C L A I R E K E N N E T H

Holdfény Hawaiiban

REGÉNY

ÁRKÁDIA, BUDAPEST 1990

COPYRIGHT BY CLAIRE KENNETH, 1962 1975 1979, 1987

A regény angol fordításának címe:COUNTESS FOR SALE

Ezen mű szereplői képzelt személyek.

ELSŐ RÉSZ

I.

A Hudson felett lassan kitisztult az ég. Az opálszínű pára felszállt, és a rojtos felhők mögül egyszerre csak előbukkant a nap.

A jachtklub teraszán kinyitották a nagy piros csíkos napernyőket, és a nyugszékeket is kihordták.

– Szép időnk lesz, contessa!1 – mondta a főkomornyik tisztelettudóan, miközben megigazította a nyugszék lábtartóját, anélkül hogy figyelemre méltatta volna a rajta kinyújtózott karcsú, meztelen combokat.

Zizi rövid, jó szabású Bermuda-sortot és hosszú, jó hangzású arisztokrata nevet viselt. A sortot itt vette New Yorkban, a nevet valahol Olaszországban, ahol egy öreg gróf éppen válaszúton volt a szegényház, az öngyilkosság vagy a további koldulás között. A névházasságot egy hotelportás közvetítette, az egész alig került többe, mint egy hermelinbelépő. De mennyivel többet ért! Ezzel a névvel aztán beléphetett bárhová…

Zizi egyébként Pesten született, egy József körúti meglehetősen sötét, udvari lakásban. Talán ez volt az oka, hogy később annyira ragaszkodott a széles, napfényes ablakokhoz, amelyek lehetőleg valamelyik tengerpartra nyílnak.

Zizi apja egy kis sánta szabó volt, aki sokat ivott, és folyton köhögött. Ez persze kellemetlen volt a családjának, de még kellemetlenebb volt, amikor már se nem ivott, se nem köhögött, hanem meghalt. Nem maradt utána más, mint egy ódivatú varrógép, egy rettenetesen nehéz vasaló és a pepita notesza, amelybe bejegyezte, hogy kik tartoznak neki.

A mama ezzel a notesszal szaladgált hetekig, de senki sem fizetett.– Az emberek aljasok! – állapította meg, és kisírt szemekkel főzte a mindennapi paprikás

krumplit. Közben szidta az egész világot, kezdve a kenyérjegyektől, amit igazságtalanul osztanak ki, egészen Hitlerig és Sztálinig, akik a háborút okozták.

A háború utolsó éve volt. Zizi tizenhat éves volt, és az első fiúnak azért adta oda magát, mert éppen a frontra ment. A másodiknak, mert a frontról jött…

A következők már nem is voltak érdekesek. Szerelem? Lehet, hogy Zizi azt hitte, ezek szerelmek. Néhány rózsaszínű tábori lapot sokáig megőrzött, az elnémult öreg varrógép fiókjába dugdosta el őket.

Mikor a mama elcserélte a varrógépet egy zsák lisztre, a szép szerelmes lapok odavesztek. Zizi súlyos szemrehányásokat tett anyjának, és csúnyán összevesztek. Másnap hirtelen elhatározással Bécsbe utazott. Kitűnő alkalom kínálkozott egy amerikai katonával, akit Teddynek hívtak és a dzsipje tele volt csokoládéval s finom cigarettákkal.

A háború véget ért, és Zizi karrierje elkezdődött. Bécsben pincérnőként kezdte, egy amerikai katonai étkezdében. Ezt Teddynek köszönhette, ő ajánlotta be. Teddy jó fiú volt, de az étkezdében akadtak nála jóval csinosabbak is.

Ebben az időben Zizit még jobban érdekelték a csinos fiúk, mint a pénz. Később persze már másképp gondolkozott, de ehhez néhány évre és néhány csalódásra volt szüksége. Húszéves korában döbbent rá, hogy a jó állások mind be vannak töltve, a jó lakások ki vannak adva, és a rendes fiúk már meg vannak fogva. Mindenki nős vagy vőlegény.

1 Grófnő. (olasz)

4

Később ez már nem zavarta. A bécsi ékszerész, aki elvitte Olaszországba, szintén nős volt. Majd megőrült érte, teleaggatta ékszerekkel, szép ruhákat vásárolt neki, nagy nőt csinált belőle. Így kezdődött…

Zizi már nem is ment vele vissza Bécsbe. Minek? Rómában nagy lehetőségek voltak, a háború utáni években tombolt az életvágy, és egy szép nő, ha egy kis esze volt, könnyen ért el sikereket.

A siker persze pénzt is jelentett, a pénz pedig mindent…Gróf Santuannit is, akivel aránylag olcsón sikerült névházasságot kötnie, és már mint contessa

Santuanni érkezhetett meg Amerikába.Így minden egészen más. Senki sem súghat össze a háta mögött, hogy honnan van pénze,

miből utazik, miből elegáns… Grófnő. A válasz ez, és ez elég.Zizi eljött Olaszországból, pedig szerette Rómát, a dolce vitát2, de mégis itt akart élni New

Yorkban. Lehet, hogy már akkor is ide vágyott, amikor kis kopott szvetterjében felült a Teddy dzsipjére.

Hány év telt el azóta? És milyen hosszú út vezetett attól a dzsiptől eddig a hófehér Cadillacig, amely most itt állt a jachtklub előtt. És a Penthouse apartmanig a néger szobalánnyal.

Mindezt pedig Mr. Johnson fizette, a bronxi autókereskedő, akinek földöntúli gyönyörűséget okozott már az is, hogy egy valódi grófnő hálószobájában vetheti le a lúdtalpbetétes cipőjét.

Szerencsére nem túl gyakran, mert persze nős volt. Zizitől mindig hazatelefonált a feleségének.

– Darling, ma későn jövök haza, az üzleti megbeszéléseim későig elhúzódnak…Mr. Johnson kopasz volt, kövér, és elmúlt ötvenéves. Zizi mindig attól félt, hogy pont nála fog

szívrohamot kapni.– Grófnő, parancsol egy hűsítőt? – érdeklődött a komornyik, miközben újabb nyugszéket

hozatott ki egy alkalmazottal.– Köszönöm, majd később…Zizi se szomjas nem volt, se éhes. Csak türelmetlen. Nem szeretett várni senkire. Méghozzá

olyanra, aki talán el se jön. És akit nem is ismer…A férfi, akire várt, múlt vasárnap itt volt a jachtklubban. Itt ült a teraszon, pont egy szemközti

asztalnál.– Jövő vasárnap megint lejövök – kiáltotta le a földszintre egy másik úrnak.– Hánykor?– Azt hiszem, fél tizenegyre…Zizi a karórájára nézett. Már elmúlt fél tizenegy.„Nevetséges, amit csinálok – állapította meg magában. – Képes vagyok itt lopni a napot egy

férfi miatt, akiről az égvilágon nem tudok semmit.” Csak a nevét, mert azt persze megkérdezte a butlertől3.– Ronald Merlyn…Egész héten nem ment ki a fejéből ez a Ronald Merlyn. Pedig eléggé mozgalmas hete volt.

Két koktélparti, egy est a Copacabanában és egy az El-Moroccóban. Itt nagyszerű társaság volt, egy újságíró is került az asztalukhoz, és másnap már bent volt az egyik society columnban 4, hogy beautiful contessa Santuanni5 milyen estélyi ruhában jelent meg az El-Moroccóban.

Mikor David Johnson meglátta a cikket, a büszkeségtől szinte ragyogott az arca. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor nem tartotta túlzásnak, hogy hány ezrest költ el az ő gyönyörű Zizijére…

Zizi egyáltalán nem volt gyönyörű. Az eredeti barna hajával legfeljebb csinos kis nőnek számított volna, de ezzel a tiziánvörös hajkoronával érdekes és izgalmas volt. Ahogy itt Amerikában mondják – szexis.

2 Édes élet. (olasz)3 Inas. (angol)4 Társasági rovat. (angol)5 A gyönyörű Santuanni grófnő. (angol)

5

Zöldesbarna szemét ügyesen árnyékolta, ezt Olaszországban tanulta meg, ahol még a legegyszerűbb kenyereslány is Sophia Loren pillantásával köszöni meg a borravalót.

Karcsú, jó alakja volt, és főleg a lába volt formás. Szerette a rövid ruhákat, és legszívesebben mindig sortban járt volna.

Harminckét éves volt. Hány férfi volt az életében, azt még hozzávetőleg sem tudta volna megszámolni, némelyiknek a nevére emlékezett, némelyiknek az arcára, volt olyan, akinek csak az ölelésére…

Ha valaki kíméletlenül közölte volna vele, hogy nem egyéb, mint egy kurtizán – azt képtelen lett volna elviselni. Önmagának is hazudott, nemcsak másoknak.

Ha azt mondta David Johnsonnak, hogy „csak te vagy nekem, senki más, sosem csalnálak meg”, úgy érezte, igazat mond. Mert az az olasz kölyök igazán nem számít, az a fiatal fiú. Egy partin találkoztak, és jó volt megint olaszul beszélgetni. Különben is szerette fitogtatni, hogy hány nyelven beszél, milyen magas műveltségű. Ki tudhatná, hogy angolul az étkezdében tanult meg, az amerikai katonáktól és nem a governesstől6 az ősi kastélyban…

Az olasz fiú azóta már vissza is ment Torinóba. Valami versenyautóügyben volt itt, pénze is lehetett bőven, mert szórta a night-clubokban7. Jó volt táncolni vele, olyan vékony volt és izmos. Olyan más, mint a kövér, petyhüdt David.

És a szerelemben… Milyen szenvedélyes egy ilyen olasz, pláne ha csak huszonnégy éves…Persze ilyen kalandok miatt nem szabad megkockáztatni David Johnsont. Isten őrizz!Más lenne, ha egy milliomos akadna, vagy esetleg valaki olyan, akihez férjhez lehetne

menni… Egy férfi, akinek imponálna, hogy valódi grófnőt vehet el.Egy jóképű férfi, akivel meg lehet jelenni, akivel kellemes lenne élni. Utazgatni…Például ilyen típusú férfi, mint ez a Ronald Merlyn…Magas. Karcsú. Kisportolt. Talán harmincöt éves, legfeljebb harmincnyolc. Nagyon úri. Van

benne valami, ami…Zizi megérzései jók voltak. Elég volt, ha egyszer látott valakit.Ez a Ronald Merlyn, ahogy itt ült múlt vasárnap azzal a másik férfival, ahogy fogta a poharat,

ahogy borravalót adott a pincérnek, ahogy fényképezett a terasz karfájához dőlve, minden mozdulatából nyugalom áradt. Előkelőség…

Persze lehet, hogy nős. Itt már a főiskolán megfogják a fiúkat, már a taknyos kölykök is nősek. De akkor vasárnap a családjával lenne. Ez íratlan szabály mindenütt a világon. Zizi aztán ezt igazán tudta. Mindig vasárnap csalta meg a nős barátjait, akkor volt day offja8.

David Johnson is a ronda feleségével tölti a napot, és a három fiával. A felesége olyan, mint egy öreg bagoly és a fiúknak is mind bagolyarcuk van. Szegény David! Biztosan azon töri a fejét, hogy ő most hol van, kivel van, mit csinál… Milyen nyugodt lehetne, hogy itt unatkozik a jachtklubban, egyedül.

Fél tizenkettő. Ronald Merlyn már nem jön. Ne is jöjjön, fütyülök rá…Felkelt a nyugszékből és kinyújtózott. Közben leejtette a retiküljét, és minden szerteszét

gurult. Az autókulcs, a száj rúzs, az arany púdertartójából kiesett a tükör és darabokra tört. Gurultak az aprópénzek minden irányba.

A feljárónál két férfi tűnt fel. Azonnal udvariasan el kezdtek hajladozni, hogy felszedjék az apróságokat a földről.

Az egyik férfi Ronald Merlyn volt…

6 Nevelőnő. (angol)7 Éjszakai szórakozóhely. (angol)8 Kimenő. Itt: szabadnap. (angol)

6

II.

Ezen a vasárnap reggelen Ronald és Cynthia között kitört a vihar. Napok óta egyre nyomasztóbb volt a hangulat, Cynthia sápadt arccal, szótlanul járkált a lakásban, még mindig botra támaszkodva, de így is még erősen húzta a lábát. Amerre elhaladt, a süppedő szőnyegen mély sávot hagyott maga után. A reggelizőasztalnál ültek. A néger lány már leszedte az asztalt, és most a konyhában nevetgélt a kis Ronnyval.

A széles ablakokon besütött a napfény, az erős világításban Cynthia még sápadtabbnak látszott, különösen mert az utóbbi időben soha nem használt festéket.

– Gyönyörű időnk van – kezdte Ronald –, nem volna kedved ma délelőtt a jachtklubba jönni?– Eltaláltad. Nem volna kedvem.– És miért nem? Kényelmesen üldögélhetsz, napozhatsz, kellemes emberek, ismerősök között.

Én se mennék le a teniszpályára, természetesen veled lennék.– Te csak menj teniszezni, ne hozz értem áldozatot…!– Nem áldozat, drágám! Tudod jól, örülök, ha veled lehetek. Nagyon kérlek, gyere! Egész

héten ülök az irodában, szeretnék legalább vasárnap kijutni a levegőre…– Hát menj! Egy szóval se mondtam, hogy itthon maradj…– De veled szeretnék menni, értsd meg, Cynthia! Veled…– Én pedig sántán nem megyek sehová…– De drágám, ezt nem értem! Mindenki tudja, hogy autóbalesetünk volt.– Csak nekem volt balesetem, csak én lettem nyomorék…– Nem vagy nyomorék! Hogy ejthetsz ki ilyet a szájadon? Az orvos megmondta, hogy pár hét

múlva teljesen rendbe jössz…– Az orvos csak vigasztal. Nem hiszek neki.– És a professzornak sem? Szerinte is tökéletesen összeforrt a csont, és semmi nyoma sem

maradhat.– Ezt csak mondja, mert ő is sajnál. Nyomorék leszek egész életemre, mert a kedves férjem két

whiskyvel többet ivott, és nekivezetett egy fának…– Cynthia, te azzal vádolsz engem, hogy részeg voltam? Hát ha nem vagyok józan, képtelen

lettem volna utolsó pillanatban kikerülni, hogy beleszaladjak abba a teherautóba. Heten ültek benne, mind a heten meghalhattak volna…

– Így csak a mi gyerekünk halt meg, igaz? Csak a gyerekünket ölted meg…– Megöltem? Hogy mondhatsz ilyet…? Még a biztosítótársaság is elismerte, hogy nem voltam

hibás, különben nem fizették volna meg a kocsit.– És ha megfizették? Neked ez a fontos, Ronald? A pénz? Hát neked nem is fáj, hogy a

gyerekünk… Akinek úgy örültünk előre… Elpusztult, mielőtt megszülethetett volna…Cynthia hirtelen sírva fakadt. Egész testét megrázta a zokogás, ahogy a zsebkendője után

nyúlt, a kezéből kicsúszott a bot, és nagy koppanással a földre esett.Ronald felemelte a botot, és közben gyöngéden át akarta ölelni, de Cynthia ellökte magától.– Hagyjál békében…– Ennyire gyűlölsz, Cynthia? Ennyire…? Hát nem tudsz megbocsátani nekem? Nincs benned

semmi megértés? Nincs…?Cynthia nem válaszolt. A zokogása hirtelen alábbhagyott, furcsa nyugalom szállta meg.

Ránézett Ronaldra, sápadt, elkínzott arccal.– Ha mindent tudnál, ami bennem van… Ami fáj. És ha tudnád, hogy miért örültem úgy ennek

a gyereknek, Isten útmutatását láttam benne, hogy veled maradjak, újra boldogok legyünk…– Különöseket beszélsz, Cynthia, félek, az idegeidet is megviselte ez a baleset.– Az idegeimmel semmi baj nincs. Ha én vezettem volna a kocsit, ma nem lennék nyomorék.

És a gyerekünk is megszületne… De te, emlékezz csak, nem akartad, hogy én vezessek… És amikor kértelek, hogy ne igyál többet, mégis ittál!

7

– Ne gyötörj, kérlek, ne gyötörj! Bár én sérültem volna meg, százszor inkább elviselném, mint ezt! A testi kín az semmi ehhez képest!

– Semminek nevezed? Mikor ott feküdtem a műtőasztalon, és azt hittem, amputálják a lábamat. És mikor megtudtam, hogy a bébi nincs többé… A kínok kínját szenvedtem, és ezalatt te… Te interjút adtál az újságíróknak, méghozzá nyugodtan. Az ápolónő eltette nekem az újságokat, láttam a fényképedet is, egész nyugodtnak látszottál rajta…

– Hála istennek, nyugodt a természetem. Férfi vagyok, és igyekszem minden csapást elviselni, ami rám lesz mérve.

– Micsoda hamis pátosz ez… Nagyapád beszélhetett így, az anglikán lelkész, akire olyan büszke vagy, Ronald!

– Igen, büszke vagyok. És az apámra is…– Ezt miért mondod? Ilyen nyomatékosan, hogy megértsem belőle, hogy én nem lehetek

büszke az én apámra, igaz…? Miért nem vágod egyenesen a szemembe, hogy az apám, a szerencsétlen, a beteg apám, gyilkos volt…!

– Cynthia drágám, ne izgasd fel magad! Ne gyere elő ilyesmikkel… Bántani akarsz? Vagy magadat kínozni? Én soha nem említem az apádat… Soha!

– Hazudsz, Ronald! Mert egyszer igenis a szemembe vágtad, hogy én is őrült vagyok, mint az apám volt…

– Drágám, nem gondoltam komolyan. Bocsáss meg! Biztos vagyok benne, hogy inkább az anyádra hasonlítasz… Olyan lehetsz, mint ő volt. Szép és kedves és jó… Milyen kár, hogy fiatalon meghalt…

– Igen. Nagyon szép volt és nagyon jó… – ismételte Cynthia. Egy pillanatra mereven nézte Ronaldot, aztán hirtelen felsikoltott: – Most menj! Menj el azonnal, mert nem bírlak látni! Nem bírlak, érted?! Dehogyis érted, dehogyis…

Ronald vette a kalapját és elment. A jachtklubba.

Már a bejáratnál beleütközött McKinneybe. A főmérnök a teniszpályáról jött, és az izzadt homlokát törölgette.

– Átkozottul meleg van! Menjünk fel a teraszra, ott akad egy kis levegő…– A tenisz miatt jöttem ki – jegyezte meg Ronald –, nem azért, hogy a teraszon üldögéljek.– Játszhatsz Mrs. Harrisszel, ő éppen keres valakit. Én sikeresen elmenekültem előle.– Az a kövér nő, aki fogyókúra miatt teniszezik? – Az.– Isten őrizz! Csak gyerünk fel a teraszra.– Cynthia miért nem jött veled?– Még nincs egészen jól. Bottal kell járnia, ez zavarja őt…– Persze a hiúság! Milyen hiúak a nők, ez fantasztikus… Nézd ezt a nőt itt, leejtette a táskáját,

egész drogériaraktár esett ki belőle.– Ne bámuld, öregem, inkább segítsünk neki – jegyezte meg Ronald.Mindketten nekiláttak az udvarias feladatnak. McKinney nem túlzott lelkesedéssel, mert már

tenisz közben is kimelegedett. Hogy a hölgy rendkívül csinos, az sem érdekelte. Nem volt nagy nőbarát. A koreai háborúban szerencsétlen sérülés érte, azóta a nők már csak elméletileg érdekelhették. Erről persze senki sem tudott. Még Ronald sem, akit elég jó barátjának tartott.

A csinos nő megköszönte, hogy a segítségére voltak. Olyan hálás mosollyal, mintha legalábbis az életét mentették volna meg.

– Maguk igazán nagyon kedvesek!A két férfi leült egy közeli asztalhoz, és valami italt rendeltek.Közben a pincér kérdőleg tekintett Zizire.– Parancsol valami hűsítőt, grófnő?

8

– Igen, hozhat egy gint, sok citrommal.A pincér rövidesen visszatért. Az italokat elcserélte. Zizi ginjét vitte oda a férfiak asztalához, a

Martinit viszont, amit Ronald rendelt, Zizihez.Vannak ilyen véletlenek. Mire az italkérdés megoldódott, már együtt is ültek. A férfiak

bemutatkoztak, és odatelepedtek Zizi nyugszéke mellé.Sablonos társalgás indult meg, főleg McKinney beszélt.„Ez egy unalmas hülye” – állapította meg Zizi, és közben kizárólag Ronald Merlynt figyelte,

aki most még jobban tetszett, mint múlt vasárnap. A kezén azonnal felfedezte a jegygyűrűt, de ezen igyekezett túltenni magát.

Az egész dolog remekül indult.A legremekebb pedig az volt, amikor ezt az unalmas McKinneyt telefonhoz hívták, és röviddel

utána nagy bocsánatkérésekkel elment a pokolba.Kettesben maradt Ronald Merlynnel.A férfi nem látszott túlságosan vidámnak, sőt… Mintha ideges és levert lett volna. De ez nem

zavarta Zizit. Egy rosszkedvű vagy elkeseredett férfit felvillanyozni, az az igazi siker…!Zizinek jól bevált módszere volt. Legalábbis eddig minden átlagos amerikai férfi azonnal

megszédült ettől a könnyed, szellemes csevegéstől.Zizi néhány európai élményét mesélte el. Víkend Velencében egy kedves hercegi családnál,

akik egyébként az unokatestvérei… Humoros epizód a belga király esküvőjéről, ahol Zizi valami koszorúslányféle volt. Aztán egy remek tréfa, amit vadászaton Umberto, az olasz exkirály mondott neki, aki rém édes ember, ha valaki közelről ismeri…

A szerény földi halandó, aki mindezt hallgathatja, persze hogy megilletődik. Ez a gyönyörű grófnő olyan természetességgel járkál ki és be az európai királyi palotákba, mint mi itt a Horn & Hardart automata büféjeibe…

Mikor a megilletődés már eléri a kellő fokot, jön a játék második része.Az éles kontraszt, hogy ez a felhők magasságában lévő tünemény tulajdonképpen egy húsból

és vérből való nő. De még mennyire az…Egy kis húst rögtön mutat is, csak úgy mintának. Ha sortban van, a formás feszes combját. Ha

estélyi ruhában zajlik le a játék, akkor egy kis hirtelen előrehajolással betekintést enged a keblébe, amelyet amúgy se nagyon fed el a kivágott ruha.

És ebben a lélektani pillanatban, mikor az illető áldozat éppen a combok vagy mellek hatása alá kerül, jön egy meglepő kijelentés:

– Tudja, hogy maga nagyon hasonlít valakihez?!– Kihez? – kérdi a gyanútlan férfi.Zizi merengve a távolba néz. Kis, átszellemült mosollyal mondja:– Nem fontos, hogy kihez. Úgysem árulhatom el…– Pedig kíváncsi volnék, gondolhatja, grófnő! Egy amerikaihoz?– Nem, dehogyis. Egy illető, aki majdnem felkavarta az életemet… Ne beszéljünk róla. Jó?Az átlagos amerikai férfi ilyenkor romantikusnak és érdekesnek kezdi érezni magát. David

Johnson, két évvel ezelőtt, mikor ezt hallotta Zizitől, teljesen fel volt ajzva. Reggel, borotválkozás közben, sokáig fürkészve nézte magát a tükörben, a kopasz fejét, dupla tokáját, és arra gondolt, hogy van valahol Európában egy gróf vagy herceg, aki hasonlít rá. Mert nyilvánvalóan Zizi életét egy akárki nem kavarhatta volna fel…

Persze Ronald Merlynnel más volt az eset. Ronald pontosan olyan külsejű férfi volt, aki bármely nő életét felkavarhatta. Mivel pedig nem volt átlag amerikai, hanem angol, ezek a történetek csak mulattatták és egyáltalán nem volt megilletődve. Rögtön látta, hogy ez a műsor elkápráztatására van szánva, de ez nem zavarta abban, hogy jól érezze magát a vörös hajú grófnővel.

Egy kis kikapcsolódás volt, semmi több. Szórakoztatóbb, mint McKinney, és kevésbé fárasztó, mint teniszezni ebben a melegben.

9

– Nem volna kedve egyet úszni? – érdeklődött Zizi, mert szerette volna magát bikiniben is megmutatni.

– Az időmből már nem telik ki. Levetkőzni, újra öltözni csak akkor volna érdemes, ha legalább egy órát maradhatnék az uszodában.

– És miért nem maradhatna? Siet valahová?– Haza akarok menni löncsre.– Ó, maga milyen mintaférj?– Honnan tudja, hogy férj vagyok?– Egyszerű. A jegygyűrűjéről.– Persze. Viszont maga is visel jegygyűrűt, grófnő, holott azt mondta az előbb, hogy egyedül

él…– Igen, sajnos… A drága uram, akit imádtam, meghalt…Zizi lehajtotta a fejét, és a pillanatnyi csendben most arra a kellemetlen vénemberre gondolt,

akivel mindössze kétszer találkozott. Egyszer, amikor kialkudták a névházasságot, másodszor már az esküvőn. A temetésére már el sem ment, csak örömmel értesült róla, hogy az öreg elpatkolt.

– Az élet tele van tragédiákkal – jegyezte meg Ronald részvéttel.Közben elképzelt valami daliás, fiatal arisztokratát, aki bizonyára baleset áldozata lehetett…És tényleg. Ahogy Zizi a keblén lévő kis aranyamulettet megmutatta, amelyben egy csinos, de

kevésbé ismert olasz filmszínész képe volt, Ronald szinte meghatódott.– Ez volt ő – suttogta Zizi. – És utána nem jöhet senki…Ronald tudta, hogy tapintatlanság lenne most bármit mondani. Rágyújtott egy cigarettára, italt

rendelt az arra járkáló pincértől.A némaságot most Zizi törte meg. Az amulettet már visszacsúsztatta a blúzának a kivágásába,

még felsóhajtott közben.– Tudja, ez volt az utolsó felvétel róla. Egy kis csoportképről vágtam le. Umbertóval voltak

együtt. A király is nagyon kedvelte őt… De beszéljünk másról. Beszéljen magáról valamit! Jó…?Még Ronaldnak is, bár egyáltalán nem volt sznob, furcsa volt, hogy most a király után

önmagáról beszéljen.– Nem vagyok érdekes ember. És a királyok sem kedvelnek különösebben – tette hozzá, de

utána azonnal megbánta.Neveletlenség volt, érezte. De a grófnő, úgy látszik, nem neheztelt. Kedvesen és érdeklődve

nézett rá.– Tényleg, beszéljen magáról…!– Mire kíváncsi? A nevemet tudja. Azt is, hogy nős vagyok. Még elárulom, hogy van egy

édes, kicsi fiam is. Egyébként főmérnök vagyok a Great Britain Oil Companynél.– Itt New Yorkban?Ez fontos kérdés volt. Mert ha esetleg csak egy átutazóban lévő pofa, arra Zizi sajnálta volna

az idejét pazarolni. Akármennyire is jóképű.– Igen, itt vagyok állandóan. Már pár éve. Azelőtt Londonban voltam és még régebben

Bagdadban.– Már ott is nős volt?– Igen. Illetve ott vettem el az első feleségemet.– Ó, szóval maga egy olyan gyakran nősülgető típus! Ez a megjegyzés nem tetszhetett Ronald Merlynnek, mert nem is reagált rá. Zizi hamar másról

kezdett beszélni.– És mondja, miért nem hozza magával a feleségét? Miért jár ide a klubba nélküle? Mert a

múlt vasárnap is egyedül jött. Emlékszem, ott ült annál az asztalnál.– A feleségem, sajnos, beteg. Egy súlyos lábtörése volt autókarambolból. Nem szívesen

beszélek erről…

10

– Borzasztó! De már, remélem, jól van?– Igen, de még bottal jár. És tudja, milyenek a nők, nem akar így mutatkozni.– Ez természetes hiúság. És minél szebb egy nő, annál hiúbb.– Akkor maga nagyon hiú lehet, kedves grófnő…! Ez volt az első bók, amit Ronaldból sikerült kiprovokálni.– Köszönöm. Kedves magától, hogy szépnek talál, de hogy őszinte legyek, a belső értékeimet

többre becsülöm. A lélek, azt hiszem, minden…– Ez igaz. Viszont van egy nagy igazságtalanság. A férfiak sosem szeretnek bele első látásra

egy csúnya nőbe, akármilyen szép is a lelke.– Maga milyen nőkbe szokott beleszeretni?– Szoktam? Ez túlzás. Sosem voltam egy playboy…– Kár.– Miért? Mi volna, ha playboy lennék?– Talán flörtölnék magával. Talán… Nem biztos.– Csak azért, mert hasonlítok valakihez, aki felkavarta az életét?– Nem kavarta fel, csak majdnem…– Telefon! Santuanni grófnőt kérik a telefonhoz! – kiabálta a komornyik.Zizi felugrott a nyugszékből. A hirtelen mozdulatával majdnem nekiesett Ronaldnak. Mellével

pontosan a férfi arcához ért, egyetlen pillanatig csak.– Pardon! Bocsásson meg, még felborítom magát…– Semmi baj, csak siessen a telefonhoz!A parfümje, amit eddig nem is vett észre, ez alatt a pillanat alatt szinte élesen csapta meg.

Túlzottan rafinált illat volt.– Parancsol egy italt? – érdeklődött a komornyik.– Igen. Küldjön nekem még egy Martinit.„Ez már a harmadik ma” – állapította meg magában. Utána akart szólni, hogy mégse, nem

kell! Küldessen fel a pincérrel valami narancslét. De a komornyik már eltűnt a lépcső lejáratánál.Ronald rágyújtott egy újabb cigarettára.A teraszon most megjelent Mr. Sheridan, piros kockás cabanaszetben, a fején olyasféle

sapkával, amit utcai fagylaltosok viselnek. A kopasz emberek szokása szerint minden alkalmat megragadott, hogy valamit a fejére tegyen.

– Látom, egyedül vagy, Ronald! Miért nem jössz le az uszodába?– Nem vagyok egyedül. Santuanni grófnővel beszélgettem itt… McKinney is velünk volt…Ezt jónak látta hozzátenni. Nehogy Sheridan már holnap a hivatalban ostoba megjegyzéseket

tegyen. Kollégák voltak. Sheridan már nagy embernek számított a Great Britain Oil Companynél, de így, ezzel a pipaszárvékony, szőrös lábával nem hatott túl tekintélyesen.

– A grófnővel? Csinos nagyon! Csak gyanúsan előkelő…– Ismered közelebbről?– Nem. Talán kétszer teniszeztem vele. Nagyon rosszul játszik. Azt hiszem, egyéb

testgyakorlatokban ügyesebb lehet…Szerencsére Zizi ezt nem hallotta meg. Vagy ha mégis, hát úgy tett, mintha nem hallotta volna.

Nagyon barátságosan üdvözölte Sheridant.– Régen nem láttam már magát! És a feleségét idén még egyáltalán nem…– Őt nem is fogja látni, ugyanis elváltunk.– Ó, tényleg… És hogy érzi magát, így mint szabad ember…?– Mit ért szabad alatt? Hogy szabad tartásdíjat fizetnem? Hogy életfogytiglan vagyok elítélve,

mert húsz évvel ezelőtt egy nőt, aki akkor tetszett, elvettem feleségül…? Ha ugyanazért, amit nyújtott nekem, csak kivittem volna párszor vacsorázni, nem lett volna semmi baj… De én rendes ember voltam, én feleségül vettem.

– Biztosan szerette akkor…

11

– Valószínű. De az utóbbi tíz évben már gyűlöltem. És most életfogytiglan fizethetek neki, hálából, mert elkeserítette az életemet. Ennyi pénzből a legszebb fiatal nőkkel járhatnék! Ehelyett azonban ő járkál az én pénzemből fiatal gigolókkal9. Most éppen a francia Riviérán üdül…

– Olyan kedves hölgynek látszott – jegyezte meg Zizi. – Tavaly itt a klubban bridzseltem vele.– Kedvesnek találta őt…? Lehet. Mindenkihez kedves volt, csak hozzám nem! Ne is

beszéljünk róla… Nincs kedvük a swimming-poolhoz10 lejönni?– Én már indulok haza! – jelentette ki Ronald. – De a grófnő már előbb is úszni vágyott.– Igen, én lemegyek magával.Zizi bosszankodott. Legalább a búcsúzásnál egyedül maradhatott volna Ronald Merlynnel. Ha

már Sheridan így megzavarta, pont amikor legjobb irányt vett a beszélgetésük…– Viszontlátásra! Esetleg jövő vasárnap…

III.

Kertay Tibor még mindig a West Side-on lakott, az öreg Pusserl házában…Már annyiszor felmondta neki a lakást, de valahogy folyton visszamaradt. Így az öreg

landlord11 már nem is vette komolyan a legutóbbi bejelentést, hogy október elsején elköltözik.– Nem megy maga el tőlünk, Mr. Kertay! Hol kapna ilyen szép szobát ilyen olcsón.

Kandallóval… – tette hozzá, mert a kandallók voltak a régi ház büszkeségei.– Ezúttal komolyan mondom, már meg is van az új lakás. A Lexington Avenue-n, egy

vadonatúj házban…– És tényleg megnősül, Mr. Kertay?– Igen. Két hét múlva lesz az esküvőm.– Hát akkor gratulálok…! És legalább gazdag az a menyasszony?– Nem. Egy menekült magyar lány.– Bolondságot csinál maga! Ne haragudjon, ha ezt mondom, de egy ilyen jóképű fiatalember

foghatott volna egy amerikai milliomoslányt is!– Azok pont énrám várnak…– Ügyesnek kell lenni! Nézze ezt a román sofőrt, megszöktette a Remington írógép

örökösnőjét. Az a fényképész meg elvette az angol királykisasszonyt…– Hát ezekről én már lemaradtam, most be fogom érni a magyar kislánnyal… – mosolygott

Tibor.– És legalább széplány?– Nekem tetszik…Tibor már kezdte unni a társalgást. Öltözködni kezdett, mert pontosan öt órára randevúja volt

Edittel. A Columbus Circle-en találkoznak, és felmennek látogatóba Ronald Merlynhez. Ez olyan bemutatkozó vizit lesz, ha már felkérte Ronald Merlynt esküvői tanúnak, illik, hogy bemutassa Editet.

Egy kis lámpaláza volt Edit miatt. Vajon milyen ruhában jön…? Sajnos, néha nagyon meglátszik rajta, hogy Mariska néni ízléséhez igazodik. Okosabb lett volna érte menni, és akkor még az utolsó percben is lebeszélhette volna arról a sárga virágos ruháról, ha, isten őrizz, abban akarna jönni.

Mr. Pusserl még mindig ott ácsorgott a szobában, szemlátomást nem zavarta, hogy Tibor öltözködik. Még előadást tartott arról, hogy a mai világban már nincs mésalliance12! Itt a példa, a

9 Selyemfiú. (francia)10 Uszoda. (angol)11 Háziúr. (angol)12 Rangon aluli házasság. (francia)

12

Rockefeller fiú, aki a cselédszobából nősült… Ilyesmi a régi Bécsben nem fordulhatott volna elő. Ferenc József idejében. A császári Bécs…

Mr. Pusserlnek ez kedvenc témája volt. Fél lábbal a múltban élt, Wiener-walzerokat13 dúdolt, könnyes szemekkel gondolt a Práterre, a Burgra – de közben ridegen emelte a béreket a rooming14 házában, és ha valaki elment otthonról, besurrant a szobájába és a frizsiderből kivett egy kis sonkát, sajtot és főleg sört, mert gnaedige Frau Pusserl csak néhány cent zsebpénzt adott neki.

Tibor eddigi felmondásai a „nagyságos asszony” miatt voltak, mert vitriolba mártott megjegyzéseivel többször felbosszantotta. De aztán a vizsgák az egyetemen vagy hasonló fontos dolgok lehetetlenné tették, hogy lakás után járkáljon.

Mióta Edit volt, a hivatalon és a tanuláson kívül minden idejét vele töltötte.Edit…Vajon hogy fog tetszeni Ronald Merlynéknek…? Cynthiának…?Cynthiát nem látta hónapok óta. A véletlen találkozás óta a Columbus Avenue-i

postahivatalban.De melyik találkozásuk nem volt véletlen…?A Central Parkban, amikor azt hitte róla, hogy nevelőnő… Aztán, amikor Merlyn meghívta

ebédre és rájött, hogy a főmérnök felesége… Végül meg a postán. Ez volt minden.És mégis, egy időben valami bolond fellángolás volt benne. Mint valami reménytelen

szerelem. De ő maga is érezte, hogy nevetséges az egész. Mintha egy kis diák beül a moziba, és beleszeret Elisabeth Taylorba.

Miért pont Elisabeth Taylorhoz hasonlítja…? Talán mert annak is olyan valószínűtlenül kék a szeme.

Tibor már leszűrte magában a tanulságot. Olyan egyszerű. Ha az ember nagyon egyedül van, hajlandó az ilyen romantikus marhaságra. Pont. Ez volt az egész. Most már nincs egyedül.

Most már van Edit… Édes, kicsi Edit. Csak ne vegye fel azt a sárga virágos ruhát…Ötkor volt a randevú. Mind a ketten autóbuszon érkeztek és percnyi pontossággal.Edit egy világosdrapp, finom, szép ruhában, Tibornak rögtön nagy kő esett le a szívéről. Edit

szép volt, légiesen vékony, mint egy modell. És olyan úri volt, igazán büszkén mutathatta be, egy pillanatra lelkiismeret-furdalást is érzett, amiért attól félt, hogy valami Mariska nénis öltözetben lesz. A fehér glaszékesztyűjétől kezdve a tűsarkú cipőig minden tökéletes volt rajta.

– Nagyon szép vagy! És elegáns!Edit boldog volt. Csillogott a szeme, és megszorította Tibor karját.– Egy leendő Kertay Tiborné nem is lehet hamupipőke!Most jó lett volna megcsókolni, csak a kis pisze orrának a hegyét, de már nem lehetett. Bent

voltak a házban és a doorman15 nagy udvariasan kalauzolta őket a lifthez.A liftben tükör is volt, és Edit a tizenhatodik emeletig egyfolytában igazgatta a kalapját és a

frufruját.Ronald Merlyn nagyon szívélyesen fogadta őket. Egy néger szobalány nyitott ajtót, de Merlyn

rögtön eléjük jött.Cynthia a living-roomban16 ült, egy nagy fotelban. Nem állt fel, amikor beléptek, de az

odatámasztott botja mindent megmagyarázott.Nagyon kedves volt ő is. Nem azzal a túlzott kedvességgel, amit néha amerikaiaknál tapasztal

az ember, akikkel ha két szót beszél, rögtön bájmosollyal mondják: – It was wonderful to meet you17.

13 Bécsi keringő. (német)14 Itt: szobabérlő. (angol)15 Ajtónálló. (angol)16 Nappali. (angol)17 Remek, hogy találkoztunk. (angol)

13

Nem. Cynthián tényleg látszott, hogy el van bájolva a kis magyar lánytól. Megdicsérte tökéletes angol kiejtését, szép ruháját.

Edit hamar felmelegedett. Beszélt Magyarországról, a forradalomról. Aztán az apjáról, aki éveket töltött a börtönben… Csak azért, mert tanár létére nem úgy tanította a történelmet, ahogy a kommunista párt előírta.

A férfiak rögtön politizálni kezdtek.Cynthia szeme könnybe lábadt, amikor Edit elmondta, hogyan harcoltak a börtön előtt, de már

késő volt, az édesapját már nem látta élve…Ez mélységesen hatott Cynthiára. A saját apjára gondolt, és összeszorult a szíve… Hirtelenül

olyan közel érezte magát ehhez a magyar kislányhoz, hogy egy spontán mozdulattal magához húzta, és megcsókolta az arcát.

Tibor a bárnál állt Merlynnel, és a tükörből látta ezt. Végtelenül jóleső volt, szinte zavarba jött. Ilyesmire el sem volt készülve. Csak egy olyan udvariassági látogatásra, amit valahogy elhúznak egy félóráig. Nem tovább, mert az új lakásba kell menni pontosan hat órára. Akkor hozzák a bútort.

Cynthia marasztalta őket, és Merlynen is látszott, hogy kellemesnek találja az együttlétet. Nem a főnök és a fiatal alkalmazott közti feszélyezett hangnemben ment a beszélgetés, két európai férfi ült a bárnál, és nem hatott zavaróan, hogy az egyik már nagy ember, a másik csak kezdő és huszonöt éves.

Ronald Merlyn egymás után töltött. Tibor csak két koktélt fogadott el, de közben meglepve tapasztalta, hogy a főmérnök ezalatt legalább négyet ivott meg.

Mikor elbúcsúztak, Tibor megcsókolta Cynthia kezét.– Ez magyar szokás – tette hozzá magyarázólag. Cynthia kedvesen mosolygott. Meghívta Editet, hogy bármikor jöjjön el.– Ha már rendben leszek, és nem kell bottal járnom, elmehetünk együtt löncsölni is, ha van

kedve – tette hozzá.Ez már több volt, mint amit Tibor remélt.– Úgy látszik, tényleg meghódítottad őket – mondta, ahogy kiértek az ajtón. – Tudod, milyen

nagy dolog ez? Ő a főnököm. Hányan ábrándoznak bent a vállalatnál, hogy társaságilag is összejöhessenek vele…

– Na, szóval jól feleltem a vizsgán! Magaviselet egyes! – nevetett Edit.– Nagyon édesen viselkedtél! Ezennel megdicsérlek!– Nem volt művészet, mert rém rendes emberek! A nő, hát ez egy gyönyörű nő! Nem is

mondtad előre! Csak bámultam, mikor beléptem…– Siessünk, ha nem kapunk taxit, elkésünk! – jegyezte meg Tibor. Valahogy zavarta, hogy Edit ennyire lelkesedik Cynthia szépségéért. Ma nem is találta őt

olyan szépnek. Az autóbaleset határozottan megviselte.A taxiban is Edit csak tovább dicsérte Cynthiát, de Ronald Merlyntől is el volt ragadtatva. Ami

pedig a lakásukat illeti, néhány nagyszerű dolgot látott náluk, amit utánozhatnának. És igazán nem kerülne sokba! Például az a kis polc a dívány felett. És az a lámpa, ami a sarokban állt…

– Tizenhat dollárért láttam is ugyanolyat, és milyen hangulatossá teszi azt a szobasarkot…Legjobbkor érkeztek a házhoz. Két markos néger éppen a díványt vitte be a kapun, miközben a

super18 átkozta őket, hogy leverik a vadonatúj festést.Ahogy meglátta Tibort, az arca nyájassá változott, és örömmel jelentette, hogy a lakásban

minden készen van. Fel is ment velük a liften, nehogy egy alkalmat elmulasszon, mikor leeshet valami külön borravaló.

A lakásban még festékszag volt, mint ahogy az egész házban. Minden új volt, még jóformán be sem fejeződött az építkezés.

Edit rögtön kitárta az ablakot.

18 Felügyelő, itt: gondnok. (angol)

14

– Milyen magasan vagyunk – kiáltotta diadalmasan. – Micsoda érzés, lenézni a tizenkilencedik emeletről…!

A két néger még felhozta a fotelokat is, aztán a házmesterrel együtt távoztak. A borravalókkal szemlátomást mind meg voltak elégedve.

– Ez a dívány semmi esetre sem állhat itt! – állapította meg Edit. – Nem kellett volna ezeket elengedni, amíg nem teszik a rendes helyére. Mi nem tudjuk felemelni!

– Kis csacsi! Olyan mindegy, hol áll most a dívány, amíg a szőnyeg nincs feltéve.– Igaz. És a szőnyeget úgyis csak a jövő héten hozzák. Mit szólsz, Joe bácsi milyen gavallér?

Ez igazán nem egy olcsó dívány. Arannyal van átszőve az anyag, nézd! Ugye gyönyörű? És ha kinyitja az ember, mekkora dupla ágy!

Tibor azonnal megnyomott egy bűvös gombot, amitől a dívány kinyílt, és ággyá változott.– Most kipróbálom, hogy elférek-e kényelmesen. Ha az ember hat láb hosszú, a legtöbb

díványról lelóg a lába.Levette a zakóját, és végigdőlt az ágyon.– Jó ágy. És rugalmas. Azt hiszem, nagyszerűen fogok aludni rajta. Főleg, ha te is itt leszel

mellettem… Gyere ide, próbáld ki te is! Nagyszerűen elfér két személy…– Én nem próbálom ki.– Miért?– Összegyűrjem az új ruhámat?– Vedd le…!– Tibor, miért kezded ezt már megint… Miért vagy ilyen…? A múltkor is megmagyaráztam

neked, amikor egyedül voltunk otthon, amikor Mariska néni moziba ment…– Mit magyaráztál meg? Hogy szűz vagy. Ha akarom, elhiszem, ha akarom, nem…– Tibor, miért bántasz…? Vagy ez csak trükk? Hogy most azonnal bebizonyítsam neked, hogy

igenis az vagyok…A fiú felkelt, és gombnyomással ismét visszaváltoztatta a díványt. Aztán leült az egyik fotelba,

és rágyújtott egy cigarettára. Mindezt szótlanul, mintha megnémult volna.– Most haragszol, ugye? Most sértődöttet játszunk, ahelyett hogy csak kacagnánk a

boldogságtól! Vagy te nem vagy boldog? Te nem gondolsz arra, hogy két hét múlva lesz az esküvőnk…

– Csakis arra gondolok!– És ha majd meglátod a menyasszonyi ruhámat! Jaj de gyönyörű! A mirtusz fejdíszemet.

Majd Pestre is küldünk képet édesanyádnak az esküvőről.– Az én anyámnak nem küldhetünk. Ha nincs rajta Lajoska, rögtön rájön, hogy valami történt

vele… És nem szabad megtudnia. Ő csak higgye azt, hogy Lajoska él, jól van, nem bánta meg, hogy eljött otthonról…

– Istenem, istenem…! Milyen szomorú ez! Már én is annyit gondolok Lajoskára, mintha a saját kis öcsém lett volna. És ha egyszer majd Európába megyünk, az első utunk az ő sírjához lesz…

Tibor meghatódott. Megsimogatta a lány haját.– Azt szeretem benned, hogy olyan jó vagy…– Mégis küldjünk képet az anyukádnak! Tudod, hogy? Mintha Lajoska felvétele lenne. Ha ő

csinálta a képet, persze hogy nem lehet rajta.Tibor bólintott. Képtelen volt most szólni. Úgy érezte, hogy könnyek fojtogatják. Anyura

gondolt… Szegény kicsi anyura, aki sosem vihet egy szál virágot Lajoska sírjához… Mint ahogy apának sem vihetett arra a Don-parti helyre, ahol ott maradt a hó alatt. És most ez az esküvő. Nem jöhet el, nem lehet itt, büszkén, boldogan. Sosem ismerheti meg Editet…

15

IV.

Másnap Edit megint felment az új lakásba, ezúttal Mariska nénivel.Ma a zenegépet szállították, és Mariska néni, aki minden vásárlásnál kissé gyanakvó volt,

jónak látta, ha rögtön kipróbálják.– Az üzletben ott szépen szólt, de ki tudja, hátha egy másikat küldtek ide…!De azt küldték, nem történt becsapás. Így most már a legandalítóbb zene hangjai mellett

nézelődtek és tervezgettek.Mariska néninek legjobban a konyha tetszett. Ez már olyan hipermodern volt, amilyet csak

magazinok színes mellékleteiben látott eddig. Mahagóniszínű beépített faliszekrények, és a sütőbe egy üvegen át be lehetett kukucskálni, hogyan sül és forog a csirke.

– Tudod, Editkém, ha nekem negyven év előtt azt mondták volna otthon Kolozsvárott, hogy ilyesmiket feltalálnak, azt hittem volna, megkergültek. Édes Jézusom! Mennyit kínlódtunk, ha füstölt a sparherd, mert a kéménybe sütött a nap.

– Édes Mariska néni, azóta sok mást is feltaláltak, nem gondolja? Azt hiszem, Kolozsvártól Pestig tovább tartott az út, mint ha ma átrepül Európába.

– Igaz, kis szívem, de mi, öregek, mindent összehasonlítunk a múlttal… Megmondom őszintén, ebbe a konyhába mi lenne való… Egy szép falvédő. Kézi hímzésű nefelejcsekkel, mivel a fal is kék. Láttam is egy ilyet, jó a szövege is: „Szeretem az édes párom – finom vacsorával várom!”

– Ne tessék viccelni! Erre a falra semmit se teszünk!– Jól van, kislányom, azt csinálsz, amit akarsz… De bent a szobában? Gyerünk csak be… A

falra, ha itt lesz az ágy, néhány szentkép kellene. Jézus szíve, Mária szíve, aztán egy Szent Antal, szép olajnyomatok, finom aranyrámákban…

– Mariska néni, nem akarom megbántani magát, de… De ez nem divat!– Akkor a vallás se divat?– Attól még lehetek vallásos, és vagyok is, ha modern képeket teszek egy modern lakásba.

Tudom, Tibor azokat szereti.– Modern képekről megvan a véleményem. Mintha bolondok festenék, és még bolondabbak,

akik pénzért megveszik. Ki tudja, mit ábrázol? Csak rikító pacnikat, aztán találgassa valaki, hogy tájkép vagy virágcsokor. Akár fordítva is fel lehet akasztani a falra, úgyis mindegy!

– Ezen ne tessék mérgelődni! Egyelőre úgyse veszünk képet, csak ha már minden más meglesz a lakásban.

– Megveszünk mi nektek mindent, kislányom! Ne kezdjétek ti úgy az új életet, hogy a sok részletfizetésre legyen gondotok. Csak boldogok legyetek, az a fontos…

– Mariska néniék olyan jók hozzám…– Kihez legyünk jók, ha nem tehozzád…? Olyan vagy nekünk, mint a gyerekünk. Mióta itt

vagy nálunk, újra van értelme az életünknek. Mert bizony, mikor megtudtam, hogy a két szép fiam ott maradt Koreában…

– Ne sírjon, édes Mariska néni! Ne sírjon… Edit átölelte és csókolgatta a kedves öreg arcot, simogatta az ősz haját, de közben ő is sírva

fakadt.– Na, megyek – jelentette ki Mariska néni. – Sok dolgom van még máma! Te csak várd meg

azt a telefonszerelőt, aztán siess haza. Töltött paprika lesz vacsorára.– Tibor kedvéért, igaz?Mariska néni most elmosolyodott. Titokban meg volt győződve róla, hogy az ő finom főztjei is

hozzájárultak ennek a kitűnő fiatalembernek a meghódításához…Edit egyedül maradt a lakásban. Ha a telefont nem hozzák el hatig, akkor már csak holnap

hozzák. Negyed hétre pedig randevúja van Tiborral.

16

Megint a 79. utcai Schraftnál. Ez nem volt kimondottan cukrászda, se kávéház. Halk zene szólt, és egy sarokpáholyban összebújhattak, persze nem feltűnően, mert főleg idősebb hölgyek ültek itt, nem szerelmespárok.

Ha a bársonyülésen, az asztal alatt összekulcsolták a kezüket, már az is izgalmas volt. Csókolózni itt persze nem lehetett. Inkább csak otthon, ha Joe bácsi már aludni ment, és néha percekig egyedül maradtak…

Ilyenkor Tibor azonnal magához húzta, és addig csókolta, amíg csak be nem jött Mariska néni a szobába.

A kirándulásokon, egész nyáron, sosem voltak egyedül. Valahogy így volt elrendezve és talán jobb is…

Mindig volt velük valaki. Egyetlenegyszer maradtak kettesben, mikor elromlott az autó és a zuhogó esőben bementek egy motelba. Sanyi is velük volt, de lefeküdt aludni a másik szobában.

Akkor már borzasztóan szerelmesek voltak, és Tibor már pár napja, hogy megkérte a kezét. És ott a motelban, ott akarta először, hogy az övé legyen… Úgy csókolta, olyan forrón, mint addig sohasem. Olyan izgalmas volt, hogy egyedül vannak. Egy kis szobában, ahol semmi más nem volt, mint egy ágy. Először csak ültek az ágy szélén, mert a székekre a megázott kabátokat rakták, aztán már feküdtek. Összesimulva, szinte reszketve a vágytól…

Mindketten csak sortban voltak. Editen pettyes kis blúz volt, elöl apró gombokkal. Tibor sorra nyitogatta a gombokat és közben csókolgatta a mellét, ez volt a legizgatóbb… Ezt sosem tette azelőtt. Igaz, nem is volt alkalma. De ott, a motelban, akkor mindent lehetett volna… Mindent…

Candlewood Lake-ról jöttek. A tónál is összesimultak néha, de ez mégis más volt. Egyedül voltak. És sötét is volt, mert a vihar elszakította a villanyvezetéket.

A sötétben Tibor olyan merész lett. Lehúzta róla a sortot is. A legfurcsább, hogy ő engedte… És engedte magát csókolni összevissza, mindenütt… Akkor lépett be Sanyi.

– Na, mi van? Itt se ég a villany? – kérdezte. Anélkül, hogy bármit észrevett volna, visszament a másik szobába, és onnan beszélt hozzájuk

tovább:– Nem a karburátor rossz, más baja van a kocsinak. Én megmondtam előre annak a marha

mechanikusnak!Pillanatok alatt visszazökkentek a valóságba. Aztán kigyúlt a villany is, a vihar elmúlt. A

világosságban kissé zavartan néztek egymásra. Ott a motelban, ha nem is történt tulajdonképpen semmi, de mégis azóta mintha megváltozott volna valami…

Talán csak az, hogy Edit felfedezte, hogy nemcsak a szívével, az érzéseivel szereti Tibort, de minden idegszálával remeg érte…

Huszonegy éves volt, és először érezte ezt. Milyen furcsa, más lányok már mennyi mindent átélnek huszonegy éves korukig…

Például Betsy. Az áruházban dolgoztak együtt, a kalaposztályon. Ez a Betsy egyszer megdöbbentő őszinteséggel mesélte el a dolgait. Igaz, nyert egy üveg likőrt a karácsonyi sorsjegyével, és miután kiitta a felét, jött rá a nagy őszinteség.

A játékosztályról áthozott egy nagy szőke babát.– Öt dollárért vettem, elég olcsó! Az én kislányomat ötezer dollárért adtam el…– Nem értem, Betsy…!– Nem érti? Eladtam a bébimet ötezer dollárért. Edit csodálkozva nézett rá. A lány jóval többet ivott a kelleténél, és most csak úgy ömlött

belőle a szó.Elmondta, hogy már tizennégy éves korában steady járt egy fiúval. Aztán összevesztek, és egy

másikkal járt. Szintén steady…Edit nem tudta, mit jelent a steady – erre egyetlen szóval megmagyarázta…

17

Aztán elmondta, hogy amikor tizenhét éves volt, már három fiúval járt egyszerre. Az egyikkel, mert szép autója volt, a másikkal, mert híres basketball19-játékos volt, és dicsőség volt, ha csak szóba állt egy lánnyal. A harmadikkal, mert az elvitte táncolni is, nemcsak pont azt akarta…

És akkor megtörtént a baj. És egyik fiú sem vette feleségül, pedig mindegyiknek megesküdött, hogy tőle van… A mostohaapja agyonverte volna, és nemcsak őt rúgta volna ki, de a mamáját is. Persze eljött otthonról. Itt New Yorkban egy privát helyen megszületett a bébi. Egyszer látta csak. Kislány volt, szőkés. Ezekért fizetnek a legtöbbet, mert nyilvánvaló, hogy nincs benne néger vér. Ötezer a legmagasabb ár.

– És kinek adta el?– Mit tudom én? Aláírtam valamit, megkaptam a pénzt, és kész.– És mit csinált ennyi pénzzel, Betsy?– Betettem a bankba. Aztán jött egy új fiú… Folyton arról beszélt, hogy Las Vegasban

mennyit lehet nyerni. Ha az ember ötezer dollárral megy le, százezerrel jöhet vissza. Elmentünk Las Vegasba… Egy cent nélkül jöttem vissza és a fiú nélkül… A kislányom most éppen négyéves. Ma van a születésnap j a. Neki vettem a babát…

– Odaviszi neki? Mégiscsak láthatja néha…?– Nem láthatom. Soha az életben nem láthatom!– Mit csinál a babával?– Semmit. Csak odateszem a szobámban a díványra. És nézem… Tavaly is vettem egyet, de

azt összetörtem. Néha szeretnék összetörni mindent! Magamat is. Leugrani az Empire State Building legmagasabb emeletéről!

– Az öngyilkosság a legnagyobb bűn, Betsy! Ne is mondjon ilyet! Maga fiatal. Huszonegy éves, mint én, hát elképzeli, hogy én bármiért is képes lennék öngyilkosságra…? Egyszer élünk. A Jóisten nem azért adta nekünk az életünket, hogy eldobjuk magunktól…

Ez után a beszélgetés után Betsy nem jött be többé az áruházba. Lehet, hogy szégyellte magát, megbánta, hogy kifecsegte a titkát. Senki sem tudta, hová lett, egyszerűen eltűnt. New Yorkban nagyon könnyű eltűnni…

Pontosan hatkor csengettek.A telefonszerelő jött, egy nagyon udvarias néger fiatalember. Elnézést kért, hogy késett, és

percek alatt bekapcsolta a készüléket, aztán felhívta a központot, és ezzel már végzett is.Ahogy Edit kikísérte, már az ajtóban voltak, mikor kissé félszegen figyelmeztette, hogy a

karja festékes.– Ilyen új lakásban vigyázni kell, mert a festék még nem száradt meg!Edit megköszönte a figyelmeztetést.Még szerencse, hogy a szerelő szólt, most így ment volna a randevúra. Hamar besietett a

fürdőszobába, hogy valahogy ledörgölje a világoskék festéket, de ez nem volt olyan egyszerű. Levette a ruháját, és a zuhany alá állt.

Mindenképpen elkésett most már, legfeljebb Tibor pár percig nélküle üldögél a Schraftnál.Persze szappan nem volt, a festék pedig elég nehezen jött le. Most jutott eszébe, hogy

törülköző sincs, persze hogy nincs, honnan lenne az üres lakásban. Most mit csinálhat? A csuromvizes testére hogyan veheti majd fel a ruhát?

Ahogy elzárta a zuhanyt, hirtelen az az érzése támadt, mintha valaki járkálna a szobában. Igen, lépteket hallott, valaki bejött a lakásba…

Úristen! Lehet, hogy nem zárta be a bejárati ajtót, és a néger telefonos jött vissza. De miért jött? Valamit talán itt felejtett.

– Ki az? – kérdezte, egy árnyalattal izgatottabb hangon, mint ahogy szerette volna.– Én vagyok, drágám! Nem mentem be a Schrafthoz, tudtam, itt vagy még…– Tibor! Jaj! Úgy megijedtem, hogy ki jött be a lakásba. Meztelen vagyok, csuromvizes és

nincs törülközőm!

19 Kosárlabda. (angol)

18

– Rohanok, és hozok egyet! Szemközt van egy fehérneműüzlet.Tibor mögött becsapódott a külső ajtó. Edit most a szívére szorította a kezét. Hogy dobog,

szinte kalapál. Tényleg meg volt rémülve, de még mennyire, most döbbent csak rá. Miket olvas az ember az újságokban, jaj…!

Tibor percek alatt már itt is volt a törülközővel. A csomagot benyújtotta az ajtón.– Remélem, elég illedelmes vagyok? – kérdezte közben.Edit nevetett. Maga köré csavarta a nagy frottírtörülközőt, amelyen napernyők virítottak és

egy felirat ismétlődött: Üdvözlet Miamiból.– Ha nem tudnád, ez strandra való!– Tudom, kis szívem! De nagyon megtetszett nekem. És tizenhárom nap múlva úgyis a miami

strandon leszünk…Edit kijött a fürdőszobából. Válltól egészen térdig be volt burkolózva, jóval kevesebb látszott

belőle, mint bármely nyári ruhácskában, de mégis…Talán az a tudat, hogy egy törülközőbe van burkolva, vagy az, hogy ketten vannak, egyedül

vannak…– Meg se csókolsz? – kérdezte Edit, és kicsit felágaskodott, mert mezítláb jóval alacsonyabb

volt Tibornál.– Majd ha felöltöztél…– Miért? Én se kérem, hogy csak frakkban legyél, ha meg akarsz csókolni!– Öltözz fel!– Persze hogy felöltözöm. De most csókolj meg, mert aztán kirúzsozom a szájamat.– Ne rúzsozd! Nekem jobban tetszel anélkül!– Hogyisne! Úgy néznék ki, mint valami hülye kislány!– Hátaz vagy! Nem…?– Na megállj!…Edit egy hirtelen mozdulattal most nyakon legyintette, ez egy játékos pofon akart lenni,

strandon is, a vízben sokszor hancúroztak így, de akkor nem kellett közben vigyázni, a mozdulattól semmi baj nem történhetett. De most a törülköző kioldódott, és egyetlen szempillantás alatt le is esett.

Edit meztelen volt. És ha nem Edit lett volna, rafinált játéknak tűnt volna az egész jelenet. Így azonban más volt. Riadtan emelte fel a földről és burkolta be magát.

– Látod, mondtam, hogy öltözz fel…!Edit nem válaszolt. Rettenetesen zavarban volt.– Tudod, kicsim, francia filmekben szoktak törülközőbe csavarva járkálni, például Brigitte

Bardot. De ott a jelenet másképpen végződik…– Hogyan? – kérdezte ártatlanul Edit. Persze ezt nem kellett volna kérdeznie, persze hogy nem.– Együtt voltunk a moziban. Nem emlékszel?– De…– Mariska néni is velünk volt. Nagyon meg volt rökönyödve.– És most hogy meg lenne! Képzeld el, ha tudná, hogy itt vagyunk kettesben. Egyedül… És

méghozzá én ebben a törülközőben.– És az előbb anélkül! Mondd, kicsim, tulajdonképpen te mit gondolsz? Hogy én fából

vagyok…?– Nem gondolok semmit. Csak azt, hogy imádlak, Tibor! És az előbb nem akartál

megcsókolni, amiből azt látom, hogy nem vagy túlságosan oda értem… Nem is tudom, hogy miért veszel feleségül? Csak mert unsz ott lakni abban az öreg házban, a kellemetlen Pusserl úrnál? És mert már a kínai nő is elment onnan…

– Honnan tudsz te a kínai nőről?

19

– Sanyi mesélte. Tőle tudom… Egy kínai nő lakott a földszinten, és jóba voltatok… A nevét is megmondta, csak rém furcsa, nem tudtam megjegyezni…

– A kínai lány nagyon régen elment onnan. Sanyin csodálkozom, hogy ilyesmiket elmond neked…

– Miért ne? A feleséged leszek, jobb, ha tudok ezekről a dolgokról. Csak azt mondd meg egész őszintén, hogy szeretted-e? Jobban, mint engem?

– Te kis csacsi. Ő valami más volt az életemben.– Mi más?– Úgysem értenéd meg… Minek beszéljünk róla.– És hogy hívták? Legalább azt mondd meg.– Lin-Tsu-Hónak hívták.– És mondd, Lin-Tsu-Ho nem akart feleségül menni hozzád?– Nem hinném… – Elnevette magát. – A vallatás be van fejezve. Én se kérdezlek soha, hogy

Pesten ki udvarolt neked. Úgyis azt mondod, hogy senki. És senki nem is tetszett neked soha…– Azt nem mondtam. Sőt, sokszor el akartam mesélni neked egy érdekes esetemet.

Megismerkedtem egy fiúval a vonaton, amikor édesapámhoz mentem látogatóba az oroszlányi szénbányába. Akkor ott dolgoztak a politikai foglyok… Édesapa is. Nagy csomagot cipeltem, ennivalók voltak benne, kivételesen tíz kilót lehetett bevinni. A vonat zsúfolva volt, fél lábbal álltam a folyosón, lökdöstek jobbra-balra. Akkor jött a fiú. Elhelyezte a csomagot, és nekem is szerzett egy ülőhelyet. Az állomásokon málnaszörpöt hozott, és kedves és csinos volt, Zubek Ferinek hívták… Mondta, hogy nyolcadikos, éppen érettségi előtt van. A papáját megy látogatni ő is. Olyan melegséget éreztem iránta, hiszen sorstársak voltunk. Eddig, ha egy fiú udvarolni akart, mindig az volt az eszemben, hogy édesapám a börtönben sínylődik… De ez a fiú, ez valahogy más volt. Első pillanattól más. Hiszen az ő apja is…

– Szóval Zubek Ferinek hívták – jegyezte meg Tibor kedvetlenül. – És…? Elmondod most az egész ügyet vele? Vagy csak amennyit jónak látsz?

– Nem volt ügy, nem volt semmi, hiszen csak egyszer láttam. Ott a vonaton. De órákig utaztunk együtt, és nekem percről percre jobban tetszett, és láttam, hogy ő is odavan értem… Ott a tömegben, az oroszlányi állomáson valahogy elszakadtunk egymástól, de akkor már úgyis tudtam a pesti telefonszámát… Édesapámat betegen találtam. Nem mondta meg, hogy mi a baja, de borzasztó állapotban volt. Elöl két foga hiányzott, és ha rám mosolygott, sírva fakadtam. Egy cellatársa félrehívott és megmondta, hogy megkínozták, összeverték, rúgták. Zubek, az ávós pribék. Az rúgta ki a fogait. Csizmasarokkal. A Zubek… Nem tudom elmondani, hogy mit éreztem. Borzasztó volt… Hogy én a pribék kölykével flörtöltem egész úton. Annak a pribéknek a kölykével, aki kezet mert emelni az én édesapámra. Édesapura, akire mindig olyan büszke voltam… Simonyi tanár úrra, akit úgy imádtak a diákjai, aki…

– Kicsim, édes kicsikém, ne sírj! Kár volt ezt elmondanod. Nem szabad a múltra gondolnunk… Ezek a dolgok elmúltak felettünk, és ami most jön, az minden csak jó lehet! Szeretjük egymást… Most kezdődik az életünk. Ami eddig volt, az csak előjáték. Szomorúan indult, de vidáman fog folytatódni! Felteszek most egy lemezt, valami vidámat. Jó?

– Jó.Edit már mosolygott is a könnyein keresztül. Aztán lekuporodott a dívány sarkába. Tibor

odaült mellé, és átkarolta. Ebben a mozdulatban most csak gyöngédség volt, végtelen gyöngédség, semmi más.

Sokáig ültek így. A szobában egyre sötétebb lett, lámpa még nem volt a szobában, amit felgyújthattak volna. Csak a zenegép számlapja világított.

A nyitott ablakon a Lexington Avenue lármája távoli zsongásként szűrődött be, olyan magasan voltak, a tizenkilencedik emeleten.

– Én azt hiszem, nagyon boldog leszek veled – mondta hirtelenül Tibor.– Én is azt hiszem – mondta a lány, és most a sötétben odahajolt hozzá, a szája egészen a

szájához ért.

20

– Csókolj meg – lehelte alig hallhatóan.Tibor megcsókolta. Egészen szelíden, az ajka éppen csak hozzáért a lány ajkához. Valahogy

félt most, nem akart felgyulladni, nem akarta elveszteni a fejét…– Azt a Lin-Tsu-Hót is csak így csókoltad meg?– Nem…– És miért nem?– Mert ő nem volt szűz…– Most haragszol, hogy én az vagyok…? Ettől még megcsókolhatsz! Most nem kell félnünk,

hogy bejön Mariska néni. Most egyedül vagyunk…– Éppen ezért…– Tibor, én rettenetesen szeretlek! Én nem is tudtam, hogy ez van… Hogy ilyet érezhet az

ember…Magához húzta a fiú fejét, a szája szomjasan kinyílt, és szinte szívta magába a csókját. A jobb

kezével közben simogatta a tarkóját, a tenyere mintha rátapadt volna Tibor nyakára.Ez a csók, szelíden indult, de mindig vadabb lett, gyújtóbb. Most már úgy összeforrt az ajkuk,

mintha soha nem is tudna többé szétválni.Tiborban fellángolt a vágy. Végighullámzott a hátgerincén, remegett és érezte, hogy Edit is

remeg már… A törülköző még rajta volt, de már félig kibomolva, Tibor most végigcirógatta ujjaival a meztelen mellét, amely már előbuggyant, keményen, feszesen, mint egy friss alma.

Aztán tovább cirógatta, becézte, simogatta, közben még tartott a csók, de már lassan kezdett szétválni az ajkuk, és Edit egy hirtelen mozdulattal most hátrahajtotta a fejét, a csók így a nyakán folytatódott.

– Ugye nagyon szeretsz? – kérdezte.Tibor nem válaszolt, csak csókolta a lányt, most a mellét, a kis kőkeménnyé meredt rózsaszín

bimbóját, amely remegett, reszketett a szájában.Aztán tovább csókolta. A törülköző már leesett a földre, Edit meztelenül feküdt a díványon, a

vágytól szinte elalélva, egyetlen érintéstől vagy tüzesebb csóktól egyre jobban és jobban felcsigázva…

A sötétben már nem szégyellte magát, a szeme úgyis le volt hunyva és úgy nyújtotta a testét a csókoknak, mintha már odaadná magát… Pillanatokon múlt, hogy a tökéletes kéjt kicsiholják a csókok, pillanatokon, de Tibor nem bírta tovább…

Felkelt a díványról, és az ablakhoz ment. A hűvös esti szél úgy érte a forró homlokát a nyitott ablakban, mint egy balzsam. Zúgott a feje, lüktetett a halántéka.

– Öltözz fel – mondta csendesen.

V.

Zizinek itt New Yorkban Pamela volt a legjobb barátnője.Pamela nem volt se grófnő, se kalandornő, hanem egy jó nevű Wall Street-i ügyvéd felesége.

Az ismeretségük a hajón kezdődött, Pamela a férjével együtt éppen egy európai vakációról jött vissza a Queen Maryvel.

Zizinek ez volt az első útja Amerikába. Szerencséje volt, hogy pont egy ügyvéddel ismerkedett meg, mert kitűnő tanácsokat kapott tőle csak úgy, beszélgetés közben. Zizinek megmondták előre, hogy Amerikában az a legfontosabb, hogy valakinek jó ügyvédje legyen.

Mr. Cooper méghozzá igen jó külsejű, kellemes modorú férfi volt, úgy negyven év körül. Természetesen Zizi őrá startolt, mert nem azt képzelte, hogy a feleségével fog barátkozni és hogy azon keresztül lesz egy állandó ügyvédje. Zizi a sokkal egyszerűbb módot választotta volna, de…

21

Ez az egyszerűbb mód megakadt az ügyvéd hűvös udvariasságán. Ha tánc közben megpróbált hozzásimulni, a férfi, mint valami tánctanár, úgy tolta el magától, sőt még képes volt megjegyezni, hogy New Yorkban nem úgy táncolnak, mint Európában…

Érdekes…És még érdekesebb, hogy Pamela egyáltalán nem volt féltékeny, ő volt az, aki mindig

erőltette, hogy táncoljanak, ő hívta le a férjét a swimming-poolba, mikor pedig láthatta, hogy ragyogó fiatal nők bikiniben ugrándoznak, ő maga igen szolid gyapjú fürdőruhát viselt, ami nem sokat mutatott belőle. De nem is volt mit mutatni, lapos, csontos alakja volt.

Mr. Coopert nem nagyon érdekelték a bikinis szépségek, és Zizivel szemben is az egész hajóúton egyetlenegyszer sem viselkedett másképp, mint a kötelező udvariassággal és szívélyességgel.

Annál jobban felmelegedett Pamela.El volt ragadtatva Zizitől és főleg attól a gondolattól, hogy a következő charity20 estélyének a

meghívóján milyen jól fog festeni a neve. Contessa Santuanni.Mintha versenyben lett volna, egy állandó, meg nem szűnő versenyben a többi charity

hölggyel, hogy ki tud több jó nevet szerezni a meghívóra. Legutóbb egy orosz nagyhercegnőt szerzett, ragyogó név volt, de ő maga szegényke egy vén, rozoga, kriptaszökevény, tollas fejdísszel a hamis tincsein, amikor megjelent és kézcsókra nyújtotta glaszékesztyűs kezét, hát az kínos volt…

De ez a contessa Santuanni, ez elragadó! Pamela szinte ünnepelte önmagát ezért az új szerzeményért. Teljesen a charitynek élt, annak szentelte minden idejét, és ideje volt bőven, mert se gyerekei, se szeretői nem voltak.

Hogy Zizinek sincsenek szeretői, erről meg volt győződve, minél többet volt együtt vele. Zizinek minden szavát elhitte, fogalma sem volt arról, hogy létezik egy Mr. David Johnson, aki a számlákat fizeti.

Szerencsére nagyon messze laktak egymástól. Cooperek lent laktak a Greenwich Village-ben, egy most épült csodálatos felhőkarcolóban, egész közel a Wall Street-i office-hez21. Zizi viszont a River Dale-en lakott, Bronx legelőkelőbb villanegyedében. Ez a távolság mentette meg attól, hogy Pamela váratlanul betoppanjon hozzá, és esetleg meglepő felfedezéseket tegyen. Mert bizonyára meglepte volna, ha David kopasz feje bukkan fel az olasz stílusú, mennyezetes ágy brokátfüggönyei mögül…

Leginkább a cityben találkoztak. Együtt löncsöltek valamelyik divatos francia vendéglőben az 57. Street környékén. Zizi a Cadillacjével jött be a városba, Pamela többnyire taxin, de titokban szeretett autóbuszon járni, hogy megtakarítson néhány centet. Meglepően takarékos volt, de persze csak ha kis dologról volt szó. Egy európai útra nem sajnálta a pénzt, drága prémekre sem. Most is úgy jött be a városba, hogy a vállán egy legalább kétezer dolláros nercstóla volt, csak úgy hanyagul rádobva.

A Le Valois-ban, ahol ma randevújuk volt, piros frakkos pincérek szolgáltak fel a gyertyákkal megvilágított helyiségben. Pamelának állandó asztala volt itt, gyakran a férjével is idejöttek vacsorázni, ilyenkor mindenki láthatta őket, a tökéletes házaspárt, akik olyan kellemesen csevegve töltik el az estét, mintha fiatal házasok lennének, akik csak egymásnak élnek.

Nem akadt a New York-i társaságokban senki, aki ne lett volna a legjobb véleménnyel róluk. Mr. Cooper nemcsak remek ügyvéd, de a családi élete is példás. Partikon még sosem látta senki, hogy többet ivott volna a kelleténél, vagy többet táncolt volna valakivel… Az irodájában nem glamour-girlök22 ültek az írógépeknél, és a titkárnője is egy középkorú, őszes nő volt, cvikkerrel az orrán.

20 Jótékonysági. (angol)21 Iroda. (angol)22 Divatbaba. (angol)

22

Ha a társaság kedvéért elmentek a Copacabanába, ő volt az egyetlen férfi, aki nem tett kétértelmű megjegyzéseket a majdnem meztelen copa-girlökre23, és még véletlenül sem csillant fel szemében az a bizonyos éhes pillantás, amit valamelyik izgalmas szépség, táncnak nevezett vonaglásával, a legrendesebb férjből is kiváltott…

– Pamela boldog lehet egy ilyen emberrel – állapították meg.És Pamela boldog is volt. Legalábbis mindenki ezt hitte. Tökéletesen játszotta a szerepét.

Nemcsak a külvilággal szemben, de még a saját otthonában a cselédség sem sejtett semmit.– Mr. Cooper ma későn jön haza – mondta egykedvűen a szakácsnőnek. – Én pedig színházba

megyek, készítsen valami hideg vacsorát.Ha Mr. Cooper későn jött haza, az nem azt jelentette, hogy egy kliensével folytatott

tárgyalásokat, sem azt, hogy a klubjába ment, hanem a szokásos műterem-látogatást…Pamela pontosan tudta, hogy nem azért költöztek a Greenwich Village-be, hogy közel

legyenek a Wall Street-i irodához, hanem a „műteremhez”…Illetve Diegóhoz, a festőművészhez.Diego hullámos hosszú hajat hordott, fekete szempillái olyanok voltak, mint egy lányé. Karcsú

csípőjén feszes torreádornadrágot viselt és spanyolos, piros selyemövet. Festeni nem nagyon tudott, de gitározni igen. Néha énekelt is, a hangja meleg és behízelgő volt. Persze spanyolul énekelt, amiből Mr. Cooper egy szót sem értett, de annál jobban izgatta őt. Egyáltalán minden, ami Diegóval kapcsolatos volt, izgatta, boldoggá tette, néha pedig kétségbeejtően boldogtalanná. Ha más fiúkat látott a közelében, gyötörte a féltékenység. Csak magának akarta Diegót, szenvedélyesen ragaszkodott hozzá… Ha feljött valami modell, aki órákig állt meztelenül egy képhez, az nem zavarta. Ezek a fiatal lányok, akármilyen formás és üde testük volt, itt ugrálhattak csupaszon, semmivel sem voltak érdekesebbek, mint az utcán egy kutya, amelyik szintén csupasz.

Diego kiállításra készült, mégpedig egy Madison Avenue-i galériában fogadták el a képeit. Fogalma sem volt róla, hogy ezt Mr. Cooper intézte el a pénzével. És ha néhány képét magas-áron megveszik, amögött is Mr. Cooper pénze lesz.

Diegónak nagy szerencséje volt Mr. Cooperral. Azelőtt csak alkalmi kalandokba bocsátkozott, a kávéházakban szedte fel a hasonló érzelmű urakat. De most. Most megcsinálta a szerencséjét…

Amíg ez a szerelem tart, nincs gondja semmire.Ha pedig elmúlik, akkor jön a másik lehetőség. A pasas nős… És ebben nagy fantázia rejlik.

De még milyen!Persze azt nem tudhatta Diego, hogy a feleség tud mindent…Tudja Diegót, mint ahogy tudta a fiatal sofőrt is, aki azelőtt volt és tudta a szőke zongoristát,

meg azt a Puerto Rico-i fiút a West Side-on, mindegyiket…Igyekezett úgy felfogni a dolgot, hogy ő egy beteg ember mellett ápolónő. Méghozzá nem is

kell ápolni, semmit sem kell tennie, csak a világ előtt elpalástolni a szörnyű betegségét. Néha azzal vigasztalta magát, hogy ez még mindig jobb, mintha őrült lenne. Akkor nem nyújtana neki ilyen előkelő pozíciót, azonkívül mindenki sajnálná. Így viszont irigylik, és ez sokkal kellemesebb.

Mindig mosolygott, mindig vidám volt.Most is mosolyogva fogadta Zizit, aki persze késett. Mind rendesen, most sem tudott

parkolóhelyet találni a vendéglő közelében.Pamelának megint nagy tervei voltak, egy koktéltáncot akart rendezni a Waldorf-Astoriában,

ezúttal az árvízkárosultak javára.– Sorsjáték is lesz, amelyen színes televíziókat fogunk kisorsolni – mondotta. – És éppen ezért

ide kérettem Mrs. Ripleyt – mondta kissé szabadkozva. – Őtőle kapjuk a televíziókat…Mrs. Ripley nemcsak bőszítően unalmas volt, de borzalmasan öltözködött is.Ahogy megjelent a vendéglő bejáratában, Pamela azonnal megbánta, hogy ide hívta, még a

szertartásos modorú pincérek is elmosolyodtak.23 Utalás a mulatóra – Copacabana, copa-girl. (angol)

23

Mrs. Ripley shocking-pink24 kabátot viselt, shocking-pink kalapot és cipője is ilyen színű volt, a kesztyűje is. Mintha az egész nő egy pink színű szósszal lenne leöntve, amit még tetézett az, hogy az előreálló fogai mindig rúzsosak voltak.

Szemüveget viselt, amelynek keretét tarka drágakövek díszítették.Alighogy leült az asztalhoz, elkezdte az állandó témáját, amit Pamela már annyiszor hallott,

hogy tudta kívülről, mint egy leckét.De Zizi most hallotta először, és igyekezett érdeklődve meghallgatni.Mrs. Ripleynek volt egy fia, a Bob. Egy állítólag tehetséges és gyönyörű fiú, akit a Harvardra

járattak, és aztán elküldtek Görögországba, hogy tanulmányozza az archeológiát, és mit csinált ez a fiú? Ahelyett, hogy az Akropoliszt meg a többi ilyen fontos romokat vizsgálgatta volna, megismerkedett ott egy lánnyal, és elvette.

Egy ilyen fiú! Aki elvehetett volna egy Vassar College-ot25 végzett lányt! Fogja magát és hazahoz egy ilyen görög lányt, aki nem is tud rendesen angolul. Helgiának hívják…

– És csinos legalább?– Csinos, kis barna. De nem tudunk róla semmit. Egy amerikai lánynál az ember

megismerkedik a szüleivel, rögtön látja a „background”-ját26. De egy ilyen Európából jött azt mond, amit akar. Én meg azt hiszem el, amit én akarok… Nekem mindenki olyan gyanús, aki nem amerikai…

– Akkor én is gyanús lehetek – mosolygott Zizi.– Drága grófnő, hogy mondhat ilyet! Olyan megtiszteltetés a számomra, hogy

megismerhettem!– Helgia színésznő volt, ugye? – kérdezte most Pamela.– Igen, azt mondja. Ezekben a klasszikus görög tragédiákban játszott!– Hát akkor meglehetősen művelt lehet – jegyezte meg Zizi.– Lehet, hogy az… Ezt én persze nem tudom megállapítani. Most már csak azt szeretném,

hogy egy unokám legyen. Ha már Bob elkövette ezt, hogy a megkérdezésünk nélkül megnősült, hát legalább legyen valami értelme! Mert egy házasság gyerek nélkül semmi!

Mrs. Ripley rájött, hogy ezt nem kellett volna mondani, hiszen Pamelának sincs gyereke. Hogy jóvátegye, még hozzáfűzte:

– Persze vannak kivételek! Mint például a te házasságod, Pamela! Az tökéletes így is, gyerek nélkül. Na, és még lehet, igaz? Miért ne? Sok esetben évekig nincs semmi, aztán mikor már nem is merik remélni, jönnek a gyerekek egymás után…

– Negyvenéves vagyok – mondta szelíden Pamela –, most már nem is volna kedvem hozzá…Zizi nem szólt bele a beszélgetésbe. Ismeretlenül is sajnálta ezt a Helgiát e miatt a borzalmas

anyósa miatt.– Megjegyzem – mondta Mrs. Ripley –, a fiam is odajár a jachtklubba, és ott megláthatja őket,

kedves contessa. Ha esetleg megismerkedik Helgiával, azonnal véleményt alkothat róla. Ön is európai, jobban meg tudja ítélni. Még akkor is, ha ön a felsőbb arisztokráciához tartozik, ő meg csak egy szerényebb polgári családból való…

– Ritkán járok mostanában a jachtklubba. Meglehetősen unalmasnak találom – mondta Zizi.Semmi kedve sem volt megismerni Mrs. Ripley fiát, sem a Görögországból importált Helgiát.

VI.

24 Botrányos rózsaszín. (angol)25 Főiskola. (angol)26 Háttér. (angol)

24

Három nappal az esküvő előtt meghozták a menyasszonyi ruhát. Edit az örömtől és az elragadtatástól alig tudott szóhoz jutni. Szinte hozzá se mert érni a gyönyörű, hófehér brokáthoz, csak az ujjai hegyével rendezgette, ahogy kiterítette az ágyra.

Egy külön nagy dobozban volt a mirtuszkoszorú és a fátyol. Ennek nem tudott ellenállni, hogy ne próbálja fel azonnal.

A tükör elé állt és feltette a mirtuszt, aztán megpróbálta elrendezni a dús csipkefátyolt.Ahogy így nézte magát, mintha orgonabúgást hallott volna, hirtelen olyan érzése támadt, hogy

csak álmodja mindezt. Álom lehet ez csak… Ennyi boldogság, ennyi nem is lehet a világon… Csak az ábrándokban, ahogy elképzelte már kislány korától.

Mariska néni is bejött. Nem győzött dicsérni mindent, a ruhát, a fátyolt.– Nagyon szép menyasszony leszel, kis szívem! A mirtuszt és a fátyolt számla nélkül küldték,

ez Miss O’Brien ajándéka volt. Az öreg kisasszony a menyasszonyifejdísz-osztályt vezette, és amíg Edit ott dolgozott az

áruházban, mindig nagyon kedvelte.– Megköszönted már? – érdeklődött Mariska néni. – Azt hiszem, illene, mégpedig azonnal!Edit felhívta az Altman áruházat, de Miss O’Briennel nem tudott beszélni. Már két napja nem

jött be, mert beteg. Otthon fekszik a lakásán.– Szegény, öreg Miss O’Brien… Mindig attól félt, hogy egyszer beteg lesz, és akkor nincs

neki senkije. Nincs, aki egy pohár vizet adjon. Olyan magányos… Tudja, mit csinálok, Mariska néni? Most elmegyek hozzá. Megköszönöm a gyönyörű fátyolt.

– Köszönd meg telefonon.– Nincs telefonja. És különben is, miért ne legyen egy kis öröme! Elképzelem, ahogy

elhagyatottan fekszik, aztán betoppanok hozzá, és ha valamire éppen szüksége van, bevásárolom. Kocsival megyek, nem probléma.

– Hát, ami a kocsit illeti, megmondom neked, Joe bácsi nem nagyon szereti, ha elmész a kocsijával. Nincs nagy véleménnyel a vezetésedről.

– Téved, Mariska néni! A múltkor már meg is dicsért! És különben sem mehetnék máshogy, kint lakik Queensben, nem bolyonghatok ott összevissza, a subwaytól27 messze van. És nyolcra itthon akarok lenni, Tibor nyolcra jön…

– Most délután nem is találkoztok?– Nem. Tibornak millió dolga van. Elmegy az utazási irodába is, elintézi a repülőjegyeket,

meg a szobafoglalást Miamiban. Ezt ő intézi, nélkülem. Azt akarja, hogy minden meglepetés legyen számomra. Én még azt sem tudom, melyik hotelban leszünk. Csak azt árulta el, hogy az óceánparton. És hogy pálmafák lesznek az ablakaink alatt… Majd Miamiból írok Pestre néhány lapot. Először is anyukának. Hadd lássa, hogy a kislánya hol nászutazik. Miami. Atlanti-óceán… Hát nem olyan ez, mint egy tündérmese…?

Tibor már nyolc előtt megérkezett. A zsebe tele volt floridai prospektusokkal. Úgy tervezte, hogy a két hét alatt nemcsak Miamiban lesznek, hanem átmennek néhány napra Palm Beachbe is. A szobát a Hotel Carillonban foglalta le. Ez aztán Editnek minden elképzelését felül fogja múlni. Hogy jóval többe kerül, azzal nem törődött. Most már felment a fizetése az Oil Companynél a sok túlórával heti száznegyven dollár fölé, és a nászútján miért ne a legszebbet válassza ki, ez egyszer van az életben…

Szinte lámpaláza volt ettől az úttól. Mindent aprólékosan elképzelt magában, attól a pillanattól kezdve, amikor megérkeznek. Az esküvő a templomban fél tizenkettőkor lesz. A díszebédről már három órakor el fognak tűnni, hogy a repülőtérre idejében kiérjenek. Este érkeznek Miamiba… Hogy a Hotel Carillonban vacsoráznak-e az első estén, ezt még nem tudta. Az első este… Az első éjszaka…

27 Metró. (angol)

25

Nászéjszaka. Milyen banális szó, talán mert annyi ostoba vicc kezdődik ezzel a szóval – a nászéjszakán…

Az övék az igazi nászéjszaka lesz, olyan romantikus környezetben, ahogy Edit elképzelhette a kislányos fantáziájával…

– Edit nincs itthon?– Rögtön itt lesz, elment ahhoz a Miss O’Brienhez, hogy megköszönje a szép fátyolt. Nézze

meg, Tibor! A menyasszonyi ruha is itt van már, odabent kiterítve az ágyon. Gyönyörű!Tibor megnézte a ruhát, nem sok szakértelemmel, mert női ruhákhoz nem sokat értett. De azt

látta, hogy tényleg szép. És milyen szép lesz Edit törékeny kis alakján. A mirtuszkoszorú a fátyollal valami furcsa meghatódottságot ébresztett fel. Lehet, hogy ez a kis fejdísz, ez a szimbólum volt az, ami visszatartotta a legforróbb pillanatokban is, hogy az övé legyen… Lehetséges. Az utóbbi napokban már nem is mentek fel kettesben az új lakásba, már mind a ketten tudták, hogy pillanaton múlna csak, egyetlen csókon talán, és beleszédülnek abba az ölelésbe, amit most már arra a miami éjszakára tartogattak…

Negyed kilenckor megjött Joe bácsi.– Mi van vacsorára? – érdeklődött. Nagyot szippantott szokása szerint, és megjegyezte: –

Wounderful28 szagok jönnek a kitchenből29.– Paprikás csirke. De nem tálalok addig, míg Edit nincs itt.Fél kilenckor Mariska néni meggondolta magát, és mégis behozta a vacsorát.– A nokedli egészen kiszárad, nem várunk tovább.Leültek hárman az asztalhoz. Olyan szokatlan volt, hogy Edit nincs az asztalnál, hogy

Tibornak még az étvágya is elmúlt. Bosszankodott is. Miért kell Editnek ilyen sokáig ott maradnia, semmi értelme. Odamegy, megköszöni, és ezzel kész.

Kilenc óra felé már Mariska néni is mintha ideges kezdett volna lenni, de leplezte. Beszámolt a főtisztelendő úrról, akivel pontosan megbeszélte, hogyan lesz a templom kidíszítve, a piros plüss-szőnyegtől kezdve a virágokig. És az orgonán egy komoly művész fog játszani… Miközben beszélt, az ajtót leste.

A vacsorán már túl voltak, Mariska néni már le is szedte az asztalt, de Edit még nem volt itthon.

– Érdekes ez a lány – jegyezte meg egyszerre Joe bácsi. – Miért marad el ilyen soká? Ha az autóval ment volna, azt gondolnám, azzal történt valami baj!

– Azzal ment…– Az autóval?Joe bácsi most méregbe jött. Tibor viszont megijedt. Úristen, csak nem történt valami baleset

vele. Fél tíz van… Biztos, hogy történt valami, különben itthon lenne már.Joe bácsi is ezt gondolhatta, de nem akarta Mariska nénit felizgatni. Csak általánosságban

kritizálta a női vezetőket. A gázra lépnek a fék helyett, ha meg valami szabálytalanságot csinálnak és odajön a rendőr, csak bájosan mosolyognak, vagy sírnak és a rendőrt megfőzik…

A rendőr említése most mindhármukban pontosan ugyanazt az ötletet vetette fel, de valahogy nem merték kimondani. Telefonálni kellene a rendőrségre… Volt-e valami accident30

Queensben…?Tibornak mentő ötlete támadt.– Lemegyek az utcára és körülnézek! Hátha már itt van, csak nem tud parkolóhelyet találni…Tibor lement és egy szemközti bárból felhívta a rendőrséget. Elég soká tartott, amíg

kapcsolták a megfelelő osztályt. Újabb várakozás után közölték, hogy Queensből egész este egyetlen autóbalesetet sem jelentettek.

Tibornak kő esett le a szívéről. Úgy futott fel a lépcsőn, hogy kettőt ugrott egyszerre. Most, mivel már tudta, hogy nem történt baj, bevallotta, hogy miért ment le.

28 Csodálatos. (angol)29 Konyha. (angol)30 Baleset. (angol)

26

– Semmi baleset Queensben! Nem kell izgulnunk!Nem kell… De mégis izgultak, ha egy kis enyhülést is hozott ez a hivatalos megállapítás.– Hát azért valami mégiscsak nincs rendjén – mondta Joe bácsi. – Ez a szegény gyerek most

ott ülhet egy service stationban31, esetleg egy gumidefekttel… De lehetne annyi esze, hogy hazatelefonál!

Igen, Tibort is ez izgatta, azt nem értette, hogy miért nem telefonál, ha valami baj van… Miért?

Már minden lehetőséget megvitattak. Hogy mégsem a kocsival lehet baj, hanem Miss O’Briennel. Talán hirtelen olyan rosszul lett, hogy kórházba kellett szállítani, és Edit vele ment. Talán haldoklik és Edit ott van mellette…

– Kórházakban mindenütt van telefon, akkor hazatelefonálna…!– De nem akarja magára hagyni az öreg szerencsétlen nőt. Tudjátok, milyen jó szíve van.

Sajnál-– És minket nem sajnál, hogy itt idegeskedünk? Nekem egészen felmegy a vérnyomásom –

mondta Joe bácsi. – Egyáltalán, minek megy ilyenkor látogatóba…?– Legalább tudnánk a címét ennek a nőnek! Tibor azonnal odamehetne taxival…– Igen, ugyanerre gondoltam én is! Most azonnal elmegyek az Altman áruházba és megtudom

a címét.Az áruház a 34. utca és a Fifth Avenue sarkán volt. A taxisofőr, ahányszor egy

utcakereszteződésnél piros fényt kaptak, elővette az újságját és beleolvasott. Néha egy-két pillanattal később indult, és ettől Tibor még idegesebb lett. Dupla borravalót ígért, csak siessen!

Az áruház személyzeti bejárata előtt kiugrott a kocsiból.– Itt várjon meg, innen megyünk tovább Queensbe!Tibor becsengetett a kapun.Az éjszakai portás elég hamar előkerült. Az a kedélyes típus volt, aki azt hiszi, hogy a

humorára mindenki kíváncsi.– Miss O’Brien címét óhajtja, fiatalember? Jöjjön reggel kilenckor a személyzeti osztályra.– Most azonnal tudnom kell a címét! Azonnal oda kell mennem hozzá!– Nézze, fiatalember, én nem ismerem ezt a Miss O’Brient, de akármilyen csinos is, azt

ajánlom, menjen egy olyan hölgyhöz, akinek tudja a címét…– Ne tréfáljon, kérem! Miss O’Brien egy hetvenéves nő!– Az elég öreg magához!– Ne tréfáljon velem! Azonnal meg kell tudnom a címét, a menyasszonyom odament, és nem

jött még haza. Nyolcra ígérte és most fél tizenegy!– Ilyenek a nők! Sosem pontosak. Az én feleségem például…– Nem érdekel! A cím kell nekem! Valami történt, azonnal oda kell mennem!– Nem adhatok ki címet, erre nem vagyok feljogosítva! Szabályellenes!Tibor kért, könyörgött. Végre megszánta, és kikereste neki a címet.19-27. Flower Street…Tibor visszament a taxihoz. Most kissé nyugodtabb volt, megvan a cím. Ez a fontos! Editet

hazahozza, Miss O’Briennek majd odarendel legfeljebb egy ápolónőt, vagy kórházba viteti. Bár az is lehet, hogy máris kórházba vitték, és Edit nincs is ott… Sőt ez a legvalószínűbb. És hátha már otthon van…?

Megállíttatta a kocsit egy bárnál, hogy telefonon felhívja Mariska néniéket.A sofőr dünnyögött valamit, hogy ha úgy sietteti, miért áll meg egy ital miatt…Tibor idegesen tárcsázta a számot. Hátha Edit veszi fel a kagylót, hátha otthon van már. Joe

bácsi volt a telefonnál:– Még nem jött haza!– Én most megyek Queensbe, megkaptam a címet!

31 Autójavító. (angol)

27

– Az isten áldjon meg, édes fiam, hozd haza azt a gyereket!Tibor már nem is hallotta ezt, letette a kagylót, és rohant vissza a taxiba. Most már a

türelmetlenségtől szinte nem bírt magával. Haragudott Editre, hogy miért hozza ilyen helyzetbe, hogy csinálhat ilyet, egy telefonhívással sem jelzi, hogy valami okból nem tud hazajönni. Csak egy ok lehet, hogy ezt az öreg nőt kórházba vitték, és vele van.

A sofőr elég gyors tempóban vezetett, a Queens Boulevardon ilyenkor már alig van forgalom. Aztán befordult egy kis mellékutcába, ahol csupa egyemeletes családi ház volt, olyan egyformák, hogy nehéz volt megtalálni a 19-27-est.

Végre ez is megvolt.A kis ház teljesen sötét volt, egyetlen ablakból sem szűrődött ki fény. Edit tehát nincs itt… Jó

volt a feltevés, hogy elmentek a kórházba.Becsengetett. Biztos, hogy más lakó is van itt, az öreg kisasszony nem foglal el egy egész

házat.A második csengetésre kijött egy férfi. Hálókabát volt rajta, és gyanakodva nézett Tiborra.– Kit keres?– Miss O’Brient. Itt lakik?– Itt. De ilyenkor már alszik. Nem gondolja, uram, hogy éjjel van…?– Nem vitték el kórházba?– Miért vitték volna?– Beszélnem kell vele azonnal! Kérem, szóljon neki!– Mondom, hogy alszik.Az első emeleten most kigyulladt a villany. A nyitott ablakban megjelent Miss O’Brien.– Ki az? Engem keresnek?– Igen! Én vagyok itt, Edit vőlegénye! Ne haragudjon, hogy zavarom ilyenkor, de Edit azt

mondta, idejön látogatóba…– Ó, Mr. Kertay, maga az? Edit itt volt. Olyan aranyos!– Szóval itt volt? Mennyi ideje, hogy hazament? Már hazaérhetett?– Fél nyolckor ment el.– Fél nyolckor?– Egész pontosan. Kinyitottam a televíziómat, éppen vége volt a híreknek a kettes csatornán.

Micsoda éjszaka volt ez. A bizonytalan várakozás és valami rémült reménykedés, hogy megszólal a telefon és megtudnak valamit. De mit? Úristen, mit?

– Megölték, elrabolták…Ez volt a refrén, ezt suttogta maga elé Mariska néni, és csak sírt, sírt, közben imádkozott is.Joe bácsi a díványon feküdt, vizes borogatással a szívén. Időnként felugrott, ledobta a

borogatást, és telefonált a rendőrségre.Mindig ugyanazt a választ kapta. Queensben semmi baleset nem történt, a Queensboro hídon

sem és sehol nem találtak egy világoszöld 705 593. rendszámú Pontiacot.Tibor néma kétségbeeséssel ült az asztalnál, és megpróbálta végiggondolni az összes

eshetőségeket.Hol lehet Edit?Hol…?Telefon mindenütt van, és az nem létezik, hogy Edit egyszerűen nem telefonál, ha bármi is

történt a kocsival. Ha várni kell a javítással, akkor pedig otthagyja és hazajön taxin. De akkor már hazajött volna, órákkal ezelőtt.

Mert azóta újabb órák teltek el. Keserves, kétségbeejtően hosszú órák…Tibor már rádöbbent, hogy nem a kocsival történt valami, hanem Edittel.De mi?

28

Úristen, mi történhetett vele?Hajnali három órakor már nem bírta tovább. Bemegy a rendőrségre és bejelenti az eltűnését.

Azonnal küldjenek ki detektíveket, nyomozzanak, csináljanak valamit! Találják meg, úristen, találják meg, hozzák haza.

– Hová mész? – kérdezte Joe bácsi.– A rendőrségre. Bejelentem, hogy eltűnt!– Isten őrizz! Azt nem lehet! – tiltakozott Mariska néni. – Beteszik az újságba, kiírják a nevét,

sztorit írnak róla, Úrjézus, azt nem lehet! A hírnevének vége.– Ne törődjön a hírnevével, Mariska néni! Én veszem feleségül!– Édes fiam, igazad van – helyeselt Joe bácsi. – Menj azonnal, minden mellékes itt, csak

előkerítsék azt a szegény gyereket!A rendőrség épületében olyan mozgalmas élet volt, mintha nappal lenne és nem hajnali

negyed négy. Egy részeg ember, akit éppen behoztak, hangosan énekelt, két utcalány viszont úgy sipítozott, mintha órabért kapnának érte.

Az első emeleten, ahová Tibort utasították, már aránylag nyugodtabb volt a légkör. Csak az éjszakai ügyeletes detektívek voltak itt.

– Ilyenkor nem lehet bejelenteni eltűnést! Tessék reggel nyolckor jönni, egyenesen az eltűnt személyek bejelentési osztályára, második emelet három.

– De most azonnal kell cselekedni! Azonnal kiküldeni a nyomozókat, mert biztos, hogy valami történt!

– Bűncselekményre gondol?– Attól félünk… Lehetséges…– Mikor tűnt el a fiatal hölgy?– Ma este. Azt mondta, hogy nyolcra hazajön, most negyed négy, és még nincs otthon…– És ezt jött ön bejelenteni? Azt gondolja, erre való a rendőrség? A hölgy nem jött haza

idejében, mert nyilván jól mulat valahol. Nyomozzuk ki önnek, hogy hol mulat és kivel? Erre a magándetektív való!

– Értse meg, kérem, ilyesmiről nincs szó. Nem mulatni ment, hanem egy öreg, beteg nőt meglátogatni!

– Ezt ismerjük, kérem. Beteg, öreg nagynénihez mennek látogatóba. Ezt mondják, valójában egy másik udvarló társaságában szórakoznak.

– Értse meg! Kérem, értsen meg végre! A menyasszonyom tényleg ott volt. Meggyőződtem róla én magam. Elment onnan fél nyolckor azzal, hogy hazaindul. És nem ért haza…

– Meggondolta magát és máshová ment. Ismerősökkel találkozott és elhívták partira. Miért kell rögtön bűntényre gondolni?

– A menyasszonyom nem megy el nélkülem szórakozni. Nem is ismer senkit. Ilyesmiről szó sem lehet. Két nap múlva lesz az esküvőnk!

– Ja vagy úgy! Az más. Miért nem ezzel kezdte rögtön, uram. Nagyon gyakori eset, hogy valaki közvetlen az esküvő előtt meggondolja magát. Elszökik. Esetleg mást szeret. Ez még mindig jobb, mintha az esküvő után tűnik el.

Tibor meglepően fegyelmezte magát, hogy ne ugorjon fel, hogy ne mondjon valami jóvátehetetlent a detektívnek.

– Nézze, kérem, biztos vagyok benne, hogy a menyasszonyom nem gondolta meg magát és hogy nem szeret mást…

– Minden férfi biztos ebben! Önnek meg is lehet az oka erre az önbizalomra, hiszen fiatal és jó megjelenésű. De tudja ön, uram, hogy ebben a nyolcmilliós városban még hány jó megjelenésű férfi akad? A fiatal hölgy, amikor elment, hogy volt öltözve? Estélyi ruhában?

– Dehogyis. Úgy, ahogy volt, beült az autóba, és ment.

29

– Szóval, autóval ment. Ez is lényeges. Ha el akart szökni az esküvő elől, nem kellett vonattal vagy repülővel mennie. Ez alátámasztja a feltevésemet, így tehát az autóval együtt tűnt el. Az övé volt a kocsi, vagy az öné?

– A nagybátyjáé, akinél lakik.– Ezek szerint itt lopással állunk szemben. Ellopta az autót.– Dehogy lopta! Mindig ezzel az autóval jár. Ne töltsük az időt, minden perc számíthat, valami

történt vele, és itt állok tehetetlenül. Segítséget kérek, azért jöttem ide, és nem vitatkozni! Csináljanak valamit! Mentsenek meg egy fiatal lányt, akivel biztos, hogy szerencsétlenség történt!

– Autóbalesetet nem jelentettek Queensből, azt mondja ön, ugye?– Igen, és az autó rendszámát is bejelentettük.– Helyes. A rendszámot én is felírom, és kérem, pontosan mondja meg, milyen volt a kocsi.

Mert ezek szerint nemcsak a lány tűnt el, de a kocsi is.– A kocsi nem fontos, csak ő! Őt találják meg! Pontosan megmondom az útvonalat, ahol

hazafelé kellett jönnie. Önökkel megyek, ha kell. Most azonnal! Mert remélem, azonnal csinálnak valamit! Könyörgöm!

– Tessék várni. Ez nem olyan egyszerű. Egy felnőtt személynek legalább huszonnégy órája kell, hogy eltűnt legyen a nyomozás elindításához. Ha nem így lenne, akkor ahányszor valaki reggelig mulat, a féltékeny hozzátartozója vagy vőlegénye velünk nyomoztatná, hol volt az illető. És az adófizetők pénzéből ezt mégsem lehet!

– Tehát nem kapok segítséget? Raboljanak el egy fiatal lányt, öljék meg, fontos a szabály.– Miért kell rögtön a legrosszabbra gondolni. Miért rabolnák el? Olyan gazdag a papája, hogy

százezres váltságdíjat fizetne érte? Azt ajánlom önnek, uram, menjen haza. Aludjon egyet, és ha a menyasszonya holnapra se kerül elő, akkor jelentse be. De reméljük, erre nem lesz szükség!

– Kérem, mondja meg, kivel beszélhetnék itt? Ki az ön felettese? Ki az, aki hajlandó valamit tenni most, azonnal! Ebben a pillanatban!

– A felettesem csak reggel nyolckor lesz itt. De ő is csak ugyanezt mondaná, ragaszkodnunk kell az előírásokhoz!

Tibor kétségbeesetten ugrott fel az íróasztal mellől. Körülnézett, kihez fordulhatna, és valami ösztönnel, hogy itt esetleg talál segítséget, bekopogott egy másik ajtón.

Idősebb rendőrtiszt ült itt, aki jóindulatúan hallgatta végig. Nem vitatkozott, és nem akarta meggyőzni arról, hogy Edit mulatni ment, se hogy elszökött az esküvő elől.

– Magam is úgy látom, hogy valami történhetett. Azonnal kiküldök nyomozókat arra a címre, ahol utoljára látták.

– Az felesleges, kérem, úgy is tudom, hogy ott volt, és hogy fél nyolckor onnan hazaindult.– Nézze, fiatalember, hogy mi a felesleges, mi nem, azt én jobban tudom. Ez a nyomozás

kiindulópontja. Kérem a pontos nevet és címet!Tibor bemondta Miss O’Brien címét, de úgy érezte, ezzel nem mennek előbbre. Valami mást

várt, maga sem tudta, mit… Detektívek pásztázzák végig az útvonalakat, menjenek be a szerelőműhelyekbe, vagy rádión adják le a keresést, de azonnal, azonnal…!

– Kérem a pontos személyleírást!– Neve: Miss Edit Simonyi.– Kora: huszonegy éves.– Magassága: öt láb három inch.– Súlya: száztizenöt pound.– Hajszíne: világosbarna.– Szeme: szürkészöld.– Különösebb ismertetőjele, testi hibája?– Nincs!– Milyen ruhát viselt?

30

Erre Tibor nem tudott válaszolni.– Pedig fontos, rendkívül fontos – mondta a rendőrtiszt.– Hazatelefonálhatok a lakására, és megkérdezhetem!Tiborban megint felvillant valami gyenge kis remény, hogy Edit veszi fel a kagylót, hogy már

otthon van, és nincs semmi baj.De Mariska néni volt.– Mi van? Mi van? Már csinál valamit a rendőrség?– Igen. Csak most tessék megmondani, milyen ruhában ment el?– A sárga virágosban. És kis fehér kabát volt vele.Tibor pontosan leírta a sárga virágos ruhát a rendőrtisztnek.– Most menjen haza, fiatalember, és igyekezzék megnyugodni. Ha izgatja magát, azzal

úgysem segít… Amint valami támpontunk van, azonnal értesítjük önt. Mi elkövetünk mindent, ami lehetséges.

– Mindent, ami lehetséges… – mormolta magában Tibor, ahogy kilépett a rendőrségről és ott állt a zuhogó esőben az utcán. Közben, amíg bent volt, eredhetett el az eső.

Hol lehet Edit ebben az esőben…? Hol?Olyan tehetetlennek érezte magát, olyan hasznavehetetlennek. Itt áll az éjszakában, és nem tud

tenni semmit. Nem tudja megkeresni, pedig rohanni szeretett volna, bele a sötétségbe, valahová, ahol megtalálja, ahol a karjába zárhatja és visszahozhatja…

Kicsim, édes kicsikém…A St. James-templom tornyán már négyet mutatott az óra. „Reggel van már” – gondolta kétségbeesve.

VII.

Pontosan fél nyolc volt, amikor Edit elköszönt Miss O’Brientől. Az öreg hölgy elnézést kért, hogy nem kíséri le a kapuhoz. Még megkérte, hogy jól csapja be az ajtót, mert a földszinti lakó állandóan betörőktől fél.

Edit gondosan becsukta a kaput, közben megpillantotta egy földszinti ablakban a gyanakvó lakót is, aki mintha elégedetten bólintott volna.

Beült a kocsiba, és elindult haza.A rádiót rögtön bekapcsolta, szerette, ha szól a zene, miközben vezet. Így sosem volt unalmas,

akármilyen hosszú utat is kellett megtenni. A vidám muzsika ritmusa most szinte szétáradt a lelkében, határtalanul vidámnak érezte magát és olyan boldognak, a gondolatai kizárólag Tibor körül forogtak.

– Szeretem, szeretem, szeretem… – dúdolgatta magában, a dzsessz bolondos dallamára.A Long Island Expresswayn már nem volt túl nagy a forgalom befelé Manhattanbe, de ahogy

közeledett a hídhoz, kénytelen volt lelassítani, annyi kocsi torlódott össze.A második kijáratnál eszébe jutott, hogy lerövidíti az utat, és egy mellékutcán fog átvágni. Joe

bácsival jártak egyszer errefelé, persze az nappal volt, és Edit már nem emlékezett egész pontosan, merre is mentek.

Befordult balra, innen egy egészen ismeretlennek tűnő utcába jutott, de az irány jó volt, mert a házak mögött látta a Queensboro Bridge lámpasorát.

Itt aztán semmi forgalom nem volt, szinte teljesen néptelen volt a környék. Nagy raktárépületek voltak erre, mind sötét ablakokkal. Az úttest kövezete olyan egyenetlen volt, hogy a kocsi nagyokat zökkent, aztán egyszerre hirtelenül megállt.

Mi volt ez?A motor járt, szépen, szabályosan, de a kocsi mégis állt, és nem mozdult.

31

Edit azonnal kiszállt, és megnézte a kerekeket. Azokkal szemlátomást semmi baj se történt.Miért állhat meg egy kocsi? Ha az ember nem nagy szakértő, akkor igazán mindenre

gondolhat. Például, hogy kifogyott a benzin. De erről most szó sem lehetett, mert odafelé menet feltöltötte, és a motor járt is.

Hát akkor mi lehet?A zene most már idegesítette, és elzárta a rádiót. Itt áll egy ilyen néptelen utcában, megakadva,

a kocsija nem mozdul, de közben vígan szól a dzsessz. Megpróbált mindent, amit csak tudott. Lezárta a motort, és újra beindította. A kocsi csak állt.

Jaj! Legalább a Queens Boulevardon történt volna ez, ott végig csupa szerelőműhely van. De itt…?

Mit csinálhat itt?A sötét utcában sehol egy üzlet, ahonnan telefonálhatna, hogy itt áll elakadva, és Tibor jöjjön

ide azonnal taxival. Tibor csak ránézne, és rögtön rájönne, mi a baj.Háromnegyed nyolc. Tibor még nincs ott Mariska néniéknél, tehát úgyis hiába telefonálna.A legegyszerűbb, ha itt hagyja a kocsit, és elmegy gyalog a Queens Boulevardig, ott fog egy

taxit, és hazamegy. De azt se lehet. Mit mondjon Joe bácsinak…? Hogy elrontotta a kocsit, a gyönyörű, új kocsiját, és aztán otthagyta. Furcsa lenne.

Benézett a retiküljébe. Huszonkét dollár volt nála. Ez elég is ahhoz, hogyha bármi hiba van, megcsinálják. Olyan nagyon komoly hiba úgysem lehet.

Most elmegy a legelső telefonig, és iderendel egy szerelőt, csakis ezt teheti. És Joe bácsinak egyáltalán nem szabad megtudnia, hogy valami baj volt.

Csak ne volna ez a nyomorult utca ilyen elhagyatott. Sehol egy árva lélek, akit meg lehetne kérdezni, hogy hol egy drug-store1 vagy bár, vagy akármi, ahol telefon van.

Most eszébe jutott, hogy tülkölni fog, hátha akkor előjön valaki, valahonnan. Valamelyik sötét épületből esetleg egy éjjeliőr. Azt megkéri, hogy telefonáljon, és akkor nem is kell kiszállnia. Mert egy kicsit félt is. Ilyen barátságtalan, sötét helyen, egyes-egyedül… Jaj de rémes. A kocsiban ülve valahogy biztonságban érezte magát.

Megnyomta a tülköt, egymás után többször is.Ez valóban jó ötlet volt. Egy ember máris felbukkant, és egyenesen felé közeledett.– Mi baj van, kisasszony?– Megállt a kocsim. Nem tudom elindítani!– Ezért tülköl? Szerencséje, hogy nincs rendőr errefelé, az felírná magát!– Tudom. De így legalább maga idejött, és most megkérem, telefonáljon egy szerelőnek! Adok

egy dollárt a szívességéért…A fickó olyan silányul volt öltözve, egy koszos trikóingbe, hogy a dollár borravalónak igazán

örülhetett. De, úgy látszik, többet akart, mert csak egykedvűen nézte a kocsit és Editet is. Kifejezéstelen, világos halszemével olyan bambán bámult, mintha nem is értette volna, amit mondtak neki.

– Adok magának két dollárt, de kérem, telefonáljon azonnal! Nem állhatok itt egész éjjel!– Az biztos… Errefelé lakik a kisasszony? Ismerős itten?– Dehogy vagyok. Manhattanben lakom. Kérem, menjen már telefonálni, vagy nem elég

magának a két dollár?– Elég. Igen… – mondta elgondolkozva a halszemű. Megint ránézett a kocsira, és elismerően

bólintott: – Szép, új kocsi ez!– Könyörgöm, menjen telefonálni!– Minek mennék? Marhaság… Elnevette magát.– Itt az autószerelő műhely, pont ebben a tömbben.– Nagyszerű! – kiáltott fel Edit. – Miért nem mondta ezt rögtön?– Most jutott eszembe…

32

– Itt a két dollár. Tessék! Azonnal hívja ki a szerelőt!A fickó zsebre gyűrte a pénzt. Aztán összeráncolta a homlokát, mintha erősen gondolkozna,

végül kijelentette:– Ez a szerelő nem jön ki, ha én hívom. Tessék csak bemenni az üzembe.– Miért mennék én be? Ezt nem értem!– Mondom, kisasszony, ez nekem nem jön ki. Még ha azt mondanám neki, hogy fél tucat

Cadillac áll itt, akkor se! Ha maga bemegy, az más. Telefonálhat is onnét, ha akar…Tényleg, telefonálni kellene, mert nyolcra nem fog hazaérni. Minek izguljon Mariska néni…Kiugrott a kocsiból. Csupa megszokásból lezárta az ajtót, bár arra a pár percre, míg a szerelő

kijön, nyugodtan nyitva is hagyhatta volna.– Csak jöjjön, kisasszony, itt van rögtön a nagy épület mögött.Megkerülték a hatalmas raktárházat, mely a sötét, rácsos ablakaival olyan komornak hatott,

mint valami börtön. Egy kisebb udvarba jutottak, ahol két teherautó állt.Edit hirtelenül elkezdett félni. Úristen, hová vezeti itt a sötétben ez a gyanús fickó. Mégsem

lett volna szabad kiszállni a kocsiból. Sehol senki, csak sötétség, néma csend. Micsoda kihalt hely ez, hol van itt egy üzem? Hol van itt más élőlény, mint ez az alak…

Egy másik udvarba jutottak, itt egy faépület ablakából fény szűrődött ki és hangos beszélgetés is hallatszott.

– Ez az – mondta a fiú. – Ahol a lámpa ég.Edit fellélegzett. A rossz érzése máris elmúlt. Csak azt nem értette, hogy miért nincs semmi

jelzés, semmi cégtábla.– Nincs kiírva semmi! Ez nem egy rendes szerelőműhely? – kérdezte.– Dehogynem. Van benzinkút is, de az utca felől. Mi most hátulról megyünk be, különben

megkerülhettük volna az egész háztömböt. A kisasszony pedig siet.– Persze hogy sietek! De még mennyire…A halszemű most előrement, belökte a faajtót, mely egy keskeny folyosóba vezetett. Itt

egészen gyér világítás volt, a falon egy televíziógyár plakátja volt kifüggesztve.– Vigyázzon, kisasszony, itt két lépcső van lefelé! Ki ne törje a lábát!Megfogta Edit karját, és szélesre tárta előtte az ajtót.– Itt vagyunk!Nagy hodály volt ez, egy csupasz villanykörte élesen bevilágította az egész helyiséget. Ládák

és deszkák voltak itt, de semmi autóalkatrész. Az egyik ládán ketten ültek, egy vörös hajú fiatal suhanc és egy néger. Ittak.

A pálinkásüveg ott volt előttük a ládán. Meglepetve bámultak Editre.Editen valami borzalmas gyanú villant át, hogy idecsalták, és…Alig tudta kimondani a kérdést, szinte idegen volt a saját hangja:– Melyikük az autószerelő?A halszemű most elröhögte magát. Közben szorosabban fogta Edit karját.– Fiúk! Hoztam egy meglepetést! Szép baba, mi…?Edit úgy megrémült, hogy a torkán egyáltalán nem jött ki hang. Pedig kiáltani akart,

segítségért kiáltani, ordítani, hogy ezek megijedjenek, és elengedjék. De megnémult, teljesen megnémult. És mozdulni sem tudott, a térde reszketett, és egyáltalán nem engedelmeskedett az akaratának.

A vörös most odajött, a szájából csak úgy dőlt az alkohol szaga.– Csinos csirke vagy! – mondta elismerően. – Akarsz inni? Finom rumunk van!– A kisasszonynak nem kell rum! Ennek csak finom koktél való, látnátok csak a kocsiját –

jegyezte meg a halszemű, és megint röhögni kezdett. – Nem akármilyen tramplit hoztam én nektek, hé!

Editen egy pillanat századrésze alatt a legkülönbözőbb mentő ötletek cikáztak keresztül. Mit tehet? Hogy szabadulhat el innen? Hogy?

33

Még mindig nem jött ki hang a torkán. De a zsibbadás már kissé felengedett, már úgy érezte, meg tud mozdulni. A karját kitépte az erős szorításból, és az ajtóhoz hátrált. Ha kijut az ajtón, akkor megmenekül. Kirohan az udvarra, és…

De a halszemű elkapta a karját, és még erősebben megmarkolta.– Nem szökünk meg, babám!– Ne okoskodj, csirke! – mondta a vörös. – Nem szeretek nőket összeverni! De ha szemtelen

leszel, megkaphatod tőlem!– Legyél udvarias a kisasszonnyal! Ő a finom udvarlókhoz van szokva, de azok se különbek,

mint mi. Majd kipróbáljuk… Előbb én, mert én hoztam…– Oké! – vigyorgott a vörös. – Oké! Ilyesmin még sose vesztünk össze…A halszemű most suttogva mondott valamit. Hogy csak ő meg a barátja. A néger, az nem… Az

csak akkor, ha most ellenkezik velük. Csak akkor…!– Legyen kedves velünk a kisasszony! – mondta most már hangosan. – Vagy nem vagyunk

elég szép fiúk?A néger most felkelt a ládáról. Olyan magas volt, mint egy torony. Az arcán mintha a

jóindulatnak valami nyoma lett volna. Ő! Igen, talán a néger lesz az, aki megvédi ezektől.– Mentsen meg! Ezer dollárt kap! Vigyen ki innen! Ezer dollárt, hallja! Ezret! Maga erősebb,

mint ezek, vagy fél tőlük?Úgy szakadt ki belőle a könyörgő hang, a kétségbeesett rimánkodás, hogy a néger most már

közelebb lépett, és lefogta a vörös kezét, aki pofon akarta vágni Editet, vagy a száját betapasztani, hogy ne kiabáljon.

– Hagyjátok a lányt! – mondta. – Ezer dollár az többet ér!– Te barom! – mondta a vörös. – Csak nem hiszel neki? Nincs ezer dollárja! Csak hazudik!– De van! És odaadom magának! Vigyen ki innen! Vigyen ki!– Előbb lássam a pénzt – mondta a néger. – Itt van a táskában?A vörös közben már letépte a karjáról a kis táskát, és kiborította a tartalmát.– Húsz dollárja van. Ez az egész! Tudtam, hogy hazudik!– A bankban van az ezer dollárom. Megkapja tőlem!– A rendőrséget kaphatod tőle! – kiabálta most dühösen a vörös. – Csak hülyének tart téged,

mert néger vagy! Azt hiszi, bedűlsz a trükkjének! Ravasz csirke, na, megállj!Ütésre emelte a kezét, de a néger megint lefogta.– Mondtam, hogy ne bántsd a lányt! Ha szép kocsija van, mért ne lenne pénze is?– Csekk van nálad? – kérdezte.– A táskájában nincs semmi, csak az a rongyos húsz dollár. Azt elosztjuk úgyis.– Nálad van a betétkönyv? Ismertem egy lányt, aki a melltartójában rejtegette.– Ne nyúljon hozzám – sikította Edit.De a halszemű egy hirtelen mozdulattal benyúlt a ruha kivágásába, megmarkolta a mellét,

félrehúzta a ruhát, úgy, hogy elszakadt.– Ezt találtam betétkönyv helyett! Ez van neki!– Kettő is van talán – mondta a vörös, és az ütésre emelt kezével most tépett egyet a ruhán,

hogy a másik melle is előbukkant.– Szép fehér húsa van – mormogta a néger, és duzzadt, nagy ajka szélén kicsordult a nyál.– Na, kiviszed innen? Kiviszed? – kérdezte a vörös. – Vagy neked is kell? Szép csirke ez, csak

szemtelen!– Mindent akarok látni – mondta a halszemű. – Vetkőzz le egészen! Az ilyen kisasszony

meztelenül még szebb! Na, gyerünk! Mert ha én szedem le a ruhát, nem parádézol benne többet!– Ne nyúljon hozzám! Villamosszékbe fog kerülni! Villamosszékbe! Hallják, állatok maguk?

Villamosszékbe akarnak jutni…?– Milyen kedves, hogy félt minket… – vigyorgott a vörös. – De nem kell aggódni, nem jutunk

villamosszékbe.

34

– De igen, villamosszékbe! – sikítozta Edit. Az agyát mintha teljesen megbénította volna a rémület, csak ez jutott most az eszébe, ez az egy szó. – Villamosszék. Villamosszék!

Már-már artikulálatlanul és teljesen összefüggéstelenül is ezt kiabálta, miközben a fickók leteperték a földre, az egyik sarokba, ahol egy halom üres zsák volt.

Edit karmolt és rúgott. De hiába.A vörös hátracsavarta a karját, szeplős arcán éles csíkban húzódott végig Edit hegyes

körmeinek a nyoma. A szájából a pálinkabűzzel együtt a legocsmányabb szavakat köpködte. Aztán elkezdte pofozni, tépni a haját, szadista kéjjel.

– Ne bántsd – mondta a néger. – Neked erre kell a lány? Nekem másra.De a vörös meg volt vadulva, ütötte, amíg csak dőlt a vér az orrán és a száján.A vér sós íze a szájában, ez volt az utolsó, amire még emlékezett… Aztán a rémülettől, ahogy

a halszemű szétfeszítette összeszorított combját, vagy az erős ütéstől, ahogy a feje odakoppant a kőpadlóhoz, elvesztette az eszméletét.

Mély ájulásba zuhant, már egyáltalán nem tudott semmiről. Mint a műtőasztalon a narkózisban operált beteg, akinek fogalma sincs, mi történik vele.

A koponyája olyan erővel vágódott a kőhöz, hogy azonnal elsötétedett előtte minden. Az agyrázkódás pillanatában már nem látta, ahogy a vörös félrelöki a halszeműt, hogy mégis ő legyen az első…

A szadista vágy, az ütésektől felkorbácsolt remegő önkívület már olyan fokra hágott, hogy nem bírt magával. Nem bírt. Hisztérikus dühvel rántotta el a halszeműt és vetette magát az eszméletlen lányra.

– Most is ellenkezik? Most is… – hörögte.– Nekem van jogom előbb! Én szereztem a lányt – tiltakozott a halszemű –, én hoztam ide!Fel volt ajzva ő is, mint egy megvadult, fiatal hím állat. Halszeme egészen kifordult a

kéjvágytól, ahogy nézte, nézte, hogyan veszi a másik birtokába a szép, finom kisasszonyt. Szinte toporzékolt a türelmetlenségtől.

– Siess! Siess! Siess már…!A néger ajkán megint kibuggyant a nyál. Csak bámulta a lány hófehér kitakart combját, szinte

megigézve.– Micsoda fehér húsa van. Fehér húsa… – motyogta.– Szűz! – kiáltott fel a vörös. – Esküszöm, szűz!Az ájulás nem tartott soká. A kábulatot, amely elborította az agyát, most éles, rettenetes

fájdalom váltotta fel. Mintha kettéhasítanák, mintha egy hatalmas karóval feszítenék szét, marcangoló, pokoli kínnal.

Még nem tért egészen eszmélethez. Még nem tudta, hogy mi is történik vele…Megpróbálta felnyitni a szemét, a kínok kínjai között.Egyetlen pillanatra csak…A néger izzadt arca lihegett felette, hatalmas fekete kezével közben a mellét simogatta…Edit visszazuhant az eszméletlenség jótékony sötétjébe.

VIII.

Hajnal lehetett már, mikor Edit magához tért. A villanyt, úgy látszik, eloltották, mert teljesen sötét volt a helyiségben. Nem tudhatta, hogy egyedül van-e, vagy itt vannak azok is… Megpróbált megmozdulni, de nem bírt. Belemarta kínzó fájdalom, az egész bensejét mintha szétmarcangolták volna.

A zsák, amin feküdt, csupa vér volt. Az agyában a tompa nyomás furcsa zsongássá változott. Visszahanyatlott a földre, és még jó ideig feküdt újra az eszméletlenség határán.

35

Csak álmodtam ezt, nem igaz, nem igaz, nem igaz…Próbálta szuggerálni magának, de nem tudta. A testében égő fájdalom a szörnyű valóságra

döbbentette, újra és újra.Egy idő múlva valahogy mégis feltápászkodott. Most már tudta, hogy a szobában nincs senki.

Elmenekültek. Nem kerülnek villamosszékbe…Villamosszék…Ez a szó, furcsa, hogy ez a szó idézett most fel benne mindent. Sírva fakadt az utálattól. A

saját bemocskolt testét is utálta, mindent utált, mindenkit, az egész világot. Rázta az undor és a zokogás.

Megpróbált kivánszorogni innen. Hátha bezárták, villant át rajta, és visszajönnek ide. Rémülten nyomta le a kilincset. Nyitva volt.

Kilépett a folyosóra. Itt égett a villany. A falon ott lógott a televízió-reklám. Erre emlékezett. Meg arra is, hogy mikor erre ránézett, az volt az eszében, hogy itt, úgy látszik, televíziókat is javítanak. És ez eloszlatta a gyanúját, igen, mert már akkor gyanakodott.

Úristen! Miért jött ide…? Miért…?A folyosóról kilépett az udvarra. Odakint zuhogott az eső. Csapkodó vad zápor, sehol nem volt

egy lélek sem.Hány óra lehet most?A karórájára nézett, de nem volt rajta az óra. Elvették. És a gyűrűjét is lehúzták. Tibor

gyűrűjét. Tibor…Ahogy megkínzott eszméletébe belevillant a neve, remegni kezdett, és újra sírni. Olyan

fájdalmasan, szinte vonítva sírt, mint egy megvert kiskutya, mint egy agyonsebzett kis állat.Az eső közben rendületlenül csapkodta a testét, a ruha már úgy rátapadt, mintha a vízből

húzták volna ki. Pedig csak most ment a víz felé…A híd felé. Az esőben imbolyogtak, elmosódva fénylettek a híd lámpái.Milyen messze volt. Hogy fájt minden lépés! De csak ment, ment, és nem találkozott közben

senkivel. Az eső szakadt, sehol nem volt senki. A raktárak ablakaiban sem gyúlt ki még a világosság.

Néha felötlött benne, hogy kórházba mehetne. Valahogy segítenének neki. De hogy? Ezt, ami történt, ezt úgysem tudja túlélni. Nem. Nem lehet…

És ha mégis túlélné. Megpróbálná. Hátha.Megint felvillant benne a kórház gondolata. De azok kiírják az újságba, mindenki tudná a

borzalmat. A gyalázatot…Mindenki.Tibor nem vehetné el, a szégyen, a rettenetes szégyen…Már egészen közel volt a híd. De meg kellett állnia, olyan gyenge volt. Az agyában megint

érezte azt a zsongító zúgást, amit az ájulás előtt.Egy autó most elszáguldott mellette, és ráfröccsentette a sarat.Autó…Most jutott a tudatába, hogy az autót is elvitték. Nem állt ott az utcán, biztos, hogy nem.„Joe bácsi odalesz – gondolta most ködösödő eszmélettel. – Szerette ezt a kocsit. Engem is

szeretett… És Mariska néni is, nagyon… És anyu szegényke, ha Pestre megírják…”Már itt van a híd. Majdnem itt van. Csak még egy kicsit, csak pár lépést…Ez a pár lépés volt a legnehezebb. Már annyi vért vesztett, már olyan gyönge volt. Csak

vonszolta magát, rettenetes erőfeszítéssel.Végre.Megkapaszkodott a híd karfájába, nehogy összeessen. A könnyein át most látta a túlsó partot.

Manhattant. A felhőkarcolókat. Az az egyik ott talán éppen a Lexington Avenue-i ház, az új lakással… Az új lakással, ahová soha nem fog beköltözni…

36

Most összefolyt minden a szeme előtt. A túlsó part, a fények. A túlsó part a boldogságot jelentette volna, ahová már nem juthat el.

Lenézett a vízre.Feketén hömpölygött a nagy folyam, sötéten és kegyetlenül.Milyen más az óceán, milyen kék a prospektusokon, amelyek Miamit ábrázolják. Miami…Pálmafák az ablak alatt…Nászút, esküvő, boldogság…Most megint megrázta a zokogás. A lelke is fájt kegyetlenül, nemcsak az agyongyötört teste.– Isten, édes Istenkém, bocsáss meg, ugye, megbocsátsz… – suttogta, és keresztet vetett.Aztán előrehajolt, és minden maradék erejével felkapaszkodott a párkányra. Egyetlen

pillanatig sem tétovázott, elengedte magát, és zuhant, zuhant a mélybe…Nagyot csobbant az East River sötét, olajos vize.Senki nem hallotta. Senki nem járt erre. Néptelen volt a híd a zuhogó esőben. Sötét,

szeptemberi hajnal volt. A St. James-templom tornyán négyet mutatott az óra.

IX.

Ronald Merlyn lakásán szombaton korán reggel megszólalt a telefon.Cynthia még aludt, a gyerek is.Ronald vette fel a kagylót, és igyekezett nagyon halkan beszélni, nehogy felébressze őket.

Kertay Tibor telefonált.– Tudom, tudom, figyelmeztetni akar, hogy ma van az esküvő. Ott leszek pontosan, még ha

nem lennék a tanú, akkor se késnék el egy esküvőről…– Nem lesz esküvő, Mr. Merlyn. Ezért telefonálok.– Elhalasztották?– Igen… – volt a bizonytalan válasz.– Beteg valaki?– Nem…– Valami baj van? Olyan levert a hangja, Mr. Kertay, azt kell gondolnom, hogy valami

kellemetlenség érhette!– Több, mint kellemetlenség. A menyasszonyom eltűnt.– Ugyan! Erre nem gondoltam volna. Olyan boldognak látszott az a kislány…– Igen, boldogok voltunk mind a ketten. Nagyon… És most. A legrettenetesebb

bizonytalanságban vagyok, hogy mi történt vele. Eltűnt. Már három napja.– Különös. Az ember el se hinné, hogy egy fiatal lány ilyen szeszélyes. Hagyott valami

üzenetet, hogy miért megy el? Nem vesztek össze valamin?– Értse meg, Mr. Merlyn, úgy tűnt el, hogy csakis arra gondolhatunk, hogy elrabolták.

Megölték. Már megőrülök a bizonytalanságtól, és közben még jobban rettegek attól, ha szembekerülök a bizonyossággal… Máig vártunk, reménykedtünk. Most nincs tovább. Le kell mondanom az esküvőt… Majdnem az utolsó percben…

– Borzasztóan sajnálom magát! Ha bármiben segítségére lehetek, számíthat rám. Tekintsen barátjának.

– Köszönöm, Mr. Merlyn. Senki sem segíthet rajtam, csak valami csoda! Ha Edit visszajön. De már nem hiszek ilyen csodában…

A hangja olyan csüggedt volt, olyan kétségbeesett, hogy Ronald Merlyn nem is próbálta megnyugtatni.

Simonyi Editet csak egyszer látta, amikor itt voltak látogatóban. De határozottan jó benyomást tett rá a kis magyar lány. Nem látszott egy olyan hisztérikának, aki három nappal az esküvője

37

előtt megbolondul és elszökik. Tényleg valami baj történhetett vele. Szegény fiú… Micsoda rendes, szorgalmas fiú ez. És mindig csak ilyenekkel történik valami rossz. A gazembereknek mindig sikerül minden.

Cynthia, úgy látszik, mégis felébredt a telefonra, mert a hálószobájából már kiszólt Mildrednek. A néger lány dúdolva ment be, és vitte a tálcán a reggeli teáját.

A betegsége óta többnyire ágyban reggelizett. Külön szobában is aludtak azóta, és gyakran előfordult, hogy Ronald reggel anélkül ment be a hivatalába, hogy egyáltalán látta volna Cynthiát.

Azelőtt persze egészen más volt. Együtt aludtak a nagy dupla ágyban. A reggelizőasztalnál annyi mondanivalójuk volt egymásnak, hogy Ronald mindig attól félt, elkésik.

Mostanában Cynthiának már semmi mondanivalója nincs… Ha van, az csak szemrehányás az autóbalesetért, a meg nem született gyermekért…

Legtöbbször pedig olyan, mintha néma lenne. Hangtalanul jön-megy a lakásban, legfeljebb Mildrednek ad utasításokat, és olykor a kis Ronnyhoz gügyög, szenvedélyes csókokkal borítja a gyereket, amitől az csak megijed és elszalad.

Vajon meddig tarthat ez így? Mikor fog visszaváltozni a régi Cynthiává, amilyen azelőtt volt…?

Azelőtt…Ronald már többször megpróbálta visszaidézni, hogy tulajdonképpen Cynthia mióta ilyen. Az

autóbaleset óta…? Ez talán érthető lenne, haragszik rá, és vádolja, mert ő vezette a kocsit. De nem azóta. Nem. Ha jobban visszagondol, már előzőleg is kezdett különösen viselkedni. Visszautasította szerelmes közeledését, néha pedig kutatóan, furcsán, fürkészően nézett rá, és aztán hirtelen sírva fakadt.

Mikor Athénba utazott, hogy meglátogassa a beteg apját, akkor az elutazás előtt még a régi Cynthia volt. A repülőtéren úgy búcsúzott tőle, annyi csókkal, hogy az egész idlewildi repülőtéren nem volt még egy férfi, aki ennyi rúzsfolttal ment végig a Pan American Airline épületében.

Athénból persze borzasztó idegállapotban jött vissza, ami nem is csoda. Az apja meghalt. Az apja, ez a vén őrült, aki féltékenységében megfojtotta a fiatal feleségét. A tetejébe Cynthiát gyanúsították a gyilkossággal, csak azért, mert utálta ezt a kis szajhát, aki az öregnek a nyakába varrta magát, és persze csalta fűvel-fával.

Ronald szinte fizikai undort érzett, ha ezekre a dolgokra gondolt. A saját példás életű családjában ilyesmi nem fordulhatott volna elő. Apa csak a munkájának élt, anya csak a háztartással törődött, és templomba járt. Nagyapa lelkész volt.

Ha visszaidézte az arcukat, csak meghatottsággal és tisztelettel gondolhatott rájuk.De Cynthia… Persze ő nem tehet róla, hogy az apja vénségére beleszeretett valami

kóristalányba és elvette. Arról se tehet, hogy az apja egy idegrohamában megfojtotta ezt a nőt. Még szerencse, isteni szerencse, hogy ugyanaznap izgalmában szívrohamot kapott és meghalt. Mi lett volna, ha tárgyalásra kerül a gyilkosság. Így el lehetett simítani, Cynthia hatalmas pénzeket fizetett ki, de megérte. Amerikában ezt persze nem lehetett volna, itt még egy Rockefeller pénze sem lenne elég elhallgattatni a szenzációra éhes sajtót.

Cynthia most pazar síremléket terveztet az apjának, carrarai márványból, és Athén leghíresebb szobrásza fogja csinálni. Cynthia megteheti, pénze van, övé most az athéni gyár. Akármennyit lopnak is el az igazgatók, még mindig jelentős összeget utalnak át Cynthiának.

Lehet, hogy ez is befolyásolja a közöttük lévő viszonyt. Cynthiának jóval nagyobb a jövedelme most az örökölt gyárból, mint az ő fizetése az Oil Companytől.

Ronaldnak ez valahogy bántotta az önérzetét. Az a fajta férfi volt, akinek jólesett az a tudat, hogy ő tartja el a feleségét, azért dolgozik.

Olyan magas beosztása volt, hogy már mindent nyújthatott neki. Mikor elvette Cynthiát Londonban, ez is sokat jelentett. Lehetséges… Cynthiának nem volt semmije, egy szerény lakásban lakott, és görög-angol nyelvkönyveket fordított. Igaz, hogy kérhetett volna a gazdag

38

apjától pénzt, de ahhoz büszke volt. A saját lábán akart megállni, tőle sem fogadott el akkor semmit. Csak virágokat és apróságokat.

Istenem, hol vannak azok az idők… Az a lángoló szerelem, azok a boldog, önfeledt esték abban a Wigmore Street-i lakásban… A szombat-szigeten.

Szombat-sziget a boldogságot jelentette. A szombatot úgy várták mindig, akkor egész nap együtt lehettek anélkül, hogy Catherine gyanakodott volna.

Most eszébe jutott az első felesége, Catherine…– Mr. Merlyn, bevittem a reggelit! – jelentette Mildred. – Tessék bemenni az ebédlőbe, itt

most takarítani fogok.Ronald átment a másik szobába, és leült az egy személyre megterített reggelizőasztalhoz. A

frissen pirított kenyér és a ham and eggs32 kifogástalan volt, mint mindig, mégis valami keserűség volt benne, ahogy leült így egyedül. A New York Times is oda volt készítve, mert miközben a teáját itta, rendszeresen átfutotta az újságot.

A néger lány még ott állt szolgálatkészen.– Parancsol még valamit, Mr. Merlyn?– Köszönöm, Mildred, semmit.Gépiesen kente a vajat a pirítósra. Azelőtt ezt Cynthia csinálta, itt ült vele mindig, akármilyen

korán kellett felkelnie. Olyan jó volt együtt reggelizni, olyan másképp ment el otthonról dolgozni. Magával vitt egy adag szeretetet, melegséget. És ez melegítette egész nap a munkája közben is.

Cynthia most bejött az ebédlőbe.– Jó reggelt, Ronald!Azelőtt mindig azt mondta: – Jó reggelt, drágám! Most csak Ronald…Az arca sápadt, és nem is veszi a fáradságot, hogy kicsit kifesse magát. Minek? Látszik is rajta

a nemtörődömség. Fekete haja csak éppen hogy fel van tűzve valahogy. A szemén megint látszik, hogy sírt. De így is szép a szeme, csodálatosan kék. És ma megint kísértetiesen olyan a szeme, mint Catherine-é volt…

Az a könnyfátyolos, ibolyakék.Ezt mindenki különösnek találná, mert hiszen Catherine hófehér bőréhez, világosszőke

hajához természetes volt az a kék szempár, de Cynthia kreol arcában, a fekete, hosszú szempillái alól olyan meglepően világít elő. Egyszer régen mondta is neki, de mintha haragudott volna érte. Persze hogy egy huszonnégy éves nő nem szereti, ha egy negyvennégy évessel összehasonlítják… Minden egyébtől is eltekintve…

– Iderendeltem a fodrásznőt. Azt hiszem, tudok már bot nélkül pár lépést tenni, és elmegyek veled a magyar esküvőre…

– Nincs esküvő. Az előbb telefonált Kertay. Képzeld el, a menyasszonya eltűnt…– Hogyhogy eltűnt? Ezt nem értem!– Ők sem értik. Félnek, hogy valami baj történt.– Borzasztó…! Mit tudnánk segíteni nekik? Mit lehet tenni ilyenkor?– Semmit. Várni…– De hát hová lett a lány? Olyan édes kis teremtés… Én azonnal megkedveltem, mikor itt

voltak. Látszott rajta, hogy olyan szerelmes ebbe a Kertayba…– Lehet is. Ez egy nagyon rendes, jóravaló fiú.– És nagyon csinos. Igazán szép, fiatal férfi.– Szépnek találod, Cynthia?– Miért, te nem találod annak?– Drágám, én nem vagyok homoszexuális, hogy férfiak szépségét figyeljem. Jóképű fiú,

kellemes megjelenésű. A kislány is csinos, jól összeillettek.– Igen. Szinte jó volt rájuk nézni. Olyan fiatalok, olyan boldognak látszottak!

32 Sonka és tojás. (angol)

39

– Úgy mondod ezt, Cynthia, hogy olyan fiatalok, mintha te nem az lennél! Ez a Kertay éppen veled egyidős, huszonhat éves.

– De a kislány csak húsz.– Én arra gondolok, hogy talán meggondolta magát. Valami oknál fogva nem akarja ezt a

házasságot. De mi oka lehet rá, ha szereti ezt a fiút? Mi…?– Talán megtudott valamit róla. És inkább most lép ki az életéből, mint később, az esküvő

után, mikor már nehéz…– Ezt úgy mondod, Cynthia, pontosan úgy, mintha te magad is megbántad volna, hogy nem

léptél ki az én életemből még idejében…Cynthia nem válaszolt. Nem szólt semmit. És ez furcsa volt, nagyon furcsa. Csak nézett bele a

semmibe, és a szeme egyszerre csak megtelt könnyel.Ronaldba fájón vágott bele ez a csend. A pillanatot elmulasztotta Cynthia, mikor azt kellett

volna mondania: „Őrültséget beszélsz, szeretlek, sosem akarnék kilépni az életedből, sosem…”Nem mondja. Csak sápadtan, könnyes szemmel ül itt, és ideges ujjaival játszik a

kenyérmorzsákkal az abroszon.– Mondd, Cynthia, te megbántad, hogy a feleségem lettél? Válaszolj! Most valahogy olyan

hangulatban vagyok, hogy elbírom az igazságot…– Lehet…Bizonytalanul hangzott ez a szó, tétovázva. De elhangzott és ez jóvátehetetlen volt. Amíg csak

gondol az ember valamit, az más. De így kimondva már olyan, mint egy ítélet. Megfellebbezhetetlen.

– És miért, Cynthia? – kérdezte tovább, látszólagos nyugalommal.– Azt nem mondhatom meg neked, Ronald. Ne is faggass… Semmi értelme.– Nem faggatlak, drágám! De mégiscsak érdekel, hogy mi az oka, hogy te, aki annyira

szerettél…– Most is szeretlek, Ronald!– Érdekes szeretet… Külön szobában alszol, hónapok óta távol tartasz magadtól. Most pedig

közlöd velem, hogy megbántad, hogy a feleségem lettél. Ez betetőz mindent!– Vannak dolgok az életben, amikről nem tehetünk. A sors rossz tréfákat űz velünk.– Miért beszélsz rébuszokban33? Mondd meg nyíltan, mi az, ami bánt, és én esküszöm neked,

segíteni fogok rajta!– Nem tudsz segíteni, Ronald! Sajnos, nem tudsz…– De miért nem? Legyél őszinte hozzám. Látod, én mindig őszinte voltam veled, az egész

életem nyitott könyv volt a számodra. Az első perctől, amikor Kairóban találkoztunk. Emlékszel még? És Londonban is… Nem áltattalak, hogy feleségül veszlek, megmondtam neked nyíltan, hogy nem válhatok el soha Catherine-től, aki akkor választott engem, mikor még szép volt, ragyogó, és nem látszott meg rajta, hogy idősebb nálam. Hogy aztán Catherine volt az, aki felajánlotta a válást, az persze más…

– Ne beszélj Catherine-ről – mondta most idegesen Cynthia. – Ne beszélj róla, nagyon kérlek!– Miért ne beszélhetnénk róla, nem értem. Most már a lelkiismeretemet sem bántja, hiszen

férjhez ment a híres angol íróhoz, úgy látszik, neki ez kell, sütkérezni valakinek a világhírében.– Ne beszélj Catherine-ről! – mondta most már szinte hisztérikusan Cynthia. – Kérlek,

könyörgöm, ne említsd!– Különös vagy – mondta csendesen Ronald.– Nem én vagyok különös, hanem az élet… – mondta Cynthia remegő hangon.– Ha tudnád, hogy utálom ezt a titokzatoskodást. És ha tudnád, hogy milyen rosszul áll neked!

Valami póz ez? Vagy rögeszme…?– Vedd, aminek akarod, Ronald.

33 Talány. (latin)

40

Felkelt az asztaltól, és az ablakhoz ment. Odakint ragyogó szeptemberi reggel volt. Sütött a nap, és a Central Park fáit aranyló ragyogással vonta be az őszi sárguló falevelek pompája.

– Vége a nyárnak. De ma még gyönyörű idő van. Ha akarod, Ronald, kimegyek veled a jachtklubba…

A hangjában volt valami békítő, valami bocsánatkérő szelídség. Ebben a pillanatban mintha megint a régi Cynthia lett volna…

X.

Zizi szombaton soha nem ment le a jachtklubba. David Johnson a szombatot tartotta legalkalmasabbnak arra, hogy együtt ebédeljenek valahol.

Lehetőleg nem a városban, ahol ismerőssel találkozhattak, hanem valahol kint a környéken, Eastchesterben vagy Westchesterben. Itt bőven akadtak divatos vendéglők, és nagyon kicsi volt az esély, hogy valaki meglátja őket. David igencsak félt a feleségétől. Ez volt a legnagyszerűbb az egész David-ügyben. Nem kellett vele megjelenni nyilvánosan sehol. Zizi belehalt volna, ha egy ilyen emberrel meglátják az El-Moroccóban, vagy a Storkklubban.

Pedig felöltözve nem is volt olyan borzasztó. De ha kimentek a környékre, előszeretettel választotta a swimming-poolos helyeket, és amint csak lehetett, felbukkant, mint egy nagy hájas fóka, majd kikacsázott a partra rikítóan tarka úszónadrágjában. Elhízott potrohát két meglepően vékony lábszáron hordozta. Zizi bikinit viselt, és bizony néha elkapott egy-egy megjegyzést a hátuk mögött: – Ennek a kövér pasasnak aztán sok pénze lehet, hogy egy ilyen csinos nő…

Hát tényleg sok pénze volt. És ami a leglényegesebb, nem sajnálta Zizitől.Zizi éppen ezért rendkívül óvatos volt. Ha megcsalta David Johnsont, csakis úgy csinálta,

hogy ne derülhessen ki.Ma például…Szombat volt, és David lemondta a tervbe vett kirándulást. Fontos üzleti megbeszélései voltak.Legjobbkor érkezett meg az olasz fiú… Már kora reggel telefonált Zizinek a repülőtérről.– Carissima mia! Ti amo…!34

Így kezdte. És hogy folytatta…!Zizi pontosan tudta, hogy Aurelio csak hazudik neki, itt szó sincs szerelemről. Egyszerűen

csak arról van szó, hogy már elégszer vitte ki night-clubokba ahhoz, hogy bármikor, ha New Yorkba érkezik, egyenesen az ölelő karjába rohanhasson.

Aurelio szép fiú volt, huszonnégy éves, lángolóan tudott hazudni, és még lángolóbban szeretni.

– Nem bánom, gyere fel hozzám…– Most azonnal, carissima bella35!– Félóra múlva! El kell küldenem itthonról a szobalányomat.A néger nő mindig pontosan tudta, hogy miért kap hirtelen kimenőt. De mozdulatlan, fekete

arcán semmi sem látszott.Zizi hamar megnézte, hogy a bárszekrényben van-e valódi olasz Cinzano. Mert Aurelio csak

ezt itta a whiskyvel.Aurelio egyébként nemcsak fiatal volt, tüzes és szenvedélyes, de gavallér is. Ajándék nélkül

sosem állított volna be. Most is egy gyönyörű arany karkötőt hozott Firenzéből.Zizi meg volt hatva. Rögtön felcsatolta a karjára.– Jó ízlésed van, Aurelio!

34 Drágám. Szeretlek. (olasz)35 Drága szépségem. (olasz)

41

– Sì, sì, sì36 – mondta a fiú. – Hiszen te tetszel nekem!– Tényleg tetszem?– Nagyon! Meg vagyok őrülve érted!Ezt hamarosan be is bizonyította. Vad csókjaival és azzal a lázzal, ahogy a karjába zárta. A

mennyezetes ágyban, ahol David Johnsonnal kellett játszania a kínos komédiát, most végre egy fiatal szeretővel ölelkezhetett…

Legrosszabbkor szólalt meg a telefon.Zizi ki sem bontakozott a fiú karjából, úgy nyúlt a kagyló után, közben intett neki, hogy a

világért se szólaljon meg.Pamela telefonált.– Remélem, nem zavarlak, Zizikém?– Nem, egyáltalán nem…– Most mit csinálsz?– Most…? Semmit…– Nem is terveztél valamit ma délelőttre?– Nem. Miért kérded, Pamela?– Megyünk a jachtklubba, és szeretném, ha lejönnél! Kirándulást tervezünk, Mrs. Ripley

fiának van egy kis jachtja. Azt hiszem, kellemes lesz! És ha úgysem csinálsz most semmit, miért ne jönnél velünk?

– Jönnék, csak most jut eszembe, hogy Olaszországból érkezett egy rokonom. Nagyon kedves fiú, és megígértem, hogy vele löncsölök.

– Hozd magaddal őt is! Szívesen látjuk!Így került Aurelio a jachtklubba, méghozzá unokaöcsi minőségben.Pamela nagyon szimpatikusnak találta a fiatalembert, csak az aggasztotta, hogy ennyire csinos.

Ismerte a férje ízlését… Pontosan ez a zsánere, az ilyen fekete hajú, árnyas szempillájú, kreol bőrű fiú. Ha ez még le is vetkőzik majd a hajón, és félmeztelenül napozik előtte, biztos, hogy hatással lesz rá, és nehezére fog esni, hogy egyetlen pillantással el ne árulja magát…

Egyelőre Mr. Cooper még nem gyönyörködhetett a szép olasz fiúban, mert lement Bob Ripley-vel a vízhez, hogy a jacht motorját kipróbálják.

Zizinek nehezére esett visszatartani a nevetését, mikor megpillantotta Mrs. Ripleyt. A derék hölgy fehér tengerészkadét-jelmezben jött el a kirándulásra, keblén, melynek a mérete ellentmondott minden anatómiának, arany matrózgombok csillogtak. Őszes haján mulatságos kis sapkát viselt, mely jól állt volna egy ötéves kisfiúnak, de kevésbé illett egy ötven éven és hetven kilón felüli hölgynek.

– Hogy tetszik a hajósruhám?– Remek!– Igazán ízléses!– Nagyon fess!Ezek voltak az egyhangú vélemények.A menye, egy kis vékony nő, szerényen meghúzódott a terebélyes anyós árnyékában. Csinos

volt, de jelentéktelen. Ő volt az a bizonyos Helgia, akit Bob Ripley egyenesen Athénból hozott.Zizi nem értette, mit evett ezen a kis nőn a gazdag Ripley fiú.Persze sohasem lehet tudni… Ez a kis nő állítólag színésznő volt, tehát érti a szakmáját…

Nyilván tudta, hogy kell megfogni egy ilyen amerikai fiút. Méghozzá Bob nemcsak egyetlen örököse a nagy Ripley-vagyonnak, de határozottan jóképű is. Nagydarab szőke fiú.

Zizi persze rögtön elbűvölően kedves volt Helgiához. Igaz, kissé leereszkedően kedves, végre is ő grófnő – ezt éreztetnie kellett.

Helgia kellően meg is illetődött. Már néhány hónapja, hogy itt élt Amerikában, de még mindig mindentől szinte túlzottan el volt ragadtatva. Azt, hogy ő Bob Ripley felesége – egy feleség, nem

36 Igen, igen. (olasz)

42

alkalmi kis szerető, igazi, valódi feleség, azt még mindig alig merte elhinni. Hát van ilyen…? Lehet ilyen szerencséje valakinek? Gyakran álmodta, hogy otthon van Athénban, a Papadosz utcai piszkos öreg házban, az ócska albérleti szobájában… A háziasszonya, a vén boszorkány, azon veszekszik vele, hogy megint felhozott egy férfit magával.

Micsoda nyomorúság volt… A színháznál csak az a pár drachma fizetés… A ruháit, a parfümjeit, mindent Irénétől kapott. Irénének köszönhetett mindent, Bobot is, persze…

Nem szeretett Irénére gondolni, nem akarta felidézni a múltat. De hiába, az álmok mindig visszatértek… Ilyenkor remegve ébredt fel, és amikor meglátta maga mellett a nagy dupla ágyban Bobot, akkor ébredt csak a tudatára, hogy itt van, itt, New Yorkban, nem a Papadosz utcában. Itt van, és minden sikerült, Bob elhozta, Bob elvette… Most még csak egy gyereket kellene szülnie Bobnak, mindig a bébit emlegeti, ha majd meglesz az első bébijük… Az anyóst is csak ez érdekli, ezt kérdezi folyton, hogy mi van, miért nincs még a bébi útban?

Miért…?Athénban mindig attól rettegett, hogy egyszer valakitől, akinek a címét sem tudja, gyereke

lesz. Állandó félelemben élt, külvárosi orvosokhoz ment, időnként gyanús injekciókat kapott.Talán ez volt a baj. Most előkelő orvosokhoz járt, a Park Avenue-ra, persze titokban, Bob

tudta nélkül. De, úgy látszik, nem tudnak segíteni rajta. Csak biztatják, hogy ráér, fiatal még.Bob hogy örül most ennek a jachtnak. Istenem, ha valamikor otthon, mikor a pireuszi

kikötőben a horgonyzó jachtokat bámulta, azt mondta volna valaki, neked is lesz ilyen, Helgia…! És amerikai férjed lesz, és egy előkelő New York-i jachtklubban fogsz üldögélni, grófnők társaságában…

Zizi volt az első eleven grófnő, akit életében látott. És milyen kedves hozzá, barátságos, mintha egyenrangú hölgy lenne ő is…

Bob most feljött a teraszra, és bejelentette a társaságnak, hogy a hajó indulásra készen áll. Egy aggódó pillantást vetett a mamájára, mert valahogy neki sem tetszett ez a kadétjelmez, és remélte, hogy minél kevesebben fogják így látni és a háta mögött humoros megjegyzéseket tenni.

Mr. Cooper lent várta őket a hajón. Mrs. Ripley-nek bókolt, hogy milyen fiatalosan néz ki ebben az eredeti öltözékben. Aztán bemutatkozott Aureliónak. Kezet fogtak. Pamela idegesen figyelte, hogy milyen hatással van a férjére a szép olasz fiú. De a szokásos, udvarias mosolyon kívül semmit nem észlelt nála. Semmi gyanúsat. A felvillanó érdeklődésnek még a nyomát sem. Hála istennek! Így legalább nyugodtan élvezheti a kirándulást, és nem fog tűkön ülni egész idő alatt, mint már annyiszor, ha valami szépfiú felbukkant, és reszketett attól, hogy valaki észrevesz valamit.

Aureliónak nem sok kedve volt ehhez a hajókázáshoz. Sokkal szívesebben maradt volna Zizi lakásán, a mennyezetes ágyban… Ott határozottan jobban szórakozott volna, mint ezzel a társasággal. A jachtot is nagyobbnak képzelte, ennél sokkal különbekkel volt már a Földközi-tengeren. Ez az amerikai, a Bob, ezzel a sörteszerűen nyírt hajával nem valami rokonszenves, a felesége, a kis görög tyúk elég hülyének látszik. A középkorú házaspár, ezek a Cooperek, valószínűleg unalmasak, a vén maskara pedig, a Bob anyja, hát az legalább arra jó, hogy röhögni lehet rajta.

És Zizi képes ilyenekkel eltölteni a napját.Mielőtt a jacht elindult, pontosan az utolsó pillanatban Zizi észrevette, hogy a parton ott áll

Ronald Merlyn. A karfához támaszkodik, és nézi a kilátást.Ronald Merlyn…Ha ezt tudta volna! Ha csak egypár perccel előbb látta volna meg. De, úgy látszik, éppen most

jött. És nincs egyedül. Egy nővel van, lehet, hogy a felesége.Magas nő, feltűnően karcsú. Innen nézve szépnek és fiatalnak látszik.Érdekes, ez a Helgia is mintha őket nézné. Méghozzá olyan meglepett arccal, mint aki nem is

hisz a szemének.Miért bámul ez ennyire…? Különös…– Ismeri, kedvesem, Ronald Merlynt? Azt hiszem, ő áll ott a parton!

43

– Nem ismerem, csak a feleségét! Az a magas nő ott… Cynthia Doanidész!A hangjából, ahogy kiejtette á nevét, fojtott gyűlölet áradt.– Cynthia Doanidész! – ismételte még egyszer, aztán odafordult a grófnőhöz. – Athénból

ismerem őt – mondta könnyedén.

XI.

Az esküvő napján az eső is alábbhagyott, és már kora reggel élénk napsütésre ébredt a város.„Milyen szép időnk lenne” – gondolta Tibor.A nyitott ablakon szinte bezúdult a vidám, ragyogó fény.A táncoló napsugarak meg-megcsillantak a fényes fehér selymen, ahogy a menyasszonyi

ruhára vetődtek, amely ott volt kiterítve Edit ágyán úgy, ahogy akkor odatette, amikor elment.Mariska néni lehúzta a redőnyt. Ahogy itt ültek hárman, sápadtan, megkínzott arccal, jobb volt

a félhomály. Már nem is néztek egymásra, már alig beszéltek.Már nem bíztak semmiben. Ma, az esküvő napján, döbbentek rá, hogy végzetes

szerencsétlenség történhetett Edittel.Máig mégis volt valami remény. Legalábbis Mariska néniben. De most már benne sem.

Némán járkál a lakásban, már nem is tud sírni, szegényke. Riadt, kis öreg arcával olyan szívbemarkolóan elszomorító. Mintha tíz évet öregedett volna az elmúlt pár napban. Néha kimegy a konyhába, és tesz-vesz vagy főz.

– Enni azért kell! – mondja, és behozza az ételt. Néhány kanál levest tudnak enni, de azt is csak erőltetve. Joe bácsi állandóan orvosságokat vesz be, ezzel foglalja el magát.

Mindhárman a telefont figyelik, rémülten, idegesen és félve. Persze telefonálnak olyanok, akiknek fogalma sincs semmiről. A fodrász, hogy mikor jön Miss Simonyi? A fényképész, akit elfelejtettek lemondani, és érdeklődik, hogy színes képeket óhajtanak-e az esküvőről. És a vendégek, azok is persze, hogy mikorra van elhalasztva és miért?

Miért…?Tibor itt van az öregekkel, azóta nem is ment haza, és nem ment be a hivatalába se – tegnaptól

már úgyis szabadságon lenne.Nem merte szegény öregeket magukra hagyni. Mariska néni megágyazott neki a nappali szoba

díványán. Nem is kérdezte meg, hogy itt marad-e, olyan természetes volt. Aztán kivett a szekrényből egy kék csíkos pizsamát.

– Ezt vegye fel, Tibor, azt hiszem, éppen jó lesz. Steve fiamé volt…Még csak ez hiányzott most, hogy a fiút is említse, aki elesett Koreában…Másnap reggel egy fehér inget adott ki a szekrényből, ez is Steve-é volt.– Ne menjen haza átöltözni, kérem, ne menjen most el egy pillanatra sem!Mire vártak mindhárman, mire…?Lopva nézték a faliórát, amelynek egyhangú, monoton ketyegése volt az egyetlen hang a riadt,

nyomasztó csendben.Fél tizenkettőkor Mariska néni mereven nézte az órát. Aztán hirtelen elsírta magát.– Most! Most kezdődne az esküvő…Tibor is ugyanerre gondolt ebben a pillanatban.Joe bácsi a díványon feküdt, megint vizes borogatást tett a szívére, ő már egyáltalán nem

beszélt, néha órákon át olyan volt, mintha megnémult volna.Most dühösen felkiáltott:– Ne sírj, nem bírom hallgatni. Most kezdődne az esküvő, igen, most…! Ha nem engedted

volna elmenni itthonról! Miért engedted? Mi? Erre válaszolj nekem! Miért kellett ennek a gyereknek elmenni, hogy azt a nyomorult fátylat megköszönje? Most itt a fátyol, de ő nincs itt!

44

Felkelt a díványról, és bement a másik szobába. Izgatott dühvel felkapta a fátyolt, hogy eltépje, de Mariska néni utánaszaladt:

– Megőrültél, mit művelsz? Édes Jézusom! Képes a fátylat összegyűrni! Ne nyúlj hozzá, hallod, ne nyúlj!

Kivette az öreg kezéből a fejdíszt, és aggódva kisimította, aztán visszatette az ágyra.Joe bácsi még morgott valamit, de, úgy látszik, már elszégyellte magát a kitöréséért.Most megszólalt a telefon.Tibor villámgyorsan felkapta a kagylót. A rendőrségről beszélt valaki.– Miss Simonyi lakása? – kérdezte.– Igen, igen! Van végre hírük róla?– Telefonon nem adunk felvilágosítást! Tessék azonnal bejönni.– Mi van vele? Az istenért, hát válaszoljon…!– Telefonon nincs felvilágosítás. Tessék egy erős idegzetű családtagot beküldeni!Tibor még dermedten tartotta a kagylót, pedig már kattant a készülék, már csak a tompa bugás

hallatszott. Ez a bugás most mintha a fülében zúgna, az agyában, ahol kegyetlenül csak ez a két szó élesedik ki: erős idegzetű…

Mihez kell erős idegzet?Mihez?Mihez, Úristen!Rohan ki az ajtón, rohan le a lépcsőkön, nem szól egy szót se az öregekhez, még hallja a

lépcsőházban Mariska néni sikoltozását, de most nem törődik vele, rohan, rohan.A taxiban százszor is elgondolja, hogy csakis autóbaleset lehetett, talán eszméletlen volt

napokig, most tért magához, és most mondta meg, kit kell értesíteni…Lehet, hogy borzalmas volt a baleset…!Erős idegzetű, erős idegzetű, ezt a két szót kalapálja az agyában a megvadult kis kalapács.Fő, hogy él! Igen, Edit él! Biztos, hogy él!„Istenem, add, hogy éljen! Add, hogy szólhassak hozzá, add, hogy megmondhassam neki,

hogy mennyire szeretem! Hogy reszketek érte! Hogy megtartjuk az esküvőt, persze hogy megtartjuk, akármi is történt. Ha nincs keze, ha nincs lába, ha eltorzult az édes kis arca, akkor is, akkor is! Kicsim, kicsim… tudom, hogy élsz, fekszel egy kórházi ágyon, és vársz rám!…”

A taxi megállt a rendőrség előtt. Tibor felrohant a megadott számú helyiségbe, csak a számot nézte, azt nem is vette észre, hogy az ajtón az áll: SUICIDE37.

A rendőrtiszt ugyanaz volt, akivel telefonon beszélt.– Hol van a menyasszonyom? Mi történt vele? Mi történt? Azonnal akarom látni!– Fogja látni, uram! Ezért kérettük ide!– Vigyenek hozzá, most azonnal! Hol van? Kórházban van?– Uram, igyekezzék uralkodni magán! Így képtelen vagyok a hivatalos formaságokat…– Azt később is intézhetjük, most őt akarom látni, beszélni akarok vele! Értse meg, három

napja közel állok a megőrüléshez! Ma lett volna az esküvőnk!– Szomorú ez. Minden részvétem az öné, uram! A menyasszonya sajnálatos módon öngyilkos

lett…– Öngyilkos…? Nem igaz! Ez nem igaz! Nem hiszem el! Hallja, nem hiszem, azonnal

vezessenek hozzá, beszélni akarok vele! Miért lett volna öngyilkos?– Sajnos, már nem beszélhet vele, uram. Tibor a rendőrtisztre nézett. A rémült kérdés el se hagyta az ajkát, mert kimondani is képtelen

volt… De a rendőrtiszt bólintott.– Meghalt – mondta csendesen.Néhány pillanatig néma csend volt. Tibor leroskadt a székbe, és a kezébe temette az arcát.

Nem sírt, talán jobb lett volna, ha tudott volna sírni. De nem tudott. Gondolkozni sem tudott, 37 Öngyilkosság. (angol)

45

rettenetes káosz volt az agyában, még nem is tudta felfogni, még képtelen volt elhinni, hogy Edit… Edit nincs többé… Nincs. Meghalt.

A rendőrtiszt egy pohár vizet adott neki. Gépiesen megitta. A pohár széle a fogaihoz verődött, annyira remegett a keze.

– Legyen erős, uram – mondta a rendőrtiszt. – Most kell átesnie a legnehezebb feladaton…Belenézett az íróasztalon fekvő aktába, néhány oldalt lapozott benne, aztán gépies, monoton

hangon olvasni kezdte:– Az eltűnt Miss Edit Simonyi személyleírásával pontosan egyező húsz év körüli fiatal leány

holttestét, melyet az East Riverből…– Ne folytassa! Kérem, ne! Ez nem lehet ő! Itt valami tévedés van, borzalmas tévedés! Ez nem

ő! Értse meg, ő nem lehetett öngyilkos!– Sajnos, nincs kétségem, uram, hogy ő az. Miss Simonyi… Minden adat egyezik. Azért

hívattuk önt be, hogy most megállapítsa a személyazonosságot. Ez szomorú feladat! Erőt kell vennie magán…!

– Nem szoktak tévedni? Nem fordulhat elő? – kérdezte szinte rimánkodva a válaszért, hogy de igen, igen, nagyon sokszor tévedtek már…

– Volt rá eset, hogyne lett volna. De most felesleges ezen tépelődni, néhány perc múlva úgyis fogja tudni!

Ez a néhány perc volt a legnehezebb Tibor életében. Talán amikor Lajoskát cipelte halva a karjában a határon át, talán az sem volt ennyire borzasztó…

Mint viszontlátni Editet, így…Mert ő volt, mégiscsak ő…A sárga virágos ruhájában. Mintha csak aludna. Álmodna a boldogságról…– Kicsikém, édes kicsikém!Felüvöltött most fájdalmában, vad férfizokogással borult rá, a jéghideg kis arcot simogatta, a

két lehunyt szemét, amely mögött már a halál szörnyű titka lappang, száját, melyet nem csókolhat soha többé. Ahogy hozzáért a kezéhez, hirtelen elborzadt. Merev volt, mint egy babáé, mintha fából lett volna, nem húsból.

Ez nem is Edit, ez nem is ő! Viaszszínű baba, semmi köze az élő Edithez, nem nevet, nem beszél, nem mozdul…

– Jéghideg! Jéghideg…! – zokogta.A rendőrtiszt most magyarázta a két egyenruhás embernek, hogy ezeknek ma lett volna az

esküvőjük.

Simonyi Editet a hófehér menyasszonyi ruhában temették. Fején mirtuszkoszorúval. A ravatalt elborították a hófehér őszirózsák, ott feküdt a szegény kis menyasszony, amerikai szokás szerint pirosra festett szájjal, rózsaszínre púderozott arccal.

A gyertyák imbolygó fényében olyan volt, mint egy csipkerózsika, aki csak alszik, és arra vár, hogy a mesebeli királyfi felébressze.

De a mese véget ért. A koporsót lezárták – „élt huszonegy évet”…Az öreg pap hangja többször elcsuklott, miközben beszélt.– Esküvőre készültünk, szép, díszes esküvőre, és íme, temetés lett belőle… Egy kis magyar

lány elindult a messzi óhazából, és most itt idegen földön talál nyugvóhelyre…Tibor mögött összesúgtak az emberek. Némán vádló pillantásokkal is találkozott a tekintete,

de nem törődött vele.Minden olyan mindegy volt… A Cedar parki temetőben leeresztettek a földbe egy koporsót,

még egy szál virágot dobhatott rá, és ezzel vége. Milyen egyszerű a halál, és milyen gyalázatos az élet.

És amit tettek vele, azt ne tudja meg soha senki…

46

Már mennek vissza a fekete limousine-eken, vissza a városba, Manhattanbe.Ahogy a Triborough hídon robognak, egy pillantást vet most a vízre. Az East Riveren a vidám

napsütésben hajók úsznak, zászlókat lobogtat a szél…És ez ugyanaz az East River, ahová azon a kétségbeesett éjszakán belevetette magát…A nagy víz, a hajókkal, zászlókkal olyannak tűnik most, mint egy gúnyos, diadalmas ellenfél.

47

MÁSODIK RÉSZ

XII.

Cynthia egy partin ismerkedett meg dr. Nilsennel. Feltűnően magas férfi volt, tipikus norvég. A vacsoránál mellette ült, és határozottan szórakoztató volt, bár a túlságosan átható tekintete, ahogy a világos szemével ránézett, kissé feszélyezte.

Dr. Nilsen orvos volt, mégpedig pszichoanalitikus. Valami könyvet is írt, és Cynthia, bár nem olvasta, mindenesetre gratulált hozzá.

– Érdekelte a könyv? Talált benne olyasmit, amit hasznosíthat a saját problémáival kapcsolatban?

– Őszinte leszek, nem olvastam. Egyébként miből gondolja, hogy problémáim vannak…?– Mindenkinek vannak.– És ez a maga businesse38, igaz?– Igaz. Így is felfoghatjuk, bár én inkább úgy érzem, hogy ez a hivatásom…Ez kicsit rendreutasítóan hangzott, utána rögtön más témára terelte a szót. Dr. Nilsen

elmondta, hogy minden nyáron Európába megy, főleg, hogy Norvégiában élő rokonait meglátogassa, de utazgat másfelé is, ahová éppen kedve támad. Tavaly Olaszországban volt, idén Görögországban.

– Hogy tetszett Athén?– Gyönyörű.– Én ott születtem, és ott is nevelkedtem…– Komolyan mondja?Dr. Nilsen csodálkozott, aztán Athénról kezdett beszélni, és egészen kellemesen telt az idő. Az

ilyen vacsorák általában meglehetősen unalmasak szoktak lenni, de Ronald kedvéért el kellett jönnie.

Már bot nélkül járt egy idő óta, és a törés nem fájt egyáltalán. És ami a legfontosabb, nem maradt sánta.

A baleset tényleg nem hagyott semmi nyomot. Csak a lelkében…Ronald a hosszú asztal másik végében ült, az egyik Oil Companys igazgató nagyon csinos

lánya mellett. Most éppen nevettek valamin, úgy látszik, Ronald igyekszik jól szórakoztatni a lányt, ha már mellé ültették.

Vacsora után is, ahogy a tánc elkezdődött, Ronald azonnal felkérte.– Maga nem táncol? – kérdezte dr. Nilsen.– Még nem merek, most gyógyultam fel egy autóbalesetből.– Ezt nem is mondta eddig…– Nem. És vegye úgy, hogy most sem említettem. Nem hiszem, hogy maga, mint orvos, azért

jár társaságba, hogy betegségi beszámolókat hallgasson meg…– Én pszichoanalitikus vagyok. Nekem a lelki bajaikat mondják el az emberek.– És tud segíteni rajtuk?– Ez a mesterségem.Cynthia elgondolkozott, aztán valahogy, mintha nehezére esne, kissé bizonytalanul elmondta,

hogy van egy barátnője, aki már régen gondolt arra, hogy el kellene mennie egy pszichoanalitikushoz, mert lelkileg mélypontra jutott. Gyűlöli a férjét, aki pedig jó és szép ember…

38 Üzlet, itt: munka. (angol)

48

– Hallott már ilyet? – kérdezte végül.– Különbeket is hallottam…– És hogyan gyógyít ki valakit ilyen meghasonlott állapotból?– Kedves asszonyom, csak nem gondolja, hogy ez olyan egyszerű, mint egy gyomorrontás

elleni recept, amit most öt perc alatt itt elmagyarázok magának. Küldje el hozzám azt a bizonyos barátnőjét… Előzőleg természetesen appointmentet39 kell megbeszélnie a titkárnőmmel.

– Köszönöm, majd szólok neki. Azt hiszem, el fog menni magához. Az élete van elrontva, ha arra tud egy receptet…

Dr. Nilsen átható tekintettel nézett Cynthiára. Nyilvánvaló volt, hogy tudja, hogy ő maga az. Semmiféle barátnőről nincs szó. A tekintete most a táncolókra irányult, Ronaldot nézte meg.

Ronald még mindig az igazgató lányával táncolt. Meglehetősen messze tartotta magától, és a keze, a lány estélyi ruhás hátán, olyan könnyedén érintette csak a tüllön átvillanó fehér meztelenséget, hogy nem is kellett ahhoz pszichoanalitikusnak lenni, bárki megállapíthatta, hogy csupán udvariasságból táncol.

Dr. Nilsen nem táncolt senkivel. Egész este Cynthia mellett ült, később hozzájuk csatlakozott a házigazda, aki mindegyik vendégének fontosnak tartotta elmondani, hogy ez a mai parti tulajdonképpen házassági évforduló. Ugyanis most van tizenhárom éve, hogy másodszor elvette a feleségét. Jövő hónapban viszont húsz éve lesz, hogy először elvette. És karácsonykor lesz az ötéves évfordulója a legutóbbi házasságkötésüknek…

Ezt igyekezett rendkívül humorosan előadni, és az udvariasabb vendégek nem győztek csodálkozni, mintha legalábbis nem olvasták volna a társasági rovatokban, hogy ezek állandóan válnak, az ügyvédek nagy örömére.

A háziasszony még mindig elég szép volt, magasra tartott, büszke fejjel járt, hogy kezdődő tokája ne látszódjon. Divatos, drága ékszerei voltak, viszont a haja divatjamúlt csigákba volt fésülve.

– Érdekes megfigyelni – mondta Nilsen –, hogy fiatal lányok mindig úgy fésülködnek, mint valamelyik filmsztár, mert arra akarnak hasonlítani. Középkorú nők viszont gyakran viselik ugyanúgy a hajukat, mint fénykorukban, mert a saját fiatalkori lényüket szeretnék visszavarázsolni.

– Igen, ezt én is észrevettem. Meglepő a kontraszt néha, egy legújabb párizsi modellben jön valaki, és hozzá huszonöt év előtti frizurát hord.

– Minden nő görcsösen ragaszkodik a fiatalságához, főleg, ha idősebb, mint a férje. Ez ma gyakori probléma Amerikában. Állandó rettegésben élnek, hogy jön egy fiatalabb nő, és elhódítja tőlük a férfit.

– És maga szerint a fiatal nő az mindig bűnös? Aki jön, és… És, mondjuk, beleszeret egy nős emberbe…?

– Nem nevezném bűnnek, csak hibának. Persze más, ha érdekből történik, ha a fiatal nő a nős ember pénzébe szeret bele, vagy a társadalmi helyzetébe.

– Maga nős, dr. Nilsen?– Nem. Én agglegény vagyok. Még pár évig körül kell néznem, amíg megtalálom a nekem

megfelelő partnert.– Miért nevezi partnernek a feleségét?– Mert az a legfontosabb, hogy tökéletes partner legyen mindenben. Szellemileg is, testileg is.

Nem szeretnék egy konkurens pszichoanalitikushoz járni a saját házassági problémámmal…Ezt tréfának szánta, és Cynthia udvariasan el is nevette magát.– Szép, amikor nevet – mondta dr. Nilsen.– Köszönöm. Ez, úgy látszik, azt jelenti, hogy komoly arccal csúnya vagyok…– Maga nagyon jól tudja, hogy rendkívül szép. De a nevetés még fokozza arcának báját…

39 Időpont. (angol)

49

Ronald most odalépett hozzájuk. Ő is gratulált Nilsen könyvéhez. És ami meglepte Cynthiát, ő olvasta is…

Furcsa. Erre sosem gondolt, hogy Ronald pszichoanalitikai könyveket olvas szabad idejében.

Cynthia egy novemberi délután ment először dr. Nilsen rendelőjébe. A titkárnővel beszélte meg, pontosan öt órára. A Park Avenue egy elég régi, de pompás bérpalotája földszintjén volt a rendelő.

Egyenesen az utcáról lehetett bemenni. Ezt európai szemmel furcsának találta Cynthia, ott ez elképzelhetetlen lett volna.

A várószobát gazdagon rendezték be, földig érő nehéz brokátfüggönyök takarták el az ablakokat, selyem állólámpák világították be a helyiséget. Hatalmas, öblös bársonyfotelok voltak körös-körül, de csak az egyikben ült valaki.

A titkárnő, aki egy benyíló íróasztalától kelt fel, olyan csinos volt és olyan fiatal, méghozzá gondosan kifestve, hogy bármely ide belépő nőnek azonnal gátlásai támadhattak saját szépségét illetően.

A titkárnő elnézést kért, hogy kis ideig várakoznia kell, de még van egy páciens előtte. Rámutatott az egyik fotelban várakozó fiatalemberre.

Cynthia meg volt lepve, hogy fiatalemberek is járnak pszichoanalitikushoz, azt hitte, csak nők. Mi problémája lehet egy ilyen széles vállú, izmos, sportruhás fiúnak? Hogy ki nyeri meg a bajnokságot valamiféle versenyen?

Most is egy sportmagazint tanulmányoz, méghozzá elmélyülve.Cynthia tekintetével végigpásztázta a falakat. Gyönyörű olajfestmények függtek gazdagon

faragott vastag arany rámákban. A padlón európai szokás szerint perzsaszőnyegek, nem a faltól falig egyszínű anyaggal bevont padló.

Körülbelül negyedórát kellett várnia. Azalatt a sportruhás bement és ki is jött.A szép titkárnő most egy másik várószobán át ahhoz a párnázott ajtóhoz kísérte, amely a

rendelőbe vezetett.Dr. Nilsen fehér orvosi köpenyében még magasabbnak látszott, mint a szmokingban. A szeme

még világosabb, még áthatóbb pillantású volt. Mintha nem is várná meg, mit gyón majd a páciens, hanem már előre bele akarna látni…

– Csodálkozik, hogy eljöttem? – kérdezte Cynthia.– Tudtam, hogy eljön, már előbb vártam…– Azt is tudta, hogy a barátnőm, akit említettem…– Természetesen. Az maga! A lelki mélyponton… – tette hozzá, nagyon finom mosollyal,

amiben nem volt semmi gúny, csak egy kis fölény.Cynthia körülnézett a rendelőben, amely egyáltalán nem hasonlított rendelőhöz. Az óriási

faragott íróasztal, háttérben a könyvszekrénnyel, lehetett volna bárkinek a dolgozószobája. Műszerek, orvosságok sehol.

A sarokban egy kerevet, kék színű bársonytakaróval lefödve. Minden kék, a falak is, a szőnyeg is. És egy kék ernyős, gyenge, tompa fényű lámpa világít az íróasztalon. Csak dr. Nilsen arcát világítja meg, ő maga, ahogy leül vele szemben, szinte a homályban marad.

– Kérem, helyezze magát tökéletes kényelembe. Ha szorítja a cipője, nyugodtan bújjon ki belőle. Egyes nők jobban szenvednek a magas tűsarkoktól, mint a lelki problémáiktól.

– Nem hordok magas sarkot.– Igaz, magának nincs is szüksége rá, úgyis magas. Ha a fülklipsz szorítja, azt is tegye le.

Fontos, hogy teljesen elernyedjen, semmi a világon ne zavarja, és nyugodtan tudjon beszélni…– Mivel kezdjem? A problémámmal, vagy amiből kiindult az egész tragédiám…?– Ha megengedi asszonyom, majd én kérdezek. Maga csak felel. Így sokkal egyszerűbb lesz.

Először is tudnom kell valamit a gyermekkoráról. Derűs környezetben nőtt-e fel? Most nem az

50

anyagi körülményekre gondolok, mert egy kunyhóban is lehet állandó kacagás, meleg légkör és egy luxusvillában is komorság, szerencsétlenségek.

– Nálam az utóbbi volt…– Van olyan gyermekkori emléke, amelyre erősebben emlékszik? Úgy értem, történt-e

magával valami, amit nem tud elfelejteni?– Történt… Négyéves voltam, amikor anyám elment, és nem jött többé vissza. A nevelőnők és

a cselédek biztattak, hogy visszajön. Aztán, hosszú idő múlva, azt mondták, hogy meghalt… Minden este sírva feküdtem le, annyira vágyódtam utána. Kép nem volt róla az egész házban, a nagy portréját is eltüntették az egyik fogadószobából. Lassanként elfelejtettem az arcát, csak valami félig elképzelt, félig álmodott szőke tündérkirálynő emlékét őriztem a szívemben…

– Voltak testvérei?– Nem. Egyedül voltam az apámmal. Minden szeretetemet rá szublimáltam. Csak neki éltem!

És rettenetesen sajnáltam őt, amikor tizennyolc éves koromban megtudtam az igazságot… hogy anyám elhagyta, hogy elment valakivel… Apámnak megjátszottam, hogy nem tudok semmit erről.

– Szóval, nem volt őszinte hozzá?– Nem lehettem. Kímélni akartam, mert rosszak voltak az idegei…– Nők szerepeltek az apja életében?– Nem. Egyáltalán nem. És talán ez volt az oka, hogy amikor egy fiatal lány került a

nyaralónkba, akit én hívtam meg, apám beleszeretett. A lány velem egyidős volt, huszonegy éves. Valamikor együtt jártam vele iskolába, de azóta nem tudtam róla semmit… Azt mondta, színésznő. De találkahelyen kereste a pénzt… Ezt az esküvő előtt mondta meg valaki. Apám elvette feleségül. Ő bízott benne, hitt neki. Tőlem teljesen elhidegült.

– Ez természetes. Ha egy öregedő férfi beleszeret egy fiatal nőbe, mindenki más mellékessé válik a számára.

– Igen, így volt… Ekkoriban ismerkedtem meg valakivel, aki az első szerelmet jelentette számomra. Charles O’Hara… Angol újságíró volt. Feleségül mentem hozzá.

– Szóval, Mr. Merlyn már a második férje?– Igen. Charles meghalt… Kairóban voltunk. Megölték… Politikai dologba keveredett. Három

hónapja voltunk csak házasok és annyira szerettük egymást… Olyan boldogok voltunk… Aztán mindennek vége lett. Visszamentem Athénba, apám házába. Ott éltem velük egy fedél alatt. Látnom kellett, hogy apám mennyire dédelgeti ezt a nőt, aki arra is képes, hogy a házba is odahozza a szeretőit. Figyelmeztetni akartam, de hiába, apám vakon hitt neki. Én felesleges voltam a házban, úgy éltem ott, mint egy nem szívesen látott vendég. Két évig tartott ez, akkor Kairóba utaztam. Ott ismerkedtem meg Ronalddal. A mostani férjemmel. Összebarátkoztunk, aztán szerelem lett belőle… Nagy szerelem.

– Nem csodálom! Mr. Merlyn igen megnyerő külsejű férfi!– Elmentem vele Londonba, pedig tudtam, hogy nős. Azt is tudtam, hogy nem fog elválni,

őszintén megmondta nekem. A felesége, akit Catherine-nek hívtak, nyolc évvel volt idősebb nála. Ott éltem Londonban, és még így is boldog voltam, képtelen lettem volna visszamenni Athénba. És még boldogabb voltam, amikor rájöttem, hogy gyerekem lesz… Mennyire kívántam ezt a gyereket…! Mennyire vágytam rá, hogy legyen valakim, akit szerethetek, és aki csak az enyém! Csak hozzám tartozik… Mert Ronald, akármilyen nagy szerelem is volt közöttünk, mégiscsak a feleségéhez tartozott. Az apám pedig Irénéhez. Charles pedig, szegény drágám, ő, aki egészen hozzám tartozott, ő ott maradt a kairói angol temetőben…

Olyan sokszor tört rám a magányosság, az elhagyatottság érzése. Nem ismertem Londonban senkit, csak Ronaldot. Nélküle egészen elveszett voltam…

Egy napon váratlan látogató állított be hozzám. Ronald felesége, Catherine… Megtudta a címemet és eljött. Nagyon fölényes volt velem, sértegetett is, megalázott. Pénzt ajánlott fel, ha szakítok a férjével! Pénzt!

51

Nem tűrtem a sértéseit, és én is visszavágtam neki. Biztos voltam a dolgomban, olyan egyenlőtlen fegyverekkel küzdöttünk, ő negyvenöt éves volt, én huszonnégy. És Ronald gyermekét én vártam. Én…

Kínos jelenet játszódott le közöttünk, már éppen ki akartam utasítani a lakásomból, amikor hirtelen megváltozott. Könnybe lábadt szemekkel, elérzékenyedve közölte velem, hogy mégis másképp döntött. Elválik Ronaldtól… Legyek boldog vele. És a bébim ne legyen törvénytelen… Csak arra kért, hogy ezt a látogatást sohasem említsem Ronaldnak…

És Catherine betartotta ígéretét. Elvált Ronaldtól, és eltűnt Londonból is.Azonnal megesküdtünk. A kisfiunk már itt született New Yorkban. Most a boldogság időszaka

következett az életünkben. Legalábbis minden kellékünk megvolt a boldogsághoz…És ekkor történt az a gyilkosság, amely talán még jobban felkavarta az életemet, mint a

kairói… Ott a férjemet ölték meg, akit legjobban szerettem a világon, ennek a második gyilkosságnak az áldozata az volt, akit legjobban gyűlöltem…

– Ki? – kérdezte dr. Nilsen.– Iréné… Apám fiatal felesége.– Mennyiben érinthette ez magát annyira? Úgyis gyűlölte, ők Athénban voltak, maga viszont

itt…– Nem. Én is Athénban voltam. Ez májusban történt, hogy sürgöny jött, apám nagyon beteg…

Felültem az első gépre és átrepültem Európába, hogy lássam őt. Borzasztó állapotban találtam apámat egy elmeszanatórium különszobájában. Meg sem ismert. Súlyos idegösszeomlása volt…

Én természetesen Irénét tettem ezért felelőssé, csak ő lehetett az oka. Ezt meg is mondtam neki. Ott szálltam meg a házunkban. Iréné szerint én nem apám egészségéért aggódtam, hanem csak a vagyona miatt, és irigykedem, hogy ő fog örökölni mindent… Ez persze felháborított, mert sohasem törődtem a pénzzel. Csak féltettem apámat, hiszen annyira szerettem…

Nem is kívántam tovább vitatkozni ezzel a nővel, akit egészen utolsónak tartottam. Felmentem az emeleti szobámba, hogy kipihenjem az utat és az izgalmakat.

Vasárnap volt. A cselédség kimenőt kapott. Egyedül voltunk a villában, Iréné és én. Aludtam egész délután… Késő este ébredtem fel és lementem a földszintre, hogy egyek valamit. Csend volt, mintha senki sem volna itthon. Körülnéztem…

Iréné holtan feküdt az ágyán. Telefonáltam a mentőknek, kijött a rendőrség is. Kiderült, hogy megfojtották…

Biztos voltam benne, hogy valamelyik szeretője, akinek kulcsa volt a házhoz. Sok gyanús alakkal barátkozott, akik a múltjából bukkantak fel.

És most jön a borzalmas! A nyomozók engem gyanúsítottak! Engem! Egyedül voltunk, ketten a villában. Előzőleg veszekedtünk, ezt vallották a cselédek, akik közben hazajöttek.

Vallattak…A rendőrtisztnek, úgy látszik, ellenszenves voltam, mert angol állampolgár vagyok. Zavaros

válaszokat adtam, mert nem tudtam, mi helyesebb, ha megmondom, hogy miféle nő volt Iréné, vagy ha inkább nem szólok róla… Egyre gyanúsabb lettem neki. Magam is kezdtem rájönni, logikus, hogy engem gyanúsít. Egy Helgia nevű barátnője is odajött, ő is azt vallotta, hogy mindig gyűlöltük egymást.

„Ő ölte meg, ő!” – sipítozta hisztérikusan ez a Helgia, és ez még jobban befolyásolta a nyomozót.

Rettenetes helyzetben voltam. Másnap korán reggel telefonáltak a szanatóriumból, hogy apám meghalt. Álmában szívbénulást kapott.

Csodálom, hogy nem törtem össze teljesen. Apám, akit úgy szerettem, halott és én magam gyilkossággal voltam gyanúsítva. Kicsit sok volt ezt elviselni…

Rövidesen kiderült, hogy Irénét ki ölte meg…Apám… Délután hazament a szanatóriumból egy félórára, saját kulcsával ment be a házba,

és…

52

És hirtelen felindulásában megfojtotta Irénét… Hogy miért, ki tudhatja…? Millió oka lehetett rá.

Persze a szanatórium tulajdonosa lepénzelte a sajtót, hiszen érdeke volt, és így agyonhallgatták az egészet. Nekem is megért pár ezer dollárt, hogy szegény apám tragédiájából ne legyen újságszenzáció.

A szanatórium főorvosával hosszan beszélgettem, és ő szóba hozta apám szerencsétlen első házasságát is. Anyámmal… Ez nekem persze meglehetősen kínos volt. Többször említett egy nevet, melyet azelőtt sohasem hallottam, Burlingham brit attasé. Ez volt az, akivel anyám húsz év előtt elment Athénból…

A temetés után azonnal visszarepültem New Yorkba. Először úgy gondoltam, csak azt mondom meg Ronaldnak, hogy apám meghalt. Semmi többet…

– Jobb a teljes őszinteség. Magának nincs ereje ahhoz, hogy őszinte legyen. Pedig egy titok, bármi legyen is az, nagyon el tud távolítani egy házaspárt egymástól.

– Tudom. De még mennyire tudom – mondta Cynthia keserű mosollyal. – De ezúttal nem tartottam a titkot. Megmondtam, hogy apám… Szegény, beteg apám megfojtotta ezt a nőt. Részvétet vártam Ronaldtól, legalábbis megértést. Ehelyett valami iszonyatot láttam a tekintetében, a vigasztaló szavai is egészen üresen kongtak.

Néhány hét múlva Ronald valahogy szóba hozta Catherine-t. Soha nem emlegettük őt, ezt már annak idején Londonban megfogadtuk, nem akartuk, hogy az emléke közöttünk álljon. De most szóba hozta, Bagdadról volt szó. Ott élt Catherine azelőtt, az előző férjével. És most hallottam megint ezt a nevet, Burlingham brit attasé…

Burlingham brit attasét emlegette az athéni orvos is. Hogy az anyám húsz év előtt Burlinghammel ment el. Az anyám, az én angol anyám, aki szintén Catherine volt.

A többit sejtheti, dr. Nilsen…!– Megmondta a férjének?– Nem. Még magam sem voltam biztos benne. Megnéztem az ő válási iratait. Catherine Smith

volt, született Londonban, 1911-ben… Aztán megnéztem a saját keresztlevelemet… Ő volt az. Ő volt, akitől elvettem a férjét. Ő volt, akit megfosztottam a boldogságtól, ő jött el hozzám abba a londoni lakásba, hogy megalázzon, pénzt kínáljon, és…

Cynthia sírva fakadt.– És ott, ott döbbent rá, hogy én ki vagyok. Meglátta apám fényképét a falon. Képzelheti, mit

érezhetett…– Ne haragudjon, ha megjegyzem, hogy egy anya, aki húsz évig nem kíváncsi a leányára, az…– Nem tudta, hogy élek! Értse meg, dr. Nilsen, neki is hazudtak. Táviratot küldtek neki, hogy

meghaltam. Húsz évig élt abban a hitben… És ott állt velem szemben, a halottnak hitt, egyetlen gyerekével, aki… Aki a férjének a kedvese… És gyereket vár…

– Fantasztikus helyzet – jegyezte meg az orvos. – És amikor rájött, ebből a Burlingham névből kifolyólag, megmondta a férjének?

– Nem! Soha nem mondtam meg és nem is fogom. Mikor megtudtam, azonnal elhatároztam, hogy megkeresem őt, a világnak bármely pontján is él. Volt rá eshetőség, hogy Bagdadba ment. A világ oly nagy, azt sem tudtam, hol kezdjem keresni és hogyan…. A véletlen jött a segítségemre. Megláttam a televízióban. Egy angol írót interjúvoltak meg, és ő… ő volt a felesége.

– Szabadjon megjegyeznem, hogy ha ismét férjhez ment, akkor az ön lelkiismeret-furdalásai, hogy elvette tőle Ronald Merlynt, talán nem jogosak. Hátha ezt az írót szereti. Hátha ez egy boldog szerelem a számára!

– Erről szó sincs. Az író egy aggastyán, aki jó hozzá, aki olyan neki, mint egy menedék…– Híres író?– Nagyon. De nem akarok nevet mondani.– Nem is fontos. A fontos az, hogy mi történt azután, hogy ráismert a televízióban.

Találkoztak?

53

– Igen. Odarohantam hozzá. A Waldorf-Astoriában voltak megszállva. A találkozásunkat képtelen vagyok elmondani… Csak sírni tudnék, sírni, sírni… Mikor megláttam, a gyerekkorom eltűnt tündérkirálynője volt ismét.

Cynthia nem tudta folytatni, a sírás fojtogatta.– Kérem, ne sírjon. Próbáljon most arról beszélni, hogy a férjével szemben ez után a

felfedezés után mennyiben változtak meg az érzelmei? Mert, ugye, most jutottunk el arra a pontra, ami magát komoly lelki krízisbe vitte. És ami magát idehozta hozzám. A két gyilkosság, amely a fiatal életében szörnyű megrázkódtatást jelentett, közel sem tehette ennyire tönkre az idegzetét, mint ez a felfedezés… így van?

– Így…– Tehát kezdjük talán ott, hogy magát zavarja ez a titok. Senki sem szeret titkolózni az előtt,

akivel együtt él. Nem gondolt még arra, hogy egyszerűen megmondja neki: „Catherine, aki a feleséged volt, akitől miattam elváltál, ő nem más, mint az anyám… Az édesanyám, akivel kölcsönösen halottnak hittük egymást húsz éven át…”

– Dr. Nilsen, lehet, hogy ez egyszerű megoldás. De ha ismerné Ronaldot, megértené, hogy ez lehetetlenség! És én magam is képtelen lennék erre. Képtelen!

– Marad a másik lehetőség, hogy túlteszi magát rajta. Megpróbál nem gondolni rá.– De gondolok, sajnos! Mindig… Állandóan. És ami a legrettenetesebb, mindig elképzelem őt

Catherine mellett, vele… Amikor még szerette. Mert nagyon szerette, olyan rajongó lelkesedéssel. Egyszer megtaláltam egy levelét, amit még Bagdadban írt neki. Élete értelmének nevezte… Azt írta, hogy Isten is egymásnak teremtette őket, és soha senki sem szakíthatja őket el… És akkor jöttem én, pont én, és elszakítottam őket.

– Ezen, kedves asszonyom már úgysem tud változtatni! Lehet, ha nem maga jött volna, jött volna más.

– De, sajnos, én jöttem. Én! És én okoztam a boldogtalanságát, neki, akiért a szívemet is kitépném… Értse meg, dr. Nilsen, egy anya nélkül felnőtt gyerek voltam, akiben fájdalmas, kínzó, állandó vágyakozás volt az eltűnt anyja után. Az esti imádságom volt: „gyere vissza hozzám, tündérkirálynő…”

– Miért nevezte tündérkirálynőnek? Ezt szokatlannak találom.– Szokatlanul szép volt. A szőkesége, a csodálatos kék szeme… Olyan volt, pontosan olyan,

ahogy egy négyéves gyerek elképzeli a tündérkirálynőt…– Beszéljünk most a férjéről. Ronald Merlyn, úgy látom, az a férfi, akinek mindkét házassága

nagy szerelmet jelentett. Egy érzelmi ember. Nem blazírt, nem cinikus. Ő észrevette már, hogy valami nincs rendjén?

– Persze hogy észrevette.– Miből? Ön, asszonyom, másképp viselkedik most vele, mint azelőtt?Cynthia most zavarban volt. Nem válaszolt. Olyan nehéz volt erre válaszolni… Pedig ezért jött

ide. Ezért volt szüksége pszichoanalitikusra. Most mégis képtelen volt elmondani neki, hogy…– Látom, nehezére esik beszélni. Majd segítek magának. Csak kérdezni fogok, és csak igennel

vagy nemmel kell válaszolnia. Tehát, amióta rájött, hogy Ronald kinek volt a férje, azóta ha szerelemmel közeledik magához, visszautasítja?

– Honnan tudja ezt, dr. Nilsen?– Ez természetes. Ha ölelni akarja magát, arra gondol, hogy ugyanígy ölelte azt a másik

asszonyt is. Aki az ön anyja… Ez olyan gátlást okoz, esetleg, tudat alatt, bűnösnek, sőt perverznek érezné magát, ha engedné őt közeledni… így van?

– Pontosan így… – mondta ámulva Cynthia. Most már úgy érezte, hogy ez a Nilsen tényleg belelát a világos, átható tekintetével. Már úgy

érezte magát előtte, mintha meztelen lenne. A lelke legalábbis.– Tehát, amióta ezt megtudta, azóta a férjével megszüntette a testi kapcsolatot?– Igen…– És ő mit szól ehhez?

54

– Hát, azt hiszem, bántja őt nagyon. Külön hálószobában alszunk. De egy ideig azt gondolta, hogy apám halála dúlt fel annyira. Aztán jött az autóbaleset. Elvesztettem a bébit…

– Ezt nem is mondta.– Igen, ez is sokban hozzájárult. Ha a gyermek megmaradt volna, akkor talán… Talán Isten

útmutatását láttam volna, hogy Ronalddal maradjak.– Miért, most úgy gondolja, hogy nem marad vele?– Nem gondolok semmit. Értse meg, képtelen vagyok arra, hogy erről gondolkozzam, mert

beleőrülök. Nézem Ronaldot, hallgatom a hangját, ő az, ő, akit úgy szerettem, akivel boldog voltam… És mégsem ő. Ez egy férfi, aki az anyám férje volt. A saját anyámé. Hat évig. Amíg én nem jöttem, hogy szétszakítsam őket. Ha a kezével egy simogató mozdulatot tesz, elképzelem, hogyan simogatta szőke haját. Szinte látom magam előtt. És ha ölelni akar, ha azt akarja, hogy megint az övé legyek, az a kényszerképzetem, hogy… Hogy nem vagyok a felesége, csak a titkos szerelmese, mint Londonban. És hogy ez az ölelés házasságtörés, bűn… Hogy Catherine valahol sír az éjszakában, szenved és kínlódik, mialatt én az ő férjével, aki az övé, csakis az övé, szerelmeskedem…

– Ez tényleg kényszerképzet. Örülök, hogy eljött hozzám, asszonyom, mert tényleg szüksége van segítségre.

– Tud segíteni rajtam, dr. Nilsen? Gondolja, hogy tud?– Igyekezni fogok…

XIII.

Zizi a Madison Avenue-n otthagyta kocsiját egy parking meternél40, és elindult gyalog. Szerette a kirakatokat nézegetni, azzal a jó érzéssel, hogy bármit megvehet magának, bármit, ami megtetszik.

Még csak november volt, de a legtöbb kirakat már karácsonyi díszben pompázott.Zizi lassan, sétálva haladt a késő délutáni forgatagban. Egyszerre csak megpillantotta Ronald

Merlynt, pontosan szembejött vele. Szembejött, és nem köszönt.Lehet, hogy ez nem ismer meg…? Előfordulhat ilyesmi velem…?Egészen megdöbbent ettől a felfedezéstől. A férfi már továbbhaladt néhány lépéssel, amikor

Zizi utána szólt:– Hello, Mr. Merlyn!A férfi megfordult, egy pillanatig idegenül nézett rá, aztán, mint akiben most dereng fel

valami, túlzott udvariassággal üdvözölte:– Grófnő! Örülök, hogy látom!– Nagyon örül… Annyira, hogy meg se ismert!– Bocsásson meg, de én mindig így megyek, nem nézek semerre! Meg aztán így, tetőtől talpig

nercben, egészen más, mint abban a sortban, amit a jachtklubban viselt…– Még a maga kedvéért sem járhatok sortban novemberben a Madison Avenue-n… – mondta

mosolyogva Zizi.– Merre megy, grófnő?– Ellenkező irányba, ezt kellene most mondanom, ha megsértődtem volna. De nem vagyok

sértődős. Mindegy, hogy merre megyek, csak kirakatokat néztem. Kicsit már fázom, azt hiszem, beülök valahová egy kávéra.

– Elkísérhetem, grófnő?– Ha van ideje és kedve…

40 Parkolási időt mutató pénzbedobós automata – USA szóhasználat szerint.

55

És Ronaldnak volt kedve. Mindenhez inkább volt most kedve, mint hazamenni Cynthiához, aki az utóbbi időben már egyenesen elviselhetetlen. Hogy mi bántja, az persze rejtély, mert nem hajlandó megmondani.

Ez a grófnő eredeti kis teremtés. És milyen csinos. Remekül néz ki ebben a nercbundában.Ronald most már örült a véletlen találkozásnak. Kellemes lesz vele elbeszélgetni.Beültek egy koktélbárba. Kis sarokasztalhoz vezette őket a pincér. Halk zene szólt, egészen

hangulatos helynek látszott.– Ne igyunk kávét, inkább valami italt – ajánlotta Ronald. – Attól jobban átmelegszik, ha

fázik…Martinit rendeltek.A helyiség kissé túl meleg volt. Zizi azonnal letette a bundáját. Fekete kötött ruha volt rajta,

olyan szűk, hogy úgy az alakjához tapadt, mint valami fürdőtrikó.Cynthia sohasem hord ilyen ruhákat, pedig biztos, hogy divat, különben a grófnőn sem lenne.

Nagyon elegánsnak látszik, a kalapja is nercből van, fátyol is van rajta, ez egészen sejtelmessé teszi az arcát.

Érdekes kis nő, az nem vitás! A parfümje mintha kicsit erős volna. Túlzottan izgató illat, mikor kibújt a bundából, szinte megcsapta az orrát.

– Mi van a barátjával, akivel a jachtklubban volt?– McKinneyt gondolja? – Azt…– Jól van, köszönöm. Különösebben érdekli magát?– Nem mondhatnám. Láttam őt még szeptemberben párszor. Teniszezett. De magát, Mr.

Merlyn, csak egyszer láttam azóta a klubban. Egy szombati napon, a feleségével volt…– Igen, ott voltunk. Hogyhogy nem találkoztunk?– Én a hajóról láttam csak magukat. Fess, magas nő a felesége…!Zizi mindig megdicsért más nőket, ez sokkal nagyvonalúbban hatott, mintha valaki rögtön

lekritizál mindenkit, és olyanokat mond, hogy vastag a bokája, lapos a melle, operált az orra, vagy hasonlók…

Persze Zizi sem vitte túlzásba a dicséretet. Ronald feleségére nyugodtan mondhatta volna, hogy nagyon szép. Mert tényleg az. De majd bolond lesz, nem azért ül itt vele, hogy a feleségéről áradozzon.

Ronald Merlyn nagyon tetszett neki. Most még sokkal jobban, mint akkor a jachtklubban. Szeptember óta sokszor gondolt rá, néha már bosszankodott is saját magán, mert egyáltalán nem szerette a reménytelen dolgokat.

A harmadik Martini után valahogy megváltozott a véleménye. Ronald Merlyn annyira felengedett, a hűvös udvariassága mintha lefoszlott volna róla, és az eset már kezdett nem is olyan reménytelennek látszani.

Zizi persze felhasználta az összes jól bevált trükkjeit. Lelki vonalon is próbált hatni rá, de ugyanakkor a férfi érzékeit is igyekezett felcsigázni…

Persze finom eszközökkel. Egy grófnőtől mást vár el egy férfi, mint, mondjuk, egy kenyereslánytól. Nem mintha a végeredmény nem lenne ugyanaz…

Kenyereslány korában, még Olaszországban, olyan primitív kis trükkjei voltak, hogy megigazította a harisnyakötőjét, és a fekete selyemharisnya felett kilátszott egy kicsit a combja. Ilyenkor zavarában felsikoltott. A férfiak olyan hülyék, hogy a strandokon ezer és ezer combot látnak ugyan, de egy félhomályos helyiségben egy felvillanó kis fehérség képes felizgatni őket.

Persze, ha az ember contessa Santuanni, akkor már másképpen igyekszik az érzéki hatásokat elérni. Táncolni valakivel, az a legbiztosabb módszer…

Sajnos, az a baj, hogy itt nincs tánc. Elképzelte, milyen jó lenne Ronald Merlynhez simulni. Zizi, az amerikai nőktől eltérően, nem viselt fűzőt. Ha tánc közben valakihez odasimult, a férfiak arcán észrevette a meglepetést vagy a megrökönyödést. Megszokták, hogy mereven befűzött derekat fognak át, és nem egy női test simul hozzájuk.

56

A lelki dolgok, úgy látszik, jól beváltak, mert Ronald szinte elérzékenyedve hallgatja, hogy ő milyen magányos, hogy vágyik valaki után… Hogy nem minden a társasági siker, az ünneplés, ami körülveszi az embert, mint ahogy a rang és pénz is olyan mellékes…

És a férfiak… A nagy rajongásuk mögött mindig van valami más. Valami kiábrándító… Három csoportba lehetne osztani őket. Kivétel nincs! A legtöbben abba a csoportba tartoznak,

akiknek imponál, hogy egy contessa Santuanni az, akit kísérgetnek, akivel megjelenhetnek és szerepelhetnek a társaságban. Mások viszont, mivel egyedül él, csak prédát látnak benne… Egy nőt, aki nem tartozik senkinek felelősséggel, mert hiszen özvegy, tehát miért ne lenne hajlandó…? Ezt képzelik! Ezt! Hát nem felháborító…? A harmadik csoport a hozományvadászok, és, sajnos, sok ilyen akad, de még mennyi! Férfiak, akik a nemzetközi társaságban élnek, hol New Yorkban bukkannak fel, hol a francia Riviérán, semmi jövedelmük nincs, csak arra várnak, hogy egy gazdag feleséget fogjanak, aki kifizeti az adósságaikat. Még ha csak gazdag, öreg nőkre vadásznának, de nem, ezek képesek gyönyörű fiatal nőket kerülgetni…

Zizi közben a kis aranytükrébe nézett, és megigazította az ajkán a rúzst.Ronald érdeklődve hallgatta, az is lehet, hogy mindent elhitt, amit mondott. Egészen közel

ültek egymáshoz a szűk bársonypamlagon.Zizi fészkelődött, a bundáját odébb tette, aztán megint vissza a szék karfájára, minden

mozdulatánál csak úgy áradt belőle az átható parfümje, a ruhájából, a bőréből.Szép bőre volt. Egészen fehér. Szeptemberben, ott a jachtklubban, szépen le volt sülve, úgy

jobban tetszett Ronaldnak.Csendesen cigarettázott, és közben nézte a grófnőt. Jól érezte magát, határozottan jól. Rendelt

még egy Martinit. Ez már a negyedik volt.Zizi nem ivott többet, már így is melege volt. Bosszankodott, hogy ez a magas nyakú, kötött

gyapjúruha van rajta, és nem valami kivágott selyem.Majd legközelebb, gondolta, ha találkoznak. Semmi kételye sem volt, hogy a férfi akar vele

találkozni…Elindított valamit, és nem fogja abbahagyni… Semmi esetre sem.Ronald Merlyn az a férfi, pontosan az, akit mindig elképzelt magának. Egy ilyennel

megjelenni, utazni…Ahogy beléptek ide együtt, máris kellemesen jó érzése támadt. Ha David Johnsonnal ment be

bárhová, mindig szégyellte magát. Sokszor megtette, hogy a hallban hátramaradt, valami kifogással:

– Maga csak menjen előre, David, én meg bemegyek a női öltözőbe, megigazítom a frizurámat.

– Megvárom, szépség! – mondta David. Mindig szépségnek nevezte.– Nem, nem, csak menjen előre, és üljön le az asztalhoz…Mert a bevonulás, az volt a legkínosabb. Még jó, hogy New Yorkban, itt a Manhattanben nem

jártak sehová. De a környéken… És egyszer Miamiban is töltöttek együtt egy hetet.Milyen más lenne Ronald Merlynnel. Nincs az az ékszer vagy csincsillaprém, ami jobban

dekorál egy nőt, mint egy magas, karcsú, előkelő külsejű férfi.Nézte Ronald kezét, ahogy az asztalon a cigarettadobozával játszott. Szép keze volt, hosszú

finom ujjai. Davidnek kövér, szőrös keze volt, olyan ujjakkal, mint egy virsli.Csak egyben hasonlított a kezük. Mindketten jegygyűrűt viseltek…

XIV.

57

Ronald két órával később jött haza, de Cynthia egy szóval sem kérdezte, hogy hol volt. Pedig megmondta volna, miért ne…?

Mi van abban, hogy beült valakivel és megivott néhány koktélt? Semmi.Persze más lenne, ha randevújuk lett volna. Vagy ha a hivatalából valamelyik csinos

titkárnővel ment volna egy ilyen helyre. De ilyesmi soha még eszébe sem jutott.Mindig, kivétel nélkül, egyenesen hazament Cynthiához.Az utolsó félórában a hivatalában már szinte égető türelmetlenség volt benne, hogy már minél

előbb otthon legyen, láthassa…Az utóbbi időben már persze nem. Sétálva jött haza, nagy kerülőket is tett, kirakatokat nézett,

olykor beült egy moziba is. Cynthia sosem kérdezte, miért jön későbben. Nyilván nem érdekelte.Ma is olyan volt, mintha néma lenne. A kis Ronny már aludt, Mildred már hazament a

Harlembe. A hideg vacsora az asztalon volt, letakarva egy celofánnal.Némán ültek le enni. Nem volt egymásnak mondanivalójuk. Legfeljebb olyasmik, hogy ez a

sonka egy kicsit sós… Én azt hiszem, a saláta az.Ronaldban még benne vibrált a kellemes délután hangulata. Vacsora után a bárszekrényhez

lépett, és kevert magának egy Martinit.– Nem iszol, Cynthia?– Köszönöm. Nem vagyok iszákos…Ez furcsán hangzott. És főleg nagyon bántón. Iszákos… Miért mondja ezt, hogy mondhat

ilyet…?Nem válaszolt rá semmit. Inkább még egyet kevert magának. Jólesett most az ital, zsongító

bágyadtságot érzett, és tudta, hogy ma jól fog aludni.Cynthia már átment a hálószobájába, hallotta, ahogy becsapódik mögötte az ajtó, és aztán, ezt

ma vette először észre, megfordul a kulcs is a zárban.Szóval, be is zárkózik előle…Ronald még egy pohárral ivott. Ettől már egész különösen kezdte érezni magát. „Még alkoholista leszek a végén – gondolta magában. – És miért? Miért…?”Nézte a nagy, szárnyas fehér ajtót, amely mögött most Cynthia lefekszik egyedül abba a dupla

ágyba. Egyedül. Nélküle…Ha most bekopogna hozzá, ugyanazt a választ kapná, amit már hónapok óta: – Már alszom…Vagy egyszerűen azt, hogy: – Kérlek, ne zavarj…Legutóbb képes volt azt mondani neki: – Ronald, ne kínozz!Kínozz… Most már odajutottak tehát, hogy kínzás volna a számára…Ugyanaz a Cynthia mondja ezt, aki olyan szerelmesen adta oda magát, aki olyan boldogan lett

a felesége, akivel boldogság volt minden perc, minden pillanat.A boldogságnak, úgy látszik, vége, de hogy miért, mi miatt, ki miatt, az rejtély.Ronald lefeküdt. A dívány meg volt ágyazva, szépen kikészítve rá a pizsamája. Mit gondol

magában Mildred, amikor megkapja az utasítást, hogy az ő számára itt kell ágyaznia?Ez most jutott először az eszébe. Milyen megalázó a cselédlány előtt, igaz, ez úgyis látja,

észreveheti, hogy nem is nagyon beszélnek egymással.Hónapok óta így megy ez, és mindig rosszabb lesz. Semmi közeledés Cynthia részéről, semmi

megbánást nem mutat, mert hiszen azonnal megbocsátana neki, igyekezne elfelejteni ezeket a keserves időket. Ezeket a magányos éjszakákat, kirekesztve ide a livingroom díványára.

Cynthia szobájából halk zene szűrődött ki.Tehát nem alszik. Kinyitotta a rádiót, azt hallgatja.Ronald megpróbált elaludni. Megpróbált nem gondolni semmire.Az ital persze segített, a feje nehéz volt és kábult. Itthon három Martinit ivott, a grófnővel

pedig… hányat is? Négyet…A grófnő…Félálmában most felvillant előtte a testhez simuló fekete ruhájában, a sejtelmes mosolyával…

58

Szinte érezte azt az izgató parfümillatot, amely a testéből áradt.Szép teste van, most ez is eszébe jutott, hiszen látta ott a jachtklubban, akkor szeptemberben.Eddig meg sem fordult a fejében, hogy más nőnek is van teste, nemcsak Cynthiának, akitől

elválasztja a szárnyas ajtó a ráfordított kulccsal…És Zizinek talán nem volna kínzás…Zizi…Most először gondolt így rá, hogy Zizi. Szinte ízlelte magában a nevet, Zizi…Furcsa, komolytalan kis becézőnév. És ő maga is furcsa. Vidám. Vonzó. Kedves.Ronald ma először aludt úgy el, a nappali díványán, hogy nem Cynthiára gondolt, hogy nem őt

kívánta, lázadozó testtel, megsértett férfihiúsággal, hanem valaki mást.Zizit…

Zizinek az volt az elve, hogy nem telefonál először egy férfinak. Semmi esetre sem hívja fel, az a legrosszabb módszer. Jelentkezzen a férfi. Így egészen másképp kezdődik valami, sosem képzelheti be magának, hogy Zizi volt a kezdeményező.

A férfi telefonáljon, ő akarjon találkozni.Ronald Merlyn esetében nem volt egészen biztos benne, hogy a férfi akar-e találkozni?Akar-e egyáltalán valamit?Esetleg elkönyveli ezt a kellemes délutánt, és aztán, talán majd jövő tavasszal, megint

véletlenül összeakadnak a jachtklubban.Lehet. De az is lehet, hogy Ronald Merlyn nem érte be ezzel a délutánnal, és igenis akarja

látni, és fog telefonálni.Ha pedig nem, akkor Zizi ezúttal kivételesen feladja az elvét és valami trükkel felhívja.

Esetleg egy jótékonysági bálra meghívja, vagy egy jó londoni hotel címét kérdezi meg, annyiféle lehetőség van…

De nem volt szükség semmiféle trükkre. Ronald Merlyn már másnap délelőtt telefonált. Még fél tizenegy sem volt.

– Remélem, nem ébresztettem fel? – érdeklődött udvariasan.Zizi megnyugtatta, hogy már felkelt, és már éppen a postáját nézi át.– Akkor mégiscsak zavarom – udvariaskodott a férfi.– Szó sincs róla, ezek a levelek egyáltalán nem fontosak.Ronald érdeklődött, hogy mit csinál ma délután. Nem jár-e megint arra, nincs valami dolga a

Madison Avenue környékén? Mert megvárná valahol, esetleg ugyanott, ahol tegnap…– Kedves hely – tette hozzá.– Igen, nagyon kedves, de, sajnos, ma nem érek rá. Éppen az előbb telefonált Nyizsnyijovszkij

hercegnő, átjön hozzám délután teára. Meg kell beszélnünk egy táncestélyt, ez ilyen jótékony célú dolog. Ilyesmiből nem vonhatom ki magam, megértheti…

Ronald megértette. A grófnő megint jelezni akarja, hogy ő kicsoda. Helyes. Tudomásul veszi. Egy kis, alig észrevehető gúnyos árnyalattal tovább érdeklődik, hogy mégis, mikor fog ráérni? Mikor lesz egy olyan délután, mikor a cári nagyhercegnők nem teáznak nála, és hajlandó beülni vele valahová meginni egy koktélt.

– Talán holnapután – mondja Zizi –, de, kérem, hívjon fel addig is, mert hátha közbejön valami…

Ez is a módszeréhez tartozik. Nem hanyatt-homlok, azonnal, aznap találkozni. Semmi esetre sem. Az a férfi ne gondolja, hogy neki olyan fontos. Ne legyen biztos a dolgában.

Egyébként ma valóban nem ért rá. David bemondta magát ma estére. Ő telefonált az előbb, nem a hercegnő. Boldogan közölte, hogy a felesége ma este az Operába megy, és sokáig együtt lehetnek.

59

A hercegnőt azért hazudta Ronaldnak, mert éppen előtte feküdt egy meghívó, amit az orosz arisztokrácia rendezett a Waldorf-Astoriában. Nyizsnyijovszkij hercegnőt különben is ismerte.

Mi lenne, ha az ember nem hazudhatna? Ha feltalálnának valami televíziószerű készüléket, amivel egyenesen beleláthatnának az ember agyába, és gombnyomásra pontosan tudnák, hogy mit gondol…

Kínos lenne.Ronald megnyomná azt a bizonyos gombot, és csodálkozna azon, hogy amit mond és amit

gondol, aközött mekkora különbség van.Mint Nyizsnyijovszkij hercegnő és David Johnson között.Mint az arisztokrata estélyeken előkelősködni, ami neki kerül pénzbe, és mint Daviddel

bemenni a hálószobába, ami viszont Davidnek kerül pénzébe…Tulajdonképpen utálta Davidet. Utálta a hangját, ahogy azt mondja neki: „Szépség!” Utálta a

humorát, a vicceit, amin mindig saját maga nevetett már előre. Utálta a hangját és legjobban a testét. A hájas, nehéz, öregedő testét, amely az ő karjában akart újra fiatal lenni. Mindent utált rajta, csak a pénzét nem.

Ha valami csoda történne, és Ronald Merlyn teljesen megbolondulna, beleszeretne… Ha elválna a feleségétől, és elvenné, akkor is megtarthatná mellesleg Davidet.

Miért ne? Micsoda őrültség volna ennyi pénzt kihagyni.Vajon Ronald Merlynnek mennyi fizetése lehet…? Akármennyi is van, majdnem a felét

tartásdíjként fizethetné a feleségének.Hacsak a nő nem gazdag. Állítólag athéni…Görögök között vannak fantasztikusan gazdag emberek. Mint például Onassis, az övé Monte-

Carlo, hajói vannak és megszámlálhatatlan milliói…Egy ilyet kellett volna kifognia, nem egy David Johnsont…Mikor lent volt a Riviérán, már mint „Santuanni grófnő”, könnyen kaphatott volna meghívót a

jachtjára. A világ legnagyobb jachtja, a Cristina… Ott ringatódzott a monacói kikötőben, mindenki szájtátva bámulta.

De hát ezt elmulasztotta, mint ahogy sok minden mást is… Most beérheti egyelőre ilyen jachtkirándulásokkal, mint ahová Pamela hívta meg. A fiatal Ripley hajójával. Milyen unalmas volt…

Még jó, hogy magával vitte Aureliót. Az egész úton azon mulatott magában, hogy ezeknek fogalmuk sincs arról, hogy Aurelio a szeretője. Mulatságos helyzet volt. Zizi szerette az ilyen helyzeteket. Sokszor előfordult már, hogy társaságban együtt volt valakivel, akinek a karjában töltötte az előző délutánt… Soha egyetlen pillantással sem árulta el magát. Mulattatta az ilyen játék.

Ezen a hajókiránduláson úgysem mulattatta egyéb. Ez a Helgia meglehetősen unalmas kis nő. Miről beszélgethetett volna vele?

Most hirtelen átvillant rajta, hogy igenis lehetett volna témája. Ronald Merlyn feleségéről érdeklődhetett volna… Hiszen Helgia abban a pillanatban, amikor meglátta őket, rögtön mondta, hogy ismeri Athénból…

Persze feltűnő lett volna, ha nagyon érdeklődik. De már azóta is lett volna rá alkalma, többször találkoztak, az öreg Mrs. Ripley mindenhová magával cipeli a menyét.

Hogy eddig erre nem gondolt…Legközelebb majd egy kicsit kikérdezi. Azt, hogy gazdag család vagy nem, azt biztosan meg

tudná mondani. És csak ez a fontos. Mert ha esetleg olyan nagyon gazdag, hát akkor nyugodtan fütyülhet férje főmérnöki fizetésére. Ha valami milliomosnak a lánya. Ki tudja? Elegánsan nézett ki, de ez persze nem jelent semmit. Zizi tudta önmagáról, hogy mikor egy vasa sem volt, akkor is igyekezett elegánsan hatni, ugyanakkor vannak dúsgazdag nők, akik gyűrött vászonkosztümben járkálnak.

60

Zizi most azonnal, ebben a pillanatban szeretett volna Ronald Merlyn feleségéről információt kapni. Türelmetlen kíváncsiság égette. Semmi esetre sem bízza a véletlenre, hogy mikor akad megint össze valahol Helgiával.

Azonnal felhívta Pamelát. Szerencséje volt, Pamela még otthon volt, de mint mondta, már kabátban, kalapban, éppen indul be a citybe.

– Drága Pamelám, úgy vágylak látni, már legalább egy hete nem találkoztunk!– Zizi darling, ma azért nem hívlak, mert Mrs. Ripley-vel van randevúm, és tudom, te nem

kedveled! Amit meg is értek! Nem szórakoztató, és nem is előkelő, viszont igen jószívű teremtés, és nekem megint szükségem van rá. Most a karácsonyi árvagyerek-akciómra, tudod, egy teadélután keretében…

– Ne is folytasd, Pamelám! Én is jövök. Veletek löncsölök. Igaz, hogy Mrs. Ripley unalmas, de a menye, Helgia, nagyon bájos. Megkedveltem a múltkor.

– Tényleg? Észre se vettem…– Ő is ott lesz?– Biztosan.Zizi meglepő gyorsasággal öltözött fel, és meglepő pontossággal jelent meg a Le Valois-ban.

A hölgyek még ott sem voltak.Zizi leült egy asztalhoz, és körülnézett. A hangulatos gyertyafény jól állt neki, érvényre

juttatta a vörös haját és a zöldes szemét. Néhány asztaltól a férfiak leplezetlenül és elragadtatással bámulták.

Ez mindig kellemesen érintette. De senkire nem nézett vissza, fensőséges arckifejezéssel egyszerűen keresztülnézett rajtuk.

Egy Santuanni grófnő, gondolta, már nem köthet így ismeretségeket. Már túl volt azokon az időkön, amikor egy ilyen étteremben azonnal arra törekedett, hogy a megfelelő emberrel kezdjen ki, és ne valami potya fráterrel.

Jó érzés volt, hogy van pénze, van állandó gazdag barátja, és senki nem tudhat róla semmit… Ezek az amerikai férfiak, akik itt ülnek és bámulják, olyasféle elképzelésekkel, hogy ez a nő felmegy velük egy hotelszobába ötven dollárért, ezek csodálkoznának, ha tudnák, hogy Európában mennyivel kevesebbért is ment…

De most már fütyülhet rájuk, vége az alkalmi kalandoknak, vége, vége…Zizi mindig a nyugodt életre vágyott, egy állandó baráttal a háttérben, aki ellátja pénzzel, és

aki mellett van ideje körülnézni valaki után, akihez hozzámehetne. Mert mégiscsak ez volt a végcél. Férjhez menni.

A névházasság jó befektetés volt, de mégsem olyan jó, ahogy elképzelte.Nem tolongtak körülötte az előkelő kérők. Bejutott az előkelő társaságba, az igaz, meghívója

volt mindenhová, de házassági tervekkel még senki se közeledett eddig feléje. Csak egyéb tervekkel…

Vajon Ronald Merlyn közeledése mit jelenthet? Egyszerűen csak azt, hogy unatkozik a szép felesége mellett? A mai telefonja volt az első jel, hogy egyáltalán közeledik. De mit akar? Talán csak beülni néha egy italra és beszélgetni, vagy valami kalandra vágyik…? Az ilyen nős embereknek többnyire vannak ügyeik. Csinos, fiatal titkárnőkkel, akik a hivatalukban ott ülnek egész nap az orra előtt. Megdöbbentő, hogy ezek a hivatalnoknők itt Amerikában milyen szépen ki vannak öltözve, kifestve, és a frizurájuk hogy meg van csinálva. Azokban a tűsarkú cipőkben, rövid ruhákban, szinte felháborító, gondolta Zizi.

Lehet, hogy Ronald Merlyn a kis titkárnők után változatosságra vágyik, egy előkelő európai hölgyre, egy grófnőre. Majd kiderül…

Egy biztos, hogy Zizinek az utóbbi időkben senki nem tetszett ennyire. Senki. Pedig megengedett magának néha egy-egy szerelmet, amiből semmi haszna sem volt. Ronaldba nem volt szerelmes, nevetséges lenne, hiszen összesen kétszer találkoztak. De érdekelte a férfi, jobban, mint bárki más. És a gondolat, hogy egy ilyen férfival milyen kellemes lenne élni, ez a gondolat most egyre jobban elhatalmasodott benne.

61

Már alig várta, hogy Helgiától megtudjon valamit Ronald Merlyn feleségéről.Előbb Pamela érkezett meg. Tele volt tervekkel, ilyenkor karácsony előtt még lélegzeni sincs

ideje, ezt panaszolta, de bizonyára boldogtalan lett volna, ha nincs így elfoglalva, így érezte magát igazán elemében.

Mrs. Ripley és a menye is megérkezett. Mrs. Ripley hatalmas termetén tigrisbundát viselt, és hozzá egy olyan kalapot, amelyen lila bársonyrózsák virultak.

Olyan volt, mint egy nagy anyatigris. Helgia hihetetlenül jelentéktelennek hatott mellette. Megszólalni se tudott soha, mert még mielőtt bármit mondhatott volna, a nagy tigris-anyós már átvette a szót, és ő folytatta.

Löncs közben semmi alkalom nem volt, hogy Zizi szóba hozza Ronaldot, és érdeklődhessen a feleségéről. Különben is óvatos akart lenni. Nem akart se Pamela, se az öreg nő előtt érdeklődni, hanem ahogy vége volt a löncsnek, megkérdezte Helgiát, nincs-e kedve vele jönni a kalaposnőhöz. Helgia kérdőleg nézett az anyósára, látszott rajta, hogy nagy kedve volna, csak beleegyezésre vár.

Az anyósnak tetszett az ötlet, hogy a menye a grófnővel megy valahová, igazán nagyszerű, csak barátkozzanak össze, gondolta. Már ma este is mondhatja a partin, ahová mennek, hogy Helgia olyan fess kis kalapot vett, és a barátnője segített a választásban, Santuanni grófnő…

– Vegyél kalapot magadnak, Helgia! A grófnőnek remek ízlése van, ha neki tetszik valami, vedd meg!

A vendéglő előtt állt Zizi fehér Cadillacje. Véletlenül sikerült itt parkolnia.Útba esett a kalapszalon, alig pár percnyire, nem lett volna értelme belekezdeni a témába. A

kalapvásárlás közben még kevésbé. A masamód nagy lelkendezéssel fogadta Zizit.– Grófnő, nagyszerű, hogy bejött! Ma érkeztek meg Párizsból a legújabb kalapmodellek!

Gyönyörűek! És mintha egyenesen az ön gyönyörű fejére tervezték volna!Zizi egy csomó kalapot próbált a gyönyörű fejére, de csak egyet vett meg Helgia viszont

rögtön kettőt vásárolt. Kihasználta az alkalmat, hogy a saját ízlése szerint választhat, ezúttal nincs vele az anyósa.

Milyen más érzés bemenni egy boltba egy ilyen ismert előkelőséggel, mintha grófnő! Nagyon meg volt illetődve, hogy elhívta magával, és még jobban, amikor azt ajánlotta, hogy most üljenek be egy kicsit diskurálni a Cafe Louisba…

Kávét ittak, és Zizi vitte a szót, először a szokásos műsorát adta le. Királyokról és hercegekről beszélt, Helgia szinte kábultan hallgatta.

Aztán egyszerre ügyesen átsiklott a jachtklubra, hogy ott kiket lehet látni, kik teniszeznek, és kik képesek csak folyton a bridzsasztalnál ülni. Főleg amerikaiak vannak, de felsorolt egy holland házaspárt is, két németet, egy dánt – végül, csak úgy mellékesen, megemlítette Ronald Merlynt, aki angol…

– A felesége, azt hiszem, görög – tette hozzá hanyagul –, de lehet, hogy tévedek, őt nem ismerem.

– Én ismerem… – mondta Helgia. – Mindennap ott voltam a házukban, Athénban.– Ó! Szóval jó barátnők voltak!– Egyáltalán nem… Sőt!Helgiának most eszébe jutottak azok a megalázó pillanatok, mikor a hátsó kijáraton kellett

kiosonnia, hogy Cynthia ne lássa, hogy megint ott volt. Néha mégis összetalálkoztak, ilyenkor Cynthia keresztülnézett rajta, a köszönését sem fogadta. Az arcáról lerítt a megvetés…

„Most fizetek neki – gondolta magában. – Most itt az alkalom…”– Hát akkor hogy járt a házukba? – érdeklődött Zizi.– Nem őhozzá jártam, hanem a legjobb barátnőmhöz, Irénének hívták… Iréné kolléganőm volt

a színháznál. Pár év előtt Cynthia apja beleszeretett, és feleségül vette. Harmincöt évvel volt idősebb, mint Iréné. De rettenetesen gazdag volt.

Zizi érdeklődve figyelt. Ezek szerint Ronald felesége nagyon gazdag…– És mondja, kedves Helgia, ő is olyan gazdag?

62

– Cynthia? Persze. Most minden vagyon az övé. Minden! Érdemes volt gyilkolni érte! Kifizetődött…

– Gyilkolni?– Igen. Úgy, ahogy mondom.– De ki gyilkolt? És kit?– Cynthia. Az előkelő Cynthia… Ő! Megfojtotta Irénét, csak azért, hogy övé legyen a vagyon.

Hát nem borzalmas?– Borzalmas… De nem is tudom elhinni…– Én se hittem volna soha, erre én se tartottam képesnek. Csak tudtam, hogy gyűlöli Irénét,

hogy állandóan hecceli az apját, hogy miért vette el. Dühöngött, hogy a vagyon, a gyár Irénéé lesz… Ezen is vesztek össze. A cselédek is hallották, ők is tanúskodtak.

– Tanúk is voltak? Bíróság elé került? Elítélték, vagy felmentették?– Semmi bíróság, kedves grófnő! Elsimították az egészet, ha valakinek sok a pénze és jó az

ügyvédje, akkor semmi baj… Cynthia a gyilkosság után már három nappal elegánsan felült a gépre és visszarepült New Yorkba.

– És mikor történt ez?– Most májusban…– Megáll az eszem! Ha az ember ránéz erre a Ronald Merlynre, ott a jachtklubban, igazán a

legtökéletesebb gentlemannek41 látszik!– Hát efelől még lehet gentleman. Ő nem is volt Athénban… Neki talán fogalma sincs

semmiről. Halvány fogalma se…– Gondolja, Helgia?– Persze. Cynthiának biztosan volt annyi esze, hogy egy árva szót sem szólt a férjének az

egészről. Csak hűvösen megemlítette, az ő hűvös modorában, hogy Irénét megölték, a gyilkos nincs meg… Hogy ő a gyilkos, azt nem tudja senki. Legalábbis itt New Yorkban…

– És Athénban? Ott tudják?– Hát vannak, akik sejtik. Akárhogy lefizették a sajtót meg a rendőrséget, valami azért

kiszivárgott…– És a gazdag apa, az mit szólt mindehhez?– Az már nem szólt semmit. Meghalt szívrohamban. Még aznap… Most aztán minden

Cynthiáé… A vagyon, a nagy gyár a Poduivtisz úton, minden…!– Milyen gyár?– Vegyészeti gyár. Doanidész-művek.Zizi elgondolkozva kavargatta a kávéját. Mindaz, amit most megtudott, annyira meglepte,

megdöbbentette, hogy még képtelen volt lerögzíteni magában, hogy mindebből mit fog hasznosítani. Nem akarta, hogy ez a Helgia bármit is észrevegyen… Csak annyira háborodott fel, amennyire természetes is volt egy ilyen esettől. De hogy neki ez mit jelenthet, miféle lehetőségeket nyitott meg, azt még maga sem tudta. Ronald Merlyn felesége dúsgazdag... Ez a kiindulópont. Tulajdonképpen csak erre volt kíváncsi, amit ezenfelül megtudott, az több a soknál… Fantasztikus! Egy ütőkártya, amit bármikor felhasználhat, ha szükség lesz rá. És lesz… Fontos, hogy ez a Helgia erről ne beszéljen senki másnak. Senkinek.

– Azt hiszem, Helgia, ezek a dolgok olyanok, hogy jobb hallgatni róluk. Pletyka támadhat belőle, és esetleg rágalmazási per. Ilyesmire nagyon vigyázni kell! Aki a legártatlanabb benne, az kerülhet bajba… Ez, sajnos, így van…

– Mit árthat nékem Cynthia?– Sosem lehet tudni! Ha ilyen veszedelmes teremtés, mindenre képes.– Mire? Legfeljebb rosszakat mond rám. Színésznő voltam Athénban, Bob látott is a

színpadon…

41 Úr. (angol)

63

– Na látja, Helgia, ez az, amit el kell kerülnie… Ne mondhasson semmit magáról. Egy társaságbeli hölgynek a jó híre a legfontosabb!

Helgia arca egészen kipirult örömében. A grófnő társaságbeli hölgynek tartja őt… Társaságbeli hölgynek…

XV.

Cynthia csak pár hete járt dr. Nilsenhez kezelésre, de az eredmény máris meglepő volt.Dr. Nilsen beleszeretett Cynthiába.Őt magát lepte ez meg legjobban. Ilyesmi még sosem fordult vele elő. Pedig sok szép asszony

járt hozzá, sőt akadt közülük nem is egy, aki kimondottan azzal a célzattal ment a Park Avenue-i rendelőbe, hogy kikezdjen vele. Ha végigfeküdtek a kék bársonnyal letakart heverőre, nemcsak a tudatalatti lényüket akarták megmutatni neki, de a selyemruha alatti bájaikat is.

Egy szőke elvált asszonyka a pszichoanalitikai kezelés közben mindig szívdobogásról panaszkodott. Ilyenkor hirtelen mozdulattal kinyitotta a mellén a blúzt, és odahúzta a doktor kezét.

– Szabálytalanul dobog a szívem! Érzi, doktor úr? Érzi?Dr. Erik Nilsen ilyenkor hűvösen megjegyezte, ha szívpanaszai vannak, menjen

szívspecialistához. De a hölgyike tovább is idejött, amíg csak rá nem döbbent, hogy kár az időért és a pénzért. Erik Nilsen a pácienseit kizárólag orvosi szemmel nézi.

A legcsinosabb nők feküdhetnek előtte a kék bársonypamlagon, véletlenül felcsúszhat a szoknyájuk, rendetlenül doboghat a szívük, sőt az álomkomplexumaikban egyenesen róla álmodhattak – Nilsen csak mindig a hűvös, tárgyilagos orvos maradt.

Az álomkomplexum elég gyakori volt. Nem is egy hölgypáciens mesélte el, hogy róla álmodott. És hogy mit… Meglehetősen élénk szexuális fantáziája volt némelyiknek.

– Tudja, doktor úr, feküdtem egy tengerparton álmomban, és… Meztelen voltam teljesen. Sütött a nap, lehunyt szemekkel feküdtem, és egyszerre a maga hangját hallottam. „Hogy kerül ide Erik?” – gondoltam. Álmomban magát mindig csak Eriknek szólítom. Maga fölém hajolt. Ez a fehér köpeny volt magán. Aztán valahogy betakart engem ezzel a köpennyel, és… Akkor már meztelenül simultunk össze, és… „Erik, micsoda férfi maga” – suttogtam álmomban, és…

– Kérem, ne folytassa! Felírok magának brómot. A hölgy meglehetősen csalódottan ment el a brómrecepttel. Egészen mást várt…De Erik Nilsen elég jól felvértezte magát a női páciensek orvtámadásai ellen. A szép

titkárnőjével volt viszonya már több mint két éve.Ez nagyszerű megoldás volt, rengeteg időt megtakarított vele. Nem kellett eljárni udvarolni,

nem kellett este kivinni vacsorázgatni, vagy night-clubba – az estéit olyan meghívásoknak szentelhette, ahová fontos volt elmenni, vagy dolgozhatott a legújabb könyvén.

Margaret, a titkárnő, megértette, hogy esténként nem jelenhetnek meg együtt, mert ha bárki meglátja őket, nyilvánvaló a kapcsolat. Így nem tudhatott róla senki semmit.

Margaret néha a rendelőóra után is ott maradt…Ezt egészen természetesnek tartotta, mint ahogy azt is, hogy jóval magasabb a fizetése, mint a

régi állásában volt. Pedig ott is túlórázott olykor…Margaret volt az, aki észrevette, hogy a doktornak mennyire tetszik ez a Mrs. Ronald Merlyn.

Milyen másképpen bánik vele, mint a többi páciensével. Mindig kikíséri a rendelőből. Ezt másokkal nem csinálja soha.

Ha telefonon bejelenti, hogy jön, Erik mintha türelmetlenül várná, úgy viselkedik. Kétszer is megkérdezi: hányra jön Mrs. Ronald Merlyn?

64

Öt órára, válaszolja neki. Akkor Erik már fél ötre lemondja az előző pácienst, nehogy a hölgy várjon. Ilyet sem tett még senkinek a kedvéért.

Ez sehogy sem volt ínyére Margaretnek. Nem volt féltékeny, de bosszankodott. Olyan jó, megnyugtató érzés volt eddig, hogy Erik fütyül az összes páciensre, akármilyen szépek is. De erre, úgy látszik, nem fütyül. Szép nő, az igaz, de mégiscsak furcsa, hogy most egyszerre vége van ennek a biztonságérzetnek, hogy Eriknek csak ő kell.

Margaret nem volt szerelmes az orvosba, de már úgy megszokta ezt a viszonyt, nem is gondolt arra, hogy valamikor vége szakadhat, mert jön egy másik nő. Egy páciens.

Most már direkt figyelte Eriket, amikor Mrs. Merlyn be volt jelentve. Már reggel fütyörészve jött be a rendelőbe, sokkal jobb kedve volt, mint máskor. Két pácienst is lemondott, az előtte lévőt, hogy a drágalátos hölgynek ne kelljen egy pillanatig se várnia, és az utána következőt is, hogy akármilyen hosszúra nyúlhasson a kezelés.

Margaret soha nem tett megjegyzést. A megszokott udvariassággal segítette le Mrs. Merlyn bundáját, és a megszokott, gépiesen kedves mosollyal üdvözölte is.

Cynthia természetesen nem vett észre semmit. Dr. Erik Nilsenhez kizárólag azért járt, mert remélte, hogy tud segíteni rajta. Olyan lelkiállapotban volt, hogy képtelen volt kiutat találni.

Ki segíthetne rajta, ha nem egy pszichoanalitikus?Bízott benne. A kérdéseire igyekezett százszázalékos őszinteséggel válaszolni. Voltak persze

olyan kérdései a doktornak, amelyek kínosan kényesek voltak…Amikor a Ronalddal kapcsolatos kényszerképzeteiről kellett beszélnie, amelyek

visszariasztották attól, hogy odaadja magát neki…Ugyanekkor a doktor azt is tudni akarta, hogy mielőtt rádöbbent arra, hogy Ronaldot kitől

hódította el, akkor miként reagált Ronald közeledésére…?Vágyott-e rá?Boldoggá tudta tenni…? Úgy bontakozott ki az öleléseiből, mint aki megkapta, amit várt…?Cynthia sokszor zavarban volt, és csak lehunyt szemmel tudott beszélni ezekről a dolgokról.A lehunyt szem mögül persze láthatta Erik Nilsent, ahogy nézi őt, mindig több és több

elragadtatással.Soha nem nézett még így egy páciensre. Soha még ennyire nem hatott rá egy nő. Sokszor úgy

érezte, hogy meg kellene mondania, őszintén és becsületesen, hogy ne jöjjön el többé. Ne jöjjön, mert már nem a pácienst látja benne, hanem a nőt.

A gyönyörű nőt, aki teljesen felkavarta. Menjen egy másik pszichoanalitikushoz. Vagy ne menjen sehová.

Tegye túl magát a problémán, ne törődjön többé a férjével, hagyja ott, és kezdjen új életet valakivel… Például vele.

Egészen jól el tudta volna képzelni, hogy feleségül veszi Cynthiát. Az, hogy már két férje volt, egyáltalán nem zavarta. Az amerikai társaságban ez legfeljebb érdekessé tesz egy nőt. Bár Cynthiának semmi szüksége sem volt rá, hogy bármi érdekessé tegye. Szép volt, gyönyörű volt, és Erik Nilsen teljesen rabja lett.

„Szerelem ez? Ilyen a szerelem?…” – kérdezte önmagától. Fontos lett volna, hogy kianalizálja a saját érzéseit, pontosan kiértékelje belőle a szexuális

vágyat és a lelki hatásokat.Ahogy Cynthia ott feküdt előtte a kék bársonnyal letakart kereveten, és beszélt, már szinte

nem is értette, mit mond, csak a hangja zenéjét hallotta.Mikor kikísérte, megkérdezte tőle, mikor jön legközelebb.– Azt hiszem, egy hét múlva, majd telefonon megbeszélem a titkárnőjével – válaszolta

Cynthia.Mintha kissé csodálkozott volna. Miért kérdezi a doktor? Úgyis tudja, hogy általában egyszer

egy héten jön.Erik Nilsent bántotta, hogy mindig egy teljes hetet kellett várnia, amíg újra láthatja Cynthiát…

65

És nem mondhatja, hogy jöjjön gyakrabban, mert úgy tűnne, mintha az a rongyos harminc dollár érdekelné, amit egy vizitért fizet. Viszont, ha felajánlaná, hogy honorárium nélkül kezeli, az nevetségesen hatna. De még mennyire! Cynthia gazdag nő, sértésnek foghatná fel, és nem is értené meg. Ostoba helyzet.

Ha csak társaságból ismerné, talán találkozhatnának itt-ott. De így? Elég furcsa lenne, ha mint kezelő orvosa, randevút kérne tőle. Elvesztené a bizalmát, az biztos, hogy nem jönne többé a rendelőbe.

Pedig mennyire vágyott úgy beszélgetni vele, hogy ne a fehér orvosi köpeny személytelensége mögött bújjon meg. Cynthia az a nő, akinek olyan szívesen kitárta volna a lelkét.

Ezt a vágyat még senkivel kapcsolatban nem érezte. Zárkózott volt mindig. Kisfiúkorában sosem voltak pajtásai. Mindig egyedül csatangolt Trontjem Fjordon, aztán amikor a szüleivel kivándoroltak és letelepedtek Minnesotában, akkor is. Az egyetemi évei alatt kissé felengedett, de egészen közel senki sem kerülhetett a lelkéhez. Legkevésbé a nők.

Csak annyi időt töltött el velük, amennyi okvetlenül szükséges volt ahhoz, ami nélkül egy fiatal és normális ösztönű férfi nem tud meglenni…

A szerelmet valami képzelődéssel egybekötött hormonhatásnak tartotta, és soha nem hitt benne.

Eddig…De most Cynthia teljesen felkavarta, most már hitt a szerelemben. Úgy látszik, mégis van,

mégis létezik ilyesmi.Margaret ott állt, amikor kikísérte Cynthiát. Arcán a gépiesen kedves mosoly, amellyel minden

pácienst üdvözölt. Hogy mi volt a mosolya mögött, az nem tartozott senkire.Egy előkelő Park Avenue-i rendelőben elvárják a titkárnőtől ezt a szívélyes udvariasságot. És

ha mellesleg a doktor szeretője, az is elvárja tőle.Tehát Margaret igyekezett leplezni, hogy mérgelődik.– Maradjak? – kérdezte kacéran.– Nem. Csak menj haza. Most nekiülök, és dolgozom a könyvemen.– Nagyszerű! Az új fejezeten?– Lehetséges… Még nem tudom, milyen címet adjak neki…– Volna egy ötletem – mondta Margaret. – Jó cím… Mikor egy pszichoanalitikus nevetségessé

válik.– Nem értem, Margaret! Mi akar ez lenni?– Mi? Még kérdezed? Nevetségessé teszed magad, Erik! Ha ez a Mrs. Merlyn jön, úgy

viselkedsz, mint valami szerelmes diák. Groteszk!A doktor nem válaszolt. Bement és leült az íróasztalához. Belelapozott az egyik

jegyzőkönyvbe, mintha figyelemre se méltatná a lányt.Margaret is bement utána, és megállt az íróasztal előtt. Valamit várt most. Tiltakozást, hogy

nem igaz. Vagy egy nevetést legalább. Akármit…De a doktor csak némán lapozgatta a jegyzőkönyvet.– Nos? – kérdezte most szemtelen hangon Margaret. – Hogy tetszik ez a cím? „A nevetséges

pszichoanalitikus.”– Menj haza, Margaret – mondta csendesen a doktor, és fel sem nézett az íróasztalától. –

Azonnal menj!A lány most dühös lett. Hirtelen elfutotta a méreg.– Oké! Már itt se vagyok! Csak átöltözöm… Ledobta fehér nejlon nővérköpenyét magáról, és most rózsaszínű csipke melltartóban és

parányi nadrágban állt a szoba közepén.Szemérmetlen volt, ahogy itt állt, de viszont nagyon csinos, nagyon fiatal és meglehetősen

izgató…– Oké! Szóval én már nem kellek, Erik?

66

– Ha tudnád, milyen közönséges vagy, Margaret…– Na, ne mondd! Most egyszerre közönséges vagyok? Eddig nem voltam az? Eddig

megfeleltem a nagy, lángeszű Erik Nilsennek… Eddig jó voltam arra, hogy idefeküdjek vele, erre a kék kerevetre… De most ez már, úgy látszik, ez egy megszentelt hely, hiszen a Mrs. Merlyn feküdt rajta. És lehet, hogy nem is egyedül…

– Elég volt! Nem tűröm ezt a hangot!– Nem tűröd? Ó, bocsánat! Elfelejtettem, hogy én csak az alkalmazott vagyok. Hogy mellesleg

két évig…– Margaret, elég volt!– Mi volt elég? A két év?– Margaret, menj haza, nem vagyok abban a hangulatban, hogy itt vitatkozzak. Dolgozni

óhajtok.– Oké! Nem zavarok – mondta hirtelen meghunyászkodva a lány. Közben átvillant rajta, hogy mi történik, ha Erik azt mondaná, igen, elég volt a két év…

Megrémült ettől a lehetőségtől. Hol talál még egy ilyen jó állást, ilyen fizetéssel és ilyen főnökkel.

– Ne haragudj – mondta nagyon halkan. – De szeretlek, Erik, és persze hogy bánt, mikor látom, hogy egy pácienstől úgy odavagy…

Odament a férfihoz, és hízelkedve megcsókolta a kezét.– Ugye, nem haragszol szegény kis közönséges Margaretre? Vagy igen? Lehet rám haragudni?

Lehet?– Menj haza, és ne zavarj – mondta jéghidegen Erik Nilsen.

XVI.

Zizi ma nagyon szép akart lenni. Délután fél hatkor randevúja volt Ronald Merlynnel.Még nem döntötte el, hogy milyen ruhában megy a találkozóra. Kinyitotta hatalmas

gardróbszekrényét, ahol fantasztikus mennyiségű kabát, kosztüm és ruha lógott, mind celofánba burkolva, mint valami áruházban.

Zizi fontosnak tartotta, hogy egy férfi mindig másban és másként lássa őt. Ha először dekoltált estélyi ruhában volt, legközelebb biztos, hogy kockás sportruhában látta viszont Zizit. Ha viszont fiús halásznadrágban és pulóverben gyönyörködött benne, a következő alkalommal egy tüllfelhőkben libegő tüneményként jelent meg az illető férfi ámuldozó szeme előtt.

Változatosság. Ha egy férfit meg akar hódítani, a világért sem lehet egyhangú.Ronald Merlyn a múltkor fekete ruhában látta. Most tehát valami élénk színt vesz fel.Nézegette a ruháit, és végül egy smaragdzöld brokát mellett döntött. Ez persze túl díszes

délután fél hatkor, de majd azt mondja, hogy még egy partira is el kell mennie, és nincs ideje hazamenni átöltözni.

De hátha Ronald az egész estét vele akarná tölteni? Akkor a nem létező parti miatt nem maradhat vele.

De nem valószínű. Egy-két órát fognak üldögélni a Pierre-ben, aztán nyilván hazamegy a feleségéhez.

Zizinek eszébe se jutott, hogy már ma este felhívhatná ide magához. Nem. Ez aztán őrültség lenne, ezzel elrontana mindent. Idő kell ehhez, amíg egy ilyen férfiban kialakulnak az érzések, és meg kell adni neki azt az illúziót, hogy hihetetlen csoda történt, megtörte a jeget… Egy Santuanni grófnő képes volt miatta elfelejteni a férjét – képes volt odaadni magát…

Mindezt tervszerűen akarta megrendezni, semmi esetre sem óhajtotta a véletlenre bízni. Zizi harminckét éves volt, tizenhat évi gyakorlat állt a háta mögött.

67

Eleinte butaságból adta oda magát, később már okosságból. Aztán megszokásból. Volt úgy, hogy hálából. Esetleg unalomból. De főleg pénzért.

Pénz volt a fontos, mindig és mindenütt a pénz…Zizi sok mindent elért az életben a pénzzel, de valahogy mégsem volt megelégedve. Mindig

mást várt, mint amit kapott. A gróf Santuanni névtől azt várta, hogy itt Amerikában azonnal megszédül egy milliomos, és megkéri a kezét.

A milliomos helyett csak egy David Johnson akadt…A francia Riviérán is próbálkozott. Két szezont töltött Monte Carlóban, de ott a milliomosokat

inkább a rulett érdekelte, mint a nagy lehetőség, hogy elvehetnének egy valódi grófnőt.Rómában ragyogóan élt, rengeteg pénzt tudott szerezni, de óvatosnak kellett lennie. A

Santuanni név jól hangzott, az igaz, történelmi név volt, mindenféle háborúkban szerepeltek, de… Ha valaki nagyon kíváncsi lett az elegáns asszony elhunyt férjére, és kicsit megvakarta a dolgokat, hát kiderülhetett, hogy ez a Santuanni egy lezüllött alak volt.

Vénségére oda jutott, hogy a legutolsó albergókban42 se tudta a szobáját fizetni, papírból ette a parizert a sétatér padján, ahol naphosszat üldögélt. Kénytelen volt ott üldögélni, mert a szobájában nappal egy pincér aludt.

Ha egy paparazzo így lefényképezte volna, Zizi végképp lehetetlenné lett volna téve. Na de szerencsére az öreg meghalt. Ennél okosabbat nem is csinálhatott volna.

Amerikában aztán senki sem fogja kutatni, hogy valahol Olaszországban melyik családi kriptában nyugszik.

Ronald Merlyn nem tudhat meg róla semmit… Amit viszont ő tudott meg Helgiától, az éppen elég… Hogy a felesége gyilkos… Nagyon gazdag, nagyon szép, nagyon fiatal, de… De mégiscsak gyilkos.

Ronaldnak meglehetősen fárasztó napja volt a hivatalában. Több fontos konferencia is esett erre a délelőttre.

Miközben feszülten figyelte a tárgyalást, időnként eszébe jutott, hogy ma randevúja van a kis grófnővel. Ez kellemes, vidító hatással volt rá, és lopva néha az órájára nézett.

Ez után a hajsza után nem is lesz rossz üldögélni vele egy koktél mellett, és a rafinált kacérkodásainak behódolni.

Merthogy a kis grófnő kacérkodik vele, az első pillanattól kezdve, arra már rájött.Szeptemberben, ott a jachtklubban nem érdekelte a dolog. De most… Most igen… Most

nagyon.Cynthia jéghideg közönye, különös viselkedése egyszerűen belekergeti az első nő karjába…

Kérdés persze, hogy Zizi meddig megy el a flörtben…?Nagyon vigyáz a jó hírére, elvégre nagy társas életet él, egy nős emberrel vigyáznia kell.De akkor miért a Hotel Pierre-ben ad randevút, ahol bárki megláthatja vele? Nem lenne

egyszerűbb, ha meghívná egy italra a lakására…? Egyedül lakik.Egyszerűbb lenne és kellemesebb.Ronald valami lappangó izgalmat érzett, ha csak erre gondolt. Felmenni hozzá, és egyedül

lenni vele…Egy férfit, akit a felesége fél éve kizárt a hálószobájából, nem nagy vicc az érzékein keresztül

meghódítani. Ahhoz nem is kell olyan pazar és rafinált nőnek lenni, mint amilyen Zizi…Löncsidőben többnyire felment a 72. emeletre, a Rainbow Roomba.Itt ettek a kollégái is, de ma valahogy nem volt kedve löncs közben is beszélgetni.Egyedül akart lenni, és meginni egy-két italt, anélkül, hogy bárki megjegyzést tegyen rá.

Tegnap is azt mondta McKinney: – Mi az, alkoholista lettél?Tréfásan mondta, de lehet, hogy komolyan gondolta.

42 Szálloda. (olasz)

68

Ronald már úgyis rádöbbent, hogy az utóbbi időben többet iszik, mint azelőtt. Lényegesen többet.

Lement a Rockefeller Piazára, egy ideig nézte a korcsolyázókat, a vidáman lengő zászlókat, a tarkaságot, aztán kiment a Hatodik Avenue-ra, és beült a sarki vendéglőbe. Itt nem volt ismerős, nem zavarta senki, és ha kedve volt rá, ihatott anélkül, hogy bárki szóvá tette volna.

Mikor befejezte az evést, és már éppen a fizetőpincért hívta, akkor vette észre Kertay Tibort.Az étterem sarkában ült, egyedül egy asztalnál. Mélyen belemerült egy könyvbe, nyilván még

ebédidőben is tanul.Milyen rendes fiú.Ronald mélységesen sajnálta. A temetés óta ritkán volt alkalmuk beszélni. Kertay néhány

hétig szabadságon volt, s azután, mikor visszajött a hivatalba, mintha kicserélték volna. Kerülte az embereket. Mindenkit. Mintha meggyűlölte volna az egész világot, mintha mindenki felelős lenne azért, hogy egy ilyen bolond kislány az esküvője előtt beugrik az East Riverbe.

Szegény fiú. Ronald úgy szeretett volna segíteni neki, egy kis vigasztalást, egy kis barátságot adni, de hiába. Ez a fiú konokul visszahúzódik az emberektől.

Ronald tétovázott, de aztán mégiscsak odament hozzá.Tényleg egy tankönyv volt előtte, észre sem vette, hogy Ronald megállt az asztala előtt.– Zavarom?Kertay tisztelettudóan felállt, és úgy üdvözölte. Jó európai modora van, állapította meg

magában Ronald.– Foglaljon helyet, főmérnök úr!Ronald leült, és rendelt egy kávét magának. Nehezen indult a beszélgetés. Ronald vigyázott,

hogy csak közömbös dolgokról legyen szó, semmi olyasmiről, ami a menyasszonya halálával kapcsolatos. Érdeklődött, hogy mikor teszi le az egyetemen az utolsó vizsgáját, nagyszerű ötletnek tartotta, hogy még a löncsidőt is kihasználja a tanulásra.

– Már idén tavasszal végzek, megkapom a master’s degree-t43.Szakmai dolgokról beszéltek, aztán egyszerre Ronald megkérdezte, mit csinál vasárnap? Mert

eljöhetne hozzájuk ebédelni.– Köszönöm a meghívást, de vasárnap soha nem érek rá. A vasárnapom az övé… Akkor

mindig kimegyek hozzá a temetőbe…Most mégis szóba került. Ronald tudta, hogy ő a hibás, nem kellett volna meghívnia. A fiú

arca most még sápadtabbá vált.Szótlanul ültek egy darabig. Láthatatlanul most egy harmadik is került az asztalukhoz. Egy

mosolygó, édes kis arc, amely nem mosolyog többé…Kint pihen már a Cedar Parkban. És ez a fiú itt persze hogy odamegy vasárnap…Ronald rágyújtott egy cigarettára, közben az öngyújtóján igazgatott valamit, képtelen volt

bármit is mondani.A csöndet Tibor törte meg.– Tudja, főmérnök úr, már gondoltam rá, hogy el kellene mennem New Yorkból. Akárhová,

messzire… Messzire az emlékektől, amelyek annyira fájnak. És az ismerősöktől is, akik tudom, hogy engem vádolnak, ha nem is mondják meg, de érzem… Miféle ember lehetek én, ha a menyasszonyom az esküvő előtt öngyilkos lett. A legjobb barátaim, a Sanyi például, aki szintén itt dolgozik, ő is teljesen megváltozott velem szemben. A többi magyar barátom is. Mind…

– Igazságtalanok magával! Ezek még nem tudják, hogy a nők milyen szeszélyesek, hogy minden ok nélkül mikre képesek…

Tibor némán bólintott. Neki volt oka, de hogy mi, azt ne tudja meg senki. Soha… Tibor inkább elviselte a burkolt gyanúsításokat, mindent, csak ne tudja meg senki a förtelmes valóságot.

43 Magisteri oklevél. (angol)

69

– Hová mehetnék, főmérnök úr? Ideköt az állásom és egyelőre még az egyetem. Az ösztöndíjam a University of New Yorkra44 szól.

– Tudom, de tavasszal végez. Akkor tényleg el kellene mennie. Új életet kezdeni.– Hol? Csak úgy vaktába vágjak neki a világnak, újsághirdetésekből nézzek állást…– Volna kedve Hawaiiba menni?– Hawaiiba…?– Igen. Érdekes véletlen, hogy éppen ma beszéltem a honolului igazgatónkkal. Most itt van

New Yorkban. Kellene oda egy fiatal mérnök. Olyat szeretne, aki már úgyis a vállalatnál van.– Gondolja, főmérnök úr, hogy én megfelelnék?– Miért ne! Majd én beajánlom magát. Feltéve, ha tudnak várni tavaszig, mert aki most ott

van, az a fiatalember használhatatlan. Megbolondították ezek a hawaii lányok…– Hawaii… Azt hiszem, mindig vágytam oda, de olyan elérhetetlenül messze van.– Ötezer mérföld innen New Yorkból. Jóval messzebb van, mint a maga hazája, Hungary. És

talán jó is, hogy annyira távol van mindentől és mindenkitől. Beleértve az emlékeit is. Honoluluban új életet fog kezdeni… Alkalmasabb környezetet nem is találna, azt mondják, Hawaii a legszebb hely a világon.

XVII.

A randevú a Hotel Pierre-ben igazán hangulatosra sikerült. Lehet, hogy a zene tette azzá. Egy kezdődő flört, zenekísérettel, mindig jobban indul.

Tánc is volt, Ronald erre nem is számított. Zizi persze tudta, ezért akart itt találkozni.Pontos haditervéhez a tánc szorosan hozzátartozott.Ezen a délutánon be akarta vetni összes fegyverét. Kacérsága teljes skáláját végigjátszotta.

Ezúttal könnyű dolga volt, mert a férfi tetszett neki. Rettenetesen tetszett. Annyira, hogy szinte megdöbbent tőle.

Legszívesebben már ma elhívta volna magához. De ez persze olyan taktikai hiba lett volna, amivel könnyen elronthat mindent.

Ronald különben sem tett még semmiféle célzást arra, hogy töltsék együtt az estét is. Mikor Zizi előállt azzal, hogy estére még egy partimeghívása van, egy szóval se kérte, hogy ne menjen. Megdicsérte a zöld ruháját, hogy milyen remekül illik a vörös hajához és főleg a zöld szeméhez.

Több bókot nem sikerült belőle kiszedni, úgy látszik, nem az a típus, aki szépeket mond. Ez komoly férfi, akinél valószínűleg nem mindennapi eset még az sem, hogy randevúra megy, még ha semmiről nincs is szó. Egy kis beszélgetés, egy kis tánc.

Valamely érzelmes tangót játszottak, amikor Zizi megkérdezte, hogy nincs-e kedve táncolni?Ronaldnak természetesen volt kedve. Zizi úgy hozzásimult tánc közben, hogy felháborodott

volna rajta, ha másvalakit lát így táncolni.De mivel ő volt az, aki ezt a karcsú, selyemruhás testet átölelte, és ugyancsak ő volt, aki tervbe

vette, hogy ezt a kis vörös bestiát legyőzi, tehát nem volt felháborodva, sőt…Percről percre erősebben a hatása alá került. A tenyere szorosan rátapadt Zizi hátára.

Végtelenül izgató volt érezni a finom, meztelen bőrét. Furcsa ruha volt ez, elöl egészen magas nyakú, de hátul mélyen kivágva. A parfümje ugyanaz volt, ami múltkor. A hajának is az az illata volt, néha egy-egy szál megcsiklandozta az arcát. Zizi sokkal kisebb volt, a feje búbja pontosan Ronald szájához ért.

„Ha meg fogom csókolni, le kell hajolnom” – gondolta magában Ronald. A csók gondolata körülbelül ugyanakkor villant át Zizin is. Felnézett tánc közben a férfira.

Húsos, nedves ajka kissé szétnyílt, valami mosolyfélére. Vagy csak kacérkodás?

44 New York-i Egyetem. (angol)

70

Hogy lehet egy grófnő ennyire kacér, töprengett magában a férfi, miközben az asztalukhoz kísérte Zizit.

A választ rövidesen megkapta. Mintha Zizi is megérezte volna, hogy valami magyarázatra van itt szükség.

– Tudja, Ronald Merlyn, ha maga jobban ismerne engem, most azt gondolná, hogy valami csoda történt velem. Olyan más vagyok ma, mint amilyen szoktam lenni…

– Miért? Milyen szokott lenni?– Végtelenül hűvös. Hideg. Fölényes…– Örülök, hogy most nem az!– Tényleg örül? Nem mindegy magának, hogy milyen vagyok?– Nem egészen… – mondta diplomatikusan Ronald.Zizi rágyújtott egy cigarettára. Hosszú aranyszipkája volt, ezt egy aranytokból vette elő,

amelyben kis briliánsokból volt kirakva a kilencágú grófi korona.Lassan fújta a füstöt, zöld szemét kicsit összehúzta, ami még érdekesebbé tette az arcát. Aztán

halkan beszélni kezdett… Közben nem is nézett Ronaldra, csak úgy, bele a füstkarikákba, mintha csak mesélne…

– Annyi üres év van mögöttem, csak nagy társaság, meghívások, de senki, senki, aki tudott volna érdekelni… A férjem, ő volt az egyetlen férfi az életemben. Ez olyan hihetetlenül hangzik a mai világban, de így van. Talán, mert zárdában nevelkedtem. Őelőtte természetesen nem volt senki… És őutána olyan nehéz lett volna valakit találnom… De ha egyszer jön valaki, annak rettenetesen vigyázni kell, hogy ne veszítse el a fejét. Mert azt az évekig visszafojtott szenvedélyt, ami bennem van, azt a sok forróságot, azt mind annak a férfinak tartogatom…

– És milyen férfit képzel el magának?– Semmi esetre se nőset – válaszolta Zizi, és elnevette magát.A jég megtört, most már mind a ketten nevettek. Ronald újabb italokat rendelt, és most már ő

volt az, aki táncolni hívta Zizit.Ez most nem tangó volt, hanem csacsacsa. Zizi most nem simult hozzá, hanem meglehetős

távolságban vonaglott a vad ritmusra. Formás csípője pontosan kirajzolódott a zöld selyemruhában.

Ronaldnak eszébe jutott, amit Sheridan mondott a jachtklubban, hogy a grófnő rosszul teniszezik, de egyéb testgyakorlatokban ügyes lehet…

Valószínűleg.Ronaldnak már semmi kétsége sem volt afelől, hogy Zizit meg fogja kapni. Minden mozdulata

csupa felkínálkozás. És amit mondott az előbb, az is. Még ha hazudott is…Valószínűleg hazudott, de ez nem fontos. Neki olyan mindegy, hogy hányan voltak előtte…

Neki minden mindegy. Ha idejutott, hogy kénytelen egy nőt keresni magának, mert Cynthia teljesen elzárkózik előle… Cynthia, akit szeret, aki mindent jelent neki, akiért a szívét kitépné. De hiába. Valami titka van, vagy rögeszméje. Lehet, hogy őrület lappang benne, mint az apjában. Csak egy szavába kerülne, csak annyit mondana: „Ronald, szeretlek… Ronald, minden úgy lesz, mint volt közöttünk…”

De nem mondja. És úgy látszik, nem is fogja már mondani…Ronald még egy italt ivott, ez már meghozta azt a bódulatszerű zsongást az agyában, amelyre

okvetlenül szüksége volt, hogy ne fájjon annyira Cynthia…– Maga sokat iszik – jegyezte meg Zizi.– Megszoktam Keleten. Ott mindenki iszik.– Bagdadban?– Igen, ott is.– Érdekes élet lehetett ott. A Kelet annyira egzotikus. Maga ott nősült meg először, ugye?

Valami egzotikus keleti szépséget vett el?– Nem. Egy angol nőt. Szőke szépség volt.

71

– Magának, úgy látszik, nagyszerű ízlése van. A mostani felesége is szép! Bizonyára nagyon boldog vele…

Ronald nem válaszolt.Zizi most már biztos volt benne, hogy ebben a házasságban valami baj van. Könnyű dolga

lesz, könnyebb, mint gondolta.

Két héttel a randevú után Zizi meghívta magához Ronaldot. Ez alatt a két hét alatt többször is találkoztak. A Hotel Pierre-ben is, ahol az első randevújuk volt, máskor a Sheraton Plazában, ahol nem volt tánc, csak üldögéltek a halk zene mellett, a Polinesian Roomban. Itt a misztikus félhomályban csókolta meg Ronald először Zizi kínálkozó száját, abban a lélektani pillanatban, mikor a pincér éppen elment, a másik háttal állt, és az egész Polinesian Roomban rajtuk kívül nem volt senki.

Kora délután volt, akkor nyitották csak ki a helyiséget.A csók után Ronald megjegyezte:– Jó magával egyedül lenni, Zizi. Engem ez a két pincér is zavar…– Olyan cocktail lounge-ot45 nem talál, ahol se vendégek, se pincérek nincsenek.– És magánál, Zizi? Miért nem hív meg egyszer?– Meghívhatom, Ronald. De nálam nagyon szertartásosan kell viselkednie. A szobalányom,

szerencsére, úgy is fekete, de elfeketedne a megrökönyödéstől, ha egy férfi jönne hozzám.– Miért? Más férfi még nem volt magánál?– Dehogynem. Sokan. Ha partit adok. Ha társaság jön hozzám.Ez olyan spontán, olyan őszintén hangzott, hogy Ronald el is hitte. Miért mondaná, miért

találna ki ilyesmit…?Ahogy ránézett Zizire, most olyan finomnak látta, olyan előkelőnek. Fehér szőrmekucsma volt

a fején, amely teljesen elrejtette a vörös haját. Fekete ruháján semmi ékszer, csak egy kis briliánskereszt a nyakában.

Özvegy, fiatal grófnő volt most, nem vörös kis bestia. Ezt a szerepet is tudta, ha szükség volt rá.

És éppen most, a csók után akarta ezt megjátszani. Remek kontraszt volt, a szomjas csók, amit ő kezdeményezett, és utána ez a hang és ez az arckifejezés.

Zizi tudta, hogy mit csinál.És mikor először meghívta Ronaldot, a néger szobalány tényleg ott volt. Ő nyitott ajtót, és ez

nemcsak meglepő volt, de egyenesen bosszantó.A szobalány szolgálta fel a teát is, ott sürgött-forgott állandóan.Az ezüsttálakon, a kanalakon, mindenen ott díszelgett a grófi korona. Ronald már csak azon

csodálkozott, hogy Zizi nem tett fel a fejére is egy koronát.A lakás pazarul volt berendezve, csupa velencei kristálycsillár és gyönyörű antik olasz

bútorok.Zizi úgy mutogatott meg mindent, mintha egy múzeumban kalauzolna valakit.– Ez a karosszék még a Borgiák korából való. Ez a kis faragott asztal sokáig volt a mantuai

herceg palotájában, de aztán visszakerült a Santuanniakhoz…– Ezt a sok értékes darabot mind Olaszországból hozta magával?– Természetesen. Szeretem, ha a megszokott bútoraim vesznek körül…Zizi ezt olyan természetességgel mondta, mintha nem a Third Avenue-n, különböző antik

kereskedésekben vásárolta volna mindezt David Johnson pénzéből.A tágas szalon ajtaja nyitva volt, és be lehetett látni a hálószobába. Egy baldachinos ágy

foglalta el a főhelyet, faragott aranyangyalkák tartották a brokátmennyezetét.

45 Koktélbár. (angol)

72

Ebbe a mennyországba vajon hányan jutottak be eddig, töprengett magában Ronald, de tartózkodott mindenféle megjegyzéstől. Elvégre nem azért volt itt, hogy megbántsa Zizit.

De hát tulajdonképpen miért volt itt? Hogy megszemlélje az antik olasz bútorokat, hogy teát igyon a néger szobalány felügyelete alatt…?

Vagy hogy családi fényképeket nézegessen, mert Zizi azt is mutatott.Egy bársonyrámás kis képet akasztott le valahonnan, és odahozta neki.– Kíváncsi rá, hogy milyen voltam gyerekkoromban?Ronald természetesen kíváncsi volt, miért ne lett volna?A képen egy copfos kislány ül egy pónifogaton, a háttérben tornyos kastély látszik.– Apám már ötéves koromban meglepett a pónilovakkal.– Kedves kis kép. Szép a kastélyuk.– És én hogy tetszem?– Magából nem sok látszik, egyébként most jobban tetszik nekem, mint ötéves korában…– Tényleg…?Zizi mosolygott. Hogy mi volt a mosolya mögött, azt nem is sejthette Ronald. Mint ahogy azt

sem sejtette, hogy ezt a képet egy fényképésztől vette Róma külvárosában. És hogy kislánykorában nem a pónilovakkal játszott, hanem a házmestergyerekekkel a hátsó lépcsőn.

A másik kép, amit előhozott, egy generálist ábrázolt, rengeteg rendjellel és szigorú arckifejezéssel.

– Megboldogult apám – sóhajtotta Zizi. Ilyenkor fordult meg sírjában Bencsik papa, a részeges, sánta szabó.A falakon, gazdagon faragott rámákban, olasz mesterek festményei voltak, mind vagyont érő

remekművek. Zizi ezeket is sorra mutogatta.Közben újra bejött a szobalány, újabb teát hozott. Általában a szobalány többet tartózkodott

bent a szobában, mint kint.Ronald megkockáztatta a kissé átlátszó kérdést:– Ez a nő itt is lakik?– Julie? Ó, nem, este hazamegy a Harlembe. Ahogy maga elment, Ronald, azonnal haza is

küldöm.– Rövidesen küldheti, mert éppen menni akarok…– Maga haragszik valamiért? Nem érzi jól magát nálam?– Dehogynem. Csak azt gondolom, legközelebb a Metropolitan Museumban találkozzunk. És

okvetlenül hozza magával a szobalányát is…– Különös maga, Ronald! Csak nem képzelte, hogy kettesben, egyedül leszünk a lakásomban?Ronald nem válaszolt. Furcsának találta azt is, hogy Zizi semmi itallal nem kínálja.

Körülnézett, és felfedezett a sarokban egy bárszekrényt.– Keverhetek egy koktélt magamnak, grófnő? Már napok óta csak Zizinek szólította, de most ki akarta hangsúlyozni, hogy ismét csak egy

társaságbeli ismerős, semmi több.– Igen, hogyne! Van minden. Akar egy Martinit? Míg Ronald a bárnál megcsinálta a két koktélt, Zizi kiszólt a szobalánynak:– Julie, hazamehet! Már nincs szükségem magára. Odakint becsapódott az előszoba ajtaja, és Ronald most már tudta, hogy egyedül vannak, vége

van a komédiának.Megitták a két Martinit.– Mondja, Ronald, maga tulajdonképpen mit gondolt? Ha feljön hozzám, akkor… Nem is a

szalonban fogom fogadni, hanem egyenesen ott…?A hálószobája felé mutatott, a nagy mennyezetes ágyra, amely a nyitott ajtón át most

színpadszerűen hatott. De a halványkék brokátfüggönyök mögött ma még nem kezdődhetett meg a játék…

73

Ma még nem. Zizi nem akarta, Zizi el volt határozva, hogy ma még nem…És mégis megtörtént…Mégis odaadta magát Ronaldnak, ezen az estén.Másnap, amikor visszagondolt rá, képtelen volt megmagyarázni önmagának, hogy miért

követett el egy ilyen taktikai hibát. Hogy már az első estén…Őrültség volt.Megpróbálta visszaidézni magának az est minden egyes mozzanatát…Legalábbis attól a perctől kezdve, mikor Julie elment. Itt hibázott, persze hogy itt, nem kellett

volna Julie-t elküldeni.Olyan jól volt megrendezve minden.Ronald már kint volt az előszobában, már fel is vette a télikabátját, amikor Zizi búcsúzóul nem

a kezét, hanem a száját nyújtotta neki.A férfi lehajolt erre a kínálkozó szájra, és megcsókolta.Nem úgy csókolta meg, mint a Sheraton Plazában, nem…Zizit meglepte ez a csók, és ő is egészen belemelegedett. Zizi nagyon tudott csókolni,

egyáltalán, mindent nagyon tudott, ami a szerelemmel kapcsolatos…Azt persze nem tudhatta, hogy ez a férfi, aki most magához öleli, ez, hosszú hónapok óta nem

ölelt senkit. A visszafojtott vágyakozások most mind feltörnek benne, minden idegszálában remeg a türelmetlen vágy…

Ez nem egy blazírt harmincnyolc éves férfi, akinek új kalandra, változatosságra van kedve, és néha elkanyarodik a szép felesége mellől. Nem, ez egy olyan férfi volt, akinek a vágya ellenállhatatlan örvényként sodorta magával Zizit, egyenesen be a hálószobába…

A parfümös félhomályban ráborultak a brokátterítőre. Zizinek még arra sem volt ideje, hogy a ruháját levegye, de valahogy nem is gondolt rá. Nem gondolt semmire, nem gondolkozott azokban a pillanatokban, csak érzett…

Érezte azt a meglepően szenvedélyes vágyat, amely hatalmába kerítette most Ronaldot, és amely őt is felcsigázta, fel, egészen a végletekig…

Úgy adta oda magát minden mellékgondolat nélkül, elfelejtkezve az összes terveiről, belefelejtkezve az ölelés gyönyörébe.

Ronald taxin ment haza. A kocsiját otthagyta Zizi házával szemközt, majd holnap elhozza – gondolta magában.

Holnap…Olyan természetesnek vette, hogy másnap megint fel fog menni hozzá.Jóleső bágyadtsággal dűlt hátra a taxi ülésén. Még érezte magában Zizi parfümjének illatát,

Zizi felforrósodott testének kéjes vonaglását…Micsoda nő…!Micsoda este volt ez…Képtelen lett volna most nyugodtan hazavezetni a kocsit, a kormánykerékre koncentrálni a

figyelmét, úgy tele volt az agya mindazzal, ami a baldachinos ágyban történt…És ivott is, mielőtt elment, megivott még egy Martinit, amit talán nem kellett volna. De nem

volt részeg, legalábbis az italtól nem. Csak Zizitől, ettől a szédületes kis vörös bestiától…Késő volt, amikor hazaérkezett. Biztos volt benne, hogy Cynthia már régen alszik.De nem. Még hallatszott a rádió zenéje a szobájából.A bezárt ajtaján keresztül még ki is szólt:– Ronald! Hol voltál ilyen sokáig?Milyen meglepő lenne, ha azt válaszolná: „A szeretőmnél, Santuanni grófnőnél…” De nem

mondott semmit.– Hol voltál, Ronald? Már aggódtam…– Kár volt aggódni! Dolgom volt valahol.– Jó éjszakát… – szólt ki Cynthia.

74

– Jó éjszakát – mormolta Ronald, és máris lefeküdt.Mély, zsibbasztó álomba zuhant. Ma nem volt szüksége altatóra, mint az utóbbi időkben

mindig.Álmodott is, kusza, zavaros álma volt. Teljesen összefüggéstelen.Catherine-t látta a könnyes, szemrehányó tekintetével, mintha még Londonban lettek volna,

Londonban, ahol megcsalta őt Cynthiával.Aztán Cynthiát látta, ugyanazzal a könnyfátyolos kék szempárral, de az már itt volt, itt, New

Yorkban, ahol Cynthiát csalja meg Zizivel.– Miért? Miért? – kiáltozta álmában. – Hiszen szeretem Cynthiát, imádom, ő nekem

mindenem!Miért?Most a baldachinos ágyban feküdt, a faragott aranyangyalkák gúnyosan mosolyogtak rá, és a

néger szobalány is, sőt Mr. Sheridan is ott volt, megint azt mondta, hogy a kis grófnő rosszul teniszezik, de egyéb testgyakorlatokban ügyes lehet…

Hogy kerül oda Sheridan? Vagy úgy, most már a jachtklubban vannak, persze Zizi meztelen combokkal fekszik a nyugszékben a teraszon. Sort van rajta.

Nincs rajta, dehogyis. Mégis a baldachinos ágyban fekszik, a bársonyruhájában, amit teljesen összegyűrtek… De a combja mégis meztelen, a félhomályban fehéren világít a fekete harisnyája felett. A faragott aranyangyalkák közül az egyik Ronnyhoz hasonlít, igen, a kis Ronny az…

Hogy kerül oda? Hogy kerül ez a gyerek a grófnő lakására…?És ő hogy kerül oda, ő miért ment oda…?Minden összezavarodik ebben az álomban, most megint mintha a Madison Avenue-n menne,

és szembejönne Zizi. Jönne és nem ismerné meg, és nem is köszönne neki. Miért nem köszön, miért? Hiszen ez nem egy idegen nő, hiszen ez Santuanni grófnő, a szép Zizi, akinek ma az ágyában volt…

Köszönni akar álmában, de már késő, Zizi már eltűnik a Madison Avenue forgatagában, szeretne utánamenni, de nem tud.

Most felriad az álomból. Kábult a feje, hirtelenül nem is tudja, hol van… Persze itthon. Itt a nappali díványán. Itt, ahová Cynthia száműzte már hosszú hónapok óta.

XVIII.

Zizi másnap kora délelőtt, ahogy kilépett a kapun, meglepetve pillantotta meg Ronald kocsiját a házzal szemközt. A fodrászhoz indult, de ez most megzavarta.

Ha Ronald itt hagyta a kocsit, ez azt jelenti, hogy ma is el akar jönni. Ma…Ma, amikor David már kora délután itt lesz.Visszafordult, hogy otthonról valahogy telefonon elrendezze a dolgokat.Davidet persze nem lehet lemondani. Viszont felhívhatja, és megmondhatja neki, hogy korán

jöjjön, mert hatra idejön hozzá teára Nizsnyijovszkij hercegnő.Ronaldnak is telefonál, őt megkérdezi, van-e kedve ma átjönni? Úgy tesz, mintha nem is látta

volna a kocsit, mintha még ágyban lenne, most ébredt volna csak fel. És aztán megmondja, ha átjön, hát semmi esetre se hat előtt, mert addig itt lesz nála Nyizsnyijovszkij hercegnő…

A hercegnő, aki jelenleg éppen Miamiban tartózkodott, csodálkozott volna, hogy milyen fontos szerepet játszik Zizi szerelmi életében.

David Johnson szidta magában a hercegnőt, mert olyan jól érezte magát ma Zizinél, hogy még szívesen maradt volna.

– Szépség! – mondta akadozva. – Ma olyan édes voltál! Ma olyan boldoggá tettél…– Menj már, kérlek! Rögtön itt a hercegnő…

75

Alig tudta kituszkolni az ajtón, éppen csak arra volt ideje, hogy egy kicsit rendbe hozza magát, és a brokáttakarót ráborítsa a feldúlt ágyra.

Julie-nek kimenője volt. David Johnson nem szeretett cselédeket látni ilyen helyzetekben, félt tőlük. Esetleg megzsarolhatják, ki tudja.

Ronald olyan pontosan érkezett, hat órakor, hogy Zizi rémülten vette észre, hogy David félig elszívott szivarcsonkja még ott van a hamutartóban.

Szerencsére Ronald nem vette észre. Csak Zizit látta, attól a pillanattól kezdve, ahogy ajtót nyitott neki, egészen addig az első csókig, amit még az előszobában kezdtek, de már a hálószobában fejeztek be…

Ma nem volt Zizin a bársonyruha. Valami olyan ruhát viselt, ami egyszerre eltűnt róla. Szinte észrevétlenül, egyszerre csak nem volt rajta más, mint fekete csipkékből egy fátyolszerű semmiség, amelyen átvilágított a hófehér bőre.

Aztán a fekete csipkék is eltűntek, és már meztelenül feküdt a baldachinos ágyon…Meztelenül és felforrósodva a vágytól, amit ő maga gyújtott fel…Most nem mosolyogtak gúnyosan a faragott aranyangyalkák. Most nem.Talán az előbb, amikor még David Johnson volt itt, talán akkor…

A következő hetekben sokszor fordult elő, hogy Ronald ugyanaznap jött, mint David. Kellemetlen volt és idegesítő.

A gondolattól, hogy egyszer összetalálkozhatnak, Zizi egészen rosszul volt.De nem tehetett semmit. Daviddel csínján kellett bánni, mert ő jelentette a pénzt, a lakást, a

Cadillacet, a jó, biztonságos érzést – mindent.Mit jelentett Ronald Merlyn?Egyelőre csak egy férfit, akinek nagy kedvvel tudta magát odaadni, és akinek nagy kedvvel

lett volna a felesége. Ennek a célnak az érdekében megjátszott mindent, bár gyakran attól félt, hogy az ágyban mégiscsak elárulja magát valamivel. Ronald talán mást várt egy özvegy grófnőtől… De az is lehet, hogy hisz neki. Elhiszi, hogy a férje óta nem volt senki, és éppen ezért olyan szenvedélyes, ezért dobja le magáról a láthatatlan bilincseit így, ennyire.

De csak így tudta rabjává tenni, teljesen a hatása alá keríteni a férfit. Pontosan ezt csinálta David Johnsonnal is, csak vele undorral, ez volt a különbség.

Ronaldra nemcsak érzéki hatással akart lenni, de lelki vonzalomra is számított. Ez fontos volt, a haditervéhez nagyon is hozzátartozott.

Eddig nem beszélt vele a feleségéről. Kényes dolog volt és főleg veszélyes, meg kell várnia a kellő pillanatot.

Ez olyan ütőkártya volt a kezében, amivel csak biztosra mehet.Egy december délután, nem sokkal karácsony előtt, nagyon alkalmasnak látszott. Odakint sűrű

pelyhekben hullt a hó, és ez eszébe juttatta Zizinek, hogy David most Vermontban síel, tehát nem toppanhat be. A két bagolyarcú fiával utazott oda.

Ronald tehát itt maradhat ma akármeddig. De Ronald nem maradt, karácsonyi készülődésekre hivatkozott.

– A feleséged vár? Együtt mentek?– Lehetséges, hogy együtt.– Mondd, Ronald, ezt még sohasem kérdeztem, de… De a feleséged egyáltalán nem sejti,

hogy neked van valakid?– Miért sejtené? Zizi elnevette magát.– Azt hittem, észreveszi. Azt hittem, ha hazamész tőlem egy ilyen délután után, mint ez a

mai… Akkor már, akkor nem folytatod otthon vele… Vagy igen?– Nem.

76

– Ha pedig nem, akkor muszáj, hogy észrevegye… Mert mi más lenne az okod, hogy nem közeledsz felé?…

– Köztünk az efféle kapcsolat megszűnt. Külön szobában alszunk.– Mióta, Ronald?– Ha érdekel, Zizi, megmondhatom neked. Május óta…– Május… – ismételte Zizi. Most eszébe jutott Helgia. Ő is májust mondott. Igen, az a gyilkosság Athénban, az májusban

történt… Itt az alkalom, most… Most jön a nagy ütőkártya.– Én megértelek, Ronald. Akármilyen szép is egy nő, de borzadály lehet az az érzés, hogy

ugyanazokkal a kezekkel, amelyeket a nyakad köré fon, megfojtott valakit…Ronald csodálkozva nézett rá. Vagy legalábbis jól adta a csodálkozót.– Nem értem, mit mondasz?– Sajnálom. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit…– De csak mondd, magyarázd meg!– Mit kell ezen magyarázni…? Te nagyon jól tudod, hogy a feleséged mit követett el. És,

sajnos, nemcsak te tudod, de nagyon sokan mások is… Láthatod, én is tudom… Tragikus ez… Én végtelenül sajnállak és mások is. Le kell élned az életed egy gyilkos mellett.

Ronald elhűlve hallgatta ezt. Egy pillanat századrésze alatt most megvilágosodtak benne olyan rejtélyek, amikre eddig nem volt magyarázat. Most van. Hát ez a titka Cynthiának. Ez… Ez változtatta úgy meg, ez a sötét borzalom, ez üldözi a lelkiismeretét, ettől olyan más, mint azelőtt.

– Én nem tudtam ezt…– Ronald, miért nem vagy őszinte hozzám? Nem érzed, hogy milyen közel vagyok hozzád,

nemcsak a testem, de a lelkem is… Az én tiszta lelkem, Ronald, amit nemhogy egy gyilkosság, de még egy hazugság sem szennyezett be soha…

– Zizi, hallgass meg! Mikor Cynthia Athénból hazajött, mély gyászban volt, és nagyon megtörtnek látszott. Szerette az apját. Rettenetesen bántotta, hogy az apja elkövette azt a dolgot…

– Ő követte el, és ezt egész Athén tudja. Nekem is az athéni ismerőseim mesélték el.– Hol? Mikor?– Lényegtelen. Véletlenül a jachtklubban.– A jachtklubban? Ott is beszélik ezt…?– Már nem beszélik, mert már nem is olyan érdekes. Az emberek már elkönyvelték magukban

a dolgot. Ronald Merlyn gazdag felesége sok mindent megengedhet magának. Azt is, hogy megfojtson valakit, aki útjában van. Már úgy értik, hogy a gazdagságának az útjában… Mert különben azé az Irénéé lett volna a vagyon.

– Ne folytasd! Kérlek, hagyd abba! – mondta elsápadva Ronald.– Sajnálom, hogy szóba került… Kérlek, bocsáss meg!Átölelte a férfi nyakát, és lehúzta magához, közben szelíd kis csókokkal becézte a nyakát.– Szeress, Ronald! Szeress, és ne törődj most semmi mással…

Cynthia a karácsonyi ajándékokat rendezgette. Ami szép gyerekjáték New Yorkban létezett, azt legszívesebben mind összevásárolta volna Ronnynak.

Meg kellett várni, amíg a gyerek elalszik, mert mindig kiszaladt a nappaliba, és majdnem meglátta a nagy fehér mackót, amit Cynthia éppen most csomagolt ki.

A gyerek végre elaludt, és Cynthia folytatta a játékok elrendezését, Mildred meg a sok felesleges papírral és dobozzal rohangált le a basementbe46.

Hogy ő mit kap karácsonyra, az még titok volt. De biztosan gyönyörű dolgokat, efelől nem volt kétsége. Az úrnő annyi finom holmit vásárolt a munkásnőknek is, akik az athéni gyárban dolgoznak, hogy mikor a postára vitték és feladták, háromszor megtelt a dobozokkal az autó.

46 Alagsor. (angol)

77

Mildred imádta az úrnőjét. Nemcsak csodaszép, de csodajó is, mondta róla, ha szóba került otthon a Harlemben.

Ha elkéredzkedik, mindig korábban elengedi. Ma is.A hideg vacsorát odakészíti az asztalra, a főmérnök úr mikor hazajön, majd együtt esznek. A

teát majd megcsinálja az úrnő.Mildred hazament. A fiúja a kapu előtt várta, de ma nem volt hajlandó moziba vinni, mert

állítólag minden pénzét már karácsonyra akarta szánni. Így Mildred egyenesen hazament. Nyolcan laktak a háromszobás, szűk lakásban, minden este akadt egy kis veszekedés, mert csak egy televíziójuk volt, és mindenki mást akart megnézni. A fiúk a westernekért rajongtak, a nővére szerette az énekes revüket, Mildred viszont a mysteryket47, ahol a jóképű detektívek nemcsak a gengsztereket leplezik le, de mellesleg szerelmeskednek is a glamour-girlökkel.

– Lehet, hogy televíziót kapok karácsonyra – jelentette ki Mildred nagynénje –, és akkor azt nézem, amit én akarok.

Mindenki irigykedve nézett Julie-re. Saját televíziója lesz – óriási! Egyébként is neki volt a legnagyobb tekintélye a családban, mert ő egy grófnőnél volt szobalány. Egy valódi grófnőnél a River Dale-en…

Ronald ma korábban jött haza, mint máskor. Fáradtnak látszott, mint mostanában mindig.A kabátján néhány olvadó hópehely, odakint persze erősen esik a hó. Honnan jön ilyenkor?

Cynthia nem kérdezte meg, csak abbahagyta a játékok rendezését, és azonnal odatette felforralni a teát.

– Átfáztál, Ronald?– Nem. Egyáltalán nem. Kocsival voltam, csak most, hogy a garázsból jövök, a pár lépés alatt

kicsit megáztam…– Rögtön adok egy forró teát.– Köszönöm.Ronald bement a fürdőszobába, kezet mosott. Közben gondosan megnézte magát a tükörben,

nincs-e véletlenül egy rúzsfolt a gallérján. Már Zizinél is megnézte, de hátha mégis elkerülte a figyelmét.

Leültek a vacsorához. Hideg majonézes csirke volt és valami saláta, körül kaszinótojásokkal díszítve, pontosan ugyanezt kínálta Zizi egy órával ezelőtt. Még a kaszinótojások is pontosan így voltak kirakva a tálra – furcsa véletlen, de Ronald képtelen volt hozzányúlni.

– Csak teát kérek, nincs étvágyam.Cynthia kitöltötte a teát. Ahogy az ezüstszamovárt fogta a keskeny, hosszú kezével, a nagyon

finom ujjaival, Ronaldban különös, borzongató érzés támadt…Zizi szavai jutottak az eszébe – ugyanazokkal a kezekkel megfojtott valakit… Borzalom.Nézte a fehér, ápolt kezet, ahogy utánozhatatlan finom mozdulattal kecsesen megfogja a

teáscsészét.Ezek az ujjak micsoda görcsös erővel fonódhattak rá arra a nyakra, amíg kiszorították belőle

az életet.Rettenetes…Most az arcát nézte. Ezt a szép arcot, a fekete, hosszú pilláktól árnyékolt kék szemeket, ezzel a

tiszta és átlátszóan kék pillantásával.Micsoda sötét, micsoda borzalmas titok lappang mögöttük…Nem is titok, hiszen sokan tudják. Nemcsak Athénban, de itt is. Még a jachtklubban is…– Ne faggass – kérte egyszer –, ne faggass… Igen, erre pontosan emlékezett Ronald. Célzásokat tett rá, hogy van valami, amit úgysem

mondhat meg soha…

47 Rejtély. (angol)

78

Ez az. Vége a titokzatoskodásnak. – A sors rossz tréfát űz velünk… – ezt is mondta egyszer. Különös tréfa, az biztos…– Mondd, Cynthia – kérdezte hirtelen –, neked soha nem szokott eszedbe jutni Iréné?– Iréné? Meglepő kérdés, eddig még sosem kérdezted tőlem…– De most kérdezem. Miért nem válaszolsz? Eszedbe jut, vagy nem?– Igyekszem nem gondolni rá… Az ilyen borzalmas élményt az ember igyekszik elfelejteni.

Megpróbálja magát túltenni rajta…– És sikerül?– Igen.– És nem is sajnálod őt?– Miért firtatod ezt most? Nem értem… Egyáltalán, miért hozod fel Irénét? Nincs más

témád…?– Érdekel. Egyszerűen érdekel.– Hát ha nagyon érdekel, megmondhatom neked, hogy nem sajnálom. Egyáltalán nem.

Utáltam. Undorodtam tőle. Apámat ő vitte a sírba. Ő… Ma is élne, ha nem kerül össze Irénével…– Az lehet. De… de Iréné is élne, ha nem kerül össze az apáddal és veled…Különös hangsúllyal mondta az utolsó szót – veled.Cynthiában most élesen felvillant Iréné arca. Nem is egy, hanem sok-sok, rengeteg Iréné…

Kaleidoszkópszerűen változtak most az emlékében, a kis szerény Iréné, aki behízelegte magát apánál… A szemtelen Iréné, mikor már apa felesége volt. A kihívó, ellenséges Iréné és végül a halott Iréné… A halott, a merev tekintetével ott az ágyon, abban a piros pongyolában.

Most már mindig így fogja látni, ha eszébe jut és ha apára gondol, akármennyire küzd is ellene, de az a merev tekintet, az mégiscsak apát vádolta…

– Borzalom… – suttogta most szinte alig hallhatóan. – Borzalom, de mindig úgy látom, úgy, halva… A nyakán a piros foltokkal, amelyek… Úristen, soha, soha nem képzeltem, hogy ez megtörténhet… Ronald, kérlek, nagyon kérlek, ne hozd többé elő. Rettenetes nekem. Ezt megérthetnéd…

– Megértem – válaszolta Ronald, és felkelt az asztaltól.

XIX.

Dr. Erik Nilsen különös helyzetbe került. Összeütközött benne az orvos a férfival. A szerelmes férfival…

Mert mostanában már semmi kétsége nem volt afelől, hogy szerelmes Cynthiába.Ebből adódott aztán az a tragikomikus helyzet, hogy mikor ott ült vele szemben a fehér orvosi

köpenyében és igyekezett pszichoanalízissel kigyógyítani a kényszerképzeteiből – ugyanakkor mint férfi azt remélte, hogy a kezelés úgyse sikerül.

Ült szemben a gyönyörű asszonnyal, az arcán az orvos személytelen érdeklődésével, és várta, hogy mit mond.

Van-e már hatása a lélektani gyógyításnak, elmúltak-e már a kényszerképzetei, amelyek elválasztják a férjétől? Képes már a közeledését elviselni, képes ismét odaadni magát…?

Ha mint orvos nézné a páciensét, hát lesújtó volna az eredmény, az eddigi kezelés nem ért semmit. De a fehér köpeny alatt egy férfi szíve dobog, mégpedig jóval hevesebben, mint szabadna, és ez a férfi szorongva várja a válaszokat, azt, hogy nem… Nem.

Nem tudja magát odaadni a férjének. Nem tudja leküzdeni a kényszer képzeteket.És dr. Erik Nilsenben ilyenkor a férfi felszabadultan ujjong, de az orvos megdöbben, és

sehogy sincs megelégedve magával.

79

Ez a visszás helyzet azonnal megszűnne, ha őszinte lehetne. Mint orvos is és mint férfi is…Az orvosi etika tiltja, hogy közöljék a beteggel, hogy gyógyíthatatlan. Egy rákbetegnek nem

szabad megmondani az igazságot.De ebben az esetben talán mégis megmondhatná: – Nézze, asszonyom, önt, sajnos, ebből

kigyógyítani lehetetlenség. Nemhogy én, de nincs a világnak az a Nobel-díjas pszichoanalitikusa, aki ezt a kényszerképzetet el tudná oszlatni. Egyszerűen azért, mert ez nem is kényszerképzet, hanem valóság. Ami önt elválasztja a férjétől, egy tény. Egy olyan tény, amit nem tudunk megmásítani. Ronald valóban az ön anyjának volt a férje hosszú éveken át. Itt senki nem tehet semmit.

Ha mint férfi lehetne őszinte, akkor egyszerűen bevallaná Cynthiának, hogy szereti. Szereti, talán már attól a pillanattól fogva, amikor meglátta azon a vacsorán, ahol egymás mellett ültek.

Szereti…Hagyja ott ezt az elrontott házasságot, amelyet sehogy sem lehet már rendbe hozni, és kezdje

elölről az életet. Vele… Erik Nilsennel. Próbálja megszeretni Erik Nilsent.Cynthia nem vette észre az orvos érdeklődéséből, hogy az több, mint amit egy páciens

elvárhat. Jóleső érzés volt, hogy van valaki, akinek teljesen gátlástalanul elmondhat mindent. Aki előtt nincsenek titkai, akinek feltárhatja a lelkét.

Már nem sokat remélt a kezeléstől, mert hiszen ennyi idő alatt valami eredménynek kellett volna mutatkozni, de, sajnos, még semmi változást nem vett észre önmagában. Sőt. Mintha még inkább eltávolodott volna Ronaldtól az utóbbi napokban.

És tegnap este Ronald különös kérdései… Miért hozta elő Irénét? Tudhatta, mennyire bántja őt, mennyire fáj neki, hogy apa ezt tette, miért kellett előráncigálni egy ilyen témát?

Miért?Lehet, hogy szándékosan bántani akarta vele…?Ma erről fog beszélni dr. Nilsennel.Pontosan ötre ért oda a rendelőbe, ma már egy új titkárnő fogadta. Egy nagydarab, szeplős ír

lány. Ez is rendkívül udvarias és előzékeny volt, de a régi, az a nagyon csinos, sokkal kedvesebb volt.

Cynthiának persze fogalma sem lehetett arról, hogy a csinos Margaretet éppen őmiatta dobta ki a doktor.

Margaret már túl sokat megengedett magának, és azokon a napokon, ha Cynthia be volt jelentve, már reggel kezdte a célzásokat, amit Erik nem tűrt el. Túlságosan idegesítette és egyszerűen elküldte Margaretet.

A lány azt hitte, hogy viccel. A köztük lévő testi kapcsolatot kissé túlértékelte, azt hitte, most már mindent megengedhet magának. Tévedett.

Most állás után szaladgált, és persze visszacsinált volna mindent, de már késő volt. Erik Nilsen elküldte, és még aznap új titkárnőt vett fel. Ezt a szeplőst.

Ezzel persze Eriknek semmiféle szándékai nem voltak. Rájött, hogy akármilyen kényelmes dolog is, ha a titkárnőjével van viszonya, de vannak ennek rossz oldalai is. Például féltékeny a páciensre. Folyton itt van, mindent és mindenkit lát. Margaret túl sokat látott…

Tulajdonképpen ő vette észre a Cynthia iránti fellángolást. Ő előbb realizálta, mint Erik maga, hogy az érdeklődése nem csupán a páciensnek szól, hanem a gyönyörű asszonynak.

Mert gyönyörű…Ma kék ruhában jött, ez még jobban kihozta a szemének kékségét.Ahogy belépett a rendelőbe, Erik szinte átváltozott, egészen más emberré lett, mintha valami

varázslat történne vele.Mi ez?Egy ilyen komoly orvos, aki olyan ridegen tudja a tüneteket megkülönböztetni minden lelki

meghasonlásnál, most a saját tüneteit nem veszi észre. Vagy nem akarja. Az is lehet.Olyan, mint egy szerelmes kis kadét.

80

Nehéz az objektivitást mutatni, nehéz úgy viselkedni, mint egy pácienssel.Nehéz, de muszáj.Cynthia ma rögtön azzal kezdte, hogy elmondta a tegnapi beszélgetést. Ronald vacsora

közben, egészen váratlanul, Irénéről kezdte faggatni, hogy sajnálja-e? Gondol-e rá? Milyen tapintatlanság volt ez. Ronald tisztában van azzal, hogy neki milyen borzalmas az a tudat, hogy apa megölte ezt a nőt. Milyen nyomasztóan hat rá, örök seb a lelkében.

Ez a seb, ez gyógyítható, állapította meg magában Erik. És elhatározta, hogy most erre igyekszik koncentrálni a figyelmét. Erre az Iréné-problémára…

– Beszéljen nekem Irénéről. Tulajdonképpen hogy került vele össze?– Gyerekkoromban ugyanabba az iskolába járt. Aztán évekig nem láttam, és véletlenül

találkoztunk.– Hol találkoztak? Társaságban?– Nem. Egészen véletlenül. Az angol társalkodónőmmel bementem a Janakyba egy fagylaltra.

Nem volt üres asztal, és akkor ő integetett, hogy üljünk oda hozzá. Egyedül ült.– Az a Janaky egy kávéház Athénban?– Igen. Egy terasz, szemben a Grande Bretagne-al.– Szóval ez az Iréné egyedül ült ott? Nem volt ez gyanús magának? Fiatal hölgyek, akik

egyedül üldögélnek a kávéházakban, ezt bizonyos céllal teszik.– Fogalmam sem volt az ilyen dolgokról. Teljesen elzárva éltem a világtól, apámmal és az

öreg társalkodónőmmel, Miss Taylorral. Ő azelőtt a nevelőnőm volt. Éppen visszakészült Angliába, és én már előre meg voltam rémülve, hogy milyen magányos leszek egész nyáron Glyphadában, a tengerparti nyaralónkban. Meghívtam Irénét…

– Szóval, ezzel a meghívással kezdődött minden.– Igen. Én hívtam meg, és így én vagyok az oka mindennek. Vádolom is magamat eleget.– Ne vádolja magát, hiszen honnan tudhatta volna, hogy Iréné meghívása mire vezethet. Az

érdekelne, mikor kezdte gyűlölni őt? Azonnal?– Nem. Eleinte kedveltem, nagyon mulatságos volt, és annyira új, addig sosem voltam együtt

velem egykorúakkal. Olyan más volt, mint az öreg Miss Taylor. Úgy felvidított.– És mikor vette észre, hogy az apja érdeklődik iránta?– Hamarosan észrevettem. Nem lehetett nem észrevenni… És Iréné kacérkodott vele, hízelgett

neki, ápolta, mikor megbetegedett. Apám mindig csak őt akarta a betegágya mellett, őt… Nem engem.

– Szóval, féltékenységet érzett.– Lehet, hogy az volt. Fájt rettenetesen, hogy apámnak most más fontosabb, mint én…– Maga nagyon szerette az apját?– Nagyon…– Nem volt ebben a szeretetben valami, hogy úgy mondjam, túlzott, ami több annál, ahogy egy

lány szereti az apját. Egy lány, aki nem is ismer más férfit, aki mindig csak az apja társaságában van és tudat alatt szinte szerelemmé válik benne ez a…

– Nem! Nem! Én az apámat úgy szerettem, ahogy egy apát kell. Egy szomorú, csalódott apát, akit kárpótolni kell mindenért.

– Értem. De jött ez az Iréné, és ő kárpótolta mindenért. Mégpedig teljes mértékben. Hány éves volt az ön apja akkor?

– Ötvenöt.– És Iréné?– Huszonegy, mint én.– Tipikus eset. Az évekig visszafojtott szexualitás legegyszerűbb reakciója. Az apja feleségül

vette Irénét. De előzőleg maga megtudott róla valamit.– Igen. Pont az esküvő előtti napon. A gyárunkból kijött a fővegyész a nyaralóba. Kairisznek

hívták. Egy gnóm. Ijesztő külseje volt. Gyerekkoromban a nevelőnőim mindig vele ijesztgettek,

81

ha rossz leszel, odaadunk Kairisznek. Ez a Kairisz megmondta, honnan ismeri Irénét. Egy találkahelyről, ahol szabott áron kapható. Ő is megkapta már. Ő, a gnóm. Hogy milyen utálat fogott el, milyen mélységes undor, azt elképzelheti. És apám ezt vette el. Ezt… A gnóm után… És a többiek után, akik a találkahelyen… Borzasztó volt!

– Nem tudta megakadályozni?– Nem. Apám az első szóra, amit Iréné ellen mondtam, azonnal ellenem fordult. Iréné pedig…

ő tudta jól, hogy már azt csinál apámmal, amit akar. Ekkor gyűlöltem meg. Engesztelhetetlenül.– És később sem enyhült ez a gyűlölet?– Nem. Sőt fokozódott. Mikor láttam, hogy nem becsüli meg magát, apámat csalja fűvel-fával.

Csak kihasználja. Hazug hízelgéssel befonja. Végül pedig az elmegyógyintézetbe juttatta…– Most értünk el ahhoz a ponthoz, ami legjobban érdekel. Az ön apja kijött a zárt intézetből, és

meglátogatta Irénét.– Igen. Megvesztegette az ápolónőt, és az elengedte egy félórára. És ez a félóra elég volt

ahhoz, hogy megtörténjen a tragédia…– És még tragikusabb lett volna, ha tovább is önt gyanúsítják…– Nem gyanúsítottak volna tovább, még akkor sem, ha a két taxisofőr nem jelentkezik, akik

közül az egyik odavitte apámat a házhoz, a másik meg félórával később visszavitte a szanatóriumba. Nem. Másnap a boncolás kiderítette, hogy Irénét egy férfi fojtotta meg.

– Ezt miből derítette ki a boncolás?Cynthia most zavarban volt. Erre nem akart válaszolni. Kínos volt nagyon.– Miért nem mondja meg? Orvos vagyok.– Hát… A vizsgálat megállapította, hogy a halál beálltának a pillanata előtt percekkel Iréné

odaadta magát…– Értem. Ezek szerint nem veszekedés közben, hirtelen haragjában fojtotta meg, hanem…

Ölelés közben. Ezt mi orvosi szemmel másképp látjuk.– Borzalmas ez. Látom magam előtt a meredt tekintetét. És ha apámra gondolok, a drága

apámra, akit ez a nő őrületbe kergetett, mert hiszen csak önkívületben követhette ezt el…– Úgy látom, jobb lett volna, ha az a két sofőr nem is jelentkezik. Sosem derült volna ki, hogy

az a bizonyos férfi, aki akkor ölelte és megfojtotta, ki volt… Maga sem tudta volna meg, és ez fontosabb lenne a nyugalma szempontjából. Másképp tudna emlékezni az apjára.

– Másképp…– És Irénére? Érez valami sajnálatot vele kapcsolatban?– Most maga ugyanazt kérdezi, doktor úr, amit tegnap Ronald.– Nincs tisztában vele, hogy mit érez?– Lehet…– Még érzi a gyűlöletet most is, amikor már úgyis meghalt?– Nem tudom…– Maga nagyon tud gyűlölni, és azt hiszem, szeretni is nagyon tud. Vagy tévedek?– Nem téved, doktor úr. Legalábbis, ami a szeretést illeti… Ha valakit szeretek, azt

maradéktalanul szeretem. Az egész lelkemmel, az egész lényemmel…Erik most ránézett, és ebben a pillantásban bárki észrevehette volna, hogy nem a

pszichoanalitikus szakszerű érdeklődése villan fel, hanem a férfié…A férfié, akinek az volna az egyetlen vágya, hogy őt szeresse. Őt… Ha nem is az egész

lényével, de legalább egy kicsit.Cynthia nem vett észre semmit. Most arról kezdett beszélni, mennyire szerette Charles

O’Harát, az első férjét, aki meghalt. Aztán, hogy mennyire szerette Ronaldot, aki évekkel később jött az életébe.

– És más nem volt soha? – kérdezte Erik Nilsen.– Soha. Senki…

82

Ez az átlátszóan kék szempár, ahogy most rávillant, egy tiszta kék tükör volt, semmi esetre sem volt hazugság mögötte.

Egy ilyen asszony, gondolta Erik. Egy ilyen…Már nemcsak szerelmet érzett iránta, de valami meghatottság is volt az érzésében.Cynthia már rég elment, Erik egyedül üldögélt a rendelő íróasztalánál, de még mindig a hatása

alatt volt. Összehasonlította más asszonyokkal.Más pácienseivel.Micsoda különbség… Ég és a föld.Cynthia ezzel a két romantikus szerelemmel az életében.A többiek viszont…Ma délben itt volt a szőke svéd szépség. Már kezd látszani rajta a közelgő anyaság. Most jön

azzal a problémával, hogy borzasztó kényszerképzetei vannak, éjjel is felriad álmából, mert azt álmodja, hogy néger gyereke lesz.

Erik Nilsen először mosolyogva hallgatta.– Drága asszonyom, adok egy nyugtatót magának, amitől jól fog aludni. Ilyesmivel kár izgatni

magát, árt az egészségének és a bébinek is. Pár hónap van hátra, és akkor minden rendbe jön, meglesz a bébi. És akkor megszűnik ez a beteges képzelődés.

– És ha néger lesz?– Miért lenne néger, ez egy beteges rögeszme, asszonyom!– Nézze, doktor úr, meg kell mondanom, hogy… A Bahama-szigeteken voltam egy

hajókiránduláson. Egy néger dzsesszdobossal sokat tréfálkoztam…– Tréfálkozásból még senkinek sem született gyereke.– Igen, de néha bejött a kajütömbe is… Tudja, doktor úr, milyen unalmas egy ilyen hajóút.– Így persze más. Csak azt nem értem, hogy amikor rájött, hogy másállapotban van, miért nem

fordult rögtön orvoshoz? Talán egy injekcióval segíthetett volna magán.– Akkor nem is gondoltam rá. Annyi más kiránduláson voltam, meghívások ide-oda, rengeteg

parti, egészen kiment a fejemből ez a jelentéktelen kis epizód… Később jöttem rá, hogy pont arra az időre esett a bahamai hajóút… De már késő volt. Már az újságok társaságrovatai mind megírták, hogy bébit várunk… És az uram is annyira boldog.

Lehet, hogy Erik Nilsen tekintetéből olvasott ki valamit, de meglepetve kérdezte meg:– Most elítél, doktor úr?– Nem ítélőbíró vagyok, hanem orvos.– Hát akkor kezeljen, csináljon velem valamit, hogy ne legyen ez a rettenetes előérzetem!– Nézze, asszonyom, én hiába alkalmazok egy szuggesztiós kezelést, maga vissza is nyerheti a

kiegyensúlyozottságát erre a pár hónapra, de az ellen nem tehetek semmit, ha mégis egy koromfekete kisbabát hoz a világra.

– Mit tanácsol, doktor úr? Mit?– Előbb jött volna a tanácsomért, mielőtt a Bahama-szigetekre ment. Megmondtam volna,

hogy a dzsesszdobossal csak a fedélzeten tréfálkozzon és ne a kajütben…A szőke szépség természetesen megsértődött. Utána egy olyan páciens érkezett, akinek a

milliói szinte legendásak voltak. Eredetileg nem is akart eljönni a rendelőbe, hanem egyszerűen felrendelte magához dr. Nilsent.

De ő még a milliomosnő kedvéért sem volt hajlandó a megszokott szisztémájával szakítani. Csakis a rendelőjében fogadott.

Ha a milliomosnőnek ez nem felel meg, keressen más pszichoanalitikust magának.A hölgy nem volt szép, de egy kis jóindulattal csinosnak lehetett nevezni. Molett volt és

alacsony, talán harmincöt éves. A férjhez menéseket és válásokat húszéves korában kezdte. Legalább öt férje volt eddig, mindegyiknek hatalmas összeget fizetett ki a váláskor. A legutóbbi

83

férjével csak három hónapig volt együtt, de ez a három hónap több mint félmillió dollárjába került.

Ezt mind elmondta Erik Nilsennek, aki csodálkozott, hogy ezekkel a dolgokkal miért hozzá jön, ezek ügyvédre tartoznak.

De a milliomosnő nem azért jött. Ez csak az előzmény volt. Ezt el kellett, hogy mondja, mielőtt rátért a lényegre…

Ami a pszichoanalitikus számára feladat.A milliomosnőnek az volt a kényszerképzete és a leküzdhetetlen gátlása, hogy a férfiak csak a

pénze miatt közelednek hozzá.A legutóbbi balul sikerült házasságában, három hónap alatt, a férje legfeljebb ha tízszer jött be

a hálószobájába…Tízszer…Ezért végül is félmillió dollárt kapott, ami, ha úgy vesszük, azt jelenti, hogy minden egyes

szerelmes éjszakáért ötvenezer dollárt.Kicsit sok. Határozottan túl volt fizetve.Maud, a milliomosnő szégyellte magát önmaga előtt. Hát olyan utolsó ő a nők között, hogy

ezreket kell fizetnie egy ölelésért, amit más nő ingyen is megkaphat, sőt…Más nők, nála sokkal kevésbé csinosak, pénzt kapnak a férfiaktól.Kapnak és nem adnak. Azokat kívánják, azoknak sikerük van, azok kellenek a férfiaknak. De

ő nem kell senkinek, őt nem kívánja senki. Vagy ha igen, hát csak számításból, mint utólag mindig kiderült. Kivétel nélkül mindig…

A női önérzete meg volt csúfolva, idegileg már a mélypontra jutott.Egy este, rettenetes lelkiállapotban, felvett egy olcsónak látszó, piros nyári ruhát, és lement a

Broadwayre. Megállt a 42. Street sarkán, és várt. Nézte a kirakatokat, a mozikból kitóduló férfiakat, és várt…

Nem sokáig kellett várnia. Egy fiatal tengerész megcsípte a karját, és megkérdezte, hogy moziba készül, vagy van kedve vele tartani.

Maudnak volt kedve…Elmentek egy bárba, ahol a matróz bedobott tíz centet a zeneautomatába, hogy táncolhassanak

is. Két italt ittak, utána a matróz elvitte egy kis, gyanús hotelba…Hajnal felé öt dollárt adott neki.Öt dollárt…Maudnak ez az öt dollár, amit ő kapott egy férfitól, amivel őt fizették meg, csodálatos élményt

jelentett. Nőnek, érezte magát, nőnek, akit megkívánnak, sőt meg is fizetnek.És azóta állandóan…Nem bír ellenállni a kísértésnek, hogy ne tegye meg újra és újra.A Broadwayn sétál, nézi a kirakatokat, főleg ahol a mozikból jönnek kifelé.Mindig akad valaki. Elviszik egy bárba, fizetnek egy-két italt, aztán jön az éjszaka, a

mellékutcai garnihotelban… A kétes tisztaságú ágyon, az idegen férfiak durva ölelésében, akik öt vagy tíz dollárt adnak, csak akkor érzi magát tökéletesen kielégítve…

Tudja, hogy ez borzalom. Tudja, hogy ez lealjasodás, perverzió, de képtelen ellenállni. A Waldorf-Astoria egyik báljáról, ahol ő volt a guest of honor48, hazarohant, levette a briliánstiarát49, a kétezer dolláros párizsi modellruhát, a sofőrnek megmondta, hogy már elviheti a Rolls-Royce-ot, és…

És belebújt az olcsó ruhába, amit erre a célra vett egy áruházban, és rohant, rohant a Broadwayre…

– Segítsen rajtam, doktor úr! Már ott tartok, hogy undorodom magamtól, mint egy leprástól. És félek! Rettenetesen félek, hogy valaki felismer, valaki meglát, amikor ott sétálgatok. Vagy a

48 Díszvendég. (angol)49 Fejdísz. (latin)

84

rendőrség, bejönnek razziára a lebujhotelba, és engem ott találnak. A férfi megmondja, hogy öt dollárt fizetett nekem… Bevisznek a prostituáltakkal együtt… Engem! Engem…

Maud most már sírt-zokogott. Hisztérikusan rázta a zokogás.Erik Nilsen megsajnálta. Megpróbálta megnyugtatni. Megpróbálta rávezetni arra, hogy nem

kell a végletekig lealacsonyodni, egészen a mocsárba süllyedni ahhoz, hogy olyan férfit találjon, aki nem a pénzéért közeledik hozzá. Menjen el Európába, olyan helyre, ahol senki sem ismeri. Utazzon titkár és komorna nélkül, ha megérkezik, ne szálljon meg a legfényűzőbb helyen, hanem egy szerény penzióban. Változtassa meg a hajszínét, használjon olyan nevet, mint Brown vagy Smith, vegyüljön el az átlagemberek között, kerülje el jó messzire a nemzetközi társaságot, és hamarosan fog találni magának valakit…

– Úgy gondolja, hogy egyvalakit, doktor úr?– Természetesen egyet.– Az nem segít rajtam. Nekem mindennap más és más férfi kell, aki bebizonyítja, hogy én

kellek! Én…– Az más – mondta Erik. – Most látom, hogy félreértettem eddig, asszonyom. Azt hittem,

hogy tényleg azért csinálta mindezt, mert nem bízott a női vonzerejében. De ha önnek mindennap más férfi kell, akkor a leghelyesebb, ha tovább is lejár a Broadway sarkára.

– Gúnyolódik, doktor úr?– Eszembe sincs.– Szóval, komolyan mondja, hogy folytassam ezt a borzalmas dolgot?– Ha olyan öröme van benne, miért ne? Csak azt nem értem, hogy mi célból keresett fel?– Ki akarok ebből gyógyulni. Megvetem magam, utálom magam!– Minden oka megvan rá, asszonyom…– Tehát hajlandó engem kikezelni? Pénz természetesen nem számít, fizetek bármilyen

összeget, doktor úr.– Majd elküldöm egy kollégámhoz, aki az efféle dolgokban specialista – mondta Erik Nilsen,

mert félt, hogy a milliomosnő még sok idejét fogja elrabolni, itt ül még órákig, pont most, amikor Cynthiát várta.

Cynthiát…Minden perc, amit egy másik páciens miatt elmulasztott volna, minden perc számított.Nem érdekelte a milliomosnő pénze, egyáltalán nem érdekelte most semmi a világon, csak

Cynthia. Csak ő…

XX.

Néhány nappal karácsony előtt történt, hogy Mildred ismét engedélyt kért, hogy már fél hatkor elmenjen. Ajándékokat akart vásárolni a családjának, és megbeszélte a nagynénjével, hogy együtt mennek a Macy’s áruházba.

Cynthia természetesen elengedte, bár meg volt győződve, hogy ez csak kifogás, biztos a barátjával van megint randevúja.

– Maga túl sok ajándékot vásárol, Mildred!– Muszáj! Öt testvérem van, meg az anyám és a nagynénim, aki velünk lakik.– Jól van, csak menjen.Ahogy Mildred kilépett a házból, rögtön meglátta Julie-t, aki már integetett neki a Columbus

Avenue sarkáról. Milyen pontos, pedig a River Dale-ről kellett neki bejönni a subwayjel.Mildred megvárta a zöld jelzést, hogy átmehessen a kocsiúton.Közben majdnem beleütközött Ronald Merlynbe, aki most szállt ki egy taxiból.

85

– Hová, hová ilyen elegánsan, Mildred? – kérdezte a szokásos szívélyes modorában.– Megyek a Macy’shez karácsonyi ajándékot venni.– Remélem, nekem is vesz valamit, Mildred!– Jaj, a főmérnök úr mindig viccel velem!Ronald bement a házba, Mildred meg odasietett Julie-hoz, a másik oldalra.– Ki volt ez a magas gentleman? – volt Julie első kérdése.– Ez? A főmérnök úr, akiknél szolgálok.– Tényleg? Milyen érdekes véletlen…– Mi érdekes?– Az érdekes, hogy ismerem őtet.– Te ismered, Julie? Honnan?– Jár az én grófnőmhöz. Udvarol neki.– Ugyan! Ne mondj ilyet, biztos összetéveszted valakivel!– Dehogy tévesztem! Látom én őtet eleget, jön ő folyton. Felszolgálom a teát neki, van úgy,

hogy vacsorát is. Aztán hazaküld a grófnő, mivel inkább egyedül akar vele lenni…– Miért? Más vendégek nincsenek is?– Miért lennének? Jól megvannak ezek kettesben, tudja az én grófnőm, hogy kell bánni az

udvarlókkal, van neki néhány…– Hát én ezt nem hiszem! Hogy a főmérnök úr…– Ilyenek a férfiak, Mildred! Otthon adja a jó családapát, kedveskedik a feleségével, aztán

titokba meg máshová jár, ott még jobban kedveskedik. De nehogy ebből valami pletykát csinálj, mert abból csak baj lehet. Engem kirúg a grófnőm, pedig még ilyen jó helyem sose volt. Ahányszor egy udvarló jön, már mehetek haza. És majdnem mindennap jön egy. Ha nem ez a gentleman, akkor valaki más…

– Annyian járnak hozzá? Hát miféle nő ez?– Mi az, hogy miféle? Grófnő… Azt csinál, amit akar, senki se parancsolhat neki, még egy

király se! Mert ez bizony királyokkal is barátkozott Európába, meg hercegekkel. Itt is szoktak neki hercegnők telefonálni, ha éppen tudni akarod…

– De mit akar a főmérnök úrtól? Ezt nem értem…– Sok mindent nem értesz te még, mert fiatal vagy. Majd, ha annyi finom háznál szolgáltál,

mint én, te is kiokosodsz. És nehogy eljárjon a szád! Már sajnálom is, hogy szóltam neked, de úgy meg voltam lepve!

– Én is meg vagyok lepve, Julie. Az én úrnőm olyan gyönyörű szép, hogy teheti meg a főmérnök úr, hogy máshoz eljár…

– Nyugodt lehetsz, hogy az én grófnőm az szebb! Nemcsak az arca szép, de a teste is. Fürdés után mindig megmasszírozom. Néha vannak rajta kék foltok, ha valaki megharapta a nagy gyönyörűségtől. Talán éppen a te gazdád, az…

– Ne is mondj ilyeneket, Julie! Nem is bírom hallani! És különben is micsoda grófnő az, akit férfiak harapdálnak…

– A férfiaknak aztán igazán mindegy, hogy grófnő vagy nem. Mikor már befeküsznek valakivel az ágyba… Ha látnád, milyen ágya van neki. Aranyangyalkák vannak kifaragva, azok tartják a függönyt rajta.

– Függöny van az ágyon? Minek?– Hogy érdekesebb legyen. Baldachin. Brokátselyemből. És az ágynemű is selyem, csupa

csipkékkel, hol égszínkéket húzok fel, hol rózsaszínűt, de mindig selymet. Az én grófnőm egy vászonlepedőn talán nem is tudna feküdni.

– A férfiakkal?– Miért vagy ilyen mérges? Nem téged csal meg a főmérnök úr, mit törődsz vele?

86

Zizi rájött, hogy nem sok értelme van New Yorkban tölteni a karácsonyt. Ki kellene használni az alkalmat, hogy David nincs itt, még hetekig lesz Vermontban a családjával. Síelnek.

Zizi elképzelte David esetlen, hájas alakját síruhában. Még jó, hogy nem vele akart elutazni, hogy szégyenkezne miatta.

Tulajdonképpen szomorú, hogy olyan barátja van, akivel megjelenni szégyell, visszavonulni a hálóba pedig utál…

De, sajnos, soha sincs minden együtt. Soha. Itt van például Ronald.Vele aztán igazán bárhol büszkén jelenne meg. És boldogan vonul be vele a hálószobába is…De…Mégiscsak David fizet mindent, és Ronaldtól eddig, néhány orchideán kívül, még nem kapott

semmit. Majd kiderül most, hogy karácsonyra vesz-e valami komolyat.Komoly alatt Zizi természetesen olyasmit képzelt, hogy bemegy a Tiffanyhoz, és vesz neki

egy gyűrűt vagy karkötőt.Miért ne? Ez a dolog már több mint egy hónapja tart, és egyre jobban kezd kialakulni…Mióta megmondta Ronaldnak, hogy a feleségét gyilkosnak tartják nemcsak Athénban, de itt is,

azóta nem beszéltek erről. Egyelőre ez is elég volt. Ilyesmit adagolni kell, ügyesen és szinte észrevétlenül. Egyetlen csepp méreg a pohár vízben néha elég.

Ronald és a felesége között az elhidegülés már úgyis elkezdődött, mielőtt még Zizi a porondra lépett. Ez megkönnyíti az egészet.

Egy olyan férfival, aki remekül megvan a feleségével, kár is foglalkozni. Ezek előbb-utóbb nagy bűnbánóan visszatérnek a megbocsátó feleséghez, és képesek végül mindent bevallani…

Ronald persze, Ronald az egészen más. Iránta valami szerelemhez hasonlót is érez, és ha sikerülne, ha meg tudná fogni magának, soha nem csalná meg.

Soha, csak persze Daviddel, mert a pár ezer dollárt könnyelműség volna a zsebében hagyni.Az ilyen fiatal fiúkkal, mint Aurelio meg a többiek, akik tulajdonképpen csak arra jók, hogy

megfelelően körülrajongják a bálokon, ezekkel természetesen szakítana.Idén persze még nem. Idén még szükség van rájuk, hogy körülvegyék és táncoltassák, és

Ronald is lássa, hogy mennyi imádója van.Ronaldnak is el kellene jönnie legalább valamelyik bálra. Januárban kezdődik a szezon, addig

nincs semmi. Most mindenki lemegy Miamiba vagy Palm Beachbe, csak ő ilyen bolond, hogy itt ül New Yorkban. És miért?

Pamela is most telefonált, ők is már holnap lemennek Miamiba. Ott van mindenki, az egész társaság, nagyszerű karácsonyi partik lesznek és remek szilveszter.

Pamela nem értette, hogy Zizi miért marad New Yorkban. Miért? Az idő pocsék, esik a hó, másnap meg olvad, a humidity50 kibírhatatlan, bemenni a citybe kocsival szinte lehetetlenség, miért nem ül fel a legelső gépre, és jön ő is Miamiba…

Semmi oka sincs New Yorkban maradni.– Vagy van valami okod, drágám? – érdeklődött Pamela.Mit mondhat erre neki… Hogy van, mert éppen most próbálok valakit komolyan magamhoz

láncolni… És ilyenkor minden nap számít.Kitérő választ adott, de megígérte, ha módja lesz rá, lerepül pár napra Miamiba.Ronalddal… Igen, vele kellene Miamiba menni.Hogy ez eddig nem is jutott eszébe, pedig talán rá tudná venni.És milyen sokat jelentene, éppen most, egy új környezet, kimenekülni a New York-i télből a

trópusi napsütésbe, pálmafák, tenger, romantika…Ügyesen megoldhatnák, Zizi megszállna a Hotel Deauville-ben, Ronald a szomszédos

Casablancában. Megjátszanak a társaság előtt, hogy futólag ismerik egymást a jachtklubból.

50 Nedves, párás idő. (angol)

87

Ronald bámulhatna, ahogy körülveszik, ünneplik őt, és újra szembetalálkozhatna azzal a ténnyel, hogy elvégre ő egy grófnő, akinek már a címe is elég ahhoz, hogy hódolattal nézzenek fel rá.

Mert Ronald erről az utóbbi időben mintha teljesen meg is feledkezett volna. Vagy talán már attól a perctől kezdve, mióta csak Zizinek szólítja.

Pedig ezt sem hagyhatja ki a számításból. Semmi esetre sem. Ronald Merlyn, a British Oil Company főmérnöke és a beautiful contessa Santuanni házasságot kötöttek…

Nem hangzana rosszul.Zizi ezt már többször elképzelte magában, még azt is, hogy melyik újság fotóriporterét kellene

meghívni az esküvőre.Egyelőre csak az zavarta, hogy Ronald nemcsak nős, de gyereke is van. És egy ilyen kis

kölyök gyakran nagyon erős kapocs. Mindennél erősebb. Nem mintha Ronald valaha is a gyerekéről beszélne, előfordul persze, hogy említi. De képtelen arra az ízléstelenségre, amire David, hogy folyton untatja a ronda bagolyarcú kölykeinek az egyetemi előmenetelével és a szörnyű fényképeivel.

Legutóbb az ágy melletti asztalkán talált meg egyet, az egyik ifjú Johnson bagoly, basketball-trikóban. Mert David itt az ágyban mutogatta neki.

Úgy látszik, még itt sem akar megfeledkezni arról, hogy tulajdonképpen jó családapa.Ronalddal előbb-utóbb komolyan kell beszélnie. Szerelmi vonalon már minden jól elő van

készítve, ott nincs hiba. Persze, ami a testi szerelmet illeti… A lelki vonalhoz meg nem ártana most egy új díszlet. Miami. Valami új. Nem mindig csak itt, a mennyezetes ágy tökéletes biztonságában, hanem valami különösen romantikus, izgalmas helyzetben.

Este a társaság előtt megjátszani a hűvös, érdektelen ismerőst, és esetleg, éppen egy félórával előtte, lázasan összeborulni a Hotel Deauville-ben, vagy akárhol, esetleg átmenni Palm Beachbe.

Aztán később, ha már kipattan a nagy titok, hogy Ronald Merlyn válik, akkor a társaság megállapítaná, hogy ott Miamiban, akkor szerethetett bele.

De vajon egyáltalán eljön-e Miamiba…? Itt ez a kérdés. Megmondhatja-e simán a feleségének, hogy szüksége van pihenésre, levegőváltozásra, és néhány napra elmegy. Kikapcsolódni…

Ezt még ma el kell dönteni. Öt nap múlva karácsony.Ronald ma valamivel korábban jött, mint megbeszélték. Ez jó jel, ezt szerette Zizi. Mikor egy

férfi kezd késni a randevúkról, vagy elhalasztja a következő napra, ott már valami baj van.De itt nincs. Ronald ma megint néhány szál orchideát hozott, Julie azonnal betette egy

muranói üvegvázába.Julie még itt volt, éppen csak addig, míg felszolgálta a teát. Aztán már nem volt szükség rá,

hazamehetett a Harlembe.Miközben behozta a szendvicseket és a csészéket, fekete arcán semmiféle kifejezés nem volt,

legfeljebb egy olyan készséges mosolyféle, amit jobb házakban elvárnak egy néger szobalánytól. Hogy mit gondol magában, miközben az asztal körül tesz-vesz, az igazán nem érdekel senkit.

Pedig egészen meglepő gondolatai voltak… Legalábbis Ronald Merlynt meglepte volna, méghozzá nem túlságosan kellemesen…

„Itt ül ez a gentleman, és azt hiszi, csak azt tudom róla, hogy virágokat hoz ide, és udvarol a grófnőmnek. Hogy nézne ez, ha megsejtené, hogy mindent tudok róla, azt, hogy van felesége, gyereke, Ronald Merlynnek hívják és a Central Park South-on lakik. Még azt is tudom, hogy nem a feleségével alszik a hálóban, hanem a nappali díványán. Lehet, hogy azért jár ide… Itt aztán beengedik a hálószobába… Ahogy én kiteszem a lábam, hamarosan abbahagyják a teázást…”

Julie-nak igaza volt. Alig csapódott be mögötte az előszoba ajtaja, Zizi máris felkelt a helyéről, és egyenesen Ronald ölébe ült.

Az ujjai beleszántottak a férfi hajába, egy kicsit felborzolta, aztán megint hátrasimította.– Van egy kérésem, Ronald… ígérd meg, hogy teljesíted!– Attól függ, hogy mit kérsz…

88

– Valamit, ami neked-is jó…Ronald most belecsókolt a nyakába, amire Zizi kéjes nyöszörgésekkel reagált, és most már

úgy kuporodott bele az ölébe, mint egy hízelgő, doromboló nagy cica. Hogy tulajdonképpen egy ragadozó tigris, vad és szenvedélyes, az csak néhány perccel később derült ki, az aranyangyalos nagy ágyban…

Ma teljesen meg akarta őrjíteni Ronaldot. Felgyújtani, megvadítani, olyan lázasan, olyan felforrósodva adta oda magát, mint még eddig soha…

Egy feleségtől ezt biztos nem kaphatja meg… Így… Ennyire…Ronald tényleg teljesen megszédült, Zizi olyan démoni volt ma, olyan fantasztikusan

szemérmetlen és ugyanakkor olyan gyalázatosan gyönyörű…Kimerülten feküdt a széles ágyon, Zizi már eltűnt mellőle. Alig volt ereje, hogy kinyújtsa a

kezét, hogy a kis asztalon lévő cigarettát odavegye és rágyújtson. A keze remegett.Valahogy mégis rágyújtott. Szüksége volt most egy cigarettára.Nemsokára visszajött Zizi új parfümfelhőben, meztelen testén egy átlátszó fekete

csipkepongyola. Vörös haja a vállára omlott, a fésűk, amelyek tartották a frizuráját, mind itt hevertek az ágyon Ronald körül.

Zizi megállt az ágy előtt. Már újra rúzs volt a száján, már nem is látszott rajta semmi, mintha nem is ő lett volna, aki ziláltan, lázasan fetrengett itt, a kéjek szédületes húrjain játszva…

Nyugodtan állt, azután hirtelen ötlettel átment a szalonba a bár szekrényhez, és egy pohár konyakot hozott be Ronaldnak.

Ronald felhajtotta, egy olyan hirtelen mozdulattal, hogy a fele az égszínkék selyemvánkosra ömlött.

– Semmi baj – mosolygott Zizi. – Hozok be még egyet neked.Mikor a második konyakot is kiitta, eszébe jutott, hogy Zizi valamit kérni akart tőle. Valamit,

ami neki is jó.Lehet, hogy már teljesítette is…?Zizi most odaült az ágy szélére. A félhomályos szobában, az ampolna51 tompa, zöldeskék

megvilágításában, egészen zöld volt a szeme. Úgy csillogott, mint egy macskáé. A hangja lágy volt és behízelgő, és miközben beszélt, szelíden simogatta a férfi kezét.

– Ronald, nekem holnap muszáj lemennem Miamiba. Muszáj… De nélküled megőrülök ott, hiszen hiába is tagadnám, tudod, hogy mi vagy nekem! Mit jelentesz nekem… Gyere le te is! Töltsd ott a karácsonyi vakációdat. Olyan gyönyörű lenne, olyan boldogok lennénk, drágám, ne mondd, hogy nem! Ne mondd, hogy nem jöhetsz! Jogod van neked is egy kis napfényre, pihenésre…

– Pihenés, veled…?Zizi elnevette magát. Kéjesen nevetett, aztán ráhajolt Ronaldra és megcsókolta. Csak lágyan,

gyengéden, futólag.– Ma őrültek voltunk, az igaz… De Miamiban, ott… Ott sokat pihennénk, élveznénk a tengert,

és… És ott is őrültek lennénk, vagy neked ez nem jó?Ronald még egy konyakot ivott. Az ötlet, hogy lemehetne Zizivel Miamiba, nem is tűnt olyan

lehetetlennek.Kimenekülni ebből a télből, ködből, Cynthia jéghideg közelségéből, valakivel, aki csupa

forróság, valahová, ahol nyár van.– Jövök, Zizi. Három nap múlva én is lent leszek. Persze óvatosnak kell lennünk. Nem is

megyek abba a hotelba, ahová te.– Én a Deauville-ben szállok meg. Legjobb, ha te a Casablancában.– És a társaságod előtt mit mondasz, honnan ismersz?– Az igazat mondom, hogy a jachtklubból.– Csak úgy futólag ismersz, igaz?

51 Mennyezetről függő edény, melybe lámpát tesznek. (latin)

89

– Igaz… – suttogta Zizi, és ráborult a férfira. A fekete csipkepongyola most szétnyílt, és betakarta mindkettőjüket…

XXI.

Ronald ezen az estén még későbben ért haza, mint máskor.Mildred azonnal betálalta a hideg vacsorát. Ronald evett egy kevés pulykasültet, a forró teát

nagy kortyokban itta, és azonnal még egyet kért.– Gyalázatos idő van odakint, az ember a csontjáig érzi ezt a humidityt – jegyezte meg.– Még mindig esik a hó? – érdeklődött Cynthia.– Most olyan esőszerű inkább… El is határoztam, hogy semmi esetre sem töltöm New

Yorkban a karácsonyi vakációt. Szükségem van pihenésre, sokat dolgoztam az utóbbi időben.– Ma tényleg nagyon kimerültnek látszol, Ronald!– Ez a klíma kibírhatatlan! Egy kis trópusi napsütés, azt hiszem, helyrehozza az embert. Úgy

gondoltam, lemegyek Miamiba…– Nagyszerű ötlet! – mondta Cynthia. – Én is már gondoltam ilyesmire, mert Ronny hűlése

nem akar elmúlni. Mildred! A bőröndjeimet máris veheti elő!Ronald némán bámult Cynthiára. Erre nem számított. Erre igazán nem. Most mi lesz?Mit szól majd Zizi, ha holnap megtelefonálja neki, hogy nem egyedül jön, hanem feleségestül,

gyerekestül, sőt… Cynthia éppen most közli Mildreddel., hogy őt is, természetesen, magukkal viszik.

– Főmérnök úr, hogy én milyen boldog vagyok! Sose reméltem, hogy elkerülök valaha Floridába…

– Bizony, Mildred, az emberrel meglepő dolgok történnek, amire nem számít – jegyezte meg Ronald.

Mildred ma olyan diadalmas arccal ment haza, hogy bárki láthatta róla, valami rendkívüli öröm érhette. Hát igen… Ezt még Julie se érte el, pedig legalább húsz éve szolgál úri házaknál, hogy elvitték volna magukkal. Méghozzá Floridába… Fogadhattak volna ott egy babysittert52 a kis Ronny mellé, de az úrnő olyan jó, hogy őt viszi…

Julie irigykedni fog. Egész életében csak a Harlemben lakott, akárhová is járt be szobalánykodni, de itt lakott. Itt élt.

Harlem…Itt egymás között vannak, itt mindenki fekete, itt nincs különbség…És milyen szép a Harlem így karácsony idején. Minden házat kidíszítenek, igen, itt jó

keresztények laknak, ha fekete is az arcuk, de a lelkük egyforma fehér és az édes Jézus ugyanúgy szereti őket.

Kivilágított ablakokban, körös-körül színes villanykörtékkel kirakva, a kisded Jézus fekszik a jászolban a Boldogságos Szűzzel. Ezek rendszerint kicsiny szobrok, vagy ahol szegényebbek, ott papírból kivágva. Mindenütt a fenyőkoszorúk, a kapukon a Santa Clausok53. Csillogó díszbe öltözik a Harlem is, nemcsak a Madison Avenue. Az asszonyok és férfiak viszik haza a karácsonyfákat, melyekből egész erdő van kirakva a járdákra a zöldségesboltok előtt.

Mildred is megállt, és rövid alkudozás után vett egy szép ezüstfenyőt. Négy dollárba került, de megérte. Hadd lássák, hogy ő, aki nem is lesz itthon a szentestén, éppen ő veszi meg a fát a családnak.

52 Gyermekőrző. (angol)53 Mikulás – amerikai szóhasználatban.

90

Elég nehéz volt cipelni a fát. Az utca sáros volt, az olvadozó piszkos hóban nem húzhatta maga után, hát felrakta a vállára, és úgy vitte. De így a szép új télikabátját piszkította be, ezt a drapp kabátot, amire olyan büszke volt, mert az úrnő vette neki.

A legnehezebb még hátravolt, fel kellett vinni a negyedik emeletre a kanyargó, szűk lépcsőkön. A fa csúcsa mindig nekiütődött a falnak, ha pedig az letörik, hová teszik a kiterjesztett szárnyú angyalt?

Végre felért, de ahogy benyitott a lakásba, az első, amit meglátott, egy nagy karácsonyfa volt. Jóval nagyobb, mint ez. És szintén ezüstfenyő. A fiúk már éppen díszítették, már rá is tették a kiterjesztett szárnyú angyalt…

Mildred ott állt az ajtóban, vállán a felesleges karácsonyfával, és közel ahhoz, hogy sírva fakadjon.

A fiúk persze kiröhögik. Harry egy szék tetején áll, onnan kiabálja:– Mildred, honnan hoztad ezt a ronda kis fát? Julie már megvette ezt a szép nagyot!– Majd odaadjuk a szomszédéknak – szólt közbe Mildred anyja. – Persze, nem ingyen! Mibe

került? Volt vagy két dollár?Mildred nem szólt semmit. Szép csendben levette a kabátját, amit nemcsak összepiszkított, de

ki is szakított a fa.– Na, nem kell azért megsértődni – mondta békítőleg az anyja. – Julie délután megvette a fát.

Ma megint korábban jött haza. Találd ki, hogy mit csinál most?– Fogalmam sincs…– Hallgasd csak!Julie szobájából zene hallatszott ki és Bob Hope hangja.– Televízió…!– Bizony az! Megkapta a televíziót karácsonyra, amit ígért neki a grófnője. Hát nem

nagyszerű! Két televízió lesz a lakásban, nem lesz többé veszekedés!– Te mit kapsz karácsonyra? – érdeklődött Harry élénken.– Még nem tudom. Csak azt tudom, hogy elvisznek Floridába. Bizony! Velük megyek. Ott

töltjük a karácsonyt, Floridában…– Jézus Isten…! Hiszen az délen van – sopánkodott az anyja. – Délen, és ott be se mehetsz

sehová, mert ki van írva, hogy csak fehéreknek.– Téved, anyám…! Én bemehetek, mint gyereklány.– Még úgy se mernék menni… – ellenkezett az asszony. Itt született a Harlemben és itt is fog meghalni, és nem is kívánkozik soha máshova –

magyarázgatta, de Mildred meg se hallgatta.Bement Julie-hoz.– Nagy újság van! Megyek Floridába a főmérnök úrékkal…– Nagyszerű! Az én grófnőm is elutazik, úgyhogy pihenhetek az ünnepek alatt.– Ő hová megy?– Floridába ő is… Lehet, hogy össze is beszéltek, hogy majd ottan valahol találkoznak.

Miamiban…– Ugyan már, Julie, hagyd ezt a bolondságot! Úgyse hiszem el, amit a múltkor mondtál…– Nem hiszed? Hát ma is ott volt a gazdád a grófnőmnél. Ma is! Azért küldtek haza olyan

korán.– Nem hiszem el!– Nem? Barna kockás zakó volt rajta. Aztán, mintha ma frissen nyiratkozott volna, úgy nézett

ki.– Igen, ma reggel ment hajat vágatni a főmérnök úr. És a barna kockás zakóban, igen… Jézus

Isten! Hát mégis igaz…– Na látod! Buta vagy te, Mildred, és fogalmad sincs, mik vannak az életben… Úri népeknél

mik történnek. És ez még semmi, hidd el!

91

– Ez semmi? Hogy a főmérnök úr, aki nős, családos, eljár egy ilyenhez.– Mit törődsz te vele. Nem a te üzleted!– De szeretem az úrnőmet! Engem ez bánt, nekem ez fáj…– Sose fájjon a mások baja! Én úgy voltam vele világéletemben, hogy csak mulattam az ilyen

dolgokon. Mikor a Ritánál voltam szobalány…– A táncosnőnél?– Annál. Ott mik történtek, ajjaj…! Egyik reggel megérkezek hozzá, pont kilenckor.

Bemegyek a hálószobába, hogy felkeltsem…– Ilyen korán kel fel egy táncosnő?– Persze, mert kezdődött a próba a színházban. Ki is ugrott az ágyból, ment fürödni, öltözni. A

férje még tovább aludt, csak horkolt a nagy ágyban. Elkezdek rendet csinálni a szobában. Hát ahogy kinyitom a nagy gardróbszekrényt, elhűl bennem a vér! Egy meztelen gentleman áll ott, és bámul rám. Én meg rá…

– Én meghaltam volna ijedtemben! – hüledezett Mildred.– Az biztos! Én meg se mukkantam, nehogy felébredjen az úr. Csak szaladtam ki Miss

Ritához. Már éppen a kádban ült a világoszöld habbuborékfürdőben.– Mi történjék azzal a meztelen úrral a szekrényben? – kérdeztem tőle egész egyszerűen.– Ó! Sacramento54! – kiáltott fel. – Egészen megfeledkeztem róla. Tudja, Julie, tegnap a férjem

korábban jött haza, és… És az udvarlómat nem tudtam másképp eltüntetni… Beugrott a szekrénybe. Csak azt nem értem, miért nem öltözött fel? Utána dobtam a ruháit is.

– Talán félt, ha mozog a szekrényben, meghallja az úr…– Aztán mi lett vele? – érdeklődött Mildred.– Kicsempésztük valahogy. Az úr horkolt, nem ébredt fel. Na látod, ilyen dolgok is vannak,

ám ha az ember sok éven át szolgál, már nem csodálkozik semmin. Nyugodj bele, hogy a főmérnök urad se különb, mint más férfiak… Fő, hogy te befogd a szád, mert csak bajba keveredsz, ha pletykázni mersz…

XXII.

– A fojtogató köd és az ólmos eső után micsoda éles kontraszt ez! Ragyogó napsütés, trópusi kék ég és kék tenger…

– És kék fürdőruha – tette hozzá Zizi. – S milyen jól áll neked, Pamela! Itt vetted Miamiban?– Igen, minden évben ezt csinálom. Nincs időm New Yorkban megvenni a dolgokat, hát itt

vagyok kénytelen. Egyáltalán, New Yorkban az ember semmire sem ér rá, az élet csupa rohanás. De itt! Most tényleg pihenni akarok…

– Ez tökéletes pihenés, hölgyeim – jegyezte meg Mr. Cooper. – A reggelihez különleges strand jelmezbe öltöznek, később a strandra megint mást vesznek fel. Előzőleg besietnek vásárolni a Lincoln Roadra, hogy megvegyék, amit New Yorkban elfelejtettek. Löncshöz újra átöltöznek. És mindettől még nem merültek ki, mert délután kezdődik a komoly öltözködés, mintha versenyben lennének. Na és este… Csodálom, hogy ezt hogy bírják. Remek teljesítmény!

A társaság tagjai mind udvariasan nevettek, kivéve Pamelát. Bosszantotta, hogy pont az ő férje kritizálja a nőket. Mintha olyan sokat értene hozzájuk, hiszen rájuk se néz. Itt az úszómedence habjaiból kikelhetne a milói Vénusz, vagy Miss Universe, egy tekintetet sem vetne rá. Persze fájt a szíve New Yorkban hagyni a drága Diegóját…

Cooper tényleg Diegóra gondolt. Csak rá… Micsoda szilvesztert fog rendezni ott a műteremben, micsoda igazi hangulatos Greenwich Village-i kedélyes mulatságot…

És neki itt kell üdülni ezekkel…

54 Szentséges ég. (latin)

92

A Hotel Deauville úszómedencéjének partján, a csíkos strandernyők és pálmák üdítő árnyékában, most együtt ült, illetve feküdt a nyugszékeken az egész társaság. Mr. Kerr, az Atlantic Bank vice-presidentje55. Kövéren, mint egy bronzbálvány. Nemrég halt meg a felesége, és mindenki kellően szomorú arccal emlegeti, hogy milyen szép és drága teremtés volt. Mr. Kerr kicsit nagyothall, és úgy érti, hogy milyen szép és drága temetés volt.

De minden pénzt megér, hogy nem itt fekszik mellette a nyugszékben, hanem szép csendben a Long Island-i temetőben. Itt úgyse lenne csendben, csak folyton rászólna: „Bernie, ne napozz, gondolj a vérnyomásodra! Bernie, ne menj a hideg vízbe, gondolj a vesédre.” Ha ettek, az volt a legszörnyűbb. Minden falatnál a diétájára figyelmeztette és hogy a kövérségtől szívattakot fog kapni. De van Isten az égben, ő kapott… ő, a csontvázsovány.

Mr. Kerr sosem érezte magát ilyen jól. Vígan napozott, úszott és rengeteget evett. Sőt meg is fiatalodott… Ezt egy kis bárnőnél állapította meg, akit tegnap diszkréten meglátogatott.

A Higgins és Simpson házaspár is itt volt. Ezek csak együtt voltak elképzelhetők. Külön-külön még senki sem látta őket. Minden víkendre, nyaralásra négyesben jártak. A két asszony, Nancy és June, elég csinosak voltak. Egyforma vörös hajszínt viseltek, lehet, hogy ez volt az oka, hogy a víkendeken, a sok ital és táncolás után, a férjek mindig összetévesztették őket… Nancy férje June szobájába ment be, June férje viszont Nancy hoz…

Persze ezt csak a rossz nyelvek beszélték. Lehet, hogy nem is volt igaz.A társaság kedvence, a kis báró is itt volt. Von Schloer. Jóképű, szőke fiú, már rég elvehetett

volna egy amerikai milliomoslányt, ha nem lett volna egy konok felesége valahol Ausztriában, aki nem volt hajlandó válni. Von Schloer így kénytelen volt egy biztosítótársaságnál dolgozni. A munkája abból állt, hogy az összes ismerőseit rávette, hogy az autójuktól kezdve a földrengésig nála kössenek biztosítást. A gazdag amerikai lányok pedig, akik bárói címre vágytak, kénytelenek voltak Bécsbe utazni, ahol wholesale-ben56 lehetett kapni elszegényedett bárókat és grófokat.

Zizi is kedvelte a kis bárót. Édes pofának tartotta, és éppen ezért már első este be is surrant a szobájába… Kizárólag Ronald miatt tette. Biztosítani akart magának egy udvarlót, hogyha Ronald megérkezik, rögtön lássa, ez a von Schloer hogyan forgolódik körülötte.

A kis báró Mrs. Ewansnak is tetszett, ezt mindenki észrevehette. Janet Ewans gazdag volt és előkelő. Minden hamis volt rajta, csak az ékszerei és a visszerei voltak valódiak. A gyönyörű kontya hamis volt, a vakítóan fehér fogsora is és a keble a feszülő fürdőtrikóban, ahogy kacéran és izgatóan domborodott ki, mint kiderült, tömör gumiból készült. Ezt a saját komornája árulta el, akit egy könnyelmű pillanatban valami lopásért kidobott.

Janet olyan előkelő volt, hogy csakis komornával utazott. Ősei a Mayflowerrel jöttek Amerikába, és ezt éreztette mindenkivel. Leginkább a saját férjével, akinek ősei ugyan fedélközön jöttek, de a vagyona komolynak számított a Wall Street környékén. A férj természetesen nem jött le Miamiba, csak Janet a komornájával és a kutyáival.

A kis báró pikáns vicceket mesélt. Zizi unta, mert már hallotta mindegyiket.Idegesítette, hogy nem tudta pontosan, Ronald mikor érkezik. New Yorkban már nem tudott

vele telefonon beszélni, pedig a repülőtérről is próbálta hívni, de az Oil Company összes vonala foglalt volt.

Az volt a baj, hogy a gép nem délben, hanem már tízkor indult, és alig volt idő a csomagolásra.

Ronaldnak ma kellene érkezni. Már kétszer telefonált a Casablancába, megjött-e Ronald Merlyn, de nemleges választ kapott. És ami még különösebb, nem is rezerváltatott szobát magának.

Zizi elhatározta, hogy holnap délelőtt telefonál neki New Yorkba. Ha ma nem jön meg…Ez a pár nap itt Miamiban micsoda lehetőségeket nyújtana. Ilyen hangulat, mint itt, este ha

elmennének kettesben a Fontainebleau-ba vagy az Americanába…

55 Alelnök. (angol)56 Nagybani (kínálat, kereskedés). (angol)

93

Zizi biztosra vette, hogy itt bekövetkezne az a lélektani pillanat, amikor bevallaná Ronaldnak, hogy…

Hogy nem tud nélküle élni. És nem törődve a ranggal, címmel, szívesen hozzámenne feleségül. Váljon el. Váljon el attól a nőtől, akiről mindenki tudja, hogy egy gyilkosság nyomja a lelkét, még ha nem is ítélték el, megúszta, mert sok pénze van. Váljon el. És függetlenül a szerelemtől, a boldogságtól, amit Zizi nyújtana neki, hát itt van még más is. Emelkedés a társadalmi létrán, egy grófnő feleség…

Zizi haditerve tökéletesen volt felépítve. Nem kártyavárszerűen, hanem nehéz oszlopokra. Ha úgy vesszük, az aranyangyalos oszlopokra, amelyek a New York-i mennyezetes ágyat tartották…

Az, hogy Ronaldnak semmi érzéki kapcsolata nincs a feleségéhez, az sokat számít. Viszont hozzá van… Nagyon is van…

Biztos, hogy már nem sokat törődik Cynthiával, különben nem egyezett volna bele, szinte az első szóra, hogy jön Miamiba. Ott hagyja New Yorkban karácsonykor és jön. Ez elég sokat jelent…

– Zizi, min ábrándozik? – érdeklődött a kis báró. – Árulja el nekünk!– Nem szoktam ábrándozni. Legfeljebb van bennem valami kis nosztalgia, ez a csodálatos kék

ég mindig Olaszországra emlékeztet.Ezt kár volt mondani, mert von Schloernek erről eszébe jutott az az olasz fickó, valamilyen

Aurelio, akit sokat látott az éjszakai bárokban Zizivel. És ez meglehetősen lerombolta a tegnapelőtti éjszakának az értékét. Bár… Ha Zizi ezentúl nála csinálja meg a Cadillac-, az ékszer- és egyéb biztosításait, akkor tényleg összekötötte a hasznost a kellemessel…

Meg kell állapítani, nagyon kellemessel… Remélhetőleg ma éjjel ismét bejön.Nancy és June, a kis vörös hajúak, szintén tetszettek neki, de tudta, hogy úgyis hiába. Azok

tényleg hűek a férjeikhez. Mármint June a Nancyéhoz és megfordítva…Janet Ewans ronda és öreg, számításba sem jöhet, akármilyen bűbájosan is mosolyog a hamis

fogsorával. Pamela? Ő a saját férjéhez hű, vannak persze ilyenek is.Tehát nagyon helyes volt erre a pár napra Zizi mellé szegődni.Közelebb is húzta a nyugszékét, de Zizi ebben a pillanatban, mintha nyílból lőtték volna ki,

felugrott és a tengerparti strand felé futott…A többieknek fel se tűnt, mert megszokták, hogy milyen szeszélyes. Egyik percben még

mozdulatlanul napozik, a másikban már rohan, és beveti magát a hullámok közé, hogy aztán csuromvizes, tapadó trikóban jöjjön vissza. Nyilván, hogy így mutogassa magát. Tényleg formás teste van, és minden valódi rajta. Ezt a kis bárónak most már volt alkalma megállapítani.

Zizi azért ugrott fel ilyen hirtelen, mert megpillantotta Ronaldot. Messziről legalábbis úgy nézett ki, mint Ronald. A bőre egészen fehér volt, mint akit még nem fogott meg a nap, mert csak ma érkezett. Igen, ez Ronald, ez ő…

De miért telepszik le ott a strandernyő alatt, ahelyett hogy azonnal megkeresné őt? Érthetetlen!Nem, ez mégse lehet Ronald, ilyen messziről nem lehet valakit felismerni, persze hogy nem.És nincs is egyedül, most látja, hogy egy nő van vele. Az is odaül a nagy piros strandernyő alá.

Egy kisgyerek is van ott, meg egy néger gyereklány.Úristen! Lehet, hogy ez Ronald? A feleségével és a gyerekével? Képes volt azokat is magával

hozni…?Nem.Ez még viccnek is rossz.Zizi, ahogy közelebb ment, minden lépéssel egyre világosabban látta, hogy nem tévedett. Ez

Ronald… Most mit csináljon?Erre az ostoba helyzetre nem számított, ez teljesen keresztülhúzta a terveit.Tegyen úgy, mintha észre sem venné Ronaldot? Vagy kedvesen köszönjön oda, mint egy

ismerősnek?Miért ne? Ismerheti a jachtklubból…

94

Még nem tudta, mit fog csinálni. A pillanatnyi helyzettől függ. Már csak pár lépésnyire volt a piros strandernyőtől. Ronald most félig háttal ült. Úgy látszik, a tengerben gyönyörködött.

A kisgyerek egy játék vödör homokkal futkározott, és egyenesen nekiment Zizinek.Zizi bájos és gyöngéd mozdulattal felkapta a kisfiút, aztán még bájosabban körülnézett.A néger gyereklány már oda is sietett, és átvette a gyereket. Ez volt az a pillanat, amikor

Ronald odanézett, és észrevette őt.Valószínűleg ő se tudta, mi helyesebb, ha ismerik egymást, vagy ha nem…De most, azonnal, ebben a pillanatban el kellett döntenie. És Zizi döntött.– Hello, Mr. Merlyn! Magáé ez a tündéri kisfiú? Ronald udvariasan felkelt a nyugszékből.– Grófnő! Üdvözlöm…!Zizi most már egészen közel volt a piros strandernyőhöz, a szavai már nemcsak Ronaldnak

voltak szánva, de a feleségének is.– Bámulatos, hogy mennyi ismerős van idén Miamiban! Itt van a fél jachtklub. Azt hiszem,

magát is onnan ismerem, Mr. Merlyn? Vagy tévedek?– Nem téved, grófnő, ott találkoztunk egyszer. Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemet,

Cynthia… Contessa Santuanni…A két nő egymásra mosolygott.Cynthia valódi mosollyal, mert fogalma sem volt semmiről. Zizi túl nyájasan, hogy

elpalástolja dühét. Már alig várta, hogy négyszemközt beszélhessenek és felelősségre vonja Ronaldot.

Mi ez? Miért nem jött egyedül? Így inkább maradt volna New Yorkban…– Tündéri ez a kisfiú! Gyönyörű! Csak vigyázni kell, nagyon erős a nap! Látom, maguk

hófehérek.– Csak most érkeztünk – mondta Cynthia.– És hol szálltak meg?– Itt a Hotel Deauville-ben.– Én a Casablancában akartam eredetileg – jegyezte meg Ronald, amiből Zizi rögtön látta,

hogy itt minden másképp történt, mint ahogy Ronald akarta. Minden.A feleség nagyon szép. Megdöbbentően szép. Ez még kínosabban érintette, mint az a tény,

hogy egyáltalán itt van. És fiatal… Nincs több mint huszonhat éves.Ilyen esete még nem volt Zizinek. Mindig nálánál idősebb feleségekkel állt szemben, de egy

ilyen, aki fiatalabb, mint ő… És pont most, amikor nem babra megy a játék.– Nincs kedvük csatlakozni a társaságunkhoz? Ott ülünk fent a Cabana Clubnál…– Köszönöm, grófnő, de nem ismerünk senkit a barátai közül – szabadkozott Ronald.– Majd megismerik őket! Remek kompánia verődött össze. Báró von Schloer, aztán Mr. Kerr,

az Atlantic Bank vice-presidentje, Cooperek, tudja, a híres ügyvéd, a felesége, Pamela, rém édes barátnőm, aztán Higginsék, Simpsonék és Janet Ewans…

– Janet? Őt ismerem, már találkoztunk több partin – mondta Cynthia, és már fel is kelt a nyugszékéből, hogy odamenjen a társasághoz.

– Nincs kedved, Ronald?– Dehogynem… – mondta Ronald kényszeredetten. – Ha a grófnő olyan kedves, hogy

odainvitál minket, miért ne mennénk…– Mildred, vigyázzon Ronnyra, nehogy közel menjen a vízhez. Nagyon figyelje!– Igen. Én figyelek nagyon…Hogy ezt valami különös hangsúllyal mondta, azt természetesen nem vették észre. És azt se,

hogy milyen döbbent arccal bámulja a grófnőt…

95

XXIII.

Ezen az első napon Cynthia remekül érezte magát Miamiban. Milyen jó ötlet volt ez Ronaldtól…

A gyerek hogy élvezi a hancúrozást a homokban és a napsütést. Az édes kis arca már egészen megszínesedett. Milyen jót fog tenni neki ez a pár nap.

A lakosztály is nagyon megfelelő. Két szép szoba, a nagy ablakok és az erkélyek egyenesen az óceánra nyílnak. Nem is kellene lemenni a szobájából, kifeküdhetne a saját erkélyére is napozni. De miért ne menne le?

A társaság igazán kellemes, milyen véletlen, hogy a grófnő révén belecseppentek.A grófnő nagyon eredeti teremtés. Úgy látszik, ő a lelke ennek a kompániának. Amit ő mond,

az történik.Délután a Fontainebleau-ban akart koktélozni, erre mind ott voltak, kivétel nélkül. Este viszont

itt a Casanova Teremben akart táncolni, méghozzá kikötötte, hogy a férfiak csakis szmokingban jöjjenek, mert ő hosszú estélyi ruhát fog felvenni.

A kis báró udvarol neki, de nagyon finoman, nem feltűnően. Janet Ewans szerint a grófnő egy történelmi nevű olasz arisztokrata özvegye.

Tényleg jó társaság ez.Az este olyan hangulatos volt, úgy érezte magát, mintha teljesen ki lenne cserélve…És hosszú hónapok óta most először másképpen nézett Ronaldra is.Ahogy a pálmákkal díszített teraszon ott állt a fehér szmokingjában, felvillant benne a régi

kép. Ronald egy teraszon a Nílus felett, ott Kairóban, ahol megismerkedtek.Csak ő nem ugyanaz, aki akkor volt. A. lelkében a súlyos törés, amit hiába próbál kigyógyítani

dr. Erik Nilsen.Ma este, ma érzi először azt az érzést, ami halvány kis árnyéka annak a nagy szerelemnek…

De mégis valami.A legutóbbi levelében mit írt anyu…?

Szeresd őt, Cynthia, szeresd, és légy jó hozzá. Megérdemli, hidd el…Ő igazán nem tehet semmiről. Miért bűnhődjön azért, hogy egyszer sok év előtt tévedett…

Feleségül vett valakit, aki nyolc évvel idősebb nála. És ez a valaki ez a te anyád volt…Cynthia, drága édes egyetlen gyerekem, a szívemet kitépném teérted, szenvedek attól, hogy

nem vagy boldog vele.Talán jobb lett volna, ha meghalok ott Londonban, azonnal, mikor rájöttem, hogy te ki vagy.

Közel is álltam hozzá nagyon, ott volt előttem a sok altató, olyan egyszerű lett volna. De féltem a botránytól, hogy tele lesznek a lapok, és akkor azonnal kiderült volna minden.

Így csak későbben derült ki, jóval későbben, és csak te tudtad meg. De miért dúlod fel ezért az életedet? És az övét is?

Ne nézz vissza soha a múltba. Nézz előre, a jövőbe. Nézz a kicsi Ronnyra, ő a fontos! Fontosabb mindennél.

Fáj, fáj, rettenetesen fáj nekem, amit legutóbb írtál. Pszichoanalitikushoz jársz, hogy kigyógyítson a kényszerképzeteidből. Nem volna egyszerűbb, ha templomba mennél és a Jóistent kérnéd, hogy segítsen neked?

Én sokat járok most templomba, a szívemben mindenki iránt csak megbocsátás és szeretet van már.

Ne hidd, hogy én haragszom Ronaldra. A nagy szerelem, amit valaha éreztem iránta, átalakult egy megbocsátó szeretetté, néha úgy érzem, nem is én voltam, aki Bagdadban találkozott a fiatal Merlyn mérnökkel.

96

Nem is én, mert hiszen már annyira nem hasonlítok arra a ragyogó szőke asszonyra. A hajam erősen őszül, ha mosolygok, sok-sok kis ránc van a szemem körül. Bizony így van ez, a tündérkirálynők is megöregszenek egyszer…

Ez a levél talán többet tett, mint dr. Nilsen összes kezelése. És ma, ma először úgy érzi, hogy talán meg tudná próbálni. Mi lenne, ha bemenne a szobájába?

Nem mondana semmit, egy árva szót sem, csak ráborulna a vállára.Lehet, hogy kint áll az erkélyen, és élvezi a trópusi éjszakát, a langyos szellőt, amely az

óceánról jön.Csak ráborulni a vállára, Ronald már tudná, hogy az mit jelent…Hogy visszatért hozzá, hogy mégis szereti még…Hogy megpróbálja mégis szeretni…Cynthia kilépett az erkélyre, mely szomszédos volt Ronaldéval. De Ronald nem volt az

erkélyen, úgy látszik, mégis lefeküdt már.Cynthia egy ideig állt, a korláthoz támaszkodott, és nézte a tengert, a szeszélyes fényeket a

Fontainebleau nagy jachtkikötője felett, aztán visszament a szobájába.Néhány percig még tétovázott, aztán bekopogott Ronald ajtaján. Semmi válasz.Nem akart hangosabban kopogni, nehogy a gyerek felébredjen.Lehet, hogy Ronald már alszik?Nem valószínű, hiszen még félórája sincs, hogy feljöttek a Casanovából.Cynthia halkan lenyomta a kilincset, és belépett Ronald szobájába.A villanyok égtek, itt is és a kitárt ajtajú fürdőszobában is, de Ronald nem volt itt.Az ágy érintetlen volt.Hol lehet Ronald ilyenkor…?Hajnalban, fél háromkor…

Zizi soha az életben ilyen ostoba helyzetben nem volt, mint most. Még szerencse, hogy senki nem vette észre rajta, hogy a jókedvet csak megjátssza, és belülről majdnem felrobban a dühtől.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Ronaldot és feleségét odavezette a társasághoz, egyik mérgezett tűszúrást a másik után viselte el anélkül, hogy felszisszent volna.

Még Pamelától is.– Gyönyörű nő – súgta oda Zizinek. – Igazán szép pár így együtt, és mennyire összeillenek.

Milyen magasak mindketten. Nézd Cynthiát, ebben a sarok nélküli szandálban is milyen magas!Ez Zizinek amúgy is érzékeny pontja volt, mindig irigyelte a magas nőket, mert azok olyan jól

mutatnak, ő kicsi volt, még a legmagasabb sarokkal is csak Ronald válláig ért fel.De, úgy látszik, mégsem ez a fontos. Akármilyen jól összeillenek magasságban, mégis hozzá

jön, őhozzá, ha szerelemről van szó…Már alig várta, hogy valahogy négyszemközt maradhasson Ronalddal, és megkérdezze tőle,

hogy miért követte el ezt az őrültséget, hogy a családját is hozta?Hát ennyire nem független? Ennyire nincs szabad akarata?Hogy merjen ezek után arra gondolni, hogy Ronald el fog válni? Ha egy karácsonyi vakációra

sem tudja otthagyni, hogy tudná végleg…?Egy életre…?Vagy le akarja élni az életét egy nővel, aki ölt…? Ezt mindenesetre még ma megkérdezi tőle.

Még ma…A másik éles tűszúrást Janettől kellett elviselnie, ő valami olyasmit mondott, hogy ahol

Cynthia megjelenik, ott minden más nő jelentéktelenné válik. Kivétel nélkül…Zizi ezzel egyenesen találva érezte magát. Szóval, most ő is, ő, egy contessa Santuanni is

jelentéktelen lett?

97

Nancy és June egyöntetűen megállapították, hogy Cynthia körülbelül huszonhárom éves lehet.Mindenki el volt ragadtatva tőle. Igaz, hogy ez minden esetben előfordul, ha új nő jelenik meg

egy összeszokott társaságban. Új…! Ez a vonzereje.Viszont Ronaldnak ő az új.Csak már beszélhetne vele. Egyetlen pillanatig sincsenek egyedül.Délután a koktélnál a Poodle Lounge-ban Ronald odasúgta, hogy majd mindent megmagyaráz.

Ez mindenesetre egy kicsit megnyugtatta Zizit. Persze nem teljesen, mert akármit is fog magyarázni Ronald, azon, hogy a felesége itt van, ez nem sokat változtat.

Ma este Zizi tündökölni akart. Ronald még sohasem látta nagyestélyi ruhában, ma ez remek alkalom. A fehér gyöngyruhájában, a csokoládészínre lesült meztelen hátával és elöl is az a mély kivágás biztos, hogy felveszi Cynthiával a versenyt. És most milyen jól jön a kis báró. Milyen szerencse, hogy itt van, és nemcsak Ronald, de Cynthia is láthatja, hogy ez az ő lovagja.

Persze ügyesen kell a dolgokat intézni, ma éjszaka, ma csakis Ronald jöhet számításba. Majd megmondja neki a szobaszámot, milyen remek véletlen, hogy ugyanitt laknak a Deauville-ben, és így se a portás, se senki nem láthatja, ha besurran hozzá…

A kis báró, hát őt majd holnap délelőttre hagyja. Mikor Ronald a családjával van a strandon.Két férfit beosztani aránylag egyszerű.Este a Casanovában mindenki táncolt, kivéve Cynthiát. Az autóbalesetére hivatkozott, valami

lábtörésre.Ha elgondolja az ember, hogy hányan meghalnak autókarambolban, akkor igazán bosszantó,

hogy pont ő miért maradt életben…?Milyen kellemes lenne és hogy leegyszerűsítene mindent, ha Ronalddal mint özvegy emberrel

került volna össze.Cynthia sötét estélyi ruhában van, a többiek, Nancy, June, még ez a vén Janet is világos, nyári

színekben. Úgy látszik, nincs ízlése öltözni, fogalma sincs, hogy Miamiban ez nem való.Később tett valami célzást rá, hogy gyászban van, európai szokás szerint egy évig nem

hordanak világos színeket. Csak az apját gyászolja, vagy azt az Irénét is, akit ő ölt meg? Érdekes lenne, ha ezt valaki megkérdezné tőle…

Ha egyáltalán szóba kerülne ez a gyilkosság.Persze senkinek sincs fogalma róla. Milyen kár, hogy Helgia nincs itt. Milyen érdekes lett

volna megfigyelni Cynthiát, ha találkozik vele.Valaki Athénból. Valaki, aki tudja…De miért ne tudhatnák mások is…?Mindenki.Pamelának fog először szólni, attól függ, ő hogy reagál. Kimentek a powder-roomba57, ez

senkinek sem tűnt fel, mert olyan nő még nem akadt a világon, aki egyedül menne…Pamela átpúderozta az arcát, megigazította a frizuráját, és máris ment volna vissza. De Zizi

leült a ladies salon58 egyik kerevetére, és rágyújtott egy cigarettára.– Mi az, te itt akarsz maradni? – csodálkozott Pamela.– Pár percig… Amíg megmondok neked valamit.– Itt? Nem tudod bent megmondani?– Nem.– Valami fontos?– Ahogy vesszük… Lelkiismeret-furdalásom van, kínos nekem, hogy ezeket a Merlynéket

idehoztam.– Ugyan! Elragadóak! Nagyon örülök nekik, Cynthiát fel is fogom kérni, hogy a charity

teámon vegyen részt.

57 „Púderszoba”, az angol nyelvterületen gyakran jelzik így a hölgyek mosdóját. (angol)58 A hölgyek pihenőszobája. (angol)

98

– Éppen őróla akarok mondani valamit. Tudod, Pamelám, mindig milyen őszinte vagyok hozzád. Egyszerűen képtelen vagyok előtted elhallgatni valamit! Ez a Cynthia, ez a nő, ez… egy gyilkos.

– Úristen!– Igen, gyilkos. Megfojtott valakit. Athénban…– Úristen! És kit? És hogyhogy nincs börtönben?– Pénze van. Lefizette a nyomozást.– Kit ölt meg?– Az apjának volt egy fiatal felesége, azt… Nehogy az örökölje a vagyont. Ügyes dolog, mi?– Borzalmas! És te egy ilyet hozol ide a társaságba? Zizi, nem ismerek rád! Te, aki annyira

adsz arra, hogy csak a legkifogástalanabb emberek vegyenek körül, képes vagy egy ilyet, egy…Pamela nem is talált szavakat a felháborodásra. Zizi már meg is bánta, hogy szólt neki. Inkább

Nancynak kellett volna elmondani, az legfeljebb izgalmasnak találná és érdekesnek.– Pamela, kérlek, szedd össze magad! Most visszamegyünk, és senkinek sem szabad

észrevenni semmit! Pont úgy kell viselkedned vele, mint eddig.– Képtelen vagyok! Egyszerűen képtelen… Szerencsére senkinek sem tűnt fel, hogy Pamela már felmegy a lakosztályába. Megtette már

máskor is. A férje is felkísérte természetesen. Ideális házaspár. Mr. Cooper a világért sem maradt volna, ha a felesége visszavonul. Ő amúgy se táncolt különösebb élvezettel. Éppen csak udvariasságból kérte fel a jelen lévő hölgyeket.

Bezzeg, ha Diegóval táncolt… Ott, a Greenwich Village-i műteremben, a bizarr képekkel, egzotikus szobrokkal díszített, hangulatos fészekben. Legutóbb remek hifit vett neki, a legújabb lemezekkel. Egyenesen őrjítő volt, amikor Diego twistelni kezdett, ahogy a vad ritmusra rázta a karcsú csípőjét…

Micsoda fiú…!Ha együtt táncoltak, Diego kimonót viselt és gyöngyöket a nyakában.A parfümje, amit legutóbb vett neki, egy új párizsi kreáció, remekül illik az egyéniségéhez. Ha

itt valamelyik nőn megérezné azt a parfümillatot, ha véletlenül valaki azt használná, rosszul lenne az utálattól.

Csak Diegónak való ez a parfüm. Árad a hullámos, selymes hajából, a finom bőréből is.A többiek persze mind táncoltak.Ronald sorra felkérte a hölgyeket, először Janetet, mert ő a legöregebb. Így illett. Aztán előbb

Nancyt, csak azután Zizit. Így igazán nem lehetett gyanús. Tánc közben nem lehetett beszélni, mert úgy összezsúfolódtak a párok a parketton, hogy meghallhatta volna bárki.

Zizi csak a szobaszámot mondta meg.– Pont szemben van a lifttel. Várlak…– Jövök…

XXIV.

Cynthia már korán lement reggelizni a gyerekkel. Ronald még aludt. Cynthia benézett a szobájába, az ajtónyitásra sem ébredt fel, úgy látszik, nagyon mélyen alszik.

Mikor fekhetett le?Mikor jöhetett vissza? És egyáltalán hol volt éjjel fél háromkor…?Valószínűleg lement valahová inni. Valamelyik bárba, amelyik még nyitva volt. Inni…Mert, sajnos, mindig többet és többet iszik. Azelőtt egy koktéllal beérte, most kettő-három se

elég neki. És ha hazajönnek valahonnan, akkor otthon még folytatja. Azonnal a bárszekrényhez lép, és máris kever magának.

99

Ma éjjel, amikor feljöttek a Casanovából, nyilván hiányzott neki, hogy nincs kéznél ital. Képes volt lemenni.

Hogy mikor jött vissza, azt Cynthia nem tudta, mert visszament a szobájába és lefeküdt.Ez az ivási szenvedély egyre rosszabb és rosszabb lesz. Cynthia elhatározta, hogy ma erről is

komolyan fog beszélni Ronalddal.Ma… Valahogy várt valamit a mai naptól… Az volt az érzése, hogy ma közelebb kerülnek

egymáshoz, és ma, ha felmennek együtt, majd este, akkor…Akkor Cynthia nem fogja az ajtóban mondani a jó éjszakátot, hanem bemegy hozzá, a vállára

borul, ahogy már az éjjel is akarta, és talán újra egymásra találnak…Talán…A teraszon aránylag kevesen reggeliztek. A tegnapi társaságból nem volt itt senki. Persze nem

mindegyik lakik itt a Deauville-ben, a két házaspár a San Souciban, Janet az Americanában. A grófnő lakik csak itt, meg Cooperek.

Ezek éppen most jönnek. Pamela meg a férje.Cynthia kedvesen odaköszön nekik, de ők nagyon kimérten köszönnek vissza. Mi ez?Éppen Pamela, aki tegnap olyan lelkesedéssel hívta a charity báljára, olyan túlzott

kedvességgel fogadta, hogyan lehet most egyszerre ilyen fagyos.Igaz, vannak emberek, akik reggel rendszerint rosszkedvűek, egyszerűen azért, mert nincsenek

kialudva.Mildred se aludhatott jól, annyira szótlanul és rosszkedvűen érkezett meg a személyzeti

szállásáról.– Mi van magával, Mildred? Nem érzi jól magát? Vagy nem tetszik ez a gyönyörű hely?– De tetszik! Nagyon is tetszik…– Hát akkor mi a baj?– Semmi…– Látja, Mildred, tegnap éppen ilyenkor szálltunk fel a gépre. Fél kilenc volt. Felszálltunk a

télben, és másfél óra múlva kiszálltunk itt a pompás nyárban. Ezt élvezni kell, Mildred, azért hoztam el magát, hadd lássa maga is! Aztán küldjön egy szép levelezőlapot a családjának meg a fiújának is.

– Igen, majd küldök. Milyen jó az úrnő, hogy erre is gondol…– És most vidámabb arcot kérek, Mildred, mert felteszem magát a gépre, és mehet vissza New

Yorkba.Mildred megpróbált mosolyogni, de nehezen sikerült. A szeme megtelt könnyel, a hála könnye

volt, a sok jóságért, amit az úrnőtől kap, és ugyanakkor bűntudattól is, mert bűnösnek érezte magát, hogy nem mondja meg. Azonnal, amikor tegnap meglátta itt a Santuanni grófnőt, azonnal kellett volna szólni. De nem tette. Nem merte, mert megígérte Julie-nak. Ha Julie-t kirúgja a grófnője, kaphat másik állást… És ki fontosabb, a Julie vagy az úrnő…? Ő, aki olyan jó…

Mildred aljasnak érezte magát, ha nem szól. Szinte bűntársnak. Igen, annak.A kis Ronny már befejezte a reggelizést, és most lementek a strandra. Mildred a karján vitte a

gyereket, bár a fehér gyermeklány-uniformis, amit állandóan viselt, az is elég volt arra, hogy fekete bőre ellenére ezen a strandon tartózkodjon.

Cynthia fényképezőgépet is hozott, hogy néhány felvételt csináljon, ahogy a gyerek játszik a homokban.

Letelepedtek ugyanott, ahol tegnap. Még kevesen voltak itt is, túl korán volt. A grófnőt pillantotta meg elsőnek. Éppen kifelé jött a tengerből, és már messziről vidáman integetett. Különben meg sem ismerte volna a fürdősapkában, amely teljesen elrejtette vörös haját.

Nagyon vidám volt és nagyon kedves. Cynthiának most még rokonszenvesebb volt, mint tegnap.

– Jó reggelt! Hogy van, Cynthia? Látom, szintén szeret korán kelni! És Mr. Merlyn?– Ő még alszik. Későn feküdt le.

100

Zizi most elfordult, nehogy elnevesse magát. „Nekem mondja – gondolta. – Nekem… Ha tudná, micsoda éjszaka volt ez… Reggel ötkor

ment vissza a szobájába…”– Sietek, hogy átöltözzem. Én még nem is reggeliztem. Kik vannak a teraszon? Van ott már

valaki?– Pamelát láttam és a férjét.– Igen, ők is korán kelnek. Azt hiszem, ma motorcsónak-kirándulást terveznek. Nincs kedvük

velünk tartani?– Nem tudom… – mondta bizonytalanul Cynthia, mert eszébe jutott Pamela barátságtalan

arckifejezése.– Nagyon sajnálnám, ha maguk nem jönnének! Olyan kellemesnek ígérkezik, megnézzük

Cypress Gardensben a vízi balettet. Igazán érdemes, olyan látványosság, amit ezek vízisível képesek produkálni.

– Lehet, hogy megyünk! Meglátom, a férjem mikor jön le. Nélküle nem akarnék menni…– Ezt meg is értem…Zizi most lehajolt, hogy felemelje a gyereket.– Ennek a tündérfiúnak szabad adnom egy nagy puszit?Ronny elhúzódott, de Zizi mégis egy cuppanós csókot nyomott a kis vállára, aztán elfutott a

terasz felé.„Helyes kis teremtés” – gondolta Cynthia. Mildred egy kendővel máris letörölte a gyerek válláról a rúzsfoltot, arcáról lerítt az utálkozás.– Júdás csókja… – mormolta.– Mit mond, Mildred?– Hogy ez júdáscsók volt. Bizony, hogy az…– Mildred, maga olyan különös! Hogy mondhat ilyet? Ez igazán kedves hölgy.– De még milyen kedves… Azt én jobban tudom, mint az úrnő!– Mi az? Megbántotta magát valamivel?– Nem. Engem nem…– Hát kit?– Az erkölcsöt. A becsületet, azt bántotta meg!– Miket beszél maga, Mildred? Nem is ismeri a grófnőt…– Én nem. Az igaz. De a nagynénim, a Julie, az nála szolgál. A River Dale-en.– Érdekes véletlen! De engem semmiféle személyzeti pletyka nem érdekel, ezt jegyezze meg,

Mildred!– Igenis… – mondta a lány, és hirtelenül sírva fakadt.– Ne sírjon, Mildred, semmi oka rá…– De van, igenis van okom. A lelkiismeretem bánt! Tegnap, amikor megláttam őt, elhűlt

bennem a vér. Hát mégis igaz, amit Julie mondott… Azonnal kellett volna szólnom, abban a percben! De küszködtem magamban, mivelhogy megígértem, hogy befogom a számat. De nem bírom! Én az úrnőt szeretem, nem törődhetek a Julie-val… Nekem kötelességem megmondani!

– De mit? Mit, Mildred?A lány most nagyot nyelt, tudta, hogy ezzel magára haragítja Julie-t, bajt csinál magának, de

kimondta:– Hogy a főmérnök úr jár hozzá… Majdnem mindennap odamegy. Hogy eztet a floridai utat is

előre megbeszélték. Ez nem véletlen, hogy találkoztak itt… Julie sokszor kiszolgálta ottan a főmérnök urat, beviszi a teát vagy a vacsorát, de aztán hazaküldi a grófnő Julie-t, mivel kettesben akarnak lenni… Nagy brokátfüggönyös ágya van neki, oszlopok tartják, amin aranyangyalok vannak… És más udvarlók is járnak hozzá, nemcsak a főmérnök úr… Mert ez a grófnő, ez egy olyan…

– Elég! Elég, Mildred! Ne folytassa…

101

– Nem tetszik elhinni nekem? Nem hazudok, Jézus szívére esküszöm…!– Hiszek magának…Cynthia sápadtan nézett maga elé. Valami most megint összeomlott benne. Már semmi kételye

sem lehetett, hogy Ronald kinél töltötte az éjszakát… Micsoda undorító komédia. És az egész társaság, úgy látszik, asszisztál ehhez. Pamela, a báró meg a többiek. Biztosan mulatnak rajta. Tényleg mulatságos… Csak az érthetetlen, hogy Ronald miért nem egyedül jött le…?

Most eszébe jutott, ami akkor nem is tűnt fel neki, hogy Ronald azt mondta, pihenésre van szüksége, kimerült, el akar utazni. Egyes számban mondta az utazást… Nem azt mondta, menjünk Floridába…

Kellemetlen lehetett neki, hogy vele akart jönni. Nyilván egyedül jobban érezné itt magát. – A jachtklubból ismerem, Mr. Merlyn?… – Nem, az oszlopos ágyból… ez lett volna az eredeti válasz. De hát kicsoda ez a grófnő…? És mióta tart ez?És miért fáj úgy… Olyan keservesen…Mert éppen most, most, amikor újra akart kezdeni mindent. Mindent…De elkésett. Már nincs visszatérés…És Ronald az, aki felégette a hidakat maga mögött.– Mildred, most menjen fel a szobámba, és csomagolja be a bőröndjeimét!– És a főmérnök úrét is?– Nem. ő maradjon itt… Csináljon, amit akar.

102

HARMADIK RÉSZ

XXV.

Két év telt el Edit halála óta.Tibornak úgy tűnt néha, mintha csak tegnap lett volna, hogy karonfogva, összesimulva

sétálnak a New York-i tavaszban, és tervezgetik a jövőt…Máskor meg olyan végtelenül távolinak tűnt minden, az eltemetett álmok és velük együtt Edit

emléke is…Most itt élt Hawaiiban. Több mint ötezer mérföld választotta el New Yorktól, a régi életétől,

barátaitól, Mariska néniéktől, és az öreg Pusserl-háztól is.Honoluluban, Hawaii fővárosában volt az Oil Company kirendeltsége. Tibort ide helyezték,

persze Ronald Merlyn segítségének köszönhette. Írt is néhány lapot Merlynnek, de sohasem kapott választ, igaz, hogy nem is igen várt.

Most már minden ajánlás nélkül is bárhol elhelyezkedhetett volna, az utolsó vizsgát is letette, kész mérnök volt és már amerikai állampolgár.

Mikor ideérkezett, őt is megbabonázta a dél-tengeri szigetek csodálatos szépsége. Nem tudott betelni a látnivalókkal, minden víkendjét arra használta, hogy valamelyik szigetre repüljön, színes fényképeket készítsen és aztán hosszú levélben számoljon be Pestre anyunak.

Elképzelte, ahogy szegény kis anyu felveszi a szemüvegét, és aggódva nézi a Maui-szigeti képeket, a Haleakala-tűzhányó kráterját, a világ legnagyobb vulkánját.

Legközelebbi levelében már kérte, hogy ne menjen ilyen veszélyes helyekre, inkább csak az orchideák szigetére, az onnan küldött képek amúgy is szebbek.

Tibor ment mindenhová. Már megismerte a szigetvilágot, és aztán egyszerre, szinte egyik napról a másikra, valahogy beleunt.

Már úgy nézte a turistákat, mint aki a kulisszák mögül látja az előadást. Bár ezeket a díszleteket a természet alkotta, mégis volt valami mesterkélt abban, ahogy az érkezőket a hawaii lányok Alohával és csókkal fogadták, nyakukba akasztva az illatos virágfüzért.

A chicagói kövér üzletember, vagy a San Franciscó-i kopasz könyvelő azonnal más embernek érzi magát, nyakában a trópusi leivel59, arcán a hawaii lány csókjával.

Az érkező női turisták ugyanúgy megkapják a csókot, ezek már az érkezéskor virágot is tűznek a hajukba. Szikár vénkisasszonyok, javakorbeli családanyák így járják be aztán a szigetvilágot. Persze, akad sok fiatal is, és Tibornak rengeteg lehetősége lett volna az ismerkedésre, könnyű kalandra.

Lányok, akiknek otthon Ohióban vagy New Jerseyben már van fiúbarátjuk, itt egyenesen megőrülnek azért, hogy az esti luaunál a pálmafák alatt, miközben a hawaii gitárt hallgatják, valaki üljön mellettük, és fogja a kezüket. Ha ez a valaki egy jóképű, karcsú fiatalember, hát azt, ahányan vannak, meg akarnák szerezni maguknak…

Komoly és aránylag hűséges természetű nőknek is Hawaii buja varázsa teljesen elveszi az eszét.

Tibort nem érdekelte senki.Néhány kalandot elfogadott, csak úgy, ahogy jöttek. De nem jelentettek számára semmit. Ha

aztán Los Angelesből vagy Bostonból, vagy bárhonnan érkezett egy-egy lap, már nem is emlékezett rá, hogy melyik lány írhatta…

59 Hawaii virágfüzér.

103

Tibor kint lakott a Kalakuala Avenue-n, egészen közel a Waikiki Beachhez. Munka után mindig kiment fürödni és evezni. A kis hawaii kenukban eleinte szokatlan volt, de most már egészen jól megtanulta.

Volt egy új barátja, Jimmy, nagyon kedves angol fiú. Sokat köszönhetett neki, az első idők magányosságát ő oszlatta el. Jimmy is az Oil Companynél dolgozott, de még nem volt mérnök. Bejárt a honolului egyetemre valamilyen esti tanfolyamra.

Jimmy nem volt különösebben csinos, keseszőke volt, és kis angolos bajuszt viselt. Túl fehér bőrét sötét szeplők tarkították, de mégis voltak sikerei, főleg a fekete hajú hawaii lányoknál.

Tibort ezek a lányok mind Lin-Tsu-Hóra emlékeztették.Lin-Tsu-Ho…Vajon hová lett, merre tűnt el, amikor elköltözött az öreg Pusserl házából?Ő is hozzátartozott a ködbe vesző, egyre távolodó New York-i emlékekhez…És Cynthia…?Ronald Merlyn főmérnök szép felesége, akibe olyan diákos naivsággal az első látásra

beleszeretett. Hogy nevetett volna rajta, ha valahogy észreveszi. Hogy a magyar menekült fiú, akivel véletlenül összeismerkedett a Central Parkban, kis nevelőnőnek nézte, és arról ábrándozgatott, hogy majd viszontlátja…

Viszont is látta, persze.Mikor a főmérnök meghívta ebédre. Érdekes, hogy erre olyan élesen emlékszik vissza. Arra a

pillanatra, amikor szemben állt a főmérnök úr feleségével, akit heteken át hiába várt a Central Parkban…

Cynthia Doanidész…Így gondolt rá. Persze csak addig. Azontúl már csak mint a főnök felesége, akire kár is

gondolni. Minek…?Aztán jött Edit. Édes, kicsi Edit… Milyen szép lett volna vele elkezdeni az életet. A

boldogságot…Ez a seb nem hegedhet be soha. Ugyanúgy nem, mint Lajoska halála, amely örökké fájni fog.

Örökké.Anyu, szegényke, már tudja. Véletlenül tudta meg Pesten. Olyan kicsi a világ…Anyu az OTI-ban60 üldögélt, és várakozás közben beszélgetni kezdett egy hasonló korú

úriasszonnyal.– Hol vette ezt a gyönyörű krokodilretikült? – érdeklődött anyutól a másik asszony.– New Yorkból küldte a fiam – büszkélkedett szegényke. – Az egyik fiam már mérnök, a

kisebbik szintén annak készül.– Nekem csak egy fiam van kint, szintén New Yorkban. A másikat erőszakkal tartottam

vissza. Úgy féltettem őket mindig. Milyen veszélyes volt a menekülés. Hányat lelőttek a határon. Írta a fiam, hogy van egy barátja, aki az öccsével együtt menekült. A kisebbiket eltalálta a határőrök golyója. Úgy vitte halva Ausztriába, ott temették el. És milyen megható, képzelje! Sosem írta meg az anyjának a valóságot. Soha!… Öt éven át küldi a halott fiú nevében a csomagokat, gépírásos leveleket. A legszebb csomagokat mindig ez a halott Lajoska küldi…

– Lajoska? Lajoskát mondott?– Igen.Szegény kicsi anyu ájultan esett össze.De Lajoska öt évvel mégiscsak tovább élt így. Anyunak öt évvel tovább volt a két fia. Most

már csak egy van. Ő.Talán ki lehetne hozatni anyut, állítólag idősebbeket kiengednek, ha sokat fizet az ember. És

Tibornak minden keresetét, minden pénzt, amit valaha meg tudna keresni, megérte volna, ha csak egyszer, egyetlenegyszer még a karjába zárhatja szegény kicsi anyut…

Mert mégiscsak egyedül van, és mégiscsak nagyon boldogtalan…

60 Ma: SZTK.

104

Hiába veszi körül a trópusok milliónyi csodája, pompázó, mesébe illő szépsége.A legkékebb óceánra nyíló honolului villában halálosan szomorú lehet az ember és egy poros

udvarra néző hódmezővásárhelyi öreg házban boldog lehet…Miért pont Hódmezővásárhelyre gondolt? Talán, mert nagyapáék laktak ott, és egy

cigányasszony, aki bejött jósolni az udvarba, azt mondta neki: „Maga messzire fog elkerülni, fiatalúr!”

Hát tényleg messzire került…Mikor 1951 májusában deportálták őket, akkor jutott az eszébe a jóslat. Akkor azt hitte, a

nagyon messze Szibériát fog jelenteni.Azt hitték mindnyájan a vagonban, hogy a kommunisták odaviszik őket. De csak Tiszasülyre

vitték, egy rizstelepre, kényszermunkára…Ha ezekről a dolgokról beszélt Jimmynek, valami hitetlenkedő kifejezést vett észre az arcán,

és éppen ezért el is határozta, hogy soha nem is említ többé semmit.Jimmy, az ő zökkenőmentes életével, úgysem tudná megérteni, hogy milyen keserves út

vezetett idáig, hogy milyen véletleneken múlott, hogy nem egy uráli halálbányában van most, hanem itt Hawaiiban…

Jimmy vidám fickó volt, csak úgy áradt belőle a jókedv. Szeretett táncolni, szeretett szórakozni, és főleg szeretett szeretni…

A nősüléssel kapcsolatban már megvoltak a pontos tervei. Csakis olyan lányt akart elvenni, aki rendkívül szép, rendkívül okos, a papája rendkívül gazdag, és a tetejébe persze halálosan szerelmes Jimmybe.

Sajnos, az eddig Waikiki Beachen feltünedező lányoknál valami mindig hiányzott. Amelyik lány szép volt, annak nem volt milliomos papája, amelyik okos volt, az egyáltalán nem volt szerelmes Jimmybe, aki viszont a papája pazar jachtján érkezett, az meglehetősen csúnyácska volt, sőt unalmas is.

Így Jimmy a szabad idejét tovább is egy hawaii lányra pazarolta, aki jelenleg stewardess volt a Royal Aloha Service-nél, ami komoly karriernek számított nála, mert azelőtt csak hulahula-girl volt, aki órabérben riszálta a csípőjét, és akasztgatta a virágfüzéreket a turisták nyakába.

A lánynak valami olyan kimondhatatlanul furcsa polinéziai neve volt, hogy Jimmy elnevezte Marynek az egyszerűség kedvéért.

Mary szerencsére nem volt mindennap Honoluluban, mert a repülőgépjárattal San Franciscóba és New Yorkba is ment, aszerint, hogyan volt szolgálatban. Ilyenkor Jimmy kicsit körülnézett a hotelokban az érkezők között.

Egyik nap sugárzó arccal jelentette be Tibornak, hogy most, most végre megtalálta azt, akit már régóta keres.

– Gyönyörű, okos, bájos, gazdag, minden…!Így áradozott Jimmy, és este már magával vitte a Royal Hawaiian Hotelba, ahol ma este luau

volt. Tibor nem sok kedvvel ment, de Jimmyvel nem lehetett ellenkezni.Így ismerkedett meg Geraldine-nel.Geraldine szőke volt, huszonkét éves és nagyon csinos. Volt benne valami rendkívül vonzó,

főleg ha beszélt vagy nevetett.A baj csak az volt, hogy az ember nem tudhatta, hogy ő beszél, ő nevet, vagy nem is ő, hanem

a másodpéldánya, Doris.Ikrek voltak, és képtelenség volt megkülönböztetni őket. Ha legalább csináltak volna valamit,

hogy másképp nézzenek ki, másképp hordták volna a hajukat, vagy valami jellegzetes nyaklánccal, esetleg fülbevalóval igyekeztek volna hangsúlyozni a különbséget, de eszükben sem volt.

Így történhetett meg, hogy Jimmy, aki egész délután Dorisnak udvarolt a Waikiki Beach pálmafái alatt, mégis Geraldine nyakába csókolt bele, amiért aztán mindkét lánytól pofont kapott. Geraldine-től, mert szemtelenségnek vette, Doristól, mert nem őt csókolta meg.

105

A lányok New Yorkból jöttek egy kis vakációra. A papájuk, Mr. Wilson gyártotta azt a mosóport, amelynek hirdetése minden televíziónézőnek kínos perceket szerzett, viszont Mr. Wilsonnak milliókat.

Geraldine és Doris amellett szerények voltak, és nem játszották a szeszélyes milliomoslány szerepét.

Főleg Doris volt nagyon közvetlen. Rögtön elpanaszolta, hogy a papa minden pénzét befekteti, és még azt a kis zsebpénzt is úgy kell tőle kikönyörögni, ha pár ezer dollárra van szükségük, mint, mondjuk, most, ha egy világ körüli utat terveznek. Mert innen Hawaiiból továbbmennek Japánba, pár napot lesznek Tokióban, onnan Hongkong, aztán New-Delhi, Bombay, Kairó, Isztambul és úgy vissza New Yorkba. Tavaly Európában vakációztak, a papa attól sem volt elragadtatva. Azt szeretné, ha inkább már férjhez mennének.

– És miért nem mennek férjhez? – érdeklődött Jimmy.– Részemről – jelentette ki Doris – a férjhez menés még ráér. Előbb egy kicsit szórakozni

akarok! Előttem van a rossz példa, a huszonhat éves nővérünk. Ő sietett férjhez menni, már öt gyereke van, nem is láttam másban, mint maternity61 ruhákban…

– Ne beszélj így! – szólt rá Geraldine.– Oké! – nevetett Doris. – Mi van abban, hogy előbb szórakozni akarok…?Hogy mit nevezett Doris egy kis szórakozásnak, az már harmadnap kiderült. Ugyanis minden

bevezetés nélkül odaadta magát Jimmynek egy éjszakai úszkálás után, ami legjobban Jimmyt lepte meg.

Erre nem számított. Valahogy nem így képzelte el, a gyors siker kissé le is hűtötte. Rájött, hogy ez talán nem is volt siker…

Geraldine egészen más volt. Valószínűleg bántotta is, hogy az ikertestvére ilyen. Tett időnként célzásokat, hogy azért utazik vele, hogy vigyázzon rá, mert meggondolatlan néha…

– Jimmy rendes fiú – mondta Tibor –, őrá nyugodtan rábízhatja Dorist.– De Doris nem rendes – mondta félig viccesen, félig komolyan a lány. – Tudja, ő olyan, kissé

szeszélyes… Ma tetszik neki Jimmy, de esetleg egy hét múlva már a telefonkagylót se venné fel a kedvéért.

– És maga is ilyen, Geraldine?– Én…? Azt hiszem, nem. Csak külsőleg hasonlítunk, a lelkünk, az két külön világ. És az

érdeklődési körünk is. Amit én szépnek tartok és érdekesnek, az Dorisnak gyakran unalmas. Viszont amiért ő képes lelkesedni, tőlem távol áll.

Ezt Tibor már első nap észrevette. Doris nagyon felületes volt. Magyarországról mindössze annyit tudott, hogy: gulyás, paprika és Zsazsa Gábor…

Geraldine viszont sok cikket olvasott a magyar forradalomról, és talán ezért valami romantikus hőst látott Kertay Tiborban. Minden érdekelte, amit Magyarországról mesélt, sőt ki is jelentette, ha legközelebb átmegy Európába, magyar vízumot is szerez, és ellátogat Pestre is.

Ez olyan kedvesen hangzott, hogy Tibor egy spontán mozdulattal lehajolt, és megcsókolta a lány kezét.

Ebben a percben ért oda Doris, és nevetve jegyezte meg:– Ezek itt Rómeó és Júliát játszanak!Jimmy mögötte jött, felpakolva, mint egy öszvér. A vállán evezőlapátokat cipelt, a karjáról

hatalmas strandtörülközők lógtak, valami kis kosarat is hozott és Doris mókás hawaii kalapját is ő hozta, sőt a szalmából készült fürdőcipőit is.

– Miss Doris Wilsonnak erre kell az udvarló, mert a butlerjét nem hozhatta magával! – jelentette ki Jimmy, miközben ledobált mindent a homokba.

– Téved, Jimmy! Nekem az udvarló nemcsak erre kell… És ezt maga nagyon jól tudja… – tette hozzá pajkos kis kacsintással Doris, aztán egy grimaszt vágott Geraldine-re, mint valami rakoncátlan gyerek, aki tudja, hogy megint csínyt követett el.

61 Kismama. (angol)

106

Tibornak meglehetősen kínos volt ez a jelenet. Igyekezett úgy tenni, mintha észre sem venné, hogy Geraldine megint bosszankodik. Mert biztos, hogy bosszantotta ez a kihívó viselkedés, ez a nyílt hangoztatása annak, hogy Jimmyvel…

Tényleg túlzás volt ez. Hogy lehet egy lány ilyen?Geraldine felkelt a nyugszékből, anélkül hogy egyetlen megjegyzést tett volna, és hallgatagon

kezdte összeszedni a holmijait.– Mi az, már mész öltözködni? – érdeklődött Doris.– Igen – mondta hűvösen Geraldine. – Nekem mára elég volt…– Mérges a testvérkém…! És milyen szép ilyenkor. Pont olyan szép, mint én… Hát nem?

Fiúk, mi a közvélemény?– Doris drága, azt hiszem, az a baj… – kezdte Jimmy, de a lány közbevágott:– Az a baj, hogy nem vagyok egy álszent! Miért lennék? Azt teszem, ami nekem tetszik, és

nem csinálok belőle titkot! Ha egy filmsztárnak van valami szerelmi ügye, az egész világsajtó arról ír, az embereket nem érdekli se a vietnami kérdés, se az algíri harcok, se a berlini fal, csak az, hogy a sztár mikor, kivel, miért, hogyan, hányszor…

– De te nem vagy sztár, Doris, és…– És miért nem vagyok? Ha a papánk elengedett volna Hollywoodba, mikor tizenhat éves

voltam, és nem dugott volna be a Vassar College-ba, akkor talán sikerült volna… Miért ne? Szebb vagyok, és jobb alakom van, mint akármelyiknek! Fiúk, lehet kritizálni!

Doris kecses pózban megállt, aztán lassan forogni kezdett előttük.Csuromvizes trikójában, hosszú szőke hajával elragadóan csinos volt. Karcsú, fiatal teste,

fiúsan keskeny csípőjével, amelyet most hirtelen riszálni kezdett, mintha a hulahula-táncot mímelné, ahogy a hawaii lányok csinálják, valóban nagyon izgató volt.

Most ugyanolyan pillantást vetett Tiborra, mint az előbb Jimmyre. Különös lány.– Doris, hagyd abba ezt az ugrálást, és gyere te is öltözködni!– Oké! Megyek öltözni. Ma úgyis megyünk arra a japán teaházpartira…– Nem sok értelme van – jegyezte meg Geraldine. – Egy hét múlva úgyis Tokióban leszünk,

ott láthatunk elég teaházat, és még meg is unhatjuk a sukiyaki vacsorát.– Biztos, hogy Tokióba mennek? Nincs kedvük inkább itt maradni tovább Hawaiiban? –

érdeklődött Tibor.Geraldine-nek mintha felcsillant volna a szeme.– Itt maradni…?– Igen, Geraldine… Miért ne? Semmi sürgős dolguk sincs sehol és a repülőjegyük érvényes

később is.– Maga szeretné, ha maradnánk…? – kérdezte most a lány olyan halkan, hogy se Doris, se

Jimmy nem hallhatta.– Persze hogy szeretném. És maguknak még annyi mindent meg kellene nézni, jóformán még

semmit se láttak Hawaiiból.– Tervbe vettük, hogy mind az öt szigetet végigjárjuk. De Doris kijelentette, mikor

ideérkeztünk, hogy úgyis mindenütt ugyanaz van. Itt, Oahu szigetén legalább mindent megtalál az ember. Nyilván azért van itt a főváros is.

– Téved, Geraldine. Mindegyik sziget más és más. Csodálatos látnivalók vannak…– Maga persze már látott mindent, és nem kérhetem meg, hogy kalauzoljon… Vagy igen?– Én dolgozom, Geraldine. Csak szombat és vasárnap vagyok szabad.– És ha szabadságot kérne? Pár napot?– Talán. Esetleg megpróbálom…– Az én kedvemért tenné? Vagy úgyis éppen szabadságra megy?– A maga kedvéért, Geraldine…

107

Ezen az estén, a japán teaházban, Geraldine mintha egészen megváltozott volna. Tibor nem is vette észre, Jimmy figyelmeztette rá.

– Mi van ezzel a lánnyal? Olyan más, mint eddig…Tényleg, Geraldine más volt. Ahogy Tiborra nézett, a tekintetében volt valami, amit eddig

nem fedezett fel benne. A mosolya is, ez a csillogó vidámság, ez új volt nála.Néha rátette a kezét Tibor kezére, és úgy magyarázott neki. Ahogy a kis pálcikákkal ették a

sukiyakit, ahányszor ügyetlenkedett, megkérte, hogy Tibor etesse. Ez egészen mulatságos volt.– Rómeó és Júlia – ismételte meg Doris a délutáni bemondását. Majd hozzátette: – Ti ketten

remekül összepasszoltok…Geraldine ezúttal nem intette le Dorist, csak felnézett Tiborra, és várta, mit fog mondani. De

Tibor nem mondott semmit…Egymás mellett ültek a földön, a süppedő selyemvánkosokon, a hatalmas tarka lampionok

alatt.Már attól a perctől kezdve, hogy beléptek ide, mintha megigézte volna mindkét lányt ez a

szokatlan légkör. A Kyo-ya teaházban már a bejáratnál a hajlongó, mosolygó gésák megkérik a vendégeket, hogy vessék le a cipőiket.

A díszes gyékényekkel fedett padlóra nem lehet cipővel lépni. Aztán mindenkire ráadnak egy pazarul hímzett selyemkimonót.

A lányok még csak csinosak voltak benne, de Jimmy rémesen nézett ki. Mintha a mamája pongyolája lenne rajta.

Ahogy elhelyezkedtek az alacsony asztalok körül, kezdődött a szertartás. A hajlongó gésa, aki természetesen szintén kimonót viselt, egy kis tálcán forró vízbe mártott fehér kendőcskét vitt mindenkinek.

– Ezzel le kell törülni a kezünket! – magyarázta Jimmy. – Ősi japán szokás!Utána a gésa megkérdezte, hogy milyen sukiyakit óhajtanak? Marhából, disznóból vagy

csirkéből?Csirke mellett döntöttek, és kíváncsian várták a fejleményeket. Persze, csak a lányok, Tibor és

Jimmy már sokat voltak teaházban.Az asztal közepén egy vörösréz tál volt, a gésa meggyújtott alatta valami lángot, és pillanatok

alatt, olyan gyorsan, mint egy bűvész, bedobálta a csirkedarabkákat, hatalmas hagymaszeleteket és valami gyanús zöld dolgot, amit Doris azonnal meg is kérdezett, hogy micsoda.

– Fiatal bambusznádhajtások! – válaszolta a japán lány.Doris kétségbeesett grimaszt vágott.– Ezek megeszik a bambuszt? Azt hittem, abból csak építkeznek. Remélem, nem rontom el a

gyomromat, mert pont holnapra óriási terveim vannak!– Mikor nincsenek neked óriási terveid?A tálban már sisteregni kezdett az étel, most még valami barna lét is öntött rá a kis gésa,

állandóan ott ült velük, és folyton ügyködött valamit. Egy rikítóan zöld teát is hozott, és kínálgatta őket, de inkább szakét ittak, rizsbort, és Tibornak Lin-Tsu-Hót juttatta az eszébe…

Doris többet is ivott, mint kellett volna. Alighogy a gésa egy pillanatra elment az asztaltól, megkezdte a szokásos ugratást.

– Mondja, Jimmy, magára hogy hat egy ilyen nyakig felöltözött lány? A hawaiiak szinte félmeztelenek, de ez, ahogy itt tipeg-topog, egészen mulatságos. Mondja, de őszintén, ilyen kis japán nővel már volt dolga?

– Nem volt!– És hawaii lányokkal? Azok olyan erotikusak lehetnek…– Soha! – hazudta komoly arccal Jimmy.– És miért nem? Talán megtiltotta a mamája? Mert akkor én se merek ezentúl magára nézni…– Nyugodtan nézhet, Doris! A mamámnak pedig maga nagyon is tetszene!– Azt elhiszem! Mivel a gazdag Wilson lánya vagyok!

108

– Doris…! – intette le Geraldine. – Doris, ne vidd túlzásba…– Te törődj a te Rómeóddal! Sokkal csinosabb, mint Jimmy! Nem is értem, miért nem vele

kezdtem flörtölni…? Úgy látszik, megéreztem, hogy Jimmynek rejtett bájai vannak…Szerencsére most újabb tálcával érkezett oda a gésa, és Geraldine ezt már nem is hallotta.Doris néhány falatot evett, aztán a pálcikákkal Jimmyt kezdte szurkálni.Egyszerre megint csak Tiborhoz fordult, és megkérdezte, hogy még sosem volt nős?– Még nem – volt a rövid válasz.– Csodálom! Maga őrületesen jóképű! És senki se akarta eddig beugratni! Még nem is volt

vőlegény?– De voltam…– Ó! Hát mégis! És milyen volt a lány?– Magyar volt…– És? És mért nem lett házasság belőle?– Meghalt…A szó tompán, színtelenül és mégis nehezen zúdult bele a vidám, japán énekszótól hangos,

lampionfényes trópusi estébe.Valami hidegség támadt, valami dermedt csend.Jimmy már lökdöste az asztal alatt Dorist, amikor kérdezősködni kezdett, de Doris félreértette,

csak a megszokott bizalmaskodásnak vette.– Ne haragudjon! – mondta hirtelenül. – Kérem, ne… Azt hiszem, egy kicsit tapintatlan

vagyok néha…– Mindig az vagy, Doris…Geraldine most Tibor kezére tette a kezét. Lágyan, szelíden és végtelen gyengédséggel.– Tibor, higgye el, magával érzek… És annyira bánt, hogy Doris most felkavart valamit, ami

fáj… Én soha nem fogok kérdezni semmit róla, csak ha majd akar beszélni róla, akkor… Akkor igyekszem majd megismerni őt a maga szavain keresztül…

– Én soha nem fogok beszélni róla senkinek. Azért jöttem Hawaiiba, hogy messze elkerüljek az emlékektől, New Yorktól…

A vidám hangulatot már nem lehetett helyreállítani. Ezen az estén nem is mentek táncolni a Queen’s Surfbe, hanem szokatlanul korán hazamentek.

Mikor hazakísérték a lányokat, egy ideig még sétáltak, mielőtt beszálltak volna Tibor kocsijába. Mind a ketten a Kalakuala Avenue-n laktak.

– Az a gyanúm, hogy tetszel Geraldine-nek – állapította meg Jimmy. – És ez egy igazán neked való lány!

– Gondolod?– Biztos vagyok benne. És Geraldine-ben az a nagyszerű, hogy nem olyan bolond, mint Doris!

Te, esküszöm, ezt a lányt nem lehet kiismerni… Olyan könnyedén ajándékozta magát nekem, mintha valakit megkínálnak egy bonbonnal. Kóstolja meg, tessék…

– És te természetesen megkóstoltad.– Bolond lettem volna, ha nem… És ízlett is, nagyon… De most honnan tudjam, hogy ez a

lány másoknak is nem ugyanúgy, ugyanolyan könnyedén… Ilyen lányt az ember nem mer elvenni. Pedig különben igazán tökéletes lenne! Szép is, gazdag is…

– Téged, Jimmy, úgy látom, jobban vonz Wilson papa pénze, mint Doris szépsége…– Tévedsz! Engem megőrjít ez a lány! Képzeld el, hogy azon az estén, emlékszel, amikor a

Lau Yee Chaiban voltunk táncolni és hazakísértük őket, odasúgta nekem, hogy várjak rá a cabanáknál. Kedve volna egy éjszakai fürdésre, tartsak vele, ha van kedvem.

– És neked volt kedved…– De még mennyire… Legalább egy óráig vártam rá, már azt hittem, csak ugrat, le se jön. De,

úgy látszik, kivárta, amíg Geraldine elalszik. Ruhában jött, nem fürdőtrikóban. Ez már meglepett, azt gondoltam, már meggondolta, mégsem akar úszni. De akart. Bevallotta, hogy imád

109

meztelenül úszni, éjszaka holdfényben, mikor csendes a tenger. Lesétáltunk oda, ahol azok az óriási pálmák és dús lehuhafák vannak. Én illedelmesen elfordultam, amikor bement a vízbe. A ruháját otthagyta a füvön. Messzire kiúszott pillanatok alatt. Integetett, hogy jöjjek én is.

– És te is ádámkosztümben mentél?– Ugyan! Hogy gondolod! Rajtam volt az úszónadrág az öltöny alatt. Utána úsztam, de

bizonyos távolságban maradtam tőle.– Gondolom, nem sokáig…– De. Elég sokáig úszkáltunk így, több méternyire egymástól. Aztán egyszerre csak Doris

visszafordult a part felé. A víz egyre sekélyebb lett, szerencsére nem volt sehol egy lélek sem. Doris úgy bukkant fel időnként, mint egy gyönyörű sellő, a hosszú szőke hajával.

– Te még mindig tartottad a távolságot?– Képzeld, igen! De szinte megőrültem az izgalomtól. Szerettem volna odarohanni, és…– És?– És akkor odaszólt nekem, hogy hozzak neki egy cigarettát. Szeretne most rágyújtani. Már

feküdt a vízben, olyan kényelmesen, mint valami pamlagon. Csak éppen egy cigaretta hiányzott neki. Kirohantam a partra, és hoztam a cigarettát. „Mikor ideér, legyen szíves, hunyja be a szemét, mert attól félek, átlátszó a víz” – mondta ártatlanul.

– És te behunytad a szemedet?– Nem egészen. Láttam őt, ahogy ott heverészik, lustán, elnyúlva a vízben, te, hogy ez

micsoda helyzet volt… Körös-körül senki. Csak a tenger, a pálmafák, forró, fülledt éjszaka volt. Emlékszel, szerdán… A víz szinte langyos volt ott a parton. Átadtam a cigarettát. Doris rágyújtott, aztán néhány szippantás után már el is dobta. „Maga tulajdonképpen rendes fiú – mondta. – Lehetne szemtelen is. De úgy látom, maga úgy néz rám, mint egy aktképre a tárlaton.”

– Tényleg úgy néztél rá?– Dehogyis. Úgy néztem rá, mint aki majd megőrül. Képzeld el, ott fekszik előtted meztelenül,

a trópusi éjszakában egy ilyen lány… Aztán azt mondja nekem: „Jimmy, maga olyan korrektül viselkedik, hogy megérdemel egy puszit. De nehogy félreértse…” Kiemelkedett a vízből, mint egy hableány, kitárta a karját, és magához ölelt… Úgy adta oda magát a tengerben, a puha homokágyon, mintha mi sem lenne természetesebb. És utána nem mondta egy szóval sem, hogy jaj, maga most mit fog gondolni rólam… Fütyült arra, hogy mit gondolok.

– És mindezt most azért mondtad el, hogy megkérdezd a véleményemet, hogy egy ilyen lányt el lehet-e venni? Igaz?

– Igen. Érdekel a véleményed!– Minden épeszű ember csak azt mondhatja, hogy ne vedd el! Mert más egy hableány és más

egy feleség.– És mit gondolsz, hogy Geraldine…? Hogy ő milyen feleség lenne?– Nem tudom… – mondta elgondolkozva Tibor. – De lehet, hogy Geraldine pontosan az,

akivel boldog lehet az ember…

XXVII.

Ma megint gálaest volt a Royal Hawaiianben. Az újonnan érkezettek tiszteletére, Malihini Night.

Tahiti és szamoai bennszülöttek énekeltek, különleges táncokat adtak elő. Aki először látta ezt a színes, egzotikus egyveleget, szinte megszédült az elragadtatástól. De aki már annyiszor látta, mint Tibor, annak csak annyit jelentett, hogy ma megint felveheti a fehér szmokingját.

A lányok is kiöltözködtek erre az estére. Délután nem is mentek a strandra, hanem a fodrásznál szépültek.

110

Geraldine a fodrásztól hívta fel Tibort, hogy megkérdezze, kért-e szabadságot?Ez volt az első eset, hogy Geraldine telefonált neki.Annyira meglepődött, hogy nem is tudta, mit mondjon a lánynak. Magyarázza meg, hogy a

főnöke ma olyan rossz hangulatban van, hogy úgyis visszautasítaná a kérését.– Talán holnap… – mondta Geraldine-nek. – Holnap megpróbálom…– Azt hittem, hogy holnap ilyenkor már Maui szigetén sétálgatok magával! Vagy kár volt

komolyan vennem az ígéretét, hogy kalauzol a szigeteken?– Drága Geraldine, egy napon ilyesmi nem múlik…– Tényleg nem… – mondta a lány kedvesen, és mielőtt letette a kagylót, még megkérdezte,

hogy nem baj, hogy a hivatalába telefonált…?– Sőt! Igazán nagyon örültem. Ezt máskor is megtehetné, Geraldine…– Máskor? Gondolja, hogy még olyan soká leszünk Hawaiiban, hogy lesz alkalmam

telefonálgatni?– Remélem…Este Geraldine nagyon szép volt. Világosszőke haját magasra fésülve viselte, és talán ezért, de

most nem lehetett összetéveszteni Dorisszal, aki a megszokott lobogó szőke sörényével ma még bolondosabb volt, mint máskor.

Vacsora előtt, koktél helyett, megivott egy szakét, polinéz rizsbort, ami, úgy látszik, a fejébe szállt. A csipkelődéseit ma Tiborra irányította.

– Rómeó, milyen jól néz ki maga a fehér szmokingban!– Megtisztelő, hogy elégedett velem – volt a gúnyos válasz.– Nem azt mondtam, hogy magával vagyok elégedett, hanem a szabójával, aki ezt a jó

szmokingot csinálta.– Köszönöm a szabóm nevében!– Azt tudja, Rómeó, hogy én is magukkal mentem volna holnap Mauiba? Nem mintha

túlságosan érdekelne a Hoikeike Museum, vagy a fekete korallok… De hogy felügyeljek magára, nehogy elbolondítsa a testvérkémet!

– Doris kérlek… – szólt rá Geraldine. – Hagyd abba a gúnyolódást!– Én nem gúnyolódom! Én komolyan aggódom, maga annyira tetszik a testvérkémnek! Vagy

nem tetszik neked? – kérdezte most egyenesen Geraldine-hez fordulva.Geraldine elpirult.– Inkább nézzük a műsort!A szamoai táncosok most égő fáklyákkal forogtak-keringtek az egyre vadabb ritmusú zenére.

A szájukban tartották a hosszú bambuszbotot, amelynek mindkét vége égett. Karcsú, izmos testük bámulatos gyorsasággal forgott az égő tűzcsóvák között.

– Borzasztó! – mondta Doris. – Nem szeretek ilyet nézni! Mindig attól félek, meggyullad valami, aztán porrá ég az egész hotel!

– És maga is benn ég, pedig most már nem égetik el a boszorkányokat! – jegyezte meg Tibor.– Boszorkánynak tart? Csodálom, mert a varázserőmet még nem próbáltam ki magán…! És

nem is fogom! – tette hozzá hamar. – Hagyom magát a testvérkémnek…Geraldine a műsort figyelte. A tűztáncosok már elvonultak, most egy nagyobb csoport hawaii

leány táncolt és közben elnyújtott hangon énekelték a nászdalt, a ke kali nei aut.– Mit énekelnek ezek? Olyan furcsa dallam…– Ez a nászdal. Ezt énekli a hawaii lány a nászéjszakán, ezzel hívogatja a párját.– Érdekes! – jegyezte meg Doris. – Én azt hittem, ezekkel a mozdulatokkal hívogatja…Geraldine nem hallhatta Doris megjegyzéseit, a zene túl hangos volt. A nászdalt hawaii gitárok

és ukulele kísérték. A lámpák már nem égtek a nagyteremben, csak a pálmák közé itt-ott elrejtett lampionok.

– Mondja, Tibor – kérdezte Geraldine hirtelen –, maga tényleg el akar kísérni a szigetekre, vagy már meg is gondolta? Legyen őszinte!

111

– Igazán akarom, persze hogy akarom. Már ki is dolgoztam az útiterveket. Ha négy napra elenged a főnököm, minden szigetet megnézhetünk.

– Először Mauit?– Igen. Odarepülhetünk korán reggel, és ha mindent megnéztünk, ami érdekes, a repülőtérről

állandóan van járat a „nagy szigetre”, Hawaii szigetére…– Az a legszebb, ugye?– Csodálatosan szép. Nincs az a festő, aki szebb színeket álmodhatna.– Ott van a fekete homokú strand?– Igen. A Kalapana strand. Most Doris is közbeszólt.– Fekete homok? Ott majd csinálunk fényképeket, fehér fürdőruhában. Elképzelem magam,

ahogy ott heverek a fekete homokon.– Én is elképzelem magát – jegyezte meg Tibor, és eszébe jutott, amit Jimmy mesélt…– Nem is örül, hogy jövök magukkal?– Dehogynem. Egyenesen el vagyok ragadtatva!– Maga mindig gúnyolódik velem, Rómeó! De ez nem zavar engem. Megbocsátok magának,

de csak azért, mert olyan megdöbbentően csinos. Komolyan mondom, a nők itt körös-körül megpukkadnak az irigységtől! Az előbb egy nő úgy bámulta magát, hogy majd kiesett a szeme…

– Engem?– Magát, Rómeó! Mégpedig egy gyönyörű nő!– Melyik? Hol ül?– Sehol. Már elment. Azért szólok csak most. Nem szeretem, ha a mi asztalunknál ülő fiúkat

bámulják. Szemtelenség! Aki velünk ül, az tabu! Magántulajdon.– Ne hagyd magad ugratni, Tibor! – nevetett Jimmy. – Nem nézett téged senki, hacsak nem

azok a vénkisasszonyok, akik annál a hosszú asztalnál ülnek, tanítónők társasutazása. A legifjabb hatvanéves.

– Téved, Jimmy! Igenis bámulta Rómeót egy nő. Kimondottan fiatal, gyönyörű nő!– És hová tűnt el?– Ki tudja? Magát bámulta, de talán most beéri egy ilyen hawaii fiúval. Ezek a tűztáncosok

biztosan egy nőt is kellőképp fel tudnak gyújtani…– Magát is, Doris?– Lehetséges! Még nem próbáltam! De ezért a kérdésért kap tőlem egy pofont, Rómeó! Nem

itt, majd ha kimentünk innen.– Ne veszekedjetek folyton! Ez már kezd gyanús lenni… – állapította meg Jimmy. –

Foglalkozzon velem, Doris! Engem nem bámulnak gyönyörű nők?– De igen! Én bámulom magát! Szeplősebb, mint valaha!– Ugyanilyen szeplős voltam ma egy hete, amikor megismerkedtünk!– Már egy hete…? Egy hete Honoluluban vagyunk? Hogy múlik az idő…– Bizony múlik – szólt közbe Geraldine. – És eredetileg csak egy hétig akartunk itt maradni,

aztán továbbmenni Japánba.– Felőlem mehetünk… Te akarsz maradni, Geraldine! Téged kezd hirtelen nagyon érdekelni

Hawaii…

XXVIII.

Tibor főnökének a hangulata pontosan a tőzsde árfolyamai szerint hullámzott. Ha reggel mogorva arccal jött be, mindenki tudta, anélkül hogy megnézte volna az újságokat, hogy a részvények estek. Ha viszont derűsen és viccelődve érkezett, nagy panamakalapját nem a fogasra,

112

hanem Miss Baker fejére tette, akkor fellélegeztek: a papírok emelkedtek, az öreg jó hangulatban van.

Miss Baker, egy idősebb gépírónő, letette őszes fejéről a kalapot, és gondosan a fogasra akasztotta. Aztán a kis kézitükrében megigazította szürke tincseit, közben cinkosan a fiúkra kacsintott, mert tudta, azoknak fontos, hogy milyen kedvben van a nagy főnök.

Miss Bakernek nem voltak különösebb kívánságai, se szabad délutánokat, se soron kívüli szabadságot nem kért soha.

De a fiúk!Jimmy már egy évre előre, minden létező trükkel, kimerítette az összes lehetőségeket. Tibor

mindig csak tervezte, hogy néhány napot kér, de valahogy folyton elmaradt. Bár az is lehet, hogy nem is akarta túlságosan, nem volt annyira fontos.

De most?Elkísérni Geraldine-t a szigetekre…Tibor még egyáltalán nem volt tisztában magával. A lány szép volt, kedves volt, és

szemlátomást nagyon érdeklődött Tibor iránt.– Hallom, hogy két ikernek udvarolnak most! Jimmy mesélte! És tényleg olyan szépek? –

érdeklődött Miss Baker.– Szépek is, meg ikrek is, de én nem udvarlok. Inkább csak Jimmy. Én csak velük járok.– És miért akar szabadságot kérni, ha szabad tudnom?– Az egyik lányt el akarom kísérni a szigetekre.– Ja, vagy úgy… Hát tényleg, ez nem udvarlás! Ez már annál is több… Sok szerencsét, Tibor!

Menjen be a főnökhöz, azt hiszem, most kedvező pillanatot fogott ki…Tibor bement, és Miss Bakernek tényleg igaza volt, sikerült az öt napot megkapnia.Azonnal felhívta telefonon Geraldine-t, hogy megmondja a jó hírt. Ha kedve van, már holnap

átrepülhetnek Mauiba. Hogy Doris is jön vagy nem, abba nem akart beleszólni. Ha nagyon hívná, hogy tartson velük, talán az a színezete lenne, mintha félne kettesben lenni Geraldine-nel… Ha lebeszéli, az még furcsább. Ezt legjobb a lányokra bízni. Beszéljék meg ők egymás között.

A telefon nem felelt. Tibor kétszer is próbálkozott, de hiába. Végül a portás közölte vele, hogy mind a két Miss Wilson már lement a strandra.

Nem baj. Majd megmondja neki személyesen, öt óra felé úgyis kimegy Waikiki Beachre, és benéz hozzájuk a hotelba.

Jimmy már jóval korábban valami kifogással meglépett a hivatalból.Tibor ezt nem tette, szépen kivárta a hivatalos óra végét, szabályosan elköszönt mindenkitől,

és csak akkor ment haza.A kocsija ott állt az épület előtt. Ahányszor ránézett a vadonatúj, hófehér, nyitott Impalára,

eszébe jutott Sanyi… Milyen büszke volt, amikor New Yorkban az első kocsit vette. Még tányért mosogatott, még trift shopban vette a ruháit, de már autó kellett neki. Hogy örült annak az öreg, divatjamúlt, ormótlan kocsinak. Editnek akart imponálni vele…

Edit…Most megint eszébe jutott Edit, és valahogy már semmi különösebb kedve nem volt a holnapi

kiránduláshoz.Ugyanazokat a helyeket fogja látni, amiket már látott, és Geraldine valószínűleg ugyanúgy el

lesz ragadtatva mindentől, mint akiket eddig kalauzolt, és ha romantikus hangulatban lesz, egy kis holdfény, hawaii gitár, susogó pálmafák giccses körítése mellett, akkor…

Nos, akkor ő is nyilván odaadja magát, csak nem olyan könnyedén, mint Doris.És…? Mi lesz aztán? Geraldine is egy emlék lesz, mint a többiek. Vagy talán ő mégis más? Őt

talán nem kellene elengedni, talán éppen ő az, akit tudna szeretni…Ahogy robogott hazafelé a King Streeten, valahogy nem volt egészen tisztában magával.Tulajdonképpen eddig még nem is közeledett a lányhoz. Nem udvarolt neki, nem mondott

szépeket, tánc közben nem szorította magához, és eszébe se jutott, hogy megcsókolja.

113

Geraldine volt az, aki megindított valamit, ami most fog kialakulni, ha együtt átrepülnek a szigetekre.

Ahogy hazaért, Tibor ösztönösen azonnal a postája után nyúlt. Csak anyuval levelezett, csak az ő levelét várta. Ha megpillantotta a jellegzetes magyar légiposta-borítékot, anyu szálkás, hosszúkás betűivel, türelmetlenül tépte fel és olvasta, egymás után többször is.

Ma egy lap jött tőle. Balatoni képeslap. Tibor küldött pénzt az üdülésre is. Szegény kis anyu, most hálálkodó sorokat írt.

Tibor nézte a lapot. Tihany…A kikötő, háttérben az apátság. És a Balaton…A Balaton, amelynek nem olyan kék a vize, mint a Dél-tengereknek, és nem olyan azúrszínű

az ege sem, és mégis… Mégis fáj…Mert a Balatont nem láthatja többé soha. És anyut se…Most elérzékenyült. Letette a lapot az ágya melletti kis asztalkára.A lakásban tökéletes rend volt. A polinéziai asszony, aki olyan házmesternéféle volt itt,

gondosan kitakarított. Csak az ablakot felejtette el becsukni, így elviselhetetlenül meleg volt, a trópusi nap egész délelőtt betűzött a szobába. Igaz, hogy az ablak előtt egy nagy pálma levelei lengedeztek, de ez alig segített valamit.

Tibor becsukta az ablakot, és rákapcsolta az air conditiont62.Zuhanyozott, megborotválkozott, felvette az egyik fehér öltönyét és elindult.A lakásától kocsival nem volt több, mint húszpercnyire a Royal Hawaiian Hotel. Útközben

eszébe jutott, hogy Geraldine talán már nincs a strandon, a múltkor említette, hogy lent sétált a parkban.

Tibor nem is ment a hotel bejáratáig, hanem valamivel előbb megállt. Ő is szerette ezt a parkot, a csodálatosan buja, trópusi virágokkal, az orchideák és hibiszkuszok színorgiáival a vastag levelű pálmák dzsungelében, a szépen ápolt utakkal.

Itt sohasem volt meleg, az óceán felől érkező gyenge szellő állandó mozgásban tartotta a pálmarengeteget, különös, suhogó hangjuk összekeveredett a szökőkutak csobogásával.

A főút mentén piros padok sorakoztak.– Ez az én padom – mondta egyszer Geraldine –, jobbra a második szökőkúttól, ahol az óriási

lila orchideák vannak. Itt szeretek ülni és olvasni, ha már elegem volt a strandból.Azt nem tette hozzá, hogyha Dorist is megelégeltem, de Tibor így is megértette. Most

határozottan azt kívánta, hogy Doris ne jöjjön velük.Már odaért a második szökőkúthoz, de nem látta Geraldine-t. Mégis előbb a strandon kellett

volna megnéznie. Viszont, ha Doris előtt beszélik meg a holnapi kirándulást, biztos rögtön kedvet kap, és okvetlenül jönni akar.

Tibor leült a padra. Egy ideig itt vár…Megnézte az óráját, fél hat volt.Vannak ilyen furcsa véletlenek, hogy az ember éppen akkor nézi meg az óráját, amikor az

életének fordulópontjához ér. Akkor persze még nem tudja, hogy fordulópont. Még nem tud semmit. Csak talán évekkel később kezd így visszaemlékezni, hogy pontosan fél hat volt, amikor…

„Amikor a Royal Hawaiian Hotel trópusi parkjában ültem egy padon, és…És egy karcsú, magas, fehér ruhás tünemény közeledett az úton… Nagy fekete szemüveget

viselt, és nem ismertem meg. Integetett nekem. Igen, nekem, mert senki más nem volt ott.Felkeltem a padról, és tétovázva megindultam felé. Ahogy levette a napszemüveget, a világ

legkékebb szempárja csillogott rám.Cynthia.Ő…Mosolygott.”

62 Légkondicionáló. (angol)

114

– Hello, Mr. Kertay…! Hát mégiscsak maga az, akit tegnap a Royal Hawaiianben láttam…Tibor nem tudott szóhoz jutni. A szíve egyszerre, meghazudtolva minden anatómiát, a torkába

ugrott, ott dobogott olyan vadul, hogy megakadályozta, hogy megszólaljon.Cynthia…Cynthia, itt Hawaiiban…Valahogy mégiscsak kipréselt egy köszönést, aránylag normális hangon. És megkérdezte,

hogy mikor érkeztek Honoluluba?– Tegnap este. Rögtön meg is néztem ezt a Malihini Nightot a Royal Hawaiianben. Mikor

megláttam ott magát, azt hittem, tévedek. Hogy kerül Mr. Kertay Honoluluba?– Hát nem mondta a főmérnök úr, hogy én itt vagyok állásban? Miért nem hívtak oda az

asztalukhoz?– Az asztalomhoz… – helyesbítette Cynthia. – Én ugyanis egyedül ültem. De különben sem

akartam volna megzavarni, láttam, hogy olyan jól szórakozik két csinos szőke lánnyal. Ikrek talán? Olyan egyformák.

– Igen. Ikrek – mondta Tibor, mintha nem az volna most a legmellékesebb, hogy Geraldine és Doris ikrek-e? Mintha nem vált volna minden mellékessé ezen a világon, most, mikor itt áll szemtől szemben Cynthiával.

Ő volt tehát a gyönyörű nő, aki tegnap annyira nézte. Akit Doris is észrevett, de csak akkor szólt, amikor már elment…

– Nem várták meg a műsor végét? – érdeklődött.– Csak egyes számban beszéljen, Mr. Kertay. Mert egyedül voltam.– A főmérnök úr? Ő nem jött Hawaiiba?– Nem.– Ő később érkezik?– Nem. A főmérnök úr egyáltalán nem jön. Elváltunk…– Elváltak?– Igen – mondta Cynthia csendesen.– Hihetetlen! Ezt sohasem gondoltam volna…! Felesleges volt ezt mondani, az is lehet, hogy tapintatlanság volt. De Tibort annyira meglepte.

Hiszen olyan tökéletesnek látszott a házasságuk. És most mégis vége… Cynthia már nem Ronald Merlyn felesége, villant át rajta a következő pillanatban. Már nem! Ez pedig azt jelenti, hogy Cynthia… Úristen, hiszen Cynthia akkor egy független nő, aki… A láthatatlan akadályok lehulltak, és…

– A kisfiú hogy van? – érdeklődött Tibor, hogy a beszélgetést helyrezökkentse.– Már nagyfiú, nemsokára ötéves lesz. Emlékszik, amikor a Central Parkban találkoztunk,

még olyan pici volt, hogy beszélni sem tudott. Mikor maga nevelőnőnek nézett… – mondta mosolyogva Cynthia. – Emlékszik még?

Hogy emlékszik-e…? Arra a pillanatra, amikor először látta Cynthiát…? És utána a napokra, hetekre, mikor ott keringett a Central Parkban, mint egy szerelemtől megszédült kis diák, hogy viszontláthassa…

– Ne haragudjon, hogy nevelőnőnek néztem! Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor a főmérnök úr meghívott, és rádöbbentem, hogy az ő felesége… Hogy van a főmérnök úr? – kérdezte, de mikor már kimondta, jött rá, hogy ez is felesleges volt.

– Azt hiszem, jól van. Meg fog nősülni. Egy olasz grófnőt vesz el.Most újabb zavart csend következett. Tibor már igazán nem tudta, hogy mi az a veszélytelen

téma, amit megpendíthetne.– Hogy tetszik Hawaii? És mennyi időre jött?– Hawaii gyönyörű! Azt hiszem, három hétig maradok.– És hogy jutott eszébe Hawaiiba jönni?– Az orvosom ötlete volt. Teljes kikapcsolódást ajánlott.

115

– Orvosi rendeletre? Csak nem volt beteg mostanában?– Nem. Az orvost inkább barátomnak nevezhetném, Erik Nilsen: pszichoanalitikus.

Társaságban kerültem össze vele… Sokat segített nekem lelki válságokban… Lehet, hogy ő is idelátogat a jövő héten…

„A lelki válság nyilván a grófnő volt – gondolta Tibor. – Érthetetlen… Nem lehet a világon olyan grófnő, hercegnő vagy királynő, aki felér Cynthiával…”

Egy olyan elragadtatott pillantást vetett most rá, amiből talán észre is vehette, hogy nemcsak a futólagos New York-i ismerős a számára, hanem több…

De, úgy látszik, nem vette észre.– Mára azt terveztem, hogy bérelek egy autót, és kicsit körülnézek itt, Oahu szigetén. Holnap

reggel pedig hajóval megyek Pearl Harborba… Aztán következő nap valamelyik szigetre repülök át, még nem beszéltem meg az utazási irodával. Ma is ajánlották, hogy autóbusszal menjek sight-seeingre63 a szigeten, de inkább önállóan megyek, egy helybeli sofőr ugyanúgy megmondja nekem, hogy mi micsoda…

– Engedje meg, hogy az a helybeli sofőr én legyek! Itt áll a kocsim, és végtelenül örülnék, ha…

– Ez nagyon kedves magától! De nincs más programja? Nem rabolom el magát a szőke ikrektől? Mert azt nem akarnám…

– Nem, nem! Dehogy… – tiltakozott Tibor. – Boldoggá tesz, ha magával mehetek…– Akkor most felszaladok a fényképezőgépemért meg valami sálért, mert este talán hűvös lesz.Tibor elkísérte a bejáratig. A pár lépés alatt határozottan az az érzése volt, hogy álmodik…Ez nem is lehet igaz. Cynthia itt van. Itt, Hawaiiban.Amíg várakozott rá, újra és újra átgondolta, mit mond majd neki… Nem lesz többé tapintatlan,

nem érdeklődik a válásról. És vigyázni fog, hogy ne tartsa tolakodónak, ha el akarja kísérni holnap is Pearl Harborba. És természetesen a szigetekre is… Mindenhová… A világ végére is.

Lehet, hogy ez csak szunnyadozott benne, csak mesterségesen lett elaltatva benne ez az érzés… Csak a tudat, hogy a főnökének felesége, elég volt arra, hogy ne gondoljon rá többet.

Furcsa. Ezt valahogy nem is hitte volna. Hogy így fellángol újra, ilyen bolond, vad lánggal, abban a pillanatban, ahogy meglátja Cynthiát…

És itt látja meg, itt, Hawaiiban…– Tibor! – kiáltott most egy vidám hang a terasz felől. – Már mindenütt keressük magát!Geraldine volt.Szaladva jött le a lépcsőkön. Csupa mosoly volt az arca, szinte ragyogott.– Már tudom a jó hírt! Jimmy elújságolta! Megkapta a szabadságot!– Igen.– Nagyszerű! Akkor holnap indulhatunk is. És most én is mondok egy jó hírt… Doris nem jön

velünk…– Sajnos, Geraldine, nekem le kell mondanom az egészet…– Lemondani? Miért?– Valami közbejött… Úgyse tudnám megmagyarázni. Szeretném, ha nem haragudna rám…– Persze hogy nem haragszom… Csak nem értem. Akarja, hogy elhalasszuk a kirándulást?Még mielőtt bármit válaszolhatott volna, ott volt az élő válasz. Cynthia.– Elég hamar itt vagyok? – kérdezte. – Közben még telefonáltam is, hogy megtudjam, holnap

hánykor indul a hajónk…Hogy Geraldine elsápadt, azt még Tibor sem vette észre. Elkerülhetetlen volt, hogy a

hölgyeket bemutassa egymásnak.– Mrs. Ronald Merlyn…– Miss Geraldine Wilson…

63 Városnézés. (angol)

116

XXIX.

Ha egy negyvenéves férfi harmadszor nősül, arra csak kétféle magyarázat lehetséges. Vagy nagyon boldogok voltak a házasságai, vagy nagyon boldogtalanok.

Ronald Merlyn esetében boldogak voltak, nagy szerelemmel kezdődtek, és aztán évek múltán mégis vége lett mindennek…

Ha Ronald visszagondolt az első házasságára, szinte úgy látta önmagát az évek távlatából, mintha egy filmet pergetne visszafelé. Egy színes filmet, amely Bagdadban kezdődött, ahol először látta meg Catherine-t…

Az álmok és a vágyak szőke asszonyát. Az elérhetetlent, akiről még ábrándozni is merészség volt.

Látta önmagát, a fiatal mérnököt, a remegő rajongásával, ahogy felnéz a brit attasé tündöklő feleségére.

Aztán az ő felesége lett…Mesebeli boldogság volt, az első nagy szerelem az életében. Harmincéves volt akkor.Csak tíz éve, de valahogy úgy tűnik most, mintha sokkal régebben lett volna, rettenetesen

régen. A végtelen távolba veszik bele Catherine alakja, a szőke szépségével, elmosódik, ködbe vész…

A második asszony Cynthia volt. Mikor meglátta Kairóban, az első pillanattól ellenállhatatlan vonzódást érzett. Akkor még nem gondolt szerelemre, nem is gondolhatott, hiszen nős volt, és szerette is Catherine-t. Persze hogy szerette, ha már nem is azzal a rajongással, amivel az elején.

De egyedül volt Kairóban, és Cynthia is egyedül volt. Valami különös varázslat kezdődött akkor, még egyikük sem gondolt rá, hogy ez szerelem. Nagy, bolond, lángoló szerelem, és Cynthia elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy eljött Londonba is. El kellett jönnie, nem tudtak elszakadni egymástól.

Cynthia olyan fiatal volt, és olyan gyönyörű. És ez a szerelem is olyan gyönyörű volt, dacára az állandó lelkiismeret-furdalásnak, amit Catherine miatt érzett. Hogy megtudja, hogy rájön egyszer. Borzasztó volt hazugságban élni, de megérte. Cynthia volt az igazi, Cynthia volt az, akitől a legtöbb boldogságot kapta.

És amikor Catherine hirtelen elhatározással kilépett az életéből, azonnal összeházasodtak Cynthiával.

Ha van tökéletes boldogság, az övék az volt. És mikor megszületett a kis Ronny. Ennél többet már nem is adhatott az élet…

Olyan szép volt minden. Túl szép.– A sors kegyetlen tréfákat űz velünk – mondta egy napon Cynthia, és ő még nem tudta akkor,

nem is sejtette, miféle tréfára gondol…Honnan sejthette volna Cynthia szörnyű titkát?Cynthia ölt.Ez zavarta meg, és ez tette olyan különössé. A hirtelen változást, ami végbement benne, ez

magyarázza meg. Egy asszony, aki ölt. Úristen, aki képes volt ölni, azzal élt, azt szerette…És milyen jéghideggé vált vele szemben. Egy láthatatlan fantom volt köztük, és lassanként

pokollá vált az életük. Soha nem beszéltek erről, és soha nem is tudta volna meg, ha Zizi véletlenül nem hozza szóba.

Zizi…Ő más, mint Catherine, és más, mint Cynthia. Ő egy új világ Ronald számára, ilyen asszonyt

még nem ismert soha. Egy arisztokrata nő, aki képes a történelmi nevet, amit visel, felcserélni az egyszerű Mrs. Merlyn névvel.

Ez szerelem.

117

Igen, az biztos, hogy Zizi szereti őt. Egészen feloldódik ebben a szerelemben, lehámlik róla minden, amit gyerekkora óta abban a túl előkelő légkörben beleneveltek. A tradíciók, amelyek fogva tartották.

Csak asszony, semmi több. Nem törődik már azzal, hogy grófnő, minden mellékes neki, csak szeretni akarja Ronaldot, csak a felesége akar lenni, meg is mondta nyíltan, egyenesen.

Ez még Miamiban volt, azon a napon, amikor Cynthia szó nélkül elment. Felült az első repülőgépre, minden búcsú vagy magyarázat nélkül, a gyerekkel és Mildreddel, és visszament New Yorkba.

Milyen kínos volt a társaság előtt. Milyen kellemetlen. Legalább valami formát talált volna, egy elfogadható indokot. Egyszerűen elment, és már csak az ügyvédjén keresztül közölte vele, hogy válni akar.

Ronald Miamiban maradt, bár megtehette volna, hogy a következő géppel utánamegy. De nem ment. Minek?

Ez a Cynthia, akiről már tudta, hogy ölt, ez már úgyis idegen volt a számára, és akárhogyan is próbálta leküzdeni magában azt az irtózást, ami elhatalmasodott benne, hiábavaló volt.

Ronald Merlyn nem szerethetett egy gyilkost. Nem.De Zizit szerethette. Zizit, aki mindig csak édes volt, vidám, őszinte. Aki a szerelemben

sokkal, de sokkal többet adott, szinte meglepően sokat…Meglepően érzéki volt. Talán a túl előkelő nevelésnek éppen ez volt a reakciója… Vagy a

magányos évek, amióta férje meghalt, és amióta nem volt senkije… Zizi megesküdött erre a Madonna-kép előtt.

Miamiban mondta meg Zizi, hogy mennyire szereti őt, amikor Cynthia otthagyta.– Ronald, édesem, örülj, hogy Cynthia elment! Ne törődj vele! A házasságod már úgyis

boldogtalan volt. Kezdd elölről az életet, valakivel, aki szeret…– Veled, Zizi?– Velem. Én attól a pillanattól szeretlek, hogy megláttalak a River Dale-i jachtklubban.

Jöhetne bárki, akár az olasz arisztokrácia közül is, akik hozzám illenek, grófok, hercegek, engem nem érdekelnek! Csak te, Ronald!

– Zizi, ezt kár volt mondanod! Ha úgy érzed, hogy rangodon aluli házasság volna…Házasság.Ekkor ejtette ki ezt a szót először Zizi előtt. Házasság…Eddig ő maga sem gondolt rá. A válás távol állt tőle, mert a kicsi Ronny mégiscsak

összekötötte Cynthiával.Zizi szeme könnybe lábadt.– Nem érdekel engem a rang, nem törődöm vele… Csak te, te, te… Ronald! Te vagy a fontos!

A válás gyorsan ment. Amerikában ez csak pénzkérdés. Minél nagyobb az ügyvéd, annál kisebb a várakozási idő. És Pamela férje tényleg nagy ügyvéd volt. Zizi természetesen őt ajánlotta.

Ronaldnak nem volt túlságosan rokonszenves Mr. Cooper, volt valami különös benne, ami képtelenné tette Ronaldot, hogy bizalmasabban beszéljen vele.

De ez nem is volt fontos. Mr. Cooper kitűnően intézte a válást, hiszen ebben volt specialista. Olyan tapintatosan rendezte el a dolgokat, hogy egyáltalán nem kellett találkoznia Cynthiával.

A kis Ronnyt minden szombaton megkaphatta egész napra. Ezek voltak a fájó pillanatok… Mikor elbúcsúzott a gyerektől, és tudta, hogy most megint hat napon át nem láthatja.

Felötlött benne többször is, hogy megkaphatná a gyereket, ha előjönne a gyilkossággal. Egy asszony, aki ölt, nem alkalmas arra, hogy felneveljen egy gyereket.

De hogy kavarhatná fel ezt az ügyet? Botrány nélkül, simán? Sehogy…

118

És ha Cynthiát sosem állították bíróság elé, akkor nyilvánvalóan úgy elsimítottak mindent, hogy csak rágalomnak tűnne, aljas trükknek, hogy neki ítéljék a gyereket.

És egyáltalán, Zizi akarná-e? Tudná-e szeretni a kicsi Ronnyt?Egyszer fel is vetette a kérdést, de csak futólag, mintha nem tulajdonítana ennek nagy

jelentőséget.– Zizikém, mit szólnál, ha a kicsi Ronny majd nálunk lenne?Meglepő volt, ahogy Zizi azonnal Cynthia pártjára kelt. Máskor csak megvetéssel beszélt róla,

ha egyáltalán beszélt, de ezúttal valami női összetartással kijelentette, hogy egy gyerek csakis az anyához tartozik. Csakis!

– Egy gyereket elvenni az anyjától kegyetlenség! És ha nagyon szeretnéd, Ronald, hát akkor majd lesz nekünk… Hajlandó vagyok neked egy gyereket szülni… – tette hozzá.

– Persze hogy szeretném, nem is egyet. De mondd, a férjedtől miért nem volt gyereked?– Túl fiatal voltam. Még nem akartuk. Istenem! Most lehetne egy fiam, egy Santuanni gróf…Ronaldot sértette ez a kijelentés. Volt benne valami megalázó. Hogy szülhetett volna

történelmi nevű grófokat, és így csak kis Merlyneket hozhat a világra…Meg is mondta Zizinek. Ezt jobb volt egyszer s mindenkorra tisztázni.– Zizikém, arra kérlek, hogy soha többé ne hangsúlyozd ki a közöttünk lévő különbséget. A te

ereidben kék vér folyik, az őseid évszázadokon át kastélyokban éltek, én egyszerű polgár vagyok, az őseim mindig dolgoztak. Az apám bányamérnök volt, a nagyapám egy szegény anglikán pap. De büszke vagyok rájuk, és soha nem akarom, hogy ez a kérdés felmerüljön közöttünk. Mert ez csak a boldogságunk rovására menne…

– Igazad van, Ronald! Ígérem, hogy soha többé… Ezektől az ostoba előítéletektől, amiket belém neveltek, igyekszem megszabadulni. Hidd el, nem is olyan egyszerű, ha valaki abban a légkörben élt. Az olasz királyi család például…

– Nem érdekelnek a királyok, Zizi! De ha már szóba hoztad, hát szögezzük le, ha az angol királylány férjhez mehetett egy fényképészhez, akkor egy Santuanni grófnő is lealacsonyodhat egy főmérnökhöz.

Ezen mindketten nevettek. És ettől kezdve Zizi tényleg soha többé, még véletlenül sem említette arisztokrata származását.

Ronald most a Hotel Savoy Hiltonban lakott. Innen gyalog is átsétálhatott a hivatalába, csak nyolctömbnyire volt ide a Rockefeller Center.

Hogy az esküvő után hol fognak lakni, azt még nem határozták el. És azt sem, hogy mikor esküsznek…

Néhány hét múlva, vagy várnak még egy-két hónapot.– Ahogy te akarod! Mindig minden úgy lesz, ahogy te akarod, Ronald – suttogta szerelmesen

és szelíden Zizi.Már nem volt a fölényes grófnő, csak az odaadó, szerelmes asszony.– Sohasem hittem, hogy ilyen is tudok lenni – vallotta be. – Mindig olyan uralkodni vágyó

természetem volt, de te megváltoztattál, Ronald. Olyan vagyok, mint egy szófogadó kislány…Ezt nem a legmegfelelőbb helyzetben mondta, mert éppen az ágyban feküdtek, és az előző

jelenetek viharos pillanataiban egyáltalán nem egy szófogadó kislány hatását keltette…De őszinte volt, és Ronald ezt szerette benne. Ezt a csodálatos őszinteséget, ez olyan

megnyugtató érzés volt. Hogy olyan nyílt hozzá, hogy mindent megmond, amit gondol. Hogy olyan, mint egy nyitott könyv, Ronald belenézhet az életébe…

Zizi ezt többször ki is hangsúlyozta.– Olyan jó érzés, hogy nincs semmi titkom előtted. Nincs semmi titkolni valóm. Hogy

nemcsak a testem a tiéd, de a lelkem is… Hidd el, ez nagyon fontos a boldogsághoz. Látod, Cynthiával ezért romlott el minden. Talán, ha bevallotta volna neked, hogy megölte azt a nőt, talán megértetted volna…

– Soha. Gyilkosságra nincs mentség.

119

– De mégis, ha legalább nem titkolódzott volna.– Ne beszéljünk róla, Zizi.– És az első feleséged, Catherine? Ő milyen volt?– Ő meglehetősen zárkózott volt.– Legfőbb ideje, hogy most már olyan feleséged legyen, aki ha még meg se szólal, csak

belenézel a szemébe, és már tudod, hogy mit gondol. Mit akar. És hogy mit érez… – tette hozzá.Édes volt Zizi, nagyon édes. És Ronald egyre jobban átérezte, hogy micsoda szerencse, hogy

találkozott vele, hogy a sors összehozta őket.Igyekezett a kedvében járni, szinte elleste minden kívánságát. Ha Zizi társaságban akart

vacsorázni, elment vele, akármennyire nem tetszett neki a társaság. Ha kettesben kívánt lenni, egy hangulatos kis helyen, vagy ha valamelyik divatos night-clubba vágyott, Ronald oda is úgy ment, mintha ő is pontosan ezt tervezte volna arra az estére.

Napközben Ronaldot elfoglalta a hivatala, Zizit pedig a különböző jótékonysági estek, majdnem minden előkelőbb bálnak a lady patronesse64 volt. Nem vonhatta ki magát ez alól, és Ronald nem is kívánta volna. Valamivel el kellett hogy foglalja magát. Ha neki lelki szükséglet, hogy egy öreg cári nagyhercegnővel órákon át megtárgyaljon egy báli névsort, vagy Pamelával és a köréje csoportosult jótékony hölgyekkel töltse az idejét – ám tegye.

Az este, az Ronaldé volt. A legkedvesebbek azok az esték voltak, amikor kettesben mentek felfedező útra. Olyan vendéglőkbe, ahol még nem voltak, és ahol nem találkozhattak össze senkivel.

Ma Ronald meglepetéssel akart kedveskedni Zizinek. Egy különlegesen romantikus olasz vendéglőbe elvinni. Az egyik kollégája említette, hogy van a 48. Streeten egy érdekes hely, klasszikus márványszobrok és szökőkutak között elhelyezett asztalokkal, valódi olasz zenekarral, olasz ételekkel és borokkal.

Bent volt a randevújuk a városban. Zizi pontos volt, mint mindig.– Ismered a Mamma Leonesz vendéglőt?– Nem. Nem is hallottam róla…– Nagyszerű! Akkor meglepetés lesz a számodra. Oda megyünk ma…Zizinek tetszett az ötlet, szerette az olasz ételeket és főleg a romantikus környezetet.– Majd Risotto Piemontesét eszem, és tudod, mit iszunk? Lacrima Christit!Ronaldnak jólesett, hogy Zizi ennyire tud örülni, mint egy gyerek. Cynthiának mindig

mindegy volt, hogy hová mentek, vagy hogy mit ettek.Zizi vidáman ugrott ki a kocsiból a vendéglő bejárata előtt. Az eső egy kicsit szemerkélt, és

nem lett volna értelme, hogy az új kalapja megázzon.– Én bemegyek előre, te csak nyugodtan parkolj le.– Remélem, lesz itt valahol parkolóhely, nem szeretném, ha sokáig várnál rám. Egyáltalán,

hogy nélkülem mész be…Ronaldnak szerencséje volt. Pont szemben a vendéglővel most ment ki egy kocsi. Hamar

beállt a helyére, és nem telt bele két-három perc, már Zizi után ment.A helyiség nagyobb volt, mint ahogy gondolta. A hófehér márványszobrok között, a zsúfolt

asztaloknál rengeteg ember. A szomszédos teremből zene hallatszott, olaszul énekeltek.Körülnézett: hol lehet Zizi?Amikor tekintetével ráakadt, különös dolognak lett szemtanúja.Nagyon különösnek…Egy pincér hangos örvendezéssel üdvözölte Zizit.– Hello, Zizikém! Te is Amerikában vagy? Ez aztán meglepetés!– Ön összetéveszt valakivel! – mondta rendreutasítóan Zizi.– Összetévesztelek? Zizikém, téged millió nő közül is megismernélek!

64 Védnök. (angol)

120

– Mondom, hogy összetéveszt! És ez rendkívüli módon kellemetlenül érint – tette hozzá jéghideg hangon.

– Kellemetlenül? Ejnye, ejnye! A jó Brunóval már szóba állni is kellemetlen…Zizi faképnél hagyta a pincért, és a kijárat felé sietett. Észre sem vette Ronaldot, aki éppen a

háta mögött állt.Az egész jelenet olyan villámgyorsan játszódott le, hogy Ronald képtelen volt megállapítani,

mi volt ez?Mi lehetett? Majd Zizi megmondja. Elvégre mindenkinek lehetnek olyan ismerősei, akikkel

nincs kedve szóba állni. Ez a Bruno, ki tudja, ki lehetett Olaszországban… Itt pincérként kezdi, nincs abban semmi. Csak persze elég furcsa, hogy Zizi egyszerűen letagadja magát.

Ronald a bár felőli ajtón ment ki az utcára. Nem szándékosan tette, de a főbejáratnál egy most érkezett csoport állta el az utat.

Zizi idegesen sétált fel s alá az esőben. Egészen elfelejtkezett az új kalapjáról. Mikor megpillantotta Ronaldot, valami ijedtségféle jelent meg az arcán.

– Te már bentről jössz? – kérdezte.– Igen. Úgy látszik, elkerültük egymást – válaszolta Ronald. – De legalább együtt mehetünk

be!– Nem! Ne menjünk ide. Nekem nem tetszik ez a hely! Túl zajos! Nem így képzeltem el!

Ugye, nem haragszol!– Dehogyis haragszom. Menjünk a Colonyba. Oda van kedved?– Akárhová, Ronald! Csak ide ne menjünk!– Helyes. Megyünk a Colonyba.Beültek a kocsiba. Most kellett volna Zizinek megemlítenie ezt a kis incidenst. Ezt a Brunót.

De nem említette.Miért bántotta ez Ronaldot? És miért bántotta még jobban, mikor azt kérdezte Zizitől, hogy

látott-e ismerőst, és ő nyugodtan azt felelte, hogy nem. Nem látott senkit.Miért nem mondja, hogy igen, egy olasz ismerőse van itt, pincér. És hogy nem volt kellemes

vele találkozni.De nem mondja…Ronald pedig nem kérdezi. Pedig a kimondatlan kérdés egész estéjét elrontotta, de mégse

kérdezi.A Colonyban persze akadtak ismerősök. Rögtön a szomszéd asztalnál a kis báró Schloer,

odajön hozzájuk, hogy üdvözölje őket. Gróf Blackenbergékre vár, persze javasolja, hogy üljenek össze.

Zizi túl hamar és túl szívesen egyezik bele. Ez is furcsa, mert éppen legutóbb mondta, hogy milyen unalmas a gróf és a felesége is.

– Elragadóak! – mondja lelkesen a kis Schloernek.Lehet, hogy Zizi nem is őszinte? És lehet, hogy ez eddig nem tűnt fel neki, erre a kis,

jelentéktelen véletlenre volt szükség, hogy erre rájöjjön.Blackenbergék már meg is érkeztek. A gróf monoklit visel. Németországból talán nem is

hozott mást magával. Az asszony amerikai. A milliomos tonhalkonzervgyáros özvegye volt, nem régen ment a grófhoz. A rossz nyelvek szerint a gróf nem egy aranyhalacskát fogott, hanem egy jól konzervált tonhalat.

Az asszony jóval idősebb nála, de elég fiatalnak látszik. Fitos orra sehogy sem illik az arcába, pedig a legdrágább plasztikai sebész tervezte.

Ezt Zizi még a múltkor mesélte.A grófot, úgy látszik, régóta ismeri. Közös ismerősökről beszélnek, mind arisztokraták persze,

grófok, hercegek.Ilyenkor Ronaldnak rendszerint kényelmetlen érzése támad, mintha ki lenne rekesztve

valahonnan. Nem ismer ezek közül senkit. Igaz, nem is kíváncsi rájuk.

121

De mégis…Ilyenkor támad fel benne újra és újra a gondolat, hogy Zizi mégiscsak egy arisztokrata nő, és

mégiscsak azokhoz tartozik. És akárhogy is szereti őt, de talán tudat alatt úgy érezheti, hogy leereszkedik hozzá, valami elképzelt, nem létező magasságból, ahová ősei révén került.

Csak egy név, vagy egy cím… és vannak emberek, főleg itt Amerikában, akik ettől megszédülnek. Ez a tonhal-nő például… A monoklis gróf milliókat ér neki.

És Pamelának mit ér Zizi? Csak hogy a nevét adja a meghívókra…? Lehet, hogy Mrs. Merlynként már nem fogják úgy körülrajongani.

„Ha ez fontos neki, akkor tényleg áldozatot hoz ezért a szerelemért” – gondolta Ronald, és valami furcsa meghatottságot érzett.

Másnap délben Ronald nem ment fel a Rainbow Roomba löncsölni, hanem beült egy taxiba, és elvitette magát a Mamma Leoneszhez…

Maga sem tudta, hogy miért teszi ezt. Egyáltalán nem határozta el előre, csak egy spontán ötlet volt. Talán mert túlságosan foglalkoztatta ez az ostoba semmiség. Mert folyton újra és újra eszébe jutott, hogy Zizi meg sem említette, hanem egyszerűen elhallgatta előtte.

Valami kell hogy legyen emögött. Legegyszerűbb tehát, ha a végére jár.A vendéglő most szinte üres volt, úgy látszik, ide inkább este járnak. A zene sem szólt. A

fehér márványszobrok a zöld háttérrel úgy hatottak, mint egy római udvar napsütötte figurái.Ronald leült egy asztalhoz, a milói Vénusz szobra elé. Egy szolgálatkész pincér azonnal

sürgölődni kezdett körülötte.– Beszélhetnék Brúnóval? – kérdezte tőle.– Hogyne! Parancsára! Azonnal ideküldöm!Bruno hamarosan előkerült. Ronald rögtön megismerte. Alacsony kis olasz volt, fekete

bajusszal, göndör hajjal. A hangját is megismerte, erősen olaszos akcentussal beszélt.– Engem tetszik keresni?– Igen! Egy szívességet szeretnék magától kérni. Illetve egy információt.Elővett egy ötdollárost, és átnyújtotta a pincérnek. Az megköszönte, és zsebre tette, aztán

kérdőleg nézett rá.– Egy hölgyről érdeklődöm, aki tegnap itt volt. Zizi…– Ó, Zizi!A pincér most elmosolyodott, aztán kivette a zsebéből az ötdollárost.– Ön könnyelmű, uram! Ezért az ötösért nem az információt, hanem a hölgyet is megkaphatta

volna…Ronaldnak egy arcizma sem rándult. Nem ugrott fel, hogy pofon vágja ezt a fickót, pedig

szinte ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy ezt tegye.De nem tette.Meglepően nyugodt maradt. És képes volt meglepően közömbös hangon feltenni a sorsdöntő

kérdést:– Miből gondolja ezt?– Ismerem Zizit. Együtt dolgoztunk valamikor. Én pincér voltam, ő pedig kenyereslány. Vagy

tizenkét éve… Jól kikupálódott, tegnap meg se akart ismerni! Bezzeg akkoriban, ha le volt égve, csak hozzám jött… Brunókám, így-úgy, mindig levett a lábamról. Lakott is nálam, még az ágyamat is megosztottam vele. Nagyon tudott hízelegni. Csak azt nem bírtam, hogy olyan hazudós. Felvág! Aztán jöttek a pénzes palik, és…

– Köszönöm! Ennyi elég! – vágott közbe Ronald.A gyomrában hányingerhez hasonló érzés jelentkezett. Nézte a pincért, a kis kunkori fekete

bajuszával, a ritkás sárga fogaival, és elképzelte, ahogy Zizi hízeleg neki…

122

– Még mesélhetnék róla sokat – mondta Bruno. – A viselt dolgait… Uraságodat tulajdonképpen miért érdekli? Járnak ide sokkal jobb nők, nem ilyen átjátszottak, mint Zizi…

Ronald felkelt az asztaltól.– Nem tetszik löncsölni? Remek minestronet65 ajánlhatok, máris hozom az étlapot!– Köszönöm, most nem eszem. Csak adjon egy konyakot!Ronald felhajtotta az italt, de nem sokat segített. Az émelygés, az utálat, amit érzett, túl erős

volt.Fizetett, újabb két dollár borravalóval ajándékozta meg Brunót, és kisietett.Az utcán megállt, mert még nem tudta, mit fog csinálni. Túlságosan fejbe verte az, amit

hallott. Még gondolkozni sem tudott.Hosszan álldogált az utcán a vendéglő előtt, ugyanott, ahol Zizi tegnap olyan idegesen

kijelentette, hogy neki ez a hely nem tetszik, ne menjenek be…Minden oka megvolt rá. És arra is, hogy ne akarja megismerni Brunót…„Egyik elődöm… – döbbent át Ronaldon. – A Bruno… És a pénzes palik.”Undorodott.Most azonnal telefonál Zizinek. Azonnal. Csak annyit fog mondani, hogy beszéltem a Bruno

barátoddal… Ez elég lesz.Ránézett az órájára. Háromnegyed egy. Most eszébe jutott, hogy Zizi ma déltől

Nyizsnyijovszkij hercegnővel lesz, késő délutánig.Hercegnők, grófok, az előkelő nemzetközi társaság… Hogy juthatott be közéjük egyenesen

ennek a Brúnónak az ágyából…?Hazudós.De még mennyire az!Ronald bement egy telefonfülkébe, és megpróbálta felhívni. Zizi mással beszélt. Tehát otthon

van. Két percig várt, aztán újra megpróbálta. A szám még mindig foglalt volt.Ronald most mást gondolt. Nem telefonál. Nem. Személyesen mondja meg neki, látni akarja

az arcát, látni akarja őt, amikor a szemébe vágja ezt a Brúnót, ezt az egész borzasztó dolgot…Betelefonált a hivatalába, hogy nem megy vissza, nem érzi jól magát.Aztán lassan elsétált a garázsig, kihozta a kocsiját, és elindult a River Dale felé. Zizi már azon

is csodálkozni fog, hogy így váratlanul napközben betoppan.Zizi…Nagyon fájt, keservesen fájt.És most hirtelen átvillant rajta, hogy talán nem is igaz mindez. Hogy a pincér hazudott. Ki

tudja, miféle aljas alak ez… Valamiért bosszút akart állni. Lehet egy elcsapott inas. Lehet valami lezüllött rokon. Minden családban akadhat ilyen. Talán már többször meg akarta zsarolni Zizit, azért nem volt hajlandó szóba állni vele. Még a nézése sem jó…

És miféle ember az, aki egy nőről ilyeneket mond. Öt dollárért…Ronald most önmagát ítélte el, hogy azonnal, első szóra mindent elhitt. Szégyellte magát

önmaga előtt.Mindig meg kell hallgatni a másikat is. Mit mond majd Zizi…?Nem fog nekirontani gúnyosan azzal, hogy beszéltem a Bruno barátoddal…Nem, semmi esetre se. Szépen, nyugodtan megkérdezi tőle, hogy ki ez a Bruno, és tegnap mit

jelentett az a kínos jelenet a vendéglőben? Őszinte választ kér.Ez az egyetlen helyes út…Ha az ember nagyon akar valamit, akkor el is tudja hitetni magával. Igen, Ronald már el is

hitette magával, hogy ez a szemét Bruno egy sötét alak és mindannak, amit összehazudott, semmi alapja. Semmi.

65 Egyfajta zöldséges húsleves. (angol)

123

Ronald ezt az utat, végig a Henry Hudson Parkwayn, már számtalanszor megtette, de még ilyen türelmetlen gyorsasággal, mint most, soha. Már alig várta, hogy lássa Zizit, hogy ez az ostoba, nyomasztó, kínzó érzés elmúljon, ez a bizonytalanság…

A nagy apartment-ház66 előtt, ahol Zizi lakott, annyi kocsi állt, hogy Ronald az utca túloldalán parkolt. Még le sem állította a motort, mikor látta, hogy Zizi éppen kijön a házból. Nem egyedül van, hanem egy kövér, középkorú férfival.

Ki lehet ez…?És miért van Zizi sortban, a karján a nagy strandtáskáját lóbálja. Így megy a Waldorf-

Astoriába? Mert hiszen ott van randevúja Nyizsnyijovszkij hercegnővel.Zizi és a kövér férfi most beszállnak egy nyitott fekete Cadillacbe. A férfi vezet. Befordulnak

a River Dale Avenue felé.Ronald is rákapcsol, és megindul utánuk…Tudja, hogy semmi értelme sincs. Már azt is tudja, hogy a Bruno nem hazudott. Már azt is

tudja, hogy ez a kövér kopasz ezzel a drága Cadillackel egy pénzes pali… Pontosan, ahogy Bruno mondta.

De még mindig tévedhet. A látszat néha csal, lehet, hogy a hercegnőhöz mennek, aki talán kint lakik valahol, és ez a férfi a titkára.

Már leérkeznek a highwayra, már mennek a George Washington híd irányába. Most már nehezebb követni őket, olyan nagy a forgalom New Jersey felé. A hidat átépítik, a feljárónál összetorlódnak a kocsik.

Ronald óvatos, nem akar túl közel kerülni, nehogy észrevegyék. Négy-öt kocsit hagy közöttük. Persze, ha Zizi vezetne, még így is meglátná őt a tükörből. De a férfi vezet.

Zizi csak hátradűl az ülésen, a vörös haja lobog a szélben.Lassan átérnek a hídon, kimennek a Palisades Interstate Parkwayre. A kövér férfi hatvanas

sebességre kapcsol, mindenkit leelőz. Ronald óvakodik teljesen a nyomában haladni, néha el is veszti őket szem elől.

Aztán egyszerre csak befordulnak jobbra egy privát útra, ez felvezet a hegyre.Lehet, hogy itt van a hercegnő villája…?De akkor Zizi miért nem mondta? Sosem említette. Igaz, hogy ezt a kövér férfit sem említette,

hátha az ő villája van a hegyen?Ronald most ért oda az úthoz, és meglátta a táblát is.

MOTEL IN THE MOUNTAIN

Egy nyíl mutatta az utat. De ez a nyíl most egyenesen Ronald szívébe fúródott. Motel…Zizi ezzel a kövér kopasszal egy motelba megy…Fájdalmat érzett és utálatot.Valami düh is volt benne, de legjobban önmagára volt dühös. Meg akart fordulni, hogy

visszatérjen New Yorkba, mert itt már igazán semmi keresnivalója sincs. Már eleget tud. Már többet is, mint amit Bruno mondhatna…

És mégsem fordul vissza. Lassan megindul felfelé a szerpentines hegyi úton. Egészen lassan vezeti a kocsit. Ráér. Most már nem utánuk megy. Nem. Csak felmegy ő is a motelba. Miért ne menne? Szép hely lehet. Újabb és újabb táblák jelzik, hogy swimming-pool is van. Koktélbár is. Nyilván elegáns luxushely. Egy ilyen alak, akinek ilyen drága Cadillacre és ilyen szép grófnőre telik, nem is mehet egy kevésbé finom helyre.

Ronald már majdnem felért a hegyre, amikor rájött, hogy jobb lenne visszafordulni.De valami vitte, valami önkínzó düh, és teljes sebességgel száguldott felfelé.

66 Fényűző lakások bérháza. (angol)

124

Az U alakú motel hatalmas fenyőfák között állt. A szobák előtt kis erkélyek, innen nézve színpadként hatott. A kristálykék vizű úszómedencét tarka csíkos vánkosokkal teli kényelmes pamlagok vették körül.

Sehol egy lélek. Persze hétköznap van, ilyen helyen inkább víkendeken pezseg élet. És még nincs szezon.

Ronald kiszállt a kocsijából. A fenyőfák alatt megállt, és rágyújtott egy cigarettára.Mire várt, maga sem tudta.Nézte az egyforma erkélyes szobákat. Valamelyikben most bent van Zizi.Egy férfival, aki szemlátomást nem gróf, nem herceg, viszont pénze az biztosan van. És a

pénzéért ugyanazt megkaphatja Zizitől, amit ő is megkapott.Ugyanúgy…Nem is kellett sokáig várnia. Az egyik erkélyen most megjelentek, és jöttek le a medencéhez.

Zizi bikiniben, a férfi úszónadrágban. Görbe vékony lába vitte hájas nagy hasát. Felöltözve nem is látszott ennyire idomtalannak.

A férfi azonnal bemászott a vízbe, de még a lépcsőről visszakiáltott Zizinek:– Szépség, gyere be! Finom a víz!Zizi megrázta a fejét, és lefeküdt egy nyugszékbe.Szépség…!Szépségnek szólítja.A férfi csak néhány tempót úszott, és máris a parton volt. Megrázta magát, prüszkölt, mint egy

hájas víziló. Zizi most felkelt a nyugszékből, és egy frottírtörülközővel dörgölni kezdte a férfi hátát. Ezt a szőrös, kövér hátat, amelyről hurkákban csüngtek a hajak.

Ronald most már csak az undort érezte, a leírhatatlan undorodást.Ahogy lefeküdtek a csíkos párnákra, ahogy a férfi otthonosan rátette a mancsát Zizi mellére,

ezt, ezt már nem is bírta nézni.Elég volt. Beült a kocsijába és elhajtott.Zizi tehát egy ringyó. Egy közönséges ringyó.És ezt nem tudja róla senki. Csak Bruno… és most már ő is.Mert hazudik, hazudik, és mindenki hisz neki.Ő is hitt. A mai délutánt a hercegnővel tölti…És más délutánokon is. Nyilván ezzel a kövér gazdaggal vagy másokkal…És utána, este, vele…„Hazudós” – mondta Bruno.Úristen, hiszen az is hazugság lehetett, amit Cynthiára mondott. Hogy Cynthia gyilkos. Hogy

ő ölte meg Irénét… Hogy Athénban beszélik és a jachtklubban is. Persze hogy hazudott, egyszerűen kitalált egy ilyen mesét, mint ahogy mese volt a kastély, az előkelő múltja, minden, minden…

Számító, ravasz, hazug bestia.„Lehet, hogy Cynthiát őmiatta vesztettem el” – döbbent át Ronaldon. Fájóan, keservesen hasított belé, hogy még mindig Cynthiát szereti. Persze hogy őt…Már nem Zizi fájt, már nem. Cynthia…És ahogy visszaért a városba, egyenesen odahajtott.Central Park South.Az a ház, amelyben évekig olyan boldogok voltak, most egy teljesen idegen ház benyomását

keltette. Talán mert a kapuban egy ismeretlen doorman állt.– Kit tetszik keresni? – érdeklődött.Lehet, ha a régi, megszokott doorman áll itt, nem érezte volna ezt a kongó ürességet a

lelkében, lehet, hogy ilyesmin múlnak a dolgok. Az biztosan úgy üdvözölte volna, mintha csak tegnap ment volna el. De ez idegenül nézett rá, mint egy látogatóra.

– Mrs. Ronald Merlynt keresem.

125

– Ő, sajnos, nincs itthon. Éppen tegnap utazott el. A kisfiúval együtt…– Nem tudja, hová?– Azt hiszem, Európába.

XXX.

Zizi nem értette, hogy Ronald miért nem jelentkezik. Fél nyolc is elmúlt, Zizi kezdett idegeskedni. Itt ül, kalapban, kesztyűben, teljesen felöltözve, hogy elmenjenek együtt vacsorázni, ma arról volt szó, hogy a St. Regis tetőkertjébe mennek, és…

És Ronald nem telefonál. Mindig olyan pontos, szinte percre lehet rá számítani. Éppen ez az, ami most izgatja Zizit.

Mert Daviddel más. Ő mindig késik, vagy esetleg előbb jelenik meg. Ma is korábban ért ide, de nem baj, legalább hamarabb letudta ezt az utálatos kirándulást.

Ez a mániája, minden héten egyszer egy kis kirándulás… Kicsit megszagolni a tavaszt, mondja, és nagy, szőrös orrlukaival beszippantja a levegőt, hogy illusztrálja, amit gondol.

És meg van győződve róla, hogy Zizi is élvezi ezeket a kirándulásokat. Mint ahogy azt is beképzeli, hogy az öleléseit is élvezi…

Az ilyen kirándulásokon különleges izgalom Davidnek, hogy nem a megszokott környezetben vannak, hanem valamelyik motelban a hegyek között.

– Olyanok vagyunk most, Szépség, mint a titokban megszökött tinédzserek – mondogatja ilyenkor, és teljesen elfelejti, hogy öreg, elhízott és kopasz.

Vajon mit fog szólni, ha megmondja neki, hogy férjhez megy. Odalesz, az biztos. Majd lebeszéli, könyörög, ígér fűt-fát.

Az ígéreteit persze betarthatja így is. A pénzre szükség van. Pénzt őrültség kihagyni, és titokban azért tovább folytathatják. Még az is lehet, hogy David hiúságát különlegesen fogja legyezgetni, hogy egy ilyen szép férjet, mint Ronald Merlyn, megcsalnak vele…

„Megcsalás? Micsoda elavult fogalom, micsoda hülyeség” – gondolta Zizi.Mert mit árt azzal Ronaldnak, ha időnként Davidnek is odaadja magát, mit veszít azzal

Ronald?Semmit. Az égvilágon semmit…Viszont neki kell a pénz, kell a nerc, kell az új Cadillac, minden kell!Ma felvette a legújabb emprimé ruháját, ezt még Ronald nem is látta, meglepetés lesz.

Ronaldnak érdemes öltözni, mindent észrevesz. Nem úgy, mint általában a férfiak, akiknek fogalmuk sincs, hogy tizedszer látják-e ugyanazt a ruhát, vagy először. Látszik, hogy ő már nős volt, és hogy mind a két felesége elegáns asszony lehetett. De grófnő felesége még nem volt, és ez az, ami mégiscsak fölénybe helyezi őt az előző Mrs. Merlynekkel szemben…

Pamela szerint a társasági életben ez igenis emelkedés lesz Ronaldnak.Fél kilenckor Zizinek az az érzése támadt, hogy Ronalddal valami baj lehet, mert ilyen még

nem fordult elő, hogy egy teljes órát késsen. Persze hiába hívná fel a Hotel Savoy Hiltonban, nyilván nem ül otthon a szobájában, mikor vele van randevúja.

De hátha hagyott valami üzenetet?„Ez már előbb is eszembe juthatott volna” – gondolta Zizi, és felhívta a Savoyt.– Mr. Ronald Merlyn nem hagyott üzenetet contessa Santuanni számára? – érdeklődött.A válasz meglepő volt. Semmi üzenet nincs, de kapcsolják a számát, mert a lakosztályában

tartózkodik.– Hello, Ronald! Hát ez fantasztikus! Egy órája várom, hogy felhívjál!– Várod, Zizi…?A hangja különös volt. Lehet, hogy ivott.

126

– Persze hogy várom, Ronald, hiszen megbeszéltük! Direkt hazasiettem, tudod, Nyizsnyijovszkij hercegnőnél voltam délután a Waldorf-Astoriában.

– Igen, ezt mondtad, Zizi…– Tudtad, drágám, azt is, hogy hétre már végzek vele…!– Igen… Hogy néz ki a hercegnő?– Fontos ez? Magas, sovány, barna hajú…– Nem alacsony, kövér és kopasz? És a Waldorf-Astoriát nem téveszted össze a Mountain

Motellal? Erre válaszolj, Szépség…! Szépség…! – tette még hozzá utálkozó hangon, s lecsapta a kagylót.

XXXI.

Tibort reggel éles csengetés ébresztette fel. Első pillanatban azt hitte, hogy a vekker. Aztán még félálmában rájött, hogy szombat van, ma nincs hivatal.

Még egy éles csengetés.Ki jön ide reggel nyolc órakor…?Mivel meztelenül aludt, jónak látott felvenni egy köpenyt, és úgy ment az ajtóhoz.Kis küldönc állt az ajtóban, a Hotel Royal Hawaiian aranybetűi csillogtak a sapkáján. Levelet

hozott.– Egy szép hölgy küldi – mondta, és ferde szemével úgy nézett fel Tiborra, mint aki komoly

borravalót vár.Tibor türelmetlenül tépte fel a borítékot. Két sorból állt a levél…

Hűtlen Rómeó!Elrepültünk Japánba. Isten vele…

Aláírás nem volt. Nyilván Doris írta, ő szólította mindig Rómeónak! De az is lehet, hogy Geraldine…

Egyiknek sem ismerte az írását. Tehát elmentek.A kis ferdeszemű megkapta a borravalót, úgy szalutált, mint egy kadét, aztán eltűnt.Tibor még egyszer megnézte a levélkét. Az a hirtelen idegesség, ami akkor elfogta, amikor a

küldönc közölte, hogy egy szép hölgy küldi, most elmúlt. Azt hitte, Cynthia.Valahogy olyan furcsa volt, hogy Cynthián kívül más szép hölgy is létezik a világon. Azt hitte,

tőle jött… Hogy talán lemondja a mai hajókirándulást Pearl Harborba.Igaz, hogy telefonon is lemondhatná.De miért mondaná le?Tegnap olyan jól sikerült minden. Olyan kellemes délután volt. Cynthia mindentől el volt

ragadtatva, alig tudott betelni a látnivalókkal. Minden tetszett neki, Kamehameha király szobrától kezdve a mormon templomig…

– Ide még egyszer eljövünk – mondta –, ez olyan gyönyörű…Ő volt gyönyörű, ő…Mikor letette azt a napszemüveget, a szeme pontosan olyan kék volt, mint az ég a pálmafák

felett…Milyen kár, hogy ezt nem mondhatja neki. Egyáltalán, nem mondhat semmi olyat, amit

szeretne…„… hogy Cynthia, drága, gyönyörű Cynthia, olyan ez nekem, mint egy ajándék, hogy

egyszerre megjelent itt Hawaiiban. És az, amit érzek, ami most így lángol bennem, ez…”Ehelyett csak ilyesmiket mondhat, hogy:

127

– Igaza van, Mrs. Merlyn, ez a mormon templom tényleg emlékeztet az indiai Tadzs-Mahalhoz. Ezt 1919-ben építették egy ősi hawaii templom romjaira…

– Érdekes! Csinálunk még néhány fényképet. Vagy inkább legközelebb, már kezd lemenni a nap…

Legközelebb… Ez olyan biztatóan hangzott. Ez azt jelentette, hogy legközelebb megint együtt jönnek ide.

Bár úgy is felfoghatja, hogy Cynthia inkább vele kísérteti magát, mint a hivatásos idegenvezetővel, vagy a lármás, hangoskodó turistacsoportokkal…

Itt csodálatos csend honolt. A mormon templom hófehér márványoszlopai visszatükröződtek a türkizkék vízmedencékben, amelyeket a trópusi pálmák, bokrok pompája vett körül.

Valami meseszerű volt itt állni Cynthiával és hallani a hangját…– Ide még egyszer eljövünk…Elég későn indultak visszafelé. Az ananászültetvények mellett robogtak. Édes, nehéz illatot

sodort arcukba a szellő.– Akar látni egy kis szamoai falut? – kérdezte Tibor.– Igen, hogyne…– De akkor elkésik a vacsoráról a hotelban.– Nem baj. Ehetünk akárhol!Akárhol egy édes kis vendéglőt jelentett, közel Hukilauhoz. A szamoaiak nagy virágfüzéreket

akasztottak a nyakukba. – Aloha, Aloha… – kiáltozták.Egy hawaii gitáros játszott a nagy kókuszpálmák árnyékában, az italokat egy lány szolgálta

fel, fekete haja csípőjéig ért, és miközben az asztalra tette a Tiki Lolót, úgy riszálta a csípőjét, mintha nem is tudna másképp járni.

– Mi ez a Tiki Lolo tulajdonképpen? – kérdezte Cynthia.– Tikinek hívják a hawaii isteneket. Ez, úgy látszik, az ő italuk…– Nem is rossz. Valami ananászlé és benne rum, ugye?– Olyasmi…Tibor képtelen volt az ital ízét megállapítani, egyáltalán, képtelen volt minden másra, mint

Cynthiában gyönyörködni, hallgatni a hangját, és megdöbbenni attól, ami itt történik vele… Mi ez?

Létezik ilyesmi?Hogy három évvel ezelőtt meglátott egy asszonyt, alig pár szót beszélt vele, és bolondul

beleszeretett. Aztán elmúlt az egész, mert tudta, hogy úgyis reménytelen. A főnök felesége. Boldog feleség. Gyerekük is van.

Miért szaladjon egy illúzió után. Elmúlt. Jött Edit. Édes kicsi Edit…Nekiindultak egy új életnek, boldogságnak. A boldogságból nem lett semmi…És most?Most, hogy újra találkozott Cynthiával, fellobbant újra minden. Az az elfojtott láng, az a

diákos rajongás.Remélhetőleg nem veszi észre…Igyekszik úgy viselkedni, mint egy udvarias ismerős, aki elkíséri, hogy ne menjen egyedül.

Mr. Kertay, a jó modorú magyar mérnök, bizonyára így vélekedik róla Cynthia…Csak így, természetesen.Most megint csengettek. Hogy ez ki lehet, azt tényleg nem sejthette. Jimmy volt.Zord arccal jött be a szobába, és minden bevezetés nélkül ráförmedt Tiborra.– Ezt jól megcsináltad! Ezt aztán jól elrontottad!– Mit, Jimmy?– Ne add az ártatlant. Tudod, honnan jövök?

128

– Fogalmam sincs…– Hát akkor közlöm veled! A repülőtérről… És azt is közlöm, hogy a lányokat kísértem ki.

Elrepültek Japánba!– Igen, ezt már tudom… Most jött ez az üzenet, egy boy hozta…Jimmy ránézett a levélre.– Hűtlen Rómeó… – mormolta. – Ezt Doris írta neked?– Fogalmam sincs. De nem mindegy, hogy melyikük írta…? Elmentek.– És ki miatt mentek el, ha szabad kérdeznem? Ki miatt sírt egész este a Geraldine?– Sírt?– Persze hogy sírt… Egész odavolt. Délután megmondtam neki, hogy szabadságot kaptál, erre

azonnal csomagolt. Olyan boldognak látszott! Erre te fogod magad, és egy nővel, akit percekkel előbb ismertél meg…

– Tévedsz, Jimmy! Cynthiát régen ismerem!– Ugyan, ne mesélj! Ne akard szépíteni a dolgokat! Ez az a nő, aki a Malihini Partyn úgy

bámult téged. Doris rögtön rájött, hogy ez az…– Mondom, Jimmy, hogy tévedsz. Igaz, hogy ő nézett oda, de csak azért, mert csodálkozott,

hogy Hawaiiban lát.– Mi csodálkoznivaló van azon? Ha valaki Honoluluban van állásban? És ki ő, ha szabad

kérdeznem?– New Yorkból, Merlyn főmérnök felesége.– Na és a főmérnök kért meg, hogy mászkálj a feleségével?– Nem. Elváltak.– Szóval, elvált asszonyka. Nem mondom, tényleg csinos, sőt szép… De azért mégse értelek!

Hogy tehetted ezt Geraldine-nel? És velem?– Veled…?– Igenis velem. Nekem komoly szándékaim voltak Dorisszal. Most aztán elmentek, és… És ki

tudja, mikor jön megint egy ilyen lány… Okos és szép, vidám! Nem beszélve Wilson papa millióiról!

– Sajnálom, Jimmy! De ha tudnád, mit jelent nekem Cynthia… Talán megértenéd…– Csak nem vagy szerelmes?– De azt hiszem, igen. Nagyon. És teljesen reménytelenül…

Pearl Harbor…A világtörténelem legtragikusabb drámája zajlott itt. Az is lehet, hogy tulajdonképpen itt dőlt

el a második világháború sorsa…Atombombát nem dobtak volna le soha, ha nincs Pearl Harbor.De volt…1941. december hetedikén történt az orvtámadás.– Ladies and gentleman, itt láthatják az elsüllyesztett hadihajók maradványait, az Utahot és az

Arizonát. Az Arizonában még most is ezeregyszázkét katonánk holtteste van… Az emlékmű most készül.

A hölgyek és urak, akik mind viruló virágkoszorúkat viselnek a nyakukban, még kérdezősködnek a vezetőtől, aztán lázasan fényképezni kezdenek.

Cynthia most nem fényképez. Egy váratlan mozdulattal a nyakában lévő koszorút bedobja a tengerbe.

Tibor csodálkozva néz rá, de nem kérdez semmit.– Az az érzésem, hogy ez itt egy nagy temető… Talán az egyetlen temető a világon, ahol az

emberek a koszorúkat nem a sírra teszik, hanem a nyakukban hordják. Az enyémet most erre a hullámsírra helyezem, az orvul megölt amerikai fiúk emlékére…

129

A hangja elcsuklott, és a szeme megtelt könnyel.– Mrs. Merlyn… Maga nem is amerikai, mégis ennyire átérzi… Annyira hat magára…– Nagyon hat… És megmondom magának, miért. A férjemet, Charlest is orvul ölték meg…

Kairóban… Nászúton voltunk…Tibor nem szólt semmit, mit szólhatott volna. Csak nézte Cynthiát, ahogy most megremeg az

ajka, ahogy visszatartja a sírást.Szorosan egymás mellett ültek az Adventure nevű motoros hajón. Véletlenül egyformán

öltöztek fel, és délelőtt, amikor Cynthiáért ment, rengeteget nevettek ezen. Olyan jókedvűen indultak erre a kirándulásra. Lehet, hogy most ezek a könnyek elhomályosítják az egész hangulatot…?

Tibor vigyázott, hogy tapintatos legyen. Nem kérdezni, a világért sem kérdezni semmi feleslegeset.

Mindketten fehér sortban voltak és világoskék, japán selyemből készült pólóingben. A Kalakuala Avenue-n minden kirakatban ezek a pólóingek vannak kitéve, nyilván Cynthia is ott vette.

– Egyforma ízlésünk van! – állapította meg Cynthia. – Most azt fogják hinni, hogy szándékosan öltöztünk így.

– És az baj? – érdeklődött Tibor.– Nem. Igazán nem – mosolygott Cynthia. Rajta persze jobban állt a kék selyeming, ahogy a hajón az erős szélben egészen rátapadt az

alakjára és kirajzolta gyönyörű mellét.A szél kissé hűvös volt, legalábbis annyira, hogy a mellbimbója megmerevedve szinte át

akarta fúrni a selymet.Tibor nem is akart odanézni. De a tekintetét mágikusan vonzotta, és mindig újra és újra azon

kapta magát, hogy nem is lát mást, hogy a Diamond Head csodálatos kontúrjai, Oahu szigetének büszke hegycsúcsa jelentéktelen látvány ahhoz képest, ha Cynthia melle kontúrjához hasonlítja…

Közben határozottan szégyellte magát, olyan szenvedélyes testi vágy fogta el, szinte egyik pillanatról a másikra.

Eddig csak valami romantikus lángolás volt benne, de most egyszerre forró vágyat is érzett, szinte kiszáradt a torka, mintha láza lenne.

Egymás után itta a jeges papayákat.Cynthia merengve nézte a tengert. A hullámok egyre távolabb sodorták a koszorúját…Most biztosan Charlesra gondol, az első férjére.Cynthia tényleg Charlesra gondolt. Nemcsak most, de már ahogy a hajóra szálltak,

felelevenedett benne Charles emléke… Talán mert az Adventure, ez a motoros hajó pontosan olyan volt, mint az a másik hajó, amivel azon a tavaszon, ott a görög szigetek körül hajókáztak…

Azt a hajót Marathonnak hívták. Az ég ugyanilyen kék volt, a tenger is, csak éppen az volt a különbség, hogy akkor huszonegy éves volt… Akkor kezdődött az élet, akkor kezdődött az első szerelem. Charles huszonnyolc éves volt.

– Maga hány éves? – kérdezte váratlanul Tibort.– Huszonnyolc.Cynthia most elgondolkozott. Eszébe jutott valami.– Mintha ezt már kérdeztem volna magától… Akkor a Central Parkban. Akkor huszonöt éves

volt… Még mondtam is, hogy maga előtt áll az egész élet!– Jó emlékezőtehetsége van, Mrs. Merlyn!– Ne szólítson Mrs. Merlynnek… Ez olyan formálisan hangzik. Nem egyszerűbb, ha

Cynthiának hív?– Cynthia…

130

– Így nincs az az érzésem, hogy csak Merlyn főmérnök feleségét látja bennem, akit illik udvariasan kísérgetni… Tekintve, hogy elváltunk, ezzel már úgysem szerez semmi jó pontot magának az Oil Companynél…

– Jó pontot, Cynthia…? Nekem ez boldogság magával együtt lenni… Nekem ez, hogy itt van Hawaiiban, olyan, mint valami álom…

– Álom…? Nem kell így túlozni! Ha csak annyit mond, hogy örül a véletlen találkozásunknak, azt hajlandó vagyok elhinni! Mint ahogy én is megörültem, mikor megláttam…

– Igazán örült, Cynthia?– Hát nem vette észre? Maga, úgy látszik, nem jó megfigyelő. Példa erre, hogy engem a

Central Parkban nevelőnőnek nézett. Tulajdonképpen miért?– Nem tudom… Csak azt tudom, hogy azontúl mindig kerestem ott magát, Cynthia… Ott

járkáltam a tó körül, és reméltem, hogy viszontlátom… Nem adta meg a telefonszámát, ez persze titokzatossá tette magát a szememben.

– És egy fiatal diákot mindig vonz a titokzatosság, igaz?– Maga vonzott, Cynthia… Most már megmondhatom…Cynthia ezt nem hallotta. Vagy legalábbis úgy tett, mintha nem hallaná… Most a tengert

nézte, de a tekintete a végtelen távolságba merült.– Tudja, Tibor – mondta elgondolkozva –, hogy semmi a világon nem gyűlöletesebb a

számomra, mint a titokzatosság… Titkolózni! Titkok között élni…Tibor csodálkozva nézett rá.– Maga titkok között élt, Cynthia?– Igen. Mindig… És ez tette tönkre az életemet.– Tönkretett életről nem szabadna beszélnie, Cynthia! Ez, azt hiszem, túlzás.– Kedves, ahogy ezt mondja, Tibor! És magában biztosan azt gondolja, itt van egy szeszélyes,

gazdag nő, aki ok nélkül elvált a férjétől, unalmában utazgat, közben tönkretett életről képes beszélni…

Tibor zavarba jött. Tényleg valami ilyesmi villant át rajta. Hogy egy ilyen fiatal és gyönyörű teremtés miért képzeli magát boldogtalannak…? Miért…?

Cynthia lehajtotta a fejét.– A titkok sohasem az én titkaim voltak… – mondta halkan. – Soha… Kisgyerekkoromban

kezdődött. Eltitkolták előttem, hogy az édesanyám él… Hogy beleszeretett valakibe, és azzal elment, annak a felesége lett. Tizennyolc éves koromban tudtam meg véletlenül… És attól kezdve nekem kellett titkolnom apám előtt, hogy tudom… Nem beszélhettem róla soha, nem idézhettem fel benne a kínzó emlékeket… Aztán jött az első szerelem az életemben. Charles O’Hara… Megesküdtünk és Kairóba mentünk. Charles újságíró volt, több angol lap közel-keleti tudósítója. Legalábbis nekem ezt mondta… De eltitkolta a valóságot, hogy a Brit Intelligence Service67 tisztje, és kiküldetésben van…

– És mikor tudta ezt meg, Cynthia?– Mikor már megölték… Orvul lelőtték a Hotel Tutenkamenben.– Kik?– Ez soha nem derült ki. Az ilyen politikai gyilkosságoknál a tettes mindig ismeretlen…– Ott maradt Kairóban, Cynthia?– Dehogy… Visszamentem apám házába, Athénba. Apámnak volt egy fiatal felesége, velem

egykorú. Róla inkább nem is beszélek…– Nem kedvelte?– Nem… Apámat teljesen elidegenítette tőlem, és… Szóval, inkább nem beszélek róla. Két

évig éltem otthon. Lehet, hogy ez volt a két legszomorúbb év az életemben…– Athénban ismerkedett meg a főmérnök úrral?

67 Angol titkosszolgálat.

131

– Nem. Kairóba utaztam, és ott… ő éppen Bagdadból jött. Tudtam, hogy nős… A felesége Londonban várta…

– Ismerte a feleségét is?– Nem… Csak hallottam róla, hogy nagyon szép. Szőke… Mielőtt Ronaldhoz ment, egy brit

attasé felesége volt Bagdadban. Pár évvel idősebb volt Ronaldnál.– Ezt én is hallottam valakitől, aki Bagdadban együtt volt a főmérnök úrral.– Összebarátkoztunk… Ő is egyedül volt Kairóban, én is… Én halálosan egyedül voltam…

Délelőttönként kijártam az angol temetőbe Charlesom sírjához… Sokszor úgy éreztem, hogy a szívemet vele együtt temették oda…

– Ezt az érzést pontosan ismerem – szólt közbe Tibor.Cynthia most elhallgatott. Eszébe jutott a magyar kislány, ehhez a fiúhoz tartozott. Aki

öngyilkos lett az esküvő előtt…Mély szánalom fogta el, legszívesebben megsimogatta volna a fiú arcát. De ez olyan furcsa

lett volna, olyan erőltetett. Inkább másról kezdett beszélni, mintha hirtelen nagyon érdekelné, hogy hívták eredetileg Pearl Harbort.

Az idegenvezető az előbb magyarázta, de nem figyeltek oda.– Pearl Harbort a hawaiiak ma is még Wai Mominak nevezik. Ez azt jelenti: a gyöngyök vize.

A korallzátonyok itt teljesen elzárták a bejáratot, még a legkisebb kenu sem juthatott be. Az ősi legendák szerint itt lakozik a cápák istennője, Kaahupahau.

– Érdekes… És még érdekesebb, hogy maga ezt így tudja. S mikor lett belőle ez a hatalmas kikötő?

– Ezt egészen pontosan megmondom. 1875-ben az USA-nak megengedték, hogy itt építkezhessen. Cserébe az USA a Hawaiiban termelt cukrot vámmentesen átvette. Ma már száznegyvennyolcmillió arany dollárt hoznak Hawaiinak a cukorültetvények.

– Azt hittem, itt csak ananász és papaya terem. Meg a szép hawaii lányok.– Valóban szépek. Talán az érdekes fajkeveredés teszi. Japán, filippínó és kínai vér is van

bennük. Meg persze fehér is. Nem hinném, hogy például a portugálok, akik már a múlt században idejöttek Madeira szigetéről, érzéketlenek maradtak volna a hawaii lányok bájaival szemben…

– És maga érzéketlen maradt, Tibor?– Miért kérdez ilyet? És egyáltalán, miért kanyarodtunk el attól a témától, amit maga

elkezdett, Cynthia? Ott tartott, hogy Kairóban összebarátkozott a főmérnök úrral.– Igen. Összebarátkoztunk. És egyszerre rádöbbentünk, hogy ez már nemcsak barátság, hanem

jóval több. Szerelem… Londonba mentem én is. Ronald elvált a feleségétől, és… És most következik a tragédia…

– Tragédia? Azt hittem, Cynthia, hogy a boldogság következett. Hiszen szerették egymást, vagy nem?

– De, szerettük egymást. Nagyon… A tragédiát egy titok okozta, mint ahogy az életemet is mindig a titkok tették tönkre. De az az érzésem, hogy ezt most képtelen volnék elmondani… Nem is értem magam, hogy miért kezdtem bele… Nem vagyok közlékeny természetű.

– De néha talán jólesik, ha az ember kiöntheti a szívét, Cynthia… Ha valamit, amit még soha senkinek sem mondott el…

– De már elmondtam. Egyetlen embernek a világon. Igaz, hogy annak a foglalkozása, hogy a lelkek mélyén lappangó vallomásokat meghallgassa. A pszichoanalitikusnak. Erik Nilsennek.

– Aki jövő héten lejön Hawaiiba?– Igen. Neki…– A családjával együtt jön?– Nem. Nincs családja. Nőtlen ember.– Fiatal?

132

– Valamivel negyven alatt. De miért fontos ez? Kellemes ember és szuperintelligens. Könyveket is ír. Egyébként neki köszönhetem, hogy itt vagyok. Ő már többször volt Hawaiiban. Teljesen elbűvölte őt Hawaii szépsége…

– És a maga szépsége, Cynthia?Ez a kérdés úgy csúszott ki, egész véletlenül. De már nem lehetett visszaszívni. Tibor tudta,

hogy ezzel most elárulta magát. Igen, elárulta, hogy féltékeny erre az Erik Nilsenre, aki ideküldte Cynthiát, mintegy orvosi receptre felírta neki Hawaiit, azután idejön majd ő is, andalogni vele… Nőtlen. Negyven alatt. Szuperintelligens. Mindez olyan gyanúsan hangzik.

Cynthia ránézett a fiúra, és…És ebben a pillanatban két dologra döbbent rá. Arra, hogy Erik tényleg valami célzattal jön.

Hogy Erik Hawaiit választotta ki, mint a legromantikusabb színhelyet ahhoz az új szerephez, amit játszani akar az életében. És hogy ez a fiú, ez a Tibor… Mi van ezzel? Szerelmes ez a fiú?

Megint szerette volna megsimogatni. Nagyon gyöngéden… Olyan kedves arca van. Olyan nyílt a tekintete. Ez a fiú nem is tudhat hazudni.

– Nézze, Tibor, ha maga azt hiszi, hogy Erik Nilsen rendelőjébe nem jár rengeteg szép nő, akkor téved…

– És bármelyiknek a kedvéért hajlandó ötezer mérföldet repülni?– Hawaii kedvéért repül… – mondta bizonytalan hangon Cynthia. – Majd meglátja, ha itt lesz!

Majd együtt elmehetünk mindenhová…– Én nem szeretek felesleges harmadik lenni… És talán ő se örülne túlságosan, ha magukkal

lógnék.Ezt olyan kedvetlenül mondta, hogy Cynthia már kezdte sajnálni, hogy egyáltalán szóba hozta

Eriket. Minek…? Egyáltalán nem tartozik Kertay Tiborra, hogy Erik lejön vagy nem jön le Hawaiiba.

Talán jobb is, ha nem jön. Talán meg kellene neki írni, még ma, azonnal megírni, hogy ne jöjjön…

XXXII.

A honolului nemzetközi repülőtéren a forgalom szinte fantasztikus volt. Jöttek és mentek a gépek, San Franciscóból, Los Angelesből és az egzotikus távoli városokból, Yokohamából, Hongkongból, a legtávolabbi jet68 Melbourne-be indult.

Bábeli hangzavar volt, szinte a világ minden nyelvén hallatszottak búcsúszavak, de mégis mindet túlharsogta az állandó Aloha!

– Aloha!Ez istenhozottat is jelent és búcsúzást is. A virágleit mindenki a nyakában hordja, akár jön,

akár megy.Cynthia nyakában is ott díszelgett a hibiszkuszokból font füzér, és Tibornak is kanyarítottak

egyet a nyakába.A kis repülőgép, amellyel Maui szigetére indultak, percnyi pontossággal szállt fel.– Mehettünk volna Jettel is, de ez jóval lassabban repül, és így többet fog látni, Cynthia…– És úgyis elég közel van Maui, ugye?– Igen. Csak százmérföldnyire.A kis gépen kevés utas volt. Egy stewardess udvariaskodott velük, apró termetű hawaii lány,

akire sokkal jobban illett volna a hulahula-szoknya, mint a szürke egyenruha.Most odajött hozzájuk, és széles mosolygással átnyújtott Cynthiának egy orchideát.– Tűzze a hajába, lady! Látom, nászutasok…! Rögtön észreveszem, jó szemem van erre…

68 Gép, repülőgép. (angol)

133

– Köszönöm – mondta Cynthia, és hajába tűzte a virágot. Mikor a stewardess elment, odasúgta Tibornak: – Jó szeme van… Mit szól ehhez? Igazán mulatságos…

Tibort ez valahogy bántotta. Mi van ebben olyan mulatságos…? Miért ne hihetné bárki, hogy ők igenis nászutasok. Ha rájuk néz valaki, elvégre is a külsejük után nem is gondolhatna mást. Egykorúak. Magasságban is összeillenek. Fiatal pár, akik Hawaiiban nászutazgatnak… Igen, pont így néznek ki.

Cynthia most elővette a kis tükrét, hogy a virágot megigazítsa a hajában. Közben rámosolygott Tiborra.

– Nem akarom megbántani a kis nőt, csak azért tűzöm ki.– És engem, Cynthia? Engem megbánthat?– Magát…?– Igen. Azzal, hogy olyan nevetségesnek tartotta, hogy minket nászutasoknak nézett. Elvégre

nincs rám írva, hogy csak az a szerepem, hogy vigyem a bőröndjét és a fényképezőgépét.Cynthia elnevette magát.– Tudja, milyen most? Mint egy durcás kisfiú… Komolyan mondom, a kis Ronny ilyen. Ő vág

ilyen arcot, ha nem tetszik neki valami.– Ne anyáskodjon velem, Cynthia, pontosan egyidősek vagyunk. Semmi oka, hogy

lekisfiúzzon!– Jól van, Tibor! Most helyrehozom a hibát!A stewardess éppen odajött, egy tálcán jeges papa ját kínálgatva.– Tényleg eltalálta, kisasszony, nászúton vagyunk…Hirtelen mozdulattal odahajolt Tiborhoz, és könnyed kis csókot lehelt az arcára.A hawaii lány mosolygott, ferde kis szeméből csak úgy áradt a kedvesség.– Szép pár maguk! Ha Mauiban lesznek, ott ne felejtsenek el fohászkodni a Napistenhez!– Miért kell fohászkodni? – érdeklődött gyanútlanul Cynthia.– Hát, hogy sok és szép gyermekük legyen… Tibor komoly arccal bólintott. Még meg is köszönte a jó tanácsot.Cynthia mintha már megbánta volna a tréfát, vagy talán a csókot is, most a hawaii istenekről

kezdett érdeklődni.– Maui, akiről a szigetet elnevezték, először csak félisten volt. De karriert csinált és rendes

istenné lépett elő. Mert a napot lasszóval megfogta és rabságban tartotta. A nap háza, a „Haleakala”, a tűzhányó nagy karrierje. Mauinak a legenda szerint volt egy gyönyörű lánya, Iao. Ennek az udvarlóját tűzhalálra ítélték, de a tűz istennője, Pele közbelépett, és a derék udvarló csak kővé vált.

– Maga igazán tudja a leckét.– Ezt mindenki tudja, aki itt él Hawaiiban.– Engem emlékeztet a görög mitológiára. Kislánykoromban annyit tanultam a görög

istenekről, ha összehasonlítanám a mítoszokat, és foglalkoznék ezzel…– Foglalkozzon inkább földi halandókkal, Cynthia! Például velem… És vegye le a

napszemüvegét, mert sürgősen meg akarom nézni, hogy a szeme kékebb-e, vagy az ég…?– Most nem vehetem le, mert vakít a nap. És szeretném innen felülről látni a tájat.– Most pont nem láthat semmit. A felhők felett vagyunk.– Furcsa ez, hogy ha a földről nézzük a felhőket, mintha gyorsan tovasuhannának. Így meg

mintha mozdulatlanul állnának, mint hatalmas tejszínhab-gomolyagok.– Mert most mi suhanunk gyorsan. Nézze, Cynthia, most kint vagyunk a tejszínhabból, most

érdemes lenézni. Láthatja Molokai szigetét. Ezt úgyis nevezik, a barátságos sziget…– Miért? A többi sziget az barátságtalan?– Egyáltalán nem. Barátságosabb, szívélyesebb nép, mint a polinéziaiak, nem hiszem, hogy

létezik.– Most egy másik szigetet is látok. A távolban…

134

– Az Lanai. Az ananászok szigete.– Maga már volt ott is?– Én minden szigetet bejártam. Lanaiban az a rendkívüli, hogy csupa fenyő- és cédrusfa van,

trópusi növényzet alig. Közben itt van a világ legnagyobb ananászültetvénye. Ha van kedve, Cynthia, majd ide is elmehetünk…

– Kedvem volna, csak nem tudom, maga hogy áll az idejével. Elkísérne oda is?Ez kedvesen hangzott. Pontosan úgy, mintha Cynthiának nem is volna már kedve nélküle

kirándulni valahová.– Én a világ végére is elkísérném, Cynthia, azt jól tudja…– A világ vége most már nagyon hamar itt lehet. Ebben az atompróbálgató korszakban.

Valahol valaki tévesen megnyomja azt a bizonyos gombot, és…– Erre nem szabad gondolnia. Egyszerűen nem szabad! Itt is Van egy sziget, a Kahoolawe.

Bombákat próbálnak ki, robbantásokat. Teljesen lakatlan, semmi élőlény még a közelébe se kerülhet.

– Ezek szerint Kahoolawéba nem megyünk – mosolygott Cynthia. – De közben, azt hiszem, meg is érkeztünk… Még negyven percig se tartott az út!

A gép lassan leereszkedett. Maui szigetén voltak.Tibor autót bérelt, és úgy indultak neki Iao völgyének. Arra, hogy a turistákkal telezsúfolt

autóbuszon menjenek, Cynthiának kedve sem volt.– Teljesen magára bízom, hogy hová visz! Tiboron átvillant, hogy milyen meglepő volna, ha azt válaszolná erre, amit érez… Hogy jó

lenne elvinni valahová, itt a boldogság szigetén, a karjában vinni, csókolni, megmondani, hogy szereti…

Ehelyett persze csak azt mondhatja, hogy majd megnézik a Haleakala nemzeti parkot, ez a tűzhányó kráterében van. Aztán még elmehetnek Lahainába, egy kicsi városka, azelőtt Hawaii királyságnak volt a fővárosa.

– Igen, azt Erik is említette, most jut eszembe…– Erik? Féltékeny vagyok erre az Erikre… Cynthia elmosolyodott, de ezt a mosolyt Tibor nem láthatta, mert az utat figyelte. Élesen

kanyarodó szerpentinen robogtak.Néhol úgy elszűkült az út, hogy a kétoldalt álló buja fák ágai dzsungelszerűen áthajoltak,

összefonódtak és nem is láthatták az eget. Szeszélyes fényfoltok cikáztak előttük, a madarak furcsa hangon kiáltoztak. Néha nagy koppanással leesett egy túlérett kókusz.

– Csak a fejünkre ne essen – jegyezte meg Cynthia.Nyitott kocsival mentek. Cynthia hátradőlt az ülésen, nagyon élvezte az utat. Különös, de a

legmeredekebb fordulóknál sem volt semmi félelemérzete.Pedig az autóbalesete óta ez folyton visszatért. Mint egy reflex, mintha soha nem tudná

elfelejteni azt a pillanatot, amikor nekimentek az útszéli fának.A halálos rémület és a fájdalom pillanata belerögződött, akárhányszor is ült azután a kocsiban

Ronald mellett.De most Kertay Tibor mellett ült, és most nem félt, őrá olyan nyugodtan rábízta magát.Tulajdonképpen miért…? Ezt ő maga sem értette. Nézte a fiú kezét a kormánykeréken. Aztán

nézte az arcát.Jó profilja van. Csinos fiú, nemcsak kedves.Egyszer azt mondta Ronaldnak, hogy ez egy szép, fiatal férfi… Igen, most pontosan

emlékezett erre a jelenetre. Ronald mintha meghökkent volna ettől a megjegyzéstől.– Szépnek találod, Cynthia? – kérdezte.Nézte a fiút…Felnyírt barna haja a nyakánál egészen szökés. Biztosan szőke volt kisgyerekkorában.

135

Az a szerencsétlen magyar lány milyen szép gyerekeket szülhetett volna neki. Milyen boldogan élhettek volna. Micsoda őrültség volt, hogy öngyilkos lett.

Valami titok van emögött. Kell, hogy valami legyen, mert elég valószínűtlen, hogy egy szerelmes fiatal lány csak úgy beugorjon az East Riverbe az esküvője előtt…

Titok.És Cynthián most átborzongott, mint valami jeges, dermesztő lehelet, hogy ennek a fiúnak is

van titka. Valami borzasztó titokkal él, ami talán árnyékként követi.Ő maga sem tudta, miért, hogyan, de egyszerre csak megkérdezte. Könnyedén kérdezte,

majdnem olyan könnyedén, mintha csak azt kérdezné, mondja, miért ment el New Yorkból? Mintha az, hogy egy húszéves lány önként kilép az életből, nem lenne az örök szomorúság forrása…

– Mondja, Tibor, a kis Editnek miért kellett meghalnia…?Tibor keze most mintha megremegett volna a kormánykeréken. Cynthia a kezét nézte, nem az

arcát.Elsápadt. Aztán halkan, szinte hangsúlytalanul mondta ki, amit eddig még soha senkinek nem

mondott.– Megölték…Ez meglepő volt, ez döbbenetes volt. Ez pontosan olyan volt, mint amikor Charlest a

nászútjukon Kairóban megölték. Amikor a boldogság éppen csak kezdődött, amikor az élet kapujában álltak. Jött a halál, és…

– Ki ölte meg? Úgy tudtam, hogy szegényke öngyilkos lett…– Megölték… – ismételte tompán. Lelassította a kocsit és megállt. Már egészen közel voltak a kilátóhoz, innen már látható volt a

különös formájú sziklacsúcs, a Needle.– Akar itt fényképezni? – kérdezte Tibor. – Ezt senki sem mulasztja el, ugyanolyan

jellegzetessége Mauinak, mint a Diamond Head Oahu szigetének. Ennek is van legendája – tette hozzá színtelen hangon. – Ez a sziklacsúcs nem más, mint a kővé változott vőlegény… Aki szerelmes lett Iaóba, a napisten lányába…

– Tibor, maga elképzelheti, hogy engem most, éppen most, amikor megmondta ezt, nem érdekelhet a kővé változott vőlegény…

– Ezerkétszáz láb magas – folytatta Tibor.– Engem egy hat láb magas vőlegény tragédiája érdekel. A magáé, Tibor… Miért titkolódzik

előttem? Miért? Nem lenne jó érzés, ha hozzám bizalommal lenne…?– De jó érzés lenne…Kiszálltak a kocsiból. Egy hatalmas lehuhafa árnyékában felfedeztek egy padot. Cynthia leült.

Kérdőleg nézett a fiúra.– Nagyon szerette…?– Nem lehetett nem szeretni… Édes volt, naiv, tiszta lelkű… És olyan szentimentális. A

menyasszonyi mirtusz szimbólum volt a számára. Nem volt az enyém soha. Várni akart az esküvőig… És három nappal az esküvő előtt… A sors gyalázatos iróniája, hogy éppen a mirtuszt és fátylat ment megköszönni Queensbe, amikor…

Tibor hangja elakadt. Még kimondani is keserves volt.– Mikor a gyilkosságnál is gyalázatosabb bűnt elkövették… Többen voltak. Talán egy egész

banda támadta meg. Lehet, hogy csak az autót akarták elrabolni. De este volt, sötét volt, és… És ő, szegény kicsikém, az East Rivert választotta…

Cynthia szeméből kibuggyant a könny.– Borzalmas… – suttogta. – Rettenetes…– Az East River aztán visszaadta őt. A szép mirtuszt, a menyasszonyi ruhát ráadtuk. Úgy

temettük… Én itt maradtam. A kővé vált vőlegény… És az emberek is mintha kővé váltak volna

136

velem szemben. Elhidegültek tőlem. A barátaim is, mindenki. Nem volt senkim, és nem tartoztam sehová. Csak a temetőbe jártam, hozzá…

– Ismerem ezt az érzést, Tibor. Pontosan ismerem…– Soha nem mondtam ezt el még senkinek. Csak magának, Cynthia…Cynthia most felnézett rá, könnytől homályos tekintettel. Mintha még kérdezni akarna valamit,

de meggondolta volna. Lehet, hogy ez volt az a pillanat, amikor Tibor bevallhatta volna, hogy abban az időben, amikor szegény kis Editet megismerte, abban az időben éppen szerelmes volt. Reménytelenül szerelmes egy kék szemű asszonyba, aki a főnökének volt a felesége. Ki akart menekülni ebből a céltalan, reménytelen ábrándozásból és úgy fogadta el Editet, mint egy kárpótlást… Mint egy megoldást, hogy megpróbáljon itt az idegenben boldog lenni…

Cynthia nézte a fiút a könnyein keresztül. Nem volt tisztában, hogy mi ez az érzés, ami annyira eltölti. Részvét? Nem, valahogy több annál.

Valami meghatottságot érez, valami különös melegséget. Valamit, belül a szívében…Egy önkéntelen, ösztönös mozdulattal most megsimogatta a fiú fejét.A halántékánál, ahol olyan szökés volt a haja…

XXXIII.

Dr. Erik Nilsen rendelőjébe egyik délelőtt váratlan látogató toppant be.Margaret. A régi titkárnő.– Kit jelenthetek be? – érdeklődött Miss McCornick.– Engem nem kell bejelenteni, én itt itthon vagyok – mondta hanyagul Margaret. – Nincs senki

a rendelőben?– Nincs. De a doktor urat nem lehet zavarni…– Nekem lehet…Félretolta a tiltakozó nörszöt, és már be is nyitott a dolgozószobába.Erik az íróasztalnál ült és csodálkozva nézett fel. Másfél éve nem látta a lányt. Amióta

elküldte, nem jelentkezett. És most egyszerre beállít.Ragyogóan elegáns, divatos kalapban, drága prémmel a vállán.– Hello, Erik! Zavarok…?– Nem. Néhány percem mindig akad. Hogy vagy, Margaret?– Köszönöm, jól.– Látom, nagyon elegáns vagy! Lehet, hogy férjhez mentél egy gazdag emberhez?– Még nem… Csak fogok…– Hát ennek örülök. Gratulálok! Ügyes lány vagy…– Ügyesebb, mint gondolnád, Erik…! Miközben ezt mondta, mintha jelentőségteljesen megnyomta volna a szavakat. Aztán

könnyedén ledobta a prémet az egyik fotelra, a másikba pedig leült. Keresztbe rakta a lábát, szűk szoknyája jóval térden felülre csúszott fel.

– Remélem, leülhetek egy kicsit?– Természetesen.– Mulatságos nem? Illedelmesen megkérdezem, hogy leülhetek-e ugyanebben a szobában,

ahol valamikor lefeküdtem… Azon a díványon, emlékszel, Erik?– Emlékszem – mondta hűvösen a férfi. Majd hirtelen a karórájára nézett. – Sajnálom,

Margaret, de várok valakit…– Szóval, menjek? Ez azt jelenti?– Tudhatod, hogy szűkös az időm.

137

– Tudom. De a páciens, az várhat. Az nem olyan fontos, mint én. Igenis, én… Egy meglepetéssel fogok neked szolgálni, Erik, egy nagy meglepetéssel!

– Halljuk.– Te másfél év előtt kirúgtál. Igaz? Kirúgtál, dacára, hogy nemcsak a titkárnőd, de a szeretőd

is voltam… Három nappal a kirúgás előtt még itt, ezen a díványon…– Közönséges vagy, Margaret! Nem rúgtalak ki, hanem jobbnak láttam, ha véget vetek ennek

a…– És véget vetettél, igaz? Legalábbis te azt hiszed, hogy véget vetettél. Tévedsz, Erik!

Tévedsz! És most jön a nagy meglepetés! El fogsz venni feleségül! Bizony! Akármilyen közönségesnek is találsz… És akármennyire nincs is kedved hozzá! Kénytelen leszel! És a meglepetés…

– Sejtem, Margaret… Azt fogod mondani, hogy gyereket szültél kilenc hónappal a távozásod után. Az apa természetesen én vagyok, és az egész ötletet egy ügyes ügyvéddel együtt főztétek ki.

– Nem, Erik, gyerekről szó sincs. Ezt az ütőkártyát, sajnos, kihagytam. Elég hülye voltam… Emlékszel még az első évben? Hogy meg voltunk ijedve és akkor adtál nekem valami erős injekciót. Ahelyett, hogy elvetettem volna magam, és ma már itt ülnék a Park Avenue-n, mint Erik Nilsen felesége… De ami késik, nem múlik! Szép gyerekeink lesznek, efelől ne aggódj!

– Aggódni, úgy látom, csak az elmeállapotod miatt kell…!– Ne fölényeskedj, Erik! Most jön a meglepetés… Most jön az a pillanat, amikor választhatsz.

Divatos pszichoanalitikus, jó hírű rendelő, a legelőkelőbb páciensek, és… És én, mint feleség. Szép vagyok, fiatal vagyok… De ha nem kellek, ha nem veszel el, akkor véged van. Bezárhatod a rendelőt, soha az életben nem látsz egy pácienst, a botránnyal tele lesznek a lapok…

– Milyen botránnyal, ha szabad kérdeznem?– Idefigyelj, Erik! Jól figyelj, mert a jövőd, a karriered ettől függ! Én néhány héttel ezelőtt

megtaláltam azt a kulcsot, amit, mikor még itt voltam, elvesztettem. Egy régi retikülömben volt. Ez a kulcs adta az ötletet, hogy… Hogy eljöjjek hozzád, hogy meglátogassalak… Persze rendelőóra után… Mikor egyedül vagy… De nem voltál itthon. Kicsit körülnéztem… Nemcsak a szobában, de az íróasztalodban is.

– Mit mondasz? Az íróasztalomhoz merészeltél nyúlni?– Merészeltem, Erik! Sőt el is vittem néhány érdekes feljegyzést. A pácienseid önvallomásait.

Mondhatom, érdekesek! Meglepőek…– Margaret, ne folytasd! Majd a rendőrségen! Betörtél a lakásomba, és elloptál iratokat, hogy

megzsarolj! Ha tudnád, hogy ezért hány évet kaphatsz, nem tetted volna.– Nem ijedek meg, Erik! Te annál okosabb vagy, mint hogy a rendőrséget ebbe bevond! Az

iratokat nem loptam el, mert mind itt vannak hiánytalanul. Mind! Két nappal később mindent visszahoztam, pontosan a helyére tettem, úgyhogy nem jöhetsz rá, melyik volt nálam. Melyikről csináltattam fotókópiákat…

– Ezt tetted, Margaret?– Pontosan ezt. Ha feleségül veszel, Erik, ez lesz a nászajándékom. Az előkelő pácienseid

önvallomásai. De ha nem… Nos, akkor komoly pénzhez juthat szegény kis Margaret. Kifizetheti ezt a szép nercstólát, vehet egy szép sportkocsit, elmehet vakációzni Európába…

– Elég! Elég, mert elvesztem a türelmemet! Röviden mondd meg, hogy mit fizessek neked, és aztán takarodj innen!

– Ne fizess! Tőled én nem kérek pénzt! Tőled azt kérem, hogy vegyél feleségül! Ha pénzt akarok, akkor a milliomosnő Maudhoz megyek. Az ő önvallomása is nálam van. Mit gondolsz, mit ér meg neki, hogy ne tudja meg az egész világ, hogy a Broadway sarkán fogja a férfiakat, és elmegy velük a garniszállóba. Vagy mit ér a bankelnök úrnak, ha nem derül ki róla, hogy fiatal néger fiúkról ábrándozik? És az énekesnő karrierjének használ-e, ha kiderül, hogy kleptomániás, és még a sótartókat is ellopja az étteremben. Ezek fizetnek, ne félj!

Erik nem vesztette el az önuralmát. Nyugodtan és fölényesen nézett a lányra, pedig tudta, hogy mindaz, amit mond, igaz. És hogy a karrierjének tényleg vége, hacsak egyetlen páciensénél is

138

megkísérli a zsarolást. Becsukhatja a rendelőt, mindaz, amit eddig elért, odavész… Hiába tanult, hiába dolgozott, minden, minden hiába…

– Nos, Erik? Mérlegeled a lehetőségeket?A férfinak egyetlen arcizma sem rándult. Hideg, átható tekintetéből semmit sem olvashatott ki.

Hogy a keze ökölbe szorul a tehetetlen dühtől, azt nem vehette észre.Most kacéran rámosolygott, egy kicsit még feljebb húzta a szoknyáját, hátradűlt a fotelban.– És mellesleg, szeretlek, Erik, ha nem tudnád!– Ez kedves – jegyezte meg jéghideg gúnnyal a férfi.A tekintetét most elfordította a lányról, egyszerűen nem bírt ránézni ebben a pillanatban. A

tekintete most végigsiklott az íróasztalon, a felhalmozott mai postáján, amelyet Miss McCornick idekészített.

A sok boríték között Ott rikított egy lap, azúrkék tenger, azúrkék ég, Hawaii… Cynthia lapja.– Sajnálom, Margaret, de nem vehetlek feleségül. A bigámiát is büntetik, nemcsak a zsarolást.

És én megnősültem.– Nem igaz! Arról tudnék!– Senki nem tudja még. A legnagyobb titokban történt.– Hazudsz, Erik! Kit vettél volna el? Kit…?– Cynthiát… Mr. Merlyn elvált feleségét.

XXXIV.

Ronald Merlyn már nem járt a jachtklubba. Nem akart összetalálkozni Zizivel. De máshová sem járt, legszívesebben otthon ült a Hotel Savoy Hiltonban, és ivott.

Már tudta magáról, hogy alkoholista, de remélte, hogy mások még nem tudják. A hivatalában mindig józan volt. De délután már alig bírta, már szenvedett. Már nézte az órát, és aztán sietett haza, inni…

Gyakran előfordult, hogy az éjszaka közepén felriadt a mély, kábult álmából, és akkor vette csak észre, hogy ruhástul dőlt az ágyra, vagy hogy a fotelban ülve aludt el.

Tudta, hogy ez tragédia. Tudta, hogy ez betegség. Minden cikket az újságokban, ami az alkoholizmusról szólt, elolvasott.

Mikor kezdődött ez és hogyan? És ki az oka?Lehet, hogy Cynthia?Lehet, ha együtt maradtak volna, soha nem nyúlt volna az italhoz. Soha?Már ivott azelőtt is, persze csak egy-két koktélt. Csak annyit, mint a többiek. És még

régebben, ott Irakban. Ott tényleg nem volt más, csak az a jeges whisky. Nem volt nő, nem volt szerelem, nem volt szórakozás, csak a kantinban az ital.

Aztán jött a szerelem. Catherine…Akkor leszokott az italról, egyáltalán nem is kívánta. Már csak Catherine-t kívánta, csak őt…Mostanában gyakran gondolt rá. Furcsa ez, hogy éveken át alig jutott eszébe. Amíg Cynthiával

boldogok voltak. És addig sem, amíg Zizivel ez a dolog tartott… Ez a szégyenletes, nyomorult komédia…

Egy naiv iskolás fiút sem lehetett volna így becsapni, így megtéveszteni, ahogy őt ez a kis szemét…

A grófnő.Még a lehelete is hazugság volt. Amit Cynthiáról mondott, az volt a leggyalázatosabb

hazugsága. Hogy Cynthia ölte meg Irénét…És nyilván ő terjesztette a jachtklubban, csakis ő… És milyen szomorú ez, milyen

megdöbbentő, hogy elhitte neki. Mindent elhitt.

139

Ha Cynthiára nézett, egy gyilkost látott benne. Voltak pillanatok, amikor szinte borzadt tőle. Cynthiától, akit úgy imádott valamikor…

Talán ott hibázott el mindent, hogy nem beszélt vele nyíltan, nem kérdezte meg, csak mindig célzásokat tett Irénére, és Cynthia elutasító válaszai még gyanúsabbá tették az egészet.

És a rejtély, amire gyakran hivatkozott. A titok, ami elválasztja őket.Milyen titka lehetett Cynthiának…?Szomorú, magányos estéken, ahogy ott ült a hotelszobájában, a whiskyje mellett, az egyre

bóduló öntudatába újra és újra kínzóan vágott bele ez a kérdés, mi lehetett Cynthia titka…?A válás óta nem találkoztak. A kicsi Ronnyt elküldte hozzá minden vasárnap délelőtt, de csak

eleinte. Most már hónapok óta a gyereket sem láthatta, az ólomkatonái, a játék vonata ott vannak érintetlenül, még nem is játszhatott velük.

„Van egy fiam, szép, kicsi fiam, de azt se tudom, hol van – gondolta keserűen. – Hová vitte Cynthia? Utazgat összevissza, van pénze rá bőven.”

Olykor úgy érzi magát, mint egy koldus, amikor odamegy a Central Fark South-i házhoz érdeklődni, és a doorman elutasítja.

– Sajnos, Mrs. Merlyn nincs New Yorkban.Rosszabb neki, mint egy koldusnak. Az, ha nem kap könyöradományt az egyik háznál, kap a

másiknál. De ő, ő, Ronald Merlyn, ő csak ott kaphat, ott, a Central Park 240-ben, ahol egy kis szeretetet akar a saját fiától, a saját gyerekétől.

Ivott…A negyedik pohár után már jött az a zsongító, kellemes kábulat. Már nem is fájt semmi… Se

Cynthia, se Zizi…Ez az elrontott, szerencsétlen élet, amit ő maga rontott el, és amit talán még rendbe lehetne

hozni. Miért ne?Az ötödik whisky után már szinte rózsásnak látta a helyzetet. Majd valahogy megint csak

összekerülnek Cynthiával, minden úgy lesz, mint régen…Délután, ha hazajön a hivatalból, a kis Ronny fog elébe futni, és Cynthia fogja várni… Várni a

régi szerelemmel.Cynthia…Édes, egyetlen Cynthia…A pohár leesett a földre, a jégdarabok szétgurultak a szőnyegen.A bárszekrény tükrében egy sápadt arcú férfi nézett szembe önmagával.De nem látta magát világosan. Nem…Ahhoz egy véletlenre volt szüksége, hogy végighallgasson egy beszélgetést.A Rainbow Roomban löncsölt, de nem a megszokott asztalánál, hanem háttal mindenkinek,

behúzódva egy kis sarokasztalhoz. Közben újságot is olvasott, ami nem lett volna illő, ha a többiekkel eszik.

– … sajnálom Ronald Merlynt, olyan remekül indult. Már Bagdadban főmérnök lett, egész fiatalon. Aztán Londonban, micsoda jövő várt rá. Mikor ide került New Yorkba, milyen más ember volt, emlékszel? Még nem ivott. Rendben volt az élete, de most, úgy látszik, nincs. A házassága felbomlott, az eljegyzése is azzal a grófnővel. Az ilyen emberek egy szép napon golyót eresztenek a halántékukba, és azzal megoldják az összes problémáikat…

Ronald ezen az estén nem ivott.Ott állt a bárszekrényén a bontatlan nagy üveg whisky, egy finom, importált vodka, a

Bourbon, ott sorakoztak hívogatólag, szinte kellették magukat, de Ronald nem nyúlt hozzájuk. Nem.

Ma először nem.Hirtelen elhatározással becsengette a szobalányt.– Rose, kérem! Ezeket az üvegeket vigye ki innen!– Hová vigyem?

140

– Ahová akarja. Magáé, Rose!– Nekem tetszik adni, Mr. Merlyn? Ezt a sok, drága italt?– Mondom, hogy vigye!Ronald szinte megkönnyebbült, ahogy az üres bárszekrényre nézett. Ez volt az első lépés,

gondolta magában. Az első lépés, vissza a rendes kerékvágásba, vissza az életbe. Vissza Cynthiához…

Ma megint elmegy, megpróbálkozik. Hátha ezúttal szerencséje lesz. Hátha Cynthia itt van New Yorkban.

Telefonálni nem is próbált. A régi számot már megváltoztatták, az újat pedig nem tudta.„Ma valaminek történni kell” – ez volt az érzése.Nem ment be a garázsba a kocsijáért, csak egy taxit fogott. Ahogy végigrobogtak a

Broadwayn, szinte meglepte, hogy micsoda élet van. Még világos volt, csak fél hét, de már szikráztak a fények, a neonreklámok, a tömeg hullámzott, mozikból ki és be, színházakba, éttermekbe. Mintha senkinek sem lenne más dolga, mint szórakozni, rohanni az élet után, nehogy lekéssen valahonnan, nehogy elmulasszon valamit, csak kihasználni minden pillanatot.

Ronald ebben az órában mindig otthon ült a hotelszobájában, egyedül. Egyedül az italával.Ennek most vége. Egyszer s mindenkorra vége.A Central Park South-on a taxi megállt a 240-es ház előtt. Ronald kifizette a sofőrt. Valahogy

olyan biztos volt benne, hogy most, most nem hiába jött.De tévedett.– Mrs. Merlyn nincs New Yorkban – közölte a doorman.– Hol van? Nem tudja?– De igen, uram. Hawaiiba utazott…Ronald megköszönte a felvilágosítást, és lassan, sétálva megindult a Central Park South-on.

Még nem tudta, hogy hová megy, mit kezd az estéjével.Cynthia tehát Hawaiiban van.Valamikor, talán az első évben, amikor itt voltak, együtt tervezgették, hogy el kellene menni

Hawaiiba… Akkor még nem is tartozott az USA-hoz, még nem volt az ötvenedik állam. Együtt álmodoztak Hawaiiról, hogy milyen szép lenne… Igen. Szép lett volna…

És miért ne lehetne most megvalósítani? Miért ne ülhetne fel holnap egy jetre, és mehetne le ő is… Tizenkét óra csak az út, a gép le sem száll San Franciscóban.

Cynthia hol lehet? Csakis Honoluluban, és csakis a Waikiki Beach valamelyik nagy hoteljában. Nem lesz nehéz megtalálni…

Ronaldot egészen felvillanyozta ez az ötlet. Most már meggyorsította a lépteit, mintha ezáltal is előbb látná viszont Cynthiát…

Ahogy a Hotel Saint Moritzhoz ért, hirtelen kedve támadt kiülni a teraszra és meginni egy kávét. Szerette ezt a helyet, egy időben Cynthiával együtt gyakran jártak ide. Ez egy darab Európa, állapították meg, ez az egyetlen kávéház New Yorkban, amelyik kint van a járdán, valahogy olyan, mintha Párizsban lenne az ember.

Leült egy asztalhoz, és várta a pincért. A szomszédos asztalnál egy idősebb úr ült és valami koktélt ivott. A metszett pohárban csillogott az aranyló ital és szinte szikráztak a jégdarabok.

Ronald ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy ő is igyon valamit.– Kérek egy Martinit…!Miközben felhajtotta, nem gondolt rá, hogy egy órával ezelőtt a szobalánynak adta az egész

italkészletét. Nem gondolt semmire, egyszerűen csak jólesett az ital.Könnyűnek érezte magát, majdnem vidámnak. Most átnézi az újságokat, aztán beül valahová

vacsorázni. Holnap reggel pedig benéz az utazási irodába, ma már késő. Ilyenkor zárva vannak. Holnapután pedig már repül Hawaiiba…

Megkeresi Cynthiát. Ha nincs Honoluluban, valamelyik szomszédos szigeten, valahol csak megtalálja… Micsoda romantikus találkozás lesz. Egy évvel a válásuk után…

141

Rendelt még egy Martinit.A pincér újságokat is hozott. Ronald csak átfutotta. Az első oldalon a mindennapi jelentés volt

Elisabeth Taylor és Burton szerelmi ügyéről. Nagyobb betűkkel hozták a római flörtöt, mint bármely világkrízist okozó hírt. A következő oldalon az e heti kéjgyilkosság tetteséről nyilatkoztak a szakértők. Természetesen kiderült, hogy elmebeteg, és nem lehet felelősségre vonni. Szanatóriumba fog kerülni, ahol az adófizetők pénzén kezelgetik pár évig, akkor kiengedik és folytathatja a kéjgyilkosságokat. A harmadik oldalon Jackie Kennedy televíziós szereplését kritizálták, a negyedik oldalon néhány sor az algíri vérengzésekről, a vietnami harcokról, a berlini falról, egy szépségversenyről, a víkend várható autóbaleseteiről. Ronald már éppen félre akarta tenni az újságot, mikor megpillantotta benne Catherine képét.

WILLIAM WOOD, A KIVÁLÓ ANGOL ÍRÓ

MEGÉRKEZETT NEW YORKBA, TÜNDÖKLŐEN SZŐKE FELESÉGÉVEL…

Ronald nézte a képet, nézte Catherine-t, ahogy mosolyog egy virágcsokorral a kezében az idlewildi repülőtéren.

Nézte az írót, az is mosolyog. Szimpatikus aggastyán.Tehát itt vannak New Yorkban. Az újság azt is megírta, hogy a Waldorf-Astoriában szálltak

meg.Érdekes. Ha most beülne egy taxiba, innen éppen tízpercnyire van a Waldorf-Astoria…

Különös ötlet lenne, ha felkeresné Catherine-t…De ma, úgy látszik, a különös ötletek napja van, állapította meg magában, és megivott még

egy Martinit.Ahhoz, hogy Cynthiát viszontlássa, ötezer mérföldet kell repülnie. Ahhoz, hogy meglátogassa

Catherine-t, csak egy tízperces útra volna szükség.De mi értelme volna meglátogatni Catherine-t? És egyáltalán, mit szólna Mr. Wood, a

világhírű író?Végre is Amerikában vagyunk, ahol a válások olyan mindennapiak, hogy volt férjek és volt

feleségek lépten-nyomon találkoznak. Van úgy, hogy ugyanabba a társaságba járnak, gyakran flörtölnek egymással. Itt senki sem csodálkozik semmin. Tényleg, Amerikában ez a legnagyszerűbb. Ha valaki hálópizsamában menne végig a Broadwayn, fején cilinderrel, még csak meg sem fordulnának utána.

Londonban viszont, ha az utcán egy gentleman karjára nincs ráakasztva az ernyő, azt hiszik, hogy hülye.

Ronald még egyszer megnézte a képet. Catherine-t, a virágcsokorral, tündöklő szőkén…Mit mondana William Woodnak? Egy író biztosan megértő, és amellett kedveli a regényes

helyzeteket. Bemutatkozna neki. – Ronald Merlyn vagyok. Különösebb nevezetességem, hogy Catherine a feleségem volt hat

éven át. Aztán egy napon elváltunk. Catherine feleségül ment önhöz, kedves világhírű író úr… Én pedig? Nos, én, én feleségül vettem egy Cynthia nevű fiatal hölgyet, gyerekünk is született, boldogan éltünk, amíg csak… Amíg csak valahogy vége nem lett a boldogságunknak. Cynthia elvált tőlem és jelenleg Hawaiiban van. És én, kedves igen tisztelt író úr, ez magának való téma, mert romantikus, én éppen most készülök utána repülni Hawaiiba… De miért látogatom meg most önöket? Miért…?

Ezt kérdezte magától a taxiban is, miközben a Waldorf-Astoriába vitette magát. A három Martininek már megvolt a hatása. Már az a jóleső, zsongító, kellemes érzés volt benne, de még nem volt részeg. Nem.

A Waldorf-Astoriában előbb megivott egy erős kávét, csak aztán érdeklődött Mr. és Mrs. William Wood után.

142

– Mr. Wood félórával ezelőtt elment. De a lady, ő éppen itt jön.Igen, itt jött Catherine a hallban. Fekete ruhában volt, nagyon karcsúnak látszott. Fekete

bársonykalap volt rajta, ez még kiemelte a szőkeségét. Még mindig szép, állapította meg Ronald.– Catherine!Az asszony ránézett.Meglepetés és valami kelletlen csodálkozás volt a tekintetében, de a hangja fegyelmezett volt

és hűvösen udvarias.– Ronald? Énrám vársz itt?– Igen, Catherine. Látom, jókor jöttem, vagy sietsz valahová?– Nem sietek… – volt a bizonytalan válasz.– Remélem, nem baj, hogy felkerestelek? De megláttam a képedet az újságban, és arra

gondoltam, ennyi év után miért ne beszélgethetnénk egyszer…– Miért ne… – ismételte Catherine. – Üljünk le valahol, Ronald. Van egy félórám a számodra.– Menjünk be a Peacock Alleybe.– Mehetünk.Ahogy együtt beléptek a Peacock Alleybe, Ronaldon átvillant, hogy hányszor léptek be így

együtt Bagdadban, mint férj és feleség, különböző helyekre… És hogy felfigyeltek az emberek, hogy felkapták a fejüket és nézték Catherine-t. Bámulták, csodálták Bagdad legszebb szőke asszonyát.

Most nem bámult senki. Néhány asztalnál ültek csak, meglehetősen üres volt a helyiség. A bejárattól jobbra egy csendes sarokba telepedtek.

– Koktélt parancsolnak? – érdeklődött a pincér.– Két Martinit – rendelkezett Catherine. – Vagy tévedek, Ronald? Úgy emlékszem, mindig

Martinit szoktál inni!– Igen. Azt…Nézte az asszonyt, és olyan furcsa volt, hogy nem érzett egyáltalán semmit. Úgy látszik, egy

szerelem teljesen el tud múlni. Bár lehet, hogy csak akkor, ha jön utána egy másik szerelem. És Catherine után jött…

– Nos, Ronald, minek köszönhetem, hogy meg akartál látogatni? Igazán kedves tőled – tette hozzá, hogy enyhítse a túl hűvös hangot.

– Megláttam a képedet az újságban, Catherine, és ez adta az ötletet. Itt vagy New Yorkban, miért ne üdvözöljelek.

– Kedves tőled. Én is gratulálok neked, hallottam, hogy ismét megnősülsz. Santuanni grófnőt veszed el…

– Hol hallottad ezt?– Kicsi a világ, Ronald! És a grófnőt mindenütt ismerik. Főleg a Riviérán, ahol mi élünk

Williammel.– Tévedés! Santuanni grófnő és én már nem is találkozunk.– Miért?– Ne beszéljünk róla.– Sajnálom, Ronald. Azt hittem, most végre boldog leszel! Azt hittem, Santuanni grófnő az,

akiben megtalálsz mindent. Amit hiába kerestél nálam és talán Cynthiában is. Bevallom, nagyon elszomorított, mikor megtudtam, hogy elváltatok… Nagyon! Jobban, mint gondolnád…!

– Honnan értesülsz te mindenről, Catherine? Ami New Yorkban történik, az én életemben, azt te ott, a francia Riviérán azonnal megtudod?

– Úgy látszik, igen… – mosolygott Catherine, most már inkább szomorúan, mint gúnyosan.– Hát ha mindent akarsz tudni rólam és esetleg érdekel, Catherine, akkor megmondhatom

neked, hogy… Még mindig szeretem Cynthiát. És éppen ma délután határoztam el, hogy Hawaiiba repülök, mert ő ott van… És megpróbálom újrakezdeni vele…

– Ne próbáld meg, Ronald! Úgysem fog sikerülni…

143

– Ezt miből gondolod, Catherine? Hiszen éppen az imént mondtad, hogy elszomorított, mikor megtudtad, hogy elváltunk.

– Igen. Mert így az én áldozatom hiábavaló volt…Catherine lehajtotta a fejét, a bársonykalap karimája így eltakarta az arcát. Mikor újra

felnézett, csupa könny volt a szeme. Ez a könnyfátyolos kék szempár olyan kísértetiesen emlékeztetett Cynthia tekintetére, hogy Ronald szinte megborzongott.

„Túl sokat ittam” – gondolta magában.– Nincs értelme tovább titkolózni…! Azt hiszem, Ronald, legjobb, ha most elárulok neked

valamit… Egy titkot, ami tönkretette az én életemet, a tiédet is és főleg Cynthiáét…– Miféle titokról beszélsz, Catherine? Úgy teszel, mint Cynthia, ő is azzal gyötört, hogy

valami titka van, az választja el tőlem.– Igazat mondott. Az választotta el tőled, az tette tönkre a házasságotokat… A titok, amelyre

rájött. Rádöbbent egy napon.– Mire, az istenért? Mire?– Hogy én… Én az anyja vagyok.– Te Cynthia anyja vagy? Ezt nem értem! Esküszöm, nem értem!– Egyszerű pedig… John Burlingham előtt már volt egy férjem. Úgy hívták, hogy Konsztantin

Doanidész. A kislányomat pedig Cynthiának hívták… Négyéves volt, amikor azt sürgönyözték nekem, hogy meghalt. Egy életen át gyászoltam belül a szívemben. Nem beszéltem róla soha neked. Csak magamban gyászoltam, csak belül fájt. Londonban, amikor megláttalak a Bond Streeten karonfogva egy nővel, felfogadtam egy magándetektívet. Az jelentette, hogy egy Mrs. Charles O’Hara nevű fiatal özvegyhez jársz… Elmentem hozzá, hogy pénzt ajánljak fel, ha szakít veled. Szemtől szembe álltunk. Én, a negyvennégy éves feleség és ő, a huszonnégy éves szerető… Gyűlöltem, mert olyan fiatal, gyűlöltem, mert láttam, hogy gyereket vár és nem is titkolja… Aztán egyszerre megláttam a falon Konsztantin Doanidész fényképét, és rádöbbentem… Hogy ő, hogy ő Cynthia… A gyerekem! Az édes, szép, imádott, kék szemű gyerekem…

– Kék szemű… – ismételte Ronald szinte remegve. – A szemetek olyan egyforma, hogy sokszor azt hittem, káprázat játszik velem. Most is… Ahogy rám nézel, Catherine… Az ő szemével, az övével nézel most rám!

– Igen, Ronald, akkor félreálltam az utatokból. Azt akartam, hogy boldogok legyetek! Semmi mást nem akartam, csak a ti boldogságotokat…

– És boldogok is voltunk, Catherine!– Igen. De csak addig, amíg Cynthia nem jött rá, hogy ki vagyok én. Akkor a lelkiismerete

kezdte gyötörni, attól kezdve elidegenedett tőled, és… Eljött hozzám ide, ugyanide, a Waldorf-Astoriába… A kicsi Ronnyt is elhozta. A fiadat, Ronald. A te fiadat…

– Catherine…– Ne mondj semmit! Itt szavak úgysem segítenek. A sors egy különös tréfát űzött velünk…

Mindhármunkkal, Ronald! Bele kell nyugodnod, hogy elvesztetted Cynthiát, akárhogyan is szereted… Mint ahogy én is belenyugodtam, hogy elvesztettelek téged. Akkor ott Londonban… Az élet megy tovább. Isten megbocsátja a mi vétkeinket, de mi is bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek… És most menj el, Ronald, menj! Az én erőmnek is van határa… Ne akarj engem soha többé látni…

– Mindig látni foglak, Catherine… Örökké látni foglak, ha nem is találkozunk többé.

XXXV.

A Maui Palms Hotelban pontosan ugyanaz történt, ami a repülőgépen…

144

Mikor Tibor megkérdezte, hogy van-e tengerre nyíló szobájuk, a filippínó titkár mézédes mosollyal válaszolta, hogy van. Gyönyörű erkélyes, és most is szintén nászutasok voltak benne. Még hozzá is fűzte, hogy „ezt a lakosztályt igyekszünk fenntartani nászutas pároknak!”.

Tibor közölte a titkárral, hogy téved, a szoba csak a hölgynek kell. Neki megfelel egy akárhová nyíló szoba is.

– Azt hiszem, Cynthia, helyes lenne, ha kitennék egy táblát a nyakamba, a figyelmeztető felirattal, hogy nem vagyunk nászutasok! Hogy a hölgynek csak egy ismerőse vagyok. Méghozzá egy olyan ismerőse, akire emlékezni se fog, ha elmegy Hawaiiból…

– És ha nem megyek el Hawaiiból?– Három hét múlva elmegy, nem?– Lehet, hogy nem… Olyan szép itt… Arra gondolok, kellene vennem egy villát Honoluluban,

és itt élni. Van egy rendes iskola, ahová járathatnám a kisfiamat?– Iskola? Egyetem is van!– Azt tudom. De valahogy jobbnak látom az ötéves fiamat egyelőre nem az egyetemre

beíratni…Ezen nevettek, de mindketten érezték, hogy a nevetés mögött van valami… Tibor azt a

felujjongást akarta palástolni, amit érzett. Cynthia itt akarna maradni… Itt…Cynthia túl gyorsan kezdte indokolni, hogy mi adta neki ezt meglepő ötletet…– Nem tartozom sehová és senkihez. Kiválaszthatom azt a helyet, ahol a környezet tetszik

nekem. Először azt terveztem, hogy visszamegyek Athénba, hiszen ott a gyár, amit örököltem. De a sok tragikus emlék visszariaszt. Meg kell próbálnom elfelejteni mindazt, tehát nem mehetek éppen oda. Ugyanez van Kairóval is, ha ott élnék… Londont sosem szerettem. A köd, a szürkeség, az örökös eső nem való olyan valakinek, aki a Földközi-tenger napsütésében nőtt fel. New York pedig… Egyelőre ott van a lakásom, az otthonom, de… Nem akarnék ott folyton összetalálkozni Ronalddal.

– És Erik Nilsennel?– Hogy jut eszébe ezt kérdezni?– Ne haragudjon, Cynthia… De ma is írt egy lapot neki. Vagy nem?– De írtam neki. Ne felejtse el, neki köszönhetem, hogy itt vagyok. Az ő ötlete volt.– És ő mikor jön?Cynthia nem válaszolt. Pedig milyen egyszerű lett volna, ha megmondja, hogy éppen azt írta

Eriknek, hogy ne jöjjön… Már másodszor írta neki. Tulajdonképpen nem is volt tisztában vele, hogy miért nem akarja, hogy jöjjön. Mikor New Yorkban Erik azt mondta, hogy becsukja a rendelőjét egy hétre, és Hawaiiban fog vakációzni, olyan nagyszerű ötletnek tartotta. Mindent megnéznek együtt, nem lesz egyedül…

De most valahogy másként látta az egészet. Zavaró lett volna, ha itt van… Egyáltalán, mintha most másképpen látná Erik Nilsent, mind eddig… Nem is annyira szimpatikus. Túl fölényes, túl fontoskodó. A tekintetében az a fürkésző, átható hidegség, mint egy élő röntgengép, aki belenéz mindenkibe. Az ő lelkébe is belenézett, és jó érzés volt, hogy van valaki, akihez gátlás nélkül őszinte lehet. Mert megértő… Megértő, hiszen az a szakmája. Sohasem lehet tudni, hogy mit gondol, mit érez. Milyen más ez a fiú… Egyszerűen ki lehet olvasni a szeméből, amit gondol. Most például féltékeny. Az előbb viszont, amikor megmondta, hogy esetleg itt marad Hawaiiban, az előbb… Szinte felragyogott az arca. Annyira örül, annyira boldog, de hát miért? Miért…? Egy ilyen fiúnak olyan rengeteg nő akad itt, húszéves lányoktól kezdve. Mint az a szőke ikerlány például, akivel első este látta a Royal Hawaiianben…

– Min gondolkozik, Cynthia? Hogy mit mondjon nekem erről az Erik Nilsenről?– Miért kellene róla mondanom valamit? Jó barátomnak tartom, nemcsak orvosomnak.– És szereti?– Meglepő dolgokat kérdez! Ha kicsit gondolkozna, rájöhetne valamire!– Mire, Cynthia?

145

– Arra, ha fontos lenne nekem Erik Nilsen, akkor New Yorkban maradnék, és nem is jutna eszembe, hogy Hawaiiba költözzem.

– Cynthia…! Nem is merem elhinni, hogy ezt komolyan mondta, tényleg itt venne villát, hogy itt éljen állandóan. Itt, ahol nincs semmi társasága…

– A társaság engem nem vonz túlságosan. Talán mert fiatal lány koromban olyan visszavonultan éltem apámmal, megmaradt bennem ez az idegenkedés a zajos társas élettől. Hazugságra és hízelgésre épül az egész, a talapzata csupán az érdek. Nincs igazam?

– De. Én is többre becsülök egy-két igazi barátot, mint egy halom embert összecsődítve.– Egy barátom már van Hawaiiban. Maga, Tibor. Majd gyakran eljön hozzám, és ha

megnősül, elhozhatja a feleségét is. Mint ahogy New Yorkban elhozta a magyar menyasszonyát…

– Nem nősülök meg. Csak ha valami csoda történik.– Maga hisz a csodákban?– Hiszek. Mióta itt összetalálkoztunk, Cynthia. Itt Hawaiiban…Rajongva nézett fel az asszonyra, egy alacsony kerti széken ült, a lábánál.A tekintetéből valami olyat olvasott ki Cynthia, hogy szinte zavarba jött. Mit válaszoljon erre?

Mit mondjon?Hirtelen felkelt, mintha most jutna az eszébe valami.– Felmegyek a szobámba átöltözni! Nem arról volt szó, hogy elmegyünk valami Lahaina nevű

városkába?– Mehetünk, ha érdekli magát…– Nagyon is érdekel!Cynthia felsietett a szobájába, Tibor lent maradt a teraszon.Mulatságos volt, hogy fentről, az ablakából pontosan lelátott a teraszra. Látta, ahogy Tibor egy

jeges papayát rendel, a hosszú szalmaszállal szórakozottan játszik, majd összetördeli, és egy C betűt formál belőle az asztalon.

Cynthia furcsa melegséget érzett a szíve körül.„Ha húszéves lennék, bolondul beleszeretnék ebbe a fiúba – döbbent át rajta. – Bolondul…

Talán úgy, mint Charlesba…”Hátrament a szobába a tükre elé. Megigazította a haját, aztán egész közelről megnézte az arcát.Ebben a pillanatban, talán először az életében, megörült annak, hogy szép. Az arca pontosan

olyan volt, mint húszéves korában. Pedig azóta kilenc év telt el.Felvett egy fehér santungruhát, ha esetleg ott vacsoráznak, ebbe beülhet bárhová. Mikor már

lement a lépcsőn, jutott az eszébe, hogy Tibor is fehér santungöltönyben van.Tibor azonnal észrevette. Felcsillanó szemmel mondta: – Megint egyformák vagyunk!A térképen kitanulmányozták, merre kell menni Lahainába. Ezúttal Cynthia vezette a kocsit. A

sziget nyugati részén, az Amalfi Drive-on robogtak végig. A táj trópusi szépsége már olyan volt, mint talán csak Tahitiben.

– Gyönyörű? – mondta Cynthia.– Gyönyörű… – ismételte Tibor is, miközben ügyet sem vetett a tájra, csak őt nézte. Igen,

folyton csak őt, és ez valahogy zavarta most Cynthiát.Hamar olyan témáról kezdett beszélni, ami kizár minden személyi vonatkozást.– Tulajdonképpen mi van Lahainában? Látunk ott valami érdekeset?– Hogyne. Sok mindent… Lahaina volt a fővárosa a hawaii királyságnak. Ide jöttek az első

misszionáriusok, ők keresztelték meg az anyakirálynőt, Keopuolanit, ő volt az első bennszülött, aki felvette a keresztségét. Itt volt az első iskola, és itt szerkesztették az első újságot is. Most múzeumot rendeztek be benne. Majd meglátja…

Elég hamar odaértek. Cynthia csodálkozott, azt hitte, sokkal hosszabb lesz az út. Mintha most indultak volna, és már ott is vannak.

146

Lahaina különös kis város volt. Mintha az évszázadok nyomtalanul múltak volna el felette, mintha itt megállt volna az idő.

A nők nagy része muumuut viselt.– Egy kicsit olyan ez, mint egy panoptikum. Szinte furcsa, hogy az alakok nem viaszból

vannak, hanem mozognak és élnek.– Méghozzá hogy mozognak, nézze…!Két lány jött szembe, ezek is muumuut viseltek, de úgy riszálták a csípőjüket, mintha minden

lépésnél hulát táncolnának. A nyakukba viráglei volt akasztva, hosszú, fekete hajuk majdnem a csípőjükig ért.

Ez a muumuu sehogy sem tetszett Cynthiának.Olyan ez, mint egy alaktalan zsák, semmi formája sincs, csak éppen a tarka, rikító mintája

mutat valahogyan. Miért járnak ilyenben?– Ezt a divatot a misszionáriusok vezették itt be. Az ősi viselet más volt, mondjuk, nem

kimondottan a New Englandből jött puritánoknak tetsző. Bár takarékossági szempontból nem is lehetett rossz… A nők csak szoknyát viseltek, méghozzá zöld pálmalevelekből. Blúz nem is kellett, mert a virágkoszorú itt-ott elfedte a mellüket. Látja, ezeknek nem is kellett szabónőhöz menni, szedtek egy kis virágot, már kész volt a ruha…

Cynthia nevetett. Jókedve volt, most már egész délután mindenen nevettek. Lehet, hogy a grog volt egy kicsit erős, amit megittak, de ezt senki Lahainában nem mulaszthatta el, hogy betérjen a régi időkből itt maradt Old Whalers grog shopba, ahol az egykori tengerészek duhajkodtak valamikor. Itt levelezőlapokat is árultak és különböző fából faragott primitív szobrocskákat.

Cynthia vett egy lapot, és félrehúzódott egy másik asztalhoz, hogy megírja.Tibor meg volt hökkenve. Ez tényleg furcsa. Kinek ír most, ki jutott az eszébe ilyen hirtelenül,

hogy abbahagyja a beszélgetést és félreül lapot írni.A jókedve, a vidám hangulata egyszerre elpárolgott. Ezt Cynthia pontosan láthatta is az arcán,

hiába próbálta elleplezni.– Kinek írt? – érdeklődött semlegesre sikerült hangon.– Egy fiatalembernek.– Nem akarok indiszkrét lenni, de… De ugye Erik Nilsennek?– Nem. Annál tíz évvel fiatalabb ez.– Ó! Egy másik rajongója? És legalább jóképű?– Nagyon jóképű. És kedves is…– És maga szereti is, Cynthia?– Persze hogy szeretem. Nem lehet nem szeretni, olyan kedves…Tibor szíven ütve nézett rá. De csak egy pillanatig, aztán igyekezett meglehetősen

kifejezéstelen arcot vágni.– Van nálam bélyeg – mondta hűvös udvariassággal. – Itt rögtön bedobhatjuk!– Erre nem kell bélyeg – nevetett Cynthia. – Én adom át személyesen!Tibor kezébe nyomta a lapot. Neki szólt… Nem állt rajta más, csak az, hogy:

Ezt a remek délutánt köszönöm, igazán jól mulatok magával! Mialatt ezt írom, látom, hogy mérgelődik!

Tibor nézte a betűket, aztán nézte Cynthiát, aztán az imént elhangzott szavakat próbálta kiértékelni… „Persze hogy szeretem…” „Persze hogy szeretem…”

Mint egy refrén úgy tért ez a három szó újra és újra vissza, közben persze igyekezett rendesen viselkedni, mert azért rájött arra is, hogy ez még nem jelent semmit, sajnos, semmit.

Cynthia maga sem értette, hogy juthatott az eszébe ilyen naiv vicc. És azt sem értette, hogy tulajdonképpen miért karol bele Tiborba, amikor kimennek a grog shopból, hogy gyalog elsétáljanak a főutcán a híres banánfához.

147

– Ez az egész dél-tengeri szigetvilág legnagyobb banánfája – magyarázta Tibor. – Még a múlt században ültették a protestáns misszionáriusok.

A fa körül egy csomó turista állt és fényképeket csináltak.Mi volt ezeken olyan mulatságos? Miért kellett folyton nevetniük valamin, láttak már eddig is

kétszáz fontos kövér hölgyet, virágfüzérrel hatalmas keblén, láttak nyomában baktató kis cingár férjet Aloha-ingben. Szigorú arcú angol vénkisasszonyokat, bédekkerrel a kezükben, lila orchideával az ősz hajukban, persze hogy láttak Honoluluban is, mindenütt, de most minden és mindenki olyan mulatságosnak látszott.

A múzeum is, a korallzátonyokra épített régi börtön, minden.– Nem fáradt még el, Cynthia? Mert este, ha visszamegyünk a Palmsba, ott tánc van. Ha volna

kedve.– Kedvem az volna, csak nem tudok táncolni.– Nem hiszem. Aki ilyen légiesen karcsú, csak nagyon jól táncolhat!– Én nagyon rosszul táncolok. Tudja, kislánykoromban apám nem engedett tánciskolába.

Mikor Charlesszal találkoztam, ő tanított meg… Aztán… Aztán már nem volt kedvem, nemhogy táncolni, de élni sem… Évek múlva, Ronalddal ha társaságba mentünk, néha táncoltam. Aztán jött az autóbaleset. Hosszú hónapokig bottal tudtam csak járni. Tánc…? Hogy én még valaha táncra gondoljak, olyan valószínűtlennek tűnt.

– A valószínűtlen dolgok a legszebbek az életben, Cynthia! Amiről nem is mer álmodni az ember, és egyszerre valósággá válik…

– Én, ha visszanézek az életemre, azokra az évekre…– Nem az évek döntik el, hogy valaki visszanéz vagy előre! Gondoljon a holnapra…– Helyes! Holnap Hawaii szigetére repülünk, erre fogok gondolni…Már megint mosolygott. És ez a mosoly valahonnan egész mélyen a lelkéből jött, még ő maga

sem tudott róla, mint egy belső fény, ami kisugárzik egy láthatatlan fényforrásból…Elég késő volt már, mire visszaértek a Maui Palmsba. A hotel teraszán már szólt a zene, a

lampionok fényében néhány pár andalgott a hawaii gitárok és ukulelék vontatott, édeskés dallamára.

– Tényleg nincs kedve táncolni? – kérdezte Tibor, miután befejezték a vacsorát.– Majd ha többen lesznek a parketton, és elvegyülhetünk köztük. Így félnék, hogy mindenki

észreveszi, hogy nem tudok…– Ne féljen, Cynthia! Ez se nem táncverseny, se nem vizsga!Felkeltek az asztaltól. Mikor Tibor átölelte Cynthia derekát, abban a pillanatban rádöbbent,

hogy ez, ez semmi esetre se tánc…Lehet, hogy másoknak az. De neki nem. Neki varázslatos csoda, hogy a karjában tarthatja,

egészen közel magához, mert hisz Cynthia valóban nem tudja a lépéseket, és engedelmesen hozzásimul, hogy vezethesse. Eddig csak beszélhetett hozzá, csak nézhette, legfeljebb megfoghatta a kezét, ha kisegítette az autóból, de most…

Magához ölelheti, az arcuk majdnem összeér, érzi a leheletét, érzi az egész édes, szép, gyönyörű teremtést, Cynthia Doanidészt, akibe olyan reménytelenül szerelmes…

Táncolnak.A hawaii melódia ritmusa lassanként Cynthia lépéseit is összhangba hozza, már nem is kellene

úgy magához ölelni, már nem. Már egész jól táncolnak így együtt.– Szép pár – mondja hangosan egy tapintatlan úr, és tapsolni kezd. Aztán még valaki tapsol.

Nekik, persze hogy nekik, mert nincs is már más a táncparketton.Tibor most veszi csak észre, hogy a zene elhallgatott.Zene nélkül táncoltak…Riadtan néznek egymásra, és visszasietnek az asztalhoz.– Rettenetesen szégyellem magam – mondja Cynthia. – De úgy el voltam merülve, úgy

figyeltem, hogy ne csináljak hibát.

148

– Én is úgy elmerültem, Cynthia… Abba a gyönyörűségbe, hogy magával táncolhatok…– Kétszer a lábára léptem, Tibor…– Már alig várom, Cynthia, hogy harmadszor is rálépjen… Remélem, nem tart soká a szünet.Cynthia mosolygott. Magában azt gondolta, hogy milyen édes ez a fiú… Micsoda furcsa

megállapítás ez egy fiúra. De az… És ha húszéves lennék, igen, húsz, akkor most valami bolond boldogságot éreznék… Mert boldogság mégiscsak létezik, van. Csak éppen meg kell találni valahol… Persze tévedés lenne, ha azt hinné, hogy… Hiszen ehhez a fiúhoz az a szőke lány való. Az a lány, aki most indul az életbe…

– Mondja, Tibor, nem hiányzik maga valakinek Honoluluban?– Nem tudom. Esetleg a főnökömnek, ha sok munka jött be a központból.– És annak a szőke lánynak? Miss Wilsonnak?– Geraldine-t gondolja…? Ő már nincs Honoluluban. Az ikertestvérével együtt elrepültek

Japánba.– És mikor jön vissza?– Nem hiszem, hogy visszajönne…– Nem? Hát nem vonzza őt senki vissza?– Miért érdekli ez magát, Cynthia?– Csak… Az az érzésem, hogy Geraldine Wilson nagyon illik magához…– Engedje meg, hogy én döntsem el, hogy ki illik hozzám…– Ki?Tibor nem válaszolt, sőt nem is nézett Cynthiára. Pedig pontosan ez volt az a pillanat, mikor

feltárhatta volna a szívét, mikor megmutathatta volna, hogy mi van belül… Szerelem. Reménytelen, lobogó, lángoló, fájó, kínzó szerelem…

Egyszerűbb, ha nem mond semmit. Így nem kaphat egy kedvesen, finoman hangzó kioktatást. Se egy csodálkozó tekintetet, amiből világosan megtudhatná, hogy túllépte a határt.

A következő táncnál már nem ölelte olyan szorosan magához Cynthiát. Igyekezett úgy viselkedni, mint egy fiatalember, aki csupán udvariasságból táncol, mint ahogy csak udvariasságból kísérgeti is és cipeli a fényképezőgépét.

– Holnap hánykor repülünk át Hawaii szigetére? – érdeklődött Cynthia. – Mert ha korán reggel, akkor most ne maradjunk soká.

– Fáradt, Cynthia?– Kissé…– Akkor holnap nem nézünk meg semmit. Csak pihenni fog a strandon. Elhanyagoljuk az

összes tűzhányókat.– Ahogy maga gondolja – mondta Cynthia szinte engedelmesen. És olyan jó érzés volt a számára, hogy valakinek engedelmeskedhet.

XXXVI.

A nagy kókuszpálmák, mint valami szeszélyes mintájú zöld függöny, majdnem eltakarták a kilátást a tenger felé. A víz azúrkék színe csak itt-ott csillámlott át, ahol a lombok nem voltak olyan dúsak. Hawaii szigetén úgy pompázik a trópus, hogy aki nem látta, úgysem tudná soha elképzelni.

Így mondta Erik Nilsen is, mikor rábeszélte Cynthiát, hogy Hawaiiba utazzon. Persze arról volt szó, hogy egy hét múlva majd ő is utána jön…

Erik…Cynthia rágondolt most, ahogy itt feküdt egyedül, a lehajló nagy pálmák alatt. Eszébe jutott

mindaz, amit Erik az utóbbi hónapokban mondott neki.

149

Hogy amiért olyan tragikusan végződtek házasságai, nem szabad, nem lehet egy életen át szomorkodnia. A jövőbe kell nézni, várni valakit, aki majd jön, hogy megváltoztasson mindent. Akivel érdemes lesz újrakezdeni…

Biztos, hogy Erik arra gondolt, hogy az a valaki csakis ő lesz. Nem mondta, még csak nem is célzott rá, lassanként akarta rávezetni. Nem udvarolt, nem mondott sablonos bókokat, az érzékein keresztül sem próbálta megközelíteni, még csak meg sem csókolta soha.

Lélektanilag akarta felépíteni az egészet, talán mert pszichoanalitikus volt, úgy képzelte, hogy egy ilyen asszonynak, mint Cynthia, nem egy hétköznapi, átlagemberi közeledésre van szüksége, hanem…

Mire? Hogy képzelte el Erik?Kivárni, amíg ő felismeri, hogy Erik az igazi, a neki rendeltetett férfi, aki kárpótolhatja a

csalódásokért. És akkor majd itt, Hawaiiban, a világ legszebb díszletei között, akkor adagolná a megfelelő romantikát is…

– Maga, Cynthia, még nem tudja, hogy a régi, fájó sebek csak akkor hegedhetnek be, ha jön majd egy új szerelem. És jönni fog, Cynthia, már közeledik is maga felé. Közeledik…

Tibor közeledett a cabanák felől. Már messziről integetett.Olyan jó érzés volt, hogy már itt van. Cynthia nem is remélte, hogy ilyen hamar elintézi az

autóbérletet.– Siettem! – kiáltotta már messziről.Csupa mosolygás volt, biztosan sikerült egy jó kocsit szereznie. Már fürdőruhában volt ő is.

Cynthia most látta így, először.Bronzbarna teste nyúlánk volt és nagyon izmos.Különös. Egy férfi és egy nő először látja egymást levetkőzve, nem egy hálószoba tompa

félhomályában, hanem a strand szikrázó napzuhatagában, és mégis, ha még ezer levetkőzött ember van körülöttük, nekik ez mégis valami más.

Izgató és zavaró.Miért?Cynthia a nyugszékben feküdt, nem viselt bikinit, csak egészen szolid fehér trikót. Még csak

azt sem lehetett ráfogni, hogy kacér kivágása volt, a legszigorúbb erkölcscsősz sem talált volna rajta kifogásolnivalót.

De a combja, a gyönyörű hosszú combja mégiscsak meztelenül nyúlt el, bársonyosan szép volt a napsütötte bőre. A dereka hihetetlenül karcsúnak látszott és a melle… A melle olyan gömbölyű volt, olyan asszonyosan telt, mintha ki akarna buggyanni ebből a fehér fürdőtrikóból, amely szinte rabságban tartja ezt a két gyönyörűséget itt…

Kínszenvedés ez, gondolta Tibor, ahogy leült Cynthia mellé. Most beszélgessen pontosan úgy, mintha nem szállna vér a fejébe ettől, ahogy itt fekszik előtte, ilyen csodaszépen, ilyen vágyat felgyújtóan…

És milyen kedves ma. Milyen vidám. Már reggel olyan jól kezdődött a nap, pedig majdnem elkésve érkeztek a repülőtérre. Az egész úton csak nevetgéltek, még itt is, mikor leszállt a gép s bementek reggelizni a Skyway Lanaiba, olyan szokatlanul vidámnak látszott.

– Cynthia, úgy örülök, hogy jól érzi magát!– Nagyon jól – mondta Cynthia. Minden tetszett neki, kezdve a szobájától, amit a Naniloa Hotelban kapott, egészen a strandig,

ahová előrement.– Maga majd jöjjön le utánam, Tibor, ha az autót elintézi…Most itt van. Megérkezett. Most együtt lesznek egész nap és egész este is. Kísérgetheti,

szórakoztathatja, táncolhat is vele, aztán egy jó éjszakáttal elköszönhet tőle, mint tegnap, és mint tegnapelőtt…

Most nem is ugyanabban a hotelban vett szobát. Jobb így, sokkal jobb. Nincs az a tudat, hogy egy fedél alatt vannak, néhány ajtónyira csak, ugyanazon a folyosón, mint tegnap éjjel a Maui Palmsban…

150

– Milyen autót szerzett? – érdeklődött Cynthia.– Nagyon jót, majd meglátja. Elmehetünk egy szép kirándulásra, az orchideaültetvényeken át,

itt tényleg rengeteg a látnivaló… A szivárvány vízesést is útba ejtjük majd.– Most ússzunk előbb, már alig várom, hogy bemenjek ebbe a vízbe. Még sosem láttam ilyen

kéket, mint itt a tenger…– Még nem volt bent?– Nem. Magára vártam, Tibor! Magával akarok bemenni…Csak ilyeneket ne mondana. És méghozzá ennyire kedvesen. És még a kezét is idenyújtja,

hogy kézen fogva fussanak be a tarajos hullámok közé.Olyan jó fogni a kezét, érezni, hogy belekapaszkodik, amikor jön a nagyobb hullám,

legszívesebben a karjában vinné, micsoda boldogság volna… Cynthia pontosan ugyanezt gondolta. Olyan jó volt fogni Tibor kezét, olyan jó volt érezni, hogy vigyáz rá, hogy rábízhatja magát.

Most már egész nap, nemcsak a hullámok között, de majdnem mindig, fogták egymás kezét. Valami ok mindig akadt. Mikor a tűzhányót mentek megnézni és Cynthia a magas sarkú cipőjében botorkált, olyan természetes volt, hogy Tiborba karolt. És az orchideaültetvényeken át, ott is kézen fogva mentek. Csodálatosan szép volt a milliónyi viruló orchidea. Volt valami valószínűtlen az egészben, mintha egy álomban mennének, a halvány rózsaszín orchideadzsungelén át, csak mennének, amíg fel nem ébrednek.

„Mi ez? Mi van velem…? – gondolta Cynthia. – Miért érzek valami furcsa, bódult érzést, miért szeretnék most ok nélkül sírni, és közben csak nevetek, mosolygok, mert hiszen neki is olyan jókedve van. Neki… Csak nem szerettem bele ebbe a fiúba, aki fiatalabb, mint én. Hacsak egy évvel is, de mégis.”

– Mondja, Tibor, magának mikor van a születésnapja?– Miért érdekli? Remélem nem akarja nekem adni ezt a kis csúnya Tiki-szobrot, amit most

vett?– Nem. Csak akarom tudni…– Januárban volt a születésnapom.– Akkor csak öt hónappal vagyok idősebb, mint maga…!Miért mondta ezt, és miért örült úgy ennek. Miért volt ez olyan jó érzés, érthetetlen…A Volcano House-ban ebédeltek. Cynthia megint lapokat vásárolt, de nem írt meg egyet sem.– Ma nem ír nekem? – kérdezte Tibor. – El sem képzeli, hogy tegnap milyen szerencsétlennek

éreztem magam, mikor félreült írni, és azt hittem…– Mit hitt?– Hogy annak az Eriknek. Vagy akárki másnak…– Maga ilyen féltékeny?– Úgy látszik…Ez ostobán hangzott, de még mennyire. Miért válaszolta ezt…? Miért nem mondta, hogy igen,

féltékeny vagyok, mert szeretem… Szeretem, és… És várok valami csodát.Mert vannak csodák, persze hogy vannak. Hiszen már ez is az, hogy Cynthia itt van, hogy a

vállára hajtja a fejét az autóban, amikor robognak a paniowa-erdőn át.Ha tudná, ha halvány fogalma volna róla, hogy mit érez ilyenkor… Szinte leküzdhetetlen

vágyat, hogy magához ölelje és csókolja, és megmondja végre, hogy mennyire, hogy milyen mélységesen szereti…

De esetleg valami barátságos, kedves gesztussal Cynthia elhárítaná magától, persze vigyázva, hogy ne bántsa meg. Tapintatosan.

Ezt képtelen lenne elviselni. Halálosan fájna. Inkább nem szól, nem mond semmit. Megpróbálja beérni azzal, hogy együtt vannak, együtt egész nap.

151

Már este van, mire visszaérnek Hilóba. Cynthia felmegy a szobájába, hogy a vacsorához átöltözzön. Tibor egy ideig még ott áll, a Hotel Naniloa halljában, nem tud mit kezdeni ezzel a másfél órával, amíg Cynthiával újra találkozni fog a vacsoránál.

Rágyújt egy cigarettára, aztán még egyre. Nézi a plakátokat, nézi az embereket. Most nagy társaság érkezik, hangosak, jókedvűek. Van köztük egy lány, úgy néz ki, mint Geraldine. De persze nem ő, csak profilból hasonlított, ahogy erre fordul, egészen más. Nem olyan csinos.

Vajon, ha Geraldine-t kísérte volna ide Hawaii szigetére, mi lett volna…?Ki tudja? Az életben minden a véletleneken múlik. És az, hogy élünk, az is csak véletlen…Az a golyó, ott a határon, őt ugyanúgy érhette volna, mint Lajoskát. És a szovjet tankok is

elpusztíthatták volna, hajszálon múlt csak…Most nem lenne semmi problémája. Nem állna itt a hawaii estében, és nem várna egy

asszonyra, akibe szerelmes. Kétségbeejtően szerelmes…Az asztalokat virágfüzérek díszítették, a zenészek nyakában is viráglei volt. Virág, virág

mindenütt és mindenkin.Cynthia egy halványlila orchideát tűzött a hajába, a ruhájának is ilyesféle színe volt. Egy

sarokasztalhoz ültették őket, meglehetősen messze a dobogótól, ahol a polinéziai táncosok most égő fáklyákkal vonultak fel.

– Nem szeretem ezt! Félek a tűztől – mondta Cynthia. – Talán mert egy borzasztó éjszakára emlékeztet, amikor apám gyára majdnem porrá égett.

A táncosok most vad táncba kezdtek, forogtak, dobálták a nagy lánggal égő hosszú botokat, átugráltak a tűzön, a zene egyre hangosabb lett, tényleg volt valami félelmetes ebben, mintha egy pogány szertartás lenne és nem szórakoztató műsor a hotelvendégek vacsorája mellé.

Cynthia ösztönösen közelebb húzódott Tiborhoz.Olyan közel, hogy a hajába tűzött orchidea a fiú arcához ért.Ez volt az a pillanat, mikor Tibor karja lesiklott a szék karfájáról, és átölelte Cynthia vállát.

Így ültek most már, szorosan egymás mellett, anélkül hogy egyetlen szót is szóltak volna. Nézték a műsort.

A tűztáncosok már hátrább vonultak, és lányok jöttek, polinéziai szépségek, ringatódzó csípővel, hulahulát táncolva, meztelen hasuk egyre szédítőbb ritmusra vonaglott, aranybarna testük mintha eksztázisban lenne. Némelyik úgy hátrahajolt, hogy hosszú fekete haja a földet söpörte, csodálatosan hajlékonyak voltak, vérforralóan izgatóak, az egész táncuk nem is volt más, mint a legvadabb felfokozása a vágynak, a forrpontra hevítése, a zene is csak ezt fejezte ki, az ukulelék dobpergése.

Az asztalok körül ülő férfiak kipirulva bámultak. Az érzéki izgatás magasiskolája volt ez a tánc. Hawaii volt az ősi ritmus…

Tibor jóformán oda se nézett. Neki többet jelentett, ha a Cynthia hajába tűzött orchidea egészen leheletszerűen hozzáért az arcához, mint fél tucat polinéziai szépség vonaglása.

– Érdekesek? – jegyezte meg Cynthia.– Igen. És úgy látom, a jelmezüket nem kimondottan a misszionáriusok tervezték…Cynthia nevetett.A nevetése olyan boldoggá tette Tibort. Tudta, hogy mennyi szomorúság volt már mögötte,

ezentúl mindig csak vidámságot kellene kapnia az élettől.– Táncolunk ma? Van kedve?– Igen. Táncoljunk, Tibor…– Akkor innen el kell mennünk, itt csak műsor van ma. De tudok egy nagyon szép helyet…– Messze van?– Nem. Gyalog is elsétálhatunk. Csak pár perc, és ott vagyunk.De nem voltak ott…A pár percből sok-sok perc lett, különös, furcsa és egészen csodálatos percek…

152

– Nézze, Tibor, a hold a pálmák felett pont olyan, mint egy nagy sárga lampion. Azt hittem, a japán kertek vannak ott…

– Nem, Cynthia, ott a tenger van. És ez a holdfény, ez itt Hawaiiban tényleg más, mint bárhol a világon. Valami varázsa van… Eddig még nem vettem észre én se. Ehhez maga kellett, Cynthia… Hogy maga jöjjön, hogy itt legyen velem…

– Ahhoz, hogy itt legyek, Tibor, hogy itt lehessünk együtt, annyi mindennek kellett előbb történni. Lehet, hogy a sors rendezte így? Valahol, sok ezer mérföldre innen, leverték a szabadságharcot, és egy fiatal hős elmenekült… Egy asszony viszont a saját élete elől menekül… És itt találkoznak Hawaiiban… Én is érzem, hogy ez különös…

– Mást nem érez, Cynthia?– De igen…Nagyon halkan mondta, szinte csak lehelte. Aztán ránézett a fiúra. A holdfényben most

sápadtnak látszott, szinte hófehér volt az arca. A szemében könnyek csillogtak.– Cynthia! Édes, drága, gyönyörűm…! Magához ölelte, nem csókolta meg, csak nézte, nézte a csodálatosan kék, könnyes szempárt,

félt, hogy a varázslat eloszlik és eltűnik a karjából. Eltűnik, mint egy álomkép…– Szeret? Tibor, ugye szeret? Ugye, ez szerelem…?– Halálos szerelem…Ahogy kimondta, már tudta, hogy nem tűnhet el a karjából. Már nem…Most még szorosabban magához ölelte és ráhajolt a szájára. Az édes, szép szájára. Először

csak hozzáért… Csak leheletszerűen, mintha még mindig nem hinné, hogy ez valóság. Aztán csókolni kezdte, szenvedélyes szerelemmel, szomjasan és vadul, szelíden és gyengéden, csókolta, csak csókolta…

Cynthia hajából kiesett a lila orchidea.Ahogy beültek a Hotel Hilo teraszára, Tibor azonnal pezsgőt rendelt. Ez szokatlan volt, eddig

mindig megkérdezte, hogy mit óhajt inni. Többnyire az itteni italokat rendelték, Sweet Leilanit vagy Tiki Lolót, de pezsgőt azt még soha.

– Miért iszunk most pezsgőt?– Mert eljegyzésen az való…– Eljegyzés…? Tibor, maga tényleg úgy gondolja, hogy… Hogy én az elrontott életemet a

magáéhoz kapcsolnám? Nem, erre nem volnék képes…– Nem?Valami összeomlott Tiborban. Valami, ami még percekkel ezelőtt olyan gyönyörű volt. Hát,

úgy látszik, mégiscsak képzelődött… Cynthiát is csak a hawaii holdfény varázsa kábította el. Csak egy csókig, de nem tovább.

– Azt hittem, szeret…– Szeretem, Tibor! Éppen ezért… Megsimogatta a fiú kezét, aztán beszélni kezdett.Halkan, csendesen beszélt. Elmondott mindent. Anyut, az eltűnt tündér királynőt… Hogy tőle,

őtőle vette el Ronaldot… Apáról is a tragikus valóságot. Mindent…– És ezek után, Tibor, ennyi ballaszttal, amelyek talán mindig visszahúznak, vissza a

szomorúságba, merjek itt magával új életet kezdeni?– Merjen, Cynthia! Ez itt a boldogság szigete… A beteljesedett álmok és a vágyak szigete…

Azt hittem, maga is érzi…– Érzem… És nem is hittem, hogy valaha még érezhetem ezt…Ahogy most ránézett Tiborra, a szemében, a kékségen túl, ott csillogott, ott ragyogott, szinte

világított az a belső fény…A szerelem…

VÉGE

153