Franczia Zoltán

Értelmes Lények

Holnap Magazin 2010

Köszönet mindenkinek, aki hozzájárult

ahhoz, hogy e könyv megjelenhessen.

Elsősorban szüleimnek, akik nélkül nem

lehetnék itt a Földön. Családomnak:

feleségemnek és leányomnak, akik mindig

mellettem állnak, segítenek, kritizálnak és

inspirálnak. Barátaimnak, akik biztattak és

szorítottak nekem. És persze köszönet

illeti a kiadót és munkatársait színvonalas

munkájukért.

S végül köszönet a bátor olvasónak, ki

belelapoz írásaimba...

„Lehet, hogy a Nagy Bumm volt a Világegyetem

kezdete, de az is lehet, hogy csak egy olyan

szakadás volt, melynek során a Világegyetem

korábbi történetére vonatkozó információk

elpusztultak. Ám minden bizonnyal ez volt a

legkorábbi esemény, amelyről tudomásunk van.”

Carl Sagan: Az Éden sárkányai

2001. évi emlék

Örök éjszaka…

…fagyos, időtlen ragyogás…

…csillagéletek kavalkádja…

A Föld évmilliárdjai, pergő homokszemek a tér fekete

homokórájában…

Az Ember…?

Néhány pillanat csupán…

Mork az utóbbi két órát a számítások ellenőrzésével töltötte, s

úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Amióta

elindultak a földkörüli pályáról, az L-5 pont varázsa csak most

érintette meg őket igazán. Ők ketten lesznek Alannal azok,

akik az „alapkőletételt” űriesítik, és a Gyűrű-1 építését

beindítják.

A gyűrű, vagy inkább kövér hengerpalást alakú, mintegy 100

millió tonnás űrállomás, amely a közel 10.000 ember

befogadásával az eddigi legnagyobb vállalkozás a piramisok

építése óta, a mai naptól számított öt éven belül virágzó

városállam lesz. A Föld-Hold rendszer kitüntetett Lagrange-

pontjánban olyan stabil pályán mozog majd, amely szavatolja

hosszú életét, mely hosszú élet sokszorosan felülmúlhatja a

Nílus-parti nagy piramisok röpke évezredeit… Távolsága a

Földtől mintegy 380.000 kilométer lesz, de a felületén

tükröződő napfény új csillagként ragyog majd a Föld éjszakai

égboltján.

A Gyűrű-1 lesz az űrutazók depója, ugródeszkául szolgál majd

sok-sok expedíciónak.

Pontosan úgy, ahogyan azt a XX. század nagy jövőbelátói

megálmodták…

Csakhogy először igen prózai feladat hárul az űr munkásaira.

Egyszerűen ki kell takarítaniuk a Lagrange-pont környékét.

Bizony…

Hiszen az idők kezdete óta ide sodródott, és a Föld-Hold

rendszer közös gravitációs mezőjében lévő Lagrange-pont

közelében rekedt számtalan, és persze jelentős tömeget

képviselő kőzetdarab, komoly veszélyt jelenthet mind az

építőkre, mind pedig magára az építményre.

Mork és társa a Hermes-7 fedélzetén ezt a feladatot kapta, és

alig néhány tízezer kilométer megtétele után el is kezdhetik

elektromos ágyújukkal, mint egy hatalmas legyezővel, új,

távolodó pályára lökdösni az építkezés útjában lévő

törmeléket.

Pár száz éve az ember nekiesett a Föld esőerdeinek, utakat

épített a helyére, városokat emelt, termőföldet teremtett, és

majdnem belefulladt az eredménybe. Manapság már az

esőerdőt telepíti, ahová csak a földi klíma engedi. Az űrbe és a

Holdra költözik, s csak szabadságra, vakációzni tér vissza az

édenné varázsolt anyabolygóra.

Pontosan úgy, ahogyan a XXI. század nagy jövőbelátói megál-

modták…

Ezt vallotta Mork is, ezért tudta örömmel vállalni mostani fel-

adatát. Évszázadokkal ezelőtt biztosan Cook mellett hajózott

volna a Déli-tengereken, vagy Scott csapatában menetelt volna

a Déli pólus felé, a végtelen antarktiszi hómezőkön.

- Mindjárt kezdheted! - szólt oda Alannak, aki már az

elektromos ágyú vezérlő computerét ellenőrizte. - Nézd azt a

nagydarabot! - Képernyőjén már vagy ötven-hatvan, kisebb-

nagyobb céltárgy villódzott, de volt köztük egy nagyobb, kb.

20 centiméter átmérőjű, gyorsan pörgő meteor is.

- Látom - bólintott Alan, és finom mozdulattal odébb terelte a

célkeresztet a fényes tárgy felé. Az azonban, mint a vad, amely

megérzi a vadászt, minduntalan odébb csúszott a figyelő

tekintetek elől, sőt, pörgése miatt fényességét is igen gyorsan

változtatta, sokszor majdnem teljesen eltűnt a képernyőről.

- Közelebb kell még mennünk, amúgy sem vagyunk még a

tervezett pályán - mondta Mork és hirtelen úgy érezte magát,

mint Ahab kapitány, aki valaha Moby Dick-et, a nagy fehér

bálnát kergette tengereken át. Persze nem kívánta úgy végezni,

mint falábú kapitány elődje, de azért egy korhű vitorlásra

örömmel felmerészkedett volna. Talán majd, ha letudta három

hónapos szolgálatát, rá tudja venni Agnest egy polinéziai

kirándulásra…

- Érdekes… - mormogta Alan az orra alatt, s nyitva hagyta a

mondatot, amely úgy lógott a kis kabin levegőjében, mintha a

súlytalanság a kimondott szóra is érvényesíthetné örökös

jogait.

- Mire gondolsz? - fordult társához Mork, aki gondolatban

sok-sok ezer kilométerre a Csendes-óceán korallzátonyai közt,

szél borzolta hajjal állt a hajóhídon, s talán még a sós víz

permetező illatát is érezte.

- Nézd csak meg a formáját! - mutatott Alan az imént

kiszemelt kődarab képernyőn megjelenő alakjára. - Téged

mire emlékeztet?

A fénylő pont már sokkal nagyobb volt, mint amikor először

megpillantották. Keringése közben, mivel alakja egyenetlen

lehetett, pályája egy-egy pontján hol egy bizonytalan kereszt

alakra, hol pedig egy kiterjesztett szárnyú madárra hasonlított.

Közben persze a fényessége, így a láthatósága is igen változó

képet mutatott.

- Megnézhetnénk a hullámdetektorral - ajánlotta Alan, és

átkapcsolt egy halványan fluoreszkáló kisebb képernyőre. Az

ott mutatott forma már kivehetőbb volt, de a távolság miatt a

kép jóval szemcsésebb.

- Mintha néha két lába lenne… Várj!... Most! - bökött Mork

izgatottan a vélt „lábakra”, amelyek a jelenség közepéből V

alakban mutattak egyszer lefelé, egyszer fölfelé, ugyanakkor a

kereszt formátum felső része zömökebb és vastagabb

benyomást keltett.

- Még közelítő pályán vagyunk - pillantott Alan a célterület és

a hajó mozgását elemző és megjelenítő konzolra.

- Rendben. Nem kezdünk még takarítani, de a Földfénynek je-

lentenünk kell a késést - mint parancsnoknak Mork-é volt

felelősség, minden, a programtól eltérő manőverért és

tevékenységért. Így a Holdon lévő bázisnak tudnia kellett arról

is, ha esetleg a takarítóbrigád, úgymond nem a seprűt, hanem a

porszívót szeretné használni…

- Begyűjthetik! - adta ki az utasítást Carl Sorian, a Gyűrű

Társaság Elnökségének Holdon tevékenykedő főkoordinátora.

Mivel a Gyűrű-1 építéséhez szükséges anyag 98%-a a Hold

bányáiból kerül majd az építkezés helyszínére, a

multinacionális vállalkozás ( 117 ország közel 8000

befektetője ) jól döntött, amikor a Holdra helyezte az

irányítást. S jól döntött akkor is, amikor Carl Sorian kezébe

adta a karmesteri pálcát.

Sorian volt, aki először és nem akármilyen körülmények

között átrepült a Cassini-résen, a Szaturnusz gyűrűjén, de ő

volt az is, aki szembeszállt az antarktiszi jég felolvasztását

élőirányzó ENSZ bizottság hatalmasságaival. Itt a Holdon a

keze nyomát viselte három ipari bázis, több anyagkilövő pálya

és bánya, no meg a félig kész Földfény Bázis a Nyugalom-

tengere közepén.

- Begyűjthetik - ismételte meg, mintha attól félt volna, hogy

az utóbbi órák fokozott naptevékenysége miatt nem jól értik

odakinn a szavait. - Begyűjthetik, de hozzá nem nyúlhatnak!

Aztán, már kikapcsolt videofonjára meredve tette hozzá:

- Legalábbis, amíg oda nem érek…

Asztali monitorán ott tündökölt e tárgynak a kimerevített képe,

amely ebben a pillanatban az emberiség újabb nagy rejtélyét

szülte.

Ott volt annak a valaminek a képe, amely messze, a hideg és

fekete téróceán egy nyugalmas lagúnáján, az L-5 pont örökké

nyugvó pályáján, ki tudja hány ezer ( tízezer? százezer? ) éve

vár háborítatlanul …

Kinézetre egy egyszerű szobor, anyaga az eddigi vizsgálatok

szerint, ismeretlen. Méretét tekintve alig nagyobb, mint egy jól

megtermett vizespohár.

De a formája…

Soriannak azonnal Leonardo jutott eszébe - amint meglátta a

terpeszben álló, két kezét széttáró meztelen férfialak szobrát -

a polihisztor, és híres rajza, a Vitruvius Ember. Egyedül az

alak lábfejét és kezeit érintő körív és négyzet hiánya volt

zavaró egy picit.

De közel sem annyira, mint a helyszín, ahonnan a szobor képe

érkezett…

- Finoman - lihegett parancsnoka nyakába Alan, de csak ilyen

közelről láthatta ő is jól a befogó manővert.

Egy másfél méter hosszú robotkar nyúlt ki a Hermes-7 orrának

jobb oldalából, és araszolva közelített az előttük lebegő tárgy

felé. A hajó és a tárgy azonos pályán mozgott, a két űrhajós

pedig a vezérlő magányából nézett farkasszemet a fantasztikus

jelenéssel.

Minduntalan azt várták, mikor mozdul meg, mikor kel életre a

kis szobor. Olyan élethű volt, mint Michelangelo Dávidja,

felülete sík, mint a tükör, színe, mint a hó…

- Átverés - dohogta Mork. - Nézd, semmi roncsolódás nincs a

felszínén. Hihetetlen, hogy semmivel nem ütközött, a mi

mikro meteor detektorunk egy nap alatt olyan, mint a szita. De

ez…

- Fogd már meg! - dobolt türelmetlenül Alan a kabin falán

lévő kapaszkodón. - Mi lesz már?

- Nem záródik beljebb a fogókar - nyögte Mork. Finom izzad-

ságcsepp lendült tova a homlokáról, ilyen ideges még sosem

volt.

- Elromlott volna? Pont most? - hitetlenkedett Alan.

- Nem, az kizárt! Hisz te is láttad, amikor az imént

kipróbáltam - méltatlankodott Mork. - Figyelj…

Határozott mozdulattal eltávolította a szobor közeléből a

robotkart, majd a fogókart akadálytalanul összezárta. Egymás

után többször is. Ezután lélegzetvisszafojtva újra a tárggyal

próbálkozott, de ismét eredménytelenül…

- Azt akarják mondani, hogy nincs szobor körül ott semmi, de

mégsem lehet a tárgyat megragadni? - Sorian hajóját már csak

néhány órás út választotta el a Hermes-7-től, amikor a

sikertelen akció híre eljutott hozzá.

- Így van uram - jött a válasz, olyan hangsúllyal, ami több

volt, mint bizonytalan. - Nagyon úgy néz ki, mintha egy

láthatatlan gömb belsejében lenne a szobor. Egy

szappanbuborékban, de ez a buborék áthatolhatatlan, uram.

Legalábbis a rendelkezésünkre álló eszközökkel az.

Ekkor váratlanul egy jeges, gyomorszorító érzés csapott le

Sorianra. Egy gondolat, amely ott motoszkált benne, de

felszínre nem tudott törni, egy deja’ vu érzés, de tudta, ez most

nem az. Ez egy másik történet…

„…TMA-1…”

- Hagyjanak abba mindent! - nyögte ki nagy nehezen, lába

remegett, ülni alig bírt. Legszívesebben ordított volna, de

rekedt nyögés jött csak ki a torkán.

Belsőjét rázta az érzés, mint az orkán az erdő széli fákat.

„…TMA-1…”

„…Clarke…”

Most már emlékezett mindenre. Kitárult előtte egy ajtó, és ő

belépett…

Egyetemista volt még, amikor olvasta a könyvet (a filmet csak

később sikerült megszereznie), a könyvet, amely már régen

klasszikussá lett, melynek első megjelenésekor még csak

gyenge szárnypróbálgatás volt a SETI és a CETI, a könyv ( s a

film ) a múltat és a jövőt érintette meg egyszerre, úgy ahogyan

még nem tette előtte semmi…

A hatalmas monolit - TMA-1 és társai - amely a történetben

elindította az emberiséget a tudás mérhetetlen birodalmának

ostromára, itt és most, a valóságban, egy kicsiny szobrocska

csupán. De jelentősége és szerepe az ember felemelkedésében

megváltoztathatatlan nyomokat hagy majd…

Csak működjön…

…36 évvel később, a Földön…

- Gyere, kicsim! Itt van!

Sorian dédunokája kezét fogva lépett be a boltozatos

csarnokba. A kislány afro frizurát viselt, 7 éves volt, és

borzasztóan büszke. A világ minden kincséért sem engedte

volna el Carl papó kezét.

- Hol? Mutasd! - nógatta a dédapját, de már oda is értek.

Egyszerű márványlapon állt a fehér szobrocska, alatta arany

plaketten a felirat:

„De a távolság válaszfalai omladoznak:

egy napon a csillagok közt

összetalálkozunk a velünk egyenlőkkel,

vagy a nálunk különbekkel…”

Arthur C. Clarke: 2001Űrodisszeia

- Tudod, Naomi - kezdte el Sorian nehezen - a légkör tette.

Ugyanúgy jeladó volt, mint a 2001 Űrodisszeiában a Hold

Monolitja, de itt a földi légnyomás és a légkör összetétele

indította be a folyamatot. Mindenkit meglepett, mert nem

tudták elhinni, hogy egy kitalált történet akár valóra is válhat.

Pedig hányszor megtörtént már…

Fátyolosan nézett a kislányra, és Naomi mintha fényesebbnek

látta volna egy pillanatra a melegbarna szemeket. Azután

Sorian mosolyogva megsimogatta a kislány kipirult

arcocskáját, és rámutatott a kis emberi figurára.

- Látod… Ők mindent tudtak előre. Még néhány múló pillanat,

és itt lesznek megint…

Egyedül

Amikor a férfi kinyitotta a szemét nem látott semmit, hiszen

teljes sötétség vette körül. Érezte, hogy kemény deszkapadlón

fekszik hanyatt, a kezei a nadrágja szárát markolták, és az

egyik lábán nem volt cipő.

A levegő fojtott és nehéz volt, mint valami bányában, s talán

ettől érezte olyan bezártnak magát. Nem szerette még a

félhomályt sem, a sötétségtől pedig egyenesen irtózott. De

most valahogy ez kevéssé zavarta, mint ahogyan a tarkóját

hasogató fájdalom sem izgatta.

Egyre csak Péter járt a fejében és Júlia.

Júlia…

Őrá még most sem tudott igazán haragudni, a történtek után

sem. Még mindig szerette talán? Pétert viszont meg tudta

volna ölni… Iszonyúan fejbe vágta az az állat. Érezte, hogy a

nyaka, sőt az egész háta ragacsos a vértől. Nem emlékezett rá,

hogy mivel ütötték le, de mintha egy konyakosüveget látott

volna Péter kezében.

Aznap délelőtt kapott egy kósza hírt róluk, és az

ebédszünetben elment ahhoz a mocsokhoz…

Tulajdonképpen nemigen akaródzott elhinnie a történetet -

Péter gyermekkori jó barátja volt, Júlia pedig… ő volt az igazi

nagy szerelem -, de azért élt benne a kisördög, mert a

kapucsengőt nem használta, egyszerűen az épület mögötti

kerítést mászta meg és a kert felől közelítette meg a házat.

Olyan váratlanul érte a dolog, hogy majdnem elvágódott…

A tornácablakon kukucskált be és ott látta őket hemperegni a

szőnyegen, összegabalyodva, zihálva, egymás karjaiba

borulva. Nem tudta hogyan került vissza az utcára, a kapu elé,

csak arra emlékezett, hogy a csengőt nyomta veszettül.

- Hagyd abba! Jövök már! - Péter már a kerti úton sietett

feléje, az ingét gombolta kapkodva, a haját simította a füle

mögé. Arca kicsit sápadt volt, de nem annyira, mint az övé.

- Nem hívlak be, telefonhívást kaptam - hazudta. - El kell

mennem…

- Beszélnünk kell… beszélnem kell, veletek - nyögte ki a

szavakat.

- Nem értem… - kezdte volna Péter, de nem hagyta neki,

hogy befejezze. Belökte a kapun, majd végig az ösvényen,

húzta, vonta, ráncigálta, míg föl nem értek a házba.

- Engedj már el, meghibbantál?

- Igen, eddig nem vettem észre, mit műveltek, amikor

elutazom - hörögte. Belökte Pétert a nappaliba és körül nézett.

- Hol van Júlia?- kérdezte remegő hangon. - Láttalak titeket a

kertből, ne is próbáld tagadni!

- Elment… ott hátul - mutatott Péter a hátsó bejárat felé.

Igen. Akkor nyikorgott a kertkapu.

Lerohant, de csak egy távozó taxi helyzetjelzőit látta

elsuhanni. Visszament Péterhez, aki addigra már összeszedte

magát első meglepetéséből. Megpróbált a lelkére beszélni.

Elmondta, hogy mennyire szereti Júliát (ő talán nem?), meg

azt is, hogy milyen üres nélküle minden (pontosan… minden

üres nélküle), végül arra kérte a hitvány, hogy váljon el tőle.

Ekkor borult el az agya.

Üvöltözni kezdett, fenyegette Pétert, majd lekent neki egyet.

Jó alaposat, mert valami bútort is felborított estében. Hagyta

felkelni, megölni nem akarta, még nem…

Az üveget már későn vette észre a kezében. Az ütést nem is

érezte, csak azon csodálkozott, hogy lábai kicsúsztak alóla és ő

szépen oldalt dőlt a padlón. Egy darabig szembenézett a

szőnyeg sarkán csillogó fülbevalóval, amit tavaly

karácsonykor vett Júliának, aztán az arany fénye lassan

megfakult és a sötétség bekúszott az elméjébe.

Most meg ez az émelyítő levegő…

Fel akart ülni, de beverte valamiben a homlokát. A sötétben

nem vette észre az akadályt, és lüktetni, dobogni kezdett az

egész feje.

- Aaa… ha elkaplak! - fogadkozott.

Ki akart jutni a fényre, a szabadba, minél előbb. Kezdett már

fájni a sötétség is. Ekkor taktikát változtatva oldalt akart

gurulni, hasra fordulni és úgy felállni. Talán könnyebben

megy majd, mintha a hasizmát erőltetné, no és persze a fejét

sem óhajtotta újra beütni. Mozdulata azonban ismét akadályba

ütközött.

Ugyanolyan deszkafal állta útját, mint amilyenen feküdt és

amilyenbe az orrát is verte.

- A fenébe…

Tenyere végigsiklott maga előtt és a feje fölé is felnyúlt.

Iszonyú gyanúja támadt… Lábaival eszelősen

körbetapogatózott, de mindenütt ugyanaz fogadta.

Durva, gyalulatlan deszka vette körül minden felől.

- Áááá… - ordította. - Egy rohadt, istenverte koporsó!

Nem tudta, hogy félméteres földtakaró fedi, és az üvöltözés

hasztalan. Péter alig negyedórája fejezte be a kis diófa csemete

ültetését a ház mögött.

Biztosan jó termést hoz majd.

Néhány perces hangoskodás után kimerülve, légszomjtól

kábultan, csendesen feküdt. Megölték, eltemették, vége. Nincs

tovább. Még él egy darabig, de ez már nem számít. Nekik nem

számít…

Ez a tudat, utoljára még megsokszorozta erejét, azzal, hogy

nincs esélye, nem törődött.

Nekifeszült a koporsó tetejének és nyomta, nyomta…

Erőfeszítéseivel csak annyit ért el, hogy némi föld szitált be a

rosszul összeillesztett tető résein. Arca már teljesen eltorzult

az erőlködéstől, és a halálfélelemtől, de ott lenn ezt már senki

sem láthatta.

Egyedül maradt önmagával, mindörökre…

Ereje egyre fogyott, gondolataiból csak emlékképek maradtak.

Júlia arcát látta maga előtt, de ez az arc már nem a régi Júlia

volt. Szemeiből kihalt a megszokott kedvesség, vonásaiba

belegyűrődtek Péter jellegzetes ráncai, lénye egyre

közömbösebbé vált. Aztán vér csorgott le az ajkairól és

mosolygott.

Az idő múlását sem érzékelte már, egyre távolodott szelleme,

de valami visszarántotta. A földöntúli dübörgést sem a fülével

hallotta, hanem egész testével érezte. Hánykolódott, dobálta és

rázta a természet örök energiája, és közben forró szél járta át

mindenét.

Lassan eszmélt csak.

Ez volna a halál? Ilyen? Itt is érez, mozog, fáj… az ember?

Aztán hirtelen vége lett. Szeme kitisztult.

A koporsó egy mély repedésben az oldalán feküdt a

törmelékek között, fedelét a ház romjai törték darabokra. A

férfi még egyszer összeszedte magát, lábával félrekotort

néhány deszkadarabot az útból, és felszabadultan, izzadtan,

mocskosan, de élve mászott elő a föld alól.

Szeme boldogan kereste a napot.

De nem azt látta…

Mindenütt üszkös, forró romok okádták magukból a pusztulás

hamuját, és a város helyén, a fél égboltot betöltő gombafelhő

terpeszkedett.

A férfi, arcán a tűnő mosoly fagyott vigyorával mászott vissza

koporsójába…

Orvvadászok

Az apró kis leszállóegység a landolás után még egy ideig

könnyedén lebegett, mint egy ízeltlábú nagy pók, majd

megnyugodva lehasalt a földre. Belsejében Pat Regan és Mel

Jones, a két első osztályú kapcsolatfelvevő már javában

készülődött a kiszálláshoz. Ez éppen a tizenkettedik bolygó,

amelyet együtt derítenek fel. Az előző tizenegy közül csak

négyen tudták megteremteni a Kapcsolatot. A többin nem volt

élet, vagy pedig annyira alacsony rendű, hogy az együtt műkö-

dés ilyen magas foka szóba sem jöhetett, bár mind egytől-egyig

érdekes és egyedülálló világ volt.

- Ahogy elnézem, ez sem különb, mint a Kígyótartó csillagkép

Yed Priorja - mondta Mel, és magára csatolta a kézikamera

kiszolgáló egységét. - Nézd ezt a sok páfrányt, fogadjunk

megint valami ember előtti korba cseppentünk vissza!

Pat szokásához híven biztatóan hümmögött, miközben a nagy

sugárvető csatlakozójával bajlódott. Társa erre csak legyinteni

tudott, és a központi mikrofonhoz hajolt:

- Oké, fiúk, akkor kimegyünk. Bár nem sok jóval kecsegtet ez

a dzsungel, azért figyeljétek a képeket, hátha lesz valami új!

Pat már a légzsilipben topogott és hangtalanul fohászkodott,

hogy menjenek már kifelé. Ahogy leléptek a porhanyós földre,

azonnal lerohanta őket az új bolygó párás levegője, különös

illatai és kellemetlen, vöröses fényei.

Mel gyakorlott mozdulatokkal közvetíteni kezdte a hajónak a

képet, és egyúttal ő maga is jól körülnézett. A leszállóegység

egy kis öböl partján, az alacsonyan álló nap sugaraiban

csillogott. Jobbról, a dűnéken túl, a tenger tombolt. Az öböl

túlsó oldalán összefüggő fenyőerdő húzódott, a zöld függönyt,

csak imitt-amott törte meg egy-egy rés, vagy kidőlt faóriás. Mel

lassan balra fordította a kamerát, és a tengerpart ívét követve

végigpásztázta a tájat, egészen addig, amíg a látótérbe be nem

kúszott az ő nyolclábú Pókjuk.

Ezután egy panorámaképet sugárzott a többieknek.

Az előtérben zöldesen csillogó vízfelület, mögötte tűlevelűek

élő fala és a háttérben az égbe nyúló, fekete felhőkbe vesző

hegyek.

- Nem is olyan ronda ez a táj - szólalt meg Pat.

Mel nem válaszolt, mert figyelmét lekötötte a gyenge mozgás a

szemközti fák között. Azonnal nagyobb nagyításra kapcsolt, és

a monitoron feltűnt egy kétlábon járó, fura kis gyíkocska. Alig

volt magasabb egy méternél és igen kecsesen mozgott. Ha nem

lett volna az a hosszú farka és a hosszan előrenyúló feje, Mel

minden bizonnyal egy kisgyermeknek nézte volna.

A gyíkocska a fejét billegtetve, előrehajolva lépegetett a fenyők

alatt, majd mintha megérzett volna valamit, hirtelen beszökellt

az erdőbe.

- Figyelted ezt? - kérdezte Pat. - Mintha csak a triászból, vagy a

jurából lépett volna elő.

- Ha van ilyen pici, remélem, látunk nagyobbakat is - bólintott

Mel.

- Micsoda mázlija van ennek a Sydnek, pont az őslénytan a

hobbyja. Állítom, hogy félórán belül ott lesz az öböl túloldalán

és egy félméteres szitakötő maradványai fölött fog görnyedezni.

Syd érdeklődve figyelte a bolygó növényzetét. Mint

biológusnak lent lett volna a helye "lepkehálóval és bonctűvel",

de mint a hajó parancsnokának itt fent kellett kuksolnia,

indokolatlanul nem hagyhatta el a helyét. A száját harapdálva

nézte a képernyőt, amelyen most tűnt fel a környék

panorámaképe.

"Igen - gondolta -, tipikus jurái táj. Mintha csak a Földön

lennénk 19o millió évvel ezelőtt. Tűlevelűek és páfrányok

mindenütt. Cikászok tömege, megtűzdelve egy-két hosszúszárú

Pleuromeiával. Szenzációs kép. Hiába, ez a Mel érti a dolgát."

Hirtelen, szinte fájón, meglódult a kép, a részletek száguldani

kezdtek a képernyő széle felé, majd a nagyítás után feltűnt a

kényelmetlen szemtorna oka, egy kicsiny gyíkocska.

- Fantasztikus! - kiáltotta Syd. - Egy Saltoposushus a fogüreges

fogúak csoportjából.

"Csodálatos ez a hasonlóság - fűzte tovább a gondolatait Syd. -

Mint egy eleven földi reprodukció. De ez él, mozog, eszik és

menekül."

Sydnek már nagyon mehetnékje támadt. Iszonyúan szeretett

volna lemenni erre a különös helyre, de óvatos is volt. Még

nem felejtette el a Ruticilus Alfáján beígért mammutcsordát.

Akkor is ez a két lókötő volt vele, és ő az első szóra rohant le,

de csak két kis szerencsétlen ormányos tapírfélét talált a

mocsárban, mint "mammutcsordát". Azóta is emlegetik a

szőrös ormányosokat, ha eszükbe jut.

Na de most nem verik át. Ezt a saját szemével látta.

Ekkor újra váltott a kép, Mel megint észrevett valamit. Balról a

ritkás fenyők közül egy kígyózó nyak tört előre, mögötte

hihetetlenül magas és domború hát emelkedett a fák alsó ágai fölé.

Az erdőből kilépve tejes nagyságában és arányaiban mutatkozott

meg a hatalmas állat.

Öt méter hosszú nyaka szinte beleolvadt az óriási törzsbe, amelyet,

mint roppant oszlopcsarnok, tartott a négy izmos láb. Ezek után

egyre keskenyedő vaskos farok csúszott elő, mély barázdát húzva

maga után.

A monstrum mellső lábai már a vízbe merültek, mire

előbukkant a farok vége is.

A soktonnányi hús és csont valóságos szökőárat keltve

csobbant a vízbe.

- A Galaxisra! - nyögte Syd. - Egy Brontosaurus!

Mel és Pat a vizet köpködve tápászkodott fel a földről a kényszer-

fürdő után. Nem sokkal ezelőtt Pat vette észre a közeledő

dinosaurust. Már előtte is érezte a föld furcsa remegését, de nem

sejthette, hogy egy húsztonnás hústömeg közeledik feléjük.

Ezután már gyorsan pergett minden.

Tőlük mintegy tizenöt méterre vágott keresztül a keskeny

partszakaszon a kolosszus, és a testét a vízbe merítve egybefüggő

vízfüggönnyel borította be a két elsőosztályú kapcsolatfelvevőt.

- A dög! - krákogta Mel. Könyökével próbálta szárazra törölni

értékes műszerét, nem sok sikerrel.

Pat még mindig a földön ült és hümmögött egy sort.

- Nem reméltem, hogy megússzuk egy sima zuhannyal - nézett

döbbent arccal társára Mel.

- Valahol olvastam, hogy ezeknek félkilós agyuk van és ez csak a

kajával, az ellenséggel meg az állkapcsokkal foglalkozik -

okoskodott Pat. - Barátom! Ez aztán megérdemli a "mennydörgő

gyík" nevet.

- Halló, Fiúk! Itt Syd - recsegte a Pat övébe tűzött rádió. - Az adás

kitűnő. Maradjatok a Póknál. Rögtön ott leszek. És semmi

mammutcsorda!

- Mi is úgy gondoljuk, hogy, jobb lesz, ha te nézel itt körül - nevetett

Pat. - Várunk!

- Úgy látszik még nem felejtette el a tapírokat - mosolyodott el Mel.

- Gyere, csinálok egy képsort a lábnyomoknál, és közben megnéz-

hetnénk, merről jött a barátunk.

Pat odaérve a nyomokhoz, belelépett az egyikbe. Majd másfél

méter volt a legnagyobb mérete. Szinte elveszett benne a nagy

Homo Sapiens.

Ebben a pillanatban Pat háta mögött, több mint kétszáz méterre, ki-

rontott a sűrű páfrányok közül egy újabb őshüllő, és rövid dilemma

után feléjük iramodott.

- Nagy a forgalmunk ma - jegyezéte meg Mel.

Elemében volt, hisz ilyen képeket nem mindennap csinálhat az

ember.

Maga a veszély nem érdekelte. Bízott barátjában és a technikában,

amelyet az kezelt. Nem kellett odanéznie, anélkül is tudta, hogy

társa a dinolábnyom szélén kuporog és a legjobb célzást keresi

fegyverével.

A szörnyeteg gyorsan közeledett. Már elhagyta az út felét. Két hátsó

lábán, farkával egyensúlyozva rohant feléjük. Nem volt akkora, mint

a Brontosaurus, de a maga nemében óriásnak számított.

Tépőfogakkal teletűzdelt állkapcsa elfoglalta a nagy fej több mint

felét.

És mindezt öt méter magasan hordta!

Csökevényes mellsőlábai gyermekkaroknak tűntek az egész testhez

képest, jóllehet emberkar méretűek voltak. Fatörzsnyi lábaival falta a

távolságot, amely elválasztotta a két világ képviselőit egymástól.

"Nem lehet több harminc méternél" - gondolta szorongva Mel.

Ekkor éles pattanás hallatszott, tűvékony fénynyaláb szelte át a

másodperc tízmilliomod része alatt ezt a harminc métert, és mart

bele könyörtelenül a gyík kőkemény bőrébe. Pat ügyes, körkörös

csuklómozdulatokkal egy pillanat alatt félméter átmérőjű kört égetett

a ragadozó két "gyermekkarja" közé.

Az állat, lendülete miatt, még lépett kettőt, majd iszonyú döngessél

és furcsa fémes csörrenésekkel bukfencezett keresztül felsőtestén.

Egy darabig még rángatózott, de mire a két férfi megközelítette,

elcsendesedett.

A beállt csendet Mel hangja törte meg, amint ránézett

meggyötört barátjára.

- Na, hogy tetszett a vadászat?

- Nem szoktam még meg az ősgyíkvadászatot - felelte Pat, és

odasietett a földön heverő óriáshoz.

- Mi a fene ez? - kiáltott fel hirtelen, amikor átért az állat másik

oldalára.

- Micsoda? - sietett Mel átlépni az irdatlan farkat. Odaérve megdöb-

benve látta, hogy a várt vér, valamint a feketére pörkölt hús- és

bőrcafatok, fehérre égett csontok látványa helyett, olvadt fém

csorgott ki a sebből, és megszilárdulva kötött rá a szörnyeteg barna

bőrére, valamint a fellazult, kásás földre. A seb mélyében halott hús

helyett mindenféle fémalkatrészek, huzalok, rudak, merevítők, rugók

és egyebek zsúfolódtak egymásba a magas hőmérséklet

következtében.

Megdöbbenve álltak a rejtély fölött, de megoldani már nem tudták,

mert akaratukat egy eleinte gyenge, de később annál határozottabb

erő taszította ködbe. Agyuk még értelmezte a képet, amelyet a szem

továbbított, a hangot, amelyet a fül fogott fel számára, da a

válaszreakció elveszett valahol az idegsejtek gúzsbaközött axonjai

között...

Syd, amikor leszállt a Pók mellé, kitörő örömmel ugrott ki a széké-

ből, és rohant ki a szabadba. A felvert por még nem ült el tejesen és

nem vette észre azonnal két emberét. Tíz lépés után azonban már

egészen jól belátta a környéket.

Sehol senki. Hová lettek ezek?

Elindult a víz felé.

"Valahol itt rontott bele a Brontosaurus az öböl vizébe - gondolta

Syd. - Igen, itt van annak az árvíznek a nyoma, amelyet óriási testével kel-

tett; a földnek még nem volt elég ideje ahhoz, hogy eltüntesse a

pocsolyákat. A lábnyomokat pedig mégúgyse. Lám itt van a Föld

őstörténeti rnezozoikumi időszakának, és azon belül a jura korszaknak

nevezett időben uralomra került dinosaurusok legnagyobb

példányának a lábnyoma. Itt, a Sadir negyedik bolygóján, a Földtől

félezer fényév távolságban ugyanaz a darwini evolúció működik, és

hozza létre, illetve pusztítja el a különböző fajokat, mint a jó öreg

Földön. De mégis, ez az itteni hasonlóság, sőt, egyezés, félelmetes!"

Elindult a lábnyomok mentén és feltekintve azonnal meglátta a

kimúlt sárkánygyíkot. A távolságot szinte futva tette meg, és ő is

ugyanúgy meglepődött, vagy még jobban, mint néhány perce két

embere.

A megdermedt fémet és a mechanikus alkatrészek égett szélét

látva rögtön megértette, hogy a két tréfamester most nem viccel.

Sőt, nagy veszélyben lehetnek, hiszen bedőltek ennek a kitömött

Tyrannosaurusnak.

Elszántan beleszólt a rádióba:

- Halló, Dandy! Figyelj, itt Syd! Azonnal szállj le a hajóval, itt

valahol a környéken. Keress valami jó helyet! És ne gyere ki a

hajóból, csak ha mi jelentkezünk. Patékkal valami baj történt. Ne

felejtsd, hogy egyedül te vagy már csak a hajóban. Ha úgy adódik,

startolj. Ez parancs! Érted? Vége.

Visszadugta kis adó-vevőjét az övébe és a csípőjénél levő kézi

sugárvetőért nyúlt, de keze félúton elakadt. Agyát különös homály

kezdte elborítani. Mindent tisztán látott és hallott, de reagálni, és a

megfelelő következtetéseket levonni már nem tudta.

Így tisztán látta, amint egy magas férfi lép ki a sűrű páfrányok

közül. Nagyon hosszú karjai voltak, és az agykoponyája élesen

szögletes. Lassan közeledett és szájmozgás nélkül beszélni kezdett:

- Na, végre elkaptunk benneteket! Már két hete lesünk rátok, végül

csak sikerült. Már azt hittük újra sikerül meglógnotok, de

szerencsére tökéletesítettük az AVOX-2-t. Most már nyugtunk lesz

tőletek. De mond, miért nem mentek a Vadásztársasághoz

lövöldözni? Ja, persze ott fizetni is kell! Csak azt nem értem, hogy

mi élvezetet találtok abban, hogy itt, a Múzeumban vadásztok egy

másik bolygó állataira. Még ha élnének, de robotokra? Már

megbocsáss, de jön a barátod, fogadnom kell őt is...

A Fehér Homok Vándora

Már a dédnagyapám is kereste...

Pici gyerek volt még, amikor a történetét először a nagyobb

fiúktól, majd később a nagyapjától hallotta. Egész életén át,

közel ötven évig vándorolt a sivatagban. Az első világháború

alatt, ő is, mint megannyi nomád, át- meg átjárta a Szahara

csak térképeken létező határvonalait. Senkit nem zavart és őt

sem zavarta senki. Megállítani, ellenőrizni sem lehetett abban

az időben a szabad beduinok vándorló törzseit, akik saját

törvényeik szerint éltek és haltak…

Később, több expedícióban vett részt a ’30-as évek második

felében, amikor is a Brit Birodalomnak pontosabb, jobb és

részletesebb térképekre volt szüksége. Kihasználta a

szabadságot és folyamatosan kutatta az őseink legendáiban oly

sokat emlegetett és olyannyira áhított fehér homoksivatagot.

Nagyapák nagyapái és azok nagyapái, mind-mind keresték a

titkos helyet, ahol meglelhetik a fehér homokot.

A homokot, amely elmondja majd nekik a válaszokat.

Mindent, amire csak kíváncsi lehet az ember.

Ekkor kapta dédapám új nevét az angoloktól.

A Fehér Homok Vándora…

Fia, az én nagyapám, alig hagyott maga mögött tíz nyarat, de

már teveháton ült és apja nyomdokain haladva a széltől

neszező dűnék között kereste ő is a hófehér homokot.

Huszonévesen három német katonát menekített ki az angol

támadások elől Tobruknál, hetekig vándoroltak oázisról

oázisra, míg végül egy olasz bázisnál elváltak útjaik.

A háború után az egyik német katona, bizonyos Hans Jenssen,

felkereste nagyapámat, valamikor 1954-ben, Egyiptomban.

Sokáig kérdezősködött utána, és amikor az egyik Abu-Ballas

környéki oázisban találkoztak végre, boldogan ölelték meg

egymást.

Hans elmondta akkor nagyapának, hogy 1941-ben mielőtt a

német Afrika Corps elfoglalta volna Kireneikát, egy felderítő

járőrt vezetett, és a gépkocsioszlop élén ült az egyik

féllánctalpas páncélautóban.

Már a második napon homokviharba kerültek és persze

eltévedtek. Majd egy hétig bolyongtak, keresve a visszautat,

amikor az egyik sziklás beszögellésből, mint kiömlő s

megdermedt áradat, hófehér homokfolyam terült el és veszett

bele néhány száz méter után a sárgás szaharai homok végtelen

hullámaiba.

Annyira meglepődtek, hogy későn vették észre a nap felől

támadó Spitfire géppárt, és mire felocsúdtak már a nyakukon

is volt a két tűzköpő angol vadászgép. Néhány teherautó

azonnal lángba borult és sokan megsebesültek. De szerencsére

senki nem halt meg és a repülőgépek sem fordultak vissza egy

újabb támadásra. Ez olyan nyomot hagyott Hans szívében,

hogy elhatározta, a háború után visszatér és megkeresi a fehér

homokfolyót. Úgy gondolta, hogy a különös homok mentette

meg őt és csapatát…

A csomagjából egy üvegcsét vett elő, és nagyapám nem akart

hinni a szemének.

Talán kétmaroknyi csillogó fehér homok volt a mustáros

üvegben, amelynek még a megsárgult, megkopott címkéje is

rajta volt az oldalán.

Nagyapa és Hans évekig kóborolt kisebb-nagyobb

megszakításokkal észak-Afrikában, de a fehér homoknak

nyomát sem lelték.

Az üvegcse most igaz, hogy nálam van, de a lánc, amely arra

volt hivatott, hogy apáról fiúra szállva a fehér homok hollétét

felderítse, a szüleimnél megszakadt. Nagyapámnak csak lányai

születtek és ő még 1980-ban is azon sopánkodott, hogy nincs

még fiú unokája sem.

Velem, az én születésemmel vélte helyre zökkenni az élete,

küldetése folyamát.

Három-négy éves lehettem, amikor, emlékszem megérkezett

al-Mansah melletti házukhoz, ősi beduin öltözetben, és

megmutatta a mustáros üveget. Engem elbűvölt a fehéren

csillogó homok, amint az üveg falán keresztül is szinte

vakította a szemem.

Anyám persze nem örült nagyapa újraéledő szenvedélyének,

hiszen az öreg már vinni is akart a sivatagba, tevére ültetni és

járni a végtelen dűnék millióit. Szerinte nagyapa fel akart

áldozni engem az ősi legenda, vagy átok oltárán. Ezt nem

hagyhatta…

Elköltöztünk, elhagytuk még az országot is, nem jöttünk

vissza, egészen addig, amíg anyám meg nem hallotta nagyapa

halálának hírét. Iskolába jártam, csodáltam a világot. Tudós

szerettem volna lenni, kutatni a végtelent.

Aztán 2000 nyarán ösztöndíjat nyertem az UCLA

számítástechnika szakára és Kaliforniába költöztem, el is

felejtettem a fehér homokot.

De Allah másképp rendelkezett…

2001. szeptember 11-e után hirtelen furcsán néztek rám, és

rutineljárásra hivatkozva bevittek az FBI egyik helyi

irodájába. A kihallgatáson ketten voltak jelen és a sok-sok

kérdés után az egyik ügynök behozta és letette az asztalra azt a

bizonyos mustáros üveget.

Mondanom sem kell, hogy akkor, engem is a fehér homok

mentett ki szorult helyzetemből…

Persze nem tettem semmi rosszat, de abban az időben az

Egyesült Államokban, aki arab volt, vagy csak úgy nézett ki,

máris okot adott az előállításra és a kihallgatásra. A paranoia

igencsak elharapózott akkor, és a házkutatások is

mindennaposak voltak.

Elmondtam a kihallgató tiszteknek, hogy a fehér anyag, egy

különleges sivatagi homok, amelyet a nagyapám hagyott rám,

és amit ő egy német katonától kapott még Egyiptomban a II.

világháború után.

Nemigen hittek nekem, de aztán bejött kintről egy ügynök és

mondott valamit a két társának, mire azok kimentek és mi

kettesben maradtunk.

- Tudja a nevét annak a német tisztnek, akitől a nagyapja ezt

az üveget kapta? - kérdezte, és olyan arccal nézegette a fehér

homokot, mint a kisgyerek azokat az üveggömböket, amiket

ha megrázunk, esik bennük a hó. Itt Amerikában láttam

először ilyet én is.

- Talán valami Jonass, vagy Johann - merengtem hangosan.

Miért olyan fontos ez most, gondoltam. Aztán eszembe jutott -

Megvan! Jenssen… Hans Jenssen.

Az ügynököt mintha kicserélték volna…

- Jöjjön - intett az üveggel. - Haza mehet.

Felálltam, és megnyújtóztattam a derekamat; vagy három óra

hosszat ültem azon a kényelmetlen műanyag széken, és már

teljesen elgémberedtem.

- Visszakapom? - nyújtottam a kezem a mustáros üvegért.

Hirtelen nagyon fontosnak éreztem. Hónapok óta nem láttam a

cuccaim között, de persze az FBI azonnal megtalálta. Úgy

éreztem a múltam egy darabját vették el, és nagyon dühös

lettem.

- Persze - gyorsan letette az asztalra és én belesüllyesztettem a

zakóm zsebébe.

- Egyébként engedje meg, hogy bemutatkozzam - mondta az

ügynök, és az FBI feliratos kabátban mintha egy kicsit kihúzta

volna magát. - Wolfgang Jenssen vagyok…

Azóta három év telt el és Wolf meg én itt táborozunk Al-

Jaghbüb-től délre, nem messze a Líbiai-Egyiptomi határtól. A

második expedíciónkat vezetjük a fehér homok után kutatva,

és tudjuk, hogy a siker nem marad el. Azon a környéken

vagyunk, ahol valamikor Jenssen nagypapa megmenekült a

Spitfire-ek halálos tüzétől. Túlélte a támadást ő is és az egész

százada, mert hite szerint vigyázott rá a fehér homok.

Pedig nem is volt beduin, sivataglakó, csak a wermaht

katonája, egy betolakodó. De a szíve tiszta volt, és igaz, mint a

sivatagi szél.

A szél, amely talán azt is tudja, merre keressük a fehér

homokot…

Alex

„Hány embert látott Ön meghalni…?”

Ezzel a nem mindennapi mondattal indult az a levél (persze

nem biztos, hogy a levél a megfelelő meghatározás), amelyet

aznap ebéd előtt el kellett még olvasnom. Nekem, mint a

Milky Way sci-fi magazin főszerkesztő-helyettesének, igen

sok olvasnivalót ömlesztettek az asztalomra. Napról-napra

azzal telt a délelőttöm, hogy a felhalmozott papírok

tömkelegét gyömöszöltem át magamon.

Néha azért akadt egy-két jó falat is, mint például a múltkor az

a vidéki fiatalember, aki…

De nem is ezt akartam elmondani.

Szóval éppen ittam egy korty teát, leöblítendő azt a zutyulékot,

amit az egyik önjelölt Nebula-díj várományos irománya

okozott - azt ecsetelte éppen Serteperte Főnök McMurphy-nek

a mennyországban, ahol a fene tudja miért, zöld ördögök

teljesítettek kapus szolgálatot, hogy a Főnéni megérdemelte

sorsát a marslakók kupijában, ahol persze majd jól elkapják a

muffját -, amikor nyílt az ajtóm, és benyomult Peter Cube, a

főszerkesztőm.

- Szia - szusszantotta. - Ez Neked jött, de nem figyeltem, és

felbontottam.

Letett elém egy sárga, közepes méretű borítékot. Felső részén

vagy egy tucat pecsét díszlett, alatta valami külföldinek látszó

címzés, amit piros filctollal áthúztak és fölé írták:

Mr Joseph Runwho

MILKYWAY Magazin

Nagyon fontos!!!

Így aláhúzva, három felkiáltójellel.

Mi a szösz…

A borítékról felpillantottam Peterre és közben a megszokott

csuklómozdulattal az asztal melletti kartondobozba küldtem a

Főnénit meg a marslakóit.

- Mi ez? - kérdeztem, és megropogtattam az ujjaimat. Ez

nálam felért egy jó nyújtózkodással. Már nagyon elegem volt a

gyűrű alakú nagygülükből, meg a hosszúra nyúlt mizéria-

kehelybe fulladt időutazókból, és akkor még nem is említettem

a sötét…

Nem is említem…

- Mivel Te olvastad hamarabb, kérlek, kímélj ki egy kicsit -

mondtam Peternek, aki közben a vendégfotelomba csusszant. -

Kérsz egy teát?

Amikor már úgy érezzük, hogy egy kicsit sok volt már aznapra

a jóból, pedig még dél sincs, akkor általában átmenekülünk

egymáshoz egy frissítő beszélgetésre, egy jó teára, vagy

mindkettőre.

Peter most ezt tette.

- Miután elolvastam ezt - ütögette meg Peter az asztalomon

fekvő borítékot - kerestem a feladót. Nincs rajta… Azután

végignéztem a postakönyvet. Nem érkezett be…

Nagyot kortyolt a feketére főzött ceyloni teából, és hunyorított

egyet. Ez nála kifejezetten ideges reakció volt. Előredőltem

ültömben, mert éreztem, Peter valami különlegeset talált.

- Sem ma, sem tegnap, sem azelőtt… - mondta két korty

között.

- Hát akkor behozta valaki, személyesen… - próbáltam

ésszerűen megmagyarázni a problémát. Tudtam azonban, hogy

ha ezt tisztázzuk is, ez a sárga boríték talál majd mást, amivel

kizökkent a nyugalmunkból.

- Senkinek nem hozták be, egyszerűen ott volt az asztalomon.

Kézbe vettem a borítékot.

Soha nem látott betűk és ábrák kavalkádja borította, kivéve a

nekem szóló határozott címzést. És fura mód súlya sem volt,

mintha könnyű szellőt tartottam volna a kezemben.

- Mutattad ezt már valakinek? - kérdeztem.

- Csak Neked - mondta Peter, és zavartan kavargatta a teáját,

pedig mindig cukor nélkül issza.

Kinyitottam a borítékot.

Néhány kézzel írt, elég jól olvasható papírlap volt benne. De

mi mást várhat az ember egy borítéktól?

Elkezdtem olvasni.

Megszólítás nélkül, azonnal azzal a bizonyos mondattal

kezdődött:

„Hány embert látott Ön meghalni…?

Nem arra vagyok kíváncsi, hogy hány halottat látott már, hány

baleset áldozatát mozdulatlanul a kerekek alatt, hány

felravatalozott rokont, barátot.

Nem.

Az eseményt, a pillanatot látta-e, azt a pillanatot, az egyetlent,

az összetéveszthetetlent, a visszavonhatatlant.

Nem hiszem, hogy túl sokszor. Az átlagember kerüli ezeket a

pillanatokat, s ha keresné is, elszigetelik tőle a kórházak, a

zárt osztályok, az elfekvők…

Pedig az a pillanat is a miénk, a mi életünk. S talán a

jövőnk…”

- Mi ez? Új lélekvándorlás? - kérdeztem, felpillantva az első

lap aljáról.

- Olvasd csak tovább - felelte Peter. - Ha igaz, amit ez az

ismeretlen leírt…

- De hát ez a pár lap nem bizonyít semmit - lobogtattam meg

a kezemben tartott papirosokat. - Ilyet én is tudok írni…

- Persze, tudom - mosolyodott el Peter. - De még nincs

vége…

- Igaz - hagytam rá, és folytattam az olvasást.

„Egészen tizenhét éves koromig azt gondoltam én is, amit Ön,

aki elolvasta előző soraimat. Baromság… Még hogy

reinkarnáció, lélekvándorlás, párhuzamos világok! Heh…

De… Ha egy kicsit is fogékony e dolgok iránt, nagyon jól

tudja, hogy milyen sok furcsa és megmagyarázhatatlan

eseményt éltek és élnek át folyamatosan emberek az egész

Földön.

Én is közéjük tartozom, és nekem sem hitt soha, senki…

Mert ugye a bizonyítékok…

Szóval tizenhét éves voltam, amikor elpusztult a kutyám, Alex.

Ő több volt egy kutyánál, a testvérem volt. Igazi testvérem nem

lehetett, anyám egy feztőzésen esett át és többé nem lehetett

gyereke, de Alex kárpótolt mindenért.

Féléves lehettem, amikor apám este hazaállított a kéthónapos

bernáthegyi kölyökkel. Anyám nehezen tűrte körülöttem, de

amikor látta, hogy mindketten azonnal elfogadtuk egymást,

már nem ellenkezett annyira. Kétéves koromra Alex már egy

bumfordi nagy mackó lett és én úgy is bántam vele, mint más

gyerek a karácsonyra kapott pandamacival. Másztam rajta,

húztam a szőrét, de ő elnéző volt velem, mint a kölykével.

Később, amikor már nagyobbacska lettem, olyan hatéves

forma, már megéreztük egymás gondolatát is. Tudtam mikor

beteg, mikor tüzel, mikor lépett rózsatövisbe a kert végén… Ő

viszont megérezte mikor vagyok bajban. Az iskolában, ha

verekedésre került sor, Alex otthon nem bírt magával,

őrjöngött, csaholt, vicsorgott. Apám először azt hitte

megveszett. Amíg haza nem értem ugatva rohangált le-föl a

kertben, nem lehetett megközelíteni, acsarkodott apámra is,

pedig mindig nagyon jó barátok voltak.

Később, amikor a kölykeit el kellett adnunk azt hittem

elpusztulok vele együtt.

Lelke volt, most már tudom…

Láttam, amikor elhagyta a testét.

A kezeim között pusztult el, az ölemben fogtam a fejét egész

éjjel, amikor már az állatorvos is lemondott róla, és beadott

neki egy injekciót. Apám, anyám és az orvos is ott voltak,

amikor… De ők persze nem láttak semmit.

Azt mondták, lelkileg nagyon közel álltunk egymáshoz, és ezért

képzeltem oda azt, amit akkor láttam. De én tudom, hogy az,

ott, akkor, megtörtént.

…GYERE VELEM… GYERE… VÁRLAK…

Most is hallom a hangot, és látom a fényt, amint

keresztülvibrál Alex testén. Hörgését csak szüleim hallották, és

az utolsó morrantás után, amint később elmesélték, kifordult a

szemem, halott sápadt lettem, és nem reagáltam semmire.

Nagyon megijedtek és miután magamhoz tértem nagyon sokáig

nem említették ezt nekem…

De soha nem felejtem el a hívó hangot, és Alexet, a

testvéremet.

Azóta legalább százötven ember halálát néztem végig, és

mindannyiszor felfedeztem a távozó lélek mögött Alexet is. Ott

volt minden esetben, mintha tudta volna, hogy én is keresem

őt…

Először a két évvel ezelőtti pályaudvari robbantásnál éreztem

meg őt újra, akkor hallottam meg ismét azt a hívó hangot. A

robbanás utáni percekben értem a pályaudvarhoz, ahol már a

sebesültek mentése folyt. A halottak külön feküdtek, végig a fal

mellett. Ott oldalogtam én is, amikor mellettem a bámészkodó

tömegben rosszul lett egy idősebb asszony. Segítettem

lefektetni a földre, a feje alá tettem éppen a táskáját, amikor

hirtelen meghalt. Azt hiszem agyvérzést kaphatott. Már fel

akartam állni mellőle, de valami visszatartott.

Egy halk, suhogás szerű hang. Egy ismerős, bágyadt sóhaj.

…GYERE VELEM… MIÉRT NEM JÖSSZ?...

A halott asszony teste, akárcsak annakidején Alexé, fényben

úszott, szinte ragyogott, de csak egy percig. Kiabáltam,

mutogattam, de az emberek közül senki sem látott, és hallott

semmit. Egyre távolabbról hallottam a hangot, már nem

éreztem Alexet, és kétségbe estem. Itt volt újra és én ismét

elvesztettem. Akkorra már egész jól kihevertem a halálát, hisz

majd öt év telt el az óta, de most újra felkavarodott bennem

minden.

Ekkor jöttem rá, mit kell tennem. Minél több halált kell

látnom, s találkozom vele.

Belopóztam a kórházakba, intenzív osztályokon bolyongtam,

ápolókat fizettem le, orvosokat zsaroltam meg. Ott voltam

minden balesetnél… Kerestem a halált és mindannyiszor

találkoztam Vele.

Egyre többet tudtam meg tőle.

Először is azt, amit már amúgy is sejtettem. Csak a halál

pillanatában tudunk kapcsolatba lépni egymással. Ez az a

vékony fonal, amely a gombolyagról letekeredve egyszer csak

véget ér és mire utánakap az ember, már végérvényesen

elkésett…

Azután azt, hogy az én halálom esetén örökre elveszítjük

egymást. Alex nem abba a világba tartozik, ahová én fogok

kerülni…

Így jutottam el a végső megoldáshoz.

Az imént öltem meg az ötvenhetedik embert, és Alex ismét

üzent. Ha találkozni akarok vele, egy új Hitlerré kell válnom,

egy új holocaustot kell véghezvinnem. Tömegesen kell

elszabadítanom az emberi lélek energiáját, hogy áttörhessék a

gátat, amely elválaszt Alextől. És akkor újra együtt

leszünk…”

Leizzadtam és remegett a kezem.

Peter közben rágyújtott, amit észre sem vettem, pedig ki nem

állhatom a dohányfüstöt. A kezében ott virított egy piros

tintával teleírt papírlap.

- Ez még oda tartozik - mondta. - Ebbe volt belehajtogatva a

többi oldal. - Nyújtotta felém.

Ennek az elején sem volt megszólítás…

„Fiam halála teljesen letaglózott… Ő volt a mindenem…

Mióta elvesztette Alexet eltávolodott mindenkitől, még tőlem

is… teljesen magába zárkózott… saját útját kezdte járni… nem

engedett közel magához senkit… de ez a letargia az utóbbi

időben megszűnt…

Most már tudom, hogy miért.

Amikor megtaláltam a padláson, egy ócska nadrágszíjon

lógva, azt hittem öngyilkos lett. De azok alapján, amiket leírt,

tudom, hogy nem lett az. Ezt bizonyítja ez a boríték és ez a

papír, aminek a hátoldalára most írok. Azután találtam meg

ezeket a felborult almásláda alatt, miután a hullaszállítók már

elvitték az és Jonny fiamat. Nem tudom honnan került oda ez a

boríték, de azt hiszem nem is akarom megtudni. Úgy

gondoltam Önök tudni fogják, mit kell tenniük…”

Megfordítottam a lapot, amelynek fejléce a borítékon már

látott ismeretlen írásjelekkel volt tele, de alatta már érthető

szöveg következett, legalul pedig egy férfi fotója virított.

Felpillantottam Peterre.

- Nem olyan, mint egy közözés? - mutattam felé a fényképet.

- He? - szuszogta - de kik keresték ezt a szerencsétlent?

Ahogy újra a lapra néztem, a mondatok rohanó képekként

hatoltak a tudatomba:

/// A képen látható férfit meg kell akadályozni

Minden cselekedetében. A Szintek közötti

Falakat akarja szétzúzni saját, nevetséges

kis céljai érdekében. Nem törődik azzal, hogy

ez a pusztítás mindenkinek a vesztét okozza.

Az egyes gyilkosságok után egyre közelebb

kerültünk hozzá, mert bolond módon leírt

mindent, sőt, valamennyi áldozatának elmondta

miért is öli meg őket. Nem tudhatta, hogy ezen

tanúvallomások alapján rendelte el a Szintek

Közi Tanács, hogy bárki elpusztíthatja, legyen

az Szintközi Ügynök, vagy egyszerű lélek,

netán ember…

Ez utóbbi esetben a szigorú titoktartás

elengedhetetlen///

Ez az utolsó mondat volt az egészben a legfélelmetesebb…

Ki tudja, mit jelenthet?...

….FIGYELEM!

….A Z-23-AS FUTÁRPOSTAI KÜLDEMÉNY

ISMERETLEN OKOKBÓL

….ILLETÉKTELEN KEZEKBE KERÜLT. A

KÜLDEMÉNYT, MINT AZT AZ

….ÉRZÉKELŐK TANÚSITJÁK, FELBONTOTTÁK.

EZÉRT A HÁRMAS

….FOKOZATÚ ELJÁRÁS LÉP ÉLETBE.

….AZONNAL…

- Mit is mondtál? - kérdeztem a szemben álló dagadt alaktól.

Egy idő óta nem jutott eszembe a neve. Pedig ismerem…

- He?... - kapta fel a fejét. - Jaa? Jó ez a tea.

- Tényleg - én is egy üres teásbögrét szorongattam. - Ne

kérjünk még egyet?

- Dehogynem. Héé… Alex, még két tea rendel!

A szemüveges, fehérruhás ápoló fejcsóválva töltött ki két teát,

és ügyesen betolta a fehér szoba egyetlen nyílásán. Megvárta,

hogy odébb menjünk, és csak azután hajolt közelebb a rácsos

ablakhoz.

- Kérdezzék csak meg ott hátul azt a két Napóleont, hogy ők

kérnek-e teát. És jegyezzék meg végre, hogy a nevem Ralph.

RALPH!

Odafönn

Nincs víz, nincs élelem... Nincs elektromosság...

Nincs biztonság, nincs információ...

A jelen: káosz, pusztulás, halál és bizonytalanság...

Amikor hurrikán söpör végig a tájon csak ezeket hagyja maga

mögött.

És még valamit: az egymásrautaltságot.

Azt, amikor a puszta emberi akarat és meggyőződés száll

szembe a természet fricskájával.

Néhányan kétségbe esnek ilyenkor, összeomlanak, javaikat,

szeretteiket siratják, de a többség küzd, harcol, ment és

újrateremti a pusztítás előtti életét.

De mi van akkor, ha a külvilág, ahonnan a segítségnek jönnie

kell, ugyanolyan, vagy még nehezebb helyzetbe kerül, mint a

reménykedők? Amikor mindent lesöpör egy olyan erő,

amelyet csak a képzelet tud felfogni, nem a racionális elme. Ez

az erő a pusztítás elemi szintjén a földgolyót oly mértékben

formálja át, hogy a megszokott életüket élő emberek

nem képesek lépést tartani a rájuk szakadó változással. Anyagi

és szellemi megsemmisülés lesz a sorsuk...

Az ezredes idáig jutott az írással, amikor belépett odújába a

külső megfigyelést végző egyik hadnagya.

- Egyes fokozatú riasztást kaptunk, uram - jelentette az

alacsony, rövid hajú férfi. - Északról jött, a Belső 7-es

állomásról... Az optikai kábel még úgy-ahogy működik.

- Mikorra várható? - kérdezte összeszűkülő szemmel az

ezredes. Már 48 órája talpon volt, de tudott olyan katonájáról,

aki már negyedik napja végezte a reá bízott feladatot.

- 50 perc múlva, talán hamarabb - válaszolta a hadnagy és a

papírra pillantott az asztalon.

Az ezredes követte a tekintetét és rámeredt a kusza sorokra,

amelyeket az imént írt le, majd egy gyors mozdulattal a

zsebébe gyűrte.

- Semmit sem tudunk... - sóhajtott fel, majd a kérdőn rá néző

férfira nézett. - Semmit - ismételte meg és felállt.

- Menjünk - intett, és kilépett a folyosóra. A hadnagy mellette

jött, bár a szűk helyen alig fértek el.

- Meddig tart még vajon, uram?

Hét hónapja voltak már a föld alatt, a felszíntől 600 méter

kőzet választotta el őket, és foglyok voltak

visszavonhatatlanul.

Aki itt rekedt nem tudhatta szerencsés-e, vagy elátkozott...

- Talán hamarosan vége lesz - mormolta az ezredes és belépett

a Központba.

Mint mindig, most is öten ültek az öt számítógép előtt, zöldes-

kék fénypászma vetődött a megfáradt arcokra, hárman

kávésbögrét szorongattak, de nem tűntek frissebbnek

társaiknál.

- Mi a helyzet? - kérdezte az ezredes. - Milyen vastag?

- Már közel hetven méter, uram - mondta az egyik kávét

szürcsölő katona, rekedt hangon.

- Akkor még van 15 méter - lépett előbbre a hadnagy.

Összeráncolt homlokkal nézte az egyik képernyőt, majd

hozzátette: - Mondjuk öt-hat hét még, ha nem jön közbe

valami...

Erre a valamire vártak mindannyian.

Ha továbbra is így szakad a hó, úgy másfél hónap alatt befedi

a légcserélő legfelső kivezető nyílását, és utána már nem sok

idejük marad...

A földgolyó valamennyi általuk ismert pontján folyamatosan

havazott már vagy másfél éve. Ilyen mérvű meteorológiai

anomáliára senkinek nem volt elmélete, de elfogadható ötlete

sem. A felszíni élet a havazás kezdete után alig egy hónappal

már teljesen megbénult. A hírközlő csatornákon keresztül csak

annyit tudtak meg, amíg azok működtek, hogy az Amazonas

befagyott, a Serengetiben, Közép-Afrikában az

átlaghőmérséklet -10 oC körül állandósult, de időnként további

10 fokkal lejjebb is esett.

Az észak-európai államok, valamint Kanada és Oroszország az

elsők között némultak el, majd sorra váltak a hó és a fagy

foglyaivá a Föld többi országai.

Ők még tartották magukat ezen a földalatti bázison, de

sejtették már nem sokáig bírják külső segítség és kapcsolat

nélkül. Különösen most, amikor újabb hóförgeteget hozó front

közeledik, és nem egészen egy órán belül a havazás intenzitása

megtízszereződik.

- Mi van a műholddal? - kérdezte az ezredes.

- Még vesszük a jeleit - válaszolta valaki a pult mellől. - De

egyre nehezebben. A legutóbbi át haladáskor Washingtonnál

valamennyit tisztult az ég, a hótakaró viszont ott már eléri a

300 métert. Nem hiszem, hogy...

- És Florida déli része? - vágott közbe az ezredes.

Mindenki tudta, hogy ott él az ezredes lánya és két unokája.

Vagyis élt...

- Semmi változás, uram - közölte a hadnagy, aki a legnagyobb

képernyőt tanulmányozta.

- Alig valamivel több, mint 100 méter...

Egyikük sem nézett az ezredesre, hirtelen valamennyiüknek

sürgős dolga akadt.

Tulajdonképpen mindegy volt, hogy a hótakaró vastagsága a

100 méter fölött vagy alatt volt valamivel... Tudták, hogy ez

mit jelentett. Mindenkinek volt odafönn valakije... S ha ez

szóba jött, senki nem mondhatta azt magában, hogy „Istenem,

de jó, hogy az enyémek nem ott élnek..."

Mert mindenki odafönn élt valaha....

- Készüljenek, fel kell mennünk, amíg megtehetjük - az

ezredes hangja tiszta volt és erőteljes, mint valaha. - A

légcserélő csatornája elég szűkös ugyan, és nem is biztos,

hogy feljutunk, de fel kell mennünk. Tudom...

- Na de a felszíni hőmérséklet... - tiltakozott a hadnagy.

- Hallotta a parancsot! - az ezredes kihúzta magát, és úgy

tornyosult a vékony hadnagy fölé, mint egy cédrus. - Nem

hagyom, hogy itt dögöljenek meg! - Most ugyanolyan volt,

mint amilyennek megismerték: határozott és magabiztos.

- Inkább itt, mint odafönn! - fröcskölte a hadnagy

megszállottan, mint egy harci kakas.

- Ahogy akarja - hátrált meg hirtelen az ezredes. - Mindenki

maga dönt - nézett körül a szűk helyiségben. Tekintetében az a

bágyadt mosoly játszott, amit a hadnagy látni vélt az író

ezredes arcán. Nem tébolyult vigyor volt ez, amely a

helyzetükből adódóan indokolt lett volna, inkább az olyan

ember mosolya, aki elnézően tekint le a tudatlanokra.

S ez volt az egészben a legaggasztóbb.

- Nincs mit vesztenünk - mondta. - Ezt a partit már

lejátszották, de nélkülünk...

A pingvincsapat már jó ideje nem evett. Néhányan elhullottak,

de a többi csak lépkedett tovább apró lábaival, hisz tudták, itt

kell lennie valahol az óceánnak. Kaliforniában, a valamikori

San Diego környékén kóboroltak, ugyanis a nagy havazásban

elvesztették az irányt és már egy hete keresték a vízhez vezető

utat.

Az elöl ballagók hirtelen megálltak, és idegesen toporogni

kezdtek.

Előttük ott hevert valami, ami idegen volt ugyan, de táplálék…

Az ezredes fagyott teste új energiával töltötte fel tollas

alakjukat, a pingvinek percek alatt végeztek az evéssel.

Néhányan még a férfi ruházatával is próbálkoztak, de nem

nyerte el a tetszésüket, így inkább tovább bicegtek.

Az állandó szél felkapta és gyorsan szétszórta a

maradványokat, különösen egyet.

Ez egy félbeszakított véres papírdarab volt, rajta kusza betűk,

az ezredes kézírása...

...Anyagi és szellemi megsemmisülés lesz a sorsuk.

Bár egyre inkább az a meggyőződésem, hogy

megsemmisülésről csak anyagi vonatkozásban lehet

beszélnünk...

Hisz odafönn biztosan vár ránk valaki...

A Játszótárs

Senki sem tudja, milyen lesz a

külsejük... Azt mégkevésbé,

hogy mikor lesz. Talán már

meg is történt...

Ugyan, Mami, hadd menjek ki játszani!

Nem, és nem. Megmondtam, csak úgy mehetsz, ha viszed

Provit is. Nem igaz, Drágám?

Persze, persze. Nem szeretném, ha megint olyan

rendetlenül kerülnél haza, mint tegnap. És ne barátkozz

idegenekkel! Hallod?

Jó, jó...

Peter tudta, hogy még nem ébredt fel, de azt is, hogy nem

álmodik. Nagyon különös volt. Ő is álmodott már a játékaival,

mint minden hatéves kisfiú, de ez eltért előző álmaitól. Először

Jimmyvel, a rózsaszín kiselefántjával játszott (le is rúgta nagy

igyekezetében a takarót, de Anyu rögtön észrevette és

betakarta), azután jöttek a műanyag katonák, majd Roberttel

labdázott. Ekkor vette észre először a kislányt. Arca még

elmosódott volt, ott állt a rét szélén és őket figyelte. Robert

bizonyára megelégelte a dolgot, mert nagyot rúgott a labdába és

az messze, valószínűtlenül messze esett le. Peter utánalódult, és

előtte, mint egy film pergő képei, úgy változott a táj. Eleinte a

réten szaladt, a házuk mögött, később, fel sem tűnt neki, már a

város poros utcáin szedte a lábát a laszti után.

Hirtelen a kislány szembe jött vele, és hozta a labdát.

- Játssz velem is! - mondta.

Nagyon szép kislány volt. Búza szőke haja két arany

copfocskában verdeste a vállait, égszínkék szemében huncutság

csillogott. Peter nem sokat gondolkodott, és labdázni kezdtek.

Ekkor Anyu felébresztette.

- Mi van veled, kisfiam? - kérdezte. - Beteg vagy? Úgy

rúgkapáltál, mint egy kis béka.

- Játszottam - mondta Peter, és Anyura nézett, ott látta

mögötte a kislányt.

- Vele - mutatott a szekrényre.

- Jól van - mosolyodott el Anyu, amint hátranézett - aludj csak.

Megsimogatta Peter homlokát (mintha egy kicsit meleg

lett volna), betakarta, megpuszilta és visszafeküdt Apu

mellé.

- Mi a baj? - kérdezte az lefolytott hangon.

- Semmi, csak álmodott.

Peter le sem hunyta a szemét, így is tisztán látta a kislányt.

- Itt nem tudunk rendesen játszani - mondta új barátja. - Várjuk

meg, amíg újra elalszanak és menjünk ki a rétre!

Tíz perc múlva Peter pizsamában nyargalt a magas fűben, és

eltűnt a fák közö tt.

Clark bácsi, az öreg mezőőr ma is, mint minden nap korán kelt.

Felöltözött és elindult köszönni a Napnak. Minden reggel

megtette ezt, mert szerette a Napot, amely talán még nála is

öregebb volt. Vállán ott lóbázott a régi sörétes flinta is, bár

mostanában már nemigen használta. Egy-két kóbor kutyára

lőtt vele az idén, azokat is elhibázta.

Hiába, öregszik az ember, bárhogy is tiltakozik ellene. A

puskát is csak azért cipeli, mert hiszen mégis csak mezőőr, vagy

mi az ördög!

- Hej, de szép is vagy, erdő - sóhajtott az öreg.

Egy kiugró sziklán állt, melyről letekintve a völgyre, maga

alatt látta a fenyvest, és mögötte a párát lehelő mezőt a

Pettersonék házával.

Messze, a hegyek ormai mögött már készült lerúgni a sötét,

csillagos dunnát hasáról a Nap.

Újra lenézett a ház felé, és mintha valami fehéret látott volna

keresztül f utni a réten.

Hamar, elő a távcsövet! Igen, a kis Peter az, de mit keres ez

ilyen korán kinn, odahagyva a jó meleg ágyat?

A kisfiú már eltűnt az erdőben, amikor az öreg még látott

valamit futni a gyerek után. Ahhoz túl sötét volt még, hogy

kivegye mi az, de nyugtalanná tette, és elindult lefelé.

Peter és barátnője a hegy lábánál játszott, a Kis Cserjésben.

Teljesen ébren volt már és tudta, hogy nagyon furcsa, ahogyan

ez a kislány kilépett az álmából, de csak örülni tudott ennek a

ténynek. Soha ilyen jól még nem játszott senkivel, még

Roberttel sem. Kacagott, visítozott örömében, és éppen

kergetőztek, bújócskáztak az alacsony növények között, amikor

Peter durranást hallott...

Clark bácsi már alig pihegett a nagy rohanástól. Bár lefelé

könnyebb volt jönni, kezével megtámaszkodott egy sziklán és

megvárta, hogy a vörös karikák eltűnjenek a szeme elöl.

- Beste kölyke, de megfuttatott - lihegte, összeszedte magát és

elindult a Kis Cserjés felé, onnan hallotta a hangokat. Az egyik

a Petterson-gyereké, de a másik? Elérte a fák szélét és nem

akart hinni a szemének.

A kis Peter a bokrok közt rohangált és élesen sikoltozott.

Mögötte egy ormótlan, bernáthegyi kutyára emlékeztető állat

ügetett. A gyerek egy hirtelen mozdulattal oldalt ugrott, s

üldözője így szemből mutatta meg az öregnek iszonyú ábrázatát.

Kidülledő zöld szeme és agyarai közt lógó piros nyelve azonnal

meggyőzte az öreg mezőőrt. Az ócska duplacsövű hatalmas

mennydörgéssel köpte pofán egy marék ólommal a hörgő

fenevadat. Ezután azonban olyasmi történt, amitől kihullott a

puska az öreg kezéből.

A kutya a lövés után felbukott és szinte azonnal zsugorodni

kezdett. Ocsmány barna kocsonya képződött a helyén, mintha

forró fémlapra csokoládéfigurát helyeztek volna.

Az öreg nem ivott már vagy harminc éve, de most azt

kívánta, bárcsak valami deliriumos álom lenne ez az egész,

nem pedig létező valóság.

Peter ugyanis, akire eddig nem is figyelt, odament a

pocsolyához és ő is “olvadozni” kezdett. Az öreg nem bírta tovább

nézni, kezével eltakarta a szemét, de ezt sem bírta sokáig és

kilesett az ujjai közül.

Peter közben teljesen "elfogyott", a nagykiterjedésű

pocsolya pedig halványlila fényben fürödve, lassan

formálódni kezdett, és Clark bácsi, aki minden vasárnap

elment a templomba, ily boszorkányság láttán felugrott, és

meg sem állt kunyhója ajtajáig.

A kocsonyából ezalatt már félig kinőtt a félelmetes kutya, és a

kis Peter alakja is kialakult. Azt az öreg már nem láthatta,

hogy az áttetsző gömb, amely a magasból az egész folyamatot

irányította, ezután a kialakult képleteket magába gyömöszölte.

Néhány másodperc múlva a regenerálódott „bernáthegyi" és a

gömb, a halott Petert hátrahagyva, a vöröslő hajnali ég

f e l é ve t t e ú t j á t . . .

Két nappal később az újságok főhelyen számoltak be arról,

hogy a hatéves Peter Petterson gyilkosa, a

köztiszteletnek örvendő Clark Simson a Városi

Elmegyógyintézetben öngyilkosságot követett el.

Megjöttél?

Igen, Mami.

Mi az, máskor elevenebb szoktál lenni? Történt valami?

Ááá… semi.

Prowi! Mi történt?

Egy kis baleset, Asszonyom, de azt hiszem, már minden

rendben van...

A Bárka

A Land-Rover a végét járta. Fenton reggel óta érezte a

motorházból áradó egyre erősödő recsegést. Tudta, napjai

lehetnek csak hátra a kocsinak, de azt is, hogy nem tehet érte

semmit. Szervizbe nem vihette, ő maga meg nem értett hozzá.

Talán a következő városban talál helyette másikat...

Több mint fél éve, hogy a Land-Rover volt az otthona, és

nagyon a szívéhez nőtt, úgy belakta már ennyi idő alatt.

Olyan "biztos pont”-nak érezte a kocsit, amilyenről

Arkhimédész álmodott egykor, igaz Fenton nem akarta ki-

billenteni egyensúlyából a Földet.

Sajnos ezt már megtették mások, s úgy tűnt túlságosan is

jól sikerült a dolog.

És most...

Itt van az ő kicsiny, embernyi élete, és itt van az örök

rivális, a Természet, e földrésznyi ország képében, melynek

vad tájain bolyongásra ítéltetett, mint holmi modern

Odüsszeusz. Kereste a hazavezető utat, de az otthon

fogalma és emléke egyre sűrűbb ködbe veszett.

Egy éve volt már úton…

Nem ostromolt ő semmilyen Tróját, mindinkább önmagát érezte

ostromlottnak. A kétségbeesés, a félelem, az önsajnálat kezdték

ki érzelmei egyre inkább omladozó várfalát.

Egy éve, hogy feljött az Alagsorból. Egy éve várt a

remény, hogy végre magasan szárnyalhasson. De ereje,

mint ennek a remegő kocsinak, neki is egyre fogyott.

Idegei, akár a gumik, minden éles kanyarban,

sivítottak, tiltakoztak.

Elég volt! Elég!

Ugyanakkor lába, önálló életet élve, tovább adta a

gázt... Talán mégis... Holnap, vagy azután, a következő

városban...

A kereszteződésnél automatikusan lépett a fékre és

nyúlt a térképért.

Ismét, ki tudja hanyadszor már, választania kellett két

út között. A tengerparti úton még néhány város várt rá, de

azok után semmi. Balra a kontinens belseje felé a szárazság

tombolt. A Nagy- Vízválasztó-hegység túloldalán ilyenkor

még elviselhetetlen az időjárás. Igaz, ha erre tart, útba

esik az Emerald melletti víztároló is. A szárazságot pedig

nem is olyan sokára felváltja az esőket hozó délkeleti

passzát és az északról jövő nyári monszun.

Tehát a tengerpart, vagy Emerald?

Utak, városok, választások…

Melbourne óta ezek töltötték ki napjait. Melbourne, mintha már

egy évszázada lett volna…

Melbourne a kezdet…

Mel Fenton alig három éve élt Ausztráliában. Európából az

egzotikum, a távolság vonzotta a kenguruk földjére. Nem is

csalódott, nagyon megszerette az országot. Honvágy nem gyötörte,

családot nem hagyott Európában, így könnyű szívvel jött át a déli

féltekére. Szigorúan agglegény volt, futó kalandok tarkították csak

életét. A munkáját nagyon szerette, tulajdonképpen annak élt igazán.

A hagyományos könyvtárosi munka és a mikrofilmes,

számítógépes adattárolás hibrid igényeit kielégítő új

munkaterületen dolgozott a Melbourne-i Városi Könyvtár központi

épületében. A vele együtt ott dolgozók nevezték Alagsornak

munkahelyüket, amely mélységével és zártságával inkább

pincének vagy óvóhelynek számított. Tulajdonképpen egy

elszigetelt kis birodalom volt ez a terület, ahol naphosszat csipogtak,

zümmögtek a számítógépek, és ahová csak a beavatottak léphettek be.

Aznap Josephin Lamberttel és Bert Rayovval dolgozott a

kellemes hűvösben. A külön légkondi-cionáló feledtette a kint

tomboló hőséget, és ők boldogok voltak, hogy odalent lehettek az

oltalmazó falak között.

Éppen ebédelni készültek, amikor Fenton számítógépe

akadékoskodni kezdett, folyton visszalökött egy adatsort, és ő

nem értette, hogy miért.

- Mindjárt megyek én is - szólt oda Josephinnek, aki már a

liftnél toporgott.

A lány csak legyintett:

- Ááá… Az fél óra - ismerte már Fentont. - Te jössz,

fiúka? - fordult oda Rayovhoz.

- Aha, farkaséhes vagyok.

- Mint mindig - bólintott a lány, és mosolyogva nézte a

szuszogó, kövér férfit, majd megérintette a “földszint” feliratú

gombot.

Fenton tovább bajlódott a géppel és az ebédidő

észrevétlenül elszaladt. Fel sem tűnt neki, hogy már egy órája

egyedül hagyták. Ugyanúgy azt sem vette észre, hogy mikor

kapcsoltak az áramkörök a főhálózatról az akkumulátorokra.

Egyre csak az a francos gép járt az eszében. Közben a levegő

is elnehezült, és szokatlanul meleg lett. A számítógép is

folyton összekevert mindent.

- Le kellene már téged is cserélni, pajtás - veregette meg a

gép burkolatát. - De tudja mekkora beruházás lenne ez,

Fenton? - sipított vékony hangon, és szemüvegét lehúzta az

orra hegyére. Nagyon szerette utánozni a gazdasági igazgatót,

de csak akkor tette, ha egyedül volt. Történt már néhány

összezördülése az ipsével, és nem akarta, hogy ezek az ártatlan

tréfálkozások újabb alapot adjanak a vitához. - Tisztában van

vele...

A telefon sípolása szakította félbe a készülő

nagymonológot.

- Alagsor - kapta föl a kagylót.

- Ne gyere - suttogta egy hang. Josephin volt, de

mintha sálat tömtek volna a szájába.

- Ne gyere - mondta még egyszer.

- Mi az, Jo? Mi baj?

- Ne gyere... - hörögte a lány egyre halkabban és

hallatszott, hogy leejtette a kagylót.

- Halló! Halló! Josephin! - a vonal élt, zajokat is

hallott, de nemszólt bele senki.

Azóta nem beszélt hozzá ember.

Egy éve...

A lift nem működött. Ekkor vette észre, hogy nem megy a

légkondicionáló sem. A telefon még működött, kicsengett

mindenütt, az ebédlőtől az igazgatóig, de nem vette föl senki.

Aztán a telefon is beadta a kulcsot, és a lámpák is hunyorogni

kezdtek. Lekapcsolt mindent, hogy ne fogyassza az akkumu-

látorokat, csak az asztali lámpája égett.

A levegő egyre elhasználtabba vált, meg is fájdult a feje.

Valami komoly baj történhetett odafenn.

Egy óra múlva már nagyon ideges volt. Később

tehetetlenségében őrjöngeni kezdett, mint egy bezárt

vadállat a rács mögött.

Késő délután volt már, amikor elkezdte leszerelni a

kábelcsatorna és a szerelőakna borítását. Hajnalodott mire

fölmászott a földszintre. A kábelek közt alig volt hely, keze-

lába véresre horzsolódott, feje majd szétrobbbant, néhányszor el

is ájult útközben, de följutott.

Az egyik takarítószerraktárban sikerült lerugdosnia a

kábelcsatornát takaró falburkolatot, és boldogan mászott ki a

söprűk, tisztítószerek és félautomata takarítógépek közé.

Az első holttestet a folyosón, az ajtó előtt találta meg. A

halott a karbantartók halványkék overallját viselte. Fenton már

többször látta azelőtt is a férfit, de a nevét nem tudta.

Első gondolata az volt, hogy mentőt kell hívni.

Végigrohant a folyosón, és a ruhatár melletti előcsarnokba

jutott.

A földszint hatalmas ablakain beszűrődő hajnali

napsugarak kísérteties vörös fénybe borították az össze-

visszafekvő holttesteket. Eltorzult arccal feküdtek, mint akik

kiáltani szeretnének...

De csend volt, hihetetlen csend.

Fenton földbegyökerezett lábbal, döbbenten állt a testek

között.

Mi van itt?

Nem is azon csodálkozott, hogy miért nincsenek

már itt a mentősök, hanem azon, hogy hogyan került ide

ennyi ember ilyen korai időpontban, hisz hajnalban még

nincs is a könyvtár nyitva.

Na, de... Mióta vannak itt ezek az emberek, és mi történt

velük?

Ismét elkapta a légszomj, mint éjjel a kábelcsatornában,

zúgott a feje, és szédülni kezdett. Friss levegőt akart.

Kitámolygott az utcára, ahol langyos szellő borzolta fel

a haját, s ettől mindjárt jobban érezte magát.

Körülnézett.

Két gyerek feküdt a könyvtárépület lépcsőin. Lejjebb a

buszmegállónál férfiak-nők vegyes összevisszaságban, odébb

az áruháznál még többen hevertek a földön. A szemközti

parkban, a sugárút melletti parkolóban, az üzletek előtt a

járdákon, mindenütt emberek...

Hajdan volt emberek.

- Atyaisten! - Fenton szíve elszorult. Félelemmel eltöltve,

iszonyodva kerülgette a testeket. Egyik-másik mintha csak

aludt volna. Némelyek vad grimaszt vágva, megint mások

kitekert, természetellenes pózba rándulva hagyták itt meggyötört

porhüvelyüket.

Mi történhetett?

Kiszáradt a szája, ugyanakkor hányinger fogta el. Befordult

a sarki büfébe. A félhomályban nem látta tisztán a halottakat,

amit tulajdonképpen nem is bánt. A pultról leemelt egy doboz

Coca-Colát és mohón ivott, majd ösztönösen apró után kutatott

a zsebében.

De kinek fizessen?

Káromkodva futott vissza az utcára.

Szellemváros vette körül. Az épületekben nem volt víz, gáz,

elektromos áram. Megszűnt minden szolgáltatás. Egy műszaki

boltból elemes rádiót hozott az utcára. Csavargatta a keresőt, de

csak recsegést, sistergést fogott.

- A fenébe! - beszaladt egy másikért, egy harmadikért, de

az eredmény ugyanaz maradt.

Halálos csend vette körül az éterben is.

Néhány újságot is átlapozott gyorsan, de semmit nem

talált, ami utalt volna erre a tragédiára. Frissebb híreket

csak a TV-központban találhatna.

Két órába telt, amíg odaért. A kocsironcsok és a halottak

folyton eltérítették útjáról. A TV épületében sem működött

semmilyen elektromos berendezés, így csak a rögzített

üzenetekre számíthatott, de azokból sem derült ki semi.

Fenton egyedül volt és félt. Nem tudta mi történt a

világgal, és azt sem, hogy mi vár rá ezután. Elindult hát,

hogy megtudja...

Bejárta Melbourne-t és környékét. Autóban nem volt

hiány. Először egy Porschét választott a sok elhagyott kocsi

közül, de rövid úton kicserélte egy Suzuki terepjáróra. A

roncsokat és a holttesteket kerülgetve megtanulta jobban

becsülni a Suzuki fordulékonyságát, magasabb építését, amint

nem számított neki egy-egy járdaszegély, árok vagy mély

homok. A kikötő és a környező városok, a farmok és az utak,

az üzemek és a szállodák magányosan, élettelenül néztek rá.

Holttestek tíz- és tízezrei borították a vidéket. Olyan kór

pusztított itt, amely megőrizte az ember értékeit, de őt magát, a

Természet Csodáját már nem tűrte el.

Lehet, hogy valahol valaki most összedörzsöli a kesét,

gondolta Fenton. Ez a valaki nagyon örül, "Győztünk!"

mondja, s nem is sejti milyen messze jár az igazságtól.

Néhez szívvel fölpakolta a terepjárót egy szupermarketből,

nagyot sóhajtott és nekivágott az útnak.

Aztán jöttek sorban a városok...

Morwell, ahol azt a kamiont és a buszt látta. Az

összeütközés hatására úgy összepréselődtek a halottak,

hogy nem lehetett eldönteni kié a kéz és kié a láb...

Bairnsdaleben mérföldeket gyalogolt, mert az úton a kiégett

és összetorlódott kocsironcsok miatt képtelen volt hajtani...

Coomaban szerezte a Land-Rovert. A tulajdonos éppen

tankolt egy benzinkútnál, a kezében még ott volt a tömlő...

Gudgenby, Canberra...

A fővárosban még nem járt soha. Emberek, élet nélkül

ilyesztően üres volt. Nem is jött volna ide, de be akart nézni a

Hadügyminisztériumba, hátha talál valamit. Fölforgatott

mindent, de akárcsak a melbourne-i TV-központban, itt sem

talált semmit, értéktelen információkat, semmitmondó

híreket, elavulttá vált titkokat tudott csak meg...

Shellharbour, Wollongong, Sydney...

A hatalmas metropoliszban sem talált senkit. Még sirályok

sem röpködtek az öböl fölött. Heteket töltött azzal, hogy

utcáról-utcára, szinte házról-házra járt. Mindenütt csak

oszlásnak indult holttesteket látott. Egy közlekedési rendőr

derekáról lecsatolt egy gázálarcot, amit egykori gazdája a

szmog ellen használt. Fenton borzasztó kényelmetlennek, de

végül is hasznosnak találta.

A legborzasztóbb élmény egy kórházban érte. A folyosók

útvesztőin valahogy a szülészetre keveredett…

Szegény csöppség! Alig élhetett addig, míg lemosták

meggyötört kis testét. Az anya, az orvos és az asszisztensnők a

padlón hevertek, az újszülött tiszta pelenkába csavarva a

tolókocsin aszalódott.

Sírva és üvöltve száguldott ki a városból.

Sydney és Brisbaine között emlékezetében összeolvadt

minden. Nem tudta különválasztani a városokat, a látottakat.

Tömény borzalom fogadta mindenü t t .

Fásultan haladt városról-városra. . .

Ismét egy útkereszteződés, egy új választás várt rá, de csak

ült a kormánynál, nézte a térképet, hallgatta a türelmesen

duruzsoló motor hangját, és elege volt mindenből...

Elege volt az üres városokból, a pusztuló értékek fájdalmas

látványából. Elege volt a bozóttűzmarta kisvárosok bűzéből, az

ár sodorta holttestekből, az egyre kevesebb ehető konzervből,

az elhagyott kocsik tankjából kiszívott benzin undorító ízéből.

Elege volt…

Egyre biztosabban érezte, hogy nem talál senkit életben,

akármeddig is autózik keresztül-kasul az országban. A többi

kontinensen is hasonló lehettett a helyzet, mert hallgatnak, ott

sem élt már senki.

A Land-Rover hátsó ülésén nagyhatótávolságú

adóvevőkészülék feküdt saját áramfejlesztővel,

antennával. Brisbane óta kutatta az étert, hiába...

Egy ízben a rádió kegyetlenül megtréfálta. Nemigen

értett hozzá, csak a mellékelt könyv segítségével tudta

használni. Hosszas vesződés után ismétlődő jeleket

fogott.

Felemelő érzés volt.

Végre valaki!

De a keserű pohár könyörtelenül elrontotta szájízét. A

könyv szerint egy navigációs mesterséges hold jeleit fogta.

Azóta utálta a rádiót, de kényszerítette magát, hogy továbbra is

használja. Igaz az utóbbi időben egyre kevesebbszer csomagolta

ki szivaccsal bélelt dobozából.

A motor köhögött egyet, mire Fenton mélabúsan

kiköpött a letekert ablakon, egyesbe lökte a sebváltót és

fülsértő recsegések között ráhajtott az emeraldi útra.

Órák óta gondozatlan narancs- és ananászültetvények

között vitt az út. Néhol eukaliptuszligetek törték meg

váltakozva a gyümölcsösöket.

Fenton óvatosan került ki egy, az útról félig lecsúszott

tejszállító tartálykocsit. A vezető még fenn ült a fülkében, és

ezen Fenton újra elgondolkodott.

Milyen hirtelen jöhetett a halál!

Autóvezetés, evés, munka, szórakozás közben ölte

meg az embereket. Eleinte még próbálta kiokoskodni,

hogy mi pusztított el minden magasabbrendű életet.

Bogarakon és rovarokon kívül csak egyes kétéltű fajok

maradtak életben. Halakat is látott a folyókban, de a

madarak és az emlősök elpusztultak. A növényvilág

viszont ugyanúgy virult, mint azelőtt.

És ő? Ő miért maradt életben?

Miben különb ő a többinél, akik már nem élnek? Az eddig

látott állatok, juhok, és szarvasmarhák tetemeiről nem tudott

leolvasni semmit. Az emberek viszont, mintha megfulladtak

volna. Kétségbeesett arcokat, kidülledt szemeket, görcsös

ujjakat látott általában.

Rádióaktivitásnak nyomát sem találta sehol. Egy

Melbourne melletti laktanyából hozott el egy Geiger-

Müller számlálót. Már hónapok óta használta, de a műszer

csak az átlagos sugárszintet jelezte.

Ismét ki kellett kerülnie egy összetört kocsit. A sebváltó egyre

jobban recsegett.

Keresnie kell minél előbb egy másik kocsit, mert ha ezzel leragad a

kietlen úton...

Egyszer csak úgy érezte, valami megváltozott. Nem

tudta mi az, de biztos volt a dologban. Valamit észrevett

az imént, ami nem illett a pusztulás képébe.

Forgatta a fejét, de csak a narancsfák zöldje, a betonút

szürkesége, és az ég kékje villant a szemébe.

- Úristen!

Az égen hófehér kondenzcsík virított!

Farolva állt keresztbe a kocsi az úton, és még csikorogtak a

kerekek, amikor Fenton kiugrott a kormány mögül. A távolban,

messze előtte, észak-déli irányban egy repülőgép húzott a

magasban.

Nem felhő, nem műhold, nem vizió!

- Hééé! - üvöltve szaladt előre az úton kezével őrülten

kaszálva.

- Hééé...

A gép ekkor keresztezte az út vonalát és nyugodtan

tovább cammogott dél felé. Fenton visszarohant a

kocsihoz.

- Hol az a rohadt távcső? - Ideges ujjakkal rángatta ki

egy rekesz sör alól. A nyitott kocsiajtórá támasztotta le

remegő kezét.

A kondenzcsík végén lévő pötty az erős nagyítású

távcsőben csillogó szárnyú repülőgéppé változott. Nem tudta

megállapítani a típusát, nem értett hozzá, annyit látott csak,

hogy ezüstös kis gép, két sugárhajtóművel, és egyre távolodott.

Kik azok és hová mennek?

Túlélőket keresnek, vagy azt vizsgálják hogyan sikerült a

mészárlás?

A gép már rég eltűnt egy felhőgomoly mögött, de ő

még mindig az eget kémlelte. Legalább 10 percig

vizsgálódott, majd leengedte a távcsövet.

Végtelen öröm és nyugalom szállta meg. Akárhogy is,

barát, vagy ellenség? Nem mindegy? Nincs már egyedül!

Egy éve kereste az emberi élet nyomait és csak halált,

pusztulást látott eddig.

Most meg… Itt van ez a repülőgép.

Ilyen egyszerű...

De várjunk csak! Hol keresse most őket? Hisz a gép már

messze jár!

És egyedül van vajon, vagy társak is várják valahol? Igen,

igen! Többen vannak, biztosan.

De hol lehetnek, hol van a repülőtér, ahová megtérhet a gép

útja végén? Vagy talán céllal repül, valahonnan valahová?

Most indult, vagy már visszafelé tartott? Fenton felnézett a

Napra, messze volt még a dél.

Ha kutatógép - és miért ne lenne az? - nem valószínű,

hogy délután indulna el, inkább reggel, így előtte az egész

nap, s ha vissza kell térnie valahová, estig ráér.

Azaz dehogy.

Az üzemanyag! Vajon meddig elég?

Abban biztos volt, hogy nem távolsági utasszállító, de úgy

vélte talán 2-3ooo mérföldet meg tud tenni leszállás nélkül.

Ilyen alapon, gondolta, ha például reggel szállt föl Cairus-ban,

messze északon, akkor akár Sydney-ig is elrepülhet gond

nélkül, és csak ott kell majd visszafordulnia, hogy estére

hazatérhessen.

De ha még sem?

Mit csináljon? Induljon, maradjon?

És ha megy, akkor is, merre induljon? Északnak, a remélt

repülőtér felé? Vagy délnek, a gép után?

Beült a kocsiba. Nézte a koszos műszerfalat és nem tudott

dönteni. Néhány fáradt légy mászkált a szélvédőn, s Fenton

hirtelen meglátta az üvegben tükröződni a rádió dobozát.

- Hát persze! - csapott a homlokára. -

Biztosan rádióznak is!

Ész nélkül kezdte kipakolni a rádió és az antenna

alkatrészeit.

Két nap múlva ismét elfásultan, csüggedten ébredt. A Land-

Rover mellett állt a sátra. Miután kitörölte az álmot a

szeméből, reggelizett néhány nyomott narancsot, majd leült a

rádióhoz. Két napja nem történt semmi. Se rádióadást nem

fogott, se a repülőt nem látta.

Mi történt? Káprázott a szeme, amikor a gépet látta?

Mérgesen taposta a porba a narancsok héját, és a fejére tette

a hallgatót. A gégemikrofont is a szája elé húzta, bár már nem

hitte, hogy használni is fogja. Lassan, egyenletesen tekerte a

keresőt, a digitális kijelzőn folyton változó számok jelezték a

kilohertzeket.

Susogás, sistergés hallatszott a fejhallgatóból, majd

néhány nagyobb reccsenés, azután újra susogás és

susogás, perceken keresztül.

„...Ssssssrrrssskhssspssss…rem jelent...sssspsssrrsss...”

Mi volt ez?

Szívét marokra fogta egy érzés, amitől alig kapott levegőt.

Vissza azt a keresőt!

A számsor megállt, majd elindult visszafelé.

„...Ssssss...miért nem...ssss...”

No, még egy picit!

Nagyon ideges lett. Néhány szótöredéket hallott csupán, de

ez a pár hang, úgy érezte az életét jelentheti.

„...Ssssss...kezzen már valaki. Nagyon kérem...sssss….”

- Gyerünk, Fenton! - biztatta magát. - Stabilizáld a vételt!

A finombeállítóval lassan, nagyon lassan, mintha puska

ravaszát húzná, alig-alig hozzáérve a keresőhöz, ráhangolt az

adásra.

A fejhallgatóból elég zajosan, sziszegve, átszűrten, de

végre emberi hangok, egy másik Ember hangjai szóltak

hozzá.

- Istenem, hát senki sincs életben? Senki?... Vége lesz

mindennek... Hiába volt ez a szép élet? Nem jön senki... Soha

senki...

Fentonnak könnyek szöktek a szemébe, ahogy hallgatta a

távoli hangokat. Milyen elesett az ember egyedül. Szinte

szentségtörőnek érezte magát, amiért így belehallgatózott ennek

a talán nálánál is szerencsétlenebb lénynek a gondolataiba.

Elszántan lenyomta az adás gombját.

- Halló, khm... halló! Itt Mel Fenton beszél. Asszonyom... -

itt elakadt.

Most fogta csak föl, hogy egy nővel beszélt.

Milyen is egy nő?...

- Asszonyom, kérem... én... Mit is mondjak? Hall

engem? - izgatottan várta a választ.

- ...tani, amikor rájöttem, hogy csak én élek. Keservesen

sírtam. Ma már nem sírok, kiszáradtam... - Fenton halk búgást

hallott a szavak mögött.

Újra lenyomta az adás gombját.

- Halló, asszonyom! Hall engem? Itt Mel Fenton! Halló!

- ... kislányom jelent némi vigaszt, jó, hogy ő velem

maradt. Apa, Anya, és Johann már nem lehet itt. Pedig

szép család voltunk. Milyen...

- Asszonyom, hagyja abba! - Fenton majdnem sírt. -

Könyörgöm, kapcsoljon vételre!

Ez nem igaz! Végre talált valakit, de az csak beszél, beszél,

nem hagyja szóhoz jutni. Őrület...

Fenton tudta, hogy nem tehet semmit. Hát nem veszi észre a

nő, hogy beszélni akar vele valaki? Nem tehetett mást, várt és a

rádiót bámulva hallgatta a másikat.

- ...nem tudom. Apa a juhoknak élt, mindene volt a nyáj.

Ötezer darab kiváló merinó juh… Ha Apa látta volna őket

azután... ötezer juh, és ott feküdt mind. Jobb is, hogy Apa

meghalt, úgysem élte volna túl. Anya se... Csak én maradtam

meg... Mit vétettem, hogy élek? Talán Clarissa miatt... Igen,

biztosan. Hé, mit csinálsz? - most távolabbról jött a hang,

bizonyára odébbment a mikrofontól. - Gyere le onnan! - Kis

szünet után újra a megszokott erősséggel recsegtek a

fejhallgatóból a nő szavai. - Folyton felmászik mindenhová,

pedig még csak két éves. Egy éves volt, amikor... szóval,

amikor az a dolog történt velünk. Azóta alig eszik. Csak fekszik

és sír. Minden éjjel sír! Nem tudok tőle aludni! - Az asszony itt

már kiabált, majd hirtelen megszelídült a hangja. - De ha

legalább enne... Igaz, mit is adnék neki, hisz nekem is alig

jut… Bár egyszer jóllaktunk! Amikor az a léggömbös

ember.. . ssspss.. .

Hirtelen szakadt meg a kapcsolat. Fenton dühösen nyúlt

a keresőhöz.

Mi van ezzel pont most? Vagy a légkör nyugtalan?

Reszkető kézzel hozta vissza az elúszott adást.

- ... azóta várom, hogy jöjjön valaki, de soha senki

nem jelentkezik.

Kis csend támadt, majd mély sóhaj hallatszott.

- Itt Sarah Bergenson, a Winton melletti Wet Grove-ból

beszélek, Queenslandből. Hall valaki?

Fenton héjamód csapott le a pillanatnyi lehetőségre.

- Halló, asszonyom! Itt Mel Fenton, szintén

Queenslandből. Nem messze vagyok Rockhamptontól.

Vétel.

- Hogy... mi? Szólt valaki? Mintha...- újabb szünet

következett, majd egy bizonytalan, szinte félős hang

kérdezte: - Halló?...

- Igen, igen! - Fenton kiabált, ujjongott. Sikerült! -

Jól hallotta, asszonyom. Mel Fenton vagyok, és nagyon

örülök, hogy sikerült kapcsolatot teremtenünk. Egyébként jól

van?

- Jaj, Istenem! Egy ember! Clarissa, képzeld egy ember! Egy

élő ember!

Hogy jól vagyok-e? Még kérdi? Olyan jó újra beszélni

valakivel. Nagyon jól vagyok - Most már nagyon jól... Mit

mondott, hol van?

- Nem messze Rockhamptontól. Várjon, idehozom a

térképet!

- Ne! - sikoltotta a nő. - Ne menjen sehová! Ne hagyjon

itt, kérem!

- Jó, jó! Itt vagyok. - Fenton boldog volt. Talált

valakit! - Hogyan jutok el magához?

- Rockhampton... Hát az ide vagy 800 mérföld. Egyenesen

nyugatnak jöjjön a vasút melletti úton. Végig a sínek

mellett fut az út, el sem tévesztheti.

- Mikorra tud ideérni? - A nő hangja izgatóan mohó

volt. Fentont rég elfeledett vágyak bizsergették meg.

- 800 mérföld? Nincs is messze. Napi 2-3oo-at ha lehajtok,

azt hiszem 3-4 nap alatt ott lehetek. Persze ez függ a

kocsitól, az utak állapotától. Attól is, hogy hol, mennyi

benzint tudok szerezni, lesz-e eső, és ha lesz elmossa-e a

hidakat. Nem tudom, de sietek, elhiheti. Rajtam nem fog

múlni.

- Siessen! Jöjjön minél előbb, nagyon várjuk! Igaz

Clarissa?

Fentonon valóban nem múlott. De az eső rákezdte, és

könyörtelenül esett egész nap.

Csak átérjen a Nagy-Vízválasztón! A hegység túloldalán még

biztosan nem esik. Az előző nap szépen haladt, eljutott a

víztárolóig. Épp, hogy ki nem csordult, úgy felduzzadt az

esőktől, de szerencsére hegynek haladt, így nem kellett félnie,

hogy a síkságon éri az ár. A kocsi annál inkább aggasztotta.

Emeraldban lepusztult, berozsdásodott, korhadó kocsikat talált

csak. Szerencsére a benzinnel nem volt gondja. Az egyik

benzinkútnál épp bent állt a tartálykocsi, neki csak meg kellett

csapolnia.

Sietve teletöltötte a kannáit, s jókedvében egy régi dalt

dúdolt vezetés közben. Este, amikor tábort ütött beállította a

rádiót, és hosszan beszélgetett Sarah-val.

A nő 32 éves volt, szüleivel és férjével élt Wintontól 2o

mérföldre egy farmon. Apja juhokat tenyésztett, férje

Wintonban volt rendőr. Azon a napon is szolgálatban volt, és

azóta nem került elő. Ha túlélte volna a katasztrófát, már

biztosan hazament volna. Az öregek a juhokkal pusztultak a

legelőn.

Sarah, és a kislány... Nos erről elég zavarosan beszélt a nő.

Annyit mondott csak, hogy akkor reggel a házban volt dolga,

aztán hirtelen nagyon álmos lett, és ledőlt, egy kis időre. Este

ébredt fel, és akkorra már lezajlott a tragédia. Fogalma sem

volt, hogy miért maradt életben.

- És a kislány? - kérdezte Fenton.

- Ő velem volt egész idő alatt! - csattant fel a nő. Hangja

hirtelen olyan lett, mint egy pince. Mély és hideg. - Ő mindig

velem van. De fejezzük be most, Clarissa álmos. Holnap este

hívlak.

El sem köszönt. Fenton a fejét csóválta.

Nők… Eligazodni rajtuk művészet...

Másnap defektet kapott. Gyakorlottan cserélte ki a kereket,

az utóbbi időben megszokta már ezeket a dolgokat. Azelőtt

mindennel szaladt a szerelőhöz. Ma már... Fél kézzel elintézi.

Ha továbbra is ilyen ütemben halad, két nap múlva ott lehet.

Csak a gumik kitartsanak! Az utolsó tartalékot tette föl az

imént.

Jó 60 mérföldes sebességgel száguldott, amikor egy

kenguru (egy eleven kenguru! ) pattogott át az úton, épp a kocsi

előtt. Annyira meglepődött, hogy túl későn fékezett, és az állat

hatalmas csattanással vágódott a kocsi elejének. A Land-Rover

leugrott az útról és Fenton minden igyekezete ellenére

megpördült, majd egyre lassulva bár, de az oldalára billent.

- A jó... - szitkozódott Fenton. Sajgó tagokkal mászott

ki a kocsiból, és a portól fulladozva szaladt odébb. Úgy

gondolta, hogy ha a benzin fel akar robbanni, ne vele

együtt tegye.

De nem akart...

Jó negyedórájába telt, míg talált egy megfelelő fahusángot

és emelőnek használva, talpra billentette a megszégyenített

terepjárót. Ahogy tőle telt, átvizsgálta a kocsit. Szerencsére

komoly bajt nem talált, csak a karosszériát viselte meg kissé a

borulás.

És a rádió? !

Reszketve bányászta ki a készüléket a kocsi aljáról. Az

antenna ép volt, de a rádió...?

Kapkodva helyezte üzembe, és megnyugodott, amikor a

megszokott recsegést-ropogást meghallotta.

Próbaképpen körbetekerte a keresőt. Úgy tűnt semmi

baja a készüléknek, és már majdnem odaért ahhoz a

hullámhosszhoz, amelyen Sarah-val szokott beszélni,

amikor...

- ...értek vissza? Vétel.

Fenton megdermedt.

Ijedten nézett körül, majd a rádióra meredt. A hang tisztán,

érthetően, hihetetlenül közelről hallatszott.

Mi ez, újabb csoda?

„…Ssklpmssbzlkss…” - hangzott ekkor nagyon halkan a

fejhallgatóból.

- Rendben - ismét a mély, tiszta hang jelentkezett. - Utána

repüljetek el Perth-ig! Az ottani repülőtérről fogtunk egy adást.

Két férfi és egy nő van ott. Ha tudtok szálljátok le, és vegyétek

fel őket. Vétel.

A repülősök!

Fenton már meg is feledkezett róluk. Igaz, Perth

nagyon messze van, de mi az a távolság egy

repülőgépnek? Nem törődve azzal, hogy félbeszakítja

amazok beszélgetését, adásra kapcsolt.

- Halló, halló! Itt Mel Fenton, Queenslandből! Vétel,

vétel!

Félve várta a választ. A Sarah-val folytatott rádiós

“bújócska” óta bizalmatlanná vált.

És ekkor...

- Halló, Fenton! Nyugalom, mindjárt beszélünk! -

Fenton ujjongott. Meghallották!

- Figyelj, Fowl! Most lépj ki egy időre, újabb adást

fogtam. Majd hívlak. Vége.

A másik beszélgetés abbamaradt, és Fenton még mindig

nem akarta elhinni, hogy elkezdődhet egy másik, amely

számára talán többet adhat minden eddiginél.

- Fenton! Ott Van még? Örülök, hogy jelentkezett. Hol van

most pontosan? Hol találjuk meg? - A hang megnyugtató volt,

olyan emberé, aki talán már sok ilyen beszélgetést bonyolított

le.

Fenton nyelt egyet, úgy érezte nem bír megszólalni. Tehát

mégis

csak kutatóexpedíció! Tudta, hogy nem lehetett magányos

repülőgép!

- Halló, kutatók! - hangja remegett egy kicsit, de egyre

inkább belejött. - A Nagy-Vízválasztó-hegységben vagyok,

Rockhampton és a Nagy-Artézi-medence között. Wintonba

igyekszem, ott van egy nő a kislányával, és... - annyi mindent

akart kérdezni, de nem tudta hol is kezdje. - Maguk hol

vannak? Vétel.

- Darwinban kötöttünk ki. Azt hiszem ideje

bemutatkoznom, MacClusky hadnagy vagyok, a Túlélő Flotta,

Explorer nevű atomtengeralattjárójának másodtisztje.

Repülőgépünk a Fowl, a Leeuwin-foknál van Ausztrália

délnyugati csücskénél. Maga mióta rádiózik? Vétel.

- Most kezdtem az imént - felelte Fenton. - Egyébként

három hónapja, de nem hallottam magukat. Néhány napja

láttam a repülőgépüket, de ő nem vett észre. - Fenton ekkor

már nem bírta tovább kerülgetni azt a kérdést, ami egy éve

nyugtalanította, rágta belülről a lelkét. - Mi történt velünk, a

végső háború? Vétel.

- Öt napig rossz volt a tengeralattjáró főadója, még a

Fowllal sem volt kapcsolatunk. Egyébként túlélőket keresünk,

bizonyára sejti, hogy mi történt. Bekövetkezett, amitől

mindannyian féltünk. Hogy pontosan miként történt a dolog,

nem tudjuk. Azt sem, hogy hol és ki kezdte. Az a gyanúm, ez

már soha sem fog kiderülni. Ausztráliában valószínűleg egy

kísérleti stádiumban lévő "gyors" baktériumfegyver pusztított.

Pontosat nem tudunk, itt még tart a vizsgálat, úgy tűnik, hogy

csak azok maradtak életben, akik a kritikus időszakban, amely

kb. 4-6 óra lehetett, nem a közvetlen légkörből lélegeztek.

Európában, Ázsiában és Amerikában már neutron- és

atomrakétákat is bevetettek, nem túl sokat, de előtte

megdolgozták egymást vegyi- és baktériumfegyverekkel is. Az

előbbi területeken teljes a pusztulás, Dél-Amerika, Afrika, és

Óceánia a túlélési gócok. Most ezeket járjuk végig, de sajnos

csak három tengeralattjáró áll rendelkezésünkre. Azért akad

túlélő szép számmal. De majd meglátja, ha köztünk lesz. Most

be kell fejeznünk, beszél nem kell a Fowllal. Egyenlőre

maradjon ott, ahol van, hamarosan visszahívom. Vétel.

Fenton még nem érezte, hogy vége a beszélgetésnek.

- Mégis, mennyien vagyunk? - kérdezte.

- Ötezren.

- Ötezren? - hitetlenkedett Fenton. - És én egyikkel sem

találkoztam egy év alatt!

- Az egész Földön vagyunk ennyien, Fenton ! Ausztráliában

eddig 54 embert találtunk…

Fenton agya szétesett. Ötezer túlélő... Mire elég ez?

Mint a birkák Wet Growe-ban.

"...ötezer juh, és ott feküdt mind..."

Ötezer…

- Fenton! Ott van még? Válaszoljon!

- I...igen. Csak... - nem tudott mondani semmit.

- Tudom, mit érez. Én is átéltem ugyanezt, Fenton… de élni

kell!

- Igen, élni kell...

Egy óra múlva hívták újra. Sarah-val nem mert beszélni

közben, félt, hátha pont akkor keresik a

tengeralattjáróról. A szakállát borotválta le éppen,

amikor jelentkezett MacClusky.

- Itt az Explorer. Baj van Fenton! A Fowlt baleset érte.

Perthben, a leszállásnál… mindkét emberünk, és a gép... -

Fenton döbbenten hallgatta a másik el-elcsukló hangját. -

Menjen, vegye fel azt a nőt és a gyereket. Utána hajtson

Burketownba, a Carpentaria-öböl partján van. Ott várjuk majd.

Vétel.

- Rendben. És nagyon sajnálom - mondta Fenton. Úgy

érezte, a legjobb barátait vesztette el.

- Oké. Vigyázzon magára, és a nőre is! Nagyon kevés nő

van köztünk...

Óvatosan, de kemény tempót diktálva hajtott egész nap. Este

megpróbálta hívni Sarah-t, de nem tudni miért, az asszony

nem jelentkezett.

Fenton ideges lett. Csak nem történt baj ott is?

Miután beszélt a tengeralattjáróval újra

próbálkozott, de Sarah nem válaszolt.

Éjjel rosszul aludt. Ötezer emberfejű birka bégetett

álmában...

Másnap jól haladt. Szinte meg sem állt egész nap. Estére

alig 1oo mérföldre volt Wintontól.

Holnap odaér...

A farmot a környező fák ágaiba gabalyodott hőlégballon

színes vásznáról ismerte fel. Még a második beszélgetésükben

Sarah elmondta, hogy egy fél éve léggömb szállt el fölöttük. Ő

integetett, kiabált, és a jármű elég szerencsétlenül manőverezve

a fák ágaiba akadt. A kosár 7-8 méter magasban kiborult és a

benne ülő férfi a földre zuhant. Még aznap belehalt sérüléseibe.

Viszont ellátta őket egy csomó élelemmel, így elég jól elvoltak

egy darabig.

Fenton közben behajtott a kidőlt szárnyú kapun. Előtte

magasodott a ház, mellette gazdasági épületek sorakoztak s azok

mögött a karám kerítése kanyargott.

Az asszonyt és a gyereket sehol sem látta.

A nyitott veranda előtt állt meg és kiszállt a kocsiból.

- Sarah! Megjöttem, hol vagy?!

Szeme sarkából kis mozgást vélt látni az egyik oldalsó

ablakból, odakapta a fejét, mire szinte azonnal tűzkalapács

csattant a koponyáján, és elnyújtott „Baaang'!-ot hallott. A házak

az égnek ugrottak, a horizont kibillent. Hirtelen homokot és vért

érzett a szájában, a Nap pedig a dombok mögé zuha n t. .

Egy ideig eszméletlen lehetett, mert a házban tért

magához. Valaki az ingét tépdeste a testéről, és lassan

hangokat is hallott.

- ...látod? Itt van, ahogy igértem. Pedig csak kétszer

beszéltem vele a rádión. Hogy siethetett! Hahaha... Emlékszel,

a léggömbös ember is idejött, és Anya milyen finom ebédet

főzött! Csak nagyon sovány volt. Hamar elfogyott...

A kéz már Fenton csupasz bőrén matatott.

- Ez tovább fog tartani. Nézd, Clarissa, milyen sok hús!

Csontos ujjak martak a lapockájába, ettől kitisztult a feje. A

hasán feküdt, bal arca és szeme egy büdös szőnyegbe süppedt.

Érezte, hogy vér csorog az arcán, nyakán.

- Vagy a combjából kérsz? - folytatta az előző hang. -

Onnan is vághatok.

Mi ez? Valami hülye vicc?

- Várj, hozok egy kést!

Na neee...

Fenton elfordította a fejét, és még látott egy fehér hajú,

rongyos, koszos nőt, amint mankókra támaszkodva kifelé biceg

a szobából. Bal lábát bénán húzta maga után.

Sarah?...

Csendben felült.

A nő közben eltűnt az ajtó mögött. A férfi borzasztóan

szédült, ezért két kézre fogta a fejét és úgy nézett körül a

szobában. Hatalmas karosszék állt a fal mellett, előtte az

asztalon automata pisztoly csillogott. A szoba másik oldalán, a

rácsos gyerekágyban egy csecsemő feküdt. Arcára mocskos

pergamenként feszült a bőr, haja kihullott, szemürege üresen

ásított Fentonra.

Nagyon régóta halott lehetett...

Vérfagyasztó sikoly riasztotta fel döbbenetéből.

Ugrott volna, de elkésett. Jéghideg acélpenge csapott a

vállába és úgy érezte, hogy szétrobbant benne valami.

Ügyetlenül kaszált hátra szabad jobbkezével, és ökle egy so-

vány mellkast talált telibe.

Sarah, mert csak ő lehetett, hörögve próbált talpra

kecmeregni. Az egyik mankója, messze szállt, de a másik még a

kezében volt. Arca beesett, sápadt, ugyanakkor eszelős és

félelmetes is volt egyszerre.

Szeme szikrát hányt, nyála csorgott.

Fenton próbált odébbkúszni, de a felborult asztal útját állta.

Az asszony már vigyorgott, amint az elejtett konyhakést újra

marokra fogta.

- Ne... - nyögte Fenton. Feje lüktetett, a válla égett. - Ne! -

csúszott odébb és rátenyerelt a pisztolyra.

Sarah egyre közelebb jött. Már ott lihegett a férfi lábánál, a

kés veszedelmesen villogott a kezében. Fenton hátát a felbillent

asztal lapjának vetve ült a földen, és felemelte a pisztolyt.

- Ne! - kérte újra a nőt, mire az belecsapta a férfi lábfejébe a kést.

Fenton felüvöltött és lőtt...

A Land-Roverben volt még egy fél üveg whyski.

Ügyetlenül kimosta a sebeit, az utolsó cseppeket a torkán

engedte le. A válla volt a legrosszabb állapotban, a fejét csak

horzsolta a golyó. A lába...

Sántikálva bár, de tudott járni.

Felszerelte az antennát és hívta a tengeralattjárót. Elmondott

nekik mindent.

- Két orvosunk is van - jött a válasz. - Már itt vagyunk

Burketownban. Ha tud hajtson Mount Isa felé. Ez félúton van

Winton és a tengerpart között. Mi is partra tesszük a terepjárónkat és

indulunk.

- Rendben. Addig bírom még - mondta Fenton. - De még el kell

temetnem őket. - Úgy érezte ezzel tartozik az asszonynak, bármi

történt is.

Ásni nem tudott volna még, ezért a tűz mellett döntött. A

gyermek ágya mellett egyszerűen a szőnyegre fektette az asszony

holttestét. A garázsban talált benzint. Feltöltötte hiányos készletét,

majd a maradékkal jól átitatta az egész épületet. Aztán már csak

egy szál gyufa kellett...

Úgy égett minden, mint a tapló.

A pernyét az arcába vágta a feltámadó északkeleti szél, de nem

érezte. Egyre csak a fáklyaként lobogó házat nézte és azon tűnődött,

hogy mivé is teszi az embert az ember...

Amikor a ház porig égett nehézkesen bemászott a Land-

Roverbe, amely még mindig bírta, és gázt adott.

Sietnie kellett, hisz várta a tengeralattjáró…

É r t e l m e s L é n y e k

A cronaiak legelőretoltabb megfigyelőcsoportja, mint egy magá-

nyos falevél az óceán közepén, napjuktól mintegy hatmilliárd kiló-

méterre lebegett, alig valamivel túl bolygórendszerük legkülső

planétáján. Ilyen meszzire még sohasem merészkedtek ki a végtelen

űrbe. Nem merték kockára tenni megfigyelőik életét és felszerelését.

Most is csak azért küldték ki ide, a Zárógyűrű Utolsó Fokozatába

ezt a parányi űrhajót, mert tudták, hogy a hódítók az eddigi leg-

nagyobb invázióra készülnek. Ilyen esetben minden kínálkozó lehe-

tőséget ki kell használni, és vállalni kell a vele járó átlagosnál is

nagyobb kockázatot. Hiszen minél többet kell megtudni a lehető

legrövidebb időn belül az ellenség hadmozdulatairól...

A halál küszöbén pihennek ilyenkor a felderítők. És bár sok cronai

lenézi ezt a "cserkész hadviselést", mégis csak kevesen vállalják,

hogy a nagy semmi közepén egyes-egyedül álljanak szemben a

túlerővel, vagy az esetleges Peremi felderítővel. Ha pedig nincs

csetepaté, az maga az unalom. Csak ülni kell, mint a türelmes

vadász és várni a jószerencsét.

Tehát a kicsiny csoport feladata egyszerűnek látszik: várni az idegen

flotta megjelenését, majd időben riasztva a Védelmi Rendszert,

felkészülni a küzdelemre...

A kis hajó vezérlőpultjánál egyedül Gaiol ült és egy ásítást

elnyomva gondolt Xonlinra, aki talán éppen most aludt el, megsza-

badulva a hatórás szolgálattól.

A Derma-3 parancsnoka gondolataiba merülve bámulta a csilla-

gokkal teliszórt űr képét, amint azok parányi mécsesekként vilióztak

a képernyőkön. Csak ők ketten voltak itt Xonlinnal, titokzatosan

egyhelybenlebegve, távol otthonuktól.

Az apró felderítőhajót felszerelték a cronai civilizáció minden tudo-

mányos vívmányával, amelyet a legutolsó periódusban alkottak a

hadmérnökök. A legkorszerűbb technika, a legjobb hatásfokot

elérő műszerek tömege és a leggyorsabb hajtómű, amely valaha is

cronai űrhajót hajtott. Fegyverzete mindössze hat darab GPR-4

típusú rakéta volt.

Ez igy magában nem tűnik soknak, de ha a hat rakétát

Crona hat megfelelő pontjára irányítanák, a két lény

szülőbolygója túlfúvótt luftballonként pukkadna szét...

" Már több mint két hete rostokolunk itt, gondolta Gaiol, ahelyett,

hogy abban a jó kis balhéban vettünk volna részt ott az Ötös

Körzetben."

Két idegen felderitőhajó szaladt a járőröző cronai cirkálók cél-

zókészülékei elé, és mint egy pár száz éve a cronai céllövöldékben,

úgy szedték alkotórészeikre a hatalmas hadihajók rakétái. Igaz, hogy

megrongáltak egy kísérő LT-6-ost az idegenek is de az már eléggé

elavult típus, több mint két éves volt.

" Sehol semmi, és ez meg nyugodtan alszik, nézett irigykedve a

pihenőkabinok felé Gaiol. Nem jó ez, hogy csak ketten vagyunk itt,

átkozottul nem jó. De hát kevesen vagyunk, egyre kevesebben...

Kimerítő ez a háború. "

Régóta tartott már ez a háború, és értelmetlenül sok áldozattal

járt. A "most már csakazértis” elv hajtotta mindkét fél erőit.

Odalépett a műszertáblához és szeme végigpásztázta a

jelzőberendezéseket. Látszólag minden rendben volt. Átlépett a

képernyőkhöz, és azonnal észrevette az éppen akkor feltűnő

ismeretlen tárgyat. Újra a többi műszert vette szemügyre, amelyek

most sietve villogni kezdtek.

- Na, végre! - kiáltott fel Gaiol. Gyorsan lenyomott néhány gombot

és belerikkantott a mikrofonba:

- Hé, Xonlin ébredj! A Bal-4-esben most jelent meg valami!

- Nem alszom, és ha egy mód van rá, ne üvölts, jó? -

méltatlankodott egy sipitó hang valahonnan messziről. -

Rögtön ott leszek,

- Biztos, hogy aludt - mormogta maga elé Gaiol. Odafordult a

Központi Adatfeldolgozó kijelző képernyőjéhez és tanulmányozni

kezdte a közelgő test adatait.

- Engedj csak oda - hallatszott a háta mögül. Xonlin vörös haja

lángolt vele szemben. Alacsony volt, alig ért Gaiol válláig és

kíváncsisága csak fokozta komikus voltát.

- Egyenesen felénk tart - lépett arrébb Gaiol.

- Fantasztikus! - álmélkodott a másik. - Negyedakkora, mint ez a

teknő, amiben mozdulni is alig lehet. És ilyen apróságokkal jönnek

ellenünk! Ezek a Peremiek sem tudnak unalmukban mit csinálni.

Na és a sebessége! Ilyenekkel akarnak minket meghódítani? Egy

edzésben lévő csiga gyorsabb náluk.

- Jó jó, de akkor mit keres itt?

- Mit tudom én! Biztosan eltévedt - vigyorodott el Xonlin.

- Ne hülyéskedj! Talán sérült hajó, vagy… vagy hasonló a

dolga a miénkhez. Az inváziós flotta előtt deríti fel az utat. Csak

azt szeretném tudni, hogy ekkora sebességgel mit akar

felderíteni?

- Nem tudom, de azt igen, hogy ki kell nyírnunk, mint a többi

csavargó Peremi gazembert - hadarta egyszuszra a vörös kis

figura.

- Mindjárt kapnak valamit, de kétlem, hogy örülnek majd neki!

Gyorsan lenyomta a vezérlőpulton lévő piros nyilak egyikét,

amely most zöldre változott. A többi piros maradt.

- Várj! - fogta meg a karját Gaiol. - Ha ezt most elintézzük, akkor

azonnal tudni fogják, hogy mi is itt vagyunk. Emlékezz csak mit

mondott a Tábornok!

- Igazad van. De akkor mi legyen vele?

- Közelebb engedjük, megnézzük, mit csinál, és ha sokat

akadékoskodik, akkor megkapja, amit érdemel. De csak akkor!

Nem akarok úgy járni, mint a Borlee-2.

Ez a cirkáló röviddel a Derma-3 indulása előtt járt szerencsétle-

nül: ugyanilyen helyzetben elhamarkodottan lőtte ki rakétáit. A

Peremi azonnal észrevette, fürgén kifordult, és a kontratűz

szerencsés találatai több mint 13o ember pusztulását okozták.

- Remélem megértettél. Állítsd maximunra az antikolorátort!

Gondolom nem vesz észre bennünket...

Négy óra múlva minden kétséget kizáróan bebizonyosodott,

hogy a Peremiek felderítője egyenesen hajójukat vette célba.

Mindössze néhány kilóméterre fog a fejük felett elhúzni,

feltéve, hogy addig nem gondolja meg magát. Bár ez

valószínűtlen, hiszen már több mint négy órája nyílegyenesen

repül. És ahhoz, hogy az ellenség egy eltévedt szikladarabnak

nézze, elengedhetetlen feltétele van: nem szabad begyújtania a

hajtóműveit, mert azok könyörtelenül felfedik kilétét. Persze

van más lehetőség is. Annyira jó a felszerelése, hogy biztos

lehet a dolgában, vagy pedig még észre sem vette őket. Igaz

ekkora távolságból, jó műszerekkel már egy szkafanderes alakot

is fel lehet fedezni. No de a Derma-3 kitűnő

álcázóműszerekkel van ellátva.

- Add le a jelentést - törte meg a csendet Gaiol. - Azt hiszem

nem vett észre. Miért jönne nekünk? Különben is, gondolod,

hogy ilyen zavarkeltőkkel szemben ki tudna venni valamit is a

háttérzajból?

- No persze, engem csak ez a pimasz sebesség háborít fel - tört

ki Xonlin. - Mégis, mit képzelnek ezek rólunk?

Megvakarta az állat, majd fejcsóválva kezdte el a jelentést:

- Derma-3 a Bázisnak. A B al-4-es Szektorban idegen felderítő

jelent meg, Bázisidő szerint 15.32-kor. Azóta egyenletes sebességgel,

mintegy 31,888 kilóméter per szekundummal halad a K-34-es és a Z-

o6-os vektor irányába. A megfigyelés folytatódik. Felfedezés

veszélye esetén az idegen felderitőt megsemmisítjük és

visszavonulunk. Következő jelentés 22.oo-kor - fejezte be Xonlin,

majd bólogatva hallgatta végig a választ.

Gaiol még mindig a képernyő előtt állt és le sem vette a szemét az

egyre erősödő impulzusról. Teljes nagyításnál már jól ki lehetett ven-

ni az alakját is.

- Mi a fene az az ernyőszerű izé? Olyan mint a mi régi parabolaan-

tennáink, csak sokkal kisebb - mondta Xonlin, aki társa mögül

pillantott a képernyőre.

- Valami új fegyver lenne már megint? Mintha ránk célozna!

És valóban. A Peremi űrhajó tetején lévő “parabolaantenná"-ból ki-

meredő rudak végén az a furcsa kúp a cronai felderítők járművére

irányult.

- Odanézz! - kiáltott fel hirtelen Xonlin. - Az antikolorátor

energiafelhasználása csökken! Fogy a védőterünk, mint a forró vízbe

dobott jég. Mi történt ezzel pont most?

Majd hirtelen, mint egy adott jelre, a komótosan közeledő szerkezetre

néztek, és szemükben az ismeretlentől való félelem tükröződött.

Xonlin habozás nélkül odalépett a vezérlőpulthoz és gyorsan meg-

kezdte a reaktor és a hajtómű ellenőrzését.

- Mit csinálsz? - lépett elé Gaiol. - Ha begyújtod a hajtóműveket

azonnal észrevesz. Azt akarod, hogy kiszúrjon bennünket?

- Kiszúrjon? Ha nem vetted volna észre már réges-rég észrevett, és

hatástalanította a védőterünket! Hát nem látod?

Gaiol tekintete követte a Xonlin tömzsi ujja által mutatott irányt és

azonnal észrevette, hogy az egyik főhelyen lévő kijelző egység

mutatója a vörös sávba tévedt.

- Mire vársz? Gyerünk innen, de gyorsan! - sürgette Xonlin. Majd

meg sem várva a választ, Gaiol mellett odalépett előző helyére.

Nem törődve a rájuk szakadó gyorsulással, a hajtóművek

energiafelvételét szabályozó kart az alsó holtpontról kétharmadáig

tolta előre. Az űrhajó testén könnyű remegés futott végig a tattól az

orrig, majd minden elcsendesedett.

- Végünk van! Már a reaktort is kikészítette ez a kis... - de nem

fejezte be a mondatot. Tehetetlen dühében ököllel csapott a falra,

majd mintha ezzel kimerítette volna minden erejét, beleroskadt az, egyik

nyomáskiegyenlítő fotelba. Nagyot sóhajtva és a képernyőre révedt

pillantással folytatta:

- Ezek kifejlesztették a legtökéletesebb fegyvert, elszippantják az

ellenség energiáját és utána a megbénított űrhajóval azt tesznek,

amit akarnak. Igen, ez a tökéletes fegyver. És valóban, ehhez nem

is kell olyan borzasztó nagy sebesség. Az a "parabolaantenna”

tulajdonképpen egy energia elhárító - elhárító rendszer.

- Micsoda?? Egy anti-antikolorátor? - rezzent össze Gaiol.

Megfordult és hitetlenkedve figyelte az idegenek apró hajóját, amely

most már jól láthatóan rájuk irányította veszedelmes fegyverét.

Két és fél óra múlva már csak a szükségvilágítás zöldes fénye vilá-

gította meg a Központi Irányítóteremben ülő két alakot.

- Mindenünket elszippantotta - sóhajtott bágyadtán Xonlin.

Már a levegő is kezdett elhasználódni, mert a légfrissítő is fel-

mondta a szolgálatot. Egy órával ezelőtt sötétedtek el a képernyők

és hallgattak el a műszerek. De még utoljára megmutatták a két

elgyötört cronainak azt a halált hozó szerkezetet, amely már csak pár

ezer kilóméterre volt tőlük.

- Miért nem ölt már meg minket? Miért kínoz? Mire jó ez az

egész? Biztosan szórakoznak abban a ládában a rohadtak! -

emelkedett fel ültéből Gaiol, de az erőfeszítéstől köhögni kezdett és

visszahanyatlott.

- Megfosztott majdnem minden energiánktól - felelte beletörődve

a megváltoztathatatlanba Xonlin. - Nem akarja pazarolni az erejét,

úgyis itt pusztulunk. Persze, a Bázis felé tart, oda kell neki az

energia. Bár ha onnan is ugyanígy tud szerezni, mint tőlünk, akkor

azoknak is befellegzett...

Ekkor hirtelen frissítő légáramlat sivított keresztül a

szellőzőnyílasokon. Pislogva gyulladtak fel a lámpák, elvakítva erős

fényükkel a két meglepett felderítőt. Zümmögve áramlott a

falakban az éltető energia, és a műszerek is azonnal jelezték a hajó

állapotait.

Reaktor, hajtómű, levegő, hőmérséklet...

Minden visszaállt a megfelelő állapotba. Már a védőtér is helyreállt

és a mutató kicsúszott a vörös sávból.

Védve voltak minden külső támadástól!

Amilyen gyorsan csak tudtak a képernyőkhöz

vánszorogtak.

- Hol az a gyilkos? - lihegte Gaiol, de kutató szemei már sehol

sem találták az idegen űrhajó jólismert körvonalait.

- Elhagyta a látóterünket, remélem, túl vagyunk a veszélyen -

könynyebbült meg Xonlin és visszatámolygott a helyére.

A halott csendet késként hasította szét egy érces, a hajó mélyéből

előtörő géphang:

- FIGYELEM! FIGYELEM!

A HLH-ROBOT JELENTKEZIK. AZ ENERGIAELLÁTÓ

RENDSZERBEN BEKÖVETKEZETT MŰSZAKI HIBÁKAT

KIJAVÍTOTTAM. A KÖZPONTI IRÁNYÍTÓ EGYSÉGBEN

TÖRTÉNT SOROZATOS ÁRAMKIESÉS MIATT CSAK 15

PERCCEL EZELŐTT KAPCSOLÓDHATTAM BE A HIBÁK

KERESÉSÉBE ÉS AZOK JAVÍTÁSÁBA. A HIBÁKAT

MEGSZÜNTETTEM. MINDEN KIFOGÁSTALANUL

MŰKÖDIK.

ISMÉTLEM.... AZ ENERGIAELLÁTÓ RENDSZERBEN...

Gaiol és Xonlin értetlenül néztek egymásra.

Ugyanekkor az űr sötétségébe burkolózva a Voyager-1, földi

űrszonda folytatta útját, hogy értelmes lényekre találva átadja a

Naprendszer szülötteinek üzenetét…

Egy elfelejtett szó

A sárga nap már nagyon közel volt. Az a pár milliárd kilóméter már

semmi, ahhoz a sok száz fényévhez képest, amelyet a Mo-2o6-os

csillaghajó maga mögött hagyott.

Ooraxa kapitánynak ezzel a hajóval ez volt a harmadik hosszabb

útja. Tucatnyinál több bolygón járt már, de most valami különös

izgalom járta át. Talán azért, mert tudta, hogy ez az utolsó útja. Ha

hazaérnek biztosan nyugdíjazni fogják. Persze, hisz elmúlt nyolcvan

éves is, bár ezt senki sem akarja elhinni róla, pedig így van. Ooraxa

a moelee-i flotta legöregebb, s egyben legtapasztaltabb kapitánya.

Mindenki tudja ezt róla, dehát a Szabályzat nem ismer kivételt.

"Eh, mindegy, így van ez rendjén. Jöjjenek a fiatalok, övék a jövő, az

új felfedezések."

Erős, csontos ujjai az előtte lévő képernyő billentyűivel játszottak egy

darabig, majd hátradőlt és várt.

- Most akartam hívni, parancsnok - mosolygott a képernyőről

Iarata. - A csillagnak eléggé szokványos bolygói vannak, egy-két

kivétellel. A legkülsőt nemrég hagytuk el. Számunkra érdektelen,

túl messze van a naptól. A következő négy igen hasonló

egymáshoz, a többihez képest valóságos óriások. Utánuk négy apró

következik. Ezek az igaziak. A távmérések szerint a másodikon,

vagy a harmadikon lehetséges az élet. De amíg ez kiderül eltelik

néhány nap.

- Képek vannak róluk? - szólt közbe Ooraxa.

- Hogyne, rögtön mutatom - válaszolt Iarata. - De először nézze meg

a hatodikat. Csodálatos gyűrűrendszere van.

Iarata eltűnt a képernyőről, és megjelent helyette egy gyönyörű szí-

nekkel sávozott hatalmas bolygó, amely körül gigászi gyűrű

terpeszkedett, mint egy óriási cilinder széle.

- Jól látszik a gyűrű, valamint a felszín alak-, és színváltozása –

hallat- szott Iarata hangja. - Nagyon érdekes, a gyűrű valószínűleg

a holdak törmelékeiből áll.

- Minden bizonnyal - mondta Ooraxa. - Ha közelebb érünk, nézze

meg egy szonda! Gyerünk tovább!

Egy sűrű felhőburokba takarózó kis bolygó jelent meg a képernyőn.

- Ez a második. Itt létezhet az élet, de nem valószínű, hogy maga-

sabbrendű.

- Milyenek a paraméterek? – kérdezte Ooraxa.

- Nern a legjobbak. A hőmérséklet és a nyomás sokszorosa a

megfelelőnek. A légkör is telítve van széndioxiddal. Azt hiszem ezt

ráérünk később is megnézni. De most jön a harmadik, ez a

legérdekesebb.

Egy csodálatosan szép, kékes-fehér bolygó töltötte ki a képet. Az

öreg parancsnok döbbenten bámulta, és csak a másik hangja

térítette magához.

- Ugye lenyűgöző a hasonlóság?

- Igen - nyelt egyet Ooraxa. - Mintha csak Moelee-ét látnám!

A változatos felhőtakaró alól át meg átütött az óceán kékje. A korom-

fekete háttér előtt lebegő kék bolygó csak úgy sugározta a nyugalmat,

a biztonságot. Ooraxa megfáradt szemének felüdülést jelentett ez a

testvérbolygó, amely távoli hazáját varázsolta eléje.

Moelee.... A béke és barátság bolygója...

A szövetségre lépett Galaktikus Társadalmak együttműködésének

és barátságának székhelye, az ő otthona...

...November 26. Szerda reggel.

Közeledik a 6 óra. A kis öböl fölé tornyosuló hegyek havas

csúcsai türelmesen várják a nap első sugarait, hogy azok

sziporkázó csillagokként szórják szét az ólomszürke hajnalt.

A csendes parton néhány szerény halászkunyhó, az égen egy-

két néma sirály, és a vizen...

A vizen harminckét pusztitó acélszörnyeteg: hadihajók, cirkálók,

anyahajók, rombolók, tengeralattjárók és tartályhajók.

Mind-mind bevetésre készen, izzó kazánokkal, dugig tömve

fegyverekkel.

Békés hajnal a Hitokapu-öbölben...

Ooraxa hét nappal ezelőtt látta ugyanezt a képet, amely akkor is, és

most is lenyűgözte.

A Mo-2o6 szinkronpályán keringett az egyenlítő felett mintegy

36000 kilóméterre. A legnagyobb óceán fölött álltak parkolópályára,

elkerülve az esetleges figyelő szemeket.

Ooraxa már nagyon várta a találkozást a bolygóval, de ezzel az érzé-

sével nem volt egyedül a hajón. A többi tizennégy moelee-i is

szerette volna minél előbb megismerni Éaloót, azaz a testvért.

Arataó, a rádiózási szakember az első néhány fordulat alatt különös

rádiójeleket figyelt meg. Ezek a szárazföldek belselyéből, a partvidé-

kekről, sőt még egyes szigetekről is hallatszottak. Egyszóval, élénk

rádiózás folyt az egész bolygón. És ez csak egyet jelenthet:

értelmes életet a testvérbolygón.

- Megfejtetted már a jeleket? - érdeklődött Itia a gyöngyöző

homlokú Arataótól.

- Nem tudom - vallotta be őszintén a rádiós. - Képtelen vagyok fel-

fogni,. hogy mit akarnak azok ott lenn egymástól. A jelek tele vannak

olyan fogalmakkal, amelyeket mi nem ismerünk. Na és ez a

rengeteg nyelv, amit használnak! Hogyan lehet ilyen káoszban

élni?

- És a számítógép? - kérdezte az odalépő Katai. - Ő mit mond?

- A számítógép? Tehetetlen ő is - tárta szét a karját Arataó. -

Mindig azt szajkózza: ismeretlen fogalom, nincs rá megfelelő

fogalom, a válaszhoz elégtelenek az adatok, stb, stb..,

A két lány komolyan figyelte a rádióst, aki ugyanúgy, mint a

hajó agya, nem értett semmit.

- Hallottad, hogy megvan már a leszállókörzet? - váltott témát Itia.

- Nem, tudod annyira, lefoglaltak ezek a jelek...

- Most jöttünk a Nagyteremből. Itt van alattunk az óceán közepén

egy szigetcsoport. ..

- ...távol-közel sehol egy nagyobb kontinens - vette át a szót Katai. -

Ooraxa úgy gondolja, hogy egy szigeten szálljunk le először. Fejlett

a rádiózásuk, ugye? Tehát aránylag fejlett a társadalmuk is...

- Szóval ott tartanak, mint mi úgy két-háromezer évvel ezelőtt, azt

hiszem - tette hozzá bizonytalanul Itia.

- A parancsnok nem akar pánikot kelteni - szólt közbe Katai.

- Pánikot?

- Tudod, tömeghisztéria, oktalan félelem...

- Ja, vagy úgy! - kapott észbe Arataó. - És ki megy le először?

- Én - hallatszott az ajtóból. Sárga hajú, izmos fiatalember támasz-

kodott a falnál.

- Irigyellek - mondta a rádiós, és egy barátságos mozdulattal

beljebb hívta Ulamiit. - Milyen géppel indulsz?

- Egy KL-2o-assal. Régi légcsavaros gép. Antigravval nem

mehetek, mert a Főnök szerint megijeszteném őket. Fejlettek, de

valószínű, hogy itt még azért nem tartanak. Az öreg reméli, hogy

elkerülöm a feltűnést.

- Mikor indulsz? - kérdezte Itia. Túl hevesen tette fel a kérdést, és ezt

Ularnii is észrevette.

- Ne félj, nem lesz semmi baj - cirógatta meg a lány arcát. - Ez nem

a Boore-2. Itt nincsenek vademberek.

Mindketten a képernyőre néztek, ahol a kicsiny szigetcsoport

már teljes sötétségbe veszett. Pár perce bukott át a bolygó

peremén a sárga nap, és most még arányló glória övezte a kék

légkör felsőbb rétegeit.

...December 6. Szombat.

Tiz nap telt el azóta, hogy a harminckét hajó elhagyta a

biztonságos öblöt.

Tíz nap alatt majd 6000 kilómétert tett meg a kötelék, és így

igen közel került a céljához. A régóta érvényben lévő

rádiócsendet most mégjobban megszigorították. Itt a cél előtt

nem szabad hibát elkövetni. El kell pusztítani a leendő ellenség

hajóhadát, minden áron!

Ez a nap is, mint a többi, örökös rettegésben telt el, hogy felfede-

zik őket.

Végre leszállt az est.

Eltelt a tizenegyedik nap is anélkül, hogy bárki is selytené, mire

készül a kötelék.

A célig már nincs 5oo mérföld sem. Az utolsó két- háromszáz

pedig a repülőgépekre vár.

Rajtuk a Császár szeme.,.

Elérkezett a pillanat...

Ulamii KL-2o-asában ült. Fölötte tornyosult a Komp hatalmas

teste, amely törékeny gépét az óceán fölött tizenkét kilóméter

magasban oldja majd ki. Ezután Ulamii már saját tudására és

ügyességére lesz utalva. Még 15o kilómétert kell repülnie

ahhoz, hogy elérje a szigeteket. Szerencsére az egyiken

nagyváros fekszik, és erős rádióadója van. Most is szól a

fülhallgatójában az idegen muzsika, amelyet csak néha-néha

szakít félbe egy-egy mondat.

Bezárva a Komp gyomrába, Ulamii mégegyszer ellenőrizte a

műszereket, majd kényelmesen elhelyezkedett a tágas

kabinban.

Közeledett az első fordulat vége. Rápillantott a

műszerekre, még fél órája volt a kioldásig.

Hirtelen eszébe jutott Itia. "Mikor indulsz?" - csengett újra a

fülébe.

"Itt nincsenek vademberek" - hallotta saját hangját, amint

vigasztalni próbálta a lányt. "Otthon majd elmegyünk a

Bizottsághoz, és utána örökké együtt leszünk."

"Szeretlek.. ."

...December 7. Vasárnap.

Az óceán erősen hullámzik, az anyahajók szélirányba fordulnak.

Keleti szél fúj, ez kedvező, de a hullámverés már veszélyezteti a

felszálló gépek épségét.

Reggel 6 óra.

A vezérhajó árbocára felkúsznak a jelzőzászlók.

Egymás után köhög fel 183 motor, a levegő megtelik

dübörgésükkel. Sűrű kipufogógázt hajt el a kifutópályákról a

szél. Percek alatt a levegőbe emelkedik a 183 repülőgép.

Negyedóra múlva harci alakzatban szállnak tova 230 mérföldes

útjukra...

Csodálatos reggel.

Magasan a felhők felett sziporkázó a napsütés... A Komp

felrugaszkodott Ulamii KL-2o-asa fölé, majd meglódult jobbra,

és pillanatok alatt eltűnt. Ulamii egyedül maradt.

- Halló, KL-2o! Megvagy? - kérdezte a Komp.

- Minden rendben. Beindítom a motorokat. A szigeti adót

tisztán hallom. Repülési időm 23 perc. Rádiókapcsolat

állandóra!

- Helyes. Jó utat!

Ulamii biztos kézzel tartotta a kormányt. A gép fokozatosan

süllyedt, lassan elérte a tejfehér felhőtakarót. A radarernyőn,

messze előtte és alatta, szétszótan tizenkét pont tartott nyugat

felé. Nagyjából olyan sebességgel haladhattak, mint a KL-2o.

- Halló, Moelee! Itt KL-2o. Előttem több gép halad a

szigetek felé. Nem hiszem, hogy észre vettek volna, nyugodtan

repülnek, az idő egyébként kitűnő. Itia! Nagyon szép itt

minden, ne aggódj...

- Ulamii! - szakította félbe egy hang. - Északról is nagy

repülőraj tart a szigetekre. Már elég régóta repülnek, körülbelül

egyszerre értek majd oda. Légy óvatos!

- Adást vettem. Vigyázok.

Valahol elöl, várja őt a kis szigetcsoport, mögüle pedig a nap

küldözgeti gépe után gyenge sugarait, hogy azok kicsiny

csillámokként ugráljanak fülkéje átlátszó tetején.

…Lassan két órája, hogy repülnek. Már látszik a kikötő.

A 183 repülő halál némán várja a megbeszélt jelet.

Fehér rakéta röppen a levegőbe. Kis mozgolódás támad a gépek

között. Újabb rakéta ugrik az égnek. Most már végérvényesen

felbomlik a rend. A gépek vadul lecsapnak az alattuk horgonyzó

hatalmas hadihajókra és a parton sorakozó repülőgépekre.

A rádidótilalmat feloldva a támadó kötelék parancsnoka leadja

felettesének a támadás megkezdésének jelét:

- Tora... Tora... Tora!

Ulamiit nem lepte meg különösebben a látvány. Szinte

természetesnek vette, amit lát, hisz Éaloón akar leszállni. Ameddig a

szem ellát trópusi növények, pálmák, kisebb-nagyobb házak, és pici

pontocskák - emberek.

A környező hegyek ormai még a reggeli ködbe vesztek, de lent már

zajlott az élet.

De nem csak lent - Ulamii gépével szemben is feltűnt valami - egy

ismeretlen repülőgép. Valamivel nagyobb volt, mint a KL-2o, de

nem két, hanem négymotoros. Az egyikből vastag füst gomolygott

elő, Ulamii látni vélte az apró lángnyelveket is.

Csak ezután vette észre azt a három kis gépet, amelyek újra és újra,

furcsa módon, mintha fel akarták volna nyársalni a nagyot, de az

utolsó pillanatban mindig kitértek az összeütközés elől.

- Hát ezek mit csinálnak? - csodálkozott Ulamii.

Ekkor újra "nekirugaszkodott" az egyik apróság, és most először

Ulamii éles kattogást is hallott. Mintha recés felületen egy kemény

tárgyat húzott volna végig valaki. Gyors, rövid kattogások egymás

után, és ezzel egyidőben fehér csíkok ugráltak a két gép között. A

nagyobbikban végződtek, és annak egy újabb motorja gyulladt ki.

A négymotoros pilótája merész kifordulással szakadt el a másik

háromtól, egy zöldellő mező fölé tartott. Alig, hogy leszállt, a három

fürge kis gép máris fölötte keringett, és azonnal kattogtatni kezdtek.

A füvön guruló gépből egymás után ugráltak ki az emberek, a

bokrok közül nézték tehetetlenül gépük tűzhalálát.

Ulamii döbbenten nézte a jelenetet, majd beleszólt a

gégemikrofonba:

- Halló, Moelee! Itt KL-2o. Nem értem mi folyik itt. Az orrom

előtt gyújtott fel három repülőgép egy negyediket. Nem tudom

miért, és hogyan csinálták, de nagyon kíváncsi vagyok. Elrepülök a

sziget fölött. Vége.

- Halló, KL-2o. Vettük. Nézz körül jól, de maradj távol

tőlük!

Ulamii rákapcsolt, és a távolodó három kis gép után lopakodott.

Kissé feljebb emelkedett, és a távolban feltűnt a tenger. Jobbra a

kikötő terpeszkedett, alatta pedig egy repülőtér zöld pázsitja

virított.

"Érdekes" - gondolta Ulamii. - "Az összes gép ég. Mindenütt

emberek futkosnak. Mi történik itt?"

Jobbra fordította KL-2o- asát, és előrehajolva bámulta a szeme

elé táruló látványt. Rengeteg hajó zsúfolódott össze a kis öböl

vizén. Majdnem mind füstölt, vagy éppenséggel lángolt.

Mindenfelől dübörgések, robbanások, kattogások törtek Ulamii

fülére.

A levegőben szinte egymást érték a repülőgépek. Némelyik

hosszú, szivar alakú tárgyakat dobott a vízbe, mások kisebb

fekete pontokat hajigáltak a hajókra és az épületekre.

Az egész kikötő úgy izzott, mint valami gigantikus vulkán

krátere. Balra egy nagy ezüstös tartály okádta az égre a tömött

fekete füstöt. A levegőben néha kis pamacsszerű füstgomolyok

keletkeztek a semmiből. Lentről ismét azok a fehér csíkok

cikáztak a repülőgépek között, és kibírhatatlan zaj töltött be

mindent.

- Moelee! - kiáltotta Ulamii. - Ez itt maga a pokol... A levegő,

mint a tűz... A hajók, a házak... minden ég... Füst és láng

mindenütt! Mit csin…

Elakadt a hangja.

A sok röpdöső repülőgép közül kivált egy, és határozottan feléje

közeledett. Nagyon gyorsan jött.

Ulamii kétségbeesetten rántotta jobbra a kormányt.

Hátratekintve még látta amint a fehér csíkok elhúznak a KL-2o-

as törzse mellett.

Felbőgette a motorokat és megemelte a gép orrát.

Ekkor kemény pattogást hallott hátulról, majd éles csattanásokkal

üvegszilánkok hasadtak ki a fülketetőből. Már látta is a fehér

villámokat, amint azok a gép orra előtt táncoltak, és a keletkezett

réseken keresztül hűvös légáramlat csapott az arcába.

...A vadászgép pilótája miután felgyújtotta az ellenség

hangárjait, és repülőgépeit, újabb zsákmány után nézett. Egy

nagy négymotoros bombázó akadt az útjába. Azonnal

megtámadta, csak úgy szórta rá a nyomjelzős lövedékeket, de

az mintha észre sem vette volna.

"Miből van ez?" - gondolta.

Újabb sorozatot eresztett meg, de amaz hirtelen felhúzott a

fehők fölé.

Ekkor vette észre, hogy egy ugyanolyan gép,: mint ez, egyik

vadászuk tüzébe került. De mégsem... Oldalt kitért a golyók

elől, és felfelé próbált menekülni.

- Téged már elkaplak! - mondta elszántan.

Hátulról végigverte a gép törzsét, a pilótafülke is kapott egy

sorozatot. A nagy izgalomban fel sem tűnt neki, hogy ez

egészen más gép, mint az előző. Csak két motorja volt, ám ezek

erősek és hatalmasak voltak, égszínkék színe beleolvadt a légbe

és egyáltalán nem viselt semmilyen felségjelzést.

Őt azonban ez nem érdekelte. Itt a levegőben rajtuk kívül csak

ellenség lehet, akit könyörtelenül el kell pusztítani.

Visszafordult és egy pontos sorozattal lángba borította a

megsebzett gép jobboldali motorját, örömmel látta, hogy az

ellenség szinte azonnal veszít a magasságából, és meredek

ívben a nyílt tenger felé zuhan...

Ulamiiba belehasított a vállába hatolt dolog marása. Odanyúlt,

hogy kitapintsa a fájdalom okát. Kezét vértől ragacsosan húzta

vissza...

Ismét fehér villámok csaptak le gépére. Oldalt pillantott. A

jobboldali motor alig látszott a lángoktól, szinte izzott, mint

előző este a légkör, amikor lebukott a bolygó mögé a nap.

Itia...

- Moelee! - nyögte. - Valami baj van. Vérzik a vállam... az

egyik motor ég, és egyre közeledik a tenger... Olyan furcsa

dolgok történnek itt. Ez nem Éaloó... Itt ölnek... pusztítanak...

Itt... - nem jutott eszébe a szó. Nagyon régen nem használták

már, csak az iskolákban. Ő is rég elfelejtette.

Nem hallotta a hajó válaszát, de ez most nem is érdekelte.

Nem felejthette el! Mi az a szó?

Nem tudta, hogy a Földön már két éve pusztít ez a szó. Azt

sem, hogy 1941. december 7.-e van, és a véletlen épp Pearl

Harbour fölé irányította. Nem tudta, hogy Afrikában Rommel

páncélosait elszorították Tobruk alól, hogy szinte egész Európa

Hitleré, és, hogy a fasiszta Wermacht most kapja az első

halálos sebet Moszkvánál...

Mindezeket nem tudhatta Ulamii, ugyanakkor sem az átélt

borzalmak sem a kabinba betörő tengervíz már nem

akadályozhatták meg abban, hogy befejezze a mondatot:

- ...itt háború van!

Az Alagút

Finnegan Gyémántbánya, Új-Zéland, Déli-sziget

- Jó lenne, ha lejönne, Uram!

A sisakhangszóróból előrecsegő hangok nem hozták lázba az

éjszakás művezetőt. Fájt a feje és szerinte lázas is volt. Talán

nem kellett volna megennie azt a nagy adag sajtos-szalonnás

omlettet. Semmi kedve nem volt lemenni a „pincébe”. Így

hívták maguk között a legalsó szintet, ahol a ”serpák”

izzadtak.

Odalent csak a ranglétra legalsó szintjén lévők gürcöltek, igaz,

jó pénzt kaptak, de a meló az kőkemény volt. Lánctalpakra

szerelt fúrófej mögött görnyedve haladtak a vájatban és a

kibontott kőzetet lapátolták a szállítószalagra. Fullasztó és

unalmas munka volt. Évente cserélődött a gárda, volt is gondja

emiatt a vezetésnek; mindig új embereket kellett betanítani,

kioktatni. Aztán elkapni valami apró kővel, amit lenyeltek -

hátha sikerül kicsempészni a szerencsétleneknek a reményt -

de persze mindig lebuktak. Aztán a kirúgás, meg az ezzel járó

procedúra.

Na meg a meleg.

Odalent piszok meleg volt.

A srácokon szinte csak a gatya volt, no meg a sisak a

mikrofonnal és a fejhallgatóval. Ezt kötelező volt viselni, apró

jeladó és az életfunkciókat figyelő detektor volt beleépítve; ez

volt az ujjlenyomata a viselőjének, és ha levette, odafönt már

azt figyelték a monitorokon, vajon miben sántikál a hapsi. És

persze jól elővették, amikor vége volt a műszaknak.

Motozás, meg miegymás…

Szarvizit, haha…

- Akkor lejön? - recsegtek újra a művezető fülébe. - Volt

egy kis omlás is…

- Ezt miért nem mondta az előbb? - dühöngött a sárga

mellényes, szakállas férfi . - A jó életbe… Egy kis omlás.

Mekkora a baj?

- Ezt látnia kell - recsegték tovább. - Szerintem itt már

jártak előttünk…

- Na, ne szórakozzon velem - fortyant fel újra a művezető.

- Odalent maguk vannak egyedül, ha nem vette volna észre.

Maguk fejtik a kőzetet 450 méter mélyen a seggem alatt! Mit

hadovál itt nekem össze-vissza?

- Akkor meg maga szerint mit keres itt az orrom előtt egy

kurva alagút?...

Alig néhány perc telt csak el és a művezető már a gyorslift

biztonsági ajtaját húzta félre és csodálkozva látta, hogy az

egész műszak ott várja a vájat bejáratánál.

- Mi a francért nem dolgoznak? - támadt rájuk. - Aki nem

az omlásnál van beosztva, az menjen a dolgára!

Nem mozdult senki, csak álltak ott némán és egymásra

tekintgettek. Aztán az egyikük, talán az, aki lehívta,

megszólalt.

- Mi nem megyünk oda vissza - mondta.

- Mi az, hogy nem mennek - most már nagyon elege volt.

Szédült és émelygett, úgy érezte azonnal kitaccsol, ezek meg

itt szarakodnak vele. - Aki nem megy vissza a munkahelyére,

gondoskodom róla, hogy már többet ne is kelljen

visszamennie!

- Jobb lenne, ha mega se menne oda - mondta valaki a

tömegből.

Nem bírta tovább, és öklendezve oldalt lépett és sugárban

kihányta a vacsoráját. Néhányan odébb ugrottak, de nem szólt

senki.

Megtörölte a száját és elszántan körbenézett az embereken,

aztán félretolva az útból néhányukat a szállítószalag mellett

elindult a vájat vége felé.

Nagyokat próbált lépni, úgy érezte, gyorsan odébb kell

állnia - nem akarta, hogy újra hányni lássák az emberei.

Átlépett néhány acélgerendát és kábelköteget majd lassan

odaért a lánctalpas hátuljához.

Úgy látta, hogy a gép egy kicsit ferdén állt a vájatban.

Biztos az omlás tolta el eredeti helyzetéből, átfurakodott

mellette és végigoldalazott a fúrófej tartószerkezete mellett.

Görnyedten átbújt néhány hidraulika tömlő alatt és kiért a

fúrófej elé.

A lámpák neonfénye egy teljesen szabályos körív részletet

világították meg; mintegy másfél méter magas, domborúan

ívelő cső felső részlete tűnt elő a kőzet fogságából.

Ahol az omlás elkezdődött tisztán látszódott a fémes színű,

alig arasznyi vastagságú cső fala, amelynek íve balról indult,

térdmagasságból és szépen, szabályosan, mintha körzővel

húzták volna, majdnem elérte a vájat mennyezetét, majd lefelé

haladva a föld színéig ért. Olyan magabiztosan haladt, hogy

semmi kétséget sem hagyott a felől, hogy a nem látható

részeivel kiegészülve egy szép, legalább öt méter átmérőjű

alakzatot formáz.

Döbbenten állt és csak nézte az omlásból kivillanó csodát.

A törmeléken felkapaszkodva közelített az alagút nyitott

szájához.

Ahogy odaért a fekete nyíláshoz nem érzett légáramlatot,

úgy gondolta, a belsejében is csak egy omlást fog látni.

Hirtelen az jutott eszébe, hogy amikor a gízai nagy piramis

szellőzőkürtőjébe robotot küldtek, milyen nagy felfedezést

várt mindenki. De a robot útját a kürtőben félúton kőlap állta

el. A kis robot ügyesen megfúrta ugyan, de a kamerájával

mögéje kukkantva csak egy újabb kőlapot találtak, ami szürke

egykedvűséggel állta el továbbra is a kíváncsi tekintetek

útját…

Aztán műemlékvédelmi szempontokra hivatkozva

leállították a kutatást.

Milyen kár…

Behajolt az alagútba és nagy erejű kézilámpájával

belevilágított.

A lámpa fénycsóvája alig egy méteres út után elhalt.

Mintha csak egy méteres hosszúságú fénypászmát forgatott

volna körbe-körbe az alagút szájában.

Különös…

Semmit sem látott a sötétségen kívül, mégis úgy érezte,

hogy a fekete alagút végtelen hosszú lehet.

Kitágult pupillával erőltette a szemét, csak a lámpája fényét

látta, aztán hirtelen…

Egy palackorrú delfin kajánul vigyorgó csőrös feje villant

ki a szénfekete mélységből.

Ciripelt azon az aranyos delfines hangján, bólogatott a

fejével, majd oldalt csapta a pofáját és vízzel fröcskölte tele a

megdöbbent művezető arcát és ruháját.

A férfi üvöltve dobta hátra magát a törmeléken és hanyatt

esve a földön, csúszva-mászva próbált minél messzebb kerülni

az alagút szájától.

- Vízbetörés - üvöltötte és rohant, ahogy csak bírt.

Nekirohant valami tömlőnek és levert a falról egy tűzoltó

készüléket, de nem törődött vele, csak rohant.

A liftnél még mindig ott álldogáltak a „serpák”,

csodálkozva figyelték a sárga overallos üvöltöző művezetőt.

- Vízbetörés - kiáltotta újra, és a vájat felé mutatott. - Mire

várnak, tűnés innen!

- Mi van, maga is belenézett az alagútba? - kérdezte valaki

oldalról.

- Mi…? - nézett körül miközben a kabátja ujjával

törölgette magáról idegesen a vizet.

- Főnök, maga mit látott?...

- Szóval egy delfin… - mondta Harold Finnegan,

miközben nagyot kortyolt az ásványvízből. Koppanva tette le a

poharat az asztalra, hátradőlt a székben, összehúzta a szemét

és így fürkészte a művezetőt. Rossz bőrben volt, haja

csapzottan tapadt a fejére, kabátja foltos volt a nyakánál és

idegesen állt egyik lábáról a másikra.

Finnegan már négy éve ismerte Lavov-ot és úgy gondolta

jó szakember, néha-néha felöntött ugyan a garatra, na de ki

nem. Műszakja mindig eredményesen dolgozott, nem késett

soha semmivel, emberei jól húztak. Ezért nem értette ezt a

mostani dolgot.

- Be kéne temetni, uram - mondta halkan a művezető

miközben a padlót fürkészte a bakancsa orra előtt. – Ez az

alagút… Tényleg be kéne temetni.

- Látnom kell – mondta Finnegan. - Tudnom kell, mi van

a bányámban - kilépett az íróasztala mögül. - Még hogy

delfin… Jöjjön fiam, nézzük meg azt a halat.

- Én nem megyek le - hátrált előle Lavov - nincs az a

pénz!

- Ember, ennyire betojt?

- Az egyik „serpa” - mondta Lavov - a halott apját látta

közeledni, ketten valami sárkányt, többen madarakat láttak. -

Már egészen a szoba sarkába lapult főnöke elől. Válla a falhoz

préselődött, fejét is mereven eltartotta Finnegan arcától.

- Valaki meg azt mondta, hogy a meg nem született kisfia

szólította meg…

Lavov bepréselődött a fém iratszekrény és az akvárium

közé, a kezét maga elé tartva úgy állt ott, mintha az ördögöt

akarná távol tartani magától.

Mint egy eszelős, gondolta Finnegan. Jó lesz tőle távol

maradni.

Szép lassan oldalt lépett, mindvégig a művezetőn tartotta a

szemét, leakasztotta a kabátját a fogasról majd a kilincsre tette

a kezét.

- Jól van, maga most szépen itt marad, én meg szólok

Mary-nek, hogy hozzon be valami frissítőt, rendben?

- Be kell temetni… - hallotta még, ahogy becsukta maga

mögött az ajtót.

- Mary drága – fordult oda a titkárnőjéhez - szóljon doktor

Harrisnek, hogy jöjjön le Lavov-hoz, adjon be neki egy

nyugtatót. Én lemegyek a 6-os tárnába…

6-os tárna, a felszín alatt 475 méterrel

Harold Finnegan és másik két bányász ott állt az alagút

szájánál. Sárga kabátjuk itt-ott foltos és koszos volt már, csak

Finnegan-é volt tiszta. Jos Barrett és Karol Pasek jött át

főnökükkel a 2-es tárnából, ők is meg akarták nézni a nem

mindennapi látványt.

- Öregem, ez hogy került ide? - mondta Barrett és óvatos

mozdulattal végig simította a kőzetből előtűnő hibátlan

felületű fémívet. - Nézd, mivel vágták ezt ilyen simára, és

mikor?

Az alagút fala, mint valami hatalmas fémcső, úgy állt ki a

sziklák közül.

Már egy jó fél métert lefaragtak az elektromos

kéziszerszámokkal a környező anyagból. Az alagút

bejáratának így jó három-negyedrésze kiszabadult és teljes

fényében csillogott a nagy erejű lámpák fényében.

- A felülete, mint a tükör, sehol semmi jele a korróziónak

- Pasek annyira közel hajolt a csupasz fémhez, hogy még

mintha a szagát is érezte volna.

Aztán finom, fűszeres illat csapta meg az orrát, mintha

fahéj, meg baracklekvár keveréke táncolt volna az orra előtt.

Éppen mondani is akarta a többieknek, hogy tisztára

összefutott a nyál a szájában, és ha felmennek, bever vagy 6-7

lekváros fánkot, amikor…

- Vegyél kicsim még egyet a palacsintából - a szeme

sarkából látta, hogy az alagútban ott áll Vilma néni, aki

folyton finomságokkal tömte gyerekkorában. Anyja később

már letagadta, hogy otthon van, mert komoly gondok akadtak

a testsúlyával.

- Ööö… - nyögte, amikor odafordította a fejét és

szembenézett a nagynénjével, aki már vagy húsz éve halott

volt.

Vilma néni mosolygott és egy tál gőzölgő, leporcukrozott

baracklekváros palacsintát tartott a kezében. A porcukor a

forróságtól a palacsinta nedves felületén kezdett feloldódni és

elő-előtünedezett a tészta aranybarna színe. Mintha az imént

sütötték volna…

- Csókolom, Vilma néni - dadogta önkéntelenül. Mindig

jól nevelt kölyök volt, csak aztán kezdett elkanászosodni,

amikor kikerült otthonról és Wellingtonba került iskolába. -

Hogy tetszik lenni?

Nem akarta elhinni, hogy ezt mondta; majd ötszáz méterrel

a felszín alatt egy halottal udvariaskodik. Barrett-re akart

nézni, de nem mozdult a feje, társa meg félig elfordulva állt az

alagút előtt, és éppen Finnegan kezébe adott egy acélrudat.

Mozdulatlanul álltak mindketten és nem néztek rá, Vilma nénit

sem vették észre.

- Vegyél, mire vársz, kisfiam? - mosolygott rá az idős

hölgy. - Igyekezz, mert gyorsan elhűl, és Te forrón szereted,

igaz?

Kinyújtotta a kezét, észre sem vette, hogy megmozdult a

karja és már a meleg palacsinta ragacsos tapintását is érezte.

Felemelte a szájához, akarata még tiltakozott volna, de az illat

győzött és ő beleharapott. Szinte azonnal meleg lekvár

csorrant ki a tészta közül és a szája sarkában időzve egy

darabig, megindult az álla felé. Próbált a nyelvével

utánanyúlni, de elkésett és egy csepp lekvár, engedve a

gravitációnak, a nadrágján landolt.

- Ejnye, kicsim, - mondta Vilma néni. - Tudtam, hogy

szalvéta is kellett volna, mert mindig leeszed magadat.

Pasek nagy nehezen társaira nézett, akik még mindig

mozdulatlanul, megdermedve álltak, Barrett ugyanúgy tartotta

a vasrudat, Finnegan pedig nyúlt érte.

Mintha megállt volna az idő…

Közben lenyelte a maradékot és egy másikért nyúlt.

Hihetetlen, de teljesen nyugodt volt, csak a palacsinta

érdekelte. Legalább még egyet szeretett volna. Vilma néni

palacsintájának nincs párja a világon.

- Mennem kell, kisfiam - mondta mosolyogva nagynénje,

mint annakidején. - Vigyázz, ha átmész az úton, mindig nézz

körül. - Még a mutatóujjával tréfásan meg is fenyegette, majd

megfordult és az alagút belseje felé lépett.

- De hová?.. - Pasek hangja elakadt, tekintete az üreg

feketeségébe veszett, és a barackillatot felváltotta a tárna

nehéz, állott, meleg levegője.

- Innen kellene levésni még egy kis anyagot - nézett rá

Finnegan és láthatott valamit rajta, mert így folytatta. -

Valami baj van?

- Nem vettek észre semmit az előbb? - kérdezte Pasek, és

önkéntelenül megnyalta a szája sarkát. Valami ragacsosat

érzett ott, majd lenézett a nadrágjára.

Kicsivel a térde felett egy kis barna folt virított, és amikor

odanyúlt, hogy lecsippentse, a két ujja között síkos ragacsot

érzett. Megszagolta.

Baracklekvár illata volt.

Gyorsan lenyalta az ujját és a baracklekvár utánozhatatlan

íze szétáradt a szájában.

- Most ettem lekváros palacsintát - mondta, és amikor két

társa értetlenül összenézett, még hozzátette - a húsz éve halott

nagynéném hozta ki az alagútból, vagy mi ez, és isteni finom

volt. Kár, hogy nem ettek belőle, mindig ász volt a

palacsintája, az öreglánynak.

- Jól vagy, Karol? - kérdezte Barrett és ijedt

oldalpillantással nézett főnökére. - Fel kéne menned, nem?

- Fiam, - lépett elő a háttérből Finnegan - mi ez a cirkusz a

palacsintával, meg a halott nagynénivel? Maguk

összebeszéltek Lavov-val, csak hogy szórakozzanak?

Már ott állt Pasek előtt és meg akarta rázni a gallérjánál

fogva, amikor a másik az orra alá dugta az imént lenyalt ujjait.

- Szagolja csak meg - bizonygatta. - Csak tessék, mi ez,

ha nem lekvár illat? - fordult oda most Barrett-hez. - Nem

hiszem, hogy nem érzik.

Majdhogy nem eszelősen nyalogatni kezdte az ujjait.

- Na, nem kóstolod meg? - Megint Barrett felé nyújtotta

nyálas kezét. - Biztos?

- Ezt nem hiszem el! - Csapott a levegőbe ököllel

Finnegan. - Hát ma itt mindenki megbolondult?

- Uram! - rántgatta meg oldalról a dühöngő főnöke

kabátját Barrett. - Hallja?

Az alagút felől halk zúgást hallott, és mintha egy női hang

is mondott volna valamit, de olyan messziről jött, hogy nem

lehetett érteni. Lassan ellépett két társa mellől és visszaosont

az alagút elé.

Kezét megtámasztotta a fém falán és bepislogott a

sötétségbe.

Először nem látott semmit, majd mintha a messzeségben

megcsillant volna valami. Nem igazán tudta kivenni mi az, de

a lába alatti remegés, amely egyre intenzívebben érződött, nem

sok jót ígért.

- Morgens House következik!

A női géphang belehasított a dobhártyájába, és ahogy

bepillantott az alagútba, a távolból rohanó világosság vágott a

szemébe, közben pedig az egyre erősödő dübörgés betöltötte

az egész vájatot.

Egy szempillantás alatt végigrohant az alagúton egy

metróállomás képe, ahogy a szerelvény ablakából az utasok

kitekintve látni szokták. Emberek ácsorgó tömege viharzott el

mellette, fel-felvillanó képek sorozatát alkotva a

szemkápráztatóan kivilágított állomás háttere előtt.

- Nincs leszálló, a szerelvény nem áll meg! - sipította a

hang.

Másodperceken keresztül száguldott a kocsi az állomás

peronja mellett, majd amilyen hirtelen érkezett, olyan

villámgyorsan esett be a következő alagútba és ugrott elő újra

a sötétség. A zakatolás és villódzás egy szempillantás alatt

szűnt meg és a hirtelen rászakadó csend döbbentette rá arra,

hogy nem is vett levegőt, ki tudja mióta. Hangos nyögéssel

tódult tüdejébe az oxigén és a felhalmozódott adrenalin

hatására állati üvöltés szakadt ki a melléből.

- Ááá!! - majd még egyszer, már egy kicsit halkabban. -

áááá…

Ezt hallva Finnegan két tenyerébe temette az arcát.

- Na, emberek én felmegyek, maguk meg ki vannak

rúgva!

Félretolta maga elől a még mindig az ujjait szopogató

Pasek-et és elindult a felvonóhoz.

Egy lépést tett csak, amikor egy halk hang állította meg.

- Szívem, - hallotta a háta mögül. - Ideadnád a

gyógyszerem?

Eszelősen fordult hátra. Ha ezek ketten még mindig vele

akarnak szórakozni, hát megbánják.

Nem látta egyik munkását sem, így visszament az alagútig.

Bementek volna?

- Nem hallod? - újra az a hang. Anyáé…

- Már hozom is, csak kimentem még vízért - apja hangja

fáradt és reményvesztett volt, és ő még mindig nem akarta

elhinni, hogy őket hallja.

Benézett az alagútba.

Lesápadt és a lábából kiszaladt az erő.

Ami mindig nyomasztotta, bántotta, és félelemmel töltötte

el, megint itt volt.

Anyja fehér kórházi ágyon feküdt, apja mellette ült és

egyik kezével tartotta a gyenge testet, másikkal pedig

megitatta.

Harold Finnegan öt éves volt, amikor anyja meghalt, még

Sydney-ben laktak, csak egy év múlva jöttek át Új-Zélandra. A

kép, amit akkor látott - pedig apja óva intette, hogy be ne

jöjjön a kórterembe, de ő makacs volt már akkor is - örökre

belé égett, időnként gyötörte ugyan, de hál’ Istennek egyre

ritkábban.

De most, és itt…

Belépett a kórterembe. Apja akkor észrevette és gyorsan

kivitte, de ő még látta a sovány, meggyötört arcot, a kezet,

amely feléje nyúlt.

De most, és itt…

- Harold, kisfiam… - suttogta anyja. - Gyere ide…

Nem hitte, de a lába engedelmeskedett, lassan, odament

anyja ágyához.

Legörbült a szája, könnycsepp csordult ki a szeméből.

- Kicsim, ne sírj - mosolyodott el a nagybeteg asszony, és

arca valahogy megszépült, kivirult. - Nem szabad, hisz Te

olyan erős vagy.

Megfogta a kezét, érezte, hogy puha és meleg, lehajolt és a

kéz megsimogatta.

- Légy jó fiú.

Harold Finnegan az alagút előtt állt, a társai lámpával

világítottak kimeredt szemébe és az arcát vízzel locsolták.

Nehezen tért csak magához…

Wellington News,

Vasárnapi különszám

„Egy minap felröppent hírnek járt utána kollégánk, a

Finnegan Gyémántbánya 6-os tárnájában. Különös dolgok

történtek a péntek éjszakás műszakban dolgozó munkások

szerint. Valami cső, vagy alagútszerű tünemény riogatta a

föld alatt dolgozókat, egyesek természetfölötti, mások deja’vu

élményszerű tapasztalásokról számoltak be. Bizonyos források

szerint még Harold Finnegan tulajdonos is részese volt az

eseményeknek, bár ő maga cáfolta ezeket az értesüléseket.

Mindenesetre több munkás jelenleg is pszichiátriai kezelés

alatt áll. Munkatársunk bejutott az ominózus 6-os tárna azon

szakaszára ahol az események a beszámolók szerint történtek,

de alagútnak nyomát sem látta. Megmarad tehát a kérdés:

újabb olyan hírrel állunk szemben, amely nélkülöz minden

alapot, vagy pedig egy jól megtervezet és végrehajtott blöffel,

átveréssel állunk szemben..”

Ugyanezen újság utolsó előtti oldalán, a lap alján, az apró,

érdekes hírek rovatban, többek között a következőket

olvashatjuk:

„… a szokatlan sarki fényjelenségeket, amelyek péntekről

szombatra virradóra keltették fel a csillagászok és

természetfigyelők érdeklődését, egyelőre sem az Asztrofizikai

Társaság, sem a Légköri Jelenségeket Vizsgáló Intézet, sem

pedig a Haditengerészet nem kommentálta…”

Sínek között

A sínek között ült.

Arcát a tenyerébe temette, térdét felhúzva ült az éles köveken.

Saras cipőjét nekitámasztotta a sín vasának. Háta

meggörbülten, fáradtan várta az enyhülést. Ruhája átázottan

tapadt a testére, sárfoltok tarkították, szakadások

éktelenkedtek rajta.

Néhány perce szaladt ki az erdőből, botladozva vánszorgott a

sínpálya emelkedőjén, a nedves füvön. Kétszer is megcsúszott

mire a felért. Lerogyott és lehajtott fejét a kezei közé fogta.

Felnézett.

Köd borította a késő őszi tájat, délelőtt volt, de a homályos

szürkeségben már az erdőt is alig látta. Mint pókhálóba esett

rovar, ült a kétfelé szétfutó sínek között. Nehéz sóhaj szakadt

fel a melléből, nem szerette az őszt; mindig megrémítette az

egyre fogyó napfény és a ködös, nyálkás idő győzelme a nyári

színek, illatok felett.

Válla fölött hátranézett a kisváros felé futó sínek irányába, de

pillantását megakasztotta a fehérség, csak sejtette a közeli

bevágást a völgyet körbeölelő dombok között.

Onnan jön majd a vonat…

A másik irányba nem fordította az arcát.

Onnan valami más érkezett egykor…

A sínek között ült akkor is.

Éjszaka volt, jéghideg éjszaka. Nem fázott, pedig

mozdulatlanul ült a fagyos köveken, arccal az erdő felé. A

félhold vakítóan ragyogott a feje fölött, sziporkázó

fénypászmákkal borította a tájat. Az erdő felől halk

ágkoppanások, reccsenések neszeztek. Őzek, vagy vaddisznók

ösvénye futott nem messze a folyó felé.

A csend a szívében dobolt, teljesen kiürült tudata, pedig nem

ivott már vagy két napja.

Tiszta fejjel döntött.

A sínekről.

Más lehetőség nincs. Már nincs. Férje elhagyta, nem volt

semmije. Az utóbbi néhány hónapban fogyott vagy harminc

kilót, arca beesett, folyton fájt a gyomra. Ismerősei elfordultak

tőle, mint a leprástól. Menekültek, nem ismerték meg a

barátai, a családja, rokonai. Szerette volna megmagyarázni a

történteket, de senki nem hallgatta meg. Mindenki sajnálta

Noelt és őt hibáztatták.

„Ne haragudj, sietek - volt a válasz. - Nesze, igyál meg

valamit…”

Az ital, az igen, az segített. Egy ideig.

Mostanáig…

Talán a sínek.

Hirtelen elcsendesedett minden. Már egy jó ideje ott ült,

hosszú kabátját maga alá gyűrte, nem mintha számított volna

már, hogy megfázik-e vagy sem… Csak az erdő neszei fogták

körül, még a távoli kutyaugatásokat sem hozta el idáig a szél.

De most csend lett.

Megfordult.

Egy alak állt mögötte, alig két lépésre tőle.

- Áááá… - üvöltött fel. Ugrott volna, de lábai elgémberedtek,

mint két tuskó, csak tessék-lássék moccantak. Sikerült odébb

gurulnia vagy két métert, de felállni nem tudott.

- Nem kell kiabálni - mondta halkan az ismeretlen. Szürke

hosszú kabátja alól fekete csizma szára villant ki, fején széles

karimájú kalapot viselt, így az arcát nem tudta megvilágítani a

magasan álló hold erős fénye sem.

Csak hegyes álla csúcsosodott ki az árnyékból.

- Ki, ki maga? - alig jött ki hang a torkán. - Mi a francot

ijesztget, ember?

- Hm… ember, ne féljen. - Mondta az idegen. - Tudok

segíteni.

- Aha, persze. Hagyjon engem békén! - Próbálta mutatni, hogy

erős, és bátor, de a másikat nem lehetett becsapni. Átlátott

rajta, mint a tiszta jégen.

- Tudok segíteni - ismételte meg az idegen. - Nem kell ezt

tennie, van más lehetősége is.

Csak most vette észre, hogy az idegen kezében hosszú,

göcsörtös bot van. Nem mintha bántani akarta volna vele, nem

úgy nézett ki, de akkor is félelmetes volt az a halott faág.

- Ugyan mi? - fakadt ki mérgesen. - Nem ismer talán? Nem

tudja mi történt velem? - Még mindig a földön ült, már nem is

akart felállni.

- Mindent tudok magáról. Ezért vagyok itt.

- Azt erősen kétlem. Mindent…, ha-ha. - Nevetése

kényszeredett volt, ugyanakkor érezte, hogy a másik igazat

mond.

- Az, hogy Noel meghalt nem a maga hibája. - Az idegen

hangja magabiztos volt. - Elő- zőleg motoros kölykök

rodeóztak a folyó jegén. Meggyengítették és néhol meg is

repedt. Maga ezt nem tudhatta, amikor fél óra múlva arra

ment a kisfiával szánkózni. Az hogy belecsúszott folyóba és…

- Hagyja abba - nyögte a nő, és még mindig a földön ülve

lehajtotta a fejét. - Menjen innen, hagyjon.

- A vonat öt perc múlva ideér - mondta az idegen és botjával a

kanyar irányába intett. - Akkor már nem segíthetek.

- Adjon inkább egy flaskával, és tűnjön innen!

- Nem hiszem, hogy Noel is ezt akarná - a bottal lassú kört írt

le az erdő irányába, utána pedig a nőre mutatott vele. -

Kérdezze meg tőle!

Lassan az erdő felé fordította kalapos fejét, de a nő nem merte

követni az idegen tekintetét. Megbabonázva figyelte az alakot.

Testének kontúrja élesen kirajzolódott a hold fényében, így a

nő tisztán láthatta a másik alakját.

Úgy érezte, iszonyú hideg csúszik fel a tarkóján, és jeges

burok fogja marokra belsőjét.

Az idegennek nem volt arca! A kirajzolódó, félrefordított fej

profilja helyett csak a kalap és a kabát gallérja látszott, a kettő

között nem volt semmi!

Hitetlenkedve figyelte a jelenséget, de az idegen közben

visszafordult, és a kalap alatti feketeség láttán a jégburok a

szíve körül összezárult.

- Anyu… - halk suttogást hallott, mint amikor kisfia megállt az

ágya mellett és megsimogatta a karját.

- Anyu, fáj a lábam - hallotta újra.

A hang felé fordult.

Az erdő szélén ott volt a szobája, benne Noel ágyacskája és a

játékai. Saját magát is ott látta, feküdt az ágyban és a kisfia

éppen őt szólítgatta.

- Istenem! Noel! - sikította. - Itt vagyok! - Karját kinyújtva

talpra kecmergett.

- Anyu, ébredj… - szólt ismét a kisfiú azon a drága csilingelő

hangján, de nem fordult a sínek felé.

- Nem hallja magát - mondta az idegen.

- Micsoda? - hitetlenkedett a nő. - Kicsoda maga?

- A megmentője.

A nő újra az erdő felé nézet, de ott már újra csak a fák

ágaskodtak.

- Hol, vagy? Kisfiam, hol vagy? - kiáltozta.

- Velem kell jönnie - mondta halkan az idegen, és az erdő felé

intett a botjával.

- Nem megyek sehová! Hol van Noel, hová lett? - Újra

anyának és erősnek érezte magát. - Válaszoljon! - A jég már

teljesen leolvadt a szívéről.

- Nincs sok ideje dönteni! Jöjjön le a sínekről - nyújtotta ki

csontos balkezét, és a nő még a sötétben is látta a görcsös

ujjakat. Hívogatóan hullámzottak.

- Jöjjön…

Egyre erősödő zúgás és zakatolás hallatszott a kanyar mögül,

az erdő neszei is visszatértek. Éles sípolással jelezte jöttét a

vonat és már elő is bukkant a fák közül. Éles fényszórói széles

ívet írtak le, ahogyan kanyarodott. Megvilágította az erdő

szélét, majd beterítette a síneken álló nő alakját, aki tágra nyílt

szemmel állt a sínek között. Mögötte nem volt senki…

A mozdonyvezető hatalmasat tülkölt és próbálta lefékezni a

vonatot.

- Nos? - kérdezte az idegen. - Mi legyen?

- Az Öné vagyok - roskadt le a földre a nő, és várta a

megsemmisülést. A vonat csikorgó kerekekkel rohant feléje, a

távolság köztük gyorsan fogyott és a mozdonyvezető már látta,

hogy nem tudja időben megállítani a szerelvényt.

A hideg éjszaka csendjébe belemart a vonat kerekeinek

üvöltése, ám hirtelen egy élesebb és félelmetesebb reccsenés

hallatszott. A mozdony első kerekei leugrottak a pályáról és a

nehéz jármű, felszántva a földet, lassan oldalra borulva

lerántotta a maga után húzott hat vagont a töltésről. A rohanó

kocsik alig méterre húztak el a megdermedt nő mellett és

egymásnak ütközve csúsztak a hideg földön. Az összezúzott

roncsok már túl is szaladtak azon a ponton, ahol a nő ült, és

még vagy harminc métert robogtak, mint valami bősz kígyó,

mire fújtatva, hangos recsegések és kiáltozások közepette

megálltak.

Minden elcsendesedett, szinte fájdalmasan tombolt a csend.

De csak egy másodpercre, mert a vagonokból a sérült utasok

rémült kiáltozásai és jajgatásai törtek elő. A nyögő fém

zihálása és a sérült lemezek nyikorgása jelezte, hogy a roncsok

még nem nyugodtak meg, és az utolsó kocsi lassan tovább

billent a lejtőn. Leszakadva a többi kocsitól, engedve a

gravitációnak, teljesen a tetejére fordult.

A nő kezeit a szája elé kapva hitetlenül nézte a végig a vonat

agóniáját. Lába már mozdult, indult volna segíteni a bajba-

jutottaknak, de béklyók fogták gúzsba, léptei elakadtak már a

gondolatnál.

- Mehetünk - mondta az idegen.

A hátsó kocsiból kimászó első túlélő még látta, hogy a

szerencsétlenül járt vonat mögött a sínekről egy női alak

mászik lefelé, majd gyors léptekkel az erdő felé veszi az

irányt…

Most újra itt ült a sínek között, mint egy éve…

Nem felejti azt az éjszakát, soha. Minden nap álmodott vele.

Volt úgy, hogy a baleset nem történt meg és ő meghalt, Noel

pedig várta. De legtöbbször a szörnyűséget látta újra meg újra,

éjszakáról-éjszakára.

Az idegent nem látta többé, de tudta, ma ismét eljön.

A köd mintha még sűrűbbé vált volna. Attól tartott, hogy a

vonat túl lassan fog jönni és lesz ideje megállni. Ezt pedig

nagyon nem akarta, ezért most egy kicsit közelebb

helyezkedett el a kanyarhoz.

Ült a sínek között és várt.

A távoli hegyek felől alig hallhatóan farkasüvöltést hozott

magával a szél. Olvasta valahol, hogy időnként betéved a

hegyeken át a folyóvölgybe egy-egy csavargó példány, de látni

még senki nem látott egyet sem.

Arccal a kanyar felé ült a sínek között és irigyelte a farkast.

Hirtelen megérezte, hogy áll mögötte valaki. Nem fordult meg.

- Ne tegye - hallotta újra az ismerős, rekedtes hangot. - Megint

balesetet akar okozni?

Nem válaszolt, nem is félt. Azon már túl volt rég.

Tudta mit csinál.

- Dehogy tudja - suttogta mögüle az idegen. - Nem

szabadulhat. Az enyém, emlékszik?

- Emlékszem, persze. - Nem fordult hátra, nem akarta látni. -

Miért nem hagyja, hogy megtegyem?

- Még kérdezi? Itt én parancsolok! - reccsent rá az idegen. -

Tudja, hogy megtehetem megint és akkor sokan fognak

meghalni. Bár ennek csak örülhetnék.

Mintha kuncogott volna.

Ez újdonság volt, ezért hátrapillantott a válla fölött. Az idegen

ugyanabban a szürke hosszú kabátban volt, fején a kalap sötét

árnyékba burkolta az arctalan arcot…

- Egyezséget kötöttünk, helyre hoztam az életét, maga pedig

nekem adta a lelkét. Azt tehetek vele, amit csak akarok -

emelte fel a hangját, - emlékszik?

Emlékezett.

Hogyne emlékezett volna…

Amikor az idegen otthagyta az erdő szélén olyan üresnek

érezte magát, mint egy összetört dió. Szenvedett, főleg a miatt,

amit tett. Nem a lelkét sajnálta, hanem a balesetben

szerencsétlenül jártak izgatták. Az idegen nem hagyott

kétséget a felől, hogy miatta siklatta ki a vonatot. Miatta haltak

meg ki tudja hányan és nyomorodtak meg a

szerencsétlenségben.

Csak tördelte a kezét, sírt és Noelre gondolt.

El sem akarta hinni, de az idegen megengedte neki, hogy

beszéljen a kisfiával.

- Anya, ne félj, jó helyen vagyok - mondta a gyerek és

valóban. Arca vidámnak tűnt, örült, hogy látta az édesanyját,

nem csodálkozott a dolgon. Biztatta, ne aggódjon és, hogy

nagyon szereti. Majd megkérdezte:

- Mikor találkozhatunk igazából?

- Nemsokára, kicsim…

- Várlak… A szürke alak, vigyázz vele…

- Szóval? - kérdezte az idegen. Még ott állt a háta mögött,

arccal a kanyar felé.

- Itt maradok - mondta. Tovább ült a sínek között és várta a

vonatot.

- Ahogy akarja, de akkor megint felfordulás lesz itt…- intett

körbe a botjával. - A múltkori 11 halott nem volt elég?

Nem válaszolt.

- Rendbe hoztam az életét - folytatta az idegen. - Kapott még

egy lehetőséget, kiemeltem a depresszióból. Megismerte a

mostani férjét, boldogan éltek, nem?

Továbbra sem szólt semmit.

Jöhetne már a vonat.

- Jönni fog - sziszegte az idegen. - Az, hogy sajnálatos módon

a férje leesett az építkezésen a tetőről, nem az ön hibája.

Megcsúszott, és a nyakát szegte. Érdekes, hogy aki magával

kapcsolatba kerül, történik vele valami.

Valóban. Erre már ő maga is rájött.

Az elmúlt évben - új élete első évében - tucatnyi emberrel

került jó barátságba. Kár volt… Ma már valamennyien

halottak.

Baleset, betegség, újabb baleset és újabb hirtelen betegség…

Érezte, hogy ez mind az idegen műve. Nem is érezte, tudta.

Biztos volt benne. Azzal, hogy az övé lett a lelke, szabadjára

engedte a gonoszságot, a szenvtelenséget és a terrort.

Csak egy megoldás kínálkozott.

Csak ült a síneken…

- Mindjárt itt a vonat - mondta az idegen.

Mintha idegesség bujkált volna a hangjában. Vagy izgalom?

Nemsokára vége lesz.

- Azt csak hiszi - csattant fel a hangja. - Kezdünk elölről

mindent!

- Nem! - Sikoltott fel a nő. - Nem győzhet!

- Ha, ha! Mondja ezt egy esendő ember, akinek a lelke az

enyém - szorította ökölbe csontos kezét az idegen.

Meglengette a botját. - Jön a vonat!

Mindkét alak a kanyar felé nézett, és hallgatták az egyre

erősödő zakatolást. A köd jótékonyan eltakart mindent, tíz

méternél messzebb nem lehetett látni.

- Nincs már sok hátra! Hogy döntött? - kérdezte a szürkeruhás

alak. Már a sínek is rázkódtak, a vonat magabiztosa jött, mint

ahogy szokott. A göcsörtös bot a kanyar felé lendült.

- Győztem - mondta a nő.

A vonat zaja már elnyomta a hangját, de az idegen így is

hallotta. Magabiztosság és elszántság érződött e kristálytiszta

hangból, ez egy pillanatra elbizonytalanította.

Nem történt vele ilyen már évezredek óta.

- Megváltozott a menetrend - nézett a nő a válla felett a háta

mögé. Még látta, hogy a hatalmas mozdony három hófehér

lámpája kibukkan a ködből és a szürke alak egy szempillantás

alatt eltűnik a közeledő monstrum elől.

A mozdonyvezetőt három rendőr is faggatta a balesetről, de

nagyon egyértelmű volt a dolog.

- Szóval azt mondja, hogy az áldozat csak ült a sínek között, és

nézte a közeledő vonatot?

- Igen, így volt. És közben mosolygott…

Vakság

Az apró, gömb alakú leszállóegység sárgás-vörös izzással szá-

guldott át a felhős égen. Néhány vonuló kanadai vadlúdcsapat

rebbent csak szét az útjából, és különösebb izgalom nélkül

landolt egy kies, porlepte, városszéli országút mellett. Néhány

kutya vakaródzott a deszkakerítés tövében és közben fásultan

figyelték a kútkáváján ugrándozó verebeket.

A hőség újra támadott, a nyár véget ért már, de egy front még

meleg léghullámokat préselt a völgybe. Elbújt minden élőlény

a déli meleg elől, a kutyák az egyetlen árnyat adó fa alatt

tanyáztak. A rezzenetlen levegő hullámzásán át most halk

neszezés hallatszott és a két kutya izgatottan kapta fel a fejét.

Fülük a zaj irányába fordult, szájuk becsukódott, majd pár

pillanattal később újra lihegni kezdtek, a zaj elhalt és győzött a

hőség.

Visszaheveredtek a fal tövébe.

Odébb a gömb belsejében az űr távoli sarkából érkező felde-

rítők kíváncsian fordították körbe észlelő-berendezéseiket,

keresve az újat, a felfedezésre váró ismeretlent.

- Két szörnyeteg van a hajó előtt - jelentette a megfigyelő - de

nem tűnnek aktívnak.

- Hol van a fészek? - kérdezte a pilóta. - Itt kell lennie a kö-

zelben.

- A jelentések szerint a magas építmény túloldalán - mondta a

navigátor. - Pont a két szörnyeteg mögött.

- Most hogy jutunk oda? - fanyalgott a megfigyelő. - Nem

tudunk észrevétlenül elosonni előttük.

- Fel tudom emelni a gépet és átrepülünk felettük - próbál-

kozott a pilóta.

- Nem - dörrent rájuk a parancsnok. - Elriasztjuk a fészek

gazdáját. Tudják jól, hogy szükségünk van a fészekből a

milekóra.

- Igen, persze.

- Várjuk meg a sötétet - tanácsolta a navigátor. - Az itteni

élőlények a sötétben rosszabbul látnak…

- Ezt fogjuk tenni - mondta a parancsnok. - A teljes sötét-

ségben fogjuk megközelíteni a fészket. A pilóta itt marad, a

többieket én magam vezetem az akcióra.

Ebben maradtak…

Márta néni rosszul aludt és nem is csodálkozott azon, hogy

valamikor éjfél után felébredt. Mióta férje meghalt és egyedül

élt, házsártos és gonosz lett. A valamikori dajka, aki imádta a

gyerekeket, és az állatokat, ma már nem tűrt meg maga körül

senkit és semmit.

Szomszédjai az idegeire mentek azzal a sok gyerekkel,

kutyával, macskával, meg az ördög tudja még milyen állattal

és csúszó-mászóval.

Folyton azt a nagy állatszeretetet hangoztatták, meg minden-

féle állatvédelmi törvényt és előírást emlegettek, de azzal,

hogy ő egyedül él itt a város szélén a szomszédjukban, magára

utalva, nem foglalkoztak.

A gyerekek folyton zsivajoztak a nagy udvaron, rohangáltak a

két kutyával, mókusokat és mosómedvéket etettek, a nyulakkal

meg úgy játszottak, mint valami plüss állatkákkal.

Undorító…

Tavaly aztán, hogy csodálkoztak, amikor hirtelen eltűnt az a

sok mókus. Mondogatták, hogy biztosan valami ragadozó,

menyét, vagy rozsomák kaphatta el őket, arra nem is

gondoltak, hogy néhány marék mérgezett dió is megteszi

ugyanazt a hatást.

Márta néni felült az ágyában, megnézte a vekkert, kicso-

szogott a konyhába és ivott egy pohár vizet.

Kinézett a konyhaablakon.

Derült éjszaka volt, a csillagok fényesen ragyogtak, mint

tűszúrások egy fekete vásznon, a távolból kamionzúgást hozott

a szél.

- A szürke macska már biztosan megkölykezett - mondta

utálattal Márta néni.

Bámult kifelé, de vaksi szemével nem látott semmit.

Még ha tökéletesen ép is lett volna a szeme, nem láthatta volna

a frissen nyírt fűben lopakodó idegenek apró kis alakját…

A parancsnok óvatosan haladt a derékig érő aljnövényzetben.

Ideges volt a szörnyetegek miatt, de tudta, hogy vállalniuk kell

a kockázatot.

A mileko.

Nagy szükségük volt rá.

Már elérték a hatalmas építmény sarkát. Hegyként magasodott

föléjük, és eltakarta az égbolt harmadát.

A fejére illesztette a tudatmódosítót. Amint bekapcsolt a

szerkezet és gyenge zúgása betöltötte a fülhallgatóját,

megnyugodott. Most már rajta múlott minden. Társai mellette

és mögötte haladtak az építmény tövében. Lassan elérték a

fészket.

A parancsnok gondolatai előrevetültek és rátaláltak a fészek

gazdájára. Elégedetten vette tudomásul, hogy öt kis gazda is

van a fészekben.

Ez jó jel.

Lesz sok mileko.

Mindannyian aludtak.

Gondolatai befogták a gazda gyenge jeleit, és mire az reagálni

tudott volna, már a fogja volt. A kis gazdákkal nem törődött,

igaz, hogy akkorák voltak, mint ők, de teljesen

magatehetetlenül, összekuporodva, egymás hegyén-hátán

feküdtek, kiszolgáltatottan.

- Mehetünk - intett a parancsnok társainak és már mászott is

befelé a fészekbe.

A hatalmas gazda mellett eltörpült a három idegen szőrös kis

teste, de már egyikőjük sem félt. A gazda az oldalán feküdt,

szabadon hagyva a teste alján elhelyezkedő dudorokat.

Látszott a duzzanatok alakján, hogy jókor jöttek. Rengetek

mileko feszült a belsejükben.

A parancsnok magabiztosan kiválasztotta a legnagyobb dudort

és rácuppantotta szívóját. Azonnal érezte a meleg folyadék

áramlását és kényelmesen elhelyezkedett.

Társai is elégedetten tapadtak egy-egy dudorra, és átadták

magukat az evés örömének.

Régen keresték már a megfelelő fészket és gazdát, de most

végre megtalálták.

Rövid idő alatt teleszívták magukat az éltető milekoval.

Már degeszre ették magukat, de nem bírtak leszakadni a

rózsaszín dudorokról. Mindhármuk bendője megtelt, de a

tartalék tartályokba még fért az fehér nedűből.

Hamarosan tele lett az összes tartály és éppen le akartak

csatlakozni, amikor…

- Nyolcan vagytok? - suttogta Márta néni, amint a szürke

macska kosara fölé hajolt, és belevilágított a zseblámpával.

Keze már nyúlt is az éppen cumizó kiscicák felé. Az első

nyakcsigolyáját azzal a mozdulattal roppantotta el, ahogyan

kiemelte az anyacica mellől. A többit is szép sorban,

egyenként ölte meg. Mire végzett az összessel az anyamacska

is magához tért, és ijedt morranással ugrott ki a kosárból.

Márta néni gyors mozdulattal bedobta a még meleg kis

testeket a Tescós szatyorba és lassan, görnyedten, a fák

takarásában hazacsoszogott.

Otthon a zacskót ledobta a pincelejáróba, és belépett a

nappaliba.

Nem volt álmos.

Felvette a távkapcsolót és bekapcsolta a tv-t.

A kivilágosodó képernyőn, nem igazán tudta mit is lát, egy fej

nélküli gorilla teste látszott, amint az orvvadászok mellette

pózolnak és fényképezik egymást. De mivel nem látta jól, mit

mutat a tv, a szemüvegét keresve körbejárt a szobában.

A második lépésnél talpa alatt recsegve tört szilánkjaira

valami. Lehajolt és szitkozódva vette fel a szőnyegről

szemüvege maradványait.

- Most vakoskodhatok egész hétvégén - morogta és átkapcsolt

a Daddy Show éjszakai ismétlésére…

Mécsesek

A Világegyetem tudta, hogy el fog pusztulni…

Már évmilliárdok óta tudta, de nem tehetett ellene semmit. Túl

volt azon a ponton, amikor még elkerülhető lett volna az az

esemény sorozat, ami elindította a megsemmisülés felé.

Évmilliók teltek el mire felfedezte azt az apró kis utalást, ami

időben figyelmeztethette volna a veszélyre, de elkerülte a

figyelmét.

És most meg már késő volt.

Eleinte tombolt, amikor rádöbbent a megváltoztathatatlanra,

szupernóvák millióit lobbantotta fel és fekete lyukakba öntötte

mérgét, de persze ez nem segített rajta.

Aztán lassan-lassan lehiggadt, megnyugodott és elemezni

kezdte a történteket. Rájött, hogy saját maga okozta

pusztulását, meggondolatlan és öntelt volt, ami természetesen

megbosszulta magát. Nagyságához méltatlanul viselkedett,

nem hitte, hogy eljöhet az, ami most bekövetkezni látszott.

Segítői elhagyták, saját életüket élték és sorra elenyésztek.

Nem keresték s ő sem hívta magához régi társait. Azt sem

tudta létezik-e még közülük bárki is…

Magába fordult, nem törődött semmivel, irányítása és

befolyása alól egyre több minden csúszott ki és kezdett önálló

táncba. A fizika törvényeivel, melyeket ő alkotott ugyan, de az

utóbbi időben szabadjára engedett, s nem törődött vele, valami

más kezdett egyre behatóbban foglalkozni.

Nem vette észre, hogy a kormányrúd lassan-lassan kicsúszik a

kezéből…

Ám az utolsó segítők egyike felfedezte a lehetőséget és sietve

tájékoztatta. Tudta, hogy az esély igen kicsi, de több, mint

eddig bármi, ami lehetőségnek volt mondható. Nem tehetett

mást, engedélyt adott a kísérletre és mindent mozgósított

annak érdekében, hogy ez a remény, ne az utolsó legyen.

Napokat gyújtott ki és bolygórendszereket alkotott. Galaxisok

útját módosította és kvazárokat oltott ki, maradék befolyását és

hatalmát összeszedve rendezte sorait, s az előtörő homály

kezdett visszahúzódni.

Megtett mindent, ami módjában állt, nem volt már más dolga.

Tudta, az eredményre sokat kell még várnia, de bízott

alkotásában és hitt a győzelemben.

Aztán a távoli múlt ködében a Föld nevű pici bolygón apró

mécsesek gyúltak ki, hogy felnövekedvén s megerősödvén

elhomályosítsák a galaktikák ragyogását…

Holnap Magazin 2010

Szerkesztő Bakos József

Szöveggondozás – Lektorálás

Tamás István

Borítóterv Franczia Tímea Holnap Magazin

Minden jog fenntartva!

ISSN 2060-6540

Kiadó

Bakos József Holnap Magazin

E-mail: holnapmagazin@freemail.hu www.holnapmagazin.hu

Nyomdai munkálatok

Könyvműhely Nyomda, Miskolc Megjelent 27,4 A/5 ív terjedelemben,

oldalon