NNCL1344-4F0v1.0

ARTHUR KOESTLER

ARTHUR KOESTLER

Századunk angol irodalmával kapcsolatban egyike a megdöbbentő tényeknek, hogy milyen nagymértékben uralkodnak benne az idegenek – például Conrad, Henry James, Shaw, Joyce, Yeats, Pound és Eliot. Ám ha valaki ebből presztízskérdést óhajtana csinálni, és megvizsgálná eredményeinket az irodalom különféle ágaiban, rájönne arra, hogy Anglia mindaddig elég jól szerepel, amíg el nem jutunk ahhoz az ágazathoz, amelyet durván politikai irodalomként vagy röpiratírásként jellemezhetnénk. Ezen én az irodalomnak azt a különleges részét értem, amely a fasizmus megjelenése óta az európai politikai küzdelmek során kialakult. Ez alá a címszó alá sorolhatjuk mindazokat a regényeket, önéletrajzokat, riportköteteket, szociológiai értekezéseket és egyszerű brosúrákat, amelyeknek mind közös az eredetük, és ezért jelentős mértékben azonos az érzelmi atmoszférájuk.

Ennek az írói irányzatnak a kimagasló alakjai közé tartozik egyebek közt Silone, Malraux, Salvemini, Borkenau, Victor Serge és maga Koestler is. Vannak közöttük fantáziadús írók, és vannak mások, akik nem azok, de abban mind hasonlítanak egymásra, hogy kortörténetet próbálnak írni, de nem hivatalos történelmet, hanem olyan történelmet, amelyről a tankönyvek nem vesznek tudomást, és amelyről az újságok összevissza hazudoznak. Abban is hasonlítanak egymáshoz, hogy valamennyien kontinentális európaiak. Túlzás talán, bár nem erős túlzás, ha azt mondjuk, hogy valahányszor ebben az országban megjelenik egy könyv, amely a totalitarizmussal foglalkozik, és megjelenése után hat hónappal még mindig érdemes elolvasni, akkor azt a könyvet valamilyen idegen nyelvből fordították. Az elmúlt évtizedben angol írók mérhetetlen mennyiségű politikai irodalmat publikáltak, de szinte semmi olyasmit, aminek esztétikai értéke van, és történelmi értékük is nagyon csekély. A Baloldali Könyvklub például 1936 óta működik. Ugyan hányan emlékszünk könyveinek akár csak a címére is? A náci Németországot, Szovjet-Oroszországot, Spanyolországot, Abesszíniát, Ausztriát, Csehszlovákiát – mindezeket és az összes hasonló témákat feldolgozták Angliában, de néhány megbízható útikönyv és tankönyv kivételével csak ügyes riportkönyvek és tisztességtelen brosúrák jelentek meg róluk, amelyek szőröstül-bőröstül lenyelték, aztán félig megemésztve felkérődzték a hivatalos propagandát. Semmi olyan nem akadt közöttük, ami például a Fontamará-ra vagy a Sötétség délben-te emlékeztetett volna, mert szinte nincs angol író, aki belülről láthatta volna a totalitarizmust. Az elmúlt évtized során, sőt még régebben, olyan dolgok történtek Európában a középosztállyal, amelyek Angliában még a

munkásosztállyal sem eshetnek meg. A legtöbb európai író, akit föntebb említettem, és a hozzájuk hasonlók tucatjai kénytelenek voltak megszegni a törvényt, hogy egyáltalán politikával foglalkozhassanak; egyesek bombákat hajigáltak és utcai harcokban vettek részt; sokan kerültek közülük börtönbe vagy koncentrációs táborba, és hamis néven, hamisított útlevéllel menekültek át a határokon. El se tudjuk képzelni, hogy mondjuk Laski professzor ilyen tevékenységekben venne részt. Ezért Angliában hiányzik az, amit koncentrációstábor-irodalomnak nevezhetnénk. Tudunk persze arról a különleges világról, amelyet a titkosrendőrség, a vélemények cenzúrázása, a kínzások és a megrendezett perek teremtettek, és bizonyos mértékig helytelenítjük is, de mindennek nagyon csekély volt az érzelmi hatása. Ennek egyik eredménye az, hogy Angliában szinte semmiféle irodalma nincs a Szovjetunióval kapcsolatos kiábrándulásnak. Kétféle magatartás létezik: tudatlan helytelenítés és kritikátlan csodálat, de a kettő között szinte semmi nincs. A moszkvai szabotázsperekről például megoszlottak a vélemények, de főleg abban a kérdésben oszlottak meg, hogy bűnösek voltak-e a vádlottak. Kevesen voltak képesek átlátni, hogy ezek a perek kimondhatatlan szörnyűségek voltak, akár megalapozottak voltak, akár nem. A nácik rémtetteinek angol helytelenítése irreális volt, hol kinyitották, hol elzárták őket, mint valami csapot, a pillanatnyi politikai hasznosságuk szerint. Ahhoz, hogy megérthessük az ilyen dolgokat, képesnek kellene lennünk az áldozat szerepébe képzelnünk magunkat, márpedig egy angol számára ugyanolyan valószínűtlen véletlen lenne, hogy meg tudja írni a Sötétség délben-t, mint hogy egy rabszolga-kereskedő megírja a Tamás bátya kunyhójá-t.

Koestler most kiadott könyvének valójában a moszkvai perek állnak a középpontjában. Fő témája a forradalmak dekadenciája, mely a hatalom megrontó hatásának tulajdonítható; de a sztálini diktatúra különleges természete abba a pozícióba szorította vissza a szerzőt, amely már nem áll távol a pesszimista konzervativizmustól. Nem tudom, összesen hány könyvet írt. Magyar író, korábbi könyveit németül írta, és Angliában öt könyvet adott ki: ezek a Spanish Testament (Spanyol testamentum), a The Gladiators (A gladiátorok), a Sötétség délben, Sum of the Earth (A Föld söpredéke) és az Arrival and Departure (Érkezés és indulás). Mindnek hasonló a témája, és néhány oldalnál tovább egyik sem szabadul meg a lidércnyomás légkörétől. Az öt közül három könyvnek a cselekménye teljes vagy majdnem teljes egészében börtönben játszódik.

A spanyol polgárháború kirobbanásának első hónapjaiban Koestler a News Chronicle spanyolországi tudósítója volt, és 1937 elején, amikor a fasiszták elfoglalták Malagát, fogságba esett. Kis híján tüstént agyonlőtték, aztán hónapokat töltött börtönben egy erődben, és éjszakáról éjszakára hallotta a sortüzeket, amikor köztársaságiak egyik csoportját lőtték agyon a másik után, miközben jószerivel egész idő alatt őt magát is a kivégzés veszélye fenyegette. Mindez nem valamiféle véletlen kaland volt, ami „bárkivel megtörténhet”, hanem teljes összhangban állt Koestler életstílusával. Politikailag közömbös ember ebben az időben nem ment volna el Spanyolországba, egy óvatosabb megfigyelő elinalt volna Malagából, mielőtt a fasiszták megérkeztek, és egy brit vagy amerikai újságíróval méltányosabban bántak volna. Annak a könyvnek, a Spanyol testamentum-nak, amelyet Koestler erről írt, vannak figyelemre méltó részletei, de ha el is tekintünk az efféle riportkönyvekben megszokott érdességtől, egyes helyeken kifejezetten hamis. A börtönjelenetekben Koestler sikeresen megteremti azt a lidércnyomásos atmoszférát, amely úgyszólván a szabadalma, de a könyv többi részét túlságosan átszínezi a kor népfrontos ortodoxiája. Egy-két bekezdését mintha kifejezetten a Baloldali Könyvklub szája íze szerint írta volna át. Abban az időben Koestler még a kommunista párt tagja volt vagy csak nemrégiben lépett ki belőle, márpedig a polgárháború bonyolult politikája minden kommunista számára lehetetlenné tette, hogy őszintén írjon a kormányon belül folyó harcokról. 1933-tól fogva szinte minden baloldali elkövette azt a bűnt, hogy antifasiszta akart lenni anélkül, hogy antitotalitárius legyen. Koestler 1937-ben már tudta ezt, de úgy érezte, nem mondhatja ki. Sokkal közelebb került a kimondásához – sőt ki is mondta, bár álarcba öltöztetve – következő könyvében, A gladiátorok-ban, amelyet körülbelül egy évvel a háború előtt adtak ki, és amely valamiféle oknál fogva nagyon kevés figyelmet keltett.

A gladiátorok bizonyos tekintetben nem kielégítő könyv. Spartacusról szól, a trák gladiátorról, aki i. e. 65 körül rabszolgafelkelést robbantott ki Itáliában, és minden efféle témáról szóló könyvnek súlyos terhe, hogy óhatatlanul összehasonlítjuk a Szalambó-val. A mi korunkban már nem lenne lehetséges olyan könyvet írni, mint a Szalambó, még ha valakinek meg is volna a tehetsége hozzá. A Szalambó-nak még a fizikai részleteknél is fontosabb nagysága teljes könyörtelenségében rejlik. Flaubert bele tudta képzelni magát az ókor kőszívű kegyetlenségébe, mert a tizenkilencedik század derekán az embereknek még megvolt ehhez a lelki békéjük. Volt idejük elutazni a múltba. Manapság mind a jelen, mind

a jövő túlságosan rémítőek ahhoz, hogy elmenekülhessünk előlük, és ha valaki a történelemmel bajlódik, akkor azért teszi, hogy modern jelentést találjon benne. Koestler allegorikus alakká, a proletár diktátor primitív változatává teszi Spartacust. Míg Flaubert képzeletének tartós erőfeszítésével csakugyan kereszténység előttivé tudta tenni zsoldosait, Spartacus jelmezbe bújtatott modern ember. Ám ez sem számítana, ha Koestler teljesen tudatában volna annak, mit is jelent az allegóriája. A forradalmak mindig rossz útra térnek – ez a fő témája. Abban azonban ingadozik, hogy miért térnek rossz útra, és ez a bizonytalankodása részt kap a történetben, és rejtélyessé és irreálissá teszi központi alakjait.

A lázadó rabszolgák néhány évig mindenütt sikert aratnak. Számuk százezerre duzzad, Dél-Itália nagy területeit lerohanják, egyik büntetőexpedíciót győzik le a másik után, szövetkeznek a kalózokkal, akik ebben az időben a Földközi-tenger urai voltak, majd végül nekilátnak, hogy felépítsék saját városukat, amelyet Napvárosnak akarnak nevezni. Ebben a városban az embereknek szabadoknak és egyenlőeknek, de mindenekfelett boldogoknak kell lenniük: itt nem lesz többé rabszolgaság, éhség, igazságtalanság, korbácsolás, kivégzés. Az igazságos társadalom álma ez, amely mintha minden korszakban kiirthatatlanul kísértene az emberi képzeletben, hívják akár a Mennyek Birodalmának, akár osztály nélküli társadalomnak, képzeljük akár egy múltban létezett Aranykornak, amelytől elfajzottunk. Mondanunk se kell, hogy a rabszolgáknak ezt nem sikerül elérniük. Mihelyt közösséggé formálódnak, tüstént kiderül, hogy életük ugyanolyan igazságtalan, fáradságos és félelemmel terhes, mint bármely más társadalomban. Még a keresztet, a rabszolgaság szimbólumát is újra fel kell állítani a gonosztevők megbüntetésére. A fordulópont akkor következik be, amikor Spartacus abba a helyzetbe kerül, hogy kénytelen keresztre feszíttetni húsz legrégibb és leghűségesebb követőjét. Ezután a Napváros sorsa megpecsételődik, a rabszolgák egysége felbomlik, kisebb egységeik vereségeket szenvednek, majd az utolsó tizenötezret fogságba ejtik, és együtt feszítik keresztre.

A történet súlyos gyöngesége az, hogy soha nem teszi világossá magának Spartacusnak az indítóokait. Fulvius, a római jogász, aki csatlakozik a felkeléshez, és krónikása lesz, kifejti a célok és eszközök jól ismert dilemmáját. Semmit sem érhetsz el, ha nem alkalmazol erőszakot és ravaszságot, de miközben alkalmazod őket, eltorzítod eredeti céljaidat. Spartacust azonban Koestler nem ábrázolja sem hatalomra vágyónak, sem látnoknak. Valamiféle homályos erő hajtja előre, amelyet maga sem ért,

és gyakran kételyei vannak, nem lenne-e jobb, ha hagyná az egész kalandot, és elmenekülne Alexandriába, amíg jól mennek a dolgok. A rabszolgák köztársaságát egyébként is inkább a hedonizmus, mint a hatalomért folyó harc teszi tönkre. A rabszolgák elégedetlenek a szabadságukkal, mert továbbra is dolgozniuk kell, a végső felbomlás pedig azért következik be, mert a féktelenebb és civilizálatlanabb rabszolgák, főleg a gallok és a germánok a köztársaság megalapítása után továbbra is banditákként viselkednek. Lehet, hogy ez a beszámoló az eseményekről megfelel a valóságnak – természetesen nagyon keveset tudunk az ókor rabszolgalázadásairól –, de amikor Koestler megengedi azt, hogy a Napváros azért pusztuljon el, mert Crixust, a gallt nem lehet visszatartani a rablástól és az erőszakoskodástól, akkor ingadozni kezd az allegória és a történelem között. Ha Spartacus a modern forradalmár prototípusa – és Koestler nyilvánvalóan annak szánja –, akkor azért kellene tévútra kerülnie, mert a hatalmat lehetetlen összeegyeztetni az igazságossággal. Így, ahogy van, szinte passzív alak, inkább hatnak rá, mintsem ő maga hatna másokra, és időnként nem meggyőző. A történet részben azért vall kudarcot, mert elkerüli vagy legjobb esetben is nem oldja meg a forradalom központi problémáját.

Finomabb módon, de megint elkerüli ezt a problémát Koestler mesterműve, a Sötétség délben. Itt azonban Koestler nem rontja el a történetet, mert egyénekkel foglalkozik, és érdeklődése főleg pszichológiai. Egyetlen eseménnyel foglalkozik, kiemelve azt a hátteréből, amelyet így nem kell kérdőre vonni. A Sötétség délben egy régi bolsevik, Rubasov bebörtönzését és halálát írja le, aki először tagadja, majd végül bevallja azokat a bűnöket, amelyeket, mint nagyon jól tudja, nem követett el. Az a felnőttség, a meglepetésnek vagy az elítélésnek az a hiánya, az a szánalom és irónia, amellyel Koestler a történetet elmondja, jól megmutatja, milyen előnyökkel jár, ha valaki európai, amikor ilyesféle témákkal foglalkozik. Ez a könyv a tragédia magasságába emelkedik, míg egy angol vagy amerikai író legfeljebb egy politikai értekezést tudott volna összeeszkábálni belőle. Koestler megemésztette az anyagát, ezért képes esztétikai szinten feldolgozni. Ugyanakkor annak, ahogyan foglalkozik vele, politikai jelentősége is van, amely ebben a könyvben nem érdekes, de későbbi könyveiben valószínűleg káros lesz.

Természetesen az egész könyv egyetlen kérdés köré összpontosul: miért tesz Rubasov vallomást? Nem bűnös – azaz semmiben nem bűnös, kivéve az alapvető bűnt, azt, hogy nem szereti a sztálini rezsimet. Azok a

konkrét hazaáruló cselekmények, amelyekben állítólag részt vett volna, mind kitaláltak. Még csak meg se kínozzák, legalábbis nem súlyosan. A magány, a fogfájás, a cigaretta megvonása, a szemébe sütő vakító fények, az állandó kihallgatások megviselik, de mindezek önmagukban nem lennének elegendőek ahhoz, hogy megtörjenek egy edzett forradalmárt. Korábban a nácik komiszabb dolgokat is műveltek vele, anélkül, hogy megtörték volna. Az orosz állambiztonsági perekben kicsikart vallomásoknak háromféle magyarázatuk lehet:

1. Hogy a vádlottak bűnösök voltak. 2. Hogy megkínozták és talán megzsarolták őket a barátaikra és

hozzátartozóikra vonatkozó fenyegetésekkel. 3. Hogy a kétségbeesés, a szellemi csőd és a Párthoz való megszokott

hűség váltotta ki őket. Koestler célkitűzései szempontjából a Sötétség délben esetében az

első magyarázat kizárt, és bár ez nem megfelelő hely arra, hogy belebocsátkozzunk az orosz tisztogatások témájába, hozzá kell tennem, hogy nagyon kevés igazolható bizonyítékunk van arra, hogy a bolsevik perek megrendezett színjátékok voltak. Ha feltételezzük, hogy a vádlottak nem voltak bűnösök – legalábbis nem voltak bűnösök azokban a konkrét dolgokban, amelyeket bevallottak –, akkor a józan ész a második magyarázatot sugallná. Koestler azonban a harmadik magyarázatra voksol, amelyet a trockista Boris Souvarine szintén elfogad Cauchemar en URSS (Rémálom a Szovjetunióban) című brosúrájában. Rubasov végső soron azért vallja magát bűnösnek, mert hiába töri a fejét, nem képes semmi okot találni rá, hogy ne ezt tegye. Az igazságosságnak és az objektív igazságnak régóta nincs számára semmiféle értelme. Évtizedek óta egyszerűen a Párt kreatúrája volt, és a Párt most azt követeli, hogy valljon be nem létező bűnöket. Végül aztán, bár ehhez előbb meg kell félemlíteni és gyöngíteni, kissé még büszke is arra a döntésére, hogy vallomást tesz. Különbnek érzi magát zárkaszomszédjánál, a nyomorult cári tisztnél, aki a falon kopogtatva beszélget vele. A cári tiszt megdöbben, amikor megtudja, hogy Rubasov be akarja adni a derekát. Ő a maga „burzsoá” nézőpontjából úgy látja, hogy mindenkinek ki kell tartani az álláspontja mellett, még egy bolseviknak is. A becsület, mondja, azt jelenti, hogy az ember azt teszi, amit helyesnek tart. „A becsület annyi, mint hasznosnak lenni, minden hűhó nélkül”, kopogtatja vissza Rubasov; és némi elégtétellel elmélkedik el rajta, hogy míg ő a cvikkerével kopogtat, a múltnak ez a maradványa a monoklijával. Buharinhoz hasonlóan Rubasov is „a fekete sötétségbe néz”. Mi lenne az,

miféle kódex, miféle hűség, a jónak és a rossznak miféle fogalma, melynek kedvéért dacolhatna a Párttal, és további kínzásokat állhatna ki? Nem csak egyedül van, ki is ürült. Ő maga gonoszabb bűnöket is elkövetett azoknál, amelyeket most ellene elkövetnek. Például mint a Párt náci Németországba küldött megbízottja, megszabadult a Párt engedetlen követőitől: beárulta őket a Gestapónak. Furcsa módon, ha van benne valami belső erő, amelyre támaszkodhat, akkor a kisfiúkori emlékei azok, amikor egy földbirtokos fia volt. Amikor tarkón lövik, utolsó emlékeként az apja birtokán lévő nyárfák leveleit idézi fel. Rubasov a bolsevikoknak ahhoz a régebbi nemzedékéhez tartozik, amelyet a tisztogatások során jószerivel kiirtottak: sok mindent tud a művészetről, az irodalomról és az Oroszországon kívüli világról. Éles ellentétben áll Gletkinnel, a fiatal GPU-ssal, aki a kihallgatását vezeti, és tipikus „jó pártember”, akiben egyáltalán nincsenek sem skrupulusok, sem kíváncsiság, aki egy gondolkodó gramofon. Gletkinnel ellentétben Rubasovnak nem a forradalom a kiindulópontja. Az ő agya nem volt „tiszta lap”, amikor a Párt a birtokába vette. Gletkinnel szembeni felsőbbrendűsége végső soron burzsoá származására vezethető vissza.

Szerintem senki nem érvelhet azzal, hogy a Sötétség délben egyszerűen egy képzelt egyén kalandjainak története. Nyilvánvalóan politikai könyv, amely a történelmen alapul, és vitatott eseményekre kínál magyarázatot. Rubasovot nevezhetné Trockijnak, Buharinnak, Rakovszkinak, vagy akárkinek a régi bolsevikok civilizált alakjai közül. Ha valaki a moszkvai perekről ír, választ kell adnia a kérdésre: „Miért vallottak a vádlottak?”, és hogy milyen választ ad erre, az politikai döntést jelent. Koestler erre gyakorlatilag azt a választ adja, hogy „Mert ezeket az embereket megrothasztotta a forradalom, amelyet szolgáltak”, de eközben közel került ahhoz az állításhoz, miszerint a forradalmak természetüknél fogva rosszak. Ha feltételezzük, hogy a moszkvai perek során a vádlottakat valamiféle terrorral vették rá a vallomásra, akkor csak azt mondjuk, hogy a forradalom vezéreinek egy adott csoportja tévútra tévedt, és ezért az egyes embereket kell kárhoztatni, nem a helyzetet. Koestler könyve azonban arra utal, hogy ha Rubasov volna hatalmon, semmivel sem lenne különb, mint Gletkin, vagy még inkább, hogy csak annyiban lenne különb, amennyiben szemlélete részben még forradalom előtti. Koestler mintha azt mondaná, hogy a forradalom megrontó folyamat. Ha valaki csakugyan beleveti magát a forradalomba, akkor vagy Rubasovként, vagy Gletkinként kell végeznie. Nem pusztán arról van szó, hogy „a hatalom megront”, a hatalom megragadásának

módszerei is megrontanak. Ezért minden olyan kísérlet, amely erőszakos eszközökkel próbálja megújítani a társadalmat, a GPU pincéihez vezet, Lenin Sztálinhoz vezet, és ő maga is hasonlóvá vált volna Sztálinhoz, ha történetesen tovább él.

Persze Koestler nem mondja ki mindezt nyíltan, és talán nincs is teljesen mindennek tudatában. A sötétségről ír, de olyan sötétségről, amelynek délben kellene lennie. Időnként úgy érzi, hogy a dolgok másként is alakulhattak volna. Az az elképzelés, miszerint ez vagy az „áruló” lett, vagy hogy a dolgok az egyéni gonoszság miatt fordultak balra, mindig jelen van a baloldali gondolkodásban. Később, az Érkezés és indulás-ban Koestler jóval tovább lendül a forradalomellenes álláspont irányába, de e között a két könyv között van még egy másik, A Föld söpredéke, amely tiszta önéletrajz, és csak közvetetten érinti a Sötétség délben által felvetett problémákat. Életstílusának megfelelően Koestler a háború kitörésekor Franciaországban rekedt, és a Daladier-kormány tüstént letartóztatta és internálta, mint külföldit és ismert antifasisztát. A háború első kilenc hónapját jórészt egy internálótáborban töltötte, aztán Franciaország összeomlásakor megszökött, és kerülő utakon Angliába utazott, ahol tüstént börtönbe dugták, mint ellenséges idegent. Ezúttal azonban hamarosan kiszabadult. A könyv értékes riportkötet, és azzal a néhány másik őszinte írással együtt, amely a katasztrófa időpontjában keletkezett, fontos emlékeztető arra, hogy milyen mélyre süllyedhet a burzsoá demokrácia. A jelen pillanatban, amikor a frissiben felszabadult Franciaországban teljes gőzzel folyik a kollaboránsok elleni boszorkányüldözés, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy 1940-ben számos helyszíni megfigyelő véleménye szerint a francia lakosság mintegy negyven százaléka vagy aktívan németpárti, vagy teljesen apatikus volt. Az igazságot feltáró háborús könyvek soha nem elfogadhatóak a nem hadviselők számára, így Koestler könyvének sem volt valami jó fogadtatása. Senki nem került ki valami jól belőle – sem a burzsoá politikusok, akik úgy képzelték el az antifasiszta háborút, hogy börtönbe csuktak minden baloldalit, akit csak el tudtak csípni, sem a francia kommunisták, akik gyakorlatilag nácipártiak voltak, és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy szabotálják a francia háborús erőfeszítéseket, sem az egyszerű emberek, akik egyaránt hajlamosak voltak sarlatánokat, mint Doriot, és a felelősségteljes vezéreket követni. Koestler fantasztikus beszélgetéseket jegyez fel a koncentrációs táborbeli társáldozataival, és hozzáteszi, hogy a legtöbb középosztálybeli szocialistához és kommunistához hasonlóan neki sem volt soha

kapcsolata a valódi proletariátussal, csak a művelt kisebbséggel. Ebből a következő pesszimista következtetést vonja le: „A tömegek kiművelése nélkül nincs társadalmi haladás, társadalmi haladás nélkül nincs tömeges művelődés.” A Föld söpredékében Koestler már nem idealizálja többé az egyszerű embereket. Szakított a sztálinizmussal, de nem lett trockista sem. Ez a könyv valódi kapcsolata az Érkezés és indulás-sal, amelyben talán végérvényesen elejti azt, amit rendszerint forradalmi szemléletnek szoktak nevezni.

Az Érkezés és indulás nem kielégítő könyv. Regénynek csak igen felszínesen álcázza, magát; gyakorlatilag annak kimutatására szolgáló értekezés, hogy a forradalmi hit neurotikus impulzusok racionalizációja. A könyvben túlságosan is csinos a szimmetria, ugyanazzal a cselekménnyel kezdődik és végződik – meneküléssel egy külföldi országba. Egy fiatal ex-kommunista, aki megszökött Magyarországról, partra száll Portugáliában, ahol azt reméli, hogy brit szolgálatba, azaz abban az időben az egyetlen hatalom szolgálatába léphet, amely Németország ellen harcolt. Lelkesedését némileg lehűti az a tény, hogy a brit konzulátus nem érdeklődik iránta, és egy néhány hónapig tartó időszakban szinte fütyül rá, melynek során elfogy a pénze, miközben más, okosabb menekültek Amerikába menekülnek. Sorra megkísérti a Világ, egy náci propagandista alakjában, a Test, egy francia lány személyében, és – egy idegösszeomlás után – maga az Ördög, egy pszichoanalizátor alakjában. A pszichológus előbányássza belőle azt a tényt, hogy forradalmi lelkesedése nem a történelmi szükségszerűségbe vetett valódi hitén, hanem egy morbid bűntudatkomplexumon alapul, amely abból fakad, hogy kora gyerekkorában megpróbálta megvakítani csecsemő kisöccsét. Mire alkalma nyílik rá, hogy a szövetségesek szolgálatába álljon, már minden okát elveszíti arra, hogy ezt megtegye, és már-már arra a pontra jut, hogy elinduljon Amerikába, amikor irracionális impulzusai újra erőt vesznek rajta. Gyakorlatilag képtelen abbahagyni a küzdelmet. A könyv végén ejtőernyőn lebeg szülőhazájának sötét vidékei felett, ahol majd angol titkos ügynökként fog működni.

Politikai állásfoglalásként (és a könyv nem sokkal több ennél) ez nem kielégítő. Sok esetben természetesen igaz, és talán minden esetben igaz, hogy a forradalmi tevékenység az individuális rossz beilleszkedés eredménye. Azok, akik a társadalom ellen harcolnak, nagyjában és egészében azok, akiknek okuk van utálni az illető társadalmat, normális, egészséges embereket pedig éppúgy nem vonz az erőszak és az illegalitás, mint a háború. Az Érkezés és indulás fiatal nácija tesz egy mélyreható

megjegyzést: hogy a baloldali mozgalmakkal mi a baj, azt látni lehet abból, hogy milyen csúnyák a nők, akik részt vesznek bennük. Ám ez végső soron nem teszi érvénytelenné a szocializmus ügyét. Az akcióknak indítóokaiktól függetlenül vannak eredményeik. Lehet, hogy Marxot végső soron az irigység és a dac mozgatta, de ez még nem bizonyítja, hogy következtetései hamisak voltak. Amikor Koestler az Érkezés és indulás hősét arra a végső döntésre kényszeríti, hogy pusztán ösztönszerűen ne kerülje el a cselekvést és a veszélyt, akkor hirtelen megfosztja az intelligenciájától. A mögötte álló személyes történelemmel be kellene tudnia látni, hogy bizonyos dolgokat meg kell tenni, legyenek indítóokaink erre akár „jók”, akár „rosszak”. A történelemnek egy bizonyos irányba kell haladnia, még ha neurotikusoknak is kell erre az útra taszigálniuk. Az Érkezés és indulás-ban Peter bálványai sorra ledőlnek, egyik a másik után. Az orosz forradalom elfajzott, a köszvényes ujjú öreg konzul által megszemélyesített Nagy-Britannia semmivel sem különb, az osztályöntudatos nemzetközi proletariátus pedig csak mítosz. De a végkövetkeztetésnek (mivel Koestler és hőse végső soron „támogatják” a háborút) óhatatlanul annak kell lennie, hogy Hitlertől megszabadulni még mindig érdemes célkitűzés, egyfajta szükségszerű utcasöprés, amelynek szinte érdektelenek az indítóokai.

Ahhoz, hogy valaki racionális politikai döntést hozhasson, képe kell legyen a jövőről. Jelenleg Koestlernek mintha nem lenne ilyen képe, vagy inkább mintha két képe volna, amelyek kölcsönösen kizárják egymást. Végső célkitűzésként hisz a földi Paradicsomban, a Napállamban, amelynek fölépítéséhez a gladiátorok hozzáfogtak, és amely évszázadok óta kísért a szocialisták, az anarchisták és a vallási eretnekek képzeletében. Ám intelligenciája azt sugallja neki, hogy a földi Paradicsom a messzi távolba tolódik, és ami ténylegesen előttünk áll, az csak a vérontás, a zsarnokság és a kiszolgáltatottság. Nemrégiben „rövid távú pesszimistaként” jellemezte magát. A horizonton mindenféle szörnyűség tornyosodik, de valahogy végül minden rendbejön majd. Ez a szemlélet valószínűleg jó talajt lel majd a gondolkodó emberek körében, mert abból a rendkívüli nehézségből fakad, hogy mihelyt szakítottunk az ortodox vallásos hittel, és nem fogadtuk el többé, hogy a földi élet lényege szerint nyomorúságos, rá kellett jönnünk, hogy sokkal nagyobb problémát jelent az életet élhetőbbé tenni, mint az még nemrégiben is látszott. Körülbelül 1930 óta a világnak nincs többé semmiféle oka az optimizmusra. Nem látunk semmi mást, csak a hazugságok, a kegyetlenség, a gyűlölködés és a tudatlanság áradatát, és jelenlegi

bajainkon túl sokkal nagyobb bajok leselkednek, amelyek csak most kezdenek beszivárogni Európa tudatába. Könnyen lehetséges, hogy az emberiség legfontosabb problémái soha nem lesznek megoldhatók. De ez is elképzelhetetlen! Ki merészelne ránézni a mai világra, és azt mondani magában: „Mindig úgy lesz, mint most, még egymillió év múlva sem lesz semmi érzékelhetően jobb.” Így hát arra a kvázimisztikus hitre jutunk, miszerint bár jelenleg semmire nincs orvosszerünk és minden politikai akció haszontalan, de valahol a térben és időben az emberi élet nem lesz olyan állatian nyomorúságos, mint most.

Ebből csak a vallásos hívőnek van kiútja, aki ezt az életet pusztán a másvilági életre való készülődésnek tekinti. Csakhogy ma már kevés gondolkodó ember hisz a halál utáni életben, és valószínűleg azok száma is csökkenőben van, akik még hisznek benne. A keresztény egyházak saját érdemeik alapján valószínűleg nem is maradnának fönn, ha gazdasági alapjuk megsemmisülne. A valódi probléma az, hogy hogyan lehetne a vallásos magatartást helyreállítani, közben elfogadva a halál végérvényességét. Az emberiség csak akkor lehet boldog, ha nem tételezi fel, hogy az élet célja a boldogság. Fölöttébb valószínűtlen azonban, hogy Koestler elfogadná ezt a nézetet. Van az írásaiban egy jellegzetes hedonista vonás, ami annak az eredménye, hogy a sztálinizmussal való szakítása után képtelen volt politikai álláspontot találni magának.

Az orosz forradalom, Koestler életének központi eseménye, nagy reményekkel indult. Manapság megfeledkezünk ezekről az eseményekről, de még egy negyedszázaddal ezelőtt is bizton azt várták, hogy az orosz forradalom el fog vezetni Utópiához. Ez nyilvánvalóan nem következett be. Koestler túlságosan okos ahhoz, hogy ezt be ne lássa, és túlságosan érzékeny ahhoz, hogy ne emlékezzen a forradalom eredeti célkitűzéseire. Ezenfelül európai látószögből képes az olyan dolgokat, mint például a tisztogatásokat és a tömeges deportálásokat, annak látni, amik; ő nem a távcső másik végéről nézi őket, mint Shaw és Laski. Ezért aztán le is vonja a következtetést: ide vezetnek a forradalmak. Semmi nem szól mellettük, az ember nem lehet más, csak „rövid távú pesszimista”, azaz távol kell tartania magát a politikától, és meg kell teremtenie valamiféle oázist, amelyben ő és barátai megőrizhetik a józan eszüket, és remélhetik, hogy a dolgok száz éven belül valahogy majd csak jobbra fordulnak. Mindennek a mélyén Koestler hedonizmusa rejlik, amely arra a fondorlatra vezeti, hogy a földi Paradicsom kívánatos. Akár kívánatos azonban, akár nem, talán nem is lehetséges. A szenvedés bizonyos mértéke talán nem irtható ki az emberi életből, talán az ember előtt álló

választás mindig rossz alternatívák között választás, talán még a szocializmusnak sem az a célkitűzése, hogy tökéletessé tegye a világot, hanem csak hogy jobbá! Minden forradalom kudarc, de nem minden forradalom vall ugyanúgy kudarcot. Mivel Koestler ezt nem volt hajlandó beismerni, szelleme időlegesen zsákutcába vezette, és az Érkezés és indulás ettől tűnik sekélyesnek korábbi könyveihez viszonyítva.

1944, 1946

Szilágyi Tibor fordítása in: George Orwell: Az irodalom fölszámolása, Európa Könykiadó, Budapest 1990, ISBN 963 07 5240 9