Egy hét teljesen a Jóisten tenyerébe kuporodva

Esztergom, 2009 május 1-je

Régóta terveztünk már egy zarándoklatot az erdélyi Sebestyén testvérrel, ami hála Istennek ezen a nyáron végre összejött. Olyan igazi zarándoklattá akartuk, hogy legyen, melynek a sajátossága az, hogy mind annak, aki végzi, mind pedig azoknak, akikkel a zarándoklatot végzők utuk során találkoznak, igazi Isten-élmény lehessen. Azt hiszem ez a zarándoklat maradéktalanul kielégítette ebbéli óhajunkat, s mint ilyen már nem csak zarándoklatnak nevezhető, hanem valóságos missziónak is.

Személy szerint én többször voltam már jellegében hasonló úton, s Sebestyén sem most vágott neki először. 1998 nyarán Parma környékén, 2000 talán áprilisa táján Assisiben, s egy évvel ezelőtt, októberben a Róma felé vezető úton lehettem ilyen zarándokká Gergely és László atya jóvoltából. Annakidején a noviciátusban is felmerült ennek a lehetősége, de akkor különböző okokból mégsem sikerült nyélbe ütni. De most végre igen, s Erdély földjén.

Zarándoklatunk alapötlete a következő volt: a Mt 10, Mk 6, Lk 9-10, vagy éppen a Mt 6 szentírási fejezeteinek alapján elindulni, s hasonlóan járni az utakat, mint ahogy Jézus küldte a hetvenkettőt vagy épp a Tizenkettőt, vagy akár mint annakidején Ferenc az első társait, szem előtt tartva és a lehető leghűebben betartva azokat a direktívákat, amelyeket Jézus ad az evangéliumokban: nem vinni tehát magunkkal „sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övünkben”. Így indultunk el, egy kis hátizsákot vivén ugyan kettőnk számára, hogy nincstelenségünkben a bőrünkön tapasztalhassuk meg az Emberfia nyilvános működése során megélt élethelyzetét, akinek bizony az evangéliumok tanúsága szerint „nem volt hová lehajtania fejét”, de ugyanakkor megtapasztalhassuk a Jóistennek, mint szerető és fiairól gondoskodó mennyei Atyának a végtelen gondviselését is, és épp ezt hirdessük meg az embereknek már puszta létünkkel is, az akár egy pohár vizet kérő nincstelenségünkben is.

Egyszerű írásom műfajáról előzetesben csak annyit szeretnék jelezni, hogy azok a

testvérek, akik egy nem tudom én milyen elméleti összefoglalást vagy munkát várnak ezektől a soroktól csalódni fognak, mert erről az egy hétről készült írásnak a műfajául tudatosan a szigorú narratív, vagyis elbeszélő formát választottam. Ne felejtsük azonban el, hogy a Szentírás legnagyobb része is ebben a műfajban íródott, mert talán ez a legalkalmasabb az Isten számunkra objektív teremtő-éltető munkájának szemléltetésére, vagyis annak, amit az Isten nem annyira általunk, szubjektivitásunkat mintegy felhasználó módon, hanem sokkal inkább velünk tesz.

Így kezdődött: a Balatonról jöttünk fel aug. 13-án. Én még aznap felültem a 16 órakor induló Corona Nemzetközi gyorsra, hogy másnap hajnalban befussak vele Csíkszeredába. Már itt a vonatúton megkezdődött az a hétköznapi csodasorozat, mely aztán az egész héten megállás nélkül tartott. Mert Pasaréten, ahol aznap megebédeltem, felmerült bennem, hogy nem kellene-e vajon vacsorának valót készíteni az útra. Hamar letettem azonban az ötletről, mondván, hogy majd csak lesz valahogy, hisz a zarándoklat már részemről elkezdődött, s a mostani kártyaparti lapjait nem én vagy mi, hanem a Jóisten keveri: ha tehát nem nyúlok erőszakosan bele, akkor lesz a legjobb felütés a számomra. S úgy tűnt, a zarándoklattal egy időben a misszió is elkezdődött: a határ körül járhattunk, mikor egy fiatalember kéredzkedett be a fülkémbe, amelybe akkorra már egyedül maradtam. Egy Magyarországon élő, de sepsiszentgyörgyi származású egyetemista volt, akivel hamar szóba elegyedtem. Nem telt bele sok idő, s rákérdezett arra is, hogyhogy ilyen kevés cuccom van - ugyanis nem volt más nálam, mint a Szentírás és a zsolozsmás könyv egy átlátszó zacskóba téve. Ebből kiindulva egy nagyon jót beszélgettünk, s rögvest fel is kínálta nekem, hogy megosztja velem szerény vacsoráját. A végén még bizony egy doboz sör is előkerült, amelyet jóízűen megiszogattunk. Majd lefeküdtünk aludni. Ezen az éjszakán az Isten Igéje volt a párnám, mivel más nem volt nálam.

Szombaton hajnali 5 óra felé futott be a vonat a csíkszeredai állomásra. Mikor leszálltam látom ám, hogy egy másik csuhás is van az állomáson, valakiknek a csomagjait segíti le. Hamar felismertem, hogy Károly testvér az. Mint azt később megtudtam Sebestyén azért nem tudott kijönni, mert a szüleit szállította éppen Somlyóra, ahol ezen a napon a testvérek szüleinek a szokásos félévi találkozója volt. Károly nem is tudom milyen szerzeteskongregációból való nővéreknek segédkezett, akik épp Mexikóból érkeztek. Kocsival el is vittük a csomagjaikat hozzájuk, majd folytattuk utunkat a kegytemplom felé.

A szombati napot ott töltöttük egész 3 óráig, az erdélyi testvérek viszontlátásának nagy örömében. Majd 3 órakor Kapisztrán atyával és István testvérrel a szó szoros értelmében átszáguldottunk Marosvásárhelyre, ahol egy szép testvéri együttlétben lehetett részünk. A vasárnapot a reggel 8 órás szentmisével kezdtük, melyet Róbert atya celebrált, majd a mise után nem sokkal útra keltünk. Útra Máriával együtt, azzal a Máriával, aki az aznapi evangélium tanúsága szerint mihelyt eltávozott tőle az angyal, útnak indult és a hegyekbe sietett, Juda egyik városába rokonához, Erzsébethez. Nagyboldogasszony ünnepe volt ugyanis az a vasárnap.

Épphogy kiértünk Marosvásárhelyről, ill. az azzal teljesen összenőtt Marosszentgyörgyről s a reggeli dicséretünket mondtuk Miatyánkokban, megkezdődött zarándok-missziónk különös szépségeinek sorozata. Még mikor kifelé ballagtunk a városból, egy supermarket mellett elmenvén fölvetettem Sebinek a pénz kérdését - mivel az indulás előtt az időponton kívül gyakorlatilag semmit nem sikerült egyeztetnünk, mindent közvetlenül az út előtt kellett megbeszélnünk, de még inkább az út közben.

Tehát felvetettem a pénzkérdést, ti. hogy ha adnak elfogadjuk-e vagy sem. Apró olaszországi tapasztalatom ugyanis azt mutatta, hogy az emberek sokszor inkább pénzt adnak, csak befogadniuk ne kelljen idegeneket a saját házukba. De persze ez nem Olaszország, ez egy egészen más világ! Elég az hozzá, hogy Sebi azt ajánlotta, hogy ha az emberek maguktól adják, fogadjuk el a pénzt, azonban az első adandó alkalommal, ill. ott, ahol a nagy szükség azt megkívánja, adjuk is mindjárt tovább, tehát önmagunk javára ne használjunk belőle semmit. Ezt megtárgyalva kezdtük el tehát a Miatyánkokat imádkozni. És mi történt? Amint a város szélére érkeztünk, megállt mellettünk egy nagy vadonat új nyugati autó, talán Peugeot lehetett, kiszállt belőle egy 45-50 körüli ember, odajött hozzánk és folyamatosan beszélt, bensejében egészen megindulva. A kezében pedig 500.000 lei-t tartott, s kérlelt bennünket, hogy fogadjuk el. Mindezidáig románul beszélt Sebivel, úgyhogy én nem túl sokat értettem belőle. De egyszer csak Sebi elfogadva a pénzt elindult az emberrel együtt az autó felé és beszállt, s ebből megértettem, hogy egy darabon elvisz minket. Sebi beült hátra, ezért mondtam neki, hogy inkább előre kéne ülnie, mivel én nem tudok beszélgetni a jótevőnkkel. Na több se kellett az embernek, megszólalt magyarul, s talán bocsánatot is kért, hogy akkor bizonyára én nem értettem semmit abból, amit ő Sebinek románul mondott. És rázendített, hogy újra elmesélje. Az történt ugyanis, hogy ő egyszer már elhajtott mellettünk, de ahogy így ment előre és folytatta útját, egyre erősebb lett benne egy belső hang, hogy forduljon vissza és beszéljen ezekkel a barátokkal, s adja át a fent említett pénzösszeget is (ami elég sok, kb. 1/5-e egy átlag havi nyugdíjnak). És ahogy saját szavaival mondta, egyszer csak olyan helyzetben érezte magát, mint aki nem tud tovább menni, egyre erősebbé nőtt benne az a bizonyos belső hang. És erre megfordult, és ott volt mellettünk. Egy rövidke darabon tehát elvitt, egészen a nagyernyei letérőig. A beszélgetés közben kiderült, hogy valami tejipari üzemnek volt az igazgatója. Amikor kitett, már mi voltunk Sebivel egész megindult állapotban, hisz még jóformán el sem kezdődött a zarándok-missziónk, s már egy ilyen ajándékkal lepett meg bennünket a Jóisten. Két alapgondolat merült fel ekkor bennünk, melyek belülről melengették a szíveinket: egyrészt, hogy milyen jó, hogy habitusba jöttünk (felmerült ugyanis, hogy esetleg ne így tegyünk, ismervén annak kiváltságos oldalait az egyszerű nép körében), mert a habitusról mégiscsak rögtön a Jóistenre asszociálnak az emberek, mint az a kisgyermek, aki Szécsényben a sok szerzetest látván kicsit megilletődve félhangosan megkérdezte a szüleit, hogy „itt az Istenek ülnek?”; a másik pedig, hogy milyen csodálatos állapot ez a mostani, mert rajtunk keresztül segített valakit közelebb az Úr az üdvösséghez, s úgy hogy mi gyakorlatilag nem csináltunk semmit. Semmit azon kívül, hogy ott voltunk, ahol kellett, s amikor kellett. Annak a nagyon mély tudatnak a megtapasztalása volt ez, hogy egy olyan szeretetteljes „rendszer” kicsiny szolgái vagyunk, amelyben nem minekünk kell produkálnunk, hogy az működjön, hisz ez milliószor felettünk áll és túlszárnyal minket. Itt az elsődleges cselekvő alany ugyanis az Úristen.

Ezeken beszélgetve aztán nem mentünk 200 métert sem és egyszer csak megállt mellettünk egy másik autó is, s valaki kiszólt belőle, hogy „gyertek, barátok, üljetek be, elviszlek titeket egy darabon!” Sebestyén ráismert: Brauer Jenő plébános úr volt az Marosvásárhelyről, aki épp a nyárádköszvényesi búcsúba tartott. Kérdezte elmegyünk-e vele. Mi azonban már jó előre fentük a fogunkat Mikházára, erre az erdélyi provincia története szempontjából elég jelentős helyre, mert azt sem Sebi, sem pedig én nem láttam még; ezért kértük őt, hogy ott tegyen ki minket. Így is történt. A faluba beérve

pedig megtapasztalhattuk, hogy nem csak a ferencesek történetében játszott kiemelkedően fontos szerepet Mikháza, de a mikháziak életében is meghatározó szerepet foglalt el valamikor az '50-es évek előtt a ferences testvérek jelenléte.

Legelőször egy népes cigánycsaládhoz tértünk be egy jó fél órára, akik oly kedvesen beinvitáltak magukhoz. Itt persze még nem az a máshol mindenütt oly erősen megtapasztalható visszaváró lelkület fogadott minket, de az 500.000 lei, amit kaptunk, annál hamarabb elment, hisz jó cigányok lévén azt is megkérdezték, hogy nem tudnánk-e adni nekik valamit. Mondtuk, hogy mi magunkkal nem hoztunk semmit, de amit kaptunk, azt odaadjuk. El lehet képzelni, mekkora volt az örömük! Majd tovább mentünk, s akihez csak betértünk, örvendezve vagy úgy fogadott, hogy „na mikor jönnek már vissza a ferencesek?”, vagy pedig egyszerűen felkiáltva, hogy „Jézus, Mária!…”, s szinte a nyakunkba borultak az öregasszonyok. Sebestyén az egyik ilyentől kért egy pohár vizet, mert megszomjazott. A néni behívott magához, s természetesen a vízből tüzes víz lett. Épp hogy megkérdezte, iszunk-e egy pálinkát, a választ már meg sem várta, hozta. Míg bent járt, mondom Sebinek, hogy nem biztos, hogy túl jót fog nekem tenni éhgyomorra a pálinka, tudtam ugyanis, hogy egy pálinkából minimum kettő, ha nem több lesz. Erre kint termett az asszony, és anélkül, hogy valamit is hallhatott volna a beszélgetésünkből, megszólalt: „Na lássuk, maguk úgyis a templomot jöttek megnézni, menjenek csak fel, addig itt van nekem a csirke, mire visszajönnek elkészítem maguknak csirkepaprikásnak.” S nem nyugodott bele, míg vagy háromszor meg nem ígértük neki, hogy biztosan vissza fogunk jönni.

Erre felmentünk a templomgondnokhoz, aki a megyebíró is volt egyben. Ott is persze pálinkával s ebéddel kínáltak volna, de mondtuk, hogy már le vagyunk foglalva. Így egy kávé lett belőle, s egy jó kis beszélgetés. Majd felmentünk a templomhoz, amely sajnos éppen akkor nagy belső tatarozás alatt állt, de így is megérte: az a tipikus jó ízlésű kicsiny kis templomocska volt, a szárhegyihez hasonló méretű, vagy talán akkora, mint a sümegi templom. Ezt megtekintve lementünk a nénihez ebédelni, bizony már talán 5 óra is lehetett. Vacsora közben a néni felajánlotta azt is, hogy aludjunk nála, de Sebi jobbnak látta tovább állni. Így 6 óra környékén elindultunk a nénitől Nyárádköszvényes és Nyárádremete irányába. Még ezzel-azzal leálltunk beszélgetni, majd amikor már erősen Nyárádremete központjában voltunk, gondoltuk, hogy most már illene elkezdeni kérdezősködni szállás ügyében is. 7 óra felé járhattunk. Ekkor ismét idős néniket láttunk egy ház kerítése mellett üldögélni és beszélgetni, s bizonyára pletykálkodni is. Sebi viccelődve megkérdezte tőlük, hogy „na, pihengetünk, pihengetünk?” Ebből kiindulva néhány nevedgélős szót váltottunk, melynek során megkérdezték, hogy „és maguk mi járatban vannak?” Még mindig félig nevetve Sebi mondta nekik, hogy most éppen szállást keresünk. S mit ad Isten, éppen akkor ért oda egy fiatalember, aki ezt hallva csak annyit mondott: „Akkor innen egy tapodtat se menjenek tovább, mert nálam elalszanak.” Hát mondanom sem kell, hogy a meglepetésünk talán épp akkora volt, mint az örömünk. Így el is indultunk a háza felé. Még nőtlen ember volt, a szüleinél lakott. De a szülei is akkora szeretettel és barátsággal fogadtak bennünket, hogy azt nehéz lenne papírra vetni. Egy biztos: ilyen egymást szerető nyugdíjas házaspárt, akik nem szégyellik és nem is untak bele még szeretetteljesen megölelni egymást, nem mindig lát az ember! S ebből a határtalan szeretetükből ránk is csordulhatott valami: tényleg úgy fogadtak bennünket, mintha saját gyermekeik lennénk. Be kell valljam, hogy ekkora szeretet láttán én is teljesen feloldódtam, mert azelőtt, zarándok-missziónk első időszakában bizony komoly kulturális megkötöttségeket éreztem magamban: bár ők is, én is egy

nemzet gyermekei vagyunk és egy nyelvet beszéltünk, mégis óriási különbséget fedeztem fel szójárásaikban, szokásaikban, mentalitásukban. Nem volt mese, nekem kellett alakulnom, nekem kellett kicsit olyanná lennem, mint ők, ha igazán kapcsolatba akartam lépni velük. Úgyhogy egy pár napra én is 'sznob' lettem, hasonló ahhoz a parasztgyerekhez, aki egy nagyvárosba kerülve elkezd olyan szavakat és szóösszefüggéseket használni, amelyeket nem is ért, s olyan magatartásformákat felvenni, amelyek nem az övéi. De aztán egyre jobban belejön. Valahogy én is így voltam ott Erdélyben: egy olyan világhoz szerettem volna közelebb kerülni, amely nagyon vonzó volt számomra, mégis az első időben kicsit feszélyezett, hogy mégsem vagyok olyan, mint egy közülük. Mondjuk ez csak annyiban jelentkezett, hogy az elején talán kevésbé voltam kezdeményező, s kicsit több hárult Sebire. Tehát 'sznob' lettem erre a hétre, de ez egy amolyan boldog 'sznobbá' válás, talán egy picinyke szelet a misszionáriusok belső küzdelmeiből, az inkulturáció nemes feladatából.

Másnap reggel a hasonlóan jókedvű és szeretetteljes reggelizés ill. beszélgetés után 9.30 körül ismét útnak indultunk. Szováta felé gyalogolva egy helyen megálltunk elmélkedni, s ezen a napon a gazdag ifjúról szóló szakasz volt az evangélium. Mondanom sem kell talán, mennyire lángra lobbantotta ez a szívünket, most, hogy erre a hétre valóban teljesen nincstelenül állhattunk az Úr elé, ahogy Ő maga kéri azt a Hozzá érkező ifjútól! De mégsem teljesen nincstelenül: a néni ugyanis, ahol ebédeltünk, feltartóztathatatlanul felpakolt minket egy kis elemózsiával, egy kg kenyérrel és fejenként egy-egy darab jó kis szalonnával, de akkorával, hogy az nekem elég lett volna talán az egész hétre. Ez tehát plussz volt, a mi gazdagságunk. Sebestyén testvér vitte ekkor a hátizsákot, s arról elmélkedett, hogy a gazdagság az bizony biztonság, de teher is egyben, mint ahogy most a dugig töltött kis hátizsákunk is az volt. S - ahogy később mesélte - kérte a Jóistent, hogy küldjön valami szegény embert, akinek szétoszthatnánk ezt a terhes gazdagságunkat. Egy perc maradt már csak hátra a kitűzött elmélkedési időnkből, mikor egyszer csak rozzant szekerén megjelenik a mikházai cigánycsalád feje, akihez betértünk, s invitál minket, hogy szálljuk fel mellé a szekérre, elvisz egy darabon. Mi örömmel elfogadtuk az ajánlatát, felismerve benne azt a szegényt is, akit az Úr azért küldött elibénk, hogy még egyszer megosszuk vele mindazt, amink van.

Majd beértünk Szovátára. Volt ott egy forrás, ahol ittunk. Míg ott voltunk, megállt mellettünk egy német autó is, s románul kérdezték, iható-e a víz (ennyit tudtak románul). Sebi mondta, hogy igen. Hamar beszélgetésbe elegyedtünk, kérdezték beszélünk-e németül, angolul vagy franciául. Mondtuk, hogy sajnos nem, de esetleg olaszul igen. Kiderült, hogy az sem volt probléma nekik, így egy jót beszélgettünk. Egy fiatal szerelmes pár volt, ahol a leány mondhatni teljesen erdélyi stílusban rögtön a beszélgetés elején megkérdezte, hogy akkor velük ebédelünk-e, s a választ meg sem várva, igazi anyai gondoskodással már terítette is az asztalt. De semmiképpen sem bántó és erőszakos, hanem inkább megható módon.

Továbbmenve vagy 4-5 helyen próbálkoztunk munkát találni, de mindenünnen tovább küldtek bennünket. Végül elértünk egy kis templomocskához. A templom szomszédságában egy hetven év körüli ember hasogatta a téli tüzelésre valót. Mi mégis a templomba mentünk először. Már a kápolna bezárt rácsos ajtajánál állva megkérdeztem Sebitől, hogy el van-e szontyolodva, amiért nem kapunk sehol sem munkát - ő volt ugyanis, aki ennek a fontosságát, nagyon helyesen, kezdettől fogva hangsúlyozta. A válasza az volt, hogy nem, hisz ezt is el kell fogadnunk a Jóistentől; mi terveztünk, Ő végez. Majd rövid imádság után odamentünk a szomszéd bácsihoz, s még a

templomkertből megszólítottuk őt, röviden felvázolva neki, hogy kik s mi járatban vagyunk, s kérdeztük, nem segíthetnénk-e felhasogatni a fáját. Erre a bácsi egy jó fél órás meglehetősen kemény egyházellenes monológba kezdett, csak úgy folyt belőle, hogy milyen módon s mennyit szenvedett ő az egyháziaktól, ferences nővérektől, akik felnevelték stb., és egyre jobban belelovalta magát. Mi pedig csak hallgattuk őt, néha egy-egy mondatot közbeszúrtunk, el-elviccelődve vele egy kicsit, majd pedig a végén mondtuk neki, hogy 'ha valóban ennyi sérelem érte az egyháziak részéről, akkor - mi is egyháziak lévén - hadd faragjunk le most ebből egy keveset, s hadd hasogassuk fel a fáját'. Ekkorra már úgy látszik eléggé kipuffogta magát, s megenyhült. Azt mondta végre, hogy 'na jó, jöjjenek…' S valóban teljesen megenyhült: nemhogy csak a fáját engedte meg felvágni, de még a krumpliját is kiásatta velünk, vacsorát, s másnapra még ebédet is főzetett velünk. Csak úgy nevettünk rajta. Az egész úgy történt, hogy még a fahasogatás közben - amely nagyon jó hangulatban ment - megkérdezte, tudunk-e főzni valamit. Először azt gondoltuk, esetleg felajánlja, hogy estére főzzünk majd magunknak, amit tudunk. Sebi mondta, hogy ő egy pityókatokányt (paprikás krumplit) el tud készíteni. Hamar kiderült, hogy ennél kicsit többről volt szó, mert mondta, hogy akkor úgy kéne csinálni, hogy neki is jusson vacsorára, sőt másnap ebédre is és több személyre, mert lehet, hogy jönnének hozzá (a bácsi egyébként egy egyedül élő, elvált ember volt). Szép hagymája volt, a krumplit meg még ki kellett ásni. Ha pedig már hátul voltunk, akkor mondta, hogy ne csak annyit ássunk, amennyi ehhez a fogáshoz kell majd.

Igen ám, de volt még egy probléma: egyszer csak odajött hozzám az ember, s mondta, hogy vastagra, jó sűrűre főzzük a tokányt, mert kenyere bizony alig van. Odamentem hát Sebihez, s átadtam neki az üzenetet, mire ő csak annyit kérdezett: „Menjünk koldulni?” Kb. egy negyed óráig ennyibe maradt a dolog, de aztán - míg Sebi az ebédet készítette - odamentem hozzá és mondtam, hogy akkor kimennék. „Hová?” - kérdezte. „Kenyérért” - válaszoltam neki. S kimentem. Kevéssel arrébb, ahogy az úton haladtam, egy talán középkorú asszony erősen nézni kezdett. Mondom magamban, hogy akkor tehát lehet, hogy ide kell betérjek, és bementem. A hölgy, vagy ahogy ott mondják 'fehérnép', mint később kiderült, református volt. Elmondtam neki, hogy zarándokok vagyunk, gyalog és minden nélkül, s hogy ez és ez a bácsi befogadott minket éjszakára, de kenyere nincsen. Nem tudna-e esetleg egy kis kenyércsücsköt adni? Erre ő csak annyit mondott, hogy várjak egy kicsit, és valóban rövid idő múlva egy nagy nylon zacskóval megrakva tért vissza. Csak annyi tört fel belőlem hirtelen, hogy „Húha, ez nem egy kis kenyércsücsök!” Erre elkezdte kérni, hogy azért fogadjam csak el. Mikor pedig visszaértem, megnéztük mi volt benne: legalább ¾ kg kenyér, vékony kolbász dögivel, szalámi, paradicsom, paprika és konzervhal. Erreföl nagy örömre gyulladtunk, s a kolbászt és a paradicsomot gyorsan beleszeltük a levesbe; közben pedig azon álmélkodtunk, hogy lám, a házigazdánknak nem volt szalonnája sem, s az Úr kolbásszal ajándékozott meg minket; nem volt paradicsoma, de az Úr arról is gondoskodott, nem kevésbé a mindennapi kenyérről. A többi pedig a ráadás, amelyeknek a sora ezzel még le sem zárult: mert pár percre rá megjelent 'nálunk' az asszony egy tányérka lekvárral, s kérte, hogy fogadjuk el, éppen most főzte. Majd még egy alkalommal átjött, s kvázi a kezeit tördelve mondta, hogy volna egy kis maradék levese, ha esetleg elfogadnánk. Nagyon megköszöntük, de mondtuk neki, hogy levesünk igazság szerint van, csak a kenyerünk hiányzott.

S mindezzel még nem volt vége: sebtében megjelent egy másik asszony is, és uborkát, kenyeret, valami jó szörpesszenciát és 50.000 lei-t nyomott a kezünkbe. Engem

rettentően furdalt ekkor a kíváncsiság, hogy egyáltalán honnan tudta meg, hogy itt vagyunk, s meg is kérdeztem tőle. Kiderült, hogy kicsit fentebb kaszált a domboldalon, mikor meglátott engem ahhoz az asszonyhoz betérni csuhában. Erre nem sokat teketóriázott, eldobta a kaszáját és ment érdeklődni, mi járatban volt ott az a ferences testvér. Ez előtt pedig Laci bácsi, akihez betértünk dolgozni, már felajánlotta nekünk, hogy akkor ott is aludhatnánk nála. A telkén két ház volt, az egyiket kiadásra tartotta fönn, és minket is oda helyezett el. Nagyon nyugodt éjszakánk volt. Az zsolozsmáinkkal ezen a napon kicsit elmaradtunk, úgyhogy lefekvés előtt még 45 Miatyánknyi „tartozásunk” gyűlt össze, így hát ennek tettünk eleget. Annak ellenére, hogy volt nálunk zsolozsmás könyv, azt mindig Miatyánkokban mondtuk, s ez egy teljesen új felfedezés volt számomra: eddig is mondogattam néha így, de valahogy nem sikerült ráérezni az ízére. Most azonban egészen elmélyült számomra az Úr imádsága, s nem vált egyáltalán terhessé vagy unalmassá napjában kb. 70-75-ször elmondani (Sebi ugyanis kevesellte kicsit a reggeli dicséretre az 5 Miatyánkot, ezért hozzátoldott még egy 0-t, s így lett belőle 50 - mondjuk ebben talán már az olvasmányos imaóra is benne volt, nem igazán tudtam mindig követni, épp melyiket imádkoztuk). Tehát egyáltalán nem vált terhessé vagy unalmassá napjában ennyiszer elimádkozni az Úr imádságát, sőt, hihetetlenül aktualizálódott számomra. Mert ha jobban végiggondoljuk, minden egyes sora és kérése nagyon illik ehhez az életmódhoz, illetve belőle rendkívüli módon fakad. Hisz az Úr Jézus szívéből is hasonló élethelyzetben tört fel ez az imádság, az Őt ebben az életformában követő apostolok kérésére.

Tehát ott aludtunk Laci bácsinál. Reggel még segítettünk neki és a motoros fűrésszel érkező bácsinak felvágni a kisebb fákat, majd megreggeliztünk. Munka közben egy érdekes, számomra nagyon sokat mondó mondat csúszott ki Laci bátyánk száján. Arról érdeklődött, hogy hogyan tovább, és hogy s mint folytatjuk utunkat. És mikor valami kérdés fogalmazódott meg benne, hogy egy bizonyos dolgot hogyan fogunk megoldani, a választ ő maga adta meg azzal a később nagyon sokat hallott s számomra oly kedvessé váló tipikus székely mondattal, hogy „Majd az Úr kirendeli, igaz?!” S be kell, hogy valljam, ez a mondat sokkal többet adott és ad nekem, mint bármilyen látványos eredményeket kieszközlő tett, mert az a Laci bácsi, akit a szomszédai „nem jónak”, sőt „rossznak” tituláltak, most, az éjszaka folyamán el-elgondolkozott talán az egész életén, amelyben ezzel a mondattal lényeges fordulat állt be. Hála legyen érte az Úrnak, aki meglátogatta őt ezen az éjszakán. ½ 10-kor indultunk el onnan. Még visszavittük a lekváros tányért ahhoz a házhoz, ahonnan kaptuk, de már csak a ház öregjével találkoztunk. Beszélgettünk vele is, munkára ajánlkoztunk, majd mivel nem vette igénybe segítségünket, továbbálltunk. Alig mentünk pár métert, egy magyarországi mentőautó állt meg mellettünk, eligazítást kért, majd fel is vett bennünket egy darabon (nem tudom melyikünk lehetett olyan állapotban, hogy a mentősök oly hamar ajánlkoztak rá, hogy elvigyenek). Majd még Szovátán belül letettek minket. Gondoltuk, ha már itt járunk, meg kellene nézni Csaba atya itteni árvaházát - max. ½ 11 felé járhattunk, úgyhogy attól sem kellett félni, hogy megetetnek bennünket. Három km-t vissza kellett gyalogolnunk (közben egy néma cigányember „szólított le” bennünket és pénzt kért, mi pedig neki adtuk a nénikétől kapott 50.000 lei-t), majd megtaláltuk az akkor gyakorlatilag teljesen üres árvaházat (valami táborba voltak éppen a gyerekek). Beszélgettünk egy kicsit az ottani fiatal segítőkkel, utána folytattuk utunkat Parajd felé. S Szovátáról kiérve történt meg velünk az a „csoda”, amely annyiszor ezen a zarándok-misszión. Ti. elég volt csak épp gondolni

valamire vagy megkívánni valamit, s az Úr szinte rögtön, mint szerető Jegyes futott elénk, hogy kielégítse legkisebb vágyainkat is. Mert most, ahogy kiértünk Szováta falujából s az utat követve mendegéltünk, már messziről megláttuk, hogy cigányemberek valami gyümölcsfélét árulnak az út mentén. Sebi eltűnődve, de hangosan tette fel magának a kérdést, hogy „vajon mit árulhatnak ezek, almát, vagy barackot?” Erre csak annyit feleltem, hogy „hú, bizony az nem jönne most rosszul”, mármint egy kis gyümölcs. De valamiért rögtön hozzátettem, hogy „inkább hagyjuk, hisz ez nem alapvető szükséglet a létben maradáshoz”. S mentünk tovább. Amikor azonban melléjük érkeztünk, megszólítottak bennünket, hogy hová is megyünk. Mondtuk hogy Csíksomlyóra, gyalog. A nagyja erre elkezdett hüledezni, de volt köztük egy asszony, aki hirtelen odaszólt hozzánk, hogy akkor menjünk hamar hozzá, odaadja azt a vödröcske málnát. Jószívvel el is fogadtuk tőle, s imáinkat ígértük érte cserébe. Majd a közeli patakon mezitlábasan átkelve, a túlparton letelepedtünk, és mielőtt az Úr Igéjét ízlelgettük volna, az Ő végtelen szeretetéből nekünk ajándékozott gyümölcsöt ízlelgettük meg jó alaposan, amelyet valóban mint szerelmese legkisebb vágyait fürkésző udvarló szerzett meg nekünk.

A pataknak aztán azon az oldalán mentünk tovább, amelyen elmélkedésünket is végeztük, bár Sebestyénnek megfordult a fejében, hogy mégiscsak vissza kéne menni a főútra, hisz az egész utat azért 'terveztük' végig a főút mentén, mert ott többekkel találkozhatunk, ott többeket vezérelhet utunkba az Úr. Mégis most ezen az oldalon maradtunk, bár verbálisan nem is esett minderről szó közöttünk. S egy jót beszélgettünk. Nem kellett sokat mennünk, s látjuk ám, hogy egy idős bácsi a földjén a betakarítási munkákon fáradozik, s a szénáját húzza össze, hogy majd kocsira tegyék. Sebinek azt hiszem rögtön megfordult a fejében, hogy ezek szerint most ezzel a bácsival kellett találkoznunk. S beálltunk hozzá vagy helyette dolgozni, míg ő megebédelt s elment a forráshoz, hogy vizet hozzon nekünk. Evangélikus volt különben a bácsi. Majd mondta, hogy a végét már ő befejezi, hisz a szekér megérkeztéig volt még idő. Meg aztán látta azt is, hogy nem egészen szakszerűen gereblyézem (nem rosszul, csak egy kicsit lassan), s szóvá is tette Sebinek, aki egy kicsit elbeszélgetett vele. Sebi csak annyit mondott, hogy „hát pesti…”. Na mondanom sem kell, hogy ez elég jót tett az önérzetemnek… Mikor pedig már öltözködni kezdtünk, megérkezett az egyik fia a feleségével és a kisgyermekével. Elbeszélgettünk kicsit a fiatalasszonnyal, s a végén almával kínált minket. Íme, ismét a gyümölcs, amit kevéssel ez előtt éppen hogy csak megkívántunk! S tovább indultunk. Egy kis hidacskát mutatott az öreg, azon visszamentünk a főútra. Kicsit távolabb egy lerobbant Daciá-t láttunk meg, s mikor odaértünk, megálltunk mellette, kérdezősködtünk, hogy mi a baja, stb. Egy család volt a Dacia utasa, amelynek feje - hogy is mondjam - egy kissé felpaprikázott hangulatban volt és össze-vissza káromkodott. Érdekes volt azonban, hogy mennél inkább bele próbálta lovalni magát és egyre többször mondta a magáét, annál jobban megnyugodott és megszelídült. Eltöltöttünk ugyanis ott velük egy kis időt, de - s ez ismét érdekes számomra - gyakorlatilag nem szóltunk egy árva szót sem, csak néha-néha kérdeztünk valamit. S miközben az ura káromkodott, az asszony egy kis sós pereccel, majd főtt kukoricával kínált minket.

Tovább menve nagy hirtelen Csaba atyával találkoztunk, aki épp szembe jött, két kisbusszal voltak. Előttünk talán két héttel ő is egy hasonló missziót szervezett fiatalok bevonásával a nyárádmenti falvakban, úgyhogy tudta mi fán terem ez az egész. Rövid beszélgetés után mindenüket odaadták, amit adhattak: három darab őszibarackot. S mi

ismét megdöbbentünk az isteni Jegyes különös udvarlásán, hisz megint gyümölcsöt foghattunk a kezünkben… Parajdra beérve aztán el is fogyasztottuk azokat. Ez volt egyébként az egyetlen olyan alkalom, amikor formálisan kimaradt a szokásos napi három étkezésből az egyik, de mint az ennyiből már világosan kitűnik, az Úr ezt a „hiányt” is többszörösen pótolta.

Mikor beértünk Parajdra s már előtte is, egy csomó emberrel találkoztunk, főként kisebb és nagyobb cigánygyerekkel. Mindegyikükkel váltottunk pár jó szót és aztán haladtunk tovább. Ott vitt el az utunk épp a híres parajdi sóbánya bejárata előtt, nem csoda hát, hogy felötlött bennünk a gondolat, hogy milyen jó is volna megtekinteni azt. De persze pénzünk egyáltalán nem volt, így elhatároztuk, hogy megpróbálunk bekéredzkedni. Sebibe azonban felmerült a gondolat, vajon mennyire illik ez bele a mi eredeti projektünkbe, a zarándok-misszió lelkületébe. De aztán hamar úgy határoztunk, hogy ezt nem is nekünk kell eldöntenünk, mert efelől döntenek majd a Föntiek: ha ugyanis egy ilyen bolond ötletre, hogy két csavargó ferencest ingyen beengedjenek a bányába, pozitívan viszonyulnak majd, ez minden bizonnyal azt fogja jelenteni, hogy nem vagyunk az eredeti feltevésünkkel ellentétben. Ha pedig negatívan állnak hozzá, akkor ez jele lesz annak, hogy a Jóisten sem akarta, hogy bemenjünk. Elvégre a minden mást mozgató alapötlet az az volt, hogy mindenben teljesen a Jóisten kezébe helyezzük magunkat. Hát itt most inkább e második variáció állt fenn, vagyis nem engedtek be. Sebaj, ezek szerint ez nem az Isten akarata, csupán csak a miénk volt. De itt találkoztunk Szemák Ferenc atyával, Sebestyénnek egy egyházmegyés barátjával, aki meghívott minket egy üdítőre, de sajnos nem fogadhattuk el. Akkorra ugyanis már szóba elegyedtünk egy nénivel, aki szintén meghívott 'üdítőzni', s szállást is kínált volna, ha nem lett volna teljesen tele a lakása vendégekkel. Így a jó atya 50.000 lei-jel járult hozzá az utunkhoz. Miközben pedig a nénivel elfogyasztottuk az üdítőnket, más fehérnépekkel is társalgásba kezdtünk, s hogy hogy nem, valahogy kicsit ökumenikus vizekre eveztünk. Mondták ugyanis, hogy a következő településen ne is próbálkozzunk szállással, mert ott evangélikus többségű a lakosság. Erre mi mondtuk nekik, hogy nem is a vallás, hanem sokkal inkább a szív milyensége itt a kérdés. S erre föl mi történt ez után? Épphogy elbúcsúztunk tőlük, egy román rendőr állt meg mellettünk civilben, s mondta, hogy egy ún. „pománá-t”, egy Isten nevében adott adományt szeretne felkínálni nekünk. Így hát beültünk az autójába. Kiderült, hogy előző nap, míg a szovátai árvaházat kerestük, már többször látott minket. Így hazavitt magához és megvacsoráztatott. Ő ortodox volt, a felesége katolikus magyar, s természetesen nagyon jól megvoltunk. Szegény Sebire itt sok hárult, mert román vendéglátónk nem igazán tudott magyarul.

Innen tovaindulva Korond felé vettük utunkat, a zsolozsmát imádkozgattuk. Nem sokkal a település előtt jártunk már, amikor egy nagy dzsip állt meg mellettünk és kérték szálljunk fel. Kiderült, hogy egy már idősödő pasaréti házaspár volt, akik éppen azon a vidéken nyaraltak. Persze mi is elmondtuk, hogy mi járatban vagyunk, s egy jóízűt beszélgettünk. Ezen az estén a szálláskeresés a kicsit kirobbanó természetű asszony jóvoltából elég könnyen ment. Mert mihelyt kiszálltunk az autóból, ő is kipattant, s a maga szangvinikus természetével rögtön jó hangosan megkérdezte: „Nem tud valaki valami szeretetszállást adni ennek a két barátnak?” S épp ott ücsörgött egy bácsi kint a lócáján, s megszólalt, hogy ő tudna adni, de azok elég szegényesek. Mondtuk neki, hogy ennél többre nem is gondoltunk. S bevitt magához. Először kedvesen elővezettük, hogy nekünk van ám egy olyan „problémánk”, hogy fizetni nem tudunk. Azt mondta erre: „Nem is azért csinálom!” - vagy valami hasonlót. Ottmaradtunk hát nála éjszakára,

két ágyat is kaptunk. Először felajánlotta, hogy menjünk fel megnézni a templomot, de aztán mint aki mégse akar elengedni, kérdezgetett valamit s így mégis először elbeszélgettünk vele - Sebi az egész gazdaságáról kikérdezte az öreget, aki szívesen mesélgetett mindenről. Egy elvált ember volt, aki a mostohaapjával élt egy gazdaságban. Aztán mégis elindultunk a templomhoz, de míg odáig elértünk, bizony igen hosszú volt az út. Nem azért, mert kilométerben olyan távol esne, hanem sokkal inkább azért, mert rengetegen megszólítottak bennünket s érdeklődtek mi járatban vagyunk. Komolyan mondom, csak látni kellett volna itt Sebit, úgy beindult a pasztorációban. Leállt ezzel-azzal, s csak mesélgetett arról, hogy milyen jó az Úristen, hogy eddig is mennyi jóval ellátott bennünket. Nagyon érdekes és felemelő egyébként ez az állapot, mikor élő példaként állhat az ember mások előtt a valóságnak ennyire a konkrétságában, s úgy beszélhet az igazán Gondviselő Mennyei Atya jóságáról. S az emberek nyitottak erre a jóságra, komolyan mondom nyitottak, hisz egyik-másik akkora szemekkel hallgatott bennünket, hogy csoda volt nézni. S itt is az egyik helyen 200.000 lei-jel ajándékoztak meg. Végül felértünk a templomhoz. Visszafelé pedig még egy helyre betértünk, majd visszamentünk a vendéglátónkhoz. Az idő kicsit szorított, mert a bácsi azt mondta ő szürkületkor szokott lefeküdni, s azon már jócskán túl voltunk. De ott várt ránk a ház előtt. Hamar le is feküdtünk, a jegyzetszerű naplóírás és a kompletórium elimádkozása után.

Másnap reggel viszonylag korán keltünk, mert előző nap eldöntöttük, hogy - amennyiben lesz rá lehetőség - elmegyünk misére. Korondon a reggeli szentmise ¼ 8-kor kezdődött. Előtte megreggeliztünk, mert a bácsi olyan jó szívvel kínálta az egyszerű kis reggelijét, a kenyeret, lekvárt és a percekkel azelőtt fejt tehéntejét, hogy nem akartuk őt megbántani. Gondoltuk, hogy az Úr Jézus biztosan megbocsátja majd nekünk a szentségi böjt 'megszegését'. Hiszen már így is egy bizonyos értelemben talán túl kegyetlenek voltunk az öreggel, amit nekem egy épphogy a 'bajusza alatt' alig hallhatóan kicsúszott félmondata elég erősen jelzett: „Már elmennek…?”- tört fel belőle halkan, úgy a legbelsejéből és talán nem is tudatosan. Ez után beszéltünk róla Sebivel, hogy lemondhatnánk a napi szentmiséről, hogy teljesen azoknak az embereknek tudjuk adni magunkat, akik olyan jók voltak hozzánk és befogadtak. Mi ugyanis cserébe nem tudtunk mást adni nekik, mint a társaságunkat, amire azonban - mint azt számos helyen világosan érzékelni lehetett - óriási igény és óhaj volt. De aznap reggel elmentünk a szentmisére. Előtte a bácsi még a kezünkbe nyomott 150.000 lei-t, 100.000-et miseszándékra, mert rég volt már Somlyón s a jószágok miatt előreláthatólag nem is egyhamar jutott volna el oda (ott kérte ugyanis a misét), s 50.000-et a maga szegénységéből a mi zarándoklatunk megsegítésére szánt. Pedig szegénységben élt, bár a gazdag Korond lakosa volt. Szegény, mert talpig székely, aki lelke mélyén taszítónak és riasztónak tartotta a kereskedői világ minden csínját-bínját, minden egyaránt kéregető, de amellett kizsugorló sajátosságával, a jószomszédi kapcsolatokat is megrontani képes versenyszellemével. Úgyhogy ő inkább maradt a jó öreg anyaföldnél s azt művelte. És emellett olyan sajátosan erős tájszólással beszélt, hogy öröm volt hallgatni. Egy más század gyermeke volt még.

Elbúcsúztunk tehát a bácsitól és mindent nagyon megköszöntünk neki. Majd felmentünk a templomba. Részt vettünk a szentmisén, melyet a valahonnan fentebbről, a hegyekből kisegíteni jövő, magát csak „a hegyi pap”-nak tituláló jó atya celebrált. A mise végén meg is hívott minket egy kávéra, úgyhogy bementünk hozzá, hosszasan mesélgetett, majd utunkra engedett. Korondról kifelé menet megkérdeztem

Sebestyéntől, hogy nem volna-e kedve egy fazekas műhelyt felkeresni, engem ugyanis jobban érdekelt volna az a hely, ahol ezek a kézműves csodák készülnek, mint az, ahol eladásra kerülnek. Sebestyén azt ajánlotta, hogy ha az út mentén belebotlunk egy ilyen műhelybe, csak akkor álljunk meg. Későre járt már, ugyanis a papunk elég bőbeszédű embernek bizonyult. Hát műhelybe nem, de még egy árusba belebotlottunk, aki meglátva minket ajánlgatta portékáit. Rögtön mondtuk neki, hogy megnézni még csak megnézzük, de pénzünk, hogy vásároljunk nincsen. Erre nem tudom mi szállhatta meg őt, de csomagolópapírt vett gyorsan a kezébe és két kis vázát becsomagolt nekünk, s mellé még két szép rózsafűzért is adott ajándékba. Mondta, hogy a templomba majd jó szolgálatot tehetnek. Láttuk tehát, hogy egy jó és nyílt szívű emberről van szó, így hosszabban kezdtünk el mesélgetni neki az utunkról, és arról, hogy mennyire atyaian látott el bennünket minden jóval az Úr az emberek nagylelkűségén keresztül, hisz minden nélkül indultunk el, s mégsem szenvedtünk semmiben sem hiányt. Majd innen is búcsút vettünk, mindent nagyon megköszönve neki. Egy fiatal cigányember volt máskülönben. De úgy tűnt, hogy csak időleges a búcsúzkodás. Mert alig mentünk talán két km-t és egyszer csak megállt mellettünk egy autó. Kiszóltak, hogy üljünk be, a csúcsig felvisznek. S ki más lett volna a volánnál ha nem ez a legutóbbi barátunk? Utánunk jött, s teljesen felfokozott állapotban egyenként átadta nekünk mindazt, amit hozott, mert hogy a közbeeső időben elszaladt a boltba és bevásárolt nekünk minden földi jóból s mellé még 200.000 lei-t is csatolt. Azt mondta vízre adja, mert azt nem vásárolt - tudta ugyanis, hogy nehéz cipelni. Jót beszélgettünk, s már a csúcson is túl voltunk. Sebi megkérte, hogy tegyen ki minket, hisz gyalogolni is kellene valamit. Ismét megköszöntük tehát minden jóságát és elbúcsúztunk egymástól: mi folytattuk utunkat, ő pedig visszafordult; s ő is, mi is meglehetősen felfokozott lelkiállapotban váltunk el egymástól. Az első adandó alkalommal tehát le is tértünk az útról és valami szép hegyi legelőn egy fa alatt elkezdtünk hálát adni és elvégeztük az elmélkedésünket. A Jóisten, 'mint fiókáit repülni tanító sasmadár' szinte egy órán át ott lebegett a szelek szárnyán a fejünk fölött.

Az elmélkedés után tovább indultunk, végképp a hátunk mögött hagyva Korondot és Farkaslaka felé irányítottuk lépteinket. Farkaslakára beérve pedig a templom felé vettük az irányt. A templom háta mögött nagy népsokaság forgolódott: nyári állandó vásár volt. Épphogy odaértünk, egy huszonév körüli fiatalember szaladt oda hozzánk és néhány kedves szó társaságában egy jó szelet juhsajtot nyomott a kezünkbe. Majd tudatosult benne, hogy hát mi ketten vagyunk, így gyorsan visszaszaladt a kis hordozható pultjához, leszelt még egy megközelítőleg ugyanakkora szeletet és visszajövet azt is odaadta nekünk. Juhsajtot árult ugyanis. Mi pedig bekanyarodtunk a templom felé. Először Tamási Áron sírjához érkeztünk. Ott temették őt el közel a templom szentélyének a lábához. Onnan nem mesze néhány könyvet láttunk árusításra kitéve, csak úgy odahányva egy padra. Közelebb mentünk, hogy megnézzük, miféle könyvek lehetnek, mire a sír túloldaláról egy erősen rekedtes hang szólt ránk, hogy tudjuk: ő az elárusító, de nemcsak az elárusító, hanem maga a szerző is. Valami verses könyvek voltak. Na erre persze rögtön szóba elegyedtünk az emberrel, s kiderült, hogy Sebinek földije, szintén háromszéki. Lett tehát nagy öröm. Érdekes volt egyébként az ürge, s a mi kapcsolatunk is vele: egy magát teljesen és tudatosan ateistának valló egyénről volt ugyanis szó (persze ebben még nem volna semmi - úgymond - különös), aki azonban leállt azért beszélgetni velünk, vagyis inkább beszélni nekünk. Mert mihelyt kinyitottuk volna a szánkat és valami reflexiót engedtünk volna meg magunknak, ő

rögtön ellenkezett és szavunkba vágva fennhangon mondogatta, hogy 'ne, ne is mondjunk neki semmit, ne akarjuk őt megtéríteni, merthogy a magunkfajtának mindig ez a célja, s ő úgysem fog megtérni'. Mindig jót mosolyogtunk erre, hisz eszünk ágában sem volt megtéríteni őt. De így sem engedte, hogy akár néhány szót váltsunk vele. Azt hiszem félt a dialógustól - pedig filozófusnak is mondta magát -, s ezért inkább a monológot választotta. De érdekes módon, míg ott voltunk mindig újra és újra odajött hozzánk és ott somfordált körülöttünk, tehát mégsem lehettünk annyira és eleve visszataszítóak számára, mint ahogy ő azt szerette volna. Így tehát ennél az embernél abszolút a szavak nélküli prédikáció működhetett csupán, másra remény sem volt. Ennek pedig nem mi tudjuk az eredményét.

Úgy gondoltuk, hogy azt az ételt, amit a korondi cigányember utánunk jőve adott át nekünk, a templom előtt fogyasztjuk majd el, így még mindig csak a templom felé haladtunk. De ismét leszólítottak bennünket: először horgolgató nénikék, majd egy ottani elárusítónő és a komaasszonya, aki napszámban dolgozott nála. Az elárusítónő egy teológiát végzett egykori hitoktató volt, aki talán ebből kifolyólag is végig nagyon szabadon és kicsit anyáskodva viszonyult hozzánk. Gyorsan le is tegezett minket, de egyáltalán nem bántó módon. Nem telt sok időbe persze, s hamar kiderült az is, hogy mi járatban vagyunk arra, és hogy munkát is keresünk. Erre az asszony előrukkolt az ötlettel, hogy miért ne állhatnánk akkor be hozzájuk segíteni az elárusításban, ha már annyira dolgozni szeretnénk. Milyen jól festene ugyanis két ferences testvér, ahogy habitusban a mindenféle souvenier-eket, bőrkabátokat és egyéb népviseleti cuccokat árusítaná - talán még a bevétel is megnövekszik majd. Sebi rögtön beleegyezett az ötletbe mondván, hogy 'hát munkát kerestünk, lám, ez adatott; válogatni ebben sem szerencsés'. Én a részemről egy kicsit nehézkesebb voltam ezen a téren, amit aztán az ebédünk alatt át is beszélgettünk - mert ez után azért lejutottunk a templom elé is ebédelni. Az én problémám az volt, hogy vajon az emberekben hogyan csapódik majd le a látszólag a kereskedelmi világba bonyolódott ferencesek látványa, s mindez Erdélyben (hisz azt hiszem mindannyian ismerjük az átlagember képzeteit és kritikáját 'arról a ferencesről, aki a Mercedes-éből száll ki' /a példa konkrét, egy értelmiségi, a Sapientián tanító tanárember szájából kölcsönzött/, nem számítva azt, hogy esetleg a Mercedes nem is az övé, hanem csak az anyósülésről pattan ki a jó testvér); a másik, talán ennél alapvetőbb, leginkább érzelmi ellenvetésem az volt, hogy nem tudom mit kellene nekünk épp abban a kereskedelmi szférában mozgolódnunk, amit Ferenc annakidején otthagyott, aminek megtérése elején elég határozottan hátat fordított. De aztán Sebestyén példáján meg kellett tanuljam, hogy egy ferences valóban mindenféle tevékenységet végezhet, csak ferences módon tegye azt. Sebi ugyanis olyan jókedvűen forgolódott ott és viccelődve ajánlgatta az asszony portékáit, hogy jó volt ránézni. Aki pedig megkérdezte, hogy hogyhogy a ferencesek árulgatnak, azoknak elmondtuk, mi szél hozott minket arra (mondjuk csak egy ilyen család volt, Szentendrére járt egykor a papa és most a fiú is). Én sajnos kevésbé tudtam feloldódni itt, mondjuk ehhez talán a 'gazdasszonyunk' kicsit túlzott akaratossága és erőszakossága is hozzájárult.

De az elárusítás nem volt így sem elég a számunkra, hisz csak nagy ritkán jöttek s legtöbbször mentek is az emberek, úgyhogy kicsit túl sok volt az ücsörgés. Ezt mondtuk is a 'munkaadóinknak'. Erreföl, csak hogy el ne menjünk, kitalálták, hogy kitakaríthatnánk a kis bottegájukat, amire tényleg ráfért a tisztogatás. Így segítettünk kihordani a sok portékát, majd visszapakolni mindent. De ezt befejezve még mindig nem volt elég a munka, ismét csak ücsörgés kezdődött - s az idő még fiatal volt. Az árus

komaasszonya erre mondta, hogy ő végül is takarítónő a helyi iskolában s most volt meszelés, úgyhogy ha ennyire dolgozni szeretnénk, ott munka volna bőven. Meg is egyeztünk, hogy akkor megyünk és felsúroljuk a szép nagy tantermet. Az asszony lánya vitt fel minket az iskolához, aki egyre csak hüledezett, hogy olyan személlyel még csak-csak találkozik az ember, aki munkát keres, na de olyannal, aki úgy keres munkát, hogy pénzt nem fogad el érte, aligha. Így kezdtük el a tanterem felsúrolását, térden csúszva, s közben jót beszélgettünk. Ekkor jegyeztük meg, hogy majdnem hihetetlen már az, hogy az Úrért mindent otthagyva teljesen nincstelenül elindultunk, s mégis minden, de minden megadatik nekünk. De ami mindezeken felül a legfontosabb, hogy minden földi jóhoz pedig egy folytonos és elapadhatatlanul erős lelki öröm és béke társul az Úrtól…

A terem elég nagy volt, úgyhogy kb. este ½ 9-ig is elhúzódott a munka, pedig a végére bejött a jelenlegi munkaadónk is segíteni. Még előtte felajánlotta, hogy akkor nála is alhatnánk, s vacsorát is adna. Az elárusítónővel úgy egyeztünk tehát, hogy akkor a komaasszonyánál takarítjuk az iskolát, utána megvendégel minket éjszakára, s ezt követően másnap reggel 7 órára mi is kimegyünk a bottegához segíteni kipakolni a sok cuccot, s nem utolsó sorban találkozni még vele is. Hála Istennek ebből a kompromisszumból így nem lett senki részéről sértődés. A tantermet tehát úgy, ahogy volt felsúroltuk, aztán lementünk az asszonyhoz a lakására. Itt először tusolási lehetőséget kínált föl nekünk, majd a szó szoros értelmében felruházott minket (ezért tudtam ekkor gond nélkül mosni). Ezután pedig egy első osztályú vacsorával kínált meg bennünket. A fiának a kedvese, egy kárpátaljai leány készítette a vacsorát, aki azelőtt mesterszakács volt. Úgyhogy ezen az estén, ennél az egyszerű asszonyságnál, olyan vacsorában lehetett részünk, hogy utána valóban mind a tíz ujjunkat is megnyalhattuk volna. Ezután ellátogattunk még valakihez, aki nagyon hívott minket, majd a szerencsére nem túl hosszú - mert akkorra már fáradtak voltunk - beszélgetés után lefeküdtünk aludni. Másnap reggel pedig ˝ 7-kor volt a kelés, majd irány a 'munkahely'! A kipakolás után megreggeliztettek bennünket, finom töltött káposztát hozott nekünk az asszony. Jó hangulatban elbeszélgetve és még az árulásba is besegítve 11 óra felé indultunk tovább. Így is csak nagy nehezen engedtek utunkra az asszonyok. A búcsúzkodás közben a filozófustól is elköszöntünk, valamint a szomszéd árusoktól is. Szép volt látni egyébként, hogy a különben erősen rivalizáló szomszédok mennyire békében voltak most egymással. Az egyik sírt, a másik szintén teljesen meghatódva búcsúzott el tőlünk. Egy harmadik 1000 Ft-ot is adott útravaló gyanánt, a sajtos fiú pedig 50.000 lei-t. A komaasszony lányától elbúcsúzva pedig, aki egy pár standdal arrébb árult, valami magyarországi családdal is találkoztunk, tőlük 200.000 lei-t kaptunk. Majd elindultunk.A következő település Szentlélek volt. Az arra menő úton két autó is megállt mellettünk, hogy megkérdezzék, ugyan hová megyünk, mert szívesen elvinnének. Nagyon megköszöntük nekik a szíves ajánlatot, de nemet mondtunk nekik, mert akkor épp imádságaink kellős közepén voltunk és meglehetősen későre járt már. Volt egyébként egy balassagyarmati leány is, aki még a nagy árusítás közben felajánlotta, hogy elvinnének bennünket egészen Udvarhelyig, de neki is megköszönve azt is visszamondtuk. Sebestyén beszélt egyébként vele s a külső jelekből ítélve egy egészen nyíltszívű teremtés lehetett, hisz olyan tágra nyílt szemmel figyelt Sebire, hogy csak na.Mielőtt az 'új falunkba' értünk volna, már az úton megbeszéltük, hogy most az elsődleges célunk itt nem más lesz, minthogy szabaduljunk attól a sok minden jótól, amivel felhalmoztak bennünket. Nem mondhattuk ugyanis már szegénynek magunkat,

hisz a korondi „turnénkból” még jó 500.000 lei maradt nálunk (nem számítva a szállásadónktól miseszándékra kapott 100.000-et), s most itt még hozzácsaptak 250.000-et, plusz 1000 Ft-ot - úgyhogy lassan 1.000.000-nál jártunk. Nem is beszélve persze a sok-sok ennivalóról, ami nélkül ki se tehettük volna a lábunkat az aznap esti szálláshelyünkről. Úgyhogy túl gazdagnak éreztük magunkat ahhoz, hogy őszintén odaálljunk az emberek elé és egy szelet kenyeret, vagy bármi mást kérjünk tőlük. Az volt tehát a 'jelszavunk', hogy „Szabaduljunk!…” Így értünk be Szentlélekre. Mindjárt a falu határában megpillantottunk egy nagyon idősnek tűnő házaspárt, akik olyan szép harmóniában dolgoztak együtt a földjükön. Sebivel összenéztünk, s szavak nélkül mindketten egyre gondoltunk, így lementünk hozzájuk. Kiderült, hogy igen, a bácsi már bizony 82 éves volt, de kénytelen volt még ebben a korban is a földjére kijárni megművelni azt, hogy valahogyan meg tudjanak élni. Az asszony mesélte, hogy bizony az ő egy havi nyugdíja mindössze 500.000 lei (épp annyi, amennyit mi legelső jótevőnknek egyetlen egy nagylelkű gesztusából kaptunk). Mindez persze csak azután derült ki, hogy pár szóban elmeséltük nekik mi járatban vagyunk s hogy Csíksomlyóra tartunk. Először munkára ajánlkoztunk, hogy segítenénk nekik, de nem fogadták el. Ekkor pedig arra kértük őket, hogy akkor legalább a csomagunkon hadd könnyítsünk, s hadd hagyjuk ott nekik a sok ennivalót. Ebbe már beleegyeztek, bár nem a maguk részére fogadták el. Adtunk nekik 250.000 lei-t is. Ennek bizony nagyon megörültek és alig győztek hálálkodni. Még most is a fülembe csengenek szavaik. Fennhangon mondták ugyanis: „Milyen szegények, de még ebből a szegénységükből is telik jót tenni!…” Megjegyeztem ezeket a szavakat. Megjegyeztem, de nem a magam számára, hanem mindazok számára, akik velünk jót tettek s még tenni fognak. Mert amíg mi csupán ajándékot kaptunk s adtunk tovább, addig ők valóban azok az igazi szegények, akik a meglehetősen szerény megélhetési forrásaikból szorítanak ki annyit, hogy még két kóbor szerzetesnek is jusson, s bőséggel jusson. Az az evangéliumi szegény asszony jut itt most eszembe, akit Jézus is megdicsér a szegénységéből adott két fillérjéért.Majd egyre csak mentünk befelé a faluba. Ekkor letértünk a főútról annak reményében, hogy talán szegényesebb házakat is megpillantunk majd. És valóban, nem is kellett sokat mennünk s egy olyan ház mellé értünk, amelynek kerítésén át tisztán be lehetett látni a kertbe, és a kertben üldögélő idős nénire. Olyan rozoga volt ugyanis a kerítése. Itt se kérdeztük egymást sokat, bementünk. A nénike épp az egyik lányával beszélgetett, aki segíteni volt nála - a dunyhákat rakta ki éppen, hadd szellőzzenek. Talán egy kis nézeteltérés vagy véleménykülönbség lehetett közöttük - vagy tudja fene mi -, de épp mikor beléptünk, a néni egy kicsit emelt hangon valami olyasfélét mondott, hogy 'ne jöjjenek…'. Hogy ki és miért, azt mi nem tudhattuk. Sebestyén azonban kedves hangon csak annyit mondott, hogy 'de bizony, jövünk ám!…'. És szelíden elnevette magát. Ekkor fordult csak felénk a néni s vett észre minket. Először kicsit értetlenkedve nézett ránk, aztán - miután egy pár jó szót váltottunk vele -, nagyon kedves volt irányunkba. Elmeséltük neki is, hogy mi járatban vagyunk és kértük őt, hogy könnyítsen terhünkön és fogadjon el egy kis pénzt. Ez előtt már faggatóztunk egészségi állapota iránt is, s mint ahogy az számos esetben lenni szokott, ő is különféle bajokban szenvedett és sokszor nagyon nehéz volt számára a drága gyógyszereket mind kiváltani. De érdekes módon a pénzt mégsem akarta elfogadni, mondta, hogy ő azért mégsem olyan nagyon szegény. Endre testvérnek a szavai jutottak eszembe ekkor, miszerint a székely ember az sokkal önérzetesebb annál, minthogy csak úgy minden utcasarkon leálljon kéregetni és koldulni („inkább éhen hal” - mondta Endre) s ezért tudtam, hogy nem kell rögtön

visszakozni ilyen esetben. Mondtuk tehát neki, hogy fogadja csak el, hiszen szívesen adjuk, s ha ő nem fogadja el, akkor úgyis másnak a zsebébe csúsztatjuk. Na erre látta, hogy mi komolyan gondoljuk a dolgot s nagy nehezen, kicsit a lánya unszolására is, csak elfogadta. Ezzel azonban egy más valamit, sokkal mélyebb valóságot is látnunk engedett: merthogy ő nemcsak azért nem fogadta el, mert önérzete nem engedte, hanem azért sem, mert - hogy úgy mondjam - etikátlannak tartotta a nálánál szegényebbtől elfogadni azt az összeget. De mi szegényebbek akartunk lenni nála. 200.000-t adtunk neki.A nagy beszélgetésben aztán az is kiderült, hogy mi munkát is keresünk minden napra, hisz ez része a zarándoklatunknak. S mivel nála, kicsit hátrébb a kertben egy jó nagy kupac elnagyoltan felhasogatott farakás állt, amely láthatóan elpakolásra várt, felajánlottuk neki, hogy mi szívesen bepakolnánk a helyére. Erre mondta, hogy igen ám, de az unokája nem jól vágta fel, túl elnagyolt darabokba hasogatta, s így nem fog beférni a kályhájába. Úgyhogy az még további aprításra vár. Hát mi több kellett volna ennél ahhoz, hogy rögtön ajánlkozzunk erre a már amúgy is jól begyakorolt munkára? Így mondtuk, hogy ne aggódjon, akkor bepakolás előtt fel is aprítjuk, csak árulja el, mekkorára vágjuk. Aranyos volt a néni, szinte egy percig se szabadkozott. Nekivetkőztünk hát, s dologhoz láttunk. Amit Sebi felaprított, azt én szép rendben bepakoltam a fásraktárba. Közben pedig a néni, aki különben már a lábán sem olyan könnyedén állt, mint egykor (82 éves volt), ott állt mellettünk és oly kedvesen szóval tartott minket, hogy akkor sem lehetett haragudni érte, ha bizony a munkában inkább hátráltatott, mint segített a jelenléte - szegény Sebinek úgy kellett vigyáznia, hogy egy-egy kivágódó fahasáb el ne találja őt. Megtudtuk azt is, hogy többektől kérte már ennek a munkának az elvégzését, s meg is fizette volna. A kertje mellett egy focipálya volt s többször át-átkiáltott az ott játszadozó gyerekeknek, hogy valaki jöjjön már át, ő megfizeti, de azok rá se hederítettek. Annál nagyobb volt így most az öröme, hogy az Úr küldött neki segítséget. Nem is győzött hálálkodni, de nem is annyira hálálkodni, mint inkább hüledezni és csodálkozni ottlétünkön. Érdekes, és a nagyon mély hitét tükröző módon ugyanis jelenlegi ujjongó lelkiállapotának középpontjában egyáltalán nem mi, hanem sokkal inkább a Jóisten állt, s mi „csak” annyiban, amennyiben most épp minket küldött az Úr, most épp mi lehettünk az Ő eszköze a világban. És mondanom sem kell talán, hogy ez a „csak” éppen elég volt nekünk…Aztán elközelgett az ebédidő. Mondta nekünk, hogy akkor ő most bemegy és elkészít nekünk egy finom tojáslevest. Elfogadtuk tőle, bár az elején kicsit vacilláltunk. Később azonban megegyeztünk, hogy bizony jól fog most esni ennek a szegény özvegyasszonynak a szegényes leveskéje. Így mikor elkészült, bementünk hozzá, természetesen ő is megpálinkáztatott minket, megebédeltünk s jól elbeszélgettünk. Majd folytattuk a munkát. Ekkor megérkezett az egyik unokája, egy fiatalasszony a két gyermekével. Hamar megtudhatta a nagymamájától, hogy kik s mi járatban vagyunk, hogy hogy tértünk be hozzá, s hogy most ingyen hasogatjuk a fáját, mert egyszer csak odaszólt hozzánk, hogy munka után nyugodtan menjünk át hozzájuk s zuhanyozzunk le (ott laktak a nagymamájuk tőszomszédságában); ő ugyan nem lesz már otthon, mert vissza kell mennie a munkahelyére, de a gyermekek majd beengednek minket. Megköszöntük, s örömmel elfogadtuk az ajánlatát, így dolgunk végeztével át is mentünk. Míg egyikünk mosakodott, a másik jól elviccelődött a gyermekekkel. Sok mindenről meséltek, többek között arról is, hogy őnekik a pap bácsi hogyan szokott kis kereszteket osztogatni. De mi nem mondtuk meg, mik vagyunk. Annál nagyobb volt így a gyerekek csodálkozása, amikor már elbúcsúzva tőlük visszamentünk az idős nénihez, és kevéssel

utána, mikor már ismét habitusban voltunk, ők is átszaladtak hozzá. Hirtelen nem tudták hová tegyék a dolgot, de persze kisgyerekek lévén hamar áttették magukat az első nehézségeken s ismét teljesen feloldódtak. Valahogy szóba került a rózsafüzér is, s kiderült, hogy a kisebbiknek nincs még olvasója. Elővettem tehát a korondi cigányembertől kapott elég ízléses szentolvasót s neki ajándékoztam. Erre persze a nagyobbik, a kislány is sóvárgó szemekkel nézte azt - így neki Sebi adta oda az övét. Ugyan olyan volt a kettő, úgyhogy szent volt a béke. Ám kiderült, hogy a kisfiú túl kicsi még a rózsafüzért imádkozni, s ekkor lépett közbe ismét a dédmama: mondta, hogy ő majd imádkozza az unokája helyett mindaddig, amíg ő maga nem tudja majd imádkozni. Mi is mondtuk neki, hogy ez valóban szép dédmamai hivatás. Majd szépen lassan tovább indultunk. Azonban valamikor az indulás előtt, talán még mikor a gyerekek nem voltak ott, egy újabb nagyon szép eseménynek lehettünk részesei. A néni ugyanis ismét elővette azt a 200.000 lei-t, s vissza akarta adni nekünk mondván, hogy nem fogadhatja el, hisz olyan jók voltunk hozzá, s még a tüzifáját is felhasogattuk - és még mi akarunk ott pénzt hagyni nála? Be kell valljam, hogy meghatott az asszony tisztasága, de azért ismét erősködni kezdtünk, hogy nyugodtan fogadja csak el - s előjöttünk ismét az 'adu ásszal' -, mert hogyha ő nem fogadja el, úgyis másnak adjuk. Erre azt mondta, hogy jó, akkor elfogadja, de kizárólag gyógyszerre fogja költeni. S hányszor elmondta még most is ugyan abban az emelkedett lelkiállapotban azt is, hogy sohasem fogja ezt elfeledni: hogy két fiatalember, két szerzetes csak úgy bejött és miként viselkedett irányában…Amikor tovább indultunk, bizony már elég későre járt: ½ 12 felé érkezhettünk a nénihez, s onnan kb. olyan 4-½5 magasságában indultunk el. Ismét az imádságainkat kezdtük mondani. A zsolozsma után a rózsafüzér is előkerült. Ugyanis minden nap elimádkoztuk ezt is, mégpedig rendszerint hálaadás gyanánt az előző napért, valamint mindazokért, akikkel utunk során találkoztunk és akik bármilyen kicsi jót is tettek velünk - és azokért is, akik nem. Ill. azokért, akik külön imádságainkat kérték, szokás szerint még plusz egy-egy tizedet is elmondtunk. Érdekes és egészen új tapasztalatom fűződik egyébként a rózsafüzér imádságához is, amelyet szintén ennek a zarándok-missziós hétnek a belső, lelki élményeihez sorolhatok: ekkor éreztem rá ugyanis különös erővel leginkább az örvendetes rózsafüzér titkainak aktualitására a mi életünkben, s értettem meg kicsit jobban azt is, hogy miért ez - talán kicsit meredeken fogalmazva - a legferencesebb tized-sorozat (vö. a ferences rózsafüzér titkaival, mely a hagyományos örvendetes titkokat veszi végig, sőt még jobban részletezvén azokat ki is egészíti két, szintén örvendetes titokkal). Azt hiszem nagyon érdekes ezt együtt látni a scotusi teológia megtestesülés központúságával, amely egyazon ferences tőről fakad, mint a ferences rózsafüzér hét örvendetes tizede, vagyis Ferenc és az első testvérek élettapasztalatának sajátosságából. Azt figyeltem meg ugyanis, hogy ha az ember egy ilyen zarándok-misszióra adja a fejét, ez önnön természetéből kifolyólag magával vonja úgymond a teljes létbizonytalanságot (amit Ferenc és társai egy egész életen át felvállaltak), ill. ahogyan ezt egyszer Sebestyén megfogalmazta, „ez egy óriási biztonság a bizonytalanságban…” Mert itt aztán tényleg nem tudja az ember, hogy mi következik akár a következő percben is: hogy hol fog aludni, hogy fog-e aznap enni vagy sem, de főként, hogy az én kicsinységemben megjelenő Úr Jézust el- s befogadók lesznek-e abban a házban, amelynek ajtaján épp most kopogtatok vagy sem - és még sorolhatnám. Mert elsősorban nem mást szeretnénk mindezzel, mint az Urat hordozni a szívünkben, s így bárhol is megfordulva jelenvalóvá tenni Őt épp ott, ahol aktuálisan tartózkodunk.

Kicsit úgy, mint ahogy Szent Ferenc atyánk is írja, hogy akkor válhatunk az Úr Jézus Krisztus anyjává (vagyis azokká a lényekké, akiket Ő a legteljesebb mértékben és a lehető legbelülről jár át, akivel a legjobban egyesül és akik a leginkább és teljes lényükkel csak Őt szolgálják), tehát akkor lehetünk ilyen Őt hordozó anyákká, „mikor szeretet s tiszta és őszinte lelkiismeret által tiszta szívben és lélekben hordozzuk Őt és szent cselekvéssel, melynek példaként kell mások előtt világoskodnia, világra szüljük Őt.” (2Lhív 53) Azt hiszem nem kell tehát túl sok magyarázatot fűzni ahhoz, hogy ilyen állapotban miért olyan különösen lélekemelő azt imádkozni, hogy, „Akit Te, Szent Szűz, a Szentlélektől fogantál”, „Akit Te, Szent Szűz, Erzsébetet látogatván méhedben hordoztál” s „Akit Te, Szent Szűz, e világra szültél”…stb. Hisz - akár milyen gyarló módon is -, de mi is Őt igyekszünk megfoganni, hordozni és világra szülni mások számára is, amely törekvés egy ilyen hét alatt különleges aktualitást és mélységet nyer.Mivel elég későre járt már az idő, az elmélkedésünket is csöndben haladva végeztük ezen a napon. Úgy emlékszem, hogy talán ekkor történt meg az is, hogy a km-eket róván ismét egy nagyon jót beszélgettünk, csak úgy kettesben, kicsit az adott napról való reflexió gyanánt is. Arról beszélgettünk, hogy talán jobb lenne egy esetleges jövőbeli zarándok-missziót úgy elgondolni, hogy egy helyen több ideig maradjunk, a nagyobb jó érdekében, amit így tehetnénk. De azt is megbeszéltük, hogy emellett mindenképpen biztosítani kellene minden nap egy olyan időszakot a magunk számára, amelyet a világtól mintegy „visszavonulva”, csak kettesben töltenénk, ill. hármasban a Jóistennel. Mert enélkül a konkrétan Istennel megélt magány nélkül egy idő múlva nagyon terhes lenne a misszió. Más szavakkal kifejezve folyamatosan figyelnünk kellene arra, hogy utunk eredeti elképzelésétől se jobbra, se pedig balra soha el ne térjünk, és a két legfontosabb komponensének harmóniáját mindvégig fenntartani igyekezzünk. Mert, igen, olyan zarándokok vagyunk, akik 'misszionálnak', de olyan 'missziósok' is, akik zarándokolnak. S a kettő szorosan összefügg, mert ez egy olyan létállapot, melyben a puszta zarándok-létével misszionál az ember - s én személy szerint ezért (és nem másért) találom valahogy nagyon mélyen ferencesnek. Így tehát abba egyeztünk Sebivel, hogy bizony úgy kellene valahogyan 'megszervezni' a napokat, hogy mondjuk a délelőtt az többnyire csak a mienk legyen. Nagyrészt ekkor végeznénk el a napi imádságainkat és az elmélkedésünket is, mert miután egy jó család befogadta már az embert, mindezek elég nehézkesen volnának megoldhatók. Mindeközben persze nem volna probléma, hogy ezidő alatt rójuk az utakat s az egyik helységből a másikba gyalogoljunk. Hisz ez valóban egy olyan a közösség intim berkeibe való visszavonulós időintervallumnak nevezhető (vö. kolostor vagy klauzúra). De hát nem épp az Általános Kostitúciónk szögezi le, hogy a ferences közösséget nem az épület, maga a konvent definiálja és emeli a közösség rangjára, hanem épphogy a testvérek összessége az, amely 'identitást ad' a konventeknek (vö. CCGG 232. cikkely)? Ott van ugyanis ferences közösség, ahol a testvérek többen egybegyűlnek. S ez lehet egy ilyen zarándok-misszió esetében akár a Marosvásárhelytől Csíksomlyóig terjedő útvonal, vagy bármilyen más útszakasz is akár, habár az Általános Konstitúciók a hosszabb távra alapított rendház létesülésében lényeges elemnek látja a „szilárd helyen, vagyis lakásban törvényesen létesült” konventeket (uo.). De végül is itt egy, vagy maximum néhány hétről volna csak szó.Ezután beértünk Udvarhelyre. Megbeszéltük, hogy a központot és a ferences templomot megpróbáljuk a lehető leginkább elkerülni, hisz túl egyszerű lenne a testvéreknél megszállni, ill. nem ez volt az eredetileg kitűzött célunk. Úgyhogy így is tettünk: mihelyt beértünk a városba, az első mellékutcán letértünk balra. Itt még megszólítottunk egy

bácsit - egy nyugalmazott professzor volt - s kicsit elbeszélgettünk vele. Kiderült, hogy ő is Sebi földije, háromszéki, sokszor ugyan azokat az ottani szófordulatokat használta. Befogadni azonban nem tudott minket, mert tele volt a háza más, magyarországi vendégekkel. Tehát tovább indultunk utunkon, s lassan - le-leállva még ezzel is-azzal is beszélgetni - beértünk Fenyédre, amely nem sokkal Székelyudvarhely után található. De amire beértünk a faluba, bizony későre járt (8 óra felé lehetett) és erősen szürkülni kezdett. Tudtuk, hogy ez nem éppen a legkedvezőbb körülmény a szálláskereséshez, de hát akkorra már így alakult. A következő kb. egy óra 'szlogenje' nem más volt kettőnk között, mint hogy „szállást keres a Szent Család”, merthogy ekkor már túl nagy előzetes ismerkedés nélkül, szinte rögtön a lényegre térve kellett előhozakodnunk a szállás kérdésével, hisz szorított már az idő. Közbe mondogattuk persze egymásnak, hogy lehet, hogy aznap a szénakazlak egyike lesz éjszakai szálláshelyünk.Az első három helyről rögtön tovább is küldtek bennünket, pedig imitt-amott mondtuk, hogy mi a pajtában is elaludnánk. A negyedik helyen az asszony nagyon érdekesen viszonyult hozzánk. Később azt beszéltük, hogy úgy tűnt nem lehetett ő sem egy nagy templomba járó, de mégis valami kezdettől megtetszhetett neki a történetünkben, amelyet pár szóban elé tártunk (ti. hogy zarándokok vagyunk, és nincstelenül vagyunk, hogy megtapasztaljuk a Jóisten embereken keresztül működő jóságát…stb.). Mondta ugyanis nekünk, hogy meg kell ugyan kérdezze az urát, de addig is jöjjünk be s foglaljunk helyet. Hát ebből persze vacsora is lett. A vacsora közben folytattuk a beszélgetést s lehetőségünk nyílt rá, hogy kicsit bővebben is mesélhessünk az Isten már eddig megtapasztalt jótéteményeiről. Ott volt a huszonéves fogadott fiúk is, ő is épp vacsorázott. Majd az asszony kiment egy rövid időre, s amikor visszajött, már más érzelmek is leolvashatóak voltak az arcáról, mint amikor kiment. Mert úgy vettem észre, hogy a nagy mesélés közepette egészen megnyílott s úgy tűnt már azon volt, hogy részéről biztosítsa a szállást, habár az elején még világosan - bár nagyon kedvesen megkérdezte -, hogy tudjuk-e hányan mászkálnak szanaszét az országban hasonló szöveggel s aztán megtámadják, vagy kirabolják az őket befogadó embereket. De a szállás biztosítása nem tőle, hanem a ház urától függött, s biztosan a vele való beszéd törhette le annyira, mikor visszajött. Majd a ház ura is bejött. Egy jó ideig bizony ránk sem nézett, csak nagy serényen tett-vett valamit. Mozdulataiból azonban világosan látszott, hogy ez leginkább pótcselekvés. Végre a közeli fotelban leült. Mi folyamatosan, mondhatom elég jó hangulatban és buzgón beszélgettünk. Ő csak hallgatott, és szemmel láthatóan végigmérte először Sebestyént, majd engem is. Erre megpróbáltunk vele is kontaktusba kerülni, s megkérdeztük, sok volt-e a munka. Valamit válaszolt ugyan, de utána egyszeriben kitört magából, s félhangosan, de inkább kiabálva adta tudtunkra, hogy „itt az ő házában bizony megaludni nem fogunk. Itt mindenféle stopposok ugyanis ne akarjanak csak úgy bekéredzkedni, mert különben is, egymás hegyén hátán aludni nem fogunk.” S mérgelődve kiszaladt, bár a felesége rászólt, s már-már kérlelni kezdte volna értünk. De ő még kintről is csak a magáét kiáltozta. Mikor már kint volt és egyértelmű volt számunkra, hogy itt a dolog nemigen orvosolható, s azzal tesszük a legjobbat, ha minél előbb elmegyünk, mondtuk az asszonynak, hogy 'nehogy bármi problémát csináljon miattunk, mi rögtön továbbállunk, hisz nem akartunk mást, mint megkérdezni az éjszakai szállás lehetőségét. Az ilyenfajta kérdésre pedig természetéből kifolyólag kétféle válasz kapható - most sem történt más, minthogy a számunkra kedvezőtlenebb választ kaptuk.' A szegény asszony kifelé menet még próbálta exkluzálni magát és a férjét mondván, hogy nagyon beteg, gégerákja van, s ez teszi őt ilyen

ingerlékennyé. Sajnáltuk az asszonyt, majd békességben elváltunk egymástól. S már az úton váltott néhány szóból világosan kiderült számomra, hogy érdekes, majdnem azt mondhatni kegyelmi módon élhettük meg mind a ketten ezt az első ránézésre inkább kellemetlennek mondható eseményt. Mert mind Sebit, mint pedig engem nemhogy letörtek volna a történtek, hanem inkább felvillanyoztak. S ismét, mint már annyiszor, miután jót tettek velünk, belülről egész megindult lelkiállapotban kezdtünk el beszélgetni, aminek úgy vélem nem más a magyarázata, minthogy végre olyan is történt velünk, amire kezdettől fogva fel voltunk készülve. Úgy is mondhatnám, hogy enélkül az esemény nélkül, enélkül a visszautasítás nélkül - mivel ez volt az egyetlen lényegbe vágó és komolyabban érintő - az egész utunk bizony szegényebb lett volna. Vagy úgy is kifejezhetném magamat, hogy annak az örömétől lettünk volna teljesen megfosztva, hogy a mindig újabb és újabb elutasítást átélő Szent Családhoz íly módon is hasonulhassunk… Majd megbeszéltük, hogy utoljára megpróbálkozunk még a plébánosnál (hisz teljesen sötét volt már, 9 óra), s ha ott sem fogadnak, valóban keresünk majd egy szénaboglyát. Találkoztunk is egy fiatal lánnyal, aki felvezetett minket az amúgy eléggé eldugott ösvényű plébániára. A plébános úr az édesanyjával és a meglehetősen részeges kántor-öccsével lakott együtt a plébánián. Sok szeretettel fogadtak bennünket, még megnéztük annak a TV műsornak a végét, amely épp ment (hazai dolgokról volt szó, a Szentendrei Ferences Gimnáziumról közvetítettek a Duna TV-ben) majd - mivel már vacsoráztunk - nem túl hosszú beszélgetés után megmutatták nekünk az ágyunkat. S mi, még a kompletóriumot elimádkozva, hamar le is feküdtünk. Az igazat megvallva épp jól is jött ki, hogy aznap este egy plébánosnál szálltunk meg, vagyis ennyire teplomközelben, mert akkor már aug. 20-nak, azaz Szent István királyunk ünnepének vigíliáját ültük.Másnap nem siettük el a felkelést. Igazodtunk a háziakhoz, akik úgy döntöttek, hogy a reggelit majd csak a Szentmise után fogyasztjuk el. Ez pedig úgy emlékszem 9 órakor kezdődött. Mi azért egy órával előtte felmentünk a templomba, hogy a napi elmélkedésünket elvégezzük, s utána vegyünk részt a Szentmisén. Örültünk neki, hogy ezen a szép napon a Szentmise biztosítva lehetett számunkra.A Szentmise után pedig kedvesen megvendégeltek bennünket a „pap bácsi” (maga az édesanyja is így nevezte az atyát) meg az édesanyja, aki akkorra már készen várt minket a finom és meleg rántottával. Jól megetettek bennünket és ez volt az a 'pillanat', amikor lehetőség nyílott a hosszabb és felszabadultabb beszélgetésre. Mindketten úgy éreztük Sebivel, hogy végülis nemhogy csak kedvesen befogadott minket a plébános atya, de a végén még kifejezetten örült is a jelenlétünknek, s így kis ajándékok lehettünk az ő számára is. Indulásunkkor pedig akár hogy próbáltuk viccelődve ugyan, de lebeszélni őket arról, hogy mindenféle földi jókkal felpakoljanak minket, sehogy sem sikerült még csak eltántorítani sem őket ettől a kétségtelenül a szeretetüket megtestesítő jócselekedettől. Így tehát úgy indultunk el tőlük, mint a jól felpakolt málhás szamarak (olyan kuriózumból is kijutott itt nekünk, mint a rózsasziromlekvár). Sebestyén beszélt még utána egy kicsit az asszonnyal, míg én már a plébános után indultam. Erősen kérte az imáinkat az alkoholista fiáért. Már előtte is kiöntötte a szívét előttünk, de csak akkor, amikor a másik fia, a „pap bácsi” nem volt éppen jelen. Egészen biztosan nagyon nehéz és kínos helyzetben éltek ők ott mindketten, a részeges kántor miatt, aki fia volt az asszonynak, s öccse a plébánosnak. Így a következő rózsafüzér imádságunkban külön is megemlékeztünk róluk.Folytatván az utat az volt tehát az elsődleges szándékunk, hogy ismét minél hamarabb

megszabaduljunk terhünktől, az oly terhes gazdagságunktól. Egy bácsi mellett mentünk el, épp az autóján bütykölhetett valamit, s megszólított minket. Röviden kontaktusba lépve vele válaszoltunk a kérdésére, hogy hová megyünk. Mikor meghallotta honnan hova tartunk s hogy gyalog tesszük meg az utat, rögvest keresztet vetett. Hogy mit gondolhatott mellé, azt csak a Jóisten tudja. Továbbmenve egy másik bácsi szólított meg minket, aki a jó magasan megrakott szénásszekere legtetején ült éppen, s felajánlotta, hogy elvisz egy darabon. Bennem személy szerint rögtön felébredt a romantikus szellem és szívem szerint arra hajlottam volna, hogy fogadjuk el (hisz mindig is oly ritka volt nekem, fővárosi gyereknek a lovaskocsi, mint a négernek a hó), de Sebi - illedelmesen megköszönve - inkább nemet mondott, mivel akkor már erősen benne voltunk a Miatyánkok imádságfűzérében. És így volt helyes. Majd beérkeztünk Máréfalvára, s itt már tényleg eldöntöttük, hogy elkezdjük leadni, vagyis elajándékozni a sok finomságot. Meg is álltunk egy rozogább háznál, ahol egy idősödő férfi kint sétálgatott a tornácon. Szóba elegyedtünk vele, de sajnos nem tarthatott túl sokáig az értelmes társalgás, mert valahonnan mellénk keveredett egy részeg emberke is, és ő meglehetősen aktívan akadályozta ezt. Láttuk tehát, hogy itt túl sokra most nem mehetünk, így amikor az asszony is kijött a házból, én gyorsan bementem hozzá a kertbe, röviden felvázoltam neki az utunkat és annak célját, s megkérdeztem, hogy nem fogadnák-e el azt az elemózsiát, amelyet mi is úgy kaptunk. Azt válaszolta az asszony, hogy nagyon szívesen elfogadják, bár nem maguknak, mert ők nem is itt laknak, hanem az édesanyja számára, akit ápolni vannak most itt. Ezen felbuzdulva gyorsan megkérdeztem, hogy akkor esetleg egy kis kenyeret is elfogadnának-e, ami kint van Sebestyén testvérnél. Igenlő volt a válasza, úgyhogy hamar kimentem Sebihez és azt a zacskót is, ami nála volt, elkértem és odaadtam az asszonynak. Megköszönte, s úgy láttuk jónak, hogy továbbálljunk, mivel a részeg barátunk már teljesen megakadályozta a mélyebb kapcsolatteremtést. Így inkább tovább folytattuk utunkat. Nem sokkal arrébb egy idős nénivel találkoztunk, aki feltűnő módon, mihelyt észrevett, erősen célba vett minket és felénk tartott. Azzal a kissé 'túlzásba vitt vallásossággal' megáldott néni volt, az az úgymond „barokk vallásosságú” nénike (kissé pejoratíve értve itt a „barokk”-ot), vagyis az a valaki, aki úgy beszél az Édes Jézusba vetett hitéről, de leginkább a Szűzanya iránti szeretetéről, hogy azt ne csak a közvetlen mellette állók hallják, s közben érzelemdús kifejezésekkel, néha már-már elsírva magát bizonygatja, hogy ő mennyire szereti a Szűzanyát. Ez alkalommal is teljesen meg volt hatódva két ferences szerzetest látva, s meghatódottságának és valódi szeretetének jeleképp hirtelen a szegényes ruhájának zsebébe nyúlva két 10.000 lei-est húzott elő és adta oda, hogy fogadjuk el. 20.000 lei pedig a jelenlegi román viszonyokat tekintve (ismét) körülbelül a szegény asszony 2 fillérjének felelhet meg. Így bizony elképzelhető, hogy a szegény asszony ezzel a nagyvonalú cselekedetével már egyben a következő napok koplalását 'készítette elő'. Ezért - s mivel még maradt nálunk pénz - amikor a nénitől annak rendje s módja szerint búcsúzkodni kezdtünk (vagyis félig sírva a nyakunkba borult), Sebi észrevétlenül nemcsak a tőle kapott 20.000 lei-t, hanem még mellé egy 100.000-res bankót is visszacsúsztatott a zsebébe. Azután már csak azon drukkoltunk, hogy szívrohamot ne kapjon szegény, mikor meglátja majd azt a 'sok' pénzt…Még mindig Máréfalván voltunk, amikor a falu végén, már inkább a cigánylakta részben két fiatal cigány-papa szólított le minket, Odamentünk hát hozzájuk és elbeszélgettünk velük. Meglepően nyíltak és jó fejek voltak. Arra már nem is emlékszem, hogy derült ki az, hogy épp vizet kerestünk, vagy csak az, hogy épp szomjasak voltunk, de az egyik

hirtelen beszaladt a boltba, ami előtt beszélgettünk és vásárolt nekünk egy flakon ásványvizet. Azt hiszem előtte sörrel kínáltak, s arra mondtuk azt, hogy inkább nem kérünk - nem akartunk ugyanis nekiállni ott a főút mentén látványosan sörözni, hisz főleg azokban a népekben megbotránkozást okozhatott volna. Erreföl vásárolta nekünk az ásványvizet. Majd a nagy beszélgetés közben ismét beugrott a boltba, s öt szép nagy banánnal jött ki onnan. Azokat is nekünk vette. Talán előtte az derülhetett ki, hogy még nem tudjuk, hol ebédelünk aznap. Végül még egyszer bement a boltba és még egy ásványvizet vett nekünk az útra, mivel addigra már elszopogattuk az előzőt. Majd tényleg nagyon jó hangulatban útnak eresztettek bennünket. Sebi az úton mesélte, hogy mennyire megdöbbentően jó volt ismét hozzá és hozzánk az Úr: mikor ugyanis még a falu elején annál az idősödő házaspárnál hagytuk a sok élelmet, akik a szülőket ápolták, és én a második zacskót is kivettem a kezéből, hirtelen átfutott az agyán, hogy az alma - ami szintén abba a zacskóba volt nála -, az esetleg jól jöhetett volna még nekünk. Aztán persze elhesegette magától ezt a gondolatot. És lám az Úr mivel viszonozta: öt szép nagy banánnal! A Jegyes ismét szeretettjei kedvét keresve elégítette ki a legkisebb óhajunkat is… Kicsit arrébb állva elfogyasztottunk az öt banánból négyet és azt a kis ételt is, ami még minden adakozó kedvünk ellenére is a kis hátizsákunkban maradt. Ezután az utunkat folytatva imádkozni kezdtünk. Homoródfürdőnél a híres borvíz-forrásnál megálltunk, hogy kissé felüdülhessünk. Ez zarándok-missziónk utolsóelőtti napja volt, s az utolsó két napra elég sok gyalogolni való maradt (az utolsó előtti nap reggelén még 50 km-re voltunk Csíksomlyótól). S mindez abban a rekkenő hőségben, ami ezen a két utolsó napon rászakadt a vidékre. Homoródfürdő után egy jólelkű fiatalember ugyan megállt mellettünk, s felajánlott egy rövidke fuvart, de már ekkor is nagyon fáradtak voltunk. Ez alkalommal gondolkoztam el azonban ismét azon, hogy valójában milyen szép cselekedetet hajtott végre az épp aktuális 'sofőrünk' is, mint ahogy eddig az összes többi: mert bizony Homoródfürdő erősen hegyes-dombos, de inkább hegyvidékes területen fekszik, s ebből adódóan az utak is meglehetősen kanyargósak - ahogy ez ugye a hegyi utaknál általában lenni szokott. Kis dolog, de ez mégis azt jelenti, hogy az, aki a hátunk mögül jön a maga rendszerint nem túl ráérős tempójában, annak nincsen túl sok ideje, hogy azt mérlegelje, vajon megálljon-e vagy sem amellett a két „őrült” szerzetes mellett, akik az egymástól meglehetősen távoli hegyi falvak között valahol félúton gyalog bandukolnak. Ez tehát ilyen helyzetek között egy rögtönzött döntést kíván a személytől, s mint ilyen, maga a döntés inkább a szívben, mint az agyban történik. Ekkor viszont már erősen közrejátszik majd az adott személy üdvösségében, talán erősebben, mint egy pusztán racionális döntés. S igazából ezért találtam különösen kegyelemdúsnak ezt a zarándok-missziót, mert a legtöbb helyen ezt a kegyelmi találkozást sikerült megélni az emberekkel, olyan kegyelmi találkozásokat, amelyek majd valamikor be fognak számláltatni nekik - s reméljük nekünk is - az utolsó ítéletkor. Mert azt hiszem 'néha' tényleg jó szó szerint értelmezni azt az Evangéliumot, amelyben épp a hazatérésünk után egy héttel a vasárnapi (Évközi 22.) perikópában azt mondja Jézus az őt meghívó vezető farizeusnak, hogy „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, sem testvéreidet, sem rokonaidat, sem jómódú szomszédaidat, nehogy visszahívjanak és viszonozzák neked. Ha vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. S boldog leszel, mert nem tudják neked viszonozni. De az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat” (Lk 14,12-14), vagyis - mint ahogy azt máshol mondja - az örök életet. „Mert éhes voltam és ennem adtál. Szomjas voltam és innom adtál. Idegen voltam és befogadtál. Nem volt ruhám és felruháztál… Mert bizony

mondom neked, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettél, velem tetted” (vö. Mt 25, 35-36a.40). Míly nemes és magasztos feladat tehát - ha jobban meggondoljuk - ilyen szegénnyé, bénává, sántává vagy vakká lenni, olyanná, akik biztosan nem tudják viszonozni az emberek szeretetteljes meghívását, mert így rajtunk keresztül az örök élettel ajándékozza meg őket az Úr! S valóban, ki tudja, nem éppen az a befogadó, élelmet adó vagy akár egy fuvart felkínáló cselekedete fogja-e majd annak idején megnyitni egy-egy jótevőnk előtt a menyország kapuját, hisz élhet valaki bármilyen züllött életet, de ha akár egyetlen egyszer is felismerte az Úr látogatásának idejét, ott már úgymond hozzáférhetővé tette magát az Isten mérhetetlen irgalma számára. Hátborzongató gondolat! Hogy Isten rajtunk keresztül üdvözíti övéit, s mi ennek az üdvözítő cselekedetnek lehetünk a szolgái? S több erre következtetni engedő találkozásunk is lehetett. Éppen ezért sem lehet semmiképpen ingyenélésnek nevezni ezt a hetünket, mivel bármilyen nagyképűnek is hangozhatna esetleg első hallásra, mégis azt mondhatjuk, hogy busásan megfizettük jótevőink felénk való jóságát, mégpedig nem mást, mint az örök életet kínálva föl nekik.Kápolnásfalunál kértük meg a fiatalembert, hogy tegyen ki minket, mindjárt a falu határában. Így volt ugyanis könnyebb a munkakeresés. Du. 3 óra felé járhatott az idő, s aznap még nem dolgoztunk semmit, ezért elsődleges szándékunk az volt, hogy munkát keressünk. El is kezdtük mindjárt a falu széli kis boltocskában. Igaz, ott nem annyira munkát kértünk, mint inkább az után érdeklődtünk, hogy nem ismernek-e véletlenül egy idős nénit vagy más rászorulót, akinek esetleg jól jönne a segítségünk. Azt a választ kaptuk, hogy nem, itt olyan nincs, vagy legalábbis nem ismernek ilyet. Így hát tovább mentünk, s ugyanezzel a kérdéssel, ill. már a segítség felajánlásával bementünk rögtön a bolt melletti házba érdeklődni. De onnan is hasonlóképp továbbküldtek minket. Akkor egy olyan portán kopogtattunk, ahol az udvaron a szérűben egy magasan megrakott lovasszekér állt, épp a lepakolásnak láttak neki. De ott sem fogadtak. Így tovább bandukoltunk. Ahogy így mentünk, egyszer csak egy érdekes bácsika jött velünk szembe. Rögtön olyan intenzitással kezdett dicsérni s gyakorlatilag földre szállt szentekként kezelni minket, hogy abban kezdettől fogva volt valami nagyon furcsa. S valóban, azt hiszem az ember nemcsak részeg volt, de kicsit bolond is szegény. Azon nyomban - még szinte fel sem ocsúdtunk - s már vitt is magához, invitálva minket minden elképzelhető módon. Mikor mondtuk neki, hogy mi munkát keresünk, hirtelen munka is akadt a háznál - vagy legalábbis azt mondta lesz az is. Így hát ráálltunk és elmentünk hozzá. Megérkezvén a házába rögtön kiküldte az asszonyt a boltba két üveg borért. Az asszony, vagy inkább élettársa (vadházasságban éltek, ahogy ő mondta) szintén egy érdekes figura volt: hihetetlen apró termetű és ehhez a termetéhez képest nagyon nagy feje volt, az is érdekes karakterrel megvonva. Később úgy tűnt, hogy ha valamiért, akkor maximum ezért az asszonyért lehetett volna ott maradni, mert a látszólag különben elég erősen élet- és gondolom élettársa-únt asszonyka rövid időn belül olyan élettel telt el és szolgált föl nekünk, hogy azt szép volt látni. De a bácsi - véleményem szerint - teljesen ki volt ütve (s jobban a bolondságától szegény, mint az italtól) és egyfolytában beszélt. Közben persze kiderült, hogy munkát sem tud adni, az is csak duma volt. Így ezt a momentumot megragadva döntöttünk úgy s mondtuk meg a lehető legkörültekintőbben nekik, hogy akkor inkább most továbbállnánk, megpróbálunk munkát keresni, s ha nem sikerül sehol sem és estére sem fogadnak be sehová, akkor visszamegyünk hozzájuk - merthogy közben valahogy kiderült az is, hogy még nem tudjuk hol alszunk az éjszaka, amire persze rögtön a kész válasz fogadott minket, hogy hát itt vannak ágyak és innen

egy tapodtat sem kell tovább mennünk. Aranyosak voltak különben. Érdekes volt azonban azt látni, mennyire erősen próbált minket a szabadságunkban korlátozni az ember, ami már eleve a meghívás és a légkör egészségtelenségét sugározta. Azt mondtuk tehát, hogy inkább tovább megyünk, s esetleg még visszatérünk. Nehéz volt ez a döntés, mert előtte valahogy még csak jelzésszerűen sem tudtunk semmilyen úton-módon kommunikálni egymással Sebivel, de végül is egyet értettünk.Tovább haladva először gyönyörű székely népviseletbe öltözött fiatal leánykákkal találkoztunk, akik csoportba verődve mentek valamilyen helyi aug. 20-i ünnepségre. Kórustagok voltak. Leálltunk velük is beszélni egy darabon. És lám, itt Sebit hirtelen ismét úgy elkapta minden bizonnyal a Szentlélek heve, hogy egy olyan rögtönzött hittanórát (hogy ne mondjam: prédikációt) tartott nekik, hogy én is csak úgy lestem és épültem a mondottakon. Arról beszélt, hogy milyen jó üres kézzel menni és élni a nagyvilágban, mert így képessé válunk elfogadni azt a sok-sok ajándékot, amit nekünk a Jóisten készített. „Mert ha teli van a kezed - mondta -, nincs mibe fogadd az Ő mérhetetlen ajándékait.” Tehát alapjában véve a szegénységről beszélt nekik, ezeknek a viszonylag fiatal leányoknak, aminek ki tudja még milyen gyümölcsei lesznek ezekben a még tiszta lelkekben. És Sebi szavának akkor és ott különleges hitele volt, hisz azoknak a napoknak a mindennapos és legkonkrétabb tapasztalatából beszélt…Majd végre munkát is találtunk. Az egyik hepe-hupás földút kis utcasarkán egy nénike ácsorgott és vele kezdtünk el először beszélgetni. Erre hihetetlen gyorsasággal rögtön egy másik, kendővel átkötött kíváncsiskodó fejecske is felbukkant a szemközti ház kapujában és nagyban érdeklődni kezdett, hogy mi járatban vagyunk arrafelé. Sebi erre odament hozzá, míg én ottmaradtam az első néninél. Beszélgettünk, beszélgettünk, majd egyszer csak azt hallottam Sebitől, hogy van munka. Elbúcsúztam tehát a nénitől és odamentem én is a legújabb jótevőnkhöz, aki munkát adott nekünk. A munka pedig, cándrapakolás volt (ez is egyike azoknak a szavaknak, amelyekkel előszörre nemigen tudtam mit kezdeni; később derült csak ki számomra - így már a kezembe fogva és pakolva azt -, hogy a cándra nem más, mint a fenyőfagerendák, pallók és deszkák fűrészgéppel történő elkészítéséből származó hulladéktermék, a kérges rész, ami több mint valószínű, hogy már csak a szegények tüzelőjéül használható fel). Tehát a három meglehetősen nagy halom cándráját kellett bepakolni a fészerbe, amelyek már elég régóta ott éktelenkedhettek az udvarán. Az elején persze röviden elbeszélgettünk vele. Aranyos kis nénike volt. A beszédére kicsit erősebben oda kellett figyelni, mint az általában lenni szokott, mert néhol nehezen volt érthető. De leginkább végtelenül egyszerű volt, talán amolyan 9-11 éves lányka szintjén mozoghatott. Később tőle magától megtudtuk, hogy ennek az oka az, hogy agyhártyagyulladással született szegény, és ennek a maradványa ez a fogyatékossága. De nem sokkal azután, hogy megkezdtük a munkát, egy másik dolgot is megtudhattunk tőle. Kijőve ugyanis jó friss borvízzel kínált minket, és közben elmesélte, hogy neki is van ám egy rokona, egy unokaöccse, aki szintén ferences, de ő most 'Magyarba' van - ahogy arrafelé mondani szokás. Na mondanom sem kell, hogy erre nagy buzgón fellelkesülve faggatni kezdtük, hogy ki lehet az. Annyit mondott, hogy Tibornak hívják. Erősen gondolkozni kezdtünk, hisz Magyarországon Tibor nevezetű ferencest nem ismertünk, s aki volt, az erdélyi Tibor testvér már hazament Szászsebesre. Így megkérdeztük azt is, hogy nem világi pap-e véletlenül, aki oda van inkardinálva. De azt válaszolta, hogy nem, ugyan olyan barna ruhája van, mint nekünk. Na erre Sebinek nagy hirtelen beugrott, hogy ez nem más lehet akkor, mint Gergely Tibor, azaz Teofil testvér, akiről a néni bizonyára még nem

tudta, hogy szintén visszatért már Erdély földjére. Amikor pedig kiderült, hogy valóban ő az, lett ám nagy örömködés! Tényleg úgy megörültünk, hogy épp hozzá vezérelt minket az Úr! Majd folytattuk a munkát. Aznap gyakorlatilag csak nem egészen másfél halommal sikerült bepakolnunk, majd ránk esteledett. A néni közben elment misére. Nagyon érdekes volt számomra a benne végbemenő döntés folyamata, amellyel belül biztosan meg kellett küzdenie, de amelynek mi csak a külső megjelenüléseit láttuk. Az történt ugyanis, hogy már a Szentmise előtt kiderült, mi járatban vagyunk mi most az utakon, s milyen jellegű ez az egész zarándok-missziónk. S ezzel együtt persze arra is fény derült, hogy még nem tudjuk azt sem, hogy aznap este hol fogunk megszállni. Mindez tehát már a Szentmise előtt kiderült, de akkor még azt mondta a néni (Editnek hívták), hogy hát ő sajnos elszállásolni nem tud bennünket, hisz nincs elég helye. A Szentmiséről megjőve azonban előállt azzal az ötlettel, hogy akkor mégiscsak szálljunk meg nála, valahogy majd csak elintézzük. S hamar kiderült, hogy ez a határozata azért volt valóban különös horderejű, mert bizony egyetlen egy szobában élt a néni, vagyis így egy szobában kellett aludjunk vele, nekünk, két fiatalembernek, két szerzetesnek a már-már idősödő nénikével. Óriási dolog, ha belegondolunk abba, hogy mennyi félelmet és mennyi szemérmet kellett legyőznie magában csak azért, hogy egy-két egyszerű szóval arrébb ne kelljen küldenie minket, ki ne kelljen tennie minket annak a rizikónak, hogy esetleg senki sem fogad be minket. Pedig ha valaki, akkor ő megtehette volna! S személy szerint én hajlamos vagyok arra gondolni, hogy ennek a kétségkívül nagyon bátor lépésnek a megtételében oroszlánszerepe volt a közben lefolyó Szentmisének, amelynek ő, lám, valóban aktív résztvevője volt. Íme tehát a Jóisten egy szegénykéje, aki nem csak hallgatója, de aktívan tettekre váltója az Úr Igéjének!Majd szürkülni kezdett és az este sötétje hullott a vidékre. Edit 'néni' (mindenki csak Editnek nevezte, még a szomszéd gyerekek is tegezték) behívott minket vacsorázni. A vacsora is éppoly egyszerű és szegényes volt, mint Edit maga: két tojás, tükörtojás, nem fejenként kettő, hanem összesen kettő. Mellé kenyér és valami kis süteményféleség, amit úgy kapott ajándékba. Jóízűen megettük a szegényes ételt, majd Edit elkészítette nekünk a fekhelyet, s valami pizsamaszerű dolgot is adott, a maga ruhái közül. S lefeküdtünk aludni, a mögöttünk lévő ágyban pedig ő is álomra hajtotta fejét. Sebivel - mint már nem először - egy ágyban aludtunk, egy takaró alatt. Ill. pontosabban csak megpróbáltunk aludni, mert az ágy olyan magasan fel volt rakva mindenféle takarókkal és egyéb dolgokkal, hogy egészen domborúvá vált a teteje, amire nekünk fel kellett feküdni. Sebi feküdt belül, a fal mellett, én pedig kívül. Ő azért nem mozdult meg szinte egész éjszaka, hogy engem meglökve le ne guruljak, én pedig szintén azért nem, mert rögtön leestem volna. Úgyhogy ezen az éjszakán nem túl sokat aludtunk.Másnap reggel viszonylag korán keltünk - de egész biztosan nagyon korán ahhoz képest, hogy milyen éjszakánk volt - s Edittel elmentünk a Szentmisére. Az egy miséből aztán hirtelen kettő lett, mert a pap bácsi ki sem vonulva az első után, rögtön rázendített a másodikra (mert 'ugye' két intentio volt…). Mivel pedig mindenki teljesen természetesnek vette ezt és meg sem mozdult, mi is hasonlóképpen tettünk. A mise - pontosabban a misék - után bementünk a sekrestyébe, hogy legalább röviden kontaktusba lépjünk az atyával. Szívélyes volt felénk, meg is hívott magához reggelizni, de mi mondtuk, hogy már el vagyunk köteleződve Edit felé, aki már biztosan beszerezte a reggelire valót is. Ekkor azonban sajnos meglátszott valódi lelkülete: elkezdett értetlenkedni, és nemtetszését fejezte ki, hogy épp Editnél szálltunk meg, aki köztudottan bolond, nem kevésbé pedig a bátyja, aki szintén ott lakott az emeleti

szinten. De vele jóformán semmi kapcsolatunk nem volt, csak egyszer láttuk és köszöntünk egymásnak. Edittel egyébként sajnos nem volt túl jóban. Róla azt mondta a pap bácsi, hogy nőnek szokott öltözni s még ki tudja milyen őrültségeket szokott csinálni. De mi mindezek ellenére kitartottunk elhatározásunk mellett. Nem volt igazán kedvünk otthagyni Isten szegénykéjét emiatt a pap bácsi miatt. Visszamentünk tehát Edithez és először is befejeztük a munkát, bepakoltuk a maradék cándrát a helyére. Majd bementünk reggelizni, ami hasonló volt az előző napi vacsorához. Ezután elbúcsúztunk és útra keltünk, hisz még jó 25 km választott el minket Csíksomlyótól. Az úton legelőször átbeszéltük és egy rögtönzött kis megosztást tartottunk arról, hogy kiben milyen visszhangokat ébresztettek a pap bácsi szavai. Azt hiszem teljes mértékben egyetértettünk abban, hogy a helyes úton maradtunk, hisz Jézus is elsősorban a kicsinyeket és a legelhagyatottabbakat kereste föl, s Edit egészen biztosan egynek mondható a legkisebbek legkisebbjével, minden szinten. Ami a bátyját illeti - akivel viszont tényleg egy köszönésen kívül semmi kapcsolatunk nem volt -, vele kapcsolatban is úgy döntöttünk, hogy szintén helyesen jártunk el, hisz Krisztus sem eltávolodott és elhagyta a bűnösöket és a prostituáltakat, hanem felkereste őket és együtt étkezett velük. Nem beszélve arról, hogy az egész sztori róla nem volt száz százalékig meggyőző, így hát lehet, hogy igaz sem volt. Edittől tehát - egy kis pénzt is csúsztatva egy papírlap alá, amelyet a templomban nyomott teljesen szótlanul Sebi kezébe egy bácsi - eljöttünk, s elkezdtük imádkozni a Miatyánkokat és utána a rózsafűzért is.Már jó darabot előrehaladtunk, mikor eszünkbe jutott, hogy az öt banánból egy még ott lapul a hátizsákunkban. Egy helyen megálltunk tehát és elfogyasztottuk. Majd ismét az imádságot elkezdve - vagy folytatva azt - tovább indultunk. Ekkor az időszűke miatt gyaloglás közben végeztük az elmélkedésünket, mert estére mindenképpen Somlyóra kellett érkeznünk, hisz akkor indult vissza a vonatom. A másnap este kezdődő lelkigyakorlatra ugyanis már Szegeden kellett lennem. Így elég jó ütemben mentünk és a részemről nyugodtan mondhatom, hogy piszkosul kifáradtam. Valakik leszólítottak, hogy szalonnázzunk velük, de mi inkább folytattuk utunkat. Érdekes, hogy ebben az elmélkedésben és imádságban tört fel először nagyon erősen bennem, hogy önmagunkért imádkozzam, ill. pontosabban az, hogy önmagunknak kérjek valamit, nevezetesen azt, hogy valami jószándékú embert küldjön mellénk az Úr, aki legalább egy pár km-re felvenne bennünket. Nagyon el voltam fáradva. Feltört belőlem ez a kérés, s erre az elmélkedésemre eléggé rátelepedett, habár egyidejűleg világosan láttam, hogy ez egy rossz kérés, mert pusztán egoista célok vezérlik. De hiába, bennem volt. És még sok-sok kilométer állt előttünk.De lám, az Úr egy ilyen alapjában véve egoista kérést is úgy látszik meghallgatott. Hirtelen ugyanis egy Dacia állt meg mellettünk, és nemhogy csak fuvart ajánlott fel, hanem sokkal, de sokkal többet: Sebinek valami régi és nagyon jó barátja volt az, akivel valamikor együtt dolgozott a csavargyárban - s így földije is volt - és sok mindenen mentek együtt keresztül. A családjával és egy másik családdal együtt voltak valami nyaraláson Parajd környékén (mesélték, hogy egyszer láttak is már minket, de akkor képtelenség volt megállniuk). Sebi a feleségét is jól ismerte, hisz ő meg falubelije volt. S legalább volt vagy öt gyermek velük. Így tehát a röpke fuvaron túl az ő barátságukkal is megajándékozott bennünket az Úr. De ez még mindig nem volt minden: mondták ugyanis nekünk, hogy ők éppen alkalmas helyet kerestek egy jó kis bográcsoláshoz, s természetesen szívesen meghívnak bennünket. Mondanom sem kell persze, hogy elfogadtuk a meghívást. Így egy olyan finom bogrács-lecsót ebédeltünk aznap, ami

után az ember tényleg mind a tíz ujját megnyalta. S mindezt barátian szerető, a szó szoros értelmében családias légkörben tehettük. Ők voltak aztán, akik a következő, ha jól emlékszem 9-10 km-ünket jócskán megkönnyítették: egy kocsiba pakolván szinte az összes gyereket, minket beültettek a másik Daciába, és így robogtunk Somlyó felé. Igazán jót tett ez a fuvar, hisz az ebéd megfőzése, majd annak nyugodt, jó kedélyű, egyáltalán nem sietős elfogyasztása miatt bizony már 3 óra körül járhatott az idő, s az én vonatom ¾ 8-kor indult Szeredából.Barátaink a somlyói bekötőút lábánál tettek ki minket, onnan ismét gyalog tettük meg azt a néhány száz métert. Közben még az utolsó napért való hálaadó és a jótevőinkért közbenjáró rózsafűzért elimádkoztuk, majd pedig felértünk a Szűzanyához. Először Hozzá mentünk be, aki a maga édesanyai pártfogásával, igen diszkréten a háttérben maradva, az egész utunkon oltalmazott minket. Hozzá is imádkoztunk egy hálaadó tizedet az egész zarándok-misszió valóban csodálatos kimeneteléért, utána pedig fölmentünk, hogy megsimítsuk a lábait mindazok helyében, akik ezt kérték tőlünk. Majd pedig bementünk a rendházba, ahol rögtön Endre testvér jött velünk szembe. Üdvözöltük Asztrik atyát és mindazokat, akik még a rendházat lakják. Nagyon megörültem Teofil testvérnek, aki szülői látogatáson volt éppen Csíkszeredába, s ezen a napon csak azért már jóval a Szentmise előtt feljött Somlyóra, hogy minket fogadhasson, hogy minket faggathasson. Aztán gyorsan megmosdottunk, s természetesen ismét azt fogyasztottuk, amit vendéglátóink kínáltak nekünk: most egy-egy jó hideg Csíki sört! Sör talán ilyen jól még nem is esett soha. S elkezdtünk mesélni és mesélni mindazokról a csodákról, amelyeket az Úr velünk és általunk ezen az egy héten keresztül művelt. Majd mikor eljött az ideje, Sebestyén és Endre testvérek kedvesen kivittek engem az állomásra. Itt Sebestyén nagyon megható módon bocsánatot kért mindazért, amivel esetleg megbántott volna ezalatt az egy hét alatt, bár én nem emlékeztem ilyenre. Én is próbáltam eltanulni tőle ezt a lelkületet. Majd pedig meggördültek a vonatkerekek, és (fizikálisan!) egyre távolodtak tőlem ezek az oly jó testvérek és maga Csíksomlyó is.Én ekkor még szakállas voltam - hisz közben borotválkozni nem lehetett. Sebi ugyan Somlyóra érkezve megborotválkozott és a tesók engem is ugrattak, hogy nekem is meg kell borotválkoznom, mert a zarándok-misszió befejeződött, én azonban azzal védekeztem, hogy számomra még nincsen vége: mert ahogy odafelé a sepsiszentgyörgyi egyetemista fiúval számomra már a vonatúton megkezdődött a zarándok-misszió, úgy a visszafelé úton sem lehet tudni, mi vár még rám. S valóban, ez az egy hét számomra igazán a cellámban ért csak véget. A vonatúton úgymond semmi különleges nem történt (csak egy szektással beszélgettem nem is túl hosszan - meg persze a ferenci csöndes prédikációt gyakoroltam), a cellámban azonban számomra annál jelentősebb esemény történt. A hosszú vonatút alatt ugyanis egy-két zavaró gondolat is ostromolni kezdett, melyek közül az egyik az volt, hogy „jó, jó, én most itt nagy nincstelenül végigbarangoltam ugyan egy hetet, de ha objektíve nézem a helyzetet, mégis csak közel 15.000 Ft-jába kerültem erre az egy hétre a provinciának, mivel a vonatjegy ára közel ennyire rúgott. Ha pedig itthon maradtam volna, ennek talán harmadába sem kerültem volna.” Namost hazaérkezve a cellám ajtajánál két levél várt: az egyik egy volt olaszországi angol társamtól, a másik pedig egy Vinci környékbeli nagyon jó ismerős családtól, akikkel jó barátságot kötöttem. Ez utóbbi levelet felbontva pedig, a szívet melengető sorok mellől a borítékból nagy hirtelen egy 50 euró-s bankjegy pattant ki. 50 euro pedig átszámítva közel 15.000 Ft. Hát nem csodálatos a Jóisten humora?…Egy hétig hagytam még meg a szakállamat, a lelkigyakorlat időtartamára, majd ezután

én is megborotválkoztam.