SorozatszerkesztôAlbertini Béla

SzerkesztetteKemenesi Zsuzsanna

TipográfiaPapp László

A kiállítás helyeCsokonai Galéria

Kaposvár, Bajcsy-Zsilinszky Endre utca 10.Nyitva 2005. május 27-tôl június 27-ig, naponta 9-tôl 17 óráig

ISSN 1786-2949ISBN 963 86794 0 9

Kiadja a Kaposvári Egyetem Mûvészeti Fôiskolai Karának kiadója

Felelôs kiadódr. Leitner Sándor

A fotóriporter és képszerkesztô szak kiállítási katalógusai, 6.

Kaposvár, 2005

FFÉÉNNEERR TTAAMMÁÁSSC O R P U S

1 9 6 4 – 2 0 0 4

ELÔSZÓ

„Ha a képet nem kíséri valamilyen szöveg (…) védtelennek, elveszettnek hat, akárha a magapôreségében lenne kitéve a világ szeme elé. A képek szöveg nélkül olyan kínosan hatnak, mint a meztelenember a nyilvánosság elôtt. A képeknek feltétlenül szükségük van valamilyen textuális bikinire, ha másranem, a mûvész nevével és a mû címével ellátott képaláírásra (még ha a cím a legrosszabb esetbenmindössze annyi is, hogy Ruhátlanul, azaz Cím nélkül)" – írja eszmefuttatásában Boris Groys.

Érzékeny terület, az ahol a nyilvánosság és magánszféra határai húzódnak. Abban a társadalom-ban, ahol a nyilvánosság tere belenyúlik a magánterület fennhatósága alá, ott politikai diktatúráról beszél-hetünk. Ha az intimitás tere tolódik ki a köztér tartományaiba, akkor az a legvalószinübb, hogy egy erkölcsnélküli társadalomhoz jutunk. Hogyan találja meg Féner Tamás a helyét a kettô között meghúzódó skálán?Vagy úgy is fel lehet tenni a kérdést, hogy hogyan találhatja meg az ember a helyét, amikor mindkettômegadatott neki az életben, alkalma nyílt helytállni a politikai diktatúrában és egy erkölcs nélküli tár-sadalomban egyaránt.

Nem tudok anélkül tekinteni ezekre a képekre, hogy ne azt a 40 évet látnám, azt a negyvenet, aminincs is rajta a képeken. Azt a negyvenet, amirôl nem is készült itt fotó.

Hajlamos vagyok a dolgok közötti lehetséges viszonyokat és párhuzamokat látni egyfelôl. Másrésztitt van az a késztetés, hogy elbeszélésként kezeljem ôket. Az 1964-ben Schaár Erzsébet alakjainak tár-saságában készült akt fotográfia, és a 2004 tele körül készült sorozat arról a szellemi közösségrôl vall, amitSchaár Erzsébet és Féner Tamás vállalt, igazából a magának a térnek való sajátos elkötelezettségrôl.Azoknak a gondolatoknak a megjelenítése, amelyet Schaár Erzsébet utcája a pécsi Káptalan utcában kínálfel, hogy a negatív tér, valaminek a hiánya is konstruáló erô, ezekre a fényképekre is érvényes. AhogyanFéner Tamás vallja, „ha az ember nem is használja ezt ki teljes dimenziójában, de nagyon fontos, hogytudjuk: mi az alany állítmány, tárgy, határozó, jelzô – képben is. Meg kell csinálni. A mai napig így próbáloma dolgokat megélni, feldolgozni".

Féner Tamás sorozatát a képek között kitöltött idô építi fel. Én valahogy az idôben lezajló és a tér-ben kiterjedô dolgokban hiszek. Szemben a virtuális terekkel, digitális könyvekkel, formázatlan drót-postákkal, és chateknél – valaminél, ami még az e-mailnél is gyorsabb. Kezdem szeretni azokat a dolgokat,amelyeknek adottak a koordinátái, valahonnan valahova tartanak. Szívesen hivatkozom itt Arisztotelészre,aki szerint ami a képzeletben kezdôdik, a valóságban ér véget.

Tiszteletem Féner TamásnakKemenesi Zsuzsanna.

Boris Groys: A mûvészeti kommentár helyzete ma. Fordította: Sebôk Zoltán http://balkon.c3.hu/balkon_2000_12/groys_text.htm

BESZÉLGETÉS FÉNER TAMÁSSAL2005. március, április, május

– Az én apám is Erdélybôl jött…– Tehát volt apai ágon a Józsi, a Sanyi, aki ötvenhat-ban emigrált Izraelbe, a lányai – két lánya volt –, akikott éltek. Apám testvérei közül egy, a Jakab meghaltaz elsô világháborúban, kettô vagy három pedig Er-délyben. Volt egy Rózsi nevû nagynéném, aki Pestenélt, és halt meg, ô a Teleki téri piacon volt handlé. Ôa család szégyene lett, mert nem váltott iparenge-délyt, hanem feketén árulta a rongyos gatyákat.– Apád mivel foglalkozott? – Apám, kérlek szépen, amikor talán tíz éves lehe-tett, akkor az apja, tehát a nagyapám úgy gondolta,hogy ô eleget keresett a gyerekekre, jó zsidó embermódjára beült a templomba tanulni, és a hét gyere-ket szétküldte a világba, hogy éljenek meg. Apámátjött Magyarországra. Már Erdélyben is kereskede-lemmel foglalkozott.– Ez mikor történt?– Ezt meg tudom nézni, megvannak az iratok. Azt tu-dom, hogy 1906, 1908 körül kapott egy segédleve-let. Nagy üveges cégeknél volt. Az elsô világháború-ban bevonult, Albániában megsebesült, lett minden-fajta kitüntetése, amiket aztán a második világhábo-rú idején eljátszottam. Na, nem makaón.

Apám az elsô világháború végén még be-rukkolt vöröskatonának, rádiós volt a szolnoki csatá-ban, errôl van fénykép is. A háború után egyrészttagja volt a Frontharcos Szövetségnek, másrésztszociáldemokrata párttag volt. Hogy ez a két dologhogy fért össze, azt elég nehezen tudom elképzelni.

A harmincas évek elején apám akkori fônö-kének egy nagy üveg-porcelán üzlete volt az egyko-ri Népszabadság-székház helyén. Apám fô anyag-beszerzô és raktárvezetô-féle volt nála, s az ô anya-

– Meddig tudsz visszaemlékezni fölmenôidre?– Nagyon röviden tudok visszaemlékezni, de két-há-rom évvel ezelôtt elôkerült egy amerikai pofa, aki aztmondta nekem, hogy „én is Féner vagyok". Na, az éntudomásom szerint a világon én voltam az utolsóelôtti. Az utolsó a fiam, aki nem hajlandó megnôsül-ni. Az amerikai úr azt bizonygatta, hogy ô Féner, sôta kedvenc hobbija, hogy a Fénerek családfáját ku-tatja, és összeírt 240 amerikai Fénert, ami nagy meg-lepetés, tehát az emlékezetem a historiográfia esz-közével ki van tágítva.

Volt egy apai nagyapám, akit nem ismertem,az ô testvére volt az a Féner Ferenc, aki kitántorog-va sokasodni kezdett. Apai nagyanyámat ismertem,ô a konyhában halt meg negyvenötben, hasmenés-ben, miközben egy pohár bort kért. Anyai nagyapá-mat, nagyanyámat jól ismertem, ôk Komárombantönkrementek az elsô világháború után. Amikor fel-jöttek Pestre a Holló utcában volt egy ócska papír-pincéjük, amibôl nekem nagy hasznom volt, amikormegtanultam olvasni, mert korlátozás nélkül válogat-hattam a pincében a könyvek között, ám ezek szo-morú véget értek, mert nem volt pénzünk tüzelôre,ezért a könyvek a fürdôszoba hengeres kályhájábanfejezték be pályafutásukat, így az Uránia számos kö-tete is.

Ennyit a nagyszülôkrôl, akikre emlékszem.Anyai nagyapám elborult elmével halt meg, anyainagyanyám viszont nagyon sokáig élt velünk, túlélte

anyámat is, és ambicionálta, hogy megérje a százévet. Apai nagyanyám, akirôl mondtam, hogy akonyhában halt meg, filmjelenet alapjául szolgált Si-mó Sándornak Apám néhány boldog éve címû film-jében, amikor halottakkal szánkáznak a temetô mel-letti dombon. El kellett a grószmuttit temetni. Deszkanem volt, loptunk a Duna-parton egy csónakházbólegy kielbootot, amit kettéfûrészeltünk, a két végétbeszögeztük, ebbe tettük a nagymamát.– Ez mikor történt?– Negyvenöt januárjában. Talpat ácsoltunk ehhez akoporsóhoz és kihúzkodtuk a nagymamát a te-metôbe.

Apámnak hét testvére volt. Közülük néhá-nyat kvázi azonos hatékonysággal irtottak ki a romá-nok és a magyarok Erdélyben. Egy emigrált Ameri-kába, a Józsi, ô egy fényes elme volt.– Tehát a családod erdélyi volt? – Abszolúte.– Közelebbrôl?– Beszterce, Várad. Mulatságos, hogy amikor apámmeg anyám azt akarták, hogy ne értsem, amit egy-más között mondanak, akkor németül beszéltek, haa Féner testvérek társalogtak olyasmirôl, ami nemrám tartozott, akkor románul beszéltek. Az egésznemzetiségi konfliktus a számomra azért furcsa,mert az itt élô magyarság túlnyomó részének má-sod- harmadíziglen van erdélyi kötôdése, és ennélfogva természetes érdeklôdése is e tárgykör iránt.

gi támogatásával nyitott egy saját üzletet a Hunyaditéri csarnok oldalában, a Hegedüs Sándor utcában,amit most Szófia utcának hívnak, az nyitva volt,amíg a zsidótörvény nyomán be nem csukatták,negyvenöttôl megint kinyitott, aztán negyvenkilenc-ben államosították. Egy üveg-porcelán, díszmûáruüzlet volt.– Hogy élted, éltétek át a vészkorszakot?– A háború elôtt tisztes polgári jólétben éltünk a Ki-rály utca 82-ben, cseléd, Fräulein, Kindergarten,egy-két rokon a házban. Egy sarokra laktunk a He-gedüs Sándor utcai üzlettôl.– A ház a tietek volt?– Nem, nem. Ez egy hatalmas többemeletes bér-ház, megvan a mai napig, egyébként. Ott voltunk acsillagos házak idejéig. Akkor egy kölcsönzött ko-csival eltoltuk a motyó szükséges részét a Király ut-ca 35-be, nagyanyámnak volt ott egy három szobáslakása, ahol sikerült az egész családot koncentrálni.Úgy értem a családot, hogy az anyai nagyanyámtestvéreit és a hozzájuk tartozókat. Aztán bevonul-tunk a gettóba, a Rumbach utca 5. szám alatt lak-tunk. A negyedik emeleten. A gettó egy nagy ka-land volt. Egy üzlethelyiség a Dob utca és a Klauzáltér sarkán tele volt holttestekkel, de a holttestek ésa kirakati roló között rengeteg keksz volt. Azokhoz akekszekhez mi, gyerekek hozzájutottunk, a holttes-tek nem okoztak gondot, mert a borzasztó hideg-ben csonttá voltak fagyva.

Aztán kikerültünk a gettóból, visszamentünka csillagos házba, ami már nem volt csillagos, záró-jelben mondom, hogy teljesen kifosztottak minket,volt ott egy Kovács nevû házmester, aki szintén cso-magolt rendesen.

– Elemi iskolába hol jártál? – A Wesselényi utcai zsidó iskolában kezdtem, amimost megint zsidó iskola lett, elsôtôl negyedik jártamoda [VII. ker., Wesselényi u. 44. – A. B.]. Emlékeze-tes dolgok voltak, táborok, meg minden, de ami em-lékezetes számomra az a cserkészcsapat, a 252-esKiss József cserkészcsapat, ahol én farkaskölyökvoltam az Aranypajzs Hordában, és az oly kedvesBalu névre hallgattam, amely mint A dzsungel köny-vébôl tudjuk, a medve, ez kecses alakomnak volt kö-szönhetô, és akkor elgondolkodom azon, hogy le-hetséges lenne-e ma egy zsidó cserkészcsapat.– Ez érdekes kérdés…– Csak, gondolj bele, akkor ez teljesen természetesvolt.– A cserkészcsapat névadója egykor A Hét szer-kesztôje volt…–A megújult Cserkészszövetség kapott egy új szék-házat, most a kilencvenes években. Tudtam, hogyhol van, s akkor csináltam egy buta viccet. Elmen-tem az új boltba – gyerekkoromban a cserkészbolt aNagysándor József utcában volt –, és mondtam,hogy szeretnék bevásárolni. Kérdezték, hogy mit ké-rek. Mondtam, hogy kérek szépen egy farkaskölyöksipkát, aranycsíkokkal. Mondták, hogy az nincs.Tudnak adni egy cserkészkalapot. No, mondtam, aprobléma a következô: engem negyven évvel ezelôttpolitikai okokból nem avattak cserkésszé, maradtamfarkaskölyök, s nem érzem jogszerûnek, hogy cser-készkalapot hordjak, ragaszkodom a farkaskölyöksipkához. Szegény öreg bácsi kis híján rosszul letttôlem.

Az iskolaépület gettó kórház volt, így a taka-rítás bizonyos mértékig ránk várt a háború után.

náziumban, másodiktól fantasztikus magyartanáru-nk volt, a doktor Bada Gyula.– A Madáchban láttam az érettségi anyakönyvedet.Tudjuk, hogy korábban Robert Capa – eredetileg Fri-edmann Endre – is ott érett. – Ô is ott, a bizonyítványa nem lehetett sokkal jobb,mint az enyém. Tartok tôle. – Igen, így volt. – Nekem ez nem volt egy dicsôségteljes szereplés,de meg kell mondanom ôszintén, engem baromiranem érdekelt a gimnázium, kivéve a magyart. Telje-sen idegenül néztem azt, ami a gimnáziumban tör-tént. – A vizuális kultúrávalvaló fertôzöttséged mi-kor kezdôdött?– Apámtól kaptam egyfényképezôgépet 12éves koromban, fény-képezgettem…– Milyen gép volt ez?– Egy Voigtländer Bril-lant, szeretnék mostegy ilyen, jó állapotbanlévô gépet. Többet isláttam, csak mindegyikütpecskop volt. Aztánszülôi segítséggel las-san cserélgettem fölfe-lé. A gimnáziumban fo-lyamatosan fényképez-tem, voltunk páran,akik fényképeztünk,Berczelly Istvánnak, aki

Az iskola megszûnt negyvenkilencben, én az ötödi-ket állami iskolában kezdtem, ami névlegesen a Ka-zinczyban volt, ámde igaziból nem lehetett, mertmég nem volt kész. Úgyhogy elkerültünk a Dohányutca akárhányba. Akkor még nem volt koedukált ok-tatás, mi fiúk a felsô emeleten voltunk, eggyel alatt-unk a lányok, és miután az épületben a háború elôttleányiskola volt, ahol háztartástant is oktattak, voltegy gázcsô, ami levezetett az emeletrôl a földszint-re, a gáznak kellett volna följönni, de a tûzhelyeketakkor már leszerelték. Mi belepisiltünk a gázcsôbe,s lent az egész osztályt eláztattuk. Aztán elkészült aKazinczy, s akkor odakerültem. Akkor elvégeztem anyolcadikat, s a Madách Gimnáziumba kerültem.– Volt-e olyan tanár az általános iskolában…– Volt. Volt. Nekem mindig a magyartanáraimmal voltszerencsém. A Kazinczyban Pánczélnak hívták.Pánczél tanár úr, aki a hozzám hasonló, irodalomiránt érdeklôdô gyerekeket a lakásán fogadta, ami aLovag utcában volt, oda följártunk, és okosakat, leg-alább is én akkor azt hittem, okosakat beszéltünk. Ésvolt hetediktôl egy tanárunk, Rejtô tanár úr, aki cser-késztiszt volt elôzôleg, s kvázi úttörôtáborokat úgyszervezett meg nekünk, mintha azok cserkésztábo-rok lettek volna; ugyanazokkal a feltételekkel, tehátrengeteg gyaloglás, cipelés, vittük a sok cuccot. El-került az osztályból, amikor én nyolcadikos voltam,mert szörnyû bûn derült ki róla: templomi kórusbanénekelt és ezért nem volt alkalmas a tanári hivatásgyakorlására. Akkor mi fellázadtunk, hogy elhelyez-ték az osztályból, nem akartunk kijönni a terembôl,padokkal elbarikádoztuk az ajtót. Jött az igazgató:kérte, ne csináljunk botrányt, mert annak nem lesz jóvége. Ez a két tanár volt rám nagy hatással. A gim-

operaénekes lett, volt néhány fotókönyve, meg voltneki a Hevesy-féle HAFA-sorozat, meg katalógusoka csodálatos Rollopról, Makinákról. Érdekes módon,amikor elkezdtem dolgozni az elsô gépem egy Ma-kina volt, hát azzal is lehetett fényképezni.– Egykor élt az a fordulat: „Makina az urak gépe".– Az is volt, a mai napig jó márkának tekinthetjük.

A gimiben nagyon erôs volt színjátszó kör,amit Bada tanár úr istápolt, elôadtuk az Ember tra-gédiáját, az Antigonét, Vörösmartytól A fátyol titkait.Akkor én már fényképeztem. Az utóbbi darabbannem léptem föl, az elsô kettôben viszont jelentôs

szerepeket játssz-tam. A gimiben készí-tett pár képem megis jelent a Szabad If-júságban. Akkor is-merkedtem meg aBass Tiborral, aki ak-kor a lapnál fotórovatvezetô volt, kicsitbánt engem, hogy aSimon Miska könyvé-ben „sch"-val írják anevét. [Az optikus-mûszerész képzett-ségû Bass Tibor(1909–1973) KassákLajos Munka-körénekszociofotós tagja volt,a harmincas évektôlaz illegális Kommu-nisták MagyarországiPártjának tagja.

– Az itt érintett könyv: Simon Mihály: Összehasonlí-tó magyar fotótörténet. Bp.: Magyar Fotográfiai Mú-zeum, 2000. – A. B.]– Én láttam olyan levéltári dokumentumot a harmin-cas évekbôl, ahol szintén „sch"-val írták a nevét.– Szóval dolgoztam a Szabad Ifjúságnak. – Milyen képeket készítettél?– Hát a színjátszó kör életérôl, meg talán az iskolaisportkörrôl. Ezek voltak, amik megjelentek, az egyvicces dolog, hogy egy doboznyi régi képet odaad-tam a Fotómúzeumnak, és volt olyan kép közöttük,amit ma is elfogadnék, vállalnék. Különösen A fátyoltitkaiból. – Ez az elôéleted a Film, Színház, Muzsikához?– Mondhatni. – Emlékszem, egyszer meséltél arról, hogy hogyankerültél ahhoz a laphoz…– Pisilés által. Nem vettek fel az egyetemre, hozzájá-rulhatott, hogy „kispolgári"-nak minôsült a szárma-zásom, pedig az apám párttag volt, amikor a párt-egyesülés megtörtént 1948-ban, ôt átvették a szoci-áldemokrata pártból. De csak az volt a pártmunkája,hogy az MSZBT, a Magyar Szovjet Baráti Társaságkerületi kórusában énekelt.

[A leérettségizett, de az egyetemtôl eltaná-csolt Féner Tamás és Bass Tibor 1957-ben egyszeregymás mellé kerültek egy kicsi helyiségben, ahol aférfiak állni szoktak. Bass kérdezte az ifjú ismerôstôl,mivel foglalkozik most. Féner elmondta a vele történ-teket. Bass Tibor, aki munkásmozgalmi múltja miattbefolyásos káder volt, akkor éppen ajánlhatott vala-kit a Film, Színház, Muzsikához, de az adott pillanat-ban nem volt jelöltje. Így kapóra jött neki Féner ele-settsége, s ôt javasolta a laphoz fotóriporter-gyakor-

tem a pályámat. Élénk mozgalmi életet éltem a kerü-leti úttörômozgalomban: táborok vezetése, gyerek-kel való foglalatosság töltötte ki a szabadidômet. Az-tán ötvenhéttôl a lap. Elég sokat kellett dolgozni. Voltolyan év, amikor közel négyszáz riportot készítettem.Most, hogy a Kincsesék leltározták az anyagomat,ez kiderült.– Elég fiatalon önálló egzisztencia lettél, gondolom,körülnéztél a szoknyák körében is… – A napi szükségletek kielégítésére többé-kevésbékörülnéztem, de eszembe nem jutott, hogy lekössemmagam, ez sokáig föl sem merült. A szakma is elégsok munkát adott. Ötvenhat után belevetettem ma-gamat a közösségi életbe, némi rövid KISZ-beli vi-tézkedés után elvonultam az úttörô mozgalomba,mert mint mondtam, annak volt valami értelme. A ke-rületi ifivezetôk fônöke voltam, táborokat szervez-tem. Ebben a körben én voltam az, akinek volt cser-készmúltja, tehát volt fogalmam arról, hogyan mûkö-dik az ilyesmi.

Visszatérve kérdésedre, vonzó, koedukálttáboraink voltak. Egyszer napokon át szakadó esô-ben élt egy tábor. Az orvosunk is megbetegedett inf-luenzában, s ô azt mondta, hogy gyógyszerezzembe az egész csapatot, de mivel itt nagy lányok isvannak, tizenhat és huszonöt év közöttiek, készüljekfel arra, hogy számítani lehet egyéb problémákra is.Így én az egész tábor megetettem Aspirinnal és Me-ristinnel. Ugye, a Meristin menstruációs görcsökrevaló. Ötszáz tablettásak voltak az üvegek, s elôbbfogyott el az Aspirin. Én nem vettem észre, hogy a fi-úkat volt szerencsém Meristinnel ellátni. Nekik nemis lettek menstruációs problémáik, viszont igen csakmegfáztak. Szóval megéltünk vidám eseteket …

noknak. A rögtönzés eredménye: Féner Tamás1986-ig a Film, Színház, Muzsikánál dolgozott; mintlátni fogjuk, emelkedô pályát megélve. A. B.]– 1957-ben a belpolitikai viszonyok elég sajátosakvoltak. Érzôdött ez a Film, Színház, Muzsikánál? – A kulturális újságírás más, mint a politikai. Hogy ki-nek milyen a jó érzése, a rossz érzése, nem emlék-szem, hogy különösebben megnyilvánult volna. Kü-lönben is, a fotósok akkor is a szerkesztôség páriáiközé tartoztak. Mély beszélgetésekbe nem szoktákôket bevonni, vagy ha bevonták, akkor meg a fotó-soknak ment el a kedvük. Ami a politika meglepô for-dulatait illeti, azok természetesen lecsapódtak aszerkesztôségben. Ezek ma már inkább anekdoti-kus értékûek.– Ki volt akkor a lap elsô számú fotóriportere? – Kotnyek Antal volt a lap fotográfusa. [Kotnyek An-tal (1921–1990) szobrászként végzett a Képzômûvé-szeti Fôiskolán, de szülei kívánságára fényképészlett. 1983-ig dolgozott a Film, Színház, Muzsikánál. –A. B.] Bedolgozott külsô munkatársként Rékai Já-nos, és alkalmanként fotografált a lapnak egy Mele-ga Pál nevû, teljesen eltûnt kolléga.

Amikor odakerültem gyakornoknak a Kot-nyek mellé, ezt eléggé nehezményezte, mert ô el-ígérkezett a Schiller Frédinek, mármint az idôsebb-nek, hogy a Frédit fogja odavenni. De ô akkor mégnem érettségizett [Ifj. Schiller Alfréd (1940–1992) fo-tómûvész, fotóriporterként kezdte a pályáját 1958-tól– A. B.] s én kerültem oda Bass Tibor révén. Kotnyekezt úgy dolgozta föl, hogy ütött-vágott, ahol ért né-hány évig. – Mivel foglalkoztál akkor, mint alkotó fotográfus?– Kérlek szépen, én nem alkotó fotográfusként kezd-

– Mivel a fényképeid zömmel a színház és a filmesekvilágában készültek, nyilván ismeretségekre is szerttettél ebben a körben…– Valóban abban a körben mozogtam. Ugyanakkorén elég korán, a hatvanas évek elején elkezdtem ab-bahagyni a színpadon történô, rekonstruált jelenetekfotografálását, inkább a páholyból, egy szerzett tele-objektívvel fényképeztem. Egy kolléganôm elterjesz-tette: olyan rút, ostoba és gátlásos vagyok, hogynem merek megjelenni a színészek elôtt. Ezért fény-képezek teleobjektívvel. Ezt persze visszamondtáknekem a színészek. Mókás eset, de valami volt a do-logban. Nehezen oldódtam fel közöttük, bár közelharminc évet lehúztam a Film, Színház, Muzsikánál,pontosan huszonkilenc egész hét tized évet, fél ke-zemen meg tudom számolni azokat a színészeket,akikkel a jó ismeretség szintjéig eljutottam. A jó is-merôsök többnyire balett táncosok, koreográfusokvoltak. Volt néhány megtisztelô kapcsolat is, mintpéldául az Operaház balett igazgatója, LôrincGyörgy, Lôrinc mester. [Lôrinc György (1917–1996)táncmûvész, balettmester, koreográfus 1961-tôl voltaz Operaház balett együttesének igazgatója – A. B.] – 1966-ban lettél szövetségi tag. Milyen volt akkor aSzövetségbe való bekerülés?– Bizonyos mennyiségû pályázaton kellett szerepel-ni, be kellett adni képeket. Nem igen ostromolták hi-vatásos fiatalok a Szövetséget, úgyhogy nem voltnagy móka oda bekerülni. Nagyon nem rázott meg atörténet. Pár pályázaton részt kellett venni, ez vala-milyen ismertséget jelenthetett, gondolom. Sokatpublikáltam a Film, Színház, Muzsikában. Szóval tipi-kus induló pálya volt az enyém, az akkori szokásokszerint.

– Beszélj az 1966-ban alakult Nadar csoportról!– A dolog úgy kezdôdött, hogy Végvári Lajos, akimûvészettörténész volt a Képzômûvészeti Fôisko-lán, elkezdett érdeklôdni a fényképezés iránt. Ô másrápillantásban látta a fotográfiát, mint a fotográfusok.Lajos volt a nagy teoretikus, ô a mûtárgyat szerette.Én jártam hozzá az újságíró iskola után a Képzômû-vészeti Fôiskolára, mint rendkívüli levelezô hallgató.Engem azzal bájolt el, hogy ha elmentünk egy múze-umba, és meglátott egy mûtárgyat, a gyönyörûség-tôl a nyála csorgott, élvezettel tudott beszélni róla.Kevés ember van, akitôl sok alapvetô igazságot ta-nultam, az egyik Végvári volt, aki azt mondta, hogy amûtárgy nem csak és nem feltétlenül spekulációravaló, hanem szenzuálisan is élveznivaló dolog. Egyfotós bulin felvetôdött, hogy kellene valami szervezô-dés a fotósoknak, s akkor Végvári összehívott egytársaságot. Egyrészt akiket ô az amatôr mozgalom-ból sokra tartott: Weszelits Jenôt Szombathelyrôl,Fejér Istvánt Egerbôl, és a profik közül azokat, akik-nek a munkáit ismerte: Kovács Tamást, Korniss Pé-tert, Hemzô Károlyt, Módos Gábort, Schwanner End-rét, Bíró Klárit, meg engem. Ezekre a nevekre emlék-szem. Ma már nem tudnám elképzelni, hogy profikés amatôrök olyan jól megférjenek egymással.

Végvári professzori szobájában a Képzômû-vészeti Fôiskolán volt tea és keksz. Ô minden alka-lommal tartott egy elôadást, már nem tudom, milyentémákról. Havonta találkoztunk, s mindig két ember-nek kellett hozni képeket, volt kipakolás és kôke-mény vesézések estek. A dolog nagyon jól mûkö-dött, mert az amatôrök a maguk módján teljesítô-ké-pes emberek voltak, a profik pedig, mint többé-ke-vésbé pályakezdôk az elsô komoly munkáikkal tud-

keznek egymásra. Volt egy visszatekintô kiállítás is ahúsz éves évfordulón az Ernst Múzeumban, 1986-ban.– Az elsô, 1969-es Fészek-beli kiállításod alanyai amûvészvilágból kerültek ki…– Abból. Ez a Film, Színház, Muzsika melléktermékevolt; bár túlterjedt a színi világon, s ez azért történtígy, mert dolgozott a lapnál egy fantasztikus újságí-ró, a Gách Marianne, aki Heltai Jenônek volt a neveltlánya, neki kitûnô kapcsolatai voltak, és így a képzô-mûvészetet is bekapcsolta a Film, Színház, Muzsikaérdeklôdési körébe. Az igazat megvallva a lapnáltöltött utolsó 10–15 évemben már nem nagyon érde-kelt a színház. A képzômûvészet annál inkább. Kas-sák Lajostól Ruzicskay Györgyig, némelyik esetben,büszkén mondhatom, hogy barátság is lett az isme-retségbôl. Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér, Los-sonczy Tamás, Gyémánt László, Lakner László,Schaár Erzsébet, Segesdi György – ôk voltak a fon-tosak az életemben.

Említsük meg Molnár Éva nevét a Fészek-ben, aki hála Istennek a mai napig ott van, mintkönyvtáros, ô talált meg valahogy engem, s akarta,hogy legyen kiállításom.– A mûcsarnoki kiállításodnak már jelentôs vissz-hangja volt…– Ott a Fészek-beli nyomon haladtam, de már na-gyon sok olyan dolog volt, amit a Film Színház Mu-zsikától függetlenül, a magam igényébôl csináltam.Egy nagy Barcsay Jenô-anyag volt benne, egy árví-zi anyag, Sándor Pál filmjeit végigkísértem, azokbólnéhány; sok táncos, fôleg próbatermi felvétel voltbenne, amiket a magam kedvére csináltam, sokolyasmi is kapott helyet, ami már nem kötôdött any-

tak kirukkolni. Rendeztünk nyári táborokat, az elsôtOroszlányban, jártunk Majkon fényképezni, igazi fo-tótábor volt. Lehetett dolgozni, nekem is van olyanképem, ami a mai napig használható, és ebben a tá-borban csináltam. Volt egy tábor Siklóson, aztán voltkét kiállítása a társaságnak.

Voltak a Nadar életének mulatságos dolgaiis. A fôiskolán teát fôztünk, mert a teaivás és keksz-ropogtatás az úri lét szinonimáját jelentette. A tanáriszobában az íróasztalon kívül volt egy könyvespolc,egy dívány és egy mosdó. A díványt és a mosdótegyszer csak egy függöny takarta el a betóduló ifjakszeme elôl, s amikor vizet akartunk venni a teához,hogy is mondjam, kiderült, hogy bent van a madár akalickában, mert Lajos beleszeretett egy tanítványá-ba, Máger Ágnes festônövendékbe, aki ott volt afüggöny mögött. Aztán a tanár úr hamarosan el isvált, és feleségül vette a tanítványát, akivel Miskolc-ra költözött.

A Nadar nagyon jól mûködött egy darabig. Abaj ott kezdôdött, hogy a profi fotósok nagyon sokatfényképeztek, hiszen ez volt az életük, viszonylagkönnyen tudták teljesíteni azt a penzumot, hogy bi-zonyos idôszakonként a Nadarba munkákat kelletthozni, az amatôröktôl pedig komoly anyagi erôfeszí-tést kívánt a dolog, s ôk lázadoztak, hogy ez ígynem igazságos.

De úgy emlékszem, hogy a dolog akkoresett végképp szét, amikor Végvári föl akart vennimég egy fotográfusnôt a társaságba, aki, hogymondjam, nem a közösségbeli alkalmazkodásárólvolt nevezetes. Mi akkor keményen ellenálltunk, s ek-kor a csoport megszûnt. Viszont azóta is a társaságegyes tagjai, akik ott együtt voltak, jó szívvel emlé-

nyira a Film, Színház muzsikához, de abba a szel-lemkörbe tartozott. Ez volt a pötyögtetôs fotografá-lás, amikor nincs egy eleve meghatározott koncep-ció, hanem az ember megpróbál jó képeket csinálni.Ez a fajta fényképezés számomra véget ért a mû-csarnoki kiállítással.– Visszakanyarodva a magánélethez, mikor nôsültélmeg?– Zebuka, a Viktor hatvanhétben született, tehát hat-vanhatban, vagy hatvanhétben nôsültem. Csak né-hány hónapig tartott a dolog.– Feleséged szakmabeli volt?– Igen. Úgy ismerkedtünk meg, hogy ô az Athenae-umban volt nyomdai fényképész. Soproni, az akkoriigazgató olyan szigorú technológiai követelménye-ket írt elô, hogy azok gyakorlatilag tönkretették a ké-pet, s a csaj hajlandó volt kockáztatni a munkahe-lyét, hogy az én képeimet normálisan dolgozzák fel.Így ismerkedtünk meg, aztán egyszer-párszor vol-tunk közösen társaságban, aztán valahogyan össze-keveredtünk. Ebbôl lett Zebuka. Gyakorlatilag há-rom-négy hónap után elváltunk, formailag ez sok-sok évvel késôbb következett be.– Milyen volt az alkotói gyakorlatod folytatása?– Akkor én belehúztam erôsen a szociofényképezés-be. Az elsô nagyobb kaland a cigány-anyag volt,amit úgy csináltam, hogy Schiffer Pál készült a ci-gányfilmjeire, és két szociológussal, Kemény István-nal és Solt Otíliával járták a cigánytelepeket. [Schif-fer Pál: Mit csinálnak a cigánygyerekek? (1973) – A.B.]

S akkor én is mentem velük, kvázi motívumotfényképezni, de hát azt csináltam, amit akartam, s abelépésem nagyon jó volt ezekre a helyekre, mert

mind Kemény, mind Solt jól kezelték a dolgokat.Fantasztikus személyi hitelük volt, amibôl rám is ra-gadt. Mind az információ, mind a metodika áradt afejükbôl, s akkor láttam, hogy ezt a dolgot meg kellpróbálni megérteni, sok szociológiai irodalmat kellettolvasni. A fontos könyvek a mai napig megvannakotthon.

Az elsô teljesen, szellemileg is önálló pro-dukcióm az bányászokról szóló képsor volt, azótaminden anyagomat ugyanazzal a módszerrel készí-tem: megpróbálom végiggondolni a tételt, s akkorkeresni egy olyan formát, amelyben ezeket a problé-mákat meg lehet fogalmazni. Analízis, szintézis, stb.Azután már csak le kell fényképezni. Egy kínai filozó-fus mondta, hogy ha az ember tigrisre megy vadász-ni, akkor a tigrist elôször fejben kell elejteni, maga adolog aztán már megy magától.

A bányász sorozat arról szólt, hogy ott amunkakultúra és a bányászok szociális helyzetenem volt fedésben. Magas presztizsû munka, szer-vetlen szociális struktúra. Magyarul nem volt lakás.Sem. Akkor tôlük függött az ország gazdasága, namost ehhez képest úgyszólván nem volt hol lakniuk.Errôl szólt a történet. Ehhez meg kellett keresni a for-mát. Keresni egy olyan brigádot, ahol mind a négyklasszikus munkás életforma, tehát a parasztizáló, apatriarchális, a társadalmilag feltörekvô, és a beil-leszkedett, a proletarizálódó életforma megvan.– Ez volt a Cserhalmi brigád? – Ez volt a Cserhalmi brigád. Nagyon sok bányában,nagyon sok brigádnál voltam egypár napot, amígmegtaláltam azt, amit kitaláltam. Ez volt az elsô ilyensorozat.

– Hogy lehetett akkor jó minôségû színes nyers-anyaghoz jutni?– Az igazság az, hogy a feleségem – akkor már a kö-vetkezônél tartottam – film forgatókönyvíró. Akkor asegédoperatôrök azzal voltak elfoglalva, hogy ne-kem lopkodták a filmeket. A filmvégeket, amik benn-maradtak a kazettákban, az utolsó hat-hét-nyolc mé-tert, már nem volt érdemes visszafûzni, megszerez-ték nekem. Ezeknek a filmeknek két bajuk van. Azegyik az, hogy vesztik a színeiket, a másik, hogy afilmgyár igényeinek megfelelôen a filmek karakteretúl lágy, ma már nem lehet ôket lenagyítani. A békésKádár-korszakban egy nagy üzemi laborban egyadag hívó tönkretétele nem volt tétel, meg lehetettazt oldani, hogy levettük a hívási sebességet, s föl-nyomtuk a hôfokot, tehát keményítettük a hívást, az-tán gyönyörûen lehetett nagyítani a filmrôl méteresreis. Ma már erre senki sem vállalkozna. Nem tudom,hogy lehetne belôlük kópiát készíteni, legfeljebb di-gitalizálva, de ez egy picit ellentmond az elveimnek.– Ebbôl az anyagból jelent meg a Hétköznap, 1979-ben a Corvinánál, Vitányi Iván elôszavával…– Igen, amit a Csurkának kellett volna írni.– Igen? Ezt nem tudtam… – Volt egy fotográfus, úgy hívták, hogy Reismann Já-nos. Répa, aki nagyon jó barátom volt. [ReismannJános (1905–1976) fotómûvész, fotóriporter; pálya-futása hol szerencsésen, hol kedvezôtlenül erôsenösszefonódott az aktuális politikai eseményekkel –A. B.] Neki mondtam, hogy kellene valaki, aki megír-ja a dolgot. Ô mondta, hogy beszél a Csurkával, akia jó barátja volt. Aki állán lecsurgó levestésztával kö-zölte, nem képzelem, hogy ô ezt megírja, ezzel nemlehet semmit sem keresni. Akkor az egyéb barátaim

– Korábban a szociofotósok elsôsorban a parasztiéletre figyeltek…

Ezt a két sorozatot, a cigányt és a bányásztVégvári Lajos állította ki elôször, ô akkor került Mis-kolcra. Összekötötte élete útját az új nejével, ígyment oda. Miskolcon volt egy kiállítóhely. Ott Végvá-ri megrendezte a tárlatot, s utána hívták a kiállítástDebrecenbe, ahol volt egy szerény értelmû medve-bocs, akit úgy hívtak, hogy Gyarmathy Kálmán, mitad Isten, megmaradt bennem a neve. Azt mondta,hogy szívesen fogadja a bányászokat a Megyei Mû-velôdési Központban, de a cigányok nélkül, mertMagyarországon cigánykérdés nincs. Mire mond-tam, egyrészt így a kiállítást nem adom, másrészt ôegy nagy – na, hagyjuk. Mint az angol mondja: meg-felelô embert a megfelelô helyre.– Népmûvelô körökben nagy sikere volt…– Hát az egy másik dimenzió.

Aztán ez a kiállítás kiegészült két másik so-rozattal, egy Csepelrôl készült fekete-fehér anyag-gal, meg egy olajkutató brigádról, s ezt a boldogemlékû Munkásmozgalmi Múzeumban Esti Bélaigazgatása idején mutatták be. Azt hiszem, ô ponto-san tudta, hogy mirôl van szó, mellékesen a felesé-ge fotótörténész, Jalsovszky Katalin. Volt egy remekhelyettese, a Szikossy Ferenc, aki tartotta a hátátezért a kiállításért. Eltakarította az akadályokat az út-ból.

Volt késôbb színes kiállításom is Csepelrôl, amartin-üzemrôl. Amikor ezt készítettem, akkor aztmondták nekem, hogy csepeli martinnak az a baja,hogy a második világháborúban elfelejtették lebom-bázni, és most nem tudnak megszabadulni tôle.

megtalálták a szadesz egyik késôbbi fô embe-rét, Havas Gábort, aki mintegy két évig nem írtameg, így aztán a népnemzeti, meg a szadeszesután maradt a komenista, bekunyiztam magamIvánhoz, akit jól ismertem még a Lapkiadótól,Iván akkor egy tánclapot szerkesztett. S mond-hatom elég jóban voltunk, vagyunk a mai napig,nem vagyunk összejárós barátok, de létezünkegymás számára. Bekódorogtam, volt valamisötét hátsó szoba a Corvin téren…– A Népmûvelési Intézetben, amit akkor már Mû-velôdéskutatónak neveztek…– Egészségedre. Szóval bekódorogtam Ivánhoz,aki néhány hét alatt megírta a szöveget.– Hosszú pályafutásod volt a Fotómûvészet cí-mû folyóiratnál. Az 1967-es 3. számban jelentmeg elôször a neved szerkesztôbizottsági tag-ként. Akkor a szerkesztôbizottság vezetôje IbosIván volt, a szerkesztô pedig – már hosszabbideje – Rozgonyi Iván. Az 1970-es 3. számtól az-tán te jegyezted a lapot a szerkesztôbizottságvezetôjeként. Egy idô után Rozgonyi is távozotta szerkesztôbizottságból…– Ebben nekem oroszlánrészem volt. Kevés do-log van, amit szégyellek az életemben, az egyikaz, hogy megbuktattam két hallgatómat, s mél-tatlanul bántam az Ivánnal. Ezt nagyon szégyel-lem azóta is. Ivánnal egy baj volt, hogy nem voltidôérzéke. A lap negyedéveket késett, ez ôtnem zavarta, én megpróbáltam rávenni, hogyezen változtassunk, megsértôdött, felmondott,én meg nem feküdtem keresztbe a küszöbön.Szerettem volna felnôni. Bizonyos dolgokbannekem más nézeteim voltak, mint az Ivánnak.

Szóval Reismannal jóban voltam. Csinál-tam vele egy életút-interjút. Különbözô börtönökszínezték az életét. Ô Párizsban kezdte külföldipályafutását, aztán tanult és dolgozott Németor-szágban, majd 1931-ben a Szovjetunióba ment, mintJohn Heartfield asszisztense. Járt például Magnyito-gorszkban, aztán visszament Párizsba, s ott ragadt.Negyvenöt után hazajött, azután kinevezték Párizs-ba sajtóiroda vezetônek, majd sajtóattasénak. ARajk-per idején hazarángatták, és keményen be-kasztlizták. Na, a lényeg az, hogy megszületett egykézirat, mondtam Répának, hogy olvassa el, s ami-nek a közlésével nem ért egyet, azt húzza ki. Vissza-hozta a kéziratot, rettenetesen kihúzkodva. Nem-csak a politikailag éles dolgok voltak törölve, hanemazok a sajátos nyelvhasználati ízek is, amelyek az ômagyarságát megkülönböztették mindenki másétól.Megkérdeztem, ki volt az a marha, aki így összeka-szabolta a kéziratot, s ô azt mondta, hogy a Csurka.Mondtam, ezt ne tedd velem, van a kéziratból mégegy példány, abból csak azt húzd ki, ami téged bánt.Na, visszajött, az anyag még jobban össze volt ka-szabolva. Mondom, Répa, mit csináltál? Hát, mond-ja, nem ô volt. Akkor ki? Azt mondta, az Illyés Gyula.Hát, mondtam, a barátaidról megvan a véleményem.Nem tudsz egyedül beszarni, barátokat kell hívnihozzá.

Aztán valamit összeállítottam, de a kaszabnyomai megmaradtak. – Mi történt a kézirattal? – Azt hiszem megmaradt, s lent van a Fotómúzeum-ban. Egyszer elmegyek és megnézem, hogy jól em-lékszem-e a dologra.– Készítettél egy filmet is 1974-ben…

ciós bányászfilmet. Ô mondta, hogy jó. Én írtam egyforgatókönyvet… inkább egy szinopszist. Ô adott stá-bot, szállásköltséget, kocsit, lementünk Feketevölgy-be. Készült a bányászokról egy olyan film, amit manem igen lehetne eladni. Ez a bányászokról szóló fu-ra animáció, ahol kihasználtam az animációnak a fu-ra, ugrabugráló mozgását. Ezt ma már mindenki csi-nálja, de akkor még nóvum volt. A dolog azzal lett

meghülyítve, hogy a fotóanimációt csak emberekkelcsináltam, és ahol a gépek mozogtak, a gépek moz-gófilmen voltak, folyamatosan mozogtak, az emberekmeg ugrabugráltak. Ez nagyon jópofa volt, s elég ma-cerás munkát igényelt. A trükkasztalon vettük fel a ké-peket, a képen belüli mozgásokat elôre megtervez-tem, volt egy rajzfilmtervezô barátom, Mata János,akitôl sokat tanultam. Sikerült találnom egy bá-

– Hogyne. Az akkori barátaim képzômûvészek vol-tak. A barátaim, kivéve az egy Nadar-beli kalandot,nem szakmabeliek, hanem képzômûvészek voltak,meg filmesek. A filmesek között többeknek úgyneve-zett játszó fotókat készítettem, amiket utólag fölvet-tek, és beleapplikáltak a filmbe. Ahogy már mond-tam, a szociofotós munkám úgy kezdôdött, hogySchifferrel eljártam, azután Sándor Pál filmjeibe ké-

szítettem játszó fotókat, és másoknak is, dokumen-tumfilmekbe és így tovább. Akkor kedvem támadt,hogy én is csináljak egy filmet. A TV dokumentu-mosztályát Radványi Dezsô vezette, akirôl most utó-lag mindenfajta dossziék elôvakarásával sok min-dent elmondanak, ami igaz is, viszont az is kétség-telen, hogy mûködôképes ember volt. Jelentkeztemnála egy tervvel, hogy szeretnék csinálni egy animá-

nyászt, aki elmondott egy bányászmesét. Ma márilyesmi elképzelhetetlen, hogy a tíz egynéhány per-ces filmet több mint száz óráig vágtuk. Sándor Pálakkori vágója, Kármentôné Singer Éva vágta, a mel-lettünk lévô vágóban napi nyolc órát bugyborékol-tak, mert valami üdítônek a reklámja készült… Ez voltaz egyetlen önálló filmem. Rólam készült több tv mû-sor, film, miegymás, de az már egy másik történet.

– A Szövetségben egy idô után elnökségi tag lettél…– Elkezdtem ott nyüzsögni, ugye akkoriban mond-ták, hogy az MFSz rövidítés nem azt jelenti, hogyMagyar Fotómûvészek Szövetsége, hanem azt,hogy Féner Megint Szerepel. Ez ugyanúgy volt, ak-kor is mint ma; a dolgok akkor mûködtek, ha voltegy-két marha, aki azokat hajlandó volt mûködtetni.Nem kell több, nem kell kevesebb, ennyi kell. Akkormindenki a hatalmat akarta, mûködtetni meg nem. Sakkor Cini bennem partnerre talált, s elég sok min-dent átlôcsölt nekem elintézni. [Cini – Zinner Erzsé-bet (1909–1977) fotómûvész, 1961-tôl 1977-ig a Ma-gyar Fotómûvészek Szövetségének fôtitkára. – A.B.] Elôfordultam mindenféle bizottságokban, ki istudtam egyet-mást talpalni, ki tudtam igazodni ab-ban a világban. Elég sokáig elnökségi tag voltam, samikor Cini végleg elment, én lettem a Szövetség fô-titkára. 1968-tól nyolc évig tartott a történet. Lénye-gében nekem az volt a fô munkahelyem abban anyolc évben. A hülye fejemmel.– A Film, Színház, Muzsikánál akkor már rutinból el-mentek a dolgaid…– Abszolút. Meg akkor nem volt emberhiány. Voltakemberek, én Szövetségesdit játszottam. Akkor egyfekete-fehér lap nem volt olyan munkaigényes.

– Mikor lettél ott riporterbôl képszerkesztô?– Azt hiszem formálisan hetvenhárom-hetvennégy-ben történt, hogy Hámori kinevezett. [Hámori Ottó(1928–1983) újságíró, író, 1962-tôl volt a Film, Szín-ház, Muzsika fôszerkesztôje – A. B.] Ott voltam, kü-lönbözô funkciókban, amíg át nem mentem a Képes7-hez, nyolcvanhatban.– Hogy ért véget pályafutásod a Film, Színház, Mu-zsikánál?– Kérlek szépen, az úgy ért véget, hogy Hámorimeghalt, egy ideig Sándor Iván szerkesztette a la-pot, majd mindenki legnagyobb meglepetésére Isz-lai Zoltán kapta meg a fôszerkesztôséget, ami úgytörtént, hogy neki más lapot ígértek, de azt nem tud-ták megadni, s akkor mintegy végkielégítésként kap-ta meg a Film, Színház, Muzsikát (1984–1990). Na-gyon kedves, finom költô, gyakorlott kritikus, de egyilyen lapot szerkeszteni nagy falat volt számára. S alap inkább csak úgy történt vele. A lapban két ten-dencia viaskodott: egy népnemzeti, és egy nemnépnemzeti. Vetélkedtek, ami úgy nyilvánult meg,hogy a népnemzeti tendencia egészen kicsi erdélyiszínházakkal kívánta megtölteni a lapot, és voltak,akik úgy gondolták, hogy a Vígszínház érdekesebba hazai olvasó számára, mint a sepsiszentgyörgyi.Ebbôl nagy huzakodások származtak.

Akkor a színházi rovat vezetôje Róna Kativolt, akinek a férje a Gyapay Dénes. Ô akkor szer-vezgette a Képes 7-et. Akkor a Dini még a MagyarHírlapnál volt. Kati kérdezte, nem akarok-e átmenni aDénes leendô lapjához. Naná, hogy át akartam men-ni, akkor én már keresgéltem állás után, akkor semvolt könnyû elhelyezkedni ezen a pályán, legalább isén nem értettem hozzá. Akkor nekem már elegem

maradt, hogy ezeken még kell egy kicsit gondol-kodni. Akkor gondolkodtam, gondolkodtam, és ak-kor valahogy sikerült elérnem, hogy azok a katonák,akik egy kicsit nyitottabbak voltak a világ iránt, been-gedtek a kecskeméti repülôtérre, akkor pár évig le-jártam fényképezni, az ott készült képekhez hozzá-csaptam még egyéb dolgokat más feszült légkörûmunkakörökbôl, orvos, szobrász, bányász, légtor-nász, csak ez együtt olcsó volt. Ezt a kiállítást ebbenaz összeállításban nem mutogattam soha többé,csak néhány jobb képet emeltem ki utólag belôle.Elôfordul, hogy az ember mellényúl.

Például fényképeztem egy szocio-sorozatot.Szövôlány, szülei vidéken élnek, ô munkásszállásonlakik, minden hétvégén hazamegy, aktív KISZ-tag fi-úja van. Hónapokig jártam ennek a szerencsétlen-nek a nyakára, agyba-fôbe fényképeztem, aztán le-tettem a képanyagot, s valahogy nem stimmelt. Vég-re valaki megmondta az igazit, hogy a csajnak nincsvarázsa. Én ezt nem vettem észre. Aztán nem is mu-togattam senkinek a képeket. Vannak ilyen hamvábahalt történetek.

Aztán jött a zsidó kiállítás… – Errôl beszélj bôvebben, mert emlékszem, hogy en-nek 1983-ban érdekes hullámverése volt…– A probléma abból indult, hogy meg akartam fény-képezni az ötvenes évek Budapestjét. Na most ott,ahol én akkor éltem, az a Kisdiófa utca–Klauzál tér-Dob utca–Wesselényi utca–Dohány utca, ez a kör-nyék. A hetvenes évek végén ezek az utcák már te-le voltak autókkal. Így nem volt értelme fényképezni.Sétáltam arrafelé, már akkor rég nem ott laktam. Be-leütköztem egy-két ismerôsbe; valaha ott éltem aKisdiófa utca és a Király utca sarkán, s akkor vissza-

volt a bôgatyás színházi újságírásból, és akkor Katiazt mondta, hogy menjek föl a harmadik emeletre,mert ott sül-fô Gyapay és a Szûcs Gábor. S akkor át-kerültem a Képes 7-hez fôszerkesztô helyettesnek.

Egy népnemzeti ifjút annak idején felvettünka pártba, a Lapkiadó MSZMP szervezetébe, a JAK –József Attila Kör – szószólóját, aki nyilván csak poli-tikai helytállásból erdélyi színházból nôsült, s aki az-tán az egyik hangadója lett a Mai Magyarországnak,illetve a Magyar Nemzetnek. Tíz éves évfordulóján,hogy felvettük a pártba, találkoztunk az utcán, nagytársasággal jött, és én meggratuláltam az évfordulóalkalmából. Apinak hívtuk, Api volt a beceneve. Hát,nem vette egészen jó néven a gratulációt. Annakidején ittunk egyet a felvételére, gondoltam most isiszunk egyet az évfordulóra, de ôt cserbenhagyta ahumora.– Közben voltak további kiállításaid. Melyik volt szá-modra a legemlékezetesebb?– Hát, már említettük, volt a színes Csepel-változat aMunkásmozgalmi Múzeumban, aztán volt egy kiállí-tásom, a Mûcsarnokban, ahol sok jó kép volt, de vé-gül a struktúra lett primitív, buta. A Tükörrepülés egynagyon közhelyes dolog lett. Volt benne egy csomóremek kép, de az egész valahogy nem mûködött. Ezakkor lett számomra ijesztô, amikor a szakmánkegyik abszolút eminens vezetôje odajött hozzám ré-vült, boldog szemmel, hogy végre van egy olyan ki-állításod, amit én is értek. Na, akkor rájöttem, hogynagy baj van.– A szerelem a repülés iránt…– Ez volt az eredmény. Az ügy úgy alakult ki, hogy ahatvanas években egy Ország-Világ riport miatt vol-tam egy repülôs alakulatnál. Akkor sok minden meg-

szívott a történet. Rengeteg anekdotikus elem voltabban, hogy maga az anyag hogyan állt össze, samiket akkor öntudatlanul, vagy, hogy mondjam,szakmai rutinból csináltam, azt ma fotóantropológiaiszempontból, mint technikát mondom el a gyerekek-nek, de legalább tudom igazolni, hogy mûködik adolog. Találkoztam Kemény Zoltánnal, aki akkor ter-vezô-szerkesztô volt a Corvinánál, kérdezte, min dol-gozom, én mondtam, mire ô: nem akarom-e a Corvi-nánál könyvben megjelentetni. Bart István elfogadta,elôbb-utóbb lett belôle könyv, de elôbb HoffmannTamás megcsinálta a Néprajzi Múzeumban kiállítás-ra. [Hoffmann Tamás (1931) etnográfus, 1969–1992között a Néprajzi Múzeum fôigazgatója – A. B.] Egynagyon pompázatos kiállítás lett belôle, akkor iszo-nyú sok pénz volt rá, ami ma elképzelhetetlen, ám-de, ámde megjelent a kiállítás helyszínén MrávikLászló, aki, hogy is mondjam, akkor Aczélnál volt afô halljakend, a Kulturális Alosztályon a képzômûvé-szeti ügyek referense, és közölte, hogy Aczél betil-totta a kiállítást.– Aczél látta, hogy konkrétan mi készül, vagy csakhallott róla?– Nem látta, valaki befújta neki. Aczélban volt egymélyen kompenzáló, látens antiszemitizmus. Azt hi-szem ezt Acél nagyon rosszul találta ki, legalább isa nyolcvanas évek elején. Lehet, hogy korábban voltindok a vallások látványos megnyilvánulásainak le-fojtására, de ekkor már más idôk jártak. Különösennevetséges volt az ürügy, hogy egy PFSz-küldöttségéppen akkor tesz látogatást Budapesten, és nemszabad a palesztinokat provokálni.

Akkor már a képek ki voltak téve, kegytárgyaka Zsidó Múzeumból kikölcsönözve, a falak barna ba-

kacsinnal bevonva, s akkor valaki megérttette Aczél-lal, állítólag Katona, mások szerint más, de az volt alényeg, hogy most becsukni nagyobb balhé lenne,mint megnyitni. [Katona István (1928) újságíró, poli-tikus, fotómûvész; 1978–1985 között a „Kádár-titkár-ság" vezetôje, 1986–1994 között a Magyar Fotómû-vészek Szövetségének elnöke – A. B.] Túl sokan tud-tak már a kiállításról, túlságosan benne volt a levegô-ben. Végül, ha nem is békésen, de megnyílt.– Emlékszem, a kiállításnak olyan katalógusa volt,amelyben saját kezûleg szignáltad a képeket…– Igen. Volt e mögött egy vicces történet. Minden ka-talógusban egy kép volt, technokol rapiddal kel-lettberagasztani, a lányom akkor volt hét-nyolc éves,és ô is ragasztgatta a képeket. Egyszer csak elkez-dett szédelegni az asztal körül. Hát, kiderült, hogytudtán kívül beszipózott a drágám.

Hajdú János nyitotta meg, akkoriban ô nép-szerû tv mûsorokat csinált, s népszerû elôszavakrólírt népszerûtlen szövegeket, de nem ezért tiszteljük.

Ugye, Joseph Heller írja a Tudja az Isten-ben, hogy ha akarsz egy tuti könyvet, akkor írj egykönyvet a zsidókról, hát ez a kiállítás tényleg fantasz-tikusan bejött, be mutták a világ négy sarkában, elégsok helyen voltam is vele. A ciki az, hogy már régennem ezzel foglalkozom. A zsidó anyaggal abba-hagytam a szó hagyományos értelmében vett szoci-ofotót, hogy mondjam, kihûlt fürdôvízben nem jó lu-bickolni. A nagy magyar klasszikussal szólva, Ah, Bi-berach, más oldalra a köpennyel!, tehát más dolgo-kat kell csinálni.

És akkor megcsináltam a Hortobágy anya-got, aminek még volt egy kis szocio íze, s vele egyidôben volt a Gázgyár-kiállítás is. Ezeket jó pár évig

– Igen. Így is mûködött a dolog. Én úgy gondoltam, hogy a Stúdióban megold-

ható a továbbképzés koncepcionáltan, terv szerint, il-letve meg lehet teremteni a többi stúdió gyakorlatáhozhasonlóan az alkotó munka anyagi támogatását.

A felsôfokú fotográfusképzés egyébként nemvolt eredendôen elátkozott dolog. Egykor én csináltamegy tervezetet, amikor arról volt szó, hogy a Színmûvé-szeti Fôiskola film fô tanszakán indult volna egy fotog-ráfia szak…– Ez a Herskó-féle kísérlet volt?– Igen. A Herskó ki is jelölte közvetlen munkatársam-nak Pásztor János operatôrt, s az egészet összefogniaz Illés Papit [Györgyöt], s a dolog alakult is a magaútján, már elkészült a tantervi háló, az óraterv…– Maradt ebbôl meg valami írásban?– Olyan táblázatok nélkül, mint a tantervi háló, talán aMúzeumban megvan. Én rendes hivatalnok voltam,nem maradt irat otthon nálam, ezeket a dolgokat is el-küldtem Kecskemétre.– Csak rövid ideig vezetted a Stúdiót, mert akkor fôtit-kár lettél, és ennek a vezetésérôl az összeférhetetlen-ség miatt le kellett mondanod…– Igen, átadtam Nagygyörgy Sándornak a folytatást.Egyébként a Stúdióban rendszeres oktatás volt, az ok-tatásban való részvétel feltétele volt a támogatási dí-jakhoz való hozzáférésnek. – Sikeres fiatalok kerültek ki a Stúdióból…– Jó emberek tanítottak, és volt is pénz rá. Helyiség isvolt hozzá. Senkinek nem bántotta a csôrét, hogy ezmegalakult, a Szövetségben nem is vállalták a fárad-ságot, hogy megfúrják. Így létrejött. Bennem határo-zottan egy furor pedagogicus mûködött, úgy véltem,hogy a fiatalokat nevelni kell.

csináltam Mindent jó pár évig csináltam. Egy anya-got készítettem egy napig, az Olajfúrókat. A Horto-bágyon korábban sokszor próbáltam fényképeznivalamit, most megpróbáltam lefényképezni a sem-mit. Fôleg alig érzékelhetô struktúrák jelentek megbenne. Hogy ezeket fogyaszthatóvá tegyem, hozzá-tettem régebbi pusztai képeimet is, volt mintegyhúsz év a két képcsoport között.

Amikor a Gázgyárat elkezdtem fényképezni, azmég mûködött, termelt és szolgáltatott városi gázt, saz utolsó képeken már látható, hogy megszûnt agyár.– Visszatérve a Szövetségre, abban az idôben mint-ha még lett volna valamelyes tekintélye a szervezet-nek…– Akkor fénykorát élte a Szövetség, volt tekintélye,

volt anyagi ereje, tudta finanszírozni a rendezvénye-it, a kiállításait, anyagilag jól megalapozott külkap-csolatai voltak, lapot adott ki, ösztöndíjas rendszerttudott mûködtetni, a kutatási eredményeket publikál-ni is tudta, részint a lapjában, részint külön kiadvá-nyokban. Lehetett pénzt szerezni a Fiatalok Fotómû-vészeti Stúdiója számára. – Beszéljünk a Stúdió megalakulásának elôzménye-irôl…– Akkor még nem volt felsôfokú fotográfus-képzés,bár a fotográfusok többnyire úgy lesznek, mint a me-zôk liliomai. Valahol Bourdieu-nél olvastam, hogy afotográfus két fajta emberbôl lesz, az uralkodó osz-tályok azon sarjaiból, akik képességeik folytán nemtudják az osztályuk által támasztott igényeket kielé-gíteni, és a feltörekvô osztályok azon sarjaiból, akika megfelelô iskolákat nem tudják elvégezni. – Un art moyen…

– Hol kezdtél tanítani?– Tanítottam pár évet a MÚOSZ-iskolában, ott na-gyon jó embereket taníthattam, Fejér Gábort, UrbánTamást, Fenyô Jánost. Aztán Gerelyesné kiutált, rútmódon, akkor elég sokáig nem volt a seggem alattiskola, akkor fölelevenedett a fotóoktatás lehetôsé-ge az Iparmûvészeti Fôiskolán. Az úgy volt, hogykértem Katona Istvánt a Fôiskolával való nem ered-ménytelen tárgyalások után, hogy támogassa az ok-tatás beindításának ügyét. Ezzel átvette a dolog irá-nyítását a fôiskolával való sub rosa tárgyalástól azoktatók kijelöléséig. Közben Horányi Özséb, akivelGergely fôember társaságában tárgyaltam, valami-ért kiszállt a fôiskolából. – Gergelynek az volt a koncepciója, hogy a Szövet-ség személyi konfliktusait nem szabad bevinni a Fô-iskolára…– Nekem az indító értekezleten váratlanul azt ajánlot-ták, hogy tanítsak esztétikát, én meg azt mondtam,hogy ez egy kicsit mulatságos, erre nekem nincsvégzettségem. Én sajtófotót szerettem volna tanítani,ahhoz értek, Katona azt mondta, hogy ahhoz politi-kailag megbízhatóbb ember kell, s akkor a PálfaiGábort kérték fel a Magyar Távirati Irodától, amivelén teljesen egyetértettem, mert ô egy kiváló kollégavolt, de csak egy darabig tanított, mert terhes voltszámára a dolog. Meg is betegedett, de ez a két ügyvalahogy idôben találkozott.

A közelmúltban megjelent egy-két interjú aFotómûvészetben a fotóoktatás indulásáról az Ipar-mûvészeti Fôiskolán. Lehet, hogy a dolgok úgy tör-téntek, ahogy ott megjelennek, s lehet, hogy engemmegcsal a memóriám, de én valahogy nem egészenígy emlékszem sem az eseménytörténetre, sem az

egyes személyek szerepére. Nekem otthon nincse-nek irataim szövetségi tisztségviselô korszakomból,részint nem igen vittem haza a dokumentumokat, ré-szint ami mégis nálam maradt, azokat mind átadtama Fotómúzeumnak, azzal, hogy azok halálom utántanulmányozhatók. Erre egy okom volt: sok kezde-ményezés esett arra az idôre, amikor én fôtitkár vol-tam, az idô múltával a maga szerepét ki-ki átértékel-te, mert úgy talán egyszerûbb. Én nem akarok sen-kit megbántani, nem akarok senkit korrigálni, ezt énrábízom az utókorra, ehhez a dokumentumok adot-tak.

S azután a rendszerváltás táján alakult egymaszek iskola, két-három évig döcögött, azt egy év-folyam elvégezte…– Ez melyik intézmény volt?– Ez nem volt nagy dolog, a Mécs László Könyvkia-dó égisze alatt mûködött. Néhány kiváló fotográfusés egyéb szellemi lény azért kikerült onnan, így hár-man végeztek abból a csoportból Filmmûvészeti Fô-iskolán, volt, aki dramaturg szakon, volt, aki filmope-ratôr lett, valaki Angliában járt fôiskolára, szóval jólelindult társaság lett belôle, ha egy maszek sulibólennyi fôiskolát végzett ember kikerül, az nem egyrossz arány.

Az ELTE-n megalakult, pontosabban a nép-rajzi tanszékbôl kivált a kulturális antropológiai szak.Vezetôje, Boglár Lajos meghívott – miután Kornis Pé-ter nem vállalva a megbízatást, engem ajánlott –hogy adjak elô fotóantropológiát. Némelyes elképze-lésem volt a dologról, olvastam az illô számú klasszi-kust, mi több, felismerve a dolog jelentôségét, KuntErnô e tárgyú elsô dolgozatait a Fotómûvészetbenpublikáltam is. Lassan a hallgatóim segítségével ki-

lenne mondani, hogy nullszaldós lett volna, de ment,nem volt reménytelen. Attól kapott gellert, hogyKupa Mihály kitalálta az elsô adórendszert. Az nyil-vánvaló, hogy adózni kell, az egész gazdaság attóltud mûködni, csak az egész, mint minden ebben azországban, össze vissza volt hazudozva. Annak ide-jén azt mondták, ebbôl nem következik semminek amegsemmisülése, mert úgy fognak átjönni a jövedel-mek, hogy megtörténik a kiegyenlítôdés. Ez termé-szetesen nem volt igaz. A galériában eredetileg úgyvoltak kalkulálva az árak, hogy a mûvész kapott egytisztes összeget, s a paszpartuzott, keretezett képnem került többe mint száz márka – átszámítva. Úgybecsültük, hogy ez nem eltúlzott, ez akkor kb. héte-zer forint volt. Ez az akkori árak mellett elfogadható-nak tûnt. Na most, az adótörvény értelmében az árúgy emelkedett a duplájára, hogy a mûvész egyet-len nettó plusz fillért nem kapott. Mindenre rakódottegy kis adócska. Ez alapjában tette tönkre a galéri-át. Közben váltották egymást a vezetôk. A rentabili-tás romlott, a galéria veszélybe került. Ebben a hely-zetben kellett Erdélyi felszólítására megoldást keres-ni. Beleütköztem egy ügyvédbe, aki vállalta, hogyfenntartja a galériát, kifizeti a rezsit, ezért az emeletegy részét megtartja magának irodának. Ez nem tûntrossz konstrukciónak, ámde közben a cég kénysze-rûen egy német vállalkozással került kapcsolatba,amely ide fotóboltként beköltözött. Erdélyi a Fortunautcában felkínált az ügyvédnek egy cserehelyiséget,a fotógaléria pedig gyakorlatilag megszûnt. Az ügy-véd másodosztályú kerámiát árult. Olyan rangú mû-tárgykereskedés azóta sem létezik.

Vannak olyan galériák, amelyek kifelé, kül-földre mûködnek, de ezek már valami másfélék, mint

alakítottam, megformáltam elképzeléseimet, aminekmentén araszolva tovább-tovább jutva építkezünkévrôl-évre. Az elsô évek rém szórakoztatóak voltak:a Soros-pénzekbôl a gyerekek rengeteg terepmun-kát végeztek, aminek feldolgozása végtelenül szóra-koztató volt.

Elég sok helyen tanítok, mindenütt más cím-szó alatt. Képszerkesztés, sajtóriport, fotóantropoló-gia, avagy a fotó, mint olyan. Ezt az IparmûvészetiEgyetem posztgraduális rajztanár képzésében. Ezarra késztet, hogy naponta gondoljam újra nézetei-met a fotográfiáról revideáljam, vagy vessem el. Na-most input nélkül nincs output. Tetszik, nem tetszik,kell olvasni, lapokat járatni, eljárni helyekre.

Akkor Keleti Éva kezdett fotóriporter képzéstszervezni Havas Henrik Budapesti Média Intézeté-ben, az ô javaslatára Havas fölkért, hogy én csinál-jam. Egy évfolyamot vittem végig. Abból a stábbólkerült ki Baki Péter. Ô az, aki igazán a szakmábanmaradt, volt, akibôl jogász lett, és minden másegyéb.– Volt egyszer egy Fotógaléria. Az „ôs" Fotógaléria1983-tól…– Nagyon szép kis intézmény volt a Váci utcában aMcDonald’s mellett. Most valamilyen fotóüzlet vanbenne. Erdélyi László Attilának, a Fôfotó igazgatójá-nak a múlhatatlan érdeme, hogy ez létrejött. Rajta kí-vül a propagandistája, Bánó Anni vitt ebben jelesszerepet. Írtunk mindenfajta tervezeteket, s aztánebbôl kialakult egy alapszabály. Megpróbáltuk a fo-tót, mint mûtárgyat definiálni, s ezzel a fotót a mûke-reskedelembe bevinni.

Volt egy üzlethelyiség, és fönt az emeleten egy ga-léria. Egész jól ment a dolog, anyagilag is. Azt túlzás

ami a Váci utcai konstrukció volt.– Volt több fotómúzeumi terv is…– A Szövetség egykor fura szervezet volt, mindent leakart fedni, amire nem volt intézmény. Így többek kö-zött elkezdett fotográfiákat is gyûjteni. Elég pénzearra nem volt, hogy fotográfiákat szerezzen, de mé-gis megpróbálta. Így lassan összegyûlt egy régi fo-tóanyag, jó részt a Budapesti Fotóklub anyagából.Voltak aktuális szerzemények is. Megpróbáltam kez-deményezni, hogy a Szövetség által nyújtott támo-gatás fejében, például egy kiállítás nyomán, a fotog-ráfus a kiállított képek kis kópiáit adja át a Szövet-ségnek. Ezt nem lehetett igazán kikényszeríteni, deezzel együtt jöttek be képek a Szövetség gyûjtemé-nyébe, s nagyon gazdag képanyag alakult ki. Ennekvolt egy ôre, Bilkei Gorzó Magda, akinek nem voltkülön nyilvántartása, egyszerûen tudott mindent kí-vülrôl. A képek poros szekrényekben gyûltek egy iro-dában. Ekkor fölmerült egy fotómúzeum létesítésé-nek az igénye. Volt is erre bizonyos fogadókészség.Akkor a Szövetség elkezdett nyüzsögni ebben azügyben is, ez a fôtitkárságom idejére esett. Minden-féle tárgyalások voltak, különféle koncepciók szület-tek. Kialakult az elsô terv: Pásztor János Szüret utcaivilláját céloztuk meg. Ezt a minisztérium átadta volnanekünk. Ámde, miután a Szövetség eléggé el nemítélhetô módon, minden híresztelés ellenére demok-ratikus szervezet volt, a fotótörténeti anyag gondo-zására alakult testület kacagva meg tudta fúrni amúzeum tervét, hiszen ez bizonyos személyes érde-kekkel nem esett egybe, lévén, hogy a gyûjteményígy kikerült volna a Szövetség kezelésébôl. Vannak,akik azt mondják: jó, hogy nem úgy alakult, hanemígy, hogy ugyanis Kecskeméten jött létre a múzeum.

De sajnos Magyarország Budapest központú, azegy tréfa, hogy fantasztikus minôségû kiállítások so-ra jön be az országba, amit csak az a néhány tucatember lát, aki hajlandó kocsival Kecskemétre lebal-lagni. Én, nagyon sajnálom, nem tartozom ezek kö-zé.

A Pásztor-ház terve tehát elúszott. Folytaktovábbi tárgyalások, amikor Bereczky Loránd lett aNemzeti Galéria fôigazgatója, fölajánlotta az egyikfolyosót a fotógyûjteménynek. Nem lett volna önállóintézmény, de úgy tûnik, hogy Bereczky által máig jólvan a Galéria menedzselve. Aztán ez is meghiúsulta mi belsô ellenállásunkon. Volt ugyanis egyhatáridô, hogy meddig kellett volna átadni azanyagot, mert ha az addig nem történik meg, akkora nekünk szánt folyosót át kell engedni a „feketeseregnek", a múzeumi fegyveres ôrségnek. ASzövetség nem nyilatkozott, így odaköltözött amúzeumi fekete sereg. Ezután kezdôdött akecskeméti történet, amit én már csak nagyon távol-ról figyeltem ahhoz, hogy a részleteit ismerjem.– Mit tartasz még elmondandónak a Szövetséggelkapcsolatban fôtitkárságod idejébôl?– Magáról a Szövetségrôl el lehet mondani, hogy énegy jól pozícionált szervezetként kaptam, mert aSzövetség elsô vezetôje Vámos László volt, aki mégaz 1956 elôtti idôkbôl Marosán Györgynek volt azintimusa, ô nem ügyetlen kézzel tette le a Szövetségalapjait. A szervezetnek széles társadalmi bázisavolt, bár nekem az a meggyôzôdésem, hogy aSzövetségnek a mai napig a széles társadalmi bázisa végzete. Miért jöttek létre egykor a mûvészetiszövetségek? Mondjuk meg az ôszintét, ezek szov-jet szervezeti formák, amelyek arra szolgáltak, hogy

valaki néhány kiállításon jól szerepelt, egyébként asaját maguk által kinevelt zsûrorok döntései nyomán,akkor megkapta a fotómûvész státuszt, ami azért volthúzós, mert az akkori jogszabályok szerint amûvészeti szövetségi tagság munkajogilag azonosértékû volt a felsôfokú végzettséggel.– Na, most ezen a területen, ahol sokáig nem voltfôiskolai képzés…– Persze, akkor ez nagyon fontos volt. De az amatôrfotósok hozták magukkal az amatôr vezetôiket is, akiknem nagyon tudtak másféle dimenziókban gondo-lkodni, s a Szövetségnek ezek az amatörizmusbólkinôtt vezetôi véresen irtották a progresszívet, azavantgárdot, a társadalmilag aktív fotót, irtották afotográfia intellektuális megközelítésének a formáit,ezek ugyanis idegenek voltak a létüktôl. A szem-benállásnak könnyû volt politikai színezetet adni,adtak is, könnyû volt a személyeskedésig elvinni adolgot. Amíg Zinner Erzsébet élt, addig az ô slafrokjamögül én könnyen el tudtam bánni a kirívó esetekkel.Amikor szegény Zinner meghalt, akkor face to facekerültem ezekkel az ellentétes mozgásokkal és ezrendkívül nehéz volt. Zinner hátterérôl egyébkéntsokan suttogva-buttogva beszéltek, szeretném elmon-dani, hogy ennek igazi alapja nem volt. Zinner egykorjóban volt Radnótiékkal, s aztán Radnóti Fifivel,Radnóti Miklós özvegyével mindvégig tartotta a kapc-solatot. S az Aczéllal való kapcsolata sem politikai volt,hanem Radnóti özvegyének társaságán keresztülmûködött.

Volt tehát egy örökös harc a Szövetségenbelül az amatôr vonal embereivel, akik mindig meg-találták maguknak a megfelelô kapcsolatokat, hogy azakaratukat érvényesítsék. Meggyôzôdésem, hogy a

komoly juttatásokkal, kedvezményekkel betereljék amûvészeket egy akolba, ahol szemmel lehet tartania tevékenységüket, durván vagy finoman irányítani.Személyükben büntetni vagy jutalmazni lehet ôket,útleveleket adni, vagy elvonni, kiállításokat úrimódon kifizetni, vagy megtagadni a kiállításlehetôségét; mindenre volt példa. Az ötvenes-hat-vanas években a szakmának nem volt széles bázisa.A Szövetségbe így bekapcsolódtak az amatôrök is.A Fotómûvészek Szövetségén kívül a többimûvészeti szövetség professzionátus egység volt,hivatásszerû mûvészekkel, akiknek megfelelôképzettségük volt. Ne felejtsük el, hogy KassákLajost a hatvanas években hatalmas viták után vet-ték fel a Képzômûvészek Szövetségébe..– Az akkori huzakodásnak persze politikai okai isvoltak, Kassák múltja…– No, jó, persze. Azért nem akarták felvenni, mertkonstruktivista volt. Mindenesetre a képzômûvészekelzárkóztak az amatôröktôl. A fotós területen ezmásképp volt, nem volt szerves utánpótlás, gyakor-latilag minden fotográfus amatôrként indult, így voltaz amatôrök iránt nagy affinitás. A baj az volt, hogykésôbb a Szövetségen belül sem különült el struk-turálisan ez a két terület. A szövetségi tagság minda mai napig egy képkészítôi készséget igazol. Mosta professzionátus mûvészlét nyilván alapvetôen másismérvek alapján rendezôdik. Szóval az egy dolog,hogy valakinek néha jól sül el a keze, attól ô még sültamatôr marad. A színész szakma is megjegyziikszrôl, ipszilonról, hogy nagyszerû színpadi jelen-ség volt, de nem volt hivatásszerû színész. Nem voltkiegyenlített a tevékenysége, mert a mesterségetnem tudta. A fotográfiában ez a dolog nem vált el, ha

Szövetség máig nem heverte ki ezt a fajta ket-tôsségét, ezért is bizonytalan státusú szervezet.

A másik probléma a Szövetségben az volt,hogy szerintem a fotográfiának sohasem volt igaziértelmisége. Nem cím és rangkórságról van itt szó,de az elképzelhetetlen, hogy egy nem zenetu-dományi felkészültségû ember zenekritikát írjon. ANépszabadság mostani jeles zenekritikusánaklegtöbbször azt húzzák az orrára, hogy nem zenetu-dományi alapjai vannak, bármennyire ért is azenéhez. És ez kizárja ôt ebbôl a körbôl. ASzínmûvészeti Egyetemen képeznek kritikust.. Hanem is annyira régi. Az irodalomkritikus természete-sen irodalomtudományból doktorál, mielôtt rangoskritikát mûvelne. Zsurnál-kritikát írhat akárki, de azegy másik dimenzió. A fotográfia nem tudta kiter-melni a maga értelmiségét. Egykor a Szövetségbenel tudtam érni, némi agresszivitással, hogyelkezdtünk mûvi úton saját értelmiséget tenyészteni,sikerült pénzt szereznem arra, hogy a Szövetségszakírói ösztöndíjat alapítson. A kedvezményezettekközül néhányan ma is a szakma körül vannak, sike-rült kiadványsorozatot indítanunk a munkáikból, jópár kötet jelent meg szövetségi finanszírozásnyomán, alapkutatások eredményeit publikálva. Ezegyetemistáknak szóló ösztöndíj volt, de a meg-szerzett tudással nem lehetett mit kezdeni, ezzelnem volt hová menni, ebbôl nem lehetett megélni,így a legtöbben kikoptak ebbôl a történetbôl.

A Fotómûvészet címû lap akkor egy máskoncepciójú orgánum volt. Az én elképzelésemszerint a fotótudomány, a fotográfiával kapcsolatosismeretek megfogalmazására, összefoglalására,magyarra való fordítására, publikálására szolgált.

Azt akartam, hogy ez egyfajta forrás legyen azokszámára, akik a fotóval komolyan akarnakfoglalkozni. Lehet, hogy egy fotólapnak nem így kellkinézni, mint amilyen a mienk volt. Én viszont úgygondolom, hogy mivel manapság a tudósokminôsítésébe is beleszámít, hogy hány szakirodalmihivatkozás szól róluk, ebbôl a szempontból nyugod-tan hajthatom majd örök álomra a fejem, mert aFotómûvészetnek a mai napig gyûlnek a hivatkozá-sai. Ez nem az én érdemem, ez a szerzôk érdeme;Horányi Özséb, Szilágyi Gábor, Kunt Ernô, MiklósPál, Végvári Lajos, Albertini Béla, Beke László,Vekerdi László, Almási Miklós, Peternák Miklósvoltak a szerzôink [bocsánat, kedves olvasó, eztFéner Tamás mondja, én csak lejegyzem – A. B.],voltak itt a mai napig érvényes külföldi publikációk isSusan Sontagtól Bourdieu-ig sorolva a szerzôket.

Talán alapvetô mûveletlenségem folytán,kalandos történetek is voltak. Ma már az emberderül rajta, hogy az akkori legjobb Lukácstanítványokat összegyûjtve elmélkedtünk azon, hogymit gondolt volna Lukács György a fotográfiáról, hafoglalkozott volna vele. Persze nem foglalkozott, deakkor ez belefért a gondolatkörünkbe, és jelesemberek jöttek el erre a vitára.

Minden, valamennyire is jelentôs fotókiál-lításról volt fotókritika. Erre ma se elszánás, se kedv,se koncepció, se pénz. Én azt szoktam mondani,hogy minden szakmának olyan kritikája van, amitmegérdemel. Most bizonyos tendenciáknak vannakfelkent elméleti prófétái, nagyon jó, hogy ilyenekvannak, de ez nem azonos a szisztematikus, átfogókritikai fórum mûködésével.

Minden esetre némi kaján kárörömmel vet-

gyalásról, amikor meghallottam, hogy a szakszer-vezeti vezér hogyan beszél a szakszervezet lapjáról,a szakszervezet lapjánál dolgozó újságírókról, azolyan mély hatással volt rám, hogy lementem aszobámba és fölhívtam a Mûvészeti DolgozókSzakszervezetének a fôtitkárát, Orosz Sándort, hogyegyrészt lemondok a szakszervezetben viseltfunkciómról, másrészt kilépek a szakszervezetbôl.

Ekkor már nagyon elmehetnékem volt, s ak-kor alakult meg a Griff, odakerültem, aztán dolgoz-tam a Vasárnapnak, ezek féléves, egy éves lapokvoltak. A végén ettôl kirúgtak, akkor eléggé nem voltmihez kezdeni, de közben egy régi jó ismerôs indí-tott egy Óra és Ékszer címû lapot, oda hívtak kép-szerkesztônek. Az nem jelentett valami nagy mun-kát, mert negyedéves kiadványként mûködött. Én fo-tóztam is, de nem volt túl sok teendô. A kiadónál va-lahogy elhitték, hogy én értek a képszerkesztéshez,és lassan a többi nagyobb képeslapot is rám bízták.Ez szakmailag is érdekes volt, mert szabad kezetadtak a munkához. Elfogadták, amit csináltam. Ér-dekes emberekkel találkoztam: ékszerészekkel, órá-sokkal; fantasztikusan izgalmas, kulturált társaságvolt. Továbbá nagyon tanulságos volt a fodrászlegé-nyek csapata: szándékosan használom ezt a kifeje-zést, ôk ugyanis hajmûvészekként adták elô magu-kat, úgy is viselkedtek. A fodrászlapban a szerkesz-tôbizottság tagja, Fôfodrász, vindikálta magának,hogy bele is szóljon a dolgokba, szóval rém mulat-ságosan viselkedett. Ezeket azért én körülbelül azsírszobrászok és az elemi iskolai szjöld-alkotók kö-zé sorolom… hát érdekes volt megismerni ezeket amai élet királyait.

tem tudomásul, hogy a szövetség vezetésébenengem követôk, gondolom, politikai bölcsességbôlmilyen hatékonyan rombolták szét a szövetségelmélet-szervezô munkáját, külkapcsolatait, kiállítás-politikáját, egyéb gyanús imperialista furmányait.– Úgy emlékszem, hogy a kilencvenes években nemvoltál jó passzban… – Amikor megszûnt a Képes 7, Tamás Menyhért, azerdélyi író, kedves barátom elôkerült. Ôt egy furakapcsolatból ismertem. Réges-régen-régen, amikormég mûködtek újságíró üdülôk, a szobák jobbhasznosítása érdekében idegen emberekettelepítettek össze egy szobába. Egyszer egy szobá-ba rakták Bôzsöny Ferencet, Menyhértet, megengem. [Bôzsöny Ferenc (1931) rádiós bemondó,tanár – A. B.] S akkor volt közöttünk egy hallgatóla-gos gentlemen’s agreement, ami arról szólt, hogyha valamelyikünknek a szobában diszkrét dolgavan, akkor a másik két úr elmegy evezni. Hogy ismondjam, Menyus megismerkedett egy lánnyal, akiazóta is a felesége, mi meg órákon át eveztünkkörbe-körbe a Balatonon… Tehát Menyussal innenvan ismeretségem. Amikor tehát megszûnt a MézesRét [a Képes 7] akkor Menyus, 1991-ben, felajánlot-ta nekem, hogy menjek át a Népszavához, ahonnanéppen akkor távozott a képszerkesztô. Ez kínos-keservesen ment, mert egyrészt a napilap számom-ra szokatlan terület volt, másrészt az ottani kollegiáliskapcsolatok elképzelhetetlenül rosszak voltak, bármindenki mondta, hogy ez a Népszava mélypontja akorábbiakhoz képest.

Ugyanakkor sok tapasztalatra tettem szert.Például volt egy tárgyalás, amikor a lap eladásárólvolt szó, fölrendeltek, hogy csináljak egy képet a tár-

Aztán Völgyi Vera hívott a NépszabadságMagazin fôszerkesztôje hívott a Magazinhoz…– Közben, gondolom a "könnyû" életed következté-ben, volt egy infarktusod…– Ja, volt. Meg lebonyolítottak rajtam egy bypass-mûtétet is. Ennek már hat éve. Mondta a prof, hogytizenöt évre vállalja a garanciát, úgyhogy most bele-húzok a nagy életbe… igen, ezek úgy lerakódnak azemberben, a frusztrációk, a meghiúsulások, a fölös-leges stresszek.

A Magazinnál kialakult egy csapat, öt évigvoltam ott, most három éve jöttem el. Az se végzô-dött jól. Én lassan tanulok. Azt mondják, a dinoszau-ruszok azért haltak ki, mert az idegpályájuk igen las-san mûködött; ha egy dinoszaurusz belelépett egyrozsdás szögbe mire észrevette, hogy fáj a lába, ad-digra elpusztult vérmérgezésben. Én is egy kedveskollégát cipeltem magammal, mit tudom én, együtt-mûködésünk alatt háromszor-négyszer megfúrt kü-lönbözô munkahelyeken, nem nagyon vettem észre.Számomra ez nem volt evidens. Ezt nem tudtam el-képzelni valakirôl. Nem ismeretem a törekvô, fiatalkollégákat. Mire megismertem ôket, a dolog irrele-váns lett, nem tudtam vele mit kezdeni.– Mikor lettél nyugdíjas?– Az infarktus után leszázalékoltak, ez egybeesettvalamelyik laptól való kirúgatásommal, talán a Va-sárnaptól, nem tudom, ezek a dolgok valahogyösszefolynak. Futkároztam ide-oda állás után, min-den ajtó bezárult, természetesen… elképesztô palikközölték, hogy ôk most választottak, de nem engemválasztottak, én mindig megértettem, természete-sen.

– Tehát három éve hagytad abba a NépszabadságMagazinnál…– Nem hagytam abba, kirúgtak. Elég nagy változá-sokat vártak akkor a laptól, s az akkori legfôbb illeté-kes úgy gondolta, hogy én túl öreg vagyok ahhoz,hogy ezekben a változásokban képes legyek résztvenni, s az amúgy nagyon törekvô helyettesemetbízta meg a folytatással. Amit ô fájó szívvel bár, deelvállalt. Pünkösdi királysága egyébként pár hóna-pig tartott, mert aztán kidobták a laptól az elsô em-bert, és ô is repült.

Két éve a Magyar Távirati Irodánál vagyok,mint szegény, elaggott nyugdíjas – angolosan rövi-dítve: SZENY – szóval olyan izé. Minden lében kétkanál. Vagy egy. Se. Fényképezhetek, havi két riport,könyveket szerkeszthetek, ez-az miegymás. Vanszobám, van dolgom, kollégák, duma, újságok, bü-fé, kávé, fontosságtudat. Szóval jó.

Pályafutásom mókás történetei közé tarto-zott, hogy amikor egyszer csináltam egy hanglemez-borítót a Lokomotív GT-rôl, merôben személyesokokból, a könnyû zene különben nem érdekelt, sakkor nem akarták kifizetni a tiszteletdíjat, mert többkép volt rajta, s azt mondták, hogy egy borító, egytiszteletdíj. Akkor én azt megfellebbeztem, s ErdôsPéter megtiltotta, hogy hanglemezt csináljak a to-vábbiakban. Abban az évben kaptam Balázs Béla-díjat, és fônökének, Bors Jenônek, a Hungarotonigazgatójának nem jutott eszébe, hogy szilenciumalatt vagyok, s küldött egy gratuláló levelet, akkormegírtam, hogy döntse el, vagy gratulál, vagy eltilt amunkától. Ezeket a dolgokat nem tudom sajnos ma-gamban tartani.

mondtam, adj nekem egy kísérôt, mert én agyárban fotózni akarok. Mire ô: parancsolj!Ezért mondom, hogy én megélhetési munkásôrvoltam.

A pártban egyébként én soha, semmi-lyen funkciót nem töltöttem be. Nem mentség-ként mondom, egyszerûen egy fotóriporter nemvolt abban a helyzetben, hogy ilyesmire méltas-

sák. Mint ahogy a szerkesztôségi munkámatsem ismerték el soha, semmivel. Más iránybólaz alkotói munkámat igen, örültem neki, termé-szetesen, de ez a munkahelyemen csak inge-rültséget keltett. A Balázs Béla díj után a fôszer-

– Könyveid elôszavai jelzik, hogy jó kapcsolatbanvoltál Almási Miklós esztétával… – Nagyon jól ismertem Miklóst, kedvelem, szeretem,olvasom. Amikor Almási megalakította az egyete-men a média szakot, elsô menetben meghívott fotó-riportázst tanítani. Ez a sor megszakadt, mert Almá-si tanszékvezetôként kivált az egyetemrôl, aztánamióta visszakerültem, most már inkább képszer-kesztést meséltem a gyerekeknek a média szakon.Miklóssal baráti kapcsolat volt, van, marad. Ebbôladódott, hogy egy-egy könyvemhez ôt kértem, hogyírja meg a bevezetôt. [Fények által homályosan,1993; Az idô, a tér, a forma, 2001 – A. B.] Tudod,amikor én dolgozom, mindig kell valaki, akivel megtudom beszélni azt, amin dolgozom, de az sohasemvolt fotográfus. Fotográfusokkal nem igen van mirôlbeszélni, a munkáimat mindig másokkal beszéltemmeg. Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér, Almási Mik-lós… velük beszéltem meg elôször.– A beszélgetésben idôrôl-idôre elôkerül a politiká-hoz való viszonyod. Mondanál errôl valami közeleb-bit, munkásôr is voltál egykor…– Igen, ezt viccesen úgy szoktam mondani, hogy énmegélhetési munkásôr voltam. No, nem anyagi okokmiatt. Akkor már jócskán benne voltam a szociofotósmunkában. Ahhoz, hogy valahová bejussak, azt kel-lett tenni, hogy bemenjek a minisztérium sajtóosztá-lyára, mindféle engedélyekért, vagy megkaptam,vagy nem. Aztán elmentem különbözô munkahe-lyekre, ahova vagy beengedtek, vagy nem. Dolgoz-tam a Munkásôr címû lapnak, ahhoz, hogy ezt meg-tehessem, a testület tagjának kellett lenni. Így amikorelkerültem egy gyárba fényképezni, annyit mond-tam: munkásôrség! Bementem parancsnokhoz, azt

kesztôm, korábban barátom tíz évig gyakorlatilag nem álltszóba velem. Pedig, most már bevallhatom, nem én fúr-tam meg a József Attila-díját.

– Mikor az MSZMP a végét járta, te kiléptél, kimaradtál, mitörtént veled? – Én képes vagyok megszüntetni huszonöt éves barátsá-gokat is, ha ez indokolt. Az MSZMP úgy döglött meg, mintegy felfúvódott tehén. Egy nagyot eresztett, egy büdösgôzt, és aztán nem volt többé. Annyit kellett volna monda-ni, hogy uraim, a viszontlátásra, fejezzük be, vagy: ennyivolt. A vezetôkben a tartásnak a szikrája nem volt meg. Sez csak betetôzte nálam a politikától való elszakadást.– Roskovics utcai lakásod és pákozdi hétvégi házad televan gyûjteményekkel…– Én úgy gondolom, hogy az, akinek nincs valamilyenhobbija, amit nagyon komolyan vesz, az egyrészt nemtud teljes életet élni, másrészt rettenetesen kiszolgáltatott,mert nincs egy álvalósága, ahová visszamenekülhet, ha atényleges valóság megélhetetlenné válik számára. Hát énmindenfajta dolgot gyûjtök. Valamilyen módon beleszerel-mesedtem a legújabb kori fegyvertörténetbe – nem ahadtörténetbe, hangsúlyozom. Ez rákényszerít arra, hogysokat olvassak, régen nem beszélnék idegen nyelveket,ha nem kéne szakkönyveket olvasnom, és gyûjtöm is eze-ket a dolgokat. Ez állandó munkát, olvasást, internete-zést, készenlétet igényel, hogy az ember tájékozott le-gyen ezen a területen. Hogy mi az értelme, az egy másikkérdés. A legfrissebb szakkönyveket behozatom, azt hi-szem többet költök erre, mint a Hadtörténeti Múzeum, eztkomolyan mondom, mert nekik köztudottan nincs pénzük,én meg mindent összespórolok ezért. Most is három kö-tetem van érkezôben. Az egyik a Reichsrevolver1876–1883 hatalmas kötete, a Mosin-Nagant címû opusz

második kötete, s a repülôgép fedélzeti Mauser gé-págyú fejlôdéstörténete.

Egy idôben a Magyar Nemzeti Múzeum ak-kori fegyvertára vezetôjének jóvoltából bejártam aMúzeumba tanulmányozni a gyûjteményt. Kiderült,hogy a vezetôt, Temesváry Ferencet a legújabb korifegyverek igazán nem érdeklik, ôt a mûvészi fegyve-rek foglalkoztatják. Elég pénz ugyan nem volt, de hi-vatali aktusok által lehetett gyarapítani a legújabbkori fegyvergyûjteményt, s Feri rám bízta. A Nemze-ti Múzeum ezen részének a feldolgozottsága koráb-bi koncepcióknak felelt meg, hogy finoman fejezzemki magam. A régi leíró kartonoknak, régi beíróköny-veknek történelmi becsük van, de nem felelnek mega korszerû ismérveknek, s Temesváry megengedte,hogy újra meghatározzam a darabokat. Megpróbál-tam összeállítani az egyes darabok történetét, holkészültek, hol fordultak meg, kit szolgáltak, szóvalsok mindent ki lehetett deríteni. Szép, testes leírókar-tonok születtek. S akkor megjelent a Nemzeti Múze-um fegyvergyûjteményének vaskos inventára. Akkoregy hülye történet miatt már nem voltam jó viszony-ban Temesváry Ferenccel, de becsületére legyenmondva, engem itt a jegyzetek között megjelölt. Éntulajdonképpen többet publikáltam fegyvertörténet-bôl, mint fotóból. Fotózni vagy tudok, vagy nem tu-dok, ez még nem derült ki igazán, de azt hiszem,hogy a fegyverekhez értek. Ez nagyon vonz, hihetet-len szellemi kapacitás van bennük.– Vadászol is…– Városi gyerek voltam. Kerestem a másfelé valómegmártózás lehetôségét. Ebbôl késôbb az nôtt ki,hogy az igazi információkat az ország dolgairól va-dászat közben tudtam megszerezni. Én nem urakkal

mentem az Almásihoz, kicsaptam egy stukkert azasztalra, egy éven keresztül bírtam, volt elég, Miklósmeg jött, hozta a kávét, ettôl a gyerekek el voltakájulva, hogy a tanszékvezetô professzor úr hozza akávét. Nem tudták, mi volt a titkos kapcsolat.

Miklós komoly sportember, valaha elsô osz-tályú vízilabdázó volt, felesége a mai napig úszótré-ner. Miklósnak aztán mozgásproblémái voltak, s ak-kor én szereztem neki lôteret és edzôt, s Miklós kö-zel hetvenéves korában belôtte magát a másodosz-tályba, ami egy fantasztikus teljesítmény.

No, a repülésre visszatérve: valamikor na-gyon régen csináltam a Torda Istvánnal együtt egyrepülôs riportot. Ez késôbb elôjött bennem, s gon-doltam, hogy ezzel kellene valamit kezdeni. S akkor,a hetvenes évek közepén, amikor enyhültebb volt alégkör, szereztem engedélyt, hogy elmehessek re-pülôsöket fotografálni. Havi rendszerességgel kettôés fél évig jártam a kecskeméti repülôtérre, jól keres-tem ahhoz, hogy kényelmesen, szállodában lakjam.Volt egy nagyon rendes ezred-törzsfônök, Mika Jó-zsef, aki egyengette, segítette a munkámat, s én be-épültem a repülôsök társaságába, ami egy fantasz-tikusan jó együttes volt. Kérdezték a fiúk, hogy énmilyennek látom ôket, hát én mondtam, hogy nekemúgy jönnek elô, mint egy jó minôségû cowboy-film-bôl a kaubojok, térdig lógó kézzel, laza Gézakéntjárnak, s iszonyú dolgokat tudnak mûvelni. A techni-kától függetlenül ezek irtó jó fejek voltak, keményemberek, és nagyon szeretetre méltók.S úgy tûnt, hogy egy idô után befogadtak. Az mindignagyon fontos számomra, hogy ahol dolgozom, ab-ban a közegben befogadjanak. Hogy jelét adják an-nak, hogy elfogadtak. Az fontosabb minden fényké-

vadásztam, parasztokkal vadásztam, vadásztársa-sági tagokkal, és a töki, vagy a súri kocsmában töb-bet lehetett megtudni az ország és a világ gondjáról,bajáról, mint bárhol máshol. Meg, hát szerettem anem túl súlyos piálásokat, a fôzôcskézést, szerettemazt, hogy ha bejövök a magaslesrôl jéggé fagyva,akkor jó bemenni Erzsike Néni kosztjára. Az emberfiatalabb korában még többet eltûrt, azt is, ha a szo-ba nem volt elég meleg, ahol lakni lehetett ilyenkor,vagy éppen befagyott a víz a lavórban. Ezek roman-tikus dolgok voltak. Most már kényelmesebb va-gyok, de azért el- eljárok vadászni. Ma már, meg kellneked mondanom, inkább azt élvezem, hogy egésznap békén hagynak. A napokban el voltam ôzbakra,a vadôrtôl elköszöntem reggel hétkor, s amíg nemjöttek értem, magamban voltam a szobámban, ol-vasgattam, egészen fantasztikus volt.– És a repülôgépek?– Az egy másik történet. Én elképesztôen ügyetlenvagyok. Ezt állandóan kompenzálom, belekezdekmindenféle bonyolult dologba. A fegyver olyan, mintegy ördöglakat. Szétszedni, összerakni komoly szel-lemi teljesítmény. Én bizony idônként rászorulok,hogy bizonyos kézikönyveket igénybe vegyek. Arendkívül kreatív elméjû Almási Miklós barátom is-merte a fegyver iránti vonzalmamat, és mondta,hogy mutassak már neki egy pisztolyt. Bevittemegyet az egyetemre, ez egy hatástalanított fegyvervolt természetesen, lôni semmiképpen nem lehet ve-le, s mire visszajöttem az órámról, Miklós büszkén je-lentette, hogy szétszedte, összerakta, én meg álmél-kodtam, mert pontosan tudtam, hogy hogyan mûkö-dik, de körülbelül kétszer annyit vacakoltam vele,hogy ezt megtegyem. Akkor reggelente, amikor be-

pezésnél. Nekem fontosabb, hogy ott legyek, minthogy fényképezek.

Én iszonyú figyelmetlen vagyok. A saját va-dászterületemen, ahol harminc évig járkáltam, ké-pes voltam akárhol eltévedni. Ez a szórakozottság alevegôben nem kamatozik.

Volt egy kiállításom a Mûcsarnokban, a ka-marateremben, a már említett Tükörrepülés. Szeret-tem volna egy repülôgépet oda bevinni. Természete-sen a honvédség a legkisebb mértékben sem akarta segítségemre lenni, az MHSz sem [a Magyar Hon-védelmi Szövetség, egykor államilag jól támogatottfélkatonai szervezet volt – A. B.] ez sem, az sem,egyik sem. Akkor elkerültem Farkas Lászlóhoz, a Re-pülôgépes Szolgálat fôigazgatójához, aki azt mond-ta, hogy menjek a tanmûhelybe, s amit találok, vihe-tem. Volt egy olyan repülôgép, ami pont befért a Mû-csarnokba. A kiállítást Jerger Krisztina rendezte, srájöttünk, hogy ha berakjuk a repülôgépet, befér,mert egy gépet szét lehet szedni, és újra összerak-ni, szóval befér, de akkor nem látszanak a képek.Ami nem olyan nagy baj, de hát mégis… S akkor in-kább repülômotorokat vittünk be, meg légcsavaro-kat, ejtôernyôt, meg miegyebeket. Kérdezték, mi le-gyen a géppel. Én lazán és hülyén azt mondtam,hogy hadd álljon Pákozdon, s én mintegy harmincéve azzal játszom otthon a kertben. Közben jött hoz-zá még két másik gép, egy vadászgép meg egy he-likopter. Szétszedem, összerakom, ha elrontom,iszonyú pénzért szerelôket hívok, hogy javítsák meg.Ezekkel úgy elvan az ember, ezek a fontos dolgok.

Másik gyûjtôszenvedélyem eredményekéntvan egy ötezer kötet fölötti könyvtáram, sok fegyver-történeti mû, és repülési szakkönyv. Iszonyú tömegû

mûködési szabályzat, repülés-végrehajtási utasításkülönbözô évjáratokból. Az utasszállító Boeingek lé-gi üzemeltetési utasításai mind megvannak nálam, a767-es típusig. Minden kabátom térdben össze vangyûrve, mert a ruhásszekrény aljában is könyvekvannak.

Van egy zenei gyûjteményem: van bennerengeteg fekete lemez, kazetta, CD, minden.Megpróbálom ezekkel tölteni az idôt. Amióta a tele-vízió fogyaszthatatlanná vált, a híradón kívül semmitnem nézek benne. Viszont naponta két-három óránát zenét hallgatok. Egykori énektanárom azt mondta,ne foglalkozzak zenével, mert süket vagyok. Ez biz-tos, de kevesen hallgatnak nálam több zenét.

Valamint az ábrázoló geometria tanárom ál-landóan meg akart buktatni, s azt mondta, hogy nemenjek olyan pályára, ahol térlátásra van szükség,mert nekem olyan nincsen.– Ez nem igazán jött be.– Nem fogadtam meg. És meg kell neked monda-nom, hogy a dolog nagyon kínos volt, mert voltakép-pen minden ábrázoló tanár, tisztesség ne essékszólván, elvetélt festômûvész. Az enyém is egy nem-sikerült mûvész volt, nem jutott el egy kiállításig, samikor a Mûcsarnokban volt a háromtermes tárla-tom, találkoztam vele. Akkor azt kérdezte: mondd fi-am, meg tudsz nekem bocsátani? Én meg azt mond-tam, tanár úr, ne fogjuk fel ezt olyan drámaian, spon-gyát rá, mindenki tévedhet.– Az a kiállítás, amihez a mostani katalógus készült,egy aktfotografálásra épült. Mondanál valamit ennekaz elôzményeirôl?– Ez egy kedves, mulatságos, bár nem annyira ártat-lan történet. Elmondom, hogy miért. Én úgy fényké-pezek, hogy megvan a munkám, az egy dolog,

lett, ez egy negyvenéves kép, a mai napig mutogatom. Aktszobrokkal – már szerepelt a mûcsarnoki kiállításon is.

Aztán a leányzó három évvel ezelôtt elôkerült. A ré-gi aktmodellje általában két okból keresheti meg az embert,vagy azért mert zsarolni akarja, hogy ha adsz egy nagyobbösszeget, akkor közölheted a felvételt, vagy, mert megválto-zott a családi státusa, és ô le akarja tiltani a képet. Én erregondoltam. Találkoztam a lánnyal. Fantasztikusan nézett ki,nagyon helyes volt. Arra kért, hogy adjak neki abból a régiképbôl, mert férjhez ment Németországban és meg akarjamutatni a férjének, hogy milyen jó nô volt tizenhat éves ko-rában. Én aztán megkönnyebbülve és boldogan adtam ne-ki képet. A következô évben itt volt a férjével, találkoztunk aMadách téren egy presszóban, a férj német. Egy-két évvelaz után, hogy a lányt én fényképeztem, a hatvanas évek vé-gén ô kiment Németországba, azóta ott él. Kérdezte tôlem,hogy lenne-e kedvem megfényképezni most. Számoltam,olyan ötvenhárom éves lehet. Kicsit fönnakadt a szemem,de ô a rá jellemzô bájjal azt mondta, Tamáskám itt mindeneredeti, semmi nincs felvarrva, s ott a helyszínen mindjártmeg is mutatta az árut. S aztán lett belôle egy fényképezés,két télen csináltam hat képet. Az volt a döbbenetes,hogy,hosszú-hosszú beszélgetés után most megkérdez-tem tôle, hogy miért ment ki. Elmondta, hogy ô modellkedettLussának is [Lussa Vince (1924) fotómûvész, évtizedekenátfény képezett aktokat – A. B.] és az illetékesek zsarol-ták,hogy legyen ügynök, azokra spicliskedjen, akik fényké-pezik. Ô akkor talált egy módot arra, hogy kimenjen és kinnis maradt. Az ember mostanában szembesül az ilyen törté-netekkel, de én mélyen elgondolkodtam, mit is akartak ezekegy tizenhat éves lánytól… Rémületes történet. Hol éltünkmi? Azt gondoltuk, hogy csak egy kicsit javítgatni kell rajta,és akkor jobb lesz…

s azon kívül fényképezek magamnak. Amit magam-nak fényképezek, azt nem merkantil céllal teszem,más kérdés, hogy néha ez is bejön, nem túl gyakran.Tehát nekem valami eszembe jut, s akkor keresekhozzá egy formát. Itt is volt egy gondolat. Láttammár meztelen nôt, nem olyan sokat, de láttam eleget.Ez a képi fantáziámat nem tudja fölcsiholni. Valamitmeg akartam oldani.

Amikor Schaár Erzsébet beköltözött a Város-major utcába, egymás közelében laktunk. Ô a nagykorszakában, ami sajnálatosan rövid volt, tíz egyné-hány év, több fajta technikában gondolkodott: kisp-lasztikában, ami vagy rogyasztott üveg volt, vagybronz. A nagyobb szobrai pedig nagy hungarocellkorpuszok voltak cukorspárgával deszkalapokhozrögzítve, amiben a kéz és a fej, vagy a láb volt gip-szöntvény. A lényeg az, hogy ezek hatalmas tagolat-lan hungarocell lapok, fejekkel, kezekkel. Ezeket Er-zsi a mûtermében tartotta, méghozzá oly módon,hogy a fejek, kezek oda voltak ragasztva. Ez egyfantasztikus látvány volt, mert ami éppen nem voltfelállítva egy lapra, az a falnak volt döntve, én ezek-kel akartam valamit kezdeni, nyilvánvalóan valamikontrasztot kellett keresni, tehát egy eleven nôt oda-rakni a Kékszakállú nôalakjai közé. Akkor nekem ép-pen nem volt aktmodellem, de Novotta Ferencnekvolt, a kis Novottának, és kértem tôle aktmodellt. Ôhozta ezt a leányzót, én akkor bementem Erzsi mû-termébe, egy délelôttöt dolgoztam vele, nagyon ke-ményen. Egy zavaró momentum volt: Erzsi azt hitte,hogy dugni akarunk, és széles jókedvünkben szétfogjuk rúgni a szobrait, úgyhogy négy percenkénthozott be szendvicseket és kávét. Amikor befejeztüka fényképezést, a lányt meghívtam egy ebédre, és aztántöbbet nem láttam. A fotó életem egyik legkedvesebb képe

Még egy aktfotózást csináltam életemben. A mo-dell egy Babett nevû lány volt, aki nagyon jó barátnômvolt, a testébôl kereste a kenyerét – a másik végébôl.Anekdotázott, számos mulatságos története volt. Egyszerkedvem támadt ôt fényképezni, fölcipeltem hozzánk, fotóz-tam, amíg a fater haza nem jött. Egybenyíló két szobánkvolt. Papa elkezdett magában ultizni, Babett egy darabignézte, papa kérdezte: tudsz kártyázni, mire Babett: igen.Leültek ultizni, engem akkor sem érdekelt a kártya, elmen-tem olvasni. Egyszer csak megjött a mama, s lett nagyonnagy kiabálás, mert papa nem vette észre, hogy Babettegy szál jegesmedve bôrbe van öltözve, mert ô csak alapjárásra figyelt. Mama meg nem a lapjárást nézte, ha-nem Babettet. Egyébként papára nem volt jellemzô, hogymeztelen nôkkel kártyázzon. Nem volt könnyû megmagya-rázni a dolgot.– Már menetközben is gondolkodtam azon, lehet, hogylesznek páran, akik megsértôdnek az itt elhangzottak mi-att, de az interjú olyan mûfaj, amelyben két ember beszél-get, ami itt elhangzott, az a te visszaemlékezésed a történ-tekre, s ezt ilyen formában vállalni kell.– Nem éltem konfliktusok nélkül az életemet, ennek me-gadtam az árát infarktussal, szívmûtéttel, ezzel, azzal,amazzal, én csak meg akarom mondani a magamét.– Köszönöm a beszélgetést.

Albertini Béla

Köszönet Baki Péternek a Magyar Fotómûvészek Szövetségének törté-netével kapcsolatos információkért.