Galaktika 3

8/21/2019 Galaktika 3.

1/132


2/132

A Galaktika

E-Book megjelenését a

támogatta.

Köszönjük a segítséget!


3/132

Tudományos-fantasztikus antológia

GALAKTIKA

Id. J. H. Rosny: A xipehuzok (Wessely László fordítása) N. Ch-Henneberg: A kísértetföld (Szoboszlai Margit fordítása)

Dr. Tarján Rezs ő : A számítógépek jövőjeJ-Ch. Pichon: A gép (Szoboszlai Margit fordítása)

Pierre Versins: A sci-fi a világban (Parancs János fordítása) Pierre Versins: A kutya (Parancs János fordítása)

Gérard Klein: Kőszimfónia (Szoboszlai Margit fordítása) Charles Dobzynski: Hajónapló az útról

Fekete csillagA világegyetem örökösei

Phobos kapuja(Végh György fordításai)

Pierre Véry: A festett nép (Hegedüs Zoltán fordítása) Yves Gandon: Világvége Somsois-ban (Timár György fordítása)

Gérard Klein: Verne megértéséhez (Wessely László fordítása) Kuczka Péter: Kötetünk képeiről

11

2445567

777

7812

31183632

233

7716


4/132

Összeállította és szerkesztetteKuczka Péter

A fedélterv és tipográfiaErdélyi János munkája

A fedélenÉmile Bayard és De Neuville rajza

Verne: Utazás a Hold körülc. művéhez (részlet) – színezte Lengyel János

© Kozmosz Könyvek, 1973


5/132

Ezer esztendővel ama civilizációtömörülés előtt történt, amely-ből később Ninive, Babilon, Ekbatan kiemelkedett.A nomád pzsehu törzs szamaraival, lovaival, barmaival a

napnyugta ferde sugaraiban fürdő, vad Kzur erdőséget járta. Az alkonyat dala dagadozvalebegett, szállt alá az összehangzó rajokból.

Mindenki csüggedten, némán haladt, egy szép tisztást kerestek, ahol a törzs meg-gyújthatja a szent tüzet, elkészítheti estebédjét, és a vadállatoktól védelmet nyújtó izzó

zsarátnokok kettős sánca mögött álomra hajthatja fejét.A menny opálos fénybe burkolózott, csalóka tájak ringatóztak körös-körül a szem-

határon, az éjszaka istenei altatódalt dudorásztak, és a törzs egyre csak vonult. Egy lovasfelderítő bukkant fel vágtatva, tisztásról, vízről és egy üde forrásról hozott hírt.

A törzs háromszoros hosszas kiáltást hallatott; mindannyian megszaporázták léptei-ket, üde nevetés csendült mindenfelől; még a lovak meg a szamarak is, amelyek a kül-döncök visszatérése utáni üdvrivalgásokból felismerték a pihenő közelségét, büszkénfelszegték a fejüket.

Feltűnt a tisztás. Az elbűvölő forrás mohák és cserjék között tört utat magának.A nomádok elé káprázatos látvány tárult.

Elsőnek a kékes, átlátszó, hegyes csúcsban végződő, fél ember nagyságú kúpoknagy körét pillantották meg. Néhány világos csík, néhány sötétebb tekervényes vonaltarkította felületüket; lent, a talapzatuk táján vakító csillag ragyogott mindannyiukon.

Távolabb, nyírfakéreghez hasonló, ellipszisvonalakkal tarkán erezett tömbök mere-deztek. Imitt-amott majdnem henger alakú Idomok tűntek fel, alakjuk változatos;voltak vékony, magas és alacsony, zömök hengerek, de mind zöld pettyekkel tarkított,bronzszínű, és valamennyi, akárcsak a tömbök, a jellegzetes fényes csillagot viselte.

A nomádok megrökönyödve nézték. A legbátrabbakat is megdermesztette a babonásfélelem, amely még fokozódott, amikor az Idomok hullámzani kezdtek a tisztás homályosárnyai között. És hirtelen a csillagok remegve hunyorogtak, a kúpok ellapultak, a henge-

rek és a tömbök a lángra fröccsentett víz sistergő hangját hallatták, s gyorsuló sebességgelmegindultak a nomádok felé.

A látványtól megbabonázott törzs tagjai meg sem mozdultak, csak néztek. Az Idomokodaértek. Az összecsapás szörnyű volt. Harcosok, asszonyok, gyermekek fürtökben

A

IPEHUZOK

Id. J. H. Rosny X

Elsô könyv

I. Az idomok


6/132

hullottak az erdő talajára, mintha valami titokzatos villám pallosa sújtott volna rájuk.Ekkor a túlélőknek a páni félelem visszaadta az erőt, a menekülés fürge szárnyait. Az előbbrendezett sorokba tömörült Idomok szétszéledtek a törzs körül, s kíméletlenül a menekü-lők nyomába szegődtek. Az irtózatos támadás azonban nem volt biztos hatású: egyese-ket megölt, másokat elkábított, de sebesülést sose okozott. A haldoklók orrából, füléből,szeméből néhány csepp vér buggyant ki, a többiek hamarosan talpra álltak, s folytattákeszeveszett menekülésüket a sűrűsödő alkonyban.

Bármily természetűek is voltak az Idomok, értelmes lények és nem természeti elemekmódján cselekedtek, megvolt bennük az élőlények állhatatlansága és változékonymagatartása, s áldozataikat tudatosan választották ki, a nomádokat nem tévesztettékössze sem a növényekkel, sem az állatokkal.

A leggyorsabbak hamarosan észrevették, hogy nem üldözik őket többé. Kimerülten,megtépázottan végre vissza mertek fordulni a csoda felé. Távol, a homályba merülő fatörzsek között, tovább folyt a fénypompás üldözés. Az Idomok előszeretettel a harco-sokat hajszolták, öldökölték, a gyengéket, az asszonyokat, gyermekeket alig méltattákfigyelemre.

A leszálló éjszakában, így távolról, a jelenet a barbár agyak számára még természet-

felettibbnek, még nyomasztóbbnak rémlett. A harcosok már-már továbbmenekültekvolna, de egy fontos megfigyelés megállásra késztette őket: észrevették, hogy bárki isvolt a menekülő, egy bizonyos határon túl az Idomok abbahagyták a hajszát. Bármilyenkimerült, bármennyire tehetetlen, bódult is volt az áldozat, alighogy elérte ezt az eszmeihatárt, a veszély teljesen megszűnt.

Ez a roppant megnyugtató megfigyelés, amelyet hamarosan számos tény is alátámasz-tott, lecsillapította a menekülők felajzott idegeit. Már volt merszük bevárni az öldöklés-ből megmenekült társaikat, asszonyaikat és szegény kicsinyeiket. Sőt egyikük, a törzshőse, akit eleinte elbódított, megrettentett az emberfeletti kaland, visszanyerte lelkenagy lendületét, s tüzet gyújtott, megfújta a bivalyszarvból készült kürtöt, hogy jelezze

az utat a menekülőknek.Egyenként szállingóztak a nyomorultak. Sokan lesántultak, s négykézláb kúsztak oda.

Az asszonyok legyőzhetetlen anyai ösztönükkel megóvták, összeterelték, kihozták méhükgyümölcsét a vad kavarodásból. S nagy számban előkerültek a szamarak, lovak, barmokis, sokkal kevésbé megriadva, mint az emberek.

Álmatlanul, némán töltötték e gyászos éjszakát, a harcosok érezték csigolyáik szün-telen remegését. De jött a hajnal, sápadtan behatolt a dús lombok közé, majd felcsendülta sokszínű pirkadat harsonája, a madarak dala életre és a sötétségtől való rettegés le-küzdésére buzdított.

A Hős, a született vezér, csoportonként összegyűjtötte a tömeget, és hozzálátott

a törzs számbavételéhez.A harcosok fele: kétszázan hiányoztak a számlálásnál. Sokkal kevesebb volt a vesz-

teség az asszonyok között, és jóformán semmi a gyerekeknél.Mikor a számbavétellel végeztek, és összeterelték a teherhordó állatokat (alig hiány-

zott belőlük, katasztrófa idején az ösztön biztosabban vezérel, mint az értelem), a Hősa törzset a szokásos rendbe sorakoztatta, majd meghagyta, hogy várjanak rá, és sápadtan,egymagában megindult a tisztás felé. Még távolról sem merte követni senki.

Arrafelé indult, ahol a fák gyérülnek, egy kissé túlhaladt a tegnap megfigyelt határ-sávon, és szétnézett.

Távolabb a reggel üde világosságában csordogált a szép forrás; körülötte az Idomok

fantasztikus csapata ragyogott. Színeik megváltoztak. A kúpok tömörebbek lettek, kékesszínük zöldbe váltott, a hengerek lilás árnyalatot vettek fel, és a tömbök nyers rézrehasonlítottak. De valamennyin ott ragyogott a csillag, még a nappali világításban iskápráztatóan szórva sugarait.


7/132

A változás kiterjedt az Idomok körvonalaira is: a kúpok hengerszerűvé szélesedtek,a hengerek terebélyesebbek lettek, a tömbök pedig részben meggörbültek.

De akárcsak az előző napon, az Idomok hullámzani kezdtek, a csillagok felhunyorog-tak: a Hős lassan átlépte a határvonalat.

A pzsehu törzs megállt a nagy nomád Szentély kapuja

előtt, ahová csak a f őnökök léphettek be. A háttérben, acsillagokkal körülvett hím Nap képe alatt a három f őpap

foglalt helyet. Lejjebb, az aranyozott lépcsőkön állt a tizenkét alantasabb áldozópap.A Hős közelebb lépett, és hosszan beszélt a Kzur erdőségben megtett rettenetes

útról. A papok komoran, csodálkozva hallgatták, s úgy érezték, ez a felfoghatatlan ese-mény a hatalmukat csorbítja.

A legf őbb f őpap elrendelte, hogy a törzs tizenkét bikát, két vadszamarat, három cső-dört áldozzon a Napnak. Az Idomokat isteni természetűnek nyilvánította, és az áldozatutánra szent zarándoklatot hirdetett ki.

A zahelal nemzet valamennyi papja meg f őnöke köteles részt venni benne.

Százmérföldnyi körzetben attól a helytől, ahol később a mágusok Ekbatanja emelke-dett, hírnökök járták be a hegyeket és síkságokat. A rejtelmes esemény híre felborzoltaaz emberek idegeit, s a f őnökök mindenütt nagy sietve engedelmeskedtek a szent fel-hívásnak.

Egy őszi reggelen a Hím áttörte a fellegeket, fénye elöntötte a Szentélyt, ahol egybika véres szíve gőzölgött. A f őpapok, az áldozók, a törzsf őnökök diadalmas kiáltásthallattak. Kint, a harmatban gázoló százezer nomád ajkáról visszhangzott a kiáltás, scserzett bőrű arcuk a gyengéden hullámzó Kzur erdőség felé fordult. Az előjelek kedve-zőek voltak.

Ekkor az egész nép, élén a papokkal, megindult keresztül az erdőn. Délután három óra

tájt a pzsehu hőse megállította a sokadalmat. Méltóságteljesen terült el előttük az őszrőt színeiben pompázó nagy tisztás, az avarral fedett mohaszőnyeg, s a papok a forráskörül megpillantották azokat, akiket imádni és engesztelni jöttek. A fák árnyékában, resz-keteg tarkaságukkal, csillagaik tiszta fényével, a forrás körüli nyugodt mozdulataikkalkedvesek voltak a szemnek.

– Itt kell bemutatnunk az áldozatot – mondta a legf őbb f őpap –, hadd tudják, hogyalávetjük magunkat hatalmuknak!

A vének fejet hajtottak mindahányan. Egyetlen hang szólt csak ellene. Yushik, a nimtörzsbéli fiatal csillagkémlelő, a virrasztástól sápadt próféta, akinek neve már kezdetthíressé válni, csak ő kérte merészen, hogy közelebb léphessen az Idomokhoz.

De a bölcs beszéd tudományában megőszült vének győztek: oltárt emeltek, elő-vezették az áldozatot – az ember nagyszerű szolgáját, egy pompás csődört. Ekkor aföldre borult nép előtt, néma csendben az ércpenge megtalálta az állat nemes szívét.Nagy jajkiáltás szállt az ég felé. És a f őpap megszólalt:

– Megbékéltetek, ó, istenek?Amott, a csendes fatörzsek között az Idomok fáradhatatlanul keringtek, előszeretet-

tel sütkéreztek ott, ahová sűrűbben omlottak a napsugarak.– Igen, igen – kiáltott a lelkes Yushik –, megbékéltek!Felkapta a csődör forró szívét, és anélkül, hogy a f őpap egy szót is mondhatott volna,

berohant a tisztásra. Néhány fanatikus ordítva szegődött nyomába. Az Idomok lassan

himbálózni kezdtek; tömörültek, s a földet súrolva hirtelen megrohanták a vakmerőket.Az ötven törzs elborzadva nézte a szörnyű öldöklést.

Hat vagy hét menekülő érte el nagy nehezen a határvonalat. A többi, s köztük Yushikis, megszűnt élni.

II. Szent küldetés


8/132

– Kérlelhetetlen istenek ezek! – jelentette ki a legf őbb f őpap.Ezt követően a papok, a vének, a f őnökök tiszteletre méltó tanácsa összeült.Elhatározták, hogy karókkal körülkerítik az üdvözítő határt, melynek megállapítására

rabszolgákat küldenek, őket téve ki az Idomok támadásának a vonal átlépésekor.Így is lőn. Halálos fenyegetéssel kényszerítették a rabszolgákat, hogy a területre

belépjenek. A kitűnő óvintézkedéseknek köszönhetően azonban kevesen pusztultak el.A karókkal övezett, mindenki számára jól látható határ szilárdan kiépült.

Ily szerencsés véget ért a szent küldetés, és a zahelalok úgy hitték, védve vannak azalattomos ellenségtől.

A tanács által bevezetett védelmi rendszer azonban hamarosanhasztalannak bizonyult. A következő tavaszon a hertoth ésnazzum törzsek gyanútlanul, rendezetlen sorokban vonultak

a karókkal megjelölt övezet környékén, amikor az Idomok kegyetlenül rájuk támadtak, ésmegtizedelték soraikat.

Az öldöklésből megmenekült f őnökök arról számoltak be a zahelal nagytanácsban,

hogy az Idomok megsokszorozódtak a múlt ősz óta. És akárcsak annak idején, az üldö-zést abbahagyták egy bizonyos határon túl, de ez a határ jóval kitolódott.

E hír megdöbbenést keltett a népben; nagy gyászt és nagy áldozathozatalt rendeltekel. Majd a tanács úgy döntött, hogy a Kzur erdőséget tűzzel megsemmisíti.

A legnagyobb erőfeszítéssel is csak az erdő peremsávját sikerült felégetni.A kétségbeesett papok ekkor megszentelték az erdőt, és mindenkinek megtiltották,

hogy oda belépjen. Így telt el néhány nyár.Egy októberi éjszakán a végzetes erdőtől tíz nyíllövésnyire táborozó zulf törzset

megtámadták az Idomok. Háromszáz harcos vesztette életét.S ettől a naptól kezdve Mezopotámia csillagfényes hosszú éjszakáin egy baljós, bom-

lasztó, rejtélyes történet járt nagy titokban fülbe súgva, törzsről törzsre. Az ember el- pusztul. A másik mindegyre terjeszkedik erdőn, síkságon, legyőzhetetlen, s lassan fel-falja a kegyvesztett fajt. S ez a nyomasztó és titokzatos hír kísértett a szegény agyakban,elvette harci kedvüket, az ifjú fajta ragyogó derűlátását. A kóborló emberek csak erregondoltak, már nem örültek a zsíros honi legelőknek, s riadt szemük az eget kémlelvea csillagok megdermedését várta. Várták talán a népek gyermekkora ezer esztendejének,a világnak végét jelző harsonaszót, de az is lehet, hogy az indiai szavannák sötét bőrű emberének közönyös belenyugvása volt ez.

S eme nagy szorongás közepette a gondolkodók egy keserű hitvallást teremtettek,sápadt prédikátorok hirdette halálvallást, imádatát a csillagoknál hatalmasabb Sötét

Erőknek, amelyek el fogják nyelni, elemésztik a ragyogó tüzet, a szent Fényt.S mindenfelé, a magány mezsgyéjén mozdulatlan, csonttá aszott, átszellemült csend-

emberek bukkantak fel a törzsek között, és elmondták a nagy Éjszaka közeledtét, a Naphaldoklásáról szóló rémes álmaikat.

Ez idő tájt élt egy rendkívüli férfiú, a ptuh törzsből származóBakun, a zahelalok első f őpapjának a testvére. Korán fel-hagyott a nomád élettel, és a szép magányt választotta, egy

négy domb között elterülő keskeny, üde völgyben, egy kristályvizű, daloló csermely

partján. Sziklák alkották szilárd sátrát, tágas otthonát. Türelem, no meg a szelídített ökrökés lovak segítségével jó életet, visszatérő bő aratást biztosított magának. Négy felesége,harminc gyermeke úgy élt ott, akár az édenkertben.

Bakun furcsa nézeteket vallott, ezekért megkövezték volna, ha nem óvja bátyjának, a

III. Sötét erők

IV. Bakun


9/132

zahelalok legf őbb papjának tekintélye. Először is azt vallotta, hogy az egy helyben élésjobb a nomád életmódnál, óvja az ember erejét a szellem javára.

Másodszor azt gondolta, hogy a Nap, a Hold meg a csillagok nem istenek, hanemfénylő tömegek.

Harmadszor azt mondotta, hogy az ember valóban csak a mérték által bizonyítottdolgokban higgyen.

A zahelalok mágikus erőt tulajdonítottak neki, és a legmerészebbek néha megkockáz-

tatták, hogy kikérjék tanácsát. Ezt sose bánták meg. Bevallották, hogy Bakun gyakransegített szerencsétlenül járt törzseken, élelmet osztott ki közöttük.

Azokban a sötét napokban, amikor a zahelalok az elé a keserves választás elé kerültek,hogy vagy örökre elhagyják a termékeny vidéket, vagy hagyják magukat elemésztenia könyörtelen istenségek által, a törzsek Bakunra gondoltak, s mi több, hosszas lelkitusa után büszkeségüket legyűrve, maguk a papok menesztették hozzá három leg-tekintélyesebb társukat tanácsért.

Bakun szorongva, a legnagyobb figyelemmel hallgatta a beszámolót, egy-egy résztmegismételtetett, számos kérdést tett fel. Kétnapi gondolkodási időt kért. E határidő leteltével kijelentette, hogy az Idomok tanulmányozásának szenteli magát.

A törzsek kissé csalódtak, hiszen azt remélték, hogy Bakun egy csapásra megszabadít-hatja a népet varázslattal. A f őnököket örömmel töltötte el Bakun elhatározása, és nagyreményeket f űztek hozzá.

Bakun ekkor letelepedett a Kzur erdőség közelében, de éjszakára mindig elhúzódottonnan. Napközben Kaldéa leggyorsabb ménjén vágtatva végezte megfigyelését. Hama-rosan bebizonyosodott, hogy a nemes paripa gyorsaságban felülmúlja a legfürgébbIdomot is, s így Bakun hozzáfoghatott az ember ellenségének hallatlanul merész és igenaprólékos tanulmányozásához, s ennek köszönhetjük azt a hatvan kőtáblát felölelő,ékírás előtti nagy könyvet, a legszebb kőtáblára vésett könyvet, amelyet a nomád őskoraz emberiségre hagyott.

Ebben a bámulatosan türelmes és józan megfigyeléseket összegező könyvben a miélővilágunktól minden tekintetben eltérő életforma leírása található. Bakun szerényenmegvallja, hogy ennek is csak a legdurvább külső megjelenési formáit elemezhette.Az ember nem olvashatja borzongás nélkül a Bakun által xipéhuzoknak nevezett lé-nyekről szóló beszámolót, az őskori krónikás tárgyilagos, mindenfajta csodalátástóltartózkodó feljegyzéseit a xipéhuzok szokásairól, mozgásáról, harcmodoráról, szaporo-dásáról, amely feljegyzésekből kiderül, hogy az emberi faj a megsemmisülés szélén állott,és a Föld majdnem oly élőlények hatalmába került, amelyekről fogalmat sem alkot-hatunk.

Érdemes elolvasni Dessault úr csodálatos fordítását, az asszír kor előtti nyelvekről tett

felfedezéseit, amelyeket – sajnos – jobban csodálnak külföldön, Angliában, Német-országban, mint a saját hazájában. A kiváló tudós volt szíves rendelkezésünkre bocsátaniaz értékes mű legkiemelkedőbb részleteit, és ezeket tárjuk most az olvasó elé, talán ezkedvet kelt majd a Mester* pompás fordításának elolvasására.

A xipéhuzok kétségkívül élőlények. Egész magatartásuk aka-ratot, szeszélyeket, társulási hajlamot, részleges függetlenségetárul el, ami az élőlényt megkülönbözteti a növényektől vagy

az élettelen tárgyaktól. Bár helyváltoztatásuk módját bajos bármihez hasonlítani – egy-

szerűen siklanak a földön –, de könnyen megállapítható, hogy mozgásukat akaratuk

* Ninive el ő futárai – írta B. Dessault, Calmann Lévy kiadó. 8° formátum. Az olvasó érdekében a Bakunkönyvéből vett szemelvényeket modern tudományos nyelvre írtam át. (A szerz ő )

V. Bakun könyvéből


10/132

szerint irányítják. Látható, amint hirtelen megállnak, megfordulnak, egymás nyomábairamodnak, kettesével-hármasával sétálgatnak; nyilvánvalóan vannak határozott vonzal-maik, társukat otthagyják, hogy a másikhoz csatlakozzanak. Fára mászni nem képesek,de egy felfedezhetetlen módszerrel képesek magukhoz vonzani és megölni a madarakat.Gyakran megfigyelhető, amint bekerítik vagy egy bokor mögött lesik az erdei állatokat.Ezeket mindig sikerül megölniük és elfogyasztaniuk. Szabályként elfogadhatjuk, hogyamennyiben el tudják érni, megölnek minden állatot, még ha erre semmi okuk sincs, mert

el sem fogyasztják, csak egyszerűen elhamvasztják őket.Táplálkozási módjuk nem igényel tüzet: a talpazatukon levő izzó pont elegendő ehhez

a művelethez. Tízesével-húszasával körbeállják az elejtett nagyvadakat, és sugarukata tetemre irányítják. A kisebb állatok – például a madarak – elhamvasztásához egyetlenxipéhuz sugara elegendő. Meg kell jegyezni, hogy az általuk termelt hő kezdetben nemtúl nagy. Kezemet gyakran érte egy-egy xipéhuz kisugárzása, és a bőröm csak egy bizo-nyos idő után kezdett áthevülni.

Nem tudom, szükséges-e elmondanom, hogy a xipéhuzok alakja változó, mivel egynap leforgása alatt egymás után felvehetik a kúp, a henger vagy a tömb alakját. Színükis állandóan változik, s azt hiszem, ezt a reggeltől estig meg az estétől reggelig bekövet-

kező fényváltozásoknak lehet tulajdonítani. Egyes árnyalati módosulásokat azonbanvalószínűleg az egyének hangulatváltozásai idéznek elő, szenvedélyeik, ha szabad ígymondani, és ezt az ő arckifejezésüknek véltem, bár buzgó tanulmányozások ellenére sembírtam e kifejezések legegyszerűbbjét másként, mint feltételezésekkel meghatározni. Ígypéldául sosem tudtam megkülönböztetni a harag árnyalatát a nyugalom árnyalatától,ami bizonyára az első ilyen természetű felfedezés lett volna.

Említettem a szenvedélyeiket. Már előzőleg észleltem, hogy vannak vonzalmaik,ezeket inkább barátságnak nevezném. A gyűlölködés is megvan bennük. Egyik xipéhuzállandóan elhúzódik egy bizonyos másiktól és viszont. Dühkitöréseik igen hevesnektűntek. Egymásnak ütköztek olyan mozdulatokkal, mint amilyenekkel a nagyobb vadál-

latokra meg az emberekre támadnak, és ezekből az összecsapásokból jöttem rá, hogyegyáltalán nem halhatatlanok, mint ahogy eleinte hajlamos voltam hinni. Az ilyenviadalok közben ugyanis kétszer-háromszor is láttam kiszenvedni xipéhuzokat: ellapultak, összezsugorodtak, megkövültek. Nagy becsben megőriztem egynéhányat e furcsaholttestek közül, amelyek később talán hozzásegítenek a xipéhuzok természetének amegfejtéséhez. Sárgás, laza szerkezetű, kék erezetű kristályok ezek.*

Abból, hogy a xipéhuzok egyáltalán nem halhatatlanok, arra a következtetésre ju-tottam, hogy lehetséges felvenni ellenük a harcot és legyőzni őket. S ettől a pillanattólfogva elkezdtem egy sor harci kísérletet, amelyekről később még szó lesz.

Mivel a xipéhuzok mindig elegendő fényt bocsátanak ki ahhoz, hogy a sűrűn keresztül,

sőt a vastag fatörzsek mögül is jól láthatók legyenek – sugár veszi őket körül, és jelzia közelségüket –, gyakran beruccantam az erdőbe, bízva ménem gyorsaságában. Igye-keztem kifürkészni, építenek-e maguknak hajlékot, de bevallom, nem jártam eredménnyel.A xipéhuzok nem mozgattak meg se köveket, se növényeket, és láthatólag idegen szá-mukra minden, ami emberi megfigyeléssel értékelhető, megfogható kézi tevékenység.Nincsenek fegyvereik, legalábbis az általunk elfogadott értelemben. Bizonyos, hogytávolról képtelenek gyilkolni: minden állat, amely nem került közvetlen kapcsolatba egyxipéhuzzal, mindig megmenekült, ezt sok esetben a saját szememmel láttam.

Amint már a szerencsétlen pzsehu törzs megfigyelte, a xipéhuzok képtelenek átlépniegy bizonyos eszmei határt; így hát akcióik korlátozottak. De ez a határ évről évre, hónap-

ról hónapra kitolódott. Kutatni kezdtem az okát.* A londoni Kensington múzeum és Dessault úr birtokában is van néhány darabka a Bakun által leírtásványból, de ezeket a köveket nem sikerült vegyi úton felbontani, sem más anyagokkal vegyi kapcsolatbahozni, úgyhogy semmiképp nem sorolhatók be az ismert elemek rendjébe. (A szerz ő )


11/132

Ez az ok, úgy látszik, nem más, mint a kollektív növekedés jelensége, emberi elmeszámára felfoghatatlan, mint a xipéhuz jelenségek nagy többsége. Röviden így fogalmaz-hatnánk meg a törvényt: a xipéhuzok hatótere az egyedek számával arányosan nő, sa többi xipéhuz határai az egyének számbeli növekedésével arányosan bővülnek, vagyis újegyedek nemzése esetén a határok is kitolódnak; amíg a létszám változatlan, addigegyetlen egyén sem lépheti át – a dolgok rendje folytán (?) – az egész faj számárarendelt lakterületet. Ez a szabály érzékelteti, hogy az egyén és a tömeg között a kapcsolat

sokkal bensőségesebb, mint az emberek és állatok világában megfigyelt hasonló kap-csolat. Később tapasztalhattuk, hogy a törvény fordított irányban is hat. Attól kezdve,hogy a xipéhuzok létszáma csökkenni kezdett, határaik arányosan összébb szűkültek.

A nemzés jelenségéről keveset mondhatok, de az a kevés igen jellegzetes. Előszöris a nemzés évente négy ízben történik, kevéssel a napforduló meg a napéjegyenlőségelőtt, de mindig tiszta, csendes éjszakán. A xipéhuzok hármasával csoportokba verődnek,és ezek a csoportok lassacskán egyetlen szorosan egybeolvadt és roppant hosszú, ellip-szis formájú tömeget alkotnak. Így maradnak egész éjjel, mindaddig, amíg a nap a zenitrenem hág. Mikor elszakadnak egymástól, elmosódott, páraszerű, óriás alakzatok tűnnek elő.

Ezek az alakzatok lassan tömörülnek, zsugorodnak, és tíz nap múltán a felnőtt xipé-

huzoknál jóval magasabb, borostyánszínű kúpokká alakulnak át. Két hónap és néhánynap kell ahhoz, hogy teljesen kifejlődjenek, vagyis összeszűküljenek. Ettől kezdvehasonlóakká válnak fajtájuk többi egyedéhez, s a napszaknak, az időjárásnak és egyéniszeszélyeiknek megfelelő színeket és alakzatokat vesznek fel. Néhány nappal a teljeskifejlődésük, vagyis normál méretre zsugorodásuk után kibővül a xipéhuzok akciótere.Természetesen röviddel e félelmetes pillanat előtt erősen megszorítottam jó ménem,Kuat szügyét, hogy távolabb üssem fel táborhelyemet.

Hogy vannak-e a xipéhuzoknak érzékszerveik, ezt nem merném állítani. De bizonyosanvannak ezeket pótló szerkezeteik.

Az, hogy nagy távolságról is képesek könnyen észlelni az állat, de f őleg az ember

jelenlétét, nyilvánvalóan arra enged következtetni, hogy érzékelő szerveik felérnek a miszemünkkel. Sohasem tapasztaltam, hogy összetévesztettek volna egy növényt egyállattal, még olyan körülmények között sem, amikor engem megtéveszthetett a sűrű lombozattól árnyalt fény, a tárgy színe, helyzete. Az a körülmény, hogy húszan gyűltekössze egy nagyobb állat elfogyasztására, s egyetlen xipéhuz elegendő egy madár el-égetéséhez, a mértékek hibátlan érzékelésére vall, és ez az érzék még tökéletesebbneklátszik, ha hozzátesszük, hogy a tetem viszonylagos nagyságától függően gyűlnekössze tízen, tizenketten vagy tizenöten. Hogy igenis rendelkeznek a miénkhez hasonló érzék-szervekkel, illetve értelemmel, azt még nyomósabban bizonyítja az a mód, ahogyan a mitörzseinket megtámadták, mert alig vagy egyáltalán nem méltatták figyelemre a nőket

meg a gyermekeket, viszont kérlelhetetlenül üldözték a harcosokat.És a legfontosabb kérdés: van-e nyelvük? Erre a legcsekélyebb habozás nélkül

válaszolhatok: „Igen, van nyelvük.” S ez a nyelv jelekből áll, amelyek közül egynéhányatmeg is fejtettem.

Tegyük fel, hogy egy xipéhuz beszélni akar egyik társával. Ehhez elegendő, ha feléjeirányítja csillagja fénysugarait, amelyeket az azonnal felfog. A hívott megáll, ha mozgott,és vár. Aki beszélni akar, jeleket sugároz a társa felületének bármely részére – mindiga talpazatból kiinduló, rövid fényjeleket, amelyek egy ideig rögződnek, majd eltűnnek.

A beszélő társ rövid szünet után válaszol.Azt láttam, hogy minden harci cselekedetet vagy lesben állást megelőzően a xipé-

huzok a következő jelzéseket használják:


12/132

Ha rólam volt szó – ez pedig gyakran megesett, mivel mindent megtettek, hogy derékKuatommal együtt megsemmisítsenek –, változatlanul ezt a

jelet adták egymásnak, meg ezt a szót vagy mondatot:

Az egyszerű hívójel ez volt:

és az egyén, akinek szólt, azonnal jelentkezett. Mikor a xipéhuzokat gyűlésre hívtákegybe, mindig az alanti jelet figyeltem meg:

Ennek formája e lények három megjelenési alakját ábrázolja.A xipéhuzoknak egyébként vannak sokkal bonyolultabb jeleik is, amelyek azonban

nem a mieinkhez hasonló cselekedetekre vonatkoznak, hanem számomra felfoghatatlan,különös dolgokra. Nem táplálhatunk semmilyen kétséget afelől, hogy képesek elvonttárgykörű eszmecserékre, az emberi eszmékkel valószínűleg azonos értékű eszmékcseréjére, mert képesek hosszú ideig mozdulatlanul, kizárólag jelek útján társalogni, s ezvalódi gondolatgazdagságról tanúskodik.

A közelükben eltöltött hosszú idő alatt, az átalakulásaik ellenére (amelynek törvényei,ha egyénenként kismértékben is váltakoznak, de elég jellegzetesek egy kitartó megfigyelő

számára), több xipéhuzt is sikerült elég közelről megismernem és felfednem sajátos,egyedi megkülönböztető vonásaikat… azaz a jellemüket. Ismertem hallgatag xipéhuzt,aki jóformán sohase sugárzott jeleket; közlékenyt, aki hosszú beszédeket rajzolt fel;figyelmeset, fecsegőket, akik egyidőben egymás szavába – vagy inkább jeleibe – vágvabeszélgettek. Voltak, akik szerették a magányt, és visszahúzódva éltek; mások láthatóankeresték a társaságot; a kegyetlen természetűek örökösen vadállatokra meg madarakravadásztak, a könyörületesek gyakran megkímélték az állatokat, és hagyták, hadd éljenekbékében. Hát nem nyit mindez tág teret képzeletünknek? A különféle képességeknek,értelemnek, erőnek egyedenként változó mértéke nem azt sugallja-e, hogy itt egyénisé-gekről van szó, akárcsak az emberfaj esetében?

Oktatással is foglalkoznak. Hányszor volt alkalmam megfigyelni, amint egy idősxipéhuz egy csoport fiataltól körülvéve jeleket sugároz rájuk, amelyeket azok egymásután megismételnek, és ha elhibázzák, az öreg újra meg újra megismételteti velük ajelet.

Ezeket a leckeórákat csodálatosnak találtam. A xipéhuzokkal kapcsolatban semmisem kötötte le ennyire a figyelmemet, semmi sem foglalkoztatott többet álmatlan éjsza-káimon. Úgy véltem, hogy itt, a fiataloknál lebbenhet fel a titok fátyla, s bukkanhatok ráegy kezdetleges, egyszerű gondolatra, mely bevilágítaná e mély sötétség valamely zugát.Semmi sem riasztott vissza, éveken át figyeltem ezt a tanítást, és százféleképpen próbáltamértelmezni a látottakat. Hányszor hittem, hogy sikerült elkapnom a xipéhuzok természeté-

nek lényegéből egy-egy villanást, egy érzékelésen túli fényt, valami tiszta absztrakciót,de ezt, sajna, az én hús-vérbe ágyazott képességeim sohasem tudták elérni.

Fentebb már szóltam arról, hogy a xipéhuzokat sokáig halhatatlanoknak hittem. De axipéhuzok közötti összecsapásokat követő erőszakos halálesetek megdöntötték e hite-


13/132

met, és természetesen igyekeztem rájönni, hol van a sebezhető pontjuk, és ettől kezdvenapról napra kerestem a megsemmisítés eszközeit, mert közben a xipéhuzok olyannyiramegsokasodtak, hogy miután délen, északon, nyugaton elözönlötték a Kzur erdőséget,kezdtek benyomulni a keleti síkságra is. Igen, egynéhány nemzési ciklus leforgása alattkitúrták volna az embert a Földről!

Így hát parittyával a kézben várakoztam, s amint az első xipéhuz kijött az erdőből, s lő-távolba ért, megcéloztam, és feléje röpítettem a követ. De semmi eredményt nem értem

el, pedig a célba vett egyéneket testük legkülönbözőbb helyén, még a villogó pontjukonis eltaláltam. Teljesen érzéketlennek bizonyultak támadásaimmal szemben, egyikük semfordult el soha, hogy elkerülje a repülő követ. Egyhónapi kísérletezés után be kellettlátnom, hogy a parittya nem árthat nekik, és félredobtam ezt a fegyvert.

Íjat fogtam. Az első kilövött nyíl után erős félelemérzést fedeztem fel a xipéhuzokon,mert elfordultak, igyekeztek lőtávolon kívül maradni, s amennyire csak lehetett, elkerültek.Hét napon át hiába próbáltam akár csak egyet is elérni. A nyolcadik napon egy csoportxipéhuzt a vadászszenvedély egy szép gazella üldözése közben egészen közel sodorthozzám. Nagy sietve kilőttem néhány nyilat, látható eredmény nélkül. A csoport szét-széledt, én meg tovább üldöztem őket, amíg nyílkészletem tartott. Alighogy kilőttem az

utolsó nyilamat, valamennyi nagy sebesen visszatért, körülvettek három oldalról, úgy-hogy életemet csakis derék Kuatom csodálatosan gyors lábának köszönhetem.

Ez a kaland bizonytalansággal és nagy reményekkel töltött el; az egész hetet tétlen,mély és kusza elmélkedéssel töltöttem, végtelenül izgató és kínos kérdés foglalkoztatott,és űzte el szememről az álmot, egyidőben fájdalommal meg örömmel töltve el lelkemet.Miért félnek a xipéhuzok a nyilamtól? Másrészt hogy lehet az, hogy a vadászcsoporttagjaira kilőtt nyilaim eredménytelenek voltak? Azt tudtam, hogy az értelmes ellen-feleim nem félnek ok nélkül. Ellenkezőleg, minden arra enged következtetni, hogybizonyos feltételek mellett a kilőtt nyíl félelmetes fegyver lehet ellenük. De melyek ezeka feltételek? Hol van a xipéhuzok sebezhető pontja? És hirtelen az a gondolatom támadt,

hogy csakis a csillag lehet, azt kell eltalálni. Egy pillanatig ezt bizonyosra vettem, szen-vedélyesen, vakon hittem, de hamarosan kételyeim támadtak.

Hiszen a parittyával több ízben is eltaláltam ezt a célpontot. Miért lenne a nyíl hatáso-sabb a kőnél?

Éjszaka volt éppen, a végtelen tér csodálatos lámpásai szikráztak a föld felett. Én pedigfejemet kezembe rejtve ábrándoztam, szívemre az éjszakánál is mélyebb sötétségborult.

Felbődült egy oroszlán, sakálok vonultak a síkon, bennem pedig ismét felvillant egyhalvány reménysugár. Arra gondoltam, hogy a parittyából hajított kő viszonylag nagyvolt, a xipéhuzok csillaga pedig elég parányi! A hatás eléréséhez talán a csillag mélyére

kell hatolni, egy vékony, hegyes eszközzel átfúrni; így már érthető a nyíltól való ret-tegésük!

A hajnalcsillag lassan megkerülte a sarkcsillagot, a pirkadat közel volt, és a kimerültségegynéhány órára álommal csitította a gondolatok világát a fejemben.

A következő napokban íjjal felfegyverkezve szakadatlanul hajszoltam a xipéhuzokat,s oly messzire hatoltam be a területükre, amennyire csak a józan elővigyázat engedte.De ők ívben elkerülték támadásomat, s messze, lőtávolon kívül maradtak. Arra nem isgondolhattam, hogy valahol lesbe álljak, mert sajátos felfogóképességük bokron-fánkeresztül is felfedte volna jelenlétemet.

Az ötödik nap vége felé történt egy esemény, amely már magában véve is elég bizo-

nyíték lenne arra, hogy a xipéhuzok gyarló, de egyszersmind tanulékony lények is, akáraz ember. Aznap este, alkonyattájt egy xipéhuz eltökélten megindult felém, állandóanfokozódó gyorsasággal, ahogyan támadás idején szokták. Meglepetten, dobogó szívvelajzottam fel íjam. Ő pedig, türkizoszlopként egyre közeledett a leszálló alkonyatban.


14/132

Már egy nyíllövésnyire volt, amikor elképedve láttam, hogy elfordul, elrejti a csillagát,de tovább közeledik felém. Csak annyi időm maradt, hogy Kuatot vágtára fogjam, ígyis alig kerülhettem el a félelmetes ellenfél csapását.

Ez az egyszerű hadicsel, amelyet először ennél a xipéhuznál tapasztaltam, nemcsakaz ellenség egyéni találékonyságát és egyéniségét bizonyította, hanem ezen túlmenőenkét gondolatot sugalmazott: először, hogy helyesen okoskodtam a xipéhuz-csillagsebezhetőségét illetően; a második gondolat már kevésbé volt bátorító, mert ha mind-

egyikük hasonló taktikát alkalmaz, akkor feladatom rendkívül megnehezül, sőt talánvégre sem hajtható.

De miután annyi nehézséggel eljutottam az igazság felismeréséig, a bátorságomatcsak ösztönözte az új akadály, és reméltem, szükséges találékonysággal azt is leküzdöm.*

Visszatértem magányomba. Tepai feleségem harmadik fia,Anakhre, remek fegyverkészítő volt. Ráparancsoltam, készítsenegy rendkívül messze hordó íjat. Fogta a vaskeménységű

wahamfa egyik ágát, és az abból készült íj négyszeresen nagyobb lett az ezer törzs

legerősebb íjásza, Zankann pásztor fegyverénél. Egy ember nem bírta volna megfeszíteni.De én kigondoltam a módját, és Anakhre elképzelésem szerint dolgozott, úgyhogy végülegy asszony is könnyen boldogulhatott az íjjal.

Mindig is nagy értője voltam a hajítódárda vetésének meg a nyíllövésnek, így néhánynap elegendő volt ahhoz, hogy tökéletesen kiismerjem az Anakhre fiam által készítettfegyvert, úgyannyira, hogy sose tévesztettem célt, még ha az egy légynél is kisebb volt,vagy a sólyomnál is gyorsabban változtatta helyét.

Mindezek után lángoló szemű Kuatom hátán visszafordultam Kzur felé, és az emberellenségei körül portyáztam.

Hogy bizalmat ébresszek bennük, sok nyilat kilőttem megszokott íjammal, valahány-

szor egy-egy csoportjuk megközelítette a határt, és nyilaim jóval előttük hullottak le.Így megismerték fegyverem pontos hatóerejét, és egy bizonyos távolságban teljes bizton-ságban érezhették magukat. De mégis óvatosak maradtak, s amíg nem érezték magukatteljesen az erdő védelme alatt, mozgékonyak, szeszélyesek voltak, és csillagukat elrej-tették tekintetem elől.

Nagy türelemmel kivártam, míg nyugtalanságuk alábbhagyott. A hatodik nap reggelén,egy nagy gesztenyefa alatt egy csoport xipéhuz megállt szemben velem, a közönségesíjnak megfelelő három nyíllövésnyire.

Tüstént kilőttem sok-sok hasztalan nyilat. Erre éberségük mindinkább alábbhagyott,és sokkal fesztelenebbül viselkedtek, mint ott-tartózkodásom első idején.

Ez volt a döntő óra. Szívem úgy zakatolt, hogy szinte teljesen erőtlennek éreztemmagam. Vártam, mert egyetlen nyíltól függött a jövő. Ha ez a nyíl célt téveszt, a xipéhu-zok talán soha többé nem adnak alkalmat a kísérletre, és akkor hogyan derülhet ki, hogyvégezhet-e velük az ember fegyvere?

Akaratom azonban lassacskán győzedelmeskedett, lecsillapította a keblemben dúlóvihart, izmaimat rugalmassá és erőssé, szememet nyugodttá tette. Ekkor lassan felemel-tem Anakhre íját. Amott messze, egy smaragdszínű nagy kúp állt mozdulatlanul egy faárnyékában; ragyogó csillaga felém fordult.

A hatalmas íj megfeszült; a nyíl süvöltve szelte át a teret... és az eltalált xipéhuz elte- rült, összezsugorodott, megkövült.

* A következő fejezetekben, ahol általában az elbeszélő mód kerül előtérbe, majdnem szó szerintkövetem Dessault úr fordítását, anélkül, hogy átvenném a fárasztó szakaszokra osztást meg a felesle-ges ismétléseket. (A szerz ő )

VI. Bakun könyvénekmásodik része


15/132

Zengzetes diadalordítás fakadt fel keblemből. Mámorosan emeltem karjaimat a magas-ra, és hálát rebegtem az Egyetlennek.

Így hát emberi fegyverekkel sebezhetők ezek a rettenetes xipéhuzokl Van reménya megsemmisítésükre!

Most már nem bántott, hogy őrülten dobolt a szívem, az öröm dalát dobolta, hiszeddig annyira reménytelennek láttam a fajtám jövőjét, annyiszor kiszámítottam a vég-telen kék magasság kristályos fénye, a csillagok vágtája alatt, hogy két század múltán

tágas világunk határai szétpattannak a xipéhuz-invázió nyomására:Mégis, amikor leszállt a szeretett éjjel, a gondolatébresztő éjszaka, árnyék borult

dogságomra, kínzott a bánat, hogy az ember és a xipéhuz nem élhetnek egymásmellett, hogy egyikük megsemmisülése kegyetlen feltétele a másik életének.

A papok, a vének, a f őnökök elragadtatással hallgatták el-beszélésemet; küldöncök vitték szerte a jó hírt a legtávolabbimagányos zugokig. A Nagytanács elrendelte, hogy a harco-

sok gyűljenek össze a 22 649. esztendő hatodik teliholdján a Mehur-Azar síkságon, apróféták pedig szent háborút hirdettek. Több mint százezer zahelal harcos sereglettössze, a rendkívüli esemény híre nagy számban vonzotta oda az idegen népek – dzumok,sahrok, kaldeusok – harcosait, siettek felajánlani szolgálataikat a nagy nemzetnek.

A Kzur erdőséget tíz sor íjász vette körül, de a xipéhuzok taktikája semmissé tettenyilaik hatását, és a vakmerő harcosok nagy számban odavesztek.

Ekkor hosszú hetekre nagy rettegés lett úrrá az embereken...

A nyolcadik holdtölte harmadik napján bejelentettem a megszámlálhatatlan sokaságúnépnek, hogy egy hegyes késsel felfegyverkezve, egy szál magam veszem fel a harcota xipéhuzok ellen. Így reméltem helyreállítani az elbeszélésem hitelébe vetett s már-mármeginogni látszó bizalmat.

Fiaim, Lum, Demzsa és Anakhre, hevesen ellenezték tervemet, és ők kívántak helyemreállni. Lum így szólt: „Te nem mehetsz, mert ha te meghalsz, a xipéhuzokat mindannyiansebezhetetlennek tartják majd, és az emberi faj kipusztul.”

Demzsa, Anakhre és sok f őnök is imigyen beszélt, okos érveiket igaznak találtam,és elálltam tervemtől.

Ekkor Lum megragadta szarunyelű késemet, átlépte a végzetes határt, és a xipéhuzok

féléje futottak. Egyikük, aki fürgébb volt a többinél, már-már elérte, de a leopárdnál isfürgébb Lum elkerülte, majd hatalmas ugrással rávetette magát, és beledöfte a hegyespengét.

A nép dermedten látta az ellenfelet elterülni, összezsugorodni, megkövülni. Százezerhang szállt fel a reggeli kék égbe, és Lum máris átlépte a határt, jött visszafelé. Dicsőségesneve szájról szájra járt a seregek körében.

Az els ő csata

A világ 22 649. esztendeje, nyolcadik holdjának hetedik napja.Hajnalban felharsantak a kürtök; nehéz kalapácsok kongatták a nagy csatára hívó

ércharangokat. Száz fekete bivalyt, kétszáz mént áldoztak fel a papok, és ötven fiamvelem együtt fohászkodott az Egyetlenhez.

VII. Bakun könyvénekharmadik része

Második könyv


16/132

A nap bolygója elmerült a hajnalpírban, a f őnökök elvágtattak a felsorakozott hadakelőtt, s a csatariadó harsogását százezer harcos ellenállhatatlan rohamának dobajatetézte.

Elsőnek a nazzum törzs csapott össze az ellenséggel, és óriási csata kerekedett.A harcosok eleinte tehetetlenül hullottak el az ellenség titokzatos csapásaitól. A többiekazonban hamarosan rájöttek, hogyan sebezhetik és semmisíthetik meg a xipéhuzokat.Ekkor valamennyi nemzet: zahelalok, dzumok, sahrok, kaldeusok, xizoasztrok, pzsar-

kannok, mint a morajló tenger szökőárja, lepték el a síkságot meg az erdőt, s kerítették bea néma ellenfelet.

A csata sokáig áttekinthetetlen volt; a hírnökök egyre csak azt jelentették a papoknak,hogy az emberek százával pusztulnak, de halálukat megbosszulják.

Lum a csata hevében a fürge lábú Szurdar fiamat küldte hozzám azzal a hírrel, hogyminden megsemmisített xipéhuzért a mieinkből tizenkettő pusztul el. Lelkemre gyászborult, és szívem elerőtlenedett, de ajkam azt suttogta:

– Legyen hát meg az Egyetlen akarata!És emlékezetembe idézve a harcosok megszámlálásának eredményét, amely száz-

negyvenezret adott; tudván, hogy a xipéhuzok mintegy négyezren lehetnek, úgy véltem,

hogy a hatalmas hadsereg egyharmada odavész, de a Föld az emberé marad. Hiszenmegeshetett volna, hogy az egész hadsereg se lenne ehhez elegendő.

– Így hát győzünk! – suttogtam szomorúan.Miközben ezeken töprengtem, a csatazaj hirtelen magasabbra csapott, hogy az erdő

is beleremegett, majd előbukkantak a harcosok nagy tömegben, és mindahányan voltak,jajgatva menekültek az üdvözítő határ felé.

Ekkor megpillantottam az erdő szélén előretörő xipéhuzokat, immár nem külön-külön,hanem húszas csoportokban körbeverődve, fénylő csillagukat befelé fordítva. Ebben asebezhetetlen rendben haladtak tehetetlen harcosaink felé, és kegyetlenül gyilkoltákőket.

Teljes volt a vereség.A legbátrabb harcosok is fejvesztetten menekültek. A lelkemben egyre mélyülő gyász

ellenére türelemmel figyeltem a végzetesnek látszó eseményeket, azt reméltem, hogy aszerencsétlenség mélyén is találhatok valamelyes ellenszert, mert méreg meg ellenméreggyakran együtt járnak.

Az elmélkedésben való bizalmamért a sors két felfedezéssel jutalmazott. Először ismegfigyeltem, hogy azokon a helyeken, ahol a mi törzseink nagy tömegben, a xipéhuzokpedig kis számban tartózkodtak, az eleinte korlátlan öldöklés olyan mértékben lassultle, amilyen mértékben az ellenség csapásai vesztettek hatóerejükből, sokan az elesettekközül egy rövid kábultság után talpra álltak. A legerősebb harcosok végül immúnissá

váltak a csapásokkal szemben, és több összeütközés után is folytatták a menekülést.Ez a jelenség megismétlődött a csatatér legkülönbözőbb pontján; én megkockáztattamazt a következtetést, hogy a xipéhuzok kifáradnak, hogy romboló erejük nem halad megegy bizonyos határt.

A második megfigyelésemet, amely szerencsésen kiegészítette az elsőt, egy csoportkaldeus szolgáltatta. Ezek az ellenség által minden oldalról körülvett és szorongatottszerencsétlen emberek elvesztették bizalmukat a rövid késükben, bokrokat rángattak ki,és azt buzogányként használva igyekeztek utat törni maguknak. Legnagyobb csodál-kozásomra kísérletüket siker koronázta. Láttam, hogy csapásaik alatt a xipéhuzok tucat-jával vesztették el az egyensúlyukat, és a kaldeusoknak legalább a fele megmenekült

az így keletkezett résen át. Viszont különös volt, hogy akik ágak helyett fémeszközökethasználtak, az ellenségre sújtva önmagukat pusztították el (ez történt néhány f őnökkel).Meg kell jegyeznem, hogy a buzogánycsapások nem érintették érzékenyen a xipéhuzo-


17/132

kat, mert ha elestek, hamarosan felálltak, és folytatták az üldözést. E kettős felfedezésemetmégis roppant fontosnak tekintettem a jövendő harcok szempontjából.

A vesztett csata még tombolt. A föld visszhangzott a legyőzött menekülők dobajától;mire az est leszállt, a xipéhuzok területén csak halottaink maradtak, meg az a néhányszáz harcos, akik a fákra menekültek.

Ez utóbbiakra rettenetes sors várt. A xipéhuzok ezer tűzsugarat irányítottak az őketrejtegető lombok közé, és elevenen elégették őket. Szörnyű jajkiáltásuk órákig terjengett

a végtelen mennybolt alatt.

Bakunt vezérré választják

Másnap a népek megszámlálták a túlélőket. Kiderült, hogy a csata kilencezer ember-életbe került; egy óvatos becslés a xipéhuzok veszteségét hatszáz f őre értékelte. Így hátminden egyes ellenség elpusztítása tizenöt emberéletet követelt.

A szívekbe belopódzott a reménytelenség, sokan felemelték szavukat a f őnökök ellen,és a rettenetes hadjárat felhagyását sürgették. Ekkor, a moraj közepette, előreléptem

a mező közepére, és fennhangon a harcosok szemére vetettem kishitűségüket. Meg-kérdeztem: mi helyesebb, veszni hagyni az egész emberiséget, avagy feláldozni egyrészét; bebizonyítottam, hogy tíz esztendő múlva az Idomok elözönlik a zahelalokföldjét, és húsz év múltán a kaldeusok, a sahrok, a pzsarvannok meg a xizsoasztrokterületét is; miután ilyenképpen felébresztettem a lelkiismeretüket, be kellett ismerniük,hogy a rettenet birodalmának egyhatoda máris visszakerült az emberek birtokába; azellenséget három oldalról is visszaszorítottuk az erdőbe. Végül közöltem velük megfigye-léseimet, és megértettem velük, hogy a xipéhuzok sem fáradhatatlanok, a fabuzogányfeldöntheti őket, kényszerűen feltárja a sebezhető pontjukat.

Néma csend terült a síkságra, visszatért a remény a szavaimat hallgató temérdek

harcos szívébe. S hogy bizalmukat növeljem, leírtam nekik az általam elképzelt faeszkö-zöket, amelyek egyidőben támadó meg védekező fegyverül szolgálhatnak. A lelkesedésújjáéledt, a népek megtapsolták szavaimat, és a f őnökök a lábam elé tették a vezéripálcát.

A fegyverzet átalakulása

A következő napokban rengeteg fát döntettem ki az alant nagy vonalakban ismertetettkönnyű, hordozható rácsok elkészítéséhez: egy hat könyök hosszú, két könyök széles

váz. amelyet egy karó köt össze az egy könyök széles, öt könyök hosszú belső vázzal.Hat ember (két hordozó és két-két harcos, az előbbiek vastag, tompa végű falándzsával,az utóbbiak szintén fából készült, de vékony fémhegyben végződő lándzsával, no megíjjal és nyilakkal felfegyverezve) könnyűszerrel felemelhette, és mozoghatott vele azerdőben, s így védve lehettek a xipéhuzok közvetlen érintésétől. Az ellenség közelébeérve a tompa végű lándzsával felfegyverzett harcosnak rá kell sújtania és feldöntenie,hogy ilyenképpen az feltárja sebezhető pontját, az íjászlándzsások dolga pedig az, hogymegcélozzák a csillagot, akár nyíllal, akár lándzsával, a helyzetnek megfelelően. Mivela xipéhuzok átlagtermete egy kissé meghaladta a másfél könyök magasságot, a rácsokatoly módon helyeztem el, hogy menet közben a külső váz ne haladja meg az egy és negyed

könyök magasságot. Ehhez elég volt egy kissé rézsútosra állítani a külső vázat a kézzelhordozott belső vázhoz rögzítő tartórudakat. Mivelhogy a xipéhuzok amúgy sem képe-sek áthatolni a meredek akadályokon, s csak állva bírnak előrehaladni, az így szerkesz-tett rács elegendő védelmet nyújtott a közvetlen támadásaik ellen. Bizonyára igyekeznek


18/132

majd felgyújtani az új fegyvert, s ez nemegyszer sikerülni is fog nekik, de mivel gyújtó-tüzük hatósugara nem halad meg egy nyíllövésnyi távolságot, kénytelenek lesznekkitárulkozni, ha gyújtogatni akarnak. Azonkívül, mivel a gyújtóhatás nem azonnali,gyors helyváltoztatással az emberek nagyrészt kivonhatják magukat hatása alól.

A második csata

A világ 22 649. esztendeje nyolcadik holdjának tizenegyedik napján. E napon vívtuka második csatát a xipéhuzok ellen, és a f őnökök rám ruházták a legf őbb parancsnok-ságot. Ekkor én a népet három hadseregre osztottam. Kevéssel pirkadat előtt negyven-ezer, ráccsal felfegyverzett embert indítottam a Kzur erdőség ellen. Ez a támadás márnem volt annyira zűrzavaros, mint a hetedik napi. A törzsek rendben felsorakozva, lassannyomultak be az erdőbe, kis csoportokra oszolva, és kezdetét vette az összetűzés. Az első órában az emberek voltak fölényben, a xipéhuzok tanácstalanul néztek szembe az újtaktikával; több mint száz Idom pusztult el, s ezt alig tíz harcos halálával fizették vissza.De amint a xipéhuzok magukhoz tértek a meglepetéstől, gyújtogatni kezdték a rácsokat.

Egyes esetekben ez sikerült is nekik. A csata negyedik órájában egy sokkal veszélyesebbfogáshoz folyamodtak: gyorsaságukat kihasználva, szorosan egymáshoz simulva rá-vetették magukat a farácsokra, és sikerült is felborítaniuk azokat. Ilyen módon igen sokember pusztult el, az ellenség pedig felülkerekedett, s ez kétségbe ejtette seregünk egyrészét.

Az ötödik órában a zahelal, khemar, dzsok törzs, majd a xizoasztrok és a sahrok egyrésze bomladozni kezdett. A katasztrófa elkerülése végett erős rácsok fedezete alattfutárokat küldtem, hogy hírt adjanak a közeledő erősítésről. Ugyanekkor a másodikhadsereget felkészítettem a támadásra; de ezt megelőzőleg újabb utasításokat adtam:amennyire erdős terepen csak lehetséges, a legsűrűbben tömörüljenek a rácsokat vivő

csoportok, s ha egy jelentősebb létszámú xipéhuz csapat közeledik feléjük, nagy négy-szögekben, sűrű sorokban rendeződjenek, de ne hagyjanak fel a támadással.

Ezek közlése után megadtam a jelt; kevéssel később boldogan láttam, hogy a győze-lem az egyesült népekhez szegődik. Végül, a nap közepe táján, egy hozzávetőlegesszámítás a mi seregünk veszteségét kétezer emberre, a xipéhuzokét pedig háromszázrabecsülte, kétségtelenné téve az elért haladást és a szíveket reménnyel töltve el.

A tizennegyedik órában az arány mégis kissé a mi hátrányunkra változott, a népekekkorra négyezer harcost vesztettek, a xipéhuzok pedig ötszázat.

Ekkor vetettem be a harmadik hadsereget; a csata a tetőfokra hágott, a harcosok lelke-sedése percről percre nőtt mindaddig, amíg a nap nem készült lebukni nyugaton.

E pillanatban a xipéhuzok újabb támadásba lendültek Kzur északi oldalán: a dzumokmeg a pzsarvannok meghátrálása nyugtalanságot keltett bennem. Mivel egyébként isúgy véltem, hogy az éjszaka jóval kedvezőbb az ellenségnek, lefújattam a csatát. A csa-patok nyugodtan, győzedelmesen tértek vissza; az éjszaka nagy részét sikereink meg-ünneplésének szenteltük. Sikereink jelentősek voltak: nyolcszáz xipéhuz pusztult el,cselekvési területük a Kzur erdőség kétharmadára korlátozódott. Igaz, a mieinkből hét-ezren maradtak ott az erdőben; de ez a veszteség viszonylag jóval alatta maradt az első csatában elszenvedettnek. Ilyenképpen reményekkel eltelve fogtam hozzá a még meg-maradt kétezer-hatszáz xipéhuz elleni döntő támadás tervének a kidolgozásához.


19/132

Az irtó háború

A világ 22 649. esztendeje nyolcadik holdjának tizenötödik napján.Mikor a vörös égitest a keleti dombokra hágott, a népek csatarendbe fejlődtek a Kzur

erdőség szélén.Lelkemben növekvő reménnyel fejeztem be a f őnökökhöz intézett utasításaimat, fel-

harsantak a kürtök, a nehéz kalapácsok felzendítették az ércharangokat, és az első had-

sereg megindult az erdő ellen.A farácsokat egy kissé erősebbé és egy kissé nagyobbá alakítottuk, így hat ember

helyett tizenkettőt rejtettek el, a rácsoknak csak egyharmada maradt meg a régi felépítésszerint.

A rácsokat most nehezebben lehetett felégetni vagy felborítani.A csata szerencsésen kezdődött; háromórai harc után négyszáz xipéhuz semmisült

meg, a mieink közül csupán kétezren estek el. E jó eredményen fellelkesülve bevetettema második hadsereget. Ekkor a harci düh mindkét részen magasra csapott, ellenfeleinka legnemesebb, makacs küzdőszellemről tettek tanúságot, a mieinket pedig a diadalérzése f űtötte. A negyedik és nyolcadik óra között mi nem kevesebb, mint tízezer embert

vesztettünk, de a xipéhuzok ezer élettel fizettek érte, úgyhogy csupán ezren maradtaka Kzur erdőség mélyén.

Ettől a pillanattól kezdve már tudtam, hogy az ember birtokba veszi a világot; elcsitul-tak utolsó kételyeim is.

A kilencedik órában mégis nagy árnyék borult győzelmünkre. Ekkor a xipéhuzok márcsak óriás tömegekben mutatkoztak a tisztásokon, elrejtve csillagukat, úgyhogy szintevégképp lehetetlenné vált feldönteni őket. A csata hevétől feltüzelt harcosaink közülsokan nekirontottak ezeknek a tömegeknek. Ilyenkor egy nagyobb xipéhuz kivált társaiközül, ledöntötte és megölte a merészeket.

Ezer ember pusztult el így anélkül, hogy komolyabb veszteséget okoztak volna az

ellenfélnek; ezt látván, a pzsarvannok már végveszedelemről kiáltoztak; pánik tört ki,s több mint tízezer embert menekülésre késztetett, egy részük óvatlanul elhagyta a fa-rácsot is, hogy gyorsabban mozoghasson. Nagy árat fizettek érte. Száz xipéhuz a nyo-mukba eredt, és több mint kétezer pzsarvannt meg zahelalt öldökölt le: a rémület terjednikezdett sorainkban.

Midőn a futárok meghozták nekem e gyászos hírt, megértettem, hogy a csatát elveszít-jük, ha valamiféle gyors intézkedéssel nem sikerül visszaszereznem az elvesztett állá-sainkat. Azonnal parancsot adtam a harmadik hadsereg f őnökeinek a támadásra, éstudattam, hogy átveszem a parancsnokságot. Majd e tartalék sereget gyorsan arrafelévezettem, ahonnan a menekülők jöttek. Hamarosan szembe találtuk magunkat az üldöző

xipéhuzokkal.A gyilkolás heve annyira elragadta őket, hogy nem csoportosultak újra elég gyorsan,

és néhány pillanat leforgása alatt bekerítettük őket: kevés menekült meg; a győzelmünknyomán felharsanó diadalordítás visszaadta a mieink bátorságát.

Ettől fogva már könnyű volt új támadásra lelkesítenem a sereget. Arra szorítkoztunk,hogy az ellenséges csoportokból egy-egy rajt kiszakítsunk, bekerítsük ezeket a rajokat,és megsemmisítsük.

A xipéhuzok hamarosan rádöbbentek, mennyire kedvezőtlen számukra ez a taktika,és újra a kis egységek harca kezdődött, a két fajta közötti öldöklő küzdelem, melyben azegyik csak a másik megsemmisítése árán maradhatott fenn. A végkimenetelt illetően a

legkishitűebbek lelkéből is elpárolgott minden kétely. A tizennegyedik óra felé már aligmaradt ötszáz xipéhuz, több mint százezer emberrel szemben, és ez a csekély számúellenség egyre szűkebb területre szorult, a Kzur erdőségnek alig egyhatodára, ami igenmegkönnyítette a mi dolgunkat.


20/132

Közben az alkony vörös fényei átcsorogtak a lombokon, és mert féltem a homálycsapdáitól, így hát megszakítottam a csatát.

Az óriási győzelem dagasztotta a kebleket; a f őnökök felajánlották: uralkodjam én azemberek felett. Azt tanácsoltam nekik, hogy oly sok ember sorsát sose bízzák egy szegény,gyarló teremtésre, imádják inkább az Egyetlent, és földi vezérüknek válasszák a Böl-csességet.

A Föld immár az embereké. A két napon át dúló csata meg-semmisítette a xipéhuzokat. Az utolsó kétszáz által megszálltterületen kiirtottunk, kidöntöttünk minden fát, kitéptük a nö-

vényeket, a legutolsó f űszálat is. Én pedig, a jövendő népeinek okulására, Lum, Azah ésSzimho fiaim segítségével gránittáblákba véstem a xipéhuzok történetét.

Íme, most itt vagyok egymagamban a Kzur peremén, a sápadt éjszakában. Rezes fél-hold függ a nyugati égbolton. Oroszlánok üvöltenek a csillagokra. A folyó lassan bolyonga f űzfák között, örök hangja a múló időről regél, az enyészet mélabújáról. S én tenye-rembe rejtettem homlokomat, és jajpanasz szakadt fel szívemből. Mert most, hogy

a xipéhuzok elpusztultak, lelkem értük sajog, és egyre csak azt kérdem az Egyetlentől:mily végzet akarta, hogy az életet beszennyezzék az öldöklés sötét erői?

WESSELY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

VIII. Bakun könyvénekutolsó része


21/132


22/132


23/132

– Megint ugyanazt álmodtam – mondta Liselys.Hallgatólagos rejtjelrendszerükhöz híven, Chrys Maine megkérdezte:– Mit, drágám?– Jaj – nyafogott a lány, sápadt fejét forgatva a párnáin, a fényudvarban –, tudod,

mindig ugyanazt. Nem a föld alatt éltünk, hanem odafenn. Nem voltak boltozatok,hanem valami lobogó, majdnem indigókék, aranyos-ezüstös fénnyel átszőtt mélység.De a mirtusz- és babérleveleken át smaragdzöld fény jutott hozzám. Persze mindjárt azt

fogod mondani: sose láttam babérfát…– Egy szót sem szóltam.– De gondoltad, a te esetedben ez ugyanaz, nem? – Liselys nem volt telepata,

hanem csak érzékeny, s éles érzékelőképessége olykor megrémítette Chryst. – Nembaj, most már tudom, milyenek a fák: bronzszínű tirzusok élő krizoprászokkal, turmali-nokkal és berillekkel pompáznak! A virágok pedig: a mező, ahol jártam, csupa kéklobélia, mályvaszín írisz, kankalin volt… A lányok a hajukba tűzték, és aki a körtáncotvezette, virágból szőtt ruhát viselt. Álmomban hegyes, szikrázó arca volt, elragadó ésszomorú szája, s olyan áttetsző szeme, mint a forrásvíz. A nővérem, a barátnőm volt,s úgy hívták… hogy is?

– Mona Lisa – segített a fiú.A fiúnak nagy segítségére voltak az antik könyvek, nem is a mikrofilmezettek. A régi

képek nagy része odafenn maradt az elhagyatott múzeumok romjai közt. De voltakreprodukciók, egészen jól el lehetett képzelni…

– Dehogyis! – diadalmaskodott Liz nagy nehezen. – Ez még azelőtt történt. Akarommondani… Mona Lisa még meg sem született. Az akkori férfiak „Primaverá”-nak nevezték– ő k pedig felfedezték!

Chrys nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze:– Kik azok az… ő k?

Ez rögtön megtette a hatását: Liselys visszavonult magányába, és szótlanságbahátrált, s szempillái pihés rácsával elhatárolta magát a világtól. Chrys szánta ezt afogságban vergődő gyermeket, itt, ebben a kékes színű műanyag rekeszben, ebben a

NathalieCharles-

Henneberg

A kísértet-föld


24/132

tűzálló, hangszigetelt zárkában, amely el volt látva minden kényelemmel, amelyrebesorolásuk feljogosította őket (17. galéria, 719 842. sz. lakhely). Szerette a feleségét,a világegyetem minden kertjét szerette volna neki ajándékozni – mégsem tehetettsemmit, csak állandóan érezte ezt a maró fájdalmat, ezt a lüktető szánalmat…

Hogy kissé megnyugodjon, odament a periszkóp keresőjéhez, és bekapcsolta. Feltűntelőtte a Város, megkövesedett fenségében: a bolygó legnagyobb városa, amelyet aFöld kérgébe fúrtak, olyanformán, mint egy hatalmas tölcsért. A neonfények rózsaszín

villogásában a galériák okkersárga és az alvadt vér színének árnyalatával tűntek ki,s ibolyaszín árnyak sötétlettek rajtuk. Rekeszekre osztott tömbök vették körül: a rekesze-ket egyenesen a kvarcba, jáspisba vagy gránitba vésték, és műanyagba burkolták.Mindegyik százemeletes kaptár maga is egy város volt, mozgó járdákkal fölszerelve.A sötétebb foltok a kloreltartályok voltak, s egyben vegyi berendezések, és a jelszavak-hoz híven, biztosították „a világ legbiztonságosabb boltozatai alatt a világ legtisztábblevegőjét”.

A kiváltságosok – a városatyák meg a tudományos dolgozók – a húsz alsó emeletenlaktak, amelyek a középületekre nyíltak. Ezt a rendszert honosították meg mindjárt aPániknapok elején.

A tölcsér legalján pedig a Végsők laktak.Amint Chrys az ernyőn ezt a túlságosan jól ismert képet nézte, hirtelen furcsa dolog

történt. A Várost, ahol született, amelynek minden emeletét ismerte – a bolygó leg-hatalmasabb Városát –, most új megvilágításban látta. Fenségesen iszonyatos arénatárult a szeme elé. A galériák lépcsőkké változtak – a laboratóriumok, a kormány szék-helye pedig arénává, ahol hamarosan félelmetes dráma játszódik majd le. Vagy inkább…tudta, hogy a Régiek úgy hitték, a Föld kérge alatt van a gonosz lelkek tartózkodásihelye, megkínozatásuk színhelye – a pokol.

A szörnyetegektől nyüzsgő lépcsők bugyrai, minden kínzással egyre lejjebb vezettek– igen, pontosan: a végs ő árok felé, ahol a Gonosz lakozik. Valami látnok járt ezeken a

lépcsőfokokon – gondolta Chrys –, s egy kísértet kalauzolta… De nem emlékezett alátnok nevére, még abban sem volt bizonyos, hogy valaha tudta. Megrázkódott: semmijelentősége ennek a múltból felbukkanó rémlátomásnak.

A valóság azonban egészen más volt. A Belvárosban – a Képviselők lakhelyén –kristálypaloták álltak. Egy hatszögű tér körül sorakoztak, amelynek közepén gyémánt-talapzaton vörös láng lobogott. A bolygó izzó magmáját jelképezte, minden energiaés az egész élet forrását.

Úgy hívták: Belső Nap.

Felhangzott a bejárati csengettyű lágy dallama. („A csengősercegés sohasem fenyegető veszélyt jelez. A Belső Világ polgárainak eufóriában kellélniük”: az Új Törvénykönyv mellékletének XXX. cikkelye.)Mint mindig a napnak ebben az órájában, szerény lowlon- és csillogó

nikkeldíszben megjelent valaki, akit az egész lakótömb csak úgy hívott, „minden-rendben-kedves-doktor” – a Pszicho-fiziológiai Intézet egyik gyönyörű ESP androidája.Szertartásosan bejelentette, hogy „a világ legbiztonságosabb boltozatai alatt, ahová azemberiség a legutóbbi Konfliktus óta bevette magát, minden ragyogóan megy”; tréfál-kozott Liselysszel, majd hozzákezdett az injekciók, masszázsok és vérvételek szokásosszertartásához.

Valamivel később, amikor bámulatos androida-kezét a fertőtlenítősugár alá nyúj-totta, Chrys feltette neki a szintén mindennapos kérdést:

– Hogy van ma a feleségem?S ezúttal megkapta a második figyelmeztetést is.


25/132

(Vajon a biológiai robotok elromolhatnak? Lehetséges, hogy áramköri zavaruk van?)Az értelmes gép egy pillanatra feléje fordította rózsaszín arcát – maga a tökély, finomanívelt ajak, domború homlok, amelyen kosszarvra emlékeztetőn, két vörös tincs göndörö-dött. „Minden-rendben-doktor” egy árva szót sem szólt, de Chrys – tiszta, egyenesvonalú és kemény – ezúttal nem emberi gondolatát elkapta:

– Kész. Vége. Kidobni.Chrys olyan tisztán hallotta, hogy már-már lázadozni, kiabálni akart… De a hiba

rövid ideig tartott, a gép – mintha feledtetni akarná hibáját – megnyugtató hangonmondta:

– Bevette a kanalas orvosságát… Biztosíthatom: a beteg bevette a kanalas orvos-ságot, és nem dobta el a tablettáit. Természetesen mindenkit érhet mendeli baleset,mutáció stb… Azt is számításba kell venni, hogy a föld alatti környezet…

Mosolygott. Úgy tetszett, mintha tévedhetetlen mechanizmusa magaslatából lenéznéezeket a bonyolult emberi-vegyi üzemeket. Chrys rideg maradt. Megkérdezte:

– Szóval mégis beismeri, hogy „föld alatti” környezetünk nem természetes, és szer-vezetünk megsínyli? Tehát?… Nem lehetne kivitetni a Városból? Kezelésre? Ugyan!Engem nem kell – én magamnak semmit sem kérek! De talán egy kis szabad levegő,

egy kis zöld jót tenne neki, nem?– 708-ik – jegyezte meg a gép.– 708-ik micsoda?– Aki ugyanezt a kérdést teszi fel. Három nap alatt – és csak ebben az egyetlen

tömbben. A válasz: nem. Besorolása?– G. Tudományos dolgozó.– Így tehát szükségtelen a magyarázkodás. Nagyon jól tudja, hogy a Konfliktus pusz-

títása lakhatatlanná tette ennek a bolygónak a felületét. A légkör – vagy inkább amihelyettesíti – 50% ártalmas anyagot tartalmaz. Még csak nem is valószínű, hogy életlehetséges volna, egyébként is szigorúan tilos odamenni.

– Vagyis?– Vagyis vegyen neki háromdimenziós televízt. Éppen most van egy adás a szén-

bolygókról. Kissé túllőttek a célon, de azért… A maga felesége sohasem látta a Föld fel-színét, ugye?

– Nem – válaszolt Chrys, s körmét a tenyerébe véste. NEM, NEM! Te átkozott gép…Hallgatott, de telepatikus gondolatai szinte üvöltöttek: „Tizennyolc éves, sohasem láttaa szabad eget, a szabad földet, sohasem szívta be a levegőt, amelybe a mézf ű meg azéjszakai körtike együtt ontja illatát… És most haldoklik a műanyag tokjában – és ezigazságtalan, mert megmagyarázhatatlanul, de folyton nárciszmezőkről álmodik, s alobélia kékje üldözi, és tudja az elpusztult virágok nevét… Honnan tudja, hogy a glicinia

vaníliaillatú, hogy a napon langyuló tó mézszagú? Hogy odafenn van hajnal és szür-kület? Hogy a szabad lányok, virággal a hajukban, csipkerózsaágat rágcsálva táncolnaka mezőkön, mint egy régi mester festményén, akinek a nevét sem tudja?”

A 719 842-es cella lakója már-már szólni akart. De szerencsére az androidák, bár-milyen magasrendűek is, nem fogják fel az agy bioáramát. Az orvos számolt:

– 708 egyén ebben a tömbben. Többnyire nők és gyermekek. Mondjuk, galériánként,naponta átlag 500 000. A Városban ez összesen…

Chrys hevesen megrázta, fütyült az értékes gépre.– 708 egyén… mit csinált?– Hát – válaszolt az androida –, nem létező kertekről álmodott. Vagy városokról.

Csatornákkal és tornyokkal, mint a régi mikrofilmeken – szóval felszíni városokról.Villámló tumultusban összecsapó tömegekről vagy szabad állatokról, élő erdőben. Egy-szóval olyan dolgokról, amelyek talán léteztek, de már nem léteznek, igaz? Meg kellvizsgálni. Komolyan. Bizonyára valami új járványról van szó. S ebben az esetben…


26/132

(Kiküszöböléshez kell folyamodni. Chrys tudta.)– Na de – mondta, miközben minden agyerejét összeszedve, merőn nézte a robot

kibernetikus központját – az én feleségem semmiről sem álmodott!– Sem fákról, sem kutakról?– Persze hogy nem. Soha életünkben nem láttunk ilyesmit.Sem kutat, sem fát. Chrys meg Liselys a Városban született. Egyedül voltak a világban,

övéik, mint az emberiség 99%-a, elpusztultak a Konfliktus következtében. (Senki sem

tudta a katasztrófa pontos dátumát.) A két gyermek ugyanabban a tömbben s ugyan-abban a galériában nőtt fel, s úgy szerették egymást, mint fivér és nővér. A progenetikusirányítás Chryst a botanikusok közé sorolta. „G dolgozó” lett, és házasságukra engedélytadtak, mert a tudósok a Város kiváltságosai közé tartoztak.

Sohasem tudta meg, hogy Liselys szép volt-e, hiszen hasonlítottak egymásra. Mint aFöldalatti Korszak minden gyermekének, nekik is fényes-fémes csillogású hajuk volt ésviaszszínű bőrük; izmaik hosszúkásak, alakjuk kicsi és finom. Polgártársaiktól eltérőenazonban, akiknek írisze rózsaszínű volt, a szemöldöke pedig depigmentált, az ő szemükúgy csillogott bársonyos, nádbóbita-szemöldöküktől övezve, mint a sötét víz.

Kivételes barátság f űzte egymáshoz őket, s távolította el az Ifjaktól. Sem a Játékokra,

sem a Vizorámába nem jártak. Az emberek idegenkedtek Chrystől, mint minden telepa-tától. Egyetlen barátja volt, akinek a szellemi felépítése hasonló volt az övéhez: Yan.Liselysnek nem akadt társa a lányok közt.

Nagyon boldogok voltak. Aztán Liselys egy napon megbetegedett.Akkor az emberiség már a föld alatt élt. A Föld valaha virágzó volt, csak úgy rajzottak

az emberek a többi bolygóra. Aztán jött a Konfliktus. Nemcsak a földkérget kezdte ki,hanem a glóbusz fizikai viszonyait is felborította: egyesek szerint a mágneses övezetekeltolódtak; mások szerint megszűntek létezni. Az atmoszféraréteg eltűnt. Az ibolyántúliés kozmikus sugarak teljesen szabadon csapódtak a glóbuszra. Az emberek pedig – az akevés, ami megmaradt – bevették magukat a föld alá. Az a kevés… És még a megtizedelt

emberiség számára is szigorú törvényeket kellett alkotni. A szűk kaptárban majdnemminden méh dolgozó. Kevés kapcsolatot engedélyeztek, még kevesebb lehetett termé-keny. A gyengéket a degeneráltakat – korcsokat és selejteket – kíméletlenül kiküszö-bölték. Vagyis: a gyengéket, akik nem tudtak alkalmazkodni.

Ez a bolygó tehát, annyi más élő és népes közt, mint valami „kihalt világ”, elhagyatottégitest vándorolt. A glóbusz vájataiban létrejött az úgynevezett „intelligens élet”.A városok tévedhetetlen gépekkel voltak ellátva, amelyek a bolygóközlekedést is bizto-sították. Legalábbis így mondták. A Végső Tanács kormányzott.

Ezen a napon, mint mindig, amikor a rózsaszín neonok kigyúltak, Chrysotthagyta a feleségét, és elindult a Kozmikus Biológiai Intézetbe. Amint amozgójárdára lépett, Yan barátjának – aki szintén telepata volt, mint ő –széles keze nehezedett a vállára.

– Kiabálnak a gondolataid – mondta. – Liz hogy van?Chrys előadta neki a reggeli incidenst, a robotorvos látogatását, Liz rosszullétét, a

szörnyű következtetést: Lizt a Z kategóriába sorolták – selejt. Kiküszöbölendő! Yannakcsak egy jaj csúszott ki a száján. Felesleges volt kérdezősködnie – tudta, hogy ez adöntés a pár végét jelenti. (Chrys Maine gondolataiban elvonultak a felső, ólomfalúgalériák, a hulladék-krematóriumok, a kemencék, a lángok, a hamu – de képtelen volt

hozzákapcsolni gondolatban Liselys könnyű testét…)Yan kissé lehajolt; magasabb és izmosabb volt Chrysnél, az ő szülei nemrégen jöttek le

a Középső Galériákról. Bronzszínű bőre majdnem olyan volt, mint a radioaktív fertőzöt-teké, de világos szemében rendíthetetlen erő sugárzott.


27/132

– Z kategória… – motyogta. – Talán ő is álmodott?– Hogyan, hát te tudod, hogy álmodni szoktak?– Jaj! – ismételte Yan. – Ez nem újdonság. Bizonyára valahonnan… kintről jön.

Eleinte az Ásványtani Szolgálatnál panaszkodtak, hogy éjszakánként a gyerekek jegesezüstcsúcsokon rohangálnak, amelyek – kapaszkodj meg – egy holdat tükröznek vissza.Egy bizonyos Marco Polo társaságában voltak – úgy értem, a gyerekek. Vagy egybizonyos Lermontovval. Aztán a zoológusok túllicitálták őket; náluk éjszakánként

őrületes hajszák folynak, különös, lobogó sörényű lényeken vad hordákra vagy hatalmascsikós macskákra vadásznak… Amikor a fiúk meg a kislányok felébrednek, egy Jeruso-lájim nevű városról beszélnek – vagy egy Jehan sah nevezetű férfiról…

– Sem te, sem én, sohasem álmodtunk!– Nem – felelte Yan. – Megfigyelhetted, hogy a betegség, ha betegségről van szó,

a gyenge lényeket támadja meg. Attól tartok, hogy mi nem tartozunk közéjük: az éncsaládom annyit küzdött, hogy kikerülhessen a Középső Galériákból! Te pedig legyűrteda radioaktív sugárzást… Ami pedig a kerteket illeti, nekünk megvan a mi kis kertünk,nem igaz?

A mozgójárda megállt a szivárványszínű glóbusz előtt, amely a Botanikai Osztály

melegházai felett emelkedett. Yan kinyitotta a mágneses zárat, és beléptek abba ahelyiségbe, amit Maine sohasem mert a kertjüknek nevezni.

Pedig az volt. Természetesen a legnagyobb részét a haszonnövényeknek szentelték:az algáknak. De volt kísérleti részleg is. Minthogy a Föld felszíne szétroncsolódott,kihalt, más bolygókon kerestek táplálékot. A kozmikus növényeket, mielőtt a Végső Galériába kerültek volna, az intézet melegházaiban gondozták.

Chrys most először gondolt rá, hogy ezek nem igazi növények, hanem oxigén- meghormonüzemek. A Júnó kisbolygó különleges kaktuszokat küldött, amelyeknek sziruposlégkörét köszönhette. Ezek bőrzsákokra emlékeztettek, s a Stapelia-félék osztályábatartoztak. A Titanuson a kutatók a hínárfélék sápadt virágait használták fel, amelyek

kajmánok félelmetes állkapcsai közt nyíltak; szirmukat szövet-, sőt szervátültetéshezhasználták. A szénsavas Miltoniák, amelyeknek aranybarna gejzírei kivilágították aSzaturnuszt, valóságos antibiotikum-telepek voltak. És ez a sok, őrületes mimikrijű lény,vulkánkitöréseknek, óriásrovaroknak, ajkaknak és sebeknek álcázta magát.

– Milyen szerencse – mondta Maine –, hogy Liselys nem ezekről a növényekrőlálmodik! Beleőrülne!

– Akkor hát miről álmodik?Chrys gondolatában tisztán megfogalmazódott:– A Földről. Arról, amit neki a Föld felszíne jelent.És átsugározta a képet, amelyet a lehető legpontosabban le tudott írni: a mezőről,

ahol „Primavera” sétál.Ha most valaki megfigyelte volna őket, csak két botanikust lát, aki éppen a legújabb

szállítmányok fölé hajol, eltávolítja a védőfedelet, amely valamilyen sosem látott ször-nyeteget takar. De köztük ide-oda cikázott – szinte tapinthatóan és tökéletesen – az élesvonalú, algahajú, forrásszemű arc.

– Szóval a Földről! – suttogta Yan.– Igen. Meg – amint magad is mondtad – jeges ezüstcsúcsokról, lángoló sivatagok-

ról, ahol hordák vágtatnak, városokról meg a lenyugvó Nap felhőiről. Legalábbis ez volt a Föld. A múltban.

A bronzbőrű fiú hirtelen felkapta a fejét.

– Mit tudjuk mi azt? A naptáraink hazudnak. Hány éve – vagy évszázada –, hogysenki sem ment fel? Egy napon az emberiség a „biztonságos boltozatok” alá menekült,aztán fényes ünnepség közepette befalazták a kapukat, s az oktató robotok minden


28/132

generációnak ugyanazokat az áramköreikben rögzített ostobaságokat szavalták: „Radio-aktivitás, légkör hiánya, örök éjszaka. A Föld felszíne kihalt, és semmi sem él meg rajta.”És ha mindez hazugság? Ha a Föld… nélkülünk él? Hogyan lehetséges, hogy a gyere-keink napjainkban a Quattrocento márványpalotái közt sétálgatnak, a Botticelli-freskókatfejtegetik, Marco Polo karavelláin hajózgatnak?… Soha életükben nem hallottak róla.Igaz? Ahhoz pedig, hogy kiagyalják, zseninek kellene lenniük…

– Talán valamilyen telepatikus kapcsolat a felnőttekkel…

– Kivel? Veled vagy velem? Vagy apáinkkal, akik ugyanezen boltozatok alatt szület-tek? Chrys, hiszen csak agyonhasznált és megfakult mikrofilmekről ismerjük a Földet!Tudod, hogy nem szoktam a levegőbe beszélni, egy ideje nagyon érdekel ez a jelenség!Egy korán eltávozott fiatalasszony mesélt nekem egy városról, amely éppen azon a he-lyen volt, amelyet a Felső Galériák súrolnak, beszélt a katedrálisokról meg az arénákról.Egy gyerek leírta nekem a napfényben csillogó fémrobotok csatáját egy halálosan kék tópartján… Angyalok csatája néven emlegette… Már a gyerek sem létezik, de én mind-ennek utánanéztem: ezek a dolgok léteztek valaha: a várost Rómának vagy Lutéciánakhívták, a tavat Holt-tengernek vagy Tiberiász tavának…

– Vagyis? Mi a következtetésed?

– Vagyis fel kell tételeznünk, hogy nagyon régi lényekkel vannak kapcsolatban, olya-nokkal, akik látták ezeket a dolgokat!

– A Végsőkkel ?– Nem tudom, miért…(Egy bizonyos veszélyes zónát még gondolatban is kerültek…)– Képtelenség – mondta Chrys, miközben finoman kivett a televényből egy zöldes-

fehér kosbort. – A fizika napjainkban elfeledett tudomány, pedig az egyetlen, amelyfoglalkozik az idő kérdésével. Egy kvantumdinamikáról szóló régi tanulmányban – mégcsak nem is mikrofilmezett példány – olvastam, hogy bizonyos elektronok visszamenteka negyedik dimenzióba…

– Azt akarod ezzel mondani, hogy ezek a részecskék visszafelé mentek? Hogy re-konstruálták a múltat?…

– Nem tudom, van-e ilyen nagy hatalmuk. Mindenesetre feltehetnénk, hogy köztükés ezek közt az elektronok közt valamilyen kapcsolat jött létre – minden válaszfal ésminden tilalom ellenére…

Kis szünet.Majd Maine megállapította:– Még azt sem tudjuk, mi az a részecske.

A vészjel sose jár egyedül. Ezen az estén a mozgójárda, amely a két fiatal-embert hazaszállította, egy pillanatra megakadt. Chrys, minthogy ő volt afogékonyabb kettejük közül, elsőnek érezte meg a heves és jeges gondolatot,amely teljes erőből zúdult rájuk. Hátrafordult. Mellettük egy sápadt, beesett

arcú lény – a harag megtestesült arcképe – fogódzkodott a korlátba, nehogy elessen.Maine tisztán látta a fekete zubbony alatt (ami neki átlátszó volt) a gyilkos fegyvert a jobbzsebben, és érezte a jeges ujjak görcsös szorítását. Átpasszolta Yannak a képet, mintvalami labdát. Éppen felettük ment el egy ezüstszínű korong – egyedül a kiváltságosok,a Végsők használták ezeket a tömeg felett suhanó könnyű gépeket. Ezt egy sovány,szivárványos alak kormányozta.

A korlát mellett álló ember ferdén arrébb ment, mint a rák az akváriumban, bizonyáraminden mozdulat iszonyú fájdalmába került. Űr támadt benne, gyógyíthatatlan seb,amelyet a távollét okozott – no meg a lázadás és a rémület. Chrys tudta, hogy ölnikészül. Mint a passzív telepaták többségét,őt is megbénította ez a hatalmas erőszak, de meg-


29/132

könnyebbülten látta, hogy Yan észbe kap, odaugrik, s mint egy szikla, rázúdul a sápadtismeretlenre.

Az egész egy pillanat alatt zajlott le. A korong már elhaladt. A pilóta visszafordult,és hosszan nézte őket különös, opálkék szemével. Maine megpillantotta a sziromfehérbőrét, a cakkos száját és halántékán a zafírpántját, két gyémántantennával: a Végsőkjelét.

Yan már feltápászkodott, a földön hagyva az ernyedt bábut. A helikopteres Őrök le-

szálltak az útra. Főnökük kissé felemelte az ismeretlent, megvizsgálta a szeme fehérjétés fekete, nyitott száját.

– Nem támadtam meg – mondta Yan, szája sarkából vért törölgetve. – Éppen elévetettem magam… s abban a pillanatban elesett.

A rendőr felegyenesedett; arcán egy szemernyi meglepetés sem tükröződött, inkábbundor.

– Meghalt – állapította meg. – Ugyan! Ne aggódjanak. Ezek az öngyilkos-terroristákcsak úgy vetik magukat kalandjaikba, hogy ereikben már méreg van. Ölnek és meghalnak.

– Miért – kérdezte Maine. (Bensejében a robotok mondókája duruzsolt: „A világ leg-biztonságosabb boltozatai alatt minden a legnagyobb rendben…”)

– Na tessék! – mondta egy hórihorgasŐr, miközben a fogát piszkálta. – Megint valamieltűnt históriája…

Felvették a jelzetüket, a nevüket. Mindenki gratulált nekik. S Yan csak akkor mondta ki,amikor tömbjük előtt elváltak:

– Hasonlított azokra a virág- és holdlátomásokra. Amelyek olyan szépek és olyankegyetlenek…

De életükben először, nem értették meg egymást: az egyik csak a gyilkost nézte, a má-sik pedig esetleges áldozatát.

A mozgólépcső a folyosójára vitte Maine-t. Az ajtóban várták. Közönségesalak volt – szürke, kis bőrönd, kereskedői mosoly. Chrys már-már azt mondtaneki, sem szupertonikra, sem kefére nincs szükségük. De a férfi édeskésenrebegte:

– Közegészség-védelem…Miután kinyitották az ajtót, hozzátette:– Önöknek azt ajánlották, hogy vegyenek sokdimenziós televízt…Maine csaknem nekiment.– Ez meg miféle módszer! Az Újidők Törvényei tiltják a házalást…– Tudjuk – mondta a férfi. – De mást is tudunk.

– Akkor azt is kell tudniuk, hogy a mi anyagi helyzetünkben nem engedhetünk megmagunknak ilyen költekezést!

– Bocsánat! Talán egy régebbi típusú készüléket nem engedélyeznének maguknak.De nekünk több és jobb is van. Ez a készülék egy kísérleti sorozat egyik példánya – kivé-teles alkalom. Majd meglátja…

Maine az ajtó felé tuszkolta a betolakodót, de kiselőadása közben az ismeretlen be-csusszant Chrys válla meg a fal közé, mintha csak két dimenziója volna. Ládikója kinyílt;egy másikat vett ki belőle, meglehetősen a bolygóközi tokokra emlékeztető és feltehetőena kozmikus sugárzásnak ellenálló ovoidot. Bekapcsolt egy leágazást a Liselys rekeszébe,és csipogni kezdett:

– Valóságos csoda: szigorúan egyéni áramkörök, amelyeket egyeztettek az önagyának bioáramaival. Azt a műsort választja, amelyik magának tetszik… és semmi belső hőenergia nem kell hozzá. Semmi villanyáram. A működést az elektrontöltés biztosítja.Kiváló feltételek – egyébként csak ebben a tömbben már több mint ezer család írta alá a…


30/132

Éppen ezért. (Chrys agya kivételes gyorsasággal dolgozott.) Éppen ez az, ami nemklappol: sose hallott erről a televízről, amelyben ezek szerint – ha az a kvantumdinamiká-ról szóló régi tanulmány igaz – elektroncsapda van. Egyetlen szomszédja sem dicsekedettúj szerzeményével. Pedig egy ilyen tömbben mindent tudnak egymásról…

– Hozzá kell tennem – súgta a fülébe az eladó –, hogy terjesztési módszerünk szigorúanbizalmas…

Liselys rekeszéből gyenge kiáltás hallatszott. Maine odarohant, félrelökve az eladót.

Liz felemelkedett párnáiról; hosszú idő óta először kipirult az arca. Vonásai kéjes szoron-gást, bódult elragadtatást tükröztek. A fehér falra meredve azt mondta:

– Chrys… ott a kert!Tudta, hogy felesége besiklott a maga külön birodalmába, amely tele van remegő ba-

bérfákkal, borzolódó patakkal, a kristálytiszta forrásoknál liliomot szedő ifjú kísértetekkel.Ő semmit sem látott. A fehér és kékesszínű rekesz csupasz volt. Az ovoid sercegett.Mellette valaki ezt súgta:

– A hullámok egyéni bioáramhoz csatlakoznak.Természetesen Maine megtartotta a csodatelevízt.

Éjfélkor két nagyon szelíd Őr jött Chrysért meg Yanért. Újabb látomásairabságában Liselys észre sem vette, amikor eltávoztak. A tömbben teljescsend honolt, ilyenkor mindenki a saját paradicsomában járt. A Tanácskorongja a Kupolákba szállította a két barátot, a Kupolák szétzúzhatatlan

felülete védte a Végső Galériát. A kapuk, saját mágneses mezőik hatására, kinyíltak, sa két fiúnak az volt a benyomása, hogy más bolyg

Documents

Galaktika 3