ELÔSZÓ A - typotex.hu · ELÔSZÓ A MOZART-OPERA VILÁGKÉPE címû monográfiát harminc évvel ezelôtt (1970-1972) írtam, s három másik írással együtt 1974-ben

E L Ô S Z Ó

MOZART-OPERA VILÁGKÉPE címû monográfiát harminc évvelA ezelôtt (1970-1972) írtam, s három másik írással együtt 1974-benjelent meg a Magvetô Könyvkiadónál Zene és dráma címû tanul-mánykötetemben. (A három írás már akkor is feleslegesnek és tehertétel-nek bizonyult a Mozart-könyv terjedelméhez és zártságához képest.) Amonográfia erôsen kötôdik keletkezésének történeti feltételeihez. Egyrészteszmeileg. A marxizmus reneszánszának ahhoz a hitéhez kapcsolódik,amelyet Magyarországon Lukács György kései filozófiája-esztétikája és azún. Budapesti Iskola (Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Márkus György, VajdaMihály) képviselt a hatvanas években, de amelyet már beárnyékolt éskikezdett az 1968 utáni dezillúzió és depresszió. Fogalmi keretét a hivata-los marxizmussal szakító, a fiatal Marxra, a fiatal és idôs Lukácsra,valamint a Márkus György által felvázolt marxi antropológiára való orien-táció határozta meg. Másrészt a könyv zenetudományilag is történetifeltételeihez kötôdik: a szakirodalom akkori állásához. Az eltelt harmincévben azonban sok minden történt a zenetudományban, a Mozart-kutatás-ban és -recepcióban; több fontos könyv és tanulmány jelent meg, melymagasabb szintre emelte a Mozart-operák tudományos interpretációját. Azúj eredményeket figyelembe véve, a szakirodalom mai állásához alkal-mazkodva a monográfiát nem átdolgozni kellene, hanem teljesen újraírni– s természetesen már nem a régi fogalmi keretben. Mindezzel szemben állviszont, hogy egyrészt történeti dokumentum, amennyiben a Lukács-isko-la bizonyos eredményeit demonstrálja a zeneesztétika területén, másrészt– sok részletkorrekció ellenére – a lényeget tekintve ma sem interpretál-nám másképp Mozart operáit, mint e könyvben tettem. Monográfiámatnem tartom, s már írásakor sem tartottam szigorúan zenetudományimunkának. Mûfaját legpontosabban Almási Miklós fogalmazta meg annak

juanizmus” történelmi sorsának ábrázolásaként tárgyalom. Végül: a mo-nográfia kiegészítéséül függelékként csatolom két késôbbi tanulmányomatA varázsfuvoláról, melyek közül a második (Érdemes-e visszavonni A varázs-fuvolát?) egyszerre érzékelteti az újabb szakirodalom feldolgozását éselméleti orientációm megváltozását.

2002. január 12.

Fodor Géza

idején az Élet és Irodalomba írott recenziójában: „filozófiai operakalauz”.Úgy vélem, ezt a funkcióját ma is vállalhatom.

Néhány dolog azonban már magyarázatra szorul. Elhagytam az elsô kétfejezetet, az elméleti és a történeti bevezetést, mert már keletkezésükkorsem állták meg a helyüket. A mozarti opera-kánon ma már nem korlá-tozódik az egykor „mesteroperáknak” nevezett öt mûre (Szöktetés aszerájból, Figaro házassága, Don Giovanni, Così fan tutte, A varázsfuvola),hanem hasonló súllyal helyet kapott benne az Idomeneo és a Titus kegyelmeis, sôt a korai operák is felértékelôdtek. Az a filozófiai-esztétikaimegközelítés azonban, melyet fenntartok, továbbra is a könyvben elemzettöt operát tünteti ki, legfeljebb Az álruhás kertészlány-t veszi figyelembeproblématörténeti elôzményként. Amikor a könyvet írtam, a Così fan tuttemég viszonylag háttérbe szorult, problematikusnak számított a négy másik„mesteroperához” képest – azóta a legaktuálisabbá vált közülük. A modernvilágkép elsötétülése, a szerelem szkeptikus, pesszimisztikus szemléleteezt az operát az interpretációs versengés középpontjába állította. A DonGiovanni és A varázsfuvola esetében szakadást véltem felfedezni a zene és aszínpad, a zenei érvényesség és a színpadi hitelesség között. Ez a véleményaz operajátszás akkori módjához, a pszichológiai realista operajátszáshozkötôdik. Az azóta felszabadult, végtelenül nyitottá és plurálissá váltteátrális nyelv azonban felbontotta az illúziószínház, a pszichológiai rea-lista operajátszás linearitását és zártságát, s létrehozta azokat a színháziformákat, eszközöket, effektusokat, amelyek színpadi ekvivalensei lehet-nek a zenei érvényességnek. A Mozart-zene és a modern-posztmodernszínpad között e két mû esetében is teljes kongruencia valósítható meg.

Még négy megjegyzés. Az „intonáció” terminust abban az értelembenhasználtam, ahogy az B.V. Aszafjev nyomán az ötvenes évektôl egy ideig amagyar zenetudományban is polgárjogot nyert: egyesítette a zene- és a tár-sadalomtipológiai gondolatot, annak fölismerése révén, hogy a zene egyesvisszatérô sajátságai társadalomtörténetileg meghatározott emberi tulaj-donságokat hordoznak. A monográfiában gyakran idézem KierkegaardVagy-vagy-át. A mûnek még nem volt magyar fordítása, az idézeteket azakkor legmodernebb német kiadásból magam fordítottam le. A DonGiovanni a nem olasz nyelvû elôadásokban, s az irodalomban is Don Juancímmel terjedt el, munkámban magam is ehhez a gyakorlathoz alkal-mazkodtam – Budapesten még az 1974-es felújítás alkalmával is így ját-szották a darabot, csak az 1982-es olasz nyelvû felújításkor kapta visszaeredeti címét. S az operát a Don Juan-téma kontextusában és a „don-

8 • A M O Z A R T- O P E R A V I L Á G K É P E E L Ô S Z Ó • 9

K Í S É R L E T

A V A R Á Z S F U V O L A

N Y I T Á N Y Á N A K

É R T E L M E Z É S É R E

PARALIPOMENA

Z OPERA-ELÔADÁSOK HANGSZERES BEVEZETÔJE kezdetben és hosszúA ideig szinte csak jeladás volt a kezdésre, megnyitás, hangzóelhatárolás és kiemelés, amely a mûvészet által teremtett világotelkülönítette a mindennapi élettôl, és fölébe emelte annak, ahogy a keretelhatárolja környezetétõl a képet, és a talapzat kiemeli környezetébôl aszobrot, ráhangolódás és ráhangolás a mûvészi produkcióra és produk-tumra általában, de nem volt szerves része, hangulati vagy tematikuselôkészítése, netán elôlegezô összefoglalása az operának. A XVII. század-ban a nyitánynak két messzire ható alaptípusa alakult ki: a francia ouver-ture és az olasz sinfonia. Teljes formájában mindkettô három részes; afrancia ouverture lassú, pontozott ritmusú, ünnepélyes résszel kezdôdik,megszakítás nélkül csatlakozik hozzá egy – csaknem mindig fugatóbanmegkomponált – gyors rész, s az ouverture gyakran az elsô formarész(rövidített) visszatérésével ér véget; az olasz sinfonia három részébôl azelsô (allegro) többnyire koncertáló, a második (lassú) kantábilis, a harma-dik (allegro vagy presto) pedig gyakran táncos karakterû. A XVIII. századelsô felében, a század közepére megérlelôdött a gondolat, hogy az opera-nyitány ne általános megnyitás legyen, hanem a konkrét mû szerves elô-készítése: az elsô jeleneté, folyamatos átmenettel, vagy az egész operáé, afô mozzanatok elôlegezésével, esetleg mindkettô egyszerre. Ez a fejlôdés afrancia ouverture vonalán ment végbe, az olasz sinfonia inkább az önállóciklikus zenekari kompozíció irányába fejlôdött (amely a klasszikus szim-fóniában nyerte el reprezentatív formáját), de mivel a kétféle operanyitánya század második felében is egymás mellett élt, a század vége felé az operavalamely lényeges mozzanatát exponáló francia ouverture-típus hatott azolasz opera-sinfoniára.

Mozart – aki már 1782-ben, a Szöktetés a szerájból olasz sinfonia-típusúnyitányában többet tett az általános kolorit megteremtésénél, minthogy aközépsô, lassú szakaszban a fôhôst is felidézte – két nagy operájához írtolyan nyitányt – s mindkettôt a francia ouverture-típus jegyében –, amely-

illetve absztrakt, hogy pontosan mely síkon vagy síkokon bizonyul érzék-letes valóságnak, s alapozza meg így csakugyan az eszmei egységet, az Avarázsfuvola interpretációjának legnehezebb problémái közé tartozik. Anehézség fokát a mû irodalmában nem is annyira az jelzi, hogy a nyitánymagyarázat-kísérletei nagyon különböznek egymástól, s fôként részleteik-ben igen kevéssé evidensek, mint inkább az a meglepô tény, hogy a hatal-mas Varázsfuvola-irodalomban milyen kevesen tettek egyáltalán kísérleteta nyitány értelmezésére, a nyitány és az opera kapcsolatának – állításán túl– magyarázatára. Az igazi nehézséget persze nem a mindössze 15 ütemnyielsô, lassú rész jelenti, hiszen az emocionálisan egyértelmûbb, hanem a211 ütemnyi második, gyors rész, amely emocionálisan rendkívül komp-lex. Ez a komplexitás teszi, hogy az olyan hagyományos és gyakranolvasható magyarázatokkal, mint például hogy az allegro nyolcadmozgá-sos, staccatós fôtémája – szabadkômûves szimbolikaként – „a nyers kômegmunkálását”, a kalapálás ritmusát idézi, nem az a legnagyobb baj,hogy túl konkrét, és sem filológiailag, sem érzékileg nem evidens, hanemhogy az allegróból az égvilágon semmit sem magyaráz meg. Ha szemügyrevesszük a nyitány legjellegzetesebb értelmezéseit, azt tapasztaljuk, hogy azenei szakírók a konkrétság és az elvontság szélsô pólusai között külön-bözô szinteken interpretálták a nyitányt, s igyekeztek kapcsolatba hozni azegész operával. Felfogásukból talán éppen ez az igyekezet a legtanulságo-sabb, mert azt – minden önkritikus óvatosság ellenére – a nyitány és azopera mély összetartozásának élménye motiválja.

Bár, a kérdés elsô koncepciózus tárgyalása éppen ellenkezô szellembenszületett. A. D. Oulibicheff, azaz Alekszandr Dmitrievics Ulibisev(Nouvelle biographie de Mozart, 1843), aki Schikaneder szövegkönyvét for-mátlan zagyvaságnak tartotta, abból a feltételezésbôl indult ki, hogyMozart egy ilyen darabhoz nem találhatott megfelelônek semmiféle létezôés használatos zenei formát, s ezért egy archaikusat elevenített fel. A fúgátválasztotta, amely kifejezéstartalmában túlságosan meghatározatlanahhoz, hogy világos és pozitív módon alkalmazkodjon egy drámaértelméhez. A nyitány és az opera között tehát semmiféle pozitív analógianincsen, pontosabban az egyetlen kapocs a csoda, ami a nyitány karakterétis meghatározza, s az operának is alapját képezi. Ezen túl azonban anyitány és az opera olyannyira nem tartozik össze, hogy a nyitány bár-mely más operát is bevezethetne, amely a csodán alapul. Ulibisev a lassúbevezetést egy ünnepélyes és misztikus autoritás felidézéseként inter-pretálja, amely elôkészíti a hallgatót, hogy valami olyat kell befogadnia,

nek túl sok közös vonása van az operával ahhoz, hogy ne érezzük úgy:valamiképpen annak lényegét nyilvánítja ki, de túl kevés a közös anyagaahhoz, hogy szuverén zenei történését meg tudjuk feleltetni az operakonkrét mozzanatainak. A Don Giovanni (1787) nyitányának csak elsô,lassú része tart tematikus kapcsolatot az operával (a II. felvonás finálé-jának kôszobor-jelenetével), egyszersmind ez az, amelyik a maga súlyávalés pontozott ritmusaival inkább kötôdik a francia ouverture-höz, mint aszonáta formájú második, gyors rész, amely nem idéz ugyan az operából,mégis folyamatos átmenettel készíti elô, ahogy az introdukció F-dúrjábamodulál, majd annak V. fokán, szinte a felemelkedô (modern színházbaninkább széthúzódó) függöny képzetét keltve, mintegy rányílik az elsôjelenetre. A varázsfuvola (1791) nyitányában, éppen fordítva, az elsô, lassúrész félreismerhetetlenül ugyan, de némileg elbizonytalanítva, kevésbépregnánsan idézi a francia ouverture-t, viszont a második, gyors részfôtémája és fugatós feldolgozása annál nyilvánvalóbbá teszi a kapcsolatot– Mozartnak akkoriban valósággal az ujjaiban lehetett ez a nyitánytípus,hiszen két és fél éven belül három Händel-oratóriumot hangszerelt újra,amelyben dolga volt vele, a Messiás-t (1789), a Nagy Sándor ünnepé-t (1790)és az Óda Szt. Cecília napjára címût (1790). A varázsfuvola nyitányánakcsak egyetlen nyilvánvaló tematikus kapcsolata van az operával: az allegroexpozíció, illetve kidolgozási része között felhangzó háromszor háromB-dúr akkord azt az úgynevezett „Dreimaliger Akkord”-ot, „háromszorosakkordot” elôlegezi, amelyet majd a papok szólaltatnak meg három ízbenII. felvonás eleji jelenetükben, s amely még háromszor hallható lesz azegyik epizódban a próbatételek során. Ám a nyitány és az opera kapcsola-ta sokkal mélyebb és szervesebb, mint ez a nyilvánvaló tematikus össze-függés sejteti. Mozart a nyitányt (a papok indulójával és a „háromszorosakkorddal”, azaz: a két felvonás bevezetô zenéivel együtt) az alkotási folya-mat befejezéseként írta meg, mondhatni utólag, alighanem majd’ kéthónappal az énekes zeneszámok komponálásának lezárása után. Tehátnemcsak hogy a teljes opera ismeretében, hanem már egy bizonyos távlat-ból is. A kor olasz operaszerzôi általában a sinfoniát írták meg utoljára,mert az opera legkevésbé fontos részének tekintették. Mozart, meglehet,ezt a szokást követte – de A varázsfuvola nyitánya mégis az opera egyik leg-fontosabb része lett: a visszatekintés perspektívájából megalkotottelôkészítés a mû dimenzióinak, szellemiségének felfogására és befo-gadására.

Hogy azonban a nyitány és az opera kapcsolata mennyire konkrét,

476 • A M O Z A R T- O P E R A V I L Á G K É P E KÍSÉRLET A VARÁZSFUVOLA NYITÁNYÁNAK ÉRTELMEZÉSÉRE • 477

Varázsfuvola-hangulatként érti. A komolyságnak és a könnyedségnek azegységét a mese elsôdleges jelentôségével magyarázza, de nem e mûfajnaktriviális, hanem egy minden valóságtól eltávolodott szféra schilleri eszmé-jének értelmében: „Csak a seholse-volt események Nem avulnak el soha”.

Sólyom György, méltánytalanul eltemetett tanulmányainak egyikében(Mozart estéje, 1963) még magasabb absztrakciós szinten fogalmazza meg anyitány és az opera összetartozását – nemcsak azt tagadva, hogy a nyitánykonkrét, kézzelfogható kapcsolatokat éreztet a drámai egésszel, de azt is,hogy a cselekmény légkörének úgynevezett „hangulati” összefoglalásátadja –, mondván: „Mintegy párhuzamos folyamat eredményeként, Avarázsfuvola-nyitányban »tiszta«-szimfonikus koncepcióban teljesedik be alegszerteágazóbb stiláris, nyelvi vonásoknak ugyanaz az összefoglalóegysége, amely a színpadi, énekes formák síkján a mû egészét áthatja.” Anyitány legfôbb funkciója eszerint az opera hatalmas, már-már operaszín-padon túli dimenziójának megteremtése.

A nyitány kompozíciójának s a nyitány és az opera kapcsolatának leg-mélyebb, egyszersmind legtárgyszerûbb elemzését Stefan Kunze adja(Mozarts Opern, 1984). A nyitány szintetikus jellegére és eszmei menetérevonatkozó korábbi felismeréseket sikerült zeneileg úgy konkretizálnia,hogy nem kellett konkrét cselekmény-analógiákat segítségül hívnia. Afúgatechnika és a tektonikus szonátaelv antagonizmusát, küzdelmét ésegyüttmûködését próbatételeken át vezetô megtisztulási folyamatkéntértelmezi, amely mintegy zenei „metaforája” az opera fôcselekményétképezô próbatételi és megtisztulási folyamatnak. A nyitány tehát kettôsfunkciót tölt be: a bejelentését-elôkészítését, s a magasabb szempontbólkoncipiált összefoglalásét. A mû egésze, alaprajza és lényeges tartalmamagában véve, instrumentálisan mutatkozik meg benne anélkül, hogy acselekmény mozzanatainak elébe vágnának. A nyitány az opera szellemétés szintjét testesíti meg.

Mindezek alapján az interpretációtörténet szolid hozamának tekint-hetô az a felfogás, hogy A varázsfuvola nyitánya legalább háromvonatkozásban készíti elô az operát: dimenziója, szintetikus jellege ésmenetének eszmei értelme tekintetében. Továbbra is kérdés azonban, hogyez a menet nem több-e, nem konkrétabb-e mégis általános eszmei menet-nél, hogy nem tekinthetô-e valamilyen értelemben „cselekménynek”, s haigen, akkor a nyitány zenei „cselekménye” és az opera cselekménye közöttnincs-e mégis összefüggés. Bármilyen problematikusnak bizonyult is, bár-mennyire túlkonkretizálásnak esett is áldozatul eddig minden kísérlet

amilyet még senki sem hallott. Az allegrót – amit tiszta zenei folya-matként, bár irodalmiasan-metaforikusan ír le, kétségkívül bizonyosfelidézô tehetséggel, s értékelendô tette, hogy hangsúlyozza monote-matikus jellegét – a hegemón fúgatéma csodás-mágikus-varázsosalakváltásai teszik ki.

E háttér elôtt különös jelentôséget kap, hogy Otto Jahn, az elsô nagyMozart-monográfia (W. A. Mozart, 1856–99) szerzôje az allegro zeneitörténését iránnyal rendelkezô folyamatként mutatja meg, a kezdet –derûs, eleven tevékenység és ragyogó fény képzetét keltô – szabad játékátólkezdve a nehézségekkel, fáradsággal, sôt szorongással teli küzdelmestörekvésen keresztül az egyre pompásabb ragyogásig.

Hans Merian (Mozarts Meisteropern, 1900) ma már megmosolyogtatóannaiv módon konkretizálja a nyitány egyes részeit, például az adagio sze-rinte annak az embernek komor, nyomott hangulatát ábrázolja, aki mégnem lépett be a beavatottak szövetségébe, akit azonban már megérintettekaz élet komoly kérdései, az allegro elsô részében pedig valóságos jelenetetlát: a beavatottak szövetségében zajló vidám életet és munkálkodást.Ugyanakkor maradandó gondolati kincsként örökíti tovább egyrészt azt afelismerést, hogy az allegro elejét komolyság és vidámság egysége jellemzi,másrészt azt a már-már képszerû ívet, a tételnek azt a menetét, amely aderûs kezdettôl a fáradságos törekvésen és küzdelmen keresztül a maga-biztosságig s végül a diadalig vezet.

Hermann W. v. Waltershausen (Die Zauberflöte, 1920) kevésbé cselek-ményesen és jelenetszerûen fogja fel a nyitányt, s a misztikus karakterûlassú bevezetés után az allegróban a filozófia zenei szimbólumát vélikibontakozni. A komolyságnak és a könnyedségnek azt az egységét, ame-lyet a nyitány valamennyi magyarázója regisztrál, ô a hôsi és a buffó cse-lekmény kontrasztjaként és összeolvadásaként interpretálja, s az egésznyitány az ô felfogása szerint is a fény felé halad.

Hermann Abert, a Jahn monográfiájának átdolgozásából kinôtt,érvényében történetileg már korlátozott, de máig utol nem ért Mozart-alapkönyv szerzôje (W. A. Mozart, 1919–21) igazi klasszikus érzékkeltartózkodik e klasszikus nyitánynak nemcsak túl-, hanem egyáltalán bár-miféle konkretizálásától. Igaz, hogy általános értelemben a lassú beveze-tést az istenség elôtti mély tisztelet kifejezéseként, az allegrót pedig mind-azoknak az erôknek szabad kibontakozásaként jellemzi, amelyeknekjóvoltából a teljes, nemes emberség áttör az ellenséges hatalmak ellenál-lásán, mindezt azonban nem az opera konkrét alakjában, hanem egyfajta


delkezô, elôrehaladó folyamat, valódi megnyitás és bevezetés. S maguk azegyes akkordok is kettôs jellegûekké válnak ebben a folyamatban: egyfelôlmagukba zárt, sajátos felépítésû, súlyos tömbök, másfelôl lebegô,átszellemített képzôdmények. Ezt a kettôsségüket nagymértékben fokozza,hogy a szüneteket, melyek elválasztják ôket, koronák hosszabbítják meg,nyújtják bizonytalan hosszúságúvá, megzavarva idôérzékünket, s mintegykiragadva ôket az idôbôl, miáltal végképp misztikus kinyilatkoztatáskéntjelennek meg számunkra.

De még ezzel sincs vége a kettôsségeknek. A három akkord voltaképpen1 + 2 + 2 akkordból álló három akkordcsoport, azaz szám szerint öt ak-kord. Nem lehetetlen, hogy a három és az öt ezen ötvözetének szimbolikusjelentôsége van; a szabadkômûves szimbolikában ugyanis a hármas szám aférfi princípiumot, az ötös szám pedig a nôi princípiumot reprezentálja.Nem mondhatni, hogy az auditív élmény itt közvetlenül felkelti a két nemszövetségének és egyesülésének eszméjét, ámde azt se lehet tagadni, hogyez az eszme lényeges tartalma az operának. Kétségtelen viszont, hogy abevezetô akkordok egy további sajátossága, a pontozott ritmus, kapcsolat-ban áll az opera szabadkômûves eszmeiségével, s e mindig szilárdságot ésemfázist kifejezô alakzatnak gyakori vissza-visszatérése, fel-felbukkanásaaz opera folyamán ugyanannyira értelemmel teljes, vonatkozások ugyan-olyan hálóját teremti meg, mint az Esz-dúr hangnemé.

A nyitány bevezetô akkordjainak, az opera mottójának egy-egy elemétaz opera számtalan részlete tükrözi vissza, de maga a háromszori akkord-ütés is hol exponált, hol rejtett motívuma A varázsfuvolá-nak. Hiszen amottó nyilvánvalóan kapcsolatban áll a nyitány allegrójának expozíció,illetve kidolgozási része között felhangzó háromszor három B-dúr akkord-dal és rajta keresztül a cselekmény folyamán többször is szerepet játszó„háromszoros akkorddal”, s ha nem is ilyen nyilvánvalóan, de ugyancsakkapcsolatban áll az I. felvonás fináléjának két mozzanatával: szám szerintés ritmikailag is megegyezik a Pamina–Sarastro-jelenetet bevezetô F-dúrakkordokkal, s távoli visszhangra talál abban a háromszor kettô, pontozottritmusú akkordban, amely Sarastrónak a próbákat elrendelô recitativójátvezeti be.

A mottó az idônkívüliség és a végtelen tér élményébôl indítja el amûvet, egy titokzatosságot és mélyértelmûséget indukáló transzcendensmegnyilatkozás hatalmas objektivitásával, mely utóbbi nagyrészt a monu-mentális fúvóshangzás eredménye. A mottó elhangzása utáni, bizonytalanhosszúságúvá nyújtott szünetben intenzívvé válik az ûr és a csend

ennek megmutatására, a nyitány és az opera kohéziójának élménye általmotiválva tegyük fel újra a veszélyes kérdést!

A nyitány adagio bevezetésének (tehát az egész operának) az élénhatalmas mottó áll: a teljes zenekaron fortissimo megzendülô három ak-kord. Nagy erôvel-súllyal adják meg, s rögzítik az opera alaphangnemét, azEsz-dúrt. Az Esz-dúr hangnem, amely a kor zenei érzékének üzenetekéntezzel az intonációval számunkra is magától értetôdôen jelentôség- ésméltóságteljes, ünnepélyes és fenséges, egy akkori zeneesztétika szerint „aszerelem, az áhítat, az Istennel való bizalmas beszélgetés” hangneme,amely „három béjével a Szentháromságot fejezi ki”. A hangnem ilyenészlelése és értelmezése szinte predesztinálta az Esz-dúrt, hogy a szabad-kômûvesség számára kitüntetett jelentôséget nyerjen, jellegzetesen sza-badkômûves hangnemmé legyen, melynek vallásos érzületében akeresztény motívumokkal szemben a szabadkômûves ideológia, kultusz ésmítosz, szimbolika mozzanatai jutottak túlsúlyra, így például a három bé,s általában a hármas szám már nem annyira a Szentháromság kifejezésevolt, mint inkább a szabadkômûves számmisztika bonyolult rendszerénekközponti elemeként tett szert elementáris jelentôségre. A varázsfuvolanyitányának elején megütött Esz-dúr hangzásnak misztikus, transzcen-dens tartalma van, amit csak nyomatékosít a három harsona közremû-ködése. Mozart korában a harsona az egyházi zene hangszere volt, azoperában (Monteverdi Orfeó-ja óta) az alvilág vagy a túlvilág megje-lenítését szolgálta, ebben az értelemben alkalmazta Mozart is még azIdomeneó-ban az isteni szózat, majd a Don Giovanni-ban a kôszoborkíséretében. A varázsfuvola Esz-dúrja mint alaphangnem tehát nemcsakáltalános diszpozíciója és formális egységet-zártságot teremtô princípiumaaz operának, hanem sokatmondó aura is, amelynek vissza-visszatérése, fel-felbukkanása az opera folyamán mindig értelemmel teljes, és vonatkozá-sok hálóját teremti meg.

Ám az általában Esz-dúrnak mondott akkord-mottó valójában nemtisztán Esz-dúr. Az elsô akkord, mintegy a mû alapköveként, színtisztatonikai hármashangzat, de a második a VI. fokra épül (tehát c-moll hár-mashangzat), és különös, átmeneti, lebegô állapotot teremt, s ezt a har-madik csak részben szilárdítja meg, de nem szünteti meg teljesen, ameny-nyiben a kürtök, trombiták és üstdobok visszahozzák ugyan az Esz-dúr-vázat, az akkord azonban nem az alaphangra lép vissza, hanem a labili-sabb tercre épül (Esz-dúr szextakkord). Esz-dúr és mégsem Esz-dúr; ahárom akkord sorozata nem statikus, hanem dinamikus, iránnyal ren-


náns felé. Végül a záró kadencia (13–15. ütem) mintha lassított felvétel-ként jelenítené meg a domináns sík birtokba vételét, majd a végsô átme-netet a tonikára: a hangjegyértékek megnövekednek, s a vonósok, illetve afúvósok (elsôsorban a harsonák!) nyomatékos megszólalásainak vál-takozása szinte kinagyítja a döntô lépéseket, melyek közül a legutolsókataz oboák hangja mintegy a megérkezés dicsfényébe vonja (14–16 ütem).

Nem teljesen alaptalan, ha e jelentékeny zenei folyamat a maga har-móniai és szövésbeli bonyodalmaival a sötétség és a káosz képzetét idézifel, célratörésével azonban a kiút keresését és meglelését, a keresztül-vergôdést és túljutást a sötétségen és káoszon. Ennek a zenei-eszmeimenetnek megvan a hagyománya a barokk zenében, és megvan a rokonaMozart hat évvel korábbi C-dúr vonósnégyesének (K 465) adagio, valamintHaydn hét évvel késôbbi Teremtésének largo bevezetésében, s természete-sen meglehet a kapcsolata a szabadkômûvesség „Ordo ab Chao”, „rend akáoszból” gondolatával. A varázsfuvola nyitányának adagio bevezetése sembarokk, sem romantikus értelemben nem programzene, emocionálisegyértelmûsége nem involvál intellektuális egyértelmûséget, de alighalehet tagadni, hogy van benne valami vizionárius, ami megteremti azt adimenziót, amelyben az opera elhelyezkedik, és szuggesztív módon életrehívja azt a képzetvilágot és alapmozgást, mely megnyitja az utat a mûszellemi tartalmához.

Az adagio végpontja egyszersmind kezdôpontja az allegrónak (16.ütem). Ebben az expozíció és a kidolgozási rész között felhangzó három-szor három B-dúr akkordon kívül nincs olyan zenei anyag, amely késôbbaz operában is azonosítható lenne, ám annál jelentôségteljesebb a tény,hogy a benne kitüntetett szerepet játszó ellenpontos technika még egyszermegjelenik majd az operában, mégpedig a cselekmény egyik legfontosabbpontján, a végsô próbatétel bevezetéseként, s mindkét esetben a barokkzene „nagy stílusát” idézve meg – a két részlet nyilvánvalóan egymásrautal. Az allegro fugatóként indul, tehát fúgaexpozícióval, fúgaszerûen, denem bontakozik ki teljes fúgává, hanem a fúgaszerû, sôt általában az ellen-pontos feldolgozás csak alkotórésze egy szonátaszerû formaépítménynek,amennyiben egyrészt annak csupán egyes szakaszaiban lép az elôtérbe,másrészt beleépül a szonáta-architektúrába. A szinte szabályos fúgaex-pozícióban bemutatott téma és ellenszólam egyaránt két-kétrészes (1a +1b, illetve 2a + 2b), s egymáshoz képest eltolódva kapcsolódik össze, azaz2a mindig 1b-hez, illetve annak származékaihoz, 2b pedig mindig 1a-hoztársul.

élménye, majd kicsinyke mozgás támad (3. ütem): az 1. hegedûk az utolsóakkord Esz-úr vázának domináns b hangjáról harmincketted mozgású tri-olás ütemelôzôvel az érzékenyebb, expresszívebb, szubjektívabb szubdo-mináns szférába vezetnek le, ahonnan most egy végsô soron célratörô, ámmégis hosszasan keresô, kerülôkkel és feszültségekkel teli folyamat indulel. A nyitány 15 ütemnyi adagio bevezetése voltaképpen bonyodalmasútként való megjelenítése egy kadenciális menetnek, a tonikától (esz) aszubdominánson (asz, 4. ütem), majd az annak vezetôhanggá emelése (a,11. ütem) révén elért dominánson (b, 13. ütem) keresztül újra a tonikáig(esz, 16. ütem), ahol kezdetét veszi az allegro. Ez a bonyodalmas út zenei-leg nem más, mint a domináns körüljárása, mintegy meg-megújuló kísér-let annak elérésére és megszilárdítására. Az 1. hegedûk triolás ütem-elôzôjével kezdôdô folyamat zenei szövete különbözô szálakból áll, s ezekúgy vannak összeszôve, hogy szinte felismerhetetlenné válik a klasszikusstílus jellegzetessége, a periodikus frazeálás, a rövid, periodikus, körül-határolt frázisok vonala és szimmetriája, szimmetrikus oldása, ezzel szem-ben olyan dinamikus hullámzás és folyamatos elôretörés uralkodik, ami-lyen a barokk stílus sajátja volt. A mottó még sokáig tovább hat ebben afolyamatban, hiszen egyrészt egészen a domináns-harmónia egyértelmûeléréséig (13. ütem) a 2. hegedûk szakadatlanul hangoztatják, mintegytengelyként tartják a mottó esz alaphangját, másrészt a szubdominánsrólelinduló basszusjárás a bevezetô akkordok által exponált hármashangzat-motívumot bontja fel, mégpedig a mottó pontozott ritmusmotívumánakmegôrzésével, majd amikor a basszus dallamilag kisebb lépésekre vált át(8. ütem), melyekhez az 1. hegedûk és a mélyhegedûk is csatlakoznak,akkor is tartja, egészen a záró kadencia kezdetéig (13. ütem) ezt a ritmust.E két szál azonban, amely a mottóból így továbbhúzódik, nem annyirapárhuzamosságával, mint inkább ellenjátékával hat. A basszus pontozottritmusával szembe van állítva elôbb az összes többi szólam, késôbb csak azesz hangot hangsúlyozó 2. hegedûk szinkópált mozgása. Mindkét mozgáskülön-külön is energikusan tör elôre, egymáshoz képest eltolt lüktetésükfeszültsége pedig még inkább elôrehajtja a folyamatot, melynek elôretörôjellegét tovább fokozza az ütemtagolásnak ellentmondó, a második, tehátrelatíve súlytalanabb ütemre esô, ám a teljes zenekar bevetése által jelen-tôssé tett dinamikai effektus (sf, sfp, 5. és 7. ütem). Egészen addig, mígnemkétszeri igyekezettel – amit a 2. hegedûk felgyorsuló mozgása éscrescendója jelenít meg, melyhez talányos színfoltként társulnak a háromharsona piano akkordjai (9. és 11. ütem) – sikerül elérni az áttörést a domi-


A téma elsô és második felében közös a nyolcadmozgás, a staccato, azaz arövid, szaggatott, pontszerû elôadásmód, a dinamikai kontraszt (p-f), aholis a dinamikai effektus és a metrikai súlyviszonyok ellenjátékot fejtenekki, a forte az ütem relatíve legsúlytalanabb részét ugratja ki, a téma elsôfelében még egy tizenhatod-mozgású, a fôhangot egy felsô váltóhang-kezdéssel körülíró, úgynevezett Doppelschlag-figurával is fokozva, s ezekaz ütemvégi nyomatékok a témát erôteljesen elôretörô jellegûvé teszik. Dea téma két fele a rokon vonások mellett különbözik is egymástól: elsô fele(1a), mely egy és ugyanazon képlet kvint távolságra való kétszeri elhang-zásából (1a’ + 1a”) alakul, az Esz-dúr alapvetô jelentôségû kvint hang-közét (esz-b) hangsúlyozza erôteljesen, második fele viszont gazdagabbfokozatokban halad elôre; elsô fele lapidáris, így bizonyos fokú merevségjellemzi, s bár vonósok mutatják be, eleve magában hordja a fanfárszerûmegszólalás lehetôségét, második fele viszont ide-oda szökellô. A különb-ség az allegro folyamán abban is megmutatkozik, hogy a téma elsô felebizonyul maradandóbbnak, második fele látszólag hamar lekopik róla,valójában azonban megváltozott alakokban, származékformákban jelenikmeg. Elôbb tremolo hatás által felfokozva:

majd az ellenszólam – mindig hozzá kapcsolódó – 2a részének rit-musalakzatát felöltve:

(Végül az expozíció hatszor, s nagy dinamikai fokozással ismétlôdô, kro-matikus, tremolo hanghatással megszólaló zárógondolata [84–89. ütem] isrokonságot mutat a téma második felének elsô változatával, származéká-val.) A téma második feléhez – eredeti és mindkét származékformájában –hozzátartozik, hogy ellenszólama mindig az ütem második, relatíve súly-talanabb negyedében lép be, szinkópálva, erôs hangsúllyal (sfp vagy sf),ritmikai és dinamikai ellenpontot is adva hozzá. Az allegro fugatósindításának zenei karaktere, kifejezéstartalma meglehetôsen talányos. Azellenpontos polifónia a klasszikus stílus kontextusában, és egy külvárosiszínház varázsopera-elôadásán egyfajta „szigorú stílusként”, diszciplí-naként, s ha nem is okvetlenül archaikusként, mindenképpen múltbe-liként, egyáltalán: más dimenzióból valóként jelenik meg, sûrûbb és kife-jezéstartalma fajsúlyosabb környezeténél. Ugyanakkor a téma a magaruganyos és könnyed staccatóival vidám, játékos hatást kelt, s általában atémák és a faktúra, a „felrakás” áttetszô volta, a tempó, a szólammozgásokfürgesége ellentmond minden tömegszerû súlyosságnak. Ez az inkább tisz-ta, határozott, mint vaskos, nehézkes hangszínekkel élô, nem súlyos, dagá-lyos elôadásra, hanem áttetszô hangzásra és határozott artikulációra, azelôadás finomságára számító zene csodálatra méltóan egyesíti a mélykomolyságot a vidámsággal és a játékossággal, a fajsúlyos tartalmat a kife-jezés könnyedségével. A „szigorú stílus” kötöttsége és sûrûsége itt sajátoskettôsségre tesz szert, önmagával ellentétes hatást is kelt, amennyiben aszólamok között a zenei impulzusoknak olyan szüntelen „adogatása” zaj-lik (mint tökéletes összjátékot produkáló játékosok csapatában a labdá-


{VI.

{VI.

1a

2a

1b

2b

{VI.

{VI.

VIa

Vc

(39–40. ütem). Elôször nem is kapcsolódik hozzá folytatás, csak ellen-szólam (2b), ráadásul kettôs ellenpont fokozza a pillanat jelentôségét.Mivel a téma második (1b) fele eredeti formájában a fúgaexpozíció után,vagyis ettôl kezdve soha nem jelenik meg, csupán erôsen megváltozottkarakterû származékformáiban, vagyis a téma eredeti, teljes és markánsformájában többé nem hangzik el, csak elsô (1a) fele tartja meg – átala-kulásaiban is – érzékletes identitását, ez válik az allegro „fôszereplôjévé”,immár tulajdonképpeni témájává. Az allegro, azt lehet mondani, nem más,mint ennek a témának az útja, története. A fúga témájából – szorosabbszakszóval: szubjektumából – szinte általános értelemben vett „szubjek-tum” válik, aki elindul, belebonyolódik a világba, a nehézségek közepette,melyek próbára teszik, igyekszik megôrizni és megvalósítani magát, s ígydolgozódik ki végül önnön lényege. A téma tehát a fúgaexpozíció után fan-fárszerûen, hatalmas elánnal teremti meg, és kezdi birtokba venni a szoná-taexpozíció tágasabb terét, a felnagyított ellenszólam lefelé haladó oktáv-menetével és szinkópált képletével együtt, a szélsô szólamok cseréjének atémát a mélybôl a magasba vetô, gesztusszerû hatása által is fokozva(39–49. ütem), miközben, mintegy az expanzió hevében a téma egyik felelehasad, illetve, az eredetileg egy és ugyanazon képlet kvint távolságra valókétszeres elhangzásából (1a’ + 1a”) alakult téma egyszerre alapképletére(1a’) redukálódik (46. ütem), s úgy tör elôre, ám a basszusban a szubdomi-náns funkciójú asz helyett belépô váltódomináns funkciójú a kitérítiegyenes útjából (50. ütem), a váltódomináns F-dúr pedig a kitérô soránakadályokba ütközik, szinte eltörpülve mellettük, s lendületét vesztve,töredékként, de mégis megpróbálja megôrizni és érvényesíteni magátvelük szemben (50–57. ütem). A kritikus helyzetbôl nem maga találja mega kiutat, hanem igazi mesés fordulatként egy szólófuvola avatkozik közbeés vezeti fokozatosan a biztos, domináns (B-dúr) síkra (58–64. ütem), ahangszer tónusa és a hármashangzat harmóniákat kitöltô kromatikusskálák kolorisztikus hatása jóvoltából szinte mézfényû és -édességû hang-zással. S itt a B-dúr síkon most színtiszta meseepizód hoz múló, ám annálboldogítóbb feloldást, a szólófuvola, s egy szólóoboa varázslatos, naiv,behízelgô, kecses és játékos párbeszéde, amelynek megbékéltetô és derûslégkörében a fôtéma (1a’) is buffó karaktert ölt a fagottokon és klariné-tokon (64–67. ütem). De a mesebeli idill nem tudja körében tartani afôtémát (1a’), az erélyes forte és unisono megszólalással tör ki belôle (68.ütem), s energikusan mintegy elôreveti magát a kadenciális úton (68–73ütem) – a „szubjektum” törekvésének és a kívülrôl érkezô feloldás

nak), hogy a folytonos ide-oda mozgás a legintuitívabb, legspontánabb,legfelszabadultabb, legönfeledtebb játék élményét adja. A fugato a zeneibarokknak mint „nagy stílusnak”, mint „szigorú stílusnak” megidézésévelmegerôsíti az operának azt a dimenzióját, amelyet már a nyitány bevezetôadagiója megteremtett, de a zenei anyag konkrét megformálása és feldol-gozása, a komolyság és a vidámság egysége, a tartalom fajsúlyának és akifejezés könnyedségének egysége, a formai kötöttség és a szabad játé-kosság egysége mint atmoszféra egyszersmind azt is meghatározza, hogyabban a világban, amely elénk tárul, mi lehetséges és mi nem, mennyire éshogyan lehetséges valami, láthatatlan határa és kerete ez a cselekvéseknek,sorsfordulatoknak, cselekménynek; azaz: ebben a világban tragédia sem-miképpen sem lehetséges. Az, ami a színlapon „große Oper”-nak, nagyoperának, Mozart által pedig „deutsche Oper”-nak, német operának neve-zett, s a bécsi népi komédiában gyökerezô meseopera általában mesemivoltánál, s konkrétan mûfaji típusának konvencióinál fogva eleve garan-tált: a nem-tragikus megoldás, sôt szemléleti horizont, hogy tudniillik adarab legalább a pozitív figuráknak szerencsés kimenetelt, happy endingethoz, s hogy ezért a nézô az olykor fenyegetô bonyodalmakat azzal a távol-ságtartással követheti, amely a mesei hatás elôfeltétele (míg a fiktív fi-gurák természetesen nincsenek tisztában a mûfaji konveciókkal, s azzal,hogy egy mesés játékban szerepelnek, következésképp a súlyos esemé-nyeket teljes egzisztenciáló komolysággal élik át), tehát, ha a tragikuslehetôségeknek és stádiumoknak nem is, de a tragikum dominanciájának,a tragédiának ez az ab ovo, a limine, kezdettôl fogva s már elôre kizárása anyitány allegrójának fugatós indításában mély, mindenütt ellentéteketrealizáló, de az ellentéteket egységbe foglaló, kiegyensúlyozó, összebékítôés feloldó mûvészi világnézetként nyilatkozik meg. S a meseszerûségnek eza nem konvencionális, hanem eredeti felhasználása, a mesének-meseope-rának ez a nem csupán adott mûfajként való elfogadása, hanem a késeiMozart-zene szellemébôl való újrateremtése, azaz magasabb fokon valóigazolása mintegy világnézetileg legitimálja a tragikus lehetôségek végignem vitelének és a kívülrôl érkezô megoldás kegyelmének a mûvészi mód-szerét.

A téma szabályszerû negyedik belépésével a fúgaexpozíció felhág adomináns magaslatára (33–37. ütem), jelentôs pillanat optimális érvénye-sülését és hatását készítve elô: forte dinamikával, korábbi elhangzásaiénálmagasabb fekvésben, intenzívebb hangon, hegedûk, oboák és fuvolákkarán, fanfárszerûen, hatalmasan zendül fel a téma önállósult elsô (1a) fele


és kezdte birtokba venni a szonátaexpozíció tágasabb terét. Most, a kidol-gozási részben, a háromszor három B-dúr akkord portálján túl, mintegyOdabent, mélyebbrôl, szerényebben és elfogódottabban indul a „szubjek-tum” törekvése. A fôtéma most ismét teljesebb, az alapképletet kvint távol-ságra kétszer megszólaltató 1a = 1a’ + 1a” formájában, s az ellenszólam2b része által kísérve hangzik el, de minore, „kisebb” változatban, b-moll-ban, piano dinamikai szinten (103–104. ütem). Az új helyzetben a témaelvesztette extrovertáltságát, egyelôre inkább introvertált, s érzékenységét,expresszivitását a moll hangnemen az a sem korábban, sem késôbben felnem bukkanó kis fordulat is fokozza, amely most mintha egykori folytatá-sai (1b és származékai) helyett kapcsolódna hozzá emfatikusan:

De a befelé fordulásban felszabadult érzelmi energia rögtön erôforrásnakis bizonyul, újra kifelé fordul, a fôtéma – a kvintugrás, a tonika-dominánsfeszültség erôteljes érvényesítésével – egyre magasabbra hág, úgyszintén alefelé haladó skálaellenpont, amely a fagottokon, majd egy oboán ésfuvolán kánonszerû szigorúsággal ismétlôdik, mintegy túltesz önmagán,még staccato elôadásmóddal is fokozva hatásának intenzitását. A fôtéma ésaz ellenszólam, noha menetük ellenirányú, mégis közös erôvel, együtttörnek felfelé, míg alattuk a basszust széles sávként húzzák ki oktávban aharsonák – a zenei tér újra kitágult (109–116. ütem). Birtokbavétele azon-ban most nem egy csapásra, egyetlen gesztussal történt, hanem fokozódóerôfeszítéssel, s nem beteljesülést hoz, hanem küzdelmet: g-mollba –Mozart egyik tragikus, s mind közül legfájdalmasabb hangnemébe –érkezve a téma ismét alapképletére (1a’) redukálódik, forte dinamikával,unisono hangzik fel a basszusszólamokban, majd ugyanígy csap rá, tor-lódik önmagára a felsô szólamokban, ahogy azelôtt a skálaellenpont,kánonszerûen, de most sokkal kiélezettebben, szinte szûkmenetben,

kegyelmének a kölcsönös feltételezettségét sugallja, hogy a zenei „cselek-ménynek” ez a szegmentuma megismétlôdik (74–83. ütem) –, ám a B-dúrtonikájának elérése (84. ütem) nem jelent egyszersmind nyugvópontraérkezést is. A b hatszori szoros körüljárása, az I–V. lépés ugyanennyiszervaló, osztinátószerû megismétlésével, a tremoló hanghatás, a metrikus ésszinkópált mozgás súrlódása, a szólamok számának fokozatos felduzzasz-tása, a piano-crescendo-forte dinamikai ív hatalmasan feltranszformálja afeszültséget és az energiát (84–89. ütem), amit a következô zárlat nemvezet le, hanem blokkol, szuggesztíven éreztetve, hogy ez még nem azútnak, csupán az expozíciónak a vége (90–96. ütem).

A szakadatlan mozgás, amit az allegro expozíciója alapélménnyé tett,egyszerre leáll. Tempóváltás történik, allegróról adagióra, de ez egyelôrecsak a csendet növeli meg, tartam és intenzitás tekintetében egyaránt (97.ütem). Majd – miként a nyitány adagio bevezetésének élén álló mottó-akkordsor esetében – koronákkal bizonytalan hosszúságúvá nyújtottszünetek által elválasztva háromszor három B-dúr fúvósakkord hangzikfel. Ezek az akkordok a mottó-akkordoktól eltérôen azonos – tonikai –alapra épülnek, harmóniailag statikusak, s noha – egyebek közt a harso-nák révén – egy másik világ üzenetét hozzák, mint az allegro expozíciójáé,mégsem olyan transzcendensek és kinyilatkoztatásszerûek; az opera II.felvonásában szerepet játszó „háromszoros akkord” elôlegezései, azzal akülönbséggel, hogy itt hiányzik a két basszetkürt, ami késôbb oly gyakranlop melankolikus árnyalatot az opera zenéjébe. E háromszor három ak-kord szabadkômûves-embléma, azoknak a kopogásoknak és ritmusaiknaka stilizációja, amelyekkel a páholyokban a különbözô fokozatok eléréséhezszükséges próbákra jelentkezôket fogadták. A II. felvonásban a „három-szoros akkord” elôbb Tamino próbákra való jelentkezésének elfogadásátjelzi, majd a próbák folytatására ad jelt; itt a nyitányban a háromszorhárom B-dúr akkord misztikus küszöb és kapu, mely Elôttre és Mögöttreosztja a világot, Elôttre és Utánra osztja az utat, megállítja, fogadja éstovábbvezeti az érkezôt. Az allegro expozíciója és kidolgozási része közöttálló hatütemnyi adagio, a háromszor három B-dúr fúvósakkord tehát nem-csak cezúra, hanem fordulópont is.

Utána valóban más szinten folytatódik a zenei „cselekmény”; az allegroközépsô, kidolgozási részében a moll hangnem dominál, amely szubdo-mináns jellegû, egy mélyebben fekvô sík, egy sötétebb régió benyomásátkelti, egyszersmind érzékenyebb, expresszívebb. A fúgaexpozíció után azallegro „szubjektuma” nagy lendülettel, expanzív módon teremtette meg


{VI.

VIa

Vc

egy oboa is, melynek piano kitartott f hangja szinte fényeffektusként hat.S hogy ez valóban megint a külsô közbeavatkozás és a válságból valókivezetés elôjele, az rögtön be is bizonyosodik, mert a vonósokon vergôdôtémára most fuvola és fagott sima unisono menete válaszol (130–131.ütem), mely ritmikailag rokon az expozíció idillikus fuvola–oboa párbe-szédével. A vonós vergôdésnek és a fafúvós elsimításnak ez a szembeál-lítása és folyamata négy ízben megy végbe, c-mollban, f-mollban, b-moll-ban és esz-mollban szállva alá a kvintkörön (128–143. ütem), mígnemnegyedszerre, a klarinétok belépésével az esz-moll váratlanul Esz-dúrráderül (142–143. ütem) – a mese kegyelmébôl ismét megoldódott a válság.

A hirtelen felfénylô Esz-dúr alaphangnemmel a kidolgozási rész bele-torkollik a reprízbe (144. ütem), mely nagy vonalaiban és fô állomásait te-kintve az expozíció menetét követi, de szabadon átértelmezi annak zeneitörténését. Ismét az alaphangnemben, s eredeti, teljesebb (1a’ + 1a”) for-májában szólal meg a fôtéma 1a része, de egyrészt azonnal kíséretéülszegôdik az ellenszólam 2b része, elôbb a fagottokon, majd az oboákon,megôrizve az iménti feloldás sima, puha tónusát (144–148. ütem), más-részt nélkülözi folytatásaként az eredeti teljes fôtéma második, 1b részét,helyette – miközben a téma a basszusban, a mélyhegedûkkel kánon-szerûen, fokozatosan esz-rôl b-re hág fel – a fagottok, a hegedûszólamok,szólóoboa és szólófuvola adogatnak egymásnak egy lefelé tartó skála-motívumot, mely a kánonszerû belépések sûrûsége és a staccato elôadás-mód jóvoltából eleven, pezsgô, bizsergô, játékos, derûs hatást kelt(148–153. ütem) – a repríz kezdete tehát még intenzívebben adjakomolyság és vidámság, súlyos tartalom és könnyed elôadás, kötöttség ésjátékosság paradox élményét, mint az expozícióé. Az oldottságnak ez amagasabb foka érzékelteti, hogy a zenei „cselekmény” immár túljutott kri-tikus stádiumán, s ezután már „felszálló ágban van”, „felfelé megy”. Ésvalóban, bár a támadó akadályokon – amelyek hasonlóak, s még szá-mosabbak, mint az expozícióban – újra széthasad a téma (165–178. ütem),most feltartóztathatatlanabbnak érzôdik az elôretörés, mint az expozí-cióban, a basszus három lendítô erejû elôkéje (167, 169. és 171. ütem), sutána a hegedûszólamok hatalmas elôkével felfutó unisono gesztusa(172–174. ütem) ezt szinte fizikailag is megjeleníti. Mivel a zenei „cselek-mény” „szubjektuma” most inkább önerejébôl és nagyobb lendülettel, biz-tosabban jut túl az akadályokon, a mesés fordulat, a külsô segítség nemkell, hogy olyan elvarázsolt legyen, mint az expozícióban, most nemfuvola, hanem klarinét hozza (179–185. ütem) – kisvártatva fagott, majd

önmagához képest eltolt ritmussal, a metrikai mederbôl kivetôdve, küzdimagát elôre (117–125. ütem). Ahogy a kidolgozási rész elején egyemfatikus fordulat kapcsolódott hozzá, úgy most egy harcos gesztus:

Noha a téma, összpontosított erejû elôretörésében, csúcshangját az eddigikvintugrás helyett szexttávolságra üti fel, szinte az önmaga alkotta tumul-tus súlyánál fogva feltartóztathatatlanul süllyed a g-moll szubdominánsáig(125. ütem), g-moll tökéletes egész zárlatot készítve elô. Ez a konfliktusos,végsô fokon tragikus irányú folyamat fontos következménnyel jár afôtémára nézve. A fôtémává lett alapképlet (1a’) mintegy megedzôdik,megszilárdul, önmagát hordozó egységgé válik, elveszíti töredék jellegét,egésszé emancipálódik, s ahogy önmagára torlódva lecsiszolódik róla min-den befejezetlenség, kiegészítésre szoruló, magvassá, lényegessé, önmagá-nak lakonikus újrafogalmazásává, végsô egyszerûségû megjelenésévéválik, szinte csakugyan lapidáris: kôbe vésett véglegességgel. Igazi tragikuslehetôség nyílik meg itt: a szubjektum önmaga-elérése és -elnyerése –tragikus fordulat és kifejlet által. De a tragikus lehetôség nem teljesedik, atragikus fordulat és kifejlet pedig nem következik be; a g-moll IV. és V. foka(125–126. ütem) után az I. nem válik valósággá, a kadencia nyitva marad, atonikai g-moll hármashangzat nem szólal meg, a mozgás fel lesz függesztve– egész ütemnyi teljes szünet áll be (127. ütem), mely demonstratívanérzékelteti a hiányt, hogy egy kényszerítô logikájú zenei történés szük-ségszerû végsô konzekvenciája itt nem lett levonva. Bármilyen messzirelátszott is távolodni tehát a zenei „cselekmény” az allegro elejének ko-molyságot oldó vidámságától, fajsúlyos tartalmat könnyeden kifejezô jel-legétôl, formai kötöttségbôl születô játékosságától, meseszerû, nem tragi-kus horizontjától, ez a megállás a végsô fordulat elôtt, ez a végig nem vitelmintegy eszmeileg „visszacsatol” az allegro indításához, még ezen a kri-tikus ponton is megtartja a nyitányt a nem-tragikus, tragikumot kizárómese világnézeti-atmoszferikus határain és keretein belül.

A szünet után a hegedûkön és a mélyhegedûkön meggyengülve,sûrûsödô dinamikai (p-f) kontrasztokkal verdes az elôbb még oly meg-bonthatatlannak hangzó téma (128–129. ütem), ám egyidejûleg megszólal


bonyodalmas zenei történései során mintegy elért saját lényegéhez,fokozatosan, de most már teljesen elnyerte önmagát, nemcsak hogy mag-vassá vált, de magvára is koncentrálódott és egyszerûsödött, azonossá isvált vele, s így abszolút véglegessé. („Mensch, werde wesentlich” – mond-ja Angelus Silesius.) Háromszor hangzik el, unisono, szignálszerûen,alálépdelve az Esz-dúr hármashangzat fokain (219–221. ütem). Végsô meg-jelenésének kivételes – gesztusszerû, demonstratív, összegzô, szimbolikus– jelentôségét nyomatékosítja a dinamikai kompozíció. A téma a megelôzôfortissimo hangzás után a tetôponton váratlan piano hatással hangzik fel,de mintegy derékba kapja a harsonák sforzatója, amire harmadik effek-tusként rávág a Doppelschlag-figura erôs hangsúlya. Egyetlen ütembenhárom pregnáns dinamikai impulzus – háromszor egymás után. A nyitány„szubjektuma” útja végén, a célban így mintegy villanófényben jelenikmeg, s szinte beleég a hallgató tudatába. S most már következhet a zárlat,elôbb a lendület, az energiák négyütemes, nagyszabású kifuttatása, aztánaz egyszerû lezáró ütem (222–226. ütem).

A varázsfuvola nyitányának a háromszor három B-dúr fúvósakkordonkívül nincsen tehát „egy az egyben” megfeleltethetô közös anyaga azoperával. Ugyanakkor a nyitánynak mind adagio bevezetése, mind alleg-rója, fôként pedig e két részbôl egységet alkotó egésze olyan célratörô,bonyodalmakon át vezetô és célba érô, egyszersmind felemelkedést szug-geráló menetet mutat, amelyet nehéz nem rokonnak érezni és nem belsôszellemi kapcsolatba hozni az opera menetével. Ráadásul a szonátaszerûallegro nemcsak, hogy monotematikusnak bizonyul (mivel a fúgatémán ésellenszólamán kívül nincs olyan kifejlett tematikus anyaga, amely a mel-lék- és zárótéma rangjára emelkedhetne), hanem még a fôtémának iscsupán egyetlen szegmentuma bizonyul szubsztanciálisnak, az azonbanannál szubsztanciálisabbnak: átmeneti változásai által csak még pregnán-sabbá és maradandóbbá válik eredeti arculata. Ily módon valósággal „fô-szereplôjévé” válik a nyitánynak, s a zenei történés az ô útjává – „cselek-ménnyé”. S ezt a „cselekményt”, a „fôszereplô” témát és történetét megintcsak nehéz nem rokonnak érezni és nem belsô szellemi kapcsolatba hozniaz opera cselekményének eszmei fôvonalával: az ember útkeresésével, sbonyodalmakon át vezetô útjával a felemelkedésig. A varázsfuvola nyitányanem programzene. Ám a klasszikus abszolút zene magasabb absztrakciósszintjén, annak szuverén logikájával mégis, mintha az opera gerincétképezô eszmei rangú, szimbolikus út abbreviatúráját, rövidített össze-foglalását adná. Mintha a klasszikus stílus eredendôen és alapvetôen drá-

fuvola is társul hozzá (181–185. ütem) –, természetesebb, kevésbé külön-leges kolorisztikus hatással, s a meseepizód visszatérése is egyszerûbb, afuvola és az oboa korábbi varázslatos párbeszéde helyett most a fuvola és aklarinét párhuzamos kantilénája hangzik, s oldott légkörében a téma – azoboákon és a fagottokon – megint felveszi buffó karakterét (185–188.ütem). Az egész epizód kevésbé váratlan és transzcendens, mint az expozí-cióban, valóságosabb, józanabb, biztosabb (nem a korábbi domináns, B-dúr síkon játszódik le, hanem az alaphangnemben, Esz-dúrban) – nemannyira kegyelem, mint inkább felüdülés. S a téma mintha felüdülve, ma-gabiztosabban, már-már hetykébben lépne is ki belôle, a Doppelschlag-figura, amely a fôhangot korábban felsô váltóhang-kezdéssel, lefelé indul-va írta körül, most megfordul, s alsó váltóhang-kezdéssel, fölfelé indulvaírja körül; ez a figura a szinkópált folytatásban is megjelenik, s jóvoltábóla téma elôretörô jellege maximálisan felfokozódik, sôt fölfelé törô jelleggelis párosul (189–192. ütem). Amikor aztán kadenciális menetben eléri atonikát (203. ütem), hatszori szoros körüljárása, az I–V. lépés ugyaneny-nyiszer való, osztinátószerû megismétlésével, a szólamok számának foko-zatos felduzzasztása, a piano-crescendo-forte dinamikai ív révén újrabekövetkezik az energia hatalmas feltranszformálása, de most csak kezdet-ben (203–204. ütem) lép fel, s a tetôpont felé haladva (205–208. ütem)megszûnik a metrikus és szinkópált mozgás súrlódása – a repríz gyôzelmeserôvel, simán érkezik meg a tonikára (211. ütem).

De a nyitány zenei „cselekménye” még mindig nem ért célhoz, mégnem a zárlat következik. A kürtök és trombiták fanfárja, az üstdobokmarkáns ritmusa, a 2. hegedûk tremolója nagyszabású kódát intonál (211.ütem), mely váratlan, s grandiózus effektust hoz: a teljes zenekar hatalmaskétszólamú harmóniákkal, s a nyitány mottója óta elôször fortissimodinamikával zendíti meg egymás után a desz, h és c hangokat, felülrôl ésalulról szûkített hangközökkel fókuszálva az Esz-dúr VI. fokára (212–213.ütem). A beérkezés pillanata ez, a végsô gyôzelemhez vezetô döntô lépésé,mely egyszerre diadalmas és lebegô. Az I–VI–IV–V–I kadenciális menet-ben az VI. fok, a c az elemelkedésnek, a súlypont átbillenésének, a biztospálya megnyílásának a pontja. A célhoz érést erôsen megvilágítva, kétszerexponálja a kóda (212–215. és 216–219. ütem), hogy utána, a célban újramegjelenjen a „szubjektum”, az eredeti fúgatéma (1a + 1b) szonátatémáválett elsô felének (1a = 1a’ + 1a”) új fôtémává emancipálódott alapképlete(1a’), újra eredeti alakjában, a felsô váltóhangról induló Doppelschlag-figurával. A „szubjektum” tehát, amely az allegro bonyodalmas útján,


pozitivitás ünnepélyes demonstrálásává válik. A varázsfuvola a mesekereteit, anélkül, hogy szétfeszítené ôket, a szimbolikus világdráma, egyszükségszerûen pozitív kimenetelû szimbolikus világdráma dimenziójáigtágítja – s éppen ezt elôlegezi a nyitány. De mivel az operában e világdrá-ma óriási dimenziói és kozmikus szimbolikája ellenére sem kozmikusdráma, hanem egy protagonista – bármennyire kompromittálódott is, neszégyelljünk belehelyezkedni a kor szellemébe: az Ember! – fejlôdésében,helytállásában, megtisztulásában és felemelkedésében találja meg biz-tosítékát, s ez a paradigma lényegesebb és szuggesztívebb annál, semhogyminden józan, szakszerû fenntartás ellenére ne késztetne a nyitányban isfelfedezni. Ám az ilyen – vállaltan – kétes értelmezések után az inter-pretátor nem a tudomány bizonyosságaival találja szemben magát, hanemazzal a ténnyel, hogy A varázsfuvola marad az, ami: Mozart legtalányosabboperája.

1988

mai technikája itt olyan zenei történést produkált volna, amely „szubjek-tumra” vonatkoztatott történésként, azaz „cselekményként” appercipiál-ható, s ez a „cselekmény” különös módon rokon értelmûnek érezhetô azoperacselekmény egyik legfontosabb aspektusával.

De nem lehetséges-e, hogy a nyitány zenei „cselekményének” és azopera cselekményének analógiája merô véletlen, sôt, hogy már a nyitányfôtémájának „szubjektumként”, zenei történésének pedig „cselekmény-ként” való appercipiálása is merô illúzió, amelyet a klasszikus stíluscsalókán drámai „észjárása” hív életre, s hogy így a nyitány és az operafeltételezett kapcsolatai éppoly szubjektív-önkényesek, mint a baudelaire-i „correspondances”, tehát az egész fenti elemzés és értelmezés ugyanolyaninadekvát, mint a nyitány bármely korábbi „túlkonkretizálása”?Természetesen mindez lehetséges. A nyitánynak a háromszor három B-dúrfúvósakkordon kívül de facto nincs egzakt tematikus kapcsolata az operá-val, s nincsen olyan zenei képlete, amely egyértelmûen valamely emóció-nak vagy eszmének a formulája volna – minden tartalmi kapcsolatteremtésa nyitány és az opera között csak elementáris korrespondencia-élményünkracionalizálási kísérlete. Lehet, hogy ezzel ajánlatos absztraktabb szférák-ban megmaradni, beérni azzal, hogy a nyitány nem annyira tematikusanvezeti be az operát, mint inkább úgy, hogy megteremti dimenzióit,szellemiségét, mégpedig intonációival, technikai eljárásaival, kompozícióslogikájával, egy szóval: stílusával.

Ebben a nyitányban a klasszikus stílus kapacitása tetôfokán, teljes in-tegráló erejében mutatkozik meg. Ezt példázza a barokk stílus asszimilá-lása, a tematikus munka szervessége, az intonációs-emocionális komp-lexitás, amely a transzcendens élményektôl a súlytalan, derûs csevegésigterjed, amely egyesíti a komoly és a vidám cselekmény hangját, a tartalomfajsúlyát és a kifejezés könnyedségét, a fegyelmet és a játékosságot, a fen-séges monumentalitást és a filigrán bájt, a misztériumot és a mesét, s eztpéldázza kivált a drámai feszültség és a kiegyensúlyozott stabilitás köztikontraszt kivételesen érzékeny, árnyalt kezelése, ami – akár az egészoperában – e kontrasztgazdagság ellenére inkább helyezi az utóbbit azelôbbi fölébe, mint Mozart korábbi operáiban. Ez a hajlam a kiegyensú-lyozott stabilitásra legmélyebb gyökerében nem más, mint egy végsô világ-rend élménye és igenlése, ami persze – a felvilágosodás korának meg-gyôzôdése-hitei-illúziói jegyében – megfelel mind a klasszikus stílusalapvetô érzületének, mind a mese törvényeinek, itt azonban a felemelke-dés víziójával párosulva kivételes nyomatékkal fejezôdik ki, s valami nagy


Documents

ELÔSZÓ A - typotex.hu · ELÔSZÓ A MOZART-OPERA VILÁGKÉPE címû monográfiát harminc évvel ezelôtt (1970-1972) írtam, s három másik írással együtt 1974-ben