Colleen McCulloughAz októberi ló

ELSŐ KÖTETCaesar és Kleopátra regénye

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2004

FORDÍTOTTA Szántó Judit

Colleen McCullough: The October HorsePublished by Century Books in 1996 Copyright © 2002 by Colleen McCulloughAll rights reservedHungarian translation © Szántó Judit, 2004Az illusztrációka szerző rajzainak felhasználásávalkészültek

A Róma-sorozat kötetei: RÓMA ELSŐ EMBEREFŰKOSZORÚFORTUNA KEGYELTJEICAESAR ASSZONYAICAESAR HÁBORÚI

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent még:TÖVISMADARAK TRÓJA ÉNEKEEdward J. Perkins nagykövetnek,az Oklahomai Egyetem William J. Crowe tanszékepolitológiaprofesszorának,odaadó kötelességtudásáért és egyéb,meg nem énekelt szolgálataiért,szeretettel és csodálattalGAIUS JULIUS CAESAR

OKTÓBER IDUSÁVAL véget ért a hadjáratok évszaka, és ezen a napon a Campus Martius füves térségén, alig valamivel a köztársasági Róma serviusi falain túl, kocsiversenyt rendeztek.

Az év legjobb harci lovait párosával szekerek elé fogták, és nyaktörő iramban hajtották végig őket a pályán. A nyertes páros jobb oldali tagja lett az októberi ló, amelyet Mars hadisten papja, a fiamén Martialis dárdával agyonszúrt. Ezután az októberi ló fejét és nemi szerveit lemetélték; a nemi szerveket sebbel-lobbal, hogy még vérezzenek, Róma legrégibb templomának, a Regiának szent tűzhelyére szállították, majd átadták a Vesta-szüzeknek, hogy Vesta szent tüzénél elhamvasszák őket. A hamvakat később abba a süteménybe keverték, amely Róma Romulus király általi megalapításának évfordulójára készült. A feldíszített fejet odavetették két, egyszerű polgárokból álló csapat közé, melyek közül az egyik a Subura kerületet, a másik a Sacra Via kerületet képviselte; ezek aztán ádáz küzdelemben mérkőztek meg a fej birtoklásáért. Ha a Subura győzött, a fejet a Turris Mamiliára szögezték ki, ha a Sacra Via kerekedett felül, a fej a Regia külső falára került.

Ezzel az ősi szertartással, amelynek eredetére már senki sem emlékezett, Róma legértékesebb tulajdonát áldozták fel a Várost kormányzó ikerhatalmaknak: a háborúnak és a földnek, amelyektől Róma hatalma, gazdagsága, örökké tartó dicsősége eredt. Az októberi ló halálában egyszerre öltött testet a múlt elsiratása és a jövőről alkotott látomás.

7

ICAESAR EGYIPTOMBANKr. e. 48 októberétől Kr. e. 47 júniusáig

I

mS&1

)7KLEOPÁTRA1-Tudtam, hogy nem csal meg a sejtésem: földrengés volt, ha szerényke is -

jelentette ki Caesar, tablinumára helyezve az iratköteget. - De mi köze ennek a vita tárgyához? - kérdezte Calvinus.

- Istenségem jeleiről van szó, Gnaeus! Abban a bizonyos éliszi templomban megfordult a Győzelem szobra, Antiokheiában és Ptolemaiszban kardok és pajzsok koccantak össze, Aphrodité pergamoni templomából dobpergés hallatszott - minderre ugye te is emlékszel? Nos, tapasztalatom szerint az istenek nem szoktak beavatkozni az emberek ügyeibe, ahhoz pedig, hogy Magnust Pharszalosznál megverjem, végképp nem kellett egy istennek sem leszállnia a földre. így hát érdeklődtem itt-ott Görögországban, Provincia Asia északi felében és Szíriában, az Orontész partvidékén. Az összes jelenségre ugyanazon nap ugyanazon pillanatában került sor; így a szerény kis földrengésre is. Gondolj csak a mi itáliai papjaink feljegyzéseire: másról sem szólnak, mint a föld méhéből eldördülő dobokról és szobrokról, amelyek fura dolgokat művelnek. No lám: megannyi földrengés.

- Megfosztasz dicsfényünktől, Caesar - vigyorodott el Calvinus. - Már abba a hitbe ringattam magam, hogy egy istennek dolgozom. - Brutusra pillantott. - Nemde te

is csalódott vagy, Brutus?A nehéz szemhéjtól árnyékolt sötét, komor szempár nem csillant fel a jókedvtől;

inkább töprengőn szegeződött Calvinusra.- Egyáltalán nem vagyok csalódott vagy kiábrándult, Gnaeus Calvinus, habár

természeti okokra sem gyanakodtam. A szóban forgó jelentéseket puszta hízelkedésként értelmeztem.

Caesar arca megrándult.- A hízelkedés még rosszabb - mondta.A három férfi abban a kényelmes, de korántsem fényűző szobában ült, amelyet a

rhodoszi ethnarkhosz bocsátott rendelkezésükre, hogy a pihenésre és alvásra szolgáló szálláson kívül hivatali helyiségük is legyen. Az ablak az Egei-tengert Küprosszal, Kilikiával és Szüriával összekötő fontos kereskedelmi csomópont forgalmas kikötőjére nézett. A nyüzsgő hajók, a mélykék tenger

11és a szoroson túl a magas lükiai hegyek tetszetős és érdekes látványt kínáltak, de a

három férfi rá sem hederített.Caesar újabb üzenet pecsétjét törte fel, egy szempillantásra átfutotta az írást, majd

felmordult.- Ez meg Küproszról jött - szólt, mielőtt társai visszamerültek volna munkájukba. -

Az ifjú Claudius jelenti, hogy Pompeius Magnus Egyiptomba távozott.- Megesküdtem volna, hogy Hirrus rokonához csatlakozik a parthus király

udvarában - jegyezte meg Calvinus. - Ugyan mit nyújthat Egyiptom?- Vizet és élelmet. Amilyen csigatempóban halad, még Alexandriában vesztegel

majd, mire, mint minden évben, feltámadnak a szelek. Biztosra veszem, hogy a Provincia Africában tartózkodó többi menekülthöz akar csatlakozni.

Caesar hangjában szomorúság csengett.- Tehát még nincs vége - sóhajtott fel Brutus. Caesar felcsattant.- Bármikor vége lehet, kedves Brutusom, amennyiben Magnus és az ő úgynevezett

„senatusa" elém állnak, és közlik, hogy in absentia megpályázhatom a consulságot.Brutus hallgatott; helyette Calvinus szólalt meg.- 0, ez túl ésszerű megoldás lenne Catónak és a hasonszőrűeknek - mondta. -

Ameddig Cato él, sem Magnus, sem a senatusa részéről nem számíthatsz engedményekre.

- Ezzel magam is tisztában vagyok.Caesar három nundinae-val korábban kelt át a Hellészpontoszon Provincia Asiába,

s az égéi tengerparton ereszkedett lefelé, hogy megszemlélje a pusztítást, melyet a flottát toborzó és pénzt gyűjtő republikánusok lázas igyekezetükben okoztak. Templomokat forgattak ki legbecsesebb kincseikből, bankok, pénzemberek éspub-Ucanus-ok, azaz adóbérlők pénztáraiba törtek be, és elvittek mindent. Metellus Scipio, aki inkább volt Szüria kormányzója, semmint Provincia Asiáé, ugyancsak ezen a vidéken állapodott meg, miközben Szüriából Thesszáliába tartott, hogy csatlakozzék Pom-peiushoz, és törvénytelen adókat vetett ki mindenre, ami csak az eszebejutott: ablakokra, oszlopokra, ajtókra, rabszolgákra, nincs-

12telenekre, gabonára, háziállatokra, fegyverekre, tüzérségi felszerelésekre és

földátruházásokra. Amikor pedig kevesellte az ebből eredő jövedelmet, az elkövetkező évtizedre is kirótta és behajtotta az adókat, a tiltakozó helybélieket pedig kivégeztette.

Habár a Rómába befutó jelentések inkább Caesar istenségének bizonyítékait részletezték, semmint az ilyen ügyeket, Caesar két okból kelt útra: ténymegállapító körutat akart tenni, valamint intézkedni kívánt a megbénított provincia pénzügyi

fellendítéséről. E célból tárgyalt a városok és az üzleti körök vezető személyiségeivel, elkergette a pubiicanus-okat, számos adófajtát öt évre eltörölt, elrendelte, hogy a pharszaloszi sátrakban fellelt kincseket szolgáltassák vissza a templomoknak, ahonnan származtak, és megígérte: mihelyt Rómában helyreállítja a tisztességes kormányzást, további rendszabályokat léptet életbe a szegény Provincia Asia megsegítésére.

Hát igen, gondolta Gnaeus Domitius Calvinus, amint itt, Rho-doszban figyelte a tablinumán felhalmozott papírok közt matató Caesart: ezért hajlanak rá Provincia Asialakói, hogy istent lássanak benne. Az utolsó olyan férfiú, aki fellépett Ázsiában és értett a gazdasághoz, Sulla volt; az ő rendkívül méltányos adózási rendszerét tizenöt év elmúltával nem más, mint Nagy Pompeius törölte el. Meglehet, tűnődött Calvinus, hogy csak a legősibb patríciuscsaládok sarjai értik meg, mivel tartozik Róma a provinciáinak. Mi, többiek, nem gyökerezünk ilyen szilárdan a múltban, és inkább a jelenben élünk, semhogy a jövőről gondolkodjunk.

A nagy ember most elég fáradtnak látszott. No persze változatlanul munkabíró és fürge, de azért kiütközik rajta a törődöttség. Mivel borhoz vagy egyéb asztali ínyencségekhez soha nem nyúlt, elpuhultság nélkül veselkedett neki minden új napnak, és irigylésre méltó volt az a képessége is, hogy egy rövid szunyókálásból is felüdülve, megerősödve ébredjen. A baj csak az volt, hogy túl sok munka nehezedett rá, és legtöbb munkatársában nem bízott annyira, hogy felelősségének legalább egy részét rájuk terhelje.

Jó példa erre Brutus, gondolta fanyarul Calvinus (aki nem kedvelte Brutust). Maga a tökéletes könyvelő, mégis minden erejével arra törekszik, hogy védelmezze senatorhoz igencsak méltatlan, uzsorásokból és adóbérlőkből álló cégét, az élen Matiniusszal és

13Scaptiusszal. A cégre igazából a „Brutus és Brutus" név illenék. Aki csak számít

Provincia Asiában, mind milliókkal tartozik Ma-tiniusnak és Scaptiusnak, és ugyanez áll Galateia királyára, Déiotaroszra és Kappadokia urára, Ariobarzanészre. Brutus tehát örökösen sápítozik, és ezzel felbosszantja Caesart, aki irtózik a nyaggatástól.

- Hiába, a tízszázalékos kamat egyszerűen nem éri meg a befektetést - ismételgeti panaszosan. - Hogy is állapíthatod meg eny-nyiben, amikor ez az arány a római üzletembereket is megnyomorítja?

- A magasabb kamatra kölcsönző római üzletemberek hitvány uzsorások - feleli ilyenkor Caesar. - A negyvennyolc százalékos kamatos kamat, Brutus, közönséges bűncselekmény! A kegyeltjeid, Matinius és Scaptius ennyit számítottak fel Küproszon a sza-lamisziaknak, és amikor nem győzték a törlesztést, kiéheztették őket! Ha azt akarjuk, hogy provinciáink továbbra is hozzájáruljanak Róma jólétéhez, józan gazdasági feltételek között kell működniük.

Brutus azonban, azzal a csökönyösséggel, amely pénzügyekben mindenkor jellemezte, kitartott a maga álláspontja mellett.

- Nem a pénzkölcsönzők tehetnek róla, ha a kölcsönkérők elfogadják a szokásosnál magasabb kamatról szóló szerződéseket -jelentette ki. - Az adósság az adósság, és azzal a kamattal kell leróni, amit a szerződés kiköt. Te pedig most az egész ügyletet törvénytelenné nyilvánítottad!

- Bár mindig is törvénytelen lett volna. Te, Brutus, híres vagy a tartalmi kivonataidról - ki más tudná Thuküdidész összes műveit két oldalba préselni? Azzal még nem próbálkoztál, hogy a tizenkét táblás törvényt egyetlen kurta oldalba sűrítsd? Ha a mos maio-rum állított Cato bácsikád mellé, úgy azt sem szabad elfelejtened, hogy a tizenkét táblás törvény kereken megtiltja a kamatra - bármilyen kamatra! - való kölcsönzést.

- Ennek már hatszáz éve - vágott vissza ilyenkor Brutus; Caesar pedig lassan dühbe gurult.

- Ha a kölcsönkérők hozzájárulnak a megsemmisítő feltételekhez, akkor eleve alkalmatlan üzletfelek, és ezt te is éppily jól tudod - közölte. - Igazából azért siránkozol, mert megtiltottam,

14hogy a római pénzkölcsönzők az adósság erőszakos behajtásához a kormányzó

katonaságát vagy a lictorokat vegyék igénybe.És ez a beszélgetés napjában legalább egyszer megismétlődött.Brutus persze különösen sok fejtörést okozott Caesarnak, aki Pharszalosz után két

okból vette szárnyai alá a fiatalabb férfit: először is az anyja, Servilia iránti vonzalom bírta rá, meg aztán furdalta a lelkiismeret, amiért annak idején, Pompeius magához édesgetése érdekében, felbontotta Brutus és Julia eljegyzését, ez a döntés pedig - amint azt Caesar nagyon jól tudta - összetörte Brutus szívét. Calvinus azonban meggyőződéssel hitte, hogy Caesarnak, amikor Pharszalosz után Brutust megsajnálta, sejtelme sem volt róla, miféle ember a pártfogoltja. Akit egykor látott, fiatal fiú volt, és tizenkét év telt el, mire a kapcsolat felújult. Ekként Caesar nem tudhatta, hogy a pattanásos legény, aki mostanra harminchat éves pattanásos férfivá érett, a csatamezőn gyáva nyúl, de bezzeg bősz oroszlánná válik, ha mesés vagyonát kell megvédenie. Mindenki tudta, de senki sem merte megmondani Caesarnak, hogy Brutus Pharszalosznál érintetlen dobta el a kardját, sőt jól el is dugta a mocsárban, mielőtt Larisszába menekült volna, ahol is Pompeius „republikánus" /acíió-jának első tagjaként esedezett bűnbocsánatért. Nem, gondolta Calvinus, valóban nem szeretem ezt a nyúlszívű alakot, és nem bánnám, ha többé a szemem elé sem kerülne. Még hogy ez mondja magát „republikánusnak"! Ez is csak amolyan hangzatos elnevezés, amellyel ő meg a többi úgynevezett republikánus igazolni próbálja a polgárháborút, amelybe Rómát taszították.

Brutus felállt tablinuma mellől.- Megbeszélésre várnak, Caesar.- Akkor nehogy elkéss - mondta békésen a nagy ember.- Azt jelentse ez, hogy a féreg Matinius Rhodoszra is utánunk jött? - kérdezte

Calvinus, mihelyt Brutus elvonult.- Attól tartok, ez így van. - A fekete gyűrűvel övezett szivár-ványhártyájú,

nyugtalanító világoskék szempár sarkában mosolyra gyűrődött a bőr. - Örülhetsz, Calvinus. Hamarosan megszabadulunk tőle.

Calvinus visszamosolygott rá.- Mi a terved vele? - kérdezte.15-Mihelyt Tarszoszba, utunk következő s egyben végső állomására érünk,

bekvártélyozom a kormányzói palotába. Keresve sem találhatnék számára méltóbb büntetést, mint hogy újra Sestiusnak kelljen dolgoznia. Sestius ugyanis máig neheztel rá, amiért elorozta a két kilikiai légiót, hogy Pompeius Magnust támogassa velük.

Mihelyt Caesar kiadta az indulási parancsot, az események felgyorsultak. Rhodoszból már másnap Tarszoszba hajózott két teljes létszámú légióval és mintegy háromezer-kétszáz veteránnal, akiket legrégibb légiói, elsősorban a hatodik megmaradt embereiből terelt együvé. Vele tartott ezenkívül nyolcszáz germán lovas katona a maga hőn szeretett remus lovaival, és az a maroknyi ubius gyalogos, aki orvdárdahajítóként a germánokkal harcolt.

Tarszosz városa, miután Metellus Scipio kitüntetett figyelme romlásba taszította, nehézkesen tengődött Quintus Március Philippus irányítása alatt; az utóbbi Caesar beházasodott unokaöccsének és Cato apósának, Lucius Március Philippusnak, a nagy

sumáknak és epikureusnak volt a fiatalabbik fia. Caesar először megdicsérte Philippust józan mérsékletéért, majd haladéktalanul visszahelyezte Publius Sestiust a kormányzó curulisi székébe, egyszersmind kijelölve legátusának Brutust, proquaestorának pedig az ifjú Philippust.

- A harminchetedik és a harmincnyolcadik légiót szabadságolni kell - mondta Calvinusnak. - Telepítsd le őket hat nundinae tartamára egy jó felföldi táborba valahol Kilikia Kapui fölött, aztán majd irányítsd őket hozzám, Alexandriába, egy hajóhaddal egyetemben. Én majd ott várok rájuk, utána pedig nyugatra vonulok, hogy kifüstöljem Provincia Africából a republikánusokat, mielőtt még nagy jódolgukban pocakot eresztenének.

A negyvenes évei vége felé járó, magas, homokszín hajú, szürke szemű Calvinus engedelmesen rábólintott a parancsokra. Caesar szándékai előbb-utóbb mindig helyesnek bizonyultak, és Calvinus, amióta egy évvel korábban csatlakozott hozzá, eleget tapasztalt ahhoz, hogy belássa: ez az az ember, aki mellé minden bölcs és boldogulni vágyó férfinak fel kellene sorakoznia.

16Calvinusnak magának mint konzervatív politikusnak tulajdonképpen Nagy

Pompeius táborában lett volna a helye, de miután a Cato- és Cicero-félék vak gyűlölködésétől megundorodott, mégis Caesart választotta. Ezért aztán Brundisiumnál megkereste Marcus Antoniust, és arra kérte, szállíttassa el Caesarhoz, Antonius pedig, aki rögtön felfogta, milyen üdvösnek tekintené Caesar az ilyen tekintélyes consularis átpártolását, habozás nélkül teljesítette Calvinus óhaját.

- Azt kívánod, maradjak Tarszoszban, amíg nem hallok felőled? - kérdezte most.-Ez rajtad múlik, Calvinus - felelte Caesar. - Én ugyan szívesebben gondolnék rád

mint „bolygó consularisomra", már ha létezik ilyen állatfaj. Dictatorként jogom van imperiumot osztani, ezért még ma délután egy begyűjtők harminc lictort, hogy tanúként erősítsék meg új lex curiatá-mat; ennek értelmében Görögországtól keletre minden országban korlátlan imperiumot élvezel. Ily módon rangban fölötte állsz majd a provinciák kormányzóinak, és bárhol toborozhatsz csapatokat.

- Talán van valami megérzésed, Caesar? - ráncolta a homlokát Calvinus.- Ha arra gondolsz, motoszkál-e a fejemben valami természetfölötti sugallat, akkor

nemmel felelek. Az én úgynevezett megérzéseim inkább apró-cseprő kis történésekben gyökereznek, amelyeket öntudatlanul rögzítek, de azért számolok velük. Csak annyit mondok, hogy tartsd nyitva a szemed, hátha repülő disznókat látsz, füledet pedig állítsd rá az éter hangjaira, mivel az ilyen disznók dalra is fakadhatnak. Ha ilyesmit látsz vagy hallasz, akkor bizony baj van; neked azonban hatalmadban áll majd, hogy távollétemben is intézkedj.

Másnap, azaz szeptember utolsó előtti napján Gaius Julius Caesar a Küdnosz folyón át kihajózott a Maré Nostrumra, a Corus, az északnyugati szél pedig dél és kelet felé terelte hajóját, aminél jobbat kívánni sem lehetett volna. Háromezer-kétszáz veteránja és nyolcszáz germán lovasa harmincöt szállítóhajón zsúfolódott össze; csatahajóit pedig maga mögött hagyta nagyjavításra.

Két nundmae múltával Calvinus, úgy is, mint korlátlan imperi-ummal ellátott bolygó consularis, éppen Antiokheiába készült; kíváncsi volt, mivé lett Szüria, miután el kellett szenvednie Metellus Scipio kormányzását. Ekkor azonban agyonhajszolt lován futár állított be Tarszoszba.

- Pharnakész király százezer ember élén ereszkedett le Kim-meriából, és Amiszosznál megtámadta Pontoszt - jelentette, mihelyt meg bírt szólalni. - Amiszosz lángokban áll, és a király bejelentette, hogy Armenia Parvától a Hellészpontoszig atyja valamennyi birtokát vissza akarja hódítani.

Calvinus, Sestius, Brutus és Quintus Philippus csak ültek a helyükön, kóválygó

fejjel.- Egy újabb Nagy Mithridatész - jegyezte meg tompán Sestius.- Ebben kételkedem - szólt élénken Calvinus, aki elsőnek tért magához a

megrázkódtatásból. - Sestius, mi ketten hadba vonulunk; magunkkal visszük Quintus Philippust is, Tarszoszt pedig Marcus Brutus gondjaira hagyjuk. - Itt Brutus felé fordult, de olyan fenyegetően, hogy az visszahőkölt. - Te pedig, Marcus Brutus, jól jegyezd meg szavaimat: távollétünkben ne is gondolj adóbehajtásra, világos? Kormányzóhelyettesként kaphatsz pro-praetori imperiumot, de ha csak egyetlen lictort is menesztesz római vagy provinciabeli adós nyakára, e helyt esküszöm, hogy a töködnél fogva lógatlak fel. Már ha egyáltalán van ilyen szerved.

Sestius, aki maga sem kedvelte Brutust, ráduplázott.- És mivel neked köszönhető - sziszegte -, hogy Kilikiának nem maradtak képzett

légiói, legfőbb dolgod az legyen, hogy katonákat toborzol és nevelsz - megértetted? - Azzal Calvinushoz fordult. - És mi a helyzet Caesarral? - kérdezte.

- Kemény dió. Azt kérte, küldjem utána a harmincheteseket és a harmincnyolcasokat, de megvallom, Sestius: nem merem rászánni magam, és biztosra veszem, hogy ő sem akarná megfosztani Anatoliát valamennyi harcedzett katonájától. így hát a szabadságuk lejárta után elküldöm neki a harmincheteseket, de a harmincnyolcasokat magunkkal visszük északra. A táborukból felvesszük őket, aztán továbbvonulunk Euszebeia Mazakába Ario-barzanész királyhoz. Bármennyire elszegényedett is Kappadokia, tőle is elvárjuk, hogy csapatokat gyűjtsön. Futárt küldök majd

18Galateiába, Déiotarosz királyhoz is, és felszólítom, hogy toborozzon erejéhez

mérten, majd csatlakozzon hozzánk Euszebeia Mazaka alatt, a Halüsz folyó mentén. Futárok indulnak továbbá Pergamonba és Nikomédiába is. Te, Quintus Philippus, szedj ösz-sze gyorsan néhány írnokot. Munkára!

Calvinus tehát döntött, ám Caesar felől továbbra sem volt nyugodt. A vezér a maga áttételes módján felhívta figyelmét, hogy Anatóliában bajok várhatók; akkor pedig ugyancsak az ösztönei sugalmazhatták neki, hogy két teljes légiót rendeljen magához Alexandriába; és ha ez az óhaja nem teljesül, kudarcot vallhat az a terve is, hogy mihelyt lehet, továbbinduljon Provincia Afri-cába. így aztán Calvinus levelet menesztett Pergamonba, egy másik Mithridatész-fihoz, tehát Pharnakész testvéréhez.

Ez az ugyancsak Mithridatész nevű fiú annak idején megelégelte a Róma és apja közötti három évtizedes hadakozást, és amikor Pompeius tisztogató hadjáratra indult Anatoliába, ő a rómaiakkal szövetkezett. Pompeius jutalmul neki ítélte a Pergamon, vagyis Provincia Asia fővárosa körüli termékeny vidéket. A szóban forgó Mithridatész nem volt király, de kis szatrapiája határai között nem tartozott a római jog hatálya alá. Pompeiusnak azonban cliense lett, és a cliensi jogállás szigorú törvényei értelmében csatlakozott patrónusa Caesar elleni háborújához; ám Pharszalosz után udvarias bocsánatkérő levelet küldött Caesarnak, amelyben a mentegetőzésen túl elegánsan azt kérte: ne fossza meg Caesar attól a kiváltságtól, hogy ezentúl az ő cliensének mondhassa magát. Caesarnak kedvére volt a levél, és egyben jót is mulatott rajta. Válasza hasonlóan nyájas volt: közölte a pergamoni Mith-ndatésszal, hogy bűnei ezennel megbocsáttatnak, és hogy mostantól kezdve Caesar cliensei közé számíthatja magát - de egyszersmind álljon készenlétben, hogy szolgálatot tegyen új patrónusának, amennyiben ilyen felkérésre sor kerül.

Calvinus tehát így írt:/me, itt az alkalom, Mithridatész, hogy Caesarnak szolgálatára légy. Hozzánk

hasonlóan bizonyára téged is megrázott a hír, miszerint féltestvéred betört Pontoszba, és Amiszoszban válogatott rémtetteket követett el. Mindez felháborító, és merénylet

19minden civilizált ember ellen. A háborúk szükségszerűek, máskülönben nem

léteznének, de a civilizált parancsnoknak mindenkor kötelessége, hogy a polgári személyeket eltávolítsa a katonai gépezet útjából, és gondoskodjék róla, hogy ne essék bántódásuk. Az, hogy a polgári lakosság éhezzen vagy elveszítse fedelét a feje fölül, pusztán a háború folyománya, de egészen más lapra tartozik, ha a katonaság nőket és leánygyermekeket becstelenít meg, nemegyszer halálukat okozva, vagy ha polgári állású férfiakat merő szórakozásból megkínoz és megcsonkít. Phamakész barbár - nincs rá más szó.

Phamakész támadása szorult helyzetbe sodort, kedves Mithri-datészom, ám ekkor egyszer csak eszembe jutott, hogy személyedben nagy képességű helyettes áll rendelkezésemre, olyan, aki egy személyben Róma senatusának és népének hivatalos szövetségese. Tudom, hogy szerződésünk értelmében sem hadsereget, sem miliciátnem toborozhatsz, de a jelen körülmények között ezt a klauzulát semmisnek kell nyilvánítanom; felhatalmaz rá az a proconsuli impérium maius, amelyet törvényes formák között maga a dictator ruházott rám.

Bizonyára nem jutott tudomásodra, hogy Caesar, a dictator Egyiptomba hajózott a szükségesnél jóval szerényebb katonai erő kíséretében, és búcsúzóul felkért, hogy mihelyt lehet, küldjek utána még két légiót, valamint egy hadiflottát. Mostanra azonban a helyzet úgy hozta, hogy a flottán kívül csupán egyetlen légiót bocsáthatok rendelkezésére.

Mindezeknél fogva jelen levelem felhatalmaz rá, hogy sereget gyűjts, és azt eljuttasd Caesarhoz Alexandriába. Hogy hol találsz alkalmas embereket, azt nem tudom, mivel addigra magam már egész Anatoliát tűvé tettem ilyenek után; de Marcus Junius Brutust azzal a paranccsal hagytam Tarszoszban, hogy ő is lásson hozzá a toborzáshoz és a kiképzéshez, így hát, mire hadvezéred Kilikiába ér, legalább egy légióra való embert készen találsz. Javaslom továbbá, hogy nézz körül Szüriában, különösen az ország déli peremvidékén - ott kiváló férfiak teremnek, a világ legjobb zsoldosai. Ezenkívül figyelmedbe ajánlom a zsidókat is.

20Amikor a pergamoni Mithridatész kézhez vette Calvinus levelét, hatalmasat

sóhajtott megkönnyebbülésében: végre itt az alkalom, hogy a világ új urát meggyőzze cliensi hűségéről!

- Magam vezetem majd a sereget - mondta feleségének, Bere-nikének.- Nem lenne bölcsebb, ha ezt fiunkra, Arkhelaoszra bíznád? -kérdezte az asszony.- Arkhelaosz csak kormányozzon itt, a székhelyünkön. Mindig szívesen játszottam

el a gondolattal, hogy talán örököltem valamennyit apám, a Nagy katonai tehetségéből, így hát magam vágyom a parancsnoki posztra. Amellett - tette hozzá - sokat forogtam rómaiak között, és szervezői géniuszukból is rám ragadt valami. Apám, a Nagy bukásához is az vezetett, hogy híján volt ennek a képességnek.

20, micsoda felszabadulás! Ez volt Caesar első benyomása, amikor egyik percről a

másikra lerázhatta magáról Provincia Asia és Kilikia ügyeit, és nem látta többé maga körül az örökösen ott nyüzsgő legátusokat, hivatalnokokat, pénzembereket és helyi ethnarkhosz-okat Az egyetlen rangbéli ember, akit alexandriai útjára magával vitt, egyik legtöbbre tartott primi-pilus centuriója volt még a Hosszúhajú-Galliában töltött régi napokból: bizonyos Publius Rufrius, akit a pharszaloszi csatamezőn szerzett érdemei jutalmául praetori legatusszá léptetett elő. A hallgatag természetű Rufriusnak pedig álmában sem jutott volna eszébe, hogy a hadvezért elvonultságában háborgassa.

A tetterős férfiak olykor gondolkodónak sem utolsók, csak éppen menet közben, az események sűrűjében szeretnek gondolkozni; a tétlenségtől irtózó Caesar pedig

minden egyes nap minden egyes pillanatát kihasználta. Amikor egyik provinciájából a másikba utazva sok száz, sőt olykor sok ezer mérföldet kellett megtennie, és négy öszvér húzta könnyű kocsiján rázatta magát úttalan utakon, mindig maga mellé ültette legalább az egyik titkárát, és megállás nélkül diktált a boldogtalannak. A munkát csak

21olyankor tette félre, amikor nővel volt vagy zenét hallgatott; nagy szenvedélye volt

a muzsika.Most azonban, a Tarszoszból Alexandriába vezető négynapos úton, nem tartott

maga mellett titkárt, és zenészeket sem foglalkoztatott, hogy felemeljék a lelkét. Caesar fáradt volt - és fáradtságában belátta, hogy ez egyszer őrá is ráfér a pihenés. Hagyta hát, hogy gondolatai szabadon csapongjanak, ahelyett hogy azt kutatta volna: honnan várható a következő háború, a következő válság.

Az utóbbi években megszokta, hogy még visszaemlékezései során is harmadik személyben gondolkozzon. Ebből is kitűnt, micsoda távlatból szemléli immár az eseményeket és bennük önmagát; amellett féktelenül viszolygott attól, hogy az elmúlt fájdalmakat újraélje. Ha első személyben gondolkodik, azzal csak feltámasztja a fájdalmat a maga szilaj, csillapíthatatlan keserűségében - tehát az „én" helyét a „Caesarnak" kell elfoglalnia. Terítsd mindenre a személytelen elbeszélés fátylát, biztatta magát. Ha az „én" kívül marad, a fájdalom sem tolul fel.

Kellemetes vállalkozásnak ígérkezett Hosszúhajú-Galliát felruházni a római provinciák minden ismérvével, ám az örömöt csakhamar megrontotta a növekvő bizonyosság: bármilyen sokat tett Rómáért Caesar, nem adatik meg neki, hogy békén megüljön babérjain. Ami Pompeiusnak egész élete során olyan jól sikerült, azt Caesartól megtagadta a sors; a Fátum eszköze pedig egy rosszindulatú kis senatusi csoport volt. A szóban forgó senatorok, akik magukat bonus-oknak, vagyis jó embereknek nevezték, felesküdtek rá, hogy Caesart minden dicsőségétől megfosztják: lerángatják piedesztáljáról, tönkreteszik, törvényeit eltávolítják a táblákról, őt magát pedig örökös száműzetésbe küldik. A bo-nus-okat Bibulus vezette, a színfalak mögött pedig Cato, az a csaholó kuvasz mesterkedett rajta, hogy társai esetleg megingó elszántságát rendre felszítsa - és így váltak Caesar napjai a túlélésért vívott állandó küzdelemmé.

A mozgatórugókat Caesar persze értette, csupán a bonus-ok észjárásán nem tudott eligazodni; velejéig ostobának és ezért ép elmével követhetetiennek tartotta. Azzal sem ment sokra, ha szem-

22rehányást tett magának: lett volna kissé irgalmasabb nevetséges érveik kényszeres

leleplezésében, talán ők sem törtek volna vesztére oly ádázul. De hiába: indulatos természetét ő sem vétkezhette le, az ostobákat pedig világéletében rosszul tűrte.

Bibulus... Vele kezdődött minden, még akkor, amikor harminchárom évvel ezelőtt Lucullus ostrom alá vette a leszboszi Müti-lénét. Bibulus... Amilyen apró, olyan gyűlölködő. Caesar akkor egy ízben felkapta, és egy magas szekrény tetejére ültette. Kinevette Bibulust, és társaik körében is nevetségessé tette.

Itt volt aztán Lucullus, a mütilénei főparancsnok, aki azt állította: Caesar úgy szerzett flottát Bithünia megroggyant vén királyától, hogy prostituálta magát. Ezt a vádat kapták fel évek múltán a bonus-ok, és hangoztatták a Forum Romanumon is, politikai rágalomhadjáratuk keretében. Mások ürüléket zabáltak vagy megerőszakolták tulajdon lányaikat - Caesar viszont a flotta kedvéért meghempergőzött Nikomédész király ágyában. A vádat semmiféle bizonyíték nem támasztotta alá, de így is csak az időnek és némely anyai jó tanácsnak volt köszönhető, hogy végül elhullajtotta méregfogát. Lucullus, igen... Lucius Cornelius Sulla bizalmasa, mindenféle undorító bűn megtestesítője.

És maga Sulla... A dictator, aki felmentette Caesart a Gaius Marius által tizenhárom évesen rákényszerített papi tisztség alól, amelynek következtében nem viselhetett fegyvert, és nem láthatta közvetlen közelről a halált. Sulla pediglen azért járt el így, hogy holtában is keresztezze Marius terveit, majd ezt követően a tizenkilenc éves Caesart öszvérháton Keletre küldte, hogy Lucullus alatt Mütilénénél katonáskodjék. Caesar azonban nem fáradozott azért, hogy Lucullusnál behízelegje magát. Amikor a csata elkövetkezett, Lucullus odadobta őt a nyilak prédájául, csakhogy Caesar úgy szabadult a csapdából, hogy még a corona civicá-t is kivívta magának, ezt a tölgyfalombból font koszorút, amellyel csak a legfényesebb hőstetteket jutalmazták, s birtoklása olyany-nyira ritkaságszámba ment, hogy a kitüntetett minden közszereplésekor a fejére tehette, a jelenlévőknek pedig felállva kellett megtapsolniuk. Ó, hogy dúlt-fúlt Bibulus, amiért a senatus minden ülésén felállva kellett üdvözölnie Caesart! A tölgyfalomb koszorú azt is lehetővé tette, hogy Caesar alig húszesztendősen senator

23legyen; másoknak erre harmincéves korukig kellett várakozniuk. Igaz, Caesar már

ezt megelőzően is tagja volt a Háznak: mint Iuppiter Optimus Maximus papját - mert hiszen az volt, míg Sulla fel nem mentette - eleve megillette ez a kitüntetés. Mindebből pedig az következett, hogy az ötvenkét éves Caesar eddigi életéből harmincnyolc évet töltött a senatori cím birtokosaként.

Caesar becsvágya arra irányult, hogy minden politikusi hivatalt a patríciusok számára előírt korban érjen el, méghozzá mindig a lista első helyéről, s anélkül, hogy vesztegetéshez kellene folyamodnia. Kenőpénzről amúgy sem lehetett szó: a bonus-ok szempillantás alatt elharapták volna a torkát. Amire vágyott, így is elérte, ahogy az egy Július-sarjhoz illett, aki az istennő fia, Aeneas révén egyenesen Venustól származott, nem is szólva egy másik isteni ősről, Marsról, akit a Júliusok a Mars nemzette Ro-muluson, Róma megalapítóján keresztül soroltak elődeik közé. Marsban természetesen Árész, mint ahogy Venusban Aphrodité élt tovább.

Bár azóta már hat nundinae is eltelt, Caesar még tisztán látta magát, amint odaát Epheszoszban a saját szobrát szemléli az ago-rán, és kibetűzi a feliratot: GAIUS JULIUS CAESAR, GAIUS FIA, PONTIFEX MAXIMUS, IMPERÁTOR, KÉTSZERES CONSUL, ÁRÉSZ ÉS APHRODITÉ LESZÁRMAZOTTJA, A FÖLDÖN JÁRÓ ISTEN, AZ EMBERISÉG JÓTEVŐJE. Természetesen Nagy Pom-peius szobrai is ott álltak minden agorán Olisipo és Damaszkosz között (pharszaloszi veresége után mindet le is rombolták), de egyik sem vezethette vissza az ábrázolt személy származását az istenekig, még kevésbé Arészig és Aphroditéig. No persze az is igaz, hogy valahány római hódítót megmintáztak, az a felirat szerint mind FÖLDÖNJÁRÓ ISTEN-nek és AZ EMBERISÉG JÓ-TEVOJÉ-nek számított, Caesart azonban mindenekelőtt az ősi származás érdekelte, ilyenre pedig Pompeius, a picenumi gall nem tarthatott igényt; az ő egyedüli szóra érdemes őse Picus, a totemként tisztelt harkály volt. Caesar származása ezzel szemben napnál világosabban jutott egész Epheszosz tudomására, ez pedig, úgy bizony, sokat nyom a latban.

Az apjára Caesar alig emlékezett; Marius megbízásából az idősebb Gaius Julius örökké úton volt, mígnem egyszer lehajolt,

24hogy befűzze csizmáját, és a következő másodpercben kiszállt belőle az élet.

Igazán különös egy halálnem... így lett Caesarból tizenöt évesen paterfamilias. Mater azonban, a Cották közül származó Aurelius lány, egy személyben volt apa és anya: szigorú teremtés, a kákán is csomót kereső, híján a megértésnek, de annál bőkezűbb józan tanácsokban. Senatusi tagságához képest a Julius család kétségbeejtő szegénységben élt, alig kaparhattak össze annyit, amennyit a censorok előírtak.

Aurelia hozománya egyetlen insula, azaz bérház volt Róma egyik leghírhedtebb szegénynegyedében, a Suburában. Itt lakott a család, amíg Caesar meg nem választatta magát pontifex maximusnak; ekkor aztán átköltözhettek egy állami tulajdonban lévő kisebb palotába, az úgynevezett Domus Publicába.

Mennyit emésztette magát Aurelia fia könnyelmű szertelen-ségei, a nyomasztó adósságok iránti közönye miatt! És hányszor sodorta Caesart végszükségbe a fizetésképtelenség! Később aztán, miután Hosszúhajú-Galliát meghódította, még Nagy Pom-peiusnál is gazdagabb lett, ha Brutusszal nem vehette is fel a versenyt. Brutusszal azonban vagyon dolgában egyetlen római sem vetélkedhetett, hiszen Servilius Caepióként ő lett a tolosai aranykincs örököse. Ekként Julia szempontjából is fölöttébb kívánatos vőlegényjelölt volt - egészen addig, amíg Nagy Pompeius bele nem szeretett a leányzóba. Caesarnak pedig történetesen nagyobb szüksége volt Pompeius politikai súlyára, mint az ifjú Brutus pénzére, így aztán...

Julia... Halott minden nő, akit szerettem; ketten közülük abba haltak bele, hogy fiút akartak szülni. Az édes kis Cinnilla, a drága Julia - mindkettő épp hogy csak átlépte a felnőttkor küszöbét, és mindkettő olyan ártatlan volt, hogy csak a halálával szerzett szívfájdalmat. Ó, micsoda méltánytalansága a sorsnak... Ha lehunyom a szemem, máris látom őket: Cinnillát, ifjú éveim társát és Júliát, egyetlen lányomat. És elment a másik Julia is, Julia néni, ama rémes vén szörnyeteg, Gaius Marius felesége. Ha valami ismeretlen nőn megérzem az illatát, még most is könnyekre fakadok. Egész gyermekkorom szeretetlenségben telt volna, ha ő nem ölelget, ő nem csókolgat. Mater, aki örökös ellenzéknek is

25félelmetes volt, soha nem kényeztetett, nehogy szeretete nyílt kimutatásával

megrontson. Ő úgy vélte, túlságosan is büszke vagyok, túlságosan hiú az eszemre, túlontúl is királykodásra hajló.

De mind e szeretett női lények elmentek. Magamra maradtam.Nem csoda, hogy hovatovább érezni kezdem a korom.Csak az istenek mérlegén dőlhetett volna el, melyikük küzdött meg

fáradságosabban a sikerért: Caesar-e vagy Sulla. A serpenyőt legföljebb egy hajszál, egy rostocska billenthette volna fel. Dignitas-uk - azaz a Róma dicsőségéből, tekintélyéből, nagyságából rájuk jutó hányad - megőrzése kedvéért mindkettőjüknek Róma ellen kellett vonulnia. Mindkettőt dictatornak választották, ez lévén az egyetlen hivatal, amely fölötte állt a demokratikus eljárásoknak, és mentességet élvezett minden későbbi vádemelés alól. A különbség abban rejlett, hogy ki miként élt dictatori hatalmával. Sulla proscriptiókba fogott, és az üres kincstár feltöltése érdekében gazdag senatorokat meg lovagi rangú üzletembereket öletett meg, hogy aztán minden vagyonukat elkobozza. Caesar szívének kedvesebb volt az irgalom; ő megbocsátott ellenségeinek, és legtöbbjének a vagyonát is meghagyta.

Arra, hogy Róma ellen vonuljon, a bonus-ok kényszerítették. Tudatosan, megfontoltan, sőt kaján élvezettel taszították Rómát polgárháborúba, nehogy Caesarnak jottányi is jusson mindabból, amivel Nagy Pompeiust oly bőkezűen elhalmozták. A tét az volt, hogy Caesar távollétében is indulhasson a consul választáson; ha ugyanis egy imperiummal felruházott férfiú átlépte a város szent határát, ezzel eljátszotta imperiumát, és bíróság elé lehetett citálni. Márpedig a bonus-ok csalárdul rávették a bíróságokat, hogy mihelyt Caesar a második és jogilag feddhetetlen consulság elnyerése érdekében megválik kormányzói imperiumától, marasztalják el hazaárulásban. Caesar idejében folyamodott engedélyért, hogy in absentia indulhasson a választáson, ezt az ésszerű kérést azonban a bonus-ok megtagadták, csakúgy, mint ahogy minden további egyezkedési kísérletét is csírájában elfojtották. Amikor aztán más választása nem maradt, Sulla példáját követve Róma

ellen vonult. Nem azért, hogy a bőrét mentse, mivel az nem is forgott veszélyben. A bonus-ok tányérnyalóival megtűzdelt bíróság a ha-

26Iáinál is súlyosabb büntetésre: életfogytiglani száműzetésre ítéltevolna.Hazaárulás lett volna olyan törvényeket hozni, amelyek a római közföldek

méltányosabb elosztására irányultak vagy elvették a kormányzók kedvét provinciáik kifosztásától? Hazaárulás lett volna kiterjeszteni a római világot a Rhenus folyó természetes határáig, ekként megvédelmezve Itáliát és a Mare Nostrumot a germánok elől? Lehetséges-e, hogy Caesar, e törvények értelmi szerzője s mindé hőstettek véghezvivője Róma árulója lett volna?

Nos, a bonus-ok szemében igenis az volt. És hogy miért? Hát csak azért, mert a bonus-ok szemében ezek a törvények, ezek a hősi tettek megsértették a mos maiorum-ot - Róma működésének szokásjog és hagyományok szentesítette ősi rendjét. Caesar törvényei és cselekedetei megváltoztatták Róma addigi képét. Ám hiába szolgálták a köz javát, Róma biztonságát, a rómaiak csakúgy, mint a provinciabeliek üdvét és gazdagodását, ha egyszer nem feleltek meg a régi szokásoknak - holott ezt a bizonyos hagyományt egy hatszáz évvel azelőtti aprócska városra szabták, amely Közép-Itália sószállító utainak kereszteződésénél terült el. Vajon miért nem látták be a bonus-ok, hogy az Euphratész folyótól nyugatra eső világ egyetlen nagyhatalma már nem élhet a régi szokások és megoldások szerint? A nyugati világ örökségének Róma volt az egyetlen letéteményese, ám irányítói közül jó néhányan mintha megrekedtek volna a csecsemőkorát élő vá-rosállamocska korában.

A bonus-ok szemében a változás volt a legnagyobb ellenség, márpedig Caesarnál rátermettebb eszköze a változásnak még soha nem akadt. Cato a Forum Romanum rostrájáról újra meg újra azt harsogta, hogy Caesarban a merő gonosz öltött testet - és mindezt azért, mert Caesar elég bölcs és éles szemű volt hozzá, hogy felismerje: megfelelő irányú változások nélkül Róma elsorvad, lep-rásoknak odavethető rongycsomóvá silányul.

így állt hát a hajón Caesar, a dictator, a világ ura - pedig ő csak azt akarta, ami jog szerint megillette volna. Tíz évvel első consul -sága után törvényes választásokon óhajtotta kivívni második con-suli megbízatását, úgy, ahogy azt a lex Genucia előírta. A továbbiakra nézve is megvolt az elképzelése: úgy gondolta, második

27consulsága lejártával köztiszteletben álló javakorabeli államférfi lesz, mégpedig

józanabb és hatékonyabb, mint az e minőségében örökkön tétovázó, egérke módra riadozó Cicero. Időről időre a senatus megbízásából majd valamilyen hadsereg élén képviseli Róma érdekeit, úgy, ahogyan arra rajta kívül senki más nem alkalmas. De hogy a világ uraként végezze? Ez Aiszkhülosz vagy Szophoklész tollára méltó tragédia volt.

Caesar külországi katonai szolgálatának színtere legtöbbször a Mare Nostrum nyugati partvidéke volt: a két Hispánia, a gall területek. Keleti katonáskodása Provincia Asiához és Kilikiához kötődött; útja még soha nem vezetett Szüriába vagy Egyiptomba, mint ahogy Anatolia zord belső vidékein sem járt.

Egyiptomhoz a legközelebb akkor került, amikor Küproszt kereste fel - évekkel azelőtt, hogy Cato a szigetet Rómához csatolta volna. Abban az időben Küproszi Ptolemaiosz uralkodott ott -Egyiptom akkori királyának, Ptolemaiosz Aulétésznek az öccse. Küproszban Caesar Nagy Mithridatész egyik leányának a karjai közt múlatta az időt, és megmártózott a tengerben, amelynek habjaiból ősanyja, Venus/Aphrodité kiemelkedett. Ennek a bizonyos Mithridatész-lánynak volt a nővére Kleopátra Trüphaina, Ptolemaiosz Aulétész egyiptomi király hitvese és a mostani Kleopátra

királynő szülőanyja.Tizenegy évvel ezelőtt, még első consulsága idején, Caesar többször is tárgyalt

Ptolemaiosz Aulétésszel, és most fanyar rokonszenvvel gondolt vissza rá. Aulétész számára létfontosságú volt, hogy Róma támogassa trónigényét, és ki akarta eszközölni „a római nép barátjának és szövetségesének" címét is. Caesar con-sulként készséggel gondoskodott a mindkét ügyhöz szükséges törvényi háttérről, hatezer arany talentum fejében. Az összegből ezer-ezer talentum jutott Pompeiusnak, illetve Marcus Crassus-nak, de a megmaradt négyezer lehetővé tette, hogy Caesar összegyűjthesse és felfegyverezze a Gallia meghódításához és a germánok féken tartásához szükséges légiókat; addig ugyanis a senatus nem szavazta meg a pénzt a vállalkozásra.

Ó, Marcus Crassus! Mennyire sóvárgott Egyiptom után! Úgy tartotta, nincs annál gazdagabb föld széles e világon - ott az utcán

28hever az arany, a drágakő! Crassus, ez a csillapíthatatlan étvágyú vagyongyűjtő,

jóformán mindent tudott Egyiptomról, amelyet be akart terelni a római akolba. Terveit az úgynevezett tizennyolcak hiúsították meg: a római kereskedelmi körök e vezető rétege rögtön átlátta, hogy Egyiptom bekebelezéséből senki más, csak az egy Crassus húzna hasznot. A senatus hízeleghetett magának azzal, hogy Róma kormányzása az ő kezükben összpontosul, ám az igazi hatalmat a tizennyolc tekintélyes centuriában tömörült lovagi rangú üzletemberek birtokolták, lévén, hogy a Város elsősorban és mindenekelőtt a nemzetközi méretekben zajló üzleti tevékenységnek elkötelezett gazdasági egység volt.

így aztán Crassus végül Mezopotámiában próbálta fellelni a maga aranyhegyeit és drágakő szikláit, és ott is hagyta a fogát Karrhainál. A parthus királynak azóta is birtokában volt a Cras-sustól Karrhainál zsákmányolt hét római sas. Caesar jól tudta, hogy eljön még a nap, midőn Ekbatana ellen vonulva vissza kell csikarnia a parthus királytól a zsákmányt, és azzal is számolt, hogy ez a fegyvertény újabb nagyszabású változáshoz vezetne: ha Róma lenyeli a parthus királyságot, úgy uralma a Nyugat után Keleten is teljessé válna.

Merengéséből egy szikrázó fehér torony távoli látványa rázta fel, és megigézve figyelte, ahogy közeledik. Pharosz híres világítótornya volt ez, azé a szigeté, amely keresztben terült el a két alexandriai kikötő tenger felőli oldala előtt. A háromszáz láb magas torony három, felfelé szűkülő, fehér márvánnyal borított hatszögletű részből állt, és a világ egyik csodájának számított. A tetején örökké égő tűz fényét leleményesen elrendezett, csiszolt márványlapok vetítették ki nagy távolságra minden irányba, bár nappal a tűz maga alig látszott. Caesar már mindent elolvasott a csodálatos alkotásról, amihez csak hozzáférhetett, és így azt is tudta, hogy ugyanezek a márványlemezek egyszersmind a széltől is megóvják a lángokat; mégis alig várta, hogy megmássza a hatszáz lépcsőt, és a maga szemével is lássa a szerkezetet.

- A legjobbkor közelítjük meg a nagy kikötőt - jegyezte meg kormányosa, egy görög tengerész, aki már sokszor megjárta Alexandriát. -- Ilyen derült időben rögtön szembeötlenek majd a

29szorosokat jelző lehorgonyzott parafa úszók. Majd meglátod: a bal oldaluk pirosra,

a jobb oldaluk sárgára van festve.Caesar ugyan mindezzel tisztában volt, de azért olyan figyelmesen billentette fejét

a kormányos felé, mintha csupa újdonságot hallana.- Három ilyen tengerszoros van: a Szteganosz, a Poszeideosz és a Taurosz,

mégpedig balról jobbra, ha a tenger felől közelítesz. A Szteganosz a Disznóhát-sziklákról kapta a nevét; ezek a Lokhiasz-fok végétől, vagyis a nagy palotáktól valamivel kijjebb találhatók. A Poszeideoszt azért nevezik így, mivel jó kilátást nyújt

a Poszeidón-templomra; a Tauroszt pedig a Pharosz mellett emelkedő Bikaszarv-szikláról nevezték el. Viharban - bár errefelé a vihar ritkaságszámba megy - egyik kikötőbe sem lehet bejutni. Az Eunosztosz-kikötőt mi, külhoni kormányosok általában elkerüljük - ott mindenfelé mozgó homokpadok és zátonyok leselkednek. - A kormányos széles mozdulattal körbemutatott, úgy fecsegett tovább. - Mint látod, zátonyokban és sziklákban igazán nincs hiány, és mérföldekre elnyúlnak. A világítótorony nagy áldás a külhoni hajóknak. Úgy beszélik, az építkezés nyolcszáz arany talentumot nyelt el.

Caesar a légionáriusait fogta be evezősnek; ez edzésnek is megtette, és nem hagyott időt az embereknek, hogy elunják magukat és belekössenek egymásba. Nincs római katona, aki a terra firmáiéi elszakadva jól érezné magát a bőrében; a legtöbben úgy intézték, hogy az egész hajóút alatt egyszer se kelljen a vízbe nézniük. Elvégre ki tudja, mi lappang a felszín alatt?

A kormányos Caesar valamennyi hajóját a Poszeideosz-csator-nára irányította: ezen a napon ez volt a legnyugodtabb a háromból. Caesar egymaga állt a hajó orrában, és feltöltekezett a látvánnyal. A sok szín csak úgy lángolt, az épületek oromzatát aranyszobrok és -szekerek díszítették, a hófehérre meszelt falak vonzották a te-kjntetet, mindenütt fák és pálmaligetek; ugyanakkor azonban unalmasan síknak találta a vidéket, amelyből csak egy kétszáz láb magas zöldellő kúp és egy, a tengerparton álló sziklás félkör emelkedett ki - ez az utóbbi éppen olyan magas volt, hogy megfeleljen egy nagyméretű színház caveá-jának. Caesar tudta, hogy

30korábbi időkben a színház erőd volt, amelyet Akronnak, vagyis „szikjacsúcsnak"

neveztek.A színháztól balra elterülő városrész összehasonlíthatatlanul gazdagabbnak és

pompásabbnak látszott; bizonyára a királyi negyed, vélte Caesar. A számos palotából álló épületegyütteshez magas, de csöppet sem meredek lépcsők vezettek, az egyes épületeket pedig kertek, fasorok és pálmaligetek választották el. A színház-erődön túl dokkok és raktárak sorakoztak, patkó alakban meghajolva egészen a Heptasztadion nevű, csaknem egy mérföld hosszúságú fehér márvány töltésig, amely Pharosz szigetét a szárazfölddel összekötötte. Tömör szerkezetét középtájon két nagy boltíves kapu törte meg; mindkettő akkora, hogy egy tekintélyes méretű hajó is áthaladhasson a két kikötő: a közelebbi, vagyis a nagy kikötő és a nyugati, az Eunosztosz között. Vajon Pompeius hajói az Eunosztosz vizén horgonyoznak? A Heptasztadion innenső oldalán semmi sem utalt jelenlétükre...

A táj olyan lapos volt, hogy nem lehetett felmérni, mekkora a vízparton túl Alexandria kiterjedése, Caesar azonban tudta, hogy a régi városfalakon túli népességburjánzást is beszámítva a világ legnagyobb városáról van szó, ahol hárommillióan élnek. Róma a serviusi falakon belül egymillió embernek adott otthont, Antio-kheia pedig ennél is többnek, de az alig háromszáz éves Ale-xandriával egyikük sem versenghetett.

Ekkor a parton hirtelen lázas mozgolódás támadt, majd mintegy negyven, fegyveresekkel megrakott hadihajó tűnt fel. Ügyes munka! - gondolta Caesar. - Békéből röpke negyedóra alatt fejest a háborúba! A hajók közt akadtak nagy testű ötsorevezősök, amelyek orr-részükön hatalmas bronz vágósarkantyúval hasították a hullámokat, mint ahogy voltak négy- és háromsorevezősök is, ám a flotta mintegy felerészben sokkal kisebb hajókból állt, amelyek oly alacsonyan feküdtek a vízen, hogy a nyílt tengerre aligha merészkedhettek ki; Caesar mindjárt sejtette, hogy ez utóbbiak a vámőrség birtokában vannak, és a Nílus hét torkolatának vizein végzik őrjárataikat. Dél felé tartva semmilyen hajót nem fedeztek fel, ebből azonban nem következik, hogy holmi éles szemű fickó a delta valamelyik magas fájának tetejéről

meg ne leste volna a31közeledő római flottát. Tessék: már meg is van a magyarázat a nagy készültségre!Hmmm... Valóságos fogadóbizottság! Caesar intett a harsonásnak, hogy fújjon

riadót, aztán zászlójelzéssel szólította fel a hajóskapitányokat, hogy álljanak le, és várják a további parancsokat. Ezt követően szolgáját utasította: rendezze el rajta a toga praeíexíá-t, s illessze ritkuló aranyszőke hajára a corona civicá-t, majd belebújt barna senatori sarujába, amelyen hold formájú ezüstcsatok jelezték, hogy viselője magas rangú curulisi magistra-tus. Ekként felkészülve állt meg a hajó közepén, ott, ahol a korlát megtört, és figyelte a gyorsan közeledő, fedélzet nélküli vámoshajót, amelynek orrában fenyegető küllemű fickó állt.

- Mi jogon hatolsz be Alexandriába, római? - kiáltotta a fickó, olyan közel kormányozva hajóját, hogy szót válthassanak.

Caesar ajka megvonaglott.- Az olyan ember jogán, aki békével jön, hogy vizet és élelmet vásároljon! -

felelte.- Az Eunosztosz-kikötőtől hét mérfölddel nyugatabbra találsz egy forrást, ahonnan

vizet meríthetsz, eladó élelmünk pedig nincs, tehát indulj utadra, római!- Attól tartok, jóember, ez lehetetlen.- Háborút akarsz? Máris létszámfölényben vagyunk, és ha kell, tízszer ennyi hajót

is vízre bocsáthatunk.- Háborúból többet vívtam meg a kelleténél, de ha ragaszkodtok hozzá, ennek is

állok elébe - mondta Caesar. - Csinos parádét csaptatok, de legalább ötven módját tudom, hogyan csapjak szét köztetek akár még hadihajók nélkül is. Gaius Julius Caesar vagyok, a dictator.

A harcias fickó az ajkát harapdálta.- Hát nem bánom. Te, akárki vagy is, partra szállhatsz, de a hajóid itt maradnak a

kikötő előtt. Megértetted?- Szükségem van egy dereglyére, amelyen huszonötén elférnek - adta ki Caesar a

parancsot. - De bölcsen teszitek, barátocskám, ha siettek vele, különben megnézhetitek magatokat!

A fickó lassan elvigyorodott, majd maga is néhány parancsszót ugatott az evezősei felé, és azzal a kis hajó eliramodott.

32Most Publius Rufrius jelent meg Caesar mellett; meglehetősen idegesnek látszott.- Tengerészük, az van bőven - jegyezte meg -, de közülünk a legtávolabb látók

sem fedeztek fel a parton katonákat. Kivéve egynéhány nyalka szépfiút a palotakörzet falain túl - nyilván a királyi testőrség... Mi a szándékod, Caesar?

-Partra szállok a csónakjukban, és magammal viszem a licto-raimat.- Hadd eresszem le a mi csónakjainkat, hogy katonákat is adjak melléd...- Még csak az kellene! -jelentette ki Caesar higgadtan. - Neked az a dolgod, hogy

összetartsd a hajóinkat, és ügyelj az épségükre. No meg vigyázz, hogy a Tiberius Nero-féle ineps alakok bele ne lépjenek a saját kardjukba.

Kisvártatva tizenhat evezős hajtotta jókora dereglye siklott a hajó mellé. A lictorok, akiket még mindig a hűséges Fabius vezetett, már bukdácsoltak is lefelé, hogy elfoglalják az üléseket, Caesar pedig végignézett rajtuk, hogy rendben van-e az öltözékük. Igen, a széles fekete bőröveken csillogott-ragyogott minden rézdomborítás, a karmazsinpiros tunicák tiszták és gyűrődésmentesek voltak, és a karmazsinpiros bőr caligá-kat is szabályosan fűzték be. A fasces-t olyan gyengéden és vigyázatosan ölelték magukhoz, ahogyan a macska dajkálta a kölykeit; a piros bőrszíjak hibátlanul voltak keresztbe vetve, és a harminc vörösre festett vessző alkotta nyalábokban

vészjóslón villogott a nyalábhoz tartozó bárd. Caesar elégedetten és fiús könnyedséggel ugrott a dereglyébe, majd célszerűen a dereglye farában helyezkedett el.

A vízi jármű megcélozta móló szomszédos volt az Akron színházzal, de a királyi negyed falán kívül terült el. Szemlátomást egyszerű polgárokból álló tömeg verődött itt össze: az öklüket rázták, és gyilkos fenyegetéseket bömböltek görögül, de feltűnő makedónos kiejtéssel. Amikor a dereglye kikötött, és a lictorok kimásztak belőle, a polgárok valamivel hátrébb húzódtak; ilyen hűvös nyugalomra, ilyen idegenszerű, de tiszteletet parancsoló pompára aligha számítottak. Amikor a huszonnégy lictor tizenkét párból álló menetoszlopba sorakozott, könnyedén partra ugrott Caesar is, hogy aztán körülményesen elrendezze magán tógája

33redőit. Miután végzett, szemöldökét felvonva, gőgösen meredt a továbbra is

gyilkosan acsargó tömegre.- Ki a vezér? - érdeklődött.A hallgatásból úgy tűnt: nincs ilyen.-Rajta, Fabius!A lictorok begyalogoltak a tömeg kellős közepébe, Caesar pedig ráérősen ballagott

a nyomukban. Ez csak szájaskodás, gondolta, és fensőbbségesen mosolygott jobbra-balra. Érdekes... Eszerint igaz a mendemonda: az alexandriaiak nem szeretik a rómaiakat. No de hol lehet Pompeius Magnus?

A királyi negyed falába látványos, dúsan aranyozott kapu illeszkedett. Szélső pülónjait szögletesre vágott fejgerenda kötötte össze, felülete ki sem látszott a különös, színpompás kétdimenziós jelenetek és jelképek alól. A jövevények útját itt a királyi testőrség egy osztaga zárta el. Rufrius jól mondta: valóban nyalkák voltak ezüst fémpikkelyekkel kivert görögös páncélingjeikben, élénkpiros tunicájukban, magas barna csizmájukban; ezüst orrvédős sisakjuk csúcsán bíborszín lószőr bokréta lengett. Az is lerí róluk, gondolta Caesar, hogy egy helyi csetepatéban inkább megállnák a helyüket, mint a csatatéren. Ha az ember tekintetbe veszi a Ptolemaioszok királyi házának történetét, alighanem helytálló a feltételezés. Alexandriában mindig bevetésre készen állt egy gyülevész horda, ha arról volt szó, hogy az egyik Ptolemaioszt egy másikkal cseréljék fel - nemre való tekintet nélkül.

- Megállj! - kiáltotta a kapitány, kezével a kardja markolatán. Caesar a lictorok sorfala között előrébb lépett, majd engedelmesen megtorpant.

- A királyt és a királynőt szeretném látni - mondta.-Nos hát, római, nem láthatod őket, és jobb, ha ebbe beletörődsz. Most pedig

eriggy vissza a hajódra, és távozz innen.-Közöld ő királyi felségeikkel, hogy Gaius Julius Caesar vagyok.A kapitány durván felnyerített, majd gúnyosan így szólt:- Ha te vagy Caesar, akkor én vagyok Taueret, a vízilófejű istennő!- Nem való, hogy ok nélkül dobálózz isteneid nevével.34A kapitány hunyorgott.-Én nem vagyok holmi koszos egyiptomi - én alexandriai vagyok, és az istenem

Szerapisz. De most már aztán tágulj innen!- Valóban Caesar vagyok.- Caesar Asia Minorban vagy Anatóliában, vagy más efféle helyen van.-Caesar Alexandriában van, és nagyon udvariasan kéri, hogy beszélhessen a

királlyal és a királynővel.- Khm - nem hiszek neked.- Khm - rosszul teszed, kapitány. Ha így folytatod, Alexandriára zúdítod Róma

izzó haragját, és magad itt állsz majd munka nélkül. Mi több, a felségek is kikopnak a munkájukból. Nézz már a lictoraimra, tökfej, és ha tudsz számolni, számold meg, hányan vannak. Nemde huszonnégyen? És ugyan melyik curulisi ma-gistratus előtt jár huszonnégy lictor? Ez csak egyetlen méltóságot illet meg - őt pedig dictatornak hívják. És most szépen engedj át, és kísérj a királyi fogadóterembe - zárta szavait Caesar igen barátságosan.

A hetvenkedés felszíni máza alatt a kapitány egyre ijedtebb lett. Szép kis históriába keveredett! Nála jobban aztán senki sem tudta, hogy azok, akiknek a palotában volna a helyük, mind távol vannak. Nincs itt se király, se királynő, se főkamarás úr - egy árva lélek sem ama méltóságos személyek közül, akik tárgyalhatnának ezzel a nagyhangú rómaival, pedig - semmi kétség - valóban huszonnégy lictor kíséri. Lehet, hogy mégis Caesar az? Ugyan, képtelenség! Mit keresne Caesar éppen Alexandriában? Másfelől viszont az, aki itt áll, tényleg római, huszonnégy lictorral a háta mögött, beöltözve ebbe a nevetséges, bíborszegélyű fehér pokrócba, fején egypár falevéllel, csupasz jobb karján pedig, a begörbített kéz és a könyökhajlat között, valami elefántcsont hengerféleség díszeleg. Kardja vagy vértje viszont nincsen neki, és kíséretében egy szál katona nem sok, annyi sem látható.

A kapitányt makedón származása meg az atyai vagyon juttatta rangjához, de az éleselméjűség nem tartozott poggyászához. Valami most mégis mintha derengett volna benne. Megnyalta a szája szélét, és nagyol sóhajtva így szólt:

35- Legyen hát, római, irány a fogadóterem. Csak azt nem tudom, hogy ott majd

mihez kezdesz, lévén, hogy senki sincs idehaza.- Ó, valóban? - kérdezte Caesar, és ismét megindult lictorai nyomában. A kapitány

kénytelen volt előreküldeni egyik emberét, hogy a rómaiaknak legyen kit követniük. - Hát hová lettek?

- Eltávoztak Péluszionba.- Vagy úgy.Bár nyár volt, az időjárást nem érhette kifogás: alacsony volt a páratartalom, a

homlokot hűvös szellő legyezte, a virágzásuk teljében lévő fákból és alattuk egy ismeretlen növény szelíden bólogató, harang formájú kelyheiből simogató, balzsamos illat szállt. A kövezet sötétebb barnával futtatott, tükörfényesre csiszolt sárgásbarna márványból készült - esőben úgy csúszhat, mint a jég. Szokott-e egyáltalán esni Alexandriában? Az is lehet, hogy nem.

- Csodás éghajlat - jegyezte meg Caesar.- A legjobb a világon - jelentette ki magabiztosan a kapitány.- Én volnék az első római, aki mostanában megfordult errefelé? -Mindenesetre az

első, aki kormányzónál is rangosabbnakmondja magát. Legutóbb tavaly jártak itt, akkor, amikor megjelent Gnaeus

Pompeius, hogy hadihajókat és búzát csaljon ki a királynőtől. - Az emlék hatására a kapitány jóízűt kuncogott. -Modortalan egy fiatalember volt, sehogy sem nyelte le az elutasítást, habár őfelsége a tudtára adta, hogy az országban éhínség dúl. De túl is járt az eszén az asszonyunk. Hatvan teherhajót rakott meg datolyával.

- Datolyával?- Azzal bizony. Ő meg abban a hitben bontott vitorlát, hogy a hajófenékben csupa

búza van.- 0, jaj, szegény ifjú Gnaeus Pompeius! Gondolom, a papája nem volt

elragadtatva, ámbár Lentulus Crus talán örült a rakománynak. Az epikureusok szeretik, ha az ínyüket új ízek ingerlik.

A fogadóterem, méreteiről ítélve, külön épületet foglalt el; legföljebb egy-két előszoba lehetett még benne, ahol a kihallgatásra érkező követek megpihenhetnek.

Annak idején Gnaeus Pompeiust is ugyanide vezették. A hatalmas, kopár csarnok csiszolt márványpadlóját különböző színű, bonyolult mintájú berakások díszítették; a falakat vagy aranylevelek borították, vagy az embe-

36reket és növényeket két dimenzióban ábrázoló, már ismert, élénk színekben

pompázó festmények. Bíborvörös márványemelvényen állt a két trón, az egyik - dúsan faragott ébenfából, súlyos aranyozással - az emelvény felső szintjén, hasonló, de valamivel kisebb párja pedig egy szinttel lejjebb kapott helyet. Rajtuk kívül más bútornak nyoma sem volt.

A kapitány, Caesart és lictorait magukra hagyva, azonmód elillant; feltehetően valami illetékes személyt akart felhajtani, aki fogadhatná a látogatókat.

Caesar pillantása találkozott Fabiuséval.- Micsoda helyzet! - mosolyodott el pajkosan.- Volt már dolgunk ennél rosszabbal is, Caesar.- Ne kísértsd Fortunát, Fabius. Kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet trónon ülni.Azzal felszaladt az emelvény lépcsőjén, és fürgén elhelyezkedett a felső,

lenyűgöző szépségű székben; ékkövekkel kirakott domborművű aranyborítása így közelről megkapó látványt nyújtott. Caesar fölfedezett rajta egy szemforma rajzolatot, amelynek megnyújtott külső széle furcsa, háromszögletű könnycseppbe ment át; látott továbbá kobrafejet, skarabeust, valamint leopárd-mancsokat, emberi lábakat, egy különös formájú kulcsot és valamilyen botszerű szimbólumokat is.

- Kényelmes rajta az ülés, Caesar?- Ha az ember tógát hord, támlás székben soha nem érezheti jól magát - felelte

Caesar -; ezért szoktunk hozzá a curulisi székekhez. - Lassan ellazította tagjait, és lehunyta a szemét. - Üssetek tábort a földön - szólalt meg kis idő múltán. - Úgy látom, hosz-szabb várakozásra kell berendezkednünk.

Két fiatalabb lictor megkönnyebbülten sóhajtott, Fabius azonban méltatlankodva rázta meg a fejét.

-Lehetetlen, Caesar. Gondold csak el, mennyire leszerepelnénk, ha valaki ránk nyitna!

Vízóra híján bajosan mérhették az időt, de a fiatalabb licto-roknak úgy tűnt, órák óta álldogálnak így félkörben a lábuk közé támasztott /asces-szal, szorosan markolva anyaláb felső végét. Caesar közben csak aludt tovább - híres volt ezekről a macskához ill ő gyors szundításairól.

37- Hé, te, szállj le arról a trónról! - csendült fel egy fiatal női hang.Caesar kinyitotta fél szemét, de meg sem mozdult.- Azt mondtam, azonnal hagyd el ezt a trónt!- Ki oszt itt nekem parancsokat? - kérdezte Caesar.- Arszinoé királyi hercegnő, Ptolemaiosz házának tagja!Erre már Caesar kiegyenesedett, bár fel továbbra sem állt; csak nézte, immár

mindkét szemével, az emelvény alatt álló nőt, aki mögött egy kisfiú és két férfi sorakozott fel.

A lány Caesar megítélése szerint tizenöt éves lehetett: bögyös, erőtől duzzadó teremtés, aranyszőke sörénnyel, kék szemmel; szabályos vonású arca szép is lehetett volna, de mégsem volt az. A hatást, állapította meg Caesar, az arc kifejezése rontotta le: pökhendi volt, morcos, dölyfösen fensőbbséges. A lány görögösen volt öltözve, de a ruhája hamisítatlan türoszi bíborszövet: olyan sötét, hogy már-már feketének látszott, ám ha a lány csak megmozdult benne, a kelmén szilvaszínű és karmazsinvörös fényfoltok futottak át. Hajában drágakövekkel kirakott koronácska tündökölt, nyaka körül mesébe illő ékszeres gallér, csupasz karján számtalan karkötő.

Fülcimpája aránytalanul hosszú volt, bizonyára a ráakasztott súlyos fülönfüggőktől nyúlt meg.

A kisfiú kilenc-tíz évesnek látszott, és nagyon hasonlított Arszinoé hercegnőre - ugyanaz az arc, ugyanazok a színek, ugyanaz a testalkat. Az ő tunicáját és görögös khlamiisz-át ugyancsak türoszi bíborszövetből szabták.

A két férfi nyilvánvalóan a személyzethez tartozott, de míg egyikük, aki védelmezőn állt a fiúcska mellett, jelentéktelennek látszott, a másik, aki Arszinoéhoz húzódott közelebb, bizonyos tekintélyt sugárzott. Magas volt, remek felépítésű, majd olyan szőke, mint a királyi gyermekek; hűvös, számító szeme értelemről, szájának íve határozottságról tanúskodott.

- Es most mit kezdünk egymással? - érdeklődött nyugodt hangon Caesar.Semmit, amíg le nem borulsz előttem! - közölte Arszinoé. -A király távollétében

én uralkodom Alexandria fölött, és ezennel megparancsolom: gyere le onnan, és hódolj nekem! - Vészjóslóan pillantott a lictorokra. - Ti is mind - arccal a földnek, rajta!

38- Semmi kis hercegnőcskék nem parancsolhatnak sem Caesarnak, sem lictorainak

- felelte barátságosan Caesar. - A király távollétében Alexandria fölött én uralkodom; így rendelkezett erről végakaratában mind Ptolemaiosz Alexandrosz, mind apád, Aulétész. - Előredőlt a trónuson. - És most, hercegnő, beszéljünk komolyan - és ne vágj olyan képet, mint egy alapos verésre szoruló kisgyerek, mert a végén az egyik lictorom kihúz nyalábjából egy vesszőt, és elnáspángol. - Pillantása Arszinoé szenvtelen képű kísérőjére siklott. - És te ki volnál? - tudakolta.

- Ganümédész, hercegnőm nevelő eunuchja és őrzője.- Nos, Ganümédész, te józan, értelmes embernek látszol, így hát hozzád intézem

megjegyzéseimet.- Igenis énhozzám fogsz szólni! - visított fel Arszinoé, és arcán piros foltok

gyúltak. - És szállj le a trónról, és borulj arcra előttem!- Fogd be a szád! - csattant fel Caesar. - Ganümédész, illendő szállást követelek

magamnak és rangidős kísérőimnek a királyi negyeden belül, továbbá elegendő friss kenyeret, zöldséget, olajat, bort, tojást és vizet a katonáimnak, akik a hajóimon maradnak, amíg ki nem derítem, mi folyik itt. Nem állhatnak valami jól a dolgok, ha Róma dictatora a földkerekség bármely pontján fölösleges durvaságba és értelmetlen udvariatlanságba ütközik. Világos-e, amit mondok?

- Igenis, nagy Caesar.- Akkor jó. - Caesar felállt, és lesétált a lépcsőn. - De ha kedvemre akarsz tenni,

legelőször is eltávolítod innen ezt a két alkalmatlankodó gyerkőcöt.- Ezt nem tehetem, Caesar; már amennyiben ragaszkodsz jelenlétemhez.- Miért?-Dolikhosz ép testű férfi, aki Ptolemaiosz Philadelphosz herceget ugyan

elvezetheti, ám Arszinoé hercegnő megfelelő kíséret nélkül nem tartózkodhat ép testű férfi társaságában.

Caesar szája gyanúsan megrándult; úgy találta, Alexandria meglehetősen szórakoztató helynek ígérkezik.

- Vannak itt rajtad kívül más heréltek is? - kérdezte.- Természetesen vannak.39- Akkor kísérd ki a gyerekeket, bízd Arszinoé hercegnőt valamelyik

eunuchtársadra, és utána nyomban gyere vissza.Arszinoé hercegnőt átmenetileg elnémította Caesar éles utasítása, hogy fogja be a

száját; úgy látszott, most ocsúdik fel. Mielőtt azonban nyelvelni kezdhetett volna,

Ganümédész határozott mozdulattal vállon ragadta, és kiterelte a csarnokból, ahonnan a kis Philadelphosz és nevelője már eltávozott.

- Micsoda helyzet! - fordult Fabiushoz másodjára is Caesar.- De viszketett a tenyerem, Caesar, hogy vesszőt ragadjak!- Megvallom, az enyém is - sóhajtott fel a nagy ember. - De hát a szóbeszéd szerint

különös fajta a Ptolemaioszoké. Ganümédész legalább világos elme; no persze ő nem is tartozik a famíliához.

- Azt hittem, az eunuchok dagadtak és férfiatlanok.- Hajói tudom, csak azok, akiket gyerekkorukban kasztrálnak. De ha a herék épen

érik meg a serdülőkort, akkor más a helyzet.Ganümédész, arcán merev mosollyal, hamarosan visszatért.- Állok szolgálatodra, nagy Caesar.-Köszönöm, de a sima Caesar is megteszi. Első kérdésem: miért ment az udvar

Péluszionba? Az eunuch meglepettnek látszott.- Hát hogy megharcolják a háborút - felelte.- Miféle háborút?- Amelyik a király és a királynő közt kitört, Caesar. Az év elején az éhínség

felhajtotta az árakat, Alexandria pedig a királynőt vádolta - a király még csak tizenhárom éves -, és fellázadt. - Ganümédész arca elsötétült. - Tudod, uram, nincs béke ezen a vidéken. A királyt ketten irányítják: Theodotosz, a nevelője és Pothei-nosz, a főkamarás. Mindkettő becsvágyó férfiú. És Kleopátra királynő az ellenségük.

- Eszerint a királynő elmenekült?- Igen, de délre. Memphiszbe, az egyiptomi papokhoz. A királynő egy személyben

fáraó is.- Hát a trónra lépett Ptolemaioszok nem mind fáraók?- Nem, Caesar, a helyzet egészen másként áll. Aulétész, a gyermekek atyja, soha

nem volt fáraó. Megtagadta, hogy kiengesztelje az egyiptomi papokat, akiknek nagy a befolyásuk a Nílus vidékén élő, bennszülött egyiptomiakra. Kleopátra királynő ezzel

40szemben gyermekkora egy részét Memphiszben, a papok közt töltötte, és amikor

trónra lépett, a papok fáraóvá kenték fel. A királyi és a királynői cím csak Alexandriában érvényes; a Nílus vidéki, vagyis az igazi Egyiptomban semmi jelentősége.

A hallottak felcsigázták Caesar érdeklődését.-Kleopátra királynő, a fáraó tehát Memphiszbe menekült, a papok közé. Miért nem

szökött külföldre, mint az apja, amikor letaszították a trónról?-Ha egy Ptolemaiosz-sarj Alexandriából külföldre menekül, pénztelenül kell

távoznia. Alexandriában nincsenek szóra érdemes kincsek. A föld alatti kincstárakat Memphiszben őrzik a papok, így az a Ptolemaiosz, aki egyszersmind nem fáraó is, egy fi-tyinghez sem juthat hozzá. Kleopátra királynő azonban Memphiszben pénzt kapott, és Szüriába ment, sereget toborozni. Csak a minap jött meg, és serege élén Péluszion mellett, a Kasziosz-hegy északi lejtőjén ásta be magát.

Caesar homloka ráncba szaladt.- Még hogy Péluszion mellett hegy volna? Úgy tudtam, a legközelebbi hegyek a

Színai-félszigeten vannak...- Inkább jókora homokbucka, Caesar.- Aha. Folytasd, kérlek.- Akhillasz tábornok a király seregét a hegy déli oldalára vezette, és most ott

táborozik, Potheinosz és Theodotosz pedig nemrég Péluszionba kísérte a királyt; velük tartott a hadiflotta is. Utolsó értesülésem szerint már várható a csata.

Caesar fel-alá járkált a hatalmas teremben.

- Tehát Egyiptom - vagy inkább Alexandria - polgárháborúba sodródott - mondta. - Arról nincs hír, hogy Gnaeus Pompeius Magnus is megfordult a környéken?

-Én nem tudok róla, Caesar. Hogy Alexandriában nincs, az egészen biztos. Eszerint igaz, hogy Thesszáliában legyőzted?

- Ó, persze. Döntő győzelem volt. Jó néhány nappal ezelőtt elhagyta Küproszt; úgy tudtam, Egyiptomba tart. - Caesar fürkészőn nézte Ganümédészt, és megállapította: valóban fogalma sincs az ő régi barátjának és ellenfelének hollétéről. De hát akkor merre bujkálhat? Talán ő valóban felkereste azt a bizonyos forrást, amely az Eunosztosz-kikötőtől hét mérfölddel nyugatabbra fakad,

41és utána egyhuzamban hajózott tovább Küréneikáig? Caesar hirtelen megtorpant -

Nos, rendben van. Úgy látszik, in loco parentis én felelek e két nevetséges gyermekért és perpatvaraikért. így hat küldj két futárt Péluszionba, az egyiket Ptolemaiosz királyhoz, a másikat Kleopátra királynőhöz. Azt óhajtom, hogy mindkét uralkodó itt, a palotában jelentkezzék nálam. Elég világosan fejeztem ki magam?

- A király esetében ennek nem lesz akadálya, Caesar - közölte Ganümédész feszengve -, a királynő azonban nemigen mutatkozhat Alexandriában. Ha a csőcselék meglátja, végeznek vele. -Az eunuch ajka megvetőn lebiggyedt. - Az alexandriai csürhe kedvenc szórakozása, hogy a népszerűtlen uralkodót puszta kézzel darabokra szaggatja. Méghozzá az agorán, ahol nagyon sokan elférnek. - Ganümédész köhécselt. - Itt hozzá kell tennem, Caesar, hogy önnön biztonságod kedvéért bölcsen tennéd, ha sem te, sem rangidős kísérőid nem hagynátok el a királyi negyedet. Ez idő szerint a csőcselék van hatalmon.

- Tedd meg, Ganümédész, amit tehetsz. Most pedig, ha nem veszed zokon, örülnék, ha a szállásomra kísértetnél. És gondoskodj róla, hogy katonáim megfelelő ellátásban részesüljenek. Természetesen fizetek minden egyes kortyért és minden falatért. Akkor is, ha az éhínség felverte az árakat.

- Hát így állunk - mondta Rufriusnak Caesar az új szálláson elfogyasztott késői vacsora közben. - Semmivel sem lettem okosabb szegény Magnus sorsát illetően, de aggódom érte. Ganümédész tájékozatlan volt, ámbár nem igazán bízom a fickóban. Ha Potheinosz, azaz egy másik eunuch uralkodásra pályázhat egy gyermekkorú Ptolemaiosz révén, miért ne törne ugyanerre Ganümédész is Arszinoé oldalán?

Rufrius körbepillantott.- Annyi bizonyos - mondta -, hogy velünk elég sanyarún bánnak. Az ő palotáikkal

összehasonlítva minket putriba szállásoltak. - Aztán elvigyorodott. - Igyekszem, Caesar, hogy ne férhessen hozzád, de Tiberius Nero magánkívül van, amiért egy másik katonai tribunusszal kell osztoznia - nem is szólva arról, hogy úgy számított, veled vacsorálhat.

42- Mi a csudának vacsorázna éppen Róma egyik legkevésbé epikureus nemesével?

Jaj, az istenek óvjanak ezektől az elviselhetetlen arisztokratáktól!Rufrius titkon somolygott: mintha bizony ő maga nem volna éppoly elviselhetetlen

és éppoly arisztokratikus! Csakhogy ami benne elviselhetetlen, annak semmi köze ősi származásához. Ha nem az én családi érzékenységemet akarná kímélni - gondolta -, azt mondaná: mélységesen fájlalja, hogy egy Nero-szerű tehetségtelen frátert kell alkalmaznia, csakis azért, mert a patricius Claudiusoktól ered. Módfölött bosszantják a nemesi ranggal járó kötelezettségek.

A római hajók még két napig horgonyoztak a kikötőn kívül fedélzetükön a gyalogsággal. A tolmács, némi hathatós győzkö-désre, hozzájárult, hogy a germán lovasságot lovaikkal együtt a partra szállítsák, majd a málladozó városfalakon kívül, a Mareótisz-tó partján, legeléshez is alkalmas táborba telepítsék. A helybeliek nagy

ívben elkerülték a szokatlan küllemű barbárokat, akik csaknem meztelenül közlekedtek, bőrükön egymást érték a tetoválások, soha meg nem nyírt hajukat bonyolult csomókba és tekercsekbe rendezték a fejük tetején, és mindemellett egy kukkot sem tudtak görögül.

Caesar, elengedve a füle mellett Ganümédész figyelmeztetését, korántsem sáncolta el magát a királyi negyedben; minden veszélynek fittyet hányva e két nap során is járt-kelt, vizslatott és kíváncsiskodott, és beérte lictorai kíséretével. Felfedezte, hányféle csodát tartogat számára Alexandria: egyaránt méltó volt figyelmére a világítótorony, a Heptasztadion, a vízvezeték- és csatornarendszer, a kikötő berendezése csakúgy, mint a sok épület és maga a nép.

A város keskeny mészkőnyúlványra épült, a tenger és egy hatalmas édesvizű tó között; a tengert nem egészen két mérföld választotta el e kiapadhatatlan tárolótól, amely még ilyenkor, nyár derekán is friss ivóvizet szolgáltatott. Kérdezősködésére Caesar megtudta, hogy a Mareótisz-tavat azok a csatornák táplálják, amelyek a Nílus legnyugatabbra eső, úgynevezett kanóboszi torkolatával összekötik; és mert a Nílus nem kora tavasszal, hanem a

43nyár derekán áradt, a Mareótisz mentes volt a folyók táplálta tavak szokásos

kellemetlen jelenségeitől, így a pangástól és a szúnyogoktól. Az egyik, húsz mérföld hosszú csatorna elég széles volt hozzá, hogy a bárkák és a vámőrség hajói két sávban közlekedhessenek rajta; így aztán a vizén mindig nagy volt a zsúfoltság. Egy másik, egysávos csatorna a város nyugati, a Hold-kapuhoz közeli részén ágazott ki a Mareótisz-tóból, és az Eunosztosz-kikötő előtt ért véget, anélkül azonban, hogy vize a tengerével keveredett volna; ezért a benne fellépő áramlatoknak nem volt előrehajtó hatásuk. Falaiba egy sor jókora bronz zsilipkapu illeszkedett, amelyeket ökrök hajtotta csörlők által működtetett csigarendszer emelt fel és eresztett le. A város ellátásához szükséges vizet enyhén meghajlított csöveken vezették el a csatornából; minden kerület beeresztő nyílásához külön zsilipkapu tartozott. További zsilipkapuk keresztben, faltól falig fogták át a csatornát; ezeket el lehetett zárni, hogy a csatorna fenekéről kikotorhassák az iszapot.

Caesar egyik legelső teendője az volt, hogy megmássza a Paneion nevű zöldellő, kúpforma képződményt. Ez a Paneion kövekből összehordott mesterséges domb volt, amelyet keményre döngölt földdel fedtek be, és teleültettek pompás kertekkel, bokrokkal, alacsony pálmafákkal. Kövezett csigavonalú út vezetett fel a tetejére, és időnként vízesésekbe rendeződő mesterséges patakok élénkítették; a vizet a domb tövénél ásott csatorna vezette el. A csúcsról a táj lapossága miatt mérföldekre el lehetett látni.

A négy szögrácsba rendeződött városnak nem voltak sem mellékutcái, sem sikátorai. A feltűnően széles utcák közül kettő olyan széles volt, hogy Caesar még soha sehol nem látta párjukat -szegélyárok és szegélyárok között több mint száz láb volt a távolság. A Kanóboszi út a város keleti és nyugati végét kötötte össze, a Nap-kaputól a Hold-kapuig, a Királyi út pedig a királyi negyed kapujától haladt délnek, egészen a régi városfalakig. A világhírű múzeum-könyvtár a királyi negyeden belül kapott helyet, de a többi fontosabb középület - így az agora, a gümnaszion, a bíróság, valamint a Paneion avagy Pán dombja - a két főút metszéspontja körül volt található.

44Róma kerületeinek megvolt a maguk logikája, amennyiben a helyükül szolgáló

dombokról vagy a dombok között lévő völgyekről kapták nevüket; a sík Alexandria tekervényes észjárású makedón alapítói azonban öt önkényesen meghatározott kerületre osztották a várost: Alphára, Bétára, Gammára, Deltára és Epszilonra. A királyi negyed a Béta kerületben helyezkedett el, ettől keletre azonban nem a Gamma,

hanem a Delta kerület következett; ez utóbbi zsidók százezreinek adott otthont, akik azonban dél felé, az Epszilonba is beszivárogtak, ahol rajtuk kívül még sok ezer metoikosz is élt - olyan idegenek, akik csak letelepedési jogot élveztek, de nem számítottak alexandriai polgárnak. Az Alpha a két kikötőt és a kereskedelmi övezetet foglalta magába, míg a délnyugati Gamma kerületet leginkább Rhakótisz néven ismerték; így hívták az egykori falut, amelyből Alexandria kifejlődött.

A régi falakon belül élő lakosok legjobb esetben is csak szerény jómódnak örvendtek. A leggazdagabbak - kivétel nélkül tiszta vérű makedónok - a falakon kívül, a Hold-kaputól nyugatra laktak, gyönyörű kertes elővárosokban; házaik körül egy hatalmas, parkosított nekropolisz terült el. A módos külföldiek, köztük a római kereskedők a Nap-kaputól keletre, szintén a városfalon kívül telepedtek le. Rétegek szerinti elkülönülés, ameddig csak a szem ellát, gondolta Caesar.

A társadalmi rétegződés szélsőséges és hézagtalanul merev volt - Alexandriában új ember fel nem üthette volna a fejét.

Az itt élő hárommillió lélekből mindössze háromszázezren bírtak alexandriai polgárjoggal: ők az eredeti makedón katona-telepesek fajtiszta leszármazottai voltak, és könyörtelenül ragaszkodtak előjogaikhoz. A legmagasabb rangú tisztviselő, a Tolmács csakis tiszta vérű makedón lehetett, és ugyanez a szabály vonatkozott a Krónikásra, a Főbíróra, a Könyvelőre és az Éjszakai Parancsnokra is; mi több, a makedónok birtokoltak minden magas közhivatalt, az üzletieket csakúgy, mint a közéletieket. A csúcs alatt sorakozó grádicsok elfoglalásáról ugyancsak a származás döntött. Először következtek a kevert vérű makedón-görögök, majd egymás után az egyszerű görögök, a zsidók és a metoiko-szok, és legalul álltak a görög-egyiptomi fajkeveredésből szár-

45mazók, akik csak szolgák lehettek. A jelenség egyik oka, amint azt Caesar

megtudta, az élelmiszer-ellátással függött össze. Alexandria nem vállalta magára szegényei élelmezését, ahogy az Rómában mindig is megszokott volt, sőt újabban egyre szélesebb méreteket öltött. Minden bizonnyal ez a szűkmarkúság magyarázta az alexandriaiak feltűnő agresszivitását, és emiatt volt akkora hatalom a csőcselék kezében. A panem et circenses a lehető legjobb politika. Etesd és szórakoztasd a szegényeket - akkor nem fognak lázongani. Ó, milyen vakok ezek a keleti uralkodók!

Volt a társadalom életének két olyan jelensége, amely Caesarra különös hatást tett. Itt volt először is a bennszülött egyiptomiakat sújtó tilalom: ők meg sem telepedhettek a városban. Még furcsábbnak látszott a második jelenség. Eszerint az előkelő makedón apák eleve megfontolt szándékkal kamaszkorában kiherél-tették legeszesebb, legígéretesebb fiúgyermeküket, hogy bejuthasson a palotába, ahol akár a legmagasabb beosztásig is emelkedhetett, vagyis főkamarás lehetett belőle. Akinek rokona volt a palotában, annak a hangja egészen a királyig vagy a királynőig is elhallatszott. Hiába vetik meg az alexandriaiak az egyiptomiakat, gondolta Caesar: mégis annyi egyiptomi szokást sajátítottak el, hogy mára itt gabalyodik egymásba a legfeltűnőbben a Kelet és a Nyugat.

Caesar azonban nem csupán az effajta elmélkedéseknek szentelte idejét, hanem, a morgásokra és a fenyegető pofákra ügyet sem vetve, tüzetesen megszemlélte a város védműveit, és a maga káprázatos emlékezetében minden részletet el is raktározott; az ember sosem tudhatja, melyikre mikor lesz szükség. A város egyébként nem szárazföldi, hanem tengeri védelemre rendezkedett be. A modem Alexandria szemlátomást nem tartott szárazföldi támadásoktól; úgy értékelték, hogy a veszély csakis a tengerről jöhet, mégpedig - efelől kétségük sem volt - a rómaiak részéről. A nyugati kikötő, azaz az Eunosztosz keleti alsó szögletében rejtőzött a Kibótosz - vagyis a Doboz -, ez az alaposan megerődített belső kikötő, amelyet a rhodosziakkal

vetélkedő vastag falak öveztek, bejáratát pedig félelmetesen nehéz és erős láncok rekesztették el. A Kibótoszt hajószínek vették körül, és tüzérségi

46gépekben sem volt hiány. Caesar becslése szerint a színekben ötven vagy hatvan

jókora hadigálya fért el, és ilyen épület nemcsak a Kibótosz körül akadt; továbbiak sorakoztak az Eunosztosz körül is.

Mind e felsorolt adottságok csakugyan páratlanná tették Alexandriát: a természeti szépség és az emberi lelemény igéző keverékévé. Tökéletesnek mégsem volt mondható: Alexandriának is kijutott a nyomornegyedekből és a nagyvárosi bűnözésből, a szegényebb Gamma-Rhakótisz és Epszilon kerületek széles utcáin rakásokba gyűlt a rothadó szemét és az állati tetem, és ahogy az ember elhagyta a két sugárutat, megritkultak a közkutak és a nyilvános illemhelyek - fürdőket pedig végképp nem lehetett találni.

Volt aztán egy eszelős helyi hóbort is: a madarak, pontosabban az íbiszek. Mindkét fajta: a fehér is, a fekete is szentnek, elejtésük pedig szentségtörésnek számított. Ha valamely tájékozatlan külföldi ilyen bűnbe esett, elvonszolták az agorára, és ott apró darabokra tépték. Az íbiszek pedig tisztában voltak sérthetetlenségükkel, és rútul visszaéltek vele.

Caesar ittlétekor az íbiszek éppen ellepték a várost: a távoli Aithiopia nyári esőzései elől menekültek. Mint ebből is kitetszik, mesterei voltak a repülésnek, ám Alexandriába érve szögre akasztották ezt a képességüket. Ehelyett a szó szoros értelmében ezerszámra álldogáltak a csodálatos utcákon, és olyan sűrűségben borították el a forgalmi csomópontokat, mint egy második, járulékos útburkolat. Bőséges, majdnem folyékony állagú ürülékük minden hüvelyknyi járófelületet beszennyezett, ám ez a rátarti hazafiasságtól duzzadó város semmilyen segéderőt nem alkalmazott a mocsok eltávolítására. Feltételezhető volt, hogy ha majd a madarak visszarepülnek Aithiopiába, Alexandria alapos nagytakarításba fog - no de addig...! A forgalom bukdácsolt és akadozott; a szekerekhez külön embert kellett felfogadni, hogy előttük haladva félrelökdösse a szárnyas bestiákat. A királyi negyed falain belül valóságos kis rabszolgahad gyűjtötte össze és zárta be őket gyengéden ketrecekbe, hogy aztán az egész madárseregietet az utcákra ürítsék.

47A javukra legföljebb az szólhatott, hogy felfalták a svábbogarakat, pókokat,

skorpiókat, bogarakat és csigákat, és gondosan kiválogatták a halkereskedők, hentesek és pástétomsütők által kidobott hulladékot. Máskülönben, somolygott Caesar, miközben lictorai utat törtek számára az íbiszek között, a teremtés legnagyobb kártevői volnának.

A harmadik napon magányos bárka futott be a nagy kikötőbe. Ügyes evezősök kormányozták be az elkerített kis királyi kikötőbe, amely a Lokhiasz-fok szomszédságában terült el. Rufrius már hírt adott a bárka közeledéséről, így hát Caesar elballagott egy megfelelő leshelyre, ahonnan jól láthatta az utasok kiszállását anélkül, hogy őt bárki megfigyelhette volna.

A csupa arany-csupa bíbor bárka hatalmas úszó kéjlakhoz hasonlított. Az árboc és a tat között tágas, templomszerű kabin terpeszkedett; még az oszlopos előcsarnok sem hiányzott róla.

Hamarosan gyaloghintók jelentek meg a parton; mindegyiket hat gondosan összeválogatott, termetre és arcra is hasonló szolga hozta. A királyé aranyozott és drágakövekkel ékes volt, függönyei türoszi bíborszövetből készültek, és csempés tetejének mind a négy sarkát bolyhos bíborpiros tollbokréta díszítette. Őfelségét a templomkabinból gólya viszi a fiát-ülésben szállították át a gya-loghintóhoz, majd véghetetlen gondossággal beemelték; szőke hajú, csinos, durcás képű legényke volt,

éppen a kamaszkor küszöbén. A királyt magas, világosbarna fürtös, finom vonású felnőtt követte. Öltözékéről Caesar úgy ítélte, hogy ez csak Potheinosz, a főkamarás lehet: a jóképű ismeretlen ugyanis bíbort viselt - tetszetős árnyalat volt, félúton a türoszi bíbor és a királyi testőrség vidám skarlátja között -, mellére pedig különös formájú súlyos aranylánc csüngött. Őutána vézna, nőies megjelenésű, duzzogó képű idősebb férfi következett, bíborruhája Potheinoszénál alacsonyabb rangra utalt, orcáját élénk rózsaszínre, száját kármin-pirosra mázolta. Ez tehát Theodotosz, a nevelő. Nem árt, ha az ember előbb fedezi fel az ellenzéket, mint azok őt.

Caesar visszasietett silány szállására, és várta, hogy a király érte küldjön.48Meglett ez is, ha nem is túl hamar. Caesar újfent megindult lic-torai nyomában a

fogadóterem felé, majd meglepődve észlelte, hogy a király nem a felső, hanem az alacsonyabb trónszéken ül. Hát ez érdekes... Úgy látszik, még nővére távollétében sem meri elfoglalni a királynői trónust. A makedón királyok szokott öltözékét viselte: türoszi bíbortunicát, khlamüsz-t és széles karimájú, csúcsos türoszi bíborkalpagot, amelynek tetejét körülfonta a diadéma fehér szalagja.

A kihallgatás szigorúan hivatalos volt, és alig néhány percig tartott. A király gépiesen, szemét Theodotoszra függesztve adta elő betanult szövegét, aztán már el is bocsátotta a vendégét, anélkül hogy az kifejthette volna, mi járatban van.

A termen kívül Potheinosz csatlakozott hozzá.- Válthatnánk néhány bizalmas szót, nagy Caesar?- Megteszi a Caesar is. Nálam vagy nálad?- Azt hiszem, inkább nálam - mondta Potheinosz, majd elindult Caesar mellett a

lictorok nyomában. - Elnézésedet kell kérnem a szállásod minőségéért. Micsoda együgyű sértés! Nem értem, hogy az a félkegyelmű Ganümédész miért nem a vendégek palotájában helyezett el.

- Ganümédész félkegyelmű volna? Nekem más volt a benyomásom.- Többet képzel magáról, mint amennyi megilleti.- Vagy úgy.Az épületek tömkelegében Potheinosznak is megvolt a maga külön palotája,

mégpedig magán a Lokhiasz-fokon; a gyönyörű kilátás nem a nagy kikötőre, hanem a tengerre nyílt. Ha a főka-marás úr őnagyméltóságának éppen kedve szottyant volna egy kis lábáztatásra, palotája hátsó ajtajából egyenesen egy kis öbölbe gázolhatott volna.

- Kellemes itt nálad - mondta Caesar, és helyet foglalt egy támla nélküli széken.- Szamoszi bort tölthetek, vagy khioszit?- Köszönöm, egyiket sem.- Akkor hát forrásvizet? Vagy gyógyfüvekből főzött teát?- Azt sem kérek.49Potheinosz leült vele szemben, és rászegezte kifürkészhetetlen szürke szemét. Ha

nem is király - királyként lép fel. Az arca viharedzett, de még mindig szép, a szeme pedig nyugtalanító: kihívóan értelmes és még az enyémnél is hűvösebb - gondolta Caesar. Teljességgel ura érzelmeinek, és született politikus alkat. Ha kell, akár az egész napot végigücsörgi, várva, hogy én lépjek elsőnek. No persze annál jobb. Szívesen kezdem én az összecsapást, az az előnyösebb pozíció.

- Mi járatban vagy mifelénk, Caesar?- Keresek valakit. Mégpedig Gnaeus Pompeius Magnust. Potheinosz hunyorgott;

arcán őszinte meglepetés tükröződött.- Magad kutatsz a legyőzött ellenség után? Hiszen ezt bizonnyal a legátusaid is

elvégezhetnék!

-Bizonnyal, de én szeretem megadni a kellő tisztességet az ellenfeleimnek, és erre a legátusok nem alkalmasak. Pompeius Magnus és jómagam huszonhárom éven át voltunk barátok és hivatali társak, és egy ideig a vőm is volt. Az, hogy végül egy polgárháborúban szembekerültünk egymással, mit sem változtat azon, amit egymásnak jelentettünk.

Potheinosz arcából kiszállt a szín. Ajkához emelte felbecsülhetetlen értékű serlegét, és olyan mohón ivott, mint akinek kiszáradt a szája.

-Megengedem, hogy valaha barátok voltatok; de mára Pompeius Magnus az ellenséged lett.

-Az ellenség, főkamarás uram, idegen kultúrát képvisel, és nem saját népünk soraiból való. Akkor már találóbb kifejezés az ellenfél; ez a szó a közös érdekeket és célokat sem zárja ki. -Caesar meg sem moccant, de testében valami hideg nyomást érzett. - Nem, én nem azért jöttem, hogy üldözőbe vegyem Pompeius Magnust, vagy bosszút álljak rajta. Az én politikám - folytatta rezzenéstelen hangon - mindig a könyőrület volt, és az marad továbbra is. Magam akarom megtalálni Pompeius Magnust, hogy igaz barátsággal nyújtsam neki kezemet. Csüggesztő lenne, ha egy csupa talpnyalóból álló senatusba kellene bevonulnom.

- En ezt nem értem - motyogta Potheinosz viaszfehérre vált arccal. Hogy is mondhatnám el ennek az embernek, mit műveltünk Péluszionban! Félreértettük a helyzetet, és amit tettünk, arra nincs

50bocsánat. Most már nincs más megoldás, mint Pompeius Magnus sorsát titokban

tartani. Ó, Theodotosz! Valamilyen ürüggyel ki kell jutnom innen, hogy távol tartsam...

Terve azonban hamvába holt. A következő pillanatban buzgó háziasszonyként már be is loholt Theodotosz; a nyomában két rövid szoknyás rabszolga jókora kancsót cipelt. Amikor letették, mereven kihúzták magukat.

Theodotosz izgatottan és egyszersmind mélységes tisztelettel meredt Caesarra.- A nagy Julius Caesar! - fuvolázta. - O, micsoda megtiszteltetés! Theodotosz

vagyok, ő királyi felsége nevelője, és ajándékot hoztam neked, nagyúr. - Majd kuncogva tette hozzá: - Mi több, nem is egyet, hanem mindjárt kettőt!

Caesar egyenes háttal ült és hallgatott; jobbjával továbbra is az imperiumát jelző elefántcsont pálcát markolta, bal kezével tógája redőit simogatta a vállán. Húsos, kissé felfelé kunkorodó, érzéki és egyszersmind humorérzékről tanúskodó szája elkeskenyült, a szeme fekete keretes jégszilánkká szűkült.

Theodotosz gyanútlan kedéllyel előbbre lépett, és kinyújtotta a kezét, Caesar pedig ölébe helyezte a pálcát, és átvette a pecsétgyűrűt. Oroszlánfejet ábrázolt, a sörény körül felirattal: CN POMP MAG. Nem nézett rá, csak köré zárta ujjait, úgy, hogy a bütykei belefehéredtek.

Ekkor az egyik rabszolga felemelte a kancsó fedelét, a másik pedig belenyúlt, fogást keresett, majd dús, ezüstös, de a kancsó-ba csorgatott nátronlúgtól megfakult hajánál fogva kiemelte belőle Pompeius fejét.

Az arc békésnek látszott. A két szemhéj rácsukódott a ragyogó kék szempárra, amely valaha oly ártatlanul, afféle elkényeztetett nagy gyerekhez illőn, siklott végig a senatus padsorain. A tömpe orr, a keskeny kis száj, a gödröcskés áll, a kerek gall arc - mindez hiánytalanul megőrződött, csak az enyhén szeplős bőr vált szürkévé és cserzetté.

- Ki tette ezt? - kérdezte Potheinosztól Caesar.- Hogyhogy? Hát mi voltunk, ki más! - rikkantotta Theodotosz pajkos

önelégültséggel. - Ahogy Potheinosznak is mondtam, a holtak nem harapnak. Végeztünk az ellenségeddel, nagy Caesar -

51sőt, hogy tudd, kettővel is! Egy nappal ez után a fickó után megjött a nagy

Lentulus Crus is, tehát őt is megöltük. Ámbár úgy gondoltuk, az ő fejére nem vagy kíváncsi.

Caesar egyetlen szó nélkül felállt, az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és kurtán elbődült:-Fabius! Cornelius!A két lictor már ott is termett. Amikor meglátták Nagy Pom-peius nátronlúgtól

csöpögő fejét, csak a sokéves beléjük rögzült fegyelem némította el őket.- Törülközőt! - förmedt Caesar Theodotoszra, és kikapta a fejet a rabszolga

kezéből. - Törülközőt ide! De bíborból legyen!A parancsra azonban Potheinosz mozdult meg, és ujjával pattintott a riadtan

értetlenkedő rabszolga felé:- Nem hallottad? Bíbortörülközőt, de szedd a lábad. Theodotosz végre rájött, hogy

a nagy Caesar nincs elragadtatva,és álmélkodva bámult rá.- De Caesar! - kiáltotta. - Hiszen az ellenségedet tettük el láb alól! A holtak nem

harapnak!- Ne nyelvelj itt nekem, te nyafogó hímringyó! - mondta csendesen Caesar. - Mit

tudsz te Rómáról vagy a rómaiakról? Miféle fajzat vagytok, hogy ezt műveltétek? - Könny telén szemmel nézett le a csöpögő fejre. - Ó, Magnus, bárcsak sorsot cserélhettünk volna! - Most Potheinoszhoz fordult. - És a test hová lett?

A baj már megtörtént; Potheinosz hát jobbnak látta, ha hetykén vállalja, ami megesett.

- Sejtelmem sincs róla. Ott maradt a parton, Péluszionnál. -Akkor kerítsd elő, te üres zacskójú torzszülött, vagy egész

Alexandriát rátok rontom! Érthető, hogy rothadástól bűzlik a város, ha ilyen csirkefogók kormányozzák! Egyiktek sem érdemli meg, hogy éljen - sem ti, sem a bábkirályotok! Húzzátok meg magatokat, vagy meg vannak számlálva a perceitek!

- Hadd emlékeztesselek rá, Caesar, hogy a vendégünk vagy -és nincs veled annyi katona, hogy ránk támadhass.

- Nem a vendégetek vagyok, hanem az uralkodótok - vágta oda Caesar. - Róma Vesta-szüzei még őrzik az utolsó törvényes egyiptomi király, XI. Ptolemaiosz végrendeletét, a boldogult XII. Pto-lemaioszé pedig nálam van letétben. Ezért saját kezembe veszem

52a kormányzást, mindaddig, amíg nem ítélkeztem erről a mostani helyzetről, és

amit kimondok, az úgy is lesz. Vigyétek át a holmimat a vendégek palotájába, és még a mai napon szállítsátok partra a gyalogságomat. Rendezzetek be nekik megfelelő tábort a városfalakon belül. Azt hiszed, a meglévő embereimmel nem tehetem Alexandriát a földdel egyenlővé? Nos, ajánlom, hogy gondold meg kétszer is, amit mondasz!

Meghozták a törülközőt; türoszi bíborból volt. Fabius vette át, és széthajtogatta. Caesar megcsókolta Pompeius homlokát, majd a bölcsőként szétterült kendőbe helyezte a fejet, és tiszteletteljesen belé göngyölte. Fabius vissza akarta venni, Caesar azonban az imperiumát jelző elefántcsont pálcát nyomta a kezébe.

-Nem, őt magam viszem. - Az ajtóhoz érve megfordult. - Elrendelem, hogy a vendégek palotája előtti térségen rakassatok egy kis máglyát. És legyen hozzá tömjén és mirha is. A testet pedig kerítsétek elő!

Hosszú órákon át zokogott, a bíborgöngyöleget magához szorítva, és senki sem merte megzavarni. A végén lámpással a kezében beállított Rufrius - közben besötétedett -, és közölte: mindent átszállítottak a vendégek palotájába, és nem

szíveskednék-e Caesar is odafáradni? Úgy kellett felsegítenie a vezért, mint egy aggastyánt, és a lépteit is ő irányította a palotakertben, amelyet alexandriai üveggömbökbe helyezett olajlámpák világítottak meg.

- Ó, Rufrius! Hogy a dolgok idáig juthattak!- Megértlek, Caesar. De van néminemű jó hírem is. Péluszion-ból megjött egy

ember, Pompeius Magnus Philippus nevű szabadosa, és magával hozta a hamvakat; ő égette el a tetemet a tengerparton, miután az orgyilkosok elhajóztak. Mivel Pompeius Magnus erszényét is magához vette, módjában állt, hogy nagyon gyorsan jusson át a deltán.

Caesar tehát Philippustól részletes beszámolót hallhatott a Pé-luszionban történtekről, és értesülhetett Pompeius feleségének és kisebbik fiának, Cornelia Metellának és Sextusnak a meneküléséről is.

Másnap reggel elégették Nagy Pompeius fejét - a szertartást Caesar vezette -, majd a hamvakat a test hamvaihoz öntötték, és

53elhelyezték egy vörös karbunkulusokkal és tengeri gyöngyszemekkel kirakott,

tömör aranyurnába. Ezután Caesar felparancsolta Philippust és szegény tompa agyú rabszolgáját egy nyugatra tartó kereskedelmi hajóra, hogy elvigyék Nagy Pompeius hamvait az asszonyának. A gyűrűt is Philippusra bízta: adja át az idősebb fiúnak, Gnaeus Pompeiusnak, bárhol tartózkodjék is.

Miután mindez elvégeztetett, Caesar megbízott egy szolgát huszonhat ló bérlésével, majd elindult, hogy állásait szemügyre vegye. Az eredmény lesújtó volt. Potheinosz Rhakótiszban telepítette le háromezer-kétszáz légionáriusát, egy parlagon heverő földdarabon, ahol ugyancsak szentnek minősített macskák vadásztak a milliónyi egérre és patkányra, és ahol - mi sem természetesebb - már javában nyüzsögtek az íbiszek. A helybeliek, csupa szegény sorsú egyiptomi-görög keverék, fröcsögtek a méregtől, amiért egy római tábort pottyantottak közibük, és amiért az éhínség sorvasztotta Alexandriában idegen katonákat kell jóltartani. A rómaiak megengedhették maguknak, hogy ennivalóért bármilyen árat megadjanak, de a szegényeket a készlet szűkössége miatt további drágulás fenyegette.

- Nos hát húzunk egy ideiglenes falat és palánkot a tábor köré, de a látszat az lesz, hogy véglegesnek szánjuk. A helyiek ellenségesebbek már nem is lehetnének. És hogy miért? Hát azért, mert éhesek. Ezek a nyomorult helyi uralkodócskák tizenkétezer aranytalentum évi jövedelmet söpörnek be, mégsem járulnak hozzá az élelmezési kiadásokhoz. Ez az egész itteni bordély ékesen magyarázza, miért kergette el Róma a maga királyait. - Caesar felhorkant, és zsémbesen folytatta. - Állíts fel őröket néhány lábra egymástól, és közöld a fiúkkal, hogy edződjenek hozzá az íbiszpecsenyéhez. Vesszenek Alexandria szent madarai!

Ó, hogy tombol benne a méreg, gondolta fanyarul Rufrius. Hogy is képzelhették ezek a palotabeli szamarak, hogy Pompeius lemészárlásával Caesar kedvében járhatnak? Kis híja, hogy eszét nem veszi a gyász, és egy hajszál választja el attól, hogy Alexandriát még módszeresebben pusztítsa el, mint annak idején Uxellodunumot vagy Canebumot. Mi több: még egy napja sincs, hogy a fiúk partra szálltak, és máris a helybeliek vérére fenik a

54fogukat. Romlik a közhangulat, és katasztrófaszag van a levegőben...Mivel azonban állásához nem illett, hogy nézeteit megszellőztesse, engedelmesen

poroszkált lován a nagy ember mellett, és hallgatta füstölgését. Nem a puszta gyász fortyog így benne, gondolta. Azok a palotabeli tökfejek elvették tőle a nagy lehetőséget, hogy irgalmat tanúsítson, hogy személyesen vezesse vissza Magnust a római akolba. Magnus ráállt volna. Cato már nem; ő soha. De Magnus annál inkább.

A lovassági tábor megtekintése csak olaj volt a tűzre. Az ubius germánokat nem ékelték a nyomorgók közé, bővében voltak a jó legelőknek, és ivóvizükről egy áttetszően tiszta tó gondoskodott, csak éppen mozgásukat nem lehetett összehangolni a gyalogságéval: köztük és a város nyugati széle, vagyis a gyalogság táborhelye között kúszónövényekkel benőtt, átjárhatatlan mocsár terült el. De hát miért ingerlik szántszándékkal? - tűnődött elkeseredve Rufrius. Hiszen akárhány akadályt állítanak az útjába, mind csak növeli elszántságát. Valóban azzal ámítanák magukat, hogy túljárhatnak Caesar eszén? A Galliában eltöltött hosszú évek olyan stratégiai tudással vértezték fel, hogy nincs, amivel meg ne birkózna. De te azért csak tégy lakatot a szádra, Rufrius; lovagolj mellette, és figyeld, hogyan tervez meg egy hadjáratot, amelyre talán sor sem kerül. Ám ha mégis - őt felkészülve találja.

Caesar elbocsátotta lictorait, Rufriust pedig, miután ellátta parancsokkal, visszaküldte a rhakótiszi táborba. O maga végigporoszkált az utcákon, elég lassan ahhoz, hogy az íbiszek elkotródhassanak a paták útjából. A szeme mindenen ott volt. A Kanó-boszi és a Királyi út kereszteződéséhez érve belovagolt az ago-rára, erre a hatalmas nyitott térségre, amelyet mind a négy oldalról kékre festett dór oszlopsor és sötétvörös falú árkádok vettek körül. Ezután a gümnasziont kereste fel, amely alig voltkisebb az agoránál, és hasonló árkádok szegélyezték; volt benne forró és hideg fürdő, atlétáknak való pálya és több dobókör. Mindegyiknél leállította a lovát, fittyet hányva az alexandriaiak és az íbiszek fürkész pillantásaira, majd leszállt a nyeregből, hogy szemügyre vegye a fedett árkádok és sétautak mennyezetét. A bírósághoz érve be is ment az épületbe; úgy látszott, lenyűgözik a magas

55helyiségek és a mennyezetek. Innen Poszeidón templomához, majd a rhakótiszi

Szerapeionhoz lovagolt, az utóbbi, Szerapisz-nak szentelt kertes ligetben egy hatalmas és több kisebb templomot fedezett fel. Ezután a vízpartra vezetett az útja, a dokkok és raktárak közé. Az emporium, azaz a hatalmas kereskedelmi központ különösen felkeltette figyelmét, csakúgy, mint a töltések, a mólók, a nagy, négyszögletes gerendákkal szegélyezett rakpartok. Érdekelték azonban a Kanóboszi út mentén sorakozó templomok s egyéb középületek is; főként erős fagerendákon nyugvó meny-nyezetüket tanulmányozta. Végül a Királyi úton át ellovagolt a germánok táborához, hogy az erődítés felől rendelkezzen.

- Küldök kisegítő munkaerőként még kétezer katonát, hogy nekilássanak a régi városfal lebontásának - tájékoztatta legátusát. -A kövekből rakass két új falat. Mindkettő a Királyi út két utolsó házától induljon, és nyúljon széttartva egészen a tóig; a Királyi út végén legyen köztük négyszáz láb távolság, de a tópartnál a távolság szélesedjen ötezer lábra. Ekként nyugat felől kiérsz a mocsárhoz, míg a keleti falszakasz a tó és a Kanóboszi-Nílus között metszi majd a hajózási csatornához vezető utat. A nyugati falat rakasd harminc láb magasra - további védelemről majd gondoskodik a mocsár. A keleti fal legyen húsz méter magas, előtte tizenöt láb mélységű, stímuius-okkal kirakott árokkal, azon túl pedig vizesárokkal. Hagyass nyílást a keleti falban, hogy a hajózási csatornához tartó forgalom zavartalan maradjon, de tarts készenlétben köveket, hogy parancsomra elzárhasd a nyílást. Mindkét falon százlábanként őrtornyok legyenek, és majd küldök hajítógépeket, hogy felállíthasd őket a keleti fal tetején.

A legátus szenvtelen arccal figyelt, majd elment, hogy megkeresse Arminiust, az ubiusok vezérét. A germánoknak a falépítésnél nem sok hasznát vehették, az ő dolguk majd az lesz, hogy a lovaknak takarmányt gyűjtsenek; továbbá egy füst alatt faanyagot is kereshetnek a síimuJus-nak nevezett, tűzben edzett, hegyes karókhoz, valamint vesszőből fonadékot készíthetnek a mellvédekhez - minden germán valóságos művésze a vesszőfonásnak!

Caesar közben ismét rátért a Királyi útra, ellovagolt a királyi negyedig, és megszemlélte annak húsz láb magas falát, amely az Akron színház szirtjeinél kezdődött, és a Lokhiasz-fok túlsó ol-

56dalán kanyarodott vissza a tengerparthoz. Őrtoronynak nyoma sem volt, és

látszott, hogy az építtetők a falak védelmi szerepét sem kapiskálták; a díszítésre sokkal több igyekezetet és gondot fordítottak. Nem csoda, ha a csőcselék oly gyakran rohanhatta meg a királyi negyedet! Az ilyen védmű egy vállalkozó szellemű törpét sem riasztana el.

Idő, idő! Mindez időbe kerül majd, neki pedig, amíg az előkészületek be nem fejeződnek, izzadnia kell, hogy mindenkit megtévesszen. Ami az első és legfontosabb: a lovassági táborban zajló tevékenységen kívül semmi sem utalhat gyanús mozgolódásra. Potheinosz és városi kengyelfutói, amilyen például a Tolmács, bizonyára azt feltételezik majd, hogy Caesar, ha megtámadják, a lovassági erődítményben akarja meghúzni magát. Nagyon helyes; csak higgyék is így.

A Rhakótiszból visszatérő Rufrius további parancsokat kapott, ezt követően pedig Caesar magához rendelte ifjabb legátusait (a reménytelen Tiberius Claudius Nérót is beleértve), és beavatta őket terveibe. Hallgatásuk felől nem voltak kétségei. Ezúttal nem Róma fegyverkezett Róma ellen; idegen hatalom ellen készültek harcba, és ezt a hatalmat egyikük sem zárta a szívébe.

Másnap magához rendelte Ptolemaiosz királyt, Potheinoszt, Theodotoszt és Ganümédészt a vendégek palotájába, ahol is az alexandriaiakat a márványpadlón elhelyezett székek várták, míg ő maga egy emelvényre állíttatta elefántcsont curulisi székét. Ez a megoldás egyáltalán nem volt ínyére a kis királynak, de azért hagyta, hogy Theodotosz megbékítse. Caesar biztos volt benne, hogy a nevelő már gondoskodott a fiúcska nemi felvilágosításáról. Mit várhat szegényke, ha ilyen tanácsadói vannak? Ha megmarad, éppoly gyenge uralkodó lesz belőle, mint volt az apja.

-A kérdést, amelyről szólni kívánok veletek, már tegnapelőtt megpendítettem - mondta Caesar, akinek térdén egy irattekercs feküdt. - Az alexandriai trónutódlásról van szó, amely, mint időközben megtudtam, korántsem azonos a nílusi Egyiptom trónjának helyzetével. A jelek szerint, király, emez utóbbi trón távol levő nővéredet illeti, neked nincs jussod hozzá. A nílusi Egyiptomban csak az a királyi személy uralkodhat, aki a fáraó

57címét is viseli - Kleopátra királynő pedig ilyen személy. Mondd hát meg nekem,

király: mi az oka, hogy társuralkodód, nővéred és feleséged zsoldoshadsereget vezet saját alattvalói ellen?

Amint arra Caesar eleve számított: védence helyett Potheinosz válaszolt. A kis király csak utasításoknak engedelmeskedett, és értelme még csekély volt ahhoz, hogy a tények ismertetése nélkül gondolkodni tudjon.

- Ez azért van így, Caesar, mert alattvalói felkeltek ellene, és elűzték.- És miért keltek fel ellene?- Az éhínség miatt - felelte Potheinosz. - A Nílus áradása két egymást követő éven

át elmaradt. Amióta a papok háromezer évvel ezelőtt megkezdték az adatok rögzítését, a neilométrész tavaly mutatta a legalacsonyabb értéket. A Nílus vize mindössze nyolc római láb magasságot ért el.

- Fejtsd ezt ki bővebben.- Az áradásnak, Caesar, három fajtája van: a Halál, a Bőség és a Fölösleg Singje.

Ahhoz, hogy kicsapjon medréből, és elárassza a völgyet, a Nílusnak tizennyolc római láb magasra kell emelkednie. Az ez alatti érték a Halál Singjének köréhez tartozik - a

folyó nem rak le vizet és iszapot a földekre, tehát vetni sem lehet. Egyiptomban soha nem esik; népe csak a Nílustól remélheti üdvét. A tizennyolc és harminckét római láb közötti vízmagasság a Bőség Singjét jellemzi. Ilyenkor a Nílus áradása elegendő vízzel és iszappal borítja a művelhető földeket, és a vetést aratás követi. A harminckét láb fölötti áradások viszont olyan elsöprő erejűek, hogy elmossák a falvakat, és a vízmennyiség kései visszahúzódása okán vetésre sincs mód. - Potheinosz oly szaporán magyarázott, mint aki betanult szöveget ad elő; látszott, hogy nem Caesar az első tájékozatlan idegen, akit fel kellett világosítania az áradási ciklusokról.

- Neilométrészt említettél... - mondta lassan Caesar.- Ez az a szerkezet, amelyről az áradások szintje leolvasható. Valójában

fokbeosztásos kutakról van szó, melyeket a Nílus egyik oldala mentén ástak. Több ilyen is létezik, de a legnagyobb jelentőségű az, amely több száz mérfölddel délebbre, az első vízesésnél lévő Elephantine szigeten található. A Nílus ott egy teljes

58hónappal előbb árad, mint Memphisznél, azaz a delta csúcsánál. Ekként előre

tudjuk, hogy az adott évben miféle áradásra számítsunk. A hírt aztán futár továbbítja a Nílus egész folyása mentén.

- Értem. Csakhogy a királyi jövedelmek páratlanul dúsak. Miért nem vásároltok rajtuk gabonát, valahányszor a vetés nem csírázik ki?

A sima szavú főkamarás nem habozott a válasszal.- Amint Caesar bizonnyal tudja, a szárazság a Maré Vestrum egész vidékére

kiterjedt, Hispániától Szüriáig. Valamennyit vásároltunk, de elképesztő árakon, és az csak természetes, hogy az árat tovább kell hárítani a fogyasztókra.

- Valóban? Ó, milyen ésszerű! - replikázott Caesar éppoly gördülékenyen, majd felemelte az ölében pihenő irattekercset. - Ezt Gnaeus Pompeius Magnus sátrában találtam, Pharszalosz után. -Majd az unalmában már bóbiskoló legénykéhez fordult. - Atyád, a tizenkettedik Ptolemaiosz végrendelete, és a tartalma egyértelmű. Úgy rendelkezik, hogy az Alexandria és Egyiptom fölötti közös uralom két személyre szálljon, mégpedig legidősebb életben lévő leányára, Kleopátrára, valamint legidősebb fiára, Ptolemaiosz Euergetészre, úgy is, mint házastársakra.

Potheinosz közben összerándult, most pedig parancsolóan nyújtotta ki kezét.- Hadd lássam! - követelte. - Ha ez valódi, törvényes végrendelet volna, vagy itt

Alexandriában őrizné a Krónikás, vagy Rómában volna a Vesta-szüzeknél.Theodotosz időközben odaplántálta magát a kis király mögé, és ujjait a vállába

vájta, hogy ébren marasztalja; Ganümédész azonban csak szenvtelenül figyelt. Te vagy köztük a legrátermettebb, gondolta Caesar. Mennyire ingerelhet, hogy Potheinoszban a fö-löttesedet kell tisztelned! És gyanítom, sokkal szívesebben látnád a magasabbik trónon a saját Ptolemaiosz-ivadékodat, vagyis Ar-szinoé hercegnőt. Kleopátrát viszont valamennyien gyűlölik. Ugyan miért?

- Nem, főkamarás uram, ezt nem láthatod - közölte hűvösen. -Az Aulétészként ismert XII. Ptolemaiosz azt írja benne, hogy a végrendeletet azért nem helyezte letétbe sem Alexandriában, sem Rómában, mivel - khm - „az államélet bizonyos fennakadásai"

59meggátolták ebben. Márpedig amikor ez az okirat megszületett, hol volt még a mi

polgárháborúnk! Más szóval Aulétész csakis helyi, azaz alexandriai történésekre utalhatott. - Most kihúzta magát, és arca is megkeményedett. - Legfőbb ideje, hogy Alexandria megnyugodjék, és hogy uralkodói nagylelkűbben bánjanak az alacsony sorsúakkal. Ami engem illet, nincs szándékomban távozni innen addig, amíg a makedón eredetű polgárokon túl a város teljes lakossága nem élvezhet jól megalapozott és emberhez méltó létfeltételeket. Nem tűröm, hogy a hátam mögött

gennyes gócokként terjedjenek a Rómával szembeni ellenállás fészkei, mint ahogy azt sem tűröm, hogy bármilyen ország a további ellenállás központjává nője ki magát. Nyugodjatok bele, jó urak: Caesar, a dictator itt marad Alexandriában, hogy elrendezze a város ügyeit - ha úgy tetszik, felfakassza a kelevényt. Amiéit is őszintén remélem, hogy a futár már Kleopátra királynőt is megjárta, és néhány röpke napon belül őt is itt köszönthetjük.

Tőletek pedig elvárom, gondolta, hogy ennyiből is megértsétek mondandómat: Caesar, a dictator addig marad Alexandriában, amíg meg nem győződik róla, hogy ez a város nem lesz a republikánusok támaszpontja. Őket valamennyiüket szépen át kell terelni Provincia Africába, ahol aztán az egész társaságot eltiporhatom.

Felállt a helyéről.- És most elmehettek.El is mentek, arcukon dühös fintorral.Amikor kiértek a rózsakertbe, Ganümédész Potheinoszhoz fordult.- Küldtél futárt Kleopátrához? - kérdezte.- Kettőt is - felelte amaz mosolyogva -, de fölöttébb lassú hajóval. Küldtem

továbbá, mondanom sem kell, egy harmadikat is - a lehető legfürgébb ladikon - Akhillasz tábornokhoz. Mire a két lassú futár a péluszioni torkolatnál előbújik a deltából, Akhillasz emberei már ott lesznek, hogy várják őket. - Potheinosz nagyot sóhajtott. - Bizony erősen tartok tőle, hogy Kleopátra semmiféle üzenetet nem fog kapni Caesartól. A római pedig előbb-utóbb majd ellene fordul, és azt hiszi, hogy a királynő a maga végtelen

60dölyfösségében nem hajlandó alávetni magát a római döntőbíráskodásnak.-Neki is megvannak a kémei a palotában - jegyezte meg Ganümédész, közben

szemmel tartva Theodotosz és a kis király gyors léptekkel távolodó alakját. - Meg fogja próbálni, hogy Caesarral kapcsolatba lépjen. Elvégre érdekében áll.

-Ezt magam is tudom. De Agathaklész kapitány és emberei szigorúan őrzik a falat, és a Lokhiasz-fok mindkét oldalán őrség figyeli a tenger legapróbb rezdülését is. Az én hálómon Kleopátra nem fog átbújni. - Potheinosz itt megállt, és szembenézett a másik eunuchhal, aki éppoly magas, éppoly jóképű volt, mint ő maga. - Ahogy elnézlek, Ganümédész, ugye te Arszinoét szeretnéd látni a trónon?

- Sokan szeretnék - közölte Ganümédész háborítatlan nyugalommal. - Példának okáért maga Arszinoé is. Valamint öccse, a király. Kleopátra meg van fertőzve Egyiptommal. Ártalmasabb a méregnél.

Potheinosz továbbindult.- Ez esetben úgy gondolom, célszerű, ha összedolgozunk. Az állásomat nem

kaphatod meg, de ha a te nevelted ül a trónon, az azért, nemde, nem lesz ellenedre?- A legkevésbé sem - mondta mosolyogva Ganümédész. - És Caesar miben

sántikál?- Hogy érted?-Valamit forral; a csontjaimban érzem. A lovassági táborban nagy a sürgés-forgás,

és bevallom, csodálkozom, amiért a rhakó-tiszi gyalogsági tábort még nem erősíti meg azzal a legendás alaposságával.

- Engem az önkényeskedése bosszant! - csattant fel élesen Potheinosz. - Mire végére jár a lovassági tábor megerődítésének, a régi városfalakból kő kövön nem marad.

- Nem tudom, miért, de valami azt súgja, hogy ez csak porhintés...Másnap Caesar csak az egy Potheinoszt rendelte magához. Ugy látszott: oldott,

közlékeny hangulatban van.- Egy régi barátom ügyében szeretnék veled elbeszélgetni - jelentette be.

-Ó, valóban?- Talán emlékszel még Gaius Rabirius Postumusra... Potheinosz a homlokát

ráncolta.- Rabirius Postumus... Mintha rémlenek valami...- Az után érkezett Alexandriába, hogy a megboldogult Aulé-tészt a trónjára

visszahelyezték. Egy római bankártömörülés vezetőjeként jött, hogy behajtson Aulétészen valami negyvenmillió sestercium adósságot. A helyzet azonban úgy hozta, hogy a Könyvelő és a környezetében lévő kiváló makedón államhivatalnokok miatt ebek harmincadjára jutottak a város pénzügyei. így aztán Aulétész tudtára adta az én Rabirius barátomnak: gondoskodjék maga a pénzéről, vagyis szedje rendbe mind a királyi, mind az állami fiscus-t. Rabirius elvállalta a feladatot: éjt nappá téve törte magát, méghozzá makedón öltözékben, amelyet egyszerre talált rútnak és kényelmetlennek. Egy év elmúltával Alexandria pénzügyei kifogástalan állapotba kerültek. Amikor azonban Rabirius ismét bejelentette igényét a negyvenmillió sesterciusra, Aulétész a te hivatali elődöddel karöltve mindenéből kiforgatta, majd fellökték egy Rómába induló hajóra. Örülj, hogy életben hagytunk -sugalmazták; Rabirius pedig koldusként tért vissza Rómába. Aminél szörnyűbb sors, Potheinosz barátom, bankárt nem is érhet.

A halványkék szempár összeakaszkodott a szürkével. Mindketten állták egymás pillantását. Ám Potheinosz nyakában felgyorsulva lüktetett egy ér.

- Szerencsére - folytatta nyájasan Caesar - módomban állt, hogy az én Rabirius barátomat talpra állítsam, minek következtében mára további barátaimmal, Balbus Maiorral és Minorral, valamint Gaius Oppiusszal egyetemben, ő a plutokraták között a legfőbb plutokrata. Az adósság azonban adósság marad, és alexandriai látogatásom egyik oka éppen ebben a tényben keresendő. Köszöntsd hát bennem, főkamarás uram, Rabirius Postumus végrehajtóját, és fizesd ki haladéktalanul a szóban forgó negyvenmillió sesterciust, amely összeg nemzetközi nyelvre fordítva ezerhat-

62száz ezüsttalentumra rúg. Szigorúan véve kamatot is kellene számítanom, a nálam

szokásos tízszázalékos arányban, de ettől hajlandó vagyok eltekinteni, és beérem az alapösszeggel.

-Nem vagyok felhatalmazva az elhunyt király adósságainak kiegyenlítésére.- Te nem; a jelenlegi király annál inkább.- A király kiskorú.- Hiszen ezért fordultam hozzád, kedves barátom. Tessék szépen fizetni.- Részletes iratanyagra van szükségem mint bizonyítékra.- Titkárom, Faberius szíves örömest szolgál vele. Potheinosz felállt.- Ez minden, Caesar?- Egyelőre. - Caesar - az udvariasság élő mintájaként - kikísérte vendégét. - Van

már valami hír a királynőről?- Semmi az égvilágon, Caesar.Theodotosz a központi palotaépületben találkozott össze Pothei-nosszal. Látszott,

hogy csordultig van a legfrissebb hírekkel.- Izent Akhillasz! - újságolta.- Hála érte Szerapisznak! És mit mond?- Azt, hogy a futárok már nem élnek, Kleopátra pedig továbbra is a Kasziosz-hegy

fedezékében lapul. Akhillasz szerint sejtelme sincs Caesar alexandriai tartózkodásáról, bár hogy mi lesz a válasza Akhillasz következő megmozdulására, azt egyelőre homály fedi. Akhillasz ugyanis éppen most indítja el hajón Péluszionból húszezer gyalogosát és tízezer lovasát. Feltámadtak az éves szelek, tehát két napon belül bizonyára ideér. - Theodotosz kéjesen felkuncogott. - O, mit nem adnék, ha

láthatnám, milyen pofát vág Caesar, amikor Akhillasz befut! Azt üzeni különben, hogy mindkét kikötőt használni fogja, de a Hold-kapun kívül üt majd tábort. - A királyi nevelő, aki nem épp a megfigyelőképességéről volt ismert, hirtelen zavarba jött, és idegesen pislantott a főkamarás komor arcára. - Te talán nem örülsz, Potheinosz?

- Dehogynem, más okom van a nyugtalanságra - vetette oda a főkamarás. - Most beszéltem Caesarral: a királyi bukszára vásik a foga. Azt a pénzt akarja behajtani, amelyet Aulétész megtagadott

63attól a római bankártól, Rabirius Postumustól. Micsoda arcátlan vakmerőség!

Ennyi év után! És nem állhatok oda a Tolmács elé, hogy tartsa a hátát az elhunyt király magánjellegű adósságáért...

- Hajaj, ez kellemetlen!- Nos - sziszegte a foga közt Potheinosz -, kifizetem Caesart, de ne félj: a napot is

elátkozza majd, amelyen benyújtotta követelését!-Baj van - figyelmeztette másnap Caesart Rufrius; ez volt egyébként alexandriai

tartózkodásuk nyolcadik napja.- Miféle?- Behajtottad a Rabirius Postumus-féle adósságot? -Be.- Potheinosz ügynökei mindenütt azt híresztelik, hogy kifosztottad a királyi

kincstárt, beolvasztottad az összes aranylemezt, és lefoglaltad a gabonaraktárak készletét a katonáid részére.

Caesarból kibuggyant a nevetés.- A talaj kezd felforrósodni, Rufrius! A futárom visszatért Kleopátra királynő

táborából - nem, nem a delta sokat magasztalt csatornáit vettem igénybe: lóháton küldtem a fiút, de úgy, hogy tízmérföldenként lovat cseréljen. Az csak természetes, hogy Kleopátra színét sem látta Potheinosz futárainak; gondolom, megölték őket. Amúgy igen barátságos és fölöttébb tartalmas levelet küldött, amelyben közli, hogy Akhillasz és a hada csomagol: visszatérnek Alexandriába, ahol a városon kívül, a Hold-kapu környékén óhajtanak lesátorozni.

Rufrius arcára kiült az izgalom.- Akkor megindulunk? - kérdezte.- Először beveszem magam a központi palotába, és ráteszem a kezem a királyra -

felelte Caesar. - Ha Potheinosz és Theodotosz eszközül használhatja szegény fiút, nekem is sikerülni fog. Az ár-mánykodók pedig csak hadd építsék tovább boldog tudatlanságban a halotti máglyájukat, még két-három napig. De gondoskodj róla, hogy az embereim csatakészek legyenek. Ha majd üt az óra, sokat várok tőlük, méghozzá igen rövid idő alatt. - Caesar kéjesen nyújtózkodott. - O, micsoda gyönyörűség, ha az embernek külhoni ellensége van!

64Caesar alexandriai tartózkodásának tizedik napján kis nílusi vitorlás csusszant be a

nagy kikötőbe, ahová éppen akkor szállingóztak az akhillaszi flotta hajói is, és észrevétlen tört utat magának az ormótlan szállítóhajók között, végül a királyi kikötő mólójánál vetett horgonyt; a vizsla szemű őrség csak arra ügyelt, hogy egyetlen szemfüles úszó se hagyhassa el fedélzetét. A vitorláson mindössze ketten voltak - két mezítlábas, borotvált fejű egyiptomi pap, a maguk mellig szorosan tapadó, majd onnan a lábikráig fokozatosan bővülő fehér vászonköntösében. Mindketten a me-te-en-sza testülethez tartoztak, vagyis közönséges, az arany viselésétől eltiltott papok voltak.

- Megállj! Elárulnátok, mi járatban vagytok? - förmedt rájuk az őrség tizedese.A vitorlás orrában álló pap kiszállt, majd az alázat és szolgálatkészség pózába

helyezkedett, vagyis egymáshoz érintette lágyékához tapasztott kezét.- Caesarhoz készülünk - mondta nyögvenyelős görögséggel.- Milyen ügyben?- Ajándékot hoztunk neki az U'ebtől.- Az meg kicsoda?- Ptah Szemje, Neb-notru, uer-kherep-hemu, Szeker-csa'bau, Ptahmoszisz,

Kha'em - kántálta egyhangúan a pap.-Ezzel sem lettem okosabb, te pap, a türelmem azonban fogytán.- Ajándékot hoztunk Caesarnak az U'ebtől, vagyis Ptah mem-phiszi főpapjától. Az

imént a többi nevét soroltam fel.- És mi az ajándék?- Itt van - mondta a pap, és nyomában a tizedessel visszaszállt a csónakba,

amelynek fenekén lapos hengerré göngyölt gyékényszőnyeg hevert; fakó színeivel, ormótlan mintájával csak taszíthatott egy tiszta vérű alexandriai makedónt. A legócskább rhakótiszi piacon is különbeket árultak. Amellett nyilván hemzseg a férgektől.

- Ezt akarod átadni Caesarnak?- Igen, magas személy.A tizedes kihúzta hüvelyéből a kardját, és óvatosan megpiszkálgatta vele a

gyékényt.65- Én ezt nem tenném - jegyezte meg lágy hangon a pap.- És miért?A pap elfogta a tizedes pillantását, farkasszemet nézett vele, aztán fejével és

nyakával furcsa, váratlan mozdulatot tett. A tizedes visszahőkölt rémületében: egyszer csak nem holmi egyiptomi papocskát, hanem egy csuklyás kobrát látott maga előtt.

A pap sziszegő hangot hallatott, és kidugta villás ágú nyelvét.A tizedes egyetlen ugrással a parton termett; az arca hamuszínűvé vált.

Néhányszor nagyot nyelt, míg végre megjött a hangja.- Ptah talán nem szereti Caesart?-Ptah teremtette meg Szerapiszt és vele minden istent, de Iuppiter Optimus

Maximus létét Egyiptom elleni merényletnek tartja.A tizedes elvigyorodott; lelki szemével már látta, milyen csinos pénzjutalmat

zsebel majd be Potheinosztól.- Vidd csak el az ajándékodat Caesarnak - mondta -, és teljesedjék be Ptah akarata.

Csak légy elővigyázatos!- Azok leszünk, ó, magas személy.A két pap előrehajolt, majd két végénél fogva megemelte a kissé petyhüdt hengert,

és ügyesen a partra lendítette.- Merre menjünk? - kérdezte az, aki eddig is beszélt.- Csak kövessétek ezt az ösvényt a rózsakerten át. Balra az első palota a kis

obeliszk után.A két pap elbattyogott a gyékénnyel. Terhük nem látszott súlyosnak.Most már csak ki kell várnom a hírt, miszerint hívatlan vendégünk kígyómarásban

elhalálozott, gondolta a tizedes. Akkor aztán meglesz a jutalom.Gaius Trebatius Testa, a pocakos ínyenc gondterhelten kacsázott be a terembe.

Annak idején senkit sem lepett meg, hogy a polgárháborúban - jóllehet hivatalos patrónusai Marcus Tullius Cicerónak hívták - Caesar oldalára állt, ám azt, hogy az alexandriai kirándulásra miért vállalkozott, még ő maga sem tudta, ha eltekintünk attól, hogy az új ízű csemegék mindig is csábították. Kár, hogy ilyenekkel Alexandriában nem találkozott.

66- Caesar - jelentette most -, Memphiszből, Ptah főpapjától fura küldemény érkezett

részedre. Még csak levél sincs hozzá!Caesar felnézett irományaiból.-Milyen érdekes! - jegyezte meg. - És jó állapotban van a küldemény? Senki sem

babrált vele?-Szerintem sohasem volt jó állapotban - közölte rosszallón Trebatius. - Valami

ütött-kopott gyékény. Még csak szőnyegnek sem mondanám.- Hozasd be, de úgy, ahogy megérkezett.- Csak a lictoraidra számíthatok, Caesar. A palotabeli rabszolgák csak meglátták a

küldöncöket, és az arcuk fakóbb lett, mint a kimber Kherszonészoszban élő germánoké.

- A fő, hogy itt legyen, Trebatius.Két ifjabb lictor hozta be a tárgyat. Miután letették a földre, meglehetős

aggodalmasan pislogtak Caesarra.- Köszönöm. Most elmehettek.Manlius zavarában egyik lábáról a másikra állt.- Nem maradhatnánk inkább, Caesar? - kérdezte. - Ezt az izét itt két olyan fickó

hozta, akinél különösebb szerzetet még sosem láttunk. És mihelyt terhüktől megszabadultak, úgy eliramodtak, mint akiket a Fúriák kergetnek. Fabius és Cornelius ki akarta nyitni a batyut, de Gaius Trebatius nem hagyta.

- Helyesen tette! És most kifelé, Manlius! Egy-kettő!Alighogy a gyékénnyel egyedül maradt, Caesar mosolyogva körüljárta, majd térdre

ereszkedett, és az egyik végénél belé kukkantott.- Kapsz levegőt odabenn? - kérdezte.A göngyöleg belsejéből megszólalt egy hang, de nem lehetett érteni. Caesar ekkor

vette észre, hogy a gyékény mindkét végét vékony csíknyi náddal tömték el, hadd lássék egyenletesnek a vastagsága. Milyen leleményes ötlet! Caesar kihúzta a tömést, majd gyengéden kigöngyölte Ptah ajándékát.

Nem csuda, hogy egy szál gyékényben elfért. Ezt a kis jószágot a szellő is elfújhatta volna. Hová lett a nagy csontú mithridatészi örökség? - tűnődött Caesar, majd leült, hogy alaposan szemügyre vegye a jövevényt. Még öt római láb magas sem volt, és szeren-

67esés esetben nyomhat vagy másfél talentumot; sőt, ha ólomcipőt húz, akár a

nyolcvan fontot is elérheti.Caesarnak nem volt szokása, hogy drága idejét ismeretlenek küllemének

elképzelésére vesztegesse, legyenek bár a szóban forgó személyek olyan előkelőek, mint ez a pöttömke lány itt. Arra azonban semmiképpen sem számított, hogy ilyen pihekönnyű, jelentéktelen, semmilyen fenséget nem sugárzó kis teremtéssel lesz dolga. Ráadásul, mint csodálkozva megállapította, a megjelenésével sem sokat törődik. Majomügyességgel mászott elő a göngyölegből, és még csak körül sem nézett valami fényes fémtárgy után, amit tükörnek használhatna. Ejha, gondolta Caesar -ez a lány tetszik nekem. Materra emlékeztet: ugyanaz a józan, határozott elevenség. Igaz viszont, hogy az édesanyját Róma legszebb asszonyának tartották, ezt a Kleopátrát azonban semmilyen mércével mérve sem lehetett szépnek mondani. A melle, a csípője szóra sem érdemes; lapos és egyenes mindenütt, karja mint két bot illeszkedik erős vállához, a nyaka hosszú és csontos, testéhez képest túlságosan nagy feje pedig Ciceróét juttatta Caesar eszébe. Az arca egyértelműen bájtalan volt: a nagy, horgas orr rögtön magához vonzotta a tekintetet. Ehhez képest többi vonására nem lehetett panasz: a száj telt, de nem vastag, a pofacsont előkelő, a tojásdad archoz határozott

vonalú áll járult. Igazán szép rajta azonban csak a nagy, tágra nyílt szempár volt: pillája sötét, akár a szemöldöke, és a szivárványhártya aranysárga, mint az oroszláné. Hol is láttam már ilyen színű szemet? Hát persze: Nagy Mith-ridatész ivadékainál! Nem csoda: Kleopátra is az ő unokája, bár csak a szemén látszik, hogy Mithridatész-sarj: a többiek magas, jól megtermett népség, germán orral és szalmasárga hajjal. Ennek a lánynak világosbarna, vékony szálú haja volt, amely homloktól a tarkóig csíkokban volt fürtönként begöndörítve, úgy, hogy a dinnye héjának mintájára emlékeztetett; a legvégén a hajzat kemény kis kontyba csavarodott. Szép volt egyébként a bőre is: sötét olajbarna, és olyan áttetsző, hogy az erek is előkéklettek alóla. A diadéma fehér szalagját viselte a fején; ez volt egyetlen jele királyi rangjának, mert amúgy egyszerű, seszínű-barnás görög ruha volt rajta, és ékszert sem viselt.

68Ő maga is éber szemmel fürkészte Caesart, és rajta látszott a meglepetés.-Elárulnád, mit látsz? - kérdezte Caesar komolyan, minden humoros él nélkül.- Igazi szépséget, Caesar. Azt hittem, sötétek a színeid.- Rómaiból van mindenféle: szőke, barna, fekete. Sőt sokuknak vörös vagy

homokszínű a haja, és szeplős a bőre.- Akkor ez a titka a cognomen-eknek: az Albinusnak, a Flavus-nak, a Rufusnak

vagy a Nigernek.Ó, de csodálatos hang! Mély zengésű és olyan dallamos, mintha nem is beszélne,

hanem énekelne. Most különben is Caesaron volt a meglepődés sora.- Te beszélsz latinul? - kérdezte.-Nem, nem volt alkalmam megtanulni - felelte Kleopátra. -Nyolc nyelven

beszélek, de mind keleti: görög, óegyiptomi, egyiptomi köznyelv, héber, arameus, arab, méd és perzsa. - A macskaszerű szempár felragyogott. - Talán hajlandó lennél latin-leckéket adni? Nagyon gyorsan tanulok!

-Nem hinném, gyermekem, hogy futná rá az időmből, de ha akarod, küldök neked nyelvmestert Rómából. Hány éves vagy?

- Huszonegy. Négy éve ülök a trónon.-Tehát az életed egyötödében. Igazi veterán vagy. Foglalj helyet, kérlek.- Nem, mert akkor nem láthatlak egészben - jelentette ki Kleopátra, és úgy járkált

Caesar körül, mint aki be akarja cserkészni. - Túlságosan magas vagy.- Az igaz. Vetekszem a gallokkal és a germánokkal. Akár Sulla. Szükség esetén én

is elhitethetném, hogy közéjük tartozom. De te miért hagytad abba a növekedést? A testvéreid mind magasak.

- Az alakom egyrészt örökletes. Apám anyja nabataiosz hercegnő volt, de nem tiszta vérű arab: a nagyanyja Rhodogüné parthus hercegnő volt - íme egy további rokoni szál, amely Mithridatész királyhoz vezet. Nos, azt mondják, a parthusok alacsony növé-sűek. Anyám viszont egy csecsemőkori betegségemre hivatkozott. Ezért aztán én mindig úgy képzeltem, hogy a Víziló és a Krokodil úgy szippantotta magába a növekedésemet, mint a folyó vizét.

69Caesar szája gyanúsan megvonaglott.- Mint a Nílust?- Igen, mármint ha a Halál Singjének tartományában van. Az áradás mindig

olyankor marad el, ha Tauret - a Víziló - és Szobek - a Krokodil - az orrlyukán át magába szippantja a vizet. - Majd mélységes komolysággal tette hozzá: - Ez olyankor van, amikor dühösek a fáraóra.

- A fáraó te vagy, tehát rád volnának dühösek? Úgy tudom, a Nílus immár két éve a Halál Singjeinek jegyében van. Mi lehet haragjuk oka?

Kleopátra tétovázni látszott. Elfordult, fel-alá járkált, majd minden átmenet nélkül

odaplántálta magát Caesar elé, és az ajkát harapdálta.- A helyzetem kényes és válságos - mondta -, tehát nem látom értelmét, hogy női

fiirfanggal próbáljalak kísértésbe hozni. Azt reméltem, csúnya leszel - elvégre jó öreg vagy már -, tehát szívedhez szólnak a hozzám hasonló csúnya nők. De látom már, hogy igazak a mendemondák: hajlott korod ellenére is megkaphatsz minden nőt, akire csak szemet vetsz.

Caesar félrebillentette fejét, és fensőbbséges, hideg tekintete átmelegedett, ha kéj vágynak nem volt is nyoma benne. Pusztán csak magába szívta a nő látványát, mint ahogy szelleme is örömét lelte benne. Ez a lány mostoha helyzetekben is állta a sarat - így Bibulus fiainak meggyilkolása és az alexandriai felkelés idején; és bizonyára előadódtak egyéb válságos pillanatok is. És mégis: úgy beszél, mint egy szűz gyermeklány. No persze, szűznek csakugyan szűz még. Öccse s egy személyben férje nyilvánvalóan még nem hálta el házasságukat, ő pedig földi istenként nem párosodhat halandó férfiakkal. Falként állják körül az eunuchok, ép testű férfival kettesben nem maradhat. A helyzete, ahogy maga mondta, válságos; máskülönben dehogy időzne bizalmas együttlétben egy magamfajta, ép testű és halandó férfival.

- Folytasd.- Nem teljesítettem fáraói kötelességemet.- Nevezetesen?- Nem voltam termékeny. Nem szültem gyermekeket. A trónra lépésemet követő

első áradás éppen belül esett a Bőség Singjének70határain, mert a Nílus kegyesen időt adott nekem, hogy bizonyságot tegyek

termékenységemről. És íme: két áradással később még mindig terméketlen vagyok. Egyiptomban éhínség dúl, és öt nap múlva Iszisz philai papjai le fogják olvasni az elephantinéi neilométrészt. Most várható az áradás; fújnak már az éves szelek. Ha azonban méhem meg nem fogan, Aithiopiában elmarad a nyári esőzés, és a Nílus nem csap ki medréből.

- Ha nyári eső nem esik, nem olvad el a téli hó - mormolta Caesar. - Ismeritek-e a Nílus forrásait? - Csak beszéltesd, hadd igyad magadba, amit mond. Még hogy „hajlott kor"! Ez aztán...

- Voltak könyvtárosok, például Erasztothenész, akik expedíciókat szerveztek a Nílus forrásainak felfedezésére, de magán a Níluson kívül csak mellékfolyókat találtak. Felfedezték viszont az aithiopiai nyári esőket. Mindez le van jegyezve, Caesar.

-Tudom, és remélem, hogy távozásom előtt még marad némi időm a múzeum könyveire. Folytasd, fáraó. Kleopátra megvonta a vállát.

- Ez minden. Nekem egy istennel kell párosodnom, és a fivérem nem kér belőlem. Társaságnak csak Theodotosz, feleségnek pedig Arszinoé kell neki.

- Ugyan miért kellene neki Arszinoé?- Mert Arszinoé vére tisztább, s ők ketten az édestestvérek. Az ő anyjuk

Ptolemaiosz-sarj volt, az enyém Mithridatész-ivadék.-Sajnos nem tudok megoldást a helyzetedre, legalábbis az eljövendő áradás előtt

semmiképpen. Veled érzek, szegény lányom, de fogalmam sincs, mit tehetnék az érdekedben. Én nem vagyok isten.

Kleopátra arca felragyogott.- De igenis isten vagy! - kiáltotta. Caesar hunyorgott.- Epheszoszban valóban ezt állítja egy szobor, de ez csak -ahogy egy jó barátom

mondta - afféle hízelkedés. Az igaz, hogy két istentől származom, de legföljebb ha két csepp isteni ikhór kering a testemben...

-Te vagy a Nyugatról jött isten.

- Ez meg mit jelentsen?-Te vagy Oszirisz, aki visszatért a holtak birodalmából, hogy71megtermékenyítse Iszisz-Hathor-Mutot, és fiút nemzzen vele, akit Hórusznak

hívnak.- És te hiszel ebben?- Ez nem hit kérdése, Caesar, hanem tény.- Jól értettem? Te velem akarsz párosodni?- Hát persze! Mi másért volnék itt? Légy a férjem, adj nekem fiút! Akkor áradni

fog a Nílus.Micsoda képtelen helyzet! De egyszersmind érdekes és mulatságos is. Ó, hogy

milyen magasra jutottam! Egyenesen oda, ahol magvam erejéből esők támadnak, folyók öntenek ki, egész országok virulnak fel!

- Faragatlan ripők volnék, ha nemet mondanék - jegyezte meg szinte ünnepélyesen -, de nem gondolod, hogy némileg elkéstél az időzítéssel? Ha csak öt nap van hátra a neilométrész leolvasásáig, nem szavatolhatom, hogy teherbe ejthetlek. De még ha úgy fordulna is - beletelik öt-hat nundinae-ba, amíg meggyőződhetsz róla.

- Amon-Ré tudni fogja, és én, a leánya nemkülönben. A Nílus, Caesar, én vagyok! Bennem öltött eleven testet a folyó. Isten vagyok ezen a földön, és csak egyetlen cél éltet: hogy gondoskodjam népem jólétéről, Egyiptom további dicsőségéről. Ha a Nílus idén is a Halál Singjének körében marad, az éhínséghez pestis és sáskajárás is társul, és Egyiptom megszűnik létezni.

- Cserébe én is kérnék egy szívességet.- Ejts teherbe, és már meg is kaptad.- Bankárhoz méltó szavak! Teljes körű együttműködést kívánok tőled mindabban,

amit Alexandriával meg kell majd tennem.Kleopátra homloka ráncokba gyűrődött, tekintetébe gyanakvás költözött.- Alexandriával, mondod? Nem -ban, hanem -val? Különös fogalmazás, Caesar.- O, szóval gondolkodunk is! -jegyezte meg Caesar elismerőn. - Kezdem remélni,

hogy jó eszű fiam lesz.- Azt mondják, egyetlen fiad sincs.Igenis van egy, gondolta. Egy szép fiúcska valahol Galliában, akit Litaviccus

elrabolt tőlem, amikor az anyjával végzett. De nem tudom, mi történt vele, és nem is fogom megtudni soha...

72- Ez az igazság - mondta hűvösen. - De római férfinál nem számít, van-e testéből

sarjadt fia. A törvény feljogosít rá, hogy örökbe fogadjunk valakit a magunk véréből - unokaöcsöt vagy más rokont -, akár életünkben, akár végrendeletileg, a halálunk utánra. - Caesar most zordan nézett a fiatal nőre. - Ha netán fiunk születnék, fáraó, az nem lenne római, mivelhogy te sem vagy az. Ezért nem örökölheti sem a nevem, sem világi javaimat. Ne is reménykedj, hogy római fiakat szülhetsz - a mi törvényeink másként rendelkeznek. Formailag, ha úgy kívánod, köthetünk valamiféle házasságot, de ez a házasság a római jog szerint érvénytelen lesz. Nekem már van római feleségem.

-Akinek nem született gyermeke, pedig jó ideje éltek házasságban. Caesar elmosolyodott, ridegsége felengedett.

- Keveset vagyok otthon - mondta, majd felhúzta fél szemöldökét. - Azt hiszem, kedvesem, legfőbb ideje, hogy tegyek is valamit, és ráncba szedjem az öcsikédet. Mireleszáll az éj, a központi palotában lesz a szállásunk, és utána majd a születendő fiaddal is foglalkozhatunk. - Felállt, és az ajtóhoz lépett. - Fa-berius! Trebatius! - kiáltott.

Titkára és személyi legátusa belépett, hogy aztán leesett állal bámuljanak.-Ez itt Kleopátra királynő. Most, hogy megjött, fel fognak gyorsulni az események.

Hívjátok ide Rufriust, de most rögtön, és kezdjetek csomagolni.A következő pillanatban - embereivel a sarkában - már ott sem volt, Kleopátra

pedig ott álldogált a teremben egy szál egyedül. Első látásra szerelembe esett, merthogy ilyen volt a természete. Előzetesen azzal is megbékélt, hogy egy magánál is rútabb öregemberrel kell egyesülnie, ehelyett azonban olyasvalakire lelt, aki nemcsak isten volt, de annak is látszott, és ez a találkozás boldogsággal, forró érzéssel, őszinte szerelemmel töltötte el. Takh 'a Hathor táljában engedte le a vízbe a lótuszszirmokat, és azt mondta: a mai és a holnapi éjszaka lesz ciklusában a legtermékenyebb időszak - ha ránéz Caesarra, és szerelméhez méltónak ítéli, akkor gyermeket fogan. Nos, ő megnézte Caesart, és testet öltött álomképet látott: a Nyugatról jött istenét. Magas volt, fen-

73séges és szép, mint Oszirisz, és még az arcába vésett ráncok is illettek hozzá, mert

elárulták, milyen sokat szenvedett - mint ahogy szenvedett Oszirisz is.Az ajka megremegett, és hunyorgása nyomán könnyek fakadtak. Szerelmes volt,

de tudta, hogy Caesar ezt nem viszonozza, és úgy érezte, soha nem is fogja. Az ok pedig nem a szépség vagy a női bájak hiányában gyökerezik; inkább az életkor, a tapasztalat, a kultúra szakadéka tátong közöttük.

Estére valóban ott voltak a hatalmas központi palotában, amelynek termeiből bonyolult folyosórendszer ágazott el, a folyosókból pedig galériák és további helyiségek nyíltak. Több udvara is volt, és medencéiben kényelmesen lehetett úszni.

A városban és a királyi negyedben egész délután zajlott az élet. Caesar ötszáz légionáriusa bekerítette a királyi testőrséget, és Caesar legjobb kívánságaival elküldte őket Akhillasznak a Holdkaputól nyugatra elterülő, gombamód terjeszkedő táborába. Miután ezt lebonyolították, hozzáláttak a királyi negyed falának megerődítéséhez: megmagasították, hogy harcolni lehessen rajta, annak rendje-módja szerint ellátták mellvédekkel és őrtornyokkal.

De történt egyéb is. Rufrius kiüríttette a rhakótiszi tábort, és kilakoltatta a bérlőket a Királyi utat kétfelől szegélyező előkelő házakból, amelyeket aztán zsúfolásig megrakott katonasággal. És miközben ezek a hirtelen hajléktalanná vált gazdag népek sírva-jajongva átkozták az utcákon a rómaiakat, a nagy templomokba, a gümnaszionba és a bíróságokra katonák százai rontottak be, a Rhakótiszban maradtak pedig a Szerapeumot pécézték ki maguknak. A katonák a szörnyülködő alexandriaiak szeme láttára szaggatták ki a mennyezetek tartógerendáit, és elcipelték őket a Királyi útra. Ennek utána a kikötői építmények - mólók, raktárak, a nagy üzletház - kerültek sorra: innen is elvándoroltak a gerendák, valamint mindennemű használható faanyag.

Mire leszállt az éj, az alexandriai középületek nagy része romokban hevert, és majd minden, ami csak fából készült, a Királyi úton gyülemlett fel.

- Gyalázat! Felháborító gyalázat! - bömbölte Potheinosz, amikor a nemszeretem vendég egy centuriányi katona, a vezérkara és a roppant önelégültnek látszó Kleopátra királynő kíséretében bevonult.

- Ó, te, te - minek is nevezzelek? - visította Arszinoé. - Megmondanád, mit keresel itt? A királynő immár én vagyok; Pto-lemaiosz elvált tőled!

Kleopátra két lépéssel ott termett, indulatosan sípcsonton rúgta, majd körmeivel végigszántotta Arszinoé arcát.

- A királynő én vagyok! És fogd be a szád, vagy megöletlek!-Szuka! Koca! Krokodil! Sakál! Víziló! Pók! Skorpió! Patkány! Kígyó! Tetű! -

süvöltött a kis Ptolemaiosz Philadelphosz. - Ronda nőstény majom!- És te is fogd be a pampulád, mocskos kis varangy! - kurjantotta szilajul

Kleopátra, és addig pofozta a kisfiút, míg annál eltörött a mécses.Caesar csak állt, és összefont karral, érdeklődve figyelte a megindító családi

jelenetet. Meglehet, hogy a fáraó csakugyan huszonegy éves, de ha így legkisebb öccsével és húgával szembekerül, ő is a gyerekszobába képzeli vissza magát. Érdekes, hogy sem Philadelphosz, sem Arszinoé nem meri visszaütni: félnek a nővérüktől. Aztán megelégelte a helytelenkedést, és ügyesen szétválasztotta a pörlekedőket.

-Te, hölgyem, kövesd a nevelődet - utasította Arszinoét. -Legfőbb ideje, hogy az ilyen kis hercegnőcskék ágyba térjenek. És ugyanez áll rád is, Philadelphosz.

Potheinosz még fortyogott, Ganümédész azonban kifejezéstelen arccal terelgette kifelé Arszinoét. Ez a fickó, gondolta Caesar, sokkal veszélyesebb, mint a nagyméltóságú főkancellár. És eunuch ide, eunuch oda: Arszinoé szerelmes belé.

- Hol van Ptolemaiosz király? - csattant fel. - És hová lett Theodotosz?Ptolemaiosz király és Theodotosz kiment az agorára, amelyet Caesar katonái

egyelőre még nem dúltak fel. Először a király lakosztályában múlatták az időt, mígnem rohanvást jött egy rabszolga, hogy tudtukra adja: Caesar most veszi birtokba a királyi

75negyedet, és Kleopátra királynő mindenütt mellette van. Pillanatok műve volt,

hogy Theodotosz átöltözzön, és a fiúra is a kihallgatásokon viselt díszruháját adassa; természetesen a diadémá-val ékesített bíborföveg sem maradhatott el. Ezután mindketten behatoltak a titkos alagútba, amelyet Ptolemaiosz Aulétész azért fúratott, hogy a palota lakói adott esetben elmenekülhessenek a fenyegető csőcselék elől. A járat a fal alatt húzódott, és az Akron színház oldalánál vezetett ki a felszínre; innen vagy a dokkok, vagy a belváros felé lehetett továbbindulni. A kis király és Theodotosz a belvárost, még pontosabban az agorát célozta meg.

Itt, a gyülekezési téren százezer ember fért el, s a katonák dú-lásának hatására a nép már délutántól kezdve áradt. Ahányszor csak valamilyen zavargás ütötte fel a fejét, az alexandriaiak ösztönösen az agorára vonultak; így hát amikor a palota két lakója megjelent, a térség már zsúfolásig megtelt. Theodotosz azonban a királyt egyelőre egy sarokba irányította: időre volt szüksége, hogy egy rövid beszédet a fiú fejébe verjen. így várták ki az est leszálltát; végül, amikor a nép már az útkereszteződést, sőt az árkádsor tetőzetét is elöntötte, Theodotosz a könyvtáros Kallima-khosz szobrához terelte a kis királyt, és felsegítette a talapzatra.

- Alexandria lakói! - rikácsolta a fiúcska, akinek arcát rőtre festette a sok ezer fáklya fénye. - A várost támadás érte! Róma megindult ellenünk, a királyi negyed mindenestül Caesar kezére jutott! - Itt elhallgatott, és Theodotoszra nézett, hogy eddig hibátlanul adta-e elő a belésulykolt szöveget. - És történt egyéb is! Nővérem, az áruló Kleopátra visszatért, és összefogott a rómaiakkal! O szabadította ránk Caesart! Ennivalótok immár római gyomrokban süllyed el, és Caesar Kleopátra ölében mártja meg a vesz-szejét! Kiürítették a kincstárat, és mindenkit, akit csak a palotában találtak, lemészároltak - mint ahogy leöldösték a Királyi út lakóit is! Gabonátok egy részét merő gonoszságból a nagy kikötő vizébe öntik, és római katonák rombolják le legszebb középületeinket! Alexandriát pusztulás fenyegeti, templomait meggyalázzák, asz-szonyait és gyermekeit megbecstelenítik!

A fiúnak az éji sötétben villogó szeme ugyanolyan gyűlölettől izzott, mint amely a tömeget is mindinkább eltöltötte; dühösek voltak már idejövet is, de a kis király beszédének hatására a düh

76immár őrjöngő tettvággyal párosult. Ez volt Alexandria: a világ egyetlen városa,

ahol a csőcselék minden időkben tisztában volt a maga hatalmával, és ezt a hatalmat - a puszta romboláson túl -politikai célokra is használta. A csőcselék már számos Ptole-

maiosz-sarjnak ontotta vérét; hát hogyne bírna el egy jöttment rómaival, hogyne szaggathatná cafatokra a lotyójával együtt!

- Engem, a ti törvényes uralkodótokat, egy római ebfajzat és egy Kleopátra nevű hazaáruló szajha taszított le trónomról!

A tömeg megmozdult, körülfolyta Ptolemaioszt, és felültette egy férfi széles vállára, ahol mindenki láthatta a maga teljes bíbor pompájában. A fiú elefántcsont jogarával ösztökélte alkalmi hátaslovát, amely el is szállította a királyi negyed kapujáig. Ott azonban maga Caesar állta el az útját. A római ez alkalomra felöltötte bíborszegélyű tógáját, fejére tette tölgyfalombból font koszorúját, és jobb alkarján ott pihent az imperiumát jelző pálca; kétfelől tizenkét-tizenkét lictora állt mellette. Társaságában ott volt Kleopátra királynő is, még mindig abban a seszínű barna ruhájában.

A tömeg, amely nem szokott hozzá, hogy ellenfele kiálljon vele szemben, megtorpant.

- Mi dolgotok itt? - kérdezte Caesar.-Az, hogy kiűzzünk innen és megöljünk! - süvöltötte Ptole-maiosz.- Ejnye, Ptolemaiosz király, a kettő együtt nem megy! - torkolta le Caesar. - Vagy

űzzetek ki, vagy öljetek meg bennünket. Ámbár higgyétek el: egyikre sincs szükség. - Caesar időközben kiszemelte magának az első sorokban álló hangadókat, és szavait immár közvetlenül hozzájuk intézte. - Ha azt hallottátok, hogy katonáim elfoglalták magtáraitokat, felszólítalak: keressétek fel ezen épületeket, és győződjetek meg róla a magatok szemével, hogy színültig tele vannak, és római katonának nyoma sincs a közelükben. A gabona és a többi élelmiszer árának emelkedéséhez semmi közöm; ebben - mivel királynőtök messze járt - királyotok volt illetékes, ha tehát túl drágán kell vásárolnotok, ne Caesart vádoljátok, hanem Ptolemaiosz királyt. Caesar a szükségleteit fedező gabonát és egyéb ellátmányt magával hozta Alexandriába, és a ti készleteitekhez egy ujjal sem nyúlt. - Ez persze szemérmetlen

77hazugság volt. Caesar nem is részletezte tovább; inkább előbbre taszigálta

Kleopátrát, majd a kis királyra bökött. - Mássz le magaslati leshelyedről, felség, és állj oda, ahol egy királynak állnia kell - szemközt az alattvalóiddal, nem pedig közéjük vegyülve, kényüknek-kedvüknek kiszolgáltatva. Hallom, hogy Alexandria polgárai időnként darabokra tépnek egy-egy uralkodót - de szorult helyzetük a te bűnöd, nem pedig Rómáé. Gyere hát ide szépen!

A nagy tömegek soraiban mindig áramlatok keringenek; ilyen mozgolódás választotta el a királytól is Theodotoszt, aki hasztalan próbálta túlharsogni a morajlást. Ptolemaiosz egyelőre még ott ült a férfi vállán; szőke szemöldökét összehúzta, szemében egyre leplezetlenebb félelem tükröződött. Ha nem tűnt is ki szellemi képességeivel, a magához való esze azért megvolt, tehát felfogta, hogy Caesar előnytelen színben tünteti fel, és tiszta, messzire hordó hangjával, immár határozottan makedón ízű görög beszédével ellene fordítja az első sorokban állókat.

- Tégy le a földre! - rendelkezett, majd odament Caesarhoz, és szembenézett haragvó alattvalóival.

-Ez a beszéd - mondta Caesar szívélyesen, majd felemelte hangját. - íme lássátok királyotokat és királynőtöket! Birtokomban van a megboldogult királynak, e két gyermek atyjának a végrendelete, és azért jöttem, hogy érvényt szerezzek neki. A végrendelet értelmében Alexandria és Egyiptom fölött legidősebb életben lévő leányának, VII. Kleopátrának és legidősebb fiának, XIII. Ptolemaiosznak kell uralkodnia. A végzés félreérthetetlen. A trón két törvényes örököse Kleopátra és Ptolemaiosz Euergetész úgy is, mint férj és feleség.

- Öljétek meg a nőt! - rikoltotta Theodotosz. - Arszinoé a királynő!

Caesar azonban még ezt a közbeszólást is a maga előnyére fordította.- Arszinoé hercegnőt máshová szólítja a kötelesség! - kiáltotta. - Mint Róma

dictatorának, jogomban áll, hogy Küproszt visszaadjam Egyiptomnak, és ezennel így is rendelkezem. - Hangjából csak úgy csöpögött az együttérzés. - Tudom, mit kellett szenvednie Alexandriának, amióta Marcus Cato a szigetet Rómához csatolta! Odalett a sok jó cédrusfa, elvesztek a rézbányák, elmarad-

78tak az olcsó élelmiszer-szállítmányok. Nos, az a senatus, amely a bekebelezést

szentesítette, nincs többé, az én senatusom pedig nem pártol ilyen méltánytalanságot! Arszinoé hercegnő és Pto-lemaiosz Philadelphosz herceg szatrapákként fognak uralkodni Küproszon, Alexandria uralkodópárja pedig Kleopátra és Ptole-maiosz Euergetész lesz!

A tömeg egyetértését már kivívta, de Caesar nem érte be eny-nyivel.- Hozzá kell még tennem, ó, Alexandria népe, hogy Küproszt Kleopátra királynő

szerezte vissza nektek! Mit gondoltok, miért volt távol oly sokáig? Engem keresett fel, hogy kieszközölje Küprosz visszacsatolását! És célját íme elérte! -Előbbre lépett, és mosolygott. - Nos, mi lenne, ha ez alkalomból mennydörgőén megéljeneznétek?

Az elöl állók gyorsan továbbították Caesar szavait a leghátsó sorokig. Nem volt nehéz dolguk: Caesar, mint minden jó szónok, nagyobb tömegekhez mindig röviden és egyszerűen szólt, így aztán az elégedett emberek fülsiketítőn éljeneztek.

-Mindez nagyon szép, Caesar - kiáltotta ekkor a csőcselék egyik hangadója -, de azt te sem tagadhatod, hogy katonáid szétrombolták templomainkat és középületeinket!

Caesar széttárta karját.-Valóban, ez nem semmiség - felelte. - Csakhogy védekezni még a rómaiak is

szoktak, márpedig a Hold-kapu előtt hatalmas sereg táborozik, és vezére, Akhillasz hadat üzent nekem. Fel kellett készülnöm támadására. Ha azt óhajtjátok, hogy érjen véget a rombolás, javaslom, hogy keressétek meg Akhillasz tábornokot, és kérjétek meg, hogy oszlassa szét hadseregét.

A tömeg úgy fordult sarkon, mint hadgyakorlaton a katonák, és elindult az ellenkező irányba, feltehetően egyenesen Akhillasz-hoz.

A vacogó fogú Theodotosz veresége tudatában könnyes szemmel nézett a gyermek királyra, majd odaosont, hogy megcsókolja a kezét.

-Ravasz munka volt, Caesar - hallatszott Potheinosz gúnyos hangja valahonnét a homályból. Caesar odabólintott a lictorainak, és elindult a palota felé.

79- Ahogy már jeleztem neked, Potheinosz: én csakugyan ravasz vagyok. Ha

megfogadsz egy jó tanácsot: szüntesd be aknamunkádat a nép körében, és foglalkozz ismét a királyi negyed és a királyi kassza ügyeivel. És ha rajtakaplak, hogy egyetlen álhírt is terjesztesz rólam és királynődről, római módra végeztetlek ki: megkorbácsolnak és lefejeznek. De vigyázz: ha két álhírt bocsátasz útjára, rabszolgahalállal halsz, vagyis keresztre feszítenek; három álhír esetében pedig a lábadat sem törik el előtte.

A palota előcsarnokában elbocsátotta lictorait, majd Ptole-maiosz király vállára tette kezét.

- És ezentúl, fiatalember, nem ruccanunk ki az agorára. Most pedig térj vissza termeidbe. Mellesleg szólva a titkos alagút mindkét végét befalaztattam. - Ezután Ptolemaiosz összetapadt fürtjei fölött jeges pillantást vetett Theodotoszra. - Téged, Theodotosz, száműzlek a király környezetéből. Holnapra színedet se lássam itt. És figyelmeztetlek: ha a királyhoz próbálsz férkőzni, ugyanaz a sors vár rád, mint amelyet az imént Potheinosznak ecseteltem. - Egy szelíd kis taszítás is elég volt, hogy

Ptolemaiosz király a lakosztályába induljon zokogni, Caesar pedig immár Kleopátra kezét kereste.

- Itt az ideje, kedvesem, hogy ágyba térjünk. Nektek pedig nyugodalmas jó éjszakát.

Kleopátra halványan elmosolyodott, és lesütötte hosszú pillás szemét; Trebatius pedig úgy meredt Faberiusra, mint akit főbe kólintottak. Caesar - és a királynő? De hát a vezérnek egészen másfajta nők tetszenek!

A nők dolgában minden hájjal megkent Caesar gond nélkül hajtotta végre fölöttébb sajátos feladatát: őrá várt, hogy egy ország érdekében lebonyolítsa egy isten és egy istennő egyesülését, melyhez további nehézségként a szóban forgó istennő szűzi ártatlansága járult. A helyzet bizony nemigen volt alkalmas rá, hogy a csúcspontig hevítse a szenvedélyeket vagy szívbéli érzelmekre ösztönözzön. Kleopátrának, mint igazi keleti nőnek, módfölött tetszett Caesar tetőtől talpig szőrtelen teste; igaz, hogy amit ő az istenség csalhatatlan jelének vélt, valójában csak a férfi rögesz-més tisztaságkultuszának volt a megnyilvánulása: így védekezett

80a tetvek ellen. E tekintetben Kleopátrában sem kellett csalódnia: ő is irtotta a

szőrzetét, és testének természettől fogva kellemes illata volt.Annál kevesebb gyönyört tartogatott a lány csupasz és satnya öle, amelyet

kiszárított a tapasztalatlanság meg a szorongás, és belehatolni is szerfölött kényelmetlen volt. A melle csaknem olyan lapos volt, mint egy férfié, és Caesar komolyan tartott tőle, hogy ha jó keményen magához szorítja, még összetöri a karját vagy esetleg a lábát. Az igazat megvallva az egész vállalkozás kedvlohasztó volt. Caesarnak, akit soha nem vonzottak a gyereklányok, mozgósítania kellett nem csekély akaraterejét, hogy ne vegyen tudomást a fejletlen kis testről, és túlessen, méghozzá nem is egyszer, a muszájból vállalt feladaton. Elvégre ha Kleopátrának mindenáron meg kell fogannia, akkor egyszeri nekifutással nem érhetik be.

A lány azonban csakugyan gyorsan tanult, és a Caesar irányította művelet - legalábbis a természetes nedvek későbbi megjelenéséről ítélve - mindjobban tetszett neki. Caesarnak már-már úgy tűnt: érzéki kis teremtéssel van dolga.

- Szeretlek - volt az utolsó szava, mielőtt a férfihoz bújva mély álomba merült volna. Caesar lenézett a mellén átvetett ösztövér karra és a lábára kulcsolódó hasonlóan botszerű lábra, majd lehunyta szemét, és azt gondolta: valamikor Caesarra is ráfér az alvás...

Ami munka a Királyi úton és a királyi negyed fala körül csak akadt, reggelre elkészült. Caesar felszállt bérelt lovára - különös patájú harci ménjét, Fülest nem hozta magával, amit mostanra már megbánt -, és elindult, hogy megszemlélje állásait. Mondandója volt a lovassági tábor legátusának számára is: zárja le a hajózási csatornához vezető utat, vagyis vágja el Alexandriát a Nílus folyótól.

Haditerve tulajdonképpen alesiai stratégiájának volt egyik változata. Ott hatvanezer emberével egy gyűrűbe vette be magát, amelynek külső és belső falát egyaránt alaposan megerődítette, hogy távol tartsa az Alesia fölötti domb tetején táborozó nyolcvanezer gallt, valamint azt a kétszázötvenezer társukat, akik a

81távolabbi dombokon állomásoztak. Ezúttal a terep nem gyűrűre, inkább afféle kézi

súlyzóra emlékeztetett; a Királyi út volt a nyele, az egyik gömböt a lovassági tábor, a másikat a királyi negyed alkotta. A város egész területéről begyűjtött gerendákat vízszintesen ékeltette az úri házak közé, hogy összefüggő sorrá alakítsa őket, továbbá belőlük építtette a mellvédeket a lapos háztetőkön, ahová a kisebb hajítógépeket állította; a nagyobbakra a lovassági tábort keletről határoló húsz láb magas fal tetején volt szükség. Kilátópontja Pán dombja lett, amelynek alját félelmetes védművé

változtatták a gümnaszionból származó kockakövek, míg a két főút találkozásánál a Kanóboszi út mindkét oldalát hatalmas kőfalak zárták le. Háromezer-kétszáz veterán gyalogosát a Királyi út egyik végétől a másikig akár futólépésben is mozgathatta, ráadásul az íbiszek sem zavarták őket; a ravasz madarak valahogy megszimatolták, mi készül, és kimenekültek a római csapdából. Nagyon helyes, gondolta somolyogva Caesar. Csak kínlódjanak az alexandriaiak a szent íbiszek kerülgetésével. Ha rómaiak volnának, most Iuppiter Optimus Maximus elé járulnának, és megegyeznének vele, hogy megfelelő áldozat fejében ideiglenesen felmenti őket a szentségtörés bűne alól. Szerapisz azonban aligha gondolkodik oly gyakorlatiasan, mint Iuppiter Optimus Maximus. Caesar szállásától keletre terült el a zsidóktól és metoikoszoktól nyüzsgő Delta és Epszilon kerület, ám a veszélyesebb szomszédság a nyugati volt, azaz a görög és makedón lakosságú belváros. Pán dombjának tetejéről jól látszott, amint Akhillasz csigatempóban készenlétbe helyezi csapatait, ahogy remek kilátás nyílt az Eunosztosz-kikötőre és a Kibótoszra is. Színeikből a hadihajók most csobbantak a vízre, hogy pótolják a Péluszionból hazatérteket; ezeket ugyanis partra kellett vontatni, hogy kiszáradjanak. Még egy vagy két nap, és a gályák - tengernagyuk éppoly lassúnak mutatkozott, mint Akhillasz - a Heptasztadion boltívei alatt próbálkoznak majd a harmincöt római szállítóhajó elsüllyesztésével.

Caesar tehát munkára fogta kétezer emberét: romboljanak le minden házat, amely a Királyi út nyugati házsora mögött épült. Ekként négyszáz lábnyi széles rommező keletkezett, amely meg volt tűzdelve váratlan veszélyforrásokkal: üvegcserepekkel, gon-

82dosan befedett gödrökkel, amelyek hegyes karókkal voltak kibélelve, láncokkal,

amelyek a semmiből előtűnve fonódtak a nyak köré. A maradék ezerkétszáz ember csatarendbe szervezve rohanta meg a nagy kikötő dokkok felőli részét, elfoglalta az összes ott tárolt hajót, majd megrakta őket a bíróságokról, a gümnaszionból és az agoráról származó hengeres oszlopkövekkel, és a boltívek alatt valamennyit a vízre eresztette. Két órába sem telt, és a dereglyétől az ötsorevezősig immár egyetlen hajó sem közlekedhetett a Heptasztadionon keresztül a két kikötő között. Ha az alexandriaiak meg akarják támadni Caesar flottáját, mostantól kezdve csak bonyolult útvonalon tehetik: meg kell kerülniük először is az Eunosztosz zátonyait és homokpadjait, majd Pharosz szigetét, és csak ekkor hatolhatnak be a nagy kikötő csatornáiba. Csak küldd már azt a két légiót, Calvinus! Nagyon hiányoznak a harci gályák! Miután az átjárókat eltorlaszolták, Caesar katonái felmásztak a Heptasztadionra, és tönkretették a Pharoszt ellátó vízvezetéket, majd a Kibótoszról elorozták az ostromgépek legkülső sorát. Itt már makacs ellenállásba ütköztek, de egyszersmind felfedezték, hogy az alexandriaiak híján vannak a hidegvérnek csakúgy, mint az erőskezű vezetésnek; úgy ugrottak fejest a harcba, mint a belga gallok a régi időkben, mielőtt még rájöttek volna, hogy több értelme van, ha átmentik magukat a következő napra. A legionáriusok, akik Hosszúhajú-Galliában már mind megharcolták a maguk kilencéves háborúját, viszonylag könnyen elbántak velük, annál is inkább, mivel élvezték, hogy ily visszataszító idegenekkel gyűlt meg a bajuk. És milyen pompásan beváltak a Kibótoszról zsákmányolt ostromgépek és katapultok! Caesar is megörül majd nekik. A legionáriusok ezután visszaszállították a tüzérségi felszerelést a dokkokhoz, majd felgyújtották a part közelében horgonyzó hajókat, végül pedig, a hatást fokozandó, a zsákmányolt ostromgépekből tüzes lövedékeket eregettek az Eunosztoszon állomásozó harci gályák, valamint a hajószínek teteje felé. Ez aztán eredményes nap, igazi férfimunka volt!

Caesart eközben másfajta munka foglalta le. Futárokat küldött a Delta és az Epszilon kerületbe, hogy tanácskozásra szólítson magához három-három embert a

zsidó vének, illetve a metoiko-szok vezetői közül. A küldötteket a fogadóterembe vezették, ahol kényelmes székek várták őket. Caesar úgy rendezte, hogy a fal melletti asztalokra ízletes harapnivalót tálaljanak, a trónon pedig ott üljön maga a királynő is.

- Most aztán elő a királyi dísszel! - utasította Kleopátrát. - Elég legyen ebből az „én csak egy kis szürke egérke vagyok"-játékból, és ha nincsenek saját ékszereid, tépj le egypárat Arszinoéról. Fontos találkozóról van szó - igyekezz, hogy tetőtől talpig nagy királynőnek mutatkozz!

Amikor Kleopátra bevonult, Caesar alig palástolhatta ámulatát. Legelöl kis csoport egyiptomi pap vonult, füstölőket csörgetve; halk, színtelen gyászdaluk nyelve még csak ismerősen sem hangzott. Mind a mete-en-sza kaszthoz tartoztak, kivéve a vezetőjüket, aki ékkövekkel kirakott arany melldíszt viselt, és hozzá még nagyszámú, amulettekkel teliaggatott arany nyakláncot. Zománcozott aranyból készült a botja is, amellyel a földet kopogtatta; a tompa, kongó hang kiemelte a menet ünnepélyességét.

-Mindenki hódoljon Kleopátrának, Amon-Ré leányának, Iszisz testet öltött képmásának, a Két Magasztos Hölgy: Alsó- és Felső-Egyiptom úrnőjének, a Sás és a Méh parancsolójának! - kiáltotta majdnem hibátlan görögséggel a főpap.

Kleopátra fáraónak volt öltözve. Finoman berakott, fehér alapon fehér csíkos vászonköntösét rövid ujjú, hullámzó, áttetsző vászonköpeny takarta, amelyet apró gyöngyökből készült, bonyolult mintájú, szikrázó hímzés borított. A fejét ékesítő bámulatos építményt Caesar már a faliképeken is tanulmányozta, de igazán csak most, a maga háromdimenziós mivoltában volt módja értékelni. A vakító fényű, vörösre zománcozott s hátul meredeken felmagasodó külső korona homlokrészét aranyos-zománcos-drágaköves kobra- és keselyűfej díszítette, az általa keretezett s nála sokkal nagyobb, kúp alakú belső korona fehérre volt zománcozva, és ellaposodó tetejéből tekervényes aranypánt ágazott ki. A fáraó nyakát tíz hüvelyk széles, drágaköves-zománcos aranygallér, derekát hat hüvelyk széles zománcozott aranyöv fogta körül; karján

84csodaszép, kígyó és leopárd formájú arany és zománc karkötők sorakoztak, ujjain

tucatnyi gyűrű szórta a fényt. Az arany és zománc álszakállt aranyból sodort huzal rögzítette füléhez, ékköves arany saruja pedig nagyon magas, aranyozott parafa sarkon nyugodott.

Arcát véghetetlen gonddal festették ki csodálatos maszkká. Fényes karmazsinpiros szív volt a száj, rózsapiros az arc, a szem pedig szakasztott mása a trónján láthatónak: a fekete síibiurn-mal kihúzott keret vékony vonalban folytatódott majdnem a fülig, és apró háromszögben ért véget; ezek a háromszögek ugyanazzal a rezes csillogású zöld festékkel voltak kitöltve, amellyel a felső szemhéjat is bevonták egészen a stibium-mal hangsúlyozott szemöldökig; alattuk a fáraó mindkét orcáján fekete csigavonal húzódott. A maszk hatása egyszerre volt kápráztató és borzongató; a szemlélő csaknem úgy érezte, mintha a festék alatt nem is rejtőzhetne emberi arc.

A mai alkalomra egyiptomi mezt öltött a két makedón udvarhölgy, Kharmian és Irasz is; ők segítették fel a túl magas sarkakon tipegő Kleopátrát a trónhoz vezető lépcsőkön, és miután helyet foglalt, átnyújtották neki a zománcozott aranykampót és -csépet, istenségének e két jelképét, amelyeket aztán az úrnő a mellén keresztezett.

Caesarnak feltűnt, hogy senki sem veti magát a földre; úgy látszott, a mély meghajlás is elegendő.

- Azért jöttünk, hogy felügyeljük a tanácskozást - jelentette be telt, erős hangon a királynő. - Mi, a fáraó, látni engedjük nektek istenségünk megnyilatkozását. Gaius Julius Caesar, Amón-Ré fia, Oszirisz testet öltött képmása, pontifex maximus, imperátor, Róma senatusának és népének dictatora - tiéd a szó!

Hát igen, ez az! - gondolta lelkesülten Caesar, miközben a hangzatos beköszöntőt

hallgatta. Alexandria és a makedón ügyek még csak el sem érnek látókörébe. A csontja velejéig egyiptomi

- és mihelyt egyszer felölti ezt a képtelen fejedelmi díszt, minden ízéből sugárzik a hatalom!

- Lenyűgözöl fenségeddel, Ammón-Ra leánya - mondta, majd sorban rámutatott a meghajlásukból felegyenesedő küldöttekre.

- Engedtessék meg bemutatnom Szimeont, Ábrahámot és Józsuét85a zsidók részéről, a metoikoszok képviseletében pedig Kibüroszt, Phormiont és

Dareioszt.- Üdv nektek és helyezkedjetek kényelembe - szólt a fáraó. Caesar hamarosan meg

is feledkezett a trónon ülő személyről.Mivel úgy látta jónak, hogy a megbeszélés tárgyához kerülő úton közelítsen,

rámutatott az egyik dúsan megrakott asztalra.- Tudom, hogy a húst a vallás szabályai szerint kell elkészíteni, és a bort is csak

zsidó módra szabad keverni - nézett Szimeonra, a vének vezetőjére. - Nos, minden, amit itt láttok, megfelel törvényeiteknek, így hát tanácskozásunk végeztével nyugodtan nekiláthattok. Ugyanígy - fordult Dareioszhoz, a metoikoszok eth-narkhosz-ához - a második asztalon látható ételek és italok pedig a ti szokásaitoknak felelnek meg.

- Nagyra becsüljük szívélyességed, Caesar - szólalt meg Szi-meon -, de a legőszintébb vendégszeretet sem változtathat azon a tényen, hogy folyosórendszered elvágott bennünket a város többi részétől, azaz táplálkozásunk és megélhetésünk legfőbb forrásától, valamint mesterségeink nyersanyagaitól. Meg kellett állapítanunk, hogy a Királyi út nyugati oldala mögötti házsort már leromboltattad, kézenfekvő tehát a feltételezés, hogy hamarosan a keleti oldalra, vagyis a mi házainkra is sor kerül.

- Ne aggódjatok - jelentette ki Caesar ékes héber nyelven -, minderre hamarosan kitérek.

Szimeon összerezzent, de Kleopátra is nagyra nyitotta szemét.- Te beszélsz héberül? - kérdezte a zsidó.- Egy keveset. Róma egyik többnyelvű negyedében nőttem fel: a Suburában, ahol

anyám egy insulának volt a tulajdonosa. Bérlőink között mindig akadt jó néhány zsidó is, és gyerekkoromban mindenütt megfordultam; így ragadtak rám a nyelvek is. A közösség vénei közül is lakott nálunk egy: ő volt Simon, az aranyműves. Ismerem istenetek természetét, ismerem szokásaitokat és hagyományaitokat, a konyhátokat és az énekeiteket, és népetek történetében is járatos vagyok. - Most Kibüroszhoz fordult. -Valamelyest még a piszidikéi nyelvhez is konyítok - mondta az említett nyelven, hogy aztán ismét görögre váltson -, ám perzsául, Dareiosz, sajnos nem tudok, ezért célszerűbb lesz, ha beszélgetésünk görögül folytatódik.

86Negyedórába sem tellett, és felvázolta a helyzetet, anélkül hogy egy szóval is

mentegetőzött volna: az alexandriai háborúság törvényszerű és elkerülhetetlen.- Mindazonáltal - jelentette ki befejezésül - védelmünk szempontjai azt kívánják,

hogy a háborút a folyosónak csak az egyik oldalán vívjuk meg, nevezetesen a nyugati oldalon. Ha nem próbáltok elgáncsolni, kezeskedem róla, hogy katonáim benneteket ne bántsanak; a Királyi út keleti oldala sértetlen marad, és ti továbbra sem haltok éhen. Ami a mesterségeitekhez szükséges nyersanyagot, valamint a nyugati oldalon dolgozók bérét illeti, erről sajnos le kell mondanotok; nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezen változtassak. Amíg le nem győzöm Akhillaszt, és meg nem fékezem az alexandriaiakat, kétségkívül lesznek bizonyos nehézségeitek, ám meglesz értük a kárpótlás is. Ha nem álltok Caesar útjába, Caesart adósotokká teszitek, ő pedig

mindig visz-szafizeti a tartozását.Caesar itt felállt az elefántcsont curulisi székből, s a trón elé lépett.-Azt hiszem, nagy fáraó, módodban áll, hogy megjutalmazd azokat, akiknek

segítségével a trón tiéd marad...- Jól gondolod.- Hajlandó vagy tehát kárpótolni a zsidókat és a metoikoszokat az elszenvedett

anyagi veszteségekért?- Készen vagyok rá, Caesar, feltéve, hogy nem zavarják terveidet.Szimeon is felállt, és mélyen meghajolt. -Együttműködésünk fejében még valamit

kérnénk tőled, nagy királynő, a metoikoszok nevében is.- Beszélj csak, Szimeon.- Add meg nekünk az alexandriai polgárjogot.Hosszas csend lett. Kleopátra egzotikus maszkja mögé rejtőzött, szemét

elfátyolozta a rezes csillogású zöld szemhéj. A mellén keresztezett kampó és csép lélegzetének ütemére emelkedettsüllyedt. Végül szétnyílt a csillogó piros száj.

- Szimeon, Dareiosz, halljátok: ezennel beleegyezem. Minden zsidó és meloikosz, aki három évnél régebben él a városban, megkapja az alexandriai polgárjogot. Továbbá megtérítjük min-

87den háborús veszteségeteket, azok a zsidó és metoikosz férfiak pedig, akik

harcolni is hajlandók Caesarért, külön jutalomban részesülnek.Szimeon válla beroskadt a megkönnyebbüléstől; öt társa hitetlenkedve nézett

össze. Amit nemzedékek óta megvontak tőlük, most íme, az ölükbe pottyant.- Én pedig a római polgárjoggal toldom meg az ajánlatot - jelentette ki Caesar.-Az ár több, mint méltányos - mondta sugárzó arccal Szimeon -, áll az alku. Sőt,

hogy hűségünkről bizonyságot tegyünk, felajánljuk, hogy a Lokhiasz-fok és a hippodrom közötti partvonalat mi fogjuk védelmezni. Tömeges partraszálláshoz ez a szakasz alkalmatlan ugyan, de kisebb vízi járműveken Akhillasz számos katonát rakodhatna ki. A hippodromon túl kezdődik a delta mocsaras része - magyarázta Caesarnak. - így rendelte Isten. O a mi legjobb szövetségesünk.

-Akkor e jegyben lássunk hozzá a falatozáshoz! - kiáltotta Caesar.Kleopátra felemelkedett a trónról.-Ehhez már nincs szükség a fáraóra - mondta. - Kharmian, Irasz, mellém!Még jóformán át sem lépte lakosztálya küszöbét, a fáraó máris lerúgta lábáról a

sarut.- Jaj, fejtsetek már ki ebből a sok göncből! - kiáltotta. Egymás után szabadították

meg a kényelmetlen álszakálltól, ajókora, súlyos gallértól, a gyűrűk és karkötők pedig ide-oda pat-togtak-gurultak a

földön; riadtan másztak utánuk a szolgák, egymást híva tanúul, hogy semmit el nem tulajdonítottak. Ezután Kleopátrának le kellett ülnie, hogy Kharmian és Irasz nagy nehezen lefejtsék fejéről a hatalmas, nehéz kettős koronát. Az ötvösök a zománcot nem fémre, hanem fára vitték fel, de a favázat, nehogy lebillenjen, Kleopátra koponyájához szabták.

Ekkor pillantotta meg a királynő a templomi muzsikusnak öltözött, szépséges egyiptomi asszonyt, és felsikoltott örömében.

- Takh'a! Takh'a! - futott a karjába. - Ó, anyám, anyám!88Kharmian és Irasz sopánkodva korholta, amiért összegyűri gyöngyhímzéses

köpenyét, Kleopátra azonban túlcsorduló szeretetében rendületlenül ölelte-csókolta Takh'át.

Vér szerinti anyja kedves is volt, gyöngéd is, de számos elfoglaltsága közepette

nem részesíthette lányát annyi szeretetben, amennyit igényelt volna. Kleopátra ezt amúgy nem vette zokon, hiszen maga is az alexandriai palota szörnyűséges légkörének volt egyik áldozata. A mamát Kleopátra Trüphainának hívták, s Nagy Mithridatésznak volt az egyik leánya; a király adta férjhez Pto-lemaiosz Aulétészhez, aki a tizedik Ptolemaiosznak, a Csicseriborsó gúnynevű Szótérnak volt törvénytelen fia. Asszonya két leányt szült neki, Berenikét és Kleopátrát; fiúval azonban nem ajándékozta meg. Aulétésznek volt egy féltestvére, aki még kislány volt, amikor Mithridatész Aulétészre erőltette a Kleopátra Trüphainával kötendő házasságot, ennek azonban már harminchárom éve volt, és a féltestvér felnőtt nővé érett. Aulétész annyira félt apósától, hogy amíg Mithridatész élt, nem mert megszabadulni feleségétől; egyetlen esélye a kivárás volt.

Amikor Bereniké tizenkét, a kis Kleopátra pedig ötéves lett, Nagy Pompeius véget vetett Nagy Mithridatész tündöklésének; a király Kimmeriába menekült, ahol egyik fia, a most Anatoliát ostromló Pharnakész megölte. Aulétész tehát végre szabad lett; el is vált Kleopátra Trüphainától, és végre nőül vehette féltestvérét. Mithridatész leánya azonban furfangos és gyakorlatias teremtés volt: sikerült életben maradnia, és két leányával együtt továbbra is a palotában élt. Utóda eközben először egy további lánnyal, Arszinoéval ajándékozta meg férjét, majd végül két fiút is szült.

Bereniké olyan idős volt, hogy már a felnőttek közé sorolták, Kleopátrát azonban a kietlen gyerekszobába száműzték. Később, ahogy Aulétész életmódja egyre kicsapongóbb lett, anyja elküldte a kis Kleopátrát Ptah memphiszi templomába, s a világ, amely ott feltárult előtte, semmiben sem emlékeztetett a palotabeli életre. Hűvös, óegyiptomi stílusú épületek vették körül, meleg karok ölelték magukhoz. Kha'em, Ptah főpapja és felesége, Takh'a saját gyermeküknek tekintették. Megtanították Egyiptom mindkét nyelvére csakúgy, mint az arameus, a héber és az arab nyelvre,

89megtanították énekelni és hárfán játszani, s megtanították mindenre, amit a nílusi

Egyiptomról s a világot teremtő Ptah művéről: az egyiptomi istenek dicső pantheonjáról csak tudni lehetett.

Aulétész társaságát nemcsak visszataszító nemi szokásai és borgőzös orgiái tették kellemetlenné; eleve is rossz természettel volt megáldva. Miután törvényes féltestvére, XI. Ptolemaiosz utód nélkül hunyt el, ő kapaszkodott fel a trónra; csakhogy utód helyett a fivér hátrahagyott egy végrendeletet, amelyben Egyiptomot Rómára ruházta. így lépett a képbe egy újabb, félelmetes szereplő: Róma. Caesar consulsága idején Aulétész hatezer aranytalentumot fizetett, hogy királyi címéhez megszerezze a rómaiak jóváhagyását; az aranyat természetesen Alexandria népétől lopta el. Aulétész ugyanis nem volt fáraó, tehát nem fért hozzá a Memphiszben őrzött mesebeli kincsekhez. A baj ott volt, hogy az Alexandriában befolyt jövedelmekkel jog szerint maguk az alexandriaiak sáfárkodtak, ők pedig visszakövetelték uralkodójuktól az elorozott pénzt. Nehéz idők jártak: az élelmiszerárak az égig szöktek, a római nyomás egyre kiterjedtebb és fenyegetőbb lett. Aulétésznek minderre egyetlen válasza volt: leértékelte az alexandriai valutát.

A lakosság azon nyomban felkelt ellene, és ráuszította a csőcseléket. Hála a titkos alagútnak, Aulétész megszökhetett és elvitorlázhatott a külhoni száműzetésbe, de egyetlen petákot sem vihetett magával. Ez persze az alexandriaiaknak csöppet sem fájt; ők fogták magukat, és az elillant király legidősebb lányát, Be-renikét, valamint annak édesanyját, Kleopátra Trüphainát ültették a trónra. Ezúttal a palotában megfordult a helyzet: most Aulétész második felesége és második családja szorult háttérbe a két mithridatészi vérű királynő mögött.

A változások egy további folyományaként a kis Kleopátrát visz-szarendelték

Memphiszből, amit ő borzalmas csapásként élt meg. O, hogy megsiratta Takh'át, Kha'emet s az egész, szeretettől és tudományosságtól áthatott, idilli életet, amelyet a szélesen kígyózó, kék vizű Nílus mentén élvezett! Az alexandriai palota gyűlöletesebbnek tűnt, mind eddig bármikor. Az immár tizenegy éves Kleopátra továbbra is a gyerekszobában senyvedi, amelyen három foggal-körömmel hadakozó, visongó kis Ptolemaiosz-ivadékkal kellett osztoznia. Arszinoé volt a kellemetlenebb; örökké azt vágta

90a fejéhez, hogy nem elég előkelő: túl kevés benne a Ptolemaiosz-vér, ráadásul

unokája egy elvetemült vén kényúmak, aki hiába vezetett be negyven éven át tartó rémuralmat Anatóliában, akkor is megalázottan pusztult el - és bukását Rómának köszönhette.

Kleopátra Trüphaina egy évvel trónra lépése után meghalt, és Bereniké elhatározta, hogy férjhez megy. Csakhogy ez nem felelt meg Róma érdekeinek. Crassus és Pompeius továbbra is Egyiptom bekebelezésére készült, Kilikia és Szüria kormányzói pedig nem csupán támogatták ezt a tervet, de bujtogattak is végrehajtására. Valahányszor Bereniké kiszemelt egy férjnek valót, Róma gyorsabbnak bizonyult, és lebeszélte a kérőt. A királynő végül a Mithridatész-rokonsághoz fordult, és soraikban rátalált az eddig hiába kergetett férjjelöltre, bizonyos Arkhelaoszra. A férfiú, akinek kisebb gondja is nagyobb volt Rómánál, elhajózott Alexandriába, és nőül vette Berenikét. A boldogság meghitt, de rövid életű időszaka akkor ért véget, amikor Szüria kormányzója, Aulus Gabinius lerohanta Egyiptomot.

A száműzött Ptolemaiosz Aulétész ugyanis nem óhajtott száműzetésben meghalni. Hitelezőkhöz fordult (köztük Rabirius Postumushoz), és tízezer ezüsttalentumot kínált fel a. keleti provinciák kormányzói közül annak a vállalkozó szellemnek, aki hajlandó őt visszasegíteni trónjára. Gabinius ráharapott a csalira, és megindult Péluszion ellen; kíséretében természetesen ott volt Aulétész is. Vele tartott egyébként, úgy is, mint lovassági parancsnoka, még egy érdekes személyiség: egy huszonhét éves római nemes, akit Marcus Antoniusnak hívtak.

Kleopátra azonban nem pillanthatta meg a nevezett vitézt: mihelyt Gabinius átlépte az egyiptomi határt, Bereniké visszaküldte húgát Memphiszbe, Kha'emhez és Takh'ához. Arkhelaosz király harcolni akart, és fegyverbe is szólította az egyiptomi hadsereget, ám valamiről sem neki, sem Berenikének nem volt tudomása: Alexandria egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy királynője egy újabb Mithridatész-ivadékot szabadított a városra. A hadseregben szolgáló alexandriaiak zendülést szítottak, és megölték Arkhe-laoszt, amivel egyúttal az egyiptomi ellenállásnak is megásták a sírját. Gabinius bevonult Alexandriába, és visszaültette Ptolemaiosz Aulétészt a trónra; ő pedig - be sem várva, hogy Gabinius

91elhagyja a várost - sürgősen meggyilkoltatta a királynőt, azaz tulajdon legidősebb

leányát.Kleopátra ekkor töltötte be tizennegyedik életévét; Arszinoé nyolcéves volt, az

egyik kisfiú hat, a másik alig három. A mérleg ismét megbillent: most Aulétész második felesége és második családja volt fölül. Kha'em és Takh'a rögtön felismerte, hogy ha Kleopátra hazamenne, őt is megölnék, ezért Memphiszben marasztalták, amíg apját sírba nem vitte bűnös életmódja. Az alexandriaiak egyáltalán nem akarták a trónon látni, Ptah főpapja azonban nemhiába volt egy háromezer éves tisztség jelenlegi hordozója: tudta a dolgát, és mielőtt még a leány elhagyta volna Memphiszt, fáraóvá kente fel. Ha Kleopátra fáraóként tér vissza Alexandriába, senki, még egy Potheinosz, egy Theodotosz vagy éppen egy Arszinoé sem merészel kezet emelni rá.

Hiszen a mem-phiszi kincstárakhoz és az ottani korlátlan pénzforrásokhoz csak a fáraó férhet hozzá, és őt ismeri el istenéül a nílusi Egyiptom, ahonnan Alexandria élelme és a királyi jövedelmek oroszlánrésze származik. Ezen a földön, ahol ki tudja, hány ezer éven át követték egymást az uralkodók, minden, de minden a fáraóé volt: a föld, a termés, a mezőkön és a paraszti portákon honos állatok és szárnyasok, a mézet adó méhek csakúgy, mint az adók, a vámok és a révdíjak. Egyedül a papi birtokokon szőtt vászon jövedelmén osztozott a papokkal: a világ e legfinomabb vásznából származó bevétel egyharmada az utóbbiakat illette. Sehol másutt, csakis Egyiptomban szőtték a vásznat olyan vékonyra, hogy áttetsző lett, mint a füstüveg; csak itt rakták be oly művészien és festették oly varázslatos színekre; csak itt tündökölt oly vakító fehéren. Emellett létezett egy további, párját ritkító és el nem apadó jövedelmi forrás is: a deltában mindenütt megtermő papürosznö-vényből Egyiptom papírt állított elő, és a papír tulajdonjoga is a fáraót illette.

A fáraó évi jövedelme ennélfogva több mint tizenkétezer aranytalentumra rúgott, és ez a hatalmas összeg két részre oszlott: egyik fele a fáraó magánpénztárába, a másik a közösségi kasszába folyt be. A közpénzekből fizette a fáraó a szolgálatában álló személyeket és testületeket: a kerületi kormányzókat, a hivatalnokokat, a szárazföldi és a vízi rendőrséget, a hadsereget, a tengerészetet, az

92üzemek munkásait, a földműveseket és a parasztgazdákat. Azokban az években,

amikor a Nílus nem öntött ki, a közösségi kasszából külföldi gabona vásárlására is futotta. A magánpénztár ezzel szemben egyedül a fáraót illette, és belőle csakis a fáraószemélyes igényeit és kedvteléseit lehetett fedezni. Ide folyt be az ország arany-, drágakő-, porfír-, ébenfa-, elefántcsont- és fűszertermelésének, valamint a gyöngytenyésztésnek minden jövedelme; a flották pedig, amelyek mindezt szállították, ugyancsak a fáraó birtokában voltak.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Aulétész és előtte a Ptolemaiosz-ház mindazon tagjai, akik nem lehettek fáraóvá, sóvárogva vágytak a büszke címre. Alexandria tudniillik különálló test volt Egyiptomban. Az adókból szépecskén jutott a királyoknak és a királynőknek is, de a város ingó és ingatlan vagyonát, valamint egyéb jövedelemforrásait nem ők birtokolták, legyen bár szó hajókról, üveggyárakról vagy kereskedelmi társaságokról, illetve a földről, amelyen a város épült. Alexandriát az a Nagy Sándor alapította, aki ugyan szívesen képzelte magát görögnek, de valójában ízig-vérig makedón volt. Alexandria minden közületi jövedelmét a Tolmács, a Krónikás és a Könyvelő gyűjtötte be, hogy aztán egy, a palotát is magába foglaló kiváltság- és sáprendszer közbeiktatásával egy tetemes részéből a maguk kis fészkeit béleljék ki.

Ptah memphiszi papjai, akik már az asszír, a kúszi és a perzsa dinasztiákat is kiböjtölték, Nagy Sándor hadvezérével, Ptole-maiosszal is egyezségre jutottak: rendelkezésére bocsátják a közpénzeket, feltéve, hogy megfelelő összeget fordít a nílusi Egyiptom népének jólétére és templomainak fenntartására; ha pedig a mindenkori Ptolemaiosz-sarj egy személyben fáraó is, akkor a magánjövedelem szintúgy megilleti. Volt azonban egy záradék: ez utóbbi tétel addig nem kerülhet ki a memphiszi kincstárból, amíg a fáraó személyesen nem jön érte. így esett, hogy az Alexandriából menekülő Kleopátrának nem kellett apjához hasonlóan pénztelenül elhajóznia: először Memphiszt kereste fel, és ott magához vehetett annyit, amennyiből zsoldossereget fogadhatott.

-Jaj, hogy mennyire lehúz ez az öltözék! - sóhajtotta Kleopátra, amikor uralkodói díszének utolsó darabjától is megszabadították.

- Az meglehet, Amon-Ré leánya, de Caesar szemében annál inkább felemel - mondta Kha'em, és gyengéden megsimogatta nevelt lánya haját. - Görögös mezben

kiábrándítóan festesz - a türoszi bíbor nem előnyös a fáraónak. Ha majd véget ér ez a hercehurca, és trónod megszilárdul, Alexandriában is fáraóként kell mutatkoznod.

- Ha így tennék, a helybeliek darabokra tépnének. Hiszen te is tudod, mennyire gyűlölik Egyiptomot.

- Róma kihívására csak a fáraó felelhet meg, Alexandria soha -vágta rá kissé élesen Kha'em. - Akárhány Ptolemaiosz hagyta végrendeletében az országot Rómára, a te legfőbb kötelességed az, hogy egyszer s mindenkorra biztosítsd Egyiptom önállóságát. Caesar segítségével ezt igenis véghezviheted, és Alexandria csak hálával tartozna érte. Mi más ez a város, mint élősdi test, amely Egyiptom és a fáraó vérét szívja?

-Meglehet, Kha'em... - mondta tűnődve Kleopátra -, hogy mindez megváltozik. Tudom, hogy csak az imént kötöttél ki, de látogass csak el a Királyi útra, és győződj meg róla saját szemeddel, mit művelt a várossal Caesar. Máris megnyomorította, és az az érzésem, hogy ez csak a kezdet. A város lakói el vannak keseredve, és forr bennük az indulat. A végsőkig fognak harcolni Caesar ellen, vereségük azonban szükségszerű. Attól kezdve, hogy ezt belátják, itt minden más lesz. Olvastam Caesar feljegyzéseit a galliai háborúról. Mint írásmű, szenvtelen és a végletekig tárgyilagos; de amióta Caesart megismertem, ezeket a szövegeket is sokkal jobban értem. Caesar soha nem szorítja sarokba ellenfeleit, hagy nekik bizonyos mozgási szabadságot; de ha folyamatosan szembeszegülést tapasztal, egyszer csak elfogy a türelme. Ilyenkor nincs többé se irgalom, se megértés: semmitől sem riad vissza, amíg szét nem zúzza az ellenállást. Alexandria ellen még egyetlen honfitársa sem viselt háborút. - Kleopátra különös szeme most olyan hűvös lett, mintha Caesartól leste volna el a távolságtartás művészetét. - Ha nem marad más választása, Caesar nemcsak a gerincet roppantja össze, de a lelkeket is megtöri.

94Takh'a megborzongott.- Szegény Alexandria!Férje nem szólt semmit; túlságosan lekötötte a szívében felbuzgó öröm. Ha

Alexandria megsemmisül, Egyiptom csak nyeme rajta, és ismét Memphisz lenne a hatalom központja. Lám, most hozzák meg a termést azok az évek, melyeket Kleopátra Ptah templomában töltött: napnál világosabb, hogy a megalázott, feldúlt Alexandria látványa hidegen hagyná a fáraót.

- Elephantinéból még nem jött üzenet? - kérdezte ekkor a királynő.- Még nincs itt az ideje, Amon-Ré leánya - felelte Kha'em -, de azért jöttünk, hogy

kötelességünkhöz híven melletted legyünk, amikor a hír ideér. Hiszen tudjuk, hogy te ez idő szerint nem hajózhatsz Memphiszbe.

- Ez igaz - sóhajtott fel Kleopátra. - Pedig mennyire vágyom utánatok, Ptah és Memphisz után...

Takh'a megragadta a szeretett leány kezét.- A fő, hogy Caesar nőül vett - mondta. - És keresztüllátok rajtad, tudom, hogy

viselős vagy.- Igen, én is tudom. Fiút hordozok testemben. Ptah papja és papnője elégedetten

nézett össze.Úgy van, fiúval vagyok viselős, de Caesar nem szeret. Én már akkor

belészerettem, amikor megláttam, olyannak, amilyen-magasnak, világos bőrűnek, istenhez hasonlatosnak. Nem számítottam rá, hogy külsejében is Osziriszt formázza. Egy személyben öreg és fiatal, apa és férj. Telve fenséggel és hatalommal. De bennem csak feladatot lát - úgy érzi, ha ennek eleget tesz, új irányt szabhat földi életének. Pedig tudom, hogy valaha benne is volt érzés. Ha észrevétlen figyelem, kiütközik rajta a fájdalom. Úgy látszik, akiket szeretett, mind oda vannak már. Azt tudom, hogy a

lánya a szülésbe halt bele. Én nem fogok belehalni; Egyiptom uralkodói mindig túlélik a szülést. Igaz, Caesar aggódik értem; a külsőmről ítél, és azt hiszi, a szervezetem is törékeny. Pedig bármilyen vézna vagyok, edzett fémből kovácsoltak, és nagyon magas kort fogok megérni, ahogy ez Amon-Ré lányához illik. Caesar

95testemből sarjadt fia öregember lesz, mire megszabadul az anyjával közös

uralkodástól, és feleségét emelheti maga mellé. Ó is hosszú életű lesz, de nem marad meg egyetlen gyermeknek. Legközelebb lányt kell szülnöm Caesarnak, hogy a fiunk az édes testvérhúgát vehesse nőül. Utánuk pedig további fiúk és további lányok jönnek, csupa termékeny utód, akik mind egymás közt házasodnak. így hoznak majd létre egy új dinasztiát: a Ptole-maiosz Caesarokét...

A fiú, akit testemben hordozok, templomokat épít majd a Nílus alsó és felső folyása mentén. Együtt leszünk fáraók, együtt választjuk ki a Bukhisz bikát és az Apisz bikát, és évről évre megjelenünk Elephantine szigetén, amikor a neilométrészről leolvassák, milyen lesz az áradás. Egyiptomra pedig nemzedékről nemzedékre ráköszönt a Bőség Singjeinek uralma; ameddig áll a Ptolemaiosz Caesarok háza, az ország nem ismer majd ínséget. De ennél is többnek vagyunk várományosai. A Két Hölgy Földje, a Sás és a Méh Földje ismét a maga régi dicsőségébe öltözik, és visszaszerzi ősi területeit: Szüriát, Kilikiát, Koszt, Khioszt, Küp-roszt és Kürénaikát. E gyermeken áll Egyiptom sorsa, öccsei, húgai pedig messze világító tehetségükkel gazdagítják ezt az országot.

így aztán Kleopátra csöppet sem csodálkozott, amikor öt nappal később Kha'em bejelentette: a Nílus huszonnyolc lábnyi magasságával a Bőség Singjének tartományába lép. Huszonnyolc láb maga volt az áradás eszményi foka, mint ahogy Kleopátra magzatából fejlődik majd ki az eszményi gyermek. Két isten, Oszirisz és Iszisz fia: Hórusz, Haroérisz.

3Az alexandriai háború novemberre is átnyúlt, de csupán a Királyi út nyugati

oldalán tombolt. A zsidók és a me-toikoszok derekas szövetségeseknek bizonyultak: saját katonaságot toboroztak, kis fémmegmunkáló műhelyeiket és öntödéiket fegyvergyártásra állították át. Komoly csapás volt ez a makedón és görög lakosoknak, akiknek a múltban nagyon is megfelelt, hogy a fémfeldolgozó ipar, egyéb lármás, rossz szagú tevékenységekhez hasonlóan, a keleti külvárosokba települt, ahol mellesleg a képzett szakmunkások is éltek. A Tolmács a fogát csikorgatta mérgében, amiért rákényszerült, hogy a közpénzek egy részét Szüriából behozott fegyverekre fordítsa, és a nyugati városrészeket tegye tűvé olyan szakemberek után, akik hajlandókkardokat és tőröket kovácsolni.

Akhillasz időről időre támadásokat indított a senki földjéről, ám minden igyekezete kudarcot vallott: Caesar katonái, ezek a harcedzett veteránok, akiket az alexandriaiak iránti egyre fokozódó gyűlölet is hevített, könnyűszerrel verték vissza a rohamokat.

Arszinoé és Ganümédész november elején bújtak át a palota köré font hálón, és meg is érkeztek a nyugati városrészbe, ahol a leány vértet, lábvértet és sisakot öltött, és kardjával hadonászva gyújtó hatású szónoklatot zúdított a hallgatóságra. Ily módon sikerült is elterelnie a figyelmet Ganümédészről: a ravasz eunuch pedig nyomban behatolt Akhillasz táborába, és nagy szakértelemmel ledöfte a hadvezért. A Tolmács, úgy is, mint szerencsés túlélő, sürgősen királynővé léptette elő Arszinoét, Ganümédészt pedig beköltöztette a fővezéri sátorba. Bölcs húzás volt: Ganümédészt az istenek is erre a posztra teremtették.

Az új hadvezér lesétált a Kanóboszi utat átívelő hídhoz, majd elrendelte, hogy az ökröket fogják a zsilipkapukat vezérlő csörlők elé, és vágják el a Delta és Epszilon

kerületek vízellátását. A parancs megkímélte a Béta kerületet meg a királyi negyedet, a Királyi útra azonban ugyancsak kiterjedt. Ezután, taposókerekek és a jó öreg archimedesi csavar szellemes összeházasításával, a Ki-bótoszból sós vizet szivattyúztatott a csövekbe, majd hátradőlt, és várta a hatást.

97Rómaiak, zsidók és metoikoszok két napon át kóstolgatták a sós vizet, mire

felfogták, miről van szó - akkor aztán kitört a pánik. Caesarnak személyesen kellett megfékeznie a tébolyt, mégpedig azzal, hogy felszedette a Királyi út kövezetét, és mély gödröt ásatott; mihelyt az árok megtelt friss vízzel, a válság megoldódott. Kisvártatva a Delta és az Epszilon kerület valamennyi utcájában felszedték a kövezetet, és annyi forrás tört fel, mintha egy vakondsereg szorgoskodott volna a terepen. Az eredmény betetőzéseként Caesart ettől kezdve félistennek kijáró hódolat övezte.

- Az alattunk lévő mészkőben - magyarázta Szimeonnak és Ki-bürosznak - mindig találhatók friss vizű rétegek, mivel a föld alatti áramlatok alámossák a puha talajt. Elvégre a világ legnagyobb folyója hömpölyög a szomszédságunkban.

Ganümédész eközben várta, mit szól majd a sós vízhez az ellenség, de azért addig sem tétlenkedett: erőfeszítéseit a tüzérségi tűzre összpontosítva lángoló lövedékekkel bombázta a Királyi utat, olyan ütemben, ahogy emberei csak győzték a hajítógépek és katapultok újratöltését. Caesarnak azonban volt egy titkos fegyvere: a skorpiónak nevezett kis hajítógép, amelyet erre a célra kiképzett emberek kezeltek. Az ilyen gépekből kilőtt rövid, hegyes fapeckeket tucatszámra állították elő a fegyverművesek olyan szabvány alapján, amely szavatolta az egyforma röppályát. A Királyi út lapos háztetői eszményi kilövőállomásnak bizonyultak a skorpiók számára, amelyeket Caesar a nyugati oldal házain állíttatott fel, gerendák sorfala mögé. A hajítógépek kezelői élő céltáblák voltak: az ügyes skorpiótüzér minden kilőtt fapecekkel eltalálhatta a megcélzott ellenfél mellét vagy oldalát. Ganümédész kénytelen volt vasellenzők mögé bújtatni embereit, ami viszont lerontotta a célzás biztonságát.

Röviddel november közepe után végre befutott a várva várt római hajóhad, bár erről Alexandriában senkinek sem volt tudomása; a kivételesen erős széljárás miatt a hajók mérföldekre sodródtak a város nyugati részétől. Egy könnyű csónak azonban belopakodott a nagy kikötőbe, és amikor a benne ülők megpillantották a központi palota oromzatára kitűzött skarlátpiros fővezéri zászlót, továbbeveztek a királyi kikötőig. A csónak üzenetet hozott a hajó-

98hadat vezénylő legátustól, valamint egy levelet, amelyet Gnaeus Domitius

Calvinus írt. Bár az üzenet többek között a flottát kínzó vízhiányra is kitért, Caesar mindenekelőtt Calvinus levelét tanulmányozta át.

Szívből fájlalom, Caesar, hogy a harminchetedik legio mellett nem küldhetem el neked a harmincnyolcadikat is, de a legfrissebb pontoszi fejlemények ezt nem teszik lehetségessé. Pharna-kész partra szállt Amiszoszban, én pedig Sestiusszal és a harmincnyolcasokkal úton vagyok, hátha megállíthatom. A helyzet, Caesar, igen súlyos. Bár határozott értesülést eddig csupán az iszonyatos pusztításról kaptam, egyes jelentések szerint Phar-nakésznek legalább százezer embere van, méghozzá csupa szkütha - vagyis, ha hihetünk Pompeius Magnus előterjesztéseinek, félelmetes ellenséggel van dolgunk.

Amit viszont megtehetek: elküldöm neked a teljes hadiflottát, mivel a kimmeriai király elleni hadjáratban aligha lesz rá szükség: tengeri erőt ugyanis nem hozott magával. A készletből a legtöbbet a tíz rhodoszi háromsorevezős ér: ezek gyorsak, könnyen irányíthatók, és a vágósarkantyújuk bronzból van. A parancsnokukat te is jól ismered: Euphranór az, Gnaeus Pom-peiustól keletre a legrátermettebb tengernagy.

A tíz további hadihajó csupa pontoszi ötsorevezős, jókorák és erősek, ámbár nem épp a leggyorsabbak. Emellett húsz szállítóhajót is beöltöztettem harci gályának: tölgyfa vágósarkantyúkkal szereltem fel az orrukat, és további padsorokat állíttattam be. Fogalmam sincs, miért, de valami azt súgja, hogy égető szükséged van hadiflottára. Másfelől tudom, hogy hamarosan továbbindulsz Provincia Africába, vagyis előbb-utóbb beleütközöl Gnaeus Pompeiusba és hajórajaiba. Erről a hadszíntérről is van friss hírem: immár semmi kétség, hogy a republikánusok ott gyülekeznek, és újabb nekifutásra készülnek. Az, amit az egyiptomiak Pompeius Magnusszal műveltek, rettentően megrázott.

A harminchetesek kiváló és bőséges tüzérségi felszerelést visznek magukkal, de mivel értesültünk az Egyiptomban dúló éhínségről, úgy gondoltam, az élelemnek is hasznát veheted, így hát megraktam negyven kereskedelmi hajót búzával, csi-

99cseriborsóval, olajjal, szalonnával, valamint kiváló minőségű szárított babbal,

amely fölötte alkalmas gombócos bableveshez. Néhány hordót sózott disznóhússal töltettem meg; az is a levesbe való.

A fentebbieken túl utasítottam a pergamoni Mithridatészt, hogy gyűjtsön részedre legalább egylegiónyi katonát; a tőled nyert impérium maius-nalc köszönhetően módom volt eltekinteni szerződésünk eredeti kikötéseitől. Hogy mikor ér Alexandriába, az az istenek kezében van, de Mithridatész alapjában véve derék fickó, így hát felteszem, hogy iparkodni fog. Mellesleg gyalogosan vonul majd fel, nem pedig hajón; szűkében vagyunk a szállítóhajóknak. Ha lekési a veled való találkozást, Alexandriában lefoglalhat annyi szállítóhajót, hogy utánad eredjen Provincia Africába.

Legközelebb Pontoszból írok. Igaz is: Kilikia kormányzását Marcus Brutusra hagytam, azzal a szigorú utasítással, hogy az adók behajtása helyett a toborzással és a kiképzéssel törődjön.

Caesar elégette a levelet, majd így szólt Rufriushoz: -Úgy gondolom, nem árt, ha Ganümédésznek némi port hintünk a szemébe. Rakodjunk fel a szállítóhajóinkra minden fellelhető üres vizeshordót, és tegyünk nyugat felé egy kis tengeri kirándulást. Közben akkora hűhót csapunk, amekkorát csak lehet, és ki tudja, hátha Ganümédész azt hiszi majd, hogy a sós vizes mókája bevált, és Caesar valamennyi emberével elhagyja a várost. Csak a lovasság marad hátra; őket Caesar lelketlenül a sorsukra hagyja.

Ganümédész eleinte csakugyan ilyesmit gondolt, ekkor azonban egy, a várostól nyugatra portyázó lovas szakasza a tengerparton beleütközött Caesar néhány ott bóklászó légionáriusába. A készségesnek látszó, de együgyű rómaiak azt vallották foglyul ej-tőiknek, hogy Caesarnak eszében sincs elhajózni; épp csak friss vízért indult a forráshoz. A lovasok, alig várva, hogy Ganümédésznek jelenthessék a hírt, elnyargaltak; még azt sem bánták, hogy szabadjára hagyott foglyaik ismét Caesarhoz csatlakozhatnak.

100- Csak azt nem kötöttük az orrukra - közölte Rufriusszal a cen-turiójuk -, hogy

igazából az új flotta elé jöttünk, és egy nagy rakás hadihajót várunk. Erről fogalmuk sincs az árváknak.

Amikor Rufrius megtette jelentését, Caesar felkiáltott:- Most megfogtuk Ganümédészt! A mi kedves eunuchunk az összes hajójával ott

áll majd lesben az Eunosztosz előtt, hogy elcsípjen harmincöt friss vízzel megrakodott szerényke szállítóhajót. Micsoda pazar célpontjuk lesz a helyi íbiszeknek! Hol van Euphranór?

Ha nem jár már későre, az alexandriai háborúnak akkor és ott vége szakadhatott

volna. Ganümédész negyven négy- és öt-sorevezőst terelt össze a rajtaütéshez, várva, mikor tűnnek fel a láthatáron Caesar szállítóhajói. Az evezősök széllel szemben lapátoltak, ez azonban, ha a hajók üresek, nem olyan nagy boszorkányság. Amikor aztán az alexandriaiak már lecsapni készültek a prédára, Caesar flottája mögött egyszer csak felbukkant tíz rho-doszi és tíz pontoszi gálya, valamint húsz átalakított szállítóhajó, és sebes evezőcsapásokkal közeledett az ellenség felé. Mivel a nappali világosság már csak két és fél órán át tartott ki, a győzelem nem lehetett teljes, Ganümédész azonban így is érzékeny veszteséget szenvedett: egy négysorevezős legénységével együtt a rómaiak zsákmánya lett, egy másik elsüllyedt, két további harcképtelenné vált, és legénységüket egy szálig leöldösték. Caesar hajóhada sértetlen maradt.

A következő nap hajnalán a harminchetedik legio szállítóhajói, valamint az élelemmel megrakodott hajók is befutottak a nagy kikötőbe. Caesar még nem volt a helyzet ura, de annyi bizonyos, hogy a rá nehezedő óriási nyomás ellenére sikeresen védekezett mindaddig, amíg meg nem érkezett az oly sóváran várt erősítés. Hadereje most ötezer egykori republikánus veteránnal, ezerfőnyi nem harcoló személyzettel és egy teljes, Euphranór vezényelte hajóhaddal bővült - nem szólva a rengeteg, legionariusízlés szerint összeválogatott élelmiszerről. Mennyire viszolyogtak már emberei az alexandriai fejadagoktól, mindenekelőtt a szezámmagból, tökmagból és krotonból sajtolt olajtól!

- Most pedig beveszem Pharoszt - adta tudtul Caesar.101A sziget nem bizonyult különösebben nagy falatnak; Ganü-médész nem fecsérelt

képzett emberanyagot a védelmére. Igaz, a lakosság ádáz ellenállást tanúsított, de nem ment vele sokra.

A katonáival ekként takarékoskodó Ganümédész most főleg arra összpontosított, hogy minden rendelkezésre álló hajót vízre bocsásson; meggyőződése volt, hogy Alexandria ügyét csak egy nagy tengeri győzelem fordíthatja jóra. Potheinosz naponta jelentett a palotából, habár Akhillasz haláláról sem Caesar, sem Ganümédész nem tájékoztatta. Az utóbbi - egyébként némi joggal -attól tartott, hogy amennyiben a nagyméltóságú főkamarás értesülne az alexandriai haderő élén bekövetkezett személyi változásról, a folyamatos jelentések elapadnának.

December elején Ganümédész elvesztette palotabeli hírforrását.- Nem engedhetem, hogy Ganümédész akár csak bizonytalan utalás formájában is

értesüljön minden soron következő hadmozdulatomról - jegyezte meg Kleopátrának Caesar. - így hát Potheinosznak vesznie kell. Van valami ellenvetésed?

Kleopátra szeme megrebbent, de azért így felelt:- A legcsekélyebb sem.- Gondoltam, kedvesem, mégiscsak illendő, hogy megkérdezzelek. Elvégre a te

főkamarásod. A végén még kifogysz az eunuchokból.- Van belőlük bőven. Majd kinevezem Apollodóroszt.Caesar és Kleopátra csak nagy ritkán csíphettek le egymás számára egy-két órát;

Caesar soha nem hált a palotában, és nem is étkezett együtt a királynővel. A háborúnak szentelte minden energiáját, márpedig ez a háború, az ellenség számbeli fölénye miatt, sehogy sem akart véget émi. Kleopátra még nem szólt a férfinak a méhében növekvő magzatról; ki akarta várni, amíg kevesebb gond nehezedik rá, hátha akkor az öröme is zavartalan lesz.

- Potheinoszt pedig bízd csak rám - mondta most.- De csak ha nem lesz kínzás. Gyors, tiszta halált. Ehhez ragaszkodom.Kleopátra arca elsötétült.- Megérdemli, hogy szenvedjen - dünnyögte.

- A ti fogalmaitok szerint bizonyosan. De amíg én parancsolok,102elég egy döfés a bordái közé, a bal oldalon. En is megtehetném, hogy

megkorbácsoltatom és aztán lefejeztetem, de az ilyen ceremóniára most nem futja az időmből.

Potheinosz tehát a parancs szerint végezte: balról kapta a döfést a bordái közé. Volt azonban egy részlet, amellyel Kleopátra nem kívánta terhelni Caesart: a kést ő maga mutatta meg Pothei-nosznak, mégpedig két nappal a halála előtt. Addig az eunuchnak bőven maradt ideje, hogy sírjon, jajveszékeljen és az életéért rimánkodjon.

A tengeri csatára december elején került sor. Caesar úgy rendezte hajóit, hogy az Eunosztoszon kívül, valamivel a homokpadokon túl sorakozzanak fel. Derékhad nem volt; tőle jobbra állt a tíz rho-doszi, balra a tíz pontoszi gálya, középütt pedig kétezer láb széles hézag tátongott, hogy manőverezni lehessen. A húsz átalakított szállítóhajó jóval a hézagon túl helyezkedett el. A stratégia Caesaré volt, a végrehajtás Euphanórra várt. Aprólékosan megtervezték, miféle előkészületekre van szükség, mielőtt az első gálya felszedi a horgonyt. Minden egyes tartalék hajó tudta, hogy a hadrenden belül melyik hajó helyére kell majd állnia, minden legátus és tribunus tisztában volt a maga kötelességeivel, minden centuria betéve fújta, melyik corvus-t használják az ellenséges hajók megrohamozásához. Caesar személyesen keresett fel minden egységet; mindegyikhez volt néhány derűs szava, és utána tömören összefoglalta számukra a hadművelet célját. Sok évtizedes tapasztalat tanította meg rá, milyen fontos, hogy a fővezér beavassa embereit a terveibe; ilyenkor ugyanis gyakran megeshet, hogy a jól képzett és harcedzett közkatonák magukhoz ragadják a kezdeményezést, és még a vereségből is győzelmet csiholnak.

A corvus - ez az egyik végén alul vaskampóval ellátott fapalló - római találmány volt még a Karthágó elleni harcok idejéből. Az afrikai város mint tengeri hatalom minden római admirálisnál képzettebb és erősebb volt, ám az új szerkezet révén a tengeri csatát szárazföldivé lehetett alakítani, márpedig szárazföldön Rómának nem akadt párja. Mihelyt a corvus az ellenséges hajó fedélzetére zuhant, a kampó összekapcsolta a szóban forgó hajóval, és a római katonák végigzúdulhattak rajta.

103Ganümédész a Caesar hagyta hézaggal szemközt, egyenes vonalban sorakoztatta

fel huszonkét legnagyobb és legütőképesebb hadihajóját. Az első sor mögött huszonkét további hajó állt, ezek mögött pedig nagyszámú fedélzet nélküli dereglye és kétsor-evezős. Ez utóbbiakat nem harcra szánták; feladatuk az volt, hogy kis katapultjaikról gyújtólövedékeket indítsanak útnak.

A hadművelet legsebezhetőbb pontja a zátonyokkal és homokpadokkal volt kapcsolatos; az elsőnek előrenyomuló felet fenyegette leginkább a veszély, hogy útját elvágva a sziklák közé kényszerítik. Ganümédész ezért tétován késleltette az indulást, míg Euphanór merészen tört előre, és az akadályokat épp csak súrolva felvette a küzdelmet. Vezérhajóit nyomban körül is kerítették, de a rhodoszi gályák tengeri ütközetben páratlanok voltak; Ganümé-désznek, akárhogy próbált manőverezni a maga nehézkesebb hajóival, egyetlen rhodoszit sem sikerült elsüllyesztenie, bevennie vagy akár csak megrongálnia. Amikor a rhodoszi gályák nyomában a pontosziak is beavatkoztak a küzdelembe, Ganümédész szerencséje végképp odalett: flottájában teljes volt a zűrzavar, sorsuk egyedül Caesar irgalmán múlt - márpedig ez az erény Caesarra mint harcosra soha nem volt jellemző.

Mire a sötétedés véget vetett az ellenségeskedésnek, a rómaiak gazdagabbak lettek egy kétsor- és egy ötsorevezőssel, amelyek teljes legénységét és valamennyi evezősét elfogták; elsüllyesztettek továbbá három ötsorevezőst, és súlyosan megrongáltak még húsz alexandriai hajót, amelyek bénán evickéltek vissza a Ki-bótoszig. Az

Eunosztosz-kikötő Caesaré lett. A rómaiakat nem érte veszteség.Hátravolt még a Heptasztadion mólója és a Kibótosz; az alexandriaiak jól

megerődítették és védték mind a kettőt. A móló Pharosz felé eső végén a rómaiak beásták magukat, de a másik, azaz a Kibótosz menti vége már keményebb dió volt. A legnagyobb akadály a Heptasztadion keskenységében rejlett: ezerkétszáznál többen nem fértek el rajta, márpedig ennyi emberrel Caesar nem ostromolhatta meg az alexandriai védelmi rendszert.

Caesar, ahogy válságos helyzetekben mindig is tette, pajzsátkardját magához véve a töltésre hágott, hogy lelket öntsön embereibe; skarlátszín köpenyéről, a paludamentum-ról mindenki

104rögtön felismerhette. Ekkor azonban a katonák háta mögött valamilyen lárma

támadt, és az emberek szentül hitték, hogy az alexandriaiak mögéjük kerültek: így aztán hátrálni kezdtek, Caesart faképnél hagyva. Caesar saját dereglyéje éppen ott himbálózott a lába alatt: beleugrott hát, és úgy irányította, hogy a móló mentén haladjon, ő pedig közben felkiabálhasson embereinek: az ellenség nincs a hátukban - csak rajta, fiúk, tovább, tovább! Mindhiába: egyre több katona ugrált le a kis vízi járműbe, kis híja volt, hogy fel nem borították; Caesar pedig egyik pillanatról a másikra beletörődött, hogy a mólónak a Kibótosz felőli végét nem ma fogja bevenni. így aztán a dereglyéből a vízbe vetette magát, skarlátvörös hadvezéri köpenyét a foga közé szorítva. Mialatt úszott, a paludamentum afféle világítótornyul szolgált: azt követték a katonák, míg biztonságba nem értek.

így hát a Kibótoszt és vele a Heptasztadion városi végét továbbra is Ganümédész tartotta; Caesaré volt azonban majdnem az egész móló, Pharosz szigete, a nagy kikötő, valamint az Eunosz-tosz-kikötő is, a Kibótoszt leszámítva.

A háború új szakaszba lépett, és mostantól kezdve a szárazföldön vívták. Ganümédész szemlátomást úgy gondolkodott: Caesar már annyi pusztítást vitt végbe, hogy nem érdemes az újjáépítéssel bíbelődni - akkor már inkább romboljanak egy keveset a helybeliek is! így aztán az alexandriaiak a Királyi út nyugati oldalán álló házak mögött, a senki földjén túl, további házsorokat bontottak le, majd a törmelékből negyven láb magas falat emeltek, a tetejét pedig olyan laposra egyengették, hogy a legnagyobb ostromgépek is elférjenek rajta. Ettől kezdve éjjel-nappal bombázták a Királyi utat, amely azonban hősileg viselte a csapásokat. A jól megépített, fényűző magánpaloták úgy tűrték a bombázást, mintha mintájuk a murus Gallicus lett volna; a falaikat alkotó kőtömbök ellenállóvá, az egyes házakat összekötő gerendák pedig rugalmassá edzették őket. Amilyen nehéz volt az ilyen falakat lerombolni, olyan kitűnő fedezéket nyújtottak Caesar embereinek.

Amikor a tüzérségi támadás is sikertelennek bizonyult, a Kanó-boszi úton egyszer csak megjelent és ormótlanul gördült fel-alá egy tízemeletnyi magas, kerekeken járó ostromtorony, amely sor-

105tűzszerűen köpte a nagy kőkockákat és a dárdákat, és csak tovább növelte az

általános zűrzavart. Caesar a Pán-domb tetejéről ellentámadást indított, és annyi lángoló nyilat és szalmaköteget lövetett ki a toronyra, hogy az végül tüzet fogott. Pokoli robaj, lángtenger, üvöltözés, a magasból a földre zuhanó emberi testek - így gurult tova a torony a biztonságot jelentő Rhakótisz felé, és többé nem adott hírt magáról. A háborúban patthelyzet állt be.

Negyedik hónapjába lépett a városon belüli csatározás, anélkül hogy bármelyik fél fegyverszüneti feltételeket diktálhatott volna avagy elérkezettnek láthatta volna az időt a megadásra. Caesar ekkor visszaköltözött a palotába, és az ostrom további irányítását a megbízható Publius Rufriusra hagyta.

- Irtózom a városi harcoktól - mondta indulatosan Kleopátrának, a vért alatt viselt kitömött skarlát tunicára vetkezve. - Másodszor élem át Massiliát, azzal a különbséggel, hogy ott a legátusaimra hagyhattam a tusát, és magam elvonulhattam Innenső-Hispániába, hogy ellássam Afranius és Petreius baját. De most elakadtam, és minden itt lemorzsolt napommal egy nappal több jut az úgynevezett republikánusoknak, hogy Provincia Africában felszítsák az ellenállást.

- Hát oda készültél? - kérdezte a nő.-Igen, oda, bár igazából abban reménykedtem, hogy felkutatom Pompeius

Magnust - természetesen élve -, és olyan békekötést eszközlök ki, amely számos értékes római életet megmenthetett volna. De hála ennek a ti átkozott, velejéig rothadt rendszereteteknek, amely heréltekre és ferde hajlamú csirkefogókra bízza a gyermekek, a városok és nem utolsósorban az államkassza sorsát - Magnus halott, én pedig itt állok megrekedve!

- Fürödj meg! - szólt csitítón a királynő. - Attól majd jobban érzed magad.Caesar elmerült a vízben, majd Kleopátrára nézett.- Rómában azt mondják, hogy a ptolemaioszi királynők szamártejben fürdenek.

Honnan ered ez a mítosz?Kleopátra a háta mögé került, és meglepő erővel kezdte gyúrni csomóba rándult

vállizmait.106- Fogalmam sincs - felelte közben. - Talán Lucullus volt az értelmi szerző; ő itt

időzött egy darabig, mielőtt továbbindult volna Kürénaikába. Ha jól tudom, Csicseriborsó Ptolemaiosz megajándékozta egy smaragdnagyítóval. Nem, dehogy - egy olyan smaragddal, amelybe Lucullus arcélét vésték. Vagy inkább Csicseriborsóét?

- Nem tudom, de nem is érdekel - mondta Caesar, majd megforgatta a nőt a tengelye körül. - Lucullus - bár személy szerint ki nem állhattam - igaztalan sérelmet szenvedett.

A vízben Kleopátra valahogy nem látszott olyan gyerekesen törékenynek. Két barna kis melle súlyosabban szúrta át a víz felszínét; duzzadt, sötét bimbai körül kidomborodott az udvar.

- Te viselős vagy - mondta hirtelen Caesar.- Bizony, az vagyok... Már akkor, az első éjszakán teherbe ejtettél.Caesar szeme a nő kipirult arcára siklott; tudata lázasan dolgozott, hogy a

bámulatos hírt beillessze a maga világképébe. Gyermeke születik... Milyen különös... Caesar gyermekéből fáraó lesz; ő foglalja majd el Egyiptom trónját. Eszerint királyt vagy királynőt nemzett. Az, hogy milyen nemű lesz a csecsemő, fikarcnyit sem érdekelte. A római férfi a lányokat éppoly nagyra értékelte, mint a fiúkat, mert a lányok révén hozhatók tető alá a politikai szövetségek, amelyeknek oly kitüntetett szerepük van az apák életében.

- Örülsz? - kérdezte a nő aggodalmasan. Caesar kérdéssel válaszolt.- Jól érzed magad? - Vizes kezével megsimogatta a nő arcát, s megállapította,

milyen könnyű belefeledkezni eme szépséges oroszlán szemekbe.- Remekül. - Kleopátra úgy forgatta a fejét, hogy csókot nyomhasson a férfi

kezére.- Akkor örülök - mondta Caesar, és magához ölelte.- Ptah megszólalt. Fiú lesz.- Miért Ptah? Hát nem Ammón-Ra a főistenetek?- Amon-Ré - igazította helyre a nő. - Az Ammón görögül van.- Azt szeretem benned - mondta Caesar minden átmenet nél-107kül -, hogy simogatás közben is hajlandó vagy beszélni, és nem nyögdécselsz vagy

handabandázol, mint egy hivatásos szajha.- Úgy érted, én műkedvelő szajha vagyok? - kérdezte Kleopátra, immár az arcát

csókolva.-Ne tettesd magad oktondinak. - Elmosolyodott; jólesett a csók. - így, viselésen

jobban tetszel nekem. Most inkább vagy nő, mint kislány.Január utolsó napjaiban az alexandriaiak küldöttséget menesztettek Caesarhoz a

palotába. Ganümédész nem volt a küldöttség tagjai között; szóvivőjük a Főbíró volt, egy érdemes úr, akit -amennyiben Caesar túszejtő hangulatában lenne - Ganümédész nélkülözhetőnek ítélt. Azt azonban egyikük sem tudta, hogy Caesar gyengélkedik: valami napról napra rosszabbodó gyomorbántalom kínozta.

A kihallgatásra a trónteremben került sor, ahol még maga Caesar sem járt. A helyiség elhomályosított minden korábban látott termet. Egyiptomi stílusú, felbecsülhetetlen értékű bútorzattal rendezték be; a falakat drágakövekkel kirakott aranyborítás díszítette, aranyozva voltak a mennyezet gerendái, és még a padlót is arany lapokkal kövezték ki. A helyi kézművesek csak a vakolásnak nem voltak mesterei, így elmaradtak a bonyolult mintájú párkánykoszorúk és a lépsejtszerűen mintázott mennyezetek -de ennyi aranyos csillogás közepette ki törődött volna ezzel? A legfeltűnőbbek azok a talapzatokon álló, életnagyságnál nagyobb, tömör aranyszobrok voltak, amelyek az egyiptomi istenek pantheonját, ezt az ugyancsak furcsa gyülekezetet ábrázolták. Legtöbbjük emberforma testén állatfej ült; volt köztük krokodil, sakál, nőstény oroszlán, macska, víziló, sólyom, íbisz és kutya-pofájú cerkófmajom.

Caesarnak feltűnt, hogy Apollodórosz nem makedón, hanem egyiptomi öltözékben jelent meg: hosszú, sárga és vörös csíkos, berakott vászonköntöst viselt, hozzá keselyűvel díszített aranygallért, és nemesz-nek nevezett arany szövet fejdíszt; ez tulajdonképpen egy hátul megkötött, keményített, háromszögletű kendő volt, amely takarta a homlokot, a fül mögül pedig két

108szárny ágazott ki belőle. Úgy látszott, az udvar levetkezte a makedón jelleget.A kihallgatást nem Caesar, hanem a fáraói díszbe öltözött Kleopátra irányította,

amit a Főbíró és társai súlyos sértésnek értékeltek.- Nem Egyiptommal, hanem Caesarral akarunk egyezkedni! -csattant fel a Főbíró,

és a meglehetősen beteges színű Caesarra nézett.- Itt én uralkodom, nem pedig Caesar, és Alexandria Egyiptomhoz tartozik! -

jelentette ki Kleopátra nyers, harsány, dallam-talan hangon. - Főkamarás, juttasd a fickó eszébe, ki ő és ki vagyok én.

Apollodórosz lenyomta a Főbíró vállát, és térdre kényszerítette a királynő előtt.- Megtagadtad makedón örökséged! - süvöltötte a magas méltóság. - Hová lett

ebből a gyűlöletes állatseregletből Szerapisz? Te nem Alexandria királynője vagy, hanem a bestiáké!

Caesar, aki a fáraó alatt, Ptolemaiosz király trónjának helyén ült curulisi székén, jót mulatott ezen a jellemzésen. Hogy is dolgozhatna föl ennyi csapást egy makedón államhivatalnok? Nem a királynővel szembesül, hanem a fáraóval - és a király helyén egy római terpeszkedik!

- Közöld, Hermokratész, mi járatban vagy, utána máris elhagyhatod e bestiák társaságát! - mondta a fáraó.

- Ptolemaiosz királyért jöttem.- És miért tartasz rá igényt?- Azt már látom, hogy jelenlétét fölöslegesnek tartjátok - vetette oda pökhendin

Hermokratész. - Arszinoéból és Ganümédész-ből elegünk van - tette hozzá fásultan; szemlátomást nem mérte fel, hogy értékes adatokat szolgáltat Caesarnak az

alexandriai elit hangulatáról. - Ez a háború a végtelenségig elhúzódik - folytatta. - Ha a király a mi védelmünket élvezi, talán kialkudhatunk valamilyen egyezséget, mielőtt a város megszűnnék létezni. Már így is hány hajó veszett oda... A kereskedelem összeomlott...

- Velem juss egyezségre, Hermokratész.- Veled, aki a bestiák királynője és Makedonia árulója vagy? Soha!109Immár Kleopátra hangján is érződött a fásultság.- Makedoniát már nemzedékek óta nem láttuk, és legfőbb ideje, hogy ti se

mondjátok magatokat makedónoknak. Egyiptomiak vagytok!-Azt már nem! - sziszegte Hermokratész. - Add ki nekünk Ptolemaiosz királyt, aki

még nem felejtette el őseit.-Menj, Apollodórosz, hozd ide őfelségét!A kis király illendő makedón öltözékben lépett be; nem hiányzott a föveg és a

diadéma sem. Hermokratész, mihelyt megpillantotta, térdre hullott, és megcsókolta a fiú kinyújtott kezét.

- Ó, felség, felség, te kellesz most nekünk! - kiáltotta.Miután kiheverte a Theodotosztól való elválás kezdeti megrázkódtatását, az ifjú

Ptolemaiosz igencsak rászorult öcsikéje, Phila-delphosz társaságára, és hamarosan olyan kedvtelésekben vezethette le ifjonti tetterejét, amelyek sokkal inkább megfeleltek neki Theodotosz kellemkedésénél. Nagy Pompeius halála után a nevelő időnek előtte fogott hozzá védence elcsábításához, amit a fiú részben érdeklődve, részben azonban undorodva fogadott. Bár egész addigi életét Theodotosz társaságában töltötte - a nevelő apja egyik legjobb cimborája volt -, gyerekszemmel nézve elviselhetetlenül öregnek és visszataszítónak találta. Mindabban, amit Theodotosz művelt vele, akadtak, bár csak elvétve, élvezetes mozzanatok is, de megrontójának személyében végképp nem látott semmi vonzót: viszolygott tőle, amiért löttyedt a húsa, feketék és romlottak a fogai, rossz szagú a lehelete. Ptolemaiosz már a serdülőkor küszöbén állt, de nemi érdeklődése még nem ébredt fel; továbbra is harci szekerekről, hadseregekről, háborúról kép-zelgett, és a hadvezér képében természetesen önmagát látta. így hát Theodotosz száműzetése után a kis Philadelphoszt avatta be harci játékaiba, és egyre jobban élvezte az új életet. Futkároztak, kurjongattak a palota termeiben és kinn a kertekben, vagy elbeszélgettek a palotát őrző légionáriusokkal, akik csodálatos történeteket meséltek a Hosszúhajú-Galliában megvívott fergeteges csatákról. Az ifjú Ptolemaiosz e történeteket hallgatva új, eddig nem is sejtett oldaláról ismerte meg Caesart, és bár magát a világ

110urát csak ritkán láthatta, mégis őrá ruházta át hőskultuszát, sőt nagyon tetszett

neki, ahogy a nagy stratéga a bolondját járatja az ő alexandriai alattvalóival, így aztán nem csoda, ha most gyanakodva méregette a Főbírót.

- En kellek nektek? - kérdezte. - De miért?- A királyunk vagy, felség. Magunk között akarunk látni.- Köztetek? De hol?- A város ama részében, amely a mi kezünkön van.- Úgy érted, hagyjam el a palotámat?- Új palotával várunk, felség. Itt úgyis Caesar foglalta el a helyed. Te kellesz

nekünk, nem Arszinoé hercegnő.A legény kéből kibukott a nevetés.- Látod, ezt nem csodálom. Arszinoé szemtelen dög.- így is mondhatjuk - bólintott Hermokratész, majd Kleopátra helyett Caesarhoz

fordult. - Szólj hát, Caesar: megkaphatjuk a királyunkat?

Caesar letörölte arcáról a verítéket.- A tiétek lehet, Főbíró.Erre azonban Ptolemaiosz lármásan elsírta magát. -Nem akarok velük menni!

Veled akarok maradni, Caesar! Kérlek, kérlek, ne küldj el!- Király vagy, Ptolemaiosz, és most szolgálatot tehetsz a népednek - mondta

bágyadtan Caesar. - El kell menned Hermokra-tésszal.- Jaj, Caesar, ne! Veled akarok maradni! Kleopátra elunta a huzavonát.- Apollodórosz, vezesd el valamennyiüket!A bőgő, kapálózó kis királyt kitaszigálták a teremből.- Tulajdonképpen mire volt jó ez az egész? - kérdezte Caesar, homlokát ráncolva.Amikor Ptolemaiosz király meglátta új szállását, amelyet a Sze-rapeion körzetének

egyik sértetlen és igen tetszetős házában rendeztek be, még mindig keservesen zokogott, és kétségbeesése csak fokozódott, amikor kiderült, hogy Kleopátra a nevelőjét is visszaküldte neki. Theodotosz nagy megrökönyödésére a fiú hevesen és indulatosan hárította el közeledését, holott Ptolemaiosz

111igazából nem is rá, hanem Caesarra haragudott, és ádáz bosszúvágy töltötte el az

őt cserbenhagyó római ellen.Miután álomba sírta magát, reggelre, bár a seb még sajgott, megkeményítette a

szívét.- Küldd be hozzám Arszinoét és Ganümédészt - förmedt a Tolmácsra.Arszinoé öccse láttán felvisított örömében. -Ó, Ptolemaiosz, hát eljöttél, hogy nőül

végy? - sipákolta; a király azonban elfordult tőle.- Vigyétek vissza ezt a kétszínű nőszemélyt Caesarhoz és a nénémhez -

parancsolta kurtán, majd dühösen meredt a törődöttnek, kimerültnek látszó Ganümédészre. - Ezzel a senkiházival pedig végezzetek, de haladéktalanul. Mostantól magam vezetem a hadamat.

- És mi lesz a béketárgyalásokkal? - hebegte kóválygó fejjel a Tolmács.- Semmi. Azt akarom, hogy Caesar fejét arany tálcán hozzák elém.így hát a háború csak pusztított tovább, még az eddiginél is dühödtebben, és egyre

nyomasztóbban hatott Caesarra, akit úgy megviselt a hidegrázás és az állandó hányinger, hogy a parancs-nokláshoz sem maradt ereje.

Február elején új flotta érkezett, további harci gályákkal és élelmiszer-szállítmánnyal. A hajók meghozták a huszonhetedik légiót, amelynek Görögországban szélnek eresztett republikánus harcosai hamar ráuntak a polgári életre.

Caesar takarókba bugyolálva fogadta a hírt; a hidegrázástól még a foga is vacogott.- A flottánk szálljon tengerre - adta ki az utasítást Rufriusnak és Tiberius Claudius

Nérónak. - Mint a rómaiak között a rangidős, te leszel, Nero, a címzetes parancsnok, de tartsd szem előtt, hogy az igazi parancsnok a mi rhodoszi barátunk, Euphranór lesz, te pedig végrehajtod, amit elrendel.

Nero felszegte a fejét.- Nem való, hogy idegenek jussanak döntési helyzetbe - mondta mereven.112- Fütyülök rá, mi való és mi nem! - nyögte ki Caesar, de beszéd közben is hevesen

borzongott, és az arca még fehérebb lett. -Nekem csak az eredmény számít, te pedig, Nero, még az októberi ló fejéért vívott összecsapást sem tudnád levezetni. Jól jegyezd hát meg, amit mondok. Euphranór cselekedjék belátása szerint, és te járj mindenben a kezére, mert ha nem, gyalázatban hordhatod el az irhád.

- Hadd legyek én is ott! - szólt közbe Rufrius, balsejtelmektől gyötörve.- Rád a Királyi úton van szükség. Euphranór győzni fog. Euphranór valóban

győzött, de győzelmének ára nagyobb volt,

mint azt Caesar szerette volna. Az összeütközést ezúttal is a rho-doszi tengernagy kezdeményezte, gyorsan harcképtelenné tett egy alexandriai hajót, majd egy következőt is üldözőbe vett. Ekkor több alexandriai hajó sereglett köré, ő pedig segélyhívó jelzést küldött Nérónak. Nero azonban nem vett tudomást a jelzésről, és a hajó Euphranórral és a legénységgel együtt elsüllyedt. Máskülönben mindkét római flotta biztonságosan befutott a királyi kikötőbe, Nero pedig biztosra vette, hogy Caesar nem szerez tudomást hitszegő viselkedéséről. Ám akadt a hajóján egy kismadár, amelynek csipogása Caesarig is elhallatszott.

- Csomagolj össze, és takarodj! - mondta Caesar. - Pökhendi, beképzelt, felelőtlen tökfej vagy. Látni sem akarlak többé.

Nero úgy állt, mint akit fejbe vertek.- De hiszen én győztem! - kiáltotta.- Euphranór győzött, te pedig vesztettél. És most tűnj el a szemem elől!Caesar még november végén levelet küldött Rómába Vatia Isauricusnak;

elmagyarázta, hogy egyelőre Alexandriában rekedt, és vázolta jövő évi terveit. Közölte, hogy ez idő szerint még nem mond le dictatori címéről, a curulisi választásokkal pedig várni kell, amíg ő - hogy mikor, az bizonytalan - vissza nem tér Rómába. Addig csak működjön tovább Marcus Antonius magister equitumként, Róma pedig, magasabb rangú magistratusok híján, érje be a néptribunusokkal.

113Ettől fogva többé nem lépett kapcsolatba Rómával; bízott benne, hogy

ameddig személyesen ott nem teremhet rendet csinálni, közmondásos szerencséje minden bajtól megóvja majd a Várost. Antonius kétséges előzmények után igazolta, hogy legény a talpán; bizonyára kézben tartja majd a dolgokat. Mégis, tulajdonképpen mi lehet az oka, hogy a politikai helyzet stabilitását, a gazdaság egészséges működését csak Caesar tudja biztosítani? Miért hiányzik a többiekből a távlatos gondolkodás? Miért nem látnak túl a saját érvényesülésükön, a saját apró-cseprő érdekeiken? Alkalmatos példának itt van mindjárt Egyiptom, amely szinte esdekel erőskezű uralkodókért, figyelmesebb, felvilágosultabb kormányzásért, a csőcselék megregulázásáért. És mégis: Caesarnak kell itt maradnia, hogy ráébressze a fáraót a maga uralkodói felelősségére; neki kell gondoskodnia róla, hogy a város és az ország soha ne váljék római renegátok menedékévé; és neki kell megértetnie az alexandriaiakkal, hogy a jó és rossz időszakok mindenható váltakozásából eredő bajaikat nem oldhatják meg a mindenkori Ptolemaioszok kivégzésével.

A makacs kórság kiszívta minden erejét. Valóban súlyos lehetett: ő, akin egy uncia fölösleges hús sem volt, most csak fogyott és fogyott. Február közepén, minden tiltakozása ellenére, Kleopátra Memphiszből hívott segítséget, Hapd-efane orvos-pap személyében.

- Gyomrod bélése erős gyulladásban van - jelentette ki nehézkes görögséggel a jeles személy. - Egyetlen szer van ellene: árpakeményítőből és egy különleges gyógyfőzetből készített kását kell fogyasztanod legalább egy hónapon át. A többit majd meglátjuk akkor.

- Megeszem én bármit, csak máj és tejjel habart tojás ne legyen benne - fogadkozott lelkesen Caesar, és eszébe jutott, miféle diétára fogta Lucius Tuccius, amikor Sulla elől bujkálva kis híján belehalt a váltólázba.

Mihelyt fogyasztani kezdte az előírt egyhangú kosztot, állapota látványosan javult: visszahízta, amit leadott, és életereje is visz-szatért.

114Amikor március első napján levelet kapott a pergamoni Mithridatésztól, szinte

elernyesztette a megkönnyebbülés. Most, hogy egészségi állapota már nem borított láthatárára szürke felhőt, a levél olvasása közben régi harci kedve is visszatért.

Nos hát, Caesar, miután Galateiában Déiotarosztól átvettem ezer lovast, Tarszoszban pedig Marcus Brutus egy tűrhető légióval is kirukkolt, megérkeztem Hieroszolúmába, amelyet Jeruzsálemnek is mondanak. Eszak-Szúriában nem volt mit keresni, de Húrkanosz, ez a királyság nélküli zsidó király minden jel szerint gyengéd érzelmekkel viseltetik Kleopátra királynő iránt: háromezer elsőrangú zsidó katonával ajándékozott meg, és most útra bocsát dél felé, jó cimborája, Antipatér és ennek Heródesz nevű fia társaságában. A számítások szerint két nundinae-n belül érjük el Pélusziont, ahol, mint Antipatér ígéri, az ő tekintélyénél fogva magunkhoz csatolhatjuk Kleopátra kkálynőnek a Kasziosz-hegyen beásott, mellesleg zsidókból és idumaiaiakból álló csapatait is.

Hogy seregem merrefelé számíthat ellenállásra, azt te jobban tudod, mint én. Heródesztől, ettől a roppant gyakorlatias és csalafinta észjárású fiatalembertől úgy értesültem, hogy Akhillasz már hónapokkal ezelőtt visszavonta hadát Péluszion alól, és áttette székhelyét Alexandriába, hogy veled megmérkőzzön. Másfelől Antipatérral és Heródesszel együtt úgy gondoljuk: könnyelműség volna belegabalyodni a delta mocsaraiba és csatornáiba anélkül, hogy tőled megfelelő utasításokat kapnánk, így tehát Péluszionban fogjuk bevárni, amíg intézkedsz.

A pontoszi hadszíntéren rosszul állnak a dolgok. Gnaeus Domitius Calvinus és az általa fáradságosan összegyűjtött csapatok Armenia Parvában, Nikopohsz közelében ütköztek meg Pharnakésszal, és súlyos vereséget szenvedtek. Calvinus nem tehetett mást: nyugat felé, azaz Bithüniába vonult vissza. Ha Pharnakész üldözőbe veszi, könnyűszerrel megsemmisíthette volna; ő azonban jobbnak látta, ha Pontoszban és Armenia Parvában maradva pusztít tovább. Elképesztő rémtetteket vitt végbe. Mielőtt magam is megindultam volna, utoljára még annyit hallottam, hogy Bithünia megrohanására készül; ha így

115van, akkor mondhatom, elég felületesen és slendriánul szervezkedik. De hisz

mindig is ilyen volt; fiatalkoromból még jól emlékszem szokásaira.Mire Antiokheiáig jutottam, újabb szóbeszéd ért utol. Eszerint Pharnakész

Aszandrosz nevű fia, akire apja Kimmeria kormányzását bízta, kivárta, amíg a papáját a harci cselekmények Pontoszhoz kötik, majd kikiáltotta magát királynak, apját pedig száműzöttnek nyilvánította. Elképzelhető tehát, hogy te és Calvinus a sors szeszélyéből váratlanul lélegzetvételnyi szünethez juttok - mármint abban az esetben, ha Pharnakész előszörhazasietne, hogy móresre tanítsa hálátlan gyermekét.

Válaszodat izgatottan várom, és addig is híven állok szolgálatodra.Végre itt a felmentés!Caesar elégette a levelet, majd Trebatiusszal újat íratott, ugyancsak a pergamoni

Mithridatész nevében, s azzal a céllal, hogy kísértésbe hozza az alexandriaiakat: hagyják el a várost egy, a deltában megvívandó gyors hadjárat kedvéért. A levelet először Arszinoéhoz kellett eljuttatni, méghozzá úgy, hogy azt higgye: saját ügynökei lopták el, mielőtt még Caesar kinyithatta volna -más szóval Caesarnak sejtelme sincs róla, hogy megjött az erősítés! A hamis levelet egy Mithridatész által kibocsátott érmével pecsételték le, majd különböző fortélyok segítségével bontatlanul juttatták el Arszinoéhoz, és íme: egy órába sem telt, s a hercegnő levelestül eltűnt a palotából; két nappal később pedig Ptolemaiosz király a hada élén, az alexandriai makedónoktól körülvéve elhajózott kelet felé, a delta irányába. A város - az uralkodó kaszttól magára hagyatva - védtelenné vált.

Caesar, bár ezt nem volt hajlandó elismerni, valamelyest még mindig gyengélkedett, s amikor a közelgő deltavidéki hadjárathoz bekapcsolta magán a bőr katonai öltözéket, Kleopátra aggodalmasan figyelte.

- Nem bízhatnád ezt az egészet Rufriusra? - kérdezte.

- Ezt nyugodt szívvel megtehetném - felelte Caesar, akin, az öltözködés fáradalmai következtében, kiütött a veríték. - De ha az a célom, hogy az ellenállást írmagostul eltiporjam, Alexandriát

116pedig hosszabb távra is észhez térítsem, akkor nem mondhatok le a személyes

részvételről.- Legalább vidd magaddal Hapd-efanét - kérlelte a királynő.A bőrvért azonban már a helyén volt - lám, egyedül is elboldogult vele! -, arcába is

visszatért némi szín, és a Kleopátrára szegeződő tekintet a régi magabiztos caesari tekintet volt.

- Túl sokat aggályoskodsz - jegyezte meg, és csókot nyomott Kleopátra arcára. A lehelete poshadt és savanykás szagú volt.

A királyi negyed őrizetét Caesar két cohors sebesült katonára bízta, majd magához vette a hatodik, a harminchetedik és a huszonhetedik legio háromezer-kétszáz emberét, és olyan útvonalon hagyta el Alexandriát, melyet Kleopátra a maga részéről fölöslegesen tekervényesnek tartott. Ahelyett, hogy a hajózási csatornán közelítette volna meg a deltát, a Mareótisz-tótól délre lévő utat választotta, úgy, hogy az tőle balra kanyarogjon. Mire a Nílus kanóboszi ága felé fordult, már bízhatott benne, hogy észrevétlen marad.

A Nílus deltája - amely a görög delta betűre emlékeztető alakjáról kapta nevét - terjedelmesebb volt minden ismert folyótorkolatnál: a Maré Nostrumon a kanóboszi és a péluszioni torkolat között százötven mérföld volt a távolság, a Mare Nostrum partvonalát a folyó Memphisz fölötti kettéágazásától pedig több mint száz mérföld választotta el. A kettéágazástól kezdve a hatalmas folyó egyre újabb és újabb, szélesebb és keskenyebb ágakra szakadt, míg végül legyező alakban szétterülve hét egymással összefüggő torkolaton át ömlött a Maré Nostrumba. Eredetileg a delta vízi útjai kivétel nélkül természetesek voltak, de a görög tudományossággal felvértezett Ptolemaioszok, miután elfoglalták Egyiptom trónját, csatornák ezreivel kötötték össze az egyes ágakat, minek következtében a deltavidék földjének egymérföldes körzetében mindenütt vizet lehetett találni. De tulajdonképpen miért művelték annyi gonddal ezt a vidéket, amikor az Elephantine szigettől Memphiszig terjedő ezermérföldes Nílusszakasz mindent megtermelt, amire Egyiptom és Alexandria ellátásához szükség volt? Nos, a válasz egyszerű: a deltában termett meg a büblosz, vagyis a papír előállításához szükséges papürosz-

117nád. A Ptolemaioszoknak az egész világra kiterjedő monopóliumuk volt a papírra,

és az eladásból származó minden haszon a fáraó magánpénztárába folyt be. A papír az emberi gondolkodás temploma lett, és nélküle az emberiség immár nem boldogult.

Bár a római naptár szerint március végét írták, az évszakok járása szerint éppen vége felé járt a tél, és a nyári áradás már rég visszahúzódott. Caesar azonban semmiképpen sem akarta, hogy serege a vízi utak labirintusában tévelyegjen, hiszen ezt a terepet Ptolemaiosz tanácsadói és kalauzai nála sokkal jobban ismerték.

Nemhiába volt az alexandriai háborús hónapok során állandó kapcsolatban Szimeonnal, Ábrahámmal és Józsuával, Caesar mostanra Kleopátránál sokkal többet tudott az egyiptomi zsidókról. A római vezér megérkezéséig a királynő egyáltalán nem érdemesítette figyelmére zsidó alattvalóit, ezzel szemben Caesar mérhetetlenül tisztelte a zsidókat eszességükért, műveltségükért és független gondolkodásukért, és már most azon töprengett, hogyan tehetné a zsidókat Kleopátra értékes szövetségeseivé, akik az ő végleges távozása után is kitartanak a fáraó mellett. Igaz, hogy neveltetése és saját rátartisága gátolja Kleopátra képességeinek kibontakozását, de kétségkívül van benne uralkodói tehetség, főleg ha majd Caesar belesulykolja a

rangjával járó elvárásokat. Amikor önként hozzájárult, hogy a zsidók és a metoikoszok alexandriai polgárjogot kapjanak, Caesar elismerően nyugtázta ezt a nagyvonalúságot; kiindulásnak, gondolta, ennyi is megteszi.

A delta délkeleti részén, Leontopolisz és Héliopolisz között terült el Oniasz földje, ez az autonóm zsidó enkláve, amelynek alapjait Oniasz főpap és kísérői vetették meg; a csoportot azért száműzték Judaeából, mert nem voltak hajlandók arcra borulni a szüriai király előtt. Mint Oniasz kijelentette: ez a tisztesség csak istenüket illeti meg. VI. Ptolemaiosz Philométrosz király szép darab földet adományozott Oniasz követőinek, évi adó és katonaállítási kötelezettség fejében. Kleopátra nagylelkűségének híre Oniasz földjére is eljutott; az ott élők ezért a polgárháborúban az ó pártjára álltak, és a pergamoni Mithridatész is ennek következtében foglalhatta el Pélusziont úgyszólván egyetlen kardcsapás nélkül. Péluszion máskülönben tele volt zsidókkal, és szoros kapcsolatokat ápolt Oniasz földjével, amely a területén

118lévő nagy templom miatt az egész egyiptomi zsidóság számára különösen becses

volt. A templom kicsinyített másolata volt Salamon királyénak; azt utánozták a Kedron és Gyehenna völgyeit jelképező mesterséges mélyedések meg a nyolcvan láb magas torony is.

A kis király a maga hadával a Nílus phatnitoszi ágán hajózott végig, majd Leontopolisz és Oniasz földje fölött tért rá a pélu-szioni ágra. Itt, Héliopolisz közelében bukkant rá a pergamoni Mithridatész jól megerődített, római mintájú táborára, és önfeledt vakmerőséggel meg is támadta. Mithridatész, aki alig merte elhinni, hogy ekkora szerencséje van, nyomban kivezette embereit a táborból, és olyan sikeresen vette fel a küzdelmet, hogy Ptole-maiosz számos híve meghalt, a többiek pedig rémületükben szanaszét futottak. Akadtak azonban Ptolemaiosz hadában józanabb elemek is; így aztán a csata utáni fejetlenség elültével a ptole-maiosziak egy, a természet által megerődített állásba vonultak vissza, amelyet egy hegygerinc, a Nílus péluszioni ága, valamint egy magas és meredek partokkal övezett széles csatorna fogott közre.

Caesar nem sokkal a vereség után ért a közelbe; még Rufriusnak sem vallotta be, mennyire kimerítette a menetelés. Embereinek megálljt parancsolt, ő maga pedig elmélyülten tanulmányozta Ptolemaiosz állásait. Míg Mithridarészt a hegygerinc bosszantotta, ő a legfőbb akadályt a csatornában látta.

- Találtunk olyan gázlókat, ahol átlábalhatunk a csatornán -jelentette a germán ubiusok nevében Arminius. - Más pontokon pedig a lovakkal együtt átúszhatjuk.

A gyalogság utasítást kapott, hogy vágjon ki a környéken minden magas fát, és építsen belőlük töltést a csatomán. A katonák, hiába, hogy egynapi kemény menetelés állt mögöttük, lelkesen engedelmeskedtek; féléves háborúskodás után fehér izzásig hevült bennük az Alexandria és lakói elleni gyűlölet, és egy szálig abban reménykedtek, hogy most kerül majd sor a döntő ütközetre, azután pedig egyszer s mindenkorra hátat fordíthatnak Egyiptomnak.

Ptolemaiosz gyalogsággal és könnyűfegyverzetű lovassággal próbálta megállítani Caesart, de a római gyalogság és a germán

119lovasság olyan dühödten zúdult a ptolemaiosziaknak, mint megannyi őrjöngésig

feltüzelt belga gall. A ptolemaiosziak sorai felbomlottak, de Caesar emberei menekülés közben is kaszabolták őket, és csak keveseknek sikerült elvergődni a kis király hét mérföldre lévő erődítményéig.

Caesarnak megfordult a fejében, hogy nyomban támad, de Ptolemaiosz erődítménye láttán meggondolta magát. A közelben sok volt a régi templomrom, és ekként az állás természet adta előnyeihez még a rengeteg kőtömb is társult. Jobb lesz,

gondolta, ha az emberek éjszakára táborba szállnak. Mielőtt a csatorna áthidalásán fáradoztak volna, már jó húsz mérföldet meneteltek; megérdemelnek a következő összecsapás előtt egy tisztességes vacsorát és egy kis éjszakai nyugodalmat. Arról, hogy maga is gyengének érzi magát, inkább hallgatott; Ptolemaiosz hadállásának részletei úgy imbolyogtak-kóvályogtak előtte, mint gazdátlan roncsok a háborgó tengeren.

Reggel aztán a szokásos árpakásáján kívül elfogyasztott egy mézbe mártogatott kis cipót, és máris sokkal jobb lett a közérzete.

A ptolemaiosziak - egyszerűbb így nevezni őket, mivel soraikban korántsem csak alexandriaiak voltak - időközben egy közeli majort is megerődítettek, és kőbástyákkal kapcsolták magaslati állásaikhoz. Caesar az első rohamot e major ellen intézte; úgy gondolta, ha azt beveszi, a természetes lendület az erődig hajtja tovább katonáit. Ám a péluszioni Nílus és a ptolemaioszi vonalak közé egy szabad térség ékelődött, amelyet az ellenséges parancsnok - bárki volt is - nyilak és dárdák pergőtüzével jóformán megközelíthetetlenné tett; a pergamoni Mithridatészt pedig, aki a hegygerinc túloldaláról tört előre, lekötötték a maga gondjai. A major ugyan elesett, de a nyíl- és dárdazáporból nem látszott kiút; ekként Caesar nem tetőzhette be művét a magaslatok megro-hanásával.

Amikor bérelt lovát egy földhányás tetején megállította, észrevette, hogy a ptolemaiosziakat elkapatta szerény kis győzelmük, és citadellájuk legmagasabb pontját elhagyva leereszkedtek, hogy ők is kilőjék nyilaikat a szorongatott rómaiakra. Ekkor magához rendelte Decimus Carfulenust, a hatodik legio deres hajú phmipilus centurióját.

120- Végy magadhoz öt cohorsot, Carfulenus, kerüld meg az alsó védvonalakat, és

vedd be a magaslatokat, ha már ezek a tökkel -ütöttek üresen hagyták őket - mondta élénken; nagyszerű érzés volt, hogy a pihenésnek és a viszonylag bőséges reggelinek köszönhetően ismét fölényesen át tud tekinteni egy katonai helyzetet. Milyen könnyen sejlik fel a megoldás, mihelyt ismét ura lesz önmagának! Ó, ez az öregedés! Lehet, hogy ez már a vég kezdete? Ha igen, akkor legalább gyors legyen a folyamat; ne kelljen lassan belesüppednie az aggkori elgyengülésbe!

A magaslatok bevétele általános pánikot keltett a ptolemaio-sziak soraiban. Azután, hogy Carfulenus elfoglalta a citadellát, egy órába sem telt, és Ptolemaiosz serege megsemmisült. Ezrek maradtak holtan a csatatéren, a kis királyt azonban néhányan közrefogták, és vele együtt elérték a péluszioni Níluson várakozó hajóikat.

Malakhait, Oniasz földjének főpapját, természetesen illő ceremóniával kellett fogadni. Caesar maga mutatta be a sugárzó képű pergamoni Mithridatésznak, majd leült velük egy kancsó édes zsidó bor mellé. Amikor a sátor nyílására árnyék vetült, Caesar elnézést kért, és felállt. Hirtelen tört rá a fáradtság.

- Hírek a kis Ptolemaioszról, Rufrius?-Ugy van, Caesar. Felszállt az egyik bárkára, de a vízparton akkora volt a tolongás,

hogy az evezősei nem tudtak elrugaszkodni a parttól, és a bárka zsúfolásig megtelt - majd alig valamivel lejjebb fel is borult. Többen vízbe fulladtak, köztük a király is.

- Megvan a holtteste?-Meg - felelte Rufrius, majd olyan szélesen elvigyorodott, hogy csúnya, barázdált

katonaarca szinte kamaszosan kivirult. -Továbbá elcsíptük Arszinoé hercegnőt is. Ott volt a citadellában, és képzeld csak: párbajra hívta Carfulenust. Halálos komolyan lóbálta a kardját, és úgy sivított hozzá, mint Mormolüké.

- Micsoda nagyszerű hírek! - mondta Caesar elégedetten.- Újabb parancs, Caesar? Caesar a sátor felé intett.-Mihelyt ki tudok oldalazni az udvariaskodásokból, indulok

121Alexandriába. Magammal viszem a király holttestét és persze a hercegnőt is. Te és

a derék Mithridatész takarítsatok össze, és aztán a sereggel együtt gyertek utánam.- Végezzétek ki - rendelkezett trónja magasáról a fáraó, amikor Caesar

megörvendeztette a boglyas hajú, még mindig vértbe öltözött Arszinoéval.Apollodórosz mélyen meghajolt.- Máris, Amon-Ré leánya.- Hm - sajnos nem lehet - mondta bocsánatkérőn Caesar.Az emelvényen ülő, törékeny kis alak vészjóslón megmerevedett.- Mit jelentsen az, hogy sajnos nem lehet? - kérdezte.- Arszinoé, fáraó, az én foglyom s nem a tiéd. Ezért a római szokáshoz híven

Rómába küldjük, hogy felvonuljon a diadalmenetemben.- Ameddig a húgom él, az életem veszélyben forog! Újra mondom: még ma

meghal.- Én pedig újra mondom: nem hal meg.- Te vendég vagy e partokon, Caesar! Egyiptom trónjának nem oszthatsz

parancsokat!- Szamárság! - szólt bosszúsan Caesar. - A trónra én ültettelek, és ameddig e

partokon vendégeskedem, e trón mindenkori birtokosának én parancsolok! Törődj a magad dolgával, fáraó - temesd el öcsédet a Szemában, láss neki városod újjáépítésének, ruccanj ki Memphiszbe vagy Kürénébe, tápláld a méhedben hordott gyermeket. És ha már itt tartunk: menj nőül a megmaradt öcsédhez. Egyedül nem uralkodhatsz; ez mind az egyiptomi, mind az alexandriai hagyománynak ellentmondana.

Azzal kivonult a teremből, Kleopátra pedig lerúgta lábáról a torony magas sarut, és fáraói méltóságát sutba dobva utána rohant; hadd igazodjon ki távollétükben a döbbent hallgatóság a két fejedelmi akarat eme összeszikrázásán. Arszinoé vad kacagásban tört ki; Apollodórosz gyászosan meredt Kharmianra és Iraszra.

- Még jó, hogy nem rendeltem ide a Tolmácsot, a Krónikást, a Könyvelőt, a Főbírót és az Éjszakai Parancsnokot -jegyezte meg a főkamarás. - Nos, az a véleményem, hogy a többit bízzuk a fá-

122raóra és Caesarra; majd ők dűlőre jutnak egymással. Te pedig, fenség, csak ne

kacarássz. A te táborod maradt alul a háborúban -Alexandriában már sosem leszel királynő. És ameddig Caesar fel nem rak egy római hajóra, ott fogsz penészedni a legsötétebb, leglevegőtlenebb börtöncellában a Szema alatt, kenyéren és vízen. A római hagyomány nem írja elő, hogy a diadalmenetek minden foglyát ki kelljen végezni, így hát Caesar utána nyilván szabadlábra helyeztet, de jól jegyezd meg, fenség: ha valaha visszatérnél Egyiptomba, halállal lakolsz. Csak rá kell bízni a nővéredre.

- Hogy csinálhattál ilyet? - süvöltötte Kleopátra. - Hogy merted megalázni a fáraót az udvar jelenlétében?

-Ne lett volna a fáraó oly hebehurgya, kedvesem - mondta térdét veregetve az időközben lehiggadt Caesar. - Mielőtt bárki kivégzését bejelentenéd, először engem kérdezz meg. Akár tetszik neked, akár nem: Róma szelleme immár negyven év óta itt lebeg Egyiptom fölött, és ha én eltávozom is, Róma itt marad. Először is az a szándékom, hogy Alexandriában római helyőrséget hagyjak. Ha pedig úgy tervezed, hogy Egyiptomban és Alexandriában továbbra is te uralkodj, gondolkozzál és cselekedj politikusán, és egyelőre hozzám igazodj. Attól a pillanattól kezdve, hogy az érdekeid keresztezik Róma érdekeit, engem fikarcnyit sem érdekel többé, hogy a szeretőd és születendő gyermeked apja vagyok.

- Rómát mondasz, és Caesart érted rajta - jegyezte meg a nő keserűn.- Ez csak természetes. No gyere, ülj le szépen, és becézgess. A kisfiúnak nem tesz

jót, ha az anyja dührohamokat kap. Ha szeretkezünk, azt nem bánja, de ha veszekszünk, az őt is felizgatja.

Kleopátra még húzódozott attól, hogy Caesar ölébe üljön, de haragja már enyhülőben volt.

- Eszerint te is fiúnak képzeled...- Kha'em és Takh'a meggyőzött róla.Alighogy e szavakat kimondta, teste hevesen összerándult. Maga is álmélkodva

nézett végig magán, aztán kibukott a székből, és ívbe görbült háttal, mereven kinyúló végtagokkal terült el a földön.

123Kleopátra segítségért kiáltott, majd kettős koronáját vadul cibálva rohant oda

hozzá; azt sem bánta, hogy a korona nagy csattanással a földre zuhan. Caesar arca közben sötét kékeslilára színeződött, karja-lába görcsben vonaglott. Amikor a sikoltozó Kleopátra megpróbálta lefogni, a kapálózó test őt is a földre terítette.

Aztán a roham, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is ült.Kharmian és Irasz először nem mert bejönni; azt hitték, a szerelmesek ingerültsége

tettlegességbe csapott át. Úrnőjük sikolyainak szokatlan hangszíne azonban ráébresztette őket, hogy nagy baj lehet; berontottak hát, és rémült óbégatásuk csak növelte a hangzavart. Amikor aztán a lármára Apollodórosz, Hapd-efane és három másik pap is odasereglett, Caesar már ernyedten hevert a földön; lassan, horkantva szedte a levegőt, arca ijesztően elszürkült.

- Mi van vele? - kérdezte Kleopátra a Caesar mellett térdelő Hapd-efanét, aki éppen a beteg szívverését tapogatta ki, majd megszagolta leheletét.

- Rángatózott is, fáraó?- 0, de még milyen vadul!-Édes bort ide! - vakkantotta ekkor az orvos-pap. - Nagyon édes bort, és egy

hajlékony, belül üreges nádszálat. De gyorsan!Mialatt a papok engedelmesen elszáguldottak, Kharmian és Irasz körülvette a

rémületében még egyre sikoltozó királynőt, és rábeszélték, szabaduljon meg fáraói öltözékének néhány rétegétől és a töméntelen ékszertől. Apollodórosz azt üvöltötte, hogy fejek fognak hullani, ha nem kerül elő tüstént egy üreges nádszál; ám az eszméletlenül heverő Caesar mit sem érzett meg az általános riadalomból és kétségbeesésből: mi lesz, ha a világ ura éppen Egyiptomban talál kiszenvedni?

A mumifikálószárnyból ekkor rohanvást érkezett az egyik pap: hozta a nádszálat, amelyet rendes körülmények közt a koponyaüreg nátronnal való kitöltéséhez használtak. Odavetett kérdésére Hapd-efane megnyugtató választ kapott: nem, ez a nádszál még érintetlen. Az orvos-pap elvette, belefújt, hogy lássa, átjárható-e, aztán kifeszítette Caesar száját, belecsúsztatta a nádszálat, majd finoman tologatta befelé, közben simogatva a beteg nyakát,

124mígnem úgy egy lábnyi darab eltűnt Caesar torkában. Ekkor nagyon lassan és

óvatosan, nehogy fuldokolni kezdjen, belecsöpögtette az édes bort a nádszál üregébe, de bárhogy takarékoskodott a borral, a művelet, úgy tűnt, egy örökkévalóságig elhúzódik. Végül Hapd-efane visszadőlt a sarkára, és várt. Amikor a beteg mocorogni kezdett, a pap a karjába emelte, és kivette szájából a nádszálat.

- Tessék - szólt, amikor Caesar kinyitotta zavaros szemét. - És most igyál.Alig telt bele néhány másodperc, Caesar már feltápászkodott, sőt néhány lépést is

tett, és pillantása a megrendült szemtanúkra siklott. Kleopátra, könnyektől összemázolt arccal, úgy bámult rá, mint a sírjából feltámadt halottra, Kharmian és

Irasz pityergett, Apollodórosz, fejét térde közé hajtva, egy székbe roskadt, a háttérben súgó-búgó papok tébláboltak, és látható volt, hogy mind e felfordulás őmiatta támadt.

- Mi történt? - kérdezte, majd leült Kleopátra mellé, megállapítva, hogy nagyon furcsán érzi magát.

- Epilepsziás rohamod volt - közölte Hapd-efane kendőzetlen nyíltsággal. - De ettől még nem vagy epilepsziás, Caesar. Az, hogy az édes bor ily hamar magadhoz térített, világosan mutatja, hogy a sokhetes hidegrázás következtében valamilyen változás ment végbe a testedben. Mikor ettél utoljára?

- Van annak már fél napja is. - Caesar csitítón karolta át Kleopátra vállát, úgy nézett fel a sovány, sötét bőrű egyiptomira. Aztán behízelgő mosolyt villantott rá, és bűnbánó képet vágott. - Tudod, az a baj, hogy ha sok a dolgom, megfeledkezem az evésről.

- Ezentúl meg kell bíznod valakit, hogy figyelmeztessen -jelentette ki zordul Hapd-efane. - A rendszeres étkezés féken fogja tartani ezt a kórt, de ha mégis megfeledkeznél az evésről, okvetlen igyál egy kis édes bort.

Caesar elfintorodott.- Azt már nem - mondta. - Bort, azt soha.- Akkor mézes vizet vagy gyümölcslevet - csak folyékony legyen és édes.

Intézkedj, hogy a szolgád mindig, még a csata hevében is tartson készenlétben ilyen italt. És ügyelj az intő jelekre

125- hányingerre, szédülésre, látási zavarokra, gyengeségre, fejfájásra, még a

fáradtságra is. Ha ilyesmit észlelsz, azonnal hajts le néhány korty édes folyadékot.- Ha eszméletlen voltam, Hapd-efane, hogy tudtál megitatni? Hapd-efane

felmutatta a nádszálat; Caesar elvette, és megforgatta az ujjai közt.- Szóval ezen át... - mormolta. - És hogy sikerült megkerülnöd a légcsövemet? A

két cső egymáshoz simul, és a nyelőcső általában el van zárva, hogy az ember lélegezni tudjon.

- Nem voltam biztos a dolgomban - közölte nyíltan az orvos. -Csak imádkoztam Szekhmethez, hogy ne legyen túl mély az áju-lásod, és simogattam a nyakad, hogy ha a nyelőcsöved megérzi a nád nyomását, nyelni tudj. És a módszer bevált.

- Ennyi mindent tudsz, és mégsem tudod, mi a bajom?- A testi bajok rejtélyesek, Caesar; többnyire meghaladják tudásunkat. Az

orvoslás egész tudománya megfigyelésre épül. Amikor a hidegrázásodat kezeltem, szerencsére sok mindent megtudtam rólad. - Ravasz hunyorgással tette hozzá: - Többek között azt is, hogy az evést időpazarlásnak tartod.

Kleopátra lassan magához tért; már nem sírt, csak fel-felnyögött.- Honnan ismered ilyen jól az emberi testet? - kérdezte Caesartól.- Katona vagyok. Ha az ember elég sokat barangol a csatatereken, hogy számba

vegye a halottakat, és segítsen a sebesülteken, mindenfélét megtapasztalhat. Akár ez a mi kiváló orvosunk, én is megfigyelésből szerzem tudásomat.

Apollodórosz nehézkesen felkászálódott, és megtörölte izzadt arcát.- Megyek és utánanézek a vacsorának - recsegte. - És hálát adok a világ

valamennyi istenének, Caesar, amiért rendbe jöttél.Aznap éjjel, amikor ébren hevert Kleopátra hatalmas, pihe-puha ágyában, és az itt

télnek nevezett évszak enyhe hűvösében a nő testéből sugárzó meleget élvezte, Caesar eltűnődött. Az elmúlt nap, az utolsó hetek, a lepergett év eseményeit forgatta agyában.

126Amióta Egyiptom földjére lépett, egymást érték a heves változások. Magnus feje -

a palotában szőtt sötét ármány - a jellegzetesen keleties elfajultság és romlottság - a gyönyörű város utcáin tomboló háború, amely akarata ellenére tört ki - a háromszáz év

munkájával emelt épületek, amelyek áldozatul estek a nép készséges romboló kedvének - a saját szerepe mind e rombolásban... Es mindehhez járult egy királynő józan, üzleties ajánlata, hogy nemzzen vele gyermeket, mivel népét csak akkor mentheti meg, ha egy istentől fiút fogan. Ez az isten pedig nem más, mint ő, Caesar. Milyen különös... Milyen nagyon idegenszerű...

A mai napon Caesart nagy ijedelem érte. Ezen a napon Caesar, aki még soha nem volt beteg, először nézett szembe a korából törvényszerűen adódó következményekkel. Mindebben azonban nemcsak az ötvenkét év a ludas: ő maga élt vissza tékozlón az elmúlt évtizedekkel, hajtotta magát, amikor mások az ő helyében már a nyugalmat keresték volna. Caesart azonban más fából faragták. Tőle világéletében idegen volt a pihenés, és ez most sem fog változni. Csak éppen számot kell vetnie azzal, hogy ő, a mindig makkegészséges Caesar, immár hónapok óta betegeskedik. A kór - legyen bár a neve váltóláz, mocsárláz vagy malária -, amely állandó remegéssel, hidegrázással, émelygésekkel adott hírt magáról, valamilyen rosszindulatú gócot hagyott hátra a testében. Hogy is mondta az orvos-pap? A gépezet egy részében valamilyen változás ment végbe. Ezentúl törődnie kell az evéssel, máskülönben epilepsziás rohamot kap, és az emberek majd azt mondják, hogy végre Caesar alatt is megingott a talaj, hogy ő is hanyatlásnak indult, vagyis többé már nem legyőzhetetlen. Ezért hát őriznie kell a titkot. Róma senatusa és népe soha nem tudhatja meg, hogy bármilyen baja van. Hiszen ha Caesar elbukik, ki más ránthatná ki Rómát az ingoványból?

Kleopátra felsóhajtott, motyogott valamit, halkan nyöszörgött -mennyi könnyet ontott, és mindezt énértem! Ez a szánni való kis jószág szeret engem! Bennem lát mindent: férjet, apát, nagybácsit, fivért - az egész kuszán szerteágazó Ptolemaiosz-rokonságot. Ezt sem láttam át. Azt hittem, mindent értek - de tévedtem. Fortuna embermilliók gondját és siralmát terhelte erre a törékeny vállra; éppúgy nem választhatta meg szabadon a sorsát, ahogy én

127sem engedtem választást Júliának. Minden más rítusnál ősibb és szentebb

hagyományok szerint kenték fel uralkodóvá, a leggazdagabb nő ezen a földön, emberéletek korlátlan úrnője - és mégis gyerek csupán, semmi kis jószág, akit a szél is elfújhat. Római ésszel fel sem érhető, mivé nevelte életének eddigi huszonegy éve, egy olyan országban, ahol a vérfertőzés és a gyilkosság természetesnek számít. Cato és Cicero azt locsogja, hogy Caesar király szeretne lenni Rómában, de egyiküknek sincs fogalma a királyság igazi jelentéséről. Az igazi királyság tőlem legalább olyan távoli, mint ez a mellettem fekvő, az én magomtól duzzadó kis vakarcs.

Jaj, gondolta hirtelen, muszáj felkelnem! Innom kell néhány kortyot a szörpből, amelyet Apollodórosz oly figyelmesen ide készített. Frissen préselték vászontető alatt nevelt dinnyéből és szőlőből... Élvhajhász szokások... Az agyam elkalandozik. Ketten vagyunk: Caesar és én. A kettő szétválaszthatatlan.

De ahelyett, hogy ivott volna a vászontető alatt nevelt dinnye és szőlő levéből, a feje visszahanyatlott a párnára, és a szeme Kleopátrára tapadt. Bár még java éjszaka volt, egész jól lehetett tájékozódni. A külső falba illesztett nagy fatáblákat oldalt forgatták, és a helyiséget elöntötte a telihold fénye, amely nem ezüstösre, hanem világos bronzszínűre festette a nő arcát. Milyen szép a bőre... Caesar odanyúlt, hogy megérintse, majd cirógatni kezdte; tenyere tollpihekönnyeden siklott le a hat hónapos magzattól domborodó hasig, amely még nem feszült ki annyira, hogy szinte világítson, mint a terhessége legvégén járó Cinnilláé, amikor először Júliát, majd az anyja végvonaglásai közepette halva született kis Gaiust hordta. Együtt égettük el őket, Cinnillát és a csöpp Gaiust, mi hárman: anyám, Julia néni és én. Nem Caesar. Én.

Kleopátra bimbózó kis melle kerek és szilárd volt, mint két aranygömb, és mellbimbóinak sötétre érett lilásfeketéje aithiopiai legyezőhordozóinak bőrére emlékeztetett. Talán ebből a vérből is kering benne valamennyi, mert annyi bizonyos, hogy nemcsak mithndatészi és ptolemaioszi örökséget hozott magával. Ez a selymes tapintású, eleven test többre hivatott, mint hogy engem gyönyörködtessen; de én mégis része lettem lényének is, rendel-

128tetésének is, hiszen az én gyermekemmel viselős. O, csak ne nemzenénk sarjainkat

oly fiatalon! Most van itt az ideje, hogy örömöt leljünk bennük, hogy babusgassuk az anyjukat. Bizony sok-sok évbe és sok fájdalomba telik, amíg megértjük az élet csodáját.

A nő kibontott haja kóbor tincsekben terült szét a párnán. Ez a haj nem volt sűrű és fekete, mint Serviliáé, és nem is volt vörös lávafolyam, hogy belé temetkezzen, mint a Rhiannónéba. Ez a haj Kleopátráé, mint ahogy az övé a test is. És Kleopátra másként is szeret, mint mind a többiek. O a fiatalságomba röpít vissza.

A két oroszlánszem nyitva volt, és Caesar arcára tapadt. Caesar rendes körülmények között azonnal elfüggönyözte volna arcát, és gépiesen kiűzte volna a nőt a tudatából - soha ne add át nőnek a tudás kardját, mert megfoszt vele férfiasságodtól! De Kleopátra szokva van a heréltekhez, nincs szüksége újabbakra. Tőlem azt akarja, hogy férje, apja, nagybátyja, fivére legyek. A hatalmam van akkora, mint az övé, de én ráadásul férfi vagyok. Férfi, aki meghódította. Most meg kell mutatnom, hogy se szándékom, se ingerem szerint nem kívánom megtörni. Nem volt az életemben olyan nő, akit kapcarongynak használtam volna.

Hirtelen magához ölelte a nőt.- Úgy szeretlek - mondta -, mint a feleségemet, a lányomat, az anyámat, a

nagynénémet.Kleopátra nem tudhatta, hogy Caesar most nem ptolemaioszi rokonsági fokokat

sorjáztat, hanem valóban létezett nőkhöz hasonlítja, ám így is fellángolt benne a szerelem, a megkönnyebbülés, a tökéletes boldogság.

Caesar helyet adott neki az életében.Caesar azt mondta: szereti.Másnap Caesar felültette egy szamár hátára, és elvitte, hogy megmutassa neki:

milyen nyomokat hagyott Alexandrian a féléves háborúskodás. Egész negyedek hevertek romokban, volt, ahol egyetlen ház sem maradt épen, a falakon és mesterséges halmokon gazdátlan fegyverek éktelenkedtek, hajléktalanná vált, rongyokba burkolt nők és gyerekek kotortak-kaparásztak valami ennivaló vagy hasznos holmi után. A tengerpartot mintha le-

129borotválták volna: amikor Caesar felgyújtatta az alexandriai hajókat, a tűz

mindenre átterjedt. Leégett a katonák által már úgyis feldúlt nagy emporium, leégtek a raktárak, a hajószínek, a dokkok, a mólók.

- Ó, istenek, odalett a könyvraktár is! - sikoltott fel Kleopátra, és kétségbeesve tördelte a kezét. - És katalógus híján sosem fog kiderülni, mi hamvadt el.

Caesar beérte egy ironikus pillantással, és nem tette szóvá, hogy furcsállja értékrendjét. Ez a nő, akit nem indított meg az éhező asszonyok és gyerekek látványa, most könyvek sorsán érzékenyül el!

-De hiszen a könyvtár a múzeumban van, a múzeum pedig sértetlen - jegyezte meg.

- Ez igaz, de a könyvtárosok oly lassúak, hogy a lajstromozás mindig jócskán lemaradt a befutó szállítmányok mögött; ezért aztán az utóbbi száz évben a könyveket egy különleges raktárban őrizték.

- Tulajdonképpen hány könyvet tárolnak a múzeumban? - kérdezte Caesar.- Majdnem egymilliót.- Akkor derüljön fel az arcod, kedvesem: nem olyan nagy a veszteség! A világon

eleddig elkészült összes könyv száma jócskán alatta marad az egymilliónak, amiből világosan következik, hogy a raktárban tárolt művek vagy másolatok voltak, vagy pedig mostanában íródtak. Egészen biztos, hogy még a múzeumi anyag jelentős része is másolatokból áll. Ami a legfrissebb munkákat illeti, azokat könnyű beszerezni, ha pedig katalógusra van szükségetek, a pergamoni Mithridatésznak negyedmilliós gyűjteménye van többnyire viszonylag új keletű művekből. Készíttess csak listát a múzeumból hiányzó kötetekről, és rendelj róluk másolatot honfitársaimtól, Sosiustól vagy Atticustól. Nem a magukéból adnak: ilyenkor kölcsönkérik a szükséges könyvet Varrótól, Lucius Pisótól, tőlem vagy másoktól - olyanoktól, akiknek gazdag magánkönyvtáruk van. Amiből kitetszik, hogy Rómának nincs nyilvános könyvtára. Ezt a hiányosságot sürgősen orvosolnom kell.

130Indultak tovább. A középületek sorában a legkisebb kár az ago-rát érte; néhány

oszlopát ugyan lebontották, hogy eltorlaszolják velük a Heptasztadion átjáróit, de az árkádok tetőzete és a falak jórészt sértetlenek voltak. A gümnaszionból azonban jóformán csak az alapozás maradt meg, a bíróságok pedig úgyszólván nyomtalanul eltűntek. A szépséges Pán-dombot megfosztották növényzetétől, patakjai, vízesései kiszáradtak, medrüket kiverte a só, s ahol csak egyenletes volt a talaj, mindenütt rómaiostromgépek álltak. Egyetlen templom sem maradt épen, de Caesar elégedetten állapította meg, hogy a festmények és szobrok, ha összekenve, beszennyezve is, a helyükön maradtak.

A rhakótiszi Szerapeionnak az volt a szerencséje, hogy messzire esett a Királyi úttól; ezért alig sínylette meg a háborús eseményeket. A főtemplomból így is hiányzott három erős gerenda, és a tető is beroskadt.

- Szerapisznak azonban nem történt baja - mondta Caesar, és átmászott a törmelékhalmokon. Ékköves aranytrónján ott ült vele szemben a Zeuszra emlékeztető nagy szakállú, hosszú hajú isten; fejére gigantikus, kosár formájú korona nehezedett, lábánál ott kuporgott Kerberosz, a háromfejű kutya.

- Jó szobor -jegyezte meg alapos vizsgálat után. - Nem üti meg Pheidiasz, Praxitelész vagy Mürón mércéjét, de nagyon jó munka. Ki faragta?

- Brüaxisz. - Kleopátra csak résnyire nyitotta száját, és körülnézett, hogy felmérje a pusztítást. Maga elé képzelte a soklépcsős emelvényen álló hatalmas, tökéletes arányú épületet, a szépen kipingált, aranyozott ión oszlopokkal, a remekmívű metopékkal, a híres tümpanonnal. Mindebből csak az egy Szerapisz állt még.

Caesar alighanem már túl sok kifosztott várost, elszenesedett romot látott, azért szemlélődik most ilyen szenvtelenül, holott mindaz, amit eddig láttunk, elsősorban őt és katonáit vádolja. Az enyéim csak a köznép házait, a viskókat, a nyomornegyedeket tarolták le, azok pedig nem számítanak.

Amikor Caesar és lictorai visszakísérték Kleopátrát a sértetlen királyi negyedbe, a királynő így szólt:

- Amennyi arany- és ezüsttalentum csak létezik, mindet felkutatom, hogy a középületek újjászülessenek. Felépül majd minden:

131a templomok, a gümnaszion, az agora, a bíróságok. Újjáépítem Alexandriát.Caesar megrántotta a szamár kötőfékjét; az állat megállt, s hunyorgott hosszú

pillás szemével.- Ez fölöttébb dicséretes - mondta ridegen -, csak ne az ékítményekkel kezdd.

Legelőször élelemre költsd a pénzt: lakasd jól azokat, akik túlélték a pusztulást.

Következő gondod az legyen, hogy eltakaríttasd a romokat, harmadszorra pedig építtess új házakat a köznépnek, s benne a szegényeknek. Templomokra, középületekre csak akkor költhetsz, ha már az alexandriai nép szükségleteit kielégítetted.

Kleopátrának már a nyelvén volt a gúnyos visszavágás, de mielőtt indulatának szabad folyást engedett volna, véletlenül találkozott a szemük. Ó, teremtő Ptah! Aki itt áll, valóban isten -hatalmas, félelmetes!

így hát továbbra is Caesar vitte a szót.- Elárulhatom neked, hogy ebben a háborúban főleg makedónok és makedón

görögök estek el - összesen talán ha százezren. Tehát maradtak hárommilliónyian, akikről gondoskodnod kell -csupa olyan ember, aki elvesztette hajlékát és munkáját. Bárcsak belátnád, milyen páratlan lehetőség áll előtted: most megnyerheted magadnak a nagy többség szívét. Rómát, amióta nagyhatalom, még senki sem döntötte romba; de amióta nagyhatalom, a köznépet sem hanyagolta el. Ti, Ptolemaioszok és makedón gazdáitok Rómánál sokkal nagyobb várost kormányoztatok, de csak a magatok kényére-kedvére; az emberbaráti jótékonyság számotokra ismeretlen fogalom. Ez így nem mehet tovább, mert különben ismét nektek ront a csőcselék, dühösebben, mint eddig bármikor.

Kleopátra megbántódott, de egyszersmind össze is volt zavarodva.- Tehát azt mondod, hogy mi, akik legfelül állunk, hibásan kormányoztunk.

Mindegyre azon lovagolsz, hogy közönyösek vagyunk a legalsó rétegek iránt, hogy vonakodunk a saját költségünkre megtömni a hasukat, hogy sajnáljuk a polgárjogot a teljes lakosságtól. Csakhogy Róma sem tökéletes ám! A különbség csak annyi, hogy Róma mögött egy egész birodalom áll: a provinciáit

132zsákmányolja ki, orozva szerez annyit, amennyiből a saját csőcselékét is

jóllakathatja. Egyiptomnak azonban nincsenek provinciái. A régiektől Róma fosztotta meg, mert csak a saját hasznát nézte. Ami pedig téged illet, Caesar: vértől csöpögő pályafutásod vajmi kevéssé jogosít fel rá, hogy ítélőszéket tarts Egyiptom fölött.

Caesar ismét megrántotta a kötőféket; a szamár elindult.Amikor megszólalt, józan, köznapias volt a hangja.- A magam idején félmillió embert tettem hajléktalanná. Négyszázezer asszony és

gyerek veszett oda miattam. A különböző csatatereken egymilliónál több férfit öltem meg. További millió férfit, nőt, gyermeket adattam el rabszolgának. Voltak, akiket megcsonkíttattam. De mindezt abban a tudatban tettem, hogy először mindig egyezségeket kötöttem, békíteni próbáltam, s amire szerződtem, azt meg is tartottam. És ahol romboltam, ott alkottam is. Ami megmaradt utánam, az sokkal nagyobb hasznára lesz az eljövendő nemzedékeknek, mint amennyire az általam okozott károk sújthatják őket. - Hangját most sem emelte fel, az mégis ércesebben csengett. - Azt hiszed, Kleopátra, hogy én lelki szemeimmel nem látom saját dúlásaim vagy az általam keltett megrázkódtatások végösszegét? Azt hiszed, az én szívem nem sajog? Azt hiszed, nem érzek fájdalmat, részvétet, keserűséget, ha visszatekintek - és ha előretekintek arra, ami még hátravan? Ha ezt hiszed, félreismersz. Idős korunkban hitvány vigasz a kegyetlenségekre való emlékezés: én azonban hiteles forrásból tudom, hogy nem érem meg az öregkort. Még egyszer mondom, fáraó: kormányozd szeretetben alattvalóidat, és soha ne feledd, hogy csupán a születés véletlene különböztet meg azoktól a nőktől, akik most e feldúlt város romjai között kaparásznak. Te úgy tartod, hogy Amon-Ré fújt beléd életet; én azonban tudom, hogy téged is csak a sors vakvéletlene költött ki.

Kleopátra félig elnyílt szájához kapott, és mereven bámulta a szamár füleinek közét, vigyázva, nehogy elsírja magát. Caesar tehát úgy érzi, nem éri meg az öregkort,

és szemlátomást örül is neki. Én azonban immár belátom, hogy igazából soha nem ismerhetem meg. Azt akarta tudatni velem, hogy minden eddigi cselekedete végiggondolt választáson alapult; kiszámított minden kö-

133vetkezményt, még a saját magára hárulókat is. Bennem sohasem lesz ennyi erő,

ennyi éleslátás, ennyi könyörtelenség. Sőt azt is kétlem, hogy földi ember követhetné e példát.

Egy nundinum-mal később Caesar kötetlen tanácskozást rendezett abban a teremben, amelyet dolgozószobának használt. Kleopátrán és Apollodóroszon kívül jelen volt Hapd-efane és a pergamoni Mithridatész, valamint több római: Publius Rufrius, Carfulenus a hatodik, Lamius a negyvenedik, Fabricius a huszonhetedik, Mac-rinus a harminchetedik légióból, továbbá lictora, Fabius, titkára, Faberius és a hozzá beosztott legátus, Gaius Trebatius Testa.

A vezér láthatóan jó erőben volt. Ismét minden ízében Caesar, gondolták a jelenlévők, miközben várták, hogy szólásra emelkedjék.

-Most, április elején - kezdte - Gnaeus Domitius Calvinus Provincia Asiából arról tudósít, hogy Pharnakész visszatért Kimmeriába; le akar számolni megtévedt fiával, aki eltökélte, hogy harc nélkül nem enged a íaíá-nak. Ekként az anatóliai helyzet legalább három-négy hónapra nyugvóponton marad; tetejébe a Pontoszba és Armenia Parvába vezető hegyi szorosokat sextilis közepéig eltorlaszolja a hó. Mellesleg, mennyire elegem van már a naptár és az évszakok eltéréséből! E tekintetben, fáraó, Egyiptom döntött helyesen. Ti nem a Holdra, hanem a Napra alapoztátok a kalendáriumot. El is határoztam, hogy hamarosan összeülök a csillagászaitokkal.

Mély levegőt vett, és visszakanyarodott az eredeti tárgyhoz.-Mindazonáltal semmi kétségem afelől, hogy Pharnakész előbb-utóbb ismét

felbukkan, ezért következő lépéseimet ebben a tudatban dolgozom ki. Calvinus szorgalmasan folytatja a toborzást és a kiképzést, Déiotarosznak pedig leghőbb vágya feledtetni, hogy valaha Pompeius Magnus cliensei közé állt. - Caesar most elmosolyodott, úgy tette hozzá: - Ami Ariobarzanészt illeti, Kappadokia nem fog kibújni a bőréből. Nem sok hasznunk lesz belőlük - no de ugyanez áll Pharnakészra is. Calvinust utasítottam, hogy rendeljen vissza néhány republikánus légiót, amelyeket annak idején a veteránjaimmal együtt hazaküldtem Itáliába; azt hiszem tehát, hogy mire az idő megérik, felkészülésünkben nem

134lesz hiba. A mi javunkat szolgálja majd az a körülmény is, hogy Pharnakész

legjobb emberei közül jó néhányan hullanak majd el az Aszandrosz elleni kimmeriai hadakozásban.

Caesar előredőlt curulisi székén, úgy nézett végig a figyelmes arcokon.-Közülünk azok, akik az elmúlt fél évre Alexandriában rekedtek, különösen

idegőrlő hadjáratot csináltak végig, és valamennyi emberünk rászolgált a téli pihenőtáborra. Ezért úgy határoztam, hogy még két hónapig itt maradok Egyiptomban,hadd tartson a téli tábor annyi ideig, amennyit a körülmények engednek. Számítva a fáraó engedélyére és együttműködésére, ezt a tábort Memphisz közelében óhajtom felállítani, hogy az alexandriai emlékek ne zavarják a katonákat. Memphisz környéke bővelkedik látnivalóban, és a zsolddal tarsolyukban a fiúk szabadon költekezhetnek. Intézkedem továbbá arról is, hogy az Alexandriában fölöslegessé vált lányokat a táborba szállítsák. Oly sok lehetséges férjjelölt esett el, hogy a város még hosszú évekig nyűglődhet a fölös számú női lakossággal; amellett az intézkedés hosszú távú terveket is szolgál. A szóban forgó leányokat nem tábori szajhának, hanem hites feleségnek szánom. A huszonhetedik, a harminchetedik és a negyvenedik légiót helyőrségnek itt hagyom Alexandriában, annyi időre, hogy érdemes lesz otthont és

családot alapítaniuk. Sajnálatos módon más a helyzet a hatosokkal; ők bizony nem építhetnek ki tartós kapcsolatokat.

Fabricius, Lamius és Macrinus összenézett; látszott, hogy a bejelentés vegyes érzelmeket kelt bennük. Decimus Carfulenus, a hatosok primipilus-a., rezzenéstelen arccal fogadta a közlést.

-Elsőrendűen fontos, hogy Alexandria nyugton maradjon -folytatta Caesar. - Az idő múlásával egyre több római legio marad majd ki a harci tevékenységből, és kerül helyőrségi beosztásba, ami persze korántsem jelent egyet a lebzseléssel. Mindnyájan emlékszünk még, mi történt a gabinianusokkal, akiket Aulus Ga-binius hagyott itt helyőrségnek, miután Aulétészt visszasegítette a trónra. Annyira beleélték magukat a helyi életformába, hogy amikor Szüriába rendelték őket harci szolgálatra, inkább fogták magukat, és megölték Bibulus fiait. A királynő akkor úrrá lett a válságon - de ilyesmi még egyszer nem fordulhat elő. Az Egyip-

135tómban hagyott légiók úgy viselkednek majd, ahogy hivatásos hadsereghez illik;

karbantartják katonai szaktudásukat, és készenlétben állnak, hogy oda menjenek, ahová Róma rendeli őket. Igen ám - de az idegen földön otthontalanul kódorgó férfiakat előbb-utóbb hatalmába keríti az elégedetlenség, majd a céltalanság érzete. Arról, hogy Memphisz lakóitól raboljanak asszonyt, szó sem lehet. Ezért kell őket a gazdátlan alexandriai nőkkel összeboronálni, hogy aztán - amint Gaius Marius mondogatta volt - gyermekeik közvetítésével elterjesszék a római életmódot, a római eszményeket és a latin nyelvet.

A hűvös szempár megállapodott a három érintett centurión, légiójuk primipilus-am. Caesar soha nem bajlódott legátusokkal vagy katonai tribunusokkal: ezek nemesemberek voltak, jöttek és mentek. A hadsereg gerincét az egyedüli hivatásos tisztek, vagyis a centuriók alkották.

- Fabricius, Macrinus, Lamius - ez hát a parancs. Itt maradtok Alexandriában, és lelkiismeretesen őrzitek.

Panaszkodni semmi értelme, elvégre jöhetett volna rosszabb is; mondjuk, egy afféle caesari hosszú menetelés: harminc nap alatt ezer mérföld.

- Értettük, Caesar - felelte hármuk nevében Fabricius.- Publius Rufrius, te is itt maradsz, mégpedig praetori hatalmú iegatus-ként. E

minőségedben te leszel a helyőrség parancsnoka.Rufriusnak szívbéli örömöt szerzett a bejelentés; újsütetű alexandriai felesége

gyermeket várt, és Rufriusnak sehogy sem akarózott megválni tőle.- Te következel, Decimus Carfulenus - folytatta Caesar. - Mihelyt elvonulok

Anatoliába, a hatosokat magammal viszem. Fájlalom, hogy rátok nem vár családi otthon, de amióta, sok évvel ezelőtt, Pompeius Magnustól kölcsönkaptalak, nem váltunk meg egymástól; és becseteket csak növelte szememben, hogy miután Pompeius visszakért, híven szolgáltátok. Észak felé menet majd további veteránokkal töltöm fel soraitokat. A tízesek távollétében ti lesztek az a legio, amelyet közvetlenül én vezetek.

Carfulenus olyan szélesen mosolygott, hogy két foghíja is kilátszott, a forradás pedig, amely tömpe orrán át mindkét orcáján végighúzódott, feljebb csúszott. Midőn Ptolemaiosz citadelláját

136bevette, egész legiónyi katonát mentett meg a gyilkos pergőtűztől, és a

kitüntetésosztó díszszemlén megkapta érte a corona civicá-t. Rá is vonatkozott tehát a sullai rendelet, amely a magasabb kitüntetések viselőit a senatus tagjaivá emelte.

- Nagy megtiszteltetés ez a hatodik légiónak, Caesar. Utolsó leheletünkig szolgálni fogunk.

Caesar most nyájasan fordult titkárához és vezető lictorához.- Ami mármost titeket illet, fiúk, nektek bérelt helyetek van; ahová megyek,

követtek. Téged azonban, Gaius Trebatius, ha úgy óhajtod, felmentelek a további szolgálat alól, hogy érvényesíthesd nemesi jogállásod, és feljebb juthass a közéletben.

Trebatius nagyot sóhajtott. Eszébe jutottak azok a szörnyűséges gyalogmenetek Portus Itius nyirkos-párás levegőjében, amikor a vezér megtiltotta, hogy legátusai és tribunusai lóra szálljanak; szájában érezte a menapiusok libasültjének ízét; átélte, hogyan száguldoztak egy hevesen rázkódó kétkerekű kocsin, úgy, hogy miközben elkényeztetett gyomra háborgott, jegyzetelnie kellett. 0, mennyire vágyódott már Róma és gyaloghintói, a baiae-i osztriga, az arpinumi sajtok, a falemumi borok után!

De aztán hősiesen így nyilatkozott:- Nos, Caesar, mivel felteszem, hogy előbb vagy utóbb úgyis Rómába vezet az

utad, addig inkább függőben hagyom pályafutásom sorsát.Caesar rákacsintott, majd barátságosan így szólt:- Túlságosan lefogytál. Hátha a memphiszi koszt jobban ízlik majd.Ezután összekulcsolta kezét a térdén, és élénken bólintott.- A jelen lévő rómaiak távozhatnak.A nevezettek egyenként elszivárogtak. Amikor Fabius becsukta az ajtót, még

hallatszottak izgatott eszmecseréjük foszlányai.Caesar most fesztelenebbül helyezkedett el, és Mithridatészhoz fordult.-Jó barátom, Mithridatész, rajtad a sor. Te Nagy Mithrida-tésznak fia vagy,

Kleopátra pedig az unokája, így hát joggal tekintheted magad a királynő nagybátyjának. Ha, mondjuk, ide-rcndelhetnéd asszonyodat és serdületlen gyermekeidet, hajlandó volnál itt maradni Alexandriában, hogy felügyeld az újjáépítést?

137Kleopátra azt mondja, külhonból kell építészt hozatnia; te pedig, amint azt

megérdemelt hírneved tanúsítja, csodákat műveltél a pergamoni akropolisz alatti tengeri síkságon. - Caesar hirtelen a múltba révedt. - Jól emlékszem arra a síkságra. Ott feszíttettem keresztre ötszáz kalózt; dühöngött is a kormányzó, amikor megtudta. De manapság, mint hallom, sétányok, árkádok, kertek tündökletes egyvelegének ad otthont, és sok a remek középület is.

Mithridatész összehúzta a szemöldökét. Életerős, ötven körüli férfi volt, akit nem feleség, hanem ágyas szült, és minden ízében nagy hatalmú atyjára hasonlított: izmos, magas, tagbaszakadt alakját csakúgy tőle örökölte, mint sárga haját és sárga szemét. A római módit követve rövidre nyíratta haját, és arcát simára borotválta, de ruházata inkább a keleti ízléshez igazodott: gyengéje volt az aranyfonál, a dús hímzés, és ahány árnyalatot a murex feldolgozói csak kikevertek, annyiféle bíborszínben pompázott. Az ilyen apró túlzásokat azonban Pompeius egykori és Caesar jelenlegi hűséges cliensének igazán el lehetett nézni.

- Őszintén mondom, Caesar, hogy örömest megtenném - de hát tudnál-e nélkülözni? Most, hogy Pharnakész a fogát feni rátok, inkább a saját országomban lenne a helyem.

Caesar határozottan rázta meg a fejét.- Pharnakész még Provincia Asia határáig sem fog eljutni, nemhogy Pergamonig.

Még Pontoszban megállítom. Calvinus szavaiból azt veszem ki, hogy távollétedben a fiad kiválóan helytáll, így hát nagyon kérlek: egyelőre mentsd fel magad a kormányzás alól. Kleopátrához fűződő vérségi kötelékeid miatt téged az alexandriaiak is elfogadnak majd, és azt is megállapítottam, milyen szoros kapcsolatokat alakítottál ki a zsidókkal. Alexandriában a szakértelmet a zsidók és a metoikoszok képviselik, és az előbbiek kedvéért az utóbbiak is szívesen látnak majd.

- Ugy hát, Caesar, igent mondok.- Helyes. - A világ ura elérte, amit akart, így aztán egy újabb bólintással a

pergamoni Mithridatészt is elbocsáthatta. - Köszönet szíves jóváhagyásodért.- En pedig neked mondok köszönetet! - szólalt meg Kleopátra, miután nagybátyja

eltávozott. Újabb nagybácsi! Anyám révén százával lehetnek a rokonaim! Hiszen még Pharnakész is a bácsi-

138kám! Rhodogünén és Apamén át pedig mindjárt két fáraóig: Kambüszészig és a

perzsa Dareioszig vezethetem vissza a családfámat! Egész dinasztiák érnek össze bennem! Ó, milyen vért kap majd örökül a fiam!

Caesar közben Hapd-efanéról magyarázott neki, akit háziorvosként akart magával vinni. Latinul beszélt; Kleopátra latintudása az elmúlt hónapokban rengeteget fejlődött.

- Magam kérném fel szegény fickót - mondta -, de elég ideje tartózkodom már Egyiptomban, hogy tudjam: itt, a makedónoktól eltekintve, senki sem igazán szabad. Felteszem, hogy Hapd-efa-nénak Kha'em a gazdája, elvégre orvos-papként Ptah hitvesét, Szekhmetet szolgálja, és amennyire tudom, Ptah templomának övezetében él.De mivel Kha'emnek meg többé-kevésbé te vagy a gazdája, Hapd-efane a te óhajodat is teljesíteni fogja. Szükségem van rá, Kleopátra. Most, hogy Lucius Tuccius halott - korábban Sullának volt az orvosa, később az enyém -, egyetlen római orvosban sem bízom. Ha felesége, családja van, azokat is szívesen magammal viszem.

Végre valami, amit tehet a férfiért!- Hapd-efane, Caesar, ha majd megindul, magával akar vinni -szólt a paphoz

immár az ősi nyelven. - Teremtőnknek, Ptahnak csakúgy, mint a fáraónak kedvére lenne, ha vele tartanál. Bárhol legyen is a jövőben Caesar: Egyiptom rajtad keresztül hozzá férkőzhetne. Válaszolj neki saját szavaiddal, és ismertesd vele állapotodat. Caesarnak becses a sorsod.

Az orvos-papnak arcizma sem rebbent; mandula formájú fekete szeme hunyorgás nélkül tapadt Caesarra.

- Isteni Caesar - kezdte a maga suta görögségével -, a teremtő Ptah nyilvánvaló óhaja, hogy téged szolgáljalak, én pedig készséggel engedelmeskedem. Hem-nutjer-szinu vagyok, tehát nőtlen-ségre esküdtem fel. - Szemében derű csillant. - Szeretném azonban kezelésedet olyan egyiptomi módszerekkel kiegészíteni, amelyekben a görög orvosok nem hisznek. Az amulettekben és a bűbájoskodásban nagy varázserő rejlik.

- Nagyszerű! - rikkantotta izgatottan Caesar. - Mint pontifex maximus, betéve ismerek minden római varázslatot és bűvigét, és hiszek is bennük - akár össze is vethetjük a tudományunk. -

139Hirtelen elkomolyodott. - De egyvalamit tisztáznunk kell, Hapd-efane. Ne halljak

több „isteni Caesart", és meg ne lássam, hogy arcra borulva köszöntesz! Egyiptomon kívül senki sem tart istennek, és az ilyen megszólítás sértene másokat.

- Ahogy kívánod, Caesar. - A borotvált fejű, még fiatal férfi valóban lelkesen fogadta sorsának ezt az új fordulatát: természet adta kíváncsiság vonzotta a nagyvilághoz, és alig várta, hogy érdekes helyeket láthasson ama férfiú oldalán, akin a szó legtisztább értelmében imádattal csüggött. A távolság amúgy sem választhatta el a teremtő Ptahtól, hitvesétől, Szekhmettől és fiuktól, a lótuszarcú Nefertemtől; gondolatai, akárhol időzzék, sebesebben szárnyalnak el Memphiszig, mint amennyi idő alatt a napsugár végigsuhan a pülón szent kapuján. így aztán, mialatt Caesar és Kleopátra az ő számára amúgy is követhetetlenül gyors görögséggel tárgyalt tovább, az orvos-pap magában számba vette, mi mindent kell magával vinnie: legalább egy tucat, gondosan becsomagolt, hajlékony, üreges nádszálat, a fogóit és csipeszeit,

koponyalékelő fűrészét, a késeit, a csapolok, a tűit...-Es hogy állunk a városi hivatalnokokkal? - kérdezte éppen Caesar.- Az eddigi állományt száműztük - felelte Apollodórosz. - Felültettem őket egy

Makedoniába tartó hajóra. Amikor az új királyi testőrséggel odaértem, a Krónikás éppen a rendeleteket és a szabályzatokat, a Könyvelő pedig a pénzügyi nyilvántartást akarta elégetni; szerencsére az utolsó percben még lefoghattam a kezüket. A városi kincstár a Szerapeion alatt van, a városi hivatalok pedig a templomövezethez tartoznak. Egyikben sem esett kár.

- És mi lesz az utódlással? A régieket hogyan választották meg?- Sorsot húztunk az előkelő makedónok között. A legtöbbjük azonban elesett vagy

elmenekült.- Úgy érted, sorsolással döntöttetek a tisztségviselőkről?- Úgy, Caesar. No persze a sorsot is lehet irányítani.- Hát ez mindenesetre olcsóbb, mint római mintára választásokat tartani. És ezután

hogyan lesz?- Újjászervezünk mindent - szólt közbe eltökélten Kleopátra. - A sorshúzást

betiltom, és helyette választások lesznek. Ha az140egymilliónyi új polgár szavazhat a jelöltek listájára, nem panaszkodhatnak többé:

ők is beleszólhatnak a város dolgaiba.-Ez attól függ, kik lesznek a jelöltek. Hogyan gondolod? Indulhat bárki, aki

jelölteti magát?Kleopátra ravaszul lesütötte a szemét, és kitérő választ adott.- A jelöltlista összeállításáról még nem határoztam.- Nem gondolod, hogy ha a zsidók és a metoikoszok teljes jogú polgárok lesznek,

a görögök majd mellőzve érzik magukat? Mi lenne, ha mindenki, még a kevert vérű egyiptomiak is megkapnák a polgárjogot? Legyenek, ha tetszik, ők a helyi nincstelenek, és ha muszáj, korlátozd a szavazójogukat, de a polgárjogot ne tagadd meg tőlük!

Am Kleopátra arcáról leolvashatta, hogy ezúttal túl messzire ment.- Apollodórosz, Hapd-efane, köszönet néktek - szólt, magába fojtva sóhaját. -

Most elmehettek.-Végre magunk közt... - mormolta Kleopátra, majd felhúzta Caesart a székről, és

maga mellé döntötte a pamlagra. - No, meg vagy velem elégedve? Ugy költöm a pénzt, ahogy előírtad. A szegények enni kapnak, a romokat eltakarítják, az építőmestereket, ahányan csak vannak, megbíztuk, hogy egyszerű lakóházakat emeljenek. És még maradt pénz az új középületekre is, mert a saját kincstáramat is megcsapoltam. - A nagy sárga szempár megvillant. - Igazad volt: így arat szeretetet az ember. Apollodó-rosszal minden reggel szamárháton a városba indulok, hogy beszéljek a néppel, hogy vigasztaljam őket. így már kegyesebben tekintesz rám? Most már felvilágosultabban uralkodom?

- Igen, de még hosszú út áll előtted. Majd ha tudtomra adod, hogy valamennyi alattvalódnak megadtad a polgárjogot, akkor célhoz értél. Született autokrata vagy, csak a megfigyelőképességed fogyatékos. Itt vannak például a zsidók. Zsémbesek, kötekedők, de tehetségesek. Bánj velük tisztelettel, mindig légy kegyes hozzájuk. Nehéz időkben ők lesznek legfőbb támaszaid.

- Jó, jó - mondta nyűgösen Kleopátra, mint aki megelégelte a komoly beszédet. - De én, drágaságom, valami másról szeretnék veled beszélni.

141- Ó, valóban? - Caesar szeme sarkától apró ráncok futottak szét.- Valóban. Tudom már, Caesar, mihez kezdjünk a két hónapunkkal.

- Én, ha a szelek a pártomra állnának, Rómába mennék.- De mivel a szelek ellened vannak, lehajózunk a Níluson az első kataraktáig. -

Kleopátra megpaskolta a hasát. - Hadd lássa a nép, hogy a fáraó milyen termékeny.Caesar a homlokát ráncolta.- A fáraó ezt valóban jól tenné, nekem azonban az lenne a dolgom, hogy a Mare

Nostrum partjáról tartsak lépést a külhoni eseményekkel.-Ezt még hallgatni sem akarom! - kiáltotta a nő. - Nem érdekelnek a Maré

Vestrum körül zajló események! Te meg én útra kelünk Ptolemaiosz Philopatór bárkáján, hogy megtekintsük az igazi, a nílusi Egyiptomot.

- Nem szeretem, Kleopátra, ha noszogatnak.- 0, te, nehézfejű férfi! Hiszen mindez az egészségedet szolgálja! Hapd-efane

szerint alaposan ki kell pihenned magad, ahelyett hogy tovább robotolnál. És mi lehet pihentetőbb egy könnyű kis hajókirándulásnál?! Kérlek, könyörgök, legalább az én kedvemért tedd meg! A szerelmesével töltött idilli napok emléke minden nőnek életbevágóan fontos! Nekünk még nem jutottak ki ilyen napok, és ha te nem látsz is magadból mást, mint a dictatort, egy nőnek mást is jelentesz. Ó, nagyon kérlek! Ugye megteszed?

4Ptolemaiosz Philopatór, a Ptolemaiosz előnevet viselők sorában a negyedik, nem

tartozott háza emlékezetesebb uralkodói közé. Egyiptomra mindössze két kézzelfogható emléket hagyott: a két valaha épült legnagyobb hajót. Tengerjáró volt az egyik, hossza négyszázhuszonhat, legnagyobb szélessége hatvan láb; hat evezőpadjánál negyven-negyven ember ült. A másik folyami bárka volt, sekélyebb merülésű, csupán két,

142tíz-tíz emberre méretezett evezősorral, de hossza elérte a háromszázötven lábat,

legnagyobb szélessége pedig negyvenlábnyi volt.Philopatór folyami bárkáját valamivel Memphisz fölött, egy folyóparti hajószínben

tárolták, és a megépítése óta eltelt százhatvan év alatt szerető gondoskodással tartották karban: locsolták, olajozták, fényesítették, rendszeresen javítgatták, hogy aztán, valahányszor a fáraó használni akarta, vízre bocsássák.

A nílusi Philopatóron - Kleopátra így nevezte - tágas kabinok és fürdőhelyiségek voltak, a fedélzeten oszlopos árkád kötötte össze az orr és a tat fogadótermeit; az egyik kihallgatásokhoz, a másik lakomákhoz épült. A fedélzet alatt és az evezőpadok fölött kapott helyet a fáraó magánlakosztálya, valamint ide szállásolták a töméntelen szolgát is. Egy különválasztott, szénserpenyőkkel felszerelt térségben zajlott a szerényebb méretű főzés; a teljes étkezéseket a parton készítették, mivel a nagyméretű vízi jármű nagyjából olyan sebességgel haladt előre, mint egy menetelő légionárius, és a keleti parton szolgák tucatjai tartották vele a lépést. A nyugati part a halottaknak és a templomoknak volt fenntartva.

A bárka díszítéséhez egyaránt alkalmaztak aranyat, arany-ezüst ötvözetet, elefántcsontot és a világ minden tájáról behozott, csodálatos faanyagokat, köztük az Atlasz hegységben termő citrus-fát, amelynek erezeténél finomabbat Caesar még sosem látott - ez pedig sokat jelentett, hiszen sok gazdag római valóságos művészeti ággá fejlesztette a citrusfa tárgyak gyűjtését. A talapzatok khrüszelefantin technikával, vagyis arany és elefántcsont berakásokkal készültek, a szobrokat Praxitelész, Mürón, sőt egyes esetekben Pheidiasz faragta, a festmények Zeuxisz és Parrhasziosz, Pausziasz és Nikiasz kézjegyét hordozták, a pompás falikárpitok valósághű részletei a festményekéivel vetekedtek. A padlózatot dúsan borító szőnyegek mind Perzsiából származtak, az áttetsző vászonfüggönyöket az adott szobához leginkább illő színekre festették.

O, öreg barátom, Crassus, gondolta Caesar, most már elhiszem mindazt, amit Egyiptom káprázatos gazdagságáról regéltél. Milyen kár, hogy mindezt már nem láthatod! Földi istenekhez méltó ez a hajó.

143A bárkát türoszi bíborvitorlák vezérelték dél felé, mivelhogy Egyiptomban a szél

mindig északról fújt; visszaúton pedig az evezők hajtóerejét csak fokozta az északra, a Mare Nostrum felé tartó folyó erős sodra. Caesar ugyan nem találkozott az evezősökkel, így azt sem tudta, milyen fajúak és hogy bánnak velük. Az evezősök mindenfelé szakmájuk megbecsült tagjai, szabad emberek voltak, de hát Egyiptom nem bővelkedett szabad emberekben. Esténként, naplemente előtt a nílusi Philopatór horgonyt vetett a keleti part valamelyik királyi kikötőhelyén, amelyet egyetlen más hajó sem szennyezhetett be.

Caesar azt hitte, unatkozni fog, de ebben tévedett. A folyón állandó és színpompás volt a forgalom, háromszögű vitorlás hajók százai szállították az élelmiszer-rakományokat, az élő állatot, a vörös-tengeri kikötőkből érkező árukat, hatalmas agyagkorsókban a tököt, a sáfrányt, a szezám- és lenolajat, dobozszámra a datolyát; sok ilyen hajó úszó élelmiszerboltként is szolgált. A forgalmat könyörtelenül ellenőrizték a mindenütt jelen lévő folyami rendőrség gyorsabb mozgású vízi járművei.

Most, hogy maga is a Níluson hajózott, közelebb került a Singek megértéséhez. A part az alacsonyabb pontokon tizenhét láb magas volt, de helyenként már a harminckettőt verdeste. Ha a folyó éppen csak elérte a legalacsonyabb partszakaszok magasságát, áradásra nem kerülhetett sor; ha viszont túlcsapott a legmagasabb szakaszokon, ellenőrizhetetlen tömegben öntötte el a völgyet. Ilyenkor falvakat mosott el, tönkretette a vetést, és túl sokáig tartott, amíg visszalépett medrébe.

Látványos volt a színvilág is: hibátlanul kék a folyó és az égbolt, a sivatagi fennsík kezdetét jelző távoli sziklák a halvány szalmasárgától a mély karmazsinvörösig megszámlálhatatlan árnyalatban pompáztak, a völgy növénytakarója pedig a zöld minden elképzelhető árnyalatát képviselte. Az évnek ebben a szakában - vagyis az évszakok járását tekintve tél derekán - az áradás már visszahúzódott, és buján fodrozódó táblákban csírázott a vetés, amely kalászba szökkenve érik majd meg a tavasszal esedékes aratáshoz. Caesar úgy képzelte, errefelé nem nőnek fák; meglepődve tapasztalta hát, hogy egész ligetek, sőt néha kisebb erdők tárulnak fel előtte: gyümölcstermő perszea, a szikomorfának egy

144helyi változata, galagonya, tölgy, fügefa; s megállapíthatta, hányféle változata van

a pálmafának a híres datolyapálmán kívül.Nagyjából ott, ahol Alsó-Egyiptom déli fele átolvadt Felső-Egyiptom északi

felébe, a Nílus egy északnak, a Moerisz-tó felé tartó mellékága hozta létre a gazdag Ta-sze-vidéket, ahol évente kétszer takaríthatták be a búzát és az árpát. Valamelyik korai Ptolemaiosz a tótól kiindulva széles csatornát ásatott a Nílus felé, miáltal a víz áramlása folyamatos lett. Az egyiptomi országrészhez tartozó Nílus ezermérföldes pályája mentén mindenütt öntöztek; Kleopátra elmagyarázta, hogy az öntözésnek hála a völgy népe még az áradás elmaradása esetén sem lát szükséget. Az éhínséget Alexandria okozza, ahol hárommillió embert kell jóllakatni - többet, mint a Nílus egész folyása mentén.

A sziklák és a sivatagi fennsík közösen viselték a Vörös Föld nevet, míg a völgyet, a maga sötét, soha ki nem száradó talajáról, Fekete Földnek emlegették.

Mindkét parton számtalan templom állt, amelyek ugyanazon nagyszabású terv szerint épültek. A tömör pülónok sorát a kapu fölött fejgerendák kötötték össze; beljebb, a falak és az udvarok után, újabb pülónok és kapuk következtek. A rendszer

az elmaradhatatlan szentek szentjéhez vezetett; a szűk helyiségbe mesterségesen vezették be a fényt, hogy a hangulat minél titokzatosabb legyen. Itt állították fel valamelyik állatfejű egyiptomi isten szobrát, vagy esetleg egyik-másik jeles fáraóét, többnyire II. Ramszeszét, a nagy építtetőét. A templomok homlokzatát is nemegyszer díszítette fáraószobor, a pülónokon pedig különféle, kos-, oroszlán-, emberfejű szfinxek sorakoztak. Minden templomot embereket, növényeket vagy állatokat ábrázoló, kétdimenziós, sokszínű képek borítottak; az egyiptomiak sokat adtak a színpompára.

- A legtöbb Ptolemaiosznak szívügye volt, hogy templomokat építtessen, javíttasson vagy tökéletesítsen - magyarázta Kleopátra, miközben Abüdosz csodálatos labirintusában barangoltak. -Még apám, Aulétész is nagy építtető volt - hiszen annyira sóvárgott a fáraói címre! És képzeld csak: amikor a perzsa Kambüszész ötszáz évvel ezelőtt lerohanta Egyiptomot, szentségtörőnek nyilvánította a templomokat meg a piramis-sírokat, és megcsonkította vagy éppen leromboltatta őket. így hát sok munka maradt ránk,

145Ptolemaioszokra; az eredeti egyiptomiak óta mi vagyunk az elsők, akiknek ez az

ügy igazán fontos. Én például már lerakattam egy új Hathor-templom alapjait, de azt szeretném, ha majd a fiunkkal együtt fejeznénk be. Ő lesz Egyiptom egész történetében a legnagyobb templomépítő.

- Nem értem, hogy egy ilyen erősen hellenizált dinasztia miért építkezett a régi egyiptomiak modorában... Még a görög írás helyett is hieroglifákat használtatok.

- Valószínűleg azért, mert a legtöbbünk fáraó volt, de emellett a papjaink is ragaszkodnak a régi időkhöz. Közülük kerülnek ki az építészek, a szobrászok, a festők - néha még Alexandriában is. De várj csak, amíg meglátod a philai Iszisz-templomot! Ott majd felfedezhetsz némi hellenisztikus nyomokat. Szerintem ezért is számít a legszebb templomegyüttesnek egész Egyiptomban.

A folyóban csak úgy nyüzsgött a hal, többek között a csőrösszájú hal nevű ezer font súlyú szörny, amelynek görög nevét, az oxü-rinkhoszt, egy város is viselte. Az itt élők frissen is, füstölve is fogyasztották a halat, mondhatni, hús gyanánt. Volt bőven sügér, ponty, pisztráng is, és Caesar ámulatára a vízben delfinek is fic-kándoztak-hancúroztak, már-már lenéző könnyedséggel kerülgetve a krokodilokat.

Sok állatot kiáltottak ki szentnek; volt, amelyiket csak egyes városokban, másokat általánosan tiszteltek. Amikor Caesar meglátta Szukhiszt, a szent óriáskrokodilt, amelyre az őt gondozó papok mézes süteményt, sült húst és édes bort tukmáltak, valóságos nevetőroham fogta el. A harminc láb hosszú állatnak olyannyira elege volt a táplálkozásból, hogy mindenáron meg akart szökni papjai elől, de mindhiába: azok szétfeszítették a száját, és csak tömték-tömték az eleséget a nyöszörgő, sóhajtozó bestiába. Megtekinthette Caesar a Bukhisz bikát és az Apisz bikát is, anyaállataikkal együtt, valamint a templomegyütteseket, ahol a maguk kiskirályéletét élték. A szent bikákat csakúgy, mint az anyaállatokat, valamint az íbiszeket és a macskákat haláluk után mumifikálták, majd hatalmas föld alatti alagutakban és kamrákban helyezték őket örök nyugalomra. Caesarnak mint idegennek furcsán elszorult a szíve a macskák és íbiszek láttán, ahogy borostyán-

146színű kis csomagokként, papírszárazon, mereven, mozdulatlanul százezrével

hevertek egymás mellett, míg szellemük a Holtak birodalmában bolyongott.Mialatt a nílusi Philopatór Felső-Egyiptom legdélibb vidékeihez közeledett,

Caesar eltűnődött: tulajdonképpen nem csoda, hogy ez a nép félig emberi, félig állati vonásokkal ruházta fel a maga isteneit. Hiszen a Nílus külön, önálló világ, ahol az állatok tökéletesen beleolvadnak az emberi élet ciklusaiba. A krokodil, a víziló és a

sakál félelmetes állat. A krokodil lesben áll, hogy elkaphasson egy-egy elővigyázatlan halászt, kutyát vagy gyereket; a partra zötyögő víziló felfalja vagy letiporja az ehető növényeket; a sakál a házakba besurranva kisgyermekeket és macskákat lop. Ez az oka, hogy Szobek, Taueret és Anubisz rosszindulatú istenek. Ezzel szemben viszont Basztet, a macska patkánnyal és egérrel táplálkozik, Hórusz, a sólyom ugyanezért hasznos, Thoth, az íbisz a kártékony rovarokat fogyasztja, Hathor, a tehén húst, tejet és munkát szolgáltat, Hnum, a kos birkákat nemz, amelyek húst, tejet és gyapjút adnak. A maguk szűk völgyében összezsúfolódott egyiptomiak, akik csak a foly ójukban bizakodhatnak, nem véletlenül képzelik el isteneiket ebben a félig emberi, félig állati formában. Ez a nép felismerte, hogy az ember is állat. Amon-Ré, a nap az év minden egyes napján kisüt, és míg a mi szemünkben a hold az esőt, a női ciklust vagy a változékony kedélyt jelöli, az ő felfogásuk szerint csupán egyik eleme Nutnak - az éjszakai égboltnak, amely a földet megteremtette. Mi, rómaiak isteneinkben olyan erőket látunk, amelyek ösvényekkel kötnek össze két különböző világot; az ő elképzelésük merőben más. Az egyiptomiak napban, égben, folyóban, emberben és állatban gondolkodnak. Kozmológiájuk kivet magából mindent, ami elvont.

A hely, ahol a Nílus elhagyja végtelen vörös szurdokát, hogy Egyiptom folyójává váljék, lenyűgöző látványt nyújtott. Kleopátra azt mondta, hogy a szikkadt Núbiában, ahol hatalmas sziklafalak között hömpölyög, egyáltalán nem veszik hasznát.

-A Nílus két mellékágat fogad magába Aithiopiában, ahol ugyancsak élvezik a folyó jótéteményeit - magyarázta. - Ez a két ág szívja fel a nyári esőket, és ezek áradnak ki, míg a Nílus maga

147elhalad Merőé és a szembriták száműzött királynői mellett. Egykor ők uralkodtak

Egyiptom fölött, és olyan kövérek, hogy járni sem bírnak. Valahol Merőén jócskán túl egész évben esik; ezek az esők táplálják a Nílust, ezért van az, hogy télen sem szárad ki.

Elephantine szigetén, a kis katarakta mellett megszemlélték az első neilométrészt, majd felhajóztak magáig az első kataraktáig, a bömbölő fehér vízesések és szakadékok világába. Innen még délebbre vitt az útjuk Szüéné kútjaihoz, ahol az év leghosszabb napján a déli nap egyenesen a kutakba süt, és odalenn a mélyben megpillantja saját tükörképét.

- Igen, tudom, én is engedelmesen átrágtam magam Eratosz-thenészen - mondta Caesar. - Itt, Szüénénél a nap megszakítja északnak tartó útját, és ismét délnek fordul. Eratoszthenész trópusokról beszélt, merthogy ez itt a fordulópont. Ha jól emlékszem, a geometriáéit és a trigonometriáért is Egyiptomot tette felelőssé. Hozzám hasonló kislegények nemzedékei küszködtek tanítóikkal és Eukleidésszel, csak mert az áradás évente lemossa az egyiptomi mezsgyekövek feliratát, és ezért kellett az egyiptomiaknak feltalálniuk a földmérést.

- De arról se feledkezz el - nevetett a matematikában jól képzett Kleopátra -, hogy az egészet azok a minden lében kanál görögök foglalták írásba!

A hajóút folyamán Caesar nemcsak Egyiptomot fedezhette fel magának, hanem Kleopátrát is. A Mare Nostrum vagy akár a parthusok világában sehol uralkodó nem részesült olyan feltétlen imádatban, mint amilyen a fáraót övezte. Ez az imádat nem a fáraójogállásának szólt, és nem is a rettegés önkéntelen folyománya volt, hanem úgyszólván magától értetődően fakadt fel az emberekből. A nép seregestül özönlött a folyópartra, hogy virágot dobáljon a tovasikló bárka felé, és közben arcra borult, ritmikusan hajlongott az uralkodó előtt, mindegyre a nevét harsogva. A fáraó isteni jelenléte önmagában is áldásszámba ment, és az idei áradásra nem lehetett panasz.

Kleopátra, valahányszor tehette, emelvényt állíttatott fel a fedélzeten, hogy a magasból kellő ünnepélyességgel fogadja alattvalói hódolatát; ilyenkor úgy

helyezkedett el, hogy domború hasa148minél jobban érvényesüljön. A városokhoz érve rendre megjelent, fején Felső-

Egyiptom fehér koronájával; ilyen alkalmakkor a bárka köré nádfonatú kenuk, kis agyagcsónakok, bőrből készült halászhajócskák gyűltek, és a fedélzetet térdmagasságig ellepték a virágok. Kleopátra ugyan már terhessége harmadik harmadában járt, és korántsem volt olyan friss és viruló, mint a második harmadban, ám ilyenkor leküzdötte minden gyengeségét, és egyedül a fáraó méltóságát tartotta szem előtt.

Habár minduntalan félbeszakították őket, mégis sokat beszélgettek, ám ebben Caesar több örömét lelte, mint Kleopátra; a férfi életének épp azokról a vonatkozásairól hallgatott, amelyek a királynőt a legjobban izgatták, és ez a tartózkodás mérhetetlenül ingerelte Kleopátrát. Szeretett volna minden részletet megtudni Serviliához fűződő kapcsolatáról (igaz, ezeket a részleteket a fél világ találgatta!), kíváncsi volt sokéves házasságára egy olyan asszonnyal, akivel jóformán együtt sem élt, érdekelték mindazok a nők, akiket Caesar csak azért csábított el, hogy felszarvazza politikai ellenfeleit, s akiket aztán részvétlenül elhagyott. 0, mennyi titok, hány izgalmas kaland! Caesar azonban e tárgyban hallgatásba burkolózott, ugyanakkor véget nem érően oktatta kedvesét az uralkodás művészetére, jogi vonatkozásoktól a hadviselésig, vagy érdekfeszítően mesélt a gall druidákról, a tolosai tavi templomokról és az ott tárolt aranykincsről, melyet egy bizonyos Ser-vilius Caepio hajdanában ellopott, vagy többtucatnyi különböző nép szokásairól és hagyományairól. Érződött, hogy élvezettel mesél - csak személyes természetű kérdések ne kerüljenek szóba. Ha Kleopátra a magánügyeit kezdte firtatni, begombolkozott.

Kleopátra, tulajdonképpen érthető módon, a visszaútra tartogatta Ptah templomegyüttesének meglátogatását. Caesar a bárkából már látta a piramisokat, most azonban, Kha'em kíséretében, lóháton indult a helyszínre. Az elnehezült Kleopátra ezúttal nem akart vele tartani.

- A perzsa Kambüszész először a külső, csiszolt kőfalakat akarta lebontani - magyarázta Kha'em -, de aztán elunta ezt a lassú és aprólékos munkát, és romboló dühét a templomok ellen fordította. A legtöbbje ezért olyan őseredeti módon egyszerű.

149- Egy dolog sehogy sem fér a fejembe, Kha'em - jegyezte meg tűnődve Caesar. -

Nem értem, hogy eleven emberek, még ha istenek voltak is, miért fordítottak annyi időt és munkát egy olyan építményre, amelynek életükben semmi hasznát nem vehették.

Kha'em mindentudóan elmosolyodott.- Nos - felelte -, ne feledd, hogy Hufu és a többiek maguk soha nem dolgoztak;

legfeljebb ha néha ellátogattak az építkezés helyszínére, hogy lássák, hol tart a munka. Az építők pedig kivételes szakértelemmel dolgoztak. Hufu mer-jében körülbelül kétmillió nagy kő található, de a munka zömét az áradás idején végezték el, amikor a földeken senki sem dolgozhatott, és a bárkák a rámpák aljáig szállíthatták a kőtömböket. A vetés és az aratás idejére a nagyobb munkálatokat lényegében felfüggesztették. A csiszolt külső burkolat mészkőből van, de valamikor a mer-ek tetejét arany borította - ezt sajnos az idegen dinasztiák lelopták. Ugyanekkor fosztották ki a belső sírokat is, így hát a kincseknek mára nyomuk veszett.

- Akkor a mai fáraó kincseit hol tárolják?- Valóban érdekel?- Nagyon is - felelte Caesar, majd némi habozás után így folytatta: - Világosan kell

látnod, Kha'em, hogy én nem fosztogatni jöttem Egyiptomba. Az ország javai a fiamra

szállnak majd - vagy a lányomra, ha ügy hozza a sors. - Felhúzta a vállát. - Elkedvetlenít a gondolat, hogy a fiam egykor talán a lányomat veszi nőül - a rómaiak irtóznak a vérfertőzéstől. Habár különös: a katonáimat nem annyira a vérfertőzés háborítja fel, mint inkább a sok állatfejű egyiptomi isten.

- Te azonban elfogadod ezeket a mi állatisteneinket - látom a szemeden. - Kha'em megfordította szamarát. - És most lássuk a kincstárat.

Ptah fél négyzetmérföldes templomövezetének nagy részét II. Ramszesz építtette. Az odáig vezető hosszú sugárutat pompás kosfejű szfinxek szegélyezték, míg a nyugati pülónsor mentén a fáraót ábrázoló, hatalmas, gondosan színezett szobrok sorakoztak.

A kincstár bejáratát, mint Caesar rögtön megállapította, előzetes ismeretek nélkül soha senki meg nem találta volna. Kha'em folyosók és átjárók egész során át kalauzolta el egy belső helyiségig,

150ahol kísérteties megvilágításban helyezkedtek el a memphiszi hármas

életnagyságú, festett szobrai. Középen maga a teremtő Ptah állt; borotvált fejéhez valódi sapka tapadt, finoman megmunkált aranyszövetből. Lábától a nyakáig múmiához való pólyába volt csavarva, csak a két keze meredt ki a szalagokból; így tartotta botját, amelyen lépcsőzetes mintájú oszlop, egy jókora bronz ankh - hurokkal megfejelt T alakú tárgy - és görbe jogar csüngött. Jobbján állt felesége, Szekhmet, akinek szép formájú női teste, de nemesz-sörényű oroszlánfeje volt, a sörény fölött Ré korongjával és az ureusz-kobrával. Ptahtól balra fiuk, Nefertem, a Két Hölgy őre és a Lótusz Ura volt látható, mint fiatal férfi, akinek magas kék lótuszkoronáját kétfelől fehér strucctoll bokréta egészítette ki. Kha'em leráncigálta Ptah botjáról a jogarral összekötött anlch-ot, a súlyos tárgyat Caesar felé nyújtotta, majd megfordult, és elindult vissza, a külső pülónok felé. Útközben azonban, a folyosó egy jellegtelen pontján megállt, letérdelt, és mindkét kezével lenyomott egy alacsonyan elhelyezkedő névgyűrűt, azaz kartust, amely éppen annyira ugrott előre, hogy Kha'em elemelhette a faltól. Ezután visszavette Caesartól az ankh-ot, és tompa végét a szabaddá vált falrészbe illesztette.

- Sokáig tartott, míg ezt kieszeltük - magyarázta, közben ide-oda mozgatva az ankhot; a jogar görbületével tekintélyes nyomást fejthetett ki. - A sírrablók az összes fogást ismerik - hogyan tudnánk túljárni az eszükön? Végül megállapodtunk a helyszín csalafinta megválasztásában és egy igen egyszerű műszaki megoldásban. Ha számba veszed valamennyi folyosót, sok-sok sing hosz-szúságú utat kapsz; és ez itt csak egy folyosó a sok közül. -Kha'em felnyögött az erőlködéstől, és hangját egyszer csak fülsértő csikorgás nyomta el. - Minden fal mentén Nagy Ramszesz története bontakozik ki, és a hieroglifák meg a festmények között elszórva ott vannak nagyszámú fiának a névgyűrűi is. A kövezet pedig - hisz láthatod - semmiben nem üt el a többi folyosóétól.

Caesar álmélkodva kereste szemével a zaj forrását, és épp jókor fedezte fel: a padló közepe táján az egyik gránitlap lassan kiemelkedett a többi közül.

- Segíts, kérlek - mondta Kha'em, és elengedte az ankh-ot, amely továbbra is ott maradt a fal aljából kimeredve.

151Caesar letérdelt, és kiemelte helyéről a gránitlapot, majd lenézett az alatta tátongó

sötétségbe. A padló sajátos mintája lehetővé tette, hogy a középső lap körül közös erővel további kisebb lapokat is kiemeljenek; ezek csak két oldaluknál fogva voltak rögzítve, a másik kettőt semmi nem tartotta. Miután eltávolították őket, a hézag akkora lett, hogy nagyméretű tárgyakat is át lehetett volna csúsztatni rajta.

- Segíts, kérlek - szólt ismét Kha'em, és megragadott egy nagyjából öt láb

hosszúságú bronzrudat; ennek kiöblösödő felső végébe illeszkedett eddig a középső kőlap.

Miután a bronzrudat fáradságosan kicsavarták helyéről, immár semmi sem gátolta a leereszkedést. Kha'em ügyesen tekergőzve az üregbe bújt, majd némi tapogatózás után két fáklyát mutatott fel. Amikor kimászott, így szólt:

- Most elmegyünk a szent tűzhöz, és meggyújtjuk őket. A pincékben ugyanis nincs semmilyen fényforrás.

- És van elég levegő, hogy táplálja a lángot? - kérdezte Caesar, miközben elindultak a szentek szentje felé. A parányi helyiséget, ahol a tűz égett, Ramszesz ülő szobra díszítette.

- Ameddig a kőlapok nincsenek a helyükön, addig szellőzés is van; persze túl mélyre nem hatolhatunk. Ha kincseket akarnánk felhozni, akkor más papok is itt lennének velem, és fújtatót állítanánk be, hogy cserélődjék a levegő.

Kezükben a lomhán égő fáklyákkal leereszkedtek a Ptah szentélye alatt tátongó mélységbe. Lépcsősor vezetett egy előszobába, amelyből alagutak egész labirintusa ágazott szét; ezekből kis kamrák nyíltak, egyesekben aranytárgyakat, a szivárvány minden színében pompázó, különböző nagyságú drágakövekkel és igazgyöngyökkel megrakott ládákat tároltak, mások illatoztak a fa-kéregtől, fűszerektől, tömjénféléktől, ismét másokban laserpici-um-ot, szilfiumot és balzsamokat őriztek; és voltak olyan szobák is, amelyeket elefántagyarakkal, porfírral, alabástrommal, hegyi kristállyal, malachittal, lápisz lazulival raktak meg. Külön helyiségek szolgáltak az ébenfa és a citrusfa tárolására, és újabbakban halmozódtak az aranyérmék s az arany-ezüst ötvözetek. Szobrok és festmények, egyszóval Caesar ízlése szerinti műalkotások azonban sehol sem voltak.

152Kóválygó fejjel tért vissza a hétköznapi világba. Ezekben a pincékben akkora

vagyon gyülemlett fel, hogy hozzájuk képest még Nagy Mithridatész hetven kincses erődje is eltörpült. Igaza volt Marcus Crassusnak, amikor azt hajtogatta: nekünk, nyugatiaknak fogalmunk sincs róla, mennyi kincset halmoznak fel a Keleten élők - mi ugyanis önmagáért semmilyen vagyontárgyat nem értékelünk. Önmagában a kincs semmit se ér; hiszen ezért is hever annyi idelenn, a mélyben. Ha mindez az enyém volna, a fémeket bizony beolvasztatnám, az ékszerek árából pedig a gazdaság fellendülését fedezném; míg Marcus Crassus mellét kidüllesztve, dudorászva sétált volna idelenn, csak hogy a szemét legeltesse a kincseken. Alighanem az egész gyűjtemény alapja egy kis suty-tyómban megtakarított pénzmag volt, és abból hizlalták szörnyeteggé, amelyet ilyen párját ritkító furfanggal kell őrizni.

Amikor visszaértek a folyosóra, először is a maga öt láb mélyen lévő alapjához csavarták a bronzrudat, és kikapcsolták a kioldó-szerkezetet, amely a középső kőlapot a magasba lőtte, majd visz-szahelyezték a környező lapokat, és a középsőt is a helyére illesztették, úgy, hogy ismét egy szinten legyen a padlóval. Caesar alaposan megnézte magának a kőburkolatot, de akárhogy erőltette a szemét, nem fedezte fel az üreg bejáratát, és amikor kísérletképpen dobbantott egyet, akkor sem hallott kongó hangot; a lapok ugyanis négyhüvelyknyi vastagok voltak.

Amikor Kha'em visszaakasztotta Ptah botjára az ankhot meg a jogart, Caesar megjegyezte:

- Ha valaki nagyon figyelmesen venné szemügyre a névgyűrűt, észrevenné, hogy babráltak vele.

- Holnap már nem - felelte nagy nyugalommal a pap. - Addigra átfestik, sőt még a patináját is helyreállítják, hogy pontosan olyan legyen, mint a többi száz hasonló.

Egyszer, még zsenge ifjú korában Caesart kalózok fogták el, és mert bíztak benne, hogy a maguk titkos lükiai öblére senki rá nem talál, megengedték, hogy foglyuk a

fedélzeten maradjon. Ő azonban túljárt az eszükön: megszámlálta az öblöket, és miután váltságdíj ellenében elengedték, visszament értük. Hasonló módszert alkalmazott most, a kincstár esetében is: megszámlálta a kartusokat Ptah szentélye és a falból kipattantott példány között. És

153mialatt követte Kha'emet a szabad ég alá, arra gondolt: minden azon múlik, hogy

az ember be van-e avatva valamilyen titokba. A kincsekre éhes rablónak az egész templomot szét kellene szednie - neki azonban mód adatott egy egyszerű számtani művelet elvégzésére. Holott esze ágában sincs megdézsmálni azokat a kincseket, amelyek egy szép napon úgyis a fiára szállnak; csupán arról volt szó, hogy a gondolkodó ember mindig szívesen tornáztatja az agyát.

5Május végén már ismét Alexandriában voltak, ahol biztató kép fogadta őket: a

romokat mindenhonnan eltakarították, és gombamód szöktek a magasba az új házak. A pergamoni Mithridatész feleségével, Berenikével és Laodiké nevű lányával együtt átköltözött egy kényelmes palotába, Rufrius pedig azzal volt elfoglalva, hogy a város keleti részében, a hippodrom versenypályája mellett téli szállást építtessen katonáinak; okosabbnak találta, ha a zsidók és a metoikoszok szomszédságában telepíti le őket. Caesar bőkezűen osztogatta a tanácsokat és intelmeket. - Soha ne garasoskodj, Kleopátra! Pénzedet a nép élelmezésére fordítsd, és soha ne hárítsd át a költségeket a szegényekre! Mit gondolsz, Rómának miért van oly kevés baja a proletárjaival? Ne kérj belépti díjat a kocsiversenyeken, és törd a fejed olyan ingyenes látványosságokon, amelyek az agorán megrendezhetők. Hozass görög színtársulatokat, hadd tűzzék műsorukra Arisztophanészi, Menandroszt, egyszóval a derűsebb kedélyű szerzőket - a köznép nem kedveli a tragédiát, mert az életében is van belőle épp elég. Akkor örülnek, ha nevethetnek, és egy délutánra megfeledkezhetnek gondjaikról. Építtess a mostaninál sokkal több közkutat, és jó néhány tisztességes fürdőt. Rómában a fürdőbeli lubickolás fél sesterciust kóstál, és az emberek nemcsak tisztábbak, hanem vidámabbak is lesznek tőle. Nyaranta ne hagyd, hogy azok a nyomorult madarak a fejetekre nőjenek! Fogadj fel embereket - nőket is - az utcák felmosására, és ahol megfelelő a

154csatornázás, szereltess fel rendes nyilvános latrinákat. Mivel Alexandriára és egész

Egyiptomra szörnyűséges bürokrácia nehezedik, rendezz népszámlálást, írasd össze a nincsteleneket csakúgy, mint az előkelőségeket, és utána készíttess gabonajegyzéket, amelynek alapján a szegények havi egy médimnosz búzára és egy adag árpára jogosultak - hadd főzzenek egy kis sört is maguknak. A bevételedet ne hagyd megpenészedni, hanem oszd szét; ha csak kuporgatod, tönkremegy a gazdaság. Alexandria szerencsére megjuhászodott; a te dolgod, hogy ne essen vissza korábbi állapotába.

így magyarázott Caesar reggeltől napestig. Kifejtette, milyen törvényeket, rendeleteket és szabályozásokat kell meghozni, előírta, milyen legyen a nyilvános rovancsolás. Egyiptom bankjai ugyan a fáraó tulajdonában vannak, de itt is közbeékelődik a kárhozatos bürokrácia; tehát e téren is sürgős reformokra van szükség.

- Fordíts többet az oktatásra, biztasd a paidagogoszokat, hogy köztereken, piacokon alapítsanak iskolát, és támogasd őket anyagilag, hogy minél több gyermek tanulhasson. Szükséged van könyvelőkre és írnokokra is; és a további könyvszállítmányokat vitesd egyenesen a múzeumba! A köztisztviselők mind hajlamosak ellustulni; ellenőriztesd az egész társaságot hatékonyabban, és ne kecsegtesd őket életre szóló kinevezéssel.

Kleopátra kötelességtudóan figyelt, bár némiképp úgy érezte magát, mint egy rongybaba, amelyik bólogat, ha megrázzák. Terhessége nyolcadik hónapjában járt, és egyre nehezebben vonszolta magát; ügyelnie kellett, hogy mindig legyen a közelben éjjeliedény, és tűrnie, hogy míg Caesar a fejébe sulykolja mondanivalóját, Caesar fia a hasát nyüstölje. Kleopátra azonban mindent elviselt volna, kivéve a veszélyesen közeledő búcsút - a gondolatot, hogy ezentúl Caesar nélkül kell élnie.

Végül, június nonae-jával, eljött az utolsó éjszakájuk. Hajnalban Caesar a hatodik legio háromezer-kétszáz embere és a germán lovasság élén nekivág a Szüriába vezető ezermérföldes út első szakaszának.

Kleopátra mindent elkövetett, hogy ez az utolsó éjszaka minél kellemesebb legyen. Bár érezte, hogy Caesar a maga módján

155szereti őt, tudta immár, hogy a férfi szívében Rómát semmilyen nő nem pótolhatja,

és a tizedik vagy a hatodik legio mindig fon-tosabb lesz neki a szerelemnél. Az is igaz, hogy a katonáival sokkal többet csinált végig, és a közös vállalkozások emléke minden idegrostját áthatja. No de én is szívesen meghalnék érte, úgy bizony! Apa helyett apám volt, férjem, akit magam választottam; ő életemben az eszményi férfi. Ki más jöhetne a nyomába? Még Nagy Sándor sem, aki ugyan vakmerő hódító volt, de nem érdekelték sem a jó kormányzás részletei, sem a szegények korgó gyomra. Babülón nem vonzza Caesart, és soha nem fogadná el Rómáért cserébe Alexandriát. Ó, bárcsak ne így lenne! Ha ő mellettem állna, nem Róma, hanem Egyiptom lenne a világ ura.

A csókolózás, a becézés megengedett volt, szeretkezésről azonban szó sem lehetett; habár a Caesar-szabású fegyelmezett férfinak nem szegi kedvét egy kis lemondás. Úgy imádom, amikor simogat, olyan ritmikusan, olyan erős kézzel - pedig hát milyen sima a tenyere. Ha majd elment, azt a szép kezét akkor is látom majd magam előtt. A fia szakasztott a mása lesz.

- Ázsia után Róma következik? - kérdezte.- Igen, de csak rövid időre. Még Provincia Africában is vár rám egy hadjárat; a

republikánusokat egyszer s mindenkorra el kell taposnom. - Felsóhajtott. - Ó, bárcsak Magnus élne még! Minden másképp alakulhatott volna...

Kleopátra ismét megmutatta, hogy olykor bámulatosan tisztánlátó.- Ez tévedés, Caesar. Ha Magnus életben marad, és ti ketten egyezségre juttok,

akkor sem változott volna semmi. Túl sokan vannak az olyanok, akik soha nem hajtanának térdet előtted.

Caesar egy pillanatig hallgatott, aztán elnevette magát.- Igazad van, szerelmem, de még milyen igazad. Cato mozgatja őket.- Előbb-utóbb végleg megtelepedsz Rómában.- Valamikor talán. De még a parthusokkal is van elintéznivalóm. Crassus sasait

mielőbb vissza kell szereznem.-De hát muszáj, hogy viszontlássalak! Nem lehet másként! Eddig úgy képzeltem,

hogy mihelyt a republikánusokat legyőzöd,156megállapodsz Rómában, és ott fogsz uralkodni. Akkor én is Rómába utazhatnék,

hogy együtt legyünk. Caesar fél könyékre támaszkodott, úgy nézett le rá.- Ó, Kleopátra, hát sosem okulsz? Először is te nem jöhetsz Rómába; uralkodó

nem maradhat el hónapokra az országától. Másodszor pedig neked az a kötelességed, hogy kormányozz.

- Te is uralkodó vagy - berzenkedett Kleopátra -, mégis évekre elmaradsz.-Én nem vagyok uralkodó! Rómának consulai, praetorai és más magistratusai

vannak; a dictatori hatalom csak átmeneti megoldás. Mihelyt dictatorként Rómát

talpra állítottam, lemondok - ahogy Sulla is tette. A törvények nem jogosítanak fel uralkodásra. Ha nem így volna, nem is hagytam volna el Rómát. Ahogy te sem távozhatsz Egyiptomból.

Kleopátra a férfi karjába kapaszkodott.- Jaj, ne veszekedjünk az utolsó éjszakánkon! - kiáltotta.De magában titkon azt gondolta: fáraó vagyok, földi isten, bármit megtehetek,

amit akarok, engem nem köt semmiféle kényszer. Itt van mellettem Mithridatész bácsi és négy római legio. így hát győzd csak le a republikánusokat, Caesar - mihelyt letelepszel Rómában, utánad megyek.

Még hogy te nem uralkodnál Róma fölött?De még mennyire hogy uralkodni fogsz!

IICATO HADÁNAK NAGY MENETELÉSEKr. e. 48 sextilisétől (augusztusától) Kr. e. 47 májusáig

fc*iftdW"MARCUS PORCIUS CATO1Catónak és Cicerónak Labienus vitte meg Nagy Pompeius pharszaloszi

vereségének hírét; olyan sebesen nyargalt, hogy már a csata után három nappal elérte Makedonia adriai partját. Ekkorra a tizedik ló is kidőlt alóla. Bár egyedül volt, és még mindig dísztelen, szigorúan célszerű hadi öltözékét viselte, a tábor kapuőrsége első pillantásra is felismerte ezt a sötét bőrű, idegenszerű jövevényt. Pompeius lovassági parancsnokát minden közkatona ismerte és rettegte.

Amikor megtudta, hogy Cato a maga fővezéri szállásán tartózkodik, Labienus lesiklott az elcsigázott állat hátáról, és elindult a Via Principálison az éles tengeri szélben kifeszülő skarlátvörös zászló irányába. Jobb meggyőződése ellenére is reménykedett, hátha Catót egyedül találja. Úgy érezte, ebben a helyzetben nehezen viselné el Cicero színészkedő pózait.

Persze hasztalan reménykedett. Odabenn volt a Nagy Ügyvéd is; páratlanul választékos, pontosan megszerkesztett latin mondatai úgy hatoltak át az ajtónyíláson, mintha nem a savanyú, szép szavakkal meg nem indítható Catónak, hanem egy egész esküdtszéknek szónokolna. Labienus, alighogy belépett, máris látta a vezér arcán, hogy fogytán a türelme.

Váratlan betoppanásától Cato is, Cicero is összerezzent, majd szóra nyitotta száját, de Labienus arckifejezése mindkettőjüket elnémította.

-Egy órájába sem telt, hogy eldöngessen minket - mondta kurtán a jövevény, rögtön célba véve a boros kancsót. Szomjúsá-gában egy hajtásra lehörpintette a serleg tartalmát, majd fintort vágott, és megborzongott. - Mi az oka, Cato, hogy véletlenül sem tartanál valamilyen tisztességes bort?

A jajveszékelés, a szörnyülködő krákogás, az izgatott kéztördelés Cicero szerepköréhez tartozott.

- De hiszen ez borzalmas, ez valami rettenetes! - óbégatott, és már csorgott is arcán a könny. - Mit keresek én itt? Egyáltalán minek keveredtem bele ebbe az egész iszonyatos, balvégzetű vállalkozásba? Igazság szerint ha nem is Rómában, de legalább Itáliában kellett volna maradnom; ott még hasznomat is vehették

16!volna, míg itt csak kolonc vagyok! - És ez egy darabig még így folytatódott. Nem

létezett ismert módszer a szó e locsifecsi művészének elnémítására.Cato viszont hosszú ideig csak némán álldogált, és úgy érezte, mintha állkapcsa

lassan megdermedne. Megtörtént, ami képtelenségnek tetszett: Caesar győzött. De hát lehetséges ez? Hogyan maradhat alul az a fél, amelyiknek igaza van?

Labienust egyikük viselkedése sem lepte meg; ismerte őket, a kelleténél is jobban, és a szükségesnél is jobban viszolygott tőlük. Minthogy Cicerót emberszámba sem vette, Catóra, Caesar számtalan ellensége közül a legmakacsabbra összpontosította figyelmét. Ez az ember nyilvánvalóan álmában sem képzelte volna, hogy az ő táborát - a republikánusokat, ahogy magukat nevezték - valaha legyőzheti egy olyan ellenfél, aki Róma íratlan alkotmányának minden sarkalatos tételét megsértette, és szentségtörő módon saját országa ellen támadt. Most aztán olyan volt, mint a bika, ha főbe kólintja az áldozati kalapács. Térdre roskadt, anélkül hogy tudta volna, mi történik vele.

- Szóval egy óra alatt elbánt velünk? - kérdezte végül.- Úgy van. Megvert, jóllehet az embere kevesebb volt, tartalékok nem álltak

rendelkezésére, és csak ezer lovast vethetett be. Nem tudok fontos ütközetről, amely ilyen rövid ideig tartott volna. És hogy a teljes nevét is tudjátok: ez volt a pharszaloszi csata.

Es ennél többet Pharszaloszról nem szedtek ki belőlem, fogadkozott magában Labienus. Hosszúhajú-Galliában a hősi korszak első évétől az utolsóig ott vezérkedtem Caesar oldalán, és biztosra vettem, hogy meg tudnám verni. Meggyőződésem volt, hogy nélkülem már az első hódításáig sem jutott volna el. De Pharsza-losznál bebizonyosodott, hogy csak azért látott el feladatokkal, mert tudta, hogy a magamfajta ügyes beosztottban nem kell majd csalódnia. A stratégiát mindig magának tartotta fenn; bennünket, Treboniust, Decimus Brutust, Fabiust és a többieket csak arra szánt, hogy stratégiai akaratának taktikai eszközei legyünk.

Útközben, valahol a Rubico és Pharszalosz között mindezt szem elől vesztettem, így aztán, amikor hatezer lovasomat Caesar mindössze ezer germánja ellen vezényeltem, azt képzeltem, már meg

162is nyertem a csatát. Azt a csatát, amelyet magam készítettem elő, mert a nagy

Pompeius Magnust úgy elnyűtte a vezéri sátrában dúló civakodás, hogy önsajnálaton kívül egyéb nem telt tőle. Én csatára vágytam, mint ahogy csatára vágytak az ő tablinum-gene-rálisai is, csak az egy Pompeius Magnus vágyott ehelyett a fa-biusi hadviselésre: éheztesd ki az ellenséget, fáraszd, gyötörd, csak össze ne csapj vele. Nos, mint kiderült: neki volt igaza, s mi tévedtünk.

Hány szabályos ütközetben harcolt eddig Caesar, legtöbbször a szó legszorosabb értelmében, pajzzsal és karddal, katonái első vonalában? Legalább ötvenben. Nincs, amit ő meg ne ért, nincs, amit ő ki ne próbált volna. Amit én úgy érek el, hogy félelmet - nem, rettegést gerjesztek az embereimben, azt ő eléri azzal, hogy megszeretteti magát, mígnem a katonái jobban ragaszkodnak hozzá, mint az életükhöz.

A benne felhullámzó keserűség hatására Labienus akkorát csapott a majdnem üres boros kancsóra, hogy az nagy csörömpöléssel a földre repült.

- Mi az, a jó bor mind Thesszáliában maradt? - kérdezte. -Egyetlen iható korty sincs ebben az egész átokverte zugban?

Cato hirtelen feléledt.-Nem tudom, és nem is érdekel! - vakkantotta. - Ha nektárt akarsz vedelni,

Labienus, máshová menj! - Majd széles mozdulattal a még egyre bohóckodó Cicero felé intve hozzátette: - És vidd magaddal őt is!

Azzal, szavai hatását meg sem várva, Cato kisétált a sátorból, és elindult a petrai magaslat tetejére vezető tekervényes csapás felé.

Nem hónapok, legföljebb napok teltek el azóta... Mennyi is? Tízennyolc... Igen, csak tizennyolc napja, hogy Pompeius Magnus új, keletebbre fekvő helyszín, Thesszália felé indult hatalmas seregünk élén. Az én jelenlétemre nem tartott igényt -talán azt hiszi, nem tudom, mennyire ingerlik bíráló szavaim? így helyettem inkább az én drága Marcus Favoniusomat vitte magával, engem pedig itt hagyott Dürrhakhionban, hogy ápoljam a sebesülteket.

163Marcus Favonius, én legkedvesebb barátom - vajon hová lettél? Ha élne, Titus

Labienusszal együtt ő is visszatért volna hozzám.Labienus! Minden hentesek közül a legvéresebb kezű, római bőrbe bújt barbár,

akinek kéjes gyönyört szerzett, ha megkínozhatta római honfitársait, csak azért, mert történetesen nem Pom-peius, hanem Caesar oldalán harcoltak. Es Pompeius, aki mérhetetlen hübriszében Magnusnak hívatta magát, még csak jelképesen sem tiltakozott, amikor Labienus kínzásnak vetette alá Caesar kilencedik légiójának hétszáz fogoly katonáját - csupa olyan embert, akiket Labienus jól ismert még a Hosszúhajú-Galliából. Ez itt a lényeg, ezért kellett elveszítenünk a sorsdöntő pharszaloszi csatát. Az ügy jó volt, de hitvány emberek küzdöttek a nevében.

Pompeius Magnus többé nem Nagy Pompeius már, és a mi szeretett köztársaságunkat végveszély fenyegeti. És egy órába sem tellett, hogy idáig jussunk.

A petrai magaslat tetejéről gyönyörű kilátás nyílt. A puhán párás ég, a híg napfény alatt borvörösen sötétlett a tenger, távolabb buján zöldellő dombok törtek Kandavia meredek csúcsai felé, s idelátszottak a kis Dürrakhion égetett agyagházai és a szárazföld felé ívelő erős fahídja. Micsoda békességes, derűs látvány... Még a felperzselt senki földjén túl sorakozó, tornyokkal megtűzdelt zord erődök sokmérföldes láncolata is úgy illeszkedett a tájba, mintha időtlen idők óta itt állnának; pedig ezek emlékeztetnek a több hónapos titáni ostromra, amely azzal ért véget, hogy Caesar egyetlen éjszaka alatt hirtelen eltűnt, Pompeius pedig nagy dőrén győztesnek képzelte magát.

Ott állt Cato a petrai csúcson, és kitekintett dél felé. Ebben az irányban, száz mérfölddel arrébb, található Korküra szigete, és rajta Gnaeus Pompeius hatalmas tengeri bázisa, hajók százaival, tengerészek, evezősök, harcosok ezreivel. Milyen különös, hogy Pompeius Magnus idősebb fia a tengeri hadviselésnek lett a szakértője...

A szél belekapdosott Cato bőrtunicájának és ruhaujjának merev csíkjaiba, lobogó tincsekre szedte szét hosszú, már őszülő barna haját, szakállát a melléhez tapasztotta. Másfél éve hagyta el Itáliát, és azóta sem nem borotválkozott, sem hajat nem vágatott.

164így gyászolta a málladozó mos maiorum-ot, Róma életének örök és örök időkre

mozdíthatatlan rendjét, amelyet az utóbbi száz év folyamán mégis szüntelen koptattak a politikai demagógok és a hadvezérek, mígnem romboló munkájukat betetőzte egy bizonyos Gaius Julius Caesar, mind közül a legkártékonyabb ellenség.

Ó, mennyire gyűlölöm! Gyűlöltem már akkor is, amikor zsenge korom miatt még be sem léphettem a senatusba - gyűlöltem a modoráért, anyájasságáért, a szépségéért, csakúgy, mint gáncsol-hatatlanul előkelő patriciusi származásáért; gyűlöltem aranyszájú szónoklatai, mesteri törvényjavaslatai miatt; gyűlöltem, amiért módszeresen felszarvazta politikai ellenfeleit, és amiért páratlan művésze volt a hadviselésnek; és gyűlöltem, mert szemérmetlenül megvetette a mos maiorum-ot, és lángelméje volt a rombolásnak. Milyen szenvedélyesen küzdöttünk ellene a Forumon és a sena-tusban, mi, akik magunkat bonus-oknak, jó embereknek neveztük: Catulus, Ahenobarbus, Metellus Scipio, Bibulus és én. Ca-tulus és Bibulus halott - és hol van most Ahenobarbus, hol Metellus Scipio, az a reménytelen barom? Hát csak én

maradtam meg a bonus-ok közül?Amikor hirtelen eleredt a tengerpart e szakaszára oly jellemző eső, Cato visszatért

a vezéri szállásra, de ott nem talált mást, csak Sztatülloszt és Athénodórosz Kordüliónt - két olyan barátot, akinek, mint mindig, most is tiszta szívből megörült.

Emberemlékezet óta - az időpont már kimosódott a köztudatból - ők ketten voltak Cato házi filozófusai; a társaságukért kaptak tőle szállást és ellátást, sőt még fizetséget is. Igaz, Cato vendégszeretetét legföljebb két ilyen rokon szellemű sztoikus bölcselő viselhette el egy napnál tovább, lévén, hogy a halhatatlan Cato Censoriusnak e dédunokája különösen büszke volt egyszerű életvitelére, amelyet a többiek pusztán fukarságára vezettek vissza; igaz, Catót ez a vélemény a legkevésbé sem dúlta fel - érzéketlen volt a bírálatra, csakúgy, mint a világ elismerésére. Másfelől Cato életviteléhez nemcsak a sztoicizmus, de a bor is szervesen hozzátartozott, és míg a bor, amelyet ő és két házi filozófusa fogyasztott, olcsó és rossz ízű volt, legalább korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre; és ha Cato egy-egy férfi rabszolgáért legföljebb

165ötezer sesterciust volt is hajlandó fizetni - nőket nem tűrt meg a házánál -, cserébe

viszont elmondhatta, hogy legalább annyi munkát csikar ki az illetőből, mintha ötvenszer annyit adott volna érte.

Mivel a rómaiak, egészen a nincstelenekig bezárólag, szerettek kényelmesen és kellemesen élni, Catót zord és puritán életmódja miatt rendhagyó különcként csodálták és becsülték, és mivel ezen erényeihez még elképesztő szívósság és megvesztegethetetlen tisztesség is társult, hovatovább mindenki hőst látott benne. Cato volt az az ember, aki legkínosabb kötelezettségeinek is szívvellélekkel tett eleget. Nyers, dallamtalan hangja, az obstrukciót mesterfokon művelő szónoki teljesítménye csakúgy, mint a Caesar megsemmisítésére irányuló vak elszántsága mind csak gazdagította legendáját. 0 volt az, akit nem lehetett megfélemlíteni; ahogy ő volt az, akit észérvekkel senki sem téríthetett jobb belátásra.

Sztatüllosznak és Athénodórosz Kordüliónnak persze álmában sem jutott volna eszébe, hogy vitatkozzon vele. Catót kevesen szerették; ők azonban e kisebbség élén álltak.

-Titus Labienus nálunk szállt meg? - kérdezte Cato, majd az asztalhoz lépett, és teletöltött egy serleget hígítatlan borral.

Sztatüllosz bágyadtan elmosolyodott.- Nem, nem, Labienus önkényesen Lentulus Crus régi szállását foglalta el, és a

szállásmestertől egy egész amphora kitűnő faler-numit zsarolt ki, hogy legyen mibe fojtania bánatát.

-Bánom is én, érezze jól magát, csak ne itt - mondta Cato, majd miután szolgája kifejtette a bőrholmiból, nagyot sóhajtva leült. - Gondolom, vereségünk híre elterjedt már?

- Ó, már táborszerte. - Athénodórosz Kordülión hályogos vén szeme könnybe lábadt. - Ó, Marcus Cato, hogyan élhetnénk olyan világban, amelyen Caesar türannoszként uralkodik?

- Még nem dőlt el, hogy ilyen világban kell-e élnünk. Ahhoz, hogy elkövetkezzék, először égessék el a holttestemet. - Cato jócskán meghúzta a serleget, majd kinyújtotta hosszú, izmos lábát. - És meggyőződésem, hogy Pharszalosz nem egy túlélője hasonlóképpen gondolkodik; Titus Labienus például egész biztosan. Ha Caesar még mindig olyan könyörületes hangulatban van

166is - őneki nem fog megbocsátani. Caesar, a kegyelmes szívű, Caesar, a kegyosztó -

mintha bizony a királyunk volna! A nép pedig torkaszakadtából zengi irgalmassága

dicséretét! Piha! Caesar csak egy újabb Sulla, a kezdetekig visszavezetett őseivel, a hétszáz éves királyi származásával. Sulla legalább azzal nem dicsekedett, hogy egyenesen Venustól és Marstól ered. Ha nem állítjuk meg, Caesar Róma királyává fogja koronáztatni magát. Az ősei mindig is megvoltak hozzá; de most a szükséges hatalmat is megszerezte. Csak éppen Sulla bűnei hiányoznak belőle, márpedig Sullát csak e bűnök tartották vissza attól, hogy feje köré ne tekerje a diadémát.

- Ha ez így van, áldozzunk az isteneknek, nehogy Pharszalosz maradjon az utolsó ütközetünk. - Sztatüllosz beszéd közben újabb kancsóból töltötte teli Cato serlegét. - Bárcsak többet tudnánk az eseményekről. Jó lenne hallani, ki halt meg, ki maradt életben, ki esett fogságba, ki menekült el...

Cato a szavába vágott.- Ez gyanúsan zamatos - jegyezte meg, homlokát ráncolva. Athénodórosz

Kordülión ijedten mentegetőzött.- Arra gondoltam, persze csak most, e miatt a szörnyű hír miatt, hogy kivételesen

nem sértené meggyőződésünket, ha mi is követnénk Labienus példáját.-Nincs olyan szörnyű hír, amely igazolná a szübarita élv-hajhászást - csattant fel

Cato.- Ezzel nem értek egyet - szólalt meg az ajtóból egy mézédes hang.- O, Marcus Cicero... - mondta tompán, kelletlen arccal Cato. A még egyre

sírdogáló Cicero úgy ült le, hogy Catót szemmeltarthassa, majd egy nagy, ropogósán tiszta zsebkendővel - a hozzá hasonló

törvényszéki géniuszok ezen elengedhetetlen kellékével - felitatta könnyeit, és készségesen elfogadta Sztatüllosztól a boros poharat.

- Mit sikerült kiszedned Titus Labienusból? - kérdezte Cato oly éles hangon, hogy Cicero összerezzent. - Hol vannak a többiek? Ki esett el Pharszalosznál?

- Csak Ahenobarbus - felelte a kérdezett.167Ahenobarbus! Az unokafivér, a sógor, a fáradhatatlan bonus-társ... Soha többé

nem látom azt az elszánt ábrázatát. Hogy gyalázta magát kopaszságáért, abban a meggyőződésben, hogy valahányszor valamilyen papi beosztásra pályázott, a fénylő koponyája hangolta ellene a választókat...

Cicero közben tovább fecsegett.- Pompeius Magnus és a többiek szinte bizonyosan megmenekültek. Labienus

szerint összeomlások idején ez gyakran előfordul. Ha egy csatát a végső döntésig vívnak, sok a haláleset, csakhogy a mi hadseregünk úgyszólván magától roppant össze. Mihelyt Caesar ostromdárdákkal fegyverezte fel tartalék gyalogosco-horsait, Labienus lovasrohama megfeneklett, és ezzel a csatának egyik percről a másikra vége szakadt. Pompeius elhagyta a harcmezőt, a többi vezér követte, a katonák pedig vagy eldobták fegyvereiket és kegyelemért könyörögtek, vagy szertefutottak.

- És mi van a fiaddal? - kérdezte kötelességszerűen Cato.- Ugy hallom, nagyszerűen állta a sarat, de sértetlen - felelte Cicero leplezetlen

örömmel.- És Quintus fivéred meg az ő fia?Cicero kellemes arcát harag és bosszúság torzította el.- Egyikük sem volt ott Pharszalosznál. Quintus öcsém mindig azt hajtogatta, hogy

ő ugyan nem fog küzdeni Caesarért, de ahhoz, hogy ellene fogjon fegyvert, túlságosan tiszteli. - Vállat vont. - Ez a legrosszabb a polgárháborúban. Megosztja a családokat.

- Marcus Favoniusról semmi hír? - kérdezte Cato, kellően kemény hangon.- Semmi.Cato morgott valamit, majd úgy tűnt, ejti a kérdést.- És most mitévők leszünk? - kérdezte meglehetős pátosszal Cicero.

- Ha szigorúan vesszük, Cicero, ez rajtad múlik - mondta Cato. - Te vagy itt az egyetlen consularis. Én csak a praetorságig vittem, consul nem voltam. Ezért te vagy a rangidős.

- Szamárság! - kiáltotta Cicero. - Pompeius téged állított az élre, nem engem. A vezéri szálláson rajtad kívül senki sem maradt.

168- Az én megbízatásom egyszeri volt és korlátozott érvényű. A törvény úgy

rendelkezik, hogy a cselekvést érintő döntéseket a rangidős személynek kell meghoznia.

- Nos, én ezt a leghatározottabban megtagadom!A szép szürke szempár figyelmesen vizsgálta Cicero rettegve berzenkedő arcát.

Miért van az, hogy a végén mindig a türelmes birka, a riadt kisegér kerekedik felül benne? Cato felsóhajtott.

- Hát jó. Ez esetben majd döntök én. De csak azzal a feltétellel, hogy ha Róma senatusa és népe felelősségre von, te jótállsz minden tettemért.

- Miféle senatus? - kérdezte keserűn Cicero. - Caesar római bábjaira gondolsz, vagy azokra a százakra, akik most fejvesztve menekülnek Pharszaloszból?

- Róma igaz republikánus kormányára gondolok, amely valahol majd egybegyűlik, és konokul szembeszegül Caesar uralkodói becsvágyával.

- Látom, te sosem adod fel...- Amíg csak élet van bennem - soha.- Ezt magamról is elmondhatom, Cato - csak én más utat választok. Nem vagyok

katona; nincs hozzá tehetségem. Arra készülök, hogy hazatérek Itáliába, és polgári tiltakozó mozgalmat szervezek Caesar ellen.

Cato felugrott helyéről; a keze ökölbe szorult.- Meg ne merd tenni! - harsogta. - Aki visszatér Itáliába, meghunyászkodik Caesar

előtt!- Pax, pax - sipogta Cicero. - Visszavonom! De hát akkor mitévők legyünk?- Mi mást tehetnénk, mint hogy összecsomagolunk, és elszállítjuk a sebesülteket

Korkürára! Vannak hajóink, de ha késlekedünk, Dürrakhion lakói még felgyújtják őket. Aztán, ha majd kikötöttünk Gnaeus Pompeius szigetén, megtudjuk, mi hír a többiek felől, és akkor megállapodhatunk végső úti célunkról.

Cicero felhördült.- Nyolcezer sebesült, és hozzá még a felszerelések, a készletek? Hol van nekünk

ennyi hajónk?Cato hangjába némi gúny vegyült.169- Ha Gaius Caesar háromszáz viharvert, szivárgó hajóra felzsúfolhatott húszezer

katonát, ötezer főnyi rabszolgát és nem harcoló személyzetet, valamint az öszvéreit, a szekereit, a fegyvereit és a tüzérségi gépeit, és eljuthatott Britanniából Galliába, akkor nem látom be, hogy e rakomány negyede miért ne férne el száz tisztességes, megbízható szállítóhajón, és miért ne érne célba ezeken a nyugodalmas vizeken.

- Ó, hát persze, Cato! Hogy neked milyen igazad van! - Cicero feltápászkodott, és remegő kézzel nyújtotta serlegét Sztatüllosz felé. - Akkor megyek én is csomagolni. Mikorra tervezed az indulást?

- Holnaputánra.Korküra, legalábbis a sziget tengerparti része Cato egy régebbi látogatása óta

alaposan megváltozott. Az emlékezetében még idilli volt a táj, az Adriai-tenger valóságos gyöngyszeme, dimbes-dombos, buján zöldellő vidék, álmatag, áttetszően tiszta vizű öblökkel.

Pompeius egymást váltó tengernagyai, akiknek sora Gnaeus Pompeiusszal

tetőzött, valósággal átgyúrták ezt a kis paradicsomot. Az öblökben most szállítóhajók vagy harci gályák horgonyoztak, a csendes kis falvak a peremükön épült táborok nyüzsgő, forgalmas kiszolgáló állomásaivá váltak, a valaha kristályvizű tengerben emberi és állati ürülék úszott, és a víz áthatóbban bűzlött, mint az egyiptomi Péluszion mocsaras lapály a. A szenny el-áradását csak fokozta, hogy Gnaeus Pompeius a keskeny tengerszorosban építette ki legfőbb bázisát, arra hivatkozva, hogy innen támadhatja a legelőnyösebben Caesar Brundisiumból Makedoniá-ba tartó csapat- és élelmiszer-szállítmányait. A szorosban keringő áramlatok azonban nem sodorták magukkal a szennyet, amely ennek híján leülepedett és felgyűlt.

Cato mintha észre sem vette volna a bűzt, Cicero azonban szüntelenül sápítozott miatta, és zsebkendőjét elzöldült arcára borította. Végül aztán egy dombtetőn álló, roskadozó villában sáncolta el magát, amelynek kellemes gyümölcsösében sétálgatva és a fákról friss gyümölcsöt szedegetve időnként megfeledkezhetett emésztő honvágyáról. Itália földjéből kiszakítva Cicero legföljebb csak árnyéka lehetett önmagának.

170Cicero öccsének, Quintusnak és unokaöccsének, Quintus Juniornak hirtelen

felbukkanása csak tovább rontott Cicero helyzetén. Apa és fia, miután egyik fél oldalán sem akarózott harcolniuk, bekóborolta egész Görögországot és Makedoniát, majd Nagy Pompeius pharszaloszi vereségéről értesülve Dürrhakhionba indultak, Cicero látására, a tábort azonban már üresen találták. A környéken lődörögve jutott fülükbe a szóbeszéd, miszerint a republikánusok Korkürába hajóztak - így hát nekik is ez lett úti céljuk.

- Most már legalább tudod, miért nem szövetkeztem Pompeius Magnusszal, azzal a mindenki által túlbecsült sültbolonddal -vágta Cicero szemébe az öcs. - Arra se jó, hogy megkösse Caesar cipőfűzőjét.

- Mivé lesz a világ, ha az államügyek a csatatéren dőlnek eljajdult fel Cicero. - Hosszabb távon ez nem is maradhat így. Caesarnak előbb-utóbb vissza kell térnie Rómába, hogy ismét magához ragadja a kormányzást - de akkorra én is odaérek, és kihúzom a talajt a lába alól.

- Gerrae, Marcus bácsi! - horkant fel az ifjabb Quintus. - Hiszen mihelyt Itáliába merészkedsz, lecsuknak!

- Lám, öcsém, ez az, amiben tévedsz - torkolta le fölényes gőggel Cicero. - Történetesen levelet kaptam Publius Dolabellától, amelyben könyörög, hogy térjek már haza! Azt mondja, nagy szükség van rám; Caesar azt szeretné, ha minél több magamfajta nagy tekintélyű consularis ülne a senatusban. Ragaszkodik hozzá, hogy épkézláb ellenzéke legyen.

- Milyen kellemes, ha valaki fél lábbal itt, fél lábbal ott van - jegyezte meg gúnyosan az idősebb Quintus. - És hogy éppen Caesar egyik első számú talpnyalója a vőd! Bár amint hallom, szegény Tullia elég hitvány férjet nyert benne!

- Eggyel több ok a hazamenetelre...- És énvelem mi lesz, Marcus? Nem igazság, hogy te, aki nyíltan szembefordultál

Caesarral, most büntetlenül, sőt megdicsőülve térhess haza! A fiam és én még csak szembe sem szálltunk vele, mégis mindenki azt hiszi, ott voltunk Pharszalosznál. Most aztán járulhatunk Caesar elé bűnbocsánalért. Na és megélni vajon miből fogunk?

171Cicero érezte, hogy elvörösödik.- Ez már a te dolgod, Quintus - felelte közönyt mímelve.- Cacat! Milliókkal tartozol nekem, Marcus, milliókkal! Mint ahogy milliókkal

vagy adósa Caesarnak is! - Rikácsolva folytatta: - Hát csak izzadj ki magadból

valamennyit, különben gigától kötésig felmetszem a pocakod!Mivel nem viselt sem kardot, sem tőrt, ez nem volt több üres fenyegetőzésnél, de

az eszmecsere rányomta bélyegét egész találkozásukra, és Cicero még elveszettebbnek érezte magát, mint eddig. így is rengeteget aggódott Tullia lányáért, és fortyogott magában házisárkány felesége, Terentia lelketlensége miatt. Az asszonynak megvolt a maga önálló vagyona, melyet nem óhajtott megosztani a költekező Ciceróval, viszont annál nagyobb szakértelemmel gyarapított: ravaszul tologatta birtokán a mezsgyeköveket, és az adózást elkerülendő a legtermékenyebb földeket szent ligetekké nyilváníttatta. Cicero oly régóta vágott már jó képet e törvénytelen mesterkedésekhez, hogy hovatovább természetesnek vette őket. Azt viszont, ahogy ez a hárpia a szegény Tulliával bánt, még ő sem bocsáthatta meg. A fiatalasszonynak minden oka megvolt rá, hogy panaszkodjék férjére, Publius Cornelius Dolabellára - de az anyja süketnek tettette magát. Ha Cicero nem olyan biztos benne, hogy Terentia szívét legföljebb egy sikeres üzleti húzás dobogtathatja meg, azt hihette volna, hogy az anyós az, aki szerelmes Dolabellába. Képes rá, hogy annak a himpellérnek fogja a pártját saját hús-vér magzatával szemben! Tullia meg - ó, kislánykám, ó, én édesem! - egyfolytában gyengélkedik, amióta elvetélte gyermekét...

Mind e sérelmeket azonban Dolabellához írott leveleiben Cicero mégsem merte megpendíteni; Dolabellára ugyanis szüksége volt.

Szeptember közepén (bár az évszakok járását nézve ekkoriban kezdődött meg a nyár) Korküra főadmirálisa szűk körű tanácskozást hívott össze a szállására.

A harminckettedik életévéhez közeledő Gnaeus Pompeius feltűnően hasonlított legendás hírű apjára, bár aranyló haja valamivel sötétebb árnyalatú volt, szeme inkább szürke, mint kék, orra pedig - ellentétben Nagy Pompeius annyit becsmérelt pisze

172orrával - inkább római szabású. A vezérkedés természetes eleme volt; mivel apja

szervezőtehetségét is örökölte, biztos kézzel irányított akár tucatnyi flottát is, a hozzájuk tartozó sokezres személyi állománnyal együtt. Hiányzott viszont belőle Nagy Pompeius fennhéjázó önteltsége csakúgy, mint örökös kisebbrendűségi érzése. Anyja, Mucia Tertia előkelő arisztokrata lány volt, hírneves ősök leszármazottja, így fiát meg sem legyintették azok a sötét gondolatok, amelyek szegény Magnust a maga obskúrus picenu-mi eredete miatt annyira megviselték.

A meghívottak mindössze heten voltak: Cato, a három Cicero, Titus Labienus, valamint Lucius Afranius és Marcus Petreius.

Afranius és Petreius sok-sok éven át volt Nagy Pompeius alvezére, még a két Hispániát is kormányozták a nevében, mígnem az elmúlt év során Caesar ki nem akolbólította őket. Hajuk már őszbe csavarodott, mégis mindkettő ízig-vérig vir militans volt; vén katonákba különben sem üt bele a ménkő. Éppen idejében értek Dürrhakhionba, hogy a sereget még ott találják, természetes volt hát, hogy csatlakozzanak útra kész bajtársaikhoz. Különösen örvendtek az ugyancsak Picenumba való Labienus látásának.

Afraniusék friss híreket is hoztak, olyanokat, amelyek Catót valósággal felvillanyozták, bár Cicerót elkedvetlenítették. Mint kiderült, a Caesarral szembeni ellenállás a római Provincia Afri-cában, egy republikánus érzelmű kormányzó alatt szerveződik majd újjá. Juba, a szomszédos Numidia királya bevallottan a republikánusok pártján áll, így hát Pharszalosz túlélői most mind Provincia Africába tartanak, annyi katonával, amennyit csak ösz-sze tudnak gyűjteni.

Cicero csupa keserűség volt. Hát most battyogjon el ő is Provincia Africába, amikor minden idegszálával hazakívánkozik? Csüggedten helyezkedett el öccse és unokaöccse között, és fakó hangon szólította meg Gnaeus Pompeiust:

- És mi hír atyádról?

- A Mare Nostrum keleti partjának majd félszáz városába írtam már - hangzott a higgadt válasz -, de eddig még semmit sem hallottam róla. Hamarosan újból próbálkozom majd. Kaptam egy jelentést, miszerint rövid látogatást tett Leszboszon, hogy üdvözölje mostohaanyámat és Sextus öcsémet, de ha ez igaz, akkor

173a Leszboszra címzett levelem elkerülte. Cornelia Metelláról és Sextusról sincs

hírem.- Neked mi most a szándékod, Gnaeus Pompeius? - kérdezte ekkor Labienus;

öntudatlan, immár gépiessé vált torz vicsorgása leleplezte sárga lapátfogait.Cato pedig, aki még nem szólalt meg, a két férfit szemügyre véve azt gondolta: no

lám, milyen érdekes! Pompeius fia éppúgy viszolyog ettől a vadembertől, mint én.-Amíg a Kutya-csillag meg nem hozza az ez évi szeleket, vagyis legalább még egy

hónapig itt maradok - felelte Gnaeus Pompeius. - Azután pedig flottáimat és embereimet áttelepítem Szicíliába, Melitébe, Gaudoszba vagy a Vulcaniae-szigetekre -majd elválik. A fő, hogy megvethessem a lábam, és megnehezíthessem Caesar számára Itália és Róma élelmezését. Ha Itáliát és Rómát kiéhezteti a gabonahiány, Caesar annyival is keservesebben érvényesítheti majd az akaratát.

- Kitűnő! - kurjantotta Labienus, és elégedetten dőlt hátra a székén. - Én meg Afraniusszal és Petreiusszal Afrikába indulok -mégpedig már holnap.

Gnaeus Pompeius felhúzta szemöldökét.-Hajót, azt adhatok nektek, Labienus, de mire ez a sietség? Maradj még, akkor

Cato felgyógyult sebesültjeit is magaddal viheted. Van elegendő szállítóhajóm.- Más a szándékom -jelentette ki Labienus, azzal odabólintott Afraniusnak és

Petreiusnak, és már fel is állt. - A tőled kapott hajóval először Küthérába és Krétára megyek, és körülnézek odamenekült katonák után. Ha ilyeneket szép számmal találok, lefoglalok még egynéhány hajót, és ha kell, erőszakkal szerzek hozzájuk legénységet is - habár evezni a katonák is tudnak. Te meg amid van, tartogasd inkább Szicíliára.

A következő pillanatban már hűlt helye volt. Afranius és Pet-reius úgy cammogott utána, mint két jóindulatú, idősecske juhászkutya.

- Hát ennyit Labienusról - sziszegte a foga közt Cicero. - Nem állíthatom, hogy hiányozni fog.

Nekem sem, tette hozzá magában Cato, de nem mondta ki; inkább ő is Gnaeus Pompeiushoz fordult.

174- És mi legyen a nyolcezer emberrel, akit Dürrhakhionból magammal hoztam?

Legalább ezren közülük akár máris indulhatnának Afrikába, de a többieknek még lábadozniuk kell. Mind tovább akarnak harcolni, de ha egyszer te is útra készülsz, itt nem hagyhatom őket.

-Nos, én úgy látom, a mi újdonsült nagy emberünket jobban izgatja Kis-Ázsia, mint az Adria vidéke. - Gnaeus Pompeius megvetőn biggyesztette el ajkát. - Vagy még nem hallottátok? Ilionban csókdossa a földet, őse, Aeneas tiszteletére! Elengedi a trójaiak adóját, és Hektor sírja után kutat! - Hirtelen elvigyorodott. - Nem mintha sokáig üdülhetett volna. Ma jelentette egy futár, hogy Pharnakész király leereszkedett Kimmeriából, hogy lerohanja Pontoszt.

Quintus Cicero felnevetett.- Szóval a jó édespapa nyomdokaiba lép? No és Caesar? Megindult már ellene?- Nem, Caesar továbbra is délnek tart. Calvinusra, arra az áruló ebre hárult, hogy

megfékezze Nagy Mithridatész fiát. O, ezek a keleti királyok! Annyi fejük van, mint a hidrának. Vágd le az egyiket, máris két újabb hajt ki a csonkból. így hát szerintem Pharnakész is a jól bevált módon akar hadakozni, vagyis egész Anatoliából hadszínteret csinál.

- Caesarnak tehát épp elég dolga lesz a Mare Nostrum keleti végében - szűrte le Cato roppant elégedetten. - Nekünk pedig bőven jut rá időnk, hogy Provincia Africában ismét erőre kapjunk.

- Hát azt felfogtad-e, Cato - kérdezte Gnaeus Pompeius -, hogy Labienus orvul meg akar előzni? Persze nemcsak téged, hanem apámat is, és mindenki mást, aki az afrikai parancsnokságra jogot formálhatna. Máskülönben miért lenne oly sürgős neki, hogy odaérjen? - Jobb öklével a bal tenyerébe csapott, és idegesen felsóhajtott. - Ó, bárcsak tudnám, hol jár az apám! Ismerem őt, Cato; tudom, mennyire hajlik rá, hogy elhagyja magát.

- Előkerül majd, sose félj - mondta Cato, majd tőle szokatlan nyíltszívűséggel előredőlt, hogy megszorítsa a tengernagy izmos karját. - Ami engem illet, semmi kedvem elfoglalni a parancsnoki sátort. - Fejével élénken intett Cicero felé. - Az én feljebb-

175valóm ott ül, Gnaeus Pompeius. Marcus Cicero consularis, tehát az ő

alárendeltjeként megyek Afrikába.Cicero felháborodott vinnyogást hallatott, majd felpattant a helyéről.- Nem és nem és nem! Már megmondtam, hogy erről hallani sem akarok! Menj,

ahová akarsz, Cato és tégy, ami tetszik -nevezd ki parancsnoknak valamelyik talpnyaló filozófusodat, ültess a sátorba egy páviánt vagy, mit bánom én, azt a festett rimát, aki nem tágít mellőled, de engem hagyj békén. Én már határoztam. Hazamegyek.

Erre aztán a hórihorgas Cato teljes hosszában kihúzta magát - még legalább oly tekintélyes orra is nagyobbnak tűnt -, és úgy nézett le Ciceróra, mint valami különösen kártékony rovarra.

- Ahogy az mind rangodból, mind tulajdon szélkelep locsogásodból kitűnik, te, Marcus Tullius Cicero, mindenekelőtt a köztársaságnak vagy a szolgája. Hogy mit akarnál tenni, az egy dolog; és egészen más, amit tenni fogsz. Amióta élsz, a nagy uri-zálás közben még soha nem teljesítetted a kötelességed - kivált ha a helyzet azt parancsolta volna, hogy kardot ragadj! Igazi Forumpatkány vagy, aki cselekvés helyett csak szájalni tudsz!

Cicero felhördült; arcán vörös foltok ütöttek ki.-Velem merészelsz így beszélni, Marcus Porcius Cato, te szemforgató, álszent,

fafejű szörnyeteg? Velem? Te sodortál minket ebbe a mostani helyzetbe és senki más! Te hajszoltad bele Pompeius Magnust a polgárháborúba! Amikor átnyújtottam neki Caesar teljességgel ésszerű, teljességgel méltányos békeajánlatát, te csaptál olyan őrjöngést, hogy szegény embert halálra rémítetted! Addig bömböltél, visítoztál, ordibáltál, amíg Magnus úgy nem remegett, mint a kocsonya - és alázatosabban, megtörtebben csúszkált a lábad előtt, mint Lucullus, amikor Caesart kérlelte! Tudd meg, Cato: nem Caesar tehet a polgárháborúról - mindaz, ami történt, a te bűnöd, egyedül a tiéd!

Ekkorra már Gnaeus Pompeius is felugrott székéről.- Mire célozgatsz itt, Cicero, te Samnium legsötétebb zugából szalajtott, családfa

nélküli senki? - üvöltötte sápadtan a dühtől. - Hogy az én apám remegett, mint a kocsonya? Hogy Nagy

176Pompeius alázatosan csúszkált Cato lába előtt? Vond vissza azonnal, vagy az

öklömmel verem ki a rothadó fogaidat!-Eszem ágában nincs, hogy bármit visszaszívjak! - harsogta magánkívül Cicero. -

Én ott voltam! Láttam, hogy így történt! Az apád, Gnaeus Pompeius, elkényeztetett öreg gyerek, aki csak azért játszott el a Caesar elleni polgárháború gondolatával, hogy

legyezgesse a hiúságát. O volt az, aki el sem tudta képzelni, hogy Caesar egyetlen nyomorult légióval át merjen kelni a Rubicon, mert nem hitte el, hogy egyáltalán létezik ekkora bátorság; mint ahogy soha semmiben nem hitt a saját legendáján kívül. Mindig is tudtuk, Magnus fia, mikor csírázott ki ez a legenda: akkor, amikor kizsarolta Sullától a parancsnokhelyettesi megbízatást - de most már azt is tudjuk, mikor omlott össze: ezelőtt egy hónappal, Pharszalosznál! Bárhogy fáj is kimondanom, Magnus fia, de tessék: legyen szó háborúról vagy politikáról, az apád arra se méltó, hogy Caesar csizmáját kifényesítse!

A kábulat, amely Gnaeus Pompeiust megbénította, hirtelen eloszlott: a tengernagy elbődült, majd Cicero torkának ugrott.

A két Quintus meg sem mozdult: ámulatukban azt is eltűrték volna, ha Gnaeus Pompeius megfojtja a család zsarnokát. Helyettük Cato vetette magát Nagy Pompeius vérig sértett fia elé, és megragadta mindkét csuklóját. A dulakodás nem tartott sokáig: Cato könnyedén lefogta, majd a háta mögé csavarta Gnaeus Pompeius karját.

-Elég legyen ebből! - süvöltötte dühtől lángoló szemmel. -Menj vissza a hajóidhoz, Gnaeus Pompeius, és velük foglalkozz. Te meg, Marcus Cicero, ha nem akarod többé szolgálni a köztársaságot, kotródj vissza Itáliába!

- Ügy van, takarodj! - hörögte Nagy Pompeius fia, és a székébe roskadt, hogy életet dörzsöljön elzsibbadt kezébe. Ó, istenek, ki hitte volna, hogy ebben a Catóban ennyi erő van? - Csomagolj be, a retyerutyáddal együtt, és soha többé ne lássam a képeteket! Holnap pirkadatkor egy dereglye fog várni, hogy Patrae-ba szállítson; onnan aztán visszasompolyoghattok Itáliába, vagy - bánom is én - leruccanhattok a Hadészba, hogy megsimogassátok Kerberosz valamelyik fejét! És most kifelé! Hordjátok el magatokat!

177Cicero, akinek két orcáján vörös foltok égtek, belekapaszkodott bal vállán átvetett

tógájának dús redőibe, és fejét felszegve, peckes léptekkel kivonult. Unokaöccse követte, az idősebb Quintus azonban lemaradt, és megállt az ajtóban.

- Lenézem a fütyköstöket - szólt vissza komor méltósággal. Ezen aztán Gnaeus Pompeius olyan pompásan szórakozott,

hogy fejét tenyerében dajkálva csak úgy rázkódott a nevetéstől.- Semmi okot nem látok a derűre - jelentette ki Cato, és körülnézett a boros

kancsók tájékán. Az elmúlt percekben volt mitől megszomjaznia.- Ezt nem csodálom - jegyezte meg Gnaeus Pompeius, amikor magához tért. - A

sztoikusoknak per definitionem semmi humorérzékük.- Ez igaz - ismerte el Cato, és leült, hogy gyengéden elbabusgasson egy kehelynyi

kitűnő szamoszi bort (Gnaeus Pompeius finnyás háztartásában nem járta kupa vagy csésze). - De hadd emlékeztesselek rá, Gnaeus Pompeius, hogy az én dolgomban és a sebesültek felől még nem állapodtunk meg.

- Szerinted a nyolcezerből hányan lesznek valaha harcképesek?- Legalább hétezren. Adhatsz annyi hajót, hogy az ezer legkülönbet négy nap alatt

Afrikába szállítsák?Gnaeus Pompeius ráncokba vonta homlokát.-Várd ki az ez évi szeleket, Cato: azok majd egyenesen az ottani provinciánkba

röpítenek. Ha korábban indulsz, ki tudja, miféle mókás fickó szabadul ki Aiólosz tarsolyából, te pedig kiszolgáltatod magad Auszter, Libonotosz, Zephürosz vagy valamelyik cimborájuk kénye-kedvének.

- Nem maradhatok. A lehető leghamarabb indulnom kell, azzal a kéréssel, hogy mielőtt magad is szedelőzködnél, küldd utánam a többieket is. Tudom, micsoda nagy jelentőségű munka vár rád, de nekem is megvan a magam feladata. Együtt kell tartanom azokat a hős katonákat, akiket apád rám bízott. Mert hidd el: hősök ők. Ezt

éppen a sebeik tanúsítják.- Hát ahogy kívánod - bólintott kis sóhajjal Gnaeus Pompeius. - A későbbi

csapatszállítmányaiddal azonban van egy kis baj; a hajókat vissza kell kapnom, mert nekem is kellenek. Bizony ha késnek az ez évi szelek, nem ígérhetem biztosra, hogy a fiúk eljut-

178nak Provincia Africába. - Vállat vont. - Ami azt illeti, ti is bárhová elsodródhattok.- Ez már legyen az én gondom - mondta szokásos makacs elszántságával Cato,

habár a hangja most nem csengett olyan magabiztosan.Négy nappal később megrakodva, indulásra készen állt ötven hajó abból a százból,

amelyen Cato Dürrhakhionból Korkürára hozta embereit, hadi felszereléseit és készleteit. Most ezerkétszáz, két cohorsba rendezett felgyógyult katona és kétszázötven főnyi nem harcoló személyzet szállt fel rájuk. A szállítmány további része kétszázötven málhás öszvérből, négyszázötven fogatos öszvérből, százhúsz szekérből, egy hónapra elegendő búzából, csicseriborsóból, szalonnából és olajból, valamint malomkövekből, kemencékből, szerszámokból, tartalék ruhaneműből és fegyverekből állt. Cato hajóján kapott helyet Gnaeus Pompeius búcsúajándéka: ezertalentumnyi ezüstérme.

- Vidd csak el, nekem még marad bőven - mondta kedélyesen Gnaeus Pompeius. - Rájuk van írva: sok szeretettel Caesartól. -Most egy halom egyenként összekötözött és lepecsételt kis papírtekercset adott át. - Ezek itt Dürrhakhionból jöttek utánad. Friss hazai hírek.

Cato enyhén remegő ujjakkal pörgette át a csomót, majd könnyű bőrvértjének karkivágásába dugta.

- Hát nem olvasod el őket?A szürke szempárba fátyolosan komor kifejezés költözött, a jellegzetesen ívelt száj

fájdalmasan megrándult.- Nem - jelentette ki Cato nyomatékosan és szinte harciasan. - Ráér később is.

Majd ha időm engedi.Bár a meglehetősen kezdetleges kikötőben a behajózás és az indulás későig

elhúzódott, Gnaeus Pompeius kitartott a faborítású kis mólón, amíg csak az utolsó hajók is bele nem vesztek a látóhatárba, és már csupán hajszál vékony árbocuk szúrta át rövid időre fekete fullánkként az opálosan fénylő kora esti égboltot. Ekkor megfordult, és visszabaktatott vezéri szállására.

Ezentúl ismét békésebb lesz az élet, gondolta; és mégis, Cato kétségkívül űrt hagyott maga után. Mennyire tisztelte Catót már

179serdülőkorától! A paidagogoszok, a rhétorok milyen buzgón világítottak rá a

senatus három legkiválóbb szónoka: Caesar, Cicero és Cato sajátos és egymástól oly eltérő stílusára! E nevek kísérték az ifjabb Pompeius felnőtté érését, és ő örök időkre megjegyezte őket. Apja, Róma első embere, soha nem számított jeles szónoknak, de annál jobban értette a módját, hogy akaratát keresztülvigye. Mára szétszóródtak valamennyien, de a Moirák szövőszékén a régi minták élnek tovább, a sok szál egymásba fonódik, mígnem Atroposz szívében feltámad a könyörület, és sorra elvágja őket...

Szállására érve már ott találta Lucius Scribonius Libót, és elfojtott egy futó sóhajtást. Hiszen derék ember ez; Bibulus halála után ő lett a főtengemagy, majd - ahogy illett -jó szívvel átadta helyét Nagy Pompeius fiának. Amúgy a Scriboniusok dicstelenebb ágának volt a sarja, és pályájának gyors felívelését egyedül annak köszönhette, hogy Gnaeus Pompeius éppen csak ránézett göd-röcskés állú, elragadóan szép lányára, és a maga unalmas Clau-diáját faképnél hagyva a válás után nyomban

feleségül vette. Nagy Pompeiust felháborította, sőt kétségbe ejtette a frigy, de hát ez jellemző volt a íaíá-ra, aki rögeszmésen csakis a legelőkelőbb arisztokrata családokba volt hajlandó benősülni, és két fiának is hasonló körből származó feleséget szánt. Nos hát, Sextus még túl fiatal a házassághoz, ő, Gnaeus pedig a családi béke kedvéért alkalmazkodott apjához - csakhogy aztán meglátta a tizenhét éves Seriboniát... Hiába, tűnődött most, apósát üdvözölve, Nagy Pompeius idősebbik fia, a szerelem a leggondosabb terveket is felboríthatja.

Együtt vacsoráztak, közben megvitatva a küszöbönálló szicíliai vállalkozást, valamint a Provincia Africában várható ellenállást, de kitértek Nagy Pompeius hollétének rejtélyére is.

- A mai futár szerint az a hír járja, hogy Cornelia Metellát és Sextust magával vitte Leszboszról, és most szigetről szigetre szökdécsel az Égei-tengeren.

Scribonius Libo már távozáshoz készülődött.- Akkor ideje, hogy újra írj neki -jegyezte meg.így hát távozása után Gnaeus Pompeius elszántan ült le tabli-numához, maga elé

húzott egy dupla ív Fannius-féle papírt, és a tintatartóba mártotta nádtollát.180Mi még élünk és virulunk, és továbbra is uraljuk a tengert. Kérve kérlek, szeretett

apám, szedj össze ahány hajót csak tudsz, és indulj el vagy hozzám, vagy Afrikába.Hamarosan azonban megtudta, milyen sorsra jutott apja az egyiptomi Péluszion

mocsaras lapályán, egy lusta agyú gyermek király és a palotájában kifőzött ármány jóvoltából.

Ó, de hiszen ez szinte természetes... Amilyen kegyetlenek és gátlástalanok ezek a keletiek, megölték, abban a hitben, hogy Caesarnak tesznek szolgálatot. Az bezzeg meg sem fordult a fejükben, hogy Caesar talán éppenséggel meg akarná kímélni ellenfelét. Ó, apám! De jobb is így. Most legalább nem tartozol hálával Caesarnak, amiért futni hagyott.

Gnaeus Pompeius nem akart férfiatlan színben mutatkozni alárendeltjei előtt; kivárta hát, amíg valamelyest megnyugszik, és ekkor további hatezer-ötszáz felgyógyult katonát indított útnak Afrikába. Előtte azonban áldozatot mutatott be a Lares Permari-ninek, Neptunusnak és Spesnek, így akarván kieszközölni, hogy Cato és emberei megtalálják egymást a Nílus deltája és Provincia Africa közötti kétezer mérföldes partszakasz valamely pontján. Utána pedig nekilátott a bonyolult feladatnak, hogy flottáit és embereit átköltöztesse valamelyik Szicília köriili támaszpontra.

2Cato elhatározta, hogy evezősöknek saját katonáit és a nem harcoló személyzet

tagjait fogja be; ha nem követel tőlük túl sokat, ez még hasznos edzés is lehet az effélelábadozóknak. Mivel Zephürosz szeszélyesen fújdogált nyugat felől, a vitorláknak nem vehették hasznát, de az időjárás máskülönben nyugodt volt, és az enyhe szellő fel sem borzolta a tengert. Akármilyen engesztelhetetlenül gyűlölte is Caesart Cato, azért elmélyedt a Hosszúhajú-Galliában vívott háborúhoz fűzött tömör, személytelen hangú caesari kommentárokban, és érzelmeit visszafogva igenis megszívlelte a bennük rejlő hasznos gyakorlati útmutatásokat. A tanulságok közül a legfontosabbnak azt tartotta, hogy a fővezér osztozott közkatonáival a nélkülözések és szen-

181védések elviselésében - ha gyalogolniuk kellett, gyalogolt ő is, velük együtt rágta,

ha kellett, a szörnyűséges marhahúscafatokat, a hosszú menetelések idején nem húzódott el gőgösen az embereitől, és a legreménytelenebb órákban is velük kuporgott az erődítmények mögött, vállalva a kockázatot, hogy valamennyien fogságba essenek, és nádfonatú ketrecekben égessék meg őket. Igaz, hogy Cato mind politikai, mind

ideológiai tekintetben tőkét is kovácsolt magának ezekből az írásokból, hiszen a lelkét emésztő szenvedélyek arra késztették, hogy Caesar minden cselekedetét kigúnyolja és elítélje - ez azonban nem gátolta meg abban, hogy tudata egy titkos rekeszében elraktározza a tanultakat.

Gyermekkorában sokat kínlódott a tanulással; mostohanővérével, Serviliával ellentétben ő még a hallottakat sem tudta megjegyezni, nemhogy Caesar legendás emlékezőtehetségével vetélkedhetett volna. Cato legföljebb magolni volt képes, miközben Servilia megvetőn csúfolódott vele, másik féltestvére pedig, az imádott Caepio féltő gonddal vette szárnyai alá. Cato, e folyvást háborgó, egymással is huzakodó árvák közül a legifjabb, csakis Caepiónak köszönhetően vészelte át rettenetes gyermekkorát. E Caepióról különben azt rebesgették, hogy nem apja fia, hanem szerelemgyerek, aki anyjának, Livia Drusának és későbbi férjének, Cato apjának házasságtörő viszonyából fogant, amit bizonyít igazi apjától, Porcius Catótól örökölt magassága, vörös haja és nagy, csőrszerűen görbülő orra is. Ha pedig ez igaz, akkor nem fél-, hanem édestestvére Catónak, hiába a reá szállt, büszke Ser-vilius Caepio név és a hatalmas vagyon, melyet e minőségében örökölt. Ez a vagyon a Rómától eltulajdonított tizenötezer aranytalentumon, a híres-nevezetes tolosai aranykincsen alapult.

Néha, ha nem hatott a bor, és az éjszaka daimónjai makacsul körüllebegték, Cato felidézte magában az estét, midőn Drusus bácsi ellenségeinek valamelyik bérence kicsiny, de annál gyilkosabb tőrt döfött a bácsi lágyékába, és addig forgatta, amíg nem okozott vele halálos belső sérülést. Amiből kitetszett, miféle életveszélyes bonyodalmak származhatnak politika és szerelem összekeveredéséből. Drusus csak nagy sokára beálló kínhalála, a szűnni nem akaró halálordítás, a nagy értékű mozaikpadlón keletkezett vértócsa látványa közös, soha nem feledhető élménye

182volt mind a hat gyereknek, az ötéves Caepio ölelésében megbúvó kétéves kis Cato

mégis teljes biztonságban érezte magát.Miután nevelője nagy nehezen beléverte a betűk ismeretét, Cato hamarosan

dédapja, Cato, a censor terjedelmes írásaiban találta meg a maga életbölcseletét, az érzelmek elfojtásának, a hajlít-hatatlan elveknek és a mértékletességnek rideg és könyörtelen etikáját. Caepiót, bár öccsének elnézte, hogy csatlakozott ehhez a tanhoz, csöppet sem vonzotta a dédapái örökség; Cato pedig, aki süket volt mások érzelmeire, sehogy sem értette, miért ítéli el Caepio azt a filozófiát, amely követőitől még az alkalmi kudarcok szerény kegyelmét is megtagadja.

A két testvér elválhatatlan volt, még a katonai kiképzésre is együtt jelentkeztek. Cato el sem tudta képzelni életét a bátyja nélkül, aki állhatatosan védte őt Servüia szüntelen gúnyolódása ellen; a mostohanővér főleg azért gyalázta, mert a nagy Cato Censorius második, egy rabszolga lányával kötött szégyenletes házasságának kései ivadéka volt. Servüia természetesen Caepio születésének titkát is ismerte, de mivel a fiú ennek ellenére a büszke Servilius nevet viselte, Catóra összpontosította minden rosszindulatát.

Caepiót magát soha nem érdekelte, ki az igazi apja, gondolta most Cato, miközben a hajó korlátjának dőlve figyelte, hogyan szór flottája miriádnyi hunyorgó, majd lassan kialvó arany fénypöttyöt a néma, fekete vizekre. Servüia... Rettenetes volt, mint gyermek, és rettenetes maradt felnőtt asszonynak is. Még romlottabb, mint az anyánk... A nők hitvány, alacsonyrendű teremtmények. Mihelyt valamilyen kifogástalan származású, kevély szépfiú feltűnik a láthatáron, máris megérzik a kandúrszagot, és alig várják, hogy széttehessék neki a lábukat. Ilyen volt az első feleségem, Attilia is, aki Caesarnak tette szét a lábát - akárcsak Servüia, akinek mindmáig ez a kedvtelése. De említhetném a Domitiákat is, Bibulus mindkét

asszonyát, akik ugyancsak Caesar előtt nyíltak meg, vagy akár Róma női lakosságának a nagyobbik felét. Caesar! Ahová csak néz az ember: Caesar itt, Caesar ott, Caesar mindenütt!

Cato gondolatai most unokaöccse, Brutus felé szálltak. Servüia egyetlen fia ő, méghozzá tagadhatatlanul az akkori férjétől,

183Marcus Junius Brutustól, akit Pompeius Magnus arcátlanul kivégeztetett

hazaárulásért. Az apa nélkül maradt fiatalember éveken át epekedett Caesar lányáért, Júliáért, még az eljegyzést is kiharcolta. Ez bezzeg tetszett Serviliának! Ha a fia benősül Caesar házába, akkor Caesarból közeli rokon lesz, és neki nem kell majd annyit ügyeskednie, hogy viszonyukat titokban tartsa második férje, Silanus előtt. Később aztán Silanus is meghalt, de vele nem Pompeius Magnus kardja végzett, hanem a búbánat.

Servilia egyre azt hajtogatta, hogy Brutust soha nem nyerhetem meg ügyünknek, és lám, mégis sikerült! A fiút akkor érte az első csapás, amikor megtudta, hogy anyja már öt év óta Caesar szeretője. A második megrázkódtatás akkor következett be, amikor Caesar felbontotta a lánya eljegyzését, és hozzáadta Júliát ahhoz a Pompeius Magnushoz, aki jóformán a nagyapja lehetett volna - és ráadásul Brutus apját is kivégeztette. Az egész nász persze merő politikai mesterkedés volt, de azért Pompeius Magnust valóban Caesarhoz kötötte; legalábbis Julia haláláig. És a vérző szívű Brutus - eh, micsoda puhány! - anyjától elfordulva hozzám menekült, így helyes ez. Az erkölcsteleneknek büntetés jár, és mivel büntethettem volna szigorúbban Serviliát, mint azzal, hogy drágalátos fiacskáját elrablóm tőle.

Hol lehet most Brutus? Republikánusnak is csak langyos volt; örökösen vívódott hazafias kötelessége és megrögzött bűne, a kapzsiság között. Nehogy bárki is holmi Kroiszosznak vagy Mi-dásznak képzelje - túl római ő az ilyesmihez. Túlságosan lekötik a kamatlábak, az ügynöki jutalékok, a csendestársi viszonyok és a sok egyéb, senatorhoz hagyományosan méltatlannak ítélt jövedelemszerző tevékenység, amelyeknek pénzsóvársága miatt nem állhat ellen.

A Servilius Caepióknak a tolosai aranykincsből eredő vagyona mind-mind erre a fiatalemberre szállt... Cato a fogát csikorgatta, és mindkét kezével olyan erősen markolta a korlátot, hogy a bütykei kifehéredtek. A sors úgy hozta, hogy Caepio, a drága, szeretett báty meghalt. Provincia Asiába menet, útközben, magányosan érte a halál; hiába várt rám, hogy a kezét fogva átsegítsem a folyón... Egy órával később értem oda. Ó, miféle játékokat űz velünk az élet! Amióta Caepio megdermedt arcába néztem,

184örökre beborult fölöttem az ég. Hogy jajongtam, nyögtem, üvöl-töttem - mint aki

eszét vesztette. Es azóta sem tértem magamhoz; a fájdalom ma is megtébolyít. Caepio akkor harmincéves volt, én három évvel fiatalabb - és hamarosan negyvenhat leszek. Mégis úgy érzem, mintha a bátyámat tegnap vesztettem volna el.

Brutusra a mos maiorum értelmében szállt a nagy örökség, mint Caepio legközelebbi férfi vérrokonára; Servilia fiaként unokaöccse volt a halottnak. Egyetlen sesterciust sem sajnálok tőle abból az irdatlan vagyonból, és vigasztaló a tudat, hogy Caepio pénze gondosabb kezekbe nem is juthatott volna. Pusztán csak azt szeretném, ha Brutus férfiasabb volna, s nem ilyen nyimnyám alak. Bár Servilia fiától mi mást is várhatnék? Servilia formálta magának ilyenné: engedelmessé, meghunyászkodóvá, anyja megfélemlített bábjává. Furcsa, hogy végül mégis el mert szabadulni a pórázról, és Makedoniában beállt Pompeiushoz. Labienus, az az ebfajzat azt állítja, hogy Pharszalosznál is harcolt. Lehetséges, hogy a hárpia mamájától való távolság nagy változásokat érlelt meg benne, és a végén még Provincia Africában is felbukkan azzal

a pattanásos képével? Hahó! Hiszem, ha látom...Cato elnyomott egy ásítást, majd lefeküdt szalmazsákjára a két siralmasan elterült

filozófus közé. Mindkettő hadilábon állt a tengerrel.Zephürosz továbbra is nyugat felől fújt, de közben valamelyest északabbra is

fordult - éppen annyira, hogy Cato ötven szállítóhajója nagyjából-általában Afrika felé tartson, bár irányuk, mint Cato csüggedten megállapította, Provincia Africától jóval keletebbre mutatott. Ahelyett, hogy először Itália sarkát, majd a nagy lábujját s végül Szicíliát pillantották volna meg, a szél a görög Peloponnészosz nyugati partjaihoz tapasztotta őket egészen a Tainaron-fokig; innen bicegtek tovább Küthéráig, a szépséges szigetig, ahol Labienus Pharszaloszból odamenekült csapatokat remélt felkutatni. Nos, ha még mindig ott időzött, nem küldött jelzést a partról! Cato, szorongását elfojtva, tovább hajózott Kréta felé, és tengeri útjának tizenegyedik napján haladt el Kriumetopon kopár és meredek szirtfalai mellett.

185Gnaeus Pompeius kalauzt nem adhatott melléjük, viszont egy napra összehozta

Catót hat legjobb emberével, csupa tapasztalt hajóssal, akik legalább olyan jól ismerték a Mare Nostrum keleti végét, mint hajdan a phoinikiaiak. Ekként Cato volt az, aki ráismert az egyes partszakaszokra, és ő állapította meg, hogy nagyjából merre tartanak.

Jóllehet útközben egyszer sem találkoztak más hajókkal, Cato óvatos volt, és nem engedte, hogy görög földön bárhol kikössenek és vizet vegyenek. A flotta csak a tizenkettedik napon vetett horgonyt a krétai Gaudosz sziget egy védtelen, de békésnek látszó partszakaszán, és Cato elrendelte: töltsenek meg színültig minden hordót és amphorát abból a forrásból, amely egy szikla hasadékai közül zúdult a tengerbe. Gaudosz volt a végső, magányos állomás, mielőtt rábíznák magukat a Libüai-tenger határtalan, sivárul üres vizeire. Mert Libüa felé tartottak - abba az országba, ahol az a szokás, hogy a halálraítélteket bekenik mézzel, és megkötözve egy hangyaboly mellé fektetik. Libüa felé vitt az útjuk, ahol a nomád marmareidoszok, a „márványemberek" élnek, ahol - ha a görög földrajztudósoknak hinni lehet - örökösen mozog a homok, és az égből nem hullik eső.

Gaudosznál a vezér parányi csónakban vitette magát hajócsoporttól hajócsoportig, és felállva, azon a sokat emlegetett sztentori hangján harsogta el rövid bátorító és felvilágosító beszédét.

- Útitársaim, Afrika partjai még messze vannak, de e helyütt el kell szakadnunk a Földanya nyájas kebelétől, mivel mostantól fogva szárazföldet nem látva hajózunk tovább tonhalrajok és delfinseregek között. De sose féljetek, mert én, Marcus Porcius Cato hordalak titeket a tenyeremen, és hajatok szála sem görbülhet, amíg el nem érjük Afrikát. Azon leszünk, hogy hajóink szorosan együtt maradjanak; keményen, de a józan ész parancsa szerint evezünk, együtt énekeljük szeretett Itáliánk dalait, és bízunk önmagunkban és isteneinkben. Igaz szívű republikánus rómaiak vagyunk, és ezt a próbatételt is elviseljük, hogy utána elsózhassuk Caesar levesét - ezt fogadom Sol Indiges, Tellus és Liber Pater nevére!

A kis beszédet megannyi mosolygó arc, lelkes üdvrivalgás fogadta.186Ezután Cato, noha sem pap, sem augur nem volt, levágott egy kétfogú jerkét, és

mint parancsnok felajánlotta a tengeri utasokat védelmező Lares Permarininek. Bíborszegélyű tógája egyik redő-jét a fejére vonva így imádkozott:

-Ó, ti, akiket Lares Permarininek vagy bármily más, néktek tetsző neveken szólítanak - akik éppúgy lehettek hím-, nő- vagy semleges nemű istenek -, kérünk, hogy mielőtt elindulnánk Afrika felé, járjatok közben érdekünkben a hatalmas Neptunus atyánál, akár sarjai vagytok, akár nem. Könyörgünk, tanúsítsátok minden

istenek előtt, hogy őszinte szóval esdünk: gondoskodjatok biztonságunkról, hárítsátok el fejünk fölül a viharokat és lábunk alól a mélység csapdáit, tartsátok együtt hajóinkat, és segítsetek, hogy civilizált vidéken érjünk partot. Romulus idejére visszanyúló szerződéses egyezségünk nevében ezennel felajánljuk néktek az illendő áldozati állatot, ezt a remek fiatal nőstény juhot, amely átesett a megfelelő tisztulási eljárásokon.

A tizenharmadik napon pedig a flotta felszedte a horgonyt - de hogy hol ér majd partot, azt a Lares Permarinin kívül nem tudta más.

Sztatüllosz, aki már szert tett valamelyes vízi jártasságra, elhagyta ágyát, és megkereste Catót, hogy egy kis csevegéssel elűzze magányát. Már szinte élvezte a tükörsima tengeren előretörő nagy, súlyos hajó enyhe himbálózását.

-Akármilyen buzgón próbálkozom - mondta -, nem bírom megfejteni a római vallás szellemét.

- Mire célzói, Sztatüllosz?- A jogi formulákra, Marcus Cato. Hogy jöhet létre törvényes egyezség emberek és

istenek között?- Márpedig a rómaiaknál ez bevett, ősi szokás - válaszolta Cato teljes

komolysággal. - Habár, minthogy nem vagyok pap, magam sem tudom pontosan, mikor köttetett ez a bizonyos szerződés a Lares Permarinivei. Arra viszont emlékszem, hogy Lucius Ahe-nobarbus szerint a Laresszel, a Penatesszel és a többi numen-nel még maga Romulus állapodott meg, bár az egyezségek közül csak a későbbiek maradtak ránk; például azok - és itt undorodó kis fintort vágott -, amelyekben Magna Mater és Iszisz állapodott meg Róma senatusával és népével. Egy pap persze betéve fújná mind-

187ezt, hiszen hozzátartozik a munkaköréhez. De kinek jutna eszébe, hogy beválassza

valamelyik papi collegiumba azt a Marcus Por-cius Catót, aki még egy ínséges évben, megannyi hitvány jelölt között sem tudott elvergődni a consulságig?

- Fiatal vagy még - mondta gyengéden Sztatüllosz, aki tudta, mennyire csalódott volt Cato, amikor négy évvel korábban alulmaradt a consulválasztáson. - Mihelyt Rómát ismét hozzá méltón kormányozzák, a centuriák az első helyen fognak kihozni.

- Ez még majd elválik. Először jussunk el Afrikába.Lassan vonszolódtak a napok, és ugyanilyen lassan cammogott délkeleti irányban

a flotta is. Főleg az evezők hajtották, bár olykor megduzzadt a hajók árbocaira kifeszített egyetlen hatalmas vitorla is, és ettől valamelyest nőtt az iram. Mivel azonban a petyhüdten csüngő vitorla megnehezíti az evezést, a vitorlákat - hacsak aznap nem volt élénkebb a széljárás - inkább feltekerték.

Cato, nehogy erőnléte, frissessége lankadjon, rendszeres műszakot teljesített az evezőpadon, és segítséget sem fogadott el. A szállítóhajókon, akár a kereskedelmieken, csak egyetlen evezősor volt, mindkét felén tizenöt-tizenöt emberrel. Ezek a hajók mind fedettek voltak, vagyis az evezősök a hajótest belsejében ültek, ezt a kényelmetlenséget azonban el lehetett viselni, mivel a külső villás rendszer, amellyel dolgoztak, jócskán a víz szintje fölé emelte őket, így pedig könnyebben ment a lapátolás. A hadihajók merőben más szabvány szerint készültek; ezekben több evezősor volt, evezőnként kettőtől öt emberrel, és a legalsó pad olyan közel volt a víz felszínéhez, hogy a hajóablakokat bőrszelepekkel kellett elzárni. Ám a harci gályákat nem teherszállításra tervezték, és két csata közt nem is maradtak a vízen; személyzetük féltő gonddal tartotta karban őket, és húszéves szolgálati idejük legnagyobb részét a parton, hangárokban töltötték. Amikor Gnaeus Pompeius eltávozott Korkürából, sok száz ilyen hangárt hagyott a helybéliekre - tűzifának igazán megfeleltek!

Mivel Cato szilárdan hitte, hogy az önzetlenül végzett kemény munka a jóravaló férfi egyik fő ismérve, alaposan megdolgoztatta izmait, és ezzel a vele együtt evező huszonkilenc embert is hasonló teljesítményre ösztönözte. A parancsnok példájának híre

188•"hajóról hajóra terjedt, és a katonák mindenütt sokkal készségesebben lapátoltak, a

hortator dobszavának ütemére. De még ha egy-egy, főleg embereket, nem pedig öszvéreket, szekereket vagy hadi felszerelést szállító hajón minden lelket összeszámláltak is, csak két evezősgárdára való futotta belőlük, vagyis mindnyájuknak éjjel-nappal négyóránként kellett váltaniuk egymást.

A koszt egyhangú volt. A kenyér, minden táplálkozás legfőbb pillére, az egy Gaudoszban töltött nap kivételével hiányzott az étrendből; semmilyen hajó nem kockáztathatta, hogy a kemencék befűtése tüzet okozzon. Tüzet csak egy nyitott, tűzálló téglákból rakott tűzhelyen gyújtottak, amin hatalmas vasüst melegedett, ebben azonban csak egyfajta étel készülhetett: sűrű borsókása, amelyet kis darab szalonnával vagy sózott disznóhússal ízesítettek. Cato, mivel tartott az ivóvízhiánytól, elrendelte, hogy a kását nem szabad megsózni, miáltal a katonák étvágya tovább lohadt.

Mindazonáltal, az időjárásnak hála, az ötven hajó nem szakadt el egymástól, Cato pedig, aki parányi csónakján rendszeresen jöttment köztük, megállapíthatta, hogy reményeinek megfelelően ezerötszáz embere változatlanul derűlátó, annak ellenére, hogy mindnyájukban ott élt az egészséges félelem a titokzatos és kiszámíthatatlan tengertől. Cato maga is tudta, hogy nincs olyan római katona, aki jól érezné magát a tengeren. A delfineket lelkesen üdvözölték, de hát élnek a mélyben cápák is; amellett a durván csapkodó evezők közeledtére a halak tömegestül elmenekültek, és így a katonák nemcsak szórakoztató látványuktól estek el, hanem az ízletes halételektől is.

Az öszvérek több vizet fogyasztottak, mint amennyire Cato számított, a nap gyilkos hévvel tűzött, és a hordókban ijesztő gyorsasággal apadt a vízszint. Gaudoszból való továbbindulásuk tizedik napján a vezérben kétségek ébredtek: megérik-e a pillanatot, amikor találkoznak a szárazfölddel. Miközben csónakján sorra látogatta a hajókat, megígérte embereinek, hogy az öszvéreket jóval a hordók kiürülése előtt vízbe dobják. A bejelentés azonban mindenkit inkább kellemetlenül érintett, hiszen katonák voltak, és a katonák szemében az öszvér az aranynál is becsesebb. Minden centuriához tíz öszvér tartozott; ezek vitték mindazt, ami a katonák fejenkénti ötvenfontos málnájába már nem fért be, a iegsú-

189lyosabb tárgyakhoz pedig ugyancsak centuriánként egy négy öszvér vontatta

szekér állt rendelkezésre.Aztán északnyugat felől egyszer csak feltámadt a Corus, az emberek pedig

örömükben kurjongatva rohantak a vitorlákhoz, hogy kibontsák őket. Itáliában a Corus esőt is hoz, a Libüai-tengeren azonban csak szárazon fújt. A hajók irama felgyorsult, az evezés könnyebbé vált, és a remény ismét feltámadt.

A krétai Gaudosztól számított tizennegyedik éjszaka közepén Cato felriadt, és egykettőre felült; orrlikai hirtelen kitágultak. Azt, hogy a tengernek egészen sajátos szaga van - édeskés, hínár-, alga- és halszagból kevert -, már régóta tudta, most azonban mindezt másfajta szag nyomta el. A földé! Cato földszagot érzett.

Mámorosan szimatolva sietett a korláthoz, és felnézett a varázslatos, indigókék égre, amely most sem volt teljesen sötét. Bár a hold láthatatlanná fogyott, a végtelen boltozatra finom szövésű, szikrázó fénypontokkal áttört fátyolmintát borított a megszámlálhatatlan csillag.

A görögök szerint a földgolyónk körül keringő bolygók sokkal közelebb vannak

hozzánk, mint a tündöklő csillagok; az utóbbiakat képzelettel fel sem mérhető távolság választja el tőlünk. A mi földünk azonban áldott, mert itt honolnak az istenek. Mi vagyunk az egész világegyetem központja, ránk szegezik pillantásukat az égitestek; és hogy nekünk meg az isteneknek hódoljanak, ragyogásba öltöznek, így idézik emlékezetünkbe, hogy a fény az maga az élet.

A leveleim! Még most sem olvastam el őket! Holnap kikötünk Afrikában, a márvány emberek és a futóhomok földjén, és az én dolgom lesz, hogy tartsam a lelket a katonákban. Akár tetszik, akár nem, most már aztán el kell olvasnom azokat a leveleket, mielőtt elharapózik az általános izgalom, amely alól én sem vonhatom ki magam. Addig pedig evezni fogok.

Servilia soraiból méregpárlat csöpögött. Cato motyogva rágta át magát a szógörgetegen, majd a hetedik hasábnál feladta, golyóvá gyúrta a kis tekercset, és bedobta a tengerbe. A gyűlölt mostohanővérből épp elég volt ennyi is.

190Mézesmázos episztola érkezett apósától, Lucius Március Philippustól, az első

számú kétkulacsostól s minden epikureusok fejedelmétől. Amint az soraiból kitűnt, Vatia Isauricus consuli és Gaius Trebonius városi praetori uralma alatt Rómában teljes a csend és a nyugalom, sőt, amint Philippus a maga csiszolt stílusában elpanaszolta, az égvilágon semmi sem történik, leszámítva a kósza híreket, amelyek szerint Pompeius fényes győzelmet aratott Dürrhakhionnál, Caesar pedig menekül, mint akinek végképp befellegzett. Ez a levél is követte Serviliáét, s tovaszökellt az evezők kavarta hullámok hátán. Belőled is elegem volt, Philippus, te mindkét tábor bennfentese, aki házasság révén unokaöccse vagy Caesarnak, és egy személyben apósa Catónak, Caesar legfőbb ellenségének. A híreid poshadtak, okádhatnékom van tőlük.

A valódi ok, amiért egyre halogatta levelei elolvasását, az utolsóban rejlett. Abban, amit Marcia, a felesége írt.

Midőn Cornelia Metella a hagyománnyal dacolva útra kelt, hogy Pompeius Magnushoz csatlakozzék, kétségbeesett vágy fogott el, hogy kövessem példáját. Hogy mégsem tettem, az Porcia bűne. Miért is kellett olyan leányt nemzened, aki éppoly ádázul csügg a mos maiorum-on, mint te magad? Amikor csomagolás közben rajtakapott, hárpiaként rontott nekem, majd elszaladt a szomszédba, apámhoz, és követelte, tiltson el az utazástól. Nos, te is ismered apámat - a békességért bármire kész lenne. Így aztán Porcia átkozott akarata győzött, és én továbbra is itt sínylődöm Rómában.

Marcus, meum mel, mea vita, légüres térben tengődöm, és emésztem magam. Jól vagy-e? Gondolsz-e még rám? Viszontlátlak-e valaha?

Milyen igaztalan játéka a sorsnak, hogy Quintus Hortensius-nak tovább voltam a felesége, mint neked, holott két ízben is házasságot kötöttünk. Soha nem beszéltünk a száműzetésről, amelyre kárhoztattál, jóllehet előttem világos volt az oka. Azért döntöttél így, mert úgy érezted, túlságosan szeretsz, és azt hitted, szerelmeddel elárulod a sztoikus tanokat, melyek számodra az életednél is becsesebbek. Ezért amikor Hortensius merő aggkon eltévelyedésből feleségül kért, elváltál tőlem, és neki ado-

191mányóztál - persze apám cinkos közreműködésével. Tudom, hogy egyetlen

sesterciust sem fogadtál el az öregtől; bezzeg apám tízmillióval lett gazdagabb. Hiába, költséges kedvteléseknek hódol.

Száműzetésemet úgy fogtam fel, mint szerelmed mélységének tanújelét - és ez így ment négy hosszú, kínkeserves éven át! Négy év! Igaz, Hortensiust annyira elgyengítette az öregség, hogy nem zaklathatott figyelmességével, de el tudod-e

képzelni, mit éreztem, amikor nap mint nap órákig ültem mellette, és néztem, hogyan gügyög kedvenc aranyhalának, Párisznak? Egyfolytában rád gondoltam közben, utánad sóvárogtam, és újra meg újra belém nyilallt a fájdalom, amiért lemondta! rólam.

Aztán, amikor Horatius meghalt, és te másodszor is nőül vettél, alig néhány rövidke hónapot tölthettem veled, mert a kötelesség újabb irgalmatlan parancsa elszólított először Rómából, majd Itáliából is. Mondd hát, Marcus: hol itt az igazság? Még csak huszonhat éves vagyok, két férfival éltem házasságban, az egyikkel két ízben is, mégis terméketlen maradtam. Porciához és Calpumiához hasonlóan nekem sincs gyermekem.

Tudom, milyen viszolygással töltenek el ezek a szemrehányások, tehát nem panaszkodom tovább. Ha más volnál, mint amilyen vagy, nem szeretnélek ennyire. Hárman gyászoljuk távol levő emberünket: Porcia, Calpurnia meg én. Már hallom a kérdésed: Porcia a halott Bibulust siratná? Ó, nem Bibulusról van szó. Porcia az unokafivére, Brutus után epekedik. Azt hiszem, olyasformán szereti, mint te engem, hiszen a te természetedet örökölte - csupa lángoló szenvedély, amelyet jéggé dermeszt a Zénón tanaihoz való esztelen ragaszkodás. Ugyan ki volt ez a Zénón? Együgyű vén küproszi, aki megtagadta magától az embereknek juttatott isteni adományokat, a nevetéstől az ízletes ételekig. Tudom, tudom: megszólalt az epikureus gyermeke! Ami Calpumiát illeti, ő Caesar után vágyik. Immár tizenegy év óta a felesége, mégis alig néhány hónapig élt együtt a férfival, aki egészen a Galliába való távozásáig azzal a félelmetes nővéreddel enyelgett. Azóta - semmi. Bizony nekünk, özvegyeknek és feleségeknek, szomorú sors jutott osztályrészül.

192Valaki azt mesélte, hogy mióta elhagytad Itáliát, nem borotválkoztál és nem

vágattál hajat. El sem tudom képzelni, hogy azt a nemes római arcodat szakáll lepje el, mint egy zsidó ábrázatát

Azt fejtsd meg nekem, Marcus, miért tanítják meg a nőket ími-olvasni, ha csak az a sorsuk, hogy odahaza üljenek és várjanak? Abba kell hagynom, mert nem látok a könnyektől. Kérlek, könyörgök, írjál, és önts belém egy kis reményt!

A nap már felkelt; Cato világéletében kínos lassúsággal olvasott. Hirtelen Marcia tekercsét is gombóccá gyűrte, az is tovatáncolt a szikrázó vízen. Ennyit az asszonyokról!

A keze remegett. Ó, micsoda hívságos, ostoba levél! Hiába, az ilyen, halotti máglyaként lobogó szerelem méltatlan az eszményi férfihoz. Mikor látja már be ez a nő, hogy akárhány levelet irkál, mindben ugyanazt hajtogatja? És miért nem fogja fel, hogy én úgysem válaszolok? Mit is mondhatnék neki? Mi van itt mondani való?

Ugy látszott, csak ő szimatolta meg a föld csípős, átható szagát; körülötte úgy tett-vett mindenki, mintha most is csak afféle közönséges, átlagos napra virradtak volna. Múlt az idő; Cato lemorzsolt egy műszakot az evezőpadon, aztán visszament a korláthoz, és szemét erőltetve kémlelte a messzeséget. Jó ideig semmit sem észlelt, aztán, amikor a nap delelőjéhez ért, vékony, halványkék vonal rajzolódott ki a látóhatáron. Ebben a pillanatban felüvöltött az árboctetőn ülő matróz is:

- Föld! Föld!Cato vezetőhajója mögött hatalmas könnycseppformába tömörült a flotta. Arra,

hogy ő maga csónakba szálljon, már nem volt idő, ezért egy Lucius Gratidius nevű izgatott pilus prior centuriót menesztett a kapitányokhoz, elrendelve, hogy egyetlen hajó se előzze meg az övét, és hogy különös gonddal derítsék fel az esetleges homokpadokat, zátonyokat vagy rejtett sziklákat. A víz hirtelen sekéllyé vált, s olyan átlátszóvá, mint a legfinomabb puteoli üveg; és mivel a nap már nem verődött vissza róla, sejtelmes halványkékben csillogott.

193A teljesen sík partszakasz most már egyre gyorsabban közeledett. Római szemnek

újszerű látvány volt, hiszen olyan vidékekhez szoktak, ahol a tenger közvetlen szomszédságában magas hegyek tornyosultak, amelyeket az utasok már sokmérföldes távolságból is felfedeztek. Cato nagy megkönnyebbülésére a nyugat felé süllyedő nap alatt zöldellő táj bontakozott ki: ahol növényzet van, ott több-kevesebb civilizációban is reménykedhetünk... Gnaeus Pompeius tengeri kalauzai elmagyarázták, hogy az Alexandria és Kürénaika közötti nyolcszáz mérföldes partszakaszon csupán egyetlen település létezik: az a Paraitonion, ahonnan Nagy Sándor egykor útra kelt dél felé, a mesés Ammón-oázisba, hogy ott az egyiptomi Zeusszal társalkodjon.

így tehát csak egyet tehetünk: meg kell találnunk Paraitoniont! De vajon merre keressük? Keleti vagy nyugati irányban?

Cato zsákja mélyéről összekotort egy szűk maréknyi csicseriborsót - ebből is siralmasan megfogyatkozott a készlet -, majd a tengerbe dobta, és így imádkozott:

- 0, ti istenek, bármilyen nevet válasszatok is magatoknak, és bármely nemhez tartozzatok: tegyétek, hogy eltaláljam az irányt!

Könyörgése visszhangjaként Corus erős lökéssel adott hírt magáról. Cato odalépett a kapitányhoz, aki a kötelekkel körülfont kormányrúdnál állt, egy kis emelvényen.

- Kapitány, hátszéllel keletnek fordulunk.Talán még négy mérföldet sem tettek meg a part mentén, amikor az éles szemű

Cato egy öblöt pillantott meg, amelynek bejáratát két kisebb szikla őrizte, majd egy-két sártéglából rakott házat is felfedezett. Ha ez Paraitonion, akkor a város a kikötőn túl épült. A sziklák ellenére az öböl közepén át szabad volt az út. Két matróz nagy hévvel forgatta el a kormányrudat, és Cato hajója szabályos félfordulattal besiklott a szép fekvésű kikötőbe.

Cato ekkor felhördült, a szeme majd kiguvadt. A kikötőben már ott horgonyzott három római hajó! Kik előzték meg őket? La-bienusék nem lehettek; ők sokkal több hajóval érkeztek volna. Akkor hát?

Az öblön túl aprócska, sártéglás házakból álló város terült el, de hát a méret itt nem határoz. Ahol emberek élnek együtt, ott szükségképpen ivóvíz is van, és élelmet is lehet vásárolni. Hogy kinek

194a birtokában vannak a római hajók, amelyek árbocán ott lobogott az SPQR feliratú

zászló, arra hamarosan úgyis fény derül. Cato biztosra vette, hogy csakis jelentékeny római személyekről lehet szó.

Kis csónakjában egykettőre partra szállt, Lucius Gratidius, a pilus prior centurio kíséretében. Időközben Paraitonion egész lakossága, mintegy hatszáz lélek, felsorakozott a parton, és álmélkodva leste, ahogy az ötven nagy testű hajó egyesével benyomul a kikötőbe. Catónak eszébe sem jutott, hogy esetleg nem ért majd szót Paraitonion népével; a görögöt mint lingua mundi-t mindenfelé beszélték az emberek.

Ám elsőnek mégis latin szavak hatoltak fülébe. A tömegből ketten léptek elő: egy húszas évei derekán járó szép fiatal nő és egy tejfölösszájú ifjonc. Catónak tátva maradt a szája, de mielőtt bármit mondhatott volna, a nő sűrű könnyhullatás közepette a nyakába borult, míg az ifjú a kezét markolászta.

-Én kedves Cornelia Metellám! - hebegte Cato. - Ó, Sextus Pompeiusom! Eszerint Pompeius Magnus is itt van?

A kérdés hallatán Cornelia Metella még keservesebben zokogott, sőt immár Sextus Pompeius is elsírta magát. Kétségbeesésük üzenete napnál is világosabb volt: Nagy Pompeius nincs már az élők sorában.

Mialatt Nagy Pompeius negyedik felesége továbbra is a nyakába csimpaszkodott, összevizezve bíborszegélyű tógáját, Cato legalább a kezét szerette volna kiszabadítani

Sextus Pompeius görcsös szorításából. Ekkor jól szabott tunicát viselő, tekintélyes külsejű férfi lépett oda hozzájuk, nyomában néhány főből álló kísérettel.

- Marcus Porcius Cato vagyok.- Én pedig Philopoimon - hangzott az ismeretlen férfi válasza; arckifejezése

elárulta, hogy Paraitonionban a Cato név az égvilágon semmit sem jelent.Semmi kétség: a világ végére jutottak!Miközben Philopoimon szerény házában magukhoz vették a vacsorát, Cato

megtudta, miféle szörnyű sors várta Péluszionban Nagy Pompeiust, hogyan csalta csónakba egy Septimius nevű kiszolgált centurio, és hogyan nézte végig a hajójáról Cornelia

195Metella és Sextus a gyanútlan áldozat lefejezését. A történet azzal ért véget, hogy

Septimius a fejet egy kancsóba tette, a testet pedig ott hagyta az ingoványos lapályon.- Apámmal közös csónakban ült Philipposz nevű szabadosunk és egy rabszolgafiú

is, de ők elszaladtak, és így életben maradtak - mesélte Sextus. - Mi pedig tehetetlenek voltunk. A péluszioni kikötő dugig volt az egyiptomi király hajóival, és néhány harci gálya már közeledett is felénk. Nem volt más választásunk: vagy ott maradunk, és akkor fogság, sőt majdnem bizonyosan halál vár ránk, vagy kifutunk a tengerre. - Vállat vont, s megremegett a szája. - Tudtam, hogy apámnak mi lenne az óhaja - így hát elmenekültünk.

Cornelia Metella, noha könnyei már elapadtak, nemigen vett részt a társalgásban. Még a mások külsejére érzéketlen Cato is észrevette, mennyire megváltozott. Cornelia Metella, a nagynevű Metellus Scipio lánya, a patrícius arisztokraták társaságának egyik leggőgösebb tagja Pompeius kétszeres consultársának, Marcus Licinius Crassusnak idősebb fiához ment feleségül; ám férje és apósa hamarosan hadba vonult a parthus királyság ellen, és Karrhainál mindketten odavesztek. A megözvegyült Cornelia Metella ezáltal politikai sakkfigura lett, annál is inkább, mivel az özvegyember Pompeius lelkében is lassan elhalványult Caesar Júliájának emléke. Ezért aztán a bonus-ok, Catót is beleértve, azt tűzték ki célul, hogy Nagy Pompeiust eltántorítsák Caesar mellől, és úgy gondolták, legbiztosabban akkor csábíthatják át táborukba, ha hozzáadják Cornelia Metellát. Pompeius, aki örökké fájlalta a maga alacsony származását - nem elég, hogy picenumi volt, még gall ősök emléke is tapadt nevéhez -, világéletében a legelőkelőbb nemesi családokba nősült - és találhatott-e kívánatosabb menyasszonyt Cornelia Metellánál, aki egyenesen Scipio Africanusig és Aemilius Paullusig vezethette vissza családfáját? A bonus-ok vérszemet kaptak - és a tervük fényesen bevált. Pompeius, ömlengő hálával a szívében, mohón nőül vette a szép özvegyet, és ha nem csapott is fel bonus-nak, legalább szoros szövetségesük lett.

Rómában a fiatalasszony szakasztott úgy viselkedett, mint addig: elviselhetetlenül gőgösen, hűvösen vagy éppen fagyosan; amellett éreztette, hogy apja áldozati bárányának tartja magát. Az

196ő szemében a picenumi jöttmenttel kötött házasság szörnyen lealacsonyító volt, és

a helyzeten mit sem enyhített, hogy ebben a picenumi jöttmentben Róma első emberét tisztelték. Egyszerűen a vére összetételében volt a hiba, ezért aztán Cornelia Metella titkon felkereste a Vesta-szüzeket, és hála üszkös rozsból párolt főzetük-nek el is vetélte terhességét.

Itt, Paraitonionban azonban olyan volt, mint akit kicseréltek: gyengéd, kedves, szeretetteljes. És nagy sokára meg is szólalt: elbeszélte Catónak, milyen terveket kovácsolt Pompeius a phar-szaloszi vereség után.

- Szérikába készültünk - mesélte szomorúan. - Gnaeus azt mondta, elege volt Rómából, és általában a Mare Nostrum körüli életből. Ezért először Egyiptomot

akartuk felkeresni, hogy onnan a Vörös-tengerig jutva továbbhajózzunk Arabia Felix felé. A következő úti cél India lett volna, és Indiából értük volna el Szérikát. A férjem úgy gondolta, a szérikaiak jó hasznát vehetnék egy igazi római vír miiitarís-nak.

- Valamire bizonyára felhasználták volna-jegyezte meg habozva Cato. Ki tudja, mit kezdtek volna a szérikaiak egy rómaival? Az biztos, hogy nem tudták volna megkülönböztetni egy galltól, egy germántól vagy egy görögtől. Olyan távoli, olyan titokzatos volt az országuk, hogy még Hérodotosz is csak egyvalamit tudott róluk: azt, hogy a hernyók fonadékából valamilyen, általa bom-búx-nek nevezett anyagot állítanak elő. Az anyagból, amelynek latin neve vestis serica volt, nagy ritkán érkezett néminemű minta a parthus király szarmata kereskedelmi útvonalain át, de olyan sokba került, hogy egész Rómában csak az egy Lucullus tett szert egy darabkára.

0, milyen mélyre zuhant Pompeius Magnus, ha ilyen lépést fontolgatott! Hiába mondta magát rómainak, meglátszik, hogy nem Róma szülte.

- Bárcsak hazamehetnék! - sóhajtott fel Cornelia Metella.- Hát akkor menj! - ripakodott rá Cato, aki máris sajnálta az elvesztegetett estét.

Az emberei most szállnak táborba, s neki köztük volna a helye...Az asszony riadt értetlenséggel bámult rá.-Hogy mehetnék, amikor a világ fölött Caesar uralkodik?197Előbb-utóbb hozzálát a proskribáláshoz, és a mi nevünk a lista élére kerül majd. A

fejünk árán jut majd szabadsághoz és tisztes vagyonhoz az a hitvány rabszolga, aki feljelent! De még ha életben maradunk is - mindenünket elveszítjük.

- Gerrae.' - vetette oda nyersen Cato. - Caesar, kedvesem, e tekintetben nem ütött Suliára. Az ő politikája az irgalom - és ez mindig beválik. Eszébe sem jut, hogy üzletemberekbe vagy a vele egyívású nemesekbe gyűlöletet csöpögtessen; ellenkezőleg, az a leghőbb vágya, hogy mindenki meghunyászkodva csókolja a lábát, amiért életüket és vagyonukat megkímélte. Azt nem vitatom, hogy Magnus vagyonát el fogja kobozni, de a te javaidhoz semmiképpen sem nyúl. Azt javaslom tehát: indulj el Rómába, mihelyt a szél megengedi. - Most szigorúan fordult Sextus Pompeius felé. - A te utad pedig, fiatalember, nem is lehet kétséges. Kísérd el mostohaanyádat Brundisiumig vagy Tarentumig, és aztán csatlakozz Caesar ellenségeihez, akiknek Provincia Africa a gyülekezőhelye.

Cornelia Metella nagyot nyelt.- Semmi szükség rá, hogy Sextus kísérgessen - mondta. -Egyedül utazom, és ha te

mondod, Marcus Cato, rábízom magam Caesar kegyelmére.Cato elmenőben félrevonta a paraitonioni ethnarkhosz-t, elutasította az éjszakára

szóló meghívást, és így szólt:- Amennyi vizet vagy élelmet csak nélkülözhetsz, ezüstpénzben fizetünk érte.Philopoimont szemlátomást megtisztelte a kérés, de egyszersmind aggályai is

voltak.- Vizet, Marcus Cato, adhatunk amennyi csak kell, de élelemből kevés a

fölöslegünk. Egyiptomban éhínség dúl, ezért mi sem hozhattunk be búzát. De eladó birkánk, az akad, és van kecskesajtunk is. Ameddig itt vagytok, adhatunk többfajta vadpetrezselymet is, hogy az embereid friss salátához jussanak, de ezek a fajták nem alkalmasak tárolásra.

- Nagyra értékeljük mindazt, amit nélkülözhetsz.Másnap reggel Lucius Gratidiusra és Sextus Pompeiusra hagyta a katonák gondját,

s maga inkább tovább beszélgetett Philo-poimonnal. Minél többet megtud Afrikáról, annál jobb.

198Paraitonion azért jött létre, hogy legyen hol kikötnie az Ammón oázisába készülő

töméntelen zarándoknak; az ottani orákulum ugyanis a Mare Nostrum e vidékén olyan hírnévnek örvendett, mint Görögországban a delphoi. Ammón kétszáz mérfölddel délebbre terül el, és az út odáig hosszú homokdűnékből álló, kopár sziklákkal benőtt, esőt sosem látott sivatagon át vezet. Ezen a vidéken vándorolnak forrástól forrásig a marmareidoszok, tevéikkel, kecskéikkel és nagy bőrsátraikkal.

Amikor Cato Nagy Sándorról érdeklődött, Philopoimon ösz-szevonta szemöldökét.

- Senki sem tudja, miért ment Sándor Ammónba: az orákulumot akarta-e kifaggatni, avagy Ré, az egyiptomi istenek feje szólította-e az oázisba, hogy istenné avassa. - Tűnődve folytatta. - Az első Szótér óta valamennyi Ptolemaiosz odazarándokolt, akár a trónon ültek, akár szatrapák voltak Kürénaikában. Bennünket a királyok, a királynők és maga az oázis Egyiptomhoz kötnek, de nem vagyunk sem makedónok, sem görögök: ereinkben phoini-kiai vér csörgedez.

Philopoimon csak mesélt tovább; most éppen a város tevecsordáiról magyarázott, amelyeket zarándokoknak adnak bérbe. Cato gondolatai azonban elkalandoztak. Nem, itt nem időzhetünk sokáig; de ha most bontunk vitorlát, Corus a végén Alexandriáig sodor. Márpedig azok után, ahogy a gyermek király Pompeius Magnusszal elbánt, nem hinném, hogy Caesar római ellenzéke biztonságban lenne Egyiptom földjén...

- Ameddig Corus el nem csitul, nem mehetünk... - mormolta.- Corus? - kérdezte értetlenül Philopoimon. Cato görögül is megnevezte a szelet.- Argesztész - magyarázta.-Vagy úgy, Argesztész! Nos, ő már nem fúj sokáig, Marcus Cato. Aparktiasz

bármelyik napon feltámadhat.Aparktiasz, Aquilo - az évszak szelei! Hát persze. A naptár szerint október közepe

van, vagyis quinctilis közepén járunk. Most kell felkelnie a Kutya-csillagnak! Cato nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében.

-Akkor már nem sokáig élünk vissza vendégszereteteddel, Philopoimon - jelentette ki.

199így is történt. Másnap, október idusán, a pirkadattal megjöttek az ilyenkor

esedékes szelek. Cato gondoskodott róla, hogy Cornelia Metella és kísérői elhelyezkedjenek három hajójukon, majd szokatlanul gyengéd érzelmekkel eltelve integetett az asz-szony után. Cornelia Metella neki adományozta Nagy Pompeius megmaradt vagyonkáját: húsztalentumnyi ezüstérmét - azaz teljes ötmillió sesterciust!

Az évszakos szelek feltámadásának harmadik napján a flotta is útra kelt. Amióta csak Pompeius besorozta őket nagy polgárháborús ármádiájába, a katonák egyszer sem voltak ilyen jókedvűek. Legtöbbjük húszas évei végén járt, és már Hispániában is éveken át szolgálta Pompeiust - veteránok voltak tehát, azaz katonának különösen becsesek. Mint a közkatonák általában, ők sem érzékelték a római politikai racíió-k közti félelmetes különbségeket; még azt sem tudták, hogy Cato micsoda tébolyult fanatikus hírében áll. Ok egyszerűen pompás fickónak tartották - barátságosnak, jó kedélyűnek, együtt érzőnek, holott ilyen jelzőket még Favonius sem aggatott volna az ő legdrágább amicus-ára, Marcus Porcius Catóra. Sextus Pompeiust is örömmel üdvözölték, még sorsot is húztak, hogy melyikük hajójára szálljon. Catónak ugyanis esze ágában sem volt, hogy Nagy Pompeius kisebbik fiát a saját hajóján szállásolja el; közvetlen környezetében legföljebb Lucius Gratidiust meg a két filozófust tűrte meg.

Miközben hajója kivezette a flottát a paraitonioni öbölből, és a szél belekapott vitorlájának elülső élébe, az evezős katonák első műszakja pedig nagy elszántsággal kezdett lapátolni, Cato a taton állt. Húsz napra elegendő élelmet vittek magukkal. A bőséges téli esőzéseknek köszönhetően két helyi gazda kivételesen gazdag csicseriborsó-termést takarított be, és a búzatermés is bőven fedezte a város

szükségleteit. A gazdák szíves örömest adták el Catónak a fölösleget, szalonna azonban sajnálatos módon nem volt; derék szalonnatermelő disznót bizony csak a jó itáliai tölgyfaerdők makkja hizlal. Ó, bárcsak valahol Kürénaikában disznókat is tartanának! A húshiánynál még a sózott hús is jobb.

200A nyugati irányba, Kürénaika felé tartó utazás nyolc napot vett igénybe, és a flotta

elég mélyre hatolt a nyílt tengeren, hogy zátonyoktól vagy homokpadoktól ne kelljen tartania. Kürénaika maga jókora púpként meredt ki az észak-afrikai partvonalból, és ekként sokkal közelebb volt Krétához és Görögországhoz, mint a Nílus deltájától Kürénaikáig vezető partszakasz végtelen egyenese.

Első kikötőjük Kherszonészosz volt: hét házból álló, halászhálókkal körülkerített település. Lucius Gratidius kievezett a partra, és megtudta, hogy a jóval népesebb Darnisz ide már csak néhány mérföld. A halászfalu lakóinak szemében világvárosnak tetsző Darnisz a valóságban Paraitonion méretű helységnek bizonyult; vizet ugyan szerezhettek, de élelemként be kellett érniük a frissen fogott halakkal. És Kelet-Kürénaikáig még hátravolt ezerötszáz mérföld.

Kürénaika a Ptolemaioszok birtoka volt egészen addig, míg utolsó szatrapája, Ptolemaiosz Apión, végrendeletileg Rómára nem örökítette. Róma kevéssé lelkesedett az ajándékért, és nem is tett semmit, hogy bekebelezze: nemhogy kormányzót nem küldött, még helyőrségről sem gondoskodott. Ez esetben is kiderült, hogy a kormányzás hiánya sehol sem okoz végzetes kárt: az elmaradt adók jóvoltából a helybeliek szépen gyarapodtak, és tették a maguk megszokott dolgát, csak éppen az addiginál nagyobb haszonnal. így vált Kürénaika legendás senki földjévé, afféle tej-jel-mézzel folyó meseországgá. Mivel kívül esett a járt útvonalakon, és aranya vagy drágakövei nem voltak, ellenséges vagy rossz szándékú erők figyelmét sem hívta fel magára. Történt azonban, hogy harminc évvel korábban odalátogatott a nagy Lucullus, és ettől kezdve felgyorsultak az események. Megkezdődött a római nyomulás, adókat vetettek ki, és a tartomány élére praetori rangú kormányzó került. Ez a kormányzó azonban szívesebben élt az ugyancsak fennhatósága alá tartozó Krétán, és így Kürénai-kában - a római adókat leszámítva - tovább folyt a régi aranyélet. Míg a többi országban, amely gabonával látta el Itáliát, napirenden voltak az aszályos időszakok, Kürénaikát többnyire megkímélte a szárazság, és mint nagy gabonatermelő, egyszeriben a Mare Nostrum túlsó partjának piaci központjává lépett elő. Sorban

201érkeztek az állandó szelek szárnyán Ostiából, Puteoliból, Neapoliszból az üres

gabonaszállító flották, és mire a betakarítást követően a hajók megrakodtak, Auster, a déli szél már röpítette is őket vissza Itália felé.

Amikor Cato megérkezett, a Görögországtól Szicíliáig pusztító szárazság következtében Kürénaika éppen újabb fellendülést ért meg. A téli esőzés bőséges volt, az aratásra már-már megérett búza nagyszerű termést ígért, és a vállalkozó szellemű római gabonakereskedők hajói már feltünedeztek a láthatáron.

Catót, akit már a csöpp Darniszban is hajókkal zsúfolt kikötő fogadott, joggal keserítette el a helyzet. Hiába cibálta hosszú haját, tovább kellett hajóznia Apollóniába, Kürénaika fővárosának, Kü-rénének a kikötőjébe, abban bízva, hogy ott az ő flottája is elfér.

Ez így is történt, de csak azért, mert Labienus, Afranius és Petreius a maga százötven szállítóhajójával megelőzte, és kiszorította a nyílt tengerre a gabonaflottákat. És mivel a vezérhajó tatján álló Catót nem lehetett fel nem ismerni, a kikötőparancsnokká előlépett Lucius Afranius előzékenyen bebocsátotta.

- Micsoda hercehurca! - vicsorgott Labienus, miközben fürge léptekkel terelte Catót a legelőkelőbb apollóniai polgártól lefoglalt háza felé. Aztán, ahogy beértek a

dolgozószobává átalakított helyiségbe, kínálgatni kezdte vendégét: - Rajta, igyál végre egy kis tűrhető bort is.

Cato süket maradt a kínálásban bujkáló iróniára.- Köszönöm, nem kérek. Labienus elképedve bámult rá.- Ugyan már! Hisz Róma-szerte nincs nálad nagyobb borissza! -Amióta

Korküráról eljöttem, ez már nem áll - felelte Catoméltóságteljesen. - Megfogadtam Liber Páternek, hogy amíg embereimet el nem

vezettem Provincia Africába, egy korty sem megy le a torkomon.- Akkor már csak néhány nap, és tovább vedelhetsz. - Labienus jókora adaggal

töltött magának, és lélegzetvételi szünet nélkül lehajtotta.- Miért? - kérdezte Cato, és kényelembe helyezkedett.202- Mert itt nem látnak szívesen. Magnus vereségének és halálának híre

madárszárnyakon járta be a Mare Nostrum vidékét, és azóta Kürénaikában mindenki Caesarról álmodik. Meggyőződésük, hogy a sarkunkban van, és reszketnek, nehogy akár csak a látszat is ellenük szóljon, és ellenségei pártolásával megsértsék a nagy embert. így aztán Küréné bezárta előttünk kapuit, Apollónia pedig ott tesz nekünk keresztbe, ahol tud. Mellesleg sokat rontott a helyzeten, hogy elkergettük a gabonaflottákat.

Amikor Afranius és Petreius is megjött, Sextus Pompeiusszal a nyomukban, az egész helyzetmagyarázatot meg kellett ismételni. Cato rezzenéstelen arccal ült, de lelkében vihar dúlt. Ó, istenek, hát eddig tartott a pihenőm! Visszacsöppentem a barbárok közé!

Magában titkon már izgatottan várta, hogy megtekinthesse Kürénét és benne a bámulatosnak mondott ptolemaioszi palotát. Paphoszban már bejárta a küproszi Ptolemaioszét, és igen szerette volna összehasonlítani az uralkodóház kürénaikai életmódját a küproszival. Mekkora hatalmas birodalom volt Egyiptom ezelőtt kétszáz évvel! Nemcsak egész Palesztina és fél Szüria tartozott hozzá, de még jó néhány égei-tengeri sziget is. Immár száz éve, hogy a szigetek, valamint a szüriai és palesztinai birtokok odavesztek, s a Ptolemaioszok épphogy Küproszt és Kürénaikát megtarthatták. Legalábbis a közelmúltig: mert Róma nemrég e két területről is elkergette őket. Én aztán tudom, milyen kelletlenül fogadta Küprosz a római uralmat, gondolta Cato, aki egykor Róma nevében a sziget bekebelezését intézte. De hát a Keletet a Nyugathoz szoktatni sosem egyszerű...

Labienus Krétán ezer gall lovast és kétezer gyalogost kutatott fel, majd szokásos kegyetlenségével együvé hajtotta őket, és kisajátította Kréta valamennyi vízi járművét. Kétszáz hajóra ezer lovat, kétezer öszvért és a nem harcoló személyzetet, valamint a rabszolgákat is beleszámítva négyezer embert zsúfolt fel, és elindult a krétai Apollóniából a kürénaikai Apollónia felé (világszerte akadtak Apollónról elnevezett városok). Az utazás alig három napig tartott, célba érve azonban ő sem tehetett mást, mint hogy ölbe tett kézzel várjon az ebben az évszakban rendre megjelenő szelekre.

203- Helyzetünk egyre romlik - közölte Cato Sztatüllosszal és Athénodórosz

Kordüliónnal; az előbbi bukkant rá arra az elhagyatott vityillóra, ahol aztán hármasban megszálltak. Ez a megoldás Catónak is megfelelt; ő senkit sem telepített volna ki a házából, a kényelemre pedig ügyet sem vetett.

- Magam is így látom - felelte Sztatüllosz, miközben buzgón sürgött-forgott a nála jóval idősebb Athénodórosz Kordülión körül; barátja rohamosan fogyott, és újabban egyre többet köhögött. - Sejthettük volna, hogy Kürénaika a győztes mellé áll.

- Bizony ezt magunktól is kitalálhattuk volna - mondta keserűn Cato, a szakállát húzkodva. - Az éves szelekre még mintegy négy nundinae-n át számíthatunk, tehát

mindent el kell követnem, hogy Labienust indulásra ösztökéljem. Mihelyt feltámad a déli szél, többé nem juthatunk el Provincia Africába, Labienusnak azonban egyelőre az a fontos, hogy felprédálja Kürénét; addig mindennemű háborús erőfeszítés hidegen hagyja.

- Úgyis te kerekedsz felül - jelentette ki Sztatüllosz derűs nyugalommal.Sztatüllosz jóslata bevált, ez azonban egyedül Fortuna istenasz-szonynak volt

köszönhető, aki nem tágított Cato mellől. Másnap üzenet érkezett a száz mérfölddel nyugatabbra lévő Arszinoé kikötővárosból: eszerint Gnaeus Pompeius állta a szavát, és további hatezer-ötszáz egykori sebesültet juttatott el Afrikába. A szállítmány Arszinoéban kötött ki, és a városban igen meleg fogadtatásra talált.

- így hát elbúcsúzunk Apollóniától, és Arszinoéba hajózunk -közölte Cato Labienusszal, a tőle telhető legérdesebb hangon.

- Majd egy nundinum múlva - felelte amaz.- Még nyolc napig itt rostokoljunk? Neked elment az eszed. De bánom is én,

rontsd a sorsod, ahogy jólesik, én a flottámmal holnap elindulok.Labienus nem érte be vicsorgassál, hanem ordítani kezdett, csakhogy ezúttal nem

Ciceróval volt dolga. Cato már Nagy Pom-peiust is meghunyászkodásra kényszerítette, a Titus Labienus-szabású barbároktól pedig végképp nem tartott. Labienus először ökölbe szorított kézzel, villogó tekintettel, csupasz fogait muto-

204gatva nézett farkasszemet Catóval, majd egyszer csak magába töppedt, és vállat

vont.- Hát nem bánom. Holnap Arszinoéba hajózunk.Ott azonban Catót mégiscsak cserbenhagyta Fortuna. Arszinoé-ban már várt rá egy

levél Gnaeus Pompeiustól.Provincia Africában szerencsésen alakulnak a dolgok, Marcus Cato. Jómagam

olyan iramban haladok, hogy a flottám hamarosan előnyös bázisokat építhet ki Szicília déli partjai mentén; a Szardíniából érkező gabona megdézsmálására pedig a Vulca-niae-szigetek közül is felhasználok majd egyet-kettőt. Mi több: a helyzet oly kedvezőnek ígérkezik, hogy elhatároztam, a flottámat apósomra, Libóra bízom, magam pedig átteszem székhelyem Provincia Africába. De nem ám egyedül: Nyugat-Make-doniában nagyszámú katona csatlakozott hozzám azzal a kéréssel, hogy vigyem őket harcba Caesar ellen.

Ezért, Marcus Cato, bármennyire is fájlalom, fel kell hogy szólítsalak: haladéktalanul küldd vissza kivétel nélkül vala-

smennyi hajómat. Égető szükségem van rájuk, és bármily sajnálatos, meg kell

állapítanom, hogy a sértetlen katonák most fontosabbak a te sebesültjeidnél. Mihelyt módomban áll, akkora flottát küldök neked, hogy a legényeidet bízvást átszállíthatod Provincia Africába, habár figyelmeztetlek: jó messzire ki kell majd futnod a nyílt tengerre. A provinciánk és Kürénaika közötti hosszú partszakasz ugyanis hajózásra alkalmatlan; még nincs feltérképezve, és a víz csupa rejtett veszély.

Kívánok neked sok szerencsét és minden jót. Áldozatot is mutattam be annak érdekében, hogy magad és sebesültjeid annyi hányattatás után mielőbb csatlakozhassatok hozzánk.

Hajóikat tehát elvesztették. És Cato tudta, hogy amíg Auster fel nem támad, visszafelé sem vezet út.

- Bármit tartogasson számomra a sors, Titus Labienus - vakkantotta -, ragaszkodnom kell hozzá, hogy te is Gnaeus Pompeius rendelkezésére bocsásd a flottádat.

- Nem ettem meszet!

Cato ekkor Afraniushoz fordult.205- Lucius Afranius, te, mint consularis, rangban fölöttünk állsz. Utánad következik

Marcus Petreius, azután én. Téged, Titus La-bienus, noha Caesar alatt propraetor voltál, praetorrá soha nem választottak, ezért nem is vagy döntési helyzetben. Halljuk hát, mit szól mindehhez Lucius Afranius.

Afranius szívvel-lélekkel Nagy Pompeiusnak volt az embere, Labienusban legföljebb azt becsülte, hogy szintén picenumi, amellett Pompeius cliensei közé tartozott.

- Ha Magnus fia igényt tart hajóinkra, Marcus Cato, akkor a hajók őt illetik.Labienusban felhorgadt a düh.- így hát itt csücsülünk Arszinoéban kilencezer gyalogossal és ezer lovassal. Te,

Cato, aki annyira csüggsz a mos maiorumon -nem árulnád el, hogy mihez kezdjünk velük?

Cato jól tudta, hogy Labienus nem élhet Caesar módszerével, és nem fellebbezhet a katonákhoz, akik gyűlölik; úgy érezte hát, hogy a legnehezebbjén már túl vannak.

- Szívesen - mondta. - Azt javaslom, hogy menjünk gyalog. Beszélgetőtársainak torkán akadt a szó; csupán Sextus Pompeiusnak ragyogott fel a szeme.

-Gnaeus Pompeius levelének elolvasása után, mialatt erre a megbeszélésre készültem, feltettem néhány kérdést a helybelieknek. Bármilyen tehetetlen legyen is egy római katona, gyalogolni még akkor is tud. Az Arszinoét Adramüttiontól, azaz Provincia Africa első nagyobb városától elválasztó távolság valamivel kisebb, mint az az ezerötszáz mérföld, amely Capua és Túlsó-Hispania között van, vagyis mintegy ezernégyszáz mérföld. Becslésem szerint a provinciában szerveződő ellenállás jövő év májusa előtt nem ölt végleges formát. Caesar, amint arról itt, Kürénaiká-ban értesültünk, Alexandriában van, és nyakig merült egy ottani háborúskodásba; továbbá az is kiderült, hogy Kis-Ázsiára rászabadult Pharnakész, Kimmeria királya. Most vonul fel ellene Gnaeus Calvinus, aki mindössze Publius Sestius két légiójával gazdálkodhat. Gondolom, azt magad is tudod, Labienus, hogy a csatatéren Caesar mindannyiunkat felülmúl. Valóban azt hiszed hát, hogy miután Alexandriában rendet csinált, onnan nyugat felé visz majd az útja?

206- Szó sincs róla - felelte Labienus. - Alexandria után Calvinus felmentésére kerít

sort, és úgy elnáspángolja Phamakészt, hogy az fülét-farkát behúzva sompolyog vissza Kimmeriába.

- Helyes; ebben hát egyetértünk - bólintott Cato szinte már nyájasan. - Ezért hát, curulisi magistratus- és senatortársaim, most felkeresem a katonákat, és demokratikus szavazásra szólítom fel őket: döntsék el, hogy vállalják-e Adramüttionig az ezernégyszáz mérföldes gyaloglást.

- Erre semmi szükség; majd dönt Afranius - vetette oda Labienus, és a bort, amelyet szájában tartogatott, a földre köpte.

- Ilyen döntést csak azok hozhatnak, akiket felszólítunk a menetelésre! - bődült el Cato szikrázó indulattal. - Vagy valóban azt szeretnéd, Titus Labienus, hogy tízezer kelletlen, mogorva katona álljon mögötted? Mert én nem vágyom erre! Ezek a katonák római polgárok, akik szavazhatnak a választásokon, még ha a szegények voksának nincs is nagy súlya. Ám szép számmal vannak köztük módosak is; tudta ezt Caesar, amikor kimenőt adott nekik Rómába, hogy rá vagy pártfogoltjaira szavazzanak. Ezek a mi embereink száz csatában edzett veteránok, akik a zsákmányból való részesedésükből tollasodtak meg: személyüknek mind politikai, mind katonai tekintetben súlya van. Emellett a légiós bankokban őrzött pénzüket az utolsó sesterciusig kölcsönadták a Caesar elleni republikánus hadjárathoz, tehát még

adósaik is vagyunk. Ezért eléjük járulok majd, és megtudakolom, mi a véleményük.Labienus, Afranius, Petreius és Sextus Pompeius kíséretében Cato megjelent az

Arszinoé szélén létesített hatalmas táborban, összetereltette a katonákat a nagy fegyvertár melletti térre, és ecsetelte előttük a helyzetet.

- Ma éjjel gondolkodjatok mindezen, és holnap reggelre álljatok készen a válasszal! - kiáltotta.

Reggelre megvolt a válasz, amelyet a katonák nevében Lucius Gratidius közölt.- Vállaljuk a menetelést, Marcus Cato, de csak egy feltétellel.- Mégpedig?- Ha te irányítasz a parancsnoki sátorból - jelentette ki mélységes meggyőződéssel

Lucius Gratidius. - Csatában szívesen engedelmeskedünk vezéreinknek, legátusainknak, tribunusainknak,

207de ha egy ismeretlen, ember nem lakta terep úttalan utain kell előrenyomulnunk,

akkor csak egyetlen ember parancsolhat - az pedig te vagy.Az öt nemesúr, Catóval az élen, hüledezve meredt a centurióra; erre a válaszra

egyikük sem számított.- Ha Lucius Afranius consularis úgy ítéli meg, hogy kerestek összhangban van a

mos maiorum-mal, akkor leszek a fővezéretek - mondta Cato.-Egyetértek - szólt tompán Afranius; őt és Petreiust, akik mindketten egész

vagyonnal segítették ki Pompeiust, súlyosan érintette a közlés, miszerint az elhunyt vezér az egész seregének tartozik.

- Nos, megaláztad Labienust, hogy azóta sem tudja felemelni a fejét - mondta másnap Sextus a sátrában tartózkodó Catónak.

- Nem értem, Sextus, mire célzói.- Az egész éjszakát azzal töltötte, hogy lovasait és lovait felrakodja száz hajójára,

majd hajnalban elvitorlázott Provincia Af-ricába. Magával vitte a pénzt, annyi búzát, amennyit Arszinoéban csak kaphatott, és szépen faképnél hagyott minket. - Sextus elvigyorodott. - Vele tartott Afranius és Petreius is.

Catót határtalan öröm fogta el, felbillentve még önfegyelmét is: visszavigyorgott Sextusra.

- Ez aztán a megkönnyebbülés! Habár aggaszt, hogy a bátyád így száz hajóval megrövidült.

- Engem is aggaszt a helyzete, Cato, de mégsem annyira, hogy ne örvendjek, amiért ezektől a feiiaror-októl megszabadultunk. Nem látjuk többé sem Labienust, sem azokat a drágalátos lovait! Neked ehhez az expedícióhoz semmi szükséged ezer lóra; amphoraszámra vedelik a vizet, és kényes a gyomruk. - Sextus felsóhajtott. - A legnagyobb veszteségünk a pénz, amit elvitt.

- Nem az összesét vitte el - mondta derűsen Cato. - A húsz talentum, amit kedves mostohaanyádtól kaptam, nálam maradt; szerencsére kiment a fejemből, hogy Labienusnak említést tegyek róla. Ne aggódj, Sextus: ami a túléléshez kell, azt meg tudjuk majd vásárolni.

208- De búza, az nincs - jegyezte meg borúsan Sextus. - A korai betakarítás termését

mind összeszedte, és az itt ólálkodó gabonaflották miatt a késői betakarítás eredményéből sem részesülhetünk.

- Annyi vizet kell magunkkal cipelnünk, Sextus, hogy a búzának amúgy sem maradna hely. Nem, ez a vállalkozás patás állatokból él majd. Birkából, kecskéből és ökörből.

-Jaj, miket beszélsz! - sopánkodott Sextus. - Csak hússal fogunk táplálkozni?- Bizony hogy hússal, meg az ehető zöldséggel, amit útközben találunk - jelentette

ki elszántan Cato. - Tudod, mit mondok? Afranius és Petreius azért kockáztatta meg a tengeri utazást, mert attól féltek: ha én vagyok a főparancsnok, nem ülhetnének lóra.

- Eszerint senki nem vonul majd lóháton?- Senki. Csak nem estél kísértésbe, hogy Labienus után eredj?- Azt már nem! Megjegyzem, római katonákat nem vitt magával. A lovasai

gallok, tehát nem római polgárok.Cato lassan felemelkedett.-Nos, a jegyzeteimmel készen vagyok; eljött az ideje, hogy megszervezzem a

menetelést. Most november eleje van; számításom szerint az előkészületek két hónapot vesznek majd igénybe. Más szóval január első napjaiban felkerekedhetünk.

- Az az évszakok állása szerint ősz kezdete. Még mindig pokoli lesz a hőség.- Úgy hallottam, a tengerparton elviselhető, nekünk pedig a partot kell követnünk,

különben reménytelenül eltévedünk.- Én a két hónapot fölösen hosszúnak tartom.- A logisztika ennyit követel. Először is meg kell rendelnem tízezer árnyékot vető

kalapot. Képzeld csak el, milyen lenne az élet, ha Sulla nem hozza divatba! Ezeken a szélességi körökön hőség ellen létfontosságú, és bár Suliára minden derék férfi csak utálattal gondolhat, e józan találmányáért dicsérnem kell őt. A meneteléshez, amennyire lehet, kényelmes feltételeket kell teremteni, tehát magunkkal kell vinnünk valamennyi öszvért, beleértve azokat is, amelyeket Labienus hagyott itt. Ahol növényzet van, ott az öszvér is talál legeinivalót, és a helybeliek is megnyugtattak, hogy a part mentén nem lesz hiány takarmányban. Ismeretlen és

209lakatlan területen fogunk vonulni, Sextus, ezért a vért, a pajzs és a sisak

fölösleges, mint ahogy tábort sem kell minden éjjel építenünk. Az a néhány utunkba akadó bennszülött úgysem mer megtámadni egy tízezer főnyi menetoszlopot.

- Remélem, neked lesz igazad - jelentette ki Sextus mintegy kötelességszerűen. - Az biztos, hogy Caesart nem tudom elképzelni egy fegyvertelen menet élén.

- Caesar vir militaris, én pedig nem vagyok az. Engem az ösztönöm vezérel.Cato két talentumot áldozott fel Cornelia Metella adományából arra, hogy a két

hónapos felkészülés alatt az emberek kenyeret ehessenek, és jó olívaolajba mártogathassák; ezenkívül még most is bővében voltak a csicseriborsónak, és némi utánjárással szalonna is került. Cato ezer embere, a közel egy hónapos evezésnek hála, remek formában volt, de az újonnan jöttek, sebeik és a tétlenség miatt, rozogábbnak bizonyultak. Cato magához rendelte és parancsokkal látta el a centuriókat: mindazoknak, akik vállalták a menetelést, szigorú és rendszeres edzésnek, gyakorlatozásnak kellett magukat alávetniük, és akiknek erőnléte januárra még mindig kifogásolható lesz, azok Arszinoéban maradnak - boldoguljon ki-ki, ahogy bír.

Arszinoé dioikétész-c, bizonyos Szókratész, a jó tanácsok valóságos tárháza, nagy segítségükre volt. Mihelyt Cato kifejtette előtte a tervét, a művelt, méltányos gondolkodású férfiúnak lángra lobbant a képzelete.

- O, Marcus Cato - hápogta -, hiszen ez egy új anabaszisz!- Én, Szókratész, nem vagyok Xenophón, és tízezer emberem derék római polgár-

katona, nem pedig görög zsoldos, aki kész volt a perzsa ellenség oldalán harcolni. - Cato mostanában azon volt, hogy csökkentse hangerejét, és vigyázott, hogy meg ne sértse azokat, akikre szüksége van. Most is reménykedett, hogy hangjából nem tűnik ki: micsoda irtózattal tölti el, hogy vállalkozását ama négyszáz évvel ezelőtti, híres meneteléshez hasonlítják, amelyben ugyancsak tízezer ember vett részt. - Különben is, a mi menetelésünk hamar kikopik majd az annalesekből. Énbennem nem él Xenophón késztetése, hogy megszépítsem az

210

árulást, már csak azért sem, mivel árulásról ez esetben szó sincs, így hát én nem is írok majd kommentárt az én tízezer emberem meneteléséről.

- Akkor is igazi spártai szellemben cselekszel.- Úgy cselekszem, ahogy az értelem diktálja - hangzott a válasz.Szókratésznak legnagyobb aggodalmát is megvallotta. Emberei, mint mondta,

jellegzetes itáliai étrendhez, olajhoz, zöldséghez és gyümölcshöz szoktak, a szegényebbje pedig hús gyanánt legföljebb egy kis szalonnát ha fogyasztott ízesítésnek; így hát kétséges, hogyan bírja majd a gyomruk az állandó húsevést.

- No de a laserpicium-TÓ\ bizonyára hallottál - jegyezte meg Szókratész.- Ó, igen, hallani hallottam róla. - Cato arcán - már ami a haj és a szakáll között

kilátszott belőle - undor tükröződött. - Tudom, hogy serkenti az emésztést - az apósom és a hasonszőrűek vagyonokat megadnak érte. Állítólag kitűnő hatása van, ha az ember túl sok húst fogyasztott. - Nagyot lélegzett, mint aki csak most kap észbe. - Ellenszer a túlzott húsfogyasztásra! Ó, Szókratész, Szókratész, szereznünk kell belőle! De hogyan juthatok annyi laserpicium-hoz, hogy hónapokon át ellássak belőle tízezer embert?

Szókratész akkorát nevetett, hogy a szeme is könnyes lett.- Ott, ahová készültök, Marcus Cato, kimeríthetetlen bőségben tenyészik egy

szilfium nevű csenevész kis bokor; az állataitok, öszvérek, kecskék, ökrök kedvükre lakmározhatnak belőle. Ebből a növényből vonja ki egy pszülloszok nevű néptörzs a laserpici-um-ot. Ez a nép Kürénaika nyugati szélén él, és van egy csöppnyi kis kikötőjük is; Philainoronnak hívják. Bizony ha a Maré Vest-rum körül a népek túl sok húst fogyasztanának, a pszülloszok is sokkal gazdagabbak lennének. Csakhogy a nagy hasznot nem ők, hanem a Philainoronba ellátogató ravasz kereskedők zsebelik be.

- Van köztük görögül beszélő?- Hát persze. Különben végképp semmit sem kapnának a laser-picium -ükért.Másnap Cato lóháton Philainoronba indult. Sextus Pompeius nyargalt, hogy

utolérje.211-Eredj vissza, és tedd hasznossá magad a táborban - förmedt ráCato.- A többieknek dirigálhatsz, Cato, ahogy tetszik - kurjantotta Sextus -, de én apám

fia vagyok, és égek a kíváncsiságtól. Amikor Szókratész elárulta, hogy valamilyen pszülloszokhoz mégy, és nagy pénzért laserpicium-ot akarsz beszerezni, úgy véltem, van számodra kellemesebb társaság is, mint Sztatüllosz és Athéno-dórosz Kordülión.

- Athénodórosz beteg - közölte kurtán Cato. - Es bár mindenkit eltiltottam a lovaglástól, az ő esetükben sajnos fel kell oldanom a tilalmat. Gyalog nem bírná ki az utat, Sztatüllosz pedig az ápolója.

Philainoron, mint kiderült, kétszáz mérfölddel délebbre volt, de a vidéket elég sűrűn lakták ahhoz, hogy minden éjszakára jusson vacsora és szállás, Cato pedig meglepődve tapasztalta, milyen jólesik neki az életvidám, tiszteletlen Sextus társasága. Az utolsó ötven mérföld során azonban ízelítőt kaptak abból, ami nemsokára valamennyiükre vár. Terméketlen, kopár pusztán lovagoltak, bár legelésre alkalmas növényzetben nem volt hiány.

- A vidék egyetlen áldása a talajvíz - magyarázta Naszamonész, a pszülloszok vezetője. - Ezért terem olyan bőven a szilfium is. Fűből annál kevesebb van, mert a fű gyökere nem nyúlik elég mélyre, hogy vizet találjon; a szilfiumnak viszont karógyökere van. Vízre - amennyit csak elbírtok - igazából csak akkor lesz szükségetek, ha a Kharax és Leptis Magna közötti sós lapályon meg a mocsarakon haladtok át. Szabrata és Thapszosz között aztán újabb sós sivatag következik, de az a szakasz rövidebb, és az utolsó része jó római út.

Cato arca felderült.- Tehát lesznek települések? - kérdezte.- A Philainoron és Leptis Maior közötti hatszáz mérföldes úton csak egy van:

Kharax.- Es ez a Kharax milyen messze van?- Körülbelül kétszáz mérföldre nyugat felé, de a parton találtok majd forrásokat és

oázisokat, és ezt a szakaszt is az én pszüllo-szaim lakják.212- Mit gondolsz - kérdezte Cato bátortalanul -, elszegődne hozzám vagy ötven

pszüllosz, hogy Thapszoszig elkísérjenek? Akkor útközben megértethetnénk magunkat az olyanokkal is, akik nem beszélnek görögül. Nem szabad, hogy egyetlen törzs is megijedjen tőlünk, és földjei elfoglalásától tartson.

- Alaposan megkérnék az árát - közölte Naszamonész.- Két ezüsttalentum elég lesz?- Ennyiért, Marcus Cato, az egész népünket megkaphatod.- Szó sincs róla, ötven ember elég lesz. Persze csupa férfi. -Az lehetetlen! -

tiltakozott mosolyogva Naszamonész. - Alaserpicium-ot a szilfiumból kivonni női munka, márpedig nincs más megoldás:

ezt a munkát menet közben kell elvégezni. A szükséges adag fejenként napi egy kiskanál; ekkora tételt nem bírtok magatokkal cipelni. De ne félj, adok még mellétek ingyen tíz férfit, hogy kordában tartsák a nőket, és ellássák a kígyó- és skorpiómarásokat. Sextus Pompeius hamuszürkére sápadt, és levegő után kapott.

- Kígyók? Skorpiók? - kérdezte, s megborzongott.- Méghozzá szép számmal - mondta Naszamonész olyan közönyösen, mintha

holmi kis mindennapos kellemetlenséget hozna szóba. - Mi úgy gyógyítjuk a marásokat, hogy mélyen felvágjuk őket, és kiszívjuk a mérget, de ezt könnyebb mondani, mint megtenni, tehát bölcsebb, ha az embereimhez fordultok; ők járatosak ebben a művészetben. Ha a marást megfelelően kezelik, a legtöbb férfi megússza. Csak a nők, a gyerekek, az öregek vagy a betegek szoktak belehalni.

Ertem, gondolta komoran Cato: tehát megfelelő számú rakomány nélküli öszvért kell készenlétben tartanom, hogy a megmartak elférjenek rajtuk. De a pszülloszokért, ó, kegyes Fortuna, így is hálával tartozom.

Amikor dolguk végeztével ismét Arszinoé felé poroszkáltak, rácsattant Sextusra:- Aztán nehogy egy lélek előtt is elszóld magad holmi kígyókról és skorpiókról,

mert láncra verve küldelek el Ptolemaiosz királynak!213A kalapokat megfonták, Arszinoéban és környékén pedig igencsak megcsappant a

szamarak száma; Szókratész és Naszamonész ugyanis figyelmeztették Catót, hogy az öszvérek túl falánkok és túl sokat is isznak; teherhordásra, tették hozzá, nincs is alkalmasabb a kisebb testű, szívósabb szamaraknál. A gazdák és a kereskedők szerencsére szívesen adtak öszvérért szamarat, hiszen a római hadseregnél rendszeresített öszvéreket a legjobb fajtákból tenyésztették ki; így aztán Cato négyezer szamárra tett szert háromezer öszvér ellenében. A szekerek elé ökröket is vásárolt, birkákhoz azonban sehol sem jutott; így végül beérte kétezer marhával és ezer kecskével.

Ez nem is menetelés, hanem valóságos exodus, gondolta rosszkedvűen; hogy röhöghet rajtunk Labienus, immár Utica biztonságos fedezékében! De majd megmutatom én neki! Ha belehalok is az erőfeszítésbe, akkor is harcképes állapotban juttatom el az én tízezer hívemet Provincia Africába! Mert a létszám immár valóban tízezer fő volt; Cato a nem harcoló személyzetet is magával vitte. Olyan római parancsnok még nem született, aki megkövetelte volna katonáitól, hogy a

menetelésen, az építésen és a hadakozáson túl még el is lássák magukat. Minden centuriában százan voltak, de közülük katona csak nyolcvan; a maradék húszból került ki a nem harcoló kísérőszemélyzet, amelynek tagjai gabonát őröltek, kenyeret sütöttek, menet közben vizet osztottak, gondozták a centuria állatait és szekerét, emellett rájuk hárult a mosás és a tisztítás is. Ezek az emberek nem rabszolgák voltak, hanem harcra alkalmatlannak nyilvánított római polgárok - általában tompa agyú bugrisok, akik azonban ugyanolyan zsoldban és fejadagban részesültek, mint a katonák, sőt a zsákmányból is megillette őket egy kevés.

Míg a kürénaikai nők a kalapokkal bíbelődtek, a férfiakat bőr vizestömlők készítésére fogták; a hegyes talpú amphorák, melyeket arra terveztek, hogy keretbe illesszék vagy fűrészporba ágyazzák őket, nehezen fértek volna el a szamarakon átvetett málháskosarakban.

- Es bort nem is viszünk? - kérdezte letörten Sextus.214- De nem ám, egy korttyal sem - felelte Cato. - Azt isszuk mi is, amit a katonák:

vizet. Még Athénodórosznak is le kell mondania a gyógyító cseppjeiről.Január második napján Arszinoé teljes lakosságának biztató üdvrivalgásától

kísérve megkezdődött a gigantikus felvonulás. A látvány nem is emlékeztetett kifogástalanul szervezett hadmozdulatra. A töméntelen állat közt egy szál tunicába öltözött, fejükön széles szalmakalapot viselő férfiak mozogtak, hogy a négy lábúakat valamelyest együtt tartsák; így indultak el déli irányban, első állomáshelyük, Philainoron és a pszülloszok felé. Bár a nap még nyárias hőfokon ontotta sugarait, Cato hamarosan megállapíthatta, hogy az iram - az állatok mozgásához igazított napi tíz mérföld - nem fogja megterhelni embereit.

Marcus Porcius Cato ugyan még soha nem működött hadvezérként, sőt Róma nemesi közvéleménye, amelyet makacsságával és elfogultságával szüntelenül ingerelt, még a józan észt is elvitatta tőle, most mégis kitűnt, hogy egy ilyen népvándorlás levezényléséhez ő az eszményi ember. Mindenen rajta tartotta a szemét; olyan hibákat vett észre és küszöbölt ki, amilyenekre tán még maga Caesar sem készült volna fel. A második nap reggelén utasította centurióit: bizonyosodjanak meg róla, hogy embereiken a caliga elég szorosra van-e fűzve, hiszen kövezetlen, gyakran rejtett gödrökkel teli úton menetelnek, és nagy teher a társainak az a katona, aki kificamítja a bokáját vagy ínszalaghúzódást szenved. Az első nundinum végén, amikor a Philainoronba vezető útnak még a felénél sem tartottak, Cato kidolgozott egy rendszert, amelynek értelmében minden centuria felelős bizonyos számú szamárért, marháért és kecskéért, amely mintegy a tulajdonába megy át; ha pedig az állatok túl sokat ennének vagy innának, a könnyelmű centuria nem csenhet pótlást beosztóbb társaitól.

Esténként a tömeg megpihent, kutakból vagy forrásokból feltöltötte vízkészletét, majd ki-ki ledőlt sagum-nak nevezett, körkörösen szabott vízhatlan nemezköpenyére, amelyet esőben vagy hóesésben nappal is viselt. Ami kenyér és csicseriborsó csak elfért a málhában, azt mind ebben a kezdeti szakaszban fogyasztották el, lévén, hogy a laserpicium csak Philainorontól kezdve áll majd

215rendelkezésükre. Abban szerencséjük volt, hogy ezt az első kétszáz mérföldet

kellemesebb vidéken tehették meg, hiszen ez volt a tanulóidőszak. Philainoron után a körülmények sokkal mostohábbnak ígérkeztek.

Valamilyen kisebb csoda folytán Philainoronig nem húsz, hanem csak tizennyolc napig tartott az út, és ekkor Cato rögtönzött tábort ütött egy hosszú, homokos partszakasz mögött, majd háromnapi pihenőt engedélyezett. Emberei úszkáltak, horgásztak, vagy megváltak egy-egy becses sesterciusuktól, hogy valamelyik

pszüllosz lánnyal félrevonuljanak.Úszni minden légionárius tudott, hozzátartozott alapkiképzésükhöz - ki tudja,

mikor jut eszébe valamilyen Caesar-szabású vezérnek, hogy egy tavat vagy valamilyen széles folyót úszasson át velük? A katonák tehát anyaszült meztelenre vetkőzve, gondtalanul lubickoltak, és fényes hallakomákat csaptak.

Csak hadd tegyék, gondolta Cato, aki maga is megmártózott a tengerben.Sextus szeme megakadt a vezér ruhátlan testén.- Nicsak! - kiáltotta. - Nem is sejtettem, hogy ilyen remek a felépítésed!Az ember, aki híján volt minden humorérzéknek, így felelt:- Ez csak azért van, mert zsenge korod miatt nem emlékezhetsz rá, milyen voltam,

amikor a mos maiorum lezüllesztése elleni tiltakozásképpen a tógám alatt nem viseltem tunicát.

Mivel a centurióknak nem kellett az állatokra ügyelniük és egyelőre más feladatuk sem akadt, Cato új kötelességeket talált számukra. Összehívta őket, és elmagyarázta, mivel jár majd a beköszöntő, csak húsra alapozott étrend.

- Ha a pszülloszok valamilyen növényt ehetetlennek nyilvánítanak, ahhoz se ti, se az embereitek ne nyúljatok - harsogta. -Mindnyájan kaptok kanalat, és ugyancsak megkapjátok a centu-riátok iaserpícium-adagját, és miután az emberek elfogyasztották esti marha- vagy kecskehúsporciójukat, személyesen adtok be mindenkinek egy fél kanál laserpicium-ot. Napközben nektek kell felügyelnetek a pszüllosz asszonyokra, valamint a kijelölt kétszáz nem harcoló személyre, miközben szedik és feldolgozzák a szil-

216fiumot. Mint megtudtam, a növényt összetörik, megfőzik, majd lehűtik, és a

tetejéről kanalazzák össze a laserpicium-ot - ami azt jelenti, hogy tűzifára lesz szükségünk ezen a vidéken, ahol nem nőnek fák. így hát nincs más megoldás: az elszáradt növényeket csakúgy, mint az összetörteket, össze kell gyűjteni, és azután elégetni. Azt a férfit, aki meg akar erőszakolni egy pszüllosz nőt, megfosztom polgárjogától, megkorbácsoltatom és lefejeztetem. És ne higgyétek, hogy játszom a szóval.

Ha a centuriók azt remélték: ezzel vége a kioktatásnak, tévedtek.- Még valami! - bömbölte Cato. - Aki hagyja, hogy a kecske megegye a kalapját,

az, rangjától függetlenül, a továbbiakban kalap nélkül fog boldogulni. Ez pedig először napszúráshoz, majd biztos halálhoz vezet. Pillanatnyilag történetesen van annyi pótkalapom, hogy kiutaljak egyet-egyet azoknak, akiket már eddig ilyen baleset ért, de a készlet fogytán. Tehát mindenki vigyázzon a magáéra, mert addig él, amíg kalapja van.

- Te aztán jól megmondtad nekik! - jegyezte meg Sextus, amikor Naszamonész háza felé igyekeztek. - A baj csak az, Cato, hogy ha egyszer egy kecske kipécézett magának egy kalapot, nehezebb leszerelni, mint a ringyót, ha kiveti hálóját egy gazdag vénemberre. Te például hogy akarod megvédeni a tiédet?

- Ha nincs a fejemen, akkor ráfekszem. Mit számít, ha a teteje kicsit gyűrött lesz? Reggelenként majd formába rázom, és szorosan a fejemre kötözöm azokkal az ügyesen rávarrt szalagokkal.

-Már szétküldtem a futárokat - mondta Naszamonész, aki őszintén sajnálta, hogy az üdítő kis felfordulásnak vége szakad. -Amíg Kharaxba nem értek, a népemtől minden lehető segítséget megkaptok. - Aztán tapintatosan köhintett. - Izé... megengedsz egy kis figyelmeztetést, Marcus Cato? Tudom, hogy a kecskékre szükségetek van, de ha szabadjára hagyjátok őket csavarogni, soha nem juttok el élve Provincia Africába. Nemcsak a kalapokat fogják megenni, de az utolsó szál ruhátokat is. A kecske bármit megeszik. Azt javaslom: napközben kössétek őket egymáshoz,

éjszaka pedig ólba velük.- És honnan vegyük az ólakat? - csattant fel Cato, akinek már elege volt a

kecsketémából.217- Észrevettem, hogy minden légionáriusnak van a batyujában egy karó - olyan

hosszú, hogy egyenetlen talajon botnak is beváljon. Miért ne lehetne éjszakára ezekből a karókból ólat rögtönözni?

Cato mosolya olyan őszintén derűs volt, hogy Sextus csak hüledezett.- Naszamonész - mondta -, igazán nem tudom, mihez kezdtünk volna nélküled és

a pszülloszok nélkül.Eltűntek a szépséges kürénaikai hegyek. Cato tízezer híve beleveszett a lapos,

kietlen pusztaságba, ahol szilfiumon kívül nemigen nőtt más; a satnya, szürkés kis bokrok között csak öklömnyi kövek borították az okkersárga talajt. Most vették csak igazán hasznát a sövénykaróknak.

Naszamonésznak azonban igaza volt: forrásokkal, vizesgödrökkel elég sűrűn találkoztak. Mindazonáltal a víz nem volt oly bőséges, hogy minden este tízezer embernek és hétezer állatnak elég legyen - ahhoz egy Tiberis-méretű folyóra lett volna szükség. Ezért Cato úgy rendelkezett, hogy valahányszor egy forrás vagy vizesgödör mellett elhaladnak, mindig egy-egy centuria töltse meg a tömlőit. így a hatalmas horda mindjárt több kedvvel menetelt. Naplementekor aztán mindenki letelepedhetett, hogy elfogyassza a maga tengervízben főtt marha- vagy kecskehúsadagját - a száraz ágak gyűjtésében mind a tízezren részt vettek -, és utána nyugovóra tértek.

A szilfiumbokrokon és a lángoló égen kívül állandó társuk volt a tenger is, ez a végtelen, akvamarinkék tükör, amely, ha sziklás volt a part, fehéren fodrozódott, vagy szelíd kis hullámokat vetett az egymást érő öblök felszínén. Hála az állatok lassú mozgásának, a katonák időnként gyorsan a vízbe ugorhattak egy kis tisztálkodásra. Ha naponta csak tíz mérföldet tesznek meg, április vége lesz, mire Adramüttionba érnek. Cato azonban nem bánkódott emiatt. Addigra legalább vége a huzakodásnak, gondolta; rég eldőlt, ki legyen a főparancsnok, és én a magam tízezer emberét szépen átömleszthetem a légiókba. Bizonyára kapok majd valamilyen nyugodalmas beosztást...

218A rómaiak rendes körülmények között nem ettek sem marha-, sem kecskehúst. A

marhát a bőréért, a faggyújáért és a trágyájáért tartották, a kecskéket a tejükért s az abból készülő sajtért.

Egy-egy marhából mintegy ötszáz font ehető rész telt ki, mivel a katonák a bőrön, a csontokon és a beleken kívül mindent elfogyasztottak. A napi fejadag egy font volt - ennél többet senki sem bírt magába kényszeríteni -, így a csorda hétköznapokon napi húsz állattal fogyatkozott. A nundinae napján kecskehús volt műsoron, amit még a marhánál is kedvetlenebbül tömtek magukba.

Cato eleinte remélte, hogy a kecsketejből ők is sajtot állíthatnak majd elő, de mihelyt Philainoront maguk mögött hagyták, a kölyköket dajkáló kecskék cserbenhagyták a kicsinyeket, és a tejük elapadt. Cato, bár a kecskékhez aztán végképp nem értett, feltételezte, hogy a jelenség összefügg a túlzott szilfiumfogyasztással és a finomabb falatok - így a szalmakalapok - megvonásával. A szarvasmarhák kókadtan, soványan, leromlott állapotban, de engedelmesen bandukoltak, a tehenek hasa alatt lassan himbálódzott az üres, összeaszott tőgy. Cato, aki a marhákhoz sem értett jobban, mint a kecskékhez, látta, hogy a hímek mind ki vannak herélve, és úgy vélte, a bikákkal nyilván csak baj volna; legyen bár kandúr, kan kutya, kos, bakkecske vagy bika, az ép hím állatok girhesre nyűvik magukat párzási dühükben, és nem nyugszanak, amíg magjukat szétszórva egy teli alom cicát,

kutyust, barikát, gidát vagy bocit nem nemzenek.E gondolatok egy részét megosztotta Sextus Pompeiusszal, aki lenyűgözve

állapította meg, hogy a fanatikus Marcus Porcius Cato személyiségének olyan titkaiba nyerhet betekintést, amelyekről más rómaiaknak fogalmuk sem lehet. Ez volna a férfi, aki az ő édesapját beugratta a polgárháborúba? Aki néptribunusként vétót emelt minden, a dolgok menetét valamennyire is megújító törvényjavaslat ellen? Aki hajdan, annyi idősen, amennyi most Sextus volt, addig fenyegette a néptribunusok collegiumát, amíg benn nem hagyták a Basilica Porciában azt a nyavalyás oszlopot? Es vajon miért ragaszkodott az oszlophoz annyira? Hát mert még Cato, a censor emeltette, tehát része a mos maiorum-nak, s mint ilyen, elmozdíthatatlan. Ó, hány történetet is hallott már Sextus

219Pompeius Catóról, a megvesztegethetetlen városi quaestorról, Catóról, a

borcsutoráról, Catóról, imádott felesége áruba bocsa-tójáról! Es tessék: ugyanez a Cato most úgy elmélkedik a hímekről és párzási ingerükről, mintha ő maga nem volna szintén hím, méghozzá nagyon is tekintélyes szerszámmal ellátva.

- Ami engem illet - jegyezte meg közlékenyen -, nekem már nagyon hiányzik a civilizáció. Ahol civilizáció van, ott nők is vannak. Minek is tagadnám: máris rettentőn hiányoznak.

A szürke szempárba fagyos kifejezés költözött.-Azért férfi a férfi, Sextus Pompeius, hogy úrrá tudjon lenni hitványabb ösztönein

- szűrte a szót fogai között. - Mit számít négy év? Semmiség!Sextus sietősen fújt takarodót.- Hát persze, ez csak világos - mondta, de a négy év említése szöget ütött a fejébe.

Érdekes elszólás! Marcia Cato után és Cato előtt éppen négy éven át volt Quintus Hortensius felesége. Eszerint Cato akkor is szerette? Tán még szenvedett is?

Kharax, a kis falu egy elbájoló lagúna partján terült el. Lakói -részben pszülloszok, részben egy garamantisz nevű, a földrész belsejéből származó nép tagjai - búvárkodásból éltek: szivacsot és apró szemű gyöngyöt hoztak felszínre. Halon és tengeri sünön kívül csak néhány zöldségfélét fogyasztottak, amely a nők által fáradságosan öntözött ágyasokban termett. Amikor ezek a nők megpillantották a feléjük hömpölygő félelmetes sokaságot, kapájukat lengetve nagy sikoltozás és átkozódás közepette próbálták védeni termésüket. Cato ekkor parancsban tiltotta meg a zöldséglopást, majd összeült a helyi főnökkel, hogy megegyezzenek a termékek árában. A rendelkezésre álló mennyiség természetesen szerény volt, bár a nők az ezüstérmék láttán készségesen begyűjtöttek mindent, ami csak valamennyire kilátszott a földből.

A rómaiak tudták, hogy az emberi táplálkozáshoz nélkülözhetetlen a rendszeres zöldség- és gyümölcsfogyasztás, Cato azonban eleddig nem fedezte fel embereinél a skorbut előjeleit; megfigyelte viszont körükben azt a szokást, hogy menetelés közben a nyálképződést elősegítendő, szilfiumágakat rágcsálnak, és megállapította: a növényben a laserpicium-on kívül olyan összetevő is

220lehet, amelynek hatása megegyezik a zöldségekével. Még csak négyszáz mérföldet

tettünk meg, gondolta, de máris a csontjaimban érzem, hogy célhoz érünk.Újabb egynapos pihenő - vidám úszkálás, jóízű halvacsora -után a tízezres had

rettenetes, a gyalult deszkánál is laposabb vidéken találta magát. Végtelenül fárasztó volt gyalogolni a sós lapályon, a brakkvizes mocsarakon át; még a szilfium is csak egyes szakaszokon termett meg. Négyszáz mérföldön, azaz negyven napon át nem találkoztak sem forrással, sem oázissal; gyilkosan forró nappalok váltakoztak dermesztő éjszakákkal, szenvedtek a skorpióktól és a pókoktól. Az utóbbiak komoly

megrázkódtatást jelentettek, hiszen róluk Kürénaikában senki sem tett említést. Itáliában, Görögországban, a három Galliában, a két Hispániában, Makedoniában, Thrákiában vagy Kis-Ázsiában - a föld azon részein tehát, amelyeket a rómaiak keresztül-kasul, minden irányban bebarangoltak - nem éltek nagy pókok; így aztán nem csoda, hogy egy-egy kitüntetésekkel teliaggatott prímipilus centurio, aki majd annyi csatát megélt, mint Caesar, elalélt egy szépen fejlett példány láttán. Márpedig Phaszaniában - így hívták a vidéket, ahol éppen jártak - a pókok nem egyszerűen nagyra, hanem hatalmasra, gyermektenyér méretűre nőttek, és undorítóan szőrös lábaik voltak, melyeket pihenés közben alattomosan maguk alá haj-iítgattak.

- Ó, Iuppiter! - ordított fel Sextus, amikor egy reggel össze akarta hajtogatni sagum-át, és egy jókora példányt rázott ki belőle. - Kerek perec megmondom, Marcus Cato: ha tudom, hogy ilyen teremtmények egyáltalán léteznek, még Titus Labienusszal is örömest megbékéltem volna. Apám egyszer azt mesélte, hogy a pókok miatt fordult vissza három napon belül a Káspi-tengertől. Akkor ezt csak félig hittem el neki; bezzeg most már tudom, mi ijesztette el.

- Még az a szerencse, hogy a csípésük csak fájdalmas, de nem veszélyes - jegyezte meg Cato, akin egyáltalán nem látszott félelem. - Nincs benne méreg, mint a skorpiókéban.

Valójában őt is megdöbbentették és undorították a pókok, csak túl büszke volt hozzá, hogy ezt kimutassa. Ha a főparancsnok is visítva megfutamodik, mit szólna a tízezres sereg? Bárcsak lenne

221elegendő faanyag, hogy éjszakánként tűz mellett melegedhetnének! Ki hitte volna,

hogy ez a nappal oly perzselően forró vidék naplemente után ennyire lehűlhet, méghozzá minden átmenet nélkül? Az emberről az egyik pillanatban még szakad a veríték, hogy a következőben már a foga vacogjon a hidegtől. De ami uszadék fát a tengerparton összegyűjthettek, azt félre kellett tenni a főzéshez, a szilfium és a hús feldolgozásához.

A pszüllosz férfiak megszolgálták az ellátásukat, de akármilyen buzgón kutatták át a talajt skorpiók után, mindig volt utánpótlás. Sok katonát csípett meg skorpió, de a pszülloszok betanították a centuriák felcsereit, hogyan kell belevágni a húsba, s kiszívni belőle a mérget, és végül csak kevés sebesült kényszerült szamárhátra. Az egyik pszüllosz asszony nem volt ilyen szerencsés: ő belehalt a skorpiócsípésbe, méghozzá lassú, fájdalmas haláltusa után.

Minél fáradságosabb lett a menetelés, Cato annál derűsebbnek látszott. Sextus nem is értette, hogyan képes naponta akkora távolságokat megtenni: a vezér ugyanis sorra látogatta a csoportokat, elidőzött náluk egy kis jóízű beszélgetésre, mindenkit megdicsért, a legények pedig kidüllesztették mellüket, szélesen vigyorogtak, és úgy tettek, mintha kellemes kiránduláson vennének részt. Ebben a hangulatban battyogtak tovább, míg meg nem volt a napi tíz mérföld.

A vizestömlők közben egyre laposabbak lettek. Az erre a szakaszra számított negyven napból alig múlt el kettő, amikor Cato bevezette a fejadagrendszert, amely még az állatokra is kiterjedt. Ha olykor egy-egy tehén vagy ökör összeesett, még a helyszínen levágták, és estére felszolgálták a húsát. A szamarak azonban éppoly fáradhatatlannak látszottak, mint a vezér; kitartóan poroszkáltak, és hálásak voltak, amiért a vizestömlők fogyatkozó súlya könnyít terhükön. A szomjúságnál azonban nincs nagyobb kín. Éjjel-nappal rezgett a levegő a marhák riadt bőgésétől, a kecskék panaszos mekegésétől, a szamarak bánatos iázásától. Mindhiába: a napi tíz mérföldnek meg kellett lennie.

Időnként távoli viharfelhők űztek velük kegyetlen tréfát; mind sötétebben függtek a látóhatáron, s úgy látszott, mintha egyre közelednének. Egyszer-kétszer szürke

esőfüggöny ereszkedett eléjük, de a menetig soha nem jutott el.222Catóban időnként lobbot vetett az energia; ilyenkor járt fel-alá emberei között,

centuriáról centuriára. Ám a menetelést két ilyen ellenőrző út között is, mindvégig úgy élte meg, mint dicsőséges kalandot. A sztoikus etika, amely lelkét kiszikkasztotta, örömét

slelte a testét sújtó lemondásban és nélkülözésben. Ugy érezte, mintha a fájdalom

tengerén lebegne, de ez a fájdalom megtisztítaná.Delente, amikor az egész táj párásán vibrált a hét ágra tűző nap fényében, néha

mintha Caepio bátyja közeledett volna felé: feje körül glóriaként szikrázott vörös haja, jellegzetes vonásait átlényegítette a sugárzó szeretet. Máskor Marciát vélte látni, ismét máskor pedig egy másik, sötét hajú, idegen asszonyt, akiről szíve mélyén mindjárt tudta, hogy az édesanyja, bár csak két hónapos volt, amikor meghalt, és arckép nem maradt utána. A jelenés egy jóságossá tisztult Servilia volt, azaz nem más, mint Livia Drusa. A mama...

Kharaxból való elindulásuktól számítva a negyvenedik napon érte az utolsó látomás. Az eseményt Lucius Gratidius baljós reggeli közlése vezette be: mint kiderült, a tömlők végképp kiürültek. Catónak ezúttal is Caepio jelent meg, de a drága jelenés most olyan közel jött hozzá, hogy a kinyújtott karja csaknem összeért a Catóéval.

- Fel a fejjel, kisöcsém. Lesz víz.Valaki felüvöltött. A látomást szétoszlatta a tízezer kiszáradt torokból hirtelen

felcsapó kiáltás: VÍZ!A táj egyetlen rövid délután leforgása alatt a villámcsapás drá-maiságával alakult

át. A változás eljövetelét a víz jelezte: keskeny, de gyorsan áramló folyócska, amely csak nemrégiben fakadhatott, mert függőleges partja mentén még épp,hogy bontakoztak a növények. Cato csak ekkor eszmélt rá, hogy immár nyolcvan napja vannak úton, és ezalatt az ősz lassan télbe fordult; megkezdődtek az esőzések. Valamelyik szeszélyes vihar pedig olyan helyen szabadult meg cseppfolyós áldásától, ahol a terepviszonyok lehetővé tették, hogy a víz csobogva, gurgulázva, kristályos tisztán vágjon utat magának a tenger felé. A marhacsorda

223létszáma időközben ötven alá csökkent, kecskéből is alig száz maradt. Caepio az

utolsó percben jelentkezett üzenetével.Emberek és állatok ötmérföldes körzetben szóródtak szét a folyócska mindkét

partján, hogy eloltsák perzselő szomjúságukat. Cato mindenekelőtt elrendelte, hogy a folyó közelében sem ember, sem állat nem könnyíthet magán, majd négy nap pihenőt engedélyezett, hogy az emberek megtöltsék a vizestömlőket, megmártózzanak a tengerben, horgásszanak és aludjanak. Neki magának ezalatt el kell találnia a civilizációhoz, és élelmet kell szereznie.

- Phaszania földjét immár magunk mögött hagytuk - jegyezte meg Sextusnak, amikor egy kis lubickolás után kinyújtóztak a homokban.

Barnábbak lettünk a diónál, gondolta Sextus, ahogy tekintetével végigpásztázott a végtelen part hosszában nyüzsgő embereken. Még a világos bőrű Cato is alaposan lebarnult; akkor pedig én olyan lehetek, mint egy szüriai.

- És most mi következik? - kérdezte.- Tripolitana - hangzott a válasz.Most mitől lett olyan szomorú? Az ember azt hinné, nem a Tartarosztói

búcsúzunk, hanem az élüszioni mezőktől! Hát nem fogja fel, hogy ha nem botlunk bele ebbe a vízbe, előbb-utóbb mindnyájan szomjan halunk? Nem tudja, hogy az

ennivalónk is elfogyott? Vagy netán ő fakasztotta ezt a vizet a puszta akaraterejével? Catóval kapcsolatban én már semmin sem lepődnék meg...

- Tripolitana - ismételte. - A három város földje. Úgy tudtam, Bereniké és Adramüttion között nincs más település.

- A görögök szeretik az ismerősen hangzó városneveket - vedd csak észbe, hány várost hívnak Berenikének, Arszinoénak, Apollóniának vagy Hérakleiának... így eshetett, hogy amikor ezen a valamivel termékenyebb parton felépítettek három, néhány házból álló falucskát, a helyet Három Város Földjének nevezték el. Leptis Major, Oia, Szabrata - Szókratész és Naszamonész legalábbis így mondta. Elég fura, nem igaz? Eddig csak egy Leptisről tudtam, és az Leptis Minor volt Provincia Africában.

224Tripolitana ugyan nem volt olyan mesésen termékeny bőségszaru, mint Campania

vagy Túlsó-Hispaniában a Baetis völgye, a folyócska mégis határvonalnak bizonyult: innentől kezdve már úgy festett a táj, mintha előbb-utóbb emberek is feltünedezhetnének benne. A szilfium itt is felütötte fejét, de most lágyabb állagú növények is társultak hozzá, amelyek a pszülloszok szerint ehetőek voltak. A táj laposságát olykor különös fák oldották, melyeknek ágai rétegzett lapokban helyezkedtek el, mint kőzetlemezek a szirtfalban, és szűkös sárgászöld lombozatuk páfrányra vagy pálmafára emlékeztetett. Catónak az a két fa jutott eszébe róluk, amely Drusus bácsi kertes peristyliumában állt; a legenda szerint Scipio Africanus hozta őket magával Rómába. Ha az itteni fák valóban a rokonaik, akkor tavasszal vagy nyáron meseszép skarlátpiros vagy sárga virágok feslenek ki rajtuk. Sextus Pompeius úgy látta: Cato lelki egyensúlya helyreállt. - Azt hiszem - mondta -, itt az ideje, hogy szamárhátra pattanjak, és megelőzzem a menetet. Ki kellene puhatolnom az itteniek óhajtását: van-e valamilyen javaslatuk, hogy magunk és megmaradt állataink milyen úton vágjunk át a területükön. Nyilván féltik a búzatábláikat meg a barackosaikat. Aztán megpróbálok némi élelmet vásárolni. Változatosságnak a hal is megteszi, de ki kell egészítenünk az állatállományt, és szívből remélem, hogy kenyérhez alkalmas gabonára is szert tehetünk.

Milyen nevetségesen fest szamárháton! - gondolta Sextus, de magába fojtotta a kuncogást. A lába olyan hosszú, hogy úgy tetszik, evezővel hajtja magát előre!

Akármilyen jót mulatott a vezéren Sextus, amikor Cato négy órával később visszatért, a fiatalembernek torkán akadt a nevetés: a Cato társaságában lévő három férfi ájult hódolattal vette körül a vezért. Ugy látszik, valóban visszatértünk a civilizációba, gondolta Pompeius fia: errefelé már ismerősen cseng Marcus Porcius Cato neve.

- Megvan az útvonal a folytatáshoz! - közölte Sextusszal, majd könnyed ollózó mozdulattal, mintha csak alacsony sövényt lépne át, lesiklott a szamárról. - Ez a három úr Arisztodémosz, Phasza-nész és Phókiasz; ők lesznek Leptis Majorban az ügynökeink.

225Húsz mérföldet sem kellett megtennem, Sextus, és egy egész ürü-nyájat sikerült

szereznem! Tudom, tudom, ez is csak hús, de legalább újfajta. És most csomagolj. Te meg én Leptisben fogunk lesátorozni.

Először egy Miszurata nevű falun haladtak át, majd beértek egy húszezres városkába, ahol görög eredetű nép lakott; ez volt Leptis Major vagy Magna. A termést már betakarították, és minden okuk megvolt az elégedettségre. Amikor Cato előrukkolt az ezüstérmékkel, annyi búzát kapott, hogy a katonák visszatérhettek a kenyérfogyasztáshoz, és olajra is telt, hogy csússzon a falat.

- Már csak hatszáz mérföld Thapszoszig, és onnan még száz Uticáig, és csak a

Szabrata és a Tritonisz-tó közti kétszáz mérföldes szakasz vízhiányos. A tónál pedig már római területen vagyunk! - Cato megszegett egy friss, ropogós cipót. - Valamire Phaszania is jó volt, Sextus: most már legalább tudom, mennyi vízre lesz szükségünk azon az utolsó sivatagos részen. A szamarak bizonyos hányadát megrakodjuk gabonával, előkotorjuk a szekerekről az őrlőmalmokat meg a kemencéket, és ha tudunk szerezni tűzifát, sülhet a kenyér! Hát nem remek egy hely ez? Most az egyszer még én is megtömöm kenyérrel a gyomrom.

íme a tősgyökeres sztoikus, akinek ünnep a kenyér, gondolta Sextus. Másfelől igazat beszél: Tripolitana tényleg pompás hely.

Bár a szőlő és az őszibarack évada már lejárt, a helybeliek szárítva tárolták a gyümölcsöt, így aztán az emberek marékszámra majszolhatták a mazsolát, és szopogathatták a bőrszerű barackszeleteket. A veteményeskertek magvaiból jutott mindenhová, tehát vadon is megtermett a zeller, a hagyma, a káposzta és a saláta.

Tripolitana lakói - nemcsak a férfiak, hanem a nők és a gyerekek is - szűk, sűrű szövésű gyapjúnadrágot és bőr lábszárvédőt viseltek zárt cipőjük fölött; így védekeztek a kígyók, a skorpiók és a teíragnaíhosz-oknak nevezett óriáspókok ellen. Csaknem kivétel nélkül a mezőgazdaságban dolgoztak - elsősorban búzát, olajbogyót, gyümölcsöt és bort termeltek -, de a művelésre alkalmatlan közföldeken birkát és marhát is tartottak. Leptisben üzletemberek és kereskedők is éltek, és persze ott keringtek a gyors sesterciusok után kapkodó elmaradhatatlan római ügynökök is, a légkör alapvetően mégis falusias volt.

226A szárazföld küszöbén alacsony fennsík terült el: itt kezdődött a háromezer

mérföldre terjedő sivatag, amely egyaránt nyújtózott kelet és nyugat felé, és hogy déli irányban meddig tarthat, azt még soha senki nem derítette fel. Végtelen területein csak a teveháton közlekedő garamantiszok bolyongtak, ide-oda hajtva kecskéiket és juhaikat; sátraikkal nem a soha el nem eredő eső, hanem a homok ellen védekeztek. A vad szél olyan erővel korbácsolta fel a homokszemcséket, hogy az ember könnyen megfulladhatott tőlük.

A már megtett nyolcszáz mérföld nagyban megnövelte a katonák önbizalmát; Leptist elhagyva jókedvűen, jó reménnyel eltelve meneteltek tovább.

Az újabb kétszáz mérföldnyi sós lapályon röpke tizenkilenc nap alatt átküzdötték magukat. Tűzifa híján kenyeret nem süthettek, de Cato a marhák mellé ugyanannyi juhot is szerzett, hogy az egymásra sorjázó húsos napokat változatosabbá tegye. Kecskét többé nem fogyasztottak. Ha életem végéig nem kell több kecskét látnom, fogadkozott Cato, boldognak fogom mondani magam. Véleményét mindenki osztotta, elsősorban szegény Lucius Gratidius, a korábbi kecskefelelős.

Róma afrikai tartományának nem hivatalos határát a Tritonisz-tó jelölte ki, a tó maga azonban csalódást szerzett: vizét ugyanis keserűvé tette a sóval rokon nátron. Mivel a tótól keletre a tengert egy alacsonyabb rendű murex-fajta népesítette be, a parton bíborfestéket gyártó üzem létesült; mellette bűzlő toronyban gyülemlett fel a megszámlálhatatlan üres kagyló, a kagylókban egykor élt állatok rothadó maradványaival egyetemben. A bíborfestéket egy, a murex testében lévő parányi csőből vonták ki; nem csoda, hogy melléktermékként ennyi hulladék keletkezett.

Másfelől nagy volt az öröm is, hiszen a tóparttól indult a megfelelően kikövezett és folyamatosan karbantartott római út. A tízezer legény ugyancsak szedte a lábát: kacagva, tréfálkozva száguldottak el a gyalázatos szagú üzem mellett, és utána túlhabzó kedéllyel szökelltek kőkockáról kőkockára. Ahol a kövesút, ott van Róma is...

227Thapszosz előtt Athénodórosz Kordülión összeesett és meghalt - olyan hirtelen-

váratlan, hogy mire Cato odaért, már búcsút sem vehetett tőle. Könnyek között intézkedett, hogy uszadék fából máglyát emeljenek, majd italáldozatot mutatott be Zeusznak, és pénzt ajánlott fel Kharónnak, a révésznek, hogy aztán ismét felragadja pálcáját, és meginduljon emberei élén. Milyen kevesen maradtak már a régi időkből. Elment Catulus, Bibulus, Aheno-barbus és most már a drága Athénodórosz Kordülión is... Hát nekem hány napom van még hátra? Ha Caesarra száll a világ, akkor nem sok...

A menetelés azzal ért véget, hogy Uticának, a római provincia hagyományos fővárosának peremén hatalmas táborba szálltak. Hannibál, Hamilkár és Haszdrubál egykori otthonának szomszédságában újabb Karthágó épült, de a hajdanvolt szülőhazát Scipio Aemilianus olyan alapossággal törölte el a föld színéről, hogy az új Karthágó soha nem kelhetett versenyre Uticával, amely különben ugyanolyan remek kikötővel büszkélkedhetett.

A révbe ért tízezer ember szörnyen megszenvedte a szeretett parancsnoktól való elválást. Cato soha nem szervezett belőlük légiókat, így hát a tizenöt cohorsra és a hozzájuk tartozó nem harcoló személyzetre az a sors várt, hogy egymástól is elszakadva beolvadjanak a már meglévő légiókba, kikerekítve azok létszámát. Igaz, hogy a hihetetlen menetelés legendája minden résztvevő alakját fény körbe vonta, és bajtársaik úgy néztek rájuk, mint megannyi kis hadistenre.

Sextus Pompeiuson kívül Cato csak az egy Lucius Gratidiust vitte magával; ha sikerül keresztülvinnie akaratát, a derék centurio majd polgári személyek kiképzésében vesz részt. Felkészült rá, hogy jelentkezzék az uticai kormányzói palotában, és visszatérjen abba a világba, amelyből öt hónapra kiszakadt. Utolsó estéjén azonban még nekiült, hogy levelet írjon Szókratésznak, Arszinoé dioi/réíész-ének.

Voltam oly előrelátó, kedves Szókratészom, hogy keressek néhány férfit, aki két lépéssel pontosan öt lábat fog át, és megbíztam őket, hogy Arszinoé és Utica között lépjék ki az egész utunkat. Eredményeik átlagolásával mindösszesen ezernégy-

228százhárom mérföldet kaptunk. Ha tekintetbe vesszük, hogy Philainoronban három

napig, Kharaxban egy napig, Leptis Major előtt pedig négy napot - összesen tehát egy nundinum-ra valót - henyéltünk, elmondhatjuk, hogy ténylegesen száztizenhat napon át meneteltünk. Arszinoét, ha még emlékszel, január nonae-ja előtt három nappal hagytuk el; Uticába pedig május nonae-ján érkeztünk. Amíg számításomat az abacusomon is nem ellenőriztem, azt hittem, naponta tíz mérföldet tettünk meg, ám mint kiderült, a valóságban napi tizenkét mérföldet hagytunk magunk mögött. Hatvanhét fő kivételével valameny-nyien túléltük a vállalkozást; veszteséglistánkon azonban egy pszüllosz nő is szerepel, aki belehalt a skorpió csípésébe.

Éppen csak tudatni szeretném, hogy megérkeztünk és jól vagyunk, de egyszersmind hadd közöljem: ha te és a pszüllosz Naszamonész nem álltok mellénk, expedíciónkra biztos bukás várt volna. Kedvesek és segítőkészek voltak azok is, akikkel útközben találkoztunk, de amit ti ketten tettetek értünk, az túlmegy minden elvárhatón. Remélem, egy szép napon, ha majd szeretett köztársaságunk régi rendje visszaállt, még mindkettőtöket vendégül láthatom Rómában, és a Senaculumon részesíthetlek benneteket nyilvános tiszteletadásban.

Egy évbe telt, míg ez a levél Szókratészhoz eljutott, és a szóban forgó év szokatlanul gazdag volt eseményekben. Szókratész sűrű könnyhullajtás közepette olvasta végig, majd a Fannius-féle ívet ölébe ejtve csak ült, és a fejét csóválta.

- Ó, Marcus Cato, bárcsak mégis Xenophónnak születtél volna! - kiáltotta. - Négy hónapig róttad Afrika fel sem térképezett utait, és a végén mindössze néhány sovány ténnyel és számadattal fizetsz ki. Micsoda hamisítatlan római vagy! Egy görög a

helyedben kiadós jegyzeteket készített volna, hogy legyen mire alapoznia útikönyvét; te beérted vele, hogy néhány ember lépteit méricskéld. Köszönetedet hálával nyugtázom, a levelet pedig becses ereklyeként fogom őrizni, mivel nem sajnáltad az időt, hogy papírra vesd, de az istenekre, mit nem adnék egy könyvért, amely krónikában örökítené meg Cato és tízezer híve hosszú menetelését!

3A római Provincia Africa szerény méretű volt, de annál gazdagabb. Minekutána

hatvan évvel korábban Gaius Marius legyőzte Jugurtha numidiai királyt, a tartomány bizonyos numidiai földekkel is bővült, Róma azonban kormányzóknál többre becsülte a cliens-királyokat, így Hiempszal király országa nagy részét megtarthatta. A király több mint negyven éven át uralkodott, majd legidősebb fia, Juba követte a trónon. Magának Provincia Africának azonban volt egy olyan kincse, amely szükségessé tette római kormányzó kijelölését, ez pedig nem volt más, mint a számos erős mellékfolyó duzzasztotta széles Bagradasz folyó, amely körül hatalmas mennyiségben termesztették a búzát. Catónak és tízezer emberének megérkezése idején a vidék gabonatermése már éppoly jelentős volt, mint Szicíliáé; az óriásgazdaságok tulajdonosai ott ültek a senatusban, vagy betagolódtak a legbefolyásosabb lovagi rangú üzletembereket tömörítő tizennyolc centuriába. De volt még egy körülmény, amely a provincia közvetlen római kormányzását indokolttá tette: mivel az afrikai partvonalból jócskán kitüremkedve nézett farkasszemet Szicíliával és az olasz csizma talpával, éppen ezek lerohanásához szolgált elsőrangú ugródeszkául - mint ahogy a régi időkben Karthágó nem is egyszer élt ezzel a lehetőséggel.

Miután Caesar átkelt a Rubicon, és többé-kevésbé békés eszközökkel irányítása alá vonta Itáliát, a Caesar-ellenes senatus tagjai Nagy Pompeiust választották meg főparancsnokká, majd a nyomába szegődve elmenekültek a szülőhazából. Pompeius ugyanis meg akarta akadályozni, hogy Itália szép vidékeit újabb polgárháború döntse romba, és úgy határozott, hogy erejét inkább külföldön méri össze Caesaréval. A hadműveletek színteréül pedig Görögországot, pontosabban Makedoniát szemelte ki.

Ugyanilyen fontos volt azonban, hogy ki birtokolja a nagy gabonatermő provinciákat, elsősorban Szicíliát és Afrikát; ezért aztán a republikánus senatus, még mielőtt elmenekült volna, Catót jelölte ki Szicília élére, míg Provincia Africa kormányzója, Publius Attius Varus, ugyancsak Róma senatusa és népe meg-

230bízásából gyakorolta hatalmát. Caesar ekkor megbízta korábbi néptribunusát, a

nagy tehetségű Gaius Scribonius Curiót, hogy Szicíliát is, Afrikát is visszacsikarja a republikánusoktól, lévén, hogy neki nem csupán Rómát, de a magát eltartani ugyancsak képtelen Itáliát is élelmeznie kellett. Mivelhogy Cato csak bátor katona volt, de nem hadvezér, Szicília egykettőre meghódolt Curiónak. Cato Afrikába menekült; Curio és a serege a nyomába eredt. Attius Varus azonban nem ijedt meg sem a Cato-féle tabli-num-generálisoktól, sem az olyan, szárnyait bontogató ifjonti tehetségtől, amilyen Curio volt. Mindenekelőtt gondoskodott róla, hogy az afrikai talaj átforrósodjék Cato talpa alatt, majd miután Cato továbbutazott Pompeiushoz Makedoniába, Juba király segítségével tőrbe csalta a túlságosan magabiztos Curiót, aki hadával együtt odaveszett.

így esett hát, hogy míg az egyik gabonatermő provincia, vagyis Szicília Caesar kezén volt, a másikat, Afrikát továbbra is a republikánusok birtokolták. Ekként jó években Caesar bőségesen el volt látva gabonával, de soványabb esztendőkben nélkülöznie kellett - márpedig a Mare Nostrum egész partvidékén dúló aszályok következtében egyik sovány esztendő a másikat érte. A helyzetet csak bonyolította, hogy a Toszkán-tengeren portyázó republikánus flották bármely percben lecsaphattak Caesar gabonaszállító konvojaira; legújabban pedig, amikor Keleten Caesar

felszámolta a republikánus ellenállás fészkét, Gnaeus Pompeius pedig a gabonaszállító tengeri útvonalak közelében talált új helyet a maga flottáinak, az ellenségeskedés végképp elmérgesedett.

A republikánusok, akik Pharszalosz után Provincia Africában gyülekeztek, tisztában voltak vele, hogy Caesarnak nincs más választása: előbb-utóbb - Caesarról lévén szó, inkább előbb, mint utóbb - neki is színre kell lépnie a provinciában. Amíg ellenségeinek van annyi erejük, hogy hadsereget tartsanak fenn, a caesari világuralmi tervek sebezhetők maradnak. Amikor Cato Kürénai-kából továbbindult, az uticai republikánusok éppen megállapodtak benne, hogy június lesz a támadás várható időpontja; addigra Caesar bizonyosan megjárja első hadjáratának célországát, Anatoliát, és leszámol Pharnakész királlyal. így aztán, mire tíz-

231ezer hívével végre célhoz ért, Cato nagy csodálkozására a republikánus sereg

ráérős könnyedséggel lebzselt Utica körül, Caesar közeledésére pedig semmi sem utalt.

Ha a néhai Gaius Marius most megpillantotta volna az uticai kormányzói palotát, megállapíthatta volna: amióta hatvan évvel korábban megszállt benne, az épület alig változott. Vakolt falait a belső helyiségekben rozsdavörösre festették; egyetlen nagyobbacska fogadóteremtől eltekintve nyomasztóan aprócska szobák útvesztőjéből állt, bár egy szárnyépületben két csinos lakosztály várta az erre vetődő gabonamágnásokat vagy a Keletre kiránduló előkelőbb senatorokat. Ezekben a napokban azonban a palota zsúfolásig megtelt különböző dicsőséges neveket viselő republikánusokkal, és az áporodott levegőjű helyiségek visszhangoztak a sok jeles személyiség szűnni nem akaró nézeteltéréseitől.

Fiatal és bátortalan katonai tribunus vezette be Catót a kormányzó irodájába. Publius Attius Varus diófa tablinuma mögött trónolt, beosztottai buzgón rendezték papírjait.

- Hallom, nevezetes utazásra vállalkoztál, Cato -jegyezte meg Varus, anélkül hogy egy kézszorításra felállt volna; régóta gyűlölte látogatóját. Aztán kurtán odabiccentett talpnyalóinak, akik erre engedelmesen elpárologtak.

- Nem volt más választásom! - dörögte Cato, akit a modortalan fickó látványa nyomban visszazökkentett a hangoskodásba. - Hiszen égető szükségünk van katonákra!

- Látod, ez igaz.Varus, ez a tisztes - bár nem kiemelkedő - családból való hadviselt férfiú, Nagy

Pompeius cliensei közé számította magát, ám a republikánusok táborába nem csupán a patronusához való hűség vonzotta: szenvedélyesen gyűlölte Caesart, és ezt büszkén hangoztatta.

Most megköszörülte torkát, és leplezetlen megvetéssel méregette vendégét.- Attól tartok, Cato, szállást nem kínálhatok neked. Azoknak, akik a

néptribunusságig sem vitték, csak a folyosón jutott fekhely; a magadfajta volt praetorok pedig egy szekrénnyel is beérik.

232- Nem is kívánom, Publius Varus, hogy elszállásolj. Az egyik emberem épp most

keres részemre egy kis házat.Varus nagyjából tudta, milyen igényekhez edzette magát Cato, és megborzongott.

Eszébe jutott a thesszalonikai háromszobás sártégla vityilló, amelyen két filozófusával és három szolgájával osztozott.

- Akkor jó. Egy kis bort?- Soha! - bömbölte Cato. - Megfogadtam, hogy amíg Caesar él, egy kortyot sem

iszom.

- Nemes lélekre valló lemondás.A nemszeretem vendég szótlanul üldögélt. Torzonborz haja és szakálla elárulta,

hogy a kihallgatás előtt még csak nem is tisztálkodott. Mit kezdjen az ember az ilyen alakkal?

- Hallom, Cato, hogy négy hónapon át csak húst ettetek.- Olykor kenyérhez is hozzájutottunk.- Igazán?- Hiszen most mondom.- Úgy tudom, skorpiókkal és óriáspókokkal is dolgotok volt.- Igaz.- Sokan haltak bele a csípésekbe? -Nem.- A sebesültjeid mind meggyógyultak?- Meg.- Na és - khm - homokviharba nem kerültetek?- Nem.- Szörnyű lehetett, amikor kifogytatok a vízből.- Nem fogytunk ki.- Megtámadtak-e útközben a vadak? -Nem.- Sikerült a fegyverzetet is elhoznotok?- Igen.- Bizonyára hiányzott a politikai adok-kapok.- A polgárháború nem a politikáról szól.- Akkor a hozzád illő társaság...- Az végképp nem. Attius Varus feladta.233- Nos hát, Cato, örvendek, hogy itt vagy, és remélem, sikerül megfelelő szállást

találnod. Most, hogy megjöttél, és teljes lett a létszám, a holnapi nap második órájára összehívom a tanácsot.

- Az ajtóig kísérte Catót, és búcsúzóul megjegyezte: - Még most sem dőlt el, ki legyen a főparancsnok.

Catónak azonban nem maradt ideje válaszolni, Varus ugyanis ekkor pillantotta meg Sextus Pompeiust, aki az ajtófélfának dőlve társalgott az őrökkel.

A kormányzó nagyot kiáltott.- Sextus Pompeius! Cato nem is említette, hogy itt vagy!- Ezen csöppet sem csodálkozom, Varus. De azért hihetsz a szemednek!- Te is gyalog jöttél Kürénaikából?- Marcus Cato védnöksége alatt kellemes sétának érződött az egész.- Gyere, gyere, kerülj beljebb! Megkínálhatlak egy kis borral?- De még mennyire! - Sextus rákacsintott Catóra, majd a két férfi egymásba

karolva eltűnt.Lucius Gratidius a palota előtti terecskén sündörgött; szalmaszálat rágcsált, és

szemrevételezte a nőket, akik a kútnál mostak. Mivel most is csak egy elkoszolódott tunica volt rajta, az őrök nem ismerték fel a hórihorgas melákban Nagy Pompeius első légiójának pilus prior centurióját.

- Egész jó kis helyet találtam neked - tudatta az erős napfényben hunyorgó Catóval, és kihúzta magát. - Kilenc szoba, és fürdő is van hozzá. Havi ötszáz sesterciust kóstál, de ebben már benne van a takarítónő, a szakács és két szolga is.

Római szemmel nézve ez potom összeg volt; még a takarékos Cato sem sokallta.- Ennyit bőven megér, Gratidius - mondta. - Sztatüllosz előkerült már?- Még nem, de rossz pénz nem vész el -jegyezte meg kedélyesen Gratidius, majd

beterelte Catót egy lerobbant mellékutcába.

- Meg akart győződni róla, hogy Athénodórosz Kordühónnak nyugodt álma lesz. Persze magányosan érzi majd magát a földben, távol minden más filozófustól, de azért jól tetted, hogy nem

234engedtél Sztatüllosznak. Ha Uticáig hurcolja a tetemet, nem tudunk elegendő fát

szerezni a máglyához, és túl sok csont meg velő marad utána...- Bevallom, ezt így nem gondoltam végig - mondta Cato.A lakás a kikötőben volt, egy hétemeletes épület földszintjén; ablakai árbocok

tömkelegére, ezüstszürke kőgátak és mólók kusza látképére és persze az éterien kéklő tengerre néztek. Amikor a fürge és barátságos rabszolgák elkészítették számára a meleg fürdőt, Cato elégedetten állapította meg, hogy csakugyan jó üzletet csinált, és mosolyogva üdvözölte Sztatülloszt, aki éppen idejében toppant be a korai vacsorához. A filozófus kíséretében érkezett Sextus Pompeius is, aki ugyan nem kért sem az olajos kenyérből, sem a sajtból és a salátából, de azért kényelmesen elhelyezkedett, és hozzálátott, hogy elmesélje, mit tudott meg Varustól az együtt töltött órák során.

- Gondoltam, szívesen hallod majd, hogy Marcus Favonius ép és egészséges - kezdte. - Amphipolisznál beszélt Caesarral, és bűnbocsánatot nyert; úgy hírlik, Caesar nagyon is nyájas és készséges volt. Hanem a barátodnak, úgy látszik, Pharszaloszban kiment az egyik kereke, mert elsírta magát, és olyasmit hablatyolt Caesarnak, hogy nincs más vágya, mint hazatérni itáliai birtokaira és ott békésen, visszavonultan éldegélni.

0, Favonius, Favonius! De hát ilyesmire számítottam! Mialatt én Dürrhakhionban időztem a sebesültekkel, neked végig kellett hallgatnod Pompeius tablinum-generálisainak örökös perpatvarait, amelyeket az a barbár Labienus csak tovább szított. A leveleidben mindezt el is panaszoltad, de Pharszalosz után már egy sort sem írtál, és ezen nem is csodálkozom: dehogy merted volna megírni, hogy elpártoltál a republikánusok ügyétől. Bárcsak valóban élveznéd az elvonultság békéjét, én kedves Marcus Favo-niusom. Nem vádollak; hogyan is vádolhatnálak?

Sextusból közben tovább ömlött a szó.- Megtudtam továbbá - de hírforrásom nevét borítsa titok -, hogy Uticában még

rosszabb a helyzet, mint volt Dürrhakhionban és Thesszalonikában. Itt még az olyan tökfilkók, mint az ifjabb Lucius Caesar vagy Marcus Octavius is mindenáron legátusok akarnak lenni, holott még a néptribunátusig sem vitték. Az igazi

235fejesek pedig - Labienus, Metellus Scipio, Afranius és Varus kormányzó, brrr! -

egymástól vitatják el a főparancsnoki címet. Cato hangja nyers volt, az arca kifejezéstelen.

- És én még azt reméltem, hogy mire ideérek, ez a kérdést már elrendezték!- Szó sincs róla. Állítólag holnap határoznak róla.- És mi hír Gnaeus bátyádról?- Valahol Szicília déli partjainál időzik; valószínűleg fát vág a jámbor Libo apóska

hátán. Szerintem - vigyorodott el az öcs -nem is fog előkerülni, amíg a fővezérség el nem dőlt.

- Okos fiú -jegyezte meg Cato. - És neked, Sextus, mik a terveid?- Ó, én úgy tapadok majd a mostohám íaíá-jához, mint bogáncs a gyapjúhoz. Nem

állítom, hogy Metellus Scipio lángész volna, de azt hiszem, apám azt tanácsolná, hogy mellette szolgáljak.

-Igen, én is így gondolom. - A szép szürke szempár most fürkészőn állapodott meg Sextus arcán. - És Caesarról mi hír? -kérdezte.

A fiatalember a homlokát ráncolta.- Látod, Cato: ez itt a nagy titok. A közvélekedés szerint még mindig Egyiptomban

időzik, habár úgy tűnik, Alexandriát már elhagyta. Beszélnek az emberek mindenfélét, de az igazság az, hogy amióta egy novemberben írott levele decemberben Rómába ért, azóta egy mukkot sem hallatott magáról.

Cato állkapcsa megmerevedett.- Mindebből semmit sem hiszek el - mormolta. - A fickó imád levelezni, és még

soha életében nem volt neki ilyen fontos, hogy a dolgok középpontjában álljon. Még hogy Caesar csendben maradna?! Még hogy ő ne ártsa bele magát mindenbe? Ha így van, akkor már nem is él. Ó, micsoda különös játéka lenne a sorsnak! Hogy Caesart éppen abban a tespedt, elmaradott Egyiptomban ragadja el a kórság vagy döfje hátba valami paraszt! Ó, istenek - úgy érzem magam, mint akit kisemmiztek!

- Az az egy biztos, hogy életben van! Mi több: azt rebesgetik, aranybárkán ereszkedik le a Nílus folyón, és térdig gázol a virágban. Az oldalán pedig ott hever Egyiptom királynője. A hárfák zenéje állítólag tíz elefánt trombitálását is túlharsogja, lányok tán-

236colnak körülötte átlátszó fátylakban, és szamártejben füröszti magát.- A bolondját járatod velem, Sextus Pompeius?- Még hogy én, Marcus Cato? Soha!- Akkor pedig ravasz cselről van szó. De legalább megmagyarázza ezt az itteni

poshadást. Varus, az a kény úri hányadék, semmibe sem akart beavatni; hálával tartozom neked a hírekért. Világos, hogy Caesar hallgatása mögött ravasz csel lappang. - Cato összepréselte az ajkát. - És mi hír a mi kiváló consularisunkról és ügyvédünkről, Marcus Tullius Ciceróról?

- Brundisiumban viaskodik a legfrissebb dilemmájával. Vati-nius szívélyesen fogadta hazatérése alkalmából, de ekkor megjött Marcus Antonius is Caesar hadának zömével, és távozásra szólította fel. Cicero erre felmutatta Dolabella levelét, mire Antonius elnézést kért. De hát ismered a mi szegény nyúlszívű öregünket: Brundisiumnál nem merészkedett beljebb. A felesége pedig hallani sem akar róla. - Sextus kuncogott. - A legrútabb vízköpő szörny, akit ismerek.

Cato lesújtó pillantása azonban elvette a kedvét a tréfálkozástól.- És mi újság Rómában? Sextus füttyentett.- Ott aztán a feje tetején áll minden! Az ügyeket, úgy-ahogy, a tíz néptribunus

viszi, mert senkinek sem volt ereje tető alá hozni az aedilisek, praetorok és consulok megválasztását. Dolabella örökbefogadás útján beférkőzött a plebs soraiba, és jelenleg néptribunus. És hogy iszonyatos adósságaitól szabaduljon, a népgyűléssel akar törvényt hozatni az adósságok eltörléséről; de valahányszor megpróbálja, Caesar két csahosa, Pollio és Trebel-lius vétót emel, így aztán Dolabella felcsapott Publius Clodius követőjének, és utcai bandákat szervezett, hogy szegényt-gazda-got megfélemlítsen. - Sextus egyre jobban belehevült a beszédbe. - Mivel pedig Caesar, a dictator Egyiptomban időzik, magister equitumja, vagyis Antonius lett az állam feje. Aki viszont tobzódik a kicsapongásban. Bor, nők, kapzsiság, züllés, korrupció-amit csak el tudsz képzelni.

Cato kiköpött; a szeme csak úgy izzott.237- Piha! - fröcsögte. - Marcus Antonius veszett vadkan, igazi keselyű! - Arcán torz

vigyor terült el. - Ennél jobb hírt nem is mondhattál volna! Caesar végre-valahára kimutatta a foga fehérét! Egy részeges vadállatot tett meg Róma urának! Még hogy lovassági parancsnok! Majd megmondom, a ló micsodájának a parancsnoka!

Sextus elkomolyodott.-Alábecsülöd Marcus Antoniust... - mondta. - Cato, az az ember forral valamit.

Caesar veteránjai egyelőre Capua környékén táboroznak, de forronganak, és arról

motyognak, hogy Róma ellen vonulnak, és kiharcolják a jogaikat - akármit értsenek is ezen. A mostohám - aki mellesleg melegen üdvözöl - azt állítja: Antonius bujtogatja a légiókat, méghozzá a saját érdekében.

- Caesar ügynöke? Önállósította volna magát?- Cornelia Metella szerint Antoniusban roppant becsvágy fejlődött ki. Mindenáron

Caesar nyomdokaiba akar lépni.- És a mostohád? Jól van?- Jól. - Sextus elfintorodott, de fegyelmezte magát. - Caesar elküldte neki apám

hamvait, ő pedig a hegyvidéki villája kertjében gyönyörű márványsírt építtetett a hamvaknak. Mint kiderült, Caesar beszélt Philippus nevű szabadosunkkal, aki a pélu-szioni tengerparton elhamvasztotta apám testét; a fejet aztán maga Caesar égette el. A küldeményhez - és most Cornelia Metella szavait idézem - szelíd és nyájas levelet mellékelt, amelyben megígéri, hogy minden vagyonát és pénzét megtarthatja. Mostohaanyám gondosan el is tette a levelet, hogy felmutassa, ha Antonius netán mindenét el akarná koboztatni.

- Csak bámulok, Sextus, de egyszersmind aggódom is - mondta Cato. - Mire készülhet Caesar? Tudnom kell!

Másnap, a délelőtt második órájában, tizenhét férfi gyűlt össze a kormányzó fogadótermében.

O, gondolta Cato elszoruló szívvel, itt vagyok hát újra a régi arénámban, csak éppen végképp elment tőle a kedvem. Talán jellemhiba, hogy ennyire borzadok minden főhadiszállástól, de akár hiba, akár nem: immár filozófiává érett bennem, és egész lelkemet lenyűgözi. Az utolsó részletig tudom, mi a teendőm.

238A legtöbben kinevetnének ennyi önmegtagadásért, de az önelégültség sokkal

rosszabb, márpedig a főhadiszállásokon torát üli a hívság és az önelégültség. Itt ülünk mi tizenhármán római tógában, és arra készülünk, hogy ízekre szedjük egymást egy üres cím, egy ócska sátor kedvéért. Ó, az a sátor! Metaforának is beillenék! Es ha legalább egyszerű, puritán, méltóságteljes lenne a légköre! De ilyen szellemet a maga parancsnoki sátrában csak Caesar tud meghonosítani! 0, micsoda kínszenvedés, hogy ezt el kell ismernem!

A tizenhárom rómain kívül négy numidiai is jelen volt, egyikük minden jel szerint maga Juba király; ő ugyanis tetőtől talpig tü-roszi bíborban pompázott, bodrosan leomló fürtjeit a diadéma fehér szalagja övezte, göndör szakállába pedig aranyszálakat fontak. Akárcsak a négyből még ketten, ő is negyven év körülinek látszott, míg a negyedik numidiai zsenge korú ifjonc volt.

- Kik ezek a... személyek? - kérdezte Varustól Cato, a tőle telhető legharsányabb és legkellemetlenebb hangon.

- De Marcus Cato, halkabban, ha kérhetlek! - fakadt ki Varus zavartan és méltatlankodva. - Ez itt Juba, Numidia királya, továbbá Masinissa herceg és fia, Arabion, valamint Saburra herceg.

- Utasítsd ki őket, kormányzó, de most rögtön! Itt római férfiak tanácskoznak!Varus küszködött, hogy megőrizze hidegvérét.- Numidia, Marcus Cato, szövetségesünk a Caesar elleni háborúban, és joga van

rá, hogy képviseltesse magát.- Haditanácson talán részt vehetnének - bömbölte Cato -, de ne nézzék végig,

amint tizenhárom római nemes római belügyekről tárgyal, és közben egymás torkának ugrik.

- A tanácskozás még meg sem kezdődött, Cato, de te máris felborítod a napirendet! - sziszegte Varus a fogai közt.

- Ismétlem, kormányzó, ez itt egy római tanácsülés. Távolítsd el az idegeneket!

- Sajnálom, de ez nem áll módomban.- Ez esetben fenntartom tiltakozásomat, és nem veszek részt a vitában! - harsogta

Cato, majd a négy numidiai dühös pillantásainak kereszttüzében visszavonult az ifjabb Lucius Julius Caesar háta mögé. A júliusi családfa e nyársatnyelt hajtásának apja

239Caesar unokafivére, jobbkeze és egyik leglelkesebb követője volt. Cato, miközben

szemét az ifjabb Julius hátába fúrta, eltűnődött: milyen furcsa, hogy a fiú a republikánusokhoz állt.

- Nem fér meg a íaíá-jával - súgta oda Sextus, aki közben Cato mellé húzódott. - Ő a gyengébb eresztés, de ahhoz is mulya, hogy ezt felismerje.

- Nem gondolod, hogy sokkal előbb kellene állnod?- Ilyen zsenge korban? Még mit nem?!-Ezt a játékos léhaságot, Sextus Pompeius, igazán ki kellene gyomlálnod a

jellemedből - állapította meg Cato immár hango-sabban.- Magam is így gondolom, Marcus Cato - vágott vissza Sextus. - Ezért is töltök

annyi időt a társaságodban.- Csendet a hátsó sorokban! Ezennel rendreutasítom a hangos-kodókat!-Rendre, Varus? - kiáltotta Cato. - Te beszélsz itt rendről? A jelenlévők között

legalább egy papot és egy augurt látok! Cserélhetnek-e eszmét államügyekben római férfiak, ha nem közös imával és az előjelek megvizsgálásával nyitják meg az ülést? Hát idáig züllött a mi szeretett köztársaságunk? Olyan emberek vannak körünkben, mint Quintus Caecilius Metellus Pius Scipio Na-sica, és még ő sem emel szót az ilyen törvénytelenség ellen? Az idegenek eltávolítására nem kényszeríthetlek, Varus, de azt igenis megtiltom, hogy megnyisd a vitát, mielőtt le nem róttuk tiszteletünket Iuppiter Optimus Maximusnak és Quirinusnak!

Varus villámgyorsan helyesbített, de ezzel csak a numidiaiakat téveszthette meg.-Ha győzted volna türelemmel, Cato, tapasztalhattad volna, amint felszólítom a mi

derék Metellus Scipiónkat az imák elmondására és a mi nem kevésbé derék Faustus Sullánkat az aus-picium-ok megvizsgálására.

Látott már valaki ilyen hamvába holt tanácskozást? - tette fel a kérdést magának Sextus Pompeius, miközben élvezettel szemlélte, hogyan csinál Cato bolondot tíz rómaiból és négy numi-diaiból. Tény és való, mióta Paraitonionban találkoztunk, rengeteget változott, de mostani viselkedése alapján nagyon is el tudom képzelni, hogyan tombolhatott a Házban, amikor Caesartól egé-

240szén az apámig mindenkinek beolvasott! Ezt a fickót senki sem hurroghatja le, és

senki sem nézhet keresztül rajta!Cato azonban, miután hangot adott tiltakozásának és kiállt a vallási formaságok

mellett, hirtelen megjuhászodott, és csendben meghúzta magát a leghátsó sorban.A parancsnoki sátorért vívott harc főszereplői Labienus, Afranius, Metellus Scipio

és - eléggé váratlan módon - Varus, a kormányzó voltak. A nézeteltérések leginkább abból adódtak, hogy a legfényesebb katonai múlttal a consulságot sosem viselt Labienus büszkélkedhetett, a legelőkelőbb származásra, valamint a megfelelő törvényes jogcímre viszont Metellus Scipio hivatkozhatott, úgy is, mint egykori consul és szüriai kormányzó. Afranius, bár ő is consularis volt, inkább Labienust támogatta, akiben Caesar egykori helyettesét és a vele egyívású vir militarís-t tisztelte; mindkettőjük esélyeit rontotta viszont az a körülmény, hogy említésre méltó ősöket egyikük sem vonultathatott fel. Végül Attius Varus volt a jelöltek sorában a meglepetés embere, aki azt hangoztatta, hogy mint kormányzó, a provinciában ő a rangidős, és a háború színhelye is az ő provinciája lesz.

A szenvedélyek tombolása közepette a vitatkozóknak mindinkább nehezükre esett, hogy a szabályok szerint görögül fejezzék ki magukat, mivel ez a nyelv nem dobálózott oly könnyedén és ékesszólóan a válogatott szitkokkal, mint a latin; így aztán, Cato nagy örömére, a beszélgetés hamar latinba csapott át. A numi-diaiak persze rögtön elvesztették a fonalat, ami csöppet sem tetszett a ravasz, vájt fülű Jubának. Numidia királya ugyan szívből gyűlölt minden rómait, de arra a belátásra jutott, hogy ehhez a társasághoz csapódva sokkal könnyebben terjesztheti ki birodalma nyugati határait Mauretania felé, mint ha az érte korántsem lelkesedő Caesarhoz pártolna. Juba emlékezetében még élénken élt ama bizonyos római nap, amikor Caesar, a király hazudozását megelégelve, kijött a sodrából és megráncigálta a fejedelmi szakállt; az inzultus helye azóta is sajgott.

A numidiaiak indulatait tovább szította az a körülmény, hogy Varus nem gondoskodott székekről; bármeddig húzódjék is a vita, mindenkitől elvárták, hogy állva hallgassa végig. Amikor az egyik numidiai a királyi lábak elfáradására hivatkozva sértődöt-

241ten széket követelt, gyorsan leintették, arra hivatkozva, hogy a rómaiak

összejövetelein nem szokás leülni. A harcmezőn kénytelen vagyok együttműködni velük, gondolta Juba, de arról sem feledkezhetem meg, hogy ebben az úgynevezett római provinciában tőlem telhetően aláássam a tekintélyüket. Milyen mesésen gazdag is lehetne ez az én Numidiám, ha a Bagradasz vidékén is én uralkodnék!

Már négy rövid, negyvenöt perces tavaszi óra telt el, és a megoldáshoz egy jottányit sem jutottak közelebb; a hangulat pedig minden egyes, a vízórán lepergő cséppel ádázabb és indulatosabb lett. Végül Varus harciasan odaplántálta magát Labienus elé, és elbődült:

- Te nekem nem lehetsz vetélytársam! A te taktikád miatt vesztettünk Pharszalosznál; ennyit arról, hogy te volnál köztünk a legjobb hadvezér! Ha ez igaz volna, nem is álmodhatnánk arról, hogy valaha megverjük Caesart! Legfőbb ideje, hogy új ember álljon a kormányrúdhoz, és ez az új ember én vagyok! Még egyszer mondom: ez itt az én provinciám, törvényesen ruházta rám Róma törvényes senatusa, és minden provinciában a kormányzó a legfőbb méltóság!

-Címeres ökörség, Varus! - csattant fel Metellus Scipio. -Ameddig át nem lépem a Város pomerium-át, én vagyok Szüria kormányzója - márpedig erre csak Caesar veresége után kerülhet sor. Mi több: a senatus engem ruházott fel impérium maius-szall A te imperiumod, Varus, legföljebb propraetori, tehát az enyémhez képest ócska semmiség! Kis hal vagy te ebben a játszmában, cimbora!

- Lehet, Scipio, hogy az imperiumom nem korlátlan, de legalább máshoz is értek, mint hogy kisfiúkkal fetrengjek, és pornográf képekkel vegyem körül magam!

Metellus Scipio felordított és Varusnak rontott, Labienus meg Afranius pedig karba tett kézzel szemlélte a párviadalt. A magas, jó felépítésű Metellus Scipio, akinek arcát valaki egykor egy gőgös tevééhez hasonlította, a nála fiatalabb Attius Varus őszinte meglepetésére tisztességgel helytállt.

Cato a vállával félrelökte az ifjabb Lucius Caesart, és középre ugrott, hogy szétválassza a verekedőket.

242- Elég volt! Elegem van belőletek! Scipio, te állj oda, és meg se merj moccanni, te

meg, Varus, idejössz és nem mozdulsz többé. Labienus, Afranius, ti engedjétek le a karotokat, és viselkedjetek magatokhoz méltón, ahelyett hogy csábosán riszálnátok magatokat, mint két parókás táncosnő a Basilica Aemilia előtt. - Most megperdült, és szembefordult a hallgatósággal; mindenki láthatta, hogy kétségbeesésében már loboncosra cibálta haját és szőrzetét. - Nos, annyi kiderült számomra, hogy ez így

folytatódhat egész nap, sőt holnap, holnapután és a következő hónapokban is, anélkül hogy dűlőre jutnánk. Ezért hát a vitát én fogom eldönteni, méghozzá itt és most. Hozzád szólok, Quintus Caecilius Metellus Pius Scipio Nasica - mondta, külön-külön megzengetve a lenyűgözően hosszú név minden tagját. - Fővezéri minőségben te fogsz beköltözni a parancsnoki sátorba. Két okból nevezlek ki; mindkettőt szentesíti a mos maiorum. Először is hatályos impérium maius-szal felruházott consularis vagy, tehát a legerősebb impérium birtokosa - nemdebár, Varus? Másodszor is a Scipio nevet viseled, márpedig a katonák, babonaságból vagy megalapozottan, szilárdan hiszik, hogy Afrikában Róma csak akkor győzhet, ha egy Scipio a parancsnok; és jelen helyzetünkben ostobaság volna kihívni Fortunát. Mindazonáltal, Metellus Scipio, ne feledd, hogy semmivel sem vagy jobb hadvezér nálam, tehát a csatatéren nem szólhatsz bele Titus Labienus dolgába. Remélem, ez világos. Fővezéri rangod csak címzetes, és ennyit is ér. Katonai tekintetben Labienus a hangadó, és Afranius lesz a helyettese.

- És mi lesz énvelem? - hörögte elfúlón Varus. - Nekem milyen szerepet szánsz ebben a nagyszabású elképzelésben?

- Olyat, ami megillet, Publius Atticus Varus. A provincia kormányzójának szerepét. Te gondoskodsz a rendről, a békességről, a megfelelő ügyvitelről; emellett biztosítod a hadsereg tisztességes ellátását, és fenntartod az összeköttetést Róma és Numidia között. Napnál világosabb, hogy Jubával és tányérnyalóival kebelbarátok vagytok, hát igyekezz, hogy ezen a téren is hasznodat vegyük.

Varus keze ökölbe szorult.- Ehhez nincs jogod, Cato! - kiáltotta. - Ki vagy te egyáltalán? Egykori praetor, aki

felsültél a consulválasztáson - ezenkívül egy243nagy senki! És ha nem volna bivalyerős hangod, semmibe vennének! Catónak esze

ágában sem volt megsértődni.- Ezt nem is vitatom - közölte. Labienus fogát lecsupaszítva vicsorgott.- Csatlakozom Varushoz, és én is elvitatom tőled a döntés jogát! Torkig vagyok

vele, hogy paludamentum nélkül megint én végezzem a piszkos munkát!- A skarlát rosszul megy az arcbőrödhöz, Labienus - szólt közbe szemtelenül

Sextus Pompeius. - Ugyan már, urak, lássátok be, hogy Catónak igaza van. Valakinek muszáj volt dönteni, és akár elismeritek, akár nem, Cato a megfelelő személy, mivel ő az, aki nem tart igényt a parancsnoki sátorra.

- Ha nem akarsz parancsnok lenni, Cato, akkor mit akarsz tulajdonképpen? - tudakolta Varus.

- Praefectus akarok lenni Uticában - jelentette be higgadtan a kérdezett. - Ezt a munkakört közmegelégedésre látnám el. Csakhogy akkor megfelelő házról kell gondoskodnod, Varus. A lakás, amelyet bérbe vettem, túl szűk.

Sextus nyerítve felkacagott.- Helyes, Cato! Ez a beszéd!- Quin taces! - csattant fel Lucius Manlius Torquatus, Varus egyik híve. - Varrd be

a szád, ifjú Pompeius! Ki vagy te, hogy tapsolsz egy rabszolga dédunokájának?- Ne válaszolj neki, Sextus! - dörmögte Cato.- Mi történik itt? - kérdezte görögül Juba. - Megegyeztetek?- Megegyeztünk, király - felelte görögül Cato -, csak te kimaradtál belőle. A te

feladatod az, hogy további csapatokkal egészítsd ki a seregünket, de mivel Caesar megérkezéséig úgysem vehetjük hasznodat, azt javaslom, térj vissza birodalmadba.

Juba először meghallgatta, mit súg a fülébe Varus; csak ekkor válaszolt.-Helyeslem döntéseidet, Marcus Cato, ha a módszereidet elvetem is - közölte

hamisítatlan királyi modorban. - Mindazonáltal nincs szándékomban, hogy

birodalmamba visszatérjek. Karthágóban is van palotám; egyelőre oda költözöm.244- Felőlem, király, ott lógázod a lábad, ahol tetszik - vetette oda Cato -, de óva

intlek: ki se dugd az orrod Numidia ügyeiből, és Róma ügyeitől tartsd távol magad. Ha ezt az utasítást megszeged, már szedheted is a sátorfádat.

Publius Attius Varus mogorván, sértődötten kérődzött tekintélye megcsorbulásán, de aztán úgy gondolta: az lesz a legbölcsebb, ha nem ellenkezik Catóval, legföljebb következetesen kerüli társaságát, így aztán Cato átköltözött a város főterének egyik tekintélyes házába, amely szomszédos volt a kikötővel, de nem tartozott hozzá. A ház távol lévő tulajdonosa, egy Caesar-párti gabonamágnás, nem volt abban a helyzetben, hogy tiltakozzék. A házhoz személyzet is tartozott, élén egy háznaggyal, aki jogosan viselte a Prognanthész nevet: jó magasra nőtt, hatalmas állkapcsa volt, és kiugró homloka. Cato maga gondoskodott írnokról (természetesen Varus költségén), de amikor Varus elküldte hozzá a háztulajdonos ügynökét, elfogadta szolgálatait.

Ezt követően összehívta az úgynevezett háromszázakat, azaz Utica legbefolyásosabb római üzletembereinek testületét.

- Azok közületek, akik fémek megmunkálásával foglalkoznak, a mai naptól kezdve többé nem gyártanak üstöt, fazekat, kaput vagy ekevasat - mennydörögte. - Mostantól más korszak köszönt be: a kardoké, tőröké, gerelyeké, sisakoké és vérteké. Amit csak előállíttok, mindent megveszünk, és a számlát a kormányzó nevében magam állom. Azok, akik az építőiparban ügyködnek, mostantól silókat és új raktárakat emelnek - Utica ezentúl minden tekintetben hadseregünk rendelkezésére fog állni. Ti, kőművesek, szorgoskodjatok bástyáink és falaink erődítésén - hátha még keményebb ostromot kell kiállniuk, mint amilyet Scipio Aemi-lianus mért a régi Karthágóra. A dokkok bérlői mostantól álljanak át az élelmiszerekre és a háborús szállítmányokra; ezennel tilalom sújtja az illatszerek, bíborfestékek, kelmék, bútorok és egyéb fényűzési cikkek kereskedelmét. Azoknak a hajóknak, melyek rakományát a háborús erőfeszítések szempontjából fölöslegesnek nyilvánítom, többé nincs helyük kikötőnkben. Végezetül pedig a tizenhét és harminc év közti férfiakból megfelelő kiképzés után fegyveres polgárőrség alakul. Centurióm, Lucius Gratidius már

245holnap korán reggel megkezdi a kiképzést az uticai felvonulási téren. Cato

végighordozta tekintetét az elképedt arcokon.- Kérdés van?Mivel senki sem jelentkezett, feloszlatta a gyűlést.- Nyilvánvaló volt, hogy mint a legtöbb ember, ők is szívesen veszik a határozott

irányítást -jegyezte meg Sextus Pompeiusnak, aki szemlátomást eltökélte, hogy amíg Caesar fel nem tűnik, nem tágít Cato mellől.

- Annál nagyobb kár, hogy makacsul elvitatod magadtól a hadvezéri tehetséget - mondta csüggedten a fiatalember. - Apám mindig azt hajtogatta, hogy az igazi hadvezér nem magában a csatában ismerszik meg, hanem a csata megszervezésében.

- Hidd el nekem, Sextus, én nem termettem parancsnoknak! -vakkantotta Cato. - Az ilyen adottság isteni ajándék, amely bőségesen áradt például egy Gaius Mariusra vagy egy Caesarra. A hozzájuk hasonló született hadvezér csak szemügyre vesz egy adott helyzetet, és máris felméri, hol vannak az ellenfél gyenge pontjai, mit tesznek lehetővé a terepviszonyok, mi ingathatja meg saját erőiket. Ha egy jó legátust és egy jó centuriót osztanak be mellém, végre tudom hajtani a parancsot; de magamtól nem ismerném fel, mi a teendő.

- Túl szigorúan elemzed magad - vélte Sextus, majd előrehajolt, és mogyoróbarna szeme felragyogott. - De mondd meg nekem, kedves Catóm: szerinted én alkalmas vagyok parancsnoknak? A szívem azt súgja, hogy van ilyen képességem, de ez a sok

szamár annyit fecsegett össze a maga nem létező hadvezéri tehetségéről, hogy megzavarodtam.

- Ne hagyd magad, Sextus. Hallgass a szívedre.Két nundinum elteltével Utica immár újfajta, sokkal katonásabb életritmushoz

igazodott, és úgy látszott, az embereknek semmi kifogásuk a változások ellen. A második nundinum végén azonban Lucius Gratidius gondterhelten állt Cato elé.

- Valami van a levegőben, Marcus Cato - jelentette.- Micsoda?246- A harci szellem nem olyan, amilyennek lennie kéne. A fiatalok kedvetlenek, és

egyre azt hajtogatják, hogy úgyis kárba vész ez a sok igyekezet. Én ugyan nem tapasztaltam semmi ilyesmit, de szerintük Utica titkon Caesar pártján áll, és Caesar hívei majd mindent letarolnak. - A centurio képe még sötétebb lett. - Ma aztán kiderült, hogy a mi numidiai barátunk, Juba király is osztja ezt a felfogást, és támadásra készül, hogy földig rombolja a bűnös Uticát. Én azt mondom, a rémhíreket is maga Juba terjeszti.

Cato talpra szökkent.- Hahó! - kiáltotta. - Igazad van, Gratidius. Nincs itt szó semmiféle Caesar-párti

mozgolódásról; Juba szervezkedik, senki más. így akarja kicsikarni Metellus Scipiótól a parancsnoktársi címet, hogy aztán rómaiak fölött uraskodhasson. Nos, mi majd letörjük a szarvát a pimasz útonállónak!

A felbőszült Cato már nyargalt is a karthágói királyi palotába, ahol valamikor, Jugurtha és Gaius Marius háborúskodása idején, Gauda herceg, a numidiai trónkövetelő morzsolta bús napjait. Cato, ahogy kifogástalanul redőzött bíborszegélyű toga praetexiájában kiugrott két öszvér húzta kocsijából, megállapította, hogy az épület sokkal tekintélyesebb, mint az uticai kormányzósági palota. Hat lictor lépkedett előtte karmazsinpiros tunicában, vesz-szőnyalábjukban balta hirdette a vendég imperiumát.

Cato belépett az oszlopcsarnokba, kurtán odabiccentett az őröknek, majd úgy rontott beljebb, mintha övé volna az egész palota. Ez mindig beválik, gondolta. Elég egy pillantás a baltával felszerelt lictorokra és a mögöttük haladó római tógájának bíborszegélyére, és még Ilion falai is leomlanának!

Odabenn néptelenül tátongtak a tágas termek. Cato az előcsarnokban hagyta lictorait, majd továbbléptetett. A palota, melyet úgy terveztek, hogy lakóit minden lehető fényűzéssel ellássa, mélységes undort keltett benne. Az viszont, hogy hívatlanul tör be a királyhoz, cseppet sem zavarta. Juba megsértette a mos maio-rum-ot, tehát közönséges bűnöző.

Az első ember, akibe belebotlott, történetesen maga a király volt. Ott hevert egy pamlagon az egyik gyönyörű teremben, amelynek közepén szökőkút csobogott; s a valamelyik belső udvarra néző hatalmas ablakon becézőn áradt be a napfény. A mo-

247zaikpadlón éppen vagy kéttucatnyi hiányos öltözékű nő hajladozott a király előtt.- Micsoda gyalázatos látvány! - csattant fel Cato.A királyon mintha rángógörcs lett volna úrrá; felegyenesedett, és minden ízében

remegő-vonagló testtel, a felháborodás élő képmásaként meredt a betolakodóra. A nők sikoltozva támolyogtak a helyiség sarkai felé, és ott arcukat eltakarva bújtak egymáshoz, mintha szélvihar fenyegetne.

- Ki innen, te hitvány leselkedő! - üvöltötte Juba.- Nem én - te fogsz innen eltakarodni, te numidiai orgyilkos! -harsogta Cato olyan

hangerővel, amelyhez képest a király ordítása suttogásnak hatott. - Még a mai napon elhagyod Provincia Af-ricát, megértetted? Mit érdekel engem utálatos többnejűséged,

mit nekem ezek a boldogtalan, rabnővé alázott teremtések? Én római férfiú vagyok, egyetlen feleségem olyan asszony, aki ír, olvas, önállóan intézi ügyeit, és eunuchok nélkül, szabadságban élve is tudja, mit követel tőle az erény! És ezért köpök rátok - rád is, az asszonyaidra is! - És Cato valóban kiköpött, mint egy dühös, szőrét felborzoló macska.

- Őrség! Őrség! - bődült el Juba.Az őrök berontottak a helyiségbe, nyomukban a három numidiai herceggel.

Masinissa, Saburra és az ifjú Arabion döbbenten meredt az uticai Catóra, aki mintha fel sem mérte volna, hogy mellére, hátára, oldalára tucatnyi dárda szegeződik, és egyetlen lépést sem hátrált.

- Öless csak meg, Juba, ha vihart akarsz aratni! Én Marcus Porcius Cato vagyok, senator és Utica propraetori parancsnoka! Azt hiszed, megfélemlítheted azt a férfit, aki Caesarral és Pompeius Magnusszal is dacolni mert? Nézz csak meg jól: olyan ember áll előtted, akit senki nem téríthet el útjáról, akit sem lekenyerezni, sem... sem megvesztegetni nem lehet! Mennyit fizetsz Varusnak, amiért megtűri a magadfajtát a provinciájában? Nos, őurasága csak menjen a pénzszag után, de velem próbálkoznod sem érdemes! Pusztulj Provincia Africából, Juba, de még a mai napon, mert ha nem, Sol Indigesre, Tellusra és Liber Páterre esküszöm, hogy egy órán belül rád szabadítom a hadsereget, és

248gondoskodom róla, hogy cimboráiddal egyetemben a kereszten végezd, mint a

rabszolgák!Azzal megvetőn félretolta a dárdákat, majd sarkon fordult, és távozott.Mire leszállt az est, Juba király és környezete már úton volt Numidia felé. Amikor

pártfogásért a kormányzóhoz fordultak, Attius Varus megborzongott, és kijelentette: ha Cato ilyen harapós kedvében van, legokosabb kitérni előle.

Juba távozásával Utica meglelte a maga lelki egyensúlyát. A helybeliek szinte vallásos tisztelettel csüggtek Cato személyén, bár ő, ha erről tudomást szerez, menten összehívta volna az egész lakosságot, hogy káromlás bűnében elmarasztalja őket.

Amúgy jól érezte magát a bőrében. A polgári beosztás nagyon is megfelelt neki, és megnyugtatta a tudat, hogy új munkakörében kifogástalanul helytáll.

Gyakran sétált el a kikötőbe, hogy figyelje a sűrű forgalmat, és ilyenkor újra meg újra megfogalmazódott benne a kérdés: hol lehet Caesar? Vajon mikorra várható az érkezése? Hollétét továbbra is homály fedte, Rómában pedig napról napra éleződik a válság. Amiből egyenesen következik, hogy Caesarnak, mihelyt Pharnakészt kiűzte Anatoliából, először Rómában kell rendet teremtenie. Eszerint még hosszú hónapok telnek el, mielőtt felbukkan az afrikai partok előtt - addigra rajtunk itt jóvátehetetlenül erőt vesz a zsibbadtság... Nem lehet, hogy Caesar éppen erre számít? Nála jobban senki sem tudja, milyen megosztott a legfelső parancsnokságunk. Tehát az elkövetkező fél évben rám hárul a feladat, hogy ezt a sok csökönyös bolondot távol tartsam egymás torkától. Egyszerre kell leszerelnem Labienus barbár kitöréseit, és megzaboláznom az alattomos Juba király fondorkodását. Nem is szólva a kormányzóról, aki szemlátomást arra ácsingózik, hogy egy numidiai bennszülött főkamarása legyen.

Rosszkedvű elmélkedései közepette egy ízben felfigyelt egy felé közeledő, tétován mosolygó fiatalemberre. Szemét összehúzva (a nagy menetelés óta rosszabbul látott távolra) kémlelte az ismerős alakot, amikor egyszer csak villámcsapásként hasított bele a felismerés: hiszen ez Marcus! Az egyetlen fia!

249- Mit keresel itt, ahelyett, hogy Rómában sétifikálnál? - kérdezte, fia kinyújtott

kezéről tudomást sem véve.

A Catóéhoz annyira hasonló arc - csupán a rákövült komor elszántság hiányzott róla - megrándult.

- Úgy gondoltam, apám, elég volt a lapításból - közölte az ifjú Cato. - Legfőbb ideje, hogy én is csatlakozzam a republikánusok mozgalmához.

- A szándék helyes, de engem nem csapsz be. Mi bírt rá erre a megkésett elhatározásra?

- Marcus Antonius el akarja kobozni a javainkat.- És a feleségem? Otthagytad Antonius prédájának?- Marcia követelte, hogy utánad jöjjek.- És a húgod?- Porcia továbbra is Bibulus házában él.- És mi van az én húgommal?- Porcia néni meg van győződve róla, hogy Antonius Aheno-barbus javait is

elkobozza, így hát minden eshetőségre készen vett magának egy kis házat az Aventinuson. Azt mondja, Ahenobarbus nagyon ügyesen fektette be a hozományát - harminc év óta halmozódik utána a kamat. Különben szíves üdvözletét küldi. Meg persze Marcia és Porcia is.

Micsoda fintora a sorsnak, gondolta Cato, hogy két gyermekem közül a lány legyen az értelmesebb és a tehetségesebb. Úgy látszik, az én harcias és rettenthetetlen Porciám továbbra is állja a sarat. Mit is írt Marcia az utolsó levelében, amit elolvastam? Olyasmit, hogy Porcia szerelmes Brutusba. Én igazán megpróbáltam őket összeboronálni, de Servilia hallani sem akart róla. Még hogy az ő drágalátos, férfiatlanná puhított fiacskája Cato lányát vegye nőül! Hah! Servilia előbb látná holtan!

- Marcia szépen kér, hogy írj neki - mondta az ifjú Cato. Apja kitért a válasz elől.- Az lenne a legokosabb, fiam, ha hozzám költöznél. Van hely számodra. Még

mindig olyan szép az írásod?- Igen, apám; meg leszel velem elégedve.250így hát oda a remény, hogy a viszontlátás örömére a hibái feledésbe merülnek, és

Cato megbocsátja valamennyi fogyatékosságát. Úgy látszik, ez lehetetlen. Catónak magának nincsenek sem hibái, sem fogyatékosságai - ő soha nem tér le az erény útjáról. Bizony nehéz kenyér egy tökéletes apa fiának lenni...

IllRENDCSINÁLÁS KIS-ÁZSIÁBANKr. e. 47 júniusától szeptemberéig

1Amióta az öreg Alexandra királyné meghalt - éppen abban az évben látta meg

Kleopátra a napvilágot -, Judaeában rosszul mentek a dolgok. A félelmetes Alexander Jannaiaz özvegye még a bomladozó Szüria kellős közepén is megbirkózott az uralkodással, bár saját zsidó népe korántsem nyugtázta igyekezetét egyöntetű lelkesedéssel; rossz néven vették, hogy egyértelműen a farizeusokkal rokonszenvezik, és ezért akármit cselekedett, azt rosszallással fogadták a szadduceusok és a szakadár szamaritánusok csakúgy, mint az ország belsejében élő eretnek galileaiak, valamint a Dekapolisz egész nem zsidó lakossága. Egész Judaeában állandósult a vallási forrongás.

Alexandra királynénak két fia volt: Hürkanosz és Arisztobulosz. Férje halála után ő Hürkanoszt, az idősebbiket szemelte ki utódjául, valószínűleg azért, mert az soha nem feleselt vele. Nyomban meg is tette főpapnak, de halála megakadályozta benne,

hogy megszilárdítsa fia hatalmát. Mihelyt sírba tették, a fiatalabb fiú a főpapságot is, a trónt is megkaparintotta.

A zsidó udvarban a legtehetségesebb ember az idumaiai An-tipatér volt, aki Hürkanosz jó barátjaként már régóta perben-haragban állt Arisztobulosszal. Amikor az utóbbi magához ragadta a hatalmat, Antipatér kimentette a csapdából Hürkanoszt, és a két barát elmenekült. Aretasz, az arab Nabataia királya fogadta be őket; ezt az országot dúsgazdaggá tette az India malabari partvidékével és a Taprobané szigetével folytatott kereskedelem. Antipatér Aretasz király Küprosz nevű unokahúgát vette nőül; ez szerelmi házasság volt, amelynek folyományaként Antipatér egyszer s mindenkorra elvesztette a zsidó trónra való jogosultságát, hiszen gyermekei: négy fiú és egy leány nem számítottak zsidóknak.

Hürkanosz és Antipatér, illetve Arisztobulosz között megállíthatatlanul tombolt a háborúság, és a helyzetet csak tovább bonyolította, hogy Szüriában egyszer csak színre lépett egy újabb nagyhatalom: Róma. Minekutána Nagy Mithridatész és örmény szövetségese, Tigranész vereséget szenvedett, Nagy Pompeius továbbvonult Szüriába, hogy provinciaként Rómához csatolja.

255A zsidók ekkor Pompeius nagy bosszúságára felkeltek: a vezér arra készült, hogy

kényelmesen átteleljen, ehelyett pedig Jeruzsálemet kellett bevennie. Hürkanoszt ismét megtette főpapnak, Judaeát azonban megfosztotta minden önállóságától, és az új szüriai provinciához csatolta.

Arisztobulosz és fiai a továbbiakban sem maradtak nyugton, és a Szüriában egymást követő tehetetlen római kormányzókban jó szövetségesre találtak. Végül aztán Aulus Gabinius került Szüria élére; ő Caesar barátai és hívei közé tartozott, és maga is jeles vir militaris hírében állt. Gabinius megerősítette Hürkanoszt főpapi tisztében, és hogy a ranghoz a jövedelme is meglegyen, öt körzettel ajándékozta meg, nevezetesen Jeruzsálemmel, a galileai Szepphorával, továbbá Gazarával, Amathosszal és Jerikóval. Amikor a súlyosan megsértett Arisztobulosz felkelt ellene, Gabinius rövid és heves hadjáratban legyőzte, mire Arisztobulosz, egyik fia társaságában, másodszor is hajóra szállt, hogy Rómába meneküljön, Gabinius pedig Egyiptomba indult, hogy Ptolemaiosz Aulétészt visszaültesse trónjára; Hürkanosz és jobbkeze, Antipatér lelkesen támogatta a vállalkozást. Nekik köszönhetően Gabinius Pélusziontól északra könnyűszerrel törte át az egyiptomi határt, anélkül hogy Péluszion zsidó lakossága szembeszállt volna vele.

Szüria következő kormányzója, Marcus Licinius Crassus, aki egy személyben Caesar jó cimborája volt, békés tartományt örökölt; kivételesen még Judaea sem forrongott. A zsidók nagy bánatára azonban Crassus nem tisztelte a helyi vallásokat, szokásokat és kiváltságokat: bevonult a nagytemplomba, és minden értékre rátette a kezét, többek között a szentek szentjében őrzött kétezer talentum aranyra is. Ekkor Hürkanosz mint főpap a zsidó isten nevében megátkozta, és röviddel ezután Crassus el is esett Karrhainál. Mindazonáltal az elorzott kincsek soha többé nem kerültek vissza a nagytemplomba.

Ezután Szüriának nem hivatalos kormányzója lett egy szerény rangú quaestor, Gaius Cassius Longinus személyében, aki a karmai ütközet egyetlen szóra érdemes túlélőjeként jutott a poszthoz. Cassius alacsony hivatali állása ellenére higgadtan és magabiztosan látott a kormányzáshoz, és körutat tett provinciájában, hogy

256felkészítse a parthusok bizton várható támadására. Türoszban ósz-szetalálkozott

Antipatérral, aki megpróbálta bevezetni a Dél-Szüriára jellemző vallási és faji bonyodalmakba, és elmagyarázta, miért vívnak a zsidók örökké kétfrontos háborút, részben egymás között, különböző vallási pártokba tömörülve, részben minden olyan

külső hatalom ellen, amely meg akarja regulázni őket. Cassiusnak végül sikerült felállítania két légiót, amelyek aztán a Hürkanosz vesztére törő galileai csapatok ellen harcolva estek át a tűzkeresztségen. Nem sokkal ezután valóban támadtak a Szüria meghódítására törő parthusok, és Gaius Cassius, ez a harmincéves kis quaestor volt közel s távol az egyetlen hadvezér, aki dacolt velük. Cassius fényesen helytállt: döntő vereséget mért a parthu-sokra, és kiűzte a tartományból vezérüket, Pakorosz herceget.

így aztán, amikor Caesar bonus ellenfele, Marcus Calpurnius Bibulus nem sokkal a polgárháború kitörése előtt végre méltóztatott elfoglalni Szüria kormányzói székét, provinciájában nyugalmat talált, és az üzleti könyvek is a legnagyobb rendben voltak. No de hogyan merészkedhetett idáig egy egyszerű quaestor? Hogyan mert egyáltalán kormányozni? Bonus felfogás szerint úgy illett volna, hogy Cassius tétlenül malmozzon, amíg a következő kormányzó meg nem jön, függetlenül attól, hogy éppen mi adódik elő a provinciában - lázadjanak bár fel a zsidók avagy támadjanak a parthusok. A bonus-oknak már csak ilyen srófra járt az agyuk; Bibulus pedig, ahelyett hogy köszönetet mondott volna Cassiusnak, fagyosan és lekezelőn bánt vele. Mindenekelőtt kioktatta, hogy quaestori hatáskörét áthágva súlyosan vétett a mos maiorum ellen, majd úgy rendelkezett, hogy haladéktalanul hagyja el Szűri át.

Ezek után felmerül a kérdés: miért állt Cassius a polgárháborúban a bonus-ok pártjára? Semmiképpen sem azért, mintha úgy rajongott volna sógoráért, Brutusért. Ő Brutus anyját, Serviliát bálványozta, Servilia azonban, akinek mindkét táborban voltak rokonai, történetesen semleges volt az összecsapásban. Nos, Cassius részben azért döntött így, mert ösztönös ellenszenvvel viseltetett Caesar iránt. A két férfi sorsában volt bizonyos hasonlóság. Mindketten fiatalon léptek elő hadvezérré - Caesar

257Provincia Asiában, Trallészben, Cassius Szüriában -, mindketten életerősek,

bátrak, józanok voltak. Ám Cassius szerint a Hosszú-hajú-Galliában folytatott kilencéves bámulatos háború során Caesar túl sok személyes dicsőséget halmozott fel; attól tartott, hogy ha majd az ő ideje is eljön, ő nem talál magának ilyen hálás feladatot. De még ez is eltörpült Caesar soron következő fegyvertényei árnyékában: Cassius éppen elfoglalta a maga néptribunusi posztját, amikor Caesar Róma ellen vonult, elsöpörte a begyepesedett kormányzást, és megfosztotta Cassiust az esélytől, hogy a maga ellentmondásos, de annál csillogóbb hivatali beosztásában felhívja magára a figyelmet. És volt még egy további ok is, amely Cassius ellenszenvét betetőzte: Cassius feleségének, Servilia harmadik, Tertulla nevű leányának Caesar volt a vér szerinti apja. A törvény előtt Tertulla Silanus lányának számított, és fényes hozományát is Silanus vagyonából állították ki, de fél Róma és így Brutus is tudta, ki az igazi apa - Cicero volt is olyan arcátlan, hogy a lány származásáról élceket faragjon!

Cassius elöljáróban kifosztott néhány templomot, hogy a republikánusok hadjáratához pénzt szerezzen, majd váratlanul Szüriába küldték, hogy Pompeius nevében hajóhadat toborozzon. A tengeri szolgálat jobban vonzotta, mint az, hogy továbbra is Pompeius parancsnoki hálózatának jelentéktelen tagja maradjon; rájött, hogy a tengeri hadviseléshez is van tehetsége, és a szicíliai Messana mellett csúfos vereséget mért Caesar egyik flottájára, majd a Toszkán-tengeren, Vibo előtt útját állta Caesar egyik tengernagy ának, Sulpicius Rufusnak, és ha Fortuna közbe nem szól, meg is verte volna. A sors azonban úgy hozta, hogy Caesar egyik légiójának veteránjai a partról figyelték az ütközetet, és egyszer csak megelégelték Sulpicius tehetetlenkedését; lefoglalták hát a helyi halászflottát, és a viaskodó gályák közé evezve oly alaposan ellátták Cassius baját, hogy a vezérnek a maga süllyedő hajójáról idegen hajóra kellett menekülnie.

Cassius sebeit nyalogatva Keletre vonult vissza, hogy feltöltse készleteit, és a

veteránok által elsüllyesztett hajók helyett újabbakat szerezzen. Amikor azonban Numidia felől átkelt a tengeri útvonalon, visszapártolt hozzá a szerencse: tizenkét kereskedelmi hajó akadt az útjába, amely oroszlánokat és leopárdokat szállított

258a római piacra. Micsoda talált pénz! Hiszen ez a rakomány valóságos vagyont ér!

Cassius lefoglalta a hajókat, majd kikötött a görögországi Megarában, hogy vizet és ennivalót vételezzen. Me-gara fanatikusan hű köztársasági fészek volt, és a helybeliek megígérték: gondját viselik Cassius bestiáinak, amíg nem talál számukra távolabbi rejtekhelyet; elhatározta ugyanis, hogy a végső győzelem után Pompeiusnak adja el őket, a megrendezendő ünnepi játékokhoz. Egyelőre azonban a ketrecbe zárt nagymacskák a parton maradtak, Cassius pedig a tizenkét üres szállítóhajóval elvitorlázott, hogy megajándékozza velük Gnaeus Pompeiust.

A legközelebbi kikötőhelyén aztán hozzá is eljutott a pharsza-loszi vereség híre. A csapástól kábultan hajózott tovább a küré-naikai Apollóniába, és ott számos pharszaloszi menekülttel találkozott, köztük Catóval, Labienusszal, Afraniusszal és Pet-reiusszal; ámde senki még csak tudomást sem vett a nagyra hivatott ifjú néptribunusról, akit a polgárháború penderített ki tisztségéből. Cassius tehát vérig sértve továbbhajózott; immár esze ágában sem volt, hogy hajóit a Provincia Africában gyülekező republikánusoknak adományozza. Csak fújják fel a drágalátos provinciájukat - én nem kérek olyan hadjáratból, amelyben Cato vagy Labienus is részt vesz, nem is szólva arról a Metellus Scipio nevű nagyképű hólyágról!

Visszament hát Megarába a nagy vadaiért, csakhogy azoknak időközben lábuk kelt. A partoknál ugyanis megjelent Quintus Fufius Calenus, hogy Caesar nevében bevegye a várost, mire a megaraiak kinyitották a ketreceket, hogy az oroszlánok és a leo-párdok felfalják Calenus embereit - csakhogy a vadak inkább a megaraiakra vetették magukat. Végül Fufius Calenus összeszedte az állatokat, visszazárta őket a ketrecekbe, és az egész menazsé-riát Rómába szállíttatta, hogy Caesar győzelmi játékainak emeljék a fényét. Cassius meg volt semmisülve.

Megarában mindazonáltal érdekes hír jutott fülébe. Eszerint Pharszalosz után Brutus megadta magát Caesarnak, aki nagyvonalúan megbocsátott neki, és ez idő szerint a tarszoszi kormányzói palotában csücsül, míg Caesar maga Pompeius után nyomoz, Calvinus és Sestius pedig Armenia Parvába vonult, hogy megütközzön Pharnakésszal.

259Gaius Cassius tehát, jobb ötlete nem lévén, maga is Tarszoszba hajózott.

Elhatározta, hogy flottáját sógorának, a vele egykorú Brutusnak ajánlja fel (mindössze négy hónap volt köztük a korkülönbség). Aztán, ha Tarszoszban nem maradhat is, Brutustól legalább megtudja, mi az igazság a sok mendemondában, és ennek fényében talán hűvösebb fejjel fontolhatja meg, mihez kezdjen a maga megfeneklett életével.

Brutus túláradó örömmel fogadta sógorát: összevissza ölelte, csókolta, szeretetteljesen vezette körbe a palotában, és kényelmes lakosztályt utalt ki részére.

-Ragaszkodom hozzá, hogy Tarszoszban maradj, és itt várd be Caesart - mondotta Brutus a pompás vacsora közben.

- Proskribáltatni fog - jelentette ki Cassius mélabúsan.- Ettől ne tarts! Hidd el nekem, Cassius, Caesar egész politikáját az irgalom

vezérli! A te eseted hasonló az enyémhez! Legföljebb akkor lennél bajban, ha a bűnbocsánat elnyerése után hadakoztál volna ellene - de hát még előtte vagy! Majd meglátod, hogy bocsánatot nyersz, utána pedig Caesar olyan nagylelkűen egyengeti majd a pályádat, mintha mi sem történt volna.

- Csak éppen az ő leereszkedő irgalmának köszönhetem majd a karrieremet! - motyogta Cassius. - Egyáltalán mi jogon bocsát ő meg nekem? Caesar nem király, és

én nem vagyok az alattvalója. A törvény előtt egyenlőek vagyunk.Brutus úgy gondolta, nem kertel tovább.-Caesar a győztes jogán cselekszik; volt egy polgárháború, amelyben ő kerekedett

felül. Ej, Cassius, hiszen nem ez volt Rómában az első polgárháború; Gaius Gracchus óta legalább nyolcat megértünk, és a győztes oldalon lévők mindig jól jártak, a vesztesek pedig ráfizettek. Caesar személyében most az egyszer olyan győztesünk van, aki valóban hajlandó fátylat borítani a múltra. Ilyen még nem volt, Cassius! Mi szégyellnivaló van abban, hogy az ember elfogadja a bűnbocsánatot? Ha a szó maga nyomaszt, keress másik nevet - mondd például azt, hogy spongyát rá! Caesar nem kéri majd, hogy térdre borulj, és nem is néz le rád úgy, mint egy kellemetlen rovarra. Velem például végtelenül kedves volt;

260egyáltalán nem éreztette, hogy bármiért felelős volnék. Éppen ellenkezőleg: úgy

éreztem, boldog, amiért ezt a kis szívességet megteheti nekem. Esküszöm, Cassius: így gondolkodik! Az ő szemében szinte semmiség, hogy Pompeiushoz csatlakoztunk; ha ezt tartottuk kötelességünknek, akkor jogunk volt így cselekedni! Caesarnak kitűnő modora van - és nem érzi magát többnek attól, ha másokat megaláz. Cassius leszegte a fejét.

- Hát ha te mondod...-Nézd csak, amilyen alkotmányos beállítottságú vagyok, én nem tarthattam

Caesarral - jelentette ki Brutus, akinek nem sok fogalma volt az alkotmányosságról -, de hidd el, kettőjük közül Pompeius volt a barbár. Láttam én, mi zajlik Pompeius táborában, láttam, hogyan engedte szabadjára Labienust - ó, beszélni is alig bírok róla! Ha Caesar lett volna ott az itáliai Galliában, amikor boldogult apám Lepidusszal ott járt, Caesar soha nem gyilkoltatja meg - de Pompeius bezzeg megtette! Bármit gondolj is Caesarról, Cassius - ő tetőtől talpig római!

- Akárcsak én! - hördült fel Cassius.- Miért, én talán nem? - kérdezte Brutus.- Hiszed is, amit mondasz?- Rendületlenül.Ekkor áttértek a hazulról jött hírekre, de ilyenekből kevés akadt; inkább csak

pletykákat, kósza mendemondákat cserélhettek. Cicero állítólag visszatért Itáliába, Gnaeus Pompeius valószínűleg Szicíliába tart, levelek azonban nem érkeztek; nem írt sem Ser-vilia, sem Porcia, sem Philippus, sem a többi római ismerős.

Cassius végül összeszedte magát, Brutus pedig rátérhetett a tarszoszi helyzet taglalására.

- Nagy segítségemre lehetnél, Cassius. Parancsba kaptam, hogy további légiókat toborozzak, és ezzel nincs is bajom, de a kiképzésükről is gondoskodnom kellene, ahhoz pedig hatökör vagyok. Te harci gályákat és szállítóhajókat hoztál Caesarnak, és ő hálás is lesz értük, de ha a kiképzésben is közreműködsz, nagyot fogsz nőni a szemében. Elvégre ezek a csapatok már nem a polgárháborúba indulnak; Pharnakész ellen lesz rájuk szükség. Calvinus

261visszahúzódott Pergamonba, de Pharnakész nem szegődött a nyomába: neki most

az a fontos, hogy Pontoszt prédálja fel. Ezúttal külföldi az ellenség, tehát minél több katonát állítunk, annál nagyobb lesz az érdemünk.

Mindez még januárban történt. Mire a pergamoni Mithridatész, úton Alexandria felé, február végén áthaladt Tarszoszon, Brutus és Cassius egy teljes, jól képzett légióval gyarapíthatta hadát. Korábban egyikük sem értesült Caesar alexandriai háborúskodásáról, bár Pompeius hitszegő meggyilkolásának híre hozzájuk is eljutott; a hír forrása mellesleg nem az Egyiptomban tartózkodó Caesar volt, hanem Servilia.

O írta meg, hogy Caesar elküldte Pompeius hamvait Cornelia Metellának, sőt olyan jól volt tájékozva, hogy még a gyilkos ármány értelmi szerzőit, vagyis Pothei-noszt, Theodotoszt és Akhillaszt is megnevezte.

Brutus és Cassius türelmesen várakozott Tarszoszban Caesar visszatértére, közben pedig buzgón folytatták a kilikiai polgári személyek római segédcsapatokká való átképzését. Abban, hogy Caesar előbb-utóbb megjön, biztosak lehettek, hiszen le kell szá-molnia/Pharnakésszal. Persze ki kell várni, amíg az anatóliai szorosokban elolvad a hó; de a tavasszal együtt Caesar is megjön majd.

Április elején hirtelen felborzolódott az eseménytelen felszín.- Marcus Brutus, elfogtunk egy fickót az ajtód előtt - jelentette a palotaőrség

kapitánya. - Valami toprongyos, csontig soványodott alakot. Azt állítja, fontos híreket hozott számodra Egyiptomból.

Brutus összevonta szemöldökét; mélabús tekintetében most is kétség és bizonytalanság tükröződött.

- Nevet is mondott az illető?- Igen. Állítólag Theodotosznak hívják.A vézna fiatalember összerezzent, majd kihúzta magát.- Theodotosznak?- Legalábbis ezt mondta.- Vezesd be, Amphión - és aztán maradj itt.Amphión beljebb terelte a hatvanas éveiben járó idegent, akinek testét valóban

rongyok fedték - csakhogy ezek a rongyok bíbor-262színűek voltak. A ráncos arcon magakellető, törleszkedő kifejezés ült. Brutust

undor fogta el ennyi idegenszerű férfiatlanság láttán, és megborzongott, amikor a negédes mosoly kivillantotta a jövevény romlott, fekete fogait.

- Te volnál Theodotosz? - kérdezte.- Az vagyok, Marcus Brutus.- Az a Theodotosz, aki Ptolemaiosz királynak volt a nevelője?- Ugyanő, Marcus Brutus.- Mi szél hozott ide ily hitvány állapotban?- A király, Marcus Brutus, vereséget szenvedett és meghalt. - A szolgai mosoly

vicsorgassa torzult. - A csata után Caesar személyesen fojtotta a folyóba.- Caesar...?- Úgy van. Saját kezűleg.- Mi oka lett volna rá, ha egyszer legyőzte?-El akarta mozdítani Egyiptom trónjáról, hogy Kleopátra, a szajhája háborítatlanul

uralkodjék.- És miért épp hozzám jöttél ezzel a hírrel? A hályogos szempár kitágult a

meglepetéstől.- Hát mert köztudott, hogy nem rajongsz Caesarért. Én módot adok rá, hogy

tönkretedd.- Valóban láttad, ahogy Caesar vízbe fojtja a királyt?- A saját szememmel.- Akkor te hogyan maradhattál életben?- Elmenekültem.- Gyenge öregember létedre kijátszottad Caesart?- Elbújtam a nádasban.- Es mégis láttad, ahogy Caesar vízbe fojtja a királyt.- Igen. A rejtekhelyemről.- Voltak más szemtanúk is?

- Nem. Csak mi hárman voltunk a helyszínen.- Megesküszöl rá, hogy valóban Theodotosz, a nevelő vagy?- Királyom holttestére esküszöm.Brutus lehunyta szemét, sóhajtott, majd az őrség kapitányára nézett.- Amphión, vidd ezt az embert az agora melletti térre, és feszíttesd keresztre. De a

lábát ne törjék el.263Theodotosz felhördült, majd öklendezni kezdett. -Szabad ember vagyok, Marcus

Brutus, nem rabszolga, és jóhiszeműen kerestelek fel.- Azért halsz meg a rabszolgák és a kalózok halálával, Theodotosz, mert nem

érdemelsz jobbat! Ó, te ostoba! Ha már hazudnod kell, hazudj körültekintőbben - és válogasd meg, kit akarsz becsapni. - Brutus elfordult. - És most vidd, Amphión. Az ítélet haladéktalanul végrehajtandó.

- Valami nyomorúságos öregember sínylődik keresztre feszítve a főtéren - jegyezte meg Cassius, amikor vacsorához ültek. - Az őrök szerint megtiltottad, hogy eltörjék a lábát.

- így igaz - bólintott közönyösen Brutus, letéve az iratot, amelyet tanulmányozott.- Nem túlzás ez? Ha nem törik el az ilyenek lábát, napokig haldokolnak. Nem

tudtam, hogy ennyi kegyetlenség lakozik benned. Szerinted méltó célpont az ilyen öreg rabszolga?

-Nem is rabszolga - jegyezte meg Brutus, majd beszámolt Cassiusnak a történtekről. Cassius nem volt elragadtatva.

- Iuppiterre, mi ütött beléd? - kérdezte, idegesen kapkodva a levegőt. - Rögtön el kellett volna küldened Rómába! Hiszen egy gyilkosságnak volt a szemtanúja...

- Gerrae/ - szólt fitymálón Brutus, egy nádtollal piszmogva. -Felőlem gyűlölheted Caesart, ahogy tetszik, de én jó néhány éve ismerem őt, és a kellő tárgyilagossággal ítélem meg; tudom hát, hogy Theodotosz meséje szemenszedett hazugság. Caesartól elvben nem idegen a gyilkosság gondolata, de az egyiptomi királyt csak át kellett volna adnia a nővérének - az aztán végzett volna vele. A Ptolemaioszok imádják gyilkolászni egymást, ez a fiú pedig éppenséggel hadban állt a nénjével. Még hogy Caesar a vízbe fojtson egy gyereket? Ez nem az ő stílusa. Csak azt nem értem, miből gondolta Theodotosz, hogy bennem hálás közönségre talál, és hogyan képzelte, hogy egy római hitelt adjon Pompeius egyik orgyilkosának? Mellesleg ezért a gaztettért a király is felelős volt. Nem vagyok bosszúálló természet, Cassius, de Theodotosz lassú kínhalála mélységes elégtétel számomra.

264- Vétesd le a keresztről, Brutus!- Eszemben sincs! Ne vitatkozz velem, Cassius, és ne is próbálj erőszakoskodni!

Én vagyok Kilikia kormányzója, nem te, és ragaszkodom Theodotosz halálához.Amikor azonban Cassius legközelebb írt Serviliának, egészen másként állította be

Theodotosz sorsát. Caesar, csak hogy Kleopátra királynő kedvében járjon, vízbe fojtott egy tizennégy éves fiút. Cassius nem tartott attól, hogy Brutus is előadja majd a maga változatát; Brutus nem jött ki jól az anyjával, és egyáltalán nem levelezett vele. Ha egyáltalán ír valakinek, legföljebb Cicero lehet a címzett. Zsák a foltját; az egyik pipogyább a másiknál.

Péluszionból csak egyetlen út vezetett északra: a Mare Nostrum partvonalát követve kanyargott barátságtalan, terméketlen vidékeken át, hogy aztán Gaza városánál érje el a szüriai Palesztina területét. Innentől a táj már valamivel nyájasabb lett, és az utazó egyre sűrűbben találkozott kisebb tanyákkal. Az aratás ideje még messze volt, de Kleopátra jól megrakott tevéket adott velük az útra. Az Arábiából behozott fura jószágok rettentő hangon nyögdécseltek, de ellentétben a germánok

lovaival, őket nem kellett naponta itatni.Caesar erőltetett iramot diktált egészen Ptolemaiszig; ez a nagyobbacska város egy

széles öböl északi partján túl terült el. Itt két napra megállapodtak, hogy Caesar tárgyalhasson a Jeruzsálemből iderendelt zsidó küldöttséggel, amelynek már levelében is udvariasan elmagyarázta, mennyire szorítja az idő. Antipatér, felesége, Küprosz, valamint két idősebb fia, Phaszaél és Héródész társaságában, már előbb megérkezett Ptolemaiszba.

Caesar szemöldöke a magasba szökött.- Es hol van Hürkanosz? - kérdezte.- A főpap nem hagyhatja el Jeruzsálemet - felelte Antipatér -, még Róma

dictatorának kedvéért sem. Vallási tilalomról van szó, és Hürkanosz bízik benne, hogy Róma pontifex maximusa ebben az esetben megértő lesz.

A halványkék szempár megrebbent.- Ez csak természetes. Én kérek elnézést figyelmetlenségemért. Érdekes egy

család, gondolta közben. Kleopátra már beszámolt265róluk, és elmagyarázta, hogy bárhová menjen Antipatér, Küprosz követi - nagyon

ragaszkodnak egymáshoz. Antipatér és Phaszaél jóképű férfiak voltak, mindkettőnek hibátlanul sötét a bó're, akár a Kleopátráé, csak az orruk nincs túlméretezve. Sötét volt a hajuk és a szemük is, és elég magasra nőttek. Phaszaél katonás ifjú hercegnek látszott, apja inkább ügybuzgó köztisztviselőre emlékeztetett. Héródész másfajta hajtás volt a családfán: alacsony, hízásra hajlamos, és akár közeli rokona lehetett volna Caesar legkedvesebb bankárjának, a hispániai Gadesbe való Lucius Cornelius Balbus Majornak. Jellegzetes phoinikiai típus: telt száj, horgas orr, egymástól távol ülő, súlyos szemhéjú szempár. Mindhárman rövidre nyírták hajukat, az arcuk pedig szőrtelen volt, amiből Caesar arra következtetett, hogy nem igazodnak szigorúan a zsidó előírásokhoz. Annyit tudott, hogy Idumaiából származnak, és felvették a zsidó vallást; kérdés, hogy a jeruzsálemi zsidók maguk közül valónak tekintik-e őket. Héródészre leginkább az anya, a nabataiai arab családból származó Küprosz hasonlított, bár sajátos varázsát a fiú nem örökölte; az asszony alakja kívánatosan gömbölyded volt, a szeme csupa olvatag érzékiség. Caesarban felmerült, hogy talán azért követi mindenhová Antipatért, mert így akar megbizonyosodni hűségéről.

- Megmondhatod Hürkanosznak - közölte -, hogy Róma elismeri főpapi címét, és hozzájárul, hogy Judaea királyának nevezze magát.

-Csak az a kérdés, vajon melyik Judaeáról beszélsz - érdeklődött Antipatér, inkább óvatosan, mint mohón. - Alexander Jannaiosz királyságáról talán? Eszerint újra nyithatunk kikötőt Joppában?

- Ez sajnos nem megy - mondta barátságosan Caesar. - A határok úgy maradnak, ahogy Aulus Gabinius rögzítette őket. Eszerint Judaeát Jeruzsálem, Amathosz, Gazara, Jerikó és a galileai Szepphora alkotja.

- Ez inkább öt különálló körzet, semmint összefüggő terület.- Igaz, de mindegyik gazdag, kiváltképpen Jerikó.- Kijáratra van szükségünk a Maré Vestrumon.-Az már megvan, hiszen Szüria római provincia lett. Annyi kikötőt használhattok,

amennyi csak tetszik; senki sem fogja meg-266gátolni. - Caesar pillantása most hűvösebbre váltott. - Ajándék lónak ne nézd a

fogát, kedves Antipatérom. Kezeskedem róla, hogy judaeai területen ne állomásozzanak csapatok, és az egész teriiletet mentesítem az adófizetés alól. Ha beleszámítjuk a jerikói balzsamból eredő jövedelmeket, Hürkanosz nem köt rossz üzletet, még ha a kikötői illetéket le is kell perkálnia.

- Világos - mondta Antipatér, és igyekezett hálás képet vágni.- Azt is közölheted vele, hogy tetszése szerint újjáépítheti Jeruzsálem falait, és

meg is erődítheti őket.- Ó, Caesar! - hördült fel Antipatér. - Hiszen ez nagyszerű hír! Caesar tekintete

valamelyest átmelegedett.-Ami pedig téged illet, Antipatér: ezennel leszármazottaiddal együtt felruházlak a

római polgárjoggal, feloldalak minden személyi adó alól, és kinevezlek Hürkanosz főminiszterévé. Tudom, milyen fárasztó kötelezettségek nehezednek a főpapra; fontos, hogy laikus részről segítséget kapjon.

- Elhalmozol nagylelkűségeddel - kiáltotta Antipatér.- Csakhogy vannak ám feltételek is. Hürkanosszal együtt te felelsz azért, hogy

Dél-Szüriában béke legyen - világos? Nem tűrök sem lázadásokat, sem trónkövetelőket. Akárki él még Arisztobu-losz családjából, engem hidegen hagy. Rómának csak baja volt velük, és állandóan szították a helyi csetepatékat. Tehát ne adódjon olyan helyzet, hogy a szüriai kormányzónak Jeruzsálem ellen kelljen vonulnia. Remélem, értjük egymást.

- Hogyne, Caesar.Caesarnak feltűnt, hogy a két fiú arca mindvégig kifejezéstelen maradt. Bármi

legyen a véleményük, majd csak akkor hangzik el, ha római fül már nem hallhatja.Türosz, Szidón, Büblosz és a többi phoinikiai város már korántsem járt olyan jól,

mint Judaea, és Antiokheia sem remélhetett sokat Caesar érkezésétől. E városok mind lelkesen sorakoztak fel Pompeius mellett, pénzzel és hajókkal látták el. Ezért Caesar az adományok értékével megegyező összegű bírságot rótt ki rájuk, és ragaszkodott hozzá, hogy ő is megkapja ugyanazt, amit annak idején Pompeiusnak felajánlottak. Es hogy a végrehajtás felől ne legyenek kétségei, Antiokheiában hagyta ifjú unokaöccsét,

267Sextus Julius Caesart, úgy is, mint Szüria ideiglenes kormányzóját. A fiatalember,

Caesar nagybátyjának unokája, úgy meg volt tisztelve, hogy megfogadta: mintaszerűen helyt fog állni új hivatalában.

Küproszt azonban Caesar többé nem tekintette Szüria részének, és nem akarta, hogy továbbra is Szüriából kormányozzák. A sziget élére az ifjú Sextilius Rufus személyében quaestort szánt, és különleges feladattal bízta meg.

- Küprosz egyelőre nem fizet Rómának sem adót, sem járadékot, termékei pedig Egyiptomot illetik. Kleopátra királynő egy bizonyos Szerapeiont nevezett ki kormányzónak, és te ellenőrzöd majd, Rufus, hogy Szerapeion megbecsüli-e magát. No persze nem Egyiptom, hanem Róma szempontjából.

Küprosznak a birodalomból való ilyetén kivonása felháborította Tiberius Claudius Nérót, aki most Antiokheiában duzzogott, és szilárdan meg volt győződve róla, hogy Alexandriában kifogástalanul viselkedett.

- Eszerint vállalod a felelősséget azért, hogy Küproszt visszaszolgáltatod az egyiptomi koronának? - kérdezte Caesartól hitetlenkedve.

- Ha így lenne, Nero, mi közöd volna hozzá? - Caesar hangja fagyosabb nem is lehetett volna. - Ne locsogj összevissza.

- 0, te fafejű! - förmedt rá később Néróra Sextilius Rufus. -Dehogy ajándékoz el ő bármit abból,, ami Rómáé! Éppen csak lehetővé teszi, hogy az egyiptomi királynő küproszi fát és rezet használjon városa és hajóhada újjáépítéséhez, és gabonát hozasson be az éhínség enyhítésére. Ha Kleopátra is abba a hitbe ringatná magát, hogy Küprosz ismét Egyiptomé, csak tegye! A fő, hogy Caesar tudja, mi az igazság.

így érkezett meg quinctilis elején, egy hónapos utazás után, Tar-szoszba; Szüria megregulázása nem ment máról holnapra.

Hapd-efane jelenlétének köszönhetően Caesar maga jó egészségnek örvendett. A súlya ismét a régi volt, baljós szédülés vagy hányinger nem környékezte. Immár megszokta, hogy rendszeres időközökben fogyassza a Hapd-efane feltálalta leveket és sziru-

268pokat, és beletörődött, hogy éjszakára is ott várja egy kancsónyi nedű az ágya

mellett.Hapd-efane eközben valósággal kivirult. Egy Paser nevű szamáron közlekedett,

felszerelését pedig három további szamár -Pennut, Hejna és Szút - szállította; a hátukon átvetett kosarak tele voltak titokzatos batyukkal és csomagokkal. Bár Caesar arra számított, hogy majd továbbra is borotválja a fejét, és ropogós fehér vásznakba burkolózik, az orvos-pap felhagyott e szokásokkal, mondván, hogy nem akar kiríni a többiek közül; Kha'em megengedte, hogy görögösen öltözzön, és a haját római módi szerint nyírassa. Ha éjszakára megszálltak valamelyik városban, okvetlenül felkereste a piacok gyógy füves bódéit, vagy odaguggolt holmi vén banya mellé, aki egérkoponyákból fűzött nyakéket és kutyafarokból font övet viselt, és elmélyült beszélgetésbe bonyolódott vele.

Caesar több szabadost tartott személyes szükségletei ellátására; roppant kényes volt ruházata tisztaságára, még a csizmája talpbetétjét is naponta kellett váltani. Külön embert foglalkoztatott testszőrzetének kiirtására; ennek a szokásnak oly régóta hódolt, hogy a szőrzete már el is satnyult. Emberei időközben megkedvelték Hapd-efanét, és örültek, amiért az betagolódott a kis csoportba, így aztán buzgón gyűjtötték számára a gyümölcsöt, és utasítása szerint hámozták, szűrték, préselték; Caesar csak afölött siklott el, hogy a szolgák, akik rajongtak érte, most Hapd-efa-néban látják uruk jó közérzetének őrét. Ezért tanítgatták a kifürkészhetetlen papot latinra, pallérozták fogyatékos görögségét, és még nevetséges szamarainak is a kedvében jártak.

Antiokheiából a tevéket elszállíttatták Damaszkuszba, hogy ott vevőkre találjanak. Caesar nagyon is tisztában volt vele, mekkora összegeket emészt majd fel Róma talpra állítása; szívesen fogadta hát a legkisebb bevételt is, bármilyen forrásból származzék.

Sokkal dúsabb bevételi forrás kecsegtetett azonban Türoszban, a világ bíborfestékiparának fővárosában, amelyet a háborús jóvátétel minden más városnál keményebben sújtott. Itt egy lovascsapat érte be a rómaiakat, és három dobozt nyújtott át Caesarnak: az egyiket Hürkanosz, a másikat Antipatér, a harmadikat Küprosz küldte. Mindháromban egy-egy aranykorona rejtőzött, de nem ám

269holmi hajszálvékony aranylevelekből összeállított játékszer, hanem roppant súlyú

fejdísz, amely viselőjének komoly fejfájást okozhatott volna. Ezek az első koronák olajfalevél koszorúkat utánoztak, hanem ezután további koronák érkeztek immár a par-thus királytól, és ezek már keleti tiaraformára készültek, mint megannyi impozánsan tornyosuló csonka kúp; Caesar tréfásan meg is jegyezte, hogy még egy elefánt fejét is nyomnák. Ezek után pedig hosszú tömött sorokban futottak be a koronák minden Euphratész menti szatrapaságból. A Szampszikeramoszé csodás tengeri gyöngyökkel kirakott aranyfonatú pánt volt, a Tigrisz-parti Szeleukeia pahlavijáé aranykeretbe foglalt hatalmas, sok-lapúra csiszolt smaragdokból állt. Ha ez így folytatódik, gondolta kéjesen Caesar, összejön a jelen háború teljes költsége!

így esett, hogy mire Caesar, a hatodik legio és a germánok megérkeztek Tarszoszba, tizenkét, koronákkal megrakott öszvér vonult a menetben. Bár Sestius kormányzó és quaestora, Quintus Philippus távol járt, Tarszosz szemlátomást jólétnek örvendett. Amikor Caesar megpillantotta a küdnoszi síkságon elterpeszkedő tábort, nem győzött csodálkozni Brutus katonai szakértelmén és leleményességén. Amikor

azonban belépett a kormányzói palotába, és szemközt találta magát Gaius Cassius Longinusszal, menten megoldódott a rejtély.

-Tudom, Caesar, hogy semmi szükség a közbenjárásomra, mégis szeretnék szót emelni Gaius Cassius érdekében - mondta Brutus, azzal a sunyi, bűntudatos arckifejezéssel, amely mindenkitől megkülönböztette. - Nagyszerű flottát ajánlott fel ügyednek, és mivel katonai kérdésekben nálam sokkal járatosabb, a csapatok kiképzésében is rengeteget segített.

Caesar elnyomott magában egy kurta sóhajt. Ó, Brutus, az örökös filozofálgatásoddal és a pattanásaiddal, a sok jajoddal-bajod-dal meg az uzsorakamataiddal...

Nem emlékezett rá, hogy Gaius Cassiust valaha is látta volna; annál jobban ismerte Quintust, a bátyját, aki mellette harcolt Innenső-Hispániában Afranius és Petreius ellen, és akit a hadjárat után Túlsó-Hispania kormányzójává nevezett ki. Ez persze nem jelentette azt, hogy Gaiusszal egyszer sem találkozott volna; könnyen lehet, hogy amikor legutóbb huzamosabb időre Ró-

270mában járt, a fiatalember ügyvédi minőségben beóvakodott valamelyik bíróságra,

csak éppen nem keltett különösebb figyelmet. Arra viszont még emlékezett, mennyire elégedett volt Servilia, amikor Gaius Cassius eljegyezte Tertullát - Iuppiterre, hiszen akkor ez a fiú az én természetes leányom férje! Remélem, derekasan ráncba szedte - Julia azt állította, hogy Servilia túlságosan elkényeztette a lányt.

Annyi bizonyos, hogy mára Gaius Cassius élete harminchatodik évében jár, átlagos magasságú, de jókötésű és katonás megjelenésű férfi; szabályos vonásait sok nő akár csinosnak is találhatja, szájának íve humorérzékről tanúskodik, az álla elszántságra vall, és a haja minden borbélyt az őrületbe kergethet: erős, száraz és göndör, csak akkor kezelhető, ha ilyen rövidre nyírják. Amúgy a hajszíne világosbarna, akár a bőre és a szeme is.

A kitartóan Caesar szemét kereső barna szempárban harag és csipetnyi megvetés bujkált. Ohó, gondolta Caesar - Cassius tehát rosszul érzi magát a kérelmező szerepében! Kapva kapna a legcsekélyebb ürügyön is, hogy a képembe vágja a bűnbocsánatot, kirohanjon, és bordái közé mártsa a kardját. Már értem, hogy Servilia miért kedveli annyira. Szakasztott ilyennek álmodta szegény Brutust is...

-Tudtam én, hogy aki ezt a tarszoszi létesítményt tervezte, megjárt már életében egynéhány tábort - mondta Caesar kedélyesen, és nyíltszívű mosollyal nyújtotta kezét a fiatalember felé. -Gaius Cassius, hát persze, ki volna más? Hogyan köszönje meg Róma, hogy szegény Marcus Crassus halála után kikergetted a parthusokat Szüriából? Szívből remélem, hogy meleg fogadtatásban részesültél, és jól érzed magad Tarszoszban.

Es így szállt tova a kínosnak ígérkező pillanat, anélkül hogy a kegyelmet bármely fél is szóba hozta volna; Gaius Cassiusnak pedig aligha volt más választása, mint hogy megragadja az oly természetes mozdulattal felé nyújtott kezet, és arcára mosolyt erőltetve kicsinyelje le az érdemeket, melyeket néhány éve Szüriában szerzett. Ez a túlontúl is jóképű, túlontúl is elbűvölő patrícius képes volt rá, hogy a megbocsátást egy kézszorításba és néhány személyhez szóló meleg üdvözlő mondatba csomagolja.

271- Futárt küldtem Calvinushoz, hogy tíz nap múlva várjon bennünket Ikonionban az

addig összegyűjtött csapatokkal - mondta vacsoránál Caesar. - Brutus, Cassius - velem jöttök. Terád, Brutus, mint személyi legátusomra lesz szükség, de neked, Cassius, szíves örömest adok saját légiót. Calvinus visszaküldi Quintus Philippust, hogy átvegye Tarszoszban a kormányzást, tehát mihelyt Philippus megjön, indulunk Kilikia Kapuin át Ikonionba. Marcus Antonius is küldött Calvinusnak Itáliából két, egykori

republikánusokból álló légiót. Calvinus egyébként, mint írja, készen áll rá, hogy ismét megütközzön Phamakésszal. -Caesar elmosolyodott; szeme mintha a falakon túlra, a messzi-ségbe kalandozott volna. - Ezúttal minden másképp megy majd. Most ott lesz Caesar is.

- Hihetetlen az önbizalma! - acsargott később Cassius. - Hát semmi sincs, ami szétpukkaszthatná?

Brutus hunyorgott; eszébe jutott a nap, amikor Caesar a ponti-fex maximus bíbor és skarlát pompájában állított be anyja házába, majd teljes lelki nyugalommal közölte, hogy Júliát Pompeius Magnushoz adja feleségül. Én akkor elájultam; nem annyira a megrázkódtatástól - pedig mennyire szerettem azt a lányt! -, hanem mert előre rettegtem a mama haragjától. Caesar elkövette azt, amire nincs bocsánat - kiadta az útját egy Servilius Caepiónak, Pompeius Magnus, a picenumi bugris kedvéért. Ó, hogy tajtékzott a mama! És persze nem Caesart hibáztatta, hanem engem. Annak a napnak az emléke még ma is megborzongat.

- Nem, Caesar önbizalmát nincs, ami kilyukaszthatná - mondta most Cassiusnak. - Veleszületett adottság.

- Ha ez így van, akkor talán a mellét kellene kilyukasztani - sziszegte a foga közt Cassius.

Pattanásai miatt Brutus nem borotválkozhatott; be kellett érnie vele, hogy serkenő fekete szakállát a lehető legrövidebbre nyesse. Most azonban úgy érezte: minden szőrszála égnek áll.

- Cassius! - suttogta halálra váltan. - Ilyet még gondolnod sem szabad!-Miért? A zsarnokot megölni minden szabad ember kötelessége!- Sulla volt a zsarnok. Caesar nem az!272- Akkor találj rá más elnevezést - mondta gúnyos vigyorral Cassius, majd

végignézett Brutus halálsápadt arcán. Hogy a Fúriák vinnék el Serviliát, amiért ilyen beszari alakot nevelt a fiából! Vállat vont. - Nehogy itt elájulj nekem, Brutus. Gondold azt, hogy semmit sem hallottál.

- ígérd meg, hogy neked sem jut többé ilyesmi az eszedbe! Válasz helyett Cassius a szállására sietett, ahol addig járkált fel-alá, amíg a dühe el nem szállt.

Mire Caesar elhagyta Tarszoszt, már összegyűjtött egy kis csapatra való bűnbánó republikánust, és sorra megkegyelmezett nekik, anélkül azonban, hogy a megalázó „kegyelem" szó egyszer is elhangzott volna. Köztük volt Antiokheiában az ifjú Quintus Cicero, Tarszoszban pedig az apja. Caesar szemében ők voltak a legfontosabbak. Ám a Phamakész elleni hadjárat terve egyiküket sem ajzotta fel.

- Haza kéne mennem Itáliába - mondta sóhajtva az idősebb Quintus. - Az a tökkelütött bátyám még mindig Brundisiumban sündörög; annyira reszket az életéért, hogy nem merészkedik beljebb, de ugyanúgy fél attól is, hogy visszamenjen Görögországba. - A barna szempár bánatosan pihent meg Caesar arcán. - Az a baj, Caesar, hogy olyan remek parancsnok voltál; öröm volt alattad szolgálni. Ezért nem vitt rá a lélek, hogy fegyvert fogjak ellened, bárhogy ágált is Marcus. - Quintus Cicero válla megfeszült. -Mielőtt elhajózott volna Brundisiumba, Patraiban cefetül összevesztünk. Hallottad-e, hogy Cato mindenáron ki akarta neveztetni a köztársasági erők főparancsnokává?

- Nem vagyok meglepve - nevetett fel Caesar. - Ugyanakkor az egész Cato rejtély számomra. Hallatlanul erős benne a meggyőződés, mégsem vállal felelősséget a tetteiért. Magnust ő rántotta bele a háborúba, de amikor Magnus szemrehányást tett neki emiatt, volt képe azt felelni: vessenek véget a polgárháborúnak azok, akik elkezdték - tudniillik mi, vir militaris-ok. Cato szerint a háborúkat nem a politikusok robbantják ki. Ez pedig annyit tesz, hogy mit sem konyít a hatalom természetéhez.

- Mind azzá leszünk, Caesar, amivé a neveltetésünk formált. Te hogy bírtál ellenállni a romlásnak?

273- Az anyám ritka emberpéldány volt. Elég erős, hogy szembeszálljon velem,

anélkül hogy meg akart volna törni.így hát a két Quintus Cicero szomorúan integetett az elvonuló, meglehetősen

tisztes haderő után. Sorban hagyták el Tarszoszt a kilikiai légiók, a hatosok, valamint a hűséges germánok, akik már oly rég maguk mögött hagyták ködfátylas erdeiket, hogy többé vissza sem vágytak régi életükbe.

Anatolia hegyei többnyire meghaladták a tízezer láb magasságot, és csak a ritka hágók valamelyikén lehetett átkelni rajtuk. Ilyen folyosó volt a Kilikia Kapuinak nevezett képződmény is. Szűk, meredek ösvény vezetett keresztül a hatalmas fenyveseken, a hasadékokban az olvadó hótól megduzzadt vízesések zúdultak alá bömbölve, és éjszakánként most is dermesztő volt a hideg. Az ilyen jelentéktelenebb panaszok, mint a fagy vagy a szédítő magasság ellen Caesarnak csalhatatlan gyógymódja volt: megfeszített iramot diktált a menetelőknek. így aztán, amikor éjszakára tábort ütöttek, a katonák kimerültségükben meg sem érezték a hideget, és annyira szédültek a magasságtól, hogy azonnal elnyomta őket az álom. Mivel Caesar nem ismerte Pharnakész pontos tartózkodási helyét - levelében Calvinus csak arról tájékoztatta, hogy Kimmeria királya minden kétséget kizáróan visszatért országából -, ragaszkodott hozzá, hogy minden este erős tábort építsenek.

Miután átkelt a hágón, a sereg leereszkedett a végtelen Anatolia középső részét alkotó dimbes-dombos fennsíkra, ahol ebben az évszakban buján zöldellt a fű; a lovak eszményi legelőhöz jutottak. Caesar azonban megállapította, hogy a menetben túl sok a ló, ahhoz képest, hogy most nem Galatiában, hanem Lükaoniában járnak.

Ikonion több fontos kereskedelmi út kereszteződésénél épült nagyobbacska város volt. Déli határán túl a Taurosz ormai magasodtak, míg északon a fennsíkra s azon túl Galatia és Nyugat-Pontosz felé nézett. Az egyik út Kappadokiába és onnan az Euphratészhoz vezetett, egy másik Kilikia Kapuin át Tarszoszba, Szüriába és a Mare Nostrum keleti partjához; egy harmadik a ga-latiai Ankürán keresztül futott ki a Pontosz Euxeinoszhoz, egy negyedik pedig Bithünián és a Hellészpontoszon keresztül muta-

274tott a Via Egnatia, végső soron tehát Róma felé. A forgalmat karavánok

bonyolították: állig felfegyverzett üzletemberek terelték végig az úton a tevék, a lovak, az öszvérek hosszú sorait, éberen figyelve, nem csapnak-e le rájuk az elmaradott törzsi harcosokból verbuvált martalócbandák. A karavánok között minden náció képviseltette magát: éppúgy állhattak rómaiakból, mint ázsiai görögökből, kilikiaiakból, arabokból, örményekből, médekből, perzsákból vagy szürekből. Ikonionban rengetegféle áru fordult meg. Kelet felé drága festett gyapjút, bútort, asztalosfát, bort, olívaolajat, festékeket, színezőanyagokat, vasborítású gall kerekeket, vas öntőmintákat, márványszobrokat és Puteoliban gyártott üveget szállítottak, a nyugatnak tartó rakományokba szőnyegek, falikárpitok, bronzöntéshez való ón, réz öntőminták, szárított kajszibarack, lápisz lazuli, malachit, teveszőr ecsetek, szőrmék, asztra-hánszövetek és finom bőrök kerültek.

Annál kevésbé örült Ikonion, ha hadseregek vonultak be kapuin, most, quinctilis közepén mégis ez a sors érte. Tarszoszból tartott felfelé Caesar, három legio és a germán lovasság élén, míg Calvinus négy jó római légióval Pergamonból ereszkedett le Ikonionig. A lovak rendhagyóan nagy száma Déiotarosz királynak volt köszönhető, aki saját földjeiről nyargalt idáig kétezer galatiai lovas katona kíséretében. Az egyesített sereg élelmezéséről Cal-vinusnak kellett gondoskodnia; csak a galatiaiak

voltak önellátók.Calvinusból csak úgy dőlt a jelenteni való.- Amikor Pharnakész hazatért Kimmeriába, Aszandrosz nagy ravaszul fabiusi

taktikával élt - mesélte Caesarnak, amikor négyszemközt maradtak. - Akárhol vette üldözőbe az apja, ő mindig egy lépéssel előbb járt. A végén Pharnakész belátta, hogy nem bír vele, hát újra behajózta a csapatait, és az Euxeinosz hullámain elvitorlázott a boldogtalan Amiszoszba, és másodjára is felprédálta. Utána aztán Zélában vackolt meg magának; Pontosznak ezt a vidékét nem ismerem, csak annyit tudok róla, hogy elég messze van az Euxeinosz partjaitól, valahol Amaszeia mellett, és a régi pontoszi királyok mind az ottani sziklák közé temetkeztek. Amennyire a leírásokból megállapítható, a környék sokkal barátságosabb, mint amilyet tavaly decemberben és januárban Armenia Parvában megtapasztaltunk.

275LCaesar egy pergamoni papírra festett térkép fölé hajolt, és ujjával rajzolta ki a

keresett utat.- Zéla, Zéla, Zéla... Igen, megvan! - A homloka ráncokba gyűrődött. - Ó, mit nem

adnék egynéhány jó római útért! A következő pontoszi kormányzónak ez legyen első gondja. Attól tartok, Calvinus, meg kell kerülnünk a Tatta-tó keleti végét, és a Ha-lüszon átkelve újabb hegyek közé kell bevennünk magunkat. Ügyes kalauzokra lesz majd szükségünk, vagyis sajnálatos módon Déiotarosznak is meg kell bocsátanom, amiért csak úgy döntötte a galatiai pénzt és emberanyagot a republikánusok hadjáratába...

Calvinus szélesen elmosolyodott.- Most bezzeg már itt van köztünk, kezében szorongatva phrü-giai sapkáját, és

majd' összecsinálja magát félelmében. Amikor Mithridatész vereséget szenvedett, és Pompeius Magnus Ana-tolia-szerte bőkezűen osztotta a földet, Déiotarosz minden irányban kiterjesztette birodalmát, többek között a vén Ariobarzanész rovására is. Mire Ariobarzanész meghalt, és az utóda - bizonyos Philorómaiosz - foglalta el a trónt, alig maradt tűrhető minőségű föld Kappadokiában.

- Ez lehet az oka, hogy Kappadokia annyi pénzzel tartozik Brutusnak... Hogyan? Brutust mondtam volna? Természetesen Matiniusra gondoltam.

- Ne aggódj, Caesar, Déiotarosz Matiniusnál is fülig el van adósodva. Magnus egyre csak követelt és követelt, és szegény Déiotarosz ugyan kihez fordulhatott volna?

- Természetesen egy római uzsoráshoz - mondta Caesar bosz-szúsan fújtatva. - Miért nem hajlandók okulni az emberek? Mindent kockára vetnek abban a reményben, hogy új földekhez jutnak vagy egy tízmérföldes aranytartalmú téléire bukkannak.

-Mint hallom, magad is tobzódsz az aranyban - méghozzá aranykoronákban! -jegyezte meg Calvinus.

-Jól hallottad. Becslésem szerint úgy száz talentum aranyat lehet kiolvasztani belőlük, és ehhez járul még a bennük lévő drágakövek értéke. Micsoda smaragdok, Calvinus! Akkorák, mint egy csecsemőököl! Igaz, jobban örültem volna, ha egyszerű rúd-arannyal ajándékoznak meg. A beléjük fektetett ötvösmunka kiváló minőségű, de hát ki vásárolna aranykoronákat az ajándé-

276kozókon kívül? Nincs más lehetőség: muszáj őket beolvasztanom. A

smaragdokkal más tervem van: remélem, eladhatom őket Bogiidnak, Bakkhosznak és annak a társuknak, aki Juba veresége után megörökli majd Numidia trónját. - Caesar most sem tagadta meg örökkön gyakorlatias szellemét. - A gyöngyökkel nem lesz gond, azok Rómában is elkelnek.

- Remélem, nem süllyed el a hajó - mondta Calvinus.- Hajó? Miféle hajó?- Hát amelyik majd a római kincstárba szállítja a koronáidat. Caesar szőke

szemöldöke a magasba szökött, szemében huncutfény csillant.- Ennél azért több a sütnivalóm, Calvinus! Mindabból, amit a római állapotokról

hallottam, úgy tűnik, a koronák akkor sem jutnának el a kincstárig, ha a hajó sértetlen maradna. Ezért hát eszemben sincs, hogy megváljak tőlük.

-Bölcs elhatározás - bólintott Calvinus; a Rómából érkezett legfrissebb híreket korábban már hosszasan megvitatták.

Déiotarosznak valóban volt egy phrügiai sapkája - legömbölyített csúcsú, féloldalas szövetholmi, bár az övé történetesen aranyfonallal átszőtt türoszi bíborból készült, és akkor is a kezében szorongatta, amikor Caesar elé járult. Caesart egy pajzán ötlet arra indította, hogy a kihallgatást nyilvánossá tegye; nemcsak Gnaeus Domitius Calvinus volt jelen, hanem több legátus is, köztük Brutus és Cassius. Majd meglátjuk, Brutus, hogyan viselkedsz, amikor Caesar előtt az egyik legfőbb adósod áll!

Déiotaroszból időközben öregember lett, de még mindig tele volt életerővel. Népéhez hasonlóan ő is gall volt; pontosabban egy kétszázötven évvel korábbi, kelet felé terjeszkedő gall migrációs hullámból származott. Ezeknek a galloknak a nagy része később meggondolta magát és hazatért, de Déiotarosz törzse meggyökeresedett Keleten, és végül Anatolia közepén telepedett le, egy dús füvű vidéken, amely eszményien megfelelt egy lovas nép igényeinek, és változatos elfoglaltságot ígért az Anatóliában újdonságszámba menő lovas harcosoknak. Amikor Nagy Mithridatész megragadta a hatalmat, azonnal felismerte, hogy birodalmában nincs hely a galatiaiaknak; lakomára hívta hát főnökeiket, és egy

277szálig legyilkoltatta őket. Ez az esemény hatvan évvel korábban, még Gaius

Marius idejében történt. Déiotarosz, aki még fiatal volt ahhoz, hogy elkísérje apját a lakomára, megmenekült, és férfivá serdülve Mithridatész ádáz ellensége lett. Sorban szövetkezett először Sullával, majd Lucullusszal és végül Pompeiusszal - természetesen mindig Mithridatész és Tigranész ellen. Nagy sokára aztán minden álma valóra vált: Pompeius hatalmas földterületekkel ajándékozta meg, és Caesar egyetértésével rábeszélte a sena-tust, hogy Déiotarosz felölthesse a galatiai cliens-királyság uralkodói címét.

Déiotarosznak soha nem fordult meg a fejében, hogy még Nagy Pompeius sem verhetetlen; nem is volt a vezérnek nála buzgóbb és odaadóbb támogatója. Most pedig ott állt, sapkáját gyűrögetve, a sosem látott dictator, Gaius Julius Caesar előtt, és a szíve oly hevesen vert, hogy majd szétfeszítette bordáit. A férfi, akivel szembenézett, magasabb volt az átlagos rómainál, szőke haja, világos szeme akár gall származásra is utalhatott volna, de arcberendezése, a száj, az orr, a szemek formája és a magasan ülő, pengeéles pofacsont jellegzetesen római volt. Jobban nem is üthetett volna el Nagy Pompeiustól, holott annak színei is gall módra világosak voltak; Déiotarosz talán azért is vonzódott hozzá már első látásra, mert ízig-vérig gallnak látszott.

Ha először ezzel az emberrel ismerkedem meg, kétszer is meggondoltam volna, támogassam-e Pompeius Magnust ilyen bőkezűen... Caesar megfelel mindannak, amit hallottam róla - minden ízében királyi jelenség, és az az átható, éles tekintete az ember veséjébe lát. Ó, Dann! Ó, Dagda! Szakasztott olyan ez a szempár, mint a Sulláé!

- Hadd esdjek irgalmadért és belátásodért, Caesar - kezdte. -Bizonyára megérted, hogy cliense, méghozzá hűséges és engedelmes cliense voltam Pompeius Magnusnak. Kapcsolatunk nem volt személyes természetű; cliensi kötelességem volt, hogy

mindenben a segítségére legyek. Éppenséggel elmondhatom, hogy háborújának anyagi támogatása koldusbotra juttatott. Adósa vagyok - itt tétován Brutusra siklott a pillantása - különböző pénzkölcsönző cégeknek, méghozzá nagy összegekkel.

- Melyek azok a cégek? - tudakolta Caesar.278Déiotarosz pislogott, egyik lábáról a másikra állt, majd nagyot nyelt.- Nincs jogom megnevezni őket.Caesar Brutus felé nézett; szándékosan ültette le úgy, hogy tetszése szerint

fürkészhesse arcát. A, milyen izgatott lett ez az én Brutusom! De a sógorkája is nyugtalannak látszik. Talán Cassius is cégtársa volna Matiniusnak és Scaptiusnak? Milyen mulatságos!

- Miért? - kérdezte fagyosan.- így rendelkezik a szerződésünk, Caesar.- Látni szeretném azt a szerződést.- Ankürában hagytam.- Ó, be kár! Nem szerepel benne véletlenül a Matinius vagy a Scaptius név?- Már nem emlékszem - mormolta elkeseredetten Déiotarosz.- Ugyan már, Caesar! - szólt közbe ekkor éles hangon Cassius. - Hagyd békén ezt a

szegény öreget! Úgy játszol vele, mint macska az egérrel, holott neki van igaza: az ő dolga, hogy kinek tartozik. Attól, hogy te vagy a dictator, még nincs jogod beleártani magad olyan ügyekbe, amelyekhez Róma irányítóinak semmi közük. Rómát legföljebb az a tény érdekelheti, hogy Déiotarosznak adósságai vannak.

Ha mindezt Tiberius Claudius Nero adta volna elő, Caesar nyersen ráförmed, és elkergeti a közeléből. Csakhogy Gaius Cassius szólt, az a férfi, akire érdemes odafigyelni. Lám, nemcsak szenvedélyes, de attól sem fél, hogy odamondogasson!

Most Brutus is megköszörülte a torkát.- Ha megengeded, Caesar, hadd szólok néhány szót Déiotarosz király érdekében,

akit római látogatásai alkalmából ismerhettem meg. Ne felejtsd el, hogy Mithridatész kérlelhetetlen ellenfele és egy személyben Róma állandó szövetségese volt. Igazán annyit nyomna a latban, hogy a polgárháborúban melyik oldalon állt? Én is Pompeius Magnust választottam, és bocsánatot nyertem. Gaius Cassius is Pompeius Magnust választotta, és bocsánatot nyert. Mi hát a különbség? Most Pharnakész ellen vonulunk; nem mondhatjuk-e el, hogy Rómának, azaz a Rómát képviselő dictatornak ebben a harcban minden szövetségesre szüksége van? A király

279azért van itt, hogy felajánlja szolgálatait, és mindjárt kétezer lovast hozott

magával, akik pótolhatatlanul értékesek számunkra!- Tehát azt javaslód, hogy bocsássak meg Déiotarosz királynak, és engedjem el

büntetlenül? - kérdezte Caesar.A nagy, mélabús szempár felizzott: mintha máris veszni látná a pénzét.Macska-egér harc? Rosszul mondtad, Cassius: ez a macska nem egy, hanem

egyszerre három egérrel játszik!Caesar előrehajolt curulisi székében, és azzal a Sullát idéző szempárral szinte

felnyársalta Déiotaroszt.- Együtt érzek veled, király, szorult helyzetedben. Szép és dicséretes, ha a cliens

szívvel-lélekkel szolgálja patronusát. A baj csak az, hogy a cliensek mind Pompeius köré tömörültek, és Caesarnak egy sem maradt. Ezért Caesarnak a maga háborús kasszáját az államkincstár vagyonából kellett feltöltenie, s ezt a pénzt most vissza kell fizetni, mégpedig tízszázalékos egyszerű kamattal, ez lévén a világ mind a négy sarkában az egyetlen törvényes kamatláb. Azt hiszem, ez sokat lendít a helyzeteden, király. Elképzelhető, hogy királyságod tetemes részét megtarthatod, de minden ilyen

természetű döntést majd csak Pharnakész veresége után hozok meg. Azt azonban előre megmondom, hogy Caesar be fog hajtani minden sesterciust, amivel a kincstárnak tartozik; így hát Galatia adói is emelkednek majd, ha nem is olyan kamatláb szerint, amilyet azok a névtelen uzsorások követeltek rajtad. Ennek örülj, király, amíg Nikomédiába össze nem hívom a győzelmet követő tanácskozást. - Caesar felállt székéből. - És most távozhatsz, király. Igaz is: köszönet a lovasokért.

Időközben levél jött Kleopátrától; ezért is igyekezett Caesar, hogy Déiotarosz kihallgatását minél rövidebbre fogja. A levéllel együtt érkezett tevék ötezer talentum arannyal voltak megrakodva.

Legdrágább, legcsodálatosabb mindenható földi istenem, egyetlen Caesarom, a Nílus, az Áradás és Amon-Ré fia, a testet öltött Oszirisz, a fáraó bálványa - nagyon hiányzol!

Mindez azonban, drága Caesar, semmiség az örömteli hírhez képest, miszerint perét utolsó havának ötödik napján világra

280hoztam a fiadat. Tudatlanságom nem engedi, hogy ezt az időpontot kifogástalanul

átültessem a te naptárod nyelvére; annyi bizonyos, hogy az esemény a ti júniusotok huszonharmadik napján történt. A gyermek Hnum, a kos jegyében született, és a horoszkóp, amelyet óhajod szerint egy római csillagásztól rendeltem számára, azt jósolja, hogy fáraó lesz belőle. Ezért a hírért persze kár volt pénzt kiadni! A fickó óvatoskodott, azt motyogta, hogy tizennyolcadik életévében valamifajta válság fenyegeti, csak a csillagok állása nem engedi, hogy tisztábban lásson. Ó, én drága Caesarom, ha tudnád, milyen gyönyörűi Maga a testet öltött Hórusz... A vártnál előbb született, de mindene tökéletesen kifejlődött, éppen csak hogy sovány és ráncos volt - amiből láthatod, hogy a tatá-jára hasonlít. A haja aranyszínű, és Takh 'a szerint a szeme kék lesz.

Bőven van tejem is - hát nem csodálatos? A hagyomány is azt kívánja, hogy a fáraó maga szoptassa csecsemőit. Akármilyen kicsi a mellem, ömlik a tej belőle. A fiúcska nagyon jó természetű, de az akarata máris erős, és esküszöm, hogy amikor először rám nézett, mosolygott. Nagyon hosszúra nőtt, több, mint két római lábra, a herezacskója és a hímvesszője meglepően nagy. Kha'em az egyiptomi szokáshoz híven körülmetélte. A vajúdásom könnyű volt; amikor jöttek a fájások, leguggoltam egy nagy halom tiszta vászonra, és már meg is érkezett.

A neve XV. Ptolemaiosz Caesar, de mi csak Caesarionnak hívjuk.Egyiptomban, beleértve még Alexandriát is, minden jól alakul. Rufrius és a légiók

megszokták a táborukat, a nők pedig, akiket hozzájuk adtál, szemlátomást beletörődtek sorsukba. Az újjáépítés folytatódik, és hozzáláttam Hathor denderai templomához is, mégpedig VII. Kleopátra és XV Ptolemaiosz Caesar névgyűrűjével. További munkálatokhoz kezdünk Philai-ban is.

O, én legkedvesebb Caesarom, annyira hiányzol! Ha itt volnál, jó szívvel rád hagynám az egész uralkodást - szörnyen rosszul esik, ha mindenféle pörlekedő hajótulajdonosok és bogaras földesurak kedvéért meg kel! válnom Caesariontól. Férjem, Philadelphosz egyre jobban hasonlít halott fivérünkre, akit egyáltalán nem hiányolok. Mihelyt Caesarion elég idős lesz

281hozzá, elbocsátom Philadelphoszt, és a fiunkat emelem a trónra. Mellesleg

remélem, gondod van rá, hogy Arszinoé római őrizetben maradjon. Ő is azok közé tartozik, akik, ha tehetnék, bármely pillanatban letaszítanának a trónról.

Most pedig halld a legjobb újságot. Látva, hogy a helyőrség hivatása magaslatán áll, beszéltem Mithridatész bácsival, és megígértettem vele, hogy uralkodik helyettem, ha majd Rómában meglátogatlak. Tudom, hogy nem tartod helyesnek, ha a fáraó

elhagyja országát, de nyomós okom van rá: további gyermekeket akarok tőled, még mielőtt visszatérnél Keletre, hogy a parthusok ellen hadakozz. Caesarionnak kell egy húg, hogy feleségül vehesse, s amíg ez a lány meg nem születik, a Nílus veszélyben van. Elvégre könnyen lehet, hogy a következő gyermekünk is fiú lesz, tehát nagyon termékenynek kell lennünk, hogy utódaink közt mindkét nem képviseltesse magát. Vagyis akár tetszik, akár nem: mihelyt a republikánusokat Afrikában legyőzted, követlek Rómába. Levelet kaptam római ügynökömtől, Ammoniustól; azt írja, hogy miután megszilárdítottad uralmadat, az események még jó darabig a városban marasztalnak majd. Felhatalmaztam, hogy építtessen nekem palotát, de rád vár, hogy a telket nekem adományozd. Ammonius szerint túl bonyolult lenne, ha egy római polgárt bérelnénk fel a telektulajdonos szerepére; a te adományleveled felgyorsítaná és egyszerűsítené a procedúrát. A helyszínt már kiszemeltem: a Capito-liumon szeretnék lakni, Iuppiter Optimus Maximus temploma mellett. Ammoniust már kifaggattam, honnan legszebb a kilátás.

Fiunk születésének tiszteletére e levéllel egyidejűleg küldök neked ötezer talentum aranyat is. Kérlek, nagyon szépen kérlek, válaszolj! Rettenetesen hiányzol; különösen a kezed után vágyom. Mindennap imádkozom érted Amon-Réhez és Montu-hoz, a hadistenhez. Szeretlek, drága Caesar.

Fiú tehát, és úgy látszik, egészséges. Ahhoz képest, hogy öregember, akinek már az unokák születését illenék köszöntemé, Caesar bolondosán örül. De lám: Kleopátra görög nevet adott a kis Caesarionnak... Talán jobb is így. Hiszen a gyermek nem római,

282fés soha nem is lehet azzá. Ám ennek híján is hatalmas király lesz belőle; a világ

leggazdagabb embere. A mamájának viszont még ma sem nőtt be a feje lágya. Micsoda együgyű, szimpla levél; csupa hívság és önelégültség. Még hogy adjak neki telket a palotájához, és mindjárt a Capitoliumon, a Legjobb és Legnagyobb Iuppiter temploma mellett! Ha megtehetném is, szentségtöréssel érne fel. Látom, eltökélte, hogy Rómába jön - ebben nem lehet megakadályozni. Hát akkor szálljon az ő fejére a vállalkozás.

Túl keményen ítélkezel fölötte, Caesar. Senki sem lehet különb, mint értelme és tehetsége engedi, és bár Kleopátra a szíve mélyén rendes teremtés, a vére szennyezett. Bűnei származásából erednek, kisiklásait pedig nem annyira a dölyf, mint a tudatlanság indokolja. Attól tartok, soha nem számol majd tettei következményeivel; majd áldozatot mutatok be azért, hogy a fiunk bölcsebb legyen.

Egyvalamit azonban szilárdan eltökélt: Caesarionnak nem lesz húgocskája, akit elvehessen. Caesar soha többé nem ejti teherbe Kleopátrát. Marad a coitus interruptus, királynő.

Végül nekiült a levélírásnak, bár figyelmét újra meg újra elvonták a helyiségbe beszűrődő zajok - a tábor bontásának lármája, a lovak nyerítése, az emberek kiáltozása és káromkodása. Carfu-lenus mindenkit túlharsogva ontotta trágár szitkait egy boldogtalan újoncra.

Minő kellemes hír, kedves Kleopátrám! Fiú tehát, úgy, ahogy azt megjövendölték. De hát meme-e Amon-Ré csalódást okozni e világi leányának? Őszintén mondom: osztozom örömödben, amely Egyiptom öröme is.

Az aranynak bizony megvan a helye. Amióta ismét kiléptem a nagyvilágba, jobban átlátom, mennyire el van adósodva Róma. A polgárháborúval sosem jár hadizsákmány, márpedig a háború csak akkor fizetődik ki, ha zsákmányt termel. Az adománnyal, amelyben fiunk születésének tiszteletére részesítettél, megfelelően fogok sáfárkodni.

Ha már annyira ragaszkodsz a római utazáshoz, én nem gátollak meg benne; legföljebb intelek, hogy csalódni fogsz várakozásodban. Majd intézkedem, hogy kapj egy szép telket a

283Janiculum-domb tövében, közvetlenül a saját díszkertem mellett. Közöld

Ammoniusszal, hogy forduljon a Gaius Matius nevű alkuszhoz.A híremet nem éppen a szerelmes leveleimnek köszönhetem, így hát arra kérlek,

fogadd el gyengéd érzelmeim kifejezését, és ne felejtsd el, mennyire örülök neked és a fiunknak. Bithüniába érve majd újra írok. Vigyázz magadra és gyermekünkre.

És ezzel már be is végezte. Összegöngyölte az árkust, olvasztott viaszt csöppentett a hajtására, majd belenyomta új gyűrűjét, amellyel Kleopátra ajándékozta meg, mégpedig nem csupán szerelme sugallatára: ravasz fricskának szánta, amiért Caesar nem hajlandó vallani korábbi viszonyairól. Az ametisztgemma görögös, tehát emberfejű és oroszlántestű szfinxet ábrázolt, és a teljes név rövidített formája helyett csupán a CAESAR szó volt tükörírásos nagy betűkkel belevésve. Caesarnak szerfölött tetszett az ajándék. Úgy gondolta: ha majd eldönti, melyik unokaöccsét vagy közeli rokonát fogadja fiává és örökösévé, a nevével együtt ez a gyűrű is a kiválasztottra száll. Ó, istenek: micsoda csüggesztő egy társaság. Lucius Pinarius? Még Quintus Pedius, a legkülönb unokaöcs sem volt valami ígéretes. A közeli rokonok között ott volt még az Antiokheiában hagyott Sextus Julius Caesar - aztán De-cimus Junius Brutus - és végül az a férfi, akiben a legtöbb római a majdani örököst látta: Marcus Antonius. Melyiküket válassza? Mert hiszen XV. Ptolemaiosz Caesart nem jelölheti.

Kimenet átadta a levelet Gaius Faberiusnak.- Juttasd el Alexandriába, Kleopátra királynőnek - vetette oda kurtán.Faberiust majd megölte a kíváncsiság, hogy vajon a baba megszületett-e már, de

elég volt egy pillantás Caesar arcára, és a kérdés benne rekedt. Az öreg fiú nincs olyan hangulatban, hogy kisbabákról érzelegjen; minden idegszálával háborúzni akar.

A Tatta-tó hatalmas, de sekély és irgalmatlanul sós vizű természeti képződmény volt; Caesarban, ahogy a part kőzetét szemügyre vette, és megállapította, hogy a lágy sziklákba ősi kagylók ágyazódnak, felötlött, hogy talán valami hajdani beltenger marad-

284ványa. A látvány ridegsége ellenére is varázslatos volt: a víz tajtékos felszíne

tündökölt az egymásba csavarodó zöld, kénsárga és sárgásvörös színpászmáktól, és a kopár táj mérföldeken át visszatükrözte ezt a színpompát.

Caesar, aki még sosem járt Közép-Anatóliában, különösnek, de egyszersmind fenségesnek találta a vidéket. A Halüsz, ez a nagy, vörös, sok száz mérföldön át kanyargó vízi út keskeny völgyben hömpölygött magas vörös sziklák között, amelyek a maguk ki-türemléseivel és tornyaival Caesart valamilyen nagyvárosra emlékeztették. Déiotarosz egyébként készségesen elmagyarázta, hogy más szakaszokon a Halüsz tágas, termékeny síkságot szel keresztül.

Most ismét magas, hófödte hegyek következtek, de a galatiai kalauzok jól ismertekminden hágót. Ezeken át tekergett előbbre és előbbre a menet, ez a hagyományos, nyolc mérföld hosszúságú római kígyó; kétoldalt haladtak a lovasok, a katonák pedig indulóikat kántálták, nehogy kiessenek a lépések ritmusából.

Ez az! Végre megint idegenek ellen vonulunk! Végre egy igazi római hadjárat egy új, különös, lenyűgöző szépségű országban!

És ekkor történt, hogy Pharnakész király is elküldte Caesarnak a maga első aranykoronáját. Ez a példány nem annyira a parthus, mint inkább az örmény tiarára hasonlított, tehát nem lapított, hanem süvegszerű volt, és kisebb, de szigorúan egyforma nagyságú csillagforma rubintok szikráztak rajta.

- 0, bárcsak ismernék valakit, aki teljes értékén venné meg! -mondta Calvinusnak sóhajtva Caesar. - Szívfájdító egy ilyen gyönyörűséget beolvasztani.

- Szükség törvényt bont - vigasztalta Calvinus. - Bár szerintem ezeken a kis karbunkulusokon kapva kap majd minden ékszerész a Porticus Margaritarián; még soha nem láttam csillag formájú rubintokat. És annyi van belőlük, hogy alig látszik az arany. Olyan az egész, mint egy dióban meghempergetett sütemény...

- Gondolod, hogy Pharnakész barátunk már idegeskedik?- De még mennyire! - Calvinus elvigyorodott. - Majd lemérheted a további

koronákon!A következő nundinum folyamán háromnaponként érkeztek a koronák, külcsínben

és belbecsben mind egyforma. Mire a har-285k.madik is megjött, Caesar csupán öt nap járásra volt a kimmeriaiak táborától.Pharnakész ekkor követet küldött Caesarhoz; ez az ember hozta meg a negyedik

koronát.- A királyok királya ezzel fejezi ki nagyrabecsülését, dicső Caesar.- Királyok királya? - kérdezte Caesar csodálkozást mímelve. -Hát Pharnakész

újabban így nevezi magát? Nos, mondd meg uradnak, hogy ez a cím nem sok jót ígér viselőjének. Legutóbb Tigranész használta, és lám, mit művelt vele Róma Gnaeus Pom-peius Magnus alakjában! Én azonban, követ, Pompeius Magnust is legyőztem - ezek után engem vajon milyen cím illet meg?

- A hatalmas hódítóé, Caesar - felelte nyugtalanul a követ. Vajon miért vetik el ezek a rómaiak a hatalmukhoz méltó külsőségeket? Sehol egy aranyozott hordszék; sehol a feleségekből és ágyasokból álló hárem, a válogatott testőrség; még a ruhájuk is dísztelen. Caesar például egyszerű acélvértet viselt, mellkasa körül vörös szalaggal, és egyedül ez a szalag különböztette meg a körülötte állóktól.

- Menj vissza királyodhoz, követ, és közöld vele, hogy legfőbb ideje hazavonulni - mondta szárazon Caesar. - Ám még mielőtt távozna, megfelelő mennyiségű rúdaranyat követelek tőle, a Pon-toszban és Armenia Parvában okozott károk fejében. Ezer talentum jár Amiszoszért, háromezer az említett két ország többi városáért. De nehogy félreértsd: ez az arany nem a római kincstárhoz fog befolyni, hanem egyes-egyedül a károk helyrehozatalát szolgálja.

Most egy pillanatra elhallgatott, mereven Déiotaroszra nézett; aztán higgadtan, udvariasan folytatta.

- De ezzel még nem értem a végére. Pharnakész király Pompeius Magnus cliensei közé tartozott, ám cliensi kötelezettségeinek nem tett eleget. E mulasztása miatt ezennel kétezer talentum aranyra bírságolom - ez az összeg viszont már Róma kincstárát illeti.

Déiotarosz elvörösödött, és elfúló hangon motyogott valamit. Hát nincs ebben a Caesarban semmi szégyenérzet? Galateiát azért

286bünteti, mert teljesítette cliensi kötelességét, Kimmeriát pedig, épp ellenkezőleg,

azért, mert ugyanezt elmulasztotta?- Ha még a mai napon nem kapok királyodtól újabb üzenetet, tovább nyomulok

ebben a szépséges völgyben.Calvinus olyan jól szórakozott Déiotarosz felháborodásán, hogy csak némi

késedelem után szólalt meg.- Egész Kimmeriában nincs tizedennyi arany sem - vélte.- Még érhet meglepetés, Gnaeus. Ne felejtsd el, hogy Kimmeria fontos része volt

az öreg király birodalmának, az öregúr pedig egész aranyhegyeket hordott össze. És

hiába fosztotta ki Pom-peius azt a hetven erődöt Armenia Parvában: jutott abból az aranyból máshová is.

- Hallottad, mit beszélt ez az ember? - jajveszékelt közben Brutusnak Déiotarosz. - Hallottad? Tehet a cliens-király akármit, így is, úgy is meglakol! Hihetetlen, hogy valaki ennyire arcátlan legyen!

- Nyugodj meg, kérlek - csitította Brutus. - Mit tegyünk, ha egyszer így kell összeszednie a pénzt a háborújához? És jól mondja: valósággal ki kellett fosztania az államkincstárt; azt a pénzt is vissza kell fizetni. - A búvalbélelt tekintet most hirtelen kemény lett, már-már fenyegető: Brutus úgy meredt Galateia királyára, mint apa a csintalan kisfiúra. - Te pedig, Déiotarosz, nekem tartozol. Remélem, ezt nem akarod elvitatni!

Déiotarosz szeme vérben forgott.-Én pedig remélem, Marcus Brutus, te sem vitatod, hogy a Caesar által említett

tízszázalékos egyszerű kamat mindenkire vonatkozik. Ennyit - mármint ha megtarthatom a királyságomat -én is hajlandó vagyok megadni, de egy sesterciusszal sem többet. Vagy talán szeretnéd, ha Caesar számvevői belepillantanának Matinius könyveibe? És mit gondolsz, hogyan hajtod majd be az adósságaidat, amikor nem állnak mögötted légiók? A világ nagyot változott, Marcus Brutus, és az a férfi, aki az új világrendnek formát szab, nem rajong az uzsorásokért, még ha a saját osztályához tartoznak is. Tehát ne feledd: tíz százalék kamat - ha Galateia az enyém marad. A királyságom pedig, úgy lehet, azon múlhat, hogy te meg Gaius Cassius mekkora szónoki hevülettel képviselitek ügyemet a nikomédiai tanácskozáson!

287Zéla láttán Caesarnak a lélegzete is elállt. A magas sziklacsoport egy ötven

mérföld kiterjedésű, tavaszi búzát termő medence kellős közepén állt; ameddig a szem ellátott, olyan zölden tündököltek a földek, mint a smaragdos koronában az ékkövek. A síkságot a széles, acélkék Szkülax folyó szelte keresztül, körös-körül pedig égig érő lilaszín hegyek tornyosultak, amelyek oldalát fele magasságig még hó borította.

A kimmeriai tábor a sziklatömb lábánál terült el, csak Phar-nakész helyezte vezéri sátrait és háremét a sziklatetőre. Innen pompásan láthatta az északi hágóból előtekeredő római menetet, és ekkor küldte el a harmadik koronát. Miután a negyedik koronával útjára bocsátott követ Caesar üzenetével visszatért, Phama-kész csöppet sem ijedt meg: vakon hitt saját legyőzhetetlensé-gében, és közömbösen nézte, amint Caesar, az ő vonalaitól alig egy mérföldre, légióit és lovasságát éjszakára jól megerődített táborba telepíti.

Hajnalban Pharnakész átfogó támadást vezényelt. Elődeihez: apjához és Tigranészhoz hasonlóan ő sem hitte el, hogy egy csekély létszámú erő, legyen bármily jól szervezett, ellenállhat százezer harcos egyidejű rohamának. Mindenesetre szívósabbnak bizonyult, mint Pharszalosznál Pompeius: csapatai négy órán keresztül helytálltak, csak ezután bomlottak fel a sorok. Akár a korai időkben a belga gallok, a szküthák is halálukig kitartottak; náluk elviselhetetlen szégyennek számított, ha a harcos élve hagyja el a vereség színhelyét.

- Ha Magnus anatóliai ellenfelei csak ennyire voltak veszélyesek, akkor nem érdemli meg a „Nagy" jelzőt - mondta Caesar a körülötte állóknak, akik között ott volt Calvinus, Pansa, Vincia-nus és Cassius is. - Nem valami méltó feladat megverni őket.

- Gondolom, a gallok sokkal méltóbb ellenfelek voltak - sziszegte a foga közt Cassius.

- Olvasd csak el a kommentárjaimat - mosolygott rá Caesar. -Hidd el, nem is a bátorságon múlik. A galloknak két olyan erényük volt, amely mai ellenfeleinkből hiányzik. Először is okultak kezdeti tévedéseikből; másodszor is kiolthatatlanul buzgott bennük a hazafiság; elég munkámba került, hogy ezt az érzületet olyan

csatornákba tereljem, amelyek számukra is, Róma számára288is üdvösek. Te azonban, Cassius, dicséretet érdemelsz: igazi vir militarís-ként

vezetted a légiódat. Néhány év múlva, amikor majd leszámolok a parthus királysággal, és hazaviszem a sasainkat, sok munkám lesz számodra. Addigra te már túl leszel a consuli éve-den, tehát fő legátusként vehetlek magam mellé. Ugy tudom, a szárazföldi háborút éppúgy kedveled, mint a tengerit.

E szavaknak fel kellett volna villanyozniuk Cassiust, de inkább bosszantották. Úgy beszél, mint aki személyes kegyeket osztogat. Miféle dicsőséget arathatok, ha én is beállok a talpnyalói közé?

A nagy ember időközben elindult, hogy megszemlélje a csatateret, és elrendelte: ássanak tömegsírokat a töméntelen szkütha elföldelésére. Elégetésükre akkor is kevés lett volna a fa, ha Zéla erdős vidéken terülne el.

Maga Phamakész összeszedte hadi pénztárát és kincseit, majd lóra pattant, és északi irányban elmenekült; előzőleg azonban leölette háremét. Caesarnak mindebből leginkább a nők sorsa fájt.

A zsákmányt szétosztotta legátusai, tribunusai, centuriói, légiói és lovassága között, elutasítva a hadvezért megillető hányadot; mint mondta, ő beéri a koronáival. Mire az osztogatási ceremónia véget ért, a közkatonák tízezer sesterciusszal lettek gazdagabbak, a legátusok pedig, köztük Brutus és Cassius is, száz-száz talentumhoz jutottak. Mindez a vagyon szanaszét hevert a kimmeriaiak táborában; hogy Phamakész mennyit vitt magával, senki sem tudhatta. Készpénz persze senkinek nem ütötte a markát; a sereg választott képviselői csak nagyszabású számfejtési műveletben edzhették magukat. A zsákmányt érintetlenül kellett átmenteni a hadvezér triumphus-ára; pénzt csak utána osztanak.

Két nappal később a sereg elindult Pergamon felé; a város üdvrivalgás és virágeső közepette fogadta bevonulásukat. Phamakész részéről többé nem fenyegetett veszély; Provincia Asia végre nyugodtan alhatott. Hiába múlt el azóta negyvenkét év: a provincia lakói nem feledhették azt a százezer embert, akit a benyomuló Mithndatész lemészárolt.

- Mihelyt Rómában leszek, kitűnő kormányzót jelölök ki Provincia Asia élére - mondta Caesar, amikor magánkihallgatáson fogadta Arkhelaoszl, a pergamoni Mithridatész fiát. - Az

289illető már tudni fogja, hogyan állítsa talpra a provinciát. Az adóbérlő publicanus-

oknak egyszer s mindenkorra bealkonyult. Az ötéves adóügyi moratórium leteltével minden körzet maga szedi be adóit, és közvetlenül Rómába utalja át. Én azonban most más ügyben kérettelek magamhoz. Caesar előredőlt, és összekulcsolta kezét az íróasztal lapján.

- Levelet írok majd apádnak is Alexandriába, de azt szeretném, ha Pergamon minél hamarabb megismerkedne jövőbeli sorsával. Az a tervem, hogy a kormányzó székhelyét Epheszoszba telepítem; Pergamon túlságosan északra van, kívül reked az eseményeken, így hát Pergamon önálló királysággá alakul, és ennek az új cliens-államnak apád lesz a fejedelme. Birodalma ugyan kisebb lesz, mint az a terület, amelyet az utolsó Attalus Rómára hagyott, de a mostaninál azért tágasabb. Hozzácsatolom ugyanis Nyugat-Galateiát, hogy Pergamonnak elegendő termőföldje és legelője legyen. Az a benyomásom, hogy Rómának a provinciák egyre nagyobb hivatali terhet és állandósuló pótlólagos kiadásokat jelentenek; elburjánzanak az alá- és fölérendelt közvetítők, növekszik a fölösleges papirosmunka. Ahol csak felbukkan valamilyen derék és uralkodásra termett helyi család, ott ezentúl cliens-álla-mot hozok létre. Ezek az államok továbbra is adóznak majd Rómának, de Róma megszabadul a

behajtás nyűgétől.Megköszörülte a torkát.- De ennek a kiváltságnak ára is van ám. Pergamont minden áron és minden

ellenséggel szemben meg kell tartani Róma hűségén. Más szóval: cliensi jogviszonyotokban nemcsak Caesarnak vagytok elkötelezve, hanem éppúgy Caesar örökösének is. Emellett tartoztok azzal, hogy bölcsen uralkodjatok, és ne csak a felső rétegeknek kedvezzetek, hanem az egész város gyarapodását elősegítsétek.

- Mindig tiszteltem apámat bölcsességéért, Caesar - jelentette ki a páratlan adománytól elkábult fiatalember -, de most már látom: a legbölcsebb tette az volt, hogy a segítségedre sietett. Hadd biztosítsalak mélységes... de nem, a hála nem megfelelő kifejezés!

- En nem hálára pályázom - vágta rá élénken Caesar. - Sokkal többet várok el: hűséget és tisztességet.

290Innen északra vitt az útja, Bithüniába, amely a Propontisz nevű hatalmas tó déli

partján terült el; ez a tó mintegy meghosszabbítása volt a végtelen Pontosz Euxeinosznak, amely a thrák Boszporusz szorosának közvetítésével táplálta. (A Boszporusz partján épült az ősi görög város, Büzantion.) A Propontisz maga déli irányba tartva a Hellészpontosz szorosain át ömlött az Égei-tengerbe, ekként összekapcsolva a szarmata és szkütha sztyeppék hatalmas folyóit a Maré Nostrummal.

Nikomédia a Propontisz egy hosszúkás, nyugodt öblének a partján terült el. Ennek az öbölnek volt egy bűvös tulajdonsága: tükörszerűen verte vissza a fölötte lévő világot, a felhők pettyezte határtalan égbolttól a fák, dombok, emberek, állatok szabályosan felcserélt oldalú képmásáig. Olyan hely volt ez, ahol mintegy egyszerre zajlott az élet fenn és lenn, akár egy belülről átvilágított miniatűr földgömbben. Caesar számára ez volt a föld egyik legkedvesebb pontja, ahol rögtön megrohanták a szívet melengető emlékek. Egy nyolcvanas éveiben járó királyt idézett fel magában, egy göndör parókás, kifestett arcú öregembert, aki körül seregnyi elnőiesedett rabszolga állt ugrásra készen, hogy teljesítse minden kívánságát. És nem igaz, hogy Nikomédész király, e néven a harmadik és Gaius Julius Caesar szeretők lettek volna! Ennél jóval többet jelentettek egymásnak: igaz jó barátok voltak. Es harmadiknak ott volt a nagydarab, fülhasogató hangú Ora-daltisz királyné, akit Sulla névre hallgató kutyája ülepen harapott, éppen aznap, amikor a húszéves Caesar beállított. Egyetlen gyermeküket, Nüszát Nagy Mithridatész rabolta el, és éveken át tartotta fogságban; mire Lucullus kiszabadította és visszaküldte anyjához - az öreg király már nem élt -, a hajadon már ötvenedik évét is betöltötte. Amikor Róma Bithüniát is provinciájává tette, Caesar kijátszotta Juncust, a kormányzót: egy büzantioni bankba utaltatta át Oradaltisz vagyonát, a királynét magát pedig egy Euxeinosz-parti halászfalu egyik kellemes udvarházába költöztette. Oradaltisz és Nüsza itt igaz boldogságban élte le hátralévő éveit; kézihoroggal horgásztak a mólóról, és nagy sétákat tettek új kutyájukkal, amely a Sulla helyett ezúttal a Lucullus névre hallgatott

291Mára persze mind halottak már. A palota, amelyre oly jól emlékezett, hosszú időre

a kormányzó székhelye lett; legbecsesebb kincseit már Juncus, az első kormányzó elhordatta, de az aranyozásnak s a bíborvörös márványnak még látszottak a nyomai. E Juncus hatására érett meg Caesarban az elhatározás, hogy véget vet a kormányzók által elkövetett sikkasztásoknak és fosztogatásoknak. Verres esete ugyan megelőzte a Juncusét, gondolta most, a múltba visszarévedve, de hát Verres nem volt kormányzó; különben is, ahogy azt Cicero oly ékesen bebizonyította, Verres a maga nemében páratlan jelenségnek minősülhetett.

Sokan azért vállalták a kormányzóságot, hogy a provinciabeliek rovására

tollasodjanak meg. Pénzért árulták a polgárjogot és az adómentességet, egész vagyonokat koboztak el, kedvükre mesterkedtek a gabona árával, rátették a kezüket minden hozzáférhető műkincsre, kenőpénzt fogadtak el a publicanus-óktól, és lictorai-kat, sőt nemegyszer katonáikat is római uzsorásoknak adták bérbe, hogy megfélemlítsék az adósokat.

Juncus szép pénzeket préselt ki Bithüniából, de valamilyen istenség megorrolhatott rá vagy életmódjára, mert Rómába hazatérőben hajótörést szenvedett a Maré Nostrumon, és tisztességtelenül szerzett javaival egyetemben a vízbe veszett. Persze ettől még a szobrok és festmények nem kerültek vissza a helyükre.

O, Caesar, te csakugyan megöregedtél! Mindez már rég a múltba veszett, és a falakon átvillódzó sok emlék csak megannyi lemur - alvilági árny, akit évente két éjszakára szabadon engednek. Túl sok minden történt, és minden túl gyorsan játszódott le. Amit Sulla elkövetett, tovább él, és Caesar a legfrissebb áldozata. Senki sem lehet boldog, aki felkelt saját hazája ellen. Caesar jótéteményei tudatosak, a saját érdekében valók, de Caesar már nem látja a világot olyan helynek, ahol varázslatos dolgok mehetnek végbe. Ilyenekre többé nincs esély. Férfiak és nők egyként roncsolják a világot; alávetik vágyaiknak, ostobaságuknak, önzésüknek, kapzsiságuknak. Hiába kormányozzák jól Rómát: jön egy Cato, jön egy Bibulus, és megdöntheti a kormányt - Caesar pedig lassan belefárad abba, hogy helyreállítsa. Az a Caesar, aki szellemi párbajt vívott a rosszcsont öreg királlyal, egész más ember volt, mint ez a mostani. A mai Caesar törődött, fagyos, cinikus. Szenve-

292delyei nincsenek már, és legföljebb az a célja, hogy hírnevének sérelme nélkül

tudja le az egymást követő napokat. Ez a mai Caesar veszélyesen közel áll ahhoz, hogy az egész élettől elmenjen a kedve. Hogyan is rakhatná össze egyetlen ember a darabjaira hullott Rómát? Különösen ha ez az ember már túljutott ötvenharmadik életévén?

Ám mindhiába: a napokat le kellett morzsolni, és mindegyik meghozta a maga feladatait. Egyik legígéretesebb pártfogoltjai, Gaius Vibius Pansát megtette Bithünia kormányzójának, majd elvetette azt a lehetőséget, hogy Pontosznak és Bithüniának közös kormányzója legyen. így került Pontosz élére egy másik, sokra hivatott embere, Marcus Coelius Vinicianus, azzal a megbízással, hogy tüntesse el Pharnakész dúlásának minden nyomát.

Miután a fenti intézkedéseken túlesett, magára zárta dolgozószobája ajtaját, és levélírásba fogott. írt Kleopátrának és a pergamoni Mithridatésznak Alexandriába, Publius Servilius Vatia Isauricus-nak Rómába, de a címzettek között volt magister equituma, Marcus Antonius, valamint, utoljára, de nem utolsósorban, legrégibb barátja, Gaius Matius. Ók ketten egyidősek voltak. Aurelia suburai insulájában Matius apja bérelte a másik földszinti lakást, és a két fiú együtt játszott abban a gyönyörű kertben, amelyet Matius apja az insula világítóudvarában ültetett. A fiú megörökölte apjától annak kertészeti tehetségét, és később, amikor éppen ráért, megtervezte Caesar Tiberis-parti díszkertjét. Matius találta fel a műkertészet, a növények formára nyesésének mesterségét, és minden alkalmat megragadott, hogy puszpángból és fagyaiból madarakat, állatokat és mindenféle csudás alakzatot hozzon létre. E levél írása közben Caesar levetkőzött minden gátlást, mivel a címzetthez nem fűzte semmiféle érdek.

VENI, VIDI, VICI.Jöttem, láttam, győztem. E három szót szánom jelmondatomnak; elég tömör, és

illik legtöbb vállalkozásomra. Mindenesetre örülök, amiért a sorban a legutolsó idegen ellenséggel állított szembe.

293

Keleten elrendeztem a dolgokat, pedig micsoda zűrzavaros állapotokat találtam! Kilikia, Provincia Asia, Bithünia és Pon-tosz - a telhetetlen kormányzóknak és a hódító kedvű királyoknak köszönhetően -porig sújtva vergődik. Szüriával már kevésbé érzek együtt. Egy korábbi dictator, azaz Sulla nyomdokaiba léptem: mindössze fel kellett támasztanom az ő segélyprogramját, amely rendkívül eredményesnek bizonyult. Mivel adóbérléssel nem foglalkozol, Kis-Ázsiában végrehajtott reformjaim nem fogják sérteni érdekeidet, de a publicanus-ok és a többi ázsiai spekuláns bezzeg jajveszékel majd, ha Rómába érek -csonkig nyestem a szárnyaikat! Nos, felőlem hápoghatnak; meg sem hallom. Sullával az volt a baj, hogy politikai érzéke a végén cserbenhagyta: úgy adta vissza dictatorí címét, hogy előzőleg nem gondoskodott új alkotmánya sérthetetlenségéről. Nyugodt lehetsz, Caesar nem esik ugyanebbe a hibába.

Legkevésbé sem szeretném, ha a senatust az én bábjaim töltenék meg, ám attól tartok, ez elkerülhetetlen. Te talán úgy véled, nincs is jobb dolog egy engedelmes senatusnál, de hidd el, Matius, ez tévedés. Ameddig egészséges politikai versenyszellem uralkodik, addig legzabolátlanabb híveim is kordában tarthatók; de foglalják csak el valamennyi kormányszervet az én embereim, mi tarthatna vissza egy nálam fiatalabb és becsvágyóbb önjelöltet attól, hogy a holttestemen át elfoglalja a dicta-tori széket? Minden kormányzatnak szüksége van ellenzékre, csak nem éppen ama bonus-olcra, akik csak a tiltakozás kedvéért tiltakoznak, és maguk sem tudják, mi nem tetszik nekik; az ő ellenzékiségük ésszerűtlen volt, és soha nem épült a helyzet hiteles, végiggondolt elemzésére. Bizonyára észrevetted, hogy áttértem a múlt idő használatára. A bonus-o/c ugyanis nem léteznek többé; Provincia Africa majd felőrli őket. Jómagam tisztességes ellenzékben reménykedtem, de immár be kell látnom, hogy a polgárháború csupán az ellenzék megsemmisítéséhez vezet. Sajnos kutyaszorítóba kerültem.

Tarszosz óla élvezem Marcus Junius Brutus és Gaius Cassius társaságának kétes örömét. Mindkettőnek megbocsátottam; most aztán fáradhatatlanul munkálkodnak - de nem ám Róma vagy éppen Caesar, hanem csakis a maguk javára. Lehetséges,

294/hogy belőlük alakul majd ki egy egészséges senatusi ellenzék? Attól tartok, ez hiú

remény. Mindkettőjüket jobban érdeklik a saját kilátásaik, mint a haza sorsa. Ugyanakkor a két díszpéldánnyal való érintkezésnek megvan a maga szórakoztató oldala is, a pénzkölcsönzésről pedig busás ismereteket szereztem.

Éppen most végeztem az anatóliai cliens-királyságok, elsősorban Galateia és Kappadokia átszervezésével. Déiotaroszra igencsak ráfért egy alapos lecke; megkapta. Eredetileg az volt a tervem, hogy Galateiát Ankürára és közvetlen környékére zsugorítsam, de mi történt? Brutusból egyszer csak kitört az oroszlán, és csaknem ölre ment Déiotarosz érdekében, aki több millióval tartozik neki. Hogy merekkiforgatni egy ilyen nagyszerű fickót területe háromnegyed részéből, azaz hogy merek egy állandó bevételi forrásból rossz adóst csinálni? Brutus ezt nem tűrhette - de csak hallottad volna, milyen ékesszóló lett, hányféle retorikai fogást vetett latba! Komolyan mondom, Matius: ha Cicero tanúja lett volna e szónoki szárnyalásnak, kitépi minden szál haját, és fogát csikorgatja az irigységtől. Megjegyzem, Cassius is letette az ügyben a maga garasát. Bizony ezt a két embert nemcsak a sógorság és a közös iskolai emlékek tartják egyben.

A végén Déiotarosz sokkal többet kapott, mint amennyit szántam neki, de azért Nyugat-Galateiát át kellett engednie az újper-gamoni cliens-királyságnak, Armenia Parva pedig Kappadokiá-nak jutott. Brutus nem túl követelőző, de ha egyszer valamit akar, azt teljes erőbedobással sürgeti. Ilyenkor persze kivétel nélkül az anyagi érdekeiről van szó.

A cliens-királyságok ügyében hozott határozataim Cassiust azért ingerelték, mert nem rendeztem róluk vitát a curiában, nem írattam a táblákra törvényeket, és a magam elképzelésén kívül senki véleményét nem vettem figyelembe. E tekintetben pompás találmány a dictatori állás - az ember töméntelen időt takaríthat meg, és akadálytalanul viheti keresztül, amit helyesnek és méltányosnak lát. Cassiusnak ez persze nem tetszik. Pontosabban: csak akkor tetszene neki, ha a dictatort Cassiusnak hívnák.

295Időközben fiam született: Egyiptom királynője tavaly júniusban gyermekkel

ajándékozott meg. A fiú természetesen nem római, de sorsa úgy rendeli, hogy Egyiptom uralkodója legyen, így hát nem panaszkodom. Ami a fiam anyját illeti: ismerkedj meg vele, és alakítsd ki a véleményedet. Ragaszkodik hozzá, hogy a republikánusok - ó, milyen alkalmatlan elnevezési - teljes veresége után Rómába látogasson. Ügynöke, bizonyos Ammonius, hamarosan felkeres majd, és úrnője nevében telket kér az én janiculumi kertem szomszédságában, hogy ott palotát emeljen római tartózkodásához. Ha majd az átruházást intézed, írasd az én nevemre az ingatlant; fizetni azonban ő fizet érte. Megteheti.

Eszemben sincs, hogy a kedvéért elváljak Calpurniától; nagy otrombaság lenne. Piso leánya példás feleség. Igaz, amióta elvettem, legföljebb napokat töltöttem Rómában, de a kémeim megvannak. Calpurnia rendes teremtés, és tökéletesen megfelel szerepének: Caesar asszonyaként fölötte áll minden gyanúnak.

Tudom, hogy soraimból rideg, bizalmatlan, mások kárára élcelődő ember néz rád, de hidd el, Matius: a felismerhetetlenségig megváltoztam. Nem helyénvaló, hogy valaki túl magasan emelkedjék embertársai fölé, márpedig velem sajnos ez történt: társaim már nincsenek, csak alárendeltjeim... Azok, akik legalább egy kicsit megdolgoztathattak volna, már nincsenek. Publius Clodius, Gaius Curio, Marcus Crassus, Pompeius Magnus - mind elmentek. Úgy érzem magam, mint a pharoszi világítótorony - körös-körül semmi, ami legalább feleolyan magas volna. Ha szabadon választhatok, bizony nem így alakult volna.

Amikor Itáliába menet átléptem a Rubicót és Róma ellen vonultam, valami megtört bennem. Nem volt méltányos, hogy ebbe beletaszítottak - vajon komolyan azt képzelték, hogy nem merem megtenni? Caesar vagyok, és a dignitas-o/n az életemnél is becsesebb számomra. Hát tűrje el Caesar, hogy minden alap nélkül elmarasztalják hazaárulásban, és örökös száműzetésre ítéljék? Elképzelhetetlen. Ha elölről kezdhetném, mindent ugyanígy tennék. Valami azonban megtört bennem. Nem lehetek az, skivé lenni akartam: másodjára is consul, pontifex

296maximus, páratlan hím sir militaris, nagy tekintélyű idős államférfi, aki a

megválasztott és a hivatalban lévő consulok után elsőnek szólalhat fel a senatusban. Ehelyett isten vagyok Ephe-szoszban és Egyiptomban, továbbá Róma dictatora és a világ ura. De én magam egyiket sem akartam. Ezt kevesen értenék meg, de te elég jól ismersz ahhoz, hogy tudd, miről beszélek. A többiek abból indulnának ki, hogy őket a helyemben miféle indítékok mozgatnák.

Nagy megrendüléssel vettem hírét Aulus Gabinius Salonában bekövetkezett halálának. Kitűnő ember volt, aki rossz ügyért szenvedett száműzetést. Dehogy volt az öreg Ptolemaiosz Aulé-tésznek tízezer talentuma Gabinius számára; szerintem jó, ha kétezret kapott a fáradságáért. Vajon ha Lentulus Spinther Kili-kiában idejében kapcsol, és elcsípi Gabinius orra elől azt a bizonyos szerződést, őt is perbe fogták volna? Ugyan dehogy! Hiszen 6 bonus volt, Gabinius viszont Caesarra szavazott. Látod, Matius: ez az, ami nem mehet így tovább. A törvény nem változhat aszerint, hogy kire alkalmazzák.

Van egy téma, amelyről kedves ellenségem, Gaius Cassius nem nyilatkozik. Amikor elmeséltem neki, hogyan fosztotta ki Quintus bátyja Túlsó-Hispaniát, és hogyan hajózott el Róma felé a zsákmánnyal, mielőtt az új kormányzó, Gaius Trebonius megérkezett volna, Cassius egy árva szót sem szólt, és ugyanígy hallgatott akkor is, amikor elmondtam, hogy a túlterhelt hajó felborult, és elsüllyedt az Iberus torkolatában. Nem tudom eldönteni, miért hallgat: azért-e, mert a pórul járt Quintus az én emberem volt, vagy azért, mert a története rossz fényt vet a Cassiusokra.

Szeptember vége körül Rómában leszek.Volt egy levél, amelyet Caesar még közvetlenül a zélai ütközet után megírt; ez a

kimmeriai Aszandrosznak szólt, és megismételte a követhez intézett figyelmeztetést: Kimmeria négyezer aranytalentummal tartozik Pontosznak és további kétezerrel a római kincstárnak. Caesar egyszersmind tájékoztatta az ifjú herceget, hogy apja Szinopéba menekült, és nyilvánvalóan hazakészül.

297Caesar éppen távozóban volt Nikomédiából, amikor kézhez vette Aszandrosz

válaszát. A levél írója köszönetet mondott figyelmességéért, és örömmel tájékoztatta a dictatort arról, hogy Phamakészt közvetlenül hazaérkezése után kivégezték. Kimme-riában immár Aszandrosz uralkodik, ő pedig alig várja, hogy felvételt nyerjen Caesar cliensei közé. Jóhiszeműségét tanúsítandó, a levélhez kétezer arany talentumot mellékelt, és közölte, hogy további négyezer talentumot Pontosz új kormányzójának, Vinicius-nak utalt át.

Amikor tehát Caesar átszelte a Hellészpontoszt, hajóján az aranykoronákon kívül hétezer talentum aranyat vitt magával.

Először Szamosz szigetén kötött ki, és ott felkereste egyik mér-tékletesebb ellenfelét, Servius Sulpicius Rufust, a hírneves patríciust és consularist. Sulpicius örömmel üdvözölte a vendéget, és kifejezte, mennyire szánja-bánja a történteket.

- Igazságtalanok voltunk veled, Caesar, és ezt szívemből fájlalom. Hidd el, nem is gyanítottam, hogy a dolgok idáig fajulnak.

- Nem a te hibád, hogy így történt. Mindenesetre őszintén remélem, hogy visszatérsz Rómába, és elfoglalod a helyed a sena-tusban. Nem azért, hogy a fülembe duruzsolj, hanem azért, hogy törvényeimet és rendszabályaimat valós értékük szerint ítéld meg.

Szamoszban Caesarnak le kellett mondania Brutusról. Korábban ugyanis papi méltóságot ígért neki, és mivel Servius Sulpicius nagy szakértője volt a vallási törvényeknek és eljárásoknak, Brutus a közelében akart maradni, hogy tanuljon tőle. Caesar a búcsúzásnál csak azt fájlalta, hogy Gaius Cassius továbbra is mellette marad.

Szamoszból továbbhajózott Leszboszba, ahol Marcus Claudius Marcellus személyében sokkal konokabb ellenfél várta. Erről az úrról aztán le is pattant Caesar minden békülési kísérlete.

A következő állomás Athén volt, ez a szenvedélyesen Pom-peius-párti város, amellyel Caesar nem is bánt kesztyűs kézzel. Először is tetemes összegű bírságot vetett ki rá, majd ideje nagy részét arra fordította, hogy a görög szárazföldet a Peloponné-szosztól elválasztó földszoroson át Korinthoszba látogasson. Több nemzedékkel ezelőtt Gaius Mummius feldúlta a várost, amely azóta sem tért magához a pusztulásból. Caesar bejárta az elha-

298gyatott épületeket, majd megmászta az Akrokorinthosz magasba szökő fellegvárát.

Cassius, akit maga mellé parancsolt, fel nem foghatta, mi bűvöli el ennyire a nagy embert.

-Mi sem lenne kézenfekvőbb, mint hogy a földszoroson át csatornát vezessenek - hümmögte Caesar, miközben a keskeny szirtfokról lenézett a tengerre. - Akkor a

hajóknak nem kellene megkerülniük a Tainaron-fokot, kitéve magukat az ottani viharoknak, és egyenes úton haladhatnának Patraitól az Égei-tengerig.

- Lehetetlen! - horkant fel Cassius. - Kétszáz láb földet kellene levágni, vagy annál is többet.

- Semmi sem lehetetlen! -jegyezte meg szelíden Caesar. - Ami pedig az óvárost illeti: látni való, hogy új telepesekre van szüksége. Gaius Marius a saját veterán légionáriusaival akarta betelepíteni.

-Aztán felsült vele - mondta kurtán Cassius, majd belerúgott egy kőbe, és nézte, hogyan pattog. - Az a tervem, hogy Athénban maradok.

- Sajnos nem lehet, Gaius Cassius. Velem jössz Rómába. Cassius megmerevedett.- De miért? - kérdezte.- Azért, barátocskám, mert se te, se Athén nem viseltettek jóindulattal Caesar

iránt, és okosabb, ha nem találtok egymásra. Nem, nem, ne rohanj el, hallgass végig!Cassius, bár már indulófélben volt, megállt, és bizalmatlanul visszafordult.

Használd az eszed, Cassius! Akárhogy gyűlölöd - ő van fölényben.Caesar kitartón nézett farkasszemet a fiatalabb férfival.- Az a szándékom, hogy egyengessem a pályátokat, a tiédet is, a Brutusét is. Ne

vedd ajándéknak: mindkettőtöknek a megfelelő évben kellett volna praetorrá és consullá lenni, és ezt a mulasztást jóvá kell tennem. És ahelyett, hogy sértődötten duzzogsz, adj inkább hálát az isteneknek, amiért irgalmas természettel áldottak meg. Ha Sulla volnék, Cassius, már rég halott volnál. Tereld jó irányba eltévelyedett tettvágyadat, és próbálj meg Róma hasznára lenni. Te meg én nem számítunk. Egyedül Róma számít.

- Megesküszöl-e újszülött fiad fejére, hogy nem akarsz Róma királya lenni?299Esküszöm - mondta Caesar. - Még hogy Roma királya? , Zm-, csalnék fel az

eszelős remeték közé, és élnek egy bar-^ hl fpalŰs Asphaltites fölött. Most pedig, Cassms, v.zsgald SS^í^pontodat és mérteid szenvtelenül a kérdést. Az a csa-torna igenis megépíthető.

IV A MAGISTER EQUITUMKr. e. 47 szeptember végétől december végéigMARCUS ANTONIUSIA hatodik légiót és a germán lovasságot Caesar Pergamonból áthelyezte

Epheszoszba, hogy megvesse Provincia Asia hadseregének alapjait; így aztán, amikor - történetesen Nagy Pompeius születésnapján - itáliai földre lépett, csak Decimus Carfulenus és egyetlen gyalogoscenturia kísérte. Vele volt továbbá Aulus Hirtius, Gaius Cassius, hadsegéde, Gaius Trebatius, és maroknyi olyan legátus és tribunus, aki közéleti pályafutásának folytatására készült. Carfulenusnak és centu-riájának az volt a dolga, hogy az aranyat őrizzék.

A szelek megkerültették velük a csizma sarkát, és így bosszantó módon Tarentumnál kellett kikötniük. Ha, mint tervezték, Brundisiumban szállnak partra, Caesar akadálytalanul kereshette volna meg Marcus Cicerót, míg a megváltozott helyzetben útra kellett bocsátania társait, hogy induljanak meg nélküle a Via Appián, ő maga pedig gyors kétkerekű kocsiba ült, és visszakanyarodott Brundisium felé. Most azonban közbeszólt a jó szerencse: a négy öszvér alig tett meg néhány mérföldet, amikor egy gyaloghintó közelgett feléjük, Caesar pedig felkurjantott örömében. Ez Cicero - nem lehet más! Rajta kívül ki használna ilyen lassú járművet a kora nyári hőhullám idején? Az öszvérfogat lármásan csörtetett a gyaloghintó felé, s még meg sem állt, amikor Caesar leugrott róla... Ahogy odalépett a gyaloghintóhoz, látta, ahogy Cicero épp egy hordozható tablinum fölé görnyed. Caesart megpillantva

először eltátotta a száját, majd felvinnyogott, és kievickélt járművéből.- Caesar!- Gyere, sétáljunk egyet.A két öreg ellenfél némán bandukolt a hőséget sugárzó úton, majd amikor

hallótávolon kívül értek, Caesar megállt, és fürkésző tekintettel mérte végig Cicerót. Micsoda félelmetes változás! És nemcsak külsőleg alakult át, bár alaposan lefogyott, és az arca is ráncosabb lett; ennél ijesztőbb volt azonban a lelkiállapot, amelyről a szép, csupa értelem, noha már kissé hályogos barna szempár tanúskodott. íme egy római polgár: ő sem akart más lenni, csak érdemdús consularis, tekintélyes idős államférfi, esetleg censor,

303aki már a senatusi viták legelején szót kaphat - és lám, ugyanakkorát csalódott,

mint én magam. Ahhoz, hogy ez az egyszerű álom valóra váljék, már tűi sok víz folyt le a Tiberisen...

- Hát mi történt veled azóta? - kérdezte Caesar némiképp elfogódva.- Csupa rémség - mondta Cicero minden kertelés nélkül. - Egy teljes évre

Brundisiumban ragadtam, Terentia nem hajlandó pénzt küldeni, Dolabella elhagyta Tulliát, és szegény kislányom úgy összekapott az anyjával, hogy a végén hozzám menekült. Folyton gyengélkedik, és - hogy miért, fel nem érem ésszel - még mindig szerelmes Dolabellába.

- Térj vissza Rómába, Marcus. Bevallom, nagyon fontos lenne nekem, hogy ismét elfoglald a helyed a senatusban. A leghőbb vágyam, hogy tisztességes ellenzékem legyen.

Cicero gőgösen felkapta a fejét.- Ó, de hát hogy tehetnék ilyet? Mindenki azt hinné, hogy beadtam a derekam.Caesar vértódulást érzett a fejében; a szája elkeskenyült, de fékezte felindulását.- Jó, hát egyelőre hagyjuk ezt. Akkor is azt mondom: csomagolj össze, és vidd

Tulliát valahová, ahol jobb a levegő. Megszállhatnál például valamelyik szép campaniai villádban. írogass. Gondold át a dolgokat. Simítsd el a viszályt Terentiával.

- Terentiával? - kérdezte keserűn Cicero. - Ott már nincs mit elsimítani. Hinnéd-e, hogy azzal fenyegetőzik, idegenekre hagyja az összes pénzét? Holott két gyermekéről illenék gondoskodnia!

- Kit akar boldogítani? - kérdezte együtt érzőn Caesar. - Kutyákat, macskákat vagy valamelyik templomot?

Cicero úgy hadart, hogy közben fröcskölt a nyála.- Ha ezekre hagyatkozna, az arra vallana, hogy még van szíve.Amennyire tudom, egy olyan népséget szemelt ki, amelyik - hogyis mondják csak - „a Kelet bölcsességével" jegyezte el magát. Ccc!- Hajaj. Talán Isziszre esküdött fel?- Még hogy Terentia hajlandó lenne korbácsolni magát? Aligha! Egy darabig még

beszélgettek, főleg közömbös témákról.Caesar elmesélte mindazt, amit a két Quintusról tudott; nagyon304csodálkozott, amiért még egyikük sem bukkant fel Itáliában. Cicero beszámolt

róla, hogy Atticus és felesége, Pilia remekül megvannak, és szívfájdító, milyen gyorsan nő a kislányuk. Aztán rátértek a római állapotokra, de érződött, hogy Cicero nem szívesen beszél azokról a visszásságokról, amelyekért szíve mélyén Caesart teszi felelőssé.

- Mi baja Dolabellának az adósságain kívül? - kérdezte Caesar.- Honnan tudjam? Annyit hallottam, hogy Aiszóposz fiával állt össze, az a

himpellér pedig fertőzőbb a pestisnél.

- Szóval egy tragikus színész fiával barátkozik? Ilyen mélyresüllyedt?- Aiszóposz történetesen jó barátom - közölte Cicero méltóságteljesen. - A fiával

barátkozni legföljebb meggondolatlanság, de nem süllyedés.Caesar feladta a további próbálkozást; visszaszállt kocsijába, és Róma felé vette az

útját.Unokabátyja és legkedvesebb barátja, Lucius Julius Caesar Rómától nem messze,

Philippus Misenum melletti villájában várta. A Caesarnál hét évvel idősebb Lucius arcban is, alkatban is erősen hasonlított unokaöccsére, csak a szeme kékje volt lágyabb, barátságosabb.

Amikor összeültek egy kis eszmecserére, Lucius rögtön a tárgyra tért.- Azt bizonyára tudod, hogy Dolabella egész évben az adósságok eltörlése mellett

kardoskodott, de két bámulatosan rátermett néptribunus mindvégig elgáncsolta?- Miután eljöttem Egyiptomból, ez is a fülembe jutott. A két tri-bunus pedig

Asinius Pollio és Lucius Trebellius. Mindkettő az én emberem.- Es mindkettő remek fickó! Újra meg újra vétót emelnek Dolabella

törvényjavaslata ellen a népgyűlésen, pedig ilyenkor az életükkel játszanak. Dolabella, hogy rájuk ijesszen, feltámasztotta Publius Clodius utcai bandáit, közéjük vegyített néhány exgla-diátort, és hozzálátott a Forum megfélemlítéséhez. Polliónak és Trebelliusnak azonban a szeme sem rebbent; kitartanak a vétójuk mellett.

305- És mit csinál unokaöcsénk, Marcus Antonius, az én magister equitumom? -

kérdezte Caesar.- Antonius veszett farkas, Gaius. Érzéketlen, falánk, goromba, fajtalan, és tetejébe

még iszákos is.- Ismerem a múltját, Lucius. Ám a Magnus elleni háborúban tisztességgel

helytállt, és azt reméltem, kinőtte rossz szokásait.- Soha nem fog kinőni belőlük! - csattant fel Lucius. - Amikor látta, hogyan

burjánzik el Rómában az erőszak, fogta magát, és elhagyta a várost, azon a címen - hogy is mondta csak? - hogy „ellenőrző körutat tesz Itáliában". Nos, nála az ellenőrzés annyit tesz, hogy hordszékekben terpeszkedő ribancokat, borral megrakott szekereket hurcol magával, egy kordé elé négy nőstény oroszlánt fogat, ahová megy, egész seregnyi törpe, mimus, bűvész és táncos követi, nem is szólva a muzsikusairól, a pánsípot fújó thrákokról meg a fülszaggató dobosokról. Ha ugyanis nem tudnád, második Dionüszosznak képzeli magát!

- Ó, a féleszű! - mondta fojtott hangon Caesar. - Én figyelmeztettem!- Ha így volt, rád sem hederített. Március végén Capuából azt jelentették, hogy az

ott táborozó légiók mozgolódnak. Erre Antonius az egész cirkuszi menetével elvonult Capuába - és ameny-nyire tudom, fél év után még mindig ott rostokol; állítólag tárgyal a légiókkal. Mindenesetre alighogy Rómából kitette a lábát, Do-labella növelte az erőszakcselekmények számát. Ekkor azután Pollio és Trebellius elküldte hozzád Publius Sullát és a kis Valerius Messalát. Beszéltél velük?

- Nem én. De folytasd, Lucius.- Egy szó, mint száz: a helyzet folyamatosan romlott. Két nun-dinae-vel ezelőtt a

curia meghozta a senatus consultum ultimu-mot, és kötelezte Antoniust, hogy teremtsen rendet Rómában. Antonius nem siette el a választ, de amikor végre megmozdult, elképesztő dolgot művelt. Négy nappal ezelőtt a tizedik légiót Capuából egyenesen a Forumig vezette, és parancsot adott, hogy támadják meg a zavargókat. A katonák pedig - képzeld csak el, Gaius! - kardot rántottak, és úgy gázoltak a mindössze husángokkal felfegyverzett emberek közé! Nyolcszázán estek el! Dolabella azonnal lefújt mindennemű erőfitogtatást, de Antonius

306oda sem figyelt; otthagyta a vértől iszamós Forumot, és megparancsolta a

katonáknak, hogy szedjék össze az úgynevezett fő-kolomposokat - hogy ki súgta a fülébe a neveket, fogalmam sincs. Összesen vagy ötven embert fogtak el, köztük húsz római polgárt. Ez utóbbiakat a tarpeji szikláról dobatta le - a többieket megkorbácsolták és lefejezték. Majd miután a halottak száma ezzel nyolcszázötvenre nőtt, Antonius hátraarcot vezényelt, és visszavitte a tízeseket Capuába. Caesar arca hamuszürke volt, a keze ökölbe szorult.

- Minderről semmit sem hallottam - mondta.- Elhiszem, bár azóta már az egész ország erről beszél. No de ki merné mindezt a

dictator elé tárni, rajtam kívül?- Dolabella hol van?- Még Rómában, de bujkál.- És Antonius?- Ő meg még mindig Capuában. Azt állítja, a légiók között lázadás fenyeget.- És mit csinál az államvezetés? Mármint Polliótól és Trebel-liustól eltekintve...- A vezetés megszűnt létezni, Gaius. Túl soká maradtál távol, és mielőtt elmentél,

túl keveset intéztél. Vatia Isauricus consulsága alatt még úgy-ahogy mentek a dolgok, de hadd mondjam a szemedbe: nagy kár volt Rómát erre az évre consulok és praetorok nélkül hagyni! Tekintélye nincs se Vatiának, se Lepidusnak, és Lepidus ráadásul még puhány is. Mihelyt Antonius a légiókkal visszatért Makedoniából, máris kezdődtek a bajok. Dolabella és ő - az istenekre, micsoda kebelbarátok voltak valaha! - el vannak rá szánva, hogy tönkretegyék Rómát, de olyan alaposan, hogy még te se állíthasd talpra. Márpedig ha te nem teremthetsz rendet, Gaius, akkor ezek ketten végigharcolják a maguk háborúját, amíg el nem dől, melyikük lesz a következő dictator.

- Szerinted tehát ez a végcéljuk? - kérdezte Caesar.Lucius Caesar feltápászkodott, komor képpel járkált fel s alá a helyiségben, majd

egyszer csak megpördült, és odaplántálta magát az ülő Caesar elé.- Ó, rokon, miért maradtál el ily hosszú időre? Ez oktalanság volt! Ott enyelegtél

holmi keleti szépasszony buja karjai között,307hajókáztál a folyón, a Mare Nostrum érdektelenebb felén fecsérelted az erőd... Egy

éve, Gaius, egy teljes éve, hogy Magnus meghalt! Hol voltál azóta? Hát nem érted, hogy Rómában lett volna a helyed?

Senki más ezt így nem olvashatta volna a fejére, és ezzel Caesar is tisztában volt. Vatia, Lepidus, Philippus, Pollio, Trebellius és a többi Rómában rekedt szövetségese szándékosan ruházta ezt a küldetést az egyetlen olyan emberre, akibe Caesar nem fojthatta bele a szót: sokéves barátjára és társára, Lucius Julius Caesarra, a consularisra és fő augurra, a gall háborúk leghűségesebb legátusára, így hát udvariasan kivárta, amíg Lucius Caesar végére nem ér mondókájának, majd védekező mozdulattal emelte fel kezét.

- Egy időben két helyen még én sem lehetek - kezdte egyenletes, tárgyilagos hangon. - Tudtam, már hogyne tudtam volna, mennyi mindent kellene végeznem Rómában, mint ahogy tisztában voltam azzal is, hogy Róma érdeke minden mást megelőz. De két lehetőség állt előttem, Lucius, és én továbbra is azt hiszem, hogy a kettő között helyesen választottam. Vagy elhagyom a Mare Nostrum keleti végét, és belenyugszom, hogy a különböző cselszövények, a republikánus ellenállás, a barbár hódítások és a teljes anarchia darázsfészkévé zülljön - vagy kihasználom, hogy eme válságos időszakban történetesen éppen a helyszínen vagyok, és nekilátok a rendteremtésnek. Nos, én úgy döntöttem, hogy a helyszínen maradok, mert hittem

abban, hogy Róma átvészeli távollétem idejét. Ma már világosan látom, miben tévedtem: túlontúl megbíztam Marcus Antoniusban. És az egészben az a legbosszantóbb, Lucius, hogy adott esetben olyan megbízhatónak, olyan rátermettnek mutatkozott! Ó, ez a Julia Antónia! Azon túl, hogy állandóan jajveszékelt a fejgörcsei miatt, azon túl, hogy a legpocsékabb férjjelölteket szemelte ki magának, és fogalma sem volt egy rendes római háziasszony kötelességeiről, még a három fiát is tönkretette! Marcus, ahogy mondod, iszákos, fajtalan ragadozó, Gaius olyan együgyű, hogy akár szellemi fogyatékosnak is nevezhetjük, Lucius pedig olyan ravasz, hogy még a jobb kezének sem súgja meg, mit csinál a bal.

308A két kék szempár összefont, mindkettő sarkában elmélyültek a ráncok. Ó, a

család, örökké a család! Púp minden férfiember hátán!- Csakhogy most, Lucius, itt vagyok, és ami történt, nem ismétlődhet meg. Mi

több: azt sem hiszem, hogy elkéstem volna. Ha Antonius és Dolabella a holttestem fölött akar ölre menni a dictatori címért, még vár rájuk egy-két meglepetés. Caesarnak, a dictatornak esze ágában sincs meghalni.

- Ami a Keletet illeti, most már értem az álláspontodat - mondta Lucius némiképp meglágyulva. - Csak arra vigyázz, nehogy Antonius megbabonázzon. Tudom, hogy az elfogultságig kedveled, de hidd el, ez egyszer túl messzire ment. - Lucius összehúzta a szemöldökét. - Furcsa dolgok történnek ott a légióknál, és a csontjaimban érzem, hogy a szálakat az unokaöcsénk mozgatja. Nem véletlen, hogy senkit sem tűr meg a légiók körül.

- Van okuk az elégedetlenségre? Cicero utalt rá, hogy nem kapták meg a zsoldjukat.

-Én pedig azt hiszem, megkaphatták, mert Antonius ezüstöt vett fel a kincstártól, hogy pénzt öntessen belőle. Nem lehet, hogy csak unatkoznak? Ott vannak köztük a te galliai veteránjaid, és Pompeius Magnus hispániai veteránjai ugyancsak ott táboroznak. Bizonyára nehezükre esik a tétlenség.

- Lesz elég dolguk Provincia Africában - mondta Caesar, és felállt. - De előbb még Rómát kell kitakarítanom. Máris indulunk, Lucius. Ahogy megvirrad, már a Forumon akarok lenni.

- Még valamit, Gaius - mondta kifele menet Lucius. - Antonius átköltözött a Carinae-negyedbe, méghozzá Pompeius Magnus palotájába.

Caesar megtorpant.- Ki hatalmazta fel rá?- Ő maga, mint magister equitum. Azt mondta, a régi háza túl szűk az igényeihez.- Ne te ne - mondta Caesar, és újra elindult. - Hány éves is?- Harminchat.- Több esze lehetne.Valahányszor Caesar hazajön, Róma egyre kopottasabbnak látszik. Vajon azért

van ez így, mert annyi más várost látott már? Azokat a városokat kifinomult érzékű görögök tervezték és építették, olyanok, akik a haladás nevében a rombolástól sem riadtak vissza; mi, rómaiak viszont túlságosan is tiszteljük a múlt emlékeit és az ősöket, és akkor sem merünk hozzányúlni egy középülethez, ha az már rég kinőtte rendeltetését. Szegény Róma ugyan terebélyes, de nem valami vonzó asszonyság. A szíve mintha egy áporodott vízmosás mélyén verne, amelynek igazság szerint a Palus Ceroliae mocsarába kellene torkollnia, de nem teheti, mivel a Velia sziklás nyerge keresztülvágja az Esquilinus és a Palatínus közti távolságot, és így a vízmosás szinte önálló tavat képez - igazi tó is volna, ha a Cloaca Maxima nem hömpölyögne közvetlenül alatta. A festék mindenütt málladozik, a Ca-pitolium templomai, még a Iuppiter Optimus Maximust is beleértve, mocskosak. Ami a Iuno Monetát illeti - hány

évszázad telhetett el, mióta utoljára tatarozták? A pincéjében berendezett pénzverde gyilkos gőzöket bocsát ki. Zagyván összehordott épületek kusza egyvelege az egész város; semmi sincs megtervezve vagy elrendezve. Caesar mindenesetre azon van, hogy saját magánjellegű építkezéseivel javítson az összképen. De az igazság az, hogy Rómát kimerítették a polgárháborús évtizedek. Ennek a helyzetnek véget kell vetni; így nem mehet tovább.

Most nem volt rá ideje, hogy szemügyre vegye az új létesítményeket, amelyekhez hét évvel ezelőtt látott hozzá: a Forum Ro-manum szomszédságában lévő Forum Juliumot, a Forum Roma-num alsó végén, az ősi Basilica Opimia és Sempronia helyén épült Basilica Júliát, valamint a senatus hajlékául szolgáló új Curiát és a mellette elhelyezett senatusi irodákat. Mással volt elfoglalva: káprázó szemmel vette leltárba a rothadó tetemeket, a ledőlt szobrokat, a megcsonkított oltárokat, a megszentségtelenített zugokat és beszögelléseket. A Ficus Ruminalis megpörkölődött, két további szent fa alsó ágait széthasogatták, Curtius tavát vér szennyezte be. A magasban, a Capitolium lejtőjén tárt ajtókkal tátongott Sulla

Tabulariuma; az ajtók körül szanaszét hajított kőtöredékek hevertek.310-Meg sem kísérelte, hogy eltakarítsa a pusztítás nyomait? -kérdezte Caesar.- Eszébe sem jutott - felelte Lucius.- Úgy látszik, másnak sem.- A közemberek nem merészkedtek idáig, a senatus pedig még nem akarta elvitetni

a holttesteket az állami rabszolgákkal, hadd válogassanak köztük előbb a hozzátartozók - magyarázta Lucius kedvetlenül. - Ez is csak arra vall, Gaius, hogy Róma vezetés nélkül maradt. Ki felügyeljen a rendre, ha nincs se praetor urbánus, se egy szem aedilis?

Caesar a rangidős titkárához fordult, aki elzöldült képpel téblábolt a közelében, orrához tapasztva zsebkendőjét.

- Faberius, siess a kikötőbe, és ajánlj fel ezer sesterciust bárkinek, aki hajlandó oszló hullákat szállítani - mondta pattogón. -Sötétedéskor egyetlen tetemet sem akarok itt látni. Vigyék mindet a Campus Esquilinus meszesgödreibe. Bár törvénytelenül mészárolták le őket, attól még zendülők és rendbontók voltak. Ha a családjuk még nem jött értük, az legyen az ő bajuk.

Faberius, aki már alig várta, hogy szabaduljon a helyszínről, elvágtatott.- Coponius - fordult Caesar egy másik titkárához -, eredj, keresd meg az állami

rabszolgák felügyelőjét, és mondd meg neki: holnapra mossák és sikálják fel az egész Forumot. - Utálkozva fújta ki a levegőt. - Ez a legrosszabb fajta szentségtörés; mert teljesen értelmetlen.

Elindult a Concordia-templom és az öregecske kis Senaculum közötti úton, majd lehajolt, hogy közelebbről megnézze a Tabularium bejárata körül heverő cserepeket. - Ó, a barbárok! -hörögte. - Ide nézzetek és sírjatok! A legrégebbi törvényeink kő-táblái - darabokra törve! Mozaiklerakásban járatos munkásokat kell majd fogadnunk, hogy az elemekből összeillesszék az eredeti táblákat. O, de megszorongatom ezért még Antoniust! Egyáltalán hol tekereg?

- Itt jön valaki, aki megmondhatja - jegyezte meg Lucius, figyelve a bíborszegélyű tógában közeledő erőteljes alkatú férfiút. Vatia! - kiáltotta Caesar, máris üdvözlésre nyújtva a kezét.

311PubJius Servilius Vatia Isauricus előkelő plebejus nemesi családból származott, és

Sulla talán leghűségesebb követőjének volt a fia. Ameddig Sulla alkotmánya érvényben maradt, az apa remekül boldogult, de volt olyan szemfüles, hogy a sullai

alkotmány megdöntése után se menjen tönkre; életben maradt, és visszavonult egy vidéki villába. Azok, akik a római nemesurakat családjuk politikai meggyőződése alapján címkézték fel, sehogy sem értették, hogy a fiú miért állt Caesar mellé - a Servilius Vatiák szélsőségesen konzervatívok voltak, csakúgy, mint maga Sulla is. A szóban forgó ifjabb Vatiában azonban volt valami a vérbeli játékosból; ő a hatalomért folytatott versenyfutásban Caesarra, a sötét lóra tett, és volt olyan okos, hogy felismerje: Caesar nem demagóg és nem is politikai kalandor.

Vatia szürke szeme szikrázott, keskeny arcán mosoly terült szét, ahogy Caesar kezét két tenyere közé fogta, és lelkesen szorongatta.

- Hálát adok az isteneknek, amiért megjöttél!- Gyere, folytassuk együtt a szemlét. Pollio és Trebellius hol van?- Utón. Nem hittük, hogy ilyen gyorsan ideérsz.- És Marcus Antonius?- Még Capuában, de izent, hogy siet Rómába.A szemlét a Saturnus templomának, azaz a kincstár székhelyének magas

emelvényébe vágott tömör bronzkapunál fejezték be. Nagyon sokáig kellett dörömbölniük, míg végre a kapu egyik szárnya résnyire megnyílt, és előbukkant a tríbunus aerarius, Marcus Cuspius rémült ábrázata.

- Személyesen nyitsz ajtót, Cuspius? - kérdezte Caesar.- Caesar! - A rés szélesre tágult. - Ó, gyere, lépj beljebb! Caesar elindult az

irodákba vezető, gyengén megvilágított folyosón.- Nem értem, Cuspius, mitől voltál úgy megijedve - mondta közben. - Olyan üres

itt minden, mint beöntés után az ember bele.- Bekukkantott az egyik szűk kis szobába, és felhúzta szemöldökét. - Még az

ezerhatszáz font Iaserpicium is eltűnt. Ki babrált a klistéllyal?Cuspius nem játszotta meg az értetlent.312-Marcus Antonius, Caesar. Mini magisterequitumnak, megvan hozzá a

felhatalmazása, és azt mondta, a légiókat kell kifizetnie.- Én egy egész háborúhoz mindössze harmincmillió sesterciust használtam fel vert

érmékben, és mellette még tízezer ezüsttalentumot - mondta élesen Caesar. - Vagyis maradt húszezer ezüst- és tizenötezer arany talentum. Úgy gondoltam, Róma kihúzza ennyiből, még ha kétszáz légiót kellene is eltartania. Mi több, végeztem egy kis hozzávetőleges fej számítást is, hogy tudjam, mennyi lehet a kincstárban, ha majd megtekintem. Arra, hogy üresen találom, nem számítottam.

-Az arany még itt van, Caesar - mondta idegesen Marcus Cuspius -; csak áthelyeztem a másik oldalra. Ezer ezüsttalentumot pedig érmékben rendeltek meg nálunk, Publius Servilius Vatia consulsága alatt.

- Tény és való, verettem érméket - szólalt meg Vatia -, de csak négymillió került forgalomba. Az érmék zöme visszafolyt a kincstárba.

- Én naprakész vagyok az elszámolással!- Senki nem is hibáztat, Cuspius. Ám most megmondom: ameddig a dictator

Itáliában tartózkodik, pénzt - akár egy árva sesterciust is - csak az ő jelenlétében lehet felvenni. Világos?

-Tökéletesen, Caesar.- Holnaputanra készülj fel hétezer aranytalentum és nagy mennyiségű aranykorona

fogadására. Az arany a kincstár tulajdona, és így is lesz bélyegezve. A koronákat még őrizd meg az ázsiai hadjáratom diadalmenetéhez. Addig is kívánok minden jót.

Cuspius bezárta az ajtót, majd zihálva nekidőlt.- Mit forral Antonius? - kérdezte Vatia a két Caesartól.- Szándékomban áll, hogy kiderítsem - felelte a dictator.

Publius Cornelius Dolabella esete nem volt szokatlan: nagy múltú, de hanyatlásnak indult patríciuscsaládból származott. Akár egy korábbi Cornelius, a Sulla névre hallgató, többé-kevésbé Dolabella is az eszéből élt. Alapító tagja volt a hajdani Clodius-egy-letnek azokban az időkben, amikor Clodius és hasonszőrű duhaj cimborái viselt dolgaikkal megbotránkoztatták a római társaság erénycsőszeit. Azonban immár hét éve volt annak is, hogy Milo

313a Via Appián meggyilkolta Clodiust, és ennek következtében a társaság feloszlott.A tagok közül néhányan a későbbiekben sikeres közéleti pályát futottak be. Gaius

Scribonius Curio például Caesar-párti néptri-bunusként szerzett kiemelkedő érdemeket, hogy aztán pályája zenitjén csatában essen el. A Decimus Brutusként ismert Decimus Junius Brutus Albinus is sokra vitte: Clodius utcai bandáinak szakavatott főkolomposából - parancsnoki erényeit átmentve -Caesar egyik kiváló tehetségű hadvezérévé lépett elő, és ez idő szerint a Hosszúhajú-Galliát kormányozta; Marcus Antonius meg éppen olyan fényesen érvényesült Caesar alatt, hogy a dictator magister equitumaként jelenleg Róma második emberének számított.

Ilyen eseménydús pályafutással Dolabella nem büszkélkedhetett. Amikor Caesar éppen zsíros állásokat osztott, ő mintha mindig hiányzott volna, pedig a Rubico átlépése után rögtön Caesar hívének nyilvánította magát.

O és Marcus Antonius sok tekintetben hasonlítottak egymásra: nagydarab, jól megtermett fiatal férfi volt mindkettő, amellett nagyhangú és szinte betegesen önző. Legföljebb a modoruk különbözött: Dolabella simulékonyabb volt. Mindketten állandó anyagi gondokkal küszködtek, és mindketten pénzért házasodtak: így vette el Antonius egy vidéki pénzmágnás lányát, Dolabella pedig Fabiát, az egykori fő Vesta-szüzet. A gazdag vidéki urat elragadta egy járvány, Fabiát pedig túl sokáig őrzött szüzessége alkalmatlanná tette a házaséletre, ám a két férfi így is sokat nyert ezen az első házassági kísérleten. Később Antonius az első unokatestvérét, Antóniát, a visszataszító Antonius Hybrida lányát vette nőül; az asszonyka apjához hasonlóan arról volt híres, hogy kínozta rabszolgáit, de ezt Antonius hamarosan kiverte belőle. Dolabella viszont másodjára szerelmi házasságot kötött Cicero elbűvölő leányával, Tulliával - a csüggesztő eredmény immár közismert volt.

Míg Antonius Caesar egyik vezető legátusaként irányította Brundisiumban a behajózást, és később a makedoniai és görögországi hadszíntereken is helytállt, Dolabella flottaparancsnokként olyan csúfos vereséget szenvedett az Adrián, hogy

314Caesar többé ügyet sem vetett rá. A méltányosság kedvéért itt meg kell jegyezni,

hogy Dolabella hajói rozoga vén teknők voltak, a republikánus flotta viszont a világ legjobb csatahajóiból, a libur-nusiakból állt. De Caesar vajon tekintetbe vette ezt? Ugyan. így hát miközben Marcus Antonius pályája a csúcsokat ostromolta, Dolabella céltalanul tengette napjait.

Helyzete hamarosan kétségbeejtőre fordult. Fabia vagyonának már rég a nyakára hágott, és Tullia hozománya, amelyet Cicero részletekben adagolt ki neki, semmire nem volt elegendő. Dolabella, ha a külsőségeket tekintve valamivel szerényebben is, olyan nagy lábon élt, mint Antonius, adósságai tehát nőttön-növekedtek. A pénzkölcsönzők, akiknek a harminchat éves lump milliókkal tartozott, oly kitartóan és tolakodóan zaklatták, hogy Róma jobb negyedeiben jóformán már mutatkozni sem mert.

Nagyjából ugyanakkor, amikor Caesar Egyiptomban eltűnt szem elől, Dolabella ráeszmélt, hogy a megoldási lehetőség évek óta a keze ügyében van: a Clodius-társaság megalapítójának példáját követve neki is néptribunusszá kell választatnia

magát. Clodiushoz hasonlóan ő is patrícius volt, ezért nem jelöltethette volna magát e minden másnál látványosabb és mutatósabb közhivatalra, ám ezt az akadályt már Clodiusnak is sikerült leküzdenie oly módon, hogy örökbe fogadtatta magát egy plebejussal. Dolabella szintúgy talált magának egy Livia nevű hölgyet, aki hajlandó volt fiává fogadni, és ekként mint telivér plebejus már indulhatott a választáson.

Dolabellának azonban nem arra kellett az új poszt, hogy politikai tekintélyt kovácsoljon magának; egyedüli célja az volt, hogy törvényt hozasson mindennemű adósságok eltörléséről, és ez a Város akkori válsághelyzetében nem is tűnt keresztülvihetetlen-nek. Róma a polgárháborúval óhatatlanul együtt járó nélkülözések között sínylődött, és tele volt fülig eladósodott magánszemélyekkel és cégekkel; valamennyien boldogan üdvözöltek volna minden olyan megoldást, amely fizetési kötelezettség nélkül biztosít kiutat. Dolabella programja nyíltan az adósságok elengedésére épült, és korántsem véletlenül a lista élén végzett; meg is kapta az áhított hivatalt.

315Dolabella éppen csak két új néplribunustársával, Gaius Asinius Pollióval és Lucius

Trebelliusszal nem számolt; ez a két szégyentelen fickó már a törvényjavaslatot megvitató első contió-n is vétót emelt, és coníió-ról coníid-ra kitartott elutasító álláspontja mellett.

Dolabella ekkor megrázta a Clodiustól örökölt varázstarisznyát, és kihalászta belőle az utcai bandák receptjét; a Forum Ro-manumra pedig olyan erővel zúdult a megfélemlítési hullám, hogy Polliónak és Trebelliusnak menten önkéntes száműzetésbe illett volna vonulnia. Ez a fejlemény azonban elmaradt. A két tri-bunus kitartott a Forumon, kitartott a rostrán, kitartott a veto mellett. Az adósságok eltörlését nem lehetett megszavazni.

Eljött a március, ám a népgyűlés továbbra is zsákutcában toporgott. Ez idáig Dolabella még úgy-ahogy kordában tartotta bandáit, de most belátta, hogy fokoznia kell az erőszakot. Mivel Marcus Antoniust régről ismerte, tisztában volt vele, hogy a magister equitumot még nála is jobban elborítják az adósságok; Antoniusnak tehát jól felfogott érdeke volt, hogy az adósságügyi törvény végre hatályba lépjen.

- A baj csak az, kedves Antoniusom - magyarázta Dolabella egy kancsó különösen erős, fűszeres bor mellett -, hogy amíg a dictator magister equituma a közelben van, aligha szabadíthatom rá a verőembereimet a városra.

Antonius megrázta göndör, mogyoróbarna fürtjeit, nagyot böfögött, és elvigyorodott.

- A helyzet az, Dolabella, hogy Capua körül egy ideje mocorognak a légiók, úgyhogy amúgy is át kéne tennem a székhelyemet, hogy körülnézzek. - Antonius most sort kerített arra a bűvészmutatványra, amely neki semmi nehézséget nem okozott: úgy csücsörítette össze száját, hogy megérintse vele az orra hegyét. - És ha komoly bajokat találok, lehet, hogy ott is ragadok Capuában - legalábbis addig, amíg te keresztül nem verted a törvényedet.

Az alkut megkötötték. Antonius, hivatali kötelességéhez híven, Capuába utazott, Dolabella pedig intézkedett, hogy a Forum Ro-manumon elszabaduljon a pokol. Trebelliust és Polliót a bandatagok testileg is bántalmazták, ütlegelték, husángokkal estek

316nekik, de ők, jó hírű elődeik nyomdokaiba lépve, nem hagyták magukat

megfélemlíteni: valahányszor Dolabella contió-t rendezett a népgyűlésen, Pollio és Trebellius is ott volt, hogy vetőt emeljen; mindenki láthatta kötéseiket, bedagadt szemüket, és sokan meg is éljenezték őket. A Forum törzslátogatói nagyra értékelték a személyes bátorságot, és elhatárolták magukat a bandáktól.

Dolabella, balszerencséjére, nem utasíthatta verőlegényeit, hogy a két néptribunusi megöljék vagy legalább súlyosan megsebesítsék. Pollio és Trebellius Caesar emberei voltak - Caesar pedig előbb-utóbb visszatér Rómába. Különösen Pollio volt kedves Caesar szívének; jelen volt, amikor az öreg fiú átkelt a Rubicon, és mostanában éppen az elmúlt húsz év történetét dolgozta fel. Dolabella egyébként azzal is tisztában volt, hogy Caesar egyáltalán nem pártolná az adósságok eltörlését.

Ekkor azonban történt valami, amire Dolabella nem számított: a senatus, amely létszámhiány következtében többnyire határozatképtelen volt, és amelyet Dolabella figyelembe sem vett, egyszer csak harcias fellépésre szánta el magát. Vatia Isauricus játszi ötlet hatására összehívta a testületet, hogy kikényszentse belőle a statáriummal felérő senatus consultum ultimumot. A döntés értelmében éppen Marcus Antoniusnak jutott a feladat, hogy a Forumon tomboló erőszaknak véget vessen. Antonius, aki immár fél év óta csak várta-várta az adósságok elengedéséről szóló törvény megszavazását, éppen megelégelte a semmittevést: így aztán, anélkül hogy Dolabellát előzetesen figyelmeztette volna, a Forumon garázdálkodó bandákra szabadította a tizedik légiót - és az összecsapásnak számos ártatlan Forum-látogató itta meg a levét. Dolabellának sejtelme sem volt róla, kiket végeztetett ki Antonius, csak feltételezte, hogy a magister equitum, rá jellemző módon, egyszerűen összeszedte az első ötven embert, aki a Velab-rum sikátoraiban az útjába akadt. Dolabella mindig is tudta, hogy Antonius igazi sintér, aki azonban saját osztálya tagjait és a vele egyívásúakat soha nem bántaná.

Es íme: Caesar most valóban visszatért, Publius Cornelius Dolabellát pedig egyszer csak a Domus Publicába idézték, a dictator színe elé.

Caesart pontifex maximusi tisztsége jogosította fel rá, hogy egész Róma leginkább palotaszerű épületében lakjon. A Forum közepén álló hatalmas építményt, amelyet először Ahenobarbus pontifex maximus, majd Caesar korszerűsített és bővített ki, sajátos kétarcúság jellemezte: egyik szárnyában a hat Vesta-szűz, a másikban a pontifex maximus lakott. Róma főpapjának kötelességei közé tartozott, hogy felügyeletet gyakoroljon a Vesta-szüzek fölött, akik egyébként nem éltek a világtól elvonulva, ám szűzhártyájuk sértetlenségét a rómaiak mintegy jólétük és szerencséjük zálogának tekintették. A hat- vagy hétéves korukban felavatott lányok harminc éven át gyakorolták hivatásukat, utána ismét beilleszkedhettek a társadalomba, sőt, ha úgy tartotta kedvük, férjhez is mehettek; így cselekedett Dolabella első felesége, Fabia is. A Vesta-szüzek vallási kötelezettségei nem voltak súlyosak, de feladatkörükhöz tartozott, hogy őrizzék a római polgárok végrendeleteit, ez pedig, Caesar mostani visszatérésének idején, azt jelentette, hogy több mint hárommillió dokumentumot tartottak nyilván és kezeltek aprólékos gonddal, hiszen a legszegényebb római polgár is természetesnek tartotta, hogy végrendelkezzen, és az okmányt mindenkori lakhelyétől függetlenül a Vesta-szüzekre bízza. Az, aki végrendeletét náluk elhelyezte, tudhatta, hogy az irat ettől kezdve szentnek és sérthetetlennek számít, és senki sem férhet hozzá mindaddig, amíg a haláleset bizonyítottan be nem következik, és meg nem jelenik a hivatalos érvényesítési eljárásra meghatalmazott személy.

Amikor tehát Dolabella a Domus Publicához érkezett, megkerülte a Vesta-szüzeknek fenntartott szárnyat csakúgy, mint a díszes főbejáratot, amely fölé Caesar új templomi oromzatot építtetett (a Domus Publica tudniillik felszentelt templom is volt), és egyenesen a pontifex maximus magánlakosztályának ajtaján zörgetett.

Az Aurelia suburai insuláját benépesítő régi öregek, köztük Burgundus és felesége, Cardixa, mind halottak voltak már, de Caesar nagyszámú ingatlanát most is fiaik és menyeik kezelték. Burgundusék harmadik fia, Gaius Julius Trogus háznagyként szolgált a Domus Publicában; ő engedte most be Dolabellát könnyű kis meghajlással. A meghajlás pillanatában feje egy szint-

318re került a látogatóéval, és a hasonló élményekhez nem szokott nyurga Dolabella

valósággal törpének érezte magát mellette.Caesar teljes főpapi díszében a dolgozószobájában várta; Dolabella tudta, hogy

ennek a ritka pompájú öltözéknek jelentősége van, bár hogy az miben áll, nem is sejthette. Mind a tógán, mind a tunicán lila és bíborvörös csíkok váltakoztak, és a természetes fényben fürdő, de számtalan lámpással is megvilágított helyiség díszítésében ugyanezek a színek tértek vissza, a mennyezetpárkányt és a mennyezetet pedig aranyozás borította.

-Ülj le - szólt kurtán Caesar, majd letette a papírtekercset, amelyet éppen tanulmányozott, és félelmetesen átható, talán nem is egészen emberi tekintetét Dolabellára szegezte. - Mit hozhatsz fel mentségedre, Publius Cornelius Dolabella?

- Csak azt, hogy a dolgok túlnőttek önmagukon - hangzott az őszinte válasz.- A bandákat te toboroztad, hogy megfélemlítsd a várost.- Nem, ne hidd! - tiltakozott ünnepélyesen Dolabella, és tágra nyílt kék szeméből

szinte gyermeki ártatlanság sugárzott. - Es-küszöm, Caesar, hogy a bandákat nem én hívtam életre! En pusztán törvényt terjesztettem be az adósságok elengedéséről, és ekkor kitűnt, hogy a legtöbb rómait mélységes kétségbeesésbe döntötte az eladósodás. A törvényjavaslatom úgy talált egyre több támogatóra, ahogy - nos, ahogy a hólabda is dagad, ha legurul a Clivus Victoriae-n.

- Ha nem nyújtod be azt a felelőtlen törvényt, Publius Dolabella, el sem indult volna a havazás - mondta Caesar szárazon, minden humoros célzat nélkül. - Hát olyan félelmetesek az adósságaid?

- Eléggé...- Eszerint indítványodat elsősorban az önzés sugallta.- Azt hiszem, erre igennel kell felelnem...- Es nem vetted észre, hogy tribunusi collegiumod két tagja meg akarja

akadályozni e törvény elfogadását?- Dehogynem, Caesar. Persze hogy észrevettem.is^ez esetben mit írt volna elő számodra a néptribunusi köte-Dolabella pislogott.319- Ezt nem értem.- Belátom, hogy patriciusi származásod megnehezíti az eligazodást az ilyen

plebejus szokások között, de azért csak szert tettél valamelyes politikusi tapasztalatra. Tudnod kellett, milyen következtetést vonj le Gaius Pollio és Lucius Trebellius hajthatatlan vétóiból.

- Izé... most sem értem, Caesar, mire utalsz.A hűvös szempár hunyorgás nélkül fúrta bele magát Dolabella tudatába.- A kitartás szép erény, Publius Dolabella, de megvannak a határai. Ha saját

collegiumod két tagja három hónapon át minden coníió-don vétót emel, a teendőd egyértelmű: vissza kell vonnod a beterjesztett indítványt. Te ezzel szemben tíz hónapig napirenden tartottad! De annak sincs teteje, hogy most itt bűnbánó gyerekként tördeld a kezed. Akár te hoztad létre a jó öreg Clodius-féle minta alapján működő utcai bandákat, akár nem, az biztos, hogy boldogan használtad fel őket saját céljaidra - és ölbe tett kézzel tűrted, hogy testileg bántalmazzanak két olyan férfit, akit a sérthetetlenség ősi plebejus elve véd. Marcus Antonius húsz római polgártársadat dobatta le a tarpeji szikláról, holott századrészt sem voltak olyan bűnösök, mint te, Publius Dolabella. Jog szerint ugyanerre a sorsra kellene hogy juttassalak, és nemcsak téged, hanem Marcus Antoniust is, akinek tudnia kellett, ki a felelős a Forumon dühöngő erőszakért. Te és az én becses magister equi-tumom húsz év óta vagytok

cinkosok a törvény és az erkölcs kijátszásában.Csend lett. Dolabella a fogát csikorgatva abban reménykedett, hogy a homlokán

kiütött izzadság nem csorog a szemébe; restellte volna kitörölni onnan.- Mint pontifex maximusnak kötelességem, hogy figyelmeztesselek: a plebsbe

való befogadásod törvénytelen volt. Az idevágó lex Clodia értelmében ki kellett volna kérned a hozzájárulásomat; ez nem történt meg. Ezért haladéktalanul le fogsz köszönni néptribunusi megbízatásodról, és a közélettől is visszavonulsz mindaddig, amíg újjá nem alakul a csődbíróság, és meg nem tárgyalja ügyedet. A törvénynek megvannak a maga normái a hasonló helyzetekre, és mivel az esküdtszék a veled egyívásúakból fog

320állni, az ítélet enyhébb lesz, mint amilyet érdemelnél. Most pedig elmehetsz. -

Azzal Caesar a tablinum fölé hajolt.- Ez minden? - kérdezte Dolabella hitetlenkedve. Caesar máris újabb irattekercsért

nyúlt.- Igen, Publius Dolabella, ez minden. Azt hiszed, olyan ostoba vagyok, hogy ok

nélkül is büntetek? Ennek a tragikomédiának nem te vagy az értelmi szerzője. Másnak kapartad ki a gesztenyét.

Dolabella kissé megbántva, ám megkönnyebbülve állt fel.- Még valamit - vetette oda Caesar már olvasás közben.- Hallgatlak, Caesar.- Ezennel eltiltalak a Marcus Antoniusszal való mindennemű érintkezéstől.

Megvannak a hírforrásaim, Dolabella, úgyhogy ajánlom, ne próbáld megszegni ezt a tilalmat. Vale.

Két nappal később Rómába érkezett a magister equitum is. A Ca-pena kapun nyargalt be egy szakasznyi germán lovas élén. Antoniushoz méltó közlovon ült, egy nagydarab, mutatós állaton, amely éppoly hófehér volt, mint egykor Nagy Pompeius régi közlova. Antonius azonban egy lépéssel tovább ment, mint Pompeius a maga skarlátpiros bőr lószerszámával: az ő lova hátát leopárdbőr borította. Mellesleg rövid, nyaka körül aranyláncra függesztett köpenye is leopárdbőrből készült; féloldalasan viselte, hogy előtűnjék a tunicájáéhoz hasonló színű, skarlátpiros bélés. Arany mellvértjét úgy kovácsolták, hogy kiemelje bámulatosan izmos mellkasát; dombormű díszítette, amely a nemeai oroszlánt legyőző Héraklészt ábrázolta (az Antoniusok Héraklészig vezették vissza családfájukat). A skarlátszín bőrcsíkokat, melyekből szoknyáját és ruházatának ujjait összeállították, arany medálok és -domborítások borították, és rojt gyanánt aranyfonatokban végződtek. Arany attikai sisakját, melyet skarlátpirosra festett strucctollak ékesítettek (a tollak, amelyek Rómában ritkaságszámba mentek, tíz talentumot kóstáltak), a leopárdbőr nyereg hátsó szarvára^ akasztotta; hajadonfőtt akart mutatkozni, hogy tátott szájú nézőközönsége meggyőződhessen róla, ki ez a nagy hatalmú, istenhez hasonlatos jelenség. Felfuvalkodottsága abban is kifejeződött, hogy germán csapatát fekete lovaiktól élesen elütő skarlátpiros lószerszámmal látta el, és színezüst vértet meg oroszlán-

321bőr köpenyt adatott rájuk; az oroszlán feje a sisakjukat díszítette, üres mancsai a

mellükre csüngtek.Miközben a tömeg meredt szemmel figyelte, ahogy a capenai piactéren

végiglovagol, nem egy asszonyban bizonyára felmerült a kérdés: mármost jóképű-e ez a férfiember, vagy ellenkezőleg, rútnak mondható? A vélemények általában egyenlően oszlottak meg, mert míg Antonius testmagassága és izomzata fölöttébb tetszetős volt, arcát szépnek senki sem mondhatta. Mogyoróbarna, sűrű, göndör haja még megfelelt volna, de kerek arcának vonásai durvák voltak, rövid nyaka pedig olyan vastag, hogy

szinte a fej meghosszabbításának tűnt. Hajával azonos színű barna, mélyen ülő, apró szemei túl közel voltak egymáshoz, kicsiny, de húsos szája fölött egymás felé hajlott a lefelé görbülő orr és a felfelé türemkedő áll; a nők, akiket gyengéd figyelmével kitüntetett, a csókját galambcsípéshez hasonlították. Mindamellett senki sem vonhatta kétségbe, hogy bármilyen sokaságból kiemelkedik.

Képzeletének szeszélyei sokfelé indáztak; ez ugyan számos férfiról elmondható, csakhogy Antonius a maga képzelgéseit a valóságba is átültette. Egyszerre látta önmagát Héraklésznak, új Dio-nüszosznak, valamint Szampszikeramosznak, a legendás keleti nagyúrnak, és megjelenésében csakúgy, mint tetteiben, egyszerre utánozta mindhármukat.

Habár Antonius gondolatvilágát jórészt kicsapongó és fényűző életmódja töltötte ki, korántsem volt ostoba, mint Gaius öccse, és csak a felszínen látszott ripőknek. Legbelül nagyon is céltudatos és sokoldalú ravaszság jellemezte, amelynek segítségével számos válságból és kényelmetlen helyzetből kilábalt már; amellett elsöprő erejű férfiasságával tudatosan nyűgözte le férfitársait is, köztük különösen Caesart, a dictatort, akivel másod-unokatestvérek voltak. Mindennek tetejébe a családi adottságokhoz híven jó szónok is volt, no nem mint egy Cicero vagy egy Caesar, de a se-natus legtöbb tagját jócskán lefőzve. Nem nélkülözte a bátorságot sem, és ami ritkaság: a harcmezőn gondolkodni is tudott. Hiányzott azonban belőle az erkölcsi érzék, az etikus magatartásra való hajlam, az élet és az emberek iránti tisztelet, miközben egyes esetekben páratlan nagylelkűségről tett bizonyságot, és a társasági érintkezésben hallatlanul kedves és mulatságos volt. Leginkább

322egy, a kaput ostromló bikához hasonlított; a testiség és az ösztönök mozgatták.

Jólétbe és fényűzésbe született bele, és tulajdonképpen két, egymásnak ellentmondó életcélja volt: Róma első embere akart lenni, de ugyanakkor ragaszkodott a palotákhoz, a mulatságokhoz, a nemiség gyönyöreihez, a finom falatokhoz, a borhoz és az örökös szórakozáshoz is.

Amióta majd egy évvel korábban Caesar légiói élén visszatért Itáliába, bőségesen kivette részét a felsorolt örömökből. Mint a dictator magister equituma, Caesar távollétében az övé volt a legnagyobb alkotmányos hatalom, amellyel úgy élt, hogy közben nagyon jól tudta: Caesar nem helyeselné eljárását. Közben pedig keleti potentátként múlatta idejét, sokkal többet költött, mint amennyire telt volna, és fütyült arra, ami egy nála előrelátóbb embert az első perctől aggasztott volna: hogy előbb-utóbb elkövetkezik a számadás és a felelősségre vonás napja. Ahogy most el is jött ez a nap.

Antonius ésszerűbbnek látta, ha barátait Pompeius herculaneu-mi villájában hagyja; semmi értelme, hogy Gaius rokont a kelleténél jobban felingerelje. Gaius rokon jól ismerte az olyan embereket, mint Lucius Gellius Poplicola, az ifjabb Quintus Pompeius Rufus vagy Lucius Varius Cotyla, és tudott dolog volt, hogy nem rajong értük.

Rómába érve Antonius elsőnek nem a Domus Publicát vagy Pompeius hatalmas carinae-beli udvarházát kereste fel, hanem egyenesen Curiónak a Palatinuson álló házához nyargalt, germánjait elhelyezte a Hortensius házához csatlakozó kertben, ő maga pedig bejelentette magát Fulvia úrnőhöz.

Anyja, Sempronia révén Fulvia Gaius Sempronius Gracchusnak volt az unokája. Ez a Sempronia Marcus Fulvius Bambalióhoz ment nőül; választása úgyszólván természetes volt, lévén, hogy a Fulviusok Gaius Gracchus leglelkesebb hívei közé tartoztak, és vele együtt is buktak el. Bár a lex Voconia értelmében a nők ki voltak zárva az öröklésből, Sempronia mégis magával vitte a házasságba nagyanyja hatalmas vagyonát; a nagyanya ugyanis nem volt más, mint Cornelia, a Gracchusok anyja, ez a

nagy hatalmú asszony, aki könnyűszerrel járta ki a senatusnál a lex 2onm alóli mentességet. Amikor aztán Fulvius is, Sempronia is

323elhunyt, egy újabb senatusi mentesítés lehetővé tette, hogy Fulvia mindkét szülője

után örököljön; így lett belőle Róma leggazdagabb asszonya. Fulvia azonban berzenkedett az örökösnők szokásos sorsa ellen. Maga választott magának férjet Publius Clodius, a patrícius lázadó, a Clodius-társaság alapítója személyében. Hogy miért éppen mellette kötött ki? Hát csak azért, mert szenvedélyesen csüggött nagyapja demagógi legendáján, és Clodiusban is megszimatolta a leendő demagógot, amiben nem is kellett csalatkoznia. Fulvia nem termett hagyományos, otthon ülő római háziasszonynak. Még terhessége utolsó szakaszában is ott lehetett látni a Forumon, amint lelkes kiáltásokkal buzdítja Clodiust, szeméremsértő módon csókolgatja, és minden tekintetben szajhához méltón viselkedik. Magánéletében teljes jogú tagja volt a Clodius-társaságnak; így ismerte meg Dolabellát, Poplicolát, Antoniust -és Curiót is.

Amikor Clodiust meggyilkolták, Fulvia kétségbeesetten gyászolta, ám régi barátja, Atticus meggyőzte róla, hogy a gyermekei kedvéért tovább kell élnie, és az idő múlásával a seb is többé-kevésbé behegedt. Özvegysége harmadik évének lejártával feleségül ment egy újabb nagy tehetségű demagóghoz, azaz Curió-hoz, és egy komisz vörös hajú fiúcskát is szült neki; Curio azonban elesett a csatatéren, és így együttélésük tragikusan rövidnek bizonyult.

Antonius látogatása idején harminchét éves volt, öt gyermek édesanyja - négyet Clodiustól, egyet Curiótól fogant -, de egy nappal sem látszott többnek huszonötnél.

Igaz, Antoniusnak nem volt rá alkalma, hogy szakértő tekintetével felbecsülje, mert mihelyt az asszony az atrium küszöbén megjelent, felvisított, és olyan lelkesen vetette magát Antonius mellére, hogy a vértnek koppanva egyensúlyát vesztette, és félig sírva, félig nevetve a földre pottyant. Antonius nem sokat habozott: egykettőre mellé kuporodott.

- Marcus, Marcus, Marcus! Ó, hadd nézzelek meg! - sikongatta az asszony, és tenyere közé fogta Antonius arcát. - Egy napot sem öregedtél!

- Te sem - mondta Antonius elismerőn.324Valóban: Fulvia éppoly kívánatos volt, mint mindig, és ingerlő nemiségét most

sem rejtette véka alá. Csábító méretű keble olyan feszes maradt, mint tizennyolc éves korában, dereka karcsú volt, elragadó, hibátlan bőrű arcát egyetlen ránc sem csúfította, fekete szempillája-szemöldöke, hatalmas sötétkék szeme, csodálatos, hideg árnyalatú barna haja most is a régi volt. Ó, micsoda szépség! És hozzá az a rengeteg pénz...

- Légy a feleségem - szólt a férfi. - Szeretlek.-Én is szeretlek, Antonius, de ez túl korai lenne. - Fulvia szeme könnybe lábadt, de

ezúttal nem az örömtől, amelyet Antonius jöttén érzett; most Curiót siratta. - Jelentkezz majd egy év múlva.

- Szóval a három évet most is be akarod tartani.- Hát valahogy úgy. De könyörgök, Marcus: nehogy özveggyé tégy! Örökké csak a

bajt keresed magadnak, én pedig olyasvalakivel akarok megöregedni, akit kora ifjúságomtól ismerek, és ilyet már rajtad kívül nem találok...

Antonius felsegítette az asszonyt, de közben nem próbálta átölelni; ennél ő már tapasztaltabb volt.

- Itt van még Decimus Brutus is - jegyezte meg mosolyogva. - No és Poplicola?- Eh, Poplicola élősdi - mondta fitymálón Fulvia. - Ha hozzád megyek, őt ejtened

kell. Nem vagyok hajlandó fogadni.- Es Decimusról egy szavad sincs?-Decimus nagy ember, de nem is tudom... mintha valami kiirthatatlan

boldogtalanság lebegné körül. És túl hűvös is az ízlésemnek. Azt hiszem, tönkretette, hogy Sempronia Tuditani volt az anyja. Olyan tehetséges faszszopó volt, hogy a hivatásosak közt sem akadt párja. - Fulviának nem volt szokása, hogy megrágja szavait. - Bevallom, nagyon örültem, amikor a végén halálra fogyasztotta magát. Mellesleg Decimus sem bánkódhatott túlságosan. Galliából egyetlenegyszer nem írt neki.

-Ha már /ei/aírix-ekről van szó: hallom, Poplicola anyja is meghalt. JJ

Fulvia kis fintort vágott.- A múlt hónapban. Addig kellett fognom a kezét, amíg meg nem merevedett -

brrr!325Gyönyörű nyári nap lévén kisétáltak a kertes peristyliumba. Fulvia leült a szökőkút

mellé, és a vízzel játszott, Antonius pedig egy kőülőkén foglalt helyet, és nézte. Héraklészra, micsoda szépség! No, majd jövőre...

- Caesar nincs elragadtatva tőled - szólalt meg hirtelen az asz-szony. Antonius megvetőn fújt egyet.- Kicsoda? Az öreg Gaius rokon? Vele fél kézzel is elbánok. A kedvence vagyok.- Ne légy oly biztos a dolgodban, Marcus. Jól emlékszem még, milyen ügyesen

irányította az én drága Clodiusomat. Amíg csak Rómában volt, Clodius minden egyes megmozdulásának ő állt a hátterében. Ő sugallta, hogy Küprosz Rómához csatolását Catóra kell bízni, tőle származott az a sok kusza vallási törvény a papi collegiumokról meg egyéb vallási procedúrákról. - Fulvia felsóhajtott. - Clodius ámokfutása csak akkor kezdődött, amikor Caesar elvonult Galliába. Caesar még kézben tudta tartani. És sose félj: téged is ráncba szed majd.

- Rokonok vagyunk - jelentette ki Antonius háborítatlan nyugalommal. - Az lehet, hogy jól leteremt, de ennél nagyobb bajom nem esik.

-Bölcsebben tennéd, ha ennek érdekében Héraklésznak áldoznál.Fulviától távozván Antonius hazament Pompeius palotájába, második feleségéhez,

Antónia Hybridához. Ez az asszony sem volt éppen rút, habár szegényke megörökölte az Antoniusok vonásait, és ami férfiembernek jól állt, az asszonyon nem mutatott valami előnyösen. Amúgy jó alakú, magas termetű lány volt, ám Antonius nagyon hamar ráunt; igaz, a hozománynak még gyorsabban hágott a nyakára. Az asszony egy leánygyermeket szült neki, a most ötesztendős Antóniát, de az első unokatestvérek közötti házasság az utódlás szempontjából nem bizonyult üdvösnek: a kis Antónia félelmetesen csúnya és kellemetlenül kövér volt, amellett a felfogása is nehézkes. Antonius számolt vele, hogy vagy hatalmas hozományt kell majd kerítenie számára, vagy rá kell őt sóz-

326nia valamilyen külhoni pénzmágnásra, aki a vagyona felét is feláldozná, csak hogy

benősülhessen az Antonius famíliába.- Te aztán benne vagy a pácban - kedveskedett Antónia Hyb-rida, miután Antonius

a nappalijában rátalált.- Majd kilábalok belőle, édes Hybridám.- Ezúttal aligha, Marcus. Caesar tombol.- Cacat! - hördült fel vadul Antonius; arca fenyegetőn eltorzult, ökölbe szorított

keze a magasba szökött.Az asszony összerezzent, és elhátrált előle.- Kérlek, ne! - sivította. - Én igazán nem csináltam semmit!- Jaj, ne sápítozz már - csattant fel a férje -, eszemben sincs, hogy bántsalak.Antónia Hybrida lassan megnyugodott.

- Üzenet jött Caesartól - mondta.- Mit akar?- Hogy haladéktalanul jelentkezz nála a Domus Publicában. De nem vértben,

hanem tógában.- A magister equitum mindig vértet hord.- Én csak átadtam az üzenetet... - Antónia Hybrida feszélye-zetten vizsgálta férje

arcát. Tudta, hogy akár hónapok is eltelhetnek, amíg újra látja, még ha egy házban laknak is. Házasságuk első időszakában Antonius rendszeresen verte; arról, hogy rabszolgáit kínozza, sikeresen le is szoktatta, de a lelkét azért nem törte meg. - Marcus... - szólalt meg. - Szeretnék még egy gyermeket.

- Vágyakozni, azt szabad, de hogy én nem csinálok neked több gyereket, arra mérget vehetsz. Egy szellemi fogyatékos máris több a kelleténél.

- Nem a méhemben sérült meg, hanem szülés közben... Antonius odasétált a nagy ezüsttükörhöz, amelyben valaha

Nagy Pompeius kereste halott Júliájának tovasuhanó szellemét, és fejét oldalra billentve szemlélte magát. Tekintélyt parancsoló látvány, gondolta. És ehelyett most tógát öltsön? Marcus Antonius tudta a legjobban, hogy a hozzá hasonló alkatú férfiakon rosszul mutat a toga. A római világban a toga a Caesarokhoz illik - azokhoz, akik nemcsak magasak, de a mozgásuk is kecses. Igaz, ismerte el magában Antonius, az öreg fiú a vértet is elegánsan

327viseli. Hiába, nemcsak a lénye királyi, hanem a fellépése is. A család dictatora:

gyerekkorunkban egymás közt így neveztük Gaius, Lucius meg én. Valamennyiünknek ő dirigált, még Lucius bácsinak is, most immár Róma dictatora, és az egész birodalom a lába előtt hever.

- Ne várj haza vacsorára - vetette oda, és kicsörtetett a szobából.- Úgy festesz ebben a nevetséges szerelésben, mint Plautus hetvenkedő katonája. -

E szavakkal nyitotta meg Caesar kettejük beszélgetését. Nem állt fel íróasztala mögül, került minden testi érintkezést.

- A katonák imádnak ebben az öltözékben. Ok szeretik, ha a fölötteseik szemre is különbek náluk.

- Mert éppoly pocsék az ízlésük, mint a tiéd. Kértelek, hogy tógában gyere. A pomerium-on belül nem illik vértben járni.

- Mint magister equitum a városon belül is hordhatom a vértemet.- Mint magister equitum azt teszed, amit a dictator parancsol.- Nos, akkor leülhetek vagy maradjak talpon? - kérdezte Antonius.- Ülj csak le.- Leültem. Most mi jön?-Szerintem most az jön, hogy magyarázattal szolgálsz a Forumon történtekről.- Miért, mi történt a Forumon?- Ne add a hülyét, Antonius.- Csak szeretnék túlesni a letoláson.- Eszerint tudod, miért hívattalak. Ahogy oly tömören kifejezted: az a szándékom,

hogy letoljalak.-Miért, talán nincs így?- Lehet, hogy rosszul választod meg a szavaidat, Antonius. Magam inkább arra

készültem, hogy kiheréltesselek.Ez nem igazság! - fakadt ki ingerülten Antonius. - Elvégre mit követtem én el, ha

a történteket a lényegükre hántjuk? Vatia, az egyik tányérnyalód átverte a consultum ultimumot, és engem utasított, hogy számoljam fel az erőszakot. Nos, én ezt tettem,

328

semmi mást. És úgy gondolom, tisztességes munkát végeztem. Azóta mukkanni se mer senki.

-Hivatásos katonákat szabadítottál a Forum Romanumra, és elrendelted, hogy karddal támadjanak olyan emberekre, akiknek csak egy darab fa volt a kezében. Valóságos tömegmészárlást rendeztél - római polgárokat vágattál le a saját gyülekezőhelyükön! Ilyesmire még maga Sulla sem vetemedett! Talán azt hitted, hogy miután a csatatéren római polgártársaid ellen kellett fordítanod a fegyvered, most már a Forum Romanumot is csatatérré változtathatod? A Forum Romanumról van szó, Antonius! Polgárok vérével mocskoltad be a köveket, melyeken Romulus lépkedett! A Forum Romanum ellen törtél, ahol még jelen van Romulus, Curtius, Horatius Codes, Fabius Maximus Verrucosus, Cuncta-tor, Appius Claudius Caecus, Scipio Africanus, Scipio Aemilia-nus szelleme - ezernyi olyan férfié, akik nemesebbek, rátermettebbek, megbecsültebbek voltak, mint te! Szentségtörést követtél el! - Caesar lassan, tagoltan lökte ki magából a szavakat, hangja fagyos és metsző volt.

Antonius ökölbe szorított kézzel ugrott talpra.- Gyűlölöm, amikor rajtam köszörülöd a nyelvedet! Nekem ne játszd a szónokot,

Caesar! Mondd ki nyíltan, amit akarsz, essünk túl rajta! Hadd folytassam mielőbb a munkámat, vagyis a légióid lecsendesítését! A légióid ugyanis forronganak! Mélységesen el vannak keseredve! - Antonius kieresztette a hangját, de a szemében ravaszkás fény bujkált. Az öreg fiú roppant kényes a légióira; ez a téma majd mellékvágányra tereli a gondolatait.

Ebben azonban tévedett.- Ülj le, te fafejű melák, és fogd be azt a pimasz szád, különben itt és most

széttépetlek - ne hidd, hogy visszafognám magam! Nagy harcosnak képzeled magad? Hozzám képest zöldfülű kezdő vagy! Délceg paripán hordozod körbe magad a hetvenkedő katona színpadi jelmezében? De most nem a sereg első vonalában verekszel, ami különben sem az erősséged! Ha akarnám, most is elragadhatnám tőled a kardodat, és miszlikbe apríthatnálak!

Caesar dühe elszabadult, Antonius pedig nagyot lélegzett; a látvány csontja velejéig megrázta. Hogyan is feledkezhetett meg a híres caesari indulatkitörésekről?

329- Hogy mersz szembeszállni velem? Hogy merészeled felejteni, ki vagy te és ki

vagyok én? Te, Antonius, a teremtményem vagy - én találtalak ki, és bármely pillanatban megsemmisíthetlek! Ha nem fűzne össze bennünket vérségi kötelék, kihagytalak volna az előléptetésből; tucatnyi okosabb és tehetségesebb jelölt előzött volna meg! Túl igényes lettem volna, amikor azt vártam, hogy legalább egy csipetnyi mérsékletet, köznapi józanságot tanúsíts? Ó, igen - szégyenletesen túlbecsültelek. Nemcsak ostoba vagy, hanem vérbeli hentes is, és nincs rá szó, mennyire megnehezítetted a helyzetem Rómában - vérengzésed bélyege rám is átragadt! Attól kezdve, hogy átléptem a Rubicót, minden rómaival szemben az irgalom politikáját követtem - mit kezdjek most e mészárlás terhével? Világos immár: Caesar nem számíthat rá, hogy magis-ter equituma valódi, civilizált, művelt rómaihoz méltón viselkedjék! Mit gondolsz, Cato hogyan forgatja majd a maga hasznára ezt a vérfürdőt, ha a fülébe jut? És mit szól majd Cicero? Pusztító szellem vagy, aki sárba tiportad az én közmondásos irgalmamat -és ne gondold, hogy ezt megköszönöm neked!

A magister equitum szánalmas mozdulattal emelte megadásra a kezét.- Pax, pax, pax! Hibáztam! Végtelenül sajnálom...- Eső után köpönyeg, Antonius! Legalább ötven lehetőség lett volna a Forumon

dúló erőszak megfékezésére, úgy, hogy közben legföljebb egy-két koponyát törj be. Miért nem fegyverezted fel a tízeseket pajzsokkal és husángokkal, ahogy Gaius

Marius tette, amikor Saturninus jóval népesebb hordáival gyűlt meg a baja? Nem gondoltál rá, hogy a tízeseket gyilkolásra uszítva a felelősség egy részét is rájuk testáltad? Hogyan álljak most elébük? És hogyan álljak a polgári lakosság elé? - A jéghideg tekintetben undor tükröződött. - Soha nem bocsátom meg és soha nem feledem, amit tettél. Mi több, rá kellett döbbennem, micsoda élvezetet szerez neked, ha visszaélhetsz a hatalommal; ez pedig nemcsak az állam szempontjából veszélyes, hanem személy szerint engem is fenyeget.

-Ki vagyok rúgva? -- kérdezte Antonius, és lassan feltápászkodott. - Végeztél?330- Nem, nem végeztem, és nem vagy kirúgva - mondta Caesar, továbbra sem

rejtegetve ellenszenvét. - Ereszkedj vissza a székre. Mi történt a kincstár ezüstjével?- Aha, szóval az ezüst...- Szóval az. Antonius vállat vont.- Azért vettem el, hogy kifizessem a légiókat, de még nem volt érkezésem, hogy

érmét veressek belőle.- Eszerint a Iuno Monetában van?- Hát - nincs ott.- Hanem?- A házamban. Úgy gondoltam, biztonságosabb.- Tehát a házadban. Úgy érted, Pompeius Magnus házában?- Hát - így is lehet mondani.- Miből gondoltad, hogy jogod van odaköltözni?- Tágasabb házra volt szükségem, és Magnusé üresen állt. -Tudom én, miért

szemelted ki - ugyanolyan közönséges azízlésed, mint az övé volt. De most szíveskedj hazaköltözni, Antonius. Mihelyt lesz

egy kis ráérő időm, Magnus házát egyéb javaival együtt árverésre bocsátom. Ha majd a Provincia Africá-ban szerveződő ellenállással leszámoltam, a kegyelemben nem részesülők tulajdonát az állam veszi zár alá; egyes esetekben addig sem kell várni. De nem a saját embereim fognak nyerni az értékesítésen. Nem óhajtok magam körül Krüzogonoszokat látni. Ha egyet is felfedezek, nem lesz szükség Ciceróra, de még peres eljárásra sem, hogy megbüntessem. Te pedig nagyon vigyázz, nehogy meglopd Rómát. Vidd vissza az ezüstöt, ahová való - a kincstárba. Most elmehetsz. - Antonius már a küszöbön volt, mikor Caesar utánaszólt. - Mellesleg mennyi zsolddal tartozunk a légióimnak? Antonius üres tekintettel nézett vissza.

- Nem tudom, Caesar.- Nem tudod, de azért az ezüstöt elvitted. Az összes ezüstöt. Mint equitumnak azt

javaslom: szólítsd fel a légiók számvivő tisztjeit, hogy közvetlenül nekem mutassák be a könyveiket, itt, Rómában. Amikor hazaindultál a légiókkal, arra utasítottalak,

331hogy fizesd ki őket, mihelyt letáboroznak. Lehetséges, hogy hazaérkezésük óta

még egy árva garast sem kaptak?- Nem tudom - ismételte meg Antonius, és eliszkolt.-Miért nem rúgtad ki ott a helyszínen, Gaius? - kérdezte vacsora közben Antonius

szerető nagybácsikája.- Nem is tudod, milyen boldogan megtettem volna. Csakhogy a helyzet, Lucius,

nem olyan egyszerű, mint látszik.Lucius Caesar eltűnődött ezen.- Kifejtenéd? - kérdezte aztán.-Tévedés volt, hogy Antoniusban egyáltalán megbíztam, de még nagyobb hiba

lenne, ha most csak úgy ukmukfukk szélnek ereszteném. - Caesar beszéd közben egy zellerszárat rágcsált. -Gondold csak végig. Antonius majd egy év óta irányítja Itáliát,

és a veterán légióknak is ő az egyedüli parancsnoka; sőt, főleg március óta köztük tölti ideje nagy részét. Magam még nem találkoztam a katonákkal, ő pedig gondosan vigyázott, nehogy más itáliai embereimet a közelükbe engedje. Több jel mutat rá, hogy nem kaptak zsoldot, vagyis kétévi járandóságukkal tartozunk. Antonius úgy tett, mintha az egész ügy meghaladná felfogóképességét, de ahhoz volt esze, hogy tizennyolcezer talentum ezüstöt felvegyen a kincstárból, és Magnus házába szállítsa. Állítólag a Iuno Monetába akarta vinni, hogy pénzt veressen belőle, de ez elmaradt.

- A szívem a torkomban ver, Gaius. Folytasd, kérlek.- Nincs a kezem ügyében abacus, de számtanban egész jó vagyok, még ha fejben

kell is számolnom. Tizenöt legio megszorozva ötezer emberrel és fejenként évi egyezerrel, az összesen mintegy hetvenötmillió sestercius, azaz háromezer ezüsttalentum. Tegyél még ehhez hozzá további mondjuk háromszáz talentumot a nem harcolók kifizetésére, és aztán szorozd meg az egészet kettővel, hogy kétévi zsoldot kapj - az annyi mint hatezer-hatszáz ezüsttalentum. Vagyis jóval kevesebb, mint az Antonius által eltulajdonított tizennyolcezer.

- Csuda nagy lábon élt - jegyezte meg sóhajtva Lucius. - Tu-om, hogy Magnus házai után nem fizet lakbért, de az a hátborzongatóan ronda vért, amiben páváskodik, már eleve egy vagyon-

332ba kerülhetett. Aztán ott van a hatvan germánjának a vértje, no meg a bor, a nők, a

kíséret... Azt hiszem, unokaöcsénk nyakig merült az adósságba, és amikor meghallotta, hogy már Itáliában vagy, jobbnak látta, ha kiüríti a kincstárt.

- Azt már hónapokkal ezelőtt megtehette volna - vélte Caesar. -Úgy gondolod, szántszándékkal nem fizetett a légióknak,

hogy téged hibáztassanak és elhidegüljenek tőled? - kérdezteLucius.- Szerintem ez nyilvánvaló. Ha olyan összeszedett volna, mint Decimus Brutus

vagy olyan tudatosan becsvágyó, mint Gaius Cassius, még mélyebben ülnénk a szarban. Antonius magasröptű szellem, de nem elég módszeres.

- Vagyis tervek helyett inkább cseleket sző.- Pontosan. - A tömött fehér kecskesajt étvágygerjesztőnek látszott; Caesar felszúrt

egy darabot egy újabb zellerszárra.- És mikor szándékszol lecsapni, Gaius?- Az majd kiderül. Megtudom a légióimtól... - mondta Caesar, ám ekkor az arcát

hirtelen eltorzította a fájdalom. Gyorsan lerakta az ínyencfalatot, és a mellére szorította kezét.

- Gaius! Mi bajod?Hogyan értesse meg ezzel a kedves jó baráttal, hogy nem testi fájdalom lepte meg?

Ó, csak a légióim el ne áruljanak! Iuppiter Optimus Maximus, csak ők ne hagyjanak cserben! Két évvel ezelőtt meg sem fordult volna bennem ilyen gyanú, de azóta okultam a kilencesek lázadásából, és ma már egyikükben sem bízom, nem, még a tízesekben sem. Caesar többé nem bízik meg a légióiban...

- Csak egy kis émelygés, Lucius.- Hát ha tényleg jól vagy, fejtsd ezt ki kissé bővebben.- Szükségem van az év hátralévő részére, hogy szabadon manőverezhessek.

Először jön Róma, másodiknak a légiók. Hatezer talentumból pénzt veretek a zsoldra, de egyelőre még nem fizetek. Tudni akarom, miket beszélt és miket művelt Antonius, de ehhez az kell, hogy a légiók megszólaljanak. Ha holnap Capuába utaz-

iek, egy nap alatt elfojthatnám a nyugtalanságot, de úgy gondo-om, ennek a kelésnek meg kell érnie, tehát jobb, ha még egyideig nem találkozom a légiókkal. - Caesar felemelte a zeller-

333szárat, és ismét hozzálátott. - Antonius mély vízben hányódik, és szemét egy

imbolygó parafadarabra szögezi, mert attól várja a menekvést. Még nem tudja, miképp menekül meg, de kitartón úszni próbál. Talán abban reménykedik, hogy meghalok - történtek már furcsább dolgok is. Vagy abban bízik, hogy a csapataimat megelőzve elvonulok Provincia Africába, és akkor ő szabad kezet kap bármire, ami eszébe jut. Fortuna lovagja ő; olyan ember, aki csak kap az alkalmon, ahelyett hogy megteremtené. Azt akarom, hogy mielőtt lecsapok, ő még távolabb sodródjék a parttól, és szóról szóra akarom tudni, miket mondott az embereimnek. Most nagy csapás számára, hogy az ezüstöt vissza kell adnia, ezért kapkodva, hebehurgyán fog úszni. De a parafa mögött én állok lesben. Megmondom őszintén, Lucius: azt szeretném, ha még két-három hónapig kapálózna. Egyelőre Rómával kell foglalkoznom. A légiók és Antonius csak utána jönnek.

- A tetteiből bűzlik a hazaárulás, Gaius. Caesar megveregette unokabátyja karját.- Nyugodj meg, a családon belül nem lesznek hazaárulási perek. A menekülés útját

elzárom előtte, de a fejét meghagyom. -Kuncogva tette hozzá: - És a farkát is. Többnyire úgyis azzal gondolkodik.

2Amikor Sulla, mesés szépségét elvesztve, megjött Keletről, és másodszor is Róma

ellen vonult, saját kezdeményezésére (bár erről a tényről nem szívesen beszélt) kinevezték Róma dictatorává.

Több nundinae eltelt, és látszólag csak tétlenkedett, ám néhány éberebb tekintetű polgárnak feltűnt egy köpenybe burkolózó mogorva kis öregember, aki csak rótta-rótta a város utcáit, a Porta Collinától a Porta Capenáig, a Circus Flaminiustól az Aggerig. A kis öregember Sulla volt, aki türelmesen járta a sikátorokat és oútvonalakat, hogy kifürkéssze, mire van szüksége Rómának hogyan állítsa talpra ő, a dictator a két évtizedes külhoni hadjáratoktól és polgárháborúktól roskadozó várost

334Most Caesar volt a dictator, ez a Sullánál fiatalabb és még szépsége teljében lévő

férfiú, de ő is a várost járta, a Porta Collinától a Porta Capenáig, a Circus Flaminiustól az Aggerig, sikátorokon és főútvonalakon át, hogy a maga szemével lássa, mire van szüksége Rómának - hogyan állítsa talpra ő, a dictator az ötvenöt éve dúló külhoni hadjáratoktól és polgárháborúktól roskadozó várost.

Gyerek- és serdülőkorában mindkét dictator a város nyomornegyedeiben élt, első kézből ismerte a szegénységet, a bűnözést, a romlottságot, az erőszakos igazságtevést, a római kedéllyel szemlátomást együtt járó derűs fatalizmust. De míg Sulla alig várta, hogy visszavonulhasson a testiség világába, Caesarnak az volt a meggyőződése, hogy neki, amíg csak él, dolgoznia kell. Mivel az ő életereje az értelmében fészkelt, vigaszt talált a munkában -Sullával ellentétben ő nem ismerte a hús örökös kielégülésért toporzékoló féktelen ingereit.

Sulla rejtőzködésére ebben az esetben nem volt szükség. Caesar nem leplezte a maga barangolásait, és útjai során szívesen hallgatott végig mindenkit a nyilvános latrinákat kezelő vén banyáktól a Decumius-szerű bandavezérek legújabb nemzedékéig, amely, elődeihez hasonlóan, ugyancsak védelmet árult a boltoknak és kisvállalkozásoknak. Elbeszélgetett bárkivel: görög szabadosokkal, gyerekeiket vagy zöldséget cipelő asszonyokkal, zsidókkal, a negyedik és ötödik osztályba tartozó római polgárokkal, a nincstelenek táborát gyarapító napszámosokkal, tanítókkal, lepény árusokkal, pékekkel, hentesekkel, gyógyfűgyűjtőkkel és csillagászokkal, háziurakkal és bérlőkkel, a viasz-imagó-k készítőivel, szobrászokkal, festőkkel, orvosokkal, iparosokkal. Rómában e szakmák művelői között sok volt a nő is, aki fazekasként, ácsként vagy orvosként kereste kenyerét; a munkától vagy a

mesterségektől csak a felsőbb körök hölgyeit tiltották el.Háziúr volt maga Caesar is; még most is az övé volt Aurelia insula-bérháza,

amelyet most Burgundus legidősebb fia, egy személyben Caesar üzleti ügyeinek intézője, Gaius Julius Arvernus kezelt. A már szabadon született, félig germán, félig gall Arver-nust maga Caesar édesanyja tanította be; Caesar úgy tartotta, hogy

Crassust és Brutust is beleértve - még senkit sem ismert, aki úgy335értett volna a számok és számlák nyelvén, mint Aurelia, és azóta is szívesen

beszélgetett el anyja tanítványával.Tulajdonképpen ez itt a lényeg, gondolta elégedetten, amikor egyszer Arvernusnál

járt. Burgundus és Cardixa, két ízig-vérig barbár szabadult rabszolga hét hibátlanul római fiúval gyarapította a Várost! Jó, volt, ami őket ehhez hozzásegítse: az igazán gondos gazdák falusi tribusokba nyomták be felszabadított rabszolgáikat, hogy számítson a szavazatuk, és ezen túlmenően is képezték, társadalmi érvényesülésre biztatták őket - de a fiúk ettől eltekintve is tősgyökeres rómaiak lettek.

Ha pedig ez a gyakorlat ennyire nyilvánvalóan bevált, miért ne próbálnák ki a visszáját is? Itt vannak az öt osztály egyikébe sem sorolt nincstelenek - miért ne lehetne őket külföldön letelepíteni, hogy elvigyék Róma szellemét a provinciákba, és a görög helyett a latint tegyék meg lingua mundí-nak? Az öreg Gaius Marius megpróbálkozott valami ilyesmivel, de kísérlete akkor sértette a mos maiorum-ot, a rómaiak kizárólagossági tudatát. No de ennek már hatvan éve; azóta minden megváltozott. Marius szellemi egyensúlya felbillent, ő maga vérengző őrültté fajult; Caesar szelleme azonban egyre élesebb, és ő a dictator - senki sem mondhat neki ellent, különösen nem most, amikor a bonus-ok már nem tényezők a politikában.

Az első és legfontosabb, hogy az adósságok kérdésének a végére járjon. Ez most sürgetőbb, mint hogy végigjárja a régi barátokat, vagy összehívja a senatust, amire eddig még nem kerített sort. Négy nappal azután, hogy bevonult Rómába, összehívta az egész nép gyűlését, amelyen patríciusok is, plebejusok is részt vehettek. A gyűléseket azelőtt a Comitia kútjában, vagyis a Forum alsó részének egy kiöblösödő, lépcsőkkel ellátott mélyedésében rendezték, de ezt most éppen lebontották, hogy helyet csináljanak Caesar új senatusi épületének, ezért aztán erre a mostani comitiá-ra Castor és Pollux templomában került sor.

Bár Caesar szokásos beszédhangja mély volt, ha nyilvánosság előtt szónokolt, magasabbra csavarta, hogy minél messzebbre hordjon. Lucius Caesar, aki Vatia Isauricusszal, Lepidusszal, Hir-tiusszal, Philippusszal, Lucius Pisóval, Vatiniusszal, Fufius

336Calenusszal, Pollióval és Caesar más híveivel együtt a sokaság előtt, az első

sorban állt, megint csak elámult, milyen biztonsággal kezeli unokaöccse a legnépesebb tömeget is. Ehhez mindig értett, és a múló évek mit sem ártottak fölényes szaktudásának, sőt, ha lehet, még tökéletesebbé érlelték. Jól áll neki a tekintély, gondolta Lucius. Tisztában van a saját hatalmával, mégsem ittasodik meg tőle, és nem is csügg rajta fölöslegesen; még annak a kísértésnek is ellenáll, hogy kitapogassa határait.

Mindenekelőtt ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: az adósságok elengedéséről márpedig szó sem lehet.

- Hogy is törölhetné el Caesar az adósságokat? - kérdezte, kezét gunyorosan széttárva. - íme lássátok bennem Róma legnagyobb adósát. Igen, kölcsönt vettem föl a kincstártól - méghozzá hatalmas összeget. Ezt, quirites, vissza kell fizetni, mégpedig az általam megállapított új, mindenkire és minden kölcsönügyletre érvényes, tízszázalékos egyszerű kamattal. Ellentmondást pedig e tekintetben sem tűrök.

Gondolkozzatok csak! Ha a kölcsönvett pénzt nem fizetem vissza, honnan lesz pénz a gabonaosztásra? Miből tatarozzuk a Forumot? Miből fizetjük Róma légióit? Miből építünk utakat, hidakat, vízvezetékeket? Miből tartjuk el az állami rabszolgákat? Miből építünk még több magtárat? Miből tartjuk fenn a játékokat? Miből kerül új víztartály az Esquilinusra?

A tömeg, amely más felütés esetében csalódott vagy dühös is lehetett volna, nyugodtan és figyelmesen hallgatta a szónokot.

- Töröljük csak el az adósságokat, és Caesar többé egyetlen ses-terciusszal sem tartozik Rómának! Kényelmesen rakhatja fel lábát a tablinumára, és elégedetten sóhajthat fel, hiszen nem kötelessége, hogy az üres kincstár láttán könnyeket ontson. Immár nem adósa a Városnak, hiszen a többiekével együtt az ő adósságát is elengedték. Mondjátok hát: elfogadható ez? Szerintem kész nevetség! Es így, quirites, Caesar nem bólinthat rá az adósságok eltörlésére, éppen azért, mivel ő becsületes ember, aki hisz abban, hogy minden adósságot vissza kell fizetni.

Lucius Caesar remekül mulatott. Ez ám az ügyes fiú, gondolta.Caesar azonban nem hagyta ennyiben. Lesznek bizonyos könnyítések, jelentette

ki; muszáj, hogy legyenek, hiszen megérti ő, milyen nehéz idők járnak manapság. A római háziuraknak

337például bele kell törődniük a lakbér évi kétezer sesterciusszal való csökkentésébe;

az itáliai háziurak esetében az engedmény hatszáz sesterciusra rúg. Később majd még további enyhítéseket is bejelent, sőt a kiugró összegű adósságok esetében olyan megoldást fog javasolni, amely mindkét fél részére előnyös. Csupán egy kis további türelmet kér, ugyanis ragaszkodik hozzá, hogy az eny-hítési cikkelyek méltányosak és pártatlanok legyenek, az ilyenek kidolgozásához pedig idő kell.

A következőkben új pénzügyi politikát jelentett be, amely úgyszintén csak valamivel később lép hatályba - ó, az a sok komisz papirosmunka! Arról van szó, hogy az állam ezentúl egyaránt vesz majd fel kölcsönt magáncégektől és magánszemélyektől, továbbá Itália, sőt az egész római világ városaitól és körzeteitől. Megkérdik majd a cliens-királyokat is: akarnak-e Róma hitelezői lenni? A kamat egyszerű lesz, és nem haladhatja meg az előírásos tíz százalékot. A res publicae, azaz a közügyek, mondotta, nem fedezhetők abból a néhány adóból, amit a város ez idő szerint beszed: a vámokból, a rabszolga-felszabadítási illetékből, a provinciákjövedelméből, a hadizsákmányból való állami részesedésből, mert hiszen ennyi az egész. Nincs jövedelmi adó, nincs fejadó, nincs vagyonadó, nincs banki adó - hát akkor honnan legyen az államnak pénze? A válasz: az állam új adók kivetése helyett kölcsönöket vesz majd fel. Akár a legszegényebb polgár is beléphet Róma hitelezői közé! És hogy mi lesz a biztosíték? Micsoda kérdés! Hát maga Róma! A földkerekség legnagyobb nemzete, gazdag és hatalmas, és egyszerűen nem mehet csődbe!

Mindazonáltal, figyelmeztetett Caesar, a léhűtőknek és lusta hölgyeiknek, mindazoknak, akik türoszi bíborral bélelt, tengeri gyöngyszemekkel kirakott gyaloghintókban parádéznak, meg vannak számlálva a napjaik, merthogy lesz egy új adó, amit igenis bevezet. Nem lesz többé adómentes türoszi bíbor, adómentes tivornya, és senki sem kúrálhatja agyontömött gyomrát adómentes laserpicium-mdiW

Befejezésül szinte csevegő hangnemben kijelentette: nem kerülte el figyelmét, mekkora vagyonok vannak olyan személyek birtokában, akik az állam ellen elkövetett bűneik következtében nefas-nak minősülnek, ki vannak tiltva Rómából, és elvesztették

338polgárjogukat. Az ő vagyontárgyaikra tisztességes árverést fog kiíratni, amelynek

hozadéka a kincstárba kerül. Mellesleg a kincstár helyzete máris javult valamelyest, hála Kleopátrának, Egyiptom királynőjének, valamint Aszandrosznak, Kimmeria királyának, akik ötezer, illetve kétezer arany talentumot adományoztak Róma részére.

- Proskribáltatni pedig nem fogok! - kiáltotta. - Egyetlen magánszemély sem fog meggazdagodni ama boldogtalanok rovására, akik eljátszották jogaikat, és többé nem nevezhetik magukat Róma polgárainak! Én nem árulok rabszolga-felszabadítási engedélyt besúgóknak, és jutalmat sem ígérek nekik! Tudok én már most is mindent, amit tudnom kell. Róma a maga jólétét lovagi rangú üzletembereinek köszönheti; tőlük várom el, hogy a sebek begyógyításában is segítségemre lesznek. - Caesar most mindkét kezét magasba emelte. - Sokáig éljen Róma senatusa és népe! Sokáig éljen Róma!

Sikerült beszéd volt; világos, egyszerű nyelven szólt, kerülte a szónoki fogásokat, és el is érte célját: a sokezres hallgatóság abban a meggyőződésben távozott, hogy Róma gondja immár olyan férfiú kezébe van letéve, aki további vérontás nélkül vezeti ki a válságból. Végtére is a forumbeli vérfürdő idején Caesar még messze járt; ha itt van, ilyen túlkapásokra sor sem kerül. Lám, számos egyéb közlendője mellett kitért a mészárlásra is, és mintegy bocsánatot kért érte; mi több, azt is megígérte, hogy a felelősök bűnhődni fognak.

- Úgy csúszik ki az ember kezéből, mint az angolna - sziszegte vicsorogva Gaius Cassius az anyósának.

- A kisujjában is több ész van, kedves Cassiusom, mint a római nemesurak fejében együttvéve - felelte Servilia. - Ha csupán ennyit lesel el tőle, máris nyertél. Mennyi készpénzt tudsz mozgósítani?

Cassius zavartan hunyorgott.- Mondjuk, úgy kétszáz talentumot.- Vettél már el Tertulla hozományából?-Hogy képzeled? - méltatlankodott Cassius. - Az az övé, és egyedül őt illeti.339- Ez a legtöbb férjet nem szokta zavarni.- De engem igen!- Helyes. Majd szólok neki, hogy tartsa készpénzben.- Tulajdonképpen mire készülsz, Servilia?-Ó, biztosan sejted már! Caesar Itália-szerte párjukat ritkító ingatlanokat készül

árverésre bocsátani - római udvarházakat, vidéki és tengerparti villákat, latifundium-okai, talán egy-két halgazdaságot is. - Hangjába most doromboló nyájasság vegyült. -Vásárolni óhajtok, és neked is ugyanezt ajánlom. Caesar ugyan azt állítja, hogy sem ő, sem a hívei nem fognak nyerni az üzleten, és én hiszek is az őszinteségében; de attól még minden ugyanúgy fog lefolyni, mint annak idején Sulla árverésein; elvégre a befektethető pénzmennyiség igencsak korlátozott. Elsőnek a legjava ingatlanok kelnekmajd el, annyiért, amennyit valóban érnek. De mihelyt az első fél tucat gazdára talált, az árak zuhanni kezdenek, míg végül az átlagos minőségű tételeket jóformán ingyen kótyavetyélik el. Én pedig majd akkor szállok be a versenybe.

Cassius talpra szökött; arcán piros foltok gyúltak.- Hogy tehetsz ilyet, Servilia? Azt képzeled, hogy hasznot húznék bajtársaim

szerencsétlenségéből? Olyan emberekről van szó, akikkel a táborban együtt étkeztem, akikkel vállvetve harcoltam, akikkel közös eszményeket vallottam! Az istenekre, előbb halnék meg, mint hogy ilyesmire vetemedjem!

- Gerrae - vetette oda közönyösen az asszony. - Ülj vissza, kérlek! Gyönyörű erkölcsi elveket hangoztatsz, de okosabb, ha szem előtt tartod, hogy valaki mindenképpen nyer majd a vásáron. Ha ez megvigasztal, vegyél egy darab földet a Catóéból, és gondold azt, hogy még mindig jobb sáfárja leszel, mint Caesar - vagy

Antonius - valamelyik piócája. Vagy boldogabb lennél, ha Cato gyönyörű lucaniai birtokai egy Cotylára, egy Fonteiusra vagy egy Poplicolára szállnának?

- Ez szofisztika - mormolta Cassius, valamelyest lehiggadva.- Dehogy. Pusztán józan okoskodás.Ekkor Servilia háznagya lépett be, és mélyen meghajolt.- Domina, Caesar, a dictator kér bebocsáttatást.- Vezesd csak be, Epaphroditosz. Cassius ismét felállt.340- Akkor én már itt sem vagyok - mondta, és mielőtt Servilia tiltakozhatott volna,

már egérutat is nyert a konyha felé.- Kedves Caesarom! - Servilia csókra emelte arcát.Caesar szűzi üdvözléssel válaszolt, majd leült az asszonnyal szemben. Tekintete

enyhén fitymáló volt.Servilia, aki idősebb volt nála, a hatvanhoz közeledett, és hovatovább már le sem

tagadhatta volna a korát. Éjsötét szépség, villant át Caesar agyán, mégpedig a hajától a szívéig, és ez végigkíséri életét. Igaz, hogy dús koromfekete haját most két széles, hófehér sáv vágta félbe, és ettől valahogy az egész megjelenése olyan rosszindulatot árasztott, ami korábban csak természetének volt a sajátja. Gonosz vén banyáknak és vene/7cá-knak van ilyen hajuk, bár Serviliának még az is sikerült, hogy a gonoszságot tetszetős küllemmel párosítsa. Dereka megvastagodott, hajdan oly gyönyörű keblét most könyörtelen fifikával kellett megemelni; de annyit nem hízott, hogy állának tiszta vonalai feloldódjanak; másfelől az arca sem telt ki annyira, hogy eltüntesse jobb orcájának megereszkedett izmait. Az álla hegyes volt, a szája kicsiny, telt és titokzatos; csöpp gumóban végződő orra viszont rövidebb volt, mint azt a római szépségeszmény előírta. Ezt a fogyatékosságot azonban mindenki elnézte neki, olyan szép volt a szája és különösen a szeme, amely a súlyos szemhéj alatt is nagynak látszott, sötét volt, mint a holdtalan éjszaka, és sugárzott belőle a keménység, az erő, a felsőbbrendű értelem. A bőre fehér volt, a keze keskeny és formás, ápolt körmökben végződő, elvékonyodó ujjakkal.

- Jól vagy? - érdeklődött Caesar.- Ha Brutus végre megjön, jobban leszek.- Brutust ismerve csak annyit mondhatok: remekül érzi magát Szamoszon Servius

Sulpicius társaságában. Tudod, papi méltóságot ígértem neki, ezért aztán most szorgosan tanul egy olyan férfitól, aki ezen a téren elismert szaktekintély.

- O, a bolond! - fakadt ki az asszony. - Te vagy az elismertszaktekintély, Caesar. De persze tőled nem akar tanulni.-Miért is akarna? Összetörtem a szívét, amikor Júliát elraboltam tőle.341- A fiam pipogya és gyáva fráter - jelentette ki Servilia, és érződött, hogy szavait

tudatosan válogatja meg. - Akkor sem tudná kihúzni magát, ha a hátához seprűnyelet kötöznének. Apró fehér fogát alsó ajkába mélyesztette, és oldalról sandított vendégére. - Gondolom, a pattanásai sem javultak?

- Ez az igazság.- A hangodból úgy érzem: ő maga sem változott előnyére.- Alábecsülöd, kedvesem. Brutusban van valami a macskából, jóval több a

vadászgörényből, és még egy csipetnyi a rókából is.Servilia ingerülten legyintett.- Ó, ne is beszéljünk róla... - Majd édeskésen megkérdezte:- És milyen volt Egyiptom?- Páratlanul érdekes.- Hát a királynője?

- Szépség dolgában egy napon sem említhető veled, Servilia- az igazat megvallva kicsi, vézna és csúnya. - Caesar arcán rejtélyes mosoly jelent

meg, a szeme is áthatolhatatlanná vált. - És mégis igéző. A hangja merő zene, a szeme mint a nőstény oroszláné, félelmetesen művelt, és az esze nőhöz képest átlagon felüli. Nyolc nyelvet beszél, sőt mára már kilencet, mert a latinra is megtanítottam. Amo, amas, amat.

- Micsoda ritka példány!-Előbb-utóbb te is meggyőződhetsz róla. Mihelyt Provincia Africával végeztem,

eljön Rómába. Van egy fiunk is.- Igen, hallottam, hogy végül sikerült fiút nemzened. Ő lesz az örökösöd?-Ne légy oktondi, Servilia. A neve Ptolemaiosz Caesar, és Egyiptom fáraója lesz

belőle. Fényes pálya valakinek, aki nem római, nem igaz?- Valóban. De akkor ki lesz az örökösöd? Reménykedsz még, hogy Calpurnia

megszüli?- Azt hiszem, erről már lekéstünk.- Az apja a minap újra házasodott.- Igazán? Pisóval még nem beszélgettem el hosszabban. Serviliát azonban nem

lehetett elhallgattatni.- Talán Marcus Antonius lesz az örökös?342- Egyelőre még nem választottam. Lassan ideje, hogy végrendeletet készítsek. - A

szemében pajkos fény csillant. - És hogy van Pontius Aquila?- Még tart a viszonyunk.- Örülök. - Caesar felállt, és kezet csókolt a ház asszonyának. - És ne mondj le

Brutusról. Még szerezhet egy-két meglepetést.Ez is megvolt; újabb régi ismerőst pipálhat ki a listájáról. Piso tehát újranősült.

Milyen érdekes. Calpurnia nem is említette. Most is békés, hallgatag - amilyen mindig is volt. Jólesik szeretkezni vele, de gyereket nem csinálok neki. Mennyi időm van még hátra? Annyi semmiképpen, hogy az apaságra fussa. Feltéve persze, hogy Kathbadnak igaza volt...

A nappalok tárgyalásokkal teltek: jöttek a pénzmágnások, a bankárok, jött Marcus Cuspius, a kincstári tribunus, beszélni kellett a légiók számvivő tisztjeivel, a tekintélyesebb háziurakkal és egyéb ügyfelekkel; éjszakánként pedig várta a sok papírmunka, és egyre csörgött az elefántcsont abacus. Ilyen elfoglaltság mellett hogy is vállalhatott volna társasági kötelezettségeket? Marcus Antonius visszafizette az ezüstöt, és a kincstár a kétéves háborúskodáshoz képest egész szépen feltöltődött, de Caesar tudta, mi mindent kell még intéznie, és azt is tudta, hogy van egy feladata, amely töméntelen pénzt emészt majd fel: sok ezer iugerum jó földet kell vásárolnia, hogy nem kevesebb, mint harminc legio veterán harcosait letelepíthesse. Elmúltak azok az idők, amikor fellázadt itáliai városok közföldjeiből lehetett lecsípni... Az ő földjei pedig különösen sokba kerülnek majd; a legionáriusok mind Itáliából vagy Innenső-Galliából származtak, és elvárták, hogy ne idegen országokba, hanem tíz iugerum jó hazai földre vonulhassanak vissza.

Gaius Marius, aki elsőnek nyitotta meg Róma légióit a nincstelenek előtt, arról álmodozott, hogy idős korukra a provinciákban telepíti le katonáit, hogy ott terjesszék a római szokásokat meg a latin nyelvet. Ő maga hozzá is fogott a terv megvalósításához, mégpedig a Kerkina nevű nagy szigeten, amely Provincia Africa mellett, a kontinens nagy bemélyedésében terült el. Első számú

343végrehajtója éppen Caesar apja volt, aki rengeteg időt töltött Ker-kinán. Am

Marius megtébolyodásának és a senatus engesztelhetetlen tiltakozásának

következtében végül az egész terv megfeneklett, így hát, hacsak a körülmények meg nem változnak, Caesar csak Itáliában vagy Innenső-Galliában vásárolhat földet; ennél költségesebb ingatlan pedig nincs széles e világon.

Október végén mégiscsak sikerült legalább egy vacsorát rendeznie a Domus Publica szépséges triclinium-ában, ahol kilenc kerevet is bőségesen elfért. A terem egyik oldala a Domus Publica legnagyobb kertes peristyliumát körülölelő tágas oszlopsorra nyílt, és mivel a délután enyhe és napsütéses volt, Caesar valamennyi ajtót nyitva hagyatta. Magában a teremben gyönyörű falfestmények ábrázolták a Regillus-tómelletti csatát, amelyben Castor és Pollux személyesen küzdött Rómáért; e falak között látta meg Nagy Pompeius első ízben Júliát, és rögtön beleszeretett. 0, micsoda diadal volt az! És mennyire örült neki Aurelia!

A meghívottak között volt Gaius Matius és felesége, Priscilla, továbbá Lucius Calpurnius Piso és újdonsült felesége (megint egy Rutilius lány). Eljött Publius Vatinius imádott asszonyával, Pom-peia Sullával, aki valaha Caesar felesége volt. A megözvegyült Lucius Caesar egyedül állított be; fia - republikánus érzelmű kakukkfióka - Metellus Scipio oldalán Provincia Africában időzött. Vatia Isauricus a feleségével érkezett, azzal a Juniával, aki Serviliának volt a legidősebb lánya, Lucius Március Philippus nyomában pedig egész kis hadsereg vonult be: eljött második felesége, Atia, egy személyben Caesar unokahúga, továbbá az asszonynak még Gaius Octaviustól született gyermekei, Octavia Minor és az ifjú Gaius Octavius, valamint Philippus gyermekei: Marcia lánya, aki Cato felesége volt, de egyszersmind kebelbarátnője Caesar feleségének, Calpurniának, és nagyobbik fia, az otthon ülő természetű Lucius. Ugyancsak meghívást kapott, de távolmaradásával tüntetett Marcus Antonius, valamint Marcus Aemilius Lepidus.

Az étrendet kivételes gonddal állították össze, mivel Philippus közismert epikureus volt, míg például Gaius Matius az egyszerű konyhát kedvelte. Első fogásként a baiae-i halgazdaságból szár-

344mázó osztrigát, rákot és gamélarákot szolgáltak fel, részben különleges ízű

mártásokban főzve, részben a maguk természetes állapotában, részben roston sütve; a hozzájuk feltálalt fejes, uborka- és zellersalátát a legfinomabb olajokkal és sokáig érlelt ecettel ízesítették. Ugyanekkor füstölt édesvízi angolna, garum-mártással megbolondított sügér és erősen fűszerezett tojás került az asztalra, mindehhez pedig friss-ropogós kenyér állt a vendégek rendelkezésére és finom olívaolaj a mártogatáshoz. A második fogás többféle sült húsból állt, a sertéslábtól a sercegő bőrű baromfin át a birkatejben barnára sütött szopós malacig, de volt hígított kakukkfűmézzel bevont, enyhén megpirított, olvadóan finom sertéskolbász, majoránnával és hagymával ízesített bárányragu, agyagkemencében kisült újszülött bárány is. A harmadik fogáshoz mindenféle édesség tartozott: mézeskalács, mazsolás sütemény, amelyhez a mazsolát erős fűszeres borban áztatták, édes omlettek, valamint friss gyümölcs, többek között Álba Fucentiából hozatott eper és Caesar tulajdon campaniai gyümölcsöséből származó őszibarack, majd következtek a különféle kemény és lágy sajtok, az aszalt szilva és a nagy tálakban felszolgált dió. A borok - vörös és fehér - a legfinomabb falernumi szőlőfajták legjobb évjárataihoz tartoztak, a vizet pedig egyenesen Juturna forrásából merítették.

Caesart mindez a bőség hidegen hagyta, ő sokkal jobban örült volna egy kis kenyérnek és olajnak, néhány zellerszámak és egy tál sűrű borsókásának, kivált ha egy darabka szalonna is főtt volna benne.

- Nem tehetek róla, én már csak katona maradok - nevetett fel, és hirtelen fiatalabbnak, oldottabbnak látszott.

- Reggelenként még mindig forró vízbe kevert ecetet iszol? -kérdezte Piso.

- Ha nincs citrom, akkor igen.- Es mi az, amit most iszol? - faggatta tovább Piso.- Gyümölcslé. Része az új egészségőrző programomnak. Felfogadtam egy

egyiptomi orvos-papot, és a gyümölcslé az egyik rögeszméje. Lassacskán szinte már meg is kedveltem.

- Azért ez a falernumi jobban ízlene -jegyezte meg Philippus, a bort a szájában forgatva.

345- Tévedsz, azóta sem lettem nagyobb borissza.A férfiak kerevetei öblös U betűt formáztak, alsó íve mentén a házigazda helyéül

szolgáló lectus medius-szal, a kerevetekkel azonos magasságú asztalok pedig úgy voltak elhelyezve, hogy a lakmározóknak csak ki kelljen nyújtani a kezüket a tálcákra halmozott finomságokért. A csöpögős vagy ragacsos ételekhez mély tálak és kanalak jártak, és a legtöbb fogást már falatokra vágva szolgálták fel. Ha valaki kezet akart mosni, csak megfordult a kerevetén, és valamelyik figyelmes szolga máris nyújtotta a vizestálat meg a törülközőt. A tógákat, amelyek evés közben csak útban lettek volna, aférfiak eleve levetették, még a cipőkből is kibújtak, majd lábat mostak, hogy végül, bal könyöküket a karfán pihentetve kényelmesen hátradőljenek.

Az U alakzat belső oldalán helyezték el a nők székeit. Korszerűbb háztartásokban újabban divatba jött, hogy a nők is kereveteken nyúljanak el, ám a Domus Publicában még tartották magukat a régi szokások, és így a nők továbbra is csak üldögélhettek. A vacsora egyedüli újdonsága az volt, hogy a vendégek szabadon válogathattak a kerevetek és a székek között. Caesar mindössze két kivételt tett: Lucius unokabátyját a saját kerevetének jobb oldalára, a locus consularis-nak nevezett díszhelyre ültette, unokahúga fiát, az ifjú Gaius Octaviust pedig utasította, hogy kettőjük között szorítson helyet magának. A kamasz fiút ért kitüntetés mindenkinek szemet szúrt, többen fel is húzták a szemöldöküket, no de...

A kivételes elbánás ötletét a meglepetés sugallta. Caesar elámult, amikor megpillantotta a legénykét, aki szerényen és illemtudóan húzódott meg mostohaapja árnyékában, mialatt Philippus, akit boldoggá tett a meghívás, nagy körülményesen sorra üdvözölte az összes jelenlévőt. Ohó! - gondolta Caesar. Végre valaki, aki más, mint a többiek! Természetesen jól emlékezett Octa-viusra; két és fél évvel korábban, amikor Philippus misenumi villájában vendégeskedett, el-elbeszélgetett a fiúval.

Hány éves is lehet most? Alighanem tizenhat, bár még mindig a bíborszegélyű gyermektogát viselte, és nyaka körül vékony bőr-panton függött a gyermekkori bulla. Igen, semmi kétség, csakugyan tizenhat éves, hiszen az idősebb Octavius akkor csapott

346olyan nagy hűhót a világra jötte körül, amikor Cicero volt a consul, és nőttön-nőtt

a gyanú, miszerint Catilina meg akarja dönteni az államot. Éppen szeptember végét írták; a Ház az etruriai felkelésről szóló híreket várta, Catilina pedig még mindig Rómában provokálta a közvéleményt hetykeségével és arcátlanságával. Hát persze! A fiú eszerint szeptember végén született, apja és anyja azonban úgy határozott, hogy majd csak decemberben, Juventas ünnepén nyilváníttatják férfivá, mint ahogy a legtöbb római fiú is ez alkalomból öltötte fel a toga virilis-t, a római polgár egyszerű fehér tógáját. Némely módos és előkelő állású szülő úgy intézte, hogy fiuk éppen a születésnapján ünnepelhesse férfivá válását, az ifjú Gaius Octavius azonban nem részesült ilyen kivételes elbánásban. Nagyon helyes! így hát nincs elkényeztetve!

Amúgy a fiú feltűnően szép volt, akár hermafroditának is gúnyolhatták volna. Lágy hullámokban leomló, csillogó aranyhaját a szokásosnál valamivel hosszabbra növesztették, hogy leplezzék küllemének egyetlen fogyatékosságát, a fülét, amely

ugyan nem volt túl nagy, viszont annál jobban szétállt, akár a bögre két füle. A józan mama nem nevelt hiú gyermeket: Octavius viselkedésén egyáltalán nem érződött, hogy tudatában volna szépségének. Hibátlan barna bőre volt, határozottságra valló szája és álla, hosszú, szemernyit felfelé hajló orra, magasan álló pofacsontja, tojásdad arca, sötét szemöldöke és -pillája, és egészen különleges szeme. Az egymástól kellő távolságra ülő, két ragyogó szem világosszürke volt, minden kékes vagy sárgás árnyalat nélkül, és bár bujkált benne némi természetfölötti erő, mégsem hasonlított sem a Sulláéra, sem a Caesaréra, mivel inkább melegséget sugárzott, semmint fagyos megfélemlítést. És mégis, gondolta Caesar, ahogy kutatón vizslatta ezt a szempárt, a fiú tekintete egyszersmind óvatos is, semmit nem árul el a benne zajló folyamatokról. Ki is mondta ezt nekem annak idején Misenumban? Vagy magamtól jöttem volna rá?

Ugy látszott, Octavius nem nő majd magasra, bár túl alacsonynak sem ígérkezett. Átlagos magasság, karcsú alkat, de a lábikráján duzzadnak az izmok. Ez is jól van így! Ilyen lábikra csak r fejlődik ki, ha valakit a szülei kisdedkorától kezdve sokat járatnak. A mellkasa azonban elég keskeny, így a válla sem nő-

347hetett szélesre. És a bámulatos szempár alatt kimerültségre utaló kék karikák

húzódnak. Kinél is láttam ilyet? Mert azt tudom, hogy láttam már, csak valamikor nagyon régen. Hapd-efane... Ot kell majd megkérdeznem.

O, ez a hajtömeg! Mennyire nem illik a kopaszodás olyan férfihoz, akinek „Caesar", vagyis „dús sörényű" a cognomen-e\ Ez a fiú nem fog megkopaszodni; az apja sűrű hajzatát örökölte. Nagyon jó barátok voltunk az idősebb Octaviusszal. Mütiléné ostrománál ismerkedtünk meg, és Philippusszal hármasban szövetkeztünk a patkány Bibulus ellen. Örültem is, amikor az unokahúgomat vette feleségül - ősi, egészséges latin gyökerek, amellett mekkora vagyon! De Octavius korán halt meg, és helyét Atia életében Philippus foglalta el. Milyen érdekes is Lucullus ifjabb katonai tribunusainak további sorsa... Ki hitte volna, hogy például Philippusból az lesz, ami lett?

- Tulajdonképpen mit forralsz, Gaius? - suttogta Lucius, amikor Caesar kettőjük között mutatott helyet a fiúnak.

A házigazda azonban elengedte füle mellett a kérdést; más gondok foglalkoztatták. Meg akart győződni róla, hogy Atia kényelmesen ül-e a vele szemközti széken, és hogy Calpurnia nem ülteti-e túl közel Marciát Lucius Pisóhoz, ami nagy balfogás lett volna; Piso már így is bosszúsan húzta össze szokatlanul vastag fekete szemöldökét, amiért ezt a fejedelmi vacsorát éppen Cato feleségével kell megosztania. Mindössze egy-két ügyes székmozgatásba került, és Marcia máris Atia és Calpurnia között foglalt helyet, Piso pedig olyan ártalmatlan célpontokra meresztgethette sötét tekintetét, mint Matius Priscillája, a szép, de üresfejű Pom-peia Sulla és a saját Rutiliája. Ez a Rutilia, amint azt Caesar magában megállapította, savanyú képű, alig tizennyolc éves leányzó volt, aki megörökölte a családjára jellemző homokszínű hajat és szeplős arcbőrt, amellett lófogú is volt. A hasán már meglátszott a korai terhesség. Hátha Pisónak végre fia születik...

Mikor készülsz elhajózni Afrikába? - tudakolta Vatinius.- Mihelyt elég hajót sikerül összegyűjtenem.- Legátusod leszek ebben a hadjáratban?- Nem, Vatinius - mondotta Caesar, majd elhúzta orrát a sok hal348láttán, és inkább egy karéj kenyerei tett maga elé. - Te Rómában maradsz mint a

két consul egyike.A beszélgetés elnémult; mindenki először Caesarra, majd Publius Vatiniusra

nézett. Az utóbbi merev háttal ült, és látszott, hogy nem talál szavakat.

Vatinius Caesar cliense volt, apró növésű emberke sorvadt alsó lábszárral, homlokán jókora zsírdaganattal; egyszer emiatt ütötték el az auguri címtől Jó kedélye, szellemessége és kivételes értelmi képességei mindazonáltal roppant népszerűvé tették azok körében, akik a Forumon, a senatusban vagy a bíróságokon kerültek vele kapcsolatba; amellett kiderült, hogy testi fogyatékossága ellenére nemcsak politikusként, hanem mint katona is megállja a helyét. Amikor Illyricumba küldték, hogy Salona ostrománál felváltsa Gabiniust, ő és Quintus Comificius, a legátusa nemcsak hogy bevették a várost, de utána szétverték az illyricumi törzseket is, mielőtt még szövetkezhettek volna Burebistasszal és a Danu-bius-medence törzseivel, és több borsot törhettek volna Róma és Caesar orra alá, mint akár Phamakész.

-Nem sokra mégy ezzel a consulsággal, Vatinius - folytatta Caesar -, hiszen csak az év hátralévő részét fogja át. Rendes körülmények között újévig nem is bajlódtam volna a consulválasz-tással, de bizonyos okokból haladéktalanul szükségem van két hivatalban lévő consulra.

- Én, Caesar, akár két nundinum tartamára is boldogan lennék consul, nemhogy két hónapra - nyögte ki Vatinius. - Rendes választásokat akarsz tartani, vagy egyszerűen csak kinevezel bennünket, azaz engem és...?

- Quintus Fufius Calenust - segítette ki Caesar előzékenyen. -Es persze hogy rendes választásokat tartok. Távol álljon tőlem, hogy felingereljek néhány olyan senatort, akit reményeim szerint talán még megnyerhetek.

- Es amolyan Sulla-féle választásokra gondolsz, vagy Vatinius és Calenus mellett még más is indulhat? - érdeklődött mogorván Piso.

- Azt sem bánom, Piso, ha fél Róma jelöltetni akarja magát. Én :supan jelzem majd, hogy személy szerint kiket látnék legszívesebben a poszton, aztán a döntést a centuriákra bízom.

349A közléshez senki sem fűzött megjegyzést. Róma jelen helyzetében és az

adósságokról szóló csodás beszéd után a tizennyolc rangidős centuriában tömörült lovagi rangú üzletemberek egy tingi majmot is boldogan megválasztanának, ha Caesar őt indítaná.

Végül Vatia Isauricus szólalt meg.- Miért olyan fontos, Caesar, hogy a hátralévő hónapokra con-suljaink legyenek,

amikor te magad is itt vagy Rómában?Caesar ártatlan arccal témát váltott.-Tőled, Gaius Matius, szívességet szeretnék kérni.- Bármit, Gaius, hiszen tudod. - A csendes, kiegyensúlyozott Matiust nem fűtötte

semmilyen politikai becsvágy; őt maradéktalanul kielégítette, hogy régi barátságuknak köszönhetően minden vállalkozása virágzott.

-Tudomásom van róla, hogy Ammoniosz, Kleopátra királynő ügynöke megkeresett, és a Janiculum alatti kertjeim szomszédságában telket foglalt le a királynő palotájához. Megtennéd, hogy az ő kertjeit is személyes ízlésed szerint rendezed el? Bizton ígérhetem, hogy a királynő később Rómának adományozza majd a palotát.

Matius pontosan tudta, hogy ez így lesz; az ingatlan az utasításhoz híven Caesar nevére került.

- A legnagyobb örömmel segítek, Caesar.- Van a királynő olyan szép, mint Fulvia? - érdeklődött Pom-peia Sulla, aki

tökéletesen tisztában volt vele, hogy Fulviánál ő is szebb.- Nincs - felelte Caesar; hangneme azonban elejét vette a további kérdéseknek. El

is fordult, és következő szavait Philippus-hoz intézte. - Kisebbik fiad nagyon jó képességű ember.

- Örülök, hogy elnyerte tetszésed, Caesar.- Az az elképzelésem, hogy Kilikiát az elkövetkező egy-két évben Provincia Asia

részeként kormányozzák. Ha nem bánod, Philippus, hogy a fiú még egy ideig Keleten időzzön, azt szeretném, ha Tarszoszban maradna, mint propraetori rangú kormányzóhelyettes.

- Nagyszerű! - mondta sugárzó képpel Philippus.350Caesar pillantása ezenközben a java harmincas idősebbik fiúra siklott. A feltűnően

jóképű férfi, aki állítólag éppoly tehetséges volt, mint Quintus öccse, valamiért leragadt Rómában; a kedvező alkalmak elszaladtak mellette, holott mentségként még arra sem hivatkozhatott, hogy megörökölte volna apja epikureizmusát. Am ebben a pillanatban Caesar sokkszerű felfedezést tett. Lucius tekintete a reménytelen szerelmes kétségbeesett mohóságával tapadt Atiára, aki azonban tudomást sem vett a hódolat eme jeléről; az érzés nyilvánvalóan viszonzatlan volt. Az asszony nyugodtan ült a helyén, és időnként úgy mosolygott férjére, ahogy a házasságukkal maradéktalanul elégedett asszonyok szokták. Hmm... Micsoda titkos áramlatok keringenek Philippus házában... Atiáról Caesar figyelme az ifjú Octaviusra terelődött, aki eleddig egyetlen megjegyzésre sem vállalkozott - nem félénksége okán, hanem mert tudta, hogy koránál fogva neki még hallgatnia illik. Ahogy mostohabátyjára meredt, látszott rajta, hogy mindennel tisztában van, de tekintete ugyanakkor rideg ellenszenvet és helytelenítést tükrözött.

- És ki lesz az, aki Provincia Asiát és vele együtt Kilikiát kormányozza? - kérdezte sokatmondón Piso.

Egész szívével vágyik a posztra, és sok tekintetben rátermett ember, csak éppen...- Elvállalnád, Vatia?Vatia Isauricus először meghökkent, aztán üdvözült képet vágott.- Nagy megtiszteltetés lenne, Caesar.-Helyes, akkor tiéd a hivatal. - Ezután jelentőségteljesen a mélységesen

megbántott Pisóra nézett. - Piso, számodra is van munkám, de itt, Rómában. Most is bíbelődöm az adósságenyhítő klauzulákkal, de már bizonyos, hogy elutazásomig a munka nem kerül tető alá. Minthogy te avatott szakembere vagy a törvényalkotásnak, szeretném, ha közösen dolgoznánk az anyagon, és azután, ha elhagyom Rómát, rád bízhatnám a befejezést. - Itt kis szünetet tartott, majd nagyon komolyan folytatta. - A római államrend egyik legméltánytalanabb visszássága az elvégzett mun-

a hiányos javadalmazásában rejlik. Miért szoruljon rá annyi polgár, hogy valamely provincia kormányzójaként szerezzen va-

351gyónt? Ez a gyakorlat már a múltban is botrányos visszaélésekhez vezetett, és

nekem elhatározott szándékom, hogy felszámoljam. Miért ne kaphatna a római polgár kormányzói szintű javadalmazást az otthonában végzett, egyenrangúan fontos munkáért? Felajánlom tehát, hogy a proconsuli kormányzókéval azonos értékű illetményt utalok ki neked, ha végső formába öntőd az általam csupán nyersen felvázolt törvényeket.

Ez aztán befogta Piso száját!-Ez aztán befogta Piso száját! - mormolta magában az ifjú Octavius.Amikor a harmadik fogást is leszedték az asztalokról, és csak a boros és vizes

kancsókat hagyták benn, a nők felmentek Calpurnia tágas lakosztályába, egy kis meghitt csevejre, Caesar pedig végre leghallgatagabb vendégére összpontosíthatta figyelmét.

-Még mindig abban a szellemben kívánod folytatni közéleti pályafutásod, ahogy azt egyszer kifejtetted nekem? - kérdezte.

- Arra gondolsz, hogy járom a magam útját, és a szándékaimat megtartom magamnak?

-Arra.- Nos, továbbra is azt hiszem, hogy ez a módszer felel meg a természetemnek.- Emlékszem, azt mondtad, hogy Cicerót túl sokszor ragadja el az ékesszólása.

Igazad volt. Aznap, amikor Itáliába visszatértem, találkoztam vele a Via Appián, Tarentum közelében, és ugyanezt tapasztaltam.

Octavius kitért a téma elől.- A családban azt beszélik, Gaius bácsi, hogy amikor Gaius Marius a szélütéséből

lábadozott, te, alig tízévesen, afféle ápolói és társalkodói szerepet töltöttél be mellette. Ő csak beszélt-beszélt, te meg hallgattad. És azt mondják, ekkor szerezted első ismereteidet a hadviselés elméletéről és gyakorlatáról.

- így is volt. Csakhogy közben, Octavius, valahogy elárultam, hogy van érzékem a dologhoz. Talán túl mohón figyeltem, és Marius ráérzett olyan képességeimre, amelyekről én magam nem is tudtam.

352- Szóval féltékeny lett - mondta, mintegy magától értetődően, Octavius.- Találó meglátás! Úgy bizony, féltékeny lett. Az ő napja leáldozott, az enyém még

fel sem kelt. A magatehetetlenné vált öregemberekben nagyon sok ám a rosszindulat.- De hát alkalmatlansága ellenére később mégiscsak visszatért a közéletbe... Úgy

látszik, Suliára még féltékenyebb volt.- Sullának, velem ellentétben, már volt rá ideje, hogy bizonyítsa képességeit. Az

én becsvágyamat pedig Marius igen fortélyosan törte le.-Tudom: kinevezett fiamén Dialis-nak, és összeadott Cinna gyerekkorú lányával.

A papi cím életfogytig szólt, és tiltotta, hogy fegyvert érints vagy saját szemeddel lásd mások halálát.

- Jól tudod. - Caesar rámosolygott nővére unokájára. - De én kievickéltem a papságból - mégpedig Sulla cinkos közreműködésével. Sulla ugyan csöppet sem kedvelt, Marius pedig már régóta halott volt, de Sulla még mindig gyűlölte, szinte rögeszmésen. Tehát visszaadta a szabadságomat - csak azért, hogy egy halottnak borsot törjön az orra alá.

- De a házasságból nem akartál kievickélni. Hiába rendelte el Sulla - nem voltál hajlandó elválni Cinnillától.

- Jó feleség volt, és a jó feleség ritka, mint a fehér holló.- Ezt megjegyzem magamnak.- Sok barátod van, Octavius?- Nem mondhatnám. Odahaza tanulok, így aztán kevés fiúval találkozom.- De hát bizonyára találkozol velük a Campus Martiuson, amikor részt veszel a

fiúk harci gyakorlatain.A barnás arcot elöntötte a pír; Octavius az ajkába harapott.- Én nemigen járok a Campus Martiusra.- Tiltja a mostohaapád? - kérdezte csodálkozva Caesar.- Nem, dehogy! O nagyon jó, nagyon kedves hozzám... Csak éppen túl ritkán

járok oda ahhoz, hogy barátokat szerezzek.Egy újabb Brutus? - tűnődött Caesar kedvetlenül. Lehet, hogy ez az igéző

gyermekifjú szándékosan hanyagolja el katonai kötelességét? Misenumi beszélgetésünk alkalmával azt mondta, nincs semmilyen katonai tehetsége. Talán szégyelli alkalmatlanságát

353- ez volna az ok? Pedig hát semmiben sem hajaz Brutusra. Bármire megesküdnék,

hogy sem nem gyáva, sem nem közönyös.

Aztán, hogy a kényes témák elől kitérjen, megkérdezte:-Jó tanuló vagy?Lesz még idő a további vizsgálódásra, gondolta.- Azt hiszem, matematikából, történelemből és földrajzból nagyon jó vagyok -

felelte a fiú, szemlátomást visszanyerve nyugalmát. - Csak a göröggel nem vergődöm zöld ágra. Akármennyit olvasok, írok, beszélek görögül, az, hogy görögül is gondolkodjam, nem megy. így aztán kénytelen vagyok latinul gondolkodni, és azt aztán lefordítom.

- Érdekes. Talán majd később, ha fél évig Athénban élsz, gondolkodni is görögül fogsz - biztatta Caesar, Jrár nehezére esett, hogy ebbe a fogyatékosságba beleélje magát. Ő maga, akármilyen nyelven beszélt, szinte gépiesen azon a nyelven is gondolkodott.

- Hát igen, talán... - felelte semleges hangon Octavius. Caesar hátrább dőlt a kereveten; tudta, hogy Lucius szemérmetlenül hallgatózik.

- Áruld el nekem, Octavius, milyen magasra törsz?- A consulságig, de úgy, hogy minden centuria elfogadjon.- A dictatorság nem vonz?- Nem, nem, az semmiképpen - tiltakozott a fiú, bár nem bíráló éllel.- Miért mondod ezt ilyen hangsúlyosan?- Amióta csak rákényszerítettek, hogy átkelj a Rubicon, én nyitva tartottam a

szemem és a fülem. Csak felületesen ismerlek, Gaius bácsi, mégis azt hiszem, hogy álmodban sem akartál volna dictator lenni.

Caesar elkomorult.- Bármi más hivatalt szívesebben fogadtam volna - ám inkább ez a hivatal,

semmint a gyalázat és a méltatlan száműzetés.- Rendszeresen áldozok majd Iuppiter Optimus Maximusnak, nehogy valaha ilyen

választás elé kerüljek.- Es ha mégis így adódna - el mernéd vállalni a dictatori posztot?- O, hát persze. Szívem mélyén Caesar vagyok.- Egy újabb Gaius Julius Caesar?354- Azt nem. Csupán egy Julius a Caesarok között.- Kik a kedvenc hőseid?- Te vagy a hősöm - felelte nagyon egyszerűen Octavius. -Csak te, senki más. -

Azzal lecsusszant a kerevetről. - Kérlek, Gaius bácsi, Lucius rokon, bocsássatok meg. Anyám megígértette velem, hogy korán hazamegyek.

A lectus medius-on maradt két férfi nézte, hogyan távolodik a karcsú alak anélkül, hogy a figyelmet felhívná magára.

- Nocsak, nocsak - húzta el a szót Lucius.- Mi a véleményed róla, Lucius?- Az, hogy olyan, mint egy ezeréves bölcselő.- Igaz. Egy-két évszázad ide vagy oda már nem számít. De rokonszenvesnek

találod?-Azt látom, hogy te kedveled. De hogy én? Nos, mondjuk: fenntartásokkal.- És miben állnak a fenntartásaid?- Akármit gondol is magáról, nem igaz, hogy egy Julius volna a Caesarok közül.

No persze van benne valami a régi patriciu-sokból, de a lelkét mégsem patriciusmintára szabták. Van stílusa, csak éppen sehová nem tudom besorolni. Meglehet, azért, mert Róma még nem találkozott ezzel a stílussal.

- Egyszóval arra célzói, hogy túl magasra tör. Az élénk kék szempár huncutul megcsillant.

- Bolond azért nem vagyok, Gaius. Ha neked volnék, kivárnám, amíg betölti a tizenhetet, és rögtön magam mellé venném co/iíubernaiis-nak.

-Ez már akkor felötlött bennem, amikor néhány éve Mise-numban találkoztunk.- Egyvalamire azonban ügyelnék.- Mégpedig?- Hogy bele ne bóduljon az anális gyönyörökbe. Most a halványabb kék szempár

csillant meg.- En sem vagyok ám bolond, Lucius!ionul („ácsai vacsorucsljc után csapott le. Levél érkezett Marcus Antoniustól.Baj van, Caesar. Igazi nagy baj. A legveteránabb veteránokban fortyog a düh, és

az érveim leperegnek róluk, illetve a választott képviselőikről. A legrosszabb a helyzet a tizedik és a tizenkettedik légióban. Csodálkozol? Nos, magam csak ámultam és bámultam.

A pohár akkor telt be, amikor parancsot adtam, hogy a hetesek, a nyolcasok, a kilencesek, a tízesek, a tizenegyesek, a tizenkettesek, a tizenhármasok és a tizennégyesek bontsanak tábort, és induljanak el Neapolisz és Puteoli felé. A választott képviselőik erre mind a küszöböm elé gyűltek (jelenleg Pom-peius herculaneumi villájában lakom), és közölték, hogy senki nem vonul sehová, amíg hivatalos tájékoztatást nem kapnak elbocsátásukpontos idejéről, majdani telkeikről, a zsákmány őket illető részéről, valamint a többletpénzről, amely e soron kívüli hadjáratért megilleti őket. Mert így nevezik: nem szokványos kötelességteljesítésnek, hanem „soron kívüli hadjáratnak''. És követelik a zsoldjukat.

Mindenáron veled akartak beszélni, így aztán nem voltak valami lelkesek, amikor meg kellett mondanom nekik, hogy téged Rómában marasztalnak az ügyeid, és nem jöhetsz Campaniába. Ezután már csak arról értesültem, hogy a tízesek és a tizenkettesek megvadultak, és javában dúlnak-fosztogatnak a táborhelyük, vagyis Abella körüli falvakban.

Caesar, én már nem bírok velük. Azt javaslom, sürgősen utazz le ide, vagy ha ez valóban lehetetlen, küldj el hozzájuk valamilyen fontos személyiséget - olyasvalakit, akit ismernek és akiben megbíznak.

Hát tessék - megtörtént, és túl korán történt. Ó, Antonius, hát már sosem neveled magad türelemre? Annyi gyakorlatot szereztél már, most mégis otromba hibát követtél el: elárultad sanda

356szándékaidat. Az persze ügyes húzás, hogy nem halogattad tovább a cselekvést,

ám ez sem józan számításból, hanem merő türelmetlenségből fakad. Nos, amint azt te is nagyon jól tudod: valóban nem hagyhatom el Rómát. Igaz, nem azért, amiért te képzeled. Nem merek távozni, amíg meg nem rendeztem a választásaimat - ez az igaziok. Kitalálod-e, miért? Nem hiszem; bármilyen fürgén léptél, ehhez túl bárdolatlan az észjárásod.

Alkalmazz halogató taktikát, Caesar. Akárkit kell is feláldoznod: halaszd a leszámolást a választások utánra.

Magához rendelte egyik leghűségesebb és legjobb képességű vir militarís-át, Publius Cornelius Sullát - Sulla unokaöccsét.

- Miért nem Lepidust küldöd? - kérdezte az.- Nincs elég tekintélye az olyan vén hadastyánoknál, amilyenek a tízesek meg a

tizenkettesek - felelte nyíltan Caesar. - Jobb, ha olyasvalakit küldök, akit még Pharszaloszból ismernek. Magyarázd meg nekik, Publius, hogy a földjük szerepel a napirendemen, de először az adósságügyi törvényt kell tető alá hoznom.

- Vigyem magammal a zsoldjukat is?- Inkább ne. Megvan rá az okom. A kelevény lassan megérik; ha most kennénk rá

balzsamot, idő előtt lelohadna. Próbálj elboldogulni azzal a szerény érvkészlettel, amelyet kaptál tőlem.

Publius Sulla négy nap múlva tért vissza, arcán, karjain vágásokkal és zúzódásokkal.

- Kövekkel dobáltak meg! - hörögte, szinte megmerevedve dühében. - 0, Caesar, nyalasd fel a port velük!

- Azzal akarom a port felnyalatni, aki manipulálja őket - mondta komoran Caesar. - Az emberek henyélnek, és mint gyanítom, folyamatosan részegek; a fegyelmezésüket is elhanyagolták. Ez azt jelenti, hogy állandó hitelük van a kocsmárosoknál, a centu-rióik és a tribunusaik pedig még részegebbek, mint a közkatonák. Antonius hónapok óta egyvégtében odalenn van Campaniában -mégis hagyta, hogy a dolgok idáig jussanak. Ki más állna jót ennyi kocsmai hitelért?

Publius Sulla egy szót sem szólt, de arcáról lerítt a hirtelen megvilágosodás.Távozása után Caesar Gaius Sallustius Crispusért, a közismerten remek szónokért

küldött.357- Válaszd ki magad mellé két senatortársadat, Sallustius, és próbáld azokat a

cunnus-okat jobb belátásra bírni. Mihelyt a választásokon túlestünk, magam is tárgyalok velük. Addig csak tartsd helyettem a várat.

A comitia centuriata végül a Mars-mezőn gyűlt össze, hogy megválassza a két consult és a nyolc praetort. Senki sem volt meglepve, amikor a consuljelöltek közül az első helyen Quintus Fufius Calenus, a másodikon Publius Vatinius futott be, ahogy bejöttek mindazok a praetorjelöltek is, akikre Caesar személyesen hívta fel a figyelmet.

A dolog hát meglett! Most aztán elszámolhat a légiókkal - és egy füst alatt Marcus Antoniusszal is.

Két nappal később, nem sokkal pirkadat után Marcus Antonius belovagolt Rómába. Germán katonái egy hordágyat kísértek, amely két öszvér közé volt szíjazva. A hordágyon a súlyosan sebesült Sallustius hevert.

Antonius nyugtalan volt, idegei pattanásig feszültek. Most, hogy életének nagy pillanata eljött, azon rágódott, hogyan viselkedjék, ha majd szembenéz Caesarral. Ez a kínos abban, ha az embernek olyasvalakivel van dolga, aki mint kisfiúnak a seggére paskolt, és átvitt értelemben azóta is így bánik vele. Ilyen körülmények között bizony nehéz fölénybe kerülni.

Elhatározta hát, hogy támadólag lép fel. Poplicolát és Cotylát ott hagyta a Domus Publica előtt, hogy tartsák a közlovát, maga pedig berontott a házba, és egyenesen Caesar dolgozószobájába csörtetett.

- Utón vannak Rómába - közölte már az ajtóból. Caesar letette ecetes bögréjét.- Kicsodák? - érdeklődött.- A tízesek meg a tizenkettesek.- Ne ülj le, Antonius. Most szolgálatban vagy. Állj a tablinu-mom elé, és jelents a

parancsnokodnak. Miért van úton Rómába két legrégibb veterán légióm?Antonius nyakba való kendője félrecsúszott, és a leopárdbőr köpenyt rögzítő

aranylánc egyszer csak dörzsölni kezdte a fedet-358lenül maradt bőrt. Antonius odakapott, és ráncigálni kezdte a skarlátszínű kendőt.

Homlokán hideg veríték ütött ki.- Fellázadtak, Caesar.- Mi történt Sallustiusszal és társaival? -Mindent megpróbáltak, Caesar, de...

Caesar hangja jegesre váltott.- Előfordultak már esetek, Antonius, amikor egész jól kifejezted magad. Saját

érdekedben ajánlom, hogy elevenítsd fel ezt a képességedet. Szíveskedj előadni, mi történt.

A „szíveskedj" volt a legijesztőbb. Most szedd össze magad!- Gaius Sallustius gyűlésre hívta a tízeseket és a tizenketteseket. Már amikor

megérkeztek, pocsék hangulatban voltak. Sallustius magyarázni kezdte, hogy mindenki megkapja a zsoldját, még mielőtt behajóznának Afrika felé, és hogy a földkérdés is elbírálás alatt van, de ekkor közbeszólt Gaius Avienus, és...

- Gaius Avienus? - kérdezte Caesar. - Az a Picenumba való katonai tribunus, akit meg sem választottak? Róla beszélsz?

- Róla. Most ő a tízesek egyik képviselője.- És mi mondandója volt?-Közölte Sallustiusszal és két társával, hogy a légiók torkig vannak, és nem

hajlandók újabb hadjáratra. Követelik, hogy haladéktalanul szereljék le őket, és adják ki a földjüket. Sallustius azt ordította, hogy négyezer sestercius külön jutalmat utalsz ki nekik, csak szálljanak hajóra...

- Ez hiba volt - szólt közbe Caesar, összevonva szemöldökét. - Folytasd.Antonius immár valamivel magabiztosabban magyarázkodott tovább.- Ekkor néhány forrófejű félrelökte Avienust, és köveket kezdett hajigálni.

Azazhogy nem is kövek voltak, hanem szikladarabok. Pillanatok alatt tele lett velük a levegő. Sallustiust sikerült megmentenem, de a másik kettő oda van.

Caesar megrendülve egyenesedett fel székében.- Két senatoromat megölték? Kik voltak?- Azt nem tudom - mondta Antonius, aki ismét izzadni kezdett. Vadul kutatott

valami mentség után, majd azt hebegte: - Úgy ér-359tem, amióta hazatértem, nem vettem részt a senatus ülésein. Túl sok volt a dolgom

mint magister equitumnak...- Ha Sallustiust megmentetted, miért nincs itt ő is veled?- Ó, Caesar, szegény teljesen kikészült. Hordágyon hozattam vissza Rómába.

Borzalmas fejsebet kapott, de nem bénult meg, és szélütés sem érte. A katonaorvosok azt ígérik, rendbe fog jönni.

- Mondd, Antonius, miért hagytad, hogy a dolgok idáig fajuljanak? Azért kérdezem, mert kötelességemnek érzem, hogy alkalmat adjak neked a magyarázatra.

A vörösesbarna szempár nagyra tágult.- Nem az én hibám, Caesar! A veteránok már eleve olyan elégedetlenül tértek

haza, hogy semmivel sem tudtam őket megbékíteni. Halálosan megsértődtek, amiért Anatóliában minden munkát a korábbi republikánus légiókra bíztál, és azzal sem értenek egyet, hogy nekik is földet akarsz adni a leszerelésük után.

- Akkor most áruld el: szerinted mitévők lesznek a tízesek és a tizenkettesek, miután bevonultak Rómába?

- Hiszen ezért rohantam úgy én is! - sietett a válasszal Anto-nius. - Gyilkos kedvükben vannak! Ugy gondolom, az önvédelem azt diktálja, hogy elhagyd a várost.

A nemes szépségű, barázdált arc olyan merev volt, mintha kovakőből faragták volna.

- Nagyon jól tudod, Antonius, hogy ilyen helyzetben soha nem hagynám el Rómát. A gyilkos kedv, melyről szóltál, talán ellenem irányul?

- Ha megtalálnak, nem fognak megkímélni.- Biztos vagy ebben? Nem lehet, hogy túlzói?- Nem! Meg is esküszöm rá!Caesar kiitta a bögre tartalmát, majd felemelkedett.- Menj haza, Antonius, és öltözz át. Tógába. Én összehívom a senatust: egy óra

múlva legyenek a Velián, Iuppiter Stator templomában. Légy oly kedves, és jelenj meg te is. - Az ajtóhoz lépett, és kidugta a fejét. - Faberius! - kiáltotta, majd visszanézett An-toniusra. - Hát most mit ácsorogsz itt, mint a süket? Iuppiter Stator, egy órán belül!

Nem is sikerült olyan rosszul, gondolta Antonius, amikor kilépett a Via Sacrán várakozó barátai közé.

360- Nos, mi történt? - kérdezte izgatottan Lucius Gellius Popli-cola.- Egy órával későbbre összehívta a senatust, bár hogy ettől mitremél, fogalmam sincs.-És hogy fogadta a híreket? - érdeklődött Lucius Varius Cotyla.- Mivel a rossz híreket is mindig szobormerev képpel hallgatja, nem tudom

megmondani, hogyan fogadta őket - vetette oda türelmetlenül Antonius. - Gyertek már, haza kell mennem a régi lakásba, hátha találok egy tógát. Azt akarja, hogy én is elmenjek a gyűlésre.

Két társa szemlátomást lehervadt. Sem Poplicola, sem Cotyla nem volt tagja a curiának, holott minden jogcímük meglett volna rá. Mellőzésük oka abban rejlett, hogy a személyük minősült elfogadhatatlannak. Poplicola egy ízben gyilkosságot kísérelt meg apja, az akkori censor ellen, Cotyla apját pedig a saját bírósága ítélte el, és küldte száműzetésbe. Amikor Antonius visszatért Itáliába, mindketten az ő emelkedőfélben levő csillagához kötötték sorsukat, és arra számítottak, hogy ha majd Caesar eltűnik az útból, komoly előléptetésben lesz részük.

- Elhagyja Rómát? - kérdezte Cotyla.- Még hogy ő? Soha! De ne aggódj, Cotyla. A légiók már hozzám húznak, az öreg

fiúnak pedig két napot se adok - a puszta kezükkel fogják széttépni. Mire Rómában kitör a fejetlenség, én pedig, mint magister equitum, átveszem a dictatori hatalmat. -Hirtelen megtorpant, mint aki bámulatos felfedezésre jut. - Tudjátok, nem is értem, hogyhogy ez nem jutott már régen eszünkbe!

- Nem volt olyan könnyű tisztán látni, amíg Caesar vissza nem ért Itáliába - jegyezte meg Poplicola, majd összehúzta a szemöldökét. - Csak egyvalami nyomaszt...

- Micsoda? - kérdezte szorongva Cotyla.- Több élete van, mint a macskának.^Antonius fényes kedvében volt; minél többet gondolkodott a Caesarral folytatott

beszélgetésén, annál jobban meggyőzte magát, hogy mindenben az ő akarata érvényesült.

- Előbb-utóbb a macska is feldobja a talpát - jelentette ki önelégülten. - Az ötvenhárom évével már megérett rá.

361- Ó, micsoda élvezet lesz, ha proskribáltathatom azt a dagadt naplopó Philippust -

sóhajtotta kéjes kárörömmel Poplicola.Antonius felháborodást mímelt.- Ejnye, Lucius, hiszen a féltestvéred!- De anyánkat száműzte az életéből, így hát halált érdemel.Iuppiter Stator templomában gyér volt a látogatottság. Ez is rám vár még -

gondolta Caesar; fel kell töltenem a senatust. Amikor huszonnégy lictora nyomában belépett, szemével hasztalan kutatott Cicero után, holott az Rómában volt, és értesítést is kapott a nagy fontosságú senatusi ülésről. De nem - ő nem teheti be a lábát Caesar senatusába! Még azt hinnék, hogy beadja a derekát...

A dictator elefántcsont curulisi székét a rögtönzött emelvényen állították fel, a

consulok hasonló székei mellé. Mivel a nép rágyújtotta a Curia Hostiliát Clodius holttestére, Róma legfőbb, oligarchikus kormányzó testülete kénytelen volt alkalmi színhelyeken ülésezni. Ráadásul csak felszentelt templomok közül választhattak, azok legtöbbje pedig kényelmetlenül szűk volt, bár éppen a Iuppiter Stator a mindössze hatvan jelenlevőhöz képest eléggé tágasnak bizonyult.

Megjelent Marcus Antonius is, meglehetősen lehordott bíborszegélyű tógában; gyűrött volt és pecsétek tarkították. Hát még a saját szolgáit sem képes kordában tartani? - gondolta ingerülten Caesar.

Mihelyt belépett, Antonius fontoskodva sietett oda hozzá.- A magister equitum hová üljön? - kérdezte.- Olyan vagy, mint Pompeius Magnus az első consulsága idején - jegyezte meg

metsző hangon Caesar. - írass valakivel könyvet a témáról. Hat éve vagy tagja a senatusnak.

- Igen, de rendszeresen csak néptribunus koromban látogattam az üléseket, és azt a hivatalt mindössze három nundinum tartamára töltöttem be.

Vidd a széked az első sorba, Antonius, hogy láthassuk egymást.Mi a csudának fárasztottad magad consulválasztással?- Hamarosan megtudod.362Elhangzottak az imák, megvizsgálták az auspicium-okat. Ezután Caesar kivárta,

amíg mindenki elhelyezkedett.-Két nappal ezelőtt hivatalba lépett a két consul, Quintus Fufius Calenus és

Publius Vatinius - kezdte. - Nagy megköny-nyebbülés látni, hogy Rómának a consulok és a nyolc praetor személyében végre a megfelelő magistratus-ok viselik gondját. Immár az előírt módon működhetnek a bíróságok, rendben ülésezhet minden comitia. - Itt hangnemet váltott; most még higgadtabban, még tárgyilagosabban beszélt. - Azért hívtam egybe, összeírt atyák, ezt az ülést, hogy tájékoztassalak benneteket: két fellázadt legio, a tizedik és a tizenkettedik ezekben a pillanatokban Róma felé közeledik, és mint arról magister equitumom beszámolt, gyilkos kedvükben vannak.

Senki sem moccant, senki sem pisszent, bár a levegőben szinte tapinthatóan vibrálta döbbenet.

- Tehát gyilkos kedvükben vannak - és állítólag az én véremet szomjazzák. Ennek fényében az a szándékom, hogy csökkentsem személyem közéleti súlyát. Ha a dictatort gyilkolnák meg saját katonái, országunk méltán eshetne csüggedésbe. Szeretett Rómánk talán ismét megtelne hajdani gladiátorokkal és egyéb bajkeverőkkel. Az üzleti élet összeomolhatna. Az építkezések - különösen azok, amelyeknek költségét én állom - a munkavállalók és a vállalkozók nagy kárára félbemaradnának. A játékokra és ünnepségekre nem kerülne sor. Iuppiter Optimus Maximus talán azzal mutatná ki nemtetszését, hogy villámmal döntené romba templomát. Vulcanus földrengéssel sújthatná a várost. Iuno Sos-pita Róma meg nem született csecsemőin töltené ki haragját. A kincstár egyik napról a másikra kiürülhetne. Tiberis atyánk elönthetné a csatornákat, hogy tartalmuk az utcákra ürüljön. A dictator megölése tudniillik katasztrófával ér fel. Úgy van: ka-taszt-ró-fá-val.

A jelenlévők csak tátott szájjal bámultak. - Másfelől viszont - folytatta Caesar semleges hangon - egy prívarus megölésének csekély hatása van a közre. Ezért, ó, atyák, Róma ősi és megszentelt senatusának tagjai, halljátok: ezennel lemondok impérium maius-omról és dictatori tisztemről. Rómának két szabályosan megválasztott consulja van, akiket az előírá-

363

sos szertartásrend szerint eskettek fel, és akikben egyetlen pap vagy augur sem talált gáncsolnivalót; én pedig boldogan bízom gondjaikra a Várost.

Most a zárt ajtók előtt álló lictorokhoz fordult, és meghajolt feléjük.-Fabius, Cornelius és ti többiek: őszinte szívvel mondok köszönetet, amiért

óvtátok a dictator személyét; higgyétek el, ha ismét megválasztanának valamilyen közhivatalra, a ti szolgálatotokat veszem majd igénybe. - Azzal utat tört magának a senatorok között, és egy megcsörrenő tarsolyt adott át Fabiusnak. - Apró adomány, Fabius; osszátok szét egymás között a szokott arányban. Most pedig menjetek vissza a lictorok collegiumába.

Fabius szenvtelen arccal bólintott, majd kinyitotta az ajtót. A huszonnégy lictor sorban elvonult.

Olyan mély volt a csend, hogy amikor a gerendák között felröppent egy madár, mindenki összerezzent.

- Idejövet - folytatta Caesar - megfogalmaztam egy lex curía-íá-t, amely megerősíti, hogy lemondtam dictatori hatalmamról.

Antonius mindezt hitetlenkedve hallgatta végig; nem nagyon értette, mit művel Caesar, és hogy milyen okból, azt még kevésbé. Mi több: egy ideig úgy képzelte, Caesar csak tréfál.

- Hogy érted azt, hogy lemondasz? - kérdezte recsegő hangon. - Nem tehetsz ilyet, amikor két fellázadt legio közeleg Róma felé. Most szükség van rád!

- Nem, Marcus Antonius, énrám semmi szükség. Rómának hivatalban lévő consuljai és praetorai vannak. Immár ők felelnek Róma üdvéért.

- Üres szavak! Ez most vészhelyzet!Mindeddig Calenus is, Vatinius is hallgatott; most összenéztek, és így egyeztek

meg, hogy továbbra is csendben maradnak. Erezték, hogy itt többről van szó, mint egy tisztségről való puszta lemondásról; mindketten jól ismerték Caesart, mint barátjukat, politikustársukat és katonai parancsnokukat. Biztosra vették, hogy Marcus Antonius a célpont. A senatorok nem voltak sem vakok, sem süketek; mind tudták, hogy Antoniusnak sötét tervei vannak a légiókkal. A két consulon kívül Lucius Caesar, Philippus,

364Lucius Piso és mások is ana az elhatározásra jutottak, hogy Caesarra bízzák:

játssza csak végig a színjátékát.Caesar továbbra sem Antoniushoz, hanem a curiához intézte szavait.-Természetesen nem várom el, hogy a consulok helyettem végezzék el a piszkos

munkát. A Campus Martiuson tárgyalok majd a fellázadt légiókkal, és kiderítem, miért törnek a vesztemre és ezáltal a magukéra. Ám privatus-ként fogok szembenézni velük; olyan emberként, akinek személye semmivel sem fontosabb az övéknél. - Most felemelte hangját. - Dőljön el minden ott, a Mars-mezőn!

- Nem mondhatsz le! - hörögte Antonius.- Én már lemondtam. Törvényes formák közt; tanú rá a lex curi-ata.Antonius merev tagokkal, levegő után kapkodva támolygott Caesar felé.- Te megőrültél! - nyögte ki. - Ez merő téboly! Ez esetben pedig egyértelmű a

megoldás: mivel a dictator alkalmatlan feladata ellátására, mint magister equitum ezennel magamat nyilvánítom dictatorrá!

- Te, Antonius, semminek se nyilváníthatod magad - szólt közbe a maga székéről Lucius Caesar. - A dictator leköszönt, és ettől a pillanattól kezdve a magister equitum hivatala is megszűnik. Belőled is privatus lett.

- Nem igaz! - bömbölte Antonius, és a keze ökölbe szorult. -Ha a dictator elméje megbomlik, mint magister equitum én veszem át a dictatori posztot!

- Ülj le, Antonius - szólt rá Fufius Calenus. - Nem illet meg a szó. Nem vagy

többé magister equitum; magánember vagy.Mi történt itt? Hová tűntek a reményei? Antonius, önuralma maradványaiba

kapaszkodva végre Caesarra nézett, de rokona szeméből csak megvetést, gúnyt és nem kevés derűt olvasott ki.

- Távozz, Antonius - suttogta Caesar, majd karon ragadva a nyitott ajtók felé taszigálta; mögöttük izgatottan morajlott a hatvan senator.

A templomból kiérve Caesar úgy engedte el Antonius karját, mintha sértené az érintés.

365- Azt hitted, túljártál az eszemen, rokon? - kérdezte. - Nem vagy te ahhoz elég

eszes. Most már eleget tudok ahhoz, hogy megállapítsam: felelőtlen vagy, teljességgel megbízhatatlan, igazi ragadozó farkas, ahogy a nagybátyád nevez. Politikai és hivatali kapcsolatainknak ezennel véget vetek; vérrokonságunk kínos teherré vált. Tűnj el a szemem elől, Antonius, és ne is mutatkozz többé! Prívatus lettél, és az is maradsz.

Antonius sarkon fordult, de közben felnevetett, és úgy tett, mintha ő volna a helyzet ura.

- Egy szép napon még rám szorulsz majd, Gaius rokon!- Ha így lesz, Antonius, majd felhasznállak. De akkor is tudni fogom, hogy nem

bízhatok benned; tehát kár volna újra felfuvalkodnod. Annyit sem érsz, mint egy gondolkodó ember körme alatt a piszok.

A tizedik és a tizenkettedik légiót egyetlen, egyszerű fehér tógába öltözött, bárd nélküli lictor kalauzolta kívülről, a városfalak mentén a Campus Martiusig; a légiók délről jöttek, a Campus Martius pedig a város északi részén terült el.

Caesar egy szál egyedül várta őket, nevezetes patájú harci lován, szokásos egyszerű acélvértjében, amelyet csak a hadvezér skarlátszín paludimentum-a ékesített. Fején ott volt a tölgyfalevelekből font koszorú, hogy emlékeztesse a légionáriusokat: kitüntetett háborús hős, különlegesen bátor első vonalbeli katona áll előttük, akinek puszta látásától elgyengülnek a térdek.

A Campaniától Rómáig vezető hosszú úton a katonák többé-kevésbé kijózanodtak: a Via Latina mentén üzemelő kocsmák zárt ajtókkal fogadták őket, pénzük nem volt, és az országnak ezen a részén Marcus Antonius jótállása sem számított. Még jóval Róma előtt jutott fülükbe a hír, miszerint Caesar már nem dictator többé, és hogy ennek következtében Marcus Antonius is elvesztette tisztségét; ez az újság tovább lohasztotta harci kedvüket. És miközben szeggel kivert cajj'gá-juk alatt fogytak a mérföldek, sérelmeik, ki tudja, miért, egyre halványultak, és mind élénkebb színekkel rajzolódott ki előttük barátjuk és bajtársuk, Caesar képe. Amikor aztán végre megpillantották, ahogy ott ült a félelem minden nyoma nélkül Füles hátán, szívükben már csak a szeretetnek jutott hely.

366Hiszen szerették ezt az embert, és úgy érezték: mindig is szeretni fogják.- Mi dolgotok itt, quirites? - kérdezte hűvösen Caesar.A katonák felhördültek, és ahogy Caesar szavait továbbadták a hátsó sorok felé,

úgy dagadt a zaj. Quirites? Caesar közönséges polgári személyeket lát bennük? De hát ők nem egyszerű polgárok, hanem Caesar fiai - eddig ez a megszólítás járt ki nekik! Katonák ők mindahányan - Caesar katonái!

Caesar megvetőn hárította el a tömeges tiltakozást.- Ti nem vagytok katonák! - vetette oda. - Még Pharnakész is megtagadná tőletek

ezt a nevet! Részeges, tehetetlen, nevetséges bolondok vagytok! Zendülést szítottatok! Fosztogattatok és romboltatok! Falvakat perzseltetek fel! Kővel dobáltátok meg Publius Sullát, aki Pharszalosznál parancsnokaitok egyike volt! Megköveztetek három senatort, akik közül ketten belehaltak a merényletbe! Ha nem volna csontszáraz a

szám, quirites, leköpnélek benneteket! Az egész bandát!Egyesek felnyögtek, mások nyíltan elsírták magukat.- Nem igaz! - ordított fel egy ember a tömegből. - Borzalmas tévedés az egész!

Merő félreértés! Azt hittük, Caesar, hogy megfeledkeztél rólunk!- Bár megfeledkeztem volna rólatok, semhogy zendülésnek legyek a tanúja! Ti

pedig inkább lennétek holtak, semmint leleplezett zendülők!Ezután ugyanezen a metsző, megsemmisítő hangon közölte velük: Caesarnak

egész Rómáról kellett gondoskodnia, de bízott benne, hogy emberei - hiszen azt hitte, ismerik őt - türelemmel várnak majd rá.

- Mi nemcsak ismerünk, hanem szeretünk is! - kiáltotta egy hang. - És te is szeretsz bennünket!

-Szeretet? Szeretet?! - harsogta most Caesar. - Caesar nem táplálhat szeretetet lázadók iránt! Ti Róma senatusának és népének vagytok hivatásos katonái; egyedüli védelmezőik minden veszély ellen! Most azonban kiderült, hogy nincs hivatásotok - hitvány csőcselék vagytok, arra sem méltók, hogy az utcákról feltöröljétek a hányadékot! Fellázadtatok, pedig tudjátok, hogy ez mit jelent! Eljátszottatok részeteket a zsákmányból, amelyet tri-

367umphus-aim után szétosztottam volna köztetek; eljátszottatok a leszerelés után

járó földadományt; eljátszottatok minden további jutalmat! A nincstelenek közé süllyedtetek, quirites!

A katonák sírtak, védekeztek, bocsánatért esengtek. Nem, ők nem quirites, nem közönséges polgári személyek! Nekik nem Quirinus a gazdájuk, hanem Romulus és Mars!

Az erőpróba órákon át tartott, és fél Róma végignézte, ki a serviusi falakon állva, ki a Capitolium házainak tetején gubbasztva. A senatus, a consulokat is beleértve, tisztes távolból figyelte, hogyan fojt el egy prívaíus egy katonai zendülést.

- Valóságos természeti csoda ez az ember! -jegyezte meg Cale-nusnak sóhajtva Vatinius. - Hogyan is képzelhette Antonius, hogy Caesarnak, ha saját katonáival néz farkasszemet, a haja szála is meggörbülne?

Calenus elvigyorodott.- Azt hiszem, Antonius biztosra vette, hogy a szívükben elfoglalta Caesar helyét. -

Most Pollióhoz fordult. - Emlékszel még, Pollio, hogyan viselkedett Galliában? Folyvást arról szónokolt, hogy ha majd Caesar kiöregszik a szakmából, ő örökli meg a légióit. Most pedig egy év óta itatta őket, és hagyta, hogy szabadon csavarogjanak; azt hitte, számukra ez a boldogság. Elfelejtette, hogy ezek az emberek készségesen meneteltek hosszú napokon át a hat láb magas hóban, csak azért, hogy Caesar elégedett legyen velük, és soha, a legkeményebb ütközetben sem hagyták cserben.

Pollio vállat vont.- Antonius azt hitte, eljött az ő nagy pillanata, de Caesar a bolondját járatta vele.

Nem értettem, miért ragaszkodott az öreg fiú oly makacsul a csonka évre szóló választásokhoz, és miért nem volt hajlandó Campaniába utazni a légiók lecsillapítására. Nos, most már tudjuk: Antoniust pécézte ki magának, és tudta, hogy ezt a vadat elég körülményes lesz elejteni. Tulajdonképpen sajnálom Caesart; akárhonnan nézzük, szomorú egy história ez. Bár remélem, az igazi tanulságot azért megszívleli.

- Miféle tanulságra gondolsz? - kérdezte Vatinius. Pollio így felelt:368- Arra, hogy a veteránokat még egy Caesar sem ítélheti ilyen hosszú tétlenségre.

Antonius ugyan megpróbálta felrázni őket, de mások megelőzték. Minden hadseregben vannak zúgolódók és született bajkeverők - a tétlenség pedig előkészíti

számukra a talajt.- Soha nem fogok megbocsátani nekik! - mondta Caesar Lucius Caesarnak. Két

vörös folt égett az arcán.Lucius megborzongott.- De hiszen máris megbocsátottál!- Csak óvatos voltam, Róma érdekében. De megesküszöm neked, Lucius, hogy a

tizedik és a tizenkettedik legio minden egyes tagja még megkeserüli ezt a zendülést. Először jöttek a kilencesek, most meg ez a két másik. És éppen a tízesek! Pomptinustól vettem át őket Genavában, és azóta mindig az én fiaim voltak... Ez idő szerint szükségem van rájuk, de ők maguk mutatták meg, mi a dolgom. Mostantól fogva mindig lesz köztük egy-két ügynököm, aki majd felírja a főkolomposok nevét. Megkezdődött a rothadás. Egyesek közülük már azt képzelik, hogy Róma katonáinak önálló hatalom van a kezében.

- Most legalább túl vagyunk a ribillión.- 0, ne hidd! - mondta határozottan Caesar. - Lesz még ennek folytatása. Lehet,

hogy Antonius méregfogát kihúztam, de a tábor füvében még további kígyók lapulnak.

-Ami Antoniust illeti, úgy hallom, van pénze, hogy kifizesse az adósságait - mondta Lucius, majd sietve helyesbített: - Legalábbis egy részüket. Licitálni akar Pompeius carinae-beli palotájára.

Caesar hirtelen csupa fül volt.- Mondd el, amit tudsz.- Először is, akárhová ment, kifosztotta Pompeius házait. így például az a tömör

arany szőlőfürt, amelyet a zsidók nevében Arisztobolosz ajándékozott Magnusnak, a minap a Porticus Mar-garitarián bukkant fel. Alighogy Curtius kirakta, máris egy vagyonért kelt el. És van Antoniusnak egy további jövedelemforrása is: Fulvia!

369- Az istenekre! - kiáltotta Caesar felháborodva. - Clodius és Curio után vajon mi

vonzza egy ilyen durva fráterhoz?- Az, hogy harmadszorra is talált magának egy demagógot. Fulvia mindig

bajkeverőkbe szeret bele - és e tekintetben Antonius nagyon is alkalmatos udvarló. Jegyezd meg, Gaius, amit mondok: hozzá fog menni.

- Miért, Antonius már elvált Antónia Hybridától?- Még nem, de ami késik, nem múlik.- Van az asszonynak saját vagyona?- Hybrida ügyesen elhallgatta, mennyi aranyat talált a kephallé-niai sírokban, és

így ezt a második száműzetését főúri kényelemben tölti. A lánya kétszáz talentumos hozományát Antonius persze már rég elköltötte, de ha te visszahívnád Hybridát a száműzetésből, az boldogan ruházna rá további kétszázat a lányára. Én is tudom, milyen undorító alak, és az ellene indított peredre is jól emlékszem, de ekként az asszony jövője biztosítva lenne. Mert hogy új férjet nem fog találni magának, az biztos. Az a szegény kislány is olyan súlyos eset...

-Mihelyt megjövök Afrikából, visszahívom Hybridát. De mikor kerítsek sort a Sulla idején száműzöttekre?

- Verrest is hazahozod?- Ot soha - kiáltotta hevesen Caesar. - Soha, de soha!A jobb belátásra tért légiók megkapták a zsoldjukat, majd egymást követő hajóik

kifutottak Neapolisz és Puteoli kikötőjéből. Első táborhelyükül Caesar a nyugat-szicíliai Lilübaion környékét jelölte ki; hogy majd onnan induljanak tovább Provincia Africa felé.

Senki sem firtatta - a két consul a legkevésbé -, hogy miért vagy miféle jogi alapon

működhet egy privatus zavartalanul az Afrikában gyülekező republikánusok szétzúzására hivatott erők főparancsnokaként. Idővel majd minden tisztázódik, gondolták Rómában - mint ahogy így is történt. November végén Caesar megválasztatta a következő év magistratusait, és kegyesen rábólintott a felkérésekre, hogy ő is jelöltesse magát consulnak. Amikor pedig megkérdezték, gondolkodott-e már rajta, melyik hívét szeretné e tisztségben maga mellett látni, nem leplezte, hogy

370választása leginkább régi barátjára és többszörös hivatali társára, Marcus Aemilius

Lepidusra esne.- Remélem, tisztában vagy a helyzeteddel, Lepidus -jegyezte meg az érdemdús

férfiúnak, és a tömeg éljenzése közepette Vati-nius választási fülkéjében hivatalosan bejelentették indulásukat.

- Azt hiszem, teljes mértékben - közölte elégedetten Lepidus, aki csöppet sem ütközött meg Caesar nyers szókimondásán. A beígért consulság ugyan jócskán váratott magára, de most már nyugodt lehetett felőle; egyéb nem érdekelte.

- Nem bánnám, ha ki is fejtenéd.- Az lesz a dolgom - sorolta buzgón Lepidus -, hogy távollétedben megtartsam

számodra Rómát és Itáliát; megőrizzem a belső békét; folytassam törvénykezési programodat; vigyázzak, nehogy sértsem a lovagok érdekeit; ne zavarjam meg a gazdaság menetét; tovább bővítsem a senatust a te mércéid szerint - és éber sólyomként őrködjem Antonius fölött. Ezenkívül persze Antonius bizalmasait is szemmel kell tartanom, Poplicolától kezdve a legújabb követőjéig, Lucius Tillius Cimberig.

- Remek fickó vagy, Lepidus!- Újra dictator akarsz lenni, Caesar?- Szívesebben venném, ha erre nem kerülne sor, de a szükség még úgy hozhatja.

Ha ekként alakulna - lennél-e magister equitu-mom?-Hát persze. Inkább én, mint sokan mások. Én aztán sosem tudtam behízelegni

magam a katonáknál!4Brutus december elején ért haza, akkor, amikor Caesar már Campaniába távozott,

hogy jelen legyen utolsó csapatai behajózásánál. Anyja savanyú képpel mérte végig.- Nem mondhatnám, hogy előnyödre változtál volna - állapította meg.- Azt hiszem, tévedsz - mondta Brutus anélkül, hogy leült volna anyja

nappalijában. - Az elmúlt két év nagyban gyarapította műveltségemet.371- Hallom, Pharszaloszban eldobtad a kardodat, és elbújtál.- Ha megtartom, ártott volna az egészségemnek. Egész Róma ismeri már a

történetet?-Szavamra, Brutus, valósággal rám förmedtél! Kiket értesz „egész Rómán"?- Egész Rómát. Úgy, ahogy mondtam.- Különös tekintettel Porciára?- Az unokahúgod, mama. Miért gyűlölöd ennyire?- Mert rabszolgaivadék, akár az apja.- És egy toszkán paraszté. Ezt miért nem teszed hozzá?- Hallom, pontifex leszel.- Á, szóval Caesar vizitelt nálad! Felújítottátok a viszonyt?- Ne légy otromba, Brutus.Vagyis Caesar nem akarta felmelegíteni a kapcsolatot, gondolta Brutus, majd

sürgősen kereket oldott, és anyja nappalijából átment a feleségéhez. Hét évvel ezelőtt, nem sokkal Julia halála után házasodott össze Appius Claudius Pulcher lányával, de a

nászban kevés öröme telt. A frigyet ugyan sikerült elhálnia, ám élvezetet ebben sem talált, és ez talán még rosszabb volt, mint az érzelmi kapcsolat teljes hiánya. Azóta is csak ritkán kereste fel az asszonyt hálószobájában, és így szegény Claudia hiába sóvárgott gyermekek után. A jó természetű és korántsem kellemetlen megjelenésű fiatal nőnek népes baráti köre volt, és úgy intézte dolgait, hogy minél kevesebb időt kelljen a sivár családi otthonban töltenie; amikor pedig kénytelenségből odahaza időzött, inkább a lakosztályában, a szövőszéke mellett maradt. Szerencsére a háztartás irányításához sem volt kedve, holott ez, mint a ház urának feleségére, rá tartozott volna; Brutus házában azonban mindenkor Servilia volt az úr.

Brutus futó csókot nyomott Claudia arcára, szórakozottan rámosolygott, majd két házi filozófusa, épeiroszi Sztratón és Volumnius keresésére indult. Végre két olyan arc, amelyen őszinte öröm tükröződött! A két filozófus vele volt Kilikiában, de amikor Pompeiushoz csatlakozott, Brutus hazaküldte őket. Cato bácsinak megfelelhet, hogy házi filozófusait magával vonszolja a háborúba, de Brutust lágyabb anyagból gyúrták - ő akadémikus volt,

372nem sztoikus -, és sem Volumnius, sem épeiroszi Sztratón nem büszkélkedhetett

harcias természettel.- Calenus, a consul beszélni akar veled -jelentette Volumnius.- Sejtelmem sincs, mi dolgunk lehet egymással...-Ó, Marcus Brutus, foglalj helyet! - Úgy látszott, Calenus valóban örül a

látogatónak. - Már kezdtem aggódni, hogy nem érsz haza idejében.- Miről késtem volna le, Quintus Calenus?- Hogyhogy? Természetesen az új feladataidról.- Miféle feladatokra célzói?- Mindjárt megtudod. Caesarnál nagy kegyben állsz - de hisz ez aligha újság

számodra -, és azt mondta, okvetlen közöljem veled, hogy erre a munkára keresve sem találhatott volna alkalmasabb embert.

- Tehát munkáról van szó?- Méghozzá rengeteg munkáról. Jóllehet még praetor sem voltál, Caesar

proconsuli imperiummal ruházott fel, és megtett In-nenső-Gallia kormányzójának.Brutusnak leesett az álla.- Proconsuli imperiummal? Engem? - nyüszítette elhaló hangon.- Igen, téged - ismételte meg Calenus, akit szemlátomást nem hozott ki a sodrából

ez a szokatlan intézkedés, és úgy látszott, csöppet sem veszi zokon, hogy a ritka zsíros poszt egy korábbi republikánusnak jut. - A provinciában teljes a béke; mi több, még helyőrségként sem állomásozik ott legio, így hát nem lesz semmilyen katonai kötelességed.

A lista első helyén végzett consul összefonta a kezét íróasztalán, és olyan arcot vágott, mint aki bizalmas közlésekre készül.

- Tudod, jövőre nagyszabású census lesz Itáliában és Innenső-Galliában, merőben újszerű alapokon. A két évvel ezelőtti census már nem felel meg Caesar - khm - céljainak, ezért van szükség újra. - Calenus lehajolt egy skarlátpiros bőrrel bevont könyvtartó edényért, amelynek felcsapható tetejét bíborszínű viasszal zárták le, és odatolta Brutusnak, aki kíváncsian pillantott a pecsétre. Szfinxet ábrázolt, körülötte a CAESAR szóval.

373Amikor az edényt felemelte, tapasztalta, hogy sokkal nehezebb a vártnál - eszerint

zsúfolva lehet szorosan összegöngyölt tekercsekkel.- Mi van benne? - kérdezte.- Az utasításaid - Caesar személyesen mondta őket tollba. Maga akarta átadni, de

ha egyszer nem jöttél meg idejében... - Ca-lenus felállt, megkerülte az íróasztalt, és melegen megrázta Brutus kezét. - Majd tudasd velem, mikor akarsz indulni, és én addig intézkedem az imperiumodat szentesítő lex curíata felől. Igen előnyös posztot kaptál, Marcus Brutus, és egyetértek Caesarral: mintha rád szabták volna.

Brutus kábultan távozott; mögötte szolgája úgy vitte a könyves edényt, mintha aranyból volna. Először csak álldogált egy darabig a Calenus háza előtti szűk utcában, és többször is körülnézett, mintha nem tudná, melyik irányba induljon. Aztán hirtelen megfeszítette a vállát.

- Vidd haza az edényt, Phülasz, és zárd be a jól őrzött szobámba - utasította szolgáját, majd zavartan állt egyik lábáról a másikra, és krákogott. - Ha Servilia úrnő meglátna vele, esetleg felszólítana, hogy add át neki. Nos, jobban szeretném, ha nem kerülne hozzá - világos?

Phülasz kifejezéstelen arccal hajolt meg.- Bízd csak rám, domine. Egyenesen a szobádba viszem, anélkül hogy bárki is

meglátná.Úr és szolga ezután elvált egymástól. Phülasz visszatért Brutus házába, Brutus

pedig Bibulus közeli otthonát vette célba.A házban teljes volt a zűrzavar. Mint a Palatínus számos úri lakában, a hátsó

traktus itt is a sikátornyi szélességű utcára nyílt, s a belépő először egy nyitott kis kapusfülkében találta magát; ezután a folyosó egyik oldaláról a konyha, a másikról a fürdő és a latrina nyílt. Egyenes út vezetett a nagy, kertes peristyliumhoz, amelyet háromfelől oszlopos folyosó övezett; innen nyíltak jobbról is, balról is, a ház lakóinak lakosztályai. A folyosó legvégén volt az ebédlő, továbbá a ház urának dolgozószobája, és ezeken túl a hatalmas, atriumszerű fogadóterem, amelynek loggiája a Forum Romanumra nézett.

374A kertben most ládák és becsomagolt szobrok hevertek szanaszét; a konyha előtt

madzaggal összekötözött lábasok és fazekak lepték el a kövezetet, a fedett sétautakat pedig ágyak, kerevetek, székek, szobortalapzatok, különféle asztalok és fiókos szekrények borították. Halomba volt hányva a vászonnemű, egy másik halomba pedig ruhaneműt gyűjtöttek.

Brutus megrendülten nézett körül: rögtön megértette, mi történik itt. Marcus Calpurnius Bibulust még halálában is nefas sújtotta, és javaira elkobzás vár. Egyetlen életben maradt fia, Lucius csakúgy, mint özvegye, itt áll mindenéből kiforgatva, és úgy látszik, most kell átadniuk a házat, amelyet majd árverésre bocsátanak.

- Ecastor, Ecastor, Ecastor! - szólalt meg ekkor egy ismerős, harsány és érdes hang; olyan mély, hogy akár férfitorokból is jöhetett volna.

Igen, ez Porcia volt, valamelyik szokásos rémséges, durván szőtt, sátor formájú barna ruhájában. Ragyogó, hullámos, vörös hajrengetege a hajtűkből kiszabadulva omlott a hátára.

Brutus gyors léptekkel közeledett a fiatal nő felé.- Csomagoltass mindent vissza! - kiáltotta.A következő pillanatban a lába már a levegőben kalimpált, a hatalmas erejű ölelés

pedig még a szuszt is kiszorította belőle. Orrát megcsapta az ismerős szag: tinta, papír, dohos gyapjú s a könyves edények bőrhuzatának elegye.

Hogy aztán mi hogyan történt, fogalma sem volt, hiszen az üdvözlésben nem volt semmi új - Porcia, ha találkoztak, már évek óta a magasba emelte, és ölelésével kis híján szétlapította. Most azonban arcához tapadó szája hirtelen a fiatal nő száját kereste, és mikor megtalálta, lecsapott rá, majd a testében elömlő forróság és gyengédség hatására kiszabadította karját, és átölelte. Életében először lobbant fel benne szenvedély, és Porcia viszonozta csókját; simogató, bortól vagy hóbortos

ínyencfalatoktól érintetlen leheletébe könnyek íze vegyült. A csók mintha egy örökkévalóságig tartott volna, és Porcia nem lökte el, nem húzódott vissza. Ahhoz túl féktelen volt a mámora, túl régi a vágya, túl elsöprő a szerelme.

375- Szeretlek! - mondta Brutus, mihelyt szóhoz jutott, és közben simogatta a nő

csodálatos haját, ujjait megfürösztve annak élettől vibráló, zizegő selymében.- Ó, Brutus, én mindig is szerettelek! Öröktől fogva, öröktőlfogva!Az oszlopos folyosón találtak két ott hagyott széket, és egymás kezét fogva

lerogytak rájuk; közben csak néztek-néztek egymás könnyes szemébe, és mosolyogtak, mint két gyerek, aki együtt fedezi fel a varázserdőt.

- Végre hazaértem - mondta remegő szájjal a férfi.-Ez nem lehet igaz... - suttogta a nő, és előredőlt az újabb csókhoz.A boldog viszontlátást vagy tucatnyi ember nézte végig, de mind szolgák voltak,

kivéve Bibulus fiát, aki rákacsintott a háznagyra, majd észrevétlen elosont.- Csomagolj vissza mindent - ismételte meg Brutus valamivel később.- Azt nem lehet. Megkaptuk a végzést.- Megveszem a házat, úgyhogy mindent a helyére rakhatsz. Porcia gyönyörű

szürke szeme elsötétült; arcából hirtelenmintha Cato nézett volna vissza Brutusra.- Akkor sem lehet. Apám nem helyeselné.- Igenis helyeselné, drágaságom - mondta nagyon komolyan a férfi. - Ugyan már,

Porcia, hiszen ismered Catót! Az egészet republikánus győzelemként könyvelné el, és egyetértene vele. A családtagoknak kötelességük, hogy gondoskodjanak egymásról. Még hogy Cato hajléktalanná tenné a tulajdon leányát? Caesartól pedig nagyon rossz néven veszem ezt az intézkedést. Lucius Bibulus még túl fiatal ahhoz, hogy a republikánus ügy harcosa legyen.

- De az apja a legnagyobb republikánusok egyike volt! - Porcia úgy fordult, hogy Brutus most oldalról láthatta. Arcéle szakasztott a Catóé volt, de a férfi szemében nemes metszésű volt a jókora, horgas orr, és lenyűgözően szép a száj. - Igen, belátom, hogy igazad van - mondta a nő, majd szorongó pillantást vetett Brutusra. - De mások is licitálnak majd. Mi lesz, ha a házat másvalaki veszi meg?

376Brutus nagyot nevetett.- Ejnye, Porcia, hát ki kínálhatna többet Marcus Junius Bru-tusnál? Amellett ez a

ház elég csinos, de azért össze sem lehet hasonlítani Pompeius Magnuséval vagy Metellus Scipióéval. A nagy pénzt a legszebb házak vonzzák majd. Különben nem magam fogok licitálni, hanem egy ügynököt küldök az árverésre, nehogy Róma fecsegni kezdjen. És apád lucaniai birtokaira is licitálni fogok; csak azokra, más holmijára nem. Szeretném, ha a javaiból valamennyi örök időkre rád szállna.

Porcia könnyei a kezére hullottak.- Úgy beszélsz, Brutus, mintha már halott volna.- Sokan kaptak kegyelmet, Porcia, de mi ketten tudjuk, hogy a Provincia Africába

távozott vezetőkkel Caesar sosem fog kiegyezni. No de örökké ő sem él. Idősebb, mint Cato, aki egy szép napon talán még hazajöhet.

- Miért folyamodtál bűnbocsánatért? - kérdezte hirtelen a nő. Brutus szomorúan, leverten nézett rá.

- Azért, drága kicsikém, mert én nem vagyok Cato! Bárcsak én is olyan lennék, mint ő - nem is tudod, milyen szívesen cserélnék vele! De ha igazán szeretsz, teljes valómban kell, hogy ismerj. Anyám szerint egyszerűen gyáva vagyok. És nem is tudom elmagyarázni, mi történik velem, ha Caesar-szabású ellenféllel kell

megütköznöm vagy dacolnom. Olyankor úgy érzem, darabokra hullok szét.- Apám helyteleníteni fogja, hogy szeretlek; hiszen meghódoltál Caesarnak.-Igen, ezt mondja majd - bólintott Brutus, de mosolygott hozzá. - Azt jelentené ez,

hogy nincs közös jövőnk? Ezt nem vagyok hajlandó elhinni.Porcia vadul ölelte magához.- Nő vagyok, és apám azt mondja, minden nő gyönge. El fog ítélni, de én nem

tudok és nem is akarok élni nélküled.- Akkor vámi fogsz rám?- Vámi?- Caesar proconsuli imperiummal ruházott fel. Innenső-Gallia kormányzója leszek,

és máris indulnom kell.Porcia arrébb húzódott, ölelő karja elernyedt.377- Caesar! - sziszegte. - Minden őhozzá vezet vissza! Még azon a szörnyűséges

mamádon is rajta hagyta a keze nyomát!Brutus felhúzta megmerevedett vállát.- Én ezt már kölyökkorom óta tudom; azóta, hogy visszajött a túlsó-hispaniai

quaestorkodásból, és először találkoztunk. Úgy állt ott a sok nő karéjában, mint egy isten. Királyi jelenség volt; csak őt kellett nézni. Anyámat mintha szíven találták volna. Caesar leterítette - őt, a patriciuslányt, a büszke Servilia Cae-pionist. Sutba vágta a gőgjét a kedvéért. Mostohaapám, Silanus halála után azt remélte, Caesar feleségül veszi, de Caesar nem kért belőle, azon a címen, hogy megcsalta a férjét. „De veled, egyedül csak teveled!" - sikoltotta, mire Caesar odavetette, hogy az mindegy - a lényeg az, hogy hűtlen volt a férjéhez.

Porcia lenyűgözve hallgatta az elbeszélést.- Honnan tudod mindezt? - kérdezte.-Mert amikor hazajött, úgy visított és óbégatott, mint Mor-molüké. Az egész ház

tudta, mi történt. - Brutus megborzongott. - De hát - ez Caesar. Vele csak egy Cato szegülhet szembe, és én, szerelmem, nem vagyok Cato. - Porcia kezéért nyúlt, és a szeme ismét megtelt könnyel. - Bocsásd meg gyengeségem, Porcia! Pro-consuli impérium, amikor még praetor se voltam! Innenső-Gallia! Hogy is mondhatnék nemet neki? Nincs hozzá erőm.

- Igen, megértlek - mondta nyersen a nő. - Menj csak a provinciádba, Brutus, és kormányozz. Várni fogok rád.

- Zokon veszed, ha anyámnak minderről egy szót se szólok? Porcia megint hallatta azt a sajátos, ugatásszerű nevetését,

amelyben ezúttal szikrányi jókedv sem bujkált.- Nem, Brutus, kedvesem, nem veszem zokon. Ha te félsz tőle, engem még jobban

megijeszt. Ne keltsük fel a szörnyet, amíg nem muszáj. Egyelőre csak maradj Claudia férje.

- Cato felől hallottál valamit? - kérdezte a férfi.- Nem, egyetlen szót sem. És Marcia sem; rettentően szenved szegény. Most

persze haza kell mennie az apjához. Philippus megpróbált közbenjárni az érdekében, de Caesar hajthatatlan volt. Apám minden ingó és ingatlan vagyonát el kell kobozni, Marcia pedig az egész hozományát odaadta neki, amikor a Clodius-féle

378tűzvész után újjá akarta építeni a Basilica Porciát. Philippus is el van keseredve.

Képzeld csak, Brutus, Marcia folyton sír.- És mi lett a te hozományoddal?- Az is ráment a Basilica Porciára.- Akkor majd hagyok részedre pénzt Bibulus bankárainál.

- Cato nem helyeselné.- Ha elköltötte a hozományod, szerelmem, akkor eljátszotta a véleményalkotás

jogát. Gyere szépen... - Felsegítette a nőt. - Szeretnélek még egyszer megcsókolni, de nem a nyilvánosság előtt. -A dolgozószoba ajtajához érve ünnepélyesen komoly arcot vágott. - Első unokatestvérek vagyunk, Porcia. Talán jobb lenne, ha nem születnének gyermekeink.

- Csak félig vagyunk első unokatestvérek - érvelt a nő. - Anyád és az én apám csak féltestvérek!

Amikor a kegyelmet nem nyert republikánusok javait elárverezték, rengeteg pénz bújt elő rejtekhelyéről. Brutus, aki Scaptius közvetítésével licitált, gond nélkül szerezte meg Bibulus házát, nagy caietai villáját, etruriai latifundium-át, valamint campaniai majorjait és szőlőit; úgy vélte, Porcia és az ifjú Lucius megélhetéséhez akkor járul hozzá a legeredményesebben, ha Bibulus teljes vagyonát felvásárolja. Cato lucaniai birtokaival azonban már nem volt ilyen szerencséje.

Caesar ügynöke, Gaius Julius Arvernus, az utolsó darabig ösz-szevásárolta Cato minden tulajdonát, méghozzá jóval drágábban, mint amennyit ért; mihelyt az árak csillagászati magasságokba szöktek, a Brutus helyett eljáró Scaptius nem mert tovább licitálni. Caesart mindebben két ok vezérelte: nagy elégtételt szerzett neki, hogy Cato vagyonát a magáénak tudhatja, meg aztán Cato javainak hozadékából akarta kistafírozni három korábbi centu-rióját, hogy megüssék a senatusi tagság pénzügyi mércéjét. De-cimus Carfulenus és két társa már elnyerte a corona civicá-t, és Caesar valóra akarta váltani Sulla törvényét, amelynek értelmében a fontosabb koszorúk tulajdonosai egytől egyig senatorok lehettek.

379-A furcsa az, hogy szerintem ezzel apám is egyetértene... -jegyezte meg Porcia,

amikor Brutus búcsúzóul még egyszer elment hozzá.- Én pedig megesküdnék, hogy Caesar nem Cato helyeslésérepályázott.- Akkor félreismeri apámat, aki legalább olyan nagyra értékelia bátorságot, mint ő.- Akik ennyire gyűlölik egymást, Porcia, azok szükségképp értik félre a másikat.Pompeiusnak a Carinae-negyedben álló házát harmincmillió sesterciusnál ütötték

le Marcus Antonius javára, ám amikor közölte, hogy a tétel kifizetését kénytelen elnapolni addig, amíg pénzügyi helyzete nem jön egyenesbe, a cég első embere félrevonta:

- Attól tartok, Marcus Antonius, hogy haladéktalanul át kell utalnod a teljes összeget. így hagyta meg Caesar.

- De hát akkor egy huncut petákom se maradna! - méltatlankodott Antonius.- Márpedig vagy fizetsz, vagy elesel az ingatlantól és még meg is bírságolnak.Antonius szitkozódott - és fizetett.Bezzeg sokkal jobb elbánásban részesült Caesar részéről Ser-vilia, úgy is, mint

Lentulus Crus iaíi/undium-ának és több jól jövedelmező falernumi szőlőskertnek új tulajdonosa.

- Utasításaink értelmében az ár harmadrészét el kell engednünk - közölte az árverés vezetője, amikor Servilia megjelent a fülkéjénél, hogy megegyezzenek a fizetés módjában. Ó nem bajlódott ügynökkel; sokkal jobb móka volt személyesen licitálni, különös tekintettel arra, hogy egy nőtől senki sem számított ilyen vakmerő nyilvános fellépésre.

- És kitől ered ez az utasítás? - érdeklődött az asszony.- Caesartól, domina. Azt mondta, meg fogod érteni. Megértette a legtöbb római is,

beleértve Cicerót, aki akkorát

kacagott, hogy majdnem lebillent a székéről.- Bravó, Caesar! - kiáltotta oda Atticusnak (aki ugyancsak szép sikerrel licitált),

amikor az a legfrissebb hírekkel beállított. - Harmadrésznyi engedmény! Épp harmadrésznyi! Meg kell hagyni,

380szellemes ember az új consulunk! - A csattanó természetesen abban rejlett, hogy

Servilia harmadik lánya, Tertulla, Caesar gyermeke volt.Serviliát a maga részéről csöppet sem mulattatta Caesar humora, de neheztelése

nem gátolta meg az engedmény elfogadásában. Tízmillió elvégre mégiscsak tízmillió.Nem lett jobb kedvű Gaius Cassius sem, aki mellesleg nagy ívben elkerülte az

árverést. - Hogy merte a figyelmet a feleségemre terelni! - tajtékzott. - Akivel csak összefutok, Tertulla nevére farag szójátékot!

Cassiust azonban nem csupán feleségének Caesarhoz fűződő kapcsolata ingerelte. Míg a vele egykorú és a cursus honorum-nak is ugyanazon a fokán álló Brutus Innenső-Gallia proconsuli kormányzója lett, őt, Gaius Cassiust Caesar mindössze egy közönséges propraetori legátus címével fizette ki, és a megbízás ráadásul Provincia Asiába szólt. Igaz, Vatia, a kormányzó sógora volt Cassiusnak; de korántsem tartozott Cassius kedvencei közé.

VA GYŐZELEM FULLÁNKJAKj. e. 46 januárjától quinctiliséig (júliusáig)FULVIACALPURNIA1Publius Sittius a campaniai Nuceriába való római lovag volt, meglehetősen

jómódú és művelt; barátai közé számíthatta Sullát és Cicerót is. A Nagy Pompeius és Marcus Crassus első consulságát követő években azonban több balul sikerült befektetése arra indította, hogy csatlakozzék Ca-tilinának a törvényes római kormány megdöntésére irányuló ösz-szeesküvéséhez, legfőképpen azért, mert Catilina az adósságok eltörlését ígérte. Végül - bár ő maga ezt akkor nem így fogta fel -éppen anyagi szorongattatása vált hasznára: olyan kutyaszorítóba került, hogy nem múlathatta tovább idejét Itáliában, arra várva, hogy Catilina átvegye a hatalmat. Ehelyett, Cicero és Hybrida consuli évének elején, Túlsó-Hispaniába kellett menekülnie, majd amikor kiderült, hogy Rómához még Hispánia is veszedelmesen közel van, végül Tingiszben, Nyugat-Mauretania fővárosában állapodott meg.

A nyomasztó eseménysorozat olyan tulajdonságokat csalt elő Publius Sittiusból, amelyekről addig maga sem tudott. A spekulációkra hajlamos üzletemberből mézes szavú, kiváló képességű katonai szervező bújt elő: talpra állította Bokkhosz király hadseregét, sőt a nyugat-mauretaniai uralkodót még helyre kis tengeri haderővel is ellátta. Habár Bokkhosz birodalma messzebb volt Numidiától, mint fivérének, Bogudnak kelet-mauretaniai királysága, Bokkhoszt rettegéssel töltötték el a terjeszkedésről álmodozó numidiai király, Juba szándékai. Jubának az volt a becsvágya, hogy második Maszinissza legyen belőle, és mivel Numidia keleten a római Provincia Africával volt határos, a király csak nyugat felé terjeszkedhetett.

Miután Sittius újjászervezte Bokkhosz haderejét, Bogudnak is hasonló szolgálatot tett. A jutalomra sem lehetett panasza: pénze volt bőven, Tingiszben saját palotájában lakott, egész háremet tartott fenn kellemetes és készséges nőszemélyekből, és üzleti gondok sem nyomasztották többé. Egyszóval az afrikai katonai szakértő szerepköre sokkal kívánatosabbnak bizonyult, mint az összeesküvésekkel kacérkodó római üzletemberé.

385Amikor Caesar átkelt a Rubicon, Juba, Numidia királya nyomban a

republikánusok pártjára állt, és ilyen körülmények között szinte törvényszerű volt, hogy Bokkhosz és Bogud, a két maure-taniai, Caesar mellett tegye le a voksát. Publius Sittius még jobban megerősítette a két ország katonai felkészültségét, majd várakozásra rendezkedett be. Caesar pharszaloszi győzelme nagy megkönnyebbülés volt számára; annál súlyosabb megrázkódtatás érte, amikor kiderült, hogy az ütközetet túlélt republikánusok Provincia Africában, vagyis majdhogynem a szomszédban szervezik újjá az ellenállást.

Sittius tehát felfogadott néhány uticai és adramüttioni kémet, hogy folyamatosan tájékoztassák a republikánusok tevékenységéről, és szívszorongva várta, hogy Caesar - amint az tőle joggal elvárható - lerohanja a provinciát.

Caesar támadása azonban több tekintetben is szerencsétlenül indult. Első flottájával együtt arra kényszerült, hogy Leptis Minor-ban szálljon partra, mert az attól északabbra eső kikötőket a republikánusok úgy megerődítették, hogy használatuk túl kockázatos lett volna. Mivel Leptis Minor mindennemű kikötői berendezésnek híján volt, a hajóknak a hosszú partszakasz közvetlen közelében kellett kikötniük; a katonák a sekély vízen átgázolva értek ki a partra, természetesen Caesarral az élükön. Caesart azonban ekkor elhagyta közmondásos szerencséje: ugrás után megbotlott, és - micsoda baljós előjel! - teljes hosszában elterült a térdig érő vízben. A rá szögezett sok száz szempár elborult, a torkokból rémült hörgés szakadt ki.

Caesar persze macskaügyességgel termett újra talpon, s ökölbe szorított kezét a feje fölé lendítette. A kezéhez tapadt vizes homok végigfolyt a karján, ő pedig így kiáltott:

- Kezemben vagy, Afrika!így változtatta kedvezővé a vészjósló óment, de nem feledkezett el a régi

legendáról sem, mely szerint Róma csak akkor győzheti le Afrikát, ha seregében egy Scipio is harcol. A republikánusoknak ott volt erre a célra maga a főparancsnok, Metellus Scipio, Caesar pusztán csak címzetes helyettese viszont bizonyos Scipio

386Salvitto volt, a Cornelius Scipio família egy rossz hírű sarja, akit Caesar egy római

bordélyból kapart elő, holott tudta, hogy ostoba babonáról van szó: Sulla ugyan valóban Cornelius-sarj volt, Gaius Mariust viszont a Scipiók teljes hiánya sem tartotta vissza attól, hogy nagy területeket hódítson Afrikában.

Mindezek a részletek azonban eltörpültek a legnagyobb bajhoz képest: a légiók továbbra is lázongtak. A tizennégyesek még Szicíliában csatlakoztak a kilencesekhez és a tízesekhez, de zendü-lésüket, úgy tűnt, sikerült elfojtani; ám mihelyt Afrikában partot értek, újra fellángolt a nyugtalanság. Caesar felvonultatta a renitenseket, néhány embert megkorbácsoltatott, aztán kiemelte az öt főkolompost, köztük Gaius Avienust, a nem választott katonai tri-bunust: őket minden motyójukkal hajóra ültette, és mint megbélyegzetteket visszaküldte Itáliába, ahol majd mind az ötüket elbocsátják a hadsereg kötelékéből, anélkül hogy akár földre, akár a zsákmányból való részesedésre igényt tarthatnának.

- Ha egy új Marcus Crassus volnék, én is elrendelném a tizedelést! - kiáltotta az egybegyűltek felé. - Nem vagytok méltók az irgalomra! De mégsem végeztethetek ki olyan embereket, akik valaha hősiesen küzdöttek alattam!

A hír, hogy Caesar légiói mozgolódnak, természetesen a republikánusokhoz is eljutott; Labienus nagyokat kurjongatott elragadtatásában.

- Micsoda helyzet! - panaszolta Caesar a mellőle most sem tágító Calvinusnak. - Nyolc légióm közül három csatát még nem szagolt, zöldfülű újoncokból áll, és az öt veterán légióból három megbízhatatlan.

- Majd meglátod, hogy a szokott odaadásukkal fognak harcolni érted - jelentette ki Calvinus háborítatlan derűvel. - Bámulatos, ahogy értesz a nyelvükön; ehhez Marcus Crassusnak és a hozzá hasonló fafejűeknek sosem volt tehetségük. Jó, jó, tudom, hogy szeretted Crassust, mégis azt mondom: alkalmatlan hadvezér az olyan, aki megtizedelteti a katonáit.

- Gyenge voltam - csóválta a fejét Caesar.- Megnyugtató, Gaius, hogy neked is vannak gyenge pontjaid. Hidd el: a

katonákat is megnyugtatja ez a tudat. Semmivel sem becsülnek kevésbé, amiért irgalmat tanúsítottál. - Megveregette

387Caesar karját. - Nem lesz több zendülés, majd meglátod. Menj csak, és

gyakorlatoztasd az újoncaidat.Caesar megfogadta a tanácsot, és máris tapasztalhatta, hogy a szerencse

visszapártolt hozzá. Miközben három zöldfülűekből álló légióját oktatta, merő véletlenségből Titus Labienusba és egy nagyobb egységbe ütköztek, és jellegzetes caesari vakmerőséggel tértek ki a biztosnak látszó vereség elől. Labienusnak elment a kedve a kurjongatástól.

A fenti eseményekről előbb-utóbb Publius Sittius is értesült, és két királyával egyetemben rettegni kezdett, hátha a jelentős létszámhátránytól sújtott Caesar vereséget szenved.

Sittius törte a fejét: mit segíthetne ebben a helyzetben Maure-tania? Provincia Africában vajmi keveset, mivelhogy a maureta-niai hadsereg sem különbözött a numidiaitól: csak könnyűlovasságból állt, amely alkalmatlan volt a közelharcra, és legföljebb a dárdahajításban jeleskedett. Amellett a közelben sehol sem álltak rendelkezésre hajók, hogy a katonákat lovaikkal együtt ezer mérfölddel keletebbre szállítsák. Publius Sittius tehát kiókumlálta: a legjobb megoldás az lesz, ha nyugat felől megtámadják Numidiát, és Juba királyt arra kényszerítik, hogy Provincia Africából hazasietve a saját országát védje. Ekként a republikánusoknak alig maradna lovasságuk, és az egyik legfőbb utánpótlási forrásuktól is elesnének.

Mihelyt Juba értesült Sittius arcátlan támadásáról, pánikba esett, és szélsebesen visszavonult nyugatra.

„Nem tudom, meddig köthetjük le Jubát - írta Sittius Caesarhoz intézett levelében -, de két királyommal együtt abban reménykedem, hogy távolléte legalább némi lélegzetvételi szünethez juttat."

Ezt a lélegzetvételi szünetet Caesar alaposan ki is használta. Gaius Sallustius Crispust egy legio élén elküldte Kerkinára, a nagy szigetre, ahol a republikánusok hatalmas gabonakészleteket tároltak. Bár az aratáson már túl voltak, a provincia gabonájához Caesar nem férhetett hozzá, mert a Bagradasz folyó nagy gabonatermelő latifundium-m a republikánus vonalaktól nyugatra terültek el,

388Leptis Minor vidéke viszont, amelyet Caesar birtokolt, a provincia

legterméketlenebb része volt; délebbre, Thapszosz felé pedig még reménytelenebbnek tűnt a helyzet.

- A republikánusok csak arról az egyről feledkeztek meg, hogy Gaius Marius éppen Kerkinán telepítette le a veteránjait - jegyezte meg Caesar az abellai sebesüléséből felépült Sallustiusnak. - A munka oroszlánrészét éppen az apám végezte el, így aztán a ker-kinaiak nagyon jól ismerik a Caesar nevet. Te, Sallustius, azért kapod ezt a megbízást, mert az ékesszólásoddal még a madarakat is lecsalogatod a fáról. Nos, most az a feladatod, hogy emlékeztesd Marius veteránjainak gyermekeit és unokáit: Caesar Marius unokaöccse, most tehát neki tartoznak hűséggel. Ügyesen beszélj, és akkor harcolnod sem kell. Azt akarom, hogy a kerki-naiak önként adják át

Metellus Scipio összehordott gabonáját. Ha megkapjuk, bármeddig időzhetünk Afrikában, már nem halunk éhen.

Sallustius tehát légiójával együtt elhajózott a nem túl messzi Kerkinára, Caesar pedig közben megerődítette állásait, továbbá együtt érző leveleket irkált a Bagradasz- és a Katáda-vidék gabonamágnásainak, akiket Metellus Scipio, teljesen értelmetlenül, módszeresen ingerelt. Miután elegendő gabonát foglalt le csapatai ellátására, anélkül hogy fizetett volna érte, Metellus Scipio - ő tudta csak, miért - a felperzselt föld politikáját léptette életbe, vagyis felégette mindazon területeket, ahol már csírázott a következő év termése.

- Az egésznek olyan szaga van, mintha Metellus Scipio a republikánusok vereségére számítana - jegyezte meg Caesar unokaöcs-csének, Quintus Pediusnak.

- Akárki győz, vesztes lesz - felelte Quintus Pedius, aki minden ízében gazdálkodó volt. - Csak abban bízhatunk, hogy az ügy még idejében kifullad, és mód lesz egy második vetésre. A nagy téli esőzések még hátravannak, és a felégetett tarló, ha beszántják, jótékony hatású.

- Reménykedjünk inkább, hogy Sallustius sikerrel jár - vágta el Caesar a vitát.Sallustius és a légiója két nundinae-va\ a távozásuk után már vissza is érkezett, és

Sallustiusnak fülig ért a szája. A kerkinaiak,389mihelyt felvilágosította őket a dolgok állásáról, egy emberként keltek Caesar

pártjára: vállalták, hogy a gabona legnagyobb részét tovább őrzik, megvédik a republikánus szállítóhajók elől, és elküldik Caesarnak, mihelyt szüksége lesz rá.

- Pompás! - mondta Caesar. - Most már csak az van hátra, hogy kikényszerítsünk egy átfogó összeütközést, és letudjuk ezt az egész szerencsétlen históriát.

Ezt azonban könnyebb volt kimondani, mint megvalósítani. Most, hogy Jubára nem számíthattak, sem a parancsnoki sátrában gubbasztó Metellus Scipiót, sem a hadi cselekményekért felelős Labienust nem vonzotta a minden hájjal megkent ellenféllel való átfogó összeütközés gondolata, még akkor sem, ha Caesar veteránjai valóban zúgolódnak.

Caesar megírta Publius Sittiusnak, hogy húzódjanak vissza.Több idő múlt el, mint amennyit jelzett a naptár, mivel a ponti-fexek collegiuma

Caesar utasítására február havát követően már korábban beiktatott huszonhárom kiegészítő napot; így aztán, amikor mindkét fél nehezményezte, hogy a március sehogy sem akar elfogyni, ezt a Mercedoniusnak nevezett csonka kis hónapot is illett figyelembe venniük. Az Adramüttion körül táborozó republikánus légióknak csakúgy, mint a Leptis Minor körül veszteglő caesari erőknek, két teljes hónapnyi tétlenséggel kellett megbirkózniuk, mialatt Juba Nyugat-Numidiában próbálta tőrbe csalni a ravasz Publius Sittiust. Az utóbbi végül megkapta Caesar levelét, és március vége felé engedelmesen visszavonult; Juba pedig loholt vissza Provincia Africába.

A republikánusok annyira tartottak tőle, hogy Caesarnak még ilyen körülmények között is erőszakolnia kellett az összeütközést. Az ellenség legföljebb kisebb csetepatékba bonyolódott, és utána gyorsan visszahúzódott. Hát ha ezt akarják, egyék meg, amit főztek, gondolta Caesar, aki tudta, hogy Thapszoszt a szárazföld felől kell megtámadnia. A Leptis Minortól valamivel délebbre épült várost a tenger felől máris szoros blokád alá vette, de Labienus keményen megerődítette, és így még mindig tartotta magát.

390Caesar hadmozdulatait árgus szemmel figyelte a teljes republikánus had, az élén

két parancsnokával, Metellus Scipióval és Labienusszal, de jelen volt Juba is, nyomában egy szakasz harci elefánttal. Caesar tehát éber tekintetek kereszttüzében vonult ki április elején Leptis Minorból, hogy elinduljon Thapszosz felé.

A barátságtalan partszakasznak - ott, ahol a sós víz keveredett az édessel - volt egy jellegzetessége, amelyben Caesar felismerte a rég várt lehetőséget: egy másfél mérföld széles és több mérföld hosszú, lapos, homokkal borított földnyelv, amelyet egyik oldaláról a tenger, a másikról egy hatalmas, sós vizű lagúna határolt. Caesar magában ujjongva erre a földnyelvre vezette hadát, mégpedig szorosan zárt alakzatban, hogy mindenki mielőbb célba érjen.

Caesar arra játszott, hogy Labienus nem fog rájönni, miért alkalmazza a szokásos, nyolcembernyi széles menetoszlop helyett az agmen quadratum módosított változatát; ez az alakzat a menet hosszúságának rovására növelte meg az egyes sorok szélességét. Ismerte Labienus észjárását: ellenfele bizonyára csak annyit feltételez majd, hogy Caesar támadásra számít a nyomában lévő republikánus sereg részéről, és minél gyorsabban le akarja terelni embereit a földnyelvről. A valóság ezzel szemben az volt, hogy éppen Caesar készült támadásra.

Mihelyt Caesar felvonult a földnyelvre, Labienus tudta, mi a dolga, és nem is tétovázott. Míg az Afranius és Juba vezette gyalogság zöme a földnyelv innenső végén tömörült, hogy elzárja Caesar elől a visszavonulás útját, a lovasság meg a gyorsan mozgó veterán légiók Labienus és Metellus irányításával megkerülték a lagúna szárazföldi oldalát, és a földnyelv túlsó végén sorakoztak fel, hogy Caesar előrenyomulását megakasszák.

Felzúgtak Caesar harsonái. A sereg gyors ütemben kettéoszlott, majd az a rész, amelyet Gnaeus Domitius Calvinus vezetett, hátraarcot csinált, és megrohanta a hátul posztoló Afraniust és Jubát, Caesar és Quintus Pedius pedig a továbbra is előretörő hányadot Labienus és Metellus Scipio ellen vitte támadásba. Caesar elit légiói a sereg elején és végén sorakoztak fel, úgy, hogy közrefogják az újoncokat. Mihelyt aztán a had két fele ellenkező irány-

391ban megindult, a zöldfülűek természet szerűen a legjava harcosok mögé kerültek.Thapszosz városa, amelyről később a csatát elnevezték, az ellenség teljes

megfutamodásának színhelye lett. A veteránokat, kiváltképp a tízeseket nyílt sebként égette Caesar irgalommal párosuló neheztelése, és ezért úgy küzdöttek, hogy még korábbi önmagukat is felülmúlták. A nap végén tízezer republikánus holtteste hevert a csatatéren, és ezzel Afrikában véget ért a szervezett ellenállás. Thapszoszban Caesart a legnagyobb csalódás akkor érte, amikor kiderült, milyen kevés az előkelő fogoly. Metellus Scipio, Labienus, Afranius, Petreius, Sextus Pompeius, Attius Varus kormányzó és Lucius Manlius Torquatus mind elmenekült, mint ahogy Juba király is kisiklott a csapdából.

- Komolyan aggaszt, hogy valahol máshol majd újrakezdik -mondta a csata után Calvinus Caesarnak. - Úgy lehet, Hispániában...

- Ha így lesz, oda is utánuk megyek - jelentette ki komor elszántsággal Caesar. - A republikánusok ügyének buknia kell, Calvinus, mert különben az a Róma, amelyet meg akarok teremteni, visszatér a mos maiorum-nak a bonus-ok által vallott felfogásához.

- Akkor egyvalakit kell eltávolítanod: Catót.- Ha ezen Cato megölését érted, tiltakozom. Egyiküket sem akarom holtan látni,

de Catót a legkevésbé. A többiek esetleg még beláthatják, hogy tévedtek, de ő soha. Hogy miért? Hát mert a gondolkodásából hiányzik ez a készség. És neki mégis élnie kell, sőt ott a helye a senatusomban. Szükségem van rá. Mondjuk úgy, mint kiállítási tárgyra.

- Erre ő nem lesz hajlandó.-Fogalma sem lesz, minek szánom - mondta magabiztosan Caesar. - Szerkesztek

majd egy viselkedési szabályzatot a senatus és a comitiá-k számára - többek között

véget vetek az obstrukció-nak. Aztán megszabom a beszédek időtartamát. Továbbá elrendelem, hogy egyértelmű bizonyíték híján senki nem intézhet támadást senatortársai ellen.

- Tehát megyünk tovább Uticába?- Úgy van. Uticába fel!2Metellus Scipio futárt küldött Uticába a thapszoszi vereség hírével, de a futár

legföljebb néhány órával előzte meg a csatából menekülőket, akik között beosztott katonai tribunusnál nem volt magasabb rangú.

„Lucius Torquatus, Sextus Pompeius és jómagam Adramüttion-ban csatlakozunk Gnaeus Pompeius flottájához - állt Metellus Scipio rövid üzenetében. - Hogy mi lesz következő állomásunk, egyelőre nem tudjuk; Uticát azonban csak akkor ejtjük útba, ha ezt te, Marcus Cato, kifejezetten óhajtod. Amennyiben elegendő embert tudsz Caesar ellen toborozni, veled harcolunk."

- Pedig hát Caesartól valóban elpártoltak a katonái - jegyezte meg tompa hangon Cato a fiának. - Biztosra vettem, hogy győzni fogunk.

Az ifjú Cato hallgatott. Mit is mondhatott volna?Cato megírta Metellus Scipiónak, hogy fölösleges Uticába fáradnia, aztán csak

üldögélt magába roskadva, míg csak véget nem ért ez a szörnyű nap. Másnap kora reggel Lucius Gratidius kíséretében felkereste a thapszoszi túlélőket, akik Utica szélén, egy régi táborban húzták meg magukat.

- Elegen vagyunk ahhoz, hogy még egyszer összemérjük erőnket Caesarral - mondta Cato a menekültek rangidős tisztjének, egy Marcus Eppius nevű jelentéktelenebb legátusnak. - A városban is van ötezer jól kiképzett, derék fiatal katonám, aki készséggel csatlakozna hozzátok. És a fegyvereiteket is pótolni tudom.

Eppius a fejét rázta.-Nem, Marcus Cato, nekünk már elegünk volt. - A legátus megborzongott, majd

olyan mozdulatot tett, mintha rontás ellen védekezne. - Caesar legyőzhetetlen; ezt most már mi is tudjuk. Elfogtuk a tízesek egyik centurióját, Titiust; maga Quintus Metellus Scipio hallgatta ki. Titius elismerte, hogy a kilencesek, a tízesek és a tizennégyesek kétszer lázadtak fel, amióta Itáliát elhagyták - de amikor Caesar harcba küldte őket, mégis úgy küzdöttek, mint az oroszlánok.

- Mi történt ezzel a Titiusszal?- Kivégezték.393Hát ezért tettem rosszul, hogy Metellus Scipióból vagy akár Labienusból

parancsnokot csináltam, gondolta Cato. Caesar megkegyelmezett volna az ilyen derék fogoly centuriónak. És minden józan ember így tett volna.

- Nos, akkor azt javaslom, vonuljatok át az uticai kikötőbe, és szálljatok fel az ott horgonyzó hajókra - mondta szinte derűsen. -Azok is Gnaeus Pompeius flottájához tartoznak. Ő maga, ameny-nyire tudom, nyugatra készül, a Baleárokra és Hispániába; de ti csak szóljatok neki, ha Itália az úti célotok. Biztosan nem ragaszkodik hozzá, hogy elkísérjétek.

Ezután, oldalán Lucius Gratidiusszal, visszatért Uticába.Az előző napi pánik már elült, habár a város még nem zökkent vissza a háborús

mindennapokba, melyekhez Cato praefectusi ténykedése alatt hozzászokott. A háromszáz legelőkelőbb polgár a piactéren várta, hogy Cato közölje: mit kíván tőlük az új helyzetben. A többi uticaival együtt ők is őszintén megkedvelték prae-fectusukat, aki aggályosan igazságos volt, meghallgatott minden panaszt, és rendíthetetlen optimizmusával mindenkibe erőt öntött.

- Nem, én többé nem dönthetek a helyetekben - közölte most, önmagához képest

szinte barátságosan. - Most már rajtatok múlik: ellenálltok-e Caesarnak vagy bűnbocsánatért folyamodtok. Ha személyes véleményemre kíváncsiak vagytok, megmondom: én az utóbbit javasolnám. Máskülönben ostrom alá venné a várost, és ugyanaz várna rátok, mint Karthágó, Numantia, Avaricum vagy AJesia lakóira. Caesar még Scipio Aemilianusnál is jobban ért az ostrom művészetéhez. A végeredmény az lenne, hogy ez a ti szép és dúsgazdag városotok elpusztulna, számos polgár pedig az életével fizetne. Caesar jókora bírságot vet ki majd rátok, de Utica töretlen virágzása megér ennyit. Egy szó, mint száz: kérjetek kegyelmet.

Az egyik polgár ekkor megszólalt:- Ha felszabadítanánk a rabszolgákat, és őket is besoroznánk, talán

átvészelhetnénk az ostromot...- Ez erkölcsi és jogi szempontból egyként helytelen lenne - torkolta le zordul Cato.

- A kormány senkit sem kényszeríthet, hogy szándéka ellenére szabadítsa fel rabszolgáit.

394- És ha önként tennénk? - kérdezte egy másik polgár.- Azt jóváhagynám. Mindazonáltal még egyszer felszólítlak benneteket: ne

gondoljatok ellenállásra. Beszéljétek meg a dolgot egymás közt, aztán küldjetek értem.

Ezután Gratidiusszal együtt elsétáltak egy kútig, és leültek a fedelére. így talált rájuk az ifjú Cato.

- Kitör a harc, apám?- Remélem, nem.-Én pedig azt remélem, hogy igen - jelentette ki borongósan Gratidius. - Ha nem

teszik, oda az állásom. Elgondolni is szörnyű, hogy csak úgy jámboran Caesar lába elé vessük magunkat.

Cato nem felelt; mereven figyelte a háromszáz tanakodó polgárt, akik elég hamar megegyeztek: Utica kegyelemért fog folyamodni.

- Higgyétek el, így lesz a legjobb - mondta Cato. - Habár nekem van rá a legkevesebb okom, hogy szeressem Caesart, az biztos, hogy irgalmas természet, és e szomorú história folyamán mindvégig kegyelmet gyakorolt. Meglátjátok, senkinek sem esik majd bántódása, és a javaitokat sem vesztitek el.

Néhányan a háromszázból menekülni készültek; nekik Cato megígérte, hogy helyet szerez számukra a republikánusok ügyéhez hű hajókon.

- És ezzel vége - sóhajtott fel később, amikor az ifjú Cato és Gratidius társaságában elhelyezkedett háza ebédlőjében. Bejött Sztatüllosz is, aggodalmas arckifejezéssel.

- Tölts nekem egy kis bort - szólt oda Cato háznagyának, Prog-nanthésznak.A többiek elhallgattak, és álmélkodva néztek a ház urára, aki már nyúlt is az

agyagibrikért.- A munkám elvégeztem; miért ne ihatnék? - kérdezte Cato, de miután ivott egy

korttyal, öklendezni kezdett. - Milyen különös! - kiáltotta. - Már nem ízlik a bor!- Híreket hoztam, Marcus Cato - jelentette Sztatüllosz.Még nem halt el szavainak visszhangja, amikor feltálalták a vacsorát: friss

kenyeret, olajat, sült csirkét, salátákat és sajtokat, meg néhány fürt későn érő szőlőt.395- Egész délelőtt távol jártál, Sztatüllosz - mondta Cato, és beleharapott a csirke

egyik combjába. - Milyen finom ez! Nos, miféle újság rázott meg ennyire?- Juba lovasai fosztogatják a vidéket.- Ez várható volt. Egyél inkább, Sztatüllosz.Másnap jelentették, hogy Caesar gyorsan közeledik a városhoz, s hogy Juba

elindult Numidia felé. Cato az ablakából figyelte, ahogy a háromszázak küldöttsége kilovagol a hódító elé, majd a kikötő felé pillantott, ahol a menekültek és a katonák lázas összevisszaságban tódultak fel a hajókra.

- Ma este ünnepi vacsorát csapunk - mondta. - De csak mi hárman. Gratidius derék ember, de nincs érzéke a filozófiához.

Hangja olyan elégedetten csengett, hogy az ifjú Cato és Sztatüllosz értetlenül nézett össze: ennyire örülne Cato, hogy túl van a feladatán? Vajon mihez akar fogni ezek után? Megadja magát Caesarnak? 0, nem - ez elképzelhetetlen. De akkor miért nem adott utasítást, hogy a szolgák csomagolják össze kevéske ruhájukat és könyveiket? Miért nem foglalt maguknak helyet valamelyik hajón?

A praefectus pompás főtéri házában igazi fürdőhelyiség is volt. A délután folyamán Cato intézkedett, hogy készítsenek fürdőt számára, majd ráérősen elnyúlt a vízben. Mire előjött, az ebédlőben már meg volt terítve, és a két vacsoravendég is elhelyezkedett: az ifjú Cato a jobb oldali, Sztatüllosz a bal oldali kereveten hevert, a középsőt Catónak tartották fenn. Amikor belépett, a másik kettő tátott szájjal meredt rá. A hosszú haj és a szakáll eltűnt, Cato pedig a senatori tunicáját viselte, a jobb vállán végigfutó széles bíborcsíkkal, a latus davus-szal.

- Ó, be nagyon éhes vagyok! - kiáltotta, miközben elfoglalta a lectus medius-t. - Prognanthész! Enni kérünk!

Rossz hangulatról szó sem lehetett; Cato jókedve fiára és filozófusára is átragadt. Amikor Prognanthész előállt a remek évjárathoz tartozó zamatos vörösborral, a ház ura körültekintőn megkóstolta, jónak nyilvánította, és időnként ivott is egy-egy kortyot a serlegéből.

396Amikor már csak a bor, kétféle ízletes sajt és egy kis szőlő maradt az asztalon, és

Prognanthész kivételével a szolgák is mind visszahúzódtak, Cato, könyökét kényelmesen a párnára támasztva, elhelyezkedett kerevetén, és nagyot sóhajtott elégedettségében.

- Athenodórosz Kordülión hiányozni fog - mondta -, de majd te pótlód, Marcus. Zénón szerint mi valóságos?

Visszapottyantam az iskolába - gondolta az ifjú Cato, aztán gépiesen válaszolt:- Az anyagi dolgok. Minden, ami megfogható.- A kerevetem megfogható?- Hát persze.- Isten megfogható?- Hát persze.- És mit gondolt Zénón: megfogható a lélek is?- Hát persze.- Mi volt a megfogható dolgok közül az első?- A tűz.- És a tűz után?- A tűz után jött a levegő, azután a víz, azután a föld.- És mi történik a levegővel, a vízzel és a földdel?- A ciklus végén visszatérnek a tűzbe.- Tűz a lélek is?- Zénón így gondolta, de Panaitiosz más véleményen volt.- Hol másutt kereshetjük még a lelket, mint Zénón és Panaitiosz tette?Az ifjú Cato itt megakadt, és segélykérőn nézett Sztatülloszra, aki viszont Catót

figyelte egyre megrendültebben.- Folyamodhatunk Szókratészhoz, Platón közvetítésével - szólalt meg remegő

hangon a filozófus. - Szókratész, bár Zénónban sok hibát talált, maga volt a tökéletes

sztoikus. Materiális üdvével éppoly kevéssé törődött, mint a hideggel és a meleggel vagy a testi szenvedélyekkel.

- Hol keressük hát a lelket: a Phaidrosz-ban vagy a Phaidón-ban?Sztatüllosz zihálva kapott levegő után, majd így felelt:397-A Phaedón-ban. Ott elemzi Platón, mit mondott barátainak Szókratész, mielőtt a

méregpoharat kiitta. Cato nevetve tárta szét kezét.- Minden jó ember szabad, minden rossz ember rabszolga. És most beszéljünk a

Paradoxonokról!Ahogy a három férfi taglalni kezdte Cato egyik legkedvesebb vitatémáját, a lélek

feledésbe merült. Sztatüllosznak jutott az epikureus álláspont képviselete, az ifjú Cato állt ki a peripatetiku-sokért, Cato pedig, híven önmagához, megmaradt sztoikusnak. Ide-oda pattogtak, élénk nevetés közepette, az érvek, villámgyorsan váltották egymást az untig ismert, szinte már gépiesen eldarált tételek.

Távolról mennydörgés morajlott. Sztatüllosz felállt, és a délre néző ablakon át kémlelte a hegyeket.

- Borzalmas vihar közeledik - mondta, majd halkabban megismételte: - Borzalmas vihar... - Aztán visszaheveredett a kerevetére, hogy ismét síkraszálljon szabadság és rabszolgaság epikureus felfogása mellett.

Catóban közben alattomosan dolgozott a bor, anélkül hogy ő érzékelte volna rejtett hatását. Egyszer csak felkapta serlegét, és heves mozdulattal kihajította a délre néző ablakon.

- Nem igaz, nem és nem! - bömbölte. - Ha egy szabad ember a rabszolgaság bármely formáját eltűri, az az ember rossz ember, és punktum! Nem számít, milyen formát ölt a rabszolgaság - a buja élvezetekét - ételét, borét - szőrszálhasogatásét - pénzhaj-hászásét - aki ezek bármelyikének rabja lesz, rossz ember! Gonosz! Elvetemült! Összerondított, mocsoktól kérges testéből olyan szaporán menekül a lélek, hogy lesüllyed a Tartarosz mélyére, és ott is marad mindörökre! Csak a jó ember lelke szállhat fel az éterbe, Isten szféráiba. Nem istenekről beszélek, hanem Istenről! A jó embert semmilyen erő nem ejtheti rabszolgaságba! 0 nem lesz rabszolga! Soha! Soha!

Sztatüllosz e szenvedélyes szónoklat közben feltápászkodott, és lekuporodott az ifjú Cato mellé.

- Ha alkalmad nyílik - suttogta -, menj be a hálószobájába, és lopd el a kardját.398Az ifjú Cato összerezzent, és rémült szemeket meresztett Szta-tülloszra.- Hát erről van szó?- Persze hogy erről! Arra készül, hogy végezzen magával. Cato kimerülten

elhallgatott, és reszkető tagokkal, felindultanmeredt hallgatóságára, majd minden átmenet nélkül nehézkesen felemelkedett, és

dolgozószobájába támolygott. Két társa a közös kerevetről hallotta, ahogy könyves rekeszei között motoz, és irattekercseket dobál szét.

- Phaidón, Phaidón, Phaidón - kiabálta közben, de kuncogott is hozzá.Az ifjú Cato kiguvadt szemmel bámult Sztatülloszra, aki hirtelen megtaszította:- Most, Marcus! Eredj, és lopd el a kardját!Az ifjú Cato berontott apja tágas hálóhelyiségébe, és lerántotta a falról a szíjánál

fogva felakasztott kardot. Amikor visszaért az ebédlőbe, odaszólt a boros kancsójával még egyre ott ácsorgó Prognanthésznak:

- Nesze, fogd és dugd el valahová! - Azzal a háznagy markába nyomta a kardot. - De siess, rohanj!

Prognanthész éppen idejében távozott, mert máris felbukkant Cato, a kezében

tartott irattekercset ledobta a lectus medius-ra, majd az atrium felé fordult.- Mindjárt besötétedik; ki kell adnom a jelszót a kapuőrségnek. - Azzal elsietett,

útközben még vízhatlan sagum-áért kiáltva; az eső már a levegőben lógott.A vihar egyre közeledett; kék-fehér villámok fénye cikázott át az ebédlőn, ahol

még nem égtek a lámpások. Prognanthész lépett be, kezében gyertyával.- Eldugtad a kardot? - kérdezte tőle az ifjú Cato.- El, domine. Légy nyugodt, a gazda nem fogja megtalálni.- O, Sztatüllosz, nem tehet ilyet! Nem engedhetjük!- Nem is engedjük. Dugd el te is a kardod.Valamivel később Cato visszatért, az átázott körgallért egy sarokba dobta, majd

felemelte a Phaidón-i a kerevetről. Utána odalépett Sztatülloszhoz, átölelte, és mindkét orcáján megcsókolta.

399Ezután az ifjú Catón volt a sor. Milyen idegennek tetszett az apai kar ölelése,

milyen furcsa volt, ahogy száraz ajka a fiú arcához, majd a szájához súrlódott. A fiatalemberben kényszeresen egyre az a nap merült fel, amikor apja a dolgozószobájába rendelte a két testvért, őt és Porciát, és közölte velük, hogy elvált anyjuktól, aki Caesarral követett el házasságtörést, és a gyerekek soha többé nem láthatják, még csak el sem búcsúzhatnak tőle. A kis Cato kétségbeesve sírt bele nővére durva szövésű ruhájába, mire apja rászólt, hogy ne viselkedjék férfiatlanul - helytelen cselekedet ilyen semmi kis okból könnyeket ontani. És még hány ilyen emléke volt a keményszívű apáról, aki egész környezetébe át akarta ültetni a maga könyörtelen etikáját... És mégis, mégis: micsoda büszkeséggel töltötte el, hogy a nagy Cato fia lehet! így aztán most is engedett a férfiatlan késztetésnek, és keservesen zokogott.

- Kérlek, apám - ne tedd!- Mit ne tegyek? - kérdezte Cato a meglepetéstől nagyra nyílt szemmel. - Ne

vonuljak vissza a Phaidón-t tanulmányozni?- Nem számít - sírt fel az ifjú Cato. - Nem számít...A lélek - a lélek, amelyet a görögök nőneműnek tartottak... Ahogy a kinn dúló

vihart hallgatta, mennyire helyénvalónak tetszett, hogy a természet világa is visszhangozza a vihart, amely hol is? - szívében? szellemében? testében tombolt? Lám, még ezt sem tudjuk meghatározni; hogy is tudhatnánk hát bármit a lélekről, a lélek tisztaságáról vagy tisztátalanságáról? Arról, hogy halhatatlan-e? Bizonyságot kell szereznem róla, bizonyságot, amelyhez a kétely árnyéka sem fér!

Körülötte most már több lámpás is égett; leült hát egy székbe, kigöngyölte a kezében szorongatott tekercset, és lassan kezdte olvasni a görög szöveget; valahogyan, maga sem tudta, miért, mindig könnyebben tagolta a görög, mint a latin szavakat. Szókratész, aki mindig kérdezve tanított, éppen feltette Szimmiasznak egyik híres kérdését.

400„- Hiszünk-e a halálban?- Hiszünk - felelte Szimmiasz.- A halál lélek és test különválása. A halott e különválás végső terméke."Igen, igen - ennek így kell lennie! Én is több vagyok a puszta testemnél, lényem a

lelkem fehér tüzét is magába zárja, és ha majd a testem halott lesz, a lelkem kiszabadul. Ó, Szókratész, Szókratész, nyugtass meg engem! Add meg nekem az erőt és a céltudatot ahhoz, amit el kell végeznem!

„Ahhoz, hogy eljussunk a tiszta tudáshoz, le kell vetkeznünk testünket. (...)A lélek Isten képére teremtődött; halhatatlan, saját értelme van, önazonos és

állandó. Soha nem változhat. Ezzel szemben a test az emberiség képére teremtődött.

Halandó, értelme nincs, számos alakot ölt, és felbomlik.Tagadhatod-e ezt?Ekként, ha igaz, amit mondok, a testnek romolnia kell, de a lélek romolhatatlan."Igen, igen, Szókratésznak igaza van, a lélek halhatatlan! Amikor majd a testem

meghal, a lelkem nem fog megsemmisülni!Cato végtelen megkönnyebbüléssel csúsztatta ölébe a könyvet, majd pillantása a

falra siklott: a kardját kereste. Először azt hitte, a bor űz tréfát vele, de aztán halandó, hamis látomásoktól elbódult szeme meggyőzte az igazságról: a kardja eltűnt. Áttette a könyvet az asztalkájára, majd felállt, és egy nemezzel bevont, tompa hangú kalapáccsal rávert a rézgongra. A hang, amelybe belehasított a villám, a mennydörgésbe vegyülve veszett a sötétbe.

Egy szolga lépett be.- Hol van Prognanthész? - kérdezte Cato.- A vihar, domine, a vihar... Sírnak a gyerekei.- Eltűnt a kardom. Hozd elő, de tüstént.A szolga meghajolt, és eltűnt. Valamivel később Cato ismét belecsapott a gongba.- Eltűnt a kardom. Azonnal kerítsd elő.401Ezúttal a szolga megijedt; gyorsan bólintott, és már el is rohant.Cato újra felemelte a Phaidón-t, és végigolvasta, de a szavak ezúttal nem hatoltak

el a tudatáig. Harmadszor is megütötte a gongot.- Mit parancsolsz, domine?- Küldd be a szolgákat az átriumba. Prognanthészt is.SS %

O maga is az átriumba sietett, és haragosan förmedt Prognan-thészra.- Prognanthész, hol a kardom?- Mindent felkutattunk, domine, de nincs sehol.Cato olyan gyorsan mozdult, hogy senki sem látta, amint az atrium túlsó végében

terem - csak az ütést hallották, amelyet öklével a háznagy kemény állkapcsára mért. Prognanthész elvágódott, de senki sem merte felsegíteni: a szolgák borzongva, némán szegezték Catóra tekintetüket.

Ekkor rontott a helyiségbe Sztatüllosz és az ifjú Cato.- Kérlek, könyörgök, apám... - kiáltotta zokogva, apját ölelve a fiatalember; Cato

azonban úgy rázta le magáról, mintha undorodna a szagától.-Talán őrült vagyok, Marcus, hogy megfosztasz a Caesarral szembeni védekezés

eszközétől? Hogy merted elvenni a kardomat? Azt hiszed, magatehetetlen lettem? Az öngyilkossághoz, ha ez aggaszt, nincs szükségem rá - az ennél sokkal egyszerűbb. Elég, ha visszatartom a lélegzetemet, vagy fejjel a falnak megyek. Jogom van a kardomhoz! Azonnal adjátok vissza!

A fiú heves zokogás közepette elmenekült, négy szolga pedig megragadta és kivitte az eszméletlen háznagyot. A helyiségben csupán ketten - a legjelentéktelenebbek - maradtak.

- Hozzátok be a kardomat! - parancsolt rájuk Cato.A közeledő zaj megelőzte a fegyvert magát; időközben ugyanis az eső hangja

szelíd morajjá enyhült, s a vihar továbbvonult a tenger felé. A kardot egy totyogós kisgyermek hozta: két kis kezével fogta a sas formájú, elefántcsont markolatot, a pengét pedig maga után vonszolta a földön; innen eredt a kaparászó-karistoló neszezés. Cato lehajolt a fegyverért, kipróbálta hegyét és éleit -most is éles volt, mint a beretva.

402- Végre ismét a magam ura vagyok - mondta, azzal visszament szobájába.

Most aztán újra olvashatja a P/iaidón-t, és kibogozhatja az értelmét. Segíts, Szókratész! Bizonyítsd be, hogy alaptalanok a félelmeim!

„Mindazok, akik szeretik a tudást, tisztában vannak vele, hogy a lelkük csak mintegy oda van ragasztva vagy tűzve testükhöz. Azok azonban, akik a tudást nem szeretik, nem is sejtik, hogy minden gyönyör és minden fájdalom megannyi szögként rögzíti a lelket a testhez, mígnem a lélek versenyre kel a testtel, és azt hiszi, minden igazsága a testből ered. (...) Van-e az életnek ellentettje?

-Van.- És mi légyen az?- A halál.- És hogy nevezzük azt a dolgot, ami nem ismer halált?- Halhatatlannak.- Ismer-e halált a lélek?- Nem, nem ismer.- Akkor tehát a lélek halhatatlan? -Igen, az.- Amidőn a test meghal, a lélek nem pusztulhat el, mert a lélek nem ismeri el a

halált a maga részének."íme itt van hát minden igazságok igazsága, a napnál világosabban!Cato összegöngyölte és összezsinegelte a Phaidón-t, megcsókolta a tekercset,

majd leheveredett ágyára, és mély, álmok nélküli álomba merült. Odakinn a vihar egyre halkuló moraja súlyos csenddé tompult.

Az éjszaka kellős közepén arra ébredt, hogy fájdalmasan nyilall és lüktet a jobb keze. Értetlenül meredt rá, majd megkondította a gongot.

- Hívjátok ide Kleanthészt, az orvost - utasította a szolgát -, és menjetek el Butaszért is.

403Ügynöke gyanús sietséggel toppant be, Cato pedig enyhe gúnynyal méregette;

most eszmélt rá, hogy Utica-szerte az emberek legalább egyharmada már értesült róla, hogy praefeclusuk a kardját követelte.

- Menj le a kikötőbe, Butasz, és ellenőrizd, simán megy-e a behajózás.Butasz már indult is, de a szobából kilépve még odasúgta Sztatüllosznak:- Annyira érdekli a jelen, hogy nem gondolhat öngyilkosságra. Szerintem csak

képzelődtök.A ház népe így hát felderült, és Sztatüllosz, aki már Lucius Gratidiusért akart

menni, meggondolta magát. Cato nem köszönné meg, ha egy centuriót szabadítana a nyakára.

Amikor megjött Kleanthész, az orvos is, Cato odatartotta neki a jobb kezét.- Úgy látszik, eltört - mondta. - Tedd sínbe, hogy használni tudjam.Mialatt Kleanthész a lehetetlen feladattal bajlódott, visszatért Butasz, és közölte,

hogy a vihar nagy kárt tett a hajókban, és a menekültek között kitört a fejetlenség.- 0, a szerencsétlenek! - mondta Cato. - Kérlek, Butasz, reggel keress fel a

legújabb hírekkel.Kleanthész tapintatosan köhécselt.-Megtettem, domine, ami tőlem telt, de megengeded, hogy még a házadban

maradjak? Ugy hallottam, Prognanthész, a háznagyod még mindig eszméletlen.- Vagy úgy, Prognanthész! Olyan az állkapcsa, mint a neve -sziklás zátony. Miatta

tört el a kezem - micsoda átkozott baleset! De azért csak menj, és ápold, ha muszáj.Amikor Butasz reggel jelentette, hogy a kikötőben rendeződött a helyzet, Cato

ébren volt. Vissza is feküdt ágyára, és odaszólt a távozó ügynöknek:- Csukd be az ajtót, Butasz.Mihelyt az ajtó becsapódott, Cato magához vette a keskeny ágy lábához támasztott

kardot, és megkísérelte, hogy a hagyományos helyzetbe forgassa: a bordák alá akarta bedöfni, hogy a szúrás a mellkasán át a szegycsont bal oldaláig hatoljon. Törött keze azon-

404ban nem engedelmeskedett, még akkor sem, amikor a sínt letépte róla. Végül aztán

az egyszerűbb megoldás mellett döntött: a hasa felső részébe mártotta a kardot, és aztán, mintha fűrészelne, ide-oda huzigálta, hogy szélesítse a hasfalán ejtett sebet. Miközben mindenre elszántan, csendesen nyöszörögve mesterkedett mocsoktalanul tiszta lelke kiszabadításán, áruló teste egyszer csak felülkerekedett akaratán: akkorát rángott, hogy Cato lezuhant az ágyról, eközben feldöntve egy abacust, amely harsány csörömpöléssel vágódott a gongnak. Az ütközést hatalmas erejű, visszhangzó kondulás követte.

A ház népe, élén Cato fiával, minden irányból odacsődült. Cato a földön hevert, egyre növekvő vértócsában; kifordult belei körülötte gőzölögtek. A szürke szempár szélesre tágult, de nem látott semmit.

Az ifjú Cato hisztérikusan üvöltött, a döbbenettől bénult Szta-tüllosz azonban észrevette, hogy Cato szeme megrebben.

- Él! Még él! Kleanthész, még nem halt meg!Az orvos, aki már ott térdelt Cato mellett, dühösen nézett fel Sztatülloszra.- Segíts, te féleszű! - bődült el.A két férfi összeszedte Cato beleit, és visszahelyezte őket a hasüregbe. Kleanthész

káromkodva rázta-nyomkodta a véres masz-szát, míg végül összeilleszthette fölötte a sebszéleket. Ekkor tiszta pamutfonalat vett elő, és görbe tűjével szorosan összevarrta a rémületes sebet, többtucatnyi külön, de szorosan egymáshoz illeszkedő öltéssel.

Amikor hátrább lépett, hogy szemügyre vegye művét, megjegyezte:- Olyan erős, hogy talán életben marad... Minden azon múlik, mennyi vért vesztett.

Hálát kell adnunk Aszklépiosznak, amiért eszméletlen.Cato békés elvonultságából iszonyatos fájdalomra ébredt. Félelmetes, elkínzott

jajszó tört fel belőle, se nem sikoly, se nem nyöszörgés. Amikor a szeme kinyílt, valóságos sokadalmat látott maga körül; fiának arcát könny és takony torzította el, Sztatüllosz nyüszített, Kleanthész, az orvos egy tálban éppen a kezét mosta,

405de ott volt még egy halom rabszolga, egy visító csecsemő és több, gyászosan

sipítozó asszony is.- Életben maradsz, Marcus Cato! - kiáltotta diadalmasan Kleanthész. -

Megmentettünk!Cato szeme elől eloszlott a felhő. Végignézett a ráborított véres törülközőn: a

hasát akarta látni. Bal keze megrándult, majd megmozdult, és lassan félrevonta a törülközőt; így pillantotta meg türoszi vörösre színeződött, feszülő hasát, amelyen csípőtől csípőig érő, szaggatott vágás futott végig, gondosan, véres öltésekkel összevarrva.

- A lelkem! - süvöltötte, majd egész testén borzongás futott végig. Szinte látszott, hogyan szedi össze, acélozza meg egész, megannyi harcban edzett, minden sorscsapással dacoló lényét. Aztán két kézzel az öltésekhez kapott, őrjöngő erővel tépni-szag-gatni kezdte őket, mígnem a seb ismét kettéhasadt. Ekkor a gyöngyházfényű beleknek veselkedett neki, és nem nyugodott, amíg valamennyit elő nem cibálta.

Immár senki sem mozdult, hogy megfékezze. Fia, barátja, orvosa csak nézte, ahogy száját hangtalanul eltátva apránként pusztítja el magát. Ekkor hirtelen hevesen összerándult. A továbbra is nagyra nyílt szürke szempárba lassan beköltözött a halál, a szivárványhártya meghátrált az egyre táguló fekete szembogár előtt. Végül a szemet

mintha halvány aranypára, a halál végső patinája lepte volna el. Cato lelke kiszabadult.

Utica városa másnap hatalmas halotti máglyát rakatott, tömjénből, mirhából, nárdusból, fahéjból és jerikói balzsamból; a máglyára szánt tetemet türoszi bíborba és aranyszövetbe burkolták.

Mennyire utálkozott volna mindettől Marcus Porcius Cato, minden hivalkodás esküdt ellensége!

Kevés ideje volt, hogy felkészüljön a halálra, mégis megtette, amit tehetett. Levelet hagyott szegény, a bánattól szinte megsemmisült fiának, Sztatüllosznak és Caesarnak, pénzadományt juttatott Lucius Gratidiusnak és a még mindig eszméletlen Prognan-thésznak. Feleségének, Marciának azonban egyetlen szót sem írt.

Amikor Caesar Füles hátán belovagolt a főtérre, skarlátpiros palu-damentum-áí festőién szétterítve a szép, gesztenyebarna ló hátán, a hamvakat már összegyűjtötték, de maga a máglya, megfeketedett, illatozó halomként, még ott állt a némán szemlélődő sokaság gyűrűjében.

-Mi légyen ez? - kérdezte Caesar, de érezte, hogy libabőrös lesz.Sztatüllosz hangja hasított a csendbe:- Ez Marcus Porcius Cato Uticensis halotti máglyája!A hadvezér fagyos tekintete kísértetiesnek, már-már embertelennek tűnt. Caesar

rezzenetlen arccal siklott le lováról, köpenye tetszetős redőkben úszott utána. Az uticaiak úgy látták: minden ízében a megtestesült hódítás.

- Hol a háza? - kérdezte Sztatüllosztól. Sztatüllosz megfordult, és mutatta az utat. Caesar, a nyomában Calvinusszal, belépett.

- A fia itt van?- Itt van, Caesar, de apja halála nagyon megviselte.- Persze öngyilkosság volt. Beszélj, hogyan esett. Sztatüllosz vállat vont.- Mi van ezen elbeszélni való? Hiszen ismerted Marcus Catót, Caesar. Akkor sem

tűrt volna maga fölött zsarnokot, ha annak mégoly irgalmas a természete. - Fekete tunicájának ujjában kotorászva előbűvölt egy vékonyka tekercset. - Ezt neked hagyta.

Caesar átvette a tekercset, és szemügyre vette a pecsétet: a szabadság sapkáját ábrázolta, körös-körül a M PORC CATO felirattal. A levél nem utalt arra a küzdelemre, amelyet Cato az általa zsarnokinak vélt hatalom ellen vívott; utalt viszont a dédanyjára, aki rabszolgának volt a leánya.

Nem akarom, hogy életemmel egy zsarnoknak legyek adósa; olyan embernek, aki a törvénnyel dacol, mert úgy osztogatja a kegyelmet másoknak, mintha a törvény szerint a gazdájuk volna. A törvény neki ilyen jogot nem adott.

Calvinust emésztette a vágy, hogy ő is beleolvasson a levélkébe, de attól tartott, erre nem lesz esélye. Az elkeskenyedő, erős ujjak

407/összegyűrték, majd elhajították a papirost. Caesar úgy nézett le rájuk, mintha egy

idegenhez tartoznának, majd mély levegőt vett, anélkül, hogy sóhajtott vagy felhördült volna.

- Úgy irigylem tőled a halálod, Marcus Cato, ahogy te az életedet sajnáltad tőlem - mondta nyersen.

Ekkor botorkált elő az ifjú Cato, két szolgára támaszkodva.- Nem bírhattad volna rá apádat, hogy várjon, legalább addig, amíg megjövök és

beszélhetünk?- Sokkal jobban ismerted Catót, Caesar, mint én - felelte a fiatalember. - Úgy halt

meg, ahogy élt - nehezen és könyörtelenül.- Mik a terveid most, hogy ő nincs többé? Azt ugye tudod, hogy minden javára

elkobzás vár?- Kegyelemért folyamodom, és aztán valahogy majdcsak megélek. Engem nem

olyan fából faragtak, mint az apámat.- A kegyelmet máris megkaptad, ahogy ő is megkapta volna.- Kérhetnék még valamit, Caesar?- Természetesen. Csak beszélj.- Sztatülloszról van szó... Velem jöhet Itáliába? Apám hagyott rá annyi pénzt,

hogy eljusson Marcus Brutushoz, aki majd befogadja.-Marcus Brutus Innenső-Galliában van. Sztatüllosz elutazhat hozzá.így ért véget a beszélgetés. Caesar sarkon fordult, és távozott; Calvinus követte.

Előzőleg azonban titkon felemelte a levélkét. Értékes irattári anyag lesz...Az utcára érve Caesar mintha lefricskázta volna magáról az iménti hangulatot.- Nos - mondta Calvinusnak -, Catótól nem várhattam egyebet. Mindig ő volt

legádázabb ellenfelem, mindig az én utaimat akarta keresztezni.-ízig-vérig fanatikus volt, Caesar; talán már a bölcsőben is. Soha nem fogta fel, mi

a különbség élet és filozófia közt. Caesar felnevetett.- Nem a különbségről van szó, kedves Calvinusom, hanem az életről. Azt nem

értette. A filozófia csak kibúvó volt számára, hogy megbirkózzon valamivel, ami nem fért a fejébe. Úgy hasz-

408nálta a filozófiát, mint viselkedési szabályzatot. És hogy éppen a sztoicizmust

választotta, az megfelel a természetének. Azt hitte, az önmegtagadás vezet a megtisztuláshoz.

- Szegény Marcia! Micsoda szörnyű csapás!- A csapás az volt, hogy szerette Catót - azt az embert, aki nem hagyta, hogy

szeressék.3A republikánus vezérkar tagjai közül csak Titus Labie-nus, a két Pompeius és

Attius Varus, a kormányzó jutott el Hispániába.Publius Sittius ismét a két mauretaniai király, Bokkhosz és Bogud szolgálatába

állt. Amikor Caesar thapszoszi győzelméről értesült, vízre bocsátotta megbízható hajóhadát, hogy ellenőrizze a tengert, ő maga pedig a szárazföldről indított támadást Numidia ellen.

Metellus Scipio és Lucius Manlius Torquatus egy, az afrikai partok mentén hajózó kisebb flottához csatlakozott, a Pompeius fivérek pedig, Gnaeus eredeti hajóhadával, anyílt tengeren át a Baleár-szigetek felé tartottak, hogy feltöltsék készleteiket. Velük hajózott Labienus is, aki nem bízott az amúgy is utált Metellus Scipio ítélőképességében.

Publius Sittius flottája találkozott az Afrikát megkerülő hajókkal, és olyan lendülettel rohanta meg őket, hogy az utasok mind fogságba estek. Metellus Scipio és Torquatus, Cato példáját követve, inkább választották az öngyilkosságot, semhogy Caesarhoz folyamodjanak kegyelemért.

A könnyűfegyverzetű numidiai lovasság nem tudta megállítani Sittius támadását. Sittius, felbomlott soraikat maga előtt terelve, egyre beljebb hatolt Juba országába.

Marcus Petreius és maga Juba király az utóbbi fővárosát, Cirtát célozta meg, ám a kapukat zárva találták, a Caesar bosszújától rettegő lakosság pedig nem engedte be őket. A két férfi ekkor Juhának egy Cirtához közeli villájában keresett menedéket, és ott megegyezett: a legméltóbb kiút, amely még nyitva áll előttük, a

409mindkettejük számára halállal végződő párviadal. A párbaj kimenetele felől kétség

sem lehetett: Juba sokkal fiatalabb és erő-sebb volt, mint Petreius, aki Nagy Pompeius

szolgálatában vált fehér hajú öregemberré. Petreius tehát elesett a párbajban, ám amikor Juba önmagára akart lesújtani, kitűnt, hogy túl rövid a kardja. Ekkor egyik rabszolgája vette át a kardot, Juba pedig belerohant.

Mind közül a legnyomasztóbb Lucius Caesar fiának a tragédiája volt. Az ifjú Lucius Caesar fogságba esett, majd becsületszava ellenében megengedték neki, hogy egy Utica szélén épült villában várja be Caesar döntését. A villa személyzete éppen Caesar szolgáiból került ki, és az épületen kívül, néhány ketrecben őrizték a Metellus Scipio elhagyott zsákmányában talált vadállatokat; Caesar azokra a játékokra tartogatta őket, amelyeket elhalt Júliája emlékére kívánt rendezni, mivelhogy annak idején a gyűlölködő senatus - no persze Catóval és Ahenobarbusszal az élen - nem járult hozzá a halotti játékokhoz.

Az ifjabb Lucius Caesart, mint a Julius Caesar család egyetlen, a republikánusokhoz pártolt tagját a gyanakvás légköre vette körül, és talán ez a bizalmatlanság fertőzte meg a lelkét; mint ahogy az is lehet, hogy lelki egyensúlya már születésétől fogva boru-lékony volt. Elég az hozzá, hogy egy arra vetődött köztársaságpárti legionariuscsoportra támaszkodva kezébe kaparintotta a villát, és egyesült erővel halálra kínozták Caesar szolgáit; majd, miután az emberi áldozatokból kifogytak, a vadállatokat kínozták halálra. Ezután a katonák kereket oldottak, az ifjabbLucius Caesar azonban maradt. Az ellenőrzésére kiküldött, elszörnyedt tribunus talált rá, amint vértől csatakosan, hol magában motyogva, hol hangosan őrjöngve bolyongott a villa termeiben. Mint Aiasz Trója eleste után, szemlátomást ő is azt képzelte, hogy a vadállatok az ellenségei.

Caesar úgy határozott, hogy bíróság elé kell állítani. Mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy unokabátyja egyetlen fiának sorsáról a nyilvánosság előtt döntsenek, miközben bízott benne, hogy a katonai bíróság magától is felismeri majd a fiatalember beszámíthatatlanságát. A tárgyalásig az ifjabb Lucius Caesart a villában tartották elzárva, szigorú őrizet alatt.

410Publius Vettius szelleme azonban visszajárt... Amikor megjött néhány katona,

hogy az ifjabb Lucius Caesart megbilincselve a bíróság elé vezesse, a foglyot holtan találták - ám nem maga emelt kezet magára. Hogy miféle belopakodó ölte meg, rejtély maradt, ám az biztos, hogy Caesar környezetében a vezért senki sem vádolta. Caesarról, a dictatorról sokféle szóbeszéd járta, de ez a rágalom nem ötlött fel senkiben. A gyászszertartást pontifex maximusként ő maga végezte, majd hazaküldte a fiú hamvait, annyi magyarázattal, amennyit - úgy gondolta - az apa még elviselhet.

Kegyelmet nyert Utica is, Caesar azonban emlékeztette a háromszázakat, hogy tizenhárom éve, első consulsága idején, hozott egy, a város számára roppant üdvös lex Juliá-t.

- A bírság, Utica polgárai, kétszázmillió sesterciusra rúg, amely három éven át hathavi részletekben fizetendő - de nem az én számlámra, hanem közvetlenül a római kincstárnak.

Hatalmas összeg! Nyolcezer ezüsttalentum! Mivel azonban Utica nem tagadhatta, hogy segítette a republikánusokat, Caesar legelszántabb ellenségét, Catót pedig nem csupán befogadta, hanem egyenesen ünnepelte és dicsőítette, a háromszázak jámborul beletörődtek sorsukba. Mi mást is tehettek volna, különös tekintettel arra, hogy a pénzt közvetlenül az államkincstárnak kellett átutalniuk? Legalább találkoztak egy olyan zsarnokkal, aki maga nem akart meggazdagodni.

Pórul jártak a Bagradasz- és a Katáda-völgyek búzatermő latí-fundíum-ainak republikánus tulajdonosai is; Caesar nyomban árverésre bocsátotta birtokaikat, és ekként gondoskodott róla, hogy Provincia Africa új búzatermelő nagybirtokosai egyértelműen az ő cliensei közül kerüljenek ki; ezt pedig Róma üdve szempontjából

létfontosságúnak tartotta. Ki tudja, mit tartogat még a jövő?Provincia Africából Numidiába ment, ahol először is Juba személyes javait

árvereztette el, majd hozzálátott az egész királyság feldarabolásához. A keleti részt, amely egyben a legtermékenyebb volt, Africa Nova néven bekebelezte a római provinciába, de emez Africa Nova nyugati határa mentén Publius Sittius is kapott

411személyes tulajdonként egy csinos területet, azzal a feltétellel, hogy megtartja

Caesar és örököse Rómájának hűségén. Numidia nyugati részét Caesar Bogudnak és Bokkhosznak utalta ki, de a belső határok kijelölését rájuk bízta.

Május utolsó napján Afrikából Szardíniába indult, a római provinciák kormányzását Gaius Sallustius Crispusra bízva.

A százötven mérföldes hajóút teljes huszonhét napot vett igénybe. A hullámok torony magasra szöktek, a hajója léket kapott, a legparányibb szigeteknél is ki kellett kötniük; a szelek először keleti, majd nyugati irányban térítették el őket. Bosszantó volt az egész, nem mintha Caesar hajlott volna a tengeribetegségre, ám a hajó úgy dülöngélt, hogy sem írni, sem olvasni, de még tisztán gondolkodni sem tudott.

Amikor végre célba értek, a republikánus Szardíniától járó tizedet egynyolcadra emelte, és tízmillió sesterciusnyi külön bírságot rótt ki Sulcis városára, amely tevékenyen is támogatta a köztársaságpártiakat.

Quinctilis második napján már készen volt rá, hogy a szelektől és az időjárástól függően vagy Ostia, vagy Puteoli felé induljon, ám ekkor az egyenlítői szélviharok olyan erővel támadtak fel, mintha Afrika és Szardínia között csak lágy zefír borzolta volna a vizet. Caesar körülnézett a caralesi kikötőben, és kegyesen rábólintott a kapitány könyörgésére: nem bontanak vitorlát. A viharok irgalmatlanul tomboltak három nundinum-on át, de a szárazföldön Caesar legalább kedvére olvasgathatott és írhatott, és rendezhette alaposan felgyülemlett postáját.

Elmélyült gondolkodásra azonban csak akkor jutott idő, amikor végre elhajózhattak Ostia irányába. Mivel a szél délnyugatról fújt, a választás a Tiberis torkolatánál lévő kikötőre esett.

A háború tovább folyik majd, hacsak Gaius Treboniusnak Túlsó-Hispaniában nem sikerül elfognia Labienust és a két Pompeiust, még mielőtt az ellenállást újraszervezhetnék. Rátermettebb embert Treboniusnál keresve sem találhatna; csak az a kár, hogy provinciája, Quintus Cassius ragadozóhoz illő kormányzása után,

412nemigen tanúsít készséget az együttműködésre. Ez itt a baj, Caesar. Mindent nem

végezhetsz el egymagad, és minden Gaius Treboniusra jut egy Quintus Cassius, minden Calvinusra egy Antonius.

Hispánia sorsa az istenek kezében van; egyelőre időpocsékolás lenne ezen rágódni. Jobb, ha arra gondolsz: a háború eddig Caesar akarata szerint alakult, és Afrika a világ szemében még hitelesebbé teszi Pharszaloszt. De hány ember fizetett az életével ezért a sikerért! Mennyi tehetség, mennyi kivételes adottság veszett oda a csatatereken!

No és mit kezdesz a Phaidón-na\? Bizony időbe telt, amíg Sztatülloszt szóra bírta, de amikor utalt rá, hogy ígéretével ellentétben mégsem engedi el Brutushoz, mégiscsak napfényre került, minden elborzasztó részletével együtt, az öngyilkosság egész története. 0, micsoda határtalan megnyugvást hozott a tudat, hogy Cato oly acélos, oly kiegyensúlyozottnak tetsző személyisége valójában súlyosan sérült és hasadozott volt! Amikor elérkezett a végső pillanat, Cato félt a haláltól. Először a Phaidón-hoz kellett folyamodnia, hogy meggyőzze magát: örökké fog élni. Milyen érdekes... Szebb, költőibb görög szöveg alig létezik, és mégis: az, aki írta, csak másodkézből szerzett értesülésekre támaszkodott, és akár őt nézzük, akár Szókratészt, a filozófusok fejedelmét: logika, érvelés, józan értelem tekintetében egyikük sem

vehető komolyan. A Phaidón, a Phaidrosz és mind a többi tele van szofisztikával, néha egyenesen tisztességtelenek, és ugyanabba az ősi filozófiai hibába esnek: igazságok helyett olyan következtetésekhez jutnak el, amelyek megfelelnek nekik, amelyek a szájízük szerint valók. Ami pedig a sztoicizmust illeti: melyik filozófia lenne nála sekélyesebb, melyik spirituális tanból nőne ki több megátalkodott fanatikus?

A történtek végső summázata így hangzik: Cato csak úgy végezhetett magával, ha először megbizonyosodik róla, hogy a halál után is élni fog, és ennek igazolását a Phaidón-ban kereste. Ez vigasztalón hat Caesarra, akit nem csábít a túlvilági élet. A halál örök álom - mi más is lehetne? Az embernek pedig egyetlen fajta halhatatlanság adatik meg: az, hogy a gens humana emlékezetében és elbeszéléseiben éljen tovább, az idők végezetéig.

413Caesarnak minden bizonnyal ilyen sors jut osztályrészül; de mindent elkövet majd,

hogy Cato ne osztozzék benne. Ha nincs Cato, nem lett volna polgárháború sem. Ez az, amiért nem bocsáthatók meg neki. Nem, Caesar ezt nem bocsáthatja meg.

Igen ám, de közben Caesar élete mind magányosabb lesz; még Cato halálával is ő veszített. Hányan mentek már el... Bibulus, Ahenobarbus, Lentulus Cms, Lentulus Spinther, Afranius, Pet-reius, Pompeius Magnus, Curio... Rómából az özvegyek városa lett, Caesarnak pedig nincs igazi vetélytársa. Hogyan váljon ki Caesar, ha nem ösztönzi ellenzék? Talán a légióitól várja ezt a szerepet? Nem, azt soha!

Caesar légiói... A kilencesek, a tízesek, a tizenkettesek, a tizennégy esek... Lobogóikat kitüntetések húzzák le, részük a zsákmányból akkora, hogy a centúriakon belül a közkatonák a harmadik, a centuriók a második osztályig emelkedhetnek. És mégis fellázadtak. Vajon miért? Mert tétlenségre voltak kárhoztatva; mert ellenőrzésük fogyatékos volt; és mert az Avienus-félék nem tudnak ellenállni a bajkeverés csábításának. Mert soraikon belül akadtak olyanok, akik azt sugallták, hogy szolgálati feltételeiket parancsnokaik helyett ők maguk diktálhatják. De zendülésükért nem nyertek bűnbocsánatot - az soha nem mehet feledésbe. Caesar triumphus-a után a lázadó légiók egyetlen tagja sem részesül majd odahaza földjuttatásban, és a zsákmányból is jóval kevesebb jár nekik.

Caesar triumphusa után... Caesar tizennégy év óta vár a diadalmenetre. Amikor praetorként visszatért Túlsó-Hispaniából, elcsalták tőle. A senatus arra kényszerítette, hogy amennyiben con-sullá kívánja jelöltetni magát, lépje át a pomerium-ot; így esett el mind imperiumától, mind az őt megillető triumphus-tól. De ebben az évben csak azért is megüli majd; az övéhez képest eltörpülnek majd Sulla vagy Pompeius Magnus diadalmenetei is. Igen, még ebben az évben. Lesz rá idő, mert ez idén Caesar végre kiigazítja a naptárt. Ezentúl háromszázhatvanöt napból áll majd az év, ahogy dukál, helyreáll az évszakok és a hónapok összhangja, és ennek érdekében négyévenként egy pótlólagos napot is beiktat. Ha Caesar csak ennyit tett volna Rómáért, akkor is megérdemli, hogy a neve halála után is fennmaradjon.

414A hajó megdőlt, teste megvonaglott. Változott az egyre erősödő szél iránya; most

fordult át délkeletire. Caesar szinte kiérezte belőle a nílusi Egyiptom jellegzetes szagát: az áradás öntözte fekete föld édeskés, áporodott bűzét, az idegen kertek idegen virágainak és Kleopátra bőrének sajátos illatát.

Kleopátra... Amit maga sem hitt: hiányzik neki az asszony. Vajon milyen lesz majd a kislegény? Kleopátra azt írja, Caesarhoz hasonlít, de Caesar tárgyilagosabban ítéli majd meg. Caesarnak fia van; de a fiú nem római. Vajon ki lesz majd Caesar római fia, az, akit végrendeletében a magáénak vall? Akármi vár még rá, egyre sürgetőbb, hogy megírja végrendeletét. De hát hogyan mérhet egymáshoz egy alig

ismert, próbálatlan tizenhat éves ifjút és egy harminchét éves érett férfit?Ó, csak jusson idő a méricskélésre...A senatus időközben tíz évre szavazta meg Caesarnak a dictatori címet, három

évre censorrá választotta, továbbá felruházta a joggal, hogy a magistratusok megválasztása előtt kinyilvánítsa, mely jelölteket részesít előnyben. A levél még Afrikában érte utol, mielőtt útra kelt volna. Örült neki.

Egy hang azt suttogja: hová tartasz, Gaius Julius Caesar? Miért, hogy ez most szinte érdektelennek tűnik? Elvégeztél volna mindent, amit magad elé tűztél, még ha a módja és alkotmányos szentesítése nem felelt is meg vágyaidnak? De semmi értelme azon keseregni, ami megtörtént és többé meg nem másítható. Ha tízezer rubintokkal, smaragdokkal vagy kavics nagyságú gyöngyszemekkel kivert aranykoronát ajánlanál is fel: a múlton akkor sem változtathatsz.

De vetélytársak nélkül a győzelem csak üresen kongó szó. Vetélytársak nélkül Caesar hogyan tündökölhet?

Fullánkos a győzelem, ha a csatatéren egyedül mi maradunk állva...

VIFÁRASZTÓ IDŐK, HÁLÁTLAN FELADATOKKr. e. 46 sextilisétől (augusztusától) decemberigXíCk-MARCUS TULLIUS CICEROIA Domus Publica külső képe az idők folyamán előnyére változott. Földszintje

tufatömbökből épült, és régimódi, négyszögletű ablakai voltak, majd jött Ahenobarbus pontifex maximus, és hozzátoldott egy opus incertum eljárással készült, téglából rakott emeletet, ívelt ablakokkal. Végül Caesar ponfifex maximus a főbejárat fölé timpanont emelt, és az egész homlokzatot csiszolt márvánnyal boríttatta, miáltal a csúf épület kívülről sokkal egységesebb látványt nyújtott. Odabenn mindvégig megmaradt a méltóságteljes szépség hangulata; Caesar, aki immár tizenhetedik éve viselte a pontifex maximus címét, e téren sem tűrt semmiféle hanyagságot.

Szardíniáról végre megtérve Caesar most arra gondolt: ideje, hogy az épületben fogadásokat rendezzenek. Majd javasolja Cal-purniának, hogy a novemberi Bona Dea-ünnepségeknek ő legyen a háziasszonya. Ha már a dictator hosszú hónapokra lecövekel Rómában, nem árt, ha némi feltűnést kelt maga körül.

Saját lakosztályát a földszinten rendezte be. Itt volt háló- és dolgozószobája, anyja egykori két szobáját pedig vezető titkárának, Gaius Faberiusnak tartotta fenn. Faberius egyébként némileg túljátszott örömmel fogadta, és makacsul kerülte gazdája tekintetét.

- Ennyire bánt, hogy nem vittelek magammal Afrikába? - kérdezte Caesar. - Azt hittem, jólesik majd kissé megpihenned a sok utazgatás után.

Faberius összerezzent, és megrázta a fejét.- Jaj, Caesar, dehogy voltam én megsértve! Távollétedben rengeteg munkát

végezhettem el, és valamennyire a családommal is törődhettem.- Jól vannak?- Boldogok, hogy átköltözhettek az Aventinusra. A Clivus Or-bius megindult

lefelé.- Egy lejtő, amint lefelé indul - csinos szókép - jegyezte meg Caesar, aztán

annyiban hagyta a dolgot; mindamellett megjegyezte magának, hogy előbb-utóbb ki kell derítenie: mi aggasztja legrégibb titkárát.

419Amikor belépett felesége emeleli lakosztályába, már bánta, hogy idejött.

Calpurniának ugyanis éppen vendégei voltak: Cato özvegye, Marcia és Cato leánya, Porcia. Miért választanak a nők ilyen különös barátnőket? De visszahúzódni már késő volt; valahogy majdcsak átvészeli a találkozást. Megállapította, hogy Cal-purnia lassan belenőtt a maga sajátos szépségébe. Tizennyolc évesen kellemes külsejű, félénk és hallgatag fiatal lány volt, és Caesar nagyon jól tudta, hogy távollétének hosszú évei alatt kifogástalanul viselkedett. Mostanra, húszas évei végére, sokkal formásabb lett az alakja, kiegyensúlyozottnak látszott, és újszerű, jóval előnyösebb módon fésülte a haját. Férjének váratlan megjelenése a legkevésbé sem hozta zavarba, bár magában bizonyára bosszankodott, amiért Caesar éppen ezzel a két nővel kapta rajta.

- Caesar... - lépett oda hozzá, és könnyedén megcsókolta. Caesar rámutatott az egyik kereveten pihegő vörhenyes szőrgombolyagra.

- Ez még az a macska, amit én adtam neked? - kérdezte.- Hát persze hogy ő az. Felix. Öregszik, de teljesen egészséges. Caesar közben

kezet fogott Marciával, Porciára pedig barátságosan rámosolygott.- Szomorú találkozás ez, hölgyeim. Sokat adtam volna egy boldogabb

viszontlátásért.-Tudom - mondta Marcia, visszafojtva könnyeit. - És... és... legalább jól volt,

mielőtt...?-Jól volt, és az uticaiak nagyon szerették - felelte melegen Caesar, de azért eszébe

sem jutott, hogy leüljön. - Olyannyira, hogy új cognomen-t is adtak neki: így lett belőle Cato Uticensis. Nagyon bátor ember volt.

- Ő volt Cato, tehát csak bátor lehetett - jelentette ki Porcia, apja nyers, harsány hangján.

Mennyire hasonlít rá! Kár, hogy ő született lánynak, az ifjú Marcus pedig fiúnak. Ő aztán soha nem folyamodott volna kegyelemért... Vagy halott lenne, vagy már meg is érkezett volna Hispániába.

- Ott élsz Philippus házában? - kérdezte Marciától.- Egyelőre ott. - Az asszony felsóhajtott. - Azt akarja, hogy menjek újból férjhez,

de nekem nincs ilyen szándékom.420- Ha nincs, akkor ne is tedd. Majd én beszélek vele.- Hát persze, okvetlen! - hördült fel Porcia. - Te vagy Róma királya, minden

óhajod parancs!- Tévedsz - riposztozott higgadtan Caesar. - Én nem vagyok Róma királya, és nem

is vágyom erre a címre. Amit mondtam, jóindulatból mondtam. És neked hogy megy sorod?

- Amióta Marcus Brutus Bibulus összes javait megvásárolta, Bibulus házában élek, boldogult férjem legkisebb fiával.

-Örülök, hogy Brutus ily nemesen cselekedett. - Caesar csak most eszmélt rá, hogy a helyiségben még több macska is hever; kapóra jött az ürügy, hogy odébb állhasson. - Szerencséd van, Calpurnia. Ettől a sok cicától máris viszketek, és a szemem is könnyezik. Ave, hölgyeim.

Azzal elmenekült.Faberius az íróasztalára készítette az érdeklődésére számot tartó leveleket.

Caesarnak feltűnt egy tekercs, amelyen a leltári cédula májusi keltezést viselt, a pecsét pedig Vatia Isauricusé volt. Még ki sem bontotta, máris tudta: rossz hírekről fog értesülni.

Szüría, Caesar, kormányzó nélkül maradt. Ifjú rokonod, Sextus Julius Caesar halott.

Amikor tavaly átutaztál Antiokheián, nem találkoztál véletlenül bizonyos Quintus Caecilius Bassusszal? Ha nem, akkor hadd magyarázzam el, ki 6. Egyike a tizennyolc

centuriába sorolt római lovagoknak, aki Türoszban telepedett le, és miután elkísérte Pompeius Magnust keleti hadjárataira, beszállt a bíborfestő üzletbe. Folyékonyan beszél médül és perzsául, és az a hír járja róla, hogy barátai vannak a parthus királyi udvarnál. Annyi bizonyos, hogy mesésen gazdag, és vagyonát nem csak a türoszi bíborból szerezte.

Amikor Antiokheiára és a phoinikiai tengerparti városokra mint a republikánusok támogatóira oly súlyos bírságokat róttál ki, ez Bassust súlyosan érintette. Antiokheiába utazott hát, és megkereste régi barátait, azaz a szüriai legio több olyan katonai tribunusát, aki korábban Pompeius Magnus alatt szolgált. Ezután Sextus Caesar kormányzó hamarosan arról értesült, hogy te

421elestél Provincia Africában, a szüriai legio pedig mozgolódik. A kormányzó

összehívta a légiót, azzal a céllal, hogy lecsendesítse, a katonák azonban megölték, és Bassust kiáltották ki új parancsnokuknak.

Bassus ezután kinevezte magát Szüria új kormányzójává, minek következtében észak-szüriai clienseid és híveid egy szálig Kilikiába menekültek. Mivel jómagam történetesen éppen Tarszoszban voltam, Quintus Philippus látogatására, módomban állt gyorsan cselekedni: levelet küldtem Rómába Marcus Lepidusnak, és felkértem, küldjön mielőbb kormányzót Szü-riába. O, amint azt meg is írta, Quintus Cornificiust jelölte, aki minden valószínűség szerint jól beválik majd. Comificius és Vatinius a tavalyi illyricumi hadjáratban ugyancsak kitettek magukért.

Csakhogy Bassus időközben ügyesen elsáncolta magát. Először Antiokheiába akart bevonulni, de a város bezárta előtte kapuit, és nem engedte be. így a mi bíborkereskedő barátunk továbbvonult Apameiáig. Ez a város, hálából a neki nyújtott kereskedelmi előnyökért, Bassus pártjára állt, ő pedig berendezkedett falai között, sőt kinevezte Apameiát Szüria fővárosává.

Bassus rengeteg kárt okozott, Caesar, és semmi kétség: szövetségben áll a parthusokkal. Ugyancsak szövetséget kötött egy arab törzs, a szkéniták új királyával, bizonyos Alkhaudoniosz-szal, aki történetesen együttműködött Abgarosszal, amikor Marcus Crassust a karrhae-i parthus csapdába csalták. Alkhaudoniosz és Bassus most buzgón toboroz az új szüriai hadseregbe. Úgy sejtem, a parthusok támadni fognak, Bassus hadserege pedig csatlakozik hozzájuk; így akarnak egyesült erővel Kilikiában és Provincia Asiában lesújtani Rómára.

Mindebből következően Quintus Philippus is, én is csapatokat toborzunk, a cliens-királyokat pedig levélben figyelmeztettük a veszélyre.

Dél-Szüriában nyugalom van. Antipatér barátod gondoskodik róla, hogy a zsidók távol tartsák magukat Bassus terveitől, de egyszersmind fel is készül a parthusok támadására: üzent Egyiptomba Kleopátra királynőnek fegyverekért és élelmisze-

422rért. Talán még te sem gondoltad volna, hogy Jeruzsálem falainak újjáépítése és

megerődítése egy napon ennyire sürgetővé válik.Az Euphratész mentén mindkét irányban portyáztak már a parthusok, jóllehet a

szkéniták területe sértetlen maradt. Lehet, hogy azt hitted, a Mare Nostrum keleti vége immár pacifikálva van, én azonban kétlem, hogy Róma - bármelyik pontját tekintjük a római világnak - efelől valaha is nyugodt lehetne. Mindig akad valaki, akinek kedve szottyan hatalmának és gazdagságának csorbítására.

Szegény ifjú Sextus Caesar, Sextus nagybácsi unokája... A családnak ezt az idősebbik ágát mindig is elkerülte Caesar legendás szerencséje. A patrícius Julius Caesarok ősidőktől fogva három keresztnevet használtak: a Sextust, a Gaiust és a Luciust. Ha egy Julius Caesarnak három fia született, az elsőt Sextusnak, a középsőt Gaiusnak, a legifjabbat Luciusnak nevezték el. Caesar apja második fiú volt, és csakis

azért maradhatott meg a senatus-ban, csakis azért hághatott egyre feljebb a cursus honorum, a vezető magistratusi posztok létrájának fokain, mert a nővére Gaius Mariushoz, ahhoz a félelmetesen gazdag új emberhez ment nőül. És mivel apjának húga viszont Sulla felesége lett, Caesar joggal mondhatta mind Mariust, mind Sullát a nagybácsikájának - ez pedig élete folyamán sokszor kamatozott!

Elsőnek apja idősebb fivére, Sextus halt meg; tüdőgyulladást kapott az itáliai polgárháború egyik téli hadjáratának keserves hidegében. Tüdőgyulladás... Caesar hirtelen rájött, hol találkozott már korábban az ifjú Gaius Octavius testalkatának feltűnő fogyatékosságával. Hát persze - Sextus bácsi! Neki volt ugyanilyen szűk, keshedt mellkasa! Korábban nem jutott rá idő, hogy kifaggassa Hapd-efanét; most legalább több adatot közölhet majd az orvos-pappal. Sextus bácsi mindig nehezen, sípolva lélegzett; egyszer egy évben rendszeresen el is zarándokolt a Puteoli mögötti Tűzmezőkre, hogy belehelje a kénes kigőzölgést, amely lávabugyborgás és lángnyelvek közepette szökött elő a földből. Emlékezett apja szavaira is: eszerint egy-egy Julius Caesarnál időszakonként előfordul ez a sípoló légzés, mint afféle családi

423kórság. Lehet, hogy az ifjú Gams Octavius is örökölte a családi kórt, és ezért nem

látogatja rendszeresen a fiatalok Mars-mezei edzéseit és harci gyakorlatait? Caesar magához hívatta Hapd-efanét.

- Remélem, Trogus szép szobához juttatott, Hapd-efane.- Ó, igen, Caesar. Gyönyörű vendéglakosztályt kaptam, ahonnan a nagy

peristyliumra látni. Hely is van bőven, ahol patikaszereimet és műszereimet tárolhatom, és Trogus kerített nekem egy fiút, akit betaníthatok. Szeretem ezt a házat és az egész Forum Romanumot - érződik, milyen régiek.

- Mondj nekem valamit a nehézlégzésről. Az orvos-pap sötét szeme kitágult.- Úgy érted, arról a tünetről, amikor a beteg légzés közben hörgő vagy sípoló

hangot hallat?- Igen, ez érdekelne.- Persze nem belégzéskor, hanem kilégzéskor... Caesar próbaképpen sípoló hangot

hallatott. -Igen, igen, kilégzéskor...- Ismerem ezt a tünetet. Amikor csendes és száraz a levegő, és nincs ideje sem a

virágzásnak, sem a betakarításnak, a páciens egész jól van, hacsak meg nem zavarja valami fájdalmas élmény. Ám amikor a levegő megtelik hímporral, szalmatöredékkel vagy porral, avagy túlságosan páratelt, a beteg csak kínkeservesen kap levegőt. Ha nem változtat környezetet, valóságos rohamok törnek rá, sípol a légzése, köhög az öklendezésig, és úgy küzd minden egyes lélegzetvételért, hogy belekékül az arca. Az ilyen roham akár halálos is lehet.

- Sextus nagybátyám ebben a kórban szenvedett, és meg is halt, bár a halála állítólag súlyos megfázásnak és tüdőgyulladásnak tudható be. Családi orvosunk, hajói emlékszem, diszpnoénak nevezte a baját.

- Amiről én beszélek, az nem diszpnoé - mondta nagyon határozottan Hapd-efane. - A diszpnoé nem időszakos, hanem állandó légzési zavar.

- Es ez az időszakos légzési zavar öröklődhet?- Feltétlenül. Egyébként a görögök asztmának nevezik. -Es mi a legjobb

gyógymód ellene?424- Semmiképpen sem a görög módszer, Caesar! A görögök érvágást, hashajtást,

meleg borogatásokat ajánlanak, izsóppal kevert mézsört itatnak a beteggel, és galbanumból meg terpen-tingyantából készült pirulákat adnak be neki. Nem tagadom: a két utóbbi valamicskét könnyíthet a beteg állapotán. A mi orvostudományunk ezzel szemben azt tartja, hogy az asztmások kivételesen érzékeny emberek, és olyasmit is a

szívükre vesznek, ami másokat hidegen hagy. Ha már fellép a roham, kénes gőzök belégzésével kezeljük, de nagyobb szerepet tulajdonítunk a megelőzésnek. Azt javasoljuk, hogy a beteg tartsa távol magát a portól, a fű vagy a szalma részecskéitől, az állatok szőrétől és bundájától, a virágportól és a tenger kipárolgásától.

- És a betegség élete végéig elkíséri az embert?-Némely esetben igen, Caesar, de nem mindig. A gyerekek például néha kinövik.

Sokat segít a harmonikus családi légkör és a nyugodt életmód.- Köszönet a felvilágosításért, Hapd-efane.Az ifjú Gaius Octavius esetleges betegségéről immár sokkal többet tudott, de a

megoldáshoz nemigen jutott közelebb. A fiút nem szabad lovak vagy öszvérek közelébe engedni - Sextus bácsi is kerülte őket. Katonai kiképzésről szinte beszélni sem érdemes -másfelől ha valaki consul akar lenni, a kiképzés úgyszólván kötelező. Brutus persze ezt is megúszta... Családja oly hatalmas, oly ősi, vagyona olyan tekintélyes volt, hogy hivatali társai vagy környezetének tagjai tapintatlanságnak tartották volna, ha utalnak gyávaságára. Octavius viszont apja nevét viseli, márpedig az apai családfa igencsak szűkölködik tiszteletet parancsoló személyiségekben; a patrícius Júliusok vére csak az anyai ágban mutatható ki, a neve nem utal rá. Szegény fiú! Vagy soha, vagy csak nehéz, göröngyös úton juthat el a consulságig; ha ugyan megéri az előírt kort...

Caesar idegesen járkált fel s alá a szobában; keserű csalódottság töltötte el. Félő volt: Gaius Octavius túl rövid ideig él majd ahhoz, hogy érdemes legyen megtenni Caesar örökösévé. Térjen hát vissza Marcus Antoniushoz? Micsoda rémséges kilátások!

Lucius Március Philippus vacsorára hívta a Palatínuson álló tágas házába, hogy - mint a meleg hangú levélkében írta - „megünnepeljük Rómába való visszatértedet".

Caesar és Calpurnia sajnálták ugyan az elvesztegetett időt, de tudták, mit kívánnak tőlük a családi kötelezettségek. A napkeltét követő kilencedik órában érkeztek, és meglepődve észlelték, hogy ők lesznek az egyedüli vendégek, holott Philippus máskor gondoskodott róla, hogy mind a hat kerevet - ennyi fért el a tágas ebédlőben - foglalt legyen. Caesarban fel is támadt valami enyhe gyanú. Mindazonáltal megszabadult tógájától, ellenőrizte, hogy ritkás haja elfedi-e koponyáját - úgy növesztette, hogy a feje búbjától előrefésülhesse -, majd lábat mosott az elé rakott tálban. Természetesen őt illette meg a locus consularis, a Philippus kerevetén biztosított díszhely; középen Philippus hevert, az ifjú Gaius Octavius a kerevet túlsó szélére került. Philippus idősebb fia nem voltjelen; Caesarban megfordult, hogy bizonytalan rossz érzése talán ebben a tényben gyökerezik. Talán azért hívták meg, hogy tudtára adják: Philippus válik a feleségétől, mivel az megcsalta a mostohafiával? Nem, nem, ez mégsem valószínű; ilyesmit nem vacsora közben, ráadásul az asszony jelenlétében szokás közölni. Mellesleg Marcia sem vett részt a vacsorán; az egyetlen foglalt kerevettel szemközti három széken Calpurnia mellett csupán Atia és leánya, Octavia ült.

Calpurnia elragadón festett művészien redőzött ruhájában, melynek lazuritkék színe megfelelt a szeme színének. A ruha ujja az éppen uralkodó divat szerint válltól fel volt hasítva, és kis ékszergombok fogták össze. Atia szőke szépségéhez jól illett a levendulakék köntös, a fiatal lányon pedig remekül mutatott a halvány rózsaszín. Mennyire hasonlított az öccsére! Ugyanaz a hullámos, aranyló hajtömeg, ugyanaz a tojásdad arc, ugyanaz a magasan álló pofacsont, és hozzá ugyanaz a fitos, a végén kissé felfelé kunkorodó orrocska. Csak tiszta, akvamarinkék szeme különbözött a Gaius Octaviusétól.

Amikor Caesar rámosolygott Octaviára, az viszonozta a mosolyt: így tűntek elő hibátlan fogai, így derült ki, hogy jobb orcáján bájos gödröcske van. A szemük találkozott, és Caesar önkéntelenül felszisszent a meglepetéstől: hiszen ebben a

lányban426Julia néni köszön vissza, Julia néni szelíd, békességes lelke sugárzik felé, hogy

csontja velejéig felmelegítse. Julia néni újjászületett! Adok majd neki egy üvegcsével Julia néni illatszeréből, és élvezem az örömét. Ez a lány valóban páratlan gyöngyszem; aki csak meglátja, bele fog szeretni. Pillantása az öcsre siklott, és fenntartás nélküli rajongást látott az arcán. Ez a fiú imádja a nővérkéjét...

A vacsora megfelelt Philippus mércéjének. Az étlapról nem hiányzott a házigazda ünnepi csemegéje sem: a sima, tojással és mézzel kikevert sárga krémmasszát egy hóval és sóval megtöltött külső edénybe állították. Az ínyencséget vágtában hozták egyenesen Itália legmagasabb pontjáról, a Mons Fiscellusról. A két fiatal, valamint Calpurnia és Philippus elragadtatva kanalazta a jeges, olvadó finomságot, Caesar és Atia azonban nem kért belőle. Az utóbbi kissé idegesen felnevetett.

- Túl sűrű nekem ez a krém, Gaius bácsi, nem merem megkóstolni - szabadkozott. - Tessék, vegyél helyette az eperből.

- Philippusnál nem számít, hogy éppen minek az évada van -jegyezte meg Caesar, miközben egyre inkább foglalkoztatta a levegőben vibráló furcsa szorongás. Hátradőlt a kereveten, és fél szemöldökét felhúzva kissé gunyorosan pillantott Philippusra.

- Van ennek a meghívásnak valami mélyebb oka is. Avass be a titokba, Lucius.- Amint a levelemben is állt: hazatérésedet akartuk megünnepelni - jelentette ki

gördülékenyen Philippus. - No de - khm -nem tagadom, van még egy ok az ünneplésre.

- Mivel unokaöcsém immár nyolc hónapja a római férfiak sorába lépett, bizonyára nem őróla van szó, hanem inkább a húgocs-kámról. Talán eljegyezték?

- Úgy van - felelte Philippus.- És hol a szépreményű vőlegény?- Etruriában, a birtokán.- Megtudhatnám a nevét?- Gaius Claudius Marcellus Minor - vetette oda könnyedén a házigazda.- Tehát Minor...427-A Majorról nem lehetett szó. Ö még külföldön van, s nem nyert kegyelmet.- Arról sem tudtam, hogy Minor kegyelmet nyert volna. Philippus hangjába immár

némi harciasság vegyült.- Mivel nem tett semmi rosszat, és mindvégig Itáliában maradt, mi szüksége volna

kegyelemre?- Mert ő volt az egyik consul, amikor a Rubicon átkeltem, és meg sem próbálta

rávenni Pompeius Magnust meg a bon us -okat, hogy kiegyezzenek velem.-Ugyan már, Caesar, hisz tudod, hogy beteg volt! Mindent Lentulus Crus végzett

helyette, holott januárra nem nála volt a vesszőnyaláb. Marcellus Minor, mihelyt feleskették, ágynak esett, és hónapokig fel sem kelhetett. Mivel az orvosok sehogy sem tudták megállapítani, mi a baja, magam mindig is úgy gondoltam: Minor így akarta elkerülni, hogy megharagítsa nála sokkal harciasabb bátyját és unokafivérét.

- Vagyis arra célzói, hogy nyúlszívű fráter.- Nem, nem, dehogyis nyúlszívű ő! Belőled sokszor az ügyvéd beszél, Caesar!

Marcellus Minor pusztán óvatos ember, aki bölcsen megsejtette, hogy téged nem lehet legyőzni. Az még senkit sem alacsonyít le, ha tompább agyú rokonaival szemben némi ravaszsághoz folyamodik. - Philippus itt kis fintort vágott. - A rokonság gyakran szörnyű terhes lehet. Nézz csak rám, akit egy Palla-szerű anyával vert meg a sors, nem beszélve a mostohabátyámról, aki a saját apját próbálta eltenni láb alól. Megvan ám az oka, hogy epikureus lettem, és az sem véletlen, hogy egész politikai pályafutásom

során ragaszkodtam a semlegességhez. No és gondolj magadra, hogy meg vagy áldva te is Marcus Antoniusszal!

Philippus tűzbe jött, a keze ökölbe szorult, de aztán úrrá lett magán, és felengedett.- Pharszalosz után Marcellus Minor szépen felépült a kórból, és azóta, hogy te

Afrikába távoztál, rendszeresen eljár a senatus üléseire. Jelenlétét még Antonius sem kifogásolta, Lepidus pedig egyenesen szerencsét kívánt gyógyulásához.

Caesar arca szenvtelen maradt, de a pillantása mit sem enyhült.428- És te, Octavia? Kedvedre való ez a házasság? - kérdezte, és hirtelen eszébe jutott,

hogy Julia néni is áldozati bárányként nyújtotta kezét Gaius Mariusnak, bár később aztán, úgy látszott, megszerette; Caesar azonban szívesebben gondolt vissza a szenvedésre, amelyet Marius okozott neki.

Octavia megremegett.- Ó, igen, Gaius bácsi.- Talán te is sürgetted?- A sürgetés nem az én tisztem - felelte a lány, és rózsás arca, de még a szája is

elfehéredett.- Találkoztál már ezzel a negyvenöt éves kérővel?- I^en, Gaius bácsi.- És mégis örömmel készülsz a vele való együttélésre?- Igen, Gaius bácsi.- Ismersz olyan férfit, akihez szívesebben mennél feleségül?- Nem, Gaius bácsi - suttogta a lány.- És igazat beszélsz?A lány ráemelte nagy, riadt szemét; az arca immár hamuszínűvé sápadt.- Igen, Gaius bácsi.Caesar eltolta maga elől az epret.-Nos, ez esetben fogadd, Octavia, legjobb kívánságaimat. Mindamellett, mint

pontifex maximus, megtiltom a confarrea-üó-t Szokványos, közönséges házasságot kötsz, és így szabadon rendelkezhetsz hozományoddal.

Atia, akinek ugyancsak fakó lett az arca, esetlenül felállt az asztaltól.- Jöjj, Calpurnia, nézd meg Octavia menyasszonyi ládáját. A három nő gyorsan,

lehajtott fejjel kisuhant.Caesar csevegő hangnemben szólította meg Philippust.- Ez, barátom, fölöttébb különös kötés. Caesar unokahúgának lányát jegyezted el

Caesar egyik ellenségével. Mi jogosított fel erre?Philippus sötét szeme lángokat szórt.- Megvan rá minden jogom. Én vagyok a paterfamilias, te pedig nem vagy az.

Amikor Marcellus Minor megkeresett az ajánlatával, minden eddigi közül a legelőnyösebbnek ítéltem.

429- Paterfamilias-i státusod vitatható. Jogi szempontból nézve Octavia szerintem az

öccse felügyelete alatt áll, most, hogy a fiú nagykorú lett. Egyáltalán megbeszélted az öccsével a dolgot?

- Igenis megbeszéltem - sziszegte a fogai közt Philippus.- És te, Octavius, mit válaszoltál?Az érett férfivá nyilvánított fiú lesiklott a kerevetről, és átült a Caesarral szemközti

székre, hogy nyíltan szembenézhessen nagybátyjával.- Gondosan megvizsgáltam az ajánlatot, Gaius bácsi, és utána azt tanácsoltam

mostohaapámnak: fogadja el.- Fejtsd ki az indokaidat, Octavius.

A fiú légzése hallhatóvá vált: minden kilégzést nedves kis hörgés követett. Látszott azonban, hogy eszében sincs meghátrálni, jóllehet az érzelmi feszültségnek Hapd-efane szerint káros hatása van betegségére.

-Először is, Marcellus Minor megszerezte Marcus bátyja, valamint unokafivére, Gaius Maior birtokait: árverésen jutott hozzájuk. Amikor te, bácsikám, kiadtad az elkobzandó javak listáját, Minor nevét nem tüntetted fel, így mostohaapámmal együtt arra következtettünk, hogy kérőként a személye elfogadható. Másodszor a Claudius Marcellusok a legelőkelőbb plebejus nemességhez tartoznak, több nemzedékre visszamenően adtak consulokat Rómának, és erős kötelék fűzi őket a patricius Corneliusok Lentulus-féle ágához; Octavia Marcellus Minortól születendő gyermekeinek tehát jelentős társadalmi és politikai súlyuk lesz. Harmadszor, véleményem szerint sem a szóban forgó személy, sem bátyja, Marcus, a consul nem követett el becstelenséget vagy erkölcsileg gáncsolható cselekedetet, noha elismerem, hogy utóbbi a legádázabb ellenségeid közé tartozott. Mindazonáltal ő is, csakúgy, mint Minor, azért csatlakozott a republikánusokhoz, mert egyetértettek az általuk képviselt üggyel, és éppen te vagy az, Gaius bácsi, aki az ilyen állásfoglalást senkinek sem róttad fel. Ha Marcellus Major a kérő, más elhatározásra jutottam volna, mivel ő a senatusnak is, Pompeius Magnusnak is hazudott, és ezt a bűnt mindketten - minden tisztességes emberrel együtt - elítéljük. Negyedszer, találkozásuk alkalmából éberen figyeltem

430Octaviát, és utána ki is faggattam. Nos, elhiszem, bácsikám, hogy nem kedveled

Minort; Octavia viszont azonnal megkedvelte. Nem rosszképű, amellett olvasott, művelt, jóindulatú férfi, és a bolondulásig szerelmes a nővérembe. Ötödször, eljövendő római pozíciója nagymértékben a te kegyeden múlik, az Octaviával mint vérrokonoddal kötött házasság pedig növeli esélyeit. Ez vezet át hatodik szempontomhoz, miszerint nagyszerű férjnek ígérkezik. Nem hinném, hogy Octaviának valaha is panaszkodnia kellene házastársi hűtlenség vagy bármilyen, általam is kárhozatosnak ítélt bánásmód miatt. Octavius kifeszítette göthös vállát.

- íme, ezek azok az indokok, amelyek alapján pártolom Mar-cellus Minor és a nővérem házasságát.

Caesarból kirobbant a nevetés.- Remek volt, fiú! Szenvtelenebbül Caesar sem érvelhetett volna. Látom már: ha

majd összehívom a senatust, kivételes elbánásban kell részesítenem Gaius Claudius Marcellus Minort, aki volt oly ravasz, hogy betegséget szimuláljon, volt oly élelmes, hogy felvásárolja bátyja és unokafivére birtokait, s volt oly vakmerő, hogy egy politikai friggyel nyerje meg magának a dictatort. -Caesar felült a kereveten. - Még valamit kérdezek, Octavius. Ha változna a helyzet, és nővéred újabb, még kívánatosabb házassági ajánlatot kapna, felbontanád-e az eljegyzést?

- Ez csak természetes, Caesar. Nagyon szeretem a nővéremet, de mi, rómaiak mindig azon voltunk, hogy megértessük családunk nőtagjaival: az a dolguk, hogy kívánságunk szerint menjenek férjhez, és ezzel segítsék elő pályafutásunkat, ezzel növeljék a család tekintélyét. Octavia semmiben sem szenvedett hiányt: a legdrágább ruhák között dúskálhatott, és olyan neveltetést kapott, amely egy Cicerónak is díszére válna. De azt is tudja, hogy kényelméért, kiváltságaiért cserébe engedelmességgel tartozik.

A sípoló légzés megszűnt; Octavius viszonylag sértetlenül vészelte át a megpróbáltatást.

- Mik a legújabb római pletykák? - kérdezte Caesar a házigazdát, akiről lerítt a megkönnyebbülés.

- Úgy hallom, Cicero új remekművet alkot tusculumi villájában - mondta ismét

kissé kelletlenül Philippus. A vacsora elég feszült431légkörben zajlott le, és a ház ura máris szükségét érezte némi laserpicium-nak.- Elég baljós a hangod. Mi a mű tárgya?- Dicsőítő beszéd Catóról.- Vagy úgy. Eszerint továbbra sem hajlandó elfoglalni helyét a senatusban?- Helyesen következtetsz. Pedig Atticus mindent elkövet, hogy jobb belátásra

bírja.- Ez még Atticusnak sem fog sikerülni - jelentette ki indulatosan Caesar. - És

máskülönben mi újság?- Szegény kis Varró magánkívül van. Antonius, még mint ma-gister equitum, arra

használta hatalmát, hogy kiforgassa Varrót a legcsinosabb birtokaiból, amelyeket aztán a saját nevére íratott. Nagyon jól jön neki a jövedelem, most, hogy a rangját elvesztette. Zaklatják a hitelezői, hogy fizesse vissza a kölcsönt, amelyből megvásárolta Pompeiusnak a Carinae-n álló palotáját, a rossz ízlésnek eme páratlan emlékművét.

- Köszönöm ezt a kis hírmorzsát - mondta komoran Caesar. -Majd intézkedem.- Van még valami, Caesar, amiről szerintem tudnod kell, noha valószínűleg

csapásként fog érni.- Sújts le, Philippus, ne habozz.- A titkárodról van szó. Gaius Faberiusról...- Tudtam, hogy valami nincs rendjén körülötte. Mit művelt?- Idegeneknek árulta a római polgárjogot.0, Faberius, Faberius! Ennyi év után! Úgy látszik, csak az egy Caesar győzi

türelemmel, amíg megkapja a zsákmányból az őt illető részt. Küszöbön áll a triumphus-om, és Faberius lovagi címre válthatta volna a részesedését. így meg nem kap semmit.

- És nagyban űzte a kufárkodást?- Mindenesetre futotta belőle egy házra az Aventinuson.- Igen, említett valami házat....- Afranius régi otthona háznál azért több.- Azt elhiszem. - Caesar ismét hátradőlt, és intett az egyik szolgának, hogy húzza

lábára és kapcsolja be a cipőjét. - Kísérj haza, Octavius - adta ki az utasítást. - Calpurnia még maradhat; hadd beszélgessen még egy kicsit a hölgyekkel. Majd küldök érte hord-

432széket. Neked, Philippus, köszönöm a visszatérésem alkalmából rendezett

ünnepséget - és a tájékoztatást. Fölöttébb tanulságos volt.A kényelmetlen vendég távoztával Philippus belebújt kéreg nélküli házicipőjébe,

és átcsoszogott felesége nappalijába. Ott Cal-purnia és Octavia javában nézegette a halmokba rendezett új toaletteket. Atia, aki figyelte őket, férje láttán az ajtóhoz sietett.

- Később megnyugodott? - kérdezte suttogva.- Mihelyt Octavius előadta a mondókáját, valósággal tűzbe jött. Kivételes kis fickó

ez a te fiad, kedvesem.- Ó, mennyire megkönnyebbültem! Octavia valóban akarja ezt a házasságot.- Én pedig azt hiszem: Caesar megteszi Octaviust az örökösének.Az asszony arcán leplezetlen rémület tükröződött.- Ecastor, csak azt ne!Mivel Philippus fényűző háza a Palatinusnak a Circus Maximusra néző oldalán

épült, és inkább nyugatra, semmint északra nézett, Caesar és ugyancsak tógát viselő társa lesétált a Forum felső végéig, majd az üzletközpont sarkánál befordultak, hogy a

Clivus Saceren ereszkedjenek le a Domus Publicáig. Caesar hirtelen megállt.- Szólj, kérlek, Trogusnak, hogy küldjön hordszéket Calpur-niáért - mondta. -

Szeretném megszemlélni új építményeimet.Octavius egykettőre visszaért, és folytatták útjukat a növekvő félhomályban. A

látóhatár széle felé tartó nap bronzvörösre festette a Tabularium ívelt emeleteit, és finoman árnyalta a Capi-toliumon álló templomok színeit. Bár a magasabb halmot Iuppiter Optimus Maximus temploma, az alacsonyabbikat, az Arxot pedig Iuno Monetae uralta, a tér jóformán minden egyes pontját valamely istennek vagy az isten valamely arculatának szentelt templom foglalta el; kicsik, fakók a régebbiek, dús színekben izzók, aranyozástól csillogóak az újabbak. Szabad terület csak a két domb közötti kis bemélyedésben, az Asylumon volt, amelyet vékony fenyőkkel, nyárfákkal és Afrikából hozatott páfrányszerű fákkal ültettek be.

433A Basilica Julia már készen állt; Caesar szívbéli elégedettséggel legeltette szemét

méretein és szépségén. A magas, kétemeletes új bírósági épület homlokzatát többszínű márvány borította, korinthoszi oszlopait boltívek választották el egymástól, a fülkékben elhelyezett szobrok pedig az ő őseit ábrázolták Romulustól a vízvezeték-építő Quintus Március Rexig, de szobra volt Gaius Ma-riusnak, Sullának és Catulus Caesarnak is, csakúgy, mint az édesanyjának, első feleségének, Cinnillának, mindkét Julia néninek és a harmadik Júliának, a leányának is. Talán ez a legfőbb előnye annak, ha valaki a világ ura: tetszése szerint bárkinek emeltethet szobrot, még a nőknek is.

- Olyan gyönyörű, hogy gyakran idejárok a csodájára - mondta Octavius. - Most aztán már egyetlen tárgyalást sem lehet elnapolni esőzés vagy havazás címén.

Caesar továbbment az új Curia Hostilia, a senatus hajléka felé, amely a Comitia mélyedésének helyén létesült. Caesar új, magasabb és szélesebb rostrumot is építtetett,a Forum teljes hosz-szában; ezt is szobrok díszítették, az oszlopokon pedig ott függtek a foglyul ejtett hajók vágósarkantyúi, amelyekről a rostrumot elnevezték. Egyesek ugyan morgolódtak, mondván, hogy ez a sok változás sérti a mos maiorum-ot, de Caesar oda sem hederített. Legfőbb ideje, hogy Róma külsőleg is tetszetősebb legyen, mint például Alexandria vagy Athén. A Bankárok Dombjának tövében megmaradt Cato új Basilica Porciája, amely ugyan kicsiny volt, de majdnem vadonatúj, és elég formás ahhoz, hogy érdemes legyen megőrizni.

A Basilica Porcia és a Curia Hostilia mögött terült el a Forum Julium. A nagyszabású vállalkozás keretében újra megnyitották a Bankárok Dombjára néző üzlethelyiségeket, a lejtőt pedig laposra egyengették; mi több, Caesar nagy összeget áldozott arra is, hogy az új fórum végébe betüremkedő serviusi falakat áthelyeztesse egy, az egész területet körbekerítő üregbe. A négyszögletes nyitott tér márvánnyal volt kikövezve, és négy oldalát bíborszínű márványból épült, pompás korinthoszi oszlopsor övezte; az oszlopfőket díszítő akanthuszlevelek be voltak aranyozva. A térség közepén nimfaszobrokkal ékes csodaszép szökőkút állt, a végében pedig magas lépcsősor vezetett a fórum egyetlen épületéhez, a

434Venus Genetrixnek szentelt templomhoz. A templom ugyanolyan bíborvörös

márványból épült, és ugyanolyan korinthoszi oszlopok övezték; timpanonjának tetején pedig arany-biga díszelgett: a Győzelem istennője, amint két szárnyas lovat hajt. A nap már csaknem lebukott; sugarait csupán a biga tükrözte.

Caesar kulcsot vett elő, és mindketten beléptek a ce/M-ba: egyetlen tágas helyiség volt, pazar, hatszöges mintázatú, rózsadíszes mennyezettel. A falakra függesztett festmények láttán Octaviusnak elállt a lélegzete.

- A „Médieá"-t büzantioni Timomakhosz festette - magyarázta Caesar. - Nyolcvan talentumomba került, de sokkal többet ér.

De még mennyire! - gondolta áhítatosan Octavius. A döbbenetesen életszerű képen Médiea éppen a tengerbe dobta legyilkolt fivérei véres maradványait; a gyilkossággal akarta késleltetni apját, hogy ő és Iaszón közben elszökhessenek.

- A tenger habjából felmerülő Aphrodité és a Nagy Sándor-kép igazi géniusz munkája: a páratlan Apellészé - mondta Caesar, majd kis mosollyal hozzátette: - De e kettő ára maradjon az én titkom. Nyolcvan talentumért Apellész egyetlen kagylót sem festene le.

-De most mindkét kép itt van, Rómában - mondta lelkesen Octavius. - Pusztán ez a körülmény is minden pénzt megér. Amit Róma megszerez, arról Athén vagy Pergamon lecsúszott.

Venus Genetrix - azaz Venus, az ősanya - szobra a cella hátsó falának közepén állt; olyan mesterien volt kifestve, hogy úgy tetszett: az istennő bármely pillanatban leléphet arany talapzatáról. Akár a Pompeius színházának tetejét megkoronázó Venus Victrix-szobor, ez is Julia arcvonásait viselte.

- Arkheszilaosz mintázta meg - mondta rekedten Caesar, és elfordult.- Alig emlékszem már rá...Sajnálhatod. Julia - Caesar hangja megremegett - párját ritkító gyöngyszem volt.- És téged ki mintázott meg? - kérdezte Octavius.Venus mindkét oldalán állt egy-egy Caesar-szobor: vértben az egyik, tógában a

másik.435- Balbus szerzeménye volt a fickó. A bankárjaim rendellek rólam egy lovas

szobrot is, hogy a szökőkút egyik oldalára állítsák. Én meg a másik oldalra rendeltem egy szobrot Fülesről. Olyan híres már, mint Nagy Sándor Bukephalosza.

- És oda mi kerül?Octavius egy fából faragott, fekete, de egyelőre üres talapzatra mutatott, amely

különös mintákba rendezett zománccal és kövekkel volt kirakva.- Kleopátra a tőlem született fiával. O adományozza a templomnak, és tömör

aranyból lesz. - Caesar elnevette magát. - Ezért nem akartam, hogy odakinn állítsák fel; kár lenne, ha egynémely vállalkozó kedvű férfiú darabokat tördelne le róla.

- Mikor ér Rómába a királynő?- Nem tudom. Mint minden utazás - a legutolsót is beleértve -, ez is az istenek

kezében van.- Egyszer majd én is forumot építek - jelentette ki Octavius.- Lesz hát egy Forum Octavium is. Dicséretes nagyratörés.Octavius az ajtóban vált el Caesartól, és visszaindult a Philippus házához vezető

fárasztó emelkedőn; ilyenkor kínozta legjobban a gyors kifulladás. Lassan sötétedett, alevegő is lehűlt. Tűnnek a nap díszletei, jönnek az éjszakaiak, gondolta Octavius, miközben hallgatta, hogyan nyomja el a kisebb madarak szárnyának surro-gását a baglyok súlyos szárnycsattogása. A Viminalis fölött hatalmas felhő hullámzott, amelybe még egy kis foszladozó rózsaszín vegyült.

Valami változás ment Caesarban végbe. Fáradtnak látszik, ez azonban nem a testi kimerültségtől van. Inkább úgy fest, mint aki tisztában van vele: fáradozásaiért nem számíthat hálára, és a lába körül csúszó-mászó vacak kis lények zokon veszik majd a ragyogását; azt, hogy képes megtenni, amire ők álmukban sem vállalkoznának. „Mint minden utazás - a legutolsót is beleértve..." Vajon miért fogalmazott így?

A Porta Mugonia ősi, zuzmóbajszos oszlopain túl az emelkedő még meredekebbé vált. Octavius megállt, és hátát az egyik kőoszlopnak vetve pihent egy kicsit. A másik oszlop, köpcös formájával, gombaszerű tetejével egy, az alvilágból kiszakadt borongós

436

kedvű lemurra emlékeztette. Octavius kihúzta magát, tovább kaptatott, majd újra megállt, ezúttal azzal a sikátorral szemben, amely az Ökörfejekhez, a Palatinus e legrosszabb hírű részéhez vezetett. Ebben a sikátorban születtem én is; még élt az apai nagyapám, az a közismert zsugori, és apám még nem jutott az örökségéhez. Aztán, mielőtt kiköltözhettünk volna, apám meghalt, a mama pedig hozzáment ahhoz a széllelbélelt Philippushoz, aki él-hal a testi élvezetekért.

Caesar megveti a testi élvezeteket. Nem filozófiai indíttatásból, mint Cato; pusztán csak lényegtelennek tartja őket. Az ő szemében a világ csupa olyan jelenségből áll, amelyet ki kell igazítani, és egyedül ő tudja, hogyan vágjon bele. Mindent vallatóra fog, mindent megvizsgál és összetevőire bont, hogy aztán új, jobb és célszerűbb alakzatban illessze össze.

Hogyan lehetséges, hogy éppen őt, a mindenkinél előkelőbb nemesembert, nem korlátozza a származása, hogy osztálya előítéletein túl, határtalan messzeségekbe tekint? Senkit sem ismerek, sem személyesen, sem olvasmányaimból, aki, mint ő, átlátná az egész, gigászi összképet, és ugyanakkor a kép legcsekélyebb részleteit is számon tartaná. Rettentően szeretném, hogy egy új Caesar legyen belőlem, de a szellemem sokkal szűkebb, mint az övé. Én nem vagyok egyetemes lángelme, mint Ő. O színdarabokat és verseket ír, pompás beszédeket rögtönöz, hidakat, ostromemelvényeket szerkeszt, nagyszerű törvényeket alkot, ért a hangszerekhez, hibátlanul építi fel a csatákat, éles szemű kommentárokat fogalmaz, karddal-pajzzsal küzd az első sorokban, úgy változtat helyet, mint a szélvész, egyszerre négy titkárnak diktál - és még számtalan más dolgot művel, éppen mert a szelleme határtalan. Hol vagyok én mindettől?

Az egészségem ingatag, és tovább romolhat - ezzel naponta számot vetek. De mégis: tudok tervezni, két lehetőség közül ösztönösen ráérzek a jobbikra, gyors az észjárásom, és dolgozom magamon, hogy kevés adottságomból a legtöbbet hozzam ki. Megmondom, miben hasonlítunk egymásra, ő meg én: soha nem adunk fel semmit, és soha nem adjuk be a derekunkat. És meglehet, hogy hosszú távon ez a titok nyitja.

437Vagy így. vagy úgy, de valamiképpen Caesar nyomdokaiba fogok lépni.Octavius felvonszolta magát a Clivus Orbiuson; vékony alakja fokonként

beleolvadt az alkonyi sötétbe. A Palatinus egeret vagy szerelmi társat hajszoló macskái árnyéktól árnyékig osontak, és egy öreg, félfülű kutya, siketen a denevérek neszezésére, felemelte a lábát, hogy levizelje a Porta Mugoniát.

Gaius Faberius, aki tíz éven át szolgálta Caesart, csúfosan elbocsáttatott; Caesar összehívta a népgyűlést, hogy nyilvánosan semmisítse meg a táblákat, amelyekre Faberius hamis római polgárainak nevét felrótták.

- A neveket gondosan feljegyeztük - tette közhírré -, és viselőikből soha nem lesz római polgár! Gaius Faberius visszafizette mindama összegeket, melyeket e hamis polgároktól fölvett, és a mondott összegek minden becsületes római istenének, Quirinus-nak a templomára szállnak. Ezen túlmenően az összeg, amely Gaius Faberiust a zsákmányomból megillette volna, visszafolyik a közös alapba, és növeli a többiek részesedését.

Caesar végigsétált az új, magasabb rostrumon, lement a lépcsőjén, majd visszakísérte a tetejére a pöttöm kis Marcus Terentius Varrót.

- Marcus Antonius - ide gyere! - kiáltotta.Antonius, aki tudta, mire számítson, morc ábrázattal hágott fel a rostrumra, és

megállt Varróval szemben; Caesar pedig a figyelmesen hallgató tömeg előtt beszámolt a történtekről. Elmondta, hogy Varró, bár Nagy Pompeius jó barátja volt, soha nem keveredett bele a republikánusok összeesküvésébe. A tudós munkásságáról ismert szabin nemesúr végül visszakapta birtokainak tulajdonlevelét, valamint egymillió

sestercius ütötte a markát: ennyit rótt ki Antoniusra Caesar, amiért ilyen kellemetlenséget okozott Varrónak. A legvégén pedig Antoniusnak még a nyilvánosság előtt bocsánatot is kellett kérnie.

- Nem számít - duruzsolta Fulvia, amikor Antonius közvetlenül a gyűlés előtt bedübörgött a házába. - Végy feleségül, Antonius, szívem, és akkor szabadon gazdálkodhatsz a vagyonommal. Most már elváltál, nincs több akadály. Vegyél nőül!

438- Nem bírom elviselni, ha egy nőnek tartozom hálával! - csattant fel a férfi.- Gerrae! - gügyögte Fulvia. - Gondolj az eddigi két feleségedre!-Azokat a nyakamba varrták, de arra, hogy téged elvegyelek, senki sem kényszerít.

Még az a jó, hogy Caesar végre kiírta tri-umphus-ai időpontját, úgyhogy egy hónapon belül én is megkapom a részem a galliai zsákmányból. Akkor majd elveszlek. - Antonius arcát eltorzította a gyűlölet. - Külön triumphus-a lesz először Galliáért, aztán Egyiptomért, merthogy legyőzte Ptole-maiosz királyt és Arszinoé hercegnőt, aztán jön Asia Minor Pharnakész királlyal, és végül Afrika Juba legyőzésével. Mintha a „republikánus" szót soha nem is hallotta volna! Micsoda kutyakomédia! Meg tudnám ölni érte! Gondold csak végig: kinevez maga mellé magister equitummá, úgyhogy mind az egyiptomi, mind az ázsiai, mind az afrikai zsákmányról lemaradok, hiszen itt kellett rostokolnom őhelyette Itáliában! Es megköszönte-e mindezt egyetlen szóval is? Ugyan! Szarik a fejemre!

Izgatott pesztra rontott a helyiségbe.- Domina, domina, a kis Curio elesett, és beütötte a fejét! Fulvia felhördült, a

magasba emelte karját, és kirohant.- Ó, ez a kölyök! -jajveszékelt közben. - Előbb-utóbb a sírba visz!A csöppet sem romantikus közjátékot három férfi nézte végig: Poplicola, Cotyla és

Lucius Tillius Cimber.Cimber quaestorként jutott be a senatusba egy évvel azelőtt, hogy Caesar átkelt

volna a Rubicon, és a Házban Caesar ügyét karolta fel. Antoniusszal ellentétben ő az ázsiai és afrikai zsákmány egy részére is számíthatott, de járandósága semmiség volt ahhoz képest, amit majd Antonius Galliáért besöpör. Kilengései költségesek voltak, Poplicolához és Cotylához fűződő kapcsolata immár néhány éves múltra tekintett vissza, Antoniusszal viszont csak azóta barátkoztak össze, amióta az Pharszalosz után hazatért Itáliába; ám csupán az iménti tanulságos jelenet döbbentette rá, milyen mélységesen gyűlöli Antonius az unokabátyját. Úgy látszott: valóban gyilkos indulat fűti.

439- Nem azt mondtad, Antonius, hogy minden bizonnyal te leszel Caesar örököse? -

kérdezte Poplicola csak úgy odavetve.- Évek óta mondogatom. Hogy jön ez most ide?-Azt hiszem, Poplicola csak alkalmat keres, hogy beleszője a témát társalgásunkba

- jelentette ki a sima szavú Cotyla. - Egyszóval igaz, hogy Caesar örököse vagy?- Ki más lehetne? Én vagyok az egyetlen jelölt.- Fulvia pénzére tehát nem tartasz igényt, éppen mert szereted - okoskodott tovább

Cotyla. - Eszerint azonban lesz hol kárpótolnod magad. Caesarhoz képest Fulvia koldus.

Antonius arca lángba borult. Lenyűgözve meredt barátjára.- Jól értem, Cotyla, amire célzói?Cimber szótlanul félrehúzódott Antonius látóköréből, ügyelve rá, nehogy felhívja

magára a figyelmet.- Mind a ketten ugyanarra célzunk - mondta Poplicola. - Ha végleg szabadulni

akarsz az adósságaidtól, csak meg kell ölnöd Caesart.

- Quirítes, ez aztán az ötlet! - ujjongott Antonius; a keze önkéntelenül ökölbe szorult. - Amellett pofonegyszerű lenne...

Cimber ismét bekapcsolódott a párbeszédbe.- Melyikünk vállalkozzék rá? - kérdezte.- Majd én magam - jelentette ki Antonius. - Ismerem a szokásait. Az éjszaka

nyolcadik órájáig dolgozik, aztán négy órára lefekszik, és alszik, mint a mormota. Átmászhatok a magánperi -styliuma falán, végezhetek vele, és utána visszamászom - senki még csak észre sem venné, hogy ott jártam. Időpont: az éj tizedik órája. És ha később érdeklődnének a dolog felől: mi négyen végig a Via Nován, az öreg Murcius kocsmájában borozgattunk.

- Mikor akarod megtenni? - érdeklődött Cimber.- Hogy mikor? Hát ma éjjel - közölte vidoran Antonius. - Amíg még megfelelő

hangulatban vagyok.- Közeli rokonod - jegyezte meg Poplicola. Antoniusból kibuggyant a nevetés.- És ezt éppen te mondod, Lucius?! Aki a tulajdon apádat akartad megölni?Mind a négyen viharosan hahotáztak. A visszatérő Fulvia megállapíthatta, hogy

Antonius fényes kedvében van.440Jóval éjfél után Antonius, Poplicola, Cotyla és Cimber már igen pityókos

állapotban támolygott be az öreg Murcius kocsmájába, és lefoglalta a legszélső asztalt arra hivatkozva, hogy közel az ablak, ha netán valamelyiküknek okádhatnékja támadna. Amikor aztán a Forum őrének harangja elütötte az éj tizedik óráját, Antonius kibújt az ablakon, Cotyla, Cimber és Poplicola pedig úgy duhajkodott tovább, mintha negyedik társuk még köztük volna.

Mivel a Via Nova egy harminc láb magas sziklán húzódott végig, számítottak rá, hogy Antonius jó időre elmarad: egy darabig futnia kellett az Aranyművesek lépcsőjéig, amely aztán elvezeti a Porticus Margaritaria és a Domus Publica hátsó traktusához.

Antonius azonban a vártnál sokkal hamarabb tért vissza, és a szeme szikrázott a dühtől.

- Szinte hihetetlen! - lihegte kifulladva. - Amikor a peristylium falához értem, fáklyás rabszolgák ültek a tetején!

- Korábban nem őriztette a házát? - kíváncsiskodott Cimber.- Mit tudom én! - hörögte Antonius. - Ez volt az első eset, hogy éjszaka próbáltam

besurranni!Két nappal később, hazaérkezése óta első ízben, Caesar összehívta a senatust. A

gyűlés helyszíne Pompeius Mars-mezei Curiája volt, amely közvetlenül százoszlopos udvara és színházának hatalmas tömbje mögött épült. Bár elég sokat kellett odáig gyalogolni, az összehívottak nagyot sóhajtottak a megkönnyebbüléstől. Pompeius Curiája eleve a senatus számára épült, mindenki kényelmesen és a rangsornak megfelelően elfért benne. Mivel a po-merium-on kívül helyezkedett el, addig, amíg a Forumon még állt a régi Curia Hostilia, itt csak a külhoni háborúk ügyeit vitatták meg, mivel úgy tartották, ez a tárgykör nem való a város határai közé.

Caesar már elhelyezkedett az emelvényen álló curulisi székében, egy összecsukható asztal mögött; az asztal meg volt rakva viasztáblákkal és betekintésre váró irományokkal, és ott várakozott az acél íróvessző is, amellyel betűket lehetett karcolni a viaszba. A dictator oda sem figyelt az egymás után beszivárgó senato-rokra, akiknek rabszolgái a megfelelő sorban felállították gazdájuk székét. A legfelső sorokat tartották fenn a pedarius-oknak,

441akik szavazhattak ugyan, de fel nem szólalhattak; a középső sorokban ültek az

alacsonyabb rangú magistratusok, így az exaedi-lisek és exnéptribunusok; az első sorban pedig az expraetorok és a consularisok foglaltak helyet.

Caesar csak akkor nézett fel és hordozta körbe tekintetét, amikor főlictora, Fabius megkocogtatta a vállát. A hátsó padsorokban, gondolta, eléggé biztató a helyzet. Ez idáig kétszáz új embert jelölt a senatusba, köztük azt a három centuriót is, akik elnyerték a corona civicá-t. A legtöbben a tizennyolc vezető cen-turiába sorolt családok sarjai voltak, de néhányan előkelő itáliai családokból jöttek, néhányan pedig, mint Gaius Helvius Cinna, Innenső-Galliából származtak. Az ősi római családokból valók, akik a senatust a maguk kizárólagos vadászterületének tekintették, nem nézték jó szemmel a „rendhagyó" jelöléseket. Szájról szájra járt a hír, hogy Caesar nadrágos gallokkal és közkatonákkal akarja feltölteni a senatust, ahogy azt is rebesgették, hogy Róma királyává fogja kikiáltani magát. Amióta csak megjött Afrikából, mindennap megkérdezték tőle, mikor szándékszik „helyreállítani a köztársaságot"; ő azonban az ilyen kérdéseket elengedte a füle mellett. Cicero közben nagyhangúan bírálta a senatus felhígult összetételét; állásfoglalását csak nyomatékosabbá tette az a tény, hogy maga is vidékről szalajtott új ember volt, nem pedig kékvérű római. Ezért aztán úgy gondolta: minél több vele egyívású senator ül a Házban, annál kisebbnek látszik a saját teljesítménye. Amellett, mindennek tetejébe, még vérbeli sznob is volt.

Az elülső padsorokban foglalt helyet néhány olyan ember is, akiknek Caesar különösen örült: a két Manius Aemilius Lepidus, apa és fia; az idősebb Lucius Volcatius Tullus; Calvinus; Lucius Piso; Philippus; valamint az Appius Claudius Pulcher nemzetség két tagja. Voltak aztán, akikért kevésbé lelkesedett: például Marcus Antonius, vagy Octavia jegyese, Gaius Claudius Marcellus Minor. Cicero azonban távollétével tüntetett. Caesar ajka elkeske-nyült. Minden bizonnyal a Catót dicsőítő beszéd köti le...

Az emelvény már-már zsúfoltnak hatott. Ott volt ő maga és Lepidus, vagyis a két consul, továbbá a praetorok közül is hatan, köztük kitartó szövetségese, Aulus Hirtius, valamint Volcatius Tullus fia. Gaius Antonius, az a bugris, a tribunusok padjára

442eresztette le ülepét, a további, szintúgy érdektelen néptribunusok társaságában.Elég, gondolta Caesar, miután összeszámlált annyi senatort, amennyi a

határozatképességhez elég volt. Felállt, hogy a toga egyik redőjét a fejére vonva elmondhassa az imákat, megvárta, amíg Lucius Caesar értelmezi az előjeleket, hogy aztán végre megkezdődhessen az ülés érdemi része.

- Először, összeírt atyák, egy szomorú hírt - mondta a maga rendes, mély beszédhangján; Pompeius Curiájában igen jó volt az akusztika. - Tudomásomra jutott, hogy az utolsó Licinius Crassus, nagy consularisunk ifjabbik fia, Marcus elhunyt. Emlékét megőrizzük.

Azzal máris továbbsietett, anélkül hogy a következő újság elsöprő hatását érzékeltette volna; ekként szavai váratlanul zúdultak a senatorokra.

- Egy további kínos ügyre is rá kell mutatnom. Arról van szó, hogy Marcus Antonius merényletet kísérelt meg ellenem. Látták, amint be akar hatolni a Domus Publicába, olyankor, amikor köztudottan alszom, és a ház belseje üres. Öltözéke nem volt valami hivatalos: csupán tunicát hordott, és hozzá egy kést. De nem volt hivatalos a behatolás módja sem: magánperi sty liumom falát szemelte ki.

Antoniust megdermesztette a döbbenet - honnan tudja mindezt Caesar? Hiszen senki sem látta őt - az égvilágon senki!

- Az esetet nem azért hoztam szóba, hogy elidőzzem rajta; pusztán csak felhívom rá figyelmeteket, és ez alkalomból azt is megemlítem, hogy nem vagyok ám olyan védtelen, mint sokan gondolnák. Ezért mindazok, akik nem értenek egyet dictatori működésemmel avagy módszereimmel, jobban teszik, ha kétszer is meggondolják,

mielőtt meg akarnák szabadítani Rómát a zsarnoktól. Nyíltan megvallom: akár az évek számát, akár a dicsőséget tekintjük, az életem máris elég hosszú volt. Mindazonáltal még nem untam meg annyira, hogy el ne hárítsam az ellene irányuló gyilkos támadásokat. Távolítsátok el, és megláthatjátok: Rómát sokkal nagyobb bajok is érhetik, mint Caesar dictatori ténykedése. Róma jelen helyzete többé-kevésbé ugyanolyan, mint amikor Lucius Cornelius Sulla ragadta magához a dictatori ha-

443talmat: erős kézre van szüksége, és most én vagyok az erős kéz. Mihelyt

keresztülvittem a törvényeimet, és megvetettem az alapját Róma fennmaradásának és további, gyarapodó hatalmának, le fogok mondani a dictatori címről. Ezt azonban csak akkor teszem, ha majd bevégeztem munkámat - és addig még hosszú évek telhetnek el. Szívleljétek hát meg az intést, és ne zaklassatok többé, hogy „állítsam vissza" a köztársaság hajdani dicsőségét.

Egyáltalán miféle dicsőségről van itt szó? - tette fel hirtelen a kérdést, és mennydörgő hangjától összerezzent a rémült hallgatóság. - Megismétlem: miféle dicsőségről zagyváltok? Nem volt itt semmiféle dicsőség - mindössze egy konok, elbizakodott, pártütő kis csoport ágált a maga kiváltságaiért. Azért küzdöttek, hogy provinciát kapjanak és azt kirabolhassák; hogy továbbra is üzlettársaikat ültessék a kormányzói székbe és azok is fosztogathassanak; hogy rájuk továbbra is más törvények vonatkozzanak, mint a többiekre; hogy alkalmatlanokat segítsenek hivatalhoz, pusztán azért, mert fényes neveket viselnek; hogy leszavazhassanak égetően szükséges törvényjavaslatokat; s hogy olyan formában őrizzék meg a mos maiorum-ot, amely megfelelhetett egy kis városállamnak, de egy világbirodalom keretei között értelmét veszti.

A senatorok egyenes háttal ültek; az arcuk petyhüdtnek látszott. Voltak köztük, akik már nagyon rég nem hallották, amint Caesar a maga radikális elgondolásaival bombázza a Házat; mások most részesülhettek először ebben a mutatványban.

- Ha azt hiszitek, senatorok, hogy Róma vagyona és kiváltságai csak a ti tizennyolccenturiátokat illetik meg, én majd kijózanítlak benneteket. Szándékomban áll, hogy átszervezzem társadalmunkat: ezentúl a javak elosztása egyenlőbb lesz. Új törvényeim elősegítik majd a harmadik és a negyedik osztály felemelkedését, a nincsteleneket pedig arra ösztönzik, hogy olyan vidékekre települjenek át, ahol magasabb besorolást kaphatnak. Ugyanebben a szellemben vagyonvizsgálatot rendelek majd el az ingyenes gabonaosztással kapcsolatban: kizárom belőle mindazokat, akik fizetni is tudnának a gabonáért. Ez idő szerint az ingyengabonából háromszázezren részesülnek; nos, ezt a számot egyik napról a másikra a felére fogom csökkenteni. Meghiúsítom továbbá, hogy

444egyesek az ingyengabonából való részesedés kedvéért rabszolgákat szabadítsanak

fel. Hogy ezt miképpen valósítom majd meg? Nos, novemberben újfajta censust rendezek. Ügynökeim házról házrajárnak majd Rómában csakúgy, mint Itáliában és valameny-nyi provinciában, és adatok tömkelegét gyűjtik össze a lakáshelyzetről, a lakbérekről, a köztisztaságról, a jövedelmekről, a népesség és azon belül az írni-olvasni-számolni tudók létszámáról, a bűnözésről, a tűzesetekről, a gyermekek, rabszolgák és idősek családonkénti számáról. Ügynökeim megkérdezik majd a nincsteleneket: hajlandóak lennének-e kivándorolni az általam létesítendő kolóniákra. Rómának most tekintélyes feleslege van csapatszállító hajókból; majd én találok nekik munkát. Piso szólalt meg, mégpedig harsány, erőteljes hangon.

- Az ingyengabonához, Caesar, minden római polgárnak joga van, legyen bár gazdag vagy szegény. Figyelmeztetlek, hogy nem szavazok meg semmiféle, a vagyonvizgálatra vonatkozó rendszabályt!

Caesar keményen válaszolt.-Tiltakozhatsz kedved szerint, Lucius Piso, a törvény úgyis hatályba lép. Erről nem

nyitok vitát. Es neked sem ajánlom a han-goskodást - árthat a karrierednek. Az intézkedés méltányos és igazságos. Miért pazarolná Róma a drága pénzét a magadfajtára, akinek telik rá, hogy fizessen a gabonáért?

A termen moraj futott végig, sok tekintet elsötétült. Visszatért hát, megszokott formáját is felülmúlva, a régi Caesar, a basáskodó, a pökhendi... A hátsó padsorokban ülők azonban legföljebb ijedtnek látszottak, harag nem tükröződött arcukon. Ok Caesarnak köszönhették pozíciójukat, tehát mindenképpen mellette szavaznak majd.

- Lesz ezenkívül jó néhány agrártörvény is - folytatta Caesar -, de ne lovaljátok bele magatokat a dühbe, mert semmi okotok rá. A visszavonuló légionáriusoknak vásárolt itáliai és innenső-galliai földek vételárát előre és hiánytalanul lerovom majd, de a legtöbb agrártörvény külhoni földeket fog érinteni; ezek a két Hispániában, a két Galliában, Görögországban, Epeiroszban, Illyricum-ban, Makedoniában, Bithüniában, Pontoszban, a két Mauretaniá-ban, valamint Africa Novában terülnek el, s idetartozik Publius

445Sittius földtulajdona is. Mivel nincsteleneink és katonáink egy része e kolóniákba

települ majd át, egy füst alatt teljes polgárjogot adományozok majd az erre érdemes vidékieknek, orvosoknak, tanítóknak, kézműveseknek, kalmároknak. Ha Rómában élnek, a négy városi tribus fogadja majd be ó'ket, ha pedig Itáliában, körzetük vidéki tribusába lesznek besorolva.

- Intézkedsz majd a bíróságokról is, Caesar? - érdeklődött Vol-catius Tullus praetor, inkább csak azért, hogy a testület lehiggadjon.

A dictator nem bánta, hogy a kérdés mellékvágányra tereli.- Hát persze. A tríbunus aerarius lekerül az esküdtek listájáról. A senatus

létszámát ezer főre emelem, és ha ehhez a tizennyolc centuria lovagjait is hozzászámítjuk, bőven jut esküdt minden bíróságra. Ugyanekkor a praetorok létszáma tizennégyre nő, hogy a forgalmasabb bíróságokon is felgyorsuljanak a tárgyalások. Mire valamennyi törvényem hatályba lép, aligha lesz többé szükség a hivatali visszaélések bíróságára: a provinciákban működő kormányzók és üzletemberek úgy meg lesznek rendszabályozva, hogy nem mernek visszaélni hatalmukkal. A választások is sokkal rendezettebben bonyolódnak majd, miáltal a vesztegetési bíróság is fölöslegessé válik. A közönséges bűntények - például gyilkosság, lopás, erőszak, sikkasztás, hamis csőd - ezzel szemben a jelenleginél több bíróságot és több időt igényelnek. A gyilkosságért járó büntetést is szigorítani kívánom, de úgy, hogy a mos maio-rum-nak is megfeleljen - tehát nem vezetem be sem a kivégzést, sem a börtönbüntetést, mivel a római gondolkodásnak és kultúrának mindkettő ellentmond. Ehelyett a száműzetés időtartamát fogom meghosszabbítani, és gondoskodom róla, hogy a száműzött ne vihesse magával a vagyonát.

- Netán Platón eszményi állama lebeg a szemed előtt? - kérdezte csípősen Piso, aki szemlátomást társainál is ingerültebb volt.

- Korántsem - felelte szívélyesen Caesar. - Az én szemem előtt kizárólag egy igazságosabb és célszerűbb római állam lebeg. Vegyük például az erőszakos cselekményeket. Ezentúl sokkal nehezebb lesz utcai bandákat szervezni, minthogy betiltom az összes baráti és bajtársi egyletet, kivéve azokat, amelyeknek célja és ren-

446deltetése ártalmatlan: gondolok a zsidók zsinagógáira, vagy a kereskedelmi és

szakmai tömörülésekre, és persze a temetkezési egyletekre is. Egytől egyig eltűnnek viszont a keresztúti colle-giumok és más olyan szervezetek, amelyeknek kebelében a bajkeverők rendszeresen összejöhetnek. Aki maga fizet a boráért, kevesebbet iszik.

- Fülembe jutott egy kósza kis hír arról, hogy a latifundiumokat is fel akarod darabolni - szólalt meg Philippus, akinek, egyéb javain kívül, hatalmas földbirtokai is voltak.

-Köszönöm, Lucius Philippus, hogy erre is emlékeztettél -mondta széles mosollyal Caesar. - Nem, a latifundium-ok csak akkor kerülnek felosztásra, ha az állam megvásárolta őket a katonák részére. Másfelől azonban a jövőben tilos lesz a nagybirtokokat kizárólag rabszolgamunkára alapozni; a tulajdonosnak egyharmados arányban helybeli szabad embereket kell alkalmaznia. Ez egyaránt előnyös lesz a munka nélküli falusi szegényeknek és a helyi kereskedőknek.

-Nevetséges! - süvítette Philippus, vérbe borult szemmel. -Csak azért akarsz törvénykezni, hogy az égadta földön mindenbe beleártsd magad! A végén az embernek már a szellemeshez is engedélyt kell kérnie! Szántszándékkal arra törsz, Caesar, hogy megfoszd Rómát az első osztálytól! Csak tudnám, honnan veszed ezeket az esztelen ötleteidet! Még hogy támogatni a falusi szegényeket! Az embernek jogai vannak ám, és ezek közé tartozik, hogy cégeit és vállalkozásait a saját belátása szerint üzemeltesse! Miért kellene bért fizetnem mezőgazdasági munkásaim egyharmadának, amikor olcsó pénzen rabszolgákat is vásárolhatok, akik ingyen dolgoznak nekem?

- A rabszolgáknak is fizetség járna, Philippus! - torkolta le a szónokot Caesar. - Hát nem fogod fel, hogy a rabszolgákat először is meg kell vásárolni, aztán ergastulum-ot kell építeni, hogy elszállásold őket, élelmet venni, hogy enni adj nekik, továbbá kétszer annyi felügyelőt kell alkalmazni melléjük, hiszen kelletlenül, akaratuk ellenére dolgoznak? Ha konyítanál a számtanhoz vagy az ügynökeid legalább annyit tudnának, hogy mennyi kettő meg kettő, akkor gyorsan rájönnél, mennyivel olcsóbb, ha szabad embereket foglalkoztatsz. Előzetes beruházásra semmi szükség, és

447sem szállásról, sem élelmezésről nem kell gondoskodnod: az al-kalmazottaid

esténként hazamennének, és a saját kertjük termékeit fogyasztanák, mert van feleségük, van családjuk, van, aki napközben megműveli a kertjüket.

- Gerrae! - dünnyögte Philippus, immár valamivel csendesebben.- Nem hiszek a fülemnek! - mordult fel Piso. - Hát fényűzési törvények nem is

lesznek?- Méghozzá csőstül! - felelte Caesar készségesen. - A fényűzési cikkeket szigorúan

megadóztatjuk. Mondok egy példát is: a drága síremlékek felállítását nem szándékom betiltani, viszont az építtető köteles lesz a sírkő árával egyenlő összeget befizetni a kincstárnak.

Lenézett Lepidusra, aki mindeddig meg sem mukkant, és felhúzta fél szemöldökét:- Már csak egyetlen bejelentésem van, utána consultársam berekesztheti az ülést.

Vita nem lesz.A Ház felé visszafordulva közölte, hogy a naptárt egyszer s mindenkorra össze

kívánja hangolni az évszakokkal, minélfogva ez az esztendő négy százötvenöt napból fog állni; a mercedonius már eltelt, de december utolsó napja után további, hatvanhét napos időközt iktatnak majd be, intercalaris néven. Újév napja pedig végre a megfelelő helyre kerül, azaz a tél egyharmadának lejártát jelzi.

-Nincs rád megfelelő név, Caesar - mondta távozóban Piso, egész testében remegve. - Tudod, mi vagy? Csodaszörny!

Azok előtt, akik kíváncsian rámeredtek, Antonius a megsértett ártatlanságot játszotta, és alig várta, hogy félrevonhassa Caesart. -Mire volt jó, Caesar, ez a gyilkossági agyrém? Utána meg rögtön előszedted a régi dicsőség mítoszát, ahelyett hogy módot adtál volna nekem a védekezésre! - Erőszakosan tolta még közelebb a képét. - Először a nyilvánosság előtt megalázol, most meg a senatus jelenlétében vádolsz gyilkossági kísérlettel! Hazugság az egész! Kérdezd csak meg azt a három

embert, akivel Murcius kocsmájában átmulattam az éjszakát!448Caesar pillantása Lucius Tillius Cimberre siklott, aki a bal oldali legfelső sorokból

tartott lefelé, székhordozó rabszolgájával a nyomában. Micsoda érdekes fickó! És milyen hasznos hírekkel kedveskedik!

- Kérlek, Antonius, hagyj magamra - mondta unottan. - Mint arra már utaltam, nincs szándékomban elidőzni az ügynél. Éppen csak úgy gondoltam, ez a te kis gyilkossági komédiád alkalmas ürügy lesz, hogy figyelmeztessem a senatust: nem olyan könnyű ám tőlem megszabadulni. Anyagi helyzeted nemde kilátástalanabb, mint valaha?

- Feleségül veszem Fulviát, és a közeljövőben hozzájutok a galliai zsákmányból való részemhez is - vágott vissza Antonius. -Ugyan mi okom lenne rá, hogy megöljelek?

- Még egy utolsó kérdést, Antonius. Ha nem te kísérelted meg a merényletet - honnan tudod, melyik éjszakáról van szó? Időpontot ugyanis szántszándékkal nem említettem. Hát persze hogy te voltál! Dühödben, amiért bocsánatot kellett kérned Varrótól. És most már igazán távozz!

Lucius Caesar lépett oda.- Antoniusról sajnos le kell mondanunk - jegyezte meg. Lictorai már elhagyták a

termet, és Caesar is az ajtóban volt,amikor hirtelen megfordult, és visszanézett a hivalkodó pompájú teremre. Fényűző

a márványborítás, csak a színösszetétel sérti a szemet - milyen jellemző mindez az építtetőre! A curulisi ma-gistratusok elhelyezésére szolgáló emelvény hátterében ott a szobor is: Nagy Pompeius a maga vörös márványszegélyű fehér márványtogájában, arca, keze, jobb karja, lábikrája élethűre pingálva, még a halovány szeplők sem hiányoznak. A ragyogó aranyszőke sörény is kész mestermű, az élénkkék szempár mintha élettől csillogna.

- Feltűnő a hasonlóság -jegyezte meg Lucius, aki követte unokafivére pillantását. - Remélem, nem akarsz versengeni Mag-nusszal. Nem örülnék, ha új Curiádban te is felállítanád a magad szobrát a curulisi magistratusok mögé...

-Pedig ha meggondolod, Lucius, nem is volna olyan rossz ötlet. Ha például tíz évre távol lennék, a szobor minden ülésen emlékeztetné a senatorokat, hogy visszajövök még!

449Elindultak, átvágtak az oszlopsoron, és kiértek a városba vezető útra.- Valamit még kérdezni akartam, Lucius. Hogy boldogult az ifjú Gaius Octavius

városi praefectusként?- Hát tőle nem kérdezted meg?- O nem hozta szóba, nekem meg, bevallom, kiment a fejemből.- Fölösleges aggódnod, nagyon jól bevált. Amíg ott ült a városi praetor fülkéjében,

szerénység és egyszersmind nyugodt magabiztosság jellemezte. Ilyenkor mindig adódik egy-két vitatható helyzet, de a fiú szinte veteránként kezelte őket. Hűvös volt és józan, mindig a megfelelő kérdéseket tette fel, és helyesen is ítélkezett. Nem mondhatok mást: kitűnően helytállt.

- Tudtad, hogy neki is baj van a légzésével? Lucius megtorpant.- Edepol! Nem, erről nem volt tudomásom.- Ez bonyolítja a helyzetet, nem gondolod?- De igen. Hogyne.- És mégis azt hiszem, Lucius: ő az egyetlen megoldás. Lucius átkarolta Caesar

vállát, és vigasztalón megszorította.- Van még elég idő... Ne feledkezz meg, Gaius, Caesar szerencséjéről. Bárhogy

döntesz, caesari szerencsével fogsz járni.2Kleopátra szeptember első nundímim-ának végén érkezett meg Rómába. Ostiából

elfüggönyzött gyaloghintóban szállították tovább, előtte és mögötte hatalmas kísérettel, többek között a királyi testőrség egy alakulatával, amelynek régies fegyverzetét, egyszerű görögös ruházatát bíborral fel-szerszámozott hófehér paripák ellensúlyozták. Külön gyaloghintó járt a dajkákkal körülvett fiúcskának, aki éppen valamelyest gyengélkedett, a harmadik gyaloghintóban pedig a királynő tizenhárom éves férje, XIV. Ptolemaiosz király ült. Mindhárom gyalog -hintónak aranyszövetből varrták a függönyét, az aranyozott fa-ácsolatot díszítő drágakövek szikráztak a nyárias napsütésben,

450aranyporral bevont strucctollas forgók himbálóztak a csempés tető négy sarkában.

Mindegyiket nyolc-nyolc izmos testű, mezítlábas, szurokfekete bőrű férfi vitte, akik arany szövet szoknyát és széles aranygallért viseltek. A menet élén baldachinos hordszék-ben Apollodórosz utazott, jobb kezében hosszú arany pálcával, fején arany szövet fejdísszel; ujjait gyűrűk borították, nyakán a lánc méltóságának volt a jelképe. A kíséret több száz tagja közül még a legszerényebb is drága kelméből szőtt ruhát viselt; Egyiptom királynője azt akarta, hogy már az első benyomás lenyűgözze a rómaiakat.

Amikor kora reggel elindultak, az ostiaiak seregestül szegődtek nyomukba, majd ahogy Ostia elmaradt mögöttük, mások pótolták a leszakadókat; aki csak ezen a reggelen a Via Ostiensisen tartózkodott, napi foglalatosságánál érdekesebbnek tartotta, ha csatlakozik a királyi díszmenethez. Cornelius, a lictor, akit kalauzként rendeltek ki a vendégek mellé, a serviusi falak előtt egy mérfölddel csatlakozott hozzájuk, és hódolatteljes borzongással vette szemügyre a rábízott előkelő személyeket - ó, lesz mit mesélnie, ha majd visszaér a lictorok collegiumába! Időközben dél lett, és Apollodórosz nem csekély megkönnyebbüléssel bámulta a közeledő bástyákat. Ekkor azonban Cornelius megkerültette velük az Aventinust, és Róma kikötőjének dokkjainál intett megálljt. A fő-kamarás homloka ráncokba szaladt: miért nem vonulnak be a városba? Mi dolga őfelségének ezen a lezüllött, szegényes környéken?

- Itt kelünk át a folyón - magyarázta Cornelius.- De miért? Hiszen a város tőlünk jobbra van.- Csakhogy mi nem a városba megyünk - közölte nyájasan a lictor, úgy, mintha ez

magától értetődnék. - A királynő palotája a Tiberis túlpartján áll, a Janiculum tövében, tehát itt a legköny-nyebb az átkelés; itt mindkét oldalon rakodópart van.

- És miért nincs a királynő palotája a városon belül?-Ej-ej, hisz az törvénytelen volna... A város belterületére felkent uralkodók nem

tehetik be a lábukat, mert azzal átlépnék a szent pomerium-ot, és meg kellene válniuk minden uralkodói hatalmuktól.

- Mi az a pomerium? - értetlenkedett Apollodórosz.451- A város láthatatlan határa. Azon belül csak a dictalornak van impériuma.Eddigre már összesereglett a római kikötő bámész népe, valamint a Campus

Lanatariusról odacsődülő lovászok, istállófiúk, böllérek és pásztorok. Micsoda cirkuszi sokadalom! És Róma legegyszerűbb polgárai úgy is érezték, hogy ezen a közönséges munkanapon váratlan, csodás cirkuszi látványosságban van részük. Cornelius keservesen bánta, hogy nem hozott magával további lictorokat is a tömeg féken tartására. Az egyiptomiak szerencséjére ekkor hosszú sor bárka evezett a parthoz; az elsőre nagy sebesen felvitték a gyaloghintókat meg a hordszéket, a többire

lökdösődve feltódult a kíséret, míg leghátul, immár gyalogosan, a testőrség vonult, a kantáron vezetett makrancos lovakat csitítva.

Apollodórosz homlokán csak elmélyültek a ráncok, amikor a túlparton valamennyiüket beterelték a Transtiberim gyanús sikátoraiba. Kénytelen volt elrendelni, hogy a testőrség szoros alakzatban vegye körül a gyaloghintókat, nehogy a rongyos őslakók késükkel kivájják a drágaköveket a tartórudakból - úgj látszott, errefelé még az asszonyok is kést hordanak maguknál. És végképp megorrolt a főkamarás, amikor újabb hosszú menetelés után kiderült: a királynő palotájának nincsenek külső védőfalai, amelyek a Transtiberim lakóit kívül rekesztenék!

- Majd elunják és hazamennek - legyintett minden aggálytól mentesen Cornelius, és az ívelt bejáraton keresztül egy udvarra vezette a menetet. Apollodórosz, hogy úrrá legyen a helyzeten, a bejárat körül állította fel a testőrséget, és megparancsolta, hogy el ne mozduljanak, amíg a helybeliek haza nem mentek. Hát micsoda ország ez, ahol még falak sincsenek, hogy a söpredéket távol tartsák uraik hajlékától? És micsoda ország, ahol őfelsége mellé kísérőként egyetlen lictort adnak, azt is vesszőnyaláb nélkül? És egyáltalán: hol marad Caesar?

A királynő holmiját már annyival korábban ideszállították, hogy amikor most kiszállt a gyaloghintóból, és besétált a hatalmas átriumba, megfelelően berendezett környezeten legeltethette szemét. Megvolt itt minden: a falra akasztott képektől és kárpitoktól a szőnyegeken át a székekig, asztalokig, kerevetekig és szobrokig. Nem hiányzott a rengeteg talapzat sem, rajtuk valamennyi

452Ptolemaiosznak és hitveseiknek a mellszobraival; egyszóval minden az

otthonosság és a kényelem benyomását árasztotta.Kleopátra azonban nem volt jókedvében. A függöny résein át természetesen sűrűn

kikukkantott az idegen, dimbes-dombos vidékre, látta a tömör serviusi falakat, a falakon belül az egyes dombokat pettyező égetett agyagtetőket, a magas, karcsú fenyőket, a dús lombú fákat, a napernyő formájú píneákat. Nemcsak Apollo-dóroszt, őt is megrázta, amikor a várost megkerülve a dokkok közé értek, és észrevették a halmokba gyűlt edény cserepeket, a rothadó szemétkupacokat. Hol marad a díszkíséret, amelyről Caesarnak kellett volna gondoskodnia? Miért zsuppolták át azon a nyomorúságos kis vízfolyáson egy még szörnyűségesebb nyomornegyedbe, majd onnan a senki földjére? És ha már itt tartunk: miért nem válaszolt Caesar arra a levéláradatra, amellyel Ostiába való megérkezése óta elöntötte? Éppen csak az első levélre firkantott néhány soros választ, amelyben mindössze annyit közölt: mihelyt óhajtja, vegye csak igénybe palotáját.

Cornelius meghajolt. Még Alexandriából ismerte a királynőt, bár már hozzáedződött a keleti uralkodókhoz, és előre tudta, hogy Kleopátra nem fogja megismerni. így is történt; őfelsége amúgy is fel volt paprikázva.

- Caesar megbízott, felség, hogy adjam át üdvözletét - mondta. - Mihelyt időt szakíthat rá, felkeres.

- Mihelyt időt szakíthat rá, felkeres - visszhangozta Kleopátra, utánanézve a távozó Corneliusnak. - Ezt izeni! Hát csak jöjjön! Majd megkeserüli!

- Nyugodj meg, Kleopátra, és uralkodj magadon - szólt rá Kharmian; Irasz meg ő együtt nevelkedett a királynővel, ismerték kedélyhullámzásait, és csöppet sem féltek tőle.

- Igazán nagyon csinos - nézett körül Irasz. - Pompás ez a nagy medence a helyiség közepén; és milyen szellemes ötlet, hogy delfineket és tritonokat helyeztek el benne. - Aztán felnézett az égre, és már mérsékeltebb elragadtatással tette hozzá: - Éppen tetőt is feszíthettek volna ki fölé, nem gondoljátok?

Kleopátra lenyelte mérgét.

- Hol van Caesarion? - kérdezte.453- Egyenesen a gyerekszobába vitték, de ne aggódj, már jobban van.A királynő néhány pillanatig tétován harapdálta alsó ajkát, majd vállat vont.- Idegen országban vagyunk, magas hegyek és különös fák között; számíthatunk

hát rá, hogy a szokások is idegenszerűek és különösek lesznek. Mivel úgy látszik, Caesar nem siet vágtában üdvözlésemre, fölösleges, hogy királyi díszben pompázzam. Hol a gyerekszoba és hol a lakosztályom?

Miután egyszerű görög köntöst öltött, és meggyőződött róla, hogy Caesarion valóban jobban érzi magát, Kharmian és Irasz kíséretében bejárta a palotát. Megegyeztek benne, hogy az épület elég kicsi, de még éppen megfelelő. Caesar háznagyot is bocsátott a fejedelmi vendég rendelkezésére, egyik szabadosa, Gaius Julius Gnipho személyében, aki majd gondoskodik a háztartás ellátásáról, az élelem beszerzéséről.

- Miért nem védik fátyolszövet függönyök az ablakokat és az ágyakat? - kérdezte az új háznagytól Kleopátra.

- Bocsáss meg, de nem értelek... - hebegte zavartan Gnipho.- Errefelé nincsenek szúnyogok? Hát éjjeli moly vagy másfajta rovar?- Mindből van bőven, felség.- Nem szabad beengedni őket. Kharmian, hoztunk-e magunkkal fátyolszövetet?- Többet is a szükségesnél.- Akkor intézkedj a függönyökről. Elsőnek Caesarion ágyát kerítsétek körül.A csomagoláskor a vallási kellékekről sem feledkeztek meg. Kleopátra egész

pantheont hozott magával, nem aranyból, hanem festett fából készült, megfelelően öltöztetett istenszobrokat: ott volt Amon-Ré, Szekhmet, Hórusz, Nefertem, Oszirisz, Iszisz, Anubisz, Basztet, Taueret, Szobek és Hathor. Gondozásukra és személyes vallási igényeinek ellátására Kleopátra beválogatott a kíséretbe egy Pu-emre nevezetű főpapot és hat kisegítő mere-en-szá-l is.

Ammonius, az ügynöke eléjük ment Ostiába, és azóta többször is tárgyalt királynőjével. Ő már idejekorán gondoskodott róla,

454hogy az építők az egyik teremben bevakolják a falakat; ha majd a mete-en-szá-k

felfestették rájuk az imákat, a bűvigéket, valamint Kleopátra, Caesarion és Philadelphosz névgyűrűit, ebben a helyiségben lesz a templom.

Kleopátra, akin mindinkább úrrá lett a mélabú, térdre vetette magát Amon-Ré előtt. Az óegyiptomi nyelven írt hivatalos imát fennhangon mondta el, de utána sem kelt fel, hanem kezét és homlokát a hideg márványpadlóhoz préselve némán tovább könyörgött.

0, Nap Istene, a fény és az élet atyja, őrizz meg bennünket ezen a nyomasztó helyen, ahová vallásodat magunkkal hoztuk. Távol kerültünk otthonunktól és a Nílus vizétől, de itt is hívek maradunk hozzád, és valamennyi kisebb és nagyobb égi és vízi istenünkhöz. Nyugatra jöttünk, a holtak birodalmába, hogy újra megtermékenyüljünk, mivelhogy az új testet öltött Oszirisz nem jöhet el mihozzánk Egyiptomba. A Nílus boldogítón árad, de ha azt akarjuk, hogy ez továbbra is így legyen, legfőbb ideje, hogy újabb gyermeknek adjunk életet. Könyörgünk, segíts, hogy itt, a hitetlenek földjén, elviseljük száműzetésünket, tedd, hogy istenségünk érintetlen, testünk kitartó, szívünk erős és méhünk termékeny maradjon. Add, hogy fiunk, Ptolemaiosz Caesar Hórusz megismerje az ő isteni atyját, és segíts, hogy húga szülessen, akivel egybekelve megőrizheti vérünk tisztaságát. A Nílusnak újra meg újra áradnia kell, a fáraónak pedig újra és újra meg kell fogannia.

Amikor Kleopátra tíz harci gályából és hatvan szállítónaszádból álló flottáján

elhajózott Alexandriából, izgatottsága az egész kíséretre átragadt. Magára hagyott országa felől nyugodt volt; Pub-lius Rufrius négy légióval őrizte, a királyi negyedet pedig szilárdan tartotta a nagybácsi, a pergamoni Mithridatész.

Mire azonban kikötöttek vízért Paraitonionban, izgatottsága elpárolgott; ki gondolta volna, milyen unalmas, ha az ember mindenütt csak vizet lát? Paraitonionnál különben felgyorsult a flotta irama, mivelhogy feltámadt Apeliótész, a keleti szél, és nyugat felé sodorta őket, egészen Uticáig, amely város Caesar háborúja óta megadó csendbe merült. Itt Auster, a déli szél vette át az irányítást, és egyenesen Itália nyugati partjaiig röpítette őket. Ami-

455kor a flotta kikötött Ostiában, mindössze huszonkét napos tengeri út állt mögötte.Ostiában a királynő zászlóshajója fedélzetéről nézte végig a kirakodást, és itt érte

az üzenet is, miszerint immár elfoglalhatja palotáját. Ezenközben egyre csak levelekkel bombázta Caesart, és minden áldott nap ott állt a hajó korlátjánál, várva, hogy a férfi egy bárkán megérkezzen hozzá. Szűkszavú levélkéje csak annyit tudatott vele, hogy éppen egy lex agraría - hát az meg mi lehet? -formába öntésével van elfoglalva, és egyelőre nem tud időt szaki-

stani vendége fogadására. O, miért is olyan érzelemmentesek, olyan szeretetlenek a

levelei? Úgy írt, mintha Kleopátra holmi hódolni érkezett cliens-király volna, akinek várakoznia kell, amíg

*r ss

fogadhatják. O azonban nem akárki, és nem hódolni érkezett! O a fáraó, Amon-Ré leánya, aki egy személyben Caesar felesége és fiának anyja.

A szeszélyes kis Caesariont pedig éppen akkor verte le lábáról a láz, amikor ők abban a kietlen, iszapos kikötőben horgonyoztak. De izgatta ez Caesart? A legkevésbé sem. Arra a levélre, amelyben a rossz hírt tudatta vele, még csak nem is válaszolt.

Most pedig itt van, és ennél közelebb - ha Corneliusnak, a lic-tornak hinni lehet - már nem is fog kerülni Rómához; és Caesarról még mindig semmi hír.

Alkonyattájban Kharmian és Irasz nagy nehezen rávette, hogy egyen valamit - az ételt persze előzetesen megkóstoltatta. A Pto-lemaioszok nem érték be vele, hogy az ételt-italt egy rabszolgával kóstoltassák meg. Nem, a rendszabály sokkal ravaszabb volt: a kóstolás feladata egy olyan rabszolga gyermekére várt, akiről tudott volt, hogy különösen ragaszkodik ivadékaihoz. Elvégre Ar-szinoé, a királynő húga ugyancsak Rómában tartózkodik, habár, nem lévén felszentelt uralkodó, minden bizonnyal a falakon belül. Mint Ammonius jelentette: egy Caecilia nevű nemesasszony házában múlatja idejét, a római állam költségére.

Itt még a levegő is más volt és egyáltalán nem a kedvére való. Sötétedés után kellemetlenül lehűlt, holott állítólag nyár elején járnak. És ez a hideg kőmauzóleum mintegy magába szívja a miazmát, amely a folyónak nevezett csermelyből felszállt - az emeleti loggiáról éppen ráláthatott erre a mérges kigőzölgésű

456vízre. Minden olyan nyirkos volt, olyan idegen. És Caesarnak se híre, se hamva.Csak akkor feküdt le, amikor a vízóra az éjszaka közepét jelezte. Hosszú ideig

csak forgolódott-hánykolódott, míg végre, kakas-kukorékolás után, elnyomta az álom. Egy teljes napot töltött már a szárazföldön, és Caesar sehol. Eljön-e valaha?

Az ösztöne riasztotta fel; sem nesz, sem fénysugár, sem a légkör megváltozása nem volt olyan erős, mint az a képesség, amelyre Kha'em már gyermekkorában, Memphiszben felhívta a figyelmét. Ha nem vagy egyedül, magadtól fel fogsz ébredni rá, mondta, és nyomatékul a szájába lehelt. Azóta rögtön felriadt, ha szobájában egy

másik személy néma jelenlétét érzékelte. így történt most is, ő pedig követte a módszert, amelyet Kha'em belésulykolt. Nyisd parányi résre a szemed, és ne mozdulj. Figyelj, amíg rá nem ismersz a betolakodóra, és csak akkor cselekedj, ahogy a helyzet diktálja.

Caesar az ágy végénél ült egy széken, de nem rá nézett, hanem a messziségbe, amelyet bármikor fel tudott idézni. Már elég világos volt ahhoz, hogy alakjának, arcának minden részlete kirajzolódjék. Kleopátra szíve majd szétfeszítette bordáit, a szerelem egész testén végighullámzott, de emésztő fájdalmat hozott magával. Caesar már nem a régi. Mérhetetlenül öregebb lett, és olyan nagyon fáradtnak látszott. Finom csontozata a halálon túl is szépnek láttatja majd, de valami oda lett. A szeme mindig is halovány volt, de mostanára színtelenné fakult, a szivárványhártyát körülvevő fekete karika pedig még feltűnőbbé vált. Kleopátra úgy érezte, mintha minden neheztelése, sértődöttsége elviselhetetlenül jelentéktelenné törpülne. Mosolyt erőltetett szájára, úgy tett, mintha csak most ébredne, és üdvözlésre emelte karját. Kettőnk közül nem én vagyok az, aki támaszra szorul...

Caesar tekintete visszatért az ismeretlenből, mintha csak most látná meg őt. Elbűvölő mosolya a régi volt, ahogy lerázta magáról az alakját beburkoló tógát, és szinte tetten érhetetlenül, mint mindig, felemelkedett. A következő másodpercben már magához ölelte a nőt, és úgy kapaszkodott belé, mint fuldokló a felé nyújtott póznába. Megcsókolták egymást, először csak kóstolgatva a má-

457sik ajkát, aztán egyre mélyebbre hatolva. Nem, Calpurnia: veled ilyen nem lehet.

Akkor nem volna szüksége énrám, márpedig érzem, milyen kétségbeesetten ölel. Érzem egész testemben, és egész testemmel válaszolok neki...

- Kigömbölyödtél, kis vakarcs - mondta Caesar, száját a nyakára tapasztva, érzékeny kezével az asszony mellén.

- Te pedig lefogytál, öregember - mondta a nő, és a háta ívbe feszült.Ahogy megnyílt a férfi előtt, szorosan, de gyengéden ölelve, óhatatlanul a méhére

kellett gondolnia.- Szeretlek - mondta.- És én is téged - felelte Caesar, és nagyon is komolyan gondolta.Még soha nem érezte ilyen erősen, hogy felkent uralkodóval párosodni földöntúli,

varázslatos élvezet, de Caesar még így is Caesar maradt. Most sem vesztette el uralmát tudata fölött, és bár hosszú időn át, izzó szenvedéllyel szeretkezett, a saját végső gyönyörétől mégis megfosztotta az asszonyt. Nem, Caesarionnak nem születhet húga, sem most, sem máskor. Ha újabb gyermeket nemzene Kleopátrával, egyaránt vétkezne Iuppiter Optimus Ma-ximus, Róma és önmaga ellen.

Kleopátra maga túl viharosan elégült ki ahhoz, hogy Caesar mulasztása eljusson a tudatáig. Egész lényét birtokba vette az élmény, hogy majdnem tizenhét hónap után ismét egymáséi lehetnek.

- Csupa nedvesség vagy; ideje megfürödnünk - mondta Caesar, hogy megerősítse tévhitében; caesari szerencse, hogy magától is ennyire nedvdús. Sokkal jobb, ha nem lát át a szitán.

- Enned kell, Caesar - mondta fürdés után a királynő. - Előbb azonban nézzünk be a gyerekszobába.

Caesarion, aki már teljesen egészséges volt, úgy ébredt, mint mindig: derűsen, lármásan. Kitárt karral repült anyja felé, aki felkapta, és büszkén mutatta meg az apának.

Azt hiszem, valaha én is épp így festhettem, gondolta Caesar. Még én is látom, hogy le sem tagadhatná az apját, akkor is, ha inkább az anyámra, a nővéreimre ismerek benne. A szemének más a kifejezése, mint az enyémnek; Aurelia mérte fel

ilyen meg-458fontoltan a környező világot. Szép gyermek, erőteljes, jól táplált, de nem pufók.

Igen, az alkat már valóban caesari: ő nem fog elhájasodni, mint a Ptolemaioszok. Az anyjától csak a szemét örökölte, ha a szem színét nem is. Az biztos, hogy sötétebb a kékje, mint az enyémnek, és nem is süpped úgy be az üregébe. Elmosolyodott, majd latinul szólalt meg:

- Mondj avét a íaíá-dnak, Caesarion.A fiúcska szeme kitágult az örömtől, aztán az ismeretlenről anyjára nézett.- Ez az én íaíá-m? - kérdezte, idegenszerűen hangsúlyozva a latin szavakat.- Igen, ő az. Végre megjött!A következő pillanatban két kis gyermekkar nyúlt utána. Caesar felvette a kisfiút,

magához ölelte, megcsókolta, simogatta szép, sűrű, aranyszőke haját, Caesarion pedig úgy bújt hozzá, mintha mindig is ismerte volna az idegen férfit. Amikor Kleopátra el akarta venni Caesartól, erőteljesen tiltakozott. Hiányzott világából a férfi, gondolta Caesar, és szüksége is van egy férfi jelenlétére.

Ölébe ültette a fiát, és az étkezésről megfeledkezve hamarosan kiderítette, hogy Caesarion görögül sokkal jobban beszél, mint latinul, továbbá nem a szokásos babanyelvet használja, hanem formás, nyelvtanilag is kerek mondatokban fejezi ki magát. Tizenöt hónapos, mégis kész felnőtt...

- Mi akarsz lenni, ha megnősz? - kérdezte.- Nagy hadvezér, tata, mint te.- És nem fáraó?- Jaj, pfuj! Muszáj, hogy fáraó legyek, még mielőtt megnövök - mondta a gyerek,

akit szemlátomást nem csábított leendő uralkodói címe. - De én hadvezér akarok lenni.

- És kivel háborúznál?- Róma és Egyiptom ellenségeivel.- Csak a háborús játékok kötik le - szólt közbe sóhajtva Kleopátra. - Tizenegy

hónapos volt, amikor eldobta a bábuit, és kardot követelt.- Már akkor is beszélt?- Hát persze. Egész mondatokat.459Ekkor lecsaptak a pesztrák, és elvitték a kicsit reggelizni. Caesar könnyekre, zajos

tiltakozásra számított, hogy aztán némileg csodálkozva állapítsa meg: a fia jókedvűen nyugszik bele az elkerülhetetlenbe.

Miután megígérték Caesarionnak, hogy a tata majd visszajön, átsétáltak az ebédlőbe.

- Hiányzik belőle az én büszkeségem és lobbanékonyságom -jegyezte meg. - Sokkal szelídebb, kedvesebb természet.

- Földre szállt kis isten - felelte tömören a nő, majd befészkelte magát Caesar kerevetére. - Most pedig meséld el, mitől vagy ilyen fáradt.

-Á, csak az emberektől... - felelte ködösen Caesar. - Róma nem lelkesedik a dictatori uralomért, így aztán folyamatosan az utamat állják.

- De hiszen mindig azt mondtad, fontosnak tartod, hogy ellenzéked legyen. Tessék, idd ki a gyümölcslevedet...

- Kétféle ellenzék van - magyarázta Caesar. - Én azt akartam, hogy a senatusban és a comitiákon értelmes viták folyjanak ahelyett, hogy szüntelen nyaggatnának: ugyan „állítsam már vissza" a köztársaságot - mintha a köztársaság holmi sírba szállt Utópia volna. Utópia! - horkant fel utálkozva. - Nem hiába, hogy ez a szó azt jelenti: sehol se. Ha megkérdezem, mi kifogásuk van törvényeim ellen, siránkozni kezdenek, hogy túl

hosszúak és bonyolultak - így inkább el sem olvassák őket. Ha épkézláb javaslatokat kérek tőlük, azon sápítoznak, hogy nem hagytam nekik ja-vasolnivalót. Ha együttműködésre kérem őket, azt vetik a szememre, hogy akár tetszik nekik, akár nem, én úgyis kizsarolom az együttműködésüket. Elismerik, hogy számos változtatásom nagyon is jótékony hatású, aztán más nótát fújnak, és felróják, hogy mindent meg akarok változtatni, márpedig a változások soha nem használnak. így hát az én ellenzékem éppolyan ésszerűtlen, mintha még most is Cato volna a hangadója.

- Akkor engem okíts! - vágta rá Kleopátra gondolkodás nélkül. - Nekem hozd el a törvényeidet; én majd elolvasom őket. Beszélj a terveidről, és tőlem hasznos, építő szellemű bírálatot várhatsz. Próbáld ki rajtam az ötleteidet, én majd megfontolom őket, és úgy mondok véleményt. Ha értő hallgatóságra van szükséged, én

460drága szerelmem, bennem egy másik dictatorra találsz; éppen csak hogy az én

fejemen diadéma ül. Kérlek, egész szívemből kérlek: engedd, hogy segítsek neked.Caesar a nő kezéért nyúlt, ajkához emelte, és megcsókolta. A szemén átfutó

halvány mosoly visszahozott valamit régi elevenségéből és humorából.- így teszek majd, Kleopátra, így teszek... - A mosoly kiteljesedett, és a férfi

tekintetében felszikrázott az érzékiség. - Különleges szépséggé virultál, szerelmem. Nem, nem lett belőled egy praxitelészi Aphrodité, de az anyaság és az érettség elragadóan kívánatos asszonnyá varázsolt. Nagyon hiányzott nekem ez a delejes oroszlánszem...

Két nundinum-mdX később Cicero így írt Marcus Junius Brutushozintézett levelében: Kedves Brutusom, aki odafenn üldögélsz az insubrisok közt, le

fogsz maradni a nagy ember triumphus-airói. Nem is tudod, milyen szerencséd van... Az első, a Gallia tiszteletére rendezett, holnap lesz, de én nem vagyok hajlandó részt venni rajta; így hát semmi okom, hogy halogassam ezt a levelet, amely valósággal túlcsordul a házassági és szerelmi hírektől.

Egyiptom királynője megérkezett. Caesar nagyvonalúan gondoskodott róla: egy, a Janiculus lábánál álló palotában helyezte el, amely úgy épült, hogy ne a kikötő nyomortelepeire, hanem a Tiberisen át a Capitoliumra és a Palatinusra nézzen. Mi magunk elestünk a kiváltságtól, hogy láthassuk, amint a vendég a Via Ostiensisen megrendezi a maga külön kis diadalmenetét, de úgy hírlik, csuda egy parádé volt, és a hordszékektől a jelmezekig minden csak úgy úszott az aranyban.

A hölgy magával hozta Caesar állítólagos fiát is, egy totyogó kisdedet, valamint tizenhárom éves férjét, a valahányadik Pto-lemaiosz királyt: ez utóbbi mogorva, elhízott kamasz, aki semmiben sem válik ki, viszont igen egészséges félelemmel viseltetik nővére és felesége iránt. Vérfertőzés - íme a legolcsóbb családi társasjáték. Emlékszem, ezt a megjegyzést egyszer már elsütöttem, nevezetesen Publius Clodiusszal és a nőtestvéréivel kapcsolatban.

461A kíséretben „fű-fa" képviselve van: rabszolgák, eunuchok, dadák, nevelők,

tanácsadók, titkárok, írnokok, könyvelők, gyógy növény szakértők, banyák, papok, köztük egy főpap is, kisebb rangú nemesek, kétszáz főnyi királyi testőrség, egy maroknyi filozófus, köztük a nagy Philosztratosszal és a még nagyobb Szószigenésszel, muzsikusok, táncosok, mimusok, varázslók, szakácsok, kukták, mosónők, szabók, no meg nagyszámú cselédség. A királynő természetesen magával hozta legkedvesebb bútordarabjait, vászonneműjét, öltözékeit, ékszereit, pénzes ládáit,a maga sajátos vallásának eszközeit és felszereléseit, legyezőit és tollait, de hozott kelméket is, hogy további ruhákat szabasson, ezenkívül matracokat, párnákat, szőnyegeket, függönyöket, paravánokat, szépészeti szereket és egész rakomány fűszert, párlatot, balzsamot, gyantát, tömjént és illatszert. Es majd kifelejtettem a könyveit, a

tükreit, a csillagászati műszereit, valamint saját házi khaldeus jövendőmondóját.A kíséret, úgy beszélik, ezernél is több tagot számlál, minek folytán persze szűk

nekik a palota. így aztán Caesar egész falut építtetett részükre a Transtiberim peremén, a helybéliek pedig lilák a dühtől. Élethalál-háború dúl köztük és a betolakodók közt, olyannyira, hogy Caesar edictumban helyezte kilátásba: azokat a helybélieket, akik kést rántanak a gyűlölt idegenekre, áttelepíti valamelyik új kolóniájára, még mielőtt további orrok vagy fülek csorbulnának.

A nőt magát már láttam - hihetetlenül gőgös és kevély. Caesar áldásával ugyanis fogadást rendezett nekünk, szegény római bugrisoknak. Pazar bárkákat küldött elénk a Pons Aemiliushoz, majd amikor kiszálltunk, díszpárnáktól és prémszőnyegektől roskadozó gyaloghintókban és hordszékekben utaztunk tovább a palotáig. Fogadótermét a hatalmas átriumban rendezte be, de a loggiát is rendelkezésünkre bocsátotta. O maga szánalmas kis vakarék: jó, ha a köldökömig ér, pedig igazán nem nőttem nagyra. Csőrszerű orra van, a szeme azonban egészen rendkívüli; a nagy ember a maga szerelmi elvakultságában oroszlán-szemnek nevezi. Pironkodnom kellett viselkedése láttán: úgy sündörgött imádottja körül, mint a kamasz, ha élete első prostituáltját kerülgeti.

462Manius Lepidusszal egy kicsit körbeszaglásztunk, és megtaláltuk a templomot.

Nos, kedves Brutusom: tátva maradt a szánk! Nem kevesebb, mint tizenkét szobor azokról a micsodákról, akiknek férfi- vagy női testük, de állatfejük van: sólyom, sakál, krokodil, oroszlán, tehén és így tovább. Egy női jószág volt a legijesztőbb: felpuffadt has, hatalmas, lógó csöcs, és a nyakon vízilófej ült - az embernek felfordul a gyomra. Ekkor belépett a főpap - mellesleg kitűnően beszélt görögül -, és felajánlotta, hogy végigkalauzol ezen a bizarr és visszataszító pantheonon: majd ő elmondja, ki kicsoda, vagyis inkább micsoda. A főpapnak borotvált feje van; redőkbe rakott fehér vászonköntöst viselt, a nyaka körül pedig olyan drágaköves aranygallér szikrázott, amelynek értéke bizonyára az egész házamét felülmúlja.

A királynő tetőtől talpig aranyszövetbe volt csomagolva; az ő ékszerei árából már akár egész Rómát is megvehetned. Kisvártatva valamilyen belső szentélyből előjött Caesar is, karján a gyermekével. Az apróság egyáltalán nem szégyenlős. Latinul köszöntött bennünket, és úgy mosolygott ránk, mintha új alattvalói volnánk. Meg kell adni: nagyon hasonlít Caesarra. Egy szó, mint száz, királyi rendezvény volt, és bennem felébredt a gyanú: ez a nőszemély titkon arra bujtogatja Caesart, hogy csapjon fel Róma királyának. Szeretett köztársaságunk, Brutusom, hovatovább délibábbá válik, és az új törvényeknek ez a földcsuszamlásszerű rohama a végén elsöpri az első osztály valamennyi előjogát.

Hogy más hangnemre váltsak: Marcus Antonius feleségül vette Fulviát - azt a nőt, akit aztán csakugyan teljes szívemből gyűlölök! Bizonyára a füledbe jutott, hogy Caesar bejelentette a Háznak: Antonius az életére tört. Nos, bármennyire elítélem Caesart és mindazt, amit képvisel: örülök, hogy Antonius kudarcot vallott. Ha ő lenne a dictator, még sokkal rosszabbul állnának a dolgok.

Ennél is érdekesebb egy másik házassági hír: Gaius Claudius Marcellus Minor vette nőül Octaviát, Caesar unokahúgának a leányát. Nem, nem káprázik a szemed! Mialatt a bátyja és az unokafivére javait vesztve száműzetésben tengődik, Marcellus

463Minor, miután vagyonukat is megkaparintotta, nagyon ügycsen kivágta magát.

Volt az új frigynek egy eléggé érdekes következménye is; amikor értesültem róla, szinte azt kívántam, bárcsak engedhetnék elveimből, és visszatérhetnék a senatusba! Elég az hozzá, hogy Caesar éppen agrártörvényei első adagját vitte a Ház elé, és az ülés végén, amikor a senatorok már elszállingóztak, Marcellus Minor kérlelni kezdte

Caesart: bocsásson meg az ő Marcus bátyjának, aki még mindig Leszboszon sínylődik. És akár hiszed, akár nem: miután Caesar többször is nemet mondott, Marcellus Minor egyszer csak térdre vetette magát, és úgy rimánkodott! Az az utálatos Lucius Piso pedig visszhangozta szavait - de ő legalább nem borult térdre. Caesar állítólag őszintén elképedt, mi több, valósággal elborzadt, és addig hátrált, amíg neki nem ment Pompeius Magnus szobrának, közben pedig üvöltözött Marcellus Minorral, hogy álljon fel, és ne csináljon bolondot magából. A nagy hűhónak végül az lett az eredménye, hogy Marcus Marcellus kegyelmet kapott; Marcellus Minor pedig körbejár a bejelentéssel, miszerint vissza fogja szolgáltatni bátyja minden javát. Unokafivérét, Gaius Marcellust azonban a legjobb akarattal sem boldogíthatja; az, mint hallom, elhunyt valami lassan pusztító, alattomos kórban. Ugyancsak Marcellus Minortól hallom, hogy a bátyja, mielőtt hazajönne, előbb Athént tekinti meg.

Te tudod a legjobban, hogy a Claudius Marcellusok egyikéért sem lelkesedem. Hogy annak idején miért váltak meg patriciusi jogállásuktól, és miért léptek át a plebsbe, az mára már kideríthetetlen, de gondolom, igazat adsz nekem abban, hogy már maga a puszta tény is sokat elárul róluk.

Mihelyt további hírekhez jutok, újra jelentkezem.Caesar elmagyarázta, miért viszolyognak a rómaiak a királyoktól és királynőktől,

és a pomerium átlépésének vallási jelentőségéről is felvilágosította Kleopátrát, aki ezek után beletörődött abba, hogy a várost nem látogathatja. Tabuk elvégre mindenütt vannak, legföljebb az a különbség, hogy Rómában ezek a tabuk mind a köztársaság fogalmához kapcsolódnak. Ezért irtóznak a rómaiak az abszolút uralomtól, és ez a fanatikus elutasítás szül

464olyan elvakult politikusokat, mint Marcus Porlius Cato Uticensis, akinek

iszonytató öngyilkossága városszerte továbbra is szóbeszéd tárgya volt.Kleopátra világképében az abszolút hatalom az élet természetes adottságaihoz

tartozott, de végül elfogadta, hogy ki van tiltva a városból. Csak akkor fakadt sírva, amikor felfogta, hogy ekként Caesar diadalmenetén sem lehet jelen, Caesar azonban azzal vigasztalta, hogy bankárának, Oppiusnak egyik lovagi rangú jó barátja, bizonyos Sextus Perquitienus felajánlotta a királynőnek háza loggiáját. Ez a ház történetesen a Capitolium egyik hátsó sziklaszirtjén épült, és éppen a Campus Martiusra nézett, Kleopátra tehát végignézheti a díszfelvonulás elejét, egészen addig, míg a menet a Capitolium mögött megfordul, és elindul a Porta Triumphalis felé; ez az a különleges kapu, amelyet csak a tríum-phus-ok alkalmából nyitnak meg.

Caesarnak ezen az első triumphus-án a galliai hadjárat veterán légionáriusai vonultak fel, mindösszesen csupán ötezer ember. A gall háborúban szolgált légiókból már csak kevesen maradtak a hadsereg kötelékében; Rómának tudniillik még mindig nem volt hosszú lejáratra szegődött reguláris hadserege. Igaz, hogy e veteránok közül a legidősebbek - azok, akik tizenhét éves fejjel csaptak fel katonának - sem voltak többek harmincegy évesnél, de a háborús fáradtságból, a sebesülésekből, a visszavonulásból következő természetes lemorzsolódás megtette a magáét.

Amikor a felvonulás résztvevői értesültek az előírt sorrendről, a tízesek döbbenten állapították meg, hogy nem ők vonulnak majd az élen: ez a megtiszteltetés a hatosokat érte. A tizedik legio, amelynek számláját három zendülés terhelte, kiesett Caesar kegyeiből, és katonáinak az utolsó hellyel kellett beérniük.

Az ötezer veteránt az eredeti tizenegy legio szolgáltatta az ötödik Alaudától a tizenötösökig. A résztvevőket új tunicákba bújtatták, sisakjukat új lószőr forgók ékesítették, és kezükben babérral övezett rudakat vittek - a triumphus-okban tilos volt fegyvert viselni. A zászlóvivők ezüstvértben pompáztak, az aquiliferek pedig, akik az egyes légiók ezüstsasát hordozták, ezüstvértjükre még oroszlánbőrt is borítottak. A

boldogtalan tizedik légiót semmi465sem kárpótolta; el is tökélték, hogy a maguk sajátos módján vesznek elégtételt.Ezen a diadalmeneten kivételesen az az évi consulok is részt vehettek, mivel a

triumphator, akit a legmagasabb impérium illetett meg, történetesen dictator is volt; így aztán a Forumon épült Castor és Pollux-templom dobogóján Lepidus is ott ülhetett a többi curulisi magístratus között. Ezeket leszámítva a senatus tagjai a menet élén haladtak. A legtöbben Caesar új kinevezettjei közül kerültek ki, így hát a mintegy ötszáz tagú testület tiszteletet parancsoló látványt nyújtott, annak ellenére, hogy bíborszegélyű tógát csak egy elenyésző kisebbség viselhetett.

A senatus mögött a tubilustra, vagyis a száz főből álló zenekar következett: ők fújták azokat a lófejben végződő aranytrombitákat, amelyeket egy korábbi Ahenobarbus hozott haza Galliából, az arvernusok ellen vívott hadjáratáról. Ezután jöttek a zsákmánnyal megrakott szekerek, amelyek sorát jókora, tutajszerű, gördülő emelvények törték meg: ezeken megfelelő jelmezbe öltözött, megfelelő kellékekkel felszerelt színészek adtak elő jeleneteket a hadjáratból. A lenyűgöző látványosság megszervezése, ez a gigászi feladat Caesar bankárainak jutott, akik a hajukat tépve tették tűvé a várost megfelelő számú, Caesarra hasonlító színész után; Caesar ugyanis a legtöbb élőképben főszerepet játszott, és nem volt olyan római, aki ne ismerte volna.

Megelevenedett mind a sok híres-nevezetes jelenet: az avari-cumi ostromemelvény modellje; egy tölgyfából faragott venetus hajó bőrvitorlákkal és láncszemes árbocmerevítőkkel; Caesar, amint Alesiában felmenti a tábort, ahová a gallok betörtek; az ale-siai kettős sáncrendszer térképe; Vercingetorix, amint a földön kuporogva adja meg magát Caesarnak; az alesiai fennsík, rajta az erődítménnyel; a híres ostrom, amelyet Quintus Cicero és a hetedik legio indított a nerviusok egyesített erői ellen; egy két lovacska húzta britannus harci szekér, rajta kocsisával és dárdásával. Több emelvényen egzotikus küllemű, hosszú hajú gallok zsúfolódtak össze, azt a bizonyos hírhedten hosszú hajukat meszes állagú agyaggal merevítették bonyolult frizurákká; kockás köpenyük merész színekben rikított; ezüstözött fából készült hosszú kardjukat fenyegetőn lóbálták. Egy további emelvényen egy egész

466szakasz remus lovas parádézott cifra egyenruhájában, és az említetteken kívül még

húsz hasonló látványos élőkép szórakoztatta a közönséget. Minden egyes emelvény elé virágfüzérekkel felékesített, skarlátpiros, fűzöld, tengerkék vagy sárga színekkel fel-szerszámozott ökröket fogtak.

A mesevilágot idéző mutatványos kocsik között tűzvörös tógákba burkolt szajhák lejtettek csoportos táncokat; ugribugri törpék vegyültek közéjük, centunculusnak nevezett, tarka foltokból összeillesztett köpenyeikben, de ott masíroztak legkülönfélébb hangszereikkel a muzsikusok is, nem is szólva a tűznyelőkről, a bűvészekről és a torzszülöttekről. Aranykoronákat vagy -koszorúkat nem állítottak ki, mivelhogy a gallok ilyesmivel nem kedveskedtek Caesarnak, de a zsákmánnyal megrakott szekerek annál inkább csillogtak-villogtak a sok aranytárgytól. Atuatucában Caesar rátalált a germán cimberek és teutonok egybehordott kincseire, és elrabolta azt a sok száz fogadalmi ajándékot is, amelyet a druidák őriztek Cenabumban.

Ezután következtek az áldozati állatok: két hófehér ökör, amelyet Iuppiter Optimus Maximusnak ajánlanak majd fel, ha a tri-umphator az isten capitoliumi templomának lépcsőihez ér. Ez a célállomás mintegy hárommérföldnyire volt, lévén, hogy a menet kanyargós utat tett meg a Velabrumon és a Forum Boariumon át a Circus Maximusig, amelyet egyszer megkerült, majd a Capena kapuhoz közeli végétől tért rá a Via Triumphalisra, hogy aztán a Forum Romanumot teljes hosszában átszelve a Capitolium tövében állapodjon meg.

Innen a halálra ítélt hadifoglyokat a Tullianumba hurcolták, hogy megfojtsák őket, és innen vitték vissza az aranytárgyakat a kincstárba, mint ahogy itt bontották le a mutatványos emelvényeket, és itt oszlottak szét a világi résztvevők is. A légiók innen fordultak be a Vicus Iugariusba, hogy a Velabrumon át visszamasírozzanak a Campus Martiusra; ott aztán ünnepi lakoma várt rájuk, amelynek végén a légiók számvevő tisztjei szétosztották járandóságukat. Iuppiter Optimus Maximus templomáig csupán a senatus tagjai, a papok, az áldozati állatok és maga a triumphator kapaszkodtak fel a Clivus Capitolinuson, miközben az őket kísérő muzsikuscsapat a tibicen nevű furulyát fújta; minden ilyen

467hangszer egy-egy levágott ellenséges katona sípcsontjából készült.A két, már elbódított fehér ökröt virágkoszorúk és -füzérek borították, szarvukat és

patáikat arannyal vonták be. A pópa meg a cultarius és segítőik, a közelgő mészárlás avatott végrehajtói, terelgették őket.

Utánuk jöttek, skarlátpiros és lila csíkozású tógáikban, a ponti-fexek és az augurok collegiumának tagjai; az augurok kezében ott volt a lituusnak nevezett kacskaringós bot, amely őket a pontife-xektől megkülönböztette. E tekintélyes személyiségeket követték a kisebb papi collegiumok tagjai; súlyos körgallérjában, fapapucsában, elefántcsontból faragott sisakjával, az apexszel kirítt közülük a fiamén Martialis. Caesar diadalmenetéből hiányzott a fiamén Quirinalis, mivel Lucius Caesar ezúttal másik minőségében, főaugurként vonult fel, és hiányzott a fiamén Dialis is, hiszen Iuppiter e különleges papja voltaképpen maga Caesar volt, bármily rég mentették is fel kötelmei alól.

A következő csoport mindig izgalomba hozta a tömeget: ebben vonultak ugyanis a foglyok, férfiak és nők egyaránt. Mind rangjuknak megfelelő díszes, aranytól-ékkövektől szikrázó öltözéket viseltek, és majd kicsattantak az egészségtől; a római triumphus-ok jellegétől idegen volt, hogy a foglyokat elgyötört, megtört állapotban mutogassák. Ennek megfelelően előzetesen valamilyen gazdag úr házában tartották őket túszként, így várták ki foglyul ejtőjük triumphus-át. A köztársasági Róma nem ismerte a börtönbüntetést.

Elsőnek Vercingetorix király jelent meg; rajta kívül csak Co-tusra és Lucteriusra várt halál. Vercassivellaunust, Eporedorixot és Biturgót - csakúgy, mint a többi, alacsonyabb rangú hadifoglyot - a parádé után sértetlenül bocsátják majd vissza népükhöz. Valamikor, sok-sok évvel ezelőtt Vercingetorixot meglepte a jóslat, miszerint foglyul ejtése és halála között hat év fog eltelni; azóta már megértette a jövendőmondó szavait. A polgárháború és egyéb események következtében Caesarnak hat évig kellett várnia, amíg a Hosszúhajú-Gallia fölött aratott győzelmét megünnepelheti.

468A senatus különleges kiváltságot szavazott meg neki: a dictator-nak kijáró

huszonnégy lictor helyett ez alkalomból hetvenketten vonulhattak előtte. A lictorok közé e célra összeválogatott táncosok és énekesek vegyültek, hogy megörökítsék a triumphator dicsőségét.

így aztán, mire a fülledt nyári melegben Caesarra került a sor, a felvonulás már harmadik órájába lépett. A triumphator a diadalszekéren foglalt helyet; ez a négykerekű, ősidőkből fennmaradt alkalmatosság jobban hasonlított az örmény király díszhintójára, mint a kétkerekű harci szekérre, és ezúttal négy, Caesar által kiválasztott egyforma szürke ló húzta; mind a négynek fehér volt a sörénye meg a farka. Caesar maga a triumphator díszruháját viselte: pálmalevelekkel kihímzett tunicát és dús aranyhímzéssel borított bíborvörös tógát. Fejét babérkoszorú ékesítette, jobb kezében babérágat tartott, baljában pedig a diadalmas hadvezérnek kijáró, arany

sassal megkoronázott, girbegurba elefántcsont jogart. Bíborszín tunicát viselt még a kocsi hajtója is, a tágas szekér végében pedig újabb bíbortunicás férfi emelt aranyozotttölgyfalevelekből font koszorút Caesar feje fölé, olykor rázendítve a triumphatorokhoz szóló intésre:

- Respice post te, hominem te memento!*Volt még egy ősi szokás, amelyet a hiú Pompeius Magnus nem tartott be, Caesar

azonban nem riadt vissza tőle: arcát és kezét élénkpiros míniummal mázolta be Iuppiter Optimus Maximus égetett agyagból mintázott templomi szobrának emlékére, és ebben az órában valóban úgy látszott: e diadalmenet hőse az istenekkel kel versenyre.

A győzelmi szekér mögött poroszkált Caesar harci ménje, a híres Füles (igazából a hasonló nevű lovak több nemzedékének jelenlegi képviselője; az ős-Fülest, amelytől a továbbiak származtak, Caesar még Sullától kapta ajándékba). A ló hátára volt terítve a hadvezér skarlátvörös paludamentum-a. Caesar el sem tudta volna képzelni a maga triumphus-át anélkül, hogy dicsfényéből ne áradjon valamennyi Fülesre, gazdája legendás szerencséjének élő jelképére.

*Nézz hátra, és emlékezz, hogy halandó vagy!469Füles után tódultak elő azok, akiket Caesar galliai hadjárata váltott ki a

rabszolgaságból; mind a szabadság kúpszerű sapkáját, a felszabadítottak e sajátos ismérvét viselték a fejükön.

Ezután vonultak fel közlovuk hátán, díszes vértbe öltözötten, a gall háború azon legátusai, akik éppen Rómában tartózkodtak.

És csak ekkor következett maga a hadsereg, tizenegy legio ötezer katonája, akik menetelés közben a „lo triumphe!" kiáltást hallatták. A trágár dalok majd később jönnek, amikor még többen hallhatják őket és vihoghatnak rajtuk.

Amikor Caesar felhágott a diadalszekérre, annak egyszer csak kidőlt a bal elülső kereke, ő pedig nekizuhant a kocsi elülső szélének. Felbukott az ünnepi kikiáltó is, a lovak pedig felágaskodtak, és idegesen nyerítettek.

A szemtanúk, ahányan csak voltak, felhördültek.- Mi a baj? Mitől rémültek úgy meg az emberek? - kérdezte Kleopátra a

krétafehérré vált Sextus Perquiteniustól.- Borzalmas omen! - suttogta az, és felmutatta a jelet, amellyel a szemmel verést

volt szokás elhárítani; Kleopátra követte példáját.Fennakadás azonban alig volt; mintegy varázsütésre új kerék tűnt fel, amelyet

villámgyorsan a helyére illesztettek. Caesar a kocsi oldalához húzódott, az ajka mozgott. Amit Kleopátra nem is sejthetett: bűvigét mormolt.

Futva érkezett a szekérhez Lucius Caesar, a főaugur.Caesar már mosolygott, és a fejét rázta.- Nem, nem - mondta. - Majd én megbékítem az óment, Lucius: a térdemen

kúszom fel a templom lépcsőin.- Edepol, Gaius, ez lehetetlen! Az a lépcső ötven fokból áll! -Majd én

megmutatom, hogy lehetséges. - Caesar egy kan-csóra mutatott, amelyet a szekér belső falához kötöztek. - Itt van hozzá a

varázsital.A győzelmi szekér elindult, és hamarosan útra keltek a menetet záró legionáriusok

is, jó két mérfölddel a senatus tagjai mögött.A Forum Boariumon a triumphatornak meg kellett állnia, hogy köszöntse

Héraklész szobrát, amely általában meztelen volt, de ilyen alkalmakra az istent is fejedelmi díszbe öltöztették.

470A Circus Maximus hosszú tribünjein százötvenezer ember zsúfolódott össze, és a

megjelenő Caesart fogadó harsogás és éljenzés még a Kleopátra palotájában maradt cselédséghez is elhatolt. De mire a diadalszekér megtette a capenai kijáratig vezető utat, kétszer oda és egyszer vissza a spina teljes hosszában, már betódult a hadsereg is, a tömeg pedig belefáradt az éljenzésbe. így aztán, amikor a tízesek rágyújtottak új indulójukra, mindenki elhallgatott, és érdeklődve figyelte a szöveget.

Adj utat, mert kuplerájból, császárágyból jött e nő, volt ő szajha Nikomédész nyoszolyáján egykoron.

Mások ezt fújták:Galliát Caesar, Caesart meg Nikomédész bírta le, most triumfál íme Caesar, ki

lebírta Galliát, nem triumfál Nikomédész, aki Caesart bírta le.Megint mások így gyalázták a hadvezért:Őrizd polgár, jól az asszonyt: kopasz nőcsábászt hozunk; Galliában elkurváztad,

itt kölcsönvetted a pénzt.*Caesar odakiáltott Fabiusnak és Corneliusnak, akik a hetvenkét lictor menetét

zárták.- Közöljétek a tízesekkel - dörrent rájuk -, hogy ha nem hagyják abba ezt a nótát,

búcsút inthetnek a járandóságuknak meg a telküknek!A két lictor tolmácsolta az üzenetet, és a dalocskának nyomban vége szakadt. A

lictorok collegiumában azonban később nagy vita folyt arról, hogy melyik sor ingerelhette leginkább Caesart. Fa-bius és Cornelius azt a nézetet vallotta, hogy az alpári utalás lehetett a legsérelmesebb, ám néhány további lictor a hatalmi mámorra célzó sorokra szavazott. Abban viszont megegyeztek, hogy nem a trágárság volt a botránykő; ez bevett gyakorlatnak számított.

* Suetonius: A Caesarok élete. I. könyv, 49-51. Kis Ferencné fordítása.471Mire a hosszadalmas eseménysor lezajlott, beesteledett; a zsákmány felosztását

másnapra kellett halasztani. A Mars-mező táborrá vedlett át, mivel bajtársaikhoz csatlakoztak azok a nyugalmazott veteránok is, akik a triumphus-t a tömeg közé vegyülve nézték végig. A zsákmányból neki járó részt mindenkinek személyesen kellett átvennie, kivéve ha a veteránok tekintélyes hányada - mint ebben az esetben is - Innenső-Galliában élt. Ilyenkor az érintettek csoportosan hivatalos meghatalmazással látták el egy-egy képviselőjüket, ami természetesen csak tovább bonyolította a számvevő tisztek dolgát.

A közkatonák fejenként húszezer sesterciust kaptak (ez meghaladta a húsz szolgálati évért járó zsoldot). A beosztott centurióknál negyvenezer, a vezető centurióknál százhúszezer sestercius volt az alsó határ. A történelemben még egyetlen hadsereg sem kapott ekkora járandóságot; Nagy Pompeius embereinek sem jutott ennyi a Kelet meghódítása után, holott az a hadjárat a duplájára növelte a kincstár állományát. És mégis: a pénzkiosztás után a katonák, rangjuktól függetlenül, felindultan távoztak. Hogy miért? Azért, mert Caesar az összeg egy töredékét félretette, és Róma szabad szegényeinek adományozta. Ezek fejenként négyszáz sesterciust kaptak, továbbá harminchat font olajat és tizenöt modiusnyi gabonát. Ugyan mit tettek a szabad szegények, amivel kiérdemelték a részesedést? Ők persze ujjongtak a lelkesedéstől; a katonák annál kevésbé. Abban megegyeztek, hogy Caesar forral valamit - de mi lehet az? Elvégre a szabad szegényeket eddig sem akadályozta semmi abban, hogy jelentkezzenek a légiókba - akkor meg miért ily bőkezű Caesar azokkal, akiknek ilyesmi eszükbe sem jutott?

Ezután gyors egymásutánban követték egymást az egyiptomi, kisázsiai és afrikai hadjáratok tiszteletére rendezett triumphus-ok; a galliait egyikük sem múlta felül

látványosságban, de azért tízből kilenc diadalmenetet így is lepipáltak. Az ázsiai parádén volt egy mutatványosemelvény, amely Zélában ábrázolta Caesart a koronái között; a jelenet fölé széles szalagot feszítettek, amelyen szépen rótt betűk népszerűsítették a VENI, VIDI, VICI jelmondatot.

472A sorban az utolsó az afrikai triumphus volt, és a római vezető körök ezért

lelkesedtek a legkevésbé; Caesar ugyanis hagyta, hogy indulatai felülkerekedjenek józan eszén, és az élőképeken nevetségessé tette a republikánus vezérkart. Látható volt például Metellus Scipio, amint pornográf irományok fölött kéjeleg, La-bienus, amint római katonákat csonkít meg és Cato, amint vedeli a bort.

A triumphus-okkal azonban még nem értek véget az év műsoron kívüli szórakozásai. Caesar nagyszabású halotti játékokat is rendezett Julia lánya tiszteletére, aki a római köznép körében rendkívül népszerű volt, hiszen a Suburában nőtt fel, egyszerű emberek között, és soha nem tanúsított irántuk lenézést. Ezért is égették el holttestét a Forum Romanumon, és - amire még nem volt példa - ezért állt pompás síremléke magán a Campus Mar-tiuson.

Színdarabokat egyaránt játszottak Pompeius kőszínházában és a mindenhol elszórt alkalmi faépítményekben. Közkedveltek voltak Plautus, Ennius és Terentius komédiái, ám a legnagyobb sikert mégis az atellana nevű, egyszerű mimusjátékok, ezek a nevetséges jellemtípusokkal megspékelt, maszk nélkül előadott bohózatok aratták. Mivel azonban a kiműveltebb ízlésűeket is jól kellett lakatni, egy kisebb színházat Szophoklész, Aiszkhülosz és Euripidész igényes drámáinak is fenntartottak.

Caesar mindezen túlmenően versenyt írt ki új színdarabokra, és gavalléros díjazást ajánlott fel a legsikerültebb kísérlet szerzőjének.

-Történelmi műveid mellett színdarabokat is kellene írnod, kedves Sallustiusom - mondta a krónikásnak, akit módfelett kedvelt. Sallustius igencsak rászorult erre a rokonszenvre; miután ugyanis kormányzóként szemérmetlenül kifosztotta Provincia Africát, sürgősen visszarendelték állomáshelyéről, s a botrányt csak akkor sikerült elsimítani, amikor Caesar személyesen utalta ki a többmilliós jóvátételt a felháborodott gabonamágnásoknak és pénzembereknek. És íme: megjött Caesar, és változatlanul kedvelte Sallustiust.

- Szó sem lehet róla; én nem vagyok drámaíró. - Sallustiust a puszta gondolat is felháborította. - Most éppen Catilina össze-

473esküvéséről írok tökéletesen hiteles beszámolót, és ez felemészti minden erőmet.Caesar szeme megrebbent.-Az istenekre, Sallustius! Akkor remélem, Cicerót az egekig magasztalod!- Eszem ágában sincs - felelte vidoran a nyugodt lelkiismeretű provincianyúzó. -

Épp ellenkezőleg: az egész ügyet Cicero nyakába varrom. O akart válságot fabrikálni, hogy consuli működését kiragadja a szürkeségből.

-Ha ezt megjelenteted, Rómában is olyan forró lesz a lábad alatt a talaj, mint annak idején Uticában.

- Még hogy megjelentetném? Dehogyis merészkednék én ilyesmire! - Sallustius kuncogott. - Legalábbis addig nem, amíg Cicero él. Remélem, nem kell húsz évet várnom!

-Nem csoda, hogy Milo megostorozott, amiért az ő imádott Faustájával hetyegtél - jegyezte meg nevetve Caesar. - Javíthatatlan vagy.

Julia halotti játékainak műsorán azonban nem csak színdarabok szerepeltek. Caesar sátrat emeltetett a Forum Romanum és a maga Forum Juliuma fölé, és ott gladiátorjátékokat, vadállat-bemutatókat és elítélt hadifoglyok közötti párviadalokat rendezett, sőt helyet adott a legújabb harcművészeti divathóbortnak is, amelyben a

résztvevők igazi csatában hasznavehetetlen, hosszú, hajlékony kardokkal vívtak.Mindezek után nyilvános lakomát rendezett egész Rómának, nem kevesebb, mint

huszonkétezer asztalon. Az ínyencségek között szerepelt hatezer édesvízi angolna is, amelyet Lucilius Hirrus barátjától kellett kölcsön vennie; az ugyanis nem fogadott el pénzt, hanem ragaszkodott az angolnák pótlásához. A többfajta bor úgy folyt, mint a víz, az asztalok roskadoztak az ételtől, és a szegények zsákokban cipelték haza a maradékot, hogy még néhány napig válogatott falatokkal egészítsék ki étrendjüket.

Cicero újabb levéllel örvendeztette meg az Innenső-Galliábantartózkodó Brutust. Tudom, hogy már megírtam neked, milyen gyalázatos módon

űzött gúnyt Caesar az afrikai republikánus hősökből, de fel-474háborodásom azóta sem csitult. Nem is értem: az az ember, aki a játékok és

látványosságok terén oly kitűnő ízlést tanúsít, hogyan tehet nevetség tárgyává érdemes római ellenfeleket?

Mindamellett nem ez az oka, hogy most tollat ragadtam. Képzeld csak: végre elváltam attól a hárpia Terentiától - harminc év szenvedés után! így hát most kapós hatvanesztendős legényember lettem; különös, de győzelemittas érzés. Ez idáig két özvegyasszonyt kommendáltak nekem; az egyik Pompeius Magnus húga, a másik a leánya. Nem tudom, eljutott-e hozzád a hír, hogy Publius Sulla egészen váratlanul elhalálozott? Az eset feldúlta a nagy embert, aki mindig kedvelte az elhunytat -hogy miért, rejtély számomra. Az olyan ember, akinek apját az idősebb Sextus Perquitienus fogadta örökbe, és aki abban a házban nőtt fel, csak faragatlan tuskó lehet. Hogy rövidre fogjam: az első Pompeia az ő özvegye. Nekem azonban jobban tetszik a második. Először is harminc évvel fiatalabb, meg aztán özvegy létére tűzrőlpattant kis teremtésnek látszik; nem viszi túlzásba Faustus Sulla siratását. A háttérben alighanemaz állhat, hogy a nagy ember jóváhagyásával az egész, meglehetősen tekintélyes vagyonát megtarthatta. Mert szegény asszonyt, kedves Brutusom, nem vennék el, de Terentia után olyat sem, aki korlátlanul rendelkezik a vagyonával. Ezért aztán Pompeia Magna sem az igazi. Sajnos mi, rómaiak túl sok önállóságot engedélyezünk a nőknek.

A Tullius Cicero családban egy további válás is lezajlott: az én drága Tulliám végre felbontotta házasságát Dolabellával, azzal a megkérgült vadkannal. Felszólítottam, hogy fizesse vissza a hozományrészleteket; ez teljesen jogszerű, lévén a feleség a sértett fél. Legnagyobb meglepetésemre Dolabella azonnal ráállt. Szerintem vissza szeretne férkőzni Caesar kegyeibe, innen a nagy engedékenység. Caesar ugyanis a szőrszálhasogatásig ügyel rá, hogy a nők tisztességes elbánásban részesüljenek; lám, Antónia Hybrida érdekeit is hogy felkarolta. És ekkor mi történt? Tullia egyszer csak elém áll, és közli, hogy gyermeket vár Dolabellától! Ó, mennyi bajt tudnak kavarni ezek a nők! És a tetejébe a lányom rettentően levert, a születendő kisbaba mintha egyáltalán nem is érdekelné, és arra vetemedett, hogy engem

475hibáztasson a válásáért! Azt mondja, én hajszoltam bele az örökös

nyaggatásommal. Hát én inkább ezt az egészet feladom.Gaius Cassius minden bizonnyal neked is megírta, hogy hazakészül Provincia As

iából. Én azt szűrtem le az ügyből, hogy Vada Isauricust meg őt legföljebb az köti össze, hogy mindketten a te nőtestvéreidet vették feleségül. Nos, mint tudjuk, Vatia úgy hozzánőtt Caesarhoz, hogy baltával sem lehetne róla leválasztani. Mint Cassius leveléből kitűnt, Vatia kemény kézzel kormányoz; oly szigorúan szabta meg a provincia adóit és dézsmált (bár a rendelkezés csak néhány év múlva lép életbe), hogy a publicanusok és más római üzletemberek az Amanosztól a Propontiszig egyetlen sesterciusnyi haszonhoz sem juthatnak. Hát kérdezlek én, Brutusom: mi végre vannak

Rómának provinciái, ha a becsületes rómaiak már néhány árva sesterciust sem kasszírozhatnak? Komolyan mondom: úgy látszik, ez a Caesar azt képzeli, hogy Rómának kéne eltartania a provinciáit, ahelyett hogy megfordítva lennel

Időközben hazatért Gaius Trebonius is: Labienus és a Pom-peiusok kiseprűzték Hispániából! Állítólag sokat kellett küszködnie, azok után, hogy Quintus Cassius mint kormányzó olyan gyászos emléket hagyott a hispanusokban - azt mondják, felért egy újabb Gaius Verresszel. A három republikánus túl-habzó lelkesedés közepette szállt partra, és azóta már több légiót is szerveztek maguk köré. Gnaeus Pompeius, akinek hajói a Baleárok körül horgonyoznak, ez idő szerint Cordubában él, és azt állítja, ő az új római kormányzó, míg Labienus a katonai ügyeket irányítja. Kíváncsi vagyok, mit tervez ebben a helyzetben Caesar.

- Azt hiszem, Caesar Hispániába megy, mihelyt az új törvényei hatályba lépnek - újságolta Calpurnia Marciának és Porciának.

Porcia szeme felragyogott, arca csupa reménykedés volt.- Most aztán már fordul a kocka! - kiáltotta, és jobb öklével diadalmasan csapott a

bal markába. - Caesar légiói napról napra kedvetlenebbek, és Hispániában is sok minden történt Quintus Sertorius óta: az ottani légiók semmiben sem maradnak el az itá-

476liaiak mögött. Csak várjátok ki: Hispániában áldozik le Caesar napja. Imádkozni

fogok, hogy így legyen!- Ejnye, Porcia, gondold meg, hol vagyunk - mondta Marci a, és bűntudatosan

nézett Calpumiára.- Ugyan már! - csattant fel Porcia, és megszorította a ház asz-szonyának kezét. -

Szegény Calpurniát miért izgatná ez? Caesar minden idejét a folyó túloldalán tölti, annál a nőnél!

Való igaz, gondolta Calpurnia. Legföljebb olyankor tölti az éjszakát a Domus Publicában, ha másnap reggel ülés van a senatus-ban. Máskülönben minden éjjel ott hál. Féltékeny vagyok, pedig gyűlölöm ezt az érzést. Azt a nőt is gyűlölöm - de Caesart magát még így is szeretem.

- Azt hiszem - mondta nagy önuralommal -, hogy a királynő fölöttébb tájékozott kormányzati ügyekben, és az együtt töltött idő nagy részében egyáltalán nem a szerelemmel vannak elfoglalva. Caesar azt mondja, a törvényeit beszélik meg, és politikai kérdésekről cserélnek eszmét.

-Azt akarod mondani, hogy van képe a felesége előtt szóba hozni azt a teremtést? - kérdezte álmélkodva Porcia.

-Igen, sőt elég sokat beszél róla; ezért nem is aggaszt túlságosan a személye. Caesar pedig pontosan úgy viselkedik velem, mint ezelőtt. Én a felesége vagyok, Kleopátra pedig a legrosszabb esetben is csak a szeretője. Igaz - tette hozzá sóváran -, a fiúcskát nagyon szeretném látni...

- Apám szerint igen szép gyermek - mondta békítőn Marcia, de aztán összehúzta a szemöldökét. - Az érdekes az egészben az, hogy Atia fia, Octavius gyűlöli a királynőt, és nem hajlandó elhinni, hogy a kisfiú Caesaré. Amire apám azt mondja, hogy nem is lehetne másé, annyira hasonlít rá. Octavius az állatok királynőjének nevezi Kleopátrát, mivel az isteneinek állítólag állatfejük van.

- Octavius csak féltékeny rá - jelentette ki Portia. Calpurnia szeme nagyra nyílt.- Féltékeny? Ugyan miért?- Azt nem tudom, de az én Luciusom együtt gyakorlatozik vele a Mars-mezőn, és

azt mondja, Octavius nem is rejti véka alá.477- Nem is tudtam, hogy Octavius és Lucius Bibulus jó barátok -szólt közbe Marcia.

- Mind a kettő tizenhét éves, és Lucius azon kevesek közé tartozik, akik gyakorlatozás közben nem vihognak Octaviuson.

- Miért vihogna bárki is? - kérdezte értetlenül Calpurnia.- Mert sípol a lélegzete. Apám azt mondaná - Porcia Cato puszta említésétől is

egészen átszellemült -, hogy nem volna szabad büntetni őt az istenek rendeléséért. És az én kis Luciusomnak ugyanez a véleménye.

- Szegény fiú - sóhajtott fel Calpurnia. - Nem is tudtam a bajáról.- Én azonban egy házban lakom vele - mondta borúsan Marcia. - Atia időnként

már az életéért reszket...- De azt még most sem értem, miért volna féltékeny Kleopátra királynőre -

jegyezte meg Calpurnia.- Hát mert Caesart elorozta tőle - bölcselkedett Marcia. - Mielőtt Rómába érkezett,

Caesar nagyon sok időt töltött Octavius társaságában; mára viszont azt is elfelejtette, hogy a világon van.

- Az én apám - érzékenyült el ismét Porcia - mindig is ellensége volt a féltékenységnek, mert az felborítja a belső békét.

- Mi hárman nem vagyunk különösebben féltékeny természetűek, még sincs részünk belső békében - vélte Marcia.

Calpurnia felvett a földről egy arra bóklászó cicát, és csókot nyomott félgömb forma kis fejére.

- Valami azt súgja - mondta, arcát a kiscica hasához dörzsölve -, hogy Kleopátra királynő sincs megbékélve a világgal.

A megérzés találó volt. Amikor Kleopátra megtudta, hogy Caesar Hispániába készül, letörni az ottani köztársaságpárti lázadást, királynőhöz méltatlanul elkeseredett.

- Nem tűrhetem, hogy magamra hagyj! Hogyan éljek Rómában nélküled?Caesar kis híján indulatba jött, de fegyelmezte magát.- Ha Róma és Alexandria között ősszel és télen nem volna oly veszélyes a tenger,

azt javasolnám, hogy menj szépen haza. így azonban csak annyit mondhatok: győzd türelemmel a várakozást, szerelmem. A hadjárat nem fog sokáig tartani.

478- Én úgy hallottam, a republikánusoknak már tizenhárom légiójuk van.- Megítélésem szerint legalább ennyi.- Te pedig csak két veterán légiót tartottál meg.- Igen; az ötödik alaudát meg a tízeseket; a többit elbocsátottam. De Rabirius

Postumus, aki ismét elvállalta a praefectus fabrum tisztségét, éppen Innenső-Galliában van toborzó körúton, és a leszerelt veteránok közül sokan úgy unják magukat, hogy egymás után csapnak a kezébe. Nyolc légióm lesz - ennyi épp elég La-bienus megveréséhez. - Caesar hirtelen előrehajolt, és hosszan megcsókolta, hogy elnyújtsa az élvezetet. Látom, még mindig durcáskodik. Váltsunk témát. - Átnézted a census során nyert adatokat? - kérdezte.

Kleopátra figyelme valóban elterelődött.- Át, és nagyon izgalmasnak találtam őket - felelte lelkesen. -Ha majd hazatérek,

magam is szervezek hasonló censust. De leginkább az nyűgözött le, hogyan sikerült kiképezned azt a több ezer embert, aki házról házra járt a kérdésekkel.

-Tudod, nincs ember, aki ne szeretne kíváncsiskodni. Inkább arra kellett őket kiképezni, hogyan békítsék meg azokat, akik neheztelnek a kíváncsiskodókra.

- Szinte letaglózol a lángelméddel, Caesar. Egyszerre vagy hatékony és gyors. Mi többiek csak verítékesen caplatunk a nyomodban.

-Csak bókolj tovább; olyan ez, mintha hájjal kenegetnél! -mondta könnyedén Caesar, majd elbiggyesztette a száját. - A te bókjaid legalább őszinték. Tudod-e, mit

rakatott a sok hülye arra a nyomorult aranyquadrigára ott a Iuppiter-templom oszlopcsarnokában?

Kleopátra már értesült róla, és bár ő maga egyetértett az elképzeléssel, immár eléggé ismerte Caesart ahhoz, hogy átlássa: miért bosszantja annyira ez a szoborterv. A senatus és a tizennyolc centuria aranyszobrot rendelt Caesarról, amint négylovas kocsijában a földgömb tetején trónol. Újabb kitüntetés, amelyet akarata ellenére tukmáltak rá...

A közelmúltban el is panaszolta Kleopátrának:- Kínzó fejtörést okoz nekem ez a sok tisztesség... Ha nem kérek479belőlük, modortalannak és hálátlannak kiáltanak ki; ha meg elfogadom őket,

dölyfös vagyok és fennhéjázó, és úgy viselkedem, mint egy király. Megmondtam nekik, hogy ehhez az undorító tákolmányhoz nem járulok hozzá, de ők csak azért is kitartottak mellette.

Az „undorító tákolmányt" csak aznap reggel, a leleplezés pillanatában látta meg. Arkheszilaosz, a szobrász megfelelt a bizalomnak: a négy ló mindegyike mestermunka volt. Caesar, kellemesen meglepve, nyugodt léptekkel járta körül a műalkotást, amíg észre nem vette a kocsi elejére erősített táblát, amely az eredeti görög változatban adta vissza az epheszoszi agorán álló Caesar-szobor feliratát, a FÖLDÖN JÁRÓ ISTEN-t meg a többit.

- Távolítsák el ezt az ocsmányságot! - sziszegte; de senki sem mozdult.Az egyik senator tőrt viselt az övén; Caesar utána kapott, és addig kaparta-fúrta a

cizellált arany felületet, amíg a tábla le nem vált; akkor aztán eldobta, és formátlan fémgolyóvá taposta.

- Soha többé ne merjetek rólam ilyesmiket állítani - mondta, és dühödten faképnél hagyta az egybegyűlteket.

-Igen, hallottam róla - mondta most csitítón Kleopátra. - Nagyon sajnálom, hogy úgy a szívedre vetted.

- Nem akarok se isten, se Róma királya lenni! - hörögte a férfi.- Pedig hát isten vagy - mondta Kleopátra, mint aki közismert tényt ismétel meg.- Nem igaz, nem vagyok az! Halandó ember vagyok, akire minden halandó közös

sorsa vár. Meg fogok halni, Kleopátra! Érted? Meghalok! Az istenek pedig halhatatlanok. Ha halálom után avatnának istenné, az más lenne - én örök álomban nyugodnék, és nem is gyanítanám, hogy isten lettem. De ameddig halandó vagyok, addig isten nem lehet belőlem. És miért akarnék Róma királya lenni? Mint dictator, anélkül is megtehetek mindent, amit meg kell tennem.

- Olyan, mint egy bika, akit a nézőtéri korlát túloldaláról nyugodtan ingerelnek a lurkók - mondta Gaius Cassiusnak roppant elégedetten Servilia. - Hű, de mennyire élvezem! Mellesleg Pontius Aquila szintúgy.

480- És hogy van a hűséges szerető? - kérdezte édeskésen Cassius. -Az én

megbízásomból ügyködik Caesar ellen, de feltűnésnélkül, nagyon ravaszul - turbékolta az asszony. - Caesar persze nem kedveli, de

egyik legfőbb gyengéje a méltányosság lévén, pártfogásába vesz mindenkit, akiben csak szikrányi tehetséget is lát - még akkor is, ha az illető kegyelmet nyert republikánus, és Servilia kedvese.

- Micsoda sötét nőszemély vagy!- Mindig is az voltam. Különben hogy bírtam volna ki Drusus bácsi házában?

Ugye hallottad már, hogy Drusus bezárt a gyerekszobába, és addig nem hagyhattam el a házat, amíg hozzá nem mentem Brutus íaíá-jához?

- Nem, erről nem tudtam. De hát mi vihetett rá erre egy Livius Drusust?

- Az, hogy kémkedtem apám javára, aki Drususnak ellensége volt.- És hány éves voltál ekkoriban?- Kilenc, aztán tíz, aztán tizenegy.-De miért éltél anyád bátyjánál ahelyett, hogy apád házánál nevelkedtél volna? -

kérdezte Cassius.- Mert anyám házasságot tört Cato apjával, és erre apám megtagadta valamennyi

tőle született gyermekét - mondta Servilia, és bármilyen régi volt is az emlék, az arca ijesztően eltorzult.

- Hát ez nagyon is hihető - jegyezte meg hűvös tárgyilagossággal Cassius. - És te ennek ellenére az apád javára kémkedtél?

- Hiszen patrícius volt és Servilius Caepio - felelte az asszony, úgy, mintha ez a tény mindent megmagyarázna, és Cassius, aki ismerte az anyósát, el is fogadta a választ. - Mi történt közted és Vatia közt Provincia Asiában?

- Nem engedte, hogy az adósaimon és Brutus adósain behajtsam a tartozásukat.- Vagy úgy.- És Brutus hogy van?Servilia felhúzta fekete szemöldökét; máskülönben közönyösnek látszott.- Honnan tudjam? Nekem éppoly kevéssé ír, mint neked. Csak481Ciceróval beszélnek lyukat egymás hasába. Miért is ne? Pletykás vénasszony mind

a kettő. Cassius elvigyorodott.- Útközben Tusculumban láttam Cicerót; még meg is hívott éjszakára. Nagyon

sokat dolgozik egy Catóról szóló dicshimnuszon- nem tudom, mit szólsz az ötlethez... Aha. Gondoltam, hogy nem fogsz tapsolni.

A Hispániában fenyegető háború azonban nagyon felzaklatta az öreget; csodálkoztam is, hiszen köztudott, mennyire rühelli Caesart. Kérdőre is vontam, mire azt mondta, hogy amennyiben a Pompeius-fiúk megvernék Caesart, Róma sokkal rosszabbul járna velük.

- És te, Cassius, kedves, mit feleltél erre?- Azt, hogy akkor már én is inkább a régi seprű mellett szavazok. A Pompeiusokat

Picenumból szalajtották, és én még nem ismertem olyan picenumit, aki ne lett volna gonosz és kegyetlen a csontja velejéig. Kapard meg a picenumit, és ott találod alatta a barbárt.

- Ezért válik belőlük olyan remek néptribunus. Akkor csapnak le, mikor az áldozat hátat fordít, és akkor vannak elemükben, ha bajt keverhetnek. Piha! - Servilia kiköpött. - Caesar legalább Róma véréből sarjadt római.

- És a vére jogosítja fel rá, hogy Róma kirábya legyen.- Akárcsak Sullát - bólintott az asszony. - És - akárcsak Sulla- mégsem akar Róma királya lenni.- Ha ezt ilyen határozottan állítod, miért akarjátok mindenáron elhitetni, hogy más

vágya sincs, mint a fejére tenni a koronát?- Jól elmegy vele az idő - közölte Servilia. - Meg aztán alighanem hasonlítok a

picenumiakhoz. Én is imádok bajt keverni.-A királynő őfelségét láttad már? - kérdezte Cassius, akiben immár túláradt római

mivoltának boldogító tudata. De jó is itthon lenni! És ha Tertulla félig Caesaré is, a másik fele színtiszta Servilia, és a két elemből boszorkányosan igéző kis feleség kerekedik ki!

-Tudd meg, barátom, hogy őfelsége és én kebelbarátnők vagyunk! - duruzsolta Servilia. - Milyen ostobák is néha a római asszonyok! Hinnéd-e, hogy a velem egyenrangú hölgyek közös

482

megegyezéssel kimondták Egyiptom királynőjére az infra cligni-íaíem-et? Mit szólsz, minő dőreség?

- És te miért nem találod méltóságodon alulinak ezt a kapcsolatot?- Mert így sokkal érdekesebb. El is határoztam, hogy mihelyt Caesar Hispániába

távozott, azért is divatba hozom Kleopátrát.Cassius a homlokát ráncolta.- Sejtem, kedves anyósom, hogy az indítékaid vajmi kétesek, de az biztos, hogy

nem értelek. Hiszen oly keveset tudsz a királynőről. Meglehet, hogy még náladnál is ravaszabb kígyó lakozik benne.

Servilia felemelte karját, és nyújtózott egyet.- No látod, Cassius, ez az, amiben tévedsz. Nagyon is sokat tudok Kleopátráról.

Elárulom neked, hogy a húga már két éve él itt, Rómában - Caesar mint hadifoglyát mutogatta az egyiptomi triumphus-ában. Az öreg Caecilia házában szállásolták el, és mivel Caecilia jó barátnőm, Arszinoé hercegnőt is alkalmam nyílt megismerni. Órákon át cseverésztünk Kleopátráról.

- Annak a íriumphus-nak már három hónapja. Hol van most a hercegnő? - Cassius színpadiasan körülkémlelt. - Csodálom, hogy még nem vetted magadhoz!

-Meg is tettem volna, ha módomban áll. Sajnos azonban Caesar a diadalmenet másnapján hajóra ültette, és elküldte Ephe-szoszba; állítólag az ottani templomban kell szolgálnia Artemiszt, és ha megszökne, bárki megölheti; még csinos jutalom is ütia markát. Úgy mondják, Caesar szavát adta Kleopátrának, hogy lenyesi a húga szárnyait. Igazán kár. Alig vártam már, hogy a két nővért összehozhassam.

Cassius megborzongott.- Néha áldom a sorsot, Servilia, amiért kivívtam a rokonszenvedet.Servilia válasz helyett más tárgyra tért.- Valóban többre tartod, ha Caesar marad a gazdád? A férfi arca elsötétült.-Igazából azt szeretném, ha semmilyen gazdám nem volna -sziszegte. - Aki mást

fogad el gazdának, megsérti Quirinust.

VII AZ ELSŐ REPEDÉSEKKr. e. 46 intercalarisától Kr. e. 45 szeptemberéigDECIMUS JUNIUS BRUTUS

wGAJUS TREBONIUSICaesar unokaöccse, Quintus Pedius, valamint Quintus Fabius Maximus négy „új"

légiót indított el az Innenső-Gallia nyugati részén lévő Piacentiából, és egy hónappal később meg is érkeztek Túlsó-Hispaniába. Az évszakok állása szerint forró nyár vége volt. Legnagyobb örömükre kiderült, hogy a provincia korántsem áll egy emberként a három republikánus hadvezér mögött, így a Baetis felső folyása mentén megfelelő tábort építhettek ki, és a környék éppen learatott gabonáját is felvásárolták. Caesar parancsa úgy szólt, hogy a megérkezéséig eltelő időt élelmiszerkészlet felhalmozására fordítsák. Igaz, továbbra sem számított hosszú hadjáratra, de logisztikai kérdésekben mindig a „jobb félni, mint megijedni" elvét vallotta.

A december végét követő hatvanhét napos intercalaris első napjaiban aztán megfordult az addigi kényelmes helyzet: befutott Labienus két jól képzett római és négy újonc helyi legio élén, és hozzálátott a tábor ostromához. Szabályos ütközetben Caesar legátusai, Pedius és Fabius Maximus helytálltak volna, de ostromról lévén szó, Labienus kihasználhatta számbeli fölényét, és nem is késlekedett, hogy ezt megtegye. Most derült ki, mennyivel jobb félni, mint megijedni: Caesar erőinek az ostrom

tartama alatt sem kellett éhezniük. Mivel nem bíztak a tábort átszelő folyócska vizében, a négy körülzárt legio kutakat ásott, hogy hozzáférjenek a talajvízhez, különben pedig beletörődtek, hogy ki kell várniuk, amíg Caesar fölmenti őket.

Caesar, a tízesek, az ötödik alauda és két új, főleg a tétlenségbe beleunt veteránokból álló legio élén, éppen akkor indult el Pla-centiából, amikor két túlsó-hispaniai legátusa ellen megindult az ostrom. A Via Domitián ezer mérföldet kellett megtenni Cordu-báig, és a menetelés Caesar megszokott ütemében zajlott: napi harminchét mérföldes átlagteljesítménnyel huszonhét napig tartott az út. A katonák kihasználták, hogy már nem kellett minden éjjelre tábort építeni; a Via Domitiát körülvevő gall körzeteket olyannyira sikerült pacifikálni, hogy a tábor körüli falaknak, árkoknak és sövényeknek még Caesar sem látta szükségét. Más lett persze a helyzet, amikor az innenső-hispaniai Laminiumból a hágón

487átkelve leereszkedtek a túlsó-hispaniai Orelumig, ám ekkorra az útból már csak

százötven mérföld volt hátra. Mihelyt Caesar megjelent, Labienus egyszer csak eltűnt.Cordubát, az alaposan megerődített fővárost Sextus Pompeius tartotta, míg Gnaeus

bátyja a sereg zömével a republikánusokkal kitartóan dacoló Ulia várost vette ostrom alá. Ekkor üzente meg Labienus, hogy Caesar - mielőtt még Sextus erősítést kaphatna -máris Corduba bevételére készül, Gnaeus Pompeius pedig a hír hallatán felfüggesztette ostromát, és még éppen idejében visszasietett Cordubába.

- Nekünk tizenhárom légiónk van, Caesarnak nyolc - fejtegette Gnaeus Pompeius Labienusnak, Attius Varusnak és Sextus Pom-peiusnak. - Én azt mondom: most csapjunk össze vele, és verjük meg egyszer s mindenkorra.

- Ez a beszéd! - kurjantotta Sextus.- Mellette vagyok! - közölte, szemlátomást gyérebb lelkesedéssel, Attius Varus.- Semmiképpen! -jelentette ki Labienus.- De miért? - kérdezte Gnaeus Pompeius. - Jaj, vessünk már véget ennek a

hercehurcának!- Ez idő szerint Caesar még nem éhezik, de közeleg a tél, és a helyiek azt

mondják, csikorgó hideg lesz - érvelt Labienus. -Jobb, ha Caesart kiszolgáltatjuk a télnek. Addig pedig majd egyfolytában zaklatjuk, akadályozzuk az élelemszerző portyáit, rá-kényszerítjük, hogy élje fel a tartalékát.

- Öt légióval vagyunk fölényben - hajtogatta makacsul Gnaeus. - A tizenháromból négy római veteránokból áll, további öt majdnem ilyen minőségű; mindössze négy az újonc alakulat, és ők sem olyan gyenge legények - ezt egyszer magad ismerted el, Labienus.

- Csakhogy van itt még valami, Gnaeus Pompeius, ami előtted titok, én azonban tudok róla: Caesar hadát nyolcezer gall lovas egészíti ki. Néhány nap késéssel keltek át a hágón, de azóta ideértek. Az év aszályos volt, a legelők szegényesek, és ha a Baetis felső folyása körül havazni fog, Caesar lemondhat róluk. Hiszen ismeritek a gall lovasságot... - Itt hirtelen elhallgatott,

488morgott valamit, majd fanyarabb modorban folytatta: - Nem, persze, honnan is

ismernétek? Én azonban annál jobban ismerem őket. Mit gondoltok, miért kedveli jobban Caesar a germán lovasokat? Nos, a gallok, mihelyt imádott lovaik bármiben is hiányt szenvednek, fogják magukat és nyomban hazavágtatnak. Ezért mondom: tavaszig hagyjuk békén Caesart. Ha a lovak éhezni kezdenek, búcsút inthet a lovasságának.

A két Pompeius csalódottan vette tudomásul a hallottakat, de nemhiába voltak apjuk fiai: Nagy Pompeius csak akkor szállt csatába, ha elsöprő túlerőben volt. Nyolcezer lovassal azonban egyelőre Caesar van túlerőben.

Gnaeus Pompeius nagyot sóhajtott, majd mérgében öklével az asztalra csapott.- Hát jó, Labienus, belátom az igazadat. Amíg tart a tél, az lesz a dolgunk, hogy

Caesart a Baetis dombjai közé zárjuk, és elvágjuk a hómentes legelőktől.- Labienus sokat tanult - jegyezte meg Caesar a legátusainak, akiknek száma

immár Dolabellával, Calvinusszal, Messala Ru-fusszal, Pollióval, valamint tengernagyával, Gaius Didiusszal is gyarapodott. El kellett viselnie Tiberius Claudius Nérót is, akinek egyetlen értéke a nevében rejlett; Caesarnak szüksége volt minden megnyerhető patríciusra, hogy növelje ügye tekintélyét. - Bizony kemény dió lesz a lovakat takarmányhoz juttatni. Minden hadjáratban nagy teher a lóállomány, de hiába, ha Labienus az ellenség, szükség lesz rájuk. Neki ott a kiváló hispanus lovasság, biztosan van már több ezer lovasa; és ha kell, bármikor talál utánpótlást.

- Mi a szándékod, Caesar? - tudakolta Quintus Pedius.- Egyelőre letelepszünk itt, a Baetis felső folyásánál. Ha aztán valóban lecsap a tél

- majd bevetek néhány ötletet. Mindenekelőtt el kell hitetnünk Labienusszal, hogy beválik a taktikája. - Caesar Quintus Fabius Maximusra nézett. - Szeretném, Quintus, ha a beosztott legátusaid ráérő idejükben megbízható embereket keresnének a centuriók körében, és az ő közvetítésükkel kémlelnék ki a légióim hangulatát. Egyelőre nem tapasztaltam lázadó kedvet, de elmúltak azok az idők, amikor még hittem a katonáimban.

489Piacentiában Ventidius főleg veteránokat toborzott, és tudom, hogy meg is rostálta

őket, hátha vannak köztük amolyan örökös zúgolódók; de akárhogy legyen is, mindenki szorítsa a fülét a földhöz.

A többiek feszengve hallgattak. Szörnyű volt tudomásul venni, hogy Caesar, a közkatonák hadvezére, manapság már így gondolkodik. És persze jó oka van rá. A zendülés alattomos kórság. Ha a felbujtók egyszer megtapasztalják, hogy számításaik beválnak, a továbbiakban már a hadvezért is a kezükben tartják. Amióta csak Gaius Marius megnyitotta a légiókat a nincstelenek előtt, a katonaság ügyei cseppfolyós állapotba kerültek, és a zendülés csak újabb tünete ennek az örökös bizonytalanságnak. De nem baj: Caesar erre a helyzetre is talál majd megoldást.

Január elején, amikor a naptár és az évszakok végre teljes összhangba kerültek, Caesar megvalósította egyik beharangozott „ötletét", és megostromolta Ategua városát, amely Cordubától déli irányban egynapi járásra, a Salsum folyó partján terült el. Ate-guában rengeteg volt az élelem, de ami még fontosabb, Labienus is itt tárolta a lovainak szánt takarmányt.

A zord időjárási viszonyok közepette Caesarnak sikerült titokban tartani ezt a váratlan hadmozdulatot; mire Gnaeus Pompeius észbe kapott, és erőit Cordubából Ategua védelmére csoportosította át, Caesar már körülbástyázta a várost, úgy, mint egykor Alesiát: kettős megerődített gyűrűt vont köré, úgy, hogy a belső a várost zárja körül, a külső pedig Gnaeus Pompeius felmentő csapatait tartsa távol. Caesar nyolc légiója a gyűrűn belül helyezkedett el, a nyolcezer főnyi gall lovasság pedig Gnaeus Pompeiust zaklatta szüntelen. Amikor egy távolabbi akcióból Titus Labienus is megjött, savanyú képpel mustrálgatta Caesar erődítmény rendszerét.

- Ezt a gyűrűt nem törheted át, Gnaeus - mondta -, és csak fölöslegesen szolgáltatod ki embereidet Caesar lovasságának. Vonulj vissza Cordubába. Ateguán már nincs segítség.

Amikor a város a hősies védekezés ellenére elesett, a republikánusokat többszörös csapás érte. Azon túl, hogy Caesar végre jóllakathatta lovait, Labienusnak, ha legelőket akart találni, kö-

490zelebb kellett nyomulnia a tengerparthoz, a hispanus lakosság hűsége pedig

mindinkább megrendült; a helyi újoncok között látványosan nőtt a dezertálok száma.Caesar most igazán elégedett lehetett volna; jókedvét azonban lehűtötte Servilia

levele és a hozzá mellékelt könyvajándék.Úgy gondoltam, Caesar, a csatolt küldemény legalább olyan élményt szerez majd

neked is, mint nekem. Végtére is önmagámon kívül nem ismerek mást, aki oly ádázul gyűlölte volna Catót, mint te. A mellékelt gyöngyszemet az a jöttment bugris Cicero szerezte, a kiadó pedig - ki más is lehetne? - Atticus. Amikor véletlenül összefutottam ezzel az alakoskodó pénzmágnással, aki egyszerre képes barátkozni veled és ellenségeiddel, úgy leteremtettem, hogy azt nem egyhamar felejti el.

„Nemcsak parazita vagy, Atticus, hanem hipokrita is! - förmedtem rá. - A vérbeli kétkulacsos, akiben fikarcnyi önálló tehetség sincs, mégis minden hasznot ő söpör be. Tudod mit? Boldog vagyok, hogy Caesar a római nincstelenek egyik legnépesebb kolóniáját épp a te epeiroszi latifundium -ódon akarja berendezni - most legalább megkeserülöd, hogy közföldeket bitoroltál el üzleti célral Szívből remélem, hogy még életedben oszlásnak indulsz, és kívánom, hogy Caesar szegényei tönkretegyék a birtokodat!"

Ennél ügyesebben rá sem ijeszthettem volna! Úgy tűnik, Cicero meg ő azt képzelték, hogy mégsem Atticus marhacsordái és tímárüzemei közé telepíted a kolóniádat, és most kiderült, hogy továbbra is Buthrotum a választott helyszín. Meg ne engedd, Caesar, hogy Atticus lebeszéljen róla. Az a föld nem Atticus tulajdona, még csak bérleti díjat sem fizet érte, és bármit mértek rá te meg a nincstelenjeid, busásan rászolgált! Egyszer csak fogja magát, és kiadja ezt a gyalázatos dicshimnuszt a leggaládabb emberről, aki a senatusban valaha helyet foglalt. Forr bennem a düh, ahogy benned is forr majd, ha Cicero Cató-ját elolvastad. Az én hígvelejű fiam persze remekműnek tartja - állítólag ő is összetákolt egy kis pamfletet Cato bácsi felma-gasztalására, de miután elolvasta Cicero dicsériádáját, összetépte.

491Brutus azt mondja: mihelyt Vibius Pansa, az új kormányzó felváltja, máris jön

haza Rómába. Komolyan kérdem, Caesar: hol szeded össze ezt a sok senkit? Igaz, Pansa legalább elég gazdag volt hozzá, hogy Fufius Calenus lányát vegye feleségül, így hát bizonyára még sokra viszi. Régi galliai legátusaid közül most jó néhányan tartózkodnak Rómában, Decimus Brutustól, a praetortól Gaius Treboniusig, a volt kormányzóig.

Tudom, hogy Kleopátra legalább napjában négyszer ír neked, de gondoltam, egyszer kedvedre lehet egy tárgyilagosabb hang is. Valahogyan átvészeli majd ezt az időszakot is, de borzalmasan rosszul érzi magát nélküled. Hogy merted elhitetni vele, hogy ez a hadjárat rövid lesz? Becslésem szerint Róma legalább egy évig fog nélkülözni. És mi a csudának dugtad be abba a márvány mauzóleumba? Szegény teremtés szüntelenül fagyoskodik. A tél korán jött, és nagyon barátságtalan; a Tiberis befagyott, Róma máris hótakaró alatt van. Úgy értesültem, hogy az alexandriai tél nagyjából olyan, mint Rómában a tavasz vége. A fiúcska jobban járt; szerinte nincs különb mulatság, mint a hóban hancúrozni.

Hogy pletykáljak is egy kicsit: Fulvia gyermeket vár Antoniustól, és mint ilyenkor mindig, most is valósággal kivirult. Gondolj csak bele! Sorrendben immár a harmadik kötekedő aranyifjúnak szül gyermeket, minden bizonnyal fiút - Clodius és Curio után most Antoniusnak!

Cicero -jaj, hogy nem tudok tőle szabadulni! - a minap nőül vette tizenhét éves gyámleányát, Publiliát. Mi erről a véleményed? Szerintem undorító.

Olvasd csak el a Cató-í. Cicero mellesleg Brutusnak szerette volna ajánlani, de Brutus elhárította a páratlan megtiszteltetést. Hogy miért? Hát mert tudta jól: ha elfogadná, megölném.

Caesar végigolvasta a Cató-t, legalább olyan dühösen és felháborodottan, mint Servilia; mire a végére ért, haragja fehér izzásig hevült. Cicero szerint Cato a legnemesebb római, aki valaha élt, a haldokló köztársaság leghívebb, legtántoríthatatlanabb szolgája, esküdt ellensége minden Caesar-szabású zsarnoknak, a mos maiorum legállhatatosabb védelmezője, testi vágyainak

492puritán elhallgattatója, mindhalálig kitartó sztoikus, és így tovább, mind a

végtelenségig. Ha Cicero itt abbahagyja, Caesar talán megemésztette volna írásművét. Csakhogy Cicero még ennél is tovább ment. A mű legfőbb mondanivalója az volt, hogy kiemelje, mekkora ellentét feszül Marcus Porcius Cato csak felsőfokon méltatható erényei és Caesar, a dictator szavakkal vissza nem adható gaztettei között.

Caesar haragtól remegve ült székében, és véresre harapdálta ajkát. Szóval így vélekedsz a dolgokról, Cicero? Nos hát: neked mostantól befellegzett. Caesar soha többé nem kér tőled semmit, ahogy Caesar senatusában sincs ezentúl helyed, még ha térden állva esdekelnél is érte. Ami pedig téged illet, Atticus, téged, aki kiadtad ezt az igaztalan förmedvényt, Caesar megfogadja Servilia javaslatát. A nincstelen betelepülők igenis elözönlik majd Buth-rotumot!

A Túlsó-Hispaniába való hosszú menetelés közben Caesar versírással ütötte agyon az időt. A vers címe Iter - Az utazás - volt, és amikor újra elolvasta, sokkal jobbnak találta, mint eredetileg. Évek óta a legsikerültebb írásműve... Olyan sikerült, hogy feltétlenül kiadásra méltó. Először természetesen Atticusnak akarta elküldeni; Atticus kis másolói különítménye gyönyörűen dolgozik. Most azonban megváltoztatta döntését: az ííer-t a Sosius fivéreknek juttatja el kiadásra. A jövőben Atticus többé semmilyen dictatori kegyre nem számíthat. Nem kell Róma királyának lenni ahhoz, hogy az ember megtorolhassa a rajta esett sérelmeket. E célra a dictatori cím is megfelel.

Dühe később sem szállt el, inkább jéghideg elszántságba csapott át; így fogott hozzá Cicero Caíd-jának a cáfolatához. Pontról pontra sorra veszi majd Cicero tételeit, és a fejükre állítja őket, mégpedig olyan tökéletes prózában, hogy Cicero szégyellni fogja a maga szánalmas teljesítményét. A Caíd-ról muszáj tudomást venni. Olvasói Caesart minden görög türannosznál galádabbnak képzelik majd, holott elfogult, egyoldalú fércművet tálaltak fel nekik. A Caíó-t igenis meg kell válaszolni.

Caesar általában kereste a szabályszerű ütközeteket, hogy siettesse egy-egy hadjárat befejezését, Hispániában azonban a republikánusok törekedtek a nyílt összecsapásra; Caesart most jobban lekötötte az Anti-Cato, mint a háború.

Sextus Pompeius remekül szórakozott Cicero művén, bár fájlalta, hogy semmi sem áll benne Cato hosszú meneteléséről; Sextus utolsó szép emléke volt az az időszak. Provincia Africában pocsékul érezte magát, Hispánia pedig, ha lehet, még rosszabb volt. Labienusszal sehogy sem bírt megbarátkozni, Attius Varast pedig megvásárolható senkinek tartotta. Egyedül szegény Gnaeusért volt még érdemes háborúzni, bár mintha újabban őbelőle is elpárolgott volna a republikánusok ügyéért való lelkesedés.

- Hiába, Sextus; az az igazság, hogy szárazföldön nem érek sokat - búsongott Gnaeus, amikor egy ízben Labienushoz és Attius Varashoz igyekeztek tanácskozásra. Március elseje volt, Cordubában a hispániai nap már adott némi meleget. - Én tengerész vagyok...

- Újabban magam is inkább a tengeren vagyok elememben -jegyezte meg Sextus. - Szerinted mi lesz ezután?

- Ó, hát mihelyt lehet, kierőszakoljuk az ütközetet. - Gnaeus hirtelen megállt, és megszorította öccse csuklóját. - Mondd, Sextus, megígérnél valamit?

- Bármit, hiszen tudod.

- Ha elesnék a csatában, vagy más módon érne utol a végzet, feleségül vennéd Seriboniát?

Sextus libabőrös lett; elrántotta kezét, és ő kapaszkodott a bátyjába.-Jaj, Gnaeus, Gnaeus! - hebegte, és elpityeredett, mint egy kisgyerek. - Ez kész

képtelenség! Nem lesz semmi bajod!- Rossz előérzetem van.- Mint minden második embernek, ha csatába megy.- Elismerem, hogy képzelgés is lehet - de mi lesz, ha mégsem? Nem akarom, hogy

az én drága Seriboniám Caesar foglya legyen; pénze, az nincs, és Caesarral sem áll rokonságban. - A Gnaeus kék szemében tükröződő kétségbeesett, mélyen átélt őszinteség ismerős volt Sextusnak: az apja nézett rá így, amikor a messzi

494Szérikába való menekülésről beszélt. -De ami téged illet, Sextus, nem kínoz

semmilyen előérzet; te kijutsz a csapdából, és életben maradsz. Kérlek, könyörgök: vidd magaddal Seriboniát is! És ha már én nem tudtam anyává tenni, gondoskodj te róla, hogy megszülje apánk unokáit. Mondj igent! ígérd meg nekem.

Sextus, hogy elrejtse könnyeit, bátyja nyakába borult, forró és fájdalmas öleléssel.- Megígérem, Gnaeus.- Akkor jó. És most gyere, hallgassuk meg, mit sütött ki La-bienus.A haditanács egyetértett abban, hogy a sereg hagyja el Corduba környékét, és

vonuljon délre; hátha sikerül Caesart elcsalogatni bázisaitól és készleteitől. Gnaeus Pompeiust leginkább Labienus bejelentése dúlta fel: kiderült, hogy tovább nem vállalja a főparancsnokságot.

- Én nem vagyok olyan szerencsés, mint Caesar - közölte keresetlen szavakkal. - Két csatába került, hogy ezt belássam - de most már tudom. Valahányszor rám bíztátok a stratégiát, vesztettünk. Hát most rajtad a sor, Gnaeus Pompeius. Én megmaradok a lovasság élén, és végrehajtom a parancsaidat.

Nagy Pompeius idősebbik fia elborzadva meredt az őszülő Labienusra. Ha már ez a harcedzett vén sas is így beszél, mi várhat még rájuk? Nos, ő tudja a választ. Labienus hiába fogja a kudarcokat Caesar szerencséjére, ő, Gnaeus Pompeius tudja, hogy inkább Caesar képességeit kell okolni értük.

Március ötödik napján, amikor egy Soricaria nevű város mellett sor került a csatára, igazolódott Gnaeus feltevése. Ezúttal a gyakorlatban is kiderült, hogy ami a szárazföldi ütközetet illeti, a fiú nem örökölte apja szakértelmét vagy ösztönös megérzéseit. Gyalogságával együtt súlyos vereséget szenvedett; mindazonáltal, a republikánus erők veszteségei ellenére, Soricariánál még nem dőlt el a háború. Gnaeus Pompeius visszavonult, hogy nyalogassa sebeit, önbizalma azonban újabb csorbát szenvedett, amikor egyik rabszolgája jelentette, hogy hispanus tribunusai és katonái alattomban elszökdösnek. Maga sem tudta, van-e értelme annak, ha az elcsípett szökevényeket éjszakára bezárja; másnap reggel aztán

495vállat vont, és elengedte őket. Minek tartóztatni az olyan katonát, aki már nem

akar harcolni ?-Túl kevés sorainkban az olyan ember, aki valóban elkötelezettje az ügynek -

fordult könnyes szemmel Sextushoz. - Nincs a földkerekségen olyan lángelme, aki Caesart legyőzhetné; és én belefáradtam a próbálkozásba. - Kis papírlapot nyomott öccse kezébe. - Ez ma reggel jött Caesartól. Labienusnak és Attius Varus-nak még nem mutattam meg, de majd be kell avatnom őket is.

Gnaeus Pompeiusnak, Titus Labienusnak, valamint a republikánus hadsereg legátusainak és katonáinak: Caesar irgalma elfogyott. A jelen üzenet arra való, hogy ezt tudassa veletek. Nincs több kegyelem, még azoknak sem, akik először folyamodnak

érte. A hispanus újoncok ugyanolyan bűnösnek fognak minősülni és ennek megfelelően bűnhődnek majd, és lakolnak mindama városok is, amelyek a republikánus ügy szolgálatába szegődtek. Az ilyen városokban fellelt hadra fogható férfiakra peres eljárás nélküli halálbüntetés vár.

- Caesar szörnyűségesen dühös - suttogta Sextus. - O, Gnaeus, az az érzésem, mintha darázsfészekbe nyúltunk volna! Vajon mitől bőszült így fel?

-Fogalmam sincs - felelte Gnaeus, és felkerekedett, hogy Labienusnak és Attius Varusnak is megmutassa az üzenetet.

Labienus bezzeg tudta a választ. Verítékes homlokát törölgetve a két fivérre meresztette kőkemény fekete szemét.

-Kifogyott a türelméből. Ez legutóbb Uxellodunumnál esett meg: ott négyezer gallnak vágatta le a kezét, és aztán szétkergette őket, hogy éljenek meg koldulásból.

- Az istenekre - de hát miért? - kérdezte elszörnyedve Sextus.- Hogy megmutassa egész Galliának: ha továbbra is ellenállnak, nincs többé

irgalom. Úgy gondolta, nyolc év alatt az irgalom is kimerül. Te, Gnaeus, már elég idős vagy hozzá, hogy tudd, micsoda indulatok forrnak benne. Ha nem bírja tovább a pányvát, széttépi. Es nincs, aki megfékezhetné.

- Akkor most mitévő legyek? - kérdezte Gnaeus.496- A következő ütközet előtt olvasd ezt fel a seregnek. - Labie-nus válla megfeszült.

- Holnap majd keresünk alkalmas csatateret. Harcolunk az utolsó leheletünkig, én pedig vállalom, hogy ez legyen Caesar hasonlíthatatlan pályafutásának legnehezebb napja.

Az alkalmas helyszínt Munda városa mellett találták meg, azon az úton, amely Astigitől vezetett a tengerparti Calpéig; a szoros hispániai végénél ott álltak Héraklész oszlopai. Az alacsony hegyi hágónál épült város kitűnő lejtős terepet kínált a republikánusoknak, Caesarnak azonban, aki, mihelyt megérkezett, nagy örömmel húzatta fel a harci zászlót, hegynek felfelé kellett harcolnia. Caesar kidolgozta a csata tervét: ennek értelmében a gyalogság addig tartja állásait, amíg a balszárnyon tömörülő nagyszámú lovasság fel nem göngyölíti a republikánus jobbszárnyat, hogy aztán hátulról az egész republikánus hadat bekerítse. Az emelkedő terep persze komoly akadály volt, és nem könnyített a helyzeten a minapi üzenet sem, hiszen az ellenség hivatalosan értesült róla, hogy sem harc közben, sem a csata után nem számíthat irgalomra.

A két fél kora délelőtt csapott össze, és az első megmozdulásokból egy katonai értelemben egyszerűnek mondható, ámde mindenre elszánt, véres és véghetetlenül hosszú mérkőzés fejlődött ki. Mundában nem nyílt lehetőség szellemes vagy újszerű taktikai húzásokra; Caesar talán még soha nem vívott ilyen elemien egyszerű csatát, sem olyat, ahol ennyire közel állt volna a vereséghez; a republikánusok ugyanis egy talpalatnyi területet sem engedtek át, és megakadályozták Caesart a lovasság bevetésében. Cammogóan lassú közelharc alakult ki, amelyben ember ember ellen küzdött, és Caesar, akinek néggyel kevesebb gyalo-goslegio állt rendelkezésére, a meredeken emelkedő terepen eleve hátrányban volt. Gnaeus Pompeius katonái megszívlelték Caesar üzenetét, és elkeseredett konoksággal verekedtek.

Nyolc óra telt el anélkül, hogy a mundai csata eldőlt volna. Caesar, aki Füles hátán egy jó kilátást biztosító magaslati pontra hágott fel, egyszer csak észrevette, hogy katonáinak első sora meginog és megtörik; ekkor leugrott lováról, kardot rántott, maga

497elé tartotta pajzsát, és utat tört magának az első vonalig, hogy csatlakozzon a

bizonytalanul támolygó tízesekhez.

- Rajta, zendülő cunnus-ok, hiszen gyerekekkel álltok szemben! - rikkantotta vagdalkozás közben. - Ha csak ennyi telik tőletek, akkor nektek is, nekem is ez az utolsó napom, mert veletek együtt én is meghalok!

A tizedik legio a maga módján válaszolt: rendezte sorait, és tovább viaskodott, a köztük harcoló Caesarral egyetemben.

Közeledett a napnyugta, és a csata vége továbbra sem látszott. Időközben a Caesar által elhagyott megfigyelőállást Quintus Pedius foglalta el, és Caesar jó tanítványaként ő vette észre, hogy a lovasságnak most végre esélye nyílik a támadásra. Kiadta hát a parancsot, hogy egy fiatal tribunusszal, név szerint Salvidienus Rufusszal az élen rohamozzák meg Gnaeus Pompeius jobbszárnyát. A gallok, akiknek sorait ezer germán is erősítette, Salvidienus nyomába szegődve rárontottak Labienus lovasaira, felgöngyölítették a jobbszárnyat, majd nekizúdultak Gnaeus Pompeius hátsó sorainak.

Mire besötétedett, harmincezer holttest borította a csatamezőt: republikánusok hispanus szövetségeseikkel összevegyülve. Caesar tizedik légiójából alig maradtak túlélők: végül mégiscsak levezekelték a zendülést. Titus Labienus és Publius Attius Varus, akik tudatosan keresték a halált, elestek a csatában; a két Pom-peiusnak azonban sikerült elmenekülnie.

Gnaeus Hispalisig nyargalt, és ott keresett menedéket, Caesen-nius Lento, Caesar egy jelentéktelenebb legátusa azonban üldözőbe vette, megölte, majd levágott fejét kiszögezte a piactéren. A tisztogató műveletekkel megbízott Gaius Didius aztán elküldte a fejet Caesarnak, abban a tudatban, hogy a vezérnek aligha lesz kedvére ez a barbár tett. Nem is tévedett: Caesennius Lento egykettőre kiesett Caesar kegyéből.

Sextus, aki alig látott a kimerültségtől, felkapaszkodott egy lovasát vesztett lóra, ésösztöne sugallatára Cordubába indult; tudta, hogy Gnaeus abban a városban hagyta Seriboniát. Cordubát azonban csak egyik rejtekhelytől a másikig lopakodva közelíthette

498meg, mivelhogy a hispanusok már keservesen bánták, hogy a republikánusokhoz

kötötték sorsukat. Sextus kerülő utakon teljes száz mérföldet tett meg, mielőtt - a Mundát követő második éjszakán - a távolban kibontakoztak előtte a nagyváros körvonalai.

Mivel az úton lármás társaság közeledett, elbújt egy ligetben, és onnan lesett ki a holdfényben fürdő útra. A csoport elvonult mellette, és Sextus ekkor pillantotta meg egy dárdára tűzve bátyja fejét. Az üveges szempár az égre meredt, a száj fájdalmas fintorba torzult. 0, Gnaeus, Gnaeus!

Gnaeus előérzete igazolódott. Először az apám, aztán a bátyám... Mindkettőnek a fejét vették. Vajon ez lesz az én sorsom is? Ha igen, akkor esküszöm Sol Indigesre, Tellusra és Liber Páterre, hogy túlélem Caesart, és könyörtelen ellensége leszek utódainak. A köztársaság már soha nem áll helyre; ezt érzem a csontjaimban. Apámnak igaza volt, amikor Szérikába akart menekülni, de ehhez már késő. Itt maradok a Mare Nostrum világában, mégpedig magán a tengeren. Gnaeus flottái még a Baleárokon horgonyoznak. Ó, Picenum házi istene, Picus, őrizd meg nekem azokat ahajókat!

Corduba kapui előtt összetalálkozott Gnaeus Pompeius Philip-pusszal, a család ama hűséges szabadosával, aki a péluszioni tengerparton elégette apja holttestét, majd kivált Cornelia Metella szolgálatából, hogy a két fivért elkísérje Hispániába. Most lámpással a kezében járkált fel s alá; öregecske lévén senkinek nem szúrt szemet.

- Philippus! - suttogta Sextus.A szabados gazdája vállára borult, és elsírta magát.- Megölték a bátyád, domine!- Tudom, láttam. Philippus, én megfogadtam Gnaeusnak, hogy gondoskodom

Scriboniáról. Elfogták már?- Nem, domine. Elbújtattam.- Ki tudnád csempészni? Ha lehet, némi élelemmel... En addig megpróbálok még

egy lovat szerezni.- A falakon egy csatorna vezet át, domine. Egy órán belül itt leszek az úrnővel.

Philippus megfordult, s már el is nyelte a sötétség.499Sextus ezalatt ló után kutakodott. Mint a legtöbb városban, Cordubában sem igen

voltak istállók a falak közölt, Sextus pedig tudta, hol tartják a helyiek a lovaikat. Mire Philippus meghozta Scriboniát és a szolgálóját, Sextus már útra kész volt.

A szegény, bájos kis teremtést porig sújtotta a gyász, és hevesen csimpaszkodott sógorába.

- Ne, Scribonia, erre most nincs idő! És a szolgálódat sem vállalhatom. Csak mi ketten menekülhetünk. Töröld meg szépen a szemed. Találtam számodra egy jámbor öreg lovacskát, csak fel kell ülnöd rá, és kapaszkodnod. Gyere, és légy bátor; Gnaeus emlékére kérlek.

Philippus hispanus férfiruházatot is hozott magával, Scriboniá-nak pedig azt tanácsolta, hogy öltözzön minél egyszerűbben. Megpróbálták az asszonyt a lóra emelni, de az tiltakozott: nőnek lovagló ülésbe helyezkedni illetlenség. Jaj, ezek a nők! Sextusnak szamarat kellett szereznie, ami ugyancsak időbe tellett. Végül aztán meleg öleléssel elbúcsúzhatott Philippustól, majd megragadta Scribonia csacsijának kötőfékjét, és a fogyatkozó sötétségben elporoszkáltak. Még szerencse, hogy Gnaeus asszonya ilyen mutatós; mert esze aztán szemernyi sincs.

Napközben bujkáltak, éjszaka mentek tovább, mindig a helyi ösvényeken maradva. Jóval Új-Karthágó fölött értek ki a tengerpartra, és így közeledtek Innenső-Hispániához, Nagy Pompeius egykori kedves vadászterületéhez. Philippus egy zacskó pénzt is adott Sextusnak, így amikor élelmük elfogyott, magányos tanyákon vehettek maguknak egyet-mást. Ekként küzdöttek át magukat az észak felé vezető sok száz mérföldes utakon, folyvást kerülgetve Caesar megszálló csapatait. Amikor végre átkeltek az Iberus folyón, Sextus nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. Most már közel a cél: a laccetanusokhoz mennek, ahol apja hosszú éveken át a lovait tartotta. Ott már ő is, Scribonia is biztonságban lesznek mindaddig, amíg Caesar és talpnyalói el nem hagyják a két Hispániát; akkor majd továbbindulnak Maiorra, a nagy baleári szigetre. Ott pedig átveszi a parancsnokságot Gnaeus flottái fölött, és összeházasodik Scriboniával.

-Azt hiszem, bízvást elmondhatjuk, hogy Mundával végleg kifulladt a republikánusok ellenállása - mondta Calvinusnak Caesar, ahogy Corduba felé lovagoltak. - Végre-valahára La-bienus sincs többé. De azért derekas csata volt; soha ennél rosz-szabbat! Együtt verekedhettem az embereimmel, és immár csak rájuk emlékszem. - Nyújtózott egyet, majd fájdalmasan felnyögött. - Hiába, ötvennégy évesen az ember már megérzi a fáradalmakat... - A hangja hirtelen megkeményedett. - Mundában a tízesek kérdése is megoldódott. Olyan kevesen maradtak meg, hogy akárhová telepítem őket, nem fognak berzenkedni.

- És hová akarod küldeni őket?- Narbo környékére.- Március végén már Rómában is tudni fogják, mi történt Mundában - mondta

elégedetten Calvinus. - Mire hazaérsz, megállapíthatod, hogy a város beletörődött a sors rendelésébe. Lefogadnám, hogy a senatus életfogytiglan meghosszabbítja dictatori megbízatásod.

- Felőlem azzá választhatnak, amivé akarnak - jegyezte meg Caesar közömbösen. - Jövő ilyenkor én már úton leszek Szüria felé.

- Tessék?- Nos, a helyzet egyértelmű. Bassus megszállta Apameiát, Cor-nificius megszállta

Antiokheiát, Antistius Vetus, az új kormányzó pedig úton van, hogy megpróbálja kibogozni a zűrzavart. Mindebből az következik, hogy a parthusok két éven belül támadni fognak. Ezért mindenekelőtt a parthus királyságot kell lerohannom. Tudod, Nagy Sándort szeretném utánozni. Mindent meghódítok majd, Örményországtól Baktriáig és Szogdianáig, Gedrosziától és Karmaniától Mezopotámiáig, és hogy a lista teljes legyen, még Indiát is hozzácsapom. A parthusoknak megjött az étvágyuk, hogy az Euphratésztól nyugatra is terjeszkedjenek; kövessük hát példájukat, és terjeszkedjünk az Euphratésztól keletre.

- Az istenekre, hiszen ez legalább ötéves program! - hüledezett Calvinus. - Azt hiszed, magára hagyhatod Rómát ily hosszú időre? Gondold csak meg, mi történt, amikor eltűntél Egyiptomban, pedig ott nem évekről, csupán hónapokról volt szó! Azt képzeled, Róma virulhat, amíg te Nagy Sándor útjain csavarogsz?

501- Ez nem csavargás - sziszegte Caesar a foga közt. - Csodálkozom rajtad,

Calvinus. Hát még nem jöttél rá, hogy a polgárháború pénzbe kerül? Rómának pedig nem telik ilyesmire. Ezt a pénzt a parthusokon kell behajtanom!

Corduba harc nélkül adta meg magát, és lakosai kegyelemért könyörögtek - hátha mégiscsak jut nekik néhány morzsa Caesar híres irgalmából. Csalódniuk kellett. Caesar összeszedette és a helyszínen kivégeztette a hadra fogható korú férfiakat, majd akkora bírságot vetett ki a városra, amekkorát korábban Uticában követelt.

2Egy nappal azelőtt, hogy Gaius Octavius úgy is, mint Caesar leendő személyi

contubernalis-a. elindult volna Hispániába, tüdőgyulladás verte le a lábáról, és csak február közepére gyógyult fel; anyja azonban még ekkor is hevesen tiltakozott az úti előkészületek ellen. A naptár, száz év óta először, lépést tartott az évszakokkal, tehát a februári utazás terve behavazott hegyi szorosokat és fagyos szeleket vetített előre.

- Nem jutsz el élve Hispániáig! - kiáltotta kétségbeesetten Atia.- Igenis odaérek, mama! Mi bajom eshetne egy takarókkal és forró téglákkal

kibélelt jó öszvérfogatban?A fiatalember hát az anyai sirámok ellenére is útra kelt, és menet közben azt

tapasztalta, hogy - ha elég melegen tartja magát -még ez a zord időjárás sem váltja ki az asztmáját (újabban tudniillik már ő is ezt a nevet adta betegségének). Caesar idejében elküldte hozzá Hapd-efanét, és az rengeteg hasznos tanáccsal látta el. A behavazott utak levegőjében nem keringett sem por, sem pollen, sem öszvérszőr, a hideg pedig inkább volt csípős, semmint nyirkos. Amikor a Via Domitián, a Mons Genava szorosának kellős közepén a kocsi elakadt a hóban, Octavius legnagyobb örömére kiderült, hogy ő is képes lapátot ragadni, és közreműködni a hó eltakarításában; tetejébe ettől a kis testgyakorlástól mindjártjobb lett a közérzete. A lélegzete csak akkor kezdett akadozni,

502amikor a Rhodanus folyó mocsaras torkolatvidékén küzdöttek át magukat, de ez az

útszakasz nem volt több száz mérföldnél. Feljutottak a tengerparti Pireneusokon átvezető hágó legmagasabb pontjára, aztán már le is ereszkedtek Innenső-Hispániába, a lacce-tanusok közé, ahol korán jött tavasz köszöntött rájuk. Gyakran esett az eső, de szél nem fújt, s az asztmaroham ezúttal elmaradt.

Castulóban hallott először a Munda melletti döntő csatáról, és megtudta, hogy Caesar Cordubában tartózkodik; így hát ő is Corduba felé vette útját.

Amikor március huszonharmadik napján odaért, a város utcáin még mindig gőzölgött a vér, és mindenfelé halotti máglyák ontották a füstöt; szerencsére azonban

a kormányzói palota magaslaton épült, ahová nem ért fel a tömeges kivégzések utóhatása. A fiatalember olyan higgadtan vette tudomásul a szörnyű látványt, hogy még maga is meglepődött saját szívósságán; elégedetten állapította meg, hogy e tekintetben legalább nem puhány abb más férfiaknál. Octavius nagyon jól tudta, hogy tetszetős külseje pipogya természetet sejtet, és már előre rettegett, hogy a mészárlás látványa és bűze visszariasztja majd.

A palota előcsarnokában katonaruhás fiatalember ült, szemlátomást azért, hogy fogadja és egyszersmind megszűrje a belépőket; a kapuőrség, Octavius fogatának és kevés számú kísérőjének jómódra valló megjelenése láttán, kérdés nélkül átengedte, ám ez a fiatalember már korántsem látszott ilyen készségesnek.

- Mit akarsz? - förmedt rá a jövevényre, és fenyegetőn nézett fel busa szemöldöke alól.

Octavius szótlanul nézett vissza rá. Lám, ilyen a született katona, az, akivé ő - bármennyire szeretné is - sohasem lehet. Amikor felállt, kiderült, hogy legalább olyan szálas termetű, mint Caesar, a válla mint két egyforma domb, nyaka olyan vastag és inas, mint a bikáé. Mindez azonban semmiség volt feltűnően tetszetős, mégis makulátlanul férfias arcához képest. Dús, világosbarna haja volt, sötét, bozontos szemöldöke, mélyen ülő, zord pillantású mogyoróbarna szeme, nemes ívelésű orra, erős, határozott szája és állkapcsa. Meztelen karja csupa izom; hatalmas, de szépen formált keze pedig azt sugallta, hogy egyaránt képes a legnehezebb és a legfinomabb munkára.

503- Mit akarsz? - ismételte meg a kérdést, ezúttal valamivel szelídebben, és

szemében mintha némi gunyoros derű is felcsillant volna. Amolyan Nagy Sándor-os jelenség, fordult meg a fejében (férfiról lévén szó, eszébe sem jutott a „szép" jelző'), de igencsak érzékeny és kényeskedő alkat.

- Elnézést kérek - szólalt meg a látogató, nagyon udvariasan, mégis valamilyen nagyúri öntudattal -, de nekem Gaius Julius Caesarnál kell jelentkeznem. A contubemalis-a vagyok.

- No és miféle főrangú arisztokrata küldött? - érdeklődött az egyszemélyes fogadóbizottság. - Nehéz sorod lesz, ha Caesar meglát.

Octavius elmosolyodott, és ettől menten lefoszlott arcáról a fejedelmi öntudat.- Ó, Caesar tudja már, milyen vagyok. 0 maga akarta, hogy mellette szolgáljak.- Á, szóval rokon! Melyik vagy?- A nevem Gaius Octavius.- Ez nekem semmit se mond.-És téged hogy hívnak? - kérdezte Octavius, akiben erős rokonszenv támadt a

fiatalember iránt.- Marcus Vipsanius Agrippának. Quintus Pediusnak vagyok a contubemalis-a.- Vipsanius? - Octavius összehúzta a szemöldökét. - Micsoda különös nomen.

Hová valósi vagy?- A samnis Apuliában születtem, de a név messapiusi. Általában a cognomen-

emen szólítanak, vagyis Agrippának.- „Aki lábbal előre született." Te aztán biztosan nem sántítasz.- A lábammal semmi baj. Neked mi a cognomen-zdl- Nincs ilyen. Egyszerűen Octavius vagyok.- Fel a lépcsőn, be a bal oldali folyosón, harmadik ajtó.- Vigyáznál a holmimra, amíg érte jöhetek?A „holmit" éppen ekkor hordták be. Agrippa csúfondárosan méregette az új

contubemalis-t. Annyi a „holmija", hogy akár vezető legátus is lehetne. Vajon miféle családtag lehet? Bizonyára valami távoli, nem vér szerinti kuzin. Mindamellett egész

rendesnek látszik - nem beképzelt, de azért kitetszik, hogy nagyra tartja magát. No, vir militaris biztosan nem lesz belőle. Ha egyáltalán em-

504lékeztet valakire, talán arra a fickóra, aki az egyik, Gaius Marius-ról szóló

anekdotában szerepel, és szintén nem vér szerinti rokona volt a hadvezérnek. Nos, ez az ember fajtalan ajánlatot tett egy közkatonának, mire a katona megölte - Marius pedig, ahelyett hogy kivégeztette volna, kitüntetést adományozott neki! Persze valószínű, hogy az iménti fiatalembertől mindez távol áll...

Gaius Octavius... Az biztos, hogy Latiumba való. A senatusban számos Octavius ül, még a consulok közt is akadt ilyen nevű. Agrippa vállat vont, majd ismét belemerült a kivégzettek névsorának ellenőrzésébe.

- Tessék! - hallatszott Caesar hangja, amikor Octavius bekopogott.Az ajtó felé forduló arc rideg volt, de a belépő láttán megenyhült. Caesar gyorsan

letette tollát, és felállt.- Kedves öcsém, hát legyőzted a távolságot! Szívemből örülök.- Én is örülök, Caesar, csak azt bánom, hogy lekéstem a csatát. -Ne bánd. Nem

tartozik legnagyobb taktikai teljesítményeimközé, és túl sok emberem életébe került. Ennélfogva remélem, hogy nem ez volt

pályámon az utolsó csata. Egészségesnek látszol, de a biztonság kedvéért még Hapd-efanéval is megnézetlek. Nagyon havasak voltak a hágók?

- A Mons Genaván sok volt a hó, de a Pireneusokra nem lehet panaszom. - Octavius leült. - Amikor beléptem, nagyon komornak látszottál, bácsikám.

- Olvastad Cicero Caíó-ját?- Azt a gyűlölködő fecsegést? Rómában ez hozott némi szórakozást a

betegszobámba. Remélem, megfelelsz rá.- Éppen a válaszon dolgoztam, amikor kopogtál. - Caesar felsóhajtott. - A

Calvinusok és Messala Rufusok szerint méltóságomon aluli, hogy válaszoljak. Azt mondják, bármit írok, kisszerűnek fog hatni.

- Valószínűleg igazuk van, de válaszolni akkor is kell; különben az lesz a látszat, hogy elismered Cicero igazát. Azok meg, akik kisszerűnek tartanák, úgysem hinnének neked. Cicero megvádolt, hogy folyamatosan elfojtod a demokratikus fejlődést, és tagadod a római polgárnak azt a jogát, hogy mindennemű külső beavat -

505kozás nélkül élje az életét - és persze Cato halálát is a rovásodra írja. Később, ha

majd meglesz rá a pénzem, a Cato valamennyi forgalomban lévő példányát felvásárolom és tűzre vetem.

- Milyen érdekes vállalkozás! Magam is megpróbálkozhatnék vele.- Semmiképpen; az emberek sejtenék, ki áll a háttérben. Bízd csak rám; ráér

később is, majd ha elült a szenzáció. Honnan indítod a cáfolatot?- Előbb Cicerót veszem célba néhány nyílvesszővel. Ezután rátérek Cato

jellemének bírálatára; jobban ízekre szedem, mint Gaius Cassius a Marcus Crassusét. A fukarságától a borfogyasztásán és az idomított házi filozófusain át a feleségeivel szembeni visszataszító bánásmódjáig minden benne lesz - duruzsolta édeskésen. - Servilia minden bizonnyal örömest ellát majd a Cato életét végigkísérő kevésbé ismert epizódokkal.

így kezdődött hát Gaius Octavius igencsak rendhagyó kadéti pályafutása. Az ifjú hiába reménykedett, hogy majd alkalma nyílik a rokonszenves Marcus Vipsanius Agrippával kötött barátság elmélyítésére: már érkezése másnapján rá kellett jönnie, hogy Caesarnak más tervei vannak vele, és nem óhajt módot adni a személye körüli coníubernaiis-nak arra, hogy kadéttársai között múlassa idejét.

Akárhová vetette Caesart Fortuna szeszélye, ő nem távozott addig, míg az illető

vidéket saját elképzelései alapján át nem szervezte. A régóta római provinciává lett Túlsó-Hispaniában ez a munka főként római kolóniák létesítéséből állt. Az ötödik alauda és a tizedik legio kivételével a többi magával hozott legio katonáit Túlsó-Hispaniában szándékozott letelepíteni, bőkezűen mért, kiváló minőségű földeken, amelyeket a republikánusokhoz pártolt hispanus tulajdonosoktól koboztak el. A telkek nagy részét a veteránoknak szánta, ám tervezett egy külön kolóniát is a római szegények számára, Urso városában, és már szépen csengő nevet is talált hozzá: Colonia Genetiva Julia Urbanorumnak fogják hívni. Ami a veterán kolóniákat illeti, Hispalis közelében lesz az első, Fidentia közelében a második, Ucubi környékén a harmadik és a negyedik, három további pedig Új-Karthágó szomszédságában

506létesül; végül újabb négyet telepít majd nyugatabbra, a lusitanu-sok földjére. A

kolóniák mind teljes körű római polgárjogot élveznek majd, és ami ez időben ritkaságszámba ment: kormányzó tanácsaikban szabadosok is helyet kaphatnak.

Amikor Caesar gyorsan mozgó kétkerekű kocsiján terepszemlére indult, Octaviusnak kellett elkísérnie. Caesar minden állomáson ellenőrizte a telkek kijelölését és a földmérők szakértelmét; alapító leveleket bocsátott ki, amelyekben körvonalazta a leendő kolóniák törvényeit és statútumait; és maga válogatta ki a helyi kormányzó tanácsok alapító tagjait. Octavius tisztában volt vele, hogy próbaidősként szolgál: Caesar most alkot képet magának rátermettségéről és nem utolsósorban egészségi állapotáról is.

- Remélem, valamennyire hasznodra lehettem, bácsikám - jegyezte meg Hispalisból visszatérőben.

- Nagyon is beváltál, Octavius - mondta Caesar kissé meglepetten. - Van érzéked az apró részletekhez, és sokakkal ellentétben a munka egyhangúbb vonatkozásaiban is örömöt találsz. Ha unottan viselkednél, azt mondanám, eszményi hivatalnok leszel, de benned nyoma sincs érdektelenségnek. Tíz év múlva képes leszel rá, hogy helyettem irányítsd Rómát, én pedig bízvást foglalkozhatom olyan feladatokkal, amelyekre alkalmasabb vagyok. Tudod, én nagyon szívesen alkotok törvényeket, amelyek elősegítik Róma jobb működését, de nem kenyerem, hogy hosszú éveken át egy helyen rostokoljak, még akkor sem, ha azt a helyet Rómának hívják. A szívemnek Róma parancsol, de a lábam önálló életet él.

Ekkorára kapcsolatuk mind bensőségesebb lett; a kettejük közti harminc-egynéhány év korkülönbség szinte feledésbe merült. Octavius fényes szürke szemében most is nevetés bujkált, amikor megjegyezte:

- Tudom, tudom, Caesar: bizsereg a talpad, hogy masírozhass. De nem halaszthatnád valamivel későbbre azt a parthiai vállalkozást, megvárva, hogy igazán a hasznodra lehessek? Róma aligha hódolna be egy zsenge korú ifjoncnak, ahogy azt is kétlem, hogy azok, akiket majd helytartóidnak választasz, vakon engedelmeskednének.

- Marcus Antoniusra gondolsz... - mormolta Caesar.- Őrá is. Vagy Dolabellára. Calvinus talán beválna, de ő nem507elég becsvágyó ahhoz, hogy magasabb tisztségekre pályázzon. nirtiusnak,

Parisának, Polliónak meg a többinek pedig nem olyan rangosak az ősei, hogy Antoniust vagy Dolabellát féken tarthassák. Hát olyan sürgős átkelned az Euphratészon?

-Világszerte csak két helyen gyülemlett fel akkora vagyon, amellyel Rómát mostani pénzügyi válságából ki lehetne rántani: Egyiptomban és a parthus királyságban. Egyiptomot, ez ugye nyilvánvaló, nem bolygathatom, így hát maradnak a parthusok.

Octavius az ülésnek támasztotta fejét, és kinézett a mellettük elszáguldó tájra; nem akarta, hogy Caesar leolvassa arcáról érzelmeit.

- Ertem én, miért Parthia a cél. Vagyon dolgában Egyiptom nem mérkőzhet a parthusokkal.

Caesar akkorát nevetett ezen a megállapításon, hogy a szeme is könnybe lábadt.- Ha láttad volna mindazt, amit én láttam, nem állíthatnál ilyesmit, öcsém.- Miért, mit láttál? - kérdezte kisfiús kíváncsisággal Octavius.- A föld alatti kincseskamrákat - felelte Caesar még egyre kuncogva.Pillanatnyilag ennyi is elég. Festina lente- siess, de ne kapkodj.- Csüggesztő egy beosztást kaptál - jegyezte meg valamivel később Marcus

Agrippa Octaviusnak. - Inkább vagy titkár, mint kadét, nem gondolod?- Kinek-kinek a magáét - felelte Octavius; esze ágában sem volt megsértődni. -

Katonás adottságaim nincsenek, de azt hiszem, a kormányzáshoz van némi érzékem, és a Caesarhoz fűződő szoros munkakapcsolat e tekintetben aranyat ér. Minden lépését elmagyarázza nekem, én pedig hegyezem a fülem.

- Nem is mondtad, hogy a vér szerinti nagybátyád.- Szigorúan véve inkább egy nemzedékkel följebbi nagybátyám...- Quintus Pedius szerint te vagy az első számú kedvenc.- Akkor Quintus Pedius nagy fecsegő!Agrippa magára vette a vádat, és megpróbálta enyhíteni.508- Ha jól értettem, te meg ő első unokatestvérek vagytok. Néha ugyanis magában

motyog. Most itt maradsz egy ideig?- Igen. Két éjszakára.- Akkor holnap étkezz velünk. Pénzünk, az nincs, úgyhogy elég szegényes a

kosztunk, de szívesen megosztjuk veled.A többes szám, mint kiderült, Agrippán kívül egy húszas évei derekán járó vörös

hajú picenumi katonai tribunusra, Quintus Salvidienus Rufusra utalt.Salvidienus kíváncsian méregette Octaviust.-Mindenki rólad beszél - jegyezte meg, majd, hogy a vendégnek helyet csináljon,

különböző katonai felszerelési tárgyakat sepert le a padról.-Rólam? Ugyan miért? - kérdezte Octavius, és lehuppant a padra. Ezzel a

bútordarabbal eddig nem sok dolga volt.- Először is mert Caesar kedvence vagy. Másodszor, mert a főnökünk, Pedius

szerint nagyon érzékeny az alkatod - nem ülhetsz lóra, és valódi katonai feladatokat sem vállalhatsz.

A nem harcoló személyzet egyik tagja behozta a vacsorát, amely rágós baromfihúsból, szalonnából és csicseriborsó-pempő-ből állt; ehhez olaj, tűrhető kenyér és egy nagy tál fenséges his-panus olajbogyó járult.

- Nem vagy valami nagyétkű - jegyezte meg Salvidienus, aki viszont farkasétvággyal falatozott.

- Ahogy magad mondtad: érzékeny alkat vagyok - vágott vissza Octavius kissé csípősen.

Agrippa elvigyorodott, majd bort loccsantott Octavius bögréjébe. Octavius megkóstolta, majd eltolta magától. Agrippa vigyora immár a füléig ért.

- Nem ízlik a borunk? - kérdezte.- Nekem semmilyen bor nem ízlik. Akárcsak Caesarnak.- Mókás, hogy mennyire hasonlítasz rá - vélte Agrippa. Octaviusnak felragyogott

az arca.- Igazán? Ezt komolyan mondod?- De még mennyire! Az arcotokban is vannak közös vonások, amit Quintus

Pediusról nem mondhatok el. És benned is van valami fejedelmi.509- Pedius meg én egészen más körülmények között nőttünk fel -magyarázta

Octavius. - Pedius apja lovag volt Campaniában, ő tehát vidéken nevelkedett, én pedig mindig is Rómában éltem. Apám néhány évvel ezelőtt meghalt, és Lucius Március Philippus lett a mostohaapám.

A jól ismert név hallatán a másik két fiatalember némi tisztelettel nézett Octaviusra. Kettőjük közül Salvidienus volt a tájékozottabb.

- Közismert epikureus - jegyezte meg -, amellett consul is volt. Nem csoda, hogy annyi a holmid, mint egy vezető legátusnak.

- O, erről a mamám tehet - védekezett kissé zavartan Octavius. - Mindig azt hiszi, meg fogok halni, különösen ha elutazom valahová. Esküszöm, a holmi nagy részét nem is használom, mert nincs szükségem rá. Philippus lehet felőlem az epikureusok királya is, de én nem osztom a felfogását. - Körülnézett a szegényes, rendetlen szobában. - Irigyellek titeket - mondta nagyon őszintén, majd felsóhajtott. - Nem olyan nagy öröm ám, ha az embernek „érzékeny az alkata".

- Jól szórakoztál? - kérdezte Caesar a visszatérő contubemalis-tól; szíve mélyén jól tudta, milyen kevés lehetőséget ad a fiúnak a társaival való együttlétre.

- Nagyon jól, csak éppen rájöttem közben, hogy milyen kiváltságos helyzetben vagyok.

- Mennyiben, öcsém?- Ó, hát tele a bukszám pénzzel, megvan mindenem, és még a te kegyedet is

élvezem - sorolta Octavius teljes nyíltsággal. -Agrippa és Salvidienus nem sütkérezik a kegyeidben, és pénzük sincs, pedig hát úgy hiszem, nagyon derék fiú mind a kettő.

- Ha valóban azok, légy nyugodt: Caesar mellett feltornázhatják magukat. Vigyem el őket a parthus hadjáratra?

- Feltétlenül, Caesar, mégpedig a vezérkarod tagjaiként. És velem együtt. Még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy a távollétedben én kormányozzam Rómát.

- Valóban ez a kívánságod? Rettenetes lesz a por...- Még nagyon sokat kell tanulnom tőled, úgyhogy vállalom.510- Salvidienust ismerem. Mundánál ő vezette a lovasság rohamát; kapott is érte

kilenc aranyphalerát. Úgy látom, tősgyökeres picenumi; nagyon bátor, született katona módjára gondolkodik, van képzelőereje a tervezéshez. Agrippán viszont nem igazodom el. Mondd meg neki, hogy legyen jelen, amikor holnap reggel útra kelünk. - Caesaron látszott, hogy kíváncsi: milyen az a bajtárs, akit Octavius barátjául választ.

Az Agrippával való ismerkedés élményszámba ment. Caesar magában megállapította: ritkán találkozott fiatalemberrel, aki ilyen hatást tett volna rá. Ha rútabb, Quintus Sertoriusra emlékeztette volna, de mert még jóképű is volt, inkább csak önmagára hasonlított. Ha a lovagok fiainak létesített nagy római iskolák valamelyikét látogatta volna, az utolsó években minden bizonnyal felügyelővé választják. Az a fajta volt, akitől elvárható, hogy mindig képességei legjavát adja - minden porcikájában megbízható, erős, félelmet nem ismerő és feltűnően értelmes. Oszlopa minden intézménynek. Milyen kár, hogy nem részesült jobb neveltetésben. Amellett a családfája is jelentéktelen. Két olyan szempont, amely nagymértékben csökkenti a közéleti pálya esélyeit. Caesar többek között azért törekedett Róma társadalmi szerkezetének megváltoztatására, hogy a tizenhét éves Agrippához hasonló sokat ígérő fiatalok kitörhessenek az átlagból. Mert hiszen Agrippa nem vehette fel a versenyt két olyan új emberrel, aki valóban sokra vitte: nem volt természeti csoda, mint Cicero, és Gaius Marius könyörtelensége is hiányzott belőle. Agrippának patrónus kell, és Caesar eltökélte, hogy vállalja ezt a szerepet. Mindenesetre

unokaöccsének jó szeme van az emberek megvá-logatásához, és ez fölöttébb megnyugtató.

Mialatt Agrippa merev vigyázzállásban válaszolgatott Caesar barátságos, de lényeglátó kérdéseire, Caesar a szeme sarkából Octaviust is figyelte, és látta, milyen rajongva nézi barátját. Másmilyen rajongás volt ez, mint amit nagybátyjának tartogatott. Hmmm...

Előfordult, hogy hivatalos útjaikra Caesar valamelyik titkárát is magukkal vitték, de ezúttal Caesar kettesben akart maradni Octaviusszal. Eljött az ideje egy komolyabb beszélgetésnek, amelyet eddig azért halogatott, mert igazából nem fűlt hozzá a foga.

511- Látom, nagyon kedveled ezt a Marcus Agrippát - kezdte a beszélgetést a

nagybácsi.- Jobban, mint minden eddigi ismerősömet - vágta rá a fiú gondolkodás nélkül.Ha kelést akarsz kifakasztani, ne törődj a fájdalommal, és vágj minél mélyebbre.- Te, Octavius, nagyon csinos fiú vagy.Octavius megdöbbent; a megjegyzést egyáltalán nem értelmezte bókként.- Remélem, Caesar, kinövök belőle - mondta szinte restelkedve.- Én ennek nem látom sok esélyét. Nem edzheted magad olyan kitartóan és

keményen, hogy az Agrippáéhoz - vagy akár az enyémhez - hasonló testalkatra tégy szert. Te már nagyjából olyan maradsz, amilyen most vagy: nagyon szemrevaló és meglehetősen vékonypénzű legényke.

Octavius egyre vörösebb lett.-Jól sejtem, Caesar, mire célzói? Arra, hogy nőiesnek látszom?- Arra bizony - felelte minden köntörfalazás nélkül Caesar.- Akkor ezért néznek rám olyan furcsán a Lucius Caesarok és a Gnaeus

Calvinusok...- Minden bizonnyal. Táplálsz-e, Octavius, gyengéd érzelmeket a saját nemed

iránt?Octavius arcáról lefoszlott a pír; most inkább sápadtnak látszott.- Nincs róla tudomásom, Caesar. Elismerem, hogy Marcus Ag-rippára elég

olvatagon meregethetem a szemem - de ez csak azért van, mert annyira csodálom.- Ha valóban nincsenek ilyen gyengéd érzelmeid, akkor azt javaslom: tégy le az

olvatag pillantásokról. Nekem elhiheted: az efféle fogyatékosság mindennél többet árthat a közéleti karriernek.

- Talán a bithüniai királlyal kapcsolatos vádakra célzói?- Eltaláltad. A vádak alaptalanok voltak, de sajnos nem sikerült megkedveltetnem

magam sem Lucullusszal, a feljebbvalómmal, sem a velem azonos rendfokozatú Marcus Bibulusszal, és ők na^y élvezettel sütötték rám a bélyeget - persze politikai okokból. És lám, a vád még a triumphus-omon is felütötte a fejét.

512- A tízesek indulójában...- Úgy van - mondta Caesar, az ajkába harapva. - De meg is fizettek érte.- És te mit tettél, hogy elhárítsd a vádat? - kérdezte kíváncsian Octavius.- Anyám - ez a valóban kivételes asszony - azt tanácsolta, hogy szarvazzam fel

politikai vetélytársaimat, mégpedig lehetőleg a nyilvánosság tudtával. Amellett lelkemre kötötte, hogy soha ne barátkozzam ilyen hírben álló hivatali társaimmal. A legcsekélyebb bizonyságát se add annak, mondta, hogy a vádban szemernyi igazság is lehet. - Caesar maga elé révedt. - És még azt is hozzátette, hogy eszembe ne jusson elidőzni Athénban.

- Nagyon jól emlékszem édesanyádra - mondta széles mosollyal Octavius. - Halálosan be voltam tőle rezeivé.

- Időnként én is. - Caesar Octavius kezéért nyúlt, és erősen megszorította. - Az ő tanácsait adom most tovább neked, ha kissé más hangfekvésben is, hiszen te meg én nagyon különbözőek vagyunk. Te nem vonzód úgy a nőket, ahogy fiatal koromban én vonzottam. Felébresztettem bennük a vágyat, hogy megszelídítsenek, hogy elrabolják a szívem, miközben én ország-világnak értésére adtam, hogy betörhetetlen vagyok, és a szívem nem átadó. Minderre te nem vagy képes; hiányzik belőled a pökhendiség vagy a magabiztosság, és okkal, ok nélkül, de valamelyest puhánynak, férfiatlannak látszol. Énszerintem erről a betegséged tehet; anyád emiatti aggódásában agy önkény eztetett-babusgatott, és ezért nem vehettél rendszeresen részt a fiúk gyakorlatozásában, minek következtében a kortársaid nem ismerhettek meg elég alaposan. Minden nemzedékben vannak olyanok, mint unokabátyád, Marcus Antonius; szerinte és a hozzá hasonlók szerint elfajzott minden férfi, aki nem bírja felemelni az üllőt, és nem rukkol ki nundinum-onként legalább egy fattyúval. És ekként Antonius még azt is megengedhette magának, hogy a nyilvánosság előtt csókolgassa ivócimboráját, Gaius Curiót - soha senki nem tételezte volna fel, hogy ő és Curío valóban szeretők.

- És azok voltak? - kérdezte szinte megbűvölve Octavius.- Dehogy. Csak éppen meg akarták botránkoztatni a maradiakat.513Ha viszont te próbálkoznál ilyesmivel, egészen más lenne a hatás, és Antonius

lenne az első, aki követ vetne rád. Caesar elhallgatott, majd mély levegőt vett.- Egyszóval úgy érzem: sem elég szívós, sem elég rámenős nem vagy hozzá, hogy

nagy nőcsábászként szerezz hírnevet; ezért hát más haditervet ajánlok. Házasodj meg fiatalon, és fogadtasd el magad hűséges férjként. Lehet, hogy egyesek majd unalmasnak találnak, de hidd el nekem: ez a megoldás is beválik. A legrosz-szabb, amit mondhatnak rólad, az lesz, hogy papucsférjnek címeznek. Éppen ezért olyan asszonyt válassz, aki mellett élvezheted a családi tűzhely békéjét és melegét, de aki a külvilág szemében kardos menyecskének látszik. - Caesar elnevette magát. -Ilyet persze nem könnyű találni, de azért ez a cél lebegjen a szemed előtt. Jó eszű fiú vagy, és észrevettem, hogy általában eléred, amit akarsz. Jól idefigyeltél? Érted egyáltalán, mit próbálok beléd sulykolni?

- Ó, hogyne.Caesar elengedte a fiatalember kezét.-Nos tehát: ha Marcus Agrippára nézel, ezentúl mellőzd a kendőzetlen imádatot.

Én megértem, mi van mögötte, de mások nem lesznek ilyen fogékonyak az indítékaidra. Feltétlenül ápold vele a barátságot, hiszen egykorúak vagytok, és eljön azidő, amikor szükséged lesz a hozzá hasonló követőkre. Sokat ígérő fiatalember, és ha előmenetelét neked köszönheti, fenntartás nélküli hűséggel hálálja majd meg - egyszerűen mert ilyen fából faragták. De azt mondom: mindig tarts kettőtök közt valamelyes távolságot: nem szabad, hogy elbízza magát, és azt képzelje, egyenrangúak vagytok. Légy te Aeneas, és ő melletted a fidelis Achates. Elvégre a te ereidben Venus és Mars vére folyik, Agrippa csupán egy mes-sapiumi oscus, akinek a családfája szóra sem érdemes. Magam azt vallom: minden férfinak módot kell adni rá, hogy nagyra törjön és nagy dolgokat vigyen végbe; és én olyan Rómát akarok felépíteni, ahol ezek a férfiak kiteljesíthetik képességeiket. De vagyunk néhányan , akik a képességeink mellé még a kiváltságos születést is megkaptuk, és így ránk még nagyobb teher hárul: ahelyett, hogy mi alapítanánk dinasztiát, be kell bizonyítanunk, hogy méltók vagyunk őseinkhez.

514Mellettük tovagördült a táj; mielőtt a messzi Tagus folyóhoz érnének, még át kell

kelniük a Baetisen. Octavius vakon bámult ki a kocsi ablakán, aztán egyszer csak

megnyalta a száját, nyelt egyet, és belenézett Caesar szemébe. Nagybátyja tekintetéből nyájasság és gyengéd együttérzés sugárzott.

- Mindent értek, Caesar, amit elmondtál, és hálásabb vagyok, mint valaha is képzelnéd. Végtelenül hasznos tanácsokat adtál, és én az utolsó betűig követni fogom őket.

-Nos, fiatalember, akkor talpon is maradsz - kacsintott rá Caesar. - Mellesleg észrevettem: jóllehet ezekben a tavaszi hónapokban egész Túlsó-Hispaniát bebarangoltuk, neked egyszer sem volt asztmarohamod.

- Hapd-efane ezt is elmagyarázta - mondta Octavius, aki valamiért sokkal könnyebbnek, bizakodóbbnak, szinte megtisztult-nak érezte magát. - Ha veled vagyok, Caesar, elszáll belőlem minden szorongás. Az elismerésed, az oltalmad úgy burkol körül, mint a legmelegebb takaró.

- Még olyankor is, ha kellemetlen dolgokról beszélek?- Minél jobban ismerlek, Caesar, annál inkább tekintlek apámnak. Az igazi apám

korán halt meg, akkor, amikor még nem igényeltem, hogy a férfiak gondjairól és nehézségeiről beszélgessen velem. Lucius Philippus pedig... nos, Lucius Philippus...

Caesar mértéktelenül boldog volt, amiért ez a rettegve várt eszmecsere ilyen kellemesen végződött.

- Lucius Philippus nagyjából akkor intett búcsút az apaság követelményeinek, amikor te a világra jöttél - mondta játékosan. -Nekem is nélkülöznöm kellett az apámat, de anyámmal nagyobb szerencsém volt. Atia mindenestül anya, az enyém viszont egy személyben volt anyám és apám. így hát ha apahelyettesként segítségedre lehetek, számíthatsz rám.

Igazán nem méltányos a sorstól, hogy Caesart csak ilyen későn ismerhettem meg, gondolta Octavius. Ha már gyerekkoromban ilyen közelről ismerem, talán asztmát sem kaptam volna. Végtelenül szeretem ezt az embert; bármit megtennék érte. Itt, Hispániában hamarosan végzünk, és ő hazatér Rómába. Visszamegy a Tiberis túlpartjára, ahhoz a szörnyű asszonyhoz, a rút képével meg az állatfejű isteneivel. Miatta és a kisfiú miatt nem akar

515Egyiptom kincseihez nyúlni. Milyen ravaszak is a nők... Ez a Kleopátra, lám,

leigázta a világ urát, és gondoskodott birodalma fennmaradásáról. A kincseket pedig megőrzi a fiának, aki nem is római...

- Mesélj nekem azokról a kincseskamrákról, Caesar - mondta fennhangon, bálványára szögezve nagy, szürke, csupa ártatlanság szemét.

Caesar örvendett a téma váltásnak, és teljesítette a kérést. Mem-phiszi élményeit úgyis egyedül ezzel a legénykével oszthatta meg, aki az apját látta benne.

3Ez az első helyesen szabályozott év Cicerónak csak bajtés szenvedést hozott.Január elején Tullia idő előtt adott életet egy beteges kisgyermeknek. A csöpp

Publius Cornelius cognomen-ü\ nagyanyja corneliusi ágának nevét kapta; így lett belőle Lentulus. Az elnevezést Cicero javasolta; Dolabella, aki időközben a Túlsó-Hispaniában harcoló Caesarhoz szegődött, nem voltjelen, és így nem kardoskodhatott a saját cognomen-e mellett. Mivel esze ágában sem volt, hogy távozása előtt Tullia hozományát visszafizesse, Cicero ütni is akart rajta egyet javaslatával.

Tullia gyengélkedett, nem mutatott érdeklődést a baba iránt, sem enni, sem mozogni nem akart. És február közepén csendesen kiszenvedett; környezetének az volt a meggyőződése, hogy a Dolabella iránti viszonzatlan szerelem vitte el. Cicerót lánya halálával borzalmas csapás érte, amit csak súlyosbított Tullia anyjának teljes közönye, valamint új feleségének, Publiliának szeszélyes ingerültsége; a fiatalasszony

képtelen volt megérteni, hogy Cicero egyre csak kesereg, zokog, ahelyett hogy vele foglalkozna. Különben is csalódott a nagy emberrel kötött házasságában, amint ezt anyjának és kiskorú öccsének, valahányszor látogatóba jöttek, sürgősen el is panaszolta. Ezektől a látogatásoktól a porig sújtott Cicero végül már annyira iszonyodott, hogy különféle ürügyekkel eltávozott otthonából.

516Közben özönlöttek a részvélnyilvánító levelek. Az egyiket Brutus írta, még

Innenső-Galliából, röviddel azelőtt, hogy hazaindult volna. Cicero mohón bontotta ki a tekercset; biztosra vette, hogy ez a filozófiájában és politikai nézeteiben hozzá oly hasonló férfi megtalálja a kellő szavakat felsebzett lelke vigasztalására. Ehelyett hűvös, szenvtelen, közhelyes mondatokkal kellett beérnie, amelyek burkoltan azt adták tudtára, hogy gyásza túl szertelen, túl dagályos, túl fegyelmezetlen. A csalódás még fájdalmasabb lett, amikor megjött Caesar levele is, telve mindazzal a balzsamos együttérzéssel, amelyet Cicero Brutustól remélt. Ó, hogy a megfelelő sorokat nem a megfelelő ember írta...

Cicero elégedetlenségét csak növelte az a kurta üzenet, amelyet Lepidustól kapott; az ugyanis, mint a senatus rangidős patríciusa, a princeps senatus tisztségét is betöltötte. Lepidus azt tudakolta, miért nem vesz részt Cicero a curia ülésein, és figyelmeztette rá, hogy Caesar új törvényei értelmében a távollét a senatusi tagság elvesztését vonja maga után. A köztársaság megalapítása óta a senatus oligarchái akkor is fenntarthatták tagságukat, ha nem jelentek meg a curiában vagy nem vállaltak esküdti szolgálatot. Mára azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A senatoroknak kötelező volt eljárni az ülésekre, és kijelölés esetén az esküdtszékekben való részvételt is vállalniuk kellett. Ha Cicerót netán betegség marasztalja otthon, három senatortól kell ilyen értelmű, esküvel megerősített írásbeli nyilatkozatot szereznie.

Amennyiben az illető senator Itáliában tartózkodott, távolmaradását kizárólag betegséggel indokolhatta meg. Emellett, ha el akarta hagyni Itáliát, engedélyt kellett kérnie a curiától. Akárhová nézett az ember, törvények és szabályok korlátozták ama jogokat, amelyeket Róma legfenségesebb kormányzó testületének tagjaként élvezett. Tűrhetetlen helyzet! A gyásztól kábult s egyszersmind haragtól izzó Cicerónak három senatortársához kellett fordulnia, hogy Lepidus előtt esküjükkel igazolják: Marcus Tullius Cicero súlyos és idült betegsége miatt nem foglalhatja el helyét a senatusban.

És a sérelmek még ezzel sem értek véget. Cicero eltökélte, hogy valamelyik közkertben pompás síremléket emeltet Tulliának, ám rá kellett döbbennie, hogy a Cluatius építész tervezte tíztalentu-

517mos sír neki húsz talentumába kerül majd; Caesar fényűzési törvényei értelmében

tudniillik a kincstárnak is be kellett fizetni egy, a sír költségével azonos összeget. Ezt a megkötést a tapasztalt jogász még ki tudta játszani: a síremléket mindössze szentéllyé kellett átkeresztelnie, és rögvest adómentessé vált. Tulliának tehát nem sírja, hanem szentélye lesz. Időnként a Terentiával leélt három évtizednek is mutatkozott némi haszna; olyan adót, amelyet ő meg ne került volna, még Caesar sem agyaihatott ki.

Cicero fájdalmát természetesen enyhítette egy-két tényező, így mindenekelőtt Cató-jának rendkívül kedvező fogadtatása. Aulus Hirtius, a narbói Gallia Caesar által kijelölt kormányzója levélben tudatta, hogy Caesar egy Aníi-Caío megírására készül. Ó, Caesar! Kérve kérlek, okvetlenül írd meg! Majd meglátod, mekkora lyukat üt a dignitasodon!

Túlsó-Hispaniából csigalassúsággal érkeztek a hírek; Hirtius például, aki április tizennyolcadik napján írt Narbóból, még nem tudta, hogy Gnaeus Pompeiust megtalálták, és levágták a fejét. Mundáról azonban a legtöbben tudtak már, és a tény

be Rómának is bele kellett nyugodnia. A republikánusok ellenállásának egyszer s mindenkorra bealkonyult; Caesart immár semmi sem tarthatta vissza attól, hogy életbe léptesse az első osztály ellen kihegyezett, átkos törvényeit. Gondok nyomasztották még Atticust is, aki mindig oly következetesen ragaszkodott a Caesarral szembeni méltányossághoz. Bár továbbra is szeretett volna meggyőződni arról, hogy a nincsteleneket nem Buthrotumba küldik, nem kapott egyértelmű választ; Caesar vezérkara nem volt hajlandó elkötelezni magát.

- Meg kell várnunk, amíg Caesar hazaér - mondta Cicero. -Egy biztos: addig úgysem történik semmi. Nem olyan könnyű a nincstelenek tömegeit behajózni. - Hirtelen elhallgatott, majd így folytatta: - Úgyis megtudnád, Titus, tehát jobb, ha közlöm: elvá-lok Publiliától. Torkig vagyok vele és a családjával is.

Titus Pomponius Atticus fanyar együttérzéssel méregette barátját. A nevezetes arisztokrata, úgy is, mint a gens Caecilia tagja, fényes közéleti pályát futhatott volna be, akár consul is lehetett volna, de őt a kereskedésen kívül nem érdekelte más, márpedig a

518senatus tagjai a földbirtokláson kívül nem foglalkozhattak üzleti tevékenységgel.

Hajlamai, amelyeknek minden feltűnés nélkül hódolt, a fiatal fiúkhoz vonzották; az „Atticus" gúnynevet is az Athénért való rajongás okán ragasztották rá, lévén, hogy a görög nagyvárosban nem ítélték el az egyneműek közti szerelmet. így aztán Atticus Athént választotta második otthonául, és sajátos hajlamait csak görög földön élte ki. A Cicerónál négy évvel idősebb férfi későn nősült: egyik unokatestvérét, Caecilia Piliát vette el, és ebből a házasságból született egyetlen örököse, Caecilia Attica, akihez teljes szívéből ragaszkodott. Ciceróhoz a barátságnál is szorosabb szálak fűzték, mivelnővére, Pomponia, Quintus Cicerónak lett a felesége. Viharos házasság volt: a felek folyamatosan a válással kacérkodtak. Mindent egybevetve, tűnődött Atticus, a két Cicerónak nem volt szerencséje a házassággal; mindketten arra kényszerültek, hogy pénzért nősüljenek, és gazdag örökösnőkhöz kötötték sorsukat. Épp csak azzal nem számoltak, hogy a gazdag római örökösnők féltékenyen ügyelnek vagyonukra; és törvény sem kötelezte őket, hogy a férjükkel osztozkodjanak. A szomorú a dologban az volt, hogy mindkét asszony szerette a maga Ciceróját, csak nem tudták kimutatni érzelmeiket; amellett takarékos háziasszonyokként a Cicerók költekező hajlamaival sem tudtak megbékélni.

- Azt hiszem, bölcsen teszed, ha elválsz Publiliától - jegyezte meg gyöngéden Atticus.

- Ha tudnád, milyen ridegen bánt Tulliával, amikor betegen feküdt...Atticus felsóhajtott.-Az sem könnyű ám, Marcus, ha valaki tíz évvel fiatalabb a mostohalányánál.

Nem szólva arról, milyen nehéz lehet együtt élni egy nagyapja korú legendával...Június elején meghalt a csöpp Publius Cornelius Lentulus is; mindössze néhány

hónapig bírta a földi lét hányódásait. Bár anyja méhében alig töltött hét és fél hónapot, örökölt annyit Dolabella erejéből, hogy ragaszkodni próbáljon az élethez; szárazdajkáit azonban taszította csenevész, vörös kis teste, és nem dédelgették úgy, ahogy Tullia dédelgette volna, ha az apa iránti imádat le nem

519köti minden energiáját. így aztán a baba, éppoly csendesen, mint Tullia, feladta a

küzdelmet, és a lidércnyomásos létből átsiklott az örök álomba. Cicero anyja hamvaihoz vegyítette az övéit, és elhatározta, hogy közös szentélyben helyezi őket nyugalomra -már csak az emlékműhöz méltó földdarabot kellett megtalálnia.

A gyermek halála furcsamód lezárta Cicero tudatában a Tullia című fejezetet, és a gyógyulás folyamata csak felgyorsult, amikor sikerült Caesar Arjíi-Cató-jából egy

példányt szereznie. A művet ekkor még ki sem adták, de Cicero tudta, hogy a Sosius fivéreknél már dolgoznak rajta. O maga rosszindulatúnak, gyűlölködőnek, egyszerűen visszataszítónak találta a szöveget. Vajon kik lehettek Caesar hírforrásai? Zamatos anekdotákat olvashatott Catónak Me-tellus Scipio felesége, Aemilia Lepida iránti viszonzatlan szerelméről; de voltak itt szemelvények azokból a riasztóan pocsék versekből, amelyeket kikosarazása után faragott, ahogy kivonatosan helyet kapott az a soha be nem nyújtott feljelentés is, amelyben Aemilia Lepidát ígéret megszegésével vádolta; és élénk színekben kelt életre az a jelenet, amelyben Cato tudtára adta két zsenge korú gyermekének, hogy édesanyjukat soha többé nem láthatják viszont. A szöveg Catónak még a legbizalmasabb titkait is közszemlére állította. És mert Catót az első felesége éppen Caesarral csalta meg, végtelenül ízléstelen volt, ahogy most a diadalmas vetélytárs Cato szeretkezési technikáinak nyomorúságos kis részleteit kipellengérezte. Hát nem fogta fel, hogy akiről ír, halott?

No de a stílus! Miért, hogy az én prózám félig sem ilyen jó? - kérdezte magától elkeseredve Cicero. Caesar költeményét, az Jfer-t pedig remekműként ünnepli mindenki, Varrótól a nagy irodalmi szakértőnek elismert Lucius Pisóig. Igazán méltánytalanság, hogy egyetlen emberben ennyiféle tehetség egyesüljön -annál nagyobb öröm, hogy ez egyszer a Cato iránti gyűlölet felülkerekedett jó ízlésén és a józan eszén.

Hamarosan aztán úgy hozta a helyzet, hogy Cicerónak - bármilyen nehezére esett is - Caesar mellé kellett állnia. Nem tehetett mást: igazságérzete követelte így.

Marcus Claudius Marcellus - akinek számára öccse, Gaius Marcellus Minor térden állva eszközölte ki a kegyelmet - Lesz-

520boszból először Athénba utazott, ahol is a pireuszi kikötőben gyilkosság áldozata

lett; minekutána Caesar közismert ellenfelei terjeszteni kezdték, hogy a gyilkosokat Caesar bérelte fel. Cicero, bármennyire gyűlölte Caesart, nem nyugodhatott bele ebbe a rágalomba, és vonakodását leküzdve ország-világ előtt kijelentette: képtelenség, hogy Caesarnak a gyilkossághoz köze lehetett volna. Caesar szavakkal ugyan ölni tud - bizonyság rá az Anti-Cato -, de nem az a fajta, aki sötét sikátorokban orozva gyilkol. És Cicerónak ez a kiállása jószerével el is némította a híreszteléseket.

Ez idő tájt már Róma-szerte ismerték a mesét Gnaeus Pompeius levágott fejéről, és tudtak az eset következményeiről is. A tettes, Caesennius Lento, Caesar vezérkarának egyik szépreményű tagja volt, de amikor Gaius Didius, Caesennius tettétől borzadva, elküldte Caesarnak ellensége fejét, a vezér azon nyomban megfosztotta Caesenniust a zsákmány ráeső részétől, és hazakergette Rómába, ahol még sokáig csengett a fülében Caesar megsemmisítő ledorongolása. Akitől ilyen durva barbárság kitelik, az soha nem juthat feljebb a cursus honorum lépcsőfokain; és ha majd Caesar szerét ejti, hogy a censori kötelességeknek is eleget tegyen - mert annyi más között ezt a megtiszteltetést is ráruházták -, Caesennius Lentót minden bizonnyal a senatusból is kipenderíti majd.

Itt áll tehát ez a rejtélyes férfiú, gondolta Cicero: egyfelől a civilizáció aggályosan kényes bajnoka; másfelől az erény tudatos bemocskolója. De hogy ez a férfiú bérgyilkosokat fogadna fel? Soha! Cicero tehát valamelyest megértette Caesart - de sajnos nem eléggé. Azt például soha nem látta volna be, hogy Caesart a legjobban éppen az ő szenvedélyes és meggondolatlan eszmefuttatásai bőszítették fel. Pedig az oksági kapcsolat igazán nyilvánvaló volt: ha ő a maga Cató-jában nem becsmérelte volna Caesart, Caesar sem dobálta volna sárral Cato emlékét az Anfi-Card-ban.

4De hát mire ment el az a rengeteg pénz? Marcus An-toniusra teljes ezer

ezüsttalentum jutott a galliai zsákmányból, mégis, amikor rendezni akarta adósságait,

rá kellett döbbennie, hogy hitelezőinek kétszer ennyivel - kerek hetvenmillió sesterciusszal tartozik. Ennyi készpénz Fulviának sem állt rendelkezésére, annál is kevésbé, mert már az esküvő előtt harmincmilliót fektetett be a házasságba. A baj abban rejlett, hogy az elkobzott javakra Caesar által kiírt árverések átmenetileg a legjobb földek árát is levitték, márpedig Fulvia - további jövedelmeinek befolyásáig - csak földeladás révén juthatott volna készpénzhez. Hiába, ez a harmadik házassága kockázatos vállalkozásnak ígérkezett.

Fulvia tekintélyes vagyonát eredetileg dédanyja, Cornelia, a Gracchusok anyja, ez a régi vágású római matróna alapozta meg, és unokája, azaz Fulvia mamája, nem látta okát, hogy Cornelia befektetési politikáján változtasson. Fulvia számos ingatlana és egyéb vállalkozásai tehát vagy csendestársi kapcsolatokba ágyazódtak, vagy névlegesen egy másik személy birtokában voltak. Ilyen körülmények között a javak eladása nehéz és időigényes folyamat volt, és Fulvia bankára, Gaius Oppius, aki nagyon jól tudta, hová folyik el a pénz, minden ilyen kísérletnek makacsul ellenállt.

- Az a baj, hogy túl későn értem Galliába - mondta komoran Antonius Decimus Brutusnak és Gaius Treboniusnak, akikkel a Vesta-lépcsőn futott össze. A három férfi ezután betért Murcius-nak a Via Nova felső végén álló kocsmájába.

- Igaz is: te csak Vercingetorix felemelkedése után toppantál be - idézte fel a múltat Trebonius, aki öt teljes évet töltött Caesar mellett, és tízezer talentum lett a jutalma. - Már akkor is elkéstél mindenhonnan - tette hozzá vigyorogva.

-0, könnyen beszéltek ti ketten! - morogta Antonius. - Ti Caesar főemberei voltatok, én meg mindössze quaestor. Úgy látszik, a korom miatt mindig lemaradok a nagy pénzekről.

522- A kornak ehhez semmi köze - vitatkozott a maga vontatott hangján Decimus

Brutus, és szőke szemöldöke a magasba szökött.Antonius elfintorodott.- Ezt meg hogy érted? - kérdezte.- Úgy, hogy hiába töltjük be a megfelelő kort, attól még semmi esélyünk a

consulságra. Én az idén praetor lettem, Trebonius három éve jutott el idáig - kész kutyakomédia! Az, hogy consulok lehessünk, a dictator diktátumán múlik. Nem a szavazók válasz-tanak, hanem Caesar. En ígéretet kaptam, hogy két év múlva consul lehetek, de vedd csak Treboniust - őt már tavaly megillette volna a tisztség, mégis hoppon maradt. Először a befolyásos jelölteket kell megbékíteni - egy Vatia Isauricust, egy Lepidust. -Decimus Brutus már nem nyújtotta el a szót; ingerültségében hadarni kezdett.

- Nem is tudtam, hogy ilyen sértettség forr benned... - mondta lassan Antonius.- Minden igazi férfiban hasonló indulatok tombolnak, Antonius. Én Caesar

minden erényét elismerem: a szakértelmét, a rátermettségét, a munkabírását - semmi kétség, az az ember lángelme! De te igazán tudhatnád, milyen érzés, ha valakit származása ellenére mellőznek. Te félig Antonius vagy, félig Julius, én félig Junius Brutus és félig Sempronius Tuditanus - a családfánk mindkettőnket feljogosít rá, hogy a csúcsokig jussunk. Ott volna a helyünk a választók között, hogy mésszel fehérített tógánkban kellessük magunkat, fűt-fát ígérgessünk, mosolyogjunk és hazudozzunk. Ehelyett mind ott sündörgünk Caesar Rex, Róma királya körül, és amit elérünk, nem a magunk igyekezetének köszönhetjük, hanem csakis az ő kegyének és hajlandóságának. Ne csodáld hát, hogy gyűlölöm ezt a rendszert.

- Azt látom - mondta szárazon Antonius.Trebonius csak hallgatta őket, és azon tűnődött: tudják-e társai, hogy mit

beszélnek. Őt magát amúgy fikarcnyit sem érdekelte, miféle kiváltságokra jogosítja fel az embert a származása; az ő ősei említésre sem voltak méltók. ízig-vérig Caesar

teremtménye volt; tizedannyira sem kapaszkodhatott volna fel, ha Caesar nem taszigálja. Annak idején Caesar vásárolta meg néptribunusi szol-

523gálatait, és a választáskor ő osztogatta a kenőpénzt; Caesar fedezte fel katonai

tehetségét; Caesar bízott rá a galliai háborúban önálló harci feladatokat; Caesar választatta meg praetornak; Caesar emelte Túlsó-Hispania kormányzójává. Én, Gaius Trebo-nius, Caesar embere vagyok: nehéz összeszámlálni, hányszor vett meg magának. Vagyonomat, hírnevemet neki köszönhetem. Ha nem figyel fel rám, ma senki és semmi volnék. És mindezeknél fogva még inkább a bögyömben van, mert bármire vállalkozom, jól tudom: ha elvétem a lépést, Caesarnak csak egy mozdulatába kerül, hogy megsemmisítsen. Az olyan fényes nevű arisztokratáknak, mint Antonius és Decimus Brutus, még megbocsátják az alkalmi kisiklásokat, de a magamfajta senkinek nem jár kímélet. Túlsó-hispaniai működésemmel csalódást okoztam Caesarnak: úgy gondolja, nem igyekeztem eléggé, hogy leszámoljak Labie-nusszal meg a Pompeiusokkal. így aztán, amikor megérkeztem Rómába, az ő szeszélyének voltam kiszolgáltatva, és térden állva esenghettem bocsánatért, mintha csak valamelyik elhagyott szeretője volnék. O történetesen kegyes hangulatában volt, sőt megrótt, amiért megalázkodom, és azt hajtogatta, hogy nem szorulok megbocsátásra, de én láttam, amit láttam. Többé nem tart igényt a szolgálataimra, és igazi consul sosem lehetek, legföljebb suf-fectus.

- Mondd, Antonius - kérdezte hirtelen -, te tényleg meg akartad ölni Caesart?Antonius szeme megrebbent.- Hát... voltaképpen... igen - felelte, és rántott egyet a vállán.- És mi vezérelt? Antonius elvigyorodott.- A pénz, mi más? Éppen Poplicola, Cotyla és Cimber járt nálam, és egyikük - már

nem tudom, melyik volt - emlékeztetett rá, hogy én vagyok Caesar örököse, úgyhogy felmerült bennem az ötlet: miért ne ülhetnék be most mindjárt az örökségbe? De a szép terv füstbe ment - az öreg fiú az egész Domus Publicát őrökkel pitykézte ki, lehetetlenség volt bejutni. - Az arca elsötétült. -Csak tudnám, ki köpött be; Caesart ugyanis figyelmeztették. A curiában azt állította, hogy megláttak, de ez hazugság. Szerintem Poplicola volt a besúgó.

524- De hiszen Caesar közeli rokonod, Antonius - jegyezte meg Decimus Brutus.-Ne mondd! Nos, azon az estén még hidegen hagyott ez a körülmény, de Caesar

senatusi felszólalása után Fulvia kipiszkálta belőlem az esetet, és megígértette, hogy soha többé nem emelek rá kezet. - A szája lebiggyedt. - Ősömre, Héraklészra esketett meg.

- Caesar nekem is rokonom - mondta tűnődve Decimus Brutus -, de engem nem köt semmiféle eskü.

Gaius Trebonius, akinek rendes körülmények között is búbánatos, bár máskülönben jellegtelen ábrázata volt, most Antoniusra emelte fájdalmas szürke szemét.

- A lényeg a következő: ha tudomást szereznél egy Caesar elleni merénylet tervéről, eljárna-e a szád, mint annak idején Poplico-lának?

Csend lett. Antonius lenyűgözve meredt Treboniusra, de Decimus Brutus arcán is meghökkenés tükröződött.

- Nem szoktam fecsegni, Trebonius. Még gyilkossági tervekről sem.- Nem is feltételeztem rólad - nyugtatta meg Trebonius. - Csak a biztonság

kedvéért kérdeztem.Decimus az asztalra csapott.- Ezzel nem megyünk semmire - jelentette ki. - Azt javaslom, beszéljünk másról.

- Például miről? - tudakolta Trebonius.- A helyzet az, hogy ilyen vagy amolyan okból, de jelenleg egyikünk sem élvezi

Caesar megbecsülését. Belőlem ez évre prae-tort csinált, de nem kínált meg semmilyen szóra érdemes feladattal; akkor miért nem hívott magával Túlsó-Hispaniába? Jobban beváltam volna parancsnoknak, mint az a lajhár Quintus Pedius! De hiába: úgy látszik, szálka vagyok a szemében. Amikor a bellovacusok felkelését elfojtottam, ahelyett hogy vállon veregetett volna, szemrehányást tett, miért bántam velük olyan keményen. - A halványszőke férfi semmitmondó arca eltorzult. - Akár tetszik nekünk, akár nem, védtelenül ki vagyunk szolgáltatva a nagy ember kegyeinek, és én be akarom hozni a lemaradásomat. Consul akarok lenni, ha másként nem megy, akkor az ő kegyéből.

525Mint ahogy te is rászolgáltál a consulságra, Trebonius. Neked pedig, Antonius,

élen kell járnod a törleszkedésben, ha még vinni akarod valamire.- Nem értem, hová akarsz kilyukadni - türelmetlenkedett Antonius.Decimus vontatott, kényeskedő hangja ismét a régi volt.- Csak arra, hogy nem szűkölhetünk itt Rómában mint alázatos kutyák. Ha

hazajön, elébe kell mennünk - minél hamarabb, annál jobb. Mert ahogy beteszi a lábát Rómába, úgy rácsimpaszkodnak a talpnyalók, hogy mi a közelébe sem juthatunk. Mind a hármunkkal éveken át együtt harcolt, tudja, hogy több légiót is ránk lehet bízni. Köztudott, ugyebár, hogy következő célja a parthus királyság lerohanása - nos, olyan gyorsan kell megkörnyékeznünk, hogy kinevezzen bennünket a küszöbönálló hadjárat vezető legátusaivá. Ázsia, Afrika és Hispánia után több tucat vezetésre képes embere áll készenlétben, Calvinustól Fabius Maximusig, mi pedig, amid, kimentünk a divatból - Gallia már a múlt ködébe enyészett. Egyszóval itt az ideje, hogy felhívjuk magunkra Caesar figyelmét, és emlékeztessük rá, hogy mi többet érünk, mint Cal-vinus vagy Fabius Maximus.

A másik két férfi mohó érdeklődéssel itta szavait.- En igazán jól jártam Galliával - folytatta Decimus Brutus -, de ha a parthus

zsákmányból is részesednék, gazdagabb lennék, mint Pompeius Magnus volt. És a kedvteléseim - akár a tieid, Antonius - roppantmód költségesek. És mivel a rokongyilkosság a modortalanság csúcsa, hagyjuk békén Caesar végrendeletét, és nézzünk más bevételi forrás után. Hogy nektek mi a tervetek, nem tudom; de én holnap Caesar elé indulok.

- yeled tartok - vágta rá gondolkodás nélkül Antonius.- Én is - mondta Trebonius, és elégedetten dőlt hátra a székén. Az ötletet tehát

megpendítette, és Caesar két rokona igazánmegnyugtatóan fogadta. Trebonius maga sem volt vele tisztában, mikor érett meg

benne a Caesar elleni merénylet gondolata; a szándék tudata legmélyebb, a megfontolástól független rétegeiből tört fel, és nemes indítékok nem játszottak benne szerepet. A gyűlölet sugallta, semmi más: csak akinek semmije sincs, az gyűlölheti ennyire azt az embert, akinek minden megadatott.

5Amikor Brutus végre megjött Innenső-Galliából, anyja megütközött furcsa kedély

állapotán. Nyilvánvaló volt, hogy a Caesar rábízta munkát nagy kedvvel végezte, mégis szórakozottabbnak látszott a megszokottnál, Servilia éles megjegyzései fel sem tűntek neki, mérgezett célzásai leperegtek róla.

A legizgalmasabb változást Servilia a bőrén észlelte: úgy kitisztult, hogy végre rendesen borotválkozhatott, és csak a ragyák emlékeztettek a kínos betegségre, amely huszonöt éven át gyötörte. Harminckilenc éves volt, akár Gaius Cassius; ez évben már megilletné őket a praetorválasztáson való részvétel. Ez a kitüntetés azonban Caesar

hatáskörébe tartozott.Caesar! Az a férfi, aki immár cáfolhatatlanul a világ ura - ahogy arra az asszonyt a

szeretője, Lucius Pontius Aquila minden együttlétük alkalmából emlékeztette. Aquila, aki éppen néptribunusi évét töltötte, vadul kapálózott saját tehetetlensége ellen. A dictator törvényeit vétóval sem lehetett megtámadni; és a tri-bunus kétségbeesve kereste az alkalmat, hogy legalább a Caesarral és a caesari célokkal szembeni gyűlöletét kimutathassa.

Ami Gaius Cassiust illeti, ő jobbára dologtalanul lófrált a római utcákon. A neki immár kijáró praetorságra kevés volt a reménye; és főként Ciceróval meg Philippusszal múlatta idejét. A római társaság nagy ámulatára egyik percről a másikra megtagadta a sztoi-cizmust, és felcsapott epikureusnak. A pálfordulásra Servilia nem talált semmilyen indokot, csak az eredményt nyugtázhatta: Brutus annyira felháborodott, hogy ettől kezdve kerülte Cassius társaságát, ami nem volt egyszerű feladat, lévén, hogy mindketten véget nem érő órákat töltöttek Cicero házában.

Servilia így leginkább a márványmauzóleumában árválkodó Kleopátra királynővel töltötte szabad idejét. A királynő természetesen tudta, hogy Servilia hosszú éveken át volt Caesar szeretője, de világosan kifejezte, hogy baráti kapcsolatukat ez a tény nem érinti - sőt, ha lehet, még tartósabbá teszi; Servilia pedig nagyon is fogékony volt erre az okoskodásra.

527Amikor már a május is végéhez közeledett, Kleopátra megkérdezte barátnőjét:- Mit gondolsz, hazajön egyáltalán?- Egyetértek Ciceróval: haza kell hogy jöjjön - nyilatkoztatta ki Servilia. - Ha

valóban a parthusok ellen készül, úgy előzőleg még bokros teendői vannak Rómában.- Eh, Cicero! - legyintett Kleopátra, és utálkozva húzta fel az orrát. - Nála

fontoskodóbb és színpadiasabb alakkal még soha nem találkoztam.- O sem rajong érted - jegyezte meg Servilia. Ekkor a kis Caesarion nyargalt be

egy falovacskán.- Mama! - kiáltotta. - Philoména nem akar kiengedni!-Ha Philoména nem akar kiengedni, akkor szépen a házban maradsz. Serviliának

gombóc szorult a torkába.- Hihetetlen, mennyire hasonlít Caesarra - nyögte ki, és arra gondolt: ó, miért nem

én szültem neki fiút? Az legalább római lett volna, és minden porcikájában patrícius.A kisfiú, aki most is napsugaras derűvel törődött bele a mama akaratába,

elszáguldott.- Látszólag valóban hasonlít rá - mondta gyöngéd mosollyal Kleopátra -, de el

tudod képzelni akár a gyermek Caesart is ilyen engedelmesnek?- Ebben igazad van. De mondd, miért nem engeded ki? Ilyen gyönyörű időben

nyugodtan játszhatna a kertben. A napsütés csak jót tenne neki.Kleopátra arca elborult.- Látod, ezért is várom annyira haza az apját. A Transtiberim lakói kijátsszák a

testőreimet, és gonosz szándékkal ólálkodnak a palotám körül. Kés is van náluk; füleket metszenek le, orrokat hasítanak fel. Néhány nőcselédemmel már megtörtént a baj, és a gyerekeket - a Caesarionnal egykorúakat! - sem kímélik.

- De édes Kleopátrám, mire valók a testőreid? Majd ők vigyáznak a gyermekre. Nagyon helytelen, ha karámba zárod.

- Csakhogy Caesarion játszani akarna velük.- És abban mi a rossz? - kérdezte csodálkozva Servilia.- Caesarion csak a vele egyenrangúakkal játszhat.528Servilia elbiggyesztette a száját.

- Az én őseim, Kleopátra, dicsőbbek a tieidnél, de ennek akkor sem látom értelmét. A fiú hamarosan megtanulja majd, hogyan tegyen különbséget egyenrangúak és alárendeltek között, de napfényre, levegőre és testmozgásra addig is szüksége van.

- Én más megoldásra határoztam el magam.- Hadd hallom!- Magas falat húzatok a palota köré.- Az sem fogja elrettenteni az őslakókat.- Majd meglátod! Tízlépésenként őrök állnak majd előtte. Servilia égnek emelte a

szemét, de nem vitázott tovább. Néhányhónapos ismeretségük rávezette, mennyire mások a római nők, mint a keletiek.

Lehet, hogy Egyiptom királynője embermilliók fölött uralkodik, de józan esze csipetnyi sincs. Már első találkozásuk alkalmával megnyugodott: bármit érezzen is Caesar Kleopátra iránt, az biztos, hogy nem ez élete nagy szerelme. Ha jól ismeri Caesart - és ki ismerné nála jobban? -, akkor leginkább a hiúságának hízeleg, hogy a nyilvánosság tudtával egy király apjává vált. Már korábban is volt dolga királynőkkel, de azok kivétel nélkül házasságban éltek - ez a királynő pedig az övé és más senkié. No persze Kleopátrának is vannak erényei; ha józan ész nem szorult is belé, a törvények között és a kormányzás dolgaiban azért eligazodik. De minél többször találkoztak, Serviliának annál kevésbé fájt a feje az egyiptomi királynő miatt.

Brutus eközben egy merőben más asszonyt keresett fel. Rómába megérkezve már első útja is Porciához vezetett, aki eszelős boldogsággal fogadta, de sem a száját nem kínálta oda, sem nem préselte magához, hogy a levegőbe emelje. Pedig nem gondolta meg magát, és szerelme sem hagyott alább. Tartózkodásának oka egyetlen név volt: Sztatüllosz.

Bár Sztatüllosz eredetileg Piacentiába készült, Brutushoz, végül mégsem jutott tovább Rómánál, ahol is egy szép napon beállított Bibulus házába, és kérlelni kezdte az ifjú Lucius Bibulust, hogy adjon neki fedelet. És mivel Luciusnak eszébe sem jutott, hogy kikérje mostohamamája véleményét, szegény Porcia egyszer csak visszapottyant gyermekkori körülményei közé: Cato háztarta-

529sában is háttérbe szorult az örökkön iszogató filozófus mögött. Egy különbség

volt: most el kellett tűrnie, hogy Sztatüllosz nagy alattomosan Luciust is korhelykedésre csábítsa. Lázongott is magában: miért nem beszélte rá nyomatékosabban a fiút, hogy Hispániába menjen, és ott csatlakozzék Gnaeus Pompeiushoz? Elvégre a korától már bátran lehetne contubernalis... Az ifjú Luciust azonban annyira elkeserítette Cato halála, hogy Porcia inkább maga mellett akarta tartani; most bezzeg bánhatta lágyszívűségét. És miközben majd elnyelte Brutust a szemével, a háttérben ólálkodó Sztatülloszról egy percre sem tudott megfeledkezni.

- Drága Brutusom, milyen szép lett a bőröd - suttogta, és mindent megadott volna érte, ha végighúzhatja kezét a férfi simára borotvált állán.

- Azt hiszem, ezt neked köszönhetem - felelte Brutus, és a tekintete csupa mosoly volt.

- Édesanyád bizonyára örül neki.- O? - horkant fel a férfi. - Mást sem csinál, mint súg-búg azzal az undorító

külföldi nővel.- Csak nem Kleopátrára célzói?- De igen. Anyám jószerével összeköltözött vele.- Nahát! - álmélkodott Porcia. - Ő lett volna az utolsó, akiről feltételezem, hogy

Servilia kitünteti barátságával.- Én is így gondoltam volna, de tévedtünk mind a ketten. Persze semmi kétségem,

hogy anyám titkon valamit forral ellene, de részleteket nem tudok. Nekem egyre csak

azt ismételgeti, hogy az egyiptomi nő mulattatja.Ekként a viszontlátás alkalmából csak a szemük találkozott, félénk pillantások

szökelltek egyiktől a másikig; és további találkozásaikon is csak a két szempár simogatta egymást. Olykor csupán Sztatüllosz állt lesben, máskor Lucius is csatlakozott hozzá.

Egy júniusi napon Brutus hallótávolon kívülre húzta Porciát, és fájdalmas nyíltsággal nekiszögezte a kérdést:

- Hozzám jössz feleségül, Porcia?Porcia lángoszlopként egyenesedett ki, és felsikoltott: -Igen, igen, igen!530Hazaérve Brutus azonmód csomagolni küldte a feleségét. Olyan mohón kívánta a

válást, hogy eszébe sem jutott megfelelő indokokra, például Claudia meddőségére hivatkozni. Egyszerűen magához rendelte az asszonyt, átnyújtotta neki a válási okmányt, majd gyaloghintón a bátyjához szállíttatta. Appius Claudius akkorát ordított, hogy a város túlsó végéig elhallatszott, majd haladéktalanul megjelent, hogy a durva férjet kérdőre vonja.

- Ilyet nem tehetsz! - harsogta, és fel-alá rohangált az átriumban; dühében azt sem várta ki, hogy Brutus valamilyen csendes, távolabbi szobába kalauzolja.

Egykettőre megjelent Servilia is, hogy kiderítse a lárma okát, és Brutusnak immár nemcsak egy indulatos sógorral kellett szembenéznie, hanem egy felháborodott anyával is.

- Ilyet nem tehetsz! - visszhangozta Servilia Appius Claudius kiáltását.Brutust talán megszépült arca, talán a Porcia iránti szerelem bátorította fel; ezt ő

maga sem tudta volna eldönteni. Annyi bizonyos, hogy állát felszegve, kemény tekintettel állta a rohamot.

- Már megtettem, és ezzel az ügy lezárva - közölte. - Nem szeretem a feleségemet, és soha nem is szerettem.

- Akkor fizesd vissza a hozományát! - üvöltötte Appius Claudius Pulcher.Brutus felhúzta a szemöldökét.- Miféle hozományt? - kérdezte. - Boldogult apád egy petákot sem adott vele. És

most távozz! - Azzal sarkon fordult, átvonult a dolgozószobájába, és bezárkózott. Még hallotta, amint Appius Claudius így panaszkodik Serviliának:

- Kilenc év házasság után! Törvény elé fogom citálni!Egy óra múlva Servilia olyan kitartón kezdett dörömbölni a dolgozószoba ajtaján,

hogy Brutus úgy érezte: másnap estig sem hagyná abba. Jobb, ha beengedi, és túlesik az obligát jeleneten -vagy legalábbis egy részén. Porciáról még ráér beszélni. Határozott mozdulattal félretolta a reteszt, majd hátrább lépett.

Servilia fekete szeme villámokat szórt.- Ó, te ostoba! - sziszegte. - Hogy jutott eszedbe ilyesmi? Claudia rendes teremtés

és közkedveltségnek örvend: nem válhatsz el tőle minden ok nélkül.531- Felőlem egész Róma rajonghat érte. Én kivétel vagyok.- A barátaid is elpártolnak tőled!- Nem érdekel. Fütyülök rájuk.- Magadra uszítod egész Rómát! A feleséged Claudius lány, Brutus; a lehető

legjobb családból való. És még hozománya sincs! Legalább adj neki valamit, hogy anyagilag független legyen! - Servilia valamelyest lehiggadt ugyan, de a szeme hirtelen résnyire szűkült. - Tulajdonképpen mire készülsz?

- Arra, hogy a házamban rendet teremtsek - közölte Brutus.- írass rá némi pénzt!- Egy árva sesterciust sem!

Servilia a fogát csikorgatta; ettől a hangtól Brutusnak valaha minden bátorsága az inába szállt. Most azonban arcizma sem rezdült.

- Kétszáz talentumot! -Megmondtam, mama: egy sesterciust sem!- Te ocsmány zsugori féreg! Hát egész Rómát magadra haragítanád?Az egykori nyúlszívű fiú megelégelte a disputát.- Hagyj magamra! - kiáltotta.Mindebből az lett, hogy Claudiának - megelőzendő a rossz nyelvek kelepelését -

maga Servilia küldött kétszáz talentumot. Éppen ez idő tájt vált el nejétől az ifjabb Lentulus Spinther is, méghozzá botrányos körülmények között, de az ügy visszhangja eltörpült ahhoz a felzúduláshoz képest, amelyet Brutus válása keltett: hogy ez az eddig oly ártalmatlannak látszó fickó ilyen hi-degvérűen taszíthatta el magától azt a szegény, feddhetetlen, aranyos asszonykáját! Brutust egyetemes rosszallás vette körül, ő azonban megrázta magát, és rá sem hederített a közvéleményre.

Servilia pontosan felmérte, hogy elvesztette befolyását a fia fölött; egyelőre visszavonult hát, hogy kivárja a további fejleményeket. Brutus igenis forral magában valamit; a részleteket majd felfedi az idő. Úgy látszik, nemcsak az arcbőre tisztult ki; a harci kedve is megjött. De ha azt hiszi, hogy anyjának már nem maradtak fegyverei, hamarosan rájön majd, mekkorát tévedett.

Ó, miért áll az útjában annyi buktató? Ameddig csak visszatekinthet, egyik csalódás éri a másik után...

Brutus másnap átköltözött tusculumi villájába. Servilia jó okkal feltételezhette volna, hogy előle menekül, ám a helyzet másként állt: Brutus gondolataiban anyjának már nem volt helye, és amikor a kényelmes, bérelt carpentum a tizenöt mérföldre lévő Tusculum felé vitte, kellemesebb elfoglaltsága akadt: mellette ugyanis ott ült újdonsült felesége, Porcia.

Esküvői tanúik - bármily meglepő - Lucius Caesar szabadosai voltak, és maga a főaugur - egy személyben fiamén Quirinalis -adta össze őket a saját házában. Lucius Caesar oly nyugodtan fogadta az ifjú pár felkérését, mintha a váratlan házasságkötések mindennapos életrendjéhez tartoznának. Vörös bőrszíjával egybekötözte a házasulandók kezét, majd férjjé és feleséggé nyilvánította őket, és háza kapujában búcsúzóul minden jót kívánt nekik. Rómában történetesen senki sem volt, akivel az érdekes hírt meg akarta volna osztani, így hát, alighogy a boldog ifjú pár eltávozott, tablinumához ült, és levelet körmölt Gaius rokonnak, aki éppen úton volt Hispániából Rómába.

Tusculumban, mivel ennyire közel volt Rómához, a gazdagok vagy hatalmasok nem emeltettek olyan hatalmas, tekintélyt parancsoló villákat, mint például Misenumban, Baiae-ban vagy Herculaneumban; a tusculumi villák jobbadán szerény méretűek voltak, és szorosan egymás mellé épültek. Brutus villáját például egyik oldalánál a Via Tusculana szegélyezte, de három oldalról szomszédok vették körül: az egyik ház Livius Drusus Néróé, a másik Ciceróé, a harmadik Catóé volt (ez utóbbi újabban egy se-natorrá kinevezett hajdani centurio tulajdonába ment át). Cicero szomszédsága olykor terhesnek bizonyult, mivel a nagy szónok óhatatlanul felbukkant, valahányszor Brutust a villában tudta, most azonban Brutus nem aggódott: ő és Porcia este érkeztek meg, és ilyen késői órán Cicero nem járt vendégségbe.

A szolgák ugyan vacsorával várták őket, de étvágya egyiküknek sem volt; csak annyi időt töltöttek az esküvői lakoma mellett, amennyit az illem okvetlenül megkívánt, aztán Brutus megmutatta Porciának a házat, utána pedig szorongva vezette újdonsült asz-szonyát a nászágy hoz. Annak idején, amikor Porcia már Bibulus felesége volt, beszélgetéseikből kiderült, hogy a fiatalasszony fölöttébb tartózkodóan ítéli meg a bizalmas házastársi kapcsolatot,

533

azt pedig, hogy férfiúi teljesítménye sok kívánnivalót hagy maga után, Brutus is tudta.

A legtöbb férfival ellentétben Brutust sem kamaszként, sem fiatalemberként nem gyötörték a testi vágyak; természet adta ingereit inkább szellemi tevékenységben élte ki. Minderről jórészt Cato tehetett, mert fennen hirdette, hogy nemcsak a nőnek, de a férfinak is szűzen kell a házasságba lépnie; így kívánta ezt az ősi római erkölcs, csakúgy, mint - legalábbis Cato értelmezésében -a sztoikus bölcselet. Hozzájárult azonban Brutus sajátos fejlődéséhez Servilia is, aki nyíltan kimutatta, mennyire megveti fiát férfiatlanságáért, és ezzel az élet minden vonatkozásában megfosztotta önbizalmától. És persze itt volt még Julia is - a lány, akit annyi időn át oly szenvedélyesen szeretett. A nála kilenc évvel fiatalabb, szépséges teremtést Brutus legföljebb nagy ritkán illette egy-egy szűzies csókkal; később pedig, amikor Julia betöltötte tizenhetedik évét, és úgy látszott, Brutus leghőbb vágya végre beteljesül, Caesar egyszer csak meggondolta magát, és Nagy Pompeiushoz adta a lányát. A rettenetes csalódást csak fokozta, hogy Servilia a legnagyobb kéjjel ecsetelte, milyen tüzesen szereti Julia az öreg férjet, és mennyire unta már rossz külsejű lovagjának udvarlását.

Porcia, bár együtt élt Bibulusszal, éppily kevéssé volt felkészülve a rájuk váró nászi éjre. Bibulus mögött akkor már két házasság állt; egymás után két Domitiát vett el az Ahenobarbusok családjából, és Caesar, a szégyentelen szoknyapecér, mindkettőt elcsábította. Cato zsarnoki döntéssel adta hozzá tizennyolc éves lányát ehhez a negyvenes évei végét taposó, megkeseredett férfihoz, akinek már három fia volt: kettőt az első Domitia szült neki, Luciusszal pedig a második ajándékozta meg. Bibulus önérzetének módfelett hízelgett ugyan Cato nagylelkű ajándéka, ám maga a lány kevéssé felelt meg ízlésének. Először is hat láb magas volt, míg ő mindössze öt láb négy hüvelyknyire nőtt; meg aztán Porcia kevés férfi szépségeszményének felelt volna meg.

Bibulus meglehetős közönyösen tett eleget férji kötelességének, meg sem próbálta, hogy Porcia kedvében járjon, és legföljebb csak annak örült, hogy Cato lányát vette feleségül - olyan nőt, akit még Caesar sem téríthet le az erény útjáról. Csak az istenek a

534tudói, mi történt volna, ha Bibulus a Szüriában viselt kormányzóság után visszatér

Rómába, hiszen két idősebb fiát megölték Alexandriában, és csak az egy szem Lucius maradt meg neki; elképzelhető, hogy ha hazajön, Porciával is nemzett volna gyermekeket. No de Bibulus, mint köztudott, nem tért vissza. Mialatt Caesar átkelt a Rubicon, Bibulus Epheszoszban múlatta az időt, és Róma többé nem látta viszont. így lett Porcia özveggyé, anélkül hogy valaha is igazi asszonynak érezhette volna magát.

így hát csak üldögéltek egymás mellett az ágy szélén, némán és szorongva. Szívük mélyéből szerették egymást, de fogalmuk sem volt, milyen hatással lenne szerelmükre a bensőségesebb kapcsolat. Odakinn - hiszen a nyár derekán jártak - még nappali világosság honolt. Végül Brutus lopva Porciára pillantott, elnézte a nő gyönyörű vörös haját, és úgy érezte, hirtelen támadt vágyától talán Porcia sem viszolyogna.

- Leereszthetem a hajad? - kérdezte.A Catóéra emlékeztető szürke szempár, amelyben most Cato lényétől merőben

idegen riadtság bujkált, nagyra tágult.- Ha akarod...Az aprólékos gond, amellyel Brutus egyenként kiszedte, majd az éjjeliszekrénykén

halomba rakta a hajtűket, nagyon is jellemző volt óvatos, rendszerető természetére. Már maga ez a foglalatosság is gyönyörrel töltötte el. Az ollót sosem látott hajtömeg mintha önálló életet élt volna: belemártotta ujjait, majd addig rázta, amíg lángvörös

vízesésként szét nem terült az ágyon.- Milyen gyönyörű! - suttogta.Porciának eddig még semmilyen természeti adottságát nem nevezték

gyönyörűnek; nem csoda, hogy megborzongatta az öröm. Ezután Brutus lassan lefejtette róla borzalmas házi szövésű ruháját, letolta a vállán, az ujján, a derekán. Porcia gyanútlanul segített neki, mígnem egyszer csak rájött, hogy fedetlen a melle, és gyorsan összemarkolta ruhája redőit, hogy eltakarja.

- Kérlek, hagyd, hogy lássam! - könyörgött a férfi.Olyan újszerű volt ez az egész... Miért akarná őt látni valaki? Mégis, amikor

Brutus keze az övére simult, és gyengéden lejjebb vonta, Porcia nem ellenkezett; csak összepréselte fogát, és mereven nézett maga elé.

535Brutus megigézve bámulta. Ki sejtette volna, hogy a nő csúf, sátorszerű ruhái alatt

ilyen elragadó, kemény kis mellek domborodnak, és ilyen bűvöletesen rózsás a csúcsukon a bimbó?

- 0, milyen csodaszép! - pihegte, és csókot lehelt az egyik bimbóra.Porcia úgy érezte, mintha vibrálna a bőre; testében melegség áradt szét.- Állj fel, hadd lássalak egész valódban - rendelkezett a férfi, és erős, zengő, kissé

rekedtes hangja ismeretlenül csengett.Porcia elámult, nemcsak a hangon, hanem a saját engedelmességén is. Ruhája a

lába köré hullott, már csak durva vászon alsóneműje takarta. Brutus ezt is lehúzta róla, de olyan tisztelettel, hogy Porcia még azt a testrészét sem rejtegette többé, amelyet Bibulus soha sem méltatott megtekintésre. (Persze igaz: mindkét Domitiája vörös hajú volt.) - 0, hiszen mindenütt tűzszínű vagy... - rebegte a férfi szinte áhítatosan.

Azzal Porcia felé nyújtotta kezét, magához húzta az álló nőt, hasához szorította arcát, és csókolni kezdte, miközben kezével a hátát, a derekát, a lágyékát becézte. Porcia az ágyra zuhant, és ismét segítségére volt a tunicájával küszködő férfinak. Aztán mindketten felhördültek, ahogy beléjük hasított az első igazi testi érintkezés élménye. Nem tudtak betelni a csodával: átölelték és mohó szenvedéllyel csókolták egymást. Brutus könnyedén, természetesen siklott a nő testébe, és Porcia megtelt boldogsággal, ezzel a különös, sosem tapasztalt érzéssel. így szárnyaltak fel a magasba, a végső, együttes sikolyig.

- Szeretlek - mondta a férfi, még mindig izgalmi állapotban.- Én pedig mindig is téged szerettelek!- Folytassuk?- 0, igen! Újra és újra, mind az örökkévalóságig!Miután fia Tusculumba távozott, és nem volt kivel csipkelődnie, Servilia ismét

ellátogatott Kleopátrához, ahol legnagyobb örömére már ott találta Lucius Caesart: Róma legpallérozottabb szellemét tisztelte benne. Hármasban kezdtek vitatkozni a Cató-n és az Anti-Cató-n; bár mindhárman Caesar pártján álltak, Servilia és

536Lucius Caesar nem volt meggyőződve az Aníi-Cato kiadásának célszerűségéről.- Pedig az irodalmi értéke kiemelkedő - jegyezte meg Servilia. - Ezért is hódított

meg olyan széles közönséget.- Lucius Piso azt mondja, őt nem érdekli a tartalma, fő, hogy a próza mesteri -

jelentette ki Kleopátra. - Caesar a legjobb formáját mutatja benne.- No persze ezt Piso mondja - vetette ellen Lucius Caesar. - Ő egy rovar

történetéért is lelkesedne, ha jó prózában volna megírva. - Hirtelen kérdőn nézett Serviliára. - Te szállítottad Caesarnak azokat a senki által nem ismert anekdotákat?

-Hát persze - búgta az asszony. - Igaz, én nem értek hozzá, úgy, mint Caesar, hogy

ízekre szedjem Cato költészetét; én csak összeszedtem a verseket, és elküldtem neki. Fiókszámra van belőlük.

- Az istenek nem szeretik, ha a halottakat becsméreljük - vélte Lucius.A két nő meglepetten nézett rá.- Én ezt nem tudom elfogadni - jelentette ki Kleopátra. - Ha valaki, amíg él,

elviselhetetlen, nem látom be, miért várnának el az istenek mézesmázos szavakat, csak mert az illető volt oly tapintatos, és eltávozott közülünk? Elhihetitek, hogy amikor apám meghalt, hálát rebegtem az isteneknek, és eszem ágában sem volt, hogy róla vagy akár a bátyámról mást gondoljak, mint addig. És ha majd Arszinoé is meghal, egyáltalán nem fogom magasztalni az emlékét.

- Egyetértek - mondta Servilia. - A képmutatás utálatos dolog. Lucius Caesar a megadás jeléül felemelte kezét. -Kíméljetek, szép hölgyek. Én csak a közvélemény szócsöveként léptem fel.

- Tudom - dünnyögte Servilia. - Az én mamlasz fiam is így gondolkozik. Volt oly arcátlan, hogy egy Anti-Anti-Cató-t eszkábáljon össze, vagyis cáfolja a cáfolatot.

- Megértem - mondta Lucius. - Elvégre nagyon szorosan kötődik Catóhoz.- Legföljebb kötődött - jegyezte meg zordul Servilia. - Cato nincs többé.537Lucius Caesar ekkor gyermeki együgyűséggel a következő kérdést tette fel:- Miért, szerinted a Porciával kötött házasság nem annak jele, hogy most is

ragaszkodik hozzá?Elsötétedhet-e hirtelen egy tágas, szellős, világos helyiség úgy, mintha odakinn

napfogyatkozás volna? Ugyanis valóban sötétebb lett, és a levegőben láthatatlan villámlás szikrái pattogtak, mintha a kővé dermedt Servilia bocsátaná ki őket.

Kleopátra és Lucius Caesar néhány pillanatig értetlenül nézték, majd a királynő odasietett barátnőjéhez, és dörzsölni kezdte a kezét.

- Servilia! Servilia! Mi történt?Az asszony indulatosan rántotta el a kezét.- Házasság? Porciával?- De hiszen tudnod kellett róla... - habogta Lucius. Fekete felhő töltötte be a

termet.- Nem tudok semmit! És te? Honnan veszed?- Ma délelőtt én adtam össze őket.Servilia szaggatott mozdulatokkal felállt, majd gyaloghintója után kiáltozva

kirohant.- Biztosra vettem, hogy tudja... - fordult Kleopátrához Lucius. Kleopátra mélyet

lélegzett.-Nem éppen a lágyszívűségemről vagyok híres, Lucius, de most őszintén sajnálom

Brutust és Porciát.Mire Servilia hazaért, már késő volt ahhoz, hogy továbbmenjen Tusculumba. A

cselédség már puszta látványától is remegett félelmében; mintha most is sötét felhő lebegett volna körülötte.

- Hozz nekem egy baltát, Epaphroditosz - mondta a háznagynak, akit csak válságos percekben szólított teljes nevén. A személyzet tagjai közül egyedül Epaphroditosz volt már a háznál, amikor Servilia keresztre feszíttette az egyik pesztrát, büntetésül, amiéit a csecsemő Brutust elejtette; nem csoda, hogy fejvesztetten vágtatott a baltáért.

Servilia berontott Brutus dolgozószobájába, és hozzálátott, hogy mindent megsemmisítsen. Felaprította a tablinumot, a kereveteket, a székeket, lesodorta a boros és a vizes kancsót, ízzé-

538

porrá törte az alexandriai üvegpoharakat. Ezután kirántotta a fiókokból a tekercseket, kiürítette a könyvtartókat, és a padlón halomba rakta a papírokat, majd a lámpásból rájuk zúdította az olajat, és meggyújtotta a máglyát. Epaphroditosz megérezte a füstszagot, és a rémülettől félholt szolgákkal vödörszámra hozatta a homokot a konyhából, dézsaszámra a vizet a peristylium kút-jából és az atrium impluviumából; közben csak azért imádkozott, hogy az úrnő még a tűz elhatalmasodása előtt elhagyja a szobát. Amikor aztán Servilia kirohant a helyiségből, a háznagy sürgősen munkához látott; a tűztől ugyanis még jobban félt, mint a baltáját lóbáló Klütaimnésztrától.

Servilia csak Brutus hálófülkéjének és kedvenc szobrainak tönkretétele után pihent meg, de emésztő dühében ekkor is azon tűnődött, mit lehetne még elpusztítani. Igaz is! Ott van még Brutus büszkesége és féltett kincse: a fiatal fiút ábrázoló bronz mellszobor, Sztrongülión alkotása, az átriumban! Odacsörtetett, felragadta a nehéz szobrot - szerencséjére a düh megsokszorozta erejét! -, majd átcipelte saját nappalijába, feltette az asztalra, és rámeredt. Hogy lehet egy tömör bronzszobrot kemence híján megsemmisíteni?

- Ditus! - bődült el.A háznagy a következő pillanatban ott termett. -Parancsolsz, domina?- Látod ezt a valamit?- Látom, domina.- Azonnal vidd le a folyóhoz, és dobd a vízbe.- De hát ez Sztrongülión műve... - sopánkodott a háznagy. -Azt se bánom, ha

Pheidiaszé vagy Praxitelészé! Tedd, amitmondtam! - Az obszidiánkemény fekete szempár majd átszúrta tekintetével a

szerencsétlen szolgát. - Kotródj már! - Aztán újabb nevet süvöltött. - Hermioné! A belső komorna szinte a semmiből tűnt elő.

- Kísérd el Epaphroditoszt a folyóhoz, és bizonyosodj meg róla, hogy valóban a vízbe dobja ezt a - ezt a vacakot! Máskülönben jön a kereszt!

A két idős cseléd csak egyesült erővel bírta felemelni a szobrot, aztán nehézkesen elcammogtak.

539- Mi történhetett? - kérdezte suttogva Hermioné. - Nem láttam ilyen állapotban,

amióta Caesar megmondta neki, hogy nem veszi feleségül.- Fogalmam sincs róla, mi történt, de annyit tudok, hogy képes mindkettőnket

keresztre feszíttetni, ha nem engedelmeskedünk - mondta Epaphroditosz, majd átadta a szobrot egy fiatal, erős rabszolgának. - A Tiberishez, Phormión, de egy-kettő!

Napkeltekor már a ház előtt posztolt a bérelt kocsi. Servilia az előző napi ruhájában szállt be; szolgát sem hozott magával.

- Száguldj, de végig! - vetette oda kurtán a carpeníarcus-nak.- Hogy tehetnék ilyet, dominál A kocsi tönkrerázna!- Ide hallgass, te féleszű - sziszegte a foga közt az asszony -, ha én azt mondom,

száguldj, az úgy is lesz. Nem bánom, hányszor kell öszvért váltanod, de itt nem lesz poroszkálás!

Brutus és Porcia szégyentelenül halogatták a felkelést, és éppen a reggelinél ültek, amikor Servilia rájuk tört.

- O, te cunnus! Te alattomos, csúszó-mászó kígyó! - rikácsolta, majd anélkül, hogy megállt volna, egyenesen Porciához lépett, és öklével kemény ütést mért újdonsült menye halántékára. Porcia káprázó szemmel a földre hanyatlott, Servilia pedig módszeresen kezdte rugdalni tetőtől talpig, különös figyelmet szentelve a fiatalasszony keblének és lágyékának.

Brutusnak csak két rabszolga segítségével sikerült odébb taszigálnia.

- Hogy művelhettél ilyet, te hálátlan? - süvítette Servilia, rúgkapálva a három férfi markában; még a harapással is megpróbálkozott.

Porcia, akiben anyósa szerencsére nem tett nagyobb kárt, segítség nélkül feltápászkodott, majd nekirontott Serviliának, és fél kezével a hajába markolva pofozni kezdte.

- Ne merj itt mocskos szavakat használni, te felfuvalkodott patrícius szörnyeteg! - harsogta. - És nehogy még egyszer hozzám vagy Brutushoz érj! Cato lánya vagyok, minden porcikámban veled egyenrangú! Próbálj hozzám nyúlni, és azt is megbánod,

540hogy a világra jöttél! Takarodj az idegen barátnédhoz, és vele etyepetyélj, minket

pedig ne zaklass többé!Mire kis szónoklata végére ért, három további szolgának sikerült elráncigálnia

Servilia közeléből. A két nő megviselten, kócosan, de immár biztos távolságból vicsorgott egymásra.

- Cunnus! - acsargott Servilia. Brutus közéjük állt.- Mama, Porcia, ebben a házban én vagyok az úr, és engedelmességet követelek!

Neked, mama, semmi közöd hozzá, kit veszek feleségül, és amint látod, én már választottam. A jövőben udvarias leszel hozzá, és tisztességesen bánsz vele a házamban, mert ha nem, kívül tágasabb. És elhiheted, hogy komolyan beszélek! A férfinak kötelessége, hogy az anyjának szállást adjon, de ha nem bánsz udvariasan a feleségemmel, nincs helyed a fedelem alatt. Porcia, elnézésedet kérem anyám viselkedéséért, és nagyon szeretném, ha megbocsátanál neki. - Arrébb húzódott. -Ha mindezt, mama, az emlékezetedbe vésted, akkor az embereim elengednek.

Servilia lerázta magáról fogva tartóit, és a hajához kapott.- Negyvenéves korodra még gerinces is leszel? - kérdezte csúfondárosan.- Amint látod - felelte mereven a férfi. Servilia most Porciához fordult.- Hogy csaltad tőrbe, te hárpia? - kérdezte.- Magad vagy a hárpia, Servilia - felelte Porcia, és Brutushoz simult. - Brutust meg

engem egymásnak teremtett a sors.Egymás kezét fogva dacosan néztek farkasszemet az idősebb asszonnyal.- Azt hiszed, most már a helyzet ura vagy, mi, Brutus? Nos hát ebben tévedsz. Ha

azt képzeled, hogy én majd hajbókolni fogok egy keltiber rabszolganő és egy koszos vén tusculumi paraszt ivadékának, akkor nagy meglepetések várnak rád! Ha pedig elkergetsz, annyi sarat dobálok rád, hogy elbúcsúzhatsz a karrieredtől! Brutus, a nyúlszívű, aki ellógta a katonai kiképzést, Phar-szalosznál pedig eldobta a kardját! Brutus, az uzsorás, aki aggastyánokat éheztet halálra! Brutus, aki kilenc év után faképnél hagyta feddhetetlen asszonyát, és még csak anyagilag sem kárpótolta!

541Caesar ma is ad a szavamra, és a senatusra is van befolyásom! Te pedig, te

ormótlan nagydarab tehén, te arra sem vagy méltó, hogy a fiam cipőjét kifényesítsd!-Te pedig - süvítette Porcia -, te sötét lelkű házasságtörő, Catónál még latrinát sem

tisztíthattál volna!- Ave, ave, ave/ - csendült fel ekkor a nyitott ajtóból egy hang, és már köztük is

termett a kedélyesen mosolygó Cicero, aki jólesőn legeltette szemét a lenyűgöző színjáték szereplőin.

Brutus remekül idomult a helyzethez: széles mosollyal tolta félre feleségét és anyját, és meleg kézszorítással üdvözölte a vendéget.

- Kedves Ciceróm, micsoda öröm! A legjobbkor jöttél: egy-két dologban szükségem van a tanácsodra. Hozzáláttam Fannius meglehetősen érdekes Róma-történetének kivonatos ismertetéséhez, de épeiroszi Sztratón szerint a feladat jószerével reménytelen...

A dolgozószoba ajtajának zárulása elnyelte a folytatást.- Nem jósolok neked hosszú életet, Porcia! - bömbölte Servilia, mintha mi sem

történt volna.- Nem félek tőled! - feleselt a fiatalasszony. - Csak fenyegetni tudsz!-Amit én mondok, az nem üres fenyegetés! Amikor Livius Drusus házában éltem,

úgy vészeltem át a gyerekkoromat, hogy senki sem óvott, senki sem fogta a kezem - apád bezzeg nem dicsekedhetett ezzel. 0 egy percre sem merte elengedni Caepio bátyánk kezét. Az anyám pedig a te nagyapáddal kurválkodott, úgyhogy nekem ne játszd itt az erény csőszt! Én legalább olyan férfival törtem házasságot, aki eredeténél fogva bízvást lehetne Róma királya, amit a Cato nevezetű senkiházi tahóról nem lehet elmondani. És jobban tennéd, kedvesem, ha családról nem is álmodoznál. Akárhány porontyot csinálna neked Brutus, még csecsszopó korában kilehelné a lelkét.

- Szavak, szavak! Olyan üresen kongasz, Servilia, mint a kiszáradt kút!- Igazából nem is Fanniusról akarok beszélni - mondta Brutus. Négyszemközt

voltak, de a nők perlekedésének foszlányai áthatoltak a falon.542- Ezt magamtól is sejtettem - felelte Cicero, a fülét hegyezve.- Igaz is, sok szerencsét a házasságodhoz.- A hírek gyors lábon járnak.- Főként az ilyen természetűek, Brutus. Nekem ma délelőtt mesélte Dolabella.- Dolabella? Hát ő nem Caesarral van?- Vele volt, de mert már megkapta, amit akart, hazajött, hogy megbékítse a

hitelezőit.-Miért, mit akart?- Consulságot, meg egy jó zsíros provinciát; Caesar pedig megígérte neki, hogy

jövőre consul lesz, utána pedig mehet Szüriába.- Cicero felsóhajtott. - Akárhogy igyekszem, nem sikerül megutálnom ezt a

Dolabellát, holott Tullia hozományát most sem hajlandó visszafizetni. Azt mondja, Tullia halálával minden megállapodás érvényét vesztette - és sajnos úgy fest, hogy igaza van.

Brutus area elborult.- Helytelen, hogy egy rómainak hatalmában álljon consulságot ígérni - mondta.- Teljes mértékben osztom a felfogásod. Mit akartál megbeszélni velem?- Valamit, amiről már volt szó köztünk. Úgy érzem, illendő lenne, ha egy darabon

Caesar elé mennék.- Jaj, Brutus, csak ezt ne! - kiáltotta Cicero. - Azok, akik a nagy ember udvarlására

loholnak, már így is mérföld magas porfelhőt kavarnak az úton. Lealacsonyítod magad, ha te is besorolsz a nyájba.

- Azt hiszem, meg kell tennem. Cassiusnak is ez a szándéka. De adj tanácsot, Cicero: mit mondjak neki? Hogyan deríthetném ki a szándékát?

- Engem ne kérdezz, kedves Brutusom. Én különben sem bégetek együtt a birkákkal. Itt a helyem.

- Én pedig nemcsak magamról akarok beszélni, hanem rólad is. Megértetem Caesarral, hogy te meg én több kérdést is megbeszéltünk, és egy véleményen vagyunk.

- Soha! - tiltakozott rémülten Cicero. - Eszedbe ne jusson! Az én nevem csak ártana az ügyednek, különösen a Cafo után. Ha úgy felbőszítettem, hogy rászánta magát arra a meggondolatlan cáfo-

543latra, akkor kétség sem fér a kegyvesztettségemhez. - Hirtelen felderült az arca. -

Újabban egyébként csak Rexnek szoktam hívni. Elvégre király módjára viselkedik, nem igaz? Gaius Julius Caesar Rex... Szerintem pompásan hangzik!

- Sajnálom, Cicero, hogy ez a véleményed, de nem ingatsz meg vele. Megyek Piacentiába, és ott várom be Caesart.

- Nem tehetsz mást, mint amit helyesnek tartasz. - Cicero felállt. - Ideje, hogy hazaballagjak. Mostanság valósággal elözön-lenek a látogatók. Aki csak megfordul errefelé, mind bekukkant hozzám. - Az ajtóhoz indult, amelyen túl immár teljes csend honolt. - Meséltem már, hogy a minap milyen különös levelet kaptam? Az írója Gaius Marius unokájának mondja magát, és képzeld csak: éppen tőlem kér segítséget. Azt feleltem, hogy aki Caesarral áll rokonságban, igazán nem szorul az én szerény személyemre.

Már a bejárati ajtónál voltak, de Cicero még egyre beszélt.- A kedves fiam - de hát ezt már tudod - Athénban van, és fogatot szeretne

vásárolni. Fogatot - hallottál már ilyet? Hát mire való az ember lába, Brutusom, ha nem arra, hogy azon közlekedjünk? Különösen a fiam korában! - Kuncogva folytatta: - Azt írtam neki, hogy a mamájától kérjen pénzt. Na, annak könyöröghet!

Alighogy Cicero eltűnt, Servilia máris ott termett.- Megyek vissza Rómába - közölte kurtán.- Remek ötlet, mama. Remélem, mire Porciát bevezetem új otthonába, már

megbékéltél a helyzettel. - Brutus besegítette anyját a carpejííum-ba. - És ne feledd: komolyan beszéltem. Ha ellenemre cselekszel, kiutasítlak a házból.

- Eszem ágában sincs alkalmazkodni hozzád - te pedig nem fogsz kiutasítani. Próbáld csak meg, és rájöhetsz, hogy még mindig kezemben van a sorsod. Engem egyetlen férfi győzött le, és őt Caesarnak hívják; te pedig Caesar térdéig sem érsz fel.

Brutus émelygő gyomorral indult Porcia keresésére; hálát adott az isteneknek, amiért a két legkevésbé kívánatos vendéget már letudta. No de a vagyonom? Mit jelentsen ez a fenyegetés? Kit akar a mama felhasználni? Talán a bankáromat, Flavius Hemi-cillust? Lehetetlen. Akkor Matiniust, a cégvezetőmet? Ez sem valószínű. Marad tehát a másik cégvezetőm, Scaptius. O mindig is a mama kreatúrája volt.

544Felesége a kertben ült, nézte a gömbölyödő őszibarackokat. Brutus léptei hallatán

megfordult, kitárta karját; arca felragyogott az örömtől. Ó, Porcia, én tűzoszlopom, mennyire szeretlek!

- Nos, mi a véleményed? - kérdezte Servilia Cassiustól. -Megértem az ellenvetéseidet, Servilia, de hidd el, Brutus és

Porcia sok tekintetben összeillenek. Tudom, hogy ezt nem szívesen ismered el, de a tény attól még tény marad. Egyiküknek sincs humorérzéke, mindent komolyan vesznek, unalmasan szemellenzősek. Tulajdonképpen ezért fordultam el a sztoicizmustól is. Semmilyen szűkkeblűséget nem ismerek el.

Servilia gyengéden nézegette legkedvesebb férfi rokonát. Milyen katonás, milyen férfias, milyen erős és határozott! Jó érzés a családban tudni. Vatia Isauricus és Lepidus, két idősebb lányának, Junia Majornak és Junia Minornak a férjei, merev, nyársatnyelt arisztokraták voltak, akik sehogy sem bírták megemészteni, hogy éppen hőn szeretett elöljárójuk, Caesar volt az a férfi, akivel anyósuk házasságot tört. Cassiust viszont hidegen hagyta ez a körülmény, holott őt mint Caesar állítólagos leányának a férjét a dolog sokkal közelebbről érintette.

- Tertullától hallom, hogy Caesar elé akarsz utazni - mondta Servilia.- így van. Reményeim szerint Brutus társaságában - hacsak Porcia le nem beszéli

róla. - Cassius elvigyorodott. - Nem hinném, hogy tapsikolna az örömtől, ha Caesar előtt hajbókol.

-Legföljebb majd nem avatja be Porciát. De tulajdonképpen miért van szükség erre a lépésre?

- Munda miatt - mondta tömören Cassius. - Nagyon megköny-nyebbültem, amikor

értesültem Caesar győzelméről. Mindig szívemből utáltam Róma koronázatlan királyát, de legalább kierőszakolta a végső döntést. A republikánusok ügye most már olyan döglött, hogy senki föl nem támaszthatja. Nekem Caesar megbocsátott - legalábbis burkoltan, mert elég bölcs volt hozzá, hogy ne öntse szavakba -, és azóta semmit sem tettem a kedve ellen. Nos, most szeretnék keresni valamit a bolton, még ha torkomon akadnak is a hízelgő szavak. Jövőre mindketten praetorok akarunk lenni, de mire a nagy ember Rómába ér, már rég elkelt minden

545poszt. - Gunyorosan kacsintott Serviliára; nem voltak titkaik egymás előtt. - Úgy

is, mint Caesar - khm - nem hivatalos veje, megérdemlek valami zsíros állást; sőt Szüria inkább nekem járna ki, mint Dolabellának. Egyetértünk? - Teljes mértékben. Sok sikert a vállalkozáshoz.

6Mialatt Caesar és Octavius, véget nem érő beszélgetésekbe merülve, felfelé

iparkodtak Innenső-Hispánia tengerpartján, hogy utána átkeljenek a Pireneusokon, Narbo kikötővárosban eseménydúsán zajlott az élet; utoljára akkor volt itt ilyen hajcihő, amikor a város - Gaius rokon galliai hadjárata idején - Lucius Caesar támaszpontjául szolgált. Az Atax folyó torkolatánál épült szemrevaló település híres volt tengeri finomságairól; itt szolgálták fel a világ legízletesebb halát, a bajuszos vörös márnát - azt a feltűnően lapos fajtát, amely a torkolat végénél, a tenger fenekén él, és úgy kell kiásni rejtekhelyéről. Azt azonban a narbóiak sem képzelték, hogy a városukat június végén megszálló hatvan-egynéhány római senator csak a bajuszos márnára éhezett volna meg. Tudták, hogy hamarosan megjön Caesar is, és ezek a jeles urak vele akarnak találkozni; Narbóra pedig azért esett a választás, mert ez volt a környéken az egyetlen nagyváros, amely ennyi vendégnek megfelelő szállást nyújthatott. Néhányat a senatorok közül - így Decimus Brutust, Gaius Tre-boniust, Marcus Antoniust és Lucius Minucius Basilust - még Caesar galliai háborújának idejéből ismertek; elsőnek éppen ők futottak be, és birtokba is vették Lucius Caesar udvarházát, amelyet a tulajdonos abban a reményben tartott meg, hogy egy szép napon még visszatérhet az általa hőn szeretett városba. A többiek befészkelték magukat a jobb fogadókba, vagy valamelyik módos római kereskedőnél szálltak meg. Az utóbbiakból bőven akadt a városban, amely dúsan termő hátországnak szolgált kikötőül; ez a terület egészen Tolosáig, a Garumna felső folyásánál épült pompás városig nyújtózkodott.

546Újabb időkben Narbo tekintélye tovább nőtt. Caesar ugyanis új provinciát hozott

létre narbói Gallia néven, amely a Rhodanus folyó nyugati partjáról a Pireneusokig és a Maré Nostrumtól az Oceanus Atlanticusig terjedt, ahol a Duranius és a Garumna Bur-digala gall oppidumnál egyesült, és ekként magába foglalta a vol-cus tectosagusok és az aquitanusok földjeit. Narbóban, mint az új provincia fővárosában szép új kormányzói palota épült; ha majd megérkeznek, Caesar és vezérkara is ott száll meg. A palotában már elhelyezkedett az első lakó, Caesar hősi és tudós hajlamú legátusa, Aulus Hirtius személyében.

Marcus Antonius csupán egy éjt töltött Lucius Caesar házában; másnap Hirtius meginvitálta a kormányzói palotába. Lucius Caesarnál így csak hárman maradtak: Gaius Trebonius, Decimus Brutus és Basilus, és ez éppen megfelelt Trebonius szándékainak. Úgy vélte: elérkezett az idő, hogy megszondázzon némely urakat Caesar esetleges idő előtti halálára nézvést.

Elsőnek Decimus Junius Brutus Albinust vette elő; reményeit megalapozta az a bizonyos régi beszélgetés Murcius tavernájában.

Éppen a forgalmas rakparton sétálgattak, amikor Trebonius szóba hozta a kérdést.

- Ugye emlékszel a múltkori beszélgetésünkre, Decimus? Nos, én azt mondom: a választásokon csak akkor indulhatunk tisztességes eséllyel, ha Rómának már nem Caesar az ura és parancsolója.

- Ezzel, Trebonius, magam is tisztában vagyok.- Ez esetben van-e valamilyen elképzelésed, hogyan vethetnénk véget Caesar

uralmának?- Meg kell ölni. Más megoldás nincs.Trebonius egy, a közelben horgonyzó hajóra szegezte tekintetét, majd azon az

örökkön gyászos hangján hosszabb fejtegetésbe fogott.-Valamikor réges-régen Caesar perbe fogta Antonius nagybátyját, Hybridát

bizonyos Görögországban elkövetett rémtettekért. Mivel rokoni szálak fűzték az Antoniusokhoz, az eset némi felzúdulást váltott ki, a nagy ember azonban - igaz, akkoriban még nem nőtt ilyen nagyra - kijelentette, hogy szereplése nem

547sérti a rokonság íratlan törvényeit, mivel a kapcsolat csak beházasodás útján jött

létre.- Emlékszem az esetre. Hybrida a néptribunusokhoz fordult segítségért, és sikerült

is a pert leállítatnia, de Caesar addigra már úgy ellene hangolta a közvéleményt, hogy ítélet nélkül is száműzetésbe kellett vonulnia. Jómagam ugyan vérrokonságban állok a Júliusokkal - tette hozzá Decimus -, de a kapcsolat egészen távoli. A közös rokon egy Popilius lány, aki Catulus Caesar apai nagyanyja lett.

- Elég távoli ez a szál ahhoz, hogy adott esetben csatlakozz egy Caesar megölésére felesküdött csoporthoz?

-Ehhez kétség sem fér - vágta rá habozás nélkül Decimus Brutus, majd kis fintort vágott: bántotta az orrát a hal- és hínárszag. - Csak azt nem értem, Trebonius, mi szükség van mindjárt egy egész csoportra.

Trebonius kertelés nélkül válaszolt.- Azért, mert nem óhajtom az életemet és egész további pályámat kockára tenni. Jó

néhány nagyon jelentős személyt akarok bevonni, úgy, hogy a merényletet hazafias cselekedetnek tüntethessük fel, amelyet a senatus nem mer megtorolni.

- Eszerint nem itt, Narbóban akarod végrehajtani a tettet?- Narbóban legföljebb bizonyos emberek szándékait fogom kipuhatolni; először

persze megfigyelem őket, kihallgatom, mit beszélnek. Téged azért vettelek előre, hogy a kikémleléshez ketten legyünk.

- Beszélj Basilusszal is, akkor már hárman leszünk hozzá.- Őt is kiszemeltem. Gondolod, hogy velünk tart?- Egy szempillantás alatt rá fog állni - vélte Decimus. Az ajka lebiggyedt, de

ezúttal nem a kellemetlen szagoktól. - Basilus egy második Hybrida; kínozza a rabszolgáit. Úgy hallottam, Caesar is tudomást szerzett viselt dolgairól, és megfosztotta a további előmenetel reményétől. Alaposan beolvasott neki.

Trebonius elfintorította az orrát.- Az ilyen ügyek aligha gyarapítják majd csoportunk tekintélyét.- Kevesen tudnak róla. A senatusi birkák viszont nagyra tartják.548Decimus igazat szólt. Lucius Minucius Basilus picenumi nagybirtokos volt, aki azt

állította, hogy családfáját egészen Cin-cinnatus idejéig tudja visszavezetni, bár erre csak saját szava volt a bizonyíték; de mert az első osztály többi tagja egyéb bizonyítékra nem is tartott igényt, Basilus sokra vitte. Ebben az évben Caesar jelölte praetorrá, és arra számított, hogy a rá következő évben consul lesz, ám ekkor megsúgták neki, hogy Caesar tudomást szerzett takargatott kedvteléséről - és egy megkínzott rabszolga volt a koronatanú. Caesar csakhamar kurta levélben értesítette,

hogy közéleti pályájának búcsút mondhat, és ennek hatására Basilus Caesar rajongó hívéből átvedlett a dictator ádáz ellenségévé; valósággal letaglózta a tudat, hogy ő, aki Galliában négy éven át volt Caesar egyik legátusa, mostantól nem tartozik a belső körbe. Azért jött Narbóba, hogy szót emeljen a maga ügyében, de a próbálkozáshoz nem fűzött vérmes reményeket.

Amikor Trebonius és Decimus Brutus megkörnyékezte, lelkesen, sőt ujjongva csatlakozott a szövetséghez, melynek Decimus a Caesar-gyilkos klub nevet adta.

Megvolt az első három. Most ki következzen?Lucius Staius Murcus szép reményekkel eltelve érkezett meg Narbóba, mert tudta,

hogy Caesar sokra tartja. Képességei a tengeri hadviseléshez vonzották, és Caesar nem egy flottája élén kitüntette már magát. Mindamellett nagyon is prózai okból állt Caesar pártjára: tudta, hogy övé lesz a győzelem, és semmiképpen sem akart kimaradni a nyertesek közül. A baj csak az volt, hogy eközben szívből jövő ellenszenvet táplált Caesar iránt, és megérezte, hogy a vezér sem kedveli személyét; a jelen helyzetben pedig, amikor több csatára már nem volt kilátás, tartott tőle, hogy Caesar kegyével már nem megy sokra. A praetorságig már eljutott, és most consul akart lenni, ám esélyeit maga sem tartotta túl fényesnek: consulból évente csak kettő terem, Caesar kitüntető figyelmét pedig sokan élvezik.

Basilus negyediknek őt javasolta, de aztán megegyezett társaival: Narbóban még nem férkőznek Staius Murcius közelébe. Okosabb, ha egyelőre csak a névsort állítják össze.

Narbóban valóban több más senator is a Caesar-gyilkos klub lehetséges tagjainak listájára került, de ezek mind gyér befolyású

549pedariusok voltak, a hátsó padsorok jelentéktelen bérlői. így jegyezték fel Decimus

Turullius, a Caecilius fivérek, Metellus és Buciolanus, valamint két további testvér, Publius és Gaius Ser-vilius Casca nevét. Szerepelt a listán a mélységesen megsértett Caesennius Lento is, aki Gnaeus Pompeius lefejezésével szerzett kétes hírnevet.

Quinctilis harmadik napján végre befutott Narbóba Caesar és kísérete is, nyomukban az erősen megfogyatkozott létszámú tizedik légióval és a valamivel népesebb ötödik alaudával.

Marcus Antoniusnak rögtön feltűnt, milyen viruló egészségi állapotnak örvend a vezér.

Caesar melegen üdvözölte, sőt még csókkal is illette orcáját.-Kedves Antoniusom - mondta -, micsoda öröm, hogy viszontláthatlak! És itt van

a jó Aulus Hirtius is!A folytatásra Antonius már nem figyelt: egyre csak a Caesar kocsijából kiszálló

karcsú fiatalembert bámulta. Csak nem az ifjú Gaius Octavius? De igen, ő az! Ám ki hinné, mekkora változáson ment át! Antonius eddig nemigen vetett ügyet zsenge korú má-sodunokaöccsére, afféle henye aranyifjút látott benne, aki minden bizonnyal szégyent hoz majd a családra. Nos, a fiú továbbra is nyápicnak és gyanúsan csinosnak tűnt, de valamilyen nyugodt magabiztosság is áradt belőle, ez pedig arra vallott, hogy a Caesar személye körüli contubernalis szerepét egyenesen a testére szabták.

Caesar mosolyogva tolta előbbre Octaviust.-Amint látod, lassan teljes lesz a család. Már csak te hiányoztál, Antonius. - Azzal

átkarolta Octavius vállát, és magához szorította. - Menj be, Gaius, és nézz utána, hol akarnak elszállásolni.

Octavius fesztelenül viszonozta a mosolyt, majd engedelmesen távozott. Ezalatt már közeledett is Quintus Pedius, és Antonius felmérte, hogy nem húzhatja tovább az időt.

-Azért jöttem, Caesar, hogy bocsánatot kérjek, és kegyelemben részesüljek.

- Az előbbit elfogadom, az utóbbit máris megkaptad.A következő pillanatban már teljes volt a létszám. Quintus Pe-550dius oldalán ott állt Caesar egy további dédunokaöccse, Lucius Pinarius, úgy is,

mint rokona, Pedius contubernalis-a, és sorra megjelent a legbenső kör többi tagja is: Quintus Fabius Maximus, Calvinus, Messala Rufus és Pollio. Antonius összeszámlálta Caesar bizalmasait, majd megjegyezte Hirtiusnak:

- Jobb lesz, ha kiköltözöm. Elférek Lucius bácsi házában is.- Erre semmi szükség - szólt oda nyájasan Caesar. - Valahol majdcsak akad egy

szekrény, ahová Agrippát, Pinariust és Octa-viust összezsúfolhatjuk.- Agrippát? - kérdezte értetlenül Antonius.- Ott áll ni! - mutatott a fiatalemberre Caesar. - Láttál valaha ígéretesebb vir

militaris-t, Antonius?- Egy új Quintus Sertorius - vágta rá a kérdezett -, csak az arca csinosabb.- Szakasztott így ítéltem meg magam is. Ez idő szerint Pedius egyik

contubernalis-a, de mihelyt továbbvonulok Keletre, áthelyezem a saját vezérkaromba Pedius egyik katonai tribunusával, Salvidienus Rufusszal együtt. Mundánál ő vezényelte a lovasság rohamát, és első osztályú teljesítményt nyújtott.

- Jó tudni, hogy Rómában még teremnek derék férfiak.- Ne légy szűk látókörű, Antonius. Nem Rómában, hanem Itáliában!Amikor bementek a kormányzói palotába, Antonius így szólt:- Hatvankét senatort számláltam össze, akik megjelentek udvarlásodra. A zömük a

te pártfogoltad, csupa pedarius, érdektelen töltelék anyag, de itt van Trebonius és Decimus Brutus is, csakúgy, mint Basilus és Staius Murcus... - Hirtelen elhallgatott, és fürkészőn nézett Caesarra. - Úgy látom, csudára megkedvelted Octaviust, ezt a tejfelesszájú saltatrix tonsá-t... - jegyezte meg minden átmenet nélkül.

- Ne higgy a látszatoknak, Antonius. Octavius korántsem holmi borotvált képű hímringyó. A kisujjában is több a politikai érzék, mint a te egész koponyádban. Munda után vettem magam mellé, és idejét nem tudom, mióta élveztem ennyire egy fiatalember társaságát. Beteges alkat, és vir militarís soha nem lesz belőle, de máris bámulatosan bölcs és érett. Igazán kár, hogy Octaviusnak hívják...

551Antoniusba friss ijedelem nyilallt.- Talán az jár a fejedben, hogy Julius Caesarrá fogadd? - kérdezte dermedten.- Sajnos nem tehetem - felelte Caesar könnyedén. - Mondtam már, hogy beteges.

Aligha éri meg az öregkort.Ekkor ismét Octavius lépett be.- Fenn az emeleten, a folyosó végéről jobbra nyíló lakosztály -jelentette. - Most

nem lesz szükséged rám, tehát, ha megengeded, utánanézek, hol rakodott le Agrippa és Pinarius. Ugye nem bánod, ha hozzájuk költözöm?

- Magam is így terveztem. Ezennel szabadságollak. Mulass jól Narbóban, csak aztán nehogy bajba keveredj.

A szép szürke szempárból leplezetlen imádat sütött Caesar felé. Aztán a fiú bólintott, és elsietett.

-Azt hiszi, a föld tengelye is körülötted forog - mondta fitymálón Antonius.- Kellemes érzés, hogy legalább ilyen ember is létezik. Kivált a saját családomon

belül.- Ugyan már, ne szerénykedj! Pedius még purcantani is csak a te engedélyeddel

mer!- No és veled, öcsém, mi a helyzet?-Bánj velem tisztességesen, Caesar, és bennem sem fogsz csalódni.

- A bocsánatkérésed elfogadtam, de egyelőre a próbaidődet töltöd; bölcsen tennéd, ha ezt szem előtt tartanád. Kievickéltél már az adósságaidból?

- Azt nem - felelte nyersen Antonius -, de tömtem annyit az uzsorásokba, hogy egyelőre befogják a pofájukat. Mihelyt Fulvia egyenesbe jut, újabb részletet utalok át nekik, és arra számítok, hogy a parthus zsákmányból végképp kiegyenlítek minden tartozást.

Közben elérték Caesar lakosztályát, ahol Hapd-efane éppen gyümölcsöt hámozott. Antonius leplezetlen undorral méregette az egyiptomi orvost.

Caesar beleharapott egy őszibarackba, majd megjegyezte:- Más terveim vannak veled.552Antonius lába a földbe gyökerezett. Dühösen meredt Caesarra.- Még egyszer nem tolsz ki velem! - hörögte. - Ne is számíts rá, hogy újabb öt

éven át ücsörögjek a kedvedért Rómában! Rendes hadjáratban akarok részt venni, aminek végén tisztességes zsákmány üti a markomat.

- Meg is kapod, amit szeretnél, csak éppen egy másik hadjáratban - közölte Caesar higgadtan. - Jövőre consul leszel, és utána hat derék legio élén elvonulsz Makedoniába. Vatinius közben Illyricumban marad, és egyesült erővel hatoltok majd be északra, a Danubius vidékére és Daciába. Nem akarom, hogy Burebisztasz király kihasználja távollétemet, és veszélyeztesse Róma határait. Vatiniusszal együtt elfoglaljátok majd a Savustól és a Dravustól a Pontosz Euxeinoszig nyúló területeket. A zsákmányból pedig nem legatusi, hanem hadvezéri részesedés illet meg.

- Hol van az a parthus zsákmánytól! - dörmögte Antonius. Caesar továbbra sem vesztette el önuralmát.

- Ha a korábbi makedoniai kormányzók apró-cseprő hadjáratairól ítélünk, megjóslom, hogy Kroiszoszként kerülsz majd ki a háborúból. A Danubius menti törzsek valósággal tobzódnak az aranyban.

- Akkor is osztoznom kell Vatiniusszal - zúgolódott Antonius.- A parthus zsákmányon pedig két tucat rangodbéli jelölttel kellene osztozkodnod.

És talán feledted, hogy hadvezérként téged illet az eladott rabszolgák utáni bevétel is? Van fogalmad róla, mennyi pénzt söpörtem be a galliai rabszolgák után? Harmincezer talentumot! - Caesar gunyoros pillantást vetett rokonára. - Te, Antonius, díszpéldánya vagy a római suttyónak, aki megkímélte magát a házi feladatoktól, és soha nem sajátította el az aritmetikát. Amellett a falánkságod is párját ritkítja.

Caesar két nundinum-on át maradt Narbóban; ezalatt megszervezte a narbói Gallia nevű új provinciát, és nagy kiterjedésű, termékeny földeket utalt ki a tizedik legio kevés számú túlélőjének. Az ötödik alaudával más tervei voltak: őket magával akarta vinni kelet felé, a Rhodanus völgyébe, hogy ott majd hasonló minőségű birtokokat juttasson nekik. Úgy érezte, ritka becsű ajándékot ad Galliának: ezek a pompás legionáriusok majd gall nőkkel háza-

553sódnak össze, és ekként a két nagy értékű harcos népfaj vére egybevegyül.- Mindig is királyi módon lépett fel - jegyezte meg Decimus Brutusnak Gaius

Trebonius, amint elnézték, hogyan elegyedik szóba Caesar a kétrét görnyedő senatorokkal. - Mára azonban a helyzet végképp elfajult. Caesar Rex! Ha sikerül meggyőznünk minden rómait, aki valamit is nyom a latban, hogy koronát akar tétetni a fejére, akkor nem eshet bántódásunk. Királygyilkosokat Róma még soha nem büntetett meg...

- Ha meg akarjuk győzni a hangadó rómaiakat, olyan emberre van szükségünk, aki nálunk közelebb áll Caesarhoz - felelte töprenkedve Decimus. - Antoniusra például, akiből, mint hallom, jövőre consul lesz. O maga ugyan a tettre nem lesz hajlandó, de

valami azt súgja, hogy tiltakozni sem fog ellene. Sőt talán éppen ő ébreszt majd tiszteletet a tettesek iránt - nem gondolod?

Trebonius elmosolyodott.- Meglehet. Mit szólnál hozzá, ha kipuhatolnám a szándékait? Mivel Antonius

mindent elkövetett, hogy józan maradjon, ésmindenben Caesar szolgálatára álljon, nem volt olyan könnyű négyszemközti

beszélgetésbe vonni, de utolsó narbói estéjükön Treboniusnak sikerült gondoskodnia az alkalomról: magával hívta, hogy tekintsen meg egy különösen pompás paripát.

-Méltó lenne állásodhoz, Antonius, és a gazdája nem is kér sokat érte. Tudom, hogy milliókkal tartozol a vérszívóknak, de consulként előkelőbb közlóra lesz szükséged, mint a jelenlegi öreg cimborád; az bizony megérett a nyugdíjra. Márpedig ne feledd: a közló árát megtéríti a kincstár.

Antonius ráharapott a csalira, és nagy elragadtatással vette szemügyre az állatot. A ló erős volt, nagy testű, mégsem esetlen, és tarka, világosszürke-sötétszürke foltjaival is kirítt a többi közül. Az üzletet hamar megkötötték, a két úr pedig visszaindult a városba.

- Lenne számodra némi mondandóm - kezdte Trebonius -, de nem akarom, hogy válaszolj rá. Egyetlen kérésem van: hallgass végig. Azt se vágd a szemembe, hogy ennek az ügynek a meg-pendítésével a kezedbe teszem le a sorsomat: akár egyetértesz velem, akár nem, soha nem feltételezném rólad, hogy Caesar előtt

554eljár a szád. A lényeget magadtól is tudod. Caesar megöléséről van szó. Számosan

valljuk mélységes meggyőződéssel, hogy ha Róma szabadságát valaha helyre akarjuk állítani, ez a tett elodázhatatlan. Ugyanakkor nem kapkodhatunk, mivel az első osztály előtt a szabadság bajnokainak színében kell megjelennünk

- megannyi igaz hazafiként, akik nagy szolgálatot tesznek Rómának.Két senator ment el mellettük; Trebonius néhány másodpercre elhallgatott.- Tudom, hogy a Fulviának tett esküdet nem szegheted meg- folytatta aztán -, tehát fel sem kérlek, hogy csatlakozz a Caesargyilkos klubhoz.

A nevet Decimus találta ki - éppúgy lehetne tréfa is, mint összeesküvés, elvégre a falnak is fülei vannak. Mindössze arra kérlek: légy a segítségünkre úgy, hogy közben az esküdet se rúgd fel. Hogy kereken kimondjam: tápláld a látszatot, miszerint Caesar valóban a fejére akarja tenni a diadémát. Ez a mendemonda már amúgy is terjedőben van, de a közvélekedés szerint csupán Caesar nyílt ellenségei koholják, ezért a nagy pénzmágnások, Flavius Hemicillus, Atticus és a többiek nem is veszik komolyan. Jól mondja Decimus: a híresztelés hitelét csak egy Caesarhoz közel álló személyiség alapozhatja meg.

Két újabb senator keresztezte útjukat, de csak annyit hallhattak, hogy Trebonius lelkesen áradozik Antonius új közlováról.

- Mármost nyílt titok, hogy jövőre consul leszel - tért vissza Trebonius az eredeti tárgyhoz -, és az is kipattant, hogy miután Caesar elvonult a parthusok földjére, te az év végéig még Rómában maradsz a kormány keréknél, utána pedig Vatiniusszal ösz-szefogva hadjáratot indítsz Dacia ellen. Ne kérdezd, honnan tudom - érd be annyival, hogy megbízható forrásból. Úgy sejtem, nem vagy olyan elégedett, amint azt Caesar feltételezné - és ha így van, megértem az indokaidat. Semmi kétség: a zsákmányt nem lesz könnyű megkaparintani. Arrafelé nem halmoztak fel olyan kincseket, mint a germánoké Atuatucában, és arany fogadalmi ajándékokkal megtömött druida kegyhelyek sem várnak rád. Erőszakkal kell majd kiszedned a barbárokból, hogy hová temetkeztek, te pedig ugyebár nem vagy egy második Labienus. Ami meg a rabszolgákat illeti: ugyan ki fogja megvásárolni őket?

555

A legnagyobb piac a parthus királyság, azoknak pedig, ameddig Caesar a nyomukban liheg, aligha jár az eszük rabszolgavásárláson. Ám ha Caesar nincs többé - mindez egészen másként is alakulhat...

Antonius hirtelen megállt, hogy befűzze lábbelijét; Trebonius észrevette, hogy remegnek az ujjai. Semmi kétség: a mag termékeny talajba hullott.

- Egy biztos: az utolsó hónapokban már megválasztott consul leszel, jövőre pedig tiéd a consulság - így hát könnyű lesz úgy mesterkedned, hogy Caesar Rex trónigénye valós veszélyként jelenjék meg. Már most hallani róla, hogy Quirinus templomában felállítják a szobrát; de milyen jól hatna, ha a senatus a templom szomszédságában palotát is megszavazna neki, amelyet templomhoz illő timpanon díszítene? Vagy mi lenne, ha hírhedett irgalmasságát istenkultuszhoz hasonló vallási tisztelet övezné? Ha te lennél a flamenje, a közvélemény rákényszerülne, hogy a dolgot komolyan vegye...

Trebonius elhallgatott, hogy újabb mély lélegzetet vegyen, majd így folytatta:- Még sok más ilyen jellegű ötletem is van, és szerintem tőled is kitelik jó néhány

hasznos elképzelés. A fő, hogy bebizonyítsuk: Caesar soha nem fog engedni hatalmából, és igazi célja az, hogy földi istenként lépjen föl. Ehhez a királyi cím csak az első lépés; a kettő szorosan összetartozik. Mert hogy minden világos legyen: a Caesar-gyilkos klub egyetlen tagja sem óhajt hazaárulási bíróság elé kerülni, sőt azon van, hogy még a legenyhébb feddésnek se tegye ki magát. Az a célunk, hogy hőst lássanak bennünk. Ehhez azonban megfelelő hangulatot kell teremtenünk az első osztályban, hiszen úgyis csak ők számítanak. Az alacsonyabb állásúak Caesarban máris istent és királyt látnak, és ez nagyon is kedvükre van, sőt fokozza rajongásukat. Caesar munkával és lehetőségekkel halmozza el őket, gondoskodik anyagi gyarapodásukról -akkor pedig mit bánják ők, ki uralkodik fölöttük, és hogyan él hatalmával? Fütyülnek rá mind, a második osztályt is beleértve. Feladatunk tehát egyértelmű: az első osztályt kell úgy manipulálnunk, hogy Caesar Rex engesztelhetetlen ellenségeivé váljanak.

Immár Lucius Caesar udvarházának közelében jártak.556- Ne szólj semmit, Antonius. Csak arra kérünk: a tetteiddel válaszolj.Trebonius mosolyogva biccentett, mintha csak egy ártatlan, köznapi beszélgetés

végét jelezné, majd belépett a házba. Marcus Antonius egyedül indult tovább a kormányzói palota felé. Az ő ajka körül is mosoly játszott.

Amikor másnap kora reggel a népes menet elhagyta Narbót, Caesar a kocsijába invitálta Antoniust. Gaius Octavius csöppet sem vette zokon a mellőzést; fesztelenül szállt be egy másik kétkerekűbe, Decimus Brutus mellé.

- Szegről-végről mi is rokonok vagyunk, ifjú Octavius - jegyezte meg Decimus Brutus, miközben fáradt sóhajjal kényelembe helyezkedett. Feszült napokat élt át Narbóban, és tudta: ez a belső feszültség csak akkor enged fel, ha majd bebizonyosodik, hogy Antonius valóban lakatot tett a nyelvére.

- Tudok róla - felelte Octavius napsugaras derűvel.Ez a két mondat csak nyitány volt az utazást végigkísérő ártalmatlan

cseverészéshez, amely három nap elmúltával Arelatéban maradt abba: Caesar itt újabb nundinum-ot töltött el, hogy letelepítse az ötödik alaudát. Amikor a kocsisor újra mozgásba lendült, hogy a Via Domitián felkapaszkodjék a Mons Genava hágója felé, Octavius már ismét Caesar fogatában ült, Decimus Brutus pedig új útitársat kapott Marcus Antonius személyében. Decimus Brutus végre megkönnyebbülhetett: Antoniusnak nem járt el a szája.

- Csak nem estél ki máris a kegyeiből? - kérdezte Decimus. -Komolyan mondom, Antonius: szájkosarat kéne rakni rád.

Antonius elvigyorodott.

- Dehogy, inkább nagyon is kedvező a helyzetem; csak az volt a bibi, hogy túl nagydarab vagyok, és nem fér el mellettem még egy titkár is. A bájos pofikájú magakellető kis hímringyó pedig kevés helyet foglal el. Ugye hogy nem akármilyen figura?

- Meghiszem azt! - vágta rá Decimus. - Csak én ezt másképp értem. Gaius Octavius nagyon is veszélyes személyiség.

-Tréfálsz, Decimus? Úgy látom, megzavarta a fejed a rettegés, hogy vajon nem árullak-e el.

557- Szó sincs róla, Antonius. Emlékszel még, mit felelt állítólag Sulla Aureliának,

amikor az Caesar életéért esengett? Mellesleg Caesar akkor alig volt idősebb a mai Octaviusnál. „Hát jó, legyen kívánságod szerint! Megkímélem az életét! De óva intlek: ebben a fiatalemberben nem is egy, hanem több Marius lappang!" Nos, én meg ebben a fiúban látok egy sor Mariust!

- Te tényleg meghőbörödtél! - Antonius durva, böffentésszerű hangot hallatott, majd más tárgyra tért. - Legközelebb Cularóban állunk meg.

- És ott mi történik?- Összegyűlnek a vocontiusok. A nagy ember pedig, hogy megtisztelje az öreg

Gnaeus Pompeius Trogus emlékét, végleg nekik adományozza azokat a földeket, amelyek hagyományosan úgyis őket illetik.

- Azt az egyet meg kell adni, hogy Caesar hálás természet -jegyezte meg Decimus Brutus. - Trogus értékes szövetségesünk volt az egész galliai háború folyamán, és a vocontiusok ki is érdemelték a barát és szövetséges címét. Azután, hogy Trogus bekerült a vezérkarba, felhagytak azokkal a bosszantó rajtaütésekkel, és később Vercingetorixhoz sem csatlakoztak.

- Ha elértük Taurasiát, én előrevágtatok - jelentette be Antonius.- De miért?- Fulvia hamarosan lebetegedik, és mellette akarok lenni. Decimus Brutusból

kibuggyant a nevetés.- Nicsak, Antonius, hát téged is igába fogtak? Hány gyereked is van már?- Házasságból csak egy, az is egy félnótás leányzó. Ne feledd, hogy Fadia

gyermekeit az anyjukkal együtt vitte el a járvány; habár a mamájukról ítélve nem nagy kár értük. Fulviát egy napon sem lehet említeni vele. És ez a kölök majd elmondhatja magáról, hogy Gaius Gracchus ükunokája.

- És ha lány lesz?- Fulvia azt mondja, fiút hord, és ő nem tévedhet.- Clodiustól két fiú és két lány, Curiótól egy újabb fiú - igazad van, ő valóban

tudhatja, mit beszél.A Via Domitia Piacentiánál ereszkedett le a Padus hatalmas kiterjedésű folyami

síkságára. A település Innenső-Galliának volt a fővárosa, és itt székelt a kormányzó, Caesar egyik leghívebb cliense, Gaius Vibius Pansa is. Pansa Brutust követte a poszton, így amikor Brutus és Cassius befutott Piacentiába, lelkes fogadtatásban részesítette őket.

- Nagyszerű munkát végeztél, kedves Brutusom - mondta melegen. - Mint utódodnak, az volt az egyetlen dolgom, hogy a te edictumaidhoz tartsam magam. Caesar elé jöttél?

-Eltaláltad - felelte Brutus, aki kissé meglepődött a túláradó dicséreten. - Egyébként hamarosan ellepnek a szállóvendégek. Cassius meg én mindenesetre Tigellius fogadójában telepszünk meg.

- Ilyesmiről ne is halljak! Inkább befogom a fülem! Caesar azt üzente, hogy az ő kísérete mindössze Quintus Pediusból, Cal-vinusból és három contubemalis-bó\ áll.

Decimus Brutus és Gaius Trebonius megállás nélkül utazik tovább Rómába, csakúgy, mint a többiek, mármint azok, akik Caesarral lépést tudtak tartani.

- Úgy hát köszönet néked, Pansa - bólintott Cassius; később azonban, miután elfoglalták négy szobából álló lakosztályukat, megjegyezte: - Remélem, nem sokáig kell majd várakoznunk. Pansa ritka unalmas alak.

- Öhö - mormolta szórakozottan Brutus; az esze már Porcián járt. Rettentően hiányzott neki az asszony; amellett bűntudat is kínozta, mivel úti célját nem merte elárulni neki.

A várakozás rövidebb nem is lehetett volna; Caesar már másnap, vacsoraidőben beállított. Bár Cassius túl fölényesnek találta a modorát, az is kitetszett, hogy őszintén örül a találkozásnak Bru-tusékkal.

Vacsoránál a kereveteken heten foglaltak helyet: Caesar, Cal-vinus, Quintus Pedius, Pansa, Brutus, Cassius és Gaius Octavius. Pansa felesége, Fufia Calena, tartotta magát a hagyományokhoz, és nem kísérte el férjét állomáshelyére, így aztán nem volt jelen egyetlen nő sem, hogy köznapi fecsejével fékezze a beszélgetést. - Hát Quintus Fabius Maximus hol van? - kérdezte Caesartól Pansa.

559-Előrement Antoniusszal. Nagyon jól megállta a helyét Hispániában, így hát kijár

neki a diadalmenet. Egyébként Quintus Pediusnak is.Cassius szája elkeskenyült, de nem szólt semmit. Eddig fel sem ötlött benne, hogy

tiszta vérű római ellenfelek legyőzéséért is járhat triumphus; csak nem a hispanusokat akarja Caesar lázadóknak kinevezni? A távolabbi provincia lakosságának csak egy töredéke fogott fegyvert, Innenső-Hispánia pedig teljes egészében kívül maradt a háborún.

- Te is tríumphus-t tartasz majd? - érdeklődött Pansa.-Ez csak természetes - felelte Caesar, ajka körül kaján kis mosollyal.Még csak leplezni sem próbálja, hogy rómaiak ellen harcolt, gondolta Cassius.

Zavartalanul sütkérezik majd ebben a nevetséges győzelemben. Kíváncsi volnék, pácba rakta-e Gnaeus Pom-peius fejét, hogy mutogathassa a parádén.

A beállott csendben a jelenlévők az ételre összpontosították figyelmüket; a rómaiak ellen indított hadjárat ténye nem csupán Cassiust feszélyezte.

- írtál valamit mostanában, Brutus? - tudakolta Caesar. Brutust szerelmes álmodozásából zökkentette ki a kérdés.

- Tulajdonképpen igen - felelte, szomorú barna szemét Caesarra emelve. - Három értekezést is összehoztam...

- Mindjárt hármat?- Igen, szeretek egyszerre több témával bíbelődni. És szerencsés is voltam -

folytatta, mielőtt észbe kaphatott volna -, a kéziratok Tusculumban voltak, így nem vesztek oda a tűzben.

- Miféle tűzről beszélsz?Brutus mélyen elpirulva harapott az ajkába. -Hát szóval... igen, a római

dolgozószobámban tűz ütött ki. Minden könyvem és irományom oda lett.- Edepol! A házad is elpusztult?- Nem, a házamnak semmi baja. A háznagyunk gyorsan intézkedett.- Tudom, Epaphroditosz - bólintott Caesar, aki éppen diót majszolt. - Jól

emlékszem rá: igazi gyöngyszem. És azt mondod, minden könyved és papírod oda lett? Elvégre a férfi irományai

560szanaszét vannak szórva a négy fal mentén, nem is szólva az asztalokról és a

tablinumról...- Ez nálam is így volt - motyogta Brutus, aki egyre kínosabban érezte magát.

A halovány szempár mögött kigyúlt az értelem fénye. Caesar, gondolta Cassius, felfogta, hogy valamilyen titokba ütközött; talán még a nyitját is sejti. Ám a királyi nagymacska méltatlannak ítélte magához ezt a könnyű prédát, tehát ejtette az ügyet, és inkább fejedelmi modorban ráparancsolt Brutusra:

- Akkor halljunk valamit azokról a tusculumi kéziratokról. Brutus lassan magához tért zavarából.

- Nos, az egyik az erényről szól, a másik a belenyugvó türelemről, a harmadik pedig a kötelességről.

- És mi mondanivalód van az erényről, Brutus?- Ó, csak annyi, hogy az erény egymagában is elég a boldog élethez, vagyis az

erényes férfiú boldogságát a szegénység, a betegség vagy a száműzetés sem kezdheti ki.

- Ne mondd! Ha meggondolom, mily bőséges tapasztalatokkal rendelkezel, ámulnom kell. Igazi sztoikus okoskodás; bizonyára Porciának is tetszik. Mellesleg - tette hozzá rezzenéstelen arccal -fogadd őszinte szerencsekívánataimat a házasságodhoz.

- Ó, köszönöm, egész szívem mélyéből.- No és a belenyugvó türelem valóban erény volna? - tette fel Caesar a kérdést,

majd maga felelt rá: - Szó sincs róla!- Caesari válasz - nevetett fel Calvinus.- Férfihoz méltó válasz - mondta egy hang a távolabbi kerevet végéről. - A türelem

magában még erény lehet, de a belenyugvás csak a nőknek válik díszére - jelentette ki Octavius.

Cassius csodálkozó barna szeme az ismét röstelkedve feszengő Brutusról a legénykére siklott. Már a nyelvén volt a megjegyzés, miszerint ez a nagyképű, de ízig-vérig nőies kölyök csak ne nyilvánítson véleményt férfidolgokban, de aztán ismét úrrá lett ösztönös késztetésén. Voltaképpen Caesar arckifejezése fojtotta belé a szót. Az istenekre - őfelsége, a mi uralkodónk büszke erre a fér-fiatlan kis mitugrászra! Mi több: ad a véleményére.

Kivitték már az utolsó fogás maradványait is; csak a bor és a víz maradt az asztalon. Micsoda különös vacsora volt ez; mennyire

561átjárta mindenféle rejtett feszültség... Cassius azonban nem tudta eldönteni, hol a

forrásuk ezeknek az áramlatoknak. Kezdetben, óhatatlanul, Caesart hibáztatta a légkörért, de ahogy múlt az idő, mindinkább az ifjú Gaius Octaviusra hárította a felelősséget. Az, hogy milyen bámulatosan meghitt kapcsolat fűzi nagybátyjához, nyilvánvaló volt; amikor mondott valamit - már ha egyáltalán megszólalt -, Caesar olyan figyelemmel hallgatta, mintha nem is semmi kis kadét, hanem legalábbis legátus volna. És mindez nemcsak Caesarra vonatkozott: Calvinus és Pedius is csüngött a fiatalember ajkán. Cassius azonban mégsem nevezhette szemérmetlennek, durvának, pimasznak, sőt még beképzeltnek sem. Többnyire a színfalak mögé húzódott, a beszélgetést a nála idősebbekre hagyta, s csak elvétve hallatta, csendesen, de eltökélten, a maga hirtelen, kísértetiesen találó, olykor fullánkos megjegyzéseit. Kiismerhetetlen egy fickó vagy te, Gaius Octavius, gondolta magában Cassius.

- És most térjünk a lényegre - jelentette ki Caesar oly váratlanul, hogy Cassius valósággal felriadt Octaviusszal kapcsolatos töprengéseiből.

- Mire gondolsz? - kérdezte hökkenten Pansa.- Nyugodj meg, Pansa: nem a provinciád ügyeire. Marcus Brutus, Gaius Cassius -

két jövő évi praetorság gazdát keres. Neked, Brutus, a praetor urbánus címét ajánlhatom fel, te meg, Cassius, praetor peregrinus lehetsz. Elfogadjátok?

Brutus valósággal kivirult.

- 0, de még mennyire! - kiáltotta, míg Cassius már mérsékeltebb örömmel válaszolt:

- Én is igent mondok rá.- Azt hiszem, Brutus, a te képességeidnek a városi praetor beosztása felel meg,

míg Cassius az idegenek ügyeinek intézésére alkalmasabb. - Caesar ismét Brutusra nézett. - Téged az aprólékos munka vonz, tehát megfelelő edictumokat fogsz kibocsátani, és érvényt is szerzel nekik. - Most Cassiushoz fordult. - Te, Cassius, már eddig is sokat foglalkoztál a polgárjog nélküliek ügyeivel, gyorsan mozogsz, és nem riadsz vissza az utazás fáradalmaitól, amellett menet közben is járatod az agyad. Egyszóval eszményi praetor peregrinus leszel.

562Hát így... - gondolta Cassius, és ernyedten hátradőlt a kereveten. Nos, az utazás

megérte a fáradságot. Dolabella eszerint változatlanul Szüriát célozta meg...Brutus szinte mámoros volt a boldogságtól. Városi praetor lesz! A legfényesebb

állás birtokosa! 0, így már Porcia is több megértést mutat majd!Mint két, tejfölben úszó macska, gondolta Octavius.7Caesar kíséret nélkül távozott Piacentiából; még Gaius Octaviust is arra utasította,

hogy egyedül utazzon vissza Rómába. Ekként abban a néhány kocsiban, amely a Via Aemilia Scaurin a tengerpart felé száguldott, és onnan végighajtott a Via Aurelia etruriai szakaszán, Hapd-efanén kívül csupán Caesar titkárai és szolgái ültek.

Már sextilis derekán jártak, vagyis hét hónap volt hátra, mielőtt elindulhat Szüria felé, végre egy rendes, szabályszerű háborúba. Következésképpen kétfajta nehéz munka várt rá: végleg el kell rendeznie Róma és Itália ügyeit, és el kell mélyednie abban a millió feladatban, amelyet egy ötévesre tervezett, tizenöt gyalogos-légiót, valamint tízezer főnyi germán, gall és galateai lovasságot mozgósító hadjárat igényel. A praefectus fabrum ismét Gaius Rabirius Postumus lesz, Publius Ventidius, a megbízható öreg öszvérhajcsár pedig máris belefogott a toborzásba és a kiképzésbe. Ebben a hadjáratban nem harcolnak majd zöldfülű újoncok; szerencsére egyetlen öreg légionárius sem visel el egy évnél hosszabb békés pihenést, és így az újbóli bevetésre jelentkezők aránya örvendetesen magas volt. Ezeket az újbóli jelentkezőket Ventidius felügyeletével gondosan megrostálják majd, úgy, hogy a legjavából kiteljék hat elit legio, míg a többieket - hiszen ők is tapasztalt veteránok - a maradék kilenc légióba osztják el. Gondoskodni kell a tüzérségi felszerelésről is. Egy-egy légióra száz ostromgép jut majd, a szerényebb eszközökön kívül. Szükség van aztán fegyvermesterekre és olyan nem harcoló személyekre, akiknek valamilyen műszaki képzettségük van...

563Utazás közben gyorsan telt az idő. Caesar ezalatt diktált az egymást váltó

titkároknak, hol katonai tárgyú, hol Rómát vagy Itáliát érintő feljegyzéseket. Foglalkozott a legsürgetőbb közmunkákkal, a korinthoszi szorost átívelő csatornától az új ostiai kikötőn át a Pomptinus-mocsarak kiszárításáig és a római vízvezetékek számának gyarapításáig; a Tiberist is el akarta terelni úgy, hogy a Campus Martius és a Campus Vaticanus egyaránt a folyó római oldalára essen. Emellett, mivel Itáliában még nem volt Via Julia Caesaris, új utat is szándékozott építeni Róma és Firmum Picenum közé, hogy az Appenninek nehezen megközelíthető szakaszai is elérhetőkké váljanak.

Itt van aztán az a nyomorult földkérdés: a megbízottakat is fel kell rázni végre, nehogy Itáliában letelepített veteránjai éveken át várakozzanak a telkeikre. Caesar egyik törvénye értelmében ezek az új birtokosok húsz évig nem adhatták el földjeiket; így akarta megvédeni őket asszonyaik esetleges mohóságától, a szélhámosok

üzelmeitől és a nagybirtokosok bekebelezési hajlandóságától. Bosszantotta Brutus egyik Piacentiában tett megjegyzése is. A leendő városi praetor oly kevéssé ismerte az emberi természetet (lásd a „belenyugvó türelem" tanát!), hogy komolyan úgy képzelte: Caesar azért vezette be a húszéves tilalmat, nehogy a katonák italra és szajhákra költsék a föld árát. Brutus szerint tehát így viselkednek az alsó néposztályok! És ezt az a Brutus mondja, akinek fogalma sincs szegénységről, betegségről, száműzetésről, és mégis azt tartja, hogy ezek a tényezők nem árthatnak a boldogságnak! Bárcsak a Palatínus minden lakója a szegénység viszonyai Jcözepette nőne fel - úgy, ahogy Caesar maga is nevelkedett. Ő persze nem volt koldusszegény, mint egykor Sulla, de a saját szemével láthatta, mekkora szenvedésekkel jár az ínség, hogyan fonnyasztja el az emberi életeket...

Milyen érdekes, hogy az innenső-galliai kormányzás egyetlen év alatt kigyógyította Brutust a bőrbetegségéből. A tekintély, a hatalom elsöpörte kisebb-nagyobb nyavalyáit - és végre-valahára Serviliától is eltávolította, mégpedig olyannyira, hogy hazatérve elvált Claudiájától, és nőül vette Cato leányát. Caesar, mintha csak szemtanúja lett volna az esetnek, pontosan tudta, miként keletkezett az a bizonyos tűz Brutus dolgozószobájában...

564Legfőbb ideje, hogy Innenső-Galliát ne különálló provinciaként, hanem Itália

szerves részeként kormányozzák. Lakói immár teljes körű polgárjogot élveznek - mi szükség akkor mesterséges határokra? Miért küldjön Róma kormányzót a vidék élére, ahelyett hogy közvetlen irányítása alá vonná? A szicíliaiaknak is meg kellene adni a polgárjogot, bár ez ellen még saját kreatúrái is ádázul tiltakoznának. Túl sok odalenn a görög származék - de vajon Rómától délre nem ugyanez-e a helyzet egész Itáliában? Csupa alacsonyabb, sötétebb bőrű ember...

Az sem helyénvaló, hogy Alexandriában közel egymillió kötetből álló könyvtár legyen, míg Rómának egyáltalán nincs nyilvános könyvtára. Hát persze - Varró! Marcus Terentius Varró számára ez lenne az eszményi munkakör. Gyűjtsön csak másolatokat minden létező könyvből, és építsen föléjük közös tetőt...

Volt egy további kérdés, amelyről diktálás közben is hallgatott, és még titkáraival sem osztotta meg: mi legyen Rómával távolléte idején? Ez a kérdés gyötörte már attól a pillanattól fogva, hogy a szüriai helyzetből kiolvasta: a Mare Nostrum világa csak akkor maradhat a Nyugat főhatalma alatt, ha a parthus királyságot felszámolják. Caesar jól tudta azt is, hogy a parthus birodalom lero-hanására és eltiprására egyedül ő képes, és ez a felismerés nem holmi monumentális önhittségből, hanem puszta önismeretből fakadt: egyszerűen tisztában volt saját akaraterejével, képességeivel, lángelméjével.

Ha Caesar nem győzi le a parthusokat, azok állandóan fenyegetnék és egy napon majd meg is támadnák a nyugati világot. Kevés politikus rendelkezett látnoki képességekkel, Caesar azonban e kivételek közé tartozott: tudatában formát öltöttek az eljövendő századok, és ezek jobban foglalkoztatták, mint azok a korszakok, amelyeket a történelemkönyvek már megörökítettek. A harcias parthus nép egymással távoli rokonságban álló népcsoportok heterogén halmaza volt, amelyet a király és a központi kormány tartott össze; az alakulat erősen emlékeztetett Rómára, azzal a különbséggel, hogy Rómának nem volt királya. Ám ha egy egységes látomás vezérelte férfi valamikor egyazon eszmerendszer jegyében egyesítené a hatalmas birodalom népeit, a parthusok minden

565más civilizációt elpusztítanának. Ennek a fejleménynek csak Caesar állhatja útját,

éppen mert rajta kívül senki sem látja előre a veszélyt.A baj csak az, hogy Róma sem megbonthatatlan egész; ezért olyan félelmetes a

kérdés, hogy mi lesz a várossal Caesar távollétében. Caesar, nehogy eddigi vívmányai megsemmisüljenek, már rég elhatározta: Rómát - saját világa lüktető szívét - olyan, fékekből és ellensúlyokból álló rendszerrel kell felruháznia, amelynek révén többé senki sem léphet az ő nyomdokaiba. Sulla ugyanilyen okokból hozta tető alá a maga új alkotmányát, az azonban tizenöt éven belül érvényét vesztette, éppen mert a múlthoz kanyarodott vissza, és kevés volt benne az új elem.

Caesar bonyolultabb megoldást tartott szem előtt. A res publica most sokkal jobb állapotban volt, mint annak idején, amikor először öltötte fel a dictatori címet. A törvények a helyükre rázódtak, és akármint vélekedett róluk az első osztály néhány tagja: igenis jó törvények voltak. Az üzleti élet olyannyira fellendült, hogy immár senki sem kardoskodott az adósságok általános elengedése mellett; Caesar olyan megoldást talált Róma pénzügyi bajaira, amellyel adósok és hitelezők egyaránt jól jártak - ünnepelte is érte kellően mindkét tábor. A bíróságok évtizedek óta először kifogástalanul működtek, az esküdtszékekre nem lehetett panasz; a kiváltságok sokkal nehezebben érvényesültek, a testületek végre megértették, mi a szerepük Róma kormányzásában, és a senatus-ban többé aligha válhatott hangadóvá valamilyen, a bonus-okhoz hasonló törpe kisebbség.

A gondot nem egyes csoportok léte vagy nemléte okozta; Caesar, ha valamiben, hát éppen abban hibázott, hogy mindezt egymaga hozta létre, önkényuralkodói alapon - és akadtak mások is, akik hasonló teljesítményre tartották képesnek magukat. Caesar hosszúra nyúlt dictatori működése megváltoztatta a politikai légkört, és ezzel maga is tisztában volt. Nem látott maga előtt más lehetőséget, mint azt, hogy élete végéig továbbra is dictator maradjon, és csak abban bízhatott, hogy Róma eleget okult, vagyis az ő halála után is egyenletesen fejlődik tovább. De mi legyen a fejlődés iránya? Nos, ezt még Caesar sem tudhatta. O csak egyet tehetett: kiállt reformjai helyessége mellett,abban bízva,

566hogy az utána jövőket sikerül meggyőznie, és azok továbbra is az ő szellemében

kormányoznak majd.Ezzel azonban ötéves távollétének problémáját még távolról sem oldotta meg.

Eleinte azt gondolta, az lesz a legjobb, ha Marcus Antoniust - akinek vérében volt, hogy visszaéljen a hatalommal - magával viszi. Igen ám, csakhogy Antonius egyszer már nyugtalanságot szított a katonák között, és kezébe akarta kaparintani a hadsereget,hogy Róma első embere - vagy éppen dictator - legyen; jelenléte ezért azzal a kockázattal jár, hogy nehézségek esetén tömeges zendülés tör ki a légiókban, akkor pedig megismétlődhet mindaz, ami Kelet-Anatóliában Lucullus és Clo-dius körül történt. Nem, nem - Antoniust itthon kell hagyni, ami azt jelenti, hogy meg kell adni neki a consulságot, utána pedig proconsuli imperiummal kell felruházni: hadd vezesse csak a maga hadát olyan messze Itáliától, hogy Róma ügyei még csak gondolatban se kísértsék.

De ha Antoniusból consul lesz - hogyan tartsa ellenőrzése alatt? Hát először is úgy, hogy továbbra is dictator marad, tehát az Itáliában hátrahagyott katonai erőket egy új magister equitum felügyeletére bízza. Marcus Antonius természetesen szóba sem jöhet. Lepidus már inkább beválna; csakhogy Lepidus minden bizonnyal ragaszkodni fog hozzá, hogy provinciát kapjon. így hát magister equitum csak Calvinus lehet. Továbbá úgy kell intézni, hogy Antonius csak második consul legyen. A rangidős consul - amíg el nem indul Keletre - maga Caesar lesz, utána pedig olyan ember kell a posztra, aki nem kedveli Antoniust, sőt nagy élvezettel tartja kordában mindaddig, amíg a maga proconsuli imperiumával felruházottan át nem teszi székhelyét Makedoniába. Erre a tisztségre tulajdonképpen egyetlen alkalmas jelölt van, mégpedig Publius Cornelius Dolabella.

Egyszersmind arról is gondoskodni kell, hogy sem Itália, sem Innenső-Gallia területén ne állomásozzanak tapasztalt légiók. A provinciák helyőrségéül olyan rátermett légiókat jelöl majd ki, amelyeket nem visz magával Keletre, és az Alpok félkörén belül a katonai jelenlétet csak toborzásra és kiképzésre korlátozza. Sextus Pompeius Hispániában tartózkodik, ahol Carrinas viaskodik vele, csakhogy Sextus nem fog jámboran meghódolni. így,

567egymagában a személye nem jelent komoly veszélyt, mindazonáltal feltétlenül

szükséges, hogy a két Hispánia és a két Gallia élére erőskezű kormányzókat küldjön - olyan embereket, akikben megbízhat, és akik nem barátai Marcus Antoniusnak.

Az idő oly gyorsan elszállt, hogy Caesar még végére sem ért mérlegeléseinek, amikor elérte Lanuvium melletti villáját. Maradt még egy fontos teendője, amit nem halasztgathatott tovább: el kell hogy készítse a végrendeletét. Ezért is kerülte meg Rómát, holott csak húszmérföldnyire volt a várostól. Teljes magányra volt szüksége, hogy megbirkózzon a feladattal.

A Caesaroknak mindig is voltak birtokaik Latiumban, ezt a villát azonban Fulviától vásárolta, amikor az asszony, hogy Antonius adósságait kifizethesse, birtokokat kezdett eladogatni. A Publius Clodiustól örökölt ház valóságos építészeti csoda lett volna, ha nem marad befejezetlen: Clodius éppen az építkezés helyszínéről tért vissza, amikor meggyilkolták, Fulvia pedig annyira meggyűlölte a házat, hogy leállította a további munkálatokat. Az építkezést aztán az új tulajdonos, azaz Caesar fejezte be. A villa az albanusi dombok között állt, némi távolságban Lanuviumtól és a Via Appiától: egy sziklára épült, száz láb magas támpilléreken. Loggiájáról lélegzetelállító kilátás nyílt a sziklás magaslati tájon túl a latin síkságra és a Maré Tuscum álmatag vizeire, és valahányszor az Aetna vagy a Vulcaniae-szigetek - ami elég gyakran megtörtént - füstöt okádva feléledtek, a villa lakóinak páratlan szépségű napkeltékben volt részük. Varró, mint a természeti tünemények nagy szakértője, makacsul hangoztatta, hogy Itália vulkanikus hegyláncolata valamilyen nagyszabású kataklizmát érlel, mivel a Puteoli és Neapolisz mögötti tüzes mezők egyre hevesebben fortyognak.

Kire, jaj, kire essék a választás? Ki legyen Caesar örököse?Bármilyen furcsa: attól kezdve, hogy a rá várakozó ismerős alak feltűnt a narbói

kormányzói palota udvarán, Caesar végképp elejtette Antonius személyét. Igaz, unokaöccse testén - a hordó-szerűen domborodó mellkason, a széles vállon, a hatalmas ka-

568rokon, a lapos hason, az izmoktól duzzadó combon és lábikrán - a még oly

elvadult kicsapongások sem hagytak nyomot, de amikor Caesar a lenyugvó naptól megvilágított arcra pillantott, a belső rothadás, az erkölcsi züllés, a lepusztult érzelmek szörnyűséges jeleit fedezte fel. Hiába, megártott a dorbézolás, de mellette az adósságokon való rágódás is, csakúgy, mint a túl nyers, túl féktelen becsvágy, amelyhez túl kevés józan értelem társult.

Quintus Pedius, bár igazán kitűnő ember, sohasem lesz több egyszerű campaniai lovagnál, amellett az alma nem esett messze a fájától: a fiai is rá ütöttek, sem külsejükben, sem viselkedésükben nem látszottak Júliusoknak, holott az anyjuk a Valerius Mes-saláktól származó vérbeli patriciuslány volt. Sokat Caesar az ifjú Lucius Pinariustól sem várhatott. A Pinariusok egykor nagy hatalmú patríciuscsaládja már réges-rég romlásnak indult. Caesar egyik nővére, Julia Major Pinarius mihaszna nagyapjához ment feleségül, aki nem sokkal később meg is halt; ekkor Caesar, akinek elege lett a családjában kísértő szegény sorsú férjekből, Quintus Pedius apjával házasította össze a nővérét. Julia Major kezdetben berzenkedett, de hamarosan belátta,

milyen kellemes egy öregember imádatában sütkérezni. Caesar ifjabb nővére, Julia Minor esetében már fel sem merült a szabad párválasztás. Caesar, az ifjonti paterfamilias, egy igen módos ariciai lovagot talált számára Marcus Atius Balbus személyében. A házasságból egy fiú és egy lány született; Atia, a leány először a legősibb latin földön, Velitrae-n született Gaius Octaviushoz ment nőül, majd az érdemdús Philippusnak nyújtotta kezét. Fiútestvére utód nélkül hunyt el.

A választék végül két jelöltre szűkült: Decimus Junius Brutus Albinusra és Gaius Octaviusra.

Decimus Brutus élete virágjában volt, és semmilyen ballépés nem fűződött nevéhez. Hosszúhajú-Galliában szárazföldön és vízen egyaránt ragyogóan vezette a rábízott csapatokat, és praetorként a gyilkossági bíróságon is kiváló teljesítményt nyújtott. Caesar csak azt a könyörtelenséget vette tőle rossz néven, amelyet Hosszú-hajú-Gallia kormányzójaként a lázadó bellovacusokkal szemben

569tanúsított, de végül elfogadta Decimus magyarázatát, hogy tudniillik Caesar

elvonulása után egyedül a bellovacusok őrizték meg erejüket, és arra játszottak, hogy a mindenkori kormányzóból úgyis hiányzik Caesar magabiztossága és eltökéltsége.

Decimusnak előbb-utóbb kijár a consulság; már csak ezért sem akarta magával vinni Keletre, noha egészen más indokok vezérelték, mint Antonius esetében: szüksége volt Decimus Brutusra, akit azzal akart megbízni, hogy tartsa rajta a szemét Rómán és Itálián. Consuli éve letelte után majd ráruházza Innenső-Gallia kormányzását; a provincia Róma és Itália ellenőrzése szempontjából stratégiai jelentőségű helyen terült el.

Gaius Octavius szeptember végén tölti be tizennyolcadik évét, és Caesar egész szívével szerette a fiút; csak ne volna ilyen fiatal és ilyen beteges! A hosszú beszélgetés, melyet e tárgyban Hapd-efanéval folytatott, nem oszlatta el az Octavius asztmájával kapcsolatos szorongásait, pedig nagy reményeket fűzött az orvos véleményéhez, lévén, hogy a betegség sem a Hispániában töltött hónapok során, sem a hazaúton nem adott magáról életjelet. Hapd-efane szerint ennek az lehetett az oka, hogy Octavius Caesar mellett teljes biztonságban érzi magát, és megjósolta: amíg Caesar környezetében maradhat, nem is fenyegeti veszély; Caesar akár még a keleti hadjáratra is bátran magával viheti.

Igen ám, csakhogy Caesar örököse csak Caesar halála után veheti át örökségét, vagyis Caesar örökösének le kell mondania Caesar jelenlétéről. A halál pedig, mármint ha hihet Kathbadnak, a fődruidának, már nem lehet messze. Kathbad kilátásba helyezte, hogy Caesarból soha nem lesz göthös öregember, és ereje teljében éri utol a halál. Caesar pedig elmúlt ötvenöt, és talán még tíz éven át lesz életereje birtokában...

Lehunyta szemét, és maga elé idézte a két arcot. Decimus Brutus olyan halvány szőke, hogy az arca már-már semmitmondónak látszik, ám közelebbről megnézve az acélszürke szempár csupa értelem, a száj kemény és határozott, orcájának síkja pedig arról tanúskodik, hogy ezzel a férfival számolni kell. Ellene csak anyjának fellatrixi múltja szól. Hiába, a Sempronius

570Tuditanik általában feslettek, és Caesar Decimus Brutusról is hallott bizonyos

történeteket.Mellette a másik, Nagy Sándorra emlékeztető arc: Gaius Octa-viusé. Leheletnyit

nőies, túlontúl is bájos, a túl hosszúra növesztett hajnak pedig egyetlen előnye, hogy eltakarja a két lapátfület. Ám közelebbről szemlélve a szem tekintélyt parancsoló, bonyolultjellemre vall, és az áll meg a száj vonala is erőt, keménységet sejtet. Ellene is csak egyvalami szól: az asztmája.

Caesar, Caesar, szánd már el magad!Mit is mondott Lucius? Valami olyasmit, hogy Caesar szerencséje együtt jár

Caesar nevével, és Caesar nyugodt lélekkel rábízhatja magát.- Akkor hát vessük el a kockát! - mondta görögül; másodszor életében. Először a

Rubicon való átkelés előtt hangzott el ajkáról a mondat.Előhúzott egy ív papírt, nádtollát a tintatartóba mártotta, és íráshoz látott.

TARTALOMICAESAR EGYIPTOMBANKr. e. 48 októberétőlKr. e. 47 júniusáig[9]IICATO HADÁNAK NAGY MENETELÉSEKr. e. 48 sextilisétől (augusztusától)Kr. e. 47 májusáig[159]IIIRENDCSINÁLÁS KIS-ÁZSIÁBANKr. e. 47 júniusától szeptemberéig[253]IVA MAGISTER EQUITUMKr. e. 47 szeptember végétől december végéig[301]VA GYŐZELEM FULLÁNKJAKr. e. 46 januárjától quinctiliséig (júliusáig)[383]VIFÁRASZTÓ IDŐK, HÁLÁTLAN FELADATOKKr. e. 46 sextilisétől (augusztusától)decemberig[417]VIIAZ ELSŐ REPEDÉSEKKr. e. 46 intercalarisátólKr. e. 45 szeptemberéig[485](Jegyzetek és térképek a II. kötet végén találhatók.)Európa Könyvkiadó, BudapestFelelős kiadó Osztovits Levente igazgatóA tördelés az SZBÉ Bt. munkájaNyomta az Alföldi Nyomda Rt.Felelős vezető György Géza vezérigazgatóKészült Debrecenben, 2004-benSzerkesztette Zsolt AngélaFelelős szerkesztő Gy. Horváth LászlóA kötetet Sz. Bodnár Eva tervezte Készült 36 (A/5) ív terjedelembenI. ISBN 963 07 7627 8 Ö. ISBN 963 07 7697 9

Kedves Olvasónk!Az Európa-kiadványokat közvetlenül a kiadótól ismegrendelheti levélben:1363 Budapest, Postafiók 65.Könyvklubunk tagjakéntkedvezményesen vásárolhat.Információszolgáltatás és jelentkezés telefonon: 312-8210www. europakiado.hu