SZERKESZTETTE: FARAGÓ FRENC TARTALOMJEGYZÉKfiles.hamvas-bela.webnode.hu/200001871-6336d64565/Hamvas3.pdf · bibliográfia Hamvas Béla megjelent írásairól - els rend és nélkülözhetetlen

HamvasHamvasHamvasHamvas----tár3tár3tár3tár3

- 389 - Szerkesztette: Faragó Ferenc

HAMVAS -TÁR 3.

SZERKESZTETTE: FARAGÓ FRENC

TARTALOMJEGYZÉK

Az öt (plusz egy) géniusz .................................................................................................................... - 391 -

Az ürügy neve: Nietzsche ................................................................................................................... - 396 -

A magyar nyelv metafizikája .............................................................................................................. - 398 -

Van-e átjárás Hamvasból a rock-and-rollba? ...................................................................................... - 402 -

Hamvas Béla: A bor filozófiája .......................................................................................................... - 403 -

A „habent sua fata libelli” tétel igazságának vizsgálata .................................................................... - 405 -

Modernitás és szentség........................................................................................................................ - 406 -

Trialógus ............................................................................................................................................. - 410 - Élettel megtölteni a mvészetet, mvészettel pedig az életet ............................................................ - 471 -

Hamvas a fsodorban .......................................................................................................................... - 474 -

Hamvas Béláról ................................................................................................................................... - 479 -

Párizsi kék ........................................................................................................................................... - 481 - Elkezd dik-e a jövõ? ........................................................................................................................... - 482 -

A Hamvas-életm újabb értelmezései................................................................................................. - 486 - Keresztény volt-e Jézus? ..................................................................................................................... - 487 -

Szentendre ma ..................................................................................................................................... - 490 - Jelenpor ............................................................................................................................................... - 491 - Hiller remélhet leg nem áll a jogsértések mögé; ................................................................................ - 492 - Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél? .................................................................................... - 495 -

Óda a paraszthoz ................................................................................................................................. - 495 -

Hamvas Béla ezoterizmusa ................................................................................................................. - 501 -

A dolgok tikos lényege ....................................................................................................................... - 532 -

Teremt képzelet vagy öncélú mágia? ................................................................................................ - 533 -



Beszélni csak az istenrl érdemes ....................................................................................................... - 534 - A keresés kísérlete .............................................................................................................................. - 557 -

Hamvas Béla: Scientia Sacra III ......................................................................................................... - 558 -

René Guenon és Magyarország ........................................................................................................... - 559 -

2002. szeptember ................................................................................................................................ - 563 -

Hamvas Béla „görög tárgyú” írásai és a Sziget-mozgalom ................................................................ - 564 -

A halhatatlanság híradása .................................................................................................................... - 575 -

Szeretett Testvéreim, Keresztény gyülekezet! .................................................................................... - 576 -

Petrovics Sándor a paradicsomban ..................................................................................................... - 579 -

A teljesség harmóniája ........................................................................................................................ - 581 -

Rilke költészetének térkoncepciója ..................................................................................................... - 584 -



"Helyesebb tehát, ha az ember azt mondja; realizálni annyit tesz, mint tekintet nélkül arra, hogy kívül vagy belül, a lét szövevényében eddig vagy egyáltalában nem szerepelt, vagy pedig alárendelt tényez�t fokozatosan hatásossá tenni."

(Magyar Hyperion)

Az öt (plusz egy) géniusz*

Ha arra az egyszer kérdésre sem tudunk válaszolni kétszáz év óta (mondhatnánk kétezret is), hogy "mi a magyar?", kezdhetünk-e egyáltalán valamit egy olyan fölfogással, elmélettel. Elgondolással, amely egyszerre öt, ötfelé gyökerez magyarságról beszél. bizonyítást nem kívánó és ellenbizonyítékokat kizáró szenvedéllyel? "Fölfogás" helyett "vízió"-t kell mondanunk, melynek stiláris különössége az, hogy egy merben metafizikus látványt (gondolati szerkesztményt) közmegegyezéses szavakkal és az ezekb l sz tt mondatokkal ír le. Ily módon tehát a szó és a mondat jelentése ketts. minden ítélet egyszerre állítás és szimbólum. Ha azt olvasom: bor, Kemenesalja, fény, család, üdvösség, város, melankólia, egyén, cigányzene, népvándorlás, kshatyrya, politika - egyszerre kell tudatosítanom magamban egy földrajzi, esztétikai, fizikai, kulináris, pszichológiai stb. tényt és azt, hogy a szó bens elhangzásának pillanatában a transzcendenciával kerültem kapcsolatba. Ha akarom persze és vállalom. Mert Hamvas Béla csak így olvasható. A látomás nem kíván bizonyítékot és nem tr el garanciát. Zeng kábulat - így tudnám jelezni (és nem megfogalmazni) azt az élményt, amit Hamvas Béla iratai keltenek bennem. Legyen az egy könyvkritika, egy tájkép rajzolata, szóljon a kései mvek melankóliájáról, az orfikus hagyományról. Hamlet vagy Rómeó nyelvérl, a futballról, a gyümölcsevés rítusáról, az utazó Kierkegaardról, a XX. század krízisérl vagy bármi másról. Jól tudom, az eddig mondottak nem elégítik ki még egy kevésbé igényes nyelvfilozófiai traktátus kívánalmait sem, pedig a tárgy mi más is lehetne? - a lét, a nyelv és a kettt "egybekapcsoló" filozofikum, létszemlélet. A tárgy azonban mégis más: az a csábítás, sziréni hang és örvényes kelepce, ami a számomra Hamvas Béla és összes mvei. Azaz a tárgy mindig én vagyok. Tartózkodni igyekezzék bár valaki következetesen - mint e sorok írója - értekez szövegben az egyes szám els személy igealak használatától (a többes elsr l nem is beszélve!). Hamvasról szólva az ízlésnek ez az ukáza betarthatatlan. S ez már tünete a Hamvas hatásnak: ebben már szellemiségének mágiája munkál. Minden sora csak hozzám (és Hozzád és mindannyiunkhoz) szól. Olyan XX. századi vonás ez, amely csak az archaikus iratokkal, mediterrán és keleti rituális és beavató fragmentmokkal rokonítható meg az európai múlt itt-ott felfényl misztikusainak halálosan pontos dadogásával. A túlracionalizált kor egy gyenge és gyöngéd billentésre vagy egy apokaliptikus kard-suhintásra könnyedén átfordulhat önnön ellentétébe: a megismer szenvedélybl a hív akaratba. Hamvas Béla egzisztenciája - ahogy még k mondták: exisztenciája most - 1986-ban ezért olyan végzetesen ketts. Végérvényesen nincs és szenvedélyesebben él, mint amikor testi valójában itt bolyongott e földi tereken, belévetve a lét esetlegességeibe, Isten és a szó közé, itt: az öt géniusz köreiben. Minden iratának olvasása végletes és végzetes próba. Nem enged magáról beszélni, csak arról, amir l szól vagy akar szólni. S arról is csak úgy, ha teljes egzisztenciánkkal fordulunk felé. Csak a kritikai, csak - amire oly büszkék vagyunk - az "önálló" és önáltató ítéler : kevés. Vagy el dobom, vagy befelé hallgatózom arra a zeng kábulatra, ami összefogja Hamvas rengeteg mondatát, s amivé e rengeteg mondat ködösül bennem. maga is azt a tudományos mvet méltányolta igazán, amely "exisztenciális": "a szubjektivitás már nem az a bn, ami régebben volt, hiszen az úgynevezett tudományos tárgyilagosság nem más. mint a líraiságnak egy különös kollektív válfaja. A líra nem önkény és nem szeszély és nem torzítás, hanem az átél ember személyes garanciájának nyoma" - írja a harmincas évek végén. S ha el dobom, se tettem semmit. Hamvas még egy ilyen radikális kritikai gesztus alól és ell is ki tudja vonni magát. Valahol azt írja, hogy elég, ha a m megszületett légyen. Utána rögtön elpusztulhat, eltnhet, mégis van. Magát is megfogalmazta ezzel halála el tt vagy negyed évszázaddal. S mindez azért lehetséges, mert ez a végletesen alanyi, a megismerést nyíltan az intuícióra bízó, mágikus gondolkodó éppen a szubjektivitást tartotta az egyetlen panaceának a talmi személyesség, a g gös individuum megszüntetésére. Szinte állítani merném, hogy kiadatlan mvei éppoly jelenvalóak, mint amelyek így vagy úgy, ekkor vagy akkor nyomdafestékhez jutottak.



A pesti egyetem bölcsészkarán - ahol tanítok - tavaly Hamvas-szemináriumot tartottunk. Sokan jöttek össze erre az esti órára, nyílt, kritikus, mvelt emberek. Minden - kezdeti - erfeszítésünk, racionális és pedagógiai igényünk és szándékunk ellenére ezek az összejövetelek sok mindenre emlékeztettek, csak oktatási és okulási fórumra nem. Hosszas hallgatások voltak itt, amit néha megtört egy-egy bizonytalan megjegyzés stílusról, asztrológiáról, zenetörténetrl, képz m vészetr l, hitr l és vallásról, történelemrl, politikáról és botanikáról. S ez így ment heteken, hónapokon át. Ültünk mélázva, befelé fordított tekintettel, egy-egy Hamvas-irat témáján t n dve. S ez a helyzet - bármily irritáló is Iehetett alkalmanként - talán így volt természetes. Ha valaki kísérletet tett egy racionális mondat megszerkesztésére. egy kritikai ítéletre vagy akár egy tárgyias megjegyzésre, nem jött rá visszhang. Mintha kicsit illetlennek érezték volna a többiek. Nem akarom ezt a képet mitizáIni vagy a helyzetet regényesíteni. De egy biztos. A kusza, gyakran erszakos és még gyakrabban hamisnak vagy használhatatlannak bizonyuló világmagyarázatok közepette, a rossz alternatívák és kétes modus vivendik árnyékában ersnek és ersöd nek látszik az igény az ezoterikusabb. spirituálisabb lét magyarázatokra. S Hamvas Béla ehhez kitn kor-szer médium, iratai a legnemesebb meditációs támpontok. A tavaly megjelent Karnevál néma helyfoglalása a magyar szellemiségben jó példa erre. Nem volt elég egy év arra, hogy a racionalista kritika akár csak a küls köreit is bejárja. Az olyan kommentárok vittek csak közelebb hozzá, mint Czakó Gáboré a veszprémi Visszhang 1985. novemberi számában vagy Hoványi Jánosé, amit a Vigilia idei januári száma közölt. Közelítésmódjukat címük is jelzi: A Mester színre lép, Elmélkedés a Karneválról - olajfás kerettel. Ám ezek f értelme is az volt. hogy szerziket önmagukhoz vitte közelebb.

Megjelent Az öt géniusz. Futó belelapozás után kipattan a hirtelen minsítés: nemzet- karakterológiai tanulmány. De tüzetesen végigolvasva - az indulati elemeken túl - alig találok olyan részleteket, olyan kategóriákat, amelyek közösek, azonosak vagy hasonlóak a magyar sorskérdéseket eddig taglaló munkákkal, Kölcseyvel, Széchenyivel, Keménnyel, Adyval, Babitscsal, Németh Lászlóval, Karácsony Sándorral, a Szekf szerkesztette Mi a magyar? cím kötet szerzivel, Bibóval, IllyésseI. Ez a könyv csak Hamvas Béla mveihez kapcsolódik. Oda is csak ama véletlen folytán, hogy ugyanaz az ember, ugyanaz a személyessége ellen törekv esend szubjektum vetette papírra ket. De ez a könyv mégis minden szavával kapcsolódik a magyarsághoz és az emberi létezéshez, a boldogsághoz és a szeretethez, a kultúrához és a történelemhez, Hozzád (hozzám) és Istenhez. Mondjuk most azt, hogy "vagy - vagy"? Vagy Hamvas Béla magán teológiája - ezúttal - nemzet-karakterológiai jelmezben, az ebbl adódó program - és a Széchenyié, a Bibóé. a többieké? Miel tt kimondanám a választ (az én feleletemet), hadd lépjek kissé hátrébb. Hamvas Béla gondolatvilágát többen próbálták rekonstruálni. Volt, aki pusztán tudományos kíváncsiságból, a másik hatásának titkát óhajtván kideríteni, akadt, aki azért, hogy kártékonyságát leleplezze. Valljuk be, ez a rekonstrukció nem is túl nehéz feladat egyetlen szikárabb lelkület filozófiatörténész vagy ideológiai perzekutor számára sem, Adott számos kategória - egzisztencializmus, misztika, hermeneutika. irracionalizmus aus Kelet stb. -, felhasználható egy csomó orientáló név - Nietzsche, Bergyajev, Jaspers, Böhme, Kierkegaard, Spengler, Guénon stb. Csak mutatós kompozícióba kell rendezni ket a célnak megfelelen, esetleg közben ersen fülelve a kor "uralkodó eszméire". A homályos pontokat tetszetsen ki lehet tölteni akár életrajzi adatokkal, akár stílus - vagy m elemzéssel. Kellenek ezek az értelmezések, szükség van minél több ilyen megközelítésre is. Ha másért nem; Hamvas folyamatos jelenlétének bizonyítékául. De félre az iróniával. Az öt géniuszt közl kötet egyik nagy, talán legfbb érdeme éppen a szaktudományos installáció. Mert ha a lényeg nem is ez. addig érdemben aligha tn dhetünk el Hamvas ideálvilágán, amíg az alapvet tényeket nem ismerjük. Az Európai Protestáns Szabadegyetem - amelynek már eddig is oly jelents tudományos korpuszokat köszönhettünk - ezzel a kiadvánnyal megvetette az alapját minden jövend Hamvas-olvasatnak. Balla Bálint bevezetje, Hanák Tibor lebilincsel felkészültség kalauza Hamvas gondolatvilágához, az els életrajzi vázlat Hamvasról Mattheusz János tollából, és - mindenek fölött - a könyv végén olvasható bibliográfia Hamvas Béla megjelent írásairól - elsrend és nélkülözhetetlen forrás. Most már "csak" a beláthatatlan méret és mélység hagyaték kiadása és a Hamvasról írott mvek könyvészeti feltárása van hátra. Mert bár idéztem Hamvas nézetét arról, hogy elég, ha a m megszületik - azért ha nem pusztult el, olvashassuk csak minél többen. Miért nem autentikusak a szaktudományos megközelítések? Indoklás helyett forduljunk egy hasonlathoz, s a hasonlatért magához Hamvas Bélához. Hamvas számára



lehetetlen volt egyetlen mben megfogalmazni életmve mondanivalójának esszenciáját. Számára - mindenki számára - az abszolútum csak megközelíthet. Minden valóságelem csak, mint meditációs objektum, minden szó csak mint metafora funkcionálhat az abszolútum közelében. Hamvas életmvének egyik nagyszer tulajdonsága, hogy nem sznt meg soha ösvényeket nyitni ahhoz, ami elmondhatatlan, mert elérhetetlen. Teljes hallgatás, amely a bels beszédet leplezi, vagy szóáradat, a tárgyi valóság regényes - romantikus - bekebelezése, amiben a szív csöndje kér szót. Hamvas Béla az utóbbi alternatíva mellett döntött. Nem érzett ellentmondást abban, ha egyszerre és egyként nyitott Isten és a világ felé. Ahogy a maga mondanivalójához csak közelíthetett a poéta sacer kényszer maszkjában, úgy mi is csak közelíthetünk az irataihoz. Botladozva, bizonytalanul, szüntelen magunkra figyelve kell tapogatnunk lábunkkal azokat az ösvényeket, amiket nyitott meg. Ha nem a teljes negligálás mellett döntünk. Köztes megoldás - úgy tetszik - nincs. S még valami. Igényünk a valószerség, a pontosság, mániánk az epikai hitel. Manapság aligha akad ugyan ember, aki Hamvas munkáinak tárgyi hitelét vizsgálva olyan irdatlan méret és típusú mveltséget mozgósíthatna, mint maga a szerz, mégis olykor észreveszünk valami apróbb hibát, nyelvi lapszust, fordítási gyarlóságot, pontatlan idézetet, túlfeszített paradoxont írásaiban. Ilyenkor jobb, ha nem válunk dölyfössé. Nem ez a tét. Futó hasonlattal élve: ha Esterházy Péter vendégszöveg kollázsainak forrásai közül azonosítani tudunk néhányat, éppúgy nem tromfoltuk t le, ahogy se minket, ellenkez esetben. Vagy újra Hamvas Béla szavaival; "nem a hibátlanság az, amire ma igényünk van, hanem az intenzió."

Az öt géniuszt olvasva és újraolvasva, Hamvas gondolkodásának érzékiségén t n döm. A paradoxon - újra leírva - ez: egyetlen témája volt mindössze, de mindent alkalmasnak talált arra, hogy errl - Róla? - beszéljen. Ha látott egy különös fát, ha Beethoven öregkori kvartettjeit hallgatta, ha elmélyedt az újabb matematikában, ha epret evett vagy gyomlált, ha regényalakjainak sorsán vagy rejtelmes orfikus szövegeken tn dött, ha perui vázák vonalrendjét szemlélte. Úgy tnik, hogy népe története, nemzete sors kérdései, az itthon értékei hasonló tárgyak a többi között. Sokak számára irritáló, elidegenít lehet ez a felfogás. Gondoljunk a Karneválra ismét. Ebben a regényben majdnem teljesen érdektelen tény az, hogy a cselekmény egy része - vélheten - Magyarországon játszódik, hogy a szereplk némelyike magyaros arcot visel maszkként, hogy alkalmilag magyarul szólal meg. Kis nép vagyunk. s mint a többi hasonló nagyságrend populáció, nemzetébe zárt és zárkózó. Számunkra minden katasztrófa nemzeti katasztrófaként hordozhat csak jelentést, a történelemb l semmi más nem fontos, csupán az, ami a mi sorsunkat könnyíti (olykor) vagy nehezíti (általában). Hamvas, amikor a világkultúrához fordul illusztrációért, nem említ magyar neveket. Amikor egyik legszebb dolgozatában a kései mvek melankóliáját jellemzi. beszél Szophoklészrl és Shakespeare-rl, Michelangelóról és Beethovenrl. Arany szikéi nem jutnak eszébe. A híres Száz könyvbe fölvett m vek között - ez a munkája is olvasható ebben a kötetben - akad mexikói, norvég, egyiptomi, finn, perui, de magyar nem. Az öt géniusz egyfel l meger síti, másfel l oldja ezt a benyomást. Elolvasása azért is jó lecke valamennyiünk számára, mert bizonyságok sorát tárja elénk írója: a nemzet ügyei csak nemzetfölötti ideálok felöl értelmezhetk. Magyar szorongásaink a civilizált és a civilizációtól szorongó ember szenvedései. Különösebbek, számunkra megszokottabbak és szebbek itt a színek, a nagy nemzetek történelmi sorsvonalához képest több a verem és több a felszárnyaltató lehetség. St - továbbmenve: mivel sorra-rendre bebizonyosodtak a konkrét történelmi körülményeket IatoIgató nemzet, ment tervek hibái, és kudarcba fúltak a józan prognózisok, mintha a mi idnk hajlanék arra, hogy Németh László, Bibó és az elbb felsorolt többiek munkáiból a fantazmagóriának látszó elemeket, az ideálokat, a nemzet morális meger sítését célzó álmokat az eddiginél komolyabban vegye. Az ábrándokat, az igéz utópiákat, a víziót. A ráolvasást (a szó mint medicina), a próféciát (hátha testté lesz az ige?). Egy ilyen "Hamvas fel li" Kemény-, Ady- stb.-olvasat, mintha ertlenítené a "vagy-vagy" imperatívuszát. További megfontolásra int azonban maga a tárgy is. Az öt géniusz elemi világa. Végig a magyar tájon járunk, amíg ezt a könyvet olvassuk, hol az ideákra pillantva, hol a földre vetve tekintetünket. Hamvas ismeri és szereti ezt a tájat. S a m indulati hullámzása, az ódától az átokhoz leszálló, majd a tragikumtól a reményig ível hullámai jellegzetes magyar rapszódiává formálják m vét. Az a kapkodó levegvétel fogalmaz itt a legfontosabb helyeken, amit oly jól ismerünk Wesselényi irataiból. Kemény regényeibl, a Buda halálából, Ady lírájából, Illyés Egy mondatából. S fölhozhatunk még egy érvet annak a benyomásnak az igazolására vagy legalább illusztrálására, hogy Hamvas Béla gondolatvilágában a



nemzeti sorskérdések fontosabb metafizikus elemek, mint - mondjuk - az "inka kövek" vagy a "virágszedés lélektana", vagy akár "a magány szociológiája". Hamvas publikált mveib l szép számmal gy jthetünk ki idevágó adalékot. Persze ez a rekonstrukció már hamisítás, hiszen számos más "tematika" szálait is kigombolyíthatnánk. Mindenesetre indulása óta, st els megjelent írásától kezdve folyamatosnak mondható az érdekldése a magyar sorskérdések vagy azok egyik-másik szellemi vetülete (f leg az irodalmi) iránt. Ezek az iratok jórészt nemcsak egy téma alkalmi emlegetései: számos olyan axiomatikus mondat fogalmazódik meg bennük, amely majd itt, Az öt géniuszban fog - végs? -helyére kerülni. A Szerb Antal-féle irodalomtörténetr l írva például pontosan és lebilincsel elfogulatlansággal tisztázza azt, hogy miért nem lehet magyar irodalomtörténetrl beszélni. (JelesüI azért, mert hiányzik az egységes szellemiség és így a valódi "történet" lehetsége.) Prohászka Lajos Vándor és bujdosóját méltatva egy ilyen látványos - breviáriumba ill - mondat leírásától sem tartózkodik: "A magyar sorsról való tudás a mai napig észrevétlenül ntt azzá, ami: szellemi életünk legfontosabb tényezjévé, és a magyar földön él szellemnek elssorban és mindig ezt és csakis ezt a kérdést kellett tisztáznia." Ebben a cikkben bukkanunk erre az összegez és a két évtizeddel késbbi kifejtést el legez mondatra: "A magyar sors, életforma, magatartás nem azért sötét és nehéz, mert tragikus, mert hiszen minden sors az; hanem azért, mert magyar földön az élet sohasem teljesedett klasszikává, még legnagyobb korszakaiban, legnagyobb alkotásaiban és legnagyobb egyéniségeiben sem." Talán véletlenül került mindkét mondatba a "Föld" szó, mindenesetre ez fog majd tovább metafo-rizálódni Az öt géniusz lokális fogalmában, a helyben. (Két géniuszról már a háború alatt is közölt egy esszét.) Hasonló mentalitásjellemzket írhatnánk ki a Németh László Kisebbség cím munkájával vitázó írásából is és még sok más helyrl. Ha nem is korrekt vagy szakszer (Hamvas Béla-i értelemben!) ilyen kiragadott citátumokból ítéletet elvonni. megfeledkezni róluk éppúgy nem volna helyes Az öt géniusz tanulmányozásakor.

Hamvas írói nyelve ebben a mvében is az az egyetlen nyelv, amellyel a transzcendencia megközelíthet: az intuíció nyelve, a metaforák nyelve. Mégsem az angyalok nyelve ez. Telítve honi ízekkel. a magyar tájak képeivel. a magyar múlt szövegen túlsugárzó neveivel. A nyelven most ne csak a szavak elrendezésének módját értsük, hanem a kompozíciót is. Aki sok Hamvas-iratot olvasott, annak nem kell bizonyítani. hogy milyen mestere volt a szerkesztésnek. Szinte minden esszéjében újrateremtette a bels formát, mindig a koncepcióhoz a kompozíciót. Aligha merészség tehát azt állítani, hogy Az öt géniusz szerkezete nem a véletlen mve, hogy különös, célratör kanyargása ne hordozna értelmet. (Többször átfogalmazta ezt a munkáját, míg ez a szöveg 1959-ben véglegesült. Itt-ott azonban másolási hibákra gyanakodhatunk.) 24 fejezetbl, 24 jórészt önmagában is megálló, kerekded esszébl áll ez a 100 oldalas könyv; a fejezeteket írójuk nem sorszámozta és címmel sem látta el. A világosabb beszéd érdekében talán nem lesz haszontalan, ha ezt a szakaszolást és címkézést elvégezzük. Hiszen - tudjuk - mindennem leírás már átírás is: jellemzés és interpretáció. Az 1-5, szakasz a magyarországi géniuszokat veszi számba és jellemzi. Természetesen a történelmi Magyarországot tagolja Hamvas a maga elvei és intuíciója szerint. Minden eddigitl eltér fölosztás ez (Délnyugat, Nyugat, Észak, Alföld. Erdély), különösen, ha tekintetbe vesszük e lokális géniuszok határait, átmeneteit, váratlan fölbuk-kanásaikat egészen távoli régiókban. A 6. szakasz vázolja föl a géniuszok szövevényét, egymásba mozdulását. A 7. a nemzeti karakterre utaló ételek és italok bemutatása. A 8.-ban eltávolodunk a hazai tájaktól, ízekt l és karaktervonásoktól. Ez a rövid vázlat Hamvas Béla szociológiai alapelveit összegezi, mondja el újra, amely négy kasztra osztja a társadalmat. A szolgáló, a tápláló, a harcos-kormányzó és a szellemi kasztra. Talán mondani sem kellene: fölfogásában ez a tagoltság nem a végzetes alá- és fölé-rendeltség képe; négy archetípusról van szó, négy egyenrangú önmegvalósítási lehetség geometrikus alakzata ez; alkotóelemeik kölcsönösen feltételezik egymást, s ha csak egy is hiányzik, valamennyi létez elveszti önérvényét, s a társadalom válságba jutottnak tekintend. Együttes meglétük és strukturáltságuk garantálhatja csak a személyes és közösségi létet, az ideális munkamegosztást és harmóniát, mindennem materiális és spirituális színtéren. A 9. fejezet a bevezetben olvasottakat tágítja és pontosítja: Európa géniuszait veszi sorba. A 10-11. újra elvontabb kérdésrl, a nép és a nyelv, illetve a nép és a hely viszonyáról ír. A 12. fejezetben - a m felének legvégén - áll az emberi történet summázatos képe: szomorú üdvtörténeti tabló. Erre rímel összekapcsolva az elmondottakat és kikerekítve a könyv centrumát - a 13. szakasz: a magyarság karakterológiai képe - mint az öt géniusz



rendszere, azaz pontosabban: az egység hiánya. A 14. darab ezt a hol indázónak, hol célratörnek, hol körkörösen mozgónak látszó szerkezetet egy újabb sávval tágítja: a kollektív psziché érveivel és frazeológiájával. Az "objektív psziché" stípusait összekapcsolja a helyi géniuszok jellemzivel. A 15. fejezet újabb tágítás, vissza- és elrelépés: a magyar történelem Hamvas Béla-féle esszenciáját kapjuk itt, ami nem más, mint a géniuszok adta lehetségek fel nem ismerése: szüntelen tévelygés, mer csonkaság minden történelmi szakasz. Nem aknáztuk ki b nös közönnyel, amit a tájban inkarnálódó er k felkínáltak. A 16-17. szakaszban jutunk el a végs pontig e mvön belüli nagyobb egység kereté-ben: az egyszerre metafizikus és históriailag igazolható egységhiányból következik a permanens nemzeti - üdvtörténeti és önazonossági - válság. A fel nem ismert géniuszok rontó démonokként tépnek bele történelmünk húrjaiba. A 18. szakasz két korábbi szempontot kapcsol össze: most konkretizálja kasztelméletét történelmünk és jelenünk terepviszonyai között. Megkülönböztetett hely jut - 19. - egy újabb érzéki elemnek. Bels rím ez is. Míg jóval elbb az ételekrl és az italokról beszélt a legmagasabb rend - testet és szellemet egyaránt gazdagítani kívánó - ínyencség himnikus hangzataival, most a cigányzenérl ír mint a nemzeti romlottság jelképes ízlés-infernójáról - megdöbbent változatossággal és választékossággal kezelve a magyar nyelv ideill szó- és képzetkincsét. ("Az, hogy ki milyen zenével öblíti a lelkét, eldöntheti a civilizatórikus hovatartozását" - véli így a hasonlóan kényes ízlés pályatárs, Németh László is.) A 20. fejezet ismét egy elmélyít elemmel és összekapcsoló motívummal szolgál. A magyarság és Európa viszonyáról beszél. Magyarország helyér l mindenféle értelemben - Kelet és Nyugat között. A 21. fejezet tárgya a nyelv, a 22.-éújabb summázat - a szellemi kaszt örök hiánya Magyarországon és fokozatos eltnése Európában, Európából. A 23. szakasz a végs kép: a világválság és Magyarország, a világkrízis magyar színei. (A befejez lapok arról tudósítanak, hogy mely szerzk segítették hozzá Hamvas Bélát gondolatai kiformálásához. Az itthoniak száma elenyész, de a külföldieké sem magas) A legszívesebben itt tenném ki a végs pontot. (Alkalmilag persze, hiszen egy efajta fejtegetés és eszmemenet igazából soha nem záródik le.). Néhány meditatív, kérdjeles mondatot azonban még megkíván a tárgy jellemtana: a bizonytalan, de személyes ítélet nyomatékait. Imponálónak tartom - és egyben fontos igazságpróbának is -, hogy Hamvas Béla a maga világkrízis - érzetét és - elméletét konkretizálni és bizonyítani tudta a magyar táj kulisszái között és a magyar história szellemtörténeti ábráján. Ha figyelembe veszem az általa fölhozott számos - elszórtan említett - kivételt és megszorítást, talán okkal vélem, hogy magyar géniuszai akkor igazán meggyz ek, ha társadalom lélektani és mentalitási típusokként szemléljük ket, s nem annyira akkor, ha topográfiai látványként. Noha látványleírásai gyönyörnek és érzékletesen találóak. (Eme lapok fell nézve tudatos írói elhatározásnak minsíthet a Karnevál látványbeli szegénysége: a kép itt, úgy látszik, okkal oldódott fel a szóban, a beszédben). A pannon kúria és méhes ábrándja, a fényt és zenét rz bokrok megelevened ízei, a tiszta szobák rituális magánya, a nyugati urbanitás meleg képei, az északi tájak melankolikus flórája, az orosz zenét és táncot létrehívó és értelmét sugalló sztyepp, az erdélyi családiasság és elzárkózottság bizantin titkai, szépségei és borzalmai - ezek (s még oly sok) a magyar szépliteratúrának is legjava lapjai közé tartoznak.

De hát - ha vannak, ha nincsenek - ilyenek-e ezek a géniuszok? A magam hasznára, s mint kiderült: örömére, itt-ott elvégeztem a "behelyettesítést". Mint egy algebrapéldába az ismert mennyiségi elemet, úgy állítottam be egy-egy magyar klasszikust a Hamvas-féle kulisszák közé: visszagyökeresednek-e? Pázmányt, Keményt, Aranyt, Mikszáthot, Babitsot néztem meg pár kismestert, s az eredmény meglep érzékletességgel és megüten magas percentben igazolta ennek a víziónak "tárgyi" - költ i hitelességét. Továbbá: elvileg sem hiszem, hogy óvást szabadna emelnünk egy olyan fölfogás ellen, mely szerint egy-egy alkotó vagy egy-egy történelmi szakasz ontológiai érvényességét a minél többelem és minél szerkesztettebb, hierarchizáltabb összetettség adja. Minél több géniusz (vagy megzabolázott démon) egyidej jelenléte. Hamvasnál az egyetlen Jókai az, aki mind az öt géniusz terepén otthonos volt, s aki-nek m vészetében mind az öt géniusz (a maguk démoni alakváltozatában is) otthonra lelt. Tárgyi közvetlenségében is igaz fölfogás ez, s még az író abszolút olvashatósága - a teljes magyar nyelvterületen - is indokolható vele. Minsít elemként azonban aligha tartható meggyz nek. (Ahogy nemzet-karakterológiai szempontból is egészen másként vélekedem Aranyról vagy Adyról, vagy Jásziról, mint Hamvas Béla a harmincas években.) Ám ha - további ellenpróbaként - megnézem a Száz könyvben kiemelt klasszikus némelyikét: Böhme vagy Ibsen, Wordsworth vagy Thoreau, Hölderlin vagy



Mallarmé is aligha magyarázható több géniusz szellemi ered jeként. A horizontális képet, amit Hamvas rajzol e m vében, tehát és mindazonáltal nagyon termékenyít eszmének tartom. Hasonlóan a vertikális metszethez - a magyar történelem. sorstörténet, válsághistória Hamvas Béla-féle rekonstrukciójához. Bár ez elnagyoltabb és kevésbé érzéki, mint az elbbi, nem fogja elég szisztematikusan össze a fázisokat a kasztszer teljesség vagy teljességhiány rendjével. A történelmi gobelint szöv alapérzület itt is támadhatatlan. Tudjuk: a magyar társadalom soha nem volt ideálisan egységes és ers, mint egy-egy nagy nemzet néhány történelmi pillanatra; itt a társadalmi szerkezetben mindig ott ásítanak és ásítottak a betöltetlen szociális és históriai funkciók (státusok és feladatok) üregei Leírhatjuk ezt a képet számtalan hagyományos historiográfiai módszerrel és végtelenül eltér szóhasználattal - miért ne írhatná le Hamvas Béla a maga tagadhatatlanul látható képeivel, min síthetné a maga poétikus retorikájával? Ezzel a megenged olvasással emez iratot még - horrendum dictu - a materialista társadalomkritika is fölkeresheti némi munícióért. Kihez is szól Hamvas könyve? Ki máshoz, mint ama szellemi kaszt képvisel ihez, "a magyar brahmanokhoz", akik szomorú egyedülvalóságukban is emlékezetes szép példáit adták az emberi kiválóságnak, teljességigénynek a századok folyamán, de akik réteggé, kaszttá, társadalmat, történelmet és nemzetet irányító ervé soha nem válhattak. Nemzeti történelmünket értelmezhetjük a katonai vagy a szolgáltató-polgári kaszt, vagy a kaszt alatti tömeg szerepdiadalmainak sorozataként, eme szereptúlzások, színi aránytalanságok kudarctörténeteként. A múltbeli tényeken és a helyzetképen a szóhasználat mit sem változtat. Hogy az értelmiség elgondolható, de aligha megvalósuló uralma más irányt szabhatna-e a jövnek. mint amit sejtünk és félünk - erre csak halvány kérd jelekkel, bizonytalan "három pontokkal" válaszolhatunk. Hogy Hamvas Béla megkísérelte és megkísértette a majdnem lehetetlent (ha csak önmagában, ha csak önkörében is - de azt teljesen kitöltve), azt tudjuk és mind többen látjuk. Ebben Az öt géniuszt és a Száz könyvet magába foglaló kötetben az a szellem hányja sziporkáit (noha soha nem akart káprázni és elkápráztatni), akit Hamvas Béla néven kell, hogy az utókor tisztelni megtanuljon. Bárhogy is vélekedjék arról, amit mond. Azt a Hamvas Bélát, aki az anachoréták dölyfévei és a fogalomalkotók anonim szerénységével feszítette le sarkait az öt magyar géniusz tájain, s innen figyelte rezzenetlenül a géniuszok munkálkodását és a démonok kavargását, hogy tetten érje bennük a végs mozgató és reguláló Akaratot.

Alexa Károly

*forrás: Vigília, 1986. 5.sz.

A fa az életnek abban az állapotában van, ahol a nemek még nem szakadtak el egymástól.

(Fák)

Az ürügy neve: Nietzsche*

Nietzsche nem kapcsolódik a német filozófia metafizikai vonulatához, hanem éppenhogy szembefordul azzal. Heidegger interpre- tációját leszámítva ez a nézet általános. És ha Pató Attila azt állítja, hogy Nietzsche gyakorlati-társadalmi problémákra kereste els dlegesen a választ, ugyanazt az igaztalanságot követi el vele szemben, mint Elizabeth Förster-Nietzsche, vagy - más úton, s éppen ellentétes érdekektl vezérelve - Lukács György. Pató Attila szerint Lukács és Nietzsche „mindketten a totális hatalom és az élet feláldozásának kultuszáig jutnak el". Igen, csakhogy Nietzsche saját magát áldozta fel a szó spirituális értelmében, míg Lukács mások életét áldozta fel a szó legvulgárisabb értelmében. Micsoda



nüansz! A tanulmány egész elhibázottsága ebbl a nivellálási hajlamból, ebbl az értékvakságból, ebbl a hibás prekoncepcióból ered. Mintha két azonos nagyságrend, rangú gondolkodóról lenne szó. A következ lapokon Bora „osi” gondolati csapongásait olvashatjuk Dosztojevszkij és Nietzsche immoralitásának árnyalatkülönbségeirl. Aztán ismét egy ers szöveggel szembesülhetünk. Szinte hihetetlen, hogy egy jezsuita(!!!) filozófus ilyen indulatmentesen, elítéletek nélkül tudjon írni arról a gondolkodóról, aki a legmélyebb - talán halálos - sebet ejtette a keresztény eszmeiségen. Szelíd és empátiától áthatott interpretációja ez a Jézus-Dionüszosz dichotómiának. Szinte észre sem vesszük, miként tompítja le Paul Valadier Nietzsche valláskritikájának és antiklerikalizmusának élét. Rendkívül körültekint módon sejteti csupán, hogy megérzése szerint az örök visszatérés gondolatának centrumában a keresztény teológia Abszolútuma található. Kissé szimplifikálom a dolgot, Valadier szövegében ez a sejtés sokkal illékonyabb. A kötet szerz i közül szinte csak érez rá arra, milyen jelent séget hordoz Nietzsche mveinek költ i többértelm sége, poliszemantikus kifejezésmódja. Egyedül tartja evidenciának, hogy a lebeg és áttetsz „terminusok", a feloldhatatlan paradoxonok nem az értelmezést nehezít-zavaró hiányosságok, hanem felmérhetetlen érték többletet jelentenek! A sors fintora, hogy a Nietzsche-emlékszámban éppen egy jezsuita szavai hangzanak a legautentikusabban! Gianni Vattimo Nietzsche olasz recepciójáról ír. Ez a szöveg mfajilag-tematikailag Palmier tanulmányához kapcsolódik - de szemben a német recepciót bemutató írással - értékelést is tartalmaz, ami nem válik mindig az elnyére. Igaz, a közelmúltról és a jelenrl nehezebb számot adni, mint arról, amit l id ben már eltávolodtunk. Aztán Rainer Maria Rilke Firenzei naplójából olvashatunk részleteket Palágyi Zoltán ért és érzékeny fordításában. A kérdés csupán az, milyen szerkesztési elv alapján került ez a szöveg a Nietzsche emlékszámba? Azért, mert Nietzsche írásmvészete hatott Rilkére? Ezen az alapon Trakltól Adyig, Benntl Szabó L rincig, Georgétól Babits Mihályig, Ezra Poundtól Kosztolányi Dezsig, Ortegától Szabó Dezsig bárki itt szerepelhetne. Hasonlóan idegen testként hat a Nietzsche- különszámban Emil Cioran - különben érdekfeszít - esszéje az utópisztikus gondolkozásról. Új színt hoz kötetébe Lou Andreas- Salome visszaemlékezése Nietzschére. Csak remélhetjük, hogy valamelyik kiadó kedvet kap majd a teljes könyv kiadásához. (Hogyan nem lettem Nietzschéné, avagy Dénes Zsuka néni nagyobb formátumban.) Somlay Gilbert lírai esszéje szemmel láthatóan Nietzsche és Hamvas retorikai örökségén alapul, az archaikus stílus is erre utal. Somlay Gilbert az elhallgatás metafizikájáról, a személyesség fontosságáról, a szellem nagyjainak divinációjáról beszél. Nietzsche egyhelyütt mint birkapásztor lép elénk. A „bukolikus" szöveget olykor stilisztikai egyenetlenségek terhelik (ennyire azért nem kellene Hamvast követni). Példamondat: „A filozófia történetében Püthagorasz élete úgy hat, mint csodálatos, kalandos mesék keveréke, mint keleti és nyugati képzetek korcs elegye." Mindazonáltal biztató jel, hogy a „lefelé stilizált" szövegek reneszánszának idején, a tanulmányírói elszürkülés és elszemélytelenedés divatja közepette valaki ismét vállalja a személyes hangot, a „megemelt", idézjelekt l megtisztított beszédmódot. Hamvas Béla a George-kör Nietzsche-értelmezésének ellentmondásait elemzi, sok emócióval, pontosan. Rávilágít George azon igyekezetére, hogy Platónt kijátssza Nietzsche ellen. Meggy z en bizonyítja, hogy ez visszalépést jelent, meghátrálást azokról a magaslatokról, ahová Nietzsche már elérkezett. Hamvas gyengéi erényeib l fakadnak. Életet indulatai kölcsönöznek írásainak, de éppen indulatai miatt válik hajlamossá arra, hogy kinyilatkoztasson bizonyítás helyett. Az efféle általánosításokkal nem lehet mit kezdeni: „A németség költészetében sosem tudott olyan nagyot alkotni, mint Európa más népe." (Mint például az albán?) S ugyanakkor a kinyilatkoztatás hevében Hamvas hajlamos megfeledkezni a stilisztikai m gondról. Ilyen szerkezetek, sorok futnak ki a tolla alól: „visszacsinálja az én teljes felszabadítását", „az okosságból való hallgatásnak mindig taktikai mellékíze van".

Szintén részletkérdés, mégsem értem, miért kel ki Hamvas a szabad vers és az atonális zene (tehát közvetve Appollinaire, Verlaine, Debussy, Ravel, stb.) ellen. A mikrostruktúra gyengeségeit azonban feledteti a makrostruktúra ereje, autentikus üzenete. Tábor Béla az átértékelt értékek átértékelésérl ír kissé túlbonyolított neoneoplatonista tanulmányt. (?) (A kérd jel csupán a mfaji besorolásra vonatkozik. Úgy tnik, mintha töredékes feljegyzések sorjáznának a lapokon.) Tábor a világegység ábrándját kergetve megpróbálja a monizmus ketrecébe gyömöszölni a plurális szemlélet Nietzschét. Folyton egyetlen szóba ütközik a szemünk, ez az Egy. Nem tudom, mit akarhatott Tábor Béla ezzel a plotinoszi lommal, amit már - a különben szintén monista - Spinoza is használhatatlan kacatnak tartott.



(Metafizikai gondolatok, I. rész, VI. fejezet, 1. bekezdés: „Kezdjük tehát az elsvel, az Eggyel. Azt mondják, hogy ez a kifejezés valami jóságosat jelent az értelmen kívül; de nem tudják megmagyarázni, mit ad ez hozzá a létezhöz.") A kötet végén Szabó Lajos a Nietzsche-interpretáció nehézségeirl értekezik. A kiadványnak Tolnai Ottó és Balázs Attila szépprózái adnak keretet. A Nietzsche különszám nyújtotta impressziókat nem összegzem, lehetetlen is volna, hiszen az egybegyjtött anyag meglehetsen heterogén, mind a mfajt, mind a stílust, mind a nívót illeten. Rorty, Palmier, Valadier, Hamvas gondolatai biztosan tovább munkálnak majd a figyelmes olvasóban. És a többi írás? Ki tudja? Lehet, hogy túl sokat fanyalogtam itt és az elz lapokon. Csupán azért tettem, mert rendkívül fontosnak tartom Nietzsche korrekt hazai recepcióját. Ha ugyan létezik „korrekt recepció", hiszen minden értékelés átértékelés. Az Ex Symposion Nietzsche-különszáma révén talán mégiscsak közelebb kerültünk ahhoz az ezerarcú, folyton színt és formát váltó, csodás és megragadhatatlan éllényhez, amit a filoszok Nietzsche bölcseletének szoktak nevezni. Ugyanakkor komoly kételyeim is támadtak. Agnoszticizmusom a kötetet olvasva egyre ntt. Milyen rangos a szerzk névsora, s ehhez viszonyítva milyen kevés az érvényes megállapítás. Nietzschérl talán csak egy Übermensch rajzolhatna hiteles képet. Vagy egy Übermensch sem, hiszen mindenki elfogult a saját apja iránt.

Nagy Atilla Kristóf

*forrás: Holnap, 41. évfolyam, (új folyam 6.) 1996. július

"Azonos létezés részesei vagyunk, de nem úgy, hogy a létezésben elhatárolt rész vagyunk, hanem hogy minden létez�ben, bennünk is a létezés egésze állandóan jelen van."

(Scientia Sacra)

A magyar nyelv metafizikája*

"A nyelvben akár a föld rétegeiben különféle leletek találhatók. Vagyis benne rejtzik mindaz a tudás, ami az e nyelvet beszélk birtokában volt."

(kiemelés t lem) (Kiss Dénes : snyelv, nyelvs - Antológia kiadó 1993)

Dolgozatom kiindulópontja a fenti idézet. Szeretném bebizonyítani, hogy nyelvünkben megtalálhatóak a metafizikai svalóságokról való tudás nyomai.Ezek felfedéséhez feltétlenül szükséges volt, hogy az archaikus gondolkodás modelljét alkalmazzam, vagyis , hogy az analógiákra koncentráljak. Az archaikus gondolkodás abból indul ki, hogy egyazon lényeg a lét minden körén jelen van, analóg formákban. Ezért a világot egységében szemléli. Az analógiák egymást igazolják, minden részletben benne van az egész - mai szóval holisztikus. Az archaikus világ megértésének kulcsát Hamvas Béla: Scientia sacra cím m vében találtam meg. Vizsgálataim, elmélkedésem az ott található látásmód kreatív, intuitív alkalmazásából születtek meg.

A nyelv vizsgálatába alapveten kétféle szemléletmódot tartok lehetségesnek:1. materialista szemléletet, amely a nyelv jelenségeinek vizsgálatakor a gyakorlati tapasztalatból indul ki, ennek leképezését, absztrakcióját látja a nyelv jelenségeiben, a szavakban, kifejezésekben. 2. spirituális más szóval idealista szemléletet, amely a nyelvet nem a zárt földi élet, hanem a nyitott lét megnyilatkozásának tekinti,



amelyben a látható és láthatatlan világ kölcsönhatásban mködik. A kétféle kérdésfeltevés magában hordja a válaszok különbözségét. Új vonások, új aspektusok kerülnek felszínre, ha van bátorságunk újfajta kérdéseket fogalmazni. A materialista szemlélet a nyelvet fejldésében vizsgálja. Úgy tekinti, hogy az egyszer szintr l, más szóval a rudimentáris kifejezési képesség szintjér l elindulva, a nyelv a bonyolultabb, árnyaltabb, komplexebb kifejezési formák felé halad. Természetesen ennek a szemléletnek megvan a maga jogos alapja. A spirituális, idealista szemlélet a nyelvet olyan szempontból vizsgálja, hogy benne milyen fokon jut kifejezésre a lét nyitottsága, és egységes volta. A lét nyíltságának Hamvas Béla összegzése szerint (Scientia sacra I. kötet) négy f iránya van: els a metafizika amely a természeten túl fekv, természetfölötti világ felé nyit, a második a halottak világával való kapcsolat, a harmadik a lélek misztériumai felé nyit, a misztériumokban való otthonosság, a negyedik a közösségben való közvetlenség, vagyis az összes éllények, elssorban a másik ember felé nyitott. Ez a lét jellemzje: a nyitottság. A lét az univerzális személy, a felébredett, éber lélek világa. A felébredett lélek a létben él, nyitott a természetfölötti világ, a halottak világa felé, otthonos a lélek misztériumaiban, a másik emberrel közvetlen. Ezért univerzális személy. Az archaikus gondolkodás az univerzális személy sajátja, aki a világot egységében szemléli, a lét körei közötti analógiák számára létezek. Az élet ugyanezen irányokba: a metafizika, a halottak világa, a lélek misztériumai, a másik emberrel való közvetlen közösség irányába zárt. Az élet az individuális én világa. Az individuális én gondolkodása logikus, ok és okozat összefüggésében vizsgálja a zárt életet. Az individuális én a történeti kor terméke. Az archaikus ember és a történeti ember közötti különbség tehát, éppen ebben van: az archaikus ember univerzális látással metafizikai szintézisekben nyilvánítja ki a lét egységét és nyíltságát, míg a történeti ember számára csak az élet van ,"nem lát túl az életen és nincsen metafizikája." (Hamvas Béla). Általában az id számításunk eltti VI. évszázadot tartják az archaikus kor végének, és a történeti kor kezdetének.

A nyelv tanúja ennek a változásnak, útnak. Hamvas Béla hét állomást, hét fokozatot különböztet meg a nyelv útján: 1.) snyelv, 2.) idea- nyelv, 3.) szimbólum - nyelv, 4.) mítosz - nyelv, 5.) költi nyelv, 6.) köznyelv - népnyelv, 7.) absztrakt - fogalmi nyelv. (Scientia sacra II. kötet) Nagyon világos jellemzést olvashatunk mindenik állapotról. Itt most kiemelném azt a tényt, hogy ahogyan visszafele haladunk az id ben, a stációkon, az univerzális jelleg egyre nagyobb fontossággal bír, következésképpen a nyelvek egyre közelednek egymáshoz. Ezért nagyon nehéz feladat egy nyelv, esetünkben a magyar nyelv rétegeiben kinyomozni a különböz tudatszintek nyomait. Jelen dolgozattal, természetesen a teljesség igénye nélkül, szeretném felhívni a figyelmet a metafizikai látásmód szempontjából érdekes els négy tudatszint nyomaira a magyar nyelvben. Ezek, visszafele haladva a stációkon, és így az idben is, a következ k: mítosz-nyelv, szimbólum-nyelv, idea nyelv, és snyelv. Néhány példán keresztül szeretném bemutatni, hogy az analógiák felfedésének gondolkodási modelljét alkalmazva egészen új perspektívát nyitunk a nyelv jelenségeinek vizsgálatában. Fontos, metafizikai érzékenységet igazoló, egyetemes igazságokat megjelenít szavainkat vizsgáltam meg az analógiák szemszögébl. Ezt a m veletet ismételjük meg most együtt. Elsként vizsgáljuk meg az Úr szavunkat. Ez a szó az Úr-isten szókapcsolat értelmét hordozza egy szótagú alakjában is: Úr. A magyar Bibliában, akárcsak a görög Septuagintában a Teremt Istent, akibl minden származik, aki mindennek az sforrása, t jelölik az Úr, illetve a Kyrios szóval. Az sforrás, az eredet az Úr Ennek az értelemnek az rz je az un. "árja" nyelvekben, mint amilyen a német is az -ur-rag, amely mindig siségre, eredendre utal: urewig pl. Csakhogy a magyar nyelvben az Úr szó megjelöli magát az abszolút forrást, tehát a lét legmagasabb körét! Minden archaikus világképben a lét magasabb eri, fels körei determinálják az alacsonyabb szinteket. A Teremt nél, az sforrásnál, nincs magasabb létszint, ezért kizártnak tartom, hogy mi vettük volna át e szót az árja

nyelvekb l. Az Úr hatalma magától értetd . Ennek az attribútumnak az elkülönülése a hétköznapi élet szintjén az urazás nyelvi fordulata, például gazduram, uram-bátyám, stb. A lét különböz körein ugyanaz a szó analóg jelentéssel bír, mert az archaikus ember analógiákban gondolkodott, így érzékelte és "képezte le" a létet. A szó további megjelenése is mind ezt igazolja. Ur a neve a világ els jelent s városának, az els állam, a Sumér állam késbbi f városának is. Korát hét ezer évre becsülik a történészek. Az els város, tehát a város idea modellje, (mert az idealista gondolkodást követjük nyomon!) az égi város els földi mása, az emberi civilizáció kiindulópontja: Ur. A lét, egy másik szintjén, a kezdet, a kiindulási pont: Úr. Az analógia egyértelm, egymást igazolják a példák, a megnevezés nem esetleges, hanem a dolgok lényegének foglalata. "Nomen est omen" állítja a latin



bölcsesség, és ezt igazolni látszik az Úr város másik fontos szerepe is. Innen indult, származott a KOS világkorszak választott népe. Ábrahám sei Ur városából vonultak ki a történelem színpadára mikor a BIKA világkorszakot váltotta a KOS. sforrás, kiindulás, kezdet, maga a hatalom, a lét minden körén analóg jelentéssel, az Úr szóval kifejezve. Nem mitikus jelenítés, nem is szimbólum, hanem idea, vagy még annál is magasabb: svalóság! Az svalóságokról való metafizikai tudás bizonyítéka nyelvünkben! Csak aki nem érzékeli az archaikus világ analógiái mögött az egységet, a lét különböz körei mögött rejl metafizikai lényeget, az ideát, csak az gondolhat véletlenre a világrend helyett. Érdemes a nyelvben többféle módszerrel is kutakodni, mert messzire lehet látni err l a pontról. Egy szó is lehet koronatanú, és ilyen az Úr szavunk, ha más érv nem volna elég biztatás störténetünk sumér vonatkozásainak kutatásában! Logikusan következik az Isten szavunk. Ennek a szónak az etimológiája, fellelhet rokonai, vonatkozásai széles körben foglalkoztattak mindenkit, aki a magyarok si vallása vagy hitvilága iránt érdekl dött. Ippolyi Arnold véleménye, miszerint a F Lény megnevezésére kellett legyen saját szavunk teljesen helytálló kiindulópont, azzal a kiegészítéssel , hogy minél jobban közeledünk a idea nyelv szinthez, vagy az si forráshoz, annál univerzálisabb értelemmel van dolgunk, annál szélesebb körek a nyelvi kapcsolódások. Eligazító, perdönt jelent ség ezekben az esetekben maga az analógiás látásmód. Otthonos a nyelvben a szó, ha a lét különböz köreire vonatkozó analóg jelentéseket egységesen tartalmazza. Az Isten szavunk két tagra bontható: is + ten. Vizsgáljuk elször az elst: Is, íz, isz - ezek kiejtésbeli árnyalatok, amelyek ugyanazt jelölik. Legközelebb áll hozzánk a hétköznapi jelentés íz, mint az étel íze, vagyis mint a bels illanó lényege, amely az érzékek szintjén nyilvánul meg. "Ízekre szed" mondjuk, ha valamit felbontunk, hogy eljussunk a lényegéig. "Izzig-vérig olyan" mondjuk valakire, ha legbensbb önazonosságát hozza nyilvánosságra stb. Tehát a legbensbb lényeg, amely már a megfoghatatlan köréhez tartozik, lények, dolgok elengedhetetlen sajátossága: íz. Az skori népeknek - a hagyományból tudjuk - megvolt a tudásuk errl a bels láthatatlan lényegrl. A kelták például hitték, hogy minden dologban benne foglaltatik az a szellem, ami a sajátja. (Fogalmazzuk úgy, hogy szellemi természet az ami bels sajátosság?) Ez egyáltalán nem biztos, hogy pejoratív értelm animizmus! Zarathusztra például a növények és állatok gondozását azért tartotta fontosnak, hogy ezáltal az ember felébressze az anyagba merült szent szellemet. A hagyomány egységét , az analóg szintek mögött az idealátást és láttatást érzékelhetjük ha a fenti gondolatmenetet összevetjük két archaikus kultusszal: Istár káldeus istenn és Isis egyiptomi istenn kultuszával. Istár szobrát a legbensbb szentélyben tartották. Ennek rituális kihozatala, felmutatása szimbolikus tett volt, a bels, szent lényeg kifele fordulása jelentéssel. A bels és küls világok közötti szerves kapcsolatot, analógiát minden hagyomány ismerte, és sajátos eszközével kifejezte azt. A metafizikai törvényszerségek alapvet igazságáról van szó: a bens világ tükre a küls világ és fordítva. A bens világ, a láthatatlan szellemi lényeg: az - is - illetve íz-tárházának vallásos, mitikus, vagyis alaki megjelenít je a káldeus világképben Istár istenn. A bens , láthatatlan lényeg: Is tára - tár, vagyis: Istár. Magyarul tökéletesen fedi a legmélyebb értelmet. Magyarul analóg értelmet hordoz a lét többi síkjaival tehát, egy egységes világképbe illeszkedik. Mi a nyelvünkben megriztük ezt a tudást, amely az ókori káldeus misztériumokig vezet! Véletlenül? Isis, egyiptomi istenn legismertebb, közmondásszer ismertet je a fátyla. E mögött van - a titkos tanítások szerint - az, ami a világ lényege, örök valója. Ezt fátyol fedi a beavatatlanok eltt. Isis: kétszeresen, hatványozottan íz. A lényeg lényege. A változó szellemin is túlmutató öröklét, maga az örök, változatlan lényeg. Idézem errl Paul Bruntont: Az önvaló bölcsessége cím könyvéb l: "Az egyiptomi misztérium-templomban ezt az id nélküli létet Izisz lefátyolozottalakjával szimbolizálták, és avatatlan embereknek nem lehetett fellebbenteni ezt a fátylat." Isis neve értelmezhet nyelvünkb l, ahol az - íz-szó ma is rzi a legmagasabb létkörbl származó jelentését: megfoghatatlan lényeg. Isis a láthatatlan lényeg lényege. Ez a tény legalább is annyit bizonyít, hogy siségében, univerzalitásában nyelvünk magas szinten áll. A lélek misztériumai irányában nyitott a magyar nyelv, és az ókori egyiptomi misztériumokig is visszanyúló gyökerei vannak! Istár és Isis alaki, mitikus jelenítés a káldeus, illetve az egyiptomi világképben. A mi Isten szavunk viszont, melynek els tagja ugyanazon jelentés - Is-, mítosz eltti, ideaszint kinyilatkozás, ami a történeti idben, az emberi gondolkodás és a nyelv stációin is egy még korábbi fázis! Az - Isten - szó második tagja is ezt er síti: ten. A ten-ger szavunk is rejti magasztos, leny göz voltát, de a sumér jelentése (Badinyi Jós Ferenc sumérológus professzor szerint) a négyágú, egyenl szárú keresztet, a teljes igazságot jeleníti. Az Isten szavunk tehát megjeleníti a metafizika kvintesszenciáját. A bels lényeg: Is- maga a teljes igazság: ten! ISTEN! Néhány olyan szót említenék



még, amelyek megvilágítják az ókori istenségekkel, pontosabban, az egyiptomi istenségekkel való egyéb kapcsolatainkat. Rá világítanak a kapcsolatokra, akárcsak a Nap sugarai, amikor kapcsolatba kerülnek a földi dolgokkal. - Rá - plasztikusabb neve nem is lehetne a Napistennek! A magyar nyelv logikája értelmezi, egyes egyedül! Ez a szó a lét minden körében azonos formában és jelentésben állja az évezredek viharát. Hasonló erej a szét szavunk is. Mint valamely cselekvés jellemzje teljesen egyértelm: bontó, romboló, sötét er. Értelmezi a magyar nyelv erejével az ókori egyiptomi istenség: Széth szerepét a létben. Fölöttébb érdekes, hogy az egyiptomi világkép ennyire központi, meghatározó alakjainak neve értelmezhet, magyarázható nyelvünkkel! Figyeljük meg, hogy nyelvünk a mitikus alakok mögötti lényeget, tehát a metafizikai értelmet ragadja meg, és mondja ki, az idea szintjén! Merthogy az a metafizikai tudás, hogy az ideák az eredetiek, a többi csak ezek másolata, képe ez benne van a nyelvünkben. Ezért értelmezhet a metafizikai háttér az egyiptomi Kepe-Képe névben is, amely a Napot mint az Isten , a legfbb idea másolatát nevezi meg, magyarul. Mindezek láttán nem kellene elrugaszkodottnak értékelnünk azokat a törekvéseket, amelyek a nagyon távoli múlt kultúrnépeinek egynyelv ségét, melyet a Biblia is kimond, a magyarral összefüggésben vizsgálják.

Se szeri, se száma az archaikus gondolkodás és tudás nyomainak nyelvünkben. A szer mint a rendnek, a Törvénynek a jelölje elfogadott pl. az Ópusztaszer történelmi jelentségével kapcsolatosan is. Tehát meghatározó, determináló. Erre a jellegre utaló értelem benne van akkor is, amikor a lét alsóbb szintjein mint gyógyszer, ellenszer, analóg fogalmakat jelöl. Kapcsolata a szám szavunkkal igen ers, szerintem analóg. A számokról mint végs törvényszerségekr l tudott a káldeus, a babiloni, és az egyiptomi hagyomány Platon ókori görög filozófus is nyilatkozott err l. Idézem: "A világ az ideáknak a számok szerint való képmása." (Kiemelés tlem). A héber Kabala, mint archaikus egység, világmagyarázat, tulajdonképpen a számokról szóló ókori hagyomány (a káldeus, babiloni, egyiptomi) egybefoglalása. Idézem ismét Hamvas Bélát aki kulcsot adott kezünkbe az archaikus világ, a hagyomány értelmezéséhez a sokat említett Scientia sacra cím m vében: "A szám isteni-szellemi-természeti hármas jelentésével, és gyökhelyzetével a lét körei között lev kapcsolatot fenntartja és irányítja." Bár ez a tudás ma már elt nt, amint Hamvas Béla is megjegyzi, de nyomait megtaláljuk nyelvünkben. Ennek leghatásosabb bizonyítékát éppen a hat szavunkban látom. A hatos szám a Kabalában a Waw, mely az embert is jelöli többek között, végs értelmében a földi és égi erk egybekacsolását jelenti. Merthogy az égi és földi er k egybekapcsolása az ember igazi feladata, ezt végzi lényében, legbelül. Az égi és a földi erk együttesen kell jelen legyenek minden dologban, esetben amely hatni akar, de a valós hatalomnak is ez a végs titka. Ez a tudás a hatos szám végs jelentésérl, benne van a magyar szóban, a teljes szóbokorban, mégpedig magyar és nem héber szóból, jelentésbl származtatva! A magyar nyelvben tehát jelen van a számok mögötti metafizikai törvényszer ségekr l való tudás, amelyrl köztudott, hogy archaikus bölcselet. Metafizikai svalóságokról, és törvényszerségekr l elmélkedhetünk tehát magyar szavakból kiindulva, mert ennek a gondolkodásnak, és látásmódnak a nyomai megtalálhatóak nyelvünkben. Ez idben, visszafelé. nagyon messze vezet! Hamvas Béla ezzel kapcsolatos állítását az egyetemes emberiségre vonatkoztatta, de ezen belül ránk is érvényes: "A metafizikai svalóságokban való gondolkodás azzal az idvel esik egybe, amikor a vallások templomot és isteneket, rítust és egyházat még nem ismertek. Ez az id pedig egybeesik a nyelvnek azzal a korszakával amikor még sem fogalmakat, sem képeket nem ismert, csak egyetemes jelképeket." (Scientia sacra I. Kötet) Az a tény, hogy a metafizikai "örök" lényeget kimondó szavaink , sumér, egyiptomi, káldeus, és héber hagyományokba beépülve felmutathatóak rendkívüli jelent ség számunkra .Valamint az a tény, hogy a magyar nyelv ezen szavai a mitikus szimbólumoknál magasabb létkört, az ideák szintjét ragadják meg, világosan igazolja - éppen az analógiák törvénye által -, hogy nem a magyar nyelv vette át ezeket! Ma még nem merjük látni azt amit nézünk, bár elttünk hever. Ismét ugyanazzal az Albert Einstein idézettel zárom elmélkedésemet mint az elz dolgozatomban ( Eredetmítoszaink egyetemessége ) , hátha eljut végre a címzettekhez: "Úgy gondolom, hogy a kozmikus vallásos érzelmek a legersebb, és legnemesebb , legcsodálatosabb ösztönzi a tudományos kutatómunkának."



Fórika Éva

*forrás: http://kitalaltkozepkor.hu/forikaeva_amagyarnyelvmetafizikaja.html

„Véletlenül lehet igazságot találni, de senki sem lehet véletlenül igaz”

(Patmosz II.,)

Van-e átjárás Hamvasból a rock-and-rollba?*

Hamvas Béla Vízönt cím írására Szemz Tibor által készített zenei vázlatokat ad el ma este a Trafóházban Szemz és a Gordiuszi omó. A zenei performansz részeként a Privát Film és Fotó Archívum amatr filmjét vetítik, amely az ötvenes évekbl származik, és a Mozgó Ház színészei is közrem ködnek az eladásban. Régóta tervezi, hogy egyszerre mutassa be Hamvas Béla szövegére készített zenei vázlatait és egy ötvenes évekbl származó amatr filmet, amely Forgács Péter Privát Foto és Filmarchívumának darabja. A film egy építkezés képeit rögzíti az ötvenes évekbl szerintem Angyalföldr l, ahol egy pofa a lakás erkélyén lefilmezte, ahogy a szemközti ház épül. Csak ezt filmezte, semmi mást. Néha behoznak egy gerendát, tél van, nyár van, átmegy a képen egy Moszkvics, jön egy munkás. Úgy tnik, hogy a film nem valamilyen célból készült, hanem egy szemléld magatartás terméke. Nem koncentrál semmire, a kamera bóklászik, néha el is téved, tehát valami furcsa idtlenség lebegi át a filmleletet. A zenei darabok viszont eléggé koncentráltak, pedig a szöveg a filmhez hasonlóan nem igyekszik konklúzióra jutni, inkább egy állapotot tükröz, illetve a szerznek ehhez az állapothoz való viszonyát.

Ugyanakkor komoly indulatok jelennek meg benne. Mégis, milyen kapcsolatot érez a film és a szöveg között? A Forgács Péter leletei, a Privát szocializmus amatr felvételei a maguk eseménytelenségében ragadnak meg a korszakból valamit. Hamvas Vízönt cím szövegének pedig a költisége és a zeneisége olyan egységet alkot a szöveg tartalmával, amit egyébként csak a lírában tapasztalni. A filmet és a Hamvas-szövegre általam készített zenei vázlatokat megpróbáltuk már a film mfajában összepárosítani, azonban ez így nem mködött. Holott mindketten éreztük, hogy a szöveg és a film összetartoznak. Azóta sem tettem le arról, hogy a két dolgot párosítsam. Ma este Trafóban megpróbáljuk ugyanezt a koncepciót egy koncert formájában megvalósítani.

-Miért nyúlt éppen ehhez a szöveghez?

Ha jól tudom, a szöveg a negyvenes években jelent meg, és elrevetíti azt, amit a késbbi korszak hozott. Nem politizál, nem a fasizmusról és nem is a szocializmusról szól, de tesz olyan megállapításokat, amelyeket utólagosan már a szocializmusra vonatkoztathatunk, illetve ma még aktuálisabbnak érezhetünk. Azt mondja például: „A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, nem az, hogy szolgaságba süllyed és nagyobb számú, erszakosabb nép számára dolgoznia kell. Szolganépek lehetnek nagyok. A munka, a szegénység, a megalázás ellenére élhetnek magas sorsot. A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, hogy primitívvé válik és eldobja magától a tudatos gondolkodást és a tudatos gondolkozót és a tudattalanság óceánjába merül.” Arról beszél Hamvas, ami a magyarságnak elemi problémája a törökök óta, de a szövegnek nem csak a filozófiai vonatkozásai jelentsek. Ez költészet, és a mondatoknak önmagukban is van zeneiségük Hamvas gyönyören ír, és gyönyören



hangzik, ahogy a rock-and-roll zenei háttér eltt megszólalnak a szavai. Különösen élvezem, hogy a szöveg indifferens háttér eltt jelenik meg.

-Nem tartja veszélyesnek azt, hogy miközben Hamvas Béla mondataival az európai civilizációról mondott megsemmisít ítéletet állít színpadra, közben szórakoztat?

Nem véletlen, hogy a tömegesedés katasztrófájáról beszél szöveget egy tömegkultúra zenei hangütésével párosítjuk. Tényleg nem vonósnégyes szólal itt meg, hanem dob, gitárok, billentys hangszerek, st. egy keverember, a DJ. Meggyz désem az ami talán populizmusnak tnhet, hogy érthet hangon kell megszólalni. Ugyanakkor a két komponens a szöveg és a zenei forma — között különös dramaturgiai feszültség keletkezik, és vigyázunk arra, hogy ez a feszültség végig megmaradjon. Tehát nem szabadulnak el indulatok a zenében, a szöveg és a zene végig távolságot tart és a zenészek végig nagy önfegyeIemmel játszanak. Nem engedem elszállni a zenészeket. És a zene igazából sosem válik igazán rock-and- rollá, valami mindig hiányzik ahhoz.

-Mi inspirálja vajon azt, hogy ma szinte minden mvészeti ágat foglalkoztatja a különböz helyr l származó építelemek, síkok, stílusrétegek összjátéka egy mvön belül?

Régóta foglalkozom én is ezzel, de például képtelen vagyok elfogadni azt, ha mint az úgynevezett világzenében gyakran tapasztalom — anélkül kevernek össze dolgokat, hogy azok szerves egységbe kerülhetnének. Én bár képet, szöveget és performansz elemeket keverek össze, de mindezt egy zenei tengely mentén, mint zenei elemeket értelmezem. Nálam a kép is zene. Ezzel szemben sok mai produkcióban nem érzek rendezelvet. Nincs átjárás a különböz korok, világok, mvészeti ágak között. Nálam például ugyanarra a tengelyre kerül a rockzene és Onishi Ryokei száztizenkét éves buddhista szerzetes hangja, akinek egy eladását beledolgoztam a zenébe. Kiemelt szerepet kapott azáltal, hogy a szövegének kis darabjait a szintetizátor klaviatúrájára osztottuk ki. 1992 óta dolgozom azon, hogy ezek a nagyon különböz szálak egységbe kerüljenek ebben a kompozícióban. Úgy t nik, mostanra egységbe került ez a sokféle id, kultúra, m faj, ember és érzés.

Bihari László

*forrás: Magyar Hírlap, 1998. 12. 08.

„Szívesen és könnyen lemondok arról, ami a földön él, de a virágok, a virágok!”

(A virágszedés lélektana)

Hamvas Béla: A bor filozófiája*

A bor filozófiája az élet ünnepi perceinek, a dernek, játéknak, önfeledt életörömnek apológiája. Ez a dionüszoszi mediterrán mámor világa, a méhes augusztusi délutánjainak félig éber, félig álmodó meditációja a diófa alatt, ez Orpheusz oldott, tiszta, csillogó derje, ez az "idill" pillanata. Éppen, amire a tekintetünket egy pohár tüzes szekszárdi vagy zöldarany somlóhegyi felnyithatja. Hamvas Béla 1945 nyarán, egy Balatonberényben töltött rövid vakáció alatt írja A bor filozófiáját. A frontvonalak, gy jt táborok, óvóhelyek megpróbáltatásaiból még éppen csak napfényre vergd , elgyötört és



kiéhezett nép els rezdülése azonban, milyen különös, nem a romok miatt érzett kétségbeesés, sokkal inkább a megújuló életöröm. Ez az életöröm hatja át A bor filozófiáját is. Hamvas azt írja, imakönyvet állít össze az ateisták számára. Mi az ateizmus? "Az absztrakt élet betegsége". - Vallás ez is, mert vallása a legmegátalkodottabb szkeptikusnak és a materialistának is van. De rossz vallása. Hamvasnál azonban az ateizmus nemcsak hogy nem világnézeti-felekezeti kérdés, de még csak nem is elvont spekuláció arról, hogy az Isten hogyan és miképpen van, egylényeg ségben-e a világgal, vagy magasan a teremtett lét fölött. Ez a kérdés éppúgy az ateistákra tartozik, mint az istentagadás, és ezekrl se Jézus, se Buddha, se Lao-ce, se Hérakleitosz nem volt hajlandó beszélni. Mert ateista nemcsak a filozófiai reflexiókkal vagy anélkül él materialista, és nemcsak a kartéziánus ész-idióta. Éppúgy lehet buzgó zsolozsmás, lehet ájtatos pietista, lehet napi áldozó. A kör széles. Nehéz lenne végigsorolni, hogy a világnézeti megszállottaktól a hipokrita "zugevkig", a hírnév, rang, hatalom, mammon rültjeit l a megkövesedett szív aszkétáig, a mániás higiénikustól a botránkozó prdekig és az életmeggyötrkig ki mindenki tartozik bele. A rossz vallás a "mámortalan létezés". A jó vallás pedig (a "vita illuminativa") magasabb józanságot jelent. A gyógyulás els lépése: Istent meglátni a kben, fában, gyümölcsben, csillagban, szerelemben, ételben - borban. Amikor pedig az ember már csak a követ, fát, gyümölcsöt, csillagot, szerelmet, ételt és a bort látja, biztosan tudhatja, hogy a magasabb józanságra megérett.

Mir l ismerhet fel a jó vallás? Arról, hogy mer közvetlenül élni, és az életörömtl nem fél. Rendíthetetlen tudása van róla, hogy az életöröm nem tilos. Nem tilos, hanem - ahogy az evangélium mondja - ráadás. Nem cél, segítség. Ez a világ itt a válság és szétválasztás ideje és helye, ahol mindenkinek színt kell vallania. De akiben az eredeti rend helyreállt, törvényekre, tiltásra, aszkézisre aligha van szüksége. Az Isten, mondja Hamvas Béla, a f tt sonkában is benne van, hiszen "megértettem, hogy Brahman legmagasabb alakja a táplálék". E könyv a magyar borkincsnek nem átfogó leltára. Sem a botanikának, sem a gasztronómiának. Hamvas - ahogy más írásaiban is, mindig - kizárólag az emberi magatartás súlypontjaira, az alapokra koncentrál. A rendszerezés a tudós borászati szakkönyvek dolga. Az övé pedig, hogy az istentiszteletet elkészítse.

Hamvas Béla: Fák

A Fák magyar nyelv kötetének megjelentetése Hamvas Béla születésnapjához és ebbl az alkalomból egy emlékfa ültetéséhez fz dik, amelyre 2000. március 22-én került sor Balatonfüreden, a Tagore sétányon. A megemlékezés alkalmából Kemény Katalin, Hamvas Béla özvegye írt köszöntt Üdvözlet a faültet knek címmel, amely a kötet utószavaként a kiadásban is megjelent. Kemény Katalin kedves szavaiból a jelenlévk és a kötet késbbi olvasói ráérezhettek az író, esszéista és nem utolsó sorban ember Hamvas Béla természetszeretetére, de különösen a fák iránti rokonszenvére.

Kemény Katalin: Üdvözlet a faültetknek (részlet)

"Emlékoszlopok márványból, fémbl nem egyebek, mint megdermedt hasonlatai az si fának, amely kivétel nélkül minden nép hagyományában összeköti a földet az éggel, a földi embert égi eredetével. A napjainkban már kisszámú hagyományrz közösségek ma is fát ültetnek az újszülött e világra érkezésekor. Óvakodva a modern világban fenyeget profanizálástól alig merünk hivatkozni az evangéliumi valóság-szimbólumra, a végs tanulságra, amelyben a paradicsom megromlott életfája a megváltás fájává változott. Lehet-e a fánál méltóbb emléket emelni a géniuszoknak, akik életük áldozatával a föld és az ég találkozásán munkálkodtak?

Mindez eszembe juttatta Hamvas Béla fák iránti szeretetét. Ahogy képes volt séta közben valami elhagyatott telken elénk bukkant kártev mardosta fácskát megtisztítani, majd fejldését folyamatosan figyelemmel kísérni. Úgy látogattuk azt a juharfát, akár egy betegségtl megszabadított lábadozó gyermeket. Az ilyen szeretet másik neve azonosulás. Nem tudnám megmondani, a szeretet feltétele-e az azonosulás képességének, vagy azonosulás nélkül a szeretet sem lobban fel. Bizonyos, hogy a kett nem választható el, egyik a másik mértéke. Úgy éreztem, ill , hogy erre az alkalomra felelevenítsük a Fák cím , a fák ihlette esszéjét.



Kozma Mária

*forrás: az Edito Kiadó könyvajánlója

„Amit az ember tapasztal az éppen annyi, amennyit még el lehet bírni

(Arkhai, Az Aphaia-templom)”

A „habent sua fata libelli” tétel igazságának vizsgálata egy könyvtártudományi gy jteményrészben

(részlet)*

Az átvett könyvállomány néhány kötete arra is bizonyítékkal szolgál, hogy a második világháború utáni könyvtárügy meghatározó személyiségei is gyakran keresték a könyvtártudományi szakirodalmat a f város közmvel dési könyvtárában. Az 1937 és 1944 között az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ munkatársaként dolgozó Sebestyén Géza rendszeresen jegyezte kölcsönz kártyákra különböz kötetek térítvénnyel való kikérését vagy tartós kölcsönzését. A használók sorában a végére maradtak az egyedi példák. Az els ezek közül J. C. Powys rövid elemzésekkel alátámasztott összeállítása a világirodalom legjobb száz mvér l: One hundred best books with commentary and an essay on books and reading. Az 1916-ban keletkezett munka a szerzi bet rendbe szedett „toplistára” helyezi Balzac Goriot apó-ját, Cervantes Don Quijote-ját, Carroll Alice Csodaországban cím m vét, Dante Isteni színjátékát, Dosztojevszkijtl a Karamazov testvérek-et, Goethe Faust-ját, Homerosz Odüsszeia-ját, Kiplingt l A dzsungel könyvé-t, Nietzsche Im-ígyen szóla Zarathustra-ját, Shakespeare-tl a Troilus és Cressida-t, Turgenyev Liza cím elbeszélését és Csehov ('Tschekoff') Sirály-át. A kötet kölcsönz-kártyáján az 1932. XII. 23-ai dátum mellett tintával írt 'Hamvas' aláírás szerepel. Feltételezésem szerint az aláírás Hamvas Béláé, aki akkoriban már néhány éve a F városi Könyvtárban dolgozott: „A Fvárosi Könyvtárban elnyert állás lehetvé tette, hogy szellemi poggyászát a könyvtár kincsestárából feltölthesse, és folyamatosan kiegészíthesse. Valóban csak egy hivatását szívvel-lélekkel vállaló könyvtáros értékelheti és ismerheti meg igazán a modern könyvtár nyújtotta összes lehetséget, ami egy küls olvasó számára teljesen soha nem érhet el [...]. Semmi sem pótolhatja a máskülönben rejtve maradó tartalmak ilyen módon való feltárulkozását”. Hamvas 1945-ben maga is megírt és Az Egyetemi nyomda kis tanulmányai elnevezés sorozatban megjelentetett egy mvet A száz könyv címmel. Mivel Powys szépirodalmi munkásságát Hamvas nagyon jól ismerte, elképzelhet, hogy az angol nyelv összeállításnak szerepe volt mve létrejöttében és az sem lehet véletlen, hogy a könyvben az angol szerzk fejezetében a magáért beszél 100. sorszám alatt Hamvas a következket írja: „John Cowper Powys mveiben nagyzenekar játszik: ez a szédít szimfónikus sokszólamúság az embert eleinte lehengerli, késbb felüdül t le, végül életszükségletévé lesz. Powys a tengertl tanult meg irni. Az egész, a teljes, az összes-minden ember beszél bel le, minden tulajdonsága, tehetsége, testrésze, képessége, hibája, bne, minden szelleme, kísértete, se, utóda, angyala, démona és ördöge”.



Hangodi Ágnes

*forrás: Könyvtári Figyel�, 47. évf.2001.3.sz.

„Ahol nincs hagyományos forma, sem vallás, sem m�vészet nem bontakozhat ki”

(Az öt géniusz)

Modernitás és szentség*

Kevesen képesek a hiteles helyzetértékelésre, és a kérdés mindenkiben vérmérséklete és szándékai szerint vetdik fel. A tisztességes ember csak a diagnózist állítja fel, áttekinti a helyzetet, de nem jósol, nem alkalmaz erszakot és nem térít. Ha megtenné, ugyanazt a "létrontást” követné el, ugyanazt a hazugságot próbálná realizálni, mint azok, akiket kritikájával illet. Mindenki emlékezhet Nietzsche felkiáltására: Isten meghalt.” Igen. Isten valóban "meghalt”. Mi "öltük” meg. A modern ember olyannyira eltelt önmagával, hogy feljogosítva érezte magát arra, hogy megszabaduljon az t Istenhez f z kötelékekt l, és önmagát helyezze Isten helyére, s a teremt képében tetszelegjen önmaga eltt. Persze ezek után emberek ezrei fordultak és fordulnak ma is Nietzschéhez, hogy saját zászlaikra tzzék jelmondatként Zarathustra diagnózisnak szánt szavait, észre sem véve, hogy Nietzsche egyedüli programjának az ember saját gondolkodói tisztességéhez való eljutást lehet tartani. Röviden így lehetne a gondolatot megfogalmazni: cél a hamis morál önfelszámolása. (Azért van szó önfelszámolásról, hogy egyértelm legyen a lényeg; az embernek a hamis moráltól egyedül kell megszabadulnia, minden küls kényszerhatás nélkül. Végig akarja járni az utat vagy sem, ez az egyetlen kérdés. Nietzsche nem akar kényszeríteni, csak a figyelmét hívja fel az embereknek. Ha valami igazán messze állt tle, az a térítés szándéka.) Ez az aktus jelenti egyben egy igaz morál születését. Meg kell, hogy sznjön végre a csalás és öncsalás, függetlenül attól, hogy az ember jó, vagy rosszhiszemen követi el azt. Hamvas Béla a válság egyik legfontosabb okának az ember életszomjúságát tartja: "Gátlástalan életszomjúság az embernek nem eredeti magatartása, hanem azért keletkezett, mert valamit, ami az életnél fontosabb, elveszített. A szomjúság – az Upanisádok kámája, Buddha trisnája, Böhme Gierje – a primordiális létezés teljessége elvesztésének következménye.” Az egész "létrontás” akkor keletkezett, mikor az ember mer életszomjúságból egyedül akarta birtokolni azt, ami szükségképp az egész közösségé, ezáltal Istené. Mégis, látva a XX. század borzalmát, Hamvas nem tesz mást, mint hálát ad Istennek, hogy egy ilyen társadalomban élhet, amely hatalmas ellener ket fejleszt ki benne. Igényt tart az egész világra, az egész korra, mely a szörnységet szülte, megtalálja az igazi dert: a fehér humort. Nem próféciát kell mondani, hanem mindent egybegyjteni, egy pontba, saját magába; az ellenerket hagyni kell kifejl dni. A mai modern ember számára nemhogy értelmetlen, hanem értelmezhetetlen is a szent világban való létezésre törekvés, ami a hagyományban él vallásos ember számára kívánatos volt, st a hagyomány emberének nem is volt más lehetsége, mert vallás nélkül elveszett lett volna. A következ kben arra próbálunk kísérletet tenni, hogy megvizsgáljuk a modern kor emberének arra irányuló törekvését, hogy felszámoljon mindent, ami szent, mindent, ami isteni, és véghez vigye a világ teljes deszakralizációját. Ezen belül két kérdés érdekel minket:

1. Milyen mértékben tud a modern ember elszakadni a szentt l, és tud abszolút profán életet élni;

2. Az ellenpont: lehetséges-e és ha igen, akkor miképpen a szent abszolút realizálása a vallásos ember számára a modern korban.

Az úgynevezett "primitív társadalmakban” élt ember alapvet meghatározása homo religiosus (vallásos ember). Más szavakkal: az ember számára a vallás kiemelt jelentséggel bírt; a szentség volt számára az egyedüli realitás, a léttel telítettség. Ami nem volt szent, az nem létezett, mivel annak nem volt köze a léthez Számára a legfontosabb cél a centrumban, az istenei által megszentelt, felfelé és lefelé nyitott, térben való lét, így az ember kapcsolatot tudott teremteni a fels és az alsó régiókkal is. Az ember mind térben (ház, falu, templom), mind pedig idben (ünnepek) a szenthez közel akar létezni. A világ nem egyszeren van. A világot meg kell alapítani, a világalapítást pedig a szent tér élménye teszi lehetvé. A kozmogóniát újra és újra meg kell ismételni ahhoz, hogy a szent tér valóban szent legyen és maradjon.



Homogén térben nincs szilárd pont, nincs centrum. Ha nincs centrum, akkor az ember nem tud kapcsolatot teremteni a fels világgal, és elveszett. Az elveszettség élménye világosan tetten érhet például az egzisztencialista filozófiában, ahol az ember csak bele van vetve a világba, minden támasz és segítség nélkül. A modern ember ezeket a törekvéseket nem képes megérteni; értelmetlennek tartja. Amivel pedig a modern ember nem tud mit kezdeni, arról azt gondolja, hogy primitív. A mai kor emberének semmi sem létezik, ami nem látható. Számára kényelmesebb látni és úgy hinni, mint nem látni és hinni. "A tudomány összetéveszti a primitívet a primerrel és a vadat az archaikussal. Azt hiszi, hogy a primitív ember volt a magas ember fiatalkora, egyszerbb foka, éretlenebb és kezdetlegesebb ideje.” Nem veszi észre azonban, hogy a primitív ellentétben a primerrel, nem ismeri fel a szentet a világban. A szentben élsi nem vad, nem primitív, hanem: a legmagasabb. Minden vallás középpontjában ugyanaz áll. A vallások között csupán az exotériában van különbség. Csak itt jelentkezhet a vita az "úgymond vallásos” emberek között, hogy kinek van igaza. Az ezotériában minden vallás egy, nincsenek határok, és a Szentség szabadon áramlik. Nem lehet véletlen a mítoszok és szimbólumok hasonlósága. Minden ember ugyanattól az Istent l származik, csak az adott nép nyelvétl és kultúrájától függen ez az Isten más néven és más módon neveztetik meg. A vallás szó kapcsán Eliade a következ nagyon fontos dolgot említi meg: "Sajnálatos, hogy nem rendelkezünk egy, a "vallás” szónál sokkal pontosabb szó arra, hogy kifejezzük a szentség megtapasztalását. Ez a szó magában hordoz egy nagyon hosszú történelmet, mely a kultúra területén igen limitált. Elgondolkodtató, hogyan használhatnánk diszkrimináció nélkül az ókori Közel-Keletre, a judaizmusra, a kereszténységre és az iszlámra, vagy a hinduizmusra a buddhizmusra és a konfucionizmusra ugyanúgy, ahogyan a "primitívnek” mondott népekre. Lehetséges, hogy késbb találhatunk egy más szót, és a "vallás” szó még mindig egy hasznos terminus marad. Feltéve, hogy szeme eltt tartjuk, hogy nem foglal magában feltétlenül Istenben, vagy istenekben, vagy szellemekben való hitet, hanem a szentség megtapasztalására vonatkozik és éppen ellenkezleg, összefüggésben áll a létezés, a jelentés és igazság eszméivel.” A vallásosság szóban csupán csak mint a szentre való reflektálás aktusa jelenik meg. Semmi több. Nem értend bele konkrétan egy vallás sem. Másképpen fogalmazva: Vallás sok van, hagyomány csak egy.” Eredetileg nem volt szükség ezotériáról beszélni, hiszen nem létezett az exotéria, nem volt ellentét. Ezotériának manapság az isteni tudásról való tudást célszer nevezni, másképpen: Isten létérl való tudás. Ez a tudás tehát szükségképpen nem racionális tudás. Az ezotéria fontos eleme a titok, ami nem azért titok, mert csak én tudom, hanem azért, mert mi akik beavatottak vagyunk, mi akik a centrumban élünk, a szent közelében, mi tudjuk. A titok nem kerülhet beavatatlan emberhez, a titkot nem lehet leírni. Az írás megjelenése és általánossá válása szükségképpen együtt járt a gondolat elértéktelenedésével. Az ismerethez ekkor bárki hozzájuthat, függetlenül attól, rendelkezik-e a megfelel el zetes ismeretekkel vagy sem. A megtudottakat pedig bármi módon felhasználhatta. A könyvnyomtatással a helyzet csak súlyosbodott, (a könyv és a "kultúra” tömegcikké vált), s a folyamat, amelyet ma információs forradalomnak tartanak és gyakorlatilag a könyvnyomtatás elterjedésétl napjainkig tart, nem más, mint a gondolkodás egyre nagyobb mérték lerontása. Ha nem tartjuk meg a titkot, akkor kiszolgáltatjuk azt a profánoknak, s ezzel az egész "létet rontjuk” meg. Az ezotéria nem feltétlenül jelent kis közösséget – mint ahogy azt manapság sokan képzelik –, egyáltalán nincs létszámhoz kötve. Pusztán a modern korban, mikor majdnem minden ember a racionális tudás és materialista élet ittasságában van, kevés embert találni, aki alkalmas arra, hogy beavatottá váljon és a tudásban részesüljön. Ahhoz, hogy valaki a titok ismer jévé váljon, át kell esni a beavatáson, a beavatáson való átesés pedig minden közösség esetében szigorú feltételekhez van kötve Az archaikus társadalmakban a vallásosság teljesen természetes. Nem volt szükségük rendszerre ahhoz, hogy felfogják a szentet. A rendszerhez szükségképpen a profán tartozik, a szenthez pedig a Rend. Ahogy Hamvas írja egy helyen: "A rendszer organizáció, a Rend organizmus.” Teljesen egyértelm, hogy melyik magasabb rend. Ha az ember rendelkezik a Rendrl való belátással, akkor felesleges számára rendszerek építgetése, mert a rendszer csak öncsalás: az ember arról ábrándozik, hogy is birtokolja az isteni tudást, és hogy is képes úgy teremteni, mint ahogyan azt Isten tette. Az archaikus ember a Rend-ben élt, nem volt szüksége intézményre ahhoz, hogy ne jelenjen meg a deviancia. Nem volt szükség intézményre, hiszen a közösség realitásában élt. Az emberek közössége pedig nem az anyagban van, hanem Istenben. Az intézmény csak akkor jelenik meg, amikor a közösség már felbomlóban van. A közösség összetartó ereje a világ egészéért érzett felelsség. A tudat, hogy a kozmogónia újra véghezvitele, az imitatio dei (Isten



utánzása), teszi a világot újra és újra létezvé. Ha ez nem történne meg, akkor az egész világ veszne el. Minden vallásos aktusban – még a kannibalizmusban is – ez a felelsség nyilvánul meg, amit a vallásos ember a kozmosz minden apró része iránt érez. Az istenit utánozva az ember helyet biztosít a szentben, de nem csak a saját maga számára. A kozmogónia a világ s mintája, azt megismételve az ember visszatér a szent idbe, és Isten kortársává válik, elszakad a történelmi jelent l. Ez a pillanat az ünnep pillanata, mely évrl-évre mindig meg kell, hogy ismétldjék, hiszen a világ újjászületésérl, a megújulásról, az örök visszatérésrl az embernek magának kell gondoskodnia. A szent és a profán magatartás közti különbség az élet minden területén megnyilvánul. A profán id ismert az archaikus ember számára is, hiszen mikor nincs ünnep, az archaikus ember is hétköznapi módon él; teszi a dolgát. Azonban a hétköznapi nem feltétlenül azonos a profánnal, célszerbb azt mondani tehát, hogy a vallásos ember hétköznapja a "szakrálisan profán”. Az ünnep pedig biztosítja, hogy az ember a hétköznapjaiban is az állandó szent idben éljen. Az ember hiába evett a tudás fájáról, csak a "racionális tudás” birtokába jutott. Isteni tudásra vágyott, azt hitte, hogy részesülhet belle, de nem részesült, és soha nem is fog. Csak annyit ért el, hogy Istent elvesztette. A kiindulópont tehát az, hogy a modern ember elvesztette a kapcsolatot Istennel, aki deus otisous-szá (eltávolodott istenné) vált. A vallásos élmény minél inkább kapcsolódik az élethez, annál inkább elveszik a teremt Isten, akihez az ember késbb már csak végs kétségbeesésében fordul ismét. Az ember azonban soha nem tud teljes mértékben elszakadni a vallásosságtól, nem tud teljesen anyagi, profán életet élni, hiszen bármennyire igyekszik is letagadni, mégis par excellence vallásos lény. Valójában annyi történt, hogy a nyílt és magától értetd vallásosságot egy úgynevezett kryptovallásos magatartás váltja fel, ami nem azért rejtett, mert az ember mások ell titkolja, hanem azért, mert maga sem tud vagy nem akar tudni róla.

A civilizáció biztonsága érdekében az ember számára rendszer kell, és intézmények. Így akar könnyíteni valamit, hogy az életet élvezni lehessen. De így azzal könnyít, hogy elrejt, tehát korrupt, ráadásul a gátlástalan életélvezet lehetetlenné teszi a lét világosságának befogadását. Megalázónak érzi az örök visszatérés gondolatát, mert ez ellenkezne a "haladás” gondolatával, nem vállalja fel a létezés kozmikus felel sségét, hanem csak önmaga és a társadalom iránt érez egyfajta kvázi-felelsséget. Így a vallást fokozatosan felváltotta a filozófia és a politika. Ma a vallás jórészt csak a tömeget próbálja kordában tartani, ráadásul ma már nem is feltétlenül egy világon túli szubsztancia a vallás tárgya. Azok közül a vallások közül, melyek még mindig arra a szentre próbálnak reflektálni, mely meghaladja a világot, már csak a "nagy” vallások említhetek meg, mint értékhordozók. Ráadásul az európai ember ezek közül csak egyiket képes hitelesen magáénak mondani: a kereszténységet. Napjainkban például nagy divatja van az európai és amerikai társadalmakban a keleti vallások és egyéb szekták felé fordulásnak. Azt hiszik, hogy a valláscserével megoldják életük minden problémáját, és elszakadhatnak a nyugati civilizáció anyagiasságától. Figyelembe kell venni azonban azt, hogy ha az ember az exotériában vagy annál is lentebb mozog, akkor sem juthat túl a közönségességen, ha más vallást "választ”, mint amihez gyökerei kötik. Ha az ezotériában mozog, akkor a hagyományban él, és mindegy milyen vallás küls ségei között reflektál a Szentre. Mint láttuk, az si vallásokban és a keleti vallásokban is jelen van az ember eleve bnös voltának teóriája. Láttuk azt is, hogy a zsidó-keresztény hagyományban az eleve b nösséget a bnbeesés váltja fel, melyet az Ószövetség az isteni tudásra való sóvárgással szimbolizál. Az igazán jelents változást azonban Krisztus hozza el az emberiség számára. Egyfell az ember – amennyiben élni akar a lehetséggel – kiemelkedik a bn állapotából, azáltal, hogy Krisztus legyzi a halált: Az emberiség meghal a bnnek és újjászületik a bntelenségben. Másik nagy fontosságú újdonság az, hogy a szent aktus immár nem a távoli múlt homályába vesz eseményként, hanem a történelemben pontosan behatárolható, meghatározható id pontban történt meg. A kereszténység megjelenésével a történelem tehát szent történelemmé válik, egyben az Egyház történelmévé és az üdvözülés történelmévé. Ezek után az ember, fként, ha európai, nem hagyhatja számításon kívül a kereszténységet, hiszen azzal gyökeresen megváltozott élete. Ráadásul merben új követelmények és intézmények is megjelentek, és különvált egymástól a politikai és vallási hatalom, mely eddig egy személyben összpontosult. Minden eddiginél nagyobb helyet kap tehát a politikai vallás is. Ezt a terminust elssorban a nyugati civilizációra lehet alkalmazni, ahol a transzcendens szakralitást késbb lassan végleg háttérbe szorítja a történelem, a filozófia és a politika. Ezek furcsa elegye pedig igényt tart arra, hogy vallásként tiszteljék. A politikai vallás nem kötdik sem teophániához, sem pedig



hierophániához. Az ember ugyan most is a "vallásban” és a "szentben” él, de ez a szent nem egy világon kívüli transcendens szubsztancia, hanem egy világon belüli eszme. Éppen ezért nem lenne szükségszer vallásnak nevezni, hívhatnánk akár ideológiának is. Ennek a politikai vallásnak több megjelenési formája is lehetséges. Egyrészt szó lehet a kereszténység eltti birodalmak esetében arról a vezetr l, aki a politikai és vallási hatalmat egyaránt a "kezében tartotta”, a fáraó például Egyiptomban egyidejleg f pap is volt, a római császár egyidejleg a vallási vezet szerepét is betöltötte. Másodsorban ide érthet ek a keresztény királyok és császárok vallási hatalomra irányuló törekvései, és a pápák világi hatalomra való törekvései is. Végül pedig a politikai vallás témakörébe tartoznak az utópiák, melyekben Istent felváltotta egy eszme, mely önmagának kívánja kivívni az isteni szerepet, s egy idben akar anyagi és szellemi hatalomra is szert tenni. A kereszténység XVI. századi meggyengülése után – melyet egyrészt a tudomány fejldése, másrészt a reformáció megjelenése idézett el –, eljutunk a "régi világrend” teljes bukásához. Erre példát elször az angol, másfél évszázadra rá pedig a francia forradalomban látunk. Mindkét esetben mindaddig példa nélkül álló esemény történt: a nép meggyilkolta saját Isten által rendelt vezetjét, a királyt. Ezzel az aktussal nem csak a királyság eszméjét "ölte meg”, hanem Istent is. Ekkor már a filozófiában elkezdték építeni az átfogó rendszereket, melyek kiváló eszköznek mutatkoztak arra, hogy felváltsák az isteni Rendet.

A forradalmak után jött Napóleon, az európai forradalmak ideje, megalakultak az els nemzetállamok. Végül pedig elérkezett az id a pozitivista filozófusok ideje, akik új vallásként a technika és a haladás vallását alapították meg. Végleg kialakult tehát az ipari társadalom. Az utópiák a XX. századra értek meg teljesen. Ekkor jelent meg legvégs formájában a modern politikai vallások közül a három legutolsó: a liberális demokrácia, a kommunizmus és a nácizmus. E három "irányzat” bár különböznek látszik, mégis tulajdonképpen mindegyikben ugyanarról van szó. A különbség csak árnyalatnyi. Lényeg az, hogy az egyén tudatos tevékenységét és a kozmosz iránt érzett felelsségét felváltotta a tömeg tudattalan tevékenysége. A világ a feje tetejére állt. A középpontba a világnézet került. Az inferioris a világnézet nevében bármilyen gaztettet végrehajt lelkiismeretfurdalás nélkül. Véget ért tehát a történelem, belépett a harmadik és egyben utolsó szakaszába, az utópiák elhitették önmagukkal és az emberekkel, hogy megtalálták a megoldást. Az ember ismét a szent térben él, a káoszból ismét kozmosz keletkezett, a körülöttünk tornyosuló hullahegyek pedig csak azokból az emberekbl keletkeztek, akiknek fel kellett áldozniuk magukat a kozmogónia újra véghezvitelekor, a többi ember érdekében. (És ekkor még nem szóltunk a legnagyobb eretnekségekrl, melyek azt hiszik, hogy az id kereke visszaforgatható, vagy, hogy az ember az idben visszatérve saját hibáit korrigálhatja, vagy pedig a Földet végleg elhagyva teljesen új életet kezdhet.)

Ha ma világválságról beszélünk, elssorban a nyugati világ válságáról van szó. Lényegében csak azért beszélhetünk az egész világ válságáról, mert a Nyugat mindenhová elküldte hírnökeit, prófétáit, s ha nem is mindig rosszhiszemségb l, mindenhol bemocskolta a létet. A Nyugat válsága az eddig elmondottak értelmében szükségképpen implikálja a kereszténység válságát és az egész világ válságát. Mint a már a bevezetben is szó volt róla, a válsággal foglalkozó embereknek két típusa van. Az egyik, aki felállítja a diagnózist, elemzi az okokat, de van elég tisztesség benne ahhoz, hogy ne akarjon er szakot alkalmazni. Aki erszakot alkalmaz annak fegyvere: az utópia. Az utópia, mely nem tart fent kapcsolatot a szenttel, de mégis a vallás dicsfényében kíván tetszelegni, így a szent ellentétévé válik. Mindenképpen meg kell érteni azt, hogy az ember minden esetben bnt követ el, amikor találgat és jósolni akar, bnt követ el amikor erszakot alkalmaz és azt hiszi, hogy megoldotta a világ problémáit. Az er szak ott kezddik, amikor az ember saját személyes felelsségét félreértelmezi. "Az erszak kényszert alkalmaz és az embert boldoggá akarja tenni. Hogy az embert a lét szenvedésébl kiemelje. Az er szak a szenvedéstl való megszabadulásra kényszerít. Tulajdonképpen nem akar valamit. Ezért negatív.” Nem egyéni megoldásokat kitalálni. A megoldás létezik, nem kell létrehozni, csak felismerni. Ez a megoldás pedig egy szóban határozható meg: A HAGYOMÁNY. A nyugati ember egyetlen esélye, visszatalálni a közösséghez, melyet elvesztett, de ehhez rá kell jönnie arra, hogy a közösség nem anyagi – politikai, nyelvi, vagy faji –, hanem csak és kizárólag szellemi eredet lehet. Az anyagi megközelítés pedig nem helyreállítja, hanem még jobban lerontja a közösséget. Az igazi szellemi értelemben vett közösség azonban visszavezeti t a Szentség megtapasztalásához; Istenhez.



Horváth Attila

*forrás:”Theca” On-line Mgazin

."A scientia sacra a logosról szóló tudomány, a hagyománnyal való foglalkozás, az írott m� szakrális voltának felismerése, ha abban tradíció él, elfogadása, ha a transzcendenciával való kapcsolat hiányzik, a m� elvetése"

(Scientis sacra)

Trialógus* (H.B.: A kereszténység és a hagyomány)

El szó1.

Elemz munkát teszek az olvasó elé. Nem elször. 1964 és 1971 között az evangéliumokat elemeztem. Ennek eredménye: Keressétek az Isten Országát! I-IV. Budapest 1990-91. Majd utána 1971 és l988 között a páli leveleket elemeztem. Ennek eredménye: Szent Pál teológiája I-VIII. Budapest 1995-98. Melléktermékként e hosszú id alatt elemeztem még A tizenkét apostol tanítása és a Diognétoszhoz írt levél cím nagyon korai keresztény írásokat. Ezeket nem adtam még ki, s megtalálhatók a Bokor szamizdat-irodalmában: a Karácsonyi Ajándék 6. kötetében (1973/3). Nagyon hosszú szünet után fogtam újra elemzésbe. Tárgyául Hamvas Béla A kereszténység és a hagyomány c. m vét választottam. Elemzésem alapcélja a szerz megértése, de szintézis készítésére még nem vállalkoztam. Úgy gondoltam, hogy számomra az imént felsorolt mvek folytatását Hamvas Béla írásai jelentik. Ezért választottam t és nem mást. Nemcsak hazai irodalmunkból választottam. El ttem van, úgy vélem, valamelyest a hazánkon kívüli keresztény világ jelenkori teológiai termése is. Választásommal, elemzésemmel tiszteletemet is akarom leróni élete s életm ve iránt.

Budavári, 2003. július 26. Bulányi György

El szó 2. Kimondhatatlan örömömre szolgál, hogy Gyurka bácsi egy Hamvas elemzést tesz elénk. Rossz lett volna számomra, ha a Bokor szótlanul elmegy egy olyan gondolkodó mellett, amilyen Hamvas volt. Hamvas Béla eme százhúsz szúrája jellemzen hamvasi m, de nem az egész. Már annak idején figyelmeztetet Németh László, hogy t „…egy-egy tanulmányából csak félreismerni lehet. Kevés író képes els írásával olyan ellenszenvet kiváltani, mint . Az olvasó érzi az erejét, de ez az er csak fokozza a meghökkenését. Hamvassal szemben csak kevesen jutottak túl az els felháborodáson.”

Hamvasról eddig kétféleképpen vélekedtek: egekig magasztalva, vagy az asztalról végleg lesöpörve. Úgy gondolom Gyurka bácsi vélekedése a középút, mert tárgyilagosan elemz, ugyanakkor megérteni akaró. Az elemzés – amely nem „munka”, hanem „m”, ahogy Hamvas fogalmazná: „ergon” és nem „pragma” – lelkiismeretesen jelzi a megértést és természetesen a meg nem értést is. Hamvassal



kapcsolatban bizony mindkettvel számolni kell. De ami annak idején Lukács Györgynek sikerült, azt ma már megtenni nem lehet: figyelmen kívül hagyni t. Gyurka bácsi elemz m ve méltó tisztelgés egy olyan gondolkodó eltt, aki komolyan gondolta, amit gondolt és írt. Aki nem állt be sem az állam (párt) sem az egyházi (klerikális) hatalom szolgálatába. Az elemz is hasonlókat gondolt és tett. Életmvük megalkotása közben mindketten arra gondoltak, amit Hamvas le is ír – „én már az életem mvét egy árokparton is megírom.” Hamvas a paradoxonok embere volt, ez halálában is elkísérte. 1968. november 7-én halt meg, a szentendrei temetben egész közel a szovjet emlékmhöz temették el. A rendszerváltoztatásig minden évben – halálának évfordulóján, nov. 7-én – eljátszották az Internacionálét, kicsit neki is, a tán egyetlen internacionalistának. Gyurka bácsi a realitások embere, kétlábon áll a földön. Valóságérzésénél csak a bölcsessége nagyobb, amellyel szemléli az a helyet, ahol áll, azt, ami az „státus absulutusa”. Hamvas Béla és Gyurka bácsi olyasvalakik, akik az emberi életet szakrális

ténynek tekintik, vagyis mindenféle ember iránti hazudozást, csalást, erszakot megengedhetetlennek tartanak. Mindketten a szeizmográf érzékenységével reagálnak a történtekre, arra, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, és arra, aminek meg kellett volna történnie. De más és más perspektívából néznek. Hamvas madártávlatból, fölülrl, nagyvonalúan. Gyurka bácsi egészen közelrl, mikroszkópon át, ízeire bontva, majd ízenként összerakva. Csodálatos két ember! B ségben vagyok, nekem mestereim vannak:

k Ketten. Általuk értettem meg, hogy az Isten Országának megvalósítása sohasem reménytelen, mert nem azokon múlik, akik nem hisznek a megvalósításban, hanem azokon, akik hisznek benne.

Jászfényszaru, 2003.08.20. Faragó Ferenc

1.

Vallás, filozófia, tudomány könnyíteni akar, mint mondják, az élet terhein, a hagyomány az embernek visszaadja önmagát.

Ad 1.

Ez a mint mondják − ez amolyan elbizonytalanító stílusfordulat. Azt hiszem, hogy csak az élet terhein könnyítésre vonatkozik e bizonytalanítás, a hagyomány szerepére nem. Szövegünk egyébként egy kalap alá veszi a vallást, a filozófiát és a tudományt, pedig ez a Hamvas-világon-kívül − három különböz kalap. A tudomány a tapasztalható, a filozófia a gondolkodástörvényekkel még kikövetkeztethet, a vallás pedig az elhihet-elhiend ismeretek tartományát jelöli. S az ismeretszerzésnek nincsen negyedik tartománya, csak ez a három. Ha pedig feltételezem, hogy a hagyomány is valamiféle ismereteket tartalmaz, akkor ezek honnan gyjthet k, ha nem e három tartományból? Egyelre csak azt tudom meg, hogy a hagyomány valami olyan, ami visszaad önmagamnak. Elvettek magamtól? Ki? Én magam vettem el magamat magamtól? Más valami vagy valaki vett el engem önmagamtól? Mikor? Hogyan? S nem is csak az én személyem szomorú sorsa ez az önmagamtól megfosztottság, hanem egész emberi fajom mindenegyes példányától elvették önnönmagát? Ki tehette ezt velem, velük? Vallás-filozófia-tudomány egyfell jószándékúaknak tetszenek, ha egyszer segíteni akarnak nekünk, de ugyanakkor másfel l er tleneknek is, ha egyszer életünk megoldása csak azon fordul, hogy találkozunk-e a hagyománnyal, mely egyedül tud visszaadni bennünket önmagunknak. Ezek szerint borzalmas vagy legalábbis szerencsétlen torzók vagyunk mi, emberek. Kavics, muskátli, puli − mind birtokában van önmagának! Egyedül mi nem vagyunk! El kell fogadnom, hogy nem vagyok a magam birtokában? Miért kell? Kell, ha tovább akarom olvasni szövegünket.



Ad1-1

Jelen mondat „Hamvas-klasszikusnak” számít. A vallás, filozófia, tudomány a hamvasi triász, a nagy életkönnyít k. A hipotézist, hogy nem vagy önmagam (nem vagyunk önmagunk) a történelem bizonyítja. Háborúk, puccsok, forradalmak és minden, ami er szak csak az ön- és az istenazonosság elvesztésébl fakadhat. Az önmagamnak való visszaadás az isteni én-hez való visszatalálást jelenti Hamvasnál. Ennek a tökéletes visszatalálásnak a lenyomata Jézus, aki teljes mértékben egy az Atyával. Így „csupán” abban különbözik a többi embertl, hogy ezt a visszatalálást teljes mértékben megvalósította, hangsúlyozva azt, hogy ez nem egyedi eset, st: minden emberben esedékes. Sajnos visszatalálási mozzanatot a történelemben keveset találunk. Ilyen lehetett Asóka király uralkodása, egy-egy kínai dinasztia próbálkozása, talán a Hutteriek és remélheten a Bokor, ha nem veszi be a kapitalizmus Mammonjának igehirdetését.

2.

Az ember itt, a természetben semmi egyebet nem kíván, mint az életet gátlástalanul élvezni, ezért amikor a vallás, a filozófia és a tudomány a terheken könnyíteni akar, az élet szomjúságának szolgálatában áll.

Ad. 2.

A szöveg azt sugallja, hogy lehetek másutt is, mint itt, a természetben. S azt is sugallja, hogy ott, másutt, a nem-természetben − könnyen lehet, hogy a szöveg arra gondol, hogy az abszolutumban is lehetek − valami egyebet, vagy valami egyebet is kívánhatnék, mint az élet gátlástalan élvezését. E kívánság kielégíteni akarása produkálja az élet terheit. Itt, a természetben (mi s az életünk) szomjasak vagyunk. Vallás-filozófia-tudomány kiszolgálja ezt a szomjúságunkat. S az olvasó indítást érez arra, hogy a természetet, a gátlástalan élvezést, az életszomjúságot, s a mindezeket szolgáló vallás-filozófia-tudományt olyasminek lássa, mely csak elmélyíti az alapbajunkat. Mi ez a baj? Az, hogy elveszítettük önmagunkat; valahol és valamikor. Itt, a természetben vesztettem el önmagam? Másutt, a nem-természeteben, birtokában voltam még önmagamnak? A nem-természet idben vagy másképpen megel zte a természetet? Mi ez a nem-természet, ahol vélhet leg jelen bajaink nélkül lehetnénk, élhet-nénk. Folytonosan az Ádám-Éva és a gyümölcsleszakítás jár az eszemben. Errl van szó? A bnbeesés el tti állapotunkról? Amikor még értelmünk nem homályosodott el, akaratunk nem volt rosszrahajló, és sohasem kellett volna meghalnunk? Úgy, ahogy nyolcvan éve a Kiskatekizmusban tanultam? Errl? Kérdés kérdésre hág!

Ad2.-2.

Az élet szomjúsága (trisna) a buddhizmus szava. Jézusnál is fellelhet, ilyen formában: „Mert aki az életét meg akarja menteni, elveszti. Aki meg elveszti értem az életét, az megmenti.” Isten pedig azért isten, mert az egyetlen, aki életét maradéktalanul odaadta. Az Ószövetség nyelvén az élet szomjúságnak és az élet gátlástalan élvezetének szimbóluma Ádám-Éva gyümölcsleszakítása, melybl a teológia az eredend bún elméletét kanyarította. Napjainkban az életszomjúságot az reprezentálja, hogy az ember csak a mára rendezkedik be (kényelmes lakás, kocsi, nyaraló, tv, komputer esetleg egy kutya; ha az anya terhességébl gyermek születne, akkor a földi kiváltságok sora illesse meg).

3.

Az élet élvezete, és az, hogy az ember önmagát visszanyerje, tulajdonképpen egymást nem zárja ki. Mégis, aki az életet élvezi, önmagát elveszti, és aki önmagát vissza akarja nyerni, annak az élet gátlástalan élvezetérl le kell mondania.

Ad 3.

Egy másik elbizonytalanító kifejezés, stílusfordulat: a tulajdonképpen. Az élet élvezete s önmagunk visszanyerése eddig tz és víz viszonyában állóknak tetszettek: kizárni látszottak egymást. Most megtudjuk, hogy tulajdonképpen nem zárják ki egymást. Azt hiszem, hogy megtakaríthatná a szöveg



ezt az újabb magát-elbizonytalanítást. Azért, mert az alany megváltozott: az élet élvezete nem zárja ki, hogy visszanyerjem önmagamat, csak az élet gátlástalan élvezetérl kell lemondanom ahhoz, hogy visszanyerjem önmagam. Miért ez az állításokat összeborogató tulajdonképpen? Engedménytétel a természetnek? Az életnek? Az élvezetnek? Nincs kitisztázva, de mindenképpen az az érzésem támad, hogy a szöveg egy kicsit mintha el akarna venni éléb l a maga súlyos megállapításának. De kitisztázódik valami egyéb: nem más veszi el magamat önmagamtól, hanem én saját magam veszem el magamat magamtól, mégpedig az életélvezés által. Magam veszítem, veszejtem el magamat. De vissza is nyerhetem magamat, ha hajlandó vagyok lemondani a gátlástalan életélvezetrl. Szabad az életet élvezni, csak gátlástalanul nem szabad élvezni azt! Tényleg? De akkor hogyan taníthatja vallás-filozófia-tudomány a gátlástalan élvezetet? Tényleg tanítja? Nem tapasztaltam. Ha meg csak a nem-gátlástalant tanítja, akkor hogyan állhat mégis az élet szomjúságának a szolgálatában, amely szolgálatával könnyít az élet terhein, de nem adja vissza az embert önmagának? Nem világos még az eddigiek alapján, hogy mi a baj a vallás-filozófia-tudománnyal! A szegénnyel? Mintha Hamvas haragudna rájuk. Az mindenképpen tény, hogy nem képesek a bnbeesés eltti állapotunkat − ha volt olyan − visszaállítani.

Ad3.-3.

Jogosnak tartom Gyurka bácsi (továbbiakban: Gy.b.) bizonytalanságát. Hamvas Béla (továbbiakban: H.B.) homályosan félreértheten fogalmaz. Rövidke mentség H.B. irányában: esszé-formában ír, gondolkodik, nem sajátja a tanulmány, a dolgozat, fleg nem egy doktori értekezés vagy disszertáció. Az esszének íze, zamata van, költészethez áll közelebb. A tudományos m egzakt, racionális, soha el nem kalandozó, reálisat kell mondania. Tóth Árpád írja a Körúti hajnal cím versében: „Sínjén villamos jajdult ki a térre”. A tudomány cáfol: a villamos nem tud jajdulni; az az egyes feml s és az ember sajátja. A villamos sínpályához és felsvezetékhez kötött tömegközlekedési eszköz, amely r-sugarú körív mentén elmozdulva, a pályatest és a kerekek között a súrlódási együttható következtében, optimális légköri állapotok mellett, ebben és ebben a hangtartományban, ennyi és ennyi decibel érték hanghatást okoz. Az elz szép, de pontatlan mondhatni téves megállapítás. (Nem beszélve a vers kés bbi folytatására: „…a Nap még mint dobott Arany csókot egy munkáslány kezére . . .”). Az utóbbi csúnya (számomra), de pontos.

4.

Gátlástalan életszomjúság az embernek nem eredeti magatartása, hanem azért keletkezett, mert valamit, ami az életnél fontosabb, elveszített. A szomjúság − az Upanisádok kámája, Buddha trisnája, Böhme Gierje − a primordiális létezés teljessége elvesztésének következménye. Mivel a teljesség elveszett, az ember lefokozott állapotba került. A lefokozott állapot kínzó hiányérzete az, amely sóvárrá teszi, és a lefokozott állapot homálya akadálya annak, hogy önmaga lehessen. Nem az élet élvezetét kell megszüntetni, hanem a lefokozott állapotból kell kilépni.

Ad 4.

Az ember elveszített valamit, ami az életénél is fontosabb. Mi ez a valami, amit elveszített? Megtudjuk? Valamit igen. Mit? Ezt: a primordiális létezés teljességét veszítettük el. Lefordítom: ez az − els rendbeli létezést jelenti; s ez az els, ez a kezdeti, ez az si létezés − teljes volt. Teljes − ez csak szó. De a mi tartalma? Miben volt teljes az, aki teljes volt? Talán e létezés elveszítésének következményeibl visszakövetkeztethetünk a tartalmára. Mi lett a következménye? Lefokozott létállapotba kerültünk, ami kínzó hiányérzettel jár: sóvárrá-(szomjassá?) tesz, és akadályoz abban, hogy önmagunk lehessünk. Úgy lehet megszabadulni tle, hogy kilépünk ebbl a létállapotból. S most minden tulajdonképpen nélkül következik: nem az élet élvezetét kell megszüntetni. Nagyon valószín, hogy csak a gátlástalan élet-szomjúság és életélvezés okozza a létteljesség elveszítését. Tudunk következtetni a primordiális létezés teljességének tartalmára, vagy változatlanul be kell érnünk, hogy csak szavunk van reá − fogható tartalom nélkül? Valami keveset azért talán tudhatok kikövetkeztetni: ebben az sállapotban nem volt olyan szomjúságunk, amely az élet gátlástalan élvezetére buzdított bennünket!? Ebben az sállapotban



felfokozott állapotban voltunk, minek folytán az életet nem akartuk gátlástalanul élvezni. Ebben az sállapotban kellett lennie valaminek, ami jobban vonzott, bennünket, mint az élet gátlástalan élvezni

akarása. Egy más állapot volt, melyben másra is vágyódtunk, mint az élet élvezetére. Vissza lehet jutnunk e másfajta, ez si és kezdeti állapotba? Igen. Mindössze ki kell tudunk lépni abból, ami van s körülvesz. Mib l? Ebb l a kés bbi lefokozott állapotból, amelybe a gátlástalan életélvezet által jutottunk. A szavak mások, mint amit megszoktam a templomokban/vallásokban, de mintha ugyanarra buzdítanának, amire ott: Ne légy gátlástalan, mohó, stb.! Mérsékelt életélvezés kívántatik, s ezáltal visszakerülünk abba a létállapotba, amelyet elveszítettünk? Nem merek igent mondani rá, mert a vágynak nem csak egy másik fajta (szerényebb) vágy lehet az alternatívája, hanem a vágynélküliség is.

Ad4-4

H.B. biztos abban, hogy az ember lefokozott állapotban van. Ennek oka az élet gátlástalan élvezete. Gy.b. is err l beszél, az szava a pleonexia (a többet birtokolni akarás). A kapzsi ember lefokozott létállapotban van.

5.

A primordiális állapot elvesztésének következménye a lefokozott létezés. E lefokozott létezés eredménye a turba, amint Böhme mondja, vagyis a megzavarodás. A turba az értelem, a morál és a testiség korrupciója: az elhomályosodott értelem, a bn és a betegség. A vallás, a filozófia és a tudomány az élet gátlástalan élvezetének megkönnyítése. A hagyomány a létezés intakt állapotát akarja helyre állítani.

Ad 5.

Csak azt tudjuk meg, hogy a magunkat, a teljességet (annak, ami az életnél fontosabb) elveszítés lefokozott létállapotot, megzavarodást eredményez, azaz az értelem, morál és testiség megromlását, aminek a következménye az értelem elhomályosodása, a b n és betegség. Megromlott értelem = elhomályosodás. Megromlott morál = bn. Megromlott testiség = betegség. Nem egészen világos, hogy mi a megromlott morál tartalma: Még kevésbé, hogy mit jelent a testiség (?) megromlása. A keresztény vallások hittanja azt tanítja, hogy az sállapotban − ha nem szakítunk a gyümölcsbl − nem kellett volna meghalnunk! A testiség megromlása vajon mit jelent? Azt, hogy mindannyian meghalunk? A morál megromlása a lelkiség megromlását jelenti? Azt, hogy vágyódunk az életélvezésre, méghozzá gátlástalanul?

Ad5-5

A testiség megromlása a betegség. Analógiák: a bn a szellem megromlása, az rület a lélek megromlása; következmények: a kórház, a fegyház, az rültek háza.

6.

A szomjúság a korrupt lét ismertetjele. A korrupt lét korrupciójának homályában él. Az ember ebben a helyzetben nem tudatosítja, hogy mi történik, st tiltakozik, ha életélvezetében világossággal háborgatják. Ezért a sóvárságban az élet lefokozott, és a lefokozódást az egyre növekv szomjúság tovább növeli. Ebben az állapotban az ember végül önmagát teljesen elveszíti.

Ad 6.

Romlás, homály, lefokozottság, sóvárság, szomjúság, önmagunk teljes elvesztése − mintha mindezekkel a mozzanatokkal-kifejezésekkel már találkoztunk volna. Az újdonság talán annyi, hogy nem vagyunk tudatában e szomorú állapotunknak (mi történik). S t, tiltakozunk is az ellen, hogyha rá akarnának ébreszteni nyomorúságunkra. Hogyan ébresztenek rá? Úgy, hogy megmagyarázzák nekünk, hogy minden bajunk forrása az élet gátlástalan élvezni akarása. Ez a világosság tartalma is: minden bajod forrása az élet gátlástalan élvezése.



Ad6-6

H.B. ciklikusan ismétel, lehet, hogy az ember agyára megy. nyilván elmélyítésre gondol. Engem kiváltképp az „amerikás” stílusú könyvekben idegesít az állandó ismételgetés, de azok nem elmélyíteni, hanem meggyzni akarnak.

7.

A vallás, a filozófia, a tudomány roppant készültséget teremtett a kezdetleges eszközöktl, kés bb a gépekt l az intézményekig és a vallásos tanításokig és az elméletekig. A készültség szövevényét, ha abban egység és rendszer nyilatkozik meg, civilizációnak is hívják. A cél a védelem és a biztonság. Ház, város, állam, ruházat, világnézet, ipar, fegyver, vagyon, dogmák, törvények. Bonyolult apparátus, hogy a terhekb l legalább valamit levegyen. A különös nem az, hogy a könnyítések között egyetlen állandó sincs. Sem eszköz nem volt, sem gép, amely ne mondott volna csdöt, nem volt elmélet, amely ne omlott volna össze, és tudás, amelynek biztossága ne morzsolódott volna fel, és senki még nem sztt maga körül olyan védelmet, amelyet ne téptek volna szét. A különös az, hogy nincsen könnyítés, amely ne lenne valamiképpen a valóság ell való kitérés. Talán lehetne, de ténylegesen annyira nincs, hogy az élet úgynevezett terhei könnyebbek, mint a súly, amit az ember a könnyítésekkel magára vesz.

Ad 7.

Szövegünk miután úgy-ahogy kitisztázta, hogy miben is áll megromlott helyzetünk-állapotunk, amin könnyíteni szeretne a vallás-filozófia-tudomány, visszatér a könnyítésekre. Mintha e könnyítket közös szóval civilizációnak is mondaná, ami egységes készültségi rendszert jelent védelmünk, biztonságunk javára. Az egész civilizáció egy meglehetsen bonyolult készültség-apparátus, hogy levegyen abból valamit, ami terhel bennünket. Mi terhel? Nyilván a korábban már megrajzolt létállapotunk, aminek teher-voltát nem vagyunk hajlandók bevallani; s ha meg akarna szabadítani valaki tle, még tiltakoznánk is ellene. De a teher néminem könnyítése ellen nem tiltakozunk. Ezt a könnyítést szolgálja az egész civilizáció. Némi rendet akarván rakni a felsoroltakban: a./ ház, város, állam, törvény, fegyver b./ ruhá-zat, ipar vagyon c./ világnézet, dogmák. E három csoport (állam, gazdaság, vallás) közös nevezt kap a civilizációban. Állam, gazdagság-gazdaság, vallás − kapják itt meg a maguk be- és kiosztását. Ezt: a könnyítések nem állandók, gépeik csdöt mondanak, elméleteik összeomlanak, biztonságuk felmorzsolódik. S az egész könnyítés akkora súlyt rak ránk, hogy az nehezebb, mint az élet terhei, amiken könnyíteni volnának hivatottak a civilizáció e könnyítései. A civilizáció ennek folytán nagyon értelmetlen dolog. Nagyobb bajt okoz, mint amin segíteni volna hivatott. Miért? Mert kitér a valóság el l? (Ismét egy elbizonytalanító fordulat: valamiképpen.) Elméletileg ki tudna térni, ténylegesen nem tud kitérni. Új fogalommal találkozunk? Igen, a valóság fogalmával. A valóság olyan valami, ami ell nem volna szabad kitérni. A könnyítéseknek is az volna a dolguk, hogy ne térjenek ki elle. Ténylegesen azonban kitérnek. S ez teszi nagyon nehézzé az ember életét. Mi ez a valóság? Még nem tudjuk. De valószín , hogy kapcsolatban áll azzal, amit elveszítettünk. Lehet, hogy éppen az, amit elveszítettünk?

Ad7-7

Jogos Gy.b. „rendrakása”, és igaz H.B. megállapítása, hogy nincs eszköz vagy gép, amely ne mondott volna csdöt, nincs elmélet ami ne omlott volna össze. Mennyi-mennyi izmus ami a történelem taposómalmába került, s ma már csak kézlegyintéssel intézzük el ket, de akkor véresen komolyan vették. Sajnos az Evangéliumot senki sem vette komolyan vagy abból is izmus (klerikalizmus, dogmatizmus, katekizmus, piétizmus stb.) lett. Jézus mondhatta volna: Nézzétek az ég madarait, nem vetnek, nem aratnak, egyik sem gyárt eszmét. Nézzétek a mezk liliomait, hogyan nnek egyik sem hoz létre ideológiát.

8.

Valami van, amin könnyíteni akar és ami ell védelmet keres, ami ell elrejt zik és amirl nem akar tudni. Nemcsak csoportokba tömörül, hanem a csoportokat rendezi és a rendet törvényesíti. Az



együttélést szabályozza, és hiába borul fel, újra kezdi, ha tudja is, hogy nem megy, mégis csinálja. Gondolatrendszereket szerkeszt, amelyekben valamirl ereje teljes bevetésével sem szerez tudomást. Élethamisítást követ el, és ha mindig újra leleplezik, továbbra is elköveti, megpróbál mellébeszélni, és ha nem sikerül, az ellenkez oldalról kezdi ugyanazt. Egyetlen könnyítés sem vált be, mert azzal akar könnyíteni, hogy valamit elrejt. Azt a valamit, ami nélkül az egésznek semmi értelme. Minden könnyítés a valóságtól való félelembl fakad. Ezért védekezik és gyjt vagyont és fegyverkezik és szervez, rejtzik vallásba és világnézetbe, csinál tudományt és technikát, és épít civilizációt, és sz álmot világokról és népekr l és eszmékrl, amelyek nincsenek sehol.

Ad 8.

Az els mondatának valamijér l a szöveg négyfélét állít. Az els kett − könnyíteni akarunk rajta, védelmet keresünk ellene. A második kett − elrejt zünk el le, nem akarunk tudni róla. Az els kett t azért csináljuk, mert hiszünk abban, hogy a könnyítés és a védelem sikerül, hogy lehet segíteni rajtunk. A második kettt azért csináljuk, mert tudjuk, hogy nem sikerülhet: a könnyítések és védelem nem segítenek rajtunk? Nem biztos Ez a harmadik és negyedik állítmány másról beszél. Az els kett a lefokozott létállapottal járó bajokról. A második kett a le-nem-fokozott, a teljes az eredeti létállapotról! S t: nem is akarjuk, ezért rejtzünk el le, ezért nem akarunk tudni róla. Mintha ez a valami lenne az el z pontban megemlített valóság, amely ell kitérünk. Egész magatartásunk egy kétségbeesett kísérlet: élethamisítás. Azért az, mert elrejtünk valamit. Azért az, mert félünk a valóságtól. Elrejteni a valóságot, kitérni elle, félni t le − mind arról beszélnek, hogy nem akarunk szóba állni azzal, aminek lennie kell. Toldozzuk-foltozzuk azt, ami van. Aminek lennie kellene, az a valóság! Ezt megkerülend gy jtünk vagyont, csinálunk vallást és világnézetet, tudományt és szövünk álmokat eszmékrl (=filozofálunk); egyetlen szóval: csinálunk civilizációt. – Jelents még ez a megállapítás: a civilizáció eszméi nincsenek sehol. Mit akar a szöveg ezzel mondani? Téveszmék, amelyeknek semmi sem felel meg a valóság rendjében. Miféle valóságéban? Abban a valóságban, amelynek lennie kellene, amelyet elveszítetünk, amelyet vissza kellene szereznünk, amelyben visszanyerhetnénk önmagunkat, amit pedig valójában nem is akarunk. Jó nyomon járok? Alighanem. A civilizációk bajról bajra hágnak, s végül elpusztulnak. Nagyon jó példa erre a Római Birodalom.

Ad8-8

A lényeg: „Ezért védekezik és gyjt vagyont és fegyverkezik és szervez, rejtzik vallásba és világnézetbe.” Az els korrupt ember, aki bekerített egy területet és kiírta a kerítés kapura, hogy enyém. Még bizonytalan a kiírt szöveg helyességében, ezért készíttet hozzá ideológiát. Már a második korrupt embernek is van munkája: filozófus. Aztán kellenek a törvények s az ember észre sem veszi, ahogyan n a paragrafusok száma, úgy szaporodik a gazemberek száma is, és védekezésül kell hozzá az apparátus – csendrség, rendrség, hadsereg. A hadsereghez és az ideológiához fegyver is kell, a csodaeszközt a tudós kitalálja és máris kész az ördögi kör.

9.

A civilizáció és mindaz, ami hozzá tartozik, nem tanítás, hanem magatartás. Életrend, amely a legkönnyebbnek látszó megoldás irányában mozog. Védelmet nyújt, amelyrl úgy t nik, hogy biztos, és hangzatokat eszel ki a félelmek elaltatására. Nem kényelem és nem anyagi biztosítás, mert akkor elég lenne a vastag fal, a meleg ruha, a magtár és a fegyver. De a házzal egy idben elkerülhetetlenül megjelenik a világnézet, és az ember nemcsak a meleg szobába bújik, hanem a langyos eszmevilágba. Ha elveszti kapcsolatát a nyers természettel, még nem lenne baj, de lehetetlen a kapcsolatot megszakítani anélkül, hogy az ember ugyanazt el ne veszítse azzal, ami nélkül a lét értelmetlen. Fontos, hogy minden másnak lássék, mint ahogy van. Fként amiben kellemesen lehet szenderegni.

Ad 9.

A civilizáció nem tanítás. Ez az állítás értelmezend. Nem tanítás, hanem mi? Magatartás, életrend, amely véd és elaltat: fal, ruha, magtár és fegyver. De világnézet és eszmevilág is a civilizáció. S ez nem



tanítás? Úgy gondolom, hogy a szöveg számára a tanítás szent szó. A tanítás − a valóságról szóló tanítás, s e szót nem érdemli meg a civilizációban megszület langyos eszmevilág, amely szövegünk számára inkább csak félrebeszélés, és nem tanítás. A civilizáció elveszti a kapcsolatot a nyers természettel (ez talán nem azonos a már szerepelt természettel /2/, nem tudom, hogy mi az), s ezzel együtt elveszíti azt is, aminek lennie kellene − ez megint alighanem az elveszített valóság −, s ami nélkül az emberi lét értelmetlen. Azért nem tanítás a civilizáció eszmerendszere, mert számára nem az a fontos, hogy miként vannak a dolgok (megint a valóság!). A civilizáció nem tanítás a valóságról, hanem valami-nek a tudomásul nem vétele, Valami más, amiben kellemesen lehet szenderegni.

Ad9-9

Valóban, mintha a civilizáció meghatározásába (meghatározhatatlanságába) belebonyolódna H.B. (Megesik ez késbb a kultúra vonatkozásában is.) Nehéz kérdés, mi is a civilizáció avagy a kultúra. Egy biztos el jel nélküliek, sem nem pozitívak, sem nem negatívak.

10.

A szisztematikus könnyítéssel szemben, amit a civilizációban a vallás, a filozófia és a tudomány valóság-megkerülése és az embernek a valóság ell való elrejt zése, az intézmények élethamisítása és a vallások valóságfélelme jelent, van a másik magatartás. A kett sohasem vegyül és nem téveszthet össze. Mindig van vidvan (a tudás képviselje) és szophosz (a bölcs), bodhiszattva (a megvilágosodott) és is ha-ruah (a szellemi ember). Van, aki a civilizációban negatív magatartást vesz fel. Nem a civilizációt tagadja, a könnyítés az, amit nem fogad el. Mert a könnyítésben a valóságtól való félelem annyit jelent, hogy az ember elveszíti önmagát. Élethamisítás annyit jelent, hogy a lét értelme elvész. A vidvan és az is ha-ruah vissza akarja szerezni önmagát. Az élet maga szubsztanciátlan, és ami csak élet, nem egyéb, mint elmúlás. A bodhiszattva azt akarja, ami a halált is kibírja. A civilizációban nem azért nem vesz részt, mert tudja, hogy reménytelen védekezés valami ellen, ami ellen nem lehet védekezni, és legfeljebb a tudomásul vétele ell lehet elrejt zni, de ha az ember elrejtzik, önmaga és létének értelme ell rejt zik el. A szophosz számára az élet nem feltétlenül élvezet, és nem akar zavartalanul örökre itt megtelepedni. De tudja, ennek az életnek sajátsága, hogy minél könnyebbé akarják tenni, annál jobban megzavarodik, összezsugorodik, elveszti derjét és szépségét, fényét, varázsát és misztériumát, igazságát és mélységét, elveszti tragikumát és zenéjét és költészetét. Nem lehet egyebet tenni, aki az élet tisztaságában részesülni akar, annak vissza kell szereznie Önmagát. Az eredeti életrenden való mindennem változtatás kiszá-míthatatlan következményekkel jár, mert minden változtatás elrejtés, és nem a nehézségek tnnek el, hanem az élet valósága. Aki az életet csak élvezni akarja, elveszti, mert amit kap, az lényegtelen és üres. Aki minden nehézségével vállalja, az a valósággal együtt megnyeri az egészet.

Ad 10.

Van egy másik, egy összetéveszthetetlenül és elvegyíthetetlenül másik, egy nem civilizációs magatartás is: nem rejtzik el a valóság ell, nem fél t le, nem élethamisítás. A bölcsé, a szellemi emberéé, a tudás képvisel jéé, a megvilágosodotté, aki nem veszíti el önmagát, aki számára nem vész el a lét értelme. A bölcs vissza akarja szerezni önmagát, tehát a bölcs a hagyomány embere. Ezzel visszajutottunk a kiinduláshoz. A szöveg pontosít: a civilizációt nem kell tagadni, csak a könnyítéseket. Mert a könnyíté-sekben rejlik a félelem a valóságtól, s az, hogy elveszítjük önmagunkat. Még nem tudom, hogy mit, de itt valamit meg kell különböztetni. Mi az a civilizációban, ami nem könnyít, nem rejtzik el a valóság el l, nem veszít el minket? Lehet élvezni az életet, csak gátlástanul nem lehet. Ezzel a különböztetéssel már találkoztunk. Itt is ilyesfélével kell operálnunk? Talán nem. Inkább arra gondolhat Hamvas, hogy a civilizációban élünk, van pl. csatorna rendszerünk és élünk vele, de nem gondolja, hogy ez bármit is segítene eléveszített létállapotunk visszaszerzésében, életünk alapgondjának megoldásában. Idnként kap egy kis simogatást is ez a mégis jószándékú, hiszen könnyíteni-szeretne civilizáció, azaz vallás-filozófia-tudomány? Rosszabb, mintha nem kapna: ha nem gyilkos, akkor jelentéktelen dolgokkal foglalkozik... a szegény kis hülye. Hogyan lehet az élet maga szubsztanciátlan − ezt csak sejtem: Minden fogalom, az élet fogalma is szubsztanciátlan: a fogalomnak nincs hordozója (a lóságon nem



lehet lovagolni, csak a konkrét lovon: az ember mivolta nem tud lóra ülni, csak a konkrfét Jóska).. De az én konkrét életemnek én vagyok a hordozója, azaz az én életem nem szubsztanciátlan. Az élet nemcsak elmúlás, hiszen minden elmúlásban megmarad valami − éppen én maradok meg, aki nem múlok el. Valószín leg itt jelentkezik valami, ami számomra megérteni ugyan megérthet, de emészthetetlen, elfogadhatatlan: én nem akarok megsznni, felolvadni, felszabadulni valami alól, ami én vagyok. A bölcs kibírja a halált, nem rejtzik el a valóság ell, nem feltétlenül (!) élvez, nem akar örökre itt megtelepedni. A bölcs az élet tisztaságát akarja, visszaszerzi önmagát, az eredeti életrenden nem változtat, hiszen azzal elrejtené a valóságot. Vállalni kell az életet minden nehézségével együtt, s akkor megnyerem az egészet. Ezek rendkívül rokonszenves, de elméletileg megfogalmazott tételek, melyeknek gyakorlati tartalma egyelre reménytelenül rejtett számomra. Mi lehetne a gyakorlati tartalom? Például ez: Menj, add el mindened! Vagy ez: Ha Magyarországon élsz 1961-ben, akkor légy raktáros Tiszapalkonyán. Mert aki az életet csak élvezni akarja − az csak lényegtelent és üreset kap.

Ad10-10

Igen. A kényes történelmi helyzetben H.B. nem áll be farizeusnak (tudása, mveltsége alapján az Akadémia els soraiban lenne a helye). Nem áll be gazdag ifjúnak sem. Errl mikor a front idején bombatalálat éri házát és minden ingósága, st még kéziratai is odavesznek ironikusan azt mondja, hogy a Jóisten ily módon megkímélte a gazdag ifjú szerept l. Gy.b sem áll be a fenti „tisztségek” egyikébe sem, lett is érte börtön, majd rakodómunkásság.

11.

A hagyomány eredetileg közel volt, közvetlenül a civilizáció könny fátyla alatt, és csak érte kellett nyúlni. Az idk folyamán egyre mélyebbre merült, és a védelmi szövevény egyre mélyebb rétege takarja el. Egyre könnyebb a tartalmatlan félálomban elmerülni, és egyre nehezebb megtalálni azt, ami az embernek visszaadja önmagát. Eredetileg elég volt feleszmélni, késbb egész civilizációkat kellett lebontani, hogy az ember saját lényegéhez jusson. Ha a civilizációk természetes törékenysége idnként nem nyilatkozna meg, ha vallások és tudományok és filozófiák eredend halandó volta nem válna szembetn vé, és a könnyítések káprázatszersége nem önmagától leplezdne le, a feleszmélés még nehezebb lenne. De éppen amivel az ember a könnyítést véglegesen meg akarta teremteni, mint ma a technika, a kategorikus ideológiák és a totális államok esetében, ez a könnyítés arcát egyik percrl a másikra hirtelen megmutatja, és kitnik: amit védelemnek alkottak, az a legnagyobb veszély, és az emberi világ maradéktalan elpusztításával fenyeget. Milyen jó lenne, ha kevesebb védelem alatt lehetne élni.

Ad 11.

Valamikor egészen közel volt a hagyomány. Mikor? Eredetileg! Úgy félmillió esztend el tt? Kés bb egyre nehezebb megtalálni azt, ami az embernek visszaadja önmagát. De a könnyítések egyre kibírhatatlanabbá teszik az életünket, s ez kínálja a föleszmélés lehetségét. Mire kell eszmélni? Hát a hagyományra, amely a valóságról beszél. Arra, amit elveszítettünk, és amit vissza kell szereznünk.

Ad11-11

Ez a közelség nem esztendkben mérhet. „Tartsatok bnbánatot, mert közel van az Isten Országa” (Mt 3.2.) mondja Keresztel János. Milyen közel ezer év, tízezer év? Nem jó így a kérdésfeltétel.

12.

A hagyomány tudás, és pedig tudása annak, hogy az élet nem önálló és nem egyetlen, és a lét többi körét l nem független állapot. Nemcsak hogy nincsen sajátos lényege, hanem csupán a lét lényegének megszerzésére nyíló alkalom. Az emberi életet alapjaiban érint lényeges valóságot, mondja Sankara, a hagyomány nélkül felismerni lehetetlen. A teljes érték élet, mint René Guénon mondja, a lét minden állapotával, f képpen az életnél magasabb rend állapotokkal való kapcsolat megteremtésének



lehet sége. A tudás sohasem rendszeres, hanem a lét végtelenségének megnyitása, és az életnek a természetesnél, vagyis a mer érzékileg tapasztalható világnál magasabb rend állapotának megismerése, amely magasabb rend valóság az életben állandóan jelen is van, és az emberi életet irányítja.

Ad 12.

A bölcsnek magatartása van, a hagyománynak tudása van? A hagyomány aligha személy. Ha nem személy, hanem valami ismerettartalom, akkor maga a tudás, de tudása nincs ez csak megszemélyesítés. A hagyomány mindenképpen ismerettartalom, és Hamvas számára mindenképpen más, mint a tudomány-filozófia-vallás ismerettartalma. A hagyomány tudja, hogy az élet nem független a többi létezkt l. Csakhogy ezt tudja-tanítja a tudomány-filozfia-vallás is. Az életnek nincs sajátos lényege − ezt nehéz értelmeznem, mert mindennek és szükségképpen van léttartalma, s e léttartalom bizonyos elemeire támaszkodó lényege is van. Az élet alkalom, hogy megtudjuk a lét lényegét. A lét − jelenthet létezést is és léttartalmat is. A létnek is, a léttartalomnak is van lényege. Melyikrl van szó, és mi az? Azt hiszem, hogy egyikrl sem. Hamvas valami mást mond: van lényeges valóság. De minden valóságnak van lényege! Szövegünk talán jelentsnek, fontosnak akarja állítani a valóság egyik nemét. Melyiket? Nem tudjuk meg. Az Isten is valóság. Lényege is van. S meglehetsen fontos is. rá gondol szövegünk? Nem tudom (még) eldönteni. Van az emberi életet alapjaiban érint lényeges valóság. Mi, vagy ki ez? Ezt a lényeges valóságot a hagyomány nélkül felismerni lehetetlen. Ez bújócska számomra. Egy absztrakt fogalmazás-sor olykor nem érthet vagy csak sejthet. Huszárvágással: a lényxeges valóság az, amit elveszítettünk, s vissza kell szereznünk. Mindezek után egy kevésbé problémás mondat következik: akkor teljes érték az élet, ha meg tudjuk teremteni a kapcsolatot a lét minden állapotával, f leg az életünkénél magasabb rend állapotokéval. Barátkozni tudni kell; a saját létállapotomon kívüliekkel is. F leg fölfelé. A Bodri kutyám lefelé van. Isten fölfelé. A tudás sohasem rendszeres! Mit akarhat szövegünk ezzel mondani? Azt, hogy nem feltétlenül tudok eligazodni a fölöttem lev világban? Talán. Mert ezt követen azt állítja a tudásról, hogy megnyitja a lét végtelenségét, megismeri életünknek az érzékileg megtapasztalható világnál magasabb rend állapotát. Ezt az állapotot állítja magasabb rend valóságnak a szöveg. S azt állítja, hogy ez a valóság állandóan jelen van életünkben s irányít is minket. Csak a lelkiismeretre tudok gondolni, amely bizony meg nem szn en dolgozik bennem, s állandóan jelzi, hogy mi helyes és mi nem; mi tetszik az Istennek és mi nem. Nem tudom megállapítani, hogy szövegünk ezt akarja-e mondani. Hogy ide akart-e kilyukadni? Félek, hogy nem! Aki tudja, mért nem mondja: Merre van a hazám útja.

Ad12-12

A hagyomány tudás az eredeti állapotról, az alapállásról. Az Evangélium is ilyen tudás, tehát az Evangélium is hagyomány. De vallás gyártódott belle. Sebaj, mert az eredeti állapot bármikor visszaállítható! Ha nem tévedek Gyb. Életmve is ilyen visszaállításra szenteldik. H.B. és Gyb. Szóhasználata, logikája különbözik, ez idnként értetlenségre ad okot. A számláló különböz, de meggy z désem, hogy a nevez közös.

13.

Az értelem homályának, a morál romlottságának és a testi törékenységnek egyik következménye, hogy a szellem és a magatartás elszakadt. A szó nem fedi a tettet, más szóval, az elmélet a gyakorlatot. Ez a korrupció legmélyebb ismertetjele, vagyis a korrupt lét legmélyebb tisztátalansága. A szóló helytállása nélkül a szónak nincs tartalma, és aki valamit beszél, de nem teszi, az nem mondott semmit, csak fecsegett. A tett a szó nélkül viszont mer biológiai reflex. A hagyomány, amikor az embernek visszaadja Önmagát, a szó és a tett között az egységet helyreállítja. Ezért, amit a hagyomány mond: tudás, és ugyanakkor gyakorlat. A gondolat csak akkor érvényes, ha azt tettben beváltották, a tett csak akkor, ha azt az értelem rendjében megalapozták.

Ad 13.



Romlottságunk legmélyebb ismertet jele, hogy a szellem és a magatartás elszakadtak egymástól. A szellem − jelen esetben az, amit mondunk; a magatartás − pedig, az amit teszünk. A hagyomány ad vissza bennünket önmagunknak = helyreállítja az egységet szavaink és tetteink között. Ilyen egyszer ez az idáig problémásnak látszó − önmagunk visszanyerése? Igen, ilyen egyszer. Err l van szó – szövegünk szerint. A fecsegés csak biológiai reflex. És a tettre váltott gondolat − az érvényes gondolat. Másfel l meg van az értelem rendjében megalapozott tett. Ne fecsegjünk, ne linkeskedjünk, hanem gondolkozzunk és tegyünk! Minden világosnak látszik.

Ad13-13

„A fecsegés csak biológiai reflex.” (Gyb.) „A szó nem fedi a tettet.” (H.B.) No comment! Csak egyszersítést végeztem, melynek következtében megkaptam a közös nevezt.

14.

Ahhoz, hogy a hagyomány az embernek magát vissza tudja adni, a mindenkori ember mindenkori helyzetének mértékét ismernie kell. Ez a mérték: az alapállás.

Ad 14.

Van mindenkor helyzetem. Ennek van mértéke. A mérték neve − alapállás. Ezt az alapállást lehet ismerni. Ez az ismeret a feltétele annak, hogy visszanyerhessem magamat. Mit takarnak e kijelentések? Az elveszített állapottal, a valósággal van kapcsolatuk. Alighanem az akkori állapotunk az alapállás, s ennek kell mértéknek lenni ma is számunkra.

Ad14-14

Mindig tiszteltem Gyb. logikai bravúrjait. Fhajtással most is ezt teszem.

15.

Az archaikus idt l fogva a mai napig nem volt komolyan vehet gondolkozó, aki az alapállás tényével ne számolt volna, sajátságosképpen azonban azt alig nevezték meg. Néha olyan megjelölése volt, mint a hindu szatja-juga, vagy a görög aranykor. Több esetben megszemélyesítve szerepel: a hindu Manu, az egyiptomi Menesz, a görög Minosz, a kínai Nagy Sárga Úr az alapállást képviselte. Társadalmakban a magától értetd primordiális rendet jelenti, és a törvénykönyveket általában az alapállásra való hivatkozással hozták. A hindu metafizikában ez a szatjasza-szatjam, ami annyit jelent, mint a lét színültig teltsége igazsággal. Más változatban szat-csit-ananda, a lét igazságának, az értelem világosságának és az üdvnek egysége. A héber hagyomány szerint az alapállás a Tóra. A Kabala azt tanítja, hogy az ember az anyaméhben az egész Tórát ismeri, de amikor a földre megszületik, egy angyal azt a szájából kitörli. Ezért az ember az alapállásról tud és nem tud. S ezért, amikor hangját hallja, emlékszik reá. St ezért életének gravitációja, hogy az alapállás az élet egyetlen mértéke, és az élet nem egyéb, mint az alapállás realizálása. Kezdetben az ember, mondja a Talmud, az id kön keresztül látott, és szeme az elst l az utolsóig elért, mert a fény birtokában volt. Mikor azonban az ember megromlott, az Úr a fényt elvette t le és elrejtette. Kinek rejtette el? Az igazaknak. Hová rejtette el? A tanításba. Hogyan jutnak az igazak a tanításhoz? Életükkel kell azt kiásniuk.

Ad 15.

Az alapállás is szó, amely jelöl valamit. Szövegünk szerint egy tényt jelöl, amelyet alig nevezett meg az emberiség. Mi ez a tény? Az srend! A különböz kultúrák erre az alapállásra hivatkoznak, amikor törvénykönyveiket elkészítik. A Tóra maga az alapállás − a héber hagyomány szerint. (Ki dicsérje a Tórát, ha nem a hhéber hagyomány?)Az ember az alapállásról tud és nem tud, amikor hangját hallja emlékezik reá. Az alapállás az élet egyetlen mértéke. Megromlásunk után elvette tlünk az Isten. Elrejtette az igazak számára tanításban. (Ez így mitológia. Isten nem vesz el tlünk semmit, nem rejt el el lünk semmit. Mindent odaad nekünk, amit el tudunk fogadni.) Tehát az alapállás az élet si rendje.



Az az életfeladatunk, hogy megvalósítsuk az alapállást. Életünkkel kell kiásnunk a tanítást. Az igazak figyelnek e hangra. Ez a lelkiismeret. Ez az Isten szava. Ezek az én értelmez szavaim, nem Hamvaséi. Még nem olvastam szövegében az Isten szót, pedig tanulmánya a kereszténységrl beszél.

Ad15-15

H.B. –t olvasva folyton azt érzem, hogy a Jóistenrl ír, mesteri fokon tudja ezt tenni, hogy a nevét ki sem ejti. A régiek tették ezt így: nem volt szabad kiejteni, leírni Isten nevét, de mindig róla beszéltek. A Jóisten a csülkös bablevesben is ott van – írja egy helyütt H.B. Nem tudok ezeken a szavakon megbotránkozni, ellenkezleg, felmagasztalva érzem az Istent.

16.

A kínai és a japán hagyományban, amikor a világ szót használják, az ember társadalmi helyzetét értik, a családban, a városban, a hatósággal, az alattvalókkal, a feljebbvalókkal való szövevényes kapcsolatait, a sok száz apróbb és nagyobb ravaszkodást, bujkálást és rejt zést, kitérést, óvatosságot, éhséget - és annak takarását, kapzsiságot - és annak megszépítését, ösztönöket - és azoknak átfestését, egyéni szenvedélyeket - és becsvágyat és érvényesülést, hiúságot és tudatlanságot, ertlenséget és szomjúságot, mindazt, ami az eredeti embertl idegen, és amit most, ha fenn akar maradni, meg kell tanulnia. Az emberben lev eredeti, és az, amit magával hozott, az igazi és a valódi, és ami minden emberben kez-dett l fogva él, az egészen más. Az valami egyszer és tiszta. Ami a világban van, azt be kell gyakorolnia. A világ szót ilyen értelemben az európai középkor is használta, és késbb is az, ami világias, az színészies, képmutató, az eredetihez képest hamis és maszk. Még késbb a világot rea-litásnak nevezték el, mintha a tényleges valóság ez lenne. De mindenki tudja, hogy a világban semmi sem valódi, és azt, ami itt van, meg kell ismernie, mint t le távol fekv és vele meg nem egyez mást. Amit nem kell megtanulnia, mert azt magával hozta, az az alapállás, szat-csit-ananda, értelem, igazság és üdv.

Ad 16.

A világban semmi sem valódi, ezért meg kell tanulnunk a világot, mert a világ nem a tényleges valóság. Mi a tényleges valóság, amit nem kell megtanulni, amit tudunk, ami egyszer és tiszta? Hát az elveszített valóság, s az ebbeli alapállás, melynek rokonértelm szavai: értelem, igazság, üdv. Mégiscsak leleplezi magát ez a magyar-német szakos tanár, akinek apja evangélikus lelkipásztor?

Ad16-16

Elismerem, hogy egy adott kultúrkörben más kultúrkörökre (kínai, japán, hindu, buddhista, tibeti, egyiptomi, stb.) hivatkozni idegesít lehet. Miért nem marad a suszter a kaptafánál? Az ilyen magunkfajta idézgessen csak a judeó-keresztény kultúrkörb l. Lehet, de H.B. más, univerzális orientációt szeretne képviselni. Bokodon, Tiszapalkonyán görögül, szanszkrítül tanul, tolltékul is szeretne, de még nincs hozzá nyelvtankönyve. A hagyomány legjobban a nyelvben ragadható meg. Ma a kétéves gyermek angolul tanul – ez a gazdaság, a tudomány s a jöv nyelve.

17.

Az, aki a világot és az alapállást elválasztja, vagy aki feltételezi, hogy az is ha-ruah és a bodhiszattva és a szophosz a közönséges embertl akár mint ellentét, akár mint fokozat elválasztható, a vallás hibáját követi el, amely szellemet és anyagot, eszmét és valóságot, szakrális és profán világot különböztet meg. A hagyomány az advaita magatartást követi. Advaita annyit jelent, mint nem kett. Nem kett, hanem egy. Ez az advaita a létezés els jegye és a létrl való tudás legfontosabb tétele. Mindaz, ami van és volt és lesz, és minden lény és lélek, anyag és szellem, minden gondolat és érzület, emberi rang és fokozat, világosság és sötétség, egymást közösen áthatja, és folyik, mozog és sugárzik egyszerre. Ebben az egyetemes interpenetrácíóban minden megkülönböztetés az egységesítésért történik. A határtalan eggyé válás mondja Hölderlin - a határtalan megkülönböztetésben tisztul meg.



Ad 17.

A vallás hibáját követi el, aki a világot és az alapállást meg a bölcset és közönséges embert szétválasztja. Itt a világ egészen mást jelent, mint az elbb /16/: a létez valóság egészét. A kett mindig egy is: a határtalan megkülönböztetésben tisztul meg a határtalan eggyé válás. Azért a vallás hibája, mert a vallás választja el egymástól a szellemet és anyagot, az eszmét és valóságot, a szakrális és a profán világot. De a megkülönböztetés értelm szétválasztás még nem bn, nem hiba! Ellenkezleg: minden gondolkodás feltétele, s ezt Hamvas is biztosan tudja, mint minden gondolkodó ember. Mit takar ez a szétválasztás? − itt nem mondja meg a szövegünk.

Ad17-17

Életm vében H.B. gyakran ismétli ezt a mondatot: „Nem kett , hanem egy!” Ennek fordítása magyarról-magyarra a következ lehet: „Egység, nem széthúzás.” Egység, nem szakadás.” „Szeretet, nem gy lölet.” „Adás, nem vevés.” Szent nem profán.” „Erszakmentesség, nem erszak.” „Világosság, nem sötétség.” „Tudás, nem ismerethalmaz.” Életmvében mindenki azt ismételgeti, ami szíve bségébl kikívánkozik. Ez az relatív gyakorisági mutatója (rgym.).

18.

Az alapállás mindennem etnográfiai különbséget és történeti alakzatot és pszichológiai szövevényt megel z antropológiai status absolutus.

Ad 18.

Hivatkozhatok fajra, történelemre, lélektanra, de nem az alapállás ellenében. Az alapállás mindezeknél mélyebben van, s meg kellene határoznia téged, akárhol, akármikor születtél s akármin mentél is keresztül. Mindezek csak relatív körülmények, de az alapállás léted vasbetonszerkezete. A bölcs s a közönséges ember esetében egyaránt.

Ad18-18

Mindkét szúra (18. és az Ad18) mesteri megfogalmazás. H a lenne az embernek Bölcsesség Könyve, akkor ez a két gondolat benne lenne.

19.

René Guénon az alapállást état primordialnak nevezte. Ez a kifejezés rokon Böhme Urstandjával. Az état primordialra jellemz , hogy az emberi lét legels helyzete és minden késbbi bázisa. Második vonása, hogy az alapállás a hagyomány minden beavatásában az elérhet és elérend legmagasabb fokozat. A harmadik pedig, hogy az alapállással együtt adott tudás a szellemi (brahman) kaszt ezoterikus tudása.

Ad 19.

Persze, hogy si és legels, és hogy az alapja minden késbbinek − ezért alapállás. A beavatás alighanem az, amit az ember tehet a másik emberért annak érdekében, hogy visszajusson az alapállásba. Lépcs r l lépcs re juthatunk ennek során felfelé, de az alapállásba eljutni ez a beavatódás teteje. Az alapállás tudás is. Ez a tudás egy szellemi kaszt, egy zárt csoport ezoterikus, befelé forduló, az embernek önmaga felé forduló tudása. Mintha lelkész fia elkezdene olyan pályák felé hatolni, amelyek apja számára zártak voltak. A kaszt nekem azért nem tetszik, mert nyitottság nélküli lezártságot és valakiknek kizárását is sejteti a szó. Meglátjuk.

Ad19-19

A kaszt nem lezártságot, hanem a társadalom szervezdésének természetes rendjét jelentette. Nem az a természetes, hogy minden ember egyforma, következésképpen egyenl egymással. Ez a szocializmus-kommunizmus egyik tévtanítása. Ami természetes az nem az egyenlség, hanem az egység. Bizony a



történelem itt is elvégezte a maga piszkos munkáját, a kaszt mára már lezártságot, kizárást, és társadalmi kiváltságot illetve kizártságot jelent.

20.

Az alapállás Szabó Lajos szava. Az elnevezéshez több ösztönzés vezethetett: Böhme Urstand kifejezése (amely si állapotot jelent), a modern antropológiai kutatás több irányzata is. Szabó Lajos szerint az alapállás olyan metafizikai státusz, amelyben az ember normális logikai, etikai és esztétikai helyzetben áll, és amelyhez okvetlenül és minduntalan vissza kell térnie, mint ahogy a táncolónak ritmikusan a tánc alapállásából kell kiindulnia és azon át kell haladnia, s ahogy a zenének az alaphármason meg kell nyugodnia, miközben a tánc is, a zene is abban, és kifejezetten csakis abban az esetben érthet, ha az ember az egészet az alapálláshoz viszonyítja. Az alapállás teóriáját Szabó Lajos nem fejtette ki. De gondolkozásának egészével ellentmondana, ha valaki a fogalmat merben formálisan értelmezné és azt hinné, hogy ez a metafizikai státusz csupán az emberi szellem tabula rasaja. Az alapállásnak tartalma van. Ez a tartalom minden hagyománynak éppen olyan bázisa, mint az emberi egzisztencia primordiális rendje. Az alapállás tartalma az úgynevezett fix-system (Szabó Lajos), az egyetlen rendszer.

Ad 20.

Metafizikai státusz, normális logikai-etikai-esztétitkai helyzet is az alapállás, melyhez mindig visszatérünk. Nem formális, nem szellemi tiszta lap, hanem valami, ami van: a hagyomány bázisa, az ember si rendje. Sok rendszer van, de ez az egyetlen, melyet szövegünk értékel. Kerülgethetjük, mint macska a forró kását. Hagyomány és alapállás találkoznak egymással, ugyanarról beszélnek. Az egyik lehet a formai (hagyomány) megjelölés, a másik a tartalmi (alapállás). A lelkiismeret lehet a formai megjelölése annak a tartalomnak, hogy légy jó, azaz szeress mindenkit, − ha már egyszer a dolgozat címe: A kereszténység és a hagyomány.

Ad20-20

Szabó Lajos a múlt század másik neves, de nem „hivatalos” gondolkodója. Hogy teljesebb legyen a paletta, álljon itt még Fülep Lajos, Karácsony Sándor, Kerényi Károly, Várkonyi Nándor, Schmidt Jen Henrik és Tábor Béla neve. A kontraszthatás kedvéért a „hivatalos” magyar gondolkodás jeles képvisel jének nevét is itt említem meg, Lukács György. Szabó Lajos legjelentsebb mve a Tábor Bélával közösen írt „Vádirat a szellem ellen”-ben így fogalmaz: „Büntetlenül nem lehet keveset akarni. A minimalizmusnak is van iránya: ez az irány éppen a minimum felé tör. Ha a szellemet egyszer lefokoztuk kultúrává, csak id kérdése, hogy az új határokon belül a kultúra minél sz kebb értelmezése gy zedelmeskedjék. Így szkebb és szkebbre a számára tudatos világot, és így válik mind több cselekedete irracionális erk szabad prédájává – a magát racionálisnak nevez kor legnagyobb dics sségére.”

21.

Az archaikus idben az alapállást mint a történet els korszakát értették meg, mert akkor az alapállás nem egyéni kiváltság volt, hanem az egész emberiség helyzete. A hindu hagyomány a korszakot szatja-jugának nevezi. Ez a béke, a rend, az életteljesség, a nyugalom, a virágzás, az egyszerség, a tisztaság, az igazság kora. A héber hagyományban ez az Édenkert. Az orfikusoknál az aranykor. Empedoklész azt mondja, hogy ennek az idnek uralkodója Küprisz, és a lét olyan könny és átlátszó, mint a boldog szerelem.

Ad 21.

Igen. A különböz kultúrák emlékeznek a kezdeti állapotra, amelyben minden − igaz jó és szép volt. A történet els korszakában az ember még szerette, akit maga körül látott. Lehet, hogy mindez mitológia. De az nem mese, hogy szeretnünk kell, ha élni akarunk. Ha volt Éden, ha nem volt. Ha egy óráig tartott, ha többig. Mindenképpen. Odatesszük létünk törvényét − képpé festve − múltunk elejére?



Ad21-21

Az egész emberiség kiváltság nélküli helyzete. Errl álmodott Lao-ce, Buddha, Zarathustra, Jézus. Errl kell, hogy álmodjon a Bokor. De nem jön álom a szemre, mert a kiváltság nagy úr, a trónusán pedig maga a Sátán ül, aki egyfolytában kiváltságokat ígér: sikert, anyagi jólétet, karriert.

22.

A hagyomány, amikor a beavatásokban az alapállás helyreállításáról beszél, különbséget tesz az üdv és az alapállás között. A hindu tanítás szerint az üdv az igazi életben gyjtött tettek (karma) következménye. Az ember az igazságban élt élet után tetteinek eredményeit, az üdvöt élvezi, de ha a tettek üdvtartalma kimerült, az embernek az élet körébe ismét le kell szállnia. Az üdv nem végleges állapot. Az skori hagyományokban az a paradicsomi üdv csupán a jótettek eredménye. A végleges állapotot a hagyomány megszabadulásnak nevezi, és ez az alapállás helyreállítása.

Ad 22.

Úgy gondolom, hogy az igazi élet, az igazságban élt élet, röviden: az igaz élet = az alapállás szerinti élet. Ez a karmám! Ennek következtében jutok üdvhöz. De csak valameddig élvezhetem azt, mert a karmámból csak valamennyire futhat. Nem elég az örökkévalóságra. Újra kell születnem, új karmát kell gy jtenem. Az üdv nem végleges állapot − ezt még értem, ha másképpen is gondolom.. De azt, hogy az üdv csupán a jótettek eredménye − ezt nem értem. Mi volna a nem csupán? Két koncepció lehetséges. Cselekedetekbl van az üdv − ez az egyik. Nem cselekedetekbl, hanem Isten ingyen ajándékozásából; van, akinek odaajándékozza, s van, akinek nem − ez a másik. Ez utóbbi Istenbl én nem kérek. A nem ajándékozásából sem, de az ingyen ajándékozásából sem. Csak abból, aki megnézi, hogy alkalmas vagyok-e örökkévalóságába belépni − ha tetszik: a karmám alapján; s magyarul: a jó cselekedeteim alapján. Van a paradicsomi üdv, s van a végleges állapot = megszabadulás = az alapállás helyreállása. A paradicsomi üdv a nem megszabadulás, nem áll benne helyre az alapállás. Ezek után úgy érzem, hogy nem tudom, mi az alapállás. Mert ha a szeretet volna az, s a szeretetem következménye a karmám, akkor a paradicsomi üdv nem csupán, hanem minden, és megszabadulás is, és az alapállás helyreállása is. Egyel re úgy érzem, hogy ez az alapállás=szeretet-malom nem jár. Hamvas másfelé jár, mint az olvasója.

Ad22-22

Némi eltérés a számlálóban, gondolkodó embereknél ez gyakran elfordul. Isten Országát reinkarnációs elképzeléssel is és anélkül is lehet építeni, de sátánit is.

23.

Az alapállás nem boldogság, nem gyönyör, nem béke, nem rend, semmi köze a virágzáshoz és az élvezethez. Az alapállást a nyelv csak negatív kifejezéssel, mint az élet tartalmától mentes állapotot tudja kimondani. Ezért hívja a hindu hagyomány az alapállást nirvánának, a mahájána sunjatának (ürességnek), a héber hagyomány Én szofnak (kezdettelennek), Guénon état inconditionnénak, mindennem kondíciótól való független állapotnak mondja.

Ad 23.

Egyel re véget ér a megértési tudományom. Olvasok egy írást a kereszténységrl és a hagyományról. Létez hagyomány nagyon sokféle lehet, létez kereszténység egy van. Ez utóbbinak a fogalomkészletével közeledek a szöveg hagyomány-fogalmához, amikor is szövegem negatív meghatározást kínál: az élet tartalmától mentes állapot. Emberi állapot az alapállás? Hogyan lehet ebben az esetben mentes az élet tartalmától? A rokonértelm kifejezések sem segítenek: nirvána, üresség, kezdettelen, feltételtl független állapot az alapállás. A jócselekedetek jutalma − ez csupán üdvösség.



Ami nem csupán − az az üresség, a nirvána, az élet tartalmától mentes állapot. Mindez biztosan nincs jézusi aggyal, jézusi szívvel és jézusi nyelven fogalmazva.

Ad23-23

Az „élet” is sajátos hamvasi szóhasználat (lehet bírálni!) Az „élet” H.B.-nál nem azonos a „dzoé”-val, hanem megzavarodott létet (turba) takar.

24.

Az emberi életben az alapállás a gyermekkorból és a kiérett öregségbl érthet meg. A korai gyermekkorból azért, mert az emberi kedély csak hét éves kora eltt egyszer és tiszta és derült, mint kés bb csak kivételesen a játék pillanataiban tud lenni, amikor a turbából kilép és a világ egyáltalán nem zavarja meg. A kiérett öregségbl azért, mert az érett öregségben az ember újra egyszer vé lett és kitisztult, és a turbából, amennyit csak lehetett, felszámolt. A kínai hagyományban az alapállás megszemélyesítje Lao-ce, akinek neve egyesíti a gyermeki és az öregkori kedélyt (csecsem-bölcs), a kezdet és az érettség derjét.

Ad 24.

Nem segít rajtam, hogy turbamentes állapot. Mert a megzavarodás éppen azt jelenti, hogy kiestem az alapállásból /5/.

Ad24-24

Gy.b kristálytisztán látja, hogy a neoliberális kapitalizmus rettent veszélyt jelent az Isten Országa számára, nagyobbat, mint az „átkos”. A kiút a szerzetrenddé válás lehet – ettl fázik a Bokor. Aki nem fázik az a gyermek és az öreg. A még tiszta és a már tiszta lélek (kedély). Legalábbis Lao-ce szerint.

25.

Az alapállás tudatos helyreállítását a hagyomány a beavatásokban tanította. Ilyen tanítás írásban nem maradt fenn, már csak azért sem, mert a beavatás nem írható le és az könyvbl nem tanulható meg. A beavatásról azonban a hagyomány több mvéb l az ember nagy vonalakban fogalmat szerezhet. Ilyen m mindenekeltt az Upanisádok és Sankara kommentárja, ilyen a szánkhja és Patandzsali Jóga szútrája, ilyen a mahájána - tibeti, kínai és japán változataival, az egyiptomi Pert em Heru töredékei, a Kabala (Széfer Jecirah és a Zohár), az alkímia és aszufi.

Ad 25.

A hagyomány vissza akar adni önmagamnak. A hagyomány tartalma az alapállás. A hagyomány tanítja a beavatásokban az alapállás tudatos helyreállítását. Írás nem maradt fenn a beavatásokról, de azért fogalmat szerezhetünk róla a rá vonatkozó irodalomból. Alighanem bizonytalan beavatás-fogalom várható ezek után.

Ad25-25

Valóban, a beavatás-fogalom bizonytalan, talán nem is kell vele foglalkoznunk. Az Evangéliumot kell olvasni és elkezdeni megvalósítani. Ezen utóbbi nem könny feladat, de minden ember életében esedékes. A történelmi egyház nagyívben elkerülte a megvalósítást, de minden prédikációjában a megvalósításról beszél. Skizofrénia ez a javából. Esetünkben a nem skizofrénia a beavatás.

26.

A beavatás technikája az egyetlen megbízható módszer arra, hogy ember a turbát maradéktalanul felszámolja és önmagát visszanyerje. Böhme azt mondja, hogy az alapállás mindig jelen van, de ma nem érjük el. Ugyanezt tanítja a kínai tao, Sankara, Patandzsali, a mahájána, az alkímia és a szufi.



Ad 26.

A beavatási technika segítségével felszámolhatjuk a megzavarodást és visszanyerhetjük önmagunkat. Err l a technikáról tudhatunk? Azért kérdem, mert az alapállás mindig jelen van, de ma nem érhet el. Valamikor majd elérhet lesz? Akkor kerül birtokunkba a beavatási technika?

Ad26-26

Én azokat a technikákat nevezem beavatásnak, amivel Isten közelébe kerülhetünk. Sok-sok beavatási technika létezhet a jógától az imádságig bezáróan, de ezek csak technikák.

27.

Az alapállás megzavarodását a hindu hagyomány az értelem elhomályosodásának tulajdonítja. Az eredeti éberség (vidja) lefokozódik és az ember álomkórossá lesz. Ez a homály, az avidja, a csökkent éberség. A turba nem egyéb, mint az avidja következménye. Minden zavar és bn, minden betegség és szenvedés egyetlen oka az eredeti éberség elvesztése nyomában fellép aluszékonyság. Éberség nélkül az emberi lét rületszer megzavarodás (ahhimána). A megszabadulás nem egyéb, mint az éberség visszaszerzése. Megszabadulás éberség nélkül lehetetlen, mondja Sankara. Dnyána moksa, írja a Szánkhja, a megismerés megszabadulás. Az éberség az egyetlen képesség, amely a turbát likvidálni tudja és amelyben a világ teljes egészében felszívódik úgy, hogy az ember a megszabadulást (nirvána) eléri.

Ad 27.

Az alapállásra jellemz az éberség. A megzavarodásra pedig ennek az elvesztése: a csökkent éberség, a homály, az aluszékonyság; ez utóbbi az oka zavarnak-b nnek-betegségnek-szenvedésnek. A megszabadulás az éberség visszaszerzése. Némileg más szinonimákkal mondja el a szöveg az eredeti épséget s ennek elvesztését. Új mozzanat nincs benne.

Ad27-27

Jézus is sokat panaszkodik a tanítványok aluszékonyságára. Minél aluszékonyabbak vagyunk, annál nagyobb a turba. A különböz álmosító szerek a jólét, a pénz, a siker, a hatalom.

28.

A Tóra szerint kezdetben az els ember bnt követett el. Hogy az eredend bún mi volt, arról sejtelmünk sincs, írja Baader, valószínleg azért, mert már nem tudjuk elkövetni. Az is lehet, hogy azért, mert létünkbe teljesen beépült. A bn az emberi létet tisztátalanná tette, és ezért a bn a korrupció egyetlen oka. Mindannak, amit a Tóra mond, morális jellege van, és a megtérés itt annyit jelent, mint a bn levetése, a lélek és a világ eredeti tisztaságának helyreállítása. A hindu hagyományban az értelem fokozatos megvilágosodása visszahat az ember tetteire és az éberség realizálásával kell kezdeni. A héber hagyományban a cselekvés megtisztítása visszahat az értelemre és a törvényszer tettek reaIizálásával kell kezdeni.

Ad 28.

A b n okozza a romlást, a bn levetése az eredeti tisztaság helyreállítását. Ennek bizony morális jellege van. Az emberiség szentkönyveinek kivétel nélkül morális jellegük van. Az eredend b nt valaki követte el. Nem tudhatni, hogy mi volt az. De azt tudhatni, hogy belénk épült? A hindu és héber hagyomány valóban különbözik e sorrendiségben? Tudni a jót vagy tenni a jót – melyik van elbb? Akkor tudom igazán a jót, amikor teszem. Nem teszem, ha nem tudom. St még akkor sem teszem, ha tudom. Miért? Mert nehéz. Inkább valami könnyítést keresek.

Ad28-28



Baadernak igaza lehet. H.B. továbblépésének is, ami az eredend b n teljes beépülését illeti. A szent könyvek moralitása fontos, de ugyanolyan fontos az is, hogy rámutat az ember státuszára, az igazi emberi mivoltunkra.

29.

Minden hagyomány beszél a testiség megromlásáról, mint a kezdeti korrupció következményérl, de kivéve néhol a görögséget, sehol a korrupció elsdleges okát a testben nem látták. Ahogy a modern korszakban a romlás csíráit a fizikai valóságban keresik, nem hiteles, és ezért nem megbízható. A testiség korrupciója többnyire következménye az értelmi és a morális romlásnak, sok esetben azzal párhuzamos és soha az elbbiekt l nem választható el.

Ad 29.

A romlásom oka én vagyok, s nem a tüdm, a vesém, hanem... s most mondhatom: értelmem, akaratom stb., stb.. A középkor ismerte a test és lélek vitáját, de ez csak költészet. ÉN, én, én vagyok, aki döntök, s rontok vagy javítok.

Ad29-29

Én én vagyok! Al-Halladzs szufi szerzetes megy az úton, szembe jön vele az Úr. A szerzetes alázatosan köszön és megkérdezi: Ki vagy? Én Te vagyok! – szól a válasz.

30.

Minden hagyomány tud az alapállásnak errl a kezdetek kezdetén elkövetkezett megrongálódásáról, amelynek következménye az értelem elhomályosodása, a morális romlás és a testi betegség. A korrupció az alapállás eredeti szerkezetét felbontotta, és az emberiség primordiális tudását eltemette. Késbb maga az alapállás ismerete is elmerült, és az emberiség a korrupciót tekintette eredetinek. Ezért tartja a kínai és a japán hagyomány a világot, a modern Európa a küls természetet elsdlegesnek.

Ad 30.

A hagyomány − mi ez? Minden olyan fellelhet, bármely információ, amit Hamvas Béla beleillnek gondol abba a gondolatrendszerbe, amelyet sajátjának és ennek következtében elfogadandónak gondol. Magam egyelre csak arra törekszem most, hogy amennyire az lehetséges, pontosan meg tudjam ragadni ezt a gondolatrendszert. Ez a hagyomány tud az alapállásról. Kezdetben ez volt az emberiség tudása. Ezután jött a romlás, amely e kezdeti tudást eltemette, de még tudtunk valamit arról, amit eltemetett. Ké-s bb az alapállás puszta létét is elfelejtjük. Ennek a felejtésnek a következménye, hogy a világot, meg a küls természetet (küls természet alighanem azonos az itt, a természettel /2/, s mind a kett azonos a világgal, ami nem az abszolútum.) elsdlegesnek tekintjük. Ebbl következik, hogy az alapállás olyan tudás, amely behatolt a valóságnak a világnál és küls természetnél mélyebb rétegébe, s arról informált. Ezért aztán számomra úgy látszik, hogy a hagyomány és az alapállás ugyanarról informálnak. Az abszolútumról.

Ad30-30

A hagyomány és az alapállás ugyanarról szól, a romlatlanságról, az evangéliumi létrl. Az Evangéliumon belül a legkoncentráltabban a nyolc boldogság beszél a romlatlanságról.

31.

Mivel ember és kozmosz nincsen külön, az ember kezdeti korrupciójával együtt az eredeti világegyetem is megromlott. A mai fizikai kozmosz, szól Baader, nem egyéb, mint az eredetinek füstölg romhalmaza. Ma is vannak, akik azt mondják: lehetetlen, hogy a világegyetem, amelyben élünk, feldúlt állapotában az



eredeti legyen, minden valószínség szerint roppant tzvész következtében vált olyanná, amilyennek tapasztaljuk (Weizsäcker).

Ad 31.

Akármilyen is a világegyetem, elgondolhatatlan számomra, hogy az ember megromlásának ilyen hatása legyen a világegyetemre. A mi gátlástalan életélvezésünk már kiterjedésbeli teljes jelentéktelenségünk és elhanyagolhatóságunk következtében is hogyan tudna dönt hatást gyakorolni az élettelen galaxisokra?

Ad31-31

A gátlástalan életélvezésünk talán még nem ér a galaxisokig, de a Terra nev bolygó már elég feldúlt állapotban van. Ez a fizikai dimenzió. A szellemi rongáltság már ki tudja meddig ér. A „roppant t zvész” egyfajta mítosz sajátja. Mítosz mindig van az ember életében, szellemiséget tükrözi vissza. Mai mítoszaink az akciófilmek, a sci-fik, a thrillerek, harrypotterek, a gyr k-ura stb.

32.

Ha csak alapállás lenne és korrupció, egyikrl sem szerezhetnénk tudomást. A korrupcióból azonban van út az alapállás helyreállítására. Ennek az útnak iránya sajátságos. Ha úgy tnik, mintha az ember visszatérne, elrehalad, ha úgy tnik, hogy elremegy, visszatér. Az alapállás a lét els és utolsó helyzete, a kezdet és a vég. Ezt az utat a különböz hagyományok különféleképpen nevezik. Kínában tao, amely szó utat is jelent. Indiában a megszabadulás, Júdeában a megtérés. Az alapállás az éberség, a morális intaktság és a testi egészség megvalósítása.

Ad 32.

Nem világos elttem, hogy Párizs és London létérl miért csak akkor tudhatok, ha módomben van Londonból Párizsba visszajutni. Ha visszatérek az alapállásba, elre haladok − jó. Akkor megyek elre, ha visszatérek az alapállásba − ez is jó. Az alapállás − megszabadulás, megtérés. Megszabadulás a rosszat akarástól, avagy megtérés − ezek is rokonértelm szavak. Ébernek kell lennem − jó, de túl általános nekem; konkrétabb megjelölés kellene. De a morális intaktság konkrét tartalmára nagyon kíváncsi lennék. Ami pedig a testi egészséget illeti, mindnyájan egy halálos betegséggel születünk a világra. Az alapállás − abszolút éden, minden konkrétum nélkül?

Ad32-32

Az útról kicsit komplikáltan beszél H.B., de azt érthetjük, hogy a hagyományok ugyanazt más és más aspektusból közelítik meg. A magyar megtérni ige bizonyítja, hogy oda tér vissza az ember, ahol már volt, és ez az igazi helye. El lehet töprengeni azon, hogy mi a magyar hagyomány? Az-e amit a szentnek mondott István annak idején a „kardjával megtoldott hitével” (Gyb. szava) lekaszabolt. Vagy még mélyebbre kell menni?

33.

Az ember, mondja Baader, mikor a létét megrontotta, a romlásba magával rántotta a világegyetemet. Ha az alapállást Önmagában realizálja, ezzel a kozmoszt is eredeti helyére emeli vissza. Ez a megszabadulás végs értelme a hindu hagyományban, ez a buddhizmusban a bodhiszattva feladata, a Kabalában és a szufiban ez a megváltás jelentsége.

Ad 33.

Szent Pál is mondott ilyesmit, mint Krisztus megváltó halálának kozmikus következményeirl. Tapasztalhatatlan, igazolhatatlan állítások − itt is, Pálnál is.

Ad33-33



Valóban ezen állítások - Páléval együtt – nem igazolhatóak. Minden igazság igazolható? Tudom a tudomány nagyon kényes az igazolhatóságra. De vannak olyan dolgok, melyek tudományos módszerekkel, eszközökkel nem igazolhatóak; Isten léte vagy nem léte is ilyen.

34.

Aki magában az alapállás realizálásáért semmit sem tesz, életével a mer biológiai körben áll, vagyis bármilyen magas civilizáció részese, a föld állati és növényi lényeivel egy szinten marad. Ezt a szintet az életszomjúság jellemzi, mert a civilizáció nem az, ami az embernek vissza tudja adni önmagát, mindössze az élet terhein akar könnyíteni. Aki gondolatával a valláson, a filozófián és a tudományon nem emelkedik túl, annak tényleges jelenléte nincs.

Ad. 34

Ismétlése az eddigieknek. Jézusi radikalitás: Mit használ az embernek... Csak az Isten Országának a keresése a megoldás. Csak az alapállásba visszajutás az emberhez méltó feladat. De mért kell elverni a port e hármason: vallás-filozófia-tudomány? Táncon-zenén-költészeten, vagy mezgazdaságon-iparon-kereskedelemen is ellehetne verni a port! Ugyanezen az alapon, ezeknek sincs Hamvas számára tényleges jelenléte, ezek sem adnak vissza magunkat magunknak, ezek sem hozzák vissza az elvesztett Édent. A vallás-filozófia-tudomány azonban képzel magáról valamit. Hát ne képzeljen semmit! − gondolja Hamvas. Ne, mert csak mélyítik bajunkat, az éden elvesztését.

Ad34-34

Fontos szava H.B.-nek a realizálás. Gyb. gondja is ez: a katolikus egyház az Evangélium egyetlen egy mondatát sem realizálta. Gyb. vezetett népe a Bokor kezd másirányba tekingetni, fogékonyabb Mammont realizálni, mint az Isten Országát. Ha nincs realizálás, akkor legfeljebb csak farizeizmus, klerikalizmus, piétizmus van, merr vallásosság az egész. Vallás, filozófia, tudomány semmit sem tesz a realizálásért –mer „könnyíteni akar, mint mondják az élet terhein.”

35.

Minden embernek, mondja Saint-Martin, az emberiség életében sajátos feladata van, amit senki más helyette elvégezni nem tud.

Ad 35.

Sajátos? Igen, de azt hiszem, inkább saját feladatunk van. Ezt helyettünk sem Isten, sem ember nem képes elvégezni.

Ad35-35

Mint ahogy a lelkiismeretet sem hordhatjuk mások zsebében, csak a saját magunkéban. (Gyb. szava) Senki sem tud megváltani minket csak saját magunk. A kereszténység szótérológiája téves, a tévedést Pál követte el. A saját a jó szó nem a sajátos.

36.

Az alapállás megzavarodását Böhme az alkímia szavával turbának nevezi. Ez a kifejezés jelenti az értelem homályát, amelyrl a hinduk, a bnt, amelyr l a héberek, és a betegséget, amelyrl a görögök beszéltek, és amit mindenütt mint megzavarodást értelmeztek. A turba azonban nemcsak szellemi megjelölés, mert jelenti a kozmosz erinek megzavarodását az asztrális világegyetemben, és az elemek között lev primordiális rend megbomlását is. A hagyomány arról is tud, hogy a korrupció az állatok és növények világára is kiterjedt, mert az állatok vadsága éppen olyan kevéssé természetes, mint a kártékony férgek elszaporodása, és arról is, hogy a növényekben a mérget és az élsdit és a gyomnövényt az aranykorban nem ismerték.



Ad 36.

Az alapállás megzavarodásának kozmikus következményeir l már esett szó /31, 33/. Azt gondolom, hogy az elemeknek aligha van a maiétól eltér si rendje. A természettörténetnek (natural history) kell igazolnia, hogy bárány és oroszlán képes volt-e valaha együtt legelni. A féreg sohasem kártékony. Természetének megfelelen bújik bele, ha teheti a gyümölcsbe, s táplálkozik vele, mint mi. De nem kultúrkörnyezetben kiegyenlítdést tapasztalok: a nem kártékony madarak megeszik a nem-kártékony férgeket, s a gyümölcsök kevésbé férgesek.

Ad36-36

A „kártékony” rovarokkal és a gyomnövényekkel kapcsolatban van valami. Én, mint volt paraszt—gyermek, és jelenlegi autodidakta mezgazdász mondom a következket. Ezel tt 40-évvel a szl -peronoszpóra ellen kellett csak permetezni, átlagosan kett , maximum három alkalommal a tenyészid alatt. Egyetlen egy „méreg” létezett a mész és rézgálic vizes oldata (bordói-lé). A gyümölcsfák permetezése ismeretlen volt. Ma 5-8 naponta kell permetezni a szl ben. Száz-körüli szer áll rendelkezésre a peronoszpóra, szl moly, lisztharmat, szl orbánc, szürkerothadás stb. ellen. A meggyfa, cseresznyefa a legigénytelenebb gyümölcsfának számított, az országutak mentén álltak csillapítani az arra járók étét-szomját. Ma kényes gyümölcsfa, sok permetezést és mtrágyázást „igényel” – a monília tizedeli. Az almafát pedig a t zelhalás. A kistarcsai kukoricás egyetlen gyomnövénye abban az idben a disznóparéj volt, melyet kikapálva összegyjtve a disznók eledelét képezte. Ma többtucatnyi szulák-, tarack- parlagf- és vadkenderféle „várakozik” a vegyszeres gyomirtásra. Elnézést a hosszú kitérért, én így látom a megzavarodás kiterjedését az állatok és a növények világára.

37.

A turbán nyugszik az alapállásról levált emberiség legfontosabb fogalma, a történet. A korrupció elhatalmasodása óta az embernek nem hagyománya van, hanem története. A történetben az ember nem eredeti létét éli, hanem a turbát, mert a történet z rzavart jelent és viszályt, egymáshoz nem tartozó elemek összekeveredését, rendezetlenséget és rendezhetetlenséget. Nincs irány, mérték és középpont. A történet a korrupció magával ragadó sodra, szédület és támolygás, iránytalanul és tisztázhatatlanul és tisztátalanul. Gond, melankólia, szorongás, ertlenség, rossz lelkiismeret, öncsalás, hitetlenség, er szak, rossz közérzet, anélkül, hogy megállapítható lenne, mindez honnan fakad. Feltételezi, hogy amit lát, kezdettl fogva így volt, a permanens válság, az események hazárd egymásutánja, ahol elzményekbl következményekbe út nem vezet. A történet negatív hagyomány. Mert a hagyományban az emberiség az alapállás végleges állandóságában, vagyis az abszolút id ben él. A történet a korrupt idn alapszik. Az id az örök elfelejtése, írja Guénon. Nincsen stabil halhatatlanság-eszmény, hanem individuális önkény. Történet annyi, mint egyetemesen kivetve lenni a centrumból, a mer történésben élni, bázis, cél és értelem nélkül.

Ad 37.

Megrendít en igaz szavak. Költiek is. Ha megjegyzéseket teszek, csak félreérthetéseket akarok eligazítani vele. Az embernek mindenképpen van története − ha a bn útját járja, ha az Istenét −, mert az id ben élünk. Bár lapozhatnánk, s a történetírók holnaptól kezdve az Isten Országa megvalósulásának történetét írhatnák: az eddig fegyverkezésre fordított dollárbilliókból miként emeljük fel a magunk szintjére a harmadik világot, stb., stb. A történet negatív hagyomány − értsd: nem azt tesszük, amire lettünk. S a hagyomány negatív történet − értsd: nincsenek benne dicsségvágyból, többet birtokolni akarásból elkövetett tömeggyilkosságok. Azt hiszem, hogy nem lehet végleges állandóságban vagyis abszolút idben élni. Az ember, addig ember, amíg van szabadsága vétkezni. A jóra beprogramozott em-ber − nincs. A szent is napjában hétszer vétkezik! Az eszményem rendre stabil, viszont az eredenden szabadnak teremtett emberi természetem − az instabil: hajlik a jóra s a rosszra. Az a történet, ami történetileg belátható, az bizony nagyon szomorú vonásokat is mutat, még pedig nagy-nagy bséggel.



Bolygónkon kívüli megfigyel jelentése rólunk: Szorgosan dolgozva építenek, majd amit félszázad alatt felépítenek, azt felszállva a magasba, néhány nap alatt a földdel egyenlvé teszik: − bázis, cél és értelem nélkül.

Ad37-37

Két tengelyt képzelhetünk el, egy horizontálist és egy vertikálist. A horizontális tengely mentén folyik az életünk; nagyban ez a történelem a negatív hagyomány. Ezen tengelyen érzékeli az ember a tér-id dimenziót, melynek foglya. A vertikális tengely az isteni bekapcsolódás, a horizontálisból nézve ez a metafizika, itt nincs tér, s nincs id, ez az örök és végtelen. Ez a „nemcsak kenyérrel él az ember.” (Mt 4.4.) Sajátossága a horizontális tengelynek, hogy róla bármely idpillanatban „elérhet” a vertikális. Az Isten Országa bármikor megvalósítható.

38.

Nem szabad htlennek lenni az idhöz és nem szabad elszakadni az abszolúttól. Az idhöz való hség ma annyi, mint a válság tudatában lenni, az abszolúttól nem elszakadni annyi, mint hagyomány. A hség tesz autentikussá, az abszolút nyújtja a tudást. Egyik a másik nélkül érvénytelen. Legalább két helyen kell állni egyszerre, lehetleg úgy, hogy a kett egymással feszültségben legyen, mint a pillanat és az abszolút. Mert a létezés száma az egy és az egy feltétele, hogy legalább kett legyen, ami az egységet megteremti. Egység a különbözésben van, ahogy a különbözés is csak az egységben, mint rész az egészben és egész a részben.

Ad 38.

Hamvas is tudja, amit írtam. Csaj szeretné, ha minden történelemkönyvünk elé leírnók óriás betkkel: V Á L S Á G. Meg aztán hogy az emberi esztelenségrl számol be minden történet. De unalmas volna! Isten Országát csak az idben valósíthatjuk. A nem-valósítás − az emberiség válsága. De mindig lesz a kett : az abszolútum a maga hagyományával és alapállásával, és az id, a természet, amelyben csak többé kevésbé érvényesül valami a hagyományból és az alapállásból. Isten elviseli, tri. Mi sem tehetünk mást.

Ad 38-38

A válságtan, a krizeológia jelents szerepet kap H.B. életmvében. Hamvasi válságfogalom a világ jellemz sajátossága, a válságok megsznése és újabbak megjelenése adja a világ lüktetését. Fontos az adequát válság felismerés, mely a próféták küldetése. Gyb. tömörít és egy mondatába belefér a krizeológiája. Isten Országának nem-valósítása az emberiség válsága. Azt hiszem válságban vagyunk.

39.

Vallásnak kell hívni a kísérletet, amely a történet permanens válságában él ember legsúlyosabb terhein kíván könnyíteni. Amikor az alapállás elmerült, az ember elvesztette létének abszolút pozitívumát, halhatatlanságtudatát. Ezt a tudatot a korrupt eszmény helyettesítette, amelyet a sokféle vallás rzött és táplált. A vallásnak semmi köze a hagyományhoz. A vallás arról ismerhet fel, hogy elször turbában él, másodszor küls Istent tételez fel, akinél védelmet keres, harmadszor, hogy a világban való szenvedésnek gyógyulását az üdvben keresi. A hagyomány viszont: a turba felszámolásában él, az isteni lényt minden lénnyel azonosnak látja és az alap állást realizálva a megszabadulást keresi.

Ad 39,

Eddigelé tudomány-filozófia-vallás kívánt könnyíteni terheinken, most ezek közül kiemeldik a vallás. Megvédem: a halhatatlanságtudatunkat, -vágyunkat meg riztük a vallásban is, legalább is ezt nem helyettesíthette a korrupt eszmény. Mit helyettesített? Az alapállás tartalmát: jónak kell lennünk, szeretnünk kell mindenkit stb. Ezt behelyettesítette? Nem, csak kiegészítette. Mivel? Az ellenkezjével: Józsuéval az Isten öldösteti halomra az amalekitákat, és seinket felhozád Kárpát szent bércére...



Röviden: a személyes és közösségi többet birtokolni akarás céljából államilag megszervezett tömeggyilkosságokkal egészítjük ki a hagyományt, az alapállást − ezért nincs a vallásnak semmi köze a hagyományhoz. Eddig rendben volnánk. A vallás − küls Istent tételez fel. Ne rójuk már fel ezt bnül a vallásnak. Ha az Isten mindennek a végs oka, Isten akkor is rajtam kívül van, ha bennem is van. A panteizmus szerint Isten nincs rajtam kívül, hanem f ben, fában s bennem is. A panteisták történelmileg észrevehet nagyságrendben nem jeleskednek azzal, hogy kiléptek volna abból a turbából, amelyben a (nem-pantesista) vallásokkal együtt nyakig benne vannak. Viszont küls Isten vallása mellett is lehet jónak lenni: bizonyság rá Jézus. is, meg mások is. S a másik elem: a vallás a gyógyulást a szenvedésekbl az üdvben keresi. Láttuk már Hamvas üdv-fogalmát, és azt, hogy a nirvána számára a szabadulás /22/, mert a karma, a szerzett érdem a jutalomra elfogy. Ilyen az ember! si hiedelem, hogy a jó jutalmat, a rossz bnh désre talál. Általánosabb, mint a nirvána. Nekem nem tetszenék, ha kioltódnának a vágyaim. Én csak olyan Istent tudok a magaménak, aki reménykedik abban, hogy megcsináljuk az Isten Országát, s dühöng is, ha nagyon nem azt csináljuk. A harmadik elem: a hagyomány az isteni lényt minden lénnyel azonosnak látja. Isten létazonosságát velünk, emberekkel Jézus tanításában is ki lehet mutatni, de ez nem jelent egyet nála azzal, hogy nincs küls Isten: Én és az Atya egy vagyunk − mondja Jézus, de ehhez az Atyához imádkozni tud. Ezek után van hagyomány? Már feleltem rá /30/: amit Hamvas Béla beleillnek gondol abba a gondolatrendszerbe, amelyet sajátjának és ennek következtében elfogadandónak gondol. S amit mások annak gondolnak. Milyen közös nevezre vagyok képes? Például én is?

Ad39-39

Isten nem objektivizálható. Nem mondhatom, hogy itt, vagy ott van (mondjuk a mennyországban, esetleg a templomban). Azt kell, hogy mondjuk, Isten mindenütt van „Kint” is „bent” is, megtapasztalni csak bent tudom, küls érzékszerveim (látás, hallás, szaglás, tapintás, ízlelés) nem érzékelhetik Istent. A vallás még kintebb, messzebb helyezi az Istent: a transzcendenciába, hogy majd köztem és a transzcendencia között a pap (beavatott) közvetítsen. Ebb l én nem kérek, hagy keressem meg én magamnak az Istent. Popper Péter mondja: egész életemben ateista szerettem volna lenni, mindent meg is tettem érte, de nem sikerült. Nos ezek a sikerek, de már ezekre nem áhítozunk.

40.

Nem szabad azt a hibát elkövetni, hogy az ember a kereszténységet a hagyományok közé olvassza, és úgy tekintse, mint egyet a többi között. De nem szabad elkövetni azt a hibát sem, hogy az ember a kereszténységet a hagyományokból kitépje, és számára teljesen külön, kivételes, egyetlen helyet biztosítson. Abba a felfogásba, hogy a kereszténység kiváltság, bezárkózni nem lehet, és e felfogás b szült mérgeit magunkban nem tenyészthetjük. A kereszténység hagyomány, mint a kínai tao, vagy a hindu Véda, vagy a szánkhja, vagy a héber talmud, vagy a Kabala, az egyiptomi hagyomány, az alkímia, vagy az orfika. De hibát követ el, aki nem veszi észre azt a többivel össze nem egyeztethet és teljesen magában álló helyzetet, amelyben a kereszténység áll. Bizonyos tekintetben vissza kell térni a korai egyházatyákhoz, és meg kell nézni, milyen küzdelmet folytattak, hogy az Evangéliumot a héber, az egyiptomi, a görög, az iráni, st még távolabbi hagyományoktól megkülönböztessék és azokkal összeegyeztessék. Minden hagyomány az emberi lét körében emberfölötti szellemi hatalom meg-nyilatkozása, és mivel e megnyilatkozás asszimilálása az elképzelhet legnagyobb feladat, sokszor hosszú id múlik el, amíg ez az asszimilálás, néha csak trhet alakban is megtörténik. Az egyházatyák közül sokan bármilyen elítéletekkel rendelkeztek is, ezzel: a ténnyel tisztában voltak, és tudták, hogy a kereszténység nem vallás, hanem hagyomány. Itt és most ez a lehet legkifejezettebben hangsúlyozni kell. Ma, amikor a kereszténység mint vallás szellemi erejét o felemésztette, a történet hatalmai fel rölték és mint exotéria helyreállíthatatlan, viszont a kereszténység mint hagyomány (ezotéria) kétezer év alatt nemhogy semmit sem változott, hanem azt még csak meg sem értették és abból semmit meg nem valósítottak. A hagyomány és a hagyományra épül vallás között igen lényeges különbség van. Ez a különbség nagy a taoizmusban, a hinduknál, a buddhizmusban, a muszlimoknál, de sehol sem nagyobb, mint az eredeti evangéliumi és a történeti kereszténység között, ahol a kereszténység elsdleges alakja és történeti megjelenése között aránylag rövid id alatt az eltérés száznyolcvan fokos lett, mert a vallás már



igen korán saját forrásával szembefordult, ezt a szembefordulást századokon keresztül táplálta, végül s r válságok közepette saját alapjait megsemmisítette, és az emberiséget abba a szcientifikus pszeudoszellemiségbe sodorta, mely pszeudoszellemiség korlátoltságánál és immoralitásánál csak ízléstelensége nagyobb.

Ad 40.

A kereszténység is beletartozik abba, amit Hamvas hagyománynak mond. Különb, mint a többi hagyomány, de nem kiváltság − s ez utóbbin alighanem azt érti, hogy nem egyedül üdvözít . Ami az egyházatyákat illeti, számukra a vallás nem negatív szó, s a hamvasi értelm hagyomány pedig nem ismert szó. k a kereszténységet az abszolút vallásnak tekintették: Jézusban az Isten az idk végezetéig szólóan minden közölni valót, minden nekünk szükségeset közölt velünk: Jézus az Isten logosza, de ezt a logoszt markáns vonalakkal elre rajzolja a zsidó nép bibliája, s a pogányok könyveiben is megtalálható a jézusi tanítás nyomokban, s ez a logosz szpermatikosz. Hamvas viszont úgy látja, hogy a kereszténység (más történeti vallásokkal együtt) hagyomány, de vallássá lett, felemésztette önmagát, a történet hatalmai pedig felrölték, és mint exotéria helyreállíthatatlan lett. Az utóbbi szavakat nem tudom értelmezni. Mért nem állítható helyre? Mit kell érteni az exoterikus, azaz külsleges kereszténységen? Miért kellene az ilyet helyreállítani? Különben is − van, létezik, funkcionál, a világ egyik leghatalmasabb konstrukciója, a pápa szava mindenüvé eljut, stb. Ezek után van Hamvas számára egy másik kereszténység is, amely megkapja tle a hagyomány és ezótéria szavak kitntetéseit. Errl meg azt állítja, hogy kétezer év alatt semmit sem változott. Ez azt jelenti, hogy a leírt evangélium maradt úgy, ahogy leírták? Valószín, mert meg sem értettük, meg sem valósítottuk. A hagyomány = eredeti evangéliumi kereszténység, s az erre a hagyományra épített és azt megtagadó vallás = történeti kereszténység. A kereszténység szembefordult az evangéliummal − ezt értem. De ez a szembefordulás hogyan sodorta bele az emberiséget a tudományos álszellemiségbe − ez nem világos számomra. Mintha álszellemiség volna mindaz, ami azután következett, hogy búcsút mondtunk az evangéliumnak. A filozófusok mind hazudoznának. A tudósok is? Az utóbbiaknak nem feladatuk, az elbbiek képtelenk válaszolni arra, ami Hamvas Béla gondja.

Ad40-40

A küls (exoterikus) kereszténység kellékeibl tudok néhányat felsorolni: katedrálisok, klérus, kiváltság, a legf bb személy tévedhetetlensége (szellemi abszurditás) inkvizíció, kereszt és kard, trón és oltár szövetsége stb. Vagy egyszeren csak gondoljunk arra, hogy mit mvelünk évente egyszer "Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!" címszó alatt, nos ez az exotéria számomra.

41.

A keresztény hagyománynak Európában három ellensége volt: el ször a belülr l való ellenség, a klérus (nem az egyház!), másodszor a politikai hatalom; harmadszor a szcientifizmus. Ez a három ellenség tudattalanul közös megegyezéssel megakadályozta azt, hogy az evangéliumi kereszténységbl bármi is megvalósuljon.

Ad 41.

A keresztény hagyománynak három ellensége van. Az els a klérus, amelyet Hamvas nem azonosít az egyházzal. Ki és micsoda számára az egyház? A folt és ránc nélküli jegyese Krisztusnak? Az, aki történelmileg nem látható? Akit a klérus olykor eléget, máskor elnémít, búra alá rak? Miért szent Hamvas szánmára az egyház? Kikkel azonosítja az egyházat? A hamvasi hagyományt valókkal és él kkel? A második ellenség a politikai hatalom, amely mindig kikényszeríti a klérusból meg a nem-klérusból, hogy Isten helyett t, a politikai hatalmat imádja. S a harmadik ellenség − a tudományosság. Mondhatni erre, hogy Hamvas nem ezt a szót használja, de én minden szavát lefordítom, mert csak így remélem, hogy bele tudok látni a gondolataiba. Mi a baj van a tudománnyal? Hogy nem vallja a hagyományt? Nem az a dolga, A kertet felásónak sem. Hanem az, hogy felássa a kertet.



Ad41-41

Nekem nincs gondom a három ellenség meghatározásával. A bels ellenség a legveszélyesebb, mert belülr l bomlaszt. A politikai hatalom. Mely jegybe kél a vallási hatalommal. A harmadik, mely vitatható a tudományosság (scientificizmus). Betehet a mérleg egyik serpenyjébe az, ami a tudománynak köszönhet, de be kell tenni a másik serpenybe azokat a negatív hatásokat, amelyeket kivált. Tételesen fel lehet sorolni a tudomány "termékeit", amelyek hamvasi szóhasználattal élve könnyít az élet terhein - és tételesen mellé tehet azoknak destruktív hatásai. A teljesség igénye nélkül: motorizáció, atommagfúzió, géntechnika, kommunikációs, információs csúcstechnika, tömegpusztító fegyverek stb.

42.

A kereszténységet a hagyomány távlatából két gondolkozó értette meg. Leopold Ziegler az örök ember egyetlen életvonalát húzza meg, és itt a gondolatok túlságosan simán futnak a legels kinyilatkoztatástól a mai korig. Az összefüggés megteremtésében van valami nagyszer, de az Evangélium megrázkódtatása iránt érzéketlen René Guénon a vallást és a hagyományt határozott mozdulattal választja el, de a keresztény hagyományt mint az elbbiek közvetlen folytatását és változatát fogja fel. Ziegler és Guénon nemcsak a .hagyományok között lev párhuzamos megértés lehetségét teremtette meg, és nemcsak a modern historizmus által feldúlt látást tisztította meg, hanem elször fejtette ki, hogy vallás sok van, és még több képzelhet el, mert a vallás a történetben keletkezik, és a történetben fel is oszlik. Hagyomány azonban csak egyetlenegy van, és minden vallás a hagyománynak az idben megjelent alakja. Ziegler és Guénon tette lehetvé, hogy az ember status absolutusát fel lehessen tárni.

Ad 42.

Van az ember, amilyennek az Isten akarná, hogy formálja magát − ez az eszmény lenne hagyomány. S van az ember, aki szabadságában úgy formálja magát, ahogyan formálja. Kultúrát teremt: földet mvel, állatot gondoz, szerszámot készít, énekel és táncol, és vallást is teremt. S e kultúra a vallással együtt csak többé kevésbé hasonlít az eszményre, a hagyományra. Hogy volt-e status absolutus, ez aligha megállapítható. Az egykori Éden álma azonban kitörülhetetlenül benne van népek és kultúrák emlékezetében (a nem-hamvasi értelm hagyományban, de amely ezen az emlékezeten belül helyezkedik el).

Ad42-42

A népek és kultúrák emlékezetében meglév kitörölhetetlen "Éden álom" azonos számomra a "status absolutussal ". Ilyen Édenrl minden hagyomány tud. És minden hagyomány tud ezen édeni létezés korrupttá (romlottá) válásáról is.

43.

A hagyomány az ember alapállásáról, a primordiális lét korrupciójáról és a megromlott lét hely-reállításáról szóló tudás.

Ad 43

Egyszer volt, hol nem volt, volt az eredeti ártatlanság állapota. Ezt az ember eltolta. De van módja visszakerülni ebbe az elveszített állapotába. Errl beszélt Jézus, amikor azt mondta, hogy keressük az Isten Országát. Szívesen meghallgatjuk, ha errl vasárnaponként értelmes szöveget mondanak nekünk valahol. De hozzá nem szólunk, mert cselekedeteinket csak az Isten ellenlábasa, a Mammon az, aki meghatározza (magunk is sajnáljuk, hogy így van). Ha nagyon buzgók vagyunk, akkor a farizeusi tíz százalékot leadjuk jövedelmünkbl karitatív célra. Akinek a megromlott lét helyreállítást célzó tudása van, jobb, ha hallgat róla. Golgotára kerül. Mert nem tud hallgatni róla az, akinek ilyen tudása van.

Ad43-43



Drasztikusabban is lehet fogalmazni: az isteni világban rezsimváltás történt, most a Mammon az Úr. Nietzsche még drasztikusabban fakad ki: "Got ist toth" ("Isten halott")

44.

A hindu hagyomány csak az értelmi homály eloszlatását tanítja és az értelem alapállását állítja helyre. A héber hagyomány a morális rongáltságot küszöböli ki. A görögöktl kezdve a betegséget, vagy az ember fizikai lényének megtörtségét gyógyítják. Ezért mindannak, amit a hindu hagyomány mond, értelmi, amit a héberek mondanak, morális, amit késbb mondanak, annak fizikai egészség jellege van. A keresztény hagyomány számára a korrupció három alakja egy. A közös gyökeret érti meg és magát az alapállást látja.

Ad 44.

Az evangélium betegséget, butaságot, rosszaságot − mindent gyógyít. Jézus mintájára képzelem az igazi embert: Szókrátészt, Buddhát, meg a többit is. Nehezen tudom elképzelni ezt a szakosodást: csak az értelmet, csak a morált, csak a testi egészséget. Nem is ismerek olyan társadalmakat, amelyekre ez jellemz volna. A hindut kevéssé ismerem, de a hébert s a görögöt nem ilyennek látom.

Ad44-44

Gyb.-vel egyetértve: nem lehet ilyen szakosodásról beszélni. Ha lehet így pontosítani: a hindu hagyomány jellemzen az értelmi homályt, a héber hagyomány jellemzen a morális rongáltságot, a görög hagyomány jellemzen a testi megtörtséget igyekszik helyreállítani, kiküszöbölni és gyógyítani.

45.

A kereszténységnek nincsen teremtés tanítása, nincsen kozmológiája és antropológiája, pszichológiája és társadalomtana. Ez az, ami még az igen mély elméket is megzavarta. Azt hitték, hogy a kereszténység, mivel nem úgynevezett komplett hagyomány, és nem teljes archaikus egység, csupán fragmentum. Ezért századokon át számtalan gondolkozó azzal foglalkozott, hogy az Evangélium tanításához genezist és mitológiát, aszkétikát és társadalomtant építsen. A kereszténység nem kiépített hagyomány, mint az egyiptomi vagy az orfikus, a hinduról és a kínairól nem is szólva. A kereszténység semmi egyéb, mint a tanítás az alapállásról, a turba felszámolásáról és az alapállás helyreállításáról. A kereszténységnek küls útja nincs, csak bels. Ezért mondja Guénon, hogy a kereszténységnek nincs exotériája, csak ezotériája. A kereszténység nem tanít semmire, amit tesz, hogy a korrupciót legmélyebb pontján megérinti és az alapállást megmutatja.

Ad 45.

Az evangéliumnak nincsenek ilyen -lógiái, tudományai, de lehetnének.. A történeti kereszténységnek viszont vannak. Embernek lenni annyit jelent, hogy mindezeket az említett -lógiákat idvel kifejleszti. Attól, hogy tudom, hogy mindenkit úgy kell szeretnem, mint magamat, még kiváló fizikus vagy irodalomtörténész is lehetek. De igaz, hogy Jézus csak megmutatta az alapállást: szeress! S az is igaz, hogyha az emberiség utánamegy Jézusnak, ettl marad az ember ember, tehát minden érdekli, s ezért kifejleszti a -lógiákat.

Ad45-45

Jézus nem tartotta fontosnak, hogy kozmológiáról, antropológiáról, pszichológiáról, szociológiáról beszéljen. Minden ilyen -lógiát az Írás tartalmazza, többet errl szólni nem kell. Jézus a korrupció legveszélyesebb pontját fedi fel és az alapállást (=szeress!) megmutatja.

46.

A vallásnak az alapállásról nincs tudomása. A vallásokat a népek saját terheik megkönnyítésére alkották. A vallás történeti és szociális képzdmény és mer exotéria.



Ad 46.

Ez 95 %-ra biztos igaz. De a maradékra nem. Felnttem én is egy ilyen vallásban, és annyira megérintett benne az Isten, hogy hajlandóságot fejlesztett ki bennem feláldozni magamat Istenért.

Ad46-46

Engem is a vallásban érintett meg Isten (de talán mindenkit csak ebben tud). Aztán késbb "kin tt" az Isten ebbl a vallásból, mert több mint a vallás. Így mindenféle vallásból "kin" az Isten. A Mindenható (Mindentadó) a vallás keretét szétfeszíti. Fájó, hogy a vallások "elfelejtik" az alapállásról szóló ismeretet.

47.

Ha az ember a kereszténységet az utolsó pillanatból visszafelé kívánja megérteni, nem láthat mást, mint azt a sajátságos kollektív megszállottságot, amely kétezer év alatt Európát, újabban az egész földet elárasztotta, a humánumnak egyfajta látszatát teremtette meg, valójában az emberiséget válságba sodorta, s a huszadik század közepén úgy látszik, hogy e válság többé nem oldható meg. A megoldásnak még néhány nemzedékkel ezeltt több lehetsége volt. A lehetségeket mind elmulasztották. A klérus, a politikai hatalom és a tudomány. De visszavonhatatlan helyzet nincs, és az utolsó pillanatig van legalább egy út, amelyen a megoldás megteremthet. A helyzet arra vall, hogy az ember erejének teljes bevetésével a legértelmetlenebbet akarja megvalósítani, s végül esetleg kénytelen lesz az egyetlen értelmeset megtenni.

Ad 47.

Azóta, hogy Hamvas ezt írta, eltelt majd egy félszázad, s nem Sztálin örökösei diktálnak Tiszapalkonyán, hanem más urak, és klérus, politikai hatalom és tudomány ma is megkalapolják egymást, miként negyven éve. Ma is a legértelmetlenebbet csináljuk. Mitl leszünk kénytelenek értelmeset választani? Ha katasztrófa következik be, akkor kénytelenek leszünk gondolkozni.

Ad47-47

Ha valaki arra kérne, hogy H.B. ezen mvéb l válasszak ki egy szúrát, melyet feltennék a Bokor képzeletbeli könyvespolcára, akkor ez a 47-es lenne az.

48.

A válságnak egyetlen oka van, s ez az, hogy az ember primer realitásnak tekinti azt a világot, amely nem az eredeti, hanem annak korrupt alakja.

Ad 48.

Ez van, ezt kell szeretni. Nem! Ez, ami van, embertelen! Tehát emberit, jézusit kell csinálni! Olyat, ami eredeti!

Ad48-48

Ez is fontos hamvasi alapgondolat - vitázni persze lehet. Nem ez az eredeti világ. Ehhez jól jön Gy.b. gondolata: Meg kell csinálni az eredetit, az Isten Országát! Ezért van a Bokor! Már a Tabula Smaragdina tudta: "Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius" "Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának mveletét végrehajtsd’.

49.



A vallás az újkor elején helyet adott olyan gondolkozásnak, amely már nemcsak a vallással, hanem a hagyománnyal is szembefordult. Megkezddött az úgynevezett felvilágosodás, amely ha nem is tudatosan, de tagadja az alapállást, a rongált világból indul ki, ezt tekinti mértéknek, és ehhez a rongált világhoz tartozó értelemmel gondolkozik. Ezt a helyzetet Saint-Martin és Guénon kifejtette, és De Rougemont úgy fogalmazta meg, hogy a hiba nem annyira a számításban, mint inkább a hibáskalkulusban (számban) van. A kalkulus hamis volt.

Ad 49.

Az újkor elején a humanizmus, a reneszánsz volt. A vallás tehetetlenül trte ennek gondolkozását. Nem ez a gondolkozás fordult szembe a hagyománnyal, hanem a vallás maga − jó ezer esztendvel korábban. Nem tudok így gondolkodni a felvilágosodásról. Ellenkez leg gondolkodom. A megtagadott jézusi hagyomány, a megtagadott evangélium lázad fel benne s kiáltja: szabadság, egyenlség, testvériség! A hamis kalkulus nem érthet.

Ad49-49

A felvilágosodás értelmezésében Gyb. nézeteit tudom elfogadni. Azon viszont el kell gondolkodni, hogy ez az ideológia nemcsak a történelmi, hanem az evangéliumi kereszténységen is elveri a port. Mintha a fürd vízzel kiöntött gyermek esete forogna fenn.

50.

A kereszténység csak elölrl, az eredet fell érthet . Már a középkorból jobban, mint a XX. századból. Az egyházatyák korából még jobban, és egyre világosabban a héber és a görög, az iráni és a hindu hagyományból. Ez a szemlélet nem történeti, hanem éppen annak: fordítottja. Történet elvégre nem több, mint nem tudni, mi történt, mi történik és mi fog történni. A történet éppen úgy, mint minden szcientifikus diszciplína, hamis kalkulussal számol. Ezt a hamis kalkulust korrupt idnek hívják. A kereszténység csak elölr l, a kezdet fell érthet , mert el l van a mérték, amellyel mérhet. És elölr l nézve nemcsak az derül ki, hogy nem vallás, hanem hagyomány, de az is, hogy rokon a hindu és a kínai és a héber hagyománnyal, és az is, hogy az alapállást ezeknél mélyebben alapozza meg.

Ad 50.

Megtudjuk, hogy mi a hamis kalkulus: a megromlott id , tehát az az id, melyben már elveszítettük önmagunkat, elhagytuk a hagyományt, az alapállást, értelmünk elhomályosodott, morálunk megromlott, egészségünk megtört, stb. A történettudomány errl a korszakról számol be, csupa jelentéktelenségrl: nem tudja, mi történt, mi történik, és mi fog történni. Áltudomány. Az evangélium a többi hagyománynál mélyebben alapozza meg az alapállást. Már másodszor emeli a többi fölé az evangéliumot, de nem konkretizálja, hogy min alapon.

Ad50-50

Gyb. lesújtó szavait vártam a kereszténység, a hindu, a kínai, a héber hagyomány rokonítása kapcsán. A lesújtás elmaradt, ez jó jel számomra.

51.

Egyetlen hagyomány sem áll az idben, hanem az abszolútumban, végül is az extramundális valóságban. Ami annyit jelent, hogy a hagyomány lerombolhatatlan. Egyetlen hagyomány sem veszíti el jelentségét. Ha egy hagyomány a háttérbe került, nem a hagyomány vált le az emberrl, hanem az ember a hagyományról. Idben egyetlen hagyomány sem veszhet el. Valamennyi minden id ben szimultán. Ezért beszéltek az egyházatyák preegzisztens kereszténységr l és a világ teremtése elttr l keltezett megváltásról.

Ad 51.



Túlzó kifejezés. Az ember által hordozott hagyomány csak az idben lehet és nem az abszolútumban, s a világon kívül. De Isten tlünk telhet en felfogott legigazabb szava a hagyomány, tehát az Abszolútum világából érkez. Innen ered idfeletti érvénye és értéke. Jézus megváltó munkája folytán az igazak már az Ószövetségben is tudták a túlvilágban, hogy meg vannak-lesznek váltva, s a pokol tornácán vártak húsvétra: Jézus és a maguk feltámadására. Ez van annak a mélyén is, hogy szálla alá poklokra.

Ad51-51

H.B. a hagyomány örök és lerombolhatatlan voltának példázatával túloz. A hagyomány az idben van id tlenül. Számomra ilyesmit jelent Jézus idbeni jelenléte: én a rendelkezésemre álló idben – térben tapasztalom meg, de id – tér dimenzió nélkül van jelen.

52.

Korrupcióval nem számolni és a mer abszolútumban maradni annyi, mint a létezés rongáltságáról nem tudomást szerezni. Az intakt alapállásról nem tudomást szerezni annyi, mint a lét gyönyörérl leszakadni. A korrupcióból az alapállást nem újra megvalósítani annyi, mint a homályban, a bnben és a betegségben ellenállás nélkül elmerülni. Aki nem tud az alapállásról, nem tud az emberi rangról. Aki nem vesz tudomást a korrupcióról, irreális. Aki az alapállást nem állítja helyre, az lényegtelen.

Ad 52.

Van alapállás, van megromlás, és van helyreállítás. Aki nem ezzel tördik, lényegtelennel tördik, s ezért maga is lényegtelen.

Ad52-52

Igen, az embernek rangja van. E rangra nem az állatvilágból való kiemelkedésével tett szert, hanem az isteni világból való lesüllyedésével. Az ember Isten volt, feladata, hogy Istenné legyen. „Az ember istenül lény.” – ilyen szépen mondja Gyb. a Napló 38. számában.

53.

Egy-két gondolkozótól eltekintve Európában a középkor végét l kezdve senki sem rendelkezett azokkal a fogalmakkal, amelyekkel a kereszténység megérthet lett volna. Semmi sem jellemzbb, mint a kereszténység ellen intézett általános, vagy burkolt hadjárat Bacontól kezdve a mai napig, a reneszánsz, a humanizmus, a reformáció, és az úgynevezett felvilágosodás. Már elég korán parázs háborúk keletkeztek dogmák árnyalatai körül, a negyedik századtól szekták burjánoztak, végül elkövetkezett a hitszakadás, amelyet a vallás sohasem tudott kiheverni. A támadások mind a vallásra irányultak, holott nem a vallást célozták, hanem a klerikális hatalom visszaéléseit, korlátoltságát és hatalmi törekvéseit. De egészen a legújabb idkig támadók és védelmezk abban a hiszemben voltak, hogy kereszténység alatt a dogmákat, a mítoszokat, a papi szervezetet, a religiózus morált kell érteni.

Ad 53.

Hamvas haragszik az újkorra. A középkor sem értette az evangéliumot. A királytükrök azt mondták el, hogy hogyan kell keresztényül uralkodni. Jézus módjára sehogyan sem lehet uralkodni. S az albiakat, valdiakat, bogumileket s a többit, akik ezt a jézusit próbálták fogalmazgatni, elégettük, kard élére hánytuk. Tudja ezt Hamvas is (Már elég korán…), de amikre igazán haragszik: reneszánsz, humanizmus, reformáció, felvilágosodás. A támadók azt támadták, ami létezett, ami látható volt. Sohasem azt a hagyományt, amit nem képviselt senki sem. De be van írva az ember lelke mélyébe, s annak a nevében, attól ihletve támadnak a támadók nemegyszer a meglev, a létez ellen.

Ad53-53



H.B. úgy gondolja, hogy a támadások nem a vallás korrupt szféráját verték szét, hanem a kereszténység egészére irányult.

54.

Háromféle ember van, a történeti, aki a turbában él és a korrupt létet magától értetd nek tartja, a teremtett ember, aki a természetet tartja magától értet d nek, és a teremtés eltti ember, aki részt vett az els , intakt világ teremtésében. A homo sapiens, a homo mikrokoszmosz és a homo mikrotheosz (aeternus). A legutóbbi az, aki az alapálláson tartózkodik. A realizálás útja a turbából a teremtésbe, a teremtésbl az alapállásba. A kereszténység tanítása ez az alapállás. Amit a kereszténység megváltásnak mond, az a turba és a természet hatalmainak feloldása.

Ad 54.

B vül Hamvas-szótárunk: A történeti ember (homo sapiens) az, aki számára a megromlott lét a természetes. A teremtett ember (homo mikrokoszmosz) az, aki számára a természet a természetes. (Ezzel a meghatározással nem tudok mit kezdeni, mert van a teremtett és a megromlott természet, de egy harmadik, az hogyan kerül el?) A teremtés eltti ember (homo mikrotheosz), aki rést vesz az els, a romlástól még érintetlen világ kialakításában, s aki az alapálláson tartózkodik. Másfell azt mondja Hamvas, hogy az út visszafelé, az alapállásba: elhagyni a megromlást, eljutni a természetes világba, s onnan az alapállásba. Nem fejtiki, mit jelent a természetes világba jutás. Nagyon zavaró, hogy a történeti kereszténység említésekor is, a keresztény hagyomány említésekor is − rendre minden megkülönböztetés nélkül és mindig kereszténységet említ. Amit a kereszténység megváltásnak mond, az részint a páli megváltáselmélet tartalma: Krisztus vére lemosta rólunk Ádám-Éva vétkének szennyét. Részint pedig az, hogy jézusi emberré válunk, újjászületünk, levetjük az óembert (magyarul: minden embert igyekszünk úgy szeretni, mint sajátmagunkat).

Ad54-54

Ez a hamvasi szúra elég zavaró. Zavaros az ember-felosztása. Történelmi ember, teremtett ember, teremtés eltti ember. Nem tudok ezekkel mit kezdeni. Másutt így fogalmaz: „Az ember nem mikrokozmosz, hanem mikrotheosz”. Ez érthet az ember nem kis-világ, hanem kis-isten.

55.

Az alapállásról szóló tanítás hasonlít axiomatikához. Az axiomatika valamely tudás olyan elfeltételeit keresi, amelyeken a tudás felépült, de amelyek rejtett módon a küszöb alatt maradnak. Az alapállás tartalma azonban nem axióma, hanem antropológiai státusz, magatartásról szóló tudás és a tudás realizálhatósága.

Ad 55.

Az alapállást hasonlítja valamihez, amihez az nem hasonlít. Majd az alapállást embertani állapotnak mondja és megvalósítható magatartásnak.

Ad55-55

Én sem értem! Így próbálok okoskodni: a tanítás hasonlít valamihez, de a tanítás tárgya már másvalami.

56.

A realizálás aktív jelenléte annak, ami több mint élet, ami az életben nem oldódik fel, hanem ami az életet oldja és megszilárdítja, az abszolúttal átitatja és véglegessé (halhatatlanná) teszi.

Ad 56.



Megvalósítjuk az alapállást. Ennek során megvalósul az, ami több mint az élet. Megvalósul az, ami az életben nem oldódik fel. Megvalósul az, ami az életet oldja. Megvalósul az, ami az életet megszilárdítja. Megvalósul az, ami az életet az abszolúttal átitatja. Megvalósul az, ami az életet véglegessé teszi. Megvalósul az, ami életet halhatatlanná teszi. Ez a történet az ember istenülésérl szól, s errl inkább költ ket hallgatok. Pl.: Istenül vágyaimba ki látott? Ó vak szív és hideg szem barátok.

Ad56-56

Igen, az istenülésrl van itt szó, arról ami az ember kiolthatatlan vágya, és amitl ember az ember. Mert az ember, már tudjuk, mikrotheosz. A vallásból nézve viszont rettenet, ha valaki Istennek képzeli magát. Ez ott istenkáromlásnak (blasphemia) számít. „Nem jótetteidért kövezünk meg – felelték a zsidók – hanem a káromlásért, azért, hogy ember létedre istenné teszed magad. Jézus folytatta, hát nincs megírva a törvényetekben: ’Én mondtam: istenek vagytok’.” (Jn 10.32.-34.) Az Isteni lét legnagyobb titkát mondja ki itt Jézus.

57.

A hagyomány tartalma, hogy a turba a korrupt lét következménye, az ember ebben a turbában él, de a turba felszámolható és az alapállás helyreállítható. Az alapállás az éber tudati a morális intaktság és a testi egészség közös kiindulópontja.

Ad 57.

Ebben aztán nincs új mozzanat, csak nyomatékozása annak, hogy rendbe tehetk a dolgaink.

Ad57-57

A Sátán Országában élünk, ezt felismerhetjük, felszámolhatjuk és az Isten Országa bármikor megvalósítható. Ezt már sokszor említettük.

58.

Az alapállás nem különleges állapot, hanem ez az, ami a normális. Ez az ember abszolút státuszáról szóló állandó és elveszíthetetlen tudat és annak megvalósítására való állandó készség. A turbában az alapállás, vagyis az ember normális állapota csak úgy valósítható meg, ha az ember a turbából kilép. Ezt a kilépést eksztázisnak hívják, amely szó annyit is jelent mint kívülállás.

Ad 58.

A romlás van, de romlatlanság a normális. Ez a tudás elveszíthetetlen, és a romlatlanság újra megvalósítása állandó készség az emberben. Ott kell hagyni a romlást. Az embernek van lelkiismerete, ez mindig szól: Hagyd ott a bnt, azaz állj már a bnön kívül, s nem belül, ahogyan idáig tetted.

Ad58-58

Az Isten Országa a normális (reális), de mégis a Sátánét – aminek nincs is realitása – tekintjük annak. Csak kilépve (eksztázis) a Sátán Országából látszik, ismerhet fel annak totális abnormalitása. Továbbá: nem a bn a baj, hanem amikor a bnben kezdi jólérezni magát az ember. Az eksztázisra a lelkiismeret szólít fel, míg el nem némítjuk; az ember rengeteg elnémítási technikát eszelt ki.

59.

Az alapállást teljes egészében nem tárták fel. Olyan feladat ez, amely megvalósításra vár. Semmi sem kevésbé ismert, mint az emberi lét normális állapota. Egy biztos, hogy az alapállás csak olyan mértékben ismerhet meg, mint amilyen mértékben azt valaki megvalósítja. Ki van zárva, hogy valaki akár mer spekulációval, vagy akár mer aktivitással, mer szellemi, vagy mer fizikai úton egyetlen lépést is



tehessen. Európában a normális lét részleges megvalósítói többnyire a szentek voltak. Az alapállás feltárása csak intenzív szellemi elmélyedés és konkrét életgyakorlat egységében lehetséges.

Ad 59.

Amikor a tékozló fiú azt mondja, hogy felkel és az Atyához megy, akkor már feltárt valamit az alapállásból. Az úton hazafelé, még többet tár fel. Elmondva atyjának szövegét, már bg a meghatottságtól, annyi mindent feltárt az alapállásból. S az atyai házban élve, folytathatja a feltáró munkát. A szeretet végtelen, az út a szeretet közepe felé is végtelen. Az alapállás az ember részesedése az Istenbl, aki pedig kimeríthetetlen számunkra.

Ad59-59

A feltárás ránk vár. Egyfajta megközelítéssel azt is mondhatnók, hogy az emberi élet célja az alapállás feltárása, Jézus is ezt tette.

60.

A hagyományok középpontja Európa lett, mert mindaz, amit Ázsiában és Afrikában elfelejtettek, részben elárultak, egészen új értelemben és egységben itt gy lik össze, és válik egésszé. De ha az alapvet felismerésnek birtokában vagyunk is, az összes részletek hiányzanak. Ahhoz képest, hogy mit kellene tudni, elképzelhetetlenül keveset tudunk. Nem mennyiségben, bár a határok még itt is több mint szerények. A nehézség, hogy az ember a tévúton igen messzire haladt. Egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy a téveszmék Európát a szakadék szélére sodorták. Anélkül, hogy az ember megfordulna, az egészet át kell értékelni. A folyamat már megindult, és ha a válság megoldására van lehetség, csak azért, és kizárólag csakis azért van, mert a rejtett európai és az Európán kívül lev hagyomány hatása már ott is érezhet, ahol senki nem is sejtené.

Ad 60.

Itt gy lnek össze a hagyományok Hamvas Bélában s azokban, akiket kiásott az európai szellemi életb l, akikben megtalálja azokat a gondolatokat, melyeket Hamvas Béla a hagyomány és alapállás címkékkel lát el. Akármilyen messzire is jutottunk el re a romlás útján, Hamvas lehetséget lát a válság megoldására. Mibl táplálkozik ez a reménye 1960 végén és Tiszapalkonyán? Aki lát valamit, az mindig remél. A megoldás lehetségét látja, ezért remél. Jézus is látta az Isten Országa lehetségét, és remélt: a mustár nagyobb lesz a többinél, a kovács megkeleszti a lisztet.

Ad60-60

A szövegben már elhangzott, hogy Európának nincs szent könyve. Európának saját vallása sincs, Ázsiából importálta. De Európának is volt szent könyve és vallása is, de ezt az ún. import vallás a fennálló hatalommal karöltve – fegyverrel megszüntette. Európa a Római Birodalom romjain épült fel, görög szellemiséggel, zömmel keresztény vallásossággal.

61.

Az alapállás nem vallás, nem filozófia, nem tudomány, mert valamennyinek alapja. Az alapállás feltárása értelemteremt tevékenység. Semmi sem marad meg, csak amit az ember saját életében és életével realizál. Gyakorlat és elmélet nem választható el. Kétféle álláspont leh tetlen. Világnézet többé nincs, legfeljebb a korrupció különböz fokán álló elmélet, amely a korrupt életrendbl, homályos értelembl, rongált moralitásból fakad, és tovább terjeszti a lefokozott értelmet, a korrupt morált és a betegséget.

Ad 61.

Végre! Kibékülni látszik vallás-filozófia-tudomány a hagyománnyal? A hagyomány alapja e háromnak. Miért? Azért, mert a hagyomány feltárása is, s a három is az értelemmel dolgozik? Ha azonos a



munkaeszközük, akkor csak van valami közük egymáshoz Hamvas csak azt a nézetet fogadja el, amit valaki meg is valósít: gyakorlat és elmélet nem választható szét. A világnézetet viszont ilyen szétválasztónak állítja. A világnézet szerinte megengedi az elmélet és gyakorlat kettsségét. Nagyon csúnyákat állít róla. Kérdezem: a szeretet is világnézet? Nem, az alapállás, ha gyakorlom. Alapállásról van szó, ha a szó és tett ugyanaz. Világnézetrl van szó, ha más a szó és más a tett. Erre gondol Hamvas?

Ad61-61

A világnézet kifejezésrl nagyon rossz a véleményem. Harmadikos gimnazista koromban, az akkori tanügyi f hatóság új tantárggyal rukkolt el: „A világnézetünk alapjai” volt a kurzus neve. A tantárgy megmondta, hogy mi a jó világnézet (természetesen akkoriban a szocializmus-kommunizmus szellemisége dívott), a szeretetrl szó sem volt benne. Az eszmény a szocialista embertípus volt, kész szerencse, hogy a leírt jellemzk alapján embert elképzelni lehetetlenség volna. Még ilyenekre emlékszem: osztályharc, igazságos háború, proletárdiktatúra.

62.

Az alapállás nem stratégiai hipotézis. Stratégiai hipotézis az a feltevés, amelyet tudatosan konstruálnak, hogy a kutatás számára kedvez hadállást biztosítsanak, és azt felhasználják még akkor is, ha annak valóságáról nem gyz dtek meg, st még akkor is, ha irrealitása kézenfekv. Az alapállás a humánum status absolutusa, minden korban és népnél azonos és els magatartás.

Ad 62.

Harmadszor kerül el ez az abszolút státusz-kifejezés /18,42/. Ez a státusz a minden emberben meglev állapot, és minden embernél az els, azaz legfontosabb. Ez tesz emberré, mert ez adja az embernek a lelkiismeretet. Egy hangot, amely minden embert eligazít a tekintetben, hogy mire kell felhasználnia az életét.

Ad62-62

Az els magatartás a romlatlan, korrupció nélküli magatartás. Ha volt ilyen, ez a magántulajdon megjelenése eltt lehetett. Az „enyém” a korrupció els megnyilvánulása. Jézus is „enyém” nélküli társadalmat akart. Gazdag ifjúként élni és az Evangéliumot hirdetni nonsens. Mégis most ennek a korát éljük.

63.

A keresztény vallás, mint minden vallás, vasárnapi jelenség. A keresztény hagyomány viszont a hétköznapi értelem, étosz és testiség dolga. A vallás az erényekben és a tisztaságban él. A hagyomány az emberben, a világban és a világegyetemben az eredeti lét helyreállítását valósítja meg.

Ad 63.

Értelem, étosz, testiség a jellemzi a hagyománynak. A testiség betegséghiány? Mért nem mond errl Hamvas valami foghatót?! A vasárnapi aligha elismerésnek szánt kifejezés; s miért nem szép az erény és a tisztaság? Mért nem azonos az étosszal? Az erény és tisztaság mért nem segítenek helyreállítani az eredeti létet? Mért csak a hétköznapi étosz.

Ad63-63

Én másként értelmezem a „vasárnapi jelenséget”. Számomra ez a kijelentés a vallások külsségét (lásd: exotéria) jelenti. Az obszervanciák betartását, az el írások megtartását, legalább a vasárnapi templomba-járást. Vasárnapi jelenség a kereszténységen belül még: a csecsemkeresztelés, egyházi esküv, papi temetés, els-áldozás, bérmálás stb. – ha ez különösebb evangéliumi tartalom nélkül zajlik le. „ A pap a



vasárnapi prédikáció után hazamegy és elkölti az ünnepi ebédet.” – írja valahol H.B. Ennyi a történet és nincs tovább, a következ vasárnap ugyanilyen. Ez a „vasárnapi jelenség”.

64.

A vallás számára Isten az a mindenható hatalom, akinél védelmet keres és akinél elrejtzik, és aki sorsának terhein könnyít. A hagyomány azt mondja, hogy az ember semmit sem tarthat bizonyossággal sajátjának, amit nem a maga erejével szerzett meg. Nincsen szükség védelemre és nem méltó; hogy az ember bármi ell, bárki védelmében megbújjék. Az elrejtzés mindig elrejtzés, a valóság ell, és önmaga ell, Istenben való elrejtzés végs értelme: elrejtzés Isten ell. Az ember ne legyen hunyász még Isten eltt sem, és ne bújjék el sehová, még Istenbe sem. A legels , nyíltnak lenni. Éberség. Mindazokkal az erkkel, amelyekkel a legfbb lény, az ember is rendelkezik.

Ad 64.

Nehezebb lecke következik. Csúnya dolog védelmet keresni, elrejtzni és sorsunkon könnyíteni. Jó. Csak az a sajátom, amit a magam erejével szerzek meg. Jó. Istenben sem szabad elrejtzni. Jó. Nyíltnak és ébernek kell lennem azokkal az erkkel szemben, amelyekkel rendelkezem. Jó lehet, de nem tudom, hogy mire kell gondolnom. S a csúcs: én rendelkezem, a legf bb lény. Biztosan nem vagyok a legfbb lény. Nem érzem magam annak − ha szerényebben (?) fogalmazok. Aki panteista, az mond ilyent. Hamvas panteista? Biztos, hogy jó és ép a szöveg. Ha azt gondolja, hogy nincs Isten rajta kívül, akkor ezt illenék bejelentenie. Nemcsak így, a 64. szúra utolsó mondatának mellékjelentésében oldallagosan közölni. Nem tudok mit csinálni ezzel a szemlélettel. Nekem igen is kell az Isten, akinek elsírhatom a bajom. Aki akkor is van számomra, amikor a F utcán azt közlik velem, hogy csak az Államvédelmi Hatóság maradt meg számomra. Kellene egy feloldó szó: Oda bújhatsz Istenhez. Ez nem elrejt zés! Nem jön a szó. Csak csúnyára használható? Most már nemcsak a vallás, de az Isten is? Meglátjuk, hogy mi a folytatás.

Ad64-64

H.B. tiltakozna minden –ista, -izmus vég titulus ellen. (Gyb. sem szívesen vállalná fel a bulányizmus címkét). Az tény, hogy nem küls Istent képzel el. Az Ószövetség istenképe küls, az Evangéliumé bels . Az Isten még soha nem volt olyan közel, mint az Evangéliumban.

65.

A vallás a jutalom és a büntetés jegyében áll. A hagyomány azt mondja, hogy amit az ember gondol, vagy tesz, csak akkor helytálló, ha az életben és a túlvilágon való jutalomról eleve lemond (ihamu trarlhaphalabho gavira gah).

Ad 65.

A hagyomány az, amit Hamvas Béla beleillnek gondol abba a gondolatrendszerbe, amelyet sajátjának és ennek következtében elfogadandónak gondol − állapítottam meg már korábban/30/. A jó nyerje el jutalmát, a rossz a maga méltó büntetését. Ez az, amit hordozok magamban. Errl a jutalomról tanított Jézus, s minden vallás tanítja ezt. Petfi is ezt tudta a János vitézben: az igaz szerelmesek Tündérországba kerülnek, s a gonosz mostoha is elnyeri a maga jutalmát. Nem akarok lemondani sem életemben, sem halálomban semmiféle jutalomról. Állandóan élvezem már most jótetteim jutalmát. Állandóan szenvedem már most rossz tetteim következményeit. Mindezzel szemben ihamu trarlhaphalabho gavira gah semmit sem mond nekem.

Ad65-65

Els lépés lemondani az evilági jutalomról, második lépés lemondani a túlvilági jutalomról. Vallásos gondolkodás: azért vagyok jó itt a földön, hogy majd „odaát” jó legyen. Úgy gondolom ez kevés az üdvhöz.



66.

Amit a vallás el akar érni, az az üdv. A hagyomány azt mondja, hogy az üdv is a turbához tartozik, csak nem a korrupt lét, hanem annak éppen ellenkezje. Nem a korrupció ellentétét kell megvalósítani, hanem a korrupt létet kell kiküszöbölni.

Ad 66.

Nincs magasztosabb szavam arra, amit el akarok érni, mint az üdvösség. A vallások is ezt használják, amikor az ember legmagasabb vágyainak elérésérl szólnak. Hogy az üdv, bár a romlottságnak éppen az ellenkez je, mégis a romlottsághoz tartozik, ennek az okát nem tudom kitalálni. Nem a romlottság ellentétét kell megvalósítani, hanem a romlottságot kell kiküszöbölni − ennek a hamvasi állításnak számomra nincsen semmi jelentése. Állítására Hamvasnak már ihamu trarlhaphalabho gavira gah érve sincs.

Ad66-66

Az üdv tekintetében Gyb.-vel kell egyetértenem. „Üdvözülni Uram és üdvözíteni vágyom.” Ha minden a turbához tartozik, kevés a reményünk itt bármire.

67.

A vallás a korrupt lét terméke. A hagyomány tudás az eredeti létrl és a korrupció felszámolása.

Ad 67.

A vallás az ember terméke. A fejét felemel és már Istent gondolni képes éllény terméke. Aki ember mond istenviszonyt mond. Bnbeesés eltt és után. A vallás kapcsolatot teremt az Istennel. A vallás az emberek közös és közösségi szándéka kapcsolatot teremteni az Istennel. Megromlott létemben a vallás is tükrözni fogja megromlottságom jegyeit. E tükrözés ellenére Jézus zsidó vallása alkalmas volt arra, hogy t felnevelje. A vallás az ember egyik legnemesebb terméke. Ha templomot akarunk valahol építeni,

aligha van ember, aki megtagadja segítségét. A vallás az ember szépbe sztt hitének a terméke. Ettl igaz lehet, hogy a hagyomány tud a romlásmentes múltunkról, s fel akarja a romlást számolni. De ugyanerr l tud a vallás is. Szeretné is a romlást felszámolni, de rendre nem sikerül neki. Már megint közelebb került egymáshoz egyfell vallás-filozófia-tudomány, másfell pedig a hagyomány. Sajnos, csak bennem.

Ad67-67

A vallást és a hagyományt állítja szembe H.B. Ha úgytetszik Gyb. szép szavai a vallásról hamvasi értelemben a hagyományra vonatkoznak.

68.

Az embernek azt a pillanatot, amelyben él, nem szabad megtagadnia, nehogy a kapcsolatot az ab-szolúttal elveszítse. A történeti helyzet és a sors megtagadása és az abból való menekülés, a valóság el l való elrejt zés. A megszabaduláshoz az utat csak a pillanathoz való h ség nyithatja meg. A pillanatban való élethez a vallás elengedhetetlenül hozzátartozik, ezért kell, hogy minden embernek legyen vallása, mint ahogy kell, hogy valamely nép nyelvén beszéljen, valamely nemzethez tartozzék, valamely társadalomban és családban éljen. A történeti egzisztencia az örök ember konkrét megjelenése.

Ad 68.



Egy szép és kiengesztel szúra. A történeti és az örök ölelkeznek egymással. Családon, valláson, nemzeten keresztül jutok a megszabaduláshoz − ami Hamvas szótárában helyettesíti az üdvösséget /22,27,32,33,39/.

Ad68-68

Nem értem H.B.-t. Akkor most az elz szúra analógiájára (a vallás a korrupt lét terméke) a nyelv és a nemzethez tartozás is terméke a korrupt létnek? Fél , hogy a hagyomány fogalma oly mértékben abszolutizálódik, hogy elérhetetlenné válik általa.

69.

A vallás vigasztal. De a vigasztalás csak következmény. A vallásban lev igazság következménye az, hogy az ember megvigasztalódik.

Ad 69.

Van álvigasz is. Amikor megvigasztalnak anélkül, hogy megmutatnák, hogy merre kell mennem. A hagyomány és alapállás nélküli vallási vagy akármilyen vigasz csak álvigasz. Nem folyik belle üdvösség, megszabadulás.

Ad69-69

Szüksége van az embernek vigasztalásra, következésképpen vallásra, illetve annak következményére. Van álvigasz is, következésképpen álvallás is. A felismerést nehezíti, hogy az állvallás vallási köntösben jelenik meg. (történelmi kereszténység – evangéliumi kereszténység, klérus – Egyház, Krisztus – Antikrisztus)

70.

Nietzsche azt hitte, hogy a végleges állapot a vallásos ateizmus. A hagyomány szerint a vallástalan teizmus.

Ad 70.

Vallás a közösség és a közösséghez tartozó emberek viszonya Istenhez. Szerintem a hagyományhoz és az alapálláshoz megtért emberek vallása − a végleges állapot. Az Isten, a hagyomány, az alapállás ügye rendre csak a vallásos emberekbl kap utánpótlást. Ez akkor is igaz, ha az utánpótlás els számú ellenségei a fpapok sorából kerülnek ki.

Ad70-70

A vallástalan teizmus számomra olyasvalami, mint a kommunizmus államtalan társadalom eszménye.

71.

A keresztény hagyomány tanítás az istenember realizálásáról. A legfelsbb hatalmakat szuverén tudással és ervel belevinni a legalsóbb rétegekbe, és a létezés teljességét eredeti helyére visszaemelni. A hagyomány ezt a mveletet theurgiának hívja. Theurgia annyi, mint a korrupciót kiküszöbölni, és az embert, a világot és a világegyetemet normális állapotába helyezni.

Ad 71.

Az emberbl ki kell fejleszteni az isteni embert, hiszen a maga képére és hasonlatosságára teremtett meg minket az Isten. A leghitványabbra sikerültet is. Jézus azt mondta, hogy az Isten dolgát cselekszi, s a mi dolgunk ugyanezt tenni. S ezzel azonos a korrupciót kiküszöbölni, és az embert, a világot és a világegyetemet normális állapotába helyezni. (S ez a theurgia!) A legfelsbb hatalmakat szuverén tudással és ervel belevinni a legalsóbb rétegekbe − mit kell ezen gondolni? Eljuttatni a szeretetet



mindenhová: A legalsó pór is kunyhajában mondhassa bizton: nem vagyok magam. Testvérim vannak számos milliók... Erre gondol Hamvas? Számomra ilyesféle a létezés teljességét eredeti helyére visszaemelni.

Ad71-71

A rend helyreállítása nem azonos a rendszerek létrehozásával. Minden reformáció ellenreformációt szül. Nincs a világban egyetlen egy rendszer sem, amely meg ne dlt volna. Csak a rend az örök.

72.

Minden hagyomány az egész emberiségnek szól. De nem általánosságban, hanem történeti adottságában csak a kereszténység tudja, hogy az egész emberiség, az összes fajok és népek és idk és civilizációk és osztályok és kasztok és vallások egysége, éspedig az az egység, amelyben minden különbség megtartja sajátos vonását, és ezzel az egyéni jellegének súlyával az egységen belül saját helyét elfoglalja. A kereszténységben bomlik fel az emberiség autonóm személyekre, akik a közösségben nem tehetetlenségükkel, hanem éberen helyezkednek el.

Ad 72.

Már többször elkerült a keresztények rangja. Most tudjuk meg els ízben, hogy mi adja ezt a rangot. Nem tudom, hogy így van-e. S ha így is volna, nem tudom, hogy nem a humanizmus-reneszansz-reformáció-felvilágosodás fejlesztette-e ki ezt a vonást. S ha ez a rang bennünket, katolikusokat is megilletne ma már, alighanem az említett vonulat nagyon elkésett hatására illet meg.

Ad72-72

Az emberiségnél nem adhatjuk lejjebb. Faj, nép, nemzet, vallások ennek az egésznek (Egy) a töredezett alakjai.

73.

Amikor százötven évvel ezeltt azt kérdezték Baadertl − aki a hagyományok nagy részét ismerte és a kereszténység jelentségével is tisztában volt −, hogy sokrét tudását miért nem építi ki egyetlen rendszerré, a gondolkozó azt válaszolta: a történeti id még nem érett meg ahhoz, hogy ezt bárki is megtehesse. Ma ennek a megállapításnak jelentsége már felismerhet. A differenciálódásnak és az integrálódásnak, vagyis a személyiség képzdésének és az egység kialakulásának a történetben mindig szabálytalan és egyenetlen, de a végs realizálódás szempontjából minden esetben egymást kiegészít folyamata az elmúlt százötven év alatt szemmel látható volt.

Ad 73.

Százötven évvel késbb Hamvas Béla megtette: Scientia Sacra.

Ad73-73

32-39 évvel ezeltt Gyb. is megtette: „Keressétek az Isten Országát”. Utána még mást is tett: „Szent Pál teológiája”, hogy csak a kötelez nyári olvasmányaimat említsem.

74.

Alexandriában azt mondták, hogy az archaikus idben az egész emberiség Szet vallását követte. Mai nyelven! úgy fejezhet ki, hogy az egész emberiség Szet azonos és egységes szellemi bázisán állt. Ezt a bázist nevezzük hagyománynak. Szet a héberek szerint az els emberpár harmadik fia volt. Az els ember "képe és hasonlatossága. volt mind annak, ami fent van és ami lent van - írja a Zohar - egysége mindannak ami él". "Az ember volt a világ középpontja, és abban a pillanatban, amikor láthatóvá vált, lett láthatóvá a világ." A kínai hagyományban az éggel (tien) és a földdel (ti) együtt az ember, mint a



közép jelenti a nagy hármast (la grande triade, mint Guénon írja), amelyen a világegyetem nyugszik. Az els emberpár els gyermeke Káin volt, a föld sarja, aki alulról jött, és aki a sötét természetben fogant és az éjszaka magjából született. A második gyermek" Ábel, felülr l jött, az égi természetbl származott. Egyik sem volt igazán ember. Az egyik kevesebb volt, a másik több. A lét a sötétség és a világosság között ingadozott, mintha afell, hogy miképpen folytatódjék, bizonytalanságban lett volna. A sötétség volt a hatalmasabb. Biblikus nyelven: 'Káin megölte Ábelt. A mi szavainkkal: az angyalok lázadása és az ember bnbeesése után ez volt az alapállás korrupciójának harmadik mozzanata. A gyilkosság után a Kabala szerint az Úr angyalát elküldte Ádámhoz és azt üzente:semmit abból, amit a lét els állapotából magaddal hoztál, Káinnak el ne mondj. Küldök neked harmadik fiút, és titkaid erre bízd, "hogy az si létr l való tudás az idk végezetéig el ne vesszen". Így született meg Szet. A héber hagyomány azt mondja, hogy Ádám Szet nevében az ábécé két utolsó bet jét, a szint és a taut tette össze, és ha a két bet közé teszik a szakrális jodot, ez a szit, ami szó szerint alapkövet, fundamentumot jelent. A Kabala más magyarázata szerint az Úr a világ teremtése eltt, az rbe követ dobott, ez a set-hjah (szet-jah), a bázisk . Ugyanaz, ami a mohamedán hagyományban a kába. Szet a sötétség és a világosság között való ingadozás után a végleges megállapodás közepén, a démoni és az angyali lét között a mérték, az ég és föld között a kiegyenlítdés, aki a kettt elválasztja és összeköti, vagyis az egységet megteremti, az els igazán ember. Kínában tai-csinek, nagy kezdetnek nevezik. Mexikóban Kecalkoatl, a szárnyas kígyó, aki egyszerre a világosságba repül, mint a madár és a sötétségben a földön csúszik, mint a kígyó.

Ad 74

Nem tudok mit csinálni az ilyesféle anyaggal. Nem tudok hitelet nyújtani annak, amit Alexandriában vagy akárhol mondanak. Csak annak, amit igazolni tudnak. Mindezeket mondják Alexandriában vagy másutt, de nem igazolják. De igazolt, hogy minden hagyomány tud a vesztett Édenrl. A mai ember is tud róla. Én csak mai nyelven akarok beszámolni arról, hogy minek az elvesztését siratom, és fleg azt, hogy miként szeretnék felemelkedni Jézus vágyainak magasába, az Isten Országába.

Ad74-74

Nekem az archaikus idvel van gondom. Más helyütt beszél H.B. egy ie. VI. évezred eltti korról. Ez az évezred mintegy választóvonal. Eltte romlatlanság volt, utána jött a romlás. Buddha, Hermész Triszmegisztosz és a preszókratikusok kora ez. Ez az archaikus kor?

75.

A héber hagyomány azt mondja, hogy Ádám a kezdetrl (alapállásról) szóló tudását leírta és Szetre bízta. Szet továbbadta utódainak, akik ébren tartották a vízözönig. A vízözön után Noé a könyvet elásta. Az a legels létr l (état édenique - mint Guénon mondja) és a romlásban a legels lét visszaállításáról való tudás, amit a Kabala Ádám könyvének nevez. Aki ezt a könyvet elolvassa, az a közvetlen 'forrásból (az els emberbl) merít. Szet a humánum jelképe, a szélsségek között lév közép, a tulajdonságok mértéke, nem az alsó és, fels er k nevekben és formákban (námarúpa, mint a hindu: hagyomány tanítja) színgazdag keveredésének sokszersége, amit ma tehetségnek hívnak, hanem éppen az összes színek intenzív egysége, a színtelen fény. Minden tehetség korrupció jele, olyan ertlenség amely nehogy elvesszen, kénytelen a mértéken túlnni. Az alapállás az egyszerség és az egységjegyében áll. Egyszer, mint a lélegzet, éppen olyan szakrálisan banális, a helyhez képest minden tehetség bonyolult és szánalmas, zavaros és komikus. Ahol az alapállásról való tudat él, ott az eredeti lét átlátszó nyugalma és óceáni békéje megóvja magát a tehetségek szélsségeit l. Ami gazsággal telt (szat, mint a hinduk mondják) annak nincs szüksége erfeszítésre. A tehetség túlzás, amelynek alapja hiány. Csuang-ce tiltakozik a hitványok ellen de ugyanúgy a szentek ellen is. A béke és a hétköznap étosza és a bölcsesség. A bölcsesség és a tehetség egymást kizárja; Sem Káin, a természet erk tenyészete, sem Ábel, az ,angyali hatalom megnyilatkozása, hanem Szet, a lét átlátszó tisztaságában megmozdíthatatlan egységes nyuga-lom. A vezér és a tudós; a szónok és a mvész az alapállást nem éri el. Óvakodni kell valamely te-hetséget túlgyakorolni, mert ez a normálistól való eltérés, az eredeti arányok megbomlása, zavar és nyugtalanság oka, tudatlanoknak hiába a bámulat tárgya, mindig félelmetes és utálatos. A többi



rovására kifejl dött képesség az ember életének rendjét felbontja de a közösség életrendjét éppenúgy, mert minden tehetség egyszeri és kivételes konstelláció dolga, senki más számára nem elérhet és hazárd. Az alapállás pedig általános és minden ember által megvalósítható. Azt kell élni, ami egyetemes, mondja Hérakleitosz. Ezt az ürességet kell megszerezni, mondja a szánkhja és a jóga és a mahájána. "Adjátok fel a szentséget; dobjátok el a tudást, és a nép százszorosát nyeri. Adjátok fel az erkölcsöt, dobjátok el a kötelességet, és a nép visszatér a meleg otthonhoz és a szeretethez". Megszüntetni a tarkaságot, a jót és a rosszat, a zsiványságot és a szentséget, és megvalósítani a színtelen egyszerséget. Azt, amit "az ember néz és nem látja, amit hall és nem hallja, amit megfog és nem érez" (Lao-ce).

Ad 75.

Inkább megérteni akarom, mint vitatkozni vele. Semmit se túlságosan (Nihil nimis!) − tanultuk az iskolában. Aztán: A szent imádkozzék értünk, az okos tanítson, s a bölcs kormányozzon minket! De Jézus meg József Attila aligha valók piarista házfnöknek. De azért megvan a létjogosultságuk, hiszen az ujjbegyünk sem egyforma, és vannak jó tanulók (a pozsonyi evangélikus liceumben Pukánszky és Hamvas), meg rosszabbak. Az alapállást csak öntörvény en tudom megvalósítani. Csak én bírok versemnek hse lenni, els és utolsó mindenki dalomban (Babits, A lírikus epilógja) és Ha ki király, Sorsának a királya, Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja, Hogy tempóz Arany, s Petfi hogy istenül. (Ady, Hunn, új legenda) Nem akarok zsenik nélküli világot. Jézus is az volt.

Ad75-75

Csuang-ce – re reagálnék, aki nem szereti a zsiványokat, ugyanakkor a szenteket sem. Sajátos gondolkodás (van benne valami): jin-jang. Szentek azért születnek, mert sok a zsivány. A világ az egyensúly felé törekszik; egy jin egy jang. Hölderlin mondja:

„Wo aber Gefahr ist wächst

Das Rettende auch.”

(De hol veszély van, lesz

Megment is ott.)

76.

Az alapállás a hiteles emberi egzisztencia. Nem természeti adottság és nem történeti képzdmény, hanem abszolút metafizikai státus, a normális lét, amelyen a megromlott természet és a történet is nyugszik. Ami az embert valódivá teszi, az nem különleges és egyszeri és egyéni képesség, hanem az, ami benne mindenkivel azonos. Egy az, ami kell. Amit nem érint sem értelmi homály, sem a megrongált morál, sem a beteg testiség, ami nem akar szent lenni, és üdvözülni és örök boldogságban élni, hanem lényének el-múlhatatlan valódiságát akarja realizálni.

Ad 76.

Nehéz dió ez nekem. Már egyszer mondtam: úgy kell csinálni, mint Jézus kétezer éve Izraelben, vagy úgy kell csinálni, mint Hamvas Béla csinálta kétezer évvel késbb Tiszapalkonyán? Mert én csak ezen a nyelven értek. Jó félszázada mondta nekem egyik egyetemistám: Mondd, hogy hordjuk el talicskával a Gellért-hegyet, vagy fogyasszunk el egy vasúti sínt körömráspollyal, de konkrét légy! Igen, csak egy a szükséges: Szeress! Ha ezt tudod, lehetsz analfabéta, nem rongál semmi erkölcstelenség, s bizony meghalsz néhány évtized alatt. És bizony teljesíteni akarod Isten akaratát, folytatni akarod életedet a halálon is túl. S mindez úgy is absztrahálható, hogy lényem elmúlhatatlan valódiságát akarom realizálni. De én akarom tudni, hogy mi húzódik meg eme absztrakció mögött, s ha egy egész könyvet végig kell olvasni, s nem tisztázódik ki semmi konkrétum, akkor már a felénél odavágom.

Ad76-76



Most ilyen nehéz diót mond H.B., de is tudja mi a szeretet. Máshol így fogalmaz:

• „Az életnek egyetlenegy nagy értéke van, és ez a szeretet Isten iránt. Aki ezt megvalósította, az nem tud mást, mint szakadatlan örömben élni, és annak minden pillanata újabb mennybemenetel.”

• “Aki nem az evangélium szeretete szerint él, annak élete semmit sem ér”

• „A szeretet a létezés legnagyobb hatalma, a szeretet a létezés mértéke. Nem lehet megtagadni, és nem lehet beszennyezni. Minden lélekjelenlét, felsbb tudás, ember- és világismeret és életrend a szereteten alapul. Világos, kimvelt, kifinomult, legy zhetetlen, mint a golgotai áldozat. Ezért irányul minden antikrisztusi létrontás a szeretet ellen.”

• „Az Evangélium az emberiség egységérl szól, a minden ember méltóságáról, az emberségrl, amelyet semmilyen korrupció nem kezdhet ki. A szeretet helyére tudja tenni a gondolatokat, szavakat, tetteket. Aki a szeretet ellen vét, saját emberségét veszti el, élete hiábavaló, semmit sem ér életté süllyed. „

• "A szeretet nem erkölcsi erény és nem vallásos érték és nem érzelem, hanem a létrontás erinél magasabb er (er tlenség), amely nem a lét alapállását igazítja helyre, hanem a létezés végleges alapját teremti meg."

• "A szeretet tökéletesen ertlen, mert minden agressziót feladott. A szeretet teljesen bevehetetlen, mert a létezés legnagyobb hatalma."

• "A szeretet azonban az egyetlen létez, amely nem tagadható meg és szennyezhet be. Ami beszennyezhet, az a szeretettel való visszaélés, a hazug és álszeretet, a szeretettel való csalás, a hamis és egoista szeretet."

• "Ami a szeretetbl nem érthet, annak szavahihetségér l le kell mondani."

77.

A Szet mítosz expIikációjára egyes-egyedül azért van szükség, mert az alapállás az európai ember életéb l nemcsak hogy nem érthet, hanem Európában annak valóságáról is csak néhányan tudnak. A szent könyveket itt úgy fogták fel, hogy azok vallások törvénykönyvei és mitológiák, és sejtelmük sincs róla, hogy azok a primordiális tudás alapján a normális emberi lét helyre állítását tanítják.

Ad 77.

Magam mitosz-kifejtés nélkül jutottam el a négy evangélium megértéséhez a múlt század közepén, bár el tte hét év teológia ellenére nagyjából az ellenkezjét gondoltam tennivalónak, mint ami le van írva az evangéliumokban. A megértés azért születhetett meg bennem, mert észrevettem, hogyha azt akarom folytatni, amit tanultam, prostituálnom kell magamat, s ehhez nem volt kedvem. (A prostitució: amit a békepapok csináltak ’48 után, s amit a hivatalos egyház is csinált ’64 után. Mit csináltak? Csak azt, amit a magyar társadalom: hazudták, amit a Szovjet Unió és megbízottja, a Párt kívánt.)

Ad77-77

Nem nagyon értem, miért van szükség a Szet mítosz továbbragozására. Megértettük, hogy a szent könyvek a primordiális tudás alapján a normális emberi lét helyreállítását tanítják.

78.



Európának nincsen szentkönyve. Miután a klérus évszázadokon át az Evangélium hitelét belülrl fel rölte, a scientifizmus kívülrl destruálta és miután a politikai hatalom érvényét maga fölött sohasem ismerte el, kultúrtörténeti témává lett, és szellemi hajtóereje elveszett.

Ad 78.

Nincs-e zsebkendje annak, aki nem használja, vagy nem orrának kifúvására használja? Bizony van. Európának is van szentkönyve, csak a klérus évszázadokon át az Evangélium hitelét belülr l fel rölte, a scientifizmus s a többi. − A tudományok hogyan s mivel destruálták az evangéliumot? Mit gondol állításával Hamvas?

Ha el is veszett, számomra − és azt gondolom, hogy Hamvas számára is − visszajött az evangéliumok hajtóereje.

Ad78-78

A három ellenségrl már volt szó a 41. numerusban. Sok tudományos „m” jelent meg azt bizonyítva, hogy Jézus nem létezett, az Evangélium pedig legfeljebb kultúrtörténeti lelet. Én ilyesmit gondolok a tudomány destruálásának.

79.

A pillanatnyi helyzetnek két motívuma van: a .kétezer éves barbárság hallatlan megkönnyebbülése, hogy a kereszténység terhét róla levették, és hogy nincs többé mérték, démoni ösztöneit gátlástalanul kiélheti és korrupt voltáért nem is vonják többé felelsségre. A másik a fejldésben hiszékenyek megrettenése, akik látják, hogy az elementáris hatalmak minden szellemi fegyelemtl elszabadultak, és az észszerség leple alatt az egész emberi létet az örvény szélére sodorták. Mert az a tulajdonság, amit az újkorban észnek, és az irány, amit racionalizmusnak hívtak, nem világosság, és ehhez az értelemnek semmi köze. Az ész hasznosságösztön, eredete ugyanaz, ami az elementáris szenvedélyeké; (Böhme Sternengeistnek mondja), s ezért éppen olyan démoni és sötét, mint a körébe tartozó többi, a félelem, a kapzsiság, a hiúság, a féltékenység, a gylölet és a hatalmi ösztön.

Ad 79.

Hogy a történeti kereszténység tökugyanazt csinálja, amit a világ, ez nagyon is nyilvánvaló. A pápa sem mondja, hogy nem lehetsz gazdag, meg nem mehetsz el a háborúba. Legfeljebb csak sajnálkozik a gazdagság s a háborúk áldozatain. De e sajnálkozás dacára sincsenek az egyháziaknak külön részvényeik, s a részvénytulajdonosok − a gazdagok és a háborúcsinálók. Amit az újkorban racionalizmusnak hívnak Ne öntsük ki a fürdvízzel a gyereket. Szent dolog az ész. Isteni tulajdonság a kétszerkettnégy világossága. És sátáni az, hogy te kisfiú vagy, és ezt nem tudhatod, mert ezt csak az okos papbácsik tudhatják, akiknek Isten megadta a tudás kiváltságát. A felvilágosodás akkor is felszabadított a tekintélyelvség béklyóiból, ha képtelen volt az evangélium látásmódjának magasságába emelkedni. Bár az ész e tekintetben is többre jutott, mint a tekintélyelvség. Sok mindent meglátott, amit az ész megmutatott, és amit a tekintély már nem tilthatott. Hamvas Bélát is megégették volna a felvilágosodás nélkül a tekintélyelvek azokért, amiket mond és ír.

Ad79-79

Nekem is fenntartásaim vannak az ésszerséggel (racionalizmus), a hasznossággal (pragmatizmus) kapcsolatban. Az ember nagyra van az eszével és fél, hogy ez viszi a vesztébe. A eszünkkel igyekszünk minél nagyobb hasznot húzni a bolygónkból, de az már nem nagyon bírja. Az embert az esze pleonexiára sarkallja.

80.



Az az ember, akinek nincsen spirituális bázisa, arról ismerhet fel, hogy minden esetben csak azt látja, ami rövid távon tetszets. Az újkori ember felébresztette az észt, mert az pillanatnyilag a középkori vallás ellen hatásos ellenszernek látszott. És felébresztette a primitivizmus iránt való nosztalgiát, mert a civilizáció fegyelmét tehernek érezte. Hosszú távon kiderült, hogy olyan világ keletkezett, amely a középkori vallásénál sokkal rosszabb, mert nem az ész ébredt fel, hanem az élet gyökerében támadó démoni mechanizmus. A primitivizmusról pedig kiderült, hogy a természeti embert nem az egyszer és ártatlan jóság jellemzi, hanem a bestialitás. Két évszázadon át álmodoztak az idillikus vademberrl regényekben és elméletekben és mvészetben és zenében, és utánozták és dicsítették mindazt, ami barbár és elementáris, amíg a népirtások és a munkatáborok, a tömeggyilkosságok és világháborúk lehet ségét (nem is szólva a közösség felbontásáról, a család összeomlásáról, a morál megsem-misülésérl és a szellemi anarchiáról) sikerült megteremteni. Mert ami a XIX. és XX. századot ténylegesen jellemzi, az távolról sem az egyre nagyobb teret hódító humánum gondolata, mint ahogy el szeretettel hirdetik, és mint ahogy rövid távon látszik. Nem szocializmus és demokrácia, szabadság és egyenl ség, igazság és béke és jólét, hanem az serdei emberev vad ösztöneinek az a felszabadulása, amit a szentimentális rousseauizmus és tolsztojánizmus, a primitíveken tájékozódó festészet és szobrászat és zene, az elemi ösztönöket ébreszt és gátlásokat felszámoló pszichoanalízis terjesztett és táplált. Szabadság és egyenlség, demokrácia és szociális igazság a vadember bestialitásának csupán fed neve, és amit a XX. század közepén az emberiség él, annak semmi köze sincs többé sem eszményekhez, sem humánumhoz, viszont annál inkább egy elvadult és primitív állapotba visszamerült elaljasodáshoz. Hogy ez az elaljasodás milyen megkönnyebbülést hozott, arra jellemz az elméletben és a m vészetben és a társadalomban, és a temérdek új nemzetiségi állam között támadt siketít zsivaj és vásár, amelyet ismét rövid távon, általában példátlan virágzásnak és felszabadulásnak és az igazság megnyilatkozásának tartanak.

Ad 80.

Azt hiszem, hogy erre a 80. szúrára a pártközpontban azt mondták volna, hogy reakciós. Mi bajom vele nekem? Ez: nem az ész jellemz az újkorra, hanem a démoni mechanizmus. Az újkor számomra az emberméltóság kibontakozásának a folyamata. Az orczapirító (Berzsenyi) szégyen megsznése: a földesúr a bíró maga és jobbágya peres ügyében. Akkor is el re felé, a hagyomány felé, a szeretet, az Isten felé megyünk, ha a folyamatot megakasztják a korakapitalimus gyermekeket dolgoztatásai, Hitler és még inkább Sztálin haláltáborai vagy az amerikaiak mai prepotenciája. Nem hiszek a középkor nagyszerségében. Dózsa parasztjai lázadtak ellene, s Tiborc panaszát is ismerem, onnan maradt korunkra, amit Illés Gyula elmond A puszták népében. Nem hiszem, hogy a természethez visszatérés és a primitívek kultusza hozta ránk az újkori barbárságot. W. Schmidt verbita atya végiglátogatta a primitív népeket. Sokkal etikusabb világot talált náluk, mint az ókor nagykultúráiban. A gazdagság, a nagyság, a hatalom kísértette meg Jézust, s ezek vitték romlásba az újkori embert is. A tömérdek új nemzetiségi állam lehet valakiknek nagyon kellemetlen. De kinek tilthatom meg, hogy tegye is nemzeti kultúrája érdekében, amit a szerencsés korábban érkezettek már régóta tehetnek. Rousseau és Tolsztoj szándékai nekem szentek. S a pszichoanalízis mégis csak tudás, és nem tudatlanság. Több, mintha nem volna. Engem informál akkor is, ha társadalom inkább fizet a pszichológusnak, mint gyónni megy. Mindent, akármit megteszünk, csak ne kelljen megtérnünk.

Ad80-80

Nem tudom elfogadni azt az állítást, hogy az újkor az emberi méltóság kibontakozása. Inkább azt érzem, hogy az emberi spiritualitás elvesztése, az ész korlátlan diadalának kora ez. Ennek az észnek a "csavarodása" nem az Isten országát szolgálja. A tudomány mérhetetlen fejldése az élet terhein könnyít és a Sátán Országát szolgálja. A tudomány a Mammonnal van jó barátságban , s nem a Jóistennel. A tudomány az újkor placébója: azonosulj vele, és meglátod milyen jó lesz neked! A tudomány az erszak szolgálatában áll, minden tudományos-technikai felfedezést a hadiipar tesztel le elször, majd beépíti arzenáljába. A tesztelés és a beépítés hullahegyeket eredményez. H.B. az Antikrisztus-ban ezt írja: „A racionalizmus olyan elméleti rendszer, amelyet a megismer ész jegyében, valójában azonban nem a



megismerés, hanem világhatalmi gyakorlat számára teremtett fundamentumot. A tudomány primer valóságnak ezt az itt és most fennálló világot tekinti.”

81.

A spiritualitás területén csak az az ember otthonos, aki tudja, hogy egyetlen pont kivételével minden ellentétekben mozog, és ezek szerint tudja, hogy az ész nincsen sötét démoni hatalom, és túlméretezett humanizmus nincsen bestialitás nélkül, és minél egyeduralkodóbb az ész, az életpusztító mechanizmus is annál er sebb, és minél kizárólagosabbá teszik a humanizmust, a bestialitás is annál elemibb ervel tör ki. Csuang-ce nem azért utasítja vissza a szentet és a zsiványt egyaránt, mert szerette a paradoxont, hanem azért, mert a lét poláris természetével tisztában volt. Ezért tartozik össze jó és rossz, igazság és igazságtalanság, idealizmus és materializmus, szabadságösztön és terror. Egyetlen pont van, ahol a lét er inek ellentétes feszültsége megsznik, ahol nincs vonzat és ingadozás, mert a végs kett t a legvégs egy tartja egybe. Ez az, amit a héber hagyomány Szetnek. nevez. Ez a világ bázisa, ez Csuang-ce taója, vagyis az état primordial, az alapállás.

Ad 81.

Most légy okos, Domokos! Ha ész, akkor sötét démoni hatalom is. Ha túlméretezett humanizmus, akkor bestialitás is. Csuang-ce visszautasítja a szentet és a zsiványt, mert tisztában van a lét poláris természetével. Összetartoznak jó és rossz, igazság és igazságtalanság, idealizmus és materializmus, szabadságösztön és terror, Egyetlen ponton nem érvényes ez. Az alapállás ez a pont. Megint közel vagyok ahhoz, hogy le kell csapni a könyvet. Leszedi a keresztvizet mindenrl: jó, igazság, idealizmus, szabadságösztön. Csak egy a szent: az alapállás. S nem mondja meg, hogy mi az. Én találgatom, hogy csak ez, csak az lehet. Az az alapállás, amely nem jó, igaz, eszmény és szabadság − nekem nem kell!

Ad81-81

Azért nincs humanizmus bestialitás nélkül, mert akkor mire mondjuk, hogy humanizmus. Ha kimondom, hogy kicsi, azzal egyidben azt is mondom, hogy nagy. Abban a korban amikor mindennap az erkölcsrl beszélnek, ott az erkölcstelenség ütötte fel a fejét. Ez a helyzet a Csuang-ce már említett szentjével is. Megvédeném H.B.-t, ilyen, a világot a fonákjáról szemléli, minden mondata paradoxon.

82.

A barbárság ösztöneinek gátlástalan kiélése lehetségessé vált, de aki ezt a kiélést realizálja, nem tudja megtenni rossz lelkiismeret nélkül. Mindenki tisztában van azzal, hogy ezzel a legmagasabb dolgokat árulja el. A pillanatnyi helyzet mérge ezért nem annyira a barbár ösztön gátlástalan kiélése, és ennek következtében a küls világválság, mint sokkal inkább a kiélés miatt és a megkönnyebbüléssel összekevert lelkiismeretfurdalás hasztalan elaltatására tett er feszítés következtében fellépett áltatás-szövevény, a kifelé és a befelé élt hazudozás zaklatott bonyodalma. Ezalól senki, aki az Evangélium iránt h tlenséget követ el, nem mentes.

Ad 82

Tiszapalkonyai 1960-as helyzetjelentés: A barbárság ösztöneinek gátlástalan kiélése… de ennél is nagyobb baj: a lelkiismeret elaltatására fellépett hazudozás… Ezt senki se tudja megspórolni magának, aki h tlenséget követ el az Evangélium iránt! Mért? Mert az evangélium az alapállás! Az, hogy nem szabad a Szentlélek ellen vétkezni! Hazudni magunknak, s közben tenni a rosszat mással! Ez érthet, de a zsiványnak és a szentnek egyaránt visszautasítása nem. Pedig elég jól tudok magyarul. Vagy mégsem?

Ad82-82

H.B. itt is és másutt még hangsúlyosabban a permanens válság okát a pszeudológiában jelöli meg. Hazudozás kifelé, nem szép dolog; hazudozás befelé b n.



83.

Az evangéliumi egzisztencián kívül minden egyéb törvénytelen. Az illegitim egzisztencia nemcsak azt jelenti, hogy nincsen súlya, nincs komolysága és nincs jelentsége, s ezért lényegtelen. Jelenti els sorban azt, hogy a földön lev illegitim fennhatóság és a fennhatóság bármilyen kis mértékben való elismerése is a korrupció hatalmát növeli, és az egész emberiségre kiterjed akadálya annak, hogy a "nappalba ki lehessen lépni".

Ad 83.

A tiszapalkonyai jelentés folytatása: a törvénytelent, a lényegtelent elismerni annyi, mint a romlást növelni, s az egész emberiségre kiterjeden akadályozni, hogy a "nappalba ki lehessen lépni". Kit l idéz? Talán senkitl.

Ad83-83

Törvénytelenül élünk, s ezt a törvénytelenséget emeljük törvényer re. A farizeusi magatartásforma inkarnálódásával ez a törvénytelenség a fénykorát éli. Jól dolgozik a Sátán, a világ leborul eltte! Tiszapalkonya óta a helyzet csak romlott. A Bokor helyzete '89 után csak romlott. Jól dolgozik a Sátán! Az emberi törvények nem sokat érnek, st minél több a törvény annál több lesz a csavargó - mondja Csuang-ce.

84.

A fejl désben hívk megrettenését figyelembe, sem kellene venni, ha nem lenne paradigmatikus arra, ami Európába kétezer éve történik. Elméletek, és többnyire ha korlátoltak is, de jóhiszem elméletek, amelyekbl a szerzt is beleszámítva soha senki semmit sem realizált. Ez a passzivitásba vonult értelem, amely régebben is mindig meghódolt a turba eri el tt, most sem tesz mást, mint aláveti magát azoknak a hatalmaknak, amelyeken való felülemelkedésen kellene kezdenie.

Ad 84.

A jelentés további folytatása: Valakik hisznek a fejl désben, Ezek megrettennek, hogy még sincs fejl dés. Csak azért kell tördnünk ezzel a megrettenéssel, mert ezek a hívk szerencsétlen elméletgyártók itt, Európában − már kétezer éve. Valójában ezek a hívk is térdet hajtanak a romlás eri el tt, alávetik magukat nekik, nem emelkednek föléjük. Hamvas is ezt teszi. Mások is ezt tették. Legfeljebb terjesztették is elméleteiket, s nem lehettek raktárosok Tiszapalkonyán, mert elvitte ket az ÁVO.

Ad84-84

Toynbee szerint a modern és a posztmodern új vallása tudományos fejldésbe vetett hit. Ez a vallás nem a Jóistent keresi, és az a baj, hogy azt hiszi, van fejl dés, közben pedig nincs. Ez a vallás a Sátánt keresi.

85.

Annak, a ténynek, hogy Európának nincsen szentkönyve, dönt jelent sége van. Csupán vallás és filozófia és tudomány, vagyis csupán valami, ami a turbából fakad és a turbával szemben tehetetlen. Turba a lét értelmének félreértésébl származó zrzavar. Vallás és filozófia és tudomány a korrupció terméke, és annak a korrupció fölött nincs hatalma. A szentkönyvek azok az írott mvek, amelyek elmondják, mi az eredeti lét, mi a megzavarodás; hogyan lehet azt eltüntetni, és az eredeti létet helyreállítani.

Ad 85.

Nincs szentkönyvünk, s Hamvas megmondja, hogy mi a szentkönyv. Szentkönyv az, mely elmondja, hogy mi az eredeti lét, a megzavarodás, meg a visszajutás az eredetbe. Azt a benyomást kelti, hogy van



is ilyen szentkönyv, de nem mondja meg címét és szerz jét. Én is mondok valamit. Szentkönyv az, mely elmondja, hogy Isten szeret minket, és meg akarja csinálni velünk az országát. Minden ember alkalmas erre, aki hajlandó szeretni. Ilyen szentkönyvek az evangéliumok. Ilyen szentkönyv Sinka István Virág ballada, Szabó Lrinc, Vang-An-Si, Wass Albert El hang cím verse is.

Ad85-85

El tudom fogadni Gyb. szent könyv koncepcióját, így már van Európának szent könyve, könyvei. Bár a kanonizálással lehetnek némi gondok. A felsoroltakkal viszont egyetértek.

86.

Arra a kérdésre, hogy mi a lét értelme, a válasz: az értelmet mindenki lényével együtt hozza; egyszeri, személyes, helyettesíthetetlen és pótolhatatlan, és err l az ember tud és rajta kívül senki más. Az értelmet az ember magában mint feladatot tartja nyilván. A feladat teljesítése nem egyéb, mint a lét értelmének realizálása. Ez az, amit az ember életével életében életéb l életéért cselekszik.

Ad 86.

Tudjuk, hogy mi a létünk értelme. Az, hogy megtegyük azt, amit belülrl hallunk: Tedd meg! Megtesszük? Merjük-e mi is mondani: Ki vádolhat meg engem a bnr l?

Ad86-86

Elfogadom azt is, hogy tudjuk mi a létünk értelme. De azt tapasztalom (magamban is), hogy a realizálással, a feladat teljesítésével, a "tedd meg!"-gel közel sem lehetünk elégedettek.

87.

A válság igazi értelme: mi ma itt mindnyájan már régen olyan valóságban élünk, amely messze megelzi realizáltságunk fokát. A realizált és a valóságosan élt világ között sok száz évnyi hézag van. Valóságról lemaradt állapotban vagyunk. Önmagunkat nem tudjuk elérni. Olyan világba ragadtunk bele, amely már régen nincs, csak tehetetlenségünkben hisszük, hogy itt van bennünk és körülöttünk. Ez a valódi létezés és az irreálissá vált, elavult, érvénytelen világ között lév különbség és válság els oka. Lehet, hogy az emberiség csak ezer év múlva ér el oda, ahol már réges-régen van. Ha ugyanarra az idre realizálni fogja azt, amit már a mai napig realizálnia kellett volna. Az a valóság, amelyben ma és már régebben ténylegesen élünk, az egész emberiség egysége, és ezen, belül minden emberi élet személyes értelmének helyreállítása.

Ad 87,

Hamvas − Magyar szótár:

valóság = az a világ, amely megelzött minket, még pedig sok száz évvel, amelyrl lemaradtunk, amelyet nem tudunk utolérni; ez a valóságosan élt világ. Ez a valódi létezés.

realizált világ = a valóságról lemaradt állapot, amelyben nem tudjuk önmagunkat elérni, amibe beleragadtunk, bár már régen nincs, csak hisszük, hogy itt van bennünk és körülöttünk; elavult érvénytelen világ.

Lehet, hogy csak ezer év múlva érünk el oda, ahol vagyunk, ha ugyan behozzuk lemaradásunkat.

a valóság tartalma = az egész emberiség egysége + minden emberi élet személyes értelmének helyreállítása.

Mit értettem meg ebbl? Már ezer évvel ezeltt meg kellett volna térnünk. Mért? Erre sok mindent mondhatnék, de Hamvas számomra semmit sem árult el abból, hogy mért gondolja így.



Ad87-87

Hamvas Szótár, amely lényegét tekintve nem más, mint H. B. legfontosabb fogalmainak alfabetikusan sorrendben egybegyjtött felsorolása az esetleges átfedések megjelölésével is. A m vel kapcsolatosan a általam legtöbbet halott ellenvetés az volt, hogy nem "tudományos igény” és "nem követ egyfajta rendszert”. Ez teljesen igaz, a magam részérl azonban ez inkább egy komoly pozitívumnak tnik, mert maga H.B. sem alkotott rendszert a mveiben, mint ahogyan azt Czakó Gábor is említi, így nem lett volna túl szerencsés ilyen alapon megközelíteni a mveit és azon belül legfontosabb kulcsfogalmait sem. A szótár válogatása, rendszerezése szubjektív, de nem mondanám, hogy erszakos és öncélú. Czakó Gábort leginkább a tisztelet és a szeretet vezette a m vének írásakor, ez szinte tapintható a könyve olvasásakor. Könyve nem egy "szótár”, így nem is lehet alapja valamifajta empirikus kutatásnak, lévén els sorban szépirodalomi alkotás. Mindaz tükrözdik benne, amit Hamvas sokszor hangsúlyozott több m vében: a realizálása, mindannak, ami az ember számára érvényes tudás.

88.

A válságban a realitásnak ketts értelme van. Az egyik a szenvedés és a szenvedésen való könnyítés. Ez a vallás, a filozófia és a tudomány realitása. A másik a korrupt lét és a korrupcióból való megszabadulás. Ez a kereszténység realitása. A kett között kétezer év különbség van. Az ember két ezer éve a kereszténység realitásában él, és a kereszténységet kétezer éve nem! realizálja. Ezért az ember életének értelmét nem érti. Védelembe kell venni az életet az él k ellen.

Ad 88.

Van a vallás-filozófia-tudomány realitása, és van a kereszténység (máshelyt a hagyomány /1/) realitása. Ez utóbbit éppen kétezer éve nem valósítjuk, s ennek következtében nem tudjuk, hogy mi az életünk értelme. Védeni kell ezt a szerencsétlen embert azokkal szemben, akik így bánnak vele. Kik? Hát a vallás-filozófia-tudomány emberei.

Ad88-88

Kedves keresztény testvéreim, tegyük a szívünkre a kezünket! Hát nem azt halljuk, hogy a kereszténység realitásában élünk?! Miközben a kereszténységet még senki sem merte realizálni Jézus óta. Skizoid állapotban vagyunk.

89.

Ahelyett, hogy az ember a szenvedés eltüntetésére és a terhek könnyítésére vállalkozna, vállalnia kell a szenvedést és azt értelmessé kell tennie. Szenvedés nélkül az életnek nincs értelme. Ez az, amit úgy hívnak, hogy az élet komolysága. Amit a terhek könnyítése kíván, az a laisser aller, az, hogy lesz ami lesz. Ennek a bnhöz semmi köze. Ez annyi, mint a dolgot elviccelni. Lényegtelennek és komolytalannak és jelentéktelennek maradni. Az élet nem a bnben aljasodik el, hanem ha az ember link lesz: és svihák. A játék komolysága.

Ad 89.

Eddig ez a nekem legtöbbet mondó szúra, mert valahogy nagyon mélyen igaznak gondolom. Nem lehet szenvedés nélkül értelmessé tenni az életünk. Egy hat elemit végzett szállítómunkástársam mondta: Én nem vágyok emléktáblára. Haza akarok menni idben, s papucsba bújva a TV eltt meg akarom inni a két üveg kbányaimat. Az részérl ez annyit is jelentett, hogy népi származása ellenére sem lép be a pártba. Nemcsak pártja nem volt, Istene sem. A Párt nem viselte el az elviccelést. Be kellett lépni. Vagy a Pártba, vagy felkerülni az ügynöklistára. Valaki pap, szegény, magyarázta a TV-ben: csak azt mondta el a rendrnek, amit mindenki tudott. Ez elég volt a hatalomnak. Csak link lett és svihák. Jézus nem tárgyalt az ellenséggel − komolyan vette a játékot, s rátette az életét. Meg is fizetett érte!

Ad89-89



Az élet nem a bnben aljasodik el, hanem ha a bnt igaznak tartjuk. Mondják, hogy a világ teli van szennyel és mocsokkal, nem baj, a baj az, hogy az ember kezdi jól érezni magát benne.

90.

A spiritualitás bázisa minden népnél és minden idben a szentkönyv volt. Ha pedig valaki az alapállás kulcsával rendelkezik, felismeri, hogy minden szentkönyv ugyanabból a forrásból merít. Ahol szentkönyv nincs, vagy ahol annak autoritása elveszett, ott nincs fundamentum. Ha az abszolútban nincs bizonyosság, a fejetlenség még az elemi dolgokban is teljes. Ha végs gondolatok nincsenek tisztázva, az emberek még azt sem tudják, miképpen köszönjenek egymásnak.

Ad 90.

Ha ez a kulcs a kezemben, nagyon sok könyv lesz számomra a hagyomány és az alapállás antológiájává. Másrészt nincs olyan szentkönyv, amely a maga egészében szentkönyv volna. A szentkönyvek nem pottyannak az égbl, hanem emberek írják. S az ember nem Isten, csak ahhoz hasonló. Nem tudjuk Istent úgy tükrözni, amint és ahogyan van. Csak tükör által és homályban látunk. Az evangéliumok autoritása elveszett. Egy alkalommal hivatkoztam egy szép mveltség papnak arra, hogy Jézus a balorca odatartását tanította. Azzal utasította el, hogy ezt s az ilyesféléket csak maga az Isten tudja a helyére rakni. Jézus is, de mi emberek nem. Ez annyit jelentett számára, hogy jó lélekkel taníthatja tovább a háborúkat s a nemzeti dicsséget (történelem szakos tanár is volt). Ha az evangéliumok bizonyossága megrendül, leborulunk a Sátán eltt, vagy Hamvas fogalmazásával: nyugodtan csinálhatjuk a történetet.

Ad90-90

Az élet nem a bnben aljasodik el, hanem ha a bnt igaznak tartjuk. Mondják, hogy a világ teli van szennyel és mocsokkal, nem baj, a baj az, hogy az ember kezdi jól érezni magát benne.

91.

Európának nincsen szentkönyve, s ezért létének nincs állandó értelme. Más szavakkal: Európának nincsen hagyománya, csupán története. Ismét más szavakkal: Keleten még a legutóbbi idkig a népek bármilyen elnyomatás alatt és gyarmatként, de mégis a hagyomány légkörében éltek, ha nem is voltak képesek abból semmit megvalósítani, de tudták, hogy az aranykor emlékét kell rizniük. Ezért a gondolatban és a mvészetben, az erkölcsben és a társadalomban maradt valami az eredeti lét szelíd ragyogásából és fenséges állandóságából. A XX. század közepén Tibetben és Indiában ebbl még néhány szikra élt.

Ad 91.

A csángók földjénél keletebbre sohasem jutottam. India számomra Teréz anya és Prakash földje. A szegényeké. Elmondhatatlan jóság tükrözdik Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, ltöt lépék c. gy jteményébl. A gy jtemény szerzi majdnem írástudatlanok, s nagyon szegények. Attól félek, hogy ahol elnyomatás alatt és gyarmatként élnek, ott rz dik meg a „hagyomány”. Magyarok között a csángóknál, s nem Debrecen cívisei között. A szikrák kereshetk Moldovában, az indiánok között. Bárhol, ahol szegények élnek. A gazdagoknak van csupán története. Európában és akárhol. Hagyományokat és fület a hagyományok számára csak a szegényeknél találhatunk. Hamvast is, a Bokrot is ezekhez szeretném sorolni. Amíg szegények vagyunk, addig értjük a hagyomány hangját.

Ad91-91

A szent könyv hiányából a hagyomány hiánya fakad Európában. Ázsia kivételével hasonló a helyzet a többi földrészen is. Túlságosan "szigorúnak" tartom H.B. eme lehatárolását, kiváltképpen azért, mert Ázsiában sem sokkal jobb a helyzet. Ázsia pedig bvelkedik szent könyvekben.



92.

A kereszténység sohasem vált hagyománnyá, mindig csak vallás maradt. Európában az utolsó hagyomány az orfika. Az archaikus hagyomány valamely alakjában Plótinosz után csak egy-egy gondolkodónál, költnél, m vésznél maradt fenn, úgyszólván csak Scotus Eriugenánál, Dionüsziosz Areopagitánál, Eckehart mesternél, Cusanusnál, Leonardo da Vincinél, Böhménél, Baadernél, az angol praeraffaelitáknál, Guénonnál.

Ad 92.

A történeti kereszténység azáltal lett, hogy elhagyta a kereszténységnek azokat a tartalmait, amelyeket Hamvas hagyománynak tekint. Jézus tanítása, az evangéliumok − azt hiszem, hogy Hamvas számára sem kétséges ez − bizony hamvasi értelm hagyomány. Így aztán Hamvas is csak azt gondolhatja, hogy a Jézusi tanításból, az evangéliumokból vallás lett, a történelmi kereszténység − értve valláson azt a sok csúnyát, amit a könnyít vallás-filozófia-tudomány hordoz. Csak felületes ismereteim vannak a Hamvas által említett nevekrl, s ezek alapján úgy gondolom, hogy aligha érhetnek fel a jézusi hagyomány jelent ségének szintjére. De ezt csak gondolom a történeti (Jézushoz viszonyított) hatáshiányuk következtében. Ekkehard mestert, Jakob Böhmét talán újra meg tudom még nézni.

Ad92-92

Ellentmondás az elz szúrához képest. "Európának nincs hagyománya." (91) "Európában az utolsó hagyomány az orfika.” (91) Sajnos az orfikáról nincs kell ismeretem.

93.

A hagyomány grandiózus nyugalma elveszett. Mindaz; amit Európa bármilyen területen alkotott; az skorihoz és a hagyományos keletihez képest híg és üres. Semmi stabil, semmi a valódi fénybl, semmi

az eredeti abszolút voltából, semmi végleges értelem. Végül is mindaz, amit Európa kétezer év alatt alkotott, gondolat és mvészet, tudás, és szépség, másodlagos! A hagyomány bizonyossága helyett az in-dividuumok különlegességeinek varázsa, abszolút bázis helyett káprázat és vásár, becsvágyak versenye, önkényes és alaptalan!

Ad 93.

Borzasztó, de igaz. Mit használ mindaz, aminek glóbus elejére ugrani látszottunk. Mit használ, ha az egész világot megnyertük is, de Isten álmát, az Országot, Jézus álmát az Isten Országot odadobtuk. Mit használ, ha szóba álltunk a valósággal, a létezvel, s elfogadtuk ezt a létezt Isten Országának, mint Ágoston a Civitas Dei-ben. Loisy is ezt siratta: Jézus Országot akart, s ami helyette jött, az csak az egyház lett.

Ad93-93

Csak Gyb. mondatát tudom megismételni, és még a kommentár is igaz: Borzasztó, de igaz! „Mit használ, ha az egész világot megnyertük is, de Isten álmát az, Országot, Jézus álmát az Isten Országát odadobtuk.”

94.

Még ma is, amikor már minden vonalon a küls mozzanatok is arra kényszerítenek, hogy az ember bizonyos belátást megtegyen, vagy az emberben legalábbis gyanú ébredjen, hogy kétezer éve homályban jár, ragaszkodnak ahhoz a tévedéshez, amely szerint a tao vagy a Védanta, a Kabala vagy, az orfika úgynevezett filozófia, mint amilyen például Descartes-é, vagy Kanté. {Azt hiszem, hogy ez a szöveg nem fejezi ki Hamvas gondolatát, hanem ez: … az orfika is filozófia, mint amilyen…} Legújabban valaki azt a monstruózus idiotizmust írta le, hogy Jézusnak filozófiája volt. A hagyomány − bármilyen alakot öltsön − az emberi lét fundamentumának legalább megérintése. A filozófia a privát értelem önkénye. A filozófia



legfeljebb a zsenialitás jegyében áll. Homo sapiens. A hagyomány arról ismerhet fel, hogy bázisa az abszolút státusz. Homo mikrotheosz.

Ad 94.

A monstruózus idiotizmus magyarul: szörnységes hülyeség. Ha a filozófia az emberi tapasztalatok és gondolkodástörvények alapján megszület létmagyarázat, akkor a Hamvas által említett valaki észrevette, hogy Jézus létmagyarázatot adott − népet tanító szinten és stílusban −, s ezzel nemcsak megérintette, hanem meg is ragadta létünk fundamentumát. Ez esetben Jézus filozófus is és hagyományt közvetít is, mert Atyjával, az Istennel, a lét sforrásával, a szeretettel azonosult. A zsenik nem szükségképpen rosszak és kártékonyak. Kinyomozandó, hogy miért kell Hamvasnak a negatív erk oldalára állítani a vallás-filozófia-tudomány hármast. Amikor van vallás, amely vértanúkat terem (pl. a zsidók vallása Jézust). Amikor van filozófia, amely az Isten Országának szolgálatában áll. S van tudomány, amely kutatja a rák kórokozóit és gyógyítását. Az még nem magyarázat, hogy abszolút státusnak mondja a hagyományt és alapállást. Ezen azt értem, hogy az igaz az igaz, a jó a jó, a szép a szép, a szent a szent. Mért kell csúnyát gondolnia arról, ami tud bizony nem csúnyát is alkotni? Azért, mert vallás-filozófia-tudomány beáll szolgálni a Mammont? Hát az Isten ellenlábasa, a másik Nagy Úr. Mi nem áll be ebbe az ellenszolgálatba? S mi történik azzal, aki nem áll be, aki visszautasítja t a pusztában vagy másutt? Csak az, ami Jézussal. Hát ezért értem Hamvas Bélát, meg nem értem. Nekem szent a vallás-filozófia-tudomány. S nagyot ordítok, ha prostituálja magát. Ha a Mammont, a Sátánt szolgálja. Lehet, hogy Hamvas már nem is ordít? Hogy megszokta?

Ad94-94

És van tudomány melynek „termékei” rákot okoznak. Van tudomány, amely kutatja a környezetszennyezés okát, s van amelyik okozza azt. A kígyó a farkába harap! Szörnységes hülyeség (monstruózus idiótizmus) Jézust filozófusnak, tudósnak és vallásalapítónak nevezni.

95

Az érett ember mértékével mérve Európában egészen kevés könyvtl eltekintve állandó olvasmány (az ember egész életét betölt egyetlen m) nincs. Minden gondolatrendszer a történetbl eredt, ami meghaladható, és amit meg is haladtak. E pillanatban egész Európa elavult. Nem kell egyebet tenni, mint összehasonlítani Sankara és Aquinoi Tamás mvét. Sankara kommentárja az abszolút státusz közvetlen megismerésének könyve. A Summa az arisztotelészi filozófia és a vallássá lett kereszténység keveréke, korának terméke, és rögtön azután érvénytelen. Ugyanez a viszony az egyik oldalon a mahájána, a zen, a szufi, a preszókratikus gondolkozók, a másikon bármely európai filozófus között. Az európai filozófia nem a tudás forrása, csupán szubjektív konfesszió.

Ad 95

Tamáson nttem fel. Szolidan igazolta a középkori keresztény tanításból azt, amit az ésszel igazolni tudott. Gyönyör himnuszokat írt az eucharisztiáról, amik a szívemet is kielégítették. Sankara pedig számomra csak név az indus filozófia történetébl. Az európai filozófiákkal szembeállított irányzatok ugyanúgy nem teremtettek Isten Országát, mint Tamás vagy az egész kereszténység. Ha Sankara és társai forrásai annak a tudásnak, amely hordozója a hagyománynak és az alapállásnak, hogyan nem fojtották vérbe ket, mint Jézust és igaz követit a Mammon hatalmasai, vagy hogyan nem csináltak a keletiek más történetet, mint az európaiak. A szomszéd fáján mindig szebbek a gyümölcsök. Hamvas számára Sankara a szomszéd. Az európai filozófia viszont nem forrása a tudásnak, mert semmit sem mond az alapállásról. Az éden léte, elvesztése, visszaszerezhetése nem észigazságok. De igaz, jó, szép, szent az értékfilozófia igazolt eszményei. Tanítja is ket az értékfilozófia.

Ad95-95



Egyetlen m nincs, száz van (lásd: A száz könyv). Lehet szemrehányást tenni az arisztotelészi filozófiára, logikára, de a fél világ ezen nt/n fel. A másik felének más srófra jár az agya. Isten Országa még ott sincs, de azért az tény, hogy Mammon-követésben mi járunk „el l”.

96.

Amit filozófiának hívnak, az nem a valóság eriben való végleges felébredés és kijózanodás, hanem az úgynevezett koreszméktl, vagy a pillanatnyi homálytól való magas, finom, de annál bódultabb szédület, és nem a világosság felé vezet, hanem kizárólag a turbában él ember eltévelyedésének tükre. Ez Európában még a legnagyobbakra, Platónra, Augustinusra, Kantra és Nietzschére is vonatkozik.

Ad 96.

Arisztotelész és Hegel kimaradt a sorból. Akár Kant is kimaradhatott volna. Egyikük sem tudta, amit Jézus tudott. Számomra azonban megható, hogy k is birkóztak mindazzal, amit Jézusnak sikerült le is gy znie a pusztában.

Ad96-96

H.B. szerint a filozófus nem birkózik a Sátánnal, sokkal inkább elméleteket gyárt az élet könnyítésére. Sajnos Isten ell el lehet bújni egy jó kis filozófiába. Számomra ezt a marxizmus történelmi materializmusa jelenti.

97.

Mindazt, amit Európában gondoltak és tettek, a történet kategóriájában értették meg. A történet szekularizált forma, és nem a valóságot akarja, hanem eszméivel az élet terhein akar könnyíteni. Amit mond nem megbízható. Európa gondolkodóinak új elrendezése szükségessé vált. Ebben az elrendezésben az eddig számon tartott rendszerek és elméletek nagy része mint jelentéktelen fölöslegessé válik. Az elv az volt, hogy kicsoda milyen mértékben tudta megformálni saját korának gondolatait. Egyszerbben: m vében kicsoda milyen mértékben jelezte a turba hatalmainak jelenlétét. Az új elv, hogy kicsoda milyen mértékben tudott a turbából kilépni és saját kora fölé emelkedni. Aki ezt az elvet alkalmazza, annak Európa gondolkozása tizedrészére zsugorodik össze. Gondolkodókról, és áramlatokról, iskolákról és irányokról, amelyek még egy félszázad eltt hatalmas eredményeknek látszottak, kitnt, hogy éretlenek és súlytalanok. Nagy egyéniségek hirtelen kicsinyek lettek. Dönt ideák gyermetegek. Több esetben kártékony és félrevezet rögeszmék. Els helyen álló nagyságrendek mellékes érdekességek lettek, viszont elfelejtett nevek eltérbe léptek. Ha a válságvonalat sikerül átlépni, olyan európai gondolkozás alakul ki, amely a régihez nem is fog hasonlítani.

Ad 97.

A filozófus nem Hamvas embere. A válság a megzavarodás, s a válság vonala alighanem a tuljutás a válságon, azaz az ember visszanyeri önmagát. Hamvas nem volt reménytelen. A tiszta emberek mindig reménykednek, s buták, mint egy gimnazista − ahogy a 19. századi munkásmozgalom emlegette ket. Mért? Csak azért, mert a proletárdiktatúra oldja meg az emberiség problémáit.

Ad97-97

És Európa sem H.B. földrésze. Kétségtelen a kontinens spirituális hátránya, mondjuk Ázsiával szemben. Európában a tudomány technokratikus változata arat diadalt. A jólét a csúcsérték, mely eszkalálódni kíván keletre, Balkánra, mindenhová. A jólét a realizált életkönnyítés.

98.

A gondolkozás súlyát az dönti el, hogy miért keletkezett: mentségnek, igazolásnak, búvóhelynek, menekülésnek, terheken való könnyítésnek, vallásnak, tudománynak, vallásszurrogátumnak, vagy pedig az alapállás felé való áttörésnek, hogy az az embernek visszaadja önmagát. A kétféle gondolkozás között



lev alapvet különbség, hogy az elsnek, mivel a szót és a tettet elválasztja, semmiféle reális következménye nincs, a második, mivel a szót és a tettet nem választja el, feltétlenül kötelez. Az els mint hiú tantárgy az egyetemen marad. A második követel, éspedig az embertl élete megváltoztatását követeli. Közeli példa az elsre Hegel, a másodikra Nietzsche.

Ad 98.

Minden hamvasi tudnivaló összefoglalása. Van, ami visszaad magunkat magunknak: követeli életünk megváltoztatását. S van, ami szétválasztja a szót és tettet /61/, s mint hiú tantárgy, az egyetemen marad. Az els a hagyomány, s a második nem az.

Ad98-98

H.B. szerint nem a tanítás (szó) a fontos, hanem a sors átalakítása (tett). Jézus mindkettt fontosnak vélte, és a kett egységét mintaként élte elénk.

99.

A hiteles orosz gondolkodók, Szolovjov, Florenszkij, Leontjev, Bergyajev, Bulgakov azt mondják, hogy a kereszténység a személyiség metafizikája. Ehhez csak annyit kell hozzátenni, hogy a személyiség ebben az alakjában nem a vallás, hanem a hagyomány gondolata, vagyis nem búvóhely, hanem a valóságban való magatartás: A személyiség a jelenlegi − nemzetekre, népekre, fajokra, osztályokra és vallásokra felbontott − világban nem valósítható meg. A megvalósulás csupán az egész emberiség egységében lehetséges. A személy és az emberiség egysége egymást feltételezi. A kereszténység, ha a személyiség metafizikája, kell, hogy ugyanakkor az emberiség egységének metafizikája legyen.

Ad 99.

Mintha a 40-es évek végén lefordítottam volna Bergyajev tanulmányát A kereszténység méltóságáról és a keresztények méltatlanságáról. Azt állította benne, hogy a keresztényeknek nincs erkölcsi alapjuk arra, hogy bírálják a marxizmust. Mért nincs? Mert nekik már tudniok kellett volna Jézustól, hogy mindent meg kell osztani. Ha nem tették meg, ne csudálkozzanak akkor, ha Marx követi kényszeríteni akarják az emberiséget arra, amit a keresztényeknek önként kellett volna megtenniök. Párizsban írta mindezt a Lenin-Sztálin világából elmenekül gondolkodó. Hamvas az értékelhet embert nem mondja filozófusnak. Gondolkodónak mondja. Az a személyiség, aki már eggyé lett az emberiséggel. Akinek nincsen semmije, ami nem a másiké is. Minden, ami enyém, Atyámé − mondja Jézus.

Ad99-99

H.B. gyakran hivatkozik Bergyajevre, örömmel kaptam fel a fejem, Gyb. is ismeri, st fordított is t le. Biztosan valamelyik Karácsonyi Ajándékból elkereshet.

100.

A kereszténységben lev egység-gondolat abban a pillanatban, amikor kimondták, elemi ervel tört át. A kis héber gyülekezetet, amely abban a hiszemben volt, hogy számára készült vallás, felrobbantotta. A kereszténység mértéke már els pillanatban is az egész föld volt. Az egység nagy arányokban elször Alexandriában bontakozott ki. A gondolkozók kísérletet tettek arra, hogy mindazt, ami a kereszténység el tt volt, egybeolvasszák. Ha a klérus és a politikai hatalom az alexandriai gondolkozást nem üldözte volna, a hagyomány alapjára épített emberiségegység megvalósítására lett volna lehetség.

Ad 100.

A kezdeti zsidókeresztény gyülekezet (kahal) azt hitte, hogy Jézus csinált nekik egy új vallást, de a jézusi tanításban rejl egyetemesség megmutatta, hogy szó sincs errl. Így értem az els három mondatot. Alexandrián alighanem Órigenészt gondolja Hamvas. Az akkori klérus még nem volt semmivel sem rosszabb, mint a nem-klérus. St. Különb volt. A nem-klérus választotta meg klérusnak.



S a klérus ment elssorban a cirkuszban birkózni az oroszlánokkal. A politikai hatalom nem disztingvált a keresztény irányzatok között. Egyaránt istenteleneknek, azaz az államhatalom, a császárkultusz ellenségei voltak. Egyébként én sem az alexandriai, sem a másutt él keresztényeket nem kívánom isteníteni. Hamar tönkrement kezükön a jézusi örökség. Ha nem ment volna tönkre, akkor valaki sikított volna a 4. század közepén, amikor Konstantin császárt az Isten Országa megvalósítójaként üdvözlik a püspökök, akiket gazdagokká, urakká és hatalmasokká tett − minden népi (laikus), keresztényi tiltakozás nélkül!!!

Ad100-100

A gnózisra gondolt itt H.B. A korai kereszténység a gnoszticizmust látja legfbb ellenségének; minden energiáját a különböz irányzatok kirekesztésére fordítja. Közben, észrevétlen hatalom lesz a klérus kezében, a nagyobb hatalom érdekében szövetséget köt az államhatalommal - trón és oltár szövetsége (Gyb.). Egy-két évtized és a názáreti Jézus Evangéliuma legfeljebb irodalmi olvasmány marad.

101.

Amikor a kereszténység vallássá lett, univerzális jellegét elvesztette, mint minden hagyomány, amely vallássá válik. A buddhizmusban a hinajána vallássá sápadt és történetivé lett, a mahájána megmaradt hagyománynak. A kereszténység teljes egészében exoteriává lett. A vallás nem szabadít fel többé, csupán védelmet nyújt, és nem az emberfölötti körökkel való érintkezést hozza, mindössze ezen a világon lehet leg a terheken akar könnyíteni.

Ad 101.

A hagyomány, az alapállás mindig univerzális, az emberiség egészét átölel, Isten és ember létazonosságát valló. A vallás meg mindig parciális, tehát azonosul egy-egy csoport, osztály, nemzet érdekével, s legfeljebb pótlékokat kínál fel Istennek, hogy egyesülési élményei lehessen (lombik-kereszt). A történeti kereszténység lett teljes egészében exoteriává. Az evangéliumi kereszténység nem. Hamvas megkérdezheti, hogy hol van ez az evangéliumi kereszténység, a glóbus mely pontján. Én nagy szerényen azt válaszolnám, hogy a Bokorban ezzel kísérleteztünk, van két vértanúnk, sok-sok börtönviselt hitvallónk, s nagyon reménykedünk, hogy áldásos mködésünket még nem fejeztük be, reménykedünk, hogy lesz az elz knek folytatása. S még azt is gondoljuk, hogy aligha vagyunk egyedül. Talán másutt is vannak, akik hozzánk hasonló módon gondolkodnak Jézusról, s igyekeznek egész lelkükbl követni ket. S ha nem említek meg egyetlen csoportot sem közülük, csak azért teszem, hogy valakiket ki ne felejtsek, akár ismereteim, akár emlékeztem fogyatékossága következtében. Nem akarom a csupán védelmet. Akarom a szabadítást, a kapcsolatot Istennel s a már üdvözültekkel, s szeretném azt gondolni magamról, hogy Jézusért hajlandó volnék még egyszer végigcsinálni, amit tettem életemmel, csak egy kicsit szebben és kevesebb b nnel.

Ad101-101

Az evangéliumi kereszténység megvalósításának lehetsége a Föld bármelyik pontján adva van. Ezt bizonyítandó a Bokor és Gyb. személye: ha még nem is jutott el a Bokor az evangéliumi kereszténység megvalósításáig, már különbséget tud tenni kereszténység (hagyomány) és kereszténység (történeti) között. A klérus ennek a felismerésnek még csak az árnyékáig sem jutott el. (Önmagából fakadóan nem is lát különbséget.) A (magyar) történelmi egyház a mindenkori (nemcsak magyar) hatalommal karöltve a Bokor likvidálásán fáradozik, az a bels ellenség. A Bokor küls ellensége a politika, mely a Bokor-tagokat befolyásolni és megosztani akarja. Valamint a Mammon, a pénz, a gazdagság ura, mely úr „hatékonyabban” mködik, mint ennek-eltte az elvtársak. A három (egy bels, két küls ) ellenséget csak egyféleképpen lehet legyzni: szeretet- és vagyonközösségben, melyet pillanatnyilag – jobb kifejezés híján – kommunának neveznek.

102.



Az univerzalitás, ugyan nem mint közvetlen életgyakorlat, hanem csupán mint szellemi igény a középkor végéig megmaradt, és a XIII. századig a hagyományos tudásokban, az asztrológiában és az alkímiában, de a misztikában és a skolasztikában, rövid idre még a költészetben is (Dante, trubadúrok, német udvari eposzok) áttört. Mindez azonban csupán a történet jelensége volt és nem állandósult. Ezután mindjárt az a szétszóródás indult meg, amely a mai napig tart.

Ad 102.

Igen, ez a középkor-szerelem! De indokolt-e? Földesúr nyúzta jobbágyát Flandriában, csakúgy mint Hungáriában. Király és nemes lóra ült itt is és ott is, s tudták, hogy mi sem gyönyörbb kikeletkor a végeknél: s király és nemes mindig talált végeket, ahol háborúzni lehet. Ez volt az urak szórakozása, mert dolguk az nem volt. Ha küls ellenség véletlenül nem akadt, akkor családon belül háborúztak. Apa a fiával, mint az Árpád-házi királyok többsége. Mindazonáltal tudtuk, hogy mi mindannyian keresztények vagyunk, már mint itt, Európában. Tudtuk, hogyha szentségekhez járulva halunk meg, akkor a tisztítótz elszenvedése uralkodás, gazdagság tömeggyilkosság után − minden megbánás nélkül is − részesülünk az istenlátás örök boldogságában. Mindannyian a szent nyelvet használtuk, akik írni-olvasni tanultunk. Az egyház konyha-latinját. Papok, tudósok (s e kett egyet jelentett) egész Európá-ban, mindenütt otthon voltak, stb. stb. Hamvas azt mondja, hogy a középkor univerzalitása nem volt élet, nem volt gyakorlat, csak igény. Mire vonatkozott ez az igény? Arra, hogy nekünk odaát is jó legyen. De arra, hogy Jézus példájára átöleljük a szegényt, felemeljük t magunkhoz − vonatkozott-e? Huizinga A középkor alkonyában azt írja le, ami már megy tönkre. De ki írta meg a valóságot? Pázmány úgy tudta, hogy eleink nagyon buzgó keresztények voltak. A reformátorok nem biztos, hogy ezt gondolták. Nem vagyok biztos benne, hogy volt minek szétszóródnia. Vallási folklór biztosan volt. De volt-e jézusi élet is a folklór mellé? Nagyon szeretnék errl valami megbízhatót olvasni.

Ad102-102

Valóban a „tönkre menés” nagyon korán elkezddött. Ennek egyik fokozata az, amikor valami szellemi igény marad ugyan, de ez tettekre nem elég. Még a mai modern ember is nagyon szívén viseli az éhez ket – ennek szellemi igénye még pislákol benne – de tenni az égvilágon semmit sem tesz.

103

Nem mintha a fölfeslett középkori rendért kár lett volna. De ami következett, annyit sem ért. És mindenképpen különös, hogy a földrajzi és úgynevezett természettudományos fölfedezések korában a felhígulást ujjongással fogadták, és hivatalosan újjászületésnek nevezték el. Egyszerre minden kint volt. Az ember kifelé felszakadt és befelé sötétség borult reá. E fordulat rendkívül hasonlít a kollektív sokkhoz. A modern lélektan a sokkot extraverziónak hívja, és hajlandó az ép elme egyik magatartásának nevezni. Az extraverzió azonban ebben a formában a válságban való tájékozottság elvesztésének tünete. Az ember nem tudja, hol van. Az extraverzió elnevezése természetesen téves. Ami itt történik, az nem kifeléfordulás. Ahelyett, hogy az. életerket összegyjtenék és egy helyre összpontosítanák, csak azért, hogy magukon könnyítsenek, azokat szétszórják. Csaknem minden esetben a semmibe. A koncentráció ellenmozgása, a semmibe való szétszóródás az élet értelmének elvesztése következtében fellépett kétségbeesés tudattalan gyakorlata, és ennek újabban a neve: nihilizmus.

Ad 103.

A föl nem feslettért bizony kár lett volna. De volt-e ilyen? Mért lett volna? A királyok egyházépít munkája következtében? Elolvasom Györffy György könyvében (István király és mve) a Térítés és egyházszervezés valamint az Új alapítások − Az egyház és állam fejlesztése c. fejezeteket: birtokadományozásokat találok bennük. Azt, hogy a papok kapnak jobbágyokat. Ettl nemesedtek a népek? A törvény szigorával biztosított templomlátogatásoktól? Fehér folt számomra még saját népem középkori vallásos élete is. Sebestyén Gyula 1902-ben jegyzi le a dunántúli regöséneket: Ne siess, ne siess, Uram, Szent István király, Az én halálomra! Én sem vagyok Vadlöv vadad, Hanem én is vagyok Az Atyaistentl Hozzád követ, Haj regö rejtem. Mi minden van ebben a lejegyzésben benne! A pogány



magyar magyarázza a szent királynak, hogy nem vadlöv vadja ám neki, hanem követ a szent király-hoz az Atyaistentl!!! Szóval nem tudom, hogy volt-e nem felfeslett középkori rend, amiért kár lett volna. Mit ért pl. a magyar középkor katolicizmusa, ha egy-két évtized alatt összeomlik mint a drót nélküli krinolin, s a XVI. század végén ezer reformátusra esik egy katolikus. Hogy ami utána következett, az annyit se ért? Nem tudom. A Poverello szeme nyílik ki elször Isten szép, teremtett világára. Azt tanultuk, hogy a középkori ember az égre nézett, s az újjászület, a humanista ember látja meg a földi valóságot. Nem hiszem, hogy ettl a látástól rosszabbak leszünk. S nem hiszem, hogy a középkori ember kevesebbet látott volna az t körülölel valóságból. Hogy papok és urak miért fizettek a m vészeknek, s a jobbágy és nemes mit látott, mit nem, ez két külön dolog. Más az, amit látunk, és más az, aminek megpingálásért, kivéséséért, megépítésért fizetnek. Nem biztos, hogy az újjászületés felhígulás volt. Nem biztos, hogy rosszabbak lettünk annak következtében, hogy kódexeinket magyarul is írják, s hogy Balassi Bálintunk támad − reneszánsz költ . Nem biztos, hogy felszakadtunk és sötétség borult ránk. Ebbl az újjászületésbl születik meg számomra az egyetlen olvasható és Jézustól is ihletett (hagyomány és alapállás-íz is!!!) középkorvégi könyv. A görögül és héberül is megtanuló Erasmusé: A balgaság dicsérete. Ám legyen hasonló a reneszánsz a kollektív sokkhoz, az extraverzióhoz, amit Hamvas tájékozottsága elvesztési tünetként értékel: nem tudjuk, hol vagyunk. Nem kifelé fordultunk, hanem szétszórtuk életernket. Elveszítettük az élet értelmét, s a szétszóródás a kétségbeesésünk megnyilvánulása, a nihilizmusé. Nem tudom így látni az újkort. Még ateista tüneteiben is látom istengyermeki pozitív vonásait. A magyar reformkorban sok istennektetszt látok. Kazinczyt is, akit nem hiába mondtak szent öregnek fiatalabb kortársai.

Ad103-103

A történelemkönyvek sötét középkorról és reneszánszról beszélnek. H.B. értékeli ez utóbbit. De Gyb.-nek lehet igaza, voltak az újjászületésnek „alapállás-íz ” megnyilvánulásai.

104.

Az újkori Európa vallásának, filozófiájának, tudományának, mvészetének, társadalmi és egyéni életgyakorlatának, moráljának és elméletének egyetlen mozgatója van, a szenvedélyes életéhség.

Ad 104.

A szenvedélyes életéhség. Élet, éhség, szenvedély mind a teremt Isten m ve bennem. Szolgálhatom e képességeimmel azt is, amire teremtett az Isten. Meg magamat, az önzésemet, a Mammont, a Sátánt. A langyost az Isten is kiköpi a szájából. Jézus is szenvedélyes volt. A Poverello is. Ezek egészségtünetek is lehetnek. Nemcsak önzés- és testvértelenség- és istentelenség tünetek.

Ad104-104

Jézus szenvedélyes volt, de nem az életéhség (trisna) irányába. Az életéhség (trisna) a buddhista hagyomány szava, életszomjúságot jelent. Talán kapzsiságra, mohóságra, pleonexiára lehetne fordítani. Az ilyen ember a létezést összetéveszti az élettel. Azt hiszi, hogy ez itt az Egész. Csak rövidtávra - erre a földi életre - rendezkedik be. Vagyont gyjt, karriert csinál, és sohasem ad, csak vesz, vesz, vesz. Az ilyen ember az üdvnek háttal áll.

105.

Az életéhség a lefokozott létezés eredménye. A lét minél mélyebbre merül, annál sóvárabb kell hogy legyen. A turba minél intenzívebb, az ember annál mohóbb. De viszont minél sóvárabb és mohóbb, a turba annál sr bb. Ebben a zavarban az ember önmagának már nem teljes valóságát éli, st minél szomjasabb és türelmetlenebb, annál több az, ami kimarad és értelmetlenül elkallódik. Az élet össze-zsugorodik. Egyre kisebb körök. Egyre szkebb távlatok. Egyre alacsonyabbra szabott életcélok. A nagy egyre kisebb lesz és a magas-egyre alacsonyabb. A lefokozott lét legsúlyosabb következménye a nem élt



élet bosszúja. Ami az életbl kimarad, nem marad tétlen, hanem ha nem nyilatkozhat meg, a küszöb alatt marad és démonná változik.

Ad 105.

Éhség, mélyre merülés, sóvárabb, mohóbb, zavar, szomjas, türelmetlen, kimaradás, értelmetlen elkallódás, összezsugorodás, szk távlatok, alacsonyabb életcélok = lefokozott élet. Ez jut eszébe Hamvasnak Európa újkoráról. Miközben a világ s a történelem eleje lettünk. Miközben abszolút világbajnokok lettünk a glóbus kirablásában és a tömegmészárlásokban. Mi, keresztények. Nem rajzolható egy másik kép is?

Ad105-105

Az életéhség a lefokozott létezés eredménye. „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” (Mt 16.25.) – mondja Jézus.

106.

A démonizmus életformái: kapitalizmus-szocializmus, individualizmus-kollektivizmus, vallás-szcientifizmus.

Ad 106

Amióta van kapitalizmus megsznt az éhhalál. Amióta van szocializmus, nincsen hajléktalan. Amióta van individualizmus, vannak személyiségi jogok. Amióta van kollektivizmus, vannak kollektívjogok. A vallások meg a tudományok kiszolgálják a politika által hordozott fentieket. Nem Isten Országában élünk, de az Isten adta élet rengeteg javát élvezhetem: ízt, színt, illatot, mozdulatot. Olyan ez a világ, mint mi magunk. Ennyire futotta tlünk, kérem szépen. S bízhatunk a hagyomány s az alapállás erejében. S hogy lett Hamvas Bélánk, ez azért egy kicsit az átkos átkainak is köszönhet. Persze annak is, hogy nem adta meg magát az átoknak, hanem tudott élni raktárosként is − Tiszapalkonyán.

Ad106-106

S, hogy lett Gyb.-nk ez azért egy kicsit az átkos átkainak is köszönhet. Persze annak is, hogy nem adta meg magát az átkosnak, hanem tudott élni még a börtönben is, és a Tempó szövetkezetnél segédmunkásként is. A Bokor is sokat köszönhet az átkosnak – ez H.B.-nek is tetszene, micsoda paradoxon!

107.

Régebben a világvégrl apokaliptikus látomásokat tápláltak. Késbb entrópia elméletektl borzongtak, aztán hogy elfogy a szén és az olaj. Újabban a túlnépesedéstl, és attól, hogy a légkör telítdik rádióaktivitással. Végül az, atomháború. A megzavaró, hogy az értelmi homályt tekintve mindennek van valószínsége. A katasztrófa teljesülésére minden feltétel kész, fként a két legfontosabb, a korlátolt ember és a pusztuláshoz szükséges eszközök. A katasztrófaelmélet azonban nem értelmes, legalábbis nem értelmesebb, mint a sötét korszakban bármikor volt.

Ad 107.

Adottak a katasztrófa feltételei, s a katasztrófát beharangozás mért nem értelmes? Ma sokkal nagyobbak a lehet ségeink, mint a korábbi sötét korokban. Nem értem.

Ad107-107

H.B. szerint – úgy gondolom – a katasztrófa elmélet azért nem értelmes, mert „csak” ezt a földi életet pusztítja el. A létezés tényén ez mit sem változtat. A földi élet a létezés mákszeme.



108.

Az újabbkori eszméket az az irány szentesítette, amelyet felvilágosodásnak neveztek el. A világosság szó használata a felvilágosodásban egyszer visszaélés. Többen beszéltek róla, s erre kitérni fölösleges. A szétszóródás objektív dokumentuma az enciklopédia, amelynek szerzje a homo mikrotheosz ellentéte, a szakember. Elfordulás a középponttól, és felbomlás a szakszerbe és a felületbe. Az enciklopédia nem tudás, csupán emlékezet.

Ad 108.

Bizony világosságnak élték meg, hogy nem tudta az egyház már máglyán elégetni az eretnekeket. Világosságnak, hogy a Bourbonok sem az Isten kegyelméb l uralkodnak. Világosságnak, hogy a zászlóra írhatták: szabadság, egyenlség, testvériség. S mi, magyarok is annak élhetjük meg, hogy Bessenyei György elolvasta ket, s reformkor és magyar irodalom támadt az olvasásukból. Olyan kor, amilyen nem volt, s ami sokkal szebb volt, mint ami el tte volt. Nem az Isten Országa, de nem Ferenc császár s nem a korabeli prédikációs irodalom.

Ad108-108

A reneszánsz nem Jézus ügyének újjászületése volt. A reneszánsz az Evangéliumot meg sem érintette.

109.

Hogy az embert a szétszóródás mennyire depravá!ja és milyen háziállattá tudja tenni, azt a politikai hatalom már régen észrevette. Az ember fölött való könny uralomnak nincs hatékonyabb eszköze, mint a szórakoztatás. A szétszóródás az életerk csökkentése, a sorsvonalak határozott irányának felbontása, vagyis a gondolat sr södésének és feszültségének meg akadályozása. Ha az embert jóllakatják, legfeljebb elálmosodik. Szórakoztatással egész népeket idiótákká lehet tenni.

Ad 109.

Biztos így van. De kettn áll a vásár. Van, aki nem vesz tévét, s van, aki még az ajándék-tévét sem engedi be lakásába.

Ad109-109

Az idiótává tevés és az idiótává levés folyamatát el re látja H.B. Pedig akkoriban még nem nagyon volt televíziózás, fleg nem szappanopera, Való Világ, Big Brother vagy egyéb konzumidiótizmus, melyet Czakó Gábor finomabban barbisodásnak nevez.

110.

A szétszóródás jellegzetes egzisztenciáléja az idpánik. Amikor az élet mindig szkebb lesz és elfogy az id . Sietség; hajsza, felület, türelmetlenség, kapkodás, zaklatottság, szomjúság, éhség, mohóság.

Ad 110.

Csak úgy tudok élni, ha nagyok sok dolgom van. Immár 85. éve. Jézusnak s tanítványainak evésre sem volt ideje. Nem kell, hogy fegyelmezetlen legyek tle.

Ad110-110

Jézusnak és tanítványainak és az immár 85-éves Gyb.-nek az Ország-építés miatt kevés az ideje és sok a dolga. H.B. nem erre gondol, hanem a hajszára, össze-vissza kapkodásra, türelmetlenségre, sietségre, melyre korunk emberét a Mammon sarkallja. Ma a Mammon minimum 12-14 órás munkaviszonyt követel, és még otthon sem hagy békén. Ami kis id marad az meg a konzum-szórakozásé, mellyel „egész népeket idiótákká lehet tenni.”



111.

A felvilágosodás ellenfolyamatára van szükség.

Ad 111.

Felfokozására! Ha Petfi megértette, hogy a bség kosarából egyaránt mindenki vehet, még meg kell értenie, hogy nem kell felakasztani a királyokat, hanem a nem-királyok meg kell hogy mutassák a társadalom- méret osztozást. Fokozni kell, hogy a szót elérje a tett.

Ad111-111

A felvilágosodás igazi megvalósítására van szükség!

112.

Az id , amelyre be kell rendezkedni: Buddha mondja, hogy, valahol a földön roppant márványnál keményebb kkocka áll. A kocka ezer lépés hosszú, ezer lépés széles és ezer lépés magas. Ezerévenként jön valaki, és puhábbnál puhább gyapjúkendvel a kockát könnyedén megsimítja. A márvány hamarabb kopik el, mint ahogy a világév elmúlik.

Ad 112.

Van id m én várhatok. / Elttem szolgáim. a századok, / fujják szikrámat, míg láng lesz belle − az európai változat. De nem a tolmácsoké. Azoké sokkal inkább a prófétai türelmetlenség, hogy mi lesz már. Jézusé is!

Ad112-112

A próféta türelmetlenségének nincs köze ahhoz, hogy nem a születéstl a halálig, hanem sokkal de sokkal hosszabb távra kell berendezkedni.

113.

A pillanatnyi helyzetben az eddig érvényes kollektív megértési kategóriák érvénytelenné váltak. A kollektív kategória olyan általános fogalom, amely az emberi létben individualitás fölötti egyöntetséget jelöl meg. Ilyen fogalom a vallás, a nemzet, a nép, az osztály, a kultúra, a történet. Az imént utalás történt Baader százötven évvel ezeltt tett kijelentésére, amely azt mondja, hogy a dolgok végleges megfogalmazásának ideje még nem érkezett el. Akkor, a napóleoni háborúk után, a restauráció korában még el tte voltak annak, aminek ma részben már utána állunk. Még nem ismerték a francia forradalom végs kibontakozását, a polgárság és a proletariátus összeomlását, a szcientifizmus még nem leplezdött le teljesen, nem ismerték a technikát, az osztályharcot, a hazugság, az erszak, a kizsákmányolás arányait, a világháborúkat, még tartalékban állt rengeteg el nem használt elmélet, és voltak fel nem fedezett népek. Ma az egész föld ismert, st külön történet és külön nép és faj és osztály létjogosultsága megsznt. Nincs egymástól elválasztható kultúra, állam és független vallás, és a mvészetek egymásra hatnak id ben és térben, tízezer évben és Kambodzsától Alaszkáig. Összetartoznak nyelvek és államformák, és azt a koncepciót, amely nem az emberiség egységére épít (mint amelynek érvénye a korra, népre, vallásra vagy osztályra korlátoz), mint a közelmúlt egész arzenálját, irattárba lehet helyezni. Az, amit Baader mondott, ma is érvényes, de az összes megértési kategóriák érvénytelenségéhez már elérkeztünk.

Ad 113.

Vannak kollektív megértési kategóriák, melyek egyedek fölötti egyöntetségre utalnak: vallás, nemzet, nép, osztály, kultúra, történet. E hat kifejezést mindig sok egyed hordozza. Hamvas azt állítja, hogy e megértési kategóriák ma már nem érvényesek. Mivel igazolja? Ma úgy mondanók, hogy a globalizációval igazolja: külön történet és külön nép és faj és osztály létjogosultsága megsznt. Nincs



egymástól elválasztható kultúra, állam és független vallás…és azt a koncepciót, amely nem az emberiség egységére épít…irattárba lehet helyezni. Százötven éve Baader azt állította, hogy a dolgok végleges megfogalmazásának ideje még nem érkezett el. S most Hamvas mást állapít meg: az összes megértési kategóriák érvénytelenek lettek. Nemcsak a kollektívak? Milyen a nem kollektív fogalom? Minden fogalom kollektív. A víz fogalma magában hordozza a forrás, a kút, a Duna s az óceánok vizét. Újra kér-dem: mért lettek bizonyos fogalmak, társadalmi kategóriák érvénytelenek? Azért, mert globalizálódunk? Azért mert csak akkor olvassuk el Kiss Pista regényét, ha Thomas Grave nevével jelenik meg. Ha megsokasodik a társadalomban a nem gondolkodó ember, miért lesznek fogalmaink érvénytelenek? Ezzel az egész szúrával csak azt akarja Hamvas mondani, hogy igazán itt az ideje már hagyománynak és alapállásnak, amely az emberiség egységére épít.

Ad113-113

Az emberiség egysége és a globalizáció úgy aránylik egymáshoz, ahogy az Evangélium a Római Katolikus Anyaszentegyházhoz.

114.

Egyetlen tartós és hiteles megértési kategóriánk van, és ez a szent könyvek kinyilatkoztatása. Nem is volt és nem is lesz több. Ez a valóság megértésének egyetlen lehet sége. De amíg ezt a kategóriát az összes többi kísérlet csdje nem szilárdította meg, a végs megfogalmazásokról szó sem lehet. Az egyetlen kategória, amely a megértést megnyitja, a hagyomány.

Ad 114.

Egyetlen tartós és hiteles megértési kategória volt, van és lesz, és ez a szentkönyvekben található kinyilatkoztatás, melynek megértési kulcsa a hagyomány. Csdbe kell mennie minden egyéb megértési kísérletnek, hogy erre az egyetlenre végre ráfanyalodjunk? Ha tudom, hogy mi a hagyomány, akkor a szent és nem szent írásoknak mondott könyvekbl ki tudom válogatni azokat a megállapításokat, melyeknek megvalósításától az ember sorsa jobbra fordulását remélem. Mert a hagyomány jelentése az alapállás. Az alapállás pedig az, hogy szeretni, szolgálni, osztozni, békességet teremteni, Istent meglátni, azaz földi és örök üdvösségre jutni való vagyok én. Legalábbis akkor, ha Hamvas most elemzett írásának címe azt akarja mondani, hogy kereszténységnek meg hagyománynak van valami köze egy-máshoz, és nem azt, hogy a kett alapjaiban más.

Ad114-114

H.B. a szent könyvekben találta meg azt a közös pontot, amelyb l kibillenthet a világ, azaz az ember sorsa jobbra fordítható.

115.

Az egyetlen vallás megvalósulásának lehetsége megsznt. Ezzel együtt a belátás megérett arra, hogy egyetlen vallásra nincs is szükség, mert ha lenne sem változna semmi. Megsznt az egyetlen nemzet és nép és nemzetközi nyelv lehetsége, de ilyesmire sincs semmi szükség, mert ha meg is valósulna, semmi lényeges nem változna. Megsznt az egyetlen osztály; megvalósulásának lehetsége, de ilyesmire sincs semmi szükség, mert a feladat nem az egyik vallás vagy nép vagy osztály . megszntetése a másik rovására, hanem a természetben az élettel együtt adott kollektív kategóriák élet lehetségeinek - és ezzel a létezés sokszer gazdagságának, felszabadításának és a kategóriák létjogosultságának - teljes elismerése. Pillanatnyilag Európa a vallásháborúkon túl van, részben a nemzetek között lév háborún is, és az osztályharc is napról-napra értelmetlenebb. Egyetlen kollektív kategória érvényes, és ez az egész emberiség egysége. Az egység csak úgy valósítható meg, ha az ember megérti, hogy történeti és szo-ciális, faji és földrajzi adottságok nem likvidálhatók. A tulajdonságokat nem lehet eltüntetni, csak felhasználni. Minden vallásnak és népnek, osztálynak és fajnak, mint minden emberi lénynek olyan sajátos feladata és értelme és szerepe van, amely mással nem helyettesíthet.



Ad 115.

Sohasem volt lehetség arra, hogy egyetlen vallásra térjen az emberiség. Legalább két okon: más és más kultúrákhoz tartozunk, más és más érdekeket képviselünk, még pedig fegyverrel, s a vallásoknak azt a szerepet osztjuk, hogy természetfeletti praktikáival, ha vannak ilyenek, biztosítsák érdekeinket, a mi gy zelmünket. Hogy nem változik valamitl semmi, ebbl még nem következik az, hogy nincs rá szük-ség. A bélyeggyjtési körökt l sem változik meg semmi, de a bélyeggyjt knek szükségük van bélyeggy jt köröknek. Az emberiségnek nemcsak bélyeggyjt körökre van szüksége, hanem még sokkal inkább olyan körökre, ahol összegylhetnek azok az emberek, akik fontosnak vallják létük túlvilági folytatását, Istenük körüludvarlását, stb., stb.; azaz vallásra. Nemesíthetik a vallásokban lelküket, ha azt akarják bennük csinálni. Nem kell az egyetlen, hanem a különfélék kölcsönös megbecsülésére van szükség. Sajnos, semmiféle harcon nem vagyunk túl. Ahhoz le kellene gyzni magunkban a többet birtokolni akarást, a másoknak parancsolni akarást, s hogy az egyenlk között mimagunk egyenlbbek legyünk. A mindenkori arisztokráciát (a pártét is). Azt a fegyverekkel alátámasztott hiedelmet, hogy jogosultak vagyunk a két dénárra. Az egység feltétele: elismerni a különféleség helyettesíthetetlen szerepét. Egységes emberi kultúra: elismerni, hogy Sinka Pista Virág balladája nagyon szép, és hogy a nem-sinkapisták nem-virágballadái is nagyon szépek lehetnek

Ad115-115

Az egyetlen vallás megvalósítása utópia, öt-hatezer vallás békés egymás mellett élése már nem annyira. A vallásháború az emberi nyelv legérthetetlenebb és legértelmetlenebb – de a történelem-könyvek legs r bben el forduló – szava.

116.

Többen (Frobenius, Spengler, Max Weber, Sorokin, Toynbee) azt tanították, hogy az emberiség mindig kultúrákban élt. E kultúrák vallásokat és filozófiákat társadalmakat és mvészeteket fejlesztenek, ezek formavilágában népek néha több ezer! évig élnek, de azok végül el-elhalnak. A kultúra fogalma azért látszott jelentékenynek, mert az a néppel és a nemzetnél, osztálynál és vallásnál egyetemesebb és összefoglalóbb. Olyan megértési kategória ez, mondják, amellyel minden létezés meghatározható. Ma lehanyatló kultúrában élünk. Nagy baj nincs. Mert ha, az egyik kultúra elpusztul, utána rögtön keletkezik a másik. Válságok idején, mint tapasztaljuk, vannak megrázkódtatások, de jön az új, mint tél után a tavasz és éjszaka után a hajnal. E kellemességnek még a komolyabbak is felültek, mert valóban alig van bódítóbb, mint arra gondolni, hogy semmit sem kell tenni, f ként nem kell aggódni, hiszen a halódó kultúrából automatikusan vadonatúj és friss születik, és veszély nincs.

Ad 116.

Kultúrák jönnek, kultúrák mennek, sebaj! Aggódni nem kell! De kell! Egy kultúrát elpusztíthat az aszály is. Talán az avarokét ez pusztította el. De ez bizonytalan; lehet, hogy magyarul beszéltek, s beolvadtak a második honfoglalás magyarjaiba. A gyakoribb, vagy általános és kivétel nélküli: az elpusztult kultúrákat elpusztítja a bn. Úgy, hogy kihalnak, mert nem szülnek. Ez van most folyamatban Európában, hazánkban-népünkben is. Vagy úgy is kihalhat, hogy nem dolgozik, csak rabol. Ez a kalandozó népek sorsa: vikingek, húnok, úzok, kunok, besenyk stb. Nem tudom, hogy a mi kihalásunk els fázisa (a 15. századvégi 3,2 milióról lemegyünk a 17. századvégi 1,2 millióra) nem annak következménye-e, hogy aki tudott lóra ült, s szolgálta a végeket, vagy az erdélyi fejedelem magánháborúit magyar földön a vallásszabadságért.

Ad116-116

Bizony fogy a magyar, s ezzel egy-ütemben öregszik is.

117.



A szellemi restségnek ez a tüneményes téveszméje dogma lett. A kultúra az a fogalom, amely a válság terheit az ember válláról ledisputálja. A tudomány tevékenységének jellegzetes példája, mely kedvét leli olyan gondolatokban, amelyekben remekül lehet szundikálni. Nem mintha nem lenne helytálló. Viszont egyáltalán nem olyan egyetemes megértési kategória, mint ahogy szeretnék feltüntetni. Mindenesetre több diszciplína, mint a szociológia, vallástörténet, etnológia, történetfilozófia, mvészettörténet (többnyire elég hevenyészett egységekrl van szó) megkísérli, hogy a világtörténeten belül a kultúrát mint matematikai állandót fogja fel. A XX. század közepén, amikor a romlás eri egyre hatalmasabbakká váltak, és olyan pusztulás méretei bontakoztak ki, amelyek az egész emberiség megsemmisülésével fenyegettek, .vagyis amikor a régi kultúra hullab ze az egész világot elárasztotta, az új azonban még csak csírában sem akart sehol sem jelentkezni, az egész elmélet gyanússá vált. Nincs szó realitásról. Improvizált kísérlet, és nem azoknak készült, akik vissza akarják szerezni önmagukat, hanem azoknak, akik a turba terhein bármilyen áron, de könnyíteni akarnak.

Ad 117.

Dogmává lett egy téveszme: sebaj, az egyik kultúra hullájából születik a másik. A kultúra, a tudomány könnyít − ez a helytálló régi nóta. De ne állja meg a helyét a kultúra, mint egyetemes megértési kategória: a régi kultúra hullabzéb l nem akar megszületni az új. Téveszme ez a javából. Azoké, akik nem azzal vannak elfoglalva, hogy visszaszerezzék magukat maguknak, hanem azoké, akik csak könnyíteni akarnak magukon. A könnyítés példája: de elpusztul a magyar, s vele egy kultúra! − De a társadalom nem pusztul ki. Akit a nemzethalál nem érdekel, b nöz . Mert nemzet csak a bnibe halhat bele. Veres Péter így mondta ezt nekünk 1940 eltt a pesti egyetemen: Minden társadalom urbánus rétegében hal el…

Ad117-117

Kultúra ügyben Gyb.-nek kell igazat adnom. Lehet, hogy a „kultúra” értelmezésében van némi eltérés. Hasonló eltérés már keletkezett a civilizáció értelmezésében is. Hiányolható H.B.-nál, ha bevezet egy fogalmat, az elején nem definiálja azt, így ez félreértésekre adhat okot.

118.

Megkísérelték, hogy a történetbl is egyetemes megértési kategóriát készítsenek, annak ellenére, hogy még sehol sem merült fel a gondolat, lehet-e az egész emberiségre kiterjed közös turbát történetnek nevezni és ha lehet, érdemes-e. A történetnek nincsen szilárd pontja. Újabban sokan azt hitték, hogy ez a fejl dés, viszont kiderült, hogy ez sületlenség. A történet több, mint szcientifikus fogalom. A történet a korrupt ember rossz lelkiismeretének emlékezete, amely nem engedi, hogy sötét tetteibl bármit is elfelejtsen. Ezért a történet csak annyiban a tényleges terheken való könnyítés, hogy mindazt, ami megtörtént, természetesnek fogja fel. A világtörténetb l azonban nem hagyható ki, hogy az a korrupt ember elfelejthetetlen bnkatalógusa.

Ad 118.

A kultúra nem egyetemes megértési fogalom. Mért? Mi az egyetemes megértési fogalom? Mit takar ez a kifejezés? A történet sem egyetemes megértési fogalom. Mert a történet nem fejldés? Ha fejldés volna, akkor már egyetemes megértési fogalom lenne? Ha a kultúra folyamatos lenne, akkor már egyetemes megértési fogalom volna? A történet a megromlott ember romlástörténete, rossz lelkiismeretének emlékezete, elfelejthetetlen bnkatalógus. Mintha az egyetemes megértési fogalom csak a hagyomány és az alapállás lenne. Fogalom, amely magyarázat, kiút, megoldás. A jó, az üdvös fogalom, evangélium!

Ad118-118



A történelemben sok olyan adódott, hogy azt hihetnk: ez fejl dés! A kommunizmus sok tisztességes embert is „magával rántott”, mert azt hitte fejldés. A német nép jelents része is azért állt Hitler oldalára, mert fejldést remélt. Az S. S.-katonák derékszíjába bele volt veretve, hogy „velünk az Isten”.

119.

A történetnek csak emlékezete, így tanulsága van, de egyetlen lépést sem tud tenni elre. A történet önmagának ellentmond, mert nem halad, hanem egy helyben forog. A görög hagyomány ezt az egyhelyben való körforgást trokhosz geneszeosznak mondja, a hindu szamszárának, Böhme Angstradnak nevezi. Az orosz gondolkozók apokalipszisnek értelmezik. Az alapállásról levált emberiségben a romlott lét megnyilatkozása.

Ad 119.

A történtnek elre kellene lépnie, de nem tud. Hova? Merre? Hát az üdvösség felé. Mért nem tud? Mert levált az alapállásról. Ha nem vált volna le, mit csinálna? Ezt nem mondja el Hamvas soha. Vagy alig.

Ad119-119

A történet üdvözülése az Isten Országa lenne. De a történet nem az üdvözülés irányába lép. A történet nem tud hová lépni: matt!!! Sebaj, fel kell állítani a bábukat és újra kell kezdeni. Kommunát kell csinálni, így kell a kísértésnek ellenállni.

120.

Lehet beszélni gondolkodók, költk alapszavairól - nem több, mint egy, két, esetleg három vagy négy szóról -, amelyhez az összes többit odakötötték, és ha ezeket elveszik, az egésznek többé semmi értelme. A hagyományok is többnyire alapszavakon nyugszanak. Európa teljes egészében a görög-római, vagyis az utolsó intakt és komplett hagyományból vett szavakból él. Ha a logosz szó nem lett volna, nem lett volna Európa. De ha elvennék az, ideát, a kozmoszt, kétezer évbl alig maradna valami. A nemzeti nyelvek ezekbl az univerzális szavakból élnek, és ha az ember valamit az egész világgal közölni akar, ezeket a szavakat használja. A görögség és az skor között azonban az elválasztó határ leomlott, az emberiség egysége idben és térben megvalósulni készül, és az egyre tágabb szótár követelése egyre sürget bb. Életünk, gondolkozásunk, távlatunk a hagyományok nélkül nem érthet többé. A hindu hagyomány az, ami a XX. század közepéig a leginkább asszimilálódott. A mveltek a buddhizmust olvasták, széles körben a jógát és a szánkhját, de a Védantát alig. Egész sereg szóról illik tudni, és van, amelyet érteni is kötelez. Létezésünk túlntt nyelvünkön, és bizonyos szavak nélkül saját életünkkel nem bírunk. Néhány ilyen szó: atman, májá, vidja, szamszára, dharma, brahman, ksátrija. A káldeus asztrológia asszimilálása egyetlen nemzedék alatt megtörtént. Az egyiptomi eredet alkímia körül nehézségek vannak. Pedig az ember egyéni és közösségi életének irányítása az alkímia gondolatai nélkül nem lehet megbízható. A kínai hagyomány mindkét ága - Lao-ce és Konfu-ce hagyománya - csaknem közismertnek tekinthet. Így a buddhizmus is a hinajánával és a mahájánával. Az utóbbi években a Kabaláról is több alapvet könyv jelent meg. A nagy forrásmvek még ismeretlenek. Irán fell még alig tudnak valamit. A szufi és a mohamedán hagyomány sem került el térbe. A Kolumbusz eltti Amerika hagyománya, a mexikói, a yucatani és a perui még az etnológia stádiumában van.

Ad 120.

Vannak alapszavak, melyek jellemzk gondolkodókra, kultúrákra, hagyományokra. Persze: van a t (alapszó) s hajtás-inda-levél (többi szó). A hagyományok között van intakt-komplett, s van kevert és nem-teljes. A görög-római hagyomány Európa utolsó intakt-komplett hagyománya, s ennek alapszavai: logosz, idea, kozmosz. A nemzeti nyelveken belül ezek mind megtalálhatók. Ezekkel kommunikálunk. Mi jelent, hogy a görögség és skor között az elválasztó határ leomlott? Azt, hogy tudjuk, mi volt az skorban? Én azt hiszem, hogy nemigen tudjuk; akkor sem, ha leomlott, akkor sem ha nem omlott le az

a határ. Globalizálódunk s kell az egyre tágabb szótár. Sz k réteg ismeri a felsorolt hindu szavakat. A



káld asztrológia, az egyiptomi alkímia szavait még kevesebben. Lao-ce és Kon-fu-ce hagyományai közismertek volnának? A buddhizmus, hinajána, mahanája ugyanígy? De a nagy forrásmvek még ismeretlenek: Irán… szufi… a Kolumbusz eltti Amerika hagyománya még etnológiai állapotban. Volt konyha-latin, van konyha-angol. Nem ez kell Hamvasnak… Hanem csak az, amibl hagyományt és alapállást remél. Nem nyelvtudósnak születtünk. De embernek, aki ért az anyanyelvén, s akinek lefordítják a hagyományt, az alapállást. Igazán anyanyelvünkön tudunk érteni és szólni. Minden nípnek az nyelvín…(Új testamentum magyar nyelven, 154l)

Ad120-120

A szavak jelentését nem szabad lebecsülnünk, de azt hiszem H.B. túloz. Anyanyelvén ért embernek tartom magam, s várom a hagyomány, az alapállás „lefordítását” olyan ért m fordítóktól, mint H.B. és Gyb.

Bulányi György - Faragó Ferenc

*forrás: a szerz�k saját kéziratai

Isten nem rejtély. Rejtély az, hogy van valami Istenen kívül. Isten, a nyilvánvaló láthatatlan. A misztérium nem Isten, hanem a világ, ahogy nem a szellem a misztérium, hanem a természet, nem a lélek, hanem a test. Isten megismerése nem nehéz.

(Scientia sacra)

Élettel megtölteni a m vészetet, mvészettel pedig az életet *

Vallja az ARS & VITA Alapítvány életrehívója, a Galéria & Editio M tulajdonosa, Marghescuné Hunor Mária, akit gazdag életpályájának állomásairól és arról kérdeztünk, mi húzódik meg a VITA és mi az ARS szó mögött.

-Mikor és milyen céllal hozta létre az alapítványt?

Miel tt válaszolnék a kérdésre, kis kitért kell tennem. Ugyanis a 70-es évek végén Németországban, baráti körünkben ugyanezen a néven beindítottunk egy még ma is mköd egyesületet: Nemzetközi, kulturális kommunikáció támogatása volt a célja, súlypontjában pedig Magyarország állt. A világ körülöttünk nagyot változott, a cél maradt. A kezdeményezés velem együtt hazatelepült, arculata nem, csak jogi formája módosult, ugyanis itthon alapítványként jegyezték be. Nincs nagy szervezeti adminisztrációja, közvetlen emberi kapcsolatok mködtetik. Azokat akarjuk megszólítani, akikkel összehoz minket az élet. Igyekszünk a kultúra széles spektrumát felölelni, minél többet hazajuttatni mindabból a szépbl, jóból és hasznosból, amivel a külföldön töltött évtizedek során találkoztunk, és felhívni külhoni barátaink figyelmét a magyar étékekre. Zenei, irodalmi és képzm vészeti rendezvények mellett kisiparosoknak is szervezünk tapasztalatcseréket. Miután a kommunikáció alapfeltétele a nyelvtudás, támogatjuk - Németországban és itthon is - a nyelvtanulást, kedvezményes vagy ingyenes nyelvtanfolyamok, külföldi utazások formájában.

-Milyen rendezvényei voltak az alapítványnak?



A vállalkozások ötleteit, a mit és hogyant, az élet adja. Mondok rá egy példát: Hamvas Béla életében Szentendre, Szentendre életében a képzm vészetek, a képzm vészek alkotásaiban pedig Hamvas Béla hatása meghatározó. Ezek voltak azok az érvek, amelyekkel sikerült meggyznöm az illetékeseket, hogy kiállítással emlékezzenek Hamvas Bélára. A Pest megyei Múzeumok Igazgatósága a Szentendrei Képtárban Tremendum címmel rendezett tárlatán egyrészt olyan mvészek munkáit állította ki, akikrl Hamvas írt a Forradalom a mvészetben cím könyvében, másrészt olyan kortárs alkotókét, akiknek munkájára, szellemi fejldésére hatással volt Hamvas tanítása. Az alapítvány közvetítésének és szervezésének köszönheten a Bodeni tó melletti városka, Kressbronn, ebbl az anyagból válogatást mutatott be galériájában, majd pedig a bregenzi színház közremködésével Hamvas Béla estet állított össze németre lefordított írásaiból. A múlt hónapban egyébként volt megint egy Hamvas-matiné Kressbronnban. Külön örömömre szolgál, hogy azóta már többször meghívtak szentendrei mvészeket csoportos kiállításaikra. Ilyenkor hozzájárulunk a szállítás, utazás, illetve a külföldi vendégek itteni elszállásolásának költségeihez. Kis lépések ezek, de tovább visznek egymás jobb megértése felé. Általában elmondhatom, hogy tevékenységünk egyik súlypontja Hamvas Béla életmvének idegen nyelvekre fordíttatása és terjesztése külföldön. Ezt a cél szolgálta az a Goethe-Intézettel közösen rendezett színvonalas márciusi megemlékezés is, ahol a marburgi egyetem egyik professzora méltatta Hamvas Béla munkásságát. Vásáry Tamás zongorajátéka után bemutattuk az érdekld knek Fák cím esszékötetének német fordítását.

-Mi a fontosabb életében, a mvészetek vagy segíteni másoknak?

A kett elválaszthatatlan számomra, hiszen a mvészet, ha helyesen élünk vele, rendkívüli módon segít megbirkózni az élet nehézségeivel, megtanít örülni annak, hogy élünk. Ez a ketts érdekl dés egyébként mindig is megvolt bennem. Érettségi után az Iparmvészetire és az orvosi egyetemre jelentkeztem, ez utóbbira vettek fel. 1956-ban már orvostanhallgatóként csöppentem bele az eseményekbe; október 23-tól kezdve két héten át az Ülli úti Klinikán éltem, medikus társaimmal ápoltuk a sebesülteket. Az els felvonást - gyztes forradalom - hamar követ második felvonás - a tankok bevonulása - érlelte meg bennem az elhatározást, hogy elhagyom az országot. El ször Franciaországba kerültem, az ötvenes évek végének Párizsába, a modern mvészetek akkori központjába, nagyon intenzíven mvészet-közelben éltem. Amikor évekkel késbb professzionálisan kezdtem foglalkozni a mvészetekkel, ezekre a kapcsolatokra tudtam visszanyúlni. Ugyancsak Párizsban találkoztam késbbi férjemmel, akit egyébként még a Klinikán ismertem meg. Összeházasodtunk, áttelepültünk Németországba, a Ruhr-vidékre, ugyanis ott kapott munkát. Jöttek a gyerekek, majd egy újabb állomás, a marburgi egyetemi Klinika. Történt ekkor, hogy egy kedves barátunk magyar rokona megérkezett egy volkswagennyi képpel. Szerveztünk egy kiállítást, eladtuk képeit, a képek árából bevásárolt - fleg gyerekruhát vett, kilenc gyereke volt - és hazajött. A mutatványt éveken át megismételtük: otthon, a lakásban kiállítottuk képeit, meghívtuk barátainkat, a kollégákat. Aztán Bajorországba kerültünk, itt már egy üres üzlethelyiséget alakítottunk ki galériának. Kiváltottam az engedélyt, és valahogy így kezddött.

-M ért nek születni kell, vagy meg lehet tanulni?

Azt mondják, mindenki kap valamit a bölcsjébe, nekem úgy látszik „látásom" van. Teljesen naivan, igazi szakképzettség nélkül ráéreztem, kiválogattam olyan nagy mvészeket, hogyha tudtam volna kicsodák, meg sem merem szólítani ket. Kérdésére válaszolva, meg lehet és meg is kell tanulni. Az eredményért mint minden más szakmában, keményen meg kell dolgozni, az ösztönösség elny, de önmagában nem elég.

-Az átlag galéria-látogató valljuk be, értetlenül áll a kortárs képzm vészeti remekek eltt. Mit tanácsol nekünk, „értetleneknek"?

Meg kell tanulni látni - ez a legfontosabb. A képértés ugyanúgy megtanulható, mint a zenehallgatás. Nem az a kérdés, mit ábrázol a kép, hanem milyen asszociációt vált ki bennünk. Próbáljunk megnyílni a kép el tt, igyekezünk ráhangolódni, engedjük, hogy hasson ránk. A m vész a képzm vészet eszközeivel mond valamit, a mi dolgunk az, hogy vevkészülékünkkel vegyük az adást. A vétel nem



els sorban az intellektuson keresztül megy. Nem csak egyszer en látok egy képet, hanem a többi érzékszervemre áttéve valahogy ízlelem, hallom és tapintom is, egész lényem viszonyul hozzá, kapcsolatba kerül vele. Az intellektus már csak összegzi, rendszerbe rakja azt, amit észleltem, amit intuitív módon megsejtettem. A képek nem a vásznon vannak, hanem a szemlél lelkében.

-Mikor kezdett el képeket gyjteni?

A galéria és a mgy jtés egymással párhuzamosan haladt. Eleinte nem volt pénzünk, hogy vásároljunk. Amikor már jobban ment a galéria, azaz a bevétel nemcsak fedezte a kiadásokat, hanem maradt is valami, meg tudtam venni egy-egy a kiállításon szerepl képet, grafikát.

-Els sorban kiknek a munkáit gyjtötte, állította ki?

Részben azoknak a már híres mvészeknek az alkotásait, akikkel Párizsban találkoztam, így például a spanyol, pontosabban katalán Mirót és Tapiest, a baszk szobrászt, Chillidát, aztán a modern német absztrakt festészet nagyjai közül Emil Schumachert, Hoehmet, Ueckert. Az emigrációban él magyar fest k közül Hollán Sándor, Márkus Anna, Bér János munkáit, no és olyan fiatal festkét, akiket tehetségesnek tartottam és segíteni akartam elindulásukat. Eleinte magam sem láttam igazán, mi az, ami vonz, mi határozza meg választásomat, mígnem egyértelm en kiderült számomra, hogy mintegy vörös vonalként vonul végig a programon, a kiválasztott anyagon egy spirituálisnak nevezhet tartalom.

-Hogyan vezetett haza az útjuk?

Amikor jött a nagy fordulat, teljesen természetes volt, hogy hazajövünk, hiszen mindig is magyarnak érzetük magunkat. Szentendrén telepedtünk le, mert ez város az én életemnek is fontos állomása volt. A gimnáziumot végeztem itt, a ferenceseknél. Nagyon szép diákéveket töltöttem itt. Magyarország nekem mindig Szentendrét jelentette. Itt keresend tehát az oka annak, hogy nem csak a mvészetek, de a spiritualitás is nagyon fontos szerepet kapott életében.

Bels utamban meghatározó természetesen a gyermekkor is. Apám nem annyira vallásosságra, mint inkább egyenességre, bátorságra, egymás iránti felel sségre, a munka szeretetére nevelt. A ferenceseknél kapott hitoktatás vallási rendszerbe építette be ezeket az alapelveket. A lét metafizikai dimenzióját a m vészeteken keresztül értettem meg. Egy japán mvész munkáin és Antoni Tapies írásain keresztül ismertem meg a keleti filozófiákat, a misztikus spiritualitást, a zent, egészen pontosan az imádság teljes kiüresedésen alapuló, szavak nélküli formáját. A kiüresedett tudat, lélek elmerül Isten teljességében, megtelik, eggyé válik vele. „Vízzel telt korsó a vízben, kint víz, bent víz…"mondja Kabír, egy XV. századi misztikus. Mint mindenki, én is kerestem a választ az örök kérdésre, az életigazság és az élet értelmének kérdésére. Megnyugtató megoldást Willigis Jäger, bencés szerzetes és zen mester, a spiritualitás talán legismertebb német mesterének lelkisége adott. Tle tanultam meg a zen-meditáció módszerét. A zen ugyanis technika, amit bármely más valláshoz tartozó ember is gyakorolhat.

-Miben és hogyan segíthet zaklatott korunk agyonhajszolt emberének a zen-meditáció?

Els sorban megtanít kilépni a „mókuskerék" forgásából, a szünet nélkül ránk szakadó ingerek bombázásából. Ennek, a több évszázad tapasztalatán kikristályosodott módszernek jellemformáló hatása van, koncentrációra, kitartásra, pontosságra, toleranciára, az élet nehézségeit ders nyugalommal eltrni tudásra nevel. Kitartó, rendszeres gyakorlásának legnagyobb ajándéka az az egységélmény, amely a minden él lény felé sugárzó, túláradó szeretetben nyilvánul meg.

Szabó Katalin

*forrás: Magyar Krónika, 2001. szeptember 15.



„Az Evangélium sok helyütt Isten és a lélek azonosságáról beszél. Minden valószín�ség szerint ilyen hely sokkal több volt, és ezek a helyek világosabbak voltak, de a lényegeseket kés�bb kigyomlálták. Azokat, amelyek megmaradtak, úgy alakították át,

hogy Jézus saját lényének és Istennek azonosságát jelenti ki. „

(Scientia sacra)

Hamvas a f sodorban*

A 2002-es esztend két könyvújdonsággal is szolgált, melyek friss fordulatot jeleznek a Hamvas-életm értelmezésében. Az aczéli kultúrpolitika tilalmas és elhallgatásra ítélt páriájából az elmúlt két évtizedben vált fokozatosan az érdekldés és kutatás számára megnyíló, állásfoglalásra késztet teljesítmény. A buzgó hívek gondozásában megjelen, méreteivel és tartalmi gazdagságával imponáló oeuvre azonban a legszélsségesebb megítéléseket hívta el: keveseknek sikerült középutat találni az odaadó és föltétlen igenlés, illetve a merev elutasítás között. Ezért Hamvas gondolatvilága továbbra sem vált tárgyilagos és termékeny diskurzusok témájává, vagyis lényegében továbbra is a margón kellett meghúznia magát. Ennek legfontosabb oka bizonyára a hamvasi gondolatok öntörvénységében keresend. Igaz, az munkássága is a két világháború között virágzó esszéirodalomból sarjadt ki, így a kor európai szellemi áramlatait behatóan ismerte, mégis hiányzott belle az a kifinomult kritikusi attitd, mely – hogy a m faj kiválóságainál maradjunk - például Németh Lászlóban oly lebilincseln hat. A Tanú író-szerkesztje szemére is hányta pályatársának Aranykor és farkasfogak cím róla szóló cikkében, hogy bírálat ürügyén általában saját rögtönzött mitológiáját juttatja érvényre, amihez ilyen mértékben nincs joga. "A kritikus mitológiája csak egy egész kezdetleges politeizmus lehet: az emberi alkotásban megmutatkozó szellemek tisztelete. Aki soká tiszteli alázatosan a m-démonokat, lassan fölfedezi rendjüket, értéküket, hatalmukat: lesz képzete a szellemvilág hierarchiájáról is. Elre teremteni rendet, s utána szántani át vele gondolatban a világot: inkább a gondolkozó-költ el joga. Hamvasnak is valami ilyennek kellett volna lennie, kritikusnak bizonyos fokig hona tévesztett szellem" valószínleg ezért is tudta magát legmegfelelbben a Babérligetkönyv kitalált könyvekr l írott kritikáiban kifejezni. Miután - a negyvenes évektl - a lét teljességét rz hagyomány föltárására vállalkozott, látkörének egyetemessé b vülésével magától értetd n csökkent elképzeléseinek a modern nyugati talajba való ágyazottsága, és az si szent könyvek világába való alászállással szükségképpen eloldozódott a szellemi élet kurrens vitáitól, melyekben a kommunista uralom alatti bels emigrációja folytán amúgy sem vehetett volna részt. Magányos gondolkodóként az ember létben elfoglalt egyetemes helyérl elmélkedett a legkülönbözbb kultúrák szent iratainak segítségével, Európából pedig csak az "egzisztenciális és szubjektív konfesszió vonalával" elegyedett szóba, ami - megátalkodott tudomány- és világnézet-ellenessége folytán is - a rendszeres szakfilozófia iránti bizalmatlansággal járt együtt. Szellemével keblére ölelte az egész emberiséget, csak épp a szellem professzionális szférájából rekesztdött ki: a Kerényi-körrel való szakítás után kialakuló "tömbön kívülisége" id vel teljes elszigeteltséggé fokozódott. Gondolkodói alkata, érdekldésének iránya és személyes helyzete egyaránt hozzájárultak, hogy a diszkurzivitás és a szellemi életet strukturáló párbeszéd kiküszöböldjön életm ve jelent s részébl. Ennek a helyzetnek visszáját sanyarú örökségként nyögjük még ma is azt tapasztalván, hogy Hamvas mindenképp elgondolkodtató eszméivel a magyar kultúra egyik áramlata sem tud mit kezdeni: hiányzik bel lük az a vonatkozási pont, melynél fogva a köreikben zajló diskurzusokba tudnák illeszteni.

Az említett két könyv ezen a lassanként tarthatatlannak bizonyuló, beteges állapoton kísérel meg - eltér eszközökkel - változtatni. Darabos Pál háromkötetes monográfiája már vonzó külsejével, igényes kivitelével is kedvet csihol az eddig talán obskúrusnak tartott gondolkodó tanulmányozásához. Tartalma pedig sokoldalúságával, az alapvet eszmék szerkezeti rétegeinek bemutatásával, valamint a kapcsolódási és elágazási pontok hangsúlyos fölvillantásával járul hozzá az író emberi és bölcseleti portréjának alapos megismertetéséhez, hogy Hamvas társaságában egyre kevésbé érezzük feszélyezve vagy leny gözve magunkat. A szerz elmélyült tárgyi tudásával és a gondolatmenetek ért , gondos tolmácsolásával jó idre átfogó alapot vetett a gondolkodó "magasabb", sajátosabb filozófiai



szempontokból történ értelmezéséhez is. Thiel Katalin Maszkjáték cím könyve más, de szintén fontos küldetést vállal föl: a könyv alcíme szerint a hamvasi oeuvre Kierkegaard-ral és Nietzschével mutatkozó párhuzamait kívánja föltérképezni; az elszó, majd a bevezetés már többet ígér: a megjelölt két szerz hatásának bemutatása mellett Hamvas töredezettsége ellenére is koherens bölcseletének összefügg és - amennyire lehet - rendszeres fölvázolását. A két cél abban a megállapításban találkozik, hogy az író "életmvének gerincét egy olyan személyes filozófiai-antropológiai-etikai alapállás adja, amely szigorúságában leginkább Kierkegaard-éhoz vagy Nietzschééhez közelit". A könyv magyarán abból a meggyz désb l indul ki, hogy Hamvas filozófiája legszemléletesebben és legmélyrehatóbban a két XIX. századi bölcsel koncepciójából kiindulva göngyölíthet föl, ami els sorban a magyar gondolkodó bellük táplálkozó eszmei gyökereinek köszönhet. Thiel Katalin nem kevesebbet tz ki célul, mint hogy Hamvas életmvét a mai bölcseleti diskurzusokban kulcsszerepet játszó két teljesítmény fell értelmezze, és ezzel a napjaink értelmiségét foglalkoztató viták argumentációs háló-jába kapcsolja, mi több: hogy a filozófiai hagyomány f sodrába illessze. Az ígéretes vállalkozás azonban több szempontból is problematikus eredményre vezet: az olvasó nehezen tud szabadulni attól a gondolattól, hogy a két idézett filozófus nagyobb hatást gyakorolt a könyv koncepciójára, mint magukra a benne tárgyalt hamvasi elképzelésekre. A külsdleges párhuzamok fölsorakoztatása gyakran nem képes a magyar írót meggyz n Kierkegaard és Nietzsche tudatos és közvetlen örököséül föltüntetni; a tanulmány szerkezete ellenben olyannyira az hatásukat tükrözi, hogy a vizsgált életm gondolati ívének bemutatása is jószerivel az autentikus személyiség megvalósításának dramatizált formáját ölti. A hamvasi Karnevál ilyen színrevitelének - melyet a cím is sugall - óhatatlanul abban a torzulásban fizet-jük meg az árát, hogy az összfelfogás számos lényeges mozzanata elsikkad és homályban marad a szerz kiemelte aspektusok mögött.

A könyvnek tehát két szervez elve van. Az els az életmben kitapintható fejldésvonal, melynek egymásból kibomló szakaszait Thiel a következképp ábrázolja: a harmincas évek krizeológiai vizsgálataiból lecsapódó válságfölfogásnak a negyvenes években a Guénon ihlette hagyomány-értelmezés kölcsönöz mély és tagolt perspektívát, majd a realizálásnak az élettapasztalatok összegzéseként megfogalmazott követelménye vezeti el Hamvast a "tudatosan megtisztított életrendhez". A szerkezeti tagolás másik princípiuma a Kierkegaard- és Nietzsche-hatás rendszeres kimutatása: ezeknek elemeit a vázolt gondolkodási stádiumok szerint veszi sorra a " szerz. Thiel valószín leg érzi: munkájának sikere azon fordul meg, be tudja-e bizonyítani, hogy az európai filozófiai hagyomány képviseli els dlegesebb befolyást gyakoroltak Hamvas koncepciójára, mint a közkelet távolság tartással kezelt guénoni tradicionalizmus. Ezt igazolandó, három érvet hoz föl a két bölcsel recepciójának középpontba állítására: elsként Hamvas indíttatásában játszott szerepükre, másodikként a gondolkodás és a gondolkodó egzisztencia elválaszthatatlanságának mindhármuk által elfogadott tételére, harmadikként pedig az autenticitást megalapozó személyiségetika iránti, szintén közös elkötelezettségükre hivatkozik. Mindhárom megfontoláshoz elssorban a fönt említett tényezk miatt férhet kétség: egyrészt - mint látni fogjuk - korántsem egyértelm, hogy Kierkegaard és Nietzsche "eredetiben" vagy az ket megidéz kortárs irányzatok olvasatában hatott-e Hamvasra. Másrészt súlyos leegyszersítéshez vezet az életmvet egy személyiségetika kifejtéseként olvasni, mert ennek a pusztán formális megállapításnak rögzítése után még adósok maradunk a benne hasonló nyomatékkal szerepl tartalmi tényezk értelmezésével és az egészen belüli helyének kijelölésével. Ehhez pedig már nem szolgálhat útmutatásul Kierkegaard és Nietzsche. Thiel egy rövid - a gondolati fejldés megértését segít - életrajzi vázlat után Hamvas megítélésének változásait mutatja be; tablója azonban a kelleténél sz kebbre szabott. Különösen annak fényében, hogy könyvével bevallottan túl kíván lendülni a szakirodalom eddigi szklátókör ségén - érdemes lett volna Sándor Pál és Hanák Tibor mellett mások Hamvasképét is megfelel részletességgel ismertetni.

A kötet ezután két párhuzamos fejezetben bontja ki egyrészt Hamvas filozófiai koncepcióját a válság, hagyomány és realizálás már említett csomópontjait követve, másrészt Kierkegaard és Nietzsche gondolatainak e területek kidolgozásában játszott szerepét. Az értelmezés tengelyét Hamvas 1941-ben megjelent Jaspers-tanulmánya, a Szellem és egzisztencia adja, mely csakugyan alkalmas lenne arra, hogy a magyar gondolkodó késbb miszticizmusba és okkultizmusba hajló eszméinek nyugati gyökereit



kimutassuk. "A határhelyzetekben - rekapitulálja írónk a német bölcsel tanítását - az egzisztencia közvetlen élményt szerez mindennem dologi valóság tökéletes semmisségérl és így közvetve kényszerítve érzi magát, hogy áttörjön a dologi valóságon túlra." A bármiféle zártsággal és befejezettséggel elégedetlen, ezért a naturalizmus és az idealizmus tárgyiasító hatalma révén megragadhatatlan egzisztencia épp ebben az áttörésben teljesül: a jaspersi fogalmat Hamvas a létezéshorizont lángba borításának képével (föllobbanás) adja vissza. Az európai mainstream képvisel jével foglalkozó dolgozat végén pedig tanúi lehetünk annak a dönt lépésnek, melyet Hamvas az egzisztencia filozófiai átvilágításától a szent könyvek vallásos hagyományához (vagyis Kelet felé) megtesz: a föllobbanás eszerint megfoghatatlan, tiszta lélekélmény, "lélek az si értelemben, mint az emberben ég isteni láng". Ám a nyugati indíttatás kimutatása még nem ok Kierkegaard és Nietzsche középpontba állítására. Épp ennek a tanulmánynak kell figyelmünket fölhívnia arra, hogy Kierkegaard befogadásában is a korabeli egzisztencializmus olvasata irányadó Hamvas számára; a létfilozófiák fell közelit a dán filozófushoz, aki ráébresztette az embert válság ára és szorongására, valamint kiküzdötte az egzisztencia rangját a világban addig uralkodó természeti és eszmei adottságok között. Thiel nem vet számot azzal a nagyon is plauzibilis (általunk csupán fölvetett) lehetséggel, hogy Hamvas szövegeinek Kierkegaard-ral mutatkozó párhuzamai elsdlegesen talán az egzisztenciálfilozófia (a Protestáns Szemle 1935-ös évfolyamában általa is szemlézett) egyes jellegzetességeire utalnak.

Ugyanakkor - noha a Szellem és egzisztencia Thiel kiemelte három mozzanatára (a gondolkodói hitelesség követelménye, a rendszerben való filozofálás elutasítása: szkepticizmus és ideológia helyett "megállni a végtelenben", illetve az aforisztikus stílus) ugyancsak érvényes Kierkegaard és Nietzsche jelent ségének eltúlzása -, valószínleg helyesen sejti meg szerznk itt Hamvas erkölcsi szigorának szellemi forrásvidékét. Különösen élesen mutatja ezt az az általa nem idézett megjegyzés, hogy Kierkegaard jelentette az addig naiv filozófia számára a bnbeesést (vagyis a valósággal való számvetés kényszerét).Thiel könyvének legfontosabb hozadéka, hogy nyilvánvalóvá vált: az író munkásságán alighanem mély nyomot hagyott az a példaadó szellemiség, mely mellett Nietzsche és Kierkegaard egy megszenvedett élettel tanúságot tett; tlük sajátította el azt az elvárást, hogy a gondolatot megalkuvás nélkül, annak legvégs következményéig alkalmazni kell az életre - tulajdonképpen ez képezi a realizálás kategóriájának alapját. A hamvasi Kierkegaard- és Nietzsche-hatás tehát az egzisztencializmus közvetítette gondolatokon túl a létezéshez való komoly viszonyban ragadható meg.

A következ kben Thiel kalauzolásában járjuk be a válság, hagyomány és realizálás hamvasi vonulatát, egyben szemügyre véve a két XIX. századi bölcsel esetleges felszínalakító tevékenységét is. A krízist illet en kiindulásul természetesen az érett esszéistának A világválság cím alatt összefoglalt három tanulmánya szolgál. Ezek alapvet megállapítása, hogy a válság nem a modern vagy akár a történeti id k terméke, hanem az emberi lélek mélyén rejtez, pillanatról pillanatra leküzdend meghasonlottság, melynek megoldását vertikálisan, belsnk irányában kell keresni. Hamvas Nietzschét követve vallásos krízist lát a problematikus jelenségek gyökerében: a mindenkori dekadencia nélkülözi azokat az aszketikus ideálokat, melyeknek jegyében a kultúra építménye följebb emelhet volna. Ide kapcsolódik Kierkegaard Hamvasra ers hatást gyakorló korkritikája is: "Mindent úgy hagynak, ahogy van, de titokban mindennek elcsalják az értelmét; ahelyett, hogy az élet nagy szenvedélyes lendületben kulminálna, kimerül abban, hogy a viszonyok bels valóságát a reflexióba helyezi át, amely mindent érintetlenül hagy, de az életet kétértelmvé teszi a szenvedélyes id el relendül, kiemel vagy letör, a reflektált id megfojt, megakadályoz, nivellál".

Érdekes, hogy Thiel nem itt csípi nyakon a Kierkegaard-hatást, hanem látványosabb kerül utat választ: a krízis görög etimológiáját segítségül híva a hamvasi fogalmat a választásnak a Vagy-vagyban kulcsszerepet játszó kategóriájához köti. Ám ezzel kapcsolatban az a súlyos probléma adódik, hogy a Vagy-vagyban (melyre Thiel többnyire hivatkozik) a válság terminusként egyáltalán nem fordul el, ahol pedig (jobbára Metamorphose álnéven) róla van szó, ott korántsem iktatja ki a reflexiót: éppen a dialektikai teszi lehetvé az eszméhez való tisztán ideális viszony kialakításával a színészn fölmagasztosulását. A német idealizmushoz ezer szállal kapcsolódó Kierkegaard és az egzisztencializmuson iskolázott Hamvas koncepcióinak összemérhetetlenségét mutatja a döntéshelyzet leírásainak különbözsége is. A krízis meghaladását Hamvas olyan drámai helyzetként ábrázolja,



melyben az ember a semmivel áll szemben, és a feszültség ugrásra kényszeríti, de a halogathatatlan döntés végkifejlete nem látható: a túllendülésben éli át a katarzist. A választás irracionális pillanatában az egzisztencia "az abszurd szakadékába veti magát" - idézi Kierkegaard-tól Thiel, nem teszi azonban hozzá, hogy a helyzet a dán bölcsel esetében paradox: amit választok, egyrészt a választás révén jön létre, másrészt eleve létezett. "Ha ugyanis amit választok, nem létezne, hanem abszolúte a választás révén jönne létre, akkor nem választanék, hanem teremtenék; de én nem teremtem, hanem választom önmagam." Az ember mint szabad szellem tehát nem a semmib l, hanem az ellentmondás alapelvébl születik. Hasonlóan túl merésznek érezzük a pillanattal kapcsolatos eszmefuttatást, és a válság pontnak a hamvasi imaginációval (életképzelettel) való azonosítását is; utóbbinak annyi alapja lehet, hogy a Mágia szutra szerint az ember kizárólag imaginációjában szabad. A könyv egyik legnagyobb hiányossága, hogy a hagyományról szóló fejezetek - érzésünk szerint - jórészt külsdlegesek maradnak. A lét egyetemes rendjében elfoglalt helyünk plasztikus bemutatása a szerz mindkét célkit zésének szempontjából nélkülözhet : Nietzsche és Kierkegaard eszméi nyilvánvalóan a Scientia Sacra koncepciójára lehettek legkisebb befolyással; egy jórészt formális személyiségetika olvasatában pedig legföljebb mértékül szolgálhat a hagyomány, de nem jut konstitutív szerephez. Emiatt a legfontosabb gondolatok rendszertelenül, esetlegesen bukkannak föl a kötetben, a rongált létezéssel szemben örök alternatívát jelent aranykor leírása pedig nem áll össze egységes képpé. Már itt utalok arra, hogy a két létforma viszonya legérzékletesebben a Patmosz "bizonyos végleges megfogalmazásokat" nyújtó esszéib l tárul föl, melyeket ezért érdemes lett volna, a könyv célkit zéseit beváltandó, bvebben elemezni. A hagyomány "eredeti rendjének" rekonstruálására néhány elszórt megjegyzés mellett megvilágító erej lehet az a Nietzsche görögségképétl és a Kerényi-körtl ihletett hamvasi vízió, mely az aranykorban részesül preszokratikus antikvitást a horizontális és vertikális szemlélet egyesülésébl adódó gömbszer látásmóddal jellemzi. "Számunkra, modern emberek számára ugyanakkor legfeljebb csak egy-egy pillanatra villan fel (vertikális értelemben) az örökkévalóság, miközben éljük életünket a horizontális tengely mentén" - adja meg a kontrasztot Thiel. Szintén jó bepillantást enged a hagyomány világába a Megváltó szakrális mintájának Nietzsche és Kierkegaard inspirálta (és az egyház Krisztus-képével szembeállított) bemutatása: Jézus eszerint "fölötte áll minden intellektuális, morális és testi korrupciónak, a mások fölött gyakorolt hatalom minden formájának". Itt kell azonban értetlenségünket kifejezni afölött, hogy Kierkegaard-nak a kereszténység korabeli állapotát kemény szavakkal ostorozó röpirat sorozata, mely a hagyomány egyik forrását képez újtestamentumi krisztus hitnek is fontos dokumentuma, nem kerül szóba az elemzésben. Az Augenblick mell zése annál is furcsább, mert a Hamvast - saját bevallása szerint - nap mint nap foglalkoztató idézetekbl összeállított Anthologia humanában épp ennek egy részlete képviseli Kierkegaard-t.

A realizálásról mint a hamvasi személyiségetika kulcsmozzanatáról elöljáróban csak néhány szót. Bölcsel nk Mágia szutra cím 1950-es írásában tesz kísérletet a hagyományban foglalt tanítás életrendi alkalmazásának leírására, ezt a vallásos hangvétel m vet rekapitulálja tudományos nyelven és a filozófiai vonatkozások számbavételével Thiel A realizálás két legfontosabb kritériuma a transzparens egzisztencia (itt a szerz lehetséges elzményként utal a lét világló tisztásának heideggeri fogalmára), mely állandó nyitottságot, megszólíthatóságot és födetlenséget föltételez; illetve ebbl kiindulva a mélység és magasság felé való elmozdulás, vagyis az univerzális orientáció, mely a hagyományban való elmerülést igényli. A szent könyvek fonalát követve kísérel meg az ember reintegrálódni a lét egészébe, melynek csak torz káprázata az érzéki, más szóval "visszájára fordult világ". (Mikor ráadásul azt is megtudjuk, hogy Hamvas szerint a létteljesség misztériuma megfoghatatlan az értelem, de hozzáférhet a lélek legmélyének számára, komolyan hiányolni kezdjük a kora romantikára és különösen Novalis ordo-inversus gondolatára való utalást, aki pedig Jakob Böhme iránti rajongásában osztozott is Hamvassal.) A realizálásnak az életképzeletbl kell kiindulnia, mert ez egyszerre állítja helyre a test, a lélek és a szellem külön-külön meghaladhatatlan defektusát. Az imagináció a létezés "középpontja, vizionárius mámor és a kép felrobbanó villáma, végül is elementáris és primordiális teremt aktus" (idézi Thiel ), mely az ember helyes üdvtervéért felel s. Thiel Kierkegaard és Nietzsche gondolat-köréhez kapcsol vissza, amikor a fölvázolt realizálást örök föladatként, útonlevésként értelmezi, és igazolására az Anthologia humana bevezetését idézi: "Sorsunkat a jövbe vetjük: az el nem ért emberi lét felé való szüntelen sietésbe vagyunk beágyazva".



Két, további Kierkegaard- és Nietzsche-párhuzamokkal kísérletez exkurzus után Thiel visszatér f mondandójához, mely szerint Hamvas Béla filozófiai munkássága személyiségetikaként olvasható. Rögvest hozzáteszi azonban, hogy "legföljebb ennyi jelenthet ki bölcseletért, s nem tartom jogosnak azokat a próbálkozásokat, amelyek megkísérlik Hamvas életm vét irányzatba sorolni". Bármilyen elismerésre méltó is azonban Hamvas céhenkívüliségének tiszteletben tartása, ez nem ment föl az alól, hogy rendszerének bemutatásakor etikájának tartalmi meghatározottságait is kell figyelemben részesítsük. A személyiségetikai értelmezést védhetnek érzem: az író elutasítja az általános normarendszerek szabályait és önmagán belül keres erkölcsi támpontot ahhoz, hogy tisztességes marad-jon. ,,»Autoritás és terminológia nélkül« - hangsúlyozza. »Mindenki külön. Mindenki maga«" (idézi Thiel ).

Abban azonban már ersen kételkedem, hogy Hamvas a Nietzschének tulajdonított és az egyéniség önkibontakoztatását zászlajára tz "tiszta személyiségetikát" valósítaná meg, amit Thiel ha itt nem is, de néhány lappal elbb, a realizálás eszméjének forrásai után nyomozván meglehets határozottsággal állit: El bb azt fejtegeti, hogy a magyar gondolkodó különböz okokból tudatosan rejtette a "normális ember", az "egészséges, ép ember", a "szakrális szubjektum", a "poeta sacer" és a "theios anthrópos" kifejezések mögé az übermensch jelentéstartományát, majd így folytatja: "Valamennyi kifejezés az Im-ígyen szóla Zarathustrából ismert gondolatra épül: »Mit jelent azzá lenni, amik vagyunk?«, illetve: »Légy azzá, ami vagy!«" A Mágia szutrának a tehetséggel és a zsenivel kapcsolatos fönntartásait ismerve ezt az ers tételt azok a párhuzamok sem teszik meggyz bbé, melyeket az áldozat és az örök visszatérés problematikájára vonatkozóan Thiel a következ kben megvon. A mindenáron való önmegvalósítás veszélyeit én nem a Sztálinhoz hasonló diktátorok szokásos példájával illusztrálom, hanem Peer Gynt szelídebb majdnem-tragédiájával. Peer, aki a valódi énjének esküdött hségre teszi föl az életét, öregségére kénytelen azt válaszolni egy kilétét firtató kérdésre (Ki ön?), hogy "Azt hiszem, ön-magam. Egyébiránt itt az útlevelem. " Szerencsére ez az abszurd végkifejlet nemhogy a közigazgatási apparátustól irtózó Hamvas, de még Nietzsche elméletéb l sem következik. Ahogy arra Heller Ágnes rámutat, Nietzsche "tiszta" személyiségetikája is egy igen határozott szubsztantív minsítést tartalmaz. Az irracionalista bölcsel koncepciójának épp az a legnagyobb értéke, hogy imperativuszként megfogalmazott formális elvébl, ti. hogy - szemben a ressentiment-morállal - önmagunkból induljunk ki és önmagunkat tekintsük mércének, a Herrenmoral .tartalmi meghatározottságai levezethetk. Véleményem szerint Hamvas etikájában is található egy formális elv, melybl az aranykori valóság szubsztantív értékeszméi deriválódnak. Ezt a princípiumot, bár a korai írásokban, például a Hexakümion tudománykritikájában is fölbukkan, legtisztábban az életm vet lezáró Patmosz világa tárja föl. Legalapvetbb megfogalmazása az egyetemes létezés tudata vagy eredend egész-voltunk vállalása lehetne, mely a világ részleges tárgyiasságába, a partialobjektivádókba való belebonyolódást kiküszöböli, hogy az ember szabadságát biztosítsa. "A szabadság nem egyéb, mint az a mérték, amelyen létezésem távlatát, vagyis az Egész, a Minden és az Összes jelenlétét le tudom mérni. Aki önmagát lesz kíti, távlatát lezárja, az Egész egy részét kizárja, önmagát szabadságától megfosztja. Aki a távlatot kinyitja, az Egészet megismeri és birtokba veszi, szabad." A részlegességek elismerése vonja magával a birtoklási vágyat és a szégyentelen életéhséget, mely a rongáltság legfbb vonása; az univerzalitás ezzel szemben azt jelenti, hogy "az ember magában az újkori hatalmi ösztönt, a vak luciditást, a racionaliz-must kizárja, és az életen túli léttények iránti vakságot megszünteti". Az élet szellemi erk általi rendezését Hamvas a protektorátus fogalmával illeti: a hagyomány világában az ersebb mindig védi a gyöngébbet, de ennek érvénye kiterjeszthet a természet egészével szemben tanúsított atyai gondoskodásra is, szemben a természet kirablás ára és leigázására irányuló törekvéssel, mely az skor óta meghatározó. Mint látható, ennek az erkölcsi univerzumnak valamelyik fókusza köré elhelyezhetk azok a jellegzetességek is, melyeket a realizálás kapcsán Thiel az életképzelet tárgyául szán: egyrészt "az ember nemcsak a szervetlen és a szerves világ szövedékében képes igazodási pontokra lelni, hanem ennél többre hivatott. Van fogalma a keletkezésrl és az elmúlásról, a kezdetrl, és a végrl, a jóról, a rosszról, a lélekr l és a szellemr l. »vagyis az ember létében az egész berendezett; világ elfér. A létezés lényege a sóvárgás (idézi Thiel). Ugyanebbe az irányba mutat a Mágia szutra részletesen ismertetett és magyarázott három axiómája is. A nietzschei überschöpfung gondolata tehát csak ezzel a tartalmi megszorítással alkalmazható a hamvasi üdvterv realizálására. Mindezzel kapcsolatban három dolgot kell



hangsúlyozni. Elször, hogy a Hamvas Béla életmvéb l kiolvasható személyiségetika fontos tartalmi meghatározottságokkal rendelkezik. Másodszor, hogy ezek – szerény meglátásom szerint - visszavezethetk egy formális elvre, melynek értelme Kierkegaard és Nietzsche filozófiája fell nem pillantható meg. Harmadszor, hogy ez az elv (a karteziánus eszmények elvetése mellett) sok párhuzamot mutat a világ rendjébe illeszked spinozai alapállással; vagyis elég munka áll még azok el tt, akik megkísérlik - Csejtei Dezs szavaival – „a mérvadó filozófiai hagyomány fell értelmezni és értékelni Hamvas Béla munkáságát".

Novák Zoltán

*forrás: VULGO,2003. Bölcseleti folyóirat, negyedik évfolyam, 2. sz.

„Ami nem Egyház az, ergastulum, vagyis rabszolgaistálló.”

(Scientia Sacra)

Hamvas Béláról*

Jó negyven évvel ezeltt figyeltem fel el ször nevére. A Kossuth Lajos-utcai Egyetemi Könyvesbolt kirakatában láttam meg a Láthatatlan történet cím könyvét. Kezembe vettem-e, nem emlékszem. Ha vettem is, nem hagyott maradandó nyomot bennem. Ebben az évben viszont háromszor is elolvastam egy kéziratát, mely az Antikrisztus nevet viseli. A három elolvasás eredménye: van a Bokor gondolatvilágának történeti elzménye a magyar szellemi életben. Nemcsak a századforduló Schmidt Jen Henrikét, hanem századunk Hamvas Béláját is ilyennek kell tekintenem. Hamvas 1987-ben született, s így az elttem járó nemzedékhez tartozik. A szóban forgó kézirat évszám nélküli, de utalásból (Hamvas Béla I.- Testvéreknek Ajándék Testvérekt l – 1985 karácsonyán): „A huszadik század második felében…” (120/1 – az els szám jelenti az aforizma számát, a második szám annak sorszámát) kétségtelen, hogy 1951 és 1967 között készült. Azért 1967, mert a rákövetkez évben már nem adott ki és meg is halt. 54 évesen, vagy 70 évesen írta e mvét? – nem tudom, de biztos, hogy egy kiérett ember summázza benne gondolatait a maga ötvenes vagy hatvanas éveiben. Aforizmát mondottam. A mnek nincsen felépítése, szerkezete. A 120 aforizma, az utolsó lehetne az els is. S az els lehetne az utolsó is. Az aforizma szó a görög „aphorodieznai” (=elkülöníteni) igébl képzett f név, amely éppen arra akar utalni, hogy az egymást követ aforizmák nincsenek szigorúan egymásra építve, hanem mint elkülönített elemek állanak egymás mellett. Az egyes aforizmák terjedelme különböz. Van bel lük egysoros is: „Ami nem Egyház az, ergastulum, vagyis rabszolgaistálló.” (54). A leghosszabb viszont hatvannégy sornyi (104). Átlagban 18-19 sorosak. Az Ajándék Antikrisztus- szövegét olvasva hiányzik négy aforizma (18, 54, 65, 85)… Eleve kihúzta ezeket a szerz az els kéziratából? Késbb törölte ket? Más az oka a hiánynak? Nem tudhatjuk.

A m vet s a szerzt az újra és újra elolvasás során megszerettem. Ért, érteni akaró lélekkel akarom elmondani azt, hogy mit jelent számomra ez az aforizma-gy jtemény. Ha majd vitázok véle, szeretném mindig optimálisan megfogalmazni gondolatainak a tartalmát, amely gondolatok az aforizma-mfajból



is következen nem egyszer bizonytalan tartalmúak. A munka elvégzése eltt hadd írjak ide mottóul a m véb l két idézetet: „ Azért mert az Egyház helyett klérus van, evangéliumi élet helyett létrontás van, Jézus helyett Antikrisztus van, kell feltétel nélkül mindenkinek és azonnal kereszténynek lenni.” S a másik, amely az egész m utolsó mondata: „…a bnre mindig van mentség, de korrupttá senki sem kényszer alatt válik.” Kiemeltem a két idézetbl egy-egy szót: „létrontás” és „korrupttá”. A m egyik leggyakoribb kifejezése a „létkorrupció”. Talán ennek a kifejezésnek elemzésébl kellene kiindulnunk, hogy megragadhassuk az Antikrisztus mondanivalóját. Nem az értelem elhomályosodása, nem a b nös tett, nem a betegség adja a létrontást, hanem e három megnyilvánulásának közös gyökere a létrontás. Hamvas megromlott-megrontott emberi létet tapasztal az emberi történelemben és annak jelenében. Megállapításának forrása az az emberi természet, amelynek világos tudata van egy kezdeti meg nem romlott állapotról. A jelen állapotot e kezdeti renddel szembefordulás eredményezte. Lehetséges a megváltódás ebbl a megromlott állapotból. Jézus utat mutatott, hogy merre felé kell ennek érdekében irányt vennünk. Ezért Hamvas számára százszor szent kifejezések a következk: Jézus, evangélium, szeretet, Egyház, kereszténység. Ettl a százszor szent kereszténységtl radikálisan különböznek állítja azt, amit a történelmi kereszténység a gondolat és a cselekvés síkján létrehozott. Olyannyira, hogy a történelmi kereszténységet antikrisztusinak tekinti, a jézusi rend megvalósulása legfbb akadályának tekinti azt. E történelmi kereszténységnek két fb ne van. Az egyik, hogy nagyon korán a gnózissal szemben folytatott harcában, eltiltotta a szabad gondolkodást. A másik, hogy a szeretetet hirdetve, annak ellenkez jét, az emberek feletti hatalmat tette meg gyakorlata alapjának legfbb célkit zésének. A történelmi kereszténység – antikrisztusi. A létrontással a léthazugsággal szemben kinek-kinek fel kel vennie a harcot, hogy érvényesülhessen az emberi történelemben a gondolkodás és a cselekvés síkján egyaránt a primordiális (=legkezdeti) és abszolút rend.

Az egész hamvasi szemlélet ismeretelméleti alapját a különböz korokban és kultúrákban egyaránt érvényesül hagyomány adja. Ez a hagyomány az embert eligazítja. Ez a hagyomány arról tesz bizonyságot, hogy az emberi természetbe kiolthatatlanul bele van írva két igény. Az egyik: az univerzális orientáció, a másik: a transzparens egzisztencia igénye. Ezt a kettt tekinti Hamvas kinyilatkoztatásnak, amelyhez mindenki közvetlenül hozzáférhet, s amely nem szorul semmiféle bizonyításra. Miben áll ezek után az univerzális orientáció? Azt a tudást jelenti, mely elválaszthatatlan kapcsolatban áll a transzparens egzisztenciával. Az egyik vonja maga után a másikat. Transzparens egzisztencia nélkül nincs mód univerzális orientációra. S aki vállalja az univerzális orientációt, transzparens egzisztenciára fog törekedni. Az univerzális orientáció visszaviszi az embert az si tudáshoz, amely megszünteti az értelmi korrupciót, a megzavarodást. Értelmi tisztulást jelent az univerzális orientáció, s a transzcendenciában (Istenben) lév végleges értelmet akarja felszabadítani az emberben. Szakrális megismerés következménye ez a tudás. Eszköze: az értelem átvilágító tevékenysége. A szabad értelmi tevékenység ennek a tudásnak a forrása. Ennek a szabad szellemiségnek, amely nem tr semmiféle hatalmi ellenrzést, egyetlen célja a megtisztult emberi lény, a transzparens egzisztencia. Az értelem mködésének hatására megváltozik az emberi magatartás. E tudás tartalma: a primordiális válság, a létkorrupció eltti világ tényének ismerete. Ez a tudás – tudás egy status absolutusról, amelyrl mint az emberi élet kezdeti tényérl minden hagyomány tud.

Bulányi György

*forrás: a Szerz� kézirata,

"Az igen magasra n�tt dolgok gyökere az igen mélyen van"



(Bizánc)

Párizsi kék*

"Lossonczy azon az állásponton van, hogy az, amit a modernek új látási színvonalnak neveznek, az nem egyéb, mint a régi. A legrégibb így látni azért olyan nehéz, mert ez a legkönnyebb." Ezek a telibe találó sorok a Hamvas Béla - Kemény Katalin: Forradalom a mvészetben cím , 1947-ben megjelent kötetben olvashatók. Számomra a könyv azért is kuriozitás, mivel a Rákosi-korszakban, 1952-ben, a Széchényi Könyvtárban jegyzeteltem ki. Munkahelyem, a szentendrei múzeum szimpla, fejlécbélyegzs levelére kiadták a könyvet a tiltott raktárból. "Így látni azért olyan nehéz, mert ez a legkönnyebb." Még egyszer idézem ezt a kulcsmondatot, mert erre az állandó kiállításra ugyanúgy érvényes. Lossonczy Tamás ma sem - amint manapság írják, mondják - "trendi", sose volt az, még akkor sem, amikor éppen maga volt a trend. Az absztrakt-szürrealista lossonczyánizmusnak nincsenek dogmái. Ennek a gyönyör, három nagytermes (st a kicsikkel együtt hathelyiséges) állandó kiállításnak a Párizsi kék Szalon elnevezésében, els hallásra enyhe - mármint XIX. századi - fin de siécle hangulatot éreztem, holott Lossonczy csak játszik velünk. Dehogyis van itt kék virágos tapéta, a fal puritán hófehér, kék, raffolt függöny sincs, csak a fényvéd lenvászon rolók, amint az a múzeumokban kell. A párizsi kék meg szakmai kategória, az egyik festékszín egzakt megnevezése. Szalon pedig - a Nemzeti - a legjobb architektúrájú kiállítási épület volt, amíg le nem bontották 1960-ban. Amikor még nem láttam ezt a Trombitás házbeli galériát, törtem a fejem, hogyan lehet egy 99 éves fest, hatalmas, hétévtizedes életm véb l szemelvényezni. Hát látjuk a megoldást: a képek zömét már a XXI. században festette a m vész, 2001 és 2003 között.

Hozott persze jó néhányat a régebbiek közül is, nyomatéknak.Az úgynevezett Körök gy jt cím képek fogadnak az eltérben. Mutatóba a nagyméret, fekv alakú, 1946-os Láncreakció; ez körök és összeköt vonalak bonyolult sorozata, az egyik kör következik a másikból, színben, méretben (átmér ben) különbözek, az alapra nézve, óhatatlan Rippl-Rónai kukoricás felületeire kellett gondolnom. A Lossonczy-féle köröknek Hamvas Béla külön fejezetet szentelt könyvében. Az új Köröket, összesen tizenkettt, 2002-ben csinálta Lossonczy, a maiak keményebbek, sachlichabbak, különösen a fekete hátterek. A bejárattal szemben pszeudoplasztikák, amint Lossonczy keresztelte el ket, háromdimenziós, szürke, vízmosta kövekre emlékeztetnek. Bennük az absztrakt szürrealizmusból s

szürreálison a hangsúly. Akad még szürke kép a többi teremben is, a Cím nélkül, 2003 táblán kitiltott a szín, a szürkében legföljebb festien absztrakt-geometrikus fekete sávok, esetleg világosabb szürke vonások, némi fehérrel. Hiánytalan, tökéletes m ez. Egy másik fm a Létrázás, 2002. Fekv szürke téglaalak, benne fekv fehér létra, fehér fokokkal. Ennyit a szürkékrl. Eddig sem volt színszegény ez a fest , de ennek a gyjteménynek a tempója - közismert zenei mszóval - vivace, azaz élénken. A tárlat képeinek zöme ugyanis örökmozgó, alig van statikus. A modern mvészetben oly gyakori Cím nélkül 2002 (elvégre ez is cím) ambaszer, éles hullámvonalakkal határolt organikus alakzat, ha akarom ember, színe egyenletesen koromfekete, néhány trillával. Jobbra, balra vörös, illetve piros, narancs faktúra. Alatta függ ugyanakkora párdarabja, csak más színfekvésben: itt mások a vörösök, és az izg-mozgó amba itt kék. Gyülekeznek a harsogó, egymással verseng , robbanóan intenzív színek a termekben, a visszafogottabbak inkább a fszólam kíséretét adják. Majdnem három méter magasak, a három keskeny, mindössze negyven centi széles A szeretet lángoszlopa (2002). Mindhármójuk közepén képzelt függleges választ el kétféle tartalmi együttest, egyúttal két-két hideg, továbbá meleg színharmóniát. Ezek a keskeny, magas képek mintegy felkiáltójelekként zárják a festménysorok mondatait. És lám, az oldalsó teremben, három falon a - most már kisbetvel írandó - párizsi kékben tartott grupp. A párizsi kéknek (melyet a franciák berlini, vagy porosz kéket mondanak) számtalan árnyalata van ezen a tárlaton, benne fehér vonal a motívum. Kett s arckép szívkontúrba foglalva, ugyanez kétoldalról összenyomottan, mellettük csupa játékos, vagy szigorúan megszerkesztett kép. Ezt az állandó kiállítást Lossonczy Tamás saját maga rendezte. Mint félezernél több mtárlat rendezje, hadd gratuláljak neki ehhez is. Csak éppen van egy dönt különbség az arranzsálások között. A m vészettörténész, muzeológus, kritikus stb., ha rendez is - nem mvész. Hanem - csöppet sem vagyok



álszerény - szerkeszt, akár a lapoké, folyóiratoké, könyveké. Lossonczy minden egyes fala egy-egy panneau. Ezek a panneau-k (faliképek) gondolnak ám a sarkokon túli szomszédaikra, st az ajtónyílások utáni társaikra is. Egyszóval a Párizsi kék Szalon: "együtt van".

Frank János

*forrás: Élet és Irodalom, 47. évfolyam, 22. Szám

"Mert aki nem tudná, a Jóisten a világon a legmagasabbrend munkát végzi, vagyis szl m ves"

(A Jóisten uzsonnája)

Elkezd dik-e a jövõ?*

A Bokor katolikus bázisközösség Koinónia cím folyóiratának 2002. februári számában a szerkesztõk vitát indítottak Hamvas Béla „Csuang-ce – A Tao virágai” cím írása kapcsán (ld. elõzõ, októberi számunk elején). Ehhez készült az alábbi hozzászólás. Hamvas Béla rövid mve (Csuang-ce) jól mutatja be a szerzõ világlátását. Közel sem olvastam összegy jtött írásai mindegyikét, ám az általam eddig megismertekben nem találtam az ebben megnyilatkozótól eltérõ szemléletet. A Bokor szellemiségét már nehezebb lenne jól körülhatárolni, hiszen rendkívül sokszín, sokféle szemlélet közösségrõl van szó. Összevetés céljából a Bokor alapítójának, Bulányi Györgynek „Eszeveszett volt-e Jézus” c. tanulmányát veszem alapul (ld. 2001. júniusi számunkban), amely h ségesen adja vissza a szerzõ fõ mvének, a KIO-nak (Keressétek az Isten Országát) szellemiségét. Még egy kitérõt kell tennem, magukról a kérdésekrõl, a „Sitz im Leben”-rõl, arról, hogy van-e mit összevetni egyáltalán.

Hamvas Béla a hagyományról ír, az aranykor szellemiségérõl, amelyet már csak töredékesen láthatunk a preszókratikus filozófusok utólag rögzített tanításában. Ez a hagyomány csupán arra jó, hogy általa mintegy külsõ álláspontot kapjunk a jelenkor történelmének szemléletéhez, olyan távolságtartó és kritikus szempontot, amely segít a napi történések mögötti álságos törekvések leleplezésében, a modern kori ideológiák elvileg téves és káros kiindulópontjának megmutatásában. Mindezek mellett segít, hogy igazolni tudjuk a szemlélõdõ értelmiségi kritikus távolságtartását, elkülönülését a napi politikai, gazdasági, közéleti tülekedéstõl. Hamvas Béla életében egyetlen rövid korszak volt kivétel e szemlélet alól, az 1945 utáni néhány év. E rövid kitérõnek Lukács György támadása vetett véget, amely élete végéig a periférikus értelmiségi szerepébe kényszerítette Hamvas Bélát. A hagyomány a múltba néz, a jelennel szemben legföljebb kritikai funkciója van, s nem tiszte a jövõt idézni, sem látomása nincs róla, sem küldetése nincs hozzá.

A Bokor szellemiségét megalapozó Bulányi György a világhódító katolicizmus légkörében nõtt föl, ezért számára a '45 utáni évek az önvizsgálat, a belsõ kritika évei. A Bokor szellemiségét kialakító szemléletváltása, a két évtizeddel késõbb megírt KIO alapelvei a „valahol utat tévesztettünk” jegyében fogantak. Ám bármilyen mély és alapvetõ volt is ez a fordulat a katolicizmus évezredes beidegzõdéseihez képest, alapvetõ irányultságától, a történelmi küldetéstudattól mégsem vált meg. Fõ m ve, a KIO, választ kíván adni arra a kérdésre, hogy miként tolható helyre a kizökkent idõ, hogyan lehetne végre megjavítani azt, ami a teremtés kezdete óta a legfõbb botrány a gondolkodó ember számára: magát az emberi történetet. Bulányi György nem fogadja el a krisztusi megváltás



automatizmusát, s a Krisztus-esemény óta eltelt korszak történései õt igazolják. Válasza prófétai válasz, a jézusi tanításra fogékony emberi lelkek önközpontúságát (legalább a Jézust követõ tanítványokban) a mindenkit szeretõ te-központúság váltja föl, s az õ kisközösségeik alkotják az emberiség életét ténylegesen is megváltó élcsapatot, amelynek fokozatos térnyerése helyreállítja az emberhez méltó életet, s ezzel együtt Isten becsületét. Könyve utószavában a szerzõ elismeri, hogy ez az élcsapat reménybeli, a megváltásra szoruló jövõ méhében készül arra, hogy megszülessen és történelmi feladatát végrehajtsa. E ponton be is fejezhetném válaszomat: az idõtengely mentén pontosan ellentétes irányba tekintõ nézeteket nincs értelme összevetni, mert míg az egyik a múltat fürkészi, s a jelenhez legföljebb tájolót nyújt, a másik a jövõbe tekint, s a történelem alakításához kínál vésõt és kalapácsot. Van azonban egy közös viszonyítási alap, amelyhez mindkét szemlélet hozzámérhetõ, mégpedig a botrányosan embertelen világtörténet maga, amelyet Hamvas Béla egész életmvével értelmezni, magyarázni kívánt, míg Bulányi György az emberiség elõtörténeteként lezárni, s a tehetetlen múlt folyamatát megváltoztatva, valódi történelemként újraírni végre.

A jelen világállapot elemzésében Hamvas Béla szempontjai fontos kiegészítéseket adhatnak a Bokor KIO-n nevelkedett gondolkodóinak, s Bulányi György kereszténység-kritikája minden bizonnyal egyetértésre talált volna Hamvasnál, ha ismerte volna. Ugyanakkor Hamvas életmvének értékelése elsõsorban a világtörténet õsi korszakainak végiggondolását kívánja, míg a KIO eszméinek mérlegeléséhez a jövõ lehetséges forgatókönyveit kell szemügyre vennünk. Úgy tnik, minden nehézsége ellenére mégis az elsõ feladat a könnyebb.

Ahol a Taot nem ismerik, Ott megjelenik a Szeretet.

Ahol nincs Szeretet, Ott megjelenik az Igazságosság.

Ahol nincs Igazságosság, Ott megjelenik az Erkölcs.

A Tao-te-king idézett sorai az emberi történet hanyatlását tudatják: idõben minél közelebb áll hozzánk, annál romlottabb és elvetemültebb, minél õsibb, annál emelkedettebb és nemesebb, mígnem elérkezünk az osztatlan isteni létezés nyugalmának indulat- és indítékmentes sugárzásához. Gyönyör álom az ember eredetérõl, csakhogy való-e? Mindaz, amit õseink történetérõl tudunk, s mindaz, amit csak sejtünk belõle, rácáfol az aranykort idézõ mítoszokra. Lényegtelen, hogy lassú volt-e vagy gyors, fokozatos vagy ugrásszer az emberi gondolkodás létrejötte, az ember fokozatosan szellemivé (szimbolikussá) alakított társadalmi környezete nagyon egyszer kezdetektõl jutott el mai állapotába, és nincs okunk föltenni, hogy ne válhatna még összetettebbé, kifinomultabbá, ne hozhatna létre további, akár minõségileg új tartalmi elemeket is. Mi lehet akkor a Tao jelentése, az emberi faj milyen létállapotához köthetõ osztatlan uralma? Az én értelmezésemben az Eget és a Földet irányító erõk akadálytalan érvényesülésének legfõbb akadálya: maga az ember. A gondolkodó, a kérdezõ, a létezésének állati meghatározottságával és egyértelm ségével szakító ember töri meg a Tao zavartalan m ködésének korszakát, a bnbeesés: az emberré válás maga. Az érzékelés, a gondolkodás, a világ elkülönítése önmagától, majd visszatükrözése a megismerésben: a létezés egyszerségének és átlátszóságának megbontásához, az értékek kimondásához, s a létezõk belsõ szerkezetének értékpólusok közt feszülõ kettõsségéhez és többességéhez vezet. A létromlás nem más, mint a létezõkrõl való tudás szükségképpen értékítéletet hordozó aktusa, a létezés tudomásulvétele. S itt válik számomra végképp érthetetlenné a Hamvas Béla által oly sokszor említett hagyomány: vajon a gondolattalan és reflektálatlan és ösztönös állati létezés szintjére kellene a ma emberének visszaszállnia ahhoz, hogy megoldja az emberlét kínzó problémáit? Bizonyos értelemben ez valóban megoldás lenne, csakhogy nem az ember, hanem a néhai, a tudatosság felé (sikertelenül) törekvõ elõember számára. Korunk szellemi körképe mutat ilyen jelleg folyamatokat is. A kérdéssel Hamvas Béla is szembesült, s a mitikus hagyomány (Csuang-ce cím írásában nem említett) válaszát fogadta el: az emberi faj öntudatra ébredése nem a fõemlõsök egyikének sikeres alkalmazkodása vagy mutációja, hanem a világteremtõ õserõbõl eredetileg szellemi létezõkként kivált lelkek anyagba süllyedésének pillanata. Innét erednek az isteni jelenésekrõl és látogatásokról, az angyalok és emberek nászából születõ óriásokról és



istenkirályokról szóló legendák. E ponttól számomra minden további vizsgálódás lehetetlennek látszik, ezért avatatlanként nem is folytatom töprengéseimet. Hamvas Béla egyetlen tanácsa a mai kor embere számára: visszatalálni az õsi egység állapotához, azt megélni, s a személyiség sugárzásával hatni. Ám a bennünk lévõ forrást, amely az aranykor óta meglehetõsen vastag rétegek alá került, valahogy ki kellene tisztítani, s ehhez tennünk is kéne valamit. A szellemi tisztánlátás gyakorlati lépések nélkül még az egyén számára is kevés ehhez az emberfeletti célhoz.

Ha majd a bõség kosarából Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!

Bulányi György az Isten Országát építõ kisközösségek gyakorlatától reméli az emberi történelem megváltását. Petõfi soraival idézi föl a kizsákmányolás, elnyomás és ostobaság uralta emberi történelem szenvedõ alanyainak és prófétáinak örök panaszát és reményét, e sorokkal figyelmezteti idestova tizenöt éve a Bokor bizonytalankodó tagjait történelmi küldetésükre. Nagyszer látomás az ember jövõjérõl. Csakhogy valóra válik-e? Múltunk biztosan tudható tényei ritkák és töredékesek, értelmezésük vitatott, náluk csak jövõnk bizonytalanabb. Prófétai látomásokban soha nem szkölködtünk, s meghiúsulásuknál csak valóra váltásuk kudarcos kísérletei voltak tragikusabbak az emberi történelem során. Mégis, milyen alapon reméli a KIO szerzõje, hogy ezúttal másként lesz? A KIO megírása idején még jó katolikusnak számított, s nem kevés erõfeszítést fordított annak megmutatására, hogy mve a kinyilatkoztató Isten ránk hagyományozott kijelentéseinek lehetõ leghitelesebb értelmezéseként tarthat számot a hívõ emberek érdeklõdésére, ugyanakkor a Jézus által megélt és tanított emberi élet a hitetlenek számára is elgondolkodtató alternatívája minden más útnak. A következõ évtizedek során meg kellett érnie, hogy saját egyházának vezetõi a mindenkori politikai rendszerre hivatkozva, ám annak mivoltától teljesen függetlenül, örökösen peremhelyzetbe szorították. Nem csoda, hiszen egy kiváltságot és ellenséget nem ismerõ, minden ember testvériségét valló tanítással hogyan is remélhetett elfogadást egy olyan szervezetben, amely a kiváltságokra épülõ társadalmi formációk mindegyikével kiválóan együttm ködött? A katolikus egyház megújítására irányuló reményének fogyatkozásával együtt nõtt érdeklõdése a saját egyházán kívüliek, többek között a vallástalanok iránt is. Ez az elmozdulás nem hagyta érintetlenül tanítását sem, egyre fontosabbá vált számára, hogy a bármilyen elvi alapon állókkal is szót értsen az emberi jövõ jézusi alakításának érdekében. Tanítását ma már „csak” az egyetemesség értelmében tartja katolikusnak, s kinyilatkoztatottnak is csak olyan mértékben, amilyen mértékben ez a kinyilatkoztatás bárkinek rendelkezésére állhat, saját kulturális öröksége keretein belül. Ám ha nem áll többé egy minden kétségen felüli objektív isteni tekintély a közös emberi jövõ alakítására hivatott életelvek mögött, egyre fontosabbá válik a mindenki számára adott emberi természet jelenkori állapota, összes korlátozottságával és reményével együtt. Ismerve a KIO evangéliumi etikájának feltétlen követelményeit, a Bulányi György követõi elõtt álló követelmények sem kisebbek, mint a Hamvas Béla által megrajzolt aranykori Tao követésére indítást érzõ mai emberéi. A Bokor-tagok helyzete mégis könnyebb, mint a mai Hamvas-követõké. Ötvenéves kisközösségi gyakorlatuk tapasztalatai mellett az elmúlt évtized általános zûrzavarában sem kellett iránymutatás nélkül maradniuk, Bulányi György megadta számukra a következõ lépés irányát is: a közbirtokosságon alapuló életközösség a jövõ alakításának ma látható leghatékonyabb eszköze. A megvalósítás késlekedése sok okra vezethetõ vissza, ám azt mindenképpen jelzi, hogy a Bokor ezzel az irányvétellel végleg elhagyja a kényelmes metafizikai igazságok terét, és olyan gyakorlati-társadalmi közegbe lép, amelyben a résztvevõk elvei egyre több ponton és egyre sr bben szembesülnek majd jelenkori belsõ és külsõ adottságaikkal. Ahogyan azt sem várhatjuk egy mai embertõl, hogy megvilágosodott istenkirályként puszta létének kisugárzásával tartsa kézben a világ dolgait, várhatóan a Bokor-kommuna sem felel majd meg mindenben az Isten Országa



földi mintájának, tagjai sem lesznek egyik napról a másikra Jézus-formátumú egyéniségekké. Különféle lazább és szorosabb emberi közösségek évszázados története tanúsítja, hogy a türelmetlenség és a történelem beteljesedésének sürgetése az eredeti célok lecseréléséhez vezet, a közösségi élet minõségi átalakítása helyett a szervezet fennmaradására összpontosít, ha ugyan megmarad az önkéntes közösség keretein belül, és nem válik egyetemes zsarnoksággá. Ugyanakkor a késlekedés csak meghosszabbítja a gyakorlat próbájától ódzkodó elvi-elméleti történelem-megváltás korszakát a Bokor életében. E korszakhatárt nem egyszer átlépni. Ugyanolyan nehéz, mint Hamvas Béla „éberség” fogalmának megismerése után valóban fölébredni. A tudat ismereteinek viszonylag egyszerû bõvítéséhez képest mindkét lépés az „én” alapvetõ átalakítását kívánja meg.

A világválság mai megoldási kísérleteinek sokfélesége arra utal, hogy az emberi faj talán mégsem annyira életképtelen, mint amilyennek a fõáramú folyamatok ésszertlensége mutatja. A szociál-darwinizmuson nevelkedett neoliberális közgazdaság- elmélet pusztító hatásait látva, a világ sok pontján kezdõdött már el egy másféle – pénzközpontú helyett értékközpontú – életmód kialakítása helyi kezdeményezések formájában. Itt csupán néhányat említek a legismertebbek közül. A Kairos Európa mozgalom 1985 óta fogja össze azokat a keresztény csoportokat, amelyek az ún. „keresztény” országok által a múltban és a jelenben elkövetett kíméletlen kizsákmányolást a béke, az igazságosság és az osztozás elvei szerint akarják orvosolni a világ minden táján, és sajátos helyi közösségek formájában segítik lakóhelyük kitaszítottjait. A HIFA („segítség mindenkinek”) mozgalom 1995 óta dolgoz ki és vezet munkaterveket Európában és Afrikában a természetes gazdasági rend alapján mezõgazdasági és kézm ves termelõk számára, hogy megmutassa, van élet a kamat-gazdaságon kívül is. Pénz, hitel és kamat kikapcsolható a helyi közösségek életébõl az igények és szolgáltatások összetalálkoztatása útján. Ez a Talentum-rendszer alapelve, amelynek már Magyarországon is mködik egy köre, a vecsési. A hutteri egyház közösségei már csaknem ötszáz éve élnek teljes vagyonközösségben és egyszerségben. Erõszakmentességük miatt mindenütt üldözték õket, így terjedtek el szerte a világon.Az Egyesült Államokban és Kanadában több száz körzetben mûködik az elõfizetéses mezõgazdaság rendszere, amelyben a városi lakosok személyes ismeretség alapján kötnek havi elõfizetéses szerzõdést a környezõ vidék termelõivel, így jutnak hozzá a számukra szükséges zöldséghez és gyümölcshöz, s így mentesítik a termelõket a mezõgazdasági termelés éves ciklusához egyébként elengedhetetlen bankhiteltõl és kamatfizetéstõl. A Bokor akár le is maradhat ebben a sokszín mezõnyben. Kár lenne érte, bár az emberiség fönnmaradása szempontjából közömbös, hogy éppen kik és hol éreznek rá a következõ korszak élhetõ és vonzó mintáira. Mert a tudatos ember legfõbb feladata saját sorsának, jövõjének alakítása. Nem hagyatkozhat többé a világegyetem erõinek összhangjára, mert ez az összhang az emberi tudat megjelenésével számára végérvényesen elveszett, és csak önmaga teremtheti meg újra, immár a kezdetektõl távol, önmagát is számításba véve. A jövõ útja azoké, akik készítik e jövõt. Elkezdõdik-e hát a jövõ? Rajtunk fordul, azon, hogy mi magunk elkezdjük-e.

Demeczky Jenõ

*forrás: ”Érted vagyok” 76. Szám, 2002. december



"A hatalom jellemzésére éppen elég annyi, hogy: a hatalom iránya mindig: le."

(Ünnep és közösség)

A Hamvas-életm újabb értelmezései*

A Debrecenben megjelen "bölcseleti folyóirat", a VULGO legújabb számában olvasható Novák Zoltán esszéje Hamvas a fsodorban címmel. A 2002-es év két könyvújdonsággal is szolgált, melyek friss fordulatot jeleznek a Hamvas-életm értelmezésében. Az aczéli kultúrpolitika tilalmas és elhallgatásra ítélt páriájából az elmúlt két évtizedben vált fokozatosan az érdekldés és a kutatás számára megnyíló, állásfoglalásra késztet teljesítmény… - jelzi a szerz. Ám aki azt gondolja, hogy Hamvas Béla életm vének befogadása és pontos értelmezése immár megtörtént, alaposan téved. Az az igazság, hogy e nagyszabású és a magyar gondolkodás számára eddig teljesen ismeretlen területeket bejáró és feltáró bölcsel , esszéista és szépíró életmve ma sincs a helyén. Közgondolkodásunkban inkább valami "magányos mágus, hegyes süveg mindentudó" képe alakult ki róla, amitl pedig Hamvas Béla mindig is távol állt. A Novák jelezte könyvek közül Darabos Pál munkája az els. , aki több évtizede él Hamvas Béla mve b völetében, egyrészt az életmvet kívánta méltatni, másrészt megpróbálta rekonstruálni a szerz életrajzát is (Hamvas Béla - egy életm fiziognómiája). Darabos mve kétségtelenül úttör vállalkozás, hosszas és módszeres munka eredménye, ám értéke vitatható. A Kortárs egyik nemrégiben megjelent lapszámában Kemény Katalin, Hamvas özvegye és hajdani munkatársa, továbbá az életmvet gondozó tanítvány, Dúl Antal is megsemmisít kritikával illeti Darabos Pál könyvét. Tény, hogy a m mindhárom kötete hemzseg a félreértésektl és szubjektív magyarázatoktól, stílusa színtelen-szagtalan, nem szólva azokról a hibákról, melyekr l nehéz volna utólag eldönteni, mennyi írható bellük a "nyomda ördöge" számlájára, és mennyi a könyve szövegét nem korrigáló szerz ére.

A másik Hamvas-értelmezés, melyet Novák Zoltán szemügyre vesz a debreceni folyóiratban, Thiel Katalin munkája: Maszkjáték - Hamvas Béla Kierkegaard és Nietzsche tükrében címmel Veszprémben látott napvilágot. "A könyv alcíme szerint a hamvasi oeuvre Kierkegaarddal és Nietzschével mutatkozó párhuzamait próbálja föltérképezni; az elszó, majd a bevezetés már többet ígér: a megjelölt két szerz hatásának bemutatása mellett Hamvas töredezettsége ellenére is koherens bölcseletének összefügg és - amennyire lehet - rendszeres fölvázolását." - jelzi a recenzes. Kétségtelen, hogy Kierkegaard is, Nietzsche is dönt hatással volt - fképpen az ifjú - Hamvas gondolkodásának kialakulására. Az is tény ugyanakkor, hogy késbb inkább René Guenon nyomdokain haladt. Mivel pedig utóbbi szerz hazai recepciója igencsak gyerekcipben jár még, joggal írja Novák- áttekintve Thiel Katalin m vét: " Elég munka áll még azok eltt, akik megkísérlik - Csejtei Dezs szavaival - a mérvadó filozófiai hagyomány fel l értelmezni és értékelni Hamvas Béla munkásságát.

Kákonyi Péter

*forrás: Magyar Nemzet, Kultúra rovata 2003.augusztus 25.



„Eszméket gyártani csak azért, hogy az embert el lehessen nyomni, és ki lehessen zsákmányolni. Ez már a múlté. A Nagyinkvizítor helyébe ma már az apparátus lépett. A megoldás kit�n�. Már prédikálni sem kell. Már ideológiára sincs

szükség. Az apparátus felel�sség nélkül, dics�ség nélkül van. El�nye, hogy az emberb�l automatikusan kiírtja az öntudatot és az önérzetet. „

(A Nagyinkvizítor)

Keresztény volt-e Jézus?*

A kérdés talán provokatívnak, illetve hatásvadásznak t nhet. Már csak azért is, mert a válasz csakis igen lehet, de ha mégis feltesznek ilyen kérdést, akkor ott valami nincsen rendben. De lehet, hogy a kérdésre két jó válasz is van. Nézzük sorjában! Jézus Jánosnál vízzel megkeresztelkedett, hogy aztán keresztelhessen szentlélekkel.

"Én csak vízzel keresztelek, hogy bnbánatra indítsalak benneteket, de aki nyomomba lép, az hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy a saruját hordozzam. szentlélekkel és tzzel fog benneteket megkeresztelni. Szórólapátja már a kezében van. Kitakarítja szérjüket, a búzát a csrbe gy jti, a pelyvá,t pedig olthatatlan tzbe vetve elégeti. Akkor Jézus Galileából elment Jánoshoz a Jordán mellé, hogy megkeresztelkedjék. János igyekezett visszatartani: nekem van szükségem a te keresztségedre - mondta - s te jössz hozzám? Jézus azt mondta: Hagyd ezt most! Ill, hogy mindent megtegyünk, ami el van írva. Erre engedett neki. Megkeresztelkedése után Jézus nyomban feljött a vízb l. Akkor megnyílt az ég, és látta, hogy az Isten lelke, mint galamb leszállt és föléje ereszkedett. Az égb l szózat hangzott: Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik." (Mt.3.11.) Eddig az evangélista kommentár. Ezek után a szinoptikusok tanúságtétele szerint a lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse.

Jézus nem folytatja János úgynevezett keresztel tevékenységét, legalábbis liturgikus formában nem. Helyette tanított, gyógyított, csodákat tett, példabeszédekben beszélt és kinyilvánította, ami a teremtés óta rejtve van (Mt.13.35.). Ez a kinyilvánítás szimbolikusan a templom kárpitjának meghasadásával ér véget. Amikor is a Szentek Szentje a hasadás mentén kivillan. Azóta a Szentek Szentjébl megszakítás nélküli szakadatlan fényárban omlik alá az Isten Világossága a bn sötétségébe. Az Isten közelebb akar kerülni az emberhez.

"Vörösl fény világolt a Koponyák-hegyén, Az égen torladoztak fekete fellegek.

Már vijjogott a szél, a föld már reszketett, És recsegett a kárpit a templom rejtekén. "

Írja Sík Sándor.

Jézus a - "jászolban született" - magatartásával elénk élte az egyedüli üdvözít létformát, ami nem jár jutalommal, sem az evilágban sem az égiekben. Nem alapított vallást, ennek még a gondolata is távol állt t le. Azóta mégis megalapítottatott egy új vallás, munkálkodott ezen Pál, majd Konstantin tette fel a i-re a pontot. A "bíborban született" égi jelet lát: "In hoc signo vincere" - " E jelben fogsz gyzni". Ez volt a kereszténység els politikai gy zelme. De ez a kereszténység már nem az a kereszténység.

Ha azt állítjuk, hogy Jézus nem volt keresztény, akkor ez gyors magyarázatra szorul. Nem volt keresztény abban az értelemben, amit ma kereszténységnek tapasztalunk meg. A kérdés tehát kétpólusú: vagy nem volt keresztény, vagy pedig volt az egyetlen keresztény. Nietzsche is ezt állítja és szitok-áradatot szór az "úgynevezett" kereszténységre. A szitok áradat az " Imitatio Christi" - a Krisztus követés elmulasztása miatt van. Nietzsche Pál teológiáját is kemény szavakkal illeti, Pált, többek közt, az evangélium "paprikajancsi"-jának nevezi. Lehet, hogy Nietzsche keresztényellenességével túll a célon, és a "Got ist toth" kijelentése is számonkérhet. Elmebéli elborulásaiban halottnak látja az Istent, mert megölték, azért mert útban volt, útjában a hatalomnak, a tudománynak, a politikának, az üzletnek, a



mammonnak. Midn Isten helyét átvette az az illúzió, hogy mi magunk intézzük a saját sorsunkat, akkor tulajdonképpen már a mammon vált Istenné.

A helyzet napjainkra csak romlott, mert arra a kérdésre, hogy keresztények vagyunk-e még, sajnos nemleges választ kell adjunk. Arra kérdésre, hogy van-e még vallásunk, viszont a válasz igenl. Ez a vallás azonban a haladásba, a gazdagságba vetett optimista evilág vallása. Isten helyébe másvalaki igyekszik lépni. A visszatérés, megfordulás (metanoia), szükségessége már egyre bizonyosabbnak látszik. Már így is nagyon messzire kerültünk azoktól a júdeai fiatalemberektl, akik vászonköpenyben és saruban, minden földi vagyonukat feladva követték Krisztust. Elfordultak az evilági ígéretektl, vagyontól, karriertl és inkább az Ég akaratát fürkészték. A gazdag ifjú, aki ugyan betart minden vallási el írást, mégsem így gondolkodik. megmarad vallásosnak, mely így tényleg csak búvóhely (Hamvas) vagy "ópium" (Marx). Az évszázadok során a vallás kit n búvóhellyé vált, ahová még Isten ell is ragyogóan el lehet rejtzködni. Így lesz a szeretet evangéliumából keresztény kurzus, teológia, politika, hatalomvágy, erszak. Másként megközelítve: gazdag ifjúként élni, és az evangéliumot magyarázni, hirdetni mer teológia és az evangéliummal szembeni árulás hétköznapi megnyilvánulása. Az árulásról Julien Benda és Babits Mihály is említést tesz. Evangéliumon kívüli minden egyes életmozzanat vétkezés, ennél már csak az a nagyobb bn, ha ezt a vétkezést igaznak tartjuk (Hamvas). Talán innen érthet meg a farizeusi magatartásforma gyökere valamint az, hogy Jézus velük állt szemben nem pedig a megbélyegzett bnössel, vámossal, házasságtörvel, prostituálttal. Az ember nem a bnben aljasodik el, hanem ha a bnt igazságtartalommal ruházza fel. Innen már csak egy lépés a politika. Jobboldal - baloldal és közép ezek nem a Jó és a Rossz harcai, hanem hazugságrendszerek törvényerre emelt marakodása. Evangéliumi élet helyett ma zsibvásár és kiárusítás van, s ezeket demokráciának (szocializmus), piacgazdaságnak (kapitalizmus), szabadságnak (neoliberializmus) és rohamos fejl désnek (technokrácia) nevezzük.

Manapság gyakran halljuk: vállságban vagyunk, a válság korát éljük, újra elmélyül valamilyen válság. Ezekt l a kijelentésektl nem kell túlságosan megijednünk. Az állítások ugyan igazak, de az is hogy a világban mindig vállság van, ez a világ sajátja. Mondhatni sine qua non-ja. A válságot jó elre felismerni, meghatározni, tenni ellene: ez a próféták küldetése. A világ úgynevezett fejldése a válságok megjelenése, elmélyülése, megsznése formájában lüktet. Eddig még minden krízis elmúlt és jött helyette másik. A válság felismerésével, értelmezésével már lehet bajunk. Ma például sokan azt hiszik, hogy gazdasági vállság van, mert nagy az infláció és a szegénység. Ellenkezleg, ma gazdagság és a gazdasági hipertrófia van. Lehet, hogy az evangélium gazdag ifjúja, hasonló adottságokkal csupán ma az Egyesült Államok szerény állampolgára lehetne. Gazdaságkor (Czakó Gábor szava) jellemzje a túlszaporodás, mint valami daganatos sejtburjánzás, valamint a fényzés és pompa az egyik oldalon - és ennek gyökeres következményeként – nyomor és éhínség a mások oldalon. A nyelv is tükrözi ezt a tarthatatlan felállást: az ember nem létezni, még csak nem is élni, hanem megélni akar. A meg igeköt valami befejezettséget sugall – csak itt, és csak most. Mintha az ember csak erre a földi életre akarna berendezkedni, csak itt és csak most. Mérhetetlen er sség az ember tapadása az anyagi javakhoz, és az anyagi javak mennyisége is mérhetetlen. Minél jobban köt dünk ezen javakhoz, annál nehezebb bármi kevést l is megszabadulnunk. Lehet, hogy a Bokor is ezért „fázik” a vagyonközösség gondolatától?! A ma embere nem szemléldni, elmélyülni, meditálni, imádkozni akar, hanem törtetni, sikeresnek lenni, karriert építeni. Kontemplatív képességünk visszafejl d ben, sikerorientáltságunk kifejld ben van. Sóvárgás a hajsza után – ez korunk lelkisége. Ehhez még asszisztálni sem szabadna. Tehát nem a gazdasági vállságok korát, hanem sokkal inkább annak rabló, kizsákmányoló, ökológiai egyensúlyt veszt csúcspontját éljük. A krízis ma másutt kell keresnünk, korunk válsága a vallásban található. A modern krízis a vallásos krízis. A nehézség nem csupán a vallástalanságban (ateizmus, materializmus, pozitívizmus), hanem a meglév vallások alkalmatlanságában található. A nagy világvallások zsákutcába futottak. A judaizmus a finánc-oligarchia, a pénz, a spekuláció zsákutcájába. Az iszlám az er szakba és a terrorba, a kereszténység pedig oly messzire keveredett Jézustól, hogy a visszatalálása már igen nehéz. A nagy keleti vallásokat felvásárolta a nyugat, s csinált belle okkultizmust, new-age-t, és ál-ezotériát, spiritualizmust. Ebbl a szellemi turmixból vásárolhat a nyugati polgár kedvére, ki-ki a



pénztárcájához mérten. Csodatév „doktorok”, „guruk”, és „mesterek” vegyülnek a luxus, a fényzés, a depresszió világába.

Mára a nagy vallások nem sokat érnek, az eretnek mozgalmakat –a nem engedelmeskedket – pedig bedarálta már valamelyik diktatúra az éppen adott „nagy” vallással karöltve. Aki pedig ezt is túlélte (Bokor), az a jólét, a nagy kereset, a jobb megélhetés felé kacsingat. Mára már kiment a divatból a régi klasszikus bokor-mondás: „Nem az ötrl a hatra kell jutnunk, hanem az ötrl a négyre”. Akkor hát hányadán is állunk? A történelembl nézve is belátható, hogy az ember isteni princípium nélkül semmire sem megy, de a legrosszabbul akkor jár, ha ezt a princípiumot evilági jutalmazásra kezdi felhasználni. Mert a vallás a bn és az erény, illetve a büntetés és a jutalmazás jegyében áll. Jónak kell lennünk, de az igazi jóság abban áll, ha ezt nem evilági, de még csak nem is isten országbéli jutalmazásért tesszük. Jézus példája nem a büntetés vagy a jutalmazás irányában van, hanem az Atya akaratában. Isten az a tükör amibe, ha belenézünk megláthatjuk igazi önmagunkat, ez az igazi, intakt vallás misztériuma. A megítélés, a büntetés vagy jutalmazás a klérus sajátja, mondhatni ideológiája. A történelmi kereszténység teljes egészében félre értette a Názáreti Jézust, s ezt a hibát nem látja be, hanem igyekszik eltusolni. Mikor majd a klérus egy átfogó rehabilitáláshoz lát akkor azt Jézussal kell kezdenie. Majd be kell látnia, hogy az evangélium közelebb van a csendhez, mint ahhoz a zsivajhoz, amelyet a történelem során körülötte csaptak.

Végezetül hagy álljon itt Sík Sándor gyönyör verse a: "Csendességrl"

Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen Türelmetlen, ideges két kezem.

Sz njenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani. Kulcsolódjanak nyugalomra békén,

Legyenek egyszer magukért és érted. Jöjj, csókold meg a szememet, hadd sznjék egyszer nézni és kutatni,

Csukódjék nézni békén befelé, Látni magát és téged.

Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam. Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban.

Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót, Nem a te hangodat.

És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek, Elnyeltek egy-egy darabkát bellem.

El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen, A lelkem jó, nekedvaló, érnek termett darabkáit.

Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz, Pedig k emésztettek engemet,

És megmaradtak: rossz knek a k , és ólomnak az ólom, Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még,

Mert nem csókoltál még belém magadból eleget: Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én;

Termés-arany, mert kezedbl került ki,

És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét, De szétfolyó, puha, ertlen csillogás,

És nem született meg belle még a drága Magisterium, Mely amit ér, arannyá nemesít.

És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé: Egy-, egyfelé kell menni makacsul.



Jöjj, Uram, visszajöttem, Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba,

Fogj meg s taníts meg magamat megfogni, És kezedet el nem bocsátani,

Akkor sem, mikor másért nyúl karom. Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni ersen a mással;

Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén, S kapaszkodni a másikkal kezedbe;

Könyvet lapozni, húst aprítani, Kezet szorítani és kardot köszörülni,

Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben; Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó;

Írni taníts bett, hogy képedet képezze titkosan; És lenni én, hogy légy Te én helyettem,

És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam ket, És adni magamat, hogy téged adjalak. Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök, Magamra és magadra, semmi másra.

Faragó Ferenc

*forrás: Koinónia, 2003.01.

„A férfi hozza magával az idillt, a n� hozza magával azt, hogy ez csak itt és most, ebben az életben valósítható meg.”

(Sientia sacra)

Szentendre ma*

A II. világháborút követõen a csendes kisváros jó tartózkodási helye volt az új rendszer mellõzötteinek. Köztük két nagyformátumú magyar írónak, Hamvas Bélának, aki a Bubánban kertészkedett és közben megírta a huszadik századi magyar irodalom egyik remekm vét, a Karnevált. És Németh Lászlónak, aki Farkas Ferencék Bükkös-patak menti házában írta a Galileit (1953), egyik legjelentõsebb drámáját. Szentendre csak az 1960-as évek végén került az országos érdeklõdés látókörébe. Kormányzati és megyei tervek alapján 1967-ben a város határában megindul a Szabadtéri Néprajzi Múzeum építése. A várost Pest megye kulturális központjának jelölik ki. Megkezdõdnek a Szentendrei Teátrum elõadásai.

Létrehozzák a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságát. A fõépületben helyezik el a Ferenczy-család tagjainak alkotásait. A belváros memlék épületeit felújítják képtárak és gyjtemények céljára. A régi m vésztelepet teljesen felújítják és 1969-ben új mvésztelep épül a Kálvária úton. Megnyitják a Népm vészetek Házát, valamint 1977-ben idõszakos kiállítások céljára a Fõ téren a Szentendrei Képtárat, ahol a szentendrei mvészet 50 éves jubileumára kiállítást rendeznek. Katalógusában immár nyolcvanhét mvész neve szerepel. Szentendre ismét a mvészek városa lett.



Megjelenik Barcsay Jenõ három könyve (M vészeti anatómia, Ember és drapéria, Forma és tér) amelyeket számos idegen nyelvre lefordítanak. A világhírt a M vészeti anatómia hozta meg számára, amelyet a világ szinte valamennyi mvészeti egyetemén tankönyvként használnak. A turizmus mind nagyobb méreteket öltött. A képtárak mellett egyre többen keresik föl a szépen fejlõdõ Szabadtéri Néprajzi Múzeumot és a jugoszláv – magyar államközi egyezmény alapján létrehozott Szerb Egyházmvészeti Gyjteményt. A festõk városa szervesen beépült számos író és költõ életmvébe is. A két világháború között festõbarátainak társaságában nyaranként a Pismányban idõzött Kassák Lajos, aki Egy lélek keresi magát cím regényében ír a városról, valamint Vas István, aki Miért vijjog a saskesely címû könyvében ír ezekrõl az évekrõl. Õt késõbb számos vers megírására ihlette a város és a táj. Hamvas Béláról és Németh Lászlóról már szólottunk. Az utóbbi évtizedekben nyári alkotóházat épített Jobbágy Károly, aki Szentendrei búcsú cím kötetében adta közre a Bükkös-patak partján írt verseit. A szépírónak is kiváló Szántó Piroska a Hold utcában írta a Bálám szamarát. Vészi Endrét tucatnyi szép vers írására ihlették a Petyinán töltött nyarak. Hegyalja utcai lakóházában írta drámáit és elbeszéléseit Szakonyi Károly. Gyermekkorától volt "várostársunk" (az õ kedvenc szava) Szánthó Imre, aki nemcsak linómetszeteivel, hanem írásaival is mesevárosnak láttatta Szentendrét.

N.N.

*forrás: Szentendre város honlapja (www. szentendre.hu)

„Jézusnak Palesztinában egyetlen ellenfele volt, lényének pontos ellentéte: a farizeus, aki a prófétizmus helyett agresszív világi érvénysülésben élt és a zsoltári ima helyett kenetteljes képmutatást gyakorolt.”

(Scientia sacra)

Jelenpor*

Csontváryt látogattuk meg a gyerekekkel múlt szombaton Pécsett. Csonka a kiállítás, akár egy király hajadonf tt, hiszen a fm , a Zarándoklás a cédrushoz, hiányzik, de ott a Tarpatak, a Marokkói tanító, a Panaszfal. Utóbbiról írta Hamvas Béla, hogy "aki ezt a képet megérti, egyszerre szerény lesz, még több, alázatos". Az megfigyelése, hogy ez a m a "szellemben szegényeket" ábrázolja, akik sóvárogják az igazságot. Oly mohón, hogy arcuk levet minden pózt, közönségnek szóló gesztust, st bels tartást, mindent, ami fölösleges. Olyannyira kiüresítik magukat, hogy szinte széthullanak, mert fölismerték, hogy egyetlen kincs van a világon, az Igazság, ahhoz pedig úgy juthatunk, ha beismerjük szegénységünket: üres vagyok, Uram, helyet készítek magamban Igazságodnak. Immár csak ez érdekel. A kép bal oldalán (a néz szemszögébl) fohászkodó vak rabbinus szinte elolvad a vágyakozásban: mindenét odaadta már. Az sóvárgása él a többiekben, aztán tovább haladva lankad. A kép jobb oldaláról kívülállók, kackiás, fess turisták szemlélik a jelenetet. A m roppant kérdése, hogy fölébred-e a szellemben szegénység tudata bennük?

Bennünk?

Füzér várának képe az egyik legszebb magyarországi történelmi látvány. Vulkáni kúp meredek csúcsán áll a romjaiban is büszkeséget, igazi lovagi szellemet sugárzó épületegyüttes. Alulról is sejthet, hogy a várban munkálatok folynak: tataroznak. Boldog örömmel kapaszkodunk föl a meredek szerpentinen, ahol emberen kívül talán csak zerge, esetleg öszvér tudna fölmászni. Végre kezdik megbecsülni a helyiek és a hivatalok történelmi örökségünket, hogy unokáink is láthassák. A cél eltti utolsó kanyarban harciasan bájos sisakvirágok rködnek. Odébb, a turisták által elérhetetlen sziklaoldalban még számos növényritkaság. A kapubástya sarkát munkások javítják. A bejáratnál nem mutatok sajtóigazolványt, örömmel fizetem a belépdíjat, veszek képeslapot, színes füzetet, hogy támogassam a helyreállítást. Hanem odabent!



Betonoznak.

A nehézipar démona beszabadult a történelembe, és ahogy a démonok szokták, rombol. Hazugan, a javítás örve alatt pusztítja a megmaradt falakat, hiszen a beton kikezdi a követ, és rombolja az illúziót. Tudjuk, hogy a Notre Dame-tól Európa számtalan más m emlékében alig akad eredeti k: századok óta cserélik folyamatosan a porladókat. Senki se gondol a betonozásra, sehol. Ez a démon nekünk lett kitalálva. Azt is szívesen hazudja, hogy nem akarja a történelmet meghamisítani. Ezért hamisítja meg a Salamon-torony koszorúját Visegrádtól Székesfehérváron keresztül országszerte. A füzéri várban a középkori illemhelyek teteje betonkupola, mi több, ugyancsak kupolás vasbeton épület pöffeszkedik a vár közepén a hajdani konyha maradványait védend, jól tudjuk, rombolandó. Aki ilyen ötleteket kitalál (hazudik), s elrondítja velük örökségünket, az igencsak utálhat bennünket, történelmünkkel együtt.

Szép az, amit szeretünk.

Szubjektív? Van-e objektívebb annál, ami szubjektív? Tehát valóságosabb, ténylegesebb, lényegesebb, fontosabb, mint amire teljes lényemmel ráfeszülök, mert szeretem. Mi lehet ezen kívül az objektív? Amihez semmi közöm, ami nem az enyém, tlem független, s ha tlem, akkor az embertl, mindannyiunktól, akkor a Dolgoké. A szóban is benne van: tárgyilagos. Mi közöm a Dolgokhoz? Mi köze van a Dolognak a szépséghez? Ki látott már a lefolyócs ben gyönyörköd mosógépet? Szép az, amit szeretek. Azért szép, mert szeretem. A szépség fölnyit engem, s bennem Isten leheletét, a szeretetet, vagyis hárman vagyunk egyek a szeretetben: a szépség, és én. És ez az út visszafelé is vezet: a szeretet teszi, hogy fölismerhessem a szépet. Kívülünk, az objektívben nincsen szépség, mert a hideg tárgyi-tárgyilagos érdektelen és jelentéktelen.

Czakó Gábor

*forrás: Új Ember, Katolikus Hetilap, 2001.09.30. LVII. évf. 39. (2774.)

„Az id� nem más, mint lehet�ség a felismerésére: az embernek milyen sorsra van szüksége ahhoz, hogy halhatatlan legyen.”

(A hiteles görögség)

Hiller remélhet leg nem áll a jogsértések mögé; Hankiss Ágnes a Hamvas Intézet szellemérl...*

Megboldogult Hamvas Béla, ha megérhette volna, hogy az t íróként, filozófusként a szellemi életbl ki z , kétkezi munkára kényszerít Kádár-korszak történeti kutatását segít tudományos mhely viseli majd a nevét! De vajon mit szólna a módszerhez, amellyel a f igazgató asszony, Hankiss Ágnes alól kiszervezték a Hamvas Intézetet? Talán csak bólintana, hisz bölcs ember volt, majd a poharában aranyló jófajta borocskán keresztül lepillantana hazánkra, és annyit mondana: itt bizony nem sok minden változott. HaefflerAndrás interjúja következik. Elhangzott a Vasárnapi Újság 2003. május 11-i számában. H.A.: Hivatalosan megsznt a Kádár-kor történelmének kutatása?



H.Á.: Sokunkban él a félelem attól, hogy az eddiginél is nehezebben és korlátozottabban férhetünk majd hozzá forrásanyagokhoz. Emlékezzünk vissza arra, hogy a Medgyessy-kormány ígéretet tett, hogy az egykori kommunista állambiztonság eddig titkosan kezelt, szinte teljes iratanyagát felszabadítja és hozzáférhetvé teszi a kutatás számára és eképpen fog új törvényt hozni, illetve törvényt módosítani. Hát ebb l - ugye - nem lett semmi. Azok a kutatóhelyek, amelyek nem kis mértékben a Történeti Hivatalban rzött iratanyagra építve indítottak el kutatásokat a Kádár-korszak történetével kapcsolatban - gondolok

itt a Terror Háza Múzeum, a XX. századi intézet és gondolok saját magunkra a Hamvas Intézetre. Amelyiknek az egyik f kutatási iránya, amit mi úgy hívunk, hogy kultúra és hatalom a kádárizmusban - ezek a kutatóhelyek biztos, hogy rosszabb helyzetben vannak most minden szempontból, és a lehet ségeik vagy beszkülnek, vagy ahol mi éppen tartunk, teljesen megsznnek.

H.A.: Önnek most mi a státusza pontosan?

H.Á.:30-án leváltottak mint figazgatót. Megsznt a Károlyi Palota Kulturális Központ. Ugyan szó volt arról, hogy a Hamvas Intézet valamilyen formában mködhet tovább. Ennek a feltételeit a megsznés napjáig nem teremtették meg. Azóta is kötélhúzás folyik. Most már egyre inkább az az érzésem, hogy szándékosan olyan rossz feltételeket kínálnak nekem, amir l azt gondolják, hogy nem fogadhatom el. Olyan forgatókönyv valósult meg, amely a lassú ledarálásunk, kifárasztásunk, felszámolásunknak a forgatókönyve volt. Demokráciában nem is igazán lehet, vagy illenék kimondani, hogy politikai megtorlásról, bosszúhadjáratról van szó.

H.A.: Megjelentek olyan sajtóhírek is, hogy elfogadta a fölmondást.

H.Á.: Szó sincs róla. Ez teljes egészében valótlan. Maga az eljárás pedig kirívóan jogsért. Azt történt, hogy 30-án engem leváltottak a figazgatói beosztásomból, majd május 5-én kaptam egy levelet a Petfi Irodalmi Múzeum f igazgatójától, hiszen lett volna az új konstrukció szerint a munkáltatónk, amely nekem ajánlatot tesz. Tehát egy kinevezési ajánlatot, hogy legyek én a Petfi Irodalmi Múzeum kebelében mköd Hamvas Intézet igazgatója. Ezt a május 1-jei keltezés levelet én május 5-én, 11 tájban kaptam meg. Én otthon voltam, ezért azt kértem, hogy küldjék ki a lakásomra. Nem akartam volna abba a látszatba kerülni, mert ezzel már korábban meg is vádoltak, hogy én nem akarom átvenni. Err l szó sincs. A sofr kihozta, átvettem 11 órakor ezt az ajánlatot. Két óra után valamivel a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma az MTI-nek kiadott egy nyilatkozatot, amelyben azt állítja, hogy én a felkérést visszautasítottam és ezért ki kell írni a pályázatot a Hamvas Intézet vezetésére. Ami az elmúlt napokban történt, az talán az interregnumnak is betudható. Görgey gyakorlatilag távozott. Jöv hétt l új miniszter van. Fiatalemberrl van szó, tudós emberrl van szó. Nem akarok túlzott illúziókat táplálni, de azért én nem tartom kizártnak azt, hogy nem fog odaállni jogsértések mögé.

H.A.: Hiller István ráadásul történész is.

H.Á.: Hiller István egy nagyon jó történész, akivel egyébként nagyon érintlegesen dolgoztunk is együtt, ha ezt lehet így fogalmazni. Amikor én az Europaria Hungaria kormánybiztosa voltam és a magyar kultúra számos mfajának több hónapon át tartó brüsszeli bemutatkozását szerveztem, illetve irányítottam, nagyon korrektül tudtunk egymással közlekedni és dolgozni. Ezért én nem tekintem ezt a dolgot lezártnak, inkább az interregnum túlkapásainak értékelném.

H.A.: Megjelent az is több helyen a lapokban, hogy a Pet fi Irodalmi Múzeumot annak idején a Hamvas Intézet túrta ki a helyérl.

H.Á.: Mikor a rekonstrukciót Magyar Bálint minisztersége alatt elkezdték '97-ben, akkor ugyanannak a személynek a vezetésével, aki a mostani felszámolásunkat végzi, tárgyalások folytak a Petfi Irodalmi Múzeum akkori vezetivel - közülük az egyik azonos a mostani figazgató-helyettessel - arról, hogy a Pet fi Irodalmi Múzeum teljes egészében lemond az új szárnyról és még más területekrl is az úgynevezett Irodalom Háza javára - ami a szabad demokratáknak volt egy dédelgetett elképzelése, hogy - hol Kortárs Irodalmi Központ, hol Irodalom Háza néven, de valami módon -, a hozzájuk közelálló, az szívüknek kedves irodalmi köröket és szervezeteket hozzájuttatják a Károlyi-palotához. Számos olyan



jegyz könyv maradt meg, ahol a Petfi Irodalmi Múzeum vezeti aláírásukkal hagyják jóvá, azt, hogy lemondanak az új épület minden újonnan megnyíló területér l az Irodalom Háza javára. S hogyan is van az, hogy amiért Magyar Bálint kedvéért önként és dalolva lemondunk, ugyanaz szörnységes sérelem és botrány az Orbán-kormány alatt? Holott semmi más nem történt, mint hogy a Petfi Irodalmi Múzeum valamivel megnövekedett területen dolgozott tovább, ahogy korábban is. H.A.: Van-e valami információja arról, hogy a Hamvas Intézet támogatásának mi a további sorsa?

H.Á.: Egyel re a legfontosabb kérdés a Hamvas Intézet mködésének a jogi konstrukciója. Tehát, hogy készül-e olyan alapító okirat és szervezeti és mködési szabályzat, amely biztosítja számunkra, mégha betagolva a múzeumba részjogkör egységként minden szempontból megnyirbálva és korlátozva is, de azért ezen belül biztosítja-e a szakmai önállóságot és az én vezeti jogkörömet. A költségvetési támogatás kérdése ezután következik. Itt is egy elég furcsa vita folyik különben jó ideje. A Hamvas Intézet ráfordítása az elmúlt évben a kutatásokra, a könyvkiadásra, füzetek megjelentetése, konferenciák rendezése 37 millió forint volt. A minisztérium azt mondja, hogy ugyanezt megkapnánk most is. Csak ennek van egy szépséghibája, a 37 millió forinton túl az intézmény mködésének minden költsége az adódott a kulturális központból. Nekünk ott nem kellett külön költeni f tésre, világításra, rzésre, gépekre, titkárságra, postázásra. Tehát a 37 millió csak az ezen felüli kiadásokat jelentette.

Az intézet akkor tudna tovább mködni, hogyha reálisan a 37 millió mellé odatennének annyit, amib l irodát tudunk valahol bérelni, számítógépet tudnánk m ködtetni, telefont, tehát mindazt a szolgáltatást igénybe tudjuk venni, ami nélkül egy közintézmény, ha mégoly kicsi is, de nem mködhet.

H.A.: A közelmúlt történelmének kutatásában mit jelent az, ha esetleg megsznik a Hamvas Intézet?

H.Á.: Ez egy eléggé feltáratlan terület még. Tudományos igény feltárás nagyon kevéssé történt. Ugye, hát hogy mködött az értelmiség és a hatalom viszonya? A nyomásgyakorlásnak milyen mechanizmusai voltak? Egyáltalán az, amit a három "t" rendszerének hívtunk, a támogatás, trés és tiltás rendszere, ez a valóságban hogyan öltött testet? Az alapkérdései annak a kultúrának, amiben a 40 évünket leéltük. H.A.: Viszont nagyon sok szereplje még ma is él. Adott esetben magas funkciót visel. H.Á.: Könnyen mondhatnék pl. olyan közszereplt, aki ma is a politika élvonalában van. Benne van egy médiatestületben például. És ennek a korszaknak a kutatói lépten-nyomon találkoznak a nevével. Nem éppen dicsséges szerepben, mint az egyik megtestesítje annak a fajta manipulációnak és nyomásgyakorlásnak, amelyiktl - hát elég sokat szenvedett a magyar értelmiség. Ha lesz Intézet, akkor a kutatások folynak tovább, és remélem, újabb Hamvas-füzetek készülnek bellük. Ha nem, akkor az marad hátra, hogy ki-ki magánemberként próbálja a dolgot tovább vinni, hiszen végül is írni, gondolkodni azt azért az ember minden körülmények között tud, ahogy tudtunk a régi rendszerben is. Az ember azért nem adta fel, és attól, hogy nem volt állása, nem volt intézményi háttere, attól még a szellem élt és mködött, ha az ember akarta. Tehát én nagyon bízom abban, hogy a mi fiataljaink sem adják fel. A Hamvas Intézet fölteheten borús jövjér l, a Kádár-korszak tudományos kutatásának várható ellehetetlenülésérl beszélgetett a volt igazgatóval, Hankiss Ágnessel Haeffler András.

Haeffler András

*forrás: Kossuth Rádió, Vasárnapi Újság, 2002.05.11.



"Csak mulandó m�vet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban."

(Láthatatlan történet)

Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél?*

A hazai és egyetemes kultúra olyan építir l, nagy tanítóiról olvashatunk Miklóssy mvében, mint Fülep Lajos, Hamvas Béla, Karácsony Sándor, Kerényi Károly, Szabó Lajos és Várkonyi Nándor. Legtöbbjük neve minden bizonnyal a legfiatalabbak eltt is ismer sen cseng, ám mondjuk Szabó Lajos mvész-filozófus életpályája és munkássága csak az utóbbi évtized során nyert valamelyes nyilvánosságot a magyarországi kulturális közéletben. E nagy tanítók sorsának ellentmondásosságáról a szerz K szegi Lajos író-filozófust idézi: - "Az eddigi legnagyobb háború kezdetétl a tébolyult pusztulás forrpontjáig a magyar gondolkodók elhívásuknak megfelelen teljesítették a feladatukat: összegyjteni és megrizni az emberiség szellemkincseit, még akkor is, ha nem marad senki, aki átadja, ha nem jön senki, aki átveszi. Megölték ket, világgá vagy magányba zte ket a háború utáni diktatúra, némává váltak az újsüket nemzedék számára. Nem jöhettek létre az eltnt mesterek körül iskolák, nem történt átadás."

A nagy összefoglaló építészettörténeti képeskönyvek tanúsága szerint a legjelesebb építm vészek és épít mesterek esetenként fpapi pozícióval is bírtak, a szakrális hatalmi hierarchia díszei gyanánt, ám alapvet en minden kor mégis csak gyakorlati képességeikre volt kíváncsi, a szaktudásukat "vásárolta" meg. Ma sincs ez másképp, ám egyáltalán nem mindegy, mely hatalom szolgálatában áruljuk szakmai és emberi képességeinket. Akár magas rangú köztisztvisel ként, médium-menedzserként, különféle oktatói apparátusok tagjaként; akár tervez és kivitelez építészként vagy éppen segédmunkásként -, a kapitalista realista vállalkozói építipar közkatonáiként - csillogtatva szellemi fegyverzetünk. (Hamvas Béla például raktárosi pozícióban volt hosszú éveken át, többek közt az inotai erm építkezéseinél.) Úgy gondolom, alkotói és közösségi függetlenségünk meg rzéséhez igazabb tanítóink példái, a mi szakmánkban is nélkülözhetetlenek.

Mújdricza Péter

*forrás: Új Magyar Épít�m�vészet

„Ahol nincs hagyományos forma, sem vallás, sem m�vészet nem bontakozhat ki”

(Az öt géniusz)

Óda a paraszthoz*

Hallom a föld szavát:

Uram, Teremt�m, virulni akarok!

(Zarathusztra)

A földm vel , a parasztgazda ma az utolsó, aki még a végtelenben, a határtalan égbolt alatt dolgozik, s állandóan szembesül a végs kérdésekkel. Élete és munkája a születés és a halál



mezsgyéin zajlik. A Teremt képmása, t utánozza, ha vet, állatait fedezteti, elleti, költeti, szinte atya, mid n neveli, oktatja ket, s a végzet is, a halál, amikor arat, betakarítja a termést, és levágja állatait. Úgy tudja, hogy a világ rendje organikus. Benne valamennyi lénynek, embernek és természetnek a princípiuma közös. Azonos törvény hatja át a létezket; az ókor embere ezt a világ összhangjának gondolta, a középkor az összhangban Isten teremt tökéletességét fedezte föl. A m velés valójában ennek a rendnek a csiszolása, aki csinálja, az a jó gazda gondosságával terelgeti az anyagot, hogy minél tökéletesebben zengjen benne az összhang, dicsértessék az Isten. Éppen ezért az alapállás mindig a szemléldés – megérteni a rendet, a teremtést: mi van benne, mit akar az Úr? Amíg ezt nem tudjuk, nem szabad semmit sem tenni. Ezért írja el Hippokratész, hogy a gyógyítás els parancsa: nem ártani a betegnek. Ezért olyan lassú a paraszt. Nem kapkod, nézeldik türelmesen, mieltt levágna egy akáchusángot; hosszasan latolgatja, mennyi töreket tegyen az elny tt kosárba a kotlós alá. Ha már megértettünk valamit a világ m ködésébl, akkor csatlakozunk a teremtésben mköd er höz – az áldáshoz! –, akkor tudjuk szépen faragni a fát, szántani a földet, aratni a gabonát. A mvel ember ezért mindig családban él, az pedig a rendben, hiszen a maga szintjén egyaránt érti a létet a kisgyermek és az aggastyán, ezért lehetnek libapásztorok, szl rz k és tanácsadók. A közös életrend (Hamvas Béla) tanítja ket, hogy a szemük eltt zajlik a világ: a hagyomány embere otthon születik, és odahaza hal meg.

A m vel ember karriert nem csinál. Ugyanis a mvelésben az ember a szeretet világtörvényét (Dante) hajtja végre, a világ szeretetének atyai szellemét valósítja meg, realizálja az anyagvilágban és a saját lényében; véletlenül sem helyettesíti önmagával a szeret és teremt Atyát (Hamvas Béla). Közönséges divatszóval: nem önmagát valósítja meg. Ezért aki tudatosan a mvelésre adja a fejét, lemond a világi sikerrl. Még akkor is, ha gyarapítgatja birtokát, nemesíti gyümölcsfáit, szaporítja állatait.

A Tao te kingben err l ez áll:

Az Ég örök és a Föld tartós. Ég és Föld örökkévalóságának oka,

hogy nem magukat élik.

Azért tudnak örökkön (tartósan) életet adni. Így az elhivatott is:

Háttérbe szorítja önnönvalóját, és önnönvalója elre kerül.

Túlad önnönvalóján, és önnönvalója megmarad.

Nem így van-e: Mert semmi sajátot nem akar, azért a sajátja tökéletes lesz?

Ugyanerr l Jézus: „Aki folyvást azon fáradozik, hogy életét megmentse, elveszíti, aki ellenben elveszíti, az megmenti." (Lk 17, 33., Mt 16, 25., Mk 8, 35., Jn 12, 25.) A paraszt ugyan „röghöz kötött", alig mozdulhat ki otthonról, rendszerint napokra sem, hiszen etetni kell a disznót, jártatni a lovat, még sincs nála szabadabb ember. Vágyait maga választotta világa határozza meg, céljait nem kívülr l plántálják belé a reklámmal és a versennyel.

Szabad, mert szerettei között él.

Szabad, mert fnöke az Isten és a természet, meg a családja, vagyis a népe.

Szabad azért is, mert önellátó. Táplálékát maga termeli, eszközei zömét maga készíti, javítja. Örömeiben, mulatságaiban sem függvénye a szórakoztatóiparnak.

Szabad, mert nem kell alkalmazkodnia a civilizáció gépeinek munkaüteméhez. Használ ugyan



gépeket, de a földdel és az állatokkal foglalatoskodva a természet ritmusát követi, s az semmiképpen sem zavarja meg. Nem termel például disznót ablaktalan ólakban, ahol hatórás éjszakák után egy-egy etetésnyi id a nappal.

Szabad, mert nem gyárt például szemetet, aminek eltakarítása másutt tengernyi idbe, munkába, költségbe kerül. A trágya, a lomb, a kerti gaz mind hasznosul, a törött fejszenyél megy a kisbaltába; ha ott is kiszolgálta idejét, lehet belle gyújtós. A fél téglát elrágja a kandisznó: legalább apasztja fölös energiáit. A rossz bakancsból udvarjáró papucs lesz, levágott föls része alkalmas a csúzliba, vagy bélelhet vele a kasza köpüje.

Szabad, mert polihisztor. Vagyis tudása rész helyett egész, a teljes létezésre vonatkozik, éppen azért érvényessége, fképp használhatósága nem függvénye egyéb specialisták szaktudásának, mint a gazdaságkori ipari társadalomban dolgozóké. Otthonában a konzervgyáros, az állatorvos, a birkakoponya-lékel, a meteorológus, az ács, a növénytermeszt, a piktor és a mvész: lakberendez, hímz -szöv , faragó, formatervez, továbbá külkeresked, közgazdász, pedagógus, állatidomár. Nincs tisztes szakma, amely a mvel közösségébl hiányozna. Külön kell megemlékezni arról, hogy pap is, hiszen a mvelés megszenteli a munkát, a családi kenyeret, megvilágítja az ünnepek rítusait, természetes egységébe vonja a vallást, a kultuszt a kultúrával.

Szabad azért is, mert felels. Mégpedig az Egészért felel, a világmindenségért, mint Noé, az összes rábízottakért: emberekért, állatokért, fért, vízért.

Szabad, mert a gazda.

Nem véletlen, Gazdaságkorban a kultusz „magánügy" – a legjobb (?) esetben. A korbeszéd ismeretében tudható, hogy éppen ez az, ami lehetetlen. A kultusz mélyén a hit, az Istennel való beszéd, a személyes megáldottság öröme természetesen intim és bens, ám a mvelés pontosan azt jelenti, hogy az ember nem magán. Semmi esélye fönnmaradni, ha magányos. Az egyént elbb-utóbb bekebelezi a küls hatalom, a manipuláció. A mvelés ugyanis a teremt-er , az áldás továbbítása a nem szellemi lényekhez. Ez a munka kizárólag azon a ponton végezhet, ahol az ember él, egy arasszal sem odébb. Elbb a házastársat kell szeretni, a szomszédot, csak azután lehet a „világot". Szeretni azt jelenti, hogy ami személyes és bens, azt megnyilvánítjuk, hogy a lét öröm legyen mindenkinek. Hamvas szavával realizálódik a status absolutus, a szeretet. A legnyilvánvalóbb szeretetközösség a család, mégpedig a nagycsalád, ahol m ködik és halmozódik a szeret tudás, vagyis a bölcsesség. A mvelés megoszlik a család tagjai között. Mindenki az egészre készül, a m velés különböz mozzanataiból mégis ki-ki más-más módon veszi ki részét. Neme és életkora szerint el bb-utóbb majd mindenben sorra kerül. Ám egyikben sem válik specialistává, hiszen a specialista ismereteinek foglya, miként már jeleztük, részember, a mvel viszont teljes/szabad. Szabadságának teljessége a közösségben virul ki, hiszen a szeretetben nem kényszerül örökös versenyre sem társaival, sem idegenekkel, tehát nem a résznek, hanem az Egésznek a tagja. Ennek tudatában büszke. Ismét érzi, hogy a gazda. Noha birtoka sosem túl nagy, mégis az Egész gazdájaként él. Ez papkirályi helyzet. Ezért ültet meggyfát meg diót földje sarkába, hogy az arra járókat megvendégelhesse. Rejtetten, bkez en, mert számolatlanul és köszönetet nem várva, hisz nem is látja a gyümölcsöt eszegetket. Ez a mvelés büszke titka, amit csak a parasztgazda ismerhet: adni kérés nélkül, bárkinek. Gyümölcsfát ültetni a vándoroknak kultusz és nem jótékonykodás, még kevésbé filantrópia, hiszen a mvel nem emberbarát, hanem világbarát, aki az egész teremtés javára munkálkodik. Fát ültetni idegeneknek áldás, imádság: akárkik vagytok, lássátok, hogy a teremtés jó, a teremtés ajándék, érdemtelenek vagyunk rá, mégis a mienk. Érte a hála a Teremtt illeti.

Nincsen nagyobb szabadság a szolgálatnál.

Az id k folyamán az ún. munkamegosztásban a mvel ember is többé-kevésbé kézmves lett: szabó, kovács, bába, orvos, szobrász, tanító, muzsikus. A kísértés, a szétválasztás, a szétválasztódás kísértése számítható innen: fölhagyjon-e a természet m velésével, s legyen-e jól fizetett specialista? A polihisztorok kora amúgy is lejárt, az embernek a versenyben összpontosítania kell, a fölösleget, a



koloncot mind lerázni, hogy fürgébb lehessen. S lám, a specialisták pályája úgy ível fölfelé, miként a kultuszból-kultúrából, vagyis a mvelésb l kiszakadt civilizáció fejldik. Úgy és arra. A mvel ember minden foglalkozásban – bármekkora erk kényszerítsék is arra, hogy specialistává töredezzék – emlékszik arra, hogy a szabad lény, a gazda. Neki tehát az anyagvilággal úgy kell bánnia, ahogy a paraszt teszi: a kultusz és a kultúra egységében. Ezért mveli a vasat, a gépet, a számokat, a gyermekeket, a betegeket – mindent, ami rábízatik. Éppen azért, mert itt gyakran roppant ellenállást érez, nem szakítja meg kapcsolatát a földdel, hogy onnan újra ert és tapasztalatot szerezzen, a végtelennel az érintkezést fönntartsa. Számára a kertészkedés vagy szobaállata-növénye meditációs objektum. Az ellenállás abból ered, hogy a gazdaságkori világkép mechanikus. Szellem nélküli, dologi. Az eget nem csillagistenek lakják, mint az ókorban, hanem az égi mechanika járatja ott az objektumokat. A földi társadalom is mechanikus: a liberálisban a piac láthatatlan jégkeze szabályozza a versenyt, ítél eleveneket és holtakat, a szocialistában a termeler k gépies fejldése, közben a haladás szakadatlan itt is, ott is. Az ember mindben egyén/tömeg; a bens emelkedés útja lezárva. A munka nem az üdvre irányul, nem a szeretet teremt szellemének megértésére és realizálására, hanem eszközeinek, a Dolgoknak a gyarapítására. Szemléldésnek nincs helye: tanulni kell a Dolgok mködésének titkait, és a szerzett ismeretek birtokában versengeni a többi emberrel a Dolgok iránti hódolatban.

A mechanikus világ aligha mvelhet . Miként is lehetne hozzányúlni, hiszen törvényei sem nem emberiek, sem nem isteniek, hanem „objektívek". Ha valaki átszellemíteni próbálná ket, akkor mintegy homokot szórna a gépezetbe. Még szerencse, hogy állítólag ez elvileg sem sikerülhet: a történelem kereke ti. „megállíthatatlanul görög elre". A gazdaságkori civilizációban a parasztgazda idegen test. Roppant erk fogtak össze azért, hogy kiirtsák. A reneszánsz után, amikor elkezddött a hagyományos vallási társadalom bomlása, megzavarodott a nemesség és a parasztság közti szellemi kapcsolat, valamint a szolgáltatások és ellenszolgáltatások tisztes aránya (Bibó István, Várkonyi Nándor). Az úr nem vágyott többé a lovagethosz szerint élni és uralkodni. Haszonszerz polgárrá igyekezett fajulni a lovagi hagyaték puszta erszakeszközeivel. Európa-szerte véres parasztlázadások törtek ki, melyeket még véresebb megtorlás követett. Jogfosztás, megalázás, a mvelés lehet ségének elvétele. Angliában bekerítésnek nevezték azt az eljárást, amivel a parasztoktól elvették földjüket, amit aztán a mvelésb l kiszakítottak, és a puszta haszonszerzés szolgálatába állítottak. Óriási paraszttömegek váltak földönfutókká, közülük tízezrek végezték életüket bitófán, mint csavargók és tolvajok. A francia forradalom nem évszázadokra elnyújtva, hanem néhány év alatt produkálta ugyanezt a teljesítményt. Az arisztokrácia és a papság mellett a harmadik célpont a parasztság volt. Az assignatákkal kirabolták, hitétl eltiltották, majd lázadásba kergették, indulhatott a guillotine. A legtöbb vért a parasztság ontotta a forradalom vérpadjain. A XX. századi létezett szocializmusokban, mint a „kapitalizmus" vírushordozóját sok országban fizikailag is likvidálni próbálták. A Szovjetunióban, a húszas években a mesterségesen elidézett volgai éhínséggel milliókat öltek meg. Akit kulákká nyilvánítottak, az el bb-utóbb börtönbe, lágerbe került. Másutt is, legtöbben Kínában, Kambodzsában. Mindenütt, így Magyarországon is, békeidben példátlan módon statáriális ítélettel végeztek ki számos parasztot, hogy életrendjüket megsemmisítsék. Kit így, kit úgy, végezetül valamennyit, minden szocialista országban, megfosztották földjétl, állataitól. Közösségeibl kiverték, városokba, lakótelepekre üldözték. Az otthon maradókat különféle „kollektívekbe", kolhozokba, szövetkezetekbe kényszerítették, melyek nem a mvelést t zték ki célul, hanem a mvel ember megsemmisítését és a természet kirablását. Gazdaságkor általános szabályai szerint, melyeket ugyane jegyben alkalmaztak az iparban és az iskolákban egyaránt.

A liberális kapitalizmus fsodrában a francia forradalom óta az erszakos és véres eszközök helyett a létezés általános átalakításával semmisítették meg a m vel k osztályát. Elssorban azzal, hogy a társadalmat a gazdaság függvényévé tették, továbbá ennek következményeivel: a pénz- és hitelpolitikával, az agrárollóval, a specializmussal s hasonlókkal. Rendre egyre nagyobb sikerként könyvelték el, hogy már csak 20, 10, 4 százalék foglalkozik földm veléssel. A többi természetesen ugyanazzal: a föld kincseinek a föl- és átdolgozásával, csomagolásával, szállításával, értékesítésével, hirdetésével, a mindehhez szükséges eszközök, anyagok, energia stb. elállításával. De immár nem a



status absolutusban, nem gazdaként, nem szabad és teljes emberként, hanem munkavállalóként, specialistaként, a Rész töredékeként. Szabad mvel helyett kiszolgáltatott versenyzként. És a kultusz helyett az érdekelv civilizációban, hiszen az élelmiszer-gazdaság kkemény reálgazdasági ágazat. A határban ballagó vándorok a beláthatatlan gyapot-, kukorica- és gabonatáblákban – a termesztési rendszerek üzemegységeiben – nem találnak se meggy-, se diófákat. Éppen ezért jobb nem bandukolni ilyen helyeken. A látvány úgysem csábító, leginkább valami gigászi gyárudvarra emlékezet. Még szerencse, hogy nincs is hol sétálgatni, mert a gyümölcsfákat traktorokkal kihúzatták, a dl utakat is beszántották. Gazdaságossági és technológiai szükségszerségb l. Az agrárnagyüzemben a leigázott természetet befogták a ipar mechanikus rend(?)jébe. Aki erre a járszalagra kerül, ehhez idomul. Az alkalmazottnak és az általa kezelt földnek a kedélye egyaránt a beléjuttatott kemikáliák harmóniájának/diszharmóniájának függvénye. Ugyan ki hallja itt a föld énekét, amit Zarathusztra így jegyzett föl:

Hallom a föld szavát:

Uram, Teremtm, virulni akarok!

A földm veléssel egyenérték m vel i létmód apának és anyának lenni. Függetlenül attól, hogy az illet k orvosként, betanított munkásként vagy miniszterként állnak a Futószalag mellett. Ez is a parasztgazda papkirályságából ered, a család természetes közösségébl. Az Egészbl, tehát maga is egész. Szülnek lenni: áldásban élni. Ugyanis az áldás csak úgy tartható meg, csak akkor élvezhet, ha továbbadjuk. Matematikája azonos a szeretet mennyiségtanával: minél bvebben szórjuk, annál többnek a birtokosai leszünk. Meglehet, soha életünkben nem látunk csillagot a nagyvárosi m fények sötét árnyékában, s végtelen tereket is csak filmen vagy tévében, mégis megtapasztaljuk a Teljességet, amikor nemzünk, amikor a világra hozunk, amikor temetünk. A szül a Teremt képmását viseli, hiszen a nemlétbl a létbe emeli az életet, mert áldás foganni és áldás szülni. És áldás nevelni, hiszen a nevelés mvelés, az áldás továbbadása. Mindazt, amit a paraszti szabadsággal, papkirálysággal és mveléssel kapcsolatban elgondoltunk, megismételhet ezen a helyen is. A karrierkérdéstl a polihisztorságon/totalitáson át a felelsségig. Szó szerint szinte, mégis végtelenül megemelve, hiszen a mvelés nem a földre, az átszellemítend – fogyatékos – létezre irányul, hanem egy másik emberre, aki teljes, mert szellemi lény; Egész, a Teremtnek éppoly képmása, mint a szül, csak éppen baba még vagy gyermek. Hamvas azt mondja, hogy a mvelés sosem munka, hanem öröm. Ha munka, akkor már nem mvelés. A m velésb l kiszakadt (?), kitaszított (?) ember kénytelen dolgozni, hogy életét fönntarthassa. Hamvas állításának igaza a paraszt gazdálkodásában kevésbé látszik annyira nyilvánvalónak, mint a szüli gondoskodásban, amely még válságos idkben – amikor a gyermek beteg vagy „rossz" – is képes örömet adni s magába oldani minden fáradságot.

Természetes, hogy a szül éppoly idegen elem Gazdaságkor érték-, helyesebben termelési szerkezetében, mint a paraszt, ennélfogva szakasztott olyan brutális támadások kereszttüzében áll. A gazdaság által bekebelezett társadalom a létezett szocializmusokban – a bolsevikiben és a nemzetiben – nyílt és durva intézkedéseket foganatosított a család ellen, s erszakos úton próbált übermenschet és szocialista embert kialakító falansztert üzemeltetni. Lehetleg szül nélkül, bölcs dében, napköziben, a kollektivitás egyéb intézeteiben. A cél ismét a teljes, a mvelt ember, az Egész, Isten képmása helyett a gazdaság, a munkamegosztás Futószalagjánál alkalmazható súdra, akit megszépítleg szakemberként emlegetnek. Rosszul esne szegénynek, ha tudná, mi a helyzet… „Veszedelmes megmutatni az embernek, hogy egyenl az állatokkal, anélkül, hogy megmutatnánk nagyságát. Ugyancsak veszedelmes megmutatni nagyságát alacsonysága nélkül" (Blaise Pascal). A kiképzés célja az, hogy a Futószalagot szolgáló barbi ne tudjon se nagyságáról, miszerint Isten képmása volna, és felels gazdája a Földnek, de ne legyen fogalma kicsinységér l sem, arról pedig végképp ne, hogy a fejl dés diadalmenetében az állatok alá, a Dolgok szintjére helyezte a maga spirituális álláspontját. A liberálkapitalizmus céljai szóról szóra ugyanezek. Ám a fölmorzsolás „demokratikus" és „önkéntes", éppen ezért lágyabbnak tetsz , ám hangyányit sem kevésbé irgalmatlan. És igencsak eredményes. Manapság a közfölfogás alig tartja áldásnak a gyermeket,



inkább tehernek, olykor pedig barbifiókának, amellyel be lehet kapcsolódni a bébiápolási ipar és a gyermekdivat cuccainak fogyasztásába. A médiapropaganda a legprimitívebb ún. „nyereséges" munkát magasabbra értékeli a gyermeknevelésnél. Olyannyira, hogy sok modern n már belebetegszik az anyaságba: halálra unja magát gyermekeivel, ivásra adja a fejét stb. Egyre ersödik, és sok országban már eredményes a nyomás a „homoszexuális szül k" jogainak elismertetésére, ami a perverz abszurditás netovábbja: két ember, aki nemi életéb l tudatosan és elszántan kikapcsolja a gyermekáldás lehetségét, izgatólag eljátszik az ötlettel.A szüli helyzet: példaképnek lenni – föladhatatlan. Akár áldásnak, akár átoknak tekinti világra hozója a gyermekét, mindenképpen példaképe neki. Tehát amint a gyermeket neveli-mveli a szül , úgy emeli t is a gyermek, vagyis a m velés a mvel t is m veli: a továbbadás megsokszorozza az áldást.

Vagy nem.

Korunk kétes menedéke a mveltség. Platónt olvasgatni a bevásárlóközpont kávézójában diszkózene mellett. Tudni, mit jelent a Kr. e. rövidítés, és ismerni a kénsav képletét meg a második kozmikus sebességet. Megkülönböztetni a papot az egyházfitól. Arisztokratizmus, mégpedig a haladó fajtából. Részesülni ebbl is, abból is, megfogni az egeret künn és benn. A liberális demokrácia díjazza az ilyesmit. A szabad id is legyen verseny, ne csak a munka. Alig akad olyan rádió- vagy televíziós állomás, amely ne rendezne vetélkedket a m velt emberek számára. Gazdag cégek bkez ségük hangsúlyozása ellenében önzetlenül támogatják a msorokat, mert nekik az ilyesmi a szívük csücske. Olyannyira, hogy aki a legtöbbször nyomja meg a gombot a legrövidebb id alatt, és még a választ is rávágja, az menten konzumálhat valami konyhai csodamasinát, esetleg hetven évre elegend hónaljkencét borotvahabbbal, st jó kis summát hozzá. Netán autót is. A mveltség, lám, kifizetd . Érdemes bevágni a lexikonokat, a Száz híres regényt, még akár a Bibliát is. Ma már CD-n is rendelkezésre áll a világkultúra egész kincsestára, serény keresprogramok köpetik az adatokat, az összefüggéseket pedig fürgén megvilágítják. A versenyz k szépen, piacilag versenyeznek, a közönség izgatottan rágja a snacket a tévéfotelban, és lelkében egy nagy-nagy kvázi-tüzet készül rakni. Tudniillik éppen két legyet üt egy csapásra: szórakozik és mvel dik. S bizony el fog jönni az az id , amikor is össze bírja majd számolni a Ramszeszeket Egyiptomban. A mvel ember se nem nyer, se nem nézi, tudniillik a m velt ember. Ugyanis az anyag fölemelése, átszellemítése egyes-egyedül úgy történhet, ha az ember elbb önmagában realizálja az örök szeretetet. Hogy az áthassa minden mozdulatát, kapavágását, érintkezését társaival és az anyagvilággal. Ezért a mvelt ember ebbéli állapota nem a mozgósítható infókészletének függvénye, hanem alapállás. Mvelt csak m vel lehet, akit a mvelés öröme fölemelt. Az értelmében az adat, a szám, az információ, a következtetés önként és természetesen betagozódik a m velés folyamatába. Helyére kerül. S rögtön kiviláglik értéke vagy haszontalansága. Fény derül közben a viszonylagosság valódi értelmére is, ami legkevésbé sem a pillanatnyi érdek önkényeskedését jelenti, hanem az áldás errendjében elfoglalt helyzetet. Például: igaz-e? S ha igen, mi köze az Igazsághoz? Mire jó? Egyáltalán, jó-e? Mi köze a Jóhoz? Ha semmi, akkor kacat. A Hulladék, az emberlétet legsúlyosabban veszélyeztet szennyezés ezen a ponton támad igazán. Ha a lelkünkben eluralkodik a kacat, a Semmi, akkor öntjük ki a folyóba a pakurát. És nem vesszük észre, mennyire mindegy, hogy a szocializmus csillaga vagy a kapitalizmus védjegye alatt menetelünk egyazon zsákutcába, a világelfogyasztásba.

Aki realizálja az áldást, akiben az áldás realizálódik, az nem áll meg soha. Hogyan is horgonyozhatna le az áldásnak a teremtés els pillanatától áradó folyamában? Hogyan is tagadhatná meg a történeti embersorsot? Éppen , a m velt m vel ?

Ezért a mvelés úton lét és út, az élhet világ útja.

A m velés alapállása a belátható történelembl fokról fokra kiveszett, s helyreállítására számottev törekvés nem tapasztalható. Nos, nem éppen ez-e napjaink általános emberválságának oka?



Czakó Gábor

*forrás: Kortárs, 1998 július, 43. Évfolyam, 07. szám

"A magány nem egyedül pszichológiai élmány, mert hiszen pszichológiai élmény egyedül nincs."

(A magány szociológiája)

Hamvas Béla ezoterizmusa* (Alkímia, hermetika, mágia a Karnevál cím regényben)

El szó Hamvas Béla (1897-1968) a magyar irodalom különös, egyedülálló alakja. Érdekldése rendkívül szerteágazó területeket ölel fel, mint például a klasszika-filológia, a mvészettörténet, a keleti vallások és a szent nyelvek, ezek közül is elssorban a szanszkrit. Írásai nehezen kategorizálhatók, néha a filozófiához, máskor a kultúrtörténethez, megint máskor pedig a teológiai értekezésekhez közelítenek. A legkülönbözbb írásokat mégis közös nevezre hozza Hamvas gondolatvilágának fókusza, a tradíció, melyen els sorban az skori emberiség szellemi hagyományát érti. Az si tradíciót Hamvas a nagy szentkönyvek alapján rekonstruálta, ezzel ismét egybefogta "az emberiség szétszakadt szálait". Ezek közé a megragadott szálak közé tartozik az is, amit ezoterikus filozófiának, hermetikus bölcsességnek nevezünk. Eszóterikosz görögül azt jelenti, hogy bels bb, rejtett, nehezen hozzáférhet. Hermetikus pedig annyit tesz, mint elzárt, csak a beavatottak számára megközelíthet. Olyan titkos, vagy éppen tilalmas m veket tekintünk ezoterikusoknak, amelyek valamilyen sajátos jelképrendszert használva az emberi létezés végs kérdéseivel, az emberi kiteljesedéssel, az anyagban rejl magasabb szellemi lehet ségekkel foglalkoznak. Hamvas nem ismer el semmilyen korlátokat a gondolkodás során, így nem kerüli meg ezeket a nehezebben érthet tanításokat sem: sorra megvizsgálja ket, a leghomályosabb misztikus írásokat is, és kihámozza bellük azt, ami a szakrális hagyomány hiteles és fontos megnyilatkozása, és ami ezáltal nagyban hozzájárulhat a világ tökéletesebb megismeréséhez. Jelen dolgozatban röviden vázoljuk a hermetikus gondolkodás alapelveit, elssorban Hamvas Scientia sacra cím m vére támaszkodva, amely ebben a vonatkozásban a legjelent sebbnek tekinthet. Ezt követ en megvizsgáljuk, hogy a hermetikus gondolatvilág elemei hogyan jelennek meg egy szépirodalmi mben, Hamvas Karnevál cím regényében. A Karnevál speciális szempontok alapján végzett elemzésekor arra összpontosítjuk a figyelmünket, hogy hogyan kíséri végig a regény egy beavatás folyamatát, és hogy hogyan feleltethetk meg ennek a beavatásnak a különböz fokozatai az alkímiai procedúra egyes m veleteinek. Végezetül arra térünk ki, hogy a középkori karneválok világszemlélete milyen szerepet játszik a regényben, hogyan kapcsolódik a regény iniciatikus rétegéhez.

I. Hermetikus gondolatvilág. Hermetika, Mágia, Alkímia

Hamvas Béla 1948-tól publikálási tilalom alatt állt, m vei csak egy szk (baráti) kör, a "beavatottak" számára voltak hozzáférhetk. Ilymódon Hamvas a magyar irodalomban "ezoterikus pozícióba" került, aminek a tilalom csak a küls, politikai oka volt. Az elzáródás bels oka magukból a mvekb l, illetve Hamvas gondolkodásmódjából következik, ennek ugyanis alapvet meghatározója a szinkretizáló jelleg, a XX. századi európai gondolkodásban háttérbe szorult "egységlátás". Rugási Gyula úgy véli, hogy



Hamvas, akárcsak Szentkuthy Miklós és Határ Gyz , a modern, apokaliptikusnak ítélt kor válságát megtapasztalva fordult az emberiség kulturális hagyományához, hogy annak sokféleségét szintetizálva kísérletet tegyen az egység, az egyetemes tradíció rekonstruálására, amely segítségével az emberi létezés végs kérdései megválaszolhatók. Hamvas ezt a szintézist az egyik legfontosabbnak tartott mvében, a Scientia sacrában próbálta meg létrehozni. A Scientia sacra azokkal a hagyományokkal foglalkozik, amelyek az aranykor emlékezetét rzik, és az embert visszavezetik az elveszett sállapot boldogságába. Az aranykor elvesztése, a paradicsomból való kizetés archetipikus élménye az embernek, az emberi kultúrának, valamennyi világvallásban megtalálható ez a mozzanat, és ugyanígy, ehhez szorosan köt dve, mitikus alapélmény az elveszett harmónia visszaszerzésére irányuló vágy és eltökéltség. A mitikus aranykor és az apokaliptikus jelen közti különbséget Hamvas ellentétpárokkal érzékelteti. Az aranykor attribútumai a lét, az éberség, és a rend: a lét, melyben a lények, mint fényl csillagok fordulnak befelé, az éberség, melynek segítségével a világ eredeti egysége látható, és a rend, amely által az aranykori állapot fenntartható. Az apokaliptikus kor jellemz i ezzel szemben az élet, a kábaság és a z rzavar: az élet ugyanis lefokozott állapot, az érzékek és szenvedélyek jelenségei között való kába tévelygés, ennek következtében zrzavar támad, értelmetlen és zajos nyüzsgés, amit a keleti bölcselet szamszárának nevez. A Scientia sacra kísérletet tesz arra, hogy az skori szent hagyományok rekonstrukciójával a kábaságba süllyedt ember számára újra megtalálja az utat a léthez, a harmonikus egységhez. Sznyi György Endre a mvet a modern ezoterikus filozófia egyik legnagyszerbb teljesítményének tartja, és a hermetikáról szóló tanulmányában részletesen be is mutatja a könyv gondolatmenetét. Ez a tanulmány azért is figyelemre méltó, mert az ezotériához kötd fogalmakat áttekinthetvé teszi, rendszerezi és definiálja. Okkult tudásnak nevezi a transzcendens világra, az ideák világára irányuló, mitikus élményekbl származó tudást, amelyet a beavatottak, a kiválasztottak, illetve egyszerbben: a kivételesen érzékeny emberek ismerhetnek meg. Ennek az okkult tudásnak a kifejez dései mindazok a metafizikai jelképrendszerek, amelyek a feltételezett skori egységet, a lét egyetemességét jelenítik meg szimbólumaikkal, mint például az asztrológia vagy az alkímia. A hermetikus gondolkodás legfontosabb elfeltevése az anyagi és a szellemi világ dolgai között lev korrespondenciák elfogadása. Ezt mondja ki a hermetika alapszabálya: "ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van." A mágus a rejtett összefüggés révén kapcsolatot tud teremteni a felsbb világgal, és a létezés rongáltságát helyre tudja állítani. Ennek technikáját a beavatás során szerezheti meg az arra alkalmas kiválasztott. A hermetikus tanítás szerint így lehet hozzájutni a világ teremtésének technikájához (ez magyarázza az okkult tudás titkos természetét is). A Scientia sacra szerint manapság ilyen mágus lehet az író vagy a költ , hiszen az az érzékeny ember, aki a "misztikus intuíció" (ihlet, extázis) pillanataiban képes felszabadulni az élet korlátozásai alól, és a létezés teljességét átérezve megtapasztalhatja az összes dolgok egységét. Ilymódon tudja visszaállítani magában az aranykori rendet, vagyis az író és a költ a modern alkimista, aki az anyagban rejl magasabb lehetségek, az "arany" kimunkálásán fáradozik. A Scientia sacra az alkímiát els sorban spirituális mveletnek tekinti, Böhmét idézve: "A valódi alkímia az emberben kezd dik, az anyagban folytatódik és az emberben fejezdik be." Az elemek és a mveletek szimbolikusak, a procedúra végs értelme pedig az anyag (prima materia) átszellemítése, a világ és az ember tökéletesítése, arannyá (materia benedicta) változtatása. Hamvas szerint a mvészi tevékenységnek is ez az eredeti értelme, vagyis olyan "szellemi szolgálat", amely a világot szebbé teszi. Itt a Scientia sacra újabb ellentétpárt vezet be, a munka és a kultusz fogalmát. A munka az élet fenntartását szolgálja, tárgyakat alkot és elssorban a nyereségre irányul, hiányzik belle a m vel i magatartás, ami pedig a kultusz lényege. A kultusz áhítattal és szenvedéllyel végzett tevékenység, amellyel az ember a világ fölemelésén és átszellemítésén fáradozik. A tárgyak készítése, de a földm velés vagy a fzés is lehet kultusz, de csak akkor, ha magjában nem az egyéni élet érdekei, hanem az arany kimvelése áll. A kultusz tehát a teremtéssel analóg tevékenység, vallásos feladat, amely az anyagot mvelve a lélekre visszahat, hogy az a kábaságból felébredve a létezés teljességét átérezze. Ugyanezt szolgálja az si hagyományban a beavatás, ami az élet folytonosságát megszakítja, hogy az ember a természetfölötti szellemet befogadhassa. A halállal rokon tehát a beavatás, a beavatottaknak jelképes halált kell halniuk, hogy új életre (vita nuova) szülessenek - ezért is nevezik a beavatottakat kétszer születetteknek. A beavatás mágikus aktus, melynek során az individuális én az örök emberivel egybeolvad, a beavatott új ember lesz, új életet kezd, új nevet kap. A Hermész



Triszmegisztosznak tulajdonított Tabula Smaragdina egy beavatási rítus oktató jelleg m ve. Hamvas a leg sibb alkímiai mnek tekinti, eredetét az i.e. V. (másutt VIII.) évezredre teszi. A Tabula Smaragdina tizenhárom mondatból áll, és a lényege az, hogy a fenti és a lenti világ dolgai között analógia van, ugyanis minden dolog ugyanannak az Egynek a gondolatából származik. A természetben minden az Egyb l keletkezett, mégpedig átvitellel. A világ tehát varázslat. Az Egybl származik, de annak mágikus tükre, vagyis a világ a Kett, mondja Hamvas a Tabula Smaragdinához f zött kommentárban. A világ helyreállítását a dolgok megkülönböztetésével kell kezdeni, hogy az elemeket megtisztítva lehessen újra összeilleszteni. Hamvas szerint a Tabula Smaragdina megtanítja az embert arra, hogy hogyan valósíthatja meg önmagában a Nap életfakasztó sugárzását. Az alkímiában a Nap analógiás megfelelje az arany, "és amikor az ember önmagát fénnyel és meleggel itatja át, önmagát Nappá és arannyá változtatja." Az alkímia abból indul ki, hogy a látható világ nem az eredeti természet, hanem annak megrontott alakja. A romlást az elemek arannyá változtatásával lehet kiküszöbölni, így állítható vissza a világ (ember, tulajdonság, elem, fém) eredeti állapota. Az alkimista szétszedi a dolgok rossz egyvelegét, hogy az elemeket megtisztítva illessze újra össze egy tökéletes egységgé. Ezt a tökéletes egységet a keleti vallások megszabadulásnak nevezik, míg a keresztény dogmatikában ugyanennek felel meg a megváltás fogalma. A helyre tett világ utáni vágyakozás, mint mondtuk, az emberiség archetipikus élménye és mint ilyen, számos irodalmi m mélyrétegeiben felismerhet mozzanat

A m mint probléma

A bibliai hermeneutika szerint a Szentírásnak négyféle értelme van. A Jeruzsálem szó közvetlen, bet szerinti jelentése maga a földrajzi hely, a zsidók városa. Allegorikus értelemben Jeruzsálem Krisztus egyházát (az evangéliumi emberek közösségét), tropológiai értelemben az emberi lelket, anagogikus értelemben pedig Isten országát jelenti. Ehhez hasonlóan az irodalmi szövegek is többféleképpen értelmezhetk. Dante a Vendégségben fejti ki, hogy "az írásmveket legfeljebb négyféle értelemben lehet értelmezni és kell magyarázni." A bet szerinti jelentésen kívül Dante allegorikus, erkölcsi és misztikus jelentésrl beszél, de figyelmeztet arra, hogy ez utóbbi három a bet szerinti értelemre épül, csak abból kiindulva magyarázható. René Guénon, az Isteni Színjáték egyik legmerészebb kommentátora is úgy tartja, hogy a különböz jelentések "nem mondhatnak ellent egymásnak", sokkal inkább kiegészítik és harmóniába hozzák egymást, hiszen "ugyanazon teljességnek részei". Guénon az Isteni Színjáték negyedik, misztikus vagy ezoterikus jelentésrétegével foglalkozik, és úgy véli, hogy ezen a szinten a m tulajdonképpen nem más, mint beavatási rítus, melynek során a fh s az alacsonyabb minség , lefokozott éberség, anyaghoz tapadó állapotból egy magasabb szint, felszabadult állapot felé halad. A beavatás célja itt is a megzavarodott, útvesztbe került lélek felébresztése, az édeni harmóniába való visszavezetése. Guénon szerint az olvasó, ha nem ismeri a m nek ezt a mélyebb jelentését, akkor a többi jelentést is csak részlegesen értheti meg, mivel ez az "iniciatikus" réteg a mben "egy olyan rendez elv, amelyhez hozzárendeldik és amellyel egyesül a jelentések sokfélesége." Az ezoterikus vonatkozásokat tartalmazó m ilymódon problematikussá válik, az olvasóban kérdések merülnek fel a homályos részek kapcsán. A malkotás mint kérdés és kihívás hatására az olvasó keresni kezd, a m nyomába ered. Meg akarja találni a m jelentését, meg akarja érteni a mvet. Amikor a Karnevál több évtizedes késéssel megjelent, számtalan kérdést vetett fel az olvasókban. A legjobban talán Szigethy Gábor recenziója példázza ezt:

Most kezünkben tartjuk a Karnevál két vaskos kötetét, a regény hét könyvének kinyomtatott szövegét. Bárki elolvashatja e Hamvas Béla által sorskatalógusnak nevezett hatalmas regényfolyamot, Bormester Mihály kalandos élettörténetét. Regény? Bölcselet? Sorskatalógus? Regény vagy regényelméleti munka a Karnevál? Realista regény a filozófus ironikus és bölcs felhangjaival? Metafizikus világértelmezés regényes történettel körítve, illusztrálva? Mit jelent az, hogy a fh s élete ketté válik? Melyik melyik? És melyik az igazi? Van igazi? Hol kezddik és mikor fejezdik be a Karnevál?

Hasonlóan problematikusnak tartotta a mvet Nagy Sz. Péter is, aki "már-már befogadhatatlan"-nak, "nagyszabású csdnek" nevezi a regényt, valamint Baránszky-Jób László is, aki a társadalmat hiányolja a Karneválból, és kifogásolja, hogy a regény a felvázolt problémák tekintetében csak diagnózissal szolgál, de adós marad a terápiával. Nem lehetetlen, hogy a regény körüli problémákat a misztikus



jelentés fel nem ismerése okozza. A Karnevál ugyanis szintén végigkövet egy beavatási folyamatot, melyet ráadásul igen sajátos módon, alkimista terminológiával ír le. Így az olvasó, aki az alkimista szóhasználatban kevésbé járatos, komoly nehézségekbe ütközik, ha a regénynek ezt a mélyebb értelmét próbálja megközelíteni. Márpedig a regény befogadása csak a misztikus réteg ismeretével együtt lehet teljes. A szó szerinti jelentés, miszerint ez a világ a rögeszmés rültek vásári komédiája, az allegorikus jelentés, miszerint a szamszára örvénylése varázslat (májá, káprázat), és az erkölcsi (politikai) jelentés, miszerint az rült örvény a világ romlottságának, a korrupciónak a következménye, csak az iniciatikus jelentésre vonatkoztatva nyeri el végs értelmét. Olvasható, elemezhet és magyarázható a m enélkül is, mégis úgy véljük, hogy a teljes megértést csak a különböz jelentések együttes megismerése szolgálja.

Egy arkhimédeszi pont

Az értelmezéskor magából a mb l kell kiindulni, meg kell tehát vizsgálnunk, hogy milyen támpontokat kínál a regény egy iniciatikus értelmezéshez. A Karnevál alapszituációja szerint a regény elbeszélje Bormester Mihály, lejegyzje pedig az ügyviv, az "agent spirituel", aki, mint késbb kiderül, az elbeszélést több helyen is módosítva közli. A regény tehát kettejük közös mve. Másrészt a fejezetek közé ékeld "courtain lecture"-ökben többször szó esik az imaginációról, ami az ügyviv meghatározásában "a lélek esszenciális élete". Az ember az imaginációval folytonosan teremti a valóságot, és ha az imagináció romlott, az általa teremtett világ is romlott lesz. A regény végén található névmutató eltt pedig fontos megjegyzés áll: a regény összes szerepl je imagináció. A pszichoterápiában azt az eljárást hívják aktív imaginációnak, amikor a páciens bels konfliktusainak megoldásához a szabadon áramló fantáziaképeket hívják segítségül. Ezek a fantáziaképek ugyanis az egymásnak feszül ellentéteket jelenítik meg, és ezzel magát a megoldást is elkészítik, a szintézist. C.G. Jung az aktív imaginációt színpadi eladáshoz hasonlítja, ahol a megfigyel saját bels drámája jelenik meg. A Karnevál fentebb vázolt alapszituációja pontosan megfelel ennek a helyzetnek, hiszen az elbeszél "fantáziaképeit" az ügyviv jegyzi le, aki így a jungi "bels partner" megfelelje, de tekinthet akár magának a pszichoterapeutának is, aki az imaginált bels drámát segít elemezni a páciensnek. A Karnevál az egyik fontos önmeghatározása szerint "generálgyónás", ez szintén indokolttá teheti a pszichoterápiával való párhuzamok megvonását, hiszen a lélekelemzés mind technikáját, mind gyógyító szándékát tekintve a gyónással rokon aktus. Az aktív imaginációnak mint terápiának a személyiség helyreállítását, a személyiségszintézist kell szolgálnia. Ezen a ponton érintkezik a jungi lélektan az alkímiai transzmutációval, hiszen az alkímiai átalakulás folyamata is végs soron az ellentétek egyesítését, a szintézist tzi ki céljául.

Az alapmotívum a mben az önkeresés. A vörös hajú segédfogalmazó, miután egy különös találkozás során rádöbben arra, hogy nem tudja megválaszolni a látszólag egyszer kérdést: ki vagyok én, önmaga nyomába ered: "Nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították, és addig nem nyugodni, míg az ember önmagát megtalálja?" Hangsúlyos hely ez a regényben, a m sarkalatos pontja. Ekkor jelenik meg el ször a segédfogalmazónak a lélekvezet angyal is, és többször is megismétli a felszólítást: "Eredj és keresd meg." Az angyal szövegébe latin, ógörög, szanszkrit és héber szavak vegyülnek. A magyarázat erre az, hogy a "legmagasabb szellemi valóságokat ma is görög vagy latin szavakkal vagyunk kénytelenek kifejezni." Az angyal szövege mágikus szöveg, erre formai jegyek is utalnak: a felsorolás, a ritmikusság, az ismétldés, a felszólítás, de maguk az idegen hangzású szavak is. Mágikus pillanat ez, amikor a szellemvilág megszólal és útmutatással próbál szolgálni a keres ember számára. Fontos megjegyezni még, hogy a segédfogalmazó angyala többször hivatkozik (vélheten fiktív) alkimista szerz kre, és a mveik elolvasását sürgeti, ugyanakkor óva int bizonyos tévedésektl, és figyelmeztet arra, hogy veszélyes dologról van szó. Az önmegismerés útján az alkímia kínálja a legcélravezetbb segítséget, mindazonáltal ez nem veszélytelen foglalatosság.

"Életében mindenkinek megjelenik, de pseudomythikus regresszióként úgy értelmezik, mint Anonym Magister, s ezzel dyohylikus és permanens disszolutív autovexatúrává aerologizálják, s éppen ezáltal szemidemonstratív detentióvá metaneutralizálódik." Nagy Sz. Péter az angyal szövegét halandzsának véli, ám ezzel nem tudunk egyetérteni. A latin és ógörög szóösszetételek többnyire kikövetkeztethet



jelentéssel bírnak, másrészt az angyal nyelvhasználata az alkimista szövegeket utánozza (és egyben parodizálja is), melyek nehezen követhetk ugyan, de szimbólumaik "finoman sztt hálóját" szétbontva a szövegek értelme is világossá és érthetvé válik. Ebben nagy segítséget nyújt Jung többször is idézett m ve (Az alkímiai konjunkció), melyben az alkímiát lélektani szempontból magyarázza, emellett azonban alapos bevezetéssel szolgál az alkimista szövegek jelképrendszerébe is. A továbbiakban els sorban Jung könyve alapján kíséreljük meg elvégezni a Karnevál alkimista elemzését, abban bízva, hogy az alkímia lesz az a "fix arkhimédeszi pont", amellyel a m mintegy "kimozdítható" a helyébl, hogy a f bb mozgatórugói láthatóvá váljanak.

II. A Karnevál alkímiája. Erjedés, rothadás, halál

A Karnevál "courtain lecture"-rel kezddik, függöny el tti beszélgetéssel, mégpedig úgy, hogy az olvasó egy mondat kells közepén találja magát: a regény els szava a "de" kötszó, mintha valamiféle magyarázkodásba csöppentünk volna. Hamarosan feltnik az elbeszél, Bormester Mihály, valamint az ügyviv , aki tulajdonképpen Bormester bels partnerének is felfogható (a jungi "árnyék"). Kettejük párbeszéde a szellem és a lélek párbeszédének felel meg a pszichoterápia aktív imaginációja során. Az árnyék többnyire elvi ellentétben áll a tudatos személyiséggel, így kettejük konfrontációja egy halott egyensúlyt, szélcsendhez hasonló állapotot eredményez. Az alkímia ezt az állapotot nigredónak nevezi (káosz, melankólia) és úgy tartja, hogy ez az önkeresés alaphelyzete, a kiindulópont.

Ebben a függönybeszélgetésben két fontos mozzanatra kell odafigyelni. Az egyik az, amikor Bormester felsorolja, hogy elbeszélése mi mindennek tekinthet: generálgyónás, fecsegés, vallomás, sorskatalógus, az emberi tulajdonságok Noé bárkája, leltár, képeskönyv, karakterológia, szótár és inventár. Noé bárkája kés bb, a regény VI. fejezetében is megjelenik. Jelképes tartalmáról azt kell megemlítenünk, hogy Noé bárkája az egész világ modellje, rakománya közt szerepel minden, "ami az özönvíz után a világ helyreállítását biztosíthatja, hogy a világ megint egyszer, a katasztrófa után is, világ lehessen."] Így a mentés és megrzés jelképe a bárka: sorsok, karakterek, szavak zsúfolt bárkája a regény, illetve maga az elbeszél: "én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik." A másik fontos mozzanat éppen az, hogy ebben az rületben maga az elbeszél, de az ügyviv is a legmélyebben részt vesz, hiszen a regény alaptétele szerint "a pácban mindenki benne van". Legfképpen az olvasó, mert Bormester szerint már az is nagy rület, hogy ez az egész megtörtént, ennél nagyobb rület, hogy ezt el is beszéli, és még nagyobb rület, hogy az ügyviv mindezt lejegyzi. Mindezt már csak az fokozhatja, ha valaki "elképeszt komolysággal" olvasni kezdi a könyvet. Az olvasó már "olyan bonyolultan bolond, hogy itt minden meghatározási kísérletnek csdöt kell mondania." A többi függönybeszélgetésben is gyakori az ehhez hasonló fejtegetés, sokszor alapvet regényelméleti problémákat tárgyal meg a két beszélgettárs, ezekrl a maguk helyén még lesz szó. Mint mondtuk, a függönybeszélgetés alaphelyzete az alkímiai nigredo állapotának felel meg. Ennek jegyében áll a regény els és második fejezete is. A nigredo a káosz, az öntudatlanság, a lélek és a test összegabalyodása, mikor is a test és a lélek, illetve az anyag és a szellem sötét egységet alkot (unio naturalis). Ez a procedúra kiindulási pontja, ugyanis az alkimista ezt a sötét természeti egységet kell, hogy szétbontsa, hogy az elemeket megtisztítva tudja újra egybeolvasztani, de már a tökéletesség, az isteni egység jegyében. A szintézist tehát a felbomlás, a szétesés folyamata elzi meg, az erre vonatkozó alkimista mveletek pedig a mortificatio, a putrefactio és a solutio. A halál, az erjedés és a föloldódás motívuma sorra el is kerül a regény els két fejezetében. Az sem mellékes, hogy a regény februárban kezddik, vagyis télen, a sötétség idszakában. A történet legelején máris megjelenik a halál motívuma, hiszen az els szerepl, Doktor Boromeus hóbortjait a temetésén beszélget emberektl tudjuk meg ("akik ismerték, mind azt mondták" stb.). Különös figura ez a Boromeus, de ezt valamennyi szereplr l elmondhatnánk, hiszen az "odakozmált" jellemek tárháza az egész regény. Doktor Boromeus például képtelen volt megszokni ezt az életet, ha valami nem a megszokott rendben ment, az számára óriási nehézségeket okozott, kénytelen volt percekig, órákig szoktatni magát az új helyzethez. A levéltár új igazgatója pedig az egyik pillanatban Ursinus püspöknek a VII. századból, a következ pillanatban Shakespeare-nek, majd késbb Corteznek képzeli magát. Fillér Joachim rájön, hogy az egész emberi idszámítás téves, totálisan elhibázott. Kankalin Mátyás törvényszéki bíró felesége a házasságuk els napjától megrögzötten takarékoskodik, hogy az



ezüstlakodalmukra majd minden meglegyen, ami szükséges; Kankalin Mátyás kínjában hosszú tanulmányokat ír a körömvágásról, a borotválkozásról. Vermerán doktor, Barnabás Maximus, Hoppy L rinc, Améline, Bella, Timur kisasszony, Marcella grófn , az els két fejezet hatvannál is több, hóbortos szereplje az emberi létezés egy-egy maszkját jeleníti meg, a felbomlást, az alkímiai nigredót.

A vörös hajú segédfogalmazó a levéltár új igazgatójával (Ursinus? Shakespeare? Cortez?) folytatott beszélgetés hatására ismeri fel a megrázó tényt, hogy akárcsak az igazgató, maga sem tudja megmondani, hogy kicsoda valójában. Mint már említettük, fontos jelenet ez a regényben, az önkeresés vágya ekkor indítja útra a segédfogalmazót. Az angyal is ekkor jelenik meg elször, hogy segítséget nyújtson a kereséshez, vezesse a homályos útra érkez vándort. A segédfogalmazó, akinek a nevét még nem tudjuk, aznap este vonatra is száll, és ezzel megkezddik a farsangi felfordulás, az utazás a lélek sötét éjszakáján át (nigredo). A segédfogalmazóhoz többször is szólni fog az angyal az önkeresés folyamán, de nem képes megérteni az útmutató szavakat, nem tudja befogadni az alkimista szövegeket, így tehetetlenül sodródik a szamszára örvényében a többi szereplvel együtt, nem ismeri fel a maga sorsát, nem tudja kívülrl szemlélni önmagát. Az önkeresés rögeszmévé fajul, nem a tökéletesedést szolgálja. Nem is szolgálhatja, hiszen a szamszárában, az elvarázsolt világ örvényében az egyesítés (coniunctio) mvelete nem valósítható meg. A szamszárában örök ismétl dés és körforgás van, mint látni fogjuk. A jellemek, a maszkok, a nevek és a szavak, de még a csecsemk is felcserélhetk, mert a szamszára a káprázat világa, a káprázatban pedig a jelenségek a kettsség jegyében állnak, a bináris oppozíciók koordinátarendszerében határozhatók meg, és akár fel is cserélhetk, mert a lényeget ez nem érinti. Az els két fejezet figuráit egy-egy rögeszme mozgatja, az egocentrikus rület hajtja ket körbe-körbe, vagyis életük nem más, mint derengés, lefokozott éberség állapot. Jól jeleníti ezt meg Ambrus alakja, aki egész idejét álmodozással tölti, a sok fekvéstl már kisebesedett a bre. A különböz világnézetek is rögeszméknek minsülnek, a filozófia és a tudomány is hasonlóan ítéltetik meg. Barnabás Maximusnak, az skortudomány egyetemi magántanárának a kutatásai is ezt igazolják és parodizálják. A nagy Ri cím elméletében kifejti, hogy az svallás f istene Ri volt, és az tisztelete az egész földön, így Ame-ri-kában is elterjedt, mint a név is mutatja. Barnabás ezután egy csomó olyan szót vonultat fel, amelyben a ri szótag szerepel, és mindezeket kapcsolatba hozza az elméletével.

"A kultusz valószín központja Af-ri-kában volt, éspedig a szent hegy, a Ruvenzo-ri tetején. A vallás papjainak külön kasztja volt, az úgynevezett elkel k (a görög a-ri-sztosz, amibl a mai a-ri-sztokrata), az feladatuk volt, hogy a szellemlényt (spi-ri-tus) hódolatban és tiszteletben részesítsék. Az istenség nevét igen sok mai név"

Kisiklott jellemek és gondolatok, ez jellemzi a lélek sötét éjszakáját. A kaotikus közösség kaotikus, megzavarodott emberekbl áll. Toporján Antal törzsorvos is hóbortos alak, még a vonaton arról beszél a segédfogalmazónak, hogy kevesen vannak, akik "nincsenek legalább egy kicsit odakozmásodva". Az angyal egyre aggodalmasabban figyelmezteti a segédfogalmazót, hogy "labyrinthusi veszély" fenyegeti, hogy a leghosszabb úton halad, st ez tévút, "general-solutio" veszélyeztet ezen az úton, a szamszárában való elmerülés. Itt mondja ki az angyal azt is, hogy a lélek "a tízezerbr t z gyermeke", de a segédfogalmazó nem érti ezeket az angyali üzeneteket, tévúton jár, vagyis megszállottan keresi a maga biológiai származását. Ezért utazik Kesz Benjaminhoz, távoli rokonához, akinél gyerekkorában néhány évet töltött és akinél most Flórián ügyész eladja mindazt, amit a segédfogalmazó származásáról tudni vél. Hosszú és kusza kitér ez egy bizonytalan származású csecsemr l, akit a városka lakói egymás kapujába rakosgatnak, senki sem tudja, kié is valójában. (A csecsem kacskaringós útját végigkövetve a városka már említett lakóival is megismerkedik az olvasó, így a kitérnek enumeratio jellege is van.) Labirintus ez, tévút. A segédfogalmazó Flórián ügyész elbeszélésébl semmivel sem lett okosabb, és Féllábú, az ügyvéd az egész történet hitelességét cáfolja.

Ezen a helyen az alkímia egyik jellegzetes allegóriájáról is szólnunk kell. Több alkimista kézirat illusztrációjaként szerepel ugyanis a féllábú ember alakja. A féllábú pap és a féllábú király egymás mellett állva az anyag és a szellem tökéletes szétválasztását szimbolizálja, és egyben arra is utal, hogy a kett csak együtt ad ki egy teljes egészet. A szétválasztás a nigredóban játszódik le, a féllábú alakja ezt az állapotot jeleníti meg. Flórián ügyész ellenlábasa, az ügyvéd Féllábú is ennek felel meg a regényben.



Féllábú tulajdonképpen "Flórián barátja, mindig ott van, ahol Flórián szerepel, az, aki ellentmond és tiltakozik és cáfol és vitatkozik". (Az ügyész és az ügyvéd a jogi gyakorlatban is szemben álló feleket jelent.) Féllábú most az egész történetet a csecsemr l hibásnak nevezi, és az elbeszélés ellentmondásait mindjárt le is leplezi: "Flórián úr a jelent önkényesen a múltba helyezte át." Vagyis Flórián elbeszélésében a szereplk úgy jelennek meg egy 28 évvel korábbi idpontban, hogy közben k maguk nem változnak, pedig némelyikük a világon sem volt még akkor. St az egyik szereplnek, Episztemonnak az életútja Flórián története szerint egész egyszeren a múltban folytatódik. Az "Episztemon-incidens", ahogy Féllábú nevezi, visszakapcsolódik Fillér Joachim karmester merész megállapításához, miszerint az idszámításunk teljesen téves, a naptár hamis. Féllábú az elbeszélést elfogadhatatlannak tartja, "dilettánsra valló hibákat" követett el Flórián, így az egész "szemenszedett fantazma". Számunkra viszont fontos sugallata van ennek az idvel kapcsolatos "incidensnek", hiszen a föloldódás alkímiai állapotánál tart a regény, így logikus, hogy itt az id is képlékennyé, cseppfolyóssá, ilymódon megfoghatatlanná válik. Jól jelképezi ezt az asztrológia Vízönt-szimbóluma is. Mint mondtuk, a regény februárban kezddik, ez pedig az asztrológia szerint a Vízönt id szaka, amikor a sötét szaturnuszi erk uralkodnak (vö. nigredo), a tér és az id egyvelege meglazul, hullámozni kezd. Ez az id szak egyben a farsang, a karnevál ideje is, régi szokás szerint ilyenkor illik párt választani. A tér és az id labirintussá válik a nigredóban, ugyanez történik a tudással is. A segédfogalmazó Barnabás Maximustól szeretne némi felvilágosítást kérni a származását illeten, a tudós azonban csak a labirintust építi tovább. Óriási ismeretanyagot felölel munkájához nyolcvanezernél is több könyvet nézett már át és még negyvenezret kell feldolgoznia, hogy az emberiség tízezer éves kérdéseit végleg letisztázhassa. Az ismeretei rendszerezéséhez és a m megírásához így még harminc év szükséges. Paródiája ez a tudományos kutatásnak, és egyben a tudományba vetett hit ironikus lerombolása. A segédfogalmazó természetesen Barnabástól sem tud meg semmi érdemlegeset, legfeljebb annyit, hogy is ugyanolyan rögeszmés, odakozmásodott alak, mint a többi alvajáró kísértet, akiknek arca eltorzult, elcsúfult, sápadt és tragikomikus maszkká változott. Munkája, mint mondja Barnabás, most még "teljes erjedésben" áll (vö. putrefactio), de már nyomon van, hogy a végs kérdéseket tisztázza. Éppen az alkímiáról kezdene mesélni a segédfogalmazónak, amikor csengetnek, és - kafkai fordulattal - a segédfogalmazót keresik, gyilkosság és rablás bnténye miatt. A segédfogalmazó angyala ekkor elszáll.

Kihallgatások, tárgyalások, tanúvallomások következnek, végül a segédfogalmazót elítélik, noha sem a meggyilkolt pástétomsüt, sem a gyilkosság helyszíneként megjelölt Licsipancs község nem létezik és nem is létezett: Flórián ügyész fikciója az egész gyilkosság. Hogy a segédfogalmazót mégis elítélhetik, ez abból következik, hogy az erjedés állapotában minden megtörténhet, a valóság labilis, fiktív. Másrészt a segédfogalmazónak mintha azért kellene bnh dnie, mert nem követte az angyalt, tévútra, tiltott területre került. Az alkímia nem veszélytelen foglalatosság. Az els fejezet végén szerepel a Kankalin házaspár ezüstlakodalma, a szereplk itt még egyszer felvonulnak (tabló), és megjelenik egy új alak is, lovag Herstal Raimund, aki a következ fejezetben játszik fontos szerepet. A fejezet ironikus fordulattal ér véget, az ezüstlakodalmon ugyanis azt beszélik, hogy a segédfogalmazó a börtönben megtalálta önmagát: rájött, hogy valójában Mihály arkangyal.

Metamorfózis

A regény második fejezete a metamorfózis jegyében áll. A segédfogalmazó (akirl mostmár megtudjuk, hogy Bormester Virgilnek hívják, és a fejezetet bevezet függönybeszélgetésben az is kiderül, hogy Bormester Mihály apja) négy év után szabadul a börtönb l. A világ közben teljesen megváltozott, a maszkok felcseréldtek, varázslat történt. Semmi sem az, ami az elz fejezetben volt. Howligree misszionáriusból vállalkozó lett, tervezett varázsbarlangjával óriási pénzeket akar keresni. Ez a varázsbarlang egyébként a szamszára egész felfordulását is jelképezi, mert ebben a vidámparkhoz hasonló intézményben, ebben az elvarázsolt barlangban semmi sem az, aminek látszik: a szendvicsek elpukkannak, a sütemény füstölögni kezd, a bor tzszikrákat szór, a fotel kilöki magából azt, aki beleül. A felcserél dés állapota ez, még mindig az alkímiai erjedés stációja. A maszkok elcserélhetk, mert mint láttuk, minden labilis: Ágoston atya kilépett a szerzetbl és kocsmát nyitott (Dalai Láma), Toporján Antal törzsorvos disztingvált úriemberbl iszákos, rongyos, borostás csavargó lett, Ambrus felhagyott az



álmodozással, felkelt az ágyából és most röpiratokat irkál és szónokol, anarchista elveket vall. Megjelenik két új szerepl is. Az egyik a rektor, aki rendszeresen meglátogatja az embereket és rosszkedven panaszkodik, lemondás és szomorúság árad belle. Melankolikus ember, ez a hangulat a nigredo par excellence jellemzje. A másik új szerepl Ábel, a vallásalapító, akit Hoppy Lrinc a gnosztikusokhoz hasonlít. Ábel tanítása szerint a bn által érhet el az üdvözülés, bnök elkövetése nélkül senki sem részesülhet a megváltásban. Ez a kifordított vallás lényegében szintén egy metamorfózis eredménye, a bn és az erény fogalma Ábel vallásában felcseréldött. Ha ezt a gondolatot tovább f zzük, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a vallás sem több, mint az rületszer megzavarodás, a karneváli felfordulás, a szamszára terméke, vagyis káprázat. Májá fátyla egyre több mindenr l hull le: a tér, az id, a gondolkodás, a tudomány, a jellem után most a vallás is föloldódik, képlékennyé válik. A metamorfózis ebben a fejezetben nyelvi szinten is tetten érhet. Toporján Antal például a kocsmában a "sógor, ugye jó bor" helyett azt énekli, hogy "sóbor, ugye jógor". A mondat szintjén ezt a felcseréldést Monopol közmondásain vehetjük észre. ("Ki késn jár, korán ébred." "Kikapón járva balul bukik." "Szapora penko ne hidege rontom.") Egyes szavakban pedig játékosan felcserél dnek a magán- és mássalhangzók: csint/csont/pont, tim/tam/tajam, pid/pod/pad, ami a narráció zeneiségét is fokozza. A felfordulást jól parodizálja a Toporján törzsorvos és Ágoston atya között lezajló kocsmai ütközet, üvegek, székek, asztalok törnek darabokra. Ekkor merül fel az a kérdés, hogy vajon melyik Ágoston az igazi, a dogmatika tanára vagy a csapos? És melyik az igazi Bormester Virgil, az önmagát keres segédfogalmazó vagy pedig Mihály arkangyal? Améline se nem a régi. Feminista eszméit sutba dobva az els adandó alkalommal vacsorára hívja magához Bormester Virgilt. Améline rületének megoldása, kulcsa a mérleg. Améline-rl mindenki úgy tudja, hogy jó, hogy az iskolában

türelmesen foglalkozik a gyerekekkel, hogy jótékony és a koldusoknak gyakran ad alamizsnát. Ha azonban túl sok jót tesz, akkor a bels mérlege a jó oldalra billen, vagyis felbomlik az egyensúly és neki gyorsan valami rosszat kell csinálnia, hogy a mérleg nyelve ismét helyre álljon. Ilyenkor Améline rossz, gonosz és bosszúálló, a koldusokat leköpi, a gyerekeket pálcával megveri, kövekkel ablakokat tör be, st gyújtogat is. Minél nagyobb a jótett, amit végrehajtott, annál nagyobb gonoszságot kell elkövetnie, hogy az egyensúly visszaálljon. (A mérleg a viszonylagosság jelképe, itt az erkölcs képlékenységére utal.) Virgil a vacsora után hosszan beszél Améline-nek arról, hogy a bizonyosság eltnt, és nem talál semmiféle fogódzót ebben a megváltozott világban: tünékeny és ideiglenes lett számára a valóság. Virgil okkultnak nevezi ezt az örvényt, amelyben álarcosok és álruhások kavarognak, és a maszkok szüntelenül szétbomlanak, szüntelenül átalakulnak. Améline sem jelenthet Virgil számára megnyugvást, mert is csak a bizonytalanságot fokozza: elször azzal, hogy a lakását felajánlja Virgilnek, legyen az övé, miáltal bizonytalanná válik a magántulajdon fogalma; másodszor pedig azzal, hogy a nyakába borul és megcsókolja Virgilt, majd házassági ajánlatot tesz neki, ez pedig az érzelmeket teszi bizonytalanná. Így Virgil az egész helyzettl csak még zavartabb lesz.

Az ellentétek egyesítését az alkímia hagyománya a házassággal, az alkímiai menyegzvel jelképezi. A nigredóban szétválasztott elemek az újraegyesítés (coniunctio) els fokozatában (unio mentalis) megtisztulnak, a második fokozatában pedig ismét eggyé válnak (reanimatio): az átszellemített lélek ekkor olvad össze az aszkézisben megtisztult testtel, aminek legfbb szimbóluma a kémiai menyegz. Az így létrejöv egységnek, amit lapis philosophorumnak is neveznek, már alkalmasnak kell lennie az istenséggel való egyesülésre, ami a coniunctio harmadik, befejez fokozata, tulajdonképpen az opus magnum. A kémiai menyegzt a király és a királyn nászával illusztrálták az alkimisták, ahol a király az aktív, szellemi résznek, a királyn a passzív, testi résznek felel meg. Az egyesüléshez azonban elengedhetetlen egy köztes elem, amit neveznek quinta essentiának is, jelképe pedig leggyakrabban a bor, a vinum philosophorum, mivel a bor az alkimisták felfogásában magában hordozza mindkét rész tulajdonságait: folyadék lévén testes, anyagi jelleg , míg alkoholként (spiritus) a szellemet is képviseli. Bormester Virgil és Améline menyegzje nem tudja megvalósítani az ellentétek egyesülését, nászuk nem válik alkímiai összeolvadássá, sokkal inkább a megbomlott világ rülete tolja ket egymás mellé. Kapcsolatuk így nem több unio naturalisnál, öntudatlan és sötét gubanc, ami csak zavart okozhat a továbbiakban. Így történhet meg az is, hogy gyereküket a szülészn elcseréli a Raimund házaspár ugyanakkor szület gyerekével. (A szülészn egyébként ugyanaz a Majoránna nvér, aki Flórián ügyész egyik hipotézise szerint Bormester Virgil édesanyja, mégpedig úgy, hogy álmában ejtette teherbe egy



csavargó, aki részegen a nvér ágyába zuhant. Tökéletes felfordulás.) Érdemes egy pillantást vetni azokra a körülményekre is, amelyek úgy hozzák, hogy Améline és Herstal Raimund felesége ugyanabban a szobában szüli meg gyermekét. Herstal és felesége kikocsiznak a városba, a gyermek születését ugyanis csak késbbre várják. Az egyik téren azonban, ki tudja miért, személyes bosszúból vagy valamilyen anarchista társaság mveként, a házaspár majdnem merénylet áldozata lesz: egy feléjük dobott bomba közvetlenül a kocsi közelében robban fel. A lovak vad vágtába kezdenek, fejvesztetten rohannak a városon át - majd pedig éppen a kórház el tt sikerül ket megállítani. Herstalné, mivel az izgalmak hatására megindul nála a szülés, ekkor ugyanabba a szobába kerül, amelyben Améline is vajúdik, és a két asszony gyermeke ugyanabban a percben jön a világra. Az epizód különös pontja az a bizonyos bomba, melyet Herstalék kocsija felé dobnak. A kocsis látja, hogy egy "fekete, emberfej nagyságú" tárgy repül feléjük. Errl akár az alkimisták szimbóluma, a fekete halálfej is eszünkbe juthat: a halálfej, illetve a lefejezés szintén a nigredo szimbóluma, a test és a lélek különállását jelképezi. Arra is érdemes felfigyelni, hogy Bormester Mihály születését éppen ez az alkímiára utaló, halálfejnek látszó tárgy befolyásolja dönten. Bormester lesz ugyanis az egyetlen szerepl a regényben, aki a coniunctio m veletét megvalósítja.

A születés elbeszélése után függönybeszélgetés következik, sorrendben a negyedik, amelyben az elbeszél megmagyarázza "emberszenvedélyét", patológ kíváncsiságát, vagyis hogy miért leli örömét ebben a rengeteg szereplben, sorsban, jellemben.

„Minden egyes emberben külön önmagamat keresem, de csak valamilyen eltorzult alakban ismerem fel. Ha már két embert nézek, akkor ez az eltérés, ez a t lem való elhajlás valamivel kevesebb, majdnem elenyész törtszámmal kevesebb, és minél többet nézek, annál kevesebb. Ez az én emberszenvedélyem magyarázata. Nem valami kitn magyarázat, és talán nem is helytálló. Magam is tudnék ellene kifogásokat támasztani. Végül is azt hiszem, hogy én magamat tükörképemben, kívülr l csak akkor láthatnám világosan és teljesen, ha valamennyi embert egyszerre látnám, történetével, arcával, sorsával, minden változásával, következetlenségével, életvonalával, töréseivel, együtt, egyben az egészet. Énnekem csak az egész emberiség együtt felel meg, mint tükör.”

Összecseng ez József Attila soraival:

"Hiába fürösztöd önmagadban,

csak másban moshatod meg arcodat."

A karnevál lényegéhez tartozik, hogy az arcok nem arcok, hanem maszkok. Így a Karneválban sem találkozunk arcokkal, csak maszkokkal, az arcok másolataival, amelyek az eredetinek elég kevéssé sikerült lenyomatai. Hogy az eredeti arc, a mátrix micsoda valójában, késbb fog kiderülni. A függönybeszélgetés fontos megállapítása még az, amit a n kr l tesz: olyanok, mintha "élsdi férgekbl és angyalokból lennének összeolvasztva". A regény eddigi n alakjairól valóban nem sok jót lehet elmondani. A nket "nehéz és kábító, sokszor émelyít" atmoszféra veszi körül, mint mikor "délben a tehenek a hasukat a langyos mocsárban tartják és egyhangúan kérdznek". Ez az ingovány, ez az "üres bambaság", a matriarchális tenyészetnek ez az "sláp-légköre", ez a "párás és édeskés tejszagú meleg" övezi a nket, akik ilyen módon az erjedés, püffedés, mocsári bomlás alkímiájához rendelhetk, a nigredo par excellence tartozékai. Az elbeszélésben mostmár Bormester Mihály szereplként is megjelenik, mint hatéves gyerek. Ekkor történik egy valódi gyilkosság: Zorge Salamont, a zsidó ószerest megölik és kirabolják az országút szélén. Bormester Virgil éppen emlékiratait, a Tépeldéseket írja, amikor a kafkai szituáció megismétldik: csengetnek, három férfi lép be és Bormester Virgilt gyilkosság és rablás alapos gyanúja miatt letartóztatják. A hatéves Mihály számára ez az élmény jelenti az els szembesülést a valóság abszurditásával, koholtságával, értelmetlenségével. A tárgyaláson már meglehetsen sok hamis bizonyíték elkerül Virgil b nösségére vonatkozóan, amikor megjelenik Améline és azt vallja, hogy a gyilkosságot követte el. Tóbiás, a felügyel megzavarodik, majd végül mindkettejüket elengedi. Újabb rögeszme születik, mert Ábel vallási elveinek hatására - miszerint csak a b n vezet az üdvözüléshez, csak aki a Bnök Tornyának építésében részt vállal, az érheti el a megváltást



- a szereplk sorra jelentkeznek a felügyelnél azzal, hogy a gyilkosságot k követték el. A felügyel egyiküknek sem hisz, és kidolgozza a valószíntlenségi mozzanat elméletét, mert úgy gondolja, hogy a gyilkos az, akirl a legkevésbé sem feltételezhet a b ntény elkövetése. Amikor pedig végre Pataj, az igazi gyilkos jelenik meg nála, a felügyelnek annyira elege van az egész tébolyult felfordulásból, hogy a tettest egyszeren kidobja, elkergeti. Pataj alakja az egész regényben jelen van. Az els fejezetben, a kitett csecsemr l szóló epizódban az, aki nem rakja tovább a babát, hanem beviszi Marcella grófn házába. Pataj akkor még egy állatbarát kislegény, aki rühes macskát, törött szárnyú széncinkét ápol, kutyákkal, tengerimalacokkal barátkozik. A könyv második fejezetében Pataj már fiatalember, aki azonban a társadalmon kívül áll, kutyákkal társalog magányos sétái során. Pataj szerelmes Abihailba, Zorge Salamon lányába. Találkozásaikat Bormester Misike többször is kilesi, és Abihail szépsége t is megzavarja: a lány szemében "a káprázat vad szenvedélye" ragyog. Abihail az els n , akibe Misike is "beleszédül". Misike azt a jelenetet is látja, amikor Pataj megvallja a kutyáknak, hogy Zorge Salamont ölte meg, ezért a sötétség bnében vétkes. Az ószerest megölte és kirabolta, hogy az így szerzett pénzzel Abihailt feleségül vehesse. A felügyelnek is megvallja, hogy még lelkiismerete sem furdalta, amikor Zorge Salamon koponyáját szétverte.

Pataj alakjában van valami diabolikus. Erre utalhat a csaholó kutya megszelídítése, valamint a nevébe rejtett pata szó is. A nevek mágiájának és a szómágiának lényeges szerepe van a Karneválban, erre még fogunk utalni a késbbiekben. Most csak annyit kell megállapítanunk, hogy Pataj diabolikus figura bár, de nem egyértelmen a gonosz megtestesítje, alakja ennél összetettebb. A kereszténység felfogásában az ördög a világban található rossz okozója, a teremtés ellenlábasa, az örök tagadó. Az alkímia fekete embere viszont, aki az ördögnek felel meg, a prima materiát jelképezi. Itt kell szólnunk arról az elemr l, amely az alkímiai coniunctio során elengedhetetlenül szükséges a mysteriumhoz, ez pedig a mercurius. A két egyesítend elemet, a cselekv, férfias, szellemi sulphurt és a passzív, nies, testi salt csak a kettejük között közvetít mercurius segítségével lehet egyesíteni. A mercurius a mindent gyógyító orvosság, a quinta essentia, amely a lapis elállításának fontos katalizátora. A fentebb említett vinum philosophorum is ennek a mercuriusnak az analóg megfelel je, ezért a mercuriusról az is tudható, hogy mind a szellemi, mind az anyagi tulajdonságok megtalálhatók benne, átfogja a testi és a pszichikus szférát is. Erre a szimbolikára egész egyszeren az adta az okot, hogy a mercurius, ami gyakorlatilag nem más, mint a higany, a vízhez hasonlóan folyékony, tehát közvetít elem, ugyanakkor fém is (ötvözete a szilárd, testies amalgám), végül pedig el is párologtatható, aminek alapján a mercuriushoz az alkimista a szellem attribútumait is hozzárendelhette. A mercurius tehát kétérték min ség, mercurius duplex, és paradox módon az alkímiai procedúra kezdetét és végét is magában hordozza. A mercurius mint prima materia minden létez alapja, de a mercurius a lapis philosophorum is egyben, vagyis az átalakítás célja. Ezért mondhatjuk a mercuriust ellentmondásos elemnek, amely úgyszólván az sanyagot reprezentálja, amelybl a teremtés során az összes materiális lény létrejött, másrészt az

alkímiai átalakítás végeredményét is jelenti, a bölcsek kövét, amellyel az arany elállítható. Ilyen ellentmondásos alakja a regénynek Pataj, a fekete ember, aki sátáni figura, a sötét éjszaka gyermeke, de ugyanakkor prima materia is, vagyis minden létezben van belle valamennyi, mert a mercurius, akib l az összes többi létrejött. Talán ezért van jelen végig Pataj alakja a regényben. Pataj a negyedik és az ötödik fejezetbl látszólag hiányzik, de csak azért, mert ezekben a fejezetekben másvalaki helyettesíti t, mint látni fogjuk. Dersebb alakja ennek a második fejezetnek Gambrinus, aki a regény bájosan

bogaras figuráinak egyike. A megérkezése is parodikus félreértéssel kezddik: Barnabás Maximus mágikus szertartással exorcizálja t, mert azt hiszi Gambrinusról, hogy az tulajdonképpen az (mármint Barnabás) álarcot öltött öccse. A komikus félreértést tisztázva szóba elegyednek, és Gambrinus egy érdekes tervvel hozakodik el. Olyan szellemi kocsmát ("un restaurant spirituel") szeretne felépíteni, ahol nem levest, húst, fzeléket szolgálnak fel, hanem szellemi táplálékot. A maga módján Gambrinus is alkimista, aki a materális világtól úgy akar megszabadulni, hogy az étkezést gyökeresen megváltoztatja.

"Mégis milyen menükre gondolt ön elssorban?

A legjobban úgy tudnám megmagyarázni, ha egyszer ételb l indulnék ki. Vegyes étel, fzelék is, hús is, leves is, több alkatrésszel. Ilyen szellemi táplálék a Toldi-magyarázatok lenne. Általában a kommentárok és kresztomátiák és antológiák -



Helyes, nagyon helyes -

Más étel például a Homéroszi költemények, rizs helyett, de f szeresen, például Baudelaire-mártással. Mit szól hozzá?

Kit n . És a leves? A levest kiváltképpen a skolasztikusokból f zné?

Nem, ez túl nehéz lenne. A skolasztikusokat tisztán nem is tálalnám, csak igényesebbeknek, minden alkalommal csak vékony szeletekben, költeményekkel körítve. Néha töltve.

Rendkívül érdekelne, hogy mivel töltené.

Erazmusra gondoltam, aztán Melanchtonra, Kálvinra, Savonarolára -

Er s -

Belátom. Mondjuk, Morus -

Sokkal inkább. Persze attól függ, mivel körítené -

Vegyes salátával, bantu néger vagy patagon dalokkal, esetleg ausztráliai himnuszokkal, orfikus töredékekkel, Euripidész fragmentumaival, a Gilgamessel. Érti, hogy mire gondolok.

Nagyon is jól."

Gambrinus nemes gondolatát nem sokkal késbb Tóbiás felügyel leplezi le. Szerinte ugyanis Gambrinus nem szellemi táplálékkal akarja helyettesíteni az anyagi étkeket, hanem éppen ellenkezleg, még a költeményeket és a festményeket is a legszívesebben fölfalná mérhetetlen torkosságából

kifolyólag.

„Gambrinus mindent le akar nyelni, nézze csak meg, micsoda hasa van, nézze meg jól, megenné még a szobrokat is, a festményeket is, Cimabue-t és a pompeji falfestményeket, a perzsa miniat röket, megenné a zenét, Bachot és Mozartot és Monteverdit, és lenyelné a filozófiát és a vallásokat és a mathézist és a teoretikus fizikát, és még akkor is azon tn dne, hogy mit lehetni enni. „

A második fejezet fináléja nem más, mint egyfajta zenei összefoglalás, ahol a lényeges motívumok (dallamok) még egyszer visszatérnek (felcsendülnek). Ez a finálé az elhallgatás jegyében szólal meg. A fejezet egyes motívumainak csendje sorra megjelenik: az emberek, a nevek, a szavak csendje ez a "nagynagynagy csend". Ebben a felsorolásban szerepel "az elcserélt újszülöttek csendje" is. Ez a befejezés, ahol a csend szó többször ismétldik, emlékeztet az Ísa-upanisád végére is, ahol a santih (béke, csend) szó szintén többször megismétldik, jelentése pedig: a meg nem változtatható dolgokba való bölcs belenyugvás békéje. A Karnevál második fejezetének végén, ahol a felfordulás olyan nagy, hogy végérvényesen kibogozhatatlannak tnik, ugyanezt jelentheti a csend. A meg nem változtatható z rzavarba való bölcs belenyugvást. Összefoglalásképp elmondhatjuk, hogy az els két fejezet a nigredo állapotát mutatja be, ezt jelképezi a két f motívum, a halál és a felcseréldés motívuma. Az erjedés állapotát a ni lélek mocsári atmoszférája fejezi ki. A tz, az örökké változó változatlan szintén a fbb motívumok közé tartozik, jelentése összetett. Jelentheti az apokaliptikus tzhalált, vagyis ilymódon a halál motívumához kapcsolható. Jelentheti az örökké változó változatlant, így a második fejezetben lezajló metamorfózis lényegét fejezi ki. Nem mellékes az sem, hogy az alkimisták számára a tz, a tüzes kard a megpróbáltatások jelképe, hiszen mint mondják, az aranyat a tzben kell megedzeni. Végül pedig a t z nem más, mint maga a lélek, mert a lélek a tízezerb r t z gyermeke.

A labirintus

A második fejezetet függönybeszélgetés követi, sorrendben az ötödik, amely több vonatkozásban is kulcsfontosságú. Ebben a beszélgetésben fejti ki az ügyviv , hogy a regény szereplinek személytelen,



leszedhet és felcserélhet maszkja nem más, mint a monománia, a rögeszme, amelynek mindegyikük rabja. Nem válnak személlyé a szereplk, ezért nem is képesek közös életre egymással, vagyis a társadalom csak látszat, a közösség nem létezik, hiszen az egyének a maszk, a rögeszme rabjai és egymásra nincsenek tekintettel. "Bábeli társadalom" ez, a nyelvzavar, a fölfordulás állapota. Ezért érzi úgy az olvasó, hogy csapdába, útvesztbe került, minden a feje tetején áll. Maga az elbeszélés is kibogozhatatlan, hiszen az ügyviv elmondja, hogy több helyen is módosította az elbeszélést. Bormestert mindez nem hozza zavarba, az regényelmélete szerint ugyanis az a jó, ha a regénynek nincs egyetlen fix pontja sem. Az elbeszél és az ügyviv egymást ellenpontozzák, az olvasó és a kritikus is ellenpontozódik, vagyis a regény "állandó mozgásban van", így a szerkezete tulajdonképpen egy négyszólamú fúgáéra emlékeztet. Az ügyviv viszont képzm vészeti hasonlattal él, és úgy véli, hogy a regény a sokszerség gondolatára épül, ahol a lényeg rejtett marad.

„Ön, nézetem szerint, azt az eljárást követte, amit néhány képén Brueghel alkalmaz, különösen az Ikarusz cím festményén, ahol kolosszális táj, tengeröböl, város, házak, hajók, kiköt, erd , szántó-vet parasztok, almaszedés, utak, kocsik és gulyák és lovak és katonaság van, és a roppant távlatban, oldalt a tengerben picurka kis löccsenés, mintha valaki a vízbe köpött volna, itt esik a tengerbe a szegény Ikarusz. Ön is egész menazsériát vonultat fel, koholt alakokat, fene nagy históriát és bonyodalmat, csak azért, hogy az embert félrevezesse.”

Ebben a függönybeszélgetésben a regényelméleti fejtegetések dominálnak. Miután a zenével és a képz m vészettel állították párhuzamba az irodalmat, Bormester indulatosan magyarázza el az ügyviv nek, hogy a regényben a szó a legfontosabb, nem az elvek, nem a szereplk tulajdonságai, nem a történet, hanem a szó.

"Nekem csak a szavakkal van dolgom. A költészet világa nem a kozmosz, nem a társadalom, nem a pszichológia, nem a történet, nem a morál. A költészet világa a szóval kezddik, és a szóval végz dik. Nincs probléma, nincs egyenlet, nincs ítélet, nincs következtetés. Egyenlet is szó, ítélet is szó, következtetés is szó. Nem járás, hanem szó. Nem hang, hanem szó. Nem arc, hanem szó. Mindig szó - "

"Ezek az emberek mind szavak."

Így válik a regény szavakból épített labirintussá, ez pedig felidézi a következ m vészetet, amellyel a regényírás rokon: az építészetet. Bormester ugyanis bevallja, hogy a legszívesebben építész lenne és házat építene, melynek kertjét magas kfallal venné körül, és a ház homlokzatára pedig arany (!) bet kkel azt írná: Tat tvam aszi. Ami szanszkritül annyit jelent: ez vagy te. Az építészet is hermetikus mesterség, mert építeni azt jelenti, hogy felépíteni önmagunkat. A Scientia sacra ezt a következképpen fogalmazza meg.

"Az ember a szellemváros képe, de az ember maga építi fel jó gondolatokkal, jó szavakkal és jó tettekkel, mint az iráni hagyomány tanítja. S azáltal, hogy az ember önmagát mint szellemvárost felépíti, ahogy a puszta és kietlen anyagi természet közepén házakat emel, utcákat kövez, falakat, kapukat alkot, templomokat és palotákat épít, és rendezett, törvényes közösséget szervez, az ember tulajdonképpen az örök szellemvárost építi."

Bormester részletesebben is szól az általa elképzelt épületr l, amely egy magas kfallal elhatárolt kert közepén található.

"A kapu a cseng nyomására kitárul, s ön belép. A csarnokban lépcs vezet fel. Jobbra-balra sehol ajtó, fel az els, aztán a második emeletre, aztán a teraszra, s onnan a túlsó oldalon ismét le a kertbe. Ön csodálkozik. Az ördögbe is, itt valami tévedés van. A házat megkerüli, ismét belép. Az ajtót keresi. Jobbra és balra tapogat, kopog. Nincs. Sima falak. Szép fehér márvány, de ajtó nincs. Megint fölmegy a tetre, és a túlsó oldalon le. (...) Váróterem. Ha ide belép, nyílegyenes folyosó vezet át a házon és a másik oldalon ki a kertbe. Nincs bejárat, állapítja meg kimerülten és lehangolva. De íme mégis van a házon ablak, a kémény füstöl, és egyébként is látszik, hogy a házat lakják."



Az ügyviv ekkor már érti a ház lényegét, innen folytatja a leírást.

"A villanykapcsolókhoz meg egyáltalán nem mernék nyúlni, mert azok biztosan forró vagy jeges tussal vannak összeköttetésben, ha pedig valamelyik szobában, véletlenül, mert ez is megtörténhet, a kerevetre rálelnék, nem mernék leülni, mert tudnám, hogy az süllyeszt, ha pedig valahol bárszekrény lenne, falatozóval, a sonka papírmaséból lenne, a konyakosüveg pedig felrobbanna, és egyébként is a konyhatzhely a rokokó szalonban lenne, az éléskamra a könyvtárban, a könyvtár viszont a gardrób sarkában, és az ebédl közepén roppant tekn, sajtárokkal és dézsákkal és üstökkel, és minden jel arra vall, hogy nagy mosásra készülnek, a mosókonyhában viszont világosbíbor selyemkárpit, de a székek helyett nyersfatönkök, és mindegyik rönkön friss macskaszar, amelynek szaga kellemetlenül vegyülne a floridai mák illatával, és a falon a felirat: Mene tekel ufarszin."

Emlékeztet ez Mr. Howligree korábban ismertetett varázsbarlangjára is, ahol semmi sem az, aminek látszik. Figyelemre méltó az épület és a keleti vallások mandalája közötti hasonlóság is. A mandala szó szerint kört jelent, de használják "közép" és "körülvev " értelemben is. A mandala tulajdonképpen egy meglehetsen bonyolult rajzolat, amely egy küls övb l és egy vagy több egymásba rajzolt körbl áll, melyek közepén egy négy háromszögre osztott négyzet van. A háromszögek belsejében, valamint a mandala közepén, újabb körökben, istenalakok vagy jelképeik láthatók. Ez a vázlat végtelen számú változatot enged meg: "némelyik mandala labirintusra hasonlít, mások palotára, bástyákkal, tornyokkal és kertekkel". A világ labirintus. Az emberi psziché is az, akárcsak a világ lényegét megjelenít mandala is. Az alkímia segítségével a labirintus feltérképezhet lenne, de az alkímia nyelvezete bonyolult, szimbólumrendszere szintén labirintusszer: több jelkép írja le ugyanazt a mveletet, és ezek a jelképek nem mindig fedik egymást teljesen. Az alkímia is, ahogy a világ, a psziché, a mandala és a regény is: labirintus. Ördögi felfordulás, diabolikus cirkusz. Mágikus útveszt. Dúl Antal beavató regénynek nevezi a Karnevált. Talán a beavatás jelenti a kulcsot a labirintushoz, illetve magához a regényhez. A beavatás ugyanis a tudat átalakítása, a tudat színvonalának megemelése. Mint minden átalakítás, úgy ez is leírható alkímiai terminológiával. A beavatás során az ember a leszkült életének határait áttöri, és a létezés egészét magában helyreállítja. A beavatás megnyitja az utat a lét irányába, a személyiség kiteljesítése érdekében. Ugyanezt jelképezi az alkímiai coniunctio, ahol a szétválasztott elemeket a tökéletesség jegyében egyesítik újra. Ahogy az alkímiai procedúrában szükség van egy köztes elemre, a mercuriusra, ugyanígy a beavatás során is szükség van egy közvetítre, egy mesterre, aki segít végigjárni a kiteljesedéshez vezet utat. A beavatáshoz a mandala szimbolikája is lényeges pontokon köt dik.

"Ez a beavatási aspektus jelzi a mandala és a labirintus bizonyos szerkezeti hasonlóságait. Számos mandalának egyébként világosan labirintus jelleg a rajzolata. A labirintus rituális funkciói közül számunkra kett különösen érdekes; egyrészt az, hogy a túlnant jelképezi, bárki is lép oda be a beavatás révén, az valódi descensus ad inferos ("halál" majd "föltámadás") magvalósítója lesz; másrészt pedig az, hogy egyfajta "védrendszert" képvisel mind spirituálist (a gonosz szellemek és démonok, a káosz eri ellen), mind anyagit (az ellenségekkel szemben). Mivel a város csakúgy, mint a templom vagy a palota "világközépet" alkot, ezért labirintussal vagy falakkal védték a betolakodók, az ártó erk, a "sivatagi szellemek" ellen egyaránt, akik megpróbálták a "formákat" abba az alaktalanságba visszalökni, amelybl azok eredtek. Ebbl a szemszögbl tekintve a mandala - valamint a labirintus - funkciója legalábbis ketts lenne; egyrészt egy földre rajzolt mandalába való belépés beavatással ér föl, másrészt pedig a mandala "megvédi" a tanítványt minden romboló ervel szemben, egyszersmind segíti az összpontosításban, abban, hogy megtalálja saját "középpontját"."

Bormester Mihály is a középpontot keresi, ahonnan nézve a labirintus áttekinthet, megfejthet. A regény hét fejezete Bormester beavatását kíséri végig (a legtöbb tradícióban a beavatás hét fokozaton keresztül megy végbe). Az els fejezet témája a hs neve volt, mondja az elbeszél, és ezzel arra utal, hogy Bormester Virgil, amikor a börtönben Mihály arkangyalnak képzeli magát, valójában nem önmagát találta meg, hanem születend fia nevét. Mihálynak így már a születése eltt megvolt a neve (mátrixa). A regény második fejezete Mihály születésével foglalkozott, a következ fejezetekben pedig Mihály a



sorskerék örvényl forgatagába, a labirintusba kerül, ezzel egyidejleg viszont a kiteljesedés felé is megnyílik számára az út. Ezt az utat fogjuk végigkísérni a továbbiakban.

Fej nélküli lovas

A harmadik fejezetben Bormester Mihály húszéves legényként jelenik meg, aki megjárta Párizst és Münchent, képtárakat, koncerteket látogatott, alapos világi m veltségre tett szert. A fejezet egy üdül otthonban kezddik, ahová Bormester a tüdcs hurutját jött kezeltetni. Az üdülotthon zárt közössége az emberi világ modellje, ahol ugyanolyan monomániásokkal találkozunk, mint az elbbi két fejezetben. Létezik itt egy forradalmi kör is, errl Vatta úr mesél Bormesternek, ez a kör azonban szintén pszeudoközösség, tagjai nem tudnak közös nevezre jutni egymással, párhuzamos egzisztenciák. Vagyis a fiak nemzedéke, a következ generáció ugyanúgy maszkokat visel, mint az elz fejezetekben az seik. Bormester gyógyulni érkezett az üdülotthonba, a gyógyulás pedig az alkímiai egyesülés újabb

szimbóluma. A különálló, beteg elemek a panacea vagy medicamentum spagiricum segítségével "gyógyulnak meg". A panacea az újraélesztésnél szerepet játszó balzsam megfelelje. Bormester megjárta a világot, megismerte az európai kultúrát, és úgy tnik, hogy mindettl megcsömörlött. A kiüresedés, a lélek kiszáradása ez az alkímiában, ami tulajdonképpen a keresés kezdeti stádiuma. Bormester valami többre, valami igazira vágyik, amit az egyik függönybeszélgetésben vita nuovának nevez. Hogy mi is ez a "valami több", azt most még Bormester nem tudja, mert fátyol fedi a szemét: nem látja a helyes irányt, amely a depresszió zrzavarából kivezetné. Hasonló állapotban van tehát, mint amilyenben Bormester Virgil volt a regény elején. Mihály most ugyanazon a tévúton indul el, amelyen annak idején az apja: az els adandó alkalommal megházasodik. Ez a fejezet a "profán" házasság elhibázott, hamis voltáról szól, arról, hogy a maszkok társadalmában lehetetlen megvalósítani a férfi és a n egyesülését. A nk elvetemült bestiákként jelennek meg, akiknek standard élettartamuk az evés és a kéjelgés, meg a véget nem ér zsörtöl dés. Lala úrhölgy, Bormester jövendbelijének nagynénje a legtökéletesebb megtestesítje ennek a maszknak, alakja dominál a fejezetben.

"Lala minden ép nt gy löl, és minden férfit meggyilkolna. Feltéve, ha mégis férjhez ment volna, akkor azért állna bosszút, mert a szüzességét elvették. A n alaptermészete az álmos és tunya tenyészet, ez az attrakciója, s ez az, amivel reánk annyira hat. A normális n mindig teherben akar lenni. Az amazon az, aki a terhesség ellen tiltakozik. Ezért az amazon meg nem engedett aktivitásban szenved. Az aktív nkt l óvakodni kell. Persze a tunyáktól is. Azt hiszem, Angela is amazon. Ez most még nem állapítható meg, majd nászéjszaka után, de akkor, jaj - "

Angela szülei Lala terrorja alatt állnak, aki például Kanavász Antalt abnormálisan alapos fürdésre kényszeríti. Gittának, a feleségének folyton fejfájásai vannak, de "a béke kedvéért" mind a ketten trnek, évek óta. Bormester ebbl a lehetetlen helyzetbl akarja megszabadítani Angelát, vagyis Bormester a megment szerepében tetszeleg, ami szintén maszk és mánia, de Angela ezt elfogadja, hiszen valóban menekülni akar a családjából. Nászuk azonban nem lehet valódi házasság, alkímiai menyegz: Bormester ugyanabba a fonák helyzetbe kerül, amelybe korábban az apja. A nászúton ez végérvényesen kiderül. Ez az út az alkímiai peregrinatio feje tetejére állítása, paródiája. A férfi és a n, vagyis az egyesítend elemek közötti egyensúlyt az alkímiai menyegz során a víz állítja helyre: a tengerpart az a hely, ahol az egyesülés megszilárdulhat, mert a tenger, vagyis a víz enyhíti, feloldja az ellentéteket. Bormester és Angela nászútja az olasz riviérán ezzel szemben épp a fordítottját teszi. Angela már a vonaton fejfájásra panaszkodik; a szállodában aztán a foga kezd fájni, étvágytalan, a tengert pedig piszkosnak tartja, a halaktól irtózik. Közben mindenért Bormestert okolja, vagyis zsörtöldik. Bormesternek rá kell döbbennie arra a szörnységre, hogy Angela pontosan ugyanazokat a negatívumokat mveli, amelyeket otthon látott, és amelyektl Bormester meg akarta menteni t. Ami még rosszabb, Angela egyesíti magában Lala néni, Gitta, Fanny rossz oldalait, ez pedig már a csd teteje. Bormesternek egyik éjszaka "okkult" élményben lesz része. Az ablaknál áll és a sötét tengert nézi, amikor meghallja, hogy a szomszéd szobában egy férfi és egy n beszélget, pontosabban ugyanúgy vitatkoznak, mint Angela és , ugyanúgy fejfájásról, piszkos tengerrl van szó a szomszéd szoba nászutasai között is. Bormester ekkor úgy érzi, hogy neki és a szomszéd férfinak helyet kellene cserélniük, hiszen hiba történt, az felesége valójában a szomszéd szobában van, az idegen férfié pedig



itt, Bormesterrel. Ettl kezdve Bormester úgy érzi, hogy tévedés áldozata lett, noha még nem tudja, hogy ez egészen pontosan mit is jelent. Nem tudja azt sem, hogy a szomszéd szobában ifjabb Herstal Raimund van, akivel annak idején Majoránna nvér elcserélte t.

A profán házasság elhibázottságát, groteszk kisiklását jeleníti meg a fejezetben Fanny és a rongybaba esete. A bolondos Fanny, Kanavászék szolgálólánya babát varr magának, akivel kedvére szórakozhat, akit fürdethet, elaltathat, akinek "bögyörjével" eljátszadozhat, vagyis Fanny készít magának egy férjet, akin uralkodhat. Archibald, a jós és mutatványos szintén egyfajta groteszk nemi eltévelyedést példáz. Mutatványa ugyanis abból áll, hogy az ocsmány, púpos, Duxszal fogaikat vicsorgatva, üvöltve ütik, verik, tépik, harapják egymást. Végül pedig Jávorka esete is a házasság paródiája, neki ugyanis a kecskéje a hites felesége. Esszéisztikusan foglalja össze a házasság tragédiáját a (hetedik) függönybeszélgetés. A házasság a teljes kimondhatóság helye kellene, hogy legyen, a házastársak között minden falnak le kellene omolni; ehelyett a zárójelek a házastársak ágyában válnak a legáttörhetetlenebbekké, ami a nászéjszaka legtragikusabb élménye. Bormesternek és Angelának kislánya születik, de kilenc napra rá meghal. Angela Bormestert, Bormester Angelát okolja a gyerek halála miatt. Összeverekednek, és a dulakodás közben a kis holttest a padlóra zuhan. Férj és feleség rugdossák egymást. Bormester számára ez a legmélyebb pont, a sötét rület nigredójába kerül: kocsmába jár, ami feltétlenül az alkímiai solutio helyszíne. A legmélyebb pont azonban a felemelkedés kezd pontja is egyben (a solutio "oldódást" és "megoldást" is jelent).

"Olvadó id . Tócsák. Utca. Korcsma. Benézek. Bor. Sör. Férfiak ülnek és isznak. Miért nincsenek otthon. Borárak. Sörárak. Tócsák. Kávéház. Férfiak ülnek. Miért nincsenek otthon? Ismerd meg tenmagadat. Verkenne dich selbst. Mozi. Fej nélküli lovas, tizenkét felvonás. "

A fej nélküli lovas a különállást (separatio) jelképezi, amit az alkimisták a lefejezéssel illetve a fekete halálfejjel illusztráltak (vö. az emberfej nagyságú bomba a születésrl szóló jelenetben). Bormester egyetlen társa ebben a fölfordulásban talán Marianne lehetne, a regény nalakjai közül talán az egyetlen, akiben nincsenek démonok. Bormester és megértik egymást, ezért lehetnek barátok. Egyik sétájuk alkalmával, miután Bormester elpanaszolja házassága gyötrelmes tragédiáját, Marianne a következt válaszolja.

"Ön nem ilyenféle boldogságra született. Az ön helyében azt a szándékot, hogy boldog legyek, fel is adnám. Valamit csinálnék, valami nagyot - "

Ez a "valami nagy" az alkimisták opus magnumára utal, ami a mysterium coniunctionis másik neve. Ekkor azonban a történet már 1914-nél tart, a világ is a mélypont felé közeledik. A fej nélküli lovas motívuma mind többször tnik fel, ami az irányíthatatlanná váló, elszabadult indulatok és ösztönök id szakát jelzi. Ady Endre a háború kitörésekor hasonló szimbólumba srítette az európai civilizáció útvesztését, kisiklását.

"Vak ügetését hallani

Eltévedt, hajdani lovasnak

Volt erd k és ó-nádasok

Láncolt lelkei riadoznak.

Hajdani eltévedt utas

Vág neki új hináru útnak,

De nincsen fény, nincs lámpa-láng

És hírük sincsen a faluknak."



A harmadik fejezet végén újabb "okkult jelenet" játszódik le: Bormester Mihály és lovag Herstal Raimud kancellár Kanavász Antal ezredesnél találkozik. Apa és fia egyetlen találkozása ez, és érdemes megjegyezni, hogy ekkor Kanavász tiszti szolgájaként Pataj is jelen van. A tragikomikus az egészben az, hogy Herstalnak déja vu érzése van, mintha valahonnan ismerné Bormestert, kettejük találkozását mégis végignevetik, hangos poharazással vétik el a valódi találkozást. Másnap Bormester bevonul a hadseregbe, és nem sokkal azután, a tiszti iskolát elvégezve, mint rmester kerül a harctérre. Ekkor kezd dik életének az a korszaka, amit a függönybeszélgetésben a párhuzamos életrajzainak nevez. Bormester élete ugyanis ezen a ponton többszólamú lesz: kettéválik. (A fej nélküli lovas, mint összetett szimbólum, egyszerre jelképezi a küls, történelmi zrzavart, valamint Bormester bels, mágikus szétválasztódását is.)

"Attól a pillanattól kezdve én a déli harctérre mentem, pont úgy éltem, mintha az északira mentem volna, de az északira mentem, és pont úgy éltem, mintha a délin lettem volna. Igenis én tudtam, hol vagyok. Én tudtam, hogy mind a kettn ott vagyok."

Mágikus tudathasadás

Az unio naturalist, a test és a lélek öntudatlan, otromba gubancát az alkimista kettéválasztja (separatio), hogy a cselekv sulphurt és a szenved salt a procedúra végén újra összeillessze (vita nuova). Bormester Mihály ennek okán válik ketté, a beavatásnak ebben a kezdeti szakaszában. Michael, aki délre kerül, Nápolyba, majd beutazza Afrikát, Dél-Amerikát és a Távol-Keletet, a könnyed, szárnyaló, szellemi lénye Bormesternek. Erre utal az is, hogy a hozzá hasonló komédiásokkal, akikkel a sors összehozza, tömény alkoholt: gint, whiskyt, brandyt iszogat, az alkohol ugyanis a spiritus, a szellem megfelelje az alkímiában. Ezek a feleltlen, könnyed, nagyvonalú komédiások egyébként mindnyájan a sulphur szárnyaló oldalát jellemzik. Melius, a célbaköpés bajnoka, Josiah Pen, a kakozófia atyja, valamint Van Hoop, a világ mködését elmozdító "kenycs" elméletének kidolgozója: mindhárman a végskig csiszolt, fejlett élettechnika képviseli, aminek következtében kimagaslanak a "bennszülöttek" közül.

"A bennszülöttek mainapság, éppen élettechnikájuk alacsonyságánál fogva teljesen elnökeik és vezéreik markában vannak, és nem látják, hogy azok életüket megnyomorítják. Pedig olyan új élettechnika van kialakulóban, amely nem népi, hanem szektákon és vallásokon és fajokon és osztályokon felül az egész föld távlatában világpolgár és szabad egzisztencia -

(...)

A mi feladatunk, hogy ezt a zavaros, kátyúba jutott, hülye, értelmetlen, gyáva, nehézkes, ihlettelen, prózai és humortalan emberi életet könnyvé és elegánssá és virtuózzá és vidámmá és muzikálissá tegyük."

Ezzel a könnyed, szellemi zsonglrködéssel éri el Mike és Pen, hogy egy kis dél-amerikai köztársaság alkotmányos rendszerét megdöntve magukat császárrá és f pappá teszik meg, majd a következ éjjel a pénzeket bezsebelve kereket oldanak. Hasonló játékot z Mike és Van Hoop egy távol-keleti vallás két szektájával, amikor pusztán kedvtelésbl, valamint nem elhanyagolható anyagi érdekbl vallásháborút robbantanak ki köztük. Mindebben nagy segítségre van fejlett nyelvhasználatuk, amellyel magasan a többi ember fölött vannak.

"Ön tehát azt kívánja, hogy ezt a hadfelszerelést mi olyan népeknek, amelyek háborút viselnek, adjuk el -

Yes. Abban az esetben pedig, ha a népek nem viselnek háborút, mi ketten tevékenyen mködjünk közre, hogy azok hadvisel felekké váljanak -

Értem. Ismer ön ilyen népeket?



Uram, én harmincnegyedik életévemet élem, és még ezen a földkerekségen nem ismertem olyan népet, amely néhány ügyes szóra ne vált volna hadvisel féllé, olyan néppel szemben, amilyennel csak óhajtja."

A jól megválogatott szavaknak tehát veszedelmes, mágikus hatalma van. Bormester másik fele, Michail az anyag rabságában sínyld testet jelképezi, erre utalhat az is, hogy kalandjai során többször ténylegesen is fogságba esik: az északi harctéren az oroszok kezére kerül, és több hadifogollyal együtt t is kelet felé szállítják. Sikerül ugyan kiszabadulnia, de hamarosan újra elfogják. Rabságból rabságba kerülve jut egyre keletebbre, és közben iszonyatos tapasztalatokkal gazdagodik: Mongóliában például az ket foglyul ejt bandavezér szögekkel kivert asztalon erszakol meg egy nt, de a legdöbbenetesebb az,

hogy a többi n még irigy is megkínzott társára, akinek ez a véres kiváltság jutott. Michail utazásának lényege az aszkézis. A szenvedés megedzi az embert, képessé teszi arra, hogy a fájdalmakat elviselve meglássa azt, ami a keserségen túl van. Az aranyat, mondják az alkimisták, a t zben kell megedzeni. Akikkel Michail összetalálkozik útja során, azok mindnyájan ebbe az irányba, a megtisztulás felé segítik t. Karipa, a clairvoyant például megmagyarázza neki, miért sóvárognak a nk arra, hogy a szöges

asztalon megerszakolják ket.

"A gyönyör és a kín között lényeges különbség nincs. Amíg az ember él, addig jóra és rosszra egyaránt szomjas, és csak egyet akar, az élet kábító italától lerészegedni -

Egyezik ez Jacob Böhme, a Hamvas-esszékben gyakran idézett misztikus író gondolataival. A sóvárgás nála ugyanazt az ájult ösztönt jelenti, amellyel az ember az élet dolgai felé irányul. Karipa arról is beszél Michailnak, hogy a kijózanodás hogyan érhet el.

"Az els és az utolsó parancsot, amit rádmértek, teljesítened kell vonakodás nélkül és egykedven, bármi legyen. A mesterek közül addig senki sem fogad el tanítványnak, amíg ezt nem tudod

A világ híd, át kell menni rajta, megállás nélkül menni, mindent megnézni, de sehol se megállni. "

Alázattal kell járni a szenvedés útját, elfogadva azt, amit a sors az emberre kiszab. Ezt megtanulva érkezik meg Michail Kínába. Egyre közelebb kerül a hermetikus tanítás bölcsességéhez, amelynek foglalata Kínában a Tao. Karipa így búcsúzik tle:

"Az egyetlen úton vagy. De az út hosszú - "

A háború közben véget ér, de Michail még nem indul haza, keresi a megvilágosodást. Így jut el Yubainkanhoz, az "él Buddhához", akirl azt beszélik, hogy a szellem világosságát sugározza a földön. Yubainkan hónapokig a szamádhi állapotában van, ami az érzéki valóságtól és a szenvedélyektl való elfordulásnak, megszabadulásnak a jógához hasonló meditációs eszköze, az abszolút tudás megszerzésének a technikája. A szamádhiban a lét és a tudás már nem válik külön, a mozdulatlan és szótlan nagymester lénye maga a szakrális bölcsesség. Yubainkan leírása a benne megnyilvánuló teljességet érzékelteti: mikor Michail találkozik vele, arcának egyik felét élesen megvilágítja a fény, míg a másik fele fekete marad, ami pontosan megfelel a jin és a jang egységének a Taóban. Michai segítséget kér a mestertl, mire Yubainkan a következket válaszolja.

"Én minden mágiát ismerek. Azért tanultam meg, hogy ne használjam. Én téged olyan állapotba tudnálak hozni, hogy boldog lennél, és életedet úgy élnéd le, mint az üdvözült. Lelked mégis a kárhozaté lenne. Igazi lényed sötét maradna, és elvesznél. Menthetetlen. A szenvedés poharát meg kell inni, a magadét és a másokét, minél több emberét - "

Yubainkan is a szenvedés szükségességét hangsúlyozza Michailnak. Emellett azonban még egy fontos dolgot megtud tle Michail, mégpedig azt, hogy a szenvedés tüzében, a válságos helyzetekben van valaki, aki az embert megersíti és vezeti: ez pedig az angyal.

'A te angyalod n. Nevét jól jegyezd meg. Antennis. An-ten-nis. Ne felejtsd el. Nagyon törékeny lény. Színe arany, világoskék és rózsaszín. Tiszta hangja van, mint a fülemülének. Valaha nagyon



szép volt. Életeddel beszennyezted. Sokat szenvedett t led. Még nem veszett el. Ha vigyázol rá, szépségét visszanyeri. (...) A túlvilágon fog vezetni abban az alakban, amivé te t tetted."

Michail útján fontos állomás Manouel atya, a zárszót ugyanis mondja ki. A passzív, önmaga bölcsességébe bezáruló Yubainkannal való találkozás után Michail egy varázslót és egy lámát is fölkeres, errl semmi b vebbet nem tudunk meg, nyilván mert semmi lényegessel nem járultak hozzá a megtisztuláshoz. A következ helyszín, ahol Michail megfordul, egy misszionárius kolostor. Itt találkozik a francia szerzetessel, pére Manouellel, aki a világválságról és az evangéliumi emberrl beszél neki. Kétféle világválságot különböztet meg: a reménytelen és hiábavaló, kereszténységen kívüli világválságot, ami céltalan és értelmetlen szenvedésekkel vezet a világ fölmorzsolódásához (a szerzetes ide sorolja a vallást, a tudományt, a filozófiát, mindent, ami a kereszténységet nem fogadta magába). A másik világválság a kereszténységen belüli válság, az apokaliptikus válság, amely szintén keserves szenvedéssel jár, de ez a szenvedés nem hiábavaló és nem a megsemmisüléshez vezet, hanem Isten országának a megvalósulásához. Manouel atya mindehhez még valamit hozzáfz.

"Bevallom, hogy én az olyan embernek, mint ön, aki a bizonyosságot keresi, és aki innen haza Európába valami biztosat óhajtana vinni, sajnos, nem tudok mondani semmit, mert én önt nem akarom becsapni, és talán, ha alkalmam adódna, minden gondolkozás nélkül bárkiért életemet tudnám adni, de egyetlen úgynevezett bizonyosságot nem tudnék neki kezébe adni azzal, hogy ez holtbiztos, és minden körülmények között beválik, mint az aszpirin vagy a forgópisztoly."

Az összes doktrína (a Van Hoop-féle "kenycs") cs dben van és érvénytelen, nincs egyetlen üdvözít igazság, csak folytonos keresés van, tz, amivel a dogmában való megmerevedés elkerülhet. Tulajdonképpen ezzel ér Michail az út végére: Bormester testi fele, a sal a szenvedésben égve megtisztult, az újraélesztésre alkalmassá vált. Még egy fontos mozzanatra kell kitérnünk, ami nem más, mint a n vel való találkozás. Jung lélektana az archetípust, az sképet, melyet a férfi magában hordoz a tiszta, ragyogóan szép angyali nr l, animának nevezi. Mike, a csatangoló szellem Ainyuval találkozik a dél-amerikai útja során, és ettl a n t l teljesen lerészegedik, maximálisan a hatása alá kerül, majdnem az rületbe sodorja t ez a találkozás. Ainyu, a "trachit n", a tömör és masszív anyag megtestesítje.

"Soha ilyen arcról sejtelmem sem volt. Kezdtem érteni Josiah Pen trachitimádatát, a tiszteletet az iránt, ami ebbl a kemény kb l van. Trachit arc. Férfinál ijeszt. Több ilyen arcot láttam. Nnél ellenállhatatlan. Ez a mosolytalan sötétség, ez a megérinthetetlen távolság, az önmagába zárt szenvedélytelenség. A szépségnek ezen a fokán."

A szellemet képvisel Mike animája a lehet leganyagibb anyag, matéria (mater), amely felé a szellem mint önmaga párja és kiegészítje felé vonzódik. Ezzel szemben a testies Michail szerelme, Tamara a lélek allegóriája, hiszen a test is ugyanúgy keresi a maga másik felét, a lelket, a spiritust, ami a testet lángra lobbantja. A lélek misztikus szimbóluma ugyanis a láng.

"Téged még a lángok is ölelnek, Tamara én szeretlek téged, tudod, innen a bezárt kocsiból, nem úgy szeretlek, mint a húst, amit meg lehet enni, hanem mint a csillagot, amit nem is tudnék elérni, sóvárogva és reménytelenül."

Mike el kell, hogy hagyja Ainyut, Tamarát pedig elrabolja egy vadember: az animát sem Mike, sem Michail nem érheti el. A n az élet istennje, a szent tz, mint azt Mike és Michail a Kali-templomban megérti; a n a mámor és a káprázat, de az alkimista tinktúra, az esszencia is a n, aki "a lélek középpontjában ül, gyémánttrónuson, egyetlen szál ezüstfátyolban." Az anima egyaránt ránthatja pokolba és vezetheti az égbe a férfit: a n amazon is és angyal is, vagyis ketts természete van, mint az alkimista procedúrában a higanynak (mely egyszerre "híg" is és "anyag" is). A nevek mágiája, aminek fontos szerepe van a Karneválban, ebben az esetben úgy nyilvánul meg, hogy az amazon és az angyali n k neve egyaránt A betvel kezd dik (Abihail, Améline, Angela, Ainyu, Antennis). Mike és Michail találkozása a visszavezetés (reductio) mveletét követen az alkimista szabályoknak teljesen megfelel módon történik, mégpedig a tengerparton (a víz ellentéteket oldó szerepérl fentebb már szóltunk). Zanzibárban Mike épp egy Alexandria felé tartó hajóra akar fölszállni, amikor egy idegen úr jön vele



szemben. Azonnal felismerik egymást, hiszen korábban már mindketten hallottak a másik létezésérl. Bormester két fele, a szent és a bohóc most együtt száll fel a hajóra (ami az alkimista lombiknak felel meg), hogy az egyesítés mvelete is megtörténhessen.

"Önnek nagy szüksége van rám, ahogy nekem is nagy szükségem van önre. Azt hiszem, egyetlen nagy szenvedélyem, az indián n azért volt olyan feneketlen, mert k b l volt, és az én szellemi lényemnek arra a kemény és masszív anyagra volt szüksége. Ön inkább sár, de ez még érdekesebb. Egészen formátlan. Csak az én tüzemmel tud magából alakot égetni. Látja, milyen hévvel kínálkozom. Ön föld és víz, nedves anyag, amibl az els embert gyúrták, én vagyok a tüzes lélegzet, amit ebbe az anyagba lehelnek. Egész genezis. Csak ketten vagyunk egész ember."

A dologba azonban hiba csúszik, a munka nem precíz, amit Mike észre is vesz.

"Nem tartja különösnek, hogy ön, a nehéz földi ember az ekkléziaszta, és én, a spirituális olyan világias vagyok? Az imént rendezési hibáról beszéltem, s arról, hogy a sorsunkat intéz er ket nem tartom túl intelligenseknek. Azt hiszem, különösebb értelem tulajdonságaink elosztásában sem nyilatkozik meg. Még ízlés sem. Ezt én másképpen csináltam volna."

A "rendezési hiba" folytán az egyesítés nem válhat reanimatióvá, csak fixatio marad. A magyarázat erre az, hogy Michail az eltelt hét(!) év alatt végigjárta ugyan az élet kálváriáját, a szenvedés poklát, megtisztult és megvilágosodott, de Mike, a szellemlény nem valósította meg az unio mentalist, nem olvadt össze az imago Deivel, hiszen mindvégig csapongó és feleltlen életet élt, önmaga mélységeit és magasságait nem ismerte meg, "hét évig egyik bolondságot a másik után csinálta, esze ágában sem volt keresni." Ezért a beavatás következ lépése az, hogy Bormesternek a lelki hiányosságokat pótolnia kell. A végs újjáélesztés (reanimatio) csak ezután valósulhat meg. A regény teljes gazdagságát nem tudjuk kimerít en bemutatni, ezért itt csak utalhatunk arra a vonatkozásra, hogy a fh s két felének egyesítésébe csúszó hiba finoman jelzi az els világháborút követ békekötések elhibázottságát is. A fejezetet követ függönybeszélgetésben ezt úgy fejezik ki, hogy a háború felfordulásában a népek szemt l szemben álltak egymással, de a háború végén, amikor békét kötöttek, senki sem ismerte fel a pillanatban az "üdvtörténeti helyzetet" (a szemben álló nemzetek alkímiai menyegzjére kínálkozó alkalmat). A békekötés így csak a következ háborút készítette el, amelyben a páratlan kegyetlenség diktátor, a cirkuszigazgató fog megjelenni. (A cirkuszigazgató paradigmatikus alakja Mr. Ecquetre, aki a mágikus excrementum köré épített mítosz segítségével idomítja népét a teljes odaadásra. Ez egyúttal parodisztikus leleplezése is a században fellép totalitárius rendszerek hazugságra épül kegyetlenségének.) A függönybeszélgetésben esik szó arról, hogy az 1914 után él ember kénytelen kett sen élni. Bormester személyiségében a szent és a bohóc együttléte jelenti ezt a ketts tudatot, amely az új században való boldoguláshoz elengedhetetlen. A kett s tudatú ember szent, vagyis a létezés mélységét átérzi, ugyanakkor bohóc is, arlequin, aki nem d l be egyetlen idomítónak és "kenycsnek" sem (vagyis tudja, hogy az élet szakrális bolondság). A valódi közösség csak dupla tudatú emberekkel valósítható meg.

"Az államot régi formájában a szimpla tudatú emberek számára készítették. De a szimpla tudatú ember, kérem szépen, viszont a közösség számára tökéletesen alkalmatlan. Ez csak a néger. Csak a bennszülött. Ezek a hiszkinek és a csauszkinok. Ezek a karakik és a zeploták. Ez, kérem, a csürhe. Igazi közösség csak dupla tudatú emberekbl lehetséges. Az új állam alapja az élettechnika kifejlesztése és az összes kenycsök likvidálása. A dupla tudatú ember számára a régi állam hülyeség. Az idomító idióta."

A tudat kett ssége viszont kockázatos dolog, mert ha a bohóc és a szent között az egyensúly megbomlik, patológ állapot jöhet létre. Az alkímia nem veszélytelen foglalatosság.

Beavatás és misztikus halál

Bormester 1922-ben tér haza, hétévi távollét után. Els útja a szüli házba vezet, ahol megtudja, hogy apja, Bormester Virgil már nem él: fiára az emlékiratait hagyta örökül. Mihály ezután tér otthonába,



feleségéhez, akivel rövid id alatt össze is vitatkozik, végzetesen. Összeverekednek, majd Bormester torkon ragadja a nt és megfojtja. Ekkor jelenik meg elször Antennis, Bormester angyala. Nem valódi emberölés ez tehát, hanem mágikus aktus, amellyel Bormester az angyalt felszabadítja. Az id ebben a percben megáll, a pillanat kitágul: ez a végtelenné tágított pillanat az ötödik fejezet ideje. Bormester Angela megfojtása után a temetbe megy, apja emlékiratait, a Tépeldéseket olvassa. A közelében egy ember friss sírgödröt ás, egy másik pedig nézi. Mihály szóba elegyedik velük, a sírásóval és a hullamosóval, akik azon vitatkoznak, hogy melyikük foglalkozása a fontosabb.

"Ha Gázsi hal meg elbb, Csupor szépen megmossa, de nem fogja tudni eltemetni. Ha csupor hal meg el bb, Gázsinak addig várni kell, amíg valaki megmossa, és csak akkor temetheti el -"

Kettejük egymásrautaltsága a sal és a sulphur összetartozására emlékeztet. Hasonló ez Flórián és Féllábú esetéhez, csak míg az ügyész és az ügyvéd, szemben álló felek lévén, a szétválasztottság (separatio) állapotát tükrözték, addig a sírásó és a hullamosó az egység (fixatio) állapotát jelképezi. A temetben Bormester Márkussal is megismerkedik, aki kenyeret és kolbászt fal a sírokon, bort iszik, mint aki a világba belenyugodott és a játékszabályokat elfogadta. Káromkodhat, köpködhet szabadon, mert ez a lényeget nem érinti.

"A cél nem bármit is eltiltani. Hadd jöjjön az egész. De sohasem hagyni, hogy rajtam bármi ert vegyen. Se szerelem, se vallás, se m, se gyönyör. Nem aszkézis. Semmit sem a tudat alá nyomni. Mindent látni. Ha a küszöb alá nyomja, azonnal erjedni kezd. A pokol tele van penésszel és pincegombával és mocsárgázzal. Felszabadulni. Nem kompenzálni, hanem szublimálni, ha így jobban érti. Piha. Még filozófus leszek. Nincs bn és erény, jó és rossz. Túl. Messze túl. A tisztult amoralitás -"

Miként a neve is sugallja, Márkus lesz ebben a fejezetben a mercurius, a mester, aki a beavatás misztériumában Mihályt segíti. A közremködést maga ajánlja fel, mondván, Mihálynak szüksége van rá, mert bnt követett el, és nélküle elmerülne (ebben ráismerhetünk a mercuriusnak mint prima materiának a kezdeményez jellegére). Márkus látja Mihály múltját és jövjét. Azt is elmondja neki, hogy a két apja, Virgil és Herstal mátrixa voltaképpen a kelta ikerpár, Ugorluk és Ulexer, akik közül az egyik könnyed, kedélyes (Ugorluk, Herstal), a másik pedig labilis, félénk (Ulexer, Virgil). Az ikrek egyébként szintén az összetartozást jelképezik, az egész ötödik fejezet ennek a jegyében áll. Hogy miféle kapcsolat van Mihály apái és a kelta ikerpár között, arról Márkus a következképpen szól.

"Rájöttem arra, hogy a világ a mi imaginációnkban van, de a történet is ott van. Az egész id káprázat. Az egész létezés egyidej. Az egész egyszerre jelen van. Ez az örök jelen, az elmúlhatatlan pillanat."

Aki jól begyakorolja magát az éberségbe, a "látásba", az Márkus szerint képes a maszkok mögé nézni, képes meglátni a mozdulatlan mintát, a mátrixot, amelynek szüntelenül megjelen másolatai, lenyomatai a maszkok. Márkus látja Mihály mátrixát is: a XIII. században Manfrednek hívták, alkímiával, hermetikával, kabalával foglalkozott és a szerelem hevében olyan mágikus módszert dolgozott ki, amellyel szerelmét, Aureliát és önmagát eggyé tudta olvasztani: így "a két emberbl egy lett, de kétszer olyan szép."

"Ugorluk és Ulexer esetét jól vesse egybe Manfred és Aurelia estével. Mindez kezdettl fogva van és tart, azzal együtt, ami a most. Milyen elképzelhetetlen szövevény. Hajam a gyönyörségt l az égnek áll. Hall még különbeket is. Ha majd Havrincourtról és Pietro Saleinrl és Ferdinándról és Boldizsárról beszélek. Gondolja csak el, az ön apja Ugorluk, ikertestvérével, a segédfogalmazóval, a középen ön Aureliával és Angelával és Antennissel - "

Márkus látni tanítja Bormestert, mert nem gondolkodni kell, hanem látni, mint mondja. A tér és az id káprázat, májá, mert valójában minden egyszerre jelen van. Márkus tanítása a hermetikus filozófián alapszik, miszerint minden egy, a dolgok között analógia van. Hogy mit jelent az egész világot együtt és egyszerre látni (világlátvány), arról Márkus ezt mondja:



"Amit most elbeszélek, az a lélek csodálatos változásai. Amit senki sem ismer, csak az egészre való emlékezés mámorából. Az értelem felé meglazítva, hogy átlátszó legyen. Valóságtranszparens. Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy a szent könyvek. Ha a talogot ismerné, tudná. Késbb majd megtanulja. Ha Istent eléggé szereti. Meg fogja látni, mit jelent vele közvetlenül beszélni. Így persze. Nem. Er tlen. És ha az szava megérintené. Ellobbanna egy szempillantás alatt, mint az izzó kemencébe ejtett pehely. Nem mindenkinek való. Csak a zene nyújt róla halvány képzetet, ahogy a szólamok egymást ellenpontozzák. A terek és idk egysége az elmúlhatatlan pillanatban. Ez id szerint ez a legnagyobb tudás."

Az emberi történelem során ugyanazok a motívumok jelennek meg, ugyanazok a sorsok, problémák és jellemek ismétldnek, mindig mindenkivel ugyanaz történik az id forgatagában, az id karneváljában. A lélek csodálatos változásai ezek, a nevek mágiája, a látszólag változó maszkok mögött pedig mozdulatlan mátrixok, archetípusok találhatók. Ezek a mátrixok hasonlók a zenei témához, a megjelen maszkok pedig a téma variációihoz. Mivel a zene misztériuma az, hogy megközelíti a transzcendens világot, vagyis a "legnagyobb tudás" a zene segítségével fejezhet ki a leginkább, ezért a Karnevál szerkesztése is feltn zenei jegyeket mutat. A fbb témák, mátrixok, motívumok ebben a fejezetben a boszorkány (melynek variációi Hexapla, Lüszpö, Miquinkül), a fekete mágus (Javari, Boor, Havrincourt), a vizet hordó lány (Hilla, Edessza, Szelima), az ötszáz éve öt percnyi pihenre vágyó ember (Tulonadebbi, Agragan, Kishdshurben), és az emlékeket gyjt megszállott (Tobin, Piznemzok). Ez utóbbi az id rabjának mátrixa, alakja ezért is figyelemre méltó.

"Piznemzok egész életét arra szánta, hogy napjait meg rzi, éspedig úgy, hogy valamely tárgyat kiválaszt, azt a nap eseményének emlékére elteszi. Valahányszor majd késbb kezébe veszi, a nap mindannyiszor eszébe jut. Így menti meg azt, ami a legmúlandóbb, az idt."

Az id ben örvényl sorsokat mutatja be Márkus elbeszélése, a számtalan maszk kavargását, és ettl az óriási fölfordulástól Bormester meg is szédül, úgy érzi, kezd elveszni, megbetegedni, feloszlani, szétesni. Valóságérzéke megbomlik, egyre bizonytalanabbá válik. Bormester a nigredóba csúszik vissza, a beavatás során most szimbolikusan meg kell halnia. A tradicionális beavatásnak sarkalatos pontja ez a metafizikai halál, amely az alkímiában a mortificatio, a putrefactio vagy a separatio mveletével analóg. A szétesés folyamatában a mercurius asszisztál: Márkus végig ott ül Bormester ágya mellett. Bormester egyre sötéted szürke felht lát maga körül, megsemmisülés-érzete fokozódik. El z éjjel álmában Antennist látta, rongyokba bugyolálva egy kfal tövében ült, törékeny öregasszony volt, mellette egy négyéves kisfiú rövidnadrágban és szandálban. Márkus megmagyarázza, hogy Antennis azért vénült meg, mert Bormester sorsát magára vette. A rövidnadrágos fiú pedig Bormester metafizikai életkorát jeleníti meg, vagyis tudati szintje ezen a fokon áll. Bormesternek a feladata egyszer: életével Antennist újra széppé és fiatallá kell tennie.

"Mert életének egész szemetjét Antennis átvette, ön ismét kisfiú lehetett. Tudja, mit kell tennie?

Antennist széppé és fiatallá -

Meg tudna érte halni?

Szeretnék -

Esetleg sor kerül rá -

Márkus a széke odahúzza és leül. Füstöl. Sokáig néz. Azt hiszem, ön most már alkalmas lesz -

Mire?

A túlvilágra -"

A menny- és pokoljárás merész alkímiai kalandja következik most, a volatilisatio. A léleknek a túlvilágon vezetre van szüksége, Bormester Hénoch és Keresztel János segítségét kéri. A tér és az id



káprázata szétfoszlik, az örök és elmúlhatatlan nappalba lép be a tanítvány ezen a ponton, ezért kell jelképesen meghalnia. A sorsból való kilépés mágikus pillanata ez, Bormester úgy érzi, egyre súlytalanabb, bomlik (putrefactio) és feloszlik (divisio), egyre ritkább lesz. A dimenziók eltnnek, nincs kint vagy bent, nincs lent vagy fent, nincs itt vagy ott, nincs mozgás vagy mozdulatlanság. Minden egy. Hénoch a saját maszkjukba szédült lárvák smintáit mutatja meg Bormesternek, a monomániájukba zárt szerencsétlenek archetípusait, akik nem tartoznak sehová, csak a varázslathoz, amely megszállta ket. (Hénoch ószövetségi pátriárka volt, nevének jelentése alapján - a tudó, a beavatott - az égi titkokat ismer látnok el képe.) Minél inkább elmerülnek az rületben, az életszomjúságban, annál kisebb az esélyük a szabadulásra. Túlvilági útja során az ördögöt is látja Bormester: folyamatosan zuhanó üstökös, vigyorgó és bestiális, de inkább sajnálni való, nevetséges "link alak", semmint ijeszt rém. Zuhanása er tlenség, az ájultságban való tehetetlen elmerülés, ezért pont olyan szánalomra méltó, mint a többi alvilági szerepl. A legmonumentálisabb jelenet talán az, amikor Bormester az emberi testekkel zsúfolt folyóhoz ér. Fölülrl hömpölyögnek alá a testek egymásba gabalyodva, egymáson keresztülgurulva, hörgés, vonítás, üvöltés és bgés közepette.

"A sok millió test egy helyen, a gáton feltorlódik, aztán, mint a zuhatag, az egész az észbontó fehér mélységbe omlik. A folyó az embert ontja, s az él vízesésen hull és hull a vakító szakadékba. Mi ez? - kérdem irtózva. Hénoch karját fölemeli, és a magasba mutat. A zuhatag fölött, a kápráztató jégszín sziklán angyal áll mozdulatlanul, kezében széles pallos. Támaszkodik. Fejét egyenesen tartja. Szeme lehunyva. Arca félelmetesen tiszta és nyugodt. Alszik? Halott? Él? Szobor? A halál angyala, szól Hénoch."

Bormesternek a többi fetreng test közé kell vetnie magát, mert a halál folyója az újjászületésé is egyben. A testek egymásra torlódnak, rúgják és karmolják egymást. Bormester Keresztel Jánost szólítja, ekkor megsznik zuhanni, és meglátja a szent szakállas, vékony alakját. János mutatja meg neki az örök körforgást: a halálfolyó forrását és a zuhatagot, amelybe ömlik, valamint a káprázatos szivárványt, amelyen keresztül a folyó megújul és újra a forráshoz jut. A halálfolyótól eltávolodva egy gyöngyhegy látszik a távolban, melynek csúcsán aranysárgán áttetsz k ragyog. Ahogy Bormester közelebb ér, a hegy tetején kirajzolódik egy város, ennek a kapujában ül Antennis. A város nem más, mint a Mennyei Jeruzsálem, amelynek regénybeli ábrázolása meglehetsen eltér a hagyományostól, a kapuján belül ugyanis börtön található, ahol az igazságért üldöztetést elszenvedk raboskodnak. Bormester megrökönyödve kér magyarázatot Keresztel Jánostól.

"Ebben a városban? Börtön? Mást vártam. Kik vannak itt?

Akiket az igazságért üldöztek, azok mind itt vannak -

Nem üdvözültek?

Az ítélet el tt senki sem üdvözülhet. Ezek itt várják az ítéletet. Helyükön vannak. Az ítélet a börtönt megnyitja, és szabadok lesznek -

Mi ez?

Ez a mennyország. De még nem valósult meg. Az igazak építik az igazságukkal -

És?

Az Úr napján kel csak életre. Addig csak látomás - "

Ugyanígy találkoznak éhesekkel, betegekkel, nyomorult szenvedkkel, akik a békeszeretk; fekélyesekkel, rokkantakkal, vakokkal, akik az irgalmasok. Ez a mennyország jócskán eltér az Isteni Színjáték éteri, fényes és boldogságban úszó Paradicsomától. Bormester ettl a látványtól, nem tehet mást, földre roskad, és szemébl folyik a könny. Szólni, kiáltani szeretne, de csak sír, tehetetlenül. A túlvilági utazás ezzel ér véget. Bormester magához tér, az ágyon fekszik. A következ napon elmeséli az útját Márkusnak, aki segít megérteni az élményt: Bormester a lélek varázslatait látta, de megtudta azt is,



hogy ez a varázslat maga az élet, mert ahol nincs káprázat, ott nincs élet sem. A földi élet szent, mert az üdvözülés útján minden lépés a földi élethez kötdik, minden újabb beavatási fokozatot itt kell megszerezni. Ezzel megtörtént a reanimatio: Bormester az új élet (vita nouva) jegyében ismét az idbe lép, a mágikus pillanat itt véget ér és az id kereke újra mozgásba lendül. Márkus óva inti Bormestert a mennyországtól, azt tanácsolja neki, meneküljön a boldogságtól és a bölcsességtl.

"A bölcs az, aki minden tehetségét kiégeti, és önmagával teljesen egyedül marad. A legnehezebb helyzet. A bölcsek üdvözülnek a legnehezebben. Ez a bölcsek tehetetlensége. Nincs üdvigénye, vagy csak igen kevés. Ezért ül a drágakhegységben, a küszöb eltt. A legnehezebb az erényektl megszabadulni. Az arany városban nincsenek bölcsek, s t a dombtetn kik laknak? A bölcsek ellentétei. Láttam lelkeket, a gödör legmélyérl nyílegyenesen zuhantak fel a város közepébe. Mialatt a bölcs mosolyog és nem mozdul -

Értem -

Az ambróziától sokan elkárhoztak -"

Bormesternek vissza kell térnie a hétköznapi életbe, a szamszára örvényébe, Angelához és a családjához. Angela nem halt meg, a gyilkosság mágikus aktus volt: nem emberölés, hanem Antennis felszabadítása. Bormesternek most munkát kell vállalnia, viselnie kell a mindennapok terhét, el kell tartania három gyerekét. A túlvilág és az anyagi világ közti ellentét is csak káprázat, mert ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van. Az ötödik fejezetet záró, sorrendben a kilencedik függönybeszélgetésben most megjelenik a harmadik beszélgetpartner, "a hang", aki megteremti a szintézist az elbeszél és az ügyviv között. Így már együtt van a szerzi Szentháromság: a regény elbeszélje, lejegyz je és sugallója. Újabb regényelméleti fejtegetés során a hang azt állítja, hogy a regény egyveleg és khiméra, a világirodalom zugaiból összeszedett "regény-potpourri", ráadásul az egész túl reális, a realizmus pedig egyszeren bosszú a meg nem értett valóságon.

"Az úgynevezett valóságos történetnek, szól a hang, jelent sége nincs. Az, hogy valami egyszer megtörtént, semmit sem jelent. Megtörtént. Hát aztán? Hogyan van az, hogy az imaginált történet igazabb, mint az, ami valóban megtörtént? A kérdés már igen régen nem az, hogy mi a valóság, hanem az, hogy miképpen lehet megcsinálni azt, ami a valóságnál igazabb. Ez a vita nouva. Az új élet. Az üdv. A történet értéke nem az, hogy valóban megtörtént. Ismétlem, nem az, hogy mi hogyan van. Tessék. Ez az, ami van. Ez itt. Még egyszer mondom: ez itt, ami van. Eleget beszéltem róla. Számomra az érték, hogy valamit meg kell csinálni, ha az egészet itt össze is kell törni, és a semmib l tökéletesen újat is kell csinálni. Ez az egyetlen fontos -"

Visszacseng itt Hamvasnak a Regényelméleti fragmentumban kifejtett véleménye, vagyis hogy a regény története a személy szélmalomharcának története, a háború, a politika, a gazdaság világával szemben folytatott küzdelmének története, tehát üdvtörténet, amely azonban nem öncélú: az egyéni üdv feladásával a személy ismét a közösségbe lép, hogy lényével a többieket szolgálja. Márkus is lényegében erre tanítja Bormestert, aki a következ fejezetben tényleg a többiekkel együtt szenvedi végig a második világháború poklát.

A bor elpárologtatása

Az el z fejezet hátterében a kuruzslók és a politikai agitátorok jelenítették meg a szellemi és erkölcsi világ fejtet re állását. A totális zrzavar most éri el a tetpontját, a hatodik fejezet ugyanis 1944/45-ben játszódik, a második világháború poklában, ostromok és üldöztetések idszakában. Bormester három fia feln tt férfiként jelenik meg. Gergely egyszer ember, egészségesen közönséges, hármójuk közül az ösztönvilág megtestesítje. Az anyaghoz és a testiséghez a leginkább köt dik: "olyan, mint az agyag, és agyában örök homály van". Vele szemben Jusztin áhítatos, ártatlan lelk, az igazságot szomjazó ember, az éberséget, az emberhez méltó, normális, teljes életet keresi szent sóvárgással. az, aki "ki akar józanodni". Máté közülük a legintelligensebb, ördögien élesesz, filozófus, muzsikus, "de fként pojáca". k hárman az élet három minségét képviselik, a hindu hagyomány három gunáját, ahol a



tamasz a lusta és vak tenyészetet, a radzsasz a szenvedély tüzében ég keresést, a szattva pedig a kiegyensúlyozott belátásban való megnyugvást jelenti. Az analógiás gondolkodásban ez a három kategória megfelel az alkímia három alapvet elemének (sal, sulphur, mercurius). Gergely bamba arcú, jó étvágyú, a hétköznapi ember egykedv jóhiszem sége jellemzi. Máté ironikus, kételked, borotvaeszével leleplezi a dogmákat. (Máté egyébként sánta, ez lényének, hideg intellektusának démoni természetét hivatott jelölni.) Jusztin kettejük között a mérték, a normális ember, aki az életet nyitott szemmel szeretné élni. a keres ember, vagyis ebben a tekintetben az alkimista, aki mindent megnéz, de semminél sem ragad le, mert a lényeg érdekli, a dolgok valódi állása. Mivel a számmisztikában a három a reintegráció, a szintézis száma, k hárman alkotják Bormester lényének teljességét, amit maga így fogalmaz meg:

"Azt hiszem, az ember álmait csak utódai értik meg, mert az utódok az ember megvalósult álmai és legtitkosabb gondolatai. Ami nekem még titok, az nekik lényük és természetük. Gergely és Máté és Jusztin az én igazi lényem."

Az üldöztetések, bombázások, sortüzek apokalipszisében Jusztin segít a zsidóknak, búvóhelyet keres nekik és élelemmel látja el ket. Máté naplót vezet, minden nap a történések kvintesszenciáját próbálja egyetlen mondatban megragadni. Az rövid, zord, fekete mondatai a történelemnek afféle alkimista párlatát adják. Máté naplójából ismerjük meg az aktuális cirkuszigazgatót, az idomítót, a fogorvosból lett nyilas f parancsnokot, Csibát, aki napközben csizmában és brkabátban kegyetlenkedik, éjjel pedig magában fuvolázik ("tetvé zsugorodott Caligula"). A zrzavaros idket felfordult hierarchia jellemzi: az értelem, a szellemi kaszt helyett a becsvágyó cscselék veszi át a vezetést. Csiba nyilasai vérengz, könyörtelen vadak, de a lelkük mélyén félelem és tehetetlenség lapul. Bormester "antikrisztusi bolondok"-nak nevezi ket, akik eszelsen rjöngenek ebben a "rémkomédiában". A háborúval elérkeztünk a véresen tomboló, rült karnevál legizzóbb részéhez. A város lakói pincébe húzódnak. Bormesterék is elbújnak egy borpincébe, ahol már ötven ember zsúfolódott össze. Noé bárkája ez a borpince, társadalom kicsiben, ahová az emberek minden kicsinyességüket, önzésüket, az összes rögeszméjüket magukkal hozták, továbbra is csak civakodnak és vitatkoznak. Bormester Mihály, aki az egész fejezet során ritkán szólal meg, de olyankor nyugodtan, halkan, megfontoltan beszél, most az összezárt emberek láttán a következket mondja:

"Ez még nem a pokol feneke. Nem mondom, elég közel van hozzá, de még nem az. Meglátod, ez nem az utolsó. Ha majd meg fogod látni, gondolj rám. Nézd ott azokat, akik egymásra vicsorítanak. Feny Rafael az imént a trafikosnétól ellopott egy darab kenyeret, és gyorsan zsebre dugta, most falja. A tizedes nem akar úr lenni. Rellától ellopott egy darab margarint. Látod? Ez lesz. Ugyanaz, de még rosszabb. Ez még nem az utolsó."

Mosolyogva, csendesen mondja ezt. Bormester mostmár, mint tudjuk, beavatott személy, vagyis a megvilágosodott tudatával képes látni a dolgok valódi értelmét. Tekintetét a romba dl világ porfellege sem tudja elhomályosítani. Bormester a pincében meditál, a csillagokra gondol, Jusztinnal éjjel a csillagképekrl beszélget.

"És az Orion öve?

Tiszta volt, mind a három csillag világosan látszott -

A ködfoltot is megnézted?

Ma éppen különösen megnéztem, az Orionét is, az Andromedáét is -

A Perseus milyen volt?

Félelmetesen ragyogott -

Nagyon szeretnék kimenni, ott kinn az Oriont szeretném látni, ha már a napot nem láthatom."



A többiek még ebben a szerencsétlen helyzetben sem fordulnak egymás felé, a másik felé, hanem azzal foglalkoznak, hogy hogyan tudnának minél nagyobb hasznot húzni maguknak ebbl az egész fölfordulásból. Bormester azt mondja, hogy ezek "sokkal inkább démonok, mint emberek." Amikor az áruház kigyullad, mindannyian elbújnak a pincébl, és életüket kockáztatva rohannak, hogy minél többet összeharácsoljanak maguknak a "mindenféle hasznos iparcikk"-bl, bútorból, képeskönyvbl, gumics b l és más kacatból, melyek mind teljesen fölöslegesek és használhatatlanok egy óvópincében. Vak és egzaltált ugrabugrálás, ennyibl áll az életük. A groteszk jelenet a végletekig fokozza az elz fejezetek rült karneválját, a lefokozott lét értelmetlen zsibvásárát. Ilyen környezetben zajlik Bormester megedzése, alkímiai terminológiával az arany kiégetése (calcinatio) és megszilárdítása (coagulatio), a végleges helyzet megteremtése. Bormester most válik mesterré, a Bor Mesterévé. A borpince megfelel az alkimista lombiknak vagy tégelynek, melyet az ostrom, a bombázások, a lángoló város tüze hevít. A coniunctio harmadik fokozata finoman elrejtve jelenik meg az áruházi fosztogatások jelenetében. Máté végs elkeseredésében az öreg zsidó rabbit, Bernát apót kezdi gyalázni, aki az ostrom alatt szüntelenül szent könyvek részleteit mormolja, így Máté szemében a szent szellem képviselje. Máté most fölszólítja, hogy tegyen tanúbizonyságot arról, hogy a szellemnek valóban hatalma van az anyag fölött. Az embereknek, ezeknek a koplaló férgeknek most nem szent igékre, hanem egy tál fzelékre van szükségük, mondja.

"Nagy h hó a szellemmel. Piha. Itt a cadik, a csodarabbi, adj neki egy kenyeret, lakasson jól vele ötvenhat embert. Most itt az alkalom, már elég éhesek, szemük ég. Itt vagyunk ebben a gödörben, az ostrom tart, még holnap is, holnapután is, egy hét múlva is, három hónap múlva is, kolosszális tömegsír. Egy hét múlva sorsot húzunk, kit fzzünk meg elsnek. Szervác atyát ajánlom, közöttünk még mindig a legkövérebb, gondos beosztással egy hétig ellehetünk belle. Aztán ki következik? A szatócsné! Kitn húsban van, egy héttel ezeltt még evett. Egymást megesszük. Éljen a szellem! Kolosszális tömegsír."

Bernát bácsi közben csak mormolja a maga héber szavait, a szent bölcsességeket, Máté pedig ismét a szellem erejének megmutatására szólítja fel.

"Még soha nem volt ilyen alkalom arra, hogy valaki csodatev képességét igazolja, mit most, adjatok a cadiknak egy krumplit, varázsoljon belle tíz mázsát, adjatok egy kanál zsírt, és meg fogja tölteni az összes bödönöket. Hallgattok. Ugye? Ha a szellemnek hatalma van az anyag fölött, akkor ide tud varázsolni ötvenhat sült libát és ötvenhat kenyeret."

"Íme felszólítom a spiritualistákat, hogy tegyenek bizonyságot a szellemnek az anyag fölött való hatalmáról! Ha pedig csoda nincs, akkor fogjátok be szátokat, kenetteljes söpredék!"

Egyre feszültebbé válik a helyzet, Máté is egyre hevesebb és indulatosabb ("vén bohóc, ingyenél, a nép hiszékenységébl éltél, hogy hülye idézeteid böfögd"), amikor egyszercsak élesen felkiált, bal lábához kap, és jajgatva vonaglani kezd. Nyomorék lábáról lihegve lehúzza a cipt, és a többiekkel együtt elképedve látja, hogy a lába meggyógyult, csoda történt: Máté lába teljesen egészséges láb lett, maga is megillet dve tapogatja. A rabbi sírva hajlongani kezd és öreg hangján halkan hálaadó énekbe fog, mert úgy hiszi, hogy a csoda az állhatatosságának következtében történt meg, a szellem rajta keresztül nyilatkozott meg. A jelenet kulcsfigurája mégsem lehet , hiszen még a fejezet legelején, amikor elször megjelenik, megtudjuk róla, hogy az egész rajongása nem több rögeszménél, vagyis ugyanolyan odakozmásodott, alvajáró figura, mint a többiek. ("Ez a Bernát különös ember, senki t monomániájából nem tudja felébreszteni, belle egész nap különböz bibliai és talmudi mondatok böfögnek...") A csoda nem az ereje által történt meg, mint gondolja, hanem az egész jelenet során háttérben maradó Bormester által. ugyanis a jelenet elején, amikor Máté szidni kezdi Bernát apót, szemét lehunyva hallgat. A többiek úgy látják, hogy csendben szundikál, pedig valójában nem. Bormester ekkor ér a meditáció legmagasabb fokára, a szamádhi állapotába, amelyben a teljes egység, a legmagasabb éberség megvalósul. Most, ebben a jelenetben elrejtve fejezdik be Bormester beavatása, ekkor valósul meg az alkimista opus magnum, a szubsztanciák végs egyesítése, a mysterium coniunctionis. Az aszkézisben megtisztult test és az átszellemített lélek korábban újjáélesztett egysége most a kezdetek unus



mundusához kapcsolódik, ebben a pillanatban jön létre az arany. Az alkimisták ezt a fokozatot Mária mennybemenetelének feleltetik meg. A mennybemenetel nem más, mint menyegz, az atyai szellem és az anyai testiség násza. Amikor a csoda megtörténik, és Máté lába meggyógyul, Bormester még mindig lehunyt szemmel meditál, de már mosolyog. Végig így marad ezután; az üdvözülés pillanata ez, a szellemi és az anyagi világ között az út átjárhatóvá vált. Csakhogy maguk az alkimisták sem merték azt állítani, hogy már életükben eljutottak volna a coniunctio harmadik fokára. Ezért Bormester Mihály földi élete itt szükségképpen véget ér. Mieltt ez bekövetkezik, még egy mágikus jelenet lejátszódik. Amikor a pincelakók többsége elaludt már, megjön a hír, hogy az ostrom befejezdött, a háború a vége felé közeleg. Ezen az éjjelen, a pincében töltött utolsó éjszakán még egyszer megnyílik az út a felsbb szellemi világ felé. Mindenki alszik már, csak "az öreg Bormester Mihály" van ébren, félig ül helyzetben meditál, amikor Siska, a félnótás libarz lány felkel a helyérl, egy ideig mozdulatlanul áll, majd teste világítani kezd.

"Olyan volt pontosan, mintha valamivel bekenték volna, ami a sötétben világít. Kezét végighúzta az alvók feje fölött, mindegyiknél megállt, aztán tovább és tovább. Most egy kicsit oldalt fordult, arca is látható volt, az is égett, egészen különös kékeszöld fényben, szeme le volt hunyva, fejét az égnek emelte, szenvtelen volt, mélyen aludt, de arca dicsfényben úszott, mint a gyér holdvilág a víz fölött."

Siska végigtáncol a helyiségen és sorra megáldja az összes pincelakót, köztük Bormestert is, aki az egész jelenetet "lehuny szempillája alól" nézi végig, mozdulatlanul. A lány ezután kimegy az éjszakába - csurom véresen találnak rá másnap, de arca akkor is nyugodt. A Bormester fiúk az ostrom után néhány napig kénytelenek falvakban bujdosni, mert a felszabadító hadsereg a férfiakat elfogja és magával viszi. Mikor a fiúk visszatérnek a városba, megtudják, hogy apjuk meghalt, "csendesen elaludt", a katonák a többi halottal együtt a pince eltt ásott tömegsírba temették. A fiúk megkeresik ezt a sírt és kiássák az apa holttestét. ("Bormester Mihály arckifejezése aránylag nyugodt volt, egy kicsit erltetett, vonásai azonban különösebben nem torzultak el, bal keze ökölbe volt szorítva, fejét hátraszegte.") A halottat a fiúk koporsóba helyezik és emberhez méltóan eltemetik, közben Máté gyászbeszédet rögtönöz, melyben a maga ironikus módján szól.

"Senkit sem tisztelt, a legkevésbé önmagát, mindenkit kinevetett, de leginkább önmagát, megdicsült pojáca volt, a csörgsapka angyala, a szent Arlequin. Mi hárman együtt teszünk egy Bormester Mihályt, mi hárman, az egészséges gorilla, az infámis patafilozófus és a ájtatos stréber, mi hárman együtt vagyunk a szent Arlequin, a megdicsült bohóc. (...) Szerette az idiótákat, ezért szerette Jusztint. A szabad ég alatt halt meg, nem az Oriont látta, hanem a napot, szerette a napot, és szerette volna látni a pokol fenekét, és szeretett volna a kénk b l csak egyetlen szippantást, és akkor is vigyorgott volna."

Mária mennybemenetele az utolsó alkímiai mvelet, az elpárologtatás (sublimatio). Felemelés és megnemesítés ez egyszerre; a mester, aki magát arannyá változtatta, most a naphoz kapcsolódik, ami a világ rejtett egységét, az unus mundust jelképezi a hermetikus hagyományban. Ami ezen felül a testbl visszamarad, vagyis a holttest olyan salak (terra damnata), amelyet az alkimista nyugodtan a sorsára hagyhat. A procedúra ezzel véget ér, a beavatott elérte az üdvöt (corpus glorificationis). A görög alkímiában ezt az önmaga farkába harapó kígyóval, az uroborosszal jelölik, ami a szélsséges ellentétek egyesítésének szimbóluma, ugyanakkor azt is jelképezi, hogy a procedúra végén a kezdet visszatér. A hermetikusok szerint ugyanis az egyéni üdvözülésben megnyugodni tilos, a mesternek a világba vissza kell térnie. A megtisztult és szellemivé vált elem így nem t nik el a világból, hanem láthatatlan helyen egybegylik, és mágikus ert sugároz: tisztít, melegít, gyógyít. Ilyen rejtett, mágikus hatást vált ki majd Bormester is a következ fejezetben, amelynek során a regény, mint a kígyó, megmarja önmagát.

Bezáruló körök

A regény utolsó, hetedik fejezete függönybeszélgetéssel kezddik. Itt az elbeszél megállapítja, hogy a létezés alaptétele szerint a valóságot az imagináció teremti, vagyis a világot a szamszára rületében örvényl emberek imaginálják. Mivel az imagináció megromlott, ezért az általa teremtett világ is hibás.



Ez a gondolat Jacob Böhme metafizikáján alapszik, misztikus-alkimista írásaiban foglalkozott a világ varázslatával és azzal, hogy ezt a varázslatot hogyan teremti a lélek. Ebben a függönybeszélgetésben arról is szó van, hogy az utolsófejezet 1950-ben játszódik, új hse pedig Vidal, a könyvtáros, aki a maszkokat most sorra leveszi, a káprázat fátylát félrelibbenti, ezzel mintha a varázslatot is feloldaná: "mintha a farsangnak vége lenne, a frendez az álarcokat összeszedné és azt mondaná: hölgyeim és uraim, a böjt megkezddött, a táncnak vége, tessék hazamenni." Vagyis Vidal, mint a neve is mondja (vid, video, vidya): lát, átlát Májá fátylán; az a mester, aki a sárba, a mocsárba visszalép, hogy lényével megvilágítsa a mocsárlakók arcát. Vidal a fejezet elején Herstal Raimund kapuján csenget, aki a néhai kancellár fia, vagyis az, akit Bormesterrel annak idején Majoránna nvér elcserélt. Herstal több nyelven ért könyvtárost keres magángyjteményének rendszerezésére, erre a munkára jelentkezik most Vidal. Február van ismét, mint a regény elején, tehát egy jókora kört írtunk le az idben, csak amíg az els fejezet februárja a sötétséget hangsúlyozta, addig itt a február az év születését, az újrakezdés lehet ségét jelzi. Vidal a házba lépve azonnal érzi, hogy az atmoszféra rossz a "megbüdösödött sorsok" miatt. Herstal sem tetszik neki, monomániás kéziratgy jt , "mágikus rült" szerinte, de a munkát mégis elvállalja, mégpedig azért, mert egy n jelenlétét érzi a házban, akirl úgy gondolja, hogy talán éppen az angyala lehet. Vidal tehát marad, feladata a görög, latin, spanyol és más nyelv kéziratok kivonatolása,

feldolgozása. A gyjteményben van egy különös darab is, melynek az els oldalai hiányoznak, így a szerz je ismeretlen. Regényesnek mondható fordulat ez, hiszen Vidal késbb az antikváriusnál megtalálja a hiányzó lapokat, és így kiderül, hogy a kézirat nem más, mint Bormester Virgil emlékirata, a Tépeldések. A könyv tehát végül Virgil vér szerinti fiához, Herstalhoz került az ostrom kavargásában: vagyis ilymódon még egy kör bezárult. Vidal a Tépeldéseket olvasva kezdi kibogozni az események összekuszált szálait. A n, akinek a jelenlétét Vidal érezte, nem más, mint Herstal lánya, Flóra. Vidal reggelizés közben találkozik vele elször, jelen van Herstal anyja is, az öreg grófn (aki kártyából jósol Vidalnak, mégpedig azt, hogy családi bonyodalomba keveredik), valamint Herstal neje, Adelhaide grófn . Adelhaide bevallása szerint irtózik a könyvektl, a kéziratok szerinte múmiák, a könyvtárban pedig kísértetek járnak. Érdemes odafigyelni Vidal válaszára.

"Nem félek a kísértetektl és a halottaktól és a kéziratoktól és a múlttól. Nem hiszek abban, hogy ami megtörtént, az eltnik. A múlt teljes egészében állandóan jelen van. De kiirthatatlanul jelen van a jöv is - "

Vagyis Vidal rendelkezik mindazokkal az ismeretekkel, amelyekre Bormester az ötödik fejezet ana- és katabaszisza, a menny- és pokoljárás alkímiai kalandja során tett szert. A fejezetben egyébként újabb lárvák, monomániás figurák szerepelnek, mint például Ábsalom doktor, aki járatos az okkultizmusban és a misztikus bölcseletben, de Vidal bebizonyítja róla, hogy rosszul beavatott bölcs, vagyis fekete mágus. Hasonlóan odakozmásodott szerepl Tristan, aki állandóan zavarban van, mondanivalójába belesül, összezavarodnak a gondolatai. Tristan a bn és a vallás viszonyáról elmélkedik, közben vérfert z viszonyt folytat testvérével, a kacér és kéjsóvár Abihaillal. Különös szerepl Hermina néni is, a filozófus szakácsn, a "hermineutika" megalapítója, aki a lényeges könyveket mind átolvasta, és fzés közben Kierkegaard-t idézi. A legmagányosabb szerepl pedig Amadeus, a gyermeki lelk, törékeny alkatú zeneszerz, aki rosszul borotvált és igénytelen öltözet emberke; egyedül Vidal érti meg t. A leginkább odakozmásodott szerepl mégis Herstal, aki szenvedélyesen gyjti a kéziratokat, de azokat soha nem olvassa, nem lép személyes kapcsolatba velük, mert az zavarná t abban, hogy az emberi lét alapvet kérdéseit tisztázza. (Barnabás Maximustól ismert monománia.) Herstal szélhámosságát parodizálja az a jelenet, amelyben Herstal felelsségre vonja Vidalt, amiért használni merészelte a kizárólag Herstal számára fenntartott márvány illemhelyet. Herstal nem képes belátni a maga rögeszméit, ugyanakkor mások rületét viszonylag jól látja. Családjának tagjairól például azt mondja, hogy "okkult érk hatalmában élnek", a társadalom bomlásának f okát pedig a "szeretetprincípium disszolúciójá"-ban látja. Ugyanez a helyzet a többi szerepl esetében is: mások rületét tisztán látják, de a magukét egyik sem. Vidal alakja a legtalányosabb ebben a fejezetben. az, aki lát, és Márkus szerint, mint tudjuk ez a legtöbb. Vidal az éber, a lényeget látó ember, aki a Bormester család egész szövevényes labirintusát feltérképezi. Miután elolvasta a Tépeldéseket , Vidal megismerkedik Mátéval, akinek a lakásán megtekinti Bormester Mihály portréját. Késbb Patajjal is megismerkedik, aki már öreg ember, Herstal



házmestere, és a fia miatt bosszankodik. Fia szerelme ugyanis Abihail, aki káprázatosan szép n ugyan, de a szemeibl kiolvasható a mindenféle gyönyör utáni sóvárgása, mert ez a n ugyanolyan bestiális szörnyeteg, mint Pataj felesége, Zorge Abihail volt. Vidal a n képét megtekinti, és feltn hasonlóságot fedez fel Máté és Abihail vonásai között. Ezután Vidal Flórát keresi fel, hogy megtekintse a néhai kancellár, lovag Herstal Raimund arcképét is. Ekkor válik világossá a számára a felcserélt életek komédiája, az egész "okkult bohózat". Ekkor érti meg Adelhaide grófn boldogtalanságát, Herstal rögeszméit és nyugtalanságát, hogy nem találja a helyét, mert hiszen nincs is a helyén: elcserélt sorssal kell küszködnie. Ezen a ponton jelenik meg ismét Josiah Pen, Mike egykori barátja, és vele van Miguel, aki Bormester Mike és Ainyu, a trachit n szerelmébl született. Miguelnek az a rögeszméje, hogy fel akarja kutatni apja sorsát; ez hasonló Bormester Virgil önkereséséhez a regény els fejezetében, vagyis egy újabb kör zárul be itt. Miguel találkozik Herstal fiával (szintén Herstal Raimund), és Josiah Pen kénytelen megállapítani, hogy úgy hasonlítanak egymásra, mint két testvér. Ifjabb Herstal (aki az új, az elvetemült nemzedék képviselje, a második világháború "moslékmoráljában" ntt fel, gátlástalanul öl, fosztogat, kegyetlenkedik és kéjeleg) a letartóztatása eltti órákban írt levelében számol be errl a találkozásról, valamint arról is, hogy egy véletlen folytán rájött anyja titkára, miszerint a grófnnek rövid viszonya volt Bormesterrel, és ennek a gyümölcse , mármint az ifjú Herstal. Szintén ebbl a levélb l derül ki, hogy Herstal betegesen szerelmes testvérébe, Flórába, incesztuózus vággyal sóvárog utána. (Másodszor jelenik meg itt ebben a fejezetben a vérfertzés motívuma. Nem véletlen, hogy az uroborosz jegyében álló fejezetben történik ez így, hiszen tradicionális értelemben a vérfertzés, akárcsak az önmaga farkába harapó kígyó, a legfbb ellentétek egyesítését szimbolizálja. Az alkimista szövegek a coniunctiót Ízisz és Ozirisz nászával is jelképezték, akik tudvaleven testvérek voltak.) Az ifjú Herstal levele természetesen Vidal kezébe kerül, aki el tt így válik teljessé a kép; mostmár végleg átlát a pokoli farsang álarcain, felismerte a "diabolikus rémbohózat" szereplit. Az id bele kifordult, és Vidal belelátott, egyenesen a hasába. A körök sorra bezárulnak, a sorskomédia véget ér.

"Abihail persze Bormester Mihály leánya, aki Marianne-tól született. Miért ne lenne? Remek. Bormester? Mindenütt Bormester. De kérem, megjelenik Dél-Amerikából Mr. Pen és Miguel Tananas, aki szintén Bormester Mihály fia. Hát itt már mindenkinek Bormester Mihály az apja? De az atombomba csak most következik. Adelhaide grófn 1924-ben megismerkedik Bormester Mihállyal. Miképpen? Senki se tudja, de aki tudja, nem beszél róla. Háromnegyed év múlva fia születik, s ezt a fiút legifjabb Herstal Raimundnak hívják. Raimundnak természetesen viszonya van a b bájos Abihaillal, aki féltestvére, de Abihailnak viszonya van Tristannal, másik féltestvérével is, Tristan viszont szerelmes Bormester Jusztin feleségébe, Eszterbe, aki nem más, mint Zorge Salamon unokája, annak a Zorge Salamonnak, akit Pataj meggyilkolt és kirabolt, Abihail, ó, Abihail. Ez aztán a farsang."

Kicsoda hát Vidal? Ez a kérdés lehet a regény legnagyobb misztériuma. Mint láttuk, Vidal rendelkezik mindazzal a hermetikus bölcsességgel, amellyel Bormester rendelkezett. Vidal is alkimista, aki a világ (a regény) rejtett értelmét keresi. Egy alkalommal arról mesél Adelhaide grófnnek, hogy az élete és lénye a közepén kettéválik: a háború eltt el z inkarnációját élte, vagyis tanult, olvasott, utazott, hangversenyre és színházba járt, alapos mveltségre tett szert. A háborúban aztán mindene megsemmisült, minden földi tulajdona, lakása, bútorai, könyvei, és ekkor életének ezt az els szakaszát lezárta. Attól kezdve az ítéletet várja, mint mondja, mert 1945 volt az utolsó dátum, és ami azóta történik, már idszámításon kívüli állapot. A háborús pusztítást követ en megint egyszer lehetség kínálkozott arra, hogy az emberek felépítsék Isten országát, de a tiszta helyzetet elmulasztották és ezzel önmagukat börtönbe zárták. Ezt a börtönt nevezi Vidal Tartarusnak, ami szintén alkimista jelkép, a holtak országaként egy elpusztult világ maradványát, üledékét jelenti. Az ókori görögöknél Tartarosz volt a neve az alvilág legmélyének, a hiábavaló munka helyének. Vidal az összes monomániát átvilágította magában. Azért nem lett író például, mert az írás szakrális hatalom ugyan, de az ember könnyen a m varázserejének a hatása alá kerül, így az írás rögeszmévé válik, ami aljassá és parazitává teheti az embert. Egyetlen tisztátalan pont mégis marad Vidalban: ez pedig a szerelem, az angyal kérdése. Vidal, miután a maszkok mögé nézett, elhatározza, hogy nem foglalkozik tovább ezzel az üggyel. A maszk szent, nem szabad levenni, "az rületb l nem szabad kijózanodni", mondja, ami



egybehangzik Márkus, illetve Hénoch tanításával az ötödik fejezet végérl, miszerint "ahol nincs varázslat, ott nincs élet".

"Vidal a napsugarakat nézi. Állandó rossz közérzetem volt. Féltem hozzányúlni. Úgy éreztem, amit csinálok, az tilos. Maszkját leveszem. Ismeretlenségben volt tetteivel és életével, és ezt a maszkot én most leveszem. Ilyen eljoga csak a túlvilági bírónak van. Mi csak így rejtve élhetünk. Nekünk erre szükségünk van. Nem, hogy egymást megtévesszük, hanem, hogy szemérembl magunkat egymás el l eltakarjuk. Egyetlen védelmünk - "

Vidal csak azért vállalta el ezt a munkát Herstalnál, mert érezte egy n jelenlétét a házban, és okkult ösztöne azt súgta, hogy ez a n lesz az angyala. Vidal a Bormester-ügyet lezárva kiköltözik a kertbe, ahol egy nap váratlanul Flóra keresi fel. Az erdbe mennek sétálni. Flóra arra kéri Vidalt, hogy ne foglalkozzon tovább a Herstal család tönkrement életével. Vidal ezt megígéri, majd megvallja, hogy csakis Flóra miatt maradt itt eddig is.

"Én önt szeretem. De ön számomra megszólíthatatlan és megérinthetetlen. Én önt életképzeletem középpontjába helyeztem, s ön bennem él. Mint az angyal."

Vidal mégis lemond Flóráról, lemond a szerelemrl, ezzel kilép az élet körforgásából, a szamszára örvényébl. Vidal szerint ugyanis Flóra megközelíthetetlen, be van zárva a maga tornyába, ezért a nászuk csak a karnevál újrajátszása lehetne, nem pedig alkímiai menyegz.

"Én nagyon szeretném, ha az én életem sikerülne. Éppúgy szeretném, hogy az öné is sikerüljön. De képtelennek tartom magamat arra, hogy olyan lénnyel éljek, aki magát a toronyba falazta, és a siker érdekében egyetlen lépést sem hajlandó tenni, st elutasítja azt, aki a toronyból ki akarja szabadítani, és lényét segítségül nyújtja. Ezt én most már tudom. Munkámat siettetni fogom és elmegyek. A kertet pedig még ma déleltt elhagyom -"

Ilymódon Vidal lemond a földi élet boldogságáról, a kertr l és a virágról (Flóra virágot jelent), hogy visszavonuljon a világból az éberségbe, a fátumból a szabadságba, a szükségbl a létezés tágasságába. Az sök útjáról letér, hogy az istenek útjára lépjen. Ezzel mostmár megválaszolható a kérdés, hogy kicsoda is Vidal valójában. Ha Bormester Mihály exoterikus folytatása a három fiú, Gergely, Jusztin és Máté, akkor Vidal nem lehet más, mint Bormester ezoterikus folytatása. Ahogyan Bormester megszabadult az anyagi világ rabságából, úgy válik le az evilági farsangról Vidal: kisepri magából az életet. Vidal alakjának rejtélyét Kemény Katalin segít megfejteni. Szerinte Vidal Bormester életének "ezoterikus értelme, szignatúrájának megújulása, annak szimbolikus inkarnációja." Vidal Bormester "végs ébersége", a panacea, az alkimista gyógyszer, amely mágikus ert sugároz, tisztít és fényesít, a maszkokat lerántva az új élet (vita nouva) lehetségét mutatja fel.

"Most már azt az egyet biztosan tudom, hogy készüldhetünk. Elodázni? Még lehet. De nem sokáig. Jön. Jön a pillanat, amikor felébredünk. Készüljetek a nagyszer ébredésre. Hogy milyen áron és melyik évben? Úgyis mindegy. Háború? Lehet. Lehet forradalom vagy körmenet vagy vezeklés, lehet bál, de valószínbb, hogy éhínség, lehet ünnep, de azt hiszem, inkább t zözön, mert mindenki erre vár. Mindegy? Készüljetek a nagyszer ébredésre. Csak ott lehetnék. Legalább a kapuig érjek, az ígéret földjére legalább egyetlen pillantást vethessek, egyetlenegyet - "

A regény utolsó sorai ezek. A kígyó megmarja önmagát, a regény véget ér, de nem fejezdik be, éppen ellenkez leg: újrakezddik. A körnek nincs kezdete vagy vége, a kör folyton önmagába tér vissza, ahogy az alkimista procedúrában a prima materia és az ultima materia a mercuriusban találkozik.

"Körtánc, örök ismétlés ez a regény, megváltatlanságunk története, és - ami hitelesíti - a sóvár vágyakozás a befejez megváltásra. Az ilyen mvet, akár regény, akár más, nevezik beavató mnek. Hivatkozzunk Nietzschére, akinek egész hatalmas életm ve készüldés arra a végs nagy könyvre: "amit sohasem fogok kimondani" - Kimondhatatlan, mert a beavatás nem valamibe avat be, hanem



önmagunkba, mert bizonytalan-bizonyos az üdvösségre váró személyünk, akárcsak az apokaliptikus id , nem álmodja magát bele az életidbe, de a vég biztos tudása maga az ismeretlen.

III. Karneváli világszemlélet

Vidal leleplezése

A regény végén, mit láttuk, Vidal (Bormester ezoterikus folytatása) kilép a szamszára örvényébl, átlép az istenek útjára. Ennek ára az, hogy le kell mondania Flóráról. A vallomás és a lemondás szinte patetikus erdei jelenete után Vidal a "szellemben koldus" Amadeushoz megy. Olyasmi történik ekkor, amit szívesen neveznénk Vidal leleplezésének. Amadeus ugyanis arról beszél, hogy Vidal "nem tud közvetlenül élni", mindig az irodalmi rögeszméit vetíti a világra: ezért hiszi Flóráról is, hogy toronyba zárt, alvó királykisasszony, és közben Vidal nem veszi észre, hogy Flóra szereti t, akárcsak Vidal Flórát. Amadeus szerint ez mindennél többet ér, többet ér annál, amit Vidal sikerült életnek nevez. Vidal "az irodalmiság rültje", amivel Amadeus szerint már-már nevetséges, mert ez a rögeszme visszahull magára Vidalra.

"Menjen, szól halkan és lassan. Menjen. És maradjon tornyában, befalazva, a csipkerózsa befutja, esetleg jön valaki, talán, aki majd megszabadítja. Szegény Vidal, szegény, alszik, regényálmát alussza, jobb így. Nem teszi Flórát boldogtalanná -"

Vidal leleplezése a regény jellegzetes eljárására irányítja a figyelmünket, ami nem más, mint az ellenpontozás, a magasztos lefokozása. A legtöbb esetben ez parodisztikus formában valósul meg, gyökereit pedig a középkori népi nevetéskultúrában találjuk meg. A középkori karneválok világszemlélete központi szerepet játszik a regényben, erre (is) utal a címválasztás. A népi nevetéssel, a nevet vásári nép kultúrájával M.M.Bahtyin foglalkozott behatóan, hozzá fordulunk most útmutató segítségért, hogy a regény ebbéli vonatkozásaira is vethessünk egy rövid pillantást

Bormester hangosan hahotázik

Az egyházi-feudális középkor hivatalos, komoly hangvétel kultúrájával szemben a mulattató megnyilvánulások gazdag világa alakult ki: vásári ünnepségek, mulattató szertartások, különféle paródiák, vándorkomédiások, bohócok, bolondok, óriások és törpék részvételével. Ezek a különféle mulattató formák egységes stílust és világszemléletet képviseltek, összefoglaló néven a karneváli kultúra részei voltak és fontos szerepet játszottak a középkori ember életében, a hivatalos, egyházi és állami aspektus komolyságával szemben a világnak, az embernek, az emberi viszonyoknak egy teljesen más, vidámabb oldalát mutatták fel. Szinte minden egyházi ünnepnek és állami ceremóniának (mint például a lovaggá ütés, a tornák gyztesének magasztalása) megvolt a maga karneváli fonákja, paródiája, amely felszabadította ezeket a különböz szertartásokat a dogmatizmus, a misztikum és az áhítat alól. A bohócok és a bolondok fontos szerepli voltak ezeknek a mulatságoknak, utánozták, parodizálták a hivatalos formákat. Bahtyin megállapítása szerint lényeges, alapvet sajátsága a karneválnak, hogy nem szakad szét játszókra és nézkre, ugyanis a karnevált nem nézik, hanem élik, éspedig mindenki éli. Amíg a karnevál tart, nincs más élet, csak a karneváli, a karnevál ideje alatt csak a karneváli szabályok és törvények érvényesek, azaz a szabadság törvényei. Itt kell megjegyeznünk, hogy ugyanez a mozzanat Hamvas regényében is megfigyelhet, hiszen az elbeszél már az els oldalakon kineveti önmagát is, az ügyviv t is: "Két bolond, aki elbeszéli és aki leírja!" St, Bormester az olvasót is és a kritikust is kineveti, és hangsúlyozza, hogy "a pácban mindenki benne van", mindenki részt vesz a játékban. A groteszk emberiségkatalógusban az elbeszél, a lejegyz, az olvasó és a kritikus is benne van, mert: "Itt kérem, nincs néz. Itt mindenki játszik." Bahtyin groteszk realizmusnak nevezi a népi kultúra, a népi humor jellegzetes ábrázolásmódját. A groteszk ábrázolás merészen lerombolja a határokat, a különnem elemeket egybeolvasztja, amivel részint komikus, részint visszatetsz hatást vált ki. A romantika felfogásában a groteszk a kétségbeesés megszólalása, a megszokott hétköznapi dolgok hirtelen kétségessé, idegenné, érthetetlenné válnak, feltárulkozik bennük a szörnység. Ezzel szemben Bahtyin szerint a középkori groteszk éppen ellentétes hatást vált ki, hiszen a népi humorral összekapcsolódó



groteszk a szörnységekbl indul ki és azok mulatságos oldalát hozza el. A romantikus groteszk a világot félelmetesnek mutatja, míg a karneváli groteszkben a szörnység mulatságossá, nevetségessé válik. Bahtyin a középkori népi kultúra ördögábrázolását említi példaként: a parodisztikus népi legendákban az ördög "a nem hivatalos szempontok vidám, ambivalens hordozója", nincs benne semmi szörny és idegen, csupán egy mulatságos, furcsa figura. A Karnevál ördögképe megfelel ennek a felfogásnak: a zuhanó, dülledt szem, dühöng ördög szánalmasan komikus figura, túlvilági nyelven "queek"-nek hívják, link alaknak, akinek láttán az ember nem tehet mást, mint nevetni kezd. A népi mulatságok legjellegzetesebb eljárásának, a parodizálásnak a regényben is óriási szerepe van. A regény emberábrázolása komikus-parodikus, a szereplk "szatirikus-parodikus torzfigurák". A regény feje tetejére állított világa parodizálja a háborút (Josiah Pen), a politikát (Mr. Ecquetre), a történelmet, a tudományt (Pergelin Tódor), a filozófiát (kakozófia), a m vészeteket. A regény parodizálja magát az írásm vészetet is, a regényirodalom témáit és formakultúráját, s t önmagához is hasonlóan viszonyul, a függönybeszélgetések parodikus esszékként "fonják be a regény világát". Ennél izgalmasabb azonban, ahogy a Karnevál parodizálja a Scientia sacra egyes tételeit. A Scientia sacra az emberiség szent hagyományának rekonstruálására tett komoly erfeszítés, mint arról már volt szó. Ezen túl azonban a Scientia az egyetlen helyes életvitelt is meghatározza és közvetlen elvárásokat támaszt az olvasóval szemben, elvárja az "si", "örök" és "egyetemes" szellem által kinyilatkoztatott törvények betartását, "realizálását". Ilyen módon a Scientia sacra helyenként ersen ideologikussá válik, az ellentmondást nem t r kijelentései elidegenítik az olvasót a szövegtl. A tévedhetetlenségrl árulkodó, kategorizáló hangnem "kizárja a dialógus lehetségét az olvasókkal". A regénybl, tehát a Karneválból kimarad ez a prédikátori tónus, vagy ha mégis megjelenik, egyértelm en a parodizálást szolgálja (lásd Bernát apó, az öreg cadik mormolását). A Scientia sacrában a legnagyobb komolysággal tárgyalt dolgoknak, mint például a mágia, a mágikus szertartás, az alkímia, a regényben is fontos szerepük van, de a regény ezeket parodizálja is, így mindenek felett való érvényüket lefokozza. (Uvdtloriaq mágiával kelti fel minden reggel a napot, Barnabás Maximus az emberiség tízezer éves kérdéseit keresi, a falánk Gambrinus szellemi étterem tervével foglalkozik.)

Bahtyin a nevetés újjászül és megújító erejét hangsúlyozza és kiemeli a karneváli világszemlélettel áthatott groteszk pozitív szerepét, ez ugyanis megszabadítja a világot a félelmetes és fenyeget dolgoktól - így járul hozzá a karneváli szabadság megteremtéséhez. A népi kultúra groteszkje tehát egy másik világrend lehetségét villantja fel, a saturnusi aranykor lehetségét: "felsejlik a valóban saját világ, az aranykor, a karneváli igazság lehetsége. Az ember önmagához tér vissza. A létez világ megsemmisül, hogy újjászülethessen, megújulhasson. Haldokolva szül a világ." A karneváli világszemlélet azért rombolja szét a korlátolt komolyságot, a dogmák merevségét, hogy ezáltal az emberi tudatot felkészítse az új lehetségek befogadására. A groteszk lefokozza a magasztos eszméket, a karnevál ideje alatt a lent és a fent felcseréldik (akár a hermetikus metafizikában), de ez a felcserél dés nem tagadó jelleg, hanem pozitív szerepe van, hiszen az újjáalakítást, az újjászületést segíti el. Így szelídül meg a halál is, az örök mozgás szükségszer részévé válik, mint az állandó megújulás és szaporodás alapvet feltétele. A karnevál "az egész világ sajátos állapota, az újjászületés és megújulás állapota, amelynek mindenki részese." A középkori emberek a karnevál idején kiléptek az élet megszokott, hivatalos kereteibl, és ez alatt az id alatt az aranykor valóságosan és teljesen visszatért a földre. A karnevál tehát ünnep, össznépi mulatság, az élet ünnepe. Mint ilyen, magasabb tartalmakat hordoz, részesül "a lét vagy a szellemi ideológia szférájából": A nép az egyetemesség, a szabadság utópikus birodalmába lép az ünnep ideje alatt. A karnevál tehát az átalakulás és megújulás ünnepe volt, a karneváli paródiát áthatotta "a változás és megújulás pátosza", így a karneváli groteszk és a karneváli paródia segítségével az ember visszatért önmagához, a dogmák ridegségét feloldva újra emberként valósította meg önmagát. A karneváli világszemléletnek most talán ez a leglényegesebb eleme a számunkra, hiszen úgy tnik, hogy a karneváli z rzavar, a groteszk maszkok kavargása Hamvas regényében is a "nagyszer ébredésre" való felkészülést szolgálja, az alkímiai átalakulást és megújulást. A regény "profán" jelentésrétegének karneváli világszemlélete, a parodisztikus jelleg vásári felfordulás teremti meg a kell feltételeket a beavatáshoz, az iniciációhoz, ugyanakkor ez a profán réteg ellenpontozza is a magasabb, "iniciatikus" jelentésréteget. A jelentés különböz rétegei ilyeténképpen érintkeznek egymással, így olvadnak össze egyetlen teljes egésszé.



Az utolsó kör is bezárult.

Danyi Zoltán

*forrás: Újvidéki Egyetem, Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék Újvidék, 1999.

"A b�nbeesett ember a tejfeles epret a jégszekrénybe teszi és természetellenesen leh�ti."

(A Jóisten uzsonnája)

A dolgok tikos lényege*

Most tehát folytassuk ott, ahol az elz hónapban abbahagytuk, az 1947-ben megjelent- Kemény: Forradalom a mvészetben c. brosúrájánál. Pontosabban ott, hogy 1945-ben, a háború után Magyarországon megalakult az ún. Európai Iskola. Sokféle m vészt és sokféle zavaros gondolatot, és sokféle alkotói intenciót tömörít társaság volt ez, ahol két igen befolyásos ember kapirgált ugyanazon a "szemétdombon". Hamvas Béla és Kállai Ern. Rajtuk kívül kevésbé tehetséges teoretikusok és meglehetsen tehetségtelen mvészek verbuválódtak össze - talán az egy Egry Józsefet kivéve! A "szemétdomb" kifejezés pedig azért jogosult (még ha túlzottan ersnek is tnik), mert az európai iskolások tk. a korábbi kultúra, fleg a két háború közötti avantgárd mvészet hulladékát igyekeztek összeszedni, megismételni vagy "utángyártani". Az 1945-t l 1948-ig m ködött társaság legtöbb tagja úgy tett, mintha bennük, az m vészetükben élte volna túl a háborút az európai avantgárd. Hivatkoztak pl. Ferenczyre, Csontváryra, Gulácsyra és Derkovitsra, de az argumentációban sokkal több volt a vágy és a ködös spekuláció, mint az igazság. Gondolkodásmódjukat és egész szellemi diszpozíciójukat valamiféle homályos, mágikus, kabbalisztikus, okkultista, alkimista alapállás jellemezte, amelynek legf bb képviseli Hamvas Béla mellett Tábor Béla, Mezei Árpád, Pán Imre voltak; illetve a mvészek közül Anna Margit, Ámos Imre, Bálint Endre, Bán Béla, Vajda Lajos és Vajda Júlia, ill. Jakovits József, hogy csak néhány nevet említsek. Ezek a mvészek és teoretikusok akkor kezdtek igazán harcolni, amikor a háború véget ért. k úgy gondolták, hogy a mvészet eszközeivel kell tovább küzdeniük és totálisan legyzniük az ellenséget. Legközvetlenebbül az általuk fasisztának és/vagy nácinak, de mindenképpen antiszemitának és kollektíve bnösnek tartott magyar kultúrát, magyar mvészetet, nemzeti hagyományainkat igyekeztek totálisan legyzni és megsemmisíteni. Balszerencséjükre egy másik irányzat, a nagy szabadkm ves elmebaj: a kommunista hatalom ezt pillanatnyilag nem nézte jó szemmel, és velük szemben az ún. szocialista realizmust er ltette - az Európai Iskolát pedig 1948-ban "bezáratta", eltüntette a kultúra színpadáról.

Legéndy Péter

*forrás: http://www.miep.hu/bocskai/anyag.htm



"Az �skeleti metafizika szerint valósága csak a szubjektummnak van; mindaz, ami rajta kívül lenni látszik, káprázat"

(Egy költ� apológiája)

Teremt képzelet vagy öncélú mágia?* - Az alkímia szerint a rend törvényébe, a világ nagy szövetébe minden egyes ember kitéphetetlenül bele van sz ve - mondja Dúl Antal. Azt nevezzük önznek és öncélúnak, aki kiemeli magát ebbl, és a kis én fals szabadságtudatában él. Amikor ebben az elszakadtságban akar stabilitást, ert és hatalmat szerezni, voltaképpen a lét egységének leszakadt állapotát ersíti. Lényegében ki lehet jelenteni, hogy a különlétet er sít mindenféle mágikus befolyás a fekete mágia tárgykörébe tartozik.

- Lehet, hogy mindenekeltt nem árt jobban körülírni, mit is jelent az a szó, hogy mágia...

- A mágia valójában világszül er , a képalkotó képesség csodája. A magyar nyelv metafizikailag tudja, hogy a világteremtés mágikus aktus, és az imaginációban bomlik ki. Például azt mondjuk valamire, hogy ki van képezve, képessége van hozzá, tehát van képe, látomása a dologról. Ahhoz ugyanis, hogy az akarat mködésbe lépjen, a látványalkotó ert, a képességet kell felkelteni. Tradicionálisan a mágiának két formája van, az egyik az isteni akarat kifürkészésére irányul, a másik pedig az isteni akaratba való beleavatkozásról szól. Az elsr l el lehet mondani, hogy alapjában véve ártatlan dolog, persze ez is okozhat nagyon nagy bajokat, ha valaki ezt nem tiszta alapról végzi. A tarot, a Ji King, az asztrológia és a kabbala különféle jóslási technikái mind azt fürkészik, hogy miképpen tudunk beleilleszkedni a világegyetem rendjébe. Az már kockázatosabb vállalkozás, ha az ember beleavatkozik a nagy rendbe. Ott kell eléggé tisztának lennie, mert különben végzetes hibákat követhet el. Minél több akarati mozzanatot tesz bele valaki egy ilyen dologba, annál magasabb tudatossági szinten kell tartózkodnia, hogy lásson minden következményt. Mágusnak eredetileg azt a méd, perzsa papot hívták, aki tudta a dolgok kezdetét, kibontakozását, meghalását, és ezért képes volt uralni is ezeket a folyamatokat. Ehhez képest amit mi általános szinten a mágiához sorolunk, az ennek infantilis szintje. Ma nagyon sok dolgot legálisnak gondolunk. Divat lett a mágia, a vizualizáció, a képességek, a képiségek felkeltése.

- Mi a véleménye például arról, ha valaki a teremt képzeletét használja arra, hogy önmagának jobb életfeltételeket teremtsen? Ezt kétségkívül a "kis én" érdekében, saját maga miatt teszi. Ez esetleg már fekete mágiának tekinthet?

- Minden technika lehet pozitív, mert az eszköznek önmagában nincsen eljele, azt mi tesszük hozzá. Pozitív ember esetében az említett módszer is pozitív, s az egyén üdvterve szempontjából indokolt lehet az is, ha valaki ilyen megoldásokhoz folyamodik. Ezek a különféle technikák abban az esetben rosszak, ha egy olyan mája tudatszintet fixálnak, melyet az egyénnek már meg kellett volna haladnia. Buddha is azt mondta, ha már kiértél csónakoddal a túlsó partra, a csónakot ne cipeld tovább a hátadon. Leginkább is azt kell tudnunk, hogy a mágia jellegét elssorban az adja meg, ki milyen alapra helyezte az életét. Hogy általa valóban léttisztító erket m ködtet-e életében, vagy pedig csak a különlét tudatát, az önzését er síti. Utóbbi esetben minden visszájára fordul, füstté és sötétséggé válik. Éppen ezért csak annak a mágiának van értelme, ami emel, ami az ember tudatszintjét tágítja. Ha bármiféle vizualizációs technika segít ebben, akkor lehet élni velük. Nem tilos, de véleményem szerint nagyon kevés az esély arra, hogy a kiképzetlen, mester nélkül maradt bvészinasnak súgnak annyit, hogy a szellemet, amit kibocsát a palackból, le is tudja fogni. Azt nevezem bvészinasnak, aki a világátalakító erket már fel tudja kelteni, de a folyamatok felett elveszíti az uralmát, és a következményeket nem tudja kontrollálni. A végleges rendtörvény sokezer faktorából csak néhányat lát át, tudatlanul avatkozik bele egy világfolyamatba. Fekete mágiáról egyébként éppen akkor beszélhetünk, hogyha valaki a tudatszintjét meghaladó erkkel manipulál. Érdemes arra gondolni, hogy ebbl a szempontból milyen passzív volt Jézus vagy Buddha. Jézus a csodákat a legmellékesebben végezte, s igazából nem akarta ezeket. Pontosan tudta, hogy tönkre lehet tenni az embert egy olyan pályakorrekcióval, amire tudatában még nem érett meg. Ezért mondom,



hogy elssorban tudatállapotunkban kell felérni egy magasabb szintre, ahol lényünk valódi vágyai már mindenféle sajátos praktikák nélkül valósulhatnak meg. A vizualizáció, a mágia, a rendkívüli erk felkeltése általában csak valamilyen részleges dologra ható egyszeri aktus, s ezért csak pótcselekvés lehet ahhoz képest, mint amikor valaki beindít életében egy rendszeres léttisztító folyamatot. Véleményem szerint egy realizációs útra van szükségünk ahhoz, hogy hosszú távon tudjuk megoldani életünket.

Mit ért az alatt, hogy realizációs út?

- Egy olyan meditációs folyamat, ami segít tudatosítani, hogy - amint Hamvas Béla mondja - az emberi lény származása isteni, s az ember legfontosabb dolga, hogy ezt az isteni azonosságot önmagában helyreállítsa. Különösen három bevált módszer létezik erre: a jóga, a keresztény kontempláció és a zen, vagyis az üresség-meditáció. Ezek a szellemi böjt és "méregtelenítés" eszközei. Azt is kijelenthetjük, hogy a végs tisztaság szempontjából minden mágia, még a fehér mágia is magában hordoz valamennyi sötét elemet. Aki elérkezett az igazán tisztult, bóddhiszatva-tudatfokozatra, az nem végez többé sem fehér, sem fekete mágiát, mert az élete, mint egy mágia, mint egy imagináció jelenik meg. Az ilyen ember már a puszta jelenvalóságával léttisztító erket indít be. Valójában maga az ima a legtökéletesebb, a lét eredeti egysége felé viv fehér mágia és a leghatékonyabb agykontroll is. Aki például rendszeresen a miatyánkot mondja, az a legyen meg a Te akaratod kimondásával folyamatosan azt ersíti, hogy történjék meg a dharma-rend a világban. Ezáltal ráhangolódik a rend törvényére, s ebben szabaddá válik. Látszólag persze úgy tnhet, hogy elveszíti szabadságát, pedig éppen ellenkez leg, minden más anarchia és önkényes imagináció helyett az egyetlen lehetséges rendet választotta.

Domján Anita

*forrás: emesereiki.homestead.com

"Egzatság a természettudományos kinyilatkoztatás biblikus pátosza."

(Természettudományos mitológia)

Beszélni csak az istenrl érdemes*

Hamvas Béla, akinek a nevét még ma is alig ismerjük, a múlt század legnagyobb magyar filozófusa volt. De nevezhetõ szellemi vezetnek is - így pedig már az sem csoda, hogy a szocializmusban az egyik er m -beruházási nagyvállalat segédmunkása lehetett csupán. De nemcsak ez az ellentmondás övezi Hamvas személyét és szellemiségét. Ellentmondásos például abban, hogy - saját bevallása szerint - bár nem vallásos, a világ megértését csak vallásos keretek között tudja elképzelni; úgy, hogy közben gyakran bírálja az Evangélium eredeti szellemiségét már nem hordozó egyházi vallásosságot, rendszert is. Hamvasnak minden sora mélyen áthatott a szellemi világ keresésének lelkesedésétõl, ugyanakkor rajongva szól a különféle ételek, a bor, a nõ valódi, nem felületes élvezetérl is. És hát "természetesen" roppant élesen, ma úgy mondanánk: radikálisan szemben áll mindenféle modern történelemszemlélettel és korszellemmel. Úgyszólván semmit nem fogad el abból a világkultúrából, amit a nyugati civilizáció féltve õrzött értékként vall; merõ megvetéssel ír a tömegtájékoztatásról, az "útszéli materializmusról", de ugyanúgy a korrupt polgári rendszerekrõl, a tömegember elsöpredékesedésérõl. Hamvas, szemben a ma



divatos gondolkodásmóddal, egyáltalán nem abból indul ki, hogy a homo sapiens a történelem folyamán egyre erkölcsösebb és bölcsebb lett, hanem ellenkezõleg: az emberi történet szerinte fokozatos és feltartóztathatatlan menetelés a teljes elzüllöttségbe, erkölcsi és szellemi romlásba; folyamatos elvesztése minden egykori nemességnek: si tudásnak, léleknek, igazságnak.

Mi oldja fel Hamvasnak ezt a - mai szemmel nézve - szélsõséges világnézetét. Semmi más, mint az isteni igazságba vetett hit. Messze nem a fagyos templomok, kiüresedett szertartások felszínén meglév vallásosság, hanem az emberi lélek mélyén rejtõz valóság, az Én megtalálása. Hamvas szerint, ahogyan a történelem is csupán halott lenyomata a külsõ eseményeknek, úgy az emberi élet sem fejezhetõ ki azzal: ki hol és mit tanult, kinek mi a polgári, családi szerepe a világban. A lényeg a személyiség mélyén m köd lélek "élménytörténete": mit gondolunk a magunk dolgairól, a napi táplálkozástól, (az szavaival) a cipnk bef zésérõl, kor gondolkozásáról; vagyis a világhoz való viszonyulásunkról. A világ kettõsségében rejl ellentmondások csak egy magasabb szellemiségben való gondolkodással oldhatók fel. Nem például az egyes politikai elvek közti különbségtétellel, nem a jó és a rossz hagyományos fogalmainak elkülönítésével, nem a kudarcok tömkelegét produkáló modern törvénykezéssel, és végképp nem a különféle "korszer", divatos élettechnikákkal. Az ember boldogsága - mutat rá Hamvas minden szava - sohasem lesz elérhetõ a földi praktikákkal. A technika és a tudomány, a (mai) társadalmi rendszerek sosem fogják az egyén végsõ boldogulását meghozni: minden átmeneti fellendülés egyre súlyosabb válságokhoz vezet - ezt jól látjuk, ha körülnézünk Magyarországon és a világban. Szimbolikus és tökéletes helyválasztással adott otthont ezeknek a gondolatoknak a Hunnia Társaskör, amikor Dúl Antal írót a Szilády-gimnázium Thúry-könyvtárában fogadta. Ha csak a politikai-közéleti síknál maradunk: Lengyel László, a baloldali érzelm politológus tavaly õsszel a városi könyvtárban fogalmazta meg "vádjait" a jobboldali kormánnyal szemben. Beszélt annak korrupt voltáról, romboló ideológiájáról, demagógiájáról, erkölcsi hibáiról. Pár hete ugyanezt tette, "csupán" ellentétes irányban a jobboldali politológus Tóth Gy. László a gimnázium dísztermében. Csak a vak nem látja a kétoldalúság, a ma "használt" közéleti élvek hazug, sehova nem vezetõ lényegtelenségét, értéktelenségét. Ám így vagyunk mindennel, ami "földi" eredet - ezen a lényegi gondolaton függ a hamvasi világlátás. Az ember üdvösségét soha nem fogják meghozni a földrl, az anyagi, emberi világból származó elgondolások, technikák. A valódi boldogság, az emberi üdvözülés kizárólag az ember és az Isten kapcsolatának elmélyítésével található meg, és ennek legközvetlenebb útja önmagunk, a bels Én, a lélek felfedezése. Csak errl, az ember és az istenség viszonyáról van értelme beszélni ma, amikor minden más ellentmondásos, zavaros, romlott és hazug. És - amint Dúl Antal, Hamvas kiváló ismerje meger síti - ehhez nyújtanak örök érték kiindulási pontot az olyan beavató könyvek, mint Hamvas Béla Karneválja.

N.N.

*forrás: Halasi Tükör, Kiskunhalas és környéke közéleti hetilapja, 2003. szeptember 26.



"Er�szak úgy keletkezik, hogy az ember saját kollektív felel�sségét félreérti."

(Ünnep és közösség)

Megváltás!?* Kissé érettebben azután láttam, hogy egy "küls" megváltóban való hit, szellemi gyakorlatként milyen módon segítheti mégis az embert betanult, megszokott perspektíváin felül-belül-emelkedni-mélyülni. Valamennyire hasonlóan különben a keleti módszerek 'mesterimádatának' gyakorlatához, amennyire tapasztalataim mutatták. Hiszen kivel próbáljon 'azonosulni' az ember, ha nem valaki olyannal, aki él példát mutat a megszabadulásra, tanításra, részvétre, stb. Sajnos (vagy nem), ezidáig mégsem sikerült találnom senki él példát, 'guru'-t, akit minden szempontból, és fenntartás nélkül követésre méltónak találtam volna. szintén szólva nem is hiszem, hogy igazi Mester arra bíztat(hat)na akárki tanítványt, hogy egészen természetesen teljesen egyedi karmikus gondjai feloldásában bevált módszereit átvegye. A kollektív próbálkozások pedig, úgy tnik már réges-régen csak ötlettelen hatalmi, üzleti manipulációk az emberélet minden területén. Mindenesetre a lehetségr l nem sikerült igazán meggyznie senkinek ezt a (pillanatnyi jobb ötlet híján:) 'reinkarnálódott karaktergubancot', aki voltam, aki vagyok. / Ahol pedig kísértésbe estem volna, mint például Hamvas esetén; maga épített az életmvébe számtalan helyre e 'szédületbl' (is) kijózanító effektusokat. Mindez ugyan igen sok gondot okozott nekem (is), különösen ifjabb éveimben. Amikor néhány mvészt, írót, költt kivéve nem nagyon volt hová fordulni mértékadó tanácsért, az én generációm számára legfontosabb, tájékozódó éveinkben. Megelzend , hogy a kedves olvasó maga-mutogató, vagy mentegetdz intimitásoktól tartva (amely esetnél kevés igazán kínosabbat tudnék elképzelni!) már most félredobja, vagy átlapozza e vallományt, felhívom a figyelmet rá, hogy csak olyasmirl van szándékom beszámolni, és olyasmin elmélkedni, ami legjobb meggyz désem szerint a legtöbbünknek tanúságos lehet! (Hiszen mindenkinek ugyanannyi baja van, legfeljebb másmilyen, miért rabolnánk hát egymás drága idejét holmi magánügyekkel - nemdebár!?). Gyerekkorom élményeit átugrom hát, és csak annyit jegyeznék meg, hogy els eszmélésem óta (két-három éves koromból már nagyon tiszta emlékeim vannak!) egészen úgy tizenöt éves koromig meggy z désem volt, hogy az embernek nincs igazán más dolga az életben, mint állandóan lángolóan szerelmesnek lenni; és minden tanulmány és tevékenység csak innen érthet és igazolható. Evvel azután igen megkínlódtam persze, de azért különösebb károk nélkül túléltem igen nehéz helyzeteket is, mire kezdtem valamit érteni abból, hogy mi minden történik itt valójában a nemi különbségek vonalán például. De ez talán mégis túl nagy ugrás egyelre, ugyanis még mieltt igazán belekezdhettem volna az életembe, és a komolyabb kutatómunkába, tizenkilenc évesen, akkori szokás és törvény szerint - behívtak katonának. Viharsarkiból lett fvárosi félprofi (álamatr) futballkapusként, aki ugyan rajzolgat, festeget, mintázgat, költöget, olvasgat, naiv 'idealista', s t Don Quijotei elvekkel mulattatja futballista barátait és kollégáit (különösen a nk megítélését illeten); de leginkább talán tengerésznek készül/t Nem vicc!

"Katonadolog"

szintén szólva ma sem értem, hogy lehettem olyan könnyelm en vidám, mint a bevonulás utáni els hetekben voltam. Amikoris a legkeményebb próbatételek közepette sem gyztem eleget mulatni a számomra gyerekesnek, és állandóan hamisnak tn , ráadásul durva káromkodásokkal fszerezett szertartásosságon. Mára, talán a nk belépése miatt is kicsit más a helyzet, de kötve hiszem, hogy kevésbé tragikomikus. St! A focicsapatban tanultakat is felhasználva - ahol ugyan többnyire az én rovásomra mulattak szellemesebb bajtársaim - viccet csináltam lehetleg mindenbl és mindenkibl, amit ráadásul úgy láttam, hogy viszonylag elég jól el is viseltek, úgy egy jó hónapig - éppen "az eskü" letételének napjáig. Akkor ugyanis, dacára annak, hogy - büszkeségemre - 'kiválót lttem' a l gyakorlaton és így mindenképpen számíthattam egy hétvégi 'eltávra', szüleim jelenlétében kihirdették, hogy - egyedül az újoncok közül - azonnal meg kell kezdenem egyhetes laktanyafogságomat "a tisztesekkel szembeni tiszteletlenségem miatt", ha jól rémlik. Ezt azután egy féléves rémdráma követte, aminek szomorú részleteivel nem kívánom sem izgatni, sem untatni az olvasót, de annyit mondhatok, hogy egészen rövid idn belül egyszeren élet-halál kérdéssé vált a számomra például az, hogy sikerül-e



apellálnom a szerintem minimálisan kötelez humánum örök értékeire, de legalább az állandóan fennen hangoztatott 'szocialista emberség' ideáljaira a szinte teljesen embertelennek tn farkastörvények szerinti idomítás napi harcai közepette, vagy sem. Gondolom ez nem csak a volt katonák számára tnik egy kissé félkegyelm hozzáállásnak, de nyugodjanak meg, fognak még vadabb dolgokról is értesülni, meglep végeredménnyel ráadásul!

Nem emlékszem, hogy pontosan mikortól, de az biztos, hogy már az els hónapok után a terveim alapján elkészült és mködni kezdett a "Harang", az 'egységünk' faliújságja. Kicsiny csengvel, hajtogatható falapokkal, fként a kötelez ünnepekhez kapcsolódó kritikus tartalommal, és leginkább az embertelenség tüneteit kifigurázó karikatúrákkal. Úgy rémlik, hogy népszer volt, noha többen gyanakodva szemlélték, és néhányan meg is haragudtak érte. De csak egy esetre emlékszem, amikor a politikai tiszt (?) leszaggatta a "33 év, Krisztusi kor, a szocializmus kora" cím ünnepi vezércikkemet. Több ízben letépték viszont a keresztet a nyakamból, eltüntették a kis harangot a nem véletlenül (ha nem is 'megfontoltan') szárnyas oltárra és kis kápolnára emlékeztet faliújságról. Ráadásul a március 15-e tiszteletére készített plakátjaim miatt beidézett az ezred hátborzongatóan rideg elhárítós tisztje is. Fenyegeten hosszan faggatott arról, hogy mi okból választottam Petfi Farkasok, és Kutyák dala cím költeményeit illusztrálásra. Végülis nem tudott mit kezdeni a szokatlan válaszaimmal, de a leszerelésig éreztette a gyanakvását. Jó fél évvel bevonulásom után voltam otthon elször, egy hétvégi 'eltávon', amikoris 40o-os lázzal, tüdgyulladással küldött vissza a nemrég leszerelt tartalékos orvostiszt a laktanyába vasárnap éjjel. Ami akkor történt még most is ködös a számomra. Úgy néz ki, hogy egyszerre lejelentkezve a 'gyengélkedn' is, meg a 'körletben' is, végül az általam valamivel korábban mteremnek kinevezett színpadi öltözben kötöttem ki. Ahonnan néhány hétig mintha ki sem jöttem volna!? (Valahogy így volt.) Tényleg 'lázban égve' rajzoltam, festettem, mintáztam, írtam; a csuda tudja miben reménykedve

Jól gyanítja a figyelmes olvasó, hogy ezt csak némi segítséggel tudtam kivitelezni. A dekorációs 'társadalmi munkám' idközben összehozott az ezred kulturális munkatársaival, akik közül különösen a 'hang-studiós-filmes' lett támogatóm a bajban, és talán kicsit ennél is több.Különös, hogy már akkor milyen 'természetességgel' fogadtam el a segítséget bárkit l, és nyújtottam olykor a legvadabb helyzetben is, ha bele tudtam illeszteni valami, bármi, az illet /k által ritkán tudatosított 'közügybe'. Különben általában kerültem és kerülöm az egyéni igények érdekében való szövetséget és elkötelezettséget. (Kicsit ravaszul hangzik tudom, de itt nincs többre helyünk.) Mindenesetre H.L. révén jutottam eszközökhöz és némi nyugalomhoz a sztálini stíl óriási étkezde végében emelked színpad egyik, szintén igen teres, 'felülvilágításos' öltözjében, ahová idnként is elbújt (bárhol és bármikor és bármilyen helyzetben tudott aludni például!) szinte állandó "huszonnégyórás szolgálata" alatt. A színpad egyébként a konyhamunkások, és a 'kopasz' szakácsok egyik csempész útvonala is volt - innen is ismertem, mint korábban sokszorosan konyhamunkára ítélt - ahová átmenetileg eldugták a 'félretett' kaját. Vagyis - miután a hely ráadásul külön wc-vel, mosdóval is rendelkezett jóformán ki sem kellett tennem a lábomat, ha nem akartam. Márpedig nem akartam. Lebuktam persze néhány héten belül, mégpedig kés éjjel, elfelejtvén befüggönyözni az ablakokat. Talán rám törték az ajtót, vagy csak fenyegettek vele, már nem emlékszem. Mindenestre berontott a fegyveres rség, ráadásul egy alezredes, az aznapi ügyeletes tiszt vezetésével, aki üvöltésre tátott szájjal masírozott be hosszúszárú lakkcsizmájában a terem közepére, - és akkor különös dolog történt vele. Hangját vesztette. A falak ugyanis, de talán még a plafon is borítva volt rajzokkal, minden féle méret különös színes és fekete-fehér figurákkal és ábrákkal, az asztalokon félkész munkák, gipsz kisplasztikák .stb. Mintha ilyet még soha nem látott volna. Mtermet sem sokat, az a hatásból valószínsíthet , de amit most megpillantott, ha nem is volt magasrend, kifinomult m vészet a szó semmilyen értelmében, viszont eredeti és hatásos volt az kiderült rögtön.

Én lettem az egyik félhivatalos laktanya-bolondja, a "m vész úr". Gúnyosan, de némi borzongással kell kiejteni, úgy mintha ennek a többihez szinte megszólalásig hasonlító féregnek valami gyanús módon kapcsolata volna egy hivatalosan nem léteznek nyilvánított, de suttyomban mindenki által érzett, és többnyire félt "mágikus" léttartományhoz; fenntartva persze annak a lehetségét, hogy csak valami ravasz szabotázsról, st dezertációról van szó. A hátralév másfél éven keresztül állandóan folyt a



huzavona a "státuszom" körül, ami persze nem maradt észrevétlen a számomra sem, noha az idm javát immáron az általam 'Ezred Képzm vészeti Szakkörnek' kinevezett mteremben töltöttem. De mindenkit biztosíthatok róla, hogy a 'küls' viharok és fenyegetések inkább csak a gyakori kétségbeeséshez adtak ürügyet, ahhoz a feszültséghez képest amiben amúgyis éltem a feljegyzéseim szerint. Aminek nagyrésze persze akörül a kérdés körül forgott, hogy valójában mi a csudát is csinálok!? 'M vész' vagyok-e, leszek-e valóban (akkoriban ez még mint foglalkozás is valahogy tisztábbnak tnt nekem, mint manapság!), vagy "csak" egy kétségbeesett, kiszolgáltatott emberke, akinek jobb nem jutott eszébe a körülötte vicsorgó ordas világgal szemben, mint egyetemes értékekre hivatkozni, azokra koncentrálva, azokkal 'dolgozva' berendezkedni próbálni?! Igenis akkor, és abban a helyzetben is volt lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy kivétel lettem, és minden tlem telhet módon megpróbáltam bebizonyítani a többieknek, hogy a lényeget tekintve nincs és nem is lehet kivételezés. Azt gondolom, hogy a fenti kérdés mvészetemre vonatkozó els része csak kevesek számára lehet érdekes, magánügy, mondhatom Hamvassal: magán-púp. Mindenkié másmilyen. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy id nként rettegve - ugyanis soha, senki egyetlen pillanatig sem garantált semmiféle mentességet, vagy védettséget - de a végskig kiálltam azok mellett az ideálok mellett, amiknek az esetleges 'köztörvényesítése' meggyz désem szerint emberhez méltó életet tudott volna teremteni még a katonaság körülményei között is. Költi kérdés, hogy mi történik, ha nem tudom valamennyire is meggy z "m vészi" produktumokkal elkápráztatni, de legalábbis a többnyire hajnalba nyúló hatalmas er feszítéssel lenygözni parancsnokaimat, ellenfeleimet és kínzóimat. De az igazi küzdelem mind bennem, mind a körülményeket tekintve fként akörül folyt, hogy vannak-e eszközeink arra, hogy a legszélsségesebb helyzetben is megrizzük, megdolgozzuk emberségünket, lehetleg az elképzelhet legmagasabb szinten. Ehhez a kérdésfeltevéshez képest igenis volt némi igazuk azoknak, akik 'csalásra és szemfényvesztésre' gyanakodtak. Hiszen ha valamilyen módon nyíltan sikerült volna konfrontáltatni a többieket is a lényegi és aktuális sorskérdésekkel, akkor ez alighanem gyorsan kintte volna az Ezred Képz m vészeti Szakkör kereteit és 'mtermét'. Hála az Égnek (vagy mit tudom én) jobb akkor (se') nem jutott eszembe, mint egyfajta folyamatos 'nép-felvilágosítás', már csak kényszerbl is f ként "egyenként és személyesen" (H.B.), hogy legalább egy kicsit áthidalódjék a kivétel (-ezés) és az általános helyzet közötti szakadék.

"Ez vagy megbolondul ott, vagy lesz belle valami" - ez volt a legnagyobb bíztatás, amit visszahallottam egyszer. A különben kivételesen érzékeny, emberséges és józan P.I. rnagy, a parancsnokom valahogy így fogta fel a dolgot. Odáig is elment, hogy 'faliújságszerkeszti-kultúrfelel si' kezdeményezésemre például engedélyezte (néhány évvel korábban kényszernyugdíjazott és akkoriban már csak óraadó, bedolgozó) rajz-ábrázológeometria tanár édesapámnak, hogy néhány hétvégi mvészettörténeti eladást tartson a 'törzsüteg' legénységének. Biztosíthatok mindenkit róla, hogy ez ott és akkor a szellemi ember szinte hihetetlen gyzelme volt. A többi a legendás múltba vész, ha egyszer személyesen találkozhatom kedves olvasóimmal majd mesélek. (" ) A legfontosabb mégiscsak az, hogy a katonaidmet egy "audiovizuális ismeretterjeszt" kiállítással és eladás-sorozattal zártam. Amely elég nagy port vert fel a kaszárnyában, és végül majdnem botrányba torkollott. Amikoris nem tartván elégségesnek csak a kiállított anyaggal bemutatni humanista (?) meggyz désemet, az interjúvolni érkez alezredes újságírót, ráadásul más tisztek jelenlétében megpróbáltam rávenni - "a további katona generációk érdekében", amint ez a naplómban áll, hogy írásában tegye közzé az összes negatív tapasztalatomat is. Képzelhetni, hogy nem lett semmi az interjúból. Bár a kiállításról mégis megjelent egy rövid hír, fotóval a Néphadsereg (?) cím lapban! Újabb csoda, hogy még ezt is megúsztam. Azt viszont nem, hogy a leszerelésem után jódarabig nem értettem, hogyha valahogyan boldogulni tudtam a 'direkt életveszélyesen' berendezett katonaságban, az állandó feszültségre idomított bajtársakkal, tisztekkel, stb. miért mozdul sokkal nehezebben a mégiscsak sokkal szabadabb civil világ. Hogy hová? Ez lesz a következ 'fejezet' témája. Mindazonáltal kötelességemnek érzem, hogy a magam részérl megpróbáljam röviden levonni a tanulságokat. Hiszen nem csak az én egész további életemre voltak alapvet hatással ezek az évek, hanem többekére, és ami a legfontosabb, a késbbi közhasznú mvészet-tanítói, "megváltói" munkámra is. Már a kaszárnyában voltak emberek, akik évekig követték a sorsomat kés bb, segíteni próbáltak, kérdezgettek, többen hittek benne és ezt ki is mondták, hogy úgy tartanak számon, mint akinek az ismeretségére büszkék lesznek majd, "akib l lesz valami". Olyan is volt ezek



között, akit nem is ismertem, mert egy másik alakulathoz tartozott a hatalmas laktanyában, csak a kiállítást látta, vagy csak futólag találkoztunk akkor, de úgy tíz év múlva az ott látottak, hallottak hatására verbuvált a kis szamizdat-kiadó csoportjába, mint - még mindig - ígéretes tehetséget. (Azután persze csalódott ebben - is; de ne szaladjunk annyira elre.) Abban az idben a többieknél általában egyenl bb hatalom képviselinek az óvodától a hadseregig egyik leggyakrabban használt érve volt a: "mi lenne, ha mindenki." Amit látszólag a "mi lenne ha mindenki egyszerre akarna kimenni pisilni" -tl kezdve bármire és bárkire lehetett alkalmazni. Miután állandóan valamely 'határvidéken' tartózkodtam már az óvodai udvartól kezdve, ez a mondat szinte folyamatosan ott csattogott a fejem felett. Meg is próbáltam a helyzettel becsülettel szembenézni többször eddigi életem során. Azt beláttam, már egészen kicsiként is, alighanem édesanyám hihetetlen "mérleg"-érzékenységének hatására elssorban, hogy bizonyos egyéni, önz mozdulatok elszabadulása káoszt és elvadulást hozhat csak. Késbbi példával: ha mondjuk a kollégiumi közös asztalra tett kajából mindenki annyit akar venni, 'amennyit a szeme kíván', ráadásul egyszerre. Ugyanakkor azt például nagyon szívesen láttam volna, ha igenis mindenki kivétel nélkül mindig, minden erejét bevetve önmegtartóztató, önzetlen, figyelmes és szeretetreméltó akarna lenni!

Elegendnek találtam volna már azt is a legtöbb esetben, ha az er feszítést megérzem, és ha az, aki erre éppen képtelen valamiért, legalább bevallja, hogy csak gyengeségbl önz , netán kegyetlen, vagy érzéketlen a másik jelenlétére, gondjára, bajára. Hiszen (magamból kiindulva) tudtam, hogy milyen rettent en nehéz önmagunk potenciális lehetségeihez felnni. Ha olyanokkal találkoztam, akik egyszeren ostoba önbecsapásnak minsítettek minden "idealizmust", és a lehet leggátlástalanabbul igyekeztek kihasználni mindenkit és minden 'kiskaput', az ugyan éles helyzetekben többnyire megbénított, de végülis általában csak fokozta a 'Don Quijote-i' harci kedvemet. Nem kevés kérdést vet föl persze ez a remélhetleg nem túl hosszúra sikeredett katonakori beszámoló, amikre majd igyekszem is megfelelni e dolgozat kapcsán szépen, sorban. De akkoriban f ként a mvészettel való birkózásom kivételessége izgatott és idegesített. A vázolt helyzetben - érthet okokból - kihasználtam ugyan a (kétél ) kivételezést, de már akkor megtapasztaltam, hogy például más helyett nem lehet a mvészetet, sem gyakorolni sem megérteni. Ezért kellettek például Édesapám eladásai és az én 'kamikáze' elmélkedéseim a kiállító terem sötétkamrájában, ahol százszámra vetítettem ki írásvetítvel a kis vázlataimat 2X3 méteres nagyságban, miközben - félelmemben (is) többnyire ersen bepálinkázva - a t lem akkoriban telhet legnagyobb tudással, a legbolondabb és veszélyesebb szinteséggel próbáltam a 'titkokba' beavatni a közönséget. Idnként elképeszt hatásfokkal különben. Amúgy be kell vallanom, hogy az alkotói extázis periódusait nem számítva meglehet sen elégedetlen voltam az általam 'befejezett', inkább abbahagyott munkákkal - kivéve talán a kis rajzok egy részét - úgyhogy talán ez is közrejátszott a beszédességemben. De, mégegyszer hangsúlyoznám, hogy akkor és ott megtanultam a saját b römön, hogy senki, senki helyett éppenúgy nem 'mvészkedhet', mint, ahogy nem gondolkodhat, érthet meg és nem élhet át semmit. Ha akkoriban csábított is még a kivételes "mvész-táltos-zseni.stb." szerep, nem tellett sok idbe amikorra meg tudtam fogalmazni mit is követel ez a helyzet.

"Mire is jó a m vészet?"

Tényleg tengerésznek indultam a leszerelés utáni néhány kegyetlen 'lézeng' hónap után! Amibl az lett, hogy a Dunán 'kötöttem ki' matrózként vagy másfél évre. Ami nagyon megfelelt például a munkaid szempontjából. Két hét munka, két hét szabadság. Járhattam a kurzusokat, tanfolyamokat, esti iskolákat, szakköröket, és a hosszú rségek alatt is sok lehetségem volt a hadseregben megszokott naplószer irkafirkálást, rajzolgatást, olvasgatást folytatni. Katonaid m alatt és utána is megpróbálkoztam az 'ipar', majd a képzm vészeti f iskolai felvételivel, de nem sok meggyz déssel, ami az eredménytelenségen is látszott. Különös módon ugyanakkor egyre kevesebb kétségem volt a fell, hogy úgy mondjam valamiképpen mégiscsak 'mvész' lennék. Próbálkozásaim során egyre inkább kezdtek a vázlatok a lét és sorskérdéseken való töprengésekkel, 'meditációkkal' párhuzamba, st, alkalmanként fedésbe is kerülni. Nem egy esetben 'villámcsapásszer megvilágosodásként' átélve az alkotást. Furcsa módon meglehetsen rövid id után, mondhatni onnantól, amikortól elég biztossá lettem például rajzban megvizsgálni 'bármit', máris mentem tovább. Rövid ideig a 3 dimenzió, a plasztika, majd a 4 st több dimenziós 'színház' (tér, mozgás, zene, dialógus) kezdett izgatni. Akkoriban elvégeztem például egy



pantomimoktatói iskolát is a többi - mondhatni félhivatalos - tanulmányaim közepette. Amennyire ma meg tudom ítélni, elssorban az mozgatott, hogy a lehet leggazdagabb és hatékonyabb módját dolgozzam ki annak a 'mvészi megismerésnek', amit átélni a számomra olyan csodálatosan meggyz volt. Másodszor pedig - összhangban az alább részletesebben vázolandó, lassan formálódó, érleld , a 'mindenséges találkozásokra' épít világfelfogásommal - olyan helyzetbe hozzam a különben 'passzív' szemlél szerepre kárhoztatott publikumot, a 'többieket', a másikat, amelyben nemcsak tevékenyen részt vesz, vehet az alkotásban, de át is élheti annak tanulságait! Tehát, igyekezvén a lehet legtömörebben és érthet bben megfogalmazni: E fiatalember huszonéves korára a léthelyzetét, (-tünket) tekintve az alábbi kiinduló következtetésekre jutott:

1. Kérdés. Léteznie, lennie kell-e valamilyen formában a Létnek ahhoz, hogy legyen? (A viszonylag nyakatekert megfogalmazás miatt hibáztathatnám a 'marxista-leninista tudományos materializmus' tanítást is akár, de az is lehet, hogy Lukács Gy. és/vagy Hegel volt a ludas leginkább.)

Válasz: Igen.

2. Kérdés: Miért (van a létre szükség)?

Válasz: Ön-Magával találkozandó. A tér, az id, férfi-n , stb.; a 'távolság', a találkozás feltétele.

3. Kérdés: Ha az els kérdésre igen a válasz, és a másodikra 'pozitív', akkor tudatos lényekké szöv dvén a 'lét-akarat' szerint mit kezdhetünk mi itt egy-mással? ("Minek nézhetjük egymást a legjobb esetben?")

Válasz: A mindenség kép-viseliként haza-fogadhatjuk egy-mást. ('Megváltás'?!)

Ki az, aki kételkedhetne abban, hogy az örökkévaló MINDENSÉG VAN?! - töprengtem el rajta gyakran; nyilván végtelen számú és formájú világaival és képviselivel, akiknek csak észre kéne venniük azt, hogy mi a csodát is vesznek, és/vagy nem vesznek észre.

Sok évvel késbbi, és talán egyetlen fontos további fejlemény és felismerés mindehhez az, hogy a mindenségbl nem hiányozhat semmi (-sem), még az a lét-lehetség sem, akinek-aminek még arra sincs szüksége, hogy legyen.?!? Hát innentl nehéz emberi ésszel 'követni' a dolgot, de átélni nem lehetetlen, azt magam is tanúsíthatom. (A szintén jóval késbb megismert 'misztikus' hagyomány és pld. Hamvas Béla tanúbizonyságait éppen csak megemlítve itt. A tudomány újabb néhány tízéves be, és felismeréseirl nem is szólva.) Számomra ez az egész 'szövevény' EGY volt és marad/t; st mi több el sem tudtam képzelni, hogy lehetne másképpen is. "Körös-körös körben-n a végtelen" - daloltam fiatalemberként. (Ma már inkább a mindenség szót használom - ennyi a különbség.)Nehéz az égig-ér fára mászni, a lét mélyére hatolni, vagy a legbels 'MAG-yarázatot' megtalálni, de nem vagyunk mi véglegesen bezárva (vagy kizárva) a 'függ univerzum-unkba' egyáltalán. "Csak" gyakorolni kéne ezt a 'mindentudást' egymással a lehet legszebben és finomabban megkomponálva - gondoltam, és többnyire sikerült magamat abba a hitbe ringatni, hogy valójában senki nem akarhat mást, mint ezt átélni, és hozzásegíteni egymást a 'hazataláláshoz'. Azóta sem jutott egyébként jobb eszembe! Számomra a fentebbi kérdés-felelet játék egészen nyilvánvalóan valami olyan 'beépített egzisztenciális ösztönként' követelte a magáét, amit minden körülmények között ki kell/ett elégíteni ahhoz, hogy egyáltalán élhet életr l lehessen szó. Ismételten hozzá kell tennem, hogy akkor még meggyz désem volt, hogy mindenki kivétel nélkül így van evvel, csak talán szemérembl (sic!), vagy eszközök híján nem szeret tüntetni az elképzeléseivel, és tapasztalataival. Ehhez a felfogáshoz képest mind az általam akkor (és ahogyan) ismert vallások, mind az ateista 'tudományos szocializmus' emberképei szemérmetlenül er szakosan, és ehhez képest nagyrészt taszítóan hatottak. Érthetetlenül nem igényelték az ember teljes érték részvételét önmaga legfontosabb sors-kérdéseit 'kidolgozandó'. Természetesen az általam visszautasíthatatlannak talált feladat megoldásához mozgósítottam mindazt, ami a módomban állt. Örökölt talentumomat kihasználva elssorban a képzm vészet eszközeit forgatva kerestem, és találtam válaszokat az alapkérdésekre; és hát elolvastam minden valamennyire is gondolatébreszt könyvet, amihez csak hozzá tudtam jutni. Azt hiszem, hogy kortársaim többségének (szül. 1953 körül) nem



mondok újat avval, hogy milyen, napjainkra talán hihetetlennek tn hatásuk volt a közérzetünkre, életünkre, próbálkozásainkra például József Attila, Weöres Sándor, Nagy László, Pilinszky János verseinek, tanulmányainak, drámáinak. De ma már kicsit csodálkozom rajta, hogy képes voltam például végigrágni Lukács György könyveit, st még a 'fiatal Marxot' is. Ugyanakkor bevallhatom, hogy máig tartó nagy élményt jelentettek például a 70-es évek végén megjelen akadémiai Hegel összes kötetei. Ide tartozik még, hogy faltam (és falom) a tudomány legújabb eredményeirl szóló könyveket, beszámolókat is. Végigültem egy rakás TIT sorozatot, s t, 'hívatlan vendégként' egyetemi eladások sorát látogattam azokban az években.

Kissé furcsának találom viszont ma, hogy például amikor már kezdtem elmerülni a 'rituális színház', st, a m vészet taníthatóságának alapkérdéseiben, kezembe került Hamvas Béla még életében kiadott egyetlen esszékötete, a Láthatatlan történet (másolata?), és elsre igazán ers hatást nem tett rám! Emlékszem, hogy mintha inkább csak úgy bólogattam volna, lám-lám, hát így van ez. Még vitázni valót is találtam benne bven. Különösen, ahogy leírja a mvész és méginkább a 'nép' rettenetesen lesüllyedt helyzetét. De alighanem minden ermet lefoglalta akkoriban az, hogy a felismeréseim gyakorlati következményeit is megvizsgálandó egy kis 'amatr-szinházi-családi-kommunát' hívtam, provokáltam életre (I. feleségemmel együtt), alig-alig tudatában annak, hogy a különben akkor már úgyszólván mindenki által tett l talpig hazugnak tudott 'szocialista társadalom' veszélyes határvidékére keveredtem, keveredtünk a peremvárosi 'zsákutcában'.

Sejthet , hogy az örökölt kétoldali családi 'tanítói' hagyomány is közrejátszott abban, hogy a mvészi ambíciókat elég korán kiegészítették olyan elképzelések, amelyek elszöris a 'publikum' bevonására építettek, azután pedig egyenesen tanítási, felvilágosítási, 'beavatási' kísérletekbe torkollottak.

"Szempontvadászat"

Zenés tragikomédia minimum 2 részben. (Amennyiben legalábbis az EGY-ik "NÉZÖ"!)

Plakátszöveg

Az els 'igazi' tanulmányi-beavatási-rituális kísérlet a legendás Utcaszínház 'kísérleti stúdiójaként', de (alighanem tanulva a kollektivista próbálkozás eredményeib l és eredménytelenségeibl is, (amikoris a legtöbben elváltak végül, és/vagy összeházasodtak) már "csak" ketten állunk ki a 'porondra', (pontosabban az esztergomi vár oldalába, parkba, pesti utcára.) klasszikus zenész (II.) feleségemmel. "Nyilvános próbák" voltak ezek, amint késbb már 'hivatalosan' is így neveztünk minden hasonló fellépést. Igyekeztem a tlem akkoriban kitell legpontosabban megfogalmazni mind a szövegben, mind a játék kompozíciójában, hogy mi is lenne a tét, de olyannyira nem hasonlított semmi már valamennyire is ismert próbálkozásra ami a helyszínen történt, hogy talán éppen ezért a többségnek sikerült mindenféle prekoncepció nélkül végignézni az eseményt, és a visszajelzések szerint általában valamennyire 'élvezni' is. A következ stúdium Dürrenmatt különben sokszerepls 'prózai operájának' A vak-nak kétszerepls változata volt. Aki ismeri a darabot az tudja, hogy az egy, a harmincéves háborúban elpusztított kirabolt kis európai ország vak uralkodójának és családjának tragikomédiája. Szokatlanul ers archetipikus figurák segítségével olyan átfogó helyzetét adja "az (euroamerikai?) embernek", amit én kiválóan alkalmasnak találtam "Egy-Más-ba avatásunk-ra" annak idején. Megint csak leginkább arra koncentrálva, hogy elssorban a résztvevk rituális helyzetmegélését, 'megvilágosodását' segíthesse minden mozzanat, de itt már a közönség is szerepbe került, noha csak passzívan kinevezve egyelre.

Színház, mint 'filozófiai gépezet' (Brecht), amellyel 'megmérhetjük a jelenlétünk jelentségét' (Pilinszky), és egymásra tett hatásunkat. Ugye, hogy még ma is kicsit 'lilának' tnik a dolog, amikor pedig már túl vagyunk (?) happening-en, Grotowskin, Barbán, de legalábbis 'formailag' aligha tud meglepni bennünket bárki bármivel - igaz? Képzelhetni, hogy mit szenvedtem annak idején, hogy valamiképpen megfogalmazzam az ügyünket - az akkori helyzetünkre aktualizálva!! De jött is a segítség. A Vak egyetlen, hogy úgy mondjam vidéki bemutatója egy pajtában volt, szénabálák, és tehenek között, egy nem hivatalos, és talán éppen ezért igen népszer szabadtéri pilisi 'fesztiválon',



amelyen megjelentek korábbi mvész-tanáraim, és közös barátaink egy sora. A látottak hatására is talán, szeretve tisztelt, korábbi rajztanárom, grafikus mesterem Sz. A., meghívott 'drámajátékot' tanítani a Nemzeti Galéria GYIK (Gyermek és Ifjúsági Képzm vész) m helyébe, a Várba. Ez nem csak azért jött jól és jókor, mert noha kaptam már itt-ott illusztrációs munkát hetilapoknál, bedolgozhattam néhány 'köztéri szobrásznak', de hivatalosan gyári takarítóként 'tartottam el' zeneakadémista feleségemet és kisfiúnkat abban az idben. F ként azért örültem, mert jószerivel szabad kezet kaptam arra, hogy - amennyiben a gyerekek/ifjak bírják - kipróbálhassam a "helyzetbe hozó mvészet" teóriámat a legkülönbözbb korosztályokkal is.

Már a kezdet kezdetén, mindjárt az els találkozást az els csoporttal úgy indítottam, hogy feleségemet, és Sz.A.-t is bevonva, egy részben elre vázolt, részben a történtek nyomán a helyszínen alakuló kis 'színjátékkal' hoztuk helyzetbe a gyerekeket. Akik íly módon nem csak szinte észrevétlenül, bármiféle 'szerepláz' nélkül játszani kezdtek velünk és egymással, hanem máris élték azt a 'mesés-ebb' világot, amit a szokatlan megközelítés hozott. Miután a mhely munkája Sz. A. és felesége V.I. felfogása nyomán a tanulók kreativitására és olyan szellemes feladatokra épült, amelyek mindenféle mvészettörténeti, vagy teoretikus vizsgálódást mellzve többnyire szinte kérdés nélkül vezették be a résztvev ket a sík, tér, mozgás-mvészet 'titkaiba' - a saját alkotásuk nyomán! - gondolhatja a kitartó olvasó, hogy eléggé otthon éreztem magam. Különösen azután, hogy a mhely adminisztratív vezetését is rámbízták, ami a tanítási óráim számának növekedésével együtt már majdnem egy komoly állásnak számított. Nem beszélve az ország egyik legnagyszerbb panorámájáról. Meg arról, hogy az elképzeléseim szerint rendezkedhettünk be; hogy kültelki iskolákból is hozathattam napközis csoportokat; hogy megvalósíthattuk a minden csoportban két tanár rendszert (lehetleg férfi-n párosításban); akik között irodalmárok és zenészek is feltntek; hogy lassan az óvodásoktól a családi vasárnapok résztveviig jószerivel minden korosztállyal foglalkozhattam, foglalkozhattunk.Hivatalosan: "komplex mvészeti oktatás"-ként. De néhány év múlva már az is megfogalmazható volt, hogy - kivételes helyzetünket kihasználandó! - valamiféle, a lehet legszélesebb körben hasznosítható tanúsághoz, modellhez is eljuthatnánk, ha.

Mindenesetre meggyz dhettem arról, hogy a mvészeti szemlélet és gyakorlat leglényegesebb elemei a legszélesebb körben 'taníthatóak'. Ami azt is jelentette a számomra, hogy valójában a kezünkben van az az eszköz, ami egy autonóm ember felnövekedéséhez nem csak ersen ajánlott, hanem (szabadon Pilinszky és József A. nyomán:) például 'világegész modellezésként' - jószerivel elengedhetetlen is. Valami miatt abban a hiszemben éltem akkoriban, hogy a lépten-nyomon látható, nyomorúságosnál nyomorúságosabb élet, létfelfogások, és az ezekbl következ sorsok kizárólagos oka a szabad, személyes alkotó vizsgálódás, tanulás teljes hiánya, vagy nem élményszer volta. Miután nehezemre esett elképzelni, hogy amennyiben volna ilyen módszer, eszköz, akkor arról nem tud-hat-nánk, vagy netán a 'felelsök' (még bennük is hittem, tessék csak elgondolni!) eltitkolnák el lünk, így nagy boldogan elkezdtem terjeszteni, fejtegetni, hogy megvan az 'univerzális csodaszer' egy elég élvezetes formája. Akadt persze, aki kinevetett. Olyan is, aki igen gyorsan figyelmeztetett, hogy a mvészet és világszemlélet összefüggéseiben túlságosan elmélyülni nem nagyon tanácsos, miután - különösen az utóbbira - a hatalom nem csak nagyon érzékeny, de hosszú ideje monopóliuma is van rá. Márminthogy evvel, az emberi élethez talán legfontosabb valamivel "abszolút tudományosan", - vagyis elvileg elfogulatlanul ugyebár - ellássa kis hazánk lakosságát; a bölcst l a sírig. Megkockáztatva, hogy a kedves olvasó a legjobb esetben is hihetetlenül naivnak fog találni bevallom, hogy azidtájt a 'hatalom' kifejezés nekem még majdnem egyértelm volt a 'felel s szolgálat' kifejezéssel. Mentségemre el kell mondanom, hogy szinte a katonaságnál történtekkel 'harmonizáló' módon titokzatosan, sok konkrét esetben is bevált a fenti megközelítés; már ami például a munkahelyi ügyeket illeti a Galériában. Magyarán: miután úgyszólván minden kísérlethez szabad utat, és anyagi segítséget kaptunk hosszú idn keresztül (még "mvészeti oktatói" tanulmányaimhoz és bizonyítványaihoz is hozzásegítettek közben), abba a hitbe ringattam magam, hogy nem csak a feladat olyan fontos, amint azt a fentiekben próbáltam vázolni, hanem a 'hatalom' is jóindulatúan áll a kérdéshez. Elkezdtem a helyet megnyitni egy kicsit a 'külvilág' számára is. Igyekeztem az évzáró kiállítások kapcsán 'rituális' cselekményeket is szervezni, amik révén próbáltam mind tanártársaimat, mind a tanulókat, s t olykor a szülket, látogatókat is olyan



helyzetbe hozni, hogy a saját élményeik gyzzék meg ket a 'dramatikus' rituális kísérletek szükséges és hasznos voltáról. Egy egész kis "Vár a Vár" fesztivált szerveztem egyszer, több bemutatóval, ahol részemrl A vak-kal szerepeltünk a 'tanítást is tanuló' új (III.) párommal. Tekintve a helyszínt és a nagyrészt a házból jöv néz ket, akik hirtelen a vak uralkodót megtéveszteni szándékozó csürhe szerepébe kerültek, nem is beszélve arról, hogy az ország milyen állapotát mutatja a darab, hát bizony néha a kés megállt volna a levegben, ahogy mondani szokták. Noha megint egyszer a két szerepl személyes helyszíni világosodása volt a 'Nyilvános próba' legfbb tétje.

Szinte vak optimizmussal próbáltam felépíteni valami alig megfoghatót, valami nagyon bizonytalan emberi alapra. De hát sok-sok apróbb-nagyobb 'siker' bíztatott. Volt egyszer, többek között "Szemenszedett megvalósulások" címmel egy improvizációs 'Nyitott csoport' koncert diával kivetített kis rajzaimra. Közös kiállítás az Utca (színház) 'kézm veseivel'. Shakespeare Vihar-ja a 'Köztársulat' nev alkalmi amatr együttessel, amiben két korábbi GYIK-os tanítványom is szerepelt. Kaffka teljes (!) Kastélya az Utcaszínházzal a Bercsényi Klubban. Írtam egy forgatókönyvet, Lakodalom címmel, aminek alapján végigjátszottuk volna a várost egy 24-órás improvizatív rítussorozattal, bevonva még a járókel ket is a lét extázisát ünnepelend. (Hm!?) Közben "Évforduló" cím kétszerepls 'Alapfokú szerelmi tandrámánkon' dolgoztam, dolgoztunk a párommal mondván, hogy a tanítás nem oldhatja meg azt, amit csak a személyes áldozat, munka, kiállás és részvétel hozhat. Nos, ebben a laza szerkezet játékban van egy jelenet, ami meglehetsen erteljesen vázolja akkori hihetetlen hitemet:

"N : Kezét csókolom, Mester!

Férfi: Öregszem, állandóan nagyon öregszem.

N: Néhány kérdést szeretnék feltenni, ha nem alkalmatlan.

F: He?

N: Tudom, milyen elfoglaltnak tetszik lenni.

F: Szó sincs róla, éppen ellenkezleg. Használjon csak ki, faggasson!

N: Nos: -

F: Igen! Igen!

N: Az ön kezdeményezésére

az ezredfordulón bevezetett,

a bölcsdékt l a f iskolákig játszott,

az egyetemeken ftárgyként kötelez

Világtársasjátékokról van szó.

F: Nocsak?

N: Legutóbbi írásában

azt követeli a kormányzattól,

hogy most az üzemekben is

teremtsék meg a feltételeket - a

h skorszakbeli munkahelyi



testnevelés mintájára - a

páros és csoportos Létanalaízishez.

Továbbá dolgozzák ki ágazatonként

a rituális lehetségeket.

Jelszó:

VEZESSÉK BE MUNKAID BEN!

F: Igen? Igen.

N: Ön felajánlotta,

hogy Társképz Intézetének

növendékei élén -

az els id kben

társadalmi munkában -

szervezik, vezénylik a tréningeket.

F: Fel, fel.

A 'bemelegít gyakorlatok'-hoz azért nem árt némi tapasztalat, és fantázia, de a továbbiakban talán a legfontosabb elfelejtetni lehetleg minden korábban mástól látott megoldást. Mind a 'tanár', mind a 'tanuló' esetében! Vagy legalábbis a lehet legszabadabban kell kezelni, csak úgy mint bármilyen 'anyagot'. Ez nem csak azért jó, mert elejét veszi a frusztrációknak (ha valaki netán valamely 'mesteri' megoldással akarná a saját munkáját összehasonlítani), hanem azért is, mert jó esetben már az egészséges kíváncsiság elég ösztönz a további kísérletezéshez. Gyerekekkel a legkönnyebb persze, de igazán nagyszer élményeim voltak minden korosztállyal kapcsolatban. Nem mindig volt könny átállítani erre a felszabadult megközelítésre a résztvev ket, de azért többnyire nagyon gazdag 'anyag' lett a jutalom Az igazi gondok azonban ekkor kezddtek. Ugyanis a játékos babrálásuk, kísérletezésük eredményét igen kevesen voltak hajlandóak 'mveszetként', vagyis elemzésre érdemes alkotásként értékelni. A f vitakérdés itt persze az, hogy mit is tekintünk mvészetnek. Nagyon sok teória született erre nézve az idk során, és nem hiszem, hogy bárki meg tudna védeni egyetlen véglegesen érvényeset közülük. Esetünkben egyszeren feltettem a kérdést, amire megintcsak mindenkinek magának kellett tudni válaszolni minden egyes esetben: mire is jó a m vészet? Amint ezt már elkotyogtam, az én válaszom az volt, (és ma is az) hogy MINDENRE. Vagyis a mindenséggel, az egésszel, a teljességgel kapcsolatos kérdéseinket csak ezen a módon tudjuk 'kezelni' valami-kép-pen. A f kérdés tehát: Miképpen lehet olyan helyzetbe hozni a résztvevket, hogy ez ne valami tanári 'vélemény' legyen (lehet leg el se hangozzék), hanem a gyakorlatozás közben ébredjenek rá maguk az egészre? Nos, szép lassan kialakult egyfajta 'tréning menetrend'. A heti egy-két alkalommal két-három órás foglakozások rendszerint csoportos és páros fizikai-szellemi bemelegít , és a többnyire görcsös hétköznapi állapotból kibillent gyakorlatokkal kezddtek. Ezeket igyekeztünk az aznapi témára, megközelítési módra hangolni. Nagyon sok esetben egyszeren bemozogva, bejátszva valahogyan a síkot, teret, anyagokat, eszközöket, állatokat, embereket 'imitálva', nagyon sokszor érintve, vezetve, cipelve egymást, általában legalább kettesével. Ezután jöttek az aznapi 'kézimunka', és/vagy egyéb, írásos, zenei.stb. feladatok. Nagyon sokszor dolgoztunk kint a szabadban, ha az id járás engedte az ott található anyagokkal, formákkal, terekkel a Vár körül, különösen a kicsikkel. Csodák-csodájára (lehet persze, hogy például a hegeli esztétika tanulmányozása nyomán merült fel el ször bennem?), amint elkezdtünk foglalkozni az alapkérdésekkel, a rengeteg különböz élmény, mfaj és gyakorlat lassan szinte hierarchikus rendbe sorakozott, a kétdimenziós 'firkálástól', a multidimenziós 'színházig', a 'törzsfejldés' végig mozgásától a



személyes 'hazafogadási' kísérletekig. Úgy találtam ugyanis, hogy a feladatra, az alkotásra, teremtésre való beállítottságot és készséget mindenekeltt a néhány emberi alapkérdésre (miért van a világ, az ember, a másik.stb.) adott játékos (!) válasszal, és az összes 'érzéknek' az összes 'mfajban' való közös, f ként páros gyakorlásával lehet legjobban elsegíteni. Egyetlen alapfeltétele van a dolognak csupán: (minimum) két ember-ke, aki hajlandó játékból felkészülni és alávetni magát egy-más kölcsönös 'beavatásának'. Miután mindenki kivétel nélkül az éppen aktuális 'meggyz dése' alapján önmaga (és evvel mások) helyzetbehozásával foglakozik többnyire, mégha általában megfontolatlanul és felkészületlenül is - az els 'sokk' után általában egész természetesnek tnt a megközelítés a legtöbb résztvev számára. Különböz módon kellett persze a kicsikkel dolgozni. Például meg kellett gyzni ket arról, hogy noha az iskolában, vagy otthon (sem) tanították még (!?) nekik a válaszokat a

kulcskérdésekre, legalább annyi 'joguk' és lehetségük van játszani a kérdésekkel, önmagukkal és másokkal, mint a katonáikkal, vagy babáikkal, és olyan mesét találhatnak ki amit akarnak. Itt néha kénytelen voltam sejtetni, hogy az én meggyz désem szerint valamilyen választ készen és véglegesen megtanulni soha nem is lenne ajánlatos senkitl; s t néha még azt is játszottuk, hogy esetleg senki nem is tud-hat-ja (helyettünk legalábbis). Az emberiség legszebb teremtéstörténeteire emlékeztet mesék, és ezeknek megfelel 'beavatási játékok' születtek. A kicsiknél általában az egész csoportot kellett/lehetett mozgatni, és miután mindenki sorra kerülhetett, nagyon szívesen léptek fel egymás 'színdarabjaiban'. Elfelejtettem említeni (vagy most lett aktuális?), hogy a személyes 'válaszokat' elször titokban kellett tartani, borítékolni és térrel, berendezéssel, világítással, hangokkal, mozgással, mozgatással, rejtélyes feladatokkal kellett megpróbálni 'átéletni' a többiekkel. Akiknek utána persze meg kellett/szabadott próbálni kitalálni mi is lehetett a megoldás. Gyakran szellemes mesés, néha elképeszt 'végeredménnyel'.

Csak egy példát. A tíz év körüli Marci egy óriási, színes, zenés, mindenkit megmozgató beavatást vezényelt le egyszer. Utána türelmesen végighallgatta a jobbnál jobb kitalálós kísérleteket, de csak csóválta a fejét mosolyogva. Végül felbontottuk a 'borítékját', ahol ez állott:

"Én azért teremtettem a világot, hogy elférjek benne."

Azt hiszem ehhez bven lehetne kommentárt fzni. Nem teszem. Bevallom viszont, hogy ezt az esetet 'tanítói' pályám egyik csúcspontjának tekintem. Az ifjakkal és (f ként a fiatalabb) 'felnttekkel' két lényeges ponton volt nehezebb a helyzet. Az egyik az, - hogy nem meglepen - különösen azoknak, akiknek volt valamilyen vallásos, vagy 'ateista' hitük, meggyz désük indulásnál mindig komoly nehézséget jelentett a 'játékos' improvizáció elképzelése. Dogmákkal és szentenciákkal nem igazán lehet játszani. Pedig ahhoz, hogy a résztvevkre, a helyszínre, a felhasználható eszközökre hangolhassák át magukat, vagyis a meggyz désüket, némi könnyedséget igényel. Általában azért kis segítséggel a többség jól vette ezt a szakaszt is, amint rájött, hogy senki nem várja el tlük, hogy megváltoztassák a hitüket, hanem csakis arra vagyunk kíváncsiak, hogy ebbe hogyan 'avatnak be' valakit, illetve ennek alapján hogyan bánnak a másikkal, a térrel, az eszközökkel. Ráadásul a gyakorlatozás során sok minden ki is derül arról a bizonyos, többnyire elég homályosan gomolygó hitrl, meggy z désr l, ami a leginkább felels azért, amiként élünk, és amit átélünk! Az ifjú 'keres k' (a többség) is nehezen indultak, hiszen k meg még talán egyszer sem próbálták meg önállóan összefogni életükben, hogy valójában minek alapján is közlekednek a világban, teremtenek kapcsolatokat, stb. ket meg arról kellett meggy zni, hogy itt a ragyogó és ritka alkalom, amennyiben nem csak a 'kereséshez' legjobb eszközzel ismerkedhetnek meg a mvészeti gyakorlatozás során, hanem mindjárt ki is próbálhatják egymáson az elképzeléseiket! "Csak" szabadon kell engedni magukat egy kicsit. Persze azért mindig vigyázva a másik testi-lelki épségére. De ezt nagyon ritkán kellett egyáltalán külön hangsúlyozni. Hiszen elszöris mindenki a maga számára 'kitalált' legjobb ötletein dolgozott, és ebbe kellett megpróbálnia bevezetni, beavatni a másikat. Másodszor pedig, mind a többnyire páros bemelegít gyakorlatok, mind a 'szertartások' során következetesen felcseréldtek a szerepek. Egy-egy pár munkája akkor ért véget egymással, amikor mind a ketten voltak "egymás helyében".



Nos, itt volt egy másik nehézség a kicsik csoportos játékaival szemben. Két, már mereved karakter áll szemben egymással, teli elvárásokkal és elítéletekkel, szimpátiával, unszimpátiával, az életükkel, a másikkal, 'a világgal' szemben. Különösen a lányok, fiúk közötti villanások, robbanások tehetik nehézzé a lényegre, a meghatározó személyes látomásra koncentrálást. Ezért is alakult úgy, döntöttünk úgy egy id után, hogy a gyakorlatozások során lehetleg körbe-körbe mindenki, mindenkivel összekerüljön, míg a beavatáshoz rendszerint kisorsoltuk a partnereket egymásnak. (Véleményem szerint különben összhangban a 'hétköznapi élet' valóságával!) Akinek ezenkívül elmélyülni támadt kedve, az kaphatott példát ("Alapfokú Szerelmi Tandráma"), tanácsadást, s t kés bb külön tréninget, amikoris egy kis, a Várbéli Klubból alakult csoporttal a Galérián kívül is elkezdtünk kísérletezni . De ez már konfliktushelyzetben történt. Olyan hihetetlen perspektívát láttam a történtekben, olyan meggyz ek voltak a többéves eredmények, hogy egyre bátrabban kezdtem terjeszteni a jó hírt: találtunk valamit, amivel végre igenis fel lehet emelni egymást a porból, "csak" akarni kell! De ez nem is elég. Mint m helyvezet egy id után 'félhivatalosan', de egyre hangosabban követelni kezdtem, hogy mostmár mozgósítsuk az illetékes szakmák (szociológia, pszichológia, pedagógia, mvészettörténet, stb.) legkreatívabb szakértit is, hogy továbbadhassunk - a személyesen megélt tanulságok alapján - valamiféle közhasznú és közérthet 'tudományosan alátámasztott' modellt, lehetleg minél gyorsabban és minden oktatási intézménynek. Nem semmi, igaz?! És még csodálkoztam is eleinte, hogy mi a baj.

Az els komoly meglepetés akkor ért, amikor mvésztanár munkatársaim egy része is elkezdett hümmögni, ódzkodni és móczkodni, hogy úm. "mi lenne ha mindenki (!) mvész lenne, vagy legalábbis annak gondolná magát". Hm. Mvész? Ez nem csak nekem nem jutott már régen eszembe, de a tanítványaim közül is csak nagyon kevés bajlódott ilyen álmokkal és gondokkal. Sokkal fontosabb dologgal voltunk elfoglalva. Igen, ma már látom, hogy ez a különben hangosan (és örömmel!) hirdetett felfogás is szemtelenségnek tnhetett többeknek. Próbáltam hát érvelni mindenféle módon. Egészen addig, amíg majdnem egyidben egyrészt 'kiderült', hogy az érveim már nem csak "tudománytalanok, és logikátlanok" hanem "érthetetlenek és zavarosak" is, miközben a Mhely struktúráját fként anyagi okokra hivatkozva 'vissza kellett fejleszteni' (milyen árulkodó kifejezés!) valamiféle képzm vészeti szakköri irányba. Végülis elkeseredésemben és a pocséklás felett érzett dühömben felmondtam. És több irányban lázas tevékenységbe fogtam. Elszöris próbáltam beindítani egy, a GYIK-hoz hasonló M helyt valamelyik közösségi, mvel dési házban. Meglep módon ez sohasem sikerült, pedig volt érdekldés b ven, hiszen a GYIK híre, nem utolsósorban a tv-bemutatók kapcsán elég ismert volt már, (talán) meglep módon elssorban, mint egyfajta 'elitképz'! /Végülis akadt egy mvel dési ház igazgató, aki egyszercsak 'megsúgta', hogy t (is?) óvatosságra intették velem kapcsolatban. Kik? Szabad találgatni. Engem ez akkor sem érdekelt./Ugyanakkor mindent elkövettem, hogy az akkoriban hozzáférhet fantasztikus ('materialista') tudományos irodalom alapján valamiféle meggyz dolgozatot tákoljak össze az általunk átéltek jelentségét alátámasztandó. Mer közérdekbl, és kötelességtudattól hajtva! (Nem vicc!)

Mit nem adtam volna érte, ha már akkor a kezembe kerül például a Heidegger tanítvány Gadamer Igazság és módszer cím könyve; vagy mondjuk a kezembe adja valaki Fülep Lajosnak a mvészet és világnézet összefüggésérl írott tanulmányát! Huh! Na de azért nem maradtam teljesen támogatás nélkül. Karácsony Sándor meglepetésszeren megjelent Magyar észjárás-a volt az, ami egy kicsit megnyugtatott végül. Szerinte ugyanis magyarként 'helyb l', anyanyelvi szinten képesítve vagyunk (potenciálisan legalábbis) arra, hogy mindenséges csodaként fogjuk fel, és kezeljük egymást (a "hazafogadás" alapfeltétele!), méghozzá anélkül, hogy ehhez bármiféle fölsbb hatóság jóváhagyására, titkos tanítására, 'rendszerére', pénzére, etc. rászorulnánk."Nincs belsbb hatalom rajtunk kívül." (Erwin Lázár: Évforduló) "a jelentés nem késztermék, amely statikusan adva van egy nyelvközösségen belül, hanem mindig legalább két autonóm ember értelmi egymásra vonatkozásának közös produktuma, "alkotása" - vonta le a tanulságot Karácsony Sándor tanításából egy akadémikus elemzje, azt is bevallva, hogy a 'társaslélektan' mvel i közül egyedülálló teljesítményt nyújtó K.R. nemzetközileg is elismert ösztönzést adott a 'kommunikációs' világ kifejl déséhez. (Miközben nekünk, mezei magyaroknak az egész karácsonyi életm be volt tiltva! Az meg már csak természetes volt, hogy például a Gadamer könyv utószavában az ún. "dialógusfilozófiák" nagynev m vel i felsorolásába befért M.



Bubert l M. Bahtyinig mindenki, csak Karácsony Sándor nem -1984-ben! Brr!) Mit l autonóm az ember, és miképpen tanítható alkotásra, arról itt már sok szó esett. Például attól autonóm, hogy szabadon alkotni képes, és 'fordítva', ha-ha-ha! De van itt még egy kényes pont. (Talán kicsit kényelmetlennek t nik követni id nként a sok kényességet, de mit tehetünk, ha amint Hamvas Béla fogalmazta: "Csak avval érdemes foglalkozni, amivel nem szabad" !?) Amint azt talán már sikerült valamennyire hihetvé tenni, a jelentségünkr l, a létünk jelentségér l vallott (érzett, hitt.) aktuális képünk ("alapállásunk imaginációs alapképlete" H.B.) a dönt abban, hogy mire jutunk magunkkal, egymással, a 'világgal'. Na most, egyrészt az életbeli találkozásaink során élesben kell egymással 'dolgoznunk' ezen a jelentésen, jelent ségen, vagyis nem érünk rá közben tanulni, irodalmat jegyzetelni, labor' vizsgálatokat végezni, stb. Másrészt viszont, és ez most nagyon lényeges: az egymással és/vagy a különféle anyagokkal, eszközökkel végzett alkotó 'munka', a 'játék', a 'párbeszéd' során jutunk talán a legfontosabb felismerésekhez. Például, amint József Attila magyarázza a mvészetet: ". a nem szemléleti végs világegész helyébe való teremtése egy végs szemléleti egésznek." /Igazán nem a rosszmájúság mondatja velem, hogy lám, még a magyar nyelv e nagy fia is milyen nyakatekerten volt kénytelen (?) fogalmazni. Hiába, tényleg könnyebb csinálni, mint beszélni róla./ Hogy miért olyan veszélyes téma ez és a fentebbiek?

Hát kérem, amennyire azért még én is felfogtam lassan:

1. Úgy t nik semmilyen 'hatalomnak' nem érdeke, hogy autonóm, egymást személlyé tenni tudó (de legalább próbáló) szabad embereket neveljen

2. Különösen nem annyira ellenrizhetetlen és mélyreható 'eszközzel', mint a mvészet.

3. És minden hatalom legfképpen a 'megismerés' módszereit, eszközeit, és eredményeit kívánja ellen rzés alatt tartani, hogy monopóliumát az "igazságra" fenntarthassa. Ami nem kevesebbet jelent tulajdonképpen, mint a világkép, világnézet alkotás 'monopóliumát', amely tevékenység szabadságától függ az ÉgésFöldön egyik legfontosabb 'dolgunk': az emberi alapállásunk megkomponálása.

4. A nálunk regnáló idegen hatalmaknak pedig végképp nem érdekük, hogy a Karácsony tanár úr által oly szépen elemzett, sajátos magyar észjárás logikája szerint ismerhessük meg a világot, egy-mást, és szabadon alakíthassuk a 'környezetünket'. Ami számunkra természetesen az egyetlen lehetséges normális berendezkedést jelentené.

5. Mindezt persze így nem írtam le. Tájékozatlanságomban túl bombasztikusnak találtam volna akkor még (tényleg!). Viszont aki veszi a fáradtságot, hogy egyszer végig-szenvedje a torzóban maradt írást (Megjelent az Égtájak között /Földfogyatkozás szamizdat számában 1987 márciusában "Milyen az észjárásom címmel") az azért egy rakás egész frappáns érvet és bizonyítékot fog találni az ügy mellett!

HAMVAS

A nagy áttörést a '83 telén a Magvet kiadó Gondolkodó magyarok sorozatában megjelent, A világválság cím kis füzet hozta. Itt olvastam elször többek között Evoláról, Guenonról, Bergyajevrl, úgy, hogy muszáj volt felfigyelni rájuk. De, ami sokkal fontosabb, elször nyílt rá a szemem igazán az "egyetemes emberiségre", merthogy:

"Az embernek ma (.) az egész földön legfontosabb megvalósítandó feladata a személyiség. A személyiség kérdései pedig csak emberiségtávlatban oldhatók meg." Amely távlatos gondolkodást praktizálni persze leginkább az 'egyének' napi 'rituális' feladata - egymással, helyben. A legbels magtól, az egymást mindenséges személlyé kinevez, tév ('házas'?) pároktól kifelé. "Csak" éppen emberiségtávlatba is belekalkulálva azt, amit egymással, a társadalmunkkal, a környezetünkkel teszünk. Ez volt és maradt a társasmvészeti alapgondolat kiindulópontja. /Egy olyan tétel, amit fenn kell tartanom, dacára annak, hogy körülöttem például az alkotó, 'felel s' korban lévk minimum egyharmada



immár úm. meggyz déses 'egyedülálló' (a jelek szerint elssorban a ni-férfi párbeszéd szinte teljes cs dje miatt), de magam is - kényszerbl, aminek természetét nem szívesen elemezném itt - több év óta egyedül élek, vagy inkább lakom. Phü!/ Az alábbi felszabadítóan nagyvonalú megfogalmazást viszont Hamvas Bélának köszönhetem, köszönhetjük! ". A kiindulás sohasem lehet másutt, mint éppen az id központjában, részint, mert a megoldás sohasem irányulhat a részletekre külön, hanem mindig csak az egészre, részint pedig ennek, éppen úgy, mint a krízisnek, egzisztenciálisnak kell lennie, élményszernek, sorsszernek. Osztályuralmi kísérletek, szocializmusok, akár nemzetiek, akár nemzetköziek, programok, tudományos befolyások mindig a tényleges történeti egzisztencián, a válságot él emberen, népen, államon "kívül" vannak - küls beavatkozással akarják az idt áthatni, s ez a törekvés, ahogy eddig is mindig reménytelen volt, az is fog maradni." Mondhatom megrázó volt ez a szabad beszéd és nyíltság annak idején. H.B. ki nem adott m vei is terjedtek már szamizdatként. Sok évvel a megjelenése eltt kezemben volt a Patmosz I. és II. kötete, géppel sokszorosítva, sok hibával, de például rendesen bekötve. Nagyon megrázott, de nem voltam elég érett még rá akkor azt hiszem. Az els igazán 'lázító' iratnak az Öt géniusz (és a Bor filozófiája) svájci (Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem) kiadásának fénymásolata bizonyult a számomra.

"A brahman az, aki a létért való küzdelemben nem kompromittálja magát. Ami csak életérték, az neki olcsó. Nem alkuszik és nem enged és nem hunyorgat és nem beszél küls kényszerrl és nem magyaráz és ismeri azt a mértéket, hogy az ember a lényére nehezed súlyt meddig trheti el. (.) A magyar nép helyzete a szellemi kaszt fokáról ezekkel a szavakkal ábrázolható:

A nép itt ezen a helyen, ahol él, öt géniusz uralma alatt áll. Az öt géniusz egységét a történelem folyamán csak néhány kimagasló személyiség, egészen kivételesen és csak rövid idre tudta megvalósítani. Európában minden más nép helyzete aránytalanul könnyebb, mert kevesebb és egymással rokonabb természet geniális hatalmak jegyében áll. A magyar nép Európában nyers geniális erben a leggazdagabb, viszont az erk egyensúlyának megteremtése és ezek megnemesítése mindig itt volt a legnehezebb. Az erk, ha hatásuk nem lehet pozitív, negatívvá lesznek és nem egységet teremtenek, hanem felbomlást. A géniusz másik oldala, hogy démon. A magyar nép életének irányítója történetének legnagyobb részében, kifelé is, de fképpen befelé démoni gylölködés volt."

Nesze nekünk - gondoltam. És még jónéhány igen kevéssé szalonképes dolgot. Megvallom eleinte nem kedveltem különösebben a Mester prófétai hangját, és a "brahman-kaszt" elképzelést is valahogy idejétmúltnak, st bizonyos szempontból kevésnek (!) gondoltam korábbi ideáljaimhoz képest.

"Mert van itt valamiféle szomjúság, amit még senki meg nem itatott. Nyomorúság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál."

(Pilinszky János: Meditáció/részlet)

Hiszen éppen az Öt géniusz egyik nagy revelációja volt a számomra, hogy: "A jelen aion körülbelül Kr. el tt 600 óta a személyes üdv jegyében áll. Ezért ma számunkra teljes realitásértéke csak annak van, ami személyes."

Volt hát min törnöm a fejem, és még azt sem mondhatom, hogy nem volt kivel beszélgetnem néha a kérdésekrl. Hiszen hetente együtt futballozhattam, úszhattam például az értelmiség krémjének egy részével; ami sok szempontból jót tett, másrészt viszont egyre kilátástalanabbnak láttatta velem a helyzetet. Hiszen, ha k sem értenek, mozdulnak, akkor ki. Még tudtam velük egy néhányszor 'jót mulatni', például a Karnevál megjelenése nyomán. Amely két kötetes könyvet egyhúztomban olvastam végig két nap, két éjjel, és hetekig nevettem rajta, amint sorra felismertem a figuráit - magamban is! De az élet-lét helyzetünket minden színtéren kezdtem egyre kilátástalanabbnak találni. (" )

/Nagyon sokat tudnék még írni Hamvas másokkal szinte összehasonlíthatatlanul ers hatásáról a gondolkodásomra, munkámra, de éppen itt abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a kedves olvasó figyelmébe ajánlhatom az ORBIS '97-es Hamvas emlékszámában megjelent tanulmányomat, "Mit tanít Hamvas Béla?" címmel./



Emigráció

1986 tavaszára elegem lett. A Várból utánam vonult kis csoportunkat figyel besúgó egyszer nyíltan arra bíztatott, hogy hagyjam el az országot; még az irányt is megjelölte, az északi tengeri olajkutak felé. De akkor dühödten azt találtam mondani, hogy senki nem fog engem az én országomból eltávolítani. Id közben jelentkezett T.J., aki a katonaság óta keresett, mint mondta. Egyetemi csoportkiadványuk az Égtájak között éppen kezdett átlendülni szamizdatba a KISZ bizottsággal való nézeteltérés folytán. (?) Odaadtam neki/k a Milyen az észjárásom dolgozatomat, és egy sor kisebb-nagyobb grafikát, ami T.J. szívügye volt elssorban . Egyre többet ittam megint, és olyan apróságok is majdnem tettlegességig fajuló dührohamot váltottak ki bellem, mint egy-egy ("volt AVO-s") kapur lekezel és hatalmaskodó hangvétele például. "Héé!!" Emlékeztek barátaim?

Ezt (is) látván 'futballista társaim' elkezdtek aggódni. Ha így folytatom hamarosan bajba kerülök, és esetleg másokat is magammal rántok, hallottam egyre többször és egyre komolyabban. Ráadásul olyan emberektl, akik ilyen-olyan okból mindig "közel voltak a tzhöz", és azt is hallanom kellett, hogy "amíg mi élünk aligha várható bármilyen komolyabb társadalmi változás - peresztrojka ide vagy oda - mert a politikai világhelyzet.", bla-bla-bla. Az ügy pikantériája, hogy ezen bölcs és elrelátó értelmiségiek szinte kivétel nélkül az el (és "hát"-!?) térbe kerültek két-három év múlva a "rendszer átadás-átvétel" során. De ezt valószínleg kevesen tudhatták annak idején. (Hm.?)

Summa-summárum, egyszercsak - 33 éves fejjel, egy válltáskával és 50 kölcsön DM-val - világgá mentem. Semmilyen tervem, vagy célom nem volt. Csak egy 'elfelejtettem leadni' szolgálati nyugati betétlap az útlevelemhez (az egyetlen GYIK-os külfödi utamról).Nyugat-berlinben, az 'Európa-center' el tt egy sörrel ücsörögve jöttem rá arra, hogy nem tudok, bírok, akarok visszamenni abba a betonszürke, távlattalan, tett l-talpig hazug és korrupt, lapos, és mérgez, bús, és alig magyar világba, amire kénytelen-kelletlen rányílott a szemem az utolsó néhány évben. Na hát mentem, mentem, mendegéltem, mígnem egyszercsak, 'véletlenül' Dániában, Koppenhágában kötöttem ki (szó szerint), ahol azután be is jelentkeztem, mint politikai menekült. Teljesen annak is éreztem magam különben. Elég hamar rájöttem viszont, hogy a dán hatóságokat nem igazán érdekli, hogy miként is érzek. Csak az általuk értékelhet tények. Hát kezdtem igazándiból körülnézni. No meg 'vissza'. Sikerült magamat olyan helyzetbe hozni (ha, ha, ha!), hogy nem is tehettem mást, mint, hogy fenekestl felforgassam az életemet egy olyan perspektívából, ami csak innen, a szinte mindent elvesztett emigráns pozíciójából volt megtehet. Élesebben látszott persze az otthoni világ szégyenletes kisszersége, de veszélyessége is. Ráadásul igen hideg szellk kezdtek fújdogálni abban az idben a 'nem hivatalos' demokratikus ellenzék illegális aknamunkáját megakadályozandó. Értve ezalatt azt, hogy idközben a rezsim által is megt rt és nyugatról is támogatott 'Beszél körön' kívül úgy tnt másnak lassan direkt életveszélyes lesz szamizdatot kiadni például. Ez elssorban az Égtájak között csoportjára és a Demokratára vonatkozott. Egy kis odafigyelést, némi védelmet csak kívülrl remélhettek, Londonból, Párizsból, Münchenbl - no és Koppenhágából. Megtettük, amit bírtunk, mozgósítva értesítve a fenti emigrációs fórumokat (BBC Magyar Osztály, Magyar Október Sajtóiroda, Párizsi Irodalmi Újság, Nemzetr, Szabad Európa Rádió), de a vöröskeresztes karavánszeráj 'menekülttáborokban' (szállodák, volt kaszárnyák, stb.) olykor évekig kotló magyar menekültek kis csoportját is. Tüntetések a magyar és a szovjet követségek eltt, demonstrációk és aláírásgyjtések, nyílt levelek (pld. a BBC-ben), kiállításokon való részvétel. stb. E legutóbbihoz annyit hozzá kell itt tennem, hogy részemr l legalábbis nagyrészt inkább politikai plakátokról volt szó, bevallhatom, nem a legmagasabb színvonalon. Úgy találtam, hogy a politika tényleg nem kedvez az elmélyülésnek. Viszont elkerülhetetlen volt immár, hogy "társasmvészeti" szempontból is vizsgálat alá vessem a különböz társadalmi berendezkedéseket. Ráadásul 'harci helyzetben', hiszen az egyre nyilvánvalóbb volt a számomra is, hogy a 'létez szocializmusnak' nevezett és csúfolt szovjet birodalmi vazallusmodell minden lényeges szempontból megbukott. Az, hogy a birodalom is a csd szélén van, még nem volt olyan biztos! Noha például már a '88-as október 23-i tüntetésünkön a szovjet követség eltt felszólítottam "Gorbacsov urat", hogy vegye végre komolyan a saját szavait, és ha valóban megújulást és tisztulást akar vonultassa ki a megszálló csapatokat Magyarországról, mert azok árnyékában lehetetlen az igazi változás. Naivitás? Kétségbeesés? Provokáció? A beposhadt, megijesztett és korrumpált koppenhágai magyar disszidens gárda (tisztelet a



kivételnek!) eleinte mindenféleképpen próbált úgy tenni, mintha. Bárhogyan, csak ne kelljen állást foglalni. Ugorgyunk! Néhány fiatalabb, és néhány '56-os emigránssal megalapítottam a Koppenhágai Hamvas Béla Klubot. Majd a Sziget cím 'szamizdat' lapját is; de ez már az Égtájak között két szerkesztjének Koppenhágába menekülése idejére esett, közvetlenül a 'köztársaság kikiáltása' után, amikor egyre több figyelmeztet jel is érkezett arra nézve, hogy megint egyszer nem éppen nyílt és tiszta játszmában osztódnak ki otthon a lehetségek, politikai és gazdasági posztok, stb.

Ekkorra már a második népfiskolán tanulmányoztam a dán nyelvet, történelmet, társadalmi szokásokat, no és mindenekeltt magát az iskolát! Mire jó a népfiskola? Id közben rájöttem ugyanis, hogy úgy mondjam miért is keveredtem Dániába. Itt van ugyanis tudtommal egyedül a Földön egy olyan szabad 'feln ttoktatási' iskolahálózat, ami a leginkább emlékeztet arra, amit otthon megálmodtam (-tunk), ami olyannyira "érthetetlennek és tudománytalannak", stb. mutatkozott majd mindenki számára annak idején. Megpróbálom nagyon röviden összefoglalni mir l is van szó. Az 1840-es években, vesztett háborúk és az akkori gazdasági világhelyzet következtében Dánia egyharmadára zsugorodott, csdbe jutott, és forradalom is fenyegette az impotens uralkodóházat. Végülis a lutheránus lelkész, Grundtvig által akkortájt 'feltalált' népfiskola bizonyult az ország egyik, sokak szerint legfontosabb megmentjének, az újdonsült demokrácia, a dánság, a nép teremt iskolájának. Itt, most a 150 éven keresztül formálódott modell alapvonásait vesszük figyelembe csak, amint az még ma is megfigyelhet, és ami sokak szerint Dánia mai sikereinek is alapozója volt. (Amint bizonyos mértékben részese kell. hogy legyen persze az egyre nyilvánvalóbb nagy nyugati üzleti elhülyülésnek és degenerációnak is, de erre itt nincsen terünk most.) A népfiskola els sorban 'nemzetnevel intézmény' (amint az volt a dán példára beindult, de a kommunisták által brutálisan szétrombolt hajdani magyar mozgalom is). Ebben csak nagyon halványan derengenek fel holmi elbizakodott nacionalista vonások. Egyszeren dánok foglalkoznak dánokkal, dánul (a sok, és egyre több külföldi vendéghallgatóval és nagyon kevés vendégtanárral esetenként angolul). Ide tartozik természetesen az a fként Grundtvig által beprogramozott meggyz dés, vagy (Hamvas szavaival:) imaginációs alapképlet is, ami szerint a dán az egy (vigyázat!) kiválasztott nép, amelynek többek között emberiséglépték üdvtörténeti küldetése, hogy olyan - mások számára is tanulságos, mitaszer - társadalmi berendezkedést dolgozzon ki, amelyben mindenki számára nyilvánvalóvá vál-hat-ik "a por és szellem egymásrahatását vizsgáló isteni tudat m ködése" (Grudtvig) Ez egy olyan földi királyságot igényel, ahol mindenki megkapja a lehetséget arra, hogy maga is szabadon vizsgálódhasson - például a népf iskolákon -, no és természetesen az alapvet szükségletei is biztosítva vannak, ha nem tud, esetleg nem akar résztvenni a pénz-piaci-termelési cirkuszban. (Ez utóbbi kijelentés több megvilágítást igényelne, tudom. Még Dániában is egy módon tabu-téma az ügy - tekintettel "pénz-piaci" érdekeltségekre, és elkötelezettségekre. De csak a lényeget van itt lehetségem közölni; és hát bizony valahogy így van ez, amint azt a saját példámon is igazolni tudom.) A népfiskola az él szó iskolája, amennyiben a résztvevk (tanárok, tanulók) helyszíni kreatív párbeszédeire épít elssorban. Az élet iskolája, amennyiben mindenki úgy igyekszik munkálkodni a világnézetén, a népfiskola emberiséglépték és transzcendentális programjának valamely aspektusán, hogy az átvihet, megvalósítható legyen a 'hétköznapi életben' is. Alapvet módszerei közé tartozik tanulságos helyzetek teremtése, a feladatok átélése (és nem elmesélése, vagy csak megbeszélése!). Azt talán mondanom sem kéne, hogy az "alaptréningek" között nagyon fontos helyet tölt be a kreatív mvészeti foglalkozás. Természetesen nem ad semmilyen bizonyítványt, legfeljebb látogatási igazolványt, amit különben nagy becsben tartanak mind a munkahelyeken, mind a fels oktatási intézményekben, akár két felvételi ponttal is honorálva egy-egy 'hosszú' népfiskolai részvételt!. Négy-öt hónapos együttlakás-élés során bomlik ki egy-egy csoport potenciálja a "24 órás szolgálatot" teljesít, többnyire rendkívül sokoldalú tanári kar segítségével. E sorok írása idején is, csakúgy mint immár kb. száz éve, ca. 100 népfiskolája van Dániának, néhány évente becsukó régivel és megnyíló újjal. Az állam, és az önkormányzatok, vagy éppen a szakszervezetek azok számára is lehet vé teszik a részvételt, akik a kb. 25%-os önrészesedést nem tudnák kifizetni (a többit az állam fizeti!). Vagyis m ködik egy elvileg mindenki rendelkezésére álló, a szó legjobb értelmében népfelvilágosító szellemi erm hálózat. Amelynek minden iskolája másmilyen módon, de a lényeget tekintve nagyjában-egészében azonos modell szerint m ködik. Felfedezéseimet siettem persze közölni mindenkivel, mind otthon, mind 'itthon', akit erre csak kicsit is érdemesnek találtam. Eleinte még a



hivatalos dán és a megújuló magyar népfiskolai szövetségeknek is felajánlottam a munkámat, akár önkéntesként is (hiszen az általam dán királyni ösztöndíjnak nevezett "segélybl" alapszinten meg lehet élni), de szintén szólva csak rövid ideig csodálkoztam rajta, hogy nem kellett a lelkesedésem. Legalábbis 'kompletto'. Mármint hamvasostól, mvészetestl, és egy, a lényegre tör magyarított 'dán' népf iskolai koncepcióval. Az 'új, demokratikus magyar kormány' legmagasabb rangú külügyi képvisel je tudatlan (?) arroganciájában "gazdag országok luxusának" nevezte koppenhágai látogatásakor a népfiskolát, míg az t ismét félretev egyik öreg 'kommunista' labanc Klubbéli kortesbeszélgetése során legalább ki is mondta, hogy alapveten ellenszenves nekik az autonóm embereket 'képez' intézmény gondolata ("Az embereknek megvan a magukhoz való eszük. Mi mindig jól meg tudtunk egyezni." Uff!). Miközben persze kompromisszumos (?) tudtukkal, beleegyezésükkel, s t részvételükkel az elmúlt években is sok ezren utazgattak dán pénzen Dániába, népfiskolákra, komolynak t n anyagi befektetések folytak, folydogálnak Magyarországon ez ügyben még mindig. Anélkül, hogy bárhol is beindult volna, mködne (egy-két 'kirakat intézményt' kivéve) igazi népf iskola, és anélkül, hogy a hivatalos szövetség ftitkárától kezdve bárkinek lett volna, lenne átüterej koncepciója arra nézve, hogy: mire is lenne jó a népf iskola ma Magyarországon!?! (Egyetlen féloldalas - meglep en tájékozott, jó - vitairatot azért találtam egyszer a szövetségi lapban. Állítólag senki nem reagált rá!?!) Valamiért mintha már az is hivatalos állásponttá vált volna, hogy népfiskola ügyben csak a rigorózus, az önkormányzatoknak kiszolgáltatott német (az eredetire szinte már semmiben sem emlékeztet!) 'esti iskola' modell az egyetlen követend példa!?! "Bármi" lehet népfiskola, szólt és szól a szövetségi válasz, és (nem is annyira) suttyomban: amire pénzt adnak, vagy lehet vele utazni. Egy módon érthet a dolog nem? Csak, ha arra gondolok, hogy mi pénz és energia ment pocsékba az utóbbi tíz évben - merben a népfiskola lényegi szerepére gondolva persze! - akkor nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. Na de nagy meglepetés nem érhetett - vigasztalhat a jóindulatú olvasó - legalábbis magyar részrl, és legalábbis az utóbbi négy évben. Hát igen. Voltam otthon elég sokszor ahhoz, hogy lássam, hová korrumpálódik az otthoni világ megint. Bevallom, az "els szabadon választott demokratikus kormány" idején, dacára a saját, végül már egészen 'dános' fekete humorba oltott, és sajnos utólag szinte mindenben igazolt szamizdat elemzéseimnek (Égtájak között, Demokrata, Sziget) megpróbálkoztam még koppenhágai sajtótudósítóként is egy rövid ideig a dániai EU nép (le!) szavazás idején és ürügyén. Hátha elrelendíti kicsit a népfiskola ügyét is gondoltam. Éppen addig tartott a dolog, amíg megint egyszer körül nem néztem (meglepetésszeren) a szerkesztségben, és az országban. Lesújtó volt. Tisztelet a kivételnek! Nagyon kíváncsi leszek rá, hogy az új, 'kuruc' kormányzat felfogja e valaha, hogy egy emberiséglépték nemzeti stratégiát szabad személyben kibontani tudó független országos szellemi erm hálózat, 'felnttoktatás' nélkül homokra épít mindenki, akkoris ha netán sikerül megállítania a szinte elvetemülten tudatosnak ható korábbi rombolást, és piacoló improvizálást a közoktatás minden szintjén. Az egyházakkal való szorosabb együttmködés ez ügyben pedig az ellenkez irányba visz egyelre (?) még mindíg - sajnos! Tisztelet a kivételeknek! No és ne feledjük a 'nemzetközi pénzvilág' befolyását! Ha valaki például azt hiszi, hogy az EU direktívák oktatásügyben a szabad magyar, alkotó szellemi ember esélyeit kívánják biztosítani, akkor naivabb, mint én voltam a katonaság eltt. Nem állítom, hogy tudatos elfojtásra törekedne bárki is 'hivatalból'. Arra céloztam, hogy helyettünk ha akarná sem tudná senki kitalálni, mi is a valódi feladatunk és lehetségünk egymásra és a világra tekintettel. Akinek pedig esetleg nem volnának arra nézve ötletei, hogy mit is tehet/ne a kormányzat, annak azt tudnám javasolni elsre, hogy hasonlítsa össze a magyar és a dán népfiskolai törvényt!

Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem, Népfiskola, Kollégium ("-vagy amit akartok"). A legutóbbi öt, hat évem jórészt avval telt el, hogy próbáltam a lehet legszélesebb körben közzétenni a 'dán' típusú népf iskolával, a 'hamvasi' mindenség-tudatú emberrel, 'karácsonyi' magyarral, és a 'mvészeti' beavatással kapcsolatos élményeimet, tapasztalataimat és következtetéseimet. Igy együtt valahogy; igen. (Bár bevallom többen figyelmeztettek, hogy vagy Hamvast, vagy a mvészetet, vagy a népfiskolát, vagy a 'magyarkodást' - különböz kombinációkban - elhagyva sokkal több sikert érhetnék el.) Miközben, amennyire csak lehetett igyekeztem tovább próbálni a koncepciót, legalább a Koppenhágai Hamvas Béla Klubban. Olykor, mint direkt "tanfolyamot", vagy 'népfelvilágosító' eladást, de leginkább egy olyan "szellemi és baráti társulás" lebegett a szemem eltt, amely miközben önmagán (egymáson)



dolgozva különféle alkotásokkal is eláll, igyekszik a 'környezetét' is mozgósítani. Egészen addig, hogy még az otthoni, st a 'világhelyzetre' nézve is van valamilyen reflexiója, netán valami szerény dán-magyar gyakorlati javaslata is. Mindezt pedig különösebb kiválogatás nélkül, az 'idepottyant', adott, kicsi, de elég színes magyar, és 'csatolt' dán konglomerátumra építve, úgy, hogy minkét oldalról a legjobb vonásokat igyekszik hasznosítani. Az igazán érdekes a dologban az, hogy nagyrészt sikerült megvalósítani, ha csak kis részben is igazán tartósan! Néhány fontosabb mozzanat. A Sziget nyolc száma. Az els évek kiállításai. Az "O én szakrális, diabolikus személyiségem" cím kis közös alkotású zenem. A Magyarok Világszövetsége átalakulásában való (nem túler ltetett, de szerintem nem is éppen jelentéktelen) részvételünk. A mai napig a klub mködésének gerincét képez, (távolról a Bohmi dialóguscsoportokra emlékeztet), már otthon, és pld. Svédországban is meggyökerezni látszó látókör. A Hamvas írásokra rezonáló, a Dán Állami Filmcentrál által is támogatott F. J. film, a Vertikal. (Nemrégen lement a Duna tv-ben is!) "A Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem, Népfiskola (HBSZSZN) megalapításának terve" (dán, magyar közös munkavázlat). A "Hirdetés" cím "Középfokú Szerelmi Tandráma", amit Grundtvignak a születend - dán - n i megváltóról szóló jóslatára, Hamvas Pythiájára, no és aktuális viszonyainkra komponáltam (még mindig érlelés alatt!). Hamvas Béla: Az északi korona & Titkos jegyz könyv esszékötet kiadása dánul (ford. P. E., sajnos nem éppen hibátlanul). A "Miért kellene megalapítani a Hamvas Béla Népfiskolát" cikkem megjelent a Magyar Szemlében. Csináltunk "Hamvas a la cart" eladóestet. Terjed a "Mire jó a magyarság? cím az MVSZ jubileumi világkongresszusára írt dolgozatom. A már az újjáalapítás utáni Hamvas intuitív zenei emlékkoncert pedig sokáig emlékezetes lesz mind hallgatóság, mind a játszók számára, de fontosabb az, hogy a látókör mellé egy újabb rendszeresen próbálható közösségteremt eszközhöz jutottunk; és még sorolhatnám.

Végül pedig majdnem sikerült még egy kis "napi-népfiskolát" is nyitnunk egy jó helyen fekv szép, és viszonylag tágas helyiségkomplexumban. De akkoriban különös változások indultak el a Klubban. El ször a nk körében. (Ezt talán hagyjuk - egyelre!?) Azután meggyz désem, hogy politikai aknamunka is folyt. (Majd kiderül ez is egyszer.) De a dönt az volt végül, hogy a papíron lassan száz felé közeled tagság szavazgató 'többsége' (kb. 25 f) szerintem mer lustaagyúságból, a szakadár konyharészleg mellé szavazott, amikor az (az 'álnöki' házaspár vezetésével) többek között az alapító "hamvasista szektariánusok" állítólag 'emésztésrontó' (búh és beee!) és 'fogyasztásellenes' (sic!) és 'antidemokratikus' (bah!) 'követelései' ellen kezdett lázadozni. A Hamvas Béla Klubban!! Sajnos a szellemileg aktív 'kisebbség' (az alapítók, és az alkotók) a közösség valódi érdekében, 'hamvasi szellemben' való legkisebb megmozdítása is egyre nagyobb terhet rótt - elssorban rám. Egyre több feszültséget és konfliktust okozva. Alighanem kissé túlzásba is vittem a 'nyílegyenes kísérleti vonalat' (mint általában mindíg mindent - sajnos), és a legkülönfélébb 'provokációkat' is. Ezért elször visszahúzódtam, majd amikor láttam, hogy az 'alkotó részleg' nem igazán tudja felvenni a versenyt a sokkal er szakosabb, és elvetemültebb ' bányászokkal' (ahogy az 'álnök' egy szokatlanul nyílt pillanatában nevezte híveit) visszatértem ugyan, de csak azért, hogy a lényeget átmentsem ha lehet. Kétségbeejten lapos nívón sem ment már a dolog. Végülis újjá kellett alapítanunk az egyesületet

Maradtunk magnak egy tucatnyian, és - nagyon komoly munkába fogtunk. Amit elssorban az tett lehet vé, hogy akadt végre Magyarországon egy népfiskolai csoport, amely a Magyar Szemlében megjelent cikkemre reagálva, majdnem teljesen mer kötelességérzetbl (még mindig van ilyen!) tle telhet en próbált olyan helyzetbe hozni bennünket, hogy a gyakorlatban is megmutathassuk mit tudunk - aminél többet igazán nem várhat el az ember. Miközben természetesen igyekeztek a saját elképzeléseikre is ráállítani bennünket. Több népfiskolai és 'látókörvezeti' kurzust, és eladást tartottunk. St: három országos civil szervezet részvételével még egy, a Hamvas Népfiskola létrehozására összeállt társadalmi szervezet is alakult "Felfelé-Iskolakör", FELIS néven. Sajnos ez is csak akkor mozdult amikor éppen otthon voltam, és mára éppolyan halvaszületettnek bizonyult, mint annyi más 'szalmaláng' felbuzdulás. Ami persze a már megvalósult, és igazán jól sikerült mozdulatok és kurzusok értékébl semmit sem von le! /De azért figyelmes olvasó esetleg megkérdezheti itt, hogy ugyan miért nem költöztem haza, hogyha ennyire fontosnak találtam a dolgot? Miután az írás legelején megígértem, hogy mentegetzést nem, így csak annyit mondanék röviden, hogy a legutóbbi választásokig - okkal, ok nélkül?! - egy percig sem éreztem volna magam biztonságban. De az ügyet



sem! Az már tényleg magánügy, hogy ma sem volna hová költöznöm, miután - tudatosan - kihagytam minden olyan lehetséget, ami a dániai helyzetembl adódott volna a 'rendszer átadás-átvétel' zrzavaros idején például: összeseftelni, csalni valami otthoni lakást. Tudom, tudom! Lássuk inkább, hogyan is lehet 'azonnal' belefogni az egy-mást felszabadító munkába. Az els - tényleg komolyan bizonyító erej - otthoni népf iskola-demonstrációról van szó.

A helyszín: A Pilis

Mégpedig azért, mert (korábban lakva, majd viszonylag s r n túrázva) meggyz dtem róla, hogy a hely szellemi értelemben olyan töltött (aki nem hiszi járjon utána!), hogy alighanem igazuk van azon történészeknek, és az smagyar múltat kutatóknak, akik szerint a judeo-keresztény éra eltt, a régi jó ázsiai vallási türelem jegyében itt mködött egymás mellett minden, az avar-hun-magyar vonalon ideérkezett fontosabb szellemi 'irányzat' központja. Valószín síthet , hogy a táltos, Zarathusztha-hív, és 'hinduista' vallási vonalak mellett a "Buda-karakter buddhista-manicheista kereszténység" (Pap G.) is képviseltetve volt a hegységben, jóval a honfoglalás el tt, a több helyen bizonyíthatóan sokáig m köd , római eredet Mithrasz misztériumiskolák mellett. Miért pont itt? A Dalai láma Magyarországon járva elmondta, hogy a tibeti yoga-tudomány a Pilisbe helyezi a Föld szívcsakráját. Más szavakkal: a lehet legjobb hely arra, hogy megpróbálkozzunk egy-más szelíd beavatásával - gondoltam én; és igazam lett. De elbb még követelt azért némi áldozatot a dolog. Túl a sok éves 'el készít ' és tanulmányi munkán, természetesen. A kiválasztott helyszín, egy korábbi urasági kastély, kés bb gyermekmenhely környékén korábban mködött smagyar vallási központ és magyar keresztény, Pálos kolostor is. Ebben az idben a tulajdonos népjóléti minisztérium az ingatlan kiárusítására készült, nem volt hát nehéz olcsón kibérelni az egészet. 1996 karácsonya és újév között kellett a '97 január közepére megbeszélt els "kísérleti gyakorlati alaptanfolyamot" tet alá hoznom. Amikor megérkeztem, dacára a korábbi verbuváló körutamnak, és megbeszéléseknek, még minden 'lebegett'. Vagyis a hely ugyan elvileg a rendelkezésünkre áll, ha tényleg megrendeljük. Résztvevk volnának, csak éppen fel kell ket hívni egyenként, ha nem is mind azért, hogy meggy zzem ket a részvételi hajlandóságuk helyességérl, de legalábbis megnyugtatandó, hogy akármilyen idjárás is lesz nem fújjuk le a kurzust, megbeszélni az utazási lehet ségeket, stb.

És itt azért nem állom meg, hogy meg ne jegyezzek valamit. Nagyszer, hogy ezer év alatt sem idomítottuk magunkat bele euroamerika 'idmániájába' (mániaidejébe?), görcsös szervezési kényszerpályáiba, etc. De, hogy szinte soha ne lehessen számítani arra, hogy amiben megegyeztünk, újabb és újabb megersítések nélkül is megtétetik, hogy hónapokig ne kapjunk választ a leveleinkre, kérdéseinkre, stb. az bizony elég bénítóan hat, és szinte lehetetlenné tesz bármiféle következetes épít munkát. Aminek mindenekeltt az lenne a jellemzje, hogy minden nap megtesszük azt a kicsit, amit kell, amennyire éppen telik tlünk, a hitünk szerint legfontosabb ügyekben legalább. Be kell látnunk sajnos (vagy nem?), hogy e nélkül a beállítottság nélkül ugyan továbbra is okozhatunk meglepetéseket (okozunk is!) a virtusból hirtelen véghezvitt 'nóbeldíjas' táltos ugrásainkkal, de mintha ugyanoda pottyannánk vissza állandóan. Bíznunk kell a megállapodásainkban és ezt a bizalmat csakis a vállalásaink kölcsönösen következetes, és lehetleg pontos végrehajtásával kell kiérdemelnünk! Ez ügyben nincsen más mód. Azt viszont így utólag sem panaszolhatom föl, hogy különösebben nehéz lett volna összetrombitálnom a résztvevket, és a kiváló 'tanári' és eladói kart. Akikkel még egy el találkozót is sikerült összehoznunk. Amikoris mindenekel tt az 'órarendben' több ízben elforduló beavatás szót firtatták (már az elzetesen váltott levelekben is!). És sok szó esett a "megrendel" civil szervezetek, népfiskola egyesületek vezeti részér l a 'tanterv' alapveten társasmvészeti gyakorlatokra épített voltával szembeni szkepszisrl is. A beavatással kapcsolatban elhatároztuk, hogy lehet leg kerülni fogjuk a fogalom használatát (hagyománytiszteletb l !?), bár volt, aki már az els megbeszélés végére úgy találta, hogy itt bizony mégiscsak valami ilyesmi történik, "Beavatásnak nevezik azt az egyetlen aktust, vagy folyamatot, amikor az ember beszkült életének határait áttöri, és a létezés többé kevésbé egészét önmagában helyreállítja."

(Hamvas Béla: Patmos)



Míg a legtöbb fenntartást illeten csak azt tudtam ígérni, hogy az egy hétbl öt napra lealkudott tanfolyam végére valószínleg mindenkinek minden világos lesz. Nos, dacára annak, hogy azon év Fergeteg havában ítéletid tombolt, és a nagy hó és jegesedés miatt a felszerelést is kézben kellett felcipelnünk a 'kastélyhoz', végülis mindenki megérkezett, aki ígérte! Az els közös vacsoránk várakozástól vibráló, de már szeretetteli és figyelmes légkörben zajlott. Többek között, egy a rendelkezésünkre álló idvel kapcsolatos kérdésre felelve azt találtam mondani, hogy akár egy 'tudományos intézetet' lehetne alapítani majd annak vizsgálatára, ami az öt nap alatt történni fog velünk. Az ország minden tájáról érkezett résztvevk korban, képzettségben és karakterben annyira különböz ek voltak, hogy elszánt és reményteli hozzáállásukkal egész egyszeren ideális népfiskolai csoportot alkottak. Még azt is megkockáztatnám, hogy bizonyos értelemben egy reprezentatív csapat jött össze. A vacsora ugyan a gyermekmenhelyi menza összes gyengeségét is felmutatta (a vegetariánusok például nem sok élvezetben reménykedhettek), de az általam tartott rövid bevezet el adást és egy szintén rövid bemutatkozó kört követen egyre vidámabban ismerkedtünk egymással tovább. Pontos szavaimra nem emlékszem persze, de azt biztosan ígértem, hogy a "dán népfiskola" lényegét, és minden erényét meg fogják tapasztalni a résztvevk ('tanárok' és 'tanulók' egyaránt), és - "még azon is túl"! A dán és magyar észjárás, nyelv, történelem, temperamentum különbségeire, és tanítási tapasztalataimra hivatkozva bizony még azt is kijelentettem, hogy szerintem, amit mi itt öt nap alatt képesek vagyunk elérni, az egy dán csoportnak minimum öt hónapjába, ha nem öt évébe kerülne. Talán nem volt okos dolog, bár nem bántam meg és lényegében ma is így gondolom, de persze komolyabb indoklást igényel az ügy tudom! Vacsora után még végigjártuk a helyszínt, átnéztük a különféle tereket, átrendeztük a "meditációs szobának" kinevezett kisebb tantermet, a volt tanáriból "könyvtár" lett, ahol a magunkkal hozott írásainkat, könyveinket, mveinket tettük közkinccsé, megvizsgáltuk, hogy hol lehet majd a legjobban el adásokat tartani, stb. Volt, aki még látta a sólyompárt elröpülni a toronytetr l, és noha sötét volt és csillagtalan este mindenki megilletdve hallgatta a Pilis suttogását. Ezután az általam vázolt el zetes program ellenére kénytelen voltam szabadfoglalkozást javasolni az idben, vacsora eltt érkezetteknek, mert még mindig vártunk többek között két kisalföldi fiatalt, akiket nem engedhettem a sötétben tévelyegni, de nem volt kit elébük küldenem. Végülis volt azért, aki elkísért. Félúton a hegyrl lefelé találkoztunk egy megkésett kurzistával, és 'csodák csodájára' az éppen következ busszal tényleg megjöttek a fiataljaink. A lány, a csoport 'legkisebb lánya' (17 éves) egy akkora, és olyan nehéz utazótáskával érkezett, amivel bizony megszenvedett volna, ha nem megyünk elébük. Alaposan megizzadtam hát megint és a kora reggeltl kés estig tartó utazás, szállítás, pakolás, hólapátolás, stb. után bizony szívesen egymásra bíztam a társaság tagjait, amíg elmentem megfürödni. Mire visszatértem "állt a bál".

A hallban, "trónteremben" a falak mentén, egymástól jókora távolságban ültek, totyogtak, és - feszengtek az emberek. Hamar rájöttem, hogy miért. Ifjú muzsikusunk, aki (nélkülözhetetlen!) segéderként, és tanulóként is szerepelt, egy kissé beljebb a középfelé trónolt félfenékkel egy alacsony asztalon, és a magyarság sajátos kérdéseivel 'provokálta' a társaságot. Különös, hogy milyen fura helyzetbe keveredtünk. Dániából nézve szinte perverz az, ahogyan általában "kerülgetjük a forró kását", miközben a legtöbben soha nem jutottak el odáig, hogy megvizsgálják komolyabban, mit is jelentene hát magyarnak lenni, magyarul gondolkodni és cselekedni. És itt (se) nem elég kacsingatni már, hogy ugyan hát a nemzetköziség, a világpolgárság, no és a fasizmus, meg a vadmagyarkodás, és fleg a holocaust. Meg, hogy ha szóba hozzuk magunkat úgyis meg fog sért dni valaki a gyülekezetbl, hiszen a legtöbbünk ereiben van bizony már a legkülönbözbb népség véribl. Na de a nagy magyar pátosz és szöveg sem old meg és föl semmit, legfeljebb még feszültebbé teszi a helyzetet. Megírtam ezt a bánatomat is a "Mire jó ma a magyarság" cím 'ünnepi beszédben', zenészünk is olvasta, még ha egy kicsit talán félre is értette elsre. Mindenesetre sikerült neki egyre ingerültebb reakciókat kiváltania a többiek nagy részébl, úgyhogy éppen idben érkeztem ahhoz, hogy demonstrálhassam miként kell/ene egy népf iskola tanárnak az összes felmerül kérdés lehet legváltozatosabb megvilágítására rávenni (próbálni) a résztvevket; és ami talán még fontosabb, olyan módon, hogy nyilvánvalóvá váljék: hiába volna bárkinek is "igaza" bármiben, miután senki sem lehet senki helyett sem tisztánlátóbb, sem magyarabb, lesújtó kijelentések helyett meg kell próbálnia a 'többieket' is olyan helyzetbe hozni, amelyben maguk is megélhetik, st megtehetik a "csodát" (ha már).



Úgyhogy többek között kénytelen voltam a szorongók 'többségi' pártját fogni, még határozottabb hangon is ("Szeretném látni végre a csodálatos magyarokat - összefogva!"). De miután a programunkban szerepelt az ügy, így nyugodtan zárhattam az els estét avval, hogy várjunk a további vitával a kurzus végéig, és ha még mindig kérdéses lesz, úgy nem fogjuk kikerülni ezt sem. Fel sem merült végül.

Amint fentebb már próbáltam vázolni, a 'társasmvészeti', 'szabadulómvészeti' gyakorlatok során lehet leg végig kell skálázni az alapokat, a kétdimenziós 'firkálástól', a térjátékokon, a zenén keresztül egészen a sokdimenziós 'rituális' színházig. Öt nap alatt? - kérdezheti a csodálkozó érdekld . Ráadásul a népf iskolának ugyebár az is a feladata, hogy "emberiséglépték nemzeti házi feladatban" is gondolkodjék. Miközben minden résztvev személyesen, talán életében elször nem csak megpróbálja megfogalmazni, megérteni mi is az az "imaginációs alapképlet" ami t valójában mozgatja, hanem mindjárt mást is olyan helyzetbe kell hoznia, amiben a párja megélheti az legjobb meggyz dését. És viszont! Nos, ha nem a mvészet varázslatos megközelítésével dolgoznánk, az ügy teljesen lehetetlen lenne. (Ha valaki tud valami jobbat, rögtön szóljon!) De persze az eszünket is meg kell dolgoztatni, és a lehet legfrissebb információkra is szükség van az él, aktuális elmélyüléshez. Úgyhogy az öt napot figyelembe véve három több órás alap-eladást-beszélgetést is programba vettünk, éspedig "A tradíció emberképei és Hamvas", "A magyarság shite és sajátos kerszténysége", valamint a "A tudomány legújabb elképzelései, különös tekintettel a holografikus világképre" témákkal. Ha egy elméletileg ideális öt hetes periódust vennénk, mondjuk heti két-háromszor félnapos eladás-megbeszélésekkel, akkor pld. tizenöt alkalommal már "egymást beavató, helyzetbehozó alapállásunk" akár napi , helyi 'politikai' következményeit is viszonylag részletesen meg tudnánk vizsgálni. Amint ez például Dániában mindennapos, ráadásul az országos és helyi kormányzás kulcsfiguráinak 'kötelez' részvételével! Speciális kérdéseket boncoló tanulócsoportok is alakulhat/ná/nak, amint ezt volt, aki máris hiányolta, például Hamvas kapcsán. stb. Persze legfontosabb volt az alapállásunkon való munka, az éppen legtartalmasabbnak ígérkez módszerek 'kitalálása', és spontán alkalmazása. Amint ezt (se) nem titkoltam a résztvevk el l végülis: a kurzus alapfeladata az autonóm, az alkotó szellemi ember lehetséges 'koordinátáival' személyes tapasztalatokon keresztül való megismerkedés volt. Olyan helyzetbe hozván a résztvevket, hogy saját alapállásuk tisztázó vázlatát mások helyzetbe hozásával próbálhassák ki! Csakúgy, mint minden másik kurzusomon különben; lett légyen szó vidéki könyvtár zömében nyugdíjas nénikbl álló olvasókörérl, falugondnokokról, polgármesterekrl, vagy kis és nagy iskolásokról; és - legalábbis 'alapszinten' - mindig, mindenhol mködött a dolog. (Aki nem hiszi kérdezzen utána! De a CD is tele lesz bizonyítékokkal.) "Szellemi ember az, akinek a szellemhez köze van, aki a lét magasabb és alacsonyabb szférái között a kapcsolatot fenntartja, tanultságától és társadalmi helyzetét l függetlenül." Interpretálja Hamvast egyik pilisi el adónk, D.A. az Öt géniusz utószavában. Amivel csak egyet tudok érteni. Magam részérl annyit tennék a dologhoz, hogy az olyan 'szellemi ember', aki nem azon dolgozik valamilyen módon, hogy ('egyszer'?) mindenki szellemi, vagyis teljesértékü, autonóm, alkotó ember lehessen a maga módján, és az 'itt vagyunk mi ott meg a többiek' alapállásból próbálja irányítani a sorsát, és a "tört-én-és" (D.A.) eseményeit, éppen annyira reménytelen eset, mint a Hamvas által több helyen oly' epés humorral helyretett modern "elit". Vagy sokkal szebben:

"1. a primordiális valóság, amelynek hatalmát érvényesítenem kell, nem a hagyomány aranykori valósága, hanem a kereszténységé, vagyis nem a teremtés, hanem a megváltás valósága.

2. a megvalósítás mindenkor egybeesik a megvalósulással, mert magam lényében csak azzá válhatok, amit más számára is köteleznek tartok. Csak azt az üdvöt érhetem el (valósíthatom meg), amelynek elnyeréséhez mást hozzá akarok segíteni. Ezért az egyéni üdv nonsens. Az üdvöt azokkal együtt érem el, akiknek üdvét magamra vettem, hogy a magamét az általuk elért üdvben elnyerjem."

Hamvas B.: Mágia szutra, 57.sz.

Idáig tart hát ezen utolsó elttinek szánt palackposta. Bevallom, hogy a téma - szerintem - egy célra komponáltabb, igazi esszét igényelt és érdemelt volna. De miután a már készülben lév anyagot azért elég fontosnak tartom a kérdés szempontjából (is), id m pedig nem lett volna egy teljesen új dolgozatra, az "ügy" érdekében megnt egyszer úgy ítéltem meg, hogy minden hibájával együtt is érdemes a



közreadásra ez a 'tákolmány'. Mindazonáltal elnézést kérek azoktól, akiket felesleges erfeszítésre, vagy bosszankodásra késztetett. Megsérteni, vagy megbotránkoztatni senkit nem volt szándékomban! Köszönetemet fejezem ki viszont azoknak, akik akár közvetve, akár közvetlenül segítettek akár a 'megváltó' iskolamodell, akár ezen írás létrehozásában, jobbá tételében. E próbálkozás els változatát ugyanis tájékozódásként, és segítségkérésként elküldtem az év végén a négy égtáj felé, úgy ca. ötven barátnak, ismersnek, 'intézménynek', akik közül többen reagáltak is. Kritikával, elismeréssel, kérdésekkel. Bevallom, volt, ami megijesztett kissé. Tehát, a biztonság okáért szeretnék teljesen egyértelmvé tenni valamit: Nemhogy nem gondolom azt, hogy csak a fent vázolt - enyhén szólva - zaklatott és gyakorta tényleg szélsséges módon lehet megközelíteni a kérdést, vagy, hogy (bárki helyett) végleg megoldottam volna valamit, hanem meggy z désem, hogy mindenki, kivétel nélkül, eredenden 'képesítve van' arra, hogy a maga módján, a maga területén, a maga "karaktergubancával" a lényeges és különben 'átugorhatatlan' alaplépéseket megtehesse; és ennél is jóval többet. Azt meg nagyon remélem, hogy csak kevesen vagyunk annyira terheltek mindenféle szenvedéllyel, tehetséggel, 'terheltséggel' amennyire e sorok írója.Többek között ezen munka révén is sikerült - remélhetleg véglegesen - megszabadulnom (végtelenül keservesen!) attól a fantazmagóriától is, hogy bármiféle m, teljesítmény, attrakció jóváteheti azt, amit az ember az id k során a társa-i, a családja, a gyerekei ellen elkövet. Teljesen mindegy, hogy az igazi emberhez méltatlan társadalmi, politikai, gazdasági. etc. berendezkedés (Ma pld. a legaktuálisabb: "Piac az egész világ, és eladó benne férfi, n, és gyerek.") miatti kétségbeesésében, társtalanságában, tehetetlen haragjában, vagy a démoni elfajulások egyre gyorsabb és 'globálisabb' terjedése miatti dühében és félemében örjöng valaki. Semmiféle m, intézmény, iskola, sem tudja pótolni azt, amit csak (min.) két szeret szabad ember tud adni egymásnak. HAZAFOGADNI EGY-MAST. Legfeljebb hozzásegíthet, hogy a lehet legméltóbban tudjuk ezt csinálni. 'Pietisták' kiábrándítására, és szenvedélyesebbek megnyugtatására hozzá kell tennem, hogy - mondjuk - 'középrl nézve' semmiféle szabályzat nem tilt, és nem tesz kötelez vé semmit. Minden egyes esetben, és egyáltalán folyamatosan meg kell alkotni egy-mást (egy-másban), és minden eszköz megengedett. A tapasztalatok fényében ugyan vannak kevésbé, vagy egyáltalán nem ajánlott mozdulatok és kísérletek.

Mindenesetre itt is megragadom az alkalmat, hogy mindazoktól bocsánatot kérjek, akik valaha is úgy érezték, hogy - 'a hívatásomra hivatkozva' - bármilyen értelemben pimaszul kihasználtam, hencegve lekezeltem, manipuláltam, vagy terrorizáltam volna ket. Néhány elszánt 'mvészi' provokációt, kijózanításra szánt szarkazmust, vagy éppen eszeveszett kétségbeesett dührohamot kivéve - soha senkit nem akartam megsérteni, vagy bántani egyébként! Ó Egek! Néha úgy elmegy a kedvem a saját gubancomtól, hogy szívesen váltanék valami más tennivalóra, vagy maszkra, ha úgy tetszik; de miután "a játékot mindenképpen maszkban kell végigcsinálni" (Hamvas: Karnevál) és sem jobb nem jutott eszembe egyelre, se' többet ajánlani nem tudok, így maradok egyel re szeretettel. Végezetül csak arra szeretném még felhívni a figyelmet, hogy az egyszer remélhetleg elkészül CD-rom lemez nem csak részletesebb 'tematikát' és beszámolókat, valamint minden itt is említett (és nem említett) dolgozatot, cikket, forgatókönyvet és színdarabot, hanem rengeteg színes és fekete-fehér illusztrációt, fotót, némi zenét, és valószínleg film-video részletet is tartalmazni fog a tervek szerint! Az anyag és postaköltségeken felüli szerény többletet a Koppenhágai Hamvas Béla Klub további mködésének biztosítására fordítjuk majd.

Lázár Ervin János

*forrás: Részletek a "Kórszer�tlen vallomások" cím� készül� CD-rom anyagából.



Csak mulandó mûvet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban.


A keresés kísérlete*

„Szeretném megtalálni a nyelvet, amelyen igazat mondhatok." Ezzel az új bekezdésként szedett mondattal zárul Dolinszky Miklós könyve. Kötete kinyílik a jöv felé, jelezve a folytatás feladatát, melyet a szerz önmagának jelölt ki. Az autentikus nyelv keresésének feladata kísérlet és ebben az értelemben a kötet elején álló Esszék felirat emblematikusan nem pusztán a mfajmegjelölés hagyományos közhelye, hanem rámutat az írás egzisztenciális tétjére. A kötetet visszafelé olvasva bomlik ki a szerz viszonya saját írásaihoz. A keresés gesztusa ível végig az esszéken, meglehetsen eklektikus módon. Dolinszkynak keresnivalója van a Karinthy-életm ben, Mozart Cosíjában, Cage muvészeten túli zenefelfogásában, Harnoncourt és Gadamer dialógusviszonyában, a Tao te Kingben és a Hamvas-recepcióban. Ennélfogva kötetének tárgya sem jelölhet ki pontosan. Egyfell ha morcos kedvében veszi kezébe az olvasó, akkor némiképp az összegereblyézés eredményét látja, másfell viszont tagadhatatlanul vonzó, hogy a keresés kísérlete nem szkül le a szerz zenetudományi munkálkodásának a szakma által elírt tevékenységére, hanem bátran meri keresni ott is, ahol az intézményesített, és ezáltal a személyiséget instrumentalizáló kalitka erre egyébként nem jogosítaná fel. A Hamvas-életmr l mondottak megvilágítják a szerz viszonyát is választott mfajához: „Eredend egységet, melynek feltétele az egyszeriség: ami az esszé összemérhetetlen állításait összetartja, az nem a racionális logika kifejt eljárása, hanem a pillanat egyszerisége által törvénnyé szentelt szabadság." Az esszéista azonban nem marad adós a szakmai felkészültséggel, s csak örülhetünk, hogy az esszéket olvasva felsejlik a filológus maszkjából ellép esszéista Szerb Antal alakja, aki els írásait követen fokozatosan szakadt el a szaktudománytól, s lett minden késbbi esszéíró ideálképe. Dolinszky Miklós kísérletei egy iskoláktól és szekértáboroktól független, autonóm gondolkodó írásainak els gy jteménye. Szó szerint: a kötet írásainak els csoportja és azon belül a Karinthy-esszé (Az üdvtörténeti szál Karinthy Frigyes életmvében) e címet kapta. A szó szerintiség pontosan a szó keresésének feladatát jelenti itt. Ama nyelv keresését, amelyen a személyes igazság kimondhatóvá válik. „Komponiert ist schon alles, nur geschrieben nicht." Már minden meg van komponálva, csak megírva nincs. Idézi Dolinszky egy helyütt Mozart híres mondatát. A komponálás, az írás komponálása is, feltételez egy nyelvet, amelyen a megkomponált maradéktalanul megszólalhat: amelyen a megkomponált megíródik. A képzetek játéka megelzi a fogalmak játékát, s a képzetek komponálódnak, de a leírás, a szigorúan nyelvi elem lebontás eredménye. Az önmaga feleslegét l megszabadított nyelv az, amely a keresés tárgya. E folyamat pedig vélheten nem lezáródó, de egyes állomásain el lehet mondani: most valami megtaláltatott. A keresés folyamán pedig vannak olyan állomások, amelyek néhol Schönberg dadogó Mózesét juttatják eszünkbe: „A szót, a szót nem találom" - a legkisebb malícia nélkül: az Út és tükör cím esszé tao-trópusai a magánbeszéd ezoteriájához közelítenek, és ezért ez az írás a kötet legnehezebben olvasható darabja. De Dolinszky kísérletet tesz Mozart operájának értelmezésére (O cambio felice. Törés és izoláció a Cosí fan tuttéban), mely alkotás mfajilag maga is kísérlet. A cserebomlás geometrikus kísérleti-lélektani játékát dolgozza fel, amelyet leginkább Goethe Vonzások és választások-jából ismerünk. A kötet szerkezetében az út válik központi metaforává: életút és életm, út és utazás, elindulás és megérkezés. De a komponálás és a megírás, a kotta értése és annak rögzítettsége, illetve rögzíthetetlensége, valamint a zenei eladóm vészet hermeneutikai kérdései is különböz utakat járnak végig a szerz leírásában. Az út végigjárása, illetleg egy feltételezett célhoz való eljutás illúziójának leleplezése vezet a kötet már idézett zárómondatához. Az els esszé, amely egyben a könyv címe is, az európai kultúra útjának metaforája. A malkotásokkal megpakolt amerikai rhajó, amely többek között Mozart zenéjét is útnak ereszti a galaxis felé, egy lezáródóban lév kultúra emlékmve. A múlt, amely egyre nehezebben integrálódik a mába, kozmikus múzeummá alakul, hogy legalább az ember legmaradandóbbnak hitt szegmensét: szellemét ráhagyja az univerzumra mint utókorra. Kétségkívül e gondolatot, amint több helyütt az egész kötetet is, belengi valamely vélt vagy valós apokaliptikus érzület. A Nyugat alkonyához képest magának az embernek az alkonyfénye játszik itt



vörösl n. Im Abendrot - mondhatnánk Richard Strauss Négy utolsó éneke egyikének címével. Mert Dolinszky esszéiben a mi századvégünk dekadenciájának és egyúttal útkeresésének akkordjai szólalnak meg. S az alkonyi fényben kapnak kontúros sziluettet írásainak tárgyai.

Pintér Tibor

*forrás: Élet és Irodalom, 1999/36. szám.

„A racionalizmus mindenesetre az élet kiirtására tett legkomolyabb er�feszítés”

(Szarepta)

Hamvas Béla: Scientia Sacra III*

El ször jelent meg nyomtatásban a Scientia Sacra III. része a Média Kiadó gondozásában, amelyet Hamvas Béla 1960–64 között írt Tiszapalkonyán, illetve Bokodon, ahol raktárosként dolgozott. Ez a mintegy 20–25 kötetre tervezett életm-kiadás 10. kötete. Tudjuk, hogy Hamvas Béla mvei rangsorolhatatlanok: egy másfél oldalas esszé, vagy egy telitalálat cím — mint például Anthologia Humana, Ugyanis vagy Patmos — semmivel sem kevésbé jelents, mint a többkötetes, torzó Scientia Sacra, amelynek ez a harmadik kötete a kereszténységrl szól. Azt is tapasztalhatjuk, hogy sokan idézik, kommentálják, ismergetik, tudnak róla. Persze a hivatalos kritika nem képes ezt az életmvet az t megillet helyre tenni. Ehhez az egész jelenkori káoszon túl kellene látnia, felül kellene emelkednie, önös érdekeit levetkzve lehetne csak belepillantani azokba a metafizikai távlatokba, amelyekrl Hamvas Béla mvei szólnak. Fel kellene számolni a testi, értelmi és morális korrupciót, amely a világ rületet fenntartja. Legalább bölcsességre kellene törekedni a napi haszonlesések helyett. De mindenekeltt felel sséget vállalni a saját életért, amely egyben az emberiség életéért, a Föld sorsáért való felel sségvállalás is lenne. Akkor úgy tudná olvasni ezeket a sorokat, mint egy ötödik evangéliumot, amely valóban választ ad arra a kérdésre, hogy miként lehetne a tévúton igen messzire jutott emberiséget visszavezetni oda, ahonnan valójában soha el sem szakadhat: Istenhez. Akkor hagyná magát nevében, szívében, igaz lényében megszólítani, hogy a kérdés megérintené: miért született, mi a feladata a Földön? Hamvas Béla már a 30-as években megírta a modern apokalipszist, a világválságot, amely az Istentl eltávolodott, transzcendens pólusát vesztett emberiség tévútja. De ebben a kötetben tömör összefoglalását adja annak a törésvonalnak, amelyet a történelmi egyház teremtett az eredeti evangéliumi kinyilatkoztatás és vallásgyakorlás között. Holott a kereszténységnek nincs küls útja, csak bels , mivel a kereszténység beavatás. Nincs teremtéstanítása, sem kozmológiája, antropológiája, társadalomtana vagy pszichológiája. A kereszténység az Isten és ember egységét akarja helyreállítani. Rámutat, hogy az Antikrisztus három alakban is munkálkodik a világ szétzilálásán:

– az egyik a farizeus, aki morális feddhetetlenségének álarca mögött kizárólag hedonista életélvezetének, vagyongyarapításának, harácsolásainak él;

– a másik a klérus, aki a dogmatika mögé világhatalmi ösztönét rejti;

– és végül az apparátus, amely a személytelen bürokratizmusban és elszemélytelenedésben megmenekül a tettek felelssége ell.



Mint írja, az Evangélium a valóság elszenvedésének megfogalmazása. A kereszténység a személyiség metafizikája. Mert a személy és emberiség egymást feltételezi, egymástól elválaszthatatlan. Az egyén azáltal válik személyiséggé, hogy felismeri a létezésben Istennel való azonosságát. A vallási dogmatika küls Isten-képpel dolgozik, mintha két világ lenne, egy isteni és egy emberi. Holott a lét nem a teremtéskor keletkezett, ezáltal a teremtés a lét teljességét nem meríti ki. A teremtmény Istenben, Isten a teremtményeiben van. Gondolatok, áramlatok, irányzatok, iskolák, eszmék jönnek–mennek, sr n váltják egymást, bármily gyermetegek, súlytalanok, s t legtöbbször igen kártékony és félrevezet rögeszmék, anélkül, hogy bárki is értené: mi történik valójában a világban? Az entrópia-elméletektl a katasztrófaelméletekig minden butaságot, szamárságot felkaroltak és meglovagoltak az emberek, miközben Krisztus tökéletes magatartásától intaktak maradtak. Az a szelídség és tapintat, amellyel az emberekhez szólni tudott, a valóságukat érintette, vagyis mindenkiben az Istent tudta megszólítani. Ez a magatartás a szeretetrl szól. A szeretet a létezés legnagyobb hatalma, a szeretet a létezés mértéke. Nem lehet megtagadni és nem lehet beszennyezni. Minden lélekjelenlét, felsbb tudás, ember- és világismeret és életrend a szereteten alapul. Világos, kimvelt, kifinomult, legy zhetetlen, mint a golgotai áldozat. Ezért irányul minden antikrisztusi létrontás a szeretet ellen. Az Evangélium az emberiség egységérl szól, a minden ember méltóságáról, az emberségrl, amelyet semmilyen korrupció nem kezdhet ki. A szeretet helyére tudja tenni a gondolatokat, szavakat, tetteket. Aki a szeretet ellen vét, saját emberségét veszti el, élete hiábavaló, semmit sem ér életté süllyed. A hagyomány szerint az els gyilkosság után az Úr elküldte angyalát Ádámhoz, hogy majd harmadik fiára bízza “az si létr l való tudást, hogy az meg rz djék az id k végezetéig”. Azóta, a világ bármilyen kaotikus, legalább egy ember mindig él a földön, aki az si tudást rzi.

László Ruth

*forrás: Lelkipásztor, 1996. november

„Az önismeretet azért eszelték ki, hogy az embert�l lehetetlent követeljenek. Mert lehetetlen, hogy az ember megismerje önmagát.”

(Arkhai, Az Olimpiai Apollón)

René Guenon és Magyarország*

René Guénon neve mára, a 90-es évek második felére, néhány kiváló ember fáradozásának köszönheten már nem ismeretlen Magyarországon. Mégis, a Kali Yuga mélypontja felé közeledve – tehát figyelembe véve Guénon szemléletének ezen fontos szempontját –, nevének ismert volta korántsem mindig a legkedvezbb azok számára, akik tanításait egyedül, önállóan, valóban elmélyülten kívánják tanulmányozni. Bár a Világirodalmi Lexikon 19. kötetében néhány apró hiba mellett elfogadható kommentárt kapott személye, miután ötödik magyar nyelvre fordított mve, az L’ésotérisme de Dante, a Saint Bernard-dal közös kötetben 1995-ben a Stella Maris kiadó kiadásában megjelent, a nagy társadalmi-politikai-kultúrális befolyással bíró, „akadémikus” vallás-, filozófia- és irodalomtörténeti körök már elérkezettnek látták az id t arra, hogy kifejezésre juttassák a Guénon által képviselt szellemiséggel szembeni ellenségességüket, „más”-ságukat. Noha a m 1200 példányban (ami



ilyen m vek esetében Magyarországon nem túl kis példányszám) két hónap alatt elfogyott, a kortárs magyar értelmiség gondolkodásmódját egyik leginkább meghatározó folyóirat, a Budapesti Könyvszemle (BUKSZ) 1996-ban éles hangú kritikában igyekezett Guénon könyvének „jelentéktelenségérl” szólni, és leleplezni „az ezoterista érvelés bizonyos technikáit”, „felfedezni azt a patternt, melyen a szóban forgó [guénoni] értelmez eljárások nyugszanak”. E pszeudo-kritika megjelenése (a m egyetlen pozitívumát sem említi) a személyeket tekintve f ként Umberto Eco-nak köszönhet. Eco korábbi ilyen jelleg megjegyzései végeredményeképpen 1995-ben az Egyesült Államokban felolvasta egy tanulmányát, amelyet a New York Review of Books készségesen írásban is leközölt és világszerte ismertté tett. A tanulmány „ sfasizmus”-ról vagy „örök fasizmus”-ról szól. E szerint: „Az sfasizmus els jellemvonása a hagyomány kultusza. ... Elegend megvizsgálni bármely fasiszta mozgalom névjegyzékét, hogy megtaláljuk a legnagyobb tradícionalista gondolkozókat. A náci szellemet tradícionalista, szinkretista és okkult elemek táplálták. A szinkretizmus ékes bizonyítéka az a tény, hogy az olasz jobboldal nemrégiben De Maistre, Guénon, és Gramsci munkáival szélesítette eszmekörét avégett, hogy megmutassa mennyire nyitott.” Az általánosan uralkodó modern nézetek szolgálatában álló politikai pártok napilapjai Eco „téziseivel” legalább három alkalommal foglalkoztak Magyarországon. Azt a szimplán igénytelen következtetést vonták le bellük, hogy akit a fentiekre fel lehet használni, az teljesen érvénytelen és értéktelen. Hogy mennyire nyilvánvalóan a legnagyobb rosszindulat „antitézis”-eirl és kifejezetten „antitétikus”-diabolikus magatartásáról van itt szó, azt világosan mutatja, hogy elegend lett volna Guénon bármely könyvét felütni ahhoz, hogy meggy z djenek magának Guénonnak a szinkretizmussal szembeni határozottan elutasító álláspontjáról. Ily módon, csaknem azt lehetne mondani, hogy egyes személyek már alig várták Magyarországon az els olyan Guénon m megjelenését, amely „nem olyan szélsséges” mint a La rgne de la quantité et les Signes des Temps, szép és sikeres kiadás, s történelmi-kulturális relációi révén, az üres „kultúrtudásra”, információkra és tényekre épül, semmitmondó akadémikus professzionalizmussal így immár „érdemes” is megtámadni. Megtámadni természetesen abból a célból, hogy a m ismert témáján keresztül nehogy néhányan ama tradícionális szellemiség irányába fordítsák figyelmüket, amely képes még „átbújni a modern világ t-fokán”, s kicsúszni annak „ellenrzései” és egyáltalán nem kívánatos hatásai alól.

De a társadalmi és kifejezetten korhoz kötött helyzetr l fordítsuk tekintetünket 180 fokkal oda, ahol – annak a tanításnak az értelmében, amit adott – tisztelik Guénont. Nevét és munkáit Magyarországon Hamvas Béla (1897-1968) említette elször 1935-ben, az a Hamvas Béla, akit eltradícionalistának és mindenekeltt spirituális orientálódású írónak tekintünk. Hamvas éppen Guénon révén fogalmazta meg Magyarországon a Tradíció ideáját elször. Egy magas, intuíció révén szerzett, de alapvet en logikai – olykor nagyon magasrend – szinten interpretálta azt. Írásai révén Magyarországon világossá lett Guénon szerepe a Tradíció ideáinak autentikus és csaknem teljes kör kifejtésében. Világossá: olyan ember számára, aki „az újkor egész filozófiáját és tudományát végignyomozta, de az ötszáz év egész világában egyetlen abszolút gondolatot, egyetlen szilárd kiindulópontot, egyetlen kétségbevonhatatlan igazságot sem talált.” „ Guénon csak azok számára a jelenkor legelhatározóbb és egyetlen lehetséges lépése, akik tíz-húsz-harminc évi munka után az újkori ember egész tudományos és filozófiai törekvésében csalódtak és azt kiábrándultan félretették. Ilyen ember ma természetesen kevés van” – írták Hamvast idézve, 51 év múlva, a Magyarországon másodikként és harmadikként megjelen Guénon könyvek hátsó borítóira (ámbár az idézet elbbi els felét elhagyták). A II. világháború után, 1948-tól Hamvas Béla nem publikálhatott. Írásainak gépelt fénymásolataiból, amelyek kézrl-kézre terjedtek az országban, és nem kértek engedélyt arra, hogy lehessenek, értesülhettünk csak arról, hogy noha Guénont továbbra is mesterének tekinti, ellenvetései is vannak a Nagy Tanítóval szemben. 1989 után, miután életm vét kiadni kezdték, alkothattunk csak többé-kevésbé pontos képet arról, hogy milyen mértékben, milyen szinten ismerte meg Hamvas Béla René Guénon életm vét. Nem ismerte azt teljes egészében, és valami elzárta t attól, hogy amit ismer, azt teljes mélységében és magasságában, ezoterikus jelent ségében megismerje. Rendkívül sajnálatos, hogy a Hamvas személyével kapcsolatos elfogultság a mai napig nem engedte kimutatni, hogy azok a kritikai észrevételek, amelyeket a 60-as években megfogalmazott, egyáltalán nem komolyak és igazak Guénonra. Szerencsére, amikor ezek a 90-es években Magyarországon nyomtatásban megjelentek, Guénonnak és az általa képviselt



tradícionalitásnak már Hamvas genie-jétl részben szabadulni tudó tiszteli is voltak. A Guénon neve körüli világháború utáni csendet László András (sz. 1941) világviszonylatban is páratlan spiritualitású Anthropokosmos Gnoietikos c. disszertációja törte meg 1974-ben, amelynek Prológusában a szerz újra említi Guénon nevét, mint a tradícionalitás „generalis restauratio”-jának egyik „hatalmas súlyú személyiségé”-ét. László András Hamvas ifjú barátja volt, aki Hamvasnál magasabban és szorosabban kapcsolódott a tradícionális spiritualitás lényegéhez. Tehát a maga ezoterikus távlataiban értette meg a tradícionális spiritualitást, nem csak mint – például – értékrendet. Ma többen a Tradíció újabb nagy európai Mesterének tekintik. Mint Hamvas írásai, az említett m is fénymásolt formában terjedt az országban, s a szerz lakásokban, majd a 80-as évek közepétl immár nyilvánosan tartott eladásai révén gyakorlatilag Hamvas Béla személyétl függetlenül is kialakult egy érdekldés Guénon tanításai iránt. Buji Ferenc esetében ez látható formát is tudott ölteni: 1988-ban elkészített egy szamizdat gépiratot, amely a Le symbolisme de la croix öt fejezetét (IV., VII., XVI., XVIII., XXIX.) foglalta magában, A középpont szimbolizmusa címen. Ennek Ami centrális és ami perifériális cím fordítói bevezetésében mérvadó sorokat írt Guénonról: „mindent onnan vizsgál és onnan fog egységbe és egyetemességbe, ahonnan az ered.” Már ez az els szamizdat is említést tesz a La rčgne de la quantité et les Signes des Temps egy létez magyar fordításáról, ami Szigeti Árpád és az shagyomány Iskolája (Tradícionális Szellemi Mhely) kiadásában 1992-ben az els magyar nyelven megjelent Guénon könyv lett, és további Guénon mvek lefordításainak, megjelenéseinek sorozatát indította el. Szintén Buji Ferenc fordította, a könyv Utószavát pedig László András írta: „Guénon ... nem csupán a tradícionális tanítások elmélyült ismerje, kutatója és interpretátora volt, hanem Beavatott és a megvalósítás útján messzire és magasra jutott Mester”. Ennek az Utószónak nem kis jelentsége volt még, hogy – abc-sorrendben – az összes "kiemelked jelent ség " nagy tradícionális gondolkozót megemlítette, amibl is az olvasó számára egy kiterjedt és szoros láncolat képe válhatott láthatóvá (Titus Burckhardt, A. K. Coomaraswamy, Julius Evola, Matgioi, Marco Pallis, André Préau, Leo Schaya, Frithjof Schuon). A La r gne de la quantité et les Signes des Temps megjelenését 1993-ban a La métaphysique orientale és az Les états multiples de l’tre megjelenése követte egy kötetben, Darabos Pál sok vitát kiváltott („A Lény sokféle állapotának metafizikája”) fordításában, utószavával, név- és fogalommutatójával, Farkas Lrinc Imre kiadásában. 1993-94-ben ugyanitt jelent meg a Le roi du monde Baranyi Tibor Imre fordításában és el szavával, utószóként Ernst Küry két írásával (Der König der Welt és Vor Hundert Jahre kam zur Welt René Guénon). 1995-ben a már említett L’ésotérisme de Dante és Saint Bernard (Bódvai András illetve Orosz László Vladimir fordításában), majd szintén egy kötetben ugyanebben az évben a La crise du monde moderne és a Le symbolisme de la croix, Baranyi Tibor Imre fordításában és utószavával, Szigeti Árpád kiadásában. A könyvek megjelenését Guénon további m vei egyes fejezeteinek és cikkeinek fordításai kísérték párhuzamosan. Ezek 1992 és 1996 között az shagyomány, illetve az Arkhé folyóiratokban jelentek meg. Az Arkhé a „Tradíció” fogalmát tisztázó és alapszimbólumait bemutató írásokat közölt, míg az shagyomány, a korábbi folyóirat, Guénon modern világ kritikájával foglalkozó írásait, általában „a tradícionális világot” bemutató tanulmányait és néhány tradícionális problémával foglalkozó cikkét (így például a „Tantrizmus és mágiá”-t) közölte.

1996-97-ben Guénon tanulmányainak és könyveinek a megjelenése megtorpant. Részben jogi problémák miatt (a Gallimard magyarországi képviseljének nem válaszol Guénon örököse), részben kétes és kérdéses okok miatt. Érdekldés hiányáról nem nagyon lehet szó, hiszen az Introduction générale l’étude des doctrines hindoues és a La Grande Triade id közben elkészült teljes terjedelm magyar fordításai nem erre utalnak. Egy szent iratok és tradícionális kommentárok fordítására és tanulmányozására létrejött csoport (Ârya Mantra munkacsoport) pedig a Etudes sur l’hindouisme és a Symboles fondamentaux de la Science sacreé több fejezetét fordította magyarra. Legalábbis cikkek tekintetében, 1997-98-ban egy politikai folyóirat, a Pannon Front folytatta Guénon bemutatását. Közölte az Introduction générale l’étude des doctrines hindoues utolsó fejezetét, összegyjtve Guénon tanácsait a nyugati civilizáció maradék szellemi elitjének újjászervezéséhez; majd kritikáját a „klasszicitással” kapcsolatos nyugati elítéletr l, továbbá Ungern-Sternberg báró illetve az „Ördög hét tornya” iszlám mítosza kapcsán írt recenzióit. Az egyetemes, metafizikai és szellemi megvalósítás-centrikus orientáció tekintetében egy nemrég megjelent kiadvány – a Tradíció évkönyv – pedig az Introduction egyik f fejezetét közölte. A folyóiratokbeli közléseket tendenciáknak tekinthetjük, amelyek vagy Guénon



tanításai teljes körének tiszteletén belül jelentkeznek, vagy a tanítások teljes körétl elszakadva. Guénon minden tanítása fontos. Egyetlen kérdés, hogy az ezek különböz típusaira irányuló érdekldések tanításainak teljes körén belül mennek-e végbe, avagy ezek teljességét elveszítve, kizárólagossá váló értelemben. De természetes, hogy az utóbbi is messze több mint Guénon eleve elutasítása, írásainak „nehéz nyelvezete” avagy más fent említett és mondvacsinált okok miatt. Néhányan sajnos – világszerte – arra az abszurd következtetésre jutottak, hogy Guénon „hivatalos-akadémikus” mellzése, el nem ismerése „azoknak köszönhet”, akiket Guénon csupán társadalomkritikai-politikai értelemben érdekelt. Ezt állítani valóban abszurdum és a mai kor (Kali Yuga) sötétségének nemismerésére vall. Mindazok, akik nem hajlandóak Guénon korkritikájának szellemi-ezoterikus értelmét keresni – minthogy Guénon végs soron ezért és nem másért kutatta az „eltévelyedéseket”, ezért és nem másért leplezte le a „felforgatás” er it (vagyis, hogy saját útját teljesen mentessé tegye ezektl) –, mindazok e hiányosságukért maguk fognak felelni. Guénon „mellzése” azonban nem nekik köszönhet, k általános értelemben sokkal inkább „lépcs” lehetnének Guénon megismerése felé. Guénon felé, akit mi a leginkább ezoterikus nyugat-európai guénoniánus körök szempontjai és megjegyzései alapján is Az ismeretlen René Guénon-nak tekintünk. A „szektarianizmust” szinte kötelez elkerülni Guénon tisztelete nyomán, de Magyarországon talán sikerült elkerülni a „guánoniánus skolaszticizmust” is, amelynek Nyugaton azért jócskán tapasztalhatók a negatív megnyilvánulásai (ezek a Hagyomány metafizikai doktrináit és lehetségeit a pusztán Guénon által kifejtettekre redukálják). Persze, kérdés, hogy az efféle guénonianizmus „elkerülésének szándéka” nem jár-e együtt a guénoni életm lehet legteljeskörbb és pontos ismeretének a hiányával is. Ezt a kérdést azonban önmagunknak kell feltenni, és mindennem „kötelez ” jelleg nélkül. Darabos Pál egy írásában részletes, többé-kevésbé pontos keresztmetszetét adja Guénon két általa fordított mvének (Les états multiples de l’tre; L’Homme et son devenir selon le Vedanta). Elvben elvárható lenne, hogy legalább tartalmilag-analitikusan ennyire ismerjék Guénon munkáit mindazok, akik számára tanításai fontosak. Mégis, egy ilyen részletes tartalmi ismeret sem „biztosíték” a tradícionális szellemiségre. Jól mutatják ezt Darabos fantáziálásai és illúziói a kereszténységgel kapcsolatosan, amely állítólagosan „minden más hagyománynál mélyebben nyitja meg az alapállást”, továbbá az ilyen abszurd állítások: „Guénon esetében csak az a meggondolkoztató, hogy nem ismervén fel a keresztény vallás és a keresztény hagyomány közötti különbséget úgy vélte, hogy a kereszténységen belül nem érhet el a metafizikai realizálás, és ezért áttért a mohamedán vallásra. Ez tévedés volt a részérl és Hamvas Béla példája mutatja, hogy a megoldás az ezoterikus kereszténységen belül érhet el!” – Dúl Antal hasonló illúziói szintén idetartoznak: „Hamvas Guénonhoz mindvégig h maradt, de mesterét logosz-erben valóban felülmúlta. Szavai a szó születésének forrásához közelebb állnak. Hamvasnál tárgyi tévesztést igen, de elért tudatszintjének (egységtudatának) megingását soha nem tapasztaljuk.” Ezektl a nyilvánvaló túlzásoktól eltekintve, ami Guénon tisztelete tekintetében talán kifejezetten magyarországi jellemznek mondható, az, hogy itt elkerültek maradtak azok az eleve ön-leleplez és szegénységi bizonyítványt kiállító szerencsétlenségek, amikor is egyes körök – talán bizonyos szabadkm ves behatásra – arra kényszerültek, hogy a kiemelked és írásunkban is idézett tradícionális szerzk közötti nézet- és felfogásbeli különbségeket eltúlozzák. Tudjuk, hogy vannak Nyugaton állítólagos tradícionalista körök, st állítólagos ortodox tradícionalista körök, akik csak akkor érzik magukat szemléletük „biztonságában”, ha Guénon nagyságát mondjuk Evola, vagy Schuon nagyságának és tekintélyének a kifejezett rovására hangoztathatják. Láthatóan elveszítik lábuk alól a talajt, nem látják ezeknek a tanítóknak általában egyaránt jótékony hatását. A jelenkori világnak e szerz kr l egyaránt pozitív értelemben kellene tudnia, akiket egy egységes szuprarealitás láthatatlan módon köt össze. És mindez – amint azt egy jegyzetben fentebb jeleztük – egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne látnánk a tradícionális szerzk között lév – alapvet egység melletti – különbségeket. Végül, Magyarországon egyenesen páratlan az, hogy Guénon metafizikája és a Primordiális Tradíció ideája, László András révén, Shrî Râmana Mahârshi tanításainak-szemléletének egyidej bemutatásával került megvilágításba. Ez a par excellence Primordiális Tradíció megértéséhez és megismeréséhez ténylegesen hozzá segít körülmény lehet, amely mély megismerés a Hagyomány logikai értelme és levezetései mögött Nyugaton gyakran elsikkad.



Horváth Róbert

*forrás: Sacrum Imperium, IV. 1998. szeptember 23.

“Aki nem az evangélium szeretete szerint él, annak élete semmit sem ér”

( Scientia Sacra II. )

2002. szeptember* (riport Thiel Katalinnal)

S.S. Több mint egy évtizede foglalkozik már Hamvas Béla munkásságával. Hogyan került érdekldési körébe, és mivolt az, ami olyan hatást váltott ki, hogy t választotta tudományos kutatása témájául?

T.K. Az egri f iskola filozófia tanszékén dolgozom, ahol évekkel ezel tt egy filozófiai olvasókört szerveztünk Loboczky János kollégámmal érdekld hallgatók számára. A filozófiai mvek olvasása közben tereldött a hallgatók figyelme Hamvas Béla kézirataira, amelyeket a hallgatók akkortájt titokban kézrl kézre adtak. Hamvas Béla írásai annyira elkeltették érdekldésemet, hogy egy önálló Hamvas Béla-olvasókört hoztam létre. Hétrl hétre csütörtök esténként tanulmányoztuk írásait, s eközben fogalmazódott meg bennem, hogy ez a grandiózus életm filozófiatörténeti szempontból számos elemzésre méltó problémát rejt magában.

S.S. Megítélése szerint mit tud nyújtani ma Hamvas Béla tanítása az embereknek, illetve személyes sorsa milyen tanulságokkal szolgál?

T.K. Hamvas Béla életmve nagyon sok segítséget nyújt azok számára, akik igyekeznek megformált életet élni. Életmvének egészét ugyanis átfogja egy jól kitapintható fejl désvonal, amely a válsággal kapcsolatos útkeresésbl ered, amely ezután az úgynevezett hagyomány tanulmányozásán keresztül az élet felé, pontosabban az életrendi alkalmazás", realizálás felé ível. Könyvemben éppen azt hangsúlyozom, hogy bölcseletének három meghatározó eleme a válság, a hagyomány és a realizálás. Úgy gondolom, olyan három tartópillér ez, mely egymást kölcsönösen feltételezve megteremti Hamvas bölcseletében az emberi létezésrl való egzisztenciális gondolkodás lehetségét, s a normális emberi magatartás realizálásának esélyét. A válság egyik jelentése Hamvasnál egzisztenciális természet, azaz nem egyéb, mint az emberi lélek legmélyén létrejöv krízis. Ez a krízis ugyanakkor felszólítás, hogy az ember döntéseiben, választásaiban, az élet leghétköznapibb szituációiban is igyekezzen tisztességesen és felel sséggel helytállni. Ez Hamvas megfogalmazásában a normális emberi alapállás", azaz a status absolutus" realizálási kísérlete. Hamvas hangsúlyozza, hogy mindehhez elengedhetetlenül szükséges a nyitottság, az éberség, a tolerancia és az egyetemes tájékozódás igénye. A hagyomány szolgáltatja számára a mankót, a fogódzót, hiszen az egyes szent könyvek egybecseng tartalma tudósít bennünket err l a normális emberi magatartásról. Hamvas személyes sorsa a példa erejével hat, hiszen mindazt, amir l a m veiben ír, azt igyekszik realizálni is. Mint mondja: a módszer ertlen, a példa a hatásos.

S.S. Egyáltalán, tud-e valamit adni ma a filozófia, megszólítja-e azokat, akikhez szólni kíván?

T.K. Manapság a filozófia igen sokrét, a hermeneutikától a nyelvfilozófián át egészen a tudományfilozófiáig számos területet ölel föl. Az a terület, amellyel én foglalkozom, nem túl divatos, hiszen az emberek állandó idzavarral küzdenek, életkérdéseikre gyors és egyszer választ várnak. E



filozófia lényege paradox módon éppen az, hogy nem ad gyors válaszokat arra a kérdésre, hogy mit kell tennünk az életben, hanem természeténél fogva elemzen viszonyul az általa vizsgált problémához. Aki pragmatikusan viszonyul az élet kérdéseihez, annak ez a filozófia semmit sem tud nyújtani.

S.S. A könyv címválasztása mivel magyarázható?

T.K. A kötet címe: Maszkjáték. Azért választottam ezt a címet, mert Hamvas szerint az egész élet olyan, mint egy nagy karnevál, ahol az emberek szerepeket játszanak és maszkot viselnek. Ugyanakkor az embereknek törekedniük kellene a maszk nélküli állapot elérésére, hiszen a lélek legmélyén él az autentikus élet és az autonóm emberi létezés iránti vágy. Az ember tehát akár tudja, akár nem, szüntelenül cserélgeti maszkjait, s amikor az utolsó maszk is lekerül az arcról, akkor vége van az életnek. Az élet föloldhatatlan ellentmondása éppen az, hogy miközben szüntelenül törekednünk kell az igazi emberi magatartás realizálására, addig e folyamatnak az életben nem lehet megálljt parancsolni. Naponta és pillanatonként kell helytállni az életben.

S.S. Mássá vált-e Ön mint filozófus és mint ember azáltal, hogy Hamvas gondolkodói teljesítményét igen mélyen megismerte?

T.K. Úgy gondolom, hogy bennem ezt a kettt nem lehet elválasztani egymástól. Hamvastól megtanultam, hogy az ember cselekedeteinek és gondolatainak fedésben kell lenni. A kimondott szóval az életben lépést kellene tartani, a cselekedeteket pedig mindig vállalni kellene a szavakban. Ez a legnehezebb, erre szeretnék törekedni én is. Azt hiszem, ebben az értelemben nagy hatással van rám az életm .

S.S. A hétköznapi, egyszer olvasó emberhez eljuthat-e Hamvas Béla? Szabad-e belefogni amatr" könyvszeretként m vei olvasásába?

T.K. Hamvas Béla írásai igen széles horizonton mozognak. Életmve els sorban az európai filozófiatörténeti hagyományba kapcsolódik, onnan táplálkozik, majd ezen indíttatás után messze keletre rugaszkodik el. Éppen ezért Hamvas írásait nem könny olvasni, m veinek nehezen belélegezhet leveg je van. Életmve olyan széles szellemtörténeti talapzaton áll, amely túlmutat az európai kultúrtörténet határain. Ugyanakkor mégis ajánlható az embereknek, mert tanításának üzenete akkor is megérthet, ha az ember nem tájékozott a bölcselettörténetben. Humora, szép esszéi mindenki számára gondolatébresztk és tanulságosak. Mindemellett a kevésbé tájékozottakban is felébresztheti a vágyat a bölcseletben, illetve a kultúrtörténetben való eligazodásra.

Sike Sándor

*forrás: Az Egri Eszterházy Károly Főiskola Hírlevele

„Ha szeretem az Egyetlent, a világ egy lesz, csak egyet kell szeretnem, hogy mindent szerethessek, és ebben a szerelemben megnyílik a mindenség titka.”

(Eksztázis)

Hamvas Béla „görög tárgyú” írásai és a Sziget-mozgalom*



Hamvas „görög tárgyú” írásai nem szkíthet k le a Sziget két számában megjelent öt írásra, valamint a Sziget kiadásában megjelent Hérakleitosz-fordítás kísértanulmányaként napvilágot látott Hérakleitosz helye az európai szellemiségben cím re. Hamvasnak a Sziget els számába írt Bruegel és Az írás platonizmusa, illetve a másodikban közölt Az Aphaia-templom, Rilke levelei, valamint a Nietzsche és a George-kör mellett számos, e témakörben és ez id tájt keletkezett munkája – az Arkhai cím kötetb l. Az esquilinusi Venus, Az olimpiai Apollón és A meloszi sejtház, a könyv terjedelm Hexakümión és A magyar Hüperión – kéziratban maradt, és megszületésük után csak több mint fél évszázados késéssel jelennek meg nyomtatásban. (A Hexakümión 1993-ban, az Arkhai 1994-ben, A magyar Hüperión 1999-ben. Nem valószín ugyan, de nem is kizárt, hogy a hagyatékból elkerül kéziratokkal e lista a kés bbiek során bvíthet lesz. Az a gyanúm azonban, hogy ha az esetlegesen még el kerül kéziratok árnyalják is Hamvasnak az alábbiakban felvázolandó görögségképét, lényegesen befolyásolni nem fogják. Mindez persze még nem magyarázat arra, hogy Hamvas ez irányú tevékenységének miért maradt el a recepciója, illetve, hogy miért sikkad el a Sziget történetével kapcsolatos kutatásokban még a neve is, elvégre Kerényi összegyjtött írásai szintén csak a nyolcvanas évek elején (1984) válnak a szélesebb olvasóközönség számára hozzáférhetkké. Dolgozatunk egyik célja az, hogy ezt a rendkívül sematikus és igazságtalan, de már a kezdetektl meglev képet próbáljuk árnyalni. Ennek legjobb módszerét abban látom, ha filozófiai-esztétikai érvekkel támasztjuk alá e Hamvas szerepére nézve felettébb hátrányos beállítás megalapozatlanságát, illetve tarthatatlanságát. Ugyanakkor már most és még egyszer aláhúzom annak fontosságát, hogy Kerényi és Hamvas között alapvet en nem feloldhatatlan ellentétet, hanem komplementaritást látok. Azaz Kerényi „egzisztenciális” ókortudománya és Hamvas magánmitológia-teremt esszéírói munkássága meggyz désem szerint nem kioltja, hanem felersíti egymást. Mindezt a lapban megjelent írások, nem pedig az önértelmez, ars poetica-szer megfogalmazások tükrében kísérlem megmutatni. Tehát nem elégszem meg annak a – Sziget ideológiai programjának részét képez – ténynek a puszta megismétlésével, amit a Kerényi-szakirodalom számos verzióban körüljárt már. Nevezetesen, hogy az ókortudomány megújításának elvi, Kerényi neve által fémjelzett programja az egész magyar mveltség eleven részévé próbál válni azáltal, hogy Kerényi „f feladatának az antik kultúra leglényegesebb emberi mondanivalójának megértését tekinteti”, hogy a „tudomány mindenki számára lényeges emberi mondanivalóját” keresi, hogy „az ókor kutatójaként mai [értsd: akkori] problémákra rezonál, és segít választ adni”. A bennünket most foglalkoztató legfbb kérdés nemcsak az, hogy Kerényi mindezt hogyan teszi, hanem az is, hogy mindez miképp rokonítható a kétségkívül más eszközrendszert alkalmazó, ám a céljait tekintve Kerényi programjával sok helyen szó szerint megegyez hamvasi törekvésekkel.)

A fentebbiek azonban csak az egyik nehézséget jelentik, amiért egyelre nehéz bármi véglegeset mondani Hamvas „görög tárgyú” szövegeinek korpuszával kapcsolatban. A másik – talán lényegibb – nehézség abban ragadható meg, hogy Hamvas egész pályáját végigkíséri a görögség problematikája, s erre olyan írásaiban is reflektál, amelyeket azért nem sorolnánk a katexochén „görög tárgyú” írásai közé, mert vagy nem a szóban forgó idszak (1934–1939) termékei, vagy nem képezik részét sz kebb témánknak, a szigetgondolat ideológiatörténeti és esztétikai vizsgálatának. Nem térünk ki tehát az olyan írásokra, mint Aldous Huxley, a homéroszi angol, Az antik és modern tájképek vagy A XX. század Platón-képek. Hamvasnak a Sziget hasábjain megjelen írásai között csupán egyetlenegyet találunk, Az Aphaia-templomot, amelynek tárgya a klasszikus görögség hagyományához szkebb értelemben is köthet . Illetve amely maradéktalanul beilleszthet a Sziget „minél több antik és mitológiai szöveg 'feloldására'” vonatkozó, Kerényi-féle programjában, miközben a többi négy esszé – a Bruegel festészetérl, Rilke leveleir l, a George-kör Nietzsche-képérl, valamint az „ideális írás(m)r l” szólóak – kapcsán akár azt is gondolhatnánk, hogy a lapban való megjelenésük tévedés vagy félreértés eredménye. Bár – ahogy igyekszünk majd alább kimutatni – ez a vélemény teljes mértékben megalapozatlan, mégis általánosan elfogadott nézetet tükröz. Indirekt módon legalábbis ezt látszik bizonyítani a Sziget-recepció története, illetve annak a szerepnek a háttérbe szorulása, tudatos vagy öntudatlan háttérbe szorítása, amelyet Hamvasnak épp a szóban forgó írásai játszanak a Sziget önmeghatározási kísérletében. A recepciótörténet tanúsága szerint ugyanis Hamvasnak ezen – a se a sz kebb értelemben vett (Kerényi nevével fémjelezhet) antikvitáskutatáshoz nem tartozó, se a (Németh nevével fémjelezhet) „harmadikutasság” ideologémájának részét nem képez – írásai szinte teljesen



figyelmen kívül maradtak, holott legalább három szempontból is kitüntetett figyelmet érdemelnek (érdemeltek volna). Egyrészt azért, mert ha az antik írásos hagyomány – elssorban – tudományos interpretációjához érdemlegesen nem is, az antikvitás érzéki- és (a szó eredeti értelmében vett, tehát az érzékit l elválaszthatatlan) theoretikus hagyományának feltámasztásához mindenképp hozzájárulnak (Az írás platonizmusa, Az olimpiai Apollón, A meloszi sejtház, Az esquilinusi Venus). Másodszor: a szigeteseket jellemz er teljes aktualizálási szándék (a hermeneutikai-„egzisztenciális” megközelítésmódok eltérbe állítása esetenként még akár a történeti-filológia szemlélet rovására is, továbbá a múlt, a jelen és a jöv horizontjának ebbl következ „összerántása”) egyikük esetében sem olyan gyümölcsöz és/vagy problematikus, mint bizonyos Hamvas-írásokban (A magyar Hüperión, Rilke levelei, Természettudományos mitológia, Hexakümión). Harmadszor: egyedül Hamvas „görög tárgyú” és részben a Szigetben megjelen írásaiban kerülnek eltérbe azon lehetségfeltételek esztétikai (azaz a saját írói gyakorlatnak tudatosan részévé tett), illetve esztétikaelméleti szempontú megközelítései, amelyeknek – a programok szintjén – a Sziget önmeghatározási kísérleteiben is kitüntetett szerepet szánnak (Az esquilinusi Venus, Az Aphaia-templom, Eliot, Poetica metaphysica). Mindezen állításaimat (egyelre) két példán illusztrálom. Az egyik a Sziget-kör – Némethnél is el kerül – rokonságára (a georgei) Kreisszel, a másik a lehet legtágabban értelmezett „írás” problematikájára vonatkozik. (Hogy a „problematika”, a „problémaérzékenység”, a Szentkuthy által elmarasztalt „módszerkeresés” – Szentkuthy nyelvén: „problémázás” – mennyire meghatározó a Sziget írásaiban, az egy pillanatig sem vitás. Mint ahogy az sem, hogy e kérdések legmagasabb szint esztétikai-ontológiai vizsgálata éppen Hamvas és Kerényi nevéhez, illetve szövegeikhez kötdik.) Említettem már, hogy Hamvas szóban forgó írásai els pillantásra sem a szkebb antikvitáskutatásnak, sem a Németh László-i „harmadikutasság” ideologémájának nem képezik részét, hanem egy, mindezekkel ugyan érintkez, ám alapveten különbejáratú paradigmát alkotnak. Ezt nem csupán az itt szóba hozott írások szekvenciajellegével bizonyíthatjuk, hanem azzal a tudatos témaválasztással is, amely (például) a Nietzsche és a George-kör megszületését eredményezi.

Gondolatmenetünk nem kívánja (és nem is engedi) meg, hogy az írás részletes elemzését adjuk. Arra sem térünk ki, hogy például mennyiben jogos Hamvas részér l a platóni Akadémia és a georgei Kreis alapgondolatának egymással való rokonítása, a nietzschei Übermensch idealizmusának a romantikával való szembeállítása, vagy hogy a mvészet és a tudomány egységben látásának valóban létezett-e az az „antik példája”, amely „a tömegtl való elfordulás és a szk körrel járó kizártság hátrányával” járt, ám amely „a magasabb emberi tudat, a profán világgal szemben az új pietás” letéteményese lehetett. Amire most fel kívánom hívni a figyelmet, az a szövegben is idézett nietzschei mondat, amely a közösségalkotásra képtelen ember (ön)kritikáját fogalmazza meg. Ez a mondat: „wir sind kein Material mehr für eine Gemeinschaft” („immár alkalmatlanok vagyunk a közösségteremtésre”), pontosabban a mondatot körülvev metaforikus és konkrét értelemben vett kontextus két dolgot mindenképp nyilvánvalóvá tesz. Egyrészt azt, hogy Hamvas írása is ugyanúgy az „új magyar idealizmus” e „szigeti” (a „jobbak kivonulását”, „a szellemi ember váteszszerepét”, „a társadalom megújításának szükségességét”, „a mvészetnek és a tudománynak az élet nevében történ kézfogását” hangsúlyozó) ars poeticájának enthuziasztikus, patetikus-ideologikus megfogalmazása, mint amilyenekkel lépten-nyomon találkozhatni a Sziget lapjain, és ennyiben Hamvas írása mégiscsak szervesen beilleszthetnek t nik a szigetgondolatba. Ám a tény, hogy ez az írás nem a Sziget els számában jelenik meg, továbbá az, hogy Hamvas hangsúlyosan játszik rá a Nietzsche-idézetben található nicht mehr-re, egyértelmvé teszi számunkra, hogy ez esetben Hamvas külön vágányon járó paradigmateremtésének (is) szemtanúi lehetünk. Hamvas ugyanis rendkívül finom poétikai-esztétikai mozzanatok alkalmazása mellett számol le a Sziget-körrel, és szakítja meg kapcsolatát Kerényivel, ezért csak a nagyon vájtfül befogadó (olvasó) hallhatta ki a szándékot Hamvas-esszéjébl; ám egy ilyen olvasó kihallhatta, hogy a patetikus hang nem az eljövend utópiájának, hanem az elmúlt melankóliájának szól. Mint, ahogy egy figyelmesebb, a szövegre koncentráló olvasat számára az az aktualizálási szándék is nyilvánvalóvá válhatott, hogy amikor a Kreis sét Hamvas Nietzschében jelöli meg, akinek szellemi örökségét bizonyos értelemben megtagadja. És a maga hasznára fordítja, illetve kiaknázza a tudós Klages, akkor itt valójában a Hamvas–Kerényi szembenállás (Nietzsche kontra Wilamowitz, a mvészet kontra tudomány) természetérl, a hatványozottan hiú tudós Kerényirl Hamvasban kialakult (most mindegy,



hogy igaz vagy hamis) képrl és nem utolsósorban a (Sziget-)kör Kerényi általi ellehetetlenítésérl, a közösség egyszer s mindenkorra történ (nicht mehr) szétzüllesztésérl szól – egy rendkívül sajátos hamvasi megközelítésben. (E kapcsolat történetének analízisét Hamvas késbb majd egyrészt elméleti-filológiai eszközökkel – Hexakümión –, másrészt a vallomásos [szép]irodalom eszköztárának felhasználásával – A magyar Hüperión – újra megkísérli.) E példán azt kívántam érzékeltetni, hogy milyen bonyolult szövegm jön létre Hamvas keze alatt azáltal, hogy a vérbeli esszéista hozzáállásával az öntörvény esztétikum világa fell közeledik tárgyához, amely mind a múltnak, mind a jelennek részét képezi. Amikor a Nietzsche–Klages-kapcsolatot a Hamvas–Kerényi-kapcsolat analógiájára közelíti meg (vagy épp fordítva), akkor az nem egyéb, mint egyféle magánmitológia, az epstejni terminológia szerint az esszéma (pontosabban: esszémák rendszerének) kialakítására tett kísérlet. Hangsúlyoznunk kell, hogy a Sziget-kör ars poeticája nem zárta ki eleve egy ilyen attit d létjogosultságát. Szerb Antalnak szintén a második számban megjelent esszéje, a Dulcinea még Hamvas kísérleténél is hangsúlyosabban számol fel minden történetiséget a „göröggé levés” szigeti programján belül, hiszen Szerb (jó szellemtörténészként, de talán helyesebb úgy fogalmaznunk: kitn eszszéistaként) Cervantes Don Quijotéján képes illusztrálni a platóni ideatan „örök” – tehát a jelenben is ható – érvényességét. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy noha a Szerb–Kerényi-, illetve a Szerb–Sziget- vagy a Szerb–Stemma-kapcsolat recepciója, az utókor általi megítélése jóval kiegyensúlyozottabb, és jóval kevésbé terhelték meg azt ideológiai vagy a feltételezett? valós? 'emuláció' tényére visszavezethet el ítéletek és prekoncepciók – köszönheten például Szerb Antal egyértelm elismertségének, vagy annak az írói gesztusának, hogy az Utas és holdvilág Waldheimjének (egyik) ihlet alakja Kerényi –, a Sziget sz kebb vagy tágabb holdudvarában megjelent, illetve megszületett írásai alapján Szerb Antalt mégsem tartom a Sziget reprezentatív szerepljének. Már csak ezért sem térünk ki a hazai „szellemtörténeti” iskola – illetve módszer – és a szigetgondolat között meglev párhuzamokra.) Vagyis, els hallásra talán paradox módon, épp azt a „Sziget-olvasatot” tartom a leggyümölcsözbbnek, amely a mozgalom szoros értelemben vett (ideológiai vagy ókorkutatási) programjaitól a legtávolabb áll, vagyis a Szigetbe író esszéisták (elssorban Hamvas) és a Szigetben alkalmazott mfaj (els sorban a nem-irodalmi esszé) fell. Evégett Epstejn remek írásának (lásd Mihail Epstejn: A kötetlen műfaj törvényei. Az esszéirodalom és az esszéjelleg az újkor kultúrájában. Orpheus, 1993/2–3. 176–211.) néhány, az esszé mfajára vonatkozó megállapítását tesszük megfontolás tárgyává, és így próbáljuk meg körüljárni a Szigetben megkísérelt „m fajteremtés” tétjeit és kockázatait. Ahogy remélhet leg alább kiderül majd, választásunk nem volt önkényes, amikor az esszé epstejni fogalmának felhasználásával kívánjuk egy újabb szemponttal gazdagítani azt a szerepet, amelyet a szigetgondolat tölt be a harmincas évek magyar szellemi életében.

Az „esszéizmus” epstejni meghatározása

Az esszé mfaját övez bizonytalanság és meghatározhatatlanság nemcsak abban a terminológiai z rzavarban érhet tetten, amely sok tanulmányszer, publicisztikaszer stb. szöveget csupán azért nevez „esszének”, mert vagy megtalálható bennük a szubjektív, a „konceptuális önkifejezés” kísérletének mozzanata, vagy hiányzik bellük a gondolati kifejtés szigorú logikája, az úgynevezett tudományos objektivitásra és hitelességre való törekvés szándéka. De valószín, hogy e meghatározatlanság a mfaj egyik differentia specificája: az esszéíró „szabadsága” éppen a folyamatos kísérletezés (például a már bevált-rögzített poétikai eszközökkel) kényszerében mutatkozik, illetve nyilatkozik meg: „Az esszéíró – ahogy Epstejn fogalmaz – egy pillanatra sem idzhet el valamelyik m fajnál, 'lélegzetvételnyi szünetet' sem engedélyezhet magának”, hiszen minden korábbi lelemény, minden korábbi bekezdés a mben csak arra való, hogy legyen mit a szerznek elvetnie, és legyen mit átlépnie. Epstejn az esszét a „teljességre, különböz kultúrkörök egyesítésére és közös nevezre való hozására irányuló törekvés” par excellence mformájaként határozza meg, illetve olyan tudatformaként, amely igen szoros kapcsolatban áll a mitologikus tudatforma teljességképzetével. (Persze azzal a távolról sem elhanyagolható különbséggel, hogy míg a mitologikus tudat esetében ez az „egységbelátás” az s[közösség]i társadalom „tagolatlanságában gyökerezett, és személytelen, kozmikus vagy teista színezet volt”, addig az esszé szintézisigényében eme szinkretizmus „a humanizmus és a személyesség talaján elevenedik föl”.) E két tudatforma funkcionális rokonságának bizonyítékát Epstejn abban látja,



hogy mindkett ugyanúgy a különböz kultúrkörök egyesítésének feladatát tzi maga elé: amit az ókorban a mitológia, azt a feladatot az újkorban a (bár szemlátomást mitológiaellenes, a mitológia személytelenségével szemben éppen a személyes-individuális reflexióból táplálkozó) esszéizmus tölti be. A rokonságukat a mítosz (meletyinszkiji értelemben vett) »valószersége« és az esszé valószersége közötti poétikai hasonlóság is megalapozza, hiszen az esszé a mítoszhoz hasonlóan „nemcsak egybeforrasztja az általános eszmét a mvészi képpel, hanem mindkettt szervesen be is illeszti a valóság folyamatába”: az esszé – ellentétben a mvészi képzelettel és a filozófiai absztrakcióval – a maga „gondolatképeit” (esszémáit) „a hiteles, közvetlenül érzékelhet, »most tartó« lét világába helyezi”. Epstejn szóhasználatában a »mitologéma« mintájára képzett »esszéma« (»gondolatkép«) létrejötte (pontosabban fogalmazva: létrehozása, minthogy itt a szerz részérl tudatos poétikai eljárás alkalmazásáról van szó) – ha más eljellel is – nagyon hasonlít arra, ahogy a mitologéma létrejön. Epstejn mindebben a mitologikus tudatforma és az esszéizmus rokonságának morfológiai bizonyítékát véli felfedezni, hiszen a gondolkodás négy f típusának (a történetinek, a filozófiainak, a tudományosnak és a mvészinek) az antikvitásban végbemen elkülönülése azzal hozható összefüggésbe, hogy a mítosz költi képre és gondolatra válik szét, és a mítoszban korábban megtestesült archaikus szinkretizmus válságba kerül. A mítosz metaforává lesz: jelentése elveszíti referenciális tárgyi vonatkozását, és egyre spekulatívabb-fogalmibbá válik; ahogy a kép is fogalommá, a konkrét absztrakttá, az egyszeri „örökkön visszatérvé”. Ebben rejlik „az antik jelentésátvitel ismeretelméleti elfeltétele”, s ezzel fokozatosan megsznik az alkotórészek (kép és gondolat) kötelez összefüggésének kényszere. A mítosz „közvetlen jelentése egyre jobban önállósul, és a puszta tény konstatálásában merül ki, átvitt értelme pedig fogalommá kristályosodik. A két jelentés közötti kapcsolat mindinkább feltételessé, játékszervé lesz, és a hasonlat, a trópus, az allegória ismérveit veszi fel.” Mármost az egyedi és az általános újraegyesítésére törekv esszéma szerepe e vonatkozásban az, hogy „az alkotórészek új(bóli) egységének megteremtése” irányába mutasson: attól válik kitüntetetté, hogy képes „legyzni tulajdon feltételességét és átvitt értelmét, és újból magába tudja olvasztani mind a mítoszból egykoron különvált tényt, mind a fogalmat”, illetve hogy megellegezi „a fogalom–képzet–lét posztmetaforikus totalitását”, és annak „az univerzális tudattípusnak” a megteremtésére tör, amely szabadon egyesíti önmagán belül „a különböz [ti. a történeti, a filozófiai és a mvészi] megismerési rendszerek elemeit”. E folyamatot egyébként egy olyan „gnoszeológiai változás” kezdetének tartja Epstejn, amely valamikor a század elején Musilnál kezd dik, és amelynek következménye olyan jelents lehet majd, mint amilyen annak idején a történelem, a filozófia és a mvészet kialakulása volt a mítosz metaforizálódásának köszönheten. (Hogy az esszémának-esszéizmusnak ez a némileg gnosztikus íz – a „bels tökéletesség” és a „szellemi teljesség” elérésére irányuló – fogalma mennyiben helytálló, és a szellemi élet jelene fell mennyire t nik megalapozottnak, most nem vizsgálom. Egyfell ugyanis – s ezt Epstein is elismeri – a szellemi élet soha nem látott mértékben specializálódik és atomizálódik még az egyes diszciplínákon belül is. Az is tény, hogy ez bizonyos értelemben a diszciplinaritás természetes és inherens önmozgásával van kapcsolatban, amibe éppen ezért nem szabad kívülrl beavatkoznunk. Mindenesetre a specializáció ellenerejeként fellép, „a kultúra szétforgácsolódott törtrészeinek közös nevez re hozásának” szándékával létrejöv, a „kultúra sokféleségének szintézisét” az „egyénre”, az egyén tudatára alapozó kísérletének immár történelme, s e történelemnek jelents képviseli vannak. Els sorban a szépirodalomban: Epstejn szerint Valérytl Hesséig, Bretontól Chestertonig, Unamunótól Canettiig, Camus-tl Kobóig alig találunk olyan jelents, világirodalmi rangú írót, akiknek ez az esszéista attitd ne befolyásolta volna nyelv- és képteremt technikáit. Ám az, hogy a filozófiának a Descartes-, Leibniz-, Spinoza- és Kant-féle képvisel ivel szemben olyan, a filozófiai esszé mfaját m vel filozófusok kerültek eltérbe, mint amilyen Schopenhauer, Kierkegaard és Nietzsche volt, vagy hogy sok gondolkodó: Camus, Sartre, Heidegger, Derrida stb. esetében irodalom és filozófia szintén alig választható szét egymástól, feltehetleg ugyancsak azzal van összefüggésben, amit Epstejn az esszéizmus „univerzalizálódásának” nevez. Ez a gondolat egyébként indirekt módon és részben talán arra is válasz, hogy miért éppen Nietzsche és Kierkegaard válik a XX. század két legnagyobb hatású gondolkodójává.)

Ebben az epstejni, tehát a „teljesség vonzásában fejl d kultúra sajátos minségeként” értelmezett, a „képi és a fogalmi megközelítés egybeforrasztására” törekv , a kultúrát magát is a „mindennapi



praxisba” beolvasztani kívánó esszéizmusnak mint – nem csupán mvészeti, filozófiai vagy tudományos, hanem – „összkultúrális fenoménnak” fogalmában érezzük tehát (nemcsak leíró, de bizonyos fokig: fogalmi szinten is) megragadhatónak azt a párhuzamot, amely a Sziget egymástól sokban eltér életm vei között, mindenek ellenére, párhuzamot teremt, illetve amely némileg konkretizálja a „göröggé levés” meglehetsen nehezen körvonalazható programját. S bár az esszéizmus egyéb aspektusairól most nem ejtünk szót (így például arról sem, hogy az esszéizmus hogyan feleltethet meg akár a – Thomas Mann-i szóhasználatban vett és Kerényi törekvéseit majdnem maradéktalanul fed – „humanista mitológia” kritériumrendszerének), annyi leszögezhet: amikor Kerényi a legtágabban értelmezett „antikvitás” világát a legmodernebb (és nem is kizárólag filológiai) módszerekkel kívánja megnyitni az aktuális jelen számára, akkor ugyanannak a (tágan értelmezett, a túlságosan szétszabdalt-specializálódott törtrészek újbóli egybeillesztésére hivatott) esszéizmusnak a talaján áll, mint a XX. századi természettudományok egyes megállapításait bizonyos ókori filozófiai szövegekbl „levezetni” (azaz rejtett egyezéseit kimutatni) igyekv Kövendi, a tudományt az „egzisztencia” (az „élet”) szolgálatába állítandó „tudományprogramot” meghirdet Gallus, Dobrovits és Altheim, az egyén etikai képletének („entelekhájának”) kibontakoztatását (valójában a görög kalokagathia-elv modern formáját) szorgalmazó Prohászka Lajos, illetve a „görög(ség) lényeg(é)nek” megtapasztalását az aktuális írói programok részévé tev Németh László és Gulyás Pál vagy a platonizmus örökérvénységét Cervantesnál „fel(meg)idéz” Szerb Antal. És persze mindenekeltt Hamvas, akinek sajátos esszéíró szerepe, illetve „görög tárgyú” esszéi fell közelítünk a szigetgondolatban lefektetett alapelvekhez, a „göröggé levés” metaforikus programjához. E szerep kulcsfontosságát abban látjuk, hogy nála (írásaiban) válnak ezen elvek a legeklatánsabbakká, mivel olyan koherens és következetes poétikában csúcsosodnak ki, amelyre a többiek (ideértve Kerényit is) hol több, hol (s általában ez a jellemz) kevesebb sikerrel legfeljebb csak törekszenek. A jobb érthetség kedvéért: mindezzel nem azt állítom, hogy Hamvas jelesebb esszéista lenne, mint Szerb, hogy felkészültebb filológus, mint Kerényi vagy Kövendi, hogy jobb író, mint Németh. Ezt már csak azért sem tehetném, mert egyrészt, továbbra is Epstejn meglátásait továbbgondolva, az esszéíró vagy inkább – a futurizmus-futurista mintájára a fentebbi mód(ok)on meghatározott „esszéizmusból” képzett – „esszéista” nem egy „szakma” vagy egy „mvészeti ág” képviselje, hanem éppen a szakmák és az ágak réseiben (lakúnáiban), az általuk üresen-lefedetlenül hagyott terepen mozog. S bár (tapasztalataink szerint) az esszéista nem vetekedhet lényeglátó gondolkodásban a filozófussal, képzeler dolgában a képz m vészekkel és a regényírókkal, szinteségben az önvallomások szerzivel, mégis birtokában kell lennie mindama képességeknek, amelyek a jó filológust, a jó regényírót vagy a jó filozófust jellemzik. Ezek az esszéista „sokoldalúságát” eredményez képességek azonban (legalábbis egy árnyalattal) elszürkülnek ama képessége mellett, amely lehetvé teszi számára, hogy személyes tapasztalatában fókuszálja a tudás különféle válfajait, illetve hogy ezeket kiszabadítsa zárt, szakmailag homogén világukból, és átvigye ket a közvetlenség (a közvetlenül érzékelhet és szemlélhet valóság) talajára. Másrészt ismételten utalok arra, hogy míg önmagában a Szigetben való részvételük alapján sem Szerb, sem Németh, sem Dobrovits (stb.) szakmai és írói teljesítménye nem ítélhet meg, addig Hamvasé és Kerényié igen: mivel az itt közölt írásaik tipikusak és reprezentatívak, bel lük az életm egészére vonatkozóan is levonhatunk általánosításokat. Hamvas – és meglátásunk szerint egyedül a fent nevezettek közül – megtalálja azt a formát, amely a majdnem minden szerznél (igaz, más-más módon) el kerül „határátlépés” tartalmának-ideologémájának a leginkább megfeleltethet: esetében kivételes rugalmasságra tesz szert az esszé azáltal, hogy a szerz írásain belül szabadon (horribile dictu: önkényesen) váltogatja a tárgy megközelítésének különböz szempontjait – Hérakleitosz helye az európai szellemiségben, Az olimpiai Apollón –, hogy újra és újra megteremti a fogalomtól a képhez és a képt l a fogalomhoz való hirtelen átmenet lehetségét – Az esquilinusi Venus, Az Aphaia-templom –, hogy a történeti Hérakleitoszt és a történeti Nietzschét magánmitológiájának mitikus hseivé, szellemi el deivé avatja – Hérakleitoszt a Hérakleitosz helye az európai szellemiségben cím írásában, Nietzschét a Nietzsche és a George-kör cím ben –, miközben a mítoszhsök egy-egy írói világ (nyelvileg) valóságos szereplivé avanzsálnak nála – Hölderlin-Hüperión A magyar Hüperiónban, Nietzsche-Dionüszosz a Hexakümiónban. Mindennek az a tétje, hogy feloldja és áttételessé tegye az olyan, a kulturális kódokat alapveten meghatározó oppozíciókat, mint a konkrét–absztrakt, az egyedi–általános, a szemléletes–elvont, a fiktív–fogalmi. E fogalompárok egyik tagját a másikhoz méri abbéli



meggy z désében, hogy bennük feltárulhat a lét különböz szintjeinek párhuzamossága, analóg struktúrája. Minden, ami létez, úgy jelenik meg az esszében, mint az emberi lény sajátja, és mivel a dolgok lényege csak az emberi jelenlét fényében válik láthatóvá, ezért a lehet legszerteágazóbban próbálja meg kibontani az éppen adott témát, úgy, hogy lehet leg egyetlen nézpontot se hagyjon veszendbe menni. Hogy ebbéli kísérleteiben sokszor keresztezi (els sorban) Kerényi vallástudományi tanulmányainak gondolkodási pályáit, az éppoly érthet , mint az, ha szembefut velük. (Vagy, s ezt se szabad eltagadnunk, ha épp vakvágányra siklik.) Ám mivel az esszé nem egyéb, mint színtiszta irodalom, a szó legtágabb és meghatározhatatlan értelmében vett írás(m), aligha szegezhetk szembe vele a „tudományos, történeti, politikai stb. verifikálhatóságot” számon kér kifogások, mint ahogy csínján kell bánnunk az (e kontextusban nem csak Hamvas Bélával szemben gyakran alkalmazott) „dilettantizmus” vádjával is. A „kötetlen témáról” való mesteri – és ez nem zárja ki, hogy bizonyos értelemben „öncélú” – fogalmazással, az irodalomnak az írásért való mvelésével együtt járó „dilettantizmus” az esszéíró esetében ugyanis nem valamiféle véletlenszer vagy el készületi állapot eredménye (hiszen az esszéizmus XX. századi „elharapózásának” jelenségét tekintve sokatmondó a „prae” vagy a „bevezetés az irodalomba” jelleg m fajok el térbe kerülése, s ezek ugyanúgy nem „el készületei” az irodalomnak: k maguk a „praesens”, k maguk az „irodalom”). Az esszéíró választása tudatos és elvi jelleg tehát, minthogy e döntésével kívánja megrizni a világlátás teljességét, amelyben természetes módon kerül egymás mellé a „nem-tudás” (que sais-je?) és a „mindent kimondás” szándéka, a (szorongó) tájékozatlanság ténye és a mindentudás vágya.

A „számonkérhetetlenség”, a mfajnak ez a specifikus tulajdonsága (ti. a minden specifikus vonás eltüntetésének tudatos és következetes szándéka) azonban meglehetsen szigorú követelményeket támaszt a szerzvel szemben: míg a szonett, a filozófiai traktátus, a tudományos értekezés szerzje nyugodtan rábízhatja magát a mfaj bejáratott törvényeire, addig az esszéíró esetében minden kritérium (de még a formai-poétikai invenciók és hapaxok is) csak arra szolgálnak, hogy meggyzzék az olvasót elvetésük szükségességérl. Babitsot parafrazeálva: így válik az esszé a 'soha-meg-nem-elégedés' m fajává. Már ennyibl is érthet : majdnem lehetetlenre vállalkoznánk, ha Hamvas „görög tárgyú” esszéinek egy poétikai vizsgálaton alapuló tipologizálását kísérelnénk meg. (Ez ugyanis majdnem arra az eredményre vezetne, mint amire ezen esszék tematikus vizsgálata. Leegyszersítve tudniillik arra, hogy nemcsak minden esszé más, hanem hogy másként más. Epstejn egyébként az idéztem tanulmányában Montaigne Esszéinek egyetlen oldalán a megszólalásmódok kilenc (!) válfaját számolja össze: filozófiai okfejtés, naplójegyzet, kommentár, aforizma, gnóma stb.)

Mindazonáltal már most utalhatunk a Hamvas majd minden – s nem kizárólag „görög tárgyú” – esszéjében tetten érhet két specifikumra, amelyek szoros összefüggésben állnak a m faj két sajátosságával. Ezek egyike ontológiai, másika poétikai természet. Ami az els t illeti: az esszémfaj megteremtje, Montaigne könyvének második részében úgy határozza meg mvét (és ezzel mintegy definiálja is az esszé mfaját), hogy az nem csupán a „valamilyen sajátos, küls leges célok vezérelte” és az „id töltést” szolgáló „más könyvekkel” áll szemben, hanem hogy benne teremtdik meg a m (az objektum) és a szerz (a szubjektum) sajátos, a modern önmegismerés egyik formáját is megellegez viszonya. E tény azért hangsúlyozandó, mivel nem szabad szem ell tévesztenünk, hogy mind Szerb, mind Hamvas esszéistaként vesz részt a Sziget munkájában, ekként tágítják/gazdagítják a mozgalom – a „göröggé levést” megcélzó – programjának jelentéstartományát, illetve adnak új jelentést neki. Az írásaik jellemzi: a néz pontok szeszélyesnek ható váltakozása, a diszkurzív egyenesvonalúság helyett írásaik gondolatmenetének körkörös szerkezete, „cikcakkjai” és görbéi, a hirtelen váltások és az „ugrások” az egyik tárgyról a másikra, az eladásmód töredezettsége valójában azzal magyarázható, amit megkerülhetetlen mfaji alapelvként Montaigne egyszer s mindenkorra rögzített – nevezetesen, hogy az esszé legfontosabb tétje az esszét író személyiségnek az esszéíró általi meghatározása (voltaképpen „önmeghatározása”), ám a »meghatározó én' végérvényesen sohasem képes a maga teljességében körülhatárolni „tárgyát”, a 'meghatározandó ént', hiszen szubjektumként minden alkalommal túllép önmagán mint objektumon. Ezzel – az önmegismeréssel, önnön »meghatározandó énjének' megragadásával mint legfbb céllal – hozható összefüggésbe egyrészt az, hogy az esszé írója az esszé alkotáselemeit (a mvészi képeket, a filozófiai fogalmakat, a történeti tényeket, az erkölcsi



parancsokat stb.) miért vezeti vissza a világban való jelenlét szerzi valóságára, magára az emberi léthelyzetre, másrészt hogy e törekvése miért paradox alapveten. (A „Minden ember hazudik” vagy a „Minden mondat hamis” típusú állítások logikai szempontból azért paradoxonok, mert az állítás szubjektuma megtalálható azon objektumok között, amelyekre az állítás vonatkozik. S mivel az esszé többnyire olyan megállapításokat tartalmaz, amelyekben egyazon személy képezi a mentális aktus alanyát és tárgyát, óhatatlanul kerül eltérbe vele kapcsolatban a logikai értelemben, s ennek következményeként a poétikai értelemben vett paradoxon. Ez utóbbi igen gyakran úgy is, mint stíluselem.)

A paradoxon elnyben részesítésének ez a különösen Hamvas esszéiben világosan nyomon követhet szándéka rendkívül tudatos szerzi eljárás, és véleményünk szerint alapveten azzal a meghatározó hatással van kapcsolatban, amelyet Hérakleitosz filozófiája gyakorol rá. Lényegében arról van szó, hogy Hamvas a paradoxonra épül hérakleitoszi létszerkezetet autentikusan megszólaltató poétikai szerkezet létrehozására tesz kísérletet, amely majd legtöbb „görög tárgyú” írásának legfontosabb szövegszervez elvévé válik. Fontosnak tartom annak hangsúlyozását is, hogy Hamvasnál egyidejleg kell a létszerkezet és az ezt „imitáló” írásm poétikai szerkezetének paradoxitásáról beszélnünk. S ennyiben azok a „hisztériás életigenlésre” vonatkozó (Szentkuthy), az „ellentmondásokkal zsúfolt közleményekrl” szóló (Fejt ) vádak, amelyekkel Kerényit, illetve a szigeteseket összességében illetik, egész más színben t nnek (t nhettek volna) fel Hamvas írásainak tükrében. A Tudományvallás és vallástudományban olvassuk: „Igazabb lesz-e a gondolkozás, mint a tudomány? Nem. Csak egy bizonyos – minél inkább feltárja az egymást keresztez, egymásnak ellentmondó, egymást leromboló eseményeket, minél kevésbé módszeres és egzakt, annál inkább fogja azt a benyomást kelteni, hogy valóság. Nem akar semmit összefüggésbe hozni, nem állapít meg okot és következményt, nem akar megérteni, ehelyett a valóságot igyekszik a maga ellentmondásaival és bonyolultságában átélni.” (Ez a Válasz 1936/12. számában megjelent Hamvas-írás egyébként azért fontos állomás a Hamvas–Kerényi-kapcsolat genealógiáját tekintve, mert itt merül fel explicit módon is elször annak kérdése, hogy tudomány, vallás és m vészet összebékíthet-e. Hamvas esszéjének utolsó bekezdésében így fogalmaz: „A vallástudományban az emberi gondolkozás végre is ahhoz a válaszúthoz ér, vajon gondolkozzon a vallásról tudományosan, vagy a tudományról vallásosan. S így két távlat merül fel: vagy folytatódik az európai századok tudományossága és így a humanizálódás – vagy megnyílik az ember eltt a szükségszerség a maga valóságában.” Hamvas ez utóbbi, az „ananké” fel- vagy megidézésének programja mellett teszi le a voksát, s e cél elérése végett, illetve ezzel párhuzamosan egy, a mvészi-tudományos-filozófiai beszédmódokat ötvöz, ám maradéktalanul egyikkel sem azonosítható esszényelv kidolgozására tesz kísérletet.) Az „ellentmondásos” és „bonyolult” – egyszóval: paradox – „valóság” Hamvasnál lényegében a heideggeri szóhasználatban vett „alétheia”, „költészet”, illetve a „nyelv” feltárulkozásának színhelye, és az így értett, így meghatározott „görög (német?) lényeg” természetes módon áll szemben a fejti (pontosabban a Fejt által a szigeteseken számon kért) „igazi” görögség képével, a „logikai precizitással”, a „geometriával” meghatározható görögségértelmezéssel, amely „végeredményben miniatr európaiság, az európai szellem minden késbbi irányzatának csírája”. De nem elégedhetünk meg azzal, hogy pusztán a proklamációk szintjén mutatjuk meg a hamvasi esszé általunk kulcsfontosságúnak tartott szerepét, mivel meglátásunk szerint Hamvas esszéírói mködése a Sziget-körön belül éppen attól a sikeres kísérlettl egyedi, hogy az ideologikus proklamációk helyett valóban meg is valósítja a (feltételezett? valós?) „görög lényeg” (feltételezett? valós?) létszerkezetének m (vek)re való „átfordítását”, a létszerkezet és a poétikai szerkezet egymásra montírozását. Ily módon – legalábbis az egyes mvek értelmezési tartományán belül – az alapveten ideológiai tartalom ténylegesen is realizálódik, „valószervé-valósággá” válik: olyan esztétikai igazsággá, amellyel kapcsolatban immár az „igaz–hamis” nem, csupán a „hiteles–hiteltelen” kérdése vethet fel. Nem vállalkozhatunk arra, hogy minden egyes Hamvas-írást alaposan megvizsgáljunk abból a szempontból, hogy e „görög lényeg” felidézése (most mindegy, hogy „feltámasztása” vagy puszta „megteremtése”) milyen retorikai-poétikai eszközök alkalmazása mellett történik, illetve hogy mely esetben sikeres s mely esetben kevésbé a szerz ez irányú törekvése. Csupán egyetlen esszészöveg, Az esquilinusi Venus befejez soraival szeretném illusztrálni a mondottakat. Az idézet így hangzik: „Van. Megsznt lenni. Felszívta a tengert, a fehér sziklákat, az illatot, a langyos léghullámokat, és mialatt felszívta, elveszett



benne, felszívódott. Elosztotta magát azok között, akik megajándékozták. Egyszerre mérhetetlen gazdagság ura lett, mindenét elvesztette. Most mindenre gondolhatna, de nem gondol semmit. A világ gondolja t. Nincs más dolga, csak hogy legyen, és egészen eltelik e teljesíthetetlen feladat könny ségével. A tengerparti séta filozófiája a világ legnehezebb tudása, úgy, hogy a legkönnyebb: nem csinálni semmit, hogy ezalatt csinálódjék minden, ami lényeges” (in Arkhai. Medio Kiadó, Budapest, 1994. 26.)

Nem kívánom hosszasan értelmezni e pár sort. Például most mell zöm, hogy egy „görög tárgyú” írásba hogyan kerülhet be ez az els közelítésben ersen lírai betét (amelynek utolsó sorait választottuk ki illusztrációs célzattal), s amely ráadásul egy közelebbr l meg nem határozható „sétáló” tengerparti élményének, „a sugárzó nap fehéren izzó fényének”, a „sós párának”, az „olajfák, ciprusok, babérok, tengeri fenyk zsongító illatának”, a „forrón nyirkos leveg bársonyos érintésének” érzékeltetése-leírása is egyben. (Két rövid megjegyzés azonban idekívánkozik. Egyrészt, hogy e szerzi eljárás valóban igazolni látszik Epstejn azon tételét, hogy az esszé középponttalan: voltaképpen mindig önmagáról – tulajdonképpen önmaga létrejöttérl – szól, függetlenül konkrét tárgyától. Ezzel kapcsolatos a második kiegészítésünk, hogy a fenti képek nem csupán olyan élményt írnak le, amely ilyen fokú srítettségben csak irodalmi mben létezik, hanem mindennek kifejezésére olyan klisé- és metaforarendszert alkalmaz Hamvas, amely maga is irodalom.) Csupán arra szorítkozom tehát, hogy a paradoxont – mint ontológiai és mint stíluselemet – próbáljam mködés közben tetten érni. Ami az olvasónak elsnek felt nhet, az a mondatokban fellelhet paradoxonok nagy száma: felszívta-felszívódott; mérhetetlen gazdagság ura lett - (és, hiszen, mivel) mindenét elvesztette; teljesíthetetlen könny (feladat); (úgy a) legnehezebb - (hogy a) legkönnyebb stb. Úgy is fogalmazhatunk: e mondatok (logikai-tartalmi) pillérét épp a paradoxon adja, amelynek híres iskolapéldája Shakespeare LXXV. szonettje. A paradoxonnak mint stíluseszköznek ez a használata azonban önmagában nem volna túl érdekes: legfeljebb az esszéprózaíró Hamvas azon tehetségére világítana rá, hogy (mondjuk, a shakespeare-i felstilizált versbeszéddel szemben) Hamvas a prózabeszéd – vagy annak tn – nyelvén is képes élni a paradoxonok adta lehetségekkel anélkül, hogy túlságosan fárasztóvá válna, vagy hogy megterhelné a szöveget. Sokkal izgalmasabb azonban annak a logikai nonszensznek utánagondolni, amelyet a grammatikai eszközök, jelesül a létige különböz (egymás jelentését-érvényességét felszámoló) alakváltozatainak egyidej használata hoz létre. Míg ugyanis az els mondat (valaminek) a léte(é)t állítja – van – , addig a következ éppen a nemléte(é)t – megsznt lenni –, majd újra a léte(é)t – lett – és végül a felszólító módú igealak használatával – legyen – a lét imperatívuszát. Ha megpróbálnánk ezen, a létige különböz alakváltozatai körül kikristályosodó állításokat a köznapi nyelvre és logikára lefordítani, akkor a bekezdés f állítása így szólna: (valami vagy valaki) megsznt lenni, s miközben már van, semmi más dolga nincs, mint az, hogy legyen. E fordítási m velet – mint látjuk – nem járt sikerrel, hiszen a paradoxszerkesztésnek köszönheten a mondaton belüli szintagmák, illetve az egymást követ mondatok ellentétes tartalmú kijelentéseikkel mintegy kioltani látszanak egymást, és ezzel ellehetetlenítik az olvasó számára az értelemképzést, az egyértelm jelentéstulajdonítást. Mégsem lenne jogos értelmetlenséggel vádolni Hamvast. Épp ellenkez leg: az önmköd esszényelvnek a köznapi prózanyelvre való lefordíthatatlanságában (hasonlóan a versnyelv-köznyelv relációhoz) éppenséggel az esszé(nyelv) öntörvénységének bizonyítékát kell látnunk. De még így, a szövegegészb l kiszakítva se tekinthetjük „értelmetlennek” a fenti sorokat: hogy a természettel való azonosulással, a természetbe való teljes beolvadás érzékeltetésével Hamvas valamiféle elvont teljességképzet (teljességvágy) érzéki megragadására tesz kísérletet, arra minden figyelmesebb elemzés nélkül is rájöhetünk. A lét, a nemlét és a lét imperatívuszának – vagyis a kijelent és a felszólító mód, a jelen, a múlt és a jöv (id ) – egy szintre hozásával, egyidej érvényességének sugalmazásával a szerz a „minden rendben van”, „minden megvan” teorémáját, a lét és a létezés fedésbe kerülését, a lét(ezés)be vetett feltétlen bizalmat kívánja nyelvileg is megragadni, az olvasónak közvetíteni. Hamvas részérl ez a játék a nyelvvel azonban nem öncélú. Az ugyanis, hogy a nyelv teherbíró képességét teszi próbára, hogy (paradox módon) az írást az írás által próbálja meg „kikezdeni”-felfüggeszteni-lerombolni, valójában azzal a (és nemcsak Hamvast, hanem tágabban a szigeteseket is jellemz) törekvéssel van összefüggésben, hogy az (arra alkalmas) nyelvvel a nyelven kívülit vagy a nyelv elttit idézzék fel.



Írás vagy „írás”?

Hogy ez a prelogikus gondolkodást (például az analógiák, a paradoxonok alkalmazásával) imitáló beszédmód, Hamvasé, sokkal inkább tartható poszt- vagy szublogikusnak, s hogy a látszólagos eszköztelenség milyen sokrét és bonyolult szöveghátteret takar, arra nézve futólag érdemes áttekinteni Kerényinek és Hamvasnak az íráshoz (az írásbeliséghez, a tudományhoz, a kultúrához, vagyis a lehet legtágabban értelmezett „Alexandria”, „alexandrizmus” fogalmához) való viszonyát, amely a Sziget els számának legfbb tematikáját képezi. A Sziget-program ilyen irányból való megközelítése azért tnik termékenyebbnek minden más (például ideológiai-ideológiakritikai) megközelítésmódnál, mert az „íráshoz”– Hamvasnál a mvészethez, Kerényinél és Dobrovitsnál a tudományhoz is – mint absztrakcióhoz való problematikus viszonyulás, és bizonyos értelemben a vele szembeállított, a kultúra elsajátításának egyéb (a mester–tanítvány kapcsolaton alapuló vagy a „halláshoz” és a „kinyilatkoztatáshoz” köthet), személyesebb módjainak általuk való propagálása egyfell rávilágít kultúrkritikai attit djük, másrészt a „könyv”, illetve „társas életbl kipattant görögebb könyv” (lásd Sziget I. 33.) szembenállásának természetére.

Az, hogy megint csak Hamvasnál tnik a legradikálisabbnak az írás-könyv-mvészet-alkotás-élet problematika, hogy nála a legszembeszökbb az írás írás által való lebontásának programja, távolról sem jelenti, hogy a többieket hidegen hagyták volna ezek a kérdések. Kerényi tanulmányának címe (Könyv és görögség) e tekintetben éppoly sokat sejtet, mint „a könyvnek, mint kultúra-betegségnek súlyos tüneteir l” gondolkodó Németh László- (Sziget és alkotás) vagy „a háttérbe szorított emberi énhez” szóló, „az ember és az istenség közvetlen kapcsolatát” szolgáló, „a magárahagyott ember segítségére” siet egyiptomi misztériumvallások jelentségét méltató Dobrovits-írás (Föld és egyiptomi lényeg). Hamvasnak tematikusan három publikációja – Az írás platonizmusa, Bruegel, Rilke levelei – is e csoportba sorolandó, és a burkoltan önéletrajzi-vallomásos (Nietzsche és a George-kör), az esszéprózai-szépirodalmi (Az Aphaia-templom) mellett azt a harmadik, a Sziget hasábjain megjelen beszédtípusát testesítik meg, amelyek a „görög lényeget” mvészetbölcseleti-teoretikus alapról próbálják körüljárni. (S ezzel, vagyis azzal a ténnyel, hogy Hamvas ennyiféle módon viszonyul ugyanahhoz, indirekt módon szintén a mozgalomban általa betöltött kulcsszerepet kívánjuk bizonyítani – már csak a mfaji gazdagság okán is.) Hamvas „mvészetbölcselete” és „teoretikus” munkássága persze a fentebbi (epstejni) értelemben vett „esszéista” mvészetbölcselete és teóriája, és az idézjelek használatát valójában ez indokolja: szabatos fogalmi rendszert, pozitív-egyértelm kijelentéseket – s ezt jól veszi észre Fejt – nem szabad várni tlük. De azzal, hogy az írás-könyv-mvészet-alkotás-élet problematikát egyetlen összefügg konglomerátumként kezeli, hogy mindennek egyidejleg, ugyanazon írásán belül adja esztétikai-filozófiai-etikai szempontú elemzéskísérleteit, hogy, felszámolva a történetiségét, alapvet en a m immanenciájára és/vagy transzcedenciájára – vagyis létmódjára, ontológiájára – vonatkozó kérdéseknek feszül újra és újra neki, nos, mindezzel bontja ki és hangszereli a leggazdagabban a „tulajdonképpeni” görögség motívumát, és ezzel áttételesen lefekteti egy olyan beszédmód alapjait is, amely nemcsak a magyar mvészetbölcseletben hiányzott eladdig, hanem a nyugati kultúrákban is csak a háború után, elssorban Heidegger, Gadamer és más „hermeneuták” hatására vált meghatározóvá – s eredményezte többek között az olyan könyvek megszületését, mint Jan Assmanné (A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban), Ernesto Grassié (A szépség ókori elmélete) vagy Thomas A. Szlezáké (Hogyan olvassuk Platónt?).

Most, mell zve a részleteket – azt például, hogy vajon mi indokolja Hamvasnál az irodalom (Rilke levelei), a filozófia (Platón levelei) és a képzm vészet (Breugel zsánerképei) egy szintre hozását, vagy hogy a Breugel-esszé helyét a Sziget els számában valóban az „ellenpontozásnak” az a szándéka jelölné-e ki, amellyel Hamvas „a napsütötte Hellasz” metaforáját Breugel flamand („északi”) „hidegének és homályának” felidézésével kívánná ellenpontozni, gazdagítani vagy gyöngíteni stb. – összefoglalóan csupán annyit állítok, hogy a Sziget els számának tulajdonképpen valamennyi szerzje arra a kultúránk szempontjából alapvet kérdésre keresi a választ, hogy az írás és az ember, a szent és a profán, a gondolt, a kimondott és a leírt szó, a fiktív és a megélt valóság, az írásban (a mben) dokumentált, valamint az (élet)-történeti tény vajon milyen viszonyban áll egymással, fedik-e egymást, és ha nem,



vajon megfeleltethetk-e egymásnak. Vagy a hamvasi kérdésfelvetés Fejt által is észrevett radikalizmusa fell kérdezve ugyanezt: vajon miért kell megszüntetni/lebontani az írást, illetve, els hallásra paradox módon – s e paradoxonnal nem tudott mit kezdeni (többek között) Fejt (sem) –, miért kell újra megalapozni az írást? Vagy megint máshonnan (ezúttal a Sziget kultúrkritikai attit dje fel l) közelítve ugyanehhez: vajon miként lehet az írás egyszerre oka és ellenszere az adott kornak, vagyis az adott kor válságának létrehozója és egyúttal remediuma? Már ebb l is látható, hogy fogalmi egyértelmséget hiába is várnánk, hiába is várt Fejt vagy Szentkuthy. Ugyanis a szigetesek nyelvén az „írás” szójel kétjelentés: egyrészt jelenti az „írást” mint az „élettel” szembeállított-szembeállítható dekadens jelenséget, másrészt az „Írást” mint valami „örök (érvény )” instanciát, azt a végs célt, amelyben az (írói) létezés megalapozódik. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy Kerényi az „íráshoz” sorolja a tudományt is, míg Hamvas számára az „írás” olyan átfogó kategória, amelybe – mint láttuk – Breugel festményei vagy Platón levelei is beleférnek a par excellence szépirodalmi alkotásokon túl. De hogy a homonimaként használt „írás”-fogalom mennyire meghatározó a szóban forgó életmvekben, arra jó példa, hogy bár sem Kerényi (különösen a Könyv és görögségben), sem Hamvas (különösen Az írás platonizmusában) nem következetes a szóhasználatban, az „írás” szójellel jelölt valóságszelet nemcsak az egyes dolgozatokon belül lehet termékeny, újra és újra körüljárandó problémagóc, hanem még arra is alkalmas, hogy a lényegében wilamowitzi alapokon álló, a „klasszikus” görögség és az „alexandriai kultúra” között folytonosságot tételez tudós-filológus Kerényi, illetve az erteljesen nietzschei meghatározottságú, az alexandriai „könyvkultúrát” az „életteljesség” fell egészében elvet tudománykritikus Hamvas között is tompítsa a kibékíthetetlennek látszó ellentétet. Amikor Kerényi azt írja, hogy „Mi, filológusok a könyv és a könyvek varázskörében élünk, és meg tudjuk érezni halálos oldalukat is, amely az etruszkokat megragadta” (Könyv és görögség, Sziget I. 21.), akkor ebben nem csupán az az érdekes, hogy amit „halálos oldalnak” nevez, az Nietzschénél s Hamvasnál éppen az „élet”, „életteljesség”, hanem hogy Kerényi ezt ugyanúgy egyfajta „ersebb lét” megnyilatkozásaként tekinti, mint Hamvas a platóni Akadémiából „kinöv” „új-örök” államot (Az írás platonizmusa, Sziget I. 110.). Amikor ugyanis Kerényi megállapítja, hogy „Alexandriában egyszer s mindenkorra megtörtént” „a szellemi élet áttelepülése a papyrusra (papirosra)” mint „egy ideális világ alapjára”, és „betelepült” a „könyvtár” „elzárt, külön világába”, akkor ez a tény valójában nem eltávolított bennünket a „görög lényegt l”, hanem épp ellenkezleg: az a „könyv” („a mi »könyvünk«”), amelyet azért kell „írnunk”, „szolgálnunk”, hogy (paradox módon) túllépjünk, „túljussunk” rajta, avégett, hogy „ismét a hellénekéhez közelebb álló viszonyba kerüljünk könyvvel és világgal.” (Könyv és görögség.) Hogy maguk az érintettek is valamiféle párhuzamot láttak a könyvhöz való paradox viszonyukat tekintve, azt talán igazolja az írásoknak a Sziget-kötet kompozíciójában elfoglalt helye is: míg Kerényié a kötetnyitó, addig, mintegy keretül szolgálva az elhangzottaknak, Hamvasé a kötetzáró írás. A jel és jelentés, a tudás és az ismeret (tágabban pedig a hagyomány és a hagyományozódás) kettsségének ez a szigetesek szóhasználatából egyértelmen kihallható problematikája annyiban valóban az „európai öntudat” alapkérdése, hogy már ezt az „európai öntudatot” (jó) részben megteremt-megalapozó Platónnál sem ismeretlen, és szinte az egész európai kultúrát „játékba hozza” az ábrázolás tilalmától és az ortodox képrombolástól a költészet rimbaud-i, lautréamont-i (ön)megtagadásának különböz válfajaiig, Mallarmé Könyv-metaforájáig, a mvészet és az élet egységét hirdet Bauhaus-mozgalomig vagy Kandinszkij „reálisnak” nevezett absztrakt festészetéig, amely nem kevesebbet kísérel meg, mint a tisztán „szellemi valóságok” felidézését és ennek a „küls világ” mellé helyezését. Hogy bizonyos értelemben e – majdnem végigkövethetetlen – vonulatnak is része a Sziget-mozgalom, szerintünk olyan tény, amelynek jelentségét ez idáig kevéssé tudatosították. Valamennyi „szigetes” számára komoly és sokirányú (tudósi, filozófusi, írói, teoretikus-mvészetbölcseleti) feladatot jelent a szembenézés „a gondolkodásnak” Platónnál, de Arisztotelésznél már mindenképpen megfigyelhet „diszciplinarizálódásával”, az ennek következményeként bekövetkez „szakadással” és „töréssel”, illetve azzal a – Szlezák által Platónnak tulajdonított – törekvéssel, amelynek módszere abban ragadható meg, hogy a „tudással szigorúan a címzett személyére szabott vagy 'ezoterikus' módon bánjon. (Hogy tehát keresse meg a szólásnak azt a módját, amely hozzásegíti a címzettet, a hallgatót ahhoz, hogy a szóban forgó tárgy alapját ő maga lelje fel végül önmagában.) A szigetesek ama kísérlete tehát, amely a jel – és átvitt értelemben: a m, illetve magának a nyelvnek – újbóli világra vonatkoztatását kívánta megvalósítani, az a felismerésük, hogy miközben a „hagyomány”, a „tudás” továbbra is hat, ám



alapvet en ki van szolgáltatva a legkülönfélébb, egymásnak gyakran ellentmondó értelmezéseknek, az „affirmatív olvasat” kérdéseinek-lehetségfeltételeinek vizsgálata, a „hagyomány” és az „identitás” összefüggéseinek következetes szem eltt tartása mind-mind olyan elem, amely, meglátásunk szerint, a Sziget-mozgalmat valóban kitüntetetté teszi. Hiszen egyszerre ellegzik és kérdjelezik meg azt az európai kultúrában bekövetkez váltást, hogy – minden bizonnyal immár végérvényesen – átléptünk egy esztétikai és értelmezéskultúrába, amelynek minden (csekélyke) pozitívumával és minden (nagyszámú) negatívumával szembe kell néznünk.

Szántó F. István

*forrás: Kortárs On-Line, 2003. Augusztus

,,A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.”


A halhatatlanság híradása (Wordsworth)*

Hamvas Béla életét végigkísérte William Wordsworth hatása, költészete mint hivatkozási alap jelen volt munkássága mindegyik korszakában. Ebben a – Darabos Pál szerint – 1934-ben keletkezett írásában elemezte els alkalommal a wordsworthi szemlélet mibenlétét, mely az 1941–1942-ben írott A láthatatlan történet cím kötete Wordsworth vagy a Zöld filozófiája cím esszéjének korai változata, el képe. A két m úgy viszonyul egymáshoz, mint egy festnek egy azonos témát más-más korszakában megörökít munkái. Mindkettben ugyanazok a meghatározó elemek: mint például a zöld szín jelentésének Goethe gondolatából való kibontása, a wordsworthi természetlátás lényegesnek tartott momentumának hangsúlyozása, annak a költi tapasztalatnak, hogy az elemek léte az égés egy neme, s az, amit Hamvas ebben a költészetben páratlannak tartott mindkét alkalommal, az az öröm, az a boldogság, mely „olyan mélyen van, hogy oda könny nem ér le soha…”. Jelen írás keletkezésekor azonban még nem jellemz Hamvasra az a hagyományfelfogás, mely meghatározta A láthatatlan történet darabjait, köztük a Wordsworth-esszét is. Kés bbi tradicionalista szemlélete szerint az önmagára eszmél lét isteni eredet, s az ebbl adódó feladat ennek tudatosítása, az élet és a lét harmóniájának újjáteremtése, realizálása. A halhatatlanság híradásának egyetlen ismert kézirata a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában található, ahova a kitelepített Kállay Miklós lefoglalt irataival együtt került 1952-ben. Ez a tény utal arra, hogy a két író jó viszonyban volt egymással, de az sem kizárt, hogy Hamvas a közlés szándékával küldte el mvét Kállaynak, aki a Napkelet szerkesztje volt az esszé keletkezésének feltételezett idejében. Hamvas különféle cikkei 1932-t l voltak rendszeresen olvashatóak a folyóirat lapjain. Hogy az írás, megszületése után, miért nem jelent meg, nem tudhatjuk. Késbb, amikor A láthatatlan történet Wordsworth-esszéje formálódott, elvesztette jelent ségét Hamvas számára.



Horányi Károly

*forrás: Kortárs On-Line, 2003. Február

„Az ünnep csaknem teljesen eltűnt. Szánalmas erőfeszítéseket tesznek, hogy légkörét újra megteremtsék, de minden esetben csak a vásár sikerül, zsivaj és a mesterkélt cifra felfordulás, amelyet néha fellengző és álnok gyűlés-szónoklatok nyitnak meg

és zárnak le.”

(Az öt géniusz)

Szeretett Testvéreim, Keresztény gyülekezet!* Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében: Ámen.

1Jn4,7-8 Szeretteim szeressük egymást; mert a szeretet Istentõl van, és aki szeret, az Istentõl született, és ismeri Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent; mert Isten szeretet. Egy idõsebb olasz katolikus paptól hallottam egyszer azt a gondolatot: Ha az emberiség minden könyve elveszne, benne minden mondanivalóval, elveszne minden kulturális tette, de ez az egyetlen mondat, hogy: Isten szeretet megmaradna, akkor megmaradna minden. Merezskovszkij, a XIX-XX században élt költ, író, m fordító, az orosz szimbolizmus egyik korai alakja egy csodálatos könyvet írt Az ismeretlen Jézus címmel, amelyben elmeséli a következ legendát: Traianus idejében élt Efezusban egy öreg, aki olyan öreg volt, hogy nem csak kortársai, hanem ezek gyermekei és unokái is már régen meghaltak. Dédunokái pedig már nem tudták, ki õ. Egyszeren 'Jánosnak', vagy 'Öregnek', - Presbyterosnak hívták, és azt hitték, hogy ez ugyanaz a János, Zebedeus fia, egy a Tizenkett közül, akit "Jézus szeretett", aki az Õ keblén feküdt, és akirl Feltámadása után oly talányosan azt mondta Péternek: "Ha akarom, hogy õ megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá?". Mindezt pedig nem a negyedik Evangéliumból tudták, - ez még akkor nem volt - hanem szájhagyományból, amelynek nem kevésbé hittek, st néha még jobban, mint az írott Evangéliumnak. Azt hitték, hogy úgy is lesz: János Öreg nem hal meg a második visszatérésig, és az Igének erre az utolsó látójára, hallójára, érzjére úgy vigyáztak, mint a szemük fényére. Nem tudták, hogyan és mivel tiszteljék, drága köntösökbe öltöztették, homlokára Melchizédek fõpap titokzatos szimbólumát tették (annak a fõpapnak, aki sohasem született, és sohasem halt meg), arany lemezbõl készített csillagot, Petalont, a Kimondhatatlan névvel. Azonban még sem tudták ki õ, - ugyanaz a tanítvány-e, akit Jézus szeretett, vagy nem az, de egyenesen megkérdezni tõle senki sem merte; amikor pedig célzásokat tettek erre, õ úgy felelgetett, hogy úgy látszott, õ maga sem tudja már biztosan, túlságos magas életkora miatt már nem emlékszik rá. Amikor már annyira elgyöngült, hogy járni sem tudott, tanítványai karjaikon vitték a hívõk gyülekezetébe, s amikor ezek arra kérték, hogy tanítsa õket, vagy mondjon nekik valamit az Úrról, egyre csak ugyanazt ismételte, ugyanazzal a mosollyal, ugyanazon a hangon: - Gyermekeim, szeressétek egymást, szeressétek egymást! Ez természetesen végre annyira unalmas volt, hogy egyszer aztán megmondták neki: - Mester, miért ismétled egyre ugyanazt? Elhallgatott, gondolkozott és így szólt: - Így parancsolta az Úr, és ha ezt az egyet megtartjátok, - elég. És újra: - Gyermekeim, szeressétek egymást!

Eddig a történet, amellyel Merezskovszkij Jánosról, és János evangéliumáról szóló gondolatait bevezeti. Azt, hogy mit gondolunk Istenrõl, hogy milyennek látjuk, vagy valljuk Õt, azt a külvilágban a többi emberhez való viszonyunk nyíltan tükrözi. Akár már az is, hogy itt, mi mint keresztyén gyülekezet tagjai mit gondolunk egymásról, vagy, hogy odakint ismerõseinkrõl, ismeretlen emberekrõl. Mert ahogyan én bánok az emberekkel, gondolkozom róluk - valójában úgy bánok és gondolkozom Istenrõl. És ha a kettõ között szakadék tátong, akkor ott valami gond lehet az Istenképemmel. Ez törvényszerû. Mert a belsõ



kívülre vetül. Ahogy gondolkozom Istenrõl - úgy viselkedem az emberekkel. És fordítva: ahogy köszönök, vagy nem köszönök embereknek, úgy állok én Istenhez valójában. Ha ezt most személy szerint végiggondoljuk, lehet meg fogunk döbbeni, és ellenkezni fogunk rajta, vagy talán meg is botránkozunk. De a belsõ tükrözõdik kívülre. És ezt, legfeljebb elhazudni tudom magam elõtt, de attól ez még nem fog megváltozni. Mert ez pont azt mutatja, hogy tényleg "Isten-képem" van, nem Istennel vagyok úgymond kapcsolatban. Van egy kép, amit néha elõveszek magamnak, vigasztalásul, hogy a többi ember milyen, de én bezzeg beszélek Veled Istenem… Közben egyáltalán észre sem veszem, mennyi elõítélettel gondolkozom emberekrõl, hogy ne is említsem azt, hogy valójában hogyan is bánok-bánunk emberekkel. Emberekrõl van szó. Isten képmásairól - vagyis - a magam Istenképérõl.

És, hogy mi a másik emberhez való viszonyulás normalitása? Élt kétezer évvel ezeltt valaki, aki ezt a normalitást élte. Élete botránkozás volt kivétel nélkül mindenki szemében, akirl tudunk. Senki nem értette meg õt. Senki. De ezért vagyunk mi, most, itt. Ezért állhatok én most itt - bár ha igazán magamba nézek be kell valljam, hogy nem tudom, tényleg nem tudom, ki volt Õ valójában. Mert ha néha sikerül is belegondolnom abba, hogy Õ bennem életre kelhet, hogy Õ rajtam keresztül cselekedhet, hogy Õ én lehetek, olyan értelemben, hogy az énnek itt már nincs, mert nem lehet szerepe - akkor mondhatnám el magamról, hogy hiszek. Vagyis, hogy Õ hisz bennem, Õ tart meg engem, akkor valósággá válna bennem mindaz, amiért Õ eljött közénk, amiért Õ megnyitotta az Utat, az Igazságot - vagyis magát az Életet. Az Életet, ami valójában és ténylegesen is élet, normális élet. Mert mi a kereszténység? A kereszténység nem vallás. Van vallási vetülete, a mi földi keresztyén egyházunk az. Történeti, társadalmi, szellemi eredettel, dogmatikával, szertartásokkal. De mindez a lényeghez vezet út csupán. A kereszténységnek nem a vallás-jellegében van a lényege, a magja. Hamvas Béla azt mondja a kereszténység a normális létben való magatartásról szóló tanítás. Az ókori egyházatyák még ismerték, és tudták ezt. Jusztinosznak abban a mondatában nyilvánvalóvá válik ez, amely szerint, ha bárhol a világon létezne olyan gondolat, amely a kereszténységhez nem tartozó lenne, akkor Krisztus nem volna megváltó, nem lenne tényleges, egyetemes megváltás. Tehát valami olyan gyökeresen közös emberi dologról van szó, amely túln történeti, társadalmi, dogmatikai kereteken, és a létünk lényegét érinti. A normális létben való magatartásról szóló tanítás. Emberi magatartás, amely nem nézi azt, hogy ki honnan jött, nem a kulturális környezetre, nem vitatkozó ellentmondásokra, nem dialektikára kíváncsi. Nem az országra, nem a nemzetre, hanem valami elemibbre, amely mindannyiunkban - akik emberek vagyunk, ott van és közös.

Jézus soha senkit sem szólított meg dialektikusan, és soha nem beszélt tárgyi kérdésekrl, és nem vitatkozott, és nem bizonyított, hanem mindig az ember lényét érintette meg. Nem érvek. Nem védelmi rendszerek. Nem kérdések; nem, hogy bnös, vagy bntelen. Most hozzád beszélek, megnyíltam neked, és nyílj meg nekem. Eressz engem magadba, ahogy én téged magamba eresztelek. (Hamvas: Kiengeszteldés) Ez maga az evangélium élõ igéje: a megnyílás. Görögül alétheia, vagyis igazság és leplezetlenség. Valószín, hogy e szó kapcsolatban van a görög mitológiából ismert Léthé folyóval. Azzal a hellyel, ahol a lelkek, miután ezeréves alvilági szenvedéssel elõzõ életük minden szennyétõl megtisztultak, a Léthé vizébõl kellett még feledést inniuk, mielõtt új életet kezdenek. Az 'a' elõtag pedig a görög nyelvben tagadó partikula, vagyis az ellenkezõ értelmével bõvíti a szót. Alétheia tehát azt jelenti, hogy leplezetlen, azaz nyílt, vagyis átvilágított, a fényt áteresztette, nem zárta el útját, az alvilági szenvedést nem felejtette el, vagyis tudta, honnan jön, tudta min ment keresztül, végsõsoron ezért igaz. Ilyen értelemben használja a görög nyelv János evangéliuma is a szót, amikor az arámi anyanyelv Jézusnak Én vagyok az Út, Igazság, és Élet mondását idézi, amelyben az Igazságot az alétheia szó jelzi. Ilyen értelemmel lehet Krisztus megnyitója a léleknek, lehet Életre nyitója az önmagába zárt léleknek. Mert a szeretet nyíltság. A szeretet nem ítélet, a szeretet fény, egyformán árad mindenre, és mindenkire. Szent Ágoston írja: Szeress és tégy úgy, ahogy jónak látod! Ha van igaz - tehát nyílt, befogadó szeretet, akkor bármit meg lehet tenni. És ha nincs, akkor hiába teszek meg bárkiért bármit is.

A legnehezebb talán az, hogy erre az igaz, megnyíló, érzelem- és gondolatmentes szeretetre eljussunk. A világ szeretethiányban küzd. A vallások egymással versengenek azért, hogy ki tud több hívet szerezni magának - mintha ez akár a legkisebb részében is mennyiségi kérdés lenne… És közben hangoztatják, hogy az egyedüli Utat õk képviselik. És ettõl nem mentesek keresztény felekezeteink sorai sem. Mert ha



valaki ezt hangoztatja, és hirdeti és erõvel, sõt erõszakkal próbálja azt a vallást, amely történelem, társadalom, dogmatika bonyolult kialakulásának szövedéke, misszió révén átvetetni többekkel, a mögött feltételezhetünk-e az emberek életében boldogulást kívánó egyházi cselekvést? Mert az Egyháznak ezt kellene elõsegítenie. Az élni tudást. A boldogulni tudást. Azzal, hogy a transzcendens, vagyis az emberen túli; a metafizika, vagyis a természeten túli kifejezésével, képviseletével, és értelmezésével elõsegítse az egység, az együvé tartozás, az ember Istenhez tartozásának felismerését. Elõsegítse azért, hogy ez a megfoghatatlan erõ, végsõ soron maga Isten - az egyház kifejezésformáival - tengelye lehessen az embereknek, az életnek, nekünk, hogy segítsen megélni a mindennapi küzdelmet, hogy rávilágítson a lélek földi, és emberi testben megteendõ útjára. Mert ha az egyház közvetítõ, akkor egyetlen szerepe az kellene, hogy legyen, hogy ezt a krisztusi megnyílást megtanítsa. Ezt a tudást, amely a másik emberhez való lépés tudása, ezt átadja mindenkinek.

Szeretetre tanítani, hiszek benne, hogy lehet. Kibontani az emberi lélek lehetõségeit. Megismertetni önmagunkat valódi önmagunkkal. Megnyílni, és gyöngének lenni, mert ez a valódi erõ: Odafordulni a másikhoz csak azért, - nem magam miatt, nem azért, hogy szeretetet kapjak, hogy szeretetet várjak, nem, - csakis azért, mert ez emberi, és csak így tudom betölteni azt, amiért ide születtem emberként a földre. Szeretetre tanítani, hiszek benne, hogy lehet. De ez nem egyfajta érzelgõs vagy akár érzelmes szeretet, amely nem tudni, hogy honnan jön, s amelynek nincs valós alapja, csak káprázat, önmagam tükrözõdését szeretem úgymond, a másikban. És éppen ezért csodálkozom rajta, ha elmúlik, és tovább megyek, mert már szertefoszlott, de majd legközelebb biztos jobb lesz, és teljesebb. Pedig mindennek a kulcsa bennem van. Annak felismerésében, hogy lássam meg ezt a tükröt, nézzek mögé, mert a másik ember ott van, és Õ igazi, nem az én tükörképem, akit benne szeretek, vagy szeretnék, hanem egy igazi élõ ember, aki sokkal közelebb áll a valódi énemhez, mint akármelyik tükörképem. Szeretetre tanítani, hiszek benne, hogy lehet. Úgy, hogy az embereket rávezetjük arra az útra, amelyen nekik maguknak kell végigmenniük. Úgy, hogy megnyitjuk elõttük a szeretetre való képesség erõit, amelyek bennük szunnyadnak. Úgy, hogy ébresztünk. Felrázunk. Mosolygunk. Úgy, hogy szeretünk - Ha szeretetre vágysz, szeress! - mondja Martialis, az ókori latin költõ. Látni kell. Nem arról van szó, hogy ne látnánk azt, hogy mi folyik a világban, a hírekben, azt a töméntelen öldöklést, amelyrõl a híradások szólnak. De ez is egy kivetülés. Belsõnk kivetülése. Az emberi léleknek igen ínséges belsõ élete lehet, ha a külsõ világbeli tapasztalatok ezt mutatják. Mennyire messze kerültünk eredeti, teremtett állapotunktól! Mennyire messzire kerültünk önmagunktól! Pedig a megváltás útja fehéren-feketén le lett elõttünk fektetve. De ahogy az oltár elõtt elhangzott: Nem értjük az Õ beszédét, mert hallani sem bírjuk az Õ Igéjét. Jobb bent, jobb a sötétség, félünk a fénytõl, az Igazságtól… mert kiégeti belõlünk mindazt, ami nem mi vagyunk! Amihez pedig annyira-annyira tudunk ragaszkodni. Szerettem már álszeretettel, és fájt, amikor kiderült. Fájt, amikor fény derült rá… De mindez csak megerõsített. Megerõsített abban, hogy olyasmit keressek, amiben nem lehet csalódni, amiben nem lehet elsüllyedni, amiben nem lehet nem önmagamnak lenni. Mert ha a szeretet él bennünk, akkor a szeretet él bennünk.

Az emberi élet legnagyobb kérdése ez. Mi igaz, és mi nem. Mikor szeretek igazán, és mikor nem. És mindez nincs relációk nélkül. Nincs kapcsolatok, kapcsolódások nélkül. De vajon a nap sugara hozzá tapad-e a testhez, amelyet melegít? Amelyet felforrósít? Hatása jelentékeny, de hol van? Hová tnik? Megfogható? Megragadható? Ragasztható magamhoz? Senkire nem jut több vagy kevesebb. Ha a napra kiállunk, akkor egyenletesen ér bennünket. Weöres Sándor írja: "Ne kívánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét. Úgy áradjon szereteted, mint a t z fénye-melege: mindenre egyformán." Mert a szeretet változtat, mint a napsugár. Növeszt, érni segít, életet ad. Spinoza írja Etikájában, hogy abban az emberben, akit szeretnek - ha õ maga nem is érez igazi közösséget azzal, vagy azokkal, akik õt szeretik, de egy idõ után - abban az emberben, akit szeretnek önkéntelenül szeretet ébred mindazok iránt, akik õt szeretik. Önkéntelenül.

Mert a szeretet maga a létezés, az, hogy lehetek, hogy élhetek, hogy tapasztalhatom ezt a világot egyénként. A szeretet maga az élet. A szeretet maga a lehetõség, a szeretet maga a másik ember, a szeretet én vagyok - a szeretet Isten - a szeretet én lehetek… Amikor már annyira elgyöngült, hogy járni sem tudott, tanítványai karjaikon vitték a hívõk gyülekezetébe, s amikor ezek arra kérték, hogy tanítsa õket, vagy mondjon nekik valamit az Úrról, õ egyre csak ugyanazt ismételte, ugyanazzal a mosollyal,



ugyanazon a hangon: - Gyermekeim, szeressétek egymást, szeressétek egymást! Ez természetesen végre annyira unalmas volt, hogy egyszer aztán megmondták neki: - Mester, miért ismétled egyre ugyanazt? Elhallgatott, gondolkozott és így szólt: - Így parancsolta az Úr, és ha ezt az egyet megtartjátok, - elég. Ámen Imádkozzunk! Istenem, Te látsz mindannyiunkat úgy, ahogyan vagyunk. Gyöngének, elesetteknek, ezt leplezni akaróknak. Látod minden hibánkat, és látod azt is, mennyire nehéz odaállnunk eléd. Kiállni a Napfényre. Miért van ez? Miért oly nehéz? S miért oly nehéz úgy odaállni a másik emberhez, olyan nyíltan, és alázattal, ahogyan Te tartasz tenyeredben? Ahogyan Te viszel, és érlelsz bennünket ebben az életnek nevezett helyen és lehetõségben. Miért nem tudunk ezzel élni? Miért nem?! Kérünk Téged mégis, mert van egy felfelé vágyódó hang bennünk, van ez a rejtett kiáltás bennünk, amely idehoz minket vasárnaponként, s amely a hétköznapokban bár sokszor elhallgat, de valahol mindig ott van velünk, és vezet minket Feléd. Kérünk Téged, hogy ha mi el is távolodunk ettõl a vágyakozástól, Tarts meg minket, mert Neked van erõd ahhoz, hogy megtarts minket, hisz Tõled ered ez a hang, ez a vágyakozás, ez a szeretet. Ámen

Nagy Zoltán

*forrás: Istentisztelet 2002. július 21. - Szentháromság után 8. Vasárnap

„Eszméket gyártani csak azért, hogy az embert el lehessen nyomni és ki lehessen zsákmányolni. Ez már a múlté. A

Nagyinkvizítor helyébe ma már az apparátus lépett. A megoldás kitűnő. Már prédikálni sem kell. Már ideológiára sincs szükség. Az apparátus felelősség nélkül, dicsőség nélkül van. Előnye, hogy az emberből automatikusan kiírtja az öntudatot és

az önérzetet. „

(A Nagyinkvizítor)

Petrovics Sándor a paradicsomban*

(Melyben a Hs és kísérje, Kármán József minden eddiginél messzebbre jutnak, ahonnan meglehetsen ritka a visszamenet, ám ez, Hamvas Béla közremködésével, mégis sikerül Sándornak)

– Ébredj, már beste lélek, tovább kell haladnunk! – kiáltotta Kármán, miközben jó kiadósat rúgott az oldalamba.

– Hát nincs vége? Hová cipelsz még, nem láttam eleget? – kérdeztem megtörten.

– Megyünk a paradicsomba! Hitemre mondom, nem értem, hogyan lehetséges, de hát ezt kaptam parancsnak! – szólt ünnepélyesen József. – Fogd meg a kezemet ersen, Sándor!

Engedelmeskedtem, kézen fogva léptünk párat együtt, egyenesen a purgatórium csúcsára, s már emelkedtünk is, szárnyaltunk ismeretlen ert l megfogva, fölfelé, mintha egyenesen a Napba repülnénk! Ahogy a Hold mellett suhantunk, nem bírtam megállni, megkérdeztem Kármántól:

– Mondd, Jóska, jártak az amerikaiak a Holdon?



– Ugyan már, Sándorkám, hiszen a Hold mindig is lakott volt, er sen védve, itt laknak az önhibájukon kívül bnbe esett lelkek, kik ugyanakkor megdicsültek! Igen elcsodálkoztam. Közben sorra hagytuk le a bolygókat; mindegyiken ufóként röpköd , örvendez lelkek.

– Ennyi magyar jutott idáig? – kérdeztem.

– A paradicsom és környezete már internacionális. Alig van itt már valaki a világból, pazarlás volna külön rezervátumokat létrehozni számukra. Meglepetésemre egyenesen beleszáguldottunk a Napba. Majd tovább, még tucatnyi hasonló csillagon keresztül, egészen a végállomásig. Egy hatalmas, lángpallosú rangyal lebegett elttünk.

– Hajaj, most jön a homlokellenrzés! – mondta megtörten Kármán. – Lebukunk csalásod miatt.

Az angyal azonban – miután felszólított, söpörjem el hajamat homlokom ell – undort tükröz arckifejezéssel ugyan, de félreállt utunkból.

– Nem lesz ennek jó vége, én mondom neked – csóválta fejét hitetlenkedve Kármán.– Apropó, Jóska bátyám, hogy van az, hogy te szabad bejárással bírsz mind a pokolba, mind a purgatóriumba, mind pedig a paradicsomba? Hol van a te állomáshelyed?

– Magam sem értem ezt pontosan. Én is bnh dök, de én úgy, hogy állandóan vágyódom ide, a paradicsomba, mégsem maradhatok, hanem járhatok örökösen azon az úton, amit te is láthattál. Valószín leg ez a büntetésem, amiért életemben magyar íróvá lettem. Innentl lehetetlen bármit is mondani e helyrl, legyen elég, hogy errefelé maga a tökéletes gyönyör ség minden. Mindazonáltal alig lézengtek itt páran.

– Mutasd meg a magyarokat! – kértem Kármánt.

– Hát, nehezet kérsz, Sándor. Tulajdonképpen alig ismerek itt magyart. De nézd csak, ott ül, a fa alatt, Hamvas Béla.

Megpillantottam a magyar filozófus-írót. Egy gyönyör séges fa alatt heverészett pipázva, mellette thai masszrlányok töltögettek hs, illatozó borokat serlegébe.Odamentünk hozzá, és ill en bemutatkoztam.

– Nahát! – csak ennyit mondott.Kármán közben leheveredett a lányok mellé. Láttam, ahogy cinkosan összemosolyog Hamvassal. Újból elfogott a kétségbeesés.– Hamvas úr, könyörüljön rajtam! Mi hát az ítélet fejem felett? Már végigjártam a poklot, a purgatóriumot és a paradicsomot, és még mindig nincs fogalmam arról, mi lesz a sorsom.

– Ajaj, fiam, nagy slamasztikába kerültél. Itt vagy a paradicsomban, homlokodon tizennégy jellel. Veled a legfelsbb beszéd tiltva van, én csupán tolmácsként utasítalak egy-két dologra. Nagy zavart okoztál te a világban, és a legfbb baj, hogy mit sem értesz az egészbl. De id nk, mint a tenger, ha kell, kétezer esztendeig tanulod majd saját irhádon, mi a magyarok istene! – dörögte.

– De hát Hamvas úr, én már tényleg nem értek semmit. Egyszer magyar poéta vagyok, akit megkéseltek egy kocsmában. Bnösnek bnös, hiszen rossz verseket írtam, hiszen egész életemben csalárdul éltem, de miért kell ennyire összezavarni? Még hogy pokoli túrára, purgatóriumba, paradicsomba küldenek, engem! Hát ki vagyok én? Alantas féreg. Ráadásul hitetlen. Ha már meg kellett halnom, jelöljenek ki nekem helyet, ha lehetséges. Gondolom, a paradicsom túlzás volna, de legalább a purgatóriumba, esetleg valami hinduista nirvánába. Hamvas összeráncolta a homlokát.

– Mit képzelsz te magadról, hogy tanácsokat adj a magasabb értelemnek! Téged azért hoztak ide, hogy helyrezökkents egy-két olyan dolgot, amit zavaros elmédben forgattál. Láncszem vagy egy pokoli gépben, s éppen rád esett a választás sok ezer közül. Ezért lehetsz hálás is, meg bánhatod örökké, hogy milyen peches voltál. Apropó, pipával téged nem kínállak. Ismerünk. Nem értettem én



semmit Hamvas beszédébl. Földúlt voltam ettl az egész élményáradattól, amit átéltem, nem tudtam tehát, miért nem lehet egyszerbben tudatosítani, mi legyen a sorsom.

Hamvas némi töprengés után folytatta:

– Úgy látom, eseted súlyossága még a legfelsbb körökben is különös döbbenetet okoz. Valójában esélyed sincs rá, hogy értelemmel felfogd bneid súlyát, ezért különös terápiára ítéltettél. Azt az utasítást kaptam, hogy vetesselek alá a tér és id sötét távlataiba. Majd ha onnan megérkezel, megtanulsz kesztybe dudálni. Saját világi brödön kell megtapasztalnod, mivel jár hsökkel packázni. De jól vigyázz! Ha belenyúlsz a történelem sodrába, példátlan lesz végs büntetésed! Ekkor két nagy, fekete angyal csapott le rám egy felh b l. Belemartak vállaimba, és már zuhantunk is, valami felfoghatatlan, fájdalmas, fekete örvénybe. Menet közben csak arra volt erm, hogy megbánjam a megszületésemet is. Ez már a megsemmisülés? Ha tehetném, arra kérnélek benneteket, magyarok, soha ne gyújtsatok rá.

Tomkiss Tamás

*forrás: részlet a szerző „Március 14 – III szinoptikus könyv”-éből

„A komédia nem azon alapszik, hogy a társadalomban /szociológiailag/ és önmagunkban /pszichológiailag/, nyilvánosan is, gondolkozásunkban is hazudunk, hanem, hogy e hazugságnak igazságjelleget tulajdonítunk,…”

(Patmosz II.,)

A teljesség harmóniája*

Idestova tíz éve vezeti a nívós kiállításairól ismert II. kerületi Vízivárosi Galériát a képzm vész és performer Olescher Tamás. Fiatalon, a hetvenes években alkalmazott mvészeti képzettségét zenei stúdiumokkal gazdagította, ifjú komponistákkal dolgozott együtt, eladói státust is vállalt a zenemvészek szervezetében. Emellett mvel dési házak munkatársaként a „trés” és „tiltás” határán egyensúlyozó kiállításokkal, performanszokkal hívta fel magára és rendezvényeire az alternatív eszméknek és életformának hódoló fiatalok figyelmét. 1980-ban gondolt egyet, és (mert származásánál fogva megtehette) kiköltözött az NSZK-ba. Frankfurtban és Offenbachban ipar- és képzm vészeti irányultságú magasabb tanulmányokkal szilárdította meg korszernek mondott mvész státusát. Itthoni ismeretségi körének és kinti barátainak köszönheten (jól beszélte már a német nyelvet) eredményesen bekapcsolódott az államilag ösztöndíjakkal támogatott, kiállítási lehetségeket is nyújtó neoavantgárd m vészeti életbe, amelynek szervezi munkájánál fogva is – mint a Hesseni Rádió munkatársa, illetve a fiatal m vészek szervezetének tisztségviselje – tevékeny résztvevje, aktív el relendít je volt. Proteszt jelleg kollázsait Franciaország és Svájc városaiban is bemutatta, testhezállóbb, egyes motívumait kés bb új életre kelt performanszaival – zene, szöveg, videoinstalláció beiktatásával – ’86-ban és ’87-ben az NSZK több városában (Frankfurt, München, Kassel, Köln, Berlin) ugyancsak szerepelt.

A nyolcvanas évek második felében, a mvészetpolitikai légkört a tíz évvel korábbinál enyhébbnek vélvén, többször hazalátogatott, majd véglegesen hazatelepedett. Haza? Szerény büszkeséggel emlegeti ma is, hogy nagyapja brassói szász volt, Ányos Viola névre hallgató nagynénje pedig a Nagybányai Fest iskolát látogatta. Egy 2001-ben készült interjú további, bensséges szakmai adalékkal egészíti ki



hazatelepülésének indítékait. Az idben egy mvészeti találkozón vett részt, ahol „egy ideális-harmonikus kompozíciót” kezdett felépíteni, s ehhez meg is találta a megfelel színharmóniát, formai elemeket és festési módokat (Vidám er, 1987). S mit tesz isten, ugyanekkor egy népviseletbe öltözött kalotaszegi asszonyról készült fotón, pontosabban az egyszín szoknya felületén felfedezte a saját munkáján is megjelent virágokat, szivárványszín geometrikus formákat, amelyek együttese „végtelen harmonikus egységet kölcsönzött a szoknyának”. Ezeket a motívumokat részelemként késbbi munkáin fel is használta (Örömhír-táblák, 1994–95). Idegenben nem akart kínlódni ilyen-olyan mozgásrendszerek színre állításával, amikor itthon szinte készen kapott mindent (például a Kárpát-medence si-népi táncait). A kinti produkcióit figyelemmel kísér itthoni kritikusai nyomban felismerték, hogy Olescher performanszai az ottaniakéitól eltéren jóval kevésbé akció jellegek; meditatív hangulat jellemzi a lépcs zetesen egymáshoz illeszked darabokat. Az önállóságát, függetlenségét keres m vész ugyanis fellépéseikor hangsúlyozottan önnönmagát adta, a kevésbé kiszámítható cselekvéssorba torkolló intuíció helyett a racionális meggondolásnak, kiszámítottságnak engedvén teret.

Hazaköltözvén megalakította a hangzatos elnevezés Multi Média Színházat. Az alternatív teátrum nem rendelkezett állandó társulattal: a különböz és változó létszámú szereplk – néptáncosok, férfi-, ni és gyerekcsoportok, si és mai hangszereket megszólaltató zenészek, énekesek, vers- és szövegmondók –, akár a f városban zajlott az eladás, akár vidéken, az rendezi irányítása szerint mködtek. határozta meg a multimédia-darabok szellemiségét, elméleti és kiviteli vázát, készítette el magát a színpadképet, amelynek a zenéhez, tánchoz, költi szöveghez illeszkeden egy-egy festménye szerves részét alkotta, mint ahogyan alkalmanként (például kifejez erej él szoborként) személyes szerepjátéka is. Ez az átfogó vezérszerep, amennyire egyénhez kötöttnek tnik, úgyannyira – m helyszeren – az egyes darabok, akár egy egész sorozat színpadra állítását megelz szellemi munka, termékeny diskurzus megegyezéses végkicsengése, ahogyan arra a Körök cím darabfüzér (1990) el készületi munkálatainak leírásából következtethetünk. Nyilvánvaló, hogy a Multi Média Színház nem valamilyen kell felkészültség néptáncegyüttes látványos bemutatkozásait kívánta népszersíteni. Olescher a XX. század számos mvészéhez hasonlóan az ember, illetve az emberi közösség seredeti, legbelülr l fakadó mozgásenergiáját, hovatovább mvészet eltti megnyilatkozását, mi több: ennek törvényszerségét, a „közös sharmóniát” kísérelte meg fellelni és megjeleníteni. Ez a bipolaritás, férfiség–n iség, modernség–tradicionalizmus stb. kettsség jelenik meg jelzésszer jelképiséggel a nyolcvanas évek végén készült festményein s páros táncaiban. De szóljon e bipolaritás átfogóbb megvalósításáról maga a mvész, aki egyik darabjának három részváltozatát is elkészítette: „Az egyikben egy él csellistapár játszott videocsatolással; a második, amelynek Faragó Béla írta a zenéjét, egy heged–orgona kapcsolatra épült, és a videobejátszáson a férfi és a n szeme jelent meg (st egy helyütt felezési technikával: egymáshoz illeszked férfi és n i félarc); a harmadikban, miközben Dukay Barnabásnak egy rövidebb fuvola–gitár-darabja szólt, a videoképen a föld, a zöld, az ég, a kék, tehát a két pólus tágította a teret.” Olescher a fentebb említett – saját kifejezésével – sartikulációnak a keresése során ismerkedett meg Hamvas Béla Öt géniuszával, amelynek a Kárpát-medence egészére vonatkoztatott karakterisztikumait jeleníti meg – tájékozatlan hallgatótól-nézt l talán fel sem fogva – az adott tájegység si, hangszeres zenével kísért táncaihoz és dallamkincséhez kötötten. A „megjelenítés” fogalom talán pontatlan is a maximális m vészi (megindító, megrázó, felemel) élményt kiváltani hivatott összetett hatásmechanizmus jelölésére. (Az említett mvel való szellemi rokonságot hangsúlyozó lelkes írások, nem csodálhatóan, az Olescher képviselte mvésztípust Hamvas ’86-ban közölt Arlequinjével hozták összefüggésbe.) A ’91-ben bemutatott Stonehenge – Epos Hungarica szerkezeti leírását megelz en Olescher akkori munkatársa, Szaló Péter a lélekröpít Hamvas-esszé néhány iránymutató sorát idézi: „Mindenki tudja, hogy vannak helyek, ahol az anyag megszabadul önmagától, és szabadon fel tud szállni. E hely megjelölésére egészen egyszer szavunk van, ez: a templom.” A „lélekröpít nek” szánt darab szcenikai komplexitásának érzékeltetésére idézzük a szerkezeti leírás lényeges részét: „A darab a képi, zenei, mozgás- és gondolati közegen belül is több réteget és felfogást foglal magában: a képi világon belül a festészet, az installáció, az élképek és a videotechnika jelenik meg; a zenei világon belül három zenei réteg – hangkollázs, népzene és modern zene – különül el; a mozgást a statikus képek közé szöv d néptánc és avantgárd performansz rétegei



határozzák meg. A szervezelveket négy, ellentétpárokat, egymásra épül folyamatokat magában foglaló részre tagolhatjuk:

– az égtájak: kelet–nyugat és dél–észak ellentétpárjába, egységeibe;

– a személyes fejldés mozzanataira: születés, gyermekkor, felnttkor, öregség, halál;

– a néptáncok fejldési rendjébe, tájegységi struktúrájába;

– az egyén, a pár, a közösség fokozataiba;

– az egyén–tömeg ellentétpárjába;

– a történet és a történelem viszonyába, az aranykor, virágkor, paradicsom és a reálszféra infernális kett sségébe.

A tér tagolása a stonehenge-i oszlopokkal a tér irányait jelöli ki, ebbe illeszkednek a táncok tájegységi eredetük alapján. (…) A táncok az egyén–közösség tagozódása alapján az egyéni, a páros és körtáncok formájában képezik, a mozgás–állókép rendszerbe belerejtve, a születéstl a halálig tartó fázisok érzelmi-indulati tartalmát, a gyerekszereplk szertelenségét, a felnttek érettségét, a fiatalabbak szenvedélyét.” Az archaikus hamvasi szellemiség, a kozmikus totalitásra való törekvés térben-idben a néphagyomány rituális megjelenítését a mítoszteremtés aurájával övezi. Olescher ebbeli törekvése során szerencsésen érintkezett Molnár V. József néprajzkutató elméletével, aki eladássorozatokban s könyvben (Világ-virág, 1996) széles körben népszersítette a természetes mveltség általa csokorba szedett egyetemes (népmvészetünkre is érvényes) alapjeleit és azok rendszerét. A közös szemlélet, amelynek alapja az si bipolaritást magába olvasztó, de azon túl is lép keresztény hitvilág, Olescher színpadi munkáira, mi több: egyre inkább önállósuló, nemcsak színpadképként funkcionáló, hanem autonóm minség festményeire is rányomja bélyegét. A fentebbi Stonehenge – Epos Hungarica nyomán felvetd „vallás” kérdéskörrl egy helyütt maga a mvész is nyilatkozik, imigyen: „A produkció egy tibeti harangjátékkal indul, amely elhívja az emberben a mennyei hangzást, de amely mégiscsak itt, a földön szólal meg, szemben a darab végén elhangzó evangéliumi igével. Sokat tanultam ugyan a taoizmusból, de ez még önmagában kevés, ezt el kell tudni helyezni, a megfelel helyre kell tenni. Maradva a példánál, nem lehet felcserélni azzal a bibliai igével, ami ebben a darabban elhangzik.” Hogy ez a gyakorlatba átvitt kettsség mennyire hosszan foglalkoztatta Oleschert, azt az általa is munkássága egyik csúcsteljesítményének érzett Körök cím darab (1990) utólagos értékelése mutatja. „Faragó Béla egy hagyományos népdaldallamhoz – mondta 2001-ben – mint zeneszerz tudott valamit hozzátenni úgy, hogy a népdal megmaradt autentikus mivoltában, Faragó munkája pedig felersítette azt. Egészen ritka pillanat volt: egy moldvai csángó népdal rövid kobzabejátszásához, illetve a késbb megszólaló akusztikus (él) kobzahangzáshoz írt egy heged-pizzicatót.” („Tökéletesen példázta a rész és egész találkozását, aminek a jelentése ugyanolyan lehet egy keresztény és egy taoista számára is” – jegyezte meg nyolc évvel korábban.) Az utóbbi években Olescher több ízben is bemutatta festményeit önálló kiállításon, komoly elismerést aratva. Zavarba ejt en különös festi világ. A jelszer modernitás és a népi egyszerség megindító ötvözete – darabjainak szintén ez szolgált vezérfonalaként, nem mell zve a nemes értelemben vett tanítói szándékot sem. (Vö. az Óda a fehérhez cím darabjában a férfi–n páros „fehérre, vagyis tisztaságra való vetkzésével”.) Az Örömhír-táblák (1994–95) mandalaszer festményei – a körben egy-egy köznapi helyszínnel, a kép alján az örömhír: egy-egy újszövetségi idézet, magyarul és németül, a lelhely feltüntetésével – a megtisztulásra vágyó egyszer lélekhez is szólóan, a bels gyakorlat aktusát jelképezen az üdvözít központ keresésének-meglelésének profán képi rögzítései. „A teljesség harmóniáját a mindennapokba visszaemelni” – vallja m vészi szándékként nyilván festményeire is alkalmazhatóan alkotójuk. „A körkereszt központjában, ahol a két egyenes szakasz metszi egymást, a Teremt, az Atya van jelen, az irracionális pont t idézi meg. E pont megtalálása minden rítus értelme, célja, központba kerülni »Isten tenyerére«, rendezdés, igazodás csak általa valósulhat” – írta Molnár V. József a mvész körkereszt motívumú képeit jellemezvén. (Vö. az 1991-ben készült Olescher-csatorna, Alfa–Ómega-sorozattal: „ezen a csatornán csak ez [ti. a körkereszt-sor] megy állandóan”.) Az elvont jelek, ábrák, a stilizált motívumok („az



embléma érzetét kelt összesr södések”) nem jelentés nélküliek, hanem a középpontkeresésre sarkalló képi utalások, az ókeresztény falképek szimbolikus ábrázolásaihoz hasonlók, amelyek befogadásához nem feltétlenül kimvelt ikonográfiai tájékozottságra van szükség, sokkal inkább nyílt szívre, alázatos lélekre, az egyszer, tömör képi kifejezés megbecsülésére, jelentésének intuitív értelmezésére, megértésére. Színpadképei ismeretében semmi meglepdnivaló nincs azon, hogy elvont és tárgyias, valamit stilizált elemek, monokróm színfelületek, impresszionisztikus megoldású alakzatok váltják egymást festményein. Ugyanez az ellenpontos stílszer ség jellemezte darabjait is. Olescher Tamás autonóm festményekként funkcionáló képei ezért illeszkednek szervesen darabjaiba színpadképként vagy installációként, s ezért alkotnak együttesen – festmény, zene, tánc, szöveg, fényjáték, videobejátszás – tökéletes összmvészetet a XX–XXI. század fordulóján Közép-Európa keleti sarkában.

Mezei Ottó

*forrás: http://www.kortarsonline.hu/0209/belso.html

„A helyzet világosan körülbelül ez: a lét teljességéből és nyíltságából kiesett ember Énje lefokozódott, lezárult, kábaságba süllyedt, individuális Énné szűkült. Ennek a lefokozott énnek a lefokozott valóságban lefokozott valóságérzéke van: ez a tudat.

(Scientia Sacra)

Rilke költészetének térkoncepciója*

Az „orfizmus” fogalmának és a modern költészetben betöltött poétikai szerepének értelmezésére a magyar szakirodalomban elskén Hamvas Béla 1944-ben írott, Weöres Sándor Medúza cím kötetér l szóló kritikája szolgáltatott mintát, és a témával kapcsolatos elemzések lényegében mindmáig ebbl a mintából indulnak ki. Hamvas, aki többek között Rilke és Mallarmé költészetében ünnepelte az orfizmus visszatérését az sköltészethez”, az önmaga teljességében tündökl abszolút lét” metafizikai tartalmainak tiszta megnyilvánulását remélte e poétikai fordulattól, amelynek igazi hsévé Weöres Sándort, a teljes érték költ t” tette meg. Az orpheuszi költészetben- Hamvas értelmezése szerint - minden az ihlet emberfeletti hatalmán múlik. Ez a költészet inkább homályos, mint fényes; inkább dadogó, mint ütemes; inkább vad, mint játékos; inkább ködös, mint átlátszó. Inkább jóslat, inkább prófécia, önkívület, vízió, tehetetlenség, mámor, rület, mint tetszets, ügyes, értelmes, virtuóz és szavalni való.” Mai szemmel olvasva Hamvasnak az orfizmusra, illetve Rilkére és Mallarméra vonatkozó megjegyzéseit nem nehéz rokonítani a George-kör Hölderlin- és Rilke-recepciójának korábbi alapsémáival, amelyekben Hamvas kritikájához hasonlóan találkozhatunk azzal a törekvéssel, hogy a modern költészetben megnyilvánuló szélsségesen metafizikus, esztétista tendenciáit kapcsolatba hozzák valamiféle feltételezett siséggel”, amiben az Orpheusznak tulajdonított himnuszok mellett Hérakleitosz és Pindarosz szövegei játszották a legfontosabb szerepet. Mindez természetesen felveti azt a kérdést, hogy milyen kapcsolatot tételezünk fel az orfizmus Szókratész eltti korokra visszatekint kvázivallásos jellege, valamint modern poétikai jelentései között. Mint ismeretes, az Orpheusz alakja köré szervezd kultusz, amelynek hatása mindenekeltt Empedoklész, majd késbb Platón filozófiájában érhet tetten, az i. sz. II. századból 87 olyan himnuszt hagyott ránk, amelyet a hagyomány a feltételezheten i. sz. IV-V. században keletkezett Argónautika hexametereivel együtt Ariadné fiának



tulajdonít. E mvek azonban az orfikus sszövegeknek csak viszonylag kései változatai lehetnek. Az orfikus kultusz sszövegeirl nagyon kevés tudható, meglétükrl és kanonitásukról mégis tanúskodik, hogy a Platónnál és az orfizmus iránt tudatosan érdekl d újplatonistáknál, fként Marsilio Ficinónál el forduló idézetek nagy hasonlóságot mutatnak a késbbi ásatások, például a pergamoni templom feltárásakor talált kövek felirataival. A gnosztikus keresztény hagyományban Orpheusz szinte kezdettl fogva Krisztus eszményi, a történelmi idb l teljes mértékben kiszakítható párjaként élt, akinek mítosza a megváltásnak ugyanarra a hármas narratívájára, a halál, a feltámadás és az újjászületés ciklikus fordulatára épül, mint Krisztusé, ahogyan a kereszthalál misztériumában is osztoznak. Orpheusz mítoszköre már a kereszténység kialakulásának idején vagy azt megelz en kib vült Dionüszosz keresztre feszítésének és Ariadné mennybemenetelének történetével, ami önmagában is arról árulkodik, hogy a kereszténység és az orfizmus bizonyos megjelenési formáiban nagyon nehezen választható el egymástól. Miközben a szület egyház és az egyházszervezésben dönt szerepet játszó Pál leveleiben folyamatosan vitatkozott az skeresztény közösségekben terjed gnosztikus tanokkal és szokásokkal, teológiájában és retorikájában maga is nagyon sokat kölcsönzött az orfizmus szimbolikájából és tanításaiból, amelyek a középkor kezdetére ingadozásokkal ugyan, de sokféleképpen beépültek a nyugati és a keleti kereszténység tradíciójába, miközben a gnoszticizmus szélsséges megnyilvánulásait üldözték. Az orfizmus iránt csupán a XVII. század elején támadhatott tisztán kulturális, a teológiai vitáktól nagymértékben független érdekldés, amely összefonódott egy zenei újdonság, az opera feltalálásával. Peri és Cacci 1600-ban Firenzében ugyanazon librettóra támaszkodva megkomponálta a maga Euridicé cím operáját IV. Henrik és Medici Mária esküvjére. A téma az opera megszületésekor kanonikusan hozzátartozott az új zenei mfajhoz, amelyben kezdettl fogva a dionüszoszi játékok hagyományának eleven folytatását, a dionüszoszi kultúra új életre keltését látták. Ez a sejtelem nyilvánul meg Monteverdi 1607-ben Mantovában bemutatott Orfeo cím operájában is, amely szakítva a zenével kísért, beszédközpontú firenzei eladásmóddal, az els komoly lépést jelentette a velencei zenedráma kialakulása felé. Az orfizmus irodalmi kutatása és újraértelmezése csak viszonylag késn, Herder 1774-ben írott Älteste Urkunde des Menschengeschlechts cím traktátusával kezddött, amelyet késbb Orpheus cím munkája követett, ahol az alcím programszer megfogalmazásának tanúsága szerint (Geschichte der lyrischen Dichtkunst) Orpheusz elveszett sszöveg himnuszait emelte az eszményi lírai költészet rangjára. Herder gondolatai Goethére, valamint a német kora romantika költire, Hölderlinre és Novalisra is erteljesen hatottak, de mindazok az irodalmi törekvések, amelyek kapcsolatba hozhatók az orfizmus fogalmával, ekkor még ugyanúgy nem szakadtak el e hagyomány kvázivallásos tartalmaitól, ahogyan a kor gyakorlatilag minden poétikai kísérlete - nemritkán kifejtett - közvetlen teológiai vonatkozásokat mutatott.

A német irodalomban Rilke volt az els olyan költ , akinél az orfikusság nem, vagy legalábbis nem magától értetd en hozható kapcsolatba teológiai és filozófiai nézetekkel. A Duinói elégiák ciklusáról szóló, 1967-ben született tanulmányában már Gadamer is e belátás elfogadásához kötötte Rilke kései költészetének megértését: Aki el akar jutni arra a reflexiós fokra, ahol a Duinói elégiák otthonosak, el ször is meg kell szabadulnia minden elzetes teológiai és pszeudovallásos meghatározottságtól, amely azt sugallja, mintha e versekben az angyalokról való beszéd elszigetelt kerül útján valójában Istenr l lenne szó. Hogy mirl beszélnek az elégiák, sokkal inkább a hermeneutika kínálta egyszer úton érthetjük meg, épp ezért oly különös, hogy az eddigi Rilke-irodalom nem erre haladt.” Pór Péter is ebbl a belátásból indult ki egy még 1988-ban megjelentetett tanulmányában, amely némiképp kibvítve a mostani kötet els fejezetét alkotja. Rilke nem volt gondolkodó, a korábbi korok értelmében sem, ahogyan például Novalis vagy Nietzsche az volt; életm véb l nem lehet vallásos-metafizikai, etikai vagy társadalompolitikai tanokat elvonatkoztatni, amint esztétikán kívüli fogalmak rendszerével sem szembesíthet, és nem vezethet le ilyen rendszerekbl. Minden olyan kísérlet, amely lírai alkotásainak eredetét és hatását, függetlenül attól, hogy negatív vagy pozitív eljellel teszi-e, a poétikai alkotás elvein kívül magyarázza, ellentmond e költészet történeti jellegének. Verseinek poétikája Orpheusz Nietzsche utáni alakját fogadja be. Lírai alkotásának poétikai alapelve önmagán kívül minden más elvet megszüntet.” Mindez egyszersmind azt is jelenti, hogy az orfikusság poétikája Rilke költészetében nem vezethet le Orpheusz mítoszából, és a mítosz nietzschei újraértelmezésével sem áll közvetlen receptív kapcsolatban. Az utóbbi évtizedek szakirodalmában - egyre ritkábban - természetesen nem egy olyan



kísérlettel találkozunk, amely e kapcsolat felvázolását, vagy egyenesen a mitikus értelmezhetség bizonyítását tzi ki céljául, kizárólag Rilke kései alkotásaira alapozva állításait, de ezt a nézetet mindeddig egyetlen szerznek sem sikerült védheten képviselnie. Pór Péter különös figyelmet érdeml módon nem a Szonettek Orpheuszhoz értelmezésével nyitja meg az orfikusság poétikájának tárgyalását, s t nincs is szüksége rá, hogy odáig eljusson az életm ben, hanem az Áhítat könyve, a Történetek a Jóistenről, a Képek könyve és az Új versek poétikai szerkezetének feltárásával, tehát Rilke 1908 el tt írott m veinek újraolvasásával, ugyanakkor feltn , hogy nem ejt szót a szintén 1908-ban kiadott Kalckreuth-requiemrl, amely pedig talán az Új verseknél is határozottabban eltávolodik a szimbolista és a szecessziós líra modelljeitl. Azt az eljárást, amely az orfikusság megértését elválasztja az Orpheusz-kultusz örökségeinek feltárásától, indirekt módon a legfrissebb Rilke-szakirodalom is igazolja. Johanna Aulich 1998-ban megjelent Az antikvitás orfikus világnézete és annak öröksége Nietzsche, Hölderlin, Novalis és Rilke költészetében cím munkája a romantikus Orpheusz-mítoszok tárgyalása után érzékelhet csalódottsággal látja be, hogy bár filológiailag ki lehet mutatni azokat a halvány nyomokat, amelyek az Orheusz-hagyományból Rilke Szonettjeihez vezetnek, és Rilke életrajzában is megjelennek ezek a nyomok, de ez a kutatás ahelyett, hogy feltárna valamit Rilke kései poétikájából, inkább zavart és értetlenséget idéz el: Azt a módot, ahogyan szonettjeiben Rilke Orpheusz alakját kezeli, nem tekinthetjük kielégítnek. Orpheusz alakja eltnt, és ha megkíséreljük valahogyan megragadni, homokként pereg ki ujjaink közül. Ennek ellenére megmarad a feladat, hogy e hiány okait megmagyarázzuk.” A hiánnyal” szembesülve Aulich szerényen de határozottan úgy véli, hogy legfbb ideje a túlértékelt Rilkét magas podesztusáról alacsonyabb helyre ültetnünk, hogy objektív perspektívából vizsgálhassuk mvét”.

Pór Péter könyvének els két fejezete olyan szempontokat kínál az orfikusság poétikai-retorikai fogalmának vizsgálatához, amelyek Rilke korabeli költ i újdonságának és késbbi irodalmi, filozófiai hatásának lényeges elemeire utalnak. A könyv egyéb részeinél évekkel korábban készült els fejezet, amely kidolgozottságában elmarad a monográfia egészének színvonalától, Nietzsche életmvében éri tetten a platonizált Orpheusz-mítosz kimerülésének és berekesztdésének jeleit, ami egyszersmind rávilágít arra is, mi az, amiben Nietzsche dönt módon eltávolodott a német kora romantika, mindenekeltt Novalis hagyományától. Nietzsche Orpheusza A boldog tudományban kétségtelenül megszakítja a világhoz fz d mitikus viszonyát, és elhallgat. Ebben nyilván az a felismerés húzódik meg, hogy a poézis fogalma kora romantikus megújításának reményeivel szemben a metaforikus természet „világbels tér” (Rilke Novalis fogalmát vette át) nem közvetíthet a küls világgal, mert az univerzális képzetek széthullásával, illetve az ilyen képzetek szinkretikus újraalkothatatlanságának következtében a létez nem érezheti magát közvetlenül odatartozónak a lényegszernek elképzelt léthez. Pór Péter ugyanakkor szellemesen veszi észre, hogy maga Nietzsche bizonyos mértékig orfikusan fogta fel a saját filozófiáját, amennyiben a világ kimondás általi birtokbavétele helyett a világvesztés, a pusztai vándorút bátor vállalását hirdette. Nietzsche mveinek ezt a mozzanatát szövegeinek franciaországi recepciója hozta a legradikálisabban felszínre. Blanchot például így ír Nietzsche töredékes beszédérl: Ez a beszédforma a Nietzsche vágta nyelvi ösvényen az emberre utal, aki eltnik, miközben nem tnik el, a felsbb emberre, aki eljövetel nélkül jön el, és megfordítva, a már eltnt fels bb emberre, aki még nem jött el: ez az utalás a közvetítés, a közvetettség játéka. Rábízni magunkat erre a nyelvre annyit jelent, hogy lemondunk minden bizalomról: minden bizalmatlanságról, a kihívás erejérl is. Amikor Nietzsche így szól: »a sivatag egyre n«, a beszéd foglalja el, e romok nélküli, a sivatag helyét, pedig hatalmas pusztítás dúl benne, amelyet mégis szétvetett határai közé tud szorítani.” Pór Péter lényegében Nietzsche blanchot-i értelmezéséhez kapcsolódva indokoltan adja a Vereinsamt szerzjének szájába azt a mondatot, amelyet pedig sosem mondott: Leszámítva, hogy Orpheusz vagyok, én vagyok Orpheusz ellentéte.” E bonmot-ért azonban Pór Péter azzal fizetett, hogy figyelmen kívül kellett hagynia Nietzsche Orpheuszának azt a jellemvonását, amely oly fontos szerephez jutott a klasszikus modern líra poétikáiban, azokban, amelyek egyik nagy elképeként joggal szokták a Kalkreuth-requiemet említeni. Nietzsche Orpheusza nem veszítette el minden képességét, a világ birtoklásának és teremtésének vágyáról lemondva az emlékezet vált dominánssá alakjában: Csak emlékezni tudok - többre nem vagyok képes.” E megjegyzés azért oly fontos, mert az eltnés és az eljövetel metafizikus játékát éppen a nyelv id beliségét hatni enged emlékezet képes beszéddé változtatni. Mindez alapvet en meghatározza



azokat a szempontokat, amelyek Pór Pétert Rilke els köteteinek olvasásakor foglalkoztatták. Az orfikus figura feltárásával párhuzamosan, mindenekeltt az Áhítat könyve és az Új versek poétikájának szembeállításával azt vizsgálta, mennyiben tért el Rilke érett költészetének jelhasználata a szimbolista és a szecessziós hagyomány tárgy- és énszemléletétl. A kiterjedtebb poétikai elemzést megelz en a második fejezet az szi nap nagyszer értelmezésébe ágyazva D’Annunzio egy tematikusan rokon versével összehasonlítva mutatja meg, hogy a Képek könyvében Rilke nyelve dönten eltért a korabeli szecessziós lírai köznyelv allegorikusságától. Ez nem csupán azért érdemel figyelmet, mert a Képek könyvének els része párhuzamosan keletkezett Az áhítat könyvének poétikailag egészen más felfogást követ harmadik részével, hanem Rilke magyarországi recepciójának ismeretében azért is, mert költészetének tízes évekbeli fogadtatását nálunk éppen Az áhítat könyvébl kiindulva a szecesszióval való egyeztetés igénye határozta meg, ami a késbbiekben is nyomot hagyott a róla alkotott képben. A magyarországi Rilke-recepció egyik els darabja, Kosztolányi Rilke cím tanulmánya, amely 1909 szeptemberében jelent meg a Nyugatban, következtetéseit csak Az áhítat könyvébl vonja le annak ellenére, hogy Rilke akkor már befejezte az Új versek ciklusát és a Requiemet is. Kosztolányi értelmezése a szecessziós modernség nagy tapasztalatát visszhangozza: Másokban kell keresni önmagunkat. Hisz csak folyamat vagyunk, ható erk ered je, egy dal megütött hangja, mely épp most van elhangzóban s aztán elhalkul, vagy megersbödik és egészen más lesz, valami új, talán szebb és tökéletesebb, mint a mostani, de más s az, amit ebben a másodpercben elveszthetetlennek érzünk, az egyéniségünk, a mi tudatunkban az élet minden pillanatában mint örökkévalóan szilárd és elpusztíthatatlan él, a következ másodpercben már örökre elveszett.” Az id rögzíthetetlensége, ami alapjaiban kezdhetné ki a jelenlét poétikai igényét, Kosztolányinál a projekció pszichologikus modelljében találja meg a m megalkotásának lehetségét: Egy idegen ember szemében és lelkében néha horgonyt vethetünk. Vagy még inkább a tárgyakban. Ezek nyugvópontjai elsikló életünknek. Itt van az egyedül mozdulatlanul-bizonyos, amelyre vak továbbhaladásunkban tájékozásul rátekinthetünk, mint a vonatban ül utas az elsuhanó telegráf-póznákra. Mi megyünk, de k nem mennek.” A projekció modellje, pedig nálunk még évtizedekkel késbb is meghatározta Rilke értelmezését, és vele együtt az úgynevezett tárgyias költészet befogadásának sémáit is el írta. Pór Péternek kétségtelenül igaza van abban, hogy Rilke érett költészetének jelhasználata nem értelmezhet a szecessziós-impresszionista költészet alapfogalmaival, amelyek visszavezethetk az allegóriának arra a nemére, amely az önmagán kívülre utaló kép közös értésre épül narratív struktúrájában írható le. A szimbolista hagyománnyal való összevetés azonban túlságosan elnagyoltnak tnik ahhoz képest, hogy a Benjamintól Jaußig terjed szakirodalom mindmáig nyitott problémaként állítja elénk Baudelaire - hagyományos retorikai kategóriákkal immár nem jellemezhet - allegorikusságának kérdéseit. Holott az igazi izgalmat ez az összehasonlítás jelenthette volna, ám Pór Péter meglep módon egész könyvében úgy tesz említést a szimbolizmus poétikájáról, hogy figyelmen kívül hagyja az allegória benjamini újratárgyalásának következményeit. Benjamin Baudelaire-rl szólva meggyz en bizonyítja, hogy a modern költészet poétikai feltételei közt megjelen allegorikus intencióra mindenekeltt éppúgy az élet összefüggéseibl, azaz a természetes kapcsolatokból való kiszakítottság jellemz , mint magára az allegorikus jelre, amely így nem egy feltételezett összefüggésrendet, hanem korábbi elbeszélések romjait, az írás emlékezetszer nyomait hozza játékba. Pór Péter Nietzsche-értelmezésének egyoldalúságában, amivel kizárja a nyelvi m ködés emlékezetszerségét a vizsgálat körébl, következetes marad. Eredményeinek azonban még akkor is jelents hiányossága ez a szkítés, ha egyébként helytállóan éri tetten az orfikus alakzatban Rilke érett költészetének meghatározó nyelvi mozgásait. A mai líraértés szempontjából ugyanis úgy t nik, éppen a baudelaire-i allegorikusság és a rilkei orfikusság képviseli azt a két modellt, amely a legtermékenyebb válaszokat volt képes megfogalmazni arra a nietzschei tapasztalatra, hogy a tárgyi világ helyét a beszéd foglalja el. A Baudelaire-recepció oldaláról ez a belátás fogalmazódik meg Jauß benjamini eredet olvasatában: A versben magában, az olvasó szeme eltt itt is visszaváltozik az idegenné vált, allegóriává merevedett dologi világ; és egyedül az emlékezet az, amibl evokációk ünnepélyes során keresztül az új és a szép ellenképe megalkotódik. Az emlékezet harmóniát teremt és eszményít ereje az az újonnan felfedezett esztétikai képesség, amely a lélek és az idtlen természet kihunyt kapcsolatait a jelen lév lét és az eltörténet, a modernség és az antikvitás, a történelmi jelen és a mitikus régmúlt koincidenciáival helyettesíteni képes.”Pór Péter monográfiájának következ két fejezete a vers metaforikus térkoncepciójának kérdéseit vizsgálja, amelyek a XX. századi költészeti



modernség poétikáinak megértésében éppolyan fontos aspektusokat kínálnak, mint a prózairodalom esetében, mégis alig kutatottak. Pór Péter leginkább talán Erich Heller munkáira támaszkodhatott, de a rilkei nyelv térkoncepcióit ismereteim szerint sem , sem más nem vizsgálta olyan mélyrehatóan, mint e mostani könyv. A szecessziós költészeti hagyományokban a vers térkoncepciója a bels szemlélet és a küls realitás megfeleltetésébl vagy egységébl fakadt, tehát a nyelvi jelek tereként értett szöveg mimetikusan illeszkedni tudott a valóság metafizikus képzetéhez. Ez lehetvé tette azt is, hogy a versben megalkotott személyesség az értelmezésben a nyelvi jelek játékán kívül a szerzséggel is érintkezzék. Rilke költészetében a térnek ez az immanens képzete azonban kezdettl fogva problematikusnak bizonyult, ahogyan a vers jelszerségének tota allegóriaként való értelmezhetsége is. Az szi napban az én és a nem én közti törést a megszólítás, az evokatív nyelvi gesztus még át tudja ugyan hidalni, és ezzel, legalábbis retorikai értelemben, a jelek egységes terébe képes foglalni e két entitást:

Itt az id , Uram. Nagy volt a nyár. A napórákra árnyékod bocsássad s a szeleket ereszd a földre már.

Parancsold: a gyümölcsök érjenek be,

adj még két délies napot nekik, add, hogy beteljesedjék mindenik

s a mézet gyjtsd a dús szl szemekbe.

Ám mivel e versben az Úr itt nem transzcendens er, hanem az sszel kapcsolatos ellentétes konvenciók (a termékenység és hervadás) egyeztetésének metaforikus jele, a törés még élesebben jelentkezik az Úr” kváziteologizáló és retorikus értelmezése között. Ezért Pór Péter a térszerség vizsgálatában aligha vitathatóan indul ki abból, hogy Rilke költészetében a »tér« az az alapvet metonímia, amelyet minden m nek újra meg kell alkotnia”. St ennél is pontosabb megfogalmazásra törekedve éppen a metaforikus nyelvi mozgások térszerségében képes megragadni - véleményem szerint helytállóan - Rilke korai és az Új versekig eljutó érett költészetének leglényegesebb tendenciáját: poétikai világ-koncepciója szüntelen és állandó kölcsönviszonyt létesít a tér és a nyelv között, a szó és a tér ekvivalenciája, egymásba való állandó átváltozása alapvet törvénye és eszménye Rilke életmvének.” Bár Pór Péter a poétikai tér nyelvszerségének, illetve a nyelv térszerségének költészettörténeti kérdéseit vizsgálva nyomatékosan hivatkozik Cassirerre és vele a neokantiánus fenomenológia hagyományára, e hivatkozás valójában csak a feltárt kérdések esztétikatörténeti múltját reprezentálja, hiszen például Käte Hamburger Rilkérl írott könyvében Cassirerrel egyetértve a dolog fogalmáról még a lírai én ellenpólusaként gondolkodott, és az Új versek kapcsán arról beszélt, hogy a lírai én úgyszólván önmagát kioltva átadja magát ellenpólusának”. Késbb részletesebben is érdemes foglalkoznunk azzal, milyen költészetelméleti kérdésekre juthatunk, ha a térszerség problémájával kapcsolatban együtt olvassuk az újabb Rilke-szakirodalom - s benne jelesül Pór Péter - Rilke poétikai törekvéseit Cézanne festészeti újdonságával rokonító gondolatait, valamint az utóbbi évtized fenomenológiai kutatásainak éppen Cézanne festészetébl kiinduló megfontolásait. Most elég, ha megállapítjuk, hogy a nyelv és a tér korrelációjának koncepciója szemben áll a neokantiánus hagyománnyal. Käte Hamburger például nem Cézanne, hanem Rodin kísérleteivel egyeztetve próbálta megközelíteni a Dingwerdung” poétikáját, és így egyfajta individuum-központú metafizika keretei közt rögzítette a metaforicitás értelmezhetségét.

A tér metaforikus koncepciója már Az áhítat könyve el tt kiadott, késbb szinte teljesen felejtésre ítélt kötetekben is megjelent, majd a késbbiekben egyre explicitebb formát öltött. Pór Péter egész monográfiájának gondolatmenetét meghatározó állítása szerint Az áhítat könyvében a jelek térszersége még egy hermetikus világot épít fel, ahol végs soron minden jel a tér kitüntetett allegóriája, míg a részben vele párhuzamosan keletkez Képek könyvében, különösen pedig az Új versekben a nyelvi mozgások már nem írhatók le az allegorikusság jellemz ivel, a jelek folytonos, középpont nélküli átmenete, azaz az orfikus alakzat itt már felszámolja a jelek mindennem hierarchiáját. A jelenség leírásában Pór Péternek minden bizonnyal igaza van, ám úgy vélem, éppen az allegorikusság újraértelmezése adhatott módot Rilkének költészete átkomponálására, hiszen az allegória már Baudelaire esetében sem egy érzéki jelenség és valami természetfölötti igazság között teremtett kapcsolatot, hanem



az esztétikai érzékelés az esetlegesen felmerül dolgokat önreferenciális jelként értelmezve - a szimbolizmus poétikájával ellentétben minden hierarchiát kizárva - közvetlenül hoz létre egy poétikus világot. A baudelaire-i hagyomány fell tekintve mindenesetre Az áhítat könyve és a Képek könyve közti kétségtelenül alapvet különbség sem tnik annyira kategorikusnak, mint ahogy azt Pór Péter monográfiája mutatja. Véleménye szerint Az áhítat könyvében egy olyan individuálisan mvészi, végs soron mégis konvencionális és hermetikus világ áll el , amelyben minden dolog és maga a vers tere is homogén módon létezik, amit mindenekeltt a dolgokba elzetesen beleértett transzcendens jelentésesség biztosít (60. old.). Én azonban nem vagyok meggyz dve arról, hogy a dolgok és a versek nyelvi térkoncepciója Az áhítat könyvében és Rilke korábbi lírájában feltétlenül transzcendens horizontot nyit, hiszen a „tér” (Raum) csökönyösen ismételt rímszava, anagrammatikus párja Rilkénél kezdett l fogva az álom” (Traum), és a nyelvi teret a zarándoklat és más vallásos képzetek tematizálása ellenére nem a jelek transzcendens rögzítettsége hozza létre, hanem az álom”, azaz a költés eredenden nyelvi történése, ám az kétségtelen, hogy Rilke korai lírája - romantikus örökségének megfelelen - kissé erszakoltan egységesíteni igyekezett a metaforikus mozgásokat. Az áhítat könyvének homogén egységként kezelt verstereit a Képek könyvében másfajta térszemlélet váltja fel, amelyben minden kép önmagából” bontakoztatja ki jelentésességét, és Rilke poétikája itt már egyértelmen lemond a nyelvi alkotás demiurgikus igényeirl. E változást Pór Péter a moszkvai és a párizsi élmények szembeállításával is alátámasztja. Moszkvában és az orosz irodalom bizonyos mveiben, mindenekeltt Dosztojevszkijnél, Rilke a kultusz és a kultúra egységét élte át nagy ervel, míg párizsi tartózkodása idején ennek az egységnek a széthullását, azt, hogy a kultúra és a kultusz közvetíthetetlenül, idegenként és gyanakodva tekint egymásra. Ne felejtsük azonban el, hogy amint például Rilke els kötetének Barbárok cím verse példázza, a nyugati kultúra bels töréseinek tapasztalatával nem Párizs döbbentette meg el ször, még akkor sem, ha kétségtelenül ekkor szembesült vele legkiterjedtebben. Ez volt az az élmény, amely érdekldését korábban Oroszország felé fordította, és a törések elsimításának poétikai koncepciójából fakadt Az áhítat könyve különösen a szerzetesi életrl szóló els részének túlhajtottsága.

Pór Péter Rilke-értelmezésének középpontjában az Új versek térkompozíciói állnak, amelyek legfbb jellemz jeként a zártságot és a totalitás igényét emeli ki. A versek térszerségét meghatározó poétikai alakzat, az orfikus figura vizsgálatakor az elemzés kimondatlanul is sokat merít azokból a nyelvszemléleti kérdésekbl, amelyek a Gadamer által mitopoetikus átfordításnak nevezett kétszeres inverziót feltételez metaforikus mozgással kapcsolatosak. Minden új vers igazi témája maga ez az elv: a küls transzcendencia, valamint a pozitívan vagy negatívan el re meghatározott tér »átfordítása« az egyes létez saját terébe, maga az átváltozás.” Amennyiben az átváltozást itt sem mitikus eseményként fogjuk fel, és erre semmi okunk, hanem a metaforikus folyamat befejezhetetlen nyelvi mozgásainak alapvet mozzanatát érjük tetten benne, egyszersmind fény derül Rilke érett költészetének nyelvszemléleti újdonságára is: a dolgok realizációja csupán figurativitásuk minden küls értéket kizáró, középpont nélküli kiterjesztésével történhet meg. E poétika érvényteleníti a metafora hagyományos stilisztikai értelmezését, amely a szó szerinti és a képi értelem megkülönböztethetségén alapult. A dolog neve, azaz a dolog létének metaforája a nyelv bels mozgásainak megfelelen szüntelenül érvényesül áthelyezdések és cserék részese, így bár sosem jut el a kifejlés, az azonosság nyelvi pillanatáig, de anyagisága sem enyészik el. A dolog mitopoétikusan átváltozik, miközben valóságosabb, azaz poétikus léte az orfikus alakzatban jelenvaló marad” A dolog az áthelyezdések és a kifejlés nyelvi mozgása során téralakzattá változik, és éppen ez rokonítja Rilke költészetét Cézanne festészeti újításaival. A nyelvi-poétikai térkoncepciók kutatása Rilke költészetének esetében párhuzamosan haladt Cézanne-hoz fz d kapcsolatának feltárásával. Jól példázza ezt Anette Gerok-Reiter tanulmánya, aki Pór Péter következtetéseihez hasonlóan arra a megállapításra jutott, hogy Rilke érett és kései költészetének perspektivikussága Cézanne példája nyomán szakított a tér hagyományos háromdimenziós koncepciójával, és éppen ebben a koncepcióváltásban ragadja meg az Új versektl az orpheuszi szonettekig ível pályaszakaszok ismeretelméleti és poetológiai alapját. Mindezeknek a kutatásoknak a hátterében nem nehéz felismerni Gottfried Boehm hatását, aki Cézanne festészetének értelmezhetségével foglalkozva a Rilke-versek interpretációjának egyik meghatározó tapasztalatát is megfogalmazta: A kép”, esetünkben a vers, értelme nem szakad el keletkezésének folyamatától”. A keletkezés itt természetesen nem a megfestés vagy a megírás eseménytörténetét jelenti, hanem az



értelem megalkotásának folyamatát. Amint Boehm A művészet tapasztalata mint az esztétika kihívása cím tanulmányában írja: A kép felületén nem találkozunk sem dolgokkal, sem jelöltekkel, hanem különálló elemek rendszerével, és csak e rendszerben különböznek, illetve vonatkoznak egymásra a mindenkori elemek. A kontraszt és az egyik elemrl a másikra történ átmenet a lépésrl lépésre olvasható foltok kölcsönös játéka során alakul ki az egyetlen pillanat alatt megnyíló képsík horizontján. E tekintetben nem dönt, hogy az önmagukban jelentés nélküli egyes elemekbl épül-e fel az értelmi rend, egy szimbolikusan és ikonologikusan értelmezhet jelentésegyüttes, melyet a fogalmakban elvonatkoztathatunk. Sokkal inkább fontos az a képi elemek (színfoltok, vonalak, köztes felületek stb.) közötti átmenetek képessége, a kölcsönös utalások játéka, melyet a kép felületén haladva követünk. E mozgásában megnyíló tagolás dinamikus keletkezésével együtt születik a jelentés, amely azonban megmarad valamiféle feloldhatatlan hiány terében. A képbe nincs beleírva olyan szabály, amely a rendszer olvasása számára egyetlen utat jelöl ki, az egyik jelet a másikkal egyértelmen, a számtalan lehet ség kizárásával köti össze. Minden egyes jel az elemek egyidejségének feltételei között nyilvánul meg, azaz egyszerre minden irányban utak nyílnak bel lük a kép teljes egésze felé.” Így tehát a dolog megvalósulása” (réalisation), vagy rilkei szóhasználattal: a dolog keletkezése” (Dingwerdung) a m megalkotásának és befogadói újraalkotásának közös munkája, amely lemond minden küls értékr l vagy értelemalakító mozzanatról, csupán az elemek centrum nélküli, szüntelenül átrendezd összjátékában vállal részességet. Rilke költészetében a szavak a maguk anyagiságát megtartva hasonló térkonstrukciót alkotnak, mint a színfoltok Cézanne festményein, és ahogyan ott is a foltok közti különbségek, feszültségek indítják el az alkotás és az újraalkotás mozgásait, úgy a költeményekben is az anyag, a szavak törései teszik bejárhatóvá a metaforikus teret. Pór Péter értelmezése szerint a jelben meghúzódó törés, illetve a jel eredend töredék voltának esztétikai tárgyaként kap különös hangsúlyt az Archaikus Apollo-torzó modellje, ahol a töredékesség nem kitöltend hiányként, hanem a tárgy létének szélskig fokozott realitásaként mutatkozik meg. A teremtés poétikai elve és a jel töredékessége nem képez ellentétet, inkább az orfikus program végs beteljesülésének lehetetlenségére utal: a dolog az átváltozások során is csupán töredék maradhat, keletkezése, illetve realizációja során nem születhet meg egy olyan poétikai világ, amely a transzcendens jelentésalkotás lehetségének teljes kizárásával tisztán esztétikai elvekre támaszkodik. Így a dolog léte és nem léte nem fejezdhet ki egyetlen jelben, ugyanakkor, amint Pór Péter hangsúlyozza, minden vers magában foglalja a keletkez dolog negativitását is, ami nem feszíti szét a mvet, hanem az orfikus figura legtávolabbi perspektíváját teszi jelenvalóvá”. Az orfikus alakzat nyelvi mozgásai eltávolítják a dolgot saját természetes konnotációitól, és a természetesség ideáljával szemben a mvészet határa, töréspontja felé sodorja ket, ahol rendre felötlik a halál képzete is. A halál az Új versek szövegeibe többnyire a tökéletesedés állapotaként íródik, de erre az orfikus figura csupán utalni tud, mint olyasmire, ami túl van a költés határán. Így a tökéletesedés, a kifejlés, tehát mindaz, amire az orfikus alakzat metaforikus mozgásai irányulnak, valóban csupán törésként értelmezhet. És éppen az Archaikus Apollo-torzó az a vers, amellyel kapcsolatban a legnyilvánvalóbban merülhetne fel az allegorikusság gondolata, hiszen az allegória benjamini értelmében maga is egy folyamatosan alakuló, de lényege szerint megalkothatatlan teljes jelvilág töredéke, amelyet a halál realitása tesz írás jellegvé. Pór Péter azonban egyértelmnek és feltétlenül transzcendens jelentésnek” tartja az allegóriát, és így ellentétesnek minden olyan jellel, amelyet a töredékszerség tüntet ki a stílustörténetben. Ez azonban nyilván csak abban az esetben igaz, ha a jel egy konvenciót fejez ki, azaz ha a jelentésalkotás univerzális rendjébe illeszkedik, márpedig ilyen szerves totalitás Rilke estében már nem tételezhet fel, és Rilke legkorábbi munkáinak elemzésekor a monográfia is ennek helyreállíthatatlanságából indul ki. Judith Ryan nyomán éppen ebben az összefüggésben szentel oly nagy figyelmet Pór Péter a Történetek a Jóistenrl legendáinak és kötetkompozíciójának, és megállapítja róla, hogy az univerzális igény, jelentésességében elre meghatározott nyugati allegorikával szemben ez a munka a többértelmség jegyében fogant. Amint a monográfia más részleteibl is kiviláglik, amikor Pór Péter az allegorikussággal való szakításról beszél, az allegória fogalmának goethei leírásából rekonstruálható tartalmait tekinti irányadónak. Így azonban bizonyos mértékig leegyszersíti az orfikus alakzat vizsgálatának lehetséges következtetéseit. A Jóistenr l szóló történetek egyikében, a Hogyan lett a gysz b l Jóisten címben, egy kisfiú azt mondja: Bármelyik tárgy lehet a Jóisten. Csak meg kell neki mondani”, és ez a meglep kijelentés, amelyet Pór Péter is idéz, kétségtelenül fontos szerepet játszik Rilke korai nyelvszemléletének átalakulásában. E



történet a kifejezés konvenciója helyett lényegében a konvenció kifejezését teszi problémává. Ezért is lenne oly megfontolandó vele kapcsolatban Benjamin megjegyzése, amely szerint ahol a romantika végtelenség, a forma és az eszmény nevében kritikával illeti a befejezett alakot, ott az allegorikus tekintet egy csapásra írássá változtatja a dolgokat és a mveket”. Majd ehhez éppen egy torzóra, a Winckelmann által leírt belvederi Hercules-torzóra utalva hozzáfzi: a kép az allegorikus intuíció területén töredék, runa”.

Pór Péter azonban nem annyira értelmezhetsége, mint inkább poetológiai célja és eszménye fell közelíti meg az orfikus alakzatot: az átváltozás története a legtöbb versben a »hagyományos« modell tagadására és a »Kunst-Ding« új értelmezésére, új megteremtésére irányul, és mindez a halál közvetítésével válik lehetvé, hiszen a halál privilegizált formája annak az átfordításnak, amely a transzcendenciát önmagából megnyitó alakzatba vezeti át a dolgot”. Rilke nyelvének metafizikusan megkonstruált mozgásaiban a modell” mvészi újrateremtése, annak mértékében, ahogyan az orfikus alakzat átfordítástörténete egyre teljesebben és kiterjedtebben íródik a versbe, mind közelebb jut a dolog negativitásának jelszer szemléletéhez, de a metaforikus átrendezdés befejezhetetlensége miatt a teljes negativitás, a pusztaság” természetesen nem nyerhet egészen teret. A rilkei Kunst-Ding” fogalmának, illetve a dolog-versnek e jelhasználati sajátsága nagy hangsúlyt kap Pór Péter értelmezésében, és segítségével hozzáférhetvé teszi Rilke érett költészetének valóban legfontosabb nyelvi eseménye, a vers, azaz a jelkapcsolatok térszerségének poétikája, amit maga Rilke abban a híressé vált mondatban fejezett ki, hogy a szavak legyenek olyanok, mint a szobrok, a sorok pedig, mint az oszlopsorok”.

A tér rilkei koncepciója alapveten kétségtelenül metonimikus jelleg, és ennek vizsgálata Pór Péter könyvének egyik legfontosabb eredménye. Mindez pedig számunkra azért is lényeges, mert a modern magyar költészet szecessziós hagyományokkal egyeztetett Rilke-recepciója éppen a metonimikus képi logika lehet ségeit ismerte fel kevéssé. E térkoncepcióra kétségtelenül Cézanne festészete mutatta a leghatásosabb példát, de Eliot és Pound költészetpoétikájában is meghatározó szerephez jutott. Rilke metonimikus térkoncepcióját leginkább az különbözteti meg Eliotétól és Poundétól, hogy amíg k a kultúra hagyományainak ironikus és az írás idézetszer ségébl kiinduló folytonos újrarendezésére tettek kísérletet, addig Rilke annak lehetségét kereste, hogy a sokirányúan nyitott jelszer kapcsolatokba ágyazott dolog az átváltozás és a metonimikus kapcsolódások nyelvi mozgásában önmagából bontakoztassa ki transzcendens megvalósulását, aminek során a jel és a dolog kettssége is megsznik. Pór Péter jó érzékkel veszi észre, hogy az Új versekben meghatározó szerephez jut a száj” mint a költi lét és a költi beszéd metonímiája, nemritkán összekapcsolódva Apollo alakjával. Az apollói-orpheuszi, nem szimbolikus, hanem dolog és a név azonosítására törekv világteremtés kitüntetett jele Rilke számára a metonímia volt”, amely az orfikus alakzat eredend töredékességének, végtelen berekeszthetetlenségének tudatában íródott a versbe. Ugyanakkor, amint Pór Péter bizonyítja, Rilke az orfikus alakzatot nem az átváltozás befejezhetetlen mozgására, hanem paradox módon az átváltozás állapotára utalva gondolta el.

A tér metonimikus szerkezetének figuratív alaptörvényét lényegében már Musil megfogalmazta Rilkérl szóló ünnepi beszédében, mondván, Rilke verseiben minden dolog és esemény rokon egymással és a helyüket felcserélhetik”. Gottfried Boehm idézett Cézanne-értelmezésével összhangban e megjegyzés arra is rávilágít, hogy amikor az olvasó a nyelvi mozgásokban megmutatkozó képek átváltozástörténetével találkozik, tapasztalataival a felfogás megszilárdult alakzatai mögé tekint. A nyelvi-képi elemek metonimikus kapcsolatainak megvalósítása azt jelenti, hogy az értelmezés ugyanúgy folyamatszeren jár el, mint az írás. A versek az értelem keletkezésének lezárhatatlan folyamatát indítják el, ezért az olvasó akkor fogja fel ket adekvát módon, ha tapasztalni képes az ikonikus elemek dinamikus energiáját. Mindeközben a megértés feloldja a perspektivikus határok rögzítését, és az átmenetek feszültségét hatni enged metonimikus tér mozgásait követi

Schein Gábor

*forrás: BUKSZ, kritikai írások a társadalomtudományok köréből, 2001. tavasz

Documents

SZERKESZTETTE: FARAGÓ FRENC TARTALOMJEGYZÉKfiles.hamvas-bela.webnode.hu/200001871-6336d64565/Hamvas3.pdf · bibliográfia Hamvas Béla megjelent írásairól - els rend és nélkülözhetetlen