megparancsolta a két agárnak, hogy feküdjenek a földre. Azok úrnőjükre függesztett szemmel engedelmeskedtek. Ekkor egy óriás vált ki a csapatból, és megszólította a királynét. – Ki maga? – Nem számít. A vén Pahorral akarok beszélni. – A főnökkel? A műhelyben van, ott... Anhésza habozás nélkül utat tört magának az üstkészítők sorai között, és belépett a kunyhóba, ahol a petyhüdt bőrű, idős férfi egy fújtató fémcsőrét tágítgatta. A tűz fölé hajolva csak egy pillantást vetett a betolakodóra. – Ide nő nem léphet be – vetette oda neki. – Tiltja a szabályzat. – Ez rám nem vonatkozik. – És miért, szépségem? – Azért, mert én a nagy királyi hitves vagyok.

A vén Pahor kiejtette kezéből a fújtatót, amely tompa puffanással a földre esett. – Tréfál? – Itt a pecsétem. Anhésza lehúzta ujjáról szkarabeusz alakú gyűrűjét, amelynek hasába vésve ott állt a neve és a címei. Az írástudó vén Pahor sokáig vizsgálgatta az ékszert. Aztán elképedten a földre borult a királyné előtt. – Felség, miért... – Hagyjuk az udvariaskodást! Nagyon sietek. Azt akarom, hogy mondja meg nekem, hol van a barátja, a pénzügyek főintézője, Maja. Az üstkészítő arca ellenségessé vált. – Maja már nem barát. Soha nem látom többé. Mintha maga nem tudná... Most Anhészán volt a sor, hogy csodálkozzon. – Valóban, nem tudom. – Ne tréfáljon velem, felség! – morgott az üstkészítő, felvéve a fújtatót, és újra munkához látott. Anhésza elkapta a vén Pahor csuklóját. – Ne vonja kétségbe a nagy királyi hitves szavát! Tudni akarom az igazat. Az öreg kézművest elképesztette a húszéves királyné tekintélyt parancsoló fellépése. Sosem volt még dolga rangos udvari emberekkel, gyűlölte mézesmázos modorosságaikat, a kacifántos divatok iránti rajongásukat. De az uralkodónét más fából faragták. Valóságos uralkodóként nem volt szüksége semmi rafinériára ahhoz, hogy érvényesítse az akaratát. – Maja elfelejtette, hogy honnan jött – vallotta be a vén Pahor leszegett fővel. – Megtagadta a közösséget, amelyben nevelkedtünk. Jobban kedveli most a nemesek társaságát, mint a kisemberekét. Ez a hír meglepte Anhészát. Azt hitte, jobban ismeri a munkavezetőt. De nem Maja volt az első, akit megrészegített csodálatos felemelkedése. Hiszen, mint Maja, Nahtmin parancsnok is képtelen volt hű maradni önmagához! – De hát miért tűnt el? – kérdezte ismét Anhésza. – Nem tudom, hol van, felség. A fáraó életére esküszöm.     Anhésza több órán át dolgozott az „isteni atyával”, aki felesége halála óta nem tudott úrrá lenni bánatán. Az öreg gondolkodása kicsit lelassult. Úgy tűnt, egyre kevésbé érdeklik az államügyek. De a királynénak még szüksége volt a tapasztalatára, hogy ne vesszen el a minisztériumok útvesztőiben. Aj segített neki kiadni egy dekrétumot, amellyel felszólította a thébai magtárak felelőseit, hogy ürítsék ki a magtárakat, és osszák szét készleteiket a népnek, a napi adagok szerint. Ez nem volt veszélytelen döntés. Ha a következő áradás csekély lesz, vagy túl nagy, az rossz termést eredményez majd, készletek pedig nem fognak rendelkezésre állni. De Anhésza nem ismert megalkuvást. Kegyetlen volt a csalódottsága, amikor két nap múlva Aj jelentette neki a rossz hírt: férgek támadták meg a magtárak készleteit. A kertek termése hamarosan nem lesz elég ahhoz, hogy a városlakókat táplálják. A zöldségek, gyümölcsök és húsok ára annyira megnőtt, hogy a legtöbb egyiptomi már nem is tudta megfizetni az élelmet. A lehető legrosszabb megoldás volna rekvirálni. A különböző testületek féltékenyen őrizték kiváltságaikat. A fáraó követei szétsiettek Egyiptom legnagyobb városaiba az azonnal végrehajtandó paranccsal: ki kell üríteni az állami magtárakat és raktárakat, és oda kell szállítani az élelmiszereket, ahol nélkülöz a nép. Ám a tisztviselők képtelenek voltak végrehajtani a parancsot:

a hadsereg egy északi hadjáratra készülve a legtöbb szállítóhajót lefoglalta. Ráadásul Memphisz kereskedelmi kikötőjében hatalmas folyami forgalomtorlódás keletkezett, több balesetet okozva. Hosszú hivatali vizsgálat szükségeltetik ahhoz, hogy kiderítsék, ki a felelős ezért a súlyos helyzetért, már ha eredményesen végzik a munkát. Anhésza és Tutanhamon óráról órára láthatta, hogy utasításaik halott betűk maradnak, beragadnak egy gépezetbe, amelynek nem ők az urai. A kereskedők polcai szinte üresen árválkodtak. Minden reggel várakozók hosszú sora kígyózott a piacok bejáratánál. A vidám fecsegést aggódó sugdolózás váltotta fel. A rendőrségnek kellett gondoskodnia róla, hogy az egyre kevesebb élelmet egyformán osszák szét. Egyre hevesebbek lettek a panaszok és a tiltakozások. A rendfenntartó erők lázadástól tartottak. A múlt kísértetei feltámadtak. Bajt jósoló próféták emlegették az átkozott időket, amikor a szegények, az éhínség áldozatai kirabolták a gazdagok házait, a nemes hölgyek rongyokban bolyongtak az utcákon, s rablóbandák fosztogatták a királyok sírjait. – Hívatni kell Horemhebet – könyörgött Tutanhamon kétségbeesetten. – Az az uralkodásod végét jelentené – torkollta le Anhésza. – Harcoljunk még! A folyami blokád nem tart már sokáig. Van ötletem rá, mivel nyugtassuk meg Théba népét.     Amikor a nagy királyi hitves hordszéke megjelent Théba legnagyobb piacának közepén, mindenkiben bennrekedt a szó. A nép felismerte őt magas koronájáról, aranyláncáról és fehér díszruhájáról. Aranyos szandálba bújtatott lábbal Anhésza odalépett az üres kosarakat tartó öregasszonyokhoz. – Az igazság szól a számból – jelentette ki határozottan. – Az élelem nem hiányzik. A folyami hajózás irányításának akadt nehézsége a szállítás megszervezésével. Nincs éhínség. A fáraó nem engedi meg, hogy szerencsétlenség mocskolja be országunkat. Legyetek türelemmel! Szívetek legyen megértő, lelketek békés! Anhésza visszaszállt hordszékére. Amikor a háziasszonyok, végtelenül büszkén, amiért a nagy királyi hitves szólt hozzájuk, elkezdték továbbadni, amit mondott, seregnyi szolga sok-sok kelmét és ruhát tett le a földre. Először senki nem mert közelíteni a kupacokhoz, azután az öregasszonyok egyike felvett egy összehajtott szövetet, magához szorította, és elment anélkül, hogy a palotaőrök megakadályozták volna benne. Megindult a roham. A királyné adományát, a szaiszi iskola fonó- és szövőnői ügyességét dicsérő pompás ajándékot néhány perc alatt birtokba vette a thébai nép.     – Amon papjai haragosak – mondta az „isteni atya” Anhészának. – Azzal vádolják önt, hogy elpazarolta a templomoknak szánt szent kelméket. – Nem érdekel. Bebizonyosodott a gyanúm? A királyné már vagy tíz órája dolgozott szakadatlanul az „isteni atyával”. Jóllehet az öreg ereje végén járt, igyekezett segíteni a nagy királyi hitvesnek a kutatásban. Értékesnek bizonyult a segítsége, hiszen gyakorlott szemmel olvasta a legösszetettebb ügyek iratait is. – Igen, felség. Maja tette a pecsétjét olyan iratokra, amelyek szétzilálták a szervezett hajóforgalmat. Ez azt jelenti... – Hogy Horemheb szövetségese, és elárulja Tutanhamont. – Körültekintőbbnek kellett volna lennem – vallotta be az „isteni atya”. – De a feleségem halála...

Anhésza szánakozva nézett az öregre. Aj valami súlytól akart megszabadulni, ami a lelkiismeretét nyomta. Anhésza bátorítón rámosolygott. – Az én helyzetemben – magyarázta Aj zavartan – hasznos, ha jól ismerjük az állam legfőbb személyiségeinek az életmódját. Ezért kénytelen vagyok figyeltetni a villáikat. Az egyik jelentésben, amit a mai napig nem olvastam el, igen szomorú tény áll Majáról. A kincstár főintézője háromszor is felkereste Horemhebet, kíséret nélkül, napnyugta után. Maja, a hitvány álszent! Anhésza le volt sújtva. Nem hitte volna, hogy Maja képes ilyen visszaélésre. Hogyan mondja el a királynak, hogy legjobb barátja a bukásán ügyködik? Hogyan tudassa vele, hogy Maja, miután elkövette ezeket a visszaéléseket, elbújt, arra várva, hogy Horemheb átvegye a hatalmat?     A palotában teljes zűrzavar uralkodott. Pohárnokok, intézők és orvosok futkostak fel s alá. Tutanhamon rosszul lett. A miniszterek is ott sürgölődtek. Anhésza félretolta őket, s belépett a szobába, ahol a király az ágyat nyomta. Tutanhamon lehunyt szemmel feküdt, lázálmokat látott. Egy szolga illatszerekkel átitatott kendőt nyomott a homlokára. A főorvos gyógyitalt készített. – Hogyan történt? – kérdezte Anhésza. – Egy rossz hír nagyon megrázta a királyt. Elájult. Van orvosságom a gyógyítására, de mindenekelőtt pihennie kell. – Mi volt az a hír? – Núbia alkirályának, Huinak a halála. Tőrbe csalták, amikor egy aranybányát akart felkeresni, ahol lázongás tört ki. A testét hamarosan hazahozzák. Asszuánban fogják mumifikálni.   A királyi lakosztályok elnéptelenedtek. Anhésza hazaküldte a palota személyzetét. Tutanhamon aludt, maga pedig egyedül akart lenni. Kimerült volt, miután már két éjszaka nem jött álom a szemére, s már enni sem volt kedve. A világ összeomlott körülötte. Egyiptom, az ő Egyiptoma Horemheb kezébe került. Nem volt képes előre látni, mire készül a tábornok, nem tudta érvényesíteni férje hatalmát. Őrültség volna tovább harcolni. A nép szenvedése elviselhetetlenné fokozódna. Hívatni kell tehát Horemhebet, és bejelenteni, hogy hivatalosan kinevezik a királyság régensévé. A levelet, amellyel a palotába hívják, másnap reggel, napfelkeltekor elviszik neki. Tutanhamon uralkodása abban a pillanatban véget ér, még akkor is, ha ő marad a törvény szerinti fáraó. Kénytelen lesz maga mellé venni a trónra a tábornokot, és ráruházni a döntések jogát. Azután Horemheb akkor koronáztatja meg magát Amon főpapjainak a támogatásával, amikor csak jónak látja. Anhésza sírt dühében. Kudarcot vallott. Az fájt a legjobban neki, hogy Tutanhamont magával rántotta a bukásba. A fáraó megérdemelte volna, hogy boldog legyen, békés uralkodást éljen meg, s hogy legyen örököse, aki követi a trónon. De az istenek más sorsot választottak neki. A sors... Hát neki, mint Ízisz megtestesülésének, mint nagy varázslónőnek, semmi hatása nincs a sorsra? Túl késő. Alábecsülte Horemhebet. Királynéi tiszte megrészegítette, olyannyira, hogy elveszítette a tisztánlátását. Hamis nyugalomban élt. Egyetlen valamire való tanácsadó sem állt mellette, aki figyelmeztette volna, aki olyan stratégiát sugallt volna neki, amellyel keresztülhúzhatja a tábornok számításait. De nem méltó hozzá, hogy másra hárítsa a felelősséget. Egy egyiptomi királyné nem lehet gyenge. Uralkodásának ezt az utolsó éjszakáját szívesen megosztotta volna Tutanhamonnal. De a király lelke az álom föld alatti terein hajózott. Egyedül... Egyedül fog szembenézni a megpróbáltatással, amely felmorzsolja az álmát. Gyűlölnie kellett volna Horemhebet, ezernyi

átkot kellett volna szórnia rá. De más érzést ébresztett szívében legádázabb ellensége, egy olyan érzést, amelyet már nem mert megnevezni ezen az órán, amikor a lenyugvó nap sugarai kalandja végét jelzik. Még annyi erőt érzett magában, még annyira hitt Atonban! Miért hajoljon meg az okos és nagyratörő tábornok előtt, miért mondjon le királyi természetéről, amely lénye lényegét alkotja, és az élete értelmét jelenti? Legszívesebben a csillagokra kiáltott volna, a tápláló földhöz könyörgött volna, a szél segítségét kérte volna. Ki más segíthetne neki, ha nem maga a kozmosz? Az uralkodás utolsó éjszakáját nem fogja egy üres, máris ellenséges palotában tölteni. Kiskora óta gyakran talált megnyugvást az ég szemlélésében. Egyetlen hely maradt, ahol átérezheti még a lét boldogságát: az éjszakába, magányba merült thébai hegycsúcs.     Holdfény világította meg a csúcsra vezető keskeny ösvényt. A nagy királyi hitves lassan ment, minden egyes lépést élvezett. Hamarosan szemben fog állni az univerzum fényes testével, csillagos kapuival, amelyeken át az isteni élet lehatolt, hogy megalkossa a földi létezést. Elfelejti az időt, kitörli elméjéből a múltat, s imádkozni fog a lazúrkő szemű istennőhöz, aki Egyiptomra borul, és betakarja az országot szerelmével, az örökkévalóság illatába burkolózva. A hegycsúcson eltűnik a nagyravágyás és a hatalom. Saját magával szembenézve, jövője sötét ürességével szembenézve, vajon lesz-e erő benne, hogy tovább éljen, végignézze Tutanhamon bukását, és feleségül menjen az új fáraóhoz, Horemhebhez? Anhésza levette a szandálját. A homok a talpa alatt örömmel, az elpusztíthatatlan ifjúság érzésével töltötte el. Könnyedén szaladt felfelé a lejtőn. A langymeleg éjszakában ezüstös izzadságcseppek folytak végig aranyos bőrén. Gyolcsruháját is levette. Meztelenül futva tette meg az utolsó métereket a kis szentélyig, amelyet a sírok völgye fölé magasodó hegy csúcsára építettek. Aztán hirtelen megtorpant a semmi szélén. A kőpadon egy férfi ült, és őt nézte. Maja, a hitszegő.      

31

Anhésza annyira meglepődött, hogy nem is próbálta takargatni magát. Tehát az az ember, aki elárulta a királyát és ezer büntetést érdemelt, nem hagyta el Thébát! – Ne féljen – mondta Maja a királynénak. – Fel kellene vennie a ruháját, felség. Hideg szél fúj itt a hegytetőn. – Hogyan merészel csak szólni is hozzám? Anhészának meg kellett volna ijednie, el kellett volna szaladnia előle. De elöntötte a düh. Ha már a hatalom elveszett, megfizettet Majával a gazságáért. Elvakult haragjában nekiesett a főintézőnek. Maja elkapta a csuklóját, hogy Anhésza moccanni sem tudott. – Téved, felség. Ugyanabba a közösségbe tartozunk. Tudnia kellene, hogy a hazugságot nem tűrik nálunk! A királyné hiába próbálta kiszabadítani magát. A munkavezető nem eresztette. – Bocsássa meg, hogy ezt teszem, és ígérje meg, hogy meghallgat! Nem tud mindent ahhoz, hogy megérthesse, amit tettem.

– Akkor hát beszéljen! – egyezett bele a királyné. Maja eleresztette. Anhésza felvette a földről porlepte ruháját, és gyorsan magára öltötte. Fázott. Maja visszaült a helyére. Anhésza állva maradt előtte. – Tudom, mivel próbálkozott – árulta el Maja. – A vén Pahor barátom azt a mesét mondta el magának, amelyet én magam terjesztettem mindenütt. Másképp nem győzhettem volna meg Horemheb tábornokot az átpártolásomról. Most azt hiszi, hogy elbújtam, és az ő trónra lépésére várok. A király és ön is ezt gondolja. Ezért tudtam úgy intézni mindent, hogy nem kellett tartanom attól, túl korán elszólják magukat. – Ez azt jelenti, hogy hónapok óta félrevezet minket? – Nem önöket, felség, hanem Horemhebet. Óvatos ember ő. Ha pusztán kijelentem, hogy mellé állok, azzal nem nyertem volna el a bizalmát. Bizonyítékokkal kellett szolgálnom neki, alá kellett írnom az iratokat, amelyeket ő diktált, hogy megbénítsuk a gazdaságot és megszorongassuk a király torkát. Anhésza még mindig bizalmatlan volt. Maja nem szokta szaporítani a szót. Lehet, hogy ez a sok magyarázkodás csak egy másik valóságot takar, hogy ismét csak be akarja csapni őt? – Nem hisz nekem – állapította meg Maja. – A legnagyobb titokban riasztottam a királyság legjobb mestereit, és számos hajó építését rendeltem el. A kereskedelmi flottánk egy része mozdulatlanságra van ítélve, másik részét lefoglalta a katonaság. De van egy másik helyette, amelyről Horemheb és Amon papjai nem tudnak. Adjon ennek engedélyt a nílusi hajózásra és az áruszállításra! Nyolc nap múlva Egyiptom minden nagyvárosába eljut az élelem. A tábornok nem fogja tudni újra megbénítani a folyami hajózást. Az éjszaka tiszta volt és nyugodt. A csöndben a hegycsúcs kékesen magaslott félelmetes tömegével. A sötétség lelkei a szélben siklottak, nyöszörögve bolyongtak az alvó óriás oldalába vájt barlangokban. – A mi hazánk az isten remekműve, felség. Még nap nélkül is ragyog. Érzem a templomok jelenlétét, az örökkévaló kövekét, amelyek a bölcsesség útján vezetik majd az elkövetkező nemzedékeket. A fáraó, az uram, örökül kapta az istenek szeretett földjét. Senki nem fogja megfosztani tőle. Horemhebnek az útját fogom állni én is, mint a királyság minden kézművese. Maja indulat nélkül, monoton hangon beszélt, a bizonyosság rendíthetetlen erejével. Most éppen megmentette a bukástól az uralkodói párt, de Anhésza nem áltatta magát. Maja Tutanhamon barátja és szolgája, nem az övé. – Tudtam, hogy ide fog jönni – vallotta be Maja. – Vártam magát. Csak a hegytető ránthatja ki önt az elkeseredésből. – Miért nem avatott be engem mindebbe korábban? – Azért, mert magát ugyanolyan fából faragták, mint Horemheb tábornokot, felség. Ugyanaz a tűz ég mindkettejükben. Egyiptomot akartam megóvni a szerencsétlenségtől, nem magát. – Félreismer engem, Maja. Soha nem áldoznám fel a népemet a hatalomért való harcért. – Horemheb is ezt állította. Mégsem habozott, hogy az éhínség rémével fenyegessen, hogy elérje a célját. Ön harcol ellene, de ez a harc nem Tutanhamoné, s nem az enyém. Én segítettem a királyomat, hogy megőrizze a trónját. Az ön feladata, hogy azt még szilárdabbá tegye. Ha ezt fogja tenni, én ön mellett fogok állni. De ha letér erről az útról, Anhésza húgom, én leszek a legkönyörtelenebb ellenfele. A királyné és a munkavezető az éjszaka hátralévő részében szótlanul nézték az elébük táruló nagyszerű tájat. Amikor keleten pirkadni kezdett, Maja felállt. Anhésza követte. Leereszkedtek egészen a munkavezető szerény házikójáig, amelyet egy tanonc őrzött, a küszöbre terített gyékényen fekve. – Hozz nekünk tésztát és tejet! – parancsolt rá Maja.

A fiú boldog volt, hogy azt a férfit szolgálhatja, akit minden kézműves mélységesen tisztelt, s már futott is. Maja székkel kínálta a királynét. Anhésza kezdte érezni a fáradtság súlyát az álmatlanul töltött éjszaka után. A nap első órái hűvösek voltak. A munkavezető tüzet gyújtott a kandallóban. Felemelte a tetőül szolgáló vászon egyik sarkát, hogy a füst kiszállhasson a nyíláson. A helyiség egyik sarkában a kenyérsütő kemence használatra készen állt. Maja megsütötte a tésztát, amit a tanonc hozott. A reggeli hamar elkészült. – Ki sem léptem ebből a házból amióta... eltűntem – árulta el a munkavezető a királynénak, aki jóízűt harapott az aranyos kérgű kerek kenyérbe. – Az utasításaimat innen küldtem szét. Anhésza kezdte felfedezni a rejtett valóságát annak az országnak, amelyről azt hitte, hogy ő kormányozza. De a palota egy magába zárt, mesterséges világ, mit sem tud arról, milyen erők igyekeznek alakítani a sorsát. Anhésza félreértelmezte az eseményeket, és rosszul ítélte meg az embereket. Anhésza az ajkát harapdálta, haragudott magára. Maja győzelme nem az övé volt. Horemheb tábornok vereségétől ő nem lett nagyobb. A munkavezető bebizonyította neki, mennyire képtelen az irányításra. Szemben vele egy fülkében Ptah istennek, az építők patrónusának egy szobrocskája állt, hogy védje az otthont az ártó rovaroktól, s emlékeztessen arra: minden hétköznapi tettnek szent értéke van. – Mikor kötnek ki a hajói Thébában? – kérdezte Anhésza. – Három nap múlva van a nagy vásár. Ha az ismét üres lesz, a legrosszabbtól tarthatunk. – A hajók közlekedésére és berakodására vonatkozó határozatok készen vannak. Csak a királyi pecsét hiányzik róluk. A futárok elindulnak, amint az is rájuk kerül. – És ha túl későn érkeznek a hajók? Maja visszatett egy kenyérgombócot a kemencébe. – A közösségünk szabályai szerint jártam el. Az ön sorsa és az enyém is az istenek kezében van. – Mikor tér vissza thébai hivatalába? – Amikor felséged úgy határoz. Én csak a szolgája vagyok.     A határozatokra már reggel rákerült az aláírás. A futárok pedig elindultak az ország nagy államigazgatási központjaiba. Amint lehet, a Maja ácsai készítette hajók kifutnak a hajóépítő műhelyekből, hogy azután élelmiszerrel megrakva útnak induljanak. Elsőként Thébát látják el: Horemheb kénytelen lesz véget vetni a folyami zárnak, felszabadítva a lefoglalt kereskedelmi hajókat. A jólét teljes fényében újjászületik. A tábornok fájó vereséget szenved, Tutanhamont az előkelők igazi uralkodónak fogják tartani, s nem vitatják többé a tekintélyét. Ez volt a tökéletes terv, ahogy azt Anhésza elképzelte. De még annyi felmérhetetlen részletkérdés maradt... Vajon elegendő új hajó készült? A rakodók vonakodás nélkül végrehajtják majd az utasításokat? A királyi magtárak intézői nem álltak át vajon valamennyien Horemheb oldalára? Megérkeznek-e az első készletek Thébába még a nagy vásár napja előtt? Maja nem ígért semmit. A maga feje után ment, s kivonta magát Anhésza és Horemheb könyörtelen párviadalából. A nagy királyi hitves, ha az események rossz fordulatot vesznek, felelős lesz a munkavezető szemében, akinek csak egy dolog számított, a barátja, Tutanhamon védelme. Anhésza legszívesebben sikított, üvöltött volna keserűségében. Mindenki elfelejtette, hogy ő még csak húszéves. Az emlékezetében ott lobogott az apja arca, ahogy ott áll az isteni nappal szemben, s a szívébe fogadja a sugarait. Úgy érezte, mintha jelen lenne, ott állna mellette,

közömbösen a bírálatokra. Ez a látomás megnyugtatta Anhészát. Folytatnia kell. Folytatnia kell a művét, fel kell használnia a megpróbáltatást arra, hogy ismét Atont állítsa a nép elé, mint az ország legmagasabb szentségét. De vajon nem fognak-e túl későn érkezni Maja hajói?     Horemheb tábornokot reggel hatkor ébresztette fel thébai villájának intézője, egy királyi pecséttel lezárt üzenettel. Az álom azonnal kirepült a tábornok szeméből. Még arról is elfeledkezett, hogy köszöntse a napot és a házi istenségeket, csak kipattant az ágyból, és mohón elolvasta az idézést. Azután elolvasta még egyszer és még egyszer, egyre boldogabban. Közeledett teljes diadalának a pillanata. A tábornok hívatta a fodrászt, a manikűröst és a masszőrt. Ez utóbbi ellazította az izmait, és a jólét érzésével töltötte fel testét. Horemheb gyümölcsöt, meleg kenyeret evett és friss, mézes tejet ivott. Azután megfürdött és pompásan felöltözködött, gazdagságának és hatalmának ragyogásában akarván megjelenni. Egy magabiztos, kifinomult megjelenésű férfi lépett be a palotába kevéssel tíz óra után. Nem sietett, megjelenésének legapróbb részletére is gondosan ügyelt. Leereszkedő pillantást vetett a protokollfőnökre, aki a trónterem felé vezette, mintha máris ő lenne az új úr. Ám legnagyobb meglepetésére a tisztviselő egyszer csak jobbra fordult. – Hova megyünk? – kérdezte Horemheb. – A nagy királyi hitves dolgozószobájába. A kíváncsivá vált tábornokot egy tágas, fényárban úszó helyiségbe vezették, ahol halmokban álltak az összetekert, lepecsételt papirusztekercsek. Egy gyékényen, írnok pózban ülve, Anhésza biztos kézzel rótta írónádjával egy hivatalos szöveg függőleges oszlopokba rendezett mondatait. Az ajtó bezárult Horemheb mögött. A királyné folytatta munkáját, mintha csak egyedül volna. Egyszerű ruhája mellett nevetségesnek tűnt a tábornok cifra maskarája. Horemheb mosolyogva, türelmesen várt pár percet. Azután bosszankodni kezdett. Az udvariasság úgy kívánta, hogy csendben maradjon, de igen nehezen tudta megállni, hogy ne szóljon. Egy idő után nem is bírta tovább, s súlyos udvariatlanságot megkockáztatva elsőként szólalt meg. – Hivatott, felség, eljöttem. Miért hallgat? A királyné fel se nézett. – Maga az országunkra nézve veszélyes játékot űzött, tábornok. Horemheb kidüllesztette mellét. – Nem fogadom el ezt a vádat. Én nem... – Semmi nyomot nem hagyott, tudom. Ön igen ügyes. Mégis meg fogom keresni a bizonyítékait ártalmas akciójának. A tábornok megingott. De hamar rájött, hogy Anhésza hátvédharcot vív. Még egyszer utoljára meg akarja őt alázni, mielőtt átadja neki a hatalmat. – Miért nem fogad engem a fáraó a trónteremben? – A király pihen. Az, amit mondanom kell magának, nem tesz szükségessé olyan pompás külsőségeket. Úgy találja talán, hogy a dolgozószobám méltatlan önhöz? – Természetesen nem, felség – tiltakozott Horemheb, kezdve kényelmetlenül érezni magát. – Feltételezem, hogy ön tudja, milyen súlyos a gazdasági helyzet. – Azt hiszem, azt is tudom, hogy ki a felelős ezért. A királyné hangja ellentmondást nem tűrően csendült. Horemheb kikelt magából. – Ne játszunk macska-egér harcot, felség! Ön kénytelen megadni nekem a régensséget. Csakis

én tudom visszaadni az országnak a jólétet, és elkerülni a zavargásokat. Bűn volna halogatni ezt a pillanatot. Tutanhamon és ön tovább uralkodhat... legalábbis hivatalosan, még egy ideig. Azután a király hagyni fogja, hogy egyedül döntsek. Ön, mint nagy királyi hitves engem fog megjelölni jogos utódként. Nincs már más választása. – Igaza van. Meg fogom büntetni azokat a hitszegő tisztviselőket, akik rosszul szolgálták a királyt. Ön sosem lesz a királyság régense, tábornok. Tűrnie kell majd a fáraó haragját. Anhésza tökéletes nyugalommal tovább folytatta az írást. – Hiába ez a dac – mondta csúfondárosan a tábornok. – A háborúnknak vége. Ismerje el a vereségét. Ma ellenfelek vagyunk, de holnap... – Ön sosem lesz a királyság régense – ismételte a királyné fagyosan. – Tutanhamon a hatalom egyetlen jogos birtokosa. Szeretem őt, és mindig mellette leszek. Térjen vissza a palotájába, tábornok, és ott várja a fáraó parancsait. Ne tegyen semmit! Nyomozást indíttatok a mesterkedéseit illetően. Horemheb meghökkenve lépett közelebb a fiatalasszonyhoz, teljesen fölébe magasodva. – Elveszítette a fejét, felség! Mit remél hát? Mindenki tudja, hogy én vagyok ennek az országnak az igazi ura. – Ön volt az, tábornok, kétségtelenül. A következő napokban számos tisztviselőt leváltunk, és újabb minisztereket nevezünk ki. Horemheb elsápadt. Anhésza jó irányba indult. Mielőtt közvetlenül a tábornokra támadna, megfosztja őt legfőbb szövetségeseitől, apránként csökkentve befolyását. – Az idő ön ellen játszik, felség. – Isten megvédelmez engem – jelentette ki a királyné, végre felpillantva a tábornokra. – Győzni fogok.     Két nap telt el. Tutanhamon, akit füstöléssel és növényi illatokkal kezeltek, kezdte visszanyerni egészségét. Maja tovább rejtőzött a kézművesek falvában. Horemheb a villájába zárkózott, amelyet feltűnés nélkül figyelt a rendőrség. Anhésza, az „isteni atya”, Aj segítségével bőszen dolgozott. A Horemheb által létrehozott államigazgatás átalakítása nehéznek, szinte lehetetlennek bizonyult. Nem volt elég áthelyezni néhány bábut. Meg kellett változtatni a főtisztviselők közti kifinomult viszonyrendszert, azonosítani kellett azokat, akik valódi hatalommal rendelkeztek. Az „isteni atya” nélkülözhetetlen tapasztalatával nagy segítséget nyújtott a királynénak. Ajnak meggyőződése volt, hogy Anhésza kudarcot fog vallani. A királyné egy ezercsápú szörnyeteggel szállt szembe, egy ezerfolyosójú épületbe próbált behatolni, amelynek tervrajzát Horemheb őrizte. Talán sikerül megingatnia a Horemhebbe vetett bizalmat, s kézbe vennie a gazdaság néhány ágát, de ez az egész kétségbeesett vállalkozásnak tűnt. Aj mégis mindvégig segíteni fogja őt. Felesége halála óta az „isteni atyát” semmiféle személyes törekvés nem fűtötte többé. Nem érdekelte már az élők világa. Lépésről lépésre közeledett a Nyugati királyság felé, ahol lelke elhagyja majd az elkopott testet, hogy megkezdje végtelen utazását az égi terekben. Aj szerette ezt a fiatal királynét, aki olyan törékeny, mégis olyan erős volt. Azoknak a hódítóknak a vére volt benne, akik önmagukat is feláldozzák szenvedélyükért. Az öregnek tetszett, hogy apja és tanácsadója lehet, még akkor is, ha úgy látta, a Horemheb elleni harc eleve kudarcra van ítélve. – Holnap nyílik a thébai nagy vásár... – emlékeztette a királynét. – Van híre a szállítóhajókról? – Semmi – válaszolta Anhésza komoran. – Időben meg fognak érkezni. – Amon hallgassa meg önt, felség!

Tutanhamon a vacsoránál csatlakozott feleségéhez és az „isteni atyához”. Keveset beszéltek, csak a hús- és halételek ízeit dicsérték, amelyeket a fáraó szakácsa készített. Anhésza felkészült rá, hogy egy harmadik éjszakát is álmatlanul fog tölteni, amikor núbiai szolgálója jelentette, hogy egy látogató, aki nem akarta elárulni a nevét, azonnali kihallgatást kér. – Mondd, hogy néz ki? – kérte a királyné. – Egy pap az. A feje borotvált. Öreg. Jóllehet az „isteni atya” más véleményen volt, Anhésza a dolgozószobájában fogadta a papot. Az üzenethozó, miután meghajolt a nagy királyi hitves előtt, megkérte, hogy azonnal menjen a karnaki templomba. Amon főpapja, az isten első prófétája kíván beszélni vele egy rendkívül fontos ügyben. Remélte, hogy a királyné haladéktalanul eleget tud tenni a kérésének. Anhészában felébredt a kíváncsiság. Úgy döntött, teljesíti a kérést. A főpap persze Horemheb tábornok leghűbb szövetségese. De mit kockáztathat ő, Anhésza a templom falai között? Ott sosem törnek az emberi életre. Lehet, hogy az odavezető úton állítottak neki csapdát? Népes, jól felfegyverzett kísérettel indult útnak. A nap már lenyugodott, amikor a nagy királyi hitves belépett Egyiptom legfőbb papi méltóságának otthonába, amely az északi szél fodrozta szent tó közelében állt.     A szigorú, aszott arcú öreg, karját teste mellett kinyújtva, félig hunyt pillákkal feküdt. Egy fáklya világította meg gyöngén a helyiséget, ahol pihent. Anhésza azonnal tudta, hogy a rabló halál ólálkodik körülötte. – Jöjjön közelebb, felség – kérte a pap alig reszkető, mély hangján. – Fogjon egy széket, és üljön ide, egész közel hozzám! Már nincs mitől tartania. Holnap már nem fogok élni. Mielőtt felszállok a révész bárkájára, még egyszer utoljára látni akartam önt... El akartam mondani önnek, hogy nyilván tévedtem. Anhésza letérdelt a haldokló ágyának fejéhez. – Aton és Amon... Az istenek háborúja... Miért kellett elkövetni ezt az őrültséget? Ismeri, felség, azt a himnuszt, amelyet én minden reggel elmondok az istenem tiszteletére?... „Te teremtettél minden dolgot, te vagy az Egyetlen, aki megteremti azt, ami létezik. Szemeidből léptek ki az emberek, szádból az istenségek. Te teremted az abrakot, amely az állatot táplálja, a gyümölcsfákat az embereknek, te élteted a halat a vízben és a madarakat az égben, te vagy az egyetlen, számtalan kezeddel...” Anhésza visszatartotta könnyeit. Nem annak a himnusznak a hű átírása volt ez, amelyet Atonhoz írt az apja? Így tehát az ő üzenete menedéket talált annak az istennek a szentélyében, amely ellen harcolt, és amely legyőzte őt. Amon elfojtotta Atont megfosztva őt lényegétől. – Tévedtem – jelentette ki a főpap. – Megpróbáltam összezúzni önt, mert egy hatalomra éhes cselszövőnek tartottam. Ön kitartott. Ön egy királynő. A mély hang gyengébbé vált. – Túl késő... Túlságosan késő már, magának is, nekem is. Sajnálom, amit tettem, de senki nem tudja semmissé tenni a következményeit. Maga megpróbál majd uralkodni... Ha sikerülni fog ez, alkosson tartós templomokat a szeretetből, amelyet ön iránt éreznek majd, tegye boldoggá a városok és a falvak lakóit, ne törődjön mással, csak az istenek akaratával és a nép jólétével! Tegye biztossá a határokat! Ne legyen részrehajló, ne adjon sem jogtalan kiváltságokat, sem túlzott büntetéseket! Vigasztalja meg azokat, akik szenvednek, szilárdítsa meg az országát a kedvesség és az erő által. Anhésza tisztelettel hallgatta a haldokló szavait. – Miért van túl késő? – kérdezte.

A főpap felé fordította tétova szemét. – A fáraó ellen cselekedtem... Azt hittem, hogy ő képtelen kormányozni a Két Földet... De maga mellette van, maga... A két szem felakadt, a fej lassan lehanyatlott a bal vállra. Horemheb tábornok elveszítette legfőbb szövetségesét.     Amint a nap első sugarai átmelegítették a földet és szétoszlatták a Nílust takaró ködöt, a kereskedők felállították fabódéikat, és kiterítették a földre nagy kendőiket, amelyekre majd kipakolhatják az árujukat. Munka közben most elmaradt a nevetés és az ének, lázasabban végezték, mintsem lelkesen. Lehet, hogy a nagyvásár szinte üres marad. A nép pedig nem vár tovább. Először a kereskedőkre támad rá, majd a rendőrökre. Ha elszabadulnak az indulatok, és a katonaság kénytelen lesz beavatkozni, annak mészárlás lesz a vége. Karnak templomában a papok megtudták a második prófétától, hogy a vezetőjük meghalt. A palotában Tutanhamon még aludt. Anhésza felment a legfelső teraszra, ahonnan az egész fővárost belátta. Amon-Ré nagy temploma, amelyet magas fal óvott, a szentség hatalmas citadellája volt a város közepén. A pülónoknak támaszkodó, magas póznák tetején táncoltak a reggeli szélben a vörös lobogók. A rendszerint hangos és nyüzsgő Théba aggasztó csöndbe burkolózott. A királyné észrevett egy fehér vitorlát, egy csíkot az ezüstös vízen. Nagyot dobbant a szíve. Csak egy bárka vitt át néhány földművest a Nyugati partra, ahol a sötétségből kibontakozó hegycsúcs őrködik a templomok és a hajók fölött. Ez a nap semmi máshoz nem hasonlított. Anhésza nem akarta végignézni, hogy a népe vérét ontják. Amint a zúgolódás felmorajlik a vásártéren, kihirdetteti, hogy Horemheb tábornokot a fáraó régenssé nevezi ki, hogy véget vessen a zavaroknak és a nélkülözésnek. Ez a hír elég lesz ahhoz, hogy megnyugtassa az embereket. Tutanhamonnak és neki azután már csak a palotába zárkózva meg kell várniuk, míg kinevezik Amon újabb főpapját, és át kell adniuk Horemhebnek az állam gyeplőit. Anhésza megszokta Thébát. Soha nem fogja úgy szeretni, mint a Nap városát, de sikerült megszelídítenie szellemét, megfejtenie örömét és bánatát, kiismernie utcácskái labirintusát. A fáraók alkották meg Thébát, s Théba megalkotta a fáraókat. Ha neki, Anhészának sikerülne egy új Napvárost alapítania, nem hanyagolná el a régi fővárost. Nem próbálná meg elpusztítani Amont és a templomait, csupán visszaszorítaná őket választott birodalmukba. Egy újabb Nap várost... Az álom széttört Horemheb tábornok akaratán, ravaszságán, becsvágyán. Hogyan élhetne tovább, miután valóban lemond a trónról? Tutanhamon szerelme elég lesz-e vajon, hogy boldoggá tegye őt, hogy elfeledtesse vele, valaha Egyiptom királynéja volt? Soha nem lesz Horemhebé! Soha nem fogja elhagyni a férfit, aki hitvesévé és a Két Föld úrnőjévé tette. Csak egyetlen dolog áll majd a hatalmában: az, hogy legitimálja egy új uralkodó trónra lépését. Nem Horemheb lesz az, hiába olyan biztos a győzelmében. Anhésza nem enged. Mennyi ideig fogja elviselni vajon a tábornok ezt a helyzetet, mennyi elutasítás után szánja majd rá magát, hogy végezzen vele? Milyen lassan telnek a percek... A nap felkapaszkodott az égre, az első járókelők már ott ténferegtek a vásártéren. Anhésza szeretettel nézte Thébát, mintha Egyiptom fővárosa még az övé volna. Egy utolsó pillantást vetett a Nílusra, amelynek immár élénken kéklő vizén három fehér vitorla vált ki a távolban. Három szögletes, fehér vitorla, amelyek lassan közeledtek, annyira meg voltak rakva a hajók. Három hajó, egy hajóraj előőrsei, a Thébát táplálni érkező békés hadseregé. Anhésza hátrahajtotta a fejét. Kibontott haja a derekához ért. Tenyerét az ég felé fordítva

széttárta karját, hálát adott az isteni Napnak, s peregtek a könnyei, miközben vidám dalra fakadt.      

32

– Szomjan halok – mondta Tutanhamon. – Adj még friss sört! A király a királynénak nyújtotta poharát. Jobb kezében szűrőt tartva Anhésza öntött neki az italból, amely átszűrve lágyabb lesz a király begyulladt torkának. A sör a fertőzések elleni gyógyszer is volt egyben. – Hosszú és kimerítő nap vár ránk. Nem kurtíthatnánk meg egyik-másik ceremóniát? – Lehetetlen – válaszolta Anhésza, gyöngéden homlokon csókolva a királyt. – Az újév ünnepe pompás népünnepély, amelynek középpontja a fáraó. Elérkezett a diadala pillanata, felség. A király szeme izgatottan felcsillant. – És ha szeretkeznénk, ahelyett hogy ezzel a sok ceremóniával terheljük magunkat? A királyné tettetett szeméremmel lesütötte a szemét. – Az egyik nem gátolja meg a másikat – mondta pajkosan. – Nem a szeretet ösztönzi-e az ön uralkodását? Anhésza lecsúsztatta vállán ruhája pántját, mire az a lábaihoz omlott, ő pedig ott állt a királlyal szemben, egy szál karneolgyöngyökből fűzött nyakláncában. Tutanhamon a látványtól megindultan karjába zárta hitvesét. – Hogy mondjam el, hogy mind jobban szeretlek, Anhésza? Olyan szép vagy, olyan... Anhésza a fáraó ajkára tette mutatóujját. – Egy ifjú istennek hallgatagnak kell lennie, felség. Nem beszél, hanem cselekszik. Tutanhamon megcsókolta nagy királyi hitvese illatos nyakát, és végtelenül lágyan lefektette őt az aranyozott fajú, oroszlánmancs lábú ágyra.     Több hét telt el az ínség vége óta. Amikor Maja, minden királyi építkezés munkavezetője és a kincstár főintézője visszatért miniszteri irodájába, azonnal átvizsgálta az „isteni atya”, Aj által átadott ügyiratokat. Neki kellett összeállítani azoknak a magas rangú tisztviselőknek a névsorát, akiknek súlyos vétségekért kellett felelniük a bíróság előtt. Nyomozásai világossá tették számára, milyen hatalmas hálót szőtt Horemheb. A tábornok tüntetően nyugodtan viselkedett, ami meglepte a királyi párt. Fogadást fogadás után adott, oroszlánvadászatokat rendezett, hajózgatott, a hajókon is tovább mulatozva. Nem mulasztotta el, hogy elmenjen a palotába, ajándékokat vigyen a királynak és a királynénak, és meghallgassa utasításaikat, amelyek a társasági tevékenységekre korlátozódtak, s ezekkel Horemheb láthatólag be is érte. Fűnek-fának hangoztatta, hogy végleg lemondott a legfőbb hatalomról, hogy élhesse végre a pompának és élvezeteknek élő udvaroncok életét. A felesége, Mut, mindennap új ruhában jelent meg, és órákat töltött kozmetikusai és fodrászai társaságában. A királyné után az első hölgynek számított Thébában, ő rendezte a legfényesebb fogadásokat a fővárosban. Anhésza résen volt, de azt gondolta, hogy jelentősen meggyöngítette veszélyes ellenfelét azzal, hogy Amon első prófétájának egy igen öreg, hitbuzgó papot választott, az „isteni atya” nagy barátját. Aj a királyi pár magántanácsadójaként immár a palotában lakott. Hanisz követ, miután elég megnyugtató jelentéseket küldött az ázsiai helyzetről, az újévi

ünnepekre visszatért Thébába. A hettiták persze nem csökkentették katonai erejüket, de rendkívül óvatosan viselkedtek, és felhagytak terjeszkedő politikájukkal. Hanisz rendíthetetlennek festette le előttük a királyi párt, s eltökéltnek arra, hogy fenntartják a fáraó sugárzó hatalmát külföldön, a csorbítatlan tekintélyű Horemheb tábornok feltétlen támogatásával. A hettiták így hát várakozó álláspontra helyezkedtek, haboztak közvetlen összeütközésbe bocsátkozni az egyiptomi hadsereggel. Anhésza hosszú, kíméletlen beszélgetést folytatott Nahtminnal, a Tutanhamon által kijelölt hadvezérrel. Szemére vetette erélytelenségét és puhányságát, heves ellenkezésre késztetve a fiatalembert, aki megfeledkezett kötelességeiről, hogy csak a jogait élvezze. Anhésza emlékeztette őt a fáraónak tett hűségesküjére, a tiszteletre, amellyel atyjának, Ajnak tartozik, akinek megbecstelenítette a nevét a viselkedésével, s felébresztette benne a vágyat, hogy méltóvá váljék a tisztségre, amelyet elnyert. A királyné nem jószívűségből bánt így egy olyan emberrel, akit megvetett. Horemheb ellen akarta felhasználni Nahtmint. Ha a hadvezér ismét csak az alkalmatlanságát fogja bizonyítani, majd eltávolítja. Nahtmin addig is zavarni fogja majd a tábornok tevékenykedését, noha ez utóbbi még mindig szilárd támaszra számíthatott a különböző hadtesteknél. Ám a királyné hamarosan módosíthat néhány parancson, talán még el is küldheti Horemheb legjobb barátait Ázsiába és Núbiába.     A kezdődő év Tutanhamon uralkodásának első fénypontját jelentette. Anhésza a háttérbe húzódik mellette, s az egész udvar előtt Tutanhamon kiváló tetteiről beszél. Már csak az kellett, hogy az ifjú király kibírja a rituális szertartások és a kettős korona terhét az éjszakába nyúló ceremónián. A fáraó és a nagy királyi hitves késő délelőtt hagyta el a palotát, a hosszú botot tartó ceremóniamester nyomában, s hosszú sorban követték őket az áhítatos, leszegett fejű udvaroncok. Lassú léptekkel a karnaki templomhoz vonultak. A szent falak bejáratánál számos pap várt rájuk. Soraikból kilépett a hajlott hátú első próféta. – Az év meghal, az év újjászületik. A fáraó óvja népe életét, akadályozza meg a betegséget, a gyűlölséget és a pusztítást abban, hogy átlépjék határainkat! – Azért, hogy ez így legyen, a fáraó tisztuljon meg! – hangzott a ceremóniamester utasítása. Tutanhamont bevezették egy keskeny, alacsony mennyezetű terembe, „a reggeli házba”. Két pap megtisztította őt, vizet locsolva fejére és kezére. Azután a király egy folyosón át a kincstár pavilonjához ment, s ott, miután elolvasta az alkímiai formulákat, amelyek arannyá változtatják az anyagot, helyet foglalt a királyné mellett egy gyaloghintóban. Ünnepi menet vitte őket a nagy szentélyig, ahol a királyt kilenc olajjal megkenték. A szent olajoknak köszönhetően a járványokat terjesztő veszélyes nőstény oroszlán nem fog rontást küldeni rá. A királyi pár több mint egy órát töltött az Élet Házának szentélyében, ahol a király ételt szentelt az istenségeknek, hogy azok egész évben kegyesek legyenek. Tutanhamon és Anhésza ezután egy udvar közepén meditált, amelyet nyerstégla fal vett körül, földjét pedig kőlapok fedték. A királyné meggyújtott hét szobrocskát, amelyeket a király elé helyeztek. Ezzel kimeríthetetlen energiát adott neki. Azután a fáraó nyakába tett egy amulettet, amely hatalmának bűvös védelmezőit, a sólymot és a méhet ábrázolta. Miután áthaladt egy hatalmas fehér mészkő kapun, a király két oszlopsor között folytatta útját egy sötétbe merült teremig. A teremben lefeküdt egy ágyra, feje alatt hét jogarral, készen arra, hogy átszelje a halál terét, amely elválasztja a bejeződő évet az új évtől. Amikor felkelt, a királyné levágta hét mocsári növény fejét, ezek Egyiptom ellenségeit

jelképezték. Tutanhamon ahogy felállt, megtántorodott. Jobb kezét Anhésza felé nyújtotta, remélve, hogy belekapaszkodhat, de összeesett, mielőtt elérte volna hitvesét. A királyné segítséget hívott. A király vért és epét hányt. Két pap egy latrinával ellátott fürdőhelyiségbe vitte őt. Ott két faülőke volt megfelelő magasságú kis téglafalra támasztva. Az alattuk elhelyezett agyagedényekbe hullt a széklet. A papok levetkőztették a királyt, és két oldalról támogatva egy mészkőlapra állították, amely alatt melegített vezeték haladt el. Megmosdatták, a vizet a mészkő lapokkal borított falakra loccsantva. Tutanhamon nem veszítette el az eszméletét, de gyöngének érezte magát. Anhésza kérlelte, hogy szedje össze minden erejét, s folytassa a rítusok bemutatását. A népnek meg kell éljeneznie a királyát. Egy pohár moringaolajjal kevert pálmalé erőt adott az uralkodónak. Bár kellemetlen volt az íze, Anhésza rávette a királyt, hogy az utolsó cseppig megigya. Hitvese karjára támaszkodva Tutanhamon a fejére tétette a kettős koronát, megragadta a kormányzás jogarát, és sikerült elmennie a templomtérig, ahol a papok madarakat eresztettek szét a négy égtáj felé. A sólyom, a keselyű, a kánya és a nílusi lúd elviszi a világ négy csücskébe a jó hírt: Egyiptom királya legyőzte a gonoszt. Egy fecske cikázott vidáman a téli fényben, elégedett mosolyt csalva az emberek ajkára. Kedvezőbb jelet nem is láthattak volna. A fáraó lelke a fecske képében szállt az égre, hogy ott társalogjon a fenti hatalmakkal, majd visszajöjjön a földre, vezetni az embereket. A nap pályája csúcsán járt, amikor a karnaki templomból kilépve az ifjú király megjelent a népe előtt. Tutanhamon egy trónon ült, amelyet két hosszú farúd tartott, s ezeket hordárok emelték a vállukra. A tekinteteket magához vonzotta a kettős korona, a vörösbe helyezett fehér, amelyet különösen jellegzetessé tett a fáraó gondolatait a kozmosz energiáival összekötő, spirálisan felkunkorodó szár. Sűrű tömeg várta az istenkirály megjelenését. Hatalmas éljenzés zengett, amikor Tutanhamon leszállt a földre, felemelte jogarát, és megszentelte a férfiakat, nőket és gyermekeket, akiknek élete az ő életéhez volt kötve. A közösség erőteljes érzése egyesítette az uralkodót alattvalóival. Áldozatvivők indultak felé, akik hordozható oltárokra helyezték az újévi ajándékokat. A királyi műhelyek alkották meg e remekműveket: a nyakláncok, karkötők, aranyozott szandálok, pompás kelmék halma egyre növekedett a nézők csodáló szeme előtt. A király minden egyes tárgyat figyelmesen megnézett, megdicsérte a céhek vezetőit, és három aranylánccal tüntette ki Maja munkavezetőt, minden kézműves elöljáróját. Egyetlen előkelőség sem hiányzott. A teljes létszámban összegyűlt udvar bíráló szemmel figyelte az egyre népszerűbb ifjú király minden mozdulatát. A legszigorúbbaknak is el kellett ismerniük, hogy Tutanhamon tökéletesen végzi a dolgát. Barátságosnak mutatkozott, és kivívta a nép szeretetét. Ha megfelelő korba ér, nagyobb tekintélynek is örvend majd. Egy olyan nagy királyi hitves állt az oldalán, akinek mindenki ismerte uralkodói érdemeit, tehát olyan szövetségessel rendelkezett, aki máris kivételes királynénak bizonyult. Az „isteni atya”, Aj, aki egészségi állapotára való tekintettel engedélyt kapott arra, hogy egy összecsukható széken üljön, nagyon elégedett volt. Mindeddig a pillanatig attól tartott, hogy a király nem lesz képes kibírni egy ilyen hosszúra nyúló nap fizikai megterheléseit. De ahogy teltek a percek, Tutanhamon erőre kapott. A kifürkészhetetlen arckifejezésű Horemheb maga is csodálkozott az ifjú király erején. Meg volt győződve arról, hogy a fáraó nem bírja sokáig a kettős korona, a díszruha és a jogar súlyát. Mennyire szerette volna, ha ott esik össze, s arccal a porba hanyatlik! Ez az utolsó remény egyre halványult. A tábornok kezdte elveszíteni az önbizalmát. Dühítette, hogy le kell mondania a

fényes sorsról egy nő miatt, akinek a politikai érzéke jobbnak bizonyult az övénél. Elkövetett egy megbocsáthatatlan hibát: alábecsülte Anhészát, nem gondolta, hogy ilyen elszántan tud küzdeni a balvégzettel. Amikor már azt hitte róla, legyőzte, a királyné kihasználta az egyik ritka, tétlen időszakát, s győztes taktikát alkalmazott. A tábornok legjobb barátai, olyan főtisztviselők, akik mindig támogatták őt, kezdtek eltávolodni tőle, félve, nehogy a király által elrendelt vizsgálat eredményeképp megbüntessék őket. Horemhebnek meg volt kötve keze-lába, ezután nyugodtan szentelheti napjait a társasági életnek. A királyi pár sosem mer majd közvetlenül rátámadni. Hagyni fogják, hogy megöregedjen Théba ernyedt fényűzésében, minden évben szűkebbre szabva a mozgásterét. Nem lesz-e rosszabb a halálnál is ez a lassú fuldoklás? Anhésza, aki hitvese oldalán, s egy kissé hátrább húzódva állt, nem tudta elkapni Horemheb tábornok tekintetét. Sajnálta, hogy nem olvashat belőle, nem láthatja rajta, mennyire zavarba ejtik az események, amelyek háttérbe szorítják. Hogyan fogadja majd a tábornok az elkerülhetetlen bukást? Hogyan próbál majd kitörni arany börtönéből? A bukása annál fájdalmasabb lehet, mivel már azt hitte, felért a csúcsra. Anhésza úgy érezte, hogy uralkodik a királyt éltető, vidám tömegen. Ennek az újévnek a legszebb ajándéka az ifjú király éretté válása lett. A fáraó legyőzte a testi gyöngeségét, felülkerekedett rosszullétén, leigázta utolsó ellenfeleit. Anhészában új érzés támadt férje iránt, a csodálat. Látva, milyen jól feltalálja magát az udvaroncok között, mennyire jóságos a népével, magabiztos a mozdulataiban, a királyné észrevette, hogy Tutanhamon kezdi örömmel s kedvtelve gyakorolni királyi hivatását. Ezen az estén úgy fogja szeretni, mint amikor testük legelőször egyesült.     Amikor a nap lebukott nyugaton, minden háziasszony, a legszegényebb és a leggazdagabb is, lámpást gyújtott, amelyet jól láthatóan kitett egy terasz párkányára vagy az ajtó lépcsőjére. Sok ezer láng világította be Egyiptomot, a falvak és a vidékek egyetlen világos szövedékké váltak. Az ég leszállt a földre ezernyi ragyogó csillagával. Mindenütt táncoltak és énekeltek, hajnalig tartott a mulatság. A palotában összegyűltek Tutanhamon barátai: Maja munkavezető és a kincstár főintézője, az „isteni atya”, Aj, Hanisz követ. Mindhárman melegen gratuláltak az uralkodónak. A dicsérettől meghatott királyt még jobban felkavarták Anhésza szerelmes pillantásai, amelyekből kiolvasta a születő csodálatot. Minden másnál jobban ízlett neki ez a diadal. Az, hogy teljesen meghódítsa a feleségét, hogy szerelmessé tegye szellemében, mint testében is, ez volt leghőbb kívánsága. Mivel ezt csak úgy érhette el, ha ragyogóan tölti be fáraói hivatalát, ezentúl meg fog felelni ennek a követelménynek. Uralkodni fog Anhészáért. Anhésza kimerülten leült a király lába elé, arcát Tutanhamon térdére fektetve. Tutanhamon újjáéledt a ceremóniától. A fáradtság minden nyoma eltűnt az arcáról. Beszédes lett, lelkesen részletezte terveit, amelyekkel boldogabbá teszi Egyiptomot. Hanisz nem is sejtette korábban, hogy ilyen erős meggyőződés él a királyban. Maja örült, hogy végre előbukkan barátja igazi természete. Az „isteni atya”, Aj kellő értékén becsülte a mágiát, amellyel Anhésza vezetett rá egy férfit arra, hogy megszabaduljon a gyermekkor terhétől. Egyiptom urai friss fügét, roston sült báránynyársat és mézes süteményt vacsoráztak. A pohárnok az oázisokból való, csodásan zamatos vörösbort szolgált fel. – Egyiptom gazdag – jelentette ki Maja –, és még gazdagabb lesz a hozzáértő gazdák munkájának köszönhetően. Újabb építkezésekbe kezdünk, és számos felújítást végzünk, hogy Tutanhamon fáraó nevének az egész országban nyoma maradjon.

– Véget lehet vetni a gazdasági monopóliumoknak, amelyek még Amon papjainak a kezében vannak – tette hozzá az „isteni atya”. – A fáraó ne hanyagolja el a külpolitikát! – ajánlotta Hanisz. – A hettiták továbbra is valódi veszélyt jelentenek. Én egy megfélemlítési hadjárat mellett vagyok. Anhésza megnyugodott, határtalan boldogsággal töltötték el ezek a szavak. Tutanhamon kormányzott. A legfőbb tisztviselői hátsó gondolatok nélkül szolgálták. Végre felépítheti királyságát, mint egy templomot. Kimondott szavai valósággá fognak válni. – Egyetértek, barátaim – jelentette ki a király –, de még megvan a fő akadály. – Micsoda, felség? – kérdezte Hanisz. – Horemheb tábornok. – Elveszítette az ellenünk indított belháborúját – jelentette ki Maja. A núbiai szolgáló szőlőt hozott. A jóllakott vacsorázók nem kértek belőle. De Tutanhamon, kielégíthetetlenül ezen a diadalmas napon, megkóstolt néhány szemet, amelyek édes frissessége lágyan áradt szét szájában. – Ezzel nem értek egyet. A tábornok tekintélye érintetlen. Nem fog tétlenül várni. Holnap újabb összeesküvést fog szőni ellenem, újabb szövetségeseket fog találni. A legapróbb gyengeségünket is ki fogja aknázni. Horemheb örök veszélyt jelent. A helyes értékelés zavarba ejtette a jelenlévőket. Még Anhésza is belátta, hogy férjének igaza van. – Mit javasol, felség? – érdeklődött az „isteni atya”. – Az egyetlen lehetséges megoldást. Hanisz követnek elakadt a lélegzete. – Ezt nem úgy érti, hogy... – De igen – jelentette ki Tutanhamon keményen. – Száműzetés. Kinevezem Horemheb tábornokot az oázisok kormányzójává. Thébától távol, a sivatag közepén, kiszakítva kapcsolatai hálójából, nem fog többé ártani nekünk. Maja már holnap megírja a rendeletet, én lepecsételem. A tábornok egyszer s mindenkorra elhagyja a fővárost, még ennek a hétnek a vége előtt. Tutanhamon és Anhésza összemosolyogtak. A királyné úgy érezte, mintha a boldogság tavában úszna, a boldogoknak ígért egyik paradicsomban. A fáraó döntést hozott, mint egy nagy uralkodó, és valóra váltja legtitkosabb álmát: eltünteti Horemhebet. – Nem tart attól, hogy... – kezdett mondókájába az „isteni atya”. – Már nem tartok semmitől és senkitől – mondta Tutanhamon. – Fáraó vagyok. Aj, Hanisz és Maja tisztelettel fejet hajtottak. Anhészában lelkesítő remény született. Egy király oldalán, aki tudatában van az istenektől kapott hatalmának, elkezdhet azon munkálkodni, hogy felélessze Aton vallását. Meg fogja győzni őt, hogy hagyják el Thébát, és teremtsenek egy új fővárost, ahol egy isteni Nap uralkodik majd, amely képes egyesíteni Egyiptom és Ázsia népeit. Gyöngéden átölelte férje lábát. A fáraó megdermedt. Hirtelen felállt, kezét a torkához kapta. – Fulladok – panaszolta. – Tűz égeti a bensőm... Tett néhány lépést, megpróbált eljutni egy ablakhoz, de a szenvedés legyűrte, térdre esett. Anhésza hozzáfutott, a karjába szorította. – Anhésza, szerelmem – suttogta a király emberfeletti erőfeszítéssel, s hasító fájdalom nyilallt a mellkasába. Az ifjú király feje hátrahanyatlott. Rámeredt az asszonyra, akit szenvedélyesen szeretett. A szeme már halott volt.    

  33

Ezen a ködös, hideg reggelen zárva maradtak a szentélyek ajtajai. Az istenek némán bezárkóztak a naoszukba. A papok nem végezték el a rituális mosdást a szent tóban, nem vittek áldozati ajándékot a fedett templomba, és nem végeztek el egyetlen szertartást sem. Karnak csöndbe, mozdulatlanságba merült, mintha minden élet kiszállt volna belőle. A fáraó lelke elhagyta testét, hogy visszatérjen a fénybe, ahonnan származott. Az ifjú, húszéves király elhagyta az emberek világát, hogy visszatérjen az égi hatalmak körébe, csillaggá váljék és a túlvilági csatornákon hajózzon. Az egész országot megdöbbentette a rettenetes hír. Fáraó nélkül Egyiptom könnyű prédájává vált az élet elpusztításán munkálkodó démonok és az ártó erők hadai számára. Nem volt többé meg a kötelék, amely a népet összekötötte volna az éggel. Az örökkévalósághoz vezető út el lett zárva. Hetven napig, mialatt Tutanhamont mumifikálják és előkészítik feltámadását, a trón üres lesz. A nagy királyi hitvesnek csak ez a hetven napja van rá, hogy kijelölje az elhunyt király utódát, a Két Föld új urát, akinek a felesége lesz, ezzel igazolva hatalmát. Alig több mint két hónap, mielőtt beváltaná annak a reményeit, akin Tutanhamon diadalmaskodott, a tegnapi legyőzöttét, Horemhebét. Anhésza szenvedett. A lelkét fájdalom kínozta, nem tudott tőle nyugodni többé. Az élet elvesztette minden értelmét, minden ízét. A tolvaj halál, az arctalan halál... megölte az ő boldogságát. Anhésza legszívesebben lebukott volna a föld alá az esti nappal együtt, hogy ne lássa többé az élők fényét, amelytől csak mind elkeseredettebbé vált. Ehnatonnak igaza volt. A papok a legaljasabb és legmegvetendőbb emberek. Megmérgezték a fáraót. A szőlő, amelyből a király evett, mérgezett volt. A karnaki templom szőlőjéből hozták. A királyné nyomozást rendelt el. Megtalálták a szolgát, aki elhozta a gyümölcsöt a palotába. A férfi nem tudott semmit. A fürtöket egy intéző adta át neki, az pedig a központi hivatalból kapta az utasításokat. Lassan el fognak jutni egy alacsonyabb rangú papig, aki majd előad egy iratot, amin egy másik intéző pecsétje áll. Senki nem fog vallani. Senki nem vallhat, mert az igazi tettes már nincs az élők sorában. Amon néhai főpapjának egyik utolsó mondata ötlött Anhésza eszébe: „a fáraó ellen cselekedtem. Azt hittem róla, hogy képtelen uralkodni.” Az első próféta elkerülte az emberi igazságszolgáltatást, de meg fog jelenni az isteni bíróság előtt. Ez a gondolat nem vigasztalta meg Anhészát. Rettenetesen magányosnak érezte magát a megpróbáltatás előtt, amellyel nem volt bátorsága szembenézni. Egy henger alakú alabástromvázából kivett egy kevés krémet, s óvatosan letette a fésülködőasztalára a fekvő oroszlán formájára kifaragott fedőt, amelynek elefántcsont nyelvét vörösre festették. Eszébe jutottak a vadászatok, amelyekre elkísérte férjét, s a nap elárasztotta szívüket életörömmel. Nyugovóra küldte núbiai szolgálóját. Egyedül akarta kiszépíteni magát a gyász időszakának megkezdésére. Két agara, Kos és Bika a szobája ajtaja előtt feküdt, ők sosem fogják elárulni őt, megvédik, ha kell. Anhésza fogott egy illatszeresvázát, amelyet alabástromvirágok és a lógó csöcsű Nílus isten alakja díszített, a folyó adta kimeríthetetlen termékenységet idézve. Egymást keresztező lótusz és papirusz jelképezte Felső- és Alsó Egyiptom egyesülését: e szövetség nélkül nem lehetne boldog az a nép, amelyet a fáraónak kell elvezetnie a fény felé. A váza talpán színarannyal állt Tutanhamon neve. Egy név, amely immár a királylisták része, a Két Föld dicső múltjába van írva. Egy név, amely már csak az építmények, a sztélék, a szent

kövek által él. Elviselhetetlen hiányát érezve értette meg a királyné, mennyire szerette a férjét. Tutanhamon imádta őt, ő viszont szinte tudomást sem vett az ifjúról. A fáraó a leglángolóbb szenvedéllyel ajándékozta meg, ő viszont csak a gyönyörrel viszonozta ezt. Azt hitte, ő birtokolja az igazi hatalmat, s elfeledte, hogy Tutanhamon istenkirállyá vált a rítusok mágiája által. A király uralkodott, nem ő. A halál nem fogja elválasztani őket – Anhésza így határozott. A szívét éltető hatalmas szeretetet Tutanhamonnak adta. Neki, és senki másnak. A királyné beillatosította magát, hogy bőre minden pórusát jázminillat járja át. Hajába lótuszvirágot tűzött, egyszerű, kékesszínű gyolcsruhát öltött, nyakába pedig arany és karneol nyakláncot tett, amelyet egy kígyó alakú, tömörarany függő díszített. A királyi palota teraszára lépve meghallotta a siratok panaszos énekét. Most kötötték a csokrokat, amelyeket majd a királyi szarkofágra helyeznek. A munka mindenütt megállt. A mulatságokat, lakomákat lemondták. A palota, amelynek népe általában lázasan tevékenykedett, most fájdalmas tétlenségbe dermedt. Az írnokok bezárták irodáikat, mivel egyetlen hivatalos iratot sem írnak alá, amíg nem kerül új fáraó az ország élére. A csönd szabállyá vált. A sietős étkezéseken nem szolgáltak fel bort, s az emberek egyetlen szót sem szóltak. Az Ige elszökött a király lelkével, mindenkinek kötelessége volt hallgatni. Az élelem nem ünnepet jelentett, csupán a túlélés eszközét. A gyász jeleként az előkelők szakállt növesztettek, és a legegyszerűbb ruhákat viselték, nem különbözve többé a szegényektől. A szent rangsor elhalványult. A világ káosszá vált. Egyetlen olyan hatalmasság maradt, akit mindenki elismert: a nagy királyi hitves. Az ő kezében volt az ország sorsa.     Az „isteni atyá”-t, Ajt és Maja munkavezetőt alkonyatkor vezették be a fogadóterembe. A keskeny ablakokon betűztek a kihunyó nap utolsó sugarai, arannyal fedve a falfestményeket, amelyek mocsarakban repkedő, úszkáló kacsákat ábrázoltak. Anhésza, fején az anyja, Nofertiti fehér mitrájával, már ott ült a trónján. Mellette üresen állt a fáraóé. A két főtisztviselőt megdöbbentette a királyné szépsége, de még inkább a komorsága. Aj észrevette, micsoda átváltozás ment végbe benne. Tutanhamon halála, ahelyett hogy megtörte volna, új erőt adott neki. A megpróbáltatásban a fiatalasszony akaratereje megkeményedett, mint a víztől és a széltől edzett akáciafa. Az „isteni atyában” nagy kétségek támadtak: hogyan hajlítsák meg őt? Hogyan fogadtassák el vele, hogy az álmai sosem fognak megvalósulni? Hogyan vegyék rá, hogy meghajoljon a sors előtt? – Miért kívánták ezt a találkozót? – kérdezte nyersen a királyné. – A munkavezető nagy gondban van – vallotta be az „isteni atya”. – Sem a király halotti temploma, sem a sírja nem készült még el. Hol fogjuk megtartani a temetést? Maja arca kifürkészhetetlen maradt. Szigorúan nézett a királyné szemébe. – Miért nem saját maga beszél, Maja? – érdeklődött Anhésza. – Talán tolmácsra van szüksége? – Önben van a balsors, felség, és ön terjeszti azt. Én önt tartom felelősnek a király haláláért. Az „isteni atya” lehunyta a szemét. Maja arcátlansága ügyetlen ostobaság volt. – Maga igazságtalan – jegyezte meg Anhésza rendíthetetlen nyugalommal. – A fáraót Amon papjai gyilkolták meg. Mérget használtak. – Nem hiszem – vágta rá a munkavezető. – Tutanhamon nyugodt életre vágyott. Maga rákényszerített egy szerepet, az fojtotta meg. Maga elrabolta tőle a fiatalságát. Maga miatt hunyt

ki olyan hamar lényének fényrésze. – Téved – jelentette ki a királyné, akinek a tekintete meg sem rebbent fivére, Maja rettenetes vádjaira. – A férfi, akit szerettem, igazi királlyá vált. Nem kívánt más életet, mint egy fáraóét. Horemheb és a szövetségesei ezért ítélték őt veszélyesnek. – Ilyesmit csak egy csalódott asszony találhat ki! Az „isteni atya” elkapta a munkavezető csuklóját. – Hagyja! – szólt rá Anhésza. – Majának, ami a szívén, az a száján. Nem is próbálom meggyőzni őt. Csak az a fő, hogy elkészüljön Tutanhamon örök otthona. – Ezért én felelek – szögezte le Maja –, meglesz minden, mielőtt befejeződik a mumifikálás. Először is a sírral kell foglalkozni. A templom befejezéséhez több hónapra lesz még szükség. – Nem fog tudni hetven napon belül sírt vájni a hegybe! – vetette ellen az „isteni atya”. – Megkövetelem, hogy Tutanhamon abban a völgyben pihenjen, ahol dinasztiánk királyainak a múmiái vannak – mondta a királyné kihívóan a munkavezetőre nézve. Maja nem leplezte zavarát. – Ebben az esetben csak egy megoldás van... Azt a műhelyt kell felhasználni, ahol a rajzolómesterek dolgoztak, de annak a kamrái kicsinyek, nemigen méltók egy nagy uralkodóhoz. Maja iróniája kegyetlen fájdalmat okozott a királynénak. De ezt nem mutatta ki. – Elég helyet biztosítanak a kincseknek és a bútoroknak, amelyeknek el kell kísérniük a királyt a túlvilágra? – Azt hiszem, felség – felelte Maja. – Az embereim minden találékonyságukat latba vetik majd. Semmi nem fog hiányozni a fáraónak ahhoz, hogy belépjen a paradicsomba. – Az ön véleménye a döntő – ismerte el a királyné. – Késlekedés nélkül lásson munkához, és mindennap számoljon be nekem arról, hogyan haladnak a munkálatok! Maja meghajolt, majd kisietett a fogadóteremből. Az „isteni atya” leült a trónok emelvényének lépcsőjére. – Kitárhatom a szívemet, felség? – Hát ennyire elérhetetlenné váltam volna, Aj? Vagy úgy véli, hogy őrület szállta meg az elmémet? Az öreg udvaronc, akit egy kissé megnyugtatott ez a visszafogott hang, óvatosan elindult az úton, amelyet be kellett járnia. – Megértem, hogyan érez Amon papjai iránt, felség. De ne feledje: ők Horemheb tábornok feltétlen támaszai. Karnak újabb kiváltságokat vár tőle. Az első próféta és a papjai máris nagy ünnepre készülnek Amon isten tiszteletére. Ha rájuk akar támadni, mondjon le róla! Semmi esély nincs rá, hogy eredményes legyen a nyomozás, amelyet elrendelt a király halálával kapcsolatban. Csak növeli a papok elkeseredettségét. Szerintem az ön javára válna, ha felfüggesztené. Anhészának emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy ne álljon fel trónjáról, ne essen neki az öregnek, s üvöltse az égnek az álszent papokkal szemben érzett gyűlöletét, akik a legbűnösebbek az emberek között. De mire menne ezzel a lázadozással? Lecsitította hát a lelkében égő, pusztító tüzet. – Van más tanácsa is a számomra, „isteni atya”? Ajnak nehezen forgott a nyelve, annyira kiszáradt a torka. – Ismerje el mihamarabb Horemhebet fáraónak, és jelentse be a házasságukat. Nem jó, hogy Egyiptom uralkodó nélkül van. A legrosszabb csapások sújthatnak le rá. Oszlassa el az aggodalmakat, minél hamarabb! – Hetven napom van arra, hogy kijelöljem Tutanhamon utódját – emlékeztette Anhésza.    

Anhésza nem fogadott senkit. A mumifikálás első hetében minden nap végén figyelmesen elolvasta Maja munkavezető jelentéseit. Tutanhamon sírjának elkészítése gyorsan haladt. A királyné órákig meditált, s közben csupán a nap futását követte figyelemmel. Az életnek semmi íze nem volt már a számára. Nem saját magának élt, de az elhunyt királyért, akinek naggyá kellett volna válnia, Egyiptomért, amely az övé lehetett volna. Engedve szolgálója könyörgésének, végre beleegyezett, hogy az megfésülje. A núbiai szolgáló idegesen végezte el feladatát. – Mit akarsz mondani nekem? Beszélj hát! – Úrnő... Hanisz követ könyörögve kéri, hogy fogadja el a meghívását. Ma éjszaka szeretne találkozni önnel, az egyik barátja villájában. – Hanisz mindig is szeretett titkolózni. Nem teszem ki a lábam a palotából. A szolgáló letérdelt a királyné lábai előtt. – Esküszik rá, hogy nagyon fontos. – Milyen jutalmat ígért neked? Aranyat? Ékszereket? A núbiai lehajtotta a fejét. Könnycseppek folytak végig az arcán. – Adj egy kabátot, egy parókát, és vezess el hozzá!     A gyászba borult Théba fuldokolt. A világ legnagyobb birodalmának a fővárosa rosszul viselte a halált és a csöndet. A kereskedők türelmetlenül várták e fájdalmas időszak végét, amikor tilos volt kinyitni a piacokat és üzleteket kötni. Az utcák, amelyekben az éjszaka beálltával rendesen a háziasszonyok tereferéje morajlott, s a munkások kockajátékkal múlatták az időt, most kihaltak voltak. Az útkereszteződésekben és a tereken fegyveresek posztoltak, megakadályozva minden csoportosulást. A házakon kívül egyetlen fáklya sem égett. A két nő gyorsan haladhatott a sötétben, a kis utcák bonyolult labirintusában senkivel sem találkoztak. A núbiai szolgáló gyorsan kiismerte Thébát és annak útvesztőit. A Hanisz választotta ház egy zsákutca végében állt. A kis előkert mögött a fehérre meszelt, kétemeletes ház semmiben sem különbözött a többi előkelő otthontól, amelyek ugyanabban a negyedben sorakoztak. A kőkeretes főkapu kitárult, még mielőtt a szolgáló jelezte volna, hogy megérkeztek. Egy pocakosodó, pirospozsgás háznagy mély meghajlás után elindult a királyné előtt az előcsarnokban, amelynek falait csokorba kötött liliomok díszítették. A nagy fogadóterem mennyezetét zsengezöld oszlopok tartották, csak a falakon futott végig egy kék lótuszos fríz. A padlót sakktáblaszerűen lerakott sárga és vörös kőlapok borították. A núbiai szolgálót megkérték, hogy ott várakozzon. Azután a háznagy felvezette Anhészát az első emeletre, a tulajdonosok lakosztályába, akik vidéki pihenőre utaztak. Hanisz követ a dolgozószobába telepedett be, amelynek négy magas, sárga keretű ablakán agyagrácsozat szűrte meg a fényt. Amint a királyné belépett, a követ felállt, és köszöntötte őt. – Köszönöm, felség, hogy ismét eleget tett a meghívásomnak... Bizalmas híreket kell elmondanom önnek. Vacsora közben beszélhetünk róla. Csak a háznagy szolgálhatott fel vacsora közben, ő már régóta szolgálta a ház tulajdonosát. Nyárson sülteket, roston sült halat, kenyeret, egy tál hagymás lencsét, salátát, mézet, egy korsó vizet tálalt fel. A meleg fogásokat tálmelegítőkre helyezte, majd kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. – Hű ember – magyarázta Hanisz. – De bárkit meg lehet vesztegetni, árulásra lehet bírni. – Magát is, éppúgy, mint másokat – jegyezte meg csípősen a királyné.

– Engem is, éppúgy, mint másokat – ismerte el a követ. – Az igazat megvallva már sokakat becsaptam. Hol azért, hogy gyarapítsam a vagyonomat, hol azért, hogy az életemet mentsem vagy csapdába csaljam az ellenséget. Nehéz, kimerítő mesterség ez. Most már lemondok róla. Szeretném békében élvezni javaimat egy boldog és erős Egyiptomban. – Kívánom önnek ezt, Hanisz. A követ megkóstolt egy sült birkanyársat, majd megmosta a kezét egy ezüst kézmosótálban. Bal csuklóján mindig ott viselte rókás karkötőjét. A gondosan megrajzolt, vékony fekete bajusz, a tökéletesen fésült, félhosszú haj, a férfihoz szinte túl szép arc nyugtalanító vonzerőt kölcsönzött neki. Anhésza hol ezt, hol azt gondolta róla. Nyilván a követ is gyakran meggondolta magát azt illetően, hogyan is viselkedjék vele szemben. – A boldogságom csak öntől függ, felség. Anhésza elrágcsált egy salátalevelet és egy hagymát. – Hol van nekem ekkora hatalmam? – Ez nem tréfa, felség. Egyiptom az ön kezében van. A napok telnek. Nem kellene megvárnia a gyász végét ahhoz, hogy kijelölje Horemhebet, mint új fáraót. Az idő sürget. – Ez egyszerűen a személyes véleménye? – Természetesen nem, felség. Félre hát ezzel a vacsorával, amelyet nem kíván megtisztelni... – Maga mondta Hanisz, az idő sürget. A követ, akit lenyűgözött a napról napra szebb, huszonéves királyné, kénytelen volt belátni, hogy sosem fogja megérteni ezt az asszonyt. Nem tudta kiszámítani a reakcióit, nem tudta kifürkészni a gondolatait. Eddig akárhányszor fogott hozzá, hogy eláruljon valakinek egy titkot, tudta, milyen következményekkel jár majd a tette, milyen boldog vagy tragikus eseményeket indít el vele. Ám ezúttal az ismeretlenbe kellett vetnie magát. – Ázsiai embereim megerősítették azt, amitől a legjobban féltem, felség. A hettiták habozás nélkül ki fogják használni ezt a zavaros időszakot, hogy megtámadják Egyiptomot. Azok az emberek nem tisztelik a rítusainkat. Tutanhamon elég naggyá vált ahhoz, hogy ne akarjanak háborút indítani ellene. A halálát váratlan szerencsének tekintik. A hettita király nagyon szeretné a fiának ajándékozni Egyiptomot. Ha ön nem jelenti be igen hamar azt, hogy Horemhebet jelöli ki a Két Föld új urává, meg fognak szállni minket, felség. – De miért? Horemheb nem vette-e már át a katonai hatalom gyeplőjét? – A gyász időszaka alatt nehézkesen fogják végrehajtani az általános mozgósítási parancsot. Mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy az isteni hatalom által beiktatott királynak engedelmeskedhessünk. Ő maga lesz a megtestesült diadal! Nem tehet úgy, mintha ezt nem tudná. – Jobban a tudatában vagyok ennek, mint bárki más. Anhésza tekintete élessé vált, mint egy tőr pengéje. A követ már sajnálta, hogy rátarti kezdőként beszélt. – Legyen őszinte, Hanisz! Ha kihirdetjük egy új fáraó nevét, a hettiták letesznek arról, hogy megtámadják Egyiptomot? – Nem hiszem. Már túlságosan előrehaladtak a harci előkészületekkel. – Maradjon őszinte! Ha esetleg Horemheb király parancsol nekik, a csapataink képesek lennének legyőzni az ellenséget? A követ zavartan lehajtotta a fejét. – A bátorság nagyszerű tettekre vezet, felség. – Más szóval, négyszeres túlerő ellen fogunk harcolni.

– Még az is lehet, hogy ötszörös ellen – vallotta be Hanisz –, de egy fáraóval az élen. Ez az egyetlen tény megváltoztathatja az összecsapás kimenetelét. Felség, önön múlik minden. Ha nem cselekszik, Egyiptom halálra van ítélve.      

34

A mumifikáló mester már több mint húsz napja dolgozott Tutanhamon testén. Műhelyének, „az újjáéledés otthonának” ajtaját tanoncok őrizték, hogy feltartóztassanak mindenkit, aki be kívánna lépni oda. Az első fáraó halála óta a királyi mumifikálók titka sosem jutott illetéktelenek fülébe. A mester, amint letették a tetemet egy tökéletesen sima gránitlapra, sakálmaszkot öltött. Átváltozott Anubisz istenné, aki kézen fogva vezeti az elhunytat a veszedelmes utakon, amelyek a dicsőséges túlvilági feltámadáshoz vezetnek. A természet szétbontotta a húsból készült művet, amelyet annak idején összerakott. Anubisz átváltoztatta a halandó testet halhatatlan testté, hogy tartálya legyen a fénylénynek, amely eljön, hogy beköltözzön a kellően elkészített múmiába. Az első halál pillanatában, amelyen az élet minden formája elkerülhetetlenül keresztülmegy, az élőlény alkotóelemei szétválnak. Ha így maradnak, mint ezernyi, szélfútta vízcsepp, elérkezik a második halál, és a semmi. A mumifikáló Anubisz szerepe volt, hogy ezt a rítusok mágiája által megakadályozza. A tetemből egy Oziriszt alkotott, egy újra összeillesztett istent, egy látszólag tehetetlen, de egységes lényt, amelyből egy új élet fog születni. A mumifikáló mester már az első napokban véget vetett a test romlási folyamatának. Legelőször egy fémkampóval kihúzta az orrlikakon keresztül az agy nagy részét. A maradékot növényi szerek fogják feloldani a koponyában. Azután felnyitotta a tetem oldalát, és kivette a belső szerveket, a májat, a tüdőt, a gyomrot és a beleket, amelyeket szárítás után négy edénybe tesznek, hogy aztán elhelyezzék őket a sírban. A megtisztított testbe pálmabort locsoltak és illatos fűszereket szórtak, majd összevarrták a holttest oldalán ejtett sebet. Ekkor hosszú kezelés kezdődik: száraz sziksóval kiszárítják a bőrt, a csontokat és a porcokat, így aztán semmi nedvesség nem marad a múmiában. Hamarosan a mumifikáló mester két segédjének segítségével felemeli Tutanhamont, egy oroszlán alakú ágyra teszi, és elvégzi az utolsó lemosást.     Amon prófétái és a papi vezetők között viharossá vált a vita. Az új főpapot nem értesítették erről a gyűlésről, amelynek a rituáléhoz semmi köze nem volt. Egyetlen kérdést tárgyaltak: kit fognak választani, hogy levezesse Tutanhamon temetését? Rá kell kényszeríteni a királynét, hogy Amon valamelyik híve legyen az. De Anhésza egy eretnek lánya, és talán maga is eretnek... Sőt arról is meg kellene bizonyosodni valahogyan, hogy a mumifikálást megfelelően elvégezték, és Aton vallásának semmiféle elemét nem csempészték bele! Vajon nem lesz ott Aton képe egyik-másik temetési bútoron? Ilyen körülmények között vajon részt vegyen-e a temetésen akár csak egyetlen Amon pap is, kockáztatva, hogy istentelen rítusokat szentesít? Az összegyűltek egy dolgot határoztak el: papi küldöttségük kihallgatást fog követelni a nagy királyi hitvestől.    

Anhésza magában nevetve beleegyezett, hogy fogadja Amon három prófétáját, akik kérésük sürgősségét hangoztatták. Várta már őket. Vajon mennyi epe keserűsége gyűlt fel bennük, mire elhatározták, hogy közlik vele feltételeiket? Enyhén kifestve, a melle alatt kezdődő, két hosszú vállpánt tartotta, testhez simuló ruhában, haját szabadon vállára eresztve, mezítláb fogadta a papokat a palota egyik kisebb, kék falú termében, amelynek csak a tetején futott körbe egy növényi szalag. Azonnal elbűvölte a prófétákat, pedig elhatározásuk szerint gyűlölni akarták őt. Kecses mozdulattal hellyel kínálta őket a gyékényeken, miközben maga is helyet foglalt, kissé ernyedt testtartással egy alacsony, aranyozott faszéken. Hiába próbálták kerülni a tekintetét, szeme tiszta vizét, amelyben már oly sokak akaratereje futott zátonyra. – Mit kívánnak? – kérdezte a királyné. – Felség – kezdett bele tétován a mondandójukba Amon második prófétája –, ideje lenne megnevezni azt, aki a szertartást végzi majd a király temetésén, és aki vezeti majd a feltámadás rítusait. Nehéz feladat ez, fel kell készülni rá. – Kétségtelenül – helyeselt a királyné. – Biztosak vagyunk benne, hogy ez a pap Amon isten hívei közül lesz kiválasztva és... – Léteznek még talán eretnekek? A három pap egyike sem mert felelni a királyné kérdésére. – Ne aggódjanak! – mosolygott rájuk Anhésza. – A király a hagyományaink szerint fog istenné válni. Amon papsága nyugodtan részt vehet a temetésen.     Az öregember és a fiatal nő karon fogva sétáltak a királyi kert tamariszkuszos sétányain. Anhésza gyöngéden vezette Ajt, mint lány az apját. – Ez a hűs levegő visszaadja az erőmet – jelentette ki az „isteni atya”. – A lábam egyre rosszabbul szolgál, de még be tudom szívni a virágok illatát. A séta volt hitvesem kedvenc időtöltése. – Nem a bölcsek kiváltsága-e az öregség? – Kihullik a haj, lecsukódik a szem, a fül nem hall többé, a szív lelassul, és elfelejti a legdrágább emlékeket. E néhány kellemetlenségtől eltekintve, felség, az öregkor talán lehetővé teszi, hogy jobban értsük az istenek szavát. Éles fény rajzolta meg minden egyes pálmaág, minden virág körvonalát, s festette élénkkékké a medencék vizét. Mennyire szerette volna Anhésza, ha ezt a sétát egy fiatal, szerelmes férj, Egyiptom ura karján tehette volna meg! – „Isteni atya”, fontos döntést kell bejelentenem önnek. – A leendő fáraó nevét, feltételezem? – Nem, még nem... De azét, aki Tutanhamon temetését fogja irányítani. Ön lesz az. Az öreg megtorpant. – Én, de hát miért? – Ön ismerte az apámat és a férjemet, szerette, tisztelte és szolgálta őket. Most ön az egyetlen ilyen ember. Nem akarom, hogy egy álszent pap üresen kongó varázsmondatokat szavaljon. Ha ön mondja ki azokat, a feltámadás szavai teljes erejükkel hatni fognak. Aj bólintott. – Hosszú és kimerítő szertartás lesz. Nem tudom, hogy meglesz-e hozzá a testi erőm... – Isten segíteni fogja önt – biztosította a királyné. – Legyen áldott a segítségért, amelyet nyújt nekem! Az öreg nem próbált tiltakozni. Anhésza visszafojtotta mosolyát. A terv, amelyet kieszelt,

tökéletesen haladt a maga útján.     Nahtmin, a hadsereg fővezére, szinte ki se tette a lábát az irodájából a király halála óta. Kínozta a gondolat, hogy annak idején elárulta Tutanhamont. Tisztét elhanyagolva a mulatságnak és a fényűzésnek élt, nem teljesítette a szolgálatot, nem tudott biztosítani uralkodójának egy átszervezett, az ő ügye mellé álló hadsereget. Nahtmin igyekezett behozni az elvesztegetett időt. Be fogja bizonyítani Tutanhamon lelkének, hogy nem feledte a küldetését, meg fogja akadályozni, hogy Horemheb elpusztítsa az elhunyt király örökségét. Először is le kell váltani az összes hadtest vezetőjét. Azután a zászlóaljakét. Azután felül kell vizsgálni a gazdasági vezetést és az adminisztrációt, a hatáskörök megosztásával kell megakadályozni, hogy egy olyan mindenható ember emelkedhessen fel, mint Horemheb, aki befolyásával élve a királyi hatalmat is ellensúlyozni tudja. Két harci kocsizó tiszt lépett be Nahtmin irodájába. Az első egy lepecsételt papiruszt nyújtott át neki. – Olvassa el azonnal ezt az iratot! Nahtmin levette Horemheb pecsétjét, és átfutotta a szöveget. Megfagyott ereiben a vér. Reszketni kezdett, alig tudott felállni. – Mit jelentsen ez? – Önt súlyos vétség miatt leváltották. Parancsunk van rá, hogy vezessük Horemheb tábornok elé. Kérem, kövessen minket!     A királyné még aznap este megtudta Nahtmin leváltásának hírét annak apjától, Ajtól. Az öreg megdöbbent, de képtelennek érezte magát arra, hogy megvédje a fiát, aki valóban bűnösen hanyagul végezte a dolgát. Képtelen dokumentumokat írt alá, anélkül hogy elolvasta volna azokat, érvényesített másokat, amelyeken hamis aláírások szerepeltek, hagyta szétzülleni a csapatokat. A hadsereg volt fővezérét utasították, hogy ne hagyja el villáját. Nem lesz többé szerepe a katonai vezetésben, az ítélethozatal után egy másik állami szervezethez helyezik majd, jelentéktelen pohárnokként fogja befejezni a pályafutását. Anhésza egy szövetségessel kevesebbre számíthatott. Horemheb sorra bevette az állásokat, amelyeket korábban el kellett hagynia. Annál ádázabb elszántsággal dolgozott, mivel azt hitte, hogy mindent meg fog kapni. Amikor a tábornok látogatását jelentették, a királyné ebben a türelmetlenség jelét látta. Nyilván igen nehezen állta meg, hogy ne jöjjön hamarabb. Anhésza az üres trónteremben fogadta őt. Horemheb elegáns volt, mint a legújabb thébai divat szerint öltözött királyi írnok, s rosszul leplezte lelkesültséget. Diadalmas hódítóként nézett a királynéra. – Osztom a bánatát, felség. – Ne szabjon magára ekkora kínt – javasolta a királyné. – Nagy diadalok előtt áll. A szerencsétlenség és a múlt csak az enyém. – Egy ideig, felség. Ennek a fájdalmas időszaknak egyszer vége szakad. Önnek kell szétoszlatni a sötétséget azzal, hogy legitimálja a trónra lépésemet. Horemheb állt, többméternyire az ülő, rangjának jeleit viselő királynétól. – Ennél nagyobb gondok aggasztanak, tábornok... Aggasztó hírek Ázsiából. Ön átvette a hadsereg vezetését. Képes lesz-e a sereg ellenállni egy hettita támadásnak?

– Ha én vagyok a fáraó, sosem támadnak meg minket! – Elismeri, hogy számban alulmaradunk? – Semmi jelentősége! A harci erőnk nagyobb a hettitákénál. Nem lesz háború... És ha lenne, megnyerném. Horemheb mellét ifjúi büszkeség dagasztotta. – Ezek a kijelentések nem felelnek meg a valóságnak, tábornok. – Ez nem egy királyné dolga, felség. Hagyja rám a külpolitikát, csak mihamarabb jelöljön ki fáraónak. Gondoljon mindenekelőtt az ország érdekére! – Ez minden gondom, tábornok. Horemheb átlátott a szitán. Anhésza túl magányos, túl gyenge, túl szép, és végre az övé lesz. Az utolsó pillanatig küzdeni fog, azzal az elszánt akaraterővel, amelyet annyira csodált benne, de máris tudta magáról, hogy legyőzték. A rá jellemző daccal most csak provokálni próbálja őt a diplomáciai kérdésekkel, amihez pedig egyáltalán nem ért. A tábornok csak még jobban szerette ezért. – Ne késlekedjen tovább, felség! – javasolta. – Önért éppúgy, mint értem. – Tartsa meg magának a tanácsait, tábornok! Foglalkozzon inkább a csapatainkkal! Részletes jelentést akarok a haderőnk pontos állapotáról és a felszerelésekről, amelyekkel rendelkezünk. – Rendben, felség. De a volt hadvezér, Nahtmin hanyagsága miatt legalább két hónapra lesz szükség. – Akkor haladéktalanul fogjon hozzá! Horemheb meghajolt. Megkapónak találta a királynét, ahogy a leghalványabb remény nélkül vergődik, mint méhecske a pókhálóban. A tábornok még mindig kissé lehajtott fejjel megkockáztatott egy kérdést. – Felség, nincs... semmi egyéb mondanivalója a számomra? A beálló csendben már-már reménykedni kezdett abban, hogy Anhésza végre megadja magát, tudatában lévén annak, hogy hiábavaló a küzdelme. – Semmi más, tábornok.     A nőstény víziló megellett. A szenvedés elvette minden erejét, ezért nem tudott szembeszállni a krokodillal, amikor az ördögi gyorsasággal belesiklott a vízbe, kitátotta állkapcsát és bekapta az újszülöttet, amely épp hogy előbújt anyja hasából. A hajósok és a földművesek több kilométeres körben hallották az anya fülsiketítő üvöltését. A vízilovak rettenetes bosszút fognak állni, eltiporják, agyonnyomják majd a krokodilokat. A két faj a kölcsönös gyilkolással egyensúlyban tartotta egymást, s mindegyikük megőrizte saját területét. Egy nagy, fehér, szögletes vitorlájú hajó orrából Anhésza látta a mészárlást. A hajó, amelyet élénk szél repített, sebesen siklott a kék vízen. Kora hajnalban indult el a palota kikötőjéből, majd kikötött egy város közelében, hogy felvegyen egy utast. Most észak felé haladt. A királynénak kevés ideje volt. A gyász időszakában nem lett volna szabad elhagynia a palotát. Belépett hát a tágas, kényelmes kabinba, ahol vendége éppen befejezte a reggelit. Hanisz követ felállt. – Felség, ha elmondaná, miért hivatott ide... – Azonnal indul a hettita királyságba, Hanisz. Horemheb tábornok egyáltalán nincs tudatában a ránk leselkedő veszélynek. A hadseregünk szervezetlen. Nem tudná néhány nap alatt mozgósítani. Nagy örömében, hogy végre megszerzi a hatalmat, elvesztette minden valóságérzékét. – Nem csak a hatalomnak örül, felség. Főleg önt emlegeti, mint leendő hitvesét. Ön uralkodni

fog az ő oldalán. – Én egyetlen férfi felsége vagyok, Hanisz. – Tutanhamon meghalt, felség. Horemheb él. Ön is. Miért akarja tagadni, ami nyilvánvaló? – Hagyja ezt, Hanisz. Maga megy, és békét ajánl a hettiták királyának. A követnek a lélegzete is elakadt. – Békét – suttogta –, békét... De hát ez azt jelenti, hogy Egyiptom behódol! Ez lehetetlen! – Először is, ez pusztán egy ajánlat. A hettita királynak még el is kell fogadnia. Azután kidolgozzuk egy egyezmény pontjait. – De, felség... Nem vívtunk csatát, nem... – Nem akarok vért, Hanisz – jelentette ki Anhésza ellentmondást nem tűrően. – Nem akarok háborút. Nem akarom látni, hogy megszállják Egyiptomot, lerombolják a templomait, felégetik a városait. Nem akarom hallani az asszonyok sikítását, a gyermekek ordítását. A hettiták barbárok. Mi nem vagyunk felkészülve a harcra. Elfeledkeztünk arról, hogy nem vagyunk egyedül a világon, és hogy a gazdagságunk irigységet szül. Ha békéről tárgyalunk, elég időt nyerünk ahhoz, hogy helyreállítsuk a haderőnket. Ezt meg tudja érteni? Hanisz elszégyellte magát. E nő jelenlétében nem tudott gondolkodni. A királyné olyan leckét adott neki, hogy szinte zöldfülű kezdőnek érezte magát. – Gyors egymásutánban többször is megteszi az utat Hatti és Egyiptom között – parancsolta Anhésza. – Hangsúlyozza ki jól, hogy Egyiptom királynéja, aki az új fáraó kinevezéséig egyedül felelős a királyságért, mekkora fontosságot tulajdonít a dolognak. Legyen óvatos. Az élete a tét. – Természetesen, ha bármi kellemetlenség adódik, ön semmiféle utasítást nem adott nekem... – ...sosem láttuk egymást ezen a hajón. Sok szerencsét, Hanisz! A királyné kilépett a kabinból. Nem kellett sokáig várnia a kisebb csónakra, amely Théba felé haladtában pár percre megállt a hajó mellett. Egy kötélbe kapaszkodva fürgén átugrott rá. A két vitorla egy pillanatra mintha csak egyetlen hajóhoz tartozott volna, majd szétvált. Hanisz indult tovább északra, a királyné visszatért a palotába. Anhésza elfeledkezett arról, hogy Horemheb tábornok ismét mindenhatóvá vált, és hogy szigorúan figyeltetett minden főtisztviselőt, aki túlságosan jól szolgálta Tutanhamon ügyét. Félt, nehogy elhanyagolják az ő ügyének szolgálatát. Hanisz ezek közé tartozott. Tehát hajójának nyomába eredt egy másik, amelynek a legénységét jórészt katonák alkották.     A katonai sarc felelősei, a hadtestek vezetői, a főtisztek némán álltak a rájuk zúduló viharban. Horemheb tábornok dühe rettenetes volt. Behívatta őket Théba központi kaszárnyájában lévő irodájába, és már több mint egy órája záporoztak indulatos szidalmai. Egyetlen bírálata sem volt igaztalan. Átvéve az ügyeket Nahtmintól a tábornoknak hirtelen rá kellett ébrednie, hogy dicsőségről szőtt álmai délibábok voltak, rá kellett döbbennie a sokkal sötétebb valóságra: a távolléte alatt rettenetes felfordulás kerekedett. Megvesztegetett hivatalnokok, magáncélokra használt katonai hajók, fosztogatott fegyverraktárak, lanyhult fegyelem, elmaradt gyakorlatozás, a tisztek által mezőgazdasági munkásnak használt katonák, kifosztott s részeg kiképzők által bántalmazott parasztok... Hány hét vagy hónap kell ahhoz, hogy megtorolják a sok visszaélést, és ismét olyan hadsereget állítsanak fel, amely méltó erre a névre? Anhésza tisztán látta a helyzetet, s igaza volt: a fáraó nélküli és katonailag meggyengült Egyiptom sosem jelentett ennyire könnyű prédát a hettiták számára. Ha eszükbe jutna támadást indítani, Horemheb igazán nem tudta, miképpen szállhatna szembe velük.[14]

Az ország végveszélyben volt. Senki nem tudta volna megmenteni. – Végigjárom Felső- és Alsó-Egyiptomot – jelentette be a tábornok az embereinek. – Véget vetek a hanyagságnak és az igazságtalanságoknak. A bűnösök szigorú büntetést kapnak. Száz botütést vagy orrlevágást. Én egyenes, rendíthetetlen tisztviselőket akarok, akik képesek a gondolataimban is olvasni, és késlekedés nélkül engedelmeskednek a parancsaimnak. Ott, ahova én helyezem őket, békés életet köszönhessen nekik a nép. Ne ismerjenek megalkuvást, ne fogadjanak el ellenszolgáltatást, egyetlen munkaeszközük az isteni Törvény legyen! Ha valaki engedményt adna annak, aki jogosulatlanul járt el, főbenjáró bűnt követne el. Megkövetelem, hogy a hadsereg, amelyért maguk mindannyian felelősek, azonnal visszanyerje méltóságát és erejét. Már holnaptól ismét megkezdődik a gyakorlatozás és az újoncok kiképzése az ország minden kaszárnyájában. Beszámoló itt, mindennap, ugyanebben az órában. Mindenki csöndben távozott, titokban örülve, hogy egy ilyen vezér vette kézbe az irányítást, mint Horemheb. Magára maradva a tábornok egy pillanatra elcsüggedt. Vajon lecsap a villám Egyiptomra?     Kerek hold világította be az éjszaka közepét, amikor Anhésza megjelent a mumifikáló-műhely ajtajában. A két tanonc, aki ott kuporgott szundikálva, azonnal felpattant, és elállta az útját. – Ide senki nem léphet be. – Egyiptom királynéja vagyok – mondta Anhésza széttárva lenkabátja szárnyait –, Ízisz istennő megtestesülése. Én uralkodom a megújulás otthonán. Az ifjakat elkápráztatta a királyné rituális öltözéke. Testhez simuló, hosszú, arany ruhája a bokájáig ért. A ruhán az istennő szárnyai Anhésza egész testét beborították, így a királyné madárasszonnyá vált. A tanoncok félreálltak, elhúzták a bronzreteszt, és beengedték az istennőt. Azután becsukták a súlyos ajtókat, és visszaálltak őrhelyükre, hagyva, hogy a misztérium beteljesedjen. A balzsamozóműhelyt megvilágító egyetlen fáklya fénye elegendő volt Anhészának, hogy meglássa Tutanhamon múmiáját, a fonnyadt, összetöpörödött testet, amelyre már az örökkévalóság súlya nehezedett. Az arc mégis őrzött leheletnyit a mosolygó ifjúságból, mintha Tutanhamon rögtön felébredhetne. Anhésza letérdelt, és kezébe fogta Tutanhamon fejét. – Aton, az egyetlen isten legyen a védelmeződ mindörökké! Maradjon ő az élet lehelete benned, igaz fényed, titkos istened, mint ahogy az apámé volt, mint ahogy az enyém. Aton neve váljék a feltámadásod Napjává! Körmével jelképesen a múmia feje búbjára karcolta az Aton isten nevét alkotó hieroglifákat. Azután felállt, és odament a hatalmas asztalhoz, amelyen ékszerek, díszek és szalagok sorakoztak. Ezek fogják díszíteni és beborítani a múmiát. A hagyományos címeket tartalmazó kartusok helyére letette azokat, amelyeket Maja készített Aton szent nevével, hogy az isten jelen legyen a feltámadás testén, amelyet csak az istenségek fognak látni. Az emberek sosem fogják megtudni, hogy Tutanhamon hű maradt Atonhoz. De hát az emberek nem arra vannak-e ítélve, hogy tudatlanságban éljenek? A halott király iránti szerelmét Anhésza megtisztította azzal, hogy halhatatlanná tette őt Aton Napjában.      

35

Sem a madárdal, sem a reggeli levegő illata nem derítette már fel az „isteni atya”, Aj szívét. A palota kertjében Anhésza oldalán tett napi sétája rémálommá vált. – Ez teljesen lehetetlen, felség! Nem lehet békét kötni a hettitákkal. Egyiptom nem hajthat így fejet a barbárok előtt... Nekik kell behódolniuk, nem nekünk! Az öreg udvaronc szíve lázadozott. Ezúttal nem tudta elfogadni Anhésza túlzásait. – A tárgyalások mennek a maguk útján, „isteni atya” – magyarázta a királyné, nyugalmat erőltetve magára. – Hanisz ügyesen dolgozik. Sikerült felkeltenie a tárgyalófél érdeklődését. – Ez puszta illúzió, felség. A hettitáknak a háború minden álmuk. Ön súlyos hibát követett el: megengedte legádázabb ellenfeleinknek, hogy felismerjék gyöngeségünket. Ki fogják használni ezt. Most vezessen a virágos pavilonba, a Nílus partjára! Pihennem kell. A királyné eleget tett a kérésnek. Az öreg lefeküdt egy puha párnákkal rakott ágyra. Lehunyta a szemét, és azonnal el is aludt. Anhésza szorongva magára hagyta. Lehet, hogy az „isteni atya” látja jól a helyzetet? A békéről szőtt álma mögött a valóság ijesztő félreismerése áll? Talán pont ő, Anhésza vezeti Egyiptomot a pusztulásba? Felemelte fejét, mohón fogadva a lágy napsugarakat. Nem, Aton nem akar háborút. Nincs boldogság, amely vérben pecsételődne meg. A núbiai szolgáló, mint egy őrült rohant Anhészához, s a lábai elé vetette magát. – Horemheb tábornok... fegyveresekkel... önnél vannak... Horemheb, egyedül, már ott is volt a kert kapujában. Fedetlen fővel, félmeztelenül, csuklóján karkötőkkel, fehér kötényén redőzött gyolcsszoknyával, mezítláb jött, visszafogott öltözéket választott az alkalomra. Alakját áttetsző fény vette körül. Magabiztosan igyekezett a királyné felé. – Remélem, nem zavartam meg a meditációját, felség, de súlyos ügyben jöttem. A szolgáló elsietett. Véletlenül sem akart államtitkokat meghallani. – Hanisz követet letartóztatták a határon. Ázsiából jött visszafelé. Ez már a harmadik útja volt, igen rövid idő alatt. Azt állítja, hogy senki nem küldte, és hogy magánügyben utazgatott. Az embereim elveszítették a nyomát a keleti tartományokban, és még nem tudom, hol járt. Maga sem tudja? – Honnan tudhatnám, tábornok? – Hanisz az ön egyik barátja volt. Adott neki valami külön megbízatást? – Az én szerepem annyi, hogy biztosítsam a hatalom legitimitását és Egyiptom boldogságát. Egyetlen más feladat sem igényli a figyelmemet. Horemheb tekintetében szenvedély és neheztelés keveredett. – Miért nem bízik bennem, Anhésza? Miért sző képtelen összeesküvéseket ellenem? Felejtse el a múltat... Ne gondoljon másra, csak arra a pillanatra, amikor végre együtt leszünk Egyiptom trónján! – Távozzék innen, tábornok! Ne jöjjön többé a palotába, csak az én parancsomra. Még nem ért véget a gyász időszaka. Horemheb meghajolt. – Ön most kettétörte egy követ pályáját, felség.     Hanisz nem beszélt. Fenntartotta, amit korábban mondott, vagyis azt, hogy magánügyben

járt Ázsiában, hogy barátokkal találkozzon és ügyeket intézzen. De változatlanul vádolták, amiért nem állíttatott ki magának szabályos menlevelet a katonai hivatalokkal. Az interregnum időszakában, amikor Egyiptomnak nem volt királya, senki nem hagyhatta el az országot komoly indok nélkül. Haniszt csak hivatali szankciók érhették, s azoktól nem félt. Viszont olyan helyzetbe került, hogy képtelen volt folytatni a küldetését, amely pedig jól kezdődött. A hettita király és elsőszülött fia, Zannanza nem vetették el a békeajánlatot. De még ki kellett dolgozni az egyezmény szövegét, amely egyenlővé teszi a két országot, más szóval megvonja Egyiptomtól vezető világhatalmi helyzetét. A béke... A béke vajon megérte ezt az árat? Hanisz nemigen búslakodott, amiért Thébában tartóztatják. Talán szándékosan nem volt eléggé körültekintő, azért, hogy ráismerjenek, amikor áthalad a legszigorúbban felügyelt határállomáson. Haniszból hiányzott a bátorság ahhoz, hogy bevallja Anhészának, nem helyesli a terveit. A szökést választotta. A hallgatásba menekült. Ha majd elcsitul a vihar, s Horemheb lesz a fáraó, valószínűleg el fogják ítélni, elveszíti minden vagyonát, és elfelejtik őt. De elég barátja maradt Ázsiában, s elég birtoka külföldön ahhoz, hogy élete végéig jólétben éljen. Őrültség lett volna, ha tovább segíti Anhészát.     A mumifikáló-műhelyben végéhez közeledett a munka. Felkerült a múmiára a több száz méter gyolcs: a rituális szalagokat a kéz és a láb ujjainál kezdve tekerték rá. A túlvilági utak ismeretébe beavató verseket szavalva az Anubisz-maszkos mumifikáló mester elhelyezte a király testére a számos védelmező amulettet, amelyek megakadályozzák a romlást és az elváltozást. Tutanhamon nyakába egy aranyamulett került, amely a „szilárdság” nevet viseli, s amely biztosítani fogja a gerincoszlop felegyenesedését a túlvilágon és a fénylény szilárdságát. A fáraó törzsét aranyláncokkal és melldíszekkel ékesítették, amelyeken színezett üvegpaszta, karneol és lazúrkő szikrázott. A mumifikáló és a szalagok felhelyezésének mestere átadta helyét egy papnak, aki feladata szerint megadta a múmiának királyi mivoltát. Több karkötőt tett a csuklójára és a bokájára, amelyek egyike egy „teljes” szemet ábrázolt, a feltámadott, az istenségekéhez hasonló tekintetet. Minden ujjra egy-egy aranytokot húzott. Azután a múmiára tette a többsornyi üveg- és fajanszgyöngyből álló kötényt, s annak övére ráakasztotta a bikafarkat, amely magában hordozta a fáraó minden univerzumban ható teremtőhatalmát. Az öve alá egy aranypengéjű tőr került, hogy legyőzhesse vele a látható és láthatatlan ellenségeket, akik elé állnak az örökkévalóság útjain. Tarkója alatt egy kis, fémből való nyaktámasz jelképezte a horizontot, hasonlatossá téve Tutanhamon fejét egy naphoz, amely minden reggel újjászületik majd az isteni Napban. Azután a pap egy aranymaszkkal letakarta a múmia arcát: a maszkon a keselyű és a kobra Felső- és Alsó-Egyiptomot idézte, állán a rituális, felkunkorodó szakáll. A fáraó két keze, amelyek a mellkasán keresztezték egymást, a jogarokat tartotta, megadva neki Ozirisz fennhatóságát a föld alatti királyságokban. A testet egy tömörarany-koporsóba helyezték. Megkezdődhetett a temetési szertartás.     A siratónők összegyűltek a királyi koporsó körül. Egy monoton dallam lassú ritmusára énekelték a sirámokat, amelyek az idők kezdete óta kísérték a múmiákat a sírig tartó úton. „Sírjatok, sírjatok szakadatlan – szavalták kórusban –, az utazó elmegy a túlvilági földre. Ő, akit

szolgák sokasága és vidám udvar vett körül, most a magány és a csönd rabja. Ő, aki szeretett a kertekben járni, utat adni a lábainak, íme, itt van mozdulatlan, szalagokkal megkötözve, képtelenül arra, hogy kiszabadítsa magát!” Anhésza szórakozottan hallgatta a siratok énekeit, akik temetésről temetésre körülvették a múmiákat varázsénekeikkel, mielőtt megkezdődött volna a feltámadás rítusa. Hatvan nap telt el a gyászidőszak kezdete óta. A királynénak már csak tíz napja volt arra, hogy megnevezze az új fáraót. Théba, mint az ország többi része is, egyre feszültebben várt. Senki nem értette, miért hallgat Anhésza. Egyetlen alkalmas jelölt volt: Horemheb tábornok. Az ő uralkodása valójában már el is kezdődött, csupán legitimálni kellett azt. Anhészát nem hagyta nyugodni Tutanhamon emléke. Minden egyes mozdulata, minden egyes szava annyira ott élt benne, mintha az ifjú király nem hagyta volna el az emberek földjét. Anhésza minden múló másodperccel egyre jobban szerette őt, és egyre inkább gyűlölte Horemhebet. Horemheb meggyilkoltatta Tutanhamont, hogy megkapja a trónt, és elragadja őt, Anhészát, hogy őt tegye meg nagy királyi hitvesévé. Ez volt a kegyetlen igazság, amit soha egyetlen vizsgálat sem tudna bizonyítani. Nem fogja elfogadni azt a sorsot, amelyet Horemheb elképzelt a számára. Tíz napja maradt még, hogy megoldást találjon.     A rituálénak megfelelően a siratok megpróbálták megakadályozni a múmia útnak indulását. Siránkozásuk kettőzött erővel tört fel, belekapaszkodtak a szarkofágba, könyörögtek az elhunytnak, hogy maradjon velük. A szállítást végző papok csapata óvatosan félretolta őket, és egy ökrök húzta szánra tette a szarkofágot. A menet élén a ceremóniamester haladt hosszú botjával. Kilenc személyiséget vezetett: a „király fivérei”, egyszerre testesítették meg az életet teremtő isteni kilencséget és a bölcsek tanácsát, akiknek a feladata vezetni az uralkodót az itteni és a túlsó világon. Közvetlenül a szarkofág mögött Anhésza az „isten hitvese” szerepében hosszú, pántos, fehér ruhát viselt, amelyet ősi minta díszített. Hosszú, fekete haját fehér szalag tartotta. A királyné kendőzetlen, szép arca minden tekintetet magára vonzott. Kutatva figyelték rajta a félelem, a csüggedés nyomait. De a kivételesen finom vonások némák, szinte közönyösek maradtak. Mindenki felemlegethette, mennyire hasonlít Nofertitihez. A néma tömeg csodálatát kiváltva szolgák hosszú sora vitte a királyt a túlvilági útján elkísérő halotti bútorokat. Ágyak, trónusok, székek, korsók, vázák, edények, íjak, buzogányok, darabokra szedett kocsik, szobrok, bárkák, játékok, ékszerek fogják biztosítani az uralkodó rituális és szokásos környezetét. A menet rendkívül lassan vonult le a kikötőbe, ahol tekintélyes hajóraj várt. A nap sápadt fényében átkeltek a Níluson. A partokon, amelyeket rendszerint halászok, fürdőzők vagy játszó gyerekek népesítettek be, most semmi nem moccant. Hamarosan ismét felzengett a siratok éneke, akik a hajók kabinjainak tetejére telepedtek, hogy átkeljenek a Nyugati partra, ahol egy fiatal, mosolygós papnő fogadta őket megtestesítve a boldog és jóindulatú halált. Ismét felállt a temetési menet, s továbbindult a Királyok Völgye felé. Anhésza felpillantott a hegytetőre, ahol életének egyik döntő próbatételét kiállta. Az énekszó elhalt, amikor a szarkofág örökre elhagyta a zöld mezőket, s betért a sivár, kihalt fennsíkra. Az ösvény összeszűkült a sziklák között, majd odaért az elhunyt fáraók szentélyének bejáratához, amelyet Horemheb katonái őriztek.

A nap már melegebben sütött. A Királyok Völgyének magas, meredek falak közé zárt teknőjében nem mozdult a levegő. Anhészát enyhe rosszullét fogta el, de uralkodott magán, hogy ne lássák rajta. Az előkelők arcát szolgák legyezték, hogy lélegzethez jussanak. A szünet csak pár percig tartott. A király „fivérei” odahúzták a szánt a kis sír elé, amely Tutanhamon múmiájának készült. Maja munkavezető a küszöbön állt. – Elkészült a sír? – kérdezte a királyné. – A festmények már szinte megszáradtak – felelte Maja. – Találtam egy szép, homokkő kádat, de a fedél gránitból lesz. A szentélyeket szét kell szedni, hogy bevigyük őket a kincsek kamrájába. Ott majd ismét összeállítjuk őket. Már kiadtam az utasításokat az embereimnek. Ezután ők gondoskodnak mindenről. A múmiát fejjel nyugat felé helyezték el. Így amikor a madárlélek eljön, hogy hajnalban felélessze a múmiát, a király kelet felé néz, a születő fény felé. A kézművesek a szűk térben elhelyezték a huszonkét különböző méretű hajót, amelyeken a király a túlvilág tavain és csatornáin fog hajózni, azután a számtalan egyéb tárgyat is, amiket a hordárok odavittek. A korsókat is odatették az Aton birtokáról származó borral, a Nap városa udvari pompájának utolsó emléke gyanánt. Az udvar varázslómestere több mint négyszáz gránit-, fajansz-, alabástrom-, kvarc- és faszobrocskát vitt be a sírboltba, gondosan ládákba rendezve. Ezek voltak a „felelők”, ők dolgoztak az elhunyt király helyett a túlvilági mezőkön. Ezért voltak felszerelkezve közel kétezer mezőgazdasági szerszámmal a földműveléshez, a partok öntözéséhez és ahhoz, hogy keletről nyugatra szállítsák az alapanyagokat. A varázsló némelyik „felelőre” rávéste a hieroglifikus varázsmondatot, amely által engedelmeskedni fognak a feltámadt fáraónak. A királyi múmiát most már három egymásba rakott szarkofág védte. Anhésza hitvese nyakába tette az Egyiptom tájait jelképező virág- és levélfüzért, amelyet a fáraó magával visz a látszólagos halál túloldalára. A szarkofág fejénél, karjával egy utolsó ölelésben átfogva a homokkő kádat, a királyné elmondta Ízisz könyörgését elhunyt férje feltámadásáért. Szájában szerelmi énekké váltak a rituális szavak. Egész hitét, minden reményét az ifjú fáraónak ajándékozta, aki az elmúlás hálójába került. Tudta, hogy energiája át fog menni az élettelen testbe és hogy az Ige mágiája megnyitja majd előtte egy új élet kapuit. Anhésza félreállt, hogy az „isteni atya”, Aj elláthassa hivatalát. Az öreg csillagokkal szórt párducbőrt viselt. Egy ácsszerszámmal, az ácsbárddal kezében megnyitotta a szarkofág szemét és száját, amely így a feltámadás testévé vált. A sír lelke megteremtődött. Nem sírhely volt többé, hanem a megújulás otthona, ahol lezajlik az emberi értelem számára felfoghatatlan vándorlás az ég és a föld között. Dolga végeztével az „isteni atya” hátrálva távozott. Ekkor Maja munkavezető lépett a sírba, öt „felelő” szobrocskával. Ragaszkodott hozzá, hogy elhunyt barátját megajándékozza ezekkel a fából faragott mesteremberekkel, akik az ő nevét viselve a fáraó legjobb szolgái lesznek az égi paradicsomban. Maja hívott négy férfit, hogy tegyék fel a homokkő kádra a fedelét. A királyné a halotti kamra egyik sarkában maradt. A hely olyan szűk volt, hogy az ácsok alig tudtak mozogni. Az egyik félreértette Maja egyik parancsát, és túl hamar kihúzta a saját ékét a fedél alól. A gránitfedél rázuhant a kádra és megrepedt. Maja dühös lett, s egyedül pecsételte le a temetési bútorokat tartalmazó helyiségek ajtajait. Másnap az utolsó nyílásokat is befalazzák, hogy lezárják a teret, ahol a természetfeletti fény játékai fognak érvényesülni. – Ideje elhagyni ezt a helyet – szólt Maja a királynénak.

– Nem akarom – válaszolta Anhésza igen lágy, szinte élettelen hangon. – Szeretnék mellette maradni. Szükségünk van egymásra. – Tutanhamon egy másik birodalomba lép be. Önnek, felség, köztünk kell maradnia. A lelke továbbra is kapcsolatban marad az övével. Majának igaza volt. Anhésza őrült álma összeomlott. Nem fogják engedni, hogy egy utolsó álomba merüljön férje oldalán. Szerencsétlenségére királyné volt. – Hiszen vele marad – folytatta Maja. – A szobrászaim rávésték az ön arcát az ajtókra és az aranynaosz oldalaira. Anhésza elmosolyodott. Igen, így fognak tovább élni, Tutanhamon és ő, amint szerelmesen egymásra néznek a mocsári vadászat örömeinek áldozva. Az ábrázolásokon a királyné virágokat és nyakláncokat adott férjének, beillatosította, simogatta őt. Fivérei, a művészek tehetségének köszönhetően Tutanhamon és Anhésza mindörökké szeretni fogják egymást. A királyné letett az előszoba küszöbére egy lótuszvirág alakú alabástromkupát. Felirat futott körbe rajta, amelyet Anhésza maga vésett rá: „Élj, Tutanhamon, éljen teremtő erőd, tölts el évmilliókat Théba szeretetében, arccal a lágy északi szélnek, szemlélve a boldogságot.” A nap lefelé indult az égen. Miért kell elválni a szeretett lénytől? Miért kell örökre megválni a páros élet boldogságától, a reggeli egymásra pillantás örömétől? „Én elkísérlek – suttogta Anhésza. – Te hallgatsz, te nem beszélsz többé hozzám, de én tovább beszélgetek veled. Egyetlen pillanatra sem maradsz egyedül ebben a sírban. Egyetlen pillanatra sem...”     Tutanhamon sírját bezárták, a temetés befejeződött. A nyugati parton hatalmas lakomát készítettek elő. A tavaszi éjszaka hűvösében a résztvevők fáklyafényben készültek, hogy megünnepeljék a gyász leteltét. A férfiak leborotválták szakállukat, az asszonyok levetették legegyszerűbb ruháikat, s ismét divatos öltözékben páváskodtak. Minden meghívott virágfüzért kapott a nyakába. A csillagok ragyogtak, megszűrve a rejtett nap fényét. Visszatért az öröm. Reggel Anhészának be kell jelentenie az új fáraó nevét. Kivárja az utolsó pillanatát is a rituális időszaknak, amely rendelkezésére áll a fáraói hatalom továbbadására. Az udvar minden befolyásos tagja ragaszkodott ahhoz, hogy ott legyen e rendkívüli pillanatban. Nem akadt egy sem, aki nem Horemheb tábornok pártján állt volna, egy sem, aki ne adózott volna kitüntető tisztelettel neki. Egyiptom leendő ura ideges volt, nem mutatta diadalát. A felesége, Mut viszont nem habozott máris nagy királyi hitvesnek mondani magát, biztos lévén abban, hogy a háttérbe fogja szorítani Tutanhamon szerencsétlen özvegyét. Anhésza az éjszaka közepéig meditált írnok pózban a sír előtt. Maja munkavezető, akit egyre kevésbé érdekeltek az emberi dolgok, visszatért a kézművesek falujába. Így is elég korán fog értesülni Horemheb trónra lépéséről. A Királyok Völgye kihalt és csöndes volt. A királyné szelleme az élet és a halál közt, a föld sötétsége és az ég fényei között hajózott. Mennyire sajnálta most, hogy nem élte át jobban egyesülését Tutanhamonnal, hogy hagyta elkalandozni érzelmeit... Egy fáraó felesége volt, a világmindenség urával osztotta meg életét, s még néhány óráig ő foglalta el az állam legmagasabb tisztjét. Ezek az évek úgy folytak el, mint egy álom. A jövő nem létezett többé. Miért térjen vissza az élők közé? A tolvaj halál nem adhatná meg neki azt a kegyet, hogy elrabolja a lelkét, itt és most? A kétségbeesésnek átadva magát Anhésza egyszer csak úgy érezte, hogy ezzel elárulja

Tutanhamont, és a gyilkosa, Horemheb tábornok kezére játszik. A királynénak kétségtelenül nincs többé jövője, de ez nem állt Egyiptomra. Tutanhamon azért halt meg, mert királlyá vált, mert rányomta szellemének bélyegét a Két Föld sorsára. S az ifjú királyon túl ott volt Aton, az isteni Nap, aki egyszer majd minden nép ura lesz. Egy kuvik tárta ki hatalmas szárnyait és repült fel a holdfényben. Különös, szinte emberi kiáltást hallatott, mintha egy túlvilági üzenetet adna át annak az egyetlen lénynek, aki azt meghallhatja. Anhésza lehunyta a szemét. Egy látomása támadt: Egyiptomot látta, lángok, fosztogatók martalékaként. A hettita kocsik rázúdulnak a tartományokra, az íjászok nyilai átfúrják az egyiptomi katonák mellkasát, vér folyik a városokban és a falvakban, a Nílus vörössé válik. Anhésza tévedett. Az apja is eltévedt. Horemheb is rossz úton indult el. Nem kell békét kötni a hettitákkal. A nyelvük hazug. Egyetlen egyezményt sem tartanának tiszteletben. A királyné felállt. Most már tudta, mitévő legyen. Elveszítette minden reményét, elveszítette a jövőt. De meg fogja menteni Egyiptomot.     Egyetlen udvaronc sem érezte az álmatlanság hatását. Kimerítő nap volt a hátuk mögött. A bőséges lakoma elnehezítette a tudatukat. Néhányan túl sok bort ittak, sőt férfiak és nők is akadtak, akik félrevonultak hányni, majd ismét visszatértek a lakomázók körébe. De senki nem távozik a nyugati partról hajnal előtt, mielőtt Anhésza királyné kénytelen lesz kimondani az új fáraó nevét. A pompás lakomáról való távol maradását az egész udvar szigorú rosszallással fogadta. Horemheb tábornok hangja nem vegyült a gúnyolódók és csúfolódók kórusába. Egyiptom leendő ura, aki rendszerint olyan megnyerően viselkedett, most fagyos és távolságtartó maradt. Még a feleségének, Mutnak sem sikerült mosolyra fakasztania őt. A hatalom kapujában Horemheb megismerte a félelmet. Tudta kormányozni Egyiptomot, uralta az államigazgatást, élvezte a hadsereg bizalmát. Egyetlen támogató sem hiányzott mellőle. Uralkodása jeles időszak lesz, feltéve ha távol tartja a középszerű udvar cselszövőit, ha rákényszeríti Amon papjait, hogy ne hagyják el többé templomaikat... és ha Anhésza áll az oldalán. De miért nincs most itt ő ezen az ünnepen? Milyen démon hajtotta arra, hogy egyedül ott maradjon, abban a gyászos völgyben, amelyet halott árnyak népesítenek be? Horemheb sokáig azt hitte, Anhésza talán egy új stratégiát dolgozott ki arra, hogy egyedül magának tartsa meg a hatalmat. De a királynénak nem maradt egyetlen befolyásos szövetségese sem. Semmit sem tehet. Egy ilyen asszony számára az egyetlen lehetséges jövőt ő jelenti, Horemheb. Az emberek összesúgtak. Anhésza megjelent a kelő nap fényében. Változatlanul a gyászruháját viselte, amelyet belepett a por. Mezítláb, kipihent, ragyogó arccal ment fel egy kis halomra, ahonnan belátta az udvaroncok gyülekezetét. Felkelt a reggeli szél. A kelet rózsaszínre változott. – Lezárul a gyász időszaka – jelentette be, s csengő hangjának ereje és tisztasága meglepte a hallgatóságot. – Tutanhamon király feltámadásának otthonába került. Most már az istenek gyülekezetében van, és az égen ragyog a csillagok között. Neve dicsőségesen fog állni Egyiptom uralkodóinak sorában. A királyné a mennyboltra emelte tekintetét. A nap, a sötétség legyőzője hamarosan előbukkan a tűztóból, amelyen sértetlenül átkelt. – A fáraó feltámadt – folytatta. – Az élők trónja nem üres többé. A fény ismét bevilágítja Egyiptomot. A Két Föld urának, akinek mindenki teljes engedelmességgel tartozik, kijelölöm...

az „isteni atya”, Ajt.      

36

Théba nagy piacán minden beszélgetés a húszéves királyné és a fáraóvá vált öreg, az „isteni atya”, Aj házassága körül forgott. A nagy királyi hitves képtelen választásának helyeslői és ellenzői ádáz szópárbajokat vívtak. Az udvart megdöbbentette a döntés. Senki nem hitte, hogy Anhésza teljesen szabadon határozott. Aj nyilván okkult befolyásolással, titkos ügyiratokkal a kezében tudta rákényszeríteni az ifjú királynét arra, hogy őt nevezze ki a Két Föld urává. Senki nem gondolta ezt az öreg udvaroncról, hiszen nyájasságával csodásan leplezte nagyratörő vágyait. Hány évig fog tartani az uralma? Vajon sokáig lesz ereje a kormányzáshoz? Horemheb tűrni fogja ezt az újabb vereséget, anélkül hogy erőszakhoz folyamodna? A dicsőséges Thébát aggodalom gyötörte. Ehnaton átkát emlegették, aki minden örömöt és minden derűt elűzött a gyűlölt fővárosból. Egyiptomnak új fáraója volt. De a kettős ország nem fordult bizalommal felé.     A palota teraszáról Anhésza a mészárosokat nézte, akik a kövér ökröket terelték a mészárszékbe. A férfiak énekeltek, a barmok egykedvűen ballagtak. Távolabb írnokok serege igyekezett az irodákba. Másutt munkások javítottak egy téglafalat. Lányok kergetőztek kacagva. Anhésza elmosolyodott. A lehetetlent kísérelte meg. Sikert fog aratni. Kora reggel núbiai szolgálója szakértő kezeire bízta magát, aki vidáman megfésülte és kifestette őt. Hiszen az élet folytatódik, visszatérnek a boldog napok. Anhészának a legszebb királynőnek kell lennie. El fogja nyerni az istenek kegyét. Anhésza lement a teraszról, és elindult a virágos pavilonhoz, ahol Aj, az új fáraó pihent. Az öreget fejfájás gyötörte, ami miatt mozdulni sem tudott. Az orvosok nyugtatófőzeteket és füstölést írtak elő neki. – Hogy érzi magát? – kérdezte Anhésza. – Gyönyörű ez a tavasz. Meg fogja gyógyítani önt. – Öreg vagyok és beteg – felelte Aj, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét. – Hogyan tudnám teljesíteni egy egyiptomi király kötelességeit? – Nem számít, miként érez – vélekedett a királyné. – Nincs választása. Mindenki úgy tiszteli önt, mint a jog szerinti fáraót. Fel kell készülnie arra, hogy elnököljön az első tanácsülésen. – Képtelen vagyok rá. Cseppet sem vágyom már a hatalomra, Anhésza. Hagyja, hogy békében távozzam ebből a világból!     Aj fáraó a kék koronával fején, jogaraival a kezében egy héttel később elnökölt első tanácsülésén. Mellette, kissé hátrább s valamivel alacsonyabb trónon ült a nagy királyi hitves, Anhésza. Ő kényszerítette az öreget arra, hogy felkeljen, hogy sétákat tegyen a kertekben, s áttekintse a legfontosabb ügyeket. Meggyőzte, hogy most csak egyetlen témát tárgyaljon. Aj engedett.

A harsány színekkel kifestett tanácsterem csak tíz magas előkelőség előtt nyílt meg, köztük Horemhebnek. A királynénak feltűnt Maja távol maradása. A fáraó bejelentette a miniszterek kinevezését, akik sorában nem szerepelt sem Hanisz követ, sem Nahtmin, de még Maja sem, jóllehet ő megőrizte munkavezetői posztját. Horemheb ismét a hadsereg élére került. Legnagyobb meglepetésére az új kormányt az ő legközelebbi munkatársai alkották. Maga sem választott volna másként. A tanács tagjai, akik éppúgy nem jutottak szóhoz a meglepetéstől, mint a tábornok, melegen üdvözölték a fáraó bölcs döntéseit. – Ma egyetlen dolog aggaszt minket – folytatta Aj –, a hettiták háborút akarnak. Igen riasztó jelentéseket kaptunk. Meg kell támadnunk őket, mielőtt megszállnak minket. – Sürgősebb dolog is van ennél, felség – szólt közbe Horemheb. – Az én értesüléseim nem ennyire borúlátók. Törődjünk először Egyiptom boldogságával, ami a király jó egészségétől és erejétől függ. Felséged kora, kimerültsége szükségessé teszi, hogy mielőbb lefolytassunk egy megújulási ünnepet. Az egész ország számára bizonyítani fogja, hogy az istenek mágikus kegye lakja a Két Föld urának szívét. Aj nem tudott mit válaszolni. Nem merte Anhésza véleményét kérni, röviden lezárta hát a tanácsülést.     Aj ismét az ágyat nyomta, ideje nagy részét alvással töltötte. Anhésza a felső teraszon időzött. Haragudott Horemhebre, akin ismét elhatalmasodott hatalomvágya, s emiatt megfeledkezett Egyiptomról. Anhésza tudta, hogy a törvénytisztelő tábornok sosem lépne fel erőszakkal a jog szerinti fáraó ellen. De honnan sejthette volna, hogy nem lesz hajlandó háborút indítani a hettiták ellen, s inkább Ajt igyekszik majd a háttérbe szorítani a rituális szertartás cselével? Aj képtelen lett volna kiállni egy valódi koronázás fizikai megpróbáltatásait, még kevésbé a több napig tartó megújulási ünnepét. Horemheb gyávasága felháborította Anhészát. Az ő barátait nevezte ki minisztereknek, valójában a kezébe adta Egyiptom kormányrúdját és egy nagy katonai győzelem lehetőségét, meggyőződése volt hát, hogy ezzel kielégítette a tábornok ambícióit. Hiszen egyedül Horemheb képes arra, hogy fellelkesítse a hivatásos katonák csapatait és újoncokat toborozzon egy ázsiai katonai hadjárathoz. De őt csak az uralkodás érdekelte... és gyönge fáraó lesz, képtelen lesz meglátni az igazi veszélyeket.     – Igyon – kínálta Horemheb a munkavezetőt –, kiváló sör ez. Maja elhárította a kínálást. A meghívásnak is csak kényszerűségből tett eleget, mivel katonák kísérték a tábornok villájába. – Veszélyes egy munkavezetővel kikezdeni – jegyezte meg. – Ön azt kockáztatja, hogy Egyiptom minden kézművese abbahagyja a munkát, s a lakosság egy része fellázad. – Feleslegesen fenyegetőzik, Maja! Semmi rosszindulatú szándékom nincs magával kapcsolatban. Ön már nem a kincstár főintézője, de tökéletesen ismeri az ügyeket. Szükségem van a tudására. Önre kívánom bízni a nagy munkákat... és legfőképpen a thébai templomok karbantartását. – Az én uram Tutanhamon volt. – Tudom, hogy maga hűséges ember – mondta Horemheb –, és azt is tudom, hogy egyáltalán nem szereti Anhésza királynét és új férjét. A munkavezető átvette a kupát, amit a tábornok nyújtott neki. – Pontosan mit vár tőlem?

– Azt, hogy ugyanúgy dolgozzon tovább, mint eddig. Tutanhamon szerette Thébát. Én is szeretem. Azt akarom, hogy Théba a világ legszebb városa maradjon. Szükségem van az ön és az emberei segítségére. Teljes támogatásomat fogja élvezni, és nyugodtan dolgozhat. Ezek a feltételek megfelelnek? – Én építő vagyok és mesterember – válaszolta Maja.     Anhésza egy leány gyöngéd szeretetével gondoskodott Ajról. Az öreg fáraó kérte, hogy bocsássa meg neki a gyöngeségét. Szeretett volna a hasznára válni, szerette volna segíteni őt abban, hogy megőrizze a hatalmat, amelyre méltónak találta. Anhésza nem tett neki szemrehányást. Könyörögve kérte csak, hogy ragaszkodjon még a saját életéhez, és ne adja azt túl korán vissza Istennek. Amíg Aj él, Horemheb kénytelen lesz tiszteletben tartani az uralkodói párt. Az öreg király megígérte a királynénak, hogy kitart, amíg csak ká-ja, az életereje ezt lehetővé teszi. Az éjszaka leszállt már, amikor a núbiai szolgáló különös látogató érkezését jelentette: egy munkavezető volt az, a deir-el-medinei testület tagja. A mogorva férfi megkérte Anhészát, hogy menjen vele. Súlyos dolog történt a Királyok Völgyében. A királynénak feltétlenül oda kell mennie. Hiába faggatta tovább Anhésza, a férfi nem mondott többet. Kis csónakon keltek át a Níluson. Maga a munkavezető evezett át a nyugati partra, ahol két ló várt rájuk. Vágtában mentek a Királyok Völgyének bejáratáig, ahonnan különös fény derengett. Tutanhamon sírjának bejárata előtt több kőfaragó tanácskozott Maja munkavezetővel. – Mi történt? – kérdezte a királyné. – Tutanhamon sírját kirabolták – közölte Maja. – Kenőcsöket és ékszereket vittek el. Ládákat ürítettek ki, bútorokat forgattak fel, és több tárgy helyét megváltoztatták. – De hát... miért? – Azért, hogy megszentségtelenítsék a király feltámadásának otthonát, és megakadályozzák a madárlelket, hogy életet vigyen a fénytestébe. Ez a leggonoszabb bűntett. A munkavezető érezhetően haragos volt. Anhésza reszketett felháborodásában és a megindultságtól. – Ki... ki tette? – kérdezte. – Még nem tudom. – Mit fog most tenni? – A lehető leghamarabb rendbe teszem a temetési bútorokat, és visszazárjuk a sírt. A bejáratát kövekkel fogom eltakarni, úgy, hogy még a létezéséről is elfeledkezzenek. A tervrajzokat megsemmisíttetem. A munkálatokat végző mestereket megesketem a titoktartásra. Az én királyom sírját soha többé nem fogják kifosztani. Soha többé.     Horemheb tábornok haladéktalanul fogadta Maja munkavezetőt, aki kihallgatást kért. Nagyon örült, hogy elkezdődik a reményei szerint gyümölcsöző együttműködésük. Horemhebet meglepte látogatójának viselkedése. Maja arca fagyos, kifürkészhetetlen volt. – Ne számítson rám és az embereimre – jelentette ki a munkavezető. – Mi történt? – Azt ön nagyon jól tudja. – Biztosítom róla, hogy nem. Magyarázatot kérek. – Tutanhamon sírját kifosztották – hadarta egy szuszra Maja. – Engem merészel vádolni ilyen gazsággal? A munkavezető nem válaszolt. Dühös tekintete ékesszólóan beszélt helyette.

– Téved – tiltakozott Horemheb. – Ki fogom deríteni, ki követte el ezt a bűntettet. Az isteni Törvényt nem szabad semmibe venni. Megbízom magát a sír megóvásával. – A Királyok Völgyét három napon át az én embereim fogják őrizni, és egyetlenegy kívülállót sem fognak beengedni oda. A sír el fog tűnni az emberek szeme elől, még a helye is kitörlődik emlékezetükből. Horemheb pár pillanatig eltöprengett. – Hogyan fogunk tudni tisztelegni Tutanhamon lelke előtt? – Először is a képmására készült szobrokat állítunk a karnaki templomban. Azután építünk neki egy halotti templomot. – A műhelyeiben lássanak hozzá a munkához! Maja köszönés nélkül sarkon fordult. A dolgozószoba küszöbén megállt. – Tutanhamonnak nem kell tartania többé a rablóktól. De ne felejtse el megtalálni a tetteseket és megbüntetni őket! Különben Egyiptom egyetlen munkása sem fog engedelmeskedni magának. Horemheb már rég eldöntötte magában, hogy sosem épít templomot Tutanhamonnak. Ez a kis király, az eretnek Anhészával és az öreg udvaronccal, Ajjal együtt ki fog maradni a királylistákból. Horemheb uralma közvetlenül a nagy III. Amenhotep után fog következni, úgy, hogy Egyiptom dicsősége csak néhány tévelygő évre szakadjon meg. Az, hogy Tutanhamon sírja egy halom kő és homok alá kerül, örvendetes hír volt a számára. A sors az ő terveit szolgálta. A fosztogatás mégis felháborította a tábornokot. Ráadásul attól tartott, hogy tudja is, kinek a lelkén szárad.     Horemhebnek nem kellett hosszas nyomozást folytatnia. Az ellopott kenőcsöket és ékszereket megtalálta hitvese, Mut cédrusládájában. Amikor Mut visszatért a Nílus partján tett reggeli sétájából, a hálószobájában találta a férjét. Horemheb kiküldte a szolgálókat a ház úrnőjének lakosztályából. Írnok pózban ülve megvetően nézett fel az asszonyra. – Tehát – állapította meg Mut –, rájöttél... – Miért tetted ezt? Kik segédkeztek benne? – A szakácsom, a kamarásom és két béres. Lefizettek egy munkást, hogy megszerezzék annak az átkozott sírnak a tervrajzát. Mutnak szemernyi lelkifurdalása nem volt. Magabiztosan járkált mozdulatlanul ülő férje körül. – Felfogod, hogy egy bűnöző vagy? – El akarom pusztítani Anhészát! – fakadt ki az asszony. – Nem az a legjobb módja-e ennek, hogy háborgassuk a nyugalmát annak a tehetetlen királynak, akit állítólag ő annyira szeret? Azt kívántam, hogy dúlják fel teljesen a sírt, szedjék szét a múmiát! Anhésza belehalna a bánatba... Sajnos az embereimet megzavarták. Mut egy fonott támlájú székre támaszkodott. Tudta, hogy a férje odavan azért az átkozott királynéért. Meg akarta értetni vele, hogy nem fogja hagyni, hogy félreállítsák, úgy fog harcolni, mint egy sebzett nőstény oroszlán. Horemheb sokáig nem szólt semmit. Mutot elfogta a félelem. Ahogy múltak a percek, úgy veszítette el magabiztosságát. Végre a tábornok kimondta döntését. – Eltünteted a kenőcsöket és az ékszereket. Semmisítsék meg őket, nyomuk ne maradjon! Az emberek, akik ezt tették a kedvedért, még ma elindulnak az oázisokba, és soha többé nem térnek vissza Thébába. Ami téged illet, ha még egyszer megsérted a törvényt, nem habozok többé, hogy elítéltesselek.

Horemheb felállt. Az oázisokba vezető úton a karavánra rablók támadnak majd, és négy áldozat lesz. A tábornok nem vállalhatta a kockázatot, hogy életben hagyja a sírrablókat. Mut diadalmaskodott. Horemheb még mindig szerette őt. Nem merte megbüntetni, pedig súlyos bűnt követett el. Örült annak, hogy nem árulta el az egész tervét a tábornoknak. Az emberei nem tudták megsérteni Tutanhamon sírját, de ő még nem mondott le arról, hogy harcoljon Anhésza ellen. Könyörtelen háborút vív ellene, amely hamarosan győzelemmel végződik. Holnap ő lesz Horemheb fáraó nagy királyi hitvese.     Anhésza odaadóan ápolta Ajt. Az öreg a kertben ült, közömbösen fogadta a napsütést, az enyhet adó levegőt. Úgy érezte, az emberi dolgok már nem tartoznak rá. A királyné elmondta neki, hogy letartóztatták azokat, akik megszentségtelenítették Tutanhamon sírját, és az oázisokba vitték őket. Útközben a halálukat lelték egy beduinokkal vívott csetepatéban. Maja munkavezető nem rendelt el munkabeszüntetést. Közösségének munkásai a Királyok Völgye legrégebbi sírjainak felújításán és a karnaki templom karbantartásán dolgoztak. A királyné többször is megpróbálta felkelteni az érdeklődést az öreg fáraóban az államügyek iránt. Hiábavaló erőfeszítés volt. Aj csöndbe burkolózott. Az emlékeiből élt. Úgy tűnt, meghaladja az erejét, hogy egy újabb tanácsülést összehívjon. Anhésza belátta kudarcát. Egyedül volt, szövetséges nélkül. Nem volt többé választása. Kevéssel napnyugta előtt elhagyta a palotát két kutyájával, Kossal és Bikával. Vidéki bolyongásra vágyott, arra, hogy elkapja az egyszerű emberek tekintetét, rámosolyoghasson a gyerekekre, akik nevetve futkosnak a mezőkről hazatérő kövér marhák mögött. Céltalanul kószált. Maga mögött hagyta Thébát, a külvárosokat, s betért egy faluba, amelyet már a napnyugta tüze fürösztött. Megállt egy öregasszony előtt, aki szerény vályogkunyhója küszöbén ült. Sokáig nézte az asszonyt, mintha meg akarná tölteni emlékezetét ezzel a látvánnyal. Ő sosem fog megöregedni, nem fog elviselhetetlen fájdalmakat érezni csontjaiban, nem fog nehezen járni, nem lesznek ráncai, a látása nem gyöngül meg. – Mit akar? – kérdezte az öregasszony föl se nézve. – Szeretném magánál tölteni az éjszakát – válaszolta a királyné. – Elveszítetted az otthonod? – Nem... – Akkor a férjed. Én özvegy vagyok és vak. Itt, a faluban törődnek velem az emberek. Táplálnak engem, ruhát adnak télre, az öregek eljönnek hozzám beszélgetni. Az élet nem olyan szomorú. Menj be! A szoba végében van egy összetekert gyékény. Én majd a küszöbön alszom. Megszoktam. Anhésza habozott. Két agara bement előtte a házba. Követte őket, bízott az ítéletükben. A döngölt földű szoba minden bútorzata egyetlen, nyikorgó tetejű láda volt. A hátsó falban egy elnagyoltan vágott kis fülke Ízisz istennő szobrocskájával. A királyné kitekerte a gyékényt. Odakint az éjszaka gyorsan leszállt a mezőkre. A nap belesüppedt a sötétségbe, felkészülve nehéz harcára az alsó világ sárkánya ellen. Lehet, hogy ezúttal alulmarad. Lehet, hogy a fény sosem bukkan elő többé. Anhésza lefeküdt a gyékényre. Kos és Bika két oldalt úrnője mellé heveredett, aki szinte azonnal álomba merült. Egy boldog gyermekről álmodott, aki mellette játszik, és a nyakába ugrik, hogy megcsókolja. A három férfi, aki mindenüvé követte a királynét, ahova csak ment, nem is remélt ehhez fogható

alkalmat. A királyné egyedül távozott még hajnal előtt egy kis kunyhóból, ahol az éjszakát töltötte. Kellő távolságból figyelték, amikor előző este elindult a palotából vidéki sétájára, két agara kíséretében. A három férfi, akik Mut asszony, Horemheb tábornok hitvesének a szolgálatában álltak, pontos utasítást kapott: meg kellett ölniük Anhészát. Mut asszony egész vagyont ígért nekik, és földeket is, ha sikerül elhitetniük, baleset történt. Ha letartóztatnák őket, az asszony sosem vallaná be, hogy ilyen parancsot adott nekik. A gyilkosok tudatában voltak vállalkozásuk nehézségeinek, és annak, hogy mit kockáztatnak, de gazdagság lesz a jutalmuk. Ezért elhatározták, hogy igen óvatosak lesznek. A palotabéli magánlakosztályba túl kockázatos lett volna behatolni. Arra vártak, hogy a királyné gyenge kísérettel csónakázni induljon vagy hordszékes kirándulásra, esetleg valamiféle szertartásra menjen. A királyné ennél sokkal nagylelkűbbnek bizonyult. A mezők között, ebben a magányos falucskában, ilyen csendes órán, kihalt úton kínálta oda kecses alakját a halálnak, amelyet ők hoztak. Az egyikük sarlót tartott a kezében, hogy sakkban tartsa vele a fiatalasszonyt, majd a másik kettő megfojtja őt. Testét azután a Nílusba vetik egy olyan helyen, ahol síkos a part. Mindenki azt fogja hinni, a vízbe fúlt. Őket senki nem látta, senki nem szólt hozzájuk. Rájuk mosolygott a szerencse. Amikor körülvették Anhészát, a két agár úrnőjétől távol futkosott. De a királyné elfojtott kiáltása elég volt ahhoz, hogy felismerjék a veszélyt. Kos, aki a gyorsabbik volt, a sarlós férfira vetette magát. Fogait a férfi vállába mélyesztette, de annak sikerült elvágnia a kutya torkát. Kos nem engedte el áldozatát, még halálában is mozdulatlanná tette utolsó zsákmányát. Bika mély sebeket ejtett a másik két gazemberen. Azok együttes erővel végül kitörték az agár nyakát, de aztán elvéreztek. Az egész csak pár percig tartott. A falusiak, akiket felriasztott a kutyák ugatása és az emberek kiáltozása, odasereglettek. Anhésza hű társai tetemére borult. Megölelte őket, tudva, hogy találkozni fog velük a túlvilágon, ahol majd ők fogják vezetni őt az örökkévalóság útjain. Az életüket adták azért, hogy megmentsék az övét. Egyiptom királynéja most már teljesen magára maradt.      

37

Néhány főtisztviselő tiltakozása ellenére, akik féltőn óvták a mindenkori fáraói tekintélyt, Horemheb tábornok nem tett le a tervéről: egy rendkívüli bíróság elé akarta idézi Ajt, hogy megállapítsák, az öreg képtelen az uralkodásra. Horemheb betéve tudta a törvényeket, hiszen ezeket tartotta Egyiptom legdrágább kincsének, mégis hatottak rá a tanácsadók és miniszterek bírálatai. Egyetlen bíróság sem ítélné el a fáraót, aki maga az igazság biztosítéka. Csak Isten semmisítheti meg őt, ha elárulja a tisztét. Ezért a tábornok elvetette a jogi utat, s a papokén indult el. Ezen a területen, amelyet királyi írnoki tanulmányainak köszönhetően szintén tökéletesen ismert, fényes győzelmet fog aratni, s végre elnyeri a hatalmat. Horemheb nem titkolta többé törekvését, és annak jogosságát nem is vitatta senki. Mindent úgy tett, mint egy államfő, rendeleteket, döntéseket hozott, anélkül hogy azokról beszámolt volna az uralkodói párnak, utasításokat adott ki, amelyeket buzgón teljesítettek a hivatalnokok.

De a lényeg még hiányzott. Még nem koronázták fáraóvá. Nem élte meg a rítusokat, amelyek az egyetlen közvetítővé teszik őt az istenek és az emberek világa között. Rá kell kényszerítenie Anhészát, hogy elismerje őt fáraónak. A királyné és közte az utolsó akadály egy öregember, aki túl lassan haldoklik. Már épp elég sokáig tartott az úgynevezett uralkodása.     A tavasz nyárba fordult. A növekvő hőséggel lelassultak a mozdulatok. Mindenki az áradást várta. A parasztok a nap járásához igazították munkájukat, s egyre hosszabb sziesztákat tartottak. Egyesek már a pihenésről álmodoztak, mások a robotra gondoltak, amit a templomok építkezésein kötelesek majd végezni, míg a völgyet a Nílus vize borítja. Anhésza Tutanhamon szerelmi vallomásait idézte fel magában a reggeli fényben fürdő parton, amikor kevéssel hajnal után mintegy tíz katona kíséretében odaért Amon falainak kapujához. Karnak ébredezett. A csillagászok lejöttek a templomtetőről a csillagok megfigyelésével töltött éjszaka után. A papok rituális mosdásukat végezték a szent tóban. A mészárosok és a pékek már munkához láttak, hogy elkészítsék az élelmet, amelyet hamarosan az isteneknek ajánlanak. Amon főpapja hódolattal köszöntötte a királynét, és elvezette a templom egyik termébe, ahol mintegy harminc, igen különböző korú férfi gyűlt össze. Anhésza egyetlen ismerős arcot látott: Horemheb tábornokét, aki a gyűlésen elnökölt. – Isten hozta, felség – mondta Horemheb nyugodtan. – Kérem, foglaljon helyet. A királyság legkiválóbb papjai jöttek el ide. A tábornokot megdöbbentette a királyné csüggedtsége. Szépsége mit sem csorbult, de miért marad olyan távoli máskor oly élénk tekintete, miért tűnik úgy, mintha minden önbizalmát elveszítette volna? Ez csak futó benyomás volt, Horemheb mégsem tévedt. Anhésza minden rezdülését megérezte. A királyné nehezen viselte az elszigeteltség megpróbáltatásait, de ennek hamarosan vége. Holnap ő lesz a leghíresebb a nagy királyi hitvesek sorában. Anhésza nem nézett egyik bírájára sem. Lelki szeme előtt egyre két agarát látta, akik meghaltak érte. A múltja, a Nap városa, mindennapi boldogsága tűnt el velük. Ők jelentették az utolsó köteléket, amely még a gyermekkori álmaihoz fűzte őt. Egy fiatal pap kitekert egy papiruszt, és lassan felolvasta szövegét, minden mondatrészt külön hangsúlyozva. Az Aj ellen sorolt vádak úgy kopogtak, mint kalapács-ütések egy vésőn, amely egyre mélyebbre hatol a kőbe. Anhésza mintha ott sem lett volna, mintha a pap által kimondott szavak nem is tartoznának rá. Ez a terem, a bíróságával, amely nem is merte néven nevezni magát, egy valószerűtlen világhoz tartozott, s ő ennek a világnak nem beszélte a nyelvét. Egy másik pap, egy érett, mélyen zengő hangú férfi felolvasott egy értekezést a fáraó kötelességeiről, kiemelve a rituálék fejezetét, amelyeken a fáraónak részt kell vennie. Anhésza csak egy elmosódó zenét hallott. Búzamezőkön kóborolt, egy ifjú, kielégíthetetlen szeretővel a nyomában, akinek vágya olyan heves, mint az áradás első napján támadó Nílus. Ő királynak akarta az ifjút, az asszonynak őt. Csönd lett. A papok Horemhebre néztek, elégedett bólintást várva. De ez utóbbi le nem vette tekintetét a királynéról, mintha csak egyedül volnának. – Látjuk, hogy Aj király nincs itt – szólalt meg a zengő hangú pap. – A királyné tud felelni a helyében? Anhésza lehajtotta a fejét. – Aj nem lett megkoronázva a rítusok szerint – jelezte Horemheb. – Csupán a nagy királyi hitves

jelölte ki fáraónak. Elismeri ezt a tényt, felség? Anhésza továbbra is némán hagyta jóvá a hallottakat. – A hagyományaink megkövetelik, hogy a Két Föld ura lefusson egy bizonyos távolságot, hogy elérje az univerzum határait, és egyesítse az eget a földdel. A király kora és gyengesége nem engedik ezt meg. Ezt elismeri ön? Anhésza nem tiltakozott. – Mint javasoltam – folytatta Horemheb –, azonnal el kellene végezni a megifjodás rítusát. Az isteni mágia megadhatná az uralkodónknak a képességet az uralkodásra. De elbírja-e majd egy héten át a koronák és a jogarok súlyát? Képes lesz-e végigjárni a szentélyeket, hogy találkozzék az istenekkel? Minden pap arra számított, hogy Anhésza határozottan közbeszól. A királyné felidézhette volna a híres fáraók példáját, akik igen idősek lévén egyszerűen csak irányították a ceremóniákat, s maguk nem vettek részt rajtuk tevőlegesen. A tábornok érvei sokkal gyengébbek voltak, mint amilyennek tűntek. De Anhésza félig hunyt pillákkal tovább hallgatott. Horemheb elmosolyodott. A királyné végre megadja magát. Némasága azt jelenti, hogy elfogadja őt királynak és férjnek, s átengedi Ajt az öregségnek. Már csak le kellett zárnia az ülést. – Mivel ez így van – jelentette be rosszul leplezett örömmel –, meg kell állapítanunk az uralkodó bukását. Mondjon le a trónról! – Nem lesz rá szükség – mondta Anhésza. – Aj király ma éjjel elhunyt.     Horemheb és a karnaki templom papjainak döntése értelmében az Aj eltávozását követő gyászidőszak egy hónapra korlátozódott. Az öreg udvaroncnak egyszerű temetése lesz, s a neve nem fog szerepelni a királylistákon. A királyné, akit írnokok küldöttsége tájékoztatott ezekről a döntésekről, nem tett mást, csak meghallgatta őket. Egyetlen szót sem szólt. Ajt nem koronázták meg a rítusok szerint, a nép nemigen ismerte őt. A palotán és az államigazgatás hivatalain kívül nem tisztelték. Sőt még az a szóbeszéd is járta, hogy hű maradt Ehnaton vallásához, akinek a bizalmasa volt. Anhésza is csak azért választotta őt fáraónak, hogy tovább dacoljon Horemhebbel. Senki nem vonta kétségbe, hogy a kiváló tábornoknak minden álma valóra fog válni. A núbiai szolgáló beszélt, beszámolt minden pletykáról, szóbeszédről, s lelkesedett a gondolatért, hogy a fiatal királyné egy szép és erős férfi felesége lesz. Anhésza egyáltalán nem figyelt oda a fecsegésére. – Keresd meg Hanisz követet, és vezesd ide hozzám! A núbiai tovább locsogott. – Felség... ő már nem követ... ő már nem... – Ő már egy senki, tudom. Ma éjszaka behozod ide a konyhán át. Öltözzék egyszerű ruhába! Ha az őrök megállítanak, feleld azt, hogy felvettem mindenesnek, és azonnal hozzá kell látnia a belső udvar rendbetételéhez. – De ha... – Eredj, és engedelmeskedj! Ne gyere vissza Hanisz nélkül! Anhésza írnok pózba telepedett, és kitekert egy papiruszt a térdén. Fogott egy írónádat, és fekete tintával írni kezdte a levelet, amelyet már több hete megfogalmazott magában. Egyiptom egyetlen királynéja sem mert soha ilyet tenni. Csakhogy nem volt más módja annak, hogy megmentse az országát. Anhésza keze nem remegett. A jeleket finom, de határozott mozdulatokkal rajzolta meg.

A levelet átolvasva fájdalmasan elszorult a szíve. A félelem... egy mellkasát perzselő félelem, amely elől legszívesebben a sivatagba futott volna, átlépett volna a kapun, amely elválasztotta őt az árnyak birodalmától. De ott volt Egyiptom, a hazája, amelyet meg kellett mentenie a pusztítástól. Erőt vett magán, hogy egyenletesen lélegezzen, hogy ne gondolkodjon többé, hogy ne törődjön önmagával. Leszállt az éj, felragyogtak a csillagok.     – Szerencséje volt – mondta Hanisz Anhészának. – Már éppen indulni készültem Ázsiába. Théba túl barátságtalanná vált a számomra. – Nem szándékozom keresztülhúzni a terveit. Ellenkezőleg, azt szeretném, ha azonnal indulna. – Miért, felség? – csodálkozott a volt követ. – Azért, mert megkérem rá, hogy mihamarabb és a legnagyobb titokban elvigyen egy levelet a hettita királynak. – Bocsássa meg az arcátlanságomat... Megtudhatnám ki írta a levelet, és mi áll benne? – A saját kezemmel írtam. Íme. Anhésza nem pecsételte le a papiruszt. Haniszt meghatotta a megbecsülésnek ez a jele. De miután átfutotta a levelet, már bánta a dolgot. A volt követ pályafutása során sokszor került drámai helyzetbe, a leghevesebb érzelmeket is átélte. Ám ezúttal elveszítette a talajt a lába alól. Az, amit Anhésza kívánt, meghaladta az emberi értelmet. – Felség, tudatában van annak, hogy... – Minden szót mérlegre tettem, Hanisz. – A következmények... – Azok csak rám tartoznak. – Egyiptom... – Egyiptomnak nem fog szenvedést okozni a döntésem. Ellenkezőleg. – Hogyan állíthatja ezt, miután megírta ezt a levelet? – Bízik bennem, Hanisz? Hanisz végre a királyné arcába mert nézni. A zavar, amelyet mindig is érzett a jelenlétében, ismét elfogta. Józan ítélőképessége ezúttal is elhagyta. Csak csodálni tudta ezt az asszonyt. – Azt hiszem... Azt hiszem, igen. – Induljon haladéktalanul! Esküdjön meg a hettita királynak arra, hogy őszinte vagyok. Mondja neki, hogy ne vesztegesse az időt! Maradjon a királynál, és küldjön hozzám egy futárt, aki közli velem az ő válaszát. Csak egyre legyen gondja, Hanisz: szerezze meg a hettita király beleegyezését. Hanisz megbabonázottan engedelmeskedett. A királyné ismét elvarázsolta őt, pedig helytelenítette a rábízott üzenet rettenetes mondatait. Abban a pillanatban, amikor a kelet vörösre vált, s a hajója elindult északra, a volt követ halkan felmondta magának Anhésza levelét, amely az emlékezetébe vésődött: Hatti nagy királyának, Fivéremnek, Egyiptom királynéjától. Az országaink békében élnek, és ismerik az örömöt az ajándékok által, amelyeket váltanak.Ma nagy csapás ért engem. Özvegy vagyok. A férjem meghalt. Nincs fiam. Mindenki tudja, hogy neked sok fiad van. Küldd el nekem az egyiküket, aki uralkodói korba lépett. Ő a férjemmé válik, és fáraó lesz. Irtózom attól, hogy valamelyik alattvalómat válasszam férjül. Ha lenne fiam, nem írnék egy idegen királynak lealacsonyítva magamat és lealacsonyítva az országomat. De nincs választásom. Hihetsz az őszinteségemben. Nem próbállak becsapni. Nincs többé férjem. Add

nékem az egyik fiadat! Egyiptom urává teszem őt. Egyiptom és Hatti egyetlen földdé válik ennék a házasságnak köszönhetően.     Az öregek szerint sosem öltözött még harsányabb színekbe a nyár. Az ég kékje kifehéredett a perzselő fény hevétől, amely tikkasztóvá tette a napokat. A csillagászok szerint az áradás késni fog. A mezőkön a földművesek nádkunyhókat építettek, hogy kutyáikkal és szamaraikkal menedékbe vonulhassanak... Hajnaltól késő délelőttig dolgoztak, azután hosszú pihenőt tartottak a városokban és vidéken is, majd ismét hozzáláttak a mindennapi teendőkhöz. Anhésza szemernyi fáradtságot sem érzett. Éjjeleit és nappalait palotája teraszán töltötte, testét a napnak kínálva. A nap sugarai simogatták. Most már értette, miért rendelte el apja a szobrászoknak, hogy életet adó kezekkel ábrázolják a napot. A reggel simogató, délben szenvedélyes, alkonyatkor gyöngéd isteni korong élettel töltötte el rézszínű bőrének minden pórusát. A királyné nászát ülte a fénnyel, fürdött benne, hogy rátaláljon benne apja lelkére és Tutanhamon szerelmére. Egyiptom egyetlen királynéja sem ment feleségül idegen uralkodóhoz. Az isteni törvény tiltotta ezt. A hettiták nem fognak hinni ennek a hihetetlen ajánlatnak, amely Egyiptom uraivá tenné őket, anélkül hogy csatát vívtak volna érte. De Anhésza meg volt győződve arról, hogy a volt követ, akit Ázsiában nagyra tartottak, meg tudja győzni őket.     Horemheb testőrségének vezetője meghajolt ura előtt. – Hanisz követ elhagyta a házát – jelentette. – Végre! – kiáltott fel Horemheb. – Meg fogjuk tudni, miben mesterkedik. Hova ment? – A palotába. Egyszerű embernek öltözve. A királyné núbiai szolgálója vezette oda. A konyhán át mentek be. Titkos találkozó Anhészával... Mit eszelt ki már megint a királyné? Miért folyamodott a legravaszabb diplomata szolgálatához? – Hanisz két órával pirkadat előtt hagyta el a palotát – folytatta a tiszt. – Hajót bérelt, amely északra indult. – Memphiszbe? – Csak egyetlen délelőttöt töltött ott, míg kíséretet szervezett magának. Ázsia irányában lépte át a határt. Az embereim követik. – Nehogy észrevegye őket! Hagyják, hadd tegyen, amit akar! Mindennap jelentést kérek róla! A tábornok lemondott egy reggelit, amelyre főtisztviselőket hívott meg. Képtelennek érezte magát arra, hogy csak egyetlen falatot is lenyeljen. Az ösztöne azt súgta, hogy valami rettenetes dolog fenyeget.     Haniszt azonnal fogadta Hatti nagy királya, egy magas kolosszus, akinek hosszú fekete szakálla vékony fonatokba volt fogva. A két férfi korábban már többször is találkozott. Becsülték egymást. Hanisz a szokásos üdvözlés után elhagyta a tárgyalásokat bevezető szóvirágokat. Az uralkodó azonnal tudta, hogy igen fontos ügyben érkezett. Az egyiptomi királyné levele megdöbbentette a királyt. – Biztosíthatom róla, hogy e levél eredeti – mondta Hanisz. – Íme a nagy királyi hitves pecsétje. – Hogyan higgyem el, hogy őszinte ez az asszony? – torkolta le a hettita. – A fáraók még a lányukat sem adják hozzánk feleségül! Egy egyiptomi királyné sosem engedné meg országa

ellenségének, hogy annak teljhatalmú urává váljon! Ez képtelenség... vagy csapda. Hanisz számított erre a következtetésre. – Hazám jelenlegi helyzete igen különös – magyarázta. – A királyné magányos. Nincs más választása, mint hogy férjhez menjen Horemheb tábornokhoz, akit méltatlan szolgának tart. A királyné elutasítja ezt a rabszolgaságot, és inkább Hattival szeretne szövetséget kötni, hogy béke uralkodjon ezen a világon. Hanisz magabiztos nyugalmát látva a hettita király megingott. De nem akart kockáztatni. – Hogy az egyik fiam uralkodjon Egyiptom földjén... Nem, ez képtelenség. A királyné be akar engem csapni. – Hogyan győzzelek meg a jó szándékáról? – kérdezte Hanisz. – Talán... – Van bizonyítékod? – Talán el kellene küldened Egyiptomba egy tapasztalt embert, akiben bízol. Beszéljen ő a királynéval, és mondja ki az ítéletét. Gyorsan és titokban kell cselekedni. Az uralkodó eltöprengett. Kamarására nézett, aki hű emberei közt a leghűségesebb volt, s mellette állt a fájdalmas órákban és a boldog pillanatokban egyaránt. A kamarás bólintott. – Rendben – határozott a hettita király.     A kamarás éjjel-nappal úton volt, egyiptomi ruhában és a Hanisz által toborzott zsoldosok védelmében. Hórusz útján odaért az erődökkel védett határhoz. A határállomáson egy hamis menlevelet mutatott be. A tiszt aprólékosan megvizsgálta az iratot. A hettita nem türelmetlenkedett. Megvárta, míg elvégzik az adminisztrációs formaságokat, válaszolt néhány kérdésre utazása célját és ott-tartózkodása időtartamát illetően, azután tovább ment, anélkül hogy kellemetlenül zaklatták volna. Horemheb tábornok emberei, akik nemcsak Hanisz minden lépését figyelték, hanem a zsoldosait is, egészen Thébáig követték ezeket. Ott a kis csapat egy egyszerű, külvárosi házban szállt meg. A hettita kamarás már Amon nagy városába való megérkezése másnapján hivatalos kihallgatást kért a királynétól. Úgy mutatkozott be, mint a karnaki templomból küldött főkertész, ezzel adva meg a jelszót, amelyet Hanisztól kapott. A hettita hallott már Anhésza ragyogó szépségéről. A valóság a leghízelgőbb leírást is messze túlszárnyalta. A világoszöld szemekből ragyogó értelem sugárzott. A királyné tunikában fogadta a kamarást palotája felső teraszán, amelyre szabadon tűzött le a könyörtelen nap. Egyetlen árnyék sem volt, ahova be lehetett volna húzódni előle. – Mit vár tőlem? – kérdezte a királyné. – Írtam a királyának. Fenntartom a döntésemet, és kedvező választ várok. Az idő sürget. Mikor érkezik leendő férjem? A hettita, aki pedig értette az intrikákat és ismerte az udvari hatalmi harcokat, szinte fegyvertelennek érezte magát az asszony akaratával szemben. Vajon létezik ember, aki képes ellenállni neki? Megpróbálta lerázni magáról a szellemét eltompító mágiát, s igyekezett betölteni küldetését. – Felség, a kérése annyira váratlan... Soha egyiptomi királyné nem fogalmazott meg hasonló javaslatot. Megértheti hát a csodálkozásunkat és a bizalmatlanságunkat. Anhésza, aki olyan helyen tartóztatta a kamarást, hogy azt elvakítsa a nap, hamar véleményt alkotott a férfiról. Hű, buzgó és agyafúrt udvaronc. Élete teljében lévő negyvenes, akit lusta nyugalom és a kellemetlenségek elkerülésének veleszületett képessége jellemez. – Nem. Nem értem meg, és nem fogadom el. Mi többet kíván egy egyiptomi királyné szavánál? – Abban természetesen nem kételkedünk, de szeretnénk jobban ismerni az okokat, amelyek arra késztetik, hogy egyesítse Hattit és Egyiptomot.

Anhésza felnézett az égre, mintha a napban keresné a választ. – Atyám, Ehnaton fáraó mindig elutasította a háborút. Ugyanaz a fény világítja be a hettiták és az egyiptomiak sorsát. Én nem felejtettem el az ő üzenetét. Azt akarom, hogy valósággá váljék. A férjem halott. Nekem sosem lesz fiam. Hatti királya küldje el nekem az övét. A föld leghatalmasabb férfijává fogom tenni őt. – Felség... Anhésza elfordult. A találkozó véget ért.     Horemheb testőrségének vezetője befejezte jelentését. – A zsoldosok tehát Hanisz nélkül tértek vissza... Ő már régóta arra vágyott, hogy Ázsiában éljen. Mit csinálnak? – Alszanak, isznak és lányokat hívatnak a házukba, ahonnan soha nem lépnek ki. De az egyikük, egy idősebb ember, kivétel ez alól. A királyi palotába ment, és úgy mutatkozott be, mintha a karnaki templom egyik kertésze volna. – Ki fogadta? – A királyné. – És azután? – Visszatért a zsoldosokhoz. Lassan végére érnek az úti előkészületeknek. Tudjuk, melyik hajót bérelték ki. Letartóztassam őket? – Ne... még ne. Kövessék őket, és számoljanak be nekem mindenről, amit tesznek! Horemheb azon töprengett, mitévő legyen. Ha azonnal közbelép, talán túl hamar elvágja a cselszövés szálait. Anhésza egy új stratégián dolgozott, kapcsolatba lépett a hettitákkal, üzeneteket küldött és fogadott. Milyen célból? A veszély minimálisnak tűnt. Egy bukott követ, néhány zsoldos, egy núbiai szolgáló... Horemhebnek nem kell tartania Anhésza szánalmas seregétől. Kezdtek eloszlani a félelmei, amelyek miatt szinte már aludni sem tudott eddig. Ha résen áll, végül rá fog jönni, mi történik.     Zannanza, Hatti nagy királyának elsőszülött fia éppen betöltötte huszonötödik életévét. A napjait mulatságokkal, vadászatokkal, élvezetek közepette töltötte. Olykor mégis unatkozott. Az apja egyedül kormányzott, egyetlen döntésbe sem vonta be őt, a hatalom legapróbb morzsáját sem adta át neki. Ezért is csodálkozott, amikor az uralkodó kora hajnalban felkereste a lakosztályában. Rendszerint egyszerűen magához rendelte a palotába. Nyilván valamilyen nagy szerencsétlenség zúdult Hattira. Az uralkodó fia vállára tette hosszú kezét. – Zannanza, büszke vagyok rád. – Miért, atyám? – Mert Egyiptom fáraója leszel.      

38

Horemheb tábornok egy új külországok minisztériumának a terveit tanulmányozta, amikor testőrségének vezetője egy kihallgatási kérelmet adott át neki: a volt követét, Haniszét.

Horemheb megkérte munkatársait, hogy folytassák nélküle a munkát. Egy egyszerű irodában fogadta Haniszt, az egyik épületszárny végében, minden kíváncsi fültől távol. A volt diplomata idegesnek látszott. Fekete bajszát fehér szálak tarkították. A tábornok kíváncsian nézett rá. – Tényleg én vagyok az, Hanisz. A hettita királyságból jövök. Éjszaka és... egyedül léptem át a határt. Az emberei igen kiválóak és lelkiismeretesek, de egy kissé fiatalok. Nem ismerik még az ázsiai utakat. – Miért tért vissza Thébába? – Azért, hogy itt végezzem be napjaimat, feltéve ha maga békében hagy. Az itteni éghajlat jobban megfelel nekem, mint az ázsiai. Egy szép sírt szeretnék építtetni magamnak, és halotti papokat alkalmazni, akik a nevemet megőrzik a halálom után. Horemheb elmosolyodott. Máris elkezdődött az alkudozás. – Sokat kíván. Mit ajánl cserébe? – A másolatát egy levélnek, amelyet a királyné írt. Azét, amelyet én magam vittem el Hatti királyának. Hanisz remélte, hogy Horemheb nem akarja majd erőszakkal szóra bírni őt. A gondolat megfordult a tábornok fejében, de elvetette. Nem fogja ilyesmivel befeketíteni a nevét. – Megadom, amit kér. Beszéljen. – Azt is szeretném, hogy visszakerüljek a követi testületbe, és részesüljek az anyagi előnyökből, amivel ez jár. Természetesen Thébában fogok maradni, és soha többé nem utazom semmiféle küldetésbe. A szavamat adom rá. – Ne bosszantson a részletekkel! Beszéljen! Hanisz érezte, hogy nem halogathatja tovább a mondanivalóját. Emlékezetből elmondta Horemhebnek Anhésza levelének pontos szövegét. Azután hosszú ideig mindketten hallgattak. Horemheb keze kissé reszketett. A vér kiszaladt ajkából. – Ki tud a királynő lépéséről? – Hatti uralkodója, a fia Zannanza, az udvar főbb előkelőségei és... Horemheb idegességében durván félbeszakította Haniszt. – Egyiptomban? – A királyné és én. – Senki más? – Senki más. Boldog öregkort szeretnék megélni. – A testőrségemre bízom magát. Míg ez az ügy be nem fejeződik, nem beszélhet senkivel. A követ nem tiltakozott. A tábornok nem tehetett mást. – Szeretném, hogy ez az időleges elzárás kellemes legyen, és egyetlen túlbuzgó katona se törjön az életemre. Horemheb felhördült. – Maga sérteget engem, Hanisz. A diplomata megforgatta az ezüst karkötőt, amelyet a bal csuklóján viselt. Egyiptom urának szemébe nézett. – Adja a szavát rá! Annál is inkább, mivel van más létfontosságú újság is... Hanisz nem hazudott. Horemhebnek szüksége volt rá. – Nagyon jó. Megkapja. Az életemre mondom, hogy gondoskodom a biztonságáról. Hanisz megkönnyebbülten felsóhajtott, nem leplezve elégedettségét. Megnyerte a játszmát. – Zannanza és ötven válogatott katona holnapután indul Hatti királyságából. Hórusz útján fognak jönni, és a fő határátkelőnél be fogják mutatni a királynő levelét és a pecsétjét. Az erőd

parancsnoka nem tilthatja meg nekik a belépést a földünkre. Embereket ad majd melléjük testőrnek, hogy épen és egészségben Thébába érjenek. A királyné nagy pompával fogadja majd őket, ön pedig kénytelen lesz beletörődni a döntésébe. – Ne aggassza Egyiptom jövője, Hanisz! Élvezze a kiváltságait, és ne is lássam magát többé! Horemheb kisietett az irodájából. Hanisz csüggedten várta a rendőröket, akik majd elvezetik a házába. Anhésza tekintetére gondolt, a szemére, amelynek üzenetét nem tudta felfogni. Miért árulta el a királynét? Miért törte össze utolsó, legőrültebb, legveszélyesebb álmát? Miért vette el az utolsó reményt az elérhetetlen asszonytól, akit őrült szerelemmel szeretett? Hanisz keserűen siratta saját magát.     – Valóban olyan szép? – kérdezte már tizedszer Zannanza a kamarást. – Vékony, karcsú, az arca tökéletes, a haja fekete, a bőre rézszínű, kerek melle magasan áll, a csípeje széles, a lába hosszú, karcsú, a lábfeje végtelenül kecses... A mi hölgyeink közül egy sem ér fel vele. Ön nagyon szerencsés. – Hát a palotája? – Hadd igyak egy kortyot! Kiszáradt a torkom ebben a hőségben. A két férfi egy kényelmes kocsiba ült, amit sok-sok párnával béleltek ki. Szerencséjükre védve voltak a nap sugaraitól, és sűrűn legyezgették magukat. Az erőltetett menetelésekhez hidegben és hőségben egyaránt hozzászokott katonák vonakodás nélkül haladtak előre. Zannanza kielégíthetetlennek bizonyult. A kamarás – ő volt, aki meggyőzte Hatti királyát a királyné őszinteségéről – kénytelen volt felelni számtalan kérdésére, s leendő fáraói életéről beszélni neki. A herceg folyton-folyvást visszatért Anhésza személyére, egyre türelmetlenebbül várta, hogy láthassa. – Tíz óra múlva odaérünk a határra. – Nem mehetnénk gyorsabban? – Lehetetlen, felség. A lovaink nem bírnák. – Mit számítanak a lovak! Egyiptom királynéja vár rám. Hogy megnyugtassa a herceget, a kamarás újra ecsetelni kezdte Anhésza kívánatos szépségét. Zannanza nem tudott betelni a hallgatásával. Fellelkesítette ez az utazás. Elhagyja Hattit, nem függ többé az apjától, sőt vele egyenrangúvá válik, a legszebb és a leggazdagabb országon fog uralkodni... Nem a legmesésebb sors-e ez? A hettita előőrs élén egy felderítő járt, aki remekül ismert minden útvonalat a fáraók országa felé. A mostani utazáshoz egy széles és jól kitaposott utat választott. Az egyetlen említésre méltó nehézséget egy gázló jelentette rajta, de a vize éppen az évnek ebben a szakában volt a legalacsonyabb. Vagy tíz katona leszállt a lóról, hogy tolják a kocsit. Az átkelést a felderítő irányította, s ő volt az első, aki nyíllal átdöfött mellkassal rogyott bele a folyó köves medrébe. A hettiták sorra elestek. A nap a szemükbe sütött, ezért nem látták a sziklák mögé bújt támadókat. Amikor azok rohamra indultak, már csak nyolc túlélő maradt. Ők lelkesen küzdöttek, de hamar alulmaradtak a túlerővel szemben. A kocsi ponyvája felhasadt. Zannanza herceg rettegve bújt kamarásához, döbbenten látva a véres pallost markoló egyiptomi tisztet. – Szálljanak le! – parancsolta a tiszt. – Miért állítottak kelepcét? – kérdezte a kamarás. – Ez itt Hatti királyának a fia. Tisztelettel

tartoznak neki, és védelmezniük kell őt. Ha őrá támadnak, az háborúhoz vezetne, és... – Szálljanak le! – ismételte meg Horemheb tábornok testőrségének vezetője. A két hettita engedelmeskedett. Az egyiptomiak azon nyomban elvágták a torkukat, azután felgyújtották a kocsit. Az életben maradt lovakat elvezették, és összeszedték öt íjász tetemét, akik életüket vesztették a közelharcban. A testőrség vezére visszaszerezte a halott hercegtől a királyné levelét és a pecsétjét, majd megbizonyosodott róla, hogy egyetlen túlélő sem maradt a hettiták közül. Zannanza herceg sosem fog Egyiptom trónjára lépni.     – Háború, felség, háború! A város tele van fegyveresekkel! A núbiai szolgáló hadonászva kiabált. – Csillapodj! – parancsolt rá Anhésza. – Látom. Terasza magasából már észrevette a főutcán felvonuló, majd északnak induló regimentet. A katonák lándzsát, tőrt, íjat, parittyát, kardot vittek. Fa- és bőrpajzsokkal védték magukat, amelyek felső pereme visszahajlott. A tisztek fémlemezekkel borított bőrvértet viseltek. – Azt beszélik, hogy Szíriába mennek – folytatta a szolgáló. – A hettiták megszállták azt, miután valaki meggyilkolta Zannanza herceget. Az apja hadat üzent Egyiptomnak. Anhésza elmosolyodott. Nagy öröm töltötte el. – Hozz ennem! Éhes vagyok. A szolgáló szilárdan hitte, hogy a királynő megbolondult, így hát sietve engedelmeskedett. Ha ellenkezne, azzal csak súlyosbítaná a bajt, amelyben szenved. Palotája felső teraszán heverészve Anhésza friss datolyát majszolt, és a hadtesteket nézte, amelyek futólépésben hagyták el Thébát. Amikor felharsantak az ezüsttrombiták, felállt, törékeny alakja megjelent a magasban. A zenebona a vezérkart jelezte. Horemheb tábornok, pompásan festve aranyos páncéljában, felnézett rá. A királyné mozdulatlanul állt a fényben, mint egy örökkévaló szobor, dacolva az idővel és az emberekkel.     A két hadsereget egy hatalmas, lapos, sivatagos síkság választotta el egymástól. A hettiták az egyiptomi protektorátus, Szíria nagy részét elfoglalták. Majorságokat raboltak ki, parasztokat gyilkoltak le. A háború elkerülhetetlenné vált. A hettita uralkodót meglepte az egyiptomiak gyors válaszlépése. Kémeinek értesülései szerint az egyiptomi mozgósítás lassú lesz, a fegyverzet elégtelen. A katonai szakértők könnyű hettita győzelmet jósoltak. A dombokon tömörülő egyiptomi hadtestek látványa nem ezt sugallta. A hettita uralkodó, mielőtt parancsot adott volna a támadásra, tanácskozást tartott. Heves vita kerekedett. A főtisztek eltérő véleményeken voltak. Úgy határoztak, felderítőket küldenek ki, hogy jobban felmérhessék az ellenség valódi haderejét. Horemheb ugyanezt tette. Már évek óta várta, hogy megmérkőzhessen a hettita hadsereggel, és megtudja, milyen erős az ellenség. A tábornok nem fog meghátrálni. Miután parancsot adott Zannanza megölésére, eltökélte, hogy megakadályozza a hettita megszállást. A Két Föld hadseregét a hettitákénál kevesebb, de jól képzett, hivatásos hadtestek alkották. A katonák, ha majd leszerelnek, földet, házat és életük végéig biztos ellátmányt fognak kapni az államtól. Tehát győzni akarnak. Egyiptom keveset háborúzott, de sosem volt annyira erős, mint

amikor a saját léte forgott veszélyben. Ehnaton engedékeny politikája és utódja alkalmatlansága miatt a fáraó hadserege sokat veszített tekintélyéből. De Horemheb ügyelt a hadi eszközök karbantartására, s a katonai adminisztrációt sem hanyagolta el. Tehát nehézségek nélkül hadi készültségbe tudta helyezni a főbb hadtesteket. Viszont híján volt a tartományokban besorozott fiatal újoncoknak. Csak egy gyors összecsapás sikerében reménykedhetett. Három nap és három éjszaka táboroztak az egyiptomiak és a hettiták az állásaikban, ami keményen próbára tette a katonák idegeit. A hőség legyengítette az embereket. A katonák nagy része nem tudott aludni. A negyedik nap hajnalán az első hettita vonalak elindultak visszafelé. Őket követték a dombokon elhelyezett íjászok, azután a gyalogosok tömegei. Végül az egyiptomi hadseregnek hátat fordítva a hettita harci kocsizok is megindultak Hatti irányába. A király lemondott a bizonytalan kimenetelű csatáról. Horemheb diadalmaskodott. Egyiptom elveszítette ugyan szíriai protektorátusa egy részét, de megmutatta erejét, mint III. Thotmesz dicső idejében. A tábornok vérontás nélkül bebizonyította a hettita ellenfélnek, hogy az képtelen megszállni a Két Földet. Az egyiptomi hadsereg üdvrivalgásban tört ki.     Amint visszatért Thébába, amelynek népe örvendezve éljenezte a hettiták legyőzőjét, Horemheb tábornok a palotába sietett. Amon isten fővárosának apraja-nagyja egy hétig fog mulatozni a váratlan ünnepen. A hős, akinek katonai zsenialitását mindenki dicsérte, a hadi beszámolók gondját főtisztjeire hagyta, akik számos aranyláncot kaptak vitézségük jutalmaként. Horemhebnek nem volt kedve a mulatsághoz. A királyné hajlandó volt fogadni őt. Felment a teraszra, ahol Anhésza a mészkőlapokon heverve a napnak kínálta magát. A királyné sugárzott. Horemheb zavarba jött, de nem akart besétálni a csapdába. Felkészült rá, hogy ellenálljon a királyné varázsának. – Téved – szólalt meg Anhésza, mintha olvasna a gondolataiban. – Nem áll szándékomban elcsábítani magát. A királyné minden sietség nélkül felállt. Horemheb érezte, hogy elhatározása meginog. Anhésza leült a pálmákkal beültetett terasz párkányára. A nap éppen delelőre ért. – Felség, valóban ön írta ezt a levelet? Anhésza felismerte a küldeményt. – Igen, tábornok. – Aki ezt önnek tanácsolta, az... – Senki nem tanácsolta. Ez az én döntésem volt. Horemheb a királynéhoz lépett. – Anhésza, hallgasson meg... Ha átadom ezt az iratot az államigazgatásnak... – Hallgasson a lelkiismeretére! – Nincs kedvem hozzá – vallotta be Horemheb. – Ön lesz a nagy királyi hitvesem. Jelentse be az örömünnep időszaka alatt, hogy engem nevez ki fáraónak, és megsemmisítem ezt a levelet. Ön és én is tagadni fogjuk, hogy valaha is létezett. Ha a hettiták egy másolattal állnak elő, kijelentjük majd, hogy hamisítvány. Az én védelmem alatt ön nem kockáztat semmit. Még közelebb lépett, készen arra, hogy átölelje, de Anhésza eltolta magától. – Vártam az ajánlatát, tábornok. Pontosan ez volt az, amit nem kívántam hallani. – Ne tegyen semmi jóvátehetetlent, Anhésza! Felejtse el a nézeteltéréseket, amelyek

szembeállítottak minket! Ne válassza a szerencsétlenséget! – Én nem szeretem magát, tábornok. Nem fogom elárulni saját magamat. – Ön arra született, hogy uralkodjék. Én is. Egymásnak vagyunk teremtve. A királynő levette tunikáját. Meztelenül ismét lefeküdt a perzselő kövezetre, és lehunyta a szemét. Horemhebnek elakadt a lélegzete. A boldogság olyan közel volt, a tökéletesség olyan gyönyörűséges... – Én fogok uralkodni Egyiptomon – mondta a megindultságtól rekedten. – Ezt ön tudja, Anhésza. Ne kényszerítsen engem arra, hogy hazaárulásért bíróság elé idézzem! A királyné isteni testén egyetlen izzadságcsepp sem gyöngyözött. Duzzadó keble lélegzete lágy ritmusára emelkedett és süllyedt. A tábornok legszívesebben addig csókolta volna fekete ölének páratlan virágát, míg belekábul. – Anhésza, könyörögve kérlek... Miért utasítasz el engem? – Én mindörökre Tutanhamon hitvese vagyok – válaszolta a királyné rezzenéstelenül.      

39

Anhésza királyné pere nyár végén kezdődött Thébában, a palota törvénytermében, a királyság régensének, Horemheb tábornoknak, Amon karnaki főpapjának, az isten második, harmadik és negyedik prófétájának, a kormány főbb minisztereinek és a fáraó tanácsnokainak a jelenlétében. Ők alkották a bíróságot, amelynek elnöke a dél vezíre volt, aki előtt kitekerve hevert a törvények összességét jelképező negyven papirusz. A főbíró Máát istennő, az isteni igazság amulettjét viselte a nyakában. A vezír hosszan könyörgött Mááthoz, kérve, hogy sugalmazza ítéletét, és engedje meg neki, hogy az igazságot mondja ki, anélkül hogy bárkinek kedvezne. Azután átadta a szót Horemhebnek, akinek fel kellett olvasnia a vádiratot. Az emberek nem ismertek rá a tábornok hangjára. A hettiták legyőzője csüggedtnek, öregnek tűnt. Zavartan, szinte kényszeredetten beszélt. – Máát nevében hazaárulással vádolom Anhésza királynét, nagy királyi hitvest, amiért megpróbált egy hettitát emelni Egyiptom trónjára, így szolgáltatva ki országunkat az ellenségnek. Vádolom a királynét azzal, hogy megtagadta rangját és a Két Föld hagyományait. Vádolom, hogy megkísérelte Egyiptomot elpusztítani, idegen iga alá vetve lakóit. – Rendelkezik-e ön bizonyítékkal vagy tanúkkal, akik igazolják a vádjait? Horemheb inni kért. Kénytelen volt átadni a királyné által írt levelet az igazságszolgáltatásnak, remélve, hogy a hierarchia nehézkessége miatt a dokumentum feltűnés nélkül eltűnik az irathalmokban, és a királyné meggondolja valószerűtlen döntését. De egy tisztviselő azonnal értesítette Mut asszonyt a lesújtó levél létezéséről. Horemheb felesége elragadtatottan elterjesztette a hírt az udvarban, kényszerítve ezzel férjét a főbíróság összehívására. Horemheb felolvasta a levelet, amely nyilvánvalóvá tette Anhésza gazságát. Azután tanúnak szólította testőrsége vezetőjét és Hanisz követet. Az előbbi beszámolt a harcról, amelyet a hettita támadóval vívott, Zannanza véletlen haláláról és arról, hogyan fedezte fel a levelet a hercegnél talált hivatalos iratok között. A követ lehorgasztott fővel tett vallomást, beszámolt a királynéval négyszemközt folytatott beszélgetésről, és az Anhészától kapott feladat részleteiről. Az arcok komorak voltak. Mindenki azt várta, hogy a királyné erélyesen védekezni fog a hihetetlen vádak ellen.

– Felség – kérdezte a bíróság elnöke –, megerősíti ön ezeket az állításokat és ezeket a tényeket? Anhésza koronával a fején, széles aranylánccal a nyakában egy trónon ült a vezírrel szemben. Arcán nyoma sem volt félelemnek. – Megerősítem – jelentette ki nyugodtan. – Miért tette ezt? – kérdezte a vezír. – Valóra kívánta váltani apja álmát, ahogy azt Hanisz követ állítja, és békét akart kötni a hettitákkal e házasságkötés által? Anhésza ajka gúnyos mosolyra húzódott. – Együgyűnek vagy ostobának hisz engem, hogy ilyesmit feltételez rólam? Egyiptomi királyné sosem lesz felesége egy idegennek. – Magyarázza el, felség, ezt hogy érti? – Hát nem vették észre, hogy Egyiptom halálos tétlenségben szunnyadt? Horemheb tábornokot csak a személyes törekvései hajtották. Elfelejtette, hogy a hettita ellenség arra készül, hogy megszálljon minket. Megpróbáltam meggyőzni őt, hogy tegyen valamit. Amikor tudatára ébredtem annak, hogy az országom fejet hajt és elveszíti méltóságát, elhatároztam, hogy a magam módján teszek ez ellen. Minden pontosan úgy történt, ahogyan elterveztem. A tábornok figyeltette Haniszt, Hanisz elárult engem. Egyáltalán nem kételkedtem abban, hogy a levelem minden szava az ellenségeim tudomására jut, attól viszont féltem, hogy nem tudom meggyőzni a hettita királyt az őszinteségemről. Isten segített nekem abban, hogy ez sikerüljön. Horemheb ezúttal kénytelen volt cselekedni. Meg kellett akadályoznia Zannanzát, hogy a mi földünkre lépjen, tehát ki kellett végezni őt, miközben egyik protektorátusunkon haladt át, épp elég távol Hattitól és Egyiptomtól is. A tábornok durva fellépése rákényszerítette a hettitákat, hogy hadat üzenjenek, és az egyiptomiakat, hogy megvédjék civilizációjukat. Bíztam a hadseregünkben. Igazam volt. Hatti most már tudja, hogy nem képes megszállni minket. A béke hosszú időre beköszöntött, feltéve hogy rendszeresen nagy hadmozdulatokat hajtunk végre határainkon túl, mint dicső őseink tették. Önök előtt, akik ítélkeznek fölöttem, csak egyetlen igazságot mondhatok: én, Egyiptom királynéja megmentettem a hazámat! Horemheb dühösen felpattant. – Ezeknek a kijelentéseknek semmi értelmük. Nézzék meg a katonai tevékenységemről szóló jelentéseket! Egyetlen pillanatig sem veszítettem szem elől a hettita fenyegetést. A gyenge és méltatlan királyok, Ehnaton és Tutanhamon akadályoztak meg abban, hogy közbelépjek. Mégis hűséggel szolgáltam őket, mivel mindenki engedelmességgel tartozik a fáraónak. A bírák helyeseltek. – Ez nem igaz – tiltakozott a királyné. – Horemheb elfeledkezett a kötelességéről. Ha benne bíznak, azzal hanyatlásra ítélik Egyiptomot. A tábornok átvágott a törvénytermen, s lecövekelt az asszony előtt, aki változatlanul közé és a hatalom közé állt. – Esküszöm Máát törvényére – jelentette ki erélyesen –, hogy egész életemet a hazámnak ajánlottam. A dicsőség és a hatalom nem érdekel. Ha a hettiták fenyegették volna az országunkat, meggyőztem volna a fáraót, hogy vívjunk csatát. Vádolom a királynét azzal, hogy megfakította Egyiptom hírnevét. Anhésza érezte, hogy a félelem szétkúszik az ereiben. Horemheb eltökélte, hogy megsemmisíti őt, romba döntve érveit, amelyeket támadhatatlannak hitt. Azt remélte, hogy a tábornok visszavonulót fog fújni. De az szembeszállt, kíméletlenül, nem riadva vissza még a hazugságtól sem. – A legnagyobb bűnnel állunk szemben – vélekedett Amon második prófétája –, hazaárulással. Minden más felesleges fecsegés. A királyné hagyta, hogy feltörjön Horemheb iránti haragja.

Minden egyes szó, amit kiejtett a száján kényelmetlen helyzetbe hozta a bírákat. Az, akinek túl heves a szíve, letér az igazság útjáról. Egy bíró megpróbált segíteni Anhészának. – Feltételezem, felség, hogy rossz tanácsot kapott. – Nem – válaszolta a királyné, hirtelen visszanyerve nyugalmát. – A saját tervem szerint cselekedtem. Senki nem sugallta azt. – Megbánta sajnálatos lépését a hettiták felé? – Természetesen nem. Más módon nem tudtam feléleszteni gőgünket és megmenteni a világunkat. – Ez nevetséges – kiáltott fel egy főtisztviselő, Horemheb híve. – A királynénak nem volt egyéb célja, mint hogy az ellenségnek adja Egyiptomot. Apja őrült álmát követte, meg akarta teremteni a Nap birodalmát, a mi kárunkra össze akarta vegyíteni egymással a nemzeteket. A királyné eretnek. Sosem volt más. Horemheb jelentőségteljesen a királynéra nézett. – Megtagadja az apját, felség? Lemondott az ő esztelen, őrült eszményeiről? Különös béke szállta meg Anhészát. Nem akart tovább küzdeni. – Nem – válaszolta. – Ő nagyobb és nemesebb, mint maguk valamennyien. Önök a saját középszerűségük miatt gyűlölik őt. Ő megnyitotta az utat. Az üzenete tovább fog élni. Egy másik hang beszélt általa, egy hang a túlvilágból, amely az ő húsa, az ő vére volt. Egy apa gyöngéd hanglejtése és egy hitves szerelmi éneke keveredett benne. – A királyné azonnal vonja vissza ezeket a szavakat! – követelte Amon főpapja. – Sértik a birodalom istenét. Erősítse meg, hogy felhagy az eretnekséggel! Különben maga Amon taszítsa el őt, és veszítse el nagy királyi hitvesi rangját! Anhésza csak mosolygott. Horemhebet meglepte, micsoda boldogság tündöklik a fiatalasszony arcán. A per rossz fordulatot vett. A tábornok sosem fogja feleségül venni azt, aki elrabolja az álmát.     Mut asszony sürögve-forogva osztogatta parancsait a több tucat szolgának, akik pompás villájának bútorait készültek átszállítani a királyi palotába. A törékeny tárgyakat szolgálólányok hada cipeli majd. Mut pirongatott, fenyegetőzött, alig várta, hogy átköltözzön végre méltó lakhelyére. Teljes volt a diadala. A vezír a bírák gyülekezetének jóváhagyásával kimondta Anhésza királyné trónfosztását. Anhésza elveszíti rangját és kiváltságait. Élete végéig a szaiszi templom egyik papnői szállásán fog élni, elzártan a Delta-vidéken, Thébától távol. Mut, aki Horemheb döntésével nagy királyi hitvessé vált, azonnal kihirdette férjét fáraónak. Miközben a koronázás előkészületei felgyorsultak, Egyiptom új királynéja hatalmas lakomát rendezett, amely több napig tartó ünnepet nyitott meg. Az udvar elégedett volt. Jobb volt, hogy Horemheb és Mut, feddhetetlen párt alkotva együtt uralkodjon. Egyesek rossz szemmel nézték volna a tábornok és Tutanhamon özvegyének egyesülését, hiszen az romba döntötte volna egy thébai nagyasszony tekintélyét, aki nem érdemelte meg, hogy ekkora szerencsétlenség érje. Mut asszony elég értelmes volt ahhoz, hogy szerénynek mutassa magát a sikerben. A főtisztviselők jelenlétében az egyiptomi királynők nehéz kötelességeit emlegette. Bár méltatlannak érzi magát híres elődeihez, akik felszabadították a Két Földet az elnyomás alól, és Thébát a civilizált világ fővárosává tették, minden erejével azon fog munkálkodni, hogy

bekerüljön a tehetséges hölgyek sorába, amivel egyetlen más ország sem büszkélkedhet. Mindenki nagyra értékelte szavainak méltóságát és mértékletességét. Horemheb király dicsérte a nagy királyi hitves kiválóságát. Egyiptomot ismét boldoggá tette, hogy kormányozzák. Az eretnekség minden nyomát eltörölték. Minden nyomát... Mut, a fáraó felesége más véleményen volt.     – Megtisztelő a látogatása, felség – jelentette ki a vezír. – Ez a szerény iroda... – Csak semmi udvariaskodás! – vágott a szavába nyersen Mut. – Igen nagy horderejű ügyet kell együtt felülvizsgálnunk. Az igazságszolgáltatás vezetője idegesen elrakta papirusztekercset, amelyet éppen tanulmányozott. A nagy királyi hitves ilyen korai látogatása semmi jót nem sejtetett. – Állok a rendelkezésére, felség. Miről van szó? – Anhészáról. – Holnap elhagyja Thébát. Szaiszba megy. – Ezt az ítéletet egy eretnekkel szemben mondták ki... Miért feledkeztek el ilyen könnyedén az árulásról? Mut aggasztó nyugalommal beszélt. – Nem szenvedett már eleget Anhésza? – kérdezte a vezír. – Nagyon fiatal még. Az egész életre való elzárás rettenetes büntetés. – Nem tettek igazságot – vélte Mut. – Anhésza megbecstelenítette a címet, amelyet viselt. Önnek ismét össze kell hívnia a főbíróságot, és ítélkezniük kell az igazi vádpontban, ami hazaárulás. – Felség... – Én a királyné vagyok. Ön az igazságszolgáltatás feje. Anhésza a legalávalóbb bűnt követte el. Ez az igazság. Ön megesküdött rá, hogy az igazságot felragyogtatja, még a saját személyes véleménye ellenére is. Tartsa magát az esküjéhez! – Felség, ha elkerülnénk... – Amon óvja önt! – mondta a nagy királyi hitves kilépve a vezír irodájából.     A főbíró egy egész napon át viaskodott a lelkiismeretével. Jobb kezében a Máát istennőt ábrázoló amulettet szorongatta, az égi igazság megtestesülését, tisztsége örök tanúját. A vezír ugyanúgy gyűlölte a túlzásokat, mint az igazságtalanságot. Anhésza mély benyomást tett rá, szinte meghatotta. A királyné ügyetlenül védekezett, nem törődve az udvar ravaszságaival, feledve, hogy Horemheb tábornok és a tanácsadói megtanulták, hogyan kendőzzék el az igazságot anélkül, hogy magukat lealacsonyítanák. Anhésza csak a saját értelmére, hitére és bizonyosságaira számított. Mi súlyuk volt ezeknek egy férfi hideg eltökéltségéhez képest, akinek az a küldetése, hogy fáraó legyen? Hogyan lehetne figyelmen kívül hagyni az Anhésza által írt levelet? Hogyan lehetne kiiktatni az ügyiratból ezt az elsődleges bizonyítékot, amely már bekerült az archívumokba? Mut emlékeztetni fog majd a létezésére, és meg fogja kérdezni, mit tett a bíróság egy ennyire terhelő bizonyítékkal. A vezír újraolvasta a törvénytekercseket, amelyeket egyébként is betéve tudott, remélve, hogy felfedez bennük valami elfeledett cikkelyt, amely lehetővé tenné, hogy elutasítsa vagy a végtelenségig halogassa az újabb per indítását. De kudarcot vallott. Anhésza szenvedései még nem értek véget.    

A több mint tíz napot késő áradás nem volt elég bőséges, mintha a Nílus istene habozna, hogy megtermékenyítse Egyiptomot a hőségtől tikkadó partokon lerakott iszappal. Horemheb a koronázási ünnepek lezárulásával sorra járta az ország legfontosabb városait, hogy ott megéljeneztesse magát, és a helyi hatalmasságok támogatására alapozza hatalmát. Ez az utazás megakadályozza majd abban, hogy jelen legyen Anhésza második perén. A bírák arra számítottak, hogy az előző ítélet súlya alatt megtört, a következő miatt szorongó fiatalasszonyt látnak viszont. A vádlók hangneme keményebb, hevesebb lett. Most már nem egy nagy királyi hitves állt előttük, hanem egy bukott királyné, az átkozott Ehnaton lánya. Anhésza semmiféle jelvényt, semmilyen ékszert nem viselt, amely emlékeztetett volna a rangjára. „Hazaárulás.” Ezt a szót visszhangozta minden hozzászóló, s szavaikból olykor sütött a gyűlölet. A vezír többüket félbeszakította méltóságteljesebb magatartást követelve az érett és felelősségteljes férfiaktól. Anhésza hamar rájött, hogy csapdába került. A bíróság Mut asszony akaratát hajtotta végre, rá sem hederített egy olyan asszony cáfolataira, akit már elítéltek eretnekségért. A vezír kénytelen volt összefoglalni a vádat. A Hatti királyának írott levél és Hanisz követ tanúvallomása bizonyította, hogy Anhésza meg akarta nyitni Egyiptom határait az ellenség előtt. – Időre van szüksége, hogy felkészüljön a védekezésre. Még sok dolog homályos. Több magyarázatot szeretnék. Készüljön fel a védekezésre, és majd pontról pontra ismét áttekintjük a vádiratot! – javasolta a főbíró. – Nem lesz szükséges – vélte Anhésza –, hiszen már kimondták az ítéletet. – Felség! – fakadt ki a vezír. – Azzal mer vádolni, hogy visszaélek a hivatali hatalmammal! – Nem ön teszi ezt – torkollta le Anhésza –, hanem azok, akik vádolnak engem. Hazugok. Tudják, hogy én az igazat mondtam el. Nem kell többet magyarázkodnom. Egy királyné nem bizonygatja az igazát a gyávák előtt. – Ön már nem királyné! – tiltakozott Amon második prófétája –, ön... Anhésza olyan megvető pillantást vetett rá, hogy a pap nem merte folytatni a megkezdett mondatot. – Felség – próbálkozott ismét a vezír, tudva, hogy megróhatják azért, mert ezzel a megszólítással él –, ha sikerül igazolnia tettét, ki fogjuk mondani az ártatlanságát. Anhésza rámosolygott a vezírre. – Ön méltó a tisztére – jelentette ki. – Csakhogy ön egyedül nem szállhat szembe velük. Ön akkor maradhat vezír, ha engem elítélnek. Engedje meg nekem, hogy megtegyem önnek ezt az utolsó szolgálatot. Egyiptomnak szüksége lesz magára. Anhésza ezután egy szót sem szólt többet, nem érdekelte többé a per. A vezír könyörgött neki, hogy ne makacsolja meg magát. De a fiatalasszony lehunyta szemét, s lélekben már ott sem volt a bíróságon. A tanácskozás rövid volt. Egyetlen bíró sem kelt Anhésza védelmére. A vezírnek már csak ki kellett mondania a hazaárulóra az ítéletet: a halált.      

40

Horemheb akkor értesült Anhésza halálos ítéletéről, amikor Memphiszben időzött, ahol újjászervezte az ország legnagyobb fegyvertárát. Azonnal félbehagyott mindent, és visszatért

Thébába. Dühöngött, amikor megtudta, hogy Anhészát a per vége óta a karnaki templom egyik cellájában tartják elzárva. A fáraó a kezét nyújtotta a kőpadlón fekvő fiatalasszonynak, és felsegítette. – Ez a bánásmód méltatlan önhöz. Meg fogom büntetni azokat, akik felelősek érte. Anhésza lesoványodva, fáradtan sem veszített semmit büszkeségéből. – Egyedül én vagyok a bűnös. – Elrendelem, hogy vigyék önt vissza a palotába. – Egy feltétellel... – Mi legyen az? – A Nap városában akarok meghalni, ott, ahol apám megismerte a boldogságot. – Lehetetlen. Nem tehetem. – Ön már nem a fáraó szolgája, Horemheb. Ön a fáraó. Nem hiszem, hogy valaha is bármiféle kegyet kértem volna. Most könyörgöm Egyiptom királyának, hogy adja meg nekem ezt az egyet.     Mut, az új nagy királyi hitves Anhésza kincseit a palota egyik műhelyébe hordatta. A volt királynő végigsimított az aranykupákon és -vázákon, a gránátalmás edényeken, ezüsttálakon, szépítőszeres dobozokon, ébenfa kanalakon, a kis elefántcsont kecskén, amelyben illatos olajat tartott, az arany szőlőfürtön, amellyel gyermekként játszott. Túl keveset törődött korábban néma társaival, biztos volt benne, hogy mindig is az övéi lesznek. Horemheb katonái nem fogják őt sírni látni. Intett nekik, hogy a múltjával való találkozás már épp elég ideig tartott. Kívánságához híven elvezették egy fényben úszó fürdőszobáig, s az ajtaja elé álltak. A fürdőszoba ablakai a magasban nyíltak, Anhésza nem szökhet el. Anhésza sokáig nézte a napot, szinte itta magába az élet forrását. Az erőteljes fényesség nem égette a szemét. Azután levette pántos ruháját, és belemerült a földbe mélyített fürdőkád langyos vizébe. A túlvilágra indulása előtti utolsó fürdőjét végeérhetetlennek és kéjesnek akarta. Bekente bőrét liliommal illatosított olajjal, lágyan bedörzsölte kezét és combját, százszor is belenézett a tükrökbe. Nem önmagát nézte a királyné, nem a saját szépségét csodálta, hanem az ifjú fényt, amely ki fog hunyni, hogy megszülessen egy új világosság, amelynek nem ismerte nevét és formáját. Anhésza lelke táplálni fogja az isteni Napot, amely életet ad majd egy új léleknek. A fürdőszoba ajtaja kinyílt. Anhésza testén végigcsorgott a víz, ahogy felállt. Núbiai szolgálója tétován közeledett felé. – Szeretnék... Szeretnék segédkezni önnek, felség. Anhésza elnevette magát. – Gyere ide! Tudod, hogy mit kell tenned. Hiányoztál nekem. Csúnyának és piszkosnak érzem magam. A núbiai nő fogott egy lavórt, és lelocsolta Anhésza tarkóját. Azután megmosta a haját, rendbe tette keze és lába körmeit, fogva a pucér úszónők alakjára faragott festékeskanalakat tökéletes szemeket rajzolt neki. Anhésza kilépett a vízből. A szolgáló gyolcstörülközőkkel megtörülte. A királyné hasra feküdt élvezve a naptól átmelegített kövezet melegét. A masszőr gyakorlott ujjai ellazították a nyakát és hátát, mintha szerelemre készítenék fel. – El kell válnunk – mondta Anhésza tompán. A núbiai szolgáló felzokogott. – De még... még fel kell öltöztetnem önt! – Menj! – parancsolt rá a királynő. – Légy boldog! Anhésza még sokáig feküdt ott mozdulatlanul, mintha bele akarna olvadni a kőbe. Amikor egy

kis hűvösséget érzett, felállt. A nap leáldozóban volt. Néhány perc múlva érte jön Horemheb. Anhésza mellkasán keresztbe tett karral hódolt a napnyugtának.     A királyi hajó épp akkor kötött ki az eretnek város kikötőjében, amikor felfénylett a pirkadat. Anhésza nem tudott betelni utolsó hajnalával. A hegyeket fedő fekete szalag mély, harsány narancssárgába váltott, amely a lángtóból jött, ahonnan hamarosan előbukkan az új nap. Azután a narancsszín szétterült, megsápadt, beleveszett a sárgába, amelyen hamar felülkerekedett a fehér és a kék. A sötétség szertefoszlott, a folyó előtűnt. A szikrázó víz fölött a bukott királynő átérezte a Nílus völgyének igazságát: egy keskeny, termékeny csík két sivatag között, az élet nagyszerű tobzódása a szárazság közepén. Egyiptom csoda volt. Milyen nagy kiváltság, hogy része lehetett ennek, hogy segíthette létét, hogy megtudta, milyen az élők trónján ülni! Mi többet kívánhatna? Nem bánt meg semmit. Az élete véget ér ezen az őszi napon, mert elérte a teljességét, a partot, ahonnan a komp nem tér vissza. A tettei elváltak tőle, immár idegenül tekintett saját múltjára. A halál várt rá, mint egy hosszú utazás utáni, számkivetettségből való visszatérés. Fáraó lánya és fáraó felesége volt, részesült tehát az égi és földi lények misztériumában. Még ha a sorsa alig több mint húsz évvel ajándékozta is meg, semmi mást nem választott volna helyette. Anhésza Horemheb kíséretében leszállt a hajóról. A fáraó elküldte a testőröket. Egyedül akart maradni az elítélttel. Egymás mellett mentek a Nap városának kihalt külvárosaiig. A sietősen megépített fehér házak már omladoztak. Legtöbbjüket nem lakták, némelyikbe beduin családok költöztek, akiket a sivatagból kikergetett a rendőrség. A reggel lágy, megnyugtatóan meleg volt. Amikor Anhésza meglátta a magánynak, szélnek és homoknak kiszolgáltatott palotát, szinte hallotta magában apja varázslatos hangját, amint fővárosa tökéletességéről énekel. „A városom szép, hatalmas, nagyszerű mulatságoktól zajos... Mindenütt a Nap ragyog... Szívem örvendezik, csodálva a várost, amely égi fényhez hasonlatos.” De mivé lettek a zöldellő kertek, a halastavak, a medencék, a búzával teli magtárak? Itt is, ott is ledőlt faldarabok, leomlott párkányok, megrongált domborművek, tönkretett lépcsők... Az elfeledett főváros haldoklott. – Szeretném egyedül végigjárni a palota termeit. Horemheb habozott. – Várjon meg a trónteremben! – ragaszkodott kívánságához Anhésza. – Ne féljen! Nem fogok elszökni. Az új fáraó kellemetlenül érezte magát, hogy itt kell lennie, azon a helyen, ahol Ehnaton uralkodott. Ő csak egy tábornok volt annak idején, aki ura parancsait hajtotta végre. Az eretnek trónját lerombolták. Horemheb egy kőpadra ült le. Miért választotta Anhésza a halált? Maga a fáraó sem másíthatta meg a Törvényt, nem semmisíthette meg a kimondott ítéletet. Mindketten hibáztak, amikor újabb csatározásba fogtak egy bíróság előtt, amely a Két Föld urának a javára döntött. Mindketten úgy viselkedtek, mint a gyermekek, akik nem ismerik fel a veszélyt. Az álom idejének vége. Anhésza és Horemheb nem alkot királyi párt, hatalmuk nem kápráztatja el Egyiptomot.    

Anhésza mezítláb járta végig a folyosókat, oszlopos termeket, hálószobákat, fürdőszobákat, s elidőzött apja dolgozószobájában. Ezernyi édes és keserű emlék törlődött el léptei ritmusára, de még megmaradt Nofertiti gyöngéd simogatása, az isteni korong sugarai alatt összegyűlt család imái, a játékok apjával, a kikocsizások... A pusztulásra ítélt szobákban nem voltak sem árnyékok, sem emlékek. Anhésza elviszi magával a túlvilágra földi otthona képét, hogy azt újra felépítse a boldogok országában. A Nap a zenithez közeledett, amikor Anhésza odaért a csüggedt Horemhebhez. – Eljött az óra – jelentette be. A fáraó homlokán mély ránc futott végig, ahogy ránézett. – Kit szerettél igazán, Anhésza? A fiatalasszony szemét elfutotta a könny, de a tekintete nem rezdült. – Tutanhamont. Ő és én már mindörökké egyek vagyunk. Az igazságtalan ítélet, amelyet ön kimondatott rám, lehetővé teszi, hogy hamarosan találkozzam vele. Hála legyen érte felségednek. – Ha egy pillanatra abbahagynánk ezt a kegyetlen játékot, egyetlen pillanatra... Gyöngéden megfogta Anhésza kezét. Anhésza nem ellenkezett, de távolságtartó maradt. Horemheb ki akarta mondani szerelmét, amely a szívét szaggatta, ki szerette volna mondani a szeretők egyszerű, őrült szavait, a lába elé szeretett volna borulni... De ő fáraó volt, Anhésza pedig halálraítélt. – A függőkertben, a legmagasabb teraszon... Ott fent szeretnék elindulni a másvilágra. Anhésza lassan elvált Horemhebtől. Amikor már nem érezte többé puha kezét, Horemheb tudta, hogy Anhésza nélkül sosem lesz boldog. Egyetlen nő sem fogja feledtetni vele a szenvedélyt, amelyet nem tudott megélni. Megesküdött magának, hogy a legigazságosabb király lesz, és mindenki másnál jobban fog vigyázni az országra, amelynek Anhésza az életét áldozta. Kíméletlen lesz a gyávákkal, a hazugokkal, s mindazokkal, akik visszaélnek a hatalmukkal. Uralkodásáról azt fogják feljegyezni az Évkönyvekbe, hogy az egyensúly és a derűs boldogság időszaka volt. A már több éve elhagyatott függőkert sivár, homokos térség volt csupán. Egyetlenegy, apró virágoktól pirosló ágyás maradt meg a múlt pompájából. Anhésza lehajolt, leszakított egy virágot, és a hajába tűzte. – Adja ide a mérget! – utasította Horemhebet. Horemheb levette a gyűrűt bal mutatóujjáról. Egy aprócska fiola volt benne. Máát törvénye tiltotta, hogy egy ember az igazság nevében kivégezzen egy másik embert. A halálos ítélet végrehajtása az öngyilkosság volt. Anhésza tudta, hogy nem fog szenvedni. Amint megissza az italt, hamar elveszíti az eszméletét, és a rabló halál álmába merül, ahova érte jön a sakálfejű Anubisz isten, hogy elvezesse őt a másik világ útjain. – Ígérje meg nekem, Horemheb... A fiolát bal kezében szorongatva Anhésza még habozott. – Ígérje meg, hogy a Nap városának hegyében vájat sírt a számomra, és felíratja rá a himnuszt, amelyet apám írt a Naphoz. – Anhésza... Jól tudja, hogy... – Amikor a rajzoló, a vésnök és az építész befejezi a munkát, tüntesse el a síromat, úgy, mint Tutanhamonét, egy sziklahalom alá. A helyét ne jegyezzék fel sehova! Horemheb nem válaszolt. – És van még egy utolsó kérésem magához – folytatta Anhésza. – Ne rombolja le azt, ami ebből a városból marad! Hagyja, hogy a nap fényében haljon meg. A teteme nem fogja zavarni önt. Horemheb bólintással jelezte, hogy úgy lesz. A homokviharok, az idő és a beduinok hamar

elbánnak az eretnek főváros romjaival. Anhésza ajkához emelte a fiolát. A fáraó éles fájdalmat érzett mellkasában. – Ne, Anhésza, ne... Anhésza megitta az édes mérget. Fejét hátrahajtva kinyitotta a száját, hogy elteljen a déli nap fényével. Mint egy részeg megfordult maga körül, majd lassan lehanyatlott a bal oldalára, arra, amelyen át a halál érkezik. A távolban két agár eredt őrült iramú futásnak a horizont felé, szirtről szirtre ugorva, hogy utat mutasson úrnőjének a túlvilágon. Amikor Kos és Bika árnya eltűnt az isteni égitest vakító ragyogásában, Horemheb tudta, hogy Anhésza lelke fénnyé vált.        

FÜGGELÉK

  A NAPKIRÁLYNŐ KORA

Anhésza az Újbirodalom egyik királynéja, még pontosabban a XVIII. dinasztiáé (1552-1306 táján). Sok történész ezt tekinti az egyiptomi történelem legragyogóbb korszakának. Ezt a kort olyan nagy fáraók tevékenysége jellemzi, mint az egyiptomi Napóleonnak tartott III. Thotmesz, az atléta II. Amenhotep vagy a bölcs III. Amenhotep. Ne feledkezzünk el a fáraó-királynőről, Hatsepszutról sem, aki nagyszerű deir-el-bahari templomát hagyta az utókorra, Théba keleti partján. Az újbirodalmi Egyiptom gazdag és erős. A világ első birodalma, vezető kultúrája. A királyság központja Théba, az ország déli részén. A thébaiak vezették a győzelmes felszabadító háborút a hükszosz megszállók ellen. Ezért is tartják ekkoriban úgy, hogy Amon isten városa biztosítja a Két Föld boldogságát és függetlenségét. Minden fáraó kötelességének érzi, hogy szépítse és bővítse a karnaki templomot, ahol Amon-Ré, az istenek királya trónol.    

VISZÁLY A FÁRAÓ ÉS A THÉBAI PAPOK KÖZÖTT

Karnak a templomok templomává vált. Papsága jelentős kincsekkel rendelkezett. Számos földbirtokot irányított, és tekintélyes marhaállománnyal gazdálkodott. Amon főpapja, az első próféta egy államnak volt az ura az államban. Úgy tűnik, hogy Ehnaton apja, III. Amenhotep felismerte a veszélyt. Minden bizonnyal felesége, az éles eszű Teje hatására más istenalakokat is bevezetett a thébai vallásba, nevezetesen Atont, és határozottan érvényt szerzett a fáraó mindenhatóságának. De Ehnaton már igen fiatalon összeütközésbe került a thébai papokkal. El kellett szenvednie azok egyre növekvő anyagiasságát. Némelyiküket a legaljasabb embereknek tartotta. Mivel ő Aton üzenetét kívánta hirdetni, jónak látta, ha ezt nem Thébában teszi meg, hanem egy új

fővárost alapít, egy olyan területen, amely soha nem tartozott egyetlen isten fennhatósága alá sem. Így született meg a Nap városa. Horemheb és az utódai tanultak az ehnatoni kalandból. Szigorúan felügyelték a thébai papságot, ám közben egyre szépítették Karnakot. A lappangó viszály mégsem hunyt ki. III. Ramszesz után a király hatalma meggyengült. Amon főpapjáé, a vallási hagyományok őréé megnövekedett, mígnem a thébai főpapság egyik tagja, Herihór egyenesen fáraónak hirdette magát. Sok-sok évvel korábban Ehnaton helyesen látta a helyzetet.    

EHNATON KÉRDÉSE

Ehnaton valamivel több mint tizenöt évig uralkodott (1364-1347) Egyiptomon. Amikor trónra lépett, a IV. Amenhotep nevet viselte, ami annyit tesz: „Amon teljessége”. Amontól és karnaki templomától elfordulva a fáraó lénye megváltozott, Ehnaton lett, „aki Atonért sugárzik”. Új birodalmi isten, új főváros: a közép-egyiptomi Ahet-Aton „Aton horizontja”, a Nap városa, amely arab nevén, Amarnaként vagy Tell-el-Amarnaként ismert. A város ma szinte teljesen a földig van rombolva, a sírok csupán rossz állapotban megmaradt díszletet alkotnak. Az egyiptológusok szórványos és nehezen értelmezhető dokumentumok alapján próbálják megérteni ennek a gyakran „eretnekként” emlegetett fáraónak a személyiségét és tevékenységét. A különös ábrázolások, amelyek elnyújtott koponyával, torzult arcvonásokkal, püffedt hassal mutatják, világszerte híressé tették őt. Hitvese, Nofertiti hasonlóképpen ismert, a ragyogó szépségét tükröző két mellszobornak köszönhetően. Ehnaton uralkodásának kezdetei elég jól követhetők, ám a vége igen homályos. Számos feltételezés látott már napvilágot. Mi ezek közül választottunk egyet, biztosnak tartva, hogy nem került sor polgárháborúra, és hogy a hatalmat az ifjú Tutanhamon és felesége[15] vette át.    

TUTANHAMON REJTÉLYE

Tutanhamon sírjának felnyitása 1922-ben a régészet egyik nagy felfedezése volt, amellyel kapcsolatban még sok mindent lehetne mondani. Ez az esemény reflektorfénybe állította a „kisebb”, szinte teljesen ismeretlen királyt, aki rövid ideig uralkodott. De mennyi csodát halmoztak ebbe a kicsiny sírba, amelyet egészen biztosan nem az ő számára készítettek! Korai halála miatt Tutanhamon kevés nyomot hagyott a történelemben. A híres királyok közül továbbra is őt ismerjük a legkevésbé. Még a származása is kérdéses: király vagy nemes fia volt? A Nap városában Tutanhaton, „Aton élő jelképe” néven élt. Királlyá válva elhagyta Ehnaton városát, s visszatért Thébába, ahol nevét Tutanhamonra, „Amon élő jelképére” változtatta, ezzel bizonyítva visszatérését a kezdetekhez. A Királyok Völgyében talált sírjában fellelt tárgyaknak még nem mindegyikét tanulmányozták alaposan. Vannak szövegek, amelyek még fordításra és elmélyült kommentálásra várnak. Hiányzik még az összkép e túlvilágra szóló, jelképes „ellátmány” egészéről.    

A NAPKIRÁLYNŐ ÁBRÁZOLÁSAI

Anhésza nem ismeretlen személy. Tutanhamon kincseinek felfedezése lehetővé tette, hogy megismerjük az arcát. A királynőt különböző életkoraiban láthatjuk a tárgyakon. Egy elefántcsont lapon, amely az egyik láda fedelét díszíti, igen fiatal. Kecsessége, szépsége rendkívüli. Törékeny alakját kihangsúlyozó, hosszú, redőzött ruhát és bonyolult koronát visel. Homlokán két ágaskodó kobra jelképezi egész Egyiptom feletti uralmát. Lótusz- és papiruszcsokrokat nyújt férjének. Mint tökéletes képe a fiatal és sugárzó nőiségnek, amelyben elválaszthatatlanul keveredik az isteni és az emberi, Anhésza alakja itt az egyik legteljesebb ábrázolása a fáraó és a nagy királyi hitves közti szerelemnek. Egy arannyal borított trón háttámláján Anhésza már idősebben jelenik meg. Arcvonásai ugyanolyan finomak, de arckifejezése komolyabb. Koronáján tehénszarv, egy nap és két hosszú toll van. Ez utóbbiak az isteni sugallatra utalnak. A tehénszarvak Hathor istennő szimbólumai, ő uralkodik az égen, ahol megszületik a Nap fénye. A királynő jobb kezét a fáraó felé emeli, mágikusan védelmező mozdulattal. A Nap jótékony sugarait bocsátja a párra. A harmónia és a nyugodt boldogság jelenete ez: két olyan fiatal fénylő egységének csodálatos víziója, akiknek vállán a legragyogóbb civilizáció nyugodott. Más ábrázolások, Tutanhamon szentélyeinek falain, rituális feladatokkal teli élete különböző pillanataiban mutatják Anhészát. „A nagy varázslónő szerette” királynő vadászatra kíséri a fáraót, hogy segítsen neki legyőzni a káosz erőit. Amikor a király lesújt egy ellenségre, akit a hajánál fogva tart, hitvese mögötte áll, és jótékony fluidummal látja el őt. Amikor Tutanhamon nyilaz, a királynő előtte ül, és egy papiruszbozótra mutat, ahonnan madarak repülnek fel. Olyan könnyű nyilat nyújt a királynak, hogy ujja hegyén tudja tartani azt. Anhésza az „évmilliók szárát”, az életet, a bőséget, az örökkévalóságot nyújtja férjének, nyakláncot kapcsol a nyakába, amelyen az átalakulások és feltámadások szkarabeusza van. Két szisztrumon játszik férje előtt, hogy körülvegye őt a bűvös harmóniával. Így tesz eleget a rituálénak, amelyet a kezdetek óta gyakorolnak az egyiptomi királynék. Kétségkívül az az egyik legmegkapóbb jelenet, amelyen a király illatos folyadékot önt az előtte párnán ülő királynő jobb kezére. A királynő rendkívül kecsesen a fáraó felé fordul, míg bal könyökét férje térdén nyugtatja. Az ábrázolás mellett egy felirat adja meg teljes jelentését e jelenetnek: „Az örökkévalóságra.” Anhésza alakján keresztül azoknak a szép, tekintélyes, okos, művelt thébai királynőknek a jellemét akartuk lefesteni, akik képesek voltak egy államot irányítani és nagy horderejű döntéseket hozni. Az eretnek Ehnaton harmadik lánya, Tutanhamon korán megözvegyült hitvese, Anhésza egy korszak végének hányattatásait élte meg. A hettita uralkodónak írt levele autentikus dokumentum[16], amely megpecsételte a sorsát. Az itt adott regényes értelmezése, noha tudományosan bizonyíthatatlan, szerintünk mégis igen valószínűnek látszik.    

ANHÉSZA ÜLDÖZTETÉSE

Ehnaton múmiáját nem találták meg. Vajon gondosan elrejtették egy még fel nem fedezett amarnai sírba, vagy visszavitték Thébába, mint ahogy gondoljuk? Véletlenül megsemmisült, vagy még mindig a nyugati part egyik rejtekhelyén pihen? A Nap városát Horemheb nem rombolta le, mint ahogy azt többször megírták. Valószínű, hogy Tutanhamon, jóllehet visszatért Thébába, nem hagyott fel az atoni „eretnekséggel”.[17] Maga Horemheb, miközben Amon istenhez való ragaszkodását hangoztatta, érdeklődött a Napkultuszok

iránt. Csak a XIX. dinasztia idején, nevezetesen II. Ramszesz uralma alatt, Ehnaton halála után mintegy hatvan évvel törölték ki ez utóbbinak, Szemenkharénak, Tutanhamonnak és Ajnak a nevét a királylistákból, egyaránt eretneknek tekintve őket.[18] Ezt a jelképes eltörlést, amely az egyiptomiak szemében alapvető fontossággal bírt, az ehnatoni főváros építményeinek a lerombolása kísérte. II. Ramszesz, „a Naptól született”, Ré kultuszát hirdette, nem fogadhatta tehát el egy másik napistenség, Aton „konkurenciáját.”    

MI LETT HOREMHEBBEL ÉS FELESÉGÉVEL?

Horemheb Egyiptom trónjára lépett, és valamivel több mint negyedszázadon át kormányozta a Két Földet (1333-1306 táján). Uralma boldog és virágzó volt. A monarchikus hagyományoknak megfelelően Horemheb egy hosszú dekrétumban büszkélkedik azzal, hogy a zavar és hanyatlás időszaka után az egész országban helyreállította a rendet. Úgy mutatja be magát, mint igazságos királyt, akit az egyenlőség foglalkoztat, és aki minden területen kész tiszteletben tartatni Máátot, a kozmikus törvényt. A történészek túlzással vádolják. Valójában minden fáraó hasonló szöveget vésetett kőbe és terjesztett országszerte a megkoronázása alkalmából. Az előd halálakor káosz tört az országra. Az új uralkodó trónra lépésekor helyreállt a fény és a rend. Ehnaton, Tutanhamon és Aj nem döntötték romba az egyiptomi gazdaságot, s nem rombolták le a templomokat. Horemheb mégis azt állítja, hogy számos felújítást végeztetett. Mint az Újbirodalom minden nagy fáraója, ő is hozzájárult Karnak szépítéséhez. De legfontosabb tette egy sor államigazgatási és jogi reform bevezetése volt. Voltak régi, időközben igazságtalanná vált szokások, amelyeket el kellett törölni. A mozi Horemhebet valamiféle borgőzös, brutális martalócnak állította be. Valójában az államigazgatás felső köreihez tartozott, ahova írástudói pályája során emelkedett. Nem szabad, hogy „tábornoki” címe félrevezessen minket. Horemheb mindenekelőtt királyi írnok, a törvényeket mélyen tisztelő, művelt ember. Nincs nyoma jelentősebb katonai műveletnek, amelyet ő vezetett volna, viszont igyekezett visszaszorítani a thébai papok befolyását, hogy a fáraó tényleges hatalmát ne gyengítse a thébai papság világi gazdagsága. Kiváló stratégaként Horemheb fenn tudta tartani az egyensúlyt Észak és Dél, Memphisz és Théba, Ré és Amon papsága között. Egyébként első sírját – még tábornokként – Memphisz nekropoliszában, Szakkarában készíttette el. A sír csodálatra méltó domborművei az Újbirodalom kifinomult művészetének egyik legszebb példáját képezik. A fáraóvá vált Horemhebet a Királyok Völgyében temették el. Uralkodása idején nem találkozott komolyabb nehézséggel. Távol tartotta a hettitákat, akik nem próbáltak erőszakkal támadni az erejében biztos Egyiptomra. Alsó-Egyiptomban még egy Horemheb[19] istent is tiszteltek, talán egy boldog kor távoli emlékeként. Az angol egyiptológus, G. Martin szerint Horemheb első felesége, aki nem királyi családból származott, Aj uralkodásának második évében meghalt. Mutnedjemet (röviden Mut), aki híressé vált, mint egyiptomi királynője, ezek szerint csak a második felesége volt. Az uralkodás tizenharmadik évében hunyt el, s a memphiszi nekropolisz egyik sírjába temették. Néhány egyiptológus feltételezi, hogy Nofertiti húga lehetett.    

TOVÁBBI VÁRHATÓ FELFEDEZÉSEK

Sokévnyi kutatás szükséges még ahhoz, hogy jobban megérthessük Ehnaton kalandját, pontosíthassuk a dráma szereplői közti rokonsági viszonyokat, új nyomokra leljünk. Egyiptom földje még nem tárta fel minden kincsét. A szakkarai nekropoliszban nemrég fedezték fel a sírját e regény egyik szereplőjének, Majának, Tutanhamon egyik barátjának. Lehet, hogy a sír tanulmányozása új tényekre fog rávilágítani? Számos más kérdés is nyitva maradt még. Noha Ehnaton sírja romos állapotban van, figyelmes tanulmányozása mégis megkérdőjelezett már néhány korábbi elképzelést. Ebben a történelmi regényben, ahol a képzelet a valóságból táplálkozik, egy asszony szemével akartunk láttatni egy kort. Egy asszonyéval, aki többet érdemelt, mint a tudósok által írt történelem, egy asszonyéval, aki Tutanhamon oldalán élt és aki a Napkirálynő volt.      

TÉRKÉP

     

JEGYZETEK

1. Az Ehnaton („Aki Atonért sugárzik”) által alapított főváros egyiptomi neve Ahet-Aton „Aton isten fényhelye” volt. Gyakran arab nevén Amarnaként, El-Amarnaként vagy Tell-el-Amarnaként emlegetik, Közép-Egyiptomban terült el. A régi, Amon istennek szentelt főváros a

körülbelül 300 kilométernyire délebbre fekvő Théba volt. Az időszámításunk előtti XIV. században vagyunk, az általánosan „Újbirodalomnak” nevezett időszakban. Egyiptom ura Ehnaton, aki Kr. e. 1364 körül lépett a trónra. 2. Az olvasás könnyebbsége érdekében az Anhésza nevet választottuk e regény hősnőjének. Egyiptomi neve Anhesz-en-pa-Aton volt, „Atonért él”. A főszereplők pontos életkorát lehetetlen meghatározni a történelmi források alapján. Anhészát és Tutanhamont illetően feltételezzük, hogy az előbbi tizenkettő-tizenöt, utóbbi pedig tíz-tizenhárom éves lehetett történetünk kezdetén. 3. Memnón kolosszusai ezek, a templom egyetlen maradványai. 4. Deir-el-Bahari temploma. 5. Amon nevének fordítása. 6. Amonhotep nevére való utalás „a rejtett békében nyugszik”, amit Ehnaton apja, III. Amenhotep és maga IV. Amenhotep is viselt, mielőtt felvette volna az Ehnaton „Aton szelleme” nevet. Maja az atoni forradalom előtti korra utal. 7. Hor-em-heb: Hórusz ünnepel. 8. Ovális díszítés, mely a fáraó nevét tartalmazza. 9. A sakk őse. 10. A jelenlegi Szoleb, Szudánban. 11. Deir-el-Bahari temploma. 12. A Marsot. 13. Görög nevén Hermupoliszként, arabul Asmuneinként ismert. Nekropolisza El-Bershe. 14. Ezeket az adatokat, valamint a tábornok döntéseit egy egyiptomi szöveg tartalmazza, Horemheb dekrétuma, amelyet nemrégiben tanulmányozott, közölt és fordított le J. M. Kruchten (Brüsszel). 15. E kor tanulmányozásához lásd: Christian Jacq: Nofertiti és Ehnaton, a Napisten királyi párja, Corvina, Budapest. 16. Vö.: E. Edei, Ein neugefundes Brueffragment des Witwe des Tutanchamun aus Boghazköy, Orientalistika 2.1978.33-35. o., és Les Lettres d'el-Amarna, Paris, 1987. 17. Vö.: A. Kadry: Annales du Service des Antiquités égyptiennes 68.191-194. o. 18. Vö.: R. Hari: Mélanges Gutbub, 95-102. o. 19. Revue de Égyptologie 34.148-149. o.    

Tartalom

12345678910

111213141516171819202122232425262728293031323334353637383940FÜGGELÉKTÉRKÉPJEGYZETEK