FEKETE LAJOS:

BÉKLYÓZOTT ER KFELTÁMADÁSA

A S Z E R Z Ő K I A D Á S ANOVISAD (S. H. S.) 1926.

Ebb l a könyvb l ötven számozott példány készült, a szerz kezevonásávai

A könyv címlapját VÁRADY KÁLMÁN tanár, fest m vész rajzolta.

Nyomatott Farkas és DQrbeck könyvnyomdájában, Novisad (S. H. S.)

EMLÉKES TEGNAPOK

ORSZÁGÚTJÁN

Emlékes Tegnapok országútján.Kamasz-álmaim nyája, hogy szerteszéledt s hogy kerít -ebjeim szétszabadultak, az akol körül egy kicsit széjjel nézek, tán a fehérgyapjas kis maradék-multak nem hagytak cserben.Mert remegve hagytam el mindig a nyájat s mégis csókolatlan, hej, meghalni hagytam egy borús szeste az édes anyámat.

Jóizü tegnapok szilvás országútján, ó, mi rég letértem a messzi Szilágyból s most érezem csak,mily édes volt hozzám, ó és milyen lágy volt elködlött emlék erd s szül földem.S azóta süpped vad réteken járok, itt mindenütt vermek és árok és árok, hol farkasok megtépték gyermekköntösöm.

Hej, már lassacskán kid lnek mind a tarka pántlikás régi májusfáim s csak életem érzema nyakamba lógni, mint bogas kölöncöt, mert a jussosztásnál el lem, az éhesebbek mindig elhúzták a Koncot.

De azért büszkén, ha mindenki elhagyott, felkeresem újraa hétlakat-zárta múltom régi várát,g gös nagyúr leszek;nem lesem a Mások se hasznát, se kárát,csak majd holdas este, — ha már máshol nincs hely, —kiülök s tanyám fenyves udvaráras elhallgatom csendben, hogy pattog a váramkarcsú fatornyán a száraz szürke zsindely.

5

Egy régi barna ház.Most lelkemben a múlt emléke tanyáz és eszembe jut egy régi barna ház.A sz ke zsindelyek bús homloka felett, végig álmodoztak sok-sok fehér telet.Kis udvarán nyáron virultak dáliák s vakációra jött a három kisdiák.

A kertjében értek mézes sz l fürtök s szid ben szóltak víg szüreti kürtök.És szeptember végén az iszterhéj alól, boldog fecskék szálltak feln tt szárnyakon . . .

6

Kés bocsánatkérés.— holt apám emlékének —

Bús napbánatkor, fáradtan, porosán, hosszú útról, majd egy ünnepl , csendes, ódon, kis városba érek.S az si templom harangja éppen délutáni ájtatos litániára kong-bong.Tipeg vén nénék és bácsik télestéknyütte bibliákkal a hónokalján, imára indulnak néma hosszú sorban.És én, majd megtért tékozló-fiú-módra üres tarisznyával, sarúval a lábaimon, egy ismer s, s ház után kutatok. —Rég elfelejtett, koros ismer sök mellett elhaladok és mögöttem majd összesúgnak kíváncsin, kérd n, csendben: vájjon ki lehet ez a rongyos, sápadt, furcsa úri idegen? Botorkálva, felejtett uccákon végre, egy ámbitos nagy-nagy fehér házhoz érek és remeg kezem a kilincsre téve, félve, szivem még egyet dobban s belépek. A küszöbön lerakom lapult tarisznyám, saruim, régi g göm és kölök-makacsságom. S a kis oláh pesztonkától megkérdem halkan, nagy-csendben: itthon az apám?És megkérem: mitse kérjen számon és számat ill kézcsókra szánom.

7

A reményhez.— Feleségemnek —

A reményhez már nem sok a reményem, de az álmainkhoz még egy keveset álmodni, jöjj ide mellém édes Asszonyom.

Mert a mi életünk rögös úton döcög és már levetettünk nehány szakadt sarut a kóborlások országútja mentén. —

Pedig jó volna egyszer már betérni, valami födeles, szép, h s Nyugalomba, hol a nagy rokonok úri g gje, módja, egy pillanatig a szögön maradna.

Asszonyom! Te a szenvedések legszebb asszonya, mind-mind megjártad velem az Utat.Legyen a hálám els nagy szerelmünk százszorszép-emlékes szi délutánja.

A reményhez már úgy sincs sok reményem, de az álmainkhoz még egy keveset álmodni, jöjj ide mellém édes Asszonyom.

8

Hazatérés.Egy lankadt Bárka betért a révbe s egy fáradt szív nyugalmat lelt, mert ölelve fogadták t a partok.

Tengerzúgásnak végre vége, elcsendesedtek a habok; #bárkám lassan jött — és végre mégis csak itthon vagyok.Sok elvesztést l féltett kincsem, nagyon meg rzött drágaságaim, ne féljetek; itt vihar nincsen s csodaaranyosak a vágyaim.

Itthon vagyunk; — ez a kis tanya a mi tanyánk, még melegen hagyta ránk anyánk; a szobák még mind jól bef tve.Meleg vágyakkal hoztalak haza szép drágaságaim. —Meleg sugarakat szórnak rátok áldón a vágyaim. —

Haza hoztam az álmaim: a gyermekem s az asszonyom; egy ezerszer áldott, egy örökké vágyott, csodaszép, piros alkonyon . ..

9

Esti dal.Még néhány késett napsugarat anyáskodón takargat a felh és este lesz; — a dombtet n a hold is felj .

A kert alatt az ösvényeket ilyenkor szokta járni a Bánat s ha valahol elér merengve, vigyázz nagyon, mert szivedre támad.

Kerüld ilyenkor a holdi árnyat, lombos útra se térj egyedül; s ne figyelj néma kapualjba, mert ott is a bánat hegedül.

Ifjú párt ha látsz szembe jönni, kerüld el ket csendbe, halkan; vissza ne fordulj, — mert a szivedben összetörni, ilyenkor szokott, — ami dal van . ..

10

Egy régi-régi pünkösd.— Öcséimnek —

Emlékeimben most visszatér,egy régi-régi pünkösdés úgy t nik nekem, mint mikorgyermekkoromban,hunyori szemmel rózsaszín üvegennéztem messzi tájat:szines-szines, de már a múltba bágyadt.Pedig micsoda tavasz volt,mennyi virágos mámor a fákons a mez n, milyen illatos tarka zsongás.'Tavasz volt: igazi ünneps úgy emlékszem, hogy öreg bácsikezt a nagy pompát,piros pünkösdnek mondták.

Milyen jószaga volt a friss vasalt ruháknak a kis paraszt pajtásaimon, akikkel kézenfogva a sorban, másztunk fel a dombra.Öreg tanítónk ment el l:„fiúk most senki nem beszél,"— szólt hátra — s szuszogott és mászott;födetlen fején a fehér fürtökúgy csillogtak, mint napban az ezüst.

És fönn a dombon, sötét, szigorú tölgyekt l óva, a fehér kis kápolna, fenséges ünnepre várt. . .Csöpp tornyán, a horpadt bádogtet n rajt, a fakult aranykereszt, mint újkorában a napfénnyel oly incselegve játszott. — Lihegve és kipirult arccal, hogy a kis templomba beléptünk, olyan drága volt illatos h se az egyszer karcsú oszlopoknak.

11

Fönn a kórusban egy rekedt, vén orgona búgott s fölzúgott százsípú gyermekének.A tömjén nehéz illata szétszállt az oltár körül s csak úgy t nt, akár a fénysáv a ködben, amint a színes ablaküvegen betévedt egy marék kiváncsi napsugár.Mi pedig álltunk, térdepeltünk, majd ismét letérdeltünk s álltunk.Nem tudom hogy, — talán eluntam, — de az úrfelmutatási csendbe, ámult gyerekkedvvel, valahogy belefüttyentettem. .S hogy a tanítóm rámtekintett, ijedt kis szivem úgy zakatolt; aztán a jó öreg mellém állt, karonfogott és kivezetett. —S amíg benn ünnepi hála zengett én a templom hideg falának d ltem és holt anyámra gondolva sírtam . ..

12

Rohanó éveim.Pajtások, régiek,szépek és szomorúak, ki jön ma közületek hozzám, hogy ama zöidvizü mély kútba szeppenve belessen velem, mint tettük egykor .. .S aztán dobogó szívvel fussunk a falu fele, hírviv n, hogy milyen furcsa Csodákat láttunk.De nem féltünk, — dicsekednénk. — Én Vazullal, az oláh pap fiával még háromszor bele is füttyentettem a mélybe s aztán, — talán t lünk ijedve meg, — elt nt a Rém. így mesélnénk. — Mesélnénk újra a mindszenti szilvást, amikor egy forró szeptember-délután megmásztuk a még éretlen-gyümölcs fákat s milyen lélekszakadva rohantunk szét a kertb l, hogy ránk ijesztett részeges Gregor: a cs sz.

Régi jó pajtások,de sokat nézem én mostanában az országutakat s ha idegent látok poros hintóbán jönni vagy menni, mindig reátok gondolok.Vájjon ki lett közületek szolgabíró, akinek két hajdú a bakra, a falu-járás, meg a szép jegyz nék megvizitelése jutott.Gondoltam egyszer, dús kalmár, kufár, vagy kupec képében ismerek egyre bel letek, a régiekb l; de furcsa, olyan idegen nekem a pénzes ember.De ha talán mégis rejtene valahol, valakit régi sorainkból szürkén az Élet, gondoljatok reám, vagy egy sz ke, vézna kisfiúra a II. á-ból, a harmadik padban.

Mert sokat nézem én mostanában az országutakat, a magam-élete országútjait és különös, halljátok, olyan dübörögve porzanak azokon mély csapástvágó, rohanó éveim.Az én éveim, jaj, az én elmúlott éveim, már az Id k aklában: dús alom .. .

13

Úton.Elmaradnak lassan szép, régi, barna tájak az úton; merítetlen vödrök, szomjamatojtott pusztai kúton.Fehér tanyák és siheder nyárfák, holdfénybesz tte sz ke nyári éjben, lehet, hogy vissza-utamat várják.

Egy régi ház is álmodik rólam; vén eperfák ma is felém tárják gondolatban kérges karjokat;— de gyermekül hagytak más határnak menni. — Hej, de életem jézus-módokat s a sorsom nem hagy még júdásnak se lenni. Pedig, de árulkodnék valahól, valamit, arról, kinehéz nagy Sorsokat mér és adagol.

Valami biztatót üzenjetek,(szül földem:) szép szilágyi tájak; rögre ne lépjek, hová is hágjak?Ne égjen szememben vad heve a vérnek, jaj, hova is nézzek, már hova is nézzek?Ne legyek száz-Gond útjelz k je, fázós, vak-varjak lombtalan fája; dúlt életek vizén, ne legyek rabtartó fekete gálya.

Elmaradnak lassan szép, régi, barna tájak az úton; merítetlen vödrök, szomjatojtott pusztai kúton.Fehér tanyák és siheder nyárfák, holdfénybesz tte sz ke nyári éjben, biztosan vissza-utamat várják.

14

Enyém az Este.

Sötét odúmból kibúvók, bagoly vagyok, szárnyam suhog; várom a zsákmányt, csendbe, lesve, enyém az Este.

Enyém az este,szám és arcom színesre festve, csalogatok sok ifjú lovagot; cifra, éjjeli lepke vagyok.

A nyomor és koldus-Gond vagyok, szegénynek békét nem hagyok, hiába verg dik fáradt teste, enyém az Este.

Enyém az Este,valaki csókadón a szám kereste; én sötét odúmba elbuvok, szárnyam letörve, nem suhog . . .

15

Egy nap után.

Fáradt tagokkal nehezet tenni, de nem könny .

Kicsorbult szívvel nagyon szeretni, de nem könny .

Vágytalan ajkkal hév csókot adni, de nem könny .

Borús lélekkel der re kapni, de nem könny .

Igaz bánatnak vigaszt nyújtani, de nem könny .

Kilobbant t zb l csóvát gyújtani, de nem könny .

Fáradt tagokkal, kicsorbult szívvel, vágytalan ajkkal, borús lélekkel,messzire menni s vissza nem jönni, jaj, de könny . . .

16

A régi Szamosparton.— Izenet haza —

Alkonyi dallal és múlt szerelemmel, emlékes vágyaim t z fölé tartom, hogy hideg szivembe vissza-melegedjen t nt emléke egy szép nyári napnak, a régi Szamosparton, a régi Szamosparton.

Hol ma is búsan bólong a parti f z, mig forró, déli napfény a vizre t z s rajt kergetik egymást víg hab-sirályok.

A halászcsárda is a régi, néma, hol szombatesténkint elsírtak léha dalosai a hétköznapos jajnak.

Lázas emlékei otthoni tájnakmost, így, idegenben, úgy érzem fájnakés föl-föllobognak bús lila lánggal.

S én ülök megint a régi Szamosparton; vágyölte szép szivem a kezembe tartom s hallgatom halkan a csobogó vizet; mig a szatmári templom öreg órája imádságos kedvvel, búsan, szomorún, elveri bongva az estéli tizet, az estéli tizet. . .

17

Óhaj.

Ne legyen a kisfiamnak szi-kertes kedve.Bokrétába szedve ne hervadjon tépett virág.El nem ért szép óhaj, mélyr l jöv sóhaj,szerelmes szivekben nagyon sose fájjon. Ne fájjon a madárkának szétdúlt fészkét látni.Hideg ágyban hálni új özvegynek, nagyon ne fájjon.És otthon találjon minden borús tájon jámbor pásztort az éji vihar; a zöldül ihar ne sirjon a szélben.A templomi koldus,hol szegényes, hol dús,alamizsnát ha kap, legyen mindig bízó.Ne legyen az emberlelke, mint a tengermég ritkán se háborgó és borús;ne legyen háborús,ne legyen átokdússzándéka és kedve, senkilyen embernek. Semmilyen állatnak ne fájjon az iga.S ha a csiga-biga„kapsz tejet-vajat“, hívó gyermekszóraki még se nem jönne,imposztor-kéz föl net rje kárörömmel, kicsi meleg házát.Szegény holt csontvázát,új, gazdag halottért ásó föl ne ássa;

18

mindennek múlása, minden újhodása, legyen szép és boldog . . .S majd egy szi este, ha a számkerestepárom száját meg már nem találom, jöjjön a halálom . ..

19

Ha rámront az este . ..

Ha rámront az este, mint vad, barnamarkú pásztor, tört életemet ezerszer és százszor alkonyi pírba hiába mártom; nem lesz vígabb és pirosabb.Mert szomorú vagyok mindég és sápadt, mért is ámítom szivemet és számat, mikor hétköznapos élet már rég megviselte a misére-járó ünnepl ruhámat.

Már hiába várok enyhe naplementét,lágyan altató szókat,ámítókat és jókat,szép dajkameséket,egy kis elringató tente-baba-tentét.

Ha Gond besz és nagyon meggyötör a láz, kezet, hüsít t-rakót, puha könny takarót, már hiába kérek;olcsó cselédem az Élet, rám se vigyáz.

Ha rámront az este, mint vad, barnamarkú pásztor, tört életemet ezerszer és százszor alkonyi pírba hiába mártom: nem lesz vígabb és pirosabb . ..Mert szomorú vagyok mindég és sápadt, mért is ámítom szivemet és számat, mikor hétköznapos élet jaj, be megviselte a misére-járó ünnepl ruhámat.

20

BÉKLYÓZOTT ER K

FELTÁMADÁSA

Én mindig rossz voltam Jóbnak, mert nem természetem a béketürés, mindamellett hitem és vallásom körül nem vagyok véresszájú s mint ilyen, talán elég jó leszek: Rossznak.

Márciusi zsoltár.Áprily Lajosnak, akit én nagyra becsülök. —

Ilyen sovány, er tlen tavaszok idején, úgy szeretnék egy vézna kis fának tövébe led lni, dús, term Er nek.

S tudom, ha fölszína kis vérszegény gyökere, úgy megittasulna t lem s ég felé lombulna minden csöppnyi ága; olyan sátrasan, virágosán lobbanna rajta az Élet.Mert olyan sápadt, beteg ez a mi Tavaszunk. Megfagynak benne a régi májusok lila orgonás emlékei; megdermed a víg márciusok langyos cirógatása.Olyan aléltak a kedveink, olyan bágyadtak a szeret ink; fáradtak, fásultak s olyan kevés a vérünk és a vágyunk.Csak jönne most valaki dús, nagy asszony; csókos, akárha vétkes, csak volna lobbanékony s nagyöbl , ha hozna a szemében valami régi tavaszost, a száján valaki régi, barna, mezítlen csókját, akiért tudnék tán én is vigasszal nézni a felh bújó Napba.Valami termékeny, igér tavasz ha jönne, jönne bátran és felém; akinek odadnám az én gy jt t, megtakarított, szépszín , csillogó ifjuságvirágaim.Vagy jönnének nagy és borús, villámos vágylázadások; jámbor erek, ha árakká dagadnának s az árak gazdag vizein a régi lobogóval gy ztesen úszna a bárka; rajta nótás kedvvel, muzsikás pirosán vidulnának barna, robotos ember-arcok.Csak zengne fel újra szép tavaszi zsoltár, víg vasárnapos úton; biztatón, ha feltámadna újra a megcsufolt szép Szándék.

Ilyen sovány, er tlen tavaszok idején, úgy szeretnék egy vézna kis fának tövébe led lni, dús, term Er nek.

23

Kapuk.Kapuk, ti rengeteg nagy sokféle kapuk:Világ; te kis földi létünkben csúf fekete kapu: Élet: parányi valónk h -sebén hüs úti-lapu, szitok, imádság, tarka vágy, nótás kakuk.

Kapuk, nagyon meglesett rácsos kis kapuk: szerelmek; megvágyott percek, szívverések, perzsel szívfájdalmakra írtevések kicsi kapuja, rácsos kapuja.

Kapuk, ti mázsás, nagy, vasbólvert börtönkapuk, kik bezártok sokszor bátor Szavakat, a kicsinyek szavát; a zár és a lakat bezárja: embereknek Szégyen-kapuja.

Kapuk, ti fekete, mindig bús temet -kapuk: sz-tavasz-szerelmek egybeolvadása, mikor múlt és jöv sírját együtt ássa: ó, furcsa életünk utolsó kapuja.

Kapuk, nyitott és csukott emberes kapuk: szemek; miken vágyak lefolynak, kilépnek; szeretnek, gy lölnek, megfagynak, elégnek: istenes érzelmek fátyolos kapuja.

Kapuk, amik nyílnak, kapuk, amik mindent elárulnak; kapuk, amik mögöttünk bezárulnak, kapuk, titkosan hallgatók. —Kapuk, beszédes, színes, kis kapuk, kapuk, hallgató, néma, nagy kapuk.

24

Álmodott az Ember.Mint az istenverés, olyan borúsanért utói az este;az este, egy régi-régi úton.Fagyosan és szigorúan bámultak rám a csillagok s én megátalkodottságom hideg közönyével a csíp s esti szélnek, feszítettem a homlokom. —

Az útjelz kövekenfázós, gubbasztó gondmadarak ültek, feketén ültekés én bolygó utamat róttam.

Igás életbe fáradt, hunyó tanyákat láttam bámulni messzi jegenyék közt.A jegenyék, mint csupasz fekete karok, úgy meredeztek az égre.Az égre meredtek és aljokban tunya kis gunyhók rongyain meggyötörtén álmodott az ember.

Távol, kúszált erd k r t üstökére vörösen gurult a hold.Szél is támadt. Kutya üvöltött s az égen száz villámos felh valcerolt.

25

A mez n valami lázadt, rémek ébredtek a kukoricásban, mig lebukott f vel, a búzakeresztek garmadarakó parasztkéz után kiabáltak.De a tunya tanyákon meggyötörtén, bús, lázadatlanul álmodott az Ember . . .

S reám, mint az istenverés olyan borúsan szitált az Este.És fáradtan visszautamat a városnak vettems szapora szitkokat szórtam a mögöttem maradt Éjszakára.

26

Külvárosi este.A h vös alkonyaiban, ájultan tárulták a bágyadt ablakok s ez nekem úgy t nt, mint mikor a fuldokló ember leveg után kapkod.Én egy fülledt kapualjból lestem, mint settennek el a húnyó házak alján, nesztelen léptekkel a lelkes árnyékalakok.

A városnak gyéren idecsillant a fénye;ott íves csillárok gyultak s zték maguktól messze az Árnyat.S az árnyak fáradtan, lomhán húzták magukat vackos, kalickás váraik felé, mint széji égen ólmos fekete darvak. Mint éji égen néma, fekete darvak, úgy úsztak csendes lázadatlan sorban, bús, lecsorbult f vel a Senkik; s közülök egy-egy beszédült szótlan egy fáradt kapualjba . ..

27

Engem is el zött a Város s itt várt reám egy siket barna Barlang, távol a tarka tüzekt l s fényt l.És most didergek, félve önlázamtól is néha-néha; csak ha belep leplesen az Éjjel,akkor ismerek évült, árnyékos önmagamra. — De azért tudom, ha egyszer a fényt l megcsömörlik a pompás falak alja s emészt tüzekbe borul majd a város, tudom, hogy a r tszín éjszakában hörögve gyáván, idáig kondul hangja száz meg száz vészharangnak: „oltsatok, baj van, oltsatok baj van!“

És fekete éjben az Árnyak, gy zelmes csatára kelnek a pompás Fényekkel és a lánggal . . .

28

Nincs Akaró és nincs Mer .— Tinusz Antalnak, a hites és

becsületes munkásnak. —

Mert úgy van: kis kudarcokért peng nagy vádakkal fizetnek, de gátatállni parttalan Vizeknek valaki mindig volt és kellett.Mindig csömörlésig tellett a gúnyból, vádból s a kritikából.Bár nem volt pásztor, aki a pusztába állott, mikor a Villám a nyájba vágott.Mikor vad viharok éjbe jártak s mi búcsútintve útra keltünk; otthoni vérünk, otthoni tájak bús panaszai szint’ ide fájnak, mert nincs akaró és nincs mer .

De úgy van: kis kudarcokért peng nagy vádakkal fizetnek és gátatállni parttalan Vizeknek valaki mindig volt, mert kellett..

29

Borús kedvek karneválján.Mintha mindenben farsang volna, mintha itt minden farsangolna, szédült és mámoros a világ.

Tisztán, derülten vájjon ki lát?..Ki érzi a halálos táncot,amit most velünk az Élet táncol.

Ki esett furcsa rémületbe, mi múlott múló évületbe, ha nem az Ember és a Jóság.

Vad szivek és rület-rózsák dús, lakomás kertje mint virít, ki hallotta a szép Szándék hirit.

Hej, most az Élet cifra bálján, borús kedveink karneválján, fagyos, farsangi szelek fújnak.

30

Béklyózott Er k feltámadása

Igen, én láttam a Napot, amint az arca torzul megn tt és sárgán szétfolyt az ónos égen. Hegyekké puffadt a föld begye és fölszakadt ezernyi sebben, mikb l lila lángok vihara zúgott.Erd k szédültek sziklalábhoz és vad, véres parttalan folyamok ocsmányul a csúcsokra csaptak.Fák bólogattak lángkoszorús koronáikkal a kiégett, üszkös, fekete földig. —Szirénás forró orkánok búgtak parazsas, pernyés, r tszínü zivatart.— Iszonyú volt így a béklyózott Er k feltámadása. — Az ifjú meghökkent a nász közt és elfordult, még ki nem csókolt vágyás ajkkal.Rémült aggok jajveszékelése hörgött a sétáraszéledt unokákért s h hitvesek váltottak egymásközt végs csókokat.Bibliás vének ijedt csordája a rogyó templomokat ostromolta.A vakokat látó csoda érte, a siketeket megverte kit n hallás,mert valaki félszeg isten az Embert kegyetlen észlelésre bírta.

31

Kutak és kertek mélyei elapadtak és forró nyárba szaladt a tél is; a leveg ben foszforos kígyók s rült madarak csapata rajzott.Városok kapuit döngette vérszagú fekete dögvész;éhség, szomjúság bágyasztott ezernyi tikkadt, forró ajkat, mig élelmes pogány kufárok aranyért gy sz nyi langyos vizet mértek.És fényes tornyok áléit kupáikat meghajlították a Sár el tt.Messzir l iszonyú lármás tömegek keltek s morajuk egyre jobban hallatszott, amint érkeztek trappos menetben; esetlen barna táblát hoztak, amin vérszín bet kkel állt: jöttünk, újra kovácsolni a Világot! . .

32

Egy szerb költ sírjánál a Fruskagórán.— megemlékezésül Brankó Radicsevicsre —

Nótás ember, pihenni tért, milyen kicsi helyen megfért.Négy barnuló sziklafalat rejteget a nagy lomb alatt egy si tölgy . . .Csend és béke. . .Az ég kéke is nagyritkán villan itt át múltak titkán.Hol merre járt? — én nem tudom, — amig idáig eljutott; de fenséges megérkezés, ünnep után levetkezés hegytet n e szikla-otthon.

Nagy szláv testvér, régi lantos, de jó pihenned idefent, hálás nép rzi híredet; engem a fajtám kivetett. . .Pedig én sem kértem sokat, az én álmom, vágyam se nagy, kicsi nyughely nagy lomb alatt, egy si tölgy .. . csend és béke . . .

33

Itt éltek egykor emberek.

Vájjon ki gondolt ilyen furcsa véget: nem marad más, mint Tér s Id és egymásra torlódott ezredévek.S valahol egy üszkös vörösköves, fensikos, forró táj fölött, porló, fehér csontokra lel rá a Végzet s fagyos, részvétlen arccal így szól: im, itt éltek egykor emberek . . .

Felh kbe készült óriás várak romjai felett agyaras zöld Enyészet gubbaszt s kajánul, g gösen felröh g: holt paloták és led lt várak, ha . . . ha . . . építették az emberek. Mogorva, barna sziklaszirten áll rég megtagadva a kereszt; lehullt két karján alvadtan csillog a vércsepp, vércsepp: Igazság! . . s egy titkos Szó rázeng sikoltva:

megölték t az emberek!. .

Vájjon ki gondolt ilyen furcsa véget: nem marad más mint Tér s Id és egymásra torlódott ezredévek . . .

34

Az átok engem ért el.Ezt a verset egy kid lt törzs fölötti bánattal, nagy földim emlékének: a halott Ady Endrének ajánlom.

Életkeserüségek italának lettem a jussos nagyiccése, lettem a harcos nagy akarások fegyvere, kardja, kaszája, kése.

Járomba fogott jámbor póri söm jobbágy-leikéb l átok fakadt s az átok engem ért el s jaja- az én szivemre szakadt.Az én lelkemben térdel, legszentebb hiteknek keresztes-hada.

si, babonás átok engem ért el s lettem keser poharak csordulatja.Jöv Igéknek akarata vértel, netovább-türelmek borús vad csatáján.

Életkeserüségek italának lettem a jussos nagyiccése, lettem a harcos nagy akarások fegyvere, kardja, kaszája, kése.

35

Anyámnak.Anyám,ki asszonyi módon megszenvedted, hogy vagyok, mert mint a másik Asszonyt nem szállt meg szentlélek; anyám,varázsttizében emlékeimnek: idézlek.Legyen áldott kis asszonyi voltod, a múltod s szerelmed, hogy kegyesen a Végzet futó életedb l engem kiszakított, oly bátran kitépett; érted, másokért, korbácsolt véres Senkikért: magamat.

Anyám,a te lelkembe palántáit nagy szereteted lombzó, óriás szerelemfává n tt bennem.Anyám, s mmden-szereimeknek muzsikája lettem s vert nagy hív je legvertebb hiteknek.Anyám,bízó nagy csatáján bizonytalan létnek, ó, mi szörny vétekvolna ott nem lennem legbízóbb vitéznek.

Anyám,véres emberszivek barrikádján védem a legköveteltebb jussokat, sajgó sziveket védek oly sokat s köztük a te megszenvedett, szeret asszonyszivedet,anyám, a te bennem-lázadt nagy asszonyszivedet.

36

Koldus a templomlépcs n.Homályos, h s oszlopcsarnok mélyén hideg lépcs kövön kuporog a koldus.És borult szemeinek fekete éjén ki-kitárja két száraz-ág karját; hátha a látók mégis megakarják látni, szívlelni azt, aki már nem lát.Összerezzen minden k vön-koccanásra, a tenyerét kinyújtni, jaj, el ne késsen; és hogy ill n mondja ki: köszönöm szépen, magában százszor el-elmormolja. —

Kipp-kopp . . . kipp-kopp . . . ah, hogy kacag a k s mint álom suhan el egy selymes úrin :utána drága párf mje árad,de a vak koldust észre nem vette;s a tenyerét az ölébe vissza tettea rongyos öreg, mert már kifáradt. . .

37

Téli vártán.Decemberi fagyos, nótás szelek jártán, robotos Gonddal állig fegyverezve, figyel n állok, komor téli vártán.

s, nagy ünnep el tt, vártán Messiásnak, valami szépet én is úgy kívánnék azoknak, kik sziklás Gond-bányákat ásnak s véres kincsét hordják mindég másnak, másnak.

Azoknak, kik havas takarodót fújnak s megbékélnek boron és kalácson, valami furcsát úgy odaizennék: a fehér Ígéret az még nem karácsony, bár békít hava ott ülhet a rácson.

Fehér nagy Ígéret, régi mesemondás: kicsi, törékeny, tarka gyerekjáték.Nem érhet már minket boszorkányos rontás: régi zászlóbontás, régi zászlóbontás.

Decemberi fagyos, nótás szelek jártán, robotos Gonddal állig fegyverezve, figyel n állok, komor téli vártán.

38

A robotos Mában.Nehéz-fáradt szivem, kezem és a lábam, arcrabotlottam a robotos Mában s véres a lábam falatért futtában, jaj, véres a lábam! . .

S életem e borús, bizonytalan harcán, úgy érzem belülr l, tépett szivem arcán, bús csendben, mint pereg, csorog a vérem s kis kenyérizü-fájdalom a bérem s evvel is beérem, több nincs, hát beérem.

Én még csak beérem; de millió ajkat, ha ill életért s kenyérért há jajgat, lesz aki betarthat? Vádat és átkot ki fog kiállni? És lesz-é majd Mózes, ki tengernyi embert tengeren áthoz ? . .

Nehéz-fáradt szivem, kezem és a lábam, arcrabotlottam a robotos Mában s véres a lábam falatért futtában, jaj, véres a lábam! . .

39

Kigyult az Erd !Isten csiholta, föld méhe szülte, vagy emberkéz dobta bele a csóvás tüzet? — Robbantó, gyilkos lázadás most a legparányibb szikra élete.S a szörny táncban a r t Erd hörög. És vörös lázban izzik a mélye. Most gyerünk néhányan, bátrak és ifjak, kik lótottunk Lótként egykor Szodomárul, szórjuk szét benne a régi Vétket.Ne álljunk veszteg!Büszke lángolás van, kigyult az Erd i s a korhadt vén fáknak barna üszke hull.

A Város végén köpjétek arcul a Béket r t, a fekélyes Jóbot, ki renyhén henyél az úr szemetjén: ki szemét lehunyja a T z el tt s vattát dug fülébe ha harsonáznak.Most gyerünk néhányan, bátrak és ifjak, a boldog istenek felkent homlokával: szentül, igazul ragadjuk meg most bátran a csóvát s gy ztes moraj közt,ott fenn a Csúcson, lengessük bele az Éjszakába.

40

Krisztus.A Jézus Krisztusnak születése pedig így volt: Mikor az anyja Mária eljegyeztetett volna Józsefnek, minek el tte Ötét haza vinné, ta- láltaték visel snek a Szent Lélekt l.

Luk. ev. I, — 27 - 35.

A biblia mondja: jött, volt és elment. . .

Jött:s miben született, még csak nem is ház volt, de befénylé az istállót s a jászolt a gyermek-isten glóriája.S eljött hozzája mennyb l az ángyai, kinek ünnepl n szólt a harsonája.

Volt:nagy csodatév , bölcs, akár az Isten — s amikor köztünk járt a földön itt lenn: a legigazabb ember volt, mint Ember; bár az ember, epedvén, csúnyán megkínálta t epével.

Elment:s azóta hányszor keressük, idézzük, ha földi bírák börtönén kinézünk és érezzük a magunk krisztus-igazát.Ha verejtékes arcunk,csak t kívánjuk s kérdjük, hová lett? ..

A biblia mondja: jött, volt, de elment. . .

41

Két karácsonyi Ének.Karácsony . . .Most hulljon a szivekre fehérhavas béke s a szent nagy éjjel sz zi tiszta kéke megváltón mosolygjon mint azon az éjen, azon az éjen . . .

Ezeregy-éjszakák rnesefénye, káprázó, csillogó csodafénye, omlott pazarul karácsonyán, a Boldogék karácsonyán.Künn vidáman, kacagva hullt a hó . . . benn tombolt ünnepi dáridó s ültek büszkén és jólakottan a Gazdagék, a Gazdagék.

T rt életek bús gyertyafénye, szomorú sápadt kis bánat-fénye, hullott kegyetlen karácsonyán a Nyomorék karácsonyán.És szomorún, fehéren hulít a hó . .. ott halálé volt a dáridó, s ültek dermedten, fázva, éhen a Koldusék, a Koldusék.

Karácsony . . .És hullhat a szivekre fehérhavas béke?! S a gyermekisten szemének a kéke ne boruljon könnybe ezen az éjen? . . . ezen az éjen . . .

42

Felvérzett Sorsunk sátra alatt.— A világháború után, 1920.-ban. —

Testvéreim, most bújjunk össze, elmúlt az orkán; romlott szivünket a vér lemosta, jöjjön vissza hozzánk a Jóság, hogyha soha nem, de mostan, mostan az orcáink szeretet fürössze: testvéreim most bújjunk össze.

Nézzetek föl a csillagokba, milyen gyérek,vad kezek mennyit lekaszáltak.A vérbe és a földbe szálltak a megcsodált nagy sámsoni Er k.Mert vétkesek voltak a szuronyok s még vétkesebbek a Dobver k: most pihenjenek, — rejtsétek el egy ócska tokba s nézzetek föl a csillagokba.

Isten hörgött az ágyútokban s ti mégis többen és mégis jobban lettetek véreseszköz s lettetek véres martalék; szivetekbe hiába mart a seb, hiába mart a lék, ti mégis öltetek: többen s jobban:Isten hörgött az ágyútokban.

43

De becsüljük meg most aki maradt és ami maradt; jertek, jertek, most bújjunk össze felvérzett Sorsunk nagy sátra alatt.

44

ÉRKEZ SZÜZEK FÉLTÉSE

Érkez szüzek féltése.i.

Hát mégis csak jöttök,ebbe a mélyodvas korhadt világba,ide föl hozzánk,hát mégis csak jöttök;abból az illatos nagy Csendb l,azokból a'százarcú tarka és fényesmesenappalokból,mit úgy hívunk szimplán: gyermekkor. Emlékszem a harmatos tegnapokra, amikor a szép-tájas-úton jöttetek kacagva, karöltve; finom kis szájaitokon meleg elbocsátó csókjával anyátoknak. Láttam langy reggeleken pihent, tiszta kis szemeitekben az ifjúság üde csillogását.És úgy n tetek azóta a szemeim el tt, úgy érkeztetek, olyan ámulva, széttekint n, mint a korai ibolya a vén feny k alján, mikor kidugja fejecskéjét a hó alól az els csodamondó tavaszi napba.

2.Hej, pedig de fájdalmas ez a ti rügybontott érkezésiek.Én úgy szerettem volna megajándékozni benneteket egy marasztaló csókkal azon a virágos túlsó parton. —— Bár engem is marasztott volna valaki. — Igen, ti csak arról a virágos túlsó partról szemléltétek volna

47

bársonyos átpillantásaitokkal a mi kegyetlen küzködéseinket.És csak azt tudtátok volna, hogy mi derekas nagy csatát vívunk itt, de azt sose, hogy kivel és miért.Ó, ti még nem tudjátok a keser voltját ennek a Létnek.Jaj, mi már kalászbadúsult f vel, bölcsen, hej, sokszor megsirattuk már az eszes meglátását itt minden Rossznak.

3.S úgy féltünk titeket;úgy féltem a kis kezeiteket,a fehér holdacskákat a rózsás körmeiteken;hej, mert mi már csalódott aranyásóivagyunk ennek a kincseket igértfekete csalódás-Rögnek.S ha látnátok a feltépett véres karmainkat, amik beletörtek már a kemény remények feszegetésibe; hej csak látnátok.Úgy sajnálom azokat a szép fehér márvány-homlokocskáitokat, amik felett olyan felh tlen, der s egek mosolyognak kéken; úgy féltem én azokat, úgy féltem: a fekete borúlátóktól, a barna gondbarázdáktól, amiket olyan mélyen húz rajta az Élet; az élet és az évek olyan szaporán húznak rajta.De nagyon sajnálom szép kis vánkosos ieltségét az orcáitoknak, mert tudom, olyan hamar elomlik rajta gy zedelmes, gúnyos, mosolya a vigyori sárga Apadásnak.

48

4 .Látjátok ez itt az Élet virágos vendégváró kapuja; ugye milyen cifra és kétfelé tárt a karja, még csak egy lépés és bejuthattok rajta, látjátok? . .— Ó, jaj, mi már tudjuk, hogy milyen tépettek s mily bánatosak ezek a virágok s hogy az oszlopokat csak vézna váza tartja s ha küszöbén átléptek, nótás robajjal az álmok összed lnek.És mögöttetek illatos felh k szöknek az égre, mig ijedt kis szivetekb l az els könnycsepp halkan,halkan lepereg a földre . ..

49

Ucca tavaszsejt hangulatban.Kis kucsmás pórgyerek játszik a porban, siheder napfényen, a völgyes uccán.Egy ócska vassal, új, sekély reményekértfurkál, a még téli álmát szenderg türelmes fekete f idben.Vagy talán valamely sapja visszatér sorsátássa sejtetlenül, a robotnak tavaszodó kicsi pór?!Túr és liheg: szép magyaros sors. —Langy napfény szunnyad a télkipállotta tarka paraszti párnákon, míg azok püffedtre puffannak a tavaszba-nyitott-szemü barnazsalus ablakokban.Egy kapufélfán már lusta nyárba álmodja magát egy vörös-cirmos renyhe vén cica.Zsindelyes ház el tt, száz tarka rongyszárad az alacsony léckerítésen:kék köt , szürke gyermeking, piros lánykend .Egy fehér férfiing újjá földre ér. —Az ucca végén egy leányzó nótázva jön, komoly dalába néha kölykösen belebrúgat, még gyerek; legfeljebb tizenkétéves. Csak dalolja, de még nem érzi a nótát. . .A kertek alól márciust vágyó illatot lenget a könny szél . . . Az ég enyhe azúrján tilosbatévedt egy felh -bárány s olyan mélyen lejött a földre, hogy szinte fennakadni látszik egy csupasz vén eperfa ágán.

50

Messzir l egy kakas kukorékol késve a reggelbe.Red s arcú paraszt friss, párolgó trágyát visz szekerén az áldást igér határnak Er tlen, lomha lovain barnán törik meg az életet rügybefakasztó, langyos februári napfény.Dús nedve fakad földnek, f nek, fának;csöpp ablakokban a muskátlinak színes sejtelme támads újhódott lázban lüktet az Élet: tavaszodik!

51

Percek muzsikáján.Tikk-takk: e percben születtél.— Tán nem is kellettél, — de hogy megszülettél, egy nagy könyvbe írtak.

Tikk-takk: tört lovagja lettél büszke Álmaidnak. Asszonyért s kenyérért amig verekedtél, élni elfeledtél. . .

Tikk-takk: ásott földbe omlott, az a kicsi bomlott hüvelyed és voltod, mit Embernek hittak.

52

Irtják az erd i.Kik helyt álltak vad szi viharban, vészben, a dacos törzsek ijedten összenéznek: baj van — s a harci zajbanfényesre fent gyilkos fejsze villan.A friss seb helyén spriccel a forgács s egy kérges vén tölgy halottan eld l, fejsze kivágta: irtják az erd t.

Szálfák között milyen boldog most a cserje, mert nincs még törzse, hogy kivágja, kiverje balta.N ni akarta asárgára sápadt irigyke pedig; s nyáréjszakákon az volt az álma, vájjon sudaras fává ha válna, hogy csókolna száz kis kócos felh t; sírnak a cserjék; irtják az erd t.

Mint a t z terjed dönget kopácsolás,kérget háncsol már nagy-szorgalmasan az ácss farag;a dühödt haragfogja el, ha bütykökön elakada szerszámja és ajkába harap. —Amig a sorban hökkenve éppen egy suhanc-tölgyke bánja hogy feln tt; fejsze kivágta: irtják az erd t.

53

Irtják az erd t s bánatos felh ksuhannak az égen a holt tönkök fölött, vájjon ki fogja rejteni majd a ködöt, hol tépi lenge lila selymét a hajnal, hova búj üldözött zike ha baj van és mire fog borulni fáradtan a nap, ez a nagykarimás piros leánykalap, ha alóla kinyírják díszét a hajat: ha kiirtják az erd t.

54

Tavaszi séta a kertben.A kertbe most kisfiam halkan lépjünk, hogy rózsaszín álma a barackfáknak fel ne riadjon, amint belépünk.

Intsd a kezedet, jaj, le ne tépjen egy gyümölcsigér pici virágot; mohó kacsódra majd én is vigyázok.

Hallgasd csak, mily édesen döngicsélnek mézgy jt kedvvel a karcsú kis méhek, lám k is itt vannak, k is élnek.

Amott egy ágon egész elámult füttyös jókedvében egy kicsi cinke: barna a kabátja, sárga az inge.

De nézd csak, szalag van egyik lábán, ez a mi cinkénk, — amelyik a télen, bekocogtatott az ablaktáblán . . .

És végig a kertet elönti lágyan, színes, zsongító, tavaszi varázs s új Élet éledez, mint t zön a parázs.

55

Szirten.Szikla-szirten állok. —Alattam szédít n ásít a völgy,ez a drága zálog,mit úgy is híhatsz: Élet.Amit, hogyha akarok kiváltok, csak egyet félre lépek. —

Magamon egyet ejtek.Sikoltni elfelejteks összefut fölöttem a Minden furcsa képe:a magosság és mélység;világ, e gyilkos rejtek,az élet, az élet — és mindent elfelejtek . ..

56

Erdei béke.H s, hamvas erd k rengetegje simul lágyzölden a hegyfalán, az si fák mélye barna csend; itt ember még sose járt talán.

Kerek tó hallgat a völgy ölén s rajta lótuszok fehér, mesés álmait el-elringatja lágyan egy tóba lejt kis vízesés.

A hegyfokon álmos vén tölgyek h , déli napfényben fürdenek s fürge szél tépte kicsi levéllel a völgybe le hírt is küldenek.

Fák s r je közt, kis patakhoz cammog lomhán egy barna medve, a száraz gallyak talpa nyomában ropognak, mint a t zre vetve.

Aztán végtelen csend lesz; s benne, sárga illatot hullat a hárs . . . altató, omló erdei béke; itt tán a zaj is csak: hallgatás ...

57

Tavasz.Ó, nagyszer tavasz: víg, virágos verem, a kiutat innen meg már nem ismerem, jaj, elvesztem benne.

Most fölém hajolnak dús akácfa-boltok, nincsen szemhatárom, mert virágos foltok ellopták az eget.

Madárdalt fogadtam zenés gond z nek, mig fehér pillangók fehér álmot sz nek karcsú vágyaimnak.

Itt az illatok most drága Kábulások.Szép színes szavakból másoknak is ások részegít vermet.

58

Ó, nagyszer tavasz: csodálatos szép m , amit tündérkedvvel tündér-kezek vertek.

Benne dal, illat, szín, rajta minden festék; itt bölcs nagy mesterek ritka m vészettel, az örökkévaló öszhangot kilesték.

59

Fekete éjjel a falun.

Az iszterhéj alól kicsap fürgén a denevér,egy éji bogárra, amit azonban el nem ér. —Jámbor jegenyék a papiak el tt remegve, gyáván posztot állnak.S egy boszorkányos, parazsas piszkafának ákom-bákomjával mintha tele volna firkálva a setét, úgy megvillan az éj távoli égbolt peremén.A fala bagolyodus tornyában a szél olyan kísért n orgonáz, zenél, mintha ama vén pásztor lelke búgna, ki felkötötte magát a Duna mellett egy tavalyi f zfára,mert holmi zsiványoknak kedvük tellett egy éjjelszálig elhajtani a nyáját.De mint hogyhatávol nagy szekeret tóinaegy borús, fáradt, maroknyi rabszolgaraj,oly érkez n dörög távoli mennymoraj.Majd gazdagon megered az es , e dús égi mámor, mit tán jókedv angyalok burogatnak b ven a fekete éjszakából.A saras, kis zegzugos sikátorokban az éjjeli bakter lomha lépte csobban, amint belép csizsmásan a pocsolyába.— Mert különben csend van; az es is elül, kis bogár-házakra fekete éj terül.

60

Az éjjeli rt hallom még neszelni; majd sz rrel teríti be a vállát s valahol bekocog:„hajja kend Ádám, aggyon é’ szá’ gyufát."És megint:csend . . . sötét; csak pipaszippantáskor látom kivillanni arcát az öregnek s karvalyszemeiben a figyelem lángol .. .

61

Nyáréji vihar.A csend oly csendes, olyan fojtott, tán ezer mérges mérget ojtott egy részeg éji Rém a légbe.Itt-ott kéken még, kilobban az ég,de a kis ég-mez k, égi szigetek víz-tüz-csaták helyéül kellenek, ha palaszín dühvei vad fellegek dörögve egymásnak rontanak; — s elönti az eget mérges barna ború.És nyargalásznak füttyös víg szelek a háztet kön és összesírnak csörömpölve bús árva cserepek; sudár jegenyék derekas harcot vínak.És a vihar veszett, szabadult kutyái az éjben nagy-loholva nyüszítnek, nyínak. S szálldosnak cikkanva fészkükb l felvert fehér t z-szárnyú villám-verebek; mig sivít, ordít, bömböl az orkán, egy si mammut óriás torkán.

62

Ki látott borongni alkonyati árnyat?Kit ért már merengve fülledt nyári alkony meghitt kis szobának ablakszögletében, ki látott borongni alkonyati árnyat.Ki érzett szenderg madár énekében valami altató szép hárfás muzsikát.Ki látta, amikor felh s utiporban méla kolompszóval hazatér a csorda.Ki látott ilyenkor fáradt öreg halászt üres hálóval a barna partra szállni, amint hazafelé kis ösvényen ballag.

Kinek sírt lelkén át h s alkonyi szell , mikor valakit várt és valaki nem jött. . .Ki érzett valami fájó h vösséget, ha ilyenkor messze, messze idegenben, fáradtan, valaki ajtaján bezörgött éjjeli szállásért. Ki gondolt halálra, ha alkonyi úton temet n áthaladt s mögötte a lombot szell berzegette.Ki érzett búsító üres árvaságot, amikor magános sétáján a parkban szerelmespárt látott csendben összebújni alkonyati fák közt. Kinek fájt, ha koldus üresed uccán fal mellett bolyongott.És az uccalámpák egyenként gyúlását vájjon ki figyelte, amint kis lángjukkal egymásra köszöntnek. Halkan hulló estben, hívó anya hangját vájjon ki hallotta, amint az elveszett gyermekét kereste.

63

Életünk.Életünk: szomorú kertek, halálos jéges vertek, úgy csodálom én, hogy néha még virágozni is mertek.

Úgy csodálom én, hogy néha akad még csavargó, léha kis kedvünk gyümölcsre várni, mikor a sok fa oly néma

és olyan sok virág dermedt.

Vájjon miért, hogy lesnek ránk mélyöblü fekete vermek s este hazatér n mért hull fejünkre hófehér permet.

Életünk: szomorú kertek, halálos jéges vertek, úgy csodálom én, hogy néha még virágozni is mertek.

64

Nyár.Tespedt szédület omlik a fákon s akár a mákony feszül az agyra bágyasztó h ség: áldatlan b ség.

Csorog az égr l napkévék magja és b ven adja fojtón a h t.A ház fölött most fehér galambok, mint az aranybojt kerengnek, lengnek; de el nem enged, anyásan véd most engem az árny. —

Ne menj a napra, lángoló vatta mostan a lég.Nézd csak, hogy ömlik bágyadt tet knek izzó cserepén gyilkos keverék:— mérges keverék, kékszín méreg mostan a lég.

65

Ne lépj a földre, amit nem föd be h sen a lomb; vizek partja is kábult és részeg s forró homokban most kigyófészek rejlik a mesgyén. Talpad ha égett tüzes göröngyre, rögre ha lépett s eredben a seb láza ha fut, tépj rá egy h vös úti-laput.

66

Esték.Olyan bánatos az, mikor az esték jönnek és reánk peregnek halkan mint a könnyek.

Vájjon éreztél-e már borús árvaságot, ha ilyenkor, egyedül, estéreszürkült szobádban az ajtót magadra zárod.S a bútorokra nehéz fekete nyugalom terül s a lomha sötétben úgy t nik mintha kopottrámás söd fülelne a falon.De ha szemed a mélykék ablakokra téved, felörvendsz s kimerengsz az égre és némán köszöntöd az els csillagot, mi ébred.

Mert oly bánatos az, mikor az esték jönnek és reánk peregnek halkan mint a könnyek.

67

Égzengés.Ilyenkor azt mondják: haragszik az Isten,ha kénes villámok,fekete fellegekcsordája ellebegkicsi gunyhónk felett.Gyáván, ilyenkor néz magába az Ember és sunyin, ijedten hányja a keresztet; vétkes szive reszket s amit eleresztettb nös önmagától, bitangos útjára, most visszakivánja:Jóság, legyél velünk ! . .

De gyarló szavakra égzengés a válasz.Gyümölcsös kerteket jéges elárasztés a balga embertriogatja barna babona és átoks kicsinyhit ségb lkivet az udvarra fejszét és lapátot.

6Š

Augusztus.Figyeld csak most a kerteket, a kerteket,milyen dús Csodákat rejtenek. Gyümölcs roskad az ágakon, az ágakon;fák alig állnak a lábukon.Lám,émelyg sen a dinnyeinda, a dinnyeindaa palánkra kúszott s mint a hinta lóg. —

Messzi szér kr l a csépl gép zaja, csépl gép zaja,csak olyan mintha dongó dongana. Házak felett majd lángot vet a h , lángot vet a h ,olyan bágyasztö, olyan perzsel .A kert alatt a kis pataknak, a kis pataknak sovány vizei elapadnak.De fenn a dombon a sz l érik, sz l érik s már hamvas mint az sz, hamvas mint az sz; s a szilvásban most szundikál a cs sz.

69

Oly szegény volt a nyár.A nyárból ittmaradt villámvert fa alatt, zörg -kórós mez n gyér gyepen heverek. Fölöttem az ágon kis kopott verebek krajcáros énekét unottan hallgatom.

Kézkinyútásnyira mellettem kis árok, benne elapadt ér épp csak, hogy szivárog. Fejem mélyre hajtom s a szomjas föld szagát, mert szédít n hat át, a tüd mben tartom. —

A légben a h ség csillog mint az opál s már a bodzafa is lehervadt és kopár. Virágot szagolok, de nincsen szaga már s gyümölcs is alig van mert szegény volt a nyár.

70

szi belép .Állok nagy, fáradt szivében az sznek:egy bánatosarcú régi kertben. Kócos szelek fájdalmas, furcsa fuvolákba fújnak s fölöttem titkos, h s kezek rikatva csupasz ágakat, nagyöblü dobokba vernek.Perg levelek hava hullja be lágyan s színesen az avarba kígyózó nyári mesgyét.Utam sincs most már, ki innen vájjon hogy találok; pedig Valaki erre járt s hajából kihullatott pár kései virágot.Úgy. mennék innen,csak lelnék a nyomára a tavaszilánynak,ki velem rótta itt karcsú lépteit. De elment, forrón a multi nyárral s azótaemlékünk boldog mesgyeét kavargó lombok fergetegje fájdalmasan bepermetezte.Tán halni jöttem ez szi kertbe, mig köröttem kaszás szél suhint és sötét madarak ülnek a fákra, kik villogó, acélszin cs rüket most próbálgatják egy hosszú, megható rekviemre.

71

Ó, ha most hanyatt terülnék e felejt r t avarban, szemfed nek borús arcom fölé olyan boldogan szorítanék egy marék lehullott, sárga falevelet.. .

72

Vihar és fellegek.Halkan s puhán akár a könny hab a dombtet r l föl felh k szállanak, el bb egyenként, majd kicsi nyájban. Elnézem ket s számlálom hányán indulnak szeszélyes légi útra. —Egy .. . kett . . . három; — de a számlálást mindig elhibázom s a csillogó kékszin égi mázon békés, kis fehér bárányfellegek szétszéledt, jámbor, boldog családja bebarangolja némán az eget. . .

Egy szürke felh ballag utánok lomhán, vigyázva körülnéz százszor; h ségesebb mint egy földi pásztor.S ha kiszakad néha a nyájból egy-egy elernyedt, fáradt kis jószág becézve barna sz rébe rejti, t le a csapat el sose kószál. —

De távol . . . amott a Fruskagórán, egy kisértetes vészjelz órán fekete erd k vad réme rikolt.Fülel a pásztor és megáll, — mi volt?S a hegyek ormán b rszín felh k duhaj csordája tornyosra feln s rohannak üvöltve, mint a farkasok.A nyári égnek szeppent kis nyája dobogó szívvel kergén összefut és vörös villám szór parazsat, hamut kis menekül kre az égi mesgyén.

És dörejes harc zajlik ádázul, vadul s nagy meleg cseppekben ártatlan báránykák kiontott vére hull.

73

Szeptemberi elégia.Most félve nézek messzi hegyekre, honnan az árnyak s a köd k szállnak s el mbe állnak, utamba állnak.

Köd és az árnyakfülembe súgnak hüsen, fagyosan:— hogy — szeptember van és este van . .

sz kezdi marni már a fákat s az erd k testén rozsdás seb marad; cinke pityereg árvult kert alatt.

A jókedveknek ajka véres és daltalan szánt bánat-rozs alá hat ökrével az öregbéres. —

Az szi Gond szól: én most rádnyitok; . nézz a hegyekre bús fehér Titok fátyla ideleng.

Deres szél rázza szeppent sátramat s az elmúlt nyárból ami rám maradt, minden emlékem összegy jtöm.

Künn Bánat szitálés ólmos sóhajokrarázeng az sz zordan, fagyosan:

künn szeptember van és este van . . .

74

A TILALOMFA

Május.Máriát-ríkató asszonyfüttyök most halkuljanak bele a Völgybe és öltse harctalanabbik vértjét az Úrral csatázó ember hangja, mert halljátok, nagy Csoda van most készül ben. —

Most csittuljon el a hétköznapos szókban fáradt szátok és tapló-szivetekre a legszebbik köntösét öltse a tavaszba iramló kedvetek.Ne aggasszon most a porciós Élet morzsákért küzd gondja senkit. De legyetek b kez nagyúr a vággyal, ne hogy találkozzék valaki asszony-szolgálója, aki merengve belesírjon az alkonyatba: jaj, már megint virágtalanul múlott el újr& egy Május . . .Figyeljetek csak föl a nótás madárra, mikor boldogan röpködi körbe a fias-fészkét. Tudom elámultok, ha erd t járva meglepitek a karcsú zet, amint az magát önfeledten, áldott, vágytüzes párzásnak adja. —Mert áldottak most azok a szemek, akik vágyásán a szivekbe látnakés százszor áldottak a szájak, kikben gazdagon csókos vágyak remegnek. Ó, áldottak, áldottak . . .És boldogok azok a kezek, akiknek a tenyere alatt hímesen, lágyan lüktet parazsas teste a Tavasznak, mert azoké a május; ó, boldogok, boldogok . . .

Máriát-ríkató asszonyfüttyök most halkuljanak bele a Völgybe és öltse harctalanabbik vértjét az Úrral csatázó ember hangja, mert halljátok, szent Csoda van most készül ben.

77

A tilalomfa.Dús kertben állott a tilalomfa és rajta a kígyó renyhe, lomha testével a forró napban fürdött; és engem küldött a piros-vágy-éhes furcsa Végzet a b nt igéznis én elsápadtam, hogy megidézett.Egy ismeretlen kegy befogadott s adottlázasan ver vad ádám-szivet.Rengeteg fákat adott a kertbes minden fatörzsre,jaj, valaki-asszony nevét verte.S én sorra jártamholdas éjeken az asszony-fákat,a vágyvirágosakat, lilákat;de jaj, bárhogy lángoltam, leh ltem,mert azt az Egyet elkerültem. —

De egyszer, elkábított sz ke lombja és önfeledten alája hulltam s a ritka kéjben ájultra fultan hallottam, hogya többi fák közt mily vágyjajos lett a kert, s engem lángostorával az Isten kivert. . .

78 .

ín duetto.Szememnek vakító vágy-tüze csillan, Tamara ne fordítsd el a szemedet; jöjj ide édes, lágyöl kerevet vár s add ide a szád és éjszín szemedet.Hogyha akarod most én leszek a cifraruhás velencei herceg és te a legszentebb sz z az Adrián; ölelj, csókolj, most megáldjuk e percet s e fészket, hova a vágyunk hálni jár. Tamara nézd a függönyök közt, hogy bek'acagnak a csillagok; érzed szívem dobbanásait? . . ó, milyen nótásak és nagyok.Tamara csókolj; most éget az ajkad, úgy, most simít a vállad, de jó itt lenni nálad,Tamara, édes, de jó pihenni rajtad . . .

Ó, áldott lenge függönyök és csipkék-rejtette titkok, a szíveink titka: megáldott és ritka, szép percei a kett nk életének.Ó, hová is múltak a múló évek . . . drága kis Tamara:régi szép évei a kett nk életének . . .

79

Megyünk virágos Május elébe.Szent színes ájulás az, mikor a kertünk virágba szédül; s valahogy igen megszépül a lelkünk, amikor kérdjük alkonyi sétán a szeret nket: vájjon mit kívánsz Édes e drága percben egy mindent igenl tekintetért. —Ó, a napbánatba múlott fák közt, mikor telt keblünk vágyát hordjuk, olyan kábultan kimondjuk: szeretlek s hozzá aranykeretnek mondjuk: csókolj; ' s a kapott-adott csókokból alig van kiút.Sz z vágyaktól pirosra csókolt szájjal megyünk virágos Május elébe s ha már elérte pajkos kezünk a legszebb ágat, ó, olyan mohón virágot tépünk és gyermekszívvel levetkezünkminden gond-göncöt az Életünkr l.És a tavasz zöld hintaágyán mámorba fúlva szerelmesen, olyan mély álomba ringatózunk, mint akik már nem is várnak több Ébredésre . . .

80

Valakit váró dalocska.De szép volna, ha robinson-vággyal a hullám egy senkiszigetre kivetne;jaj, de jó volna, hogyha ott lágyan sárga part várna s volna ágyam h s pálmák tövén.

Aranysújtásos alkonyokkor,kis birodalmam legcsúcsosabb kövéna tengerekre néznék s reményvolna a keménytornyos vizek fölött a legkisebblámpafény. —

Úgy tudnék várni egy kis hajóra, fehér vitorlásra, duzzadóra; hej, boldog perc volna, boldog óra, ha a számomra valakit hozna . . .

Valakit, aki nagyon szeret és hogyha úgy kívánom veret a csókjainkbólegy örökrobogó gyémántszekeret. Amin hogyha elálmodoznánk ketten nem érne tetten bámuló irigy szem, avatatlan, ha kis sziveink, két forró katlan, vágyás füzekben összeégne.

81

S szólna: még ne,ne mozdulj, hagyd még ajkad az ajkamon, inkább csendben elaltatom kanárinkat az ablakon, hogy oly nagyonne fíityörésszen — és aztán édes, dús keblemen te is elalhatol. . .

82

Resignatió.Ma úgy kívánok egy belombzott, árnyas, barlangos, biztos menedéket, hol szivemb l egy fájó éket valami áldott kéz szépén kivenne.

Fáradt kezem és lábam de jó volna illó olajjal ha megkenegetné, egy nagyon vétkes b nbánó Magdolna; de nagyon jó volna, de nagyon szép volna.Ki vétkes, b nbánó s nagyon szép volna;ki lecsukná furákat látott szemems nem kívánt csókoktól eltorzult számatjól letörülgetné;jól megöntözgetné,az én virágjahullott, életfámat.S mindezért odadnám maradék-vágyam, nagy ünnepkor-szokott néha-kacajom; hol vadul, hol lágyan a tarka-vágy-ágyam,csak egyszer csókolná meg szivéb l a számat.

Mert nem kívánok mást: belombzott, árnyas, barlangos, biztos menedéket, hol szivemb l egy szörny éket valami áldott kéz szépen kivenne.

83

Emlékes szonett a holdhoz.Éji magányom szomorú társa: hold, emlékszel még a virágos harsra,Tamarára, a fehérruhásra;mondd, hová fakult a színes régi folt.

Hová fakult a régi nyári éjjel; a lázas, csókos fogadkozások elmúltak?! S én emlék-vermet ások, hogy eltemessem magam benne mélyen.

Csókos ájulások szemtanúja: hold, el minden miért múlt, össze mért omolt, hiszen a hárs, a hárs most újra nyílik.

Nyáréjszakákba csendült kacajára,a fehér arcára emlékszel-e hold:ó, mi régen volt, de nagyon régen volt . . .

84

Fehér ének, fehér hold alatt.Egyszer, nagyon régen . . . elb völt egy júliuséjszaka s azóta lázas szívvel s vágyteli csókos szájjal, állok a h vös csillagok alatt.Sóvár két szürke szememben asszonyt-várón, kék tüzek égnek. —Egy elmúlt asszonyra gondolokmostan, ki messzi valahol,talán éppen így vár valakit,mig lenge alakjátlágyan s halkanbeszövi fényévelfehéren a hold . . .

Ó, régi asszony, lelkem emlékes fuvolája, milyen csodás most régi hangod; hangod a régi mámorító most itt echozik a szivemben, mikor új asszonyt várok; a csókod ízebuggyan a számon s állok a téged-várt-vággyal:— várom a másik asszonyt.

85

Már látom jönniaz ezüstös fák közt,fehér ruhájára holdi fény csorog;jön . . ; jön feléin . . . s szivem boldogannótáz, karom kitáromés reád gondolok,reád s a régi holdra,hogy megtudjam csókolniegy régi vággyal, mostboldogan ezt az asszonyt. . .

86

Vágyaimra múlt kedvek hamva szállott.. .Az alkonyatban, csöpp pilákoló lámpák virradtak. Bamba nagy házak lomlelke mélyén a homály futó frigyre lépett a Csenddel, mig valahol csók, vagy tán húr pattant el egy néma zongorán.

Az uccának estébe múlt az érverése s a h s falak alatt ürestarisznyás koldus kúszott el hangtalan. —

íves fekete kapuk alján lázasan lobogott zöldszem Szerelem. A Vágy éhesen lesekedett az uccamélyen s várta valaki-férfi tévedését, mig a fasor fel l lágyan, titkosan dalolt az este . . .

Titkosan dalolt az este . . . majd éji mesékbe ringott a város és senki nem látta érkezésem. Itt-ott ablak závára csattant, de senki utánam ki nem hajolt.Csend volt. . . csak fehér lovam patkója csengett kövén a siket sikátoroknak. —

S aztán megálltunk egy rózsakertes régi háznál, lámpásos terrasszon Tamara várt rám, mosollyal, fehérruhásan. — Illatos, színes, tavaszi gyümölcs édeskedett a kerti asztalon. —

A hold sárgán, irigyen bekiváncsiskodott a selyem — függönyön. Künn fojtott lélegzettel zsongott a nyári éj s a part alatt játékosan csobbant meg néha a tenger. A kis szobán át lila illatos fellegek szálltak s mi vártunk ölelkezve egy nótás vihart. . .

87

Aztán szemünk, hogy egymásba mélyedt, megáldottuk1 százszor az éjét, mig ég aranypor füstje szállt az acélkék messzi Karsztokon . . .

Az acélkék messzi Karsztokon, azon az éjen nem dalolt a bóra, de a vágy szivünkre harmatozta az Adriát s az égr l lecsókoltunk minden parányi csillagot. . .

Mire elcsókoltunk minden parányi csillagot a parton a halászok rtüze is hamvadt s hajnalra izmos, ifjú hajósok szálltak reményes dallal a tálján tengerekre. —

Én egy bánatos ciprus tövéb l olyan sóváran néztem ket, amig telt kedveseiket ölelgették; s aztán fehér búcsúkend k lengtek sokáig a langyos hajnali szélben . . .

Muzsikás hajnali szélben egy nagyon szép álmom szerteszéledt. — A vágyaimra múlt kedvek lenge hamva szállott; s csak úgy t nik ma már a tenger és a Nyár,mint mikor aranypor füstje kékl égre száll, mert pókháló sz tte be felejt sápadt homlokom . . .

88

Akteon.Ó, milyen sokszor megirigyeltem boldog szemeit Akteonnak, ki tiltott Vágyak tüzébe lesve, már nem bánta mit hoz a Holnap.

És ebjei, hogy széttépték testét, forró szivéb l már csak egy font volt; de vérz piros darab-szivével, biztosan Dianára gondolt.

Ó, milyen sokszor megirigyeltem boldog szemeit Akteonnak, ki szentelt vágyak tüzében égve, úgy gondolta: minek a holnap . . .

89

Holdas liget nyáréji éneke.Milyen forrók, milyen elevenek, ó, most milyen párvágyóak ezek a júliusi éjszakák. —Fehér holdfényben lihegve egymáshoz átbólogatnak a fák.A szelíd, érett kicsike lombok valamelyikének éppen, szerelmes szayakat mondott egy nagy feny s utána lomha árnyéka megejt n a bokorra omlott; a lombok alá szorult szell cske szisszent, a kicsi bokorról egy levél lezizzent, le, fájdalmasan a földre . . .— a vad nász egy ágát is letörte. —És most remeg , kiégett-vágyú nyárfák, halkan, bús sóhaj-beszédbe fognak: ó, tavaszi emlékek, — susognak, — régi emlékek és felzokognak . . .

Alján a fülledt, virágos bodzafáknak nehéz illat terjeng részegít kéjjel, hol futó-szerelmek egymásra találnak s vágyukat megáldja a nyári éjjel, ó, a léha nyári éjjel. . .A parki útonegy férfi és n karöltve jönnek.Terítve dúsanel ttük ezüst holdsugár-sz nyeg.

90

És mennek, mennek:— a vaskos tölgy árnyéka jó kövér, — hogy elhaladtak,az ajkuk hosszan, hosszan összeér.Odább már messze,messze egy ócska padra ültekés kés bb, kés bb,kés bb a lomb alá merültek.

91

Bizalmas beszéd.H séges jó pajtásom: két szelíd kezem, a fáradt homlokom gondred it simítsátok el este, ha levetkezem.

Huncut két hugocskám: nagy szürke szemeim,— mereng k színen, képen és tájon, — meg ne csaljatok, ha valaki szeme int.

Te pedig vágyaktól nagyon lázas ajkam, ki könnyen kaptad s adtad a csókot, mért hagytad valaki babonáját rajtam.

Essen szó veled is kacérkodó szivem, ki hamar föllobbansz n re, dalra: te sose szerettél senkit elég híven . ..

/ 92

Fehér sirályok énekelnek.Mert nem veszhettem fehér habokba, áléit testem a hullám kidobta;— ó, mért is szálltam zajos tengerekre. — Most halottsárgán a parton fekszemés csillogd szép mezítlen testem hímvágyó szent áhítattal csodálja, pár ijedt, jámbor, fiatal asszony.Aztán gyöngéden ölükbe vesznek, - napsugaras bársony-fövényre tesznek;— Tamarám is ott van közöttük.Csak néz, néz, dióra-tágult szemekkel; szederjes ajkán néma görcs vonaglik, rám ismer. Sikolt egyet s aztán alig piheg szétomlott barna keble.

Közös sírt kapunk a sziklaszirten, két érett, szép, szerelmes gyermek s rekviemet fölöttünk vijjogó fehér sirályok énekelnek . . .

93

Szegény asszonyok, n véreim.Asszonyok, szegény áldatlan n véreim, kerüljetek el messze ha láttok, mert engem megfogott egy átok, mikor ártatlan ünnepi tüzek zsarátnokába lestem. —

Ó, szegény asszonyok, n véreim, vétkes és adós a testem már minden Szépnek, Tisztának s Jónak, amióta a kicsépelt Vágyak útján, gyalázat-árokba estem.

Asszonyok, boldogtalan, bús n véreim, járjatok más utakat este, ha lila kéjeket vágyva a vágyam, kihajt a kínkereste, fekete-test korbácsolt éjszakákba.

Mert pénzenvett méreg már a csókom s mert nem hevülök már megejt jókon.

Jaj, mert régóta nem merek már a virágos kertekbe nézni, mert két borúit szemem tekintetével a virágszirmokat összevérzi.

Asszonyok, boldog családi csókon melegedett jó n véreim:

legyetek megbocsátó testvéreim nekem, mikor magam véres csók-partokról a Vágy halálos szent folyójába vetem.

94

TARTALOM:

EMLÉKES TEGNAPOK ORSZÁGÚTJÁN OldalEmlékes Tegnapok országútján — -- — — — 5Egy régi barna ház — — — — — 6Kés bocsánatkérés _ _ _ _ _ _ 7A reményhez — — — - — — — 8Hazatérés — _ — — — — 9Esti dal _ _ _ _ _ _ _ _ 10Egy régi-régi pünkösd — -- — — — — 12Rohanó éveim — — — — — — — 13Úton - - - - - - - - - 1 4Enyém az Este — — — — — — — 15Egy nap után — — — — — — — 16A régi Szamosparton _ _ _ _ _ _ 17Óhaj — — — — — — — — — 19Ha rámront az este — — — — — — 20

BÉKLYÓZOTT ER K FELTÁMADÁSAMárciusi zsoltár — — — — — — — 23Kapuk _ _ _ _ _ _ _ — 24Álmodott az Ember — — — — — — 26Külvárosi este _ _ _ _ _ _ _ 28Nincs Akaró és nincs Mer — — — — 29Borús kedvek karneválján — — — — — 30Béklyózott Er k feltámadása — — — — — 32Egy szerb költ sírjánál a Fruskagórán — — — 33Itt éltek egykor emberek — — — — — — 34Az átok engem ért el — — — — — — 35Anyámnak — — — — — — — — 36Koldús a templomlépcs n — — — — — 37Téli vártán — — — — — — — — 38A robotos Mában — — — — — — — 39Kigyult az Erd — — — — — — — 40Krisztus — — — — — — — — 41Két karácsonyi ének — — — — — — 42Felvérzett Sorsunk sátra alatt — — — — — 44

ÉRKEZ SZÜZEK FÉLTÉSE OldalÉrkez szüzek féltése _ _ _ _ _ _ 49Ucca tavaszsejt hangulatban — — — — — 51Percek muzsikáján — — — — — — — 52Irtják az erd t _ _ _ _ _ _ — 54Tavaszi séta a kertben — — — — — 55Szirten — — — — — — — — 56Erdei béke — — — — — — — — 57Tavasz _ _ _ _ _ _ _ 59Fekete éjjel a falun _ _ _ _ _ _ 61Nyáréji vihar _ _ _ _ _ _ _ 62Ki látott borongni alkonyati árnyat? — — — — 63Életünk _ _ _ _ _ - _ — 64Nyár — _ — — — — — — — 66Esték - - - - - - - - - 67Égzengés — — _ — — _ — — 68Augusztus — — — — — — — — 69O ly szegény volt a nyár — — — — — — 70 sz i belép — — — — — — — — 72V ihar és fellegek — * — — — — — — 73Szeptemberi elégia _ _ _ _ _ _ 74

A TILALOMFAMájus — — — — — — — — — 77A tilalomfa — — — — — _ — _ 78In duetto 79Megyünk virágos Május elébe — — — — — 80Valakit váró dalocska — — — — — — 82Resignatio — — — — — — — — 83Emlékes szonett a holdhoz — — — — — 84Fehér ének, fehér hold alatt — — — — — 86Vágyaimra múlt kedvek hamva szállott — — — 88Akteon _ _ _ _ _ _ _ _ _ 89Holdas liget nyáréji éneke — — — — — 91Bizalmas beszéd — — — — — — — 92Fehér sirályok énekelnek — — — — — 93Szegény asszonyok, n véreim — — — — — 94

NY O M A T O T T

FARKAS ÉS D RBECK KÖNYVNYOMDÁJÁBAN NOVISAD (S. H. S.)